A Magyar Szent Korona

 A MAGY M AGYA AR

Szent Korona 

 A MAGY M AGYA AR

Szent Korona  Tóth Endre Szelényi Károly •

KOSSUTH KIADÓ 2

Szöveg Tóth Endre Eredeti fotók és reprodukciók Szelényi Károly A 9., 65., 68–71. oldal fotóit Mudrák Attila készítette Lektorok †Dercsényi Balázs, †Éri István, dr. Lovag Zsuzsa, dr. Török József  Szerkesztette Sz. Farkas Aranka Tervezte és tördelte  Vígh Zoltánné Rajzok Nagy Katalin, †Pintér Katalin, Vári Ágnes A szövegben szereplő illusztrációk forrása ELTE Egyetemi könyvtár Keresztény Múzeum, Esztergom Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest Országos Levéltár, Budapest Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Pannonhalmi Főapátság Ráday-gyűjtemény, Budapest Harmadik, átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-09-8293-1 978-963-09-8293-1 Minden jog fenntartva © Tóth Endre (szöveg) 1996, 2015 © Szelényi Károly (fotók) 1996, 2015 © Kossuth Kiadó 2000, 2005, 2015

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Kiadói szerkesztő Hitseker Mária Műszaki vezető Badics Ilona

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

K 

evés olyan emlékünk maradt a múltból, amely Árpád-házi királyokhoz köthető. Palotáik csekély maradványai vészelték át a századokat, és ritka véletlen, ha sírjuk érintetlen maradt. Aba Sámuelnek és Salamonnak a temetéshelye is bizonytalan, bár éppen az utóbbi királyunk az, akinek legalább a sírköve megmaradt (felirata ma a pulai múzeumban, az Isztrián olvasható:  Hic requiescit requiescit illustrissimus illustrissimus Salomon  Salomon rex Pannoniorum). Alig maradt olyan emlék, amelyik személy szerint egy-egy királyunkhoz lenne kapcsolható. Az Árpád-ház drágaságaiból, kincstárából – a koronázási jelvények kivételével, amelyeket különleges helyzetük miatt elkülönítve őriztek – itthon semmi nem maradt meg. A koronázási jelvények már ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A Szent Korona, vele a jogar, az országalma és a palást nemzeti ereklyék: történelmünk régi századainak fennmaradt tanúi. Méltán jelképezik az ezeréves magyar államiságot. A számtalan kalandot, veszélyt, romlást megélt, de a pusztulást mégis elkerülő Szent Korona mintegy az ország sorsát jelképezi akkor is, ha eredete és készítése körül bizonytalanság van. Az 1000. év végén, amikor Európa keresztény országai a Megváltó születésének első millenniuma ünneplésére készültek, a Kárpát-medence népeinek előkelői a jövőre figyeltek. Várták a keresztény világ legmagasabb egyházi és világi vezetőjének jóváhagyását, hogy Géza fiát, Vajkot, aki a keresztségben már a Sztephanosz, ’Megkoronázott’ nevet kapta, királlyá koronázhassák. Nem maradt feljegyzés arról, hogy mikor került sor erre az ünnepségre. A szűkösen ránk maradt források csak a tényről, a koronázás megtörténtéről tudósítanak. Arról, hogy mikor, hol és hogyan történt az avatás, nem tudunk semmit. Korabeli írásban sem idejét, sem helyét nem  jegyezték fel, nem is szólva szólva magának az ünnepélyes szertartásnak a lefolyásáról. A későbbi koronázási időpontok ismeretében vélhető, hogy a szertartásra nagyobb egyházi ünnepen, de legalább vasárnap került sor; az 1000. év karácsonya és 1001 augusztusa között feltételezik a kutatók. A szertartás helyszíne a Szent István vértanú tiszteletére épült templom lehetett Esztergomban. Az első koronázás a késő Árpád-kori hagyomány szerint a királyi székhelyen, Esztergomban történt. Ekkor a Várhegy északi részén Szent István  vértanú tiszteletére szentelt templom templom állt: a törökkorban elpusztult épület aligha volt tágasabb egy középkori falusi templomnál. Be-

 A bambergi lovas. A bambergi

dómban álló szobor – a legenda szerint – a jegyeséért Bajorországba érkezett Istvánt ábrázolja

5

 A

székesfehérvári bazilika romjai. Itt koronázták és temették el sok Árpád-házi királyunkat

6

fogadóképessége korlátozott volt. Ha pedig a palota körtemplomában végezték a szertartást, akkor ott szinte csak a papi asszisztencia fért el. Ne áltassuk magunkat azzal a feltételezéssel, hogy István koronázását a nép valamiféle országra szóló eseményként élte meg. István akkor már négy éve, Géza halála óta a hatalom egyedüli birtokosa  volt. Úr ként ként állt az ország élén, még ha volt olyan országrész is (Ajtony a Maros-vidéken), amely uralmát megkérdőjelezte. A szertartás az országlakók nagy részének aligha volt emlékezetes esemény, mert nem érezték a történtek súlyát. Az első koronázás elsősorban külpolitikai jelentőségű esemény, és az ország jövője szempontjából volt meghatározó fontosságú. István ezzel az aktussal megkérdőjelezhetetlenül az Isten kegyelméből uralkodó európai királyok első sorába lépett. Ugyanakkor a koronázás az országon belül is – minden későbbi örökösödési vita és nehézség ellenére – biztosította az uralkodási forma életképességét, az ország kormányozhatóságát. A koronázás tette lehetővé a beilleszkedést az európai népek közösségébe. Körülöttünk mindenhol keresztény népek éltek. A hor vátok a VII. század század óta keresztények: keresztények: 670-ben 670-ben alapították a spalatói érsekséget. A cseh fejedelmek 845/873 óta keresztények, és 973-ban alapították a magdeburgi érsek alá rendelt prágai püspökséget, amely 1344-ben lett önálló érsekség. A lengyel fejedelem 973-ban vette fel a kereszténységet, és Gniezno 1000-ben lett érsekség. Az oroszok 955-től lettek keresztények. A Bizánci Császárság pedig születésétől kezdve keresztény állam volt, a bolgár kán 865-ben tért meg.

Ha nem is maradt fenn részletes leírás az eseményről, Istvánt a kultúrájában egységesülő keresztény Európában koronázták. Abban az Európában, amely hitében – a mai, közkedvelt kifejezéssel élve – „globalizált” volt. Pontosabban jellemzi Európát a katolikus, az egyetemes szó használata. Az egységes, keresztény szertartásrend miatt következtetni lehet arra, hogy miként végezték István királlyá avatását. Mindenekelőtt pontosítani kell egy alapfogalmat, mert a koroná zás szó nem adja vissza, sőt elfedi a szertartás lényegét. A koronázás  jelentésváltozása  jelentésváltozása és tartalmának pontatlan ismerete a Szent Korona Korona eredetét is homályban tartja. A királlyá avatást a mindennapi szóhasználatban koronázásnak nevezzük, és gyakran így nevezték a múltban is. A megjelölés félrevezető, és valójában a maga teljességében még a szertartás évszázadokkal későbbi menetét sem jellemzi. Magyarországon különösen nem, ahol 1916-ban az utolsó koronázás Bánffy Miklós gróf által nagyszerűen megszervezett világi rendezésben ment végbe, a cselekmény szakralitásában azonban a korábbi évszázadok gyakorlata és szertartáskönyvei alapján történt. A magyar történetírók a koronázásra még a XVIII. században is az inauguratio, azaz a felavatás, és nem a koronázás szót használták. Még kifejezőbb a szertartás francia elnevezése, ahol a koronázás szentségi  jellegét hangsúlyozva, hangsúlyozva, azt a sacré szóval jelölték. A királlyá avatást a középkori nyelvben is gyakran a cselekmények egyik, kétségkívül leglátványosabb elemével elemével,, a korona fejre tételével adták vissza. Ha szem elől tévesztjük: ez a szertartásnak csak az egyik, nem a legfontosabb része volt, akkor sem a királlyá avatás lényegét, sem az ott használt jelvények szerepét nem értjük meg. A koronázás – és ezzel a keresztény magyar királyság megalapítása – csúcspontja egy három évtizedes folyamatnak. Elindítója Géza fejedelem volt, aki röviddel hatalomra kerülése után, 973-ban kapcsolatot keresett I. Ottó német császárral. Tizenkét magyar főember érkezett követségbe Quedlinburgba, ahol a császár március 23-án a húsvétot ünnepelte. Nem tudjuk, miről tanácskoztak, de a megbeszélés eredménye az lett, hogy rövidesen térítőpapok jöttek Magyarországra, a fejedelem megkeresztelkedett, és később fia számára megkapta a császár unokahúgának, Gizella bajor hercegnőnek a kezét. A német herceglány, az akkor még félpogány nép földjén, páratlan kapcsolatfelvétel jele volt. A császári család hercegnőit nem volt szokás „barbár” fejedelemhez – aki akkor király sem volt nyugati értelemben – feleségül adni. A szász és száli uralkodóházak nőtagjai még a birodalom területéről is ritkán kaptak férjet: ha politikai érdekből házasságra nem léptek, életük az esseni, quedlinburgi és gandersheimi birodalmi monostorok apácafőnöknőjeként fejeződött be. Gizella maga is apácaéletre készült. A hercegnők számára a X–XI. században a birodalmon kívülről mindössze kétszer, és mindkét esetben az Árpád-házból választottak férjet. Így lett

 Szent

István, mint Hartvik püspök legendájában olvasható, halála halála közeledtét érezve, Szűz Mária oltalmába ajánlotta a koronát ko ronát és országát. V. Fischer oltárképe a székesfehérvári székesegyházban (1775)

7

 Szent István a trónon. Iniciálé a Képes Krónikából. Országos Széchényi Könyvtár 

 Szent István

kôkoporsója (eredetileg római szarkofág) a székes székesfehérvári fehérvári bazilika romkertjében. Szent István temetésekor keresz keresztény tény képekkel képekkel átfaragták 

8

995-ben III. Ottó császár másodfokú unokatestvére, Gizella, István király felesége, az 1058-ban tartott eljegyzéssel eljegyzéssel pedig Salamon trónörökös III. Henrik császár leányát kapta feleségül. A quedlinburgi tanácskozást követő évtizedek a magyar történelem sorsfordító időszakát jelentik. Az apának és fiának, Géza fejedelemnek és István királynak a szomszédos országoknál eredményesebben sikerült népét az európai királyságok sorába juttatni. Ekkor a Szent Római Birodalom – a német császárság – keleti határán egyedülálló teljesítmény volt e független királyság elérése. Olyan királyságot sikerült szervezni, amely tartósnak is bizonyult: a király tisztsége soha nem vált kérdésessé, külső körülmények nem befolyásolták a létezését. (Az ország élén álló uralkodó királyi címének örökölhetősége sem Lengyel-, sem Csehországban nem volt tartós a XI–XII. században. Horvátország élén is csak a magyar királyok viselték folyamatosan a királyi címet.) Nemcsak a világi hatalom volt önálló, hanem az egyház is függetlenséget vívott ki magának. A magyar egyházi szervezet közvetlenül Rómához tartozott. E kivételes helyzetet jól mutatja, hogy a skandináv királyságok püspökségei a XII. századig a brémai, a cseh egyház pedig a prágai érsekség felállításáig (1344) a mainzi érsekség alá voltak rendelve. Egyházszervezet (érsekség és az alárendelt püspökségek) felállítása nélkül független keresztény királyság nem létezhetett. Mivel Esztergom 1001-ben érsekség lett, arra kell kö vetkeztetni, hogy a nép keresztény hitre térése évtizedekkel korábkorábban megkezdődött. Egyházi szervezet megalapítására ugyanis csak akkor kerülhetett sor, ha a térítés eredményeképpen a lakosság  jelentékeny része megkeresztelkedett. Egy német évkönyvíró, Merseburgi Thietmar egyetlen aktus részeként emlékezett meg a magyar egyházszervezésről, a püspökségek alapításáról és a királyság létre jöttét jelen tő koronázá sról, amikor úgy fogalmaz: a püspökségeket alapító Vajk a császár kegyéből és biztatására áldást és koronát nyert. A korona a királyi hatalom jelvénye, az áldás, a benedictio pedig a szertartás egyházi részére, a felkenésre vonatkozik. Mivel az ezredfordulón Szent Péter trónján II. Szilveszter pápa (Aurillaci Gerbert, előbb reimsi, utóbb ravennai érsek) ült, aki III. Ottó császár tanítója és barátja volt, egyben szellemi társa a renovatio imperii Ro mani, a Római Császárság felújításának tervezésében, az önálló magyar egyházszervezet, érsekség alapítása és a király-

ság létrehozásának engedélyezése aligha történt bármelyikük szándéka ellenére. A királyság megalapításának nyilvánvaló jele a koronázás volt. A koronázáshoz nemcsak a császár és a pápa beleegyezésére, beleegyezésére, jóváhagyására volt szükség, hanem a királyi hatalom jelképének, legfontosabb jelvényének, a koronának a megszerzésére is. István – mivel keresztény királyság megalapításáról volt szó – a jelvényt aligha várhatta máshonnan, mint a pápától. A koronázás a X–XI. században szinte szentségnek számított. Szent István Hartvik püspök által írt „életrajzában” (legendájában) a korona kéréséről a lényeg: a pápai (és ez éppen akkor annyit jelentett, hogy a császári) koronaküldés. A kor felfogása szerint az uralkodó hatalma Istentől származik. Mivel pedig Krisztus földi helytartója Róma püspöke, a pápa volt, az égi szándékot ő közvetítette. Ezért kente fel és koronázta a pápa a Karoling, majd német-római császárokat. (A bizánci császárokat pedig a pápától ekkor már függetlenségre törekvő konstantinápolyi pátriárka.) A hatalom és az azt jelképező korona az égi közvetítők útján is az uralkodókra szállhatott: Krisztus anyja, Mária (főként a Keleti Császárságban) vagy az égi hírnökök, az angyalok útján. Nem egy országban kialakult hiedelem szerint, melyet esetenként látomásokkal igazoltak, angyalok vagy szentek közvetítették a koronát, vagy más, a hatalom átruházásához szükséges kellékeket. A hatalom égi eredetét jól kifejezik a korabeli ábrázolások, amelyek csak elvétve mutatnak földi közvetítőt közvetítőt,, annál inkább a hatalom mennyei forrását. A X–XIV. századi miniatúrák, festmények, mozaikok számtalan megfogalmazásban hozták az alattvalók tudomására mind a Nyugati, mind a Keleti Császárságban: az uralkodók fejére Isten helyezi a koronát. A legfőbb uralkodók, a császárok alatt álltak rangban a királyok. Hatalmukat, melyet nem a pápa, hanem a területileg illetékes egyházfő, az ország érseke közvetített, szintén Istentől eredeztették. A koronázás, amelynek világi jellegű elemei is voltak, egyházi szertartás és mise keretében folyt. Szövegeit és aktusait tartalmazza a Pontificale Romanum, Romanum, az az egyházi szertartáskönyv, amely a misén kívüli rítusokat és szövegeket, a szertartás közben mondott imákat, zsoltárokat, valamint a teendőket rögzíti a püspökök számára. A király öltözékét és a jelvények átadását meghatározott szertartásrend (ún. ordo) szabályozta.  Vajk-István, a trón várományosa várományosa a koronázással vált rexszé, azaz királlyá. A koronázási szertartás egyházi részének lényege a király felkenése volt. A szertartás, amely az ószövetségi zsidó uralkodók királlyá avatására nyúlik vissza, Nyugat-Európában a népvándorlás kora végén – a vizigótok körében – alakult ki, majd a Karoling Birodalomban fejlődött tovább. Amikor a frank dinasztia helyére lépve, a ténylegesen a hatalmat gyakorló Kis Pipin 751-ben, Zakariás pápa  jóváhagyásáv al, átvett e a Me roving u ralkodótól a királyságot, az

 Az

alapító, I. András király sírja a tihanyi bencés apátság altemplomában, az egyetlen megmaradt Árpád-házi királyi nyugvóhely (1060)

 Az esztergomi királyi palota kápolnájának bejárata

9

 A

bautzeni Mátyás-emlékmű másolata Mátyás koronázását ábrázolja. Budai Vár 

avatást szentelt olajjal végezték. Vállán és jobb karján kenték meg a királlyá választottat, aki ezáltal mintegy az Úr felkentjévé vált. Ehhez az egyházi szertartáshoz társult a világi hatalom jelvényeinek jelvényeinek – a korona (esetleg a díszsisak), a kard, a kormánypálca (baculus, (baculus,  sceptrum), a gyűrű és az országalma (globus) – átadása. A koronázáshoz a leendő uralkodó olyan öltözetet – albaszerű hosszú inget, stólát és palástot – viselt, amely a pap szertartási viseletét utánozta. Ahogy máshol, úgy Magyarországon is a felkenést és a koronázást az ország prímása, az esztergomi érsek végezte. A középkori Európában az az ország számított valóban függetlennek, amelynek önálló egyházszervezete, azaz metropolitája volt az alárendelt püspökségekkel; amelynek püspökségei egy másik ország metropolitája alá tartoztak, ott nem volt olyan egyházi vezető, aki a felkenést  végrehajthatta volna. Ezért szükségszerű volt, hogy Magyarországon a királyavatás végrehajtása előtt, érsekséggel az élen önálló egyházszervezet jöjjön létre. Az események időrendje a következőképpen alakult függetlenül attól, hogy az egyes eseményekről maradt-e forrásemlítés: •

II. Szilveszter pápa bullája az esztergomi érseki szék alapításáról.

 Valószínűleg  Valószínűleg ugyanebben ugyanebben az oklevélben oklevélben nevezték nevezték ki az érseket. érseket. •

A jelölt felszentelése három püspök által és beiktatása beiktatása

•

II. Szilveszter Szilveszter bullája István István királlyá avatásának

•

István felkenése és koronázása az érsek és két püspök

az érseki székbe. az engedélyezéséről. segédletével. Az első esztergomi érsek felszentelése – mivel az apostoli jogfolytonosság biztosítása miatt a szertartást három püspöknek kellett végeznie – 1000 körül Magyarországon nem volt könnyen végrehajtható. Ugyanez mondható el a királyavatásról is: az érsek mellett szükség volt két vagy három püspök segédletére. Nem tudjuk, hogy mikor végezték el István avatását. A szertartás mindenesetre nem történhetett meg a független magyar egyházszervezet felállítását megelőzően. Tudjuk, hogy az 1001. év április 4-én Asztrik érsek Ra vennában tartózkodott, ahol zsinatot zsinatot tartottak a pápa vezetésével. Talán ekkor adták át Asztriknak a királyavatási bullát. Ha ez időben mégis az esztergomi érsekséget, tehát a független magyar egyházat alapították, akkor a felkenést egy későbbi követjárás során engedélyezte a pápa, aminek nem maradt írásos nyoma. Az is lehet, hogy  Az

Árpád-ház kihalását követôen néhány magyar uralkodót Budán koronáztak királlyá, a Nagyboldogasszony-, mai nevén Mátyás-templomban, amely a századfordulón Schulek Frigyes építésztôl kapta mai formáját

10

1001 áprilisában mindkét bullát kiadták. Először az érseket szentelték fel és iktatták be, ezután történt a királyavatás. A magyar követ járás mindenesetre emlékezetes lehetett Ravennában, Ravennában, mert ehhez az eseményhez kapcsolható az egyik ravennai templom, a  San  Lorenzo in Pannonia XI–XII. századi elnevezése. I. István koronázását az életéről készült nagyobbik legenda rö viden rö viden így beszéli el: „Atyja halála halála után az ötödik ötödik évben – így akarta az isteni kegyelem – elhozták az apost oli áldás levelét, s miközben a  püspökök és a papság, papság, az ispánok ispánok és a nép nép egybehangz egybehangzóó magaszmagasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltje, István, királlyá  választatott,  választatott, s az olajkenettel olajkenettel felkenve felkenve a királyi királyi méltóság méltóság diadédiadé májával szerencsésen megkoronáztatott.”  Ezek az események – kikiáltás kikiáltás a nép által, felkenés a szent olajjal, koronázás – minden későbbi hasonló aktus legfontosabb mozzanatai. Mivel a leírás nem tér ki részletekre, nem állapítható meg, hogy Istvánt konkrétan milyen szertartásrend szerint koronázták királlyá. Tekintettel azonban a birodalmi kapcsolatokra, semmi nem indokolja, hogy az első koronázásnál ne a német eredetű szertartásrendet szertartásrendet használták volna. Ezt követően évszázadokig nem maradt fenn olyan leírás, amelyből a szertartást rekonstruálni lehetne. Magyarországon Mohácsig harminchat uralkodót koronáztak meg. Ennek ellenére igen kevés olyan utalást találunk az írott dokumentumokban, amelyekből az ordóra következtetni tudnánk. Salamon 1058-as, még apja életében történt koronázásáról tudjuk, hogy egy olyan imát mondtak, amelyben a „légy ura testvérednek” szavak szerepeltek: ez a szöveg is – mint a legtöbb koronázási ima – ószövetségi eredetű, a Teremtés könyvéből származik. Jákob e szavakkal áldotta meg fiait, különösen Józsefet:  „És mind szálljon József fejére, a testvérei közül kiválasztott fejének tetejére” (Genezis 49,26). Mivel ezt az imát az angolszász, ún. Egbert-féle szertartásrend tartalmazza, arra lehet következtetni, hogy Salamon megkoronázása e szerint történt. Azt azonban, hogy a Salamoné számít-e kivételnek, vagy a többi Árpád-házi királyt is az angolszász ordo szerint koronázták-e meg, kérdéses. Az óvatosság azért is indokolt, mert nem tudjuk: az uralkodó életében lezajlott utód koronázásánál ugyanazt a szertartáskönyvet (és ugyanazt a koronát) használták-e, mint amikor az előd halála után került sor a szertartásra. Ezért – amíg más érv nem támogatja – Salamon esetéből nem lehet általánosítani és az Árpád-házi királyok koronázási szertartásairól véglegeset mondani. Mivel az elsőszülött fiú trónutódlása (primogenitura) nem mindig látszott biztosnak valamelyik idősebb családtag – jobbára az uralkodó testvérének – trónigénye miatt (szeniorátusi trónöröklés), előfordult, hogy a király még életében, gyakran kisgyermekként megkoronáztatta a fiát. Így I. András 1058-ban Salamont, III. Béla 1182-ben Imrét, Imre az uralkodása végén a csecsemő

 Az

utolsó királyné, Zita által a koronázó veszprémi bíborospüspöknek, püspöknek, Hornig Károlynak ajándékozott pásztorbot 1916-ból. Veszprémi Érsekség

11

 Szent

István király Nagy Legendája szerint a veszprémi Szent Mihály-székesegyházat az elsô királyné, Gizella építtette, s látta el gazdag ajándékokkal

12

III. Lászlót. Ugyancsak koronázásra került sor, amikor II. András ifjabb királlyá nevezte ki fiát, és rábízta egy országrész kormányzását is. IV. Bélát, majd az ő fiát, V. Istvánt is apjuk életében koronázták meg. Ezek szertartásairól és az ott használt koronáról semmit sem tudunk. Salamont már 1058-ban megkoronázták, de csak 1063ban lett ténylegesen uralkodó, amikor a császár Székesfehérváron ismét megkoronázva, atyjának trónszékére ültette. A Képes KróniKrónika szövegezése megengedi azt az értelmezést, hogy a koronázás és a trónra ültetés a császár közreműködésével történt, azaz tulajdonképpen ún. ünnepi koronázás volt. Ez természetesen csak akkor  volt elegendő a királyi méltóság elnyerésére és az ország feletti uralomhoz, ha Salamont ténylegesen felkent és megkoronázott uralkodónak tekintették. III. Béla a fiát, Imrét, kétszer is megkoronáztatta. Először a király második házassága előtt, 1182. május 16-án, pünkösdkor Miklós esztergomi érsek koronázta. Másodszor akkor, amikor 1194-ben Imre átvette Dalmácia és Horvátország kormányzását: ez gyakorlatilag horvát királlyá koronázása lehetett. III. Béla 1196 nagyhetén, április 23-án halt meg. Feltűnő, hogy a f ennmaradt forrásokban nincs nyoma annak, hogy apja halála után Imrét ismét megkoronázták volna. Sőt a Képes Krónika Krónika megemlíti elődeinek és utódainak a koronázási napját, Imrével kapcsolatban azonban a krónika szövegében ilyesmiről nem esik szó. Uralkodási idejéből és halála napjából visszakövetkeztetve, uralkodásának kezdete apja halálának másnapjára, április 24-ére esik. Figyelemre méltó, hogy az Imre uralkodását kísérő miniatúrán megörökítették a koronázást. Mivel a krónika minden király koronázási szertartását bemutatja, és mivel ez az ábrázolás a korábbi koronázásáról készülhetett, így arra kell gondolnunk, hogy Imre 1182-es koronázását érvényesnek tekintették. Éppúgy, mint a fiáét, III. Lászlóét, akit az apja, néhány hónappal a halála előtt, gyermekként megkoronáztatott. János kalocsai esztergomi érsek végezte a szertartást. Ez a koronázás is a hazai szokásoknak megfelelő, teljes értékű koronázás lehetett, annál is inkább, mert sejthető, hogy ugyanazzal az ékszerrel végezték a szertartást, amellyel a királyokat kirá lyokat szokták megkoronázni. Amikor ugyanis III. László és az anyja, Imre fivérétől, Andrástól félve, Ausztriába menekült, azt a koronát vitték magukkal, amelyet II. András a gyermek elhunyta után háborús fenyegetéssel szerzett később vissza az osztrák hercegtől. II. András törekvése, hogy az idegenbe került jelvényt viszszakapja, arra mutat, hogy ez a már állandósult korona  volt. Úgy látszik látszik tehát, hogy a trónörökösöket trónörökösöket teljes értékű szertartással kenték fel és koronázták meg. Hozzá kell tennünk, hogy ez a rendszer a XIII. században megváltozott. Mind IV. Bélát, mind V. Istvánt apjuk halála után ismétel-

ten megkoronázták. Lehetséges, hogy az első koronázás nem „teljes értékű” volt: vagy nem történt meg a felkenés, vagy nem az állandó királykoronázási ékszerrel folytatták le a szertartást, vagy pedig nem következett be a trónra ültetés.  Valamivel  Valamivel többet többet tudunk tudunk az az Árpád-ház Árpád-ház kihalása kihalása utáni utáni koronázáso koronázásokkról, ámbár részletesebben csak II. Ulászlóét ismerjük a szertartáson  jelen lévő Antonio Antonio Bonfini Bonfini leírásából. leírásából. Ennek alapján megállapíthat megállapítható, ó, hogy a koronázás Guillaume Durand mendès-i püspök által a XIII. század végén szerkesztett szertartáskönyv előírásai alapján folyt le. A koronázás napjául általában egyházi ünnepeket választottak. A Német-római Birodalom császárait gyakran húsvétkor, pünkösdkor, vízkeresztkor vagy olyan ünnepen koronázták meg, amelyhez az uralkodót személyes kapcsolat fűzte. A koronázás idejét elsősorban az előd halála és a temetés időpontja határozta meg. A Német-római Birodalomban, ahol a trónöröklés rendje és a történeti körülmények is eltértek a magyarországitól, az új uralkodó német királlyá koronázására gyakran csak hónapokkal vagy évekkel a trónra lépés után került sor. Még később volt a császári koronázás, melyet Rómában a pápa végzett el. Magyarországon a koronázások napját II. Béla uralkodásáig alig ismerjük, mert a krónikák nem írnak napi dátumot. I. Bélát feltehetőleg december 6-án (Szent Miklós ünnepe) koronázták. Erről ugyan hazai feljegyzés nem szól, de Mügeln Henrik (†1369 után) krónikája megemlékezik róla. II. Béla uralkodásától kezdve jórészt ismerjük a koronázás napját: kevés ki vétellel vasárnap vagy ün nepnapon történt. III. Bé lát vízker eszt nyolcadán, V. Istvánt ifjabb királlyá augusztus 20-án, Vencelt augusztus 20. nyolcadán, Zsigmondot virágvasárnap, V. Lászlót pünkösdkor koronázták. I. Mátyás koronázása napjául is a virágvasárnap volt kijelölve, de a rossz időjárás miatt a küldöttségek nem érkeztek meg, nagycsütörtökre halasztották. A nagyböjti időszakban koronázást, úgy látszik, csak a negyedik vasárnap, ún. laetare (’örvendezzél’) vagy két héttel később, virágvasárnap tartottak. A korábbi Árpád-házi uralkodókat általában vasárnap koronázták. A szertartásra esetenként néhány nappal az előd halála után már sor került: II. Gézát apja, Vak Béla halála után (február 13.) a harmadik napon, Imrét és V. Istvánt is apjuk halála után egy héten belül megkoronázták. Érthető a temetést gyorsan követő szertartás: a felsorolt esetekben az elődöt Székesfehérváron temették, ugyanott, ahol a koronázások folytak. Máskor az elhun yt uralkodó távoli temetési helye késleltette a koronázást. Ez is lehetett az egyik oka annak, hogy II. Béla koronázása majd két hónappal követte csak unokaöccse, II. István halálát – feltéve, hogy a kikövetkeztetett, március 1-jei halálozási nap hiteles. II. Istvánt Váradon (feltehetően az általa alapított váradelőfoki premontrei prépostságban) temették el, és Bélát április 28-án koronázták. II. Andrást III. László halá-

 A XIV.

századi trónviszályok áldozata, II. Károly, aki csupán néhány hétig birtokolta a hatalmat (XIX. századi rézmetszet). Magyar Nemzeti Múzeum

13

 Mária Terézia királynő koronázási kardvágása  Mária

Terézia koronázási díszmenete Pozsonyban, ahol 1741. június 25-én koronázták királlyá, miután leiratban biztosította biztosította a rendeket szabadságjogaikról. Magyar Nemzeti Múzeum

14

la után majd egy hónap múlva koronázták meg: az Ausztriában elhunyt gyermekkirály holttestét előbb Székesfehérvárra szállították, a koronát is vissza kellett szerezni, csak azután koronázhattak. Három hét múlva követte apja, II. András halálát IV. Béla koronázása. Andrást szintén távol, az egresi ciszterci apátságban temették el. Magyarországon is szokás volt, hogy a nagy egyházi ünnepeken az uralkodó fejére ünnepélyesen feltegyék a koronát. Szent Gellért Aba Sámuelt, mivel uralkodása alatt „vérontás vérontást ért”, nem  volt hajlandó megkoronázni: „Midőn azután Marosvárra, Szent Gellért székhelyére érkezett (ti. Aba Sámuel) a húsvéti szent titkok megünneplésére, az Úr feltámadásának napján fő embereit és a püspököket a szent főpaphoz küldve magát Szent Gellértet hívatta, hogy az ő keze tegye fel az ország koronáját a  fejére. Minthogy ő vonakodott, vonakodott, és nem akart akart menni, a jelen levő  püspökök tették a fej ére a koronát... Isten embere azonban a Szentlélekkel eltelve fehér stólát öltve fellépett a szószékre, és a királyt kegyetlenségéért rettenthetetlenűl dorgálni kezdte...”. Salamont pedig ugyancsak húsvét vasárnapján Pécsett koronázta meg a nagybátyja: „...az Úr feltámadásának ünnepét egész ud varukkal együtt mindketten Pécsett ünnepelték. Itt Salamon Salamon kikirály Húsvét vasárnapján az ország előkelőinek jelenlétében Géza herceg keze által megkoronáztatott” – beszéli el az eseményt a Képes Krónika Krónika. Az ünnepi koronázást bizonyítja az is, amit a Képes Krónika  feljegyzett I. Lászlóról:  „bár akarata ellenére királlyá koronázták, koronázták, ő azonban sohasem tette fejére a koronát”,

mivel inkább az égi koronát, az  „élő király” király” koronáját óhajtotta, és nem földit. A magyar királykoronázásoknak három jellegzetességük volt. Székesfehérváron, a Szűz Mária-bazilikában tartották őket, a szertartást az esztergomi érsek vezette és a Szent Koronával koronáztak. Voltak azonban kivételek, és nem tudjuk, hogy a hármas követelmény mikortól érvényesült. Mivel az Árpádok főtemploma a székesfehérvári bazilika volt, s az augusztus 20-i törvénynapokat is ott tartották, már a legkorábbi időben ez lehetett a helyszín. Az esztergomi érsek hivatalból vezette a szertartást, mert ő volt a magyar egyház feje: részvételétől csak ritkán tekintettek el. A koronázásokat más országokban is az egyházfő végezte: a Német Birodalomban a mainzi érsek (esetenként más egyházfők, elsősorban a kölni érsek közreműködésével) kente fel és koronázta királlyá az uralkodókat; a császári koronát pedig III. Frigyes császárral bezárólag Rómában a pápa helyezte a fejükre. Franciaországban a reimsi, Angliában a canterburyi érsek koronázott. III. Bélát Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni, ez esetben a kalocsai érsek vezette a szertartást. I. (Anjou) Károlyt először – a Szent Korona nélkül – Esztergomban, másodszor a budai Nagyboldogasszony-templomban, boldogasszony-templomban, és végül harmadszor a Kán László erdélyi vajdától visszakapott Szent Koronával koronázták meg Székesfehérváron. Az esztergomi érsekek királykoronázási jogát pápai megerősítések rögzítették. Arra csak következtetni tudunk, hogy mikor állandósult a koronázási jelvény; legkésőbben a XII. század közepétől a koronázást csakis ezzel a jelvénnyel tartották érvényesnek. A királynék koronázását – a hagyomány szerint – a veszprémi püspök végezte. A szokás onnan ered, hogy valószínűleg már Sarolt alatt Veszprém volt a fejedelemnői, majd királynői város; a székesegyház alapítása Gizella királynéhoz kapcsolódik. Gizella 12 márka súlyú aranykoronáját is a veszprémi székesegyházban helyeztette el. Ott őrizték addig, amíg II. Endre el nem vitte a szentföldi hadjáratra, és ahol értékesítette. A királyné-koronázás miatt vita volt az érsek és a püspök között. Ez 1216-ban dőlt el, amikor a pápa két kardinális véleménye alapján azt a döntést hoz-

 A Monomakhosz-korona

IX. Konsztantinosz Monomakhosz bizánci császár (1042–1055), Zoé és Theodora császárnôk zománczománc képével. képével. Magyar Nemzeti Múzeum

15

 Római és bizánci császári sisakkoronák 

 Bizánci császárnôi koronák 

16

ta, hogyha a királyt és királynét egyszerre koronázzák meg, akkor az esztergomi érsek kenje fel és koronázza a királyt, a veszprémi püspök a királynét. Ám ha csak a királyné felkenésére és koronázására kerül sor, az érsek kenje fel, a püspök pedig koronázzon. Nézzük ezek után, hogyan folyt le a legjobban ismert középkori koronázás. II. Ulászlót 1490-ben Budán, a Szent György-templom előtti gyűlésen választották uralkodónak. Ezt követően küldöttség ment a király elé az országhatárra, majd Buda felé közeledve újabb küldöttség vonult Ulászló elé, és a városba vezette. Augusztus 29-én Osvát zágrábi püspök Visegrádról Budára vitte a Szent Koronát, amit a koronázásig a Nagyboldogaszszony-templomban őriztek. A megyék ispánjai, katonai parancsnokok és díszes ruhába öltözött előkelők hosszú sorban  vonultak Székesfe hérvár ra. Mi vel a kalocsai érsek és Újlak i Lőrinc herceg késett, a koronázást elhalasztották, de a várt előkelők végül is nem jöttek el. A király a koronázás előtti héten minden második napot böjtöléssel töltött. A koronázás szeptember 18-án, szombaton, mise közben folyt le Székesfehérváron a Boldogasszony-bazilikában. A király két püspök között vonult a templomba. Előttük Corvin János vitte a Szent Koronát, Bátori

István a jogart, Szentgyörgyi János gróf az országalmát, István szerémi püspök a békecsóktáblát, békecsóktáblát, a Szent János-lovagok János- lovagok vránai perjele a keresztet. Kinizsi Pál kivont kardot, Geréb Mátyás aranyhüvelybe dugott kardot hordozott; Losonczi László a királyi zászlót vitte. A szertartásmester Filipecz János váradi püspök  volt (1476– 1490). Ő ve zette a s zerta rtást , il lő g ondd al ü gyelt mindenre. Díszes püspöki szertartáskönyvét, benne a Corvina Könyvtár kódexeivel rokon miniatúrákkal, olyan kéziratról másolták, amelynek a szövegét már Nagy Lajos koronázásakor használták. A misét Laki Túz Osvát zágrábi püspök celebrálta, és a koronázást is ő végezte a kiskorú Estei Hippolit esztergomi érsek képviseletében. A bazilikába érve az oltáron elhelyezték a jelvényeket; az egyik püspök kérdésére közfelkiáltással hagyták helyben a jelenlévők a szertartás lefolytatását. A koronázást végző főpap esküt vett a királytól az igazság, a törvény, a vallás és a béke megőrzésére: Ulászló az evangéliumra esküdött meg, majd a főpap lábai elé borult; ima után a meztelen karján és a vállán megkenték a keresztelendők ola jával, és visszakísérték a trónhoz. Amikor a főpap megkezdte megkezdte a misemondást, a király a sekrestyében átöltözött;  „levéve róla a kö penyt, az é gi Istvá n ruhá ját ad ták rá és ara nyos csiz mába bújtatták. A bársonypalást égszínkék volt, pálmaággal kivert  győzelmi díszruha módjára Isten trónus át és az apostolokat  szőtték rá káprázatos ragyogással ragyogással aranyból”. A szentelő főpap a meztelen kard átadásával felszólította a királyt a keresztény parancsolatok betartására, majd felövezték a karddal, amit a király kihúzott a hüvelyéből, majd visszacsúsztatott. A püspökök Ulászló fe jére tették a koronát, kezébe adták a j ogart. Ezután a királyt, lecsatolva oldaláról a kardot, fején a Szent Koronával, kezében a  jogarral a trónr a ültették. A koronázó főpap királyként üd vözölte Ulászlót, majd a kórus a Te Deumot énekelte. A szertartás egyházi része a mise befejezésével zárult. Ezt követően – elődeihez hasonlóan – Ulászló a Szent Péter-templomba vonult kíséretével, ahol törvényt ült; majd a városon kívül egy magaslatra állított emelvényen megesküdött a törvények betartására, és megcsókolta a keresztet. Visszatérve a városba, egy dombon a n égy égtáj felé vágott a kardjával, az ország védelmének jelzéseként. Mi volt a királykoronázási jelvények sorsa az Árpád-kor első felében? Volt-e már I. Istvánt követően állandó korona? Adat arról, hogy Székesfehérváron megkülönböztetett fontosságú koronát őriznek, csak a XII. század közepétől van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen jelvény korábban nem létezett. Nem a források hallgatnak róla, hanem nincsenek forrásaink a korábbi időből. Hány koronájuk volt a királyoknak? Mivel semmi konkrétum nem áll rendelkezésre, szabad tere van az olyan vélekedéseknek, ame-

 A

magyar címer a koronával Wolfgang Lazius térképérôl (1552–1556, Bécs)

17

 I. Mátyás koronázási díszben,

L. Kilian rézmetszete 1610-bôl

18

lyek a korona hiányával indokolják az újabb koronák beszerzését. 1044-ben, a ménfői csata után III. Henrik császár Rómába küldte Aba Sámuel király aranyozott lándzsáját és koronáját, amint azt VII. Gergely pápa 1074-ben írt levelében állítja. Állítólag ezért kellett volna I. Andrásnak Bizáncból koronát kérnie. Ezt az ún. Monomakhosz-koronát később elrejtették, és elveszett (csak a múlt században találták meg a földbe ásva, Nyitraivánkán). Ezért I. Gézának ismét újabb koronát kellett vol na beszereznie: ez lenne a Szent Korona alsó, görög része. Ezek a feltételezések azonban nem állják meg a helyüket. A Monomakhosz-koronáról Monomakhosz-koronáról ugyanis nem tudjuk, hogyan került Magyarországra, kérdéses, hogy egyáltalán uralkodói, férfikorona volt-e. A Dukasz Mihályféle korona pedig jellegzetes női korona: ezért nem I. Géza, hanem a felesége kapta. Mi történt azzal a koronával, amellyel I. Istvánt koronázták? Nem tudjuk. Mindenesetre aligha tették az uralkodó sírjába, mert ez nem  volt szokás; szokás; s különösen valószínűtlen valószínűtlen lett volna egy kiemelt jelentőségű koronázási ékszer esetében, amely a maga nemében az első volt. A korabeli gyakorlat ismeretében leginkább arra lehet gondolni, hogy I. István a koronáját valamelyik templomnak ajándékozta. Ahogy II. Ottó császár a koronáját a bergei kolostornak (Magdeburg közelében), III. Ottó köpenyét a római Sant’Alessio-kolostornak ajándékozta. II. Henrik császár a koronázási országalmát s egy drágakövekkel díszített aranykoronát ajándékozott ajándékozott a clunyi monostornak. II. Konrád római koronázása után a jelvényt szintén a clunyi kolostornak adta. Ezt a gyakorlatot követhette István; ahogy felesége, Gizella is, aki koronáját a veszprémi székesegyháznak ajándékozta. A királykoronázási jelvényről a legkorábbi adat a következő: Székesfehérvárt 1167-ben úgy ismerik a Keleti Császárságban, mint ahol a királyság fő jelvényét őrzik. 1198-ban III. Ince pápának a fehérvári préposthoz írt levelében mint létező szokásról ír, hogy az őrkanonok tiszte a királyok koronájának az őrzése. 1205-ben II. András háborúval fenyegette meg az osztrák herceget, ha a koronát nem adja vissza. 1256-ban IV. Béla oklevelében szentnek nevezi a koronát – ez a  Sacra corona   legkorábbi fennmaradt említése. 1293-ban pedig III. András király a koronát Szent István, a szent király koronájának nevezte. Ezekből az adatokból kiviláglik, hogy legkésőbben a XII. század közepén a királykoronázási jelvény a királyi kincstártól és a többi királyi ékszertől már világosan elkülönült, és Székesfehérváron őrizték. A Szent Korona kutatásában nemegyszer a róla készült ábrázolásokból próbáltak következtetni a királykoronázási jelvény alakjára. Az analógiakeresés azonban számos buktatót rejt magában. Az Árpád-korban, de még később is, e jelvények valósághű megjelenítése nem volt törvényszerű sem Magyarországon, sem máshol. Az emlé-

 A Szent Korona rajza a müncheni Fugger-krónikában, XVI. sz. második fele. München, Bayerische Staatsbibliothek 

kek vizsgálatából kitűnik, hogy leginkább a Keleti Császárságban törekedtek arra, hogy az ábrázolások ugyan nem a részletekben, de formában a korona jellegének megfeleljenek. Műfajonként azonban különfélék az ábrázolások. A bizánci császárok, császárnők és császárnék koronáiról leginkább a pénzek nyújtanak felvilágosítást. Ezek alapján megállapítható, hogy a r ómai császárkori jelvényekből miként alakultak ki a különféle koronák, amelyek az uralkodó viseletének is függvényei voltak: amennyiben ugyanis a császárt imperatorként, azaz a hadsereg legfőbb uraként páncéllal, lándzsával ábrázolták, a fejére kötelezően sisak került. A diadémot azonban a sisakra is ráhelyezhették. Ha „polgári díszöltözékben”, a tóga késő római díszes változatával ábrázolták, akkor a diadém volt a fejre helyezett ékszer. Az évszázadok során ez a két alapváltozat fejlődött és módosult tovább. Lehetséges azonban, hogy a pénzverő ötvösök öntörvényűen alakították a korona formáját, azaz nem az változott, hanem az ötvösök formálták újra. Mindenesetre az alaptípusok a X–XI. század pénzein jól felismerhetők. E folyamat a Nyugati Császárságban sokkal kevésbé követhető, mivel jóval kisebb számban és változatban maradtak fenn az uralkodók érméi: a Keletihez hasonló sorozatok nincsenek. Ezért eleve körülményes a gyakran egyszerűsített, idealizált vagy sematizált ábrázolásokból a ténylegesen  viselt korona formájára következtetni. Az értékelést nehezíti az a körülmény is, hogy a X–XII. századból a Keleti Császárságból egyáltalában nem, a Nyugatiból is csak egy-két uralkodói korona maradt fenn. Az ábrázolásokat tehát nem lehet a koronákkal összehasonlítani. Mindez a magyar felségjelvényekre is vonatkozik. A koronázási paláston a szentek és István király egyforma koronát viselnek, ami  jelzi, hogy a koronaforma sematizáló. Hogy az ábrázolások ábrázolások esetenként mennyire nem tükrözik híven a koronázási jelvények valóságos formáját, hogy olykor még a legjellemzőbb sajátságok sem fedezhetők fel rajtuk, arra a magyar országalma példa. Az Anjou-korból származó jelvényt kettős kereszt díszíti, s bár nem tudjuk, hogy 19

a korábbi milyen volt, az biztos, hogy a kettős kereszt – legkésőbben Imre király óta – a magyar hatalmi jelvények közé tartozik. Mégis a kettős keresztes országalma egészen az 1867-es koronázásig a pénzeken csupán egy esetben – Vencel király (1301–1304) érmén – látható! Jelen ismereteink szerint a Szent Korona típusú jelvény – azaz a felül zárt forma – ábrázolása Magyarországon először I. Mátyás pecsétjein tűnik fel. Lehetséges, hogy 1463-as visszaadását követően  valósághű ábrázolásra törekedtek. Emellett szólnak az abr oncs peremén a szokásos stilizált levél vagy liliom helyett az enyhén csúcsos oromdíszek. A korona első, minden bizonnyal hiteles ábrázolása száz évvel későbbi. A Habsburgok történetét tárgyaló, Münchenben őrzött, ún. Fugger-krónika  Fugger-krónika III. Frigyes császár uralkodása alatti eseményeket tárgyaló részéhez, amelyben a korona visszaadásáról  van szó, olyan rajzot mellékeltek, amelyik szinte teljes hűséggel ábrázolta a Szent Koronát: rajta vannak a képes lemezek, a féldrágakövek, a felső részen a köves keretezés, az oromdíszek, a korona tetején az (akkor még) egyenesen álló kereszt. Az oldalfüggőket is  valósághű en ábrázolták , de a né gy-négy lánc helyett csak hármat-hármat látunk. 1610-ben készült II. Mátyásról a királyt koronázási díszben megjelenítő metszet, amely nemcsak a koronát, hanem a koronázási palástot, az országalmát és a jogart is nagyfokú realitással ábrázolja. A metszeten a korona keresztje már ferde. Kérdés azonban, hogy ez a korona pontos ábrázolásának, a korona kissé ferde helyzetének vagy a király fejtartásának a következménye-e. A Szent Koronát II. Mátyás 1609-ben, 1610-ben és 1611-ben Körmöcbányán vert tallérjain, de más névértékű pénzein is valósághűen ábrázolták: az előlapon az uralkodó fején, a hátlapon a címer tetején a korona keresztje nemcsak ferde, hanem a valóságnak megfelelően balra dől. Ezért lehetséges, hogy a kereszt II. Mátyás uralkodását megelőzően ferdült el. Ezután száz évre ismét eltűnnek a korona reális ábrázolásai az érmékről. III. Károly 1713-as polturáin, Mária Terézia rézdénárain a magyar címer felett jelenik meg ismét a valósághű korona. II. József és II. Lipót dukátjain és tallér jain angyalok emelik a magyar címer fölé a koronát. koronát. Az utóbbiakon a korona némileg stilizált formájú és a kereszt sem ferde. Ferenc József 1867-es koronázásától kezdve a ferde keresztes koronájú címer az érméken is általánosan használatossá válik.

20

 A Szent Korona 

 A

korona két fő részből áll: a latin feliratú, apostollemezekkel díszített felső keresztpántból, illetve az alsó abroncsból, amelynek két oldalára négy-négy, hátul pedig egy, a  végén ékköves láncot (pendilia) függesztettek. A korona tetejére az összeállításnál későbben, a felső, zománcos lemezt áttörve, keresztet illesztettek. A korona felső és alsó része különböző minőségű aranyból készült: a felső rész, amelynek tartó szerepe nincsen,

 A

korona teljes pompájában

21

finomabb és ezért puhább, sárgább. Az alsó abroncs pedig nagyobb ezüsttartalmú, világosabb aranyból készült. Az alsó rész (corona  graeca) önmagában is megálló, egységes tárgy, korona volt, amelyet a formája szerint a Bizánci Császárságban, ahol készült, a császárnők viseltek. A felső rész (corona latina) azonban nem önálló tárgy, önmagában nem tekinthető uralkodói jelvénynek vagy liturgikus tárgynak. Az alsó és a felső rész stílusa és ötvöstechnikai megoldásai lényegesen különböznek. A felső részt filigrán díszíti, az ékkövek (gyöngy és almandin) váltakozva, foglalatban sorakoznak; a foglalókereteket ráhajtogatták a zománclemezekre, a lemezek tel jes felületét zománc borítja, felirataik latin nyelvűek. nyelvűek. A görög koronán nincs filigrán, a gyöngysort drótra felhúzva rögzítették, a zománcképek a keretfoglalatok belső vájatába illeszkednek, és nem borítja teljes felületüket zománc. Végül, a görög koronán az oromdíszeket és az abroncs peremét azonos, gyöngyözött aranydrót keretezi. Ennek megmunkálása különbözik a latin korona pántjait szegélyező gyöngyözött dróttól. Tehát nem kétséges, hogy a Szent Koronát két (fő) részből állították össze. A korona természetesen  jelen formájában egységes tárgy; de csak attól attól kezdve, amikor a különféle korú és különféle műh elyekben készült darabokat egységes  jelvénnyé szerelték össze.

 A görög korona (corona graeca) Az 5,1 cm széles abroncsot és a háromszög és félkör záródású oromdíszek kereteit egyetlen aranylemezből vágták ki, és kissé elliptikus kör alakban hajlították össze; a nagyobbik átmérője 20,9 cm, a kisebbiké 19,8 cm. Az abroncs aljára, kétoldalt két-két, hátul egy karikát forrasztottak: ezek tartották az eredeti függőláncokat. Később, valószínűleg már Magyarországon, a láncokat négy párra cserélték. cserélték. A láncok alját három-három, ovális alakú almandinkő ékesíti. Az abroncs alsó és felső szélét aranydrótra fűzött igazgyöngysor keretezi, a fennmaradó felületen ékkövek és zománcképek váltakoznak. A koronaabroncs homlok felőli oldalának felső peremén, az oromdíszek között, a trónon ülő Krisztus felül lekerekített zománcképe, átellenben Dukasz Mihály bizánci császár képe látható, amely kisebb Krisztusénál. Ez a lemez is félköríves záródású. Az előoldalon Krisztus egy háttámla nélküli, láda alakú, jellegzetes bizánci trónuson, piros párnán ül; a világoskék alsó ruha felett sötétkék, díszesen szegélyezett köpenyt visel. Baljával könyvet tart, jobbját áldásra emeli. A trón két oldalán egy-egy ciprusfa jelzi a mennyei színteret. Krisztus válla mellett két, kerek monog22

ramban görögül írt nevének kezdőbetűi olvashatók. A hátoldalon az uralkodó császári díszruhában (lorosz), baljában karddal, jobb jában a császári zászlóv al, a labarummal jelenik meg. A zománclemez görög nyelvű felirata magyarul: „Mihály, a rómaiak Krisztusban hívő császára, a Dukasz”.  Az abroncsra olyan szentek kerültek, akiket általában párosával szoktak ábrázolni, így lehetőség volt szimmetrikus elhelyezésükre. A zománcképek ékkövekkel váltakoznak. A Pantokrator két oldalára Mihály és Gábor arkangyalok – hajukban szalaggal, kezükben a hírnökbottal – kissé oldalra, Krisztus felé fordulnak. György és Demeter katonaszentek, mint a görög egyház nagyvértanúi, páncélt viselnek, pajzsot és lándzsát tartanak. Ők a Bizánci Birodalom különösképpen tisztelt szentjei, védői. Kozma és Damján orvos vértanúk mellképei zárják a sort, akik az uralkodó testi épségén őrködnek. A hátoldalon, a császár képe alá Konsztantinosz Porfürogennetosznak Porfürogennetosznak és I. Géza magyar királynak a háromnegyed alakos képmását helyezték. A császár fiatal, szinte gyermek. Mihály császárral egyező formájú koronát hord, amelynek két oldaláról gyöngysor lóg le. Bal jába n pir os szal agg al átkö tött okle vele t, jobb jába n szin tén labarumot tart. Görög nyelvű felirata:  „Kon(sztantinos z), a ró maiak császára , a bíborban született” . Az alak kilétének meghatározását megnehezíti, hogy a névrövidítés kétféleképpen, Konsztantinoszra és Konsztancioszra is feloldh ató. Amíg a szenteket és bizánci szokás szerint uralkodóikat fejük körül kerek, zöld színű dicsfénnyel ábrázolták, Géza ilyet nem kapott. Köpenyt hord; baljában kardot, jobbjában jellegzetes bizánci, keresztes jogart tart. Tekintete a császár felé irányul. Felirata:  „Geobitzasz, Turkia hívő királya”. A bizánci császári udvar a késő római korból származó, a Diocletianus és Nagy Konstantin császárok által meghonosított szertartásrend előírásai szerint élt. A császári udvar a mennyei hierarchiát utánozta, amelynek csúcsán az uralkodó, Krisztus földi képviselője trónol. A császárt e földön a legmagasabb, az egyetlen igazi uralkodónak tartották és tisztelték. Ezért mindenki más, legyen bármelyik ország uralkodója, rangban csakis a császár után következhetett. A rangbéli megkülönböztetést a görög korona képein is kifejezték: amíg Mihály és Konsztantinosz névfelirata az uralkodó-

 A görög korona kiterített rajza

Kövek: a – almandin, b – zafír,

c – zöld üveg, d – ak vamarin. Zománcképek: 1. I. Géza magyar király (1074–1077), 2. Szent Kozma, 3. Szent György, 4. Szent Mihály arkangyal, 5. Krisztus, 6. Gábriel arkangyal, 7. Szent Demeter, 8. Szent Damján, 9. Konsztanciosz vagy Konsztantinosz császár, 10. VII. Dukasz Mihály bizánci császár (1071–1078)

23

 I.

Géza magyar király

 Konsztantinosz császár 

nak kijáró vörös – azaz bíborszínű –, addig Géza királyé sötétkék; a bizánci császárok széles, díszes koronájával szemben Géza vékonyabb diadémot kapott és nincs dicsfénye. A megközelítően négyzet alakú kis képek a Keletrómai Császárság kedvelt ötvöstechnikájával, rekeszzománc eljárással készültek. Élénk, csillogó színekkel ábrázolták a szentek és az uralkodók mellképeit. Aranylemezbe mélyítették az ábrázolt személy külső körvonalait; a belső részleteket pedig vékony ara nyszalaggal jelölték, majd a rekeszeket színes üvegporral töltötték ki, végül a lemezeket kiégették, aminek következtében azok kissé ívesre meghajoltak. Az alakok mellé, az aranyalapba mélyítették a feliratok betűit, és a mélyedéseket szintén zománccal töltötték ki. A lemezek kitűnő zománctechnikával készültek: kék, zöld, piros, fehér, fekete, sárga színekben pompáznak. A sok évszázados hagyománnyal és gyakorlattal rendelkező császári ötvösműhely termékei, a bizánci rekeszzománc technika virá gkorának az utolsó szakaszában készültek. Az abroncs felső peremén, a korona előoldalán, az oromdíszek félkörös és háromszög alakú lapjai szimmetrikusan a két oldal felé fokozatosan kisebbednek. Szinte utolérhetetlenül pazar techniká val kés zültek a keretfoglal atba hel yezett zomá nclemezek. A zománc üvegszerűen áttetsző, mert a lemezeknek nincs hátlapjuk. Felettébb ritka ez az ún. à jour  zománc,  zománc, amely átvilágítva, kék és zöld színekben sejtelmesen csillog. A sérülékenység miatt ilyen zománctárgyból alig néhány maradt fenn napjainkig. Az orom dísze a  A korona hátoldala

24

25

 A hátoldal függôjének elölnézete

26

félköríves pikkelyminta, amelyet a késő ókorban a templombelsők oltárkorlátainál, mozaikpadlókon alkalmaztak a leggyakrabban. Később is használják ötvöstárgyakon, miniatúrákon mind Nyugat-, mind Kelet-Európában. A korona oromdíszítése mintájának köz vetlen előzményei azok azok az ezredforduló táján táján készült bizánci üvegpoharak lehetnek, amelyekre ugyanezt a pikkelymintát festették. Mivel az üvegek átlátszók, a nehéz technikát megkívánó díszítés gondolata feltehetőleg az üvegművességből származik. Az oromdíszek csúcsát ametisztkövekkel díszítették. Az ábrázolt történeti személyek uralkodásának dátumából következtethetünk az ékszer Magyarországra kerülésének az idejére: a Dukasz családból származó VII. Mihály császár 1071 és 1078, I. Géza magyar király 1074– 1077 között uralkodott. A korona ötvöstechnikai vizsgálatának talán a legfontosabb eredménye annak megállapítása, hogy a Mihály császárt ábrázoló lemezt rendellenesen erősítették a helyére. A lemez kicsivel nagyobb is, mint a foglalat, de ami a döntő különbség a többihez képest: a foglalat keretét kihajtogatták, és annak élére illesztették rá a zománcképet, majd szegecsekkel rögzítették. A császár lemezét nemcsak a mérete miatt nem lehetett a foglalatba illeszteni: ezen könnyen segíthettek volna, ha kissé körbenyírják. Mihály császár lemezének a hátlapjára azonban félkör alakban, egy körülbelül 3 mm széles aranyszalag van ráforrasztva, ami megakadályozza, hogy a foglalathoz simuljon. Ezért kellett a foglalat kereteit kihajtogatni, és az élére helyezni a császár képét, majd szögekkel rögzíteni. Mindez egyértelműen arra vall, hogy eredetileg nem Mihály császár képe volt a foglalatban. Magyarázatul különféle elképzelések születtek; ezek szerint az eredeti (Szűz Máriát ábrázoló) lemezt kicserélték, illetve egyik történelmi személy képmása sem volt rajta eredetileg a koronán. Ezek a következtetések azonban megalapozatlanok. Nem lehet indokot találni a hazai cserére, mert az értelmetlen és szükségtelen lett volna. Mária képét, akinek I. István az országot felajánlotta, és az ország mennyei patrónusa volt, miért vették volna le a koronáról? Azért, hogy egy olyan bizánci császár képmásával helyettesítsék, akiről néhány évtizeddel a halála után már semmit sem tudtak Magyarországon? Elvileg éppen a fordított eljárás lenne feltételezhető: a császárképet cserélték volna ki Máriáéra. Egy megoldás kínálkozik, ami ugyanakkor más változtatásokat is segít értelmezni. Mivel a lemezt legkönnyebben a bizánci császári ud varban cserélhették ki, mert ott állt rendelkezés re megfelelő császárkép, a változtatás úgy képzelhető el, hogy Géza trónra lépésekor Mihály császár a számára kedves személynek és görög feleségének ajándékot akart küldeni. Nem készítettek új koronát, hanem a kincstárból kiemeltek egy női koronát, és kissé átalakítot-

ták. Ez a korona stílusa miatt nem lehetett sokkal régebbi, feltehetőleg Dukasz X. Konsztantinosz (1059–1067), Eudoxia (1067)  vagy IV. Romanosz (1068–1 071) korából szá rmazott. Őket ábrázolhatták az eredeti képmások. Amikor a korona adományozására sor került, a képeket kicserélték az ajándékozó uralkodó, Mihály császáréra és Géza királyéra. Az ajándékozás idején már megszületett Mihály fia, Konsztantinosz, ezért a képet őrá vonatkoztatták, mert a névrövidítés ezt lehetővé tette. Ez esetben az abroncson lévő kép Konsztancioszt, Mihály testvérét ábrázolja. Az ajándékozás időpontját nem tudjuk pontosan meghatározni. I. Géza a mogyoródi csata után (1074. március 14.) lett az ország uralkodója: a vesztes Salamon király a nyugati határszélre szorult vissza. Gézát valószínűleg 1075-ben koronázták meg; saját maga írta a garamszentbenedeki apátság alapító oklevelében: „Én Magnus, akit Gézának is neveznek, kezdetben a magyarok hercege, később Isten kegyelméből fel szentelt király.”  Az, hogy Mihály császár Géza koronázására  vagy házasságkötése alkalmával küldte-e az ékszert, megállapíthatatlan. Ez a korona nem I. Géza magyar király részére érkezett Bizáncból. A corona graeca ugyanis nem férfi-, hanem bizonyíthatóan női korona. Évszázadok óta csakis császárnék fejét d íszítette hasonló, jellegzetes, oromdíszes ékszer. Érmék, miniatúrák, zománclemezek sok-sok példányán láthatjuk a császárnék és a császárnők fején. Kivétel nincs. Csúcsos és félkör alakú díszek váltakozásával találkozunk a koronát  viselő császá rnék (és a szent n ők, így S zent Ilona) ábrázolásain. A XI. században ilyen és hasonló koronát visel Zoé és Theodora császárnő az érméken (1042), Dukasz VII. Mihály felesége a hahuli diptichonon, vagy Eiréne császárné, azaz Piroska, Szent László leánya a konstantinápolyi Szent Bölcsesség-templom mozaikján. Régebben úgy vélték: a Gézának küldött abroncskoronát később átalakították és oromdíszekkel bővítették, így készítettek belőle, már Magyarországon, a királyné számára koronát. A görög korona alapjául

 A

korona ábrázolása Révay Péter „De sacrae coronae Regni Hungariae ortu...” című munkájából (1613, Augsburg)

27

szolgáló aranylemezt és az oromdíszeket rögzítő kereteket azonban egyetlen lemezből vágták ki, ezért az oromdíszek későbbi kiegészítéséről nem lehet szó. A koronaabroncs stílusa pedig jól illeszkedik a bizánci ötvösség XI. századi vonulatába. Bizánci szokás szerint csak az uralkodó felesége és esetleg más, kitüntetett személyek viselhették magukon a császár képmását: az uralkodó saját képét nem hordta sem a koronáján, sem az öltözetén. I. Géza magyar király annál kevésbé viselhette ezt a – császár képmását tartalmazó – koronát, mert ezzel a bizánci szertartásrend és állameszme értelmében mintegy elismerte volna a császár akár csak névleges fennhatóságát. Megtehette viszont a felesége, aki bizánci származású, Szünadenosz családbeli leány volt (nevét nem ismerjük). Ő kapta tehát a koronát, minden bizonnyal I. Géza trónra lépésekor vagy azt követően. Ha a koronát a bizánci hercegnő házassága alkalmával hozta Magyarországra, akkor nem kell szükségképpen királynékoronának tekinteni. A keleti egyházban évszázadok óta máig a házassági szertartás része a pár megkoronázása. meg koronázása. A koronák a házassági szertartások elmaradhatatlan kellékei. Házasságkötés ábrázolásán már a VI. században a menyasszony – és csak a menyasszony – uralkodói koronával jelent meg. Ez esetben a görög koronát – eredetét, és nem későbbi hazai használatát tekintve – nem királynéi koronának, hanem menyasszonyi, házassági koronának kell tekinteni, amit a Szünadenosz leány hozott magával. Nem tudjuk, hogy a Bizáncból érkező koronán az oldalfüggők – oldalt kettő-kettő, hátul egy – rajta  voltak-e. Mindenesetre Mindenesetre Magyarországon – talán a korona végső öszszeállításánál – az oldalfüggők számát kettő-kettővel megnövelték.

 A latin koronarész (corona latina) A korona felső részét kereszt alakú pánt alkotja, amelynek szárait a középső, négyzet alakú lemezhez forrasztották hozzá. A keresztpánt szárainak végét azonban szegecsekkel erősítették a görög koronaabroncshoz. A két eltérő technika világosan mutatja, hogy a Szent Koronát két részből egyesítették. A szárak találkozásánál a foglalatban négyzetes, a szárakon, téglalap alakú zománcképeket helyeztek el. A keresztpánton a zománclemezeket ékkövekkel díszített filigrán keretezi: igazgyöngyök igazgyöngyök és vörös, csepp alakú almandinkövek váltakoznak egymással. Figyelemre méltó a számuk: a Pantokrátor-lemezt tizenkét-tizenkét gyöngy és almandin veszi körbe; a keresztpántokkal együtt összesen hetvenkét kő. A 12-es szám és többszöröse (6 × 12) jelenik meg e keresztpántokon. A Krisztus-lemezt körbeve vő kövek kövek száma egyezik az apostolok apostolok és a kis próféták, a hetvenkét hetvenkét kő pedig Krisztus tanítványainak a számával. 28

A pántok foglalataiba nyolc apostol álló, teljes alakos képét illesztették. Sorrendjük eredetileg az Apostolok Cselekedeteiben feljegyzett névsort kö vette (Péter, Pál, Jakab, János, majd az alsó lemezek: András, Fülöp, Bertalan, Tamás). A korona  viszontagságos története során azonban a sorrendet megváltoztatták. Bertalan és Tamás képét felcserélték. Ennek oka az lehetett, hogy a Bertalan-lemez erősen csonkult: csak a legfelső része maradt meg a névfelirat töredékével. Mivel az előoldalon a Krisztus-kép takarja az ott lévő lemezt, a hiány ott nem látszik. A pántokon nem tizenkét, hanem csak nyolc apostolkép van. Ezért gondoltak többen is arra, hogy a felső koronarészen – valamilyen formában – eredetileg a 12 apostol szerepelt, és a korona egyesítésekor négy apostol képét eltávolították. A korona vizsgálatakor azonban kiderült, hogy a keresztpántok alsó  végén a filigrános, drágaköves keretezés keretezés le van zárva, a minta nem folytatódik. Ezért nem lehet szó csonkításról. A keresztpántokon eleve csak nyolc lemez számára van hely. (Egyébként sem kötelező mind a tizenkét apostolnak jelen lenni az ábrázolásokon. Számos olyan műalkotást ismerünk, amely nem teljes számban ábrázolja őket. A tizenkettő azoknak az eseményeknek a megörökítésénél indokolt, ahol valóban mindnyájan jelen voltak: az utolsó vacsorán és a Szentlélek eljövetelekor, vagyis pünkösdkor.) A keresztpánt középső lemezén, az aranyfelület közepén Krisztus trónol: feje mellett a világuralmat jelképező nap és hold, a trón két oldalán egy-egy ciprusfa jelzi a mennyei helyszínt. Az apostollemezek a Krisztus-lemeztől stílusban és technikai megoldásban egyaránt különböznek. Ezért lehetséges, hogy nem ugyanabban a műhelyben készültek, de legalábbis nem ugyanazon mester munkái. Technikájuk rekeszzománc: az alakokat és a feliratot ar anysáv  választja el a díszítéstől, a lemez teljes felületét zománc borít ja. A trónoló Krisztus képét – szintén a bizánci zománcművészetben általános – süllyesztett rekeszzománc technikával készítették, de csak az alaplemez közepét süllyesztették le, az ábrázolt alak kör vonalai mentén és ennek felületét felületét tölti ki rekeszzománc. rekeszzománc. Így Krisztus ragyogó háttér előtt ül. (A Krisztus- és az apostolábrázolások rekeszkezelése is eltérő: Krisztus nem konvergens tekintetű, az apostollemezeken nincs spirális rekeszvezetés.) Az apostollemezeken az alakokat párban azonos díszítés kíséri. Lépcsős minta Péternél és Jakabnál, indadísz Andr ásnál és Pálnál, körsor motívum Tamásnál és Fülöpnél. Hogy János apostol lemeze is párhuzamba állítható-e a Bertalanéval, azt az utóbbi sérülése

 A

latin korona kiterített rajza.

 Apostolképek: 1. Péter, 2. Pál,

3. Jakab, 4. János, 5. András, 6. Fülöp, 7. Bertalan, 8. Tamás

29

 Pál

és Tamás apostolok névfeliratai a latin koronán az „U” és a „T” betűk különleges írásmódjával

 Tamás

apostol és Mihály császár zománclemezének foglalata foglalata

miatt nem lehet megállapítani, mert a figurát két oldalról díszítő minta itt nem maradt meg. Az apostolábrázolások stílusukban a nyugat-európai román kori művészethez igazodnak. Ugyanakkor mind a technikában, mind a részletekben olyan jellegzetességek is megfigyelhetők, amelyek a Keletrómai Császárság művészetének hatásáról tanúskodnak. Ilyenek az apostolok alakját a környező ornamentikától elválasztó keskeny aranyszalagok; s maguk a díszítések: a lépcsős, az indás, a körsoros minta, az apostolok árkád nélküli ábrázolása, vagy a Szent Péter csuklójáról lelógó kulcs, végül a zománclemezek magas technikai felkészültségről tanúskodó megoldása, a rekeszvezetések, a lóhere alakú orrok, a szemkiképzések. Mindezek alapján arra kell gondolnunk, hogy az ap ostollemezeket olyan helyen készítették, ahol a bizánci művészet hatása jelentős volt. Ilyen terület a román korban Itália, amelynek déli fele Bizánchoz tartozott, és a XI. század folyamán, az egyházszakadás ellenére (1054), élénk művészeti kapcsolatban állt a császársággal. A bizánci ötvösség hatásáról árulkodnak az apostolok névfeliratai, amelyek a XI. századi nagybetűs, ún. kapitális írásformát közvetítik. De két betű a bizánci ötvösség köz vetlen befolyásá t bizonyítja. (M ellesleg a lemezek készítési idejének meghatározását is segíti.) Tamás apostol nevében a szókezdő „T” , Pál (Paulus) apostol nevében a második „U” betű különleges alakú. Mindkettő a bizánci érmékről ismerős. Ezeknek feliratait a XI. század közepéig  jórészt latinul, latin betűkkel vésték, és közöttük évszázadok óta szerepel ez a sajátos formájú „T” és „U” betű. Amikor a XI. század közepén az érmék végleg görög feliratúakká válnak, e betűk eltűntek a használatból. A latin korona apostolképeit ezért nem készíthették a XI. század közepénél későbben, mert akkor már ilyen betűket nem használtak. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztpánt is ugyanabból a korból való, mint a zománcképek. Ma még csak annyi mondható, hogy az a tárgy, amelyet eredetileg az apostollemezek díszítettek, a XI. század közepe előtt Itáliában készült. Hogy korona volt-e vagy valamilyen más liturgikus tárgy, a további kutatás feladata lesz megválaszolni.  A Szent Korona oldalnézetei  A Szent Korona elölnézete és

30

hátoldala

31

32

33

 A korona elôoldala és a Krisztus-kép  Zománcképek a görög koronán:

Mihály és Gábor arkangyalok (fent), Szent György és Demeter (középen), Szent Kozma és Szent Damján (lent)

34

35

 A Szent Korona összeállítása 

 Ametisztkô

 A

36

az oromdíszrôl

görög korona szélsô oromdíszei

A görög korona és az apostollemezes pántok egyesítéséről nem maradt fenn írásos adat. Így csak a koronaformából lehet következtetni az időpontra. Ehhez a Szent Korona két jellegzetessége használható fel: felül széles pántokkal kereszt alakban van lezárva és képek díszítik. Képes korona egyetlen maradt ránk Nyugat-Európában: a XI. század elején készített német császári korona (Krisztus és ószövetségi ábrázolások díszítik). Egy másik, a XIX. század elején elpusztult, bizonytalan korú (a Szent Koronánál feltehetőleg évszázadokkal korábbi) itáliai korona abroncsán Krisztus és az apostolok képmásai sorakoztak. Bizáncban és a bizánci kultúra kisugárzási területén fennmaradtak olyan női koronák és diadémok, amelyeken szintén voltak képek. Ilyen lehetett az a görög zománclemezekből álló korona, amelyet II. Henrik német-római császár vágatott szét, és könyvtábla díszítésére használt fel. „Képes” koronákat elsősorban a Bizánci Császárságban készítettek, illetve használtak. Felül magas, zárt koronát Bizáncban először a Komnenosz-dinasztia trónra kerülésével, I. Alexiosz császár (1081–1118) uralkodása alatt készítettek, és a továbbiakban is ilyen koronát használtak. A Nyugati Császárságban időnként felbukkanó, majd a XII. században gyakorivá váló, felül zárt koronák a XI–XIII. századból csak ábrázolásokról ismertek. Alapos vizsgálat híján ma még nem lehet megállapítani, hogy a rajtuk látható koronaforma hatott-e a Szent Korona zárttá tételére. Ha a bizánci korona formáját tekintették mintának, akkor az összeállításra legvalószínűbben a Bizáncban nevelkedett III. Béla király uralkodása idején (1172–1196) kerülhetett sor. Ennek során a görög koronára ráhelyezték az apostolképes keresztpántot, és a pántok végét az abroncshoz szegecselték. Hogy a keresztpántot ekkor készítették egy olyan, Szent Istvánhoz kapcsolt hagyományú ötvöstárgyból, amelyet az apostolképek díszítettek, vagy egy korábbi koronát, koronarészt egyesítettek a görög koronával, talán a későbbi vizsgálatok segítenek majd tisztázni. A tetőkereszttel kapcsolatban több a vitás kérdés. A keresztpántok közepén zománclemez van a trónoló Krisztus alakjával. A keresztet úgy rögzítették, hogy a zománcképet Krisztus hasi részénél áttörték. Valószínűtlen, hogy a durva és a szent képet sértő kivitelezés az Árpád-korban, a korona

egyesítésekor történt volna. Tudjuk ugyanakkor, hogy mielőtt Izabella királynő 1551-ben kiadta a koronát I. Ferdinándnak, levett róla egy kereszt vagy liliom alakú részt. Kérdés, hogy ez a két adat okozati összefüggésbe hozható-e? Olyanformán, hogy mivel a koronáról hiányzott a kereszt, azért kellett a ma meglévő keresztet rátenni. A  Fugger-krónika   évtizeddel későbbi valósághű ábrázolásán már a mai kereszt látható a Szent Korona tetején. Mivel a koronának nincs korábbi hiteles ábrázolása, annál többet nem mondhatunk, hogy a kereszt valószínűleg az Árpád-kor után került rá. A korona jellegzetessége a ferde kereszt. A korona felső keresztpántjainak a töréséből megállapítható, hogy a jelvény valamikor jelentősen károsodott. Felülről olyan erejű nyomás érte, aminek következtében a boltozat beszakadt, három keresztpánt eltörött, és a kereszt felső szárának a végén lévő kis gömb is benyomódott. A kereszt alatt a pántot és zománclemezt sem tudták ismét vízszintes helyzetbe hozni, a lemez egyenetlen felülete is fokozza a kereszt ferdeségét. Minden bizonnyal e nagyfokú sérülés alkalmával ferdült el a kereszt a koronán. Mivel a korona keresztpántja több helyen eltört, v iszont a görög korona rendkívül kényes oromdíszei sértetlenek maradtak, csak olyan ütés alkalmával sérülhetett meg a korona, amely f elül érte, de megállt, és az oromdíszek már nem sérültek. Ilyen esemény valószínűleg akkor kö vetkezhetett  vetkezhetett be, ha valamelyi valamelyikk koronázás koronázáskor kor a jelvényeket jelvényeket tartalmazó tartalmazó  vasláda teteje teteje véletlenü véletlenüll rácsapódot rácsapódottt a koronára. koronára.

 Gyöngyök a görög koronán

 A görög korona díszítôelemei:

különbözô méretû kövek a zománcképek között, gyöngysorok, oromdíszek 

 Péter és Pál apostol alakja a latin koronáról

37

38

39

 A

latin korona két pántja Jakab és János apostolok képével

 A latin korona pántjainak

40

csatlakozása a görög koronához: Fülöp és András a postolok 

 A latin korona felülnézetbôl

41

 A korona oldalfüggôi,

elöl- és hátulnézetbôl

 A

korona belsô nézete az összeszerelés és a javítások nyomaival

 A koronázási palást

 A 

z eredetileg több részből álló koronázási ornátus fennmaradt darabja, a palást félkör alakú, kékeslila színű, aranyfonállal sűrűn kivarrt ruhadarab. Eredeti rendeltetését a textil többi részével azonos technikával készült, félkörös feliratszalag árulja el: ANNO INCARNACIONIS XPI: MXXXI : INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASULA HEC OPERATA ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. A felirat a legfontosabb adatokat adja tudtunkra : „Krisztus megtestesülésének 1031. évében és a 14. indikcióban István király és Gizella királyné készíttette és adta ezt a miseruhát a Fehérvár városban lévő Szűz  Mária -tem plomna k.” A palást eredetileg kazulának készült; a miseruha a XI. században zárt, kúppalást alakú volt. Egyrészt az első magyar királyhoz fűződő kapcsolata, másrészt páratlan díszítése, harmadsorban őrzési helye, a magyar királyok koronázótemploma tette alkalmassá arra, hogy valamikor a XII. század  vége felé koron ázási palá sttá alakí tsák át. Felte hetől eg e kkor illesztettek rá egy másik liturgikus ruhadarabból átalakított, árkádsorban lombos indákkal és állatalakokkal hímzett és gyöngyökkel kivarrt gallért.

44

 A

koronázási palást középrésze

 A

koronázási palást sémarajza

Szentek: 1. Ismeretlen; 2. Kozma;

3. Damján; 4. György; 5. Vince; 9. István protomártír; 10. Kelemen; 11. Szixtusz; 12. Kornél; 13. Lôrinc 6. Gizella királyné; 7. Imre herceg; 8. I. István király  Apostolok: 14. Péter; 15. Pál;

16. János evangélista; 17. Tamás; 18. Jakab; 19. Fülöp; 20. Bertalan; 21. Máté evangélista; 22. Júdás Tadeus; 23. Simon; 24. Tádé; 25. András 26. Krisztus a keresztfán; 27. Krisztus színeváltozása

45

46

47

 A

koronázási palást

 Az

48

apostolképek feliratai

A palást felületét az aranyhímzés szinte teljesen beborítja. A bizánci eredetű, vékony, kétszínű alapselyemnek ma már csak nyomai fedezhetők fel: a XVII., majd a XIX. században aprólékos, gondos munkával dolgozták át új textilre a megmaradt alapselymet és a mintákat. Az ember- és állatalakokat, díszítéseket a textilre mintarészenként eltérő irányban lefektetett és leöltött aranyszállal hímezték, a kontúrokat pedig selyemszállal is jelölték. Hátrészét, a korabeli miseruhákkal megegyezően, Y alakú, ún.  villás kereszt díszíti. Hatvanegy kisebb-nagyobb kisebb-nagyobb alak, ötvenkét kis mellkép, madarak és négylábú állatok a kúppalást felületén egymás alatt, négy külön sávban. Az összetett, mégis  vilá gos tagol ású képeg yütte s válto zatos részletmegoldásaival, részletmegoldásaival, szabad felületet alig hagyó sűrű díszítésével és mindezek magas tudású kivitelezésével messze kimagaslik azon emlékek közül, amelyeket az idők viharai ebből a könnyen pusztuló tárgycsoportból megkíméltek. Felirata, I. István érméi mellett, az első magyar földi írott emlék: ajándékozást megörökítő dedikáció és versben írt képértelmezés van rajta. Székesfehérvár – mint a királyi főtemplom – legkorábbi említése is a miseruhán olvasható. István, Gizella és Imre herceg egyetlen korabeli ábrázolása szintén ezen, a szó szoros értelemben vett fényes alkotáson maradt fenn. Legfelül az Atyaistent jelképező áldó kezek alatt, két szélén angyalok által övezett mandorlában (mandula alakú dicsfényben) a jobb oldalon Krisztus áll:  „A mennyei királynak ad szolgálatot a mennyei gyülekezet” (Dat summo regi famulatum concio celi) felirattal, amely mintegy meghatározza az egész miseruha kompozíciós témáját. A képek egymásnak alárendelt sávokban a mennyei hierarchiát, a szentek gyülekezetét  jelenítik meg, akik a mennyei királynak, azaz Krisztusnak szolgálnak. A bal oldali, szintén angyalok által tartott mandorlában Mária áll:  „Ragyog a mennyben a szent szülő képe” képe” (Emicat in celo sanctae genetricis imago) felirattal. A kép a katolikus tanítás szerint a testestül-lelkestül égbe emelt Máriát, azaz a székesfehérvári templom patrónusát ábrázolja. A két kép közé helyezett mandorlában

 István király és Gizella királyné a paláston

álló Krisztus sárkányra és oroszlánra tapos: az ellenségein győzedelmes Krisztus ez, amit a felirata is megerősít:  „Miután az ellen feleket legyőzte, a fen séges Krisztus tündököl” (Hostibus en Christus prostratis emicat altus). A villás kereszt alatt, két csoportra bontva, Krisztus két oldalán szimmetrikusan hat-hat próféta az egyház által kanonizált rendben sorakozik. Kibontott irattekercseket tartanak, amelyek Krisztusra  vonatkozó jövendöléseiket jelképezik. Nevüket, csakúg y, mint az apostolokét és vértanúkét, melléjük hímezték. A dedikációs feliratcsík alatt, a tornyos városfal kapuiban a tizenkét apostol ül. Írás közben ábrázolták azokat, akiknek könyveit az Újszövetség tartalmazza. Sorrendjük a misekánon felsorolását követi. Köztük, a miseruha hátlapján mandorlában Krisztus trónol, világbíróként. Így értelmezhető a felirata is:  „Trón illeti meg a kormá nyzó és uralkodó Krisztust” (Sessio regnantem notat et Christum dominantem). Az apostolok alatti sávban, kör alakú képmezőkben, háromnegyed alakok vannak hímezve. A hátoldal tengelyétől jobbra István király, mellette a védőszentje, Szent István protomártír, majd Kelemen, Szixtusz, Kornél, Lőrinc, a másik oldalon egy ismeretlen szent (olvashatatlan névtöredékkel), Kozma, Damján (korábban tévesen Pantaleonnak olvasták), György, Vince és Gizella királyné következik. A királyi pár között, kisebb, kör alakú mezőben, felirat nélküli ifjú mellképe, minden bizonnyal gyermekük, Imre herceg, a trónörökös látható. Gizella kivételével az alakokat egyformán, párosával szimmetrikus testtartásban, lándzsával, országalmával és fejükön koronával ábrázolták. A kiválasztott szentek mindnyájan vértanúk, és a felsorolásuk rendje a Mindenszentek litániája és a misekánon  vértanúsorát követi. A miseruha – az átalakítás következtében – a mellrészen csonkult. A felső, téglalap alakú képmező Krisztust ábrázolta a kereszten. Felirata:  „A kereszt jele az üdvösség biztos reménye” (Signum 49

 Imre herceg képe a palást tengelyében

50

crucis o spes certa salutis). Az alatta lévő kép vitatott témájú. Feltehetőleg Krisztus színeváltozását ábrázolja, és ennek értelmében egészíthető ki a felirata is.  Valószínűleg az átal akításkor a miseruha aljáról egy vékony csíkot is levágtak, amelyet feltehetőleg a hitvallók medailonos képei díszítettek. A miseruha sokalakos, jelenetes, összetett kompozícióját liturgikus szövegek alapján ter vezték meg. A p rófét a-, apostol- és vértanúsort is így állították össze. A képek a kúppalást alakú felületen egymás alá rendezett sávokban csoportosulnak. Legfelül az Atyaisten (kereszt előtti áldó kéz alakjában), alatta Krisztus és Mária az angyalokkal, majd sorban a próféták, apostolok és vértanúk következnek. Az együttes összességében a mennyei hierarchiának felel meg, a szentek rendjei dicsőítik Istent. A mennyei Jeruzsál emnek, a szentek közösségének ez a sorrendje a késő ókortól fogva ismert, és a Mindenszentek litániájának a felsorolási rendjével egyezik, amelynek vázát számos egyházi szöveg: himnuszok, áldásformák, uralkodói köszöntések (laudes) követik. Egy, a szentek közösségét ábrázoló sokalakos kompozíció készítéséhez ez a legteljesebb, legrészletesebb, legalkalmasabb szöveg. A litániákban olykor név szerint is felsorolják a prófétákat, minden esetben az apostolokat és számos szentet és hitvallót. A szentek csoportjai azonos sorrendben következnek, mint a paláston. A vértanúk közül – tekintettel a palást méretére – már válogatni kellett. Ezt a misekánon és a laudes ek alapján végezték: így a névsorok elején lévő szentek kerültek a palástra. Kivétel Szent György és Vince, akik nincsenek benne a misekánonban. György a XI. század elején Magyarországon kiemelten tisztelt szent volt; I. István zászlón vitette a képét, amikor Koppány ellen vonult, és a bolgár hadjárat során ereklyéit is megszerezte. A veszprémi várban a XI. század elején már állt a tiszteletére szentelt körkápolna. Vince hazai tiszteletének viszont nem maradt nyoma Mivel István mellé névadó  védős zentj e, Istv án első vért anú kerü lt, felté telezh ető, hogy Gizellát is különleges kapcsolat fűzte Vincéhez. Mivel Gizella nem keresztény nevet visel, lehet, hogy a kor szokása szerint azt a

szentet részesítette különleges tiszteletben, akinek a napján született. Ebben az esetben Gizella születésnapja január 22-e volt. A képegyüttes alján, a hátoldal tengelye mellett látható a királyi házaspár. Nem az e korban általában szokásos, megalázkodó, térdre boruló kicsiny alakban ábrázolták őket, hanem a vértanúkkal azonos méretben és módon: összhangban az uralkodói köszöntések, laudesek szövegével, amelyek hatása a miseruha tervezésében kimutatható. Ahhoz hasonló formában, ahogy az ezredfordulós, német liturgikus kéziratok festett képein az uralkodót szintén teljes pompában örökítették meg. A templomoknak juttatott uralkodói ajánd ék ez időben megszokott volt. Különösen István esetében, hiszen saját törvénye írta elő az újonnan szervezett keresztény egyházak ellátását liturgikus felszereléssel; Gizella királynéról pedig úgy tartja a legenda: különösképpen serénykedett egyházi textíliák készítésében. A később koronázási palásttá alakított miseruha mégsem egyszerű ajándék: korabeli társai közül messze kiemelkedik nagy formátumú képegyüttesével, amelynek egészét és részleteit alaposan megtervezték. (Ráadásul készítésének idején a megajándékozott templom még épült.) Szokatlanul részletes, az okleveles gyakorlattal megegyező, kétszeres keltezése – a korabeli időszámítás szerint – az 1030. december 25. és 1031. szeptember 1-je vagy 24-e közötti  Gizella királyné, kezében a székesfehérvári bazilika modellj modelljével ével

 István király koronával, lándzsával és országalmával

51

 Az

52

ellenségein diadalmaskodó Krisztus képe a palást tengelyében

 A Világbíró Krisztus az

apostolok között

53

 (fent balra) Krisztus vagy János evangelista  (fent jobbra)

Krisztus bal keze

 (lent balra) Részlet a prófétasorból  (lent jobbra) Simon apostol

54

időre vonatkozik. 1031 valóban fontos év volt első királyu nk életében. István ekkor ünnepelte koronázásának harmincadik évfordulóját. Ez a dátum egybeesett házasságának 35. évfordulójával. A miseruha miseruha készíttetésével mondtak köszönetet az Istennek; ehhez az 1030-as, németeken aratott győzelem éppúgy hozzátartozott, mint a korábbiak, továbbá István sikeres ország- és egyházszervező tevékenysége. Mindezt megköszönni és a mennyei pártfogásért hálát adni keresztény uralkodóhoz illő cselekedet  volt. A hálaadás és a köszönet mellett, egyben a további segítségkérés jele is a miseruha. Hogy Gizelláig vezethető-e vissza a hagyomány, mely szerint a magyar királynék koronázásukkor egyet-egyet öltögettek a paláston, kérdéses. A miseruha készítése nagy szakértelmet kíván. Mivel az alakuló magyar egyház liturgikus tárgyait helyi hagyomány nélkül kellett megteremteni, alighanem a főbb székesegy-

házak mellett alakultak ki műhelyek. A miseruhát is ezek valamelyikében: melyikében: Esztergomban, Veszprémben vagy éppen SzékesSzékes fehér váron fehér váron készít hetté k. Ha a bonyol ult minta terve zője személyében nem is azonosítható, de műveltségét tekintve tetten érhető: díszítésének egésze és különösen az egyes részletmegoldások a délnémet, reichenaui iskola miniatúrafestészetével mutatnak szoros rokonságot. Nem lehetetlen, hogy 1031. augusztus 15-én – abban az évben ez a nap vasárnapra esett – adta át István és Gizella a miseruhát a még épülő Mária Mennybevétele királyi főtemplom papjainak. Ez  volt ugyanis a templom „búcsúnapja”; illő alkalom az ilyen ün nepi gesztusra.

Erődtornyok  (fent balra) Erődtornyok az árkádsor felett  (fent jobbra) Madárábrázolásos szalagdísz  (lent balra) Apostolábrázolás az árkádsorban  (lent jobbra) Madárpár a palást szegélyén

55

 A jogar 

 A

koronázási jogar 29,5 cm hosszú, hengeres nyélre illesztett hegyikristály gömb. A gömb felületére három egyforma, oroszlánra emlékeztető állatalakot véstek. A kissé nyomott gömb (magassága 65 mm, átmérője 73 mm) a X. században Egyiptomban, a Fatimida-kalifátus idején készült. A hegyikristály edények és tárgyak a X. században terjedtek el Egyiptomból, ahol a Madagaszkárról származó nyersanyagot feldolgozták, és onnan  jutottak el Európa udvaraiba, különösen a Német-római Birodalomba. A gömböt három pár aranyszalag fogja össze és kapcsolja a tete jét és az alját díszítő, virág alakú lemezekhez. lemezekhez. A tíz tíz sziromra osztott osztott lemezek és a pántok felületét sűrű filigrán ékesíti: a foglalatlemez közepét négyszöggel bővített csomó („Salamon-csomó”) díszíti. A pántokról egy-egy, a tető- és aljlemezről tíz-tíz vékony láncocskán kis aranygömbök lógnak le, összesen 26 darab. A kristálygömb sárga, finom aranyfoglalatával szemben a mogyorófa nyelet hat hosszanti sávra osztott, aranyozott ezüstlemez burkolja. A sávokon a kristálygömb pántjainak mintájához hasonló, szív alakú filigránminta sorakozik. A jogar minden bizonnyal a koronázási jelvényegyüttes legrégebbi, lényegében változatlan formában megmaradt darabja. A X. században faragott hegyikristály és az első koronázás időpontja az ezredforduló utánra keltezi. Filigránmintája alapján pontosabb keltezésre nincs mód, mert ezeket a mintákat hosszú időn át (XI–XIII. század) gyakran alkalmazták. Ezért a jogar datálásánál a formából célszerű kiindulni. Hasonló, buzogány alakú, gömbös  jogar nem maradt fenn. Esetleg keleti er edetű, mert az avaroknál és egy Kijev környéki leletben van ilyen gömbös végű bot. Ha eredeti-

 A

palást gallérjának részlete

 A

jogar teljes képe

57

 A

jogargömb teteje

 A jogargömb foglalatának

filigrándíszítése

 Az országalma 

 A 

 A

jogar kristálygömbjének oroszlánokat ábrázoló három három faragványa

ben nem is, ábrázolásokról azonban ismerünk olyan jogarokat, amelyekkel a magyar példány szinte azonos. A német-római császárok a X. századi miniatúrákon gömbös végű, hosszú szárú botot tartanak kezükben. A magyarhoz hasonló jogart a XI. századi német uralkodók használtak, egészen a XI. század végéig, amikor eltűnik a hatalmi jelvények közül. I. István sógora, II. Henrik előszeretettel  viseltetett a hegyikristály tárgyak irán t (bambergi te mplomának kincstára is őriz egy hasonló kristálygömböt; egy másik példány az esseni dóm kincstárában van, ezért feltételezhető, hogy a magyar királyi jogar a császár ajándékaként került Szent Istvánhoz). Sőt 1003-ban kiadott ólombulláján II. Henrik a magyar koronázási  jogarral azonos formájú, rövid nyelű, gömbös végű sceptrumot tart. Ugyancsak hasonló formájú, gömbös végű jogar látható a császár másik, vér szerinti rokonának, anyja testvérének, III. Rudolf burgundi királynak a kezében is, 1017-ből származó pecsétjén. Ezért arra kell gondolni, hogy a jogar még a XI. század első feléből, Szent István uralkodása idejéből származik, lehet, hogy II. Henrik adománya volt vagy a kristálygömb, vagy maga a tárgy is.

z éggömb az ókortól kezdve hatalmi szimbólum. A bizánci császárok kezében tűnik fel a tetején kereszttel díszített kerek tárgy, majd a Karoling-uralkodók is kezükben tartják az őket megörökítő ábrázolásokon. A XI. századig a valóságban nem létezett, csak a korabeli ábrázolásokon találkozhatunk  vele hatalmi jelképként. Az első országalmát II. Henrik császár kapta VIII. Benedek pápától 1014-ben Rómában, császárrá koronázása alkalmával, de nem tartotta meg, hanem a clunyi bencés monostornak ajándékozta. A II. Henriket követő uralkodók hatalmi jelvényei között pedig már ott találjuk. Az országalma Magyarországon először a koronázási paláston, István király kezében tűnik fel, ugyanilyen tárgyat tartanak kezükben a vértanúk is. Azt nem tudjuk, v ajon az István kezében az uralmat jelképező tárgy a valóságban létezett-e? A királyi pecséteken ugyan már a XI. századtól látható (Péter, Salamon, Kálmán királyok kezében), de egyelőre tisztázatlan, hogy az Árpád-ház melyik uralkodójától kezdve vált valóságos jelvénnyé. A magyar országalma, mely 16 cm magas, aranyozott ezüstből készült. A gömbrész 8,9 cm átmérőjű és 7,9 cm magas; két félgömbből illesztették össze, a tetejére kettős keresztet, az oldalára pedig kis címerpajzsot illesztettek. A négyelt pajzsot az Árpád-házi uralkodók ezüst-piros sávos és az Anjouk liliomos zománcozott címere díszíti. Az országalma tehát az An jou -ur alko dókh oz kapc solh ató . Feltehetőleg Károly Róbert uralkodása (1310–1342) kezdetén készítették, bár azt sem lehet kizárni, hogy  A

60

koronázási országalma

61

 A koronázási kard kard

 A  Az országalma kettôs kereszttel Imre király pecsétjén (1202)

 Vencel

dénárja 1301-bôl: a trónon ülô király a jogart és a kettôs keresztes országalmát tartja a kezében

a jelvény korábbi, csak a XIV. század elején illesztették rá az Anjou-címert. Az országalma tetejét is ékesítő kettős kereszt, mely a Keletrómai Kelet római Császárság ábrázolásain gyakori, először a Bizáncban nevelkedett III. Béla érméin  jelenik meg. Ha volt is a korábbi Árpád-házi uralkodóknak országalmája, azt csak latin kereszt díszíthette. Kettős keresztes országalma először III. Béla fiának, Imrének (1196–1204) a pecsétjén látható. A magyar királyok érméin azonban csak Vencel 1301-es veretén látható a kettős keresztes országalma; még évszázadokig az egyszerű keresztes országalma díszítette az érméket.  Országalmát tartó

62

szent keze a koronázási paláston

koronázási jelvényegyüttesben a kard a legfiatalabb tárgy: a XV. század második felében készült. Nagyméretű markolatgombjának felületét ma már alig látható növényi motí vumok díszítik. A penge markolat markolat felőli végének két oldalán vésett vésett technikával készült, két turbános török és két, feltehetőleg huszár arcképe látható. Típusa alapján a kard észak-itáliai eredetű. Az egyszerű fegyver ezt követően került a koronázási ékszerek közé. Hoszsza 98 cm, a penge szélessége 6,5 cm. A koronázási jelvényegyüttes kardjának nincs köze az Árpád-házhoz. Fennmaradt azonban két másik olyan kard, amelyek az uralkodócsalád korai történetéhez kapcsolód nak. Az egyik kard X. századi, Skandináviából származik, és a XIV. század közepe óta a prágai Szent Vid-székesegyház őrzi. Már az első feljegyzés Szent István kardjának nevezi. A faragott, csont kereszttagú, nyugati típusú kard nem díszfegyver volt, mert a használattól megkopott. Szent Istvánhoz tartozásába n a stílus, a kora és a korán feljegyzett hagyomány miatt aligha kételkedhetünk. Hogy ez a – feltehetőleg a XIII. század hetvenes éveiben Csehországba jutott – kard szerepet játszott-e a magyar koronázásokon, koronázásokon, azt viszont nem tudjuk. A másik nevezetes emlék az az aranyozott veretekkel díszített szablya, amit Nagy Károly és Attila kardjának is neveztek, s ami egykor a német-római császári kincstár darabja volt; ezt ma Bécsben őrzik. Formája és a díszítése stílusa alapján a X. században készülhetett. Valószínűleg azonos azzal a díszkard dal, amit I. András magyar király özvegye, Anasztázia (I. Jaroszláv orosz nagyfe jedelem leá nya) 1063-ban Nordheimi Ottó bajor herce gnek adományozott, mivel az hathatósan segítette fiát, Salamont a trón megszerzésében. Az Árpádokhoz kapcsolódó kardok kérdésköre összefügg a koronázási szertartásokkal, a XI. századi hercegség és a koronázási ordo intézményében bekövetkezett változással. A trónöröklési  vita meg oldására létrehozott hercegség (melyet a trónra kerülő királyi gyermekkel szemben a király testvére, azaz az idősebb családtag kormányzott) jelvénye, legalábbis az 1050–1060-as években, a kard volt. Ezzel kapcsolatosak az I. András uralkodásának  végén bekövetkező események. I. A ndrás a f iát, Salamont jelölte utódjául testvérével, Bélával szemben, és a gyermek Salamont 1058-ben meg is koronáztatta. I. András választás elé állította

 A

Prágában ôrzött Szent Istvánkard markolatának rajza

63

 A

64

koronázási kard és hüvelye

testvérét, amikor Tiszavárkonyban a korona, azaz a királyság, illetve a kard, azaz a hercegség közti választásra kérte; Béla a hercegséget jelentő kardot választotta. A két hatalmi jelvény, a korona és a kard, az ország és a hercegség alternatívája tükröződik e történetben. S ennek jelentősége van: míg a német – a mainzi – királykoronázási szertartásnak szerves része volt a kardátadás, az angolszász Egbert-ordóban ez az aktus nem szerepelt. Nem lehetetlen, hogy a XI. század közepén a szertartásrend megváltozása összefügg azzal, hogy a kard – ideiglenesen – kikerült a királyi hatalmat jelképező jelvények sorából és így a koronázásból is. A díszes szablya éppen ez idő tájt került az Árpádok kincstárából Nyugatra. Elajándékozása feltehetően szintén ahhoz a fejleményhez kapcsolódik, hogy a kard – mint hatalmi jelvény – a XI. század közepén átmenetileg nem játszott szerepet, amikor az Egbertszertartásrendet használták. Érdekes magyarázatot találunk arra, hogy e távoli szertartásrend hogyan került Magyarországra. Vasbordájú Edmund angol király, röviddel trónra lépése után, 1016. november 30-án meghalt: feltehetőleg a dán Nagy Kanut gyilkoltatta meg. A történet további része Shakespeare drámáiba illik: Edmund alig egy-két éves gyermekeit – feltehetőleg ikreket –, Edmundot és Edvárdot Svédországba száműzte, ahol 1017-től 1028-ig éltek, majd a svéd király vejéhez, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem udvarába menekültek. Innen, feltehetőleg a szintén a kijevi udvarban tartózkodó magyar hercegekkel, Andrással és Leventével együtt, 1046-ban, harmincévesen jutottak el Magyarországra. 1057-ben tértek viszsza Angliába, amikor apjuk testvére, Hitvalló Edvárd, örököse nem lévén, Magyarországról hazahívta őket. Vagyis a hercegek, felnőttként, mintegy tíz évet tölthettek hazánkban. A kapcsolat országunkkal ezután sem szakadt meg, mert az eseményeket elbeszélő angol krónikákban a későbbi uralkodó, Salamon király neve felbukkan. Így hát nem alaptalan azt feltételeznünk: az angol hercegek magyarországi tartózkodásával és kapcsolataival magyarázható az angolszász Egbert-szertartásrend hazánkba keke rülése, rülése, illetve a további események látszólagos, mindezek után azonban feloldható ellentmondásossága. Mivel Salamont 1058-ban az angolszász ordo szerint koronázták meg, 1060-ban – I. András halála után – apjának testvére, a korábbi herceg I. Béla került trónra. Az ő halála után, 1063 év őszén viszont a császár és Ottó herceg segítségével már Salamon lett a király, akit Székesfehér váron ismét megkoron áznak. Az ere dményes közreműk ödésért Salamon anyja Ottó hercegnek ajándékozta „Attila kardját”, amelyre akkor nem volt már szükség. Így a kard ideiglenesen kikerült a koronázási jelvények sorából.

 A koro koronáz názás ás egyé egyéb b kellé kellékei kei

 A

királykoronázás egyházi szertartás volt, és a katolikus liturgia előírásai szerint szentmise közben tartották. A hagyományos egyházi szertartás szerint az utolsó két magyar királyt, Ferenc Józsefet (1867) és IV. Károlyt (1916) koronázták. A koronázásoknál azok a liturgikus felszerelések és öltözetek is állandósultak, amelyek közvetlenül nem a világi hatalmat jelképező uralkodói jelvényekhez kapcsolódnak, hanem egyházi szerelvények  voltak. Ezeknek a felszereléseknek és egyházi pa ramentumoknak az őrzéséről az egyház gondoskodott: a feladat a XVI. század előtt megoszlott a székesfehérvári koronázótemplom kincstára és az esztergomi érseki kincstár között. Biztonságukra mindkét helyen a káptalan és az e feladatra kijelölt őrkanonok ügyelt. A XVII. századtól a felszereléseket az esztergomi káptalan kincstárában őrizték. A magyar koronázási jelvényekhez és a koronázási palásthoz to vábbi ruhadarabok is tartoztak. Ezek egy része elveszett, elveszett, másik része tönkrement. Nem maradtak meg a textíliából és bőrből készült egyszerű ruhadarabok. 1790-ben azonban, miután a koronázási jel vények Bécsből visszakerültek B udára, illetv e Pozsonyba, Decsy Sámuel, „a józan és orvosi tudományoknak doctora, és az oderai francofurtumi Királyi Tudós Társaságnak tagja” könyvet írt a sorsukról. A munkáját színezett metszetek tették szemléletessé, a ko-

 A

koronázási palást másolata a Pannonhalmi Fôapátság gyűjteményében, Mária Terézia ajándéka 1779-bôl

65

ronázási jelvényeket, a hozzájuk tartozó, még meglévő, valamint az egyházi kezelésben lévő tárgyakat is ábrázolták. Az uralkodói öltözet ruhadarabjait Révay Péter koronaőr csak megemlíti. Decsy Sámuel röviden szól róluk. A hagyomány ezeket a viseleti tárgyakat is Szent István személyéhez kötötte. Éppúgy, mint  „Szent István híres lobogóját”, lobogóját”, amely Anjou (Kis) Károly koronázásán (1385) beleakadt a székesfehérvári bazilika ajtósarkába, és darabokra szakadt. Mivel a textíliák nem maradtak ránk, koruk sem állapítható meg. A koronázási jelvények sorsát ismerve talán a XVI. század második felében készültek. Ez időtől kezdve a koronaőrök folyamatosan gondoskodtak az őrzésükről. Az 1848–49-es szabadságharc bukása után Szemere Bertalan belügyminiszter, mielőtt elhagyta az országot, a Duna melletti Orsován elásatta a koronázási ékszereket tartalmazó ládát. Amikor 1853. szeptember 8-án megtalálták és felnyitották a ládát, abban a koronápezási jelvényeken kívül „volt még több átázott, pe 1792-ben

készült készült színes szí nes metszet metszet a Szent Koro Ko roná náról ról Decsy Sámuel könyvébôl. Egyetemi Könyvtár, Budapest

cséttel ellátott koronázási selyemterítő, egy köteg  részben elrohadt elrohadt irat, irat, valamint egy egy pár cipő és és saru, mindegyik már megrohadva. A láda fe nekén egy harmadik bársonypárna hevert, és egy külön zárral ellátott oldalsó rekeszben két  régimódi kengyel volt a hozzá tartozó szíjjal.  Az egyes darabok darabok tokjai a nedvességtől nedvességtől teljesen  péppé váltak; ez töltött e ki a jelvények közötti  részeket”   részeket”  –   – írta Johann Kempen von Fichtenstamm

osztrák rendőrminiszter a koronázási jelvények megtalálásáról szóló naplóbejegyzésében, majd ezt az 1867-es koronázás alkalmával felvett koronaőri  jegyzőkönyv  jegyzőkönyv is megerősítette. megerősítette. A viselethez a paláston kívül „kesztyűk és saruk”  tartoztak.  tartoztak. Legalábbis ezeket említi meg Révay Péter koronaőr és valamivel bővebben Decsy Sámuel is, következőképpen: „A’ sz. István király király emlíemlí-

 1792-ben

készült metszet a koronázási öltözet fennmaradt darabjairól Decsy Sámuel könyvébôl. Egyetemi Könyvtár, Budapest

tett öltözettyei tsak egyedül koronáztatásoknak napján adatnak a’ bé iktatandó királyokra, annakutánna pedig a sz. koronával egyetemben el záratván kemény őrizet alatt tartattanak”.

Mind az öltözet darabjairól, mind az egyházi liturgikus felszerelés használatáról a feljegyzések nagyon szűkösek. Az öltözettel kapcsolatban általában, mint a legfigyelemreméltóbb darabról, csak a koronázási palástról – Szent István palástjáról – emlékeznek meg. A többi ruhadarabról ritkán esik szó. Ezért csak sejteni lehet, hogy a felöltött ruhadarabok nagyrészt egyházi jellegűek, és a püspökök  1792-ben

készült készült színes szí nes metszet metszet a jogar jogarról, ról, a kardról, kardról, az ország or szágal almá máról ról és a körme kör mene netiti kereszt keresztrôl rôl Decsy Sámuel könyvébôl. Egyetemi Könyvtár, Budapest

67

liturgikus ruháival egyeznek, vagy arra hasonlítanak. A katonai viselet a koronázáskor csak a XIX. században jött szokásba. A feljegyzések a koronázások fontosabb eseményeiről tudósítanak; a részletekről vagy a mise egyébként ismert mozzanatairól alig szólnak. A hosszú szárú, könyékig érő, sárga színű kesztyűket szarvasbőrből készítették. Minden díszítést nélkülöztek. A lábbeliket hagyományosan saruknak nevezték. Nem hasonlítottak a XVIII. század  végén használt csizmákra, amint azt Decsy Sámu el megjegyezte. Sárga kordovánból – azaz finoman megmunkált bőrből – készültek.

 Az

aposto apostolili kereszt kereszt (Itália, XV. század második fele). Fôszé Fôszékes kesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom ki rályi lyi csókke csókkereszt reszt  A kirá (prágai műhely, 1612 és 1622 között). Fô székes székesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom

 „Sz. István saruinak saruinak szára szára rövid, közép láb szárig érő, elől a’ láb  főnek tsuklójáig fel vagyon hasitva, épen ollyan formán, mint  most a’ magyar magyar gyalog gyalog katonáknak katonáknak a sarui, mellyek mellyek a király király lábaira vonattatván veres selyem sinorral füzettet. Sarkai hasonló képpen sárgák s nem igen magosak, magosak, semmi sarkantyú nintsen nintsen  rajtuk.”  rajtuk.” Antonio Bonfini jegyezte fel Ulászló 1490-es koronázásáról, hogy „Szent István ruháját adják adják rá, aranyos csizmába csizmába bújtat ják” . II. Mátyás koronázása az egyetlen, amikor az uralkodóra feladott

ruhákról némi ismeretünk van: piros talárt, arra egy fehéret adtak rá, majd ezután öltötte fel Szent István palástját. A viselethez tartozott pár piros kordoványból kordoványból készült készült bokáig érő érő kaptza”, kaptza”,  azaz még „egy pár setét veres selyemből selyemből tsinált, tzombig tzombig rövid harisnya, „és egy pár setét érő harisnya is”.  Decsy Sámuel csak a sarukról gondolta, hogy az első magyar király viseletéhez tartoztak. A másik két darabot ő is későbbi eredetűnek vélte. E ruhadarabok korát a Decsynél közölt rajzok alapján megítélni nem lehet. Aligha származhatnak az Árpád-korból. Árpád-korból. Hogy a középkori magyar koronázásoknál milyen ruhát vettek fel, nem tudjuk. A királyok a koronázás alkalmával a püspökök liturgikus öltözetéhez hasonló viseletet öltöttek. Mindenesetre az ünnepélyes egyházi liturgikus ruhák, beleértve a cipőt, harisnyát, kesztyűt, éppen nem bőrből készültek. Ezért a koronázáskor felöltött, bőrből készült viselet alighanem késő középkori eredetű. Talán a vörös selyemből készült harisnya volt korábbi. Mivel az egyházi szerelvényekhez éppen a jellegük miatt nem kapcsolódott sem olyan hagyomány, hogy Szent István tulajdonában lettek volna, sem nem volt olyan megkötés, hogy csakis ezeket lehet a koronázások alkalmával használni, a történelem viharai során csak a XVI–XVII. századtól állandósult a használatuk. E tárgyak közül bizonyos fokig kivételt képez a koronázási eskükereszt. A már mekoronázott király erre a keresztre esküdött meg, hogy az ország alkotmányát, függetlenségét, törvényeit és szokásait megtartja és területi épségét megőrzi. A koronázással az új királyra ruházták át az uralkodói hatalmat, a királyi eskü pedig biztosította az ország jogrendjét és alkotmányát. Az eskü szövege a XV. századtól kezdve Magyarorszá „Esküszünk, hogy Magyarországot Magyarországot és minden gon a következő volt: „Esküszünk,  rendű lakosát, lakosát, jogaikban jogaikban és szabadságaikba szabadságaikban n megvédelm megvédelmezzük, ezzük, s

68

hogy az ország határait nem idegenítjük el, hanem megvédelmezzük és tehetsé günkhöz  günkhöz mérten mérten az elidegenítet elidegenítetteket teket viszviszszaszerezzük.”  II. József azért nem koro-

náztatta meg magát, hogy ne kelljen letennie a koronázási esküt és ne kelljen kiadnia a koronázási hitlevelet, amelyben mindezeket írásban is megerősítette volna. Ez az ún.  világi eskü eskü volt. Még Még a mise közben közben tette tette le ugyanis az uralkodó az ún. egyházi esküt: a Szent Római Birodalom uralkodói az evangéliumra esküdtek meg, és Bonfini szerint Ulászló is az evangéliumra – azaz az Evangéliumos könyvre – esküdött. Ugyanezt figyelte meg I. Ferdinánd koronázásán 1527-ben Ursius Velius. „Isten egyháza egyháza és a népem számára a törvényt, igazságot és békét  megtartom.  megtartom. Ahogy Ahogy híveim híveim segítségével segítségével és tanácsával tehetem, a papságot tisztelem, s az egyházak birtokait megvédelmezem. Ugyanerre bírom rá hivatalnokaimat és vazallusaimat is” – hangzott az egyházi

liturgia előírásának megfelelő esküszöveg. A király az egyházi szertartás végén tette le a világi esküt, már nem a templomban, hanem a kint rekedt néptömeg jelenlétében. Ferenc József 1867-ben Pesten, a Belvárosi templom előtt, az Eskü téren, IV. Károly pedig a budai Várban a Mátyás-templom előtt, a Szentháromságszobor tövében esküdött fel. A koronázási eskü jelentősége okozhatta, hogy az eskükereszt a koronázáshoz kapcsolódó liturgikus felszerelések legrégebbi darabjaként maradt ránk: korábbi, mint a koronázási kard és az országalma. Az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár őrzi a 40 cm magas keresztet, amely a talpával együtt aranyból készült. Felső része, maga a kereszt (27,5 cm magas), XIII. századi munka. Gombja és a talpa Pázmány Péter esztergomi érsek (1616–1637) gondoskodását dicséri. A karéjos szárvégű kereszt mindkét oldalának felületét gazdag, sűrű filigrán technikájú minta borítja be, amelyet gyön-

ko roná názá zási si eskü esküke kereszt reszt a XIII. századból, talpa  A koro a XVII. században készült. Fôszé Fô székes kesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom

 A

koro ko roná názá zási si mise miseru ruha ha (magyar hímzés a XVII. század második felébôl). Fôszé Fô székes kesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom

gyök és drágakövek tarkítanak. A szárak metszésénél keresztereklye van beleillesztve. 1634-ben Pázmány a talapzatát újíttatta fel, 1790-ben Batthyány József prímás (1776–1799) díszíttette ametiszt- és smaragdkövekkel. Mivel a keresztet az esztergomi kincstár leltárai 1551-től említik, lehetséges, hogy 1543-ban, mielőtt a törökök a várost elfoglalták, menekítették át a székesfehérvári bazilika kincstárából Esztergomba. A 29,5 cm magas, színarany királyi csókkereszt 1612–1622 között Prágában készített mestermunka. Szelepchényi György prímás, esztergomi érsek (1666–1685) zománccímerét zománc címerét később illesztették rá. A keresztszárakat zafírok és igazgyöngyök díszítik, Krisztus teste ún. szobrászzománccal fedett: az aranyszobor teljes felületét zománcozták. A koronázásra érkező királyt ezzel a kereszttel a kezükben fogadták és üdvözölték a templom kapujában, a király pedig megcsókolta a keresztet. Miksa király koronázásáról jegyezte fel Liszty János, hogy a papság a pozsonyi Szent Márton-templom kapujában, az érsek az oltár előtt várta a királyt. 1572-ben Rudolf koronázásról írták, hogy a király Pozsonyba érkezésekor a Verancsics Antal érsek (1569–1573) által nyújtott békekeresztet csókolta meg. A koronázási menetben két, hosszú szárú keresztet  vittek. Ulászl ó 1490-es koronázásán István szerémi pü spök az aranykeresztet, a vránai perjel az egyszerűbb keresztet vitte, emlékezik Bonfini. Amikor a menet a királyi eskü letételének a helyére  vonult, a megkoronázott király előttlovon ülő püspök vitte az ezüstezüstből készült kettős keresztet. Kottanner Jánosné írta V. László korokirály előtt apostoli apostoli keresztet is vittek názásáról, hogy: „ A nemes király azért, hogy Magyarország egyetlen királya sem bírja Magyarországot hűbérül hűbérül a Szent Római Birodalomtól.”  Az esztergomi

Főszékesegyházi Kincstárban ma őrzött, aranyból és ezüstből készült keresztet 1480 körül Itáliában készítették; zománccal, nielló val és domborművekkel díszítették. A keresztszárak végén négykaréjos mezőben, sötétkék zománc felületből az elő lapon felül pelikán, alul Mária Magdolna, a vízszintes szárvégeken Mária és János evangélista háromnegyed alakos domborművű képe emelkedik ki. A hátoldalon a karéjokban a négy evangélista látható. A 32 cm magas kereszthez tartozó szárat Simor János hercegprímás (1867– 1891) készíttette Bécsben.

A koronázási liturgikus felszerelés legfiatalabb darabja az 1867-es koronázásra készült aranyból és ezüstből, neogótikus stílusban. A 31 cm magas hengeres edény kúpos fedelű, talpán Magyarország címere van, és latin felirat örökíti meg keletkezési idejét és rendeltetését: benne tartották a szent olajat a király felkenéséhez. A koronázási miseruhát és esküpalástot – korábbi díszes egyházi textíliák felhasználásával – az 1867-es koronázásra készítették. A miseruhát a koronázási mise tartásához öltötte fel a prímás a hozzá tartozó többi ruhával (stóla, manipulus stb.) együtt. A hát- és a mellrészen három függőleges sávban gyöngyhímzésű tulipánok, gránátalmák, rozetták, szegfűk ékesítik. A Szelepchényi György prímás által készíttetett miseruha magyar gyöngyhímzését új, aranybrokát szövetre illesztették rá. Az eredeti miseruhát a XVII. század vége óta használták a koronázások alkalmával. A palástot, latin nevén a plut, az érsek a mise után öltötte magára, amikor vialé t, az újonnan megkoronázott uralkodót megeskette. 1867-ben Simor hercegprímás új anyagra rakatta rá a XVII. század végi aranyhímzést. A koronázási püspöksüveg a koronázási egyházi ornátus legrégibb darabja. 1430 körül készült, és Pálóczi György (1423–1439) prímásé volt. A fehér selyemből szabott csúcsos püspöki fejdísz mindkét oldalát a teljes felületen gyöngyhímzés borítja, melyet és a lelógó szalagokat színes drágakövek ékesítik. Az esztergomi érsekek a koronázások alkalmá val egy XV. száza dban kész ült aran yozott ezüs t pásztorbotot használtak. A pásztorbot később Oláh Miklós érsek (1553–1568) tulajdonában volt. Felső vége: a kampó és a gomb, XV. századi, késő gótikus munka, a szárat a XVI. században készítették. A kampót ékkövek díszítik, a végére a félholdon trónoló Magyarok Nagyasszonyát, Máriát ábrázoló domborművet helyeztek. A pásztorbot gombja gótikus fülkékből álló, kerek kápolnát ábrázol. A gótikus rész magassága 37 cm, a teljes hossza 188 cm.

koroná názá zásisi püspök püspöksü süveg veg (magyar munka,  A koro 1430 körül). Fôszé Fô székes kesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom

pásztorbot (magyar munka  A koronázáskor használt pásztorbot 1490 tájáról). Fôszé Fô székes kesegy egyhá házi zi Kincstár, Kincstár, Eszter Esztergom gom

71

 A Szent Szent Kor Korona ona min mintt jelkép jelkép

 A

 A

Szent Koronát, a jogart, az országalmát és a koronázási kardot 2000. január elsején a Parlament Kupolacsarnokában helyezték el

Szent Korona a maga mivoltában múltjával és szakrális tartalmával ma is fenséges jelvény. Sokkal jelentősebb ereklyénk annál, mintsem hogy vélt, feltételezett vagy hamis, megalapozatlan történelmi vagy természettudományos kapcsolatokkal kellene jelentőségét fokozni. A Szent Korona története összefonódott hazánk történetével, s mint ilyen, szimbólum. Az egyik koronázótemplomunk megsemmisült, a másik elkerült az országból. Királyaink sírjai egy kivételével ugyanúgy elpusztultak, mint az ország múltjának számos emléke. Megmaradtak viszont a koronázási  jelvények,Európa legrégebbi, legrégebbi, ezeréves ezeréves koronázási jelvényegyüttese. jelvényegyüttese. A Szent Korona sajátos, csak hazánkra jellemző szimbolikus jelentőséget kapott: nemcsak virtuálisan, a szóhasználatban jelképezte a királyságot, majd az államot, mint más országokban, hanem valódi, létező tárgyként. Sorsa nemkülönben vészterhes volt, mint az országé. Nemegyszer az eltűnés, a megsemmisülés közelébe jutott. II. Endre csak háborús fenyegetéssel tudta a koronát az osztrák hercegtől viszszakapni. Wittelsbach Ottó 1301-ben a Venceltől megkapott koronát magával hozva, a Duna mellett elvesztette, elvesztette, és csak másnap találták

 A

Szent Korona, a jogar, és az orszgalma Európa legrégibb koronázási együttese

meg. Amikor Erzsébet anyakirályné a trónörökössel, V. Lászlóval és a Szent Koronával együtt elhagyta az országot, Komáromnál a befagyott Dunán keltek át, és az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt a Duna jege. Mátyás királynak csak magas váltságdíj ellenében sikerült 1463-ban III. Frigyes császártól kiváltani a Szent Koronát. A drágaköveket kedvelő és gyűjtő Szulejmán szultán 1529-ben a Perényi Péter koronaőrrel együtt kezébe került koronát talán csak azért adta  vissza, mert a köveit nem találta találta elég elég értékesnek. értékesnek. A Szent Szent Korona Korona valószínűleg a XVII. században, az egyik koronázás utáni balesetben kis híján teljesen összetört. Az orsovai elásást éppúgy túlélte, mint a nagy nyugati utazását Mattseetől Frankfurton át Fort Knoxig, és viszsza. A Szent Korona évszázados története nyilvánvalóan alapjában különbözik azoknak a koronáknak a történetétől, amelyek ma a Towerban kiállítva láthatók, vagy amelyeket bankban, páncélszekrényben őriznek, vagy amelyeket hajdanában minden koronázás alkalmával átalakítottak, vagy éppen jelképes szerepük miatt összetörték és beolvasztották, mint a poroszok a lengyel koronaékszereke t. A Szent Korona minden viszontagság ellenére fennmaradt; az ország múltjának tanúja, sorsa méltán jelképezi hazánk sorsát és történetét. A Szent Korona szimbolikus jelentőségét Rainer Maria Rilke érezte meg, amikor egy 1922. július 15-én írt levelében a következőképpen fogalmazott: fogalmazott: „…ennek az országnak a koronába vetet t hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen, ódon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora…”  akkumulátora…”  (ford.  (ford. Báthori Csaba).

72

73

 A magya magyarr királ királyok yok koro koronázás názásának ának időrendi táblázata 

1162. május 31. 1162. június elején 1162. június–július

1163. január 14. 1163. január 27.

A királyokat 1527-ig Székesfehérváron, 1563-tól általában Pozsonyban koronázták. Külön jelezzük, ha a koronázás nem e két helyen történt.

1165. április 11.

1167 Megkoronázzák I. ISTVÁN-t (1001–1038) 1031. szeptember 2. Imre trónörökös halála: a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templomban temetik el 1038. augusztus 15. I. István halála, majd temetése a székesfehérvári Szűz Mária-templomban 1038. augusztus PÉTER koronázása, első uralkodása 1038–1041 között 1041. második fele Aba Sámuel a koronázása (1041–1044) 1044. április 22. Húsvét, Aba Sámuel ünnepi koronázása Csanádon 1044. július 5. Ménfői csata, majd Aba Sámuel halála. Az abasári monostorban temetik el 1044. július Péter második beiktatása (1044–1046) 1046 Péter meghal, Pécsen a Szent Péter tiszteletére szentelt székesegyházban temetik el 1046. szeptember I. ANDRÁS koronázása (1044–1060) 1058 SALAMON-t apja életében, gyermekként megkoronázzák 1060 ősze I. András és testvére, Béla csatája. András megsebesül, és Zircen meghal. A tihanyi bencés apátságban temetik el 1060. december 6. SzentMiklós ünnepén I. Bélá-t megkoronázzák (1060–1063) 1063. szeptember 11. után I. Béla meghal, a Megváltónak szentelt szekszárdi szekszárdi bencés monostorban temetik el 1063. szeptember Salamon német segítséggel elfoglalja a trónt (1063–1074). Anyja, Anasztázia királyné Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozza „Attila kardját” 1064. április 11. Húsvét, Géza herceg a béke jeleként Pécsen ünnepélyesen Salamon fejére teszi a koronát 1074 GÉZA koronázása (1074–1077) 1077. április 24. I. Géza meghal, a Szűz Mária tiszteletére szentelt váci székesegyházban temetik el 1077. április–május I. LÁSZLÓ trónra lépése (1077–1095) 1095. július 29. I. László halála, Nagyváradon a Szűz Mária tiszteletére emelt székesegyházban temetik el 1095. augusztus KÁLMÁN-t (1095–1116) Szerafin esztergomi érsek megkoronázza 1116. február 3. Kálmán halála, Székesfehérváron temetik el 1116. február II. ISTVÁN -t Lőrinc esztergomi érsek megkoronázza 1131 tavasza II. István halála; Váradon temetik el (feltehetőleg a váradelőhegyi Szent István protomártír tiszteletére emelt premontrei prépostsági templomban) 1131. április 28. Felicián esztergomi érsek megkoronázza II. BÉLÁ-t 1137 II. Béla Bizáncból hazahozatja apja, Álmos herceg tetemét, és Székesfehérváron temetteti el 1141. február 13. II. Béla halála, majd temetése Székesfehérváron 1141. február 16.  Vasárnap, megkoronázzák megkoronázzák II. GÉZÁ-t 1001. év folyamán

 I.

István szentté avatására készült aranypénz

 Szent

László király ereklyetartója a győri székesegyházban

74

1172. március 4.

1173. január 13. 1182. május 16.

1196. április 23. 1196. április vége 1204. augusztus 26.

1204. szeptember? 1205. május 3. 1205 tavasza 1205. május 29. 1214?

1217 1220

1235. szeptember szeptember 21. 1235. október 14. 1245. augusztus 20.

1254

1256. december 16. 1270. május 3. 1270. június 9–12.

1272. augusztus 6. 1272. szeptember 3. előtt

1290. július 10. 1290. július 29.

II. Géza halála, majd temetése Székesfehérváron Lukács esztergomi érsek megkoronázza III. ISTVÁN-t Mikó kalocsai érsek megkoronázza II. LÁSZLÓ-t II. László halála; Székesfehérváron temetik el  Vasárnap,  Vasárnap, Mikó kalocsai érsek megkoronázza megkoronázzaIV. ISTVÁN -t Zimonyban meghal IV. István; előbb ott, a Szent István protomártír templomában temették el, később a tetemét Székesfehérvárra viszik Székesfehérváron Szűz Mária prépostsági templomban őrzik a koronát III. István Esztergomban meghal; ugyanott temetik el Béla fia mellé a Szűz Mária és Szent Adalbert tiszteletére épült főszékesegyházban  Vízkereszt nyolcadán a kalocsai érsek megkoronázza III. BÉLÁ-t Pünkösdvasárnap, még apja életében, Miklós esztergomi érsek megkoronázza IMRÉ-t III. Béla halála, majd temetése Székesfehérváron Jób esztergomi érsek megkoronázza Imré-t Csütörtök, Csák Ugrin esztergomi érsek halála miatt (augusztus 20. előtt) Imre kívánságára és a pápa felhatalmazásával János kalocsai érsek megkoronázza fiát, III. LÁSZLÓ-t Meghal Imre király; az egri székesegyházban temetik el Meghal III. László; holttestét Péter győri püspök Székesfehérvárom királyhoz méltón eltemeti II. András az osztrák herceget a korona kiadására kényszeríti Pünkösdvasárnap, II. ANDRÁS-t János esztergomi érsek megkoronázza II. András megkoronáztatja Béla fiát II. András a szentföldi hadjárat során Gizella királyné koronáját 140 ezüstmárkáért eladja Felkenik és megkoronázzák LASZKARISZ MÁRIÁ-t, Béla királyfi feleségét Meghal II. András. András. Az Az egresi egresi (Torontál (Torontál megye, megye, ma Igris Igris¸, Románia) ciszterci monostorban temetik el  Vasárnap,  Vasárnap, Róbert Róbert eszterg esztergomi omi érsek érsek megkoro megkoronázz názzaa IV. BÉLÁ-t IV. Béla megkoronáztatja fiát, István-t IV. Béla oklevelében úgy említi Székesfehérvárt, mint ahol a királyi trónust és a koronát őrzik, ahol a királyokat felszentelik, és ahol az ősei nyugszanak A Szent Korona első említése IV. Béla halála, majd temetéseEsztergomban Esztergomban a ferenceseknél ferenceseknél Talán 12-én (csütörtök), Úrnapján királlyá koronázzák V. ISTVÁN -t Meghal V. István; a margitszigeti domonkos apácakolostorban temetik el Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek megkoronázza IV. LÁSZLÓ-t Meggyilkolják IV. Lászlót; Csanádon temetik el Ladomér esztergomi érsek megkoronázza III. ANDRÁS-t (1290–1301)

 III.

Béla és felesége, Antiochiai Anna sírjából előkerült koronázási jelvények 

 II. András aranybullájának pecsétje

 IV. Béla, illusztráció a Turóczi-krónika augsburgi kiadásából

75

1301. január 14.

1301. április eleje 1301. augusztus 27.

1304–1305 1305. december 6.  Az Esztergomi Latinok

pecsétje a XIII. századból

1309. június 15.

1310. augusztus 27.

1342. július 16. 1342. július 21.

1382. szeptember 10. 1382. szeptember 17.

1385. december 31. 1385. december 31.

1386. február 7.  III.

András démárja

1386. február 24.

1387. március 31.  Mária

királynő

1395. május 17. 1401 1434

1437. december 9. 1438. január 1.

1439. október 27. 1440. február 1440. május 15.

76

Meghal III. András; a budai Várban a ferencesek Szent János Evangélista templomában temetik el.  Vele kihal az Árpád-ház férfiága Bicskei Gergely esztergomi érsek Esztergomban megkoronázza az erre az alkalomra készített koronával I. ANJOU KÁROLY-t  Vasárnap, Szent Szent István ünnepének ünnepének nyolcadán HontPázmán nembeli János kalocsai érsek megkoronázza Přemysl VENCEL (László) cseh herceget A koronát Wittelsbach Ottó bajor herceg Magyarországra hozza: útközben elvesztik, majd másnap megtalálják Szent Miklós ünnepén Rád nembeli Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök magyar királlyá koronázza OTTÓ bajor herceget Vasárnap, Budán, a Nagyboldogasszony-templomban Nagyboldogasszony-templomban Tamás esztergomi érsek az ez alkalomra készült és Boccasino Miklós bíboros, pápai legátus által megáldott koronával másodszor koronázza I. Károly-t Szent István király ünnepének nyolcadán Székesfehérváron Székesfehérváron harmadszor a Szent Koronával koronázzák meg I. KÁROLY-t Meghal I. Károly; Székesfehérváron temetik el  Vasárnap, Telegdi Telegdi Csanád esztergomi esztergomi érsek megkoronázza I. LAJOS-t Meghal I. Lajos; Székesfehérváron temetik el. Szombat, Demeter esztergomi érsek megkoronázza I. Nagy Lajos lányát, MÁRIA KIRÁLYNŐ-t Mária királynő lemond a trónról  Vasárnap, Demeter Demeter esztergomi érsek megkoronázza megkoronázza II. (KIS) KÁROLY-t (1385–1386) Merényletben II. Károly halálosan megsebesül. Mária ismét átveszi a kormányzást Meghal II. Károly; az egyházi kiközösítés miatt csak 1390-ben temetik el a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban  Virágvasárnap, Himházy Himházy Benedek Benedek veszprémi püspök megkoronázza LUXEMBURGIZSIGMOND-ot (1387–1437) Mária királynő halála; Nagyváradon temetik el Zsigmond fogsága idején „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” feliratú állampecsétet használnak Zsigmond megparancsolja, hogy a koronát és a hozzá tartozó jelvényeket Pálóczi György esztergomi érsek és Pálóczi Mátyás országbíró őrizze A morvaországi Znaimban meghal Zsigmond király; a nagyváradi székesegyházban temetik el Kedd, Pálóczi György esztergomi érsek megkoronázza HABSBURG ALBERT -et (1438–1439) Neszmélyen (Komárom m.) meghal Albert király; Székesfehérváron temetik el Kottanner Ilona Visegrádon megszerzi a koronát a gyermek V. László részére Pünkösdvasárnap, Szécsi Dénes esztergomi érsek a Szent Koronával (a többi koronázási jelvény hiányzott) királlyá koronázza a csecsemő V. LÁSZLÓ-t (1452–1457)

1440. július 17.

1440–1464 1463. július 24. 1464. március 29.

1490. április 6. 1490. április 24. 1490. szeptember 19.

1506. július 26. 1508. június 4.

1516. március 13. 1516. március 19. 1526. augusztus 29. 1526. november 10. 1526. november 11. 1527. november 3. 1527. november 4.

Vasárnap, Szécsi Dénes esztergomi érsek a Szent István ereklyetartó koronájával megkoronázza Jagello I. Ulászló-t (1440–1444) A Szent Korona Bécsújhelyen, III. Frigyes császár birtokában Sopronban III. Frigyes képviselői 80 000 Ft ellenében átadják a magyaroknak a koronát Nagycsütörtökön Szécsi Dénes esztergomi érsek a Szent Koronávalmegkoronázza HUNYADI MÁTYÁS-t (1458–1490) Bécsben meghal I. Mátyás Székesfehérváron eltemetik I. Mátyást  Vasárnap, JAGELLO II. ULÁSZLÓ-t (1490–1516) a kiskorú esztergomi érsek helyett Laki Túz Osváth zágrábi püspök koronázza meg. A korábban tervezett időpont szeptember szeptember 14., a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe volt Meghal Anna királyné (Foix-Grailly családbeli Candale grófnő); Székesfehérváron temetik el  Vasárnap, apja megkoronáztatja II. LAJOS-t (1516– 1526): Bakócz Tamás esztergomi érsek koronáz Budán meghal II. Ulászló II. Ulászlót eltemetik Székesfehérváron Székesfehérváron A mohácsi csata során menekülés közben II. Lajos a Csele-patakba fullad Székesfehérváron eltemetik II. Lajos királyt  Vasárnap, Szent Márton napján napján Podmaniczky Podmaniczky István nyitrai püspök megkoronázza SZAPOLYAI JÁNOS-t (1526–1540)  Vasárnap, az utolsó székesfehérvári székesfehérvári koronázás: Podmaniczky István nyitrai püspök megkoronázza HABSBURG I. FERDINÁND -ot (1516–1540) Megkoronázzák I. Ferdinánd feleségét, ANNA magyar hercegnőt, II. Ulászló leányát egy ún. házi koronával

 Hunyadi

Mátyás és udvara. Falkép a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

 Buda

Várának legrégebbi ismert ábrázolása H. Schedel Világkróniká jából. Nürnberg, 1493. Ráday Gyűjtemény, Budapest

77

1540

1551. július

1563. szeptember 8.

1563. szeptember 9.

 A soproni ferences templom („Kecske-templom”)

1572. szeptember 25. 1608. november 19.

1613. március 25.

1618. július 1. 1622. július 26. 1625. december 8. 1638. február 14. 1647. június 16.

1655. június 6.  V. Ferdinánd dukátja

1655. június 27. 1681. november 9.

1687. december 9. 1712. május 22.

78

Meghal János király; a székesfehérvári prépostsági templomban temetik el. 1543-ban Szulejmán szultán parancsára eltávolították a holttestet, és újra a Szent Mihály-templomban temették el Izabella királyné Felvinczen (vagy Tordán?) átadja a koronát I. Ferdinánd képviselőjének, Giovanni Battista Castaldo őrgrófnak I. Ferdinánd császár és király Kisasszony napján (Szűz Mária születésnapja) a fiát, MIKSÁ-t (1564–1576) királlyá koronáztatja Pozsonyban, a Szent Márton-templomban. A szertartást Oláh Miklós esztergomi érsek végzi Az ez alkalomra készített koronával megkoronázzák MÁRIA KIRÁLYNÉ-t (V. Károly spanyol király leánya); a Szent Koronát – mint a későbbi királyné-koronázásokon – a vállához érintik. A szertartást az esztergomi érsek  végzi Pozsonyban Verancsics Antal esztergomi érsek megkoronázza RUDOLF-ot (1576–1608) Szent Erzsébet napján Pozsonyban Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek megkoronázza II. MÁTYÁS-t (1608–1619); a koronázáson először jelennek meg a nemzeti színek, a piros, fehér, zöld a drapériákon Pozsonyban, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén megkoronázzák II. Mátyás feleségét, HABSBURG ANNA tiroli hercegnőt, a Habsburgok családi temetkezőhelyének, a bécsi kapucinus kolostornak az alapítóját  Vasárnap, Pázmány Pázmány Péter megkoronázza II. FERDINÁND-ot (1619–1637) Sopronban megkoronázzák II. Ferdinánd feleségét, GONZAGA ANNA ELEONÓRA mantuai hercegnőt A soproni ferences templomban („Kecske-templom”) Pázmány Péter esztergomi érsek megkoronázza III. FERDINÁND-ot (1637–1657) Vasárnap, Pozsonyban Lósy Imre prímás megkoronázza III. Ferdinánd első feleségét, HABSBURG MÁRIA spanyol infánsnőt Apja életében Lippay György esztergomi érsek királlyá koronázza IV. FERDINÁND -ot (†1654). A koronázást az eredeti napról el kellett halasztani a pozsonyi tűzvész miatt  Vasárnap, Pozsonyban Pozsonyban megkoronázzák III. Ferdinánd harmadik feleségét, GONZAGA MÁRIA ELEONÓRA hercegnőt  Vasárnap, Szent Szent László király ünnepén Lippay Lippay György esztergomi érsek az apja életében királlyá koronázza I. LIPÓT-ot (1657–1705) Vasárnap, Sopronban megkoronázzák I. Lipót harmadik feleségét, ELEONÓRA MAGDALÉNA rajnai palotagrófnőt a Wittelsbach családból. A Szent Koronát a prímás és a nádor együtt emeli a királyné vállára. A házi k oronát a veszprémi püspök teszi a fejére, a felkenést a prímás  végzi Kedd, apja életében királlyá koronázza I. JÓZSEF-et (1705–1711) Széchényi György esztergomi érsek Szentháromság vasárnap, Pozsonyban Keresztély Ágost szász herceg, prímás megkoronázza III. KÁROLY-t

1741. június 25. 1790. november 15. 1792. június 6. 1792. június 10. 1808. szeptember 7. 1825. október 3. 1835. szeptember 27.

1853–1944 1867. június 8. 1916. december 30.

1944. október vége 1953–1978 1978. január 6. 2000. január 1.

és feleségét, BRAUNSCHWEIG-WOLFENBÜTTELI ERZSÉBET KRISZTINA  hercegnőt.  Vasárnap, Pozsonyban Pozsonyban MÁRIA TERÉZIÁ -t (1735–1780) királynővé koronázza Eszterházy Imre esztergomi érsek Hétfő, Pozsonyban megkoronázza II. LIPÓT-ot (1790–1792) (1790–1792) Batthyány József esztergomi érsek Úrnapja vigíliáján a budai Mária Magdolna helyőrségi templomban megkoronázzák I. FERENC -et (1792–1835) Vasárnap, Budán megkoronázzák I. Ferenc második feleségét, BOURBON MÁRIA TERÉZIA nápoly-sziciliai hercegnőt (†1807) Szerda, Pozsonyban királynévá koronázzák I. Ferenc harmadik feleségét, HABSBURG MÁRIA LUDOVIKÁ-t (†1816) Hétfő, Pozsonyban megkoronázzák I. Ferenc negyedik feleségét, KAROLINA AUGUSZTA  bajor hercegnőt  Vasárnap, az utolsó pozsonyi koronázás: koronázás: V. FERDINÁND (1835–1848) A budai Várban őrzik a Szent Koronát Pünkösd vigíliáján a budai Nagyboldogasszonytemplomban megkoronázzák FERENC JÓZSEF-et és feleségét, WITTELSBACH ERZSÉBET  bajor hercegnőt Szombat, az utolsó király- és királyné-koronázás Budapesten, a Nagyboldogasszony-templomban. Nagyboldogasszony-templomban. A koronát Csernoch János esztergomi érsek és gróf Tisza István helyezi IV. KÁROLY király fejére. A királyné BOURBON-PÁRMAI ZITA hercegnő  A Szent Korona nyugati útjának kezdete Fort Knox (USA, Texas) A koronázási jelvényeket hazaszállítják Magyarországra, és a Magyar Nemzeti Múzeumban állítják ki A koronázási jelvényeket a Parlamentben állítják ki

 I. Ferenc József

és felesége, Erzsébet királyné, egy millenniumi emléklapon

 A szövegben említett egykori magyarországi települések mai elnevezései Arad – Arad, Románia Csanád – Cenad, Románia Egres – Igri s¸,¸, Románi a Eperjes – Prešov, Szlovákia Garamszentbenedek – Hronsky´ Beňadik, Szlovákia Karánsebes – Caransebes, Románia Kassa – Košice, Szlovákia Komárom – Komárno, Szlovákia Köpcsény – Kittsee, Ausztria Körmöcbánya – Kremnica, Szlovákia Lugos – Lugoj, Románia Marosvár, Maro sújvár – Ocna Mures¸, Románia Nagyvárad – Oradea, Románia

Nyitra – Nitra, Szlovákia Nyitraivánka – Ivanka pri Nitre, Szlovákia Orsova – Ors¸ova, Ro mánia Pozsony – Bratislava, Szlovákia Szerém – Srem, Horvátország és Szerbia Temesvár – Timi s¸oara, ¸oara, Romá nia Torda – Turda, Románia Trencsén – Trenčín, Szlovákia Ungvár – Uzsgorod, Ukrajna  Várad – Oradea, Oradea, Románia Zimony – Zemun, Szerbia Zólyom – Zvolen, Szlovákia

79

 Válogatott irodalom  A korona kilenc é vszázada, Történelmi források a magyar koronáról, szerk. Katona Tamás. Budapest 1979.  szerk. Bardoly István. Budapest 2002.  A magyar magyar királyok koronázó palástja, szerk. Bak János: Magyar királyi jelvények a középkorban. Hadtörténeti Múzeum Értesítője 4, 2001, 17–26. Bárány-Oberschall, Magdolna: Die Sankt Stephans-Krone und die Insig nien d es Kön igreiches Ungarn. Wien-München 1961 (Die Kronen des Hauses Österreich, Bd. III.) Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. A  A Magyar Történelmi Társulat könyvei, s. a., reprint: Budapest 1939. Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Budapest 1979. Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. Budapest 1996. Bogyay Tamás: Kritikai tallózás a Szentkorona körül. Annales de la Galerie National Hongroise 1991, 31–37. Bogyay Thomas von: Problémák Szent István és koronája körül.  Aetas  5, 1987:1, 80–97. Buckton, David: The Holy Crown int he history of enamelling. Acta  Acta Historiae  Artium 43, 2002. 14–21. Coronatus Posonii…  A pozsony p ozsony i magyar m agyar uralkod ókoron ázások érmei (1563–1830), összeállította: Pálffy Géza, Soltész Ferenc Gábor, Tóth Csaba. Pozsony–Budapest 2014. Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája. Nyíregyháza  Nyíregyháza 1986. Darkó János: A Dukas Mihály-féle korona célja és jelentősége.  Egyetemes  Philológiai Közlöny 60, 1936, 113–152. Decsy Sámuel: A’ magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája. Bétsben 1792. Deér József: A  A Magyarok Magyarok Szent Koronája.Magyar Nemzeti Múzeum – Attraktor, Budapest 2005. Deér, József: Die Heili ge Krone Ungarns, Österreichische Akademie der Wissenschaften, Wien. 1966. Eisler János: Kis könyv a Szent Koronáról. Budapest 2013. Engel Pál: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában (Függelék: A székesfehérvári koronázások). koronázások). Századok 121, 1987, 613–637. Falke, Otto von: A Szent Korona. Archaeologiai Értesítő  43,  43, 1929, 125–133, 358–362. Fazekas László – Hegedüs Ernő – Hennel Sándor: A Szent Koro na őrzése.  A koronaőrök, a koronaőrség. Budapest 2002. Fodor István: A bécsi szablya és a prágai kard. Agapé, Szeged, 2000. Fodor István: Szent István prágai kardja. In: Koronák, koronázás i jel vé nyek, Ópusztaszer 2001, 49–72. Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja. Debrecen 1997. Györffy György: „Szent István koronája” az Árpád-korban. Vigilia 49, 1984, 580–585. Györffy György: István király és műve. Budapest 1977. Hampel József: A magyar Szent Korona. Archaeologiai  Archaeologiai Értesítő  Értesítő  16, 1896, 380. Harsányi Zsolt: Sacra corona. A Szent Korona regénye. Budapest  Budapest 1938. Hetherington, Paul: La couronne grecque de la Sainte Couronne de Hongrie: le contexte de ses émaux et de ses s es bijoux. Acta  Acta Historia Historiaee Artium Artium 43, 2002, 33–38. Holčik, Štefan: Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563–183 0. Budapest–  Budapest– Bratislava 1986. Ipolyi, Arnold: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények története és műleírása. Budapest 1886. Kádár Tamás: Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András király megkoronázásának időpontjához, időpontjához, Levéltári Közlemények 84, 2013, 3–25  Egyházak Kádár Zoltán: A „Dukasz-korona” „Dukasz-korona” ikonográfiája és ikonológiája. In: Egyházak a változó világban. Esztergom 1991, 209–212. Kelleher Patrick J.: The Holy Crown of Hungary. Roma 1951, Papers and Monographs of the American Academy in Rome Vol. XIII., Roma 1951. Kiss Etele: La „couronne grecque” dans son contexte. Acta  Acta Historiae Artium 43, 2002, 39–51. Kovács Éva – Lovag Zsuzsa: A magyar magyar koronázási jelvények. Budapest 1980. Kovács Éva: A magyar korona a legújabb kutatások tükrében. Művészettörté Művészettörté neti Értesítő  6,  6, 1957, 128–130. Kovács Éva: A magyar koronázási jelvényegyüttes kutatásának hat éve.  Művészettörténeti Értesítő  35, 1986, 25–34. Kovács Éva: Casula St. Stephani Regis. Acta  Acta Historiae Historiae Artium Artium 5, 1958, 181–222. Kovács Éva: Iconismus Casulae Sancti Stephani Regis. In: Szent Istv án és kora, Budapest 1988, 133–144. Kovács Éva: Species modus ordo. Válogatott  Budapest 1998. Válogatott tanulmányok. tanulmányok. Budapest Kovács László: A budapesti lándzsa. A magyar királylándzsa történetének  vázlata. Folia Archaeologica 21, 1970, 127–146. Kovács László: A Lancea regis – a király kezében, Communicationes Archaeologici Hungarici 1996, 165–180. Kovács László: A Szent István-i lándzsa. In: Koronák, koronázási jelvények, Ópusztaszer 2001, 99–136. Kubinyi András: A királyi trón a középkori Magyarországon. In: Koronák, koronázási jelvények, Ópusztaszer 2001, 73–98.

80

László Gyula:  Adatok a k oronáz ási jogar régész eti megvil ágítás ához. Szent István Emlékkönyv III. Budapest 1938, 519–558. Lovag Zsuzsa: A korona-kutatás vadhajtásai. Művészettörténeti Értesítő  6,  6, 1986. 35–48. Lovag Zsuzsa: L’Integration de la couronne latine et la couronne grecque.  Acta Historiae Artium 43, 2002. Lovag Zsuzsa: Néhány technikai megfigyelés a magyar koronán.Annales de la Galerie National Hongroise 1991, 39–41. 39–41. Marosi Ernő: A magyar korona a jelenkori kutatásban és a populáris irodalomban. Megjegyzések a művészettörténet-tudom művészettörténet-tudomány ány jelenlegi helyzetéhez és megbecsüléséhez. Művészettörténeti Értesítő  6, 1986, 49–55. Marosi Ernő: La „couronne latin”. Acta Historiae Artium 43, 2002, 72–82. Marosi Ernő: Művészettörténeti megjegyzések Szent István lándzsa-attribútumához. Hadtörténeti Múzeum Értesítője 4, 2001, 27–32. Máthé Tünde:  III. András király avató szerta rtásár ól a Stájer i Rímes  Krónika alapj án. Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére, szerk. Pozsgai Péter. Budapest 1999, 121–139. 121–139. Moravcsik Gyula: A magyar szent korona a filológiai és történeti kutatáEmlékkönyv, Budapest 1938, III. kö sok megvilágításában. Szent István Emlékkönyv, tet, 423–472. Neumann Tibor: II. Ulászló koronázása és első rendeletei. Egy ismeretlen országgyűlésről és koronázási dekrétumokról, dekrétumokról, Századok  Századok 142, 2008, 315–337. Pálffy Géza: A Szent Korona Sopronban. Nemzeti kincsünk soproni emlékhelyei, Sopron–Budapest 2014. Peéri J.: Időszaki jelentés a Szent Korona öt vösvizsgálatá ról I., ról I., Magyar Iparművészet 1991, 2–6. Péter Tamás: A Szent Korona mint nemzeti jelkép. jelkép. Győr – Jaurinum 2007. Pulszky Ferenc: A Szent Korona leírása. Archaeologiai Értesítő  14,  14, 1880, 289–192. Sipos Enikő: Arányok és mértékek, a magyar koronázási palást struktúrája.  Ars Decorativa 13, 1993.  Studien zur Machtsymbolik des mittelalterlichen Ungarn (szerk. Lovag Zsuzsa). Insignia Regni Hungariae I. (Magyar Nemzeti Múzeum) Budapest 1983. Szakács Béla Zsolt: Remarks on the filigree of the Holy Crown of Hungary.  Acta Historiae Artium 43, 2002, 561–571. Szvitek Róbert – Tóth Endre (szerk.): A koronázási jelvények okmányai. In:  Bibliotheca Humanitatis Historica XVIII, Budapest 2003. Teszelszky, Kees: Az ismeretlen korona., Pannonhalma Pannonhalma 2009. Tóth Endre: A keresztény királyság megalapítása: királyaink felkenése az Árpád-korban. In: Keresztény gyökerek és a boldog magyar élet. Budapest 2010, 59–78. Tóth Endre: A magyar koronázási jelvényekről. In:  Koronák, koronázá si  jelvények. Ópusztaszer 2001, 15–48. Tóth Endre: A magyar koronázási jogar és palást.Szeged, Agapé 2000. Tóth Endre: A magyar Szent Koronáról és a koronázási jelvényekről. In: Szent  István  István és az államala államalapítá pítás, s, szerk. Veszprémy László. Budapest 2002, 209–226. Tóth Endre: A Szent Korona apostollemezeinek keltezéséhez. Communicationes Archaeologici Hungarici 1996, 181–208. Tóth Endre:  Deér József Szent-korona monográfiájár ól. Acta Historica (Magyar Nemzeti Múzeum) 2015. Tóth Endre: István és Gizella miseruhája. Századok,  Századok, 131, 1997, 3–74. Tóth Endre: Szent István és a koronázási jelvények. Magyar  Magyar Szemle 20, 2011: 7–8, 17–34, 9–10, 89–120. Tóth Endre: Szent Korona. Magyar Művelődéstörténeti Lexikon XI., Budapest 2011, 102–113. Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül: a Szent Korona eredete kérdéséhez. Budapest 1943.  Váczy Péter: A pogány kori magyar fejedelmi fejedelmi jelvénytől I. István koronájáig. Világosság 19, 1978, 97–99.  Váczy Péter: Az angyal hozta korona. korona. Életünk  Életünk 19, 1982, 456–465.  Váczy Péter: Első királyunk koronája és a szent korona. In: Szent István és kora. Szerk. Glatz Ferenc – Kardos József, Budapest 1988.  Váczy Péter: Péter: Helm und Diadem (Numismatische (Numismatische Beiträge zur Entstehung Entstehung der byzantinischen Kaiserkrone), Acta Antiqua 20, 1972, 169–108.  Vajay Szabolcs de: de: Corona Regia-Corona Regia-Corona Regni-Sacra Regni-Sacra Corona. Corona. Königskronen Königskronen und Kronensymbolik im mittelalterlichen Ungarn. Ungarn Jahrbuch (Regensburg) 7, 1976, 37–64.  Vajay Szabolcs : La re lique stéphanoise de la Sainte Couronne de Hongrie.  Acta Historiae Artium 22, 1976, 3–20.  Varju Elemér: Elemér: A Szent Szent Korona. Korona. Archaeologiai Értesítő, 39, 1920–22, 36–70. Zsoldos Attila: Anjou Károly első koronázása. In:  Auxil ium histo riae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk. Körmendi Tamás – Thoroczkay Gábor. Budapest 2009, 405–413. Zsoldos Attila: Családi ügy. V. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. Historia Könyvtár Monográfiák 24. Budapest 2007.