Cynthia Hand - Amikor búcsúzunk.pdf

Írta: Cynthia Hand A mű eredeti címe: The Last Time We Say Goodbye Fordította: Loósz Vera Szerkesztők: Salamon Teodóra, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Vass Alexandra Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit © Cynthia Hand ©Loósz Vera © Maxim Könyvkiadó Kft. A kiadvány a HarperCollins Publishers engedélyével készült. Borítóterv: Botos Tamás A műben szereplő idézeteket fordította: Károli Gáspár, Loósz Vera, Máthé Elek. ISSN: 2063 IBSN: 978 963 261 668 1 (puhatáblás), kiadói kód: MX-952

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert

Jeffnek, mert ez az egyetlen általam ismert út, hogy eljussak hozzád.

Segítsd át a túlpartra fivéred hajóját, s a tiéd is partot ér. Hindu közmondás

Február 5.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy az írás ötlete, vagyishogy mindezt leírjam, nem tőlem származott. Dave találta ki. A terapeutám. Úgy véli, gondot okoz az érzelmeim kifejezésre juttatása, ezért javasolta a naplóírást - „hogy kijöjjön”, ezt mondta, akár a régi időkben, mikor az orvosok eret vágtak a betegeiken, így csapolva le a titokzatos mérgeket. Megjegyezném, a doktorok jó szándéka dacára, ez majdnem mindig a páciens halálával végződött. A beszélgetésünk kábé így zajlott: Dave azt akarta, kezdjek antidepresszánst szedni. Közöltem vele, hogy dugja fel. Szóval egy kissé holtpontra jutottunk – Akkor közelítsük meg másként – mondta végül, s egy fekete könyvecskét kerített elő a háta mögül. Felém nyújtotta. Elvettem, belelapoztam, majd zavartan néztem fel. A kis könyv üres volt. – Úgy gondolom, alternatívaként megpróbálkozhatnál az írással – folytatta Dave. – Ez egy vakondprém notesz – magyarázta,

mikor bárgyú szemeket meresztettem rá. – Hemingway írt ilyenekbe. – Minek az alternatívája? – kérdeztem. – A Xanaxé? – Szeretném, ha egy hétig megpróbálkoznál ezzel – felelte a terapeuta. – Az írással. Megpróbáltam visszaadni neki a naplót. – Nem vagyok író. – Tapasztalataim szerint kiválóan fejezed ki magad, Alexis, már amikor hajlandó vagy rá. – Mért? Mi ennek az értelme? – Ki kell engedned a fölösleges gőzt – válaszolta Dave. – Mindent magadban tartasz, és ez nem tesz jót neked. Remek, gondoltam. Legközelebb majd azt mondja, egyek zöldséget, szedjek vitaminodat, és minden éjjel aludjak végig nyolc zavartalan órát. – Jó. És maga elolvasná? – kérdeztem, ugyanis a leghalványabb esély sem volt rá, hogy megteszem, amit kér. Amúgy is elég pocsék minden héten egy órát beszélni a hirtelen tragikus fordulatot vett életemről. Szóba se jöhet, én aztán nem fogom kiönteni a gondolataimat egy naplóba, hogy Dave hazavigye, és a helyesírásomat fürkéssze. – Nem – válaszolta –, de egy napon remélhetőleg elég jól fogod érezni magad ahhoz, hogy beszélgess velem arról, amit leírtál. Az a veszély nem fenyeget, gondoltam, mégis ezt feleltem. – Oké. De ne számítson Hemingway-re! Fogalmam sincs, miért egyeztem bele. Szeretnék jó kis páciens lenni, azt hiszem. Dave szemlátomást roppantul elégedett volt önmagával.

– Nem akarom, hogy Hemingway legyél. Hemingway tökfilkó volt. Azt szeretném, ha leírnád a benyomásaidat. A mindennapi életedet. A gondolataidat. Az érzelmeidet. Nincsenek érzelmeim, akartam mondani, de inkább bólintottam, mert olyannyira lelkes volt, mintha a mentális állapotom teljes mértékben attól függött volna, hogy együttműködöm-e ezzel az ostoba naplóírással. Ám aztán így folytatta: – És annak érdekében, hogy ez igazán hatékony legyen, úgy gondolom, Tylerről is írnod kellene. Na, ettől az összes állizmom akaratlanul megfeszült. – Nem megy – sikerült kipréselnem a fogaim közül. – Ne a végéről írj – mondta Dave. – Olyan időszakról próbálj meg írni, amikor boldog volt. Amikor együtt voltatok boldogok Megrázom a fejem. – Nem emlékszem. – És ez így igaz. Alig másfél hónap, mindössze negyvenhét nap után, amióta nem találkozom naponta az öcsémmel, nem dobálom őt borsóval a konyhaasztal fölött, nem látom a folyosókon a suliban, és a látszat kedvéért nem viselkedem úgy, mint minden kötelességtudó nővér – mintha bosszantana Ty képe egyre ködösebb az elmémben. Nem tudom magam elé képzelni azt a Ty-t, aki nem halott. Agyam a vég felé húz. A test. A koporsó. A sír. Fel sem tudom idézni a boldogságot. – Az elsőre és az utolsóra összpontosíts – magyarázta Dave –, az segít emlékezni. Például, húsz évvel ezelőtt volt egy 83-as Mustangom. Rengeteg munkát fektettem abba a kocsiba, és jobban szerettem, mint beismertem volna, most azonban, sok évvel ké-

sőbb, fel sem tudom teljesen idézni. Ám ha az első és az utolsó időkre gondolok a Mustanggal, tudnék mesélni a legelső alkalomról, amikor vezettem, vagy az utolsóról, mikor egy hosszú útra vittem, esetleg arról, amikor először töltöttem egy órát a hátsó ülésen a nővel, aki később a feleségem lett, és ilyenkor tökéletesen magam előtt látom a kocsit. – Megköszörülte a torkát. – Ezek azok a kulcsfontosságú pillanatok, amik tisztán beleégnek az elménkbe. Ty nem egy autó – gondoltam –, hanem a testvérem. Ráadásul, Dave épp arról mesélt az imént, hogy szexelt a feleségével, és ez az utolsó dolog, amit magam elé akartam képzelni. – Tehát ez a gyógyfeladatod – mondta hátradőlve, mintha állapodtunk volna. – Idézd fel az utolsó alkalmat, amikor Tyler boldog volt, és arról írj! Ez visszahoz a jelenbe. Arról írjak egy naplóba, hogy hogyan nem akarok írni egy naplóba. Tudom, ez ironikus. Mindamellett tényleg nem vagyok író. Az egyetemi felvételin 720 pontot értem el az irodalomvizsgán, ami eléggé rendben van, de a majdnem tökéletes 800 pontos matekom mellett egyáltalán nem törődik vele senki. Sosem írtam naplót. Apától kaptam egyet a tizenharmadik szülinapomra, rózsaszín volt, lóval a borítóján. A könyvespolcom végében kötött ki a NIV1 Ifjúsági Bibliával, az Útmutató a szépséghez – a 17 alapvető lépés című könyvvel és az összes egyéb cuccal egyetemben, amelyeknek tizenhárom és tizennyolc éves korom között állítólag fel kellett

1

NIV: New International Version (Új nemzetközi verzió).

volna készíteniük az életre – mintha erre valaha is felkészülhettem volna. Most, öt évvel később, még mindig ott porosodig az összes. Ez nem én vagyok. Én számokkal az agyamban születtem. Egyenletekben gondolkodom. Ha rátenném a tollat erre a papírra, és létrehoznék valami hasznosat, akkor szükségem volna az emlékeimre, életem röpke, fájdalmas pillanataira, és találnék, valamiféle módot, hogy összeadjam, kivonjam és elosszam őket, változókat illesszek be, áthelyezzem, és megpróbáljam kiemelni őket, hogy meghatározzák a meghatározhatatlan jelentéseiket, hogy lehetőségekből bizonyosságokká alakítsam őket. Önmagamat kellene megfejtenem. Kideríteni, hol romlott el minden. Hogyan jutottam ide, A-ból B-be, ahol A egyenlő Alexis Riggsszel, aki végtelenül biztos volt magában, aki okos volt és komoly, aki rengeteget nevetett, s csak ritkán sírt, és a legfontosabb dolgokban nem vallott kudarcot. Mostanáig. Ám csak az üres lap ásítozik rám. A tollat furának érzem a kezemben. Sokkal nehezebb a ceruzánál. Végleges. Az életben nincs radír. Át kéne húznom mindent, és újrakezdeni.

1.

MA REGGEL ANYA MEGINT SÍR. Az utóbbi időben ezt csinálja, mintha véletlenszerűen megnyitnának benne egy vízcsapot. Bevásárolunk, a kocsiban ülünk vagy tévézünk, és amikor ránézek, hangtalanul sír, de mintha nem is lenne tudatában annak, amit csinál – nem zokog, nem jajgat vagy szipákol, csupán patakokban folyik a könnye. Tehát. Ma reggel. Anya süt, pontosan úgy, ahogyan életem majdnem minden reggelén. Tányéromra teszi a rántottát, megvajazza a pirítóst, kitölt nekem egy pohár narancslevet, majd mindezt a konyhaasztalra teszi. Egész idő alatt sír. Miközben az egereket itatja, próbálok úgy viselkedni, mintha semmi nem térne el a szokásostól, mintha tökéletesen normális dolog volna, hogy édesanyád végigbőgi a reggelidet. Mintha észre se venném. Valami kedélyeset mondok: „Ez fincsinek tűnik, anya. Majd éhen halok.” Aztán

tologatni kezdem a tányéron az odakozmált kaját, és remélem, meggyőzöm arról, hogy eszem. Ha ez régebben történik, ha Ty még velünk volna, ő megnevettetné anyát. Buborékokat fújna a csokis tejbe, arcot kerekítene a szalonnás tojásból, eljátszaná, hogy cseveg vele, majd visítva, mintha egy horrorfilm kellős közepébe csöppent volna, lassan befalná az egyik szemet. Ty tudta, hogyan kell helyrehozni dolgokat. Én nem értek hozzá. Anya már velem szemben ül, könny csepeg az álláról, kezét összefonja az ölében. Abbahagyom az evés mímelését, és lehajtom a fejem, mert annak dacára, hogy egy ideje már nem hiszek Istenben, nem akarom bimbódzó ateizmusom bevallásával bonyolítani anya számára a dolgokat. Most nem. Van neki épp elég, amivel meg kell birkóznia. Ám imádkozás helyett megtörli szalvétájával nedves arcát, rám emeli csillogó szemét, pillái nedvesen ragadnak össze. Mély lélegzetet vesz, olyasfélét, mint amikor valami fontosat akar mondani az ember, és elmosolyodik. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára mosolyogni. – Anya – kérdem –, jól vagy? És ekkor mondja el. Azt az őrültséget. Azt a dolgot, amit nem tudom, hogyan kezeljek. Ezt mondja: – Szerintem az öcséd még itt van a házban. Azzal a mesével folytatja, hogy előző éjszaka minden ok nélkül fölébredt mély álmából. Meg akart inni egy pohár

bort és bevenni egy Valiumot, hogy ismét el tudjon aludni. Mint mondja, a mosogatónál állt, amikor hirtelen az öcsém kölnijének szagát érezte. Körbevette az illat. Olyan volt, mintha Ty ott állna mellette, magyarázza. Az a kölni nagyon jellegzetes. Ty két éve vásárolta magának karácsonyra, félgallonos kiszerelésben, a Wollmartnál. Olyan hatalmas, radioaktív zöld Brut palack volt – „a férfi illatszere” szlogen hivalkodott az üvegen. Mikor az öcsém magára pacsmagolta ezt az izét, ami gyakran előfordult, a szaga mindig betöltötte a szobát. Amikor pedig végigvonult a suli folyosóján, mintha felhő lebegett volna fölötte száznyolcvan centi magasságban. Nem volt kifejezetten rossz illat, mindazonáltal megostromolta és bizarrul bevette az érzékszerveidet. SZAGOLJ MEG! – követelte. Ugye, milyen férfias az illatom? ITT JÖVÖK. Lenyelek egy falatnyi tojást, és igyekszem valami hasznosat kiötleni. – Biztos vagyok benne, hogy az üvegből párolog – bököm ki végül. – A ház pedig huzatos. Tessék, anya. Tökéletesen logikus magyarázat. – Nem, Lexie – válaszolja a fejét rázva. A furcsa mosoly még ott ül a szája szögletében. – Ty itt van. Érzem. A helyzet az, hogy anya nem tűnik bolondnak. Reménykedőnek látszik. Mintha az elmúlt másfél hónap csak egy rossz álom lett volna. Mintha nem veszítette volna el a fiát. Mintha Ty nem lenne halott. Ebből még baj lesz, gondolom.

2.

BUSSZAL JÁROK SULIBA. Pimasz kijelentés ez egy végzőstől, tudom, főleg egy olyantól, akinek van kocsija, de az elcsépelt idő-pénz paradoxonban én mindig a pénzt választom. Az álmos nebraskai kisvárosban, Raymondban élek (népesség: 179), iskolába azonban az állam fővárosába, Lincolnba járok (népesség: 257.379). A gimnázium 12,4 mérföldre esik a házunktól, ez oda-vissza 24,8 mérföld. A régi, ócska Kia Rióm (nem túl szeretetteljesen csak Citromnak hívom) kábé 29 mérföldét tesz meg egy gallonnal, és Nebraskának ebben a csücskében egy gallon benzin 3,59 dollárba kerül. Vagyis napi 3,07 dollárba fájna, ha kocsival járnék suliba. Ebben az évben százhetvenkilenc tanítási nap van, s ezt összeadva az eredmény egy óriási összegre, 549,53 dollárra rúgna, és mindez csupán azért, hogy napi ötvennyolc perc plusz időm legyen.

Ehhez nem szükséges különösebb fejtörés. Jövőre fizetnem kell az egyetemet. Komoly megtakarításom van, és egy tervem. Ennek a tervnek a része, hogy busszal járok suliba. Voltaképp szerettem buszozni. Mármint azelőtt. Amikor be tudtam dugni a fülhallgatót, felhangosíthattam Bachot, és nézhettem a fehér, néptelen kukoricaföldek felett fölkelő napot, s az útnak hátat fordító, sablonosan egyforma, seszínű tanyaházakat. A forgó szélmalmokat. A hideg ellen egymáshoz bújó teheneket. Madarakat – a palaszürke és fekete fejű cinegéket, olykor a fel-felvillanó bíborvörös pintyeket –, amint könnyedén siklanak a téli égbolton. Az nyugodt volt, szép és kellemes. Ám Ty halála óta úgy érzem, mintha a buszon mindenki engem nézne, egyik-másik nyilván együttérzésből ugrásra készen, hogy bármely pillanatban hozzám rohanjon egy zsebkendővel, mások azonban úgy bámulnak, mintha veszélyes volnék. Mintha rossz gének lennének a véremben, mintha egy akaratlan érintéssel átadható lenne a szomorú életem. Akár valami betegség. Hát igen, csesszék meg. Haragudni persze értelmetlen, meddő. Ők még nem fogják fel, hogy valamennyien arra az egyetlen telefonhívásra várnak, ami megváltoztat mindent. Hogy végül valamenynyien ugyanúgy érzik majd magukat, ahogyan én. Mert valaki, akit szeretnek, meghal. Ez az élet egyik kegyetlen bizonyossága.

Nos, erre gondolva megpróbálok nem törődni velük. Fölhangosítom a zenémet, és olvasok. Fel sem pillantok, amíg meg nem tesszük a tizenkét mérföldet a suliig. Ezen a héten az Egy csodálatos elmét olvasom, John Nash matematikus életrajzát. Filmet is forgattak belőle, véleményem szerint vajmi kevés matekkal, de máskülönben okés volt. A könyv óriási. Tetszik a gondolat, ahogyan Nash matematikaként látta a viselkedésünket. Ebben rejlett a zsenialitása, és bár megőrült, és képzeletbeli embereket kezdett látni, megértette a számok és a fizikai világ, valamint a cselekedeteink és az azokat irányító, láthatatlan egyenletek közötti összefüggést. Vegyük például anyámat és a bejelentését, hogy az öcsém még mindig velünk van. Anya oly módon próbálja újrastrukturálni a világunkat, hogy Ty nem tűnik el. Ez ösztönös reakció, egy túlélő mechanizmus, ahogyan a partra vetett hal hánykolódik a homokon, abban a reményben, hogy talán visszaevickélhet a vízbe. Anya is utat próbál találni a vízhez. Ennek van értelme, már amennyiben ebből a szemszögből nézem. No, nem mintha ez józan gondolkodásra vallana. És fogalmam sincs, mitévő legyek ezzel kapcsolatban. Egy másodpercig sem hiszem, hogy Ty még mindig a házban van. Ty meghalt. Abban a pillanatban, amint elhagyta az élet, amint a neuronok az agyában abbahagyták a tüzelést, megszűnt az öcsém lenni. Halott szövetek összessége lett. Most pedig a modern balzsamozási eljárásnak kö-

szönhetően arrafelé halad, hogy egy koporsónyi zöld ragacs váljék belőle. Soha többé nem látom őt viszont. A gondolat visszahozza mellkasomba a lyukat. A temetés óta ez néhány naponta megtörténik velem. Olyan érzés, mintha egy óriási tátongó üreg nyílna meg a bal oldalon a harmadik és a negyedik bordám között, egy üres tér, amely a lapockacsontom mögött láttatni engedi a műanyag buszülést. Fáj. Egész testem megfeszül a fájdalomtól, görcsbe rándul az állam, ökölbe szorul a kezem, tüdőmben megdermed a levegő. Amikor ez történik, mindig úgy érzem, meghalhatok. Mintha haldokolnék. Aztán amilyen hirtelen keletkezik, feltöltődik ez a lyuk. Tudok lélegezni. Próbálok nyelni, de csontszáraz a szám. Azt hiszem, Tyler a lyuk. A lyuk olyasmi, akár a bánat. A suliban nagyjából nem történik semmi. Robotpilótára kapcsolok, úgy lebegek keresztül az egészen. Elveszek a gondolataimban John Nashről, a partra vetett halról, meg annak a logisztikájáról, hogy miként hozhatta fel a légáramlat az öcsém kölnivizének illatát az alagsori fürdőszobából – ahol porosán áll a mosdó mellett – a dühöngőn és a lépcsőházon keresztül, egészen a konyháig, hogy teljesen összezavarja anyámat. Aztán elérkezik a nap általában legjobb órája: a hatodik, az emelt szintű matek. Én agymenő központnak nevezem,

ugyanis ezen a helyen található az iskola legokosabb tanulóinak legmagasabb koncentrációja. Otthon, édes otthon! Ennek az órának az a célja, hogy időt adjon a diákoknak a tanulásra, no meg arra, hogy elkészítsék a differenciál- és integrálszámítási házi feladatokat. Ám mivel agymenők vagyunk, az óra első tíz percében valamennyien végzünk a feladatainkkal. Utána a hatvan percből hátralévő időt kártyázással töltjük: póker, háború, fekete macska, römi, bármi, ami hirtelen eszünkbe jut. Tanárnőnk, a zseniális Miss Mahoney a terem elején ül az íróasztala mögött, és úgy tesz, mintha komoly tudományos munkát végeznénk. Ez neki is amolyan lyukasóra, mivel az iskolai költségvetés megnyirbálása miatt eltörölték a felkészülő óráját. Imádja a macskás videókat a YouTube-on. Mindnyájunknak megvannak a magunk gyöngeségei. Szóval egy izgalmas, ötlapos leosztású pókert játszunk. Ebben kegyetlenül jó vagyok. Három ászom van. Ez már önmagában is egy szépséges matematikai kérdés – a valószínűsége, hogy egy kézben három ászod legyen, 94/54.145, avagy (ha az esélyekről akarunk beszélni) 575 az 1-hez, ami átkozottul valószínűtlen, ha belegondolok. A bal oldalamon Jill ül, élénkvörös haját az ujja köré tekergeti. Azt hiszem, a hajtekeréssel közölni akar valamit, úgy viselkedik, mintha baromi szerencsés lenne, de ennek épp az ellenkezője igaz. A jobb oldalamon Eleanor ül, aki-

nek nincs szerencsés keze. Ezt azért tudom, mert ő következik, és ezt mondja: – Nincs szerencsés kezem. – Majd terít. El már csak ilyen, ő kimondja, amit gondol, semmi szűrés. S most Steven következik, aki velem szemben ül, és mázlija van. Hogy honnan tudom? Igyekszik fapofát vágni, de sosem sikerül neki. Az egyik dolog, amit azelőtt végtelenül szerettem benne, hogy képtelen elrejteni az érzelmeit. Nagy, barna szeméből tisztán kiolvashatod, mi megy végbe a fejében. Pillanatnyilag határozottan elégedett a neki osztott lapokkal. Nos, igen, szerencsés, de vajon bírja a három ászt? Talán nem. – Tartom, és megemelem ötven Skittle-lel. – Kiszámolom, majd az asztal közepére tolom a színes cukorkákat. A játékosoknak egy emberként akad el a lélegzetük... Ez rengeteg. Steven kétkedő pillantást vet rám. – Na? – kérdezem kihívón, s közben ezt gondolom: Pusztán azért, mert szakítottunk, nem kell kesztyűs kézzel bánnom veled. Pusztán azért, mert valami rossz dolog történt, nem kell kesztyűs kézzel bánnod velem. Am mielőtt Steven válaszolhatna, Miss Mahoney engem szólít. – Alexis, beszélhetnék veled egy pillanatra? Csak engem hív. Ez semmi jót nem jelent.

A kártyáimat lefordítom az asztalra, és vonakodva indulok a tanári asztal felé. Miss Mahoney az alsó ajkát harapdálja. Újabb fenyegető jel. – Tessék? – mondom vidáman. – Erről akartam beszélni veled. Egy darab papírt tol felém az asztalon. A múlt héten írt félévzáró dolgozat. Huszonöt százalékban számít bele az osztályzatomba. A nevem mellett hatalmas, piros számokkal ez áll: 71%. Orromra teszem a szemüveget, és döbbenten szemlélem az ártalmatlan papírlapot. Három példát valószínűleg teljesen elrontottam, egyre pedig csak részleges pontszámot kaptam. Tíz feladatból. Hetvenegy százalék. Gyakorlatilag D. Nagyot nyelek. Fogalmam sincs, mit mondjak. – Tudom ezt az anyagot – nyögöm ki rekedten néhány gyötrelmes másodperc múlva. Újra átnézem az egészet, s olyan tisztán látom a saját üvöltő hibáimat, hogy az egész valamiféle rossz viccnek tűnik. Elbúcsúzhatok a 4.0-tól2, gondolom. Puff neki. – Sajnálom – mondja halkan Miss Mahoney, mintha a teremben már nem hegyezné mindenki a fülét, hogy hallja ezt a beszélgetést. – Pénteken újra megírhatod, ha úgy gondolod, ez segíthet. 2

Az amerikai osztályozás pontokban, százalékokban és betűkben kifejezve történik, a 4.0 felel meg az „A” osztályzatnak, amely a legjobb.

Beletelik néhány másodpercbe, míg felfogom. Sajnál. Ezért ajánlja fel az újraírást, pedig ő soha nem ad ilyen lehetőséget. Az osztályzatod tény, mindig ezt mondja. Meg kell tanulnotok elfogadni a tényeket. Kihúzom magam. – Nem. Elfogadom. – Megfogom a lap szélét, magam felé húzom, majd fölveszem és félbehajtom, hogy elrejtsem az osztályzatot. – Az év végén jobbat írok. A tanárnő bólint. – Sajnálom, Lex – mondja ismét. Felemelem a fejem. – Mit? – kérdezem, mintha nem tudnám. – Nem a tanárnő szúrta el a dolgozatot, hanem én. – Tudom, hogy minden nehéz, amióta Tyler... És elhallgat. Istenem, gyűlölöm ezt a szünetet, miközben a beszélő azt keresi, hogyan helyettesíthetné a „meghalt” szót, mintha kevésbé volna rettenetes, ha másként mondja. Olyasfajta kifejezéseket keres, mint a nyugalomra helyezték, mintha a halál afféle délutáni szundikálás volna; elment vagy eltávozott, mintha vakációzna; lejárt az ideje, amely valamivel ötletesebb, de valójában úgy hangzik, mintha az elhalálozott egy karton tej volna, amelyre ráütöttek egy keltezést, és utána – nos, megsavanyodik. – Megölte magát – mondom ki Miss Mahoney helyett. Én legalább eltökéltem, hogy nem kertelek. Az öcsém megölte magát. A garázsunkban. Egy vadászpuskával. Ez

úgy hangzik, mint a valaha lejátszott leghátborzongatóbb Cluedo-parti, de ez történt. A tények. Meg kell tanulnunk elfogadni a tényeket. – Jól vagyok – mondom aztán. Majd megismétlem: – Az év végén jobbat írok. Miss Mahoney fölnéz rám, tekintete azzal a rémséges szánalommal teli. – Van más is? – kérdezem. – Nincs... Ez minden, Alexis – feleli. – Köszönöm. Visszamegyek a pókerasztalhoz. Magamon érzem a többi diák tekintetét, a barátaimét, az osztálytársaimét. Szinte mindenkit hatodik óta ismerek, s az elmúlt négy évben együtt voltam velük a matekszakkörben, a tudományos diákolimpiái csapatban vagy a Physics Bowlon, a fizikakupán. Most belegondolva, nagyon ridegnek és szigorúan tárgyilagosnak kellett lennem, hogy ezt így kimondjam. Mintha nem is érdekelne. Mintha biztosan nem szerettem volna a testvéremet, ha ilyen könnyedén el tudom hadarni a tényt, hogy halott. Leülök, a sérelmes dolgozatot a hátizsákomba csúsztatom, és megpróbálok a társaimra nézni. Ám kiderül, hogy ez valahogy lehetetlen. Jill szeme könnytől csillog. Nem nézhetek rá, vagy mindjárt zokogásban tör ki. Ettől az összes csaj rázendítene a tanteremben, kivéve talán Elt. A hisztérikus, csajos zokogás

ugyanis, ellentétben az öngyilkossággal, határozottan ragályos. Elmehetnék, gondolom. Simán kisétálhatnék, végig a folyosón, ki a suliból, a fagyos, mínusz hatfokos délutánba, és megtehetném a tizenkét mérföldes utat hazáig. Ennél még a fagyhalál is jobb. Miss Mahoney elengedne. Nem kerülnék bajba. De pontosan azért nem mehetek el, mert nem kerülhetnék bajba. Nem részesülhetek különleges bánásmódban, emiatt nem. Szóval kezembe veszem a lapjaimat, és megpróbálkozom egy mosollyal, de teljesen félresikerül, majd a tőlem telhető leglazábban szólalok meg: – Akkor lássuk, hol tartunk. Ó, igen. Három ász. – Lex... – szólal meg El. – Hányast kaptál... Stevenre mutatok. – Azt hiszem, te hívsz. Steven megrázza a fejét. – Passzolok. – Ezúttal az van az arcára írva, hogy ennél többet akar mondani. Sokkal többet. Viszont nem tudja, vajon az ő dolga-e még, hogy megnyugtasson. Fogalma sincs, hogyan kell megnyugtatni engem. Így hát passzol. Elre pillantok. Nem néz a szemembe, hanem vállat von, és úgy bámulja a körmét, mint aki unatkozik. – Nekem nincs szerencsém, elfelejtetted? – Csésze? – kérdezem.

Jill bólint, nagy lélegzetet vesz, és majdnem az összes megmaradt cukorkáját az asztal közepére tolja. – Mindent fölteszek. Semmije nincs. Egy dáma pár. Leteszem a lapjaimat, az ászokat. Akkor hurrá, én nyerem el az összes cukorkát. Mégis úgy érzem, mintha elvesztettem volna valami jóval fontosabbat.

3.

KÉSŐBB TÖRTÉNIK, AZNAP ESTE. Jellegzetes Ty utáni este van. A lenti dühöngőben vagyok, pizsiben henyélek apa elárvult relaxfoteljében. Anya odafönt a nappali díványán, még mindig a munkaköpenyét viseli, s az Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel kötetet olvassa. Pár soronként kiemeli a szöveget, ezt csinálja az ilyesfajta könyvekkel, amelyeket megállás nélkül kapunk, mintha a szerző minden egyes szavával őt venné célba. De legalább nem sír. Nem beszél többé kísértetekről sem. Teszi a dolgát. Hát otthagytam, hadd tanulmányozza a könyvet, s az elmúlt néhány óra java részében kicsit megégett, mikróban pattogatott kukoricát ropogtattam, és a reklámokat gyorsan áttekerve, Dr. Csontot néztem. Úgy tervezem, addig nézem újra a második évadot, amíg túlontúl fáradt leszek ahhoz, hogy újra meg újra lejátsszam a fejemben a mai matekbuktát.

Ezen az estén az egyik deformálódott hulla követte a másikat. Igyekszem immunis lenni a holtak látványára. A nap alatt élő összes teremtmény közül úgy gondolni önmagunkra, mint húsra. Megsavanyodott tejre. Zöld ragacsra. Akármire. Valamire, ami kétségtelenül meg fog rohadni. Nem tudom, miért, de ez segít úgy tekinteni a halálra, mint ami elkerülhetetlen és bizonyos. Igen, jól el van ez fuserálva. De teszed, amit kell. És ekkor történik. Pontosan 23:11-kor, épp amint befejezem a tizenhetedik epizódot, az öcsém kölnijének illatát érzem. Erős. SZAGOLJ MEG! – mondja. – ITT JÖVÖK. Nincs időm foglalkozni vele. Ha elidőzhetnék rajta, észszerűen megmagyaráznám, hogy a kölnisüveg sokkal közelebb van oda, ahol én ülök (az alagsorban, kábé négy méterre a fürdőszobától), mint anya volt tegnap este, amikor odafönt érezte az illatot. Azt könnyű volt kimagyaráznom. De nincs időm elmélkedni. A másodperc töredékéig elfordítom a tekintetemet a tévéről, hogy megnézzem a telefonomon az időt, s amikor felpillantok... Ott van. A szobája ajtajánál áll, a kedvenc farmernadrágjában és fehér pólóban. Ty. Nem gondolkodom. Felsikoltok, és hozzávágom a mobilomat.

Eltűnik, mielőtt a telefon eltalálná. Ahogy a villám cikázik át az égen, a képe ott van, majd eltűnik. A mobiltelefonom undorító csattanással csapódik a falnak. – Lexie? – kiáltja odafentről anyám, hangját a köztünk lévő fa- és szőnyegrétegek tompítják. – Mi volt ez? Nem jutok lélegzethez. – Jól vagyok – felelem. – Minden rendben… Feltápászkodom, odamegyek, és felveszem a telefont. Miközben próbálom felmérni a kárt, remeg a kezem, és nem csupán azért, mert láttam Ty-t. Az összetört telefonom miatt. Van benne valami, amit soha nem akarok elveszíteni. Nem veszíthetem el. Semmiképp. Megnyomom a bekapcsológombot, és a törött, sötét képernyőre bámulok. Saját repedezett képmásom bámul vissza rám. Úgy festek, mint aki teljesen kiborult. Felvillan a képernyő. Folytatja. Újraindít. Pár másodpercre becsukom a szemem. Kérlek, könyörgök! Csodák csodájára, a törött képernyőtől eltekintve a telefon látszólag rendben van. Átpörgetem az üzeneteket, viszsza és vissza, végigmegyek az elmúlt másfél hónap alatt összejött több száz aggódó SMS-en, a „sajnálattal hallom”, az „imádkozom érted és a családodért” meg a „szólj, ha... ” típusú üzeneteken, egészen egy december 20-i keltezésű üzenetig. Ty aznap este halt meg.

Még megvan. Elhomályosodik a tekintetem, nem tudom kivenni a szavakat, de többé nem is kell látnom őket. Valójában fogalmam sincs, miért esem ekkora pánikba a gondolattól, hogy elveszítem az SMS-t. Ezt az üzenetet soha nem veszthetem el. Örök életemre az agyamba vésődött. Összeszedem magam. Két-három mély levegővételbe telik, mire egyáltalán megkísérlem felfogni, ami az imént történt. Tyler. Ty. A szó, akár egy szívdobbanás. A helyet bámulom, ahol állt. – Ty – suttogom. De a szoba üres. Az öcsém nincs ott.

Február 9.

Ennek nincs semmi értelme. Az utolsó alkalom, amikor Ty t… Nem. Az nem volt igazi. Az utolsó alkalom, amikor boldognak láttam Ty-t… Oké, szóval Ty sosem tűnt boldogtalannak, olyan boldogtalannak semmiképp, hogy meg kellett... Egyre jobban volt. Okés volt. És... Persze szomorkodott néha. Hébe-hóba mindnyájan levertek vagyunk, nem igaz? A tettének megvoltak a maga okai: apa, Megan, az Ashley nevű lány,

az ostoba, sekélyes, izomagyú haverjai, anya, én, mert óhatatlanul úgy érezte, hogy soha nem számíthat senkire, az élet általános szívatásai... Ámbár a legtöbbünkbe belemar az élet. És nem mindnyájan távozunk erről a világról puskagolyóval a mellünkben. Túl kell jutnom ezen. Utoljára az évnyitó bál estéjén láttam boldognak Ty-t, úgy igazából és őszintén boldognak. Október 11-én. Meghívott egy lányt, aki igent mondott. Úgy volt, hogy nyolcra megy érte. A boldogsága első szakasza, amire emlékszem, kábé negyed nyolcra esett, akkor jelent meg mögöttem a fürdőszoba tükrében, épp az utolsó simításokat végeztem a sminkemen. Azt mondta, jól festek. Pofát vágtam rá, mert gyűlölöm a sminket. Utálom viselni a kontaktlencsét. Az egész középiskolai bálozást utálom, de tényleg, a felhajtást körülötte, a kényelmetlen ruhákat, a béna fotókat meg a vacak puncsot, amelyet mindenki körben állva kortyolgat, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetniük. Klausztrofóbiás leszek a tömegtől – feltehetően a levegőtlenség okozza –, az ember köré nyomakodó sok testtől. Nekem kell a saját életterem. Szükségem van levegőre. Steven viszont azzal érvelt, hogy a táncmulatság amolyan „átmeneti rítus”, és bár afféle tortúra, szükséges rossz. – Elmegyünk, így lesz bizonyítékunk arról, hogy egyszer fiatalok voltunk – mondta.

Igazából azt gondolom, csak estélyiben akart látni. Mindenesetre Ty meg én jól néztünk ki. – Ö... ö... mit akarsz? – kérdeztem gyanakodva. – Segítened kell – felelte Ty. – Ez fontos, Lex, és nélküled nem tudom megcsinálni. Légyszi! A tükörben találkozott a tekintetünk. Egyforma szemünk volt (apáé), mogyoróbarna, a pupilla körül aranysárga gyűrűvel. Egyforma orrunk (anyáé), a nyergén ugyanazzal az enyhe fa ívvel. Egyforma barna, göndör hajunk – az ő fején, egy csomó kencének köszönhetően; mindig jól mutatott, míg az enyémen kócosan, mert én nem vesződöm vele. Valahányszor az öcsémre néztem, főbe kólintott, miként lehet Ty önmagam egy kicsit előnyösebb mása, legalábbis, ami a külsőségeket illeti. Olyan komoly képet vágott, hogy tüstént megadtam magam. – Okés, persze –feleltem. – Miről van szó? Anya egyik csipeszét nyújtotta felém. – A szemöldökömet kell rendbe hoznod. Ellöktem magamtól. – Fújj! Szóba se jöhet. – Kérlek! – könyörgött. – Csináld meg magadnak! – Próbáltam, nem megy. Gőzöm sincs, hogyan kell. – Ha jól tudom, léteznek szalonok az ilyesmire. – Ahhoz már túl késő van. Alig egy óra múlva ott kell lennem érte. Ugyan már, Lex. Úgy nézek ki, mint Bert a Szezám utcából. Muszáj segítened. Aztán bedobta a kutyakölyök-tekintetet. Végül fölmelegítettem a saját szemöldökömhöz használt gyantát – én is Bertre hasonlíta-

nék, ha a természetre hagyatkozom, és bár legtöbbször nem túlzottan aggódom a külsőm miatt, kilencedikben történt egy incidens, amikor Jamie Bigelow szőrös tehenészlánynak nevezett, és attól fogva elkezdtem kitépkedni meg leborotválni, s amúgy általában kínozni magam a női mivoltom nevében. Ty a fürdőszobapulton ült, miközben óvatosan felkentem a gyantát a szeme közé. Rányomtam a textilcsíkot, majd elsimítottam a szőr növekedési irányában. Az öcsém erősen markolta a pult szélét, és nagy lélegzetet vett. – Bízom benned – emlékszem, ezt mondta. – Ne nézzek ki úgy, mint egy torzszülött. – Már most is az vagy – feleltem, de tudta, hogy viccelek. – Oké, háromig számolok... Én viszont nem számoltam. Egyszerűen letéptem, a csíkot. Ty üvöltve kapott az arcához. – Jaaaaj! – visított. – Te hülye kurva! Meghökkentem. Tyler nem káromkodott. Egyikünk sem. Kiskorunkban anya mindig alaposan megmosta a fejünket, ha önkéntelenül elkáromkodtuk magunkat: franc, szar, seggfej, bunkó, köcsög, és így tovább. Ha mindez ugyanazt jelenti, szidott meg anya, miért kell ilyeneket mondani? Azt hiszem, ez a lecke kellő hatással volt ránk, mert egyikünk sem tudott őszinte meggyőződéssel káromkodni. A mi szánkból erőltetetten és természetellenesen hangzottak a csúnya szavak. Hűha! Hülye kurva. Soha életemben nem neveztek még kurvának. Úgy döntöttem, nem tetszik. – Seggfej! – vágtam vissza csípőből. – Idióta seggfej! – Szadista, házsártos hárpia!

– Pityogó kisfiú! – vágtam vissza. – Kárörvendő szőrrabló! – Fasz! – rikkantottam feszélyezetten. Aztán nevettünk– Nagyon. Röhögtünk és röhögtünk, olyan „az oldalunkat fogjuk a nevetéstől” helyzet volt, mikor szinte a könynyeid potyognak. Addig nevettünk, míg már fájt. Aztán mindketten felsóhajtottunk. Ty megdörzsölte az arcát, majd visszamentünk a tükörhöz, hogy megvizsgáljuk a művemet. Hát nem festett valami jól. A szőrszálak ugyan eltűntek – ez igaz –, csakhogy egy sötétvörös csík díszelgett Ty két szemöldöke között. Úgy festett, mintha szövegkiemelővel támadtak volna rá. – Hűha! – nyihogtam. – Lex... mit műveltél velem? Azt feleltem, holnapra jobb lesz. Csúnyán nézett rám. Aztán arról beszélt, hogy ez a lány, akit meghívott a bálra igazán jó nála – azt mondta, Ashley-nek hívják –, és imponálni akart neki, én pedig a szó szoros értelmében tönkretettem az életét. – Nyugi. Nem kell betojni. – Fogtam egy vattacsomót, hogy fölkenjem a gyantához járó bőrnyugtató olajat. Sajnos a kence nem volt méltó a nevéhez. Tíz percet vártunk az olajozás után, és Ty képe még mindig úgy festett mintha megbillogozták volna egy forró vassal. Próbálkoztunk jéggel. Próbálkoztunk borogatással. Próbálkoztunk aranyérkenőccsel. Mellesleg ez volt az egyik legtalálékonyabb ötletem, de mindezek után Ty arca, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, még vörösebb volt.

– Lex – mondta –, azt hiszem, megfojtalak. Csak félig viccelt. – Kizárólag egyet tehetünk – feleltem nagy komolyan, és felkaptam az alapozós üvegemet. Ty nem harcolt ellene. Nyugodtan állt, amíg egy réteg olajmentes Clinique Stay-Matte alapozót kentem az orrnyergére. A bőréhez képest túl világos árnyalatú volt, de a vörösnél jobb. A homlokából is le kellett kennem egy jó részt, hogy összemosódjanak a színek. – Hát most úgy érzem magam, mint akit kiheréltek – mondta, miután végeztem. – Pofa be, különben előveszem a rúzst – hecceltem, de akkor már futott is lefelé, hogy bekölnizze magát, és elkészüljön. Néhány perccel később anya megjött a munkából, és indulás előtt, egy fénykép erejéig, egymás mellé állított minket a bejárati ajtóban. – Nahát, az én két gyönyörű gyermekem. – Emlékszem, ezt mondta. Ty átkarolt, én a vállára hajtottam a fejem, és mosolyogtunk. Villant a vaku. Anya elfordult, hogy előhalásszon valamit a retiküljéből, Ty pedig hirtelen megpuszilta az arcomat. Nagy, nyálas, cuppanós puszit adott, én meg belebokszoltam a vállába. – Na, tűnjünk innen, kölyök – vihogtam, a képemet törölgetve. Anya az öcsém kezébe nyomta a kocsija kulcsát. – Éjfélre – mondta. – Igenis, kapitány –felelte Ty. Anya ekkor felbandzsított az arcába. – Te... sminkeled magad? – kérdezte. Ty úgy vonta meg a vállát, mint akinek fogalma sincs, miről beszél.

– Szép vagy – mondta vagy egy perccel később anya. Tényleg az volt. Tökéletesen állt rajta az öltöny, oltárian festett benne. Persze nem mondtam neki, hiszen a nővére voltam, és ciki lett volna. De akkor azt gondoltam, úgy fest, mint aki végre jól érzi magát a bőrében. Nyugisan, lazán. Készen állt rá, hogy önmaga legyen. – Viselkedj úriemberként – jegyezte meg anya. – Igenis, hölgyem. – Ty mosolyogva szalutált, aztán elment. Anya szülői nosztalgiával fordult felém. – Felnőnek a gyerekeim – sóhajtotta. Az égre meresztettem a tekintetem, és aztán Steven kopogtatott az ajtón, hogy magával vigyen, hadd legyen bizonyíték arról, hogy igen, egyszer régen fiatalok voltunk. A bálról nem sokra emlékszem. Arra viszont igen, hogy amikor megérkeztünk az aulába, amelyet ezüst zászlócskákkal, kék-fehér léggömbökkel, valamint stroboszkóplámpákkal díszítettek fel, Steven megfogta a kezem, úgy forgatott körbe, hogy megcsodálhassa a ruhámat. Ujjatlan volt, térdig érő, A-vonalú, övvel, zöld szaténon fekete csipke, és hetvenkilenc dollárt pazaroltam el rá a Macy’snél. – Olyan vagy, mint az Euler-egyenlet – motyogta Steven, miközben alaposan szemügyre vett. Agymenő fordításban: az Euler-egyenlet állítólag a valaha megírt legtökéletesebb képlet. Egyszerű, de elegáns. Gyönyörűséges. – Köszönöm – feleltem pirulva, s egy hasonló bókot próbáltam kiötleni, talán az általános relativitásról vagy a Callan-Symanzik egyenletről, de inkább így udvaroltam: – Jól nézel ki. Komolyan.

Steven elmosolyodott. Jó külsejű srác – a szeme barna, a haja vöröses, fogszabályozóval megzabolázott egyenes fogsora fehér –, de a körülöttünk lévők ezt általában észre sem veszik – azt látják, hogy mekkora izgalomba hozza a fizikaóra. A számológépet a hátsó zsebében. A szemüvegét. Steven az ajkához emelte a kezemet, és megcsókolta. – Jöjj, hölgyem – mondta –, táncoljunk. Egy darabig ügyetlenül ugráltunk a parketten, de hamarosan Csésze meg Eleanor is odajött a kísérőjével, és halkan cikiztük a csajos csajokat, akik a fejük búbján magasra tupírozott frizurát és pufi tüllszoknyát viseltek. Aztán képmutatón megcsodáltuk egymás ruháját, fotókat készítettünk az utódok kedvéért, majd táncoltunk még egy kicsit. És most jön az a rész, amire nagyon tisztán emlékszem. Stevennel lassúztunk, a mellére hajtottam a fejem, oda, ahol érezhettem a szívverését. Christina Perri száma ment, a Thousand years. Nevettünk rajta, hogy mennyire nyálas, milyen csúcsérzelgős, és elsütöttünk egypár Alkonyat-viccet is, de aztán teljesen átengedtük magunkat a táncnak. Ez a szám arra való. Steven a derekamon tartotta a kezét, arca a vállam hajlatában pihent, lélegzete melegítette a bőrömet, én pedig eufóriának éltem meg ezt a pillanatot. Jók vagyunk együtt, gondoltam. Összeillünk. Úgy éreztem magam, akár az Euler-egyenlet. Mindketten felemeltük a fejünket, tekintetünk találkozott. Combunk összeért, ahogy lassan előre-hátra hintáztunk. „Kedvesem, ne félj, ezer éve szeretlek” – búgta Christina Perri. „Újabb ezer évig szeretni foglak.” Hé, gondoltam. Álljunk csak meg!

Előttem az egész nagybetűs étet, az egyetem, a karrier meg a felnőttkor, vagyis ez nem a „beleszeretek valakibe” ideje, ahhoz túl fiatalok vagyunk. Hormonok, ez világos. Randizásnak, hetyegésnek, no meg annak, hogy kiderítsük, milyen a csókolózás, van értelme. De ez – ahogy akkor Steven karjában éreztem magam – többnek tűnt a hormonok játékánál. Sokkal többnek éreztem annál. Szorosabban fontam körül Steven nyakat, és újra lehajtottam a fejem. A szíve, mikor arcomat a mellkasának támasztottam, hevesen dobogott. Akárcsak az enyém. Hébe-hóba átnéztem a válla fölött, s mintegy négy méterre tőlem észrevettem Ty-t. Egy lánnyal táncolt, feltehetően Ashley-vel. Nem láttam az arcát, csak a földet söprő halványrózsaszín ruháját, a hullámokban leomló aranyszőke haját. Ty-t azonban tisztán láttam. Szeme lehunyva, szétterpesztett ujjai a lány csípőjén, ahogy együtt mozgott vele. Nem mosolygott, de nyugodt elégedettség ült az arcán. Nyugalom. Még sosem láttam ennyire boldognak, Aztán mintha megérezte volna, hogy nézem, kinyitotta a szemét, észrevett, és elvigyorodott. – Kurva – formálta az ajka. Visszanevettem rá, s az orrnyergemre böktem. – Sminkeled magad? – kérdeztem némán. Finoman bemutatott nekem. Hangosan felnevettem, mire Steven hátrébb húzódott tőlem. – Mi olyan vicces? – kérdezte. – Semmi – feleltem, s megpróbáltam kordában tartani a kuncogást. – Az öcsém dilis.

Steven megfordult, s amolyan „Na, mi van, haver?” biccentést küldött Ty felé, amit az öcsém viszonzott. A srácok meg a titkos kódjaik. – Kedvelem az öcsédet – jegyezte meg Steven. – Ő is téged. – Mosolyogtam, mert igaz volt. Ty tökéletesen megfelelőnek tartotta Stevent a barátomnak. „Ez a srác teljesen rendben van – mondta egyszer. – Megért téged.” És akkor ez igaz is volt. Steven megértett engem. A hegedűk végső crescendót húztak, majd elhalt a hangjuk. Abbahagytuk a táncot, és egymásra néztünk. – Akkor most? – kérdezte Steven. – Most iszunk a vacak puncsból – gúnyolódtam, és elmentünk. A bál többi részére nem emlékszem. Elveszett életem egyéb jelentéktelen, kérészéletű másodperceivel. Én. Steven. Ty. Elillant. Nem tudtam kiélvezni azt a pillanatot a táncparketten, nem fogtam fel, milyen gyönyörű volt, és ritka, mennyire törékeny, milyen mulandó, amikor Ty boldog volt, amikor valamennyien boldogok voltunk, együtt, biztonságban. Nem tudtam. Nem tudtam.

4.

DAVE RENDELŐJE AMOLYAN jellegtelen irodaházban található a belvárosban – tudjátok, miféle helyre gondolok, ahol végigbattyogsz a folyosókon, ügyvédek, könyvelők és ingatlanügynökök nevét olvasod a teljesen egyforma táblákon a teljesen egyforma ajtók mellett, mígnem elérkezel ahhoz a névtáblához, amelyen ez áll: DAVID HARRINGTON PÁR- ÉS CSALÁDTERAPEUTA ÚJ REMÉNY CSALÁDTERÁPIÁS KONZULTÁCIÓ Egy hónappal ezelőtt, amikor első ízben jöttem ide, és becaplattam Dave rendelőjébe, ugyanarra számítottam, mint amilyen a folyosó, ám az ajtó mókás, kis várószobára nyílt. Akváriumok meg különféle lávalámpák voltak benne, egy dohányzóasztalra való gyűjtemény műszerfalakon riszáló hula táncosnőkből, meg egy egész fal David lenyűgöző régi Tabasco szósz kollekciójával, de az összes közül a nagy ha-

lom tréfás rajzsorozat volt a legjobb (amilyeneket az újságok humoros oldalán jelentetnek meg). Tíz percig ücsörögtem a klasszikus Peanuts régi számait lapozgatva. Charlie Brown megpróbálja elrúgni a focilabdát. Lucy kirántja alóla. Charlie dühöng. Nevettem szegény Charlie-n, és visszásnak éreztem a nevetést, hiszen Ty alig két hete halt meg. David ebben a pillanatban lépett ki a rendelőjéből. A várószoba szoba alapján egy hippit vagy afféle különc, elvarázsolt figurát vártam, de a terapeuta kockás inget és ránctalan, khakiszínű nadrágot viselt, a szakállát tökéletesen ápolta, őszülő, szőke haját rövidre vágatta, s egy kicsit túl sok zselét használt, hogy gondosan befésülje. A kezét nyújtotta. – Lexie, gondolom. Dave vagyok – mondta. Biztosan meglepett képet vágtam, mert hozzátette. – Elnézést, jobban szereted, ha Alexisnek szólítanak? Amikor édesanyáddal találkoztam, ő Lexie-nek nevezett. – Beszélt az anyámmal? Személyesen? – Igen, futólag – felelte Dave. – Azt akarta, hogy képben legyek, ami a helyzetet illeti. El sem tudtam képzelni anyámat ezen a helyen, amint itt ül, keresztbe tett lábbal, a hula táncosnők meg egy egész falat beborító csípős szószok társaságában, arra várva, hogy bemenjen, és a halott fiáról meg a letört lányáról meséljen ennek az embernek. – Akkor hát – mondta, a rendelő felé intve David, ahol a nagy kockás dívány meg a doboz papír zsebkendő várakozott –, fáradj be. Tétováztam.

– Nézze, ez talán nem annyira jó... – Alapvetően azért vagyok itt, hogy meghallgassalak, Alexis – mondta a terapeuta. – Már amennyiben beszélni akarsz. Tegyél egy próbát. Dave elég rendes fickó. Arra még nem jöttem rá, hogy mire jó valójában, anyám szerencsétlen kísérletétől eltekintve, aki úgy érzi, tennie kell valamit értem ebben a nehéz időszakban. Mintha amúgy nem szívatna meg most az élet. De tök mindegy. Az öcsém halott. Nem beszélek sokat, nem lógok a barátaimmal, és nem vagyok a rendes körülmények között vidám Lex. Nyilvánvaló tehát, hogy terápiára kell járnom. Ezen a délutánon teljes harminc percet gubbasztok Dave rendelőjében, mielőtt képes vagyok bármi hasznosat kiötleni, amit elmondhatnék. Eddig nem volt ezzel baja – beszéljek akkor, amikor készen állok rá ma azonban érzem, hogy forgat valamit a fejében, nagyon elszánt, hogy feltörjön egy diónyit a lelkemből. Az én fejemben is motoszkál valami, de nem mondom el neki. Pedig szeretném. Az elmúlt néhány nap veszettül kiborító volt. Folyton azon jár a fejem, hogy biztosan őrült vagyok Valami nyilván elpattant ebben a törékeny agyban ennyi érzelmi túlfeszítéstől. Hivatalosan elveszítettem a realitásérzékemet. Azért, mert Ty halott. Elment. Sosem jön vissza.

Amit a múlt este láttam, az csakis hallucináció lehetett vagy idegösszeomlás, esetleg ébren álmodás. Valódinak éreztem. De nem lehetett valóságos. Akárhogy is, a bölcs dolog az volna, ha beszélnék erről Dave-nek. Végül is azért fizetik, hogy meghallgasson. Észszerűen szólva, ő a tökéletes személy, akivel beszélnem kell róla: pártatlan, érzelemmentes, gyakorlatias. Állítólag arra jó a terápia, hogy kiszellőztesd az őrültségedet. Hogy jobban legyél. Hogy megoldjuk a gondot. De mégis mit mondhatnék? Ö… igen, négy nappal ezelőtt láttam a halott öcsém szellemét az alagsorunkban. Erre Dave azt feleli majd: Ó, ez fölöttébb érdekes, Alexis. Írjunk fel neked néhány jó pirulát. Nos, Dave megkérdezi, hogy vagyok, én pedig azt válaszolom, jól. Pedig nem vagyok jól. Megkérdezi, milyen volt hetem, mire azt felelem, okés. Pedig határozottan nem volt az. Aztán csönd van, mialatt Dave odaszegez a kedves, kék szemével, én pedig a tornacipőm orrával birizgálom a szőnyeg szélét. Végül így szól: – Remélem, már nem haragszol a múlt hét miatt. Néhány másodpercig értetlenül meredek rá, aztán beugrik. Ó! A múlt hét. Igen, volt egy kis nézeteltérésünk a múlt héten. Azért, mert beszéltem neki a lyukról a mellkasomban. Arról, hogy úgy érzem, meg fogok halni, amikor ez történik.

És rettegek, mert egyre gyakrabban törnek rám az ilyen pillanatok, és egyre tovább és tovább tartanak, mígnem már csak a lyukat érzem, és azt, hogy talán végleg elnyel. Úgy gondoltam, bátor tett volt tőlem ez a vallomás. Próbáltam megnyílni Dave előtt. Igyekeztem azt tenni, amit elvártak tőlem. Azt akartam hallani tőle, hogy bár a lyuk borzalmas, igen, teljességgel az, de így természetes, és majd jobb lesz, nem pedig rosszabb, és nem fogok meghalni, legalábbis még hosszú-hosszú ideig nem. Egy darabig fájni fog, de életben maradok. És akkor megpróbálnék hinni neki. Ő azonban ezt mondta: – Létezik egy gyógyszer, amit szedhetsz erre. Aztán az SSRI3–ről beszélt meg a Xanax csodáiról, vagy talán kezdhetném a Valiummal, amire nem lehet rászokni, én meg némán bámultam rá, amíg be nem fejezte a gyógyszerek költői fényezését. – Mit gondolsz? – kérdezte aztán. Ezt feleltem: – Azt akarja, hogy antidepresszánsokat szedjek? Dave erre azt válaszolta, hogy az antidepresszáns a hagyományos terápiával ötvözve fölöttébb hatékony kombináció. Erre én: 3

SSRI: szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók (selective serotonin reuptake inhibitors)

– Depressziósnak tart? Dave köhécselt. – Úgy vélem, igazán nehéz időszakot élsz át, és a gyógyszerek könnyíthetnek ezen. – Értem. Olvasta a Szép új világot? – kérdeztem. Pislogott. – Nem, nem hinném. – Egy jövőbeli társadalomról szól, ahol az emberek egy szóma nevű kábítószert szednek, amelytől mindenki boldognak érzi magát – magyaráztam. – Az a feladata, hogy mindent helyre tegyen. Elégedetlen vagy a munkahelyeden? Nem gond. Beveszel egy szómát, és nem zavar semmi. Haldoklik az anyád? Kapj be néhány szómát, és pompásan fogod érezni magad. – Alexis – vetette közbe Dave –, én segíteni próbálok neked. Amit ezzel a lyukkal kapcsolatban mesélsz, a pánikroham jellegzetes leírásának hangzik... – Hát éppen ez az – erősködtem. – Az a futurista társadalom, ahol mindenkit begyógyszereznek, hogy boldog legyen, mégpedig állandóan, és nem számít, mi történik, förtelmes... sőt gyalázatos, olyan, mintha megszűnne az emberi nem. Nekünk ugyanis éreznünk kell, Dave. Az öcsém halott, és nekem ezt át kell éreznem. Elhallgattam, hirtelen kifogytam a szuszból. Többet akartam elmondani. El akartam árulni, hogy Ty szintén antidepresszánsokat szedett, több mint két évig, egészen a haláláig, és irtó jót tett neki. És az ironikus kis titkomat is el akartam mesélni Dave-nek – tudom, hogy fájdalmat kellene éreznem

az öcsém miatt: bánatot, gyászt, nevezhetjük bárminek, sőt akarom érezni ezt a fájdalmat, de nem érzem, a „lyukas” perceket kivéve, az égvilágon semmit nem érzek. Nincs szükségem gyógyszerekre, hogy eltompítsam a fájdalmat. – Értem – mondta Dave. – Istenem, mióta lettek a terapeuták kábítószerügynökök? – kérdeztem még mindig indulatosan. Dave mosolygott, mint aki humorosnak tartja a sértésemet, majd rögtön nekilátott kiengesztelni. – Jól van, Alexis, rendben. Semmi gyógyszer. – És akkor javasolta a naplót. Az írást a Xanax alternatívájaként. – Ezen a héten írtam a naplóba – jelentem most Dave-nek. Rá nem jellemző módon meglepettnek tűnik. – Miről írtál? Megvonom a vállam. – Dolgokról. Várja, hogy továbbmondjam, ám amikor hallgatok, egyszerűen így szól: – Oké, ezen a héten a barátaidról szeretnék beszélgetni. – Pillanatnyilag nincsenek barátaim – csúszik ki a számon. Dave felvonja a szemöldökét. – Nincsenek barátaid? Puff! – Nem úgy értem. Vannak barátaim, csak...

– Többé már nem a barátaid? – kérdi. – Néha az emberek nem tudják, hogyan reagáljanak olyasmire, mint... – Nem – visszakozom. – Remekül viselkednek. Csak... azt hiszem, én hagytam fel a barátságukkal. Dave tűnődő kis hangot hallat, mint aki a terapeuták aranybányájára bukkant. – Miért? Egy percbe is beletelik, amíg tűnődöm ezen. Hát Jill esetében azért, mert megfojt az együttérzésével. Ty halálakor minden percben ott volt, amikor megjelentem, aggódó tekintettel, sírástól kivörösödött szemmel. „Jól vagy?” – kérdezte folyton újra meg újra meg újra. Nem, idióta, gondoltam. Nem vagyok jól. Meghalt az öcsém. De nyeltem egyet, és azt feleltem: „Igen, jól vagyok”. Ebből néhány nap után kis biccentés lett, és akkor Jill olyasmit mondott: „Szólj, ha szükséged van valamire” vagy „Itt vagyok, ha beszélni akarsz valakivel”. Egy idő után rájöttem, mit akar valójában. Azt akarta, hogy Ty-ról meséljek neki. A haláláról. Arról, amit érzek a halálával kapcsolatban. És hirtelen az a határozott érzésem támadt, hogy Jill szeretné, ha sírnék, hogy ő kibőghesse magát az én vállamon. Azt akarta, hogy összeomoljak, és ő kanalazzon fel, hogy a legeslegjobb kebelbarátnőm lehessen, aki átnavigált a legrosszabbon. Valószínűleg igazságtalan vagyok, tudom. Szeretem Csészét. Tényleg. Hatodik óta ismerem, amikor egy kiváló adottságokkal rendelkező, tehetséges osztályban mi voltunk

a legagymenőbbek. Vagy száz pizsamapartit rendeztünk, és rengetegszer folytattunk hajnalig tartó komoly eszmecserét az élet értelméről, az idegenek létezésének valószínűségéről a többi bolygón, és arról, hogy milyen hülyék a fiúk. De ez a dolog Ty-jal nem egy újabb komoly beszélgetés. Ez az én tönkrement, elcseszett életem. Én magam. Csésze nem hozhat engem rendbe. Már rosszul voltam a próbálkozásaitól. Így aztán szép lassan kihátráltam a barátságunkból. Mindezt elmondom Dave-nek, ő pedig bólint. – És mi a helyzet a többi barátoddal? A fiúval, akivel jársz? – Néhány hete szakítottunk – felelem. Új téma: – Van egy Eleanor nevű barátnőm is, vele valahogy egyszerűbb. Ő elkerül. Miközben persze úgy tesz, mintha nem térne ki előlem. Azt hiszem, az eset óta egyszer nem nézett a szemembe. De ezzel nincs semmi baj. Megértem. Ahogy ön mondta, bizonyos emberek nem tudják, hogyan reagáljanak. – Ezek szerint pillanatnyilag egyetlen barátod sincs? – Hát a suliban találkozom a régi barátokkal, velük ebédelek, és együtt járunk órákra. De az iskolán kívül igazából semmit nem szeretnék csinálni velük, és otthon kell lennem anyámmal. Szóval azt hiszem, nincsenek. Nem, pillanatnyilag nincsenek. – Ez szomorú, Lex – feleli Dave. Manapság ez a középső nevem. Alexis Szomorú Riggs.

– Nem kell egyedül végigcsinálnod ezt – folytatja a terapeuta. – Próbáld beengedni az embereket. Csak így segíthetnek. Nekem nem lehet segíteni, gondolom. Nem létezik olyan varázsige, amelyik visszahozza Ty-t. Senki nem tehet az égvilágon semmit. – Majd dolgozom ezen – mondom, es visszatérek a szőnyeg rugdosáshoz. Ismét csönd telepszik ránk. Hallom a rendelő faliórájának ketyegését. Négy perc van hátra a terápiából. Három perc. Kettő. – Nos, van valami más is, amiről szeretnél beszélni? – kérdezi Dave. Utolsó esély, gondolom. Beszélj neki arról, hogy látod Tyt. – Nincs – felelem. – Jól vagyok. Pusztán ezen az egy ülésen ez már legalább a tizenhetedik hazugságom. Noha kilencvenhat másodperc még hátravan, felállok, és amilyen gyorsan csak lehet, kimegyek a rendelőből. Apával vacsorázom az Olive Gardenben. Szokás szerint kedd esténként vacsorázunk együtt, az immár rendszeres találkozó után Dave-vel. Megan ugyanis keddenként jógázik. Az apával elköltött vacsora mindig csöndben telik, mert neki még kevesebb a mondanivalója, mint nekem. Nem a világ legizgisebb foglalkozását űzi – könyvelő és tisztában

van vele, hogy Meganról nem akarok hallani, sem a házról, ahol vele él, sem az időtöltéseikről, úgyhogy nem sok marad, amiről beszélgethetnénk. Amikor Ty velünk volt, könynyebben ment, akkor legalább a sportról tudtunk beszélni – jóllehet Ty gyűlölte az apaféle vacsorákat, és örökké váratlanul jött kifogásokat keresett, amiért nem jön el. Most kikötöttünk a beszélgetés egyetlen biztonságos témájánál. – Mi újság az iskolában? – kérdezi apa. – Hetvenegy százalékos lett a féléves matekdogám – bököm ki. Nem is tudom, miért mondom el neki. Ez zavarba ejtő, különösen az apámmal szemben, aki nyilvánvalóan egy kicsit maga is a számok embere. Képtelen vagyok ránézni, amikor kimondom. Biztosan paprikavörös a képem, de úgy csipegetem a salátát, mintha minden rendben volna. Apa leteszi kezéből a tésztarudacskát. – Ez súlyosnak hangzik. – Az – bólintok. – Legalább A mínuszra rontottam le a jegyemet. Ez azt jelenti, hogy nem én mondom a tanévzárón a végzősök búcsúbeszédét. – Írhatsz javítót? – kérdezi. – Nem. – Tizennyolcas számú hazugság. – Értem. – Megköszörüli a torkát, majd folytatja a tésztarudacska csócsálását. – Sajnálom, apa – mondom egy perc múlva. Ez igaz is. Mindenek dacára gyűlölök csalódást okozni neki. Adok a véleményére.

– Ez nem fontos – mondja, de nem gondolja komolyan. Apa mindig azt hajtogatja, hogy keményen kell dolgozni azért, hogy a legjobb legyél, hogy mindenben kitűnj, hogy a csúcsok csúcsára juss – a legjobb osztályzatok, a legjobb iskoláztatás, a legjobb munka, mert akkor élhetsz a lehetőségeiddel. Mindig ezt mondja, ami az én olvasatomban annyit tesz: Ne végezd könyvelőként Nebraskában, egy válással és két (pillanatnyilag egy) kölyökkel, amikor sokkal többre vihetted volna. Eszünk. Apa két pohár vörösbort iszik, pedig nem szereti a bort. Aztán addig nyaggat, míg rendelek desszertet. – Anyád hogy van? – kérdezi, miközben szétcincálok egy darabka tiramisut. Beszélhetnék neki a sírásról. De erről nem akar hallani. Nem akarja tudni, hogy anya állandóan sír, és ki sem kel az ágyból, csak amikor munkába vagy templomba kell mennie, és Ty régi kitömött majmát a melléhez szorítva alszik. Nem akarja azt hallani, hogy anya úgy véli, Ty még mindig a házban van, és tudni sem akarom, mit tenne, ha elmondanám neki, amit az alagsorban láttam. Apa azt akarja hallani tőlem, hogy anya jól van. Tehát azt felelem: – Jól van. – Tizenkilences számú hazugság. Apa kifizeti a számlát. Felvesszük a kabátunkat, kimegyünk a hideg estébe, és feszélyezetten megölel, aztán szokás szerint elindulunk a magunk külön útján.

5.

AMIKOR HAZAÉREK, SÖTÉT A HÁZ. Anya már biztosan lefeküdt, még este nyolckor sem annyira szokatlan ez nála. Alszik, hogy ne kelljen ébren lennie, hiszen akkor van a lehető legkevésbé tudatában a történteknek. Bárcsak én is így tudnék aludni! Egy órát a házi feladatom elkészítésével töltök. Aztán elérkezik az idő, amikor rendes körülmények között lemegyek tévézni. Ez gondot okoz. Négy napja nem bátorkodtam le az alagsorba, még a mosókonyhába sem. Tévét sem néztem. Nem említettem meg anyának, hogy talán mégsem volt olyan nevetséges az a kölnivizes eset. Igen, tudom, totál gyáva vagyok. Előveszem a Dave-től kapott naplót. Néhány másodpercig komolyan fontolóra veszem, hogy ismét írok bele, hoszszú vallomást vetek papírra mindarról, amit nem mondtam

ki hangosan. A kísértetről. Az SMS-ről. Stevenről. Ty-ról. Önmagamról. De képtelen vagyok rávenni magam. Így aztán a kliséknek adózva a matracom alá rejtem a vakondprém könyvecskét, összegömbölyödöm az ágyamon, s egy ideig az Egy csodálatos elmét olvasgatom. De nem tudok elmélyedni a regényben. Aztán a Kapcsolattal próbálkozom Carl Sagantól, ez a legeslegkedvencebb regényem, de csak a szemem követi a sorokat, a szavak jelentését nem fogom fel. Örökösen Ty arckifejezésére gondolok, amikor hozzávágtam a telefont: megrökönyödött, sértett, s egy kicsit szomorú volt. Soha életemben nem hajítottam hozzá semmit. Mi nem voltunk olyanok. Mindig kijöttünk egymással. Hirtelen elönt a düh. Most mi lesz? Soha többé nem megyek le az alagsorba? – gondolom. Vagy lábujjhegyen fogok közlekedni a saját házamban, míg nem megyek az egyetemre? Rettegni fogok attól, ami a képzelet szüleménye. Mi vagyok, egy tízéves kölyök, aki fél a sötétben? Tedd túl magad rajta, Lex, mondom magamnak. Nőj fel! Így aztán fölpattanok. Egyenesen lemasírozok az alagsorba, néhány percig ott szobrozok, arra a helyre meredve, ahol Ty azon az estén megjelent, a kis horpadásra a falon, amely természetesen még mindig ott van, ahol az öcsémhez vágtam a telefont. Rákényszerítem magam, és teljes öt percig nem mozdulok onnan. Semmi hátborzongatót nem látok. Semmilyen hátborzongató szagot nem érzek. Pusztán ostobán érzem magam. Ty hálószobájának ajtaja nyitva áll.

Az ajtófélfához megyek. Holdvilág süt be az ablakon. Azóta nem voltam a szobájában, amióta elhoztuk onnan a ruháját, amelyben eltemették, mindazonáltal pontosan úgy néz ki, ahogy emlékszem rá. Az asztala könyvekkel és iskolai cuccokkal teli. A földön ruhák. Cipők. Egy félig leeresztett kosárlabda. A mennyezetről régi repülőmodell lóg, apával rakták össze, amikor Ty tizenegy éves volt. Barátok fotói celluxszal a falra ragasztva, zenekarok poszterei, a kedvenc filmes plakátok, és NBA-játékosok képei. Ahogy belépek, körbeölel az illata. Nem pusztán a kölnivízé, hanem az akácszagú kecskeszag, és az enyhén mentaillatú dezodorjának illata. Ceruzaforgácsok. Piszkos zoknik. Faragasztó. Ty. Nagyot nyelek. Olyan, mintha még mindig itt lenne, és nem kísértetként, hanem... Ha itt állok, ha becsukom a szemem, elképzelhetem, hogy csak elugrott valahová, és viszszajön. Bárcsak képes volnék sírni! Ebben a pillanatban az volna helyénvaló, hogy az öcsémre emlékezzem, és bőgjek. De nem megy. Megfordulok, és ekkor veszem észre, hogy valaki alszik Ty ágyában. Az alak, akit körülölelnek a takarók, az oldalán fekszik, háttal nekem. Zakatolni kezd a szívem. Nem Ty az, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy ez képtelenség, de abban a pillanatban azt akarom, hogy ő legyen. Újra akarom látni az öcsémet, még akkor is, ha ez azt jelenti, őrült vagyok. Talán ezért

nem tudtam beszélni erről Dave-nek, azért nem tudtam leírni, mert akkor holtbiztosan ráállítanak a gyógyszerekre, és ami történt a telefonnal, nem történik meg újra, én pedig soha többé nem látom Ty-t, soha többé, amíg élek, és mert nem hiszek a túlvilágban, azután sem fogom látni őt. Tudom, ez nem a legjobb érvelés. Mégis így gondolom. Az ágy túloldalára osonok. Megfogom az ott fekvő alak vállát, melegnek találom, és minden egyes lélegzetvételnél megemelkedik kicsit. Lélegzik. Él. Ez nem Ty, gondolom, ahogy elkezdem lehúzni róla a takarót. Ez nem ő. És igazam is van. Nem Ty az. Anyám egy kifakult, piros Led Zeppelin-pólóban, Ty egyik régi trikójában alszik. Arcát megszáradt szemfestékcsíkok barázdálják, akár a tetkótinta, olyan, mintha belekarcolták volna a szeme körüli ráncokba. Foltot hagyott a párnahuzaton. Öregnek tűnik. Aprónak. Elnyűttnek. Ismét betakarom, aztán az ágy szélére ülök, és figyelem őt egy darabig, a légzését, a szemgolyója mozgását lehunyt szemhéja mögött. Miről álmodik vajon Ty ágyában, a fia holmijától és illatától körülvéve? Fel akarom ébreszteni, kivinni innen, mert nem okés, hogy itt van. Egészségtelen. De hagyom, hadd aludjon. Mert, legalábbis ebben a pillanatban, úgy tűnik, nem szenved.

Néha azon tűnődöm, nem kívánja-e, hogy bárcsak én haltam volna meg Ty helyett, a Sznarkszerű 4 lánya, a társadalmilag elfogadható fia helyett. Szeret engem, tudom. De ha választhatott volna? Ez azonban Ty hibája. Hagyott neki egy üzenetet. Az öngyilkosok búcsúlevelére jellemzően rövid volt, célratörő. Ez állt benne: Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. Apának nem írt. A barátainak sem. És nekem sem. Mindössze azt az öt kis szót firkálta le egy sárga öntapadós cetlire, melyet a szobája tükrére ragasztott. Az egyetlen magyarázatát. Még mindig ott van. A rendőrök levették egy időre bizonyíték gyanánt, de aztán visszajöttek, és pontosan oda tették, ahol Ty hagyta. Lefényképezték a szobát, onnan tudták, hova kell ragasztani. Eddig egyikünknek sem volt elég mersze leszedni onnan. Felállok, és a tükörhöz megyek. Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. Fölnyújtom a kezem. Ujjaim épp csak a papír szélét súrolják, mikor a tükörben meglátom Ty-t. Közvetlenül mögöttem áll. Ty. Már megint. Nem töprengek rajta. Nem állok meg filózni, ahogy azt egy ésszerűen gondolkodó ember tenné ebben a 4

Sznark: Lewis Carroll Sznark-vadászat c. nonszensz versének címszereplője, képzeletbeli állat, amelyre vadásznak, de sosem látta senki.

helyzetben. Nem mérlegelek nyugodtan. Menekülőre fogom. Elugrom a tükörtől, el Ty-tól, felrohanok a lépcsőn, ki az ajtón, és mielőtt tudnám, mi történik, már odakint vagyok az utcán, cipőm csikorog a fagyott havon, ahogy rohanok, rohanok, csak rohanok. Ez nem történik meg – cikázik át az agyamon. Ez nem történik meg. Már három sarkon vagyok túl, amikor megállok, mégpedig annak a parknak a szélén, ahol gyerekkorunkban minden nyári délutánt együtt töltöttünk Ty-jal. Zihálva összegörnyedek, érzem a maró hideget. Nem volt rajtam kabát, amikor kiviharzottam a házból, mindössze egy póló és egy farmernadrág, csupasz karomat metszi a téli levegő, szinte fáj. Fejem fölött ragyog a hold. A park, akár egy kimerevedett kép, a hinták teljesen mozdulatlanok. Elhagyatott. Egy autó közeledik az utcán, ahogy elmegy mellettem, lelassít. Megdörzsölöm az orrom, kiegyenesedem, és megpróbálok rendesen lélegezni. Gőzöm sincs, mit művelek. Ty. A házban. A szobájában. Ez nem történik meg, gondolom. Borzongás fut végig rajtam, de semmi köze a hideghez. Amolyan beletörődést érzek, miközben visszabaktatok. A bejárati ajtó félig nyitva, énrám vár. Úgy csoszogok le Ty szobájába, akár egy zombi, ahol anyám még mindig alszik. Ty nincs a tükörben. Tüstént észreveszem, hogy az íróasztala jobb oldali fiókja nyitva. Nem emlékszem rá, hogy nyitva lett volna, most

azonban főbe kólint a látvány, furcsának, oda nem illőnek tűnik. Anya kotorászott volna, amíg nem voltam itt? Már korábban is így volt? Netán valaki más nyitotta ki? Ez nem történik meg, gondolom. Mégis megtörtént. Az ágy mellé térdelek, gyöngéden megrázom anya vállát. Halkan nyöszörög, amikor kinyitja a szemét. Beletelik néhány másodpercbe, mielőtt az arcomra fókuszál. – Ó, Lexie! Minden rendben? – kérdi. Körülnéz. Figyelem, mint változik meg az arckifejezése, amikor ráébred, hol van. Ty szobájában. Ty elment. Ty halott. Szomorúság árad szét az arcán. – Aznap reggel lejöttem felébreszteni őt – mondja. – Pontosan itt volt. Úgy tűnt, semmi baja. – Tudom. – Meg kellett volna éreznem, hogy valami nincs rendben. Az anyja vagyok. Észre kellett volna vennem. Sosem tudtam, mit mondjak erre. Anyának megvan a saját szemrehányásjátéka, nekem is az enyém. A különbség az, hogy létezik valami, amiért én vétkesnek érzem magam. – Hideg van idelent – mondom, miközben felsegítem anyát. – Menjünk fel. Később, miután bedugtam az ágyába, és ismét alszik, visszalopakodom az alagsorba, megszemlélni a fiókot. Egyetlen dolog van benne. Egy lezárt boríték. Egy levél.

Majd kiugrik a szívem a gondolattól, hogy talán nekem írta. Nem válaszoltam az SMS-re, ezért leírta, amit el akart mondani. Az indokait. Talán a vádaskodását. Az utolsó szavait. Megkönnyebbüléssel, egyszersmind riadalommal tölt el a gondolat. Bizonytalan kézzel fordítom meg a borítékot, s ekkor látom meg Ty gyalázatos kézírásával a címzést. Ashley-nek.

Február 12.

Az öcsém első öngyilkossági kísérlete mintegy két esztendeje azon a napon történt, amelyiken kimondták a szüleink válását. Fogalmam sincs, hogy afféle óriási kinyilatkoztatásnak vagy minek szánta. Aznap este nem voltam ott. Moziba mentünk Csészével. Már a film címére sem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy nem voltam jelen, mikor egy nagy üveg Advillal felsétált a konyhába a mosogatóhoz, és egyik tablettát nyelte le a másik után. Gyakorlatilag anyánk orra előtt csinálta, aki háttal ült neki a konyhaasztalnál, és hol az ápolónővizsgáira tanult – lassan rágta át magát a hatalmas köteg felcímkézett jegyzetlapon: gyógyszeradagolás, az emberi test részei, a különböző orvosi kifejezések magyarázata –, hol pedig a Bibliát tanulmányozva próbált megbékélni azzal a kitétellel, hogy amennyiben házasságtörés történt, a válás rendjén való. Negyvenkét évével anya volt az osztály legidősebb diákja az ápolónő-iskolában. Mindazonáltal a legjobb. Fókuszált volt, igyekvő, elhatározta, hogy egy „apa utáni” új életet teremt magának. Fel sem nézett, mikor a tizennégy éves fia hatvanhárom apró, vö-

rösesbarna fájdalomcsillapítót vett be. Ty jó éjszakát kívánt neki majd lement a szobájába aludni. Másnap reggel az öcsém csalódott, amikor felébredt. Olyan ábrázattal került elő az alagsorból, amit sosem fogok elfelejteni: olyan lemondó, zavarodott csalódottság ült ki az arcára, amiért nem lebegett el egyszerűen az éjszaka. – Ma nem megyek suliba – közölte, amikor leültünk reggelizni. – Nem érzem jól magam. Anyám, aki örökké ápolónő volt, már akkor is, mielőtt papírt kapott volna róla, megfogta a homlokát. Hideg volt. Föltett neki néhány kérdést. Torokfájás? Fejfájás? Gyomorgörcs? Ty megrázta a fejét, felnézett rá, megrántotta vékony, madárszerű vállát, és elmesélte, mit művelt. A kórházban a legtöbb, amit tehettek, hogy betették őt egy szobába megfigyelésre. A gyomormosáshoz már túl késő volt. Én a sarokban ültem, és tévét néztem vele, miközben a nővérek bejöttek és kimentek, ellenőrizték a legfontosabb életfunkcióit, és kicserélték a sóoldatot az infúzióban. Időnként anya robbant be könnyek között, mert vívódott a döntése miatt, amelyet meg kellett hoznia – velünk maradjon egész nap, vagy a klinikai gyakorlatát folytassa a kórházban, az utolsó hetet, ami feltétlenül kellett az oklevele megszerzéséhez. Enélkül nem kaphatott diplomát. – Jól vagyok – mondta neki Ty, és bár az érvelése bizonyságául felmosolygott rá, a kórházi fénycsövek megvilágításában ajka színtelen volt, miközben formálta a szót: „Menjél”. – Visszajövök – ígérte anya újra, majd elviharzott. Nem tudtam, mit mondjak Ty-nak azon a napon. A kényelmetlen műanyag széken gubbasztva próbáltam kiötleni valami nagytestvért tanácsot, amely visszarántja a szakadék széléről. De ti-

zenhat voltam akkor, mégis mit tudhattam? Megvoltak a magam problémái, a saját magánmizériám, és ha őszinte lettem volna, bevallom, hogy abban a szörnyű évben, amikor apám otthagyott bennünket a kliséért, akivel az irodában ismerkedett meg, és pontosan feleannyi idős volt, mint ő, anyám pedig visszaült az iskolapadba, és a házban hirtelen nem maradt felnőtt, ami magától értetődőn rossz érzést keltett, néhányszor az én agyamon is átfutott a „kijelentkezés” gondolata. De igazából sosem terveztem, hogy véget vetek az életemnek. Túlságosan féltem a haláltól. A feketeségtől. Attól, hogy megszűnök létezni. – Hülyeség volt – mondta végül azon a napon Ty, amikor besűrűsödött közöttünk a csönd. Megkönnyebbültem, hogy ezt hallom tőle. – Igen, az volt. Tök idiótaság – értettem egyet vele, majd tovább néztük az Üldözés életre-halálra rendőrvideókat, a majdnem a mennyezetig érő tévékészüléken. A nővérek bejöttek, kimentek. Anyám bejött és kiment. És mindketten azon tűnődtünk (de nem hangosan), hogy az apánk egyáltalán odatolja-e a képét. Végül odatolta. Emlékszem, golfinget viselt. Azért jött, hogy hazavigyen minket, mivel a kórház úgy döntött, elengedi Ty-t, anyának viszont még három órája volt hátra a klinikai gyakorlatból. Szemlátomást apa sem tudta, mit mondjon, miközben visszafuvarozott minket a házhoz. Dobolt a kormánykeréken, ellenőrizte a visszapillantó tükröt; mikor találkozott a tekintetünk, félrenézett, majd megköszörülte a torkát. – Tyler... – mondta, ahogy rákanyarodtunk a felhajtóra. – Gyere haza – szakította félbe Ty. – Kérlek, apa, gyere haza! Kérlek!

Elakadt a lélegzetem. Ty sosem mondott ilyeneket. Dühös volt apára, fenntartotta az álláspontját, hogy utálja, örül, amiért elment otthonról, és nem hiányzik neki. – Kérlek – mondta ismét. És én? – futott át az agyamon. Én akarom, hogy apa hazajöjjön? Képesek volnánk úgy tenni, mintha ez a bántó, megalázó év mégsem történt volna? Hogy apa nem hazug és nem házasságtörő, és minden tekintetben nem egy szánalmas megcsúfolója az emberi nemnek, hogy nem állt minden a feje tetejére? Visszatérhetünk-e a korábbi kerékvágásba? ÉN vissza akarok-e térni? Apa újra megköszörülte a torkát. Vártam, hogy megszólaljon: Nem lehet. Vagy: Sajnálom, fiam. Vagy mondjon valamit arról, hogy nehéz az élet, de ez még nem jelenti azt, hogy feladjuk. De apa nem mondott semmit. És nem is maradt. Annak ellenére, hogy az orvos szerint Ty-t még huszonnégy órán keresztül szigorú felügyelet alatt kellett tartani, apa meg csak ki sem szállt a kocsiból. Pusztán ránézett, és így szólt: – Hívj fel, ha szükségetek van valamire. Valami biccentésfélével válaszoltam, a szememet dühös könnyek égették, de nem engedtem kibuggyanni őket, hanem sarkon fordultam, és felvezettem Ty-t a lépcsőn a házba. Később, mikor már aludt, szobáról szobára jártam, hogy összegyűjtsem mindazt, ami veszélyes lehet. Borotvapengéket. Tablettákat, jóllehet, azt már megállapítottuk, hogy a gyógyszer nem éppen hatékony módja a „lelépésnek”. Kötelet. Aztán kinyitottam a szekrényt apa irodájának sarkában, és a tokokban sorakozó három vadászpuskát szemléltem. Ellenőriztem, hogy egyik sincs

megtöltve, majd a polcon lévő töltényeket besöpörtem egy dobozba a többi cuccal együtt, szigetelőszalaggal leragasztottam a dobozt, ráírtam: „Romantikus regények”, és elrejtettem a szekrényem hátsó zugába, egy halom félmeztelen Barbie baba alá, amelyeket még mindig ott tároltam. Miután ezzel végeztem, lementem megnézni Ty-t, hallgattam a lélegzését, és próbáltam meggyőzni magam, hogy rendbe fog jönni. Aztán lábujjhegyen visszamentem az emeletre, leültem a konyhaasztal mellé, és végre szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Akkor tudtam sírni. Szerettem Ty-t. Szerettem, és majdnem elveszítettem. Ezért sírtam. Még a testem része volt a könny. Szerencsésnek nevezték őt akkor. A szervezete képes volt anyagcserével átalakítani az Advilt. A mája károsodott ugyan, de valószínűleg meggyógyul. Szerencsés, mondogatták a kórházban, miközben felvették a vallomását, elvégezték a vizsgálatokat, és általában úgy viselkedtek, mintha valami merész mutatvány lett volna ez az egész. Mintha egy hajmeresztő attrakciót próbált volna ki a biciklijével. Mekkora mákod van! Te mázlista. A szerencsés volt az utolsó szó, amivel az öcsém jellemezte volna önmagát. Ám végül bólintott, és közölte, hogy igazuk van. Így aztán elengedték. Az Advil-ügy segélykiáltás volt, mondták, ezért fel kellett keresnie egy terapeutát, aki gyógyszereket kezdett el szedetni vele, és megpróbálta beszéltetni a „fájdalmáról”. A következő évben hetente hatvan dolcsiba került egy-egy ilyen próbálkozás, amit a biztosításunk ugyan nem fedezett, de anya meggyőzte apámat, hogy fizesse. És két teljes évig semmi különösebb nem történt. Anya okleveles ápolónő lett. Apa feleségül vette a klisét. Én 800 pontot kap-

tam a matekfelvételimre, és mindenki azt kezdte firtatni, hogy melyik egyetemre megyek. Ty-t bevették a kosárlabdacsapatba. Elkezdett súlyt emelni, és megférfiasodott az alakja. Erős és izmos lett a karja. Letterman dzsekiben feszített fesztelenül a suli folyosóin. A lányok kedvelték. Általában szerették az emberek. Olyan népszerű volt, amilyen én még álmomban sem lehettem. És könnyen elfelejtődött, hogy valamikor olyannyira szomorú volt, hogy magába döntött egy egész üveg gyógyszert. Mindössze egyszer beszéltünk erről, a kórházban töltött nap után. Két héttel később történt, a Denny’sben vártunk apára, hogy együtt reggelizzünk. Apa késett. Ty-ra pillantottam, jól szemügyre vettem őt. Üvegesnek tűnt a szeme, mintha egy üvegtáblán keresztül bámulna ki a saját életére. – Jól vagy? – kérdeztem. Meglepetten nézett rám. – Éhes vagyok. Bárcsak itt lenne már apa! – Nem erre gondoltam – feleltem. – Jól vagy? Ty-nak elvörösödött a füle. – Ja, az. Már mondtam, hogy hülyeség volt. Remekül vagyok. Tényleg. Nem fogom újra megtenni. – Oké, de azt akarom, hogy ígérd meg nekem, ha valaha megint úgy éreznéd... – Nem fogom... – felelte. – De ha mégis, el kell mondanod nekem. Hívj fel, küldj SMS-t, ébressz fel hajnali háromkor. Nem érdekel. Tudni akarok róla. Rám számíthatsz. Nem nézett a szemembe, de bólintott. – Rendben.

– Ígérd meg! – Megígérem. – Jó – feleltem, bár aggódtam, hogy csak mondja, amit nyilvánvalóan hallani akartam. Végül nem azért kellett volna aggódnom, hogy Ty megtartsa az ígéretét. Arra kellett volna gondolnom, hogy én betartom-e a magamét.

6.

ASHLEY DAVENPORT AZ ISKOLAI évkönyv szerint pomponlány. Másodikos. Hosszú, szőke haja van, legalábbis azt hiszem – nehéz megállapítani a kicsi, fekete-fehér képről a 173. oldalon. Talán ő az. Ezernyolszázhetvenkilenc diák jár a giminkbe, közülük tizenkilencet hívnak Ashley-nek, kábé egy százalékot. Az elmúlt két napban már ellenőriztem Ashley Adamset, aki gyakorlatilag férjhez ment a fiújához (nyilvánvalóan nem ezt a droidot keresem), Ashley Chapple-t, ő végzős, ráadásul ismerem, és szóba sem jöhet, hogy Ty-jal randevúzott, Ashley Chavezt, az ő hollófekete haja nem egyezik az emlékeimben őrzött lányéval, akit Ty elvitt az évnyitó bálra. Most tehát a D betűnél tartok, Ashley Davenportnál. Szőke. Másodikos. Pomponlány. Ashley Davenport a mai célpontom. Ráadásul Valentin-nap van, ez szívás.

Tavaly, a rettegett V-napon, amikor beértem a suliba, a szekrényem felső lécei között egy fehér papír százszorszépet fedeztem fel. Bár papírból volt, csak álltam ott, ostoba mosollyal a virág zöld drótszárát szorongatva, aztán lehajtottam a fejem, és megszagoltam a szirmokat. Könyvillatot árasztottak, a papír, a tinta, a ragasztó, egy édes tudás hódító keverékét. Üzenet nem volt a virágon. Se kártya, se név. Rejtély. Akkor még nem jártunk hivatalosan, csak júniusban kezdtünk el randizni, mégis tudtam, hogy Steven küldte a virágot. Sosem vallotta be, de tudtam. Mégpedig onnan, hogy egyszer, amikor egy élelmiszerboltban mászkálva valami ajándékot kerestünk Mrs. Seidelnek, a kémiatanárunknak, aki rákos volt, és kórházban feküdt, a celofánba csomagolt rózsákat szemlélgetve ezt mondtam: – Nem értem, mi célból adnak egy lánynak valamit, ami állítólag a szerelmet képviseli, de néhány óra alatt elhervad és meghal. Steven nevetett, azt felelte, nagyon pesszimistán szemlélem az életet, mire vállat vontam. – Hiszen az összes legjobb dolog ilyen, Lex – mondta aztán. – A leggyönyörűbb dolgok. A szépségük részben abból a tényből ered, hogy rövid életűek. – Felemelt egy sötétvörös rózsacsokrot, és felém nyújtotta. – Ezek soha többé nem lesznek ilyen álomszépek, mint ebben a pillanatban, tehát most kell gyönyörködnünk bennük.

Stevenre bámultam. A tarkóját vakargatta, kicsit elvörösödött, majd félénken rám vigyorgott. – Nevezz csak romantikusnak – nevetett. Azt akartam válaszolni, hogy akadnak dolgok a világon, néhány ritkaság, amelyek gyönyörűek, és azok is maradnak. Ám inkább kivettem a virágcsokrot a kezéből. – Oké, legyen virág – mondtam. Nevettünk, és megvettük a rózsákat Mrs. Seidelnek. Majd, alig néhány héttel később: a papír százszorszép. Egy virág, amely sosem hal meg. Otthon őrzöm, az íróasztalom fölötti parafatábla szélébe tűztem. Ma, mikor az öltözőszekrényemhez megyek, nem vár virág. Tudtam, hogy nem lesz. Kiveszem az első órára szükséges könyveimet, és bevágom a szekrényt. Azt bizonygatom magamnak, hogy úgysem működött volna – Steven meg én együtt –, és talán a legjobb volt szakítani, amikor megtettem. Mégis óhatatlanul őt keresem a folyósón beáramló diákok között. Rengetegen mosolyognak, pirosat meg rózsaszínt viselnek, és cukorkás dobozokat cipelnek a számukra „ó, de fontos” többieknek, aztán végül megpillantom Stevent, leszegett fejjel jön, hátizsákja az egyik vállán lóg. Felpillant. Meglát. Tétova integetésre emeli a kezét. Félrefordítom a tekintetem. El kell intéznem egy feladatot, nekem célom van. Megfordulok, és a másodikosok öltözőszekrényei felé battyogok, a szőke lányokat vizslatva. Egyikük Ashley Davenport, ebben biztos vagyok. Csak azt nem tudom, melyik.

Kiszúrom Ty régi barátait, az izomagyú banda az egyik sarokban röhögcsél. Mindig úgy nevetgélnek, mintha egy diákszövetségi bulin lennének. Az arcukat fürkészem, próbálom felidézni a neveket, de Ty középiskolai barátait nem ismerem annyira, mint a haverokat felsőből, és a neveket illetően nem vagyok valami jó. Mindössze ennyit tudok: a mohikán frizurás kölyök; a srác, akinek több aranymedált is varrtak a sportdzsekijére; a hórihorgas gyerek a kosárlabdacsapatból; Grayson, bár gőzöm sincs, hogy ez a vezetékvagy a keresztneve; meg az a srác, aki úszik vagy birkózik, mit tudom én, mitől lett ilyen röhejesen háromszögletű az alakja. Egyikük, a hórihorgas gyerek felnéz, és észreveszi, hogy őket bámulom. Ez az a rész, amikor oda kellene mennem hozzájuk, és megkérdezni: Hé, ismertek egy Ashley-t? A csaj, akit Ty elvitt az évnyitó bálra. Mi a vezetékneve? Nem Davenport? De ahogy állok ott, és nézem őket, hirtelen arra gondolok, hogy kell ott lennie egy üres helynek. Ott, ahol Ty szokott ácsorogni velük. De nincs. Félkörben állnak, a feltétlenül szükséges, mintegy harminccentis távolság van köztük, a sráctávolságtartás, és nincs hely senki másnak. Azt a helyet, ahol valamikor az öcsém állt, összezárták. Ettől az a rohadt, fura fájdalomlyuk megnyílik a mellkasomban. Várom, hogy elmúljon, de nem, úgy érzem, sokkal tovább tart a szokásos fél percnél. Szokás szerint azt kezdem érezni, hogy valami nem stimmel a szervezetemmel – nem kapok levegőt, a szívem olyan sebesen ver, hogy nem

tudok lélegezni... nem tudok lélegezni. És a hórihorgas gyerek határozottan mondott valamit rólam a háromszög alakúnak, mert a sportbanda tagjai most valamennyien rám néznek, mégpedig ugyanazzal a kicsit gyanakvó arckifejezéssel. Aztán valaki meglök hátulról, elég erősen ahhoz, hogy az egyik könyvem leessen a földre, és ettől hirtelen újra működik a tüdőm. – Hé! Nézz már magad elé! – zihálom csak úgy a levegőbe. Mereven lehajolok, hogy felvegyem a könyvet, de valaki megelőz. – Tessék. Néhányszor belélegzek és kilélegzek, így bizonyítom magamnak, hogy képes vagyok rá, aztán felpillantok. – Nahát, Damian! Szia! – mondom. A könyvem megmentője Damian Whittaker, másodikos, amolyan csont és bőr típus, aki még nem nőtt bele a bőrébe, még lóg rajta a bő ing, zsíros haja a szemébe hull, és pattanások pettyezik az állát. Félénk srác, nem feltűnő, olyan magának való, akit szemlátomást semmi és senki nem érdekel. A suli társadalmi rétegződése szerint: zárkózott, magányos fiú. De mostanában Damian megpróbál barátkozni velem. Két évvel ezelőtt, azon a nyáron, amikor apám lelépett Megan házába, ő és Ty a legjobb haverok voltak. Damian, az a másik srác, Patrick és Ty olyanok voltak, akár a három testőr. Minden szabad délután Halót meg Guitar Herót játszottak, és a régi játékkuckónkban lebzseltek, Led Zeppelint

meg a Doorst hallgatva. Rettentő jófejnek képzelték magukat. De ez már régen történt. Damian nemigen koptatta a küszöbünket, amióta Ty elkezdte a gimit meg a sportot, és beszállt a Mr. Népszerű versenybe. Mégis mindig megerőltet egy mosolyt, és üdvözöl, amikor meglát, mintha az én barátom lett volna, nem pedig az öcsémé. Az utóbbi időben mindenütt felbukkan a suliban, és megpróbál beszélgetésbe elegyedni velem. Ez aranyos tőle, még akkor is, ha a legkisebb porcikám sem kívánja. És csakugyan nem kívánja a legkisebb porcikám sem. Amikor Damiant látom, kizárólag csak arra tudok gondolni, hogy Ty-t nem látom soha többé. Amikor Damian egy filmről beszél, melyet a hétvégén látott, az jár a fejemben, hogy Ty nem fogja megnézni azt a filmet. Sosem játszik az új videojátékkal, amelyet Damian szeret. Sosem járja ki a második osztályt. Damian viszont igen. És ez nem tűnik tisztességesnek. – Borzalom! Borzalom! – mondja most Damian. – Mi van? Mosolya szégyenlős, ahogy visszaadja a könyvemet. – A sötétség mélyén – magyarázza. – Mi van? – kérdem újra. – A sötétség mélyént olvasod, tudod, az utolsó mondatai: „Borzalom! Borzalom!” Ostobán érzem magam, amúgy ez nem jellemző rám. – Ja, igaz. Igen. A borzalom. – Szeretem ezt a könyvet – mondja Damian.

A sötétség negyedénél tartok. Az emelt szintű irodalomórán kaptuk feladatnak, de pontosan az a fajta könyv, amit – legalábbis eddig – utálok. A sztorija érdekes, de eléggé egyszerűnek tűnik, viszont amikor bemegyek az osztályba, a tanárnak be nem áll a szája, egyfolytában a rejtett tartalomról, a metaforákról, a sárga szín jelentőségéről beszél. Mindarról, amit a szerző megpróbált elmondani az olvasónak, akár egy titkos nyelven írt üzenetet. Nem az esetem. Fogalmam sincs, mit feleljek Damiannek. Úgy néz rám, mintha épp egy gondolatébresztő irodalmi vitát akarna folytatni velem Joseph Conradról. – Én… ööö… még nem olvastam végig – mondom. Damian arcáról lefagy a mosoly. – Jaj, ellőttem a poént. Sajnálom. Tele a hócipőm a sajnálom szóval. – Mondd, ismered Ashley Davenportot? – bököm ki, mert eszembe jut, mit keresek a másodikosok területén. – Pomponlány. Damian kékesszürke árnyalatú szeme hirtelen zárkózott lesz. – Ja – motyogja. – Ismerem. Miért? – Tudod, hol találhatnám meg? Vállat von. – Együtt járunk bioszra. – Kinek az osztályába? – kérdezem. – Mr. Slaterhez. – Hánykor?

Damian a fejünk fölött lévő digitális faliórára néz, amely 6:56-ot mutat. – Négy perc múlva. – Kösz – mondom gyorsan, s már húzom is el a csíkot. – Ki kell vennem valamit a szekrényemből még csöngetés előtt. – Oké – feleli Damian, és újra mosolyog. – Majd találkozunk, Lex. – Szia! – Nyílegyenesen a szekrényem felé igyekszem, hogy magamhoz vegyem a levelet, és kevesebb, mint négy perc alatt leérjek a tudományos épületszárnyba, majd vissza az emelt szintű angolórára. Hirtelen annyira megrémít a lehetőség, hogy megtalálom az igazi Ashley-t (és akkor mégis mit teszel, mi?), hogy amikor a szekrényemhez érek, majdnem észre sem veszem. A virágot. Ezúttal egy rózsa van a szekrényembe dugva. Szintén sima fehér papírból készült, de most cselesebben, mint a tavalyi. Halványan szavakat írtak a szirmokra, ceruzával, egyetlen mondatot, és körbe kell forgatnom a virágot, hogy öszszeolvassam a szirmokról. Úgy szeretlek, mint a növényt, amely sosem bont szirmot, de magában hordja a rejtőzködő virágok ragyogását. Becsukom a szemem. Forróság önti el az arcomat. A francba! Melyik lány nem gyengülne el ettől? Ó, Steven, gondolom. Mit művelsz? Már csak kábé két percem maradt. El kéne dobnom a rózsát. Nem tudom, figyel-e Steven, ha igen, muszáj megsza-

badulnom tőle. Ez bizonyítaná, hogy vége, mert ha tőle kaptam ezt a virágot, nyilvánvalóan azt hiszi, hogy tulajdonképpen még sincs vége. A folyosó túloldalán álló szemétládához megyek. Sután remeg a kezem, ahogy a szemetes edény szürkén tátongó szája fölé tartom a virágot. Egy félig megevett burrito van benne, papírszemét és hirdetések: Az iskolai színdarab próbája! Vasárnap az Aligátor női kosárlabdacsapatának süteményvására! Mindenféle üres üdítősdoboz, egy törött ceruza. Csináld, gondolom. Rajta! Megszólal a csengő. Sóhajtok, és visszabaktatok a szekrényemhez, ahol a hátizsákomba dugom a papírrózsát, az egyik oldalzsebbe, ahol nem fogja összetörni a többi cuccom. Felkapom az Ashley-nek szóló levelet, és az öt tantárgyas füzetem első fakkjába csúsztatom. Na, nem mintha azt tervezném, hogy most rögtön odaadom neki, már amennyiben kiderül, hogy ő az igazi – annyira előre nem tudok gondolkodni –, mert valamilyen logikátlan okból magamnál akarom tartani a levelet. Aztán gyors léptekkel Mr. Slater osztályterméhez igyekszem. Ha jól emlékszem, a 121/B az. Jó egy perccel a késők csöngetése előtt érkezem, de még be sem tudok nézni az osztályba, amikor belém rohan egy vörös hajú, pomponlány egyenruhás csaj. Olyan veszettül robog, hogy a második csöngetés előtt az osztályba érjen, hogy szinte ledönt a lábamról. A könyveink és papírjaink szanaszét repülnek az ajtó előtti szőnyegen.

– Bocs – mondja, miközben térdre ereszkedve válogatjuk, melyik cucc kié. – Nagyon sajnálom. Megszólal a csengő. – Ashley! – Mr. Slater hangja dörög ki az osztályteremből. – Elkéstél. Már megint. A lány rám mosolyog. – Elnézést, Mr. S.! Rögtön bent leszek! – kiáltja vissza. – Ashley Davenport? – kérdezem. Meglepetten néz rám. – Igen. Te... Ty nővére vagy, igaz? A hírnevem, mint „az a lány, akinek az öccse meghalt”, fölöttébb széles körben elterjedt. Alaposan végigmérem Ashley-t. Pomponlány. Rendben. Másodikos, és csinos, hatalmas királykék szemmel, a bőre pedig olyan áttetsző, anynyira világos, hogy ki tudok venni egy halványkék eret a halántékán, amely eltűnik a hajvonal alatt. A haja viszont nem stimmel. Túl rövid – szorosan hátrahúzott lófarka épp csak súrolja a tarkóját. A színe pedig olyan, akár a rézhuzalé. Vörös. Ez nem az a hosszú, szőke hajú lány, akit Ty-jal láttam táncolni azon az estén. Nem a jó Ashley. Kieresztem az eddig benntartott levegőt. – Az vagyok – mondom válasz gyanánt az előző kérdésére, majd kezébe nyomom a biológia-munkafüzetet, és felegyenesedem. – Ez itt... az enyém? – kérdezi. Látom, hogy nála van Ty borítékja, s a homlokát ráncolja, hiszen az ő neve áll rajta.

Kikapom a kezéből. – Nem. Az enyém. Minden további magyarázat nélkül felállok, s már indulok is, félig futva, mert szintén késésben vagyok. Lekésem az angolóráról. Ty-ról. Mindenről. Túl későn érkezem.

7.

STEVENNEL EGYÜTT JÁRUNK ANGOLÓRÁRA. Ez csak természetes – Steven, Eleanor és Csésze, valamennyien az én emelt szintű óráimra járnak. Volt idő, amikor ez jónak, sőt óriási dolognak számított. Ma már nem az. Öt percet késem, de az asztal, ahol mindig ülök – a túloldalon, jobbra, Steven meg Csésze között, és Eleanor előtt – még üres. Énrám vár. Steven felpillant, felém mosolyog, én pedig érzem, hogy a rózsára gondolva megint felhevül az arcom. A francba! Mrs. Blackburn elhallgat, s az íróasztala szélének támaszkodva rám néz, zavarba hozza a fölöttébb szokatlan késesem. – Elnézést – motyogom, majd beóvakodom a tanterem végébe, és keresek magamnak egy helyet a bal oldalon. Ebben a pillanatban nem tudok a barátaimmal foglalkozni. Stevennel főleg nem.

Mrs. Blackburn folytatja az órát. Egy etimológiai feladattal kezdi, a szavak eredetének tanulmányozása, mint mondja. Megmutat egy weboldalt, ahová bármilyen szót begépelhet az ember, és kiköpi a kérdéses szó gyökereit: a meghatározását, honnan származik, valamint miként változott a használata az idők során. A sötétség mélyén olvasmányunk ürügyén mutatja be a honlap működését, e két szót alkalmazva, melyek az ősi norvég és az óangol nyelvekből származnak, és mindkét szóval visszavisz bennünket a történelemben. – Tehát, osztály – mondja Mrs. Blackburn, miután befejezi az általános történelemórát nyelvünk születéséről. – Milyen egyéb szavakat társítanak eddig A sötétség mélyen című könyvünkhöz? Felnyújtom a kezem, ami meglepi a tanárnőt, mert ebben a témában nem jellemző rám a gyors jelentkezés (tudjátok, nem az esetem), és a borzalom szót javaslom, melyről a honlap elárulja, hogy a XIV. század elejéről, Franciaországból származik. Oh la horreur. Mrs. Blackburnnek szemlátomást tetszik, hogy nyilván végigolvastam a könyvet, és ismerem a szó jelentését. Kösz, Damian. Aztán a tanteremben lévő laptopokhoz küld minket, hogy keressük meg a saját szavainkat. – Azt a szót keressék meg, ami az eszükbe jut – adja ki az utasítást.

Sokáig bámulom az üres képernyőt, míg végül begépelek egy szót, ami az eszembe jut. KÍSÉRTET (főnév) Eredete: 900 előtti, középkori angol: goost, azonos eredetű a német Geist, szellem szóval. 1. Halott ember szelleme, testetlen lélek. Rendszerint halovány, árnyszerű vagy tünékeny alaknak képzelik, ahogy az élők között járkál vagy kísért. 2. Árny: árnyék irodalmi alakja; rém, fantom; sötét hely. Az árnyalatnyi is ebből képzett szó. Például: árnyalatnyi esélyem sincs arra, hogy amit láttam – gyanítom szabatosabb megfogalmazás: amit néztem –, és immár kétszer is megesett, valóságos legyen. Abban a pillanatban valóságosnak tűnik. De nem az. Kísértetek nem léteznek. Épeszű emberként tisztában vagyok ezzel. Így jutok el a következő szóhoz: HALLUCINÁCIÓ (főnév) Eredete: 1640-50 (a latin halucination szóból) érzékcsalódás. Tárgyak, történések hamis vagy eltorzított észlelése, kényszeres valóságérzet, melynek oka rendszerint elmebaj (????) vagy kábítószer (sikítófrászosan világos, hogy drogtól van; én még fájdalomcsillapítót sem szeretek beszedni).

A tárgyak vagy történések ilyetén észlelése, (lásd még: téveszme) A józan ész elvesztése. Filmszakadás. Ez sokkal valószínűbb magyarázatnak tűnik. Kinyitom a jegyzetfüzetet, és Ashley levelének csücskére meredek, amely ott kandikál ki a fakkból, ahol a „k” betűn kicsit elmaszatolódott a tinta. Ty balkezes volt, a tanítási nap végére mindig maszatos lett a keze éle, mert mindenen végighúzta, amit csak leírt. Ashley-nek. Nem egyszerűen Ashley, hanem Ashley-nek. –NAK, –NEK (toldalék, rag) Eredete: 900 előtti. Főnévhez toldalékolva jelentése: valaki részére, számára. Bár nincs önálló jelentése, nyomatékosít. – Jól van, osztály – szólal meg váratlanul Mrs. Blackburn. – Szerintem ennyi idő elég egy szó jelentésének latolgatására. Osszuk meg egymással. Ezeket nem olvashatom fel. Kísértét. Hallucinacio. –Nak, –nek. Helló, osztály, őrült vagyok. Némán pánikolok, miközben Mrs. Blackburn járkálni kezd a padsorok között, meg-megáll, és begyűjt egy szót valamelyik diáktól: a baseballt Rob Miltontól, a gyönyörűt Jen Pettersontól, a könyvet Alice Keisigtől – szörnyen eredeti bagázs vagyunk.

– Remélem, az etimológia tanulása meg fogja értetni magukkal, hogy egy szó nem pusztán csak egy szó. – Mrs. Blackburn azzal a tanáros drámaisággal beszel, mintha sorsfordító anyagot adna át nekünk. Azok közé a tanárok közé tartozik, aki mindent felfúj, nem a keresztnevünkön szólít, hanem magáz bennünket, mert így formálisabbak a beszélgetéseink, úgy kidomborítja minden egyes könyv jelentőségét, minden egyes esszéét, amelyet megírunk, mintha az volna a legfontosabb számunkra, mielőtt kilépünk a nagy, kegyetlen világba. Akkor is kulturált, intelligens ember válik belőlünk, ha beledöglik. Így folytatja: – Mindegyik szónak megvan a maga sajátságos története, kontextusa, a lassan kialakult jelentése. A ma használt szavak többsége kultúrák összeütközéséből származik: normannok az angolszászok ellen, latinok a germánok ellen, a kellemes, sima hangzás a torokhangok ellen. – Megáll Eleanor mellett. – Adjon egy szót, Miss Green. – Bátor – mondja El. Világos, hogy ezzel a szóval rukkol elő. Egyszer a házuk előtt, az utcán megcsípett egy fickót, aki el akarta lopni a kocsija hátsó rendszámtábláját, és baseballütővel kergette végig a környéken, úgy üvöltve, akár egy harcos amazon királynő. El bizony nem ismer félelmet. – Francia eredetű, igaz? – kérdezi Mrs. Blackburn. – Igen.

– És mi tetszik önnek ebben a szóban: bátor? – A bátor nem csak azt jelenti, amilyen vagy – feleli El. – Cselekvésre, bátor tettre utal, és tetszik a belőle képzett bátorság szó. – Kitűnő – mondja továbbsétálva Mrs. Blackburn. Megfordul, és visszafelé halad a sorban. – Mr. Blake! Egy szót. Steven megköszörüli a torkát. Kicsit elpirul, de nem remeg a hangja, mikor válaszol: – A szeret szót választottam. Mrs. Blackburn tágra nyílt szemmel mosolyog. – Szeret? Tehát ezen jár a fiatalember esze. – Valentin-nap van – magyarázza halvány mosollyal Steven. – Ezért gondolok rá, igen. – Tekintete elkapja az enyémet, majd gyorsan odébb siklik. – Tehát a szeret szó? – Igen, a szeret ige. Úgy szeretlek, mint a növényt, amely sosem bont szirmot, de magában hordja a rejtőzködő virágok ragyogását. A francba! Mrs. Blackburn bólint. – És honnan ered a szeret szó? – A szócsalád valószínű alapja a „szer” – olvassa laptopjáról Steven. – Sokáig azonos értelmű szó volt, csak néhány száz éve rögzültek a mai jelentéskülönbségek. Szerelmes, szerelmetes, szerelmi... – Szerelmes, szerelmetes, szerelmi... – ismétli Mrs. Blackburn, mintha egy költeményt szavalna. – Csodálatos. És magának, Miss Riggs?

Meglepődöm, nem állok készén. Miért épp engem kell szólítania? Pedig a rémes terem túlsó oldalán vagyok. Mindenkibe belerögződött a kapcsolatom Stevennel? – Tessék? – kérdem, mintha nem hallottam volna jól. – Mi a szava? – Ó, az enyém nem túl jó – válaszolom. A tanárnő vár. Sóhajtok. Tekintetem egy szóra esik a képernyőn. – Téveszme – mondom, miközben ujjaim begépelik. A frász kerülget. – A latin delusio szóból származik, jelentése olyan hiedelem, amely bár hamis, az agy megadja magát, és igazságnak fogadja el. – Érdekes – mondja elgondolkodva Mrs. Blackburn. – Miért a téveszmét választotta? – Hát, a szerelemről beszéltünk, nem igaz? A szerelem klasszikus példa a téveszmére. A tanárnő kuncog. – Értem. Ezek szerint ön nem romantikus. – Nem – felelem határozottan. – Nem hiszek a romantikus szerelemben. – Miért nem? Nesze neked! – Azért, mert amit a szerelem fogalmával társítunk, pusztán kémia. Tudományosan bizonyított szakaszokra bontható. Egy adag tesztoszteronnal és ösztrogénnal kezdődik, amit „testi vágynak” gondolnánk, ezt követi az ostoba „epekedő” fázis, ami az adrenalin, dopamin és egy kevés szerotonin keveréke – mellesleg ettől pontosan úgy viselke-

dik az agyunk, mint a crack-függőké –, és ha végigcsináljuk az első meg a második szakaszt, „érzelmi kötődéssel” végződik, amikor is a test oxitocint és vasopressint termel, ami alapvetően szertelen ölelkezésre késztet. Tudomány. Ennyi. – Hmm – mondja Mrs. Blackburn. – Ez aztán a szónoklat, Miss Riggs. Steven ismét rám mosolyog, ezúttal azonban szomorú a mosolya. Szánakozó. Feldühít. Tehát folytatom: – Ez az egész Valentin-napi cirkusz abból ered, hogy a nagyvállalatok tőkét kovácsolnak a szerelem téveszméjéből. A rengeteg édesség, a gyertyafényes vacsorák, a virágok… – tekintetem találkozik Stevenével, egy pillanatig a szemébe nézek, majd elfordulok tőle – …egy milliárdnál több bevételt hoz évente. Mégpedig azért, mert az emberek hinni akarnak a szerelemben. De ez nem a valóság. Mrs. Blackburn homlok ráncolva a fejét csóválja. – De vajon fontolóra vette, hogy a fogalom, amelyben hiszünk... amelyben úgy döntöttünk, hogy hiszünk, létezik? Valóságossá válik a számunkra. Feltolom a szemüveget az orromra, és értetlenkedve nézek a tanárnőre. – Talán igaza van – teszi hozzá –, és amit szerelemnek érzünk, nem több mint a testünkben lévő bizonyos vegyületek keveredése. Ám ha hiszünk benne, hogy a szerelem az a hatalmas erő, amely összeköt bennünket, ha ez a hit boldogsá-

got és biztonságot nyújt ebben a rohanó világban, akkor mit árt? Felszegem az állam, mintha be kellene bizonyítanom valamit. Talán így is van. – Az én tapasztalatom szerint a szerelem nem nyújt boldogságot és biztonságot. A szerelembe vetett hit viszont jelentős mennyiségű bajt okozhat. Ahogy a szüleim esetében. Ahogy az öcsém esetében. Mrs. Blackburn vagy egy percig a jegygyűrűjét igazgatja, mielőtt megszólal. – Az én meglátásom szerint a szerelem éppolyan fogalom, mint a bátorság, Miss Riggs. Jómagam például harminckét esztendeje ugyanannak a férfinak a felesége vagyok. És bár nem éreztem nap mint nap, hogy szerelmes vagyok belé, úgy nem, ahogy azt a romantikus vígjátékokban és a szerelmes regényekben leírják, mindvégig szerettem őt. Én döntöttem úgy, hogy szeretni fogok. A szeret ige. És mert hiszek benne, és teszek érte, valódi. A szerelem az én számomra nagyon valóságos. Elnémul az osztály. A beszélgetés túlságosan személyes, bizarr fordulatot vett. Nem akarunk a tanáraink szerelmi életére gondolni. Egy percig a kezemet bámulom. Nem kellene vitatkoznom vele, tudom. Sőt fogalmam sincs, miért vele akarok vitatkozni, miközben azt szeretném, hogy Steven ne ússza meg simán ezt a rózsa-ügyet. De úgy tűnik, nem bírok magammal.

– Volt az a tanulmány – szólalok meg végül –, melyben a tudós egyszerű cselekvéssorozattal érte el, hogy emberek „egymásba szeressenek”. Bizonyos személyes témákról beszéltette őket, egy meghatározott ideig egymás szemébe kellett nézniük, és volt valami sajátos fizikai érintkezés is. Ha az ember ezeket a tényezőket összerakja, bumm... bárki beleszerethet bárkibe. Néhányan azok közül, akik részt vettek a kísérletben, később összeházasodtak, és a válási rátájuk alacsonyabb volt az országos átlagnál. Ez ilyen egyszerű. Az ember megteszi ezeket a bizonyos dolgokat, és szerelembe esik. Ez biológia. Az, hogy az emberek éppúgy hisznek ebben is, mint minden másban, pusztán azt bizonyítja, hogy milyen mélyen gyökerezik társadalmunkban a téveszme. Mrs. Blackburn elvörösödve fürkész, mintha semmit nem szeretne jobban, mint beküldeni engem az igazgatói irodába, de nem jut eszébe megfelelő indok – azért nem bliccelhetek el egy órát, mert ünneprontó vagyok a Valentin-napi szeretetparádéban. Összeszorul a torkom, nagyot nyelek. Az ajtó fölött lévő kerek falióra hangosan ketyegi a másodperceket. Aztán Jill szólal meg, kínos pillanatokban mindig ő a felmentő sereg: – Tanárnő, nekem van egy szavam. Nyirkos. Gyűlölöm ezt a szót, undorítóan hangzik. Ki rukkolna elő a nyirkos szóval? – A jegyzetfüzetébe néz. – Kiderült, hogy a köznépi latinból származik, jelentése nyálkás, áporodott, penészes. Gusztustalan, nem igaz? És aztán valamikor a XIII. században nyerte el a „nedves” jelentését.

Köszönöm, Csésze. Mrs. Blackburn pislog, mintha elfelejtette volna, mit akart mondani, majd felnevet. – Én se kedveltem ezt a szót soha – mondja, miközben visszavitorlázik az osztály elejére. – Valahogy kellemetlenül hangzik. Egyetértek. – Újra nevet. – A szavak tanulmányozása mindig előhozza az érzelmeink vizsgálatát. Azt hiszem, ez a mai napon nyilvánvalóan megmutatkozott. Ezt teszik a szavak. Alapvetően egyszerű jelek halmaza, amelyeket sorrendbe csoportosítunk, hogy megtestesítsenek egy tárgyat. SZ–É–K. Ezt testesíti meg. – Üres széke támlájára teszi a kezét. – Szék. De minden szó mást és mást testesít meg valamennyiünk számára. Megszólal a csengő. – Hétfőre – mondja a papírtologatást és a csoszogást túlkiabálva a tanárnő –, írjanak ezerszavas fogalmazást egyetlen szó jelentéséről, és arról, hogy milyen érzést kelt magukban ez a szó, és miért. Ne már! Csoportosan sóhajt fel az osztály. – Óra vége – mondja Mrs. Blackburn. – Élvezzék a Szent Valentin–napot. – Hé, Lex, várj! Miközben kifelé menekülök az osztályból, Csésze rohan utánam. A folyosón megállok, és bevárom. Előttem fékez le, göndör haja vadul verdesi a vállát, s már tűri is be a kapucnijába. Lihegve mosolyog.

– Ma este antivalentin-napi bulit tartunk Eléknél. Igazából nem is buli, hanem ellenbuli. Csak pizza lesz, néhány horrorfilm meg egy-két Catan telepesei parti. – Ajkát harapdálva, reményteljesen néz fel rám. – Jössz? Imádok Catan telepeseit játszani. Imádom a pizzát. Sőt, a horrorfilmeket is. Teljes két másodpercig odaképzelem magam: én, Csésze meg El pizsamában, Elék házának alagsorában, mint mindig. És talán elmesélném nekik. A régi, ramaty díványon kuporognánk, kezünkben egy bögre forró csokival, és kitálalnék mindent – anyáról meg az elméletéről, hogy Ty még mindig a házunkban van, és hogy jelenleg én sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy téved, aztán Ashley leveléről, hogy megkérdezhessem, szerintük mit kellene tennem, és talán még arról is beszélnék, mi történt azon az estén, amikor Ty „kiszállt”. Stevenről. Az SMS-ről. Ám abban a pillanatban, amikor csakugyan magam elé képzelem a jelenetet, kezdem érezni, amint formálódik a lyuk. Ha csak rágondolok ezekre a dolgokra, tüstént úgy érzem, meg fogok halni. Mi történne velem, ha fennhangon kimondanám? És ekkor jut eszembe, hogy Csésze, amikor ideges, hajlamos nevetni. Aztán magam elé képzelem El arcát, hogy milyen képet vág, ha valaki túl röhejeset mond neki ahhoz, hogy hihető legyen. És arra gondolok: nem. Nem. Nem mondhatom el nekik. Képtelen vagyok rá. – Lex? – kérdezi szelíden Csésze. Megrázom a fejem.

– Otthon kell lennem anyámmal ma este, hisz tudod. Ez igaz lenne, már amennyiben anyám nem az esti műszakban dolgozna. Gyakorlatilag ez nem is hazugság. Csésze szája csalódott vonallá vékonyodik. Látom, amint fontolgatja a lehetőségeket, majd úgy dönt, egy sincs. Semmi nem überelheti a szomorú, magányos édesanyát. – Egyébként miért nem Antonióval mész valahova? – kérdezem. Egy elszabadult hajtincset dug a füle mögé. – Hát… már nem járunk. Egy idióta. – Igazán… sajnálom – hebegem. Sosem bírtam Antoniót. Az a fajta srác, aki mindig csak smárolt volna Csészével, de mintha beszélgetni soha nem akart volna vele. Értéktelen alak. Csésze legyint, mintha ezzel elhessegetné Antonio gondolatát, sőt amolyan lekicsinylő hangot is hallat. – A szerelem nem valóságos, ezt mondtad, igaz? Antonio hormonjai eldöntötték, hogy valaki mással kerülnek kémiai kölcsönhatásba. – Ez szívás. – Az. Olyasmi – feleli kicsit keserű nevetéssel. – Biztos nem akarsz lógni velünk? Hiányzol nekem. Mindnyájunknak… hiányzol, Lex. Ahogy két vállra fektetted Mrs. Blackburnt… Azt mondta, „mindnyájunknak”. – Steven is ott lesz Elnél? – tudakolom. – Nem feltétlenül – válaszolja Csésze, ami azt jelenti: igen, úgy volt, hogy ott lesz, ez természetes, hiszen attól még a

barátjuk, hogy én már nem járok vele, de ha attól jobban érzem magam, lemondja. Képtelen vagyok Steven szemébe nézni. Viszont nem ebrudalhatom ki a buliról. – Mint mondtam, anyámmal kell lennem ma este – válaszolom – Kár. Jó mókának hangzik. – Hát jó. – Csésze a vállamra teszi a kezét. – Figyelj, ha tehetek valamit… Ha bármikor beszélgetni szeretnél… – Rendben. Most mennem kell – mondom. – Órám lesz. Tisztában van ezzel, neki is órája lesz, mégpedig ugyanaz, mint nekem – emelt szintű történelem –, a harmadik óra pedig számtan, a negyedik fizika, az ötödik programozás, a hatodik mateklabor, utána ebéd, és valamennyi órán együtt vagyunk, egészen a hetedikig, amikor Csészének francia-, nekem pedig angolórám lesz, végül a nyolcadik órában én Mrs. Seidel kémiaóráján vagyok tanársegéd, Csésze pedig drámaórára megy, ami voltaképp az iskolai színdarab délutáni próbájának első foglalkozása lesz. De hagyja, hadd menjek, én pedig hátrálok, majd elsietek, mielőtt kénytelen volnék túl sokáig nézni csalódott arcát.

8.

VACSORÁRA KIOLVASZTOK A MIKRÓBAN egy mélyhűtött csirkés pitét, s nyammogás közben a híradót nézem az apró konyhai televízión, de a „minden a szerelemről szól” Valentin-napi tudósítás egyszerűen hányingert keltő. Kikapcsolom a készülékét. Odakint havazik, egy újabb fölöttünk elvonuló téli vihar. El kéne lapátolnom a havat, kellemes meglepetés lenne anyának, amikor hazaér. Csakhogy akkor ki kellene mennem a garázsba. Nem teszem be oda a lábamat. Megszólal a telefon. Felveszem, de senki nem szól bele. Vagy egy percig hallgatom a csöndet, közben hallózok néhányat, majd leteszem a kagylót. A konyhában vettem fel a régi készüléket, azon nem látom a hívó számát. Azon tűnődöm, hátha Steven az, és engem ellenőriz. Azt kívánom, bárcsak mondott volna valamit, már amennyiben ő hívott.

No, nem mintha bármi mondanivalója maradt volna. No, nem mintha tudnám, mit válaszoljak, ha mondana valamit. Megeszem a csirkés pitét. Nem éppen vonósnégyesszerenáddal kísért, gyertyafényes Valentin-napi vacsora, de mélyhűtött kajának megteszi. Nem annyira rossz. Zajt hallok az előszobából, mintha valami nehéz tárgy koppanna a padlón. Megyek és megnézem. Egy kép esett le a falról. Felveszem, megfordítom. Nincs benne fotó. Keresem a padlón, de ott sincs. A keret hátát felfeszítették, valaki biztosan kivette belőle a fényképet, aztán visszaakasztotta az üres keretet. Fura. Ismerem a hiányzó felvételt. Apát és Ty-t ábrázolja – négy évvel ezelőtt, Megan előtt –, mikor az öcsém első szarvasvadászatára indultak. Tetőtől talpig terepszínű ruhát viseltek, és neonnarancs színű sapkát. Puskájukat magasba emelve mosolyogtak, de Ty mosolya mesterkelt volt. Nem akart elmenni. Hetekig rettegett. Mégis apával tartott, mert úgy gondolta, ezzel örömet szerez neki. Emlékszem a napra, amikor hazajöttek arról az útról. Egy őzet hoztak, kicsi, kimúlt bakot, rövid rúdon. – Aha – mondtam, amikor kimentem, hogy megnézzem, amint lelógatják a garázsban a gerendáról. – Szegény Bambinak rossz napja volt. Ty somolygott a viccemen, de nem szólt. Apa büszke volt rá, a lövése nehézségeiről mesélt, meg hogy milyen tiszta

lövés volt, az állat nem szenvedett. Öcsém azonban egy mukkot sem szólt. Vacsoránál nemigen volt étvágya. Aznap este korán lefeküdt. Miután anya bekeretezte és felakasztotta ezt a fényképet, Ty sosem állt meg előtte, amikor végigment az előszobán. Kezdem érezni a fájdalmat a mellkasomban. A lyukat. Aztán hirtelen olyan érzés kerít hatalmába, hogy nem vagyok egyedül. Ha megfordulok, és arra nézek, árnyékos alakot fogok látni az előszoba végében. Őt. Ty-t. A gondolattól égnek merednek tarkómon a szőrszálak. Korábban nem tudtam, hogy ez tényleg megtörténik – mármint hogy égnek állnak –, de ezt csinálják. Libabőrös lesz a karom. A vállam úgy feszül, hogy szinte fáj. A szám kiszárad. Beszívom az alsó ajkam, hogy megnedvesítsem. Ezúttal nem rohanok el, gondolom. Szembenézek vele. Lassan megfordulok. Senki nincs ott. A folyosó üres. Kifújom az eddig benntartott levegőt, majd megpróbálok nevetni magamon. Tévhit, gondolom. Hiedelem, amely bár hamis, az elme valóságosnak fogadja el. Nem kísértet, nem hallucináció. Téveszme. Visszaakasztom az üres képkeretet a falra.

Február 14.

Néha bizony hiányzik a csókolózás. Jelentéktelen dolognak, triviális dolognak tűnik, az én ajkam találkozik az övével, olykor azonban, mint ma este, álmatlanul fekszem az ágyban, a mennyezetet bámulom, és felidézem, milyen érzés volt. Nem pusztán a csókolózást, hanem azt a pillanatot, közvetlenül előtte, mikor annyira közel van egymáshoz az arcunk, amikor érzem a leheletét, és közelről látom a szemét, sötét pillája ívét, az apró ráncot, ahol a nyaka meg az álla találkozik. A másodperceket, mielőtt megcsókolt. A várakozást. Lázas ajkát az enyémen. Az internet szerint egy átlagember 20.160 percet tölt csókolózássál. Érdekelne, mennyi volt a mi végösszegünk. Istenem! A Valentin-nap beszivárgott az agyamba. Az első srác, akit életemben szájon csókoltam, egy Nathan Thaddeus Dillinger II. nevű fiú volt. Jómagam tizennégy voltam, Nate pedig olyan srác, aki a tizenhatodig születésnapjára sportkocsit lopott a szüleitől, amelyet egyébként alig tizenhat és fél évesen

totálkárosra tört. (A történethez tartozik, hogy túlélte). Magas volt, sötét hajú és csinos, márkás farmert viselt, a mosolyával minden tanárnőt levett a lábáról. Igen, dögös volt. Az én számomra szuper. De a sok jó tulajdonsága dacára, Nate Dillinger nem tartozott a legragyogóbb elmék közé. Megbukott algebrából. Sejtitek már, hová fogok kilyukadni. Az első csók a Williams Branch közkönyvtár egyik kutatószobájában esett meg. Az egyenletrendszerekre tanítottam Nate-et, épp egy szöveges példát oldottunk meg: John 3 aranyhalat és 4 díszhalat vásárol 33 dollárért. Marco 5 aranyhalat és 2 díszhalat vesz 45 dollárért. Mennyit költ Celia, ha ő 6 aranyhalat és 4 díszhalat vásárol? A füzetem fölé hajolva közel volt a fejünk, pont befejeztem az egyenlet leírását: 3a + 4d = 33 5a + 2d = 45 amikor Nate Dillinger, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen megcsókolt. Miközben ajka az enyémen mozgott, emlékszem, ezt gondoltam: „Hmm, ez egyáltalán nem kellemetlen.” Aztán megpróbálta bedugni a számba a nyelvét, és akkor olyasmire gondoltam, hogy „jaj, ne, ez ordenáré”, és elhúzódtam tőle. – Bocs – mondta Nate, bár egyáltalán nem úgy mosolygott, mint aki bánja.

– Semmi gond – feleltem döbbenten. Ellopta az első csókomat. Ezt már sosem fogom visszakapni. Ennyi. A „semmi gond” választ engedély gyanánt értelmezte, hogy újra megteheti, és közel hajolt. Elhúzódtam tőle. – Várj! Egyáltalán tetszem neked? – kérdeztem. Csodálkozó képet vágott, és zavarba jött. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hát nem is tudom. Szépnek találsz? Megvonta a vállát. – Rendben vagy. Csitulj, balga szív. – Csak rendben vagyok? – horkantam fel. – Akkor miért csókoltál meg? Újabb vállrándítás. – Unatkoztam. Unatkozott! Ellopta életem első csókját, mert unatkozott. Borzalom! Borzalom! Felsóhajtottam, és ellenálltam a késztetésnek, hogy valami sértőt ne mondjak. Nate fiú, következésképp biológiailag ennek a nemnek a stupiditására lett megkonstruálva. Túlléphetünk ezen, gondoltam. Kibírom ezt a különórát, és megkapom a beígért 50 dollárt. – Térjünk vissza Jonhoz és Marcóhoz, rendben? – javasoltam. – Tehát mindenekelőtt meg kell szoroznunk az első egyenletet kettővel, akkor lesz egy + 4d-nk megy egy – 4d-nk, amelyek semlegesítik egymást, és akkor összeadjuk… Na, ekkor próbált újra megcsókolni. S az eredmény:

Nate Dillinger + vérző orr = én – 50 dollár Igen. Az első csókom nem volt valami nagy ügy. A második, amely számított, csak a múlt nyáron csattant el. Aznap a SouthPointe-ban, a Barnes & Noble-nél kellett volna találkoznom a bandával, hogy kikapcsolódjunk egy kicsit, aztán elmenjünk megnézni egy filmet a szomszédos moziba. Steven szerint korábban érkezett, már ott volt, amikor én beállítottam. El azonban SMS-t küldött, hogy fáj a feje (értsd: Downton Abbeymaraton), Csésze pedig telefonált, hogy bejelentse, „autós gondjaink adódtak Antonióval” (vagyis fölöttébb elfoglaltak a kocsi hátsó ülésén), és nem tartja valószínűnek, hogy ideérnek, mielőtt elkezdődik a film. – Úgy tűnik, csak mi ketten leszünk – mondtam Stevennek. amikor rábukkantam, egy Scientific Americant lapozgatott a magazinrészlegen. – A többiek lepattantak. – Jó. – Emlékszem, ezt mondta azzal a szelíd, néha ravaszkás mosolyával. – Túl régóta nem voltál csak az enyém. Nevettem, de hirtelen megmagyarázhatatlanul ideges lettem a gondolattól, hogy Steven „csak az enyém”. Talán megéreztem, hogy történni fog valami. Egy változás az egyenletben. Buta vagy, gondoltam. Steven meg én barátok vagyunk. Tizenhét éves korunkban ismerkedtünk meg, amikor úgy döntöttünk, jobb lesz, ha a középiskolánk okostojásai összetartanak. Több ember nagyobb biztonságban... tudjátok. Már akkor is helyesnek tartottam Stevent. Az ő vonzereje voltaképp nem a külsejében rejlett, hiszen időnként randa pattanások borították, fogszabályozót hordott, és vézna volt, akár egy karó. Valamit mégis láttam benne. Ahogy izgalomba jött olyan témáktól, mint Tolkien és a kvantumfizika, meg Doktor Who... Benne megvolt még az a „csodaérzék”,

amit a tinik javarésze tizennyolc éves korára szégyenlősen kivet magából. Számomra ez eredendően szexinek tűnt. Ez, és a tudat, hogy mindig is tetszettem Stevennek. Ott volt a Valentin-napi virág, és néha rajtakaptam, hogy a tekintete túlmegy a barátságon. Érdeklődéssel figyelt. Steven azonban túlontúl józan gondolkodású a romantikához, gondoltam. Akárcsak én. Végigbaktattunk a tudományos-fantasztikus meg a fantasyrészlegen, összekötött bennünket a Végjáték iránti csodálatunk, és megvitattuk, hogy Hollywood nem cseszte el túlzottan a filmet, de távolról sem érhet annak az élménynek a közelébe, ha valaki elolvassa a könyvet – és megnyugodtam. Mindent pontosan ugyanolyannak éreztem közöttünk, mint eddig. Aztán Steven levette egy polcról a Kapcsolatot. – Ezt el kéne olvasnod – mondta. – Carl Sagan, mármint az asztrofizikus? – pislogtam a borítóra, amelyen valami titokzatos okból kifolyólag Jodie Foster fényképe volt. – Sagan regényt írt? – Lenyűgöző könyv – folytatta Steven. Megmutatja, hogy a vallás és a tudományba vetett hit alapvetően azonos. Akkor is elhisszük, ha nem tudjuk bizonyítani, sőt ha nem is láthatjuk. – De a tudományban tények vannak – vitatkoztam. – Ott a bizonyíték. – Olvasd el a könyvet, és megérted, mire gondolok. Tetszeni fog neked. Csípőre tettem a kezem, és tetszelegve mosolyogtam fel rá. – Hát azt meg honnan tudod, mi tetszik nekem?

Visszatekintve megértem, hogy ezt béna flörtölési kísérletnek lehetett értelmezni. De bevált. – Ó, azt hiszem, ismerlek, Lexie – felelte Steven, s a hangja egészen másként csengett, mint egy perccel azelőtt. – Tudom, mit szeretsz. – Oké – mormoltam, s a könyv után nyúltam, de nem engedte el. – Ha már itt tartunk, tudod, mit szeretnél még? – Megköszörülte a torkát, és körülpillantott. Egyedül voltunk, legalábbis a könyvesboltnak abban a részében. – Járni szeretnél velem. Úgy értem, randizni. Hűha. Randizni. Elakadt a lélegzetem. Ezt vegyem kérdésnek? – kérdeztem ostobán. – Igen. Szóval átgondolnád, hogy… járnál-e velem? Tucatnyi indok masírozott át az agyamon, hogy ez miért határozottan rossz ötlet. Meredten néztem Stevent. Az ilyesmi csak bonyolítaná a dolgokat, összezagyválna mindent. Utálom a zűrzavart. Enélkül is épp elég katyvasz az életem. A szüleim válása után épp csak elkezdtem érezni a talajt a lábam alatt. A tanulásra kellett összpontosítanom, megtartani a kitűnő osztályzataimat, egyetemre menni, kitalálni életem röppályáját. Bírtam Stevent... nagyon is kedveltem – ezt könnyű volt bevallanom, hiszen a kedvenceim közé tartozott –, de ha úgy volnánk együtt, az feszélyezné a banda többi tagját. Tönkrevágná a barátságunkat. Végül fájdalmat okoznánk egymásnak.

– Steven – gyürkőztem neki, hogy az összes nehézséget rázúdítsam. – Várj! – szakított félbe. – Hallgass végig. – Óvatosan kihúzta kezemből a könyvet, visszatette a polcra, majd megfogta a másik kezemet. – Tisztában vagyok vele, hogy éppen most kockázatosnak tűnhet egy romantikus kapcsolat. Egy évünk van hátra a gimnáziumból, mielőtt feltehetően különválnak az útjaink. Tudom, hogy a romantikus elkötelezettség célja biológiai szinten a nemzés, és azt természetesen egyikünk sem akarja. De... – Egymásba kulcsolódó kezünkre nézett. – De az még nem minden. Ott van a társadalmi aspektus, hogy megtanuljuk, hogyan viselkedjünk egy partnerkapcsolatban, ami hasznos lehet a jövőbeni tapasztalatainkat illetően. Továbbá bizonyítást nyert, hogy a romantikus kapcsolat jót tesz az egészségnek, elősegíti az endorfinkibocsátást, a relaxációt, nagyobb biztonságérzetet nyújt és… Mire idáig jutott, mindketten fülig vörösödtünk. Milyen egyformák vagyunk, gondoltam. Idegességünkben úgy kezdjük kifejezni magunkat, akár a lökött tudósok – Összevissza zagyválsz – jegyeztem meg. – Tudom. – Steven felsóhajtott, majd tovább beszélt. – Azt hiszem, jók lennénk együtt, Lex. Ígérem, nem fogok nyomást gyakorolni rád... semmilyen tekintetben, és nem lesznek elvárásaim azzal kapcsolatban, ami mához egy évre történik. Csak azt szeretném kideríteni, milyenek lennénk együtt. Afféle kísérletezés. Beharaptam az ajkam. Az ő szájából ez ésszerűen hangzott. Logikusan. Csábítón. És a rám szegeződő, hihetetlenül meleg barna szeme meg az arckifejezése ezt üzente: „Kérlek, mondj igent!”

– Tehát a kísérlet arra irányul, hogy működte-e köztünk a kémia – mondtam. Steven elengedte az egyik kezem, hogy visszatolja orrára a szemüvegét, és elmosolyodott. – Pontosan. Egyszerű kémiai kísérlet. Ennek volt értelme. Steven az égvilágon semmit nem szeretett jobban a kémiánál. – Nos, ez azzal jár, hogy te meg én randevúzunk – folytatta immár a logisztikára továbblépve. – Talán hetente egyszer vagy kétszer, esetleg többször is, ha úgy akarod. Ahogyan te szeretnéd... Lehetne... – Igen. – A szó elhagyta az ajkam még mielőtt lebeszélhettem volna magam róla. – Járok veled. Igen. – Remek – mondta Steven olyan elragadtatással, hogy azt hittem, nyomban táncra perdül ott, a könyvesboltban. – Nem fogod megbánni. Hát így kezdődött. A moziban végig fogta a kezem. A villódzó sötétségben ülve elképedtem, hogy ilyen egyszerűen megtörtént, pedig milyen régóta ismerjük egymást. Steven arra kért, gondoljak rá romantikusan, én pedig igent mondtam. Csak így, egyszerűen. – Ugye nem túl furcsa ez neked? – súgta egy idő múlva. – Nem. – Megszorítottam a kezét. – Jó. És az is volt. A mozi után áthajtott velem Lincolnon az Ovenhez, egy belvárosi indiai étterembe. Kinyitotta előttem az ajtót, amikor asztalt kaptunk, kihúzta nekem a széket, és ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a vacsorát.

Na, ez egy kicsit fura volt. Aztán hazavitt, és a kapuig kísért. A verandán megtorpant. – Megcsókolhatlak? – kérdezte rekedten. Oly sok mindenről árulkodott az arckifejezése, és mindent le tudtam olvasni róla. Bejövök neki. Igazán szeret. Nem akarja elrontani. Arra gondol, talán túl gyors, hogy meg akar csókolni. Tudni akarja, vajon én is ugyanúgy érzek-e, ahogyan ő. Ez a csók igazán a kísérlethez tartozott. Vagyis: Én + Steven + randi = kémia? A csók végtére is erre való – biológiai szinten. Ízlelésteszt, hogy lássuk, összeillünk-e. – Igen – feleltem, és közelebb léptem hozzá. – Megcsókolhatsz. Steven lassan lehajtotta a fejét, mígnem az ajka szinte súrolta az enyémet. Mosolygott, és beleszédültem, mert ráébredtem, menynyire akarom ezt. Beszívtam az alsó ajkam a fogsorom közé, hogy benedvesítsem, és szintén mosolyogtam. Lélegzetvisszafojtva. Várakozva. – Oké – súgta Steven. Lehelete forró volt az arcomon. – Rajta! Szája gyöngédén érintette az enyémet, nekem pedig nem voltak szavaim, hogy leírjam, milyen volt, azon kívül, hogy meleg és csodálatos és eleven, de egyik szó sem közelíthette meg azt az érzést. Egy perccel később kinyílt a szánk, a nyelvem megérintette az övét, s a legtávolabb álltak az agyamtól a „fuj”, a „ne” vagy az „undorító” szavak. Stevennek olyan íze volt, akár a vörös curry és az édes tea. Elektromosság vibrált le a testembe, egészen mélyen a hasamba, és azt gondoltam: hűha! Tehát ilyen érzés. Mindvégig az járt a fejemben, hogy maholnap tizennyolc leszek, és még sosem éreztem magam ennyire közel egy másik emberhez.

Átkaroltam a vállát, és közelebb húztam őt magamhoz. Érdes kis hangot hallatott, mélyen a mellkasából tört fel, és elmozdította a fejét, mire összekoccant a szemüvegünk. Nevetve bontakoztunk ki egymás öleléséből. – Hát ez... – kezdte Steven. – Bámulatos volt – ziháltam. – Bámulatos – ismételte meg, barna szeme csak úgy ragyogott. A kísérletünk eredménye ugyanis bizonyító erejű volt: Én + Steven + randizás = spontán lángolás. A fülem mögé húzott egy elszabadult hajtincset, hüvelykujja az arcomon időzött. Megborzongtam. Újra szerettem volna megcsókolni őt. – Jó éjt, Lex – mondta, majd hirtelen hátrafordult, és visszakocogott a kocsijához. Néhány percig csak ült benne, de nem hajtott el, én pedig azon tűnődtem, mit művel, mígnem egy sor SMS érkezését pittyegte gyors egymásutánban a telefonom. „Van néhány dolog, amit nem tudtam korábban elmondani. Elképesztő csaj vagy, Lex. Okos, vicces, kedves és gyönyörű. Minden megvan benned. Köszönöm, hogy igent mondtál. Holnap találkozunk?” Visszaüzentem, hogy igen, nagyon szeretnék holnap találkozni vele. A kocsi ablakán keresztül egymásra vigyorogtunk, aztán ő elhajtott, én pedig bementem a házba. Június 20-a volt. Hat hónapig jártam Stevennel, napra pontosan hat hónap volt, száznyolcvanhárom csókos nap, míg újra meg nem változott az egyenlet.

9.

TY MEG ÉN AZ ERDŐBEN ŐGYELGÜNK. Nebraskában nincs sok erdő, hogy válogathassunk – inkább a síkságok jellemzőek rá, de gyerekkorunkban anya és apa elvitt bennünket a Nebraska Nemzeti Erdőnek arra a részére, ahol magas fák voltak, meg tó és egy kemping. Ott sátoroztunk. Ty meg én az egyik sátorban, a szüleink a másikban. Arra nem emlékszem, hány évesek voltunk, de kicsik, azt hiszem. Ahhoz eléggé, hogy a saját sátrunk, amelyben csak mi ketten laktunk, óriási kalandnak tűnjön. Fél éjszaka nem aludtunk, sutyorogtunk, árnyjátékot játszottunk az elemlámpáinkkal, a sátor tetején lévő áttetsző hálón keresztül bámultuk a fölöttünk hajladozó lombok sötét árnyékát, odaképzeltük a csillagokat. Másnap reggel korán keltünk, és horgásztunk a tóban. Ty öt halat fogott – én csak négyet –, de viszszadobta őket a vízbe. Már akkor is lágyszívű volt, túlságosan szelíd, hogy ártatlan halakat gyilkolásszon. Az enyémeket apa egy spéci kalapáccsal fejbe kólintotta, majd a tábor-

tűzön megsütötte ebédre. És akkor mondta Ty-nak. „Ez a valóság. Edd meg!” Apába nem sok szentimentalizmus szorult. Azt hiszem, az én esetemben az alma nem esett messze a fájától. Nos, azt hiszem, ez ugyanaz az erdő. Ahol Ty meg én sétálunk. Fehér pólót és fekete farmernadrágot visel. Valahol mögöttünk lemenőben a nap. Fogalmam sincs, hol járunk. Rajtam van a hátizsák, és nehéz. Meg akarok állni, pusztán azért, hogy a halványuló fényben alaposan szemügyre vegyem Ty arcát. Kezdem elfelejteni. Az orra formáját. A fülét. Az örökösen kicserepesedett ajkát. Mindig azt mondogattam neki: „Öcsi, igazán invesztálhatnál már egy szőlőzsírba.” Most csak memorizálni akarom, minden apró részletet, amit csak tudok, a kicserepesedett ajkát meg mindent, hogy kisöpörjem agyamból azt a képet, amikor Ty sárga, merev, és a temetkezési vállalat alapozója van rajta. – Hé! – mondom neki. – Pihenhetnénk egy percre? Felém fordul. – Máris elfáradtál? Hiszen alig indultunk el. – Mégis letelepszik egy nagy sziklára. – Adj egy kis vizet. Mint kiderül, egy nagy palack vizet cipelek. A kezemben tartom. – Halljam a varázsigét – ugratom. – Légyszi – mondja felém mosolyogva, de megrázom a fejem. – Nem ám. – Nyirkos – mondja most Ty. – A nyirkos a varázsige.

– Fuj! Nem. – Annyit mondhatok, hogy nem a téveszme. – Fogd be! Improvizáltam. – Melyik szóról írod majd az esszédet? – Nem áll szándékomban megcsinálni azt a feladatot – tudatom vele. – Méghogy te nem fogod elkészíteni a házi feladatodat. Te… – Egyáltalán honnan tudsz te erről? Ty vállat von. – Na, melyik szó lesz az? – makacskodik. – Milyen szóról fogsz írni? – Tökfej – vágok vissza. – Zseniális. Illik hozzád – feleli égre meresztett szemmel. – Most pedig add ide a vizet, Lex. Itt haldoklom. Csodálkozó pillantást vetek rá. – Képletesen szólva – mondja gúnyolódva. Kezébe adom a vizet. Kábé a felét egy hajtásra ledönti, keze fejével megtörli a száját, annyira ismerős mozdulat, hogy belefájdul a szívem, majd visszaadja a palackot. Hiányzol, akarom mondani. A nyelvem hegyén van, de arra gondolok, ha fölhívom a figyelmét a tényre, hogy ez álom, rögtön felébredek. Nem akarok felébredni. Valami megreccsen a fák közt. Egy csapat madár reppen fel az egyik fáról, szárnyuk suhogva hasítja a levegőt. Percről percre halványul a fény. Ty-ra nézek. Az erdő legsötétebb része felé bámul.

– Mennünk kell – mondja, miközben feláll. – Rendben. Ismét elindulunk. Még mindig nem tudom, hová tartunk. Ösvénynek semmi nyomát nem látom, Ty azonban úgy tesz, mintha ismerné az utat. Szüntelenül hátranéz mögénk, mintha félne, amitől én is félni kezdek. Hirtelen nagyon sötét van. Minden irányból árnyak közelednek felénk. Gyorsabban lépkedünk, már lihegek. Megbotlom egy gyökérben vagy valamiben. Elesem. Ty elkapja a kezem, és talpra segít. Mögöttünk az erdőben újabb faágak reccsennek, levelek zizzennek, mintha valami felénk közeledne. Valami a nyomunkban jár. Valami nagy. Kibicsaklik a bokám. Fáj. – Egy medve – mondja Ty, épp, amikor kinyitom a számat, hogy szóljak neki, képtelen vagyok futni. – Egy grizzly. – Nebraskában nem élnek grizzlyk. – Fel kell másznunk arra a fára. – Ty egy hatalmas, terebélyes tölgyre mutat, ámbár ebben az erdőben nem lehetnének tölgyfák. – Meg tudod mászni? Az égvilágon semmi tapasztalatom nincs a famászásban, de megpróbálom. Négykézláb kapaszkodom fölfelé a törzsön, a sajgó bokámra rá se bagózva elérem az ágakat. Ty mögöttem halad, segít megtartani az egyensúlyomat, fölfelé tol, irányít. De lassú vagyok. Nem mászom elég magasra vagy elég gyorsan. Idétlenkedem. – Igyekezz! – üvölti Ty. – Ideért.

Olyan sötét van, hogy alig látok, de ki tudom venni alattunk a medve hatalmas ezüstös vállát. Goromba hangot hallat, ugatásszerűt. Felénk nyújtózkodik. Aztán Ty lábfeje már ott van a szájában. Kezdi lefelé húzni őt a fáról. Elkapom az öcsém karját, szorosan fogom. Ty a szemembe néz. Mosolyog, szomorú mosollyal, mert tudja, mi lesz a vége. Mindketten tudjuk. Azt mondja: – Ne nézd! Maradj idefent, ahol biztonságos. Hamarosan véget ér. – Ty, ne! – Szorosabban markolom a karját. – Ne! A medve túlságosan erős. Képtelen vagyok megtartani Ty-t. Hirtelen erős rántást érzek. Ty leesik. Hallom a sikolyát az éjsötét erdőben. Álmodom, mondom magamnak. Ez csak egy álom. Nem halhat meg újra. De mégis. Hallom, amint megöli a grizzly – bömböléseket, Ty fájdalmas, rettegő kiáltásait, szövetszakadást, csontok roppanását. A fa durva kérgéhez nyomom az arcomat, szorosra zárom a szemem, és hallgatom, ahogyan meghal az öcsém. Még akkor sem, az álmomban sem tudok sírni érte. Nem állíthatom le. Nem segíthetek. Tökéletesen haszontalan vagyok, gondolom. Nem tudom megmenteni. Aztán amikor mindennek vége, amikor ismét csend telepszik az erdőre, felébredek. A saját szobámban vagyok, a sötétben. Ismét egyedül.

Már hetek óta ilyeneket álmodom. Mindig ugyanazt. Ty meg én valami olyat csinálunk, amit szoktunk. Úgy beszélgetünk, ahogyan beszélgettünk, aztán egy idő múlva valami rosszra fordul, és Ty meghal. Eddig repülőgépszerencsétlenségben halt meg, lelőtte egy bandatag, és villám sújtotta agyon, egy zivatarban. Az egyikben lezuhant a lépcsőn, és kitörte a nyakát. Egy másikban, miközben a suli felé bicikliztünk, elgázolta egy autó. Olyan ez, mint a saját Kenny-verzióm a South Parkból, azzal a kivétellel, hogy Ty soha nem úgy hal meg, ahogy igazából meghalt. És ahányszor csak meghal, minden alkalommal, amikor megtörténik, nézem őt, és valóságosnak érzem. Úgy háborog a gyomrom, mintha hánynom kellene. Néhány nagy és mély lélegzetet veszek, mint apa a pilateskorszakában, amikor megtanított minket rekeszizommal lélegezni. Felülök. Kisimítom az arcomból a kócos hajamat. Aztán a torkomban érzem a szívem, olyan, akár egy jégdarab. A hálószobaablakomból egy alakot látok állni a tompa fényben. Egy sziluettet. Valakit. – Ty? – kérdem rekedten. Az alak megmozdul, mintha kinézne az utcára, de most megfordul. Nem beszél. A szemüvegemért matatok az éjjeliszekrényen. Anélkül olyan vagyok, mint egy vakegér. Gyerekkoromban mindig azzal borítottam ki magam az éjszaka közepén, hogy ha egy szörny lépne elő a szekrényemből, csak akkor venném észre, amikor már túl késő.

Ujjaim körbezárják a szemüvegkeretet. Óvatosan szétnyitom, az orromra ültetem, és ismét az ablakra nézek. Ő nincs ott. Csupán az ablak előtt álló szomorúfűz vet árnyékot. Visszazuhanok a párnámra. Egy árnyék, egy ostoba árnyék. Egy ostoba fa árnyéka. Ty nem lesz itt soha többé, amikor kinyitom a szemem, gondolom zordan. Igazából nem. Tök mindegy, mit álmodom. Az oldalamra fordulok, a fal felé. Rákényszerítem magam az alvásra. A kipróbált, megbízható módszerrel: számokkal. 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21. Mindegyik a megelőző két szám öszszege. A Fibonacci-sorozat. Így nevezik az olasz matematikus után, aki 1202-ben írt erről. Mindenütt léteznek Fibonacci-számok. Még a természetben is, a levelek elhelyezkedésében egy száron, vagy ahogy az ananász héján megjelennek a körök, vagy egy fenyőtoboz magjainak elhelyezkedésében. Matek. Biztonságos, megbízható matek. A számoknál semmi nem valóságosabb. Lassul a szívverésem. Elernyed a vállam. Újra tudok lélegezni. 34, 55, 89, 144. Eszembe jut, hogy rajtam van a szemüveg. Leveszem, behajtom a szárát, és hátranyúlok, hogy az éjjeliszekrényre tegyem. Sötét, homályos lesz a szoba, mint egy impresszionista festmény – színek, de sehol egy határozott vonal. Akár egy Van Gogh-kép, mindig ezt gondolom. Csillagfrászos éjszaka. Egész az államig húzom a takarót.

233, 377, 610, 987, 1597, 2584. És pont, amikor kezd elnehezülni a szemhéjam, amikor elkezdek a szürke tartományba sodródni, ahol Ty nem halott, megérzem. Szantálfa, bazsalikom és egy csöppnyi citrom keveréke. Brut. Az öcsém kölnijének illatát érzem.

10.

KOPOGTATNAK A BEJÁRATI AJTÓN. Nem akarok tudomást venni róla. Nyakig vagyok a munkában, pontosabban könyékig. A ruhám ujja felgyűrve, gumikesztyűt meg kötényt viselek, és könyékig merülök a forró mosószeres vízben, az edényhegy kellős közepén, amely egy hét alatt halmozódott fel a konyhapulton, mivel se anyának, se nekem nem volt energiánk elmosogatni. Rosszul aludtam. Úgy döntök, most nem alkalmas az idő egy újabb együttérzést fitogtató látogatásra. Bárki legyen is az illető, már megint kopog. Bosszankodom. Anya még alszik. Igen, vasárnap délután három van, de egész nap aludt. Még a templom kedvéért sem tápászkodott fel, ami rossz jel. Egészen mostanáig Isten miatt valahogy sikerült felkelnie. Újra kopogtatnak.

Még mindig rá se hederítve, berakok egy tányért a mosogatóba, miközben az jár a fejemben, hogy nincs ezzel semmi gond. Anyának nem muszáj elmennie a templomba. Nekünk megengedett az antiszociális viselkedés. Mi annyit alhatunk, amennyit csak akarunk. Engedélyt kaptunk rá. Ez az egyetlen előny jár az „elvesztetted az öcséd” heccel: határtalan mennyiségű időd van kifogásokra. Nem kell ajtót nyitnom. Ám ez a kopogtatás hangos, konok. Ez a kopogás nem fog egyhamar abbamaradni. Aztán megfordul a fejemben, hogy bárki legyen is, talán vacsorát hozott. Az amerikai kultúra arra tanítja az embert, hogy ezzel intézze el a haláleseteket. Ragut hoznak. Pitét. Gyümölcssalátát. Ez a rítus olyan érzést nyújt az illetőnek, aki adja, hogy valami hasznosat tett értünk. Táplál bennünket. Ily módon mutatja ki a törődését. Az első héten rengeteget törődtek velünk. Annyi kaját kaptunk, hogy a java tönkrement, mielőtt megehettük volna. Azon a ponton se anya, se én, távolról sem voltunk éhesek, csak különböző testtartásokban ültünk a különböző bútordarabokon, és örökösen emberek keringtek körülöttünk – zsebkendőt hoztak, vizet, és néhány óránként megkérdezték, ennénk-e valamit. Én mindig legyintéssel intéztem el az ételt, anya azonban próbálkozott. Udvarias akart lenni. Láttam, ahogy leül az asztalhoz, és rákényszeríti magát az evés beidegzett mozdulataira, ahogy minden egyes falatot gondosan megrág, lenyel, majd mosolyogni próbál, ily módon

igazolni, mennyire finom volt, és milyen figyelmes az illető, aki hozta. A második héten az emberek többsége eltűnt, mi pedig kiválogattuk a legjavát annak, amit otthagytak nekünk: csokoládétortákat, sült csirkéket, édes süteményeket. A többit kidobtam. A harmadik vagy tán a negyedik héten kezdett visszatérni az étvágyam, ám pont akkor álltak le a kajahozással. Mindenki folytatja a maga életét. Még akkor is, ha nekünk nem megy. Ez nagy kár, mert én nem tudok főzni, hogy megmentsem az életem, anyára pedig egyre kevésbé számíthatok ezen a téren. Hirtelen támadt reménnyel megyek ajtót nyitni. Egy ragu csodálatos volna. Majd éhen veszek. Kinyitom az ajtót, és Sadie Mclntyre, a harmadik szomszédunk áll előttem. Voilá. De valami nem stimmel. Amikor meglát, nem követi a szokásos látogató protokollt: nem mosolyog, nem kérdezi meg, hogy vagyok. Nincs a kezében süteményes tányér vagy bármilyen más adomány. Csak áll ott, lábát keresztbe vetve, közömbös arckifejezéssel, világoskék szeme engem fürkész. – Szia – mondom, vagy inkább kérdezem. – A Jamba Juice-ba megyek – kezdi elcigarettázott hangon Sadie. – Akarsz jönni?

A kérdésnek számos okból semmi értelme: 1. Február van. Nebraskában. Ma különösen hideg az idő, a telefonom végigrepedt kijelzője arról tudósít, hogy pillanatnyilag kábé négy fok van odakint. Fahrenheitben. Amikor Sadie fölteszi a kérdést, meglátszik a lehelete. El akarsz menni a Jamba Juice-ba? Feltehetően jeges italt inni. 2. Sadie meg én általános óta szinte szemernyi időt sem töltöttünk együtt. Gyerekkorunkban, egészen kiskorunkban gyakorlatilag egymás házában éltünk. Nekem megvolt hozzájuk a saját titkos ösvényem: a hátsó ajtónktól átvágtam Mr. Croft tornácán, majd végigmentem a Mrs. Widdison kertje mentén végighúzódó falnál, átbújtam egy résen a Mclntyre-ék telkét szegélyező orgonabokrok között, végül keresztülmentem a pázsitjukon Sadie szobájának ablakáig. Álmomban is végig tudnám járni azt az utat. Sadie volt az első barátom. Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne ismertem volna, bár a szüleink szívesen mesélték el a történetet, amikor kétéves korában meglépett otthonról, és a mi kertünk homokozójában lyukadt ki. Így ismerkedtünk meg. Anyámék csak úgy emlegették: a tűzvész Sadie. Évekig a legjobb barátnők voltunk. Ha a többi kölyök négyszeműnek, kólásüvegnek vagy bandzsinak hívott (akkoriban nagy teher volt a szemüveg), mindig számíthattam rá, hogy Sadie a védelmemre kel. Négy bátyja volt, és ha

bármelyikünket kipécézte valaki, mindig ráuszította a zaklatóra a testvéreit, akár egy kutyafalkát. Nagymértékben Sadie-nek és a Mclntyre fiúknak köszönhetően éltem túl az általános iskolát. Még magam elé tudom képzelni Sadie-t abból az időből: cingár, napbarnított kislány, hullámos, szélfútta haját szinte fehérre szívta a nyári nap, az egyik bátyjától levetett, tiszta, de kifakult trikót viseli, olyan hosszú, hogy amikor fut, a térdét verdesi. Sadie imádott futni. Sosem sétált, ha futva is eljuthatott valahova. Mivel nagyon szerettem őt, és a barátom volt, mindig ott loholtam mögötte. Aztán egy napon Sadie felhagyott a futással. Biciklit kapott, hozzá az egyik bátyjától az újságkihordói állását, ezért hatodik osztályos korára már meg tudta vásárolni a saját ruháit. Elkezdte sminkelni magát, és valahogy másként mosolygott. Teljesen új Sadie-t varázsolt magából. Az igazsághoz tartozik, hogy én is megváltoztam abban az évben. Jillel, Eleanorral és Stevennel kezdtem lógni. Sadie meg én eltávolodtunk egymástól. Megtörténik az ilyesmi. Sadie másodikosként szerencsétlen bolti lopásba keveredett, amiről a teljes szomszédság tudott, de nem beszélt. A drogosokkal lóg, én a különc brigáddal. Még mindig jóban vagyunk, de a társadalmi köreink nem gyakran fedik egymást. Most pedig itt áll a küszöbön, elnyűtt, piros kockás dzsekit visel, a lábszárán direkt kilyuggatott farmernadrágot, szőke haját fekete, kötött sapka alá gyűrte. Kesztyű van rajta, és túl sok szemfesték. Nem értem, a drogosok miért érzik örökké szükségét, hogy kifessék a szemüket.

– Lex? – sürget Sadie, mert még mindig nem kapott választ a kérdésére. Ja, igen, a Jamba Juice. Nem jövök rá, mit akar tőlem, hogy miben sántikál, viszont jó kifogás sem jut az eszembe, és őszintén vonz a gondolat, hogy egy időre kijutok ebből a házból. Bólintok hát, és leveszem a gumikesztyűt. – Persze – mondom. – Csak hozom a kabátom. A Jamba Juice-ban egy teremtett lélek sincs, amikor megérkezünk. Minő meglepetés. A pult mögött álló srác meg is lepődik, mintha biztosan eltévesztettük volna a házszámot. – Hűha! – Sadie játékos mosollyal piheg, mikor odavonul a pulthoz. – Micsoda kánikula van odakint. Egészen kitikkadtam. Viccel, de a pultos srác nem veszi a lapot, mert az SMSírás közepén lerakja a telefont, és úgy bámul ránk, mintha ez az a fajta hülye helyzet volna, amikor bármelyik pillanatban kiszúrhatja a bennünket filmező kandikamerát. – Én Matcha zöld teát kérek – mondja Sadie. Meg sem nézi az itallapot, mintha nap mint nap idejárna. – Az antioxidáns-lökettel. – Felém fordul. – Te is kapsz egyet, Lex. A vendégem vagy. Győzd le a szabadgyökereket. Szabadgyököket, gondolom, de nem javítom ki. Ugyanazt kérem én is. – Leülhetünk valahova? – kérdezi Sadie a pultos srácot, miután fizet. – Vagy várnunk kell, amíg felszabadul egy asztal?

A srác az üres helyiségre mutat, majd visszatér a telefonjához. Szemlátomást bosszantja, hogy megzavartuk a szabadidejét. Sadie egy távoli sarokban kiválasztja az asztalunkat, méretes bőrtáskáját a szék támlájára lendíti, lehuppan, és egyenesen nekilát az ivásnak. Megjegyzem, az ital színe és állaga olyan, mint a friss guacamole. Ez érdekes lesz. – Némelyeknek – jegyzi meg Sadie – nincs humorérzékük. Tétován belekortyolok a sűrű italba. Meglepően finom. – Szóval – szólal meg Sadie, miután a teánk negyede elfogyott –, beszélni szeretnék veled valamiről. Na, most jön a „nagyon sajnálom” duma. Az együtt érző kézszorongatás. A „hogyan segíthetek” felajánlás, amit bűntudatosan fogok visszautasítani. Az a rész, amikor én leszek Sadie új házikedvenc-projektje. – Láttalak valamelyik este – folytatja. – Futottál. Ó, hát erről van szó. Pislogva nézek rá. Próbálom elképzelni, hogy nézhettem ki az utcán, kabát nélkül száguldozva a környékünkön, mint akit veszett kutyák kergetnek. Úgy festhettem, mint akinek megbomlott az agya. Mint egy holdkóros. – Elkezdtél futni? – kérdezi aztán. A gondolat annyira abszurd, hogy majdnem felnevetek. Még annak idején, amikor Sadie mögött loholtam, akkor is gyűlöltem futni. Mindent utáltam, ami a futással járt: a verítékezést, a lihegést, a zihálást, azt a fura ízt a számban, és

azt, ahogy sajgott utána a lábszáram. Az egyik szabályom, hogy amennyiben lehetséges, kerülöm a fizikai erőkifejtést. De mégis mit mondhatnék neki? A halott öcsém kísértete elől rohantam el? – Valami ilyesmi – motyogom. Sadie bólint, mintha igazolná a rólam hallott szóbeszédet. – Remek – mondja. – Bennem is felmerült, hogy újra futni kezdek. Letöltöttem a mobilomra azt az alkalmazást, amelyik állítólag egyetlen hónap alatt nulláról napi öt kilométernyi futásra visz fel. Kezdetben felváltva futsz és sétálsz, a végére pedig már a teljes távot lefutod. Óránként ötszáz kalóriát éget el. – Én is ezt hallottam – felelem. – Esetleg futhatnánk együtt – javasolja lazán, és azzal a furcsa pillantással méreget, mintha valami versenyre akarna kihívni. Hűha! Veszély! Vörös riasztás. – Ö, ö... persze – sikerül kinyögnöm. – Abszolút azt kéne csinálnunk. Úgy értem, pillanatnyilag nagyon be vagyok fogva, de talán néhány hét múlva. És nem tudom, jó ötlet-e futni a hidegben, rosszat tesz a tüdőnek vagy ilyesmi. Esetleg tavasszal. De akkor lesz a fizikakupa, és egy halom AP tesztet5 kell megírnom, és eléggé hajmeresztő az órarendem. Talán a nyáron… Sadie-nek összeszűkül a szeme. 5

AP teszt: középiskolás tanulók képesség szerinti besorolása különböző osztályokba, az egyetemi felvételibe is beszámítható.

– Jaj, Lex – mondja aztán. – Svindli. Amikor ötödikesek voltunk, egy időben svindlit játszottunk. Ebben a kártyajátékban úgy próbálsz megszabadulni a kártyáidtól, hogy hazudsz a lapjaidról, de ha valaki bemondja a svindlit, és rajtakap a hazugságon, neked kell felvenned az egész paklit. Emlékszem, Sadie mesterien játszott. Mindig kiszúrta a füllentéseimet. Tehát hazugnak nevez. – Sadie... – kezdem. – Valami történt veled – mondja, miközben összefonja a karját a mellen. – Akkor este az úton meg voltál rémülve. Szeretném tudni, mi elől futottál. Kétségbeesetten meredek rá. – Semmi elől nem futottam... – Svindli, Lex – mondja újra. – Svind-li. Valamiféle bajba kerültél. Érzem. Csönd telepszik közénk. Naná, hogy bajban vagyok, gondolom. Nem figyeltél az elmúlt két hónapban? És: miért izgat téged, ha bajban vagyok? Évek óta nem állunk közel egymáshoz. Semmi közöd hozzá. Ám aztán a késztetés, hogy beszéljek valakivel – a késztetés, hogy letegyem magamról az elmúlt hét terhét – úgy csap át rajtam, akár egy hatalmas hullám. Sadie még mindig a barátnőm, és nem olyan, mint a többi barátom, nem szuper racionális és tudományos alkat, ő talán nem fog azonnali következtetést levonni a bizonytalan mentális állapotomról. Ő nyitott lehetne rá... Meghallgatna.

Gyorsan körülnézek a boltban. A pultos srácot sehol nem látom, alighanem az egyik hátsó helyiségben van. A Jamba Juice néptelen. – Azért futottam, mert... – Nagy levegőt veszek. – Azért, mert azt hittem, Ty-t látom. Hát ezért volt muszáj kimennem a házból egy kicsit. Sadie előrehajol, tekintete tökéletesen komoly. – Oké. – Esküszöm, ez volt életem leghosszabb hat másodperce, mire kimondta: – Mesélj el mindent. Egy órával később a hálószobámban dekkolunk, s a Született médiumot nézzük. Miután átadtam Sadie-nek a „Ty mint lehetséges kísértet” sztori részleteit, mindenképpen velem akart jönni, hogy vigyem le az alagsorba, és mutassam meg neki a sérülést a falon, ahol hozzávágtam a telefonomat Tyhoz. Nyilván a saját szemével akarta látni a bizonyítékot, még akkor is, ha nem valóságos bizonyíték. Csípős kérdések záporoztak rám: Pontosan hány órakor láttám az öcsémet? Melegem volt vagy fáztam a jelenlétében? Feketét viselt vagy fehéret? Szokásosan festett, vagy láttam rajta valamilyen változást? Igyekeztem a lehető legjobb válaszokat adni. Aztán Sadie az öcsém hálószobájának közepére állt, s úgy bámult a tükörbe, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban megjelenik benne Ty. Nem tudom, megkönnyebbülést vagy csalódást éreztem-e, amikor nem bukkant fel. – Ez a búcsúlevél? – kérdezte Sadie, tekintete hosszan elidőzött az üveg közepén lévő sárga cédulán.

Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. Bólintottam. Sadie még néhány másodpercig nézte a papírt, és halkan szólalt meg, amikor feltette a kérdést: – Beszélt hozzád? – Nem – feleltem, és arra gondoltam, ez őrület. Hogyan lehetséges úgy beszélni erről, mintha valóban megtörtént volna? Ty mindkét alkalommal csak egy-két másodpercig volt ott. Akár egy villanás. – Hát – fagyasztotta torkomra a szót Sadie –, biztosan próbálja megtalálni a módját, hogy kifejezésre juttassa, amit akar. Okkal van itt, és neked kell kitalálnod, mi ez az ok. Helyes. – Honnan tudsz te ennyit a kísértetekről? – kérdezem. Nos, ezért jutottunk oda, hogy megnéztük a Született médiumot a laptopomon, fönt az emeleten. Sosem láttam még ezt a műsort, Sadie azonban majdnem az Összes epizódot megnézte. – Theresa nagyon vidám – magyarázza most. Az ágyam végén hasal, lábát a levegőben lógázva. – Mintha nem tudná fékezni magát, muszáj minden szellemmel beszédbe elegyednie, bárhol talál is rájuk. Ez igaz. Az epizódban Theresa – a médium, akinek erős Long Island-i akcentusa és hatalmas, platinaszőkére festett haja van – eddig kénytelen volt üzenetet közvetíteni a túlvilágról egy fickónak a kínai büféből, meg egy lánynak, akivel egy főzőtanfolyamon találkozik.

– Mindig beharapja az ajkát, amikor hallja a szellemeket – jegyzi meg Sadie. – Azt is imádom, ahogy megmondja az embereknek. Egyszerűen kiáll, és azt mondja: „Médium vagyok. Halottakkal beszélgetek.” Engem nem vett meg. No, nem mintha nem volna szórakoztató a műsor, ha őszinte akarok lenni, az, de nekem úgy tűnik, a médium pusztán csak azt közli az emberekkel, amit hallani akarnak: a halott illető békében, biztonságban van, és boldog, ők pedig ne érezzék vétkesnek magukat miatta – bármi legyen is a vétkük –, és minden oké. Az én tapasztalataim szerint semmi nem oké. – Na? – kérdezi Sadie, miután véget ér a műsor. – Mit gondolsz, mit akar Ty elmondani neked? Miért van itt? Habozok. Aztán elmegyek a hátizsákomért a sarokba, ahol hagytam, és az asztalra borítom a tartalmát. – Hűha! Az egy papírrózsa? – kérdezi Sadie, miközben a hátára fordul, és ülő helyzetbe lendül. – Káprázatos! Honnan szerezted? – Sehonnan. – Átszúrom egy gombostűvel a virág szárát, és feltűzöm a tavalyi százszorszép mellé, mielőtt Sadie-nek esélye volna közelebbről is szemügyre vennie. Igazán nem áll szándékomban éppen most belemenni a szerelmi életembe. Inkább előhúzom Ty levelét a jegyzetfüzetem lapjai közül. Egy percig feltartom, érzem kezemben a súlyát, nem akarom elereszteni, de aztán odaadom Sadie-nek. – Az íróasztalában találtam – magyarázom. Korábban valahogy elkerülte a figyelmemet ez a részlet: – Miután láttam őt... utána, úgy értem, akkor találtam.

– Ki ez az Ashley? – kérdezi hirtelen Sadie. Felsóhajtok. – A lány, akivel az évnyitó bálra ment. Ezen kívül fogalmam nincs róla. Megmutatom neki a lehetséges Ashley-k listáját. – A francba! – Sadie ujját vezetőként használva halad lefelé a kinyomtatott listán. – Ez jó sok Ashley. – Nekem mondod? – És nincs más nyomod? Nagyot nyelek. – Szőke. Mindössze egyszer láttam, hátulról. – Ez nem sok, hogy elindulj rajta. – Rám néz, és grimaszt vág. – Á, ne legyen bűntudatod. Én sohasem tudom, kivel randiznak a testvéreim. Manapság olyan a családom, mint Az Agglegény valamelyik epizódja. Az internetről kell kiderítenem a bátyáim kapcsolati státusát. Ettől öt százalékkal jobban érzem magam. És akkor főbe kólint valami. Megragadom a laptopomat. – Hát persze! Néha milyen idióta vagyok. – Mi van? – Sadie átkukucskál a vállam fölött. – Az internet. Ty esetleg posztolhatott a bálról. Noha szemernyi időt sem töltök közösségi oldalon, a legtöbbjén rendelkezem fiókkal. Bejelentkezem az egyikbe. Felmegyek Ty oldalára. Tengernyi hozzászólást és üzenetet látok: Hiányzol nejünk, Ty. Miért kellett olyan korán távoznod? Sosem felejtünk.

Tényleg le kellene ezt zárnunk, gondolom. Halvány gőzöm sincs, miért zavar a gondolat, hogy Ty még jelen van az interneten, miközben ő maga már nincs jelen. De zavar. – Mikor is volt ez? – tudakolja Sadie. – Szeptemberben? Én sosem járok ezekre az ostoba bálokra. – Októberben. – Lemegyek az oldal aljára, ráklikkelek a „régebbi bejegyzésekre”, majd a következő oldal aljára, visszafelé az öcsém idővonalán, amíg eljutok októberhez. És egyszer csak ott van. Egy kép Ty-ról meg a lányról, akit elvitt a bálba. Mögötte áll, egy kék háttérfüggöny előtt, keze a lány könnyű, rózsaszín ruhájának derekán, és szélesen mosolyog. A lány felnéz rá, a szája enyhén nyitva, a gép nevetés közben kapta le. Vajon észrevette az alapozót? A lány haja hosszú és szőke, ahogy emlékeztem rá, a szeme színét ebből a szögből nem tudom megállapítani. Viszont őt tüstént felismerem. Levágatta és befestette a haját. Ezt a lányt a képen ismerem. Az arca fölé húzom az egeret, és felugrik a neve. Ty megnevezte őt. Ashley Davenport. A levél mégiscsak a pomponlánynak szólt.

Február 16.

Amikor Ty-nak először megtetszett egy lány, legalábbis amikor én felfedeztem ezt, nyolcesztendős volt. Egyik nap hazajött az iskolából, és bejelentette, hogy feleségül veszi Melissa Meyerst, egy helyes csajt a második osztályból. Azért, mert szép, ezt mondta. És azért, mert ő „a leghelyesebb”. Ty valószínűleg házassági ajánlatot tett neki, a kislány pedig elfogadta. Ügy lezárva. A szüleim sosem voltak fogékonyak a lélek dolgaira, és nevetésben törtek ki, amikor Ty elmondta nekik: – Már megcsókoltad? – tudakolta kuncogva apa. – Fuj, nem. Az undorító – válaszolta Ty. – A lányok bacisak. Ettől a választól anya és apa csak még jobban nevettek, de az öcsém nem értette a viccet, azt hitte, gúnyolódnak vele. Elvörösödött, lehajtotta a fejét, majd eloldalgott a szobájába, hogy a Melissa iránt érzett halhatatlan szerelmén elmélkedjen. Ez volt az első alkalom, amikor önszántából tájékoztatta a családot a szerelmi életéről. Egyszersmind az utolsó alkalom. Jól emlékszem az esetre, mert akkoriban a tízéves énem belezúgott az egyik Mclntyre fiúba. Seth két évvel volt idősebb nálam,

amolyan kemény kölyök, mindig bunyóba keveredett a suliban, de az én számomra, ahogyan Ty megfogalmazta, ő volt „a leghelyesebb”. Láttam, mi történt az öcsémmel, és az agyamba véstem: soha nem beszélek a szüleimnek romantikus élményekről. No, nem mintha túl sok beszámolnivalóm lett volna. Nem dicsekedtem el a kis légyottról Nate Dillingerrel. Ugrattam Ty-t a lányokkal kapcsolatban, bár nem vittem túlzásba. Úgy gondoltam, ez a nővéri kötelességem. „Jó kölni” – jegyeztem meg alkalmanként. „Le akarsz nyűgözni egy csajt?” „Kivel SMS-ezel? – nyaggattam folyton, ha azon kaptam, hogy a mobilját ellenőrzi. – „Egy lánnyal? Csak nem a barátnőd?” Amikor együtt mentünk be a suliba, és rámosolygott egy lányra, mindig oldalba böktem: „Hogy hívják?” Jellemzően kétféle választ adott: 1. Ne. 2. Fogd be. Csak azért hecceltem, mert tisztában voltam vele, hogy nincs semmi komoly, amiért ugrathatnám, s ezt ő is tudta. Amikor előadta a: „Ne, fogd be” szövegét, mindig fanyarul mosolygott, hiszen csak játszottunk, a nővér zaklatja a kisöccsét társasjátékot. Ashley-vel azonban másként volt. Az évnyitó bál előestéjén, amikor bevallotta, hogy tetszik neki az a lány, igazán tetszik neki, nem viccelődtem, mert éreztem, hogy ez most komoly. Nem nyaggattam a részletekért: A mi sulinkba jár? Ő is másodikos? Együtt járnak órákra? Milyen egyéniség? Mi tetszik neki benne? Már megcsókolta? Dühös lett volna, ha megkérdezem tőle, csókolóztak-e már.

Majd mesél a csajról, amikor készen áll rá, gondoltam. Majd a maga idejében. Nem nyaggattam, nem ugrattam, de figyeltem. Észrevettem dolgokat. Például októberben és novemberben rengeteget lógott a telefonján, s olyan lágyan és kedvesen beszélt a mobilba, ahogy még soha nem hallottam őt beszelni. Elkezdte naponta kölnizni magát, és meg is borotválkozott, bár igazából nem lett volna szüksége rá. Reggelenként több időt szánt a fésülködésre. Kidüllesztett mellkassal járt. Fütyörészve jött fel a kocsibehajtón. Sőt, az apával töltött vacsoraestéken is nyugodtabbnak tűnt. Örültem a boldogságának. Jó volt látni a mosolyát, mikor a lány neve villant fel a telefonján. Azt a tényt viszont figyelmen kívül hagytam, hogy Ty tizenhat éves, következésképp a boldogság nem lesz tartós. Az összeveszésre nem gondoltam. Pontosan nem tudom, melyik nap ért véget. Én december első hetében ébredtem rá, amikor Ty a suliban összeverekedett az egyik izomagyú haverjával. A részleteket nem árulta el, de abból, ahogy az igazgató anyának leírta, az öcsém ütött először. Mindössze egyetlen napra függesztették fel, azzal a mentséggel, hogy ez az első szabálysértése, nekem azonban föltűnt egy nehezen megfogható kis változás: ezt követően másként viselkedtek vele a suliban. Olyan volt, mintha a „jó arcok” klubjából is felfüggesztették volna, talán nem véglegesen, de egyelőre igen. Ty pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy úgy viselkedjen, mintha ez a legkevésbé sem izgatná. Alig beszélt, csak a legszükségesebbekre szorítkozott: „kérlek add ide a sót, elmegyek” stb. Többnyire a szobájában tartózkodott,

túl hangosan bömböltette a zenét, a mély hangok feldübörögtek a szobámba. A boldogságnak befellegzett. December tizedikéig folytatódott ez a viselkedés, mikor hatalmas hóvihar süvöltött át a városon. Néhány óra leforgása alatt kilencven centi hó esett, és a tankerületben szünetelt az oktatás. Ty meg én tévénézéssel töltöttük a délutánt a dühöngőben. Rosszkedvű volt. Alig nyögött ki három szót a reggeli alatt, villámokat szórt a szeme, amikor anya megemlítette, hogy neki kell mosogatnia, ő a soros, és a szagából ítélve, néhány napja nem zuhanyozott. Muszáj volt csinálni valamit. Úgy döntöttem, kiderítem, segíthetek-e rajta. – Na? – kérdeztem, miközben Ty a csatornákat váltogatta. – Mi lett azzal az Ashley nevű csajjal? Sosem voltam túlságosan körmönfont. Kimért közöny maszkját erőltette az arcára, ám néhány másodpercig, amíg összeszedte magát, merő fájdalmat láttam a tekintetében. – Semmi – felelte. – Nem jártatok? Ty a tévére meredve azon tűnődött, mit válaszoljon nekem. – Egy ideig jártunk. De már nem. Semmi gond. De igenis, gond. Ez nyilvánvaló. – Aha. Fel kell pofoznom? – kérdeztem. – Mert megteszem, tudod. Ty halványan elmosolyodott. – Nem.

– Egyébként ki ez a csaj? Ashley kicsoda? Mi a vezetékneve? Mert szét fogom rúgni a seggét – mondtam, de a segg szó annyira durván és természetellenesen hangzott a számból, hogy Ty halkan felnevetett, de továbbra is azt hajtogatta, hogy esze ágában sincs elárulni a lány vezetéknevét, semmi szükség rá, hogy felpofozzam, köszöni, maga is boldogul. Igazából eszem ágában sem volt civakodni Ashley-vel. Csak Tyt próbáltam felvidítani a röhejes gondolattal, hogy én, a szemüvegemmel meg a rőzsevékony karommal képes volnék bárkit is elverni. Szóval, folytattam a kérdezősködést, ő pedig azt válaszolgatta, hogy minden rendben. Aztán kirángattam a kertbe Ashleyhóembert építeni, és hógolyóval dobáltam, amit Ty vonakodva ugyan, de utánam csinált, de aztán engem kezdett el dobálni, és végül nyílt hócsata lett belőle. Utána, mikor már mindketten merő havasak voltunk, és elfáradtunk, azt javasoltam, menjünk be, és csináljuk, amit a csajok szoktak: kapjunk be egy halom csokoládét. Bejött a „Vidítsuk fel Ty-t” hadművelet. Az öcsém mosolygott. A nap hátralévő részében jókedvűnek tűnt. Vacsoránál még egy viccet is megeresztett. Le fogja rázni magáról ezt a dolgot, gondoltam. Túljut ezen az Ashley nevű csajon. Rendbe fog jönni.

11.

A GIMNÁZIUM TORNATERME VALAMIÉRT tüstént felborzolja az idegeimet. Talán a kamaszveríték, a fertőtlenítőszerek meg a gumiszag az oka, az, ahogy minden zaj felerősödik, mikor a mordulások meg a kiáltások visszaverődnek a falakról, a tornacipők csikorgása a padlón, az állandóan hűvös levegő… Én a fizikai büntetéssel társítom ezt a helyet – tornázás, az egy mérföld lefutása és annyi fekvőtámasz, amennyit tutira nem vagyok képes teljesíteni, hogy megüssem a középiskolai követelményszintet. Most kényelmetlenül kuporgok egy fémpadon az üres lelátó hátsó sarkában, és a kosárlabdapálya csillogó padlóját szemlélem. Az én világom mindig a krétaszagú tanterem volt a mágnestábláival, vagy a könyvtár, a könyvek, a tények és a meleg fény biztonsága, nem pedig a tornaterem harsány neoncsöveinek fényárja.

És mégis itt vagyok. Nyolcadik óra van, lógok a nap utolsó órájáról, hogy itt ülhessek a hideg tornateremben, és a pomponlányok próbáját nézzem. Előveszem a nagy jegyzetfüzetemet. Új téma: Ashley Davenport. Könnyen kiszúrom a tornaterem túlsó oldalán, a rozsdabarna egyenruhát viselő lányok csoportjában. Az egyetlen vörös hajú a szőkék között. És magas is. Nem egy égimeszelő, de a többi lánynál valamivel magasabb. Karcsú. Hangja, mikor a rigmust kiáltja, tiszta és lelkes. Hajrá Al! Hajrá Li! Hajrá Gátor! Aligátor! Egy darabig figyelem őt, jegyzetelgetek, s a következő háromnegyed órában, mialatt megfigyelés alatt tartom, az alábbiakat tudom meg: Ashley Davenport nagyon magasra tudja dobni a lábát. Spárgázni is tud. És három kézen átfordulást egymás után. Erős. Látszólag nem okoz neki erőfeszítést, amikor egy másik lányt kell egyensúlyoznia a vállán. Ez minden, amim van. Nem kellett volna elbliccelnem a nyolcadik órát. Megpróbálok más alkalmakról visszaemlékezni Ashleyre. Biztosan láttám már az öcsém kosárlabda-mérkőzésein.

Ám akkoriban csak egy volt a pomponlányok közül, aki két pompont lenget a túl rövid poliészter szoknyát viselők csapatában. Semmi okom nem volt rá, hogy kiemeljem a többiek közül. Hirtelen kattanást hallok, ilyen hangot fényképezőgép ad ki, és tüstént jobban megértem a „kiugrik a bőréből” szólás jelentését. Megfordulok. Arra számítok, hogy az igazgatót vagy a campus biztonsági őrét látom magam előtt, és ki fognak rúgni lógásért. Csakhogy nagyszerű mentségem van. Mindjárt ki is ötlök egyet. Tehát: beszelhetünk lógásról, ha nem hagytam el az iskola területét? De Damian az. Két sorral fölöttem ül az egyik padon, a megszokott szürke, kapucnis felsőjét viseli, és bő farmernadrágot, kezében egy fényképezőgép, jó nagy optikával, épp a pomponlányokra fókuszál. – Ó, szia, Damian! – mondom reflexszerűen. Mihelyt helyreáll a szívverésem, már nem lepődöm meg annyira, hogy őt látom. – Mit csinálsz? – Fotókat készítek az évkönyvbe – magyarázza, miközben újra elkattintja a gépet. Aztán leengedi, és felém fordul. – Te mit csinálsz, Lex? – Csak lógok – felelem, mintha a tornaterem olyan megnyugtató hely volna. Damian bólint, mintha tökéletesen megértene. – Nem is tudtam, hogy fotózol. Keze fejével kisöpri borzas haját a szeméből.

– Kontárkodom. Meglátjuk, szóra tudom-e bírni a fényképezőgépet. Tudod, én láthatatlan vagyok, ezért könnyen készíthetek érdekes pillanatfelvételeket. Ez enyhén hajmeresztően hangzik. – Nem vagy láthatatlan – mondom. – Én látlak. Damian ismét félszegen elmosolyodik. – Tudom. De néhány ember számára… a legtöbb ember számára voltaképpen csak beleolvadok a háttérbe. Ha egy szép napon eltűnnék, úgy igazán eltűnnék, és nem jönnék vissza, még csak észre se vennék. Velem pont az ellenkezője van, gondolom. Úgy érzem, már el is tűntem, mármint a régi Lex, és némelyeknek határozottan feltűnt a távozásom. De azért, mert ők észrevették az eltűnésemet, még nem kell visszajönnöm. Biztosan drámai és merengő képet vágok, mert Damian megpróbálja feldobni a hangulatot. – A középiskola már csak ilyen – mondja. – Mindenkit a maga dolga foglalkoztat. Mindnyájan a saját filmjeink sztárjai vagyunk. Nekem egyébként ez a szuperképességem. Mister Láthatatlan. Remek. Az előttem lévő pad fémszegélyét rugdosom. Damian újabb képet kattint el a pomponlányokról, amikor felsorakoznak egy újabb rigmusra. Büszkék vagyunk! (taps, taps, taps) Az erő velünk! (taps, taps, taps) Mutassuk meg nekik! Hogy még büszkébbek legyünk!

– Ki találja ki ezeket? – kérdezem. – De komolyan. – Kitűnően csinálják – bólogat Damian. – Az erő velünk. Ez az! Hűha! Mindketten nevetünk. Semmi nem nyújt nagyobb örömet az agymenőknek, mint tréfát űzni a pomponlányokból. – Fotóztál kosármeccseken is? – kérdezem. – Mármint az évkönyvbe. Damian bólint. – Persze. Csináltam néhány képet. – Láttad játszani Ty-t? – Az öcsém nevétől elcsuklik a hangom, mert már nem mondom ki olyan sokszor hangosan, nyilvánosan nem, és attól, hogy kimondom, gyöngének, s egy kicsit önzőnek érzem magam, mintha együttérzést vagy figyelmet kunyerálnék. Nem állt szándékomban előhozni Ty-t, de nem bírtam megállni. Damian tényleg ismerte őt, jól ismerte, valószínűleg jobban, mint az összes izomagyú haverja valaha. – Egyetlen lövést nem vétett el – motyogja Damian. Aztán elkerekedik a szeme, mert ráébred, mit mondott az én olvasatomban. – Ty jó volt. Egy mérkőzést sem nyertek, amióta… Aztán a csönd. Ezúttal nem töltöm ki a csendet. Hagyom elhúzódni. – Talán van néhány képem róla az idei évről, ha szeretnéd – mondja egy perc múlva Damian. – Igen, szeretném – felelem. Beleköhög a felsője ujjába.

– Már korábban is odaadtam volna, de nem tudtam, hogy… – Szeretném – mondom újra. – Rendben. Damian kínosan érzi magát. Én tehetek róla. Nem szabadott volna felhoznom Ty-t. Az órámra pillantok. – Mindjárt kicsöngetnek. Nekem... nekünk... – A hátizsákomba gyömöszölöm a füzetemet, és felkászálódom a pádról. Damian utánam jön. A lelátó alján átsegít a fémkorláton. – Kösz. – Később találkozunk, Lex – mondja, majd elcammog. Megszólal a csengő. Még egy pillantást vetek az öltöző felé igyekvő pompon– lányokra. Ashley Davenport hátramarad. Letérdel, megköti a cipőjét. A többiek elszállingóznak. Ki ez a lány? – tűnődöm. Mi történt az öcsém és közötte? Mi történt? Ashley megköti a cipőfűzőjét, feláll, de nem követi a többieket. A kosárlabdapálya felé néz, el a lelátók mellett. Énrám. Két ösztökélés között vívódom, elbújjak vagy integessek, végül egyiket sem csinálom. Csak állok ott, nézem a lányt, ő pedig visszanéz rám. Egy percre megáll az idő. Nálam van a levél. Mindig magamnál hordom. Oda is adhatnám neki. Most rögtön végigmehetnék a lelátó előtt, és a kezébe nyomhatnám. –Hé, Ash! – kandikál ki egy lány az öltözőből. – Jössz már? Elfelejtetted, hogy átugrunk a Starbucksba?

Ashley gyorsan lehajtja a fejét. – Nem, jövök. Miközben az öltöző ajtajához baktat, nem néz vissza rám.

12.

HAZAFELÉ UTAZOM A BUSZON. Sadie csusszan be mellém a szomszédos ülésre. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna busszal utazni, de most itt van, szakadt, fekete farmernadrágban és zöld Converse tornacipőben, válla az enyémet súrolja, ahogy zötyög a busz. – Akarsz nálunk vacsizni? – kérdezi. A Mclntyre-éknál elköltött vacsorának már a gondolatától is összefut a nyál a számban. Sadie édesanyja kulináris zseni. Egybesült húsok, lasagne, sült csirke krumplipürével... cikáznak át agyamon a különféle ételek, amelyeket a Mclntyre-házban ettem. Egyik csodás falat a másik után. Előveszem a telefonomat, és SMS-t küldök anyának, hogy később érek haza. Elmegyek egy barátommal, gépelem be. Anya örülni fog. Nahát, Lexie társasági életet él. Ám amikor megérkezünk Sadiékhez, furcsa csönd fogad a házban. Emlékszem, azelőtt mindig éktelenül nagy volt a

nyüzsgés meg a zaj, Sadie testvérei dumáltak, viccelődtek, lökdösődtek, bömbölt a zene, az anyjuk üvöltözött velük, hogy vegyék halkabbra. Most azonban, a hangokból ítélve, senki nincs itthon. Sadie levezet az alagsorba, a családi szobába. Pontosan olyan, ahogy emlékszem rá. Ugyanaz a dívány, ugyanolyan színűek a falak, csak a tévé lett nagyobb. Egy kicsit kukoricaillatú, még abból az időből, amikor Sadie szülei megvettek egy használt kukoricapattogtatót az egyik lincolni moziból, mikor az kiszállt az üzletből, de a gép már nincs meg, csak a hűlt helye létezik, egy világosabb folt a szőnyegen, ott, ahol a fal mellett állt. Imádtuk figyelni, ahogy felfűt és pattog, úgy áradtak belőle a kipattogó magvak, akár egy vajas finomságvulkán. Órákat töltöttünk odalent, hosszú-hosszú órákat. Az életem egy meglehetős százalékát. – Tedd le magad – mondja Sadie, és maga is lehuppan a szófára. – A többiek? – kérdem. Olyan csodálkozó képet vág, mintha nem értené a kérdésemet. – A testvéreid? – Ja. Már mindegyiknek saját lakása van, kivéve Sethet. Josh megnősült. Austin jogra jár. Matt gyerekpszichológiát tanul az UNL-en, bár néhány havonta megváltoztatja a főtárgyait. Azért előfordulnak itt is, vasárnap idejönnek ebédelni, és hozzák a mosnivalót. – A dohányzóasztalként szolgáló farönkre teszi a lábát, és elégedetten felsóhajt. – Nagyon jó, hogy a tévé csak az enyém.

Minden változik, gondolom. Ez az egyetlen állandóság. Mindnyájan felnövünk. Majdnem mindannyian. – Emlékszem, itt láttuk a Cápát – mondom, amikor befészkelem magam Sadie mellé a párnákra. – Mennyi idősek voltunk? Nyolc? Anyám kinyírt volna, ha tudja. Sadie megborzong. – Nekem évekbe tellett, mire túltettem magam azon a filmen. Még a tóban sem tudtam úszni, hogy ne képzeljek a vízbe egy cápát, amelyik csak arra vár, hogy a felszínre jöjjön, és félbeharapjon. Bekapcsolja a tévét, felhozza a médiaboxot, és ahogyan számíthattam rá, egy halom epizód sorakozik a Született médiumból. De akad a Szellemvadászokból, a Paranormal Stateből és a Szellemjárásból is, meg egy csomó egyéb, kísértetekkel kapcsolatos tévéműsorból. Ezekre valamiért nem számítottam. Meg se fordult volna a fejemben, hogy Sadie az okkultizmus megszállottja. – Szeretnél valami mást? – kérdezi. – Nem muszáj kísértetműsort néznünk, bármit megnézhetünk. Ejtőzhetünk is, ha azt akarod. – Miért tetszenek neked ezek a műsorok? – kérdezem, mert nem értem. Nem fogom fel, hogy épeszű ember, aki nem hadakozik a gondolattal, hogy a halott öccse esetleg kísértet, ilyen műsorokat nézzen. Sadie vállat von. – Morbid vagyok, gondolom. Nekem tetszik a gondolat, hogy nem állunk le, miután meghalunk.

– Te hiszel a mennyországban es abban az egészben? Tekintete találkozik igencsak döbbent pillantásommal. – Hát igen, hiszek benne. – De ha létezik mennyország, mi ez az egész kísértetdolog? – A tévére mutatok. – Akiket Theresa a műsorában hall, nem mentek a mennyországba, hanem egyszerűen itt ragadtak a földön, abban a reményben, hogy elcseveghetnek egy arra járó médiummal? – Dehogy! – Sadie olyan határozottan tiltakozik, mintha ez tudományosan bizonyított tény volna. – Theresa szellemekkel beszél, nem kísértetekkel. – Van különbség? – A szellemek olyan emberek, akik továbbmentek a másik oldalra. Az olyan, mint egy másik dimenzió, és meglátogathatnak bennünket, vigyázhatnak ránk, meg üzeneteket adhatnak át, de ők maguk békében vannak. A kísértetek viszont… – Eszébe villan, hogy ezt talán mégsem akarom hallani, így aztán elhallgat. – Mi van a kísértetekkel? – kérdezem felülve. – Mondd el! – A kísértetek nem keltek át. Nekik befejezetlen ügyük van ezen a világon, azért sínylődnek. Tréfának akarom venni, és azt mondani, hogy ez egy nagy marhaság, de nem megy. Mindezek után nem. – Tehát úgy gondolod, hogy amit én... tapasztaltam... kísértet – gúnyolódom. – Nem szellem.

– Nos, te láttad azt az alakot, de nem beszélt – magyarázza Sadie –, ami inkább a kísértetekre jellemző. A szellemek beszédesek. És Ty öngyilkos lett. – De számít ez? – Élesebb hangot ütök meg, mint szándékomban állt. – Úgy értem, az öngyilkosok itt akarják hagyni ezt a földet. Át akarnak kelni, nem igaz? Sadie beharapja az ajkát, és azon tűnődöm, miért nem mondja, hogy szerinte az öngyilkosok a pokolra jutnak, vagy kísértetnek lenni egyfajta purgatórium. Büntetés. Azon tűnődöm, vajon ő is elítéli-e Ty-t, mint mindenki más. – Úgy gondolom, az öngyilkossággal nagyon sokszor belekapaszkodnak valamibe – feleli végül. – Valami haragba, fájdalomba, vagy olyasmibe, amit meg kellett oldaniuk. – Tehát szerinted az öcsém csapdába esett a házunkban, mert van valami, amit meg kell oldania – mondom. – Egy befejezetlen ügy. Röhejes feltételezés. Ostoba. Őrült. Sötét. Sadie nem felel. Kiveszem a levelet a hátizsákomból, egy percig csak ülök, és fogom. Ty befejezetlen ügye. – Nem tudom, talán azt akarja, hogy odaadjam neki ezt a levelet – bököm ki. – Miféle befejezetlen ügye lehetett Ashley Davenporttal? Hiszen szakítottak. Ty meghalt. Ezt befejezett ügynek mondanám. – Nem olvastad el, igaz? – kérdezi elcigizett hangján Sadie. Akartam. Annyira akartam.

– Le van ragasztva. Ha azt szerette volna, hogy bárki más elolvassa, nem ragasztotta volna le. Sadie eltűnődve vizslatja a borítékot. – Hát neked nagyobb az önuralmad, mint nekem. Nem tudom, megálltam volna-e, hogy elolvassam, ha egyszer nálam van. – Leragasztotta – mondom, mintegy helyére téve a dolgot. – El kéne olvasnod. Akkor megtudod, mit akar Ty. Hogy mit csinálj a levéllel. – Sadie – mondom a fejemet csóválva –, ez nem valóságos. Ty nem kísértet. Ő az égvilágon nem akar semmit. Meghalt. Sadie-nek villámokat szór a szeme. – Nem hiszed el, hogy Ty valóságos? De mi van azzal... – Legfeljebb öt másodpercig láttam. Még azt sem tudom, mit láttam valójában. Először elalhattam tévénézés közben, és álmodtam azt... Másodszor pedig... – Eszembe jut, ahogyan Ty arca megjelent fölöttem a hálószobája tükrében. – Nem tudom. Fogalmam sincs, mit láttam. Talán én magam vagyok a gond. Talán... Sadie összefonja maga előtt a karját. – Megőrültél? Azt hiszed, őrült vagy? Lesimítom a levél egyik sarkát. Körmeim rövidek, töredezettek, lerágottak. Nem is emlékszem, hogy rágtam volna őket, sosem volt korábban ilyen rossz szokásom. Ez már önmagában afféle bizonyíték arra, hogy valami nincs rendjén velem.

Sadie a fejét rázza. – Nem vagy őrült. Felnézek rá. – Honnan tudod? – Az őrültek sosem tűnődnek el azon, hogy őrültek-e. Ugyan már, Lex. Én csak annyit mondok, ha te nem vagy normális, akkor mindnyájan óriási bajban vagyunk. Ezt nem találom túlzottan biztatónak. – Még ha őrült lennél is, de nem vagy az, és ha a kísértet nem valódi – hangsúlyozza –, a levél valóságos, és kifejezetten Ashley-nek szánták. Vagyis oda kéne adnod neki. Azt mondja, oda kell adnom neki. Annak a lánynak, aki összetörte az öcsém szívét. Annak a pomponlánynak. Megrázom a fejem. – Nem – motyogom. – Nem gondolod, hogy tiszteletben kéne tartanod Ty kívánságát? – kérdezi Sadie. Hirtelen megfeszül a vállam. A tüdőm kezd összezáródni. Érzem, hogy hirtelen lecsap rám az egész – rossz álmok, rossz emlékek, rossz választások. Ez túl sok. – Ty milyen kívánságokat tartott tiszteletben? – vágom vissza a kérdést Sadie-nek. – Szeretném tudni, ezt miért nem kérdezi meg soha senki. Ott hol a tisztelet? – Lex, hé, semmi gond... – kezdi Sadie. – Én tudom... – Nem tudod – vágok a szavába. – Én nem kértem ezt. Nem vagyok Ty küldönce. Ha azt akarta, hogy ez a lány megkapja a levelet, feladhatta volna postán. Hagyhatta vol-

na olyan helyen, hogy valaki más találja meg. Nem én. Miért pont én? – Talán azt akarta, hogy te... – Nem. Én nem hiszek ebben az izében. Nem akarok. Nem akarom... Nem tudom befejezni a mondatot. A lyuk hirtelen szélesre tárul a mellkasomban. Nem kapok levegőt. – Nem akarod, hogy a házatokban legyen – motyogja Sadie. Ez a legförtelmesebb irónia: Ty annyira gyűlölte az életét, hogy úgy döntött, véget vet neki, majd rögtön visszajön a házunkba, vissza a szobájába, és ott ragad, mégpedig olyan elkeseredetten, mint még soha, hogy változtasson az életén. Ennél rosszabbra nem is gondolhatok. Nem akarom elhinni. Vagy egy percig ülök, nem lélegzem. Sadie megszorítja a vállamat. Egy szót sem szól, csak magához húz és átölel. Kölyökkorunkban olcsó mosószer– és natúrszappanszaga volt, meg olyan gyerekizzadság szaga az állandó futástól. Most gyümölcsös parfüm illatát árasztja, valamiféle dinnyéét, melybe egy csipetnyi cigarettaszag keveredik. Miután visszanyerem a képességemet, hogy teleszívjam a tüdőmet levegővel, Sadie elenged. – Bele akarsz bokszolni valamibe? – kérdezi. – Szerintem a püfölés gyógyító hatású. Zavartan, zihálva megrázom a fejem. Még senki nem nézte végig első sorból a lyukat a mellkasomban. – Sajnálom. Az utóbbi időben rám tör ez az izé.

Sadie legyint, mintha azt mondaná: svindli. – Ne szabadkozz. Ez ilyen. Mikor apám meghalt, sokáig azt hittem, beleőrülök. Rám tört ez a félelem, nem tudtam, mitévő legyek, ezért kiokádtam az emberekre. Anyám és Seth kapta ebből a legrosszabbat. Ránézek. Meghalt az édesapja. Az agyam hátsó fertályában valahol tudtam erről. Három éve történt, azon a nyáron, amikor tizenöt évesek voltunk. Az apukája fogócskázott a fiúkkal a kertben, aztán egyszer csak leült a fűre, azt mondta, kifogyott a szuszból. És meghalt. Azon a nyáron matektáborban voltam, Vermontban. Anyám hívott fel, hogy elmondja. Nem mentem el a temetésre Sadie meg én akkorra már eltávolodtunk egymástól. Istenem, gondolom. Miféle önző, borzalmas barát vagyok? Elfelejtettem, hogy meghalt az édesapja. Hát ezért nincs itthon az anyukája. Dolgoznia kell. Ezért olyan üres a ház. – Oké – motyogja Sadie. Nem, nem az. Nem oké. Nem tudom, mit mondjak. Abban a pillanatban kinyílik mögöttünk az ajtó, és Seth támolyog elő. Pizsamanadrágot visel, semmi mást, rövid, szőke haja zilált. Az arcát masszírozva álmos vigyort küld felénk. – Hé! Mi van? – Rám vándorol a tekintete. – Szia, Lexie! – Szia, Seth!

Másként fest, mint ahogy emlékszem rá. Magasabb, ez nyilvánvaló. A langaléta tizenéves srác kitelt, csupa izom, mindkét bicepszét tetoválások borítják, a bordáin egy fekete sárkány terpeszkedik. Felvonja piercingelt szemöldökét. – Régen láttalak – mondja. Bólintok. – Most keltél fel? Sadie horkant egyet. – Átalussza a napot. Lazsáló. – Nem vagyok lazsáló – vitatkozik Seth, és minden teketória nélkül, úgy félmeztelenül elnyújtózik mellettem a szófán. Sadie-nek csak egy csöppnyi nikotinszaga van, de Sethet a pállott cigarettabűz egész felhője lengi körül. – Éjszaka dolgozom. – Éjszakai portás a Residence Innben, kint a Cornhusker autópálya mellett – hozza tudomásomra Sadie, mintha ez lenne a világ leglazsálóbb munkája. – Tulajdonképpen egész éjszaka egy hokedlin ül, és tiszta törülközőt ad a vendégeknek. Seth szája sarka fölfelé húzódik. A tévé felé fordítja a figyelmét. – Ne mondd már, hogy megint azt a kísértet-izét nézed! Tudod, hogy baromság. Megörökítettek már egyetlen szellemet is szalagon? Nem. Furcsa gömböket, bizarr, lebegő fényeket, titokzatos, hátborzongató hangokat vettek fel. Szellemre nincs semmi bizonyíték. Kurva átverés az egész.

Hajlamos vagyok egyetérteni vele. Ráadásul esz a sárga irigység, mert a csúnya szó minden erőlködés nélkül hagyja el Seth száját. – Figyelj, Lex, azt hiszem, találtam valamit, amit püfölhetnél – mondja kedvesen Sadie. – Én olyan kísértetsztorit mesélhetnék nektek, ami sokkal jobb bármelyiknél, amit a tévében láttatok – dicsekszik Seth. – Oké, okostojás, halljuk. Mesélj nekünk egy kísértet sztorit – nevet Sadie. – Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – Naná. Seth rám néz. Bólintok. – Oké. – Előrehajol, könyökét a térdére támasztja, és komoly képet vág. – Néhány évvel ezelőtt az O. utcán dolgoztam, az Áramkörben. Majdnem elnevetem magam. A kísértetsztori kifejezés hallatán valahogy nem az elektromos cuccokat árusító nagyáruház képe ugrott be. – Már lehúzták a rolót, de kábé egy évig dolgoztam ott. Teljesen normál meló volt. Lazsáló meló. – Sadie-re vigyorog. – Többnyire kint lógtam a DVD-részlegen, és igyekeztem megakadályozni, hogy a zöldfülűek filmeket lopjanak. Ráadásul mindig cikis dolgokat csórtak el, a Szerelmünk lapjait a Mary Poppinst meg ilyen szarságokat. – Ó, félelmetes – ugratja Sadie. A bátyja rá se bagózik, hanem folytatja:

– Szóval egyik este, miután bezártunk, bementem a hátsó irodába valami papírért, hogy naprakészre hozzam a pénztáramat, és nagyon fura érzésem támadt. – Fura érzés? – kérdezi szkeptikusan Sadie. – Esetleg azt érezted, hogy tisztességes munkát kéne találnod? Seth ismét rám nézett. Szeme éppolyan hidegkék volt, ahogy emlékeztem rá. – Olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Először arra gondoltam, talán van valaki az irodában, mondjuk, egy vevő, egy betörő vagy valaki. Azt kérdeztem, „ki van itt?”, és megfogtam a baseballütőt. A főnök mindig ott tartotta az iroda sarkában. Bementem a hátsó szobába, felkapcsoltam a villanyt, benéztem minden sarokba, de nem volt ott senki. Mégsem tudtam lerázni magamról az érzést. Arra számítottam, hogy Sadie újabb cikiző megjegyzést tesz, de nem. Feszülten várta a történet végét, akárcsak én. – Szóval letettem az ütőt, és megfordultam, hogy kimenjek a boltba. Akkor vettem észre... – Hátradől, nyilvánvalóan élvezi, hogy ennyire érdeklődünk. – Az árnyékot. Óhatatlanul kiráz a hideg. – Egy árnyékot? – ismétli meg rekedt hangon Sadie. – Egy férfi árnyéka volt a falon. Akkor hirtelen visszafordultam, hogy lássam, mi veti az árnyékot, és megláttam a fickót, aki ott állt, és engem nézett. Indián volt. Őzbőr ruhát viselt meg mokaszint, a hajában tollakat, a teljes amerikaiőslakos-felszerelést, ami elég hajmeresztő volt. De ami még ennél is hátborzongatóbb, szinte átláttam rajta, egészen a

falon lévő tábláig, amire azt írták fel, hogy hány nap telt el az utolsó baleset óta. Seth néhány másodpercig hallgat, Sadie meg én visszatartjuk a lélegzetünket. – Folytasd már! – sürgeti Sadie. – Mit csináltál? – Néhány gyors lépést tettem hátrafelé – meséli Seth. – És ő mit csinált? – kérdezem. – Ünnepélyesen bólintott, aztán fölemelte a kezét... így. – Seth föltartja a tenyerét. – Utána azt kérdezte: „Hogyan?” – Hogyan? – ismétlem meg. – Hogyan mit? – Hát „Hogyan, fehér ember? Békével jöttem.” És aztán jó cimbik lettünk, én meg Tonto, és minden este munka után bedobtunk egy sört. – Hahotázni kezd. Sadie hátba vágja. – Faszfej! – kiáltja. – Istenem! Képtelen vagy csak két másodpercig komolyan viselkedni? Seth tovább nevet, én hátradőlök a párnákon, részben megkönnyebbülten, részben csalódottan, miközben Sadie kiosztja a bátyját. Faszfejnek nevezte. Nagyot nyelek. – De komolyan – mondja Seth, miközben elkapja Sadie csuklóját, aki meg akarja sorozni őt. – Az Áramkört egy régi indián temető fölé építették, ha nem hisztek nekem, nézzétek meg az interneten. És néha tényleg hallottunk lépéseket vagy egyéb mocorgást különböző helyekről, amikor senki sem volt ott közülünk az irodában. De komolyan. – Menjünk, Lex – mondja utálkozva Sadie, és felugrik. – Hagyjuk itt ezt a lúzert.

– Én is szeretlek, hugi – kiáltja utánunk gonosz vigyorral Seth. – Látnotok kellett volna az arcotokat. Megfizethetetlen. Sadie megfogja a kezem, és lefelé húz a lépcsőn. Odalent a konyhában, elővesz két papírtányért, kicsomagol két fagyasztott burritót, két percre beteszi őket a mikróba, majd az egyiket lelapátolja a tányéromra, és elém teszi. Zsupsz. – Hölgyeim és uraim, a vacsora tálalva. Amikor néhány órával később bemegyek a házba, anya még nem alszik. – Hogy van Jill? A konyhapulton ülve a Szebb Otthonok és Kertek lakberendezési magazint lapozgatja, s egy pohár fehérbort kortyolgat. – Jól érezted magad? – kérdezi. – Sadie Mclntyre-rel voltam – vallom be. Meglepetés és rosszallás elegye fut át anyám arcán – nem éppen úgy gondol Sadie-re, mint aki „jó hatással” lenne rám –, de gyorsan leplezi. – És mi célból? – kérdezi könnyedén. – Azt hittem, már nincs túl sok közös témátok Sadie-vel. – Az utóbbi időben több is akadt. A szemében látom, hogy kezd derengeni neki. Anyámnak rögtön eszébe jut, hogy Sadie édesapja meghalt. Anya rendes ember.

– Hát azt hiszem, ez jó, te és Sadie... – mondja egy perccel később. – Valamikor olyanok voltatok, mint a borsó meg a héja. Bólintok. Felidézem Sadie arcát, mikor az apjáról beszélt, még ennyi idő után is megfeszült a szája, mintha így próbálta volna visszafogni ajka reszketését. Hisz benne, hogy az édesapja most egy jobb helyen van, de ez mégsem gátolja meg abban, hogy rögeszmésen foglalkozzon kísértetekkel és szellemekkel, meg azzal, hogy mi történik velünk a halál után. Arra gondolok, amit az Ashley-nek szóló levélről mondott – nem számít valódi–e a kísértet vagy sem, az öcsém Ashley-nek szánta azt a levelet, nekem pedig tiszteletben kell tartanom Ty kívánságát. – Látom, elmerültél a gondolataidban – mondja anya, és visszahoz a jelenbe. – Hosszú volt a nap? – A leghosszabb – felelem. Minden egyes nap annak tűnik. – Akarsz beszélni róla? Ez kedves. Bárcsak beszélhetnék neki a levél-helyzetről. Elképzelem, amint elmondom neki – korábban olykor kikértem a tanácsát, és bizony segített megoldani életem jelentéktelen gondjait. Ő azonban már nem ugyanaz az anya, én pedig nem vagyok az a Lexie. Az előttem ülő asszony, aki a második (vagy sokadik) pohár bort tölti magának, szinte idegen számomra. Egyvalamit viszont tudok róla: gyönge. Alig tartja magát. Ha elmondanám neki, hogy láttám Ty-t, elveszítene a tartását. Összeomlana.

– Bepótoljuk, oké? – mondom, és futólag megölelem. – Ki vagyok ütve. Az előszobában felfedezem az üres fényképkeretet, azt, amelyikből hiányzik apa és Ty fotója. Már megint a padlón van. Felemelem. Az egyik sarokban megrepedt az üveg. Megfordítom, és szemügyre veszem, de látszólag semmi gond nincs a madzaggal, és a falon lévő kampóval sem. Véletlenül a földön találom. Már megint. Felsóhajtok. Csak egyszer szeretnék végigélni egy olyan napot, amikor nem történik semmi furcsa. Visszamegyek a konyhába. – Anya, te csináltál valamit ezzel a fényképpel? – kérdezem. Összeráncolja a homlokát. – Milyen fényképpel? A kezébe adom a képkeretet. – Ez az a kép, amelyiken Ty és apa vadászni indul. Te vetted ki a keretből? Anya a fejét csóválva nézi a kép hűlt helyét a keretben. – Emlékszem arra a napra – mondja halkan. – Apád anynyira büszke volt. Tyler pedig... Nem fejezi be a mondatot, de fölösleges is volna. Tudom. Tudom, hogy Ty soha nem akart megölni semmit. Se halat, se szarvast, még egy pókot sem. Ilyen volt. Akkor hogyan tehette ezt önmagával? Anya a szemét törölgeti. – Nem, én nem vettem ki a képet. Újra megríkatom anyát. Tökéletes.

– De egy másik kép is eltűnt – jegyzi meg. – A lépcsőházból. – Tessék? – Apád diplomaavató fotója. A minap vettem észre, amikor… Amikor lement, hogy Ty ágyában aludjon. Egyenesen a lépcsőhöz sietek. Több tucat kép sorakozik a falon, egészen az alagsorig: a sok esetlenül beállított családi felvétel, valamint a rokonok fényképei, mindkét oldalról. Egy kép apát ábrázolja a két nővérével, a házuk előtt állnak, a hetvenes években divatos frizurával, apa még csak totyogós volt akkor. Nagyi és papa – anyám szülei – az esküvőjükön, egy kőtemplom lépcsőin. Apa kis diliszakállal, kezében narancssárga, bolyhos frottírtörülközőben, egy vizes, pucér babával (az én vagyok). Nagypapa a hatvanadik születésnapi partiján. Az unokatestvéreim karácsonyi képeslapfotói. Förtelmes osztályfényképek. És anyának igaza van. A jobb oldali fal alján egy kép hiányzik. A keret ott lóg, a fotó azonban eltűnt. A fekete-fehér műtermi felvétel, apát ábrázolta öltönyben és nyakkendőben, olyan ünnepélyes mosollyal, mintha az égvilágon semmit nem akart volna jobban, mint diplomát szerezni könyvelésből, az UNL-en, a Nebraska-Lincoln Egyetemen. Sóhajtok. Valóban rémes ez a nap. Kölyökként odavoltam Sherlock Holmesért, mert deduktív okfejtéssel és egyszerű megfigyeléssel annyi mindent képes volt kideríteni. Egy időben azt hajtogattam, ha meg-

növök, detektív leszek. Most pedig itt van ez a látszólag egyszerű rejtély, és gőzöm sincs, hogyan kell megoldani. Visszacaplatok a lépcsőn. Anya még mindig a konyhapulton ül, még mindig iszik, még mindig sír. Szipogva néz fel. – Igen – bólintok –, eltűnt az a kép. – Úgy gondoltam, talán apád ugrott be és vitte magával – mondja. – Még van kulcsa a házhoz. Talán ő vitte el azt is, amelyik a folyosón volt. Ennek a magyarázatnak, azt hiszem, van értelme. Mindkét hiányzó fotó apát ábrázolja. De: A) remélem, nem érzi úgy, hogy egyszerűen csak beosonhat a házba, amikor neki tetszik, és elvihet cuccokat. Ha akar valamit, elkérheti tőlem. Nem okoznék neki szívfájdalmat, és B) miért vinné el a képeket, és hagyná itt a kereteket? Miért pazarolna időt – osonás közben –, hogy gondosan kilazítsa a kereteket, kicsúsztassa belőlük a képeket, majd visszategye a kereteket a helyükre? És végül, talán ez a legfontosabb: C), miért a saját diplomaavatási fotóját vinné el, és mondjuk nem azt, amelyiken a nővéreivel van, esetleg a nagypapáét, vagy azt, ahol engem tart. – Cseréljük le a zárat – mondom anyának. Leteszi a poharat a pultra. – Azért, mert van egy fényképtolvajunk? – Azért, hogy apának többe ne legyen kulcsa a házhoz. De akár meg is kérhetem rá, hogy adja vissza. Amelyik neked jobban tetszik.

Anya összekulcsolja kezét az öleben, majd fürkészi okét. Ez a döntéshozó testtartása. – Nem tudom, Lex, túlzásnak tűnik. Nem túlzás. Három éve, hogy kiköltözött. Elváltak. Apa sosem jön vissza, akarom mondani, de meggondolom magam. Nem szeretném nyaggatni anyát, de azt kívánom, bárcsak erősebb volna. És ne sírna. És ne lett volna annyira kiborulva, mikor apa elment. És megtette volna azt, amit a nők a megvetésük jeléül csinálnak, kupacba hordta volna apa holmiját az udvaron, és elégetett volna mindent. Talán ha nem annyira gyönge, Ty elengedhette volna a haragot, amit mindannyiszor érzett, amikor ennyire megbántottnak látta őt. Talán továbbléphetett volna. És lehet, hogy sosem történik meg az első öngyilkossági kísérlete az Advillal. És talán felmerülhetett volna benne, hogy visszavág, amikor bekeményített az élet. Talán még mindig élne. Ezért abban a percben, még akkor is, ha gyakorlatilag anya az egyetlen, aki ezen a világon megmaradt nekem, őt hibáztatom. Ám ezzel az érzéssel nincs mit tenni, le kell lenyelni. – Elkérem tőle – mondom, bár nem világos, hogy a fényképekre vagy a ház kulcsára gondolok. – Megyek lefeküdni. – Elfordulok, s a várakozó szobám felé biccentek. – Kivagyok, mint a liba. – Jó éjszakát! – mondja anya. – Aludj, szívem. Ja. Remek.

Február 17.

Ty utolsó kosárlabda-mérkőzése, amelyet láttam, december első hetében volt. Ha pontosan emlékszem, december 3-án. Kedd este. Csütörtökön reggel anyát behívták az igazgatóiba, mert Ty bevert egyet valamelyik haverjának. Eltörte az orrát, legalábbis erről szólt a történet. Péntekre a suliban a kölykök amolyan „végeztünk veled” pillantásokat küldtek Ty felé. Vagyis kedden este szakíthattak Ashley-vel. Ez volt az a hét, amikor Ty a kettes pozícióban játszott a junior egyetemi csapatban. Nem csekélység. Büszke volt rá, láttam a kocogásból, ahogy aznap este kijött a pályára, a fekete mezben, hátán a 02-es számmal. Ideges volt, de próbált magabiztosnak látszani, hidegvérűnek, nyugodtnak, nagyon, de nagyon lazának. Majd felnézett a lelátóra, mint mindig, s a tömeget pásztázta. Sosem mondta ki, de tudtam, hogy apa arcát kutatja. Hiszen miatta kezdett el kosarazni. A kosárlabda apa egyik rögeszméje volt, épp amikor Ty úgy tizenkét éves lehetett. Apa azelőtt örökösen új hétvégi hobbikat keresett magának. Talált valamit, ami érdekelte, majd lángolt érte,

minden idejét, és egy halom pénzt a legjobb felszerelésre, a „Hogyan...” kézikönyvek meg a ruhák beszerzésére költött. Én annak a számlájára írtam ezt, hogy apáé a világ legunalmasabb foglalkozása, ezért akart némi izgalmat vinni az életébe. Egy-két havonta valami mást. A tenisz az első, amire emlékszem, a szombat és vasárnap kora reggelekre, amikor fehér sortban, kezében teniszütővel elment. Utána a vitorlázás következett: vett egy hajót – igen, vitorlás hajót a szárazföldi Nebraska államban –, meg egy másfajta fehér sortnadrágot, s két teljes nyáron át oda-vissza siklott a Branched Oak tavon, mígnem elvesztette az érdeklődését. Azután jött a görkorcsolya, szerencsére rövid ideig, mindössze néhány hétig tartott, ugyanis kihurcolt bennünket a templom üres parkolójába, térd- és könyökvédővel meg bukósisakkal felszerezve, hogy a fordulást és a megállást gyakoroljuk. Utána a terepbiciklizés következett, aminek apa lábtörése vetett véget. Majd sakkozott – miközben a törött lába gyógyult. Ezután, ha jól emlékszem, jött a kosárlabda. Egy napfényes szombat reggel a kocsifelhajtónk betonján pattogó labda hangjára ébredtünk. Apa tréningruhát viselt, dobott, nem talált be, és káromkodott, mikor a labda lepattant a gyűrűről, amelyet frissiben szerelt fel a garázsajtóra. – Hé, srácok! – mondta, mikor kimentünk a verandára megnézni mit csinál. – Akartok kosárra dobni? Én hárítottam. Kivettem a könyvtárból egy Einsteinről szóló könyvet, és a szobámban gubbasztva akartam eltölteni a napot, hogy megpróbáljam felfogni tizennégy éves agyammal a relativitáselméletet. Az öcsémnek azonban felcsillant a szeme. Végre valami, amit ő csinálhat. Valami, amit apával közösen csinálhat.

Ezután örökösen odakint gyakorolt. Apa abban az évben áttért a vadászatra, a fegyverekre és a célba lövésre, de az öcsém megmaradt a kosárlabdánál. A csapat az Omaha North ellen állt fel azon az estén, az utolsó meccsen, amikor játszani láttam Ty-t. Szokás szerint a matekklub csinálta a büfét, de a mérkőzés java részében hagyták, hogy odakint üljek a lelátón, aztán a szünetben visszafutottam, és segítettem kitölteni a szódát, meg ragacsos, olvasztott sajtot önteni az állott chipsre, és vezetni a nyilvántartást. Tehát, láttam őt játszani. Elkaptam a tömegbe küldött pillantását, amikor apát kereste, amikor pedig felém nézett, felemeltem a kezem, és mosolyogtam. Ty bólintott, örült, hogy lát, és csalódott volt, amiért egyedül vagyok, majd, elfordult. Többször nem nézett fel a lelátóra. Apa kezdetben eljött néhány meccsre, de ennek hamar vége szakadt. Gyanítom, nem bírt ilyen hosszú időre elszakadni Megantől. Nem vette a fáradságot, hogy lássa Ty-t játszani, s ez szégyen. Gyönyörűség volt nézni őt. És végtelenül boldoggá tette volna – persze nem vallotta volna be –, ha apa látja, mekkora sztár lett belőle a pályán. A csapat legjobb lövője volt. Ehhez nem fér kétség. Néha eltűnődöm, hogy Ty-ban így mutatkozott meg a matekgén – abban a képességben, hogy kiszámolja a szöget meg a karizmai erejét, hogy félpályáról eldobhassa a labdát, s aztán csak figyelje, amint könynyedén keresztülsuhan a hálón. Ty nem volt a leggyorsabb játékos, sem a legmagasabb, és nem remekelt a szerelésben, a védésben vagy a zsákolásban. Viszont az én öcsém tudott dobni. Vissza akarok emlékezni arra a mérkőzésre. A múlt héten oly sokszor megpróbáltam, amióta rájöttem, hogy a levél Ashley Davenporté. Sőt, az egyik dobást is próbálom felidézni, amit Ty

vitt be azon az estén. Biztosan sok kosarat dobott, mert 97:33-ra nyertük a meccset. Az idióta pontarányt nem felejtettem el. Az eredményjelző táblán villantak fel a vörös digitális számok. Emlékszem arra is, ami közvetlenül előtte történt, ahogy kijött a csapattal, és arra, ami utána, de nem számít, hányszor akarom felidézni, magára a meccsre nem emlékszem. Ty egyetlen különleges pillanatára sem. Amikor erre próbálok gondolni, inkább a tizenhét nappal később történtekre emlékszem. Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. És akkor minden könyörületesen eltompul. Vagy ott lesz a lyuk a mellkasomban. Vagy az egyik, vagy a másik. Hát erre emlékszem december harmadikáról: Steven kábé tíz percre lejött a büféből, azt mondta, El és Csésze tartja a frontot. Megfogta a kezem, majd kis idő múlva fölfelé fordította, s a mutatóujjával cirógatta a tenyeremet. Az összes idegszálam tüzet fogott. Beleborzongtam, és nevettem, mondtam, hagyja abba, de élveztem. Összefonta az ujjainkat, úgy néztük a meccset, ámbár én igazából Stevent néztem, ahogy mozgott az ádámcsutkája, mikor nyelt, azt a kis szeplőt a jobb füle mellett, ahogy megigazította az orrán a szemüvegét, kicsit ügyetlenül a bal kezével, hiszen a jobbal az én kezemet fogta, ahogy a hosszú szempillája a lencsét súrolta, amikor túl közel húzta a szemüveget az arcához. Emlékszem, a szünet elején Csésze az igazgató urat utánozta, és nagyon vicces volt, amikor szódát szívott fel az orrába, mi pedig, szinte a teljes tizenöt perces szünetben azon igyekeztünk, hogy ne nevessük halálra magunkat. Miközben kiszámoltuk a visszajárót,

és odaadtuk az ennivalót, a vevők furcsán méregettek bennünket, hogy mi lehet annyira vicces, amitől persze még jobban nevettünk. Emlékszem, anya a mérkőzés vége előtt húsz perccel bukkant fel. Fáradtnak tűnt, de boldognak, mert sikerült odaérnie. Kórházszagot árasztott, amikor leült mellém – klór és fertőtlenítőszer. Köszönt Stevennek, aki egy mandulás Hershey szeletet (anya kedvence) varázsolt elő a dzsekije zsebéből, és közölte, hogy kizárólag neki csaklizta el a büféből. Ó, az a mosoly, az igenlő anyai mosoly, akár egy napsugár a hideg tornateremben. Steven tudta, hogyan sütkérezzen benne. – Te hízelgő – mondtam neki, és megböktem a váltammal. – Az én csokim hol van? Steven megvonta a vállát, de a szeme azt súgta, hogy akadnak a világon jobb dolgok is a csokinál. Igen, akadnak. Emlékszem, amikor hazavitt, a szokásosnál tovább ültünk a ház előtt parkoló kocsiban, egészen addig, amíg anya fel- meg lekapcsolta a verandán a villanyt – a maga módján így közölte: elég a smárolásból, ideje bejönni. ]ó éjszakát, Steven! – Anya kérlek. Igazán nem kell ezt csinálnod – méltatlankodtam, amikor beoldalogtam a házba. – Tökéletesen képes vagyok eldönteni, mikor kell abbahagynom. – Duzzadt volt a szám, a hajam merő kóc, és éreztem, hogy felhevült az arcom, bizonyára azért, mert zavarba hozott, hogy úgy nézek ki, mint akit jól elintéztek. Így is volt. Alaposan. És az anyám úgy állt az ajtóban, mint a megtestesült erkölcsrendészet. – Meg kell ismételnünk „a beszélgetést”? – kérdezte. – Isten ments! Egy egész életre elég volt, köszönöm.

– Rendben. Akarod, hogy bevigyelek a kórházba, és felírassak neked fogamzásgátlót? Eltátottam a szám, majd be is csuktam. Csúnyán néztem rá. – Nem. Talán. Nem tudom. – A gumi elszakad – hozta tudomásomra. Már biztos voltam benne, hogy lángvörös a képem. – Tisztában vagyok vele. Szent ég, anya, Ty hol van? – kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy az öcsém gúnyos vigyorral fog előugrani a folyosóról. Nem óhajtottam előtte lefolytatni ezt a beszélgetést. – Ty nincs itthon – felelte anya. – Ó! Talán neki van szüksége „a beszélgetésre”. – Elindultam anya mellett az előszoba és a szobám biztonságába, a menedékembe, és most az egyszer örültem, hogy apa már nem lakik velünk. Efféle helyzetben nem jeleskedtek a szüleink. Nem volt szükségem apára meg a vadászpuskájára. – Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél – szólt utánam anya. – Biztonságban vagyok – feleltem, aztán bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót, és mély lélegzetet vettem, mert biztonságban voltam. Stevennel még nem jutottunk az izé… (hogy is vannak a bázisok?) a második bázison. De már határozottan a másodiknál tartottunk, és megtettünk néhány lépést a harmadik irányába. Talán ideje, hogy megbeszéljük ezt, gondoltam. Talán eljött az ideje. Azt akartam, hogy Steven legyen az első. Ennyit tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor, hogyan vagy hol történhet meg az ilyesmi, azt viszont tudtam, kivel.

És ott, a szobámban, miközben ezen morfondíroztam, elpirultam és mosolyogtam. December 3. Mindenre emlékszem. Részletesen. Stevenre. Elre és Csészére. Anyára. Stevenre. Ty játékát viszont nem tudom felidézni. Nem emlékszem rá, hogy bármelyik pomponlánnyal beszélt volna. Nem figyeltem oda. Túlságosan lefoglalt, hogy a saját filmem sztárja vagyok, miközben az öcsém talán odakint kószált a sötét estében, összetört szívvel. És tizenhét nappal később halott volt.

13.

– NOS, HOGY MEGY AZ ÍRÁS? – kérdezi Dave a kényelmes karosszékéből. – Pompásan – felelem. Arra vár, hogy egyenes választ adjak. Megvonom a vállam. – Nem hiszem, hogy jót tesz nekem. Az órára pillantok, még negyvenkét perc. – Ezt miért mondod? – kérdezi. – Nincs igazi értelme. Nincs célja. – Erről már beszéltünk. A cél az, hogy megszabadulj a fájdalomtól, hogy papírra vesd, hogy ne kelljen magaddal cipelned a mindennapi életben. Ez katartikus. – Igen, hát nem sikerül – közlöm. Még mindig rengeteget cipelek. Összemosódik a két szemöldöke. Fölöttébb kifejező szemöldöke van. – Írsz Tylerről?

– Nézze, megtettem, amire kért. Írtam az elsőkről meg az utolsókról. – Felsóhajtok. – Azt hiszem, ideje megpróbálni valami mást. Jelentsük ki, hogy végeztünk a gyógyulási folyamat írásbeli részével. Oké? Dave megdörzsöli a száját, majd így szól: – Mégis milyen érzés, amikor írsz? – Őszintén? Pocsék, ha megpróbálok emlékezni. Fájdalmat okoz. Nem akarom többé ezt csinálni. – Aha. Tehát fáj. Jó – mondja. Álljunk csak meg, gondolom. Az a jó, ha fáj? Aztán megértem: Dave tud a zsibbadtságról. Valahonnan tudja. És ezzel az írás-dologgal nem arra tesz kísérletet, hogy leírassa velem az érzelmeimet, hanem megpróbál rávenni, hogy egyáltalán legyenek érzéseim. Ennyire alattomos. – Talán felejteni akarok – mondom, pusztán az ellenkezés kedvéért. – Talán könnyebb volna felejteni, és tovább élni a magam életét. Hát nem egészségesebb továbblépni? – Csakugyan ezt akarod? – kérdezi Dave. – Megtenné, hogy nem kérdéssel felel a kérdéseimre? – Mit szeretnél elmondani nekem? Nincsenek olyan égető kérdések, amelyeket muszáj megválaszolnod önmagadnak? Nem játszik tisztességesen. Hátradőlök, ismét az órát szemlélem. Jaj! Harmincnyolc perc. – Szerintem folytatnod kell a naplót. Viseld el még egy ideig – mondja. – Úgy gondolom, ahhoz, hogy az írásod lé-

nyegre törőbb legyen, talán egy recipiensre volna szükséged. – Recipiens? – Ez nem hangzik jól. – Valaki, akihez írsz. Ó, ez egyre jobb. Figyeli, milyen képet vágok. – Nem azt javaslom, Alexis, hogy bárkinek is odaadd a naplót. Magadnak írod, ezt megértem. De talán ha arra használod, hogy kifejezésre juttass valamit egy bizonyos személynek, képes leszel kimondani néhányat a legsúlyosabb kérdések közül, amelyek a szívedet nyomják. Felvonom a szemöldököm. – Azt mondja, egy képzeletbeli hallgatóságra van szükségem, akihez beszélek? Határozottan gondol valakire? – Hát lássuk csak – mondja Dave, mintha nem késztetett volna már eddig is túl sok gondolkodásra. – Talán írhatnál önmagad egy majdani változatának. Azt hiszem, sokan írják a naplójukat a jövőbeni énjüknek. Egyfajta reménykedést mutat. – Vagyis egy bölcsebb Alexis volna a hallgatóságom, aki végigcsinálta ezt az egész hülyeséget, és alkalmanként kinyitja ezt a naplót, hogy lássa, milyen messzire jutott, és azt mondja magának: Hűha! Örülök, mert többé már nem ez az életem. – Pontosan. Bárcsak ő lehetnék! – gondolom. Tekerjük előre az életemnek ezt a részét. Megrázom a fejem.

– És ha ő is éppen annyira összezavarodott, mint én, akkor mi van? Talán visszavonhatatlanul becsavarodtam ettől az egésztől, és soha nem leszek képes egy egészséges, normális jövőre. Talán csak gyötrelmet okoz a jövőbeni énemnek, ha meg van örökítve, hol omlott össze minden. – Ezt gondolod? – kérdezi Dave. – Azt, hogy becsavarodtál? Néhány másodpercig ír valamit a nagy, sárga tömbre, amelyre jegyzetelni szokott. Ettől ideges leszek. Ideje témát váltani. – Vagy írhatok földönkívülieknek, esetleg robotoknak, vagy bárkinek, aki tízezer év múlva fennmarad. Egy űrlény a szürke ujjai közé fogja majd ezt a naplót, és azt gondolja: Hmm, tehát ilyen volt egy nőnemű homo sapiens élete. Milyen érdekes. – Igen – feleli Dave, mintha tökéletesen komolyan venne. – Írhatnál földönkívülieknek. Kit akarok átverni? Senkit nem fog érdekelni. A jövőbeni énemet sem. A földönkívüli egyedeket meg pláne nem. Ennek semmi értelme. – Írhatsz Istennek. Köztudott, hogy sok ember számára ez gyógyír – javasolja. – Nem. Az ő számára nincs mondanivalóm. Úgy értem, nem hiszek Istenben. Dave ismét jegyzetel. – Megpróbálhatnál valaki másnak írni – mondja aztán. – Valakinek, akivel szeretnél beszélgetni. Írásban beszélhetnél

hozzá. Még akkor is, ha az illető sosem olvassa el. Akkor is, ha nem hallhatja. Ekkor fogom fel, hogy egész idő alatt merre terelgetett. Ahhoz az illetőhöz. – Ty-ra gondol? – Ha szeretnéd. – Nem akarok Ty-nak írni – vágom rá tétovázás nélkül. Megvolt az esélyem, hogy beszéljek vele, amikor számított, amikor jelentett volna valamit, és elpuskáztam. – Ty elment. – Akiket szeretünk, valójában sosem mennek el. – Igen. Tudja, mit? Szélvédőmatricákat kellene terveznie. Ez mély. Magával ragadó. Dave hátradől. – Ma feszültnek tűnsz, Alexis. Történt valami? Felgyorsul a szívverésem. Egy részem még mindig el akar mondani Dave-nek mindent, megkérdezni tőle, mit kellene tennem a levéllel, és beszélni arról, amikor láttam Ty-t, es éreztem az illatát, meg az álmaimról, amikor róla álmodom, nyíltan kimondani mindent, és meglátni, mit szól hozzá, a vágyam, hogy vallomást tegyek, még mindig jócskán kisebb a félelmemnél, hogy a pszichiáter bolondnak gondol, és ha egy hivatásos agyturkász bolondnak gondol, valószínűleg az is vagyok. – Lex? – kérdezi hirtelen Dave. – Min jár az eszed? – Semmin – felelem ösztönösen. – Nem történt semmi. Harmincegy perc. A terapeuta sóhajt, és megint ír a jegyzettömbjére.

– Nos, az e heti feladatod, azt hiszem, az lesz, hogy találj ki valamilyen közönséget az írásodnak. – Egy recepienst – mondom. – Igen. – Remek. – Teljesen fölösleges vitatkoznom Dave-vel, átkozottul nyugodt. – Tüstént hozzákezdek. Alig várom.

14.

EZÚTTAL TY MEG ÉN a Branched Oak tóban úszunk. A víz hideg, zöld és nagyon mély alattunk. Először olyan érzés, mint a régi időkben. Azt mondja, versenyezzünk a partig, és egymás mellett kitartóan úszunk. Aztán észreveszem, hogy egyedül úszom. Sehol nem látom Ty-t. A vizet taposva keresem. Eltűnt. Nincs körülöttem más, csak a sötét víztömeg. A nevét kiáltom. Őt kutatva megfordulok a vízben, és hirtelen a felszínre jön mellettem, lefröcsköl és nevet. – Megvagy – mondja. – Hogy milyen képet vágsz! Azt hitted, megfulladtam? – Hülye vicc – felelem, miközben lelassul a szívverésem. Volt egy másik álmom is néhány napja, amikor belefulladt az úszómedencébe, egy élettelen alak a homályos, kék fenéken, akit a merítőhálóval próbáltam kihalászni. – Tudod, hogy szeretsz – mondja most.

Tudom. – Hé, mi az ott? – A vállam fölött néz valamit a vízen. Azt hiszem, még mindig heccel, mégis arra fordulok. Egy uszony hasítja felénk a vizet, talán hatméternyire lehet. Aztán háromra. Aztán másfél méternyire. Majd alánk úszik, és eltűnik a szemünk elől. – Hűha! – mondja komoran Ty. – Tudtam, hogy nem szabadott volna kijönnünk ide. Veszélyes. – Ne aggódj – mondom azzal az álmokban létező, rejtelmes logikával. – Ez édesvíz. – Mintha tényszerű megállapításom semmissé tenné a cápa végzetes jelenletét. Ty forog a vízben. – Ott! – mondja, lefelé mutatva. – Látod? Látom. Hatalmas, sötét alak ölt formát alattunk, egyre közelebbről. Még levegőt sem vehetek, már rajtunk van. Ty felsikolt. Csapkod, dobálja magát, és alámerül. Vér hullámzik a vízzel. Ty ismét felbukkan, deréktájon egy erős, hatalmas fehérség fogja. Próbálom elkapni, miközben a cápa úgy rázza őt, mint a kutyánk a játékait. – Ty! – kiáltom. – Tyler! Ty! Képtelenség megfogni, túlságosan síkos. Aztán a cápa, amilyen hirtelen jött, eltűnik. Ty feljön a víz felszínére, levegő után kapkod. Arca falfehér, ajka vörös. – Lex! – fuldokolja. A hátára fordítom, megragadom a két vállát, és elkezdem a part fele vontatni. Vér úszik utánunk, rengeteg a vér, túlságosan sok, de nem állok meg tűnődni ezen.

– Lexie! – mondja ismét Ty, ezúttal amolyan figyelmeztetésként hangzik. – Én… – Nem! – Keményen rúgok, minden erőmet beleadom az úszásba, de csak nem közelít a part. – Nekem... mennem kell – mondja. Megállok. – Ne. Maradj velem. – Fáj – suttogja. – Maradj velem – könyörgök. – Maradj! Ty becsukja a szemét. Hörögve veszi a levegőt. Aztán nem lélegzik többé. – Ty! – üvöltöm, és akkor hirtelen felülök, a lepedőmbe gabalyodva. Egy újabb álom. Remeg a kezem. Zihálok. Még érzem a víz hidegét, még orromban a vér szaga. Rossz álom volt. Nagyon rossz. Halk kopogtatás az ajtómon, annyira halk, hogy hezitálok, csakugyan hallottam-e. Próbálok lassabban lélegezni, hogy hallhassam. Nem megy könnyen. Újabb kopogtatás. Hangosabb, valódi. – Szívem! – Ez anyám hangja az ajtó mögött. – Jól vagy? A szemüvegem után tapogatózom, de csak azután veszem fel, miután megtöröltem a nedves arcomat. Sírtam? Nem sírhattam. Nem emlékszem. Kisimítom a takarókat, mielőtt válaszolok. – Jól vagyok, anya.

Nyílik az ajtó. Anyám bedugja a fejét a szobába. – Kiabálást hallottam. Vajon hallotta, amikor Ty nevét kiáltottam? – Rosszat álmodtam, ez minden – válaszolom. – Jól vagyok. Bejön, és leül a matrac szélére. Amikor kicsi voltam, és rosszakat álmodtam, néha befeküdt mellém az ágyba, és ott maradt egész éjszakára. Olyan meleg, puha és biztonságos volt a teste, hogy nem törtek rám többe rémálmok. Akkor pedig, miután apa elköltözött, annak a rémes nyárnak a hátralévő részében én aludtam vele, mert nem bírt egyedül aludni abban a hatalmas ágyban apa nélkül. Anya horkolt. Hangosan. Akár egy beteg disznó. De újra mondom, olyankor, amikor kiskoromban mellettem maradt az ágyamban, amely olyan keskeny volt, hogy az oldalán kellett aludnia, másképp nem fért el, én bizony bevizeltem. A dolgok, amiket megteszel azokért, akiket szeretsz. A fülem mögé hajt egy kócos tincset. – Olykor én is álmodom az öcséddel. A szemembe néz. Fájdalmas tudást látok benne. Hallotta amikor Ty nevét kiáltottam. – Igen – suttogom. Nem tudom elmagyarázni neki, milyen érzéseket keltenek bennem azok az álmok, amelyekben Ty meghal. Roszszakat, és úgy sejtem, lesznek rosszabbak is, elevenebbek, valóságosabbak, de mégsem akarok véget vetni ezeknek az álmoknak. Bármilyen morbid, szeretem őket, mert legalább látom Ty-t. Néha beszélek vele. Legalábbis, ha ott vagyok,

amikor meghal, bármilyen módon haljon meg. Vele vagyok. Belékapaszkodom. Arra kérem, ne menjen el. Azokban a percekben tehetek érte valamit, amit nem tettem meg a való életben. Válaszolhatok az SMS-re. Ott lehetek. – A Valium segít. Kérsz egy Valiumot? – kérdezi anya. – Amikor beveszem, nem álmodom. Mi a csuda ütött az emberekbe, hogy gyógyszereket próbálnak belém diktálni? Megrázom a fejem. – Nem volt olyan szörnyű. – Anyám habozik. – Tényleg jól vagyok – makacskodom. – Rendben van, szívem. – Lehajol, és megpuszilja a halántékomat. – Szeretlek. Nem volt tisztességes tőlem korábban, hogy őt hibáztattam. Ty esetében nem. Pusztán annyi volt a bűne, hogy túlságosan szeretett. – Én is szeretlek – mondom. Anya feláll, kimegy, halkan húzza be az ajtót maga mögött, mintha valaki más is lenne a házban, akit nem akar felébreszteni. Visszafekszem. 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144. De még sokáig nem tudok elaludni, majd amikor mégis, ott várnak rám az álmok.

Február 21.

Az utolsó alkalom, amikor láttam Ty t

Február 22.

Kedves Dave! Kikészít ez az írogatás. Lehetne, hogy most abbahagyjam? Mel lesleg lógtam néhány új baráttál. Nos, technikailag régi barát. De új barát. Üdvös, igaz? Hihetetlen, igaz? Én vagyok a megtestesült ép elme. Esküszöm…

Február 23.

Kedves földönkívüli faj a jövőben! Kérlek, ne egy fiatal emberlány életének jellegzetes ábrázolásaként olvassátok ezt a naplót. Évekre tönkre fogja vágni a kutatásotokat. Voltaképp tán az a legjobb, ha egyszerűen mindenestül figyelmen kívül hagyjátok, ami itt áll. Ezen felül, ha még nem tettétek meg, kérlek, ne pusztítsátok ki az emberi fajt. Tudunk elbűvölőek is lenni. Tisztelettel: Alexis P. Riggs

15.

NEM AKAR INDULNI A KOCSIM. A Dave-féle irodaház parkolójában vagyok, a terméketlen beszélgetés egy újabb sziporkázó órája után, és most mindennek a tetejébe, Citrom cseszekszik velem. Néha ezt csinálja – valamilyen rövidzárlat, a javítása többe fog kerülni, mint amennyit maga az autó ér. Beteszem a kulcsot, ráadom a gyújtást, és nem történik semmi. Az összes trükköt bevetem, ami ilyen helyzetben általában beválik. Kinyitom és becsukom az ajtót, néhányszor megütögetem a műszerfalat, kikapcsolt állapotba fordítom a fűtést, mozgatom a kulcsot, és mindezt megpróbálom újra. Semmi nem történik. Várok öt percet, és megint próbálkozom. Semmi. Hát ez baj. Lincoln túlsó felén vagyok, minimum húszmérföldnyire az otthonomtól. És kezd sötétedni.

Előveszem a mobilomat, a telefonkönyvemet fürkészem. Csészét nem hívhatom – a Brigadoon – A varázsvidék próbáján van. Eleanornak nincs kocsija, mindenhova az anyja cipeli. A saját anyám tízig dolgozik. A francba! Apát felhívhatnám. Ma együtt vacsoráztunk volna – szokás szerint kedden –, de korábban üzenetet hagyott, hogy szeretné áttenni szombat délelőttre. Az órámra pillantok, negyed hét múlt két perccel. Talán már hazaért. Megan háza csak néhány mérföldnyire esik innen. Apa boldogan értem jönne. Felsóhajtok, és még egyszer megpróbálkozom a kulccsal. Semmi. Sosem hívtam fel apát, ez van. Egyszer sem, amióta otthagyott bennünket. Ő telefonál nekem, ha tervei vannak. Minden héten felváltva, más-más étteremben találkozunk, és legfeljebb egy órát tartanak ezek a találkozók. Munkáról beszélgetünk. A suliról. Néha pénzt ad, az adomány azt hivatott közölni velem, hogy sajnálja, amiért elrontotta az életemet. Tudom, hogy sosem hallom tőle ezeket a szavakat, soha nem fogja hangosan kimondani. Elfogadom a pénzét. Szeretem úgy nevezni; a „rossz-apa”-adó. Nem érzem rosszul magam miatta, végtére is az egyetemi tanulmányaimra félretett pénz javát felemésztette a válás. Megvannak a magunk rítusai. A kimondatlan szabályaink. Nem beszélünk Meganről.

Nem beszélünk Ty-ról. Én nem megyek Megan házába. Nem hívom fel apát otthon. Ha megtenném, az olyan volna, mintha leokéznám, amit tett. Mintha elfogadnám az új életét, amit nélkülünk épít. Nem telefonálok neki. Sadie mobilját tárcsázom, de nem veszi fel. A házukat hívom. A telefon kicsöng, csöng és csöng, már azon vagyok, hogy leteszem, amikor kísérteties hangot hallok. – Igen... már itt vagyok... – Seth? – kérdezem, de ki más lehetne? – Teljes életnagyságban – feleli álmos nevetéssel. – Tehetek érted valamit? Elengedem a fülem mellett a gyalázatos hibát. – Szia, Lex vagyok. Sadie otthon van? – Sadie? Dehogy. Próbáltad a mobilját? – Igen, Seth. Próbáltam a mobilját. – Akkor nem tudom, mit mondjak. Akarsz üzenetet hagyni? – Nem. – Újra megpróbálkozom a kulccsal. Semmi. Az öklömmel verem a kormányt. Idióta, hülye Citrom! – Csak azt reméltem, Sadie haza tud fuvarozni. Az autóm... kész idióta. De nem érdekes. – Én hazaröpíthetlek – ajánlkozik Seth. – Hol vagy? – Röpítesz? Úgy érted, a motoroddal? – Láttam Sethet száguldozni a környékünkön azon az izén. Akkora lármát csap, hogy nemigen lehet nem észrevenni. Felhorkan.

– A Kawasaki Ninja 300-asomon. Georgia a neve, mert klassz csaj. Jó. Megpróbálom magam elé képzelni, amint bizonytalanul egyensúlyozok Seth mögött a motorján, a derekába csimpaszkodva, miközben húsz mérföldet teszünk meg a város jeges utcáin. – Nem, kösz, Seth. – A tőlem telhető legudvariasabban utasítom vissza. – Találok valaki mást, aki értem jön. Csak azért telefonáltam, mert azt hittem, Sadie esetleg lógni szeretne egy kicsit. – Nahát, Georgia meg én nem vagyunk elég jók neked? – heccel Seth. – Ugyan már, Lex. Merre vagy? – Ó, semmi gond – hadarom –, valószínűleg hamarosan menned kell dolgozni, én pedig bent vagyok a belvárosban, és nem szeretnék kellemetlenséget okozni neked. – Lex… – Van más is, aki értem jöhet – mondom újra. – Nincs semmi gond. Mindenesetre köszi, hogy felajánlottad. Egy másik alkalommal boldogan motoroznék... Georgiával, oké? – Ez biztos? – Persze. Kösz. Bontom a vonalat. Újra megpróbálom elindítani a motort. Semmi. Gyűlölöm Citromot. – Szarság – mondom csak úgy a levegőbe. – Szarság! Ty arca ugrik be, egy emlék a haragtól összevont szemöldökéről, amikor vezetni tanítottam.

– Szarság – mondta. Sebességet váltott, mire tiltakozás gyanánt Citrom felnyögött. – Sosem tanulom meg. – Dehogynem – feleltem. – De remélem, még azelőtt megtanulod, mielőtt tönkreteszed a váltómat. A kocsi lefulladt. – Szarság! – üvöltötte Ty. Az utóbbi időben nagyon szeszélyes volt a hangulata, tízpercenként más-más vad érzelemre váltott. A hormonoknak tudtam be, iszonyú tizenéves fiúnak lenni. A váltót fogó kezére tettem a kezem, s egy pillanatig magam is dühös voltam, hogy nekem kell őt tanítanom. Ez apa feladata lett volna. – Hé! – mondtam Ty-nak. – Nyugi. Vegyél egy mély levegőt. Hátradőlt a sofőrülésen, kifújta a levegőt az orrán, és megdörzsölte véreres szemét. Csak néhány héttel korábban kezdett kontaktlencsét viselni. Én még ott tartottam, hogy próbáltam megszokni őt szemüveg nélkül. – Bénázok – morogta. – Jobb lesz, ha busszal megyek. – Bénázol – értettem egyet vele. – De először majdnem mindenki ügyetlenkedik, viszont előbb–utóbb mindenki megtanul vezetni, ahogy járni is mindenki megtanul. Lépésről lépésre. Tedd a lábad a kuplungra. – Áthajoltam előtte, elfordítottam a kulcsot, és akkor – ez egy évvel ezelőtt történt – Citrom egy pöccintésre beindult. – Meg tudod csinálni – mondtam neki. – Nem nagy ügy. Ty bólintott és halványan elmosolyodott. – Kösz.

Aztán vezetett. Nem jól, akkor nem, de eljuttatott minket A pontból B pontba. Hunyorgok, hogy visszafojtsam az emléket. Elfordítom a kulcsot, a motor meg se nyikkan. Lehet, hogy most az akku ment tönkre. Talán a nyavalyás kocsim feldobta a talpát. Bajban vagyok. Természetesen van valaki más is, akit felhívhatok. Nem hazudtam, amikor ezt mondtam Sethnek. Valaki, aki biztosan eljön és hazavisz. Valaki, aki nem apa. A telefonomat bámulom. Kínos lenne. Zavarba ejtő. Sőt, szánalmas. De van más választásom? Nagyot nyelek. – Meg tudom csinálni – suttogom, és megnyomom a „küldés” gombot. – Nem nagy ügy. Húsz perccel később Steven kis kocsija – egy kék Toyota Corolla, amelyen a nővérével, Sarah-val osztozik – húz Citrom melle. Csikorgó fékekkel áll meg. Steven letekeri az ablakot. – Akarod, hogy megpróbáljam beindítani? – kérdezi. – Ne vesződj vele. – Szeretném, ha a lehető legkevesebb erőfeszítést tenné. – Csak haza kell jutnom. Odahajol, hogy kinyissa az utasoldali ajtót, és megtisztítja az ülést egy halom könyvtől meg papírtól, hogy helyet csináljon nekem. Vár, amíg bekapcsolom a biztonsági övét

majd megköszörüli a torkát, és hátramenetben kihajt a parkolóból. Észak felé tartunk, az O. utcán. Már teljesen besötétedett az utcai lámpák fényében látom a szállingózó hópelyheket. Egy darabig fecsegünk: az időjárásról (hideg, mint mindig), Mrs. Mahoney-ról (félelmetes, mint mindig), az egyetemi tervekről (még mindig várjuk az értesítőlevelet). Aztán elérünk a Wyuka temetőhöz, súlyos, fekete vaskerítése szegélyezi az utat, sírok, ősfák és mauzóleumok emelkednek fölé. Mialatt elhajtunk mellette, nem beszélgetünk. Steven újra megköszörüli a torkát, arca hirtelen elfelhősödik. – Lex – vág bele. Erre én: – Nem volt senki más, akit felhívhattam volna. Bocs. Nem fog még egyszer előfordulni. – Persze, hogy engem hívtál – feleli határozottan. – Még barátok vagyunk, nem igaz? Azt hittem, még mindig barátok vagyunk. – Nem tudom – vallom be. Ha a barátok szó meghatározása olyasvalaki, akivel kellemesen érzed magad, akit jó érzés magad körül tudni, akkor Steven meg én biztosan nem vagyunk barátok. – Szeretném, ha barátok lennénk, Lex – mondja. Még ha az ő szájából hallom is, hazugságként hangzik. – Ennél valamit? – kérdezi, amikor rákanyarodunk a 27. utcára. – Mindjárt az Imperial Palace-nál vagyunk. A kedvenc kínai éttermem.

Odamentünk vacsorázni azon az estén. Vajon Steven emlékszik rá? – Nem – vágom rá, mielőtt befordulhatna a parkolóba. – Vacsora vár otthon. – Nyilvánvaló hazugság. – Ráadásul tonnányi házit kell megcsinálnom – dobom be a nyomaték kedvéért. Elhaladunk az étterem mellett, el a videotéka mellett, ahová rendszeresen jártunk, el a virágbolt mellett, ahol a csokromat vette az évnyitó bálra, és ahol Ty temetésére vásároltuk a virágokat. Olyan csönd van, azt hiszem, mindjárt szétrobban a fejem. Steven a rádió felé nyúl, ám megáll a keze, mielőtt bekapcsolná. – Zenét? Ó, istenem, igen. Zenét. – Igen, légy szíves. Yo-Yo Ma játssza Bach G-dúr csellószvitjét. Behunyom a szemem, és elárasztanak a hangok. Rossz ötlet volt, gondolom immár ezredszer. De legalább félúton vagyunk hazafelé. – Tehát – mondja Steven, amikor már kezdem úgy érezni, hogy túlélhetem ezt az örömutazást – még mindig nem hívod fel apádat, igaz? Kinyílik a szemem. Steven az utat nézi, a folyamatosan szembejövők reflektorai megvilágítják az arcát, mégis úgy érzem, mintha engem fürkészne. – Nem, nem hívom fel. Azon a téren semmi nem változott.

– Nagy kár. Azt hittem, talán Ty miatt közelebb kerültök egymáshoz – mondja. – Nem akarok együtt lenni apámmal – csattanok fel. Egy piros lámpánál megállunk. Steven rám néz. Bach hirtelen nem elég, hogy túlharsogja a csöndet. – Miért nem? – kérdezi. – Ha apám nem hagyott volna ott bennünket, Ty még élne. – Meglep, amikor kimondom. Amíg a szavak el nem hagyták a számat, nem fogtam fel, hogy ezt gondolom. Ilyen egyszerűen megfogalmazva semmiképp. Mégis így gondolom. – Ezt nem tudhatod – jegyzi meg Steven. – Nem kell az agyturkászomnak lenned – mondom hirtelen támadt és jókor jött haraggal mindennel szemben, amit érzek. – Van már terapeutám. – Akkor mire van szükséged? – kérdezi, és rám szegezi értelmes, barna tekintetét. – Mondd el, mire van szükséged, Lex, és azt csinálom. Elfordulok. – Zöld. – Tessék? – Zöld a lámpa. – Ó! – Steven a gázra tapos, aztán kikapcsolja a rádiót. Felsóhajt. – Bárcsak szóba állnál velem! Már nem járunk, tudom, és tiszteletben tartom a kívánságodat, de ez nem azt jelenti, hogy többé nem törődöm veled. Én... – Elmondom neked, mi az, amire nincs szükségem – szakítom félbe. – Nincs szükségem rafinált szerelmes versekre.

Nincs szükségem arra, hogy rám telefonálj az otthonomban, és ellenőrizz. Nincs szükségem rá, hogy úgy érezzem, mintha örökösen ott lihegnél a nyakamba. Ez az, amire nincs szükségem. Steven zavartnak tűnik. – Tessék? – Nem akarok beszélni róla – mondom. – Csak egy fuvarra van szükségem haza. Oké? Steven állkapcsa megfeszül. – Oké. Az út további részét – tíz hosszú percet – úgy tesszük meg, hogy egyetlen mukkot sem szólunk. Még meg sem áll az autó a kocsibehajtónkon, amikor kiugrom belőle. – Kösz a fuvart. Már ott sem vagyok. Stevennek nincs ideje válaszolni. Beugrom az első elérhető ajtón: a garázs oldalajtaján. De nem zárom be teljesen magam mögött, hagyok egy rést, és Stevent figyelem, ahogy egy ideig ott ül csukott szemmel, két keze a kormányt markolja. Fájdalmat okozok neki. Még mindig. Joggal tétováztam, amikor arra kért, hogy járjak vele. Természetesen igazam volt. Szakításra voltunk kárhoztatva, ahogy az összes korai románc kudarcra ítélt. És most ciki a helyzet a barátainkkal. És fájdalmat okozunk egymásnak. Igazam volt. Steven kinyitja a szemét, hátragurul a kocsival, majd havat, kavicsot felverve, gyorsan elhajt. Becsukom az ajtót.

Ekkor fogom fel, hogy a garázsban vagyok. Azt a helyet nézem, ahol meghalt az öcsém. Feltakarítottak, azután, valamilyen cég ezzel foglalkozik. Most nincs vér, fekete folt sem jelöli a helyet, de a betonban ott egy lyuk. Nem emlékszem rá korábbról, amiként arra sem, hogy az áthatolt golyó ütötte-e. Ez tüstént a szögek, a röppálya meg a sebesség mérlegelésére ösztönöz, és nem akarok erre gondolni. Körülnézek. Az utolsó dolgok, amelyeket Ty láthatott: a fal mellett sorakozó rozsdás gereblyék és lapátok, a piszkos fűnyíró, a lerobbant hómarónk, a régi talicska, amelyiknek kidurrant a kereke, a hordónyi kutyakaja is ott van még, bár a kutyánk egy évvel ezelőtt kimúlt. Por, motorolaj és korhadó növények szagát érzem. Lehangoló hely a halálhoz. Sötét, hideg, sivár. Elképzelem a lövést, ahogy a zaja betöltötte a teret, ahogy óhatatlanul megsüketítette Ty-t a néhány másodperc alatt, amíg hallhatta. Elképzelem a bodrozódó lőport. A vér szagát. A beton hidegét az arcán, miközben elhomályosodott a látása. Végtelenül magányosnak érezhette itt magát. Bemegyek a konyhába. Néhány percig a hűtőszekrényre meredve állok, olyan, akár egy terméketlen pusztaság, anynyira üres, de semmi gond, már nem vagyok éhes. Kiveszek egyet anya elmaradhatatlan diétás kóláiból – próbáltam a szemét vegyszerekre való hivatkozással leszoktatni róla –, és puff, a buborékok csiklandozzák az orromat.

Már majdnem megiszom az egészet amikor azt hiszem, hogy a szemem sarkából egy alakot látok tükröződni a konyhaablakban. Egy villanás. Ty. Ám amikor leengedem a kólásüveget, amikor megfordulok, nincs ott. Természetesen. Az szelektív kukába dobom az üveget, és az ablaknak támaszkodom. Innen jól ellátok a lépcsősor tetejéig. Apa diplomaátadó fotójának üres kerete rám villan, mintha fel akarná hívni a figyelmemet. Ó! Remek, gondolom. A rejtély. Sherlock Holmes vajon hogyan fogna hozzá enne az esetnek a megoldásához? Hát, okoskodom, mindenekelőtt jó ötlet volna ellenőrizni, hogy más fényképek is eltűntek-e a helyükről, vagy csak ez a kettő: apa diplomaátadós képe és a vadászfotó. Kezdetnek megteszi. Fejben végigpörgetem, hol vannak fényképek, aztán megnézem a nappaliban a kandallópárkányt, de ott minden rendben. Apa irodája következik, ott egy ezüstkeretbe foglalt fénykép van, őróla és anyáról készült a tizenötödik házassági évfordulójukon. Apa nem vitte magával, amikor elköltözött, anya pedig nem vette le a falról. Ott lóg, és porosan példázza, milyenek voltak egykor a szüleim. Benézek a vendégfürdőszobába, évekkel ezelőtt anya rengeteg képet keretezett be Ty-ról és rólam, amikor kiskölykökként együtt fürödtünk – az intim helyeket buborékok takarják, mégis megalázó. Ezek a képek mind a helyükön vannak. A lép-

csőházi fotón kívül nem emlékszem rá, hogy máshol is lennének bekeretezett fényképek. Semmi más nem hiányzik. Vissza a kiindulóponthoz. Nyilvánvalóan nem vagyok Sherlock Holmes. De ki állítja, hogy feltétlenül bekeretezett képeknek kell lenniük? – ötlik fel hirtelen. Az ötlet az alagsori dühöngőbe visz, a könyvállvány egy bizonyos polcához, ahol fotóalbumok sorakoznak. Anya és apa esküvője. A nászútjuk. Családi nyaralások. És a babanaplóink, az enyém meg Ty-é. Az enyém tele van, és jó állapotú. Anya gondosan kitöltötte a családfát, a születésemmel kapcsolatos valamennyi részletet is – 21:46-kor születtem, tizenegy órányi vajúdás után, kitűnőek voltak az Apgar értékeim, és az életem első három hónapjában kábé napi három és fél órát töltöttem bömböléssel, minden jó ok nélkül, amire a klinikai meghatározás a kólika. Megörökítette az összes első teljesítményemet: az első fürdés, az első mosoly. Az első lépteim és szavaim (da-da, aztán ku-ta, aztán ma-ma, na, ezen teljességgel megsértődött), az első fogam, az első hajvágásom, az első barátom, ahol anya tökéletes kézírásával ez áll: Sadie Mclntyre. Mintha igazán érdekelnének ezek a dolgok. Ty babanaplója vékonyabb. Amikor ő megszületett, anyának rengeteg dolga volt velem, és nem maradt ideje szeretetteljesen dokumentálni a fia életének minden momentumát. A második gyerek mindig a rövidebbet húzza a fényképeket illetően. Mázlistának tartom, hogy egyáltalán vannak fotók a babanaplójában.

Nehezemre esik végiglapoznom, de belevágok. Ty kövér és lila alvó kupac. Ty imádnivaló pufók totyogós. Ty táborozik, apa Jeep baseballsapkáját viseli, és dobozos Fantát iszik szívószállal. Ty és Sunny puszilkodik. Ty az ágyban, az ágyneműn imádkozik, gödröcskés keze összeszorítva, szeme behunyva. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. A Ty-ról és rólam készült képeket átugrom, mert a veszteségünk összes gondosan archivált bizonyítéka láttán valami összeszorul a mellkasomban. Az ő első szava véletlenül a ma-ma volt. Cuki. Nem tart sokáig észrevennem, hogy ebből a könyvből is hiányoznak fényképek, nemcsak olyan helyek, amelyeket anya kihagyott, hanem olyan üres oldalak is, amelyeken meglátszik a kétoldalas ragasztó nyoma. Ám az „eltűntnek nyilvánított”, bekeretezett képekkel ellentétben, Ty babanaplójának fényképeire nem emlékszem. Nem tudom, melyik tűnt el. Ezen a ponton csak annyit tehetek, hogy megsaccolom és összeszámolom azokat a helyeket, ahol arra a következtetésre jutok, hogy kivettek egy képet. Nyolc fotót. Az összesen tíz hiányzó fénykép. Még mindig nem járok közelebb a megoldáshoz, hogy mi folyik itt. Vagy miért. Lépteket hallok a fejem fölött. Egy részem kábé három másodpercre megmerevedik, amíg felismerem anya kulcsainak csörgését. Megvan a maga ritmusa, amikor hazaér: ki-

nyitja a gardróbszekrényt, beakasztja a kabátját. A konyhába megy, a postát leteszi egy tálcára a pulton. Kinyitja az egyik fiókos szekrényt, belegyömöszöli a retiküljét meg a kulcsait, Nescafét készít magának, az utóbbi időben egy alkoholos üdítőitalt, vagy kitölt egy pohár bort. Kezdem félteni a máját. Az alagsori tévé mellett álló médiabox órájára pillantok: 18:07. Anyának még nem kellene itthon lennie. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Anya felsikolt, amikor felbukkanok a lépcső tetején. – Szia! – mondom. – Korábban szabadultál? – Milyen volt a napod? – kérdezi, kikerülve a kérdésemet. Jaj, úgyis tudod, gondolom. Baromi jó. – Citrom lerobbant – jelentem. – Nem tudom, ezúttal lehet-e életet lehelni bele. Még a parkolóban áll, Dave-nél. – Jaj, ne! – kiáltja anya. – Hogy jöttél haza? – Stevent kellett megkérnem rá. – Ó! – Ez a leggondterheltebb „ó” volt, amit valaha ember kiejtett a száján. – Igen – erősítem meg –, tök ciki. Anya arca ellágyul. Ő megérti, mit jelent egy szakítás. Felnevet. – A te kocsidnak tényleg találó a neve, nem igaz? Bólintok. – Bárcsak lenne... – kezdi, majd elhallgat. Bárcsak lenne pénzünk új kocsira.

Igyekszem nem kutakodni a családunk pénzügyi helyzetében, mert nagyon is nyilvánvaló volna, hogy főként a szüleink válása járult hozzá a jelenlegi gondjainkhoz. És az égvilágon semmit nem kezdhetnék ezzel az infóval, csak dühöngenék rajta. A számokra azonban odafigyelek. Tudom, hogy Ty halála 10995 dollárba került: a koporsó maga 2300 dollár volt, plusz a temetkezési vállalat (balzsamozás, holttesttárolás, a halottasház bérleti díja, a virrasztás stb., ez öszszesen kábé 3895 dollárra jött ki), plusz amit a test helyrehozására és mosdatására fölszámoltak ($400), plusz a virágok ($200), plusz a sírhely a Wyukában ($1300), a sír kiásása ($1000), végül a sírkő, amely pontosan 2000 dollár volt. Anya okleveles ápolónő, de még nem dolgozik egy éve, ezért $20,25 az órabére. Ty-ra és rám is kötött életbiztosítást, de mivel Ty halála öngyilkosság volt, a biztosítótársaság semmisnek nyilvánította azt a kötvényt. Apa természetesen beszállt a költségek felével, de őhozzá sem özönlik a pénz. Értsd: válóperes ügyvédek, bírósági díjak, meg az az összeg, amit kénytelen volt kicsengetni anya ápolónő-iskolájára, miután ő elment. Más szóval, le vagyunk égve. Értsd: Lexie egy roncs Rollce-ot vezet. – Tulajdonképpen nincs is szükségem autóra – mondom most anyának. – Jövőre, mikor az MIT-re6 járok, majd metrón utazom. Cambridge-ben kiváló a tömegközlekedés, ami statisztikailag szólva biztonságosabb, mint autót vezetni. 6

MIT: Massachusetts Institute of Technology (Massachusttsi Műszaki Egyetem)

Anya szomorúan mosolyog, és megcirógatja a hajamat. Nem tudom, bízik-e benne, hogy felvesznek az MIT-re, de úgy tesz, mintha bizakodna. A kedvembe akar járni. – Jó. Egy gonddal kevesebb – mondja. – Akkor menjünk, találjuk ki, mit csinálunk Citrommal. Aztán megvacsorázunk. Bármilyen vicces, Citrom egy pöccintésre beindul, amikor visszamegyünk érte. Egyetlen rántás, köpködés vagy bármi nélkül. Egyszerűen életre dorombolja magát. – Nem indul, mi? – mondja anya a szomszédos parkolóhelyről. – Biztos vagy benne, hogy ez történt? – Olyan pillantást vet rám, mintha ez az egész cirkusz, mármint hogy Steven hazafuvarozzon, csak puszta csel lett volna a részemről, hogy vele legyek, mert nyilván még mindig szeretem. Mivelhogy Steven derék fiatalember. Talán anya mégsem érti meg, mit jelent szakítani. – Esküszöm, a kocsi szeret kitolni velem – mondom. – Szeszélyes. Anya sokat értően bólint, majd áttér a vacsorával kapcsolatos tervekre. – Mit szólnál az Imperial Palace-hoz? – javasolja. – Szereted azt a helyet. – Tőlem – vonom meg a vállam. – De nem túl jó a kaja. Anya nem kérdőjelezi meg a véleményemet. – Rendben. Akkor keressünk jobbat. – Mit szólsz a Spagetti Művekhez? Ezer éve nem voltunk ott. – Azért nem, mert túlságosan drága. Persze nem röheje-

sen drága, de nekünk mégis az. – Hallottam, hogy van egy hatdolláros spagettiajánlatuk. Annyit ehetsz, amennyi beléd fér. – A spagetti csodásan hangzik – feleli anya. – És rám férne most egy pohár vörösbor.

16.

AZ IDŐ MÚLIK EZ A SZABÁLY. Nem számít, mi történik, nem számít, mennyire érzed úgy, hogy az életedben minden lefagyott egy bizonyos pillanat köré, az idő halad tovább. Az öcsém halála után lassan haladt, attól még végigvonszoltam magam az összes kötelező tevékenységen, amit elvártak tőlem: iskola, evés, alvás, fogmosás, hajszárítás, és megjátszani, mintha mindegy lenne. Ez, vagy az eltűnt idő: ráébredek, hogy túl vagyunk a karácsonyon, s csak valami ködös, fenyőillatú homályra emlékszem. Matematika-záróvizsga, túl vagyok rajta. Egész beszélgetések, amelyekből semmire nem emlékszem. Most hirtelen azon kapom magam, hogy március 3-a van. Nagy nap. A nap, amire vártam: az első lehetséges időpont, hogy értesítést kaphatok az MIT-ről. Tanítás után egyenesen a postaládához megyek, és ott van az árnyékban, hatalmasan és gyönyörűen egy vaskos boríték.

Igyekeztem nem sokat gondolni az MIT-re, hogy ne legyek a megszállottja, mint némelyek, vagy ne legyenek képtelenül nagy reményeim, hiszen léteznek más iskolák, egyéb tökéletesen jó felsőoktatási intézmények. De az MIT az intézmény. És mélyen magamban erre számítottam. Akárhogy is, ezt reméltem. Álmodtam. Nem vesződöm azzal, hogy bemenjek a házba. Feltépem a borítékot, és a postaláda mellett állva elolvasom a levelet. Kedves Alexis! A felvételi bizottság nevében örömmel ajánlunk fel neked egy helyet az MIT-n. Az intézmény történetének legversenyképesebb jelentkezői közül az egyik legtehetségesebb és legígéretesebb diákként magasodsz ki. Az egyéni kiválóság és a kitűzött célok iránti elkötelezettséged meggyőzött bennünket, hogy részt vállalsz majd a közösségünkben, egyszersmind fejlődni fogsz tudományos környezetünkben. Úgy gondoljuk, te és az MIT nagyszerű párosítás vagytok. Lenyelem a torkomban lévő gombócot, és végigfutom a részleteket: május 2-ig van időm tudatni velük, elfogadom-e a felvételi ajánlatot, és áprilisban meghívnak egy úgynevezett nyílt egyetemi hétvégére, hogy bepillantást nyerjek a kollégium életébe, továbbá az MIT egyik hallgatója megkeres a következő hetekben, valamint kérik, hogy mielőbb nézzem át a pénzügyi támogatásom részleteit. Továbblapo-

zok, és eláll a lélegzetem: több mint negyvenháromezer dollár az ösztöndíj. Folytatom a levél olvasását: Most az elmaradhatatlan apró betű következik. Figyelmeztetlek, hogy felvételi ajánlatunk annak függvénye, hogy kitűnő eredménnyel fejezed be a tanévet. Érezd jól magad az utolsó középiskolai év hátralévő részében, de őrizd meg a jó jegyeidet! Remélem, egyetértesz velünk, hogy az MIT a tökéletes hely arra, hogy felkészülj a jövődre. Közösségünk tagjaként alkotókhoz, tudósokhoz, vállalkozókhoz és humanitáriusokhoz csatlakozol. Együtt fogjátok megváltoztatni a világot, amelynek óriási szüksége van rátok. Gratulálok, és még egyszer üdvözöllek az MIT-n. Most hagyd abba az olvasást, és irány ünnepelni! Sikerült. Ezt akartam, amióta tudtom, mi fán terem az egyetem: kiszabadulni Nebraskából, matekot tanulni az ország legjobb oktatóival, hogy elgondolásaim a legélesebb elmékről pattanjanak vissza. Hogy értékes ember legyek. Nem akarok gazdag vagy híres lenni, de szeretnék valami fontos dologgal hozzájárulni az emberi gondolkodás történetéhez. A Riggs-tétellel. Ez az én halhatatlanságom, a mennyországról alkotott elképzelésem. Valami, amiről az emberek emlékeznek rám, miután meghalok.

Miközben visszasétálok a házhoz, meglepődöm, hogy most, amikor ez a levél végre a kezemben van, nem is vagyok annyira izgatott. Nem fogadom akkora izgalommal, mint gondoltam. Az MIT-re fogok járni. Oké. Igen. Ezt akartam. Igen. Minden kétséget kizáróan ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. Igen. Igen. Csakhogy ez azt jelenti, hogy teljesen magára hagyom anyát ebben a házban. Leülök a nappaliban a díványra, és még egyszer végigolvasom a levelet. Igyekszem elképzelni: amint ott állok egy tábla előtt az MIT-n, akár Will Hunting, és levezetem egy probléma megoldását; egy kicsi, de saját szobában kuporgok a keskeny ágyon a kokszban, s a kvantummechanikáról olvasok; egy fákkal szegélyezett járdán kószálok a többi diákkal beszélgetve, hónom alatt egy kupac nehéz könyvvel. Szép úgy gondolni a jövőre, hogy nem fogok tökéletesen csalódni benne. Ellenben most merőben másként állnak a dolgok, mint amikor kitöltöttem a felvételi jelentkezési lapomat.

Március 5.

Nem mondtam el a szüleimnek. Nem mondtam el Dave-nek a tegnapi szeánszunkon. Sem a barátaimnak. Fogalmam nincs, hogyan fűzzem bele egy iskolai beszélgetésbe. Gyanítom, úgy kellene: Figyuzz! Felvettek az MIT-re. Hurrá-hurrá! Amikor viszont olyan csönd adódik, hogy megtehetném a bejelentést, eldugulok. Ha elmondanám, mindenki a szuper ujjongást lesné rajtam. Én nem vagyok Csésze, nem vagyok jó színész. Örülök, hogy bejutottam az MIT-re. Ennyi. De nem tudom, lehetek-e boldog az életemnek ebben a szakaszában. Mások előtt, nyilvánosan nem. És azon a szinten, amit valamennyien elvárnak tőlem, semmiképp. Mindazonáltal magammal hozom az értesítő levelet, s az Ashleyféle borítékkal együtt a jegyzetfüzetembe csúsztatom, és időnként, amikor kinyitom a füzetet, ránézek, és mindarra a lehetőségre gondolok, ami azon a helyen koncentrálódik, az összes reménykedésre. Talán ez tart vissza, hogy beszéljek róla – a remény. Leszoktam a reménykedésről.

Matekórán a legnehezebb magamban tartani az MIT-hírt. A forgástestek térfogatának integrállal történő meghatározását tanuljuk, és Steven áll a táblánál, ő írja fel ezeket a káprázatos egyenleteket. A kézírása sokkal rendesebb az enyémnél – ezért hívta ki őt Miss Mahoney, mert úgy tudja bemutatni a megoldást, ahogy egy festő alkothat meg egy csendéletet. Ez áll a táblán:

– Tehát – szólal meg Miss Mahoney, amikor Steven majdnem készen van –, tegyük fel, hogy Steven üvegfúvó, aki megalkot egy vázát. Ezt a módszert használhatja a különböző formák megértéséhez, amelyeket elkészít. És tudni fogja, mennyi víz fér el a vázában. – Igen, Steven – vihog El –, üvegfúvó vagy. Steven vigyorog, és megvonja a vállát. – Ez egy szakma. – Milyen vázáról van szó? – kezdi Csésze. – Milyen színű az üveg? Én mindig odavoltam a kék üvegért. Csinálsz nekünk egy kék üvegvázát? – Rendben – feleli Steven, és hátat fordít a táblának. – Kék üvegváza rendel.

Az osztály nevet, s noha tudjuk, hogy ez sántít, mindig is díjaztuk, ahogy Miss Mahoney a való világból vett alkalmazásokat igyekszik adni nekünk, vagyis nem csupán elméleti matematikát tanulunk. Azt akarja, hogy meglássuk a szépséget az egyenletekben, hogy tök jó ez az egész, viszont szeretné, ha valóságos is lenne a számunkra. Mindig elkápráztatnak az ilyen pillanatok, mikor a számok valami kézzelfoghatót és igazat mutatnak meg az életről. A számok értelmet adnak a dolgoknak. Rendet teremtenek egy rendetlen világban Meg akarom köszönni Miss Mahoney-nak, hogy ezt adja nekem, hogy igyekszik viccelődni, és nem pusztán „tömény” fölösleges tudást ad át nekünk. Szeretném azt mondani: Hé, Miss Mahoney, az MIT-re megyek. Aztán el akarom mondani Csészének. És Elnek. Megannyi ábrándozás után az MIT valóságos hely, és oda fogok járni. El akarom mondani Stevennek. De nem találom a szavakat. Sosem voltam igazán a szavak ura.

17.

AMIKOR HAZAÉREK, ANYA kocsija a behajtón áll. Ez már a második alkalom, hogy itthon van, amikor dolgoznia kéne. Bemegyek, szólítom, de nem felel. Pániküzemmódba kapcsolva rohanok a hálószobájába, még levegőt sem veszek, amíg meg nem győződöm róla, hogy nincs elterülve az ágyán, matracról lelógó, élettelen karokkal, és nincsenek a szőnyegen szétszóródva tabletták. Honnan a csudából vettem ezt a képet, gondolom, a végzetes túladagolás jelenetet, amit előadnak a filmekben? Miért visz az agyam egyenesen a legrosszabb eshetőséghez? Azért, mert megtörtént, válaszolok a saját kérdésemre. A legrosszabb eshetőség egyszer már megtörtént. Újra megtörténhet. – Anya? – kiáltom. Semmi válasz. Benézek a fürdőszobájába, apa irodájába és a konyhába, de eredménytelenül, amitől ismét áradni kezd bennem az adrenalin.

Talán elment valahová egy barátjával, okoskodom. Aztán a munkapulton meglátom a retiküljét, a telefonja benne van. A kabátja az egyik szék támláján hever. Minden megvan, de semmi nincs a helyén. – Anya! – sikoltom. – Anya! Egy percig mozdulatlanul állok, lélegezet-visszafojtva fülelek. Aztán meghallom. Zene. Nagyon halk zene. Az alagsorból jön. Ty szobájában találom anyát, Led Zeppelin árad az öcsém ébresztőórás rádiójából. Stairway to Heaven, egy dal, amelyet Ty, Patrick és Damian végtelenítve hallgatott felsőben, újra és újra, mígnem anya meg én már álmunkban is el tudtuk volna énekelni. Anya háttal áll nekem, mindkét kezével a távolabbi falon lévő „Kevin Durant zsákol” poszternek támaszkodik. Elfacsarodik a szívem. Kiüríti Ty szobáját, gondolom. Gyanítottam, hogy valamikor sor kerül erre. – Szia! – mondom elszorult torokkal. – Már mindenütt kerestelek. Nem hallottad, hogy kiabálok? Anya megrázza a fejét. Keskeny válla remeg. Megint sír. – Jól vagy? – kérdezem. – Voltam már jobban is. – Mély lélegzetet vesz, kisimítgatja a plakátot, s egy aranyszínű rajzszöget tűz az egyik sarkába. Visszateszi, döbbenek rá, nem leszedi. Végigpásztázom a szobát. Az ágy mellett nagy kartondoboz áll, Ty cuccaival: a kosárlabdatrikója, egy befőttes üveg

a fogtündértől kapott ötvencentesekkel, a nyakkendő, amelyet olykor a templomban viselt, egy öv, a baseballkártyái. – There’s a lady who’s sure all that glitters is gold, and she’s buying a stairway to heaven – énekli Robert Plant. Ty kölnijének illata annyira erős, hogy köhögésre ingerel. – Anya, mi folyik itt? – kérdezem. Megtörli az arcát, majd lehalkítja a zenét. – Beteget jelentettem. – A dobozhoz megy, újabb plakátot vesz elő, a Másnaposok 2-t, és nekiáll feltűzni a korábbi helyére. – Segítenél? Nagy nehezen megmozdítom a lábam, és fogom a papírt miközben gondosan beszúrja a rajzszögeket az eredeti lyukakba. – Átrendezed? – próbálkozom. – Gayle volt itt, ő hozta – mutat anya a dobozra. – Arra gondolt... ideje volna... összepakolnom... – Lehajtja a fejét, levegőért kapkod, miközben könnyei a szőnyegre hullanak. – Tyler holmiját. Azt mondta, ez segítene... továbblépnem. Beharapom az ajkam, nehogy kitörjön belőlem néhány dühös szó Gayle-ről. Hogy merészeli? – gondolom. Hogy merészel idejönni és eldönteni, mi a legjobb nekünk? – Gayle azt szeretné, ha eladnám a házat – folytatja anya. – Ha Lincolnba költöznék, közelebb a kórházhoz, hogy ne kelljen annyit vesződnöm a munkába járással. Azt mondja, kisebb házat kéne vennem, hiszen Tyler nincs velünk, te pedig elmész az iskolába, és egyedül leszek. És azt akarja, hogy vállaljak el egy új beosztást, mert üresedés lesz az újszülött intenzív osztályon, ahol csecsemőkkel dolgozhatnék,

ahelyett, hogy folyton olyanokkal foglalkozom a sebészeti szárnyon, akik meghalnak. – Úgy hangzik, Gayle már mindent eltervezett. – Ty ágyának szélén ülök. Anya a zsebébe nyúl egy összegyűrt papír zsebkendőért. Kifújja az orrát, és visszatér a dobozhoz, ahonnan egy régi baseballkesztyűt emel ki, mely abból az időből való, amikor Ty a Little League-ben játszott. – Ez hol volt? – suttogja anya. Tekintete ide-oda cikázik a helyiségben. – Nem emlékszem. – A könyvespolc jobb felső sarkán – felelem ösztönösen. Anya bólint. – Így igaz. Hát persze. Neked mindig tökéletes volt az emlékezőtehetséged. Fotografikus memória. Anya nem mozdul, hogy visszategye a kesztyűt a helyére. Csak áll ott, ujjai a sima bőrt cirógatják. – Abban az évben jelentkeztem T–ball edzőnek. Emlékszel? Igen. – Beszereztem azt a könyvet, Tee Ball oktatás: Útmutató összezavarodott szülők számára volt a címe. Az égvilágon semmit nem tudtam a baseballról. – Megtanultad. – Tyler kiborult, amikor látta, hogy ott állok mindenki előtt, kezemben azzal a könyvvel. – Túltette magát rajta. Anya a kesztyűt szemléli. – Megpróbáltam – mondja egy perc múlva.

– Tudom. – Nem. Úgy értem, azt, amit Gayle mondott. Megpróbáltam levenni és eltenni mindent. Még az is megfordult a fejemben, hogy felhívom a barátait, és megkérdezem, szeretnének-e valamit a holmijából, de… – Reszketeg levegőt vesz. – Nem megy. Nem tudom elengedni őt. Már bőg, hangosan zokog. Odaugrok, hogy átöleljem. – Képtelen vagyok rá – sírja a vállamba. – Nem bírom. A lyuk megnyílik a mellkasomban, és anyába kapaszkodom, mintha a fájdalom oda-vissza közlekedne kettőnk között, mígnem elernyed a karomban. Az ágyhoz kísérem, leültetem. – Nagy hírem van – mondom halkan. – Jó hír. – Most mindkettőnkre ráférne némi jó hír. Felnéz rám riadt, könnyáztatta arccal. – Mi az? – Felvettek az MIT-re. Anya arca úgy nyílik ki, akár virág a napsütésben. Elhúzódik tőlem, jó néhány percig csak néz, nem szólal meg, hanem olyan arckifejezéssel fürkész, ami azt súgja, talán mégis van Isten, aki meghallgatta az imáit. – Boldog vagyok – suttogja, amikor képes megszólalni. – Végtelenül örülök, Lexie. Igyekszem mosolyogni. – Én is. – Most elmehetsz – mondja indulatosan. – Elmehetek? – Nem értem. Megfogja a vállamat, és gyöngéden megráz.

– Egy új életet építhetsz fel magadnak. Ezt akartam neked, hogy elkerülj erről a helyről. Azt akarom, hogy Massachusettsbe menj, és sose nézz hátra. Úgy mondja ezt, mintha mi ketten lennénk az utolsók a mentőcsónakra várakozók sorában, egy süllyedő hajón, és arra kérne, hagyjam őt ott. Azt mondja, hagyjam őt cserben. – Ennek nem kell így lennie – morgolódom. – Te is építhetsz magadnak új életet. Anya elenged, és félrefordul. – Nem. Az én életemnek vége. Sokkol, ahogy kimondja. Azelőtt mindig optimista volt, még akkor is, amikor apa elhagyott bennünket. Miután a kezdeti döbbenetből felocsúdott, szüntelenül azt hajtogatta: „Majd észhez tér. Vissza fog jönni. Addig meg úgy boldogulunk, ahogy tudunk. Ez még nem a világ vége.” Holott nyilvánvalóan az volt. Legalábbis a mi világunk vége. Most pedig azt mondja, hogy az ő életének van vége. – Anya... – Nem is tudom, hol kezdjem. Már nem engem néz, a tükörre mered, a ráragasztott cédulára, a „kiüresedtem” szóra. – Te nem haltál meg – mondom, élesebb hangon, mint szándékomban állt. – Te élsz. Most nehéz, de… meg fogsz gyógyulni. Egy szép napon még boldog lehetsz. A könyvespolchoz megy, visszateszi a helyére a baseballkesztyűt. – Nem, szívem – feleli, amolyan gyereknevelős hangon, mintha megint tízéves volnék, és az élet tényeit közölné velem. – Sosem leszek boldog. Hogyan is lehetnék, amikor ő

már nincs velünk? Amikor így cserbenhagytam. Nem, nem, ebből nem fogok kigyógyulni. Az én életemnek vége – folytatja. – Ha te nem volnál itt, én… – Elhal a hangja. – Ha nem volnék itt, akkor te mit… Anya megrázza a fejét. – Semmi. – Megpróbálkozik egy biztató mosollyal. – Miattam ne aggódj, Lexie. Jól megleszek. Boldog nem lehetek, de jól megleszek. Szótlanul nézem, ahogy folytatja a doboz kicsomagolását, amikor nem jut eszébe, hová tartozik egy-egy tárgy, segítek neki. Aztán már csak egy valami marad: a kollázskeret, amelyet Ty a halála előtti napokban töltött ki a barátok meg a családtagok képeivel. Annak nincs helye. A temetés után valaki bedugta Ty szobájának ajtaja mögé, azóta ott állt. Anya az ágyra fektetve fürkészi a kollázst. – Fogalmam sincs, mit csináljak ezzel. Kivehetném a fotókat, és elküldhetném azoknak, akiket ábrázolnak, de nem emlékszem a nevekre. Hát nem butaság? Alig ismerek közülük valakit, de őszintén. – A sarokban lévő képre mutat. – Damianre és Patrickre emlékszem. A három amigó, mindig így hívtam őket. És emlékszem a fiúkra, akikkel akkor játszott, amikor általánosba járt. De a mostani barátai... Akkor a nővérképzőbe jártam. Nem fordítottam erre olyan nagy figyelmet, mint kellett volna. Nem ismerem őket. Milyen anya vagyok, hogy nem ismertem a fiam barátait? – Semmi gond, anya.

A fejét rázza. Néhány percig csak állunk a képeket szemlélve. Az egyik fotó anyát ábrázolja. Ty-t fürdeti, amikor még csak csecsemő volt, és furának tűnik, hogy az öcsém meg akarta mutatni másoknak ezt a képet, anya azonban gyönyörű rajta. Csavarók vannak a hajában, és felgyűrt ujjú, kockás blúzt visel, egyik tenyere Ty kerek babafejére simul, a másik kezében mosdatókesztyű. Félmosollyal tekint a kamerába, bosszantja, hogy ilyen ápolatlanul kapták le, és hihetetlenül fiatalnak, vibrálónak látszik, ugyanakkor gondoskodónak és bájosnak. Úgy fest, mintha nem is az a nő lenne, aki most mellettem áll. Egy másik sarokban azt a képet szúrom ki, amelyet anya csinált Ty-ról és rólam az évnyitó bál estéjén, rajtam a zöld ruha, Ty-on szmoking, és tökéletesen kisminkelt a homloka. Azt akarta, hogy ezt a képet is lássák. Kettőnket együtt. Átkarolja a vállamat. Ez nem csekélység. Nem magyarázat vagy búcsúzás, mégis valami. És hirtelen beugrik: az eltűnt fényképek! Ty biztosan ide rakta a hiányzó fotókat. Ismét a kollázst fürkészem, de nincs rajta kép a vadászatra induló Ty-ról és apáról. Nincs kép apa diplomaátadójáról. Egyáltalán nincsen kép apáról. Mintha olvasna a gondolataimban, anya a kollázs egyik üres helyére mutat, az egyetlen üres helyre, amelyet szemlátomást készakarva hagytak üresen. A temetésen ez feltűnt nekem, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Most azonban anya fájdalmas arckifejezéssel nézi.

– Apadnak kellett volna ide kerülnie – motyogja. – Kegyetlenség volt Tylertől, hogy őt kihagyta. A kegyetlen nem az a szó, amellyel valaha is jellemeztem volna Ty-t. – Apa valószínűleg észre sem vette – mondom. – Dehogynem. – Anya az üvegre teszi az ujját. – Figyeltem őt azon a napon, a templom végében maradt, tőlünk távol, mert nem akarta magára hagyni a... – Megfeszül a szája. – De a vége felé, amikor kezdett szétszéledni a tömeg, előrejött, és megnézte ezt. Képről képre haladt, de nem találta önmagát. – Apa talán nem is érdemli meg, hogy rajta legyen – érvelek. Anya felsóhajt. – Talán nem. De látnod kellett volna az arcát, amikor felfogta, hogy nem szerepel rajta. Még sosem láttam annyira sértettnek. Aztán csak zsebre vágta a kezét, és elment. Ez kegyetlenség volt. Nem hittem volna, hogy Tyler ennyire bosszúszomjas. – Ty dühös volt – felelem. – És minden joga megvolt hozzá, hogy… Anya felemelt keze csöndre utasít. – Tudom. Csak azt kívánom, bárcsak ne így fejezte volna be a dolgokat. Alsó ajkamat beharapva tűnődöm. Ismét a kollázsra pillantok, és hirtelen a kellős közepén, egy fölöttébb előkelő helyen meglátom Ashley Davenport fényképét. Nem az évnyitó bálon Ty-ról és Ashley-ről készült kép az, hanem egy

fekete-fehér kandi felvétel, amelyet olyasvalaki készített, aki nyilvánvalóan művészkedni próbált a gépével. Ashley-t ábrázolja és két másik pomponlányt – kétségkívül néhány másodperccel azt követően, mikor a csapat kosarat dobott –, az egyenruhájukat viselik, és a háttérben lévő tömegnek ugrálnak mosolyogva. A szemük ragyog, annyira elevenek a képen, hogy szinte hallom a kiáltásaikat. Anya látja, mit nézek. – Nagyon csinosak, igaz? – mondja. – Tizenéves lányok, a szépségük csúcsán, akár a szirmukat bontó virágszálak. Félredöntöm a fejem. – Én is? Én is virág vagyok? Valami mosolyfélét küld felem. – Virágszál vagy. – Ismerted ezt a lányt? – kopogtatom meg az üveget a pomponlányok fotója fölött. – Tyler barátnője volt – feleli anya. – Ashley. Egyszer hazahozta vacsorára. Leesik az állam. – Tényleg? És én hol voltam? – Matekversenyen, ha nem csal az emlékezetem. – Felsóhajt. – Sültet ettünk, Ashley pedig almás pitét hozott, ő maga sütötte. Kívül-belül gyönyörű az a lány. Látszik rajta, hogy jó gyerek. Kedves. Pontosan a megfelelő Tyler számára. – Anya elfordítja a tekintetét. – Tudod, miért szakítottak? – kérdezem halkan. Megrázza a fejét.

– Nem mondta el. – Én abban a hiszemben voltam, hogy Ashley ejtette Ty-t, de... – Tekintetem visszatér a fényképre. – Gyanítom, Ty nem haragudott rá olyan nagyon, ha feltette ide a képét. – Nem is tudom, lehet-e haragudni egy ilyen lányra – mondja szomorkásán anya. Hűha, úgy tűnik, már unokákat meg minden mást is elképzelt. Anya összeszorítja a száját, mintha fájdalmas volna számára ez a beszélgetés Ty elveszett szerelmi kilátásairól. Felemeli a kollázst, és becsúsztatja az ajtó mögé, majd hosszú pillantást vet a szobára. Felsóhajt, zsebkendőt vesz elő, és kifújja az orrát. – Menjünk – mondja. – Itt végeztünk. Lekapcsolja a lámpát.

Március 5.

Nem tudom, miért, talán mert szeretem gyötörni magam, de szüntelenül visszatérek a legelső napra, amikor járni kezdtem Steven-nel. Nem a könyvesbolthoz vagy a randihoz, vagy utána a csókhoz, ámbár elég gyakran gondolok azokra a dolgodra, a saját, végtelenre beállított személyes emléklistámra, hanem egy későbbi beszélgetésre Stevenről – Ty-jal. Miután Steven hazavitt, a hetedik mennyországban jártam, szinte szétvetett mindaz, ami az elmúlt néhány órában történt. Anya dolgozott, így nem tudtam leülni vele egy csajos csevejre. Az öcsémet az alagsorban találtam, a Wiivel tekézett. – Hol voltál egész nap? – kérdezte, amikor meglátta, hogy jövök lefelé a lépcsőn, keze épp hátrafelé lendült, ahogy a virtuális golyót beküldte az árokba. Felnyögött. – Mindenfelé. Megnéztem egy filmet a SouthPointe-ban – feleltem. – Nahát, még a virtuális tekézésben sem vagy jó. – Fogd be! – felelte kedélyesen, majd újraindította a Wiit, hogy mindketten játszhassunk. – A vesztes meghívja a győztest a Aztán nekilátott szétrúgni a tekéző hátsómat.

– Milyen volt a film? – kérdezte egy idő múlva. – Okés. Erős látvány, gyönge történet – válaszoltam. Arra készültem, hogy ennyiben hagyom, de mégis el akartam mondani neki. Szerettem volna megosztani valakivel életemnek ezt a lenyűgöző napját, és csak kiböktem: – Együtt járok Stevennel. Ty nem vette le a tekintetét a képernyőről – A srác a matekklubból vagy honnan? – Steven Blake. Igen. – Minek is neveztétek régen? A stréber gúnynevére gondolok. Nevetek, hogy emlékszik rá. Felsőben mindnyájunknak volt gúnyneve. Az enyém Luthor (a világ legragyogóbb bűnügyi elméje, Lex Luthor után, a Supermanből). Eleanor gúnyneve Roosevelt volt, amit rémesen utált, és igyekezett megváltoztatni Rigbyire, a Beatles-nótából, de sosem sikerült neki. Jill volt az egyetlen, akire nyolcadik után ténylegesen ráragadt a Csésze név, Steven pedig... – Hawking – feleltem Ty-nak. – A csillagos arc után? – A világhírű asztrofizikus és űrkutató után, ami azt jelenti, hogy az univerzum eredetét és struktúráját tanulmányozza. – Jaaj! Csillagos arc. – Igen! – Ty tökéleteset gurított. Kezdtem gyanítani, hogy csak beugratott a McDonald’s miatt. – Szóval randin voltál. És hogy ment? – Hát nem randinak indult, végül az lett belőle. Jó volt. Igazán jó. – Kezembe vettem az irányítót, és tüstént begurítottam egy labdát a vályúba. – A francba!

– Részemről okés ez a Hawking arc – mondta Ty, miközben a következő gurításkor ügyetlenül leütöttem néhány bábut. – Persze ha összetöri a szívedet, szétpofozom. Tudod, testvéri kötelességből. – Kösz. – Mosolyogva bólintottam, és aznap este már nem beszéltem többet Stevenről. Tekéztünk és vesztettem. Biztosan elmentünk a McDonald’sba, de azt hiszem, ezt blokkolta az agyam. Ez volt az utolsó alkalom, amikor hajlandó voltam a Wiivel játszani az öcsémmel. És az utolsó alkalom, amikor egy „igazi” beszélgetéshez hasonlót folytattunk a magánéletünkről – amikor azt mondta, neki „okés” Steven. Bárcsak többet meséltem volna el! Beszélhettem volna Stevenről, de a csókolózásról semmiképp, mert nem létezik olyan fiútestvér, aki hallani szeretne a nővére smárolásainak részleteiről. Elmondhattam volna, mennyre bátor volt Steven, hogy csak ilyen egyszerűen, kerek-perec megkérdezte tőlem, es milyen úriemberként viselkedett azután, és hogy a modern feminista gyanakvások dacára nekem valahogy tetszett ez. Beszélhettem volna neki a papír százszorszépről vagy azokról a dolgokról, amiket kedveltem Stevenben: ahogy megnevettetett, ahogy megfertőzött a lelkesedésével, a kíváncsiságával, és olyan érzést keltett bennem, hogy szép vagyok – ezt soha senki nem éreztette velem, és bár nem kellett volna akkora jelentőséget tulajdonítanom neki, fontos volt. Elmesélhettem volna Ty-nak. Ha megteszem, talán ő is könnyebben megnyílt volna előttem. Talán közel engedett volna magához azon a hólepte napon, amelyen Ashley-ről meg a szakításról beszélgettünk. Ehelyett csökönyösen azt hajtogatta, semmiség, nem történt semmi, minden

rendben van. Talán, ha akkor beavat a szükséges részletekbe, hogy megérthessem, mi történt kettejük között, most felhasználhatnám a tényeket, hogy kiderítsem, mitévő legyek a levéllel. Ty ugyanis nem gyűlölte Ashley-t. Lehet, hogy a pomponlány összetörte a szívét, de attól még berakta a fényképét a kollázsába. Ez pedig azt jelenti, hogy még mindig a barátjának tartotta.

18.

CSÜTÖRTÖKÖN ÁLTALÁNOS ZŰRZAVART keltek mindkettőnk barátai között, amikor arra kérem Sadie-t, hogy ebédeljen velem. Olyan asztalt választok magunknak a kantinban, ahonnan szemmel tarthatom Ashley Davenportot. A levél a tálcám széle alatt rejtőzik, amelyen még érintetlen a kajám. Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy egyek. Azt a lányt figyelem, aki annyira fontos volt az öcsémnek, hogy neki írt levelet a halála előtt. Azt tervezgetem, mit lépjek. Hálás vagyok, amiért a végzősök és a másodikosok merő véletlenségből ugyanakkor ebédelnek. Eddig többet tudtam meg Ashley-ről a kantinban, mint a tornateremben. Például majdnem mindenkinek int, aki elhalad mellette az önkiszolgáló sorban (barátságos), és visszaintenek neki (népszerű). Apró répaszálakat válogat ki a salátájából (lehet, hogy fogyókúrázik?), amelyeket kézzel majszol el (talán nem tud

viselkedni az asztalnál?), és rengeteget nevet (szépek a fogai). Helyes lánynak látszik, ahogyan anyám mondta: „Kívülbelül gyönyörű.” Odaát, a szokásos asztalomnál, az agymenők asztalánál, ahogy mi nevezzük, Csésze elkapja a tekintetemet. Rólam aggodalmasan Sadie-re néz, majd vissza. Mint aki fel sem foghatja az események ilyetén alakulását – Lexie és a bolti tolvaj. Mi a fene folyik itt? Lehet, hogy kénytelen lesz közbelépni. Mellette El felénk néz, rám mosolyog, de nem tudom, miként értelmezzem. Fogalmam sincs, mi készteti erre. Talán távolról könnyebb szeretni engem? És ott van még természetesen Steven. Olvas, magas alakja esetlenül csavarodik ki a kantin fémszékén. Feje a könyv fölé hajol. Feltolja orrán a szemüvegét, és beszívja az alsó ajkát, mindig ezt csinálja, ha mélyenszántó gondolatai vannak. Homlokát az öklének támasztja, majd lefirkant valamit a lapszélre. Tetszik, hogy jegyzetel a könyvekbe. – Hé! – suttogja sürgetőn Sadie. – Itt az esélyed. Ránézek. – Mi van? Ashley felé biccent. Visszafordulok. Úgy bizony, Ashley barátai készülődnék. Egy halk „az edzésen találkozunk”, s már ott sincsenek. Ashley egyedül csipegeti a répadarabokat. Olyan, mintha a világmindenség adná nekem ezt a lehetőséget. Már amennyiben hinnék az ilyesmiben.

Ashley a lábánál álló hátizsákjába nyúl, s egy könyvet vesz elő. Meggyőző érvek, Jane Austen. Nocsak. Ráadásul klasszikus irodalmat olvas. Ez a lány túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Eljött az idő. Kicsúsztatom a levelet, és felállok. Hirtelen olyan hangosan kezd verni a szívem, akár egy fúvószenekar. Trom-trom-trom. – Meg tudod csinálni – súgja Sadie. Meg tudom csinálni. Képes vagyok megtenni húsz lépést a kantinban, és átadni egy levelet egy lánynak. Mondhatom neki. Szia. Ezt Ty hagyta neked... Szóval... tessék. És akkor odaadhatom neki, és visszafordulhatok, és elsétálhatok. Csakhogy akkor nem látom az arcát, amikor elolvassa. De az is meglehet, hogy nem itt olvassa el ennyi ember előtt. Talán bemegy a könyvtárba, és talál egy üres sarkot a könyvrakások mögött. Én ezt csinálnám. Vagy esetleg megvárja, míg hazamegy. És talán tapintatosabbnak kéne lennem. Egy zsúfolt kantin kellős közepén vagyunk. Észre fognak venni. Fülelni fognak. Mondhatnám neki: Szia, beszélhetnék veled? – és a könyvtárnak abba az üres sarkába vezetném, és ott adnám oda neki. Ha egyáltalán velem jönne. De a többiek azt is észrevennék, és aztán faggatnának. Postán is elküldhetném neki.

De akkor talán az anyja kezébe kerülne a levél, aki elolvasná, és kényes dolgok lehetnek benne. Ha ezt akarta volna, Ty is feladhatta volna postán a levelet. És mi van, ha az apja olvassa el? Ha esetleg szexeltek, és az öcsém arról írt, akkor ez a levél örökre tönkreteheti Ashley kapcsolatát az apjával. Mindez végigfut az agyamon, sőt több, újabb kérdések, még több hülyeség, még több variáció. Most tíz lépésre vagyok a jó irányban. Már csak tíz van hátra. Valaki Ashley nevét mondja. Ő felnéz a könyvből, leteszi az asztalra, és vakítóan mosolyog, boldog, izgatott mosolylyal. Felpattan, és egy srác nyakába ugrik. Nem is akármelyik srác nyakába. Graysonéba. Az öcsém egyik barátja volt. – Épp rád gondoltam – mondja Ashley. Csókolóznak. Nem hosszú csók, semmi szenvedélyesség, színpadiasság vagy francia, csupán egy gyors puszi, amely tudtul adja: együtt vagyunk. Állandóan csókolózunk, ez nem nagy ügy. Megtornapok. Ötlépésnyire állok, és nézem, ahogy csókolóznak. Szétválnak, Grayson mond valamit mély, dörmögő hangján, amit nem értek, majd átnéz Ashley válla fölött, egyenesen énrám. Nyilván felismert. Arca megfeszül, szánalom, és gőzöm sincs, mi jelenik meg rajta, mintha a látványomtól valami rossz ízt érezne a szájában. Ugyanezt a kifejezést láttam a képén, mikor az öcsém halála után három nappal ő és

Fauxhawk elhozták azt a dobozt, miután az iskola összeszedte, és a házunk ajtaja elé szállíttatta Tyler James Riggs minden megmaradt kézzelfogható nyomát. Kitörölték Ty-t a névsorból. Még az idei tanévben szerzett osztályzatait is töröltek. Nagy összeget tennék rá, hogy Hailey McKennett esetében nem csináltak ilyet, aki két évvel ezelőtt vesztette el a csatát a cisztás fibrózissal szemben, vagy Sammie Sullivannel, aki egy tüdőgyulladás szövődményébe halt bele, vagy Jacob Wrighttal, aki tavaly nyáron egy autóbalesetben vesztette életét, amikor részegen vezetett hazafelé egy partiról a Branched Oak tótól. Jacob emlékére fát ültettek az iskola előtt, alatta egy tábla van, amely mellett minden áldott nap elmegyek, és ez olvasható rajta: Hiányozni fogsz. Sammie egy perc némaságot kapott a tanév legelső óráján, és egy egész oldalt szenteltek emlékének az évkönyvben. Hailey nevét felolvasták az érettségi bizonyítvány osztásakor. Ty azonban annyit kapott, hogy kipakolták az öltözőszekrényét, és rögtön mindent visszavittek anyámnak, még mielőtt esélyünk lett volna eltemetni őt. Mert öngyilkosság volt. Mert nem akarnak olyan látszatot kelteni, hogy ezt megbocsátják. Ashley észreveszi Grayson arckifejezését, és hátrafordul. Látja, amint ott állok dermedten. Hirtelen számos érzelem fut át az arcán: döbbenet, szánalom, zavar, amiért Graysonnal csókolózott, és ó, igen, ott van az is – már látom

sötétkék szemében azt az érzést, amelyben a legotthonosabb vagyok mostanában. A bűntudatot. Felismerem a bűntudatot, amikor találkozom vele. Gyors, száznyolcvan fokos fordulatot teszek. Az asztalon hagyom a tálcámat, és merev léptekkel elmegyek Sadie meg a kérdő tekintete mellett, el a többi barátom mellett, akik szintén engem néznek ki a kantinból. Egyenesen az öltözőszekrényemhez igyekszem, a levelet visszacsúsztatom a jegyzetfüzetbe a legfelső polcon, és bevágom az ajtót. Mint kiderül, dühös vagyok. Anyám képe úszik az elmémbe, amikor elvette a dobozt Graysontól, miután a fiúk becsöngettek, ahogy igyekezett mosolyogni és megköszönni nekik, majd bevitte a dobozt a konyhaasztalra, kinyitotta, és amikor kivette belőle Ty tornacipőjét, a benti dezodorját meg azt a kicsi, mágneses tükröt, amelybe mindennap belemosolygott, újra eltört nála a mécses. Seggfejek. Valamennyien. Seggfejek. És Ashley csókolózott Graysonnal. Az öcsém seggfej haverjával. Azzal a sráccal, akit – ha a kissé elferdült orra erre utal – Ty alaposan helybenhagyott, amikor felfüggesztették a suliból. Ashley miatt. Ty miatta verekedett. Fontolóra kell vennem azt a lehetőséget, hogy Ashley Davenport, a kívül-belül gyönyörű lány, a megfelelő lány, a leghelyesebb lány, talán valamennyiük közül a legnagyobb seggfej.

– Van még iratmegsemmisítő apa irodájában? kérdezem anyát, amikor hazaérek. A homlokát ráncolja. – Igen. Miért? – A bankkártyám azonosításával kapcsolatban jött egy levél – magyarázom lazán. – Már majdnem kidobtam, de aztán eszembe jutott, hogy te és apa mindig szétszabdaljátok az ilyesmit. Anyámnak egy kicsivel könnyebb füllentenem. – Ó. – Csak ennyit mond. – Igen, ez jó ötletnek hangzik. Még mindig dühösen, amit az iskolától idáig nem sikerült leráznom magamról, végigmegyek a folyosón apa régi irodájába. Ennek a szobának az ajtaja rendszerint zárva van, mivel anya nem állhatja apám hűlt helyének a látványát. Amikor velünk élt, apa mindig nyitva tartotta az ajtót, hogy elkaphasson bennünket, amikor arra járunk. „Hé, Mogyoró!” – mondta mindig, amikor észrevett. És néhány pillanatra megálltam az ajtóban „dumcsizni egy kicsit az öregemmel”, ahogyan ő mondta, és beszámoltam neki, hogy mi történt aznap az iskolában, vagy melyik könyvet olvasom éppen, esetleg felmondtam neki pár négyzetgyököt, amelyeket megjegyeztem. Nem nézelődöm, amikor belépek az irodába. Egyenesen az iratmegsemmisítőhöz megyek. Bekapcsolom. Kiveszem a levelet a táskámból. Meg akarom semmisíteni. Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egész katyvasznak, Ty befejezetlen ügyének, a je-

lenlétének ebben a házban, akár valós, akár nem, a problémájának, ami az öve, nem az enyém. Én egyetemre akarok járni, és magam mögött hagyni az életemnek ezt a részét. Újrakezdeni. Valaki más lenni, nem csupán az a lány, akinek meghalt az öccse. Azt hiszem, kiérdemeltem. Nem akarok többé Ty-ra gondolni. A boríték szélét birizgálom, ahol kunkorodik, mert elengedett a ragasztás. Túl sokat volt a kezemben, és megkopott a papír. Olyan könnyű volna feltépni, és megtudni mindent. Ty magyarázatát akarom. A saját szavaival. Azt akarom, hogy elmondja, miért. Leheletnyi illatot érzek, az öcsém parfümjét. – Mi van? Azt akarod, hogy odaadjam neki? – kérdezem. Nincs válasz. Aztán felteszem a kérdést, amely mindez idő alatt ott motoszkált a fejemben. Még akkor is, ha Ty valószínűleg nincs itt. – Miért ő? Miért Ashley? Miért neki írtál levelet, és nem nekem? Számomra nem volt érdemleges mondanivalód? Nincs válasz. Azonban válasznak érződik a csend. Nagyot nyelek. Eszembe jut az SMS. – Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni olyasvalamiért, amit te csináltál – motyogom, de nem gondolom komolyan. Bűntudatom van. Minden egyes napon.

Kikapcsolom az iratmegsemmisítőt. – Az MIT-re megyek – súgom az üres szobának. Ty, ha élne, büszke volna rám. Ő tudná, hogy ez milyen sokat jelent.

19.

PÉNTEKEN MÁR TŰKÖN ÜLÖK, mire beérek az iskolába. A levelet nem égette el, nem daraboltam fel, és nem dobtam ki, még nem, bár mindegyik lehetőség kísértésbe hozott, hogy ne kelljen belefolynom ebbe az Ashley-TyGrayson ügybe. Nálam van még mindig, a jegyzetfüzetem lapjai közé dugva. Otthon nem hagyhatom, nehogy véletlenül valaki más – értsd: anya – megtalálja. Nem engedhetem, hogy bárki más kezébe kerüljön. Ebben a tekintetben az enyém. Éhes vagyok. A sarokban álló automatához megyek, és előhalászok egy gyűrött dollárt. Kihagytam a reggelit (anya nem kelt fel, hogy elkészítse, nekem pedig nem volt energiám, hogy kiöntsek magamnak egy csésze zabpelyhet). Beteszem az egydollárost. A gép kiköpi. Én berakom, a gép kiköpi. Ez Citromnál is rosszabb. – Gyerünk! – könyörgöm. – Táplálékra van szükségem.

No, nem mintha bármi finomság lenne a gépben. Szárított gyümölcs, müzliszeletek, teljes kiőrlésű gabonából készült perecek. Organikus, gluténmentes tengerhínár-chips. Az ég szerelmére, ez Nebraska, a hús, a krumpli, a kukorica, kukorica meg a kukorica (az öt alapvető ételcsoport) vidéke. Hirtelen főbe kólint egy emlék: Ty pontosan ezen a helyen áll, és ezt az automatát püföli. Végül egy csomag szárított barack esett ki a gépből. Öcsém kivette, rosszallóan nézett. „Engem nem érdekel, mit mond a first lady – panaszolta elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttünk lévők egyetértően bólogatni kezdjenek. – Ez nem egy Pop-Tart. Nekem szükségem van a vacak kajámra, öregem. Hogy maradjon életben egy növésben lévő fiú ezeken az egészséges izéken?” Igaza van. Összeszorul a torkom. Hiányzik, hiányzik, hiányzik. A lyuk felrobban a mellkasomban. Nem kapok levegőt, nem tudok lélegezni. Mások is várnak mögöttem az automatára, úgyhogy nincs idő megvárnom, amíg magától elmúlik. Félrebotladozom, rákényszerítem a lábamat a mozgásra, végigmegyek a folyosón a mosdóba, ahol szinte befutok az utolsó fülkébe, a vécétetőre ülve a térdemre hajtom a fejem, és levegő után kapkodva zihálok. Arra gondolok, talán ez a gyógyszerezés, amit Dave javasolt, végül is nem annyira rossz ötlet. Nem vagyok jól, ez nyilvánvaló. Amikor újra megtelik a lyuk, a testem sajog, mintha lappangana bennem valami. Lehúzom a vécét, mint aki jó ok-

kal volt bent. Kimegyek, leveszem a szemüvegemet, és vizet paskolok az arcomra. A mellettem lévő lányok egy szót sem szólnak, csak aggályosan folytatják a kézmosást. Előrehajolok, hogy alaposan megnézzem magam a tükörben. A szemem alatt sötét karikák, a szám cserepes és színtelen. Félresöprök egy nedves hajtincset, mely a homlokomhoz tapad, de máris egy másik helyre tapad. A szemem fehérje úgy fest, akár egy úthálózattérkép, erezett, véraláfutásos és duzzadt, mintha bőgtem volna, pedig még csak nem is sírtam. Lepusztultan nézek ki. Összetörtem ettől az egésztől, azt hiszem. Olyan vagyok, mint az esőn felejtett deszkalap, és kizárt, hogy valaha is újra ép és egyenes legyek. Most ez vagyok én. A lány, akinek meghalt az öccse. Ráadásként ott a mókafaktor, mármint az, hogy elmegy az eszem. Itt vagyok a suliban, kiborultam egy ostoba levél miatt, melyet a halott öcsém írt az ex… mijének is? Mert az énem egy része úgy gondolja, hogy Ty még mindig itt van. Mert azt gondolom, hogy az a kinyitott fiók és benne a levél talán azt jelenti, hogy Ty szeretné, ha kézbesíteném a levelét. Mert nem számít, mennyire igyekszem racionális lenni, az énem egy része hinni akar benne, hogy az, amit látott, az öcsém francos kísértete. Ettől, ki tudja, miért, nevetnem kell. A hang éles és viszszaverődik a mosdó vízhatlan, fehér csempés falairól. Harsány jókedv.

Az egyik oldalamon a lány gyorsan eliszkol az ajtó felé, a másik azonban vár, amíg összeszedem magam. Papírtörülközőt nyújt felém, hogy megszárítsam az arcomat. Amikor felteszem a szemüvegem, akkor veszem észre, hogy Ashley Davenport az. Döbbenetes. – Szia! – mondja. – Láttam, hogy bejössz ide, és beszélni szeretnék veled, úgyhogy… Tehát tanúja volt a kis összeomlásomnak. Ez még döbbenetesebb. Flitteres, fehér trikója fölött élénkrózsaszín kardigánt visel, szép száján ezüstös szájfény csillog, a nyakában rövid aranylánc, szív alakú medállal. Ashley csodaszép. Számomra a legszembetűnőbb az benne, hogy... egészségesnek látszik. Igen, ez a szó jut az eszembe. Nem pusztán a kisportolt lába, a fényes, vörös haja és a ragyogó szeme, meg az áttetsző, porcelánfehér bőre miatt. Ennél többről van szó. Magán viseli egy olyan ember minden jelet, akinek az élete szinte tökéletesen sértetlen. Lefogadom, hogy a szülei még együtt vannak, még mindig kézen fogva járnak és csókolóznak. A fejemet rá, hogy önkéntesként dolgozik valamelyik jótékonysági szervezetnél. Azt is lefogadom, hogy egész életében a legtöbb könnyet a gyerekkori kutyájáért ejtette, mikor az eb végelgyengülésben kimúlt. Ashley nem seggfej, gondolom. Helyes csaj. De ettől még ugyanúgy érzek. – Én semmiről nem akarok beszélni – mondom. – Veled nem.

A karomra teszi a kezét, szelíden, mégis követelőn. – Várj. Tudom, hogy tegnap láttál Graysonnal a kantinban. Szomorúnak tűntél, és arra gondoltam, talán azt hihetted, hogy… – Mit hihettem? – kérdem kihívón. – Azt, hogy megcsaltad az öcsémet? Ashley szeme tágra kerekedik. – De én nem csaltam meg Ty-t. Soha. Ő szakított velem, nem fordítva történt. Sosem csaltam volna meg Ty-t… – És a bunyó, amikor bepancsolt Graysonnak? Azt miért csinálta? Ashley lehajtja a fejét. – Szomorú voltam, miután Ty szakított velem. Még csak azt sem mondta meg, hogy miért. Egyszerűen odajött hozzám aznap délelőtt, és közölte, hogy nem működnek köztünk a dolgok. Azt mondta, sajnálja, majd elsétált. Sokkolt a dolog. Azt hittem, hogy mi… Sírtam. Kiborultam. Mindenki tökfejnek tartotta Ty-t. És másnap Grayson csúnyán beszólt neki, mire… – Ty megütötte – fejezem be. Ashley megszorítja a karomat. – Nekem akkor semmi közöm nem volt Graysonhoz. Alig egy hete kezdtünk járni. Esküszöm. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Ashley-nek remegni kezd a szája, egy könnycsepp csillan meg a szeme sarkában. Bárcsak én is tudnék ilyen könnyen sírni!

– Elképesztő srác volt az öcséd – folytatja. – Mindenki szerette. Csak miattam haragudtak rá, de túltették volna magukat ezen... Nem tudom, Ty miért... – Elhallgat. Hát persze. Ám aztán úgy néz rám, mint aki most elmeséli neki, hogy egy olyan srác, mint az öcsém, aki helyes volt, vicces és népszerű, miért gondolta annyira rémesnek az életét, hogy úgy döntött, véget vet neki. A nővére vagyok, nekem tudnom kéne az okát. – Észre kellett volna vennem… Fogalmam sem volt… – Asley elengedi a karom, és összeszorítja az ajkát, mint aki mindjárt komolyan sírva fakad. – Sajnálom, nagyon sajnálom, Lex. – Mennem kell. – Elhátrálok Ashley-től, meglököm a mosdó ajtaját, és kilépek a zajos, zsúfolt folyosóra. Robotként lépkedek vissza az öltözőszekrényemhez. Nekidőlök, figyelem, ahogy a többiek elmennek előttem, órákra igyekeznek, készen állnak rá, hogy elkezdjék a napjukat. A szekrény hűvös fémjének döntöm a fejem, és becsukom a szemem. Ashley nem tette lapátra Ty-t. Nem csalta meg. Nem ő a hibás. Még azt sem tudja, miért szakított vele. Ebben az olvasatban az öcsém a seggfej. Hirtelen kinyílik a szemem. Széthúzom a hátizsákom cipzárját, előveszem a jegyzetfüzetemet, és kihalászom belőle a levelet. Nem hagyok időt magamnak a gondolkodásra, nem csinálok tervet. Egyenesen a 121B teremhez indulok.

Odakint várok az ajtónál a beszállingózó tanulókra. – Szia Lex. Damian somfordál oda hozzám. Kicsit megrázza a fejét, hogy kihulljon a szeméből egy hajtincs. Mosolyog. Egyik lábáról a másikra áll. – Vicces, hogy itt látlak. – Az. – Befejezted A sötétség mélyént? Szórakozottan bólintok. – Borzalom. Borzalom. Damian nevet. – Borzalom. És mit keresel itt? Nem mintha panaszkodnék, de nem vagy te egy kicsit öreg ehhez az órához? – Egy megbízatás – felelem. – Egy megbízást teljesítek. Örülök, hogy látlak, Damian, de talán… – Az osztály felé intek. – Nem akarom, hogy miattam írjanak fel késésért. – Én is örülök, hogy látlak – feleli mosolyogva. Megint az a fájdalmas mosoly, aztán bemegy, hogy leüljön a helyére. Ashley akkor jelenik meg, amikor becsöngetnek. Ezúttal nem döbbenek meg, amikor feltűnik a sarkon. Amikor meglát, nem lassít le, hirtelen elbizonytalanodik. Aztán megáll. – Szia! – mondja. – Szia! Ne haragudj az előbbiért. Néha teljesen legyűr ez… az egész. Ashley beharapja az ajkát. Valamiért riadtnak tűnik. Talán érzi, mi következik. – Tévedtem az előbb – mondom gyorsan, és mielőtt elveszíthetném a hidegvéremet, kiveszem a levelet a kabátom belső zsebéből, és felé nyújtom. Kettőnk között remeg. – Ez a tied. Ty-tól.

Ha egyáltalán lehetséges, hogy fehérebb legyen az arca, akkor most elsápad. A szájából is kifut a szín. Nem nyúl a levél után. – Vedd el! – lököm felé. – Ty azt akarja… akarta, hogy megkapd. Ashley elveszi a borítékot. Abban a másodpercben, amint a levél kikerül a kezemből, könnyebbnek érzem magam. Ashley lenéz rá, tekintete Ty hanyag betűit követi. – Nem olvastam el. – Ezt muszáj megmondanom neki. – Fogalmam sincs, mi van benne, de neked szól. Nem tudom, mi egyebet mondhatnék, és különben is mindketten elkésünk az óránkról. – Sajnálom – fűzöm hozzá halkan, bár nem tudom, hogy Ty vagy önmagam miatt szabadkozom-e. Aztán elmegyek. Remélem, ez a helyes megoldás. Ezt érzem helyesnek. Valószínűleg az. Talán. De legalább vége. Elintéztem.

Március 9.

A szüleim újra meg újra, minden évben elmesélték ezt a történetet arról, amikor először láttam Ty-t. A családi legenda szerint a házunk melletti parkban játszottam, amikor történt. A hintán ültem, a nagymamám lökött, aki vigyázott rám, mialatt a szüleim a kórházban voltak. Mikor a látóterünkbe kerültek, lassan vágtak keresztül felénk a füvön, nagymama kiemelt a hintából, letett a földre, meglökött egy kicsit, és azt mondta: „Menj, ismerd meg az öcsédet.” A szüleimhez futottam. Természetesen felkészítettek erre. Hónapokon át beszéltek egy új öcsikéről meg arról, hogy milyen nagyszerű nővére leszek; megfogtam anya növekvő pocakját; énekeltem neki; könyveket olvastak arról, hogy csöndben kell lennünk, amikor a baba alszik, és le kell ülnünk, amikor fogjuk a babát, és soha nem bökdössük a szemét. Megmutatták az új baba frissen festett szobáját, engem átköltöztettek egy „nagylányos ágyba”, hogy ő megkaphassa a kiságyamat. Még egy trikót is vettek nekem, melynek az elején ezüstösen csil-

logó betűjel ez állt: Nagy testvér. Azon a napon ezt viseltem. Legalábbis így mesélték. Nagy felhajtás volt, talán túl nagy felhajtás. Amikor odaértem hozzájuk, apám letérdelt, és megmutatta a karjában lévő, kékbe bugyolált csomagot: egy mogorva kis illetőt, a kerek képe lilába hajlott, a szemhéja annyira duzzadt volt, hogy alig lehetett megállapítani a szeme színét, a fején pedig egyetlen barna hajcsutak díszelgett. Nem volt a legszebb baba az öcsém. Ránéztem. Ő pedig énrám. Aztán bandzsított. – Nem aranyos. – Ez volt a híres és kétségtelenül csalódott hozzászólásom. – Azt hittem, aranyos lesz. Nyilvánvalóan mindig is gondot okozott nekem, hogy nevén nevezzem a dolgokat. Ám akkor a csecsemő majdnem kopasz fejére tettem a kezem. – Szia, öcsi! – mondtam bemutatkozásként. – Tyler – sietett segítségemre anya. – Tyler a neve. – Ty – igazoltam vissza. – Megfoghatom? Ott helyben leültem a földre, keresztbe tettem a lábamat, apa pedig óvatosan az ölembe fektette Ty-t. Mosolyogva néztem fel anyára. – Ő az enyém – közöltem. – Az én babám. Az enyém. Igen, így szól ez a sztori. Alig két perce találkoztam a csecsemő öcsémmel, és a saját személyes tulajdonomnak nyilvánítottam. Lehet, hogy nem volt aranyos, viszont az én öcsém. Az enyém.

Tudatában vagyok, hogy szinte mindenkinek van efféle története. Ez nem egyedi. Olvastam valahol, hogy az amerikaiak kábé nyolcvan százalékának legalább egy testvére van. Előre meghatározható a sztori képlete: idősebb testvér találkozik a fiatalabbal, mond valami cukit (vagy gorombát, vagy vicceset, de mindig cukit), amin mindenki nevet, és az idősebb testvér végül hozzászokik a gondolathoz, hogy már nem ő a világ közepe. Okkal mesélik újra és újra ezeket a történeteket, mivel meghatároznak bennünket. Az első alkalom, amikor nővér voltam. Az első alkalom, amikor valamennyien együtt voltunk – a család. Most megpróbálok nem úgy gondolni arra a napra, mint egy történetre, amelyet meséltek nekem. Próbálom felidézni az arcomon a szelet, ahogy szaladok a parkban. Zakatol a szívem. Apám mosolyát, ahogy leguggol. Ty sima fejecskéjének melegét az ujjaim alatt. A babahintőpor meg a rózsák illatát. Ahogy a térdemet csiklandozza a fű. Csakhogy nem tudom, bármi megfelel-e ezek közül a valóságnak, vagy pusztán egy csokorra való örömteli részlet – képzeletben kitöltöm a fehér foltokat a szüleim meséjében, amelyet oly sokszor elmondtak már nekem, hogy már-már emléknek érzem. Kétéves voltam, amikor Ty született. Erre viszont biztosan emlékszem: Ty sírt. Azt hiszem, minden éjszaka bőgött, de erre az egy estére emlékszem. A cincogó, síró hangjára ébredtem, betöltötte az egész házat. Kimásztam az ágyamból, nesztelen léptekkel, zokniban átosontam a szobájába, átmásztam a kiságy rácsán, és lefeküdtem mellé. Abbahagyta a sírást, hogy engem nézzen.

Visszahúztam rá a takaróját, mert lerúgta, és fázott. – Ne félj – mondtam –, majd én vigyázok rád. Nem tudom, meddig, de így maradtunk, egymást nézve. Aztán apa ott termett, lemosolygott ránk, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Nézzenek oda, minden csöndes és meghitt. Sikerült megnyugtatnod Ty-t. Jól csináltad, Mogyoró, jól csináltad.” És emlékszem, hogy nagyon büszke voltam. Rendbe hoztam a rossz dolgokat.

20.

HÉTFŐN SULI ELŐTT SADIE jelenik meg a hátsó ajtónknál. Pontosan úgy, mint nyolcéves korunkban, mikor a lépcsőn állva kopogtatott a tolóajtó üvegén, amolyan „Lexie kijöhet játszani?” stílusban, amíg anya meg nem hallotta és be nem engedte. – Lex! – kiabál anya a folyosón. – Látogatód van. Futva érkezem. – Kapd el! – Sadie egy Pop-Tartot dob felém, cseresznyését, a kedvencemet. Még emlékszik a kedvencemre. – Reggeli tálalva – mondja. Anyára pillantok, hátha megsértődött, amiért Sadie esetleg azt hiszi, hogy nem ad enni nekem, de a konyhaajtónak támaszkodva nosztalgikusan mosolyog. – Arra gondoltam, együtt várhatnánk meg a buszt – mondja vidáman Sadie, bár tudom, hogy általában nem a busszal jár. – Mindig mondom, hogy két befagyott se… hátsó jobb az egynél.

– Tényleg – felelem. Anya nevet, azon a mostani néma módon, szinte csak kifújja orrán a levegőt. – Örülök, hogy látlak, Sadie. Hogy vagy? – Pazarul, köszönöm. És itt mi újság? Kínos kérdés ez mostanában, de még mindig jobb, mint a „Hogy van?”, amire sosem lehet őszintén válaszolni, és Sadie teljesen laza hangnemben érdeklődik. Anya nem veszíti el a mosolyát. – Lex az MIT–re megy. Mondta már neked? Sadie hirtelen rám néz. Értetlenül. – Massachusetts Institute of Technology – magyarázom égő arccal. Anya dicsekszik. – Az ország legjobb matematikai programja. Sadie halkan füttyent. – Gratula, Lex. Hűha! A tornacipőmet bámulom. – Kösz. – Elképesztő dolgokat fog véghezvinni – így anya. Sadie bólint. – Semmi kétség. Ez már kezd túl sok lenni. – Menjünk! – Egyik kezemmel felmarkolom a hátizsákomat, a másikban megigazítom a Pop-Tartot, és az ajtó felé lendülök. – Indulnunk kell, ha nem akarunk lemaradni a buszról.

– Legyen jó napotok az iskolában, lányok – szól utánunk anya, amikor Sadie utánam indul. Mintha megint nyolcévesek lennénk. – Anyukád nem sokat változott – jegyzi meg várakozás közben Sadie. Vicces, hogy ezt mondja. Anyám rengeteget változott, amióta mi ketten a legjobb barátnők voltunk Sadie-vel. Én is rengeteget változtam. De időnként olyan, mintha engedélyt adnánk magunknak, hogy úgy viselkedjünk, mint a régi önmagunk. Ez viszszatér. Mégha csak egy pillanatra is. – Odaadtam a levelet Ashley-nek – vallom be már a busz első ülésén zötyögve, a hangos fűtés forró levegőt fúj a térdünkre. – Hűha! Végül miért döntöttél úgy, hogy odaadod? Amikor utoljára láttalak… – Beszéltem vele – mondom, mielőtt Sadie belekezdene a saját értelmezésébe az „Ashley megcsókolja Graysont” lebukásról. – Elmondta a maga álláspontját. Ty dobta őt, nem pedig fordítva történt. Úgy tűnik, még csak meg sem indokolta. Szóval, úgy gondoltam, talán a levél ad valami magyarázatot. – Még mindig nem olvastad el. Megrázom a fejem. – Istenem! – szörnyülködik Sadie. – Te meg a vas önkontrollod.

Egy darabig nem beszélünk. Sadie fülhallgatót csatlakoztat a telefonjához, én is követem a példáját. A hangzásból ítélve ő rapet választott. Az én választásom Rahmanyinov. Végtelen, fehér kukoricaföldek mellett haladunk. Aztán Sadie kiveszi a füléből az egyik hallgatót, és hozzám fordul. – Tehát Massachusetts – mondja. – Az messze van. – Igen, messze. – Ez azért jó hír, nem igaz? – Igen, az. Viszont nehéz lesz itt hagyni anyámat. – Nem megy veled? Csodálkozva nézek rá, megrémít az ötlet. – Az ember általában nem viszi magával a szüleit az egyetemre, Sadie. Bizarr volna. Félmosolyt villant rám. – Majd én vigyázok rá, ha akarod. – Te mihez kezdesz érettségi után? Megvonja a vállát. – Munkát keresek. – Nincsenek egyetemi terveid? – A sulit nem igazán nekem találták ki. – Úgy fintorog, mintha az egyetem gondolata fizikai fájdalmat okozna neki. – Hiszen okos vagy – érvelek. Meglepetten néz rám. – Az vagy – makacskodom. – Egyetemre kéne menned. Sadie csodálkozva és elégedetten dől hátra, majd egy ideig kibámul az ablakon. – Nem vagyok olyan okos, mint te – mondja.

– Hát – tárom szét a kezem. – Senki nem olyan okos, mint én. Ez nyilvánvaló. Sadie elvigyorodik. – Igaz. Te MIT-anyag vagy. – Én MIT-anyag vagyok – értek egyet vele, és jólesik, hogy valaki más is tudja. Egy ideig mindketten visszatérünk a muzsikánkhoz. Sadie-nek mozog a feje. Én becsukom a szemem, és próbálok elmerülni a 2. zongoraconcertóban. Sadie megütögeti a karomat. Kihúzom a fülhallgatót. – Bátor voltál, hogy odaadtad a levelet Ashley-nek. – Karikás kék szeme közel van az enyémhez. Őszinte és ámuló. – Ehhez bátorság kell. – Egy örökkévalóságig tartott, amire csináltam valamit vele – felelem. – Ez igaz, de csináltál valamit. Igen, így van. – És most Ty továbbléphet – folytatja Sadie. Halkabban mondja ki az öcsém nevét, hogy az emberek ne hallhassák. – Most már megbékélhet. Nem tudom, higgyek-e neki vagy sem, de ez egyszer remélem, hogy igaza van. – Igen – mondom. – Talán most visszatérnék a dolgok a rendes kerékvágásba. Amikor odaérünk az iskolához, rögtön nyilvánvaló, hogy valami baj van. Túl nagy a csend. A diákok csoportokba verődve állnak, suttognak, a fiúk lógatják a fejüket, a lányok

sírnak. Még a tanárok is komor ábrázattal csoszognak az osztálytermek felé. Történt valami. Nem tetszik, ahogy rám néznek. Tudniuk kell valami új dolgot, mert szinte éget a pillantásuk, mielőtt elfordulnak tőlem, és visszatérnek a halk beszélgetéshez. Történt valami, aminek valahogy köze van hozzám. Egyenesen Ashley levelére kattan az agyam. Biztos volt benne valami velem kapcsolatban, és nyilván elmondta a többieknek. Tudtam, hogy el kellett volna olvasnom azt az ostoba levelet. Miért is nem olvastam el? Kiszúrom Damiant, a tanácsadó irodájánál áll. Sír. Meglát, és még jobban rázendít. Jéggé dermed a szívem, ahogy közeledem felé. – Szia! – Érdes, ideges a hangom. – Mi baj? Mi folyik itt? – Patrick Murphy meghalt – feleli elcsukló hangon. – Másodikos volt. A barátom és… Tudom, kicsoda Patrick Murphy. A három amigó egyike. – Hogyan? – kérdezem, de valahogy már tudom a választ. – Öngyilkos lett. – Damian hatalmas könnycseppet töröl le az arcáról, tekintete merő kétségbeesés. – A teherpályaudvaron, egy órával ezelőtt. Minden elhomályosul előttem. A falnak dőlve várom, hogy visszatérjenek a színek. Aztán olyan dühös leszek, hogy remeg a kezem. Ez helytelen és teljesen önző, tudom, de abban a pillanatban haragszom Patrickre. Nem azért, mert ekkora ostobaságot követett el. Nem azért. Hanem

azért, mert előre látom, milyen lesz anyám arca, amikor meghallja a hírt. És haragszom, mert alig öt perccel ezelőtt – Ty halála óta először – végre úgy éreztem, hogy talaj van a lábam alatt. És most ez. Damian újra sír, mint akit nem érdekel, hogy figyelik, keskeny vállát rázza a zokogás. Arra gondolok, ha kinyújtanám a kezem, és megérinteném a vállát, attól jobb vagy rosszabb lesz-e neki? Arra gondolok, ha kinyújtom a kezem, és megérintem a vállát, vajon képes leszek uralkodni magamon? Azt hiszem, nem. – Sajnálom – motyogom. Nem tudom, hallja-e. Aztán elhátrálok. Nagyon sokan sírnak. Úgy őgyelgek köztük, akár egy zombi. Azon jár az eszem, hogy folytatnom kell. Ma német nagydogám lesz. Vigyáznom kell az osztályzataimra, az MIT miatt muszáj kitűnővel végeznem. Folytatnom kell. De kicsúszik alólam a talaj. Valami üvölt a fejemben. Ebben a pillanatban mindent gyűlölök. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm az életet. Ty. Most Patrick. Még egy fiú meghalt.

21.

NEM TUDOM PONTOSAN HOGYAN, de valahogy sikerül végigcsinálnom a napot. Hazabuszozom. Hangtalanul megyek végig a kocsifelhajtón, be a házba. Leveszem a cipőt és a kabátot, a hátizsákomat az ajtó mellé teszem. Végigosonok a folyosón anya hálószobájába, és egyenesen a patikaszekrényhez megyek. Leveszem a polcról az üveg Valiumot. Ha ez a Szép új világ volna, bevenném az ostoba szómát. Azon tűnődöm, anya hallotta-e a hírt. Összeszorul a szívem a gondolatra. Egy percig gyerekes vágy tölt el, hogy átöleljen, a hajamat cirógassa, és azt mondja, minden rendben lesz. Szomorú vagyok, szeretném, ha megvigasztalna az anyukám. Hiszen ezt csinálják az anyukák. De a Patrickkel kapcsolatos hírek miatt, gyanítom, ez épp fordítva lesz. Neki lesz szüksége rám. Kitartás. – Meg kell tanulnunk elviselni a tényeket – suttogom.

Egy pillanatig a kezemben lévő fényes tablettát nézem, majd a számba dugom, és a vízcsap fölé hajolok, hogy lenyeljem. Bemegyek a szobámba, és összegömbölyödöm az ágyamon. 0 1 1 2 3 5 8 13 21 34 55 89 144 233 377 610 987 1597 2584 4181 6765 10 946 17 711

28 657 46 368 75 025 121 393 196 418 317 811 514 229 832 040 1 346 269 2 178 309 3 524 578 5 702 887 9 227 465 14 930 352 24 157 817 39 088 169 Szédeleg a fejem, elképzelem, ahogy a Valium elvégzi bennem a munkáját, ahogy kötődik a receptorokhoz az agyamban. Érzem, amint siklom… siklom ki a szürke ürességbe. Az alvásba. De álomtalan az álmom, semmiről nem álmodom.

Március 11.

Az utolsó igazi emlékem Patrick Murphyről: az a nap, amikor cigizésen kaptam Ty-t és a haverjait a játékkuckóban. Tizenkét évesek voltak. Ó, igen, piszkosul jól érezték magukat. Kilencesztendős lehettem, amikor apa egyik kérészéletű hobbija az építkezés volt. Akkor kezdte, amikor elhatározta, hogy egyedi kutyaházat épít Sunnynak. Kábé két hetet töltött a gondos építéssel, szögeit, smirglizett, és igazi tetőcserepeket rakott a ház tetejére, hogy ellenálljon az időjárásnak. Még olyan színűre is festette, mint a házunk volt: zöldre, fehér szegéllyel. Sunny utálta. Sokkal jobban szeretett a családi dühöngő díványán heverészni. Ez nem számított. Apa annyira örült a kutyaház sikerének, hogy elhatározta, valami nagyobban is kipróbálja magát. Egy babaházban. Elment a Toys R.-be, hogy tanulmányozza a náluk kapható ezerdolláros babaházak fényképeit, majd azzal az ünnepélyes ígérettel jött haza, hogy Ty-nak és nekem a legjobbat fogja felépíteni a Mississippinek ezen az oldalán, nem valami műanyag vaca-

kot, ami csak egy-két nyárra jó. Valami erőset. Olyat, ami sokáig megmarad. Jessica néni segítségét vette igénybe, aki Missouriban építész. A néni részletesen kidolgozta egy 45,5 négyzetméteres, másfél szintes játékkuckó tervét, amely alapvetően egy négyszögletes helyiségből állt, ahonnan létrával lehetett felmenni a padlástérbe. Apa megvette az anyagokat. Kezelt vasúti talpfákat fektetett le az építmény alapjaként, arra az esetre, ha valaha eladnánk a házat, játékkuckót magunkkal szeretnénk vinni. Kilenc méter hosszú árkot ásott a ház és a kert távoli sarka között, hogy bevezethesse a villanyt. Így lehetett világításunk. Piszkosul nagy vállalkozás volt. Apa először a keretet építette meg, majd a tetőt. A falakra igazi szigetelést rakott, hogy télen melegen, nyáron hidegen tartsa a kuckót. Ty meg én felírtuk a nevünket az egyik belső falra, mielőtt apa felvitte rá a száraz vakolatot, és lefestette. Valódi nyitható üvegablakokat szerelt fel, szúnyoghálóval, hogy kívül tágasabb legyen a bogaraknak, és egy igazi nagyméretű bejárati ajtót is kicsi ablakkal. Aztán olcsó, fekete-fehér kockás linóleumot fektetett le a földszintre, és zöld szőnyeget rakott le a padlástérben. Kívülről ezt is úgy festette le, hogy passzoljon a házunkhoz: zöldre, fehér szegéllyel. Mindezt egy pici verandával tetézte, világítással meg mindennel. Anya függönyt varrt az ablakokra. Lincolnban egy garázskiárusításon óriási játékkonyhát vett – hűtőszekrény, tűzhely és mosogató, olyan szekrénnyel, ahol tarthattam a tésztaformáimat, a műanyag tányérokat és csészéket, meg a teáskészletemet. Anya még egy gyerekméretű faasztalra és székekre is költött.

Hirtelen az összes környékbeli kölyök nálunk akart játszani. Sadie meg én kilenc, és tizenkét éves korunk között gyakorlatilag a játékkuckóban laktunk, a hálózsákjaink mindig fönt voltak a padláson, hogy kiterítsük őket, ha kell. A zöld szőnyeg először fű lett a kicsi póniknak, később Barbie előkertjének pázsitja. A kék falak jelentették az eget, a ferde mennyezetre sötétben világító csillagokat ragasztottunk. Ez volt a mi titkos világunk. De bűntudattal kell bevallanom, hogy Ty-é viszont nem. Legalábbis addig, amíg Sadie meg én el nem vesztettük az érdeklődésünket, ami azért beletelt néhány évbe. Ám amikor meguntuk a Barbie-kat és a felnőttes szerepjátékokat, a játékkuckó átszállt Tyra. Tehát annak idején Patrickkel. Anyu kiküldött a kuckóba, hogy hívjam be vacsorázni Ty-t, Damiant es Patricket. Abban a pillanatban, amint beléptem az ajtón, kapkodást hallottam a padláson, és tudtam, hogy valami rosszban sántikálnak Rögtön megéreztem a cigarettaszagot. Úgy értem, még az ablakokat sem nyitották ki. – Sziasztok, srácok! – köszöntem vidáman. – Mit csináltok? Félútig másztam fel a létrán, és bekukkantottam a padlástérbe. Mindhárom fiú tágra nyílt, ártatlan szemmel nézett. – Semmit – felelte Ty. Apa régi kazettás magnójára bökött, amely a Stairway to Heavent játszotta. – Csak lazítunk. Damianre és Patrickre pillantottam. Damian pontosan úgy festett, mint most: cingár és madárszerű, lógnak rajta a fakó színű ruhák, szürke szeme gyanakvó, mintha arra számítana, hogy megtámadják. Patrick az a fajta kölyök volt, akinek a narancsszínű

haja olyan, mint az édesburgonya, hófehér bőre csupa szeplő. Akkor lángolt az arca. – Jól vagy, Patrick? – kérdeztem. Köhögni kezdett. Amint kinyitotta a száját, cigarettafüst áradt ki rajta. Köhögött, köhögött és köhögött. Egy pillanatra lesütöttem a szemem. – Hm – mondtam, majd sóhajtás következett. – Oké, srácok adjátok ide. Ty képe kicsit zöldben játszott. – Mit adjunk oda? – Erre amolyan „ugye nem akarsz kekeckedni velem?” pillantást vetettem rá. Kihúzta a kezét a háta mögül, és megmutatta a sebtében eloltott cigarettákat. A porcelán teáskészletem egyik csészealjára tették a kis figyelmesek. Legalább nem fű, gondoltam. A tányérra néztem, majd a menynyezetre. – Hol van a többi? – A többi? – nyöszörögte Damian. – A doboz. Hol van? Összenéztek, majd úgy döntöttek, hogy engem nem lehet átverni. Ty kinyitotta az Én kicsi pónim álomkastélyomat, oda dugták be a doboz Virginia Slimet. Visszafojtottam a nevetést. – Ezt honnan szereztétek? Néma csönd. – Halljam, vagy elmondom a felnőtteknek… – Én emeltem el az anyukám táskájából – vallotta be Damian. Megdörzsöltem a szemem, és újra felsóhajtottam.

– Nahát, srácok… – Kérlek, ne mondd el – könyörgött szinte könnyek között Patrick. – Az apám nagyon begurulna. – Tudod, miért gurulna be? – kérdeztem. – Azért, mert csak a gyengeelméjűek cigarettáznak. – Damianre pillantottam. – Bocs, Damian, de anyád is gyengeelméjű. Nem vitatkozott. Feltartottam a cigarettásdobozt. – Ez megöl titeket. Annyira lassan, hogy észre sem veszitek, de megöl. Ráadásul rossz lesz tőle a leheletetek, sárga a fogatok, tönkremegy a hangotok, foltos lesz az ujjatok, és üres a pénztárcátok és még vagy száz rémes dolog történik veletek. – Csak, egyszer próbáltuk, meg – mondta Ty. – Nem fogunk elkezdeni cigizni. – A suliban a csajok tök jónak gondolják – védekezett Patrick. – Helyes. A csajok a felsőből. Akiknek pillanatnyilag a nyavalyás Rainbow Loom gumikarkötő a világ közepe. Tudjátok, mit? Én soha nem fogok olyan sráccal csókolózni, aki cigizett. Fuj. – Nem mintha valaha is csókolóznék, gondoltam bánatosan. Ez néhány hónappal a hírhedt Nathan Thaddeus Dillinger II. eset előtt történt. Damian és Patrick tűnődve nézett. – Szóval akkor elmondod anyának? – kérdezte Ty. Kábé két másodpercig töprengtem. – Nem, de csak akkor, ha megígéritek, hogy soha többé nem csináljátok ezt a hülyeséget. – Megígérjük – vágták rá tüstént.

Összekulcsoltuk a kisujjunkat, és kisujjesküt tettek nekem –, a legkomolyabb esküt. – Lexie! – kiáltotta anya a hátsó verandáról. – Fiúk! A három amigóhoz fordultam. – A következőt fogjátok csinálni. Egyenesen bementek a házba, és azt mondjátok, hogy elküldtelek titeket megmosni a gusztustalan fiúkezeteket. És meg is mossátok. Utána csinálnunk kell valamit a leheletetekkel. – Használhatnánk apa szájvizét – javasolta Ty. – Túlságosan nyilvánvaló. Majd hozok nektek egy doboz Tic Tacot, amíg a fürdőszobában vagytok. Kijöttök és megvacsoráztok, nyámnyám, utána pedig te, Damian, szépen hazamész, közlöd anyukáddal, hogy elloptad a cigarettáját, és visszaadod neki. Damian elsápadt. – Tessék? – Azt mondod majd, hogy azért loptad el, mert a cigaretta megöli az embert, és nem szeretnéd, hogy meghaljon. Ha így adod elő, megbocsát. Oké? Vettétek? Értitek a tervet? Három bólintás. Leparancsoltam őket a létráról és ki a játékkuckóból. – Neked van a legeslegjobb nővéred – mondta Patrick az öcsémnek, miközben átvágtunk a kerten. – Rendes. És ez az utolsó, amire emlékszem Patrickkel kapcsolatban. Amikor azt mondta, hogy a legeslegjobb nővér vagyok. Azt kívánta, bárcsak volna egy olyan nővére, mint én.

22.

ANYA CSŐBEN SÜLT ZÖLDBABOT KÉSZÍT. Kicsit remeg a keze, ahogy az éles késsel levágja a babok csücskét, de nem vágja meg magát. Felnyalábolja, és egy fazéknyi forrásban lévő vízbe dobja a babot. Vár, amíg roppanósra fő. Leszűri a mosogatóba. A gőz elhomályosítja a szemüvegét. Aztán a forró babot a szűrőben hagyja, hogy kinyisson egy gombakrémleves-konzervet, amelyet összekever egy csésze tejjel, egy negyed csésze lyoni sült hagymával, egy csipet sóval és borssal, meg egy evőkanál olvasztott vajjal. A habos keveréket jénai tálba önti. Hozzáadja a zöldbabot, óvatosan elkeveri, végül alufóliával befedi a tálat. A sütőbe csúsztatja, és beállítja az időt. Várunk. A konyhaablak előtt egyetlen cinege üldögél egy ágon, és ciripel. Felhők úsznak az égbolton. Lassan szállingózik a hó. Csörög az óra. Anya fog egy pár konyhai kesztyűt, behajol a forró sütőbe, és kiveszi a tálat. Egy alátétre rakja a

konyhapulton, majd gondosan egy újabb réteg lyoni hagymát rendez el a széleken. Ez a karácsonyra emlékeztet. Akkor szokott csőben sült zöldbabot csinálni. Sosem volt nagy szakács, viszont ezt jól készíti el. Mindig pontosan így néztem őt, miközben összeállítja. Ez volt az a pont, amikor odacsúszott a kezem, és elcsentem néhány szem hagymát. És ez volt az a pont, amikor ha anya rajtakapott, a kezemre vert a fakanállal. Aztán ő is elvett egy maréknyi hagymát, rám mosolygott, én pedig őrá, és úgy ettük a hagymát, mintha a kettőnk csodás titka volna. Sós volt, zsírréteget hagyott a nyelvemen, és imádtam. Ezen a karácsonyon nem sült csőben zöldbab. Nyilvánvaló okból. Idén karácsonykor szánalomkaját ettünk. Anya befejezi a hagyma szétosztását, és visszacsúsztatja a jénai tálat a sütőbe, ezúttal fólia nélkül. Ismét beállítja az órát. Várunk. Az időzítő megint csörög. Anya fogja a kesztyűt, és kiveszi a jénait. A hagyma gyönyörű aranybarnára pirult a tetején. Ínycsiklandó illat tölti be a levegőt. Anya a pultra teszi a tálat, hogy kihűljön az étel. A mosogatónál úgy súrolja a kezét, akár egy műtétre készülő sebész. Leveszi a kötényét, és előtűnik egyszerű, fekete zsákruhája. Megigazítja a szövetet az oldalán, és nesztelenül, mezítláb – festetlen körmökkel – elmegy az egyszerű,

fekete cipőért. Nem éppen kecsesen dől az asztalnak, hogy belebújjon egyikbe a másik után. Aztán a pulthoz megy, újabb réteg alufóliát mér ki, majd fekete filctollat vesz ki a fiókból, és ezt írja a fóliára: Joan és Alexis Riggs. Szépen beborítja vele a jénai tálat, amelyet egy szigetelt szatyorba tesz, hogy melegen tartsa az ételt. Ezután a retikülje tartalmát ellenőrzi – rúzs, púder, s egy kártya Murphyéknek, amelyet már korábban aláíratott velem. Ez áll rajta: Fogadják részvétünket. Egy tragédia nézői lettünk. Anya az órájára pillant. Kezébe veszi a kocsija kulcsát, aztán rám néz. – Elkészültél? – kérdezi. Bólintok. Lekeféli a fekete, csavart mintás szvetterem vállát. – Jól van – mondja, olyan közömbösen, mintha a fogorvoshoz indulnánk. – Menjünk. Patrick temetését a Feltámadó Jézus-székesegyházban tartják, egy másik templomban, mint ahol Ty-t búcsúztattuk. Gyakorlatilag az egész iskola eljön, a tanárok, az igazgató és az irodai dolgozók is. Anya meg én hátul foglalunk helyet, és próbálom nem észrevenni, hogyan néznek ránk az emberek. Valójában kétféle módon: a) tudjuk, hogy ez a temetés különösen nehéz lesz nektek és sajnálunk titeket, de most a Murphy családra kell összpontosítanunk, kérjük, értsétek meg. Megértjük. És b) nem kellene itt lennetek, a ti gyereketek fertőzte meg ezt a fiút az öngyilkosságkórral. Szégyellnetek kellene magatokat ezért. És ilyesformán is érzünk.

Talán igazuk van. Talán nem kellett volna eljönnünk, de anya itt akar lenni, legalább azért, hogy néma támogatást nyújtson, hogy bizonyítsa Murphyéknek, túl lehet élni. Tehát hátul ülünk. Ezúttal nincs ravatal. Zárt a koporsó. Vonat okozta a halált. Patrick koporsója fehér, fényes és ezüsttel szegélyezett, akár egy drága autón a motorháztető. A tetején nagy halom vörös rózsa. Még itt is érzem a szagát. Egyetlen rózsaszálnak jó az illata. Két tucat azonban olyan émelyítő édességgel tölti be a helyiséget, hogy minden mást elnyom. Felfordul tőle a gyomrom. Azért rosszabb dolgokat is szagolunk a rózsánál. A koporsó végénél Patrick édesapja egy hatalmas, bekeretezett fénykép előtt áll, amely egy fiatalabb, boldogabb Patricket ábrázol, és üdvözli a sorban álló, tiszteletüket lerovó emberekét. Olyan az egész, mint valami fordított esküvői gratuláció. A férfiakkal kezet ráz, de ez nem is annyira kézrázás, mint inkább megfogják, néhány másodpercig tartják, majd elengedik a kezét. A nők feszélyezetten, könynyes arccal megölelik. Nem hallom, mit mondanak, de tudom, hogy a „sajnálom” meg a „Patrick jó ember/srác/diák/úszócsapattag volt” és a „hívjál, ha bármire szükséged van” változatai, Patrick apukája pedig azt feleli: „köszönöm”, „tudom” és „hívlak”. Még akkor is, ha valószínűleg nem úgy lesz. Patrick még kisgyerek volt, amikor autóbalesetben, meghalt az édesanyja. Szóval már korábban is végigcsinálták

ezt. Van egy húga, de nem áll ott az édesapjával, már kiszúrtam őt, leültették az első sorba. Lógatja a fejét, és azon tűnődöm, vajon a programot olvassa-e vagy imádkozik, esetleg a cipője orrát bámulja-e. Én az utóbbit csináltam, amikor beültettek a templom első sorába. Az orgonista játszani kezd, a gyászolók besorolnak a padokba, és állva énekelnek. Anya kezembe adja a programot. A borítóján egy kisebb fekete-fehér fotón Patrick van azzal a félszeg mosolyával, alatta egy bibliai idézet. Rómaiakhoz írt levél 8:38–39: Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, / Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ty-nál ugyanez a bibliai idézet volt, biztosan ez a vers illik az öngyilkosokhoz. Elhallgat az ének. Patrick édesapja csatlakozik a lányához az első sorban. A fekete taláros pap felkapaszkodik a lépcsőkön a pódiumra. – Jó napot – mondja. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy ünnepeljük az életet, és meggyászoljuk Patrick Michael Murphy halálát. Ty temetéséről nem sokra emlékszem. Ami főbe kólintott a szertartással kapcsolatban, az volt, hogy végeredményben olyan érzést keltett, mint valami esküdtszéki tárgyalás. Ty

bűnt követett el, szakkifejezéssel élve, előre megfontolt gyilkosságot, mi pedig valamennyien azért gyűltünk ott össze, a családja, a barátai, a tanárai és a diáktársai, hogy tanúsítsuk az öcsém jó jellemét. Mindenki, aki felállt, hogy beszéljen, körülbelül ugyanazt mondta: Ty kedves volt. Soha nem hallottuk őt gorombán beszélni senkivel. Keményen dolgozott az óráin, bár nem tartozott a legjobb tanulók közé. Akadt néhány kegyetlenül jó kosárlabda-mozdulata, bár nem volt túl magas. Jól táncolt. Érzékeny volt. Mélyen átérezte a dolgokat. „Talán túlságosán is mélyen” – mondta a lelkipásztor, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Ty jó volt. Nem érdemelte meg, hogy büntetést kapjon a bűnéért. Nem volt eszénél. Nem gondolkodott tisztán. Nem gondolta komolyan. Kérlek, Istenem, kérlek, könyörülj a lelkének. Amire Isten válaszolt: … sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők / Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban. Akkor mindenki engedélyt kapott rá, hogy jobban érezze magát miatta. Amikor anya emelkedett szólásra, arról beszélt, hogy hálás azért a tizenhat esztendőért, a csodálatos évekért, amit

kapott, hogy Tylerral tölthesse. Köszönetet mondott Ty zongoratanárának, a cserkészvezetőjének, a kosárlabdaedzőjének, a kedvenc franciatanárának stb., amiért csodálatossá tették azokat az éveket. Reszketett a hangja, de nem sírt. Én azon tűnődtem, hogy elfelejtették megemlíteni az öcsém humorát. Eszembe jutott, amikor két évvel ezelőtt, karácsony tájékán ugrattam őt. Azt mondtam, szenet fog hozni neki a Mikulás, azzal tölti majd meg a zokniját. És kijelentettem, hogy én még azt sem döntöttem el, veszek-e neki egyáltalán ajándékot. Persze nem gondoltam komolyan, és Ty tudta ezt. Ám aztán így szólt, és ezt sosem felejtem el: – Tőlem kapsz ajándékot. – Tényleg? – Ja – felelte. – Amint betanítom a kutyát dobozba kakálni. Vicces volt. Anya a jószívűségéről beszélt a pódiumon, én meg az első sorban ülve a cipőmet bámultam, és kis híján elnevettem magam egy viccen, amit Ty két évvel korábban mondott, és csaknem elbőgtem magam, mert soha többé nem fogok tőle egyetlen viccet sem hallani. Apa nem beszélt Ty temetésén, hátul ült Megannel, nem akart útban lenni. Én sem beszéltem. Anya megkért rá, de attól féltem, ha kiállok az emberek elé, beszélek nekik a Ty-nak tett ígéretemről, arról, hogy mindig ott leszek neki, ha szüksége van rám, amikor hív. Az ígéretről, amelyet megszegtem.

Akkor én állhattam volna ítélőszék elé. Talán megérdemelném, de nem bírtam szembenézni ezzel. Ty temetési szertartásának végén eljátszották a Fogd a kezem, drága Urunk Elvis-féle változatát. Anyám kedvelt templomi énekét. Ty kiborult volna. Elvis az ő temetésén! De ez nem számított. Ty halott volt. Anya élt. Sok tekintetben úgy tervezte meg az öcsém szertartását (a barackrózsaszín rózsák, a sötét mahagónikoporsó – amely pontosan olyan színű volt, mint az étkezőasztalunk –, a zene, a bibliai idézetek, az étel), mintha az övé volna.

23.

PATRICK TEMPLOMI SZERTARTÁSA után kihajtunk a Wyuka temetőbe, a sírhoz. Ólmos eső esik, az eső meg a jég nyomorúságos keveréke, és fekete ernyők alatt álljuk körül a sírt. Patrick apja és húga szívszorítóan zokog, mikor leeresztik a földbe a koporsót. Anya is sír. Én nem. Akkor sem sírtam. Mire kiértünk a temetőbe, már minden könnyemet elsírtam. A pap mond néhány végső szót, majd akár egy birkanyáj, úgy vonulunk be a ravatalozó egyik termébe virrasztásra. Anya magával hozza a csőben sült zöldbabot, hogy megmelegítsék és felszolgálják. Nem annyira jó, mint emlékeztem rá. Két plakátméretű kollázst támasztanak a távolabbi falhoz. Elosonok anya mellől, hogy megnézzem őket. Nem olyanok, mint Ty kollázsa, amely ízléses keretben volt. Patrické

két hirdetőtáblán van, amilyeneket élelmiszerboltokban lehet kapni, s a képeket ragasztószalaggal rögzítették. Patricknek rengeteg barátja volt, akárcsak Ty-nak. Az úszócsapat tagja volt, sportoló, akárcsak Ty. Eagle Scout7 volt. Ty sosem jutott ilyen magas rangra, de Patrick is cserkész volt, akárcsak Ty. Videojátékokkal játszott. Rendes gyerek volt. Akárcsak Ty. Ez a legrémesebb déjá vu. A második kollázson felismerek egy képet, ugyanennek a fotónak a másolatát Ty is felhasználta a kollázsához. Patrick Ty-jal és Damiannel a felső tagozatból – a három amigó egymást átkarolva áll, mert még nem hallottak róla, hogy a fiúk nem ölelkeznek, az nem menő. Az első Patrick, mellette Ty, majd Damian. Ez utóbbi ugyanúgy néz ki, gondolom, a kapucnis, szürke felsőt meg a kifakult farmert viseli, hórihorgas és kócos. Bal kezét felemelve békejelet mutat. Mindhárman csibészesen mosolyognak a lencsébe, mintha tudnának valamit, amit én nem. Nagyot nyelek. Én is tudok valamit, amit ők nem. Aztán a fejem fölötti hangszóróból a Stairway to Heavent kezdik játszani. Megdermedek. Körülnézek, és az egyik sarokban meglátom a temetkezési vállalkozót, Jane-t. – Jó napot, Jane – köszönök, amikor odaérek hozzá. – Miért ezt a dalt játsszák? 7

Az amerikai cserkészprogram legmagasabb kitüntetése

– Szervusz, Alexis. – Ő is emlékszik rám. – Patrick hagyott egy feljegyzést, amelyben többek között megadja a pontos listát, hogy milyen zeneszámok legyenek a virrasztásán. Amikor Robert Plant énekelni kezd, behunyom a szemem. „There’s a lady who’s sure all that glitters is gold, and she’s buying a stairway to heaven. ” – Alexis? – motyogja Jane. – Jól vagy? Kinyitom a szemem. – Mi a helyzet a kollázsokkal? – Mi lenne velük? – Valaki más készítette vagy pedig ő? Jane komor mosolyt vet rám. – Ő csinálta. Tehát ő. Pontosan úgy, mint Ty. Patrick ezt az egészet eltervezte. Pontosan, ahogy Ty. Mintha Patrick az öcsém halálát a sajátja mintájaként használta volna. Ty segített abban, hogy ez megtörténjen. Mégpedig azzal, hogy megmutatta Patricknek, ezt valahogy elfogadható, sőt talán menő dolog megtenni. Az öcsém mutatta a példát. Ez az ő hibája. Hirtelen túl sok lesz az egész. Ki kell jutnom innen. Anyát keresem, időbe telik, amíg észreveszem, és amikor megtalálom, visszakozom, pedig nagyon szeretnék odarohanni hozzá, megragadni a kezét, és kivonszolni őt innen. De egy tábori széken ül, Patrick apja mellett, s az ölébe meredve beszél. Azt nem hallhatom, amit mond, de Patrick

édesapja bólogat, miközben könnyek csorognak végig az arcán. Anya itt lesz még egy darabig. A dal a tetőfoka felé közeledik, s amint kiteljesedik, egyre kevésbé uralkodom önmagamon. Megnyílik a lyuk a mellkasomban. Kezd összezárulni körülöttem a helyiség. Hátratántorodom, és feldöntök egy széket. Hangosan csapódik a padlónak. Meglátom Damiant, nem a szürke, kapucnis felsőt viseli, hanem legombolt nyakú, fekete inget. Meg is fésülködött. A szeme vörös. Felém lép, mintha mondani akarna valamit. Mintha meg akarna ölelni. Még egy lépést hátrálok. Ashley Davenportot látom a kollázsnál, Grayson kezét fogja, és mindketten engem néznek. Mindenki bámul. Muszáj kijutnom, muszáj kijutnom, muszáj kijutnom. Leküzdöm a késztetést, hogy ellökjem az embereket az utamból… Nem kapok levegőt, nem kapok levegőt. Egy kéz súlyát érzem a vállamon. Csésze az. A szemembe néz, felismeri a pánikot, és határozott lesz az ábrázata. Megfordul. – Hé, adjanak egy kis helyet – mondja hangosan. – Engedjenek át, kérem. Elnézést. Keresztülkígyózik velem a tömegen. Aztán odakint vagyunk. A halottaskocsi közelében leülök a járdaszegélyre, és próbálok levegőt kapni. Csésze fölöttem áll, mintha őrködne.

Még sosem örültem neki ennyire. Szinte sírni tudnék, annyira örülök. – Jól vagy? – kérdi. – Nem igazán. – Kérsz inni? Azt hiszem, van odabent limonádé. Az az ocsmány, porból készült, de hideg és folyadék. – Nem, kösz. Lehuppan mellém, hátradől, és kinyújtja a lábát. Szürke gyapjúszoknyát visel, meg csíkos zoknit. Csak Csésze képes csíkos zoknit felvenni egy temetésre. – Hát – mondja egy perccel később –, ez nagyon rémes volt. Nem tudom őt követni. – Hol van El? – kérdezem. – El nem jár temetésekre. – Ty búcsúztatásán ott volt – hangsúlyozom. Csésze komoly képpel néz rám. – Igen. Az ő temetésére elment. Azt hittem, szereznem kell neki egy papírzacskót... legalább tízszer öklendezett. Ez amiatt van, mert hétéves korában kidobta a taccsot a nagynénje temetésén. – Jaj! – Ostobának érzem magam, mert nem tudtam erről. Ty temetésén nem fordítottam figyelmet a barátimra. Valószínűleg azt feltételeztem, hogy az egész világ körülöttem és az én fájdalmam körül forog. – Ha tudtam volna, nem kérem meg. – Mindenképpen eljött volna. – Csésze kitép egy elszáradt, barna fűszálat a pázsitból, és az ujja köré csavarja. – El

a barátnőd. Szeret téged. Ott akart lenni veled. Mindketten ott akartunk lenni neked. – Köszönöm. – Tudod, még mindig a barátaid vagyunk, El meg én. Sőt Steven is, ámbár ha rád néz, olyan szomorú lesz, mint egy szerelmes countrydal. – Tudom. – Fogalmam nincs, mi mást mondhatnék. Tudom. Egy árnyék vetül fölénk. Anya az. Sápadtnak tűnik. – Szervusz, Jill – mondja halkan. – Helló, Riggs mama – feleli Csésze. A barátaim mindig is így hívták anyámat, mintha ezzel jogot formálnának rá, hogy az Ő anyukájuk is legyen. Rendes körülmények között anya elfecserészne vele egy ilyen helyzetben, de látom, hogy kimerült. – Indulhatunk haza? – kérdezi tőlem. Felugrom. – Igen. – Az agymenő központban találkozunk – búcsúzik rá jellemzően Csésze, amikor elindulunk kifelé. Igen, gondolom. Remélhetőleg ott látlak legközelebb. Otthon anya egyenesen a szobájába megy, és becsukja az ajtót. Én odalent tévézem. Kockázatos ennyire közel időzni Ty szobájához. Az ember sosem tudhatja, mikor történik valami zavarba ejtő. De szükségem van rá, hogy lekössem valamivel az agyamat.

Ty-nak szerencsére nincs nyoma. Nincs Brut parfüm. Nincs tükörkép. Nincsenek árnyak. Ez egyszer tökéletesen magam vagyok. Egy darabig szörfözöm a csatornák között az elnémított tévén, így nem zavarom anyát. A TMZ-t nézem, a celeb hírműsort, amely hang nélkül is teljesen jól érthető, majd a Zsaruk egy epizódját. Aztán kikötök a hatórás híreknél. A háttér alapján nem tudom azonnal megmondani, hogy Patrick Murphyről van szó. A riporter a teherpályaudvaron áll. Fiatal és csinos, annyira hamvasszőke, hogy szinte már ősznek látszik a napsütésben, tekintete szabadkozó, mintha nem is erről a sztoriról szeretne beszámolni. Ráadom a hangot. – Ez évben már a másodig haláleset ebben a kisvárosban, Nebraska államban pedig a tizenhetedig öngyilkosság, amelyet tizenéves követett el az elmúlt tizenkét hónap alatt. Amikor Raymond lakói ma összegyűltek meggyászolni az egyik legragyogóbb fiatal csillaguk elvesztését, kísértő kérdések maradtak nyitva: mi történt ezzel a vidám és elragadó, színjeles diákkal, az úszócsapat állami bajnokával, hogy eldobja magától az előtte álló káprázatos jövőt? Mi vezette őt arra az üres teherpályaudvarra? És miért nem lehetett megelőzni ezt az értelmetlen tragédiát? Hallom anya motoszkálását odafentről, és újra elnémítom a televíziót. Ahogy a riporter befejezi a történetet, egy fotót mutatnak be a Wyuka temetőről, ráközelítenek egy kőangyalra, amely sztoikusán mered a talajra. Aztán egy internetcímet látok, www.youthsuicideprevention.nebraska.edu jelenik meg a képernyő alján. Utána Patrick arca.

Aztán az időjárás-jelentés. Zakatol a szívem. A kezem ökölbe szorítva, az állam megfeszül. Engem nem kellett volna meglepnie a történetnek, nem kellett volna annyira indulatba jönnöm. De a nap súlya összetör. Tizenhét kamasz követett el öngyilkosságot. Tizenhét! Anya könyveit lapozgatom. Tudom, tizenhét nem annyira sok, már amennyiben figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államokban évente több mint harmincezer ember hal meg öngyilkosság következtében, ez a tízedik elhalálozási ok, a tizenévesek körében pedig a harmadik. Mondhatnám a statisztikai adatokat, a figyelmeztető jeleket, amelyekkel törődnünk kellett volna, a tényeket, amelyek veszélyeztették az öcsémet. Egy olyan házban élt, ahol fegyverek vannak, ami 5,4-szer tette valószínűbbé, hogy Öngyilkosságot fog elkövetni. Olyan otthonból jött, amelyet úgy lehetne jellemezni, hogy „felbomlott család” ez újabb háromszoros valószínűség. Hímnemű volt, ettől ötször nagyobb a valószínűsége, mert bár nők követnek el több öngyilkossági kísérletet, a férfiaknak következetesebben sikerül. Ty nemrégiben szenvedett el egy szakítást, összetört a szíve, vagy bármi történt Ashley és közötte. Az osztályzatai leromlottak. Hol fönt volt, hol meg lent. Állandóan lógatta az orrát. És egyszer már megpróbálta. Minden olyan tényezőt felsorolhatok, amely elsőrangú jelöltté tette őt a hatórás hírekbe. Azt viszont nem tudom megmondani, miért tette.

Kikapcsolom a tévét, és elindulok fölfelé. A konyhaablaknál állok, egy pohár vizet iszom, amikor észreveszem, hogy a játékkuckóban világos van. Odakint, a sötét kert végében fényesen ragyognak az ablakai. Réges-rég nem jártam ott. Alighanem évek óta. Végigtrappolok a havas kerten, és lenyomom a kilincset. Nincs zárva az ajtó. Hangtalanul benyitok. – Halló? – mondom kissé idegesen. Nem szeretnék betörőt vagy házfoglalót találni odabent. No, nem mintha bármi értékeset ellophatnának, és házfoglalók sem ólálkodnak elhagyott babaházakban a Nebraska állambeli Raymondban, jócskán fagypont alatt. De sosem lehet tudni. – Van itt valaki? – kiáltom. Semmi válasz. Áporodott szagot érzek, döglött legyek és por. Az egykor élénk színű, derűs függönyök annyira megfakultak, hogy szinte meg sem lehet állapítani az eredeti színüket. Mindenütt régi porréteg. Felverem, ahogy lépek. A sarokban észreveszek egy egérfogót, nem csapódott le, egy darab száraz sajt árválkodik rajta. Megigazítok egy oldalára dőlt széket. Fölöttem megcsikordul a padló. Mintha lenne valaki a padláson. Felgyorsul a szívverésem. Felkapok egy régi játék seprűt a babakonyha mellől. Nem a legjobb választás, de ha valaki elém ugrana, ezzel komoly sérülést okozhatok neki. Talán egy mosómedve, okoskodom. Vagy egy oposszum. Megborzongok. Gyűlölöm az oposszumokat.

Lassan, ó, nagyon lassan felmászom a létrán a padlástérbe. Aztán felkapcsolom a lámpát. Arra számítok, hogy valami egyenesen nekem repül, de semmi nem történik. Nem felejtek el levegőt venni. Belégzés, kilégzés. Be, ki. Hű! Kezdek torkig lenni ezzel a „nincs itt senki” játékkal. Körülnézek, olyan itt, mintha a gyermekkorom szentélye volna. Poros babák meg a tartozékaik sorakoznak a falak mentén: egy apró gyerekágy, pici babakocsi, egy miniatűr pelenkázó asztal. A másik sarokban egy halom régi Barbie, a ruhatára, meg egy virtuális póni hadsereg. Annak idején ezek voltak a kedvenceim. Kérdezem én, melyik kislány nem szereti az Én kicsi pónimat? Lovak + befonható sörény + rózsaszín – boldog kempingezés. Nincs itt semmi más. Sóhajtok, és lemászom a létrán. Egy percig állok, körülnézek. Ezernyi emlékem fűződik ehhez a helyhez, és az öszszes végtelenül csacska. Például, amikor Sadie meg én kizártuk Ty-t a játékkuckóból, ő pedig odakint rohangált, és bekiáltott az ablakon: „De én vagyok a postás! A kézbesítőt be kell engedni!” Erre közöltük vele, hogy beengedjük, ha hoz nekünk egy levelet vagy bármit. Így aztán bement a házba, kölcsönvett egy borítékot apa irodájából, és az egyik oldalát krétával megcímezte:

Lexie Játék kuckó R kertben A másik oldalára pedig ezt írta: Én a kézbe sítő. Engeggy be. Megadtuk magunkat, és beeresztettük. Hogy is mondhatnál nemet egy kézbe sítőnek? Elfojtom a nevetést. Anya olyan viccesnek találta az esetet, hogy apa egyik cipősdobozából egy kis postaládát készített, a tetején nyílással, hogy Ty oda csúsztassa be a borítékokat. A sarokban álló kis kézművesasztalon veszem észre a dobozt. Óvatosan leülök az egyik gyerekméretű székre, és mély lélegzetet veszek – hátha fájdalmas lesz –, majd leemelem a doboz tetejét. Egyetlen levél sincs benne a kissrác Ty-tól. Helyettük anya ezüst varróollóját találom ott, alatta pedig, mint egy rég elveszett kincset, az eltűnt fényképeket. Átpörgetem a kupacot: apa és Ty sakkozik. Apa és Ty a grillsütő mellett áll július negyedikén. Apa és Ty egyik nyáron Carhenge-ben (ez a Stonehenge tökéletes mása, kivéve, hogy festékkel lefújt, régi autókból készült), épp úgy tesznek, mintha fölemelnék az egyik kocsit. Apa görkorcsolyával a templom parkolójában. Apa először vágja le a kétesztendős Ty haját. Apa egyetemi diplomaátadó fotója. Apa és Ty tévét néz. Apa, kezében elektromos késsel, épp azt mutatja meg Tynak, hogyan kell felszeletelni a hálaadásnapi pulykát. Anya és apa egy céges H&R Block pikniken. Apa az ingén lévő öntapadós matricára mutat, amelyen ez áll: Tedre szavazok.

Apa biciklizni tanítja a hatéves Ty-t. Apa mozgatja Ty egyik első fogát. Apa és Ty vadászni indul. Kifújom a bent tartott levegőt. Itt, közvetlenül az orrom előtt van a rejtély, de még nincs teljesen megoldva. Ezeket a képeket Ty gyűjtötte össze. De vajon miért? Visszatérek a legfelső fényképhez, amelyen apa és Ty sakkozik. Ez különbözik a többi fotótól. Egyrészt kisebb. Nyilvánvalóan egy 15x10 centiméteres fényképből vágták ki, egy négyzet alakú, 8x8 centisre. Kicsit ferde, mintha nem sikerült volna egyenesre levágnia, és az egyik széle cakkos. Hirtelen tudom a választ. Felállok, visszamegyek a házba, le az alagsorba, Ty szobájába. Elveszem az ajtó mögül Ty kollázsát, és az ágyra fektetem. A sakkozós képet az üres fehér helyre illesztem. Tökéletesen odaillik. 8x8 centis négyzet. Anyának volt igaza, ide kellett volna kerülnie apa fényképének. Ty gondolt rá. Mindezeket a képeket jelöltként szedte össze. E mellett döntött, méretre vágta, de végül nem rakta be a keretbe. Nem akart megbocsátani apának. Az öcsém kölnijének illatát érzem. Körülölel. Becsukom a szemem. – Nem – mondom, mert ezen a ponton elfogadom, hogy nem beszélek senkihez. – Nem akarom. Azért, mert tudom, mit szeretne most Ty. Azt akarja, hogy tegyem vissza a fényképet ebbe a keretbe.

Azt akarja, hogy mondjam el apának. Hogy helyrehozza a dolgot. Zsebre vágom a képet, a kollázst pedig visszateszem a helyére. – Nem – suttogom az üres szobának. Odafönt a szekrényemhez megyek, előveszem a bőröndömet, és nekilátok csomagolni.

Március 13.

Apám júliusban, egy keddi nap délelőttjén hagyta el a családot. Én tizenöt voltam azon a nyáron, Ty pedig tizenhárom. És kilenc hónappal később Ty elkövette a kis „csínyt” a hatvanhárom Advillal, és kérte apát, hogy jöjjön haza. Ennek három éve, bár hosszabbnak tűnik. Éppen fogat mostam, amikor megtörtént. Apa megjelent mögöttem a tükörben, és így szólt: – Szia, Lexie. Beszélnünk kell. Először azt hittem, fejmosást kapok, mert igencsak kevés agymunkát végeztem azon a nyáron. Apa nevezte így – nem házi feladatnak, hanem „agymunkának”, hogy karbantartsam az agyamat azokban a hónapokban, amikor nem járok iskolába. Hogy ne veszítsek semmit, hajtogatta örökbe, és éles eszű maradjak Ám akkor nem az agymunkáról volt szó. Hanem árról, hogy elköltözik. – Miért? – kérdeztem döbbenten, de a válaszara nem emlékszem. Azt a részt viszont nem felejtettem el, hogy beköltözik a városba. Egy nőhöz, akibe beleszeretett.

Fel sem tudtam fogni, miről beszél – Minden rendben lesz, Mogyoró – biztatott. Ez volt az utolsó alkalom, amikor így nevezett. – Szeretlek, apa – mondtam. Mintha le tudtam volna beszélni erről. Azt felelte, ő is szeret, majd kézen fogva bevezetett a nappaliba, ahol anya ült a díványon, és úgy zokogott, hogy nehezére esett levegőt venni. Leültem melle. Ty jelent meg az ajtóban. Az alagsorból meghallotta anya sírását. Riadnak tűnt, mint aki el akar rohanni. Apa megfogta a vállát, és kiment vele a hátsó verandára. Az ablakon keresztül figyeltem az öcsémet, mialatt apa elmondta neki, és láttam az arcán, hogy alig bírja visszafojtani a könnyeit. Miután apa visszakísérte, Ty anya másik oldalára ült, és megfogta a kezét. Anya abbahagyta a sírást, csak addig, amíg ezt mondta: – Mark. Ne csináld ezt. Fölnéztünk apára. – Mindnyájatokat szeretlek – mondta. Aztán megfordult, és kisétált a bejárati ajtón. Hallottuk, amint életre kel a teherautója. Hallottuk, amint végigcsikorog a kocsibehajtó kavicsán. Hallottuk, amint egyre távolodik a motor hangja. Aztán már nem hallottunk semmit. A következő néhány órában kiderültek a részletek: apának viszonya volt a titkárnőjével. Anya már hónapok óta tudta. Visszagondolva, észrevehettem volna, hogy a szüleim furcsán viselkednek egy ideje. Mindketten. Apa sokáig dolgozik. Cigarettaszagúan jön haza. Anya a szokásosnál sokkal élesebb hangon beszél velünk, igyekszik tökéletesen tisztán és rendben tartani a há-

zat, a vacsora pontban hat órakor ott gőzölög az asztalon, s amikor hallja apát közeledni a kocsibehajtón, rohan, hogy megigazítsa a rúzst a száján. Mintha abban az esetben, ha minden a helyén van, ha elég tökéletes a családi életünk, apa felhagyna azzal, amit csinál. Voltak jelek, ám engem túlságosan lefoglaltak a saját dolgaim ahhoz, hogy „kapcsoljak”. Az egyetlen jelzést, amit azon a nyáron észrevettem, a kutya adta. Sunny, az aranyszőrű, vizslánk bánatos tekintettel heverészett. Szűkölt, vinnyogott, nem evett. – Mi a baj Sunnyval? – kérdeztem kábé egy héttel azelőtt, hogy apa lehengerelt bennünket a hírrel. – Azt hiszem, depressziós. A kutyák lehetnek depressziósak? – Fogalmam sincs – felelte anya. Hazudott. – Szerinted kutyák számára is gyártanak Prozacot? – vicceltem. És anya nevetett. A nevetése is hazugság volt. Ő tudta, ahogyan Sunny is. A kutya ugyanis ott volt, amikor mindenki elment aludni, kivéve anyát. Sunny nézte, ahogy sír. Azon a napon valamikor anya legjobb barátnője jelent meg, és próbált valami lelkesítő beszédet tartani. Gayle-től néhány évvel korábban vált el a férje, és emlékszem, újra meg újra azt hajtogatta: „Át fogod vészelni, Joan. Erősebb leszel.” De anya csak a fejét rázta, és egyre kisebb és kisebb foszlányokra tépkedte kezében a zsebkendőt. Kimentünk vacsorára pizzáért, mert ezt apa sosem engedte meg nekünk. Apa zsugori. Miközben ettünk, Ty, aki szinte egész idő alatt szótlan volt, megszólalt.

– Örülök, hogy elment. – Ne mondd ezt, szívem – így anya. – De igen. Örülök – felelte az öcsém, az utolsó szónál megtört a hangja. Aznap este, miután anya lefeküdt, Ty felébresztett. – Gyere! – mondta, és nem tettem fel kérdéseket. Felkaptam egy farmernadrágot, majd követtem őt, ki a házból. A telihold fényében battyogtunk el a parkba, a sziklás részhez, a baseballpálya mögé. Ty egy szövetszatyrot cipelt, megy egy fém baseballütőt. A bevásárlószatyrot nekem adta, tele volt apa régi kölnisüvegeivel. – Tegyél egyet ide – utasított. Egy Old Spice kölnisüveget raktam elé a sziklára. Mély lélegzetet vett. Becsukta a szemét, mintha imádkozna vagy kívánna valamit, majd ismét kinyitotta. – Apa egy csaló – mondta, majd keményén lecsapott az ütővel. A palack összetört, és olyan erősen árasztott el bennünket a kölni illata, hogy felfordult a gyomrom. – Most te! –Ty a kezembe adta az ütőt. Kivettem egy újabb palackot. Polo volt. Ezt kedveltem a legjobban apán. Egy éve kapta tőlem apák napjára. – Apa hazug – mondtam, és olyan erővel csaptam le, ahogy csak tudtam. Volt némi megkönnyebbülés az üvegtörésben – abban, hogy valami más is összetörik, nem csak a mi szánalmas kis családunk. Folytattuk az üvegtörést. – Apa egy kicsinyes fráter. – Szélhámos.

– Egy seggfej! – Bár még akkor sem tudtam meggyőzően kimondani a csúnya szót. – Csaló. – Házasságtörő. Ezután szünetet tartottunk. – Sosem bocsátok meg neki – mondta Ty, az émelyítő szagú cserepekre nézve a lábunk körül. – Sosem bocsátok meg neki – ismételtem meg. Mintha fogadalmat tettünk volna. Bizonyos tekintetben úgy éreztük, mintha apa meghalt volna. A férfi, akit ismertem, a nyugodt, kedves ember, aki tízéves koromban Harry Pottert olvasott fel nekem, aki segített tanulni az ötödik osztályra – együtt betűztük a méh szót –, aki nevetett a vasárnapi újság viccein, az a férfi elment. És nem maradt más, csak a hazug. A csaló. A szélhámos. Abban a pillanatban tudtam, hogy igaz. Soha nem fogok megbocsátani neki. Soha, de soha. – Menjünk – mondta Ty, vállára lendítve az ütőt. Átkarolt. Most már ő a férfi a házban. – Menjünk haza.

24.

AMIKOR ANYA FELÉBRED, MÁR VÁROK RÁ. – Hát ez meg mi? – kérdezi a konyhába lépve, ugyanis a tűzhelynél állok, a tarka pamutszövet kötényében, s egy adag alig megégett rántottát csúsztatok egy tányérra. – Reggeli. – Nézi, ahogy mindkét tányért az asztalra teszem. A kötényt visszaakasztom a kampóra, töltök egy kis narancslevet, majd leülök. – Bon appétit. Anya a tűzhely órájára pillant. – Ez csodálatos, szívem. De nem fogsz elkésni az iskolából? – Ma nem megyek suliba. Anya rám néz. Én sosem mulasztok az iskolából. Tökéletes a jelenléti ívem, történetesen azért, mert Ty a karácsonyi szünetben halt meg. – Elutazunk – jelentem be. – Utazás?

– Három szabadnapod van – bökök a munkanaptárjára, amelyet mágnesekkel erősített a hűtőszekrény ajtajára. – Mindössze egy napot fogok hiányozni a suliból. A konyha távolabbi falánál anya észreveszi mindazt, amit halomba raktam, s amire szükségünk lesz: párnák és tiszta párnahuzatok, plédek, hogy be lehessen takarózni a kocsiban, mindenféle rágcsálnivaló, amit a kamrában találtam, egy hatos csomag anya nélkülözhetetlen diétás kólájából (legalább addig elég lesz, amíg odaérünk), végül a teljesen bepakolt bőröndjeink, amelyek bizonyítják, hogy milyen mély volt anyám Valium és/vagy alkohol előidézte álma, mert összevissza járkáltam a szobájában, kinyitottam és becsuktam a komódja fiókjait, mégsem ébredt fel. – Mindent elterveztem – mondom. Anya leül velem szemben. – Autós kirándulásra akarsz menni? – Igen. – Hová? – Majd meglátod. Az asztalon egy halom papír hever, amelyeket újra átnéztem – szállodafoglalás, térképek meg egyéb infók most elhúzom őket a keze ügyéből. – Csak mondj igent, anya. Egy falat tojást vesz fel a villájára. Ha nem egyezik bele, leerőltet egy-két falatot, hogy legalább ezzel kiengeszteljen, majd visszamegy az ágyba. – Kérlek, anya – fogom könyörgőre. – Szükségünk van erre. Ma semmiképp nem mehetek suliba, amilyenek Patrick temetése után lesznek az emberek… semmiképp.

Néhány másodpercig lebiggyeszti az ajkát. – Rendben – mondja megadón. – Autós kirándulás. Ez aztán a lelkierő. – Csak te meg én. Dave minőségi anya-lánya kötésnek mondaná. Anyám gyöngén felnevet, nem az igazi nevetése, de elfogadom olyannak, amilyen. – Nos, teljesítenünk kell Dave óhaját. Nem igaz? – Hé, te küldtél hozzá. Halvány, de gyöngéd mosollyal rám mosolyog, és így szól: – Rendben. Azt hiszem, mindkettőnknek jót fog tenni, ha kimozdulunk a házból. – Mintha ő találta volna ki az egész expedíciót. Memphisben esik az eső. Nappal hosszú utat tettünk meg, az éjszakát egy olcsó, ám fölöttébb tiszta Super 8 motelben töltöttük a város szélén, s most végre megérkeztünk utunk céljához. Az égbolt barátságtalanul szürke, jeges eső törik meg a szélvédőnkön, amikor behajtunk a parkolóba. Legalább egy percig csak ülünk a kocsiban, a fűtés a képünkbe fújja a meleget, és felnézünk a táblára. GRACELAND Anyám mindig is Elvis-rajongó volt. A király 1977. augusztus 16-án hunyt el, anyának történetesen ezen a napon volt a nyolcadik születésnapja. Még emlékezett rá, hogy

miután elfújta a szülinapi gyertyákat, akkor mondták be a rádióban a halálhírt. Ettől fogva azzal az érzéssel nőtt fel, hogy van valami kapcsolat közte és a rock and roll királya között. Ezért Tyler és jómagam szintén Elvisszel cseperedtünk fel. Amikor anya meg akart nevettetni bennünket, az All Shook Upot hallgattuk, ha játékos hangulatban volt, a Blue Suede Shoest, a házassági évfordulójukon vagy Valentin-napon pedig mindig azon kaptuk őket, hogy a Love Me Tenderre táncolnak apával. Miután apa elment, egész álló héten Elvis gyászos dúdolását hallottam anya szobájának ajtaja mögül – újra meg újra ezt a dalt játszotta le. Elvis volt élete filmzenéje, s ezt átörökítette az enyémre is. – Mindig el akartam jönni ide – mondja. Tudom. A vállára teszem a kezem. – Menjünk be. Odabent mindkettőnket sokkol a túrák ára. Három közül választhatunk. Az alap udvarháztúra harminchárom dollárba kerül; a „platina” túra, melynek során megnézhetjük Elvis repülőgépeit, autóit valamint néhány plusz kiállítási tárgyat, harminchét dollár; és van a Graceland Elvis Entourage VIP túra, amely tartalmazza az első kettő összes látnivalóját, sorban állás nélkül, magánvezetéssel, egy egész napos belépőt a birtokra és a házba, továbbá egy ajándék belépőt a színfalak mögé. Nyilvánvalóan a VIP túrát választjuk, ha már egészen idáig eljöttünk.

Hetven dollárba kerül. Fejenként. Ez több, mint amennyit a szállodáért fizetünk az egész útra. – Hűha! – Anya felsóhajt, miközben szörnyülködve szemléljük a táblát a különféle túracsomagokkal. – Ez drága. – Ne aggódj, anya – vágom rá, előkapva a pénztárcámat. – Én állom. – Az MIT-re félretett pénzedből? Nem hinném. – Arany hitelkártyát varázsol elő, amelyet még sosem láttam, és tudomást sem vesz csodálkozó ábrázatomról. Eddig úgy tudtam, anyám semmit nem vásárol hitelre. – A VIP túrát, legyen szíves – mondja a pénztár mögött ülő nőnek, és odacsúsztatja az arany kártyát a márványlapon. – Mindent meg akarunk nézni. Graceland pontosan olyan, mint amire számítottam: egy csomó hatvanas és hetvenes évekbeli flancos csicsa, rikító színek, plüssszőnyegek, Elvis Priscilla nevű magánrepülőgépének fürdőszobájában aranyból készült csapok. A híres bejárati kapukat ábrázoló háttérfüggöny előtt állunk anyával, ahol lefényképeznek bennünket. Szobáról szobára őgyelgünk, Elvis overallgyűjteménye láttán anya csupa „óh” és „ah”, a zebracsíkos falú, vörös bársonyszófákkal berendezett szobában merő kuncogás, majd ünnepélyesen áll a sír előtt, amelyre kőbe vésték a rocklegenda halálának napját, s amely egyszersmind az ő születésnapja.

Azt hiszem, jól érzi magát, hiszen ez volt a kis kalandozásunk célja. Be akartam bizonyítani neki, hogy igenis, érezhetjük jól magunkat. Egész nap nem gondoltunk Ty-ra. – Szükségem volt erre – mondja később. Éppen befejeztük a vacsorát egy mexikói étteremben, Memphisben, és anya óriási margaritát szürcsöl. Nyilvánvalóan nekem kell viszszavezetnem a szállodához. – Tényleg szükségem volt erre. – Nekem is – mondom. – Mi lenne, ha... nem mennénk haza? – kérdi sóhajtva. – Itt maradhatnánk. Mindennap meglátogatnánk Elvist. Mosolygok. Tudom, hogy nem gondolja komolyan. Viszont ez a végszó, hogy beszéljek neki a tervemről, amely akkora őrültség, hogy akár működhet is. – Emlékszel, mit mondott Gayle a ház eladásáról? Anya az italát kavargatja. – Gayle mindig túlzásokba esik, nem igaz? – Szerintem remek ötlet. Anya keze megáll. – Úgy gondolod, el kéne költöznünk? – Neked kell elköltöznöd – megyek bele a részletekbe. – Massachusettsbe, velem. – Azt akarod, hogy az MIT-re költözzek? – kérdezi nevetve. Azt hiszi, viccelek. – Nem hinném, hogy elférnék a késkény kollégiumi ágyadon. – Nem a koleszba. Egy lakásba, egy kis házba, vagy ilyesmi. A gólyáknak kötelező a campuson lakniuk, viszont

ha együtt élnek a szüleikkel, felmentést kapnak. – A hátizsákomba nyúlok, egy halom papírlapot húzok elő, és anya elé teszem okét az asztalra. – Mindenfele lehetőség van. Ez itt például mindössze tíz perc séta a campustól, két hálószobás, mosó- és szárítógéppel, keményfa padlóval. Látod, milyen szép? És ha úgy vesszük, hogy nekem kábé négyszáz dollárt kell fizetnem havonta a kollégiumi elhelyezésért, elfogadható az ára. Anya a papírra mered. – Látom, alaposan végiggondoltad. És mégis mihez kezdenék Massachusettsben? Addig lapozgatok a kinyomtatott oldalak között, amíg rá nem akadok arra, amely egy hatalmas, lombos fákkal szegélyezett, vörös téglás épületet ábrázol. – Ez a Mount Auburn Kórház. A legjobb munkahelyek közé sorolják New Englandben az egészségügyi szakemberek számára, úgy fizetés, mint munkakörnyezet és légkör tekintetében. A Harvard Orvostudományi Egyeteméhez tartozik. – Hátradőlök, és hagyom, hogy megnézze a bemutatkozó oldalt, amelyet kinyomtattam. – Kevesebb mint két mérföldre esik az MIT-től, körülbelül kilenc perc kocsival. Pillanatnyilag tizenhat állást ajánlanak hivatásos ápolónőknek, egyet a sebészeti szárnyban, ahol most is dolgozol, de az éjszakai műszak. Anya utálja az éjszakai műszakot. – De – folytatom, mielőtt belém fojthatná a szót – simán kezdhetnéd éjszaka, és amint bedolgozod magad, átmehetsz nappali műszakra. Vagy… – Beharapom az ajkam, ám aztán

csak kibököm: – Van két ajánlat a szülészeten, egy a szülőszobán és egy a csecsemőknél. – Dolgozhatnék újszülöttekkel – jegyzi meg anya. – Imádod a csecsemőket. – Igen, szeretem őket. – Bólint, és a szája elé teszi a kezét, ami arra utal, hogy fontolóra veszi a mondandómat. – Szóval, most az egyszer Gayle-nek talán igaza van – vonom le a következtetést. – Nem. – Anya a fejét rázza. – Nem? – A csecsemőkkel rosszabb volna, Lexie. – Hogy mondhatsz ilyet? A kisbabák körül mindenki boldog, az a kórház legderűsebb része. – Csecsemők is halnak meg. Többnyire tényleg nagyszerű lenne a szülészeten dolgozni. Ám időről időre, és többször, mint gondolnád, végig kellene néznem, ahogy egy édesanya elveszti a gyermekét. Nem hiszem, hogy képes volnék együtt élni ezzel. – Felemeli a poharát, és lenyal egy kis sót a széléről. – Mellesleg a csecsemőszobában lévő ápolónőknek nem kell használniuk a szaktudásukat. Pelenkát cserélnek, megetetik a babákat üvegből, és mindennap lefürdetik őket. Én többet szeretnék csinálni ennél. Tanulni akarok. Kiváló nővér szeretnék lenni, nem bébiszitter. – Oké. Nos, további tizenhárom hivatásos ápolónői állást hirdettek meg a Mount Auburnben. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik poszton kiváló lehetnél. Anya megissza a margaritát, leteszi a poharat, és rám néz. Leolvasom az arcáról, hogy nemet fog mondani.

– Nagyon aranyos tőled, amit megtettél, Lexie – kezdi – De nem mehetek veled Massachusettsbe. Neked arra van szükséged, hogy az életed következő szakaszát egyedül éld át. Kiérdemelted. Megérdemled, hogy a kollégiumban élj, hogy életre szóló barátságokat köss, mert erre ott adódik lehetőséged. Neked az kell, hogy a kantinban egyél, ébren töltsd az éjszakát vizsgákra magolva, partikra járj, és szórakozz, mégpedig anélkül, hogy bárki más miatt aggódnod kellene. A saját életedet kell élned. – Igen, kell a saját élet. De neked is élned kell a tiédet – vitatkozom. Azóta motoszkál ez az agyamban, amióta Sadie megkérdezte, magammal viszem-e anyámat Minnesotába. Az első gondolatom ez volt: szóba se jöhet. Mégis ki csinál ilyet? Ám aztán kezdtem meglátni az ötletben a logikát. Az egyszerű szépséget. Ha anya velem jön az MIT-re, talán nem úgy lesz, ahogyan elképzeltem – késő estébe nyúló beszélgetések a koleszban, csatangolások egy csapat baráttal... Viszont így jobb lehetne. Anya nem volna egyedül, és elszökhetnénk Nebraskából, meg attól, ami a garázsban történt. Soha többé nem kellene visszamennünk. Újra kezdhetnénk. Mindketten. – Az én életemnek vége – mondja ismét anya. Csalódottan fújom ki a levegőt. – Csak gondolkozz rajta egy kicsit. Oké? Jó terv. Ha fontolóra veszed... Anya egyenesebben ül.

– Nem. A válaszom nem, szívem. És mindig is az lesz. De szeretlek, amiért felajánlottad. – Anya... – A beszélgetésnek vége – közli határozott szülői hangon, és előveszi az arany hitelkártyát. – Fizetek. Nem sok mondanivalónk maradt egymásnak az este hátralévő részében. Sem másnap, reggelizés közben. Sem Nebraska felé a kocsiban, pedig tizenegy órás út áll előttünk. Az első háromnegyed órában anya vezet, közben mindössze ennyit mond: – Úgy tűnik, ma jó idő lesz. És ez az a pillanat, amikor úgy döntök, nem bírom tovább. – Állj félre – mondom. – Tessék? – Anya rám pillant. – Ki kell menned a mosdóba? Hiszen voltál, mielőtt elindultunk. Nem, csak állj félre, itt. Anya lehúzódik az autópálya szélére. – Mi baj van? Rosszul érzed magad? – Az életednek nincs vége. Ez baromság. Anyának megvillan a szeme. – Alexis, vigyázz a nyelvedre. – Baromság – ismétlem meg a nyomaték kedvéért, és ezúttal meggyőződéssel káromkodom. Ty büszke lenne rám. – Negyvennégy éves vagy. Az Egyesült Államokban egy nő elvárható élethossza nyolcvanegy esztendő. Nem vagy túlsúlyos, és nem dohányzol, mostanában sokat iszol, de

szeretném azt hinni, hogy ez csak egy bizonyos időszak nálad, és amint nem fogod ilyen kurvára sajnálni magad, felhagysz az ivással... és egész nap talpon vagy a munkahelyeden, és szereted a zöldségeket, és eljársz a templomba, ami a tanulmányok szerint kábé hét és fél évet ad hozzá az ember életéhez, és rendszeresen mosod a fogadat. Ha bárki száz évig fog élni anya, akkor az te vagy. Úgyhogy ne hajtogasd tovább, hogy az életednek vége. Még a feléig sem jutottál. És igen, a fiad meghalt, ez rettenetes, és fáj, de nem a te hibád. És tudod, mit? Egyszer mindenki meghal, és mindannyian veszítünk el olyanokat, akiket szeretünk... Igen, valamennyien, de ez kurvára nem ok arra, hogy meghalj. Szeretlek, és szükségem van rád, az anyámra, és arra, hogy neked is legyen saját életed. Szóval szedd össze magad! Mindezt egy szuszra mondtam el, levegőt kell vennem. Csak ülünk a kocsiban. Az irányjelző még mindig villog. Kocsik repesztenek el mellettünk, százhúszas tempóban. Anya egyenesen maga elé mered. Kimondtam a k betűs szót. Kétszer is. Az anyámnak. Ráolvastam, hogy iszik, és azt mondtam, szedje össze magát. – Anya, én... Felemeli a kezét. – Rendben van – mondja, bár fogalmam sincs, mire érti. Rendben van, eleget hallottam, szállj ki a kocsiból, és gyalogolj, te hálátlan. Vagy. Rendben van, benne vagy a pácban.

Avagy: Rendben van, nem mondom többé, hogy az életemnek vége. – Anya? Felsóhajt, majd visszakanyarodik az autópályára. – Belenéznél a retikülömbe? – szólal meg vagy tíz mérfölddel távolabb. – Van benne egy könyv. Addig kotorászom a retiküljében, mígnem rábukkanok egy vékony, megsárgult könyvre. Ne bántsátok a feketerigót! – Ez az? – tartom fel meglepetten. Anya bólint. – Nyolcadikban kellett volna elolvasnom. Arra gondoltam, talán te most felolvashatnád nekem, hogy múljon az idő. – Oké. – Ez fura, de legalább nem üvöltözik velem. Az első oldalra lapozok. – „Jem bátyámnak nem sokkal tizenhárom éves kora előtt csúnyán eltört a könyökénél a karja” – kezdem. Anya halkan fújja ki a levegőt. – Igen, tudtam, hogy ez jó lesz. Folytatom az olvasást. A következő hét és fél órában – kivéve a pisiszüneteket, egy ebédszünetet és egy megállást, mert anya sürgős szükségét érzi egy diétás kólának – olvasok. Scout és Boo Radley-ről, meg Mayella Violet Ewellről. Rekedtre olvasom a hangom. Amikor a könyv végére érek, anya így szól: – Mindig is azt szerettem volna, hogy Atticus Finch legyen az édesapám. Arról álmodoztam, hogy titokban örökbe fogadtak, és Gregory Peck a biológiai apám.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem olvastad a könyvet. – A filmet néztem meg – feleli, – Te láttad? – Igen. Nyolcadikban, azt hiszem. Igazad van. Gregory Peck nagyon hasonlít rá. Ezek szerint, miközben én olvastam, te tudtad, mi lesz a történet vége. – A szöveget akartam hallani – magyarázza anya. – Ismertem a történet végét, de lassan akartam haladni, és látni, hogyan bontakozik ki. – A szája elé teszi a kezét, és ásít. – Mit szólnál hozzá, ha én vezetném le az utolsó távot? – ajánlom fel. Lehajt az út szélére, és helyet cserélünk. Egymérföldnyit haladhattunk, éppen Kansas City mellett járunk, amikor sírni kezd. Először észre sem veszem, ám amikor áthajolok előtte, hogy beállítsam a rádiót, meglátom a nedvességet az arcán, a szeme sarkától az álla széléig megcsillanó könnyösvényt. Ty kölnivizének illatát érzem. Kíváncsi vagyok, anya érzi-e. Vajon ez késztette sírásra? – Jól vagy? – kérdezem gyöngéden. – Megállhatunk. A fejét rázza, és borzongva kifújja a levegőt, majd a retiküljében egy csomag papír zsebkendő után kutat. – Jól vagyok. Csak azt… Szagolj meg! – mondja Ty kölnije. – Követelem, hogy megszagolj. Most! A visszapillantó tükörbe nézek, és meglátom őt. Mégpedig olyan tisztán, mint fényes nappal. Ott ül a hátsó ülésen, a fejét az ablaknak támasztva, ahogy mindig, és kifelé néz.

Csoda, hogy nem töröm össze az autót. – Csak azt nem tudom – folytatja anya –, hogy miért nem jöttünk el eddig Gracelandbe. Ennyi éven át mindössze egynapi autóútra voltunk, ennyire közel, és mégsem jöttünk el. Vajon miért? Azért, mert apa gyűlöl utazni, gondolom magamban, de nem mondom ki. Keresd meg az értelmező szótárban az otthonülő szót, és apa fényképét fogod ott találni. – El kellett volna jönnünk – suttogja, az arcát törölgetve anya. – Most itt voltunk – felelem kicsit remegő hangon. – Graceland kipipálva. – Igen, de bárcsak… – mondja anya, és tudom, hogy így szeretné folytatni: akkor jöttünk volna el, amikor Ty még élt. Ty azonban utálta Elvist. Nem méltányolta, hogy anya a király megszállottja. Ennek rengetegszer hangot is adott. Tekintetem visszaugrik a tükörre. Ty még ott van. Megborzongok, mintha jeges víz csorogna végig a hátamon. – Nahát… azt hiszem, az a hölgy mögöttünk, a piros kocsiban, SMS-ezik – mondom. – Ez veszélyes. Anya hátrafordul. Egyenesen átnéz azon a helyen, ahol Ty kuksol a hátsó ülésen, majd visszafordul hozzám. – El kéne engedned. Mindig jobb a veszélyeztető mögött haladni. Elengedem a piros autót. Anya rosszalló pillantást vet a sofőrre, de a hölgy nem veszi észre.

Megpróbálom erősen markolni a volánt, hogy ne remegjen a kezem. Anya zsebkendőt vesz elő a retiküljéből, és kifújja az orrát. Csak folynak a könnyei, végtelen bánatfolyó. Ty is velünk marad. Most már az egész úton, Nebraskáig.

25.

VÁROK, AMÍG KIPAKOLUNK. Amíg megesszük a vacsorát. Amíg anya elalszik. Aztán leosonok Ty szobájába. Csönd fogad. A tükörre nézek. Az ébresztőórás rádióra. A szekrényajtó vetette árnyékra a sarokban. Ty nincs itt. Én viszont azt akarom, hogy itt legyen. – Beszélni akarok veled – mondom. – Ty! Csönd. – Ugyan már! Nem futhatunk el, igaz? Ez az, amit ma mondogattál nekem? Hogy te mindig ott leszel, ott lebzselsz a hátsó ülésen. Az illatod. Az árnyékod. Az emléked. Ugye ezt próbáltad elmondani nekem? Hát nekem is van mondanivalóm a számodra – Az íróasztala mögé ülök, és felkapcsolom az asztali lámpát, amely olyan a sötétben, akár egy reflektor. – Gyerünk, Ty, én megtettem, amit akartál. Odaadtam a levelet Ashley-nek. Most az egyszer te csináld azt, amit én akarok.

De sehol semmi. Se hang, se illat, se Ty. Ettől még inkább dühbe gurulok. Zavaros volt ez a mai nap. Felállok. – Önző vagy, tudod? – mondom, csak úgy bele a sötétségbe. – Nem ismerek nálad önzőbb alakot. Még csak nem is érdekelt, hogy mit csinál ez az egész anyával. Hallottad, amikor azt mondta, hogy vége az életének? Ez miattad van. Miattad, Ty. Semmivel nem vagy jobb apánál. Azt tetted, amit a kedved tartott, és pokolba az egész világgal, nem igaz? A tükörre téved a tekintetem. Egy másodperc törtrészéig azt hiszem, látom őt, sötét árny mozdul, ám aztán rájövök, hogy a saját tükörképem az. A felragasztott cédulát nézem. Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. – Mi van? Valami nagy romantikus vallomást óhajtottál tenni? Meg akartad mutatni a világnak, mennyi fájdalom van benned? – Érzem, amint alakul a lyuk bennem, de nem törődöm vele. – Ez nem romantikus. Kilőttél egy darabot a mellkasodból, és a saját vértócsádban haltál meg. Neked ez romantikusan hangzik? Feltakarították, igen, ám egy halom vérrel átitatott papírtörülközőt dobtak odakint a kukába, és a következő héten anya ürítette ki a szemetet. Romantikus, igaz? Milyen nagyszerű vallomás. Ó, és amikor meghal az ember, a szervezet elveszíti az uralmat a belek fölött. Összeszartad magad. Ugye milyen kurvára romantikus? És tudod, a szomszéd kislány, Emma kijött, amikor megérkeztek a mentők, és ott volt, amikor kinyitották a garázsajtót, és

abban az állapotban látott téged. A kislány hatéves. Nagyszerű vallomást tettel. Most, ebben a pillanatban kukacok eledele vagy, az emberek pedig elfelejtettek, még csak eszükbe sem jutsz, mert most minden Patrick Murphyről szól, ám őt ugyanúgy el fogjak felejteni. Továbblépnek. Mert az emberek ilyenek. Te nem Jim Morrison vagy, Ty. Nem leszel olyan, mint egy tragikus sorsú rocksztár, aki fiatalon halt meg, és mindenki szentélyt épít neki. Te egy ostoba kölyök leszel. Mindössze anya meg én fogunk emlékezni a vallomásodra, és csupáncsak azért, mert nekünk túlságosan fáj ahhoz, hogy felejtsünk. Igen, mások is szenvednek, tökfej. Mindenki érez fájdalmat, te seggfej. Letépem a levelet az üvegről. A lyuk óriási üresség a mellkasomban, örvénylő fekete űr, de megküzdök vele. – Nem fogadom el ezt a szaros kis üzenetet. Összegyűröm a cédulát. Kihullik az ujjaim közül, visszapattan a padlón, s eltűnik a szemem elől. Elhomályosodik a látásom. Nem kapok levegőt. Aztán a padlón térdelek, arcomat a pállott szagú szőnyegnek szorítom, és kék fényeket látok a szemhéjam mögött. A fájdalom csillagképeit. Ty-t azonban nem látom. – Hol vagy? – zihálom a padlóba. – Hová mentél? Elmúlik a lyuk. Nem tudom, meddig tart, de hirtelen vége. Oldalra fordítom az arcomat, köhögök, és addig fekszem ott magzatpózban, amíg elég erősnek érzem magam, hogy felüljek. Mindenekelőtt négykézlábra állok az ágy mellett, és a cédulát keresem.

Ki akarom simítani. Visszatenni. Elvégre nem lehetek haragban Ty-jal. Ám a papír helyett valami kemény, éles tárgyat zárnak körül az ujjaim. Hátrahőkölök, majd óvatosan az ágy alá nyúlok, és kihúzom onnan. Egy fogat. Egy cápafog nyakláncot, hogy precíz legyek. A durva madzagon apró, fekete gyöngyök sorakoznak, középen egyetlen fehér, fűrészes cápafog csillog. A térdemre támaszkodva felülök, hogy jobban szemügyre vegyem. Homlokráncolva odaviszem a lámpa fényéhez. Végül is nem találkozol mindennap cápafogakkal a környékünkön. Nebraskában. Vagy bárhol Nebraskában. Elvégre szárazföldi állam. Nem emlékszem erre a nyakláncra, Ty nem az a fajta srác volt, aki nyakláncot visel. – Mi ez? – teszem fel a kérdést csak úgy, a levegőbe. Aztán eszembe jut, hol láttam ezt a láncot. A kepén, amely a három amigót ábrázolja: Ty, Patrick és Damian meg a béke jele. Előveszem az ajtó mögül az öcsém kollázsát, és megkeresem a kérdéses felvételt. Omahában készült, a Henry Doorly állatkertben. Lehet, hogy Nebraskában nincs túl sok elegáns turistalátványosság, viszont mi büszkélkedhetünk az ország egyik legjobb állatkertjével. Nekem mindig a gorillák tetszettek a legjobban, Ty-nak azonban a cápák voltak a kedvencei. Építettek egy hatalmas, kék alagutat, ahol pörölycápák, kékcápák meg szürkék, és legalább tíz egyéb cápafaj úszkál körülötted a vízben, amolyan lassú vízi balettet adnak elő.

Ty néha órákig állt ott, a cápákat szemlélve. Mindig ugrattam emiatt. „Ki szereti a cápákat? – kérdeztem tőle. – Ha bedobnának oda, kétlem, hogy viszontszeretnének. Csak két szó: eszeveszett zabálás.” „Békés itt – mindössze ezzel védekezett. – Nekem tetszik.” A három amigó fotóját közvetlenül a cápaalagút bejáratánál kattintották el. Bizonyára osztálykiránduláson voltak, mert mindegyikük neonzöld kitűzőt visel. És mindhármukon cápafogas nyaklánc van, az ajándékboltból. A reményteljes arcukat bámulom. Ökölbe szorul a kezem a cápafogon. Ty. Patrick. Damian. Három láncszem.

Március 15.

Az első alkalom, amikor úgy gondoltam, hogy valami baj lehet Ty-jal, amikor először ötlött fel bennem, hogy talán túlságosan is tetszik neki ez a „fiatalon meghalni” forgatókönyv, akkor történt, amikor Samantha Sullivan, egy lány a templomunkból tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Samantha kedves lány volt, az a típus, akire mindig mosolyogva emlékszem. Fogszabályzót viselt, de mintha még az is előnyösen emelte volna ki a mosolyát. Amikor megbetegedett, senki sem gondolta, hogy meghalhat. Az ismerőseink nem halnak meg tüdőgyulladásban, ebben a korban, manapság nem, egy tizennégy éves hegedűs pedig semmiképp. Néhány napot töltött a kórházban, hétfőn már haza akarták engedni. Vasárnap reggel vérrög képződött a tüdejében. Délutánra a rög egy része leszakadt, és felment az agyába. Samantha meghalt. Nem nevezném őt fergetegesen népszerűnek. Csöndes lány volt. Maroknyi közeli barátot mondhatott magáénak, akárcsak én. Nem szerette felhívni magára a figyelmet, mégis úgy tűnt, hogy Lincoln város összes tinédzsere eljött a temetésére.

Az egyik barátja zenei összeállítást készített a kedvenc dalaiból – többnyire Taylor Swift szólt, némi Carrie Underwooddal és a Pistol Annieszel tarkítva. Samantha szerette a countryzenét. Az összeállítást végtelenítve játszották le a ravatalnál, a szertartás előtt. Samantha édesanyja számos iskolai tablókeretet vásárolt, és telerakta fényképekkel: Samantha kisbaba, Samantha paradicsomot főz be a nagymamájával, Samantha a Branched Oak tó fövenyén, egy sor rokongyerekkel. Samantha fagyizik a barátaival, és ragyogóan mosolyog. A temetésen, akik beszédet mondtak, minduntalan a lány szelíd természetére utaltak, és azt ismételgették, hogy Samantha fénysugár volt, amely túlságosan hamar kihunyt, de most már hazatért. Nincs betegség, amely fogást vehetne rajta. Biztonságban van. Lefutotta a maga versenyét. Úgy próbálták beállítani, mintha az élet csupa szerencsétlenség volna, vagyis hál istennek, amiért Samantha kiszállt belőle, pedig még, hogy úgy mondjam, nem volt itt az ideje. A mennyországban nincsenek könnyek. Emlékszem, azt gondoltam: Miért? Ha Isten annyira jó, miért veszi el ezt a lányt, mielőtt egyáltalán esélyt kapott volna az életre? Ennek nem volt értelme. Még mindig nincs. Ty-t keservesen érintette Samantha halála. A nyár hátralévő részében Taylor Swift dalait hallgatta, újra és újra. Volt Samantháról egy fényképe, valamilyen templomi pikniken készült, amikor mindketten tizenkét évesek lehettek. A lány egy kerti széken ülve kecsesen papírtányért egyensúlyoz a térdén, épp arra ké-

szült, hogy krumplisalátát szedjen rá. Ty az ágy melletti falra tűzte fel a képet. Most is ott van. A fura az volt, hogy ő és Samantha nem álltak különösebben közel egymáshoz. Igen, kölyökkoruk óta ismerték egymást, ami önmagában is kiborító, hiszen semmi nem emlékeztet olyan erősen a saját múlandó helyünkre a világmindenségben, mint egy korunkbeli hirtelen halála. Az egyik pillanatban itt van, a másikban elment. Ám az öcsém érzelmi megnyilvánulásai Samantha halála kapcsán nem álltak arányban azzal, amit a való életben érzett. Ty gyűlölte a countryzenét. Nem volt egyetlen közös barátjuk sem. Akkor miért érintette őt ennyire mélyen? Az életben Samantha kicsi volt, és szerény, amolyan háttérbe húzódó. A halálban viszont fénylő csillag lett. Mindenei jót mondott róla. Mindenei zokogott érte. Valamennyien szerették. Később azon töprengtem, hátha ezzel kezdődött Ty vonzódása a saját halálához. Azon az egyetlen délutánon a templomban és a sírkertben azt látta, hogy mindenki szereti Samantha Sullivant. Csupán néhány héttel később vette be az Advilt. Talán nem akart meghalni. Úgy értem, gyakorlatilag anya orra előtt vette be a tablettákat. Ki csinál ilyet, hacsak nem akarja, hogy rajtakapják? Hogy megmentsék? Ty talán épp olyan volt, mint mindenki más. Azt akarta, hogy szeressék. Ám aztán, miután bevette a tablettákat, lebaktatott a szobájába, és elment aludni. Valami biztosan megváltozott azokban a percekben, miután bevette az Advilt. És voltak egyéb tényezők is. Samantha halála után néhány nappal egy focista öngyilkos lett az UNL-en. Az üres öltözőben követte el egy meccs után, túladagolt valamilyen receptre kapható gyógyszert. Tele voltak vele a hírek. Ugyanazon a nyáron egy

methfüggő halt meg, a sajtó által „rendőrségi öngyilkosságnak” nevezett akcióban. Úgy tett, mintha fegyver lenne nála, és agyonlőtték. Sokféle helyről meríthetett Ty: ott van az a jelenet az Alkonyat– sorozatban, amikor Edward öngyilkos akar lenni, mert azt hiszi, elveszítette Bellát, és ez a tökéletesen ésszerű válasz, ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz – egyszerűen meghalsz. Vagy a nemtörődöm stílus, amivel az emberek csak úgy elgurítják az így vagy úgy „megölöm magam” mondatot. És dr. Kevorkian, a halálhoz való jog aktivistája, vagy a halálbüntetés, netán a híradó, amely mindig kiokád valamilyen förtelmes sztorit egy őrültről, akinek fegyvere és halálvágya van. Esetleg Rómeó és Júlia az irodalomórán, vagy a Nyomás alatt, netán Sylvia Plath verseskötete anya könyvespolcán, még a főiskolai időkből, amikor aláhúzta ezeket a sorokat: Agónia Művészet, mint minden más. Módfelett jól csinálom. Hogy pokoli érzés legyen. Valóságos. Hálál vesz körül bennünket. Bárhová nézünk: minden másodpercben 1,8 fő öli meg magát. Csak nem törődünk vele. Aztán mégis…

26.

HÉTFŐN DURVA DOLOG VISSZAMENNI AZ ISKOLÁBA. Még a buszozás is elviselhetetlen. Mindenki a lányt akarja megbámulni, akinek meghalt az öccse, aki most extra sebezhető lehet, hiszen valaki más is meghalt. Így bántak velem a karácsonyi szünet után is. Mintha egy fájdalombombát kötöztek volna a mellkasomra, amely minden pillanatban robbanással fenyeget. Vagy óvatosan közelítenek felém, hogy hatástalanítsák, vagy fedezékbe rohannak. Ráadásul Szent Patrick napja van, ami szuperkínossá teszi ezt az egészet. Feltűnik, hogy senki nem visel zöldet. Mókaidő van. Damiant keresem a folyosókon tanítás előtt. Nem tudom kiverni a fejemből a hangját, amikor közölte velem Patrick halálhírét. „A barátom volt” – mondta. Most ő az egyetlen, aki a három amigó közül megmaradt. De sehol nem látom.

Persze könnyű elvéteni, amikor igyekszik láthatatlan lenni. Végül is az ő szuperereje a láthatatlanság. „Ha egy szép napon eltűnnék, úgy igazán eltűnnék, és nem jönnék vissza, még csak észre se vennék.” Ezt mondta nekem aznap a tornateremben. Én pedig ezt feleltem: „Én látlak.” Igen, ez a dolgom. Damiannek arra van szüksége, hogy lássam őt. A hétvégén egy kicsit cyberkémkedtem utána, hogy kitaláljam, hogyan csinálhatnám a legjobban – mármint azt, hogy a barátja legyek –, és ennyit böngésztem össze az internetes tevékenységéből: Odavan a fotózásért, főleg fekete-fehér pillanatfelvételeket készít, olyan fotókat, mikor a kép alanya nem tud róla, hogy fényképezik. Szeret olvasni. Ezt már eddig is tudtam róla. Azzal viszont nem voltam tisztában, hogy Damian mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül: tudományosfantasztikust, fantasyt és horrort, viszont olyan könyveket is, mint a Marley meg én, a Papírsárkányok, valamint Descartes-ról, Kantról meg Jungról szóló könyveket. Igencsak érdekli a filozófia. Különböző online profilokon „filozofikus költőként” aposztrofálja magát, és nem kizárt, hogy ezzel akar csajokat felszedni, mindenesetre ezt a kifejezést használja. Filozofikus. Költő.

Ez nagyszerű, meg minden, csakhogy három nappal ezelőtt ezt a verset posztolta: Fehér csontot rágcsál tisztára a néhány dögevő, de az én fájdalmamat nem ismerik meg soha. Aggódom, nehogy ő legyen a következő dominó, amelyik feldől a sorban. Talán Ty lelki dermedtségének mezsgyéjén reszket, és arra készül, hogy lelépjen a szakadékba. Fogalmam sincs. Nem tudom, hogyan tehetném jobbá számára a dolgokat. Mindenesetre megpróbálom. Ebédidőben bukkanok rá. A kantin sarkában ül egy asztalnál, teljesen egyedül, borongó ábrázattal csipeget egy halom szottyadt sült krumplit. – Tehát – mondom, miközben úgy huppanok le a vele szemközti székre, mintha mindennap ezt csinálnám. – Szeretnék beszélni veled A sötétség mélyénről. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy Conrad megmagyarázza, miként választ egy személy kétféle rossz közül. Ez nagyon aktuális, nem gondolod? Köszönöm, CliffsNotes rövidítés. Damian arca felderül.

– Szerintem ennek az egésznek az abszurditásáról írt – mondja. – Úgy értem, miképpen létezhet őrültség egy olyan világban, amely már amúgy is megbolondult? – Tudom – bólogatok lelkesen. – Szóval – folytatom –, arra gondoltam, hogy most, miután végeztem Conraddal, esetleg ajánlhatnál néhány olvasnivalót. Ez a könyv tényleg tetszett. Mivel próbálkozhatnék még? Damian eltűnődve vonja össze a szemöldökét, azon gondolkodik, mi tetszene nekem. – Kafkát olvastál? – kérdezi egy perc múlva. – Kafka. – Leírom a nevet a jegyzetfüzetembe. – Klasszikus egzisztencializmus. A Metamorfózissal kezdd. Rövid, de zseniális. A rövid az jó, gondolom. A rövid remek. – Minden szavát ki fogom pipálni – felelem. Átnyúlok az asztalon, és bekapok egy krumplit a tányérjáról. Damian mosolyog, igazi, őszinte mosolya látni engedi kusza fogsorát. Végtelenül örülök a mosolyának. Az emelt szintű matekórán, a kezdeti tíz perc után (ez idő alatt megírtuk a házi feladatot) párba rendeződünk a blackjack-tornára – a győztes a tetszése szerinti sütit kapja, mégpedig nem mástól, mint a sokoldalúan tehetséges Miss Mahoney-tól –, Steven megkérdezi, kihívhat-e az első fordulóra. Nem jut eszembe jó kifogás. Végül is Steven kérése nyílt. Még akkor is, ha kínos egy kicsit.

– Oké. Odahúzom az asztalomat, hogy szemben legyen az övével. – Osztó vagy játékos? – Osztó. Kezembe adja a paklit. – Jól vagy? – kérdezi, miközben keverek. Na, tessék. A bombaosztag kihallgatása hivatalosan megkezdődött. – Igen. – Hiányoztál a suliból. Te sosem hiányzol. – Soha ne mondd, hogy soha – viccelek, de Steven nem nevet. – Próbáltalak felhívni. – Egy rögtönzött autós kirándulásra mentünk anyámmal. Steven összeráncolja a homlokát. – Hová? – Tennesseebe. Újabb homlokráncolás. – Tennesseebe. – Igen. Készen állsz? Bólint. Felcsapok elé egy kártyát, egyet pedig leteszek magam elé. Az övé egy kilences. Az enyém egy kettes. Újabb kártyát rakok elé. Egy ötös. Aztán egyet nekem, fölfelé fordítva. Bubi. – Mi van Tennesseeben? – kérdezi Steven. Megfordul a fejemben, hogy közlöm vele, semmi köze hozzá, de tudom, csak azért kérdezősködik, mert aggódik.

A történtek dacára még mindig törődik velem, ezt nem vethetem a szemére. – Graceland – felelem szelíden. – Gracelandbe mentünk. Steven tekintete felderül. – Azért, mert anyukád szereti Elvist. Óhatatlanul elmosolyodom. – Azért, mert anyu szereti a királyt. – Félelmetes. – Ő is mosolyog, lazít a tartásán. – Ez nagyszerű. – A lapok… – Igyekszem visszaterelni magunkat a partihoz, mivel a többiek már végeztek, és készen állnak a második fordulóra. Steven a kártyákra pillant. – Oké. Még egyet kérek. Megkapja. Egy hatos, ezzel összesen húsza van. Ő paszszol, én tizenkettőnél tartok, úgyhogy még egy kártyát húzok magamnak. Király. Huszonkettő. Kudarc. Ennek vége. Steven nyert. – Gratulálok – mondom. – Mahoney kegyetlenül jó csoki– chipset készít. Én azt választanám. – Hé, ne vágj elébe – feleli Steven. – Csak egy csatát nyertem meg, nem a háborút. De nyerőszériában van, a következő három osztást is megnyeri. És a csokichipset választja. – Mondtam neked – jegyzem meg, amikor elhagyjuk az osztálytermet. Csésze és El közvetlenül mögöttünk jönnek, de lemaradnak, hagynak beszélgetni minket, ami fura érzés, de mit te-

hetnék ellene? Álljak meg, és ragaszkodjak hozzá, hogy együtt menjünk? – Igen, te megmondtad – feleli. – Honnan tudtad? – Látnok vagyok. – Megkopogtatom a halántékomat, mintha mágikus agyam lenne. – Ó. Egy percig minden olyan, mint régen. Úgy értem, azelőtt. Amikor barátok voltunk. – Nos, tudom, hogy az utóbbi időben úgy érezted, mintha nem tartoznál a matekklubhoz – mondja, amikor befordulunk az aulába –, de holnap este mindnyájan bowlingozni megyünk. Parkway Lanes. Hat órakor. Gyere el, ne legyél kockafej! – Tudod, hogy kockafej vagyok – viccelek. Steven a másik vállára lendíti a hátizsákot, és megáll, hogy rám sandítson. – Én inkább derékszögűnek mondanálak. – Milyen cuki vagy – felelem. – Akkor eljössz. Most az egyszer tényleg szeretnék. – Nem megy – válaszolom. – Az idióta apa-lánya vacsora lesz. Arra gondolok, hogy valójában az az utolsó hely, ahol lenni szeretnék. De ez a szabály: kedd esténként apával vacsorázom. Ha most elkezdem felrúgni, ki tudja, mi történik. Steven megpróbál olyan képet vágni, mintha nem lenne csalódott. – Oké, ez elég jó kifogás. Akkor legközelebb. - Igen – motyogom. – Majd máskor.

Március 17.

Gyanítom, sablonosan hangzik, de sosem tudhatod, mikor lesz az utolsó alkalom. Amikor megölelsz valakit. Ha megcsókolod. Amikor elbúcsúzol. Fogalmam sincs, melyek voltak az utolsó szavaim Ty-hoz. Alighanem ilyesmi: „majd talizunk”, amikor aznap reggel kimentem az ajtón. Nem emlékszem. Mindössze annyit tudok, hogy nem volt fontos. Mi sosem tartoztunk azok közé a családok közé, akik minden egyes beszélgetés végén hozzáfűzik: „szeretlek”, elvégre sosem lehet tudni. Steven szülei ezt csinálják. Ha telefonál, és bejelenti, hogy késni fog vagy ilyesmi, mindig ezzel fejezi be: „Én is szeretlek”. Még akkor is, ha tíz perc múlva találkozik velük. Ezt egy icipicit bénának tartottam. Ha valamit ennyire gyakran hajtogatsz, az elveszti a jelentőségét. Nem igaz? Most azonban már megértem. Ha megtörténik az elképzelhetetlen – autóbaleset, szívinfarktus vagy bármi –, legalább tudod, hogy az utolsó szavaid pozitívak voltak. Ez amolyan biztonság. Megnyugvást ad.

Stevennel szilveszter éjszakáján szakítottam. Náluk volt a buli a családjával – a három lánytestvére, a szülei, nagynénik és nagybácsik, rokonok meg az unokatestvérek gyerekei. Azon az estén ágy bántak velem, akár egy porcelánbabával, a szegény, drága Alexis meg az ő tönkrement élete. Aztán éjfélkor visszaszámoltunk és a három, kettő, egy… közben arra gondoltam, ez lesz az első évem Ty nélkül. Steven odahajolt, hogy megcsókoljon, én pedig elhúzódtam tőle. – Sajnálom. – Emlékszem, ezt mondtam. – Nem megy. – Rendben – felelte –, megértem. – Nem, nem érted. – Azt kívántam, hogy most az egyszer ne legyen annyira megértő velem. – Nem erre gondolok… hanem ránk. Nekem ez nem megy tovább. Rengeteg érzelem futott át az arcán, de valamennyit elfojtotta. – Oké – mondta, hangja érdes volt a visszafojtott szavaktól. – Tudom, most rosszul állnak a dolgok, tehát megértem, ha élettérre van szükséged. Megadhatom neked. – Ez nem Ty-ról szól –feleltem. – Akkor is ezt tenném, ha Ty nem halt volna meg. Fájdalmat láttam Steven barna szemében. Világméretű fájdalmat. – Ó – csak ennyit mondott. – Remek kísérlet volt, de… – Képtelen voltam ránézni. Az ablakon túl kövér pelyhesen hullt a hó, az a fajta hóvihar tombolt, amely látszólag leigáz mindent. – Arra a következtetésre jutottam, hogy te meg én nem vagyok kompatibilisek. Mármint hosszú távon. Szerintem te szuper srác vagy, de sosem fog működni kettőnk között.

Az emberiség történelmének ez volt a legbénább szakítódumája. Zene és kacagás vett körbe bennünket, Steven kishúgai és a rokon gyerekek visítozva kergetőztek, poharak csendültek össze, fogadalmak hangzottak el, teljes kakofónia volt, de én csak azt hallottam, ahogy Stevennek elállt a lélegzete. – Rossz időzítés, sajnálom… Mennem kell – mondtam, és a bejárati ajtó felé menekültem. Steven megkereste a dzsekimet a vendégszoba ágyán lévő kabáthalomban, és tartotta, amíg belebújtam. Aztán követett az utcára, odáig ahol leparkoltam Citromot, és segített levakarni a havat a szélvédőről. Egész idő alatt egy mukkot sem szólt. Nem dühöngött, nem vitatkozott, és szemrehányást sem próbált tenni. Ám amikor a kocsim teteje fölött végül találkozott a pillantásunk, fogva tartotta a tekintetemet. Merő hó volt a haja, az arca kivörösödött, szemüvegében visszatükröződött az utcai lámpa fénye. – Miért? – kérdezte. – Miért? – Miért nem működne kettőnk között? Nem tudtam a választ. Az SMS-ről nem beszélhettem neki, valami ésszerű hazugságot kellett kiötlenem. – Tudod, hogy különböző típusú spermák léteznek? Steven rám meredt. – A spermám miatt szakítasz velem? Hiszen te… mi nem is… semmi alapod nincs, hogy… – Nem. Nem kifejezetten a te spermád. Csak… különféle spermák léteznek. Olvastam róla. Vannak spermák, amelyek nem arra szolgálnak, hogy a lehető leggyorsabban felússzanak a… Szóval

tudod, miről van szó… Azok arra szolgálnak, hogy a célhoz sprinteljenek, hogy úgy mondjam. Viszont vannak olyan spermák is, amelyekék rágódniuk kell útközben, és elpusztulnak. Tudod, miért? – Az a gyanúm, hogy te elmondod nekem. – Szóval, elzárhatják a többi sperma útját. Amolyan defenzív közkatona spermák. Sőt, kamikazespermák. – Lenyűgöző – mondta savanyúan Steven. – Tehát tudod, mit jelent ez? Vagy egy percig gondolkodott, mielőtt láttam megvillanni szemében a választ. – Azt jelenti, hogy biológiailag nem monogámnak lettünk megteremtve. A nőknek nem az a rendeltetésük, hogy egyetlen párjuk legyen. Semmiképp, ha a spermáinknak versenyeznie kell. – Pontosan. A hajába túrva, leverte a havat. – Ennek, semmi köze kettőnkhöz, Lex. Ez nem biológia. Akkor mondtam ki a legeslegnagyobb hazugságot. – Nem gondoltam komolyan, amit azon az estén mondtam. Egy percre megfogott, de… én nem hiszek a szerelemben. A biológiában hiszek. Tüstént elengedte a tekintetemet. Hátrálni kezdett az otthona, a családja, a jövője meleg, hívogató világossága felé. – Vezess óvatosan, Lex – motyogta. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Steven az udvarlómként mondott nekem. Vezess óvatosan.

27.

EZEN A HÉTEN AZ OUTBACKBEN találkozunk apával. Késik. Húsz percig eperlimonádét iszogatok az egyik asztalnál, majd előveszem a telefonomat, de nem tárcsázok. A kijelzőt bámulva azon morfondírozom, hogy felhívom őt. Dühös vagyok rá, amiért erre késztet. Végül betoppan, kocogva jön felém a lesötétített étteremben. – Ne haragudj – mondja, miközben velem szemben becsúszik a bokszba. – Megan azt akarta… – Elhallgat, eszébe jut, hogy nem akarok Meganről hallani. Tovább szopogatom a limonádét, mialatt apa leveszi a kabátját meg a kesztyűjét, és kezébe veszi az étlapot. – Milyen volt a heted? – kérdezi. – Fantasztikus – felelem fanyarul. – Tudom, nehéz volt a Murphy gyerek miatt. Micsoda szörnyűség. Rábámulok. Igen, szörnyűség.

– Hallom, bejutottál az MIT-re – mondja. – Terveket kovácsolsz. Nem tűnik túlzottan elragadtatottnak. Vajon miért? – Honnan tudod? – Anyád telefonált. Egy korty limonádé cigányútra megy, és köhögök. – Anya telefonálni szokott veled? – Hébe-hóba. Aggódik miattad, és meg akarja beszélni, mi legyen veled. Még mindig köhögök. – Hogy mi legyen velem? – Hogyan segítsünk neked – javítja ki önmagát, mert kétségtelenül rosszul fogalmazott. – Nem én szorulok segítségre – csúszik ki akaratlanul a számon. Apa félrenéz, mintha zavarba hozná a kegyetlen nyíltságom. Mintha egyáltalán nem ismerne. Jön a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Apa hatalmas steaket meg egy Wallaby Darnedot rendel, ez valamilyen barackital. Én salátát kérek. Aztán egy darabig kínos csöndben ülünk. Miközben darabokat törünk le a sötét rozskenyérből, a gondolatainkon rágódunk. – Ez óriási hír. Mármint az MIT – szólal meg végre apa. – Igen, óriási. – Van fogalmad róla, mennyibe... – Elhallgat, és ekkor értem meg, miért. Tudni akarja, mennyibe kerül. Naná, hogy kíváncsi rá. Neki nincs pénze, hogy az MIT-re küldjön.

– Hogy mennyibe fog kerülni? Tessék. – Előhalászom a táskámból a vaskos borítékot, és a kezébe adom. Átpörgeti a lapokat, majd kiköt a pénzügyi résznél. – Aha... ösztöndíjas vagy. – Egy halom ösztöndíjat kapok, igen. Az fedezni fogja a tandíjat. De fizetnem kell még a szállást, a kaját, a könyvekét, a tagdíjakat meg egyebeket. Úgy saccolom, ezekre a kiadásokra további ezerötszáz dollár kell évente. Ha már ott vagyok, vállalhatok részmunkaidős állást, adhatok magánórákat, aztán majd kialakulnak a dolgok. Azon kívül van némi megtakarításom. – Neked, megtakarításod? – kérdezi apa, mintha a gondolat, hogy pénzem van, ellentmondana minden logikának. – Valamivel kevesebb, mint húszezer – vallom be. Apának elkerekedik a szeme. – Húszezer dollár? – Nem, húszezer hódprém. Persze hogy húszezer dollár. – Ezt hogy csináltad? – Az elmúlt három évben minden egyes fillért félretettem, amit a nyári munkákkal kerestem. Emlékszel, amikor a Jimmy John’snál dolgoztam a belvárosban? Nyolcdolláros órabérem volt, meg egy csomó szendvics, úgyhogy két legyet ütöttem egy csapásra azon a nyáron. Idén rengeteget vigyáztam Buellerék hármas ikreire. Nagyitól kaptam születésnapi pénzt. Ez összeadódik. Pontosan tizenkilencezer– hétszázhetvenhat dollár és negyvenkét cent. Szóval megengedhetem magamnak az MIT-t, remélem, diákhitel nélkül. Nézem, amint lassan kienged apából a feszültség.

– Lexie, ez... óriási hír – mondja ismét, ám ezúttal komolyan is gondolja. Szélesen elmosolyodik. – Gratulálok, Mogyoró. Mogyoró. Nekem mindössze annyiba van, hogy ismét az ő kicsi lánya legyek, hogy kifizetem a bejutásomat egy élvonalbeli egyetemre. – Nagyon büszke vagyok rád, szívem – mutat a levélre. – Olvastad, mi áll itt? Az intézmény történetének egyik legtehetségesebb és legígéretesebb diákjaként magasodsz ki a jelentkezők közül. Egy vagy az egymillióból. – Egy vagyok a tizenegyből – világosítom fel. – Tizenynyolcezer–egyszázkilenc jelentkező volt, és ezerhatszázhúsz hallgatót vettek fel, az egy a tizenegyhez. – Akkor is. – Nem engedi, hogy kifogjam a szelet a vitorlájából. – Ez lenyűgöző. Ez bámulatos. Ez… – Abbahagynád? Zavartan néz. – Mit hagyjak abba? – Az ünneplést. – Miért? Elvégre megvan, Lex. Mindig erről álmodtunk. Ezt az életet akartuk a számodra. Nem bírom magamban tartani. – Tényleg? Mindig is ezt az életet akartad nekem? – A körülöttünk lévőkre mutatok, a vidám emberekre, akik boldogan falatozzák a steaket, évfordulókat, születésnapokat vagy a fizetési csekkjüket ünnepük. – Ezt?

Megjelenik a pincérnő a salátámmal, feszélyezetten néz, hiszen nyilvánvalóan vitatkozunk. – Ó, ne zavartassa magát – mondom neki. – Vigye vissza, már nem vagyok éhes. A nő azért leteszi a salátát, majd gyorsan odébbáll. Fogom az MIT-anyagokat, visszarakom a borítékba, azt begyömöszölöm a táskámba, és felveszem a kabátomat. – Mogyoró – mondja apa. – Ne nevezz így – vakkantom. – Nem vagyok a Mogyoród. Soha többé ne nevezz így! Apa arckifejezése megkeményedik. – Mi a baj veled? Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. – A gyereked vagyok, legalábbis technikai értelemben – vágok vissza. – Vagy elfelejtetted? Hátrahőköl, mintha megütöttem volna. – Miért vagy ilyen dühös? Ó, hadd számoljam össze! Azért, mert nem ilyennek akartam az életemet. Nem ezt a helyzetet képzeltem el, amikor közlöm az apámmal, hogy az MIT-re fogok járni. A konyhaasztal körül kellene összegyűlnünk: anya, apa, Ty és én. Körbeadnám a levelet, mindenki mosolyogna, és Ty azzal ugratna, hogy nagyokos vagyok, én pedig úgy tennék, mintha bevernék neki egyet, és nevetnénk, és megünnepelnénk a menekülésemet Nebraskából, de nem olyan érzés volna, mint amikor valami rossz elől menekül az ember. Anyának nem beszélhetek erről, nehogy sírógörcsöt kapjon, apának sem egy vacak étteremláncban, és Ty-nak sem a hideg földben.

De ilyen az életem. És elmondhatok ebből bármit is neki? Mondhatom, hogy elcsesztél mindent; ez mind a te hibád, ahogy olyan könynyedén kimondtam a múlt hónapban Stevennek? Közölhetem vele, amit valóban gondolok? Hívhatom őt szélhámosnak? Hazugnak? Az összes széttört üveg okának a parkban azon az estén, miután otthagyott bennünket? Természetesen nem. Ha mindezt elmondanám, még inkább elveszíteném. Végleg elveszne számomra. Senki mást nem veszíthetek el. Viszont a fotóról sem beszélhetek. Arról, hogy azt az üres helyet a kollázsban Ty neki szánta. Nem megy. Azt nem érdemli meg. – Mennem kell – mondom. Csattan a hangom. – Jó étvágyat a steakhez! Utánam bámul, ahogy kiviharzom. Néhány percig csak ülök a kocsiban, ziháló lélegzetemtől bepárásodik a szélvédő. Próbálom összeszedni magam, hogy vezetni tudjak. – Kérlek, Citrom – könyörgök a volánt simogatva. – Meg tudod csinálni. Elfordítom a kulcsot. Az autó egészségtelen kis köpködéssel indul, de beindul. – Köszönöm – lehelem, amikor egyesbe teszem, és nem vagyok hajlandó apa arcára nézni a tükörben, amikor elindulok. Sadie Mclntyre a verandán vár, a lépcsőn ülve cigizik. Nem is tudom, miért vagyok meglepve.

– Nem a garázsban parkolsz? – kérdezi, amikor végigjövök a járdán, majd ráeszmél, és megválaszolja a saját kérdését. – Ja, igaz. Természetesen nem állsz be. – Akartál valamit? – Anya felfogását akarom követni, és korán ágyba kerülni, hogy ez az „óriási” nap véget érjen. Szúrj vasvillára, totál kész vagyok. – Csak rád akartam nézni – mondja. – Jó ideje nem beszéltünk. Azóta, hogy… – Patrick – mondom ki helyette. Lecammogok mellé a lépcsőre. – Nem láttalak a temetésen. – Dolgoznom kellett – mondja oldalvást pillantva, igen bűntudatosan. – De nehéz az ilyesmi. Arra emlékeztet, amikor… – Engem is. Vagy egy percig ülünk, Sadie füstöl, én igyekszem nem belélegezni. – Tudod, mire emlékszem leginkább az apámról? – kérdezi egy idő múlva. – Az emberek állandóan azt hajtogatták: „Minden rendben lesz.” Ezt mondták nekem is, újra meg újra. Ilyeneket, hogy „ne aggódj, kislány, minden rendbe jön”, mert lennie kell az univerzumban egy mindenre kiterjedő hülye szabálynak, miszerint nem számít, mi történik, nem számít, milyen pocsékság jön, végül minden rendben lesz. – Ja – motyogom. – És tudod, mi járt a fejemben? Szüntelenül arra gondoltam, hogy ez egy kibaszott hazugság. Nem lesz minden

rendben. Sosem lesz rendben. Soha, soha többé, úgyhogy hagyjátok abba a kibaszott hazudozást. – Ezt gondoltad? Mennyi idős voltál? Tizenöt évesen azt gondoltad, hogy hagyjatok abba a kibaszott hazudozást? Sadie kék szeme mosolyra húzódik. – A koromhoz képest fejlett szótáram volt. – Veszem észre. ' Nevet és füstöl. – Sajnálom, hogy nem voltam ott neked – mondom vagy egy perccel később. – Te eljöttél Ty temetésére, én viszont nem mentem el az édesapádéra. Megvonja a vállát. – Én sem voltam ott, mikor a te apád kijelentkezett. Ráadásul akkor értékelni sem tudtam volna a jelenlétedet. – Magamat ismerve alighanem valami olyan ostobaságot mondtam volna, mint: „Meglátod, minden rendben lesz” – motyogom. Mindketten somolygunk. – Hát, nem tudod, amíg meg nem tudod – mondja Sadie, készen áll rá, hogy témát váltson. – És mi van kísértet ügyben? Láttad őt megint? – kérdezi. – Amióta odaadtad a levelet Ashley-nek? Részleteket akarok. Nem tehetek róla, de feszült leszek. – Láttam. – Sokszor? – Igen, sokszor. – Például fél Missouri államon keresztül, a hátsó ülésen. – Mellesleg most van valami más is.

– Valami más? – Sadie próbál úgy viselkedni, mintha ez nem volna nagy ügy, de látom rajta, mennyire érdekli. Ő képes ezt a „Ty mint kísértet”-ügyet szimpla rejtélyként szemlélni, amelyet meg kell oldani. Hiszen ez nem az ő otthona. Nem az ő élete. – Emlékszel a kollázsra, amelyet Ty a saját temetésére készített? Az összes képet egy külön keretbe rakta. Sadie illendően komoran néz. – Persze. – És a kollázsban volt egy üres hely. Bólint. – Hát, azt a helyet az apám fotójának szánta. Megtaláltam a képet, és úgy érzem, mintha Ty azt akarná... azt akarta volna, hogy adjam oda apának. – Hűha! Ez bonyolultnak hangzik. – Nekem mondod? – Hátrahajtom a fejem, és azt kívánom, bárcsak lennének csillagok, hogy felnézzek rájuk, de az égboltot nyomasztó, szürke fellegek borítják. Március van, mégis havat érzek a levegőben. Úgy tűnik, sosem akar véget érni ez a tél. Felsóhajtok. – Nem akarok foglalkozni az apámmal. – Ezt értem. Apád egy idióta – mondja Sadie. – Mit mondtál? – Anyukád olyan jófej. – Sadie a kezébe támasztja az állát, tekintete tűnődő. – Mindig azt kívántam, bárcsak anya a tiédre hasonlítana. Az én anyám feszült, mindenen idegeskedik. A tiéd mindig nyugis volt, és vicces. Mackó alakú palacsintát sütött, csokoládéchipset szemekkel meg eper

szájjal, és remek jelmezeket varrt neked halloweenre, és mindig te kaptad a legjobb születésnapi tortát. Az én anyám… – Sadie megrázza a fejét. – A te anyukád sosem ért rá. Egy csomó kölyökről kellett gondoskodnia – jegyzem meg. – Bárcsak… – Sadie elhallgat. Nem nehéz kitalálnom, mit akart mondani. Bárcsak itt lenne az édesapja. Az ő apja ugyanis olyan apuka volt, akit minden gyerek a magáénak szeretett volna. A negyedik osztályban tanított, de olyan ember volt, aki felgyűrve viselte az ingujját, aki Bruce Springsteen és Coldplay-számokat játszott gitáron, aki nem nézett ki bután napszemüvegben. Erős, zengő hangjára mindenki vigyázzba vágta magát, és odafigyelt, de mindig jó hangulatban volt. Sadie lepöcköli a cigarettahamut. – Szóval, szerinted Ty azt akarja, hogy békülj ki apáddal? Eszembe jut, hogyan találtam meg az üres képkeretet az előszoba padlóján. Aztán a fény a játékkuckóban. A kölni. Mindezeket ki tudnám magyarázni, de mintha összeadódnának valamivé. Úgy tűnik, nyilvánvalóan Ty az eredmény. – Nem tudom – felelem. – Bárcsak lenne valami módja, hogy így vagy úgy, de végérvényesen kiderítsem… bolond vagyok-e, vagy kísértettel van dolgom. Nem izgat, csak tudni akarom. – Megértelek – mondja Sadie. – Egyszer felkerestem egy médiumot. Meséltem már? Felé fordulok a lépcsőn, és rámeredek.

– Nem, nem meséltél róla. Mikor történt? – Madam Penny. – Sadie nagyot szív a cigarettából, és félrehúzza a száját, hogy ne rám fújja a füstöt. – Kábé két évvel ezelőtt. Kiveszem a cigarettát a kezéből, és belenyomom a hóba. – Hé, mi az ördögöt csinálsz? – Teszek a tüdődnek egy szívességet. Tehát Madam Penny – forszírozom, mielőtt ideje volna begurulnia rám. – Milyen volt? Részleteket akarok. Felhorkan. – Fél órára egy százasomba került. Egészen biztos voltam benne, hogy beszélni tudok a halott apámmal. Magammal vittem azt az aranyórát, amelyet apa mindig viselt, mert Madam Penny weboldalán az állt, hogy jobban dolgozik, ha az ember visz neki egy olyan tárgyat, amelyet ahhoz a személyhez lehet társítani, akivel beszélni akarsz. Emlékszem arra a karórára. Amikor Sadie édesapja felgyűrte az ingujját, hogy megtanítsa nekünk az írásban elvégezhető osztást, mindig láttuk megcsillanni a csuklóján. Néha óra közben kiválasztott egy tanulót, hogy fogja az órát, és figyelje az időt, mialatt ő felolvas az osztálynak, mert bizony képes volt elveszni egy-egy történetben. – És... ? – nógatom Sadie-t. – Amint odaértem, rögtön azt mondta, hogy érez valakit, aki odaátról el akar érni engem, egy idősebb férfialakot. Egy bölcs embert. – Tényleg? Apukádat? – Dehogy. – Sadie a farmerja térdén lévő lyukat piszkálja.

– Gregoryt. Madam Penny azt mondta, ez a neve. Egy szerzetes volt, aki a tizenkettedik században halt meg. Teljesen értetlenül nézek rá. – Mi van? Sadie nevet az ábrázatomon. – Madam Penny szerint ez a szerzetes a lelki vezetőm. Azért volt ott, hogy eligazítson a lelki ösvényemen. Valamennyiünknek van egy láthatatlan segítője ebben az életben, valaki, aki vezet bennünket, és segít az utunkon, legalábbis ő ezt mondta. – Ha ez a helyzet, akkor az én lelki vezetőmet kirúgták az állásából – jegyzem meg. – Szóval... sikerült beszélned az apáddal? – kérdezem aztán, de már tudom, milyen választ kapok. Sadie néhány másodpercig az utcát fürkészi, mielőtt válaszol. – Nem. Madam Penny legalább húsz percig erről a Gregory nevű emberről hablatyolt, aztán próbáltam rávenni, hogy nézze meg az órát, mire a nagyapámról kezdett beszélni, aki akkor halt meg, amikor még csak kétéves voltam, tehát gyakorlatilag nem ismertem, majd egy óriási szerelemről locsogott, egy bomberdzsekis pasiról, akit előző életemben szerettem, és aki a második világháborúban harcolt, és úgy szeretett engem, hogy lehozta nekem a holdat meg a csillagokat is. Igen, emlékszem, ezt mondta. Ez a srác akart nekem egy szerelmes és megbocsátó üzenetet küldeni. Igen, ezt hajtogatta Madam Penny Szerelem és megbocsátás. Megbocsátás és szeeeereeelem. Aztán lejárt az időm.

Hallgatunk. Végül Sadie így szól: – Szóval egy rahedli pénzt dobtam ki az ablakon. Igyekszem jó oldaláról szemlélni a dolgot. – Hé, de remek szórakozás volt. – Ja. Halálra röhögtem magam. – Sajnálom. Ez ciki. Sadie megrázza a fejét. – Naiv voltam. Istenem, száz dollár! Megőrülök, ha eszembe jut, mennyi mindent vehettem volna akkor egy százasból. – Tapasztalatot szereztél – mondom. – Előítélet nélkül mentél oda. – Tényleg azt hittem, hogy az apám beszélni fog hozzám – feleli. – Azt hittem, mindenre választ kapok. Szipog, és ekkor veszem észre, hogy sír. Ennek már két éve, és Sadie még mindig olyan végtelenül csalódott, amiért nem sikerült beszélnie az édesapjával, hogy sírva fakadt a gondolatra. Irigylem ezért. A hátizsákomba nyúlok, a csomag papír zsebkendőt keresem, amelyet magammal hordok, hátha egy napon elkezdenek működni a könnycsatornáim, és akkor patakokban folyik majd a könnyem. Sadie kezébe adom. – De még mindig nézed a Long Island-i médium műsorát – mutatok rá, miközben elveszi a zsebkendőt, és megtörli a szemét. – Még mindig hiszel ebben, igaz? – Hát, inkább szeretem azt hinni, hogy Madam Penny selejtes volt.

– Erősen selejtes – értek egyet vele. – Annyira feldühített, hogy később záptojással dobáltam meg a házát – vallja be Sadie. Leesik az állam. Aztán mindketten kuncogni kezdünk, majd kibukik belőlünk a röhögés. – Te tényleg bűnöző vagy – jegyzem meg, amikor abbahagyjuk a nevetést. – És hogy nézett ki ez a Madam Penny? Feketét viselt, titokzatos volt, és cigányos? Sadie tűnődik egy percig. – Olyan volt, mint a nagymamám és Betty White összegyúrva. Kötött kabátot viselt, karácsonyfák voltak az elejére varrva. – Sadie kifújja az orrát. Felsóhajt. – A francba! Azért jöttem, hogy felvidítsalak, nem pedig fordítva. – Megnevettettél – mondom, és ez igaz. Megbök a vállával. – Jó barát vagy, Lex. Nem, nem vagyok az, gondolom. – Te is jó barát vagy – felelem. – Örülök, hogy láttál futni azon az estén, és időt szakítottál rám, hogy kiderítsd, miért futottam. – Hé, én komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy megint együtt kellene futnunk. Amint felmelegszik az idő, te meg én kocogunk. – Ne várj ettől túl sokat – mondom. Sadie mosolyog, a könnyek nyoma ezüstösen fénylik az arcán.

28.

FURA, HOGY NÉHA NEM látjuk előre a nyilvánvaló dolgok közeledtét. Azt hiszed, tudod, mit tartogat számodra az élet. Úgy gondolod, felkészültél. Azt képzeled, megbirkózol vele. Ám aztán, bumm, akár egy villámcsapás, rád ront valami a semmiből, és őrizetlenül ér. Mint szerdán, amikor Ashley Davenport az első óra előtt lesből lecsap rám. Az öltözőszekrényem ajtaja mögött áll, amikor becsukom. Egymérföldnyit ugrom. – Szia! – köszön. Megint befestette a haját, ezúttal fényes gesztenyebarnára. Jól áll neki, kiemeli hatalmas, kék szemét. Tekintete úgy fókuszál rám, akár a lézersugár. Aggódva, határozottan. – Reméltem, hogy elkaplak – mondja. – Hm. Jól vagy? – Láttalak Patrick virrasztásán – folytatja, hangja rekedtes, mintha megfázott volna.

Minden további magyarázat nélkül leveszi a hátizsákját, a földre teszi, és kihúz belőle egy ismerős, gyűrött borítékot. Ashley-nek ez áll rajta. – Azt hiszem, ezt el kell olvasnod – mondja. – Ó! – Mindössze ennyit tudok kinyögni. Le vagyok dermedve. Valójában nem értem, mi történik. Azt hittem, ez a boríték örökre eltűnt, sosem fogom megtudni, mi volt benne, és tessék, Ashley felajánlja nekem, mintha mindaz, amit Ty el akart mondani neki, valahogy rám is vonatkozna. Nagyot nyelek. Az SMS. Az SMS. – Szeretnél máshová menni? Mondjuk, a könyvtárba? – kérdezi Ashley. – Nincs órád? Megszólal a csengő. Ashley vállat von, és halványan elmosolyodik. – Elkéshetek. A könyvtárba megyünk. Senki nem zavar meg bennünket, miközben az elhagyatott sarokhoz baktatunk, a könyvrakások mögé, ahol Ashley felém nyújtja a levelet. Remeg a kezem, amikor elveszem tőle. – Szeretném visszakapni, úgyhogy ott leszek. – A könyvtár közepén álló tanulóasztalok felé biccent. – Annyi időd van, amennyit csak akarsz. Aztán már csak én vagyok, meg a levél. Kicsúsztatom a borítékból. A papír zizeg, amikor széthajtom. A keltezés december 10. Ty halála előtt tíz nappal.

Reszkető lélegzettel csúszom le a földre, a saroknak támaszkodom, a mellemhez húzom a térdem, és olvasok. Kedves Ashley! Azért akartam megírni ezt a levelet, hogy elmagyarázzam, miért szakítottam veled. Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem azért, ahogy csináltam. Nem tudtam, mit mondjak neked, vagy hogyan magyarázzam el az igazat az érzelmeimről, ezért fordultam az elcsépelt „ez nem működik számomra” szöveghez, ami úgy hangzott, mintha te lennél a gond. Nem te vagy. Sosem ismertem olyan bámulatos lányt, mint te. Gyönyörű vagy, mégis az eszed kellene az első helyre tennem, mert őrülten okos vagy, és először ezt vettem észre veled kapcsolatban, mármint azt, hogy egy ilyen dögös csajnak a helyén van az esze. Olyan lány vagy, aki tud dolgokat, akinek rengeteg ötlete van, és bonyolult gondolatai az életről. És gyönyörű is vagy. Ezt tudod. Mindig meg is mondják neked. Néha, amikor rád néztem, belesajdult a szívem, hogy milyen csodaszép vagy. És vicces. Emlékszel, amikor úgy megnevettettél, hogy a csokis tej felment az orromba? De nem csináltál nagy ügyet belőle, azért nem, mert kedves vagy, rendes mindenkivel. Te mindig odafigyelsz mások érzelmeire. Azt hiszem, ezt csodálom a legjobban benned, hogy ilyen édes vagy, ebben a szeméttel teli világban. Ne haragudj! Tehát ennek az egésznek tényleg nem te vagy az oka. Kérlek, higgy nekem, amikor ezt mondom. Te tökéletes vagy. Ez az én gondom.

A múltkor este, amikor kiborultam rád – mellesleg ezért is bocsánatot kérek – az apámról kérdeztél, mire kijelentettem, hogy gyűlölöm az apámat, te pedig döbbenten néztél rám, mintha nem tudtad volna, hogy olyan ember vagyok, aki képes gyűlölni. Aki képes gyűlölni az édesapját. De olyan vagyok. Hát ekkor döbbentem rá, mennyire elfuserált vagyok. És akkor annyira tisztán láttam önmagamat, és olyan volt, mintha a jövőt is láthatnám. Te annyira tökéletes, gyönyörű és kedves vagy, hogy amikor veled vagyok, én is olyan szeretnék lenni, a legjobb ember akarok lenni, de az igazság az, hogy nem tudok. Elszúrtam. Vannak fázisok, amikor azt hiszem, minden jó lesz, kék az ég, és érezhetem a napsütést, a levegő átjárja a tüdőmet, és úgy gondolom, az élet jó. De mélyen magamban azt is tudom, hogy eljő a sötétség. És örökké eljön. Amikor pedig a sötétségben vagyok, el fogok tolni mindent. Ha velem vagy, téged is tönkreteszlek. Te jobbat érdemelsz ennél. Jó barátaid vannak, és fantasztikus szüleid, meg az a ragyogó élet, ami rád vár. Olyan sráccal kell járnod, aki részese lesz ennek. Nem velem. A nővérem jár egy sráccal, nagyon bele van zúgva, és teljesen kiborult attól, hogy odavan érte, mert ez az ábra, de amikor együtt látom őket, azt hiszem, nekik bejött. Tudod, a legtöbb gimispárnak nem fog összejönni, és ennek talán így is kell lennie. Viszont az ő esetükben teljesen nyilvánvaló, hogy illenek egymáshoz. Valahogy jobbá teszik egymást. Összeillenek.

Te meg én, Ash, mi nem illünk össze. Te olyan vagy, akár a nap, én pedig, mint egy nagy, fekete felhő. Mindig besötétíteném az égboltodat. Megpróbáltam, de képtelen vagyok helyrehozni magam, nem tudok változtatni ezen. A helyes dolgot tettem, elengedtelek. Beletelik egy kis időbe, de meg fogod érteni. Bárcsak lett volna merszem hangosan elmondani ezt neked, vagy akár átadni a levelet, de valószínűleg nem adom oda. Mégis örülök, hogy megírtam. Az a tény, hogy papírra vetettem ezeket a szavakat, segített megérteni néhány dolgot. Miattam ne ejts több könnyet, Ash. Nem érdemlem meg. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy egy kis ideig azt éreztetted velem, hogy igazán élek. Hogy különleges vagyok. Köszönet ezért. Köszönöm, amiért engem választottál, hogy az legyek, aki egy darabig sütkérezhet a napfényedben. Egész életemre magammal viszem, hogy elegendő jót láttál bennem, és fogni akartad a kezem, megcsókolni engem, és úgy mosolyogni rám, mintha én lennék az egyetlen srác a világon. Légy boldog! Szeretettel: Ty Úgy érzem, mintha satuba fognák a mellemet, egyre szorosabban és szorosabban. Végighúzom az ujjaimat a szavakon, Ty maszatos írásán, és a foltokon, amelyeket biztosan Ashley könnyei ejtettek rajta, miközben olvasta. Újra elolva-

som a levelet. És megint. Próbálok megjegyezni minden szót. Sokáig ülök ott. Megszólal a második órát jelző csengő. Felbolydul a könyvtár, mintha egészen mostanáig megállt volna az idő, s most újra haladna tovább. Ashley-t a hátsó asztalnál találom. Amikor felnéz rám, olyan az arca, mintha mindjárt sírva fakadna, de tartja magát. Visszaadom neki a levelet. – Köszönöm, hogy elolvashattam. – Ty tévedett. – Ashley-nek megtörik a hangja. – Nem vagyok tökéletes. Nekem is vannak sötét napjaim. – Letöröl egy könnycseppet sápadt arcáról. – Ha engedte volna, segíthettem volna rajta. Mondjuk, ha ő maga adta volna ide ezt a levelet. – Sajnálom – mondom. Könnytől csillogó szemmel néz rám. – Nem. Köszönöm, hogy ideadtad. Nem tudok megszólalni. Bólintok. Ashley is biccent. Aztán mindketten továbbmegyünk.

Március 20.

Az utolsó fényképen, amely valaha Ty-ról és apáról készült, abból az időből, amikor még egy család voltunk, sakkoznak. Június 24. Anyám ezt a dátumot firkantotta a kép hátára. Azon a nyáron én tizennégy voltam, Ty pedig tizenkét esztendős. Egy évvel azelőtt, mielőtt apa elcserélt bennünket Meganért. Emlékszem arra a napra. Tornádó volt – F4-es a Fujita-skálán, és ha beszéled a tornádó szlenget, Nebraskában szinte mindenki érti, tudni fogod, hogy ez nem a legerősebb tornádó (az F5-ös az), mindazonáltal elég erős ahhoz, hogy a földdel tegyen egyenlővé egy olyan városkát, mint Raymond. Amikor megszólaltak a szirénák a forgószél tőlünk húsz mérfölddel északra jelentkezett. Az égbolt zöldre változott. Anya leterelt bennünket az alagsorba, hogy ott várjuk ki a vihar végét. Egy ideig néztük a híreket a televízióban, szüntelenül azt a területet mutatták, ahol a tornádó fölöttünk lebeg, egy örvénylő ciklon-illusztráció mozgott lassan felénk. Apa akkor javasolt egy parti sakkot.

Néhány évvel korábban esett túl a sakkmegszállottságán, és azóta nem is játszott. Ám az alagsori dühöngőben megvolt az a csodaszép mahagónitábla és a márvány sakkfigurák, amelyeket még akkoriban vásárolt, és mi mást csinálhattunk volna várakozás közben? Én játszottam elsőnek. Vesztettem. Látványosan, ha jól emlékszem. Hiába van affinitásom a matematikához, a sakkozásban nem vagyok valami jó. Rövidlátóként nem tudom előre megjósolni a másik játékos döntéseit és lépéséit. Pusztán az előttem álló figurákat látom, és reagálok. Nem lepődtem meg, amikor veszítettem. Sosem nyertem apa ellen. Nem az a típus, aki pusztán azért hagyja nyerni a gyerekeket, hogy jól érezzék magukat. Ami a sakkot illeti, legalább száz partit vesztettem el vele szemben, és minden alkalommal, amikor levette a királyomat, így szólt: „Szép játék volt, Lexie. Egyre jobb vagy. Egy szép napon legyőzöl. ” De soha nem sikerült. Szóval, június 24-én, amikor tizennégy éves voltam, és lent ragadtunk az alagsorban a családommal meg egy sakktáblával, játszottam és veszítettem. Nyelvet nyújtottam apára, ő pedig kuncogva ezt mondta: – Tyler, te következel. Ty úgy ült le a tábla elé, akár egy izgatott kölyökkutya. Te jó ég, gondoltam. Ez gyors lesz. Ám Ty szinte azonnal olyat lépett, ami meglepte apát. – Hát ezt hol tanultad? – kérdezte, a táblára pislogva. Ty megvonta a vállát. – Rossz lépés?

– Dehogy! – méltatlankodott apa. – Nem, kitűnő lépés volt. Sőt, neve is van, csak most nem jut az eszembe. Kisvártatva Ty újabb kitűnőt lépett, aztán még egyet, és megint egyet. Nem sokkal később nyilvánvalóvá vált, hogy megnyeri a partit. Aztán amikor elfeketedett az ég, egy kis időre fel kellett függesztenünk a játszmát. Kialudtak a lámpák. Valamennyien a fürdőszobába mentünk, gyertyákkal, ahol a csövek némi plusz védelmet nyújthatnak, ha a szél leviszi a házunk tetejét. Ty meg én bemásztunk az üres fürdőkádba, a vésztartalék rádióval. Apa a pulton ült, és átkarolta anyát. – A Caro-Kann védelem – mondta egy perccel később. – Ez az. Igen, talán a halál küszöbén álltunk, és apa még mindig Ty sakklépésein álmélkodott. Az öcsémre néztem. Titokzatosan elmosolyodott. Nem kellett sokáig a fürdőszobában maradnunk. A tornádó elsuhant Raymond mellett, majd kelet felé folytatta útját, ahol egy sor farmot letarolt, mielőtt szertefoszlott, mi pedig kijöttünk a fürdőszobából. Ty és apa tüstént visszatértek a sakktáblához. Anya meg én mellettük ültünk, gyertyákat tartottunk, amelyek megvilágították a táblát, és elbűvölt közönségként néztük, ahogy Ty úgy mozog a táblán, akár egy profi. Apa mindvégig nagyon zavartnak tűnt. Úgy értem, Ty mindössze tizenkét éves volt. Amikor apa épp a sakkozhatnék időszakában volt, az öcsém alig töltötte be a tízet. Még a szabályokat sem érthette meg. – Hogy csinálod ezt? – kérdezte végül apa, amikor Ty levette a királynőjét.

– Játszottam egy kicsit a számítógéppel – vallotta be az öcsém, és hátradőlt. – Sakk-matt. Anya meg én visítozva ujjongtunk. – Nahát, hogy buknak el a nagyok – jegyezte meg anya, és azt hiszem, egy kicsit túlzottan elégedett volt, amiért Ty győzött, elvégre ő maga is legalább száz partit veszített el apával szemben. – Ezt le kell fényképeznem – mondta. Hát így készült a fotó. A képen Ty épp megnyerte a partit, és gyakorlatilag sugárzik a boldogságtól. Apa legyőzötten néz, de ő is mosolyog. Büszke volt. – Jól csináltad, fiam – mondta. Átölelte és megszorította Ty vállát. – Egy újabb parti? Ty megrázta a fejét. – Jobban teszem, ha kiszállok, amíg én vezetek. Visszatért az áram. Mindnyájan pislogtunk a hirtelen támadt fényességben. Ty apára nevetett. – Van ez az új játékom a Wiin. Tenisz. Abban le akarsz győzni? A vesztes fizet a McDonald'sban? – Persze – felelte apa. – Arra mérget vehetsz. Tejfelesszájú. Jó nap volt. Egy szép emlék. Nem akarok olyan ember lenni, aki gyűlöli az apját.

29.

AZNAP REGGEL MEGNÉZEM, amint felkel a nap, majd beülök az autómba, és elhajtok. Úgy ismerem az utat Megan házához, mintha százszor levezettem volna – végig a 27. utcán, a város déli részébe, ahol a házak régiek, de drágák és jól karbantartottak. Kovácsolt kapu, kerítés és hasonlók… Az övé egy kicsi, drapp és zöld színű ház, az állatkert közelében. A bejárati ajtaja piros. A tető szélén még ott lógnak a karácsonyi lámpafüzérek, az ablakból fekete-fehér foltos macska bámul rám. Apa egyébként kutyás. A hónom alá veszem Ty kollázsát, és óvatosan elindulok a göröngyös járdán. Felkaptatok a lépcsőn a verandához, mély lélegzetet veszek, és megnyomom a csengőt. Ráeszmélek, hogy ma melegebb van. Víz csöpög a tetőről. Olvad a hó. Megan nyit ajtót. Szőke, a tarkóján rövidre vágott hajjal, és tengerészkék kiskosztümöt visel. Amikor felismer, az ar-

ca maga a megtestesült döbbenet, burgundi vörösre rúzsozott ajka tökéletes O betűt formál. Mögötte meglátom apát, öltönyben van, arcán hasonló kifejezés ül. –Szia! – mondom, és Megan mellett bemegyek a házba. – Van egy perced? Beszélnünk kell.

Március 22.

A hazugság, amit apának mondtam: A képkeret az ajtó mögött volt. Van egy üres hely a keretben, hiányzik egy kép. Teljesen véletlenül fedeztem fel ezt az apáról és Ty-ról készült fotót (nem egy keretben) a földön, az ajtó mögött. Következésképp: valahogy kiesett a keretből. Következésképp: Ty be akarta tenni azt a képet apáról a kollázsba. Következésképp: Ty nem direkt hagyta ki apa képét, pusztán azért, hogy fájdalmat okozzon. Következésképp: lehetséges, hogy Ty megbocsát apának. Fogalmam sincs, hogy csakugyan hitt-e nekem, de ez olyan fikció, amivel azt hiszem, mindketten együtt tudunk élni.

30.

– EZ AZ, AMIT A SZAKMÁBAN áttörésnek nevezünk – mondja Dave. – Szép munka. – Nem volt nagy ügy. – A szőnyeg szélét rugdosom. – Mindössze tíz percet töltöttem ott. – Igenis, nagy ügy, Lex – mosolyog Dave. – Mennyi ideje ment el az édesapád? – Három éve. – És mindez idő alatt egyszer sem jártál a házában? – Megan háza – javítom ki a pszichiátert. – Nem, eddig sosem voltam ott. – Miért? – Azért… – Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el az okaimat úgy, hogy ésszerűnek tűnjenek. Talán nem is azok. – Miért épp tegnap? – kérdezi Dave. – Miért most mentél oda? Megvonom a vállam. – Végre volt valami, amit közölni akartam apával.

– Éspedig? – Tudatni akartam vele, hogy az a kép Ty montázsához tartozott. Ez minden. – Hogy reagált, amikor megmondtad neki? Sírt. Sosem láttam apát sírni, még Ty temetésén sem, úgyhogy sokkolt a látvány. Nem rendezett nagyjelenetet, néhány percre a szeme elé rakta a kezet, miközben zihált, és remegett a válla, de végül leejtette a kezét. – Nagyon sajnálom, Lexie – szólalt meg aztán. – Tudom, hogy amit tettem, fájdalmat okozott neked és az öcsédnek, és bocsánatot kérek. Bele akartam kapaszkodni a dühömbe, amikor ezt mondta. Azt válaszolhattam volna, hogy a bocsánatkérése kevés. A sajnálkozása nem hozhatja vissza Ty-t. És ez igaz. De a haragom csúszós volt, akár a hal, amit próbáltam megtartani, és kirántotta magát a szorításomból. Apára néztem, ő meg rám a mogyorószín szemével, amilyen Ty-é meg az enyém, majd ezt mondta: – Maradtam volna, ha ez megállította volna Tylert, hogy elkövesse… visszajöttem volna. Megráztam a fejem. Túlságosan zavarba ejtő, túl nehéz azon filózni, hogy mi lett volna, ha. Magamnak is megvan a saját „mi lenne, ha” listám, miért kellene foglalkoznom apáméval. Újra azt suttogta, hogy sajnálja, és sírdogált még egy kicsit, úgyhogy Megan konyhaasztalán megfogtam a kezét. Apa szabad kezét az enyémre tette, és megszorította. Né-

hány percig így ültünk, mígnem elhúztam a kezem, és közöltem vele, hogy indulnom kell a suliba. – Köszönöm, hogy idejöttél – mondta, amikor végigjött velem a kocsifelhajtón –, és beszéltél nekem a képről. Ez sokat jelent. Nem számított, hogy szinte mindaz, amit a fényképről és a kollázsról mondtam, a saját kitalációm volt. – Szívesen. – Beszálltam a kocsiba. Apa bekopogott az ablakomon, és lehajolt. – Talán… a jövő héten talán idejöhetnél vacsorára. Beszélhetnénk az MIT-ről. – Talán – feleltem, hiszen az MIT még nagyon távolinak tűnt, és nem tudtam, még mindig nem tudtam, készen állok-e rendszeresen megjelenni Megan házában. – Mennem kell. – Sebességbe raktam Citromot. – Vigyázz magadra, apa. – Vigyázz magadra, Lexie. Amikor elhajtottam, láttam a visszapillantó tükörben amint ott áll a járdán, öltönyben és nyakkendőben, kezét tétován integetésre emelve. – Még velem vagy, Alexis? – figyelmeztet Dave, mert csak ülök ott, és nem válaszolok. – Jól vagy? Kérsz vizet? Köhögök. – Persze. Kinyitja az íróasztala alatt álló mini hűtőszekrényt, és ad egy Dasanit. Iszom.

– Bocsánatot kért – mondom, amikor ismét beszédképes vagyok. – A válásért. Azért, hogy fájdalmat okozott Ty-nak és nekem. Dave bólint. – Ezt nem írja le? – kérdezem. – Fontosnak tűnik. Áttörés, ahogyan maga mondaná. Dave nem írja le. – Elfogadod a bocsánatkérését? – tudakolja inkább. – Mondjuk. Esetleg. Talán nem. – Úgy érzed, elkezdtél megbocsátani neki? – Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy ilyen könnyen kellene megúsznia. De jó volt hallani a bocsánatkérését. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kimondja. Dave a szakállat cirógatja, olyankor szokta, amikor valami szörnyen mélyenszántót készül mondani. – A megbocsátás ravasz dolog, Alexis, mert a végén inkább szól rólad, mint arról az emberről, akinek megbocsátasz. – Egy régi mondás szerint a haragtartás olyan, mintha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon bele. Erre gondol? – Pontosan. – Dave hátradől, a dohányzóasztalra teszi a lábát. – Büszke vagyok rád, amiért elmentél abba a házba, szembenéztél az édesapáddal, és megtetted neki azt a kis figyelmességet a fényképpel. Ez bátorságra vall. Egy lépés a helyes irányba. – Mégis hová vezet az az irány? – kérdem. – Merre tartok?

– Az elfogadás felé. Ez a gyógyulás ösvénye. A fejlődésé, az elégedettségé. Tanakodom ezen. „Sosem leszek többé boldog”, jelentette ki anya. Úgy mondta, mintha most az lenne a feladata – az anyai kötelessége –, hogy Ty elvesztése miatt romba dőltnek tulajdonítsa az életét. Noha nem úgy látom a dolgokat, mint ő, mégis nehéz elképzelnem, hogy újra igazán boldog legyek. Én nem tudom, mi a feladatom. – Hogy érezted magad, amikor édesapáddal beszélgettél? – kérdezi Dave. – Hát… egy kicsivel jobban – felelem. Ezt úgy érzi, le kell írnia a sárga jegyzettömbre. Aláhúzza a szavakat. – A kicsit jobb, az jó – mondja. Egyetértek vele. A kicsit jobb, az jó. Viszont gőzöm sincs, mit kellene most tennem. – Lex? – szólal meg Dave. – Jól vagy? – Néha azt hiszem, hogy Ty-t látom. – Nem tudom, honnan jön ez a váratlan gyónás, de hirtelen kibököm. Gyorsan a pszichiáterre pillantok. – Néha úgy érzem, ott van. A házunkban. És, mintha akarna tőlem valamit. Felkészülök rá, hogy diliházba fognak küldeni. Dave bólint. – Ez voltaképpen rendkívül gyakori. Rámeredek. – Gyakori?

– Mindennapos, hogy az emberek továbbra is látják a szeretteiket, akiket elveszítettek. Amikor élt, az öcséd elfoglalt egy bizonyos teret az életedben, fizikait és érzelmit egyaránt. Most, miután elment, az agy természetesen megpróbálja kitölteni ezt az űrt. – Akkor ez nem azt jelenti, hogy megbolondulok? – próbálkozom. Dave elneveti magát. – Nem, Lex. Biztosan nem vagy őrült. Ezek szerint Ty sem kísértet. Ki tudja, miért, ez a felismerés kiváltja mellkasomban a fájdalmat. Végül mégiscsak kiderül, hogy létezik logikus magyarázat. Akkor meg miért nem akarom elhinni?

31.

SADIE FUTÓSZERELÉSE SÖTÉTRÓZSASZÍN. Képtelenség nem észrevenni őt, amint egyik lábáról a másikra ugrálva bemelegít a kocsibehajtónk végén. Azt állítja, a rózsaszíntől úgy érzi magát, akár egy atombomba – az ő szavaival élve, mint egy nukleáris robbanás, és a nukleáris szót úgy mondja, ahogyan anno George W. Bush, pusztán heccből, pedig tudta, hogy rosszul ejti ki. Még mindig nem értem, miként lehetünk Sadie meg én barátok. – Gyere! – kiált rám. – Mozgás! Futunk. Úgy tűnik, végre elérkezett a tavasz, így hát futunk. A mai a második kísérletünk ezen a héten az öt kilométeres futástervben. Jóganadrágot viselek Matléta feliratú pólóval, és egyáltalán nem érzek semmiféle nukleáris robbanást. Pontosan úgy utálok futni, mint mindig. Förtelmesebbet nem is művelhetnék magammal. Ennél még a vízzel való kínvallatás is kíméletesebb lehet.

De azért valami jó is van benne. Szeretem a kora reggeli kocogás csöndjét a környékünkön, csupán a léptéink dobbanása és a lihegésünk hallatszik a tavaszi levegőben. Nincs más hang. Szeretem a napfelkeltét megelőző csendet. Az égbolt színeit. Ahogyan néhány másodpercig minden üdének, frissnek, makulátlannak látszik. Sadie-nek csipog az órája. – Oké, gyaloglás – mondja. Élénk járásra lassulunk. Még az ügetés elején tartunk – csak később fogom úgy érezni, hogy belehalok –, így aztán képes vagyok válaszolni Sadie-nek, amikor azt kérdezi, láttam-e a kísértetet. – Azóta nem láttam, amióta azt az óriásit füllentettem apámnak a kollázsról. És te? – Valamiért képtelen vagyok beszélni neki arról, amit Dave mondott, mármint hogy Ty látása gyakori dolog, mert az agyam tölti ki az üres teret, amelyet az öcsém foglalt el. – Mi van velem? – Fürkészve méreget. – Hogy van Gregory, a lelki vezető? Vigyorgok, Sadie visszavigyorog rám. – Ja, igen, Gregory mesésen érzi magát. Az egész életemet megtervezte. Ismét csipog az órája. – Futás! – adja ki a parancsot, és nekilódulunk. – Egyébként – mondja a következő gyaloglási szünetben – azon tűnődöm, hogy főiskolára megyek. Nem a Massachusetts Institute of Technologyra vagy ilyesmi – közli iga-

zán jó drámai érzékkel –, de kinéztem néhány kétéves főiskolai képzést, és ha bejön, továbbmehetek az UNL-re. – Remek. – Sugárzón mosolygok, már amennyire ügetés közben képes vagyok rá. – Megmondtam neked… Okos vagy… Ezzel muszáj kezdened valamit. – Pszichológiára vagy tanácsadásra gondolok. Nagy dohányt szakítasz le azért, hogy az emberek elmesélik neked az összes gondjukat. Az egyik szomszédunk, az idős Mrs. Wilson előtt haladunk el, épp a virágait locsolja. Gyanakodva pillant felénk. Sadie int neki. Az öreg hölgy mogorva képet vág, és visszabattyog a házba. – És mi van az MIT-vel? – kérdezi Sadie. – Mi a helyzet? – Nem sok. Állítólag a héten felhív egy hallgató, a jövő hónapban pedig meglátogatom a campust. – Nem látszol túl izgatottnak. – Pedig az vagyok. – Te be vagy rezelve – ugrat Sadie. – Dehogy. Csak tartok ettől az óriási változástól. Rengeteget gondolok az MIT-re. Már csak fél év. Mindenkinél jobban tudom, hogy mennyi minden változhat meg hat hónap alatt. Sadie-nek csipog az órája. – Futás! – rikkantja. Futunk, és egy időre felhagyok a gondolkodással – a túlélésre összpontosítok. Gyaloglás. Futás. Gyaloglás.

Futás. Kifogytam a szuszból. Nyilall az oldalam. Az egyszer biztos, hogy utálom Sadie-t. Az edzés minden egyes lépésével a futásszakasz hosszabbnak, a gyaloglás pedig rövidebbnek tűnik. A hatodik menet után úgy érzem, meghalok. – Gyaloglás – mondja végre Sadie. – Az utolsó szakasz. Hál’ istennek. Már ha hinnék Istenben. – Anyukád hogy van? – kérdezi a levezetés közben lihegve Sadie. – Tegnap láttam a boltban, és valamivel… – Jobban néz ki – mondom helyette. – Igen. Jobban fest. – Alakul a helyzet. Felhagyott a borral meg a tablettákkal, megint eljár a templomba, és úgy tűnik, energiát merít belőle. Nos, igen, jobban van. Anya meg én nem hoztuk szóba a kocsiban folytatott beszélgetésünket Gracelandből hazafelé, de úgy érzem, meghallotta, amiket mondtam. Ez már valami. – Bármennyire is elcsépelt az „idő begyógyítja a sebeket” szöveg, mégis igaz. Gyanítom, a klisék nem véletlenül klisék – mondja Sadie, amikor felvonszoljuk magunkat az előkertjükbe. – Akarod, hogy később elvigyelek a suliba? Az órámra pillantok. – Mondjuk negyed óra múlva? Persze. Megrázó lesz nem busszal utazni. – Oké. Akkor zuhanyozz, csinálj valamit a hajaddal vagy bármit, amire szükséged van, és tizenöt perc múlva hátul találkozunk.

Tizennégy perccel később ismét Mclntyre-ék házánál vagyok. Sadie kijön, a haja még nedves, a szeme azonban tökéletesen kifestve, s már nyitja is a régi Grand Cherokee dzsip ajtaját, amelyről pereg a piros festék. Az eszem még mindig az MIT körül jár. – Jól vagy? – kérdezi Sadie. – Remekül. Csak féltékeny vagyok, mert a te autód működik. – A műszerfalra pillantok. – Mellesleg alig van benzined. Vállat von. – A benzin sokba kerül. – Villog a benzinlámpa. Egyáltalán van benne annyi, hogy eljussunk a suliig? Sadie az égre mereszti a szemét, bosszantja, hogy ennyire gyakorlatias vagyok, és leveszi a gyújtást. Aztán kikapcsolja a biztonsági övét. – Itt várj. Nyitva hagyja a kocsiajtót, mire tüstént megszólal a „benne hagytad a kulcsot” riasztó. Bemegy a garázsba, majd néhány perccel később egy nagy, piros benzinkannával tér vissza. – Seth mindig tart itthon tartalék üzemanyagot a motorja miatt – Az ülés alá nyúl, és felpattintja a tanksapkát. Mintegy végszóra Seth és az említett motorbicikli fordul be a kocsifelhajtóra. Pöfögve megáll a dzsip mellett, és leveszi a bukósisakját. Tüskés haja lenyomva, s beletúr, miközben nézi, hogyan küszködik Sadie, hogy benzint töltsön a tankba.

– Hm. Megkérdezhetem, mi a frászt művelsz. – kérdi. – Maid suli után feltöltöm neked. – Abban biztos lehetsz. – Úgy tűnik, mintha Seth ennél többet akarna mondani, de észreveszi, hogy ott ülök. Elmosolyodik. Letekerem az ablakot, miközben átjön az én oldalamra. – Szia, Lex – üdvözöl. – Még mindig ezzel a lúzerrel lógsz? Még sosem láttam őt ennyire ébren. – Igen. – Igyekszem, de nem tudok kiötleni egy okos beszólást. – Most jössz a munkából? – Igen. Ideje elkezdeni a bulit. – Ismét mosolyog. Sadie rosszallóan néz, és mond valamit, amit nem hallok rendesen, de kétségtelenül sértés, ami kétszeresen is gorombaság tőle, hiszen ő lopja el a bátyja benzinjét. Seth az ablaknak dől. – És – mondja lazán – láttál az utóbb időben kísértetet? Dermedten nézek rá, aztán eszembe jut a kísértetsztori, amit mesélt nekünk. – Ó, igen – játszadozom. – Ami azt illeti, a múlt hónapban láttam egyet. – Sirály – így Seth. Sadie lecsapja a tanksapkát, s az üres benzinkannát a széke mögé csúsztatja. – Jól van, Sethy, nekünk mennünk kell – mondja kántáló hangon. – Nem akarunk elkésni a suliból. Seth rá se hederít. – Még jövök neked azzal a motorozással.

Rámeredek. – Mi van? – Mit szólnál hozzá, Lex? Te, én, Georgia, a hajadba kap a szél… Sadie beugrik a kocsiba, és indít. – Ma ne, Seth. Fuvar szempontjából Lex ma rendben van – mondja. – Viszlát. Szép almokat. Seth úgy néz rám, mintha még mindig válaszra várna. Ki is intek. – Ma nem – mondom, amikor elindul az autó. – Kösz. – Majd egyszer – int utánam Seth. – Hát persze. – A szavadon foglak – kiált utánunk, miközben Sadie-vel legurulunk a kocsifelhajtóról. Biztos vagyok benne, hogy Seth a szavamon fog. Az iskola felé száguldunk az országúton. Sadie igazi ólomlábú. – Figyelj, ami Sethet illeti… – kockáztatom meg. – Igen? – Szerinted… flörtölt velem? Én abszolút nem értek az ilyesmihez, de egyfolytában megpróbál rávenni, hogy száguldozzak vele a motorján. Sadie felhorkan. – Ne érts félre, Lex, de nem. Seth csak flörtölve képes beszélni a nőkkel. Amikor viszont igazán tetszik neki egy lány, nem forog a nyelve. Nem tudom, sértésnek vegyem-e, vagy megkönnyebbüljek.

– Jó tudni. Sadie a homlokát ráncolja, és megütögeti a benzinórát, amely még mindig az üres felé mutat. – Tudod, ha főiskolára akarsz menni – nem tehetek róla, muszáj tájékoztatnom őt –, talán bölcsebb volna, ha rendszeresen busszal közlekednél. Még – gyorsan fejszámolást végzek – hatvanhárom tanítási nap van hátra. Ez százkilencvenhárom dollár és negyvenhárom cent. Ennyiből megvehetnéd a következő félévi tankönyveidet. Sadie úgy néz rám, mint akinek elment az esze. A nyolcadik órát „kiveszem magamnak”, ez már kezd rossz szokásommá válni. Helyette beülök a tornaterembe, és a pomponlányok próbáját nézem. Így jelen vagyok abban az egyetlen pillanatban, amikor Ashley Davenport felnéz, meglát és integet, én pedig visszaintek, s a mozdulatom azt mondja: köszönöm. Nem kéne meglepődnöm, amikor Damian itt keres engem. – Szia! – mondja a lelátó tetejéről. – Van számodra néhány fényképem. Átfutom a fotókat. Többnyire fekete-fehér képek, Ty-t ábrázolják, amint dobásra készül a kosárlabdapályán. Amikor vizespalackot emel a szájához, és izzadság csillog a homlokán. Az egyiken pedig rámosolyog egy igencsak különleges pomponlányra.

És aztán legalul egy szelfi Damianről, furcsa, csálé szögben, a felsőtestét meg az arcát látom, de a feje búbja le van vágva. A cápafogas nyakláncot viseli a képen. Kezd megfeszülni a mellkasom. – Ez jó – motyogom. – Tehetséges vagy. Damian megköszörüli a torkát. – Kösz. – Elolvastam a Metamorfózist – jelentem. – Igazad volt, elképesztő könyv. Az abszurditásról szól, igaz? – Már el is olvastad? – Igen. – Néhány napja egész éjszaka fenn maradtam, ezúttal semmi CliffsNotes. És a regény csakugyan igazi klasszis volt. Damian zsebre vágja a kezét, szélesen rám vigyorog. – Nekem az tetszik, hogy sosem kapunk rá magyarázatot, miért ébred fel egyik napról a másikra bogárként. Egyszerűen az. – Zseniálisan mutatja be, hogyan válhat el a testünk a szellemünktől – teszem hozzá. – Gregor egy bogár, de mindig sikerül megőriznie valamennyit az emberi mivoltából, még akkor is, amikor bogárként mindenki utálja. Belül akkor is ember. – De egyedül van – jegyzi meg halkan Damian. – Kívülről mindig is bogár lesz. Amíg úgy nem döntenek, hogy megszabadulnak tőle. Megköszörülöm a torkomat.

– Mellesleg, azt hiszem, összefuthatnánk valamikor, és beszélgethetnénk erről. Mármint a könyvekről. Úgy tűnik, te sokat tudsz az irodalomról, én pedig jövőre az MIT-re megyek, és komolyan tartok az irodalomkövetelményektől. Úgy érzem, hogy minden alkalommal, amikor kinyitom a számat, valami totál ostobaságot fogok mondani. – Dehogy – mondja Damian. – Te nagyon okos vagy, Lex. Ugyan már. – A könyvek tekintetében nem vagyok okos – vitatkozom. – Nem annyira, mint te. Szóval, tudsz segíteni nekem? Kifésüli szeméből hosszú haját, de az tüstént az arcába hullik ismét. Aztán kihúzza púposan tartott vállát, és lassan ezt mondja: – Találkozhatunk a Barnes & Noble-ban. Mutathatok néhány könyvet, amelyek tetszenének neked. – Ez tökéletesen hangzik – mondom. – Mit szólnál a holnap estéhez? Damian meglepetten néz. – Szombat este? – Igen. Esetleg vacsora után. Hétkor? Halkan felnevet. – Rendben. A SouthPointe-ban, a Barnes & Noble-nál. Mindig oda járok. Azt a bizonyos B & N-t inkább elkerülném, mégpedig olyan okokból, amelyeket nem óhajtok az orrára kötni, de ez van. – Oké. Elvigyelek? A kocsim mindig lutri, de azt hiszem, addig elvisz bennünket.

Damian gyorsan megrázza a fejét. – Odamegyek kocsival. Kint lakom a prérin, és nem akarom, hogy megtedd odáig az utat. Hétkor találkozunk a könyvesboltban. – Holnap hétkor. Bogarakról fogunk beszélgetni – mondom. – És könyvekről. – És könyvekről. – Most sajnos el kell érnem a buszomat. – Jól van. Szia! Jó éjszakát. Valamivel egyenesebben tartja magát, amikor kisétál.

32.

SZOMBAT REGGEL TELEFONT kapok egy elsőstől az MIT-ről. – Amala Daval a nevem – mutatkozik be. – Matekszakos vagyok. – Remek – motyogom némi kínos szünet után. – Hogy vagy? – Elméleti matematikát tanulok az MIT-n – mondja, a hangból ítélve halálkomolyan. – Mit gondolsz, hogy lehetek? – Hát… jól, igaz? – A megfelelő emberek számára – mondja, mintha még nem döntötte volna el, hogy megfelelő ember vagyok-e – lenyűgöző. – Ki az? – kérdezi anya a reggelizőasztal túloldalán. – MIT – formálja némán a szám, és anyának elkerekedik a szeme. Fogja a kávéscsészéjét, és eltűnik a nappaliban.

– Úgy tűnik, nem küldtél igenlő választ, hogy részt veszel jövő hónapban a campuslátogatáson – folytatja Amala. – Mindenképpen szándékomban áll elmenni – felelem. – Csak rengeteg dolgom volt, és még nem jutottam el odáig. – Talán egy másik iskolát vettél fontolóra? – szegezi nekem a kérdést. – Dehogy! – vágom rá. – Nem. Mindig is az MIT-re akartam járni. – Mert közlöm veled, és nem azért, mert ez a feladatom, de ha szereted a matekot, az MIT-re kell jönnöd. Ostobaság volna máshova menned. – Tökéletesen egyetértek – felelem. – Éppen ezért… – Nem pusztán azért, mert a profok fenomenálisak és próbára tesznek, és olyan témákon fogsz dolgozni, amilyenekről még csak nem is álmodtál, hanem azért, mert itt önmagad lehetsz. Nem várják el tőled, hogy valaki mást faragj magadból, itt a saját eszed szerez hírnevet neked. És azt hiszem, ilyesmit máshol nem találsz. Oké? – Oké. – Úgyhogy iratkozz fel a campuslátogatásra. Majd én körbevezetlek. – Oké. – És vigyázz a jó jegyeidre. Ezzel nem viccelnek. Mert azért fognak elfogadni, aki vagy, viszont a legjobb munkát várják el tőled. Vetted? – Igen – felelem, s azon kapom magam, hogy bólintok, pedig nem is láthat engem. – Vettem. – Akkor néhány hét múlva találkozunk – mondja.

– Oké. Abban a minutumban, amint leteszem a kagylót, anya visszarohan a konyhába. Ha az ajtó mögül hallgatózott, akkor sem hámozhatott ki túl sokat az „oké” válaszaimból. – Minden rendben? – kérdezi. Remeg a gyomrom az izgalomtól. – Tényleg az MIT-re fogok járni – mondom, és végre igazak érzem. Meg kell írnom azt az ostoba esszét irodalomórára, már amennyiben Mrs. Blackburn több mint egyhónapos késéssel elfogadja… Fel kell keresnem Miss Mahoney-t, hátha javíthatok a tragikus félévi osztályzatomon. A legjobb formámat kell hoznom. Anya elmosolyodik. – Tényleg az MIT-re fogsz járni. Egy kicsit még mindig kába vagyok az MIT-s hívástól, amikor Damiannel találkozom a SouthPointe-ban levő Barnes & Noble kávézójában. Frissen borotvált, fekete pólót és tiszta farmert visel, nem az állandó szürke, kapucnis felsőt. Zöldteás lattét rendelek. – Jó ez? – kérdezi Damian, amikor felveszem a poharat a pult végén. – Annyira zöld. Olyan, mint valami fűkeverék. – Az ilyen tea erősít – válaszolom. Ő sózott karamelles mochát rendel. Leülünk egy asztalhoz, s egy ideig Kafkáról beszélgetünk. Damian ad néhány újabb könyveimet, amellyel megpróbálkozhatnék – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, James Joyce: Dublini emberek és

Herman Melville: Moby Dick. Jó darabig lefoglal majd az olvasás. Aztán elakad a beszélgetés. – Szóval – mondom néhány percnyi kínos csönd után – ez ostobán fog hangzani, de az utóbbi időben elkezdett érdekelni a költészet. – Mióta volna ostobaság a költészet? – kérdezi a székén fészkelődve Damian. – Nem, nem a költészet ostobaság, csak szeretnék verseket írni, és úgy érzem, nincs tehetségem hozzá. Te szoktál verseket olvasni? – Igen – feleli könnyedén. – Nemcsak olvasok, hanem írok is. – Talán adhatnál néhány tanácsot, hogy melyik költőket olvassam, és akkor utánozhatnám őket, ihletet merítenék, te pedig taníthatnál… – Lex! – szakít félbe. – Elég. Abbahagyom a fecsegést. – Tessék? – Igazán fölösleges előhozakodnod ilyesmivel – kezdi mosolyogva –, hogy felkeltsd a figyelmemet. Átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. – Megértettem – mondja. – Felfogtam, mit csinálsz. Elpirulok. – Tényleg? – Mikor jöttél rá? Az arcára nézek, majd a kezére. – Rájöttem – élek az ő szavával.

Damian nevet. – Tudtam. Amikor szerdán odajöttél hozzám, és a Sötétség mélyénről akartál beszélgetni, arra gondoltam, hogy tudod. Természetesen gőzöm sincs, miről beszél, de van valami fura abban, ahogy rám néz. Valami melegség sugárzik Damian szürke szeméből. Valami várakozás. Teljesen félreértette ezt az egészet. De buta vagyok. Persze okos vagyok, de a csudába, a romantika terén egy igazi idióta. – Damian... – Fogalmam sincs, hogyan hátrálok ki ebből. Elengedi a kezem, lehajol, és kicipzározza a hátizsákját, – Hoztam neked valamit. Egy papírrózsát vesz elő. Ezúttal piros papírból készült. Ezen is van szöveg, egy teljes költemény, de csak egy részét tudom elolvasni. „Igazán szeretni s repesve versbe önteni szerelmemet, Hogy a drága Ő hadd lelje kedvét fájdalmamban. Az öröm tán olvasásra készteti, s e könyvek talán tudatják vele…” – Hát te voltál – suttogom. – Bűnös – feleli. – És tavaly is. Valentin-napon. Te voltál az. – Anyám egyik régi magazinjában találtam egy százszorszépsablont. És rád gondoltam. Örülök, hogy rájöttél. Már olyan régen meg akartam mondani neked.

– Miért nem írtad rá egyszerűen a nevedet? – kérdezem döbbenten. – Gyáva nyúl vagyok, azt hiszem. De így romantikusabb volt, nem igaz? És akkor volt barátod, akivel boldognak tűntél. Úgyhogy nem akartam… – Ismét megfogja a kezem. – De aztán szakítottál a sráccal, mi ketten pedig elkezdtünk többet beszélgetni, és úgy gondoltam… Lex? Behunytam a szemem. Nem Steventől kaptam a virágokat, nem ő írta hozzám azokat a szavakat. Mintha tőrt döfnének a szívembe, akkora a csalódás. Erős, éles, átható fájdalom. A mi helyünk is ez volt. Ez a könyvesbolt. Steven itt kért meg hogy járjak vele. Pontosan ott szemben, azon a helyen. Ott mondtam neki igent, és a válaszomhoz részben a papírvirágnak is köze volt. Ez nem fair, gondolom. Mindennek a tetejébe még ezt is elveszik tőlem. Azt akartam, hogy Steven legyen, aki azt a virágot készítette nekem. – Lex? – Damian valami egészen más miatt próbál megvigasztalni. – Ugyan már. Semmi gond, amiért nem jöttél rá hamarabb. Most megtudtad. Behozhatjuk az elvesztegetett időt, nem igaz? Épp akkor nyitom ki a szemem, amikor áthajol az asztal fölött, hogy megérintse az ajkamat. Megrándul az arcom, és elhúzódom. A kezem kihúzom a tenyere alól. – Nem.

Lefagy arcáról a mosoly. – Ne haragudj – kapkodok levegő után. – Ez nem... nem állt szándékomban félrevezetni téged... Fogalmam sem volt róla… Damian hátradől. – Nem tudtad, hogy én csináltam a virágokat. A saját ostobaságomon elborzadva megrázom a fejem. – De akkor miért... beszélgettél velem? Úgy viselkedtél, mintha érdekelnélek. Mintha kedvelnél. Olyan ez, akár egy vasúti tömegszerencsétlenség. – Damian, én, kedvellek – kezdem. – De nem úgy érzek irántad… ez nem amolyan romantikus érdeklődés. Részemről nem erről van szó. Damian szürke szeme most akár a hideg kavics. Elérhetetlen. – Szépeket mondtál nekem – mondja halkan. – Kihasználtál. – Dehogy. – Elolvastad egyáltalán a Metamorfózist? Vagy ez valamiféle megvesztegetés volt? Csak azért, hogy felkészülhess az MIT-re? – Igen. Úgy értem, dehogy. Nem megvesztegetés volt. Elolvastam a könyvet, és tetszett. Esküszöm. – Akkor mi ez az egész? Mit akarsz? Olyan hangosan beszél, hogy a körülöttünk lévők már felénk pillantgatnak.

– Semmit – felelem csöndesen. – Csak magányosnak tűntél. Ez minden. Arra gondoltam, hasznát veszed egy barátnak. Rossz válasz. Damian kihúzza magát. – Ó. Milyen emberbaráti cselekedet, Lex. Milyen barátságos lány vagy. – Hé! – tiltakozom. – Ne felejtsük el, hogy neked is voltak hátsó szándékaid. Arra használtad a könyv-témát, hogy elcsábíts. Igaz? Nem pusztán a jó szíved vitt rá, hogy segíts. Damian felhorkan. – A csábítás erős szó. Csak azért csináltam, mert azt hittem, te is ezen vagy. Azt gondoltam, szeretsz – mondja vádlón. – Tényleg elhittem, hogy szeretsz. – Egy pillanatig olyan szomorú az ábrázata, mintha tüstént sírva fakadna. Aztán összeszedi magát. – Tévedtem. Annyira ki van borulva, hogy remeg a keze, miközben összeszedi a könyveit. – Damian, kérlek. Sajnálom. – Ne – mondja élesen. – Nincs szükségem a sajnálatodra. Fölösleges volt jótékonykodnod velem, pusztán azért, mert rosszul érzed magad az öcséd halála miatt. Én jól vagyok. S már ott sincs. A körülöttünk ülők megbámulnak, majd visszatérnek a beszélgetéseikhez. Nagyot nyelek. Együtt kell élnem a ténnyel, hogy minden jó szándékom dacára csak még jobban elrontottam mindent.

Március 30.

Utoljára december 20-án reggel láttam az öcsémet. A halála napjának reggelén. Szokásosan indult a nap. Anya egy csésze kávé és pirítós fölött egy nővérruházati katalógust lapozgatott, én az MIT-ről ábrándoztam, ahová éppen elküldtem a jelentkezésemet, Ty pedig azt csinálta, amit a reggelinél szokott: annyit evett, amennyivel egy kisebb afrikai falut lehetne élelmezni. Valószínűleg tettem erre néhány megjegyzést, olyasmit, hogy mindig úgy tömi magát, mintha soha többé nem kapna enni. Ő minden bizonnyal a szokásos válaszát adta, miszerint ő egy növésben lévő fiú. Erre a részre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy valamikor evés közben Ty megköszörülte a torkát, és így szólt: – Azon tűnődtem, kaphatnék-e saját autót. Anya abbahagyta az egyenruhák tanulmányozását, én pedig az ábrándozást, az MIT fákkal szegélyezett sétányairól, és mindketten az öcsémre néztünk. Amolyan derült égből villámcsapásként ért a megjegyzése. A tizenhatodig születésnapja táján még csak említést sem tett a saját kocsi ötletéről.

– Oké – mondta eltűnődve anya. – És mégis hogyan tervezed megvenni ezt az autót? Ty fancsali képet vágott. – Arra gondoltam, hogy talán apa és te, szóval esetleg… – Nagyot nyelt. – Nem kéne nagyon szép kocsinak lennie. Anya már a fejét rázta. – Pillanatnyilag nincs annyi pénzünk, szívem. Sajnálom. A válás miatt, gondoltam, de nem mondtam ki. Ty hozzám fordult támogatásért. Védekezőn emeltem fel a kezem. – Rám aztán ne nézz, én három évig melóztam suli után, hogy megvegyem Citromot. És a Citromról beszélünk. – Igen, neked is ezt kell majd tenned, szívem mondta anya. – Összespórolni a rávalót. Ty bólintott, de ez amolyan lemondó bólintás volt. Tudta, hogy az iskolán kívüli elfoglaltságai mellett, amelyek közül a kosárlabda volt a legfontosabb, semmiképp nem vállalhat igazi munkát. Megpróbáltam tompítani a csapást. – De tényleg, mi a csudát kezdenél egy kocsival? Megvillant a szeme. – Azzal járnék suliba. Van jogsim. Azzal vinném randim a csajokat. Autóskirándulásokra mennék, hogy a hülye életemben egyetlenegyszer kijussak Nebraskából. Aggódó pillantást váltottunk anyával. Ty behunyta a szemét, és sóhajtott. – Egyébként semmi gond. Csak megkérdeztem. És folytatta a reggelije belapátolását.

Mialatt én is befejeztem az evést, azon morfondíroztam, hogy nekiadhatnám Citromot. Persze, amikor elmegyek az MIT-re. Ott nem lenne szükségem kocsira. Citromról volt szó, de akkor is, elvégre egy autó. Ty talán képes lesz arra, amit én meg sem kíséreltem soha, ő meg tudná javítani a kocsit. De egy szót sem szóltam neki erről. Nem mondtam meg neki. Anya megitta a kávét. – Indulás dolgozni – mondta vidáman. Amikor felállt az asztaltól, lesimította Ty egyik hajtincsét, de az tüstént újra égnek állt. – Legyen jó napotok, gyönyörű gyerekeim. Alighanem a plafonra meresztettem a szemem. Miután Ty meg én befejeztük az evést, hagytam, hogy elmossa az edényeket. Ő volt a soros. Már majdnem kint voltam a bejárati ajtón, amikor megálltam, és visszaszóltam neki. – Jobb lesz, ha igyekszel, különben lekésed a buszt. – Ilyesmit mondhattam. – Az egyik haverom elvisz –felelte. Hazugság volt. Nem tudtam, hogy hazudik, úgyhogy válaszoltam neki valamit, mindegy, hogy mit, és kimentem a házból. Ekkor láttam őt utoljára életben. Ez volt az utolsó alkalom. Ám az elmúlt néhány hónapban megtaláltam a módját, hogyan rekonstruáljam december 20-a hiányzó részét. Képes vagyok összerakni a mozaik darabjait. Ki tudom számítani, mi történt azután. Először is, Ty elmosogatta az edényeket, majd bekapcsolta a mosogatógépet. Mert ő volt a soros.

Aztán megvárta az iskola telefonhívását, hogy miért hiányzik? Közölte a titkárnővel, hogy beteg, gyomorhurutja van, és nem marad meg benne semmi. Azt is mondta, hogy anya elfelejtett betelefonálni, de ő majd szól neki, és később jelentkezik. Aztán hét mérföldet gyalogolt a hóban és fagyban a legközelebbi városi buszmegállóig. Bebuszozott Lincolnba, és a Westfield Gate úti plázánál szállt le. A szennyestartóban lévő farmernadrágja hátsó zsebében talált blokkok szerint így alakulhatott a következő néhány órája: 11:17 Foot Locker, Nike LeBron XI kosárlabdacipő, $199,99 11:33 Lids, Trailblazers póló, $24 11:49 Sunglass Hut, polarizált Ray-Ban szemüveg, $149,95 12:14 Panda Express, Sanghaj Angus steak-tál, $7,95 12:36 MasterCuts, mosás és vágás, $25 13:02 American Eagle, indigókék Slim Straight farmer, $49,95 13:25 Precision Time, Toxic Area 51 férfi karóra, $189 14:18 J. C. Penney Hanes bokszeralsó (4 darab) $40 Gold Toe sportzokni (3 darab) $17 Levi’s kétoldalas öv, $30 Dockers irattartó és pénztárra, $28 Dockers fekete műbőr bomberdzseki, $140 Brighton tablóképkeret, $60 Összesen 960 dollárt és 84 centet költött. Később fedeztük fel, hogy abból a befőttesüvegből lopta, amelyet anya vészhelyzet esetére dugott el a szekrényében. Szinte pontosan ezer dollár volt, ha a forgalmi adót is beleszámítjuk. Ennyiért már majdnem vehetett volna egy autót.

Aztán visszabuszozott, és legyalogolta a hét mérföldet, hogy 15:40 körül hazaérjen, éppen időben, hogy felvegye a kagylót, amikor anya telefonált – mindig ellenőrizte őt, amikor hazaért a suliból. Azt mondta anyának, jó napja volt. Aztán, amennyire ki tudom számolni, a következő két óra alatt összeállította a kollázs képeit a játékkuckóban. 18:07-kor pizzát rendelt, szalonnás-ananászosat, a kedvencét. Ha nem tartott tovább a rendes időnél a kiszállítás, a pizzafutárnak 18:45-kor kellett megérkeznie. Ty három szeletet evett, a maradékot becsomagolta, és a hűtőszekrénybe rakta, nekem és anyának. A tányérját a mosogatógépbe rakta. Egy ideig, mint rendesen, internetezett. Teljesen találomra kattintott rá három linkre. Az új ruháit – kosárlabdacipőt, zoknit, alsónadrágot, farmert, övet, pénztárcát, a Trailblazers pólót, a bomberdzsekit, a napszemüveget – szép halomban az ágyára rakta, hogy abban temessék, el – csak ezt feltételezhettük. Két hívást bonyolított, egyik számot sem ismerem, és nem volt merszem felhívni őket, hogy megtudjam, kié. Egy SMS–t küldött. Egy üzenetet írt. Aztán 19:49-kor, épp amikor anya letenni készült a tizenkét órás műszakját, Ty bement a garázsba. Megtöltötte a fegyvert. Kibiztosította. Tárcsázta a 911-et. A golyó a mellkasába hatolt, szétszakította a kulcscsont alatti osztóeret. Harminc-hatvan másodpercig tartott, amíg elvérzett. Aztán meghalt.

33.

EBBEN AZ ÁLOMBAN TY MEG ÉN sziklát mászunk – a való életben sosem csináltunk ilyet. Oké, nem szórakozásból másztunk, ezt abból gyanítom, mert nem volt nálunk se kötél, sem pedig hám. Parti szirtfalmászás. Egy legalább ezerötszáz méter magas sziklán. Mókás időtöltés. Ebben az álomban nem beszélünk. Arra fókuszálunk, hogyan kapaszkodjunk fel a megmászható sziklán. Engem ez az őrület sziklájára emlékeztet A herceg menyasszonyából, fölöttünk a végtelen kék égbolt, alattunk a tajtékos óceán. Csak itt nincs egy óriás, aki felvigyen bennünket. És kötél sincs a mászáshoz. Egyedül kell felkapaszkodnunk. Hat méterre lehetek a csúcstól, mikor a súlyomat tartó párkány szétporlad alattam. Zuhanni kezdek. Sikoltani akarok, mintha semmi mást nem tehetnél, amikor egyenesen a halálba zuhansz, ám mie-

lőtt a hang elhagyná a torkomat, Ty elkapja a kezem. Egy biztos helyre húz. – Kösz – lehelem. – Elcseszted – mondja. – Tudom. – Nem velem. Damiannel. Katasztrófa volt. – Igen, igen, az volt. – Elnézést kell kérned. – Szándékomban áll. – Dolgozd ki előre – tanácsolja. – Rögtönzésben nem vagy túl jó. – Ó, köszönöm, Ty. Nagyon köszönöm. – Nem gond. – Hogyan visszük ezt véghez? – kérdezem a nyakamat nyújtogatva, hogy felnézzek a sziklára. – Gőzöm sincs. Légy óvatosabb. Alig hagyják el a száját a szavak, amikor lezuhan. Nem úgy, ahogyan néhány másodperccel korábban én, mikor szinte lassított felvételben volt időm sikoltani, neki pedig elkapnia engem. Felnyúl, megragad egy sziklát. Vigasztalan hangot ad, akár a bagolyhuhogás. S már el is tűnt. Épp időben nézek le, hogy lássam, amint a sziklákra zuhan a teste, majd átcsap fölötte egy hullám.

34.

HÉTFŐ REGGEL VAN. Megvan a szónoklatom, egy bocsánatkérő beszed… a tervem. Fura dolog ez a tervekkel. Az első gond az, hogy kocsival akartam iskolába menni, hogy korán beérjek, és rengeteg időm legyen megkeresni Damiant, de Citrom nem indul, túl sok időt töltök vele, hogy rábírjam az indulásra, így lekésem a buszt. Felhívom Sadie-t, abban a reményben, hogy elvisz, de kimérten közli velem, ő maga is busszal utazik. Spórol. Mint mondja, a főiskolai tankönyveire. Helyes. Végül csak sikerül beindítanom Citromot, de csak az első csöngetés után érek be a suliba, így aztán nem marad időm a 121B teremhez menni az egyszerűen összeeszkábált papírvirágommal, amelyet tegnap készítettem, és mindegyik szirmán ez áll: Sajnálom.

Ez suta és szánalmas, de remélem, beválik. Aztán az ebédszünetben rögtönzött vészriadó-gyakorlat van, úgy kell tennünk, mintha egy lövöldöző lenne a suliban, és be kell bújnunk az asztalok alá meg kulcsra zárni az ajtókat, így akkor sem látom Damiant. Viszont a nyolcadik órában megkereshetem, gondolom ésszerűen. A hatodik órában, miközben a többiek felkészülnek a kopogós römihez, megkérdezem Miss Mahoney-t, beszélhetnék-e vele. – Persze – feleli. – Mi történt? – Szerezhetnék plusz krediteket, hogy kijavítsam a pocsék félévi dolgozatomat? – Természetesen. De újra is írhatod a dolgozatot, ha azt szeretnéd – válaszol habozás nélkül, ami furcsa, mert ez egyáltalán nem „természetes”. – A péntek jó neked? Ebédidőben? – A péntek jó lesz. – Remek. Akkor pénteken. Megfordulok, hogy visszamenjek a kártyaasztalhoz, de a tanárnő megállít. – Megkérdezhetem, miért gondoltad meg magad? Úgy értem, az eredeti jegyed nem remek, de összességében ez nem annyira fontos. Nekem semmit nem kell bizonyítanod, Lex. Tisztában vagyok vele, hogy tudod az anyagot. Úgyhogy igazán nem kell… – Az MIT-re megyek – mondom.

Hirtelen csönd lesz a teremben. Miss Mahoney eltátja a száját. – Mármint a Massachusetts Institute of Technologyra? Az ország legjobb matematikaprogramjára? – mondja. – Arra az MIT-re. – Igen. Arra az MIT-re. – Lex, hiszen ez fantasztikus! – mondja, amikor eléggé összeszedi magát ahhoz, hogy újra képes legyen megszólalni. És óriási, mert tudom, hogy komolyan gondolja. Egészen kipirosodott az arca, annyira örül. – Ez csodálatos. – Benne van a levelükben, hogy a felvételi ajánlatuk annak függvénye, hogy kitűnő eredménnyel fejezem be a tanévet – mondom. – Értem. Ennek van értelme. – Szóval szándékomban áll megadni nekik a kitűnő eredményt. Miss Mahoney úgy fest, mint aki rögtön táncra perdül. – Semmi kétségem afelől, hogy úgy lesz. Hűha! Az MIT. Gratulálok, Lex. – Köszönöm. – Akkor először engedem meg magamnak, hogy mosolyogjak emiatt. Ismét a kártyaasztalnál, néma bámulattal és tisztelettel fürkésznek a barátaim. – Ez elképesztő – mondja Eleanor, amikor leülök mellé. – Megérdemled. Ez nagy dolog a részéről, hiszen tudom, hogy ő is az MIT-re jelentkezett, és vagy nem vették fel, vagy még nem kapott értesítést tőlük.

– Köszönöm, El. Csésze azonban haragosnak látszik. – Nem mondtad el nekem, hogy bejutottál az MIT-re – mondja vádlón, úgy keverve a kártyát, mintha a lapokat büntetné. Hűha! Bajban vagyok. – Nem tudtam, hogy mondjam el mindenkinek – próbálom megmagyarázni. – Azt hiszem, előbb meg akartam emészteni a hírt, mielőtt világgá kürtölöm. Csésze még mindig haragosnak tűnik, neki nyilvánvalóan nem elég jó ez a kifogás. Végtére is a legjobb barátom. Őt kellett volna először felhívnom. – És mi van veled? Jött már valahonnan visszajelzés? – visszakozom. – A Williams College-ból. Sarah Lawrence. Amherst. De még mindig a Wellesley-re várok. – Biztos vagyok benne, hogy felvesznek – mondom. Csésze már egy ideje a Wellesley-ről ábrándozik – talán mert csak nők járnak oda, és mert az egyik legjobb humán főiskola, Csésze pedig szeretné feltárni az életpályalehetőségeket, hiszen a matek és a természettudományok mellett imádja a színházat, csodálatosan fuvolázik, és még fogalma sincs, mi akar lenni, ha nagy lesz. Csésze bólint, de az arckifejezése azt sugallja: nem bocsát meg nekem. Elkezdünk römizni. Alig néhány perce játszunk, amikor észreveszem, hogy Steven mosolyog. Olyan, mintha nem tudná abbahagyni a mosolygást. Amolyan titkos mosoly.

– Mi van? – kérdezem végül. – Mi van veled? Szélesebb lesz a mosolya. – Semmi, csak örülök a sikerednek. Őszintén. Felhúz egy kör hetest az eldobott lapokból, majd hat darab hetest pakol le. Eleanor felhorkan. – Rendben. A saját sikerednek is örülhetsz. – El! – mondja figyelmeztetőn Steven. – Ne! – Mit ne? El legyint, és úgy fordul felém, mintha be kéne jelentenie valamit, és önmagát nevezné ki hírhozónak. – Ő a Harvardra megy. Gyorsan Stevenre pillantok, aki elpirul. – Felvettek a Harvardra? – kapkodok levegő után. – Igen, a Harvardra fogok járni – bólint. Ez óriási. Késztetést érzek, hogy átöleljem, hogy ünnepeljünk, de ez határozottan cikis volna. – Nahát, a Harvardra mész! Miért nem akartad, hogy elmondják nekem? Steven a tarkóját vakarássza. – Úgy éreztem, most a te pillanatodat kell ünnepelnünk, ez minden. Eleanor vigyorog. – Na persze. Még mindig nem értem, miért viselkedik ilyen idétlenül, mint a macska, amelyik örül a farkának. – Mi van veled?

El amolyan „most mit hülyéskedsz?” pillantást vet rám, mintha nem értené, miért nem jöttem még rá. – Az MIT és a Harvard, mindkettő Cambridge-ben, Massachusetts államban van. Tudtad ezt? – kérdezi. – Azt hiszem, igen – felelem, és tüstént rájövök, hová akar kilyukadni. – Tavaly mindkét campust meglátogattam. Kétmérföldnyire vannak egymástól. – Előveszi a telefonját (ezt egyébként nem szabadna órán, de Miss Mahoney általában megengedi, mert ő sem nézhetne YouTube-ot), és gyorsan keresgélni kezd. – Igen. 1,96 mérföld az MIT-től a Harvardig. Kocsival kilenc perc. Te és Steven 1,96 mérföldre lesztek egymástól a következő négy évben. Most már érted, miért olyan röhejesen boldog? – Ugyan már, El – mondja Steven, miközben aggályosán tanulmányozza a kártyáit. – Hát oda mész, a Harvardra. Nem a Yale-re vagy Dartmouthba vagy bárhová máshová. Stevennek ezúttal csak a szeme mosolyog. – Ez a terv. – Lefogadom, a családod végtelenül örül. – Teljesen odavannak. Én vagyok az első Blake, akiből nem farmer lesz, úgyhogy nem is lehetnének boldogabbak. – És te? Te ezt akartad? – Tudom, hogy ezt. Noha nem beszélgettünk róla sokat, amikor jelentkeztünk, nem akartunk nyomást gyakorolni egymásra, de ez volt a legjobb forgatókönyv. Én az MIT-n, Steven a Harvardon.

Ez több lehetőséget is jelentett. Csakhogy ez még azelőtt volt. Melegbarna szeme találkozik az enyémmel. – Hiszen tudod – motyogja –, azt hallottam, hogy a Harvard nagyon jó hely a kémiatanulásra. Hirtelen pillangók röpködnek a gyomromban, és megpróbálom szétlapítani őket. Megnyalom az ajkam, próbálok rendesen lélegezni. Hogyan csinálja, hogy azok után, ami történt, még mindig így érzek? Nem szabadna így éreznem. Arra gondolok, amit Ty írt a levelében – mennyire nyilvánvaló, hogy Steven meg én illünk egymáshoz. Hogy öszszeillünk. Csésze és Eleanor hol rám, hol pedig Stevenre néz, mégpedig ujjongva. Aztán Csésze mentőövet dob nekem. – Hé, most kártyázunk, vagy mi van? – kérdezi, átrendezve kezében a kártyákat. – Az idő cukorka, mint tudjátok. Visszatérünk a játékhoz, Steven azonban még mindig mosolyog. Nem könnyű a játékra koncentrálnom. Olyannyira zavarba hoz a Stevennel folytatott beszélgetés, a gondolat, hogy a Harvardon lesz, hogy elfelejtek lógni a nyolcadik óráról. Csak akkor jut eszembe a virág és Damian, amikor felberreg a tanítás végét jelző csengő. Megnézem a szekrényénél. Nincs ott. Próbálom hívni a mobilján, egyenesen hangpostára kapcsol. Az aulában – ott nyüzsög mindenki – Elbe botlom. – Lex, jól vagy? Rémültnek látszol – jegyzi meg.

Rémült is vagyok, de nem egészen értem az okát. Damiannek itt kéne lennie. Miért nem találom? Hirtelen összeszorul a gyomrom. – Segítenél megkeresni Damian Whittakert? – kérdezem Eltől. – Persze. Ki az a Damian Whittaker? Előhalászom a hátizsákomból a három amigó fényképét. – Ő az – bökök Damianre. – Ja, a szürke kapucnis. Őt ismerem. Keressük a könyvtárban. A tornateremben. A folyosókon kezdünk el bóklászni, találomra bekukkantunk osztálytermekbe, abban reménykedünk, hogy megtaláljuk. Valahol útközben felszedjük Csészét, aztán Stevent, aki a fiúvécét és az öltözőt ellenőrzi. Damian sehol. Ismét az aulában, El belép a suli számítógépes rendszerébe, és megnézi a jelenléti ívet. – Hiányzónak van beírva mára. Indokot nem látok. Igazolatlan hiányzás – mondja a laptopja mögül. – Vagyis a szülei nem jelentették, hogy beteg. Ekkor villan be a rettentő gondolat. Magam felé fordítom El laptopját. Megnézek néhányat a közösségi oldalak közül, amelyeket Damian használ, mígnem egy új versre bukkanok. Kioltja a csillagokat, Esőt csinál. Én papírrózsaként

A szívemet adom neki Ám ő a mocskos Padlóra hajítja. Sajnálattal s fájdalommal teli Poharat nyújt nekem, Hogy belefojtsam magam. És ekkor még szörnyűbbé válik a rettentő gondolat. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezi El, aki a vállam fölött olvassa a képernyőt. A költeményt egy órával ezelőtt posztolták. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a sokkoló szorítást a gyomromban, amikor előveszem a telefonomat, és Damian mobilját tárcsázom. Megint csak az üzenetrögzítője válaszol. „Szia! Elérted Damiant. Tudod, mi a teendőd” – mondja. Bontom a vonalat. Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban az én hangomat akarja hallani. De tudnom kell, otthon vane. – Szerezd meg nekem az otthoni számát – kérem Elt. A barátnőm ismét meghackeli az iskolai nyilvántartás rendszerét, és megadja a számot. A telefon csörög, csak csörög és csörög. Nincs válasz. Nincs üzenetrögzítő. – Ki ez a srác, Lex? – kérdezi Steven. – A szürke tréningfelsős – segít ki El. Felugrom. – Mennem kell. Mi is a címe? El lenyom néhány billentyűt.

– West Mill Road 2585. Már rohanok a kapu, a parkoló, a kocsim fele. El, Csésze és Steven a nyomomban. – West Mill Road 2585 – ismétlem magamnak. – Az nincs messze, ugye? – Szerintem kábé tíz percre van – számolgat Steven. Csakhogy Citrom nem indul. Kicsit zihálva a barátaimhoz fordulok. – Mondjátok, hogy valaki el tud vinni. Elnek nincs kocsija, Csésze pedig bűntudatosan néz. – Antonióval jöttem. Stevenhez fordulok. Ő megrázza a fejét. – Ma Sarah-é a kocsi. Megint indítózok, de mindhiába. Miért? – gondolom. Miért nem hajlandó a világmindenség egy nyavalyás kis szünetet adni nekem? – Lex – kezdi idegesen Steven. – Mi folyik itt? Úgy gondolod, hogy Damian… Miért hiszed, hogy Damian meg fogja… Felemelem a kezem. – Maradj csöndben egy pillanatra, oké? Gondolkodnom kell. Tehát olyan erősen töröm a fejem, mint még soha. Minden idegszálam megfeszül. És megvan a válasz. Tárcsázok, majd a fülemhez emelem a telefont. – Gyerünk! – suttogom. – Gyere már! Légy ébren! – Halló? – mondja egy álmos hang. – Mi van?

– Seth? – sóhajtom megkönnyebbülten. – Lex vagyok. Egy szívességre van szükségem. – Persze, Lex. Az óhajtod parancs. – Kösz. – Steven szemébe nézek. – Seth, szükségem van arra a fuvarra.

35.

TIZENKÉT PERCCEL KÉSŐBB, az északi 27. utcán repülök, kifelé a városból, a hajam bukósisak alá tűrve, vacog a fogam, és szorosan ölelem Seth derekát. Most melegebb ugyan az idő, de ettől még hideg van. Fölöttünk fátyolfelhősorok nyújtózkodnak, egy repülőgép éles csíkja vág keresztül rajtuk, miközben leereszkedik a lincolni repülőtérre. – Jól vagy ott hátul? – üvölti Seth. – Mehetnénk gyorsabban? – kiáltom vissza. Már amúgy is gyorsan megyünk, de Seth még több gázt ad, és sebesebben rohannak el mellettünk a telefonpóznák. Annyira fázom, hogy nem érzem az arcomat. Rákanyarodunk a West Mill útra, és a tanyavilágban találjuk magunkat, kukoricaföldek között. Elolvadt a hó, a sáros, barna tarlókon ott kornyadoznak a tavalyi kukoricaszárak. A gazdák nemsokára beleszántják a földbe, és újat ültetnek.

Tehéntrágya, friss víz és sarjadónövény-szagú a levegő. Ez a tavasz illata. Remélem, nem késünk el. Seth újra megkérdezi a házszámot, én előrekiáltom, mire lelassít. – Azt hiszem, ez lesz az. Lefordulunk egy hosszú kocsibehajtóra, és egy szürke kétszintes ház felé gurulunk. Felismerem Damian autóját. – Igen, ez az. Seth egészen a bejárati lépcsőig visz. Nem engedem el őt, miközben megdönti a motort, hogy letehesse a lábát. – Neked kell először leszállnod – mondja. – Csak lendítsd át a lábadat. A lehető legsutábban kászálódom le a motorról, és kikapcsolom a bukósisakot. Odaadom Sethnek. Mindketten hátrébb lépünk, hogy szemügyre vegyük a házat. – Hűha! Gótikus. Lefogadom, hogy kísértetjárta hely – jegyzi meg Seth. Én inkább a rozzant jelzőt használnám. Amolyan tipikus kétszintes tanyaház, úgy fest, mintha az ablakok szemek, az ajtó pedig száj lenne. Ráférne egy festés, talán új tető is, amúgy pedig ősrégi fekete-fehér horrorfilmbe való. Ám, ahogy Csésze mondaná, erősek a csontjai. Felmegyek a veranda lépcsőjén, és bekopogtatok. Senki nem nyit ajtót. Ismét kopogok, ezúttal erősebben. Megtalálom a csengőt, ám amikor megnyomom, nem hallom a hangját.

– Nem hiszem, hogy itthon van – mondja Seth. – Pedig itt van. Ez az ő kocsija – mutatok rá. Most már ököllel verem az ajtót. – Damian! Nyisd ki! Lex vagyok! Nincs válasz. Dühös rám. Talán nem kellett volna ennyire hangosan üvöltenem, hogy „Lex vagyok”. Ismét megpróbálkozom a mobiljával. Hívom az otthoni számot. Halljuk, amint csörög odabent. Minden egyes csörgéssel kétségbeesettebb leszek. – Damian! – üvöltöm. – Gyere már! Seth aggodalmas képet vág. – Mi ez az egész, Lexie? Miért vagy annyira… rémült? – Damian az öcsém barátja volt. Ty-é és Patrické. – Megint döngetem az ajtót. – Damian! – Igen, tehát… – Tehát most nagyon szomorú. És szombaton csináltam valamit, amivel kiborítottam, ma pedig nem jött suliba, és feltett egy verset az internetre, és… Megint hívom az otthoni számot. – Gyerünk, Damian, vedd fel! Csak csörög és csörög. Seth másfajta szemmel néz a házra. – Vagyis azt hiszed, hogy esetleg kinyírja magát? – Meghunyászkodva néz rám. – Bocs. Úgy gondolod, hogy esetleg… – Elképzelhető. Be kell jutnom. Seth erősen megzörgeti az ajtót. – Damian! Gyere ki, pajtás!

A ház oldalán ellenőrzöm az ablakokat. Valamennyi zárva. Megnézem a hátsó ajtót. Zárva. Aztán a ház másik oldalával próbálkozom. Azon az oldalon hirtelen zenét hallok kiszűrődni egy emeleti ablakból. Akusztikus gitárt, aztán egy férfihangot. Robert Plant hangját. A Stairway to Heaven szól. – Damian! – ordítom torkom szakadtából. Nincs válasz. Nincs mozgás. Semmi. Seth odajön mellém. A házra sandít. – Hé, ég a villany – mondja. – Lefogadom, hogy az Damian szobája. – Rémültén nézek körül. Sehogy nem lehet feljutni oda, se egy fa, se csatorna, amelyen fel lehetne mászni. Üvöltök dühömben, és Sethtel a nyomomban visszamegyek a bejárati ajtóhoz. – Felhívod a zsarukat? – kérdi óvatosan Seth, mint aki felfogja, miért van erre szükség, de nincs oda a rendőrökért. – Nem. Az túl sokáig tartana. Nekem most kell bejutnom – mondom, miközben Sethhez fordulok. – Törd fel a zárat. – Tessék? – Damian odabent van. Talán már meghalt. Vagy haldoklik. Csináld már. Most! Seth felnéz az ablakra. – Szerinted épp most öli meg magát? – Nagyon is lehetséges. Ha szerencsénk van, nem tette meg egy negyed órával ezelőtt. Egy órája még életben volt, ezt tudom. Most azonban fogalmam sincs. Seth a tarkóját masszírozza.

– Öregem. – Törd fel a zárat. – Hé! Gőzöm sincs, hogyan kell feltörni egy zárat. Mégis mit képzelsz? Csak azért, mert cigizek, motorral járok, és van néhány tetkóm, már bűnöző vagyok? Most meg mit csinálsz? Nem nézek fel a telefonomról. – Megkeresem a Google-on, hogyan kell feltörni egy zárat. – Te… Kiöntöm a fűre a hátizsákom tartalmát, és addig keresgélek, amíg két nagy gemkapcsot találok. Ezekből kell tolvajkulcsot csinálnom. Néha kifizetődik, ha agymenő vagy, és szokásoddá válik mindenféle irodaszert magaddal cipelni. – Hűha. Ez nemigen tetszik nekem – morogja Seth. – A betörés törvénybe ütközik. Ekkor már a tornácon vagyok, az ajtó előtt kuporogva. – Tettestársat csinálsz belőlem – magyarázza Seth. A kiegyenesített tűt belököm a zárba. – Ha akarsz, elmehetsz. De nem megy. Nézi, amint újra meg újra próbálkozom, és csütörtököt mondok. – Jól van. Ha a zárat nem tudod feltörni, akkor mégis mit csinálsz? – Nesze. – A kezébe nyomom a telefonomat. – Hangosan olvasd azt a részt ott, a kotorászásról. Azt mondja, hogy a

kacskaringós gemkapocs a hurok, az egyenes pedig a feszítővas. De mi van utána? Seth rám mered. – Lexie… – Segíts vagy tűnj el, Seth! Segíts vagy menj. Felsóhajt, és kicsit megköszörüli a torkát. – Először csúsztasd a feszítővasat a kulcslyuk aljára, és gyakorolj finom nyomást abba az irányba, amelyre el akarod fordítani a zárat. Aztán fogd a hurkot, és gyorsan csúsztasd előre és hátra, hogy a helyükre lökd a lamellákat. – Folytasd. – Megtörlöm a homlokomat a ruhám ujjával. – A következő lépés? – Miután előre-hátra kotorászol a zárban, gyorsan rántsd ki a hurkot a kulcslyukból, miközben megpróbálod elfordítani a feszítővasat. Ha minden rendben ment, csak… Hangos kattanást hallok. Elfordítom a kilincset, és feltárul az ajtó. – Hihetetlen, hogy sikerült – motyogja Seth. Máris kettesével veszem a lépcsőfokokat, végigrohanok az emeleti folyosón. – Damian! A zenét követem a bal oldalon lévő utolsó ajtóhoz. A szám mostanra már a hardrock-résznél tart, hangos, siránkozó. Megpróbálok benyitni. Az ajtó zárva. Lent hagytam a gemkapcsokat. Elképzelem Damiant, amint felvágott, vérző csuklóval fekszik elterülve a szőnyegen, a szeme nyitva, de nem lát.

– Hűha, Lex, várj! – Seth épp akkor ér utol, amikor felemelem a lábamat, és erősen megrúgom az ajtót. Az első próbálkozásra szilánkosra hasad az olcsó deszka, én pedig Damian nevével az ajkamon benyomulok a szobába. Ott van. Az íróasztalánál ül, bokszeralsóban, és döbbenten bámul rám. A zene olyan hangos körülöttünk, hogy semmi mást nem hallok. Csak állok ott ziháló mellkassal. Damian lassan kinyújtja a kezét, és lekapcsolja a hangszórókat. Úgy érzem, megsüketültem. – Damian – sikerül kinyögnöm. – Te élsz. – Hm – szólal meg mögöttem Seth. – Odakint leszek. Okés? Damian lehunyja a szemét, majd lassan kinyitja, mint aki azt hiszi, hogy csak képzelődik, és nem vagyok ott. Óhatatlanul elvigyorodom, annyira örülök, hogy él. – Hát – szólalok meg egy perc múlva – ez ciki. Damian a tarkóját vakargatja. – Megtennéd, hogy elfordulsz, vagy becsukod a szemed, amíg felkapom a gatyámat? – Persze. – A szememre tapasztom a tenyerem. – Na, nem mintha nem fantáziáltam volna egy ilyen helyzetről – mondja Damian. Vászonsuhogást hallok, majd felhúzza a cipzárját. – Oké. Leengedem a kezem. Damian az ágy szélén ül, épp a pólóját veszi fel, majd egy pár zoknit. Az íróasztal székre mutat, amelyen egy perccel ezelőtt ücsörgött.

Leülök. – Jól van – mondja. – Kezdjük azzal, hogy mit keresel itt, Lex? – Nem jöttél suliba. – Beteg voltam. – Nem tűnsz betegnek. Elvörösödik. – Zavarban voltam. Nem akartam találkozni veled. Oké? Bólintok. – Aggódtam miattad. – Miért? – Olvastam a versedet. Damian tekintete felragyog. – Olvastad? És mit szólsz hozza? – Igyekszik közömbös hangot megütni. – Azt hittem… Arra gondoltam, hogy annyira rosszul érzed magad… Végre leesik nála a tantusz. – Azt hitted, én is olyan vagyok, mint Ty és Patrick. Kifújom a levegőt. – Igen. Damian kifésüli a haját a szeméből, előrehajol, a térdére támaszkodik, és egyenesen a szemembe néz. – Én nem vagyok olyan, mint Ty és Patrick – mondja nagyon lassan, mint aki biztos akar lenni benne, hogy minden egyes szót megértek. – Én nem akarok meghalni. Néha roszszul mennek a dolgok a suliban. Akadnak durva verekedő fickók, nem igaz?

– A néhány dögevő – mondom. Damian elfordítja a tekintetét, s halkan nevet. – Pontosan. De én nem veszem annyira a szívemre, hogy… Ez csak a középiskola. Azok a srácok csak gimisek, és tíz év múlva olyanoknak fognak dolgozni, mint én. Még két évet kell kibírnom, és aztán szabad leszek. Esküszöm neked, sosem tudnám megtenni azt, amit Ty. Én aztán soha. Mély lélegzetet vesz, majd kifújja a levegőt. – Sajnálom, ha a versem miatt ezt gondoltad. – Én pedig azt sajnálom, hogy egy ilyen verset ihlettem – felelem. Valami hegyeset érzek a zsebemben, szúrja a csípőmet. Eszembe jut, mi az, és kiveszem belőle. Ty cápás nyaklánca. Damian felé nyújtom. – Tessék. Ezt találtam. Elveszi tőlem, és óvatosan végighúzza az ujját a fog szélén. Hirtelen könny csillan meg a szemében. – El kellett volna mondanom neked. Küzdöttem magammal, de nem tudtam, hogyan… – mondja. – Mit kellett volna elmondanod? Damian nagyot nyel. – A halála estéjén Ty felhívott engem. Úgy érzem, megáll a szívverésem. De ha nem dobogna, meghalnék, viszont itt ülök, életben vagyok, lélegzem és hallok. Damian hangja megremeg, miközben folytatja:

– Tudtam, hogy Ty néha gondolt arra… amit megtett. Két évvel ezelőtt, az első alkalommal, amikor megpróbálta a tablettákkal, beszélt nekem róla. – Elmondta? – Nem tudtam, hogy bárkinek is beszélt arról az esetről. – A Doors számát hallgattuk, A The Endet, akkor mesélte el. Azt feleltem neki, hogy beszélhetünk arról, mennyire szívat minket az élet, és hogy mekkora seggfejek a szüleink, meg a jövő sem tűnik túl fényesnek, de én mégis úgy hiszem, hogy érdemes élni. Mire azt mondta, hogy igen, tudja ezt. És akkor arra kértem, hogy ha még egyszer valaha úgy érez, hogy véget vetne az életének, hívjon fel. Erre azt válaszolta, úgy lesz. – És felhívott – suttogom. – Beszéltél vele. Damian bólint. – De aznap este egy szót sem szólt arról, hogy meg akar halni. Nem volt annyira szokatlan, hogy felhív, legalábbis nem annyira, hogy bármi rosszra gondoljak. Akkor is kapcsolatban voltunk, ha a suliban nem lógtunk együtt túl sokat. Néha felhív… felhívott, és az élet csapásairól dumáltunk, meg arról, hogy mennyire hülyék az emberek, és hogy a legtöbben nem fogják fel, milyen, amikor elszaródik az életed és nem tehetsz ellene semmit. Olykor elolvasta a verseimet is. Szóval erről beszélgettünk azon az estén. Ugyanarról, mint máskor. Damian a fejét rázza.

– Tudnom kellett volna, hogy valami baj van. Épp csak szakított Ashley-vel, maga alatt volt, olyan, mint aki fejbe rúgta saját magát, és rá kellett volna jönnöm, hogy valami nincs rendben. – Damian szipog. – Olyan sokszor töprengtem ezen azóta, oda-vissza végiggondoltam az egész beszélgetést, nyomokat kerestem, amelyekből kiszúrhattam volna, de… Néha azt hiszem, csak azért hívott, hogy elköszönjön tőlem. Tenyerébe zárja a cápafogat, és nyíltan bőgni kezd. Odamegyek, és leülök mellé az ágyra. Megpróbálom átölelni, s egy darabig hagyja. Aztán elhúzódik tőlem, a hajába túr, és felsóhajt. – Sajnálom, hogy nem mentettem meg – mondja aztán. – Megpróbálhattam volna. Sajog érte a szívem, mert ezek a szavak a saját szavaim, és azok a gondolatok a saját gondolataim, és végre megértem, miért nem számítanak. – Nem tudtad volna megmenteni – válaszolom. – Ty-t senki nem menthette volna meg, csak Ty. És alighanem igazad van. Nem azért hívott fel téged, hogy lebeszéld róla, el akart búcsúzni. Damian szerencsétlenül bólint. Megszorítom a vallat. – Jó barátja voltál. Ahogyan nekem is. Köszönöm. Egy percig némán ülünk. – Jól vagy? – kérdezem aztán. – Írnod kéne egy verset, amivel kimosod mindezt a fejedből. Damian nevet.

– Hátat fordítok a sötét költeményeknek. Megvonom a vállam. – Nem vagyok könyvkritikus vagy hasonló, de tetszenek a verseid. Noha sajnálattal és fájdalommal teli poharat nem adnék, hogy belefojtsd magad. Kifogytam a sajnálatból. Felállok, s az ablakhoz megyek. A kukoricaföldek felett lemenőben a nap, káprázatos tüzesnarancs és királykék ködfátyolos az ég. Nagy madarak V alakú röptét nézem, azt hiszem, darvak, költöznek hazafelé. Annyi minden kavarog bennem abban a pillanatban, hogy úgy érzem, szétrobbanok. Oly sok mindent megértek, amit tegnap még nem értettem. Oly sok mindent kell elmondanom. – Lex? – kérdezi a hátam mögül Damian. – Most mit fogsz csinálni? Megfordulok. – Nem bánod, ha kölcsönveszek tőled egy tollat?

Március 31.

Mesélnem kell neked arról az estéről. Tudom, már ismered a részleteket, hiszen ott voltál. De arra van szükségem, hogy az én perspektívámból lásd, mert akkor megérted majd, miért tettem azt, amit tettem. Azon az estén az Imperial Palace-ban vacsoráztunk. Te citromos csirkét ettél, mint mindig, én kung pao csirkét rendeltem. Vacsora közben az MIT-ről meg a Harvardról beszélgettünk, és arról, hogy Csésze talán a Wellesley-re fog járni, és legalább hetven nap telik el, mire bármilyen hírt kapunk, és bizony nehéz lesz ez a várakozás. Ezen az estén mérhetetlenül távolinak tűnt a március. Vacsora után az UNL természetrajzi múzeumába vittél. Már bezárták ugyan, de a nővéred ott dolgozik, és ő beengedett. Amint megpillantottam Sarah arcát, abból ítélve, ahogy egyfolytában mosolygott rám, tudtam, hogy valami mesés dolgot tervezel. Mialatt te és Sarah eltűntetek egy időre, hogy elrendezzétek a dolgokat, az elefántcsarnokban hagytál, ahol a prehisztorikus mamutok, tevék és orrszarvúk csontjait bámultam meg, amelyek több százezer évvel ezelőtt kóboroltak az ország közepén elnyúló síkságokon.

Aztán értem jöttél. Bekötötted a szemem, de annyit tudtam, hogy a planetáriumhoz vezetsz. Tényleg, hány előadást láttunk ott, Steven? Puha takaróra ültettél. Gyertyaviasz illatát éreztem, és az arcszeszedét. Lágy zene szólt – azt hiszem, Mozart, majd egyszer el kell mondanod, pontosan mi volt –, egy halk zongora- és hegedűszerenád. Levetted a szememről a kötést. Piros pléden ültünk, mint mikor az erdőben piknikeztünk, két fehér gyertya égett, a takaró közepén jeges vödörben almabor gyöngyözött, és két műanyag pezsgőspoharat is láttam. A planetárium mennyezetén ezernyi kék égő világított le ránk. Nem csillagképek, hanem részecskék. – Ez a „sötét anyag”-előadásból van – mondtad. A nyakamat nyújtogattam fölfelé. – Azt hittem, a sötét anyag láthatatlan. Hátrahajoltál, átkaroltál, közben a mellkasodhoz húztál, én pedig ellazultam a tested melegétől. – Láthatatlan – felelted. – Nos, elméletileg az. A tudósok sosem tudták bebizonyítani, hogy a sötét anyag létezik, hisz tudod. Tudtam. – Igazából a galaxisok viselkedése miatt feltételezzük, hogy ott van, ahogy mozognak az univerzumban, és ahogy a fény mindig megtörik körülöttük. – Közelebb húzódtál hozzám. Az ajkamat nézted. Tudtam, hogy meg fogsz csókolni. Citrom illatú lélegzetedben fürdött az arcom. A szemembe néztél. – Mindenképpen – mormoltad – szép. Megcsókoltál. Átfogtam a nyakad, a hajad puha volt az ujjaim alatt, és visszacsókoltalak. Kék fények forogtak a fejünk felett. A szám sarkát csókoltad meg, az arcomat, a fülemet.

Elmosolyodtam. – Nahát, ez aztán romantikus. – Igen, azt akartam, hogy romantikus legyen. – Összefonódtak az ujjaink. – December 20-a van – jelentetted be. – És? A fülem mögé húztál egy hajtincset. – Június 20-án, ma fél éve kezdtük el a mi kis kísérletünket. Egy könyvesboltban, amely nem volt annyira romantikus hely, ám abban a percben az volt a legjobb. Nem hinném, hogy rá tudtalak volna venni akkor, hogy ide gyere. És június 20-án csókoltalak meg először. – Jó csók volt. – Bámulatos – felelted. – Akkor hát boldog fél évet. – Boldog fél évet. Az pontosan hat hónap, azaz 183 nap – néztél az órádra. – Ami 4392 óra. Az 263 520 perc. Életem legjobb percei közé tartoztak ezek. Legalábbis eddig. Istenem, milyen szexi voltál. Ellenállhatatlan. Magam felé húztam a fejed, hogy újra megcsókoljalak, de hirtelen csipogni kezdett a telefonom. Elővettem és ránéztem. SMS érkezett. Sosem mondtam el neked, kitől jött. Sosem mondtam azt: az öcsém küldte. Sosem beszéltem arról, hogy mi állt benne. Mindeddig nem mondtam el senkinek. Most azonban elmondom neked. Ez állt benne: „Szia, tesó. Beszélhetnénk?”

Ez az a rész, amikor kikapcsoltam és félrelöktem a telefont, és folytattuk a csókolózást. Csakhogy létezik egy alternatív változata annak, ami azon az estén történt. Számomra mindig is lesz. A valóság alternatív változatában fogadom az SMS-t, és így szólok hozzád: „Szavad ne feledd, gyors puszit nyomok a szádra, majd felállok, és kiviszem a telefont a folyosóra, és felhívom Ty-t. Abban a valóságban – amelyről tudom, hogy nem valóság, csak fantázia, esengő gondolkodás, egy megválaszolatlanul maradó fohász – Ty elmondja nekem, amit tudnom kell. Azt, hogy szomorú, azt, hogy megfeneklett a jelenben, nem lát perspektívát, elvesztette a jövőt. Én pedig aztán arról beszélek neki, hogy átvergődik a szomorúsápon, hiszen elég erős. Közlöm vele, hogy nem akarom nélküle átélni ezt az elcseszett világot, és megmondom, hogy szükségem van rá. Biztosítom róla, hogy anyának is szükségé van rá. Sőt, azt is megmondom, hogy apának szükségé van rá, talán ebben a pillanatban még nem látja jól, de valamikor meg fogja érteni. Elmondom neki, hogy öt nap múlva karácsony lesz és emlékeztetem rá, hogy ez a kedvenc ünnepe, és majd korán kelünk fel, és úgy ugrálunk anya ágyán, mint amikor kicsik voltunk, s miközben lerobogunk a karácsonyfához kinyitni az ajándékainkat, a Csengettyűt üvöltjük, és az idén valami jót vettem neki, és nem akarja kitalálni, mi az? Arról is beszélek neki, hogy minimum 63 közös karácsonyunk lesz még egymással, és egyetlenegyet sem akarok elmulasztani. Egyet sem. Megmondom neki, hogy szeretem.

És mindezek a dolgok, amikről beszélek neki, elegendők ahhoz, hogy elpusztítsák a démonait. És túléli az estét. Él. Ám ehelyett én kikapcsoltam a telefonomat, és téged csókoltalak, elnyúltunk a sötét anyag alatt, a láthatatlan, tökéletesíthető anyag alatt, amely összeköti az univerzumot, és felnéztem rád, körülöleltek a kék fények, és azt mondtam, szeretlek. Meglepetten villant a szemed. Nem vártad tőlem, hogy kimondom. Úgy gondoltad, nem hiszek a szerelemben. De nem haboztál válaszolni. – Én is szeretlek – mondtad. – Nagyon. – Hihetetlenül nagyon – suttogtam. Bólintottál. – Abszolút hihetetlenül. Megittuk az almabort, a sötét anyagról beszélgettünk és arról, hogy mindnyájan a csillagok anyagaiból vagyunk, arról a csodálatos Carl Sagan-idézetről. Mindenei az univerzum része. Aztán valahogy a kanadai darvakra terelődött a beszélgetés. Arra, hogy minden év márciusában, ha olyan az időjárás, a világ kanadai darupopulációjának 80 százaléka keresztülhalad Nebraskának ezen a részén, hirtelen több millió madár kel útra, és hogy ez milyen kivételes látvány lehet, s hogy mindketten az egész eddigi életünket Nebraskában éltük le, és még sosem láttuk a darvakat. Elhatároztuk, hogy elmegyünk oda, még mielőtt Massachusettsbe költöznénk, vagy bárhova, ahová elsodor bennünket a sors, elmegyünk megnézni a kanadai darvakat. Együtt. Aztán csókolóztunk, és kizökkent az idő. Elrepült az idő.

Ám valamikor ezekben az eltűnt másodpercekben az öcsém besétált a garázs sötét burkába, apa régi vadászfegyverével és egy golyóval, amely biztosan elkerülte a figyelmemet. Hogy tönkretegyen mindent – néha így gondolom. Hogy meghaljon. Csak akkor tértünk ismét magunkhoz, amikor Sarah berobbant a planetáriumba, és abban a pillanatban, amikor megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van, és annak köze van hozzám. – Igen, itt van – emlékszem, ezt mondta, mielőtt a kezembe nyomta a telefont. Az apám hangját hallottam, ingerlékeny volt, mintha bajban lennék, mint amikor lehordott valamiért. – Ty… – mondta az ingerlékeny hang. Másra nem emlékszem. Rád néztem, apa beszélt hozzám. Rázkódni kezdett a kezem, nem remegni, nem reszketni, hanem erősen rázkódni, mintha valami roham tört volna rám. Képtelen voltam uralkodni rajta. Te megfogtad a kezem, erősen tartottál. Miután bontottam a vonalat, lekísértél az előcsarnokon át a parkolóba. A vállamra terítetted a kabátot. Mellém térdeltél, amikor hirtelen elfordultam, és kihánytam a kung pao csirkét a havas járdára, a bejáratnál álló óriási mamutszobor mellé. Segítettél felállni. Kisimítottad arcomból a hajamat. Amikor besegítettél az autóba, átnyúltál, és bekapcsoltad a biztonsági övét. Egészen a halottas házig piros, zöld és fehér karácsonyi fényfüzérek világítottak a fákon. Egész idő alatt tágra kerekedett volt a szemed és hitetlenkedő a tekinteted, mintha ez igazából nem történhetne meg.

A halottasházban a folyosón várakoztál, mialatt a temetkezési vállalkozó bekísért engem, anyát és apát az irodájába, és lejátszott nekünk egy magnófelvételt. Ty másodpercekkel azelőtt hívta a 911- et, mielőtt meghúzta a ravaszt. Néhány napomba került, amíg összeraktam, hogy miért csinálta ezt, és arra a következtetésre jutottam: kedvességből, hogy ne anya vagy én találjuk őt ott, amikor kinyitjuk a garázsajtót. Meghallgattuk a hangját, és igazoltuk, hogy ő volt az. Ezt mondta: „Halott személy van a zöld ház garázsában, a Nickols és a Második utca sarkán. Öngyilkos lett.” Ennyi. Letette a kagylót. Nekünk azt mondták, hogy ez a mentők érkezése előtt tizenkét perccel történt, de amire odaértek, már halott volt. A felvételen Ty nem hangzott ijedtnek. Szomorúnak sem. Tökéletesen tényszerűen beszélt. Egy hátsó szobába kísértek bennünket, ahol Ty teste egy acélasztalon feküdt, nyakáig egy lepellel betakarva. Vagy egy percig szoros félkörben állva néztük őt – apa az öltönyében, nyakkendővel, aztán én, és anya a nővéregyenruhában –, az utolsó alkalom volt, amikor családként voltunk együtt. Aztán anya előrelépett, és Ty mellkasára tette reszkető kezét, mintha fel tudná ébreszteni, és amikor nem mozdult meg, hátravetette a fejét, s a puszta fájdalom hangja hagyta el a torkát, az üvöltés és sírás egyfajta keveréke, amely mintha már nem is az ő hangja lett volna, sőt szinte nem is emberi. Biztosan hallottad onnan, ahol voltál. Apa a szája elé tapasztotta a kezét, becsukta a szemét, és egy székhez tántorgott a falnál.

Anya továbbra is azt a hangot adta ki, és elviselhetetlen volt, ahogyan megtöltötte a fülemet, a fejemet, és megszilárdított mindent. Az öcsém meghalt. Anya térde felmondta a szolgálatot. Elkaptam, mielőtt a földre zuhant volna, és odacipeltem egy székhez apa mellé, s akkor abbahagyta az üvöltést, és zihálva zokogott. Nem volt hely, ahová leülhettem volna melléjük. Csak annyit tehettem, hogy álltam ott, és Ty-t néztem. Úgy nézett ki, mintha viaszból volna. Az egyik szeme nem volt teljesen bezárva. Csodálatos, sűrű és sötét szempillái voltak, épp a megfelelően íveltek, s a pillák között egy parányi világosszürkét láttam, akár a piszkos hó. Ty ajkai szinte feketék voltak. Te nem így láttad őt, ez még azelőtt volt, mielőtt kisminkelték, felöltöztették, és egymásra helyezték merev kezeit. A nyakánál vérfoltot fedeztem fel a lepedő alatt. Leküzdöttem a késztetést, hogy hátrahúzzam a leplet, és megnézzem a sebet, amibe belehalt. Valamit, ami megmagyarázná ezt a szörnyű titkot, hogy ez az üres valami lett belőle, mikor csak tizenkét ólával ezelőtt még a reggelizőasztalnál láttam őt, és semmi baja nem volt. Én megnéztem volna, de anya és apa is ott volt. Így hát elhátráltam onnan, megálltam anya mellett, s a kezét fogva együtt sírtam vele, amíg ki nem száradtak mindkettőnk könnyei. Már nem tudok sírni. Azt hiszem, az a részem tönkrement. Amikor eljött a távozás ideje, anya nem akart elmenni. Egész éjjel Ty-jal maradt volna, és egész nap, amíg el nem temetik. De rávették őt, hogy visszamenjen Jane irodájába aláírni a papírokat, és megbeszélni a következő lépést a gyermeke elvesztésének folyamatában.

Te kint vártál a folyosón. Amikor kinyílt az ajtó, felálltál. Szomorú volt a szemed, most már elhitted. Ekkor jutott eszembe az SMS. Kivettem a zsebemből a telefont, megnéztem, és ott volt. „Szia, tesó. Beszélhetnénk?” Jeges dermedtség fogott el. Rettegés. Zsibbadtság. A zsebembe süllyesztettem a telefont. Rád néztem. Azt gondoltam: ez a te hibád. Ha nem csókoltál volna meg… Ha nem vontad volna el a figyelmemet… Ha nem gabalyodok bele az irántad érzett szerelembe, a hihetetlen érzelmekbe, válaszoltam volna az SMS-re. Megakadályozhattam volna ezt. Nem akadályoztam meg. És ismét azt gondoltam, hogy ez a te hibád. Azt gondoltam, bárcsak megvalósítható lenne az időutazás, ha készíthetnék egy időgépet, visszamehetnék addig a pillanatig, és megválaszolhatnám azt az SMS-t. Megmenthetném őt. Most már megértem, hogy senki nem menthette meg Ty-t, csak ő maga. Senki mást nem lehet hibáztatni. Se téged, se engem. Minden lap Ty kezében volt. Az eszemmel most már megértem. Mindazonáltal a szívem szeretné azt az időgépet. Rá kell vennem a lelkemet, hogy megbocsásson nekünk azért az estéért. Neked sokkal könnyebben meg tudok bocsátani, mint önmagamnak. És oly sok minden van, amiért a megbocsátásodat kell kémem: Amiért kizártalak.

Amiért nem álltam szóba veled. A teljességgel ostoba indokért, hogy miért akarok szakítani veled. Nem a spermáid miatt szakítottam, vagy azért, mert ez nem működött kettőnk között, hiszen működött. Megérdemled az igazságot. Akár megbocsátasz nekem, akár nem, bárhogy döntesz, megérdemled, hogy tudd, komolyan gondoltam, amit azon az estén mondtam neked. Szeretlek. Keményen igyekeztem, hogy ne így legyen. El sem tudod képzelni, mennyire. Talán mégis van elképzelésed róla. De szeretlek Ha nem tudod, mihez kezdj ezzel az infóval, az is jó. Csak el akartam mondani neked mindent, már amennyiben meg akarod hallgatni. Ha tudni akarod. Ezzel fogom kezdeni.

36.

AMIKOR KIJÖVÖK DAMIANÉK HÁZÁBÓL, Seth a veranda lépcsőjén ülve cigizik. – Minden rendben a kölyökkel? – kérdezi. – Igen, rendbe fog jönni. – Jó – mondja őszinte megkönnyebbüléssel. – Már ott tartottam, hogy bemegyek érted. Mennem kell, elkések a munkából. – Menj csak – mondom. – Elvigyelek valahová? A mellkasomhoz szorítom a hátizsákomat. – Szerzek fuvart, kösz. Köszönöm. Köszönöm, Seth. – Nem esett nehezemre. – Hosszú slukkot szív. – Ha valaha is fel kell törnöm egy zárat, téged hívlak. A francba is. Nevetek, kiveszem szájából a cigarettát, és rálépek. – Mi az ördögöt csinálsz? – Ma mindenkit megpróbálok távol tartani attól, hogy megölje magát – magyarázom.

Seth felhorkan, s egy félmosolyt villant rám. Aztán felpattan a motorjára, felteszi a bukósisakot, és bömbölve beindítja Georgiát. Utánaintek, amikor elviharzik. El sem hiszem, hogy ezen az izén utaztam. Előveszem a mobilomat. Anya még egy órát dolgozik. Mély lélegzetet veszek, s egy másik számot tárcsázok. – Szia, apa! – mondom, amikor válaszol. – Értem tudsz jönni? Minden rendben, jól vagyok, csak szükségem van egy fuvarra. Apa Stevenék háza elé gördül, és megállítja a kocsit. Egy percig mindketten kikukucskálunk a szélvédőn. A Blake család háza fehér, kétszintes tanyaház, nagy, körbefutó verandával – olyan, mint Damianéké, csak jól karbantartott és fölöttébb szeretett változatban. Mindenütt ég a villany, az ablakok ragyognak, a ház melegséget áraszt. Steven szerencsés, hogy itt élhet az édesanyjával, az édesapjával meg a testvéreivel, mindnyájan egy fedél alatt. Nagyon nehéz nem neheztelnem rá ezért. Megnyomom a csengőt. Sarah nyit ajtót, az arckifejezéséből meg tudom állapítani, hogy nem tudja mire vélni a megjelenésemet. – Steven itthon van? – kérdezem. Sarah kitárja az ajtót, és oldalra lép, hogy beengedjen. – Steven! – kiáltja, miközben büszke léptekkel otthagy. – Valaki keres.

Gyorsabban ver a szívem, amikor Steven megjelenik a folyosó végén. Durván két és fél másodperc alatt majdnem elinal a bátorságom. – Szia – mondja halkan. – Hogy van Damian? Egész nap aggódtam miatta. De aztán rájöttem, hogy felhívtál volna, ha… – Damian jól van. Téves riasztás. Steven kifújja a levegőt. – Jó. Hűha, ez jó. – Félrebillenti a fejet, zavarban van, hogy mit keresek ott, és kemény tekintetet vet rám, mielőtt szemlátomást eldönt valamit. – Akarsz velünk vacsorázni? Épp most ültünk asztalhoz. – Ó, kösz, de nem, apám odakint vár a kocsiban. – Az apád? – Csak azért ugrottam be, hogy ezt odaadjam neked. Kezébe adom a naplót. Értetlenül néz rám. – Tudhatnám, mi… – Nem. Ez afféle kísérlet. Amikor elkezdtem írni, a terapeutám adta ki feladatnak. – Képtelen vagyok egyenesen ránézni, amikor a kezében tartja a naplót. – Szeretném, ha elolvasnád. Úgy értem, ha el akarod olvasni. Nem muszáj. Dave… a terapeutám azt mondta, hogy szükségem van egy recipiensre az írásomhoz, amolyan közönségre. És ma este rájöttem… arra a következtetésre jutottam, hogy az én recipiensem te vagy. Persze, ha el akarod olvasni. Ha nem, megértem, és…

– Elolvasom – mondja egy lépést hátrálva Steven, mint aki attól tart, hogy kiragadom a kezéből. Ó, istenem, mit műveltem?, gondolom. – Jól van – felelem az ajtó felé hátrálva. – Szép estét. Apa hazavisz. Nem tesz fel kérdéseket, amit nagyra értékelek. Mikor kiszállok a bejáratnál, anya elém jön. Kicsit kiborultnak tűnik. Minden megjegyzés nélkül nézi, ahogy apa elhajt. – Akarom tudni? – kérdezi. – Nem. Van valami kaja? Éhen halok. Egy doboz makarónit és sajtot talál, a gáztűzhelyen melegíti meg, majd virslit vág bele. Ötévesnek érzem magam, miközben eszem, de befalom mindet. Anya engem néz, amíg megeszem. – Jó vagy, Lexie? – Átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. – Szeretnél beszélni róla? Nekem elmondhatod, szívem. Tudom, hogy nehéz volt, de én itt vagyok neked. Mindig itt leszek neked. Megszorítom a kezét. – Tudom, anya. – Mély lélegzetet veszek. – Délután Damianék házában jártam. Ty egyik barátja volt. – Igen, ismerem Damiant – feleli. – Tudsz róla, hogy a legcsodálatosabb papírrózsát tette az öcséd koporsójába? Még sosem láttam ahhoz hasonlót. Nahát, dolgok, amelyekről nem tudtam, pedig sokat segíthettek volna.

– Szóval arra gondoltam, hogy Damian esetleg ugyanúgy érezheti magát, mint Ty és Patrick, és talán szüksége van a segítségemre. De mint kiderült, ő segített nekem. Anya bólint. – Furán alakulnak a dolgok. – Sajnálom, hogy olyan voltam. Anya meglepetten pislog rám. – Milyen? Nem volt veled semmi gond. Téged a legjobb indulat vezérelt. – Hát, sajnálom, ahogy a kocsiban viselkedtem, amikor hazafelé tartottunk Gracelandből. Az nem volt okés. – Azt mondtad, amit hallanom kellett – válaszolja. – Örülök, hogy elmondtad. Ráébresztett, hogy mit tettem veled, miközben túl sok figyelmet fordítottam önmagamra. – Anya… – Állandóan a közelemben éreztem az öcsédet. – Felsóhajt, s az ölébe néz. – Néha éreztem az illatát vagy hallottam a lépteit, és italba próbáltam ezt fojtani, Lex. És bocsánatot kérek ezért. Nem fog újra előfordulni. – Oké. – Egy héttel ezelőtt hazafelé jöttem a munkából – folytatja –, és éreztem a jelenlétét a kocsiban. Hűha, kísértet az autóban. Az sosem jó. – Sírtam, ahogyan szoktam néha, ám aztán nagyon erősen éreztem, hogy valaki ott van velem. Megrázza a fejét, mintha még mindig nem hinné el. – És aztán mi történt? – Aztán meghallottam a hangot.

Anyára meredek. – És mit mondott Ty? Meglepetten néz rám. – Nem Tyler volt az, szívem. – Nem? – Zavarba jövök. – Egy másik hang volt. És azt mondta: „A kezembe adod a fiadat?” Nagyot nyelek. – Anya… – És én igent mondtam – motyogja. Ismét lehajtja a fejét, de nem sír. – Igent mondtam. – Mély lélegzetet vesz, olyasformát, mint mikor hirtelen egy hatalmas súlyt vesznek le az ember válláról. – Azóta nem éreztem Ty jelenlétét – mondja. Megfogom a kezét. Őrült volt ez a nap. Csöngetnek. Összenézünk anyával. – Majd én – mondom. Az ajtóhoz megyek, és kinyitom. Steven áll ott, kezében a napló. Pocsékul fest, vörös és zavaros a tekintete, elöl égnek áll a haja, mintha abba kapaszkodott volna. Steven gyorsan olvas. Megfeledkeztem erről. – Szia – suttogom. Steven sír. Benyomul az ajtón, a karjába von, és potyognak a könnyei. – Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom – mondja, és a hajamba zokog. Valami megreped bennem, eltörik.

– Én is sajnálom – mondom, és akkor már végre bőgök, mintha egy zsilipet nyitottak volna meg, és egymásba kapaszkodva sírunk, miközben zúdul a víz.

37.

AZ ÁLOMBAN, EBBEN AZ UTOLSÓ álomban egy sötét szobában pasziánszozom. Olyan, akár egy filmbeli kihallgatás-jelenet, egy kis kártyaasztal és két szék, gyönge menynyezeti világítás. Itt jól érzem magam. Egymás után fordítom fel a lapokat, nem hámozok ki semmit belőlük. Néha kicsi sárga cetlinek látom őket. Tovább fordítom fel a lapokat, egy kor király, egy pikk ász, aztán az anyámnak szóló üzenet: Ne haragudj, anya, de kiüresedtem. Az eldobott paklira fektetem ezt a lapot. Aztán Ty ott van a fénykör szélén. – Hogy jutottál be ide? – kérdezem. – Fogalmam sincs. Ez a te álmod, te mondd meg nekem! A szemközti székre telepszik. Nem tűnik kísértetnek. Valóságosnak látszik. Sőt, nálam magasabbnak, idősebbnek, mintha megöregedett volna, amióta itt hagyott bennünket. Nem egészen az a Ty, akit ismerek. – Emlékszel rá, hogyan kell háborúsat játszani? – kérdezi.

Olyan pillantást vetek rá, mintha azt mondanám, jaj, kérlek. – Mindig csaltál – mondja. – Nem igaz. – De igen. Kezébe adom a lapokat. Nézem, ahogy könnyedén kever hosszú ujjaival. Kettéválasztja a paklit, az egyik felét nekem adja. Aztán hármasával rakunk le lapokat, így harcolunk egymással. A magasabb számok ütik az alacsonyabbat. A pikk bubi übereli a káró kilencest. A kőr ötös üti a pikk kettest. Az ászok mindent überelnek. A cél az egész pakli elnyerése. – Mit kapok, ha nyerek? – kérdezi váratlanul Ty. Épp most vette el három kártyámat. – Mit szeretnél? – Arra gondolok – mondja érzelemmentesen –, ha én nyerek, nem nézed többé, ahogy meghalok. Ez egy kicsit morbid. Újabb három kártyámat veszi el. – És te mit szeretnél? – kérdezi. – Ha te nyersz. Mogyorószínű szemébe nézek. Időben szeretnék válaszolni az SMS-edre, ezt gondolom. – Meg akarlak menteni. Ám igazából egy esélyt szeretnék, hogy elköszönjek. Nem búcsúzhattam el. Ezt nem adtad meg nekem. Ty felnevet. – Rendben. Megállapodtunk. Ha te nyersz, elbúcsúzhatsz.

Ez valószínűtlennek látszik. Megnyeri a partit. A pakli java nála van. Tudom, hogy hamar vége lesz, és rettegek, hogy ébredek, és soha többé nem látom őt, soha többé nem beszélhetek hozzá. – Ty… – Akiket szeretünk, igazából sosem mennek el – mondja. – Ezt nem tanultad? – Jaj, csak azt ne mondd, hogy figyeltél Dave-re. Állhatatosan néz rám, és újabb kártyáimat veszi el. – Elbúcsúztál tőlem, hisz tudod. Nem emlékszel? – Mire? – Aznap reggel. Azt mondtad, igyekezzek, mert le fogom késni a buszt. Én azt feleltem, hogy értem jön az egyik haverom. – Hazugság volt – teszem hozza. – Igen, az volt – ismeri el. – De azt mondtad, oké, később találkozunk, én pedig azt, szeretlek, tesó. Erre te azt válaszoltad, én is szeretlek, öcsi, szia. – Ezt mondtam? – Igen, ezt. Emlékszem. Emlékszem. És ahogy ott ülök, arra az egyetlen kis pillanatra visszaemlékezve az időben, hirtelen újabb Ty-jal kapcsolatos emlékek árasztanak el. Jó emlékek. Olyan sok szép emlék. Az első hóembert építem az előkertben Ty-jal. Anyának segítünk a kertben. Ty a két első foga nélkül próbál kukoricát enni. Faleveleket gereblyézünk

Ty-jal. Vezetni tanítom. A karjába kapaszkodom, amikor titokban kivettük a Jurassic Parkot tizenkét éves koromban. A vicces nevetése. Amikor megpróbálta levágni a saját haját. A kézbesítő. Amikor négyéves volt, és ráadtam régi ruháimat meg egy parókát, és körbejártam vele a szomszédokat, és úgy mutattam be őt, mint az új húgomat, Vikkit. Az, ahogyan anya minden tanév első napján ugyanarra a helyre állított bennünket a bejárati ajtóba, és együtt lefényképezett minket, egymás kezét fogva. Az első napom az óvodában, mikor a kezembe csimpaszkodott és nem akart elengedni, amikor nélküle próbáltam meg elindulni. – Vigyél magaddal – könyörgött. – Nem lehet, itthon kell maradnod – feleltem. – De megígérem, hogy hazajövök, és akkor játszunk. – Látod? – mondja most. – Hiányzol – mondom. – Mindig is hiányozni fogsz. – Te is hiányzol nekem – feleli. Leteszek egy treff királyt, amelyet egy ásszal visz el, aztán egy káró tízest, azt egy kőr bubival übereli. Mindössze egyetlen kártyám maradt. – Szia, Ty – suttogom. Mosolyog, és megfordítja azt a lapot.

A szerzőtől

Az öcsém 1999-ben lett öngyilkos. Tizenhét éves volt, és harmadikos a gimiben. Én húsz voltam, és elsőéves főiskolás. Mindennap hiányzik nekem. Ezek a tények. Ezt azért mondtam el, mert tisztázni szeretném, hogy ez a regény a képzelet szülötte. Nem az én esetem jelenik meg ezeken az oldalakon. Ty nem az én öcsém, én pedig nem vagyok Lex. Nem vagyok matematikazseni – ez bizonyára nyilvánvaló. Az én anyám nem úgy reagált az öcsém halálára, hogy rászokott az ivásra (ez katasztrofális lett volna, mivel anyám rettentő vékony), apám nem unott könyvelő (és tudomásom szerint sosem tüntette ki egy vitorlás fedélzetét), s a mostohaanyám, Lex szavaival élve, nem egy két lábon járó klisé (voltaképp egy könyvmoly, s ez nagyon jó szolgálatot tett nekünk az évek alatt). Azt is szeretném elmondani, hogy Ty néhány, a könyvben szereplő barátjától eltérően, az én öcsémnek elbűvölő, kötelességtudó barátai voltak. A magam részéről mindig hálás voltam azért, ahogyan a barátaink és a szomszédaink próbáltak gondoskodni

a családunkról az öcsém halála után, és ahogyan az azt követő években továbbra is kimutatták a szeretetüket és a támogatásukat. Nos, a cáfolatkitérő után rengeteg embernek kell köszönetet mondanom, akik lehetővé tették ennek a könyvnek az elkészülését. Erica Sussman. Köszönöm, hogy nevetsz Lex viccein és megsiratod a könnyeit, és mindig meggyőződsz arról, hogy tökéletesen megértettem, mit szerettél ebben a történetben még akkor is, ha hosszú és nehéz szerkesztési út vezetett ehhez a könyvhöz. A legragyogóbb szerkesztő vagy. Az „örökösen keressünk új lehetőséget” csapat a HarperTeennél: Stephanie Stein, Christina Colangelo, Kara Brammer, Ray Shappell, Melinda Weigel, Alison Donalty és Kar4n Sherman. Ti varázsoltatok jó külsejű íróvá, pedig a munkám java részében kócos hajjal és jóganadrágban dolgozom. Katherine Fausset. Ezt mindegyik könyvnél elmondom, de továbbra is igaz. A legjobb ügynök vagy, akit egy író csak remélhet. Kétségek óceánján sodródnék nélküled. Köszönöm. A barátaim: Amy Yowell. Hűha, oly sok mindenért mondhatok köszönetet neked, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Azért, mert gyorstárcsázással hívhattalak matekügyekben, mert rendíthetetlenül támogattad a könyvet, és az idődért, hogy elolvastad, meg az őszinte véleményedért, jóllehet tudom,

ez végtelenül nehéz volt neked. Mert magad vagy a megtestesült igaz barát. Amiért hazafuvaroztál azon a napon. A tavasz hölgyek: Anna Carey, Veronica Rossi és Tahereh Mafi. Nem tudom megszületett volna-e a könyv, ha nincs az a késő este Miamiban, amikor ti hárman elolvastátok az első ötven oldalt a telefonotokon, és szenvedélyes vitát folytattatok arról, hogy mire van szükség. Gondolkodásra késztettetek, felráztatok és megnevettettetek. Brodi Ashton. Amiért ott voltál egy esős napon Idahóban, pedig nem ismertelek, majd tizenhárom évvel később egy másik esős napon. Jodi Meadows. Köszönöm, hogy a bátorítás ilyen nyugodt forrása vagy. És a kitűnő jegyzetekért, amikor megkértelek, hogy kutass a találkozómra Miss Pennyvel. Boldog vagyok, hogy a barátomnak nevezhetlek. Végül, a legrégebbi és legkedvesebb kebelbarátnőm, Sarah McFarland. Ő visz el a Jamba Juice-ba egy válság közepén. Ott van, bármi történjék is, nem számít, hány mérföld választ el bennünket. A családom: Édesanyám, Carola Ware. Köszönöm, hogy ebben az évben többet beszélgethettünk az életünkről, még akkor is ha fáj. Mindig te vagy az első, akivel beszélni akarok, ha valami csodálatos vagy szörnyű dolog történik, és örülök, hogy így vagyunk ezzel. Szeretlek. És Jack Ware-nek is szeretnék köszönetét mondani, mert valóságos bizonyítéka annak, hogy a legszomorúbb történeteknek is lehet boldog vége.

Édesapám, Rod Hand. Örökösen azt mondod, hogy bármit meg tudok csinálni, majd a háttérben maradsz, és hagyod, hogy megcsináljam. Végtelenül hálás vagyok ezért, és szeretlek. John. Segítettél megértenem, hogy bármily képtelenségnek tűnt is, csakugyan megvolt bennem az erő a regény megírásához. Maddie. Köszönöm, amiért mindig engem választasz, hogy álomba énekeljelek, és mert gyorsan megtanultad: „Én is szeretlek, anya.” Szükségem volt erre. Will. Kisfiam. Amikor hallottad, hogy volt egy öcsém, aki meghalt, sírkövet készítettél neki kartonpapíron a kertben, és virágot raktál rá. A szomszédok talán morbidnak gondolták ezt. Szerintem a legkedvesebb részvét volt, amit el tudok képzelni. Nagyon szeretlek, és fáj a szívem, amiért nincs itt az öcsém, hogy megismerjen téged.