Deborah Moggach - Tulipanlaz

DEBORAH MOGGACH

TULIPÁNLÁZ

Ulpius Baráti Kör Budapest

A mű eredeti címe: Tulip Fever Fordította Sárközy Elga Copyright © 1999 by Deborah Moggach Hungarian translation © Sárközy Elga, 2000 (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017) ISBN 9786155760068

Fent élnek, komolyan és csendesen, az emberek; odalent az árnyékaik mozognak, még komolyabban és csendesebben... Nem csodálkoznék, ha a grachtok tükrében rég múlt századok alakjai sétálgatnának, széles csipkegalléros férfiak, hollandi sapkás nők... A városok mintha nem is a földön állnának, hanem tulajdon tükörképükön, és a szolidan tekintélyes utcák az álmok feneketlen mélységeiből merülnének fel... KAREL ČAPEK: HOLLANDIAI KÉPEK, 1932

Igen, én jól ismertem a szegénység és a rútság világát, mégis a bőrt, a csillogó felszínt, a dolgok látszatát festettem: a csupa selyem hölgyeket, a kifogástalan feketébe öltözött úriembereket. Őszintén csodáltam, milyen szenvedélyesen harcoltak egy árnyalatnyival hosszabb életért, mint amennyi rendeltetett nekik. A divattal is magukat védelmezték, a szabókellékeket, az elegáns fodrokat, ötletes kézelőket... és egyéb apróságokat arra használták, hogy egy kicsit tovább csilloghassanak, mielőtt – velünk egyetemben – beleolvadnának a sötét háttérbe. ZBIGNIEW HERBERT: CSENDÉLET KANTÁRRAL

A mi feladatunk nem a talányok megfejtése, hanem hogy tudomásul vegyük őket, fejet hajtsunk előttük, valamint hogy véget nem érő gyönyörködésre és ámulatra készítsük fel az emberek szemét. Ámbár ha neked mindenáron a felfedezések kellenek, akkor a magam részéről azzal büszkélkedem el, hogy egy bizonyos különlegesen intenzív kobaltkék színt sikerült párosítanom egy sugárzó, citromhoz hasonlatos sárgával, valamint hogy rögzíteni tudtam a vastag üvegen áthatoló, déli fény visszaverődését a szürke falon... Engedtessék meg nekünk, hogy folytassuk ősi mesterségünket, hogy továbbra is a megbékélésről, a visszanyert harmónia öröméről, a viszonzott szeretet iránti örök vágyról beszélhessünk a világnak. JAN VERMEERNEK TULAJDONÍTOTT LEVÉL

1 SOPHIA Ne higgy a látszatnak. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Vacsoránál ülünk, a férjem meg én. A férjem szakállán megakadt egy hagymadarabka. Figyelem, amint a rágástól izegmozog, akár a fűszálak közé rekedt bogár. Renyhén, szórakozottan figyelem, mert fiatal asszony vagyok, és még élek egész egyszerűen. Még nem haltam meg, még nem születtem újjá. Még nem ragadott el másodszor is a halál – mert a világ szemében másodszor is meghalok. Nálam a végben ott a kezdet, az angolna karikába görbed, és tulajdon farkába harap. És a kezdet kezdetén még élek, eleven vagyok és fiatal, még ha a férjem öreg is. Most mindketten felemeljük borospoharunkat, iszunk egy kortyot. Az én poharam aljába e szavakat vésték: Az emberfaj reményei törékenyek, akár az üveg, ezért kurta az élet is, bukkan elő a kenetes szöveg a fogyatkozó folyadék alól. Cornelis letör egy falat kenyeret, és belemártja a levesébe. Lassan elmajszolgatja. – Kedvesem, meg kell beszélnem veled valamit – szólal meg, és az asztalkendővel megtörli a száját. – Ugye tudod, hogy ebben az illékony életben valamennyien a halhatatlanságra

sóvárgunk? Jéggé dermedek, mert sejtem, mi következik. A zsemlyémet bámulom, amely az abroszon hever. Sütésnél megrepedt, és kettényílt, mint az ajkak. Három esztendeje vagyunk házasok, és még nem ajándékoztam meg gyermekkel a férjemet. Nem mintha nem próbálkoznánk kellő módon. Férjem e tekintetben igencsak életerős férfiú még ma is. Éjszakánként szorgalmasan meghág; szétfeszíti combjaimat, én meg úgy heverek alatta, mint egy hátára fordított rovar a cipőtalp alatt. Férjem mélységesen vágyik arra, hogy fia szülessen – örököse, aki itt hancúrozhatna a márványpadlókon, és jövővel töltené meg ezt a tágas, visszhangos házat a Herengrachton. Mindeddig nem sikerült megfelelnem férjem várakozásának. Öleléseit természetesen viszonzom, hiszen kötelességtudó hitvese vagyok, és halálomig hálás leszek neki. A világ veszélyesen ingoványos, és férjem úgy hódított el tőle, ahogyan népünk hódította el a tengertől az ország termőföldjét, amelyet csatornákkal, védőgátakkal oltalmaz és tesz biztonságossá, hogy alá ne merüljön megint. Ezért szeretem a férjemet. És ezúttal meglepetést is szerez. – Célom érdekében egy festő szolgálatát veszem igénybe. A neve Jan van Loos, egyike a legígéretesebb művészeknek Amszterdamban, csendéleteket, tájképeket is fest, de főként a portréiról híres. Hendrick Uylenburgh ajánlotta, aki, mint te is tudod, igen jó ízlésű ügynök, a Leidenből nemrég ideköltözött Rembrandt van Rijn is pártfogoltjai közé tartozik. A férjem ilyesformán szokott oktatni engem. Rendszerint jóval többet mond el, mint amennyire kíváncsi vagyok, de szavai ma

este hangtalanul hulldogálnak le körülöttem. Megfestik az arcképünket! – A festő harminchat esztendős, pontosan egyidős a mi merész évszázadunkkal. – Cornelis kihörpinti borát, és újratölti a poharat. Mámorossá teszi a kettőnk halhatatlanságát őrző vászon látomása. A sörtől el szokott álmosodni, de ha bort iszik, hazafiasság szállja meg. – Fessen meg minket, akik itt élünk a világ legnagyszerűbb városában, a glóbusz leghatalmasabb nemzetének honában. – Csupán én üldögélek vele szemközt, ám ő nagyobb hallgatósághoz intézi szavait. – Mert hát nem így jellemzi-e Vondel Amszterdamot? Van-e víz, mit nem jártak meg hajói? Piac, hol nem árusítja kincseit? Akad-e nép, amelyet nem látott még holdvilágnál ő, ki maga szab törvényt a roppant óceánnak? Férjem nem vár tőlem választ, hisz én csak egy ifjú feleség vagyok, akinek az élete vajmi kevéssé terjed túl e falakon. Derekamon csupán a ruhásszekrények kulcsai csörömpölnek, ennél jelentősebb zárakat még sokáig nem szabad kinyitnom. Igazság szerint most is csak azon fő a fejem, hogy milyen ruhát vegyek majd fel a portrémhoz. Világom határa pillanatnyilag eddig terjed. Óceánok meg birodalmak egy csöppet sem érdekelnek. Maria behozza a tálat a heringekkel, és náthásan szipogva kivonul. A tengerről begomolygott a köd, és Maria egész nap köhécsel. De ez semmit sem ront a jókedvén. Bizonyosra veszem, hogy titokban kedvese van, mert folyton dudorászik a konyhában, és néha rajtakapom a tükörnél, amint a haját igazgatja a főkötő alatt. Majd kifaggatom. Bizalmas viszonyban

vagyunk, már amennyire a körülmények engedik. Mióta elkerültem a húgocskáimtól, nincs másom, csak ő. A festő a jövő héten fog jönni. A férjem nagy szakértője a festészetnek, a házunk teli van képekkel. Mögötte a falon is lóg egy vászon: Zsuzsanna és a vének. A meztelen fürdőző lányt egy sereg aggastyán lesi. Napvilágnál jól kivehető sóvár ábrázatuk, de most, a gyertyafénynél beleolvadtak az árnyékokba; nem látok egyebet, csak a lány gömbölyded, fehérlő testét férjem feje fölött. Férjem egy halat emel a tányérjára. Szenvedélyesen gyűjti mindazt, ami szép. Most úgy szemlélem magunkat, mint egy festményt. Cornelis fehér csipkegallérja szinte világít fekete öltözékén, szakálla mozog, amint eszik. Tányéromon a hering, fényes, rovátkolt bőrének hasadékán kifehérlik a hús; mellette a zsemlye kettényílt ajka. A gyertyaláng opálosan csillogtatja a dundi szőlőszemeket; az ónkancsó tompán felragyog. Nézem, nézem magunkat, amint ott ülünk a vacsoraasztal mellett, mozdulatlanul – egy jégbe dermedt pillanat, mielőtt minden megváltozik. Vacsora után Cornelis felolvas nekem a Bibliából... De én immár ott függök a falon, és figyelem magunkat.

2 MARIA Fontos, hogy a ház úrnője buzgón szemmel tartsa mindazon ösmerkedéseket és találkozásokat, mindazon dévajkodást és pajkosságot, mindazon szavakat és mozdulatokat, amelyek fedele alatt férfiak és nőcselédek közt esnek, mert ahol az ilyes dolgokra nem fordítanak figyelmet, oda beköltözend a ledérség, majd meg a feslett könnyelműség, ez pediglen a ház gazdáira vet szégyent. J. Dod és R. Cleaver: A házi cselédség Istennek tetsző kormányozása, 1612

Maria, a szolgálólány a vörösréz serpenyőt fényesíti, egészen kábultan a szerelemtől. Elnehezíti a vágy; lomhának érzi magát, mintha víz alatt lépkedne. A domború fém torz tükréből saját arca mosolyog vissza rá. Maria nagydarab, pirospozsgás falusi leányzó, egészséges étvággyal. Egészségesen alkalmazkodó szerv a lelkiismerete is. Amikor beengedi Willemet a tűzhely mögött, a konyhafalba mélyesztett ágyába, behúzza a függönyt, hogy kicsukja az Úr rosszallását. Akit nem látnak, azt elfelejtik. Utóvégre Willem meg ő amúgy is összeházasodnak majd egyszer valamikor. Maria erről szokott álmodni. Álmaiban az úr meg az úrnő meghalnak – hajótörésnél a tengerbe vesznek –, és a házban ő

éldegél Willemmel meg a hat édes-kedves csemetéjükkel. Valahányszor takarít, a hazatérő Willemnek tisztogatja a házat. Amikor úrnője elmegy valahová, Maria behúzza a zsalugáterek alsó szárnyát, hogy az utcáról ne lássanak be. Homály borul a fogadószobára, Maria úgy érzi, mintha a tenger fenekén sétálgatna. Magára ölti az úrnő fehér prémmel szegett, kék bársonykabátkáját, fel-alá járkál benne a házban, és megnézi magát a tükrökben. Olyan egyszerű kis álom, ugyan kinek árt vele? Maria most a fogadószobában térdepel. A padlót szegélyező kék-fehér mintás csempéket mossa. Minden csempe egy-egy játszadozó gyereket ábrázol – az egyik karikát kerget, a másik labdát dobál. Mariának az a kedvence, amelyik hintalovon nyargal. Az egész szobát az ő képzeletbeli csemetéi szegélyezik. Gyengéden törli tisztára őket a felmosóronggyal. A falon át behallatszik az utcazaj – lépések dobogása, emberi hangok. A falun felcseperedett Maria máig sem szokta meg a Herengracht nyüzsgését, újra meg újra meglepi, milyen szoros közelségbe nyomul az utca az ő házon belüli, rejtett életéhez. Felcsattan a virágárus hangja, baljós, akár a bíbicé. Az üstfoltozó ónlemezeivel csörömpöl, lyukas fazekaknak ígér hosszú életet. Valaki krákog, köpköd, elképesztően közel. És aztán végre felcsendül Willem csengettyűje – Halat tessék! Friss a hal! Friss halat tessék! – Willem hamisan kornyikál; borzasztó rossz a hangja. – Keszeget tessék! Lazacot, heringet, tőkehalat tessék! – És Willem megint a csengőjét rázza. Maria éberen fülel, mint a pásztorlány kedvenc kolompszavára a nyáj közepén.

Talpra ugrik. Orrát a kötényébe törli, lesimítja szoknyáját, és kitárja a kaput. Ködös a reggel, alig látni a járdán túl a csatornát. A gomolygó párából Willem magasodik elő. – Adjisten, szépségem! – Willem arcára széles mosoly terül. – No, mi jót hoztál ma? – mondja Maria. – Mutasd, hadd lássuk. – Mi a kívánságod, kis húsom? – emeli a csípőjére Wil​lem a kosarat. – Angolnát tudsz-e adni? Egy takaros, vaskos kis angolnát? – Hogyan szereted? – Tudod te jól, hogyan – kuncog a lány. – Mondjuk, becsináltnak, sárgabarackkal, édes ecettel? – Mmm – sóhajt Maria. Hallani, hogy valamivel tá​volabb egy bárkáról hordókat rakodnak ki az utcára. Bumm-bumm, dobbannak a hordók a kövezeten, bumm-bumm, akárcsak Maria szívverése. – Mit szólnál egy heringhez? – kérdi Willem. – Vagy egy csókocskához? Feljebb lép a lépcsőn, közelebb a lányhoz. Bumm-bumm. – Hess, te! – hátrál el tőle Maria. Sok a járókelő az utcán. Willem bűnbánóan lesunyja a fejét. Willem nem éppen jóképű legény – hosszú, gyászos, mozgékony ábrázata van, olyasfajta, amelyen mulatni szoktak az emberek. Maria főként mosolyát szereti. Ez a drága, ártatlan ember, aki mellett tapasztalt, nagyvilági teremtésnek érzi magát még ő is. Ő, Maria, úgy bizony! Merthogy Willem annyira gyermeteg. Willem képtelen elhinni, hogy Maria szereti őt. – Tegnap is erre jártam. Mért nem jöttél ki a kapuba?

– Ó, hát tegnap a zöldséges mutogatta a sárgarépáját. – Ugratsz, ugye? – A piacra mentem ki – mosolyog rá a lány. – Csak téged szeretlek, egyedül téged. Olyan vagyok én, mint a bezárt kagyló. Csak te tudsz kinyitni. Maria hátralép, és beengedi Willemet a házba. Willem odabenn lecsapja a kosarat, és karjába zárja a lányt. – Pfuj! A kezed! – Maria végigvezeti Willemet az előcsarnokon, a folyosón és a lépcsőn, le a konyhába. Miközben a mosogató felé botladoznak, Willem alaposan belecsíp a lány farába. Maria elfordítja a kart. A csapból víz csordul Willem odanyújtott kezére. Willem engedelmesen tűri a mosdatást, szót fogad a lánynak, mint anyjának a kisgyerek. Maria végül szárazra törli és megszaglássza a legény ujjait. Willem magához szorítja a lányt, térdét benyomja két combja közé – Maria kis híján elalél –, és csókolni kezdi. – Most nem maradhatsz soká – suttogja Maria. – Itthon vannak mind a ketten. A falba süllyesztett ágyhoz húzza-vonja a férfit. Átbuknak az ágy oldalfalán, és nagy nevetéssel lezuttyannak a matracra. Milyen finom meleg van idebenn, ez a legjobb, legmelegebb ágy az egész házban. Még akkor is idelenn fognak aludni, amikor az övék lesz a ház, mert ez az ágy Maria fészke, létének középpontja. Willem édesen becéző szavakat liheg Maria fülébe. Maria csiklandozni kezdi. Willem felvisít. Maria csendre inti. Megfogja Willem kezét, és a lába közé vonja, nincs vesztegetni való idejük. Vihorásznak, akár a kisgyerekek, hisz mindketten úgy

nőttek fel, hogy egy ágyban zsúfolódtak össze fészkelődő, rugdalózó, egymáshoz bújó fiú- meg lánytestvéreikkel. – Na, mit találtál odalenn? – susogja Maria. – Valami érdekeset? Távolból, a kapu felől erőteljes kopogás hallatszik – ra-ta-ta-ta. Maria hirtelen felül. Odébb tolja Willemet, és sietősen kikászálódik az ágyból. Néhány másodperc múlva kaput nyit, tulipiros arccal, kifulladtan.

3 SOPHIA Az érett körtét könnyű leszedni. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

– Megfelel, ha csípőre teszem a kezem? – Cornelis félig a festő felé fordul. Mellét kidülleszti, kezében sétabotját szorongatja. Brokátköntösét vette fel, fején fekete kürtőkalap, szakállát megfésülte, bajuszát viasszal hegyesre pödörte. Ma keményített nyakfodrot visel – dúsat, hófehéret. A nyakfodor elválasztja testétől a fejét, úgy, mintha egy tálcán szolgálnák fel. Cornelis igyekszik leplezni izgatottságát. – Ismeri, ugye, a közmondást, miszerint ha eltömöd a forrást, másutt tör fel a víz? Noha mi fehérre meszeltük templomainkat, s száműztük belőlük a bálványképeket... – Felém int a fejével. – Itt bocsánatot kell kérnem hitvesemtől, mivel ő katolikus... Nos, tehát reformált egyházunk megvonta ugyan pártfogását a festőktől, de tehetségük másutt bugyogott fel, és ennek most mi élvezzük előnyeit. Minthogy a művészek újabban éppen a mi mindennapi életünket ábrázolják, mégpedig olyan tündökletesen, olyan szerető figyelemmel a részletek iránt, hogy az már-már a transzcendenciával határos, és ezzel nem követek el istenkáromlást.

A festő elkapja a tekintetemet. Felvonja a szemöldökét, és mosolyog. Honnan van mersze ilyesmihez?! Elfordítom róla a szememet. – Asszonyom, kérem, ne mozgassa a fejét – szól rám. A festmény a férjem könyvtárszobájában készül. A félrevont függöny mögül beárad a napfény. Sugarai megvilágítják a vitrinben férjem ritkasággyűjteményét – a fosszíliákat, szobrocskákat, az ezüsttalapzatra szerelt nautilusz kagylót. A török szőnyeggel leborított asztalon egy földgömb áll, mellette kétkarú mérleg és egy koponya. A földgömb férjem mesterségét, a kereskedést jelképezi. Nagy üzletháza a kikötőben áll; északról gabonát importál, a Távol-Keletről drága fűszereket. Kelmékkel megrakott hajói olyan országokba vitorláznak, amelyek messze túl esnek az én szűk látóhatáromon. Cornelis büszkén a világ elé tárja gazdagságát, de mint hithű kálvinista alázatosan elismeri az e világi javak ideiglenességét – hiszen a végítélet napján megmérettetnek vétkeink, ezért a mérleg, ezért a koponya. Hiúság, hiúság, minden csak hiúság. Férjem a koponyán szerette volna nyugtatni a kezét, de a festő másként rendelkezett. Cornelis beszél és beszél. Szemem sarkából látom, hogy a szakálla úgy ugrándozik a nyakfodor fölött, mint egy sárga, szőrös állatka. Magamban némán könyörgök, hogy hagyja abba már. – Szerencsésnek mondhatom magam, hogy iparkodásom révén vagyonhoz és tisztességhez jutottam. – Megköszörüli a torkát. – De legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy olyan drágakő van a birtokomban, amely mellett a rubin fénye is

elhomályosul... ez az én szépséges Sophiám. Mivelhogy a férfiembernek semmi sem nyújt több örömet és vigaszt, mint a boldog otthon, ahol fáradságos napi munkája után magára zárhatja az ajtót, ahol a házi tűzhely mellett békét és enyhülést talál, s ahol élvezheti egy áldott feleség gyengéd gondoskodását. Elfojtott kuncogás. A festő feltörő nevetésével küszködik. Az állvány mögül megint engem vizslat, érzem a tekintetét, bár a magamét a falra szegezem. Gyűlölöm ezt az embert. A java azonban csak most következik. – Az az egy bánatom van csupán, hogy még nem veri fel házunk csendjét apró lábacskák dobogása, de erősen remélem, hogy ez is helyreigazodik. – Ezúttal a férjem kuncog. – Mert a levelek bár fonnyadoznak tán, a törzsben még kering a nedv. Jaj, nem! Hogy is mondhat ilyet! A festő megint a szemembe néz. Elvigyorodik – milyen fehér a foga. Végigmér tetőtől talpig, levetkőztet. Eltűnik a ruhám, úgy állok előtte, anyaszült meztelenül. Legszívesebben meghalnék. Pirul az egész testem. Mért csináljuk ezt? Mi jut eszébe Cornelisnak, hogy így beszél? Lehet, hogy az izgalom teszi, amiért megfestik a portréját – de hát akkor is, mért csinál ilyen bolondot kettőnkből? A festő engem figyel az állványa mögül. Kék szeme a lelkemig hatol. Alacsony, szikár, izmos férfi, vad, fekete sörénnyel. Félrehajtott fejjel vizsgálgat. Hűvösen farkasszemet nézek vele. Aztán ráeszmélek – nem engem szemlél. Csak egy témát, amelyet meg kell festenie. Én csupán tárgy vagyok neki – barna haj, fehér csipkegallér, kék, színjátszó selyemruha.

Ez igazán dühítő. Utóvégre nem vagyok én holmi ürücomb! A szívem hangosan kalapál, szédülés fog el, egészen összezavarodom. Mi ütött belém? – Meddig kell még itt állnom? – kérdem fagyosan. – Máris elfáradt a hölgy? – lép hozzám a festő, és egy zsebkendőt nyújt felém. – Rosszul érzi magát? – Nincs semmi bajom. – Egész délelőtt szipogott. – Csak egy kis nátha. A szolgálómtól kaptam el. – Nem akarom az ő zsebkendőjét használni. Előveszem a magamét, és megtörölgetem az orrom. A festő közelebb lép, dohány és lenolaj szaga csap meg. – Maga nem boldog, ugye? – kérdi. – Hogy érti ezt, uram? – Úgy értem... nem valami boldog, hogy álldogálnia kell. – Odaránt egy széket. – Üljön csak le. Ha ezt odébb teszem, meg ezt is... – Elhúzza az asztalt. Néhány szapora mozdulattal átrendezi a bútorokat. Oldalra tolja a földgömböt, aztán hátralép, és szemügyre veszi a hatást. Minden figyelmét a munkára összpontosítja. Barna zekéje csupa festék. És most hirtelen elém guggol. Felcsippenti a szoknyám szegélyét, kilátszik a papucsom orra. Lekapja a barettjét és a fejét vakarja. Lebámulok fekete fürtjeire. Ekkor a sarkára ül, papucsos lábamat nézegeti, majd hirtelen odanyúl, és gyengéden a markába veszi. Egy kicsit jobb felé húzza, és ráhelyezi a lábmelegítőre, aztán elrendezi a ruhám ráncait. – Egy ilyen asszony megérdemli, hogy boldog legyen – mormolja.

Visszalép a festőállvány mögé. Három ülésre lesz még szüksége, mondja, és a képet majd a műtermében fejezi be. Aztán megint a férjem beszél, valami ismerőséről, a polgármester barátjáról locsog, akinek egy hajója a tengerbe veszett, elsüllyesztették a spanyolok, hatalmas kinccsel a fedélzetén. Cornelis szavai valahonnan a távolból visszhangzanak. Én csak ülök, ülök. Mellem majd kiböki az ingem vásznát, combom parázslik az alsószoknya alatt. Külön-külön érzékelem a fülcimpáimat, a torkomat, a vérem áramlását. Lüktet az egész testem, bizonyára azért, mert lázas vagyok. A láz miatt sajog minden porcikám, a láz miatt érzem magam súlyosnak és pihekönnyűnek egyszerre. A festő dolgozik. Tekintete állandóan köztem és a vászon közt cikázik. Ahogy fest, érzem, hogy minden ecsetvonással a bőrömet cirógatja... Az ágyban fekszem húgocskáimmal. Szorosan behunyom a szemem, mert tudom, hogy ott ül, és engem néz. Piros nyelve végignyalintja fogsorát. Ha ki találom nyitni a szemem, az ágyam mellett ott kuporog a sarkán a farkas. Eláll a szívverésem. Mormolni kezdem a rózsafüzért... Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes... Az arcomon érzem forró, húsillatú leheletét. Tenyerem rásimul bimbózó mellemre. Sebesebben mormolom az imát, azt kívánom, bár jönne közelebb hozzám.

4 MARIA A kötelesség munkára szólít, ám nem hagy nyugtot a Szerelem; semmihez nincsen semmi kedvem. Gondolataimat a Szerelem élteti, a Szerelem élteti csak gondolataimat, Nincs erőm küzdeni ellene. Akaratom és vágyam ellen való mindaz, amit tennem kéne, Mert Te tartasz hatalmadban, ó, féktelen Szerelem! J. H. Krul, 1644

– Szeretem, annyira szeretem. Amikor megérint, merő lúdbőr az egész testem. Ha rám néz, elolvadok belülről, tisztára, mint a kocsonya. – Maria az ágyneműs szekrénynek dől, lehunyja a szemét. – Olyan boldog vagyok, hogy mindjárt szétrobbanok. Jaj, asszonyom, úgy, de úgy szeretem, az övé vagyok mindörökre, és hat gyerekünk lesz, mert ma reggel, éppen amikor rá gondoltam, egy almát ettem, és kiköptem a magját, és képzelje, asszonyom, pont hat darab volt. Maria a melléhez szorítja a lepedőket. Eredetileg eszében sem volt meggyónni a titkát, de a szavak akaratlanul is kibuggyantak belőle. Az úrnőjén kívül nincs más bizalmasa, nem vallhat senkinek, hiszen senkit nem ismer Amszterdamban, csak a boltosokat meg az ő gyászos képű, gyengéd, mulatságos

Willemjét, azzal a halszagú kezével. – Szeretem őt, halálosan. Sophia nem szól egy szót sem. Átveszi a lepedőket Maria karjából, és sorra berakosgatja mindet a szekrénybe. A macska Sophia lábához dörgölőzik. Mivel nem kap simogatást, peckesen Mariához sétál, és az ő lábát bökdösi a fejével. Ide-oda járkál a két asszony között, de hiába vár tőlük kedveskedést, túl mélyen elmerültek saját álmaikban. Hirtelen tüsszentenek, mindketten egyszerre. Maria elneveti magát, de Sophia mintha észre sem venné őt. Ez bosszantja a szolgálót, mert arra számított, hogy úrnője mohón faggatni kezdi: Ki az a legény? Mikor ismerkedtél meg vele? Tisztességesek a szándékai? (Igen!) Odakint halványulni kezd a fény. Sophia becsukja a szekrény ajtaját, és nekidől. Úgy fest, mint egy odatámasztott baba. A kék selyemruha van rajta, amelyben délelőtt modellt ült a festőnek, de azóta a nyakába akasztotta a kis aranyfeszületét. Sápadtnak látszik, nyilván gyengélkedik, de mégsem akar ágyba feküdni. Maria nagyon csinosnak tartja az úrnőt, valahogy előkelően finomnak. Igazi liszteszsáknak érzi magát mellette. Ma pedig éppenséggel olyan az úrnő, mint egy törékeny porcelánfigura. Maria nem különösebben érdeklődő teremtés, és boldogságában végképp csak önmagával foglalkozik. Vajmi keveset tud úrnőjéről, csupán annyit, hogy egyidős vele – huszonnégy évesek mindketten –, valamint hogy Sophia apja, aki Utrechtben nyomdász volt, fiatalon elhunyt, és súlyos adósságokat meg egy csomó leánygyermeket hagyott özvegyére.

Ezért is adták férjhez Sophiát egy gazdag úrhoz. Maria unalmas vénembernek tekinti Cornelist, de azért gyakorlatiasan gondolkozik. Az ember életben akar maradni, és ennek mindig meg kell fizetni az árát. Az ő népük kereskedőnép, mégpedig a leglátványosabban sikeres, mióta világ a világ; az úrnő és az úr meg egyszerűen üzletet kötöttek. A pénzen fiatalságot vettek; termékenységet (a termékenység lehetőségét) adtak el olyan életért, amely mentes az ínség fenyegetéseitől. Maria véleménye szerint ez elfogadható megállapodás, és észszerű, mert annak ellenére, hogy ábrándozó és babonás, Maria megmaradt józan parasztlánynak, aki két lábbal, szilárdan áll a földön. Most azonban mégis bosszankodik. Utóvégre a szívét tárta fel az úrnőnek, és mit kapott cserébe? Némaságot. Felkap egy csomó lepedőt, és durcásan becsörtet a hálószobába. Úrnője is utána megy, hogy segítsen ágyneműt váltani – gyakran serénykednek együtt. A tölgyfa ládán három gyertya ég. Maria az ágyra dobja a lepedőket, és gyorsan elfújja az egyik gyertyát. – Mért fújtad el? – kérdi Sophia. Maria megborzong. – Három gyertya rosszat jelent. – Mit? – Halált – feleli kurtán Maria. – Nem tudta, asszonyom?

5 CORNELIS Asszonyok és leányok testtartásáról: Az asszonyokat és leányokat nem szabad felemelt vagy túlságosan szétterpesztett lábbal ábrázolni, mert az ilyesmi szemérmetlenségre és a szégyenérzet teljes hiányára utal, míg az összezárt lábak a gyalázattól való félelmet, a szemérmetességet jelzik. Leonardo da Vinci: Jegyzetfüzetek

– Már megint hal van? – néz a tálra Cornelis. – Egész héten halat ettünk. Sőt, ha jól emlékszem, a múlt héten is, mindennap. Nemsokára uszonyaink nőnek. – Hangosan nevet a saját tréfáján. – Hajdanában az országunk nagy részét víz borította... csak nem akartok visszakergetni minket ebbe az elembe? – Bocsánat, uram – mentegetőzik Maria –, azt hittem, kegyelmed szereti a halat. Ráadásul ez tengeri keszeg, kegyelmed kedvence. – Sophiára mutat. – Asszonyom készítette el, szilvával, ahogyan kegyelmed szereti. Cornelis a feleségéhez fordul. – Nem jöhetne szóba egy finom kis sertéssült? Látogass el holnap a mészároshoz, szerelmem, mielőtt mindnyájan átalakulnánk a mélység pikkelyes lakóivá.

Maria hörren egyet – Cornelis nem tudja megállapítani, vidáman vagy megvetően –, és visszavonul a konyhába. Minő impertinencia! Mióta elment Karel, az inas, csökken a színvonal, erről beszélni kell majd Sophiával. Sophia nem eszik. A borospoharát nézi, végül megszólal. – Nem akarom, hogy az a festő még egyszer idejöjjön. – Mit beszélsz? – Nem akarom, hogy idejöjjön. Nem akarom, hogy portrét fessenek rólunk. Cornelis a feleségére mered. – De mért nem? – Kérlek szépen! – Miért? – Mert veszedelmes – motyogja Sophia. – Veszedelmes? Sophia hallgat egy kicsit. – Mert azzal... azzal csak a hiúságnak áldozunk. – És minek áldozol olyankor, kedvesem, amikor a varrónő jön hozzád? – Az egészen más... – Mondd csak, hány órát szoktál tölteni a ruhák próbálásával, azzal, hogy ide-oda forgolódsz a tükör előtt? – Cornelis átnyúl az asztal fölött, és megsimogatja Sophia csuklóját. – De nekem ez örömömre szolgál, szerelmem, mert az én öreg szívemet gyönyörűség tölti el a te szépséged láttán. Ezért akarom, hogy festmény is megörökítse virulásodat... hát nem érted? Sophia az abrosz rojtjait birizgálja. – Túl drága mulatság! Nyolcvan rhénus forint!

– Hát nincs jogom arra költeni a pénzemet, amire akarom? – Nyolcvan forintért hosszú hónapokig kell dolgoznia például egy ácslegénynek... – fullad el Sophia hangja. – Vagy egy tengerésznek... – Mért okoz ez most hirtelen gondot neked? Sophia megint hallgat egy ideig. – Ez a festő nem tetszik nekem – mondja végül. – Pedig kellemes fickónak látszik. Sophia felpillant, az arca elpirul. – Nekem akkor sem tetszik... túl szemtelen. – Ha csakugyan annyira ellenszenves neked... nos,

hát

kifizetem az eddigi munkáját, és kerítek valaki mást – akar kedveskedni asszonyának Cornelis. – Ott van Nicholaes Eliasz vagy Thomas de Keyser. Igaz, nekik tömérdek megrendelésük van, lehet, hogy kénytelenek leszünk beletörődni némi várakozásba. Ami azt illeti, felkérhetem akár Rembrandt van Rijnt is, ámbár amilyen árakat szab, az talán még az én lehetőségeimet is meghaladja. – Rámosolyog Sophiára. – De bármit megteszek, ami neked örömet szerez, szemem fénye. Cornelis megkönnyebbült szívvel evéshez lát. Eszerint csak ennyi volt a baj. Fura teremtések ezek a nők, a maguk különös kis módszereivel. Milyen kacifántosan bonyolultak a férfiakhoz képest. Szakasztott, mint a titkos fiókok – itt egy gombot kell megnyomni, ott egy kulcsot elfordítani, és csak ekkor hajlandók feltárni titkaikat. Cornelis őrületesen szerelmes a feleségébe. Szépségétől, ha felvillantja a gyertyafény, sokszor a szívverése is eláll. Cornelisnak Sophia a remény, az élet minden öröme, a

ruganyosság a lépteiben. Sophia maga a csoda, hiszen visszahozta Cornelist az életbe, amikor már minden reményt feladott. Sophia mentette meg őt, ahogyan Cornelis is megmentette Sophiát, bár teljesen más módon. Vacsora után Cornelis még egy tőzegkockát vet a tűzre, leül eléje, és pipára gyújt. A férfiú legfőbb gyönyörűsége a boldog otthon, ahol egy szerető feleség gondoskodását élvezheti. Ámde Sophia már nincs jelen. A mennyezeten áthallatszik, amint járkál odafenn az emeleten. Aztán csend támad. Sophia fejfájásra panaszkodott, és korán visszavonult. Általában idelenn szokott üldögélni Cornelisszal, és varrogat, olykor kártyáznak is. Ma este azonban nyugtalan volt, ideges, akár a vihart érző kanca. Az a kirohanás a festő ellen egy csöppet sem volt jellemző rá. Cornelis attól fél, hogy Sophiát valami betegség kerülgeti, sápadtnak látszott egész este. De az is lehet, hogy a családja hiányzik neki. Nemigen akad barátnője itt Amszterdamban, és Cornelis ismeretségi körében az asszonyok mind jóval idősebbek nála. Alig mozdul ki hazulról, nincs semmi szórakozása. Amikor összeházasodtak, Sophia eleven, boldog fiatal lány volt, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre zárkózottabbá vált. Talán a háztartás vezetésével járó felelősség okozza ezt – fel kell venni még egy szolgát. Az is lehet, tűnődik tovább Cornelis, hogy Sophia rabnak érzi magát ebben a házban, mint az a sármány, amelyet kisfiú korában kalitkában tartott. Cornelis kiveregeti pipájából a parazsat, és feláll. Sajog minden ízülete, fáj a háta. Hosszú volt a tél. A bőrén érzi a kinti köd

súlyát, amely úgy nehezedik a városra, mint levesfőző üstre a fedél. Cornelis érzi a korát. Bezárja a házat éjszakára. Elfújja a gyertyákat, egy kivételével, amelyet felvisz magával az emeletre. A házban még ott terjeng a párolt hal szaga. Tegnap egy bálna sodródott partra Beverwijknél. Irdatlan méretű teremtmény volt, a legnagyobb, amelyet azon a vidéken valaha is láttak. A helybeliek közt valóságos zavargás támadt. Természetfeletti, baljós jelnek tekintették a dolgot, valami szerencsétlenség előhírnökének – úgy vélték, a tenger vétkeik megtorlására okádta ki a szörnyet. Cornelis tudja, hogy ez balgaság. Saját tapasztalatából tanulta meg. A tragédiák nem a természeti csapások végszavára következnek be; vaktában sújtanak le. Nem holmi összetört tükör okozta szeretett első asszonyának, Hendrikjének vesztét, aki alig negyven esztendőt ért meg. És két gyermeküket sem a rossz csillagállás miatt ragadta el a halál csecsemőkorukban. Mert Cornelis egyszer már elveszített egy családot. Mint szeretteit gyászoló, ő is tudja, hogy a világot nem az értelem vezérli. Aki elvesztett valakit, a szíve mélyén pontosan tudja ezt, ha mégoly buzgón hajtogatja is másoknak meg önmagának, hogy az Úr akaratából történt. Cornelis tisztesen teljesíti vallási kötelességeit. Esténként felolvas egy-egy passzust a Bibliából Sophiának, utána mindketten néma imára hajtják a fejüket. Vasárnap Cornelis a templomba megy, Sophia pedig egy titkos misén vesz részt, mivel az ő vallását csak addig tűrik meg, amíg feltűnés nélkül zajlanak szertartásai. Cornelis azonban érzi, hogy csak tátog, mint a hal. Az ő világában nincs szókincse a kételkedésnek. Voltaképpen még önmagának sem fogalmazta

meg nyíltan a kételyeit. Annyit tud csupán, hogy a veszteségek inkább megingatták, semmint megerősítették hitében, és az egyetlen bizonyosság, amelyben megkapaszkodhat, ott fekszik az ágyában. Cornelis belép a hálószobába. Sophia az ágy mellett térdel, imába merülten. Cornelis meglepődik, azt hitte, asszonya lefeküdt. De a jelek szerint már régóta imádkozik. Összerezzen, amikor észreveszi a férjét. Gyorsan keresztet vet, és bebújik az ágyba, hanyatt fekszik, és a mennyezetet bámulja. Az egyik gerendáról lecsüng a papírból készült menyasszonyi koszorúja, most már porosan, akár egy darázsfészek. Sophia sóhajt, és befészkeli magát az ágy mélyébe. Csak úgy árad belőle az ifjúság illata. Cornelis vén csontjait, hideg, lustán csordogáló vérét áthevíti a vágy. Levetkőzik, előveszi az éjjeliedényt, kiüríti hólyagját, felölti hálóingét. Ez az ágy az ő mentőtutaja, Sophia feszes, fiatal karja váltja meg őt minden éjszaka a fulladástól. Sophia összegömbölyödve fekszik, arcát a párnákba temeti. Alvást színlel. Cornelis elfújja a gyertyát, és felesége mellé bújik az ágyba. Maga felé fordítja Sophiát, és tenyerébe veszi apró mellecskéit. Aztán a mellbimbóit kezdi morzsolgatni. – Szerelmetes asszonyom – susogja. Lankatag hímtagjához vonja Sophia kezét. – Az én kis katonám bóbiskol ma este. Pedig ideje szolgálatba állni! Sophia keze ökölbe szorul. Cornelis kiegyengeti az ujjait, ráigazítja őket hímvesszejére; aztán fel-alá mozgatja Sophia kezét. – Csatára fel... – lihegi rekedten, amint a szerszám merevedni kezd. – Vigyázz! Kész! Rajt! – motyogja el szokásos

kis tréfáját. Szétfeszíti Sophia combjait, és közéjük helyezkedik. Sophia megborzong, amikor Cornelis belehatol. Cornelis az asszony hajába temeti arcát, megmarkolja fenekét, és magához szorítja testét. Az ágy rugói ütemesen csikorognak. Cornelis egyre gyorsabban zihál. Múlnak a percek. Minél öregebb Cornelis, annál lassabban jut el a magömlésig. Amikor lankadni kezd, felidézi egy régi emlékét, amelynek sikamlóssága mindig lángra gyújtja. Egészen kis fiú még, Antwerpenben. Este van, és a szolgálólány, Grietje bejön hozzá jó éjszakát kívánni. Hirtelen felemeli a szoknyáját, megragadja Cornelis kezét, és a lába közé vonja. Cornelis durva szőrszálak közt megbújó, nyirkos ajakféleségeket tapint. A lány mozgatni kezdi Cornelis kezét, olyan ez, mintha vastag hússzeletek közt csúszkálna ide-oda. A síkos hús alatt valami golyóbis lapul, a lány végül erre nyomja rá Cornelis ujjait, ezt dörzsölteti velük, erősen, erősen, egyre erősebben... A lány combjai egyszerre csak összeszorulnak, csapdába zárják Cornelis kezét. Grietje hangosan felnyög. Aztán eltolja Cornelist, nevetve megpaskolja az arcát, és kiszalad. Annak idején Cornelis megijedt a lánytól. Sőt, mi tagadás, halálra rémült. Undorodott, és szégyellte magát. Hiszen még csak tízéves volt. Nedves ujjai a sós tengervíz és rothadó görögdinnye távoli szagát árasztották. De az emlék hatása most is varázslatos. Cornelist megremegteti tulajdon romlottsága – de fel is korbácsolja alaposan. – Mindjárt... mindjárt... jöhet az ágyútűz! – nyögdécseli, és hirtelen belelövelli magját asszonyába. Egy görcsös rándulással belemarkolt még Sophia húsába, pipaszárlábain reszketés fut át. Aztán leroskad

kimerülten, vén szíve majd kiugrik bordái közül. – Dicsőség az Úrnak! – lihegi. Sophia mozdulatlanul fekszik alatta. Mintha mondana valamit. Cornelis hallja a hangját, de a szíve úgy zakatol, hogy a szavakat nem érti. – Mit mondtál, szerelmem? – Csak azt, hogy meggondoltam magam. – Sophia elfordítja az arcát, és a párnába rejti. – Amit a vacsoránál kértem... Egyszóval, meggondoltam magam. Nem kell másik festőt hívnod. – Sophia hallgat egy kicsit. – Jöjjön csak az, aki a múltkor itt járt.

6 MARIA A lopott ital íze édesebb, a titkon evett kenyér jobban esik. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Maria mélyen alszik a falba süllyesztett ágyon. Az ágy előtt, a padlón a lábbelije hever, talppal felfelé, hogy távol tartsa a boszorkányokat. Odakinn a csatorna hűvös lehelete szállong a levegőben. A ködnek már nyoma sincs. Egy felhő mögül előcsusszan a hold, és bevilágítja a Herengrachtot szegélyező házak sorát. Jól megépített, tartós házak ezek, módos emberek lakják őket; ormos tetejük az eget böködi. Ablakaik vakon tükrözik a holdfényt. A két házsor közt nyújtózik a csatorna. Vizét szellő borzolja fel, úgy ráncolódik, mint a szaténselyem. A távolban egy kutya ugat – az elsőhöz egy másik csatlakozik, és az ugatás terjed, mint egy háború híre, egy olyan háborúé, amelynek közeledtét csak a kutyák sejtik. Az utcán egy éjjeliőr csörtet végig. Megfújja harsonáját, jelzi az időt, de Maria tovább horkol a gyermektelen házban. Azt álmodja, hogy a szobákat víz árasztja el, és elsodorja a baldachinos ágyat az úrral meg az úrnővel, akik benne rekedtek. A tenger egyre árad, az egész várost elönti, csakhogy Maria már

hallá változott, és vígan úszkál ide-oda a szobákban. No nézd csak, hiszen én lélegzem! És kutya baja sincs, pedig mindenki más vízbe fullad – mindenki, kivéve az ő édes csemetéit! Ott úsznak mögötte, csillogó, fürge rajban. Merészen cikáznak ideoda, magasan a márványpadló fekete-fehér kockái felett. A víz alatti palota úrnője, Maria, mosolyog. Mások meghaltak, hogy ő élhessen, és az álmok világában ez valahogy tökéletesen helyénvaló.

7 CORNELIS Ha a költő, mint állítja, szerelemre tudja lobbantani az embereket, ami minden állatfaj célja, úgy a festő is képes erre, sőt még nagyobb mértékben, hiszen olyan hasonlatossággal ábrázolja a szeretett személyt, hogy a szerelmes sokszor csókkal illeti a képmást, és beszél hozzá. Leonardo da Vinci: Jegyzetfüzetek

A következő ülésre két hét múlva kerül sor. Cornelis elfoglalt ember, örökösen jár-kel, sürög-forog. Mindenekelőtt az üzletházat kell irányítania, lenn a kikötőben. Délben, amikor a tőzsde kinyit, oda kell sietnie. A tőke csak úgy özönlik Amszterdamba, az alkukat sebtében, sőt gyakran lázas gyorsasággal kötik meg, mivel a tőzsde kettőkor bezár. Cornelisnak emellett közéleti feladatai is vannak, hiszen az egyik legjelentősebb, legtekintélyesebb polgára ennek a rohamosan fejlődő városnak. 1636-ot írunk, Amszterdam aranykorát éli. A kormány ugyan Hágában székel, de a köztársaságnak igazából Amszterdam a fővárosa. Ereje teljében a gazdasági élet, virágzanak a művészetek. Az utcákon divatosan öltözött férfiak és nők sétálgatnak, és a mutatós házaknak, amelyekben élnek, a csatornák tükröt tartanak. A

várost valósággal ellepik ezek a tükrök. Visszaverik az égre a hűvös tavaszi napsugarakat. A hidak tövében vörösrézszínű felhők ülnek meg mozdulatlanul. A város úgy nézegeti magát vizeiben, mint egy szép asszony a tükörben. Ilyen gyönyörű teremtménynek azonban megbocsáthatunk ennyi hiúságot, ugye? És az ezernyi otthonban sokezernyi festmény tükrözi az ott élők életét. Egy nő játszik spinéten, tekintete összefonódik a mellette álló férfiéval. Jóképű, fiatal katona poharat emel szájához, a boroskancsó ezüstfedele veri vissza a képét. Egy szolgáló levelet nyújt át úrnőjének... A vásznak mintegy aszpikban, mozdulatlanul őrzik az ábrázolt másodpercet. Az emberek évszázadok múlva is azon töprengenek majd, amikor ezeket a festményeket nézik, hogy vajon mi történik a következő másodpercben. Vajon mit jelent a levél a nőnek, aki az ablaknál áll, az arcára özönlő fényben? Lehet, hogy szerelmes valakibe? Elhajítja a levelet, vagy engedelmeskedik hívásának, és amikor kiürül a ház, a napfényben úszó szobákon át a festmény mögé surran? Ki tudná megmondani? Hiszen az arca komoly és derűs, titkait szíve mélyébe zárta. Csak áll ott, a keret rabságában, az igazság egy pillanatának határvonalán. Még nem döntötte el, mit tegyen. Sophia is egy ablak előtt áll a lépcsőfordulóban. Még nem vette észre Cornelis közeledtét. Az ablakot színes üveg borítja – vérvörös és ámbraszínű. A közepén egy kép: lombok közt csapdába esett madár. Az üvegen nem látni ki az utcára. A nap azonban besüt rajta, színekbe borítja Sophia arcát. Sophia csak

áll, teljesen mozdulatlanul. Máris festménnyé lett, itt és most, még mielőtt a vászon halhatatlanná tenné, gondolja Cornelis. Cornelisnak hirtelen furcsa érzése támad. Mintha asszonya eltűnt volna, kiszállt belőle a lélek, csupán külső formáját őrzi a kobaltkék ruha. – Szerelmem... – szólal meg Cornelis. Sophia megrezzen, hátrafordul. – Nem hallottad, hogy zörögtek a kapun? Megérkezett Van Loos úr, odalenn várakozik ránk. Sophia keze a hajához röppen. – Hát eljött? Cornelis egy vázát tesz az asztalra, tulipánokkal. Azt kéri, hogy szerepeljenek a festményen, mert szenvedélyesen szereti a tulipánokat. – Ezeket itt elég drágán vettem – magyarázza. – A nevük tulipa clusiana, üveg alatt hajtatták őket. Ezért élvezhetjük a szépségüket ilyen korai évszakban. Francisco Gomez da Costa, a portugál zsidó kertészetéből vannak. – A hófehér szirmok rózsaszín árnyalásúak. – Nem csoda, ugye, hogy egy poéta a szemérmetes Zsuzsanna enyhén piruló orcájához hasonlítja őket? – Cornelis megköszörüli a torkát. – Mintha a szépség illékony voltára emlékeztetnének minket, arra, hogy bármilyen kedves a szemünknek valami, egy napon el kell pusztulnia. – Talán ezért kell kiélveznünk a percet, amíg tehetjük – jegyzi meg a festő. Csend támad. Sophia megmoccan a széken. – Nemigen hiszem, hogy Szentírásunk éppen erre tanítana – mondja Cornelis, és megint krákog egyet. Köztudomású, hogy a

festők istentelen, gyalázatos népség. – Mellesleg én már megleltem a magam mennyországát itt a földön. – Cornelis szívében lángot vet a szerelem. Lehajlik feleségéhez, és megcirógatja az arcát. – Ne mozogjon! – szól rá élesen a festő. – Maradjon úgy, ahogy beállítottam! Cornelis, mint akit megdöftek, kihúzza magát, és ismét csípőre teszi a kezét. Hiába, néha elragadják az érzelmek, és megfeledkezik arról, hogy az arcképét festik. Pedig ez fárasztó munka. A sok álldogálástól szörnyen sajog a háta. Jan van Loos a festőállványa mögé húzódik. Ecsetje hangtalanul jár fel-alá. A surrogás a szomszéd helyiségből hallatszik át, ahol Maria a padlót söpri. – Nem furcsa, hogy így elharapózott ez az őrület? – szólal meg Cornelis. – Miféle őrület? – kérdi a festő. – Magát még nem kerítette hatalmába a szenvedély? A festő hallgat egy darabig. – Attól függ, milyen szenvedélyről beszél kegyelmed – mondja végül. – Az üzérkedésről, a tulipánhagymákkal. – Ó, ó – mosolyodik el a festő. – Tulipánhagymákkal... A Cornelis mellett ülő Sophia ismét megmoccan. Cornelis megállapítja, hogy ez a festő nem valami gyors észjárású. – Mindig úgy vélekedtem, hogy a mi népünk higgadt, józan nép – folytatja –, de az elmúlt két évben valami téboly tört ki rajtunk. – Hallottam róla.

– Ez a megszállottság válogatás nélkül rabul ejtett minden rendű és rangú embert... tőzegvágókat és hajósokat, henteseket és pékeket egyaránt. Talán a festőket is. – Engem ugyan nem – tiltakozik a festő. – Én egy fikarcnyit sem értek az üzlethez. – Á, a többiek sem. Ennek ellenére sokan óriási vagyonokat szereztek vagy vesztettek el. Ezeken az újonnan kitenyésztett tulipánhibrideken döbbenetes összegeket lehet keresni. Akár több ezer rhénus forintot is, ha valaki tudja, mikor kell adnivenni őket. – Cornelis hangja megemelkedik az izgalomtól; módfelett tisztes hasznot húzott maga is a tulipánmániából. – Csak a múlt héten történt például, hogy egyetlen darab Semper Augustus-hagymáért, amelyik jelenleg a legszebb és a legértékesebb, hat kitűnő lovat, három hordó bort, tizenkét birkát, két tucat ezüstserleget meg egy Esaias van de Veldétől származó tengeri látképet adott valaki. A festő felvonja a szemöldökét, és tovább dolgozik. Az egyik tulipánról, akár egy levetett szoknya, lehullik egy szirom. Sirrsurr... neszez Maria seprűje. Áthallatszik a szolgáló dudorászása is. Valami kábultan álmos, bágyatag hangulat ereszkedik a szobára. Cornelis hirtelen egyedül érzi magát, mintha postakocsin utazna, és mindenki más aludna körülötte. Mért hallgat így a felesége, mért nem válaszol? – A tulipán, persze, nem őshonos minálunk, Törökországból került ide. Fiatalember koromban kevesen ismerték, legfeljebb a főnemesek meg a horticultura néhány művelője. Csakhogy a mi népünk találékony, és jól ért a növényekhez, nem igaz? És a mi

gazdag, tápláló termőföldünkben a szerény hagyma egyre nemesebb, egyre látványosabb változatait sikerült kitenyészteni. Nem csoda hát, hogy az emberek beléjük bolondultak, hiszen a tulipán még halálában is gyönyörű. A kegyelmed pályatársai, a Bosschaert fivérek, Jan Davidsz de Heem pedig éppenséggel halhatatlanná tették vásznaikon, és ezek a döbbenetes realizmussal festett képek az eljövendő generációk számára is fennmaradnak, az általuk ábrázolt virágokkal ellentétben... – Kérem, ne beszéljen tovább – mondja Jan. – A száját próbálom éppen megfesteni. Sophia valami szusszanó hangot ad. Nevet. De gyorsan elcsendesül. Cornelisnak ég a bőre, mintha pofon ütötték volna. Hol marad a tisztelet? Pedig mennyi mindenre tudná megtanítani az asszonyt, hisz ott az a tömérdek tapasztalat, amelyet a hosszú évek során a világról szerzett. Néha gyanítja ugyan, hogy Sophia figyelme elkószál. Nagyon fiatalka még – és milyen bájos teremtés, kár, hogy a feje ostobaságokkal van teli. Cornelisnak hirtelen hiányozni kezd az első felesége, Hendrikje. Milyen szilárd asszony volt, milyen megbízható. Igaz, hogy soha nem gyújtotta lángra Cornelis vérét, nem ébresztett benne olyan érzéseket, mint Sophia, de hűséges, igaz társa volt. Sophia túl szeszélyes – az egyik pillanatban gyengéd, a másikban szórakozott vagy ideges. Az utóbbi néhány napban pedig kifejezetten furcsán viselkedett. Cornelis igyekszik szigorú képet vágni. Kidülleszti a mellét, jól megmarkolja a sétabotot. Nem tudja eldönteni, kedveli-e

egyáltalán ezt a piktort. Maga Sophia is hangot adott kételyeinek. De ha már egyszer belevágtak a dologba, helyesebb lesz végigcsinálni.

8 A FESTMÉNY Festmények sokasága őrzi olyan mennyei szépségek képe mását, amelyeket eredeti mivoltukban hamar letarolt az idő múlása vagy a halál. Minek okán tehát festő alkotása nemesebb, mint teremtőjüké, a Természeté. Leonardo da Vinci

Jan van Loos nem az öregember száját festi. Sophia ajkán pepecsel. Rózsaszínt kever ki palettáján – okkerből, szürkéből, kárminveresből –, és szerető gonddal viszi fel a vászonra. Sophia mereven nézi a festőt. Az imént, amikor az öregember fecsegett, mosolyra görbült az ajka – cinkos mosolyra. Bár a mosoly már tovarebbent, az ecsetvonásokban még ott kísért. A házban csend honol. Ha elkészül a festmény, a nyugalom netovábbját ábrázolja majd. Lenn a földszinten Mariát elnyomta az álom. Elcsigázta a szerelem, a konyhában bóbiskol egy széken. Willem az este belopakodott hozzá, és csak hajnalban surrant ki az ágyából. Míg Maria alszik, a kandúr egy lepényhalat hurcol végig a padlón. Nesztelenül mozog ő is. Az apró tolvajlást nem veszi észre senki. Fenn az emeleten valami mást oroznak el. Cornelis szintén elszunyókált. A könyvtárszoba ablakán betűz a nap. A kandalló kőpárkányát kariatidák tartják. Mellük szinte fürdik a fényben. A

fosszíliák türelmesek, évszázadokig is elvárakoznak. Félóra pereg el. A festő jószerint hozzá sem nyúl a vászonhoz. Csak Sophiát nézi, nézi. Sophia mögött a falon egy kép függ: Krisztus levétele a keresztről. Olasz festmény, Caravaggio iskolájából. Krisztust éppen leemelik. Csupasz torzóját fény ragyogja be. Lám, ez nem afféle sápatag, passzív, északi Krisztus. Nem, ez itt valódi férfi – széles vállú, izmos, erei, mint a kötelek. Ez a férfi szenvedett; meggyötörték és lemészárolták. Felfeszített testének súlya betölti a keretet. Úgy tűnik, mintha mindjárt az alatta álló pár fejére zuhanna. Krisztus alatt az öregember, a pátriárka áll, pipaszárlába fölött kidüllesztett mellel. Körgallérba ágyazott ábrázata mintegy kételkedésre ösztökéli a szemlélőt, hogy alkalmasnak találja-e Isten egyik választottjának szerepére. Mellette ott ül csodaszép ifjú hitvese. Haját szerény-szemérmesen hátrafésülte, de tincsei közül csillogó gyöngyök kacsingatnak a nézőre. Ezek egészen másról árulkodnak. Az asszony ajkán alig észrevehető mosoly. Kinek szól vajon, a festőnek vagy a kép nézőjének? És voltaképpen mosolyog egyáltalán? Cornelis beszél, de senki nem figyel rá. Sophia és a festő egymást nézik csak, rettentő komolysággal. A tulipánról újabb szirom hullik le, feltárul a keményen dudorodó bibeszáj. Jan újra festeni kezd. A lecsupaszodott tulipán a festményen ismét teljes pompájában virul. Évszázadok múltán a Rijksmuseumban emberek sokasága bámulja majd ezt a vásznat. Mit fognak látni rajta? Csupa nyugalmat, csupa harmóniát. Egy házaspárt, amely, bár gazdagság veszi körül, tudatában van az élet röpke voltának (ott a mérleg, a koponya).

Az öregember, meglehet, sokat fecsegett annak idején, de immár elnémult. Akkor sem figyelt rá senki, most meg amúgy sem hallani a szavát. Ifjú hitvese azonban csakugyan csodaszép. Tekintete elbűvölő, teli van szerelemmel. Orcája máig is piruló, pedig ő maga régesrég elenyészett. Csupán a festmény az, ami fennmaradt.

9 SOPHIA Néztem a szalonban a zöld papagájt, Bár kalitkába zárták, csodásan csevegett... És oly vidám volt börtönében, mintha menyegzőn lett volna... Bárcsak rabod lehetnék, fogadj szolgálatodba, Kösd a jegygyűrű bilincsével kezedhez a kezem. Van der Minnen, 1694

A Kések utcáján sétálok végig szolgálómmal. Reggel van, kicsit szeles, ragyogó idő. Az üzletek elé kirakott pengék csillognakvillognak a napfényben, mint megannyi vigyázzban álló katona. Kis katonám álmos ma este... Szorosan lehunyom a szemem. – Asszonyom, játszott már ölbepacsit? – Mi az? – nyitom ki a szemem. – Egy legény a kiválasztott lány ölébe hajtja a fejét. A többiek sorban az ülepére csapnak, és neki ki kell találnia, hogy melyikük ütött – kuncog Maria. – És minél nagyobbat csapnak rá, annál mélyebbre fúrja a fejét. Éjszaka esett, a házakat mintha tisztára súrolták volna. Magasan felettünk egy cselédlány hajlik ki az ablakon, és fejünkre rázza a porrongyot. A piacra iparkodunk. Végigballagunk a Tortasütők utcáján, mélyen beszívjuk a jó

illatot. Egy férfi üdvözlésre emeli kalapját, és felém mosolyog. – Ismeri, asszonyom? – kérdi Maria. – Hát te? – Csapjunk a fenekére, hogy kitalálja-e! Mindketten jót vihogunk. Olykor, ha együtt megyünk bevásárolni, úgy érzem magam, mintha megint fiatal lány lennék, a húgaim között. Mintha megszabadultam volna attól a nagy, dermesztően hideg háztól. Ahol bármennyit raknak a tűzre, sosem melegszenek át a szobák. Bárcsak rabod lehetnék, fogadj szolgálatodba... A családom tönkremenése kurtára szabta fiatalságomat. Kislányos álmaim elpárologtak szűkös viszonyaink kegyetlen éghajlatán, persze hogy vonzalmat és hálát éreztem Cornelis iránt; és bevallom, szégyenszemre, boldog is voltam annak idején, hogy kimenekülhettem otthoni életem nyomorúságából. De újabban valahogy úgy érzem, csak egy másik börtönre cseréltem az addigit. Március van, megjött a tavasz. Éppen egy gesztenyefa alatt megyünk el Mariával. Ragadós rügyei rejtekéből most kezdenek kibomlani a levelek. Gyengéd zöldjük megsajdítja a szívemet. Közeledünk a piactérhez, idehallatszik zsibongása. Eleinte halk, mint a tengeré. De minden lépésnél hangosabban harsog – a kofák teli torokból kínálják áruikat, kocsik zörögnek. Egyre jobb a kedvem. Féllábú férfi biceg tova mellettünk mankóján. Ránk vigyorog, és cuppant egyet. Maria felkacag. – Mi van, Falábú, nem kaptál vacsorát? – Ejnye, Maria! – ráncigálom tovább.

Maria csak nevet, nem izgatja magát. Csudára szemérmetlennek látszik. Nem fűzte be a pruszlikját sem, kibukkannak mellének szeplős dombjai. Meg kellene dorgálnom. Fejére kellene olvasnom a közmondást a ledérségről: Ha hagymát hámozol, sírni fogsz! Ehelyett csak irigylem őt – jaj, de mennyire irigylem! Maria szabad, Maria fiatal – sokkal fiatalabb, mint amennyinek én érzem magam. Olyan mellettem, mint egy tiszta palatábla, én meg mintha tele volnék mindenféle irkafirkával, amelyet már magam sem tudok kibetűzni. Az igazat megvallva, nemigen tudom, hogyan kell bánni egy cseléddel. Van, amikor nagyon is bizalmas viszonyban vagyunk, máskor felülök a magas lóra, és éreztetem vele tekintélyemet. Maria meg jócskán kihasználja következetlenségemet, mivel még nem szoktam hozzá, hogy én vagyok a ház úrnője. Nem vagyok én biztos semmiben. Az utóbbi időben folyton változik a hangulatom. El is határoztam, hogy jövő héten tavaszi nagytakarításba fogok Mariával. Sőt, felveszek még egy szolgálót, hogy segítsen nekünk. Térdre ereszkedünk, és addig súrolunk, míg el nem takarítjuk bűnös gondolataimat és a többi tisztátalanságot. A teljes kimerülésig teljesítem kötelességemet, ezzel büntetem vétkes testemet. Már a piactéren járunk. Jókedvem ismét visszatér. Hirtelen elönt a szeretet, szeretek mindent – a sirályokat, amelyek úgy libegnek az égbolton, mint megannyi papírdarabka, szeretem a kofaasszonyokat, akik gyümölcsöt rendezgetnek a sátrak csattogó vászna alatt. Mellettem egy kutya sutrálja hátsó fertályát a kőhöz, a szeme azt mondja, nézz rám, mintha egyenesen az én kedvemért bohóckodna. Rámosolygok minden

árusra, minden kuruzslóra. – Friss a káposzta, friss a sárgarépa! Friss a fahéjöntet! Friss az ánizslikőröm, ha nem javít a gyomrán, visszaadom az árát! Friss a kövér kappan, egyet fizet, kettőt kap, amíg tart a készlet! – Egy kisfiú métát játszik az asszonyok szoknyái közt, futkos, kitér, ütőjével nagyokat csap a labdára. A nap becsusszan egy felhő mögé. Hirtelen elfog az undor. Az a nyomorult kutya nem bohóckodik, csak gilisztás. Fenn a toronyban nekem üt az óra, engem int a harangszó, hogy vezekeljek vétkeimért, meglepődöm, hogy senki sem fordul felém bámész tekintettel. A vámhivatal épületének roppant tömege fenyegetően tornyosul fölém, akár a szökőár hulláma. – Asszonyom! – bökdös Maria. A zöldséges standja előtt állunk. – Asszonyom, mennyi pasztinákot vegyünk? A zöldséges tagbaszakadt, vörös képű férfi. Fél szemére vak, szemhéja örök hunyorításra zárult össze. Jól ismerem, de ma mintha úgy kacsingatna rám, mint aki sejti titkomat. Hirtelen pőrének érzem magam, amolyan héjafosztott hagymának, könnyeztetőnek. Ez a sürgő-forgó népség itt körülöttem – csak nem látnak bele mindnyájan az én bűnös lelkembe? Maria odanyújtja a kosarat, és a zöldséges beleméri a pasztinákot. Pénzt kotrok ki az erszényemből. És ekkor pillantom meg őt. A szívem majd szétfeszíti a bordáimat. Jan van Loos bukkant fel, a festő. Egyenesen felém tart a nyüzsgő tömegben. Ma zöld zekét visel, fekete bársonybarettel. Megáll, elenged maga előtt egy hordót hengergető férfit. Most találkozik a tekintetünk. A hangok elhalkulnak körülöttem, akár a tengerbe visszahúzódó hullám. Az első gondolatom: csak véletlenül tévedt erre. Majd

üdvözöljük egymást, udvariasan. De legbelül tudom, hogy ez nem igaz. Azért jött ide, hogy találkozzon velem; szándékosan cserkészett be. Megáll egy baromfiárus sátra mellett. Csupasz csirkehullák himbálóznak az arca körül, a karmok a felismerés görcsébe merevednek. Jan felvonja a szemöldökét, fejével a szolgáló felé int. Megérintem Maria vállát. – Elfutok a patikáriushoz, vennem kell valamit. – Maria markába nyomom az erszényemet. – Vásárold meg, amire még szükség van. – És asszonyom miből fizet a patikáriusnál, ha nem visz pénzt magával? – Ó – sóhajtom, és kirázok az erszényből néhány érmét. Az ujjaim szinte elzsibbadtak, nem akarnak engedelmeskedni. Átadom Mariának a pénzt, és elsietek. Az erszényt a mellemhez szorítom, mint egy védőpajzsot. Szaporán befordulok egy mellékutcába. Egy legény levágott ökröt tol erre kézikocsin, elrekeszti az utamat. A falhoz simulok, hogy továbbengedjem – orromat megcsapja a rengő, sárga faggyú bűze. Hátulról lépéseket hallok. Várok, várakozom, a szívem zakatol. És már ott áll mellettem. – Látnom kellett magát – mondja Jan elfúló lélegzettel. – Tegnap, amikor festettem, egész idő alatt... teljesen megzavarodtam. – Kérem, menjen el. – Ezt maga sem akarja. – De igen! Kérem. – Vallja be, hogy nem akarja – áll elém zihálva. – Csak nem

akar visszatérni elevenen abba a kriptába? – Ne merészeljen így beszélni velem! – Nem tudok aludni. Nem tudok dolgozni. Nem látok semmi mást, csak a te édes arcodat... – Ne... nagyon kérem... – Tudnom kell, hogy te is érzed-e... – Én férjes asszony vagyok. Szeretem az uramat. A szavak megrekednek a levegőben. Csak állunk mindketten, lélegzetünket visszafojtva. Felettünk valaki becsap egy ablakot. A sikátorban szennyvíz szaga terjeng. Nézzük egymást. – Elraboltad a szívemet – szólal meg újra Jan. Megfogja a kezem, és úgy veszi szemügyre, mintha a természet csodája lenne. Aztán az arcára vonja. – Nem tudok élni nélküled. – Végigcsókolja az ujjaimat. – Ne mondjon nekem ilyeneket! – rántom el a kezemet. – Haza kell mennem. – Ne hagyj itt. Hallgatok egy kicsit. – Mikor jön legközelebb hozzánk? – Jövő héten. Elfutok. Ég a bőröm, zúg a fülem. A sikátor sarkáról még visszanézek. Úgy, de úgy szeretném, ha ott állna még. A sikátor üres. A két házsor közt frissen mosott ruha szárad a köteleken. A lepedők hevesen lobognak a szélben, mintha figyelmeztetni akarnák az embereket: Nézzétek csak, mi történik itt! Állítsátok le, amíg nem késő!

10 JAN Micsoda veszteség a művészetnek, hogy ilyen mesteri kéz Nem tisztesebb célra használta természet adta képességeit! Van-e, aki túlszárnyalta őt a festészet terén? De jaj! Minél nagyobb a tehetség, annál súlyosabban tévelyedik el, Ha megtagad minden törvényt és szabályt, S úgy képzeli, magától is birtokában van a tudásnak. Andries Pels: Rembrandtról, 1681

Jan hazamegy a műtermébe, és nehézkesen leroskad egy székre. Mereven bámulja a padlón szétszórt dióhéj közt heverő csirkecsontot. Fogalma sincs már, mikor dobálta le mindezt, a félig lerágott csont szürke a portól. Jan csak ül, üldögél, és a szerelemről töpreng. Tömérdek nővel volt már dolga – balga szüzekkel, bolondos asszonyokkal egyaránt. Noha életét a szépségnek szentelte, nem mondhatni, hogy válogatós lett volna. Csúnya nő nincs a világon, legfeljebb a pálinka kevés! És persze, szereti is a nőket a maga módján. Hisz elég szenvedélyes a természete. Forró szavakat tud suttogni a fülükbe, és meghálálja, ha testük viszonozza az ő tüzét. De utána – utána nem bánná, ha hazamennének. Ha mégis ott

ragadnak, és elalszanak az ágyban, óvatosan

kisuttyan

mellőlük, nadrágot húz, és munkához lát. Szeret éjszaka festeni, amikor alszik a város. A csendességben jobban bíznak – kényszerű álmatlanságra ítélt – festményei abban, hogy ecsetje életre kelti őket. De hogy lássa is, mit csinál, rengeteg drága gyertyát kell égetnie, és a fény olykor felriasztja az ágy vendégét. Csakhogy a tudat, hogy figyelik, zavarja az összpontosításban. Az is előfordul, hogy a nő odasuttogja neki, gyere vissza. A másik meg ostorozni kezdi magát, amiért bűnbe esett vele. A legrosszabb, amikor valamelyik őt próbálja rábeszélni, csinálna tisztességes asszonyt belőle. Jaj, csak ne volnának ezek a fehérnépek olyan ellenállhatatlanok. Mennyivel egyszerűbb kiszippantani az osztrigát és elhajítani az üres kagylót. Jan nemegyszer végigdolgozza az egész éjszakát, és csak hajnalban fekszik le aludni. A nappali fényben fürdő festmény aztán sokszor meglepetést okoz neki. Valahogy védtelennek látszik a maga nyers színeivel. Bizonyos részleteket újra kell rajta festeni. Ha éjszakázott is nő a műtermében, ilyenkorra már feltétlenül elkotródik, egy csomó szemrehányás közepette. Csak egyedüli, igaz kedvese marad ott vele – lerohantan, összepacsmagolva, de készen, hogy megadja magát a harcias ecsetnek. Jan feláll. Ez egyszer, kivételesen, nincs semmi kedve a munkához. Fel-alá ténfereg a műteremben, a kandallóhoz dől, a párkányhoz szorítja homlokát. Vajon őszinte volt Sophia Sandvoort, amikor eltaszította őt magától? Valódi volt a tiltakozása? Talán mégsem lett volna szabad megkeresni őt. De

hát Jan nem tudta türtőztetni magát, látnia kellett Sophiát. Nem ura immár magának. Az első alkalommal pusztán csak a kéjvágy ösztökélte. Sophia kihívást jelentett ugyan, de korántsem legyőzhetetlent. Egy fontoskodó vénember ifjú felesége – az efféle nőszemélyek végül mindig beadják a derekukat. Utóvégre nem egyebek, mint pénzen vett jószágok, akár egy bála kender, és bár híven teljesítik hitvesi kötelességeiket, igazából egy csöppet sem szeretik férjüket, hogyan is szerethetnék? A festőművészt meg afféle regényes daliának látják, és bármennyire félnek is a kárhozattól, előbb-utóbb behódolnak neki, amíg az illető betartja a megfelelő szabályokat. Tegnap azonban, a második ülésen történt valami. A vénember nagyban szónokolt... tulipánhagymák... de Heem... Jaj, hogy ezek a dicső honfitársak milyen unalmasan tudnak papolni. Sophia meg csak ült kék ruhájában, szűzies-szerényen, mint egy Madonna. De ekkor váratlanul összevillant a kettőjük szeme, cinkos tekintettel. És Sophia arca oly sok mindenről árulkodott – dévajságról, keserűségről. És valami sötétebbről is – ez volt az, ami Jan szívébe hatolt. Maga is megdöbbent önmagán. Mióta nőkkel volt dolga, először mondott igazat. Bevallotta, hogy megzavarodott. Sophia kioldotta Jan szívét a gúzskötésből, és ez a szív most az övé, teljes egészében. Jan még nem tárulkozott ki így soha senkinek; valami kéjes gyönyörűséget talál az önfeladásban. Vadonatúj, izgalmas élmény ez neki. Amikor hazafelé tartott, egy fuvolázó fiú mellett haladt el; a muzsika könnyekre indította. Vajon mitévő legyen most? Lehetséges, hogy Sophia szereti őt?

Valaki dörömböl a műterem ajtaján. Jannak eláll a szívverése. Ez Sophia! Jan homlokán hirtelen gyöngyözni kezd a veríték. Nem. Ez Sophia férje. Az asszony bizonyára elpanaszolta neki a délelőtti arcátlanságot, és az öregember most iderohant, hogy megölje őt. Nem is egyedül jött, hanem tizenkét polgárőr kíséretében, akik majd Jan fejét veszik. Vitézül kitárja nekik az ajtót. De csak barátja, Mattheus ront be a műterembe. – A szokásos disznóól – néz körül vidáman. – Gerrit megint elkódorgott valahová. – A szolgálód egy részeges csavargó. Rúgd már ki végre! – Megteszem, mihelyt találkozom vele. A bökkenő csak az, hogy soha nincs itthon. Mattheus az egyik karosszékbe veti magát. – Elhoztam a fiút. Az ajtón egy siheder óvakodik be. Az arca sápadt, hosszú haja sárgásszőke. – A neve Jacob. Jan lassan összeszedi magát. Lám, erről az ügyről teljesen megfeledkezett. Hát persze, Jacob az új tanítvány, ma kell munkába állnia. Mattheus intézte el a dolgot, mert neki már van három festőinasa, és többen nem férnek el nála. Mattheus nemes lelkű ember – nagyszívű, nagy étvágyú. Elég jól keres bordélyházi meg kocsmajeleneteket ábrázoló, kissé alantas életképeivel. Megrendelői mulatságosnak találják műveit, amellett mindig felfedezhetnek bennük valami erkölcsi tanulságot, ami igazolja választásukat. Ráadásul Mattheus elképesztően termékeny, csak úgy ontja a képeket.

Jan előkerít két poharat, egy festékes ronggyal kitörölgeti őket. Mattheus a vakrámára feszített vásznak kupacából kiválaszt és a falhoz támaszt néhányat. – Figyeld csak ezt az ecsetkezelést – mutatja a fiúnak. – Nézd, milyen nagyszerű... például itt ez a lombsátor, ezek a felhők. És a fény ezen a ruhán! Látod, milyen tökéletes? Kis híján megérintheted! Nincs, amit ez a fickó ne lenne képes megfesteni... – vigyorodik el Mattheus – ha jól megfizetik érte. – Bagoly mondja a verébnek – vágja rá Jan. Mattheus belekortyol a pálinkába. – Mert az én kedves barátom – int Jan felé – tisztában van a festészet első számú törvényével. – És az hogy szól? – tudakolja a fiú. – Hízelgéssel elérhetsz bármit... – Csak nem? – morogja Jan. – Engedd

csak

a

szerencsétlen,

hiú

bolondokat,

hadd

parádézzanak. – Mattheus a Sophiát ábrázoló vázlatra bök. – Ez a némber itt például... nézd csak az ábrázatát. A fejemet rá, hogy igazából egy bányarém. – Nem az! – vágja rá Jan. – Hanem ilyen gyönyörű, mi? – horkant megvetően Mattheus. – Ilyen gyönyörű... – De csak azért – röhög fel Mattheus –, mert a szoknyája alá akarsz bújni. – Odafordul a fiúhoz. – Lám, ez a másik szakma, amire a mester majd kitanít... – Vigyázz a szádra – förmed rá Jan. – Ez még kisgyerek. Mattheus pipára gyújt, és egy füstfelhőcskét fúj a levegőbe. – Szeretett barátom, nem vitás, hogy kiválóan képzett piktor

vagy. És az is kétségtelen, hogy mindenre meg fogod tanítani ezt a kölyköt, amit csak tudnia kell. Az igazi nagyság kivételével. – Jan felé bök a pipaszárral. – Annyira értesz a mesterséghez, hogy akár halálodig is elboldogulsz azzal, amit eddig csináltál. Túl könnyű volt az életed. – Mattheus felkap egy ecsetet, és magasra tartja. – Mire szolgál ez? – Ezzel visszük a festéket a vászonra – motyogja a fiú. – Ezzel távolítjuk el a festéket a vászonról. – Igyál még egy kis pálinkát – mondja Jan. – Rembrandt barátunk bezzeg érti ezt. Minél több festéket visz fel a vászonra, annál többet távolít el, hogy felfedje az igazságot. Tudsz követni? A fiú bambán bólogat. – A szenvedés, az emberség... – Mattheus Janhoz fordul. – De ehhez nagyon bátornak kell lenned, barátom, nem szabad félned a fájdalomtól. Mert csupán a szenvedés révén tárul fel a világ szépsége. – Mattheus feláll, és arcon csókolja Jant jobbrólbalról. – Nekem pedig csak a szám jár, mert tudom, hogy jómagam soha nem leszek képes erre. A lelkem mélyén csak egy gyáva féreg vagyok... aki a csőcselék kedvét keresi. És most már késő, hogy megváltozzam. Mattheus kiüríti poharát az utolsó cseppig, felborzolja a fiú haját, és már ott sincs. A fiú Jant nézi. – Nem dühös a mester, amiért Mattheus úr ilyeneket mond? – Dühös? – rázza meg a fejét hevesen Jan. – Dehogyis vagyok dühös. Csak azért beszél így, mert szeret engem. Igazság szerint elég kényelmetlenül érzi magát. Sőt, meg is sértődött. De közönyt színlel, kinyújtott lábbal hátradől a

széken. Felnéz a mennyezetre, a gerendákat sűrű pókháló lepi. Az ablak mellett egy fehér lepedő lóg, azért szögezte oda, hogy visszaverje a fényt. Sophia áll ott, keze az ablakkilincsen. Kitárja az ablakot, mélyen beszívja a reggeli levegőt. Már az elképzeléstől is kedvesebb lett Jan szívének az ablakkilincs. Sophia becsukja az ablakot, Jan felé fordul és elmosolyodik. – Hozz egy darab papírt – szólal meg Jan. – Máris rajzórát ad a mester? – örvendezik a fiú. Jan nemet int. – Egy üzenetet kell írnom.

11 MARIA A szakácsné fél szeme a serpenyőn legyen, a másik a macskán. Johan De Brune, 1660

Maria a tűzhely mellett ül, és egy kacsát kopaszt. A két combja közé szorított szárnyas feje lelóg, mintha morzsát keresne a kövön. Csakhogy a kacsa döglött, és Mariának ettől hirtelen sírhatnékja támad. Jobban szeretné, ha a kacsa élne, hogy elmesélhesse neki a titkait. Kész nevetség. Hiszen tucatjával kopasztott már kacsákat. Odahaza, falun, ahol felnőtt, vígan kitekerte a nyakukat is. Újabban viszont folyton elfogja a szánalom mindenki iránt, aki szenved, megesik a szíve még az oktalan állatokon is. A szerelem teszi ezt, amit Willem iránt érez... – Willem... Willem... – suttogja halkan. Olyan ez, mintha lehámozták volna, kis híján elpityeredik. Ha hagymát hámozol, sírni fogsz, mondogatta a nagymamája is. Maria most már kapiskálni kezdi, mire gondolt a nagyanyó. Nagyanyó sosem fogyott ki az arany mondásokból, Maria még emlékszik, hogyan köpülte nagyanyó a vajat. Inge ujját magasan felgyűrte a karján, és erőteljes mozdulatokkal forgatta a köpülő rúdját hol erre, hol arra. Ha vajat akarsz a kenyeredre, meg kell dolgoznod érte, mondogatta közben. Derekas munkának megvan a jutalma. Amikor Maria cseperedni kezdett, nagyanyó

egyszer azt mondta neki, hogy a lélek a tejszín, a hús gyönyörűsége meg csak a savó. Maria akkoriban még nem értette ezt. A macska kitágult szemmel lesi a kacsát. Farka vége megmegrezdül. Maria babonás. Ha a macska most vakarózni kezd, gondolja, mindjárt bekopog Willem. A macska bolhás, Mariának nem kell sokáig várnia. Valaki megzörgeti a kaput. Maria felpattan, a kacsát az asztalra dobja és kiviharzik. Sarkig nyitja a kaput. A küszöbön egy siheder áll. Egy borítékot nyújt Maria felé. – Tessék szíves átadni ezt a ház úrasszonyának – mondja. Maria csalódottan átveszi a levelet, és becsapja a kaput. Felmegy az emeletre, a hálószobába. A reggeli bevásárlás óta az úrnő rosszul érzi magát, és bezárkózott a szobájába. Lenn a konyhában a cica felugrik az asztalra. Karmait belemélyeszti a kacsába.

12 A LEVÉL A te feleséged mint a termő szőlő a te házaidban; a te fiaid mint az olajfának ágai a te asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat. 128. zsoltár

Sophia az ablaknál áll. A levelet olvassa. Arcára napfény árad az ablaküvegen át. Haját simán kifésülte homlokából. Hajpántját parányi gyöngyök ékesítik, megcsillannak a fényben, mintha csúfolódnának a szigorú frizurán. Sophia fekete bársony ingvállat visel ezüstpaszománnyal. Ibolyaszín selyemruhája ónosan ragyog. Háta mögött falikárpit feszül egy farúdon. Az árnyékból festmények villannak elő. Az ágyat rejtő zöld bársonyfüggönyt félrehúzták, kilátszik a pompás takaró. A szoba nyugalmas, aranyló fényben fürdik. Sophia csak áll mozdulatlanul. Mintha lebegne múlt és jelen között. Alapszín, amely keverésre vár; életre keltő ecsetet vágyó festmény. Egy múló pillanat, mielőtt a fényes lakkréteg örökre rögzítené. Ez volna tán a döntés pillanata? Mitévő lesz, eltépi vajon a levelet, vagy végigsurran a csendbe merült szobákon, és kilopakodik a házból? Profilból látszó arca semmit sem árul el. Odakinn az utcán nagy a forgalom. A hídon hintó csattog át,

benne két professzor ül. Bólogatnak egymásnak, fontosnak tartják egymás mondanivalóját. Az egyik üzletház magasából egy hordót csörlőznek alá valami bárkára; ha majd felkerül a festmény hátterére, senki sem fogja tudni, mit tartalmazott. A sarkon mennonita férfiak fekete varjúraja ácsorog; mellettük kurjongató gyerekek futnak el. Odakinn csupa nyüzsgés az élet. Idebenn elállt egy szív verése. Már késő. Tudjuk mind a ketten. Látnom kell téged. Jöjj el holnap négykor a műtermembe, mondja a levél.

13 JAN Ha azt akarod, hogy sírjak, előbb te bánkódj. Horatius: Ars poetica

A homokóra lepergett. Jan már másodszor fordítja meg. Öt óra múlt. Most már biztos, hogy nem jön. Micsoda ostobaság volt arra számítani, hogy idelátogat. Pedig Gerrit mindent felsöpört és kitakarított. A szolga kora reggel tért vissza a hosszú italozásból, bűnbánóan és bíborló ábrázattal, de Jan le sem teremtette, máson járt az esze. Ha Gerritnek rossz a lelkiismerete, mindig szorgossá válik; ezúttal még az ablaküvegeket is megtisztította a maga módján. Az asztalon két teríték; füstölt hús, sajt, bor és cukorral meghintett marcipános sütemények, amelyeket Jan délelőtt vásárolt. Gerritet a konyhába száműzte. A tanítványt hazaküldte. De hát Sophia úgysem jön el. Ilyesmi csak egy őrültnek juthat eszébe. Miért is tenne kockára mindent Jan kedvéért? Hiszen Jan semmit sem tud felajánlani neki, csak a szerelmét. A homokszemcsék vékony fonálban peregnek lefelé az üveg szűkületén. Alul még csak egy pattanásnyi kupac gyűlt össze. Jan figyeli a növekedését. Igazság szerint a világon semmit sem

tud Sophiáról. Hiába érzi úgy, hogy ismerte egész életében, hogy öröktől fogva ott lakozik a szívében, ez csak egy bolond öncsalása. Egy röpke percig Jan még örül is annak, hogy Sophia nem jön, mert távolmaradása talán megmenti az esetleges elbukástól. Igazából csak őt félti, Sophiát. Ez szokatlan tőle. De szokatlan a többi is, ez az egész. A homokdombocska nő, növekedik. Minél nagyobb, annál foszladozóbbak Jan reményei. Kinn az utcán két részeg gajdol. Jan városnegyede, a Jordaan, vajmi kevéssé való olyan előkelő, kifinomult hölgyhöz, amilyen Sophia. Jan körülnéz a műtermében, az asszony szemével vizsgálja. A mennyezetről gyűrötten csüng a fehér lepedő, mindenütt pókháló szegélyezi. Amott a kelmével leborított dobogó, ahová a modelleket szokta ültetni. A falon felpöndörödő metszetek lógnak, széles repedés fut a padlótól a plafonig. Néhány kampósszögön gipszöntvények himbálóznak, itt egy kéz, ott egy láb. Az egész helyiség lenolajtól bűzlik. Jan kézművescsaládból származik. Apja ötvösmester, két fivére üvegfestő. Megszokta, hogy a szakmájához nélkülözhetetlen eszközök közt éljen, de hát hogyan is számíthatott arra, hogy egy Sophia-féle, rangos dáma kockára teszi jó hírnevét ilyesmiért? Pedig Jan a maga hibbant igyekezetében frissen áthúzta még az ágyneműt is. Már a fele homok lepergett. Úgysem jön, úgysem. Jan lezöttyen a faragott ládára, és felhúzza a cipőjét. Még egyszer szemügyre veszi a terített asztalt – a hosszú nyelű borospoharakat, a gyümölcsöstálat, a cukrozott süteményeket. Akár egy csendélet, amely pontosan négy órakor beledermedt az örökkévalóságba,

nem fogyasztja el immár senki. Csupa lehetőségekkel vemhes tárgy, amelyeknek jövője mostantól csupán az ő képzeletében létezik. A művész szemével méri fel a látványt: a pohárikrek üvegén át a fehér abrosz ráncait, a kés és a boroskancsó fémes ragyogását. A harmonikus kép szinte érzéki gyönyörűséget szerez neki, mindennek ellenére. – Gerrit! – kiált ki a konyhába. – Gyere, szedd le az asztalt! Megyek a kocsmába. A fülét ekkor halk zaj üti meg. Először úgy véli, a ház előtt álló fa ágai karistolják az ablakot. Feláll, és magára kapja köpönyegét. Ólmos a lába, mintha mocsáron kutyagolt volna át. Ismét hallja a koppanást. Az ajtó felől. Odarohan és kitárja. Sophia áll odakinn. – Itt vagyok – mondja.

14 MARIA Szerelmet nem lehet sem vásárolni, sem eladni – a szerelemnek szerelem az ára. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Maria és Willem egymás mellett ülnek a ház hátsó lépcsőjén. A nap lemenőben van; a magas fal árnyékba borítja az udvart. A zárt, kicsiny kert ebben az évszakban csak rövid időre kap napot. Maria falhoz támasztott seprűje úgy feszít, mint egy őrszem. Willem egyenként végigsimogatja Maria minden ujját. – Nem ártana zsírral kenegetni az ujjaidat, csillagom. Libazsírral. Menten olyan lennél tőle, mint egy igazi hölgy. – Azért valamicskével több kéne ahhoz – kacag Maria. Szorosan odasimul Willemhez. A hideg kőlépcsőn fázik a feneke, de nem meri Willemet bevinni a házba; nem tudja, itthon van-e még az úrnője. Az a levél láthatólag erősen felzaklatta szegényt, talán a családjáról kapott valami rossz hírt. Csuda furán viselkedik tegnap óta. Ma délután kétszer is felvette a köpenyét, hogy elmegy valahová, de mind a kétszer le is dobta. Amikor Maria utoljára látta, a kapu közelében üldögélt, és az egyik hajfürtjét csavargatta az ujja köré.

– Maria, galambom, kérdezni akarok tőled valamit. – Aztán mit? – Én szeretlek téged, és te is szeretsz engem, ugye? – karolja át Maria derekát Willem. – Azt hiszem, ebben igazságom van. – Persze hogy szeretlek. Tegnap csak a kacsa miatt mérgelődtem. Úgy szeretlek, hogy belereszketek, ha látlak. Nem veszed észre? – Akkor hát gyere hozzám feleségül. Maria bólint. Boldogság önti el. A falon túl, a szomszéd almafáján rázendít egy feketerigó, a dala aranyérmék pengése, édes bor csurranása, jaj, Maria körül forog a világ. – Persze hogy a feleséged leszek, Willem, de hát nincs semmi pénzünk. – Csak várj – mondja Willem, és megpöcköli a saját orrát. – Pazar terveim vannak. – Miféle terveid? – Most még nem árulhatom el, egyelőre még nem. Legyen neked elég, ha annyit mondok, hogy dámát csinálok belőled, lesz egy gyönyörű házunk, és akkor jöhetnek majd a csemeték. A csemeték. Maria lehunyja a szemét. Hatan vannak, mindig hatan. Maria szinte érzékeli őket most is, itt tülekednek körülötte, hogy melyik üljön az ölébe. Álmában eddig halacskák rajának látta őket, de ezúttal váratlanul valóságossá váltak, megfoghatóan tömörré. A madárdal az ő kacagásukat visszhangozza. – Hogyan tudnál ennyi pénzt szerezni? – kérdi Maria. Willem megragadja Maria kezét, és a szívére vonja. – Te csak bízzál bennem, édes csillagom. – Máris parancsolgat,

akár egy férj. Még a hangja is mélyebben cseng. – Mondhatjuk úgy is, hogy üzleti vállalkozásban vagyok. Megvolt hát végre a lánykérés! Maria tekintete az udvar egyetlen virágágyására esik. Üde hajtások törnek elő a földből, milyen reményteljesek! Célratörő, vak elszántságukban földgöröngyöket taszítottak félre. Megjött végre a tavasz. Maria Willem vállára hajtja a fejét, és azt gondolja: ebben az egész városban nincs olyan boldog pár, mint mi ketten.

15 SOPHIA Aki ismeretlen vízen kél át, könnyen belefúlhat. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Jan a Bloemgracht egyik házának földszintjén lakik, ez legalább egy mérföldre van az én otthonomtól. Jan el akar kísérni egy darabon, de nem szabad, hogy együtt lássanak minket, így hát kióvakodom a műteremből, és szaporán elindulok hazafelé. Naplemente van, az égbolt vörösödik el helyettem. De pirul az egész város, házai vöröslenek a megbotránkozástól. A csatorna olvatagon izzik. Vizének fényét visszaverik a téglahomlokzatok. Az ablakok szinte lángolnak. A lábam köze nyirkos a szerelemtől. Csak egy órára jöttem, csak egy óráig maradhatok. Micsoda óra volt. Ha nem ismétlődik meg többé, akkor is emlékezetes marad életem végéig. Átvágok a Wester Markton, és leszegett fejjel besurranok egy mellékutcába. Mint egy menekülő gonosztevő, úgy futok minél távolabbra bűntettem színhelyétől. A házak alsó részét errefelé fehérre meszelik – a festéket amúgy átabotában csapkodják oda a kapuk és az ablakok köré. Bárcsak én is el tudnám rejteni ilyesmivel a szégyenfoltjaimat. – Sophia, kedvesem! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk! –

Megtántorodom, csaknem összeütközöm valakivel. – Erre szokott sétálni? Jaj, milyen csinos a ruhája! Mondja, hol vásárolta ezt a kelmét? Mijtinsné asszony, a jogtanácsosunk felesége. Azonmód mellém szegődik. – Sophia, most már muszáj elárulnia nekem a titkát. – Miféle titkomat? – kérdem élesen. – Ugyan mért rejtegeti annyira? Pedig hányszor megígérte nekem, hogy a fülembe súgja. Mért nem tartja be a szavát? – Mit kellene a fülébe súgnom? – Hát a varrónője nevét, mi egyebet. Nem emlékszik? A zeneestélyen beszéltük meg, amikor nálunk járt. Az én varrónőm semmihez sem ért, pedig maga Overvaltné ajánlotta, még egy szoknyát sem tud felszegni azzal a botkezével. Ráadásul folyton náthás, és csöpög az orra. Istenkém, hogy maga milyen remekül néz ki! Jaj, de csodás ez a borvörös szövet, és a színe nagyszerűen áll az arcához! Bárcsak a lányaim is ilyen takarosan öltöznének... Drágám, lassítson már egy kicsit! Ó, ezek a fiatal lábacskák! Alig tudok lépést tartani magával.

16 JAN Az ablakot burkoló drapériából nyilvánvalóan ki kell derülnie, hogy test van alatta, az anyagnak világosan jeleznie kell e test pozitúráját és mozgását, mégpedig a túl sok ránc kuszaságának kerülésével, és kivált a különösen fontos helyeken, hogy azok minél jobban érvényesüljenek. Leonardo da Vinci: Jegyzetfüzetek

Festeni olyan, mint birtokba venni valamit. A festő minden tárgyat, a legszerényebbet is, ugyanazzal az összpontosított érzékiséggel vesz szemügyre. Állatnak, növénynek, ásványnak egyenlő értéket tulajdonít, egy cserépkorsó domborulatát nem kisebb gyengédséggel festi, mint egy asszony mellét. A művész szenvedélye igazából mentes minden szenvedélytől. Most azonban... most más a helyzet, hiszen Sophiát Jan valójában is birtokba vehette. Ma van a harmadik, az utolsó ülés, utána hazaviszi a vásznat, és a műteremben fejezi be. De Jant teljesen megbénítja a tudat, hogy megérinthette a ruha alatt ezt a testet, hogy meztelenül szoríthatta magához Sophiát. Ez a szűzi-szemérmesen üldögélő feleség nem más, mint a kedvese. Nem csupán kobaltkék ruhába, prémszegélyes köpenybe bújtatott, ábrázolni való téma, sápadt tónusú bőrrel.

Jan kompozícióját felborította a szerelem. Sophia sugárzik, fehér izzással. Bizonyára a férje is érzékeli, aki mellette ül. Lehet, hogy Cornelis egy nagyképű, vén hülye, de elképzelhetetlen, hogy ne érezné a szobában eluralkodó feszültséget... Ezek a kérdések teljesen betöltik Jan figyelmét. Hirtelen ráeszmél, hogy percek óta csak áll, az ecset mozdulatlan a kezében. Ezt már alighanem Cornelis is észrevette. A vásznon lassacskán formát öltő szellemalakok – Jan képzeletének valódi személyekkel múlékony hasonlóságban álló szüleményei – barátságtalanul merednek rá, mintha őket is megcsalta volna. Sophiát Jan ecsetje életre cirógatta, ámde a festmény örökre be is lakatolja hitvesi mivoltába, megmarad feleségnek, aki engedelmesen üldögél férjura oldalán. Ez Jan egyetlen mentsége, mármint hogy ezzel úgyis elveszíti Sophiát. Attól fél azonban, hogy nem tudja híven megfesteni az asszonyt, hogy ez meghaladja a képességeit. A konvenciókat vádolja, amelyek gúzsba kötik, de a lelke mélyén tudja: ha igazán nagy festő volna, Sophia életre kelne a vásznon, és szerelmet sugározna mindenkire, aki csak látja a képet. És az emberek megértenék, hogy ez az asszony képes szenvedélyt érezni. Jan kénytelen elismerni magában, hogy ecsetje kudarcot vallott. Miközben fest, mintha ismét hallaná Sophia hangját. Az első pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak. Csupa újdonság volt az asszony, csupa meglepetés! Jan arra számított, hogy ájuldozni fog a bűntudattól, a lelkifurdalástól. Ahhoz már késő. Saját akaratomból jöttem el hozzád. Itt akarok

lenni nálad. Ezenkívül nem fontos nekem semmi más. Amikor belezuhantak az ágyba, Jant olyan felindulás fogta el, hogy először kudarcot vallott Sophiánál. No, nézd csak... hát a semmiért tettem tönkre a jó híremet?, suttogta nevetve az asszony. Képtelen vagyok elhinni, hogy itt vagy, mentegetőzött Jan. Sophia megfogta a kezét. Én is csak asszony vagyok, élő asszony... tapints meg... érzed?... Hús és vér vagyok. A világ merő zűrzavar. A művészek tudják ezt, és azon igyekeznek, hogy megtalálják az értelmét. Jan világának Sophia adott értelmet. Ő varrta gyönyörű köpennyé. Szerelmével öltögette össze, és most magukra kanyarinthatják, védelmül a világ ellen. Biztonságban vannak alatta, senki nem férkőzhet hozzájuk, nem eshet bajuk. Kivéve, hogy mindössze egyetlen órát tölthettek együtt, és Sophiának ez az élete, és itt ül Cornelis, és mért nem tud elpatkolni már? A könyvtárszoba márványpadlója fekete és fehér kockákból áll. Sakktábla, emberfigurákkal. Jan összehúzza a szemét, a tárgyak elmosódnak. Képzeletében magasba emeli királynőjét, Sophiát. A férj másik oldalára teszi le. Aztán felkapja a férjet, és elhajítja a fenébe. Jan összeszedegeti a holmiját. Cornelis elköszön tőle, és kimegy. A másik szobából áthallani halkuló lépteit, majd becsapódik egy távoli ajtó. Sophia kikíséri Jant a kapuig. – Kis híján pórul jártam – susogja. – Egy ismerős asszonnyal akadtam össze. Megrezzennek és hátrafordulnak.

Maria rohan feléjük, szeméből csak úgy csorognak a könnyek. Egy madarat szorongat a lábánál fogva. – Megölte a macska. Nézze, asszonyom... a feketerigó, amelyik a szomszéd almafáján szokott énekelni. – Szegényke – pillant rá Sophia. – De azért ne bőgj! – Ez a rigó olyan sokat jelentett nekem – zokogja Maria. – És ugye, tudja, asszonyom, mi történik, ha meghal egy feketerigó... – Maria! Elég! – Sophia kitereli Jant az utcára. – Holnap délelőtt tizenegykor – suttogja Jan. Leejti a festékes rongyot. Sophia vele együtt hajol le érte. – A gyaloghídnál... – Jan az utca nevét is odasúgja. – A virágágyásba temetem – hüppögi a szolgáló.

17 SOPHIA Az asszony értékét főként azon mérik, mennyire viseli gondját háza népének. A teknősbéka például örökösen otthon van, és minden körülmények közt magával viszi házát. J. van Beverwijck, 1639

Zuhog az eső. A Sajtok utcáján sietek a kikötő felé. A környék teljesen néptelen. A boltokban, mint megannyi vándorkő, gubbasztanak a hatalmas goudák, ítélkezésre gyülekeznek. Jan talán el sem jön – mért is jönne ilyen esőben. Talán nem is szeret eléggé. Bár ne volna ilyen kihalt az utca. A tömeg biztonságot ad; így egyedül olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. A szívem csak úgy zakatol az izgalomtól. Az elmúlt hetekben egészen kicserélődött a város. Lehet, hogy Jan nem jön el ma, de létezni akkor is létezik, ezt a levegőt lélegzi be, ezeket az utcákat járja. A város minden épülete kedves lett a szívemnek, mert Jan is ismeri őket. Pedig ez a város maga a veszedelem. A házsorok szigorúan őrzik az utcát, leselkednek rá. Jaj, ez a tömérdek ablak, minden ház csupa ablak – kirakatok a járdaszinten, testközelben, zsúfolt ablaksorok az emeleteken, kémlelőnyílások tömege az oromtetők alatt. A zsalugáterek egy része csukva, de akadnak félig nyitottak is. Az ablaktáblák színes ólomüvege mögött

árnyékok lappanganak. Egy nyitott ablakon – mért tárták ki? – meglibben a függöny. És az utcákon az a rengeteg sarok. Megannyi puskaporos hordó, mindegyik veszélyt hozhat rám. Sophia! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk! Milyen könnyen elárulhat bárki, aki még nem is akar ártani nekem. Óvatosan megkerülök egy sarkot. A szél az arcomba vág. Nekifeszülök a szélnek, az pedig megpróbál visszasöpörni a Herengrachtra, oda, ahová tartozom. Március van, de visszatért a tél, az arcom egészen elzsibbad a hidegtől. A csatorna mentén sietek végig, a sós levegő facsarja az orromat. Itt magasak a kereskedőházak, hatemeletesek. Fölöttem ajtók nyílnak az ürességbe. Csörlők nyúlnak ki belőlük, a fejem fölött kampók himbálóznak. Aztán meglátom Jant. Nem messze egy gyaloghíd ível át a csatornán, Jan a túloldalon fut felém. Már integet is, a szívem majd kiugrik. Tudtam, hogy eljön. Én is megszaporázom a lépteimet. Egy bárka közeledik a vízen. A gyaloghíd néhány perc múlva felnyílik – elválaszt a kedvesemtől. Kacagva rohanok a híd felé. Jan megtorpan. Egy pillanatig nem értem, mért. De aztán észreveszem a három fekete ruhás férfit, akik az egyik kereskedőházból léptek ki. Egyikük a férjem. Hirtelen elszakad a csoporttól, és felém igyekszik. – Egyetlenem, mit keresel te itt? Csuromvizes vagy! Az eszem gyorsan jár. A mellékutca végén szemembe ötlik egy borbélysebész hirdetőrúdja. Az üzletéből nyúlik ki, piros, fehér és kék csíkok vannak rajta – a piros a vérzést jelzi, a kék a

borotválást, a fehér pedig azt, hogy töréseket gyógyít, és fogat is húz. – Ki kell húzatnom az egyik fogamat – felelem. – Iszonyúan fáj. – De hát mért nem szóltál nekem? Vagy mért nem keresed fel a mi seborvosunkat a Prinsengrachton? – Mijtins asszony ezt ajánlotta. – Elkísérlek. – Cornelis a társaihoz fordul. – Kérem, szíveskedjenek megvárni az irodámban. – Nem, menj csak nyugodtan a dolgodra. – De hát... – Kérlek, uram. Nem lesz semmi bajom. És nézd, az eső is elállt. – Mégsem mehetsz haza egyedül, kísérő nélkül, hátha rosszul leszel... – Maria értem jön. Bátran itt hagyhatsz. Cornelis hallgat egy sort, a szakállát simogatja. A két férfi türelmetlenül toporog. Tudom, hogy én nyertem. Cornelis arcon csókol, és elmegy a társaival. Én is elindulok a mellékutcán a borbélyüzlet felé. Mögöttem lépések dobognak. Jan utolért. Megfogja a könyökömet, és bekormányoz egy fogadóba. Leülünk egy asztalhoz. Az ivó félig üres, a vendégek közül nem ismerek senkit. A sörözőkben egyébként sem vagyok járatos, amellett ez itt igencsak messzire esik a mi környékünktől. – Mitévők legyünk most, mondd? – kérdem. – Ha elmegyek a műtermedbe, meglátnak. Előbb vagy utóbb biztosan meglát valaki. – Olyan gyönyörű vagy – bámul szomjasan Jan, és szárazra törli arcomat a zsebkendőjével. – Gyere el hozzám, gyere az

ágyamba. – Nem tehetem! Meglátnak! – Gyere sötétben. – Meglátnak akkor is. – Édesem, nem tudok élni nélküled. Egy lány két korsó sört tesz elénk. A falon egy madárkalitka lóg. Benne egy kis papagáj bokázik az ülőrúdján. Olyan közel jön hozzánk, amennyire csak lehet, aztán oldalt hajtja a fejét, és fél szemmel méreget minket. – Most már hiányoznia kéne egy fogamnak – mosolygok. – Én akár az összes fogamat kihúzatnám érted. – Isten őrizz! Mit gondolsz, nem elég nekem egy öregember? Hirtelen mindkettőnkből kitör a nevetés. Rázkódva dőlünk egymáshoz. Hogyan juthat eszembe gúnyolódni a férjemen? A poklok tüze fog ezért elemészteni. – Hogy tudod elviselni egyáltalán a csókját? – Ne beszélj így... – Ha elgondolom, hogy átölel téged azzal a cingár karjával, belepusztulok... – Hallgass már! Persze, Jannak igaza van. Cornelis savanyú lehelete... szürke, petyhüdt bőre... meg az a tagja, amelyre gondolni sem bírok... de nem szólok egy szót sem. Rút árulás volt már ennyi is, vagy nem? Jan az asztal alatt megfogja a kezemet. – Gyere el hozzám ma este! Nézem, csak nézem – azt az esőtől csapzott, vad haját, kéken ragyogó szemét. És végem van, elvesztem.

– Mért nem vagy még készen? – kérdi Cornelis. – Már hat óra van. – Nem akarok elmenni. – De hát mindig szívesen kártyáztál Konicksékkal. A múltkor is te nyertél, emlékszel? És éppen most szállították le hozzájuk a megrendelt spinétet. Azt mondtad nekik a múlt héten, hogy nagyon szeretnéd már kipróbálni. – Még most is fáj a fogam. – Jaj, szegénykém... mutasd csak... – Ne – hátrálok. – Nagyon megkínoz? – A kámforolaj elég jót tesz, de szeretnék ma minél korábban lefeküdni. – Akkor én is itthon maradok veled. – Fölösleges! – Semmi örömöm sincs a dologban, ha te nem vagy velem. – Jobban szeretnék egyedül lenni – felelem. – Ma este nem vagyok valami kellemes társaság. Igazán, drágám... jólesne, ha korán ágyba kerülhetnék. Kérlek, menj el... mégiscsak a legrégibb barátaid... nagyon szépen kérlek... Cornelis fogja a köpenyét, és elindul a kapu felé. Hirtelen utána szaladok, és átkarolom a nyakát. Meglepetten fordul hátra, összeütődik az orrunk. Ügyetlenségünkben elveszítjük az egyensúlyunkat. – Jaj, bocsáss meg nekem – motyogom a szakállába. – Megbocsássak? Amiért kimutattad vonzalmadat? – szorít magához Cornelis. Egy percig, csak egy percig azt kívánom, hogy bárcsak ne történt

volna meg semmi. Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét, és úgy lenne minden, mint régen – ha elégedett volnék az otthonom biztonságában. Nem tudom, ki ez az új asszony, akinek a szíve bennem ver – nem ismerem ezt a csalót, ezt a szélhámost, akit irgalmatlanul ki kellene hajítani ebből a házból. – Nem érdemellek meg téged – suttogom halkan. – Hogy mondhatsz ilyet? – simogatja meg a hajamat Cornelis. – Életem minden gyönyörűsége te vagy. Még egyszer megöleljük egymást, és Cornelis kilép a kapun.

18 WILLEM Minden ember a maga szerencséje kovácsa. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Sötétedik. Willem a Herengracht felé tart. A szél elállt, pedig egész nap vadul, viharosan fújt a Baltikum felől. Egyetlen halászbárka sem merészkedett ki a tengerre. Pár mérföldnyire egy újabb bálnát vetett partra a víz. Mariával ellentétben Willem ezt jó előjelnek tekinti. Willem világéletében a hallal kereste meg a kenyerét, és most tessék! Az óceán éppen a mai szent napon találta kiöklendezni ezt a tüneményes fogást. Az Úristen is Willem pártjára szegődött. Willem peckesen, ruganyosan lépdel. Hányszor, de hányszor vánszorgott végig ezeken az utcákon a halaskosár súlya alatt görnyedezve! Ma este nem nyomja semmilyen teher, csak a tarsoly a bőrzeke zsebében. Már alig várja, hogy lássa, milyen arcot vág majd hozzá Maria. Amikor ott a kertben üldögéltek, nem hitt Willem szavának. Nevezzük egyszerűen üzleti vállalkozásnak. Willem még most is kábult a megdöbbenéstől. Rendes körülmények közt nem játszik semmilyen szerencsejátékot, de hát mostanság nem rendesek a körülmények. A játékosokat

Willem mind a mai napig, amíg meg nem változott minden, „dilinyós”-nak, eszement bolondnak vélte. De most maga is felcsapott tulipánüzérnek, és hát kicsoda ő, hogy hibbantságnak minősítse az egészet? A pénz, lám, meg tud sokszorozódni, csak úgy röptében. Ez aztán a csudák csudája!... Elég hozzá néhány összejövetel a gomolygó dohányfüstben, az új cimborákkal, meg egy fekete tábla, rajta krétával írt számok, neki érthetetlenek. Kézről kézre járó kis csomagok... És milyen elképesztően könnyű volt az egész, hiszen Willem csak találomra játszott, mégis nyert minden tétnél. Eddig minden garasért kínkeservesen meg kellett dolgoznia – hol egy forint, hol csupán néhány rézpénz volt a keresménye. Gürcölt, robotolt a kimerülésig, kora hajnalban futott a halpiacra, akár esett, akár fújt. Még panaszkodni sem panaszkodott, mert nem az a fajta, de igazából ő maga volt a dilinyós. Elgémberedett ujjakkal belezte a csúszós, jeges halat. Süvöltő szélben, hétrét görnyedten járta az utcákat a kosarával, kopogtatott a kapukon, és próbált mosolyt csiholni fagytól zsibbadt arcán. Egyedül az melengette, hogy Mariára gondolt. Maria! Dehogyis a bálna – Maria a mesebeli fogás. Azt mondja, szereti Willemet, de Willem ezt még mindig nem tudja elhinni. Van már némi tapasztalata a nőkkel, bár elég kevés. Sosem veszik őt komolyan. Van valami az arcában, ami vihogásra ingerli őket. Gyengédek, jóindulatúak hozzá, az igaz, de valahányszor szerelmeskedni próbált velük, harsányan kinevették. Azt mondják rá, „bohócképű”, és ha kiül az arcára a fájdalom, még hangosabban kacagnak, mert szerintük úgy még

mulatságosabb. Ezzel a lelke mélyéig megsértik Willemet. Most azonban ott van neki Maria. De vajon igazán az övé? Csakugyan szereti őt? Maria olyan takaros – gömbölyded és érett, mint egy gyümölcs. És olyan kacér... A zöldséges mutatta meg a sárgarépáját. Minden férfi megfordul utána az utcán; csupa kihívás az a merész tekintete. Megbízhat vajon benne Willem? Persze hogy szeretlek. Beleremegek, ha látlak. De nem akar addig esküvőt, míg Willemnek nincs valami pénze. Ez igazán érthető, Maria gyakorlatias fehérnép. No jól van, várjunk csak, míg Willem kinyitja a tarsolyát, hogy akkor milyen arcot vág majd. Maria most nem számít a jövetelére, Willem meg akarja lepni. Tudja, hogy az úr és az úrnő ma este kártyázni mennek, Maria tehát egyedül lesz. De Willem még így is inkább a sikátorra nyíló hátsó ajtóhoz igyekszik, ahol sötétedés után szokott belopakodni. Hirtelen megtorpan. A hátsó ajtón kilép valaki az utcára. Az ajtót gondosan bezárja, és sietősen elindul a sikátor másik vége felé. Maria. Sebesen siklik a házak tövében, mint egy árnyék. Willem kis híján utána kiabál, de valami lefogja a nyelvét. Maria olyan céltudatosnak, olyan eltökéltnek látszik. Willem a nyomába ered, tart egy kis távolságot. Valami furcsaságot érez Mariában. Amikor a sikátorból kilép a Keisergrachtra, gyanakodva kémlel jobbra-balra. Willem most már tisztábban látja a lányt. A nagykendő alatt a fehér szárnyas főkötőjét viseli, amelyik teljesen eltakarja az arcát. Jobbra indul el, szinte futva, szorosan a házak mellett. Szakasztott, mint egy tolvaj! Nagyon gyorsan halad, Willem

kénytelen loholni, hogy ne tévessze szem elől. Valahogy ez sem vall Mariára. Maria inkább andalogni szokott, ráérősen ringatja a farát. Egy pillanatra eltűnik Willem szeme elől. Balra kanyarodott be, a Berenstraatra. Ugatni kezd egy kutya, nekiveti magát a zárt kapunak. Hová iparkodik Maria, és mért rohan ennyire? Már egészen besötétedett. Maria kerüli a főútvonalakat, a mellékutcákon, sikátorokon suhan végig, akár egy kísértet. A csukott zsalugáterek mögül harsány férfiröhögés csattan. Egy ablakból röpke fénysugár vetődik Mariára, amint tovacikázik előtte. Aztán magába nyeli az éjszaka. Maria most már szinte száguld. Milyen könnyű a lépte, majdhogynem repül! A valamicskével mögötte ügető Willem már liheg. De Maria egyszer sem néz vissza, láthatólag teljesen gyanútlan. A konyhákból edénycsörömpölés hallatszik ki, sülő pecsenye illata keveredik a csatornák bűzéhez. A kapuk mögött vacsorához ülnek a népek, de Willem furán elszigeteltnek érzi magát. Mintha ő meg ez a röppenő figura kiszakadtak volna a város normális életéből. Mintha nem is létezne más, csak ők ketten, akiket egy nagy erejű áramlás sodor. Willemnek ég a tüdeje, a súlyos tarsoly minduntalan a combjához verődik. Már a Bloemgrachton járnak. Maria bezörög egy kapun. Willem az utcát szegélyező fák egyikének törzse mögé húzódik. Halk, nedves kis prüsszentést hall, mulatságosan emberit. Egy kölyökkutya játszik a porban. Tréfásan nekiront Willem lábának, de az odébb rúgja. A kapu kinyílik. Gyertyafény világítja meg egy pillanatig Mariát, aki bemegy a házba.

Willemnek csak úgy kalapál a szíve. Átvág az utcán, és az ablakhoz surran. Az alsó részére rácsukták a zsalukat. Felül azonban fény tör át az üvegen. Talán egy orvos lakik itt, gondolja Willem. Valaki beteg lett, és Maria segítségért szaladt. De az is lehet, hogy egy barátnője szolgál itt, akinek kölcsönadott valami konyhaeszközt, és azt vissza kell szereznie, mielőtt az úr meg az úrnő hazaérkezik. De akkor mitől van Willemnek ilyen veszett szívdobogása? A kapu mellett egy pad áll. Willem fellép rá. Benéz a szobába. Csupasz deszkapadlót lát, egy festőállványt meg egy széket. Először azt hiszi, hogy a szoba üres, de halk hangok ütik meg a fülét. Aztán megpillantja őket. Mariát meg egy férfit. Maria arca nem látszik; háttal áll, és Willem felülről nézi. A férfi nevet. Homlokát Maria homlokához támasztja, és rázkódik a kacagástól. Göndör, fekete haja Maria főkötőjéhez nyomódik. Aztán Maria a két kezébe fogja a férfi fejét. A mozdulat mérhetetlen gyengédséget fejez ki. A férfi arcát a magáéhoz vonja, ujjai a fekete fürtök közé merülnek. Úgy tartja két tenyere közt a férfiarcot, mintha drágább kincs még soha nem lett volna a kezében. És aztán megcsókolja. Willemnek összecsuklik a lába. Lezuttyan az ülepére. Aztán nagy nehezen feltápászkodik, és vakon eltámolyog.

19 SOPHIA Frissen szedett kagylóhoz hasonló Az áldott, tisztes fehércseléd, Kinek szava szerény és erényes, Kinek más gondja nincs, csak otthona. Az asszonynép dolga a földön itt Viselni a kagylóház terheit. Adriaen van de Venne: Bolondos mondások gyűjteménye, 1623

Jan már másodszor is megfordította a homokórát. Fogytán az időnk, ha ez az óra is lepereg, mennem kell. Milyen különös, hogy egy kis homokkupac ennyi gyönyörűséget rejthet magában! Benne van Jan homokszemcsékkel kimért múltja is, igaz, de ez a két óra, ez egyedül a miénk. – Ha igazán nagy festő lennél... – Ha? – horkan fel Jan. – Mi az, hogy ha? – Meg tudnál festeni egy homokórát olyan gyönyörűséggel és örömmel, hogy aki csak ránéz, megértse, mi történt? Jan tekintete csupa gyengédség. – Hát történt egyáltalán mással is ilyesmi? Jan ágyán heverészünk. Jan kortyint egyet a poharából. Aztán

maga felé fordítja az arcomat, kinyitja a számat, és cseppenként engedi bele szájából az édes bort. – Én téged akarlak megfesteni... most, azonnal... így, ahogy vagy. – Jaj, itt ne hagyjál! – Hogy is tehetném? – cirógatja a hüvelykujjával az arcomat. Ledobott álruhám, Maria gönce a padlón hever. Valahogy üresebbnek hat, mint más levetett holmi, mintha kimerítette volna a rákényszerített szerep. Ez volt a gubó rajtam, amelyet felhasítottam, amelyből újjászülettem más alakban. Pillangó lettem, akinek mindössze egyetlen órányi élet jutott. Jan leszel egy darabot a sonkából. A hátizmok játékát figyelem a bőre alatt. – Szereted a zsíros részét? Mohón bólintok. Jan a szájamba pottyantja a son​kaszeletkét. Ez a legocsmányabb szentségtörés! De jaj, milyen finom... – Halálos bűnt követek el – motyogom teli szájjal. – A Jóisten bizonnyal eltakarja arcát, és elfordul tőlem, ugye? Jan megrázza a fejét. – A Jóisten figyel bennünket. Ha igazán jó és nagylelkű, ha csakugyan szeret minket, azt akarja, hogy boldogok legyünk, nem igaz? Lenyelem a sonkát. – A te hited olyan, mint az agyag. Könnyűszerrel hozzá tudod igazítani a vágyaidhoz. Jan újabb korty bort cseppent a szájamba. – Igyál. Ez az Ő vére, ha így jobban esik. – Ne bűnözz! – prüszkölöm ki az italt.

Hirtelen oda a jókedvünk. – Van neked fogalmad, hogy mi a bűn? Tudod te, mi a bűn? – fortyan fel Jan hangosan. – Az a bűn, hogy bezárkózol abba a hatalmas kriptába, olyasvalakivel, akit nem szeretsz... – Ne... – ...aki kalitkában tart téged, aki kiszívja belőled az életet, hogy felmelegítse vén csontjait... – Ez nem igaz! – Aki megvásárolt téged, akár a drágalátos festményeit, te pedig eladtad magad neki! – Nem igaz! Mit tudsz te erről? Semmit! A férjem derék, jó ember. Megtiltom, hogy így beszélj róla. Ő tartja el az anyámat és a testvéreimet, megmentette a családomat, nyomorba jutottunk volna... – Pontosan ezt mondom. Eladtad magad neki.

nélküle

Kitör belőlem a zokogás. Jan magához ölel. Csókkal borítja könnyes arcomat, az orromat, a szememet. Sírok, mert nem tudom elviselni a szavait, és mert ilyen csúnyán tönkrement az együttlétünk. A homok pedig csak pereg és pereg. – Bocsáss meg, egyetlenem – mormolja Jan. – Csak azért beszélek így, mert féltékeny vagyok. – A férjemre? – Amiért minden az övé... igéző arcod... lényed édessége... amely betölti a házat... – Jan elhallgat. Nem vagyok képes elárulni neki az igazságot, még nem. Hogy mennyire viszolygok visszatérni a férjem ágyába. Még mindig úgy érzem, hűséggel tartozom Cornelisnak, pedig már megcsalom.

– Valójában nem is vagyok ott a házában – mondom. – Én ott nála nem is létezem. Ott csak egy üres burok vagyok, mint ezek a ruhák. Igazából eltűntem már onnan. – Ezek a szavak is csalárdságomra vallanak, de most már kimondtam őket, most már késő. Jan csak néz és néz rám. A csonka gipsz testrészek mellett függő metszetre mutatok. A végítélet napját ábrázolja. Az Úr egy fénykévében trónol, magasan a vonagló testek fölött. – Nem tudnád ezt befelé fordítani? – suttogom. Jan felugrik, és letépi a metszetet a falról. A kép a padlóra esik. Jan rám zuhan, és még egyszer belém hatol, mielőtt lejárna az időnk.

20 WILLEM Ahová a bor lép, onnan szökik az ész. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Willem tántorogva járja az utcákat. Hangosan zokog, a szíve majd megszakad. Vaksötét van, az ő életében kihunyt a fény. Nagy utat kóborolt be, elvetődött egészen a Nieuwendijkig. A felszálló hidegből érzi, hogy a vízparton áll. Nem volna jobb, ha egyszerűen belevetné magát a csatornába, hogy véget érjen ez a gyötrelem? Valahol harsány röhögés csattan fel. Egy kocsmát pillant meg a közelben. Ablakaiból fény árad ki. Bentről muzsika hallatszik, hangos énekszó. Willem tétovázik. De hát a kocsmán kívül hová is mehetne? Mi mást tehetne most, hogy romba dőlt az élete? Willem betaszítja az ajtót. Izzadság és dohány szaga csapja meg az orrát. A helyiség zsúfolásig teli van emberekkel; lám, mennyire belefelejtkeznek a vigadozásba! A sarokban egy hegedűs cincog a nyirettyűjén. Nőszemélyekben sincs hiány, hol az egyik, hol a másik férfi ölébe fészkelik be magukat otthonosan. Néhány pár táncol is, neki-nekiütődnek a bútoroknak. A vendégek egy csoportja ütemesen veri az asztalt a korsójával, és harsányan danásznak.

Hétfőn vettem feleséget, Ásó-kapa, józan élet, De a ménkű belém miért is nem csapott, Elátkozom én azt a napot. A testek sűrűjében pincérlányok cikáznak ide-oda, habos sörrel teli kancsókkal. Willem letelepedik a fullasztó dohányfüstben. Kedden az erdőbe tértem Te hasznodra, feleségem, Egy zöld magyalágat nyestem le ott, Suhogósat, vastagot. – Neked meg mi bajod, te szerencsétlen? Sörbe akarod fojtani a bánatodat? A mellette ülő férfi felvont szemöldökkel mered rá. Willem az inge ujjába törli az orrát. Pityeregni, az ő korában? Micsoda szégyen! – Nők – dünnyögi válaszul. – Nővel akadt bajom. – Igyekszik úgy beszélni, mint egy tapasztalt férfiú. – A nők! – bólogat a fickó. – Mind egyformák! Egy fikarcnyit sem lehet bízni bennük, a nyavalyásokban! Ütöttem lábát, ütöttem fejét, Míg nem tört az ág kettőbe szét... Egész jóravaló képe van ennek a legénynek. Bár az álláig futó sebhely kicsit eltorzítja, lehúzza a szeme sarkát. Olyan szomorú tőle az ábrázata. Nyilván ő is megjárt már néhány csatát. Vasárnap asztalhoz ültem,

Nem zsémbelt asszony körültem, Élveztem csak a flaskám, a cimborám, Egy munkás, nehéz hét után. Willem úgy dönt, hogy megbízik ebben az ivócimborában, kiönti neki a lelkét. Elmeséli, hogy mennyire szerette Mariát, és hogy micsoda meglepetést akart szerezni neki ma este. – Én sose voltam szerencsejátékos, de azt gondoltam, egy próbát talán megér a dolog, ugye érti kelmed? Az a bizonyos ismerősöm adott egy tanácsot. Azt mondta, hogy a Pottebackers admirális az igazi, az fog az égbe szaladni. Ha most befektetek valamennyicskét, két hónap múlva hentergek majd a pénzben. Nekem meg megtetszett a név, merthogy eléggé szeretem a hazámat, és ahol felcseperedtem, sokat nézegettem a hadihajóinkat. Választhattam volna persze más admirálist is, garmadával neveznek el tulipánokat admirálisokról, de én ezt szúrtam ki. – Na és sikerült? – Micsoda? – kérdi Willem. – Henteregned a pénzben. Willem bólint, és a tarsolyára csap. – Mit gondol kelmed, mennyivel kezdtem, mennyit bírtam összekaparni? Összesen tíz rhénus tönkrementem bele. – És most mennyi lapul a tarsolyodban?

forintot.

Kis

híján

Willem szemét megint elöntik a könnyek. – Ma este akartam elmondani neki... ebből a pénzből már futná egy boltocskára, talán egy kis lakásra is fölötte... Nem kellene többé az utcákat rónom. Otthont tudnék biztosítani neki, és

összeházasodhatnánk... – Willem hangos zokogásra fakad. – Mennyi pénzed van, te szerencsétlen kortyondi? – Hogy mennyi? Hát hetvennyolc forint kereken. – Willem megint az ingujjába törli az orrát. – Ez aztán az égből jött csoda. Ennyi pénzt hat hónap alatt sem keresek meg, legfeljebb kivételes szerencsével, most meg, csodák csodájára, egyszerűen a markomba pottyant néhány ócska tulipánhagyma révén, de hát hová lett az én kedvesem, akivel megoszthatnám? Willem elé egy pohár pálinka kerül, úgy látszik, a cimbora rendelte. Willem felhajtja, az utolsó cseppig, pedig égeti a torkát. – Nők! – legyint a cimbora. – Hogy csesznék meg őket. – Megvetően felröhög. – Csesszék meg őket, másra úgyse jók. – Csettint az ujjával, Willem poharát ismét telitöltik. – Idd csak ki, pajtás! Azok a fondorlatos kis tehenek mindnyájunkkal kibabrálnak, de itt barátok közt vagy. Szerencséd, hogy ilyen becsületes helyre vetődtél... micsoda óvatlanság ennyi pénzt hurcolni magaddal! De ez itt egy tisztességes csehó, itt nem vizezik a bort, nem tömik ki ronggyal a söröskancsókat, mint más lebujokban. Inasnak adták hozzám a fiút, Mert a szülei oly szegények, Vittem a haarlemi szegényházból Spanyol vizekre szárnyán a szélnek. Willem szédül, ködösen lát, szokatlan neki az erős szeszes ital. Hirtelen észreveszi, hogy vele szemközt egy lány ül. Mintha a semmiből termett volna elő.

– Hadd mutassam be neked a húgocskámat, Annetjét – mondja a cimbora. – Az ő szívét is összetörték, ugye, aranyom? – Hajaj – sóhajt a lány. – Csúnyán rászedett egy gazember, annyi szent. – Ez hát az én szegény, ártatlan hugicám – mutat rá a cimbora. – Ő pedig... – Willem. – Szép neved van. – A lány nem olyan csinos, mint Maria, csontos kis arcán két piros folt ég. De amikor elmosolyodik, csillog a szeme. – Hová valósi vagy? Willem megmondja a kis halászfalu nevét. – De az olyan kis porfészek, hogy úgysem ismered. – Dehogyisnem – feleli a lány. – Én is azon a környéken születtem... – Ezzel feláll, megkerüli az asztalt, és kedvesen odafészkeli magát Willem mellé. – Mi kettőnket egy bordában szőttek. Ezeknek itt – int a többi vendég felé – fogalmuk sincs, mit jelent ez a bűnös város a magunkfajtának. Engem az az aljas gazember csábított ide a falumból. Azt mondta, hogy szeret, de aztán, amikor ellenálltam a mocskos kéjvágyának... mert szegény lány vagyok ugyan, de vigyázok az egyetlen kincsemre, hiszen másom sincsen... amikor tehát ellenálltam neki, szó nélkül kihajított az utcára. – Szemét könny önti el. – Pedig én szerettem őt, legalább annyira, mint te a kedvesedet. Willem átkarolja a lányt. Érzi, milyen hegyesek a vállcsontjai; az ő kényelmesen párnás Mariájához képest olyan, mint egy törékeny madár. – Ne sírj – vigasztalja –, majd én gondoskodom rólad. Újabb ital kerül elébük. Annetje felemeli a poharát.

– Igyunk mi kettőnkre meg az otthoniakra. Willem felhajtja az italt. Forróság árad szét benne, a kocsma forogni kezd körülötte. – Maria olyan nagyon takaros – motyogja. – Mindig is tudtam, hogy nem szerethet efféle fajankót, mint én vagyok. – Az a lány a tökkelütött, nem te – simul hozzá Annetje. – Szerintem te nagyon is jóképű vagy – teszi rá a kezét Willem térdére. Willem hajón van, a helyiség ide-oda himbálózik alatta. A mennyezetről csüngő komlócsokrok időnként a dobogó lábakat csapkodják. Annetje bátyja eltűnt valahová. Vivát a férfinak, vivát a leánynak, Vivát a vidám dragonyosnak, Leittuk az égről már a napot, Most hát igyuk le a holdat. Willem körülnéz. Mindenkit szeret, aki csak itt van. A táncolók csupán elmosódottan látszanak a sűrű füstben, mint egy álomban, de most Annetje őt is talpra ráncigálja, és táncolni kezd vele. Csak az a baj, hogy Willem lába nemigen akar engedelmeskedni. Willem tántorog, de Annetje egyenesen tartja. Szorosan magához öleli, csuda erős kis karjai vannak. Fenn a falon egy rakás tányér inog előre-hátra, hamarosan lepotyognak és összetörnek. Repül az idő, Willem úgy érzi, egy örökkévalóság óta rostokol itt. A zene egyre gyorsabb, és most már Annetje is nevet. Foga dohányfoltos, és Willem csak most eszmél rá, homályos elképedéssel, hogy a lány nagyon fiatal, szinte gyerek még.

Hová lett a bátyja? Annak kéne vigyáznia rá. Annetje szorosan Willemhez simul, aki szégyenkezve érzi, hogy felgerjed benne a vágy. Hogy lehet ez, mikor ő Mariát szereti? Azt a cemendét. A mocskos lotyót. Basszák meg! – Most boldog vagy, ugye? – kacarászik a fülébe Annetje. – Valami azt súgja nekem, hogy hamarosan még sokkal boldogabb leszel – dörzsöli Willem testéhez a testét. – Hazakísérsz? Willem bólint. Gondját kell viselnie a lánynak. Annetjét is elhagyták, akárcsak őt, meg kell vigasztalniuk egymást. És a lány kemény, szívós kis testétől olvadozni kezdenek Willem csontjai. Annetje vezetésével átvágnak a tömegen. Egy vénasszony rájuk vigyorog fogatlan ínyével. Valamit mond Annetjének, aki odahajlik hozzá, és néhány szót a fülébe súg. Valaki nekiütődik Willemnek, aki megtántorodik, de visszanyeri egyensúlyát. Megint a vénasszonyra néz, de rádöbben, hogy igazából korántsem vén – legfeljebb harmincéves ha múlt. Willem agya ködös, zavarodott. Ma este semmi sem az, aminek látszik. Annetje megragadja a kezét, és felvezeti az emeletre. – Hol laksz? – kérdi Willem. – Itt van a szállásom – feleli a lány. – Kaptam egy kis szobát. Úgy élünk itt, mint egy boldog, nagy család. Keskeny folyosón haladnak végig. Mindkét oldaláról ajtók nyílnak. Az egyik ajtó mögül egy nő visító nevetése hallatszik. Kísérteties hang, mint éjjel a madár vijjogása a lápon. És végül Annetje magukra zár egy ajtót. A szoba apró, épp csak az ágynak jut hely benne. Willem esze jó körülmények közt is lassan fog, s így, ittasan csak most kezdi kapiskálni, kicsoda-

micsoda ez a lány. Egy percig csalódottság keríti hatalmába, újra szétfoszlott egy álom. De aztán megkönnyebbülést érez. Annetje csak egy kurva. Nem köteles hát pártfogásába venni, azt tehet vele, amit akar. A gondolat erősen felizgatja. Willem még soha nem hált kurvával, pedig az összes férfi ismerőse ezzel hetvenkedett – a halászok, akiktől vásárolt, meg az árusok is a piacon. Sőt a tulajdon öccse, Dierk úgyszintén, mármint ha hinni lehet neki. – Ne legyél már olyan szégyenlős – suttogja Annetje, és az ágyra löki Willemet. Maga is mellé fekszik. Szűkös a hely, Willem nekiszorul a falnak. A lány a szoknyája alá húzza Willem kezét, és az ujjait a gödrébe nyomkodja. Milyen meleg és csúszós! – Érzed? Egész lucskos vagyok tőled! – nyögdécsel a lány. – Valami azt súgja, hogy igazi nagylegény vagy... Tartogatsz itt nekem valami meglepetést? Nagy szakértelemmel, szaporán kifűzi Willem nadrágját, és becsúsztatja a kezét. Willem furkója mereven feláll. – Dugjunk! – lihegi a lány. Hangja őszinte meglepődésre vall. A szerszám csakugyan hatalmas méretű. Fiatalabb korában Willem röstellte is, amikor ez az irdatlan húsdarab felágaskodott, de most inkább némi ártatlan büszkeséggel tölti el. – Ezzel a muris kölyökkutyaképeddel... – dünnyögi Annetje. – Az ember nem is gondolná... micsoda durung! Annetje simogatni kezdi a furkót, lélegzete felgyorsul. Willem is alig képes türtőztetni magát. Remeg minden porcikája, kis híján a lány cirógató tenyerébe élvez. – Micsoda szerencsés kislány vagyok én ma este – mormolja

Annetje. – Mennyi a tarifád? – Az igazi férfi először ezt kérdezi meg. – Egy ilyen gyönyörűséges kormányrúdnak ingyért is szívesen! Annetje hanyatt fordítja Willemet, és a szoknyáját felemelve kezdi meglovagolni. Hirtelen félbehagyja az egészet. – Jaj, a természet szava – sikkant fel. – Pössentenem kell, mindjárt visszajövök. – Lemászik Willemről, majd odahajol hozzá, és egy csókot nyom az arcára. – Maradj csak itt, te csúnya nagylegény. Az ajtó becsapódik. A lány léptei egyre halkabban dobognak a folyosón. Willem csak fekszik, lüktet mindene. Zavaros agya szinte alig emlékszik az este eseményeire. Maria? Maria nincs már, elveszett. Az ágy szelíden himbálózik a mámor hullámain. Willemet elfogja a tengeribetegség, de ez valahogy nem kellemetlen. Ő is csatlakozott végre az igazi férfiak hadához, és hamarosan benne lesz a forró kis punciban, ahol azt csinálhat, amihez kedve van, mert ennek a lánynak semmi sem okoz meglepetést. Willem a furkójára mereszti a szemét. Az meg mohó várakozással emeli az égnek vaskos, vöröslő fejét. Ingyért is szívesen! Willem szívét majd szétveti a büszkeség. Ha most látná őt Maria! Mikor egy sokat próbált kis ringyó ingyen fekszik le neki! Lám, micsoda férfit szalasztott el Maria. Willem vigyorogva nyúlik el az ágyon. Micsoda szerencsés kislány vagyok én ma este! Talán mégsem ártana adni a lánynak egy kis borravalót, csak úgy, köszönetképpen. Willem turkálni kezd a zekéje zsebében. Erre a percre tisztán emlékszik később is. Emlékszik a szomszéd

szobából hallatszó, fojtott vihogásra, az ütemes puffanásokra a falon. Meg arra, hogy amikor felugrott, a fejét beverte a mennyezet gerendáiba. Willem ismét a földszinten van, az ivóban. Körülötte harsány röhögés, a hegedű fültépő cincogása. Vöröslő pofák fordulnak felé, amint áttolakszik a tömegen. Megragadja a kocsmáros karját. – Hová lett az a lány? – üvölti. – Miféle lány? – Az a kis lotyó! Ellopta a tarsolyomat! – Még sosem láttam itt – rázza le magáról Willem kezét a kocsmáros. – Elnézést. – Hát a bátyja hol van? – Kicsoda? Persze hogy nem a bátyja. – Ellopták a pénzemet! – ordítja Willem. – Kit vádol maga, hallja-e? Willem állán egy ököl csattan, a feje majd leszakad. Az ivó csak úgy forog körülötte. Valaki mintha röhögne – hogy lehet nevetni ilyesmin? Willem a padlóra roskad, egy széket is feldönt. Rugdosni kezdik, aztán érzi, hogy kivonszolják az ajtón, gerince a lépcsőfokokhoz verődik, már kinn hever a hideg utcán. Végül talpra rángatják. – Kotródj innen, te rohadék! Valaki megint az arcába vág keményen. Willem összegörnyed a fájdalomtól, vérzik az orra. Megpróbálja védeni az arcát, de hátracsavarják a kezét. Aztán nagyot löknek rajta. Nekiesik a csatorna alacsony

védőfalának. Valaki megemeli a lábát. Willem megpróbál hátrarúgni, de hát már többen is taszigálják. Átbukik a falon. Arcul csapja a víz. Willem köpköd és köhög, a tüdeje megtelik vízzel. A víz dermesztően hideg, a lélegzetét is elállítja, aztán összecsap a feje fölött. Willem érzi, hogy süllyed... egyre süllyed... ruhája lehúzza a mélybe.

21 SOPHIA Zabolázd meg vágyaidat, ha nem akarsz bajba kerülni. Jacob Cats idézete Arisztotelésztől

Épphogy csak időben érkeztem haza. A konyhában felakasztom Maria köpenyét és kendőjét – Maria már alszik –, ruháit pedig visszagyömöszölöm a ládájába. Istennek hála, hogy több szolga nincs a házban. Távolról hallom, hogy ebben a pillanatban csapódik be a kapu. Egy szál ingben rohanok fel az emeletre. Idefönn sötét van. Alig kapok levegőt, nekivágódom az ajtófélfának, de végül fegyelmezem magam, és betámolygok a hálószobába. Hallom, amint Cornelis a földszinten bezárja a kaput. Csak állok ott, a félelemtől dermedten, s közben kedvesem magja csurran le a combomon. Bűnömtől vakon tapogatózom az ágyam felé. Épp idejében érem el. Már hallom a férjem lépteit. Gyertyafény villan a falon, amint felfelé tart a lépcsőn. Mire belép, már a takaró alatt lapulok, összegömbölyödve, karomba ölelt térddel.

22 WILLEM A vízben a hab annál kevésbé látszik fehérnek, minél lejjebb van a felszíntől, és ezt bizonyítani lehet, (mivel) a víz zöld színének következtében a víz alá merült tárgy természetes színe a fölötte lévő víz mennyiségétől függően változik meg. Leonardo da Vinci: Jegyzetfüzetek

Willem az első percben nem is küszködik. Megadja magát a víznek. Figyeli magát, amint alámerül, lelke immár el is vált testétől. Emlékek bukkannak fel benne – anyja ábrázata a szőrös bibircsókkal, vihorászó kis húga, amint szájához szorítja kezét... Érzi, hogy most meghal, és örömmel fogadja elmúlását, hiszen tudjuk, ugye, hogy édes virágunk csupán egy kurta évszakon át nyílik, aztán lehull. Bárhová jut is Willem, ott lesz az Úr, hogy karjába vegye. Willem süllyed, csak süllyed lefelé, a város többi hulladékával, a lerágott csontokkal, döglött kutyákkal egyetemben. Sodródik a hullámokban, s vele együtt sodródik a százhúszezer ember éjjeliedényének tartalma is. Csakhogy a város lakóinak többségével ellentétben Willem tud úszni. Hogy mért akar hirtelenében mégis élni, amikor mindenét – kedvesét, reményeit, vagyonát – elrabolták tőle,

hogy primitív önfenntartási ösztöne mért kezd harcolni halálvágya ellen – erre nincs ideje választ keresni, mert minden erejével a víz felszínére törekszik, csapkod, rúgkapál, és levegő után kapkod. Végül kivergődik a parthoz, és megkapaszkodik a csúszós falban. A hullámzó víz oda-odaverdesi a kockakövekhez. Addig evickél a partfal mentén, míg bele nem akad egy csónakkikötő vaskarikájába. Belecsimpaszkodik, míg kiköhögi tüdejéből a maradék vizet. Végül felhúzódzkodik a gyűrű segítségével – milyen dögnehéz egy halandó holtsúlya... Aztán azon lucskosan elterül a járdán. A megtört, kékre-zöldre vert, koldussá tett Willem másnap összeszedi motyóját, és kiballag a dokkokhoz a kikötőbe. Itt azonmód felcsap tengerésznek egy hadihajóra, és pár nap múlva elvitorlázik, hogy harcba szálljon a spanyolokkal, az egyetlen ellenséggel, amellyel még megküzdhet, és amely legalább hazafias célpontot ad a benne fortyogó dühnek.

23 JAN Tégy egy serpenyőbe lenmagot, és pörköld meg a tűzön, víz nélkül. Öntsd egy mozsárba, és törjed finom porrá; azután tedd vissza a serpenyőbe, keverj hozzá egy kis vizet, és hevítsd forróra. Ezt követően egy darab tiszta lenvászonba csavarva helyezd az olíva- vagy dióolaj készítéséhez használatos présbe, és sajtold át a szokott módon. Az így nyert olajjal egy kőlapon keverj el míniumot vagy cinóbert... készíts különféle festékeket az arcok és a drapériák számára... hogy kedvednek megfelelően más-más színnel tudd megkülönböztetni egymástól az állatokat, madarakat, a fák lombjait. Theophilus, 11. század

Jant furdalja a lelkiismeret a tanítványa miatt. Túlságosan zaklatott volt, hogysem kellő figyelmet tudott volna fordítani rá. Jacob eddig főként festékeket őrölt neki, megtisztogatta az ecseteket – ezek mellett az alantas feladatok mellett csak alig néhány rajzleckét kapott. Pedig a fiú tehetséges: sokkal ügyesebben rajzol, mint Jan ilyen korában, és buzgón, szívesen tanul. Nem is olyan hangulatember, mint Jan, sokkal kevésbé viharos az érzésvilága. Jan el sem tudná képzelni, hogy Jacob fejvesztve beleszeretne valamelyik modelljébe. Egyszer majd jól kereső, hozzáértő festő lesz belőle, derék iparos. Lehet, hogy

nem lesz nagy művész, de hát ki állítja, hogy Jan egyszer nagy művésszé válik? Mattheus nem mondja, annyi szent. Ahhoz nagyon bátornak kell lenned, barátom, és nem szabad félned a szenvedéstől. Ezért aztán Jan odaülteti tanítványát a kettős portré elé, és megbízza Cornelis képmásának befejezésével – fesse meg a kezeket meg a vénemberes pipaszárlábakat. Jan képtelen rávenni magát, hogy foglalkozzon ezekkel a végtagokkal, amelyek Sophia combjai közt pihentek. Az öregember arcát szépen kidolgozta, de a többit csak vázlatosan vetette oda, nem tudja elviselni, hogy bármi köze legyen még hozzá. Sophia portréja kész, de a Sophia, akit ábrázol, már rég tovatűnt. A képen mindörökre ott fog üldögélni a férje mellett, szűzi-szemérmesen, ám igazi lénye már elszállt onnan, mint egy szellem, és ideröppent, Janhoz. Jan életében először hűtlen a mesterség szabályaihoz. Képtelen folytatni a munkát – ez a festmény halott. Majd segít a fiúnak a háttérnél, és azzal be is fejezi az egészet. Egy másik mű köti le ugyanis minden figyelmét. A címe: A szerelmes levél. Írd le a szobát, ahol elolvastad a levelemet, kérte meg Sophiát. A hálószobában olvastam... a falakon faborítás, mellettem egy méhviasszal átkent, kifényesített szekrény. Mögöttem egy faliszőnyeg. „Orpheusz az alvilágban”... ágy... – nem, az ágyat Jan nem akarja megfesteni. Mi volt rajtad? Az ibolyaszínű selyemruhám, te még nem láttad. Fekete bársony pruszlik, ezüsthímzéssel.

Mire gondoltál? Arra, hogy megállt a világ... hogy a szívem mindjárt megreped... A boldogságtól? – kérdezte Jan. A félelemtől. Ne félj semmitől, szerelmem. Arra gondoltam, hogy én egész életemben aludtam, és most végre kinyílt a szemem. Azt gondoltam: ő is szeret engem! Úgy éreztem, hogy az egész testem vízzé válik. (Hogy lehet ezt megfesteni?) Azt gondoltam – lesz-e merszem hozzá? Gondolatban folyton kiosontam a házból, aztán megálltam. Nem volt merszem. De végül mégis megtetted – mondta Jan, és sorra végigcsókolta Sophia ujjait. Imádja Sophia vakmerőségét – képes cselédlánynak álcázni magát! Imádja Sophia lelkierejét és találékonyságát. Ez az asszony istenigazából Jan szíve szerint való. Arra gondoltam, hogy milyen is lehet csókolózni veled, folytatta Sophia. És gyűlöltelek, mert miattad kigúnyoltam az uramat – jaj, már teljesen összezavarodtam! Sophia itt van a műteremben most is. Mindig együtt van Jannal, Jan gondolatban folyton beszélget vele. Világosan látja is, amint ott áll az ablaknál, és a levelet olvassa. A festés nem egyéb, mint illúzió. Sophia, bár nincs itt, sokkal lélegzőbben valóságos, mint Jan összes létező modellje a múltban. A művészet hazudik, ez az igazság. A festményen különböző évszakok virágai nyílnak egyszerre, ami a valóságban lehetetlen. Nem létező fák sorakoznak a tájképen, pusztán hogy keretezzék a kompozíciót. A szobákat olyasformán alakítják ki, akár egy színpadot, a művész holmijaival berendezve, amelyek

közt úgy ülnek a modellek, mint egy dráma néma jelenetében. Még az egyszerű portré is csak megközelítése a valóságnak a festő szemének szűrőjén át. Az aprólékosan részletező realizmusuk is megtévesztés csupán. Az előtérben álló asztalra Jan egy csendéletet komponált saját gyűjteményéből – ezeket a serlegeket, ékszereket ilyen célra tartja az egyik ládában. Semmi közük Sophiához, mint ahogy a szoba sem az ő szobája, de a festményen minden az övé lesz. A tárgyaknak még erkölcsi üzenetük sincs – nem akad köztük se koponya, se üres kagylóhéj, sem padlón heverő, kialudt lámpás. Egyszerűen csak szépek, és ezen a festményen léteznek csupán, ennek az egyetlen pillanatnak a kedvéért. Kizárólag azért vannak ott, hogy ünnepeljék Jan szerelmét. Valamivel később Sophia is ellátogat a műterembe. Mindössze egy órácskára szökik ide, miközben hazafelé tart valamilyen bevásárlás után. Az ibolyaszínű ruhát viseli, Jan kérésére. Nem csókolják meg egymást – Jacob is ott van, fütyörészve festeget. Gerrit a konyhában tesz-vesz. Délután van, napfényes délután. Sophia az ablaknál áll. Arca csak úgy fürdik a fényben. Jan egy újabb levelet nyom a kezébe, mivel nem beszélhetnek nyíltan. Sophia a papírlapot nézi. Te vagy az életem. Jöjj el hozzám, töltsd velem az éjszakát. A karomban akarlak tartani, érezni akarom az álmaidat. Halálomig szeretni foglak. Sophia olvasás közben mozdulatlanná dermed. Jan gyors szénvázlatokat készít róla. Sophia ismét végigolvassa a levelet, majd Jan felé fordul. – Ne nézzen így rám – mondja Jan. – Olvassa el újra, és a fejét

is tartsa ugyanúgy. Jacob abbahagyja a fütyörészést. Az ő szavukra figyel. Sophia ajka megrezzen. – Felolvasom hangosan – mondja. – Bölcs dolognak véli? – mered rá Jan. – Kedves Cornelis Sandvoort – olvassa Sophia –, a festménye már csaknem elkészült. Jövő kedden el lehet szállítani. Remélem, elnyeri majd kegyelmed tetszését, egyszersmind bízom abban, hogy örömét tiszteletdíjam végső kiegyenlítésénél is kifejezésre juttatja. Tenyere mögött Jan fuldoklik a nevetéstől. Sophia továbbra is kinéz az ablakon. – Mi lesz ennek a képnek a címe? – kérdi Jacob. – A szerelmes levél – feleli Jan. – Szerelmes levél? – csodálkozik a tanítvány. – Szerintem ez egyáltalán nem hangzik annak. – A festészet nem egyéb, mint megtévesztés – mondja Jan. – Még nem jöttél rá? Sophia halkan kuncog. Jan visszafordul a szénrajzhoz. A szomszédos helyiségből konyhaszag árad be. Egy pillanatig meghitten házias a légkör – Jacob fütyörészik, Gerrit a konyhában sürög-forog. Gerrit borzalmasan rossz szakács – Jan rendszerint maga főz magának, vagy kidobja az ételt a macskának –, de az illat ezúttal ínycsiklandó. Persze, mindez csupán illúzió. Sophia nem ül le a vacsorához, hamarosan hazamegy. Már idejönnie sem lett volna szabad – óriási veszélynek tette ki magát azzal, hogy fényes napvilágnál állított be a műterembe. De hát mi a valóság? Ez a jelenet például tökéletesen valóságos,

és tökéletesen helyénvaló. Jan a hazugságok mögött az igazságot festi. Megrendezett itt egy életet Sophia számára, és lám, az asszony milyen ragyogóan belehelyezkedett, csak úgy sugárzik! Újra meg újra végigolvassa a levelet. És hiába megy el, ez a sugárzás itt marad. Jan sebesen dolgozik. Érzi, amint megtelik élettel – eleven lett a kisujja hegyéig, és ez nem pusztán a vágy, hanem olyasvalami, ami sokkal több annál. Élete java részében úgy érezte, hogy nem csinál mást, csak festéket ken egy vászonra. Most azonban dolgozott, istenigazából.

24 SOPHIA Ne fuss se nyugat, se kelet fele, Lányoknak otthon van a helye. Jacob Cats: Erkölcsi intelmek, 1632

Képtelen jókedvvel, sőt gondtalanul lépek ki Jan műterméből. Az utca üres, nem látott meg senki. Egy háromszínű cica surran el mellettem. Úgy döntök, hogy ez jó előjel. Én a saját kedvem szerint teremtek magamnak előjeleket, nem úgy, mint Maria, aki rabja a régi babonáknak. Ezektől én már megszabadultam, én megszegtem a szabályokat, és lám – senki sem kapott rajta. A rakodóajtók fenn sorakoznak a kereskedőházak magasában – onnan vetettem ki magam, és nicsak, nem zuhantam le. Szárnyra kaptam! Az angyalok légies sérthetetlensége lett az osztályrészem. Ragyogó ez a napfényes délután, végre csakugyan beköszöntött a tavasz. Jöjj el hozzám, töltsd velem az éjszakát. Tébolyultan szeretem Jant. Tudom, hogy bűntudatot kellene éreznem, de elzártam énemnek ezt a részét. Hintó vagyok, amelyet vágtató lovak ragadtak el, bár kerekeimet erős fék rögzíti merevre. A fék a hitem. Tehetetlen vagyok. Vétkemért megbűnhődöm majd, de nem most, még nem. Ilyen érzések töltenek el ma, amint elhaladok a virágárus

mellett (jácintjainak kékje csak úgy ragyog a napsütésben), elsétálok a házak hatalmas kapui előtt (amelyek zölden fénylenek). Ezt a magam kikapcsolását akkor tanultam, amikor apámtól verést kaptam. Elzártam magam a testemtől, és a lelkem szabadon szárnyalt, csak messziről, közönyösen figyeltem magam. Fájni fájt a verés, természetesen, de semmit sem számított. Milyen rég nem gondoltam már apámra, ámbár rég nem gondolok senki másra sem. Teljesen magamba merültem a szerelemtől. Nagyon szerettem apámat, és ő is szeretett engem, nem is vert meg, csak ha leitta magát. Apám szenvedélyes férfi volt, és csalódott az életében, ezért keresett vigaszt a borban. Majd belepusztultam a halálába. Talán éppen emiatt adtam a kezem egy idősebb férfinak. Még csak tizennégy éves voltam, amikor apám meghalt. Akkor azt gondoltam – ha az Úr szeret engem, miért mér rám ilyen szenvedést? Tudtam, persze, hogy apámat Isten szólította magához, mért éreztem mégis árulásnak a halálát? Hangosan senkinek nem tehettem fel ezeket a kérdéseket, így hát elhessentettem őket. A mi országunk toleráns ország, a katolikusok meg a kálvinisták békében élnek egymással, akárcsak én a férjemmel. De bármilyen hitet vallunk, az mélyen gyökerezik bennünk, létünk alapját jelenti. Mi itt Isten örökös jelenlétében élünk. Így hát a mai nap minden gyönyörűsége – a napsütés, a jácintcsokrok – szintén őt illeti, s amikor mi Jannal a szépséget ünnepeltük, az Ő nevében tettük. Vesztemre csúfolódhatok csak mindezen. Mert halálos veszedelemben forgok. A nap megnyugtat

melegével, a szívem énekel. Szilárdan hiszem, hogy meg tudom őrizni titkomat. Szombaton a férjem a Polgárőrség díszvacsoráján vesz részt, ahol lerészegedik majd, és későn jön haza. Én pedig kiosonok a házból, és a kedvesemmel töltöm az estét, kettőnk terve szerint. Ha Maria lefekszik, megint kölcsönveszem a ruháit. Újabban rengeteget alszik – egész nap bóbiskol, és mihelyt végez a munkájával, elnyomja az álom. Azon tűnődöm álmatagon, hogy vajon mi baja lehet? De álmatag ábrándjaim máris visszatérnek önmagamhoz. Milyen boldog vagyok – milyen elvakultan boldog. Hiszen lábam előtt a szakadék tátong – én meg őszintén hiszem, hogy repülni tudok. Maria a konyhában ül, hagymát szeletel. A konyha szörnyen rendetlen – a padló mocskos, mindenütt mosatlan edények hevernek. Ma még nem voltam a konyhában – délelőtt énekórám volt, délután elmentem hazulról. Maria alighanem szintén kinn járt a nap folyamán valahol. Ledobott köpenye a padlón hever. A cica rátelepedett, és most békésen alszik az odavetődő napsugarak tócsájában. Maria rám néz. Patakzanak a könnyei. Először azt hiszem, a hagymától. – Befejezted a vasalást? – kérdem. – Asszonyom, el kell mondanom valamit kegyelmednek – torzul el Maria arca. – Gyerekem lesz. Töltök neki egy kis pálinkát. Iszik egy kortyot. – Megbíztam benne! Azt hittem, feleségül vesz. Azt mondta, tisztességes asszonyt akar csinálni belőlem. – És most hol van?

– Attól féltem, hogy valami baja esett, mert Willem soha nem szokott... – Mi történt vele? – Nyoma veszett – nyüszít Maria. – Ma délelőtt lementem a halpiacra, mert már napok óta nem láttam. – Iszik még egy kortyot. – Megígérte, hogy feleségül vesz! – És most hol van, Maria? – Fogalmam sincs. Eladta a maga részét az üzletben, mivelhogy közösen árusítottak a barátjával, de ez már egy hete történt, és azóta egyszerűen fel sem bukkant a piacon. Odébbállt. Senki sem tudja, hová. – Maria zokogni kezd. – Faképnél hagyott. Azt hittem, szeret! Most meg itt állok, nem tudom, mit csináljak, és még gyerekem is lesz tőle! A cica kinyitja rózsaszín száját, és nagyot ásít. Aztán feláll a gyűrött köpenyről, és peckesen elsétál. – Hogy tehetett ilyet veled az az ember? – kérdem. – Tudta egyáltalán, hogy... Maria csak a fejét rázza. – Nem is sejted, hová mehetett? Mi a helyzet a családjával? – Frieslandban élnek – hüppögi Maria. Folyik az or​ra, a haja kiszabadult a főkötő alól, és az arcába hullik. Pety​h üdten görnyed össze a székben. – Keresd meg, és menj hozzá. – De hát fogalmam sincs, hol keressem! Itt hagyott faképnél, nem akar engem többé... – De ha megtudja, hogy az ő gyerekét hordod a szíved alatt... – Csakhogy elment, nyoma veszett! Nem érti, asszonyom? Willem eltűnt.

Maria most csúnyának látszik, az arca puffadt, akár a tészta. Félszegen odahajlok hozzá, és megölelem. – Jaj, szegény lányom... A cica a lábunkhoz dörgölőzik. Egészen zavarodott vagyok. Mariát kellene sajnálnom – szánom is valamelyest –, de inkább a magam baja foglalkoztat, magamért remegek. Megtörténhet, sőt nagyon könnyen, hogy én is teherbe esem. Az apa pedig bármelyik lehet a két férfi közül – ráfognám vajon a gyerekre, hogy a férjemé? Maria az én saját romlottságom gyümölcsét hordozza. Milyen könnyen lehetnék az ő helyén, és vajon az milyen következményekkel járna? Egy felsőbb erő működik itt, az rendezi el sorsunkat. Egy nagyobb hatalom tartott szemmel engem, és a szolgálómat bünteti az én vétkemért. Az ágyam szélén ülök, megpróbálom összeszedni gondolataimat. A lépcső felől Maria lépteit hallom. Már most is nehézkesebbnek hatnak. Mariának már rég a vacsorát kellene készítenie – az én felügyeletemmel –, mert Cornelis hamarosan hazajön, és csodálkozni fog, hogy mi történhetett. A házban olyan feszült, nyugtalan a légkör, hogy bizonyára ő is megérzi majd a bajt. Maria kopogás nélkül lép be. Aztán egyszerűen mellém telepszik az ágyra. Ez a bizalmaskodás elég meghökkentő számomra, de hát istenem, nagyon zaklatott szegény. – Szegény kislány – simogatom meg a kezét. Milyen érdes a bőre. – Legjobb, ha hazamész. – Haza? – mered rám Maria. – Haza nem mehetek. A szégyen! – No de te...

– Az apám azonnal megöl! – Ugyan már... – Kegyelmed nem ismeri az apámat – feleli éles hangon Maria. – Az én apám is gyorsan feldühödött... de biztos, hogy végül a tied is meg fog bocsátani, igaz? – Az én apám azonnal megöl engem – ismétli meg valami gyászos véglegességgel a hangjában Maria. – Egyebet nem tud tanácsolni, asszonyom? Például, hogy vétessem el a gyereket? Vagy fojtsam meg a születése után? Én meg kerüljek az utcára, mint afféle kitaszított, züllött teremtés, és ott pusztuljak el szégyenemben, nyomorúságomban? – Maria felemeli a fejét. – Kérem, asszonyom, engedje meg, hogy itt maradjak. – Nem maradhatsz, Maria, tudod, hogy ez lehetetlen. – Ki akar hajítani? – Egypár hétig persze itt maradhatsz még, de aztán... – Mondja meg kereken, ki akar dobni? Mi a teendő vajon ilyen körülmények közt? Fogalmam sincs. – Ha a férjem értesül a dologról, úgysincs más választásom. Semmiképpen sem maradhatsz itt, Maria, ezt te is tudod. Maria mély lélegzetet vesz, és rám néz. A szeme gomblyukká szűkül. – Ha kidob kegyelmed, elárulom az úrnak, hogy miben sántikál. Csend támad. – Mit beszélsz? – kérdem végül. – Hallotta, nem? Nem tudok megszólalni. Csak hullok, hullok lefelé – a semmibe. – Mindent elmondok az úrnak, úgy bizony. Nekem nincs

vesztenivalóm. A torkomban öklömnyi gombóc. Nem tudok Maria szemébe nézni, a kandalló hatalmas, nyitott szájába bámulok, a kihűlt rostélyra s mögötte a kormos téglákra. Ez a száj fog elnyelni engem mindenestül. – Honnan tudsz róla? – nyögöm ki végül. – Nem vagyok hülye. – Honnan? – A levél, amelyet kegyelmed eltépett... elolvastam. Bár az is fölösleges volt. Lehetett azt látni rögtön, amikor együtt voltak, kegyelmed meg ő. – Te láttad? – suttogom. – Én nem aludtam aznap este sem. Láttam, amint kegyelmed a helyére akasztotta a köpenyemet, és hozzáadtam az egyet a kettőhöz. De nem szóltam volna egy árva szót sem. Nem olyan fajta vagyok. De ha asszonyom így bánik velem... – simítja le a kötényét Maria, és kihúzza magát. – Jobban teszi, ha nem hordja olyan magasan az orrát velem szemben – vágja oda, és feláll. – Ha el kell süllyednem, együtt süllyedünk el.

25 CORNELIS Ha a férfi a fej, a nyak, amelyen nyugszik, az asszony. 17. századi családi kézikönyv

Vasárnaponként Cornelis legfőbb öröme, hogy mise után elhozza a feleségét az Oude Kerk melletti kis katolikus magánkápolnából, amelyet a Mi Urunk a Padláson templomának is neveznek. Cornelis élvezi a sétát hazafelé ebben a nagyszerű városban – mennyi szépség! milyen virágzó jómód! –, Sophiával a karján. A hat nap kemény munkájáért ez a jutalom. Mindenütt a férfiak irigy tekintete követi, Cornelis keble csak úgy dagad a büszkeségtől. Lépten-nyomon ismerősök állnak meg, hogy üdvözöljék. Ezzel a sétával közszemlére teszi csodálatos szerencséjét. Olyan gyönyörű az idő, hogy az utcákon korzózik a város szinte minden lakója – a tekintélyes polgárok hitvesükkel, az ünneplőbe öltözött kereskedőnépség. A templomlátogatás megtisztulást adott nekik, megbánták bűneiket, megkapták a feloldozást, megmenekültek az örök kárhozattól. Fekete hullámaik egészen ellepik az utcát. Lelküket ugyanolyan tisztára súrolták, mint a járdák mentén a küszöböket, hitük ugyanúgy csillog-villog, mint kapuikon a rézkopogtatók. Micsoda patyolattiszta nemzet, kívül-belül egyaránt fényes!

Meg is csodálják érte mind az idegenek. Vasárnaponként Cornelis fájdalmasabban emlékezik a múltjára. Mint mindig, ezen a reggelen is fiacskái, Frans és Pieter, valamint első felesége lelkéért imádkozott. Hétköznap, otthon Sophia is ott térdel mellette, s az ő jelenléte valahogy korlátokat emel. Vasárnaponként azonban hitük szétválasztja őket, ilyenkor Cornelis egyedül imádkozik, és szabadabban egyesülhet elvesztett családjával. Fiacskáit Jézus rendelte magához, fenn vannak immár a mennyekben, kisgyermekek maradnak mindörökre, bimbózó szárnyakkal. Cornelis legalábbis ezt szokta erősgetni magának. Újabban azonban zavaró gondolatok gyötrik. Fiai csupán kicsiny, érzéketlen tetemek, kihunyt gyertyalángok. Ez minden. Ezen túl csak az üresség tátong. Előkelő, kemény padján Cornelist – Hiszek egy Istenben, a Mindenható Atyában... – szörnyű rémület keríti hatalmába. Nincs mennyország, csak egy mocskos kártyapakli van. Az élet csupán szerencsejáték, nem egyéb, mint egy marék tulipánhagyma vagy négy király. A dzsókert akár egy erényes ember is kihúzhatja. Cornelis ezt senkinek sem mondhatja el – Sophiának a legkevésbé. Sophiát csak megzavarná, ha Cornelis hangot adna a kétség démonainak. Sophia hitében állhatatos, ártatlan fiatal teremtés. Még a gondolat is elképzelhetetlen, hogy a szoknyáját felemelő Grietjéről meséljen neki. Az, hogy fiacskáit elvesztette, az Úr akaratából történt, és ezt kétségbe vonni merő istenkáromlás. Cornelis azonban most új életet él új, fiatal hitvesével. Sophia fiatalabb, mint a fiai lennének, ha életben maradtak volna,

tűnődik. Szellemük ott lépked mellette. A meg nem ért évek során magasra nőttek, megizmosodtak. Cornelis látomásának peremén ott vannak valahol a fiúk sosem ölelt asszonyai, meg nem született gyermekei is. Visszhangja kél a levegőnek, mint a csendnek, amikor elhallgatnak a zengő harangok – a megölt lehetőségeket visszhangozza. Cornelist a fiai szólongatják, beszélnek hozzá, arcuk szomorú a szánakozástól, és Cornelis hiába próbálja elzárni a fülét, beleharsogják az igazságot. Nincs ideát semmi, hidd el nekünk. Sophiának nem szabad ezt meghallania. Cornelis minden álma Sophiában rejlik, mint a virág szirmai a bimbóban. Cornelis most már egyedül csak Sophiában reménykedhet, hiszen jövője itt van csupán, ezen a mulandó sárgolyón. A kérdés – hogy virágba bomlik-e a bimbó? Mert Sophia eddig nem fogant meg, Cornelis minden erőfeszítése ellenére sem. Az este a díszvacsora után is Sophia combjai közé furakodott. Az asszony meg csak hevert alatta némán. Mindössze átkarolta őt, amint vonaglott rajta. Cornelis magában forró fohászt küldött az Úrhoz, hogy tegye termékennyé magját. A szeretkezés után azonban meghallotta, hogy Sophia zokog – hangtalanul belesír a párnájába, amikor azt hiszi, hogy ő már alszik. Eszerint Sophia is gyermeket akar. Istenem, Istenem, mért hagytál el engem? Az utca ma teli van a templomból hazatérő gyermekekkel. Egy kisfiú, akit az anyja kézen fogva vezet, hátrafordul, hogy megbámuljon egy galambot. Amott egy ikerpár, kislányok, mindketten a hüvelykujjukat szopják, a lábukat nézik, és igyekeznek egyszerre lépni. Amszterdam teli van családokkal –

Cornelis gondolataiban saját kísértetcsaládja, az utcán pedig a kicsattanóan egészséges, igazi családok sokasága nyüzsög. Boldogságukkal megőrjítik Cornelist. Cornelis a szokások rabja. Minden vasárnap vásárol egy porcukorral meghintett fánkot Sophiának a Dam melletti bódéban. Most is megállnak előtte, Cornelis mélyen magába szívja a vanília és a mandula illatát. Egy apró fiúcska az apja karját rángatja, hogy neki is vegyenek finomságot. Göndör, szőke fürtjeivel, pirospozsgás arcával egy Rubens festette kerubhoz hasonlít. Cornelis átnyújtja neki a papírba göngyölt fánkot. – Nézd – utal egy mozdulattal a napsütötte környezetre –, milyen csodaszép napunk van. Csupán egyetlen dolog hiányzik, hogy teljes legyen a boldogságom. Sophia kezében félúton megáll a fánk, és Cornelisra mered. Úgy fest, mintha most ébredt volna álmából. Egy pillanatra elgondolkodik, aztán beleharap a fánkba.

26 SOPHIA Itt garmadával vannak jó festmények, mivel nemigen akad tisztes kereskedő, aki ne ékesítené ilyesmivel a házát. William Aglionby: Hollandia jelenlegi állapota, 1669

Gerrit, Jan szolgálója nyit ajtót nekünk. Férjem és én belépünk a műterembe. Jan az elkészült festmény előtt áll. Kiver a veríték – izzad a tenyerem, a hónaljam. Nem akartam eljönni, de Cornelis ragaszkodott hozzá, és a vonakodásom talán felébresztette volna a kíváncsiságát. – Megkínálhatom kegyelmeteket egy pohár borral? – fordul Jan a férjemhez. Cornelis most betolakodott a titkos életembe. Hát nem érzi meg, hogy itt jártam? Az ágy fenyegetően feltornyosul – rendellenesen nagynak látszik ott a szoba sarkában, összezárt függönyeivel. A mágnes erejével vonzza magára a szemet. Cornelis körülnéz. Mi lesz, ha netán itt felejtettem valamit, amit felismer? De hát bizonyítékok nélkül is teli van a jelenlétemmel a szoba. Bizonyára Cornelis is megérzi, hogy most már ez az otthonom, idehúz a szívem. Gerrit egy tálcán boroskelyheket hoz – Jan legszebb holmiját. Iszom egy kortyot, és a pohár pereme fölött Jant nézem.

Udvariasan üdvözölt, a szemünk jóformán nem is találkozott. Jan ugyanolyan ideges, mint én vagyok, de jobban el tudja titkolni. – Elnyerte tetszését a festmény, uram? – tudakolja. Cornelis közelebb lép a vászonhoz – rövidlátó. Bólogat, és valamit dünnyög magában. – Valódi remekmű, ugye? – szólalt meg Jacob, a tanítvány. – Kiváltképpen a kegyelmed lába, nem gondolja? Figyelje kegyelmed ezt az ecsetkezelést! – Kitűnő – bólogat Cornelis. – Neked is tetszik, kedvesem? A kezem megremeg a poháron. Mindenki engem néz. Milyen értelmes Jacob sápadt arca, nincs, ami elkerülné a figyelmét. Gerrit darabos parasztképe leginkább egy krumplira emlékeztet. A maguk eltérő módján mindketten veszedelmesek. Elárulnak vajon? Ugyanakkor mély gyengédséget is érzek irántuk, hiszen idetartoznak, ehhez a helyhez, szerelmem őket is magába öleli. Már nyelvemen a szó, de Cornelis megelőz. – Jaj de öregnek látszom! – kiált fel. – Még csak hatvanegy esztendős vagyok, de ezen a képen aggastyánnak hatok... csakugyan annak lát a világ? – Fanyarkás mosollyal felém fordul. – Tél és Tavasz... ezt a címet kellene adni a festménynek. – Én csak azt festem meg, amit látok – vágja rá kurtán Jan. – Se többet, se kevesebbet. – A feleségem szépségét kétségtelenül eltalálta – néz rám Cornelis. – Virágzó orcáját, üdeségét és ifjúságát, amely olyan, akár őszibarackon a harmat. Ki is volt az... Karel van Mander? Aki egy csendélet vásznáról megpróbált levenni egy gyümölcsöt? – Cornelis megköszörüli a torkát. – Nem eszmélt

rá, hogy az a bizonyos őszibarack nem arra való, hogy beleharapjanak. Csend támad. Odakinn egy harang elüti az időt. Lehet, hogy Cornelis gyanít valamit? – Holnap szándékozom elszállítani a festményt kegyel​medékhez – mondja Jan, és átveszi tőlünk az üres kelyheket. Kényelmetlenül feszeng, láthatólag szeretné, ha már elmennénk. De feltétlenül beszélnem kell vele. Be kell számolnom neki Maria terhességéről és az ötletről, amely a fejemben jár, és olyan lélegzetelállítóan vakmerő, hogy alig merem szavakba önteni. De ez nem a megfelelő perc hozzá, hiszen Jan már az ajtó felé terel bennünket. Sajog a szívem, hogy nem csókolhatom meg búcsúzóul. – Van egy tervem – súgom oda neki, amint kimegyek. – Mit beszél, asszonyom? Maria tányérnyira kerekedett szemmel mered rám. Egész nap kába volt, most azonban teljesen éber. A fogadószobában ülünk. Maria feje fölött egy leölt nyulat ábrázoló kép lóg, a házban ezt a vásznat szeretem a legkevésbé. A nyúl véres hátsó lábain lóg, fejjel lefelé. Üveges szeme halotti közönnyel pihen rajtunk, mialatt elmagyarázom tervemet Mariának. – De asszonyom – kapja kezét a szájához Maria –, de asszonyom, erre nem lesz képes! – Én képes leszek rá! Hát te? – De... de hát... – fullad el a hangja. Az én tenyeres-talpas, nagyszájú szolgálóm egyszerre csak egy szót sem tud kinyögni. Aztán hirtelen fülig érő vigyor terül az arcára. Csak ül ott a

feláldozott nyúl alatt – micsoda szánalmas, szőrös Keresztre feszítés! –, és lassan rázni kezdi valami undorító röhögés.

27 CORNELIS A szűzföldet meg kell művelned, hogy termőre forduljon. Ásd fel, kapáld, árkold körül, Gyomláld, már az első naptól, Hogy aztán érdemdús férjed magot vethessen bele. Jacob Cats, 1625

Mikor azért az özönvíz negyven napig volna a földön, először annyira növekedének a vizek, hogy felvehetnék a bárkát és az felemelkednék a földről... És meghala minden földön járó test, mind madár, mind barom, mind vad és földön mászó minden állat és minden ember... Mindenek, valamelyeknek orrukban élő léleknek lehelete vala, mindenek, valamelyek szárazon laknak vala, meghalának... Cornelis a Bibliát olvassa fel feleségének. A Genezisnek ez a fejezete mindig felkavarja. Valaha régen az ő országát is víz öntötte el. Földjét a dagály igázta le, de Hollandia népe Isten segítségével visszahódította a tengertől, helyrehozta, és igazi földi paradicsomot teremtett rajta – termékeny talajjal, csodás városokkal. Olyan országot alkotott, amelyben békesség és tolerancia uralkodik, ahol jól megfér egymással minden vallás, a mennonita, a katolikus, a protestáns és a zsidó, ahol az oroszlán a bárány mellé heveredik. Milyen szerencsés ez a nép,

és milyen különösen szerencsés ő maga, Cornelis is! Sophia a varrása fölé hajtja a fejét, egy lepedőt foltoz éppen. Az olajlámpa fénye megcsillan halántékán göndörödő, tarkóján kontyba fésült, selymes, barna haján. Kettős portréjuk már a falon függ, tegnap leszállította a festő. Olyan ez a festmény, mint egy végső pecsét a házasságukon. És Cornelis üzlete is virágzik. Egész sereg hajóban van részesedése. Ebben a hónapban egy kétszáz vitorlásból álló flotta fut ki a tengerre a Baltikum felé, ahonnan majd gabonát szállítanak DélEurópába. Augusztusban húsz hajójuk tér vissza az Indiákról, fűszerekkel, elefántcsonttal és egyenként kétszáz-kétszáz tonna arannyal megrakodva. Ha az Úr épségben hazasegíti őket, Cornelisnak tekintélyes haszon üti a markát. – Megemlékezik pedig az Isten Noéról és minden vadról, minden baromról, amelyek ő vele valónak a bárkában, és bocsáta az Isten szelet a földre, hogy a vizek megszűnnének... és elfordítá Noé a bárka fedelét és széjjel néze: és ímé, megszáradt vala a földnek színe. Cornelis becsukja a Bibliát. Ideje lefeküdni. Később úgy emlékezett, hogy ez volt élete egyik legkellemesebb estéje. Mintha előre érezte volna, micsoda öröm éri. Mert az ágyban, amikor megsimogatja Sophia mellét, az asszony gyengéden eltolja a kezét. – Kedvesem – szólal meg –, van egy hírem, amelynek legalább úgy fogsz örvendezni, mint én. – Végigcirógatja Cornelis ujjait. – Ma felkerestem az orvost, aki megerősítette sejtésemet. Gyermeket várok tőled.

28 SOPHIA Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak, akik azt építik; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők. 127. zsoltár

Kicsiny koromban volt egy kép, amelytől lidérces álmaim támadtak. Utrechtben, ahol felcseperedtem, apámnak nyomdája volt. Az üzlethelyiség az utcára nyílt, sőt az eladásra szánt nyomtatványokból a járdára is került, egy védőponyva alá. A nyomdagép az utcaszint alatt, a boltozatos pincében csattogott és dübörgött. Apám értekezések és röpiratok nyomtatásával foglalkozott, de kiadott erkölcsös költeményeket, prédikációkat és lelkészek ajánlotta, nevelő hatású műveket, mint például A Mennyek Országának Küszöbe vagy A jámborság gyönyörűsége. De festményekről készült nyomatok és rézkarcok is kikerültek nyomdájából. A kép, amely engem a rémületbe kergetett, a bolt falára volt felszögezve – talán apám hátán is a hideg futkosott tőle, sose kérdeztem. A nyomat az 1421-es, Erzsébet-napi nagy árvizet ábrázolta, amely egész falvakat öntött el mindörökre. A képen jól látszott, mekkora volt a víz. Csak néhány hatalmas fa csúcsa meg a templomtorony magaslott ki belőle. Az áradat minden egyebet magába nyelt.

Sokszor órákig bámultam meredten ezt a képet – a víz mozdulatlanságát, a kimeredő tornyokat és a felszín alatt rejlő szörnyűséget. Noét megmentette az Úr, de ezek az emberek vajon mért szolgáltak rá a pusztulásra? Hallottam a harangok zúgását, amint istentiszteletre szólították a vízbe fulladt holtakat. Odalenn a mélyben felfúvódott, üres szemű tehénkék sodródtak ide-oda az áramlatokban, neki-nekiütődtek az istállók fedelének. Egyetlen rázkódás a fejére állította a világot. A víz mélységében tehetetlenül mocorogtak a holtak. Karjuk hínárszerűen integetett, de senki nem jött segítségükre. Jan elhűlten mered rám. – Irgalmas Isten! Csak nem akarod ezt komolyan véghezvinni? Egy szökőkút medencéjének peremén üldögélünk, néhány utcányira a műteremtől. Ez a negyed, ahol Jan lakik, teli van kézművesműhelyekkel – ácsok, ötvösök, festők tanyáznak itt. Pár lépésre tőlünk egy kovácsmester dolgozik. Csak úgy csengbong a kalapács. A szabadban találkozunk, mert ez kevésbé kockázatos, mint ha meglátnak belopakodni Jan házába. Őrszemünk, Maria a sikátor végében posztol. Maria most már a társam, cinkosom. Ha süllyednem kell, együtt süllyedünk el. – De hát nem fogja észrevenni? – kérdi Jan. – A vak is látja majd, hogy Maria vastagodni kezd! – Maria nagydarab lány. Észre sem lehet venni majd a különbséget, ha a kötényét egy kicsit feljebb köti meg. – Csakhogy... – A férjem rövidlátó – vágok közbe könnyedén. – És amúgy sem néz soha Mariára... Maria csak egy cseléd, egy berendezési tárgy. – De mi lesz teveled? Te vajon hogy fogsz... terebélyesedni? –

hebegi zaklatottan Jan. Sokkal nyugtalanabbnak látszik, mint én. – Téged biztosan szemügyre vesz majd. – Színlelni fogom a tüneteket. Pár hónap múlva párnával tömöm ki a ruhámat, és... – De hát ő a férjed, megosztja veled az ágyat, lehetetlen, hogy ne fedezné fel... – Ó, hát ez a legszebb az egész tervemben! Tudod, ugye, hogy nem bírom elviselni, ha hozzám ér. Képtelen vagyok elviselni... – Elhallgatok. – Nos, azt mondtam neki, hogy mostantól a gyermek világrajöveteléig tilos házaséletet élnünk. Az orvos rendelte így, az egészségem érdekében. Túlságosan gyenge és érzékeny a szervezetem, érted? – És csakugyan az? – A férjem pedig bármire hajlandó, csak a gyereket el ne veszítsük. Elmagyaráztam neki, hogy külön ágyban kell aludnunk, mert úgy zavartalanul pihenhetek, és képzeld, hozzájárult. Olyan boldog, hogy bármibe beleegyezik. Jan álmélkodva rázza a fejét. – Micsoda rendkívüli teremtés vagy te – fogja meg a kezemet. Csak kétségbeesetten elszánt. Kétségbeesetten szerelmes. – Ez azt jelenti, hogy Maria továbbra is ott maradhat nálunk, a mi alkalmazásunkban. A terv mind a kettőnknek hasznos... ő rajtam segít, én rajta segítek... És hogy mi lesz később? Azt még nem vettem fontolóra. Túl izgatottan örvendek a tervemnek, semhogy a gondolataim túlterjednének fantomterhességemen, amely oly valóságossá kezd válni, hogy szinte rosszullét fog el. Végtére is a férjem teljességgel hisz benne, és ettől már félig-meddig igazi.

– De mi történik, ha netán valóban teherbe esel te is? – Hát akkor majd változtatunk a terven. Jan féktelen nevetésre fakad. Karjába ölel és megcsókol, fényes nappal, ország-világ szeme láttára. De hol marad ez a vakmerőség mindahhoz képest, amit én útnak indítottam? A kovács zengő kalapácsa üt pecsétet sorsunkra. Tudom, hogy haragudnom kellene Mariára, amiért megzsarolt, és rákényszerített e merész terv keresztülvitelére. Most már ő is rémüldözik, hogy valami hiba csúszik be, és lelepleznek minket. Én azonban mélységes hálát érzek iránta, sokkal nagyobb hálát, mint valaha is képzelné. Hiszen ő szabadított meg a hitvesi ágytól. Három esztendeig tűrtem a férjem ölelését, és minden bizonnyal tűrtem volna haláláig is, de mióta megismertem kedvesemet, úgy undorodom Cornelistól, savanyú leheletétől, hideg, tapogató ujjaitól, hogy mindannyiszor úgy éreztem, erőszakot követ el rajtam. Még ennél is rosszabb – kurvának éreztem magam. Csodák csodájára magától kínálkozott a megoldás. Ráadásul előnyére szolgál Mariának is, mert bár könyörtelenül viselkedett velem, én a szívembe zártam. Ő az egyetlen barátnőm, és boldog vagyok, hogy megmenthetem a nyomortól, a számkivetéstől. Hogy mit hoz számunkra a jövő? Ezen egyikünk sem töpreng. Fiatalok vagyunk; megfontolás nélkül, a pillanat hatása alatt cselekedtünk, léptünk át a csalás, a megtévesztés világába, de egyelőre úgy érezzük magunkat, mint az iskolás lányok, akik sikeresen lóvá tették tanítójukat. Ennyire vakok volnánk? Ilyen szertelenül meggondolatlanok?

Nem, csupán mindenre elszánt nők vagyunk, halálosan szerelmesek. És, mint tudjuk, a szerelem a téboly egy formája. Maria meg én ágyat állítunk fel Cornelisnak az enyémmel szemközti szobában. Ezt a helyiséget „bőrszobának” hívjuk, és Cornelis olykor ide húzódik be dolgozni. Dermesztően hideg van idebenn, de hát a házunk minden helyisége dermesztően hideg. A falakat itt préselt bőr borítja, és Hans Bols meg Gillis van Coninxloo sötét tájképei díszítik. Egy hatalmas pohárszék is terpeszkedik itt, zsúfolásig teli kínai porcelánedényekkel. Már a párnákat veregetjük fel, amikor Cornelis belép. – Igazán csekély ez az ár – simítja végig a szakállát. Olyan boldog, hogy a szívemnek meg kéne szakadnia a sajnálattól. – Bízd Mariára ezt a munkát – mondja. – Neked ügyelned kell magadra. Maria hirtelen a gyomrához kap. Nyög egyet, és kifut a szobából. Mindjárt hányni fog. Egész héten hányt, állandóan. Sürgősen követem újdonat hálószobámba, és bezárom az ajtót. Maria még idejében megragadja az éjjeliedényt és zajosan beleokád. Mögötte állok, fogom a fejét, simogatom a homlokát. Amikor végez, kopognak az ajtón. – Jól vagy, kedvesem? – aggódik Cornelis. Maria meg én összenézünk. Maria villámgyorsan a kezembe nyomja az edényt. Cornelis belép. – Jaj, szegénykém! – vet egy pillantást a rossz szagú edényre. – Ennél nincs természetesebb az első hónapokban – mondom. – Ez az ár igazán csekély. Az ajtó felé indulok az edénnyel. Cornelis megállít. – Ez a szolgáló dolga – vet haragos pillantást Mariára. – Maria!

Átadom az edényt Mariának. Lesütött szemmel veszi el, és leviszi a földszintre. És elkezdődnek életem legfurcsább hónapjai. Ha visszatekintek, innen a halálon túlról, egy asszonyt látok, aki sodródik az árban, tehetetlenül, mint egy gallyacska. Túl fiatal még, hogy elgondolkozzon, merre tart, túlságosan elvakítja a szenvedély, semhogy a holnapján tűnődne. Tudja jól, megeshet, hogy elárulja valaki. Az is lehet, hogy önmagát árulja el. Isten ítélni fog fölötte. Hiszen Ő az, akit az asszony a legrútabbul elárult. De az asszony szívének ezt a zugát lakat alá zárta. Most még nem, gondolja. Később. Kitaláltam magamnak egy orvosdoktort – az énektanárom pártfogoltját, akit Cornelis nem ismer. Férjemet roppantul nyugtalanítja állapotom, mindenáron a saját orvosára akar bízni, de sikerült lebeszélnem róla. Minden kívánságomnak enged. Kényeztet, a kedvemben jár, úgy bánik velem, mint egy kincset érő Van-li-porcelánnal. Az első hetekben Maria a szegfűszeget kívánja. Elmondom Cornelisnak, mire sóvárgok. Cornelis máris hozza a szegfűszeggel ízesített, marcipános süteményeket. Mindet Maria falja be odalent a konyhában. Cornelis megparancsolja Mariának, hogy készítsen nekem hippokraszt – szegfűszeges, fűszeres forralt bort –, és gyengéden figyel, amint kortyolgatom. A sűrűjét Maria hajtja fel a konyhában, egyedül. Ami engem illet, jószerint már hiszek is az egészben. Utóvégre nő vagyok, anyaságra születtem. Kislány korom óta erre neveltek, és háromesztendei házasság után olyan természetesnek érzem az állapotomat, hogy kis híján képes vagyok valódinak tekinteni. A hetek múlásával egy új tehetséget

fedezek fel magamban: az öncsalásét. Ez önmagában nem meglepő, ha már egyszer házasságtörésre vetemedtem. Megtanultam színlelni. Színésznő lettem a legveszedelmesebb színpadon: tulajdon otthonomban. És még el sem jutottam a végső megtévesztésig – a derekamra kötött párnáig –, azzal még szembe kell néznem. Délibábterhességem egyelőre csupán absztrakció – émelygés és a szegfűszeg kívánása. Nagyon közel kerültem Mariához – közelebb, mint a testvéreimhez valaha is, olyan közelségbe, amelyet más meg sem tud érteni. Titkunkat egyedül Jan ismeri. Mariát rosszullétek gyötrik – nem reggel, hanem később a nap folyamán. Amikor hallom, hogy öklendezik a konyhában, rohanok hozzá, hogy tartsam nyirkos homlokát. Felelősnek érzem magam a rohamokért, mintha én okoztam volna őket, úgy érzem, nekem illene szenvednem. Sőt, igazából engem is hányinger kínoz. Maria az én gyermekemet hordja, cinkosok vagyunk, ez szorosan összeköt minket. Be vagyunk zárva ebbe a házba, titkunkkal egyetemben. Csalárdságunkat ezek a csendes szobák őrzik, amelyekben a színes üvegablakokon beözönlő fény elpihen. Csupán a festményekről ránk tekintő arcok figyelnek minket – Dávid király, egy söröskorsót lengető paraszt és mi ketten, Cornelis meg én, előző életünkből. Ők a mi néma bűntársaink. Ha egyedül vagyunk, fordul köztünk a kocka. Én viselem gondját Mariának, ő az úrnő, én meg a cselédje. Ha fáradt, lefektetem a falba süllyesztett ágyra, én súrolom ki a lábosokat, én seprem fel a padlót, mielőtt a férjem megérkezik. – Fényesítse ki a

gyertyatartókat! – parancsolgat Maria. – Az úr mindig szól miattuk. A világ előtt azonban ő a szolgáló, és én vagyok az állapotos feleség. Cornelis, a büszke leendő atya már szétkürtölte a hírt barátainknak és ismerőseinknek. Pironkodva fogadom jókívánságaikat. Szomszédasszonyunk, Molenaerné menten átküldött egy gyógyfűfőzetet rosszulléteim enyhítésére. – A harmadik hónap végére úgyis megszűnnek – vigasztal. Mintha elfújták volna. A főzetet Mariának adom, aki megissza. Állítása szerint még rosszabbul érzi magát tőle. Molenaer asszony később személyesen is meglátogat, hogy megkérdezze, jobban vagyoke. – Ó, igen – felelem, miközben Maria süteményt szolgál fel elszürkült arccal. De ki vesz szemügyre egy cselédet? – Mikorra várja a szülést? – érdeklődik a szomszédasszony. – Mikor tájt lesz az örvendetes esemény? – Novemberben. – A kegyelmed családja Utrechtben él, ugyebár? Bizonyára nagyon örvendenek a hírnek. – Ó, nagyon. – A kedves édesanyja is ideutazik a gyermekágyhoz? – Anyám betegeskedik. Kétlem, hogy vállalkozhat az utazásra. Mire jó ez a tömérdek kérdés? Csak felidegesítenek velük. Az állapotos nők, persze, mindig a figyelem középpontjában vannak, de remélem, ez nem tart sokáig. Ocsmány csalónak érzem magam, mintha lemásoltam volna valaki másnak a költeményét, és most engem magasztalnának érte. Minden

erőmre szükségem van, hogy megőrizzem józan eszemet. Ott van például a családom. Cornelis azt hiszi, hogy megírtam anyámnak és húgaimnak az örvendetes újságot. Pedig ezt merő gyávaságból elmulasztottam. Egy bizonyos idő múlva kénytelen leszek úgy tenni, mintha válaszoltak volna. És Cornelis hamarosan elvárja majd, hogy legalább az egyik húgom meglátogasson – utóvégre Utrecht mindössze huszonöt mérföldre esik innen. Szerencsére Cornelis a nap java részében nincs itthon, hanem az üzletházában időzik, a kikötőben. Majd kifőzök egy látogatást, amikor ő dolgozik. Rendkívül fura érzés, hogy Maria az én kisbabámat hordja. Beléptem az anyaság világába – mostanság észreveszem az utcán a gyerekeket, anyai érdeklődéssel figyelem őket. A mi népünk nyíltan kimutatja szeretetét a csemeték iránt, sőt a külföldiek véleménye szerint túlzott engedékenységgel bánunk velük. A holland kicsinyeket nem bízzák dajkákra, nevelőnőkre, hanem a család kebelén nevelik fel őket. A reggeli napfény most a velünk szemközti házakat éri, a csatorna túlsó partján. Az egyikből egy asszony lép ki éppen gyerekével, akinek első lépéseit vigyázza. Az utcát szegélyező fák már halványzöldbe öltöztek, új élet veszi kezdetét. Az asszony felkapja a járdáról a kicsit, magához öleli. Hallom kacagásukat, idehozza a csatorna vize. Mélyen megindít a jelenet. Ez az asszony az én fantoménem az én fantomgyermekemmel. Ez az az elveszett élet, amelyet a férjem oldalán kellene végigélnem. Csakhogy csalfa víz választ el bennünket, ehhez az asszonyhoz immár nem jutok el soha.

– Atyaisten, de nehéz! – próbál megemelni Maria egy kosár tőzeget. Átveszem tőle. Maria vihog. Tudom, hogy kihasznál, de nem érdekel. Nem szabad elveszítenie a kisbabát. Mariát nem kezeli orvos, rajtam kívül senkije nincs. S míg én minden figyelmet megkapok, ő kénytelen egyedül boldogulni. És ő lesz az, akinek meg kell majd birkóznia a szülés elképzelhetetlen szörnyűségeivel magányosan. Hazugságaim útvesztőjében erről olykor megfeledkezem. Igaz, hogy mindkettőnkre veszedelem vár, de a kínokat neki kell majd elviselnie. Beöntöm a tőzeget a tűzhely mellett álló ládába. Fáj a karom – nehéz a sora a cselédnek. – Tapogassa meg a cicimet, egyre nagyobb! – Maria már a második hónap végén van. Fütyül a pirulásomra, megragadja a kezemet, és a mellére szorítja. Mivel még soha nem érintettem meg, nem tudom megállapítani a különbséget. Mellesleg Maria mindig is melles-faros lány volt. – Az utca végén egy kéményen gólya vert fészket – meséli Maria. – Ez szerencsét hoz! – Tehénvizeletből meg trágyából készült keveréket kortyolgat, a piacon veszi egy vénasszonytól. Teljesen rabja a falusi babonáknak – a nyakán például egy amulettet visel láz ellen: egy pók fejét, dióhéjba zárva. Régebben nevettem volna rajta – művelt polgári családból származom, minket arra tanítottak, hogy mulassunk az ilyesmin –, de Maria most már engem is bevont a maga világába. Hinni akarok a varázslásainak, hiszen minket csak a csoda segíthet ki a bajból. Boszorkányság köt össze bennünket. Május van, balzsamos estékkel. A meleg napokon bűzlenek ugyan a csatornák, de virágillat is hullámzik fölöttük. A

kertekben tulipánok fújják néma harsonáikat, íriszek bomlanak ki kardleveleik közt. Mintha még a házunk is új élettel volna terhes. A falon ott függ Cornelis lantja, duzzadt, akár egy gyümölcs; a konyhában a polcokon pocakos cserépköcsögök sorakoznak. Mióta megszabadultam Cornelis öleléseitől, növekvő szenvedéllyel fordulok Jan felé. Szívvel-lélekkel adom át magam neki. Újabban fényes nappal járok el a műtermébe. Persze, azért vigyázok, hogy senki se lássa, amint besurranok az ajtaján. Arcomat elrejti a csuklya. De megnőtt a magabiztosságom is. Roppant csalásom vakmerővé tett. Az irdatlan hazugság révén egy másik világ küszöbén szökkentem át, ezt érezheti egy bűnöző az első gyilkosság után. És lám csak! Megúsztam szárazon. Senki sem kapott rajta, még nem. De most már nincs visszaút, magával ragad vétkem lendülete. Bűnös sikerem ujjongó örömmel tölt el. Jan kicsukja tanítványát a konyhába. Összeállított Jacobnak az asztalon egy ételcsendéletet – megkezdett sonkaszelet, egy cserépedény mustárral, egy fürt szőlő. Jacob egy pillangót akar még hozzáfesteni. – Hogy jelképezze a lélek gondtalan életét, amikor már megszabadult a hús vágyaitól – magyarázza. – Csak a reggelinket fesd le – mondja Jan. – És mit szólna a mester egy megkezdett citromhoz, amely kívül szépséges, de belül fanyar? – Ne törődj mással, csak ami az asztalon van – inti Jan. – Nézd, hogy ragyognak ezek a szőlőszemek. Nem elég ez? A szépségét keresd meg annak, amit látsz, és ne azt, hogy mire taníthat

minket. Jacob módfelett komoly ifjú legény. Hogyan is választhatná el a tárgyakat tanulságos jelentésüktől? Pusztán önmagáért megfesteni a földi szépséget, egyenlő volna Isten jelenvalóságának tagadásával. Jacob már amúgy sem találja elég tiszteletreméltónak Jant. Sejti, hogy van közöttünk valami, és tudja, hogy én férjes asszony vagyok. Jaj, mit szólna, ha tisztában volna az igazsággal? Jan rácsukja az ajtót tanítványára. Rólam akar újabb képet festeni. A szerelmes levél már elkészült. Becsempésztem a házunkba, és elrejtettem a padláson. Az a festmény Jan szerelmes levele hozzám, és én soha nem fogom eltépni. Most meztelenül fest le, itt a műteremben. Lassan levetkezem, lehámozom magamról a ruhákat, mint hagymáról a héját. De a szememet a boldogságtól öntik el a könnyek. – Mondjam el neked, hogy mennyire szeretlek? – kérdem, amint elheverek az ágyon. – Elég meglátnom egy póréhagymát, máris kalapálni kezd a szívem. Tudod, mért? – Mért, szívem csillaga, gyönyörű szerelmem? Emeld csak fel a karod... ez az, pontosan így. – Mert pórélevest ettem, amikor először hallottam a nevedet. Jan van Loos, ő az, aki halhatatlanná tesz engem. – Azzá teszlek! Hagyd el a férjed, Sophia, gyere, költözz ide hozzám. – Hogyan hagyhatnám el, ha egyszer viselős vagyok tőle? – nevetek. Jan megbotránkozik. Miféle könnyelmű beszéd ez? – Előbb-utóbb leleplezik a turpisságodat, csak idő kérdése.

– Mért lepleznének le? – És mi lesz, amikor világra jön a gyerek? Úgy teszel, mintha a sajátod lenne, és továbbra is együtt élsz majd a férjeddel? Képtelen vagyok ezen töprengeni. Még csak gondolni sem tudok a jövőre. – Mi lesz velünk, kettőnkkel – tűnődik Jan –, most, hogy belevágtunk ebbe a dologba? – Ha megszököm veled, a férjem rájön, hogy becsaptam. De egyébként is, hová mehetnénk? Itt nem maradhatunk, de ha másik városba költözünk át, nem dolgozhatsz, megtiltja a céhed. – Ez így igaz. A Szent Lukács Céh tagjai érdekében elzárkózik a más városokból érkező festők elől, akik csak több esztendő ottlakás után adhatják el a műveiket. Ezúttal Jant ragadja el a vakmerőség. – Itt hagyjuk az egész országot. Elhajózunk Kelet-Indiába. – Kelet-Indiába? – Elszökünk ebből az életből, és újat kezdünk, te meg én... elvitorlázunk a világ végére, és bottal üthetik a nyomunkat, senki sem ér utol minket – ölel a karjába. – Boldogok leszünk, szerelmem. Földbe került hát a mag. Jan a napfényről, az ultramarinkék égboltról áradozik. – Ott hegyek is vannak – el tudod képzelni őket? – Jan számos mesét hallott a gyarmatokról az utazóktól. – A fákon csak úgy nyüzsögnek a papagájok. Egész évben süt a nap. Ott pénzre sem lesz szükségünk... mellesleg, mondd, miféle boldogságot adott neked a pénz? Csupaszon csatangolunk majd a pálmafák alatt, ahogy Isten teremtett minket, és én mirhával dörzsölöm be

gyönyörű, nyúlánk testedet. Ebben a szakaszban még csupa álom az egész – idegenszerű álom, amilyenek azok az egzotikus nyomatok voltak, amelyeket apám mutogatott nekem valaha. Túl sok akadály tornyosul előttünk. Nézem Jant – kedves arcát, vadóc sörényét, fején a vörös bársonybarettet, elnyűtt lábbelijét, festékfoltos zekéjét. Megpróbálom pálmafák közé képzelni, de sehogy sem sikerül. Túl sok óceánon kellene átkelnünk odáig. Közben festi rólam a képet: Fekvő asszony a címe. Heverek az ágyon, vacog a fogam a hidegtől. Jan gyorsan dolgozik, egy fatáblára fest. Úgy szemlél, mint egy tárgyat – személytelen a tekintete. Emlékszem, ilyen volt akkor is, amikor a portrémat festette. De ha megszólalunk, arca ellágyul, visszatér önmagához. Látom, amint szemében az egyikfajta szerelem átadja helyét a másiknak. Odakint harsányan zajong a város – harangok zúgnak, lovak nyerítenek, kocsik dübörögnek tova. Idebenn minden csupa néma koncentráció. A falakon a víz fénye tükröződik, akár a szívem, úgy táncolnak a hullámok. Jan párnáira dőlve heverek az ágyon, amelyen izzóbb gyönyört találtam, mint amilyet lehetségesnek képzeltem. A szívem teli van szerelemmel. Tudom, hogy el fogom hagyni a férjem, és idejövök Janhoz, hogy vele éljek. Már hetek óta tudom. Sőt igazság szerint attól a perctől fogva, amikor Jan belépett a házunkba. – Bármi történik is kettőnkkel – szólal meg Jan –, ez a festmény nem lesz hazugság. Az igazat fogja elmondani.

29 A FESTMÉNY Legszebbik dísze az egyediségnek Megannyi tarka rögtönzés lehet: Kellékek által burkoltan a lényeg. Míves játék tetéz művészetet. S. van Hoogstraeten, 1678

Nem messze, jodenbreestraati házában Rembrandt is egy ágyon heverő, meztelen asszonyt festett. Elhúzott függönyök mögül bukkan elő a párnák halmára támaszkodó Danaé, aki csupán karpereceit viseli. Zeuszt várja, hogy szálljon rá alá, záporozó aranyeső alakjában. A festmény aranyban fürdik – aranyszínűek a függönyök, a magasban aranykerub pityereg, melegen aranyló az asszony bőre is. De hol az eső, és a közelgő szerető vajon valóban istene? Inkább egy vén szolgának látszik. A festmény az Ermitázs falán van, a legelbűvölőbb aktkép, amelyet Rembrandt valaha is festett. De ha nem Danáét ábrázolja, akkor kicsodát? Nevezték már Tóbiásra várakozó Ráhelnek, évekkel később Marsra várakozó Vénusz lett. De volt már Sámsonra várakozó Delila és Ábrahámra várakozó Sára is. Ez idő tájt Rembrandt mélységesen szerelmes volt ifjú feleségébe, Saskiába. Nem lehet, hogy a kép csak egy asszonyt,

egy vágytól sugárzó asszonyt ábrázol, aki a férjére várakozik? Ugyanebben az esztendőben, 1636-ban születik meg Salomon van Ruysdael tájképe: Komp a folyón. A kompra lábasjószágot terelnek, az üvegesen fénylő víz az eget tükrözi. A képnek semmi köze a mitológiához – nem holmi Styxen átkelő lelkeket ábrázol, csak teheneket, amelyeket átszállítanak a folyón, mert a túlsó parton dúsabb a legelő. Nem mesél semmiféle históriát, csak a magáét. Ugyanekkor festi meg Haarlemben Pieter Claesz a maga Kis reggelijét – egy óntányéron fekvő heringet, zsemlyével, morzsákkal. A festményből transzcendens szépség árad, minden tanító szándék nélkül. Művészet a művészetért. A festők egyszerű kézművesek, árut termelnek. A fennkölt – történelmi vagy vallási – tárgyú képekért kapják a legmagasabb árat. Ezt követik a tájképek és a tengeri látképek, amelyeknek értéke részletességüktől függ; majd a portrék és a zsánerképek jönnek – vidám társaságok, kocsmajelenetek, enteriőrök. A létra legalsó fokán a csendéletek állnak. Jan festményének azonban nincs értéke. Kategorizálni sem lehet, mivel nem eladásra készül. Jan gyorsan dolgozik, merész ecsetvonásokkal, mert Sophiának hamarosan mennie kell, és Jan el akarja kapni olyannak, amilyennek éppen látja. Ráadásul Sophia fázik is. Évszázadokkal később a Rijksmuseum falát fogja ékesíteni. Tudósok vitatkoznak majd személyazonosságán. Ki ez az asszony? Vénusz? Delila? Tanulmányok sora jelenik majd meg Van Loos művéről. Hétköznapi emberek fogják találgatni: kit ábrázol a kép? A festő szeretőjét? Egy modellt? Közönséges

modell nem lehet, annyi szent, hiszen olyan őszinte szerelemmel tekint ki a képből. A Sophiát ábrázoló festménynek nem lesz érdekes címe. Csak úgy emlegetik majd: Fekvő asszony. Mert az, és nem egyéb.

30 CORNELIS Gyermekeidet nem csupán saját magadnak nemzetted, hanem hazádnak is, ami annyit jelent, hogy nem egyedül neked okoznak örömöt és gyönyörűséget, hanem később javára és hasznára válnak az egész világnak. Bartholomew Batty: A keresztény férfiú elmélkedései

Cornelis lenn áll boltozatos pincéjében. A helyiséget raktárnak használják – tűzifát, tőzeget, régi holmikat tartanak benne. Sötét van idelenn, Cornelis meggyújtott egy olajlámpást. Most egyébként árnyék borul az egész házra, mert megjött a nyár. Kibomlott a ház előtt álló hársfa hatalmas lombsátra. Július van, Cornelis felesége a terhesség ötödik hónapjában jár, már növekedik a hasa. Cornelis tegnap megkérdezte, hogy megmozdult-e már a kisbaba. A kezét is kinyújtotta, hogy megtapogassa, de Sophia elhúzódott előle. – Még nem – mondta. – Még nem rugdalózik. Hogyan is érthetné meg Cornelis szorongó nyugtalanságát? Sophia még fiatal, engedje Isten, hogy sose kelljen megtudnia, mit jelent elveszíteni egy gyereket. Sophia, persze, tud veszteségeiről, de hát a fiatalok képtelenek elképzelni az elképzelhetetlent; vak magabiztosságukban találnak valamiféle

vigaszt. Cornelisnak azonban biztatásra, megnyugtatásra van szüksége, éreznie kell, hogy Sophia szoknyája alatt eleven gyermek rejtőzik, neki fontos a rugdalózó bizonyíték. Hiszen a múltban az Úr csak azért ajándékozta meg a boldogsággal, hogy nyomban meg is fossza tőle. Odalenn a pincében Cornelis kinyitja a nagy ruhásládát. Tíkfából készült, Kelet-Indiából hozták be, rézveretek ékesítik, és Cornelis már évek óta nem nyúlt hozzá, egy másik élethez tartozik. Most felnyitja a fedelét, és nézi, csak nézi benne a gyerekruhákat. Szagos müge édes illata száll fel, a rég elporlott növény a gyapjúholmikat védte. Cornelis sorra kiszedegeti a parányi zekéket, ujjasokat. Pieter bársony kis mellényét az orrához szorítja. Kisfia illata már rég tovatűnt belőle. – Íme, itt a fia – mondta a bábaasszony, amikor a karjába helyezte az újszülöttet. – Adjon vele a mi Urunk Istenünk sok boldogságot kegyelmednek, vagy szólítsa vissza mielőbb magához... A bor fűszeres szaga, a kisfiú nyirkos fejecskéjének finom illata... Az újdonsült anya vajas kenyeret evett juhsajttal, hogy erősödjék. Micsoda áldott boldogság. Fia volt, örököse. Micsoda ujjongást hallhatott ez a ház aznap este. Hálaimák sora szállt innen az égbe. Köszönetet zengünk Neked, ó, Irgalmas Atyánk... Cornelis a feleségét is megcsókolta. Aztán büszkén felvette az apaságot jelző, kockás szaténból készült, tollal ékített sapkát. Hálája magába ölelte az egész országot. Hát nem volt valóságos csoda annak a születése is – ahogyan elcsikarták az óceántól, Isten segedelmével? Constantijn Huijgens, a poéta és humanista, a Stadholder titkára, akit Cornelis módfelett nagyra becsül, így

beszél országukról: Az Úr kegyelme ragyog minden dűnéjéből... A pince árnyékos, sötét sarkában áll a kis guruló szék, a kerekekre szerelt, kúp alakú kis járóka, amelyben a fiai járni tanultak. Jócskán belepte a por, most csak egyszerű faalkotmánynak látszik. De Cornelis valaha a fiait helyezte be a rudak közé, és boldogan figyelte, amint kalimpáló lábacskáikkal egyik szobából a másikba kormányozták magukat, egészen a lépcső aljáig, amely útjukat szegte. Nemsokára újra hallom majd a kerekek csattogását, amint végigzakatolnak a padlón, gondolja Cornelis. Kiválogatja a gyerekruhákat. Ez ugyan női munka, de maga akarja elvégezni. Sosem hitte volna, hogy még egyszer kinyitja ezt a ládát. Sophia még a létezéséről sem tud. A holmit odaadja majd Mariának, mossa ki, szellőztesse át, és rakjon be mindent használatra készen a fehérneműs szekrénybe. Cornelis felbaktat a lépcsőn, kezében a batyuval. Az utcai szobából hangokat hall, kíváncsian belép. Különös látvány fogadja. Az ablak alatt álló padon Maria fekszik. Egy cigányasszony hajlik föléje. Sophia hátraperdül, és Cornelisra mered. – Jaj, kedvesem! – sikkantja. – Azt hittem, nem vagy itthon. – Visszanyeri az önuralmát. – A piacon találkoztunk ezzel az asszonnyal. Meg tudja jósolni, hogy fiú lesz-e a gyerek vagy kislány. Maria időközben felugrott. Egészen piros az arca. – Bocsánat, uram – motyogja, és Sophiához fordul. – Rajta, asszonyom! Ezúttal Sophia helyezkedik el a padon. A cigányasszony egy

cérnaszálra kötött gyűrűt lógat a hasa fölé. – Az óramutató iránya fiút jelez, ha ellenkező irányba forog, kislány lesz – magyarázza Sophia Cornelisnak. – Ne mozogjon – szól rá a cigányasszony. Múlnak a másodpercek. A gyűrű lassan elindul, körbe-körbe. Kimeredt szemmel nézik mindnyájan. – Ez bizony kisfiú – jelenti ki a cigányasszony. Sophia felül. Kitágult szemmel mered Mariára. Vajon miért? Maria a szájához kapja a kezét. Cornelis jóindulatúan mosolyog rajtuk. Hiába, ezek még kislányok, hadd szórakozzanak. Érdekes, hogy Sophia meg a szolgálója mostanában szinte elválaszthatatlanok – folyton sugdolóznak, vihognak, zárt ajtók mögött. A terhesség, állapítja meg Cornelis, arra készteti a nőket, hogy zárják szorosabbra soraikat. Mindazonáltal Cornelis egy csöppet sem bánná, ha a felesége megfelelőbb bizalmast találna magának, a saját osztályából valót. Cornelis pénzt ad az öreg cigányasszonynak, aki szedi a sátorfáját. Ez bizony fiú. Cornelis szeretne hinni ebben, még ha a cigányokkal szemben bizalmatlan is. A feleségéhez fordulna, de az már elillant, Cornelis hallja, amint papucskái az emeleten kopognak. Cornelis soha nem gondolta volna, hogy a felesége babonás; de hiába, tűnődik, a viselős asszonyok egészen furán képesek viselkedni. Ámbár emlékezete szerint a drága Hendrikje sosem csinált ilyesmit. Cornelis magához szorítja a gyerekruhákat, és elnézően mosolyog. Fiú lesz. A szíve mélyén mindig is tudta. – Ugye nem felejtetted el, kedvesem, hogy holnap Utrechtbe

utazom, meglátogatni az édesanyámat? – Én is elkísérlek – feleli Cornelis. – Nem, nem – teszi a kezét Cornelis karjára Sophia. – Csak két napra megyek, te pedig nem hagyhatod ott most az üzletet. Vagy nem holnapra vársz valami szállítmányt Angliából? – De hát a te állapotodban… – Ez igazán könnyű utazás. Kérlek, drága férjem, ezek inkább amolyan női dolgok. Elég ritkán találkozom anyámmal, és most tömérdek megbeszélnivalónk lesz. Ráadásul anyám gyengélkedik, nem tud vendéget fogadni. Jobb, ha egyedül látogatom meg. Cornelis megérti ezt is. De rosszulesik neki, hogy a felesége, akinek az ötvenmérföldes utazás Utrechtbe és vissza meg sem kottyan, képtelen egy ágyban feküdni a férjével. Még azt sem tűri el, hogy a férje egy tekintetet vessen a testére. Ennyi szemérmetességtől Cornelis szinte kitaszítottnak érzi magát. Pedig mennyire vágyik megérinteni Sophia duzzadó melleit! Sophia megsimogatja Cornelis szakállát. Tudja, hogy férje ezt szereti. – Ma a kedvenc ételedet főztem – hízelkedik neki. – Nem érzed a szagát? – Elmúltak a rosszulléteid? – Már sokkal jobban érzem magam – bólint Sophia. Csakugyan jól néz ki – piroslik az arca, a szeme ragyog. – Párolt ürühús lesz cikóriával, articsókával és szilvával... benne citromlé és gyömbér, ahogy szereted... Cornelis sértődöttsége még nem enyhült meg. – Mért nem eszünk újabban halat? – zsörtölődik. – Tudod,

mennyire kedvelem a halat, mégsem került az asztalra hetek óta egyszer sem. – Hát nem te mondtad, hogy unod már? Nem emlékszel? Azt mondtad, hogy a sok haltól hamarosan uszonyaink nőnek. – Az csak tréfa volt. – Mellesleg nem is akartam halat főzni, undorodom a szagától. Sophia csókot lehel Cornelis arcára, és kimegy, megcsörren a derekára kötött kulcscsomó. Cornelis hallja, amint dudorászva lépked a konyha felé. Csuda, hogy milyen hóbortos teremtések a nők. Ki gondolta volna, hogy egy látogatás az anyjánál így felélénkíti Sophiát? Mostanság igencsak hevesen változnak a hangulatai. A minap például, amikor Cornelis felvetette, hogy még egy cselédet kellene alkalmazniuk, mérgében majd leharapta az orrát. – Jól elboldogulok így is. Maria bőven elég nekem. – Túl nagy ez a ház egyetlen szolgálónak – próbált ésszerűen érvelni Cornelis. – Nem akarok férfit látni a házban, amíg állapotos vagyok. Várjunk, amíg megszületik a baba. Sophia azonban mégiscsak az ő gyermekét hordja a szíve alatt. Cornelis szereti őt, és készségesen teljesíti minden óhaját. Gyönyörű az idő, kezd alkonyodni. Cornelis előszedi a pipáját meg az újságot. Kitelepedik háza elé, a padra. A lemenő nap sugarai áttűznek a hársfalombok közt, és fénypettyeket vetnek a ház homlokzatára. Molenaer úr, a szomszéd is kinn üldögél a maga lépcsőjén, idebólint, mosolyog. Cornelis élvezi a békességet, nyugalmasan olvassa a híreket XIV. Lajos király csalárd politikájáról. Förtelem, mennyire züllött a francia

udvar, és milyen korrupt a spanyol. Itt pedig minden olyan békés az aranyló alkonyi napfényben. Utca hosszat családok üldögélnek a kapukhoz vezető lépcsőkön, gyerekek játszadoznak a szülők lábánál. Maria bukkan elő, és egy vödör szennyes vizet zúdít a csatornába. Milyen takaros ez a leányzó mostanában, alaposan meghízott, és majd kicsattan az arca. Más országokban a cselédekkel úgy bánnak, mint a rabszolgákkal, de ebben a felvilágosult városban családtagnak tekintik őket. Cornelis nemegyszer hallja, hogy a konyhában Sophia és Maria úgy nevetgélnek, mint két testvér. Megvannak a maguk kislányos titkaik – miért is ne lennének, ha ez boldoggá teszi őket? Cornelis gondolatai elkalandoznak. Eszébe jutnak Sophia valódi testvérei meg az, hogy milyen nyomorult körülmények közt éltek öt esztendővel ezelőtt, amikor először látogatott el hozzájuk. Apjuk nem sokkal a halála előtt csődbe ment. A végrehajtó lefoglalta és elvitette a nyomdagépet meg a ház más berendezési tárgyait. Az emeleti szobákat bérlőknek adták ki. A lányok és az anyjuk a földszinten laktak két kicsiny odúban, és varrásból tengették az életüket. Az ismeretséget Cornelis egyik utrechti üzletfele hozta össze – Cornelis, a módos özvegyember ugyanis feleséget keresett magának, ebben a családban pedig három eladó lány is akadt. Közülük a legidősebb Sophia volt, aki a fűszeres süteményt felszolgálta. Atyaisten, de gyönyörű volt – félénk és szerény, de korántsem műveletlen. Utóvégre könyvek közt cseperedett fel. Ismerte a régi mestereket is, sőt aznap délután Cornelis meg ő arról beszélgettek, kit becsülnek többre, Tizianót vagy

Tintorettót. Cornelis elképzelte, hogy mennyi mindenre taníthatja meg majd Sophiát! Finom agyagnak látta a lányt, amely az ő szakértő kezének formálására vár; termékeny talajnak érezte, amelyet válogatott virágok magvaival lehet majd teliültetni. És Sophia is szívesen fogadta Cornelis közeledését. Eleinte persze szégyenlős volt, de félreérthetetlen melegséggel mondott igent, amikor Cornelis meghívta egy kirándulásra a hintóján. Cornelis emlékszik ennek a napnak legapróbb részleteire is, mivel a múlt, még a kö​zelmúlt is elevenebben él benne, mint a jelen. Kikocsikáztak a városból, jó messzire. Sophia két kézzel kapaszkodott a hintó ablakának peremébe. Elbűvölten bámulta a mezőket, a legelésző teheneket, a fűzfasorokat, mintha kicsiny gyermek volna, aki először látja mindezt. Cornelis valahogy a saját lányának érezte, aki nem adatott meg neki. Nézte, csak nézte tarkóján kontyba font haját – alatta a hamvas bőrt, és vágy ébredt benne, hogy ujjával megcirógathassa. A megkívánásnak micsoda hulláma söpört végig rajta... Testies társalgás – így nevezte valaha nemi kapcsolatát feleségével. Amolyan kölcsönös, baráti kellemetességnek tekintette. De ez az új érzelem egészen más volt. Ez a fiatal lány... ezt a lányt védelmezni akarta mindenáron, de ugyanakkor arra sóvárgott, hogy birtokolhassa is! Szíve egészen megkavarodott. A hatalmas, kéklő égboltot odafenn felhők tarkázták. Alatta a rétet fehéríteni kiterített vászonvégek lepték el. A nyílegyenesre húzott, hosszú-hosszú csíkok szinte a végtelenbe nyúltak. A nap bújócskázott a felhők között. A vakítóan fehér vásznakon játékosan suhantak a felhők árnyai. A távolban apró

figurák nyüzsögtek, egy újabb vég vásznat feszítettek ki. – Nézze csak – mutatott rájuk Sophia. – Olyan ez, mintha a Föld megsebesült volna, és most kötésekbe pólyálják, hogy meggyógyuljon. Cornelis szíve majd kiugrott bordái közül. Ez volt az a pillanat, amikor végképp beleszeretett Sophiába. A nap leereszkedik a szemközti házsor mögé. Sötéten kirajzolódnak a csúcsos, csipkézett oromtetők. Cornelis megborzong és feláll. Ismét eszébe jut a vásznakkal borított rét. Úgy gondol most a Földre, mint tulajdon gyermekére, egyformán kedves és becses számára mindkettő. A vászoncsíkok kötözőpólyák, amelyek a kisbabát fogják körülölelni, megóvni biztonságban. Cornelis visszanyerte hitét, az Úr végre meghallgatta imáit. Milyen vigasztaló gondolat. Akkor hát mért érzi mégis olyan rosszul magát?

31 SOPHIA Viselkedj mindig olyan megfontoltan, mintha tíz szem figyelne, és tíz ujj mutatna rád. Konfucius

A karomban akarlak tartani, és érezni akarom az álmodat. Jan írása beleégett a szívembe. Elég gyermeteg írás – utóvégre Jan csak kézműves, csekély a műveltsége, igazság szerint az enyémnél is kevesebb. A szerelem szavai az én számomra örökké ilyen esetlenek maradnak. Együtt fogunk tölteni egy éjszakát. Sőt nem is egyet, hanem kettőt – mert ilyen sóváran mohó vagyok. A férjem azt hiszi, Utrechtbe utazom. Időközben írtam már a családomnak, értesítettem őket a terhességemről. Alighanem alig várják, hogy láthassanak. Ugyanúgy gyötör a bűntudat, amiért becsapom őket, mint Cornelis miatt. Valamikor persze el kell majd látogatnom hozzájuk, de ezt egyre halogatom – olyan meghitten ismernek, hogy feltétlenül észreveszik a hazugságomat. Kiváltképpen Catharijn húgom – amilyen éles szemű, menten látni fogja, hogy itt valami gyanús dolog történik. Tudom, hogy egyszer szembe kell néznem velük, de még nem, most még nem! Jöjj el hozzám, és töltsd velem az éjszakát. El sem tudom hinni,

hogy ez csakugyan bekövetkezhet. Nappal soha nem lehetünk egyedül a műteremben – mindig ott van Jan tanítványa meg olykor a szolgája is, sőt egyszer egy idegen férfi rontott ránk, aki Jan munkáit jött megszemlélni, nekem meg el kellett bújnom az ágy függönye mögé. Ami pedig az estéket illeti – hiába megy el néha a férjem; most, hogy itt a nyár, és este kilencig is világos van, nagyon kockázatos kisurranni a házból. Elveszítettem szövetségesemet, a sötétséget – ezt a bő köpenyt, amely az enyémnél jóval hatékonyabban burkol be magába. De még ha sikerül is eljutnom a műterembe, legfeljebb egyetlen órát tölthetünk együtt. Tízkor felharsan az éjjeli őrség kürtjele, s aki még kinn van, iparkodik haza. Micsoda feddhetetlen, dolgos nép a miénk. Este tízkor már ágyban van nálunk mindenki, a hűséges férjek a hűséges feleségek mellett. Ez a város nem a szerelmeseknek termett, a kései járókelőket itt gyanús szemmel nézik. Késő délelőtt indulok el hazulról, amikor Cornelis már elment a dolgára. Egy csomó ajándékot küld velem a családomnak. Mindent eldugdostam a padláson. Valamilyen okból ezt legalább akkora bűnnek érzem, mint sokkal súlyosabb csalásomat. Keresztet vetek, szerencsés utazásért fohászkodom. A háborgó tenger sem rejt ijesztőbb veszélyeket, mint ezek a napsütötte utcák. A spanyol flotta rám szegezett ágyúi sem félelmetesebbek, mint piacra igyekvő szomszédaim. Az idő hol kitágul, hol összezsugorodik. Hol kuporgatjuk, mint a fösvény, máskor meg csak figyeljük, amint kiterül előttünk, akár a megrázott selyemkendő. Az idő széttördeli álmainkat is

– az éjszakákat órákra tagolja az őrjárat kereplője és gajdolása, amely felriasztja az alvókat. Aztán ismét ránk zárul a csend. Otthon, amikor egyedül vagyok, az idő végtelennek tűnik – a percek csigalassan kúsznak-másznak. Jan műtermében azonban legszívesebben megállítanám az órát. Hogy merészel ilyen gyorsan peregni a homok? Igaz, az ott töltött idő, ha elmúlt is, nem ér véget, örökre velem marad. De az időnek most egy újfajta mozgását észlelem – a kilenc hónap egyre gyorsabban telik, amint tehetetlenül sodor minket a november felé. És onnan kezdve nem működik a képzeletem. Valamikor novemberben kilépünk az épületből a semmibe, és immár nem tudom elképzelni, hogy szárnyra kapok. Most azonban, ebben a pillanatban mozdulatlan az idő. Jan meg én az egész napot az ágyban töltöttük. Fogalmam sincs, hány óra van, az utca zaja mintha mérföldekről, egy másik országból szűrődne be. Jan hazaküldte Jacobot, és kimenőt adott Gerritnek. És alaposan felszerelkezett élelemmel a szerelem ostromzárának idejére. Ledobált ruháim közt a padlón hever a kispárnám. Mivel még csak az ötödik hónapban vagyok, a zöld bársonypárnácska elég kicsi, a könyvtárszobából emeltem el. Most, hogy nincs a testemhez kötve, képtelenül érdektelennek hat. Pedig már szinte megszerettem az én kis kelmegyerekemet, dundi cinkosomat. – Hamarosan tollpárnát kell majd használnom – jegyzem meg. – Mi lesz velünk, Sophia, mitévők leszünk? Előbb-utóbb szembe kell néznünk a jövővel. – Éljünk a pillanatnak – vágom rá dévajul. – Vagy nem ezt

mondtad, amikor a portrénkat festetted? Élvezzük ki a pillanatot, amíg tehetjük. – De mi lesz, ha már megszületett a gyerek? Még ha megszökünk is, a férjed ránk talál. – Csitt... ne beszéljünk most erről. – Egykettőre kinyomozza a hollétünket. Akármilyen messzire menekülünk előle. Jannak igaza van. Alaposabb megfontolás után ráeszméltünk, hogy a tervünk nem fog beválni. Cornelis nagy hatalmú ember, befolyásos kapcsolatokkal rendelkezik. Személyesen ismeri minden egyes hajó kapitányát, hogyan is utazhatnánk észrevétlenül? De még ha eljutnánk is Kelet-Indiába, ott sem lennénk biztonságban. Cornelis kapcsolatban áll az ottani kereskedőkkel, van egy fűszerültetvénye is. Nem leszünk mi biztonságban sehol a kerek világon. – A Jóisten ad majd nekünk valami választ – felelem. – Te komolyan azt hiszed, hogy Isten a mi oldalunkon áll? – Hol a Bibliád? Keríts egy kulcsot. Mariától tanultam ezt is. Ő így bonyolítja le az ügyletet a Jóistennel, amikor döntenie kell valamiben. Jan visszamászik az ágyba a Bibliával. A vaskos kötet mint egy macska fekszik a térdünkön. Behunyom a szemem, vaktában felütöm az írást, és ráteszem a szövegre Jan kulcsot tartó kezét. – Olvasd fel, mi áll a kulcs alatt. – Két melled két szarvasborjú – olvassa –, egy ünőnek ikrei, kik liliomok közt füvelnek... Ajkadról, kedvesem, színméz csordul, méz és tej van a nyelveden... – Jan becsukja a Bibliát. – Nos, megkaptuk a választ – neveti el magát, és rám heveredik. A

Biblia nagy csattanással a padlóra esik, az ágy vibrálni kezd. Mielőtt elalszunk, Jan meleg vízbe mártott szivaccsal mossa le az arcom. Rákuporodom az éjjeliedényére. Közben Jan mellém térdel, és kibontja a hajamat. Reszketek a szerelemtől, úgy megindítanak ezek a gyengéd előkészületek. De meghatódom itt minden tárgytól is, hiszen Jan érintését hordozzák. Elérzékenyít minden poros padlódeszka, hiszen Jan súlyától roppant meg. A lenolaj, úgy érzem, finomabban illatozik Kelet minden fűszerénél. Éjszaka Jan karjában alszom. Az én szerelmesem fehér s piros... orcája, mint illatos ágyás, fűszert termő ajka liliom, mirha-illatot lehelő... Még soha nem aludtam mezítelenül egy fiatal férfi mellett. Milyen édes a teste, milyen édes a lehelete! Összefonódva alszunk. A bőre feszes és sima. Most megmoccan, megfordít, a hátamhoz gömbölyödik, tenyerébe fogja a mellemet. Egyformán magasak vagyunk, egymásnak teremtettek minket. Lábamhoz szorítja a lábát, ikerlábak... Valahonnan távolról, álmaimon túlról hallom az éjjeliőr gajdolását: Kettőt ütött az óra!... Hármat ütött az óra! Boldogságomat óraütések mérik. A városban minde​n ütt férjek és feleségek hálnak együtt a falba süllyesztett ágyakon. Alattuk az ágyfiókokban fekszenek törvényesen nemzett gyermekeik. Családok alszanak kényelmes bútorok között. Én mindennek hátat fordítottam, kihajóztam a tengerre... ma éjszaka már csak sodor a víz, és nincs visszaút előző életemhez. Jan belelélegzik a hajamba. Testéből kipárállnak álmai, átszivárognak belém, a könnyű köd a tengeren. Szégyellem, de arra gondolok: bárcsak meghalna Cornelis. Akkor a kedvesem

meg én együtt alhatnánk minden áldott éjszaka, életünk végéig. Olyan iszonyatos ez a gondolat, hogy száműzöm a fejemből. Inkább arról álmodozom, mi lett volna, ha Jannal találkozom előbb, ha szabadon férjhez mehetek hozzá, és büntetlenül szerethetem. Nem hibáztathatok senkit, amiért Cornelis felesége lettem – ó, hát anyám, persze, rábeszélt, de ellenállhattam volna neki. Csak önmagamat vádolhatom amiatt, hogy – mint most már látom – feláldoztam fiatalságomat és reményeimet. Azért tettem, hogy megmentsem családomat az ínségtől, de most még annál is szörnyűbb nyomorúság vár mindnyájunkra, ha nem tudok kitalálni valamit, amivel kiszabadíthatom magamat és Jant a meggondolatlan terv hálójából, amelyet én szőttem. Bárcsak ne élne már Cornelis! Hirtelen felülök, teljes éberségben. Jan fészkelődni kezd, nyelve végigfut a gerincemen. – Támadt egy ötletem – mondom. – Miféle ötleted? – dünnyögi Jan álmosan. – Az egyetlen lehetőségünk a menekvésre. Hogy a fér​j​emnek eszébe se jusson keresni minket. Az ötlet olyan kézenfekvő, olyan lélegzetelállítóan egyszerű, hogy csak hüledezem, amiért nem jutott előbb eszembe. A tervünk sikeréhez azonban pénzre van szükségünk, tömérdek pénzre. Hogy összesen mennyire, azt még ki kell számítanunk. Egy bizonyos összeget viszont most rögtön szereznünk kell az induláshoz. A pénz nagyobbik része novemberben kell majd, amikor a gyerek a világra jön. Az ágyon ülünk, a félig leeresztett zsalugáteren beárad a

napfény. Kinn, az ablak előtt egy madár csicsereg, kisgyerek sivalkodik. Már rég nem tudjuk, mennyi az idő. Enni se ettünk egy falatot sem. Még mindig olyan szédült vagyok, mintha egy homokzsákkal vágtak volna fejbe. – Emlékszel, amikor a férjem arról az őrületről beszélt, amely hatalmába kerítette az országunkat? – Te magad vagy az őrület, egyetlenem – simogatja meg Jan a csuklómat. – Te vagy az, aki engem hatalmadba kerítettél. Most az egyszer nem reagálok a szavaira. – A tulipánmánia. Jan is tud róla, természetesen. Mindenkit megfertőzött már, úgy terjed, mint a lázbetegség, tavaly már kormányozhatatlanná vált. Titkos alkudozások folynak a kocsmákban, hatalmas vagyonok keletkeznek a semmiből. A mi tisztes polgáraink megszállott őrültek lettek. – Egy hagymáért... emlékszel, mit mondott Cornelis? Egyetlen hagymáért egész vagyonokat adnak... lovakat, ezüstöt... – Mit akarsz ezzel mondani? – Egyetlen hagymáért egy egész házat lehet kapni... épp a múlt héten mesélték... a Prinsengrachton egy ház tulajdonjogát adták oda egy tulipánhagymáért. Talpig nedves vagyok az izzadságtól. Összetapadva ülünk az ágyon. Az este Jan hálóingét vettem fel. Az ölemen egy vöröslő csepp jelenik meg. Egy pillanatig azt hiszem, a mennyezetről szitál alá. Aztán újabb és újabb csepp színezi a vásznat. Az orrom vére indult meg. Máskor is előfordul, ha nagyon izgatott vagyok. Jan zsebkendőt szorít az orromra, és hátrafeszíti a fejemet, ujjai

közt vörösleni kezd a zsebkendő. Az orrvérzés furcsa dolog, mert nem jár fájdalommal. A zsebkendő már egészen átlucskosodott. Amikor Jan elengedi a fejemet, csupa vér a keze.

32 A TULIPÁNKERTÉSZ Válassz ki egy minél nagyobb hagymát, amelynek számos jól fejlett fiókhagymája van. Tisztítsd le róluk a földet, és szedd le őket az anyahagymáról, de ügyelj, hogy a gyökérzetük ne sérüljön meg. A cserepeket töltsd meg nyirkos, homokos komposzttal. Ültess minden cserépbe egy-egy fiókhagymát, terítsd rá a komposztot. Címkézd fel, és öntözd meg. Királyi Kertészeti Társaság: A kertművelés enciklopédiája

Claes van Hooghelande a rögeszmések közé tartozik. A Sarphatistraaton épült házában alussza éppen zaklatott álmát. Hooghelande tulipánokat termeszt. Régebben adószedő volt, de azzal – felesége legnagyobb mérgére – felhagyott, hogy otthon maradhasson, és a kertjét őrizhesse. A kert kicsike ugyan, de az ő világegyetemének ez a középpontja. Odakinn az éjszakában a gyermekei növekednek-híznak a föld alatt. Az igaziak persze fenn alszanak az emeleten, de velük foglalkozni már rég nincs ideje; a kertből is kitiltotta őket, verés terhe mellett, azóta kénytelenek az utcán játszani. Ha eszébe jutnak, ami ritkán fordul elő, tulipánhagymán sarjadó ivadékoknak, fiókhagymáknak látja őket. Egyébként is, akármit lát, minden a tulipánokról beszél neki. Az ő szemében

tulipánok a takaros lányok-asszonyok is: szoknyáik mint a szirmok ringanak a virágporral ékes bibelábuk körül. A hajdan beszedett adó sem egyéb, mint az évi mérleg duzzatag hagymájának értékes szaporulata. Hooghelande a fiókhagymák, vagyis a szaporulat megszállottja. Minél több a sarj, annál súlyosabb a hagyma. Minél súlyosabb a hagyma, annál több unciát nyom. Minél több unciát nyom, annál több pénzt hoz a konyhára. Ezért hagyja Claes a maga tulipánjait hosszabb ideig a földben, mint vetélytársai, a többi amatőr termesztő, akiknek a kertjében ilyenkor már semmit sem rejt a föld. Ők már júniusban kiszedik a maguk hagymáit, de Claes Hooghelande még vár néhány hetet. Az idegeit azonban alaposan megtépázza a dolog. Amíg a hagymák a földben vannak, minden óvintézkedése – hármas drótkerítés, huszonnégy órás őrködés – ellenére veszedelemben forognak. Tolvajok, kutyák, meztelen csigák. Claes Hooghelande valaha igencsak testes, jó étvágyú férfiú volt; a tulipánkorszak előtt alig tudta beszuszakolni magát a háza kapuján. Most nem tud enni, a szemét is alig hunyja le. Ruhái lötyögnek rajta, a felesége nem győzi szűkebbre venni őket. Folyton gyomorégés kínozza, borsmentával, égetett szesszel készült főzeteket kell kortyolgatnia. Ő meg a felesége régebben a földszinten, a hátsó szoba falába süllyesztett közös ágyon aludtak. De a helyi tulipánidényben keresett pénzen Hooghelande szabadon álló ágyat vásárolt magának, és felköltözött vele az emeletre, az ablak mellé. Innen jó kilátása van a kertjére. Claes titka a komposzt. Egész ősszel a talajt készíti elő,

beleforgatja a maga varázskeverékét – néhány ládányi tehéntrágyát, pár zsáknyi csirkeszart, hozzá finom homokot meg a vágóhídról beszerzett csontlisztet. A maga különleges tápszerét pedig háromhetenként alkalmazza. Pontosan kidolgozta, hogy mekkora területre mennyi kell belőle, és ezt felírta egy könyvbe, amelyet a páncélkasszájában, lakat alatt őriz. – Te akár a saját porontyaidat is beásnád a földbe, ha úgy vélnéd, hogy ez javítja – szokta mondogatni a felesége. Az az asszony nem ért meg semmit. Néha egészen fura tekintettel méregeti Claest. Csak mert szeret leguggolni a kertjében, morzsolgatni, szagolgatni ujjai közt a földet. Nincs étel, amelynek ilyen édes illata volna. Claes akár meg is enné. – Talán nem ártana, ha orvoshoz fordulnál, kedvesem – mondogatja a felesége. Nagyot néz majd, amikor meglátja, micsoda pénzeket fog bezsebelni a férje. A város túlsó felében van egy ember, aki négy hónap alatt hatvanezer forintot keresett. Ez éppen hatvanszor annyi, mint Claes Hooghelande évi jövedelme. Érdekes lesz, micsoda képet vág majd hozzá az asszony. Pedig annak az illetőnek kisebb a kertje. Claes már kiszedte és elraktározta hagymáinak legtöbbjét, a Miracle és a Smaragd fajtához tartozókat, meg a Goudákat, amelyekből a legnagyobb forgalmat bonyolítja le. Ebben az évben nagy diadalai voltak, több új változatot sikerült tökéletesítenie – saját nevelésű mutációkat, amelyek még elnevezésre várnak. Egyikük indigókék árnyalattal büszkélkedik, mintha tejben egy csöpp tintát oldottak volna fel. Leszedte róla a sarjhagymákat, amelyeket egyenként lemért, és szalmába

csomagolt. Most kulcsra zárt, boltozatos pincéjében őrzi őket, amíg emelkedni nem kezdenek az árak. Az Admirálisok azonban – a Van Enckhuysen és a Van Eyck admirálisok – még a földben pihennek. Előző este Claes befúrta kezét a földbe, ujjaival kitapogatott egy hagymát, markába vette, méricskélte, mennyire duzzadt meg. Olyan izgalmat érzett, mint a homokos, aki egy férfi golyóit markolássza a hálóing alatt. Ha egy matrózt ilyesmin kapnak, zsákba varrják, és behajítják a tengerbe. Micsoda büntetés várhat arra, aki egy Admirálist gyömöszöl! Talán nem ártana, ha orvoshoz fordulnál. Minek? Nem egyéb ő, csak egy szerelmes férfi. Hát nem voltak-e gyönyörűek a tulipánok, amikor virágba bomlottak – amikor kéjesen és csábítóan ringatóztak a szélben? Milyen hatalmasra nőttek a virágok, amelyeket a titkos oldattal (saját, korommal vegyített vizeletével) táplált! Az ő lelkéből lelkedzett gyermekei! Az ő égből szállott, némán harsonázó angyal barátai! Mennyire, de mennyire szereti őket, egyéni értékük szerint. Pénzügyi szempontból a sorrendjük a következő: elsők a sárga-piros Goudák, aztán a sötétvörös mintázatú fehérek, és végül mind közül a legizgalmasabbak a pirossal árnyalt fehérek. Nevüket Claes csak suttogva meri kiejteni, akárha templomban lenne – a Semper Augustusok. A királyok királyai, a szentek szentjei. Öten vannak mindössze, ott szunnyadoznak kertjében, a föld alatt. Öt, tavaly vásárolt fiókhagymából nevelte őket – csak ötre futotta a zsebéből, nagyobb befektetést nem engedhetett meg magának. Öt virág szökött szárba – szűz lány homlokához hasonlatos, patyolatfehér szirmokkal,

vérpiros erekkel s oly mélykék kehellyel, akár a nyári ég. Maga Salamon sem énekelhette volna meg őket nagyobb szenvedéllyel. Milyen szép is vagy, szerelmesem, az arcod mily gyönyörű... üde rét füve az ágyunk... Ez az öt igéző hajadon, mind Claesra vár. Mint skarlátszín fonál az ajkad... Mindenben oly szép vagy, kedvesem, oly egészen hibátlan... elragadtad te az én szívemet... Mostanra, persze, már elfonnyadtak, csak barnás cafatok maradtak belőlük. Szépségük a földben nyugszik, ahová mindnyájan megtérünk. De holnap lesz a nagy nap. Claes holnap ássa ki őket... úgy támadnak fel hosszú álmukból, mint valaha Krisztus, és feltámadásuk gazdaggá teszi kertészüket. Claes alszik. Álmában megnyílik a föld. Katonák emelkednek ki mélyéből, lándzsáik ragyognak. Claes forgolódik, nekiütődik a feleségének, felriad, újra elbóbiskol. Most egy betolakodóról álmodik. Egy hatalmas, fekete kutyáról. Az eb tolvaj módra lopakodik végig az utcákon... könnyedén átszökken a falon... nesztelenül huppan le a kertben. Körülnéz, vigyorogva vicsorítja ki fehér agyarait. A tulipánágyás kellős közepébe ugrik, és kaparni kezd. Pirinyó karokat, pirinyó lábkart kotor ki a földből, Claes gyermekeinek szétmarcangolt végtagjait. Megszólal egy csengő. Claes felül, már teljesen éber. Kipattan az ágyból. Felrántja az ablakot, kiüvölt. – Ki az? – Odalenn a kertben csengők egész sora csilingel. Valaki mozog odalenn – egy fekete árny a holdfényben. Claes máris odakinn terem a kertben, orra bukik a saját csapdahuzaljában, amitől újra megszólalnak a csengők. Csörömpölnek eszeveszettül, a vétkes megbüntetését követelik.

Claes a talajt vizsgálja lázasan. A holdfény csak lábnyomokat világít meg. A földet nem bolygatták fel. A gonosztevő ezúttal károkozás nélkül állt odébb. A riasztóberendezés megmentette Claest.

33 SOPHIA Ezek az eszementek mind csak tulipánhagymát akarnak. Petrus Hondius: Of de Moufe-Schans, 1621

Megzörgetik a kaput. Jan szolgája, Gerrit áll odakinn, kezében egy levél. – Mi történt? – kérdem rossz előérzettel. – Valami baja esett a gazdádnak? – Dehogyis, asszonyom – feleli a mindig egykedvű, közönyös Gerrit, akinek az arcát mintha agyagból gyúrták volna. A Marken lápvidékről származik, ahol a parasztok lassan, vontatottan mozognak az örökös köd miatt. Történjék akármi, Gerrit kíváncsiságát semmi sem ébreszti fel, amiért hálás vagyok. Borravalót nyomok a markába. Gerrit elköszön, gyorsan feltépem a levelet. Jannak nyilván inába szállt a bátorsága. Nem meri végrehajtani tervünket. Semmisítsd meg a levelemet, mihelyt elolvastad. Tévedtem. Jan arról ír, hogy megpróbált betörni valahová az éjszaka. Lám csak. Újabb bűn került a listánkra. De a kísérlet nem sikerült, írja Jan. Az illető felébredt. Jan szerencsére meg tudott lépni anélkül, hogy látták volna. Kénytelenek leszünk pénzért megvásárolni a

hagymákat. Ez ugyan nehezíti kissé a tervet, de majd megbirkózunk vele. Nekem kell előteremtenem annyi pénzt, hogy ki tudjuk fizetni, amit kérnek értük. Meglehetősen sok hagymát kell vennünk, hogy nagy méretekben üzletelhessünk, és legyen miből fedeznünk az elkerülhetetlen veszteségeket. Fenn az emeleten kinyitom az ékszeres ládikómat. Gyöngy fülbevalók, igazgyöngy nyaklánc, zafír karkötő és -függő. Nem valami sok. Bár Cornelis igen bőkezű a családommal szemben, és sok tekintetben velem szemben is, ha ékszerekről van szó, annál zsugoribb. A drágakövek egyáltalán nem érdeklik. Szívesebben költi a pénzét festményekre, otthona csinosítására meg a kettőnk finom öltözékeire. Kivált a magáéra. Ebből a szempontból meglepően pazarló. Amikor ideköltöztem, elképedten vettem számba a zsúfolt fehérneműs szekrényeket: harminc alsónadrágot találtam, hetven inget, huszonöt csipkegallért, negyven pár fodros kézelőt, harminc nyakfodrot, kilencven zsebkendőt... A nagy ruhásszekrény pukkadásig teli van, a múlt héten ki kellett hívnunk a kovácsot, hogy erősítse meg a pántokat. Kiveszek a ládikóból néhány ékszert, és az ágyamra teszem. Nem vihetem el az összeset a zálogházba – Cornelis észrevenné –, de ennyit ki tudok csempészni a házból. Maria lép be a szobába. Persze, ő is tud a tervünkről. Tudnia is kell róla, hiszen körülötte forog az egész. Bele is egyezett, de a jelek szerint még mindig nem tért magához a megrázkódtatásból. Elmesélem neki a sikertelen betörést. Maria az ágyterítőre kirakott ékszereket bámulja. Szánalmasan kevésnek hatnak,

mint egy vadászat gyatra madárzsákmánya. – Úgy félek – motyogja Maria. Nem volna szabad így beszélnie. Végtére is ő a józan gondolkodású, a gyakorlatias teremtés. Úgy teszek, mintha nem érteném. – Ne félj, épp elég pénzt tudunk majd összeszedni – mondom neki. – Megvesszük a hagymákat, és azokon még többet fogunk keresni. – Nem ettől félek. Este van. Kimegyek az udvarra. A virágok bátorságot sugároznak felém. Én tulajdonítok csak bátorságot nekik, mivel tudom, hogy röpke életük hamarosan véget ér. Ők maguk szépségük ellenére roppant ostobák. Vajmi kevéssé fogják fel az ember törekvéseinek hiábavalóságát, amelyet mi az ő kurta virágzásukból felismerünk. Megállok, mélyen beszívom illatukat. Van valami tisztaság abban, hogy szeretjük a virágokat, ez a kapzsiságtól érintetlen szeretet a tisztelet megnyilvánulása. Kivételt csak a tulipánok jelentenek; ha rájuk gondolok, kéjes gyönyörűség önt el, valami szemérmetlen hőhullám. Elhatározom, hogy ezt a keskeny virágágyást jövőre tulipánokkal ültetem tele. Aztán ráeszmélek, hogy jövőre nem leszek már itt. Úgy járok fel-alá a kertben, mint egy elítélt a börtönben. Valami roppan a sötétben a lábam alatt. Amikor felkészítettek a házasságra, megtanultam a közmondást is: a csiga az igazán jó háziasszony, mert bárhová megy, magával viszi az otthonát. Nos, ez a csiga itt oda lett, és vele az otthona is.

34 JAN PIETER: Nagyon kedvellek téged. Csakis ezért ajánlom neked ezt az előnyös üzletet. Minden érdek nélkül teszem, pusztán barátságból. HANS: Figyelmesen hallgatlak, barátom. PIETER: Van egy tulipánhagymám, egy Harlekin. Ez a változat a legszépségesebbek közé tartozik, és ráadásul a piacon is nagyon keresett. HANS: De hát nekem soha életemben semmi közöm nem volt a virágokhoz. Még csak kertem sincsen. PIETER: Nem értesz te semmit. Figyelj ide, kérlek, és ne szakíts félbe, mert ki tudja, talán éppen ma kopog be az ajtódon a szerencse. Folytathatom? HANS: Igen, igen, persze. PIETER: Nos, a Harlekin-hagyma értéke jelenleg száz forint, vagy még annál is több. De mivel a mi barátságunk (mint mondtam) feddhetetlen, odaadom neked ötven forintért. És még a mai szent napon egy rakás pénzt kereshetsz rajta, minden erőfeszítés nélkül. HANS: Ez csakugyan tüneményes ajánlat. Ehhez fogható még soha nem történt velem. Csak azt áruld el, kérlek, hogy tulajdonképpen mit csináljak azzal a Harlekinnel? Utóvégre semmi kedvem kiállni az utca sarkára vele...

PIETER: Mindjárt elárulom neked a titkot. De igyekezz jól az emlékezetedbe vésni. Mit fészkelődsz itt? HANS: Figyelek én, csak egy kicsit szédelgek még. PIETER: Csináld majd pontosan azt, amit mondok. Menj el az Oroszlánhoz címzett fogadóba. Kérdezd meg a fogadóst, hogy hol gyülekeznek a tulipánalkuszok. Eridj be a helyiségbe, amelyet megmutat. Odabenn valaki fel fog kiáltani, nagyon vastag hangon (de ettől ne riadj meg): „Idegen jött közénk!” Válaszként kezdj el kotkodácsolni, mint egy tyúk. Ettől a perctől kezdve téged is befogadnak a tulipánalkuszok közösségébe. Korabeli színdarab, idézi Z. Herbert Csendélet kötőfékkel című művében Egy héttel később Jan a műtermében éppen azzal a férfival igyekszik alkut kötni, akit megpróbált kirabolni. Nagyon idegesítő együtt lennie vele fényes nappal, de hát Jan tudja, hogy a férfi semmiképpen nem ismerheti fel. Ő az egyetlen tulipánkertész, akinek Jan hírét hallotta – a Cockerel kocsmában adta meg a nevét az egyik törzsvendég, aki azt is elmondta, hogy Claes van Hooghelandénak roppant értékes, igencsak szigorúan őrzött kertje van. Ez utóbbiról immár Jan maga is meggyőződhetett. A tulipánkertész izeg-mozog, fészkelődik. Nyugtalannak látszik, mintha alig várná, hogy hazamehessen. Elmagyarázta Jannak, hogy most már minden hagymáját kiszedte a földből, és lakat alatt, biztonságban őrzi valamennyit. A szemében szinte téboly csillan meg. – Öt valódi Semper Augustusom van – henceg, az izgalomtól

rekedten. – De hát azok kicsit meghaladják kegyelmed lehetőségeit. A bökkenő csak az, hogy azok a hagymák, amelyeket magával hozott, szintén meghaladják Jan lehetőségeit. Jan zsebében ott lapul a Sophia ékszereinek elzálogosításából származó pénz, mellette a saját megtakarított garasai meg az a kölcsön, amit Mattheustól kapott, de ez is kevesebb a szükségesnél. Ebben a szakaszban ugyanis nagyarányúan kellene vásárolnia. Egész zacskó Goudát rendelt – a legolcsóbb, piros-sárga fajtából –, meg több ezer unciányit valamiféle Admirálisokból, amelyeknek a teljes nevét képtelen megjegyezni. Az adószedéssel csak az időmet pocsékoltam, tréfálkozott Claes. Most tengerésznek csaptam fel. Jan azonban csak akkor juthat a vagyonhoz, amely a szó szoros értelmében élet és halál kérdése számára, ha most nagy tételben vásárol. – Vigyen el egy festményt – ragadja meg Claes karját, és a vásznak elé vonszolja. – Vigyen el egy Lázár feltámasztását. Annak harminc forint az ára. Vásznakat és táblaképeket ráncigál elő, támaszt a falnak. Jacob, aki a sarokban festéket őröl, csak hüledezik. – Vigyen el egy Ábrahám áldozatát vagy egy tájképet tehenekkel. – De hát uram... – szólal meg Jacob. – Hallgass! – förmed rá Jan. – Vagy itt ez a Házasságtörésen kapott asszony... Claes van Hooghelande csak áll, és a fejét vakarja. – Megnézhetem azt a csendéletet, ott hátul? A virágokkal? – mutat a sarokban álló táblaképre. – No lám csak... nini... látja

azt a tulipánt ott, ott a harangvirág meg a kányabangita közt? Az egy Generálisok Generálisa. – Csakugyan? – Kelmetek, piktorok, fenemód tudatlanok. – Mi csak azt festjük, amit látunk. – Igazán? – gúnyolódik Claes. – Mikor látott együtt virágzani nárciszt meg liliomot? Mert az lehetetlen. – Dehogyis lehetetlen, ha én festem meg. – Ezúttal Jan toporog idegesen. – Milyen szépségesen kecses ez a tulipán, igazi költemény – ábrándozik Claes. Tökéletes, ahogyan kegyelmed megfestette... még azt a harmatcseppet is ott rajta... – Köszönöm szépen, de... – Különös dolog ez, ugye? A virágok olyan rövid életűek, egy festmény meg örökre fennmarad. – Claes hangja megbicsaklik az érzelmektől. – És mégis az a helyzet, hogy ennek a tulipánnak egyetlen hagymája pénzben kifejezve háromszor annyit ér, mint a festmény, amelyet kegyelmed pingált róla. Erre találjon magyarázatot. – Claes hirtelen összeszedi magát, és ismét pattogósan méri a szót. – No, csapja hozzá ezt a csendéletet, és kvittek vagyunk. Jacobnak leesik az álla. Jan oda sem hederít rá. Szakasztott, mint néhány zacskó közönséges vereshagyma, semmivel sem látszanak különbnek. Jan mégis annyit fizetett értük, amennyit egy év alatt keres, ha szerencséje van. Milyen semmitmondóan jelentéktelenek így szemre. Pedig drágaköveknél, aranynál, festményeknél is többet érnek. Ezek a napfény és eső hizlalta hagymák Jan egész jövőjét rejtik

magukban. Jan túlságosan zaklatott, semhogy dolgozni tudna. Sophiával szeretne most beszélgetni. Mérhetetlenül hiányzik neki Sophia, aki oly közel van hozzá, és mégis annyira távol, abban a visszhangos börtönében. Milyen jó volna Claesről mesélni neki, leírni azt a tébolyult villogást a szemében, lötyögősen bő nadrágját, amelyet folyton fel kellett ráncigálnia. Milyen jó volna elmondani neki azt a sok szép szót, amelyeket a következő találkozásukra gyűjtöget össze a fejében. Vajon gondol-e most rá Sophia? Vajon mit csinál most – varrogat, vagy kinéz az ablakon, és a napfény cirógatja szépséges, fitos orrát? Jan annyira vágyik utána, hogy eláll a lélegzete. Már csak néhány hónap, mondogatja magának, és együtt leszünk mindörökre. Felkerekedik, elsétál Sophiáék háza előtt, de ott semmi jele az életnek, senki sem néz ki az ablakon. Lehet, hogy Sophia bevásárolni ment. Jan elballag a piactérre, de már későre jár, az árusok éppen elcsomagolnak. Ez a nap olyan furcsa volt, hogy Jan elvesztette minden időérzékét. Kocsisok ácsorognak lovaik mellett, fuvarra várnak. Ha utas jelentkezik, kockát vetnek, hogy melyikük vigye el. Lám, gondolja Jan, mi, hollandok kívülről milyen közönyösnek, higgadtnak látszunk, pedig a lelkünk mélyén valamennyien szerencsejátékosok vagyunk. A mi népünk a megszállottak népe. És én játszom magasabb téttel. Aznap éjszaka Jan azt álmodja, hogy az emberek tulipánná váltak, a fodros gallérokból virágszár nőtt ki: a nyakuk. A sok fej harmonikus egyetértésben bólingat erre-arra. Egészen

természetesnek tűnik, hogy Amszterdamot virágok népesítik be. Jan a főtéren áll, és Sophiát hívogatja. Már jön is Jan felé, szelíden bólingatva. Nem lehet más, csak Sophia, Jan felismeri az ibolyaszín ruhát. Megkérdi tőle, elkísérheti-e őt a tengeren túlra. Sophia egyre hevesebben bólogat. Szirmai sorra lehullanak, csak a csupasz szár marad belőle.

Jan barátja, Mattheus ismer egy zugorvost. Sorghnak hívják. Ő kaparta ki azt a szolgálólányt, akit Mattheus ejtett teherbe, és fizetségül elfogadott egy festményt, a Parasztok körtáncát. – Te mit akarsz tőle? – kacsint rá Mattheus. – Felcsináltál valami kis ringyót? Mikor hagyod már abba ezt a szanaszét kamatyolást? Ideje volna megállapodnod egy takaros, rendes fehérnépnél. Gerrit nemigen való feleségnek. Először is pocsék az alakja. Jan lenn a dokkoknál, egy patikárius boltjában találkozik a doktorral. Ez az ötlet rossznak bizonyul. Az orvosok utálják a patikáriusokat, mert azok elcsalják tőlük a pácienseket. Mivel ugyanannak a céhnek a tagjai ők is, doktornak adják ki magukat, csak ülnek a kitömött krokodiljuk alatt, és suttogva osztják a tanácsaikat. Még az öltözetük is azonos – hosszú, fekete köntös, hegyes süveggel. – Mért éppen itt akart találkozni velem? – mérgelődik Sorgh doktor. Ezt hitte illendőnek, magyarázkodik Jan. A doktor máris kiperdül a boltból, beülnek a legközelebbi kocsmába. – Nos, miről van szó? – kérdi a doktor.

– Pár évvel ezelőtt kegyelmed jó szolgálatot tett a barátomnak. Ő ajánlotta kegyelmedet, mondván, hogy kegyelmed tud titkot tartani. Sorgh doktor keskeny arca a rókáéhoz hasonlít, haja is vörös. Jannak szüksége van arra, hogy bízzon benne. Ez az ember három életet tart majd a kezében – négyet, ha a kisbabát is beleszámítja. Jan mostanában már úgy érzi, hogy oltalmába kell vennie Mariát is, aki mindnyájuk közül a legsebezhetőbb. Csaknem olyan felelősséget érez iránta, mintha maga ejtette volna teherbe. – Azt akarom, hogy segítsen egy asszonynak világra hozni a gyerekét. Az asszony biztonsága mérhetetlenül fontos... – Azt hiszi, nem értek a mesterségemhez? – Dehogyis! – Micsoda sértődékeny férfiú! – Dehogyis... csak hát ebben az esetben elég rendkívüliek a körülmények. És ami a döntő, az a titoktartás. – Jan hallgat egy sort. Akár tetszik, akár nem, bizalmába kell fogadnia ezt az embert, el kell mesélnie neki az egész történetet, különben befellegzik a tervnek. Jan meghúzza a sört, aztán nekifohászkodik. Most, hogy hallja a saját hangját, amint egy idegennek magyarázza el az egész dolgot, teljesen elbizonytalanodik. Eszementnek érzi az egész vállalkozást. Miután befejezi, csend támad. Sorgh doktor a söröskorsójába mered szótlanul, Jan az orvos kezét bámulja, a korsó oldalát cirógató, hosszú, fehér ujjakat. Igyekszik nem gondolni arra, hogy miben szoktak vájkálni ezek az ujjak. – Kockázatos – szólal meg végül a doktor. – Mérhetetlenül kockázatos az ügy.

– Kénytelenek vagyunk vállalni a kockázatot. Megérti, ugye? – Kockázatos a cselédlány szempontjából, kockázatos a kedvesének is. – A doktor felemeli a fejét, és Jan szemébe néz. – Úgy látom, kegyelmed nagyon szereti azt az asszonyt. Jan bólint. Az orvos váratlanul felsóhajt. – Szerencsés ember kegyelmed. Ismét csend támad. Az orvos karcsú, finom ujjai egyre csak a korsót cirógatják. Kora délután van. A kocsma jószerint üres, csak három tengerész, három jóképű, fiatal legény kártyázik az egyik asztalnál. Sorgh doktor szeme feléjük téved. – Egyszer én is szerettem valakit... – suttogja. – De a gyávaság... Úrrá lett rajtam a gyávaság. Képtelen voltam szembenézni a világ megvetésével... azzal, hogy elveszítem a megélhetésemet... Túlságosan nagy volt a tét. Nagyon megbántam, bánom azóta is. – Megemeli a korsót, de remeg a keze, vissza is teszi az asztalra. – Bátornak kell lenni. Elfullad a hangja. Jan a padlóra mered. A padlón egy törött pipaszár meg üres osztrigahéjak hevernek. Mintha egy jelképgyűjtemény ábrái közül kerültek volna ki. Ha ez festmény volna, tűnődik Jan, megérteném, hogy a doktor mit akar elmagyarázni nekem. – Ez az oka, amiért most segíteni igyekszem az embereknek – folytatja a doktor. – Az élet maga is merő kockázat... én csak tudom, hiszen orvos vagyok. De vannak emberek, akik viharban sem félnek vitorlázni, és ők azok, akik szívem szerint valók. Tudja, épp ezért csodálom őket, mert jómagam képtelen voltam ilyen merészségre.

Jant megindítják ezek a szavak. Kezdi megkedvelni ezt a tüskés, érzelmes férfit. De aztán Sorgh remegő ujjaira vetődik a szeme, és azon töpreng, alkalmas lesz-e ez az ember a feladatra. Az orvos mintha megérezné a kételyt. – Ne féljen, az az asszony megbízható kézbe kerül. – Melyik asszony? – Mind a kettő. – Sorgh doktor hirtelen összeszedi magát. – Nos, térjünk rá az anyagiakra. Közli Jannal a feltételeit. Bizonyos összegű előleget kér magának és a bábaasszonynak – a bábát, ígéri, ő maga hozza, és feltétlenül megbízik benne. Jan kiszámolja a pénzt. Könnyelműen vállat von hozzá, hisz ez csak pénz, ez csupán néhány hagyma. Látszólagos gondtalansága azonban mély izgalmat takar. Őt is rabul ejtette már a tulipánmánia, és nincs annál csalfább szerető! Folyton másokkal kacérkodik, egymás után csábítja el a férfiakat. Végül azonban, épp amikor Jan már azt hiszi, hogy őt végleg faképnél hagyta, visszatér, és behódol neki. Boldogan veti magát Jan karjába, és kéjes gyönyörre gyújtja a testét. Jan egy ideig kielégültnek érzi magát. De aztán ismét felgerjed benne a mohó vágy, a csillapíthatatlan, a kielégíthetetlen. Hát ilyen szerető a tulipán. Ki tudna ellenállni neki? Alig egy hónapja, júliusban Jan még szűz volt, ártatlan szűz. A spekulánsokat „dilinyósnak” vélte, azt hitte, őrültek egytől egyig. Most maga is közibük tartozik, és már megháromszorozta a befektetését. Admirálisai csatába vezették, és micsoda zsákmánnyal tért haza! A hagymák ára az égbe szökött, így hát most van miből kifizetnie a doktort, sőt új hagymákra is telik.

Újabban már alig van ideje festeni. Nap mint nap eljár a kocsmákba, ahol új, nem kevésbé megszállott barátai vadul adnak-vesznek a dohányfüst lázas ködében. – A végső fizetségről pedig kötelezvényt kell adnia nekem – mondja az orvos, és megnevezi az összeget. Jannak leesik az álla. – Vegye tekintetbe, hogy milyen kockázatos az ügy – mondja Sorgh doktor. – Az én szempontomból is. És én egy percig még azt találtam hinni, hogy ez egy mélyen érző ember, gondolja Jan. Előkotor egy darab papírt. Én, Jan van Loos, kötelezem magam, hogy... Nagy, otromba betűivel leírja az összeget. Mennyi nulla! A sok 0-t bizonyos szakmai büszkeséggel rajzolja a papírra: a körök mind hibátlanok. Mestere Rómában tanult, ahol a reneszánsznak erre is voltak szabályai. Jan nullái olyan szép kerekek, mint a telihold az Éjszaka a tengeren című látképeken. Kerekek, akár a Hals festette gyermek szappanbuborékjai, amelyek az élet kurtaságát és hiábavalóságát jelképezik. Sorgh doktor összehajtogatja és a zsebébe dugja a kötelezvényt. Jan kezet ráz vele. Az élet nem egyéb, mint szerencsejáték. Utóvégre szerencsejáték dolga volt az is, hogy Jan egyáltalán megszületett. Ha a szülei egy nappal később vagy előbb szeretkeznek, másfajta gyerek jött volna a világra. A véletlen szerencse hozta azt is, hogy találkozott Sophiával, élete egyetlen szerelmével. Jan biztosra veszi, hogy megszerzi a pénzt. Már tudja, hogyan kell mérkőznie szeretőjével, Fortunával, már kitanulta a játék minden csínját-bínját. És érzi, tudja azt is, hogy amikor sor

kerül majd a végső, a döntő játszmára, meg fogja nyerni. Mert a szerencse eddig az ő pártjára állt.

35 AZ ŐSZ Míg a kopók csaholnak, a nyúl bemenekül az erdőbe. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Őszi viharok süvítenek végig az országon. Zuhogó eső korbácsolja a földet. A szél gyökerestül szaggatja ki a fákat, a folyók, patakok áttörik a gátakat, elárasztják a szántókat. Hatalmas területek kerülnek víz alá, visszahódítja őket az elem, amelyből kiemelkedtek. Hajók süllyednek el, roncsaikat úgy vetik partra a haragos hullámok, mintha az Úr üres dióhéjakkal dobálózna. Cornelis hajói hazatérnek, de az arhangelszki konvoj legnagyobb vitorlása nyomtalanul merül alá a tengerfenékre, cobolyprém-, ámbra-, cetolajés nyersvasrakományával egyetemben. A templomok harangjai szinte szakadatlanul szólnak a tengerbe veszettek lelkéért. Amszterdamban kémények dőlnek a járdákra, szárítókötelekről elröpíti a szél a mosott ruhát.

a A

Keisergrachton egy épülő palota állványzatáról egy kőművest sodor le a vihar, a vagyon hübriszének újabb vértanút áldoznak. A csatornák mentén veszélyes járni, a széltől egyensúlyukat vesztik az emberek. A víz minduntalan hullákat vet fel, a részeg elkeseredés áldozatait, mivel a tulipántéboly tömérdek embert

tett tönkre, akik italba fojtották bánatukat. Október közepén aztán eláll az eső. A várost a köd dunnája takarja be. A hangok, zajok eltompulnak, az épületek láthatatlanná válnak. Az emberek képtelenek megállapítani, hol ér véget a járda, hol kezdődik a víz. Tucatjával esnek a csatornákba, napokig sodródnak észrevétlenül, míg fel nem száll a köd. Az éjszakák kísértetiesen csendesek. A vízből köd gomolyog elő. A sikátorokon bárki végigsurranhat, mert a köd olyan sűrű, hogy az ember jóformán a felemelt kezét sem látja. Amszterdam a szellemek városa lett, a kinyomozhatatlan bűntényeké, mert a gonosztevőket elnyelik a párás éjszakák.

36 SOPHIA A bolond meg a pénze hamar búcsút mondanak egymásnak. Visscher Sinnepoppen közmondása a tulipánőrületről, 1614

Hálaimát rebegek az Úrnak. A köd az ő füstös lehelete, amely oltalmaz minket. Észrevétlenül osonhatok végig az utcákon. A ködből fantomok bukkannak elő, elhaladnak mellettem, tovatűnnek, leszegett fejjel vigyázzák saját léptüket. Mintha bebábozódtunk volna mindnyájan. Jan meg én egyre vakmerőbbek vagyunk. Hálószobám az utcára nyílik. Cornelis a szomszéd szobában alszik, mindig is mély volt az álma. Jan éjszaka kavicsot dob az ablakomba, én pedig lelopózom a kapuhoz, és beengedem. Azt a kockázatot persze nem vállalhatom, hogy az ágyamba vigyem. Egyébként mostanában nem is a szeretkezés a legfontosabb számunkra. Egy új gerjedelem gyújtott lángra minket, arról suttogunk összebújva a kispadon. Összeírtam a summákat. Jan remegő kézzel veszi át a cédulát. Újra meg újra beszálltunk a játékba, és nyertünk. Jan most már a nagymenők közé tartozik. Már csak fehérekkel üzletel, a jövő tulipánjaival. Úgy tárgyalunk egymással, mint két szakértő. A hagymákat már rég elvesztettük szem elől, azok csupán elvont

fogalmak. Olyan hagymákat vásárolunk, amelyeket sosem láttunk, amelyeket ki sem fizettünk, arra játszunk, hogy az új változatok ára továbbra is emelkedik. A hagymák egyetlen nap alatt tízszer is gazdát cserélnek, anélkül, hogy bárki is látná őket a valóságban. Jan meg én a papír fölé hajlunk, és a számokat vizsgáljuk, ezeket a kábító ceruzajeleket. Olyan izgatott vagyok, hogy megint elered az orrom vére, és összekenem vele a papírt. Nem csak a szeretkezés az, amiről megfeledkeztünk. Jan már rég nem nyúl az ecsethez sem. Úgy emészti a láz, hogy minden idejét a négy különböző kocsmában tölti, ahol a jelszó elsuttogása után maga is részt vehet az adásvételben. Én nem tarthatok vele, mert megláthatnak, hiszen újabban mintha az egész város a kocsmákban nyüzsögne. Jan egészen belejött az üzletelésbe. A kocsmákban fakorongok járnak körbe. Ezekre írják fel krétával az egységárakat. A férfiak hevesen alkudoznak, törölnek az árból, rálicitálnak, és az egyezséget egy pohár borral ünneplik meg. Jan kölcsönöket vesz fel a barátaitól, hogy meg tudja kötni a következő üzletet, és egy hét múlva duplán adja nekik vissza a pénzt. Kész varázslat! A Jóisten egyfolytában mosolyog ránk. Ő is a mi pártunkon áll. Letörlöm véremet a papírról, barna folt marad utána. Az utóbbi hetekben Maria megváltozott. Egyre vastagabb, persze, úgy megduzzadt, mint a tulipánhagyma a legfinomabb komposztban. A minap Cornelis is megjegyezte vacsora közben: – Észrevetted, hogy meghízott ez a lány? A végén még kizabál minket a házunkból! – Mindig is derekas étvágya volt – feleltem.

Mariának más lett a mozgása is, úgy ring, mint egy hajó, felvont vitorlákkal. A megerőltetéstől kifullad, nem kap levegőt. A nehezebb munkákat már hónapok óta én végzem helyette, én takarítom a házat, mosom fel a padlót. Nem szabad elveszítenie ezt a gyereket! A megerőltetéstől én is kifulladok. Soha életemben nem gürcöltem még ilyen keményen. Fordított szerepkörünk – mármint hogy én játszom a cselédet, ő pedig az úrnőt, aki csak a legkönnyebb feladatok elvégzésére szorítkozik – nem csak a házimunka terén nyilvánul meg. – Milyen fura – jegyzi meg Maria egyik nap. – Asszonyom annak idején az én ruháimba öltözött, én meg asszonyomét viseltem. – Elmeséli, hogy nemegyszer öltötte magára a prémmel szegélyezett, kék kabátomat, és ott parádézott vele a tükör előtt. De kicserélődött a kezünk is. Az enyém igazi cselédkéz lett, érdes, repedezett. – Kenegesse libazsírral – vihog Maria. – Akkor olyan lesz, mint egy dámáé. – Az övé bezzeg egy nemesasszonyénál is különb. A ház is megváltozott. Alaposan ismerem már minden zugát – hátsajdítóan ismerem az összes delfti csempét a lábazatok mentén s rajtuk a tömérdek játszó gyereket, de töviről hegyire ismerem a mérföldesnek rémlő márványpadlók hepehupáit is. Az emeleten a széles padlódeszkákat fényesítem ki újra meg újra. Feltűrt ingujjal súrolok, törölgetek, emelgetem a fájós lábamat. A bőrszoba dombornyomású falai csak úgy isszák a port, sajog a vállam, amint a széken állva a tollporolóval hadonászom. Lenn a konyhában vizes ronggyal törlöm fel a téglapadlót. Régen a ház szobák sora volt, amelyekben elüldögéltem, padlójukon csupán végigsuhantam, ablakaikat

csak arra használtam, hogy kinyissam őket, ha ki akartam nézni az utcára. Az egész csak festett háttér volt az életemhez. Most azonban kívülről tudom minden kicsorbult tégla, minden deszkacsomó helyét. Bárcsak fogadhatnék még egy cselédet. De ez persze lehetetlen. Nem kockáztathatjuk meg, hogy ebben a kritikus időszakban egy idegen legyen közöttünk, ezért aztán lebeszéltem a férjemet minden ilyen kísérletéről. Már az utolsó hónapban vagyok, így hát egy igencsak tömött párnát viselek a derekamon. A szomszédos házban lakó Molenaer asszonytól egy csomó, állapotosnak való ruhát kaptam kölcsön. Maria a saját szoknyáit egyszerűen kibővítette. A hajolgatás nehezemre esik – nem is értem, hogyan képesek rá a terhes nők. Legszívesebben leszedném ilyenkor a derekamról a párnát, de mi lenne, ha Cornelis váratlanul betoppanna? Egyre jobban aggódik értem, már munkaidőben is többször hazaugrik ellenőrizni, hogy nem kezdődtek-e meg hirtelen a fájásaim. Sorgh doktor is ellátogatott hozzánk. Az emeleten megvizsgálta Mariát, és megállapította, hogy makkegészséges. Aztán megmosta a kezét, lejött a földszintre, és közölte Cornelisszel, hogy kiváló állapotban vagyok. Keskeny arcával leginkább egy agárkutyához hasonlít, ráadásul sosem bíztam a vörös hajú emberekben. De el kell ismernem, hogy tökéletesen játszotta a szerepét. – A barátjának igaza van – suttogta oda nekem elmenőben. – Maga csakugyan merész és különleges asszony. – Maria később elmondta, hogy az orvos kezének ibolyaszaga volt. Maria egyébként más tekintetben is megváltozott. Az utóbbi

hetekben egészen magába fordult. Egyedül üldögél a kihunyt tűz előtt. Vagy órákig kuporog az utcára nyíló ablaknál, ott gubbaszt, míg be nem sötétedik, mintha egy soha meg nem érkező vendéget lesne. De ami ennél is rosszabb, eltávolodott tőlem, régi testvéri közelségünk tovatűnt. – Asszonyom meg a nyereségei! – fakad ki egyszer. – Asszonyom csak a pénzzel törődik. De velem mi lesz? – Hiszen csak érted csinálom az egészet! Neked ugyanannyi hasznod lesz belőle, mint nekem. Nemsokára túlesünk mindenen, és mindketten szabadok leszünk! – Könnyű kegyelmednek – csattan fel. – Nagyon megváltozott, Sophia. Újabban csak Sophiának szólít, korántsem úrnőmnek vagy asszonyomnak. Nem veszem rossz néven. Tudom, hogy haragja a félelemből ered. Hamarosan meg kell birkóznia a vajúdással; olyan hajóra száll majd, amely a legveszélyesebb vizeket szeli át – és erre az utazásra egyedül kell elindulnia, oda senki sem kísérheti el. Jan nyeresége tegnap hatvanöt forint volt. Hatvanöt forint. A lakatosmester, aki a ruhásszekrényünket javította, ennyi lakbért fizet egy évre, zsémbelődött is miatta. – Üzleteljen tulipánokkal – tanácsolom neki. – Könnyű kereset. – Aki felmagasztalja magát, megaláztatik – feleli. – Őrültek azok egytől egyig, higgye el nekem! Ó, a szánalmas, vén szeszkazán. Szokott helyünkön, a szökőkútnál találkozom Jannal. Erősen lefogyott, egészen beesett az arca. Megfakult, loboncos lett még a haja is, amely oly fényes és göndör volt, amikor először jött el

hozzánk. Nem is üdvözöl, csak a csuklómat ragadja meg, izzó szemmel. – Mondd meg, mitévő legyek! Neked van még erőd hozzá? – Egyre szorosabban markolja a csuklómat. – Az elmúlt hetekben mindvégig velünk volt a szerencse. De most döntsd el te, hogy merjük-e egyetlen lapra feltenni mindenünket. Jan, persze, a kockázatok kockázatáról beszél, a legveszedelmesebb kockázatról. A királyok királyáról, a Semper Augustusról. Claes van Hooghelandének csupán egyetlen ilyen hagymája maradt. Az pedig minden pénzünket elviszi, az utolsó garasig, sőt annál is többet. Hatalmas kölcsönöket kell felvennünk. A hagyma ára zabolátlanul ugrál. A tét: minden vagy semmi. De ha sikerül, a gyerek megszületésekor minden adósságunkat rendezhetjük, és nekivághatunk új életünknek. – Szerintem meg kell tennünk – mondom. – Ó, én egyetlenem, én virágszirmocskám – susogja Jan. Aztán csak ülünk némán, döntésünktől döbbenten. Jan újabban mindig virágszirmocskámnak becéz. A gyerek most már bármelyik nap megszülethet. Kész szerencse, hogy Maria hasa elég kicsiny – takaros, alacsonyan hordott kis domborulat. A közömbös megfigyelő csak afféle tenyeres-talpas leányzót lát, aki a téli göncöktől még vaskosabb. Mostanában ritkán jár el hazulról, és ha elmegyünk a piacra, a szemek rám szegeződnek, a teljes vitorlázattal suhanó hajóra. Az állapotos nők magukra vonják a figyelmet. Mellesleg Maria csak cselédlány, és a cselédek még a mi

felvilágosult országunkban is a látómező szélére szorulnak. De ha magunkra maradunk, ha kettesben vagyunk, elengedhetjük magunkat. Bár ez a kifejezés vajmi kevéssé jellemző rendkívül feszült lelkiállapotunkra. Maria méhe mérhetetlenül fontossá vált számunkra – mágneses erejét hatalmasabbnak érezzük, mint az árapályt dirigáló Holdét. Régi vidámságunk, könnyedségünk szertefoszlott (valamikor Maria még együtt kacarászott velem: „Hát nem volna mulatságos, ha asszonyom is teherbe esne?”). A terv utolsó szakaszába léptünk – immár halálosan komolyak vagyunk. Hálószobámat már teljesen előkészítettük a szüléshez. Túlestünk a szomszédasszonyok vizsgálódásain is. A kályhaellenző mögött fából készült pelenkaszárítót állítottak fel. Szomszédasszonyunk, Molenaerné egy hajó alakú, fonott bölcsőt adott kölcsön. A férjem kikészítette a gyermekágyas köntöst. Az egyik polcon ott áll egy tál zabkása, kanállal, hogy átsegítsen a vajúdáson, mellette egy kupa fűszeres bor, hogy megünnepeljük a szerencsés eseményt. Egy másik szomszédasszony, akinek hintója van, felajánlotta szolgálatait, hogy elhozza anyámat, amikor elkezdődnek a fájásaim, de ezt köszönettel visszautasítottam, mondván, hogy anyám túlságosan beteges az utazáshoz. Sőt, ami azt illeti, a szülés időpontját hamisan adtam meg a családomnak, ők úgy tudják, hogy a gyerek csak hetekkel később jön a világra. A szülés, persze, valójában nem ebben a szobában fog lezajlani. Amíg Cornelis dolgozik, felviszem Mariát a padlásra. Alig tudja felvonszolni magát a lépcsőn – alig különb egy létránál –, félúton meg is áll, hogy lélegzethez jusson.

A padlásszoba kicsiny és sötét, mennyezetét súlyos, fekete gerendák keresztezik. Cornelis évek óta nem járt idefenn, de más sem. Alaposan kitakarítottam a helyiséget, lesöpörtem a pókhálókat, és a padlót felszórtam levendulával. Előkészítettem a szüléshez az ágyat is, az egyszerű fekhelyen valószínűleg egy szolgáló aludt volna. A sarokban ott áll a rólam készült festmény, A szerelmes levél, íme, az én festett énem, aki egyedül maradt az álmaival a döntés súlyos pillanatában. Olyan szűziesnek látszik, olyan tapasztalatlannak. A döntés immáron rég megszületett, ezt a kislányos, ártatlan teremtést jószerint fel sem ismerem. Maria nyögve lezuttyan az ágyra. Fáj a háta. Melléje ülök, és a keresztcsontját dörzsölgetem. – A doktor nagyon érti a mesterségét – biztatom. – És a bábának is óriási gyakorlata van. Azt mondja, több mint ezer szülést vezetett le sikeresen. Megbízható kezekben leszel, ne félj! Maria váratlanul sírni kezd. – Willemet akarom, Willemet – hüppögi. – Vigyázni fogunk rád, aranyom, ne félj! – Willemet akarom, ő legyen mellettem. – Willem nem jön vissza többé. – De én Willemet akarom, a kedvesemet! – zokog most már fékezhetetlenül Maria. Arcán csak úgy patakzanak a könnyek. – Hogy lehetett képes itt hagyni éppen most? Ilyen állapotban? – Nem is tud róla. Te meg jobban teszed, ha elfelejted. – Megtörölgetem arcát, orrát a zsebkendőmmel. – Nemsokára lesz egy édes kisbabád...

– Én Willemet akarom! Megpróbálom a karomba ölelni. A két jókora domborulat ezt eléggé megnehezíti. Mivel nem férek hozzá rendesen, csak megsimogatom – a haját, a hasát. Köténye alatt mozgást érzek. Rugdalózik a magzat. Mégpedig olyan erővel, hogy szinte lelöki a kezemet. Hevesen nekifeszül. – Tapogasd meg – mondom Mariának. – Már készül kifelé, és mihelyt kijut, szabaddá tesz minket is, mindnyájunkat.

37 JACOB Festőművészi tanulmányaidhoz küldök neked őszinte, jó tanácsot... Élj vele, ne engedd el henyén a füled mellett, mint eddig, hanem rajzolj szorgalmasan, minél többet, főként azokat a nagy, mozgalmas embercsoportokat, amelyekért Pieter Molijn annyira kedvelte a munkáidat. Ha ecsethez nyúlsz, fessél mai témát, például életképeket, mert azok készülnek el a leggyorsabban. Légy kitartó, fejezd be mindig a megkezdett festményeket, meglásd, szeretni fognak értük, Isten segedelmével, ahogyan Haarlemben és Amszterdamban is szerettek... Szolgáld híven az Urat, légy szerény és udvarias mindenkivel szemben, ily módon biztosítani fogod boldogulásodat. Mellékelten küldök néked kelméket, hosszú ecseteket, papírt, krétát és tömérdek gyönyörű festéket is... Gerard Ter Borch apjának levele, 1635

Jacob módfelett becsvágyó ifjú ember. Tudja, hogy sokra viszi majd. Még csak tizenhat éves, de már megtervezte az életét. Huszonöt éves korára népszerű festő lesz, saját műteremmel. Portrékra fogja specializálni magát, mert itt, Amszterdamban korlátlan számban találni megrendelőt, aki vásznon kívánja megörökíttetni magát. Harmincéves korában egy jelentősebb megbízással – egy katonai csoportot, valamelyik céh mestereit

vagy a polgárőrség díszvacsoráját ábrázoló festménnyel – szerez komoly hírnevet magának. Egy ilyen képnél nemcsak az egyes portrékat fizetik meg külön-külön – a teljes alakért persze több jár, mint amikor csak a fej meg a váll látszik –, hanem az is sokat jelent, hogy az efféle festmény rendszerint nyilvános helyre kerül, és terjeszti a festő hírét ország-világ előtt. Jacob korántsem Jant tekinti példaképének, akit amúgy is vegyes érzelmekkel szemlél. Leginkább Nicolaes Eliaszt és Thomas de Keysert, a roppant sikeres arcképfestőket tiszteli és csodálja. Ők garmadával kapják a megrendeléseket, festői színvonaluk megbízható, és határidőre szállítják le a képeiket. Végtére is a festészet ugyanolyan mesterség, mint a többi: aki jó árut ad a pénzért, az sikeres lesz. Jacob másik bálványa Gerrit Dou, Rembrandt van Rijn egykori tanítványa. Mennyire különbözik Dou hóbortos, heves vérmérsékletű mesterétől! Finoman részletező ábrázolásmódja óriási keresletet biztosít műveinek. Johan de Bye, a gyűjtő már huszonhét darabot vásárolt tőle, a svéd nagykövet Hágában pedig évente ezer – ezer! rhénus forintot fizet pusztán az elővásárlás jogáért. Jacob Dou stílusát tűzte ki célul maga elé. Pontosság és rendezettség; a legkevésbé sem Rembrandt zavarba ejtő élvezkedése vagy az antwerpeni híresség, Peter Paul Rubens buja ecsetkezelése. Jacob az önfegyelem híve. A festészet munka és nem szerencsejáték. Jacob viszolyog a szertelenségtől. Őt hidegen hagyja a tulipánőrület, amely hatalmába kerítette honfitársait. Nem is érez irántuk mást, csak megvetést. Mesterével ellentétben Jacob nem szokott álmodozni. Mindössze annyit enged meg magának, hogy

szombatonként végigsétálgat Amszterdam legelőkelőbb negyedének utcáin, ahol az új úri lakok épülnek, és séta közben azt latolgatja, melyiket veszi meg, amikor meglesz már a vagyona. Aztán, ha eljön az ideje – amikor megalapozta már a hírnevét –, keres egy jó családból való, magához illő hajadont, és megnősül. De még nem. Majd. Jan van Loos több szempontból is csalódást okozott neki. Először is rendetlen a műterme. Amikor Jacob első alkalommal járt nála, valóságos disznóólat talált. Az ecseteket mintha patkányok rágták volna meg. A megrendelőket Jan az összevissza kent, ócska festőgúnyájában fogadta – hát nem érdemelnének meg némi tiszteletet? Aztán ott van az az ütődött, örökösen elcsavargó szolgája – hol alszik egyáltalán az a nyavalyás? A csatornában? De ami még ennél is rosszabb, Jan egyértelműen feslett életű – Mattheusnak igaza volt, amikor figyelmeztette erre Jacobot. Nyilvánvaló, hogy Jan paráználkodik azzal a férjes asszonnyal. Esténként azonban, amikor Jacob hazatér a szüleihez, egy szót sem árul el nekik mindebből. A szülők elszörnyednének, és nem engednék ide többé. Nem kétséges, hogy Jan e miatt az érzéki kicsapongás miatt hanyagolja el a munkáját. A spermaveszteség legyengíti a férfiakat, és felhígítja a vérüket. Aztán itt ez a tulipánügy. Jan újabban, ha lehet, még ápolatlanabbnak látszik – a szeme mint az eszelősé, a szakálla bozontos. A haját már hónapok óta nem vágatta le. Hová lett a hivatástudata? Vannak napok, amikor a közelébe sem megy a festőállványának. Ez, persze, nagy csalódást jelent. Jacob komolyabb oktatásra

számított. De igaz, hogy előnye is származott belőle. Eredetileg úgy vélte, hogy az első tanulóévet alantasabb feladatokkal kell majd töltenie – ecseteket fog kötözni, vásznakat feszít vakrámákra, ezüstvesszőket hegyez, a táblaképeken előkészíti a fehér alapozást. Ha szerencséje lesz, esetleg lemásolhatja mestere néhány művét is. Jan azonban újabban sokat jár el hazulról. De még ha ott van a műteremben, akkor is másutt kalandozik az esze. Nem képes időre teljesíteni a megrendeléseket, és kezd mind erősebben Jacob segítségére támaszkodni. Szó, ami szó, az utóbbi hónapokban Jacob nem is annyira tanítványa, mint inkább társa volt mesterének. A nyáron Jan három, szabad eladásra szánt festményt kezdett el – az egyik egy Tájkép pásztorokkal, a másik egy Európé elrablása, a harmadik pedig (Jacob véleménye szerint nagyon illendően) A mértéktelenség következményeit ábrázolta. Amellett nekilátott egy portrénak is, amelyet a városi törvényszék egyik tekintélyes tisztviselője rendelt meg tőle. De sosem jutott ideje rájuk, és Jacobot bízta meg a festmények befejezésével. Nemcsak a hátteret meg a ruházatot kellett megfestenie, hanem az egész képet, mindenestül. Jacob felettébb örvend is ennek. Tudja, hogy legalább olyan tehetséges, mint a mestere. És mivel tehetsége célratörő, elszánt szorgalommal és iparkodással párosul, kettőjük közül minden bizonnyal ő lesz végül a sikeresebb. Jacob fejében olykor megfordul, hogy voltaképpen ő adhatna leckéket mesterének. Aztán a derült égből lecsap a villám. November első hetében Jannak egy fontos megbízást ajánlanak fel: a leprakórház

igazgatótanácsának csoportképét kellene megfestenie. És Jan visszautasítja az ajánlatot. – Mért? – kérdi Jacob, és megáll kezében az ecset. – Mert el kell utaznom. – Bocsánat, ezt nem értem... Jan hallgat egy sort. – Ne haragudj, Jacob. Már rég meg akartam mondani. – Nehézkesen lezöttyen az ágyra. – Az utóbbi időben nagyon... nos, nagyon összezavarodtak a dolgok. A tengerentúlra kell utaznom. – Mikor? – Két hét múlva. Nagyon fontos ügyben. – És mikor jön vissza kegyelmed? Jan a fejét csóválja. – Nem jövök vissza többé. Végleg ott maradok. – Felnéz Jacobra, olyan tekintettel, mintha először látná. – Borzasztóan sajnálom. Jacob a dühtől remegve csapja le az ecsetet. – A mester nem teheti meg ezt velem. Szerződésben kötelezte magát, hogy két évig tanít engem... – Ha ismernéd a körülményeket... – A mester a szavát adta! – ...akkor talán megértenéd... – A szüleim évi ötven forintot fizetnek a mesternek... – Visszatérítem nekik... – És mi lesz a mestervizsgámmal? Mi lesz a céhtagságommal? – Keresek neked egy másik mestert. Mattheus is vállalhatja az oktatásodat, biztosra veszem, hogy talál neked helyet...

követelni fogom tőle... – Kegyelmed... kegyelmed... – keresi a szót dadogva Jacob. Nem tud még szitkozódni. – Kegyelmed egy hitvány gazember! Jan feláll, és a fiú karjára teszi a kezét. – Jacob, higgyél nekem. Életbe vágóan fontos dologról van szó. – Kegyelmednek fontos – rázza le magáról Jan kezét dühödten Jacob. Ebben a pillanatban megzörgetik az ajtót. Jan nyitja ki. Egy fiú lép be a szobába. Jacob hirtelenében azt hiszi, hogy a mester csak hazudott neki. Meg akar szabadulni tőlem, gondolja, hogy új tanítványt vehessen fel. Én túl tehetséges vagyok... ez a magyarázat... a mester féltékeny rám, hogy esetleg túlszárnyalom őt. Jacob azonban téved. A fiú csak egy borítékot nyújt át Jannak. Jan kinyitja a borítékot, megnézi, mi van benne. Aztán a páncéldobozához lép, és turkálni kezd a papírok között. Kivesz egy pénzköteget, és átadja a fiúnak. – Ez az előleg. Mondd meg neki, hogy a teljes összeget majd azon a napon fizetem ki... nos, minden rendben van, ahogy megegyeztünk. – Pár sort firkál egy papírra. – Itt a kötelezvényem. Jan később elmegy valahová. Sosem vesződik azzal, hogy bezárja a páncéldobozát, nincs nála könnyelműbb ember. Jacob felnyitja a dobozt, és kiveszi a borítékot. Belenéz. Két jegy van benne a Kelet Császárnője nevű hajóra, amely november 15én indul a kelet-indiai Batávia felé.

38 MARIA Még a hálóba fogott madár is elillanhat. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

A gyerek késik. November első hetében lett volna esedékes, és már tizenkettedike van. Maria két véglet közt hányódik. Egyrészt siettetné a kicsit, hogy jöjjön már a világra, szeretne túlesni az egészen. Sőt, valami kötelességfélét is érez a többiek iránt – hiszen minél előbb sikerül teljesítenie az alku rá eső részét, azok annál hamarabb szedhetik a sátorfájukat. Sophia megmondta, hogy a hajójegyük e hónap tizenötödikére szól. Fogytán az idő. Ha a gyerek addig nem születik meg, kénytelenek lesznek lemondani az utazást, és más időpontra átíratni a jegyet, márpedig az hetekkel, sőt hónapokkal is késleltetheti őket. Mariában még él annyira a cselédlány, hogy érezze, mivel tartozik úrnőjének. Másrészt viszont irtózatosan retteg. Tisztára, mintha kettészakadna az ember, állította a vajat köpülő nagyanyó. Olyan, mintha csomóstul tépnék ki a beleidet. Maria szíve csak úgy zakatol. Mintha egy vörösen izzó késsel hasogatnának szét. Maria a nagyanyó után vágyakozik, az anyja után vágyakozik. Most, hogy közeledik az ideje, sokkal jobban hiányzanak neki,

mint Willem. Ki fogja gondját viselni? Az úrnő biztosan nem, annyi szent. Annak másutt lesz dolga. Maria végtelenül magányosnak érzi magát. Éjszaka nyugtalan az álma. A gyerek hevesen rugdalózik. Maria úgy érzi, olyan a hasa, akár egy szikla, meg sem tud fordulni tőle az ágyon. Kérlek szépen, ne szüless meg holnap, könyörög a gyereknek, ne szüless tizenharmadikán. Várj még egy napot! Ismét felbukkan régi álma. Milyen könnyen, fájdalom nélkül csusszannak ki belőle a csemeték, egész rajok... Víz alá merült termekben, víz alatti palotájában úszkál újra, s mögötte ott cikáznak a kisbabák. Másnap reggel éppen heringek fejét vagdossa a konyhában, amikor elkezdődnek a fájásai.

39 SOPHIA Ki mint vet, úgy arat. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Sikoltást hallok, kirohanok a konyhába. Maria hétrét görnyed. – Elkezdődött – nyögi. Feltámogatom a padlásszobába – lépcsők, lépcsők, lépcsők. Mintha soha nem fogynának el. Odafenn Mariát ismét elfogja a görcs, le kell ülnie. Jó előre bekészítettem a kis szoba kályhájába. Meggyújtom a tüzet, és Mariát az ágyra fektetem. – A mamámat akarom! – zokog Maria. – Maradj itt velem! – Csak egy perc, rögtön visszajövök. – Ne menj el! Lefutok a lépcsőn, kiszaladok a házból.

40 MOLENAER ASSZONY A félelem nagyon találékony. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Molenaer asszony a fogadószobájában üldögél. Miközben tisztába teszi fiacskáját, Ludolfot, altatódalt énekel neki. Tente, baba, aludjál, Kisbárányról álmodjál, Szőre fehér, mint a hó, Tejecskéje csuda jó... Ludolf baba mélységes megértéssel bámul fel rá. Milyen szerencsés teremtés vagyok én, gondolja Molenaer asszony. Mielőtt kiugrik az ágyból, minden reggel hálaimát rebeg az Úrnak. Hiszen a Herengrachton lakhat, kényelmes, gyönyörű házban. A férje derék, csupa szív ember, aki szereti a családját. Mint a köztisztaság főfelügyelője, tekintélyes társadalmi pozíciót tölt be. Bőkezűen adakozik a szegényeknek, és kellemes baritonja van. Esténként a gyerekei közt ül, sipkával a fején, háziköntösben, és azt mondja: Ennél nagyobb boldogság nincs a földkerekségen. Óriási türelemmel, hosszú órákig képes dámajátékot játszani a legidősebb fiával.

Dörömbölnek a kapun, Molenaer asszony kizökken az álmodozásból. A szolgáló a mindenórás szomszédasszonyt, Sophiát tereli be a szobába. – Jön a gyerek – nyögdécseli Sophia, és a hasát fogja. – Nagyon kérem, nem küldene el valakit a férjemhez, le az üzletházba? – Elhallgat, meggörnyed a fájdalomtól. Néhány másodpercig liheg, aztán kiegyenesedik. – És volna szíves szólni De Jonghéknak, hogy a lovászuk menjen el erre a címre?... – nyújt át egy cédulát Molenaer asszony markába. – Itt lakik a bába. Mondják meg neki, hogy sürgős. – Jaj, kedvesem – ugrik fel Molenaer asszony –, én is átmegyek magához. – Nem! A szolgálólányom ügyel rám, amíg a bába meg nem érkezik. Sophia máris elszalad. Molenaer asszony csak hüledezik, elég rosszallóan. Mért nem a cselédlány jött át az üzenettel? Miféle dolog ez, hogy az úrnőjére hagyja, aki ilyen állapotban van! Micsoda egy hájas, lusta, lompos dög ez a Maria! Molenaer asszonynak mindig is ez volt róla a véleménye. Az utóbbi időben meg éppenséggel fel sem állt a fenekéről az a lány, mintha folyton a nem túl tisztesen végzett munkáját akarná kipihenni. Már a kétszeresére dagadt a lomhaságtól. Ráadásul még arcátlan is. Molenaer asszony egy nedves ruhával lemosogatja Ludolf baba popsiját. Az ő szolgálólánya bezzeg nem viselkedne így. De az is igaz, hogy nála mindig is kiváló cselédek szolgáltak. Áldott szerencséje van ebben is.

41 CORNELIS Hogy megbámulod a virágot, mely üdének tűnik szemedben, Holott a tűző nap roppant ereje már megfonnyasztotta. Gondold meg jól, az egyetlen örökkön élő virág az Úr szava, Hozzá képest mit ér a világon bármi egyéb? Semmit. Az idősebb Jan Brueghel

Cornelis járkál, járkál, fel-alá. Sophia hálókamrájából a fájdalom sikolyai áradnak lefelé. Minden sikoly Cornelis szívét döfi át. Bárcsak ő szülhetné meg a gyereket Sophia helyett. Mindenét odaadná – házát, vagyonát –, ha könnyíthetne szenvedésein. Az asztalon egy homokóra áll. Cornelis már kétszer is megfordította, Sophia immár második órája vajúdik. Cornelis járkál, járkál, ide-oda. A padló márványkockái mérik a szüneteket a sikolyok közt... fehér... fekete... fehér... fekete... akár egy groteszk sakkjátszma. Mi csupán játékszerek vagyunk Isten kezében. A szoba természetellenesen csendes, mintha visszafojtaná a lélegzetét. Odakinn beborult az ég, alig valamicske világosság szivárog be az ablakon. A vaskos lábú, fényes tölgyasztalon a homokóra egy érintetlenül maradt alma és két, szépen kifényesített gyertyatartó társaságában áll. Ennél csendesebb

csendélet nincs is talán. A franciák ezt nature morte-nak hívják, ez a kifejezés mindig is zavarta Cornelist. Az emeletről üvöltés hallatszik – rekedt, leírhatatlan, embertelen hang, amelytől Cornelis ereiben megfagy a vér. A falról Zsuzsanna és a vének néznek le rá. Zsuzsanna gömbölyded teste mintha őt, Cornelist csúfolná. Régebben izgatónak találta – most milyen undorítónak látja, hiszen lám, hová vezette őt is a durva kéjvágy: ilyen kínszenvedést okoz az asszonynak, akit a legjobban szeret a világon. Milyen engedelmesen tűrte Sophia az ő bujaságát éjszakáról éjszakára – és mi lett az eredmény? Ez az iszonyat, amelybe Cornelis még elkísérni sem tudja. Ó, mindenható, dicsőséges Urunk, mi, a Te teremtményeid, akik nyomorult bűnösök vagyunk, Hozzád kiáltunk segítségért ínségünk órájában... Istenem, mentsd meg őt... Fekete... fehér... fekete... fehér... most már kevesebb a lépés a sikolyok közt. Sűrűsödnek a görcsök. Könyörgök Hozzád, tekints le ránk, és halld meg fájdalmunk mélységeiből eredő kiáltásunkat... könyörülj rajtam, Istenem... Fekete... fehér... Imádunk Téged isteni felségedben, és magasztaljuk a Te kegyességedet... segíts, Uram, ments meg irgalmasságoddal... A bábaasszony lefut a lépcsőn, beront a szobába.

minket

– Kérem, küldjön el Sorgh doktorért – mondja. – Mi történt? – Nincs ok aggodalomra. Csak némi segítségre van szükségem. A bába megadja az orvos címét. Hol ez a nyavalyás cselédlány?

Cornelis felkapja a köpenyét, kénytelen maga elmenni az orvosért. Hová tűnhetett Maria, amikor a legnagyobb szükség van rá? Amikor Cornelis hazaérkezett, Sophia azt mondta, hogy a varrónőhöz küldte el Mariát, de hát azóta már órák teltek el. A műhely pedig csak néhány utcával odébb van. Az isten szerelmére, hol marad el ez a lány? Cornelis elindult, hogy elhozza az orvost. Odakinn megeredt az eső.

42 JAN Aki sokat markol, keveset fog. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Jan a műtermét rója, ahol vágni lehet a dohányfüstöt. Odakinn zuhog az eső. Dél van... Háromszor fordította már meg a homokórát, mióta a kölyök meghozta Sophia üzenetét. Maria immár harmadik órája vajúdik. Jan tehetetlennek érzi magát – ő csupán férfi, itt pedig két asszony forog veszélyben. Saját dolgai annyira lekötötték, hogy Maria jóformán eszébe sem jutott hetekig. Most minden porcikája érette reszket. Egyformán félti mindkét asszonyt, hiszen Sophia szintén rettenetes kockázatot vállalt. Hej, micsoda teremtés! Hej, milyen csodás teremtés mind a kettő! Jómaga viszont béna, tehetetlen. Nem tud mihez kezdeni, csak szívja egyik pipát a másik után. És gyomorgörcsök kínozzák, merő együttérzésből. Gondolatban Mariát sürgeti, hogy hozzon már világra egy egészséges gyereket, akinek születésével ők hárman is újjászületnek. – Uram, ha bölcsességedben megkíméled ezt az asszonyt, fogadom, hogy jó útra térek, és életem végéig erényesen szolgállak... Most szüksége támad Istenre. Milyen meggondolatlanság volt

megszegni az Ő parancsait, sorra egymás után. Más feleségét ne kívánd meg... Ne paráználkodjál... Mennyit nevetett Sophia vallási skrupulusain. De fordítsanak csak hátat Hollandiának, ő is más ember lesz. Még az is lehet, hogy áttér a katolikus hitre. Jan képzeletében felrémlik Batávia. Most már sokkal többet tud róla, jóval tájékozottabb. Tovatűntek a pogány pálmafák, az élvhajhász gyönyörűségek, azok csak afféle ábrándok voltak. Batávia, mint Jan azóta értesült, sokkal józanabb hely. A letarolt Jakarta romjaira épült város igazi kis Amszterdammá fejlődik: oromtetős házakkal, csatornákkal, hidakkal, templomokkal, bírósággal. Még szélmalmok is épültek, hogy energiát csikarjanak ki a fullasztó hőségből. Jan alkut ajánl Istennek. Ha az Úr a maga kegyességében megkönyörül rajtuk, és túlélik az utazást, Sophia meg ő példás polgárok lesznek, jámbor, oszlopos támaszai az új gyarmatnak, és minden vasárnap kétszer mennek el a templomba. Ezt szívből, szent fogadalommal ígéri Istennek.

43 CORNELIS Az emberfaj reményei üvegnél törékenyebbek, így hát az élet is rövid. Névtelen

Cornelis bevezeti házába a doktort. Mindketten csuromvizesre áztak. Sorgh doktor felfelé indul a lépcsőn. Amikor Cornelis megpróbál a nyomába szegődni, a karjára teszi a kezét. – Maradjon itt, uram – parancsolja. – De én... – A férjnek ott semmi keresnivalója. Ha valami hasznosat akar csinálni, készítsen elő minél több forró vizet – mondja az orvos, és felsiet az emeletre. – Maria! – bődül el Cornelis. Nincs válasz. Hol bujkál ez a lány? A hálószobából sikoltás hallatszik. Cornelis ereiben megfagy a vér. Bárcsak enyhíthetne a felesége kínjain! Ő is tudja, hogy a férjnek ott nincs keresnivalója, de megszakad a szíve emiatt. A konyhában vizet ereszt a fazékba. Remeg a keze. Kénytelen megbízni ebben az orvosban, de mért, jaj, mért választotta Sophia éppen őt Brusch doktor helyett? Van valami furcsaság ebben a Sorgh doktorban – a pöszeségében, az ideges mozdulataiban. Ráadásul a haja is vörös, s ez mindig a tisztesség hiányára utal.

Cornelis felteszi a tűzhelyre a fazekat, és felszítja a tüzet. Ritkán fordul meg a konyhában, ez itt Sophia meg a szolgálólány birodalma. Cornelis a falra akasztott vörösréz serpenyőket bámulja. Az üvegajtós konyhaszekrényből tányérok, mártásostálak kandikálnak feléje, ezernyi kellemes, közös étkezés meghitten ismerős tárgyai. Milyen takaros és rendes ez a kicsiny birodalom, ahol Sophia a cselédlány segítsége mellett annyi hitvesi odaadással készíti Cornelis napi táplálékát! Az asztalon ott maradt egy lefedett tál. Cornelis felemeli a fedőt. A tálban lefejezett heringek sorakoznak. Nagyon szánalmas látvány – egy kupac haltest, egy kupac halfej. A háromszög alakú fejekből üveges, baljós szemek merednek Cornelisra.

44 JAN Az édes álmokból éhesen ébred az ember. Jacob Cats

Besötétedett. Az ablakot eső veri. Most már hetedik órája tart, és még semmi hír. Jan nem is remél üzenetet még egy darabig, de szinte egyenként érzékel minden embert a városban, aki arra vár, hogy a cselekvés mezejére léphessen. Maria vajúdása mintha fényt gyújtott volna benne. Hetedik órája! Hogy vánszorognak a percek, de hát a vajúdás elhúzódhat akár kétszer ennyi ideig is. Háromszor ennyi ideig. Anyja elbeszélése szerint Jannak két napjába telt, mire kivergődött a világra, és közben kis híján megölte őt. Most viszont mélységesen szeretne beleselkedni a herengrachti házba, hogy a terv szerint halad-e minden. Ha nem láthatja a saját szemével, el sem tudja hinni az egészet. Korábbi szorongását most a valószerűtlenség érzése váltotta fel. A műterme is olyan idegennek látszik. Már mindent összecsomagolt, minden indulásra készen áll. Zsákvászonba burkolt festményei a fal mellett sorakoznak, és várják, hogy elszállítsák őket Hendrick Uylenburghhoz, a képügynökhöz, aki előlegezni fogja az eladásukból származó pénzt. Jan csak a rajzmappáit meg a Sophiát ábrázoló festményt tartotta meg.

Ezek a ládájában lapulnak, útra készen. A ládában rejtőzik már egyébként minden holmija, valamint Sophia két ruhája is, amelyeket kicsempésztek a szekrényéből. Még két nap, és útra kelnek Sophiával. Maria tökéletesen időzített. Jan holnap kiegyenlíti adósságait, és tizenötödikén hajnalban tengerre szállnak. Eddig még minden sikerült – már csak az utolsó, a mindent eldöntő játszma van hátra. Jan levág egy szelet sajtot, beleteszi egy zsemlyébe, és enni kezd. Egyedül van. Jacob már egy hete elment, változatlanul fagyos dühvel csapta be maga után az ajtót. Újabban Gerrit is csak hébe-hóba állít be a műterembe. Jan elutazásának hírét elég közönyösen fogadta. Már régebben is többször kisegített a szomszéd kocsmában, most végleg odaszegődött, hordókat emelgetni. Jan őszintén kedveli a szolgáját, aki a maga módján mindig hűséges volt hozzá. El is határozta, hogy elutazása előtt, mihelyt pénzéhez jut, bőkezűen megajándékozza Gerritet. A közelben villám csap le. Jan összerezzen. A mennydörgés hangja olyan, mintha vásznat repesztenének. Jan felett meghasad az ég.

45 CORNELIS A halálban mindenki egyenlő. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Késő éjszaka van. Odakinn dühöng a vihar. Cornelis a kandalló előtt gubbaszt, pálinkát kortyolgat. Néhány perccel ezelőtt elnémult a sikoltozás fenn az emeleten. Most halálos csend van. Cornelis nem mozdulhat innen. Ráparancsoltak, hogy itt várakozzék. Bár felvette már házikabátját, tetőtől talpig reszket. Hideg van odakinn, és a tűz vajmi kevéssé melegíti át ezt a hatalmas szobát. Cornelis azonban szenvedni akar, a maga korlátolt módján. Aztán egy hangot hall az emeletről. A hang gyenge, de félreismerhetetlen. Megint felhangzik a hang – vékony nyivákolás, akár a kismacskáé. Cornelist végtelen öröm önti el. Térdre roskad, és imára kulcsolja a kezét. Ó, Uram Istenem, fogadd szívből jövő hálámat, amiért meghallgattad könyörgéseimet... Abbahagyja az imát. Valaki lefelé jön a lépcsőn. A bábaasszony lép be a szobába. Tagbaszakadt, vaskos teremtés, szögletes, akár egy istálló ajtaja. Karján egy kis batyut

hoz. Cornelis feláll. – Uram – mondja a bába. – Gyönyörű kislánya született. A batyu mocorog. Cornelis fekete, nedves hajtincseket pillant meg. Már szóra nyitná a száját, de valami megállítja. Valami különös kifejezés a bába izzadt teliholdarcán. – Fogadja őszinte részvétemet, uram – mondja az asszony. – A feleségét nem tudtuk megmenteni. Fenn az emeleten Sorgh doktor tartóztatja fel az ajtóban. – Csak egy pillanatra mehet be, hogy megnézze... És kérem, ne nyúljon hozzá, ne érintse meg. Nagyon nagy a fertőzés veszélye. – Fertőzés? Az orvos nem válaszol azonnal. – Azt hiszem, okkal gyanítom – szólal meg végül –, hogy a feleségét a ragály vitte el. – A pestis? – mered Cornelis értetlenül az orvosra. Ez csak álom, gondolja. Fel kéne ébredni. Vállon ragadja az orvost, és odébb penderíti, mint egy széket. Belép a hálószobába. Fullasztó a hőség. Orrát kesernyés szag csapja meg, és valami émelyítő illat, talán ibolyáé. Sophia arcát lepedő takarja. Az orvos egy pillanatra félrehúzza a vásznat. Előbukkan Sophia arca. Sápadt, békés, verítéktől fényes. – Megtettünk minden tőlünk telhetőt – mondja Sorgh doktor. – Most már békében nyugszik az Úr kebelén. Cornelis a felesége arca fölé hajlik. Az orvos elkapja a karját, és visszarántja. – Hadd csókoljam meg utoljára!

– Nem szabad, uram. – Cornelis karja már sajog az orvos markolásától. – Mielőbb intézkednie kell, hogy füstöljék ki ezt a helyiséget, az ágyneműt pedig égessék el. Sajnos, ezek elengedhetetlen óvintézkedések... a testnedvek meg a vér miatt... A szoba furának látszik, mintha megvakult volna. Persze, hisz a doktor befelé fordította a festményeket. Ez közismert, elterjedt szokás, most azonban valami bizarr játéknak rémlik. Cornelis bénultan nézi a feleségét. Játék itt minden, az egész. Sophia csak színlel, megjátssza magát. Mindjárt kinyitja a szemét, és felül. Túlestünk a bajokon, egyetlenem! Nézd csak! Van egy gyönyörű kislányunk. Az orvos kitereli Cornelist a szobából. Az émelyítő, édeskés illat bevette magát Cornelis orrába. Még egyszer visszanéz feleségére, a lepedő alatt domborodó, nyúlánk testre. Mivel a vásznat a fejére húzták, kilátszik a két lába. Tréfásan csupasznak hatnak. Cornelis úgy érzi, ha vár egy kicsit, Sophia mozgatni kezdi a lábujjait. Mindig is utált így aludni, szeret összegömbölyödni, a térdét behúzza az álla alá. Az orvos becsukja az ajtót, és lekíséri a lépcsőn Cornelist. Nem volna szabad otthagynom Sophiát, olyan magányos, gondolja Cornelis. Leülnek a kandalló elé. Az orvos beszél valamiről, de Cornelis képtelen válaszolni, teljesen elszorult a torka. Ez nem lehet igaz. – Szerintem a város poshadt vizei vétkesek ebben – magyarázza az orvos. – Tudja, uram, hogy az idén ősszel hány embert vitt el a láz? Cornelis nem tudja. De nem is érdekli.

– Látszott a feleségén valami jele a betegségnek? Cornelis megpróbál gondolkozni, de az túl fárasztó. Bárcsak elhallgatna már ez az ember... – Nem panaszkodott az utóbbi időben fejfájásra? A feleségem egyszerűen kihunyt, mint egy gyertya. – Panaszkodott, uram? – A múlt héten... igen – feleli Cornelis. – Kétszer is ágyban maradt fejfájás miatt. – A láz rendszerint az agyat támadja meg. Nem talált valami szokatlant a felesége viselkedésében? Cornelis hallgat. Sophia az utóbbi időben csakugyan furcsán viselkedett. Nem tűrte, hogy megérintsék. Cornelisnak még a közelsége is idegesítette. – Az egyik tünet a bőr érzékenysége – fejtegeti az orvos. – A beteg úgy érzi, mintha tűz égetné. – Hónapok óta kegyelmed viselte gondját a feleségemnek – fakad ki Cornelis. – Mért nem szólt nekem, hogy veszélyben forog? – Ingerültsége érthető, uram, de higgye el, nem is sejtettem, hogy éppen a ragály fenyegetné. Amikor először megvizsgáltam, csak azt állapítottam meg, hogy a hölgy meglehetősen gyenge és érzékeny alkatú. Bármilyen izgalmi állapot könnyen méhgyulladást idézhet elő nála, ami a vér áramán át az agyig terjed. Ezért javasoltam azt – köhécsel –, hogy tartóztassa meg magát a házasélettől... Sorgh doktor hallgat egy ideig. Cornelis az orvos hosszú, fehér ujjait bámulja. Mért nem tudták megmenteni Sophiát? – A holttest...

– Hogy meri így nevezni? – Bocsánat, ne haragudjon. A felesége... nem maradhat itt. Azonnal intézkedem, hogy földi maradványait haladéktalanul távolítsák el a házból, és mielőbb temessék el. – Az orvos összefonja ujjait. – Szörnyű veszteség ez kegyelmednek, tudom. De talán vigaszt találhat abban, hogy újszülött kislányát nem fertőzte meg a kór. A kicsi teljesen egészséges. Cornelis kábán üldögél. Körülötte lázas tevékenység örvénylik. Az emeletről fojtott hangok hallatszanak, ajtók nyílnak, csukódnak. A lépcsőn súlyos léptek dübörögnek, idegen férfiak hurcolják el a feleségét. Valami a falhoz ütődik. Cornelis nem képes felpillantani. Milyen jogon merészelik elvinni Sophiát? Semmi közük hozzá, nem az övék! Valaki tálka forró zabkását nyom a kezébe. Mintha Molenaer asszony sürögne-forogna körülötte meg a kisbaba körül. Már késő éjszaka van, de a házban ki-be járnak a szomszédasszonyok. Cornelis érzi, hogy kedvesek és jóságosak, de nincs ereje köszönetet mondani nekik, sőt fel sem ismeri őket. Nem, ez nem a valóság, ebből semmi sem igaz. Mindez csupáncsak álom. Sophia csak játszik, tréfálkozik vele, mint hajdan a húgaival. Sophia túl eleven, semhogy meghaljon. Hímzőrámája még ott hever a széken, ahová letette, a lábmelegítő a szék előtt, a padlón várja, hogy Sophia ismét ráhelyezze hosszú, keskeny lábfejét. Cornelis úgy érzi, ha kinyitja a szemét, Sophia ott fog üldögélni, és rámosolyog, mielőtt újra hímzése fölé hajtja a fejét.

A fény nem elég erős, Sophia közelebb emeli szeméhez a hímzőrámát. Aztán kis sóhajjal tartást vált a széken, és a másik lábát teszi fel a melegítőre. Az nem lehet, hogy Isten megint ilyen kegyetlen játékot űzzön vele. Miféle Isten az, aki képes erre?... Cornelis a tengerparton áll... ismét kisfiú. Apja egy kagylót szorít a füléhez. Cornelis fülét zúgás tölti be – valami távoli zúgás. Ez az Úr lehelete – szól az apja. – Ő lát és hall mindent, amit szívedben rejtegetsz.

Odakinn elcsendesült a morajlás. A vihar elült. Cornelis mintha az ágyán feküdne, a bőrszobában. Kinéz az ablakon. Megvirradt, szürkés fény szivárog be a vastag üveglapokon. Cornelis hirtelen érzékelni kezdi Sophia hiányát a házban – az ürességet, a csendet, egyszerűen csak azt, hogy Sophia nincs jelen. A felesége úgy sodródott tova innen, mint holmi hordalék fa a vízen; milyen szótlanul, milyen belenyugvóan csusszant be és ki Cornelis életébe. Szinte álomnak rémlenek a vele töltött évek, egy vénember álmának, aki folyton festményeken legeltette a szemét, pedig hát tudta, hogy a rajtuk látható emberek, ha megfordultak is valaha az ábrázolt helyeken, már rég nem léteznek. Nem egyebek, csak árnyak... egy borvörös ruha ragyogása a gyertyafényben, egy fejtartás, egy felemelt pohár, teli borral, amelyet már réges-rég kiittak. Vagy ki sem töltöttek soha. Mindezek már nincsenek, nem léteznek többé, még a képeiket is befordították a fal felé. A művészet mindig a jelenben él, tűnődik Cornelis, még jóval azután is, hogy mi, halandók, porrá válunk. Érzi, hogy ennek a gondolatnak bizonyos jelentősége van, de túl kimerült,

semhogy ezt ki tudná elemezni. Alighanem elszunnyadt egy időre. Az orvos, mielőtt elment, megitatott vele valami keserű, sűrű, fehér kotyvalékot. A bánat még nem sújtott le Cornelisra, a homályban várakozik rá, akár egy útonálló. Maria lép be. Lám, Mariáról teljesen megfeledkezett. A lány bizonytalanul áll a lábán, Cornelis egy percig részegnek véli. Úgy tántorog be a szobába, mintha fájdalom gyötörné, egy szék támlájába kapaszkodik. – Borzalmas veszteség ez, uram – motyogja. Nagyon zaklatottnak, betegnek látszik, az arca szürke, nyirkos, a haja fakó, csapzott. Cornelis homályosan emlékszik rá, hogy Mariának itt kellett volna lennie – hol bujkálhatott? –, de az esze túl lassan forog. Egyébként sincs most ereje megdorgálni a cselédlányt. – Jaj, uram, mit is mondhatnék... – Szegény kislány... – Cornelis már látja, hogy Maria nem részeg. Csak a bánat kerítette hatalmába. – Látom, téged is porig sújtott a gyász. – Jaj, uram – roskad le Maria nehézkesen a székre. – Nagyon rosszul nézel ki. Maria szótlanul bólint, és a bölcsőbe mered. A bölcsőből miniatűr hang hallatszik, parányi, halk nyivákolás. Cornelis egészen elfeledkezett az újszülöttről. Maria fölébe hajol – félúton megáll, fájdalomtól eltorzult arccal –, aztán kiemeli a mocorgó kis batyut. – Irtózatos, ami ma éjszaka történt, uram. De ha a Jóisten magához szólította is a kegyelmed feleségét, egy kislánnyal is

megajándékozta kegyelmedet. – Maria ringatni kezdi a karján a kisbabát, és megcirógatja a sötét, nedves hajtincseket. – Egy csodaszép, egészséges kislánnyal ajándékozta meg, és kegyelmed legyen ezért hálás a mi Atyánknak. – Maria csókot lehel a csecsemő arcára, és mélyen magába szívja az illatát. – Fogadom, hogy úgy fogom gondját viselni, mintha a saját gyermekem volna. Cornelis sírni kezd – csak úgy rázza a mély, fájó zokogás. Nincs ereje eltitkolni a cselédlány előtt. Sírása láttán Maria szemét is elöntik a könnyek. Odalép Cornelis mellé, és a karjába helyezi a lányát.

46 VIHAR UTÁN Általában nem olyan hosszú életűek, mint a kellemesebb éghajlaton élők, és hamar romlásnak indulnak mind a férfiak, mind a nők, kivált Amszterdam városában... A járványok nem túl gyakoriak, legalábbis nem olyan mértékben, hogy tudomást vegyenek róluk, mert az ilyesmit igyekeznek elhallgatni, amennyire csak tehetik, a ragály nem kap megkülönböztető jelzést sem a halottak anyakönyvezésében, sem a betegek ellátásában és ápolásában; mert akár a predesztináció hitelvéből, akár másból fakadóan azt vallják, hogy az ország élete fontosabb, mint az egyéneké. William Temple: Németalföldi megfigyelések, 1672

A vihar után lecsillapult, elnyugodott a város. Reggel kisüt a nap, csend van, és hideg. Az utcákat, mint törött végtagok, letört ágak borítják. Az emberek nekiveselkednek a romok eltakarításának. Úgy nyüzsögnek, mint a hangyák a feldúlt bolyban – megátalkodottan ragaszkodnak életük újjáépítéséhez. A hollandok keményen dolgos, leleményes népség, valahányszor elárasztja országukat a víz, kiszivattyúzzák és ismét elvezetik róla. Megszokták már, hogy helyre kell hozniuk az Úr haragjának pusztításait, hisz a

viharokat Isten bocsátja rájuk, hogy próbára tegye őket. A nap beragyogja a Herengracht mentén sorakozó, nagyszerű oromtetős úri lakokat. Átmelegíti újdonatúj vörös téglafalaikat, a kapukat övező terméskő berakást; megvilágítja a tömérdek ólomüveges ablakot. Micsoda tekintélyt sugároznak ezek az épületek! Valódi emlékművek, amelyek a bennük lakó emberek gazdagságát és szerencséjét hirdetik a világnak, hiszen ez a város legelőkelőbb utcája. Az utca szemközti oldalára azonban árnyék borul. Azon a részen valami baljós csend uralkodik, a vak ablakok mögött nincs jele életnek. Cornelis Sandvoort házának minden ablakán zárva vannak a fatáblák. Az éjjel haláleset történt, a ház ura ifjú hitvesét veszítette el, gyermekágyban. Immár másodszor özvegyült meg. A szomszédok megállnak odakinn, a fejüket csóválják. Milyen kegyetlen dolog, hogy ismét ez történik vele, mikor már bízvást számíthatott volna arra, hogy a felesége túléli és megédesíti majd élete alkonyát. És azt is beszélik, hogy az asszony valójában a pestis áldozata lett. Ez ugyan csak mendemonda, de a holttestet máris elszállították a család biztonsága érdekében. Nem lesz napokig tartó halottvirrasztás a nyitott koporsó mellett. Sandvoort úr alighanem alszik, hiszen egész éjszaka fenn volt. A szomszédok egyelőre nem akarják zavarni részvétnyilvánításukkal. De ha figyelmesen hegyezik a fülüket, a zárt ablaktáblák mögül kihallatszik egy kisbaba halk nyöszörgése. Egy életet elvett az Úr, hogy egy másik megszülethessen.

47 JAN Aki bolond kezére bízza üzenetét, olyan, mintha levágták volna a lábát. Közmondások (XXVI.)

Jan arra ébred, hogy zörögnek az ajtón. Hasára süt a nap, délre jár az idő. A viharos éjszaka után csak hajnalban nyomta el az álom, de akkor annál mélyebben. Gerrit állít be. Furán feszélyezettnek látszik – lapátkeze lelóg, húsos ábrázata vörös. – Csak azért jöttem, hogy búcsút mondjak, gazdám, és sok szerencsét kívánjak jövendő életéhez. – Aha! Szóval a pénzedért jöttél! Gerrit kényelmetlenül toporog. – Hadd öltözzem fel – mondja Jan –, aztán máris indulok és elhozom. – Visszajövök később... Megint zörögnek az ajtón. Gerrit kinyitja, miközben Jan belebújik a nadrágjába. Sorgh doktor lép be. Kimerültnek látszik – a bőre szürke, a szeme alatt mély árkok. – Megkaptam az üzenetét – tol eléje egy széket Jan. – Minden a terv szerint ment – bólint az orvos. – Egyszerű volt

a

szülés,

hála

az

Úrnak,

a

fiatalasszony

szerencsére

makkegészséges. Jan még most is kábult az alvástól. Egy pillanatig azt hiszi, hogy a doktor Sophiáról beszél. Aztán észhez tér. – Roppant hálás vagyok kegyelmednek – dünnyögi, miközben begombolja az ingét. – Azért jöttem, hogy kiegyenlítsük a számlát – mondja az orvos, és a szolga felé int. – Beszélhetünk nyíltan? Jan a fejét rázza. A hólyagja majd szétreped. Jobban örülne, ha az orvos később jönne vissza, amikor már kitisztult aggyal tárgyalhat vele. Igencsak nehéz olyasvalaminek a kifizetésén gondolkozni, aminek az ember még a megtörténtét is alig hiszi el. – Eridj a konyhába – fordul Gerrithez –, és hozzál be egy kis bort Sorgh doktornak. Gerrit kimegy. – Azt ugyebár tudja, hogy mennyivel tartozik nekem és a bábának – kezdi a doktor. – Ezenkívül némi díjazás jár még a... mondjuk így, halottszállítóknak. Róluk nem esett szó az eredeti megállapodásban. – Egy papírlapot ad át Jannak. – De hát ez vajmi kevéssé növeli meg az eredeti summát. – Arra kérném, jöjjön vissza délután, amikor tetszik, és akkor rendezem a tartozásomat. Jan elmagyarázza a helyzetet. Arról van szó, hogy egy hónappal ezelőtt hatalmas összegért megvette a Semper Augustushagymát, amelyet azóta a termesztő, Van Hooghelande úr őriz számára, szigorú biztonságban. – És tudja kegyelmed, mi történt a hagyma árával ebben az

utóbbi néhány napban? – emelkedik meg az izgalomtól Jan hangja. – Előbb megduplázódott, aztán visszazuhant, a tegnap esti zárásnál pedig, ha hihetek a kapott tájékoztatásnak... de semmi okom kételkedni, a forrásom megbízható... négyszer annyira becsülték, amennyit én adtam érte annak idején, és az ára ma továbbra is emelkedik. Az orvos azonban vajmi kevés érdeklődést tanúsít. Csak ül a széken, és malmozik hosszú, fehér ujjaival. – Most tehát megyek, és elhozom a hagymát – folytatja Jan. – Több konzorcium is várja a Cockerelnél, hogy licitálhasson rá, vagyis estére a kegyelmed markába olvasom a pénzt. Megint kopognak az ajtón. Gerrit egy kifutófiút terel be. Jan az első pillanatban meg sem ismeri. – A jegyek áráért jöttem – mondja a kifutó. – Miféle jegyekről beszélsz? – kérdi Jan értetlenül. – A két hajójegyről Batáviába – hangzik a válasz. – De hát a megegyezés szerint aznap fizetem ki... – A gazdám azt mondja, hogy mivel a Kelet Császárnője hajnalban fut ki a tengerre, egy nappal előbb jár a pénz. – Kegyelmed külföldre utazik? – csattan fel élesen az orvos hangja. – Mégpedig véglegesen – toldja meg Gerrit. – Jól van már, jól van! Megyek a hagymáért – fordul az orvoshoz Jan. – Jöjjön vissza délután hatkor. Addigra mindent elintézek. Csend támad. Sorgh doktor Janra mered, aztán körülnéz a kiürített szobában, nyugtalankodik.

ahol

kívüle

még

két

hitelező

– Inkább itt várnám meg – jelenti ki –, ha nincs ellene kifogása.

– Micsoda? – bámul rá Jan. – Ne vegye sértésnek, uram. De az én foglalkozásomban... talán megérti... amilyen emberekkel nekem dolgom akad... Nos, egyszóval kénytelen vagyok bizonyos elemi óvintézkedésekre. – Kegyelmed azt hiszi, hogy meg akarok lépni? – hüledezik Jan. – Erről van szó? Csakugyan azt gondolja, hogy ez a szándékom? – Talán nem mondanám szó szerint így, de... – vonogatja a vállát az orvos. – Kegyelmed nem bízik bennem? Csend van. A három ember Jant nézi. – Kérem – szólal meg az orvos –, ne vegye rossz néven, de jobban örülnék, ha kegyelmed meg én együtt maradnánk, és a szolgáját küldené el. Jan felpattan. – Akkor hát kísérjen el kegyelmed – indul el az ajtó felé. – Aki nem akar szem elől téveszteni, jöjjön velem. Menjünk oda együtt mindnyájan. – Én azt az utasítást kaptam, hogy maradjak itt uraságodnál – mondja a kifutófiú. – Ki ne tegyem a lábam a házból, amíg a kezemben nincs a pénz. Nekem ezt parancsolták, uram. Ez aztán a patthelyzet. Jan egyik hitelezőjéről a másikra néz. Sorgh doktor a kézelőjét vizsgálgatja. A kifutó a sapkáját forgatja a kezében, mintha legyezné magát. – Küldje el a szolgáját – ismétli meg az orvos. – Aztán elintézzük... és lezárhatjuk ezt az egész ügyet. Jan leroskad az ágyra. Gerrit feléje fordítja a maga bamba, bizakodó képét, és felhúzza a szemöldökét. Nemigen érti, mi zajlik itt, de nagyon felzaklatja, hogy szerencsétlennek látja a

gazdáját. Nem éppen eszményi a szituáció. Jan akár az életét is rábízná Gerritre, de ezt rábízhatja-e vajon? Gerrit csak áll és várakozik, mindnyájan várakoznak. Jan kimegy szolgájával a konyhába. – Gerrit, ugye hallottad, mit mondott ez az ember. El kell menned, hogy elhozzál nekem valamit. A lehető leggyorsabban. Most az egyszer nincs totojázás, érted? Tartsd az eszedben, hogy ez az utolsó munka, amit elvégzel nekem, a régi szép idők kedvéért. Gerrit bólogat. – M-m-m-mit hozzak kegyelmednek? – kérdi szokott dadogásával, mintha a nyelve nem férne el a szájában. Életbe vágóan fontos, hogy Gerrit ne fogja fel, milyen értékes a csomag, amelyet Claes van Hooghelande házából kell elhoznia. Jan előtt felrémlik egy lidérces látomás, hogy mit művelne Gerrit – még a megbízható, hűséges Gerrit is! –, ha megtudná, hogy amit a kezében tart, azért a Prinsengrachton vehetne palotát. Ez még egy szentet is próbára tenne. És ha Gerrit netán nem is szökne meg a zsákmánnyal, majdnem biztos, hogy mindenütt elhencegne vele. Jan szinte látja lelki szemeivel, amint Gerrit belebotlik valamelyik ivócimborájába, és az orra alá dugja a csomagot, mondván, Soha ki nem találnád, mi van a markomban! Ha maga Gerrit nem is, de valaki biztosan ellopná. Gerrit baráti köre még Jan társaságánál is züllöttebb. Jan kénytelen több megbízást kiagyalni, hogy álcázza az egyetlen igazi feladat fontosságát. Némi aprópénzt nyom Gerrit kezébe. – Hozzál egy kevés festéket... mindjárt összeírom, milyeneket.

És vegyél a pékségben fél tucat fahéjas csigát, hogy megkínálhassam ezeket az urakat itt. Aztán el kell menned egy csomagért. Megadom a címet, ahol várnak. – Remeg a keze, amint lefirkálja a betűket. – A Sarphatristraaton van a ház, a város másik végében. Megbirkózol vele? Gerrit bólint. – És utána nyílegyenesen, azonnal gyere vissza, értetted? – Igen, uram – mondja Gerrit, és indul az ajtó felé. Jan megpaskolja a hátát, mint az apa, aki első ízben küldi ki fiát a nagyvilágba. Aztán az ablakhoz lép. Figyeli, amint Gerrit végigporoszkál az utcán. Már az is valami, hogy jó irányban indult el. Ennek az embernek a kezében van az életem, villan át Jan fején a gondolat.

48 CORNELIS Az öregember... Bár tagjai immár elmerevedtek, a szíve fürge, És tudja, hogy senki sem időzhet itt örökké, épp ezért Szilárd határokat szab magának, és minden figyelmét Az Élet Kapujához vezető ösvénynek és az Úr Szavának szenteli. D. P. Pers, 1648

Cornelis a gyászjelentést írja. Mindenható Atyánk a maga örök és rendíthetetlen bölcsességében a folyó hónap tizenharmadik napján, éjszaka tizenegy órakor a Mennyek Országának boldogságos birodalmába szólította a siralom völgyéből szeretett hitvesemet, Sophiát, amikor is a nemes hölgy gyermekágyban... Cornelis abbahagyja az írást. Hirtelen ráeszmél, hogy végképp elvesztette a hitét. A szavak üres jelek csupán a papíron, az egész ájtatos irkafirka, olyan semmitmondó, mint egy gyapotbáláról kiállított számla. Sőt még annyi értelme sincs. Isten nem létezik. Cornelis hitének csekélyke maradékát mintha elsöpörték volna. Háromszor húsz esztendeig híven fizette a rárótt adót – könnyekben, bűntudatban, félelemben –, és mit kapott cserébe? Mi jutott vissza neki ebből a befektetésből? Két halott feleség, két halott gyermek. Hát micsoda üzlet az ilyen?

A szószéken ágáló prédikátoroktól egész életében csak dörgedelmeket hallott. Az Úrtól megkapod büntetésedet! Az Úr ítélőszéke elé kerülsz, vétkes ember! Készülj fel az örök kárhozat tüzére! Kisfiú korában egyszer a nadrágjába vizelt a rémülettől. Kifogásolnak, bűnnek kiáltanak ki ezek mindent, a színházat, a dohányzást, a kávéivást, a vasárnapi kirándulásokat a szabadba, az ünnepi mulatságokat, az apró örömöket, magát az életet. Hát kik ezek az emberek, ezek a nyomorultak, a gyér hajukkal, rikácsoló hangjukkal? Hogy mernek ezek állítani bármit is? Ugyan mit tudnak ezek? Honnan veszik, hogy csakis ők fognak üdvözülni, ezek a szemellenzős, kicsinyes álszentek, akik bűnt találnak a legkisebb gyerekben is, akiknek egyetlen örömük, hogy elpusztítják mások örömét? Miféle Isten az, aki ezeket választja szószólójának? És ha már mindenáron szónokolni akarnak, miért nem emelnek szót Isten ellen, aki gyötrelmek közepette hagyott meghalni egy szeretni való fiatalasszonyt, míg az világra hozta Cornelis gyermekét? Cornelis csak ül íróasztala mellett. Visszateszi tartójába a pennát. Azon tűnődik, hogy vajon valóban annyira örökkévaló és rendíthetetlen bölcsesség a Mindenható Atyától magához szólítani Sophiát? Miben áll ez a bölcsesség? Ráadásul Sophia egyáltalán nem nemes hölgy. Sophia az ő imádott szerelme volt. Cornelis most eszmél rá, hogy jómaga is mennyire nagyképűen viselkedett a múltban. Eszébe jut, milyen udvarias arccal hallgatta Sophia az ő magasröptű kinyilatkoztatásait. Az ő megfellebbezhetetlen véleményeit. Hogyan is képzelhette magáról, hogy tud valamit, amikor semmit sem tud az égvilágon?

Furcsa, lebegő érzés tölti el Cornelist, csöppet sem kellemetlen. Valahogy pehelykönnyűnek érzi magát. Csak fuvallatnyi szellő kell, és tovalebben a székről. Talán a megrázkódtatás okozza ezt. Lehet, hogy a Sophia halálán érzett bánat átmenetileg elvette az eszét. Csakhogy úgy tetszik, jobban eszénél van, mint valaha is volt életében. Az utóbbi években nagyon megzavarták homályos kételyei. Sophia halála azonban felszabadította. Ahelyett, hogy elmélyítette volna hitét, szertefoszlatta mindenestül, és Cornelis most lebeg, akár a bogáncs pihéje – fel, egyre feljebb, az egekbe, ahol majd Sophiával találkozik. De persze, nem a mennyek országában, mert az nem létezik. Lentről, a földszintről, a valódi világból Maria hangját hallja, aki énekel a kisbabának. Micsoda szerencse, hogy itt van Maria. Őt nem zavarják teológiai kételyek, az az életerős józanság jellemzi, amely az olyan emberek tulajdonsága, akik szavakkal leróják tiszteletüket az Úrnak, aztán élik a maguk életét. Maria e világi lénye végtelenül megnyugtató. Maria cseppet sem törődik azzal, hogy Cornelis elvesztette a hitét. Maria egyedül a gyerekkel törődik, és most nincs ennél fontosabb. Cornelis úgy dönt, hogy Sophiának nevezi el a gyermeket. Szíven üti a kislány szépsége. Bár még csak egynapos, Cornelis úgy látja, anyjához hasonlít. És mielőtt őszbe csavarodott volna, a saját haja volt ilyen fekete. Cornelis most már boldog, hogy nem kisfia született. Örül, hogy lánya lett, mert az nem volt soha. És megtanítja majd mindenre, amit tud. Megtanítja arra, hogy apjának egész tudása kétségbe vonható, és arra, hogy másként nem lehet felfogni semmit. Jómaga pedig megtanul

figyelni a lánya kérdéseire. Az ő lánya úgy fog felcseperedni, hogy szelleme szabad marad, mert az ő lánya nem bűnben fogantatott. Sosem fog a félelemtől reszketni és bevizelni a templomban. Az ő lánya csak gyerek – gyönyörű gyerek, akit szeretet vesz körül. És ez ajándék, amit az anyja ráhagyott.

49 GERRIT A bolondok öntözés nélkül is megteremnek. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Gerrit eltökéli, hogy ma egyetlen kortyot sem ereszt le a torkán. Ünnepelnivalója ugyan jócskán akadna: a mai napon dolgozik utoljára Van Loos úrnak. Gazdája hatheti bérével tartozik neki, no meg, reméli Gerrit, egy tisztes borravalóval. Amellett gyönyörű idő van, süt a napocska, és kivételesen nem fájnak Gerrit bütykei sem. Gerrit nézete szerint valami ünnepelnivaló mindig akad. De ma nem fog ünnepelni, máma semmiképpen. Ma el kell végezni a feladatát, és el is végzi. Kutya kötelessége. Van Loos úr mindig jó gazdája volt: türelmes, könnyen kezelhető, és – ha került éppen pénze – nagylelkű a borravalókkal. Nem lehet most cserbenhagyni. Mi tagadás, ismeri el Gerrit, a múltban ez előfordult párszor. Szégyenkezve jut eszébe néhány eset. Az ital démona, mindig az a hibás. Ő töröl ki minden egyebet Gerrit fejéből – ámbár igazság szerint nem is igen van mit kitörölnie onnan. Gerritet, persze, szörnyen furdalja a lelkiismeret, mihelyt kijózanodik, és Jan mindig meg is bocsát neki. Jan nagyon derék ember, és Gerrit nem hagyja most cserben,

semmi pénzért. Gerrit átcaplat a városon, és megérkezik a Sarpha​tistraatra. Bezörög a kapun. Bentről gyereksivalkodás hallatszik. A kaput Van Hooghelande úr nyitja ki, de csak résre. – A csomagért jöttem – mondja Gerrit. A férfi gyanakodva húzza össze a szemét. – Van Loos uraság küldött a csomagért – ismétli meg zord hangon Gerrit. Nagyon komolyan veszi a küldetését. – A festőművész. Van Hooghelande úr eltűnik. Gerrit hallja, amint lépések dobognak lefelé valami lépcsőn, egy kulcs zörren, ajtó csikorog. Valahol távolabb egy újabb ajtó nyílik-csapódik visszhangosan. – Te ki vagy? – bámul fel rá egy kisgyerek. – Gerrit. A kisgyerek az orrát piszkálja, mintha egy dugót kotorna ki belőle. – Odalenn rémek laknak. – Hol? – Lenn a pincében. A papa mindig beszélget velük. Újabb zörgés, csörömpölés, van Hooghelande úr feljön a lépcsőn. Barna papírba burkolt, szorosan átkötött, apró csomagot hoz. Átadja Gerritnek, ujjával megpöckölgeti oldalt a saját orrát, és becsapja a kaput. Gerrit útnak ered. Vajon mért pöckölte meg ez az ember az orrát? És miféle rémek laknak lenn a pincében? Gerrit odébb rúg egy letört ágat – az utcákon még mindenütt ott hever az éjszakai vihar maradéka. Gerrit mellett a csatornában egy vízbe döglött kutya lebeg.

Kékes és csapzott, degeszre fúvódott, mint egy hólyag. Szerencsétlen pára, gondolja Gerrit. Én is juthatok ilyen sorsra egyszer, ha nagyon teleszívom magam. Csakhogy ma azért sem szívja teli magát, máma semmiképpen.

50 CORNELIS Mivel fejezhetné ki az anya ékesebben a maga végtelen szeretetét újszülöttje iránt, mint azzal, hogy saját kebelén szoptatja? És ez nem csupán a szeretet hű tanúsága, hanem egyszersmind a szeretet tartóssá tételének, fokozásának eszköze is: hiszen napi tapasztalatok mutatják, hogy az anyák azokat a gyermekeiket szeretik a legjobban, akiket saját tejükkel tápláltak. William Gouge: A családi kötelességekről, 1622

– Szoptatós dajkát kell alkalmaznunk – mondja Cornelis. – Ó, már elintéztem – vágja rá Maria. – Nem akartam zavarni az urat, és mivel ismertem egy megfelelő asszonyt, vettem a bátorságot, hogy a kegyelmed nevében felfogadjam. – Hol van? – Délben idejött, de már elment. – Szopott a kicsike? – Ó, igen – feleli álmatagon Maria. – De még mennyire, hogy szopott. Éhes volt, mint egy csikó. – Ki az az asszony? Mikor láthatom? Előkészítettél neki egy szobát? Maria hallgat egy kicsit. – Az a bökkenő, uram – szólal meg végül –, hogy az asszony

nyomorék. Nagy megpróbáltatás neki, míg idevonszolja magát. Ezért úgy gondoltam, hogy... nos, hogy egyszerűen én viszem el hozzá a kis aranyost, valahányszor megéhezik. Mert ugye, azt mégsem akarjuk, hogy a mi kislányunk ott éljen a dajka szállásán? – Nem hát! Azt akarom, hogy az én kis Sophiám itt maradjon, az otthonában. Te is egyetértesz velem? – Igen, uram, nagyon is – bólint Maria. – Neki itt a helye, közöttünk. Én máris nagyon megszerettem. Cornelis kissé zavarban van. Mi történik, ha a kisbaba felriad éjszaka? Ámbár úgy tetszik, Maria tudja, mi a teendő, és vállalja a feladatokat, amiért Cornelis mélységesen hálás neki. Mellesleg még soha nem akadt dolga szoptatós dajkával – Hendrikje maga táplálta a fiait. De ha ez így van szokásban, hát legyen. Cornelisnak csak az a fontos, hogy a kislánya itthon maradjon. Minden más egyebet úgyis elvesztett már, ezt a kincset érő gyermeket nem orozhatja el tőle egy idegen. – Most már mi vagyunk az ő családja – motyogja Maria, miközben elhelyezi a bölcsőben a kisbabát. – Az orra az enyémhez hasonlít, nem gondolod? – kérdezi Cornelis. Maria arca nem látszik, a pólyába temeti. A feje mozog, de Cornelis nem tudja megállapítani, hogy igent vagy nemet int. Cornelis szemügyre veszi a szolgálólányt, hónapok óta először. Most ugyanis életbe vágóan fontos lett számára Maria, aki a kulisszák mögül ma kilépett a színpad közepére. Cornelist hirtelen rokonszenv fogja el iránta. – Mennyire lesoványodtál, kedvesem – jegyzi meg. – Hiába, ez

a sok szomorúság. Rendesen kell táplálkoznod, hogy megerősödj. Tudod, hogy milyen szükségünk van rád, Sophiának meg nekem. Sophia. Furcsa érzés kiejtenie ezt a nevet. Túl korai volna még azt a tömérdek szeretetet, amely e szó mögött gyűlt össze, áttölteni ebbe a vadonatúj, parányi, üres edénybe. Időt kell szánni az ilyesmire. – Nem gondolom, hogy Sophia bárkihez is hasonlítana – emeli fel kipirult arcát váratlanul Maria. Elmosolyodik – csak úgy sugárzik a mosolya. Cornelis alaposan meg is hökken tőle. – Ő egyedül csak saját magához hasonlít.

51 GERRIT Tudd meg – egyetlen rossz lépés is helyrehozhatatlan kárt okoz. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Gerrit bámulatosan halad a dolgával. Elhozta a boltból a festékeket: umbrabarnát, indigókéket, sienai vöröset. Megjárta a pékséget is. Fahéjas csigájuk már csak kettő volt, így hát vett hozzá négy vaníliásat, hogy kilegyen a fél tucat. Négy meg kettő az hat. Lám, még összeadni is tud. Most, küldetése végeztével, már hazafelé tart. De jaj, milyen száraz a torka. Hosszú volt a nap, Gerrit reggel öt óra óta talpon van, hordókat rakodott. Igazi gégeaszaló munka, és Gerrit reggel óta egy kortyot sem ivott. Most meg már két órára harangoznak. A zsebében maradt is néhány garas. Valahogy rossz érzés otthagyni őket, mikor olyan megkönnyebbülést vehetne rajtuk. De Gerritnek sikerül legyőznie az érzést. Befordul egy sarkon, és kis híján összeütközik Piet barátjával, aki az Oroszlán előtt épp könnyít magán. – Hé, komám! – kurjant fel Piet, miközben eligazítja a nadrágját. – Te vén kortyondi! Gyere be egy kancsó borra. Benn ül Andriesz, az a kurvapecér, aki egy kalap pénzt nyert a lottón!

Gerrit tétovázik. – Egy hordó rajnait üttetett csapra – újságolja Piet. – Ma senki sem fizet az italért! Gerrit csak ácsorog. Rosszabb ez, mint a kínpad. A nyitott ajtón harsány röhögés árad ki. Gerrit orrát sülő pecsenye szaga csiklandozza. Rájön, hogy éhes, mint a farkas, enni sem evett hajnali öt óra óta, és akkor is csak egy tányér zabkását falt be. Most aztán igazán hatalmas harc dúl benne. A nemes érzelmek az egyik irányba ráncigálják, a kísértés a másikba. – Mit totojázol ott? – ripakodik rá Piet. Gerrit a fejét rázza. – Haza kell mennem. Ólomlábakon bandukol tovább. Csuda kényes egy helyzet volt, de megbirkózott vele. Győzött a kötelesség. Hát nem érdemelne meg jutalmul egy pofa italt? Gerrit ádázul elvigyorodik tulajdon tréfáján, aztán Bloemgracht felé, ahol a gazdája várja.

továbbmenetel

a

52 SOPHIA A leányzó nem halt meg, csak aluszik. Máté 9,24

Nem haltam meg. Alszom csupán, hisz mi egyéb az életünk, mint hosszú álom, amelyből a mennyek országának ujjongó harsonáira ébredünk? Ez az ágynemű, amely beburkol, a szemfedőm. Amikor felkelek alóla, új életre támadok. Úgy bukkanok elő, mint pillangó a bábból, levedlem magamról a múltamat, mint annak idején Maria köpenyét, és elindulok a tengeren át az én testemrelelkemre szabott ígéret Földjére. – Ezt mered te karnak nevezni?! Álmaimon egy hang szűrődik át. Lám, ismét összerakosgatnak. Szanaszét szóródott karjaim, lábaim újra testemhez ízűlnek, és feltámadok halottaimból, felszállok a mennyekbe. – Ezt mered te lábnak nevezni?! Hát hová tetted a szemedet? Mattheus hangja tör fel a padlódeszkák résein. Harsány üvöltése még a halottat is felébreszti. – Ez itt egy fej. A fej a vállak közt ül, helyesen mondom? A két kar kétoldalt helyezkedik el. – Műterme éppen ez alatt a szoba alatt van, alighanem rajzleckét ad a tanítványainak. – Ennyire nem konyítotok az anatómiához? Tudjátok egyáltalán,

mennyibe kerül a szüleiteknek, hogy így pocsékoljátok a drága időmet? Hosszú ideig aludtam. A vihar tovaszállt, napfény özönlik be az ablakon. Itt bújok meg észrevétlenül, míg Jan értem nem jön. Mattheus meg a felesége adtak menedéket a házukban; megesküdtek, hogy nem árulják el titkunkat. Egyedül ők tudják az igazságot, az orvost és a bábaasszonyt kivéve, akiknek a segítségével én is újraszülettem. A két férfi, aki idáig cipelt, halottnak vélt. Milyen durván bántak velem! Hol marad a tisztelet? Ha nincs bennünk élet, egy zsák répánál sem vagyunk különbek, bizonyság erre a tömérdek kék folt meg horzsolás a testemen. Végtére is kiszállt belőlem a lélek. – Csontok! Izmok! – harsog Mattheus hangja a padlódeszkák közül. – Ez van a bőrünk alatt! Ha képtelenek vagytok megérteni a test működését, hogy a fészkes fenébe tudnátok lefesteni? Még mindig nem fogtam fel egészen mindazt, ami történt. Az elmúlt éjszaka eseményei olyan valószerűtlenek voltak, mint egy színházi előadás. És valóban az is volt az egész, színjáték. Elszavaltuk a szöveget, eljátszottuk szerepeinket. Az idő java részét egyedül töltöttem, a semmibe sikoltoztam bele fájdalomtól mentes sikolyaimat, amelyeket csak a mennyezetről csüngő, poros menyasszonyi koszorúm figyelt. Színésztársaim fenn a padláson Maria mellett végezték valódi munkájukat. Abba a házba soha többé nem teszem be a lábam, mondogatom magamnak. Ruháim ott maradnak a szekrényekben, dolgaimat otthagyom félig végzetten, mivel én már halott vagyok.

Még nem fogtam fel teljesen ezt a szörnyűséget. A házat csupán színpadnak érzem, ahonnan a bemutató végén besuhantam az éjszakába. Nem akarok gondolkodni. Mert mihelyt gondolkodni kezdek, ráeszmélek, mit követtem el a férjem ellen.

53 GERRIT Ahol laza a csomó, enged a kötél. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Gerrit egyre lassabban cammog. Sajog a lába, egyszer már átkutyagolt a városon, most félúton van visszafelé. Már nincs sok hátra, hamarosan hazaérkezik. Leadja a csomagokat, Jantól megkapja a pénzét, és végre szabad ember lesz. Valahonnan dobpergés hallatszik. A levegőben halk muzsikaszó száll. A hangokra Gerrit nekilódul, mint az ökör, amikor kötélen vontatják. Gerrit megy, megy, míg a piactéren nem találja magát. Ott már jókora sokaság verődött össze. Gerrit magához szorítja csomagjait, és áttolakszik az emberek között. Az eléje táruló jelenet láttán megáll, mint akit megigéztek. A tér egyik sarkában vándormutatványosok szórakoztatják a népet. Egy Harlekin-jelmezes férfi labdákat dobál. Gerrit szereti a zsonglőröket. A zsonglőr mellett egy deszkaládán füstös képű bűvész lobogtat selyemsálakat. Gerrit a bűvészeket még jobban szereti. A dobpergés felerősödik. A bűvész szétráz egy sálat, kiröppen belőle egy galamb. A tömeg felmorajlik. Gerritnek leesik az álla.

A bűvész egy tyúktojást tart a tenyerén. Vigyorogva odamutatja a tömegnek. Becsukja a markát. Dobpergés. A bűvész széttárja az ujjait. A keze üres. Aztán a füle mögé nyúl, és – csiribícsiribá! – előveszi a tojást. A sokaság még hangosabban zúg. Gerrit csak áll az emberek közt, tátott szájjal. Hogy csinálja vajon ez a fickó? Kész varázslat! Gerrit agya igyekszik megbirkózni a rejtéllyel, de hiába, ez meghaladja a felfogóképességét. Olyasmi ez is, mint a festékek, itt, ebben a csomagban. Szemre nem egyebek, mint egy csomó kristály- meg porféleség. Aztán Jan elvarázsolja őket. Jan kezében átalakulnak fákká. Meg égbolttá! Gerrit csak áll, ácsorog, elbűvölten, mint egy kisgyerek. Hirtelen előkerül egy újabb fickó, keleties köntösben. Ez meg szögeket nyel. Szögeket! Gerrit nézni sem bírja. Szorosan behunyja a szemét, és egy perc múlva, amikor kinyitja, a keleties férfi lángokat fúj a szájából. Aztán egy csacsit vonszolnak elő. A szánalmasan girhes kis állat a rossz tanulók papírcsákóját viseli a fején. Ráncosra aszott, bajuszos gazdája cigánynak látszik. Öltözéke viszont iskolamesterre vall, és egy fekete iskolatáblát is cipel, amelyet letesz a csacsi elé. Aztán megsuhogtatja ostorát, de az állat meg sem rezdül. Gerritnek mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Egy nyomorék koldus az orra alatt rázza a bádogdobozát, de Gerrit észre sem veszi. A mutatványos megint az ostorát csattogtatja. – Kezdődik a számtanóra, tökfej! A nézők röhögcsélnek. Gerrit egyszerű gondolkodású, lágy szívű ember. Szeret minden védtelen teremtményt – a

kölyökkutyákat, a kismacskákat. De kiváltképpen a csacsikat szereti – szőrös, bumfordi fejüket, hosszú fülüket. Talán azért szíveli őket annyira, mert őt magát is szamárnak szokták nevezni, legalábbis Jan mindig annak szidja, ha megdühödik rá. A csacsi semmi áron nem akar letérdelni. Csak áll azokon a finom kis patáin, és lógatja a busa fejét. Olyan szomorú látvány a csákóból kimeredő füleivel. A két fül ide-oda mozog, egymástól függetlenül. – Jön az összeadás, tökfej! – csattan újra a mutatványos ostora. A kis szamár felemeli a fejét, és iázni kezd – a hangja maga a feneketlen kétségbeesés. A mutatványos hirtelen dühbe gurul. Az ostorral keményen rávág a szamárra. A tömeg felvihog. A mutatványos pedig verni kezdi a szamarat – amúgy istenigazából, kemény, lendületes ütésekkel. Gerrit szeme megtelik könnyel. Jaj, ez a szegény, oktalan állat. A tömeg már harsogva röhög. Hogy képesek ilyesmire? A kis szamár meg csak áll, és ide-oda imbolyog a csapások alatt. Valami elpattan. Gerrit ledobja a csomagokat, és áttülekedik a sokaságon. – Ez nem rendes d-d-d-dolog! – ordítja el magát. A mutatványos rámered. Gerrit kirántja markából az ostort. Ő is meglengeti, akár a mutatványos. Csak úgy suhog a feje fölött. A tömeg visszafojtja a lélegzetét. Aztán – zutty! – Gerrit csépelni kezdi a mutatványost. Egyre erősebben és erősebben püföli a nyavalyást, az ostor sziszeg a levegőben. A mutatványos lapulni próbál, elhátrál, kezével védi az arcát. A tömeg hangosan zúg.

És Gerrit most kergetni kezdi a mutatványost a téren. Az emberek megtapsolják, széthúzódnak, hogy utat engedjenek neki. A mutatványos cikcakkban menekül előle, átugrik egy rakomány almát. Gerrit dübörögve csörtet utána. A mutatványos besurran egy sikátorba, és eltűnik. Gerrit hirtelen hőssé válik. Az emberek dicsérik, a vállát lapogatják. Végül bekormányozzák egy közeli kocsmába. – Jól elláttad a baját a gazembernek! – harsognak körülötte a hangok. Gerrit elernyed. Remeg a megrázkódtatástól, hiszen egy csöppet sem erőszakos ember. Sőt igazából soha életében nem emelt még kezet senkire. Valaki lenyomja egy asztal mellé. – Csak azt kapta az a gyáva féreg, amit megérdemelt! – csattan egy hang. – Úgy éreztem, nem rendes dolog – motyogja szerényen Gerrit. – Az a szegény kis szamár... az a szerencsétlen, oktalan állat. Én is egy szerencsétlen, oktalan állat vagyok, de hát ver engem a gazdám emiatt? Harsány kacagás robban ki. Gerrit elvörösödik, tetszik neki a saját szellemessége. Egy nagy korsó sör kerül eléje az asztalon. – A cég számlájára – mosolyog rá egy megtermett, lompos asszonyság. – Csak ezzel az egy pohárral... – dünnyögi Gerrit. – Aztán máris mennem kell. – Úgy reszket még minden porcikája, hogy alig tudja a szájához emelni a korsót. – Kiszaladtam a nagy ricsajra – magyarázza az asszonyság. – Láttam, ami történt. Hallja-e, én két férjet temettem el, de kegyelmed derekabb férfiú, mint ők ketten együttvéve. Gerrit megbabonázva mered az asszonyság ringó melleire.

Ketten együttvéve... Ekkora csöcsöket Gerrit még soha nem látott. Ezek itt szinte önálló életet élnek, úgy fészkelődnek az asszonyság inge alatt, mint két élőlény, hogy kényelembe helyezkedjenek. Gerrit gyorsan legurítja torkán a sört. Újabb vendégek csatlakoznak hozzájuk. Az asszonyság mindenkinek elmeséli Gerrit hőstettét. – Magam is egy szerencsétlen, vén szamár vagyok, de engem még soha nem tángált el ezért a gazdám! – mondja Gerrit. Ezen újra harsányan nevet mindenki. Gerrit úgy érzi, mintha hájjal kenegetnék. Egy kisfiú fut be a kocsmába. Három csomagot tesz az asztalra. – Ezeket kelmed ejtette el – mondja. Gerrit a csomagokra mered. Tyűha! Kis híján nagy bakot lőtt. A roppant izgalomban úgy elfelejtkezett róluk, mintha sose lettek volna. Majdnem elvesztette őket. Joggal nevezik szamárnak... – Mennem kéne – áll fel az asztaltól. Valaki visszaülteti. Egy újabb korsó sör habzik előtte.

54 JAN Minél hibbantabbak vagyunk, annál bölcsebbnek igyekszünk látszani. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Megzörgetik az ajtót. Hála az Úrnak! Megjött Gerrit. Jan felpattan, és ajtót nyit. A háziúr lép a műterembe. – Ó – nyögi Jan. – Csak beugrottam körülnézni – mondja a háziúr. Csontos, agyafúrt kis ember, a szomszéd utcában lakik. – Kegyelmed is? – kérdi Jan. – Kegyelmed is azt hiszi, hogy búcsú nélkül akarok odébbállni? – Csak körülnézek. Az ember sosem lehet elég óvatos. Tekintettel arra, hogy kegyelmed kéthavi lakbérrel tartozik nekem. Valamint tekintettel arra... valljuk meg őszintén... hogy a múltban is voltak hátralékai. Sorgh doktor fészkelődni kezd a karosszékben. Bizalmatlanul pislog Jan felé. Nagyot sóhajt, mintha úgy látná, megalapozott a gyanúja. – Estére megkapja a pénzét – jelenti ki Jan. – Ezek az urak itt nemkülönben. Személyesen viszem el mindnyájuknak. – Azt hiszem, inkább itt várom be – méri fel szemével a háziúr

az orvost meg a kifutófiút. – Gondolom, kegyelmetek is azt teszik, ugye? Csatlakozhatok a társasághoz? – Ezzel letelepszik. – Gerrit most már hamarosan megjön – mondja Jan. – Süteményt is hoz nekünk – fűzi hozzá szánalmasan. Hol az ördögbe késhet a szolgája, az az eszefogyott szamár? – Az orvoshoz fordul. – Mennyi az idő? Sorgh doktor előveszi zsebóráját. – Három óra múlt tíz perccel.

55 GERRIT Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Gerritnek szédül a feje. Odakinn a térről, úgy látszik, eltűntek a mutatványosok, szamarastul. Kész varázslat – puff! És szertefoszlanak. Idebenn a füstös kocsmában viszont legendás alakot kezdenek már ölteni. A história szájról szájra szállt az italozók között. Továbbadása során a szamár egyre kisebbre zsugorodott – egészen aprócska jószág volt, pár hetes csikó. A mutatványos meg gonosz szörnyeteggé nőtt, és most már szilárd meggyőződése mindenkinek az is, hogy spanyol ember volt. Gerritet majd szétveti a büszkeség. Valahogy úgy fest a dolog, mintha a csacsi azonos volna az ő kicsiny hazájával – éppolyan sebezhető, olyan derék. A spanyol pedig meghódolásra akarja kényszeríteni az ostorával. Térdre, parancsolja neki. Térdelj le elém! Csakhogy ekkor odatoppan Gerrit, a Vitéz, a kocsma, a város, sőt az egész nemzet hódolatának dicső tárgya, és megvív a pápista betolakodóval. Hősnek lenni fene jó! Gerrit csak egy szóval említette, hogy éhes, és lám, az irdatlan csöcsök máris ott ringanak az orra

alatt. Hogyishijják asszonyság – mondta ugyan a nevét, de Gerrit elfelejtette – egy jókora tányéron füstölt heringet, kenyeret, sajtot tesz a hős elé. Gerrit mélységesen elégedett. Részegen hahotázik mindenki és velük együtt ő is. Elmesélte ugyanis az élete történetét, és erre ivott az egész társaság. Amikor elmondja, hogy gyerekfejjel egy kötélverőműhely taposómalmában gürcölt, mindenki megkönnyezi. Amikor arról beszél, hogyan szakadt be alatta a jég, mindenki az oldalát fogja a nevetéstől. Aztán megemlíti, hogy eddig Jan van Loos szolgája volt. – Öt esztendeig dolgoztam nála, és holnaptól szabad ember vagyok. – Mindenki megemeli a poharát, hogy igyon erre. Ők a zenekar, és Gerrit a karmesterük. Még a dadogása is megszűnt, hibátlanul folyik szájáról a szó. Miközben a heringet majszolja, arra a varázslatos dologra próbál visszaemlékezni. Akkor eszébe jutott valami, hogy is volt csak? Olyan okos gondolatnak rémlett. Igaz, hogy közben kicsit kapatos lett, de ha erősen töri a fejét... Gerrit most már nem szeretné elveszíteni a közönségét. – Nézzétek csak, ilyen a varázslás – kapja fel a festékes csomagot, és lebontogatja róla a zsineget. – Látjátok, ez csak egypár kupac festék... de a gazdám... csiribí-csiribá!... fákat meg gyönyörű dámákat varázsol elő belőlük... – A papírban egy hagymát talál. Rossz csomagot bontott ki. Gerrit jóízűen kuncog ezen. – Csiribí-csiribá, a festékből vereshagyma lett! Megint felcsattan a nevetés. Kész varázslás, ugye? A vereshagyma egyébként éppenséggel az, amire vágyott, mivelhogy a heringhez csudára szereti a vereshagymát. – De

hát ez nem is vöröshagyma! – kiáltja valaki, de Gerrit nem figyel oda. Valahol a háta mögött rázendít egy hegedűs. Az emberek köréje tódulnak, és nótázni kezdenek. Gerrit felkapja a kést, és – mivel az jó éles – óvatosan hámozni kezdi a hagymát. A keze azonban nemigen akar engedelmeskedni. A nevetéstől göcögve segítséget kér. – De el ne ügyetlenkedjétek ám – inti a cimborákat. Azok felszeletelik neki a hagymát, elég idétlenül. Gerrit ma mindent mulatságosnak talál – a szamarakat, a vöröshagymákat, az egész életet. Belapátol egy jó falat heringet. Aztán a kése hegyére tűz egy karika hagymát, és azt is bekapja. Mmm... Rettentően éhes... akár egy igásló... vagy mint egy szamár... A figyelem már elterelődött róla, de egy csöppet sem bánja. Csak az evés érdekli. Mélyen a tányérja fölé hajol. Egy karika hagyma, egy darab hering, hozzá egy jókora harapás kenyér. Valaminek elég fura íze van, de Gerrit éhesebb, semhogy törődne vele. Még le sem nyeli az egyik falatot, máris újra teletömi a száját. Hamarosan a nyakára hág az egész ennivalónak. Nicsak! Kész varázslás ez is. Üres a tányér. Gerrit hátradől a széken, és elégedetten böfög.

56 SOPHIA Minden bűn magában hordja büntetését. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Lysbeth, Mattheus felesége egy ölnyi ruhafélét cipel fel a karján, és elébem szórja az ágyra. Valamit fel kell vennem, hogy eljussak a kikötőbe, mert a poggyászunkat egyenesen Jan lakásáról szállítják majd a hajóra. – Válassz ki egy jó kis jelmezt – biztat Lysbeth. – Ezt a holmit az uram gyűjtötte össze, az ügyfelek kedvéért. Sokan szeretnek beöltözni valaminek a portréjukhoz. Lenn a Rokinon egy szatócs például Gábriel arkangyalként pingáltatta le magát, a felesége meg a Madonna volt. Elszökhetnék tehát akár Szűz Mária képében is! Utóvégre ő aztán megszokhatta már a csodákat. A szentségtörő gondolattól elpirulok – ma este nem ismerek magamra –, de a megtorló villámcsapás elmarad. És megúsztam már ennél sokkal súlyosabb vétket is. Lysbeth leül az ágy szélére. – Micsoda bátorság – sóhajt fel. – Van merszed megjátszani, hogy meghaltál, és megszökni a tengerentúlra... pusztán szerelemből...

– Szörnyűség, amit műveltem. – Úgy irigyellek – mondja Lysbeth. A hangja szívfacsaróan őszinte. Mattheus nem az a férfi, akivel könnyű együtt élni. Odakinn egész gyerekhad dübörög fel-alá a lépcsőn. Heten vannak. Lysbeth panaszkodás nélkül hordja ki őket, és ugyanilyen türelmesen viseli el férjének gyakori hűtlenkedését és még gyakoribb italozását. Jan sok mindent elmesélt róluk. Mattheus meglehetősen bizonytalan viszonyok közt él. Anyagi körülményei elég változóak – a festészet mellett képek meg ingatlanok adásvételével is foglalkozik, és olykor látványos veszteségek érik. Egyszer például a végrehajtó vitte el minden bútorukat, csak az ágy maradt ott, mert Lysbeth éppen akkor szült benne. Lysbeth szelíd, engedelmes, hosszan tűrő asszony, jóban-rosszban kitart az ura mellett. Mattheus sokszor mászik haza négykézláb, de Lysbeth mindig megbocsát neki, mert ő igazi keresztény, nem képmutatásból morzsolgatja a rózsafüzérjét, mint én. Nézegetem a nagy halom jelmezt. Mi legyek szöktömben? Pallasz Athéné? Zsidó fiatalasszony? Most az egyszer saját képzeletem szülötte lehetnék. Ha angyallá válnék, elrepülhetnék Batáviába. Lehetséges énjeim dús választéka ott hever az ágyon. Micsoda káprázatos alkalom. Átalakulhatnék valami mitológiai lénnyé, aki soha nem létezett. Nem – aki sokkal elevenebben létezik, mint mi, az élő embermilliók, akik egyszerűen meghalunk, elpusztulunk, anélkül, hogy bárki is felmagasztalna képzeletében. Milyen furcsán érzem magam ma. Nem is meglepő. Hiszen eltűntem a világról. Sejtelmem sincs, mit hoz számomra a jövő.

Hogy mi az a Batávia? Egyelőre csak hangzók kusza sora és az örök nyár képzete. Hollandia ködfüggönye lassan felemelkedik, s mögötte feltárul – micsoda? Olyasmiért dobtam el magamtól mindent – a házasságomat, a családomat, egész életemet abban a szép, nagy házban –, ami nem is látható. Pusztán a szerelemért. A padlódeszkák közül felharsog Mattheus hangja. – Ülj a legény ölébe, galambom! Karold át szépen a nyakát... így ni! A tanítványok hazamentek. Mattheus most a szomszéd sörözőből hívott át néhány pityókás vendéget. Legalább a tizenötödik Mulatozó parasztok című képet festi Lysbeth szerint. Vagy ezúttal egy Tivornya a bordélyban készül? Az ilyen festmények célja részben a szórakoztatás, részben az erkölcsi intelem, hiszen a részegség meg az érzéki kicsapongás elrettentő következményeit ábrázolják. Mattheusnak megvannak a kedvenc modelljei, ámbár azok sokszor maguk is alaposan becsiccsentenek. A hangjából ítélve Mattheus nem kevésbé. De a képet akkor is elkészíti, mert Mattheus vérbeli profi, mellesleg olyan szívós, mint egy ökör. Szalad az idő. Az alacsonyan járó téli napkorong odakinn a templom mögé hanyatlik. Alig várom, hogy Jan megérkezzen. Most már bizonyára túladott a tulipánhagymán. Úgy szeretném már látni. Úgy szeretném ujjaimmal végigsimítani az arcát és érzékelni, hogy eleven. Mert addig azt sem tudom, hogy én vajon élek-e vagy meghaltam. Ez lesz az utolsó éjszakánk ebben az országban. Még most is képtelen vagyok elhinni. Harsány röhögés tör fel a padlódeszkák közül.

– Azt mondtam, mulatozzatok! – bőgi Mattheus. – Kamatyolásról szó sincs! – Újra felcsattan a röhögés. – Levágnám a jobb karomat, ha józanul tarthatnám – szólal meg hirtelen Lysbeth, és kifut a szobából.

57 JAN Aki kutyákkal fekszik le, bolhákkal ébred. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Hat óra van. A nagyszerű, lángoló naplemente, amely tűzbe borította az égboltot, már rég kihunyt. Leszállt a sötétség. Jan műtermében már valóságos kis tömeg gyűlt össze. Egész sereg ember ül az ágyon, mások a falnak dőlve pipáznak. A délután folyamán egyenként idesorjáztak Jan hitelezői. Sorgh doktorhoz, a háziúrhoz meg a Kelet-indiai Társaság kifutófiújához csatlakozott többek közt a hentes, a kocsmáros meg egy környékbeli uzsorás is. Jan mindnyájuknak tekintélyes summával tartozik. Jan minden zajra felugrik: – Megjött végre! – Csakhogy Gerritnek híre-hamva sincs. Időközben került enni- meg innivaló is. Szemre úgy fest, mintha Jan valami kedélyes összejövetelt rendezett volna. Csakhogy itt nem társalog senki. A hitelezők kőmerev ábrázattal várakoznak. Itt akarják kiböjtölni az időt, míg pénzükhöz jutnak. Az orvos minduntalan a zsebóráját nézegeti. A mészáros a falnak dől, és az ujjízületeit ropogtatja. Olyanok, mint holmi elszánt utazók, akik a soha meg nem érkező postakocsira várnak.

Odakinn az utcán szintén összecsődült egy csomó ember. Híre terjedt, hogy Jan van Looshoz most szállítják el a földkerekség legértékesebb tulipánhagymáját. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, az ára ma már a csillagos égbe szökött. A suttogó pletyka szájról szájra száll. A hagyma értéke egy láda arany; a hagyma értéke egy hajórakomány arany; a hagyma értéke egész flottarakomány arany; a hagyma értéke annyi arany, amennyit Frederik Hendrik országbíró őriz a kincstárban. Amennyiből a köztársaság minden egyes polgára, az összes férfi, nő és gyerek naponta jóllakhatna élete végéig. A hagyma értéke annyi arany, amennyi csak létezik ebben a mostani aranykorban, és még annál is többet ér. – De hát az csak egy hagyma – jegyzi meg valaki. – Azok meg mind olyan egyformák. Honnan lehet ezt megkülönböztetni? Jan a műteremből kimenekült a konyhába. Látni sem bírja vendégeinek ábrázatát, akik már végképp elnémultak. Jan érzi, hogy a hitelezők közt hamarosan kitör a lázadás. Mert persze, kételkednek Jan hagymájának létezésében. Már kezdetben arra gyanakodtak, hogy Jan hazudik nekik, és gyanújuk lassan meggyőződéssé szilárdult. Úgy vélik, hogy egy égbekiáltó csalás áldozatai, és Jan hiába próbálja megnyugtatni őket – mondván, hogy Gerrit hamarosan megjön, meg hogy a Cockerelnél három alkuszcsoport lesi, hogy licitálhasson a hagymára –, nem hisznek neki. Hasztalan bizonygatja, hogy nemsokára a markukban lesz a pénz, érzi, hogy a bizalmuk – amely a legjobb időkben is elég gyér volt – mindenestül elpárolgott. Jan csak ül a konyhában, és egy kupacnyi gipszujjra mered. Csomagolás közben leejtette a gipszkezet, és a törmeléket az

egyik sarokba söpörte. Hogyan is bízhatta Gerritre a tulipánhagymát? Hisz Gerrit egy félkegyelmű. De nem – inkább jómaga, Jan volt az agyalágyult. Ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy személyesen megy a hagymáért. Magával hurcolhatta volna az orvost. Micsoda őrültség. Sophia már bizonyára aggódik. Lám, Jannak eddig ideje sem jutott Sophiára gondolni, Sophia mintegy a háttérbe mosódott. Halála, noha csak színlelt volt, valamilyen módon kizárta őt az élet drámájából. Most alighanem az üzenetet várja, hogy Jan készpénzre váltotta a hagymát, és kifizette adósságait. Aztán pedig Jan érkezését fogja várni. Mattheus házában töltik az éjszakát, mielőtt hajnalban tengerre szállnak. Lysbeth ünnepi libát süt vacsorára. És ekkor Jan halk danolászást hall valahonnan messziről. Beront a műterembe, az ablakhoz fut. A hang nagyon halk, de errefelé közeledik. Jan rögtön felismeri, mint a szülő, aki a legnagyobb zenebonában is felismeri a porontya sivalkodását. Jertek mind, szép leányok, Hamvasak és virágzók... A gajdolás közeledik. A ház előtt ácsorgó emberek nevetnek, és utat engednek. A sötétségből Gerrit bukkan elő. Rendben tartjátok kertetek, Füvetek ki se lopja meg, Heje-haja, a helyetek, heje-haja... Gerrit megtántorodik, aztán összeszedi magát, és a bejárat felé

botorkál. Jan kivágja előtte az ajtót. Gerrit betámolyog. – Hol a jó büdös életben császkáltál eddig? – sziszegi Jan. – Megmondtam, hogy azonnal gyere haza! – Én cs-cs-csak... – dadogja nehezen forgó nyelvvel Gerrit – én biza... megverekedtem a spanyolokkal... – Egyik karját a mellkasához szorítja, mintha védelmezne valamit. A másikkal vadul hadonászik a levegőben. – Sitty-sutty!... Megvívtam velük, és győztem! – Hunyorogva bámulja a műteremben összeverődött társaságot. – Hohó! Mulatság van a háznál? Én is csatlakozhatok? – Nem – horkan fel Jan. – Nincs itt semmiféle mulatság. Téged vártunk mindannyian. – Egy széket igazít Gerrit alá. – Hol a csomag? – Lassan beszél, mint aki egy háborodottnak magyaráz. – Hol vannak a csomagok, amelyekért elküldtelek? Hol vannak? – Itt la – gombolja ki büszkén az ujjasát Gerrit, és előkotor két papírcsomagot. Most már eléggé viharvertek, a zsineg is lazán fityeg rajtuk. – Elhoztam mindent, ahogy kegyelmed parancsolta. Ezzel átnyújtja Jannak a két csomagot. Jan az asztalra teszi őket. A férfiak megbabonázva merednek rájuk. Néma csend van, csak Gerrit tüdeje sípol – a sok megerőltetéstől alig kap levegőt. Jan kibontja az első csomagot. Festékek vannak benne, selyempapírba burkolva. Mindenki hallgat. Jan kinyitja a másik csomagot. Szétnyomott, elmorzsálódott sütemények kerülnek napvilágra. – Bocsásson meg, uram – hebegi Gerrit. – Egy k-k-kicsit

összetörtek... amikor harcba szálltam... tudja, a spanyolokkal. – Hol a tulipánhagyma? – suttogja Jan. – A micsoda? – mered rá Gerrit tátott szájjal. – A harmadik csomag, Gerrit. Egy tulipánhagyma volt benne. – Ja, a vereshagyma? Hát azt megettem.

58 SOPHIA Ha meghámozod a hagymát, könnyezni fogsz. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Vérzik az orrom. – Az enyém is szokott, ha nagyon izgatott vagyok – mondja Lysbeth, aki éppen egy ruhát vasal ki nekem. Elém tartja a forró vasalót. – Nesze, hajolj föléje. Hadd csöpögjön rá néhány csepp véred, az elmulasztja az egészet. A vasaló fölé hajlok. A vércseppek sisteregve porlanak szét rajta. Hirtelen hiányozni kezd Maria a babonaságaival. Annyi mindent éltünk át együtt, többet, mint amennyiről valaha is tudni fog bárki, mégsem fogok többé találkozni vele. Soha nem tudom meg, hogy jól vannak-e, ő meg a kisbaba. Beválik-e a fortély a szoptatós dajkával, amit kitalált? Mennyire ötlik majd szembe, hogy a kislány hasonlít Mariához? De ezeket a kérdéseket nem firtathatom többé. A halál eltávolított az élet folyamatától, és hamarosan amúgy is örökre elhagyom ezt az országot. Magányosnak, elhagyatottnak érzem magam. Az egyetlen ember, akivel szót váltottam, ez a Lysbeth asszonyság, akit most látok először életemben. Hová lett Jan? Hátrahajtom a

fejem, és egy zsebkendőt szorítok az orromhoz. A vasaló nem állította el az orrvérzésemet. Túl sok a vérem, túl sok élet szorult belém. Mért nincs itt Jan? Odakinn a templomtoronyban nyolcat üt az óra. Lysbeth lemegy a földszintre, hogy meglocsolja a nyárson a libát. Előszedem a rózsafüzéremet – ezt szorongattam a kezemben, amikor meghaltam, ez minden, amit hazulról elhoztam magammal. Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes... Számolgatom a gyöngyöket, imádkozom, hogy Jan jöjjön már végre. Úgy érzem, bűnt követek el, amikor a mi csalárd árulásunk sikeréért imádkozom, én azonban már túl vagyok azon, hogy megválthassanak. De legalább az orrvérzésem elállt. Ledobom a hálóingemet, és felveszem, amit Lysbeth készített ki számomra – ingváll, alsószoknya és egy fekete ruha, fekete mellénykével. Úgy döntöttem, hogy nem öltözöm semmilyen különleges jelmezbe, nincs kedvem újabb pantomimekhez. Az egyszerű, fekete öltözékhez azt a kék köpenyt fogom viselni, amelyben a szatócs feleségét festették meg Madonnának. Ülök az ágyon, várok, várakozom. Kintről nagy zsivaj hallatszik, nevetés, gyereksivalkodás. Mattheus a csemetéivel hancúrozik, fel-alá hajkurássza őket a lépcsőn. – Én vagyok a mumus! Rontom-bontom, mindjárt elviszlek benneteket! – kiabálja. – Ne zaklasd fel őket túlságosan! – szól fel neki Lysbeth. – Nem tudnak majd rendesen vacsorázni. A folyosón lépések dübörögnek végig, aztán csend támad. Odakinn, valahol messze, egy kutya ugat. Úgy érzem, mintha

elvágtak volna ettől a zajos, vidám családtól, elvágtak magától az élettől. Utrechtben bánkódni fog az anyám, elsiratnak a testvéreim. Alig tudom elviselni a gondolatot, hogy könnyeket ontanak értem. Hagytam ugyan egy levélkét Cornelisnak, amelyben megkértem, hogy halálom esetén is támogassa őket, de ez legfeljebb csak a körülményeiken javít, a szívük fájdalmát nem gyógyítja be. Nem messze innen, a herengrachti házban Cornelis fogja gyászolni halott hitvesét. Hogy tehettem ilyet velük? Hogy lehettem ennyire kegyetlen, hogy feláldozzam a boldogságukat a sajátomért? Hiába hajózom el akár a világ végére, bűntudatos szívem örökre őrzi őket. Odakinn a templom harangja egymás után üti el az óranegyedeket. Remegő kézzel simítgatom a kék köpenyt a térdemen. Jannak már rég itt kellene lennie. Mi történhetett vele? Üzenetet sem küldött, egy szót sem. Olyan furcsán csendes a ház. Még Mattheus trombitahangja is elnémult. Nem merem kitenni a lábam ebből a szobából, nem szabad, hogy a gyerekek meglássanak. És ekkor hallom, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn. Súlyos, lassú léptek, egy öregember járása. Cornelis jön. Felnyitotta a koporsót, és rájött, hogy homokkal van teli. Felfedezte csalásomat. A lépcső hangosan recseg-ropog közeledő lába alatt, mintha pisztolyból lövöldöznének. Meglepő módon teljesen nyugodt vagyok. Sőt, ami még különösebb, megkönnyebbülés fog el. Bevégeztetett. Az ajtó kitárul, Jan lép be a szobába. Ijesztő látvány. Az arca szürke, a teste mintha összezsugorodott

volna. Leroskad az ágyra – még csak nem is üdvözöl. – Tönkrejutottunk – suttogja.

Eleinte nemigen értem, mit magyaráz. Mi az, hogy Gerrit megette a tulipánhagymát? Mi az ördögről beszél Jan? Azt mondja, hogy mindenünket elvittek. – Kik? – A hitelezőim. Elvitték a képeimet, a ládáimat, mindenemet az égvilágon. – Elhallgat, aztán folytatja. – Pert akarnak indítani ellenem. Az orvos, persze, nem jelenthet fel, mert akkor kiderül, hogy mit művelt... de a többiek megtehetik. Az összes tulajdonom együttvéve sem ér annyit, hogy fedezné az adósságomat. Még a negyedét sem. Csak ekkor fogja meg végre a kezemet. Lehúz maga mellé az ágyra, és az ujjaimat morzsolgatja. – Ne haragudj rám, szerelmem, bocsáss meg. Őrült voltam. De ilyen hajmeresztő képtelenséget még egy őrült sem lett volna képes előre megjósolni! Csend támad. – A leghajmeresztőbb képtelenséget mi követtük el – szólalok meg végül. Csak ülünk az ágyon gonoszságán töprengek

egymás mellett. Kettőnk vétkes – mélységes, megbocsáthatatlan

gonoszságunkon. Az Úristen mindvégig figyelt bennünket. Tudtam én ezt jól, a szívem mélyén mindig is tudtam. – Szörnyű, amit cselekedtünk... – kezdem. – Ide figyelj, egyetlenem... – Mi ketten vétkeztünk – mondom. – És most vezekelünk érte...

– Mi ketten szeretjük egymást – fogja meg Jan az államat, és maga felé fordítja az arcom. – Szeretjük egymást. Ezért vágtunk bele ebbe az egészbe, nem emlékszel? Képtelen vagyok válaszolni. Csak nézem, nézem az arcát – tündöklő, kék szemét, bolond sörényét. – Ha te meghaltál – beszél tovább –, nem maradhatunk itt Amszterdamban, el kell mennünk innen. Ezt még most is megtehetjük. Igaz, hogy elölről kell kezdenünk mindent, a semmiből, de meg tudjuk csinálni. Hajlandó volnál szegénységben is élni velem? Nem figyelek, másutt jár az eszem. Hadd csókoljam meg utoljára, kiáltja Cornelis, amint elrángatják holttestemtől. Valahol távol, a sötétségben, anyám elveszítette a lányát. – Meglátod, szerelmem, megbirkózunk mindennel – fogadkozik Jan szenvedélyesen. – Holnap hajóra szállhatunk, még nem veszett oda minden. Kérek kölcsön annyi pénzt Mattheustól, hogy fussa az útiköltségünkre, és mihelyt állást kapok, visszaküldöm neki... Mindenki azt beszéli, hogy odakinn rengeteg a munkalehetőség... – Jan átkarolja a vállamat. – Ne keseredj el, egyetlen szerelmem. Az Úristen mindvégig szemmel tartott bennünket. Isten mindent lát. Tudtam én ezt jól, természetesen, csak elvakított a tulajdon bujaságom. Azért tette mindezt az Úr, hogy megbüntessen minket. Jan az arcomat nézi, olvas a gondolataimban. – A Jóisten megbocsát nekünk. Vesd el a kétségeidet. Most különösen. Aztán csak ülünk hallgatagon. Odakinn egy kutya csahol. A

földszintről felszáll a lépcsőn a pecsenyeillat. Képtelen vagyok megszólalni. Teljesen rendjén valónak találok mindent, pusztán idő kérdése volt az egész. És a dolognak megvan a maga rettentő szimmetriája: mi ketten bűnt követtünk el, a bűnért pedig büntetés jár. A feladat elvégzését Isten Gerritre – az ügyefogyott, részeg Gerritre bízta. Minden a helyére került. Még mindig tart a csend. Elhatározásra jutottam. Janhoz fordulok, karomba ölelem és megcsókolom. Micsoda szenvedéllyel, milyen megkönnyebbülten csókol vissza. Hajába fúrom az ujjaimat, két tenyerem közé veszem az arcát. Jaj, mennyire szerettem... Testünk szorosan összesimul, de hazugságokra a test is képes. Ó, hogy az enyém milyen sokat hazudozott a múltban. Magamhoz szorítom Jant, úgy iszom a csókjait, mintha soha nem tudnék betelni velük. Most őt csalom meg, ahogy az elmúlt hónapokban másokat tettünk bolonddá. Aztán kibontakozom a karjából. – Akkor hát menj, és kérjél tőle – simogatom meg Jan haját. – Eredj, és kérd kölcsön a pénzt Mattheustól. Én pedig idefenn várlak.

59 JAN A szerelem mulat a lakatosokon. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Mattheus és Lysbeth a konyhában várakoznak. A liba vígan forog a nyárson. Zsírcseppek hullanak belőle, elsisteregnek a parázson. Mattheusék spániel kutyája csorgó nyállal lesi a pecsenyét. Jan beléptére Mattheus sürögni-forogni kezd. Pálinkát tölt, megkínálja barátját, és a vállára teszi karját. – Te vén lator – mondja. – Mindig is meggárgyultál, ha némberről volt szó. – Sophia nem némber. – Nos hát, most mitévő leszel? Jan felhajtja az italt. – Holnap még elhajózhatnánk, de szükségünk volna a segítségetekre. Előadja kérését. Mattheus beleegyezik. Lysbeth megfogja Jan kezét. – Örülünk, hogy segíthetünk. Most már hamarosan útra keltek, és hátat fordíthattok mindennek. Ebben a pillanatban beténfereg a legidősebb gyerek, Albert.

– Ideje már, hogy vacsorázzatok – mondja Lysbeth. – Szólj a többieknek is. – Ki az a néni? – tudakolja a gyerek. – Miféle néni? – kérdi Jan. – Hát aki az előbb leszaladt a lépcsőn – magyarázza Albert. – A kék köpenyben. A papa modellje? – Hol van? – Elment.

60 SOPHIA A mocsoktól senki sem tudja teljesen megtisztítani a ruháját, egy kevés mindig megtapad belőle. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Ma este telihold van. Nincs festő, aki vissza tudná adni Isten mesterművét; micsoda önhittség még csak megpróbálkozni is vele! A hold hibátlanul kör alakú, sokkal tökéletesebb, mint amilyennek Jan festette holdsütötte tájképein, tökéletesebb, mint nulláinak sorai, amelyeket számításai fölé görnyedve rajzolt... az a sok üres „0” juttatott idáig minket. Az utcák néptelenek. Kísérteties fényben fürdenek, amint kopogó papucsomban végigfutok rajtuk. Most már az sem érdekel, hogy megláthatnak, mert immár végképp megadom magam. Tegnap este a világ számára csak meghaltam, de ma este mindenestül eltűnök a színről. A megkönnyebbüléstől fürge lett a lábam, szinte suhanok a macskaköveken. A vízen tükröződő hold híven kísér utamon. Leszakadt az ég, egy szörnyű rándulással egész világom kifordult magából. Nem csoda, hogy kislány koromban annyit kísértett az a metszet az elmerült világról, a víz alatt zengő harangokról és az integető holtakról. Annak idején azt hittem, hogy lengő karjuk

segítségért könyörög, de most rádöbbentem, hogy csak üdvözletüket küldték. Már akkor is tudtam, hogy végül megérkezem közéjük. Városunk vizei tükröt tartanak nekünk – visszatükrözik hiúságunkat! Maria az én ruhámban parádézott a tükör előtt, és arról álmodott, hogy a helyembe lép. Saját hiúságom elvetemültebb volt az övénél. Én a természet rendjét kívántam kijátszani. Belekontárkodtam Isten terveibe; önteltségem népem önteltségéhez hasonló, amellyel elcsikarták országunkat a tengertől. Új föld teremtéséhez egyedül Istennek van jussa, írta egyik mérnökemberünk, Andries Vierlingh, mert csak ő ajándékozhat némely népeknek annyi tudást és erőt, hogy ezzel boldoguljanak. Micsoda kétlaki gondolkodás! Istent használjuk fel tetteink igazolására, holott valójában saját önfenntartási ösztönünk irányít mindnyájunkat. De mire jó életben maradni? Hisz ez a világ csak káprázat, délibábos illúzió. Gyanították ezt vajon eleink, amikor tükrökre építették városunkat? Valaha arról álmodoztam, hogy Jannal fogok élni. A vízbe bámultam, s egy álomvilágot láttam benne tükröződni, a sajátomat, amelyben boldog lehetek. Milyen nagyot tévedtem. Hisz nem volt ott semmi, de semmi – csak a holdfény csillámlott a felszínen, egy szaténruha selymes ragyogásával. Ez volt minden, ez volt az egész. A bujasággal meg a gőggel, ezekkel a halálos vétkekkel vakítottam el magam, hogy ne lássam az igazságot. Ma este azonban búcsút mondok e csalóka látomásoknak. Eltűnök erről a világról, és valóban újjászületek, hiszen Jézus vár reám. Kitárt karokkal, szerelmesen. És senki, még az én

drága Janom sem bukkan rám többé. Csak egyetlen lehetőség van a menekvésre, mondogattuk hónapokon át, csak így nem jut majd eszébe a férjemnek, hogy kutasson utánam. Most egy hídon állok. Lenézek az ónfényű vízre. Azon tűnődöm, mi mindent szerettem ezen a világon: a húgocskáimat, a virágokat, karcsú, szeplős nyakukon a remegő harmatcseppel... a tiszta vászonnemű illatát, a lovak üde szagát, amikor sörényükbe temettem arcomat... a langyos bor ízét, amint Jan szájából a számba csurrant, Jan bőrének ízét az ajkamon... eszembe jut az első éjszaka, amikor egymás mellett feküdtünk, összefont ujjakkal, és csak néztük, néztük egymást, valami rettenetes komolysággal... Lám, számunkra a végben ott a kezdet, hiszen a szívünk mélyén mindig is tudtuk, hogy a sorsunk meg van pecsételve... Nincs vesztegetni való időm. Jan már bizonyára keresésemre indult, és én nem mentem messzire – csak néhány utcányira vagyok Mattheus házától. A korlát fölé hajlok, a hold tükörképét figyelem. Feltekint rám, mintha a tulajdon arcom volna. Hiúságok hiúsága, minden csak hiúság... Lekanyarítom vállamról a köpenyt, és belevetem a vízbe. Lassan tovalibeg – utolsó, levedlett bőröm.

61 WILLEM Van-e víz, mit nem jártak meg hajói? Piac, hol nem árusítja kincseit? Akad-e nép, amelyet nem látott még holdvilágnál, Ő, ki maga szab törvényt a roppant óceánnak? Joost van den Vondel

Lenn a kikötőben a flotta hat hajója horgonyzott le. A pallókon tengerészek serege özönlött a partra. Hónapok óta először léphetnek hazájuk földjére. Néhányan térdre hullva csókolják meg az anyaföldet, és hálát adnak az Úrnak, amiért biztonságban hazavezérelte őket; mások a különböző lebujok felé iparkodnak. A rakparton óriási a kavarodás – rokonok, zsebtolvajok, kurvák nyüzsögnek az újonnan jöttek körül. Az utcai árusok rikoltozva kínálják kincseiket. A parti kocsmákat díszesen kivilágították, a bordélyokban csak úgy harsog a muzsika. A sokaságon egy fiatalember verekszi át magát. Vállán egy zsákot cipel, benne minden cókmókja. Egy parazsas kosár lángjai megvilágítják az ábrázatát. A nyolc hónap a tengeren megváltoztatta Willemet. Leolvadt róla a kölyökháj, arca szikár és barna. A járása magabiztos, bár a kövezet egy kicsit ing még a lába alatt. A tenger férfit faragott belőle – jókötésű, szép szál

legény lett. Ez már nem az a Willem, aki márciusban olyan megtörten, elkeseredetten, illúziók nélkül szállt hajóra. Ez már elveszítette ártatlanságát – visszavonhatatlanul. Helyette azonban valami sokkal fontosabbat nyert: ámulatot keltő csodákat. Hogy mi mindent látott! Például hegyeket. Hollandus lévén, ilyesmivel nem találkozott még soha életében. Ki hinné, hogy ilyen meredekség is létezik? Látott hegymagasságú hullámokat és akkora hegyeket, hogy a csúcsuk alighanem az égbe nyúlt. Látott hegy nagyságú bálnákat a felszínre bukkanni, orrnyílásukból víz lövellt a magasba, oldalukon víz zúdult alá, aztán alámerültek a mélybe, és egy pillanatnyi mozdulatlanság után roppant csobbanással utánuk bukott a farkuk. Látott hullócsillagokat a fényszögekkel kivert déli égbolton; látott repülőhalakat, amelyek úgy ragyogtak, mint megannyi ezüstnyíl. Látott álmokba illő városokat: látta Konstantinápoly tündöklő kupoláit, a buja, csábító Velencének, Amszterdam feslett nővérének igézően tükröződő utcáit. Willem nemcsak ámult a csodákon, hanem maga is ámulatot keltett. Bár első alkalommal alaposan ráfizetett egy kurvára, úgy döntött, hogy pótolja a mulasztottakat, és az eredmény módfelett örvendetesnek bizonyult. A könnyűvérű nőcskék három nyelven is magasztalták Willem ámulatra méltó furkóját. (Wat heb je een grote lull... Che grozzo kazzo!... Ku kuzegar o khar o kuze faroush!) Nagy csatákban állt helyt vitézül e szerszám és Willem nemkülönben. Hiszen megküzdött a Vizcayai-öböl viharaival, az elszabadult, csapkodó vitorlakötelek rögzítésével. Háborút vívott a váltólázzal, és győzedelmeskedett. De ami a

legnagyobb sikert hozta, megverte a spanyolokat, és ezt a degeszre tömött erszénye bizonyítja. Mert Willem zsebe arannyal van teli. Nem a bolondok aranyával, amilyen akkor hizlalta a tarsolyát, amikor utoljára járta ezeket az utcákat – ez itt valódi pénz, a hazafiassággal kiérdemelt zsákmány. Egy ízben ugyanis, amikor hadihajójukon egy kereskedelmi hajókaravánt kísértek a Levante felé, megtámadta őket egy spanyol gálya. A heves összecsapásban a hollandok győztek, elfoglalták a gályát, rakományát elkobozták, és a kapitány meg a legénység megosztozott az aranyrudakon. Nem csoda, hogy Willem mélységesen hálás a tengernek. Világéletében a tenger tartotta el, kétféleképpen is: először a halaival, aztán az aranyával. A hadizsákmány meg a kapott zsold elegendő ahhoz, hogy kiváltsa magát a flottától, és új életet kezdjen. Willem vágyai most is szerények. Bőven beérné egy kis boltocskával. De nem halat árusítana, nem, a hallal torkig van. Egy kicsiny sajtüzletet szeretne nyitni, Mariával az oldalán. Az elmúlt hónapokban mindent elkövetett, hogy elfeledje Mariát, de nem sikerült, Maria úgy beékelődött a testébe, mint egy ólomgolyó. Maria gyógyíthatatlan nyomorékká tette. A seb felszíne talán begyógyult, de Maria ott lappang a bőre alatt, s a legcsekélyebb mozdulat fellobbantja a kínt. Nem tud nélküle élni. A csalódás keserűsége belerágta magát ugyan a szívébe, de Maria iránti szerelmét nem tudta elemészteni. Maria az ő lelkének egyetlen párja, ilyen egyszerű a dolog. A pénzen vett karok közt is mindig Mariát ölelte, Maria szemével csodálta Alexandria minaretjeit.

Hiányzik neki Maria csukladozó kacagása, érdes keze, kicsit nyers humora meg ahogy néha elábrándozik. Hiányzik neki Maria teste. Willem beutazta a világot, de a világ középpontja számára máig is Maria lepedői közt van. Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Willem ízig-vérig hollandus. Lehet, hogy Maria már férjhez ment; lehet, hogy felmondott Sandvoort úréknak, és azzal a férfival él, akit olyan szenvedélyesen ölelt, amikor Willem utoljára látta. Lehet, hogy már réges-rég elfelejtette Willemet. Willem, persze, átgondolta mindezt, nem volt nap, nem volt óra, hogy ne ezen törte volna a fejét, de nincs, ami elrettentené attól, hogy felkeresse Mariát. Utóvégre felnőtt férfi most már, pénzzel a zsebében. Ádázabb ellenféllel is szembenézett már. És ha elveszíti a csatát, ha kiderül, hogy Maria immár nem szereti... ezt most nem képes fontolóra venni, ma este semmiképpen sem. A Herengracht házai fenyegetően meredeznek a holdfényben. A toronyóra nyolcat üt, Willem orrát ételszag csapja meg. A csukott fatáblák mögött vacsora mellett ülnek a családok. Milyen idegenek és mégis milyen meghitten ismerősek ezek a házak. Előző életében Willem végigkopogtatott itt minden kaput. Friss a tőkehal! Friss a hering! Micsoda utazás után érkezett ma ide, micsoda viharokon kelt át, de az itt lakóknak ez az este is csakolyan, mint a többi. Willem lába alatt még most is a tenger ritmusára ring a járda. Oly hosszú ideig, hónapokon át álmodozott a visszatérésről, hogy most szinte hinni sem mer a valóságban; attól fél, hogy mindjárt felébred, és ismét ott találja magát himbálózó függőágyában a hánykolódó hajón. A hold hűségesen kíséri a vízen, irányfényt

ad Willemnek. Már ott áll a ház előtt. Felgyorsul a szívverése. Egy percre inába száll a bátorsága is. Micsoda szörnyűség, hogy fél találkozni Mariával, aki pedig a barátja, szívének legkedvesebb társa volt. A zsákot átveti egyik válláról a másikra, és felmegy a lépcsőn a kapuhoz. Az ablakokon nyitva vannak a zsalugáterek. Willem bekukucskál az üvegen. Az utcai szobában egy olajlámpa ég az asztalon. A székeket fekete lepel borítja, a képeket befelé fordították a falon. Willem dermedten áll, szinte a földbe gyökerezik a lába. Ereiben megfagy a vér. Maria meghalt. Tudja, hogy ez ostobaság. Maria csak egy cselédlány, az ő halála nem borítaná gyászba a házat. Különben is túl fiatal még a halálhoz. A gondolat is képtelenség. Csakhogy a világ teli van furcsaságokkal. Semmit sem lehet biztosra venni. Nyilván az öregember adta be a kulcsot. Világos, hogy ez a magyarázat. Nemrég történhetett. Maria és az úrnője alighanem mély gyászban vannak – mármint ha Maria még itt lakik egyáltalán. De valószínűleg férjhez ment, és már hónapok óta elköltözött. Talán még azt sem tudja, hogy régi gazdája jobblétre szenderült. Ezek a gondolatok futnak át Willem fején, míg bekopog a kapun – bátortalanul, tiszteletteljesen. Múlik az idő, nem történik semmi. Willem ismét bezörög, ezúttal kissé hangosabban. Végre valami mozgást lát benn a házban. Az utcai szobában egy pislogó gyertya jelenik meg. Willem az ablaküveghez nyomja az orrát. A sötétségből az öregember bukkan elő, sipkában, háziköntösben, és végigcsoszog a szobán. A gyertya lángja már-

már a szakállát perzseli. Zár csikorog, kattanva fordul a kulcs. A kapu kitárul. Willem összeszedi magát. – Bocsánatot kérek a zavarásért, uram. Mariával szeretnék beszélni. Itt dolgozik még uraságodéknál? – Kicsoda maga? – mered rá az öregember. – Willem vagyok. Tőlem vették régebben a halat uraságodék. Maria régi ismerősöm – nyel nagyot Willem. – Ugye, nem ő halt meg? Sandvoort úr csak nézi Willemet. – Nem – rázza meg végül a fejét. – Nem, nem ő halt meg. Jöjjön velem. Willem becsukja a kaput, és követi az öregembert. Végigmennek a fogadószobán, a hátsó szobán, a folyosón. Az öregember itt megáll. – Nem – szólal meg újra. – A feleségem halt meg. – Uraságod felesége? Az öregember ismét elindul, Willem lebotladozik utána a lépcsőn a konyhába. Itt a tűz melege és finom pecsenyeszag fogadja. Az asztalon két teríték. A sarokban Maria ül, és egy csecsemőt mosdat. Hirtelen feláll, és elkerekedik a szeme. – Willem! Maria arca felragyog, aztán nyomban elsötétedik. Willem szeme Mariáról a csecsemőre téved. Egy pillanatig az a tébolyult gondolat kísérti, hogy a gyerek Mariáé és az öregemberé – a jelenet olyan családias, csaknem mintha házasok lennének. Willem körül megfordul a világ.

Maria lassan feláll. A szeme résre szűkül. Megemeli a kapálózó kisbabát, mintha egy díjnyertes lazacot mutatna fel. Aztán becsavarja egy pelenkába. – Mit keresel itt? – kérdi fagyosan. – Téged akartalak látni. – Eddig hol voltál? – veszi szemügyre Maria Willem öltözékét. – Beszegődtem a flottába – mondja Willem. – Ma este futott be a dokkba a hajóm. – Minden rendben van, kedveském? – fordul Mariához Sandvoort úr. Maria bólint, és nehézkesen leül. Willem az egyik szék szélére telepszik. Nem valami szívélyes a fogadtatás, de esze ágában sincs továbbállni, még nem megy el. Úgy érzi, illendő volna mondani valamit az öregembernek. – Nagyon elszomorít, hogy jobblétre szenderült a felesége. – Az úrnőm gyermekágyban halt meg – mondja Maria. – A kisbaba az övé. A neve Sophia. – Aha – feszeng kényelmetlenül Willem. Maria még mindig összehúzott szemmel, fagyosan méregeti. A jelek szerint egy csöppet sem örül Willem jöttének. Az ujján nincs jegygyűrű, de az nem bizonyít semmit. Talán csak amúgy balkézről állt össze azzal a férfival, utóvégre ugyanazt csinálta Willemmel is. Willem szívében mintha kést forgatnának meg. Milyen rózsás Maria arca a tűz fényében! Sandvoort úr megköszörüli a torkát. – Magadra hagyhatlak ezzel a fiatalemberrel, Maria? Nem esik bajod? Maria int. Még egyre Willemet figyeli. Sandvoort úr kimegy a

konyhából. Csoszogó léptei egyre távolodnak. – Mért hagytál el? – robban ki Maria. – Hogy tehettél ilyet? – Még hogy én? Te voltál az! – Mért tetted ezt? – Mert láttalak – vág vissza Willem. – Azzal a férfival! – Miféle férfival? – Tudod te jól, kire gondolok. – Miféle férfival láttál? – emelkedik meg Maria hangja. – Miféle férfival? Hol? – A nyomodba szegődtem aznap este. Láttalak titeket csókolózni. – Csókolózni? Miről beszélsz te? – Kár hazudni, Maria... – Miről beszélsz te egyáltalán? Nem értelek, egy szavadat sem értem. Minek jöttél ide ennyi idő után, ha nem tudsz mást, csak ordítozni velem? – Én nem ordítozok! Maria szeme megtelik könnyel. – És én még azt hittem, hogy szeretsz engem! – Persze hogy szerettelek! – Azért is hagytál faképnél, igaz? Mert annyira szerettél, ugye? Összetörted a szívemet, Willem! – zokogja el magát keservesen Maria. – No, jól van! – vesz egy mély lélegzetet Willem. – Ha tényleg szeretsz, gyere velem. – Micsoda? – Gyere velem most, azonnal. – Most azonnal?

– Gyere hozzám feleségül. – De Willem... – Azt hiszed, nem vagyok elég gazdag? Nincs olyan vagyonom, mint neki? – Kinek? – üvölti Maria. – Annyi pénzem van, mint a nyű... ha neked pénz kell, hát szereztem eleget – nyúl a zsebébe Willem. – Fütyülök a pénzre. Mi ütött beléd? – Mutasd meg, hogy szeretsz. Mondd, hogy velem jössz. – Nem mehetek. – Látod? Nem is szeretsz te engem. – Willem, nem mehetek el innen! Itt van a kisbaba. – Szerezz neki egy dajkát. – Nem tehetem. Nekem itt kell maradnom a kisbabával. Te ezt úgysem érted. – Jaj, de még mennyire, hogy értem... – Érted a fenét! – ordít rá Maria. A kisbaba sírni kezd. Maria felkapja, félig vörösen. – Azért nem hagyhatom itt, mert az enyém. – Micsoda? – Az enyém, te ütődött. Az én gyerekem, vagyis a miénk. A tiéd! A kisbaba sivalkodik. Maria dühödten mered Willemre. A kisbaba már bömböl. Maria kifűzi mellénykéjét. Az ing lecsúszik a válláról. Mellére emeli a kisbabát. Willem szótlanul bámulja Mariát, amint szoptat. Parányi ujjacskák nyomogatják a mellét, mint muzsikus a dudát. A

kisbaba fejéhez tapadó, nedves hajtincsek feketesége meghökkentően elüt Maria fehér bőrétől. A fojtott csendben Willem tisztán hallja az újszülött cuppogását – titkos, mohó hangocska ez, az intenzív összpontosítás hangja. Régebben is hallott már ilyet, kölyökkutyáktól. Agya eközben megfeszített erővel dolgozik, a hónapokat próbálja visszaszámlálni. Sem ő, sem Maria nem veszi észre, hogy nyílik az ajtó. – Valami baj van, kedvesem? Ez a nagy kiabálás... Cornelis megtorpan a küszöbön, és dermedten mered Mariára. A konyhában már csend van. Maria derékig meztelenül ül a gyertyafényben. Az öregember döbbenten látja, hogy az ő újszülött kislányát szoptatja.

62 JAN Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és az én kiáltásom jusson te hozzád. Ne rejtsd el a te orcádat én tőlem, a mely nap szorongattatom. 102. zsoltár

Jan, Lysbeth és Mattheus három különböző irányban kutatják át az utcákat. Csak úgy találomra keresgélnek. Hiszen fogalmuk sincs, hová mehetett Sophia. Lysbeth véleménye szerint alighanem hazatért otthonába, a Herengrachtra, hogy mindent bevalljon férjének, és bocsánatért esedezzen. Jan ezt semmiképpen nem tudja elképzelni Sophiáról. Mattheus úgy gondolja, hogy Sophia a családjához ment Utrechtbe, de Jan ezt sem tudja elképzelni róla. Jóformán meg sem hallgatja barátai találgatásait, mert úgy érzi, pontosan tudja, mire készül Sophia. És ez a legiszonyúbb. Hogy Jan keresztül-kasul, kívül-belül, minden ízében ismeri Sophiát. Tudja, hogy Sophia most már csak egyetlen megoldást lát, és pusztán idő kérdése, hogy kiderüljön: Jan nem tévedett. De olyan nagy örömet jelent majd, ha bebizonyosodik, hogy igaza van? Amikor visszaérkezik Mattheus házába, már otthon találja barátját. A padlón egy csuromvíz, kék köpeny hever. – A csatornában találtam – számol be Mattheus. – Csáklyával

halásztam ki. Holttestnek nyoma sem volt, állítja. – Visszamehetünk körülnézni – mondja. – De milyen alapon kérhetnénk, hogy kotorják ki a csatornát? Hogyan kerestethetnénk nyilvánítottak?

valakit,

akit

már

amúgy

is

halottnak

63 CORNELIS A port mint kenyeremet eszem vala, és az én italomat könnyhullatással elegyítem vala. 102. zsoltár

Cornelis szinte összeomlott a megrázkódtatástól. Számos csapást szenvedett már el életében, de most mintha kitépték volna testéből létfontosságú szerveit. A lába roskadozik. Willem töltött neki egy pohár pálinkát, de Cornelis keze úgy remeg, hogy nem tudja a szájához emelni. A felesége tehát életben van. Csak azért játszotta el, hogy meghalt, mert így megszökhetett Jan van Loosszal, a festővel. Olyan valószerűtlen a história, Cornelis agya sehogy sem fogja fel. Maria újra elmagyarázza. – Könyörgök, uram, ne haragudjon rám... – visszhangzanak valahonnan távolról a szavai. – Tudom, hogy vétkeztem, amekkorát csak vétkezni lehet, de kérem, ne büntessen meg érte... Haragudnia kellene Mariára? Bizonyára. De Sophia volt az, aki megcsalta, ésszel felérhetetlen módon. Nem is valóság ez, csak álom. Csak elbóbiskolt a karosszékben. Hamarosan felébred a gyász egyszerű szomorúságára. Nincs ember, aki ilyen szenvedést okozna embertársának.

Miféle végső elkeseredés késztette erre Sophiát? Hiszen a felesége volt. Most is a felesége. Életben van. Annak a férfinak a karjában hever, él és lélegzik valahol. Együtt nevetik ki Cornelist. Ő, az az ostoba vén bolond! Az az agyalágyult hülye! Becézik egymást, csókolóznak... – Hová ment Sophia? – Nem mondhatom meg, uram. – Mondd meg, hogy hová mentek! – üvölt rá Cornelis. A csecsemő felriad, és sírni kezd. – Egy szót sem lett volna szabad elárulnom – nyöszörgi Maria. – Meg fog ölni az asszonyom. – Addig keresem, míg meg nem találom. – Ne tegye, uram. Az úrnőm végleg elment. Kegyelmed soha nem találhatja meg. Okosabb volna, ha halottnak tekintené. Cornelis nagy nehezen feláll. – Hová akar menni kegyelmed? – kérdi riadtan Maria. Cornelis a csecsemőre néz. A kicsiny arc téglavörös, a kislány éppen levegőt vesz egy újabb sivalkodáshoz. Cornelis kis híján megcsiklandozza az állát, hogy megbékítse, de hirtelen túl bizalmaskodónak érzi a mozdulatot. Végtére is a gyerek nem az övé. Így hát csak az arcát érinti meg. – És én még azt hittem, hogy az enyém – motyogja. – Azt hittem, az én orromat örökölte. Cornelis sietősen rója az utcákat. Valahol messze kürtszó jelzi, hogy tíz óra van. Amszterdam polgárai már bezárkóztak éjszakára. Milyen biztonságosnak tűnt valaha elfújni a gyertyát, kicsukni a világot. Cornelis megszaporázza lépteit, ez az az

útvonal, amelyen Sophia járt a szeretőjéhez. Az úttesten patkány surran át, beveti magát a vízbe. A csatornából bűz csap fel. Cornelis valaha olyan tisztára súroltnak, biztonságosnak érezte a városát, holott az a velejéig rothadt. Ingatag, ócska facölöpökre épült, amelyek egyre mélyebben süppednek a dágványba. Ezek a nyurga, keskeny házak csupán papírvékony, kurvák módjára kimázolt homlokzatok, de vajon mi zajlik azok mögött, a befelé nyúló szobákban? Milyen könnyen megtörténhet, hogy az utcák egyszerre csak összeomlanak, és visszasüllyednek a nyálkás iszapba, hogyan is téveszthette meg magát Cornelis ennyi éven át? Az egyik lidérces álmot egy másik váltotta fel. Sophia halálának iszonyatánál sokkal iszonyúbb, hogy életben van. Az ellenség nem a kapun kívülről támadt – nem a tolvajok, nem a spanyol katonák törtek rá –, az ellenség a tulajdon otthonában lapult meg. Vajon mióta hazudozott neki Sophia? Mikor találkozgatott azzal a férfival – olyankor, amikor Cornelis dolgozott? És azokon az estéken, amikor fogfájásról vagy fejfájásról panaszkodott, errefelé surrant az utcákon a szerelmeséhez? Róla álmodott vajon, amikor Cornelis karjában feküdt az ágyon? Már ez a gondolat is elviselhetetlen, de Sophia ennél szörnyűbb árulást is elkövetett – szótlanul nézte, hogy Cornelis milyen büszke az ő növekvő hasára, s a párnákat megpaskolva mosolygott férje örömén. S közben mindvégig szövögette ördögien aljas tervét Cornelis megtévesztésére. Nem kétséges, hogy minek tekintette a férjét – mafla tökfilkónak, felszarvazott pupáknak. Cornelis szinte száguld a Jordaan utcáin. A tüdeje majd

szétpattan. A lába rogyadozik. De csak rohan tovább, hangosan zihálva. Megérkezik a Bloemgrachtra, a festő háza előtt megáll. Bentről semmilyen életjel nem látszik. Cornelis a földszinti ablakok csukott fatábláira mered. Ezek mögött van a műterem, ahol valaha olyan büszkén szemlélte a saját portréját. Nyolcvan kemény forintot fizetett érte annak az embernek, aki elcsábította a feleségét. Azon az ágyon, odabenn, alig kéznyújtásnyira innen. Cornelis bedörömböl az ajtón. Semmi válasz. Számított erre, de hát muszáj volt idejönnie – máshová nem tud menni. Valami megmoccan a sötétben. Mintha egy ember kucorogna a járdaszélen. Cornelis föléje hajlik. Az ember kábán felemeli a fejét. Lám csak, a festő szolgája. – Hová szöktek? – rikoltja Cornelis. Holdfény vetődik a szolga mészfehér ábrázatára, bambán mered Cornelisra. – K-k-kicsodák? – Tudod te jól. A gazdád, Jan van Loos. Hová ment? A szolga holdképe még jobban elfehéredik. – N-n-nem mondhatom meg. – Ki vele! – bődült rá Cornelis. A fickó riadtan húzódik össze, mint aki attól fél, megütik. Cornelis pénzt szed elő az erszényéből. Az érméket a szolga testére hullatja; nem vernek zajt, amint leesnek. A szolga elfordul tőle, arccal a falnak simul. – Áruld el, hová mentek! A szolga érthetetlenül motyog magában.

– Mit mondasz? – faggatja Cornelis. – Több pénzt akarsz? A szolga a fejét rázza. Halkan dünnyög valamit. – Beszélj hangosabban! – B-b-bajt okoztam a gazdámnak, uram. Nagy b-b-bajt. Nem akarom még tetézni is. K-k-könyörgök... menjen innen, uraságod. Hagyjon b-b-békét nekem. A szolga fejére húzza a csuklyáját. Nyüszítve összekucorodik. Olyan, mint egy kutya, amely nem tágít gazdája holtteste mellől. Cornelist hatalmába keríti a fáradtság. Leereszkedik a földre, a reszkető emberkupac mellé. A szolgát mintha zokogás rázná. Cornelis maga is úgy érzi, kitaszítottá vált. A falakat, amelyek oltalmazták eddig, téglaként bontották le körülötte, és teljesen magára maradt. Mitévő legyen? Senkije nincs, akihez segítségért fordulhatna. Istentől sem várhat többé útmutatást. Cornelis megborzong, nekidől a falnak. A sarki kocsmából kitámolyog néhány ember. Harsány kurjongatással búcsúzkodnak a sötétben. Cornelis felkapja a fejét. Eszébe jutott a fiú. Ott, a műteremben aznap egy fiú is volt – egy cingár, sápadt fiú... A festő tanítványa. Ott állt mellettük, amikor megszemlélték a festményt. Ugye, milyen mesteri munka? Kivált a kegyelmed lába... Kitől tudakolhatná meg, hogy hol találja a fiút? Lenn a sarkon most oltogatják a lámpákat. A kocsma bezár éjszakára. Cornelis sajgó ízületekkel feltápászkodik.

64 JACOB Én Istenem, tegyed őket olyanokká, mint a lapta és minemű a pozdorja a szél előtt, Mint a tűz megégeti az erdőt, és mint a láng meggyújtja a hegyeket, A képpen kergessed őket a te szélvészeddel és a te forgószeleddel veszesd eszeket nékik. Töltsd bé az ő orcájukat gyalázattal, Uram... 83. zsoltár

A kések utcájában minden kirakaton zárva vannak a fatáblák. Az ölés és darabolás szerszámait a sötét tárolószekrények biztonságába lakatolták éjszakára. A boltosok és a boltosnék békésen alszanak az emeleteken. Álmukban a hering feszes, ezüstös hasát figyelik. A kés fürgén felhasítja a kopoltyútól a végbélnyílásig, előbuggyannak a zsigerek. Álmukban csirke bőre alá dugják az ujjaikat, mintha kesztyűbe bújnának. A kés áthatol a húson, a két ízület közé csusszan, és a tőből lemetszi a combot. Álmukban éjszakáról éjszakára hentesmunkával bajlódnak, mert ebből áll kicsiny világuk, semmi egyebet nem ismernek. Napközben az utca két oldaláról a csillogó húsvágó bárdok és társaik, a késpengék kacérkodnak egymással. Jacob szüleinek boltjában azonban világos még a hátsó

helyiség. Hat viaszgyertya meg egy olajlámpa fényességénél Jacob festéshez készülődik. Jókora vásznat feszített ki, témája is módfelett becsvágyó: Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból. Jacob éppen a kép vázlatát rajzolja. Jan fából készült, ember formájú bábuját a festőállvány előtt állította fel. A bábut Jacob az utolsó napon lopta el a műteremből, lázadása jeléül. A mozgatható figurát a szégyenkezés pózába igazította – karjával elrejti lehajtott fejét. Éva, úgy tervezte, kétségbeesetten magasra emeli majd mindkét karját. Jacob még most is tajtékzik dühében saját kiűzetése miatt. Az aljas csalárdság miatt! A mester elgáncsolta Jacob pályafutását, még mielőtt elkezdődött volna – hiszen hogy tehetné le a vizsgáját, ha nincs, aki tanítsa? Jövő héten nekilát ugyan, és végigkuncsorogja egy csomó más festő műtermét, de hát mért kell ilyen megaláztatást elszenvednie? Jan tönkrenyomorította Jacob jövőjét a saját undorító kéjvágyának kielégítése kedvéért. Még le is festette azt a nőszemélyt. Valahányszor Jacob egyedül maradt a műteremben, alaposan szemügyre vette a vásznakat – Sophia feszes melleit, nyúlánk, fehér testét... Ki is verte a veríték mindannyiszor, tetőtől talpig. Legszívesebben felmarkolná az egyik húsvágó bárdot, és darabokra aprítaná azt az erkölcstelen gazembert. Jacob felkapja a krétát, és rajzolni kezd. A nagy összpontosításban az ajkát harapdálja. Ádám ívbe görnyedő háta, ocsmány, pucér ülepe... a védekező kar mögött az arc Jan vonásait viseli majd, hadd szenvedjen a nyomorult. Valaki kopog. Jacob felkapja a fejét. Ki lehet az ebben a kései órában?

Jacob befut a bolthelyiségbe, és kireteszeli a bejárati ajtót. Sandvoort uraság áll odakinn. Szerfölött zaklatottnak látszik – az arca verítékben úszik, alig kap levegőt. – Hová ment a mestered? Jacob betámogatja az öregembert a hátsó szobába, és leülteti. – Nem inna valamit kegyelmed? Sandvoort uraság a fejét rázza. Jacob, persze, tudja, kivel áll szemben. Ez az úr Jan szeretőjének a férje, azé a nőszemélyé, aki épp most készül megszökni az országból. – Honnan tudja kegyelmed a címemet? – kérdi Jacob. – Mi? – Az öregember esze láthatólag másutt jár. – Ó, hát megkérdeztem a kocsmában. – Előrehajlik a széken. A bőre szürke, nyirkos, a szeme lázban ég. – Segíts rajtam, fiatalember. Te vagy az egyetlen, aki segíthet. Áruld el, hová ment. – Kicsoda? – kérdi Jacob, noha pontosan tudja maga is. – A mestered. Jan van Loos, a festő. Nyoma veszett neki is meg a... – Sandvoort úr nyel egyet. – Jó okom van feltételezni... Elengedhetetlenül szükséges, hogy kiderítsem hollétüket... Jacob nem válaszol. Az agya sebesen dolgozik. – Tisztesen megfizetlek érte – könyörög az öregember. – Nekem nem kell a kegyelmed pénze – jelenti ki méltóságteljesen Jacob. – Van tudomásod arról, hogy hová mentek? Ismeretes volt előtted... hogy mi zajlik közöttük? Jacob bólint. – Akkor hát kérlek... könyörögve kérlek... mondd meg, hol találhatom meg őket. Jacob nem mosolyog. Belül azonban jóleső melegség önti el. A

mélységes elégtétel melege. Mégiscsak van igazság a földön. A gonosz elnyeri méltó büntetését. Most ő teheti tönkre azt az embert, aki tönkretette őt. – Tudom bizony, hogy hova szöktek – mondja, és kis szünetet tart, hogy kiélvezze hatalmát. – Egy kifutófiú hozta el a hajójegyeket. – Megint szünetet tart, a nagyobb hatás kedvéért. Lám, a markában tartja Sandvoort uraságot. Még egy pillanat, és lesújt egykori mesterére, beteljesül a jogos megtorlás. – Batáviába fognak elhajózni. – Batáviába? – Pirkadatkor szállnak tengerre. A Kelet Császárnőjén. – Miközben beszél, Sophia rózsás mellbimbói ringanak a szeme előtt. Hirtelen felgerjed benne a lovagiasság. Az pedig harcra kel féltékenységével meg bujaságával, és rövid küzdelem után diadalmaskodik fölöttük. – Nem a kegyelmed hitvese a bűnös, uram. Nem szabad őt hibáztatnia. A mesterem volt az, aki rossz útra vitte. – Ezt a szegény asszonyt is az a züllött ember rontotta meg, ő zúzta tönkre erkölcsi tisztaságát, ahogyan tönkrezúzta Jacob pályafutását is. – Megesküdnék rá, hogy a kegyelmed hitvese nem akart rosszat kegyelmednek. Én csak tudnám, hiszen figyeltem őket. A mester vette rá, hogy megszökjön, jobb meggyőződése ellenére. Sandvoort uraság köszönetet mond Jacobnak. Amint kifelé indul, nekiütközik a szekrénynek. Megcsörrennek a kések. Az öregember eltűnik. Jacob visszatér a festményéhez. Elégedetten szemléli a krétával felvázolt, szégyentől görnyedező figurát. Nehezedjék csak Janra a felelősség teljes súlya, hiszen vétkezett, és ezért bűnhődnie

kell! Jacob felkapja a krétát, és munkához lát.

65 CORNELIS Az élet fele elmúlik, mire észbe kapunk, miről van szó. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Éjfél van, mire Cornelis hazaérkezik. Bezárja a kaput, megáll az utcai szobában. Maria égve hagyta az olajlámpást. Pislogó fénye meg-megvilágítja a falon függő, vak fatáblákat. Festményei szépséges arculatát befordították a fal felé, hogy ne lássák, mi történik körülöttük. A művészet alkotta világ békességes; a legvéresebb mészárlásokból – a betlehemi gyermekgyilkosságból, Krisztus keresztre feszítéséből – is szépséget párol le. A lefejezett Keresztelő Szent János nem érez semmilyen fájdalmat, mert halhatatlanná vált, messzire eltávolodott a kénytelenségből tovább élők nyers, gyötrő gyászától. Cornelis szeme a drága ezüstneművel zsúfolt pohárszékre vetődik, aztán a sötétségbe vesző, tágas szobákat kutatja. Micsoda kincsekkel töltötte meg kapzsi mohóságában a házát, pedig hát minden csak illúzió. Sophia ráeszmélt erre. Mindent odadobott a szerelemért, belevetette magát az árba. Nem szabad őt hibáztatnia, mondta a fiú. Cornelis nem is hibáztatja Sophiát, eszében sincs. Mert ha Sophia oda tudott dobni

mindent, ő is képes rá. Cornelis felkaptat a lépcsőn. Nem tud megmaradni ebben a házban, ahol pletyka, szánalom – és minden bizonnyal nevetség tárgya lesz. Kiránt a szekrényből egy vízhatlan ponyvazsákot, és csomagolni kezd. Mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, olyan könnyűnek és szabadnak érzi magát, akárcsak aznap este, száz évvel ezelőtt, egy másik életben, amikor végleg elveszítette a hitét. (Tegnap este, tegnap este történt!) Most már pontosan tudja, mitévő legyen. Sophia életben van. Sophiát rossz útra vitte egy férfi, aki nem méltó hozzá – a fiú megerősítette, amit Cornelis mindvégig gyanított. Jan volt az, aki rávette a bűnre Sophiát, és ezért az életével fog fizetni. Pirkadatkor hajóznak el... Nincs vesztegetni való idő. Cornelis becsatolja a zsákot, és leviszi a földszintre. Könnyű poggyásszal fog utazni. Az emeleten a szekrényeket csaknem szétvetik a ruhák, hiúságának megannyi, levedlett bőre. De Cornelis levágta válláról az évek terhét, ismét fiatalembernek érzi magát. Sophia pedáns, unalmas vénembernek véli. Majd megmutatja neki, mekkorát téved. Tőle is kitelik még ösztönös cselekedet, hirtelen elhatározás – a szerelem nevében. És senki nem bünteti meg ezért. Ez Cornelis mélyebb titka, a titok, amely szabaddá teszi. Mert ő tudja, egyedül ő, hogy Isten nem létezik. Ő, egyedül ő maga felel saját cselekedeteiért. Cornelis átlépett a ma világába, az emberi felelősségvállalás szép új korszakába. Elhalad a könyvállványon fekvő nyitott Biblia mellett, és nagy csattanással becsukja. Lebotorkál a konyhába. A kandallóban még izzik a zsarátnok. A

helyiségben sült hagyma és a kandúr szaga terjeng. Odalép a falba süllyesztett ágyhoz, és a kezében tartott gyertya fényénél benéz a félig elhúzott függöny mögé. Willem és Maria egymás mellett alszanak. A halárus duzzadt ajka nyitva van, nehezen veszi a levegőt. Maria halkan szuszog. A két arc között fekete hajcsomó – közreveszik alvó kislányukat. Cornelist sajgó fájdalom tölti el. Milyen elégedettnek látszanak. Ő itt csak betolakodó, megzavarja boldogságukat. A gyerek kettejüké, számukra minden rendben van. Cornelisnak kiszárad a torka, alig tud nyelni. Lám, még le sem mondott jogairól, máris idegen lett a saját otthonában. A rövid levelet és a bankutalványt a konyhaasztalon hagyja. Elutazom a tengerentúlra. Lehet, hogy hosszú időre. Ha valami bajom esne, és nem térnék vissza, rátok és a kislányotokra hagyom ezt a házat, mert a világ szemében ő az én örökösöm. Rajtunk kívül senki más nem tudja az igazságot. Zárjátok a szívetekbe ti is. Kérlek, a mellékelt összegből gondoskodjatok a feleségem családjáról, mert ők ártatlanok ebben az ügyben, nem tehetnek semmiről. Sok boldogságot kívánok mindnyájatoknak. Fordítsátok vissza a festményeket, és élvezzétek szépségüket, hiszen ők túlélnek valamennyiünket. C. S. A kikötő sohasem alszik. Itt az árapály az úr, amely nem engedelmeskedik az óramutatóknak. Néhány halászhajóról hordókat rakodnak le. Valaki egy nótát fütyörészik, amelyet Cornelis nem hallott kisfiú kora óta. Egy korcs szuka baktat mereven szétvetett lábakkal, emlői úgy duzzadnak a tejtől,

hogy a földet súrolják. Szoptatós dajkát kell fogadnunk. Bolondot űztek belőle, milyen megalázóan! Gazdag, művelt ember létére egy közönséges cselédlány tette lóvá. A világ csakugyan a feje tetejére állt. És mégis, milyen édesen aludták az igazak álmát. Cornelis haragja szertefoszlik, jószerint már nem is neheztel rájuk. Maria bűnt követett el ugyan, de Cornelis tudja, hogy nem kell majd vezekelnie érte, alhat nyugodtan, háborítatlanul. Sőt, igazság szerint, öreg szívének jólesik, hogy Maria újra együtt van szerelmesével, hogy tisztázódott közöttük a félreértés. Ők legalább ismét életet visznek azokba a tágas szobákba – Cornelis amolyan vén bozótosnak érzi magát, elöregedett aljnövényzetnek, amelyet eltakarítanak, hogy a földet ismét érje a napfény. Hadd sarjadjanak új hajtások a helyén. Egy kislány csöppent az életembe, és rögtön ki is sodródott belőle, tűnődik Cornelis, volt-nincs, egy szempillantás alatt. Furcsán, derűsen elevennek érzi magát. A sötétből ismerős arcok sora villan elő – emitt Samuel Solomon, a zsidó gyapotkereskedő figyeli a rakpartról a bálák kirakodását, amott a vak koldus kéreget, akinek egyre megy, éjszaka van-e vagy nappal. Ez a kikötő Cornelis második otthona. Orra megtelik a tenger szagával – ez a szag a vagyonát, egész dolgos életét jelképezi. Megélhetését, mint Willemét, mindig az óceán biztosította, most végül az életét is mindenestül rábízza, kényre-kedvre. És ha most elmegy, hajóra száll, a nyüzsgés egy pillanatra sem szakad meg itt, tovább folytatódik, mintha neki köze sem lett volna hozzá soha. A pirkadat rózsásra festi az eget. A csarnakzatok rajzai közt

Cornelis megpillantja a Kelet Császárnőjének hatalmas árbocait. Sophia meg a szeretője már alighanem a fedélzeten vannak. Cornelisnak nincs lelkifurdalása, amiért eldöntötte, hogy megöli Jant. Erre akkor kerül majd sor, amikor már messzire járnak a szárazföldtől, a hullámok elnyelik a tett nyomát, hiszen ennél ocsmányabb titkokat is elnyeltek már. Cornelis jól ismeri a kapitányt. Húsz forintért meg lehet vásárolni a hallgatását; további negyvenért a bűntény elkövetését is vállalja. Mellesleg adósa egy szívességgel Cornelisnak. És miután Jan leszáll vizes sírjába, Cornelis visszanyeri feleségét, együtt utaznak tovább Batáviába, együtt éldegélnek majd Cornelis szerecsendió-ültetvényén. Mert Cornelis mindennek dacára változatlanul szereti Sophiát – lám, mindenét odadobta a kedvéért. Sophia pedig megtanulja szeretni őt, mivel Cornelis gyökeresen megváltozott; egyáltalán nem az az ember, akihez Sophia valaha férjhez ment, sőt annyira más, hogy ő maga sem igazodik el rajta. Ez a Cornelis nem ismer lehetetlent. Rövid az élet, az idő repül. Élvezzük ki, ameddig tehetjük, mondta a festő. És ebben az egyben Cornelis kénytelen egyetérteni vele. Még egy utolsó pillantást vet imádott városára, amely gyöngyházszerűen ragyog a virradatban. Felszállt a köd, Cornelis zavaros múltjának köde, beköszöntött a hajnal, izgalmasan és félelmetesen. Cornelist az értelem tisztán kéklő égboltja várja, és egy újdonatúj élet, azzal az asszonnyal, akit egyszer már elnyert, és most ismét vissza fog nyerni. Cornelis kifizeti a jegyet, és felszáll a hajóra. Éppen idejében. Néhány perccel később felszedik a horgonyt, és a Kelet

Császárnője kifut a tengerre.

66 JAN A tulipánvírus tünetei: gyakori a sárgán elszíneződött (mozaikszerű, gyűrűs, foltos) mintázat. Oka: a fertőzött növények nedvében található, mikroszkopikus kicsinységű vírusrészecskéket a nedvekkel táplálkozó károkozók, például a levéltetvek, fonálférgek és egyéb, a talajból származó káros élőlények könnyen átvihetik az egészséges szövetekre. Királyi Kertészeti Társaság: A kertművelés enciklopédiája

1637 elején a tulipánpiac összeomlik. Hollandia Legfelsőbb Bíróságát oly mértékben megdöbbenti a nemzeti téboly, hogy közbelép, és a tulipánhagymákat egyik napról a másikra értéktelenné nyilvánítják. Emberek ezrei veszítik el mindenüket. A csődbe jutottak közül sokan a csatornákba ölik magukat, mások a jótékonysági intézmények irgalmából próbálnak eltengődni; a templomok országszerte megtelnek a vezeklőkkel, akik keservesen bánják őrültségüket. Az érdekes epizód a történelem margójára szorul, a többi olyan eset közé, amely az ember kapzsiságát és a sors szeszélyességét tanúsítja. Pedig az egész mániát a szépség imádata, a virágok szenvedélyes szeretete szülte, a virágoké, amelyeknek élete még rajongóikénál is rövidebb. Különös iróniát ad a helyzetnek,

hogy

a

bálványozott

virágok

legértékesebb

fajtái

–

a

leglátványosabb mutációk – egy vírusos betegség következtében jöttek létre, bár ezt a tényt a jövőben ismerik csak fel. Micsoda prédikációk dörögnének a szószékekről, ha a lelkipásztorok akár csak sejtenék is a dolgot! Mire az emberek felébrednek álmukból, a virágok elfonnyadtak, de megmaradtak a festmények. Az egymástól elszakított szerelmesek a kedves arcképében keresnek vigasztalást. Az eljövendő évszázadok szülöttei abban a szépségben lelnek majd enyhülést, amely egykoron annyi gyötrelmet okozott. Jan van Loos pedig a szenvedés útján eltalál a nagysághoz. Neked bátorságra van szükséged, barátom, mondta Mattheus. Csak a szenvedés útján tárul fel majd előtted a világ szépsége. Sophia elvesztése után Jan remeteéletet él. A régi környéken egy másik műtermet bérel ki, és egyedül a művészetnek szenteli magát. Főként a vanitas-festmények terén jeleskedik – ezek a legigénytelenebb tárgyak ábrázolásával az élet múlandóságát fejezik ki. A homokóra mellett például egy vöröshagyma hever – a hagyma sűrűn feltűnik képein –, odébb egy megkezdett kis cipó, egy koponya. Az étel nála szentséggé lényegül; műveit valami transzcendens, meghitt egyszerűség hatja át, szinte tömjénhez hasonlatosan. Jan merő fájdalomból csodálatos mesterműveket alkot. És számos festményén szerepel egy-egy domború tükör, borospohár vagy ezüstkancsó. Ezek mindig tükröznek valakit, de korántsem a munkájába mélyülő festőt. Egy kobaltkék ruhás, barna hajú asszonyt látni bennük. Az asszony tükörképe, mint egy hazajáró lélek, végig fog vonulni egész festészetén, de a modell személyazonosságát soha nem

sikerül tisztázni, noha a tudósok némi hasonlóságot vélnek majd felfedezni közte meg az 1636-ban keletkezett merész, szenvedélyes aktok között, amelyeken az asszony olyan őszinte, tiszta szerelemmel tekint ki a keretből. Ugyanaz a modell bukkan fel Jannak azon a remekművén is, amely jelenleg a drezdai múzeum tulajdona. A kép csendéletet ábrázol: egy porcelántányéron félig meghámozott vöröshagymát látunk. Az abroszon szétszórt dobókockák és kártyalapok hevernek, mellettük egy nyitott könyv, a felütött lapon latin szöveggel: Játszottunk, kockáztattunk, veszítettünk. Az asztalon álló vázában egyetlen szál tulipán: rózsaszínnel árnyalt, hófehér szirmai egy olyan asszony piruló orcájára emlékeztetnek, aki éppen hogy kilépett szeretője ágyából. Az egyik szirmon egy harmatcsepp látható. A nő képe ebben tükröződik. Nagyító kell ahhoz, hogy szemügyre vehessük; olyan, mintha remegne... akár a kurta életű harmatcsepp, ő is hamarosan eltűnik örökre.

67 MARIA A kicsiny csónakok haladjanak csak a part mentén; a nagyobb hajók többre is vállalkozhatnak. Jacob Cats: Erkölcsi példázatok, 1632

Előző életében Maria arról álmodozott, hogy helyet cserél az úrnőjével. Magára öltötte az úrnő fehér prémmel szegélyezett, kék kabátkáját, és a tükör előtt parádézott benne. Éjszaka meg azt álmodta, hogy az úrnője vízbe fúlt, és ő, Maria örökölte a Herengrachton álló hatalmas házat, amelynek szobáiban együtt úszkált a csemetéivel. És lám, álmai valóra váltak. Emberek haltak meg, hogy ő élhessen. Sophia már hat éve eltűnt, feltehetőleg vízbe fulladt. Sandvoort uraság azóta sem tért haza. A ház immár lényegében Maria tulajdona, csak hivatalosan nem. Két gyermeke is van, két kislánya, és Willem a férje. Most, az Úr 1642. esztendejében valamennyien a sakktábla padlójú könyvtárszobában ülnek modellt készülő arcképükhöz. A színes üvegablakokon bevetődő napsugarak megvilágítják Willem fekete zekéjét és nadrágját, felragyog tőlük Maria ruhájának elefántcsontszínű selyemfénye. Kislányaik, Sophia és Amelia egyenes háttal feszítenek karosszékükben. Lábuknál ott

hever King Charles, spániel kutyájuk. Ők is halhatatlanságra sóvárognak, meg arra, hogy képük a hágai Mauritshuis falát ékesítse: Ismeretlen férfi hitvesével és leányaival, festette Jacob Haecht 1620–1675. (Szignálva 1642-ben.) Jacob ugyanis divatos arcképfestő lett, hírnevét főként aprólékos, pedáns stílusának köszönheti. Igazán nagy művész soha nem lesz belőle, Jan van Loos szintje mögött messze elmarad, de saját közönségének tetszését bőven elnyeri. – Mi történt az öregemberrel... Sandvoort urasággal? – kérdi Jacob, miközben festi a családot. – Ki tudja? – feleli Willem. – Mi is csak mendemondákat hallottunk róla. – Hónapokba telik, mire Kelet-Indiából hazaszivárognak a hírek, de azok is hírhedetten megbízhatatlanok. – Némelyek azt állítják, hogy elvitte a sárgaláz. – Willem, aki jócskán meghízott, és meglehetősen nagyképű férfi lett, lepöcköl egy porszemet a zekéjéről. – Én ezt nem hiszem el – mondja Maria. – Úgy hallottam, hogy egy gyönyörű bennszülött lánnyal alapított családot. – Ki mesélte ezt neked? – tudakolja Willem. – Egy ismerős, akivel találkoztam – vágja rá Maria, majd egy kis szünetet tart, hogy kiélvezze a figyelmet. – Azt beszélik, hogy máig is bűnös viszonyban élnek, mivel Sandvoort úr nem volt hajlandó szentesíteni a kapcsolatukat... sőt, a lábát sem teszi be semmilyen templomba. – És ez igaz? – hüledezik Willem. – Én azt hiszem, igaz – jelenti ki Maria. – Talán bizony nem érdemelne meg az öreg egy kis boldogságot? – Ne mosolyogjon – szól rá Jacob. – Éppen a száját festem.

Egy darabig szótlanul dolgozik. A kislányok fészkelődnek a karosszékben, megzizzen a ruhájuk. A kutyát elnyomta az álom. – Hat évvel ezelőtt én festettem le az urat – szólal meg Jacob. – Legalábbis a kép java részét én festettem. Emlékszik kegyelmed? Maria bólint. Jacob a kislányra néz. – A lánya hasonlít hozzá, nem gondolja? Maria elvigyorodik. – Kegyelmed úgy véli? – Lehajol, és megsimogatja a kislány haját. – Szerintem egy cseppet sem. – Kérem, ne mozogjon – szól rá élesen Jacob.

68 JAN A halandó embernek napjai hasonlatosak a fűhöz, és mint a mezőnek virága, úgy virágzik. És mikor a szél általmegyen rajta, nem lészen többé és nem esméri többé azt az ő helye. 103. zsoltár

Tisztára öblített, napfényes, szeles reggel van 1648 szep​temberében. Jan a piacra indul ennivalót vásárolni. Üres a konyhája; már napok óta ki sem mozdult a műterméből, megfeledkezett az időről, csak dolgozott, mint egy megszállott. Kinn az utcán csaknem elvakítja a káprázatos napsütés. A piaci kofák hadonászva riogatják tova a zsákmányra vadászó kóbor kutyákat, harsány kiabálással kínálgatják áruikat. Egy vasderes kanca szétveti két hátsó lábát, megemeli farkát, és egész pataknyi vizeletet zubogtat a macskakövekre. Milyen erőteljes, milyen eleven! Izzadságtól nedves tompora csak úgy ragyog, orrlikai kitágulnak a gyönyörűségtől. Miközben könnyít magán, elégedetten nyerít. Éli az életét, ezt az egyetlent. A lovat nem gyötri a félelem az elmúlástól. Az emberfaj reményei üvegnél is törékenyebbek, így hát az élet is rövid. A kancát bezzeg ez vajmi kevéssé izgatja. Jan egyébként maga sem retteg a haláltól. Tizenkét évvel

ezelőtt, amikor Sophia meghalt, ő is befejezte e világi életét. Bezárta az odavezető ajtót, és kitárt egy másikat, egy olyan világét, amelyet ő teremt meg a festményein. Ez az ő valósága, csendéleteinek csendes mozdulatlansága, és valahányszor kilép belőle, megdöbben a dolguk után szaladgáló emberek nyüzsgése láttán. Ennyi év elmúltával is elképeszti, hogy a világ Sophia nélkül is tovább él a maga nemtörődöm módján. Gyerekek születnek; a Damplein iszapjába cölöpöket vernek, hogy felépítsék a hatalmas, nagyszerű városházát, Amszterdam polgári büszkeségének jövendő emlékművét, amely csodálatra késztet majd mindenkit, aki csak látja. Sophia élete lepergett, de Sophia változatlanul ott lakozik Jan szívében. Jan beszél hozzá, és érzi, hogy Sophia visszafojtott lélegzettel hallgatja minden szavát. Sophia halhatatlanul él Janban és Jan festményeiben, hiszen az ő tükörképét festi minden üvegpohár ívének csapdájában. Sophia csendes életét Jan csendéletei őrzik. Jan pedig azért nem fél a haláltól, mert túlélte azt, amit annak idején pusztulásnak érzett. Valójában hatvanegy évet fog megérni (Jan van Loos 1600–1661), éppen ennek az aranykornak a végéig él majd, és legjelentősebb művét még nem is festette meg. Ezen a szeles szeptemberi napon azonban csak a halomba rakott heringek fémes pikkelyein játszó napfény bűvöli el. Hogy lehetnek élettelenek, mikor ilyen tündöklően csillognak? Hát jelent valamit, hogy nem élnek, ha egy művész ecsetje nyomán újra megelevenednek a vásznon? Jan megáll egy standnál, és vesz két almát. Ez a pillanat örökre az emlékezetébe vésődik. Beleharap az almába, csak úgy

fröcsköl a leve. Nem messze a kövezeten kidobott halbelsőség hever, rajta egy varjú áll, és fél lábával leszorítja, miközben csőre a nyálkásan fénylő beleket cincálja. Jannak eszébe jut az apja, akit gyakran figyelt gyerekkorában, amint a homályos műhelyben meg-megcsillanó ezüstöt kalapálta formára. Aztán eltűnődik a hal meg az ezüst ikerfényességén és azon, hogy mennyire hiányzik az apja, pedig már évek óta nem él. Miközben az almát majszolja, észreveszi, hogy a téren szürke alakok haladnak át. Vagyis inkább suhannak, mint az árnyak, hiszen ezek a zárda lakói, az apácák, akiknek ezen a világon csak fantomlét jut osztályrészül, saját életük elmosódott emléke. A város központjában egy kívülállóknak megközelíthetetlen katolikus apácakolostor áll. Zárt falai mögött az apácák Istennek szentelik magukat; napjaikat szakadatlan imában töltik. Ha kilépnek a falak mögül, arcukat fekete fátyol rejti. Az egyik apáca kissé lemarad a többiektől. Jannak úgy rémlik, van valami ismerős a mozgásában – a magasságában, a tétovaságában. A szél az apáca karcsú teste köré csavarja bő csuháját. Jan szeme az apácára tapad. Kettőjük közt egy sereg vásárló tolong. Az apáca hirtelen megáll. Mozdulatlanná dermed, mint egy megriadt őzsuta, fél kezével a nyakából csüngő feszületbe kapaszkodik. Ebben a pillanatban a szél fellebbenti arcáról a fátylat. Csak egy villanás az egész – semmi több. Az apáca máris elfordul, és tovasiklik a tömegben. Jan moccanni sem tud, mint aki sóbálvánnyá vált. Váratlanul

egy kéz tolakodik az orra elé. – Könyörüljön meg rajtam, Isten majd megfizeti... Jan belekotor a tarsolyába. Igaz volna ez? Hihet a szemének? Lehetséges, hogy Sophia mégsem halt meg? Hogy életben van? Vagy csak arról van szó, töpreng Jan, hogy saját megszállottsága, amellyel életbe álmodja, festménybe álmodja Sophiát, már nem képes elválasztani a művészetet az illúziótól? Az aprópénz keresgélése egy másodpercre elvonja a figyelmét. Mire felpillant, az apácának híre-hamva sincs. Eltűnt a szürke, csuklyás árnyék – a végső jelmezében kísértetet játszó Sophia –, nyoma veszett, mintha csupán Jan képzeletének mulandó szüleménye lett volna.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A tömérdek tanácsért és segítségért fogadja hálámat Manouk van der Meulen, Russell Hoban, Wolfgang Ansorge, Judy Cooke, Geraldine Cooke, Patricia Brent, Periwinkle Unwin, Victoria Salmon, Jacques Giele, Lee Langley, Sarah Garland, Alex Hough, Anne Rothenstein, Judy Taylor, Charlotte Ackroyd, Geraldine Willson-Fraser, Lottie Moggach, Tom Moggach és Pásztor Csaba. A számos forrásmunka közül különösen az alábbi művek voltak számomra hasznosak és tanulságosak: Simon Schama: The Embarrassment of Riches, Paul Zumthor: Daily Life in Rembrandt’s Holland, Mariet Westerman: A Worldly Art, Wayne E. Franit: Paragons of Virtue, Bob Haak: The Golden Age, R. H. Fuchs: Dutch Painting, Michael North: Art and Commerce in the Dutch Golden Age, Paul Taylor: Dutch Flower Painting 1600–1750, és Z. Herbert: Still Life with a Bridle. Ám elsősorban a holland festőművészeknek tartozom köszönettel, akiknek képei révén beléphetünk egy elveszett, de mégis otthonos világba.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András