Borítószöveg Szeretni. Egy férfit, aki nem lehet a tiéd. Egy országot, amely nem lehet a hazád. Miközben Párizs – ha lassan is, de – kezd magához térni az 1803-as év viharos politikai megrázkódtatásaiból, Anne Peters, a fiatal, szegény, otthontalan nevelőnő, egy angol tengernagy árván maradt lánya tétován keresi a talpon maradás lehetőségét az új életre kelt, de még ezernyi bizonytalansággal teli városban. És mivel Franciaország újabb háborúkra készül, elfogadja a váratlanul útjába kerülő menekülési lehetőséget, és vállalja, hogy új életet kezd az ellenállhatatlan Nyikolaj Kirov gróf szolgálatában. Ezzel új otthonra és családra lel a csillogó orosz fővárosban, és új nevet is kap: Anna Petrovna lesz belőle. Az új munkaadója zsúfolt, eseményekkel teli életébe felkészületlenül belecsöppenő Anne-nek minden tudására, fokozatosan kifejlődő, bölcs asszonyi belátására szüksége van ahhoz, hogy helyt tudjon állni. Az útja Szentpéterváron és a vad, kaukázusi hegyeken át az Oroszország elleni francia támadásig, Borogyinóig és a felperzselt Moszkváig vezet. És miközben Napóleon a végső összecsapásra gyűjti erőit, Anne szívének is meg kell vívnia a maga csatáját.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna – Part One of the Kirov Saga by Cynthia Harrod-Eagles Copyright © 1991 by Cynthia Harrod-Eagles All rights reserved. Fordította: Fazekas László Borítóterv: Popovics Ferenc
Borítófotó: Beautiful Bride © naumalex / Shutterstock.com Church of the Savior of Spilled Blood © AleksandarGeorgiev / iStockPhoto.
ISBN 978 963 635 466 4
Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2013
Minden szeretetemmel Tonynak. Neki köszönhetem, hogy megcsináltam.
A Kirov család
Kelet-Európa 1812-ben
ELSŐ KÖNYV 1803
Első fejezet 1803-at írtak, és szép tavaszi nap volt. Az ég élénken, a kék legkülönbözőbb árnyalataiban ragyogott, és a fény – a hosszú, áprilisi napsugár fénye tiszta volt, erős, meleget még nem sugárzó. Párizs talpon volt azóta, hogy a nap felkelt, s a vidékről megérkeztek a piacokra tejet, zöldséget és húst szállító szekerek. Megvasalt kerekeik zaja elűzte a hajnali utcákról a megsűrűsödött csendet, és felébresztette a madarakat. A város életre kelt, és mindennapi életét élve zsongott, mint egy óriási méhkaptár. Miss Anne Peters nevelőnő csillogó, tágra nyílt szemmel ment végig a forgalmas utcákon, és rettenetesen élvezte, hogy ezen az idegen, bár furcsa módon mégis ismerős helyen van. Az előző év novemberében érkezett Párizsba, már elég könynyen eligazodott a városban, s büszke is volt magára emiatt. Az idegenség és az ismerősség kettőssége azonban az első pillanattól kezdve vele volt: úgy érezte, mintha egy korábbi életéből ismerné Párizst. Londonban a munkaadói a Margaret Streeten laktak, a divatos Cavendish Square sarkán, amely körül széles utak futottak, és egyenes falú, nagy ablakú, szimmetrikusra tervezett, szép házak álltak. A ház legfelső szintjén lévő szobája ablakából Anne gyakran nézett ki azzal a kellemes tudattal, hogy a lényegét látja annak, amit a 18. századi fejlődés létrehozott: tiszta, rendezett, virágzó, ember teremtette környezetet. Ezzel szemben Párizsban az utcák keskenyek voltak, s a magas, girbegurba falú, középkori házak egymáshoz feszülve törtek a magasba, hogy egy kis világossághoz jussanak. Volt
olyan, amelyik veszedelmesen a macskaköves utca fölé hajolt, mintha bármelyik pillanatban rá akarna dőlni. Anne jelenlegi munkaadói házában, a Rue St. Augustine nyolcas szám alatt nem volt egyetlen fal vagy padló sem, amely teljesen egyenes lett volna, és a meredek lépcső fokai ijesztően lejtettek a faltól a lépcsőház felé, mintha csak átmeneti, bármikor felmondható szövetséget kötöttek volna a mérnöki tudomány törvényeivel. Anne szobája különböző magasságban lévő háztetők kusza rengetegére nézett, ahol palaszürke galambok búgtak és tollászkodtak a napon. Anne elbűvölten nézte, ahogy a szemközti ház egyik padlásszobájában lakó nő kirakta a macskáját a tetőre, hogy a galambok nagy bánatára kószálhasson egy kicsit. A háztetők szintje alatt a házak sötétbe vesztek, mohos, hideg kis udvarokat vettek körül átláthatatlan összevisszaságban. Párizs az árnyékok és a különös illatok városa, ahol mindenfajta élet a szimmetriára és egyensúlyra való legkisebb tekintet nélkül, kuszán virágzik és pezseg. És mégis, bár összes vonásában lényegesen eltért attól a környezettől, amelyet azelőtt megszokott, Párizs megérintett benne valamit, talán egy tudattalan, a zsigerekben szunnyadó emléket azokból a nem túl távoli időkből, amikor a tudomány még nem hajtotta uralma alá a természet erőit. Volt benne valami, ami vad vidékek után vágyott, bár ránézésre, minden feltűnést kerülő, fegyelmezett külseje alapján ezt senki sem gondolta volna róla. Azon a napon viszont, ahogy fürge léptekkel átment az Ĭle de la Cité macskakövekkel kirakott piacán, s a folyó felől fújó széltől kipirult arccal továbbsietett, ez az érzés ott csillogott a szemében. Természetesen egész Párizsra nem lehetett azt mondani, hogy kopott és rendetlen. Voltak benne új házak, a régiek egy
része is korszerű homlokzatot kapott, s mivel a forradalom pusztító felfordulását és a direktórium idejének stagnálását viszonylagos stabilitás váltotta fel, több jele is volt az újjáéledésnek. Mindenfelé folyt a munka: új házak épültek, régieket hoztak rendbe, s több mint egy évtized után újból voltak építkezések közterületeken. Bonaparte, a kiváló tábornok politikus lett. A köztársaság első konzuljává tette meg magát, s majdnem úgy élt és uralkodott a Medici Katalin által építtetett pompás Tuileriákban, mint egy király. Anglia békét kötött a csecsemő nemzettel. Nem könnyű, mesterségesen kimunkált béke volt ez, és nem azért létezett, mert a két fél ellentétei elmúltak, hanem mert a tíz évig tartó háború patthelyzetet hozott létre köröttük. A korzikai tábornok zsenije és hadseregeinek nagysága szárazföldön legyőzhetetlenné tette Franciaországot, a király flottája miatt pedig Nagy-Britanniát nem lehetett legyőzni a tengeren. Az angol belpolitika és Bonaparténak az a vágya, hogy lélegzetvételnyi békéhez jusson, vezetett oda, hogy egy évvel korábban aláírták az amiens-i békét. Ez egy egész, külföldön még sosem járt generáció számára tette lehetővé, hogy utazzon, és jókedvű, világot látni akaró angolok özönlöttek Párizsba. Murray-ék novemberben érkeztek, amikor Anglia és a köztársaság nagykövetséget cserélt. Sir Ralph Murray az angol nagykövet, Lord Whitworth munkatársai közé tartozott, Lady Murray pedig a világ minden kincséért se mulasztotta volna el a lehetőséget, hogy kiterjessze saját és lányai társasági kapcsolatait, amire meggyőződése szerint a párizsi kiküldetés megfelelő alkalmat biztosított. Lady Murray lánykorában csak Miss Curtis volt, egy gazdag szénkereskedő rang nélküli lánya, akinek a szép arca és hetvenezer fontja megfelelő ajánlólevél volt
ahhoz, hogy bekerülhessen az előkelő társaságba. Ahhoz képest, hogy honnan jött, nagyon előnyösen ment férjhez, és azt akarta, hogy a lányai házassága még jobban sikerüljön. Elég okos volt annak felismeréséhez, hogy Sir Ralph és rajta keresztül a lányaik is sokkal fontosabb személyiségek lesznek a kis párizsi diplomáciai közösségen belül, mint a jóval szélesebb körű londoni társaságban. Abban is hitt, hogy a lányai számára előnyös háttérül szolgálnak a francia nők, akiket lapos mellűnek és csúnyának tartott. Ez a meggyőződése abból fakadt, hogy mindössze két francia nőt ismert, azt az idős emigránst, aki a fehérneműjét varrta, s közeli barátnője, Mrs. Cowley Crawford gyerekeinek a nevelőnőjét. Mindkettő sötét bőrű és jelentéktelen volt, s Lady Murray tudatlanságból fakadó makacssággal ragaszkodott előnytelen külsejükből levont, általánosító következtetéséhez. A harminc évvel korábban divatos, lányoknak szánt képzést kapta, ami azt jelentette, hogy remekül hímzett, ügyesen rajzolt, kecsesen táncolt, és három olasz dalt is képes volt elénekelni, de még ha tudott is valaha írni és olvasni, mindkettővel felhagyott már akkor, amikor először csináltatott magának felnőtt frizurát. Anne Peters három éve volt Murray-éknél, és kezdetben nem értette, hogy egy olyan, képzetlen nő, mint Lady Murray, miért őt választotta a lányai mellé. Anne rendkívül jó képzésben részesült. Apja tengerésztiszt volt, s miután Anglia egyik rövid háborúmentes időszakában a lánya megszületett, fél fizetéssel otthon maradt, mivel a flottánál éppen nem volt rá szükség. A felesége meghalt, még amikor a gyerek egészen kicsi volt, s Peters kapitány utána nem nősült meg újból. Anne
és az apja kettesben, nagy meghittségben élt, s az apa a lány képzésére fordította idejét és szellemi energiáit. Szorgalmas diákra lelt benne, aki szomjazta a tudást, és ifjúkori önmagát juttatta eszébe, azt a fiatalembert, aki az újdonságok iránti vágytól hajtva jelentkezett a haditengerészethez. Matematikára, földrajzra és asztronómiára – a tengerésztisztek három fő tudományára – oktatta, de tanított neki latint, görögöt és filozófiát is, amelyek ismerete alapvető egy úriember számára. Anne jó zenei hallást örökölt tőle, és olyan könnyedséggel tanulta a franciát, az olaszt és a németet, ahogyan énekelt, táncolt és fortepianón játszott. Apja állandó társaként komoly jártasságot szerzett a lovaglásban, evezésben, horgászatban, lövészetben és politikai vitázásban. Amiket nem tanult meg, azok a hagyományos női foglalatosságok voltak. A forradalmi háború 1792-ben kezdődött, amikor Anne tizenkét éves volt. A flotta újból igényt tartott az apjára, s a világa, amelyet gyermeki módon állandónak és megváltozhatatlannak hitt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül darabjaira hullt. A házat, amelyben született és addig nevelkedett, eladták, a bútorok nagy részét értékesítették, és Anne-t egy bérkocsi Bathba vitte, Miss Olivernek a Sydney Place-en lévő iskolájába, ahol az apja búcsúzóul megcsókolta, figyelmeztette, hogy dolgozzon keményen, legyen jó lány, és magára hagyta. Hosszú időbe telt, mire képes volt eleget tenni az utasításának. Rendkívül közeli, bensőséges kapcsolatuk, ami addig támogatást és örömet jelentett számára, most élete első szenvedésének az okozójává vált. Apja hiánya összezavarta, és hetekig nem volt képes beilleszkedni. Csak várt, értetlenül, mint egy bezárt ajtóra bámuló, kidobott állat, s azt kérdezte magában, hogy mikor jön már vissza érte az apja. Egy idő után az
elvesztése fölötti fájdalom letargiába csapott át, és semmi se érdekelte, még enni se volt kedve. Nagyon lefogyott akkoriban, sokat aludt, s amikor csak tehette, napközben is elszökött a többiektől, hogy aztán egy elhagyott zugban, összegömbölyödve találjanak rá. Amikor végre elkezdett kiemelkedni a sötétségből, ahová a talajvesztése lökte, rájött, hogy Miss Oliver vár rá. Az apja bölcsen választotta meg új otthonát. Miss Oliver maga is tanult nő volt, intelligens, új dolgok iránt fogékony, és szellemileg friss. Olyan ember, aki meg tudta érteni Anne érzéseit, jól érezte magát vele, és érdeklődő természetét látva képes volt arra ösztönözni, hogy lépjen túl saját nyomorúságán, ne zárkózzon be a bánatába. Miss Oliver folytatta azt, amit Peters kapitány elkezdett, ügyelt rá, hogy neveltje ismeretei tovább bővüljenek az apja által megszabott irányokban, de arra is gondja volt, hogy a hiányosságait kipótolja. Anne tehát megtanult hímezni, rajzolni, megfelelő dalokat énekelni és társaságban az elvárásoknak megfelelően viselkedni. A sovány, kis gallyacskára hasonlító, égő szemű és kivételesen eleven eszű tizenkét éves kezdett harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb személyiséggé válni. Anne szerette Miss Olivert, a kezdeti vad ellenkezés után Batht is megkedvelte, és jól érezte ott magát. Mindig volt mit csinálni, új dolog, amin elgondolkodhatott, új ember, akit megismerhetett. Életében először élvezte a vele egykorú lányok társaságát, bár intellektuálisan annyival gyöngébbnek tartotta őket, hogy úgy érezte, soha nem fog igazán közel kerülni hozzájuk. Mindig ő volt az, aki a beszélgetéseket és játékokat kezdeményezte és irányította, s a többiek, miközben természetesnek vették, hogy ő a vezér, kissé távolságtartóak maradtak,
ahogy egy felnőttel is tették volna. Ez hízelgő volt számára, de egyben magányossá is tette. Különösen annak érezte magát, amikor azt látta, hogy a többiek egymást átölelve járkálnak, összedugják a fejüket egy sarokban, vagy nevetve egymás fülébe súgnak valamit, amiről úgy gondolják, hogy ő túl bolondosnak tartaná, s ezért inkább el se mondják neki. Talán ez, a kortársait és őt elválasztó mezsgye volt az, ami miatt egyfolytában úgy gondolta, hogy pusztán átmenetileg van ott, az apja bármelyik pillanatban megjelenhet és hazaviheti. Utazásra minden pillanatban készen élt le öt évet, egy pillanatra se jutott el a megállapodottságig, levéltől levélig élte az életét, s mindig az utcaköveken zökkenő kocsikerék hangját, az utcai ajtó felől hallatszó kopogtatást, az igazgatói szobába szólító hívást várta, ami a szabadulását jelzi, visszatérését a valódi életbe. Még mostanában, sok évvel később, álom és ébrenlét határán is elgondolkodott néha azon, hogy ez lesz-e az a nap, amikor az édesapja érte jön. Aztán teljesen felébredt, rendet tett a gondolatai között, és a fájdalom újra, minden korábbinál keserűbben hasított belé. Peters kapitány 1797-ben főtiszti besorolást ért el, és diplomáciai megbízatással a Baltikumba küldték. Azelőtt sosem hajózott északi vizeken, és izgatott hangú levélben számolt be Anne-nek az újonnan megismert vidék csodáiról, a tájról és a parton tett utazásairól, mindarról, amit látott, s az emberekről, akikkel találkozott. Ami ennél is fontosabb volt, azt írta, hogy ha ezt a küldetését befejezte, hazamegy. A háború kezdete óta, sok más katonához hasonlóan, még nem tehette angol földre a lábát, s nem látta a lányát azóta, hogy Miss Oliver iskolájában hagyva elbúcsúzott tőle. De miután őlordságaiknak beszámol
arról, hogy mit végzett, biztosan kap eltávozást, s akkor a legelső útja Bathba vezet! Egy pár gyöngyös fülbevalót is küldött Anne-nek a tizenhetedik születésnapjára. A kislányom lassan felnő – írta. – Hamarosan nő lesz, és egy másik férfi veszi át a helyemet a szívében. Ennek így is kell lennie, és bár biztos nem fogom méltónak tartani hozzád, Anne-em, ismerlek anynyira, hogy biztos legyek benne, nem adod fel drága önállóságodat senkiért, aki nem érdemli meg. Úgyhogy tűzd fel a hajad, drágám, tedd ezt a füledbe, és élvezd azt, ami a tiéd; s gondolj néha arra, aki áldással, örökké gondol rád! Anne feltűzte a haját, születésnapi vacsoráján büszkén viselte a fülbevalót, élvezve szokatlan, izgalmas érzést keltő súlyát, amitől önkéntelenül is lassabban, kecsesebben, előkelő hölgy módjára mozgatta a fejét. Miss Oliver, akinek a kedvence lett, különleges vacsorát rendelt, s megengedte Anne-nek és a többi, nagyobb lánynak, hogy életükben először bort igyanak. Pohárköszöntőket mondtak rá, miközben ő az általános figyelem hatása alatt, nagy zavarban ült a helyén, sugárzó, barna szemmel, kipirult arccal, és olyan szépen – bár erről fogalma sem volt –, amilyen minden korabeli lány lenni szeretett volna. Férfi nem volt a közelben, leszámítva a helyi lelkészt, akit díszvendégként hívtak meg, és aki agglegény volt, és elmúlt hatvanéves. Anne nem ismert fiatalembereket, és egész addigi élete nem tanította meg rá, hogy nemük szerint különböztesse meg egymástól az embereket, bár elég sok klasszikust olvasott ahhoz, hogy ismerje a szerelmet a maga költői és drámai megjelenésében. Minden intellektuális képessége mellett olyan ár-
tatlan volt, mint egy rózsaszál, és – legalábbis azon a napon – legalább olyan szép. Másnap megérkezett az a levél, amelyből megtudta, hogy az édesapja Rigában tífuszt kapott, és hat héttel korábban meghalt. A kedvezőtlen széljárás miatt az utolsó levelét szállító hajó jókora késéssel ért Angliába. A fájdalmat feleslegesen tetéző sors kegyetlen iróniája folytán már egy hónapja halott volt, amikor Anne megkapta a születésnapi ajándékát és reményteli sorait. Ahogy visszaemlékezett erre, léptei lelassultak, s végül meg is állt. Egy ketrecben tartott madarakkal – csirkékkel, kacsákkal, énekesmadarakkal, sőt még hattyúval is – kereskedő utcai árus pultja előtt állt meg, és mit sem látó, de olyan intenzív pillantással bámult, hogy a kereskedő először megörült, mert vásárlót gyanított benne, majd nyugtalankodni kezdett. Látva értetlen tekintetét, Anne gyorsan összeszedte magát, és biztatóan rámosolygott, mielőtt továbbment. Az emlékezet nem tudja pontosan felidézni a nagy bánatot, fájdalmat okozó eseményeket, csak azt, hogy megtörténtek. Jó is ez így, gondolta Anne, különben hogy tudnánk elviselni az életet? Már csak halványan emlékezett az apja halálával ráboruló sötétségre, vagy az elkeserítő félelemre és magányosságérzésre, amely elhatalmasodott rajta, valahányszor éjszaka arra a tudatra ébredt, hogy senkije sincs a világon, egyetlen ember se, aki felelősséget érezne érte, aki szeretné, gondoskodna róla vagy védelmezné. Élete hátralévő részében csak a saját munkája vagy a melegséggel nem párosuló jótékonyság menthette meg az éhezéstől. Túl fájdalmas gondolat volt ez egy tizenhét éves lánynak, túl rémisztő ahhoz, hogy a maga teljességében egyszerre átérezze, s csak apró részletekben jutott el a tudatá-
ig. A természet kegye, amellyel elhalványítja a fájdalom emlékét, attól is megóvja a fiatalt, hogy többet fogjon fel, mint amennyit elviselni képes. A megértés apránként jött, annak mértékében, ahogy erősebbé vált; egyben az is igazolást nyert nála, hogy a megszokás bármilyen terhet elviselhetővé tesz, még annak súlyát is, hogy valaki egyedül van, s csak ő felel önmagáért. Miss Oliver, amilyen jó barát volt, a kelleténél egy évvel tovább tartotta Anne-t az iskolában, s hogy ne érezze ingyen eltartottnak magát, bevonta a kisebbek nevelésébe. Az egy év leteltével pedig segített neki nevelőnőként elhelyezkedni egy családnál. Egyedül, vagyon nélkül ez volt az egyetlen módja annak, hogy Anne tisztességesen eltartsa magát. Bryanték újgazdagok voltak, s nemrég vásárolták meg a Bristol közelében lévő, Marchington Park nevű, régi birtokot. Anne előítéletektől mentesen ment hozzájuk, örült annak, hogy nem kerül túl messzire Bathtól, amely az egyetlen hely volt a földön, ahol nem érezte idegennek magát. Jól fel volt készülve új munkájára – igazság szerint túl jól is, mert ismereteinek jó, ha felét kellett hasznosítania az elvégzéséhez –, és a fizetése is bőségesnek látszott, figyelembe véve azt, hogy a létfenntartásra semmit se kellett költenie. Postakocsin utazott, s közben arról álmodozott, hogy mindent, amit keres, félretesz, mert függetlenné akar válni, és addig is élvezi a tiszteletét és szeretetét a tanítványainak, akiket legalább annyira szeretni is akart, mint amennyire tanítani. De elszánása nem volt elég sem a szeretethez, sem a tanításhoz. Marchingtonban a ház és a park igen kellemes volt, jobbat senki se kívánhatott volna, de eleganciájuk és gazdagságuk sem tudta ellensúlyozni gazdái természetét. Mrs. Bryant
gőgös volt, tudatlan és fennhéjázó; rosszindulatú nőszemély, akinek alpáriságát a gazdagság csak növelte, új lehetőségeket biztosítva neki ahhoz, hogy gyakorolja. A három kisgyereket pedig születésétől fogva elkényeztették, hozzászoktatták ahhoz, hogy mindennél többre tartsa magát, és csak a saját örömét keresse, arra törekedjen bármi áron. Anne-nek azelőtt egyszer sem volt része megaláztatásban, és nehezen élte meg a leckét. Mrs. Bryant úgy kezelte, mint egy szolgát, illetve rosszabbul, mivel jó szolgát nehéz volt szerezni, ellenben bőven akadtak elszegényedett, jó családból származó nők, akiknek hálásaknak kellett lenniük azért, hogy enni adnak nekik, és fedél van a fejük fölött. Mrs. Bryantnak sok pénze volt, és megvetett minden pénztelent. Ha szólt egyáltalán Anne-hez, hidegen és alig leplezett megvetéssel tette, amitől a lányban nehezen visszatartható harag horgadt. Az úrnő viselkedését természetesen a személyzet is átvette, és Anne-nek naponta szemtelenségek sorozatát kellett elviselnie annak puszta reménye nélkül, hogy egyszer visszavághat. Még ezt is eltűrte volna, ha menedéket talál a tanteremben, de a gyerekekben annyi mértéktartás sem volt, mint a szüleikben. Bántották, gúnyolták, megalázták a nevelőnőjüket egész nap, leszámítva azokat az időszakokat, amikor tudomást se vettek róla. Se szeretni, se fegyelmezni nem lehetett őket. Valahányszor Anne megpróbált valamilyen korlátot állítani nekik, rohantak panaszkodni az anyjukhoz, aki mindig melléjük állt. Ha Anne felhagyott a reménytelen próbálkozással, hogy megfegyelmezze őket, és hagyta, hadd csinálják, amit akarnak, Mrs. Bryant elpanaszolta a férjének, hogy Miss Peters nem teljesíti a kötelességét.
Anne a fiatalok rugalmasságával hónapokig bízott abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Reggelente többnyire új elszánással ébredt, s egyre reménytelenebbül várta, hogy a gyerekek megnyugodjanak, belefáradjanak a rosszalkodásba, és ha másért nem, hát puszta unalomból kedvet kapjanak a tanuláshoz. Egész életében nem ismert nagyobb örömet a tanulásnál, és nehezen tudta elhinni, hogy vannak egészen más gyerekek. Derűlátását azonban fokozatosan felváltotta a kilátástalanság érzése, s végül, némileg szégyenkezve, írt Miss Olivernek, az egyetlen barátjának, akihez szörnyű helyzetében fordulhatott. Beszámolt mindazokról a nehézségekről, amelyekkel Marchingtonban megbirkózni volt kénytelen – nagyon visszafogottan, mert úgy érezte, hogy ha megírná a teljes valóságot, azt még Miss Oliver se hinné el –, és tanácsot kért. Valóban ez minden, amire számíthat? Mindenhol ugyanaz a helyzet, mint Marchington Parkban, vagy esetleg jobban érezhetné magát máshol? Jól teszi-e, ha megpróbál másik állás után nézni? És ha rászánja magát, hogyan kezdjen hozzá? Bocsánatot kért, hogy háborgatta Miss Olivert, és nagyon kérte, hogy ha lenne olyan kedves, és válaszolna, a falusi postahivatalba küldje a levelét, mert nem biztos benne, hogy egy neki címzett levelet érintetlenül megkapna a házban. A válasz nagyon hamar megérkezett, és végtelenül megnyugtató volt: nem minden hely olyan utálatos, mint az, ahol most van; a félév leteltével nyugodtan felmondhat. Amennyiben rábízza, Miss Oliver minden kapcsolatát kihasználva megpróbál olyan helyet találni neki, ahol jobban megbecsülik. Anne a fűzőjébe dugta a levelet, egész nap a szíve fölött tartot-
ta, mint egy talizmánt, és feltámadt önbizalommal, a szabadulás reményével nézett szembe kínzóival. Miss Oliver munkálkodásának eredményeként 1800 áprilisában került a Murray családhoz, hogy Miss Murray-t és Miss Caroline-t tanítsa, akik tizennégy és tizenkét évesek voltak akkor. Anne annyira boldog volt attól, hogy megszabadult Bryantéktől, hogy Murray-ék csak komoly erőfeszítéssel érhették volna el, hogy rosszul érezze magát náluk. A megkönynyebbülés hetekre olyan boldoggá és hálássá tette, hogy csak utána kezdte felismerni új munkaadói hibáit. Lady Murray nagyon buta, tudatlan nő volt, de csöppet sem rossz ember, és békés nyugalma csak akkor hagyta el, ha olyat kellett tennie, amit nem akart, ha a lányait nem imádta úgy valaki, ahogy elvárta, vagy ha kénytelen volt tudomást venni a fia, Hartley túlkapásairól. Ilyenkor bosszús lett, betegnek tettette magát, és óriási felfordulás támadt miatta a házban mindaddig, amíg úgy nem érezte, hogy elég figyelmet kapott és megnyugodhat, vagy a probléma magától meg nem szűnt. Szellemi képességei azonban nem tették alkalmassá arra, hogy komolyan vehetően haragos legyen, és Anne gyorsan rájött, hogy ha idejében reagál a hangulatváltásaira, le tudja csendesíteni. A Murray kisasszonyok, bár nem volt idegen tőlük a fennhéjázás, a dac, a lustálkodás és a leereszkedő modor – mint egyetlen más, velük azonos társadalmi helyzetű és neveltetésű lánytól sem –, a kellemetlen felszín alatt elég jószívűek voltak, s Anne-nek nem került különösebb erőfeszítésébe némi hízelgéssel, biztatással elérni, hogy azt tegyék, amit ő akar. A képességeik jelentéktelenek voltak, de egyik se akart tudóssá válni, és ezt sem a szüleik, sem a társadalom nem kívánta tő-
lük. A szalonba illő képességek tökéletesen elegendőek voltak számukra, és mindent megcsináltak, amire a nevelőnőjük azt mondta, hogy attól elfogadhatóbbak lesznek jobb körökben. Anne, nem kis büszkeségére, még valamelyest tágítani is tudta a határokat, s némi csalafintasággal rávette a Murray kisasszonyokat arra, hogy elég sok olyan dolgot is megtanuljanak, amelyről a barátnőiknek és kortársaiknak fogalmuk se volt. A Margaret Streeten nem voltak tekintéllyel kapcsolatos konfliktusok, mivel Lady Murray azt szerette, ha semmi sem zavarta, és a lányok minden próbálkozására, amellyel nevelőnőjükkel szemben a maguk oldalára akarták állítani, lekezelő kézmozdulattal válaszolt. Ha ez nem bizonyult elégnek, és kitartottak, Lady Murray összevonta a szemöldökét, és boszszúsan azt mondta: – Az isten szerelmére, Maria, az apád komoly fizetést ad Miss Petersnek azért, hogy a legjobban értsen ezekhez a dolgokhoz. Hogy jössz te ahhoz, hogy ezek után megkérdőjelezd azt, amit mond? Ennél tovább a lányok nem merészkedtek, mivel erősen tartottak az apjuktól. Az is ritkán fordult elő, hogy eddig elmentek volna, s a tanteremben többnyire kellemesen telt az idő. A Murray kisasszonyok, amennyire tőlük telt, még szerették is a nevelőnőjüket, s időnként kifejezetten élvezték a társaságát, ha éppen nem volt más, amiben nagyobb kedvüket lelték volna. Amikor eljutottak odáig, hogy feltűzzék a hajukat, és leereszszék a ruhájukat, fontosabbá vált számukra, mert megértették, hogy jelentős részben tőle függ, mekkora sikerük lesz a felnőttek világában, s hogyan mennek férjhez. Ha nyíltan nem is vallották be, de elismerték, hogy kifogástalan ízlésű úrinő, s
hagyták, hogy irányítsa és nevelje őket, feltéve, hogy nem csinálja túl feltűnően. A család férfi tagjaival Anne-nek nem sok dolga volt. Sir Ralph nem vett tudomást a szolgáiról, akik közé őt is besorolta, hacsak nem okoztak neki bosszúságot, és bár Mr. Hartley az érkezése után hajlamos volt otromba tréfákat űzni vele – békát tenni az ágyába, vagy egy marék, horgászáshoz használatos kukacot a retiküljébe, hogy hallja a sikítását –, hamarosan ráunt erre, és más szórakozás után nézett. Attól kezdve a kapcsolatuk arra korlátozódott, hogy kurta biccentéssel üdvözölte, ha véletlenül összeakadtak. Anne tehát megállapodott a Margaret utcai házban. A szobája nagyon kényelmes volt, a fizetése remek, a szolgák udvariasan bántak vele, és a családdal együtt étkezett, hacsak nem fogadtak vendéget. Panaszra nem volt semmi oka. Eleinte bosszantotta, hogy egy olyan nő bánik vele leereszkedően, aki származását és neveltetését tekintve is alatta áll, de miután kiismerte Lady Murray-t, s megtanulta kezelni, önmaga számára is meglepő módon még szerethető vonásokat is felfedezett benne. Olyan ember lányaként, aki saját erejéből szerezte a vagyonát, Lady Murray őszintén tisztelte a pénzt, utálta, ha pazarolják, s alapvetően ezért nem tudott kibékülni a fiával, akinek ez volt a legkedvesebb időtöltése. Hatékonyan és gazdaságosan vezette a háztartást, és bár nem volt vele született jó ízlése, ösztönösen kerülte a csiricsáré és hamis dolgokat. Szerette, ha körülötte minden a legjobb minőségű, s nem csupán büszkélkedni vágyásból, hanem azért is, mert vele született józansága megkövetelte, hogy a pénzéért valódi értéket kapjon, amit aztán képes volt meg is becsülni.
Bár könnyed fensőbbséggel kezelte Anne-t, a modora sosem volt sértő, és ha szolgának tekintette is, inkább megszokásból, mintsem szilárd elhatározás alapján. Nagyra tartotta ugyanis, gyakran dicsekedett ismerőseinek Miss Peters intelligenciájával, és büszke volt arra, hogy a lányait egy ilyen jó családból származó ifjú hölgy tanítja. – Ha lenne pénze szegénykének, vagy egy kicsit helyesebb lenne, esetleg játszana hárfán, vagy valami, nagyon jó partinak számítana. Igen, egészen kiváló parti lenne, mert tudják, az anyukája egy Miss Strickland volt, a northallertoni Talbotok rokona – mesélte Lady Murray gyakran teázás közben, s nagy, kék szemeivel és apró, piros szájával maga is úgy nézett ki, mint a feje fölött, a kandallópárkányon lévő porcelán pásztorlány. Nem sokkal azután, hogy hozzájuk került, Lady Murray olyan feladatokkal kezdte megbízni Anne-t, amelyek nem tartoztak egy nevelőnő szűken vett kötelességei közé. Mivel utált levelet írni, Anne fokozatosan magára vállalta egy titkárnő kötelezettségeit, szortírozta és előolvasta a levelezését, elfogadott és visszautasított megbízásokat, s Lady Murray diktálására személyes hangú levelekre válaszolt. A hölgy szerette a regényeket, de ki nem állhatta az olvasásukkal járó fáradságot, úgyhogy ha nem volt esti vendég, Anne-nek le kellett ülnie mellé, s felolvasni, vagy ha még arra sem tudott figyelni, kártyázni vele, esetleg játszani valamit fortepianón. Lady Murray arra is rájött, hogy Miss Peters mesterien bánik a varrótűvel, s kezdte ráterhelni azokat az apró feladatokat, amelyek kényesebbek voltak annál, semhogy egy közönséges varrónőre lehessen bízni őket – egy csipkés báli ruha szegésének megigazí-
tását, selyem hálóing hímzésének javítását, Lady Murray csipkéinek karbantartását. Mindez nagyon távol állt a normális nevelőnői feladatoktól, és a „hozd ezt, vidd azt” feladatokat egy komornának kellett volna ellátnia, ha Lady Murray nem utálta volna a puszta gondolatát is annak, hogy körülötte ilyen nevű személy sürgölődjön. Soha, egyetlen egyszer sem köszönte meg Anne szolgálatait, és a szeretet legkisebb jelét se mutatta cserébe, Anne mégis zokszó nélkül, méltósággal végezte őket, mert minden büszkeségével együtt nagyon vágyott az emberi melegségre. Nem volt otthona, családja, senki, akihez tartozhatott volna, leszámítva a munkaadóit. Ha elgondolkodott ezen, a tudat, hogy Murray-éken kívül senkire sem számíthat, nyomasztóan hathatott volna rá, de szerencsére a fiatalsága megóvta attól, hogy túl messzire tekintsen előre a jövőbe. A Margaret Streeten minden egészen más volt, mint Marchington Parkban, és bár Anne nagyon örült ennek, hamar rájött, hogy körülményei javulása furcsa módon ellene hat. Marchingtonban olyan gyalázatosan bántak vele, hogy a napi bántások okozta boldogtalansága elfeledtette vele az apja halála miatti bánatot. A Margaret Streeten azonban nem volt olyan erős hatás, amely elterelte volna róla a figyelmét. Esténként, amikor visszavonult a szobájába, s ledobta magáról a nap terheit, egy panaszos hang támadt fel benne, amelyről már nem volt képes nem tudomást venni. Nagyon hiányzott neki az apja, és magányosnak érezte magát.
*** Anne a Notre-Dame-székesegyház előtti térre ért, és felnézett a két szigorú, román stílusú torony közé ékelt, pazar, csipkés
mintázatú rózsaablakra. Az apja, mint általában mindenki, aki jártas a matematikában, erősen vonzódott az építészethez, és megtanította rá, hogyan nézzen értő szemmel egy épületre. Mint annyi mindent Párizsban, a Notre-Dame-ot is ismerősnek találta, ugyanakkor távolinak, s nagyon szerette volna, ha papa ott van vele, és megbeszélhetik a dolgot. De pusztán az, hogy ott volt, egy idegen országban, örömmel töltötte el, s felidézte magában, hogy fellelkesült, amikor megtudta, hogy az egész család, a háznép, beleértve őt is, együtt utazik Sir Ralphfal Párizsba. Egy kicsivel több mint két éve szolgált akkor Murray-éknél, nagyon rossz lelkiállapotban volt, beszűkültnek látta az életét, és az utazás híre új ablakot nyitott számára, úgy érezte, hogy kitágítja a lehetőségeit. A fültanúja lehetett annak, amikor Sir Ralph először váltott szót róla Lady Murray-vel. Az egyik reggeli után történt, amikor a lányok fent voltak a szobájukban, mert új ruháikhoz vettek mértéket róluk, Anne pedig levelet írt Lady Murray-nek. Lady Murray egyszer csak hirtelen abbahagyta a diktálást, és a férjéhez fordult, aki még az asztalnál ült, és az újságokat lapozgatta. – Arra gondoltam, Sir Ralph, hogy az volna a legjobb, ha valamennyien elkísérnénk Párizsba. Mrs. Cowley Crawfordtól tudom, hogy Lady Whitworth is megy. Tudja – tette hozzá Anne kedvéért –, korábban Dorset hercegnéje volt. Elbűvölő asszony. Évi húszezer a saját jövedelme, de azt mondják, hogy ennek ellenére nagyon kedves. – Tizenháromezer – javította ki a feleségét Sir Ralph anélkül, hogy felnézett volna az újságból –, és nagyon büszke. – Ő már találkozott az egykori hercegnével, s olyan pillantást kapott
tőle, amely elárulta, hogy valamivel alacsonyabb rendűnek tartja a teremtés rangsorában, mint kedvenc papagáját. Lady Murray-t nem hozta zavarba a megjegyzés. – Évi tizenháromezerrel mindenkinek joga van büszkének lenni – jelentette ki könnyedén. – Ezzel együtt merem állítani, hogy elbűvölő. Az urak nem értenek ehhez – mondta ismét Anne-nek, aki elfojtott egy mosolyt. – És tekintettel a párizsi körülményekre, Sir Ralph, nem tudjuk elkerülni egymást. Milyen nagyszerű lehetőség lesz az a lányoknak! – Miért gondolja, asszonyom? – kérdezte az újságra koncentrálva Sir Ralph. – Azért, mert Whitworthék természetesen nagy társasági életet fognak élni! Módunk lesz mindenkit megismerni. A lányainkat csodálni fogják, és Maria remek házasságot fog kötni – egy francia herceggel vagy gróffal, akinek nagy birtoka és számos kastélya van. – A francia hercegeknek és grófoknak a forradalom óta nincsenek nagy birtokai – közölte Sir Ralph, és lapozott. – Valakinek kell hogy legyenek. Nem lehetnek gazdátlanok – érvelt logikusan Lady Murray. – És igaz ugyan, hogy Caroline még túl fiatal a házassághoz, de attól még eljegyezhetik, és mindenképpen javára fog válni, ha bekerül az ottani társaságba. Sir Ralph erre már egyáltalán nem figyelt, csak morgott rá valamit válaszul, de Lady Murray számára ez elegendő biztatás volt ahhoz, hogy folytassa: – Sokan lesznek ott a legjobb családok közül. Úgy hallottam, hogy Russellék és Mildmayék már el is utaztak. Mindannyiunknak új ruhákra lesz szükségünk, mert hiába fogunk ott sokat vásárolni – a párizsi divat, tudja –, nem ér-
kezhetünk meg úgy, hogy nem tudunk mit felvenni. Egyébként pedig sok ostobaságot összehordanak a francia divatról, mintha az jobb volna, mint a miénk – fordított egyet a mondandóján, hagyva, hogy hazafisága egy pillanatra női mivolta fölébe kerekedjen. – Biztos vagyok benne, hogy Miss Gilbert tud olyan remek ruhákat készíteni, mint bármelyik mamzelle Párizsban, és ráadásul sokkal tisztábban, hisz mindenki tudja, hogy a külföldiek piszkosak. Ha ott leszünk, a biztonság kedvéért Simpkinsszel ellenőriztetem a varrását mindennek, amit veszek. Sir Ralph halkan ismét lapozott, Lady Murray pedig, érezve, hogy azzal, amit mondott, zsákutcába jutott, várt egy kicsit, s csak utána adott a beszélgetésnek új irányt: – Az sem ártana, Sir Ralph, ha Hartley távol kerülne a jelenlegi társaságától. Erre a megjegyzésre már felnézett a férfi, mivel fiának és örökösének a viselkedése szívéhez közel álló téma volt. Hartley Murray három Cambridge-ben töltött év után hazatérve sok bánatot okozott a szüleinek azzal, hogy a legléhább, legfelelőtlenebb fiatalemberekhez csapódott. Mivel új barátai sokkal jobban álltak anyagilag, mint ő, kénytelen volt adósságokba verni magát, hogy aztán a kötelezvényei Sir Ralph dolgozószobájának íróasztalán kössenek ki. Nem felejtve el, hogy Anne is a szobában van, Sir Ralph visszafogottan felelt: – Igaz, madame. A külföldi utazás és az új tapasztalatok biztos jót fognak tenni neki, és végre talán elszakad attól a hitvány Cadmustől. – Harry Cadmus Bedford herceg testvérének a dédunokája – mondta megütközve Lady Murray, de aztán sóhajtva hozzá-
tette: – Bár el kell ismerni, hogy meglehetősen vad a származásához képest. Nos, akkor tehát megbeszéltük, Sir Ralph, hogy valamennyien megyünk? Nagyon örülök. Miss Peters, ezentúl még jobban figyeljen oda arra, hogy a lányok rendesen tanulják a franciát! Nagy előnyt fog jelenteni számukra más fiatal hölgyekkel szemben, ha az anyanyelvükön tudnak társalogni azokkal a francia hercegekkel és grófokkal. Persze elegendő néhány udvarias kifejezés – tette hozzá sietve. – Nem akarom, hogy tudósok legyenek. – Bízhat benne, hogy ez a kívánsága teljesülni fog – mondta szárazon Sir Ralph, és az újságot összehajtva kiment a szobából. A felesége, mivel nem fogta fel a megjegyzés valódi értelmét, a lányainak szánt bóknak vette, és elégedetten elmosolyodott. – Látja, Miss Peters – mondta, miután a férje becsukta maga mögött az ajtót –, milyen kiváló véleménnyel van Sir Ralph a lányaimról? Nem tartozik azok közé a divatos apák közé, akik lenézik és semmibe veszik a lányaikat. Az utazási előkészületeket a nagykövetség egyik titkára intézte, a másik pedig előrement, hogy megfelelő házat keressen Whitworthéknek, Murray-éknek és más, a nagykövetségen dolgozók családjainak. Minden egyéb Anne-re maradt, Lady Murray új gyógyszeres szekrénykéjének megrendelésétől kezdve egészen annak megakadályozásáig, hogy a lányok kipakolják az egyetlen, a szobalányuk által nagy nehezen összekészített ládát, mert kíváncsiak voltak rá, hogy a kék muszlinjaikat is elpakolta-e. Anne a rá jellemző csöndes hatékonysággal végezte ezer és egy feladatát, úgyhogy amikor két héttel az utazás előtt egy kártyaparti során Mrs. Cowley Crawford együttérzését fejezte ki a rengeteg gond miatt, amivel a készü-
lődés jár, Lady Murray enyhén csodálkozva vonta fel a szemöldökét. El nem tudta képzelni, milyen gondot jelenthetne az utazás: mindössze meg kell rendelni a kocsit és felszállni rá. Az útleveleket kiállították, és a helyüket is lefoglalták a Maid of Rye nevű postahajón, amely november 3-án indult Doverből. Hartley Murray, aki hetekig duzzogott amiatt, hogy elszakítják kedvenc időtöltéseitől, csípősen megjegyezte, hogy reméli, a hajó valójában nem rozsból van, mert ha igen, akkor valamennyien a tengerbe vesznek. Három kocsival indultak el: az egyik a csomagokat vitte, a másik a szolgákat – Sir Ralph inasát, Betsont, Lady Murray öltöztetőnőjét, Simpkinst, és a Murray kisasszonyok komornáját, Saltont –, s a menetet a családi hintó zárta, amelyen Lady Murray, a lányok és Anne utazott. Sir Ralph a magántitkárával és Hartley-val később, postakocsin követte őket, hogy gyorsabban haladjanak, és ne vesztegessék el feleslegesen értékes idejüket. Az utazás nem okozott felhőtlen örömet Anne-nek, mivel nagyon lassan haladtak, gyakori megállásokkal, hogy lovakat váltsanak, és Caroline, aki hajlamos volt a tengeribetegségre, kiszállhasson a kocsiból, és sétálhasson egy kicsit. Anne természetesen menetiránynak háttal ült, amit nem nagyon bánt, mert úgy érezte, hogy így jobban látja a mögöttük elmaradó tájat, annak viszont már egy csöppet sem örült, hogy Miss Murray mellé kerülve kénytelen volt egyfolytában azt hallgatni, hogy idősebb lányként neki kellene arccal a menetiránynak ülnie. Nem tehetett mást, újra és újra kénytelen volt figyelmeztetni: – De Miss Murray, tudja, hogy Miss Caroline nem ülhet háttal a menetiránynak, mert rosszul lesz tőle.
– Nem hiszem, hogy valóban rosszul érzi magát – morogta durcásan Miss Murray. – Csak azért mondja, hogy övé legyen a jobb hely, mert tudja, hogy az engem illet. Látva Caroline önelégült arckifejezését az utazás kezdetén, amikor elfoglalta a helyét, Anne fejében is megfordult ez a gondolat, de később, amikor Gillingham és Canterbury között egy különösen rossz állapotban lévő útszakaszon rázkódtak, s látta Caroline zöld, verejtékező arcát, megváltozott a véleménye. Természetesen Anne-re hárult, hogy gondozza Caroline-t, amikor a rázkódástól már egészen rosszul lett, nyugtassa Lady Murray-t, aki amiatt háborgott, hogy lassúságuk miatt le fogják késni az előre megrendelt vacsorát, és biztosítsa Miss Murray-t arról, hogy megtalálja a módját, hogy kivasalják a ruháit, mielőtt valaki fontos személlyel találkoznak. Mindezen gondok ellenére Anne talált időt arra is, hogy élvezze a kocsi ablakán túl elsuhanó tájat, míg a rövid ideig az égen lévő novemberi nap le nem bukott, s szét nem terült mindenfelé az átláthatatlan homály. Akkor, nála sokkal jobban unatkozó útitársai kedvéért, valamilyen szójátékot kezdeményezett, hogy elszórakoztassa az ifjú hölgyeket. Végül tizenkét órás, fárasztó utazás után begördültek a canterburyi Angyal fogadó udvarára, hogy ott töltsék az éjszakát. A szolgák és a csomagok már régen megérkeztek, úgyhogy mindent előkészítettek számukra: a szobákban égett a tűz, meleg víz várta őket, s a vacsorát is rögtön tálalták, mihelyt óhajtották. Mindannyian rettentő fáradtak voltak, mivel nagyon korán indultak el, s a hosszú kocsizástól átfáztak, tagjaik elmerevedtek. Miután felmelegedtek, megmosdottak és ettek, senki se vágyott másra, csak arra, hogy lefekhessen. Anne Carolinenal egy szobában aludt, aki, miután lefeküdt, egészen feléledt,
és még vagy fél órát csacsogott a rájuk váró izgalmakról. Végül csak elcsendesedett, s nemsokára – miközben épp arra gondolt, hogy sajnos nem lesz idejük megnézni a székesegyházat, ahol Becket Tamást utolérte a végzete – Anne-t is elnyomta az álom, s úgy aludt, mint a bunda, amíg reggel hatkor a szobalány fel nem ébresztette. A második napon rövid, három óráig se tartó út után megérkeztek Doverbe. Szürke, felhős nap volt, hideg szél szaggatta a komor felhőket, s a szürke kőházak és kikövezett utcák miatt még színtelenebbnek tűnt a világ. Ahogy átmentek a városon, Caroline leengedte az ablakot, hogy kihajoljon, s friss levegő tört be a kocsiba. Lovak szagát lehetett érezni benne, mint minden városban, de az ismerős szag mellett egy új is volt: élesebb, izgalmasabb. Miss Murray kelletlenül fintorogva meg is kérdezte, hogy mi az a furcsa szag, Lady Murray pedig a köpenyét szorosabbra fogva magán, panaszosan odaszólt a kisebbik lánynak: – Caroline, drágám! A nyirkosság! Caroline azonban nem is hallotta. Veszélyesen kihajolva, lelkesen felkiáltott: – Jaj, Miss Peters! Nézze! Anne a hirtelen támadt sejtéstől sugárzó tekintettel ezúttal félretette az etikettet, és ugyancsak kidugta a fejét az ablakon. A meredek emelkedő alján, amelyiken épp lefelé ereszkedtek, a végtelenbe nyúló, szürke, néhol fehér fodros szőnyeg terült el. A fejük fölött fehér madarak siklottak mozdulatlan, kiterjesztett szárnnyal a légáramlatokon, s időnként élesen rikoltoztak. A már korábban is érzett, izgalmas szag – só, vízi növények és nedves föveny illatának a keveréke – egyre erősebb
lett. Ez volt az, amit az apja munkás élete során egyfolytában érzett, gondolta Anne. A tekintete egy pillanatra teljes egyetértéssel kapcsolódott össze Caroline izgatott tekintetével. – A tenger! – sóhajtotta.
Második fejezet Úgy alakult, hogy addig a novemberi napig Anne egyszer se látta a tengert. Lehetséges, hogy Peters kapitány, akit Anne gyerekkorában a tartósnak látszó béke a szárazföldre kényszerített, nem tudta elviselni a tenger közelségét, ha már nem hajózhatott rajta. Akárhogy történt is, tény, hogy King’s Somborne közelében éltek egy kis házban, majdnem félúton Salisbury és Winchester között, s leszámítva a két, székesegyházáról híres városban tett látogatásokat, Anne egyszer sem járt öt mérföldnél messzebb az otthonától azelőtt, hogy iskolába került. Mindig szerette azonban a vizet. A kertjük egyik oldala mentén egy patak volt, a lassú folyású Test fürge ága, s Anne számára az egyik legerősebb gyerekkori emlékként maradt meg, hogy a köveken bucskázó patak zúgása az első hang, amit ébredés után hall, s az utolsó elalvás előtt. Egész gyerekkorában a pataknál játszott, apró halakat fogott benne kézzel, gátat épített, és maga készítette, kis hajókat úsztatott rajta, s annyiszor toccsant bele, akkora rendszerességgel áztatta el benne a ruháját, hogy szinte már természetes elemévé vált. Mikor nagyobb lett, az apja elvitte hajózni a Testre, és megtanította zsinórral horgászni. Mindez boldogító emlékként ma-
radt meg benne. Örömteli napokat töltött a folyónál, s megszokta, hogy a víz gondolatához a boldogságét társítsa. Párizsban, mihelyt egy kis szabad ideje adódott, azonnal a folyóhoz indult, s az Ȋle de la Citére tett séta kedvenc időtöltésévé vált, amely mindig érdekesnek és megnyugtatónak bizonyult. A Notre-Dame mellett volt egy frissen kialakított park, a sziget partja mentén húzódó pázsittal és kavicsos úttal, ahonnan egy alacsony mellvédnél megállva szép kilátás nyílt a Szajna déli ágára, a Quai St. Michel irányába. Anne szeretett ott sétálni, vagy egyszerűen csak megállni, és nézni a békésen hömpölygő folyót, a hullámok játékát. A mellvédnél állva felidézte magában, milyen erős érzelmek rohanták meg, amikor először megpillantotta a tengert, apja igazi közegét, élete legnagyobb szerelmét. Boldogság, szeretet, egyfajta ismerősség érzése keveredett benne a vágyakozással, hogy mindig a közelében lehessen, ne kelljen elhagynia, s annak különös, fájdalmas megértésével, hogy mit érezhetett korábban az apja. Mindig tudta, és most már érezte is, hogy jobban szerette a tengert, mint őt. A munka nélküli hosszú években – lánya gyermekkora alatt – egyszer se gondolt rá, hogy más foglalkozást, kenyérkereseti lehetőséget találjon, s amikor a háború elkezdődött, és felajánlották neki, hogy térjen vissza a haditengerészethez, azonnal igent mondott, elhagyta őt – igen, ez történt –, és sietett vissza első szerelméhez. Természetesen szerette őt, ezt Anne is tudta, de a tengert még jobban; életében először elgondolkodott azon, vajon az édesanyja tisztában volt-e azzal, hogy a férje szívében másodiknál előkelőbb hely sosem jut neki, s ha igen, bánta-e. Anne-nek nem sok ideje volt ezen töprengeni akkor Doverben, mert mihelyt a kocsi megállt a Fore Streeten lévő Hajó &
Harang előtt, a három hölgynek egyszerre lett szüksége a szolgálataira. Elhelyezte őket a fogadó egy különtermében a kandalló előtt, majd elindult, hogy választ keressen kérdéseikre, amelyekkel valósággal elárasztották. Hamarosan jelenteni is tudta, hogy a Maid of Rye az apály elején, vagyis fél egykor készül indulni, s a csomagjaik már a hajón vannak, továbbá a kapitány úgy gondolja, hogy az átkelés mintegy négy órát vesz igénybe, egy csöppet se aggódik amiatt, hogy hajótörést szenvednek, s egyébként az urak még nem érkeztek meg. – Tudtam! – jelentette ki diadalmas mosollyal Lady Murray. – Későn érnek ide, és nem tudunk elindulni. Bárcsak megfogadta volna a tanácsomat Sir Ralph, és együtt utaztunk volna! Anne borzongva gondolt rá, milyen hangulatban lenne az ura tizenöt órás, a kisebbik lányával eltöltött utazás után, s nyugodtan azt mondta: – Sok időnk van, asszonyom. Még csak tizenegy óra. Biztos vagyok benne, hogy időben megérkeznek. Forró kávét hoztak, ami felmelegítette és felfrissítette valamennyiüket. Aztán – Simpkins tanácsára – Anne rábeszélte Lady Murray-t, hogy szánjanak fel a hajóra. Az újdonság érzése, amivel ez együtt járt, olyan erős volt, hogy az urak érkezéséig hátralévő óra gyorsan eltelt. Anne egész idő alatt felalá futkározott, mert sorra mindegyik hölgy rádöbbent, hogy valami, ami nélkül nem tud meglenni, a raktérben lévő csomagok valamelyikében maradt. Az ugyancsak elgyötört Salton végül már könyörgött Anne-nek, hogy vegye rá a neveltjeit, ne halmozzanak fel maguk körül s ne akarjanak kinyitni mindent. A lányok elámultak azon, hogy mennyi minden elfér a szűk kabinokban, megcsodálták a berendező hozzáértését, Lady Murray azonban erősen panaszkodott a szagra, és ragaszko-
dott hozzá, hogy Salton mindenhol permetezzen szét levendulakölnit. A szag valóban penetráns volt – szurok és doh bűze keveredett benne némi átható sajtszaggal –, de Anne élvezettel szívta be, mert arra gondolt, hogy ez az, amit úgy megszokhatott az édesapja. A hálókabinokon kívül – amelyekre a rövid úton természetesen nem volt szükség – egy nagyobb nappali kabin is tartozott a lakosztályhoz, úgyhogy a Murray hölgyek hamarosan ott gyűltek össze, hogy elcsodálkozzanak a ravaszul elhelyezett fali polcokon, a szerintük egészen csinos ezüstlámpákon és az ebédlőasztal magas peremén, amiről Anne elmagyarázta, hogy azért kell, nehogy a tányérok és evőeszközök lecsússzanak róla. Ez a tenger mozgására tett közvetett utalás észrevétlen maradt, mert mindhárom hölgy azzal volt elfoglalva, hogy felhívja Anne figyelmét arra, milyen jól alkalmazkodott máris a tengeri körülményekhez, milyen gyakorlott utazónak érzi magát, és hogy irigykedne Miss A vagy Lady B, ha most látná őket. Amikor Sir Ralph megérkezett, Lady Murray annyira izgatott volt, hogy elé ment a nyitott fedélzetre megmondani, hogy a kapitány szerint nyugodt, eseménytelen útjuk lesz. Egész kis csoportosulás támadt körülöttük, s Anne úgy érezte, hogy jó lenne félretolni az útból az utasokat, amíg a hajó legénysége lázas igyekezettel a vitorlák kieresztésén munkálkodik, és azon, hogy elhagyják a kikötőt. Izgalmas volt egy valódi hajó valódi kajütjében enni. Mindenki becsülettel fogyasztott, és remek volta hangulat, bár Caroline olyan sűrűn felugrált megnézni a kerek ablakon keresztül, hogy mi zajlik odakint, hogy Sir Ralph kénytelen volt hűvösen megkérdezni Miss Peterstől,
nem tudná-e rávenni a lányát arra, hogy legalább addig ne pattogjon úgy, mint egy ugrójancsi, amíg befejezi az evést. Miután kiértek a nyílt tengerre, a vad izgalom alábbhagyott, és Murray-ék békésebbekké váltak. Lady Murray bágyadt el elsőnek, és közölte, hogy az utazás zajától és sok izgalmától nagyon megfájdult a feje, ezért lefekszik. Nem sokkal utána Caroline is távozott – óriási ásítással –, és magával vitte Saltont. Sir Ralph, aki már legalább tíz perce nagyon feszült volt, kijelentette, hogy a Murray kisasszonyok fecsegésétől fejfájása lett, és ugyancsak visszavonult a kajütjébe, tőle szokatlanul éles hangon magával szólítva Betsont. Nem sokkal ezután Miss Murray, aki addig a fölötte himbálózó lámpát bámulta, könnyekre fakadt, és közölte, hogy a hajó borzalmas, fojtogató hely, azt kívánja, bár sose tette volna rá a lábát, egyébként pedig biztos benne, hogy meg fog halni, s a kapitány egy gonosz ember, aki azt állítja, hogy sima lesz az útjuk, pedig ő egészen biztosan tudja, hogy hatalmas vihar közeleg. – Nem lesz itt semmilyen vihar, te butus – szólt oda neki kedvesen a bátyja, Hartley. – A tenger olyan sima, mint egy tó. Tengeribeteg vagy, ez minden. – Nem vagyok tengeribeteg! – tiltakozott sértődötten Miss Murray. – A rákpástétomtól van az egész! Nem hisznek nekem! – fordult elkeseredetten Anne-hez, és még szipogott is hozzá. – Nagyon csúnya dolog volt magától hagyni, hogy egyek belőle! Tudja, hogy milyen finom, törékeny a szervezetem! Hartley töltött magának még egy pohár bort, és megjegyezte, hogy a testvére rondán néz ki, ha sír, Anne pedig – látva, hogy a tengeribetegség a felháborodásnál is jobban kínozza
neveltjét – gyorsan bevitte a lányt a kabinjába. Saját gyomrának tűrőképességével kapcsolatban is voltak kétségei, de szerencsére túl sok tennivalója akadt ahhoz, hogy sokat foglalkozzon vele. Valamivel később, amikor visszament az ebédlőbe, hogy elhozza Miss Murray keszkenőjét, Hartley-t még mindig az asztalnál találta, ráhajolva a poharára, amelynek a tartalma időközben borról brandyre váltott. – Hát, Ú… gytűnik, ho… gycsak kett…en marad…tunk, Miss Peters – nyögte Hartley sokkal szeretni valóbban, mint amilyen az összes korábbi teljesítménye volt. – Rossz matrózok… mind. Már csak mi álljuk a sarat… maga meg én. – Azt hiszem, túlértékel, Mr. Murray – válaszolta Anne a mondat vége felé kissé elbizonytalanodó hangon. Hartley az asztalon keresztül felé csúsztatta a brandysüveget. – Igyon egy kicsit! – mondta egyszerűen. – Remek dolog. Megnyugtatja a gyomrot. Anne nem habozott, úgy érezte, gyomra igencsak rászorul némi nyugtatásra. Töltött magának egy jókora adagot, és bár azelőtt sose fogyasztott alkoholt, egyetlen hajtásra megitta. A szeme egy pillanat alatt könnybe lábadt, s megszólalni sem tudott. Aztán az égető folyadék elérte a gyomrát, s meglepően kellemes meleget sugárzott szét, amitől rögtön jobban lett. Hartley elgondolkodva nézett rá. – Ez igen! – mondta elismerően. – Egy hajtásra! – Hasonlóképpen ürítette ki a poharát ő is. – Tudja, mit gondolok? – kérdezte az Anne által visszatolt üvegért nyúlva. – Úgy át vagyok itatva szesszel, hogy nem hat rám a tengeribetegség, és ez így is marad. Igyon még egyet!
Anne egyetértett a diagnózissal, de mielőtt újból az üvegért nyúlhatott volna, egy, az alvókabinból érkező, panaszos, reszkető kiáltás jelezte, hogy dolga támadt. – Mennem kell hozzájuk – mondta. – Köszönöm a brandyt. – Nagyon szívesen – válaszolta Hartley, s a székén lejjebb csúszva Anne-re kacsintott. – Nem árulom el senkinek. A három hölgy az ágyán fekve töltötte az egész utat, meggyőzve magát arról, hogy elérkezett élete utolsó órája, s kérve az isteni beavatkozást, hogy rövidítse le egy fél órára, hadd legyen túl mielőbb rajta. Anne deréktól lefelé kellemes melegségtől áthatva, fölötte pedig meglepően könnyűnek érezve magát, ellátta őket, a savanyú és komor Simpkinsszel együtt, aki egyszerűen túl zsémbes volt ahhoz, hogy megbetegedjen. Miután az új gyógyszeres szekrényből elővett szertől Lady Murray nyugtalan álomba merült, Simpkins Anne-re nézett, és csöppet se undokul azt javasolta, hogy menjen, szívjon egy kis friss levegőt. – Olyan áporodott itt a levegő, hogy végül maga is ágynak esik, és akkor ki fog gondoskodni magáról? Mert hogy én nem, az biztos – jelentette ki. Anne tehát óvatosan felment a külső fedélzetre, ahol egy egészen más világban találta magát. A fülledt kabinoktól távol a levegő olyan friss volt, hogy szinte elszédült tőle, a hajó himbálózása és bukdácsolása pedig, ami a belsejében hányingert okozott, és rendszertelennek tűnt, hirtelen kiismerhetővé és furcsán kellemessé is vált, mert látta, ahogy okozói, a hullámok bekúsznak a hajó orra alá, hogy a törzs alatt végigfutva a tat mögött távozzanak. A hajófarkorlátban megkapaszkodva Anne rájött, hogy ki tudja számítani az érkezésüket, és megértette, hogyan képesek a tengerészek fürgén közlekedni és vé-
gezni a munkájukat, mintha talpuk alatt a hajódeszkák olyan mozdulatlanok lennének, mint a szilárd talajra fektetett padlólécek. Amerre csak nézett, szürkészöld vizet látott, itt-ott hófehér hullámtaréjokkal. A hajó teste nyikorgott, ahogy a hullámok mozgatták, a kötélzete ezer hangon énekelt, s a hullámok mély, gurgulázó hangot adtak ki, ahogy végigsiklottak a jármű alatt. Anne-t boldogító érzés árasztotta el a feje búbjától egészen a lába ujjáig. Megértem apát! – gondolta. Most már tudom, miért nem volt képes elválni tőle. Ha a fia lett volna, és nem a lánya, vele mehetett volna a tengerre, és követhette volna a példáját, amelyet a legjobbnak, egyedül követésre érdemesnek érzett. A közjáték rövid ideig tartott. Salton hamarosan megjelent, hívta, hogy menjen Miss Caroline fejét tartani, s attól kezdve a kabinban maradt mindaddig, amíg a hajó a kikötői gáton túljutva be nem ért Calais nyugodt belső vizére. A Murray hölgyek csodálatos módon azonnal feléledtek, mihelyt a hajót kikötötték a rakparthoz. Elsőként Miss Murray ült fel, hogy a kerek kajütablakon először vessen egy pillantást Franciaországra. Lelkes kiáltásai Caroline érdeklődését is felcsigázták, majd egy kintről hallatszó, erős zajból Lady Murray megállapította, hogy a kalapjait tartalmazó doboz esett le valahonnan, és Simpkinsért kiáltva rögtön a cipőjét kérte. Fél órával később a hölgyek életükben először egy idegen ország földjére léptek. Bár már majdnem sötét volt, s árnyakon és mesterséges fényeken kívül nem sok mindent lehetett látni, izgatottan csacsogtak, miközben Sir Ralph titkára az Hôtel du Poste felé vezette őket, ahol megvacsoráztak, és eltöltötték az éjszakát.
Az út további része ugyanolyan volt, mint a kezdete, csak jóval tovább tartott. Az urak előrementek, a hölgyek pedig, egy bérkocsiban, a következő négy napot azzal töltötték, hogy megtapasztalják azt, amit Miss Murray hazafias büszkeséggel állapított meg: „A francia utak sokkal rosszabbak, mint az angolok!” Az út fárasztó volt és kényelmetlen, bár Anne számára komoly vigaszt jelentett, hogy bárhol álltak is meg, a helybéliek gond nélkül megértették francia beszédét, és gyakran dicsérték a kiejtését. És ha a bókok nem is voltak teljesen megérdemeltek, őszintén hangzottak, s ez elegendő volt ahhoz, hogy legyezgesse csöpp kis hiúságát. Mire Párizsba értek, már csak Anne volt olyan hangulatban, hogy élvezni tudja a város elébük táruló látványát – a háztetők távoli ködbe vesző rengetegét, amely a Montmartre kis faluval koronázott dombjának alján kezdődött, s délen messze a Szajna csillogó szalagján túl nyúlt. Attól kezdve Murray-ék az állandó elfoglaltság állapotában éltek. Bár Whitworthék fennhéjázása gátat vetett minden közeledésnek, Murray-éket mindenfelé hívták, s ha nem bálon, vacsorán, pikniken, színházi vagy operaelőadáson voltak éppen, akkor a hölgyek a boltokat és raktárakat járták, s hosszú órákat töltöttek szabók és varrónők társaságában. Miután a párizsi divat okozta első megdöbbenésük elmúlt – soha az emberi civilizáció történetében nők nem viseltek kevesebb ruhát a nagy nyilvánosság előtt, mint akkor Párizsban –, a Murray kisaszszonyok elkezdték lelkesen követni. A francia hölgyek nappal is décolletée jártak, a hajviseletük pedig – a görög hajcsigák és a sűrűn bodorított, római hajfürtök kifinomult keveréke – arra késztette Miss Murray-t, hogy mélyen megbánja előző évi döntését, hogy rövidre vágatta a haját. Könyörgött is Miss
Petersnek, hogy találja meg a módját, hogyan tudná gyorsabban megnöveszteni megint. Hartley Murray néhány napig rosszkedvűen csellengett a házban. Amikor csak tehette, bosszantotta az anyját, a húgain egyfolytában gúnyolódott, és korábbi duzzogását fáradt unottság váltotta fel. Aztán rájött, hogy egy csapat szabadon kószáló, fiatal semmittevő, akinek más dolga sincs, mint az ivás és a játék, a Palais Royale kertjében ütött tanyát. Sietve csatlakozott is hozzájuk, attól kezdve boldog volt, és mindenki legnagyobb megelégedésére alig látták odahaza. Anne-nek természetesen kísérgetnie kellett a kisasszonyokat, ha az anyjuk nem ért rá, de mivel egy csöppet se akartak – és az anyjuk határozott állítása szerint idejük se lett volna – tanulni, sokkal több ideje volt magára, mint azelőtt. Még mindig neki kellett megírnia Lady Murray leveleit, és sokat is varrt a három hölgynek, de a legtöbb napon maradt ideje arra, hogy szabadon elinduljon üzleteket nézegetni, és felfedezni a várost. A Rue Saint-Roch-on talált egy nem sokkal korábban létrehozott, elsősorban a városba látogató angol vendégeket kiszolgáló kölcsönkönyvtárt, ahol nemcsak angol regények voltak, hanem francia nyelvű könyvek is. Gondolt egy merészet, beiratkozott, s attól kezdve Voltaire-t, Racine-t, Diderot-t, Fontenelle-t, sőt Rousseau-t olvasott saját okulására, s a könyvtárat vezető francia nő kifejezett elégedettségére. Ezúttal is volt nála egy könyv – éppen a Candide –, mert úgy döntött, hogy keres egy nyugodt zugot a székesegyház magasba nyúló falai alatt, s leül olvasni egy kicsit, ám a folyó tükrén játszó napfény úgy elbűvölte, hogy pillanatnyilag nem akart mást, csak ott állni és figyelni. A Szajna nyugodtan hömpölygött előtte, úton a tenger felé. Megpróbálta maga elé idéz-
ni Európa térképét, s megtalálni, hogy pontosan hol is találkozik vele. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg.1 Önkéntelenül jutott eszébe az idézet, kis ideig törte is a fejét azon, hogy honnan van, s végül úgy döntött, hogy A prédikátor könyvéből. Aztán azon gondolkodott, hogy vajon egy tengerész másképp látja-e a világot, mint egy szárazföldi ember, nem érzi-e úgy, hogy a tenger van partok közé zárva, s a folyók tölcsértorkolatai kis, elkeskenyedő beszögellések, nem pedig szélesre táruló, a tengerre nyíló kijáratok. Természetesen a „tengerész” szó emlékeket idézett fel benne, és önkéntelenül is hangosan felsóhajtott. – Micsoda látvány! – szólalt meg mellette váratlanul valaki franciául. – Bár azt hiszem, a gondolatai csak mélyek voltak, de nem igazán szomorúak. Anne riadtan kapta fel a fejét, s egy férfit látott maga mellett, aki érdeklődéssel nézett le rá. Magas volt, talán olyan harmincöt év körüli, hosszúkás, kifejező arccal – nem kifejezetten jóképű, de kellemes és intelligens megjelenésű. Nagyon finom, szürke bundát viselt fekete selyemzsinór rátéttel és mélyen lenyúló, fekete prémgallérral, amely nagyon puhának és drágának tűnt, de még sosem találkozott vele, egyetlen férfin se látta Párizsban. Ebből és halvány akcentusából arra következtetett, hogy az illető nem francia, de semmiképp se angol. Az ismeretlen kíváncsian nézett rá. – Nos, kisasszony? Úgy látom, nagyon elgondolkodott, és gondolatban messze járt. A folyók rám is ilyen hatással vannak. Nézem őket, s arra gondolok, hogy elvisznek valahova messze, más tájakra… mindig máshová – tette hozzá jókedvű1
A prédikátor könyve 1:7
en felnevetve –, még akkor is, ha tetszik az a hely, ahol épp vagyok. Anne zavarban volt. Nagyon furcsának tűnt, hogy egy idegen ennyire fesztelenül megszólítson egy ismeretlen, fiatal nőt, ugyanakkor szemtelenségnek a nyoma se volt abban, ahogy viselkedett, sem a hangjában, sem a modorában nem lehetett találni semmi kivetnivalót. Az öltözete drága volt, a tartása előkelő, és halványan ismerősnek tűnt. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy még sosem látta: ellenkező esetben nem felejtette volna el nagy, csillogó, szokatlan aranycsillámú, zöld szemét. A férfi érdeklődéssel nézett rá, mintha igazán látná; úgy, ahogy még senki se nézett rá azóta, hogy elhagyta Miss Oliver iskoláját, s az érzéki ajkak zárt mosolyra húzódtak, mintha tetszett volna neki az, amit lát. De mégis miért szólította meg? Anne inkább csodálkozva, mintsem megbántottan, franciául felelt: – Bocsánat, uram! Nem emlékszem rá, hogy bemutattak volna bennünket egymásnak. – Megsértettem a szokást azzal, hogy megszólítottam – a férfi komoly arccal bólintott –, de már jó ideje figyeltem az arcán átfutó érzéseket, és olyan érzésem támadt, mintha régi barátok lennénk. Nagyon kérem, bocsásson meg, kisasszony, és engedje meg, hogy bemutatkozzam, s ily módon az illendőségnek maradéktalanul eleget téve folytathassuk ezt a kellemes beszélgetést! – Levette a kalapját, felfedve ezzel egyenes, selymes csillogású, világosbarna haját. – Nyikolaj Szergejevics Kirov gróf az orosz nagykövetségről, szolgálatára! Már volt szerencsém önt több alkalommal is látni Lady Murray társaságában. A Murray kisasszonyokkal is találkoztam… Lady Murray netán a nagynénje?
Anne érezte, hogy elvörösödik. Borzalmasnak érezte a helyzetet. Tudta, meg kell mondania, hogy kicsoda, s aztán látni a férfi tekintetében a visszahúzódást. A legtöbb ember úgy néz egy nevelőnőre, ahogy egy ajtóra, gondolta. Talán még meg is fog bántódni, és felrója neki, hogy hagyta egy olyan jelentéktelen lényre vesztegetni értékes idejét, mint ő. Lesütötte hát a szemét, és az izgalomtól enyhén remegve azt felelte: – Sajnálom, de azt hiszem, téved, uram. Miss Peters vagyok, a Murray kisasszonyok nevelőnője. A szeme sarkából apró mozgást látott, amely arra késztette, hogy felnézzen. Bemutatkozáskor természetesen a hölgy dolga volt, hogy kezet nyújtson a férfinak, és sosem fordítva, de létezett egy apró gesztus, amelyet az úr néha megtett annak jelzésére, hogy boldogan fogadná, ha kezet nyújtanának neki. Anynyira kicsi mozdulat volt ez, hogy szinte nem is létezett, és mégsem kerülte el soha egy hölgy figyelmét sem. Anne-t úrilánynak nevelték, s önkéntelenül reagált, még mielőtt átgondolta volna, mit csinál. Karcsú, kesztyűbe bújtatott kezét előrenyújtotta, a gróf pedig az ujjai hegyével alányúlt, fölé hajolt, és a legszabályosabb módon, egy hüvelykkel fölötte borzolta fel a levegőt a szájával. – Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony – mondta, s miközben felegyenesedett, a pillantása táncot járt, mintha ők ketten egy, az előkelő társaság viselkedési szabályait kigúnyoló, vidám összeesküvés részesei lennének. – Én is örülök, uram – mormolta Anne automatikusan, s közben az járt az eszében, hogy új ismerőse nyilván nincs tisztában azzal, mi is egy nevelőnő. A férfi következő szavai azonban minden ezzel kapcsolatos kétségét szertefoszlatták:
– Feltétlenül önt dicséri, kisasszony, hogy a Murray kisaszszonyok remek kiejtéssel beszélnek franciául, mivel ön igazán remekül beszéli a nyelvet. Anne nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. – Hízelgő elképzelés, uram! – mondta. – Mindössze két mondatot hallott tőlem, aminek alapján nem lehet megítélni senki nyelvtudását. – Ha megbocsát nyílt ellentmondásomért – válaszolta mosolyát viszonozva a férfi –, ennyi is tökéletesen elegendő, ha egy olyan kifejező arccal párosul, mint az öné, kisasszony. – Egy hirtelen támadt gondolat hatására összeráncolta a homlokát, megújult érdeklődéssel nézett Anne-re, és azt mondta: – Miss Peters! Bocsásson meg, de muszáj megkérdeznem, hogy nem fűzi-e önt valamilyen kapcsolat Peters admirálishoz, James Petershez, őfelsége, Nagy-Britannia uralkodója haditengerészetének tengernagyához? Anne-nek semmi sem okozhatott volna nagyobb meglepetést. – A lánya vagyok, uram – válaszolta. – Miért kérdezi? – Gondoltam – felelte érezhető elégedettséggel a gróf. – Nagyon hasonlít rá, s nem csoda, hogy első pillantásra ismerősnek tűnt. Volt szerencsém Rügen szigetén, ‘97-ben megismerni az édesapját, amikor mindketten a porosz nagykövetnél vendégeskedtünk. Snapszot ittunk egy feledhetetlen este emlékére. Remélem, jól van! – Meghalt, uram, még akkor ősszel Rigában – válaszolta tompán Anne, s mert úgy érezte, hogy modortalan volt, könynyedebb hangon egy, a Candide-ból vett idézetet fűzött hozzá, bízva benne, hogy a gróf érti: – Dans ce pays-ci il est bon de tuer de temps en temps un amiral, pour encourager les autres.
Ő azonban nem reagált azonnal, s ettől kényelmetlenül érezte magát. A férfi végül szomorúan szólalt meg: – Sajnálom, kisasszony. Háború idején az ember nem szívesen érdeklődik régi barátok felől, mert fél attól, hogy milyen hírt fog hallani. Remélem, van családja. Fivérek, nővérek talán? – Senki, uram. Kirov halványan elmosolyodott. – Ön apja házának összes lánya és fia is – mondta angolul. – Vízkereszt, vagy amit akartok – mondta örömmel Anne. – Látom, ismeri Shakespeare-t. – Hogyne! – felelte széles mosollyal a férfi. – Ön pedig Voltaire-t. Gondolta, hogy nem veszem észre? – Épp nálam van az egyik műve – szólt Anne, és bután megveregette a retiküljét. – Épp arra készültem, hogy leüljek itt, a napon, és olvassak egy kicsit. – Én pedig megakadályoztam benne – mondta tréfásan bocsánatkérő főhajtással Kirov. – De biztos, hogy még nincs elég meleg a szabadban üldögéléshez, Miss Peters, úgyhogy talán megmentettem egy csúnya megfázástól. Szörnyű volna, ha elmulasztaná a jövő heti nagy bált a Tuileriákban, nem gondolja? A kérdés egy baráti csevegés folytatásának tűnt, de emlékeztette rá Anne-t, hogy kicsoda valójában, s hogy mennyire nem helyénvaló az, amit csinál. Lelkesültsége egy szempillantás alatt elszállt, s arra gondolt, hogy nem állhat ott továbbra nagy nyilvánosság előtt, egy úrral beszélgetve. Lehet, hogy belül a feje búbjától a kislábujja hegyéig úrilány, de külsőre akkor is csak egy nevelőnő, és a világ is akként ítéli meg. Csalódás, neheztelés és oktalan szégyenérzet támadt fel benne, s
csalt könnyeket a szemébe, miközben meglehetős merevséggel azt mondta: – Emiatt nem kell bánkódnia, uram. Nevelőnőknek nincs semmi keresnivalójuk bálokon. És most, ha megbocsát, mennem kell. A férfi gondterhelten nézett le rá. – Felbosszantottam. Ne haragudjon! – kérte. – Szó sincs róla – felelte a fejét elfordítva Anne. – De igen. Mosolygott, most pedig rosszkedvű. Kérem, bocsásson meg! – Komolyan mondom, hogy nincs mit megbocsátanom. Mindössze arról van szó, hogy nem rendelkezem szabadon az időmmel. A kisasszonyaim hamarosan megérkeznek a kocsikázásból, és otthon kell lennem, hogy fogadjam őket. Igazán mennem kell! – Kérem, adja a kezét, hogy tudjam, megbocsát – mondta Kirov, és már nyújtotta is a sajátját. Anne felnézett, s látva a kedves, halványan mosolygó arcot, úgy érezte, hogy olyan emberrel találkozott, akinek semmi se lehetetlen, akit nem korlátoznak a bevett szokások, és aki a tiszta levegőből is képes örömöt elővarázsolni. Végre úgy érezte magát, mint az apja társaságában, s a tény, hogy a gróf ismerte őt, egy pillanatra összezavarta a gondolatait, és a kezét kezébe adva tartózkodás nélkül mosolygott rá, ahogy az apjára mosolygott volna. A legkevésbé illendő mosoly volt, amit egy fiatal nő egy felületes ismerősnek számító úriembernek adhatott, de ez szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta a grófot. Határozottan megfogta a kezét, miközben elbúcsúzott: – Viszontlátásra, Miss Peters! Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
Aztán meghajolt, feltette a kalapját, és távozott, otthagyva Anne-t zavartan, boldogan, boldogtalanul, semmit sem értve és lelkesülten – nagyjából egyforma arányban osztva meg magát a különböző érzések között.
*** Párizsban a diplomáciai légkör igen feszült volt március közepe óta, amikor Bonaparte első konzul egy vasárnapi szaloneseményen élesen nekitámadt Lord Whitworthnek, sértések és vádak özönét zúdítva rá, amire a nagykövet azzal felelt, hogy merev tartással távozott. A helyzet azóta társasági szempontból javult annyit, hogy a bálok és fogadások folytatódhattak, de férje gondterhelt homlokráncolásából még Lady Murray is rájött, hogy az Anglia és Franciaország közti diplomáciai tárgyalások igen kényes szakaszba jutottak. Anne, aki franciatudásának köszönhetően sokkal tájékozottabb volt, tudta, hogy a két kormány nem bízik egymásban, és mindkettőnek meggyőződése, hogy a másik titokban fegyverkezik, a háború folytatására készül. Úgy tűnt, hogy mindkét részről történtek szerződésszegések, de természetesen mindegyik fél meg volt győződve arról, hogy ő jogszerűen járt el, míg a másik rosszhiszeműen. Anne azonban nem hiába élt már három éve egy diplomata házában, megtanulta, hogy önálló országok esetében ez a dolgok normális menete, és nem látott benne semmit, ami miatt úgy érezte volna, hogy aggódnia kell. Különben is, a következő héten voltak sokkal fontosabb dolgai is, amelyek között első helyen állt találkozása az orosz gróffal. Valahányszor egyedül maradt, és nem volt dolga, újból és újból végigvette a beszélgetésüket, elemzett mindent, amit a
férfi mondott, és annyi különböző értelmezést csatolt minden egyes szóhoz, hogy végül az egész értelmetlennek tűnt. Egyáltalán, miért elegyedett szóba vele? Csak később tudta meg, hogy egy régi ismerősének a lánya, úgyhogy ez semmiképp se szolgálhatott magyarázatul rá. És miért folytatta a beszélgetést azután is, hogy megtudta, csupán nevelőnő? Azt gondolta talán, hogy mivel szolgaként dolgozik, az erkölcsi normái is egy szolgához illők? A gondolattól, hogy tisztességtelen szándékkal közeledett hozzá, előbb felháborodottan elvörösödött, majd szégyenérzete támadt. Meg volt győződve arról, hogy nem olyan típusú ember. Lehetséges, ötlött fel benne, hogy az oroszok felszabadultabban viselkednek, mint az angolok; ez már sokkal kellemesebb gondolat volt. Vajon találkoznak-e még? És ha igen, ismerősként fogja-e üdvözölni, vagy hűvösen bánik vele? És amennyiben a munkaadói jelenlétében találkoznak, ők hogyan fognak viselkedni? Gyanította, hogy egy csöppet sem lesznek elragadtatva, és túl merésznek, nagyra törőnek tartják majd. Bármilyen újabb találkozó rengeteg problémát vetett volna fel, s megkönnyebbülést hozott a gondolat, hogy valószínűleg nem kerül rá sor; ugyanakkor nagyon élvezte a rövid találkozást, és nemcsak azért, mert olyan valakire akadt, aki embernek tekintette, nem csupán egy felcímkézett, meghatározott feladat elvégzésére való tárgynak, hanem mert az illető szellemes is volt és intelligens. Így aztán, nem tehetett róla, bánatos lett, valahányszor arra gondolt, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem beszélgetnek. Közben ott volt a követségek közelgő, nagy bálja, amelyre alaposan készülni kellett. Rendkívül elegáns esemény, amelyhez két vacsora és tűzijáték is csatlakozott, s a Murray hölgyek
szerettek volna igazán kitenni magukért, ami az öltözéküket illeti. A párizsi szabónő, akinél érkezésük óta dolgoztattak, jó előre elkészítette a ruháikat, de miután leszállította őket, Anne-nek és Simpkinsnek annyi apró változtatást kellett elvégeznie rajtuk, hogy nem lehetett tudni, Madame Beauclerc felismerné-e az alkotásait, ha szembetalálkozna velük. Lady Murray ruhájával különösen sok gond volt, mert őladysége november óta elmerült a francia konyha nyújtotta kulináris örömök élvezetében, s ez bizony az alakját tekintve nem maradt következmények nélkül. Simpkins futólag megemlítette, hogy talán új ruhát kellene csináltatnia, amiért kis híján leharapták a fülét, úgyhogy nem volt mit tenni, az új, bíborszínű selyemcsodát kellett a megváltozott dimenziókhoz igazítani. Miután az átalakítás megtörtént, Simpkins az úrnőjével visszavonult, hogy ellenőrizzék az eredményt. Fél órával később egy inas kereste meg Anne-t, s közölte, hogy az úrnő várja a hálószobájában. Az ajtón belépve Anne kivörösödött arccal, szemére csúszott főkötővel találta Simpkinst, amint éppen Lady Murray fehér, a bíborszín selyemfűzőbe belegyömöszölődni nem akaró hurkáival harcolt. – Hívatott, asszonyom? – kérdezte Anne, s erősen összeszorította a száját, nehogy elmosolyodjon. Simpkins elkeseredett, könyörgő pillantást küldött felé, miközben erős kézzel markolta, s próbálta összehúzni a hátrész két felső sarkát. – Á, igen, Miss Peters – válaszolta közömbösen Lady Murray, mintha a háta mögött zajló küzdelemhez semmi köze se lett volna. Arca tökéletesen nyugodt volt szoros satuba zárt teste fölött; összességében úgy nézett ki, mint egy bíborszínű
bálna összezárt szájából kikandikáló meztelen nő. – Talán tudna segíteni Simpkinsnek. Attól tartok, hogy nagyon ostoba és ügyetlen. Simpkins nem tudta megállni, hogy fel ne morduljon, s egy fejmozdulattal jelezte Anne-nek, hogy fogja meg, tartsa a ruhát, amíg ő belegyömöszöli úrnője kitüremkedni akaró részeit. Anne tisztán látta, hogy ez igen komoly munka, mert oda kell tenni őket, ahol van elég hely számukra, de természetesen ezt nem mondhatta ki hangosan, s csupán a szeme és szemöldöke segítségével „beszélgethetett” a lázas tevékenységbe merült öltöztetőnővel. Végül sikerült megérteniük egymást, és elvégezni a feladatot. Lady Murray-nek a szabadsághoz legjobban ragaszkodó, kordába semmiképp se szorítható része ott maradt a hónaljak alatt, de a többi engedelmeskedett, fenséges kebleket hozva létre, amelyeken, Anne legalábbis így érezte, remekül érvényesülhettek Lady Murray közszemlére kitett gyémántjai. Őladysége vörösödése ugyanakkor egyértelművé tette, hogy a ruhában csak korlátozott mértékben képes lélegezni és mozogni, az evésről mint olyanról, pedig szó sem lehet. Annenek minden taktikai érzékére szüksége volt, hogy azt tudja mondani: – Nagyon szép ruha, asszonyom, és a színe is tökéletesen illik önhöz. Azt hiszem, remek ötlet volt, amikor azt mondta Simpkinsnek, hogy nézze át és erősítse meg a varrásokat. A francia varrónők nem végeznek olyan alapos munkát, mint a mieink odahaza, Angliában. Lady Murray háta mögül Simpkins döbbenten és hevesen feltámadó dühvel nézett Anne-re, de aztán rájött, hogy mire megy ki a játék, s hogy megnyugodjon, nyelt egy nagyot.
– Tökéletesen igaz, mylady – mondta színtelen hangon. – Nem az a munka, amit szívesen látnék egy kész, befejezett ruhán. – Egyetértően biccentett Anne felé, s egy pillanat erejéig talán még egyenlőnek is tekintette magával. Miss Murray ruhája fehér mousseline de soie-ból készült, kis aranypöttyök díszítették, elöl nagyon mélyen kivágott volt, és apró, buggyos ujjai lényegében csupaszon hagyták a nyakat, a vállat és a karokat. Salton, amikor meglátta, a csodálkozástól tágra nyílt szemmel csak annyit súgott Anne-nek, hogy valamivel jobb, mint egy hálóing, és pontosan tudja, mit mondana az anyja, ha egy ilyen holmiban a nyilvánosság előtt merészelne mutatkozni. Anne segítségére volt szükség, hogy a ruha mellrészét kissé kipárnázzák, különben a mély décolletage leleplezte volna, hogy azon a tájon a természet nem bánt elég bőkezűen Miss Murray-vel. A hiányt valamelyest kárpótolta azonban az aranyszőke haj, amely már elég hosszúra nőtt ahhoz, hogy Salton előnyös frizurát tudjon varázsolni belőle. Caroline-nak színtelenebb haj jutott ugyan, de ő volt a szebb, s hozzá gömbölyded, mint egy naposcsibe, úgyhogy remekül mutatott halványkék selyemruhájában, amelyhez pókhálómintás, átlátszó köpeny társult. Lady Murray már éppen ott tartott, hogy eldöntse, mely ékszereit adja oda a nagy alkalomra a lányoknak, amikor két nappal a bál előtt súlyosan megfázott, és ágynak esett. Haladéktalanul magához hívatta Anne-t. – Látja, milyen beteg vagyok, Miss Peters! – mondta tragikus hanghordozással. – Lehetséges, hogy még idejében rendbe jövök, és el tudok menni a bálba, de ha nem, magának kell elkísérnie Miss Murray-t és Miss Caroline-t. Alakítsa át valamelyik ruháját úgy, hogy méltó legyen az alkalomhoz! Legyen
méltó a neveltjeihez, de semmiképp se keltsen feltűnést! Biztos vagyok benne, hogy bízhatok az ítélőképességében. Simpkins majd segít, ha szüksége lesz rá. – Köszönöm, asszonyom – válaszolta Anne –, de biztos vagyok benne, hogy időben meg fog gyógyulni. Lady Murray egy kézmozdulattal elbocsátotta, úgyhogy távozott, s mindaddig megőrizte szomorú arckifejezését, amíg kívül nem került a szobán. De miután becsukta maga mögött az ajtót, már nem volt képes visszatartani örömteli mosolyát. Biztos volt benne, hogy Lady Murray nem gyógyul meg két nap alatt, s huszonegy éves lévén, boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy ha csak kísérőként is, de elmehet egy bálba. Ott rögtön eldöntötte, hogy nem veszi elő egyetlen ruháját se, s nem áll neki feljavítani. Két nap elegendő lesz ahhoz, gondolta, hogy akár éjszaka is dolgozva egy új ruhát varrjon, s nem hiába nézegette az előző hat hónapban az üzletek kirakatait. Pontosan tudta, mire van szüksége, és elegendő félretett pénze is volt ahhoz, hogy mindent megvegyen, ami kell. Simpkins, a Lady Murray ruhapróbája alatt támadt szimpátiájától vezetve igyekezett lebeszélni a költekezésről. – Ki tudja, mit fog dönteni őladysége az utolsó pillanatban, még ha csöpög is az orra? – kérdezte. – Lehet, hogy alkalma se lesz felvenni, ha pedig igen, akkor se látja senki. Egész este egy sarokban fog ülni. – Tudom – felelte Anne –, de a magam örömére teszem. Muszáj valami szépet viselnem, ha csak egyszer is az életben, akár úgy, hogy rajtam kívül senki se látja. Simpkins rosszallóan szippantotta be a levegőt. – Hát, aki buta, az gyorsan búcsút mond a pénzének! De segítek kiszabni és megvarrni, ha akarja. Csak ügyeljen rá, ne-
hogy túl csinos legyen, mert őladysége leveteti, ha meglátja! És viseljen főkötőt, különben azt hiszi, hogy hivalkodni akar! – Természetesen. Köszönöm, Simpkins! – felelte Anne, és olyan lelkesen mosolygott, hogy az öltöztetőnő majdnem megsajnálta a csalódásért, amelyről úgy érezte, hogy elkerülhetetlen. Végül úgy döntött, hogy mégsem teszi, hisz mindenki önmaga balsorsának a kovácsa, s úrnője csöngetését hallva sietett teljesíteni a kötelességét. Lady Murray megfázása nemhogy elmúlt volna, rosszabbodott, annyira, hogy bálba menetelre nem is gondolhatott, így a kérdéses estén Anne kísérte el a lányokat. Új ruhája felső része világosszürke volt, olasz krepdesinből készült, és sötét lazacszínű alsó rész társult hozzá, amely egyszerre volt szép és mértéktartó. A sálgallér keveset mutatott meg a kebléből, viszont rafinált orosz ujjak tartoztak hozzá, amelyek elkészítése sok álmatlan órájába került, mivel nagyon nehéz volt összeállítani őket, és rengeteg apró öltés kellett hozzájuk. Válla köré szürke Albany fátyolszövetből készült kendőt kerített, és bár főkötővel takarta el a haját, csöppet sem érezte magát rosszul öltözöttnek. Véleménye gyorsan megerősítést is nyert. – Ó, Miss Peters, igazán remekül néz ki! – mondta lelkesen a jó természetű Caroline, mihelyt belépett a szobába. – És milyen elegánsan tudja viselni a kendőt! Bárcsak nekem is sikerülne! Miss Murray-től csak egy kelletlen pillantást kapott. – Siessünk, Miss Peters! Már egy örökkévalóság óta várjuk magát. Mama látta már a ruháját? Jóváhagyta? – Természetesen – felelte halkan Anne. Lady Murray félig aludt, amikor bement hozzá, nem akarta, hogy háborgassák, s egy türelmetlen kézmozdulattal elbocsátotta, miután – Anne
legalábbis ezt feltételezte – csak azt ellenőrizte, hogy nem teszi-e ki közszemlére a keblét. – Elhozta a varrókészletét arra az esetre, ha netán valami elszakadna? – kérdezett tovább szigorúan Miss Murray. – Szörnyen kellemetlen volna, ha nem tudná megjavítani. – Nálam van, de ha megemeli az uszályát, ahogy mutattam, és tánc közben nem hajol rá túlságosan a partnerére, akkor nem fogják letaposni a ruhája szegélyét – válaszolta szelíden Anne. – Csak arra az ostoba Gregory de l’Aude-ra hajol rá – jegyezte meg hamiskásan Caroline. – Megbolondul érte, és akkora a lába, hogy valamilyen részére biztosan rálép, ha egy szobában vannak. – Miss Caroline! Hol tanulta ezt a stílust?! – intette rendre Anne. – Ne rontsa el Miss Murray kedvét! – Nem is nagy a lába! – tiltakozott a méregtől elvörösödve Miss Murray. – Éppen illik a magasságához. Csak azért, mert te kicsi, alacsony növésű fiatalemberekkel táncolsz, Caro… – Most már elég, kisasszonyok! – vetett véget határozottan a vitának Anne. – Ha készen vannak, menjünk le a szalonba! Tudják, hogy az édesapjuk nem szereti, ha megvárakoztatják. Sir Ralphot egyedül, fel-alá járkálva s időnként türelmetlenül az órájára nézve találták. Hartley Murray a barátaival vacsorázott, velük akart a bálba menni, bár Anne magában erősen kételkedett abban, hogy túl sokkal a vége előtt megérkezne. – Késtek! – mondta ingerülten Sir Ralph, mihelyt beléptek. – A kocsi már tíz perce előállt. Miss Peters, tisztában van a kötelességeivel? Lehetséges, hogy az este folyamán el kell mennem valamelyik követségre. Ha a bál végén nem vagyok ott, önre
hárul a feladat, hogy biztonságban hazahozza a kisasszonyokat. – Értem, Sir Ralph. – És figyeljen oda a partnereikre! A biztonság kedvéért jobb, ha nem engedi, hogy olyasvalakivel táncoljanak, aki még nem volt vendég nálunk. – Megértettem, Sir Ralph – mondta Anne, a szeme sarkából látva, hogy Miss Murray szája sokat mondón lefelé görbül. – Arra pedig különösen ügyeljen, hogy vacsora közben a közelükben maradjon. Fontos, hogy lássák, tudjanak a jelenlétéről. A Tuileriákban igen lazák a szabályok, de ne felejtse el, hogy már nem sokáig maradunk Párizsban, és a honfitársaink véleménye az, ami alapján otthon, ha hazatértünk, meg fognak ítélni bennünket. – Igen, Sir Ralph – felelte Anne, elnyomva magában a vágyat, hogy kérdések özönét zúdítsa rá. Nem sokáig maradnak Párizsban? Mi történt?! Először hallott arról, hogy franciaországi tartózkodásuk rövid időn belül véget érhet, de munkaadója komor homlokráncolását látva biztos volt benne, hogy Sir Ralph egyelőre akkor se árulna el többet, ha nem járnának egész máshol a gondolatai.
Harmadik fejezet Sir Ralph aggodalma ellenére a legkorábban érkezők között voltak, ahogy a kocsijuk a Rue de Rivoliról befordult a királyi palota, a Louvre szárnyai közé beékelődött Carrouselre. Az első konzul, akárcsak korábban számos francia uralkodó, gyakran használta a tágas teret parádékra, katonai díszszem-
lékre, de ezen az estén senki sem volt ott, leszámítva a díszőrséget. Murray-ék hintója megkerülte a tér közepén álló diadalívet, amelynek tetején a franciák által a velencei Szent Márkszékesegyházról hét évvel korábban ellopott bronzlovak húzták a diadalünnepre igyekvő császár kocsiját, s beállt a palota főbejáratához közelítő járművek sorába. Maga az épület szép, reneszánsz alkotás volt, amelyet Medici Katalin királyné megrendelésére kezdtek építeni, s bár belül sok kárt szenvedett a forradalom idején, helyreállították, újrafestették, s más, állami kézbe került királyi palotákból származó, szép bútorokkal, szőnyegekkel, festményekkel és porcelánokkal tették ismét pompázatossá. – Ez a Bonaparte úgy él, mint egy király – háborgott több ízben Lady Murray a megérkezésük óta, de Madame Josephine bájának senki se tudott ellenállni, és a konzuli udvarból hiányzott a merev, fárasztó etikett. Elegáns egyenlőség volt a jelszó, s az ancien régime legjobb vonásai keveredtek benne a köztársaság legvonzóbb újításaival. Anne a Murray kisasszonyokkal elvonult az öltözőbe, hogy ellenőrizzék, a tízperces utazás nem ártott-e valamilyen módon a toalettjüknek, majd bekísérte őket a bálterembe, s aztán szerényen elfoglalta helyét a gardedámok között, ahonnan jól szemmel tudta tartani az érkezőket. Úgy érezte, élvezni fogja az estét. Ha az apja lányaként vett volna részt a bálon, akkor valószínűleg végigtáncolja, mivel egy angol tengernagy lánya semmivel se számított alábbvalónak, mint egy kormányzóé, vagy bármilyen államfőé. De mivel nem így történt, csak ülhetett a helyén és figyelhetett, s aktív részvétele arra korlátozódott, hogy feltűzzön egy leszakadt ruhaaljat, megigazítson egy
elszabadult hajfürtöt, ha az ifjú hölgyek netán túl vehemensen táncolnának. Ezzel együtt a bál pompázatos esemény volt, bármilyen formában részt venni rajta megtiszteltetésnek számított, olyannak, aminek ő sokkal inkább a tudatában volt, mint gondtalan, az élet komoly dolgaira nem figyelő tanítványai. Ők csak a külsejükkel törődtek, és azzal, hogy rangos partnereket találjanak; az, hogy tanúi lehetnek a történelem alakulásának, teljesen hidegen hagyta őket. Európa minden udvarának a képviselői megjelentek. Természetesen Whitworthék is jelen voltak, s hideg pillantásokkal méregették az első konzult és legbelsőbb tanácsadóit: a macskaszerű Jean de Cambacérès-t, aki agglegény volt, és nagy, de néha bizarr ízlésű gourmet hírében állt, a szürke arcú, hideg tekintetű Joseph Fouchét, aki a néhai XVI. Lajost ugyanúgy kiszolgálta, mint utána Robespierre-t, s akiről az a hír járta, hogy a jakobinus terror idején szörnyű atrocitásokat vitt véghez vidéken, valamint a szelíd, délceg termetű Armand de Caulaincourt-t, akiről Jacques Beugnot, a neves politikus azt mondta, hogy az egyetlen talpig becsületes ember Európában. Megjelentek Poroszország, Szászország és Ausztria képviselői, s egy kis, sötét bőrű, eltéveszthetetlenül olasz ember, akiről Anne azt gyanította, hogy a szicíliai király udvarából érkezett. És ott volt természetesen Markov orosz nagykövet is a kíséretével. Anne nem számított rá, hogy különösebben érdekelni fogja az oroszok felbukkanása, és valóban, nagyon hasonlóak voltak a többiekhez, francia divat szerint öltöztek, bár talán egy kicsivel színesebben és több ékszert használva, mint a többiek, és – legalábbis az angoloknál – jobban kimutatták, hogy jól érzik magukat.
Kirov gróf közvetlenül a nagykövet mellett állt, s mélyen elmerültek egy beszélgetésben. Magasabb lévén, kissé le kellett hajolnia, hogy bizalmasan, mások számára nem hallhatóan tudjon szólni Markovhoz. A nagykövet válaszolt valamit, amin mindketten nevettek. Aztán a gróf kiegyenesedett, s mint mindenki más, aki épp csak megérkezett, körbenézett a teremben. Anne valamiért szükségét érezte, hogy összehúzza magát, nehogy észrevegye, s aztán enyhe csalódást érzett, amikor teljesült a vágya. Elkezdődött a tánc, s az első néhány, illem megkövetelte menüett után a párok kezdtek felállni a paraszttáncnak is nevezett csoportos tánchoz. A Murray kisasszonyoknak nem kellett aggódniuk, mert mindkettőt már jóval korábban felkérték, s látva, hogy neveltjeivel minden rendben, Anne is nyugodtan tovább nézelődhetett. Kissé meglepődött azon, hogy Kirov gróf jelenléte mennyire szembetűnőnek bizonyult. Akármerre nézett, mindig rajta állapodott meg a tekintete. Ez tulajdonképpen érthető is volt, lévén igen magas, a legmagasabbak egyike a jelenlévők közül. A terem fala mentén sétált, s épp egy gyönyörű ékszereket viselő hölgyhöz, a porosz nagykövet kíséretének egy tagjához hajolt bizalmasan. Ahogy a zene megszólalt, Anne önmaga számára is érthetetlenül, mély lélegzetet vett, s a lába önkéntelenül mozogni kezdett ruhája jótékony takarásában. Semmilyen váratlan esemény se történt a második vacsoraszünetig. Akkor azonban, az ebédlő felé tartó tülekedésben Anne elszakadt a Murray kisasszonyoktól, akik nehezteltek rá, mert megrótta őket azért, hogy a táncpartnereik társaságában, felügyelet nélkül akarnak vacsorázni. Ahogy megpróbált kivergődni az ebédlőasztalok felé tartók fő áramából, Anne sze-
rencsétlen módon testközelbe került Lady Whitworthszel, akinek gyémántos karkötője beleakadt a vállkendőjébe. A korábbi hercegné észre se vette, hogy fogollyá vált, s rántott egyet a kezén. A reccsenő hangra azonban rögtön felfigyelt, s körülnézett, hogy lássa, mi történt. Megütközés kifejezése suhant át az arcán, miután észlelte, hogy egy alantas személlyel került közvetlen érintkezésbe, Anne pedig dühtől és felháborodástól kipirult arccal visszahúzódott. Lady Whitworth továbbment, neki pedig sikerült nagyobb gond nélkül eljutni egy viszonylag nyugalmas sarokba, hogy számba vegye az öltözékét ért kárt. Undok, háromszögű szakadás tátongott a finom fátyolszöveten, és a szélei olyan rojtosak voltak, hogy a leggondosabb munkával sem lehetett láthatatlanná tenni. Anne még mindig a veszteségét gyászolta, amikor egy az ebédlőből érkező úr fájdalmasan hozzáütötte díszkardja markolatát a könyökéhez, s elég feldúlt volt ahhoz, hogy kis híján felkiáltson. Az úriember azonban megállt, és ismerős hangon megszólította: – Miss Peters! Milyen kellemes meglepetés! Remélem, nem okoztam fájdalmat. Ezerszer elnézést kérek, kisasszony! Anne érezte, hogy perzselő meleg árad szét az arcán. Nem számított rá, hogy a gróf még egyszer észreveszi, s főleg nem egy ilyen, csillogással teli eseményen, de a férfi olyan őszinte, baráti aggódással nézett rá, hogy önkéntelenül is elmosolyodott, és könnyedén felelt: – Ilyen csekély vétségért, uram, egy bocsánatkérés is elég. – Ön túl nagylelkű, kisasszony. Ráadásul mi is volna ragyogóbb alkalom arra, hogy felújítsam az ismeretségünket, mint
hogy kis híján fellököm! Most nyilván ügyetlen, kétbalkezes fickónak hisz. – Szó sincs róla, uram! – tiltakozott Anne, s nem állta meg, hogy el ne nevesse magát, látva a gróf bánatos arcát. – Nem azt mondta Cicero, hogy a szándék maga az ember? A gróf csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Most igazán meglepett. Latinul is tud, kisasszony? Roszszul mondtam! Igazából nem is vagyok meglepve – rázta meg a fejét. – Az ostobaság az, ami mindig meglepő, nem az intelligencia. Kellemes ez a bál, ugye? Mindenkinek előnyére válik, ha jól érzi magát. A hölgyek sokkal szebbé, a férfiak méltóságteljesebbé válnak. Kellemesen érzi magát? – Úgy volt mindaddig, amíg áldozatául nem estem egy gyémánt karkötőnek – mondta Anne, megmutatva sálján a szakadást. Annyira természetesnek érezte a beszélgetést, hogy nem volt képes hűvösen távolságtartó maradni, s ellensúlyozni a gróf által megütött, veszélyesen baráti hangot. – Milyen kár – sajnálkozott Kirov. – Nagyon szép, finom anyag, de tartok tőle, hogy nem lehet megjavítani. Viszont az épen maradt darabból még szép gallért lehetne csinálni. Kár volna kidobni. Anne csodálkozva nézett rá. – Ilyen dolgokhoz is ért, uram? – kérdezte. – Az angol úriemberekre ez csöppet sem jellemző. – Minket, oroszokat nagyon érdekelnek a ruhák, és értünk a finom anyagokhoz. Az ékszerekhez úgyszintén. Sőt azt is mondhatnám, hogy a világon a legjobban mi értünk hozzájuk – felelte a gróf, s alaposan végigmérte. – A ruhája igazán elegáns, kisasszony, nagyon jól is áll önnek, de kellene hozzá egy nyaklánc. A gyémántok remekül illenének a színéhez, vagy
esetleg a gyöngyök. Nem, azt hiszem, mégis inkább gyémántok, a nyakára és a hajába. A főkötőt pedig feltétlenül el kell dobnia, mert az csak idős hölgyeknek való. A gyémántok említése zavarta Anne-t. – Idős hölgyeknek és gardedámoknak, uram – válaszolta könnyedén. – Azt hiszem, elfelejtette, hogy hol a helyem a társaságban. – Elfelejtettem volna? – kérdezte hirtelen komollyá válva a gróf. – Pontosan értem, kisasszony, jobban, mint ahogy ön ért engem! Az angolok azt állítják, hogy szeretik a gyerekeiket, mégis olyanokra bízzák őket, akiket lenéznek. Oroszországban nem így van. Ott a nevelőnővel tisztelettel bánnak, mivel ő az, akire a szívünknek legdrágábbak gondozását és nevelését rábízzuk. Szeretjük a gyerekeinket, és csak olyanra bízzuk őket, akit becsülünk és tisztelünk. Anne túlságosan zavarba jött ahhoz, hogy tisztességesen válaszolni tudjon. Lesütötte a szemét, és csak pár szót tudott kinyögni: – Uram, kérem, hogy ne… Nem tudta folytatni, mert a gróf vidám, könnyed hangon közbevágott: – Inkább azt árulja el, Miss Peters, mi a véleménye az első konzulról? Komoly képességekkel megáldott ember, szó se róla, de kíváncsi lennék rá, hogy milyennek látja. Anne, ha nehezen is, de összeszedte magát. – A szájával mosolyog ugyan, de a szemével nem – felelte. – Azt hiszem, elég ijesztőnek találnám, ha valaha is a közelébe kerülnék. A gróf egyetértőn bólintott.
– Önnek jobb az ítélőképessége, mint a brit nagykövetnek – mondta önkéntelenül franciára váltva, ami láthatóan könynyebben ment neki, mint az angol. – Lord Whitworth szerint vulgáris, törekvő és gátlástalan. Utálja, de nem fél tőle, márpedig szerintem olyan ember, akit óriási hiba alábecsülni. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van, de ön nem tartja törekvőnek? – folytatta ugyancsak franciául a beszélgetést Anne. – Úgy érzem, hogy egész Európát szeretné irányítani. – A saját hasznára – mondta halvány mosollyal a szája szögletében a gróf. – Felszabadítani minden nemzetet a monarchiák zsarnoksága alól. – S egyetlen ember, önmaga uralma alatt egyesíteni őket – fejezte be komoran a gondolatot Anne. – Bocsásson meg, tévedek! Természetesen nem ennyire nagyra törő! A gróf elnevette magát. – Okos és értelmes, kisasszony! És hová vezet ez az ambíció? Gondolja, hogy újból háború lesz? Ha igen, egyetértek önnel. Ez a béke sosem volt túl erős, és már elkezdett foszladozni a szövete. – S akkor mi lesz, uram? – kérdezte Anne, akarata ellenére némi éllel a hangjában. – Ki fog győzni? Voltaire azt mondta, hogy Isten mindig a nagy seregek oldalán áll. – Ha így van, akkor Isten nehéz választás elé néz. A seregek mindkét oldalon nagyok lesznek. Ha háború jön, az rossz lesz, nagyon rossz. – A mondat könnyednek hangzott, de a gróf arckifejezése, ami társult hozzá, szívet dermesztő volt. – Háborúban nincsenek győztesek. Mindenki szenved, s utána senki se emlékszik rá, hogy miért is vívták. – Gondolja, hogy hamarosan bekövetkezik? – kérdezte halkan Anne.
– Igen, hamarosan – válaszolta a szemébe nézve Kirov. – A feszültség napról napra nő. Ami engem illet, én azt hiszem, hogy Bonaparte szeretné elodázni, de nem fog engedményeket tenni, hacsak önök ki nem vonulnak Máltáról. – Nem hiszem, hogy a kormányunk feladná – válaszolta Anne. – Abból, amit apámtól hallottam, úgy érzem, hogy legalább olyan fontos tengerészeti támaszpont, mint Gibraltár. Úgy fogják gondolni, hogy még egy háború is jobb, mint elveszíteni Máltát. – Magunk között szólva, kisasszony, Málta nem több ürügynél. Az önök Lord Whitworthe csaknem naponta kap újabb és újabb utasításokat arra vonatkozóan, hogy álljon elő egyre szigorúbb követelésekkel. Ha úgy tűnik, hogy valamelyiket teljesítik, jön a következő. Angliában valaki háborút akar, és elszánta rá magát, hogy ki is provokálja. – Jaj, nem, ezt nem hiszem! – tiltakozott döbbenten Anne, de aztán visszagondolt az elmúlt egy év során elcsípett beszélgetésfoszlányokra, és belátta, hogy amit a gróf mondott, az nagy valószínűséggel igaz. A béke sosem volt népszerű Angliában, mivel nem egy nagy győzelem után született, hanem patthelyzet eredményeként jött létre, és sok, nagy befolyással rendelkező ember volt az országban, akinek üzleti szempontból előnyös lehetett a háború kiújulása. A gróf halvány mosollyal a szája szögletében figyelte, ahogy ezek a gondolatok végigcikáztak benne, mintha teljesen átlátszó lett volna, s belelátott volna a gondolataiba. – De hát, könyörgök, honnan tud ön, uram, a Lord Whitworthnek küldött utasításokról? – kérdezte Anne zaklatottan, úgy érezve, hogy provokálták.
– Mi, oroszok mindent tudunk – válaszolta vidáman csillogó szemmel a gróf. – Külön megállapodásunk van Istennel arról, hogy mindig igazunk legyen. És most, kisasszony, miután döntöttünk a világtörténelem további alakulásáról, s mivel ez mégiscsak egy bálterem, talán áttérhetnénk fontosabb dolgokra. Megtisztel azzal, hogy táncol velem, ha folytatódik a zene? Anne újból rádöbbent, hogy mennyire megfeledkezett magáról. Döbbenten nézett a férfira. – Jaj, ne, uram, ne kérjen ilyet! Teljességgel lehetetlen! – Ejnye! Ennyire visszataszítónak talál, kisasszony? Anne-nek égett az arca a zavarodottságtól és szégyentől. – Uram, ön félreért – mentegetőzött. – Épp elég nagy baj, hogy beszélgettem önnel, de hogy még táncoljak is! Ha csak annyi kitudódna, hogy felkért, már azért is szigorú megrovást kapnék! Azt mondanák, hogy helytelenül viselkedem. Nem, erről szó sem lehet! Nevelőnő vagyok. Nem történhet meg. – Téved, kisasszony – mondta vidáman a gróf. – Az édesapja régi ismerőse lévén tökéletesen helyénvaló, hogy felkérjem. De látom, éppen megérkezett Sir Ralph Murray. Hogy kevésbé zavarja a dolog, odamegyek hozzá, elmagyarázom, miről van szó, és az engedélyét kérem ahhoz, hogy önt felkérjem. – Ne, uram! Kérem! – tiltakozott Anne. – Nagyon rossz néven venné, ha ezzel zavarná. És Lady Murray is igen mérges lenne. – Közelről figyeltem Lady Murray-t, és ha csak egy kicsit is ismerem az emberi természetet, azt kell mondjam, hogy hízelgőnek tartaná a dolgot. Hogy lehetne ellenére bármely grande dame-nak az, ha a nevelőnőjének ilyen jó kapcsolatai vannak? – A gróf logikusan és édes meggyőzőerővel érvelt, de Anne biz-
tos volt benne, hogy némi hamisságot látott felcsillanni a tekintetében, miközben fejet hajtott, hogy utána minden további vita lehetőségét elvágva, azonnal távozzon is. Anne a rosszullét határát súroló aggodalommal nézte, ahogy odament Sir Ralphhoz, meghajolt, s beszélni kezdett. Látta, hogy munkaadója arcán az udvarias érdeklődést megdöbbenés váltja fel, azt is, hogy a gróf kérésének hallatán a fejét rázza, és a magyarázat folytatását hallva tovább nő benne a felháborodás. Sir Ralphnak arra természetesen nem volt lehetősége, hogy visszautasítsa a kérést, és ez önmagában elegendő volt ahhoz, hogy nemtetszést váltson ki belőle. Az ujjával jelezve magához hívta Anne-t, s megdöbbenést és rosszallást egyszerre kifejező hangon közölte vele mindannak a lényegét, amit a gróf mondott. Láthatóan egy csöppet sem tartotta hízelgőnek, hogy egy olyan jeles ember, mint Kirov, nem valamelyik lányával, hanem a lányai nevelőnőjével kíván táncolni, s csupán a diplomáciában szerzett, több évtizedes tapasztalata miatt nem kérdőjelezte meg, hogy az orosz valóban ismerte Anne apját. A bál elején Anne bánatosan sóhajtott amiatt, hogy nem táncolhat, most viszont, amikor zavartan, égő arccal hagyta, hogy Kirov gróf a táncparkettre vezesse, s közben érezte magán – vagy úgy hitte, hogy érzi – az összes jelen lévő, előkelő angol hölgy rosszalló pillantását, a legszívesebben visszasülylyedt volna korábbi jelentéktelenségébe. Bármilyen vonzó volt is a lehetőség, hogy fél órát szabadon beszélgethet a férfival, boldogan felcserélte volna azzal, hogy halálosan náthásan a régi szobájában ül a Margaret Streeten, s egy halom, stoppolásra váró harisnya van előtte.
*** A bál tűzijátékkal, valamint levessel és pástétommal ért véget, s mivel Hartley Murray egyáltalán nem jelent meg, Sir Ralphnak pedig a követségre kellett mennie Lord Whitworthszel dolgozni, Anne-re hárult a feladat, hogy hazavigye a kisasszonyokat. Miközben az előcsarnokban a kocsijukra vártak, Anne úgy érezte, hogy néhány szúrós, ellenséges pillantás szegeződik rá, és biztos volt abban, hogy beszélnek róla. A légkör nagyon izgatott volt, s el is csodálkozott azon, hogy a Murray kisasszonyok nem vették észre. Pedig ez történt. Vidáman, teljesen felszabadultan csevegtek a bálról, a partnereikről, apró flörtjeikről és minden ismerős nő toalettjéről. Bármennyire meglepőnek tűnt is, nyilvánvaló volt, hogy nem látták Anne-t táncolni, és nem is hallottak róla senkitől. A Rue Saint-Augustine-ig tartó, rövid utat Anne szemlesütve tette meg, s az estén és annak lehetséges következményein gondolkodott. Hogy lehetett annyira ostoba, hogy szóba elegyedett a gróffal? Ebből fakadt minden további gond. Igaz, hogy véletlenül találkoztak a bálon, de biztos nem kérte volna fel, ha nincs az a korábbi, az Ȋle de la Citén folytatott beszélgetés. Akkor kellett volna úgy viselkednie, hogy az kizárjon bármilyen barátságos közeledést. Ostobaság! Elítélendő, veszélyes ostobaság, amit csinált! Természetesen találhatott magyarázatott a viselkedésére – a magányosságát; intelligens társalgás és emberi melegség utáni vágyát; azt a tényt, hogy hízelgőnek találta a gróf érdeklődését, s örült annak, hogy egyenlőként kezeli, nemcsak társadalmi értelemben, hanem intellektuálisan is; dühét és sértődöttségét, amit a vállkendő elszakítása okozott, valamint Lady
Whitworth lekicsinylő ajakbiggyesztését. A felsorakoztatott indokok azonban nem jelentettek mentséget. Mit számít az, hogy ő is nemesnek született, s jellemében, tartásában sokkal inkább az, mint a Murray hölgyek? – tette fel magának a kérdést. Mit számít, hogy képességei kihasználatlanok azóta, hogy felvállalta ezeknek a szalonnaagyú lányoknak az okítását, és ugrik náluk is butább anyjuk minden szavára? Nevelőnő, s mint ilyen, tudnia kell, hogy hol a helye – állapította meg magában. Elkövette a büszkeség vétkét. Hibázott, és ezért büntetést fog kapni. De milyen büntetést? Megdermedt, ahogy eszébe jutott a legrosszabb, ami érheti. Murray-ék megtehetik, hogy ajánlólevél nélkül elküldik, s akkor védtelenül marad egy idegen országban, éhezés vár rá, vagy ami még rosszabb, olyan sors jut osztályrészéül, amelyre gondolni is szörnyű. Lady Murray nem volt kegyetlen asszony, de pontosan tisztában volt a világban elfoglalt helyével, s azt nagyon szem előtt tartotta. Lehetséges persze, gondolta reménykedve Anne, hogy hazaviszik Angliába, és csak aztán bocsátják el. Az, hogy a szülőföldjén váljon elhagyottá, valamivel kevésbé tűnt elborzasztónak. Ajánlólevél nélkül nem lesz ugyan képes elhelyezkedni semelyik tiszteletre méltó családnál, de Angliában találhat magának állást valamelyik iskolában – egy nem előkelőben, ahol kevésbé néznek utána a tanárnak jelentkezők előéletének. Miss Oliver is segíthet abban, hogy elhelyezkedjen – mindegy, milyen jelentéktelen helyen –, ahol keres annyit, hogy szégyenérzet nélkül fenn tudja tartani a testét és a lelkét. Aztán, talán ellensúlyozásaként ezeknek az ijesztő gondolatoknak, eszébe jutott, hogy talán mégsem lesz olyan szörnyű. Talán Lady Murray beéri azzal, hogy megfeddi, s büntetése
kimerül abban, hogy el kell viselnie némi megaláztatást, s bizonyos ideig tartó gyanakvást. Az is elég rossz lesz, de ha elkerülheti vele a rosszabb sorsot, akkor kész meghunyászkodni az úrnői előtt, beismerni a bűnét, és a bocsánatukat kérni. Maga elé képzelte Lady Murray-t, amint ostoba gőggel, az arcát dühösen felfújva szemrehányásokat zúdít rá, s ettől egy pillanatra visszatért a büszkesége. Természete ellen való volt, hogy megalázkodjon egy ilyen személy előtt. Hiszen nemes volt, Peters tengernagy lánya! Kirov gróf is kiválasztotta, táncba vitte, és olyan meleg mosollyal nézett rá tánc közben, mint a porosz nagykövet feleségére. Egy pillanatra belekapaszkodott a tánc és a tánc közbeni beszélgetés emlékébe. Bár zavartól és tanácstalanságtól bíborvörösen lépett a táncparkettre, boldogsággal töltötte el, hogy elfoglalhatja az őt megillető helyet. Ha még él az apja, saját jogán vehetett volna részt egy ilyen bálon, táncolhatott volna végig minden táncot, tudomást sem véve a Murray kisasszonyok létezéséről! Lehetséges, hogy azért fogják megbüntetni, mert azt tette, amire született? A ház előtt megálló kocsi zökkenése rántotta vissza a valóságba. Mielőtt kiszállt volna, sietve összeszedte a retikülöket és legyezőket, s felvette Caroline összetaposott, piszkos kesztyűjét a kocsi padlójáról. Követte a kisasszonyokat fel a lépcsőn az előcsarnokba, s miközben azok izgatottan csacsogva, diadalaikról mesélve Simpkinsnek és Saltonnak, elindultak az emeletre, örült, hogy mehet lefeküdni. Annyi minden járt azonban a fejében, hogy még jó időbe beletelt, mire el tudott aludni. Másnap korán ébredt, s mivel nem tartotta valószínűnek, hogy a kisasszonyok dél előtt felkelnek, szabadon át tudta adni magát a gondolatainak. Az egyik szobalány elmesélte, hogy
Mr. Hartley nem ment haza az éjjel, és Sir Ralph ezen rettenetesen felháborodott. A szobájában, messziről Anne hallotta is dühösen harsogó hangját, s aggódva találgatta, vajon az úr indulatának egy része nem ellene irányul-e. Miután Sir Ralph távozott, a házban csönd lett, s Anne varrogatás közben azon gondolkodott, vajon beszélt-e elmenetele előtt Lady Murrayvel, s mikor fogja hívatni az úrnő. Ez csak kora délután következett be, miután a kisasszonyok is felébredtek, és elfogyasztották a tálcán a szobájukba felvitt reggelit. Amikor belépett hozzá, Anne neglizsében találta Lady Murray-t. A kandalló előtti heverőn pihent, de szemmel láthatóan már túl volt a megfázás nehezén, csak még gyengének érezte magát. – Jöjjön, Miss Peters! Beszélni akarok magával – mondta komor orrhangon. Anne becsukta maga mögött az ajtót, s megállt az úrnő előtt. Lady Murray hideg rosszallással nézett rá, és Anne meglepődve fedezte fel, hogy túlcsipkézett és túlszalagozott otthoni öltözékében sem hat nevetségesen. Megszokott, nyugodt együgyűségét levetkőzve méltóságteljes modort öltött fel. Anne észrevette, hogy remeg a keze, s hogy úrrá legyen rajta, szorosan összefonta maga előtt. – Miss Peters – vágott bele végre a mondanivalójába Lady Murray –, nem is tudom, mit mondjak. Mélységesen meg vagyok döbbenve. Sose gondoltam volna, hogy egy olyan, képzett ifjú hölgy, mint maga, képes ennyire megfeledkezni magáról, és arról, hogy mivel tartozik a munkaadóinak. Minden figyelmünket élvezte, Miss Peters, minden figyelmünket! Nem hiszem, hogy egész Angliában akad három nevelőnő, aki olyan jól él, mint maga – s annyira befogadnák a családba –, és
mégis képes volt ezt tenni velünk! Szemtelenséggel, pökhendiséggel fizetett, és azzal, hogy a legcsekélyebb mértékben sem volt tekintettel ránk! Munkaadó és alkalmazott között talán nem helyénvaló háláról beszélni, de mindenesetre azt hittem, hogy ha nem is a jó érzései, de legalább a kötelességtudata megakadályozza abban, hogy nagy közönség előtt ilyen előadást rendezzen. Sir Ralph mérhetetlenül megdöbbent, és amikor beszámolt róla, magam is alig hittem el, hogy ilyesmi megtörténhetett. Hogy egy nevelőnő, aki a lányaim gardedámjaként vesz részt a bálon, és az a feladata, hogy jó példát mutasson nekik megfelelő viselkedésből, hogy ez a nevelőnő ilyen kihívóan táncoljon! Hogy tehette ezt, Miss Peters? Mi vitte rá erre a minősíthetetlen viselkedésre? Minden korábbi elhatározása ellenére Anne nem állta meg, hogy ne próbálja megvédeni magát. – Őszintén sajnálom, ami történt, asszonyom, tényleg nagyon sajnálom, és higgye el, semmi sem állt távolabb tőlem, mint hogy ezt tegyem, de nem tudom, hogyan utasíthattam volna vissza a grófot, aki engedélyt kért és kapott… – Engedélyt kapott?! – kiáltott fel Lady Murray. – És mégis, mi egyebet tehetett volna Sir Ralph azon kívül, hogy a beleegyezését adja, miután ott, mindenki előtt nekiszögezték a kérdést? Elviselhetetlen helyzetbe került. – És én mi mást tehettem volna, asszonyom, mint hogy elfogadom a felkérést? – kérdezett vissza határozottan Anne. – Ne feleseljen, Miss Peters! – utasította rendre az indulattól kipirult Lady Murray. – Nagyon jól tudja, hogy ez nem következett volna be, ha nem hívja fel magára a figyelmét. Úriemberek általában nem szoktak gardedámokat táncra kérni a nagykövetségek bálján! Szép kis világban élnénk, ha megtennék!
– Nem azért kért fel, asszonyom, mert gardedám voltam, hanem mert apám barátja – válaszolta elkeseredetten Anne. – Mondja maga. És mondta ő. De ha már itt tartunk, nagyon valószínű, hogy egészen másra gondolt, és nem a régi barátokra, amikor elhatározta, hogy kitünteti a figyelmével. Egy gróf és egy nevelőnő? Tudom, mit gondolt erről mindenki, aki ott volt a bálon! Maga mire gondolna, Miss Peters, ha másról hallana ilyen történetet? Anne szeme könnyes lett. Az undok célzás egyszerre bántotta és dühítette. Pár másodpercig viaskodott az érzéseivel, s aztán dadogva felelt: – Én nem… soha… nem volt semmi helytelen abban, amit mondott vagy csinált! Tényleg nem! El kell hinnie! Lady Murray ingerülten szívta be a levegőt. – Rendben van, hiszek magának. Fejezze be a sírást, Miss Peters! Mindössze arról beszéltem, amit mindenki hisz. És maga is tudja, hogy nagyon nagy hibát követett el, amikor beszédbe elegyedett vele, és ily módon bátorította. – Nagyon sajnálom… – akart bocsánatot kérni Anne, de nem tudta folytatni a mondatot, mert az úrnő közbevágott. – Sajnálja? Azt hiszem, minden oka megvan rá. Nem tudom, mi lesz ennek az esetnek a következménye. Tényleg nem tudom! Meg kell kérdeznem Sir Ralphtól, hogy ilyenkor mi a helyes. A történteket eltitkolni nem lehet. Máris kaptam egy üzenetet Mrs. Anstruthertől, attól az alattomos macskától, amelyben viccesen azt kérdezte, hogy oroszra akarom-e taníttatni a lányaimat! Egy nap bőven elég lesz ahhoz, hogy egész Párizs értesüljön a dologról. Kellemetlen figyelem középpontjába állított bennünket, s nagyon jól tudja, hogy azt utálom. Nem elég, hogy Hartley-ról beszélnek – igaz, róla csak annyit,
mint mindenki másnak a fiáról –, most még az is szóbeszéd tárgya lesz, hogy milyen neveltetésben részesülhetnek a lányaink, ha a nevelőnőjük ilyen különösen viselkedik. Mielőtt cselekedett, gondolnia kellett volna arra, hogyan fog ez hatni rájuk. Tűrhetetlen, hogy olyan valaki, mint maga, szégyenbe hozza őket. Ez már több volt annál, mint amit Anne el tudott viselni. Ha saját születésére és neveltetésére gondolt, s összevetette a két lányéval, nem tudta nem megvédeni magát. – Nem hiszem, hogy különösebb szörnyűséget követtem volna el, asszonyom – kezdte. – Nem a maga dolga, Miss Peters, hogy megítélje, mennyire súlyos az, amit tett – vágott közbe ingerülten Lady Murray. – Sir Ralph és én is nagyon haragszunk, és még el kell döntenünk, mit tegyünk magával, mi lenne a jó megoldás. Arról természetesen szó sem lehet, hogy folytassa a lányok nevelését. Talán az volna a legjobb, ha azonnal visszaküldenénk Angliába – így tudnánk a leggyorsabban lezárni és elfeledtetni ezt az ügyet. Egyelőre maradjon a szobájában, s ha hazatért, megkérdezem Sir Ralphtól, hogy mit kezdjünk a bérével. Anne mereven kihúzta magát. – Ne fárassza magát azzal, hogy konzultál Sir Ralphfal, aszszonyom! – mondta jéghideg udvariassággal. – Azonnal távozom, és keresek magamnak más állást. – Na persze! – Lady Murray az indulattól elvörösödve lekicsinylő kézmozdulatot tett. – Mégis, mit képzel, mit tud csinálni? Még hogy másik állás! Arra ne is gondoljon, hogy ajánlólevelet kap tőlem, mivel nem adok! Mrs. Cowley Crawfordnak igaza volt. A kezdet kezdetén figyelmeztetett, hogy a képzettsége miatt túl sokra tartja magát. Árulja már el, mi haszna
van abból egy nőnek, ha tanul? Hová jutott vele? Mert amenynyire meg tudom ítélni, kifinomultság és előkelőség tekintetében… – Most már sikerült minden lehetséges módon megsértenie – szólt közbe feltámadó haragjával küszködve Anne –, úgyhogy, ha megbocsát, távozom. Megyek, és összeszedem a holmimat. Isten önnel, asszonyom! – köszönt, és gyorsan távozott, hogy halkan csukja be maga mögött az ajtót, amíg még képes rá. Fent a szobájában azonban szabadjára engedte visszatartott érzelmeit, és könnyes arccal vetette rá magát az ágyra. A sírást inkább a düh váltotta ki, mintsem a szomorúság, s mindössze tíz percig tartott. Utána megkönnyebbülten ült fel, kifújta az orrát, és képes volt viszonylag nyugodtan számba venni a helyzetét. Arról, hogy maradjon, szó sem lehetett. Még ha Murray-ék készek lettek is volna szemet hunyni első nagy bűne, a gróffal való tánc fölött, s elnézték volna neki a másodikat is, azt, hogy nem ismerte be az elsőt, a büszkesége akkor se hagyta volna, hogy meghátráljon. Egyébként is, végre tisztába jött azzal, hogy a szolgaság mindig is rettenetesen ellenére volt, még ha nem is akarta ezt beismerni. Úgy érezte, hogy bármilyen munka, akármilyen jelentéktelen is, amely megmenti tőle, csak jobb lehet, mint a luxuskörülmények közti rabszolgaság. Miért ne maradhatna Párizsban, és kereshetne magának itt munkát? Biztos akad valami, amit csinálhat, és nyilván el tudja végezni, hiszen már majdnem olyan jól beszél franciául, mint angolul. Keres valami olcsó, de tisztességes lakást, és munkába áll, mint… mint… pillantása Miss Murray hálóingére esett, amelynek az átalakításán dolgozott éppen, amikor Lady Mur-
ray magához rendelte. Hát persze! Remekül varr, megszokta, hogy maga készítse a ruháit, és Párizs a divat fővárosa: varrónőként mindig talál magának munkát. Ennél mi sem egyszerűbb! Idővel pedig beindítja a saját, önálló üzletét. Már volt alkalma meggyőződni arról, hogy milyen nagy becsben tartják mindenhol a vezető varrónőket, akik még arra is képesek, hogy remek házasságokat kössenek. Elismert foglalkozás volt, és legalább ilyen fontosnak érezte azt, hogy senkinek se lesz alárendelve, ha azt választja. Miután mindezt átgondolta, alig várta, hogy hozzáláthasson a terve megvalósításához. Felpattant, s belebújt egy egyszerű, de jó szabású, saját maga készítette utcai ruhába, amelyről úgy érezte, hogy jól mutatja a hozzáértését. Megigazította a haját, kalapot és bundát vett, s a hátsó lépcsőn távozva hagyta el a házat, hogy véletlenül se találkozzon a Murray kisasszonyokkal. A Rue Saint-Roch-on indult el a fő üzleti negyed felé. Ahogy az első sarkon befordult, a kalap nélkül, zilált öltözékben arra baktató Mr. Hartley Murray-be ütközött. A fiatalember automatikusan fedetlen fejéhez nyúlt, meglehetősen értetlen arcot vágott, mert nem találta a kalapját, majd rádöbbenve, hogy kivel hozta össze a véletlen, széles mosoly kíséretében üdvözlésképpen meghajolt. – Miss Peters! Micsoda szerencsés véletlen. Mi járatban van itt ilyen korán? – érdeklődött. – Már nincs olyan korán, Mr. Murray – válaszolta óvatosan Anne, mert gyanította, hogy a fiatalember nem teljesen józan. – Jócskán elmúlt dél. – Nekem még korán van – mondta borostás állát megdörzsölve Hartley. – Ha Sauvechasse-szal és de l’Aude-dal vacsorázom, másnap minden, ami délután öt előtt történik, korai.
Meg kell mondjam, remekül mulattunk tegnap! Tízig asztalhoz se ültünk! – Feltűnt, hogy nem vett részt a bálon – mondta Anne, s magában megmosolyogta a gyerekes büszkeséget, amellyel a fiatalember a késői vacsorakezdést említette. – Ki mondja, hogy nem voltam ott? Senki se tudja bizonyítani – felelte Hartley, és kacsintott hozzá. – Először is, a bál nagy részében apám se volt jelen, másrészt de l’Aude benézett egy kis időre, mielőtt csatlakozott hozzánk a vacsoránál, s mindenről beszámolt, elmondta azt is, hogy a húgaim kikkel táncoltak. Szóval, ha anyám érdeklődik, elég jó mesével tudok előállni ahhoz, hogy kielégítsem a kíváncsiságát – magyarázta, és szélesen elmosolyodott, mint aki egy jó tréfát tartogat a tarsolyában. – A maga kis kalandjáról is tudok, Miss Peters! – A kalandomról, Mr. Murray? – kérdezte komolyan, elbátortalanítóan Anne. – Ejnye, Miss Ártatlan, hát arról, hogy Kirov gróffal, az orosz nagykövet munkatársával táncolt! Remek lehetett! De l’Aude szerint az összes öreg hölgyet és a lányaikat majd’ szétvetette a méreg, amikor a parkettre kísérte magát. Az pedig, hogy úgy beszélgetett vele franciául, mintha a világon a legegyszerűbb dolog lenne, igazán hallatlan! Miss Dalrymple hallotta, hogyan társalogtak, és mindenkinek elmondta. Mit nem adnék érte, ha ott lettem volna, és látom! Hogy állta meg, hogy ne nevessen, Miss Peters? Én egész biztos belehaltam volna, ha ott vagyok. – Bárcsak mindenki úgy vélekedne a dologról, mint ön, Mr. Murray – felelte borúsan Anne. – Tartok tőle, hogy az édesanyja egy csöppet sincs odáig a történtektől.
– Mit törődik vele? – kérdezte könnyedén Hartley. – Korrekt dolog volt, hiszen ha jól tudom, Kirov évekig ismerte az édesapját, és különben is elég idős ahhoz, hogy az apja lehessen. Persze akkor is remek fickó! Örülök, hogy vele táncolt, mivel nagyszerű kártyás, és a legremekebb herélt pej gazdája, amit valaha láttam! Sauvechasse mindent tud róla, és azt mondja, pikétben még sose verte meg senki, és az italt is úgy bírja, ahogy rajta kívül csak nagyon kevesen. Illik magához, Miss Peters! Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy a hajón ledöntötte azt a pohár brandyt! – Elnevette magát. – Remek lenne, ha feleségül menne hozzá… csak hát nem lehet szó róla – mondta enyhe homlokráncolással –, mert nős. Persze – Hartley homloka amilyen hamar ráncos lett, ugyanolyan gyorsan ki is simult – a felesége meghalhat – ilyesmi elő szokott fordulni –, és maga biztos nem bánja, hogy annyival idősebb magánál, mert a nők gyakran mennek férjhez olyan korú férfihoz, aki az apjuk lehetne, és senki se szólja meg őket ezért. Róla pedig még csak nem is mondhatnám, hogy nagyon öreg, valószínűleg még nem több harmincötnél, és egészen kiválóan lovagol. Anne hirtelen nem tudta, hogy elkeseredéssel vagy nevetéssel válaszoljon-e a hosszú, zavaros okfejtésre, és végül csak annyit mondott: – Tökéletesen igaz, hogy a gróf ismerte apámat… Hartley itt újból közbevágott. – Pontosan! – mondta lelkesen. – Ránk is nagyon jó fényt vet, ha ilyen remek házasságot köt. Nem mintha Oroszországban nem szaladgálna rengeteg gróf, de Sauvechasse szerint ő a gazdagok közül való. Csak a feleségétől kellene valahogy megszabadulni. Már nem tudom, kitől, de egész biztosan hallottam, hogy beteges. – Hartley rá egy csöppet sem jellemző
módon komolyan elgondolkodott. – Igen… otthon kellett hagynia, mert nincs olyan állapotban, hogy utazni tudjon. Hát, ez azért kezdetnek nem rossz, ugye, Miss Peters? Bár a barátságos viselkedés jólesett neki, Anne szükségét érezte, hogy figyelmeztesse Hartley-t, mennyire hajmeresztő az, amire gondol. – Nem fogok feleségül menni senkihez, Mr. Murray, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyesmire a gróf se gondol – válaszolta. – Nem ismervén a szokásainkat, az apám iránti tiszteletből felkért táncolni, és ez minden. Nagyon kérem, ne vonjon le ebből messzemenő következtetéseket! Az édesapja egy csöppet sem tartotta a családjukra nézve hízelgőnek a történteket. Hartley hatalmasat ásított. – Ó, apámnak épp elég dolga van ahhoz, semhogy a bállal törődjön. Az éjjel nagy felhajtás volt a követségen, későig égtek a gyertyák, és most ott tartunk, hogy bármelyik pillanatban indulhatunk haza. Szeretném, ha túljutnának már ezen az ostoba békén. Úgy értem, apa vehetne nekem valamilyen tiszti rangot, ha elkezdődik a háború, és akkor lenne végre valami igazi mulatság! Sauvechasse részt vett az utolsó háborúban, és azt mondja, hogy nincs annál jobb móka, csak arra kell vigyáznia az embernek, hogy egy tisztességes, harcoló ezredbe kerüljön, ne azok közé a csillogó-villogó dragonyosok közé, akik mást se csinálnak, csak parádéznak, és hetente háromszor járnak a szabójukhoz. – Újabb ásítás következett. – Biztos, hogy mama nagy patáliát fog csapni, és azt akarja, hogy valamilyen divatos lovasezredbe kerüljek. Majd meglátjuk. Egyébként hová tartott, amikor összefutottunk? Várjon, hadd találjam ki! A szabók utcájába.
Hartley elégedett vigyorral nyugtázta saját éleslátását, Anne pedig örömmel helyeselt neki. – Eltalálta, Mr. Murray. – A húgaim nem nyugszanak, amíg fel nem vásárolják egész Párizst. Ha nekem nem sikerül tönkretenni a papát, ők folytatják, amit elkezdtem, és fogalmam sincs, hogy viszik haza Angliába a rengeteg itt vásárolt ruhát anélkül, hogy elsülylyesztenék a hajót. Nos, ideje indulnom. Tiszta inget kell vennem, hogy mehessek vissza a klubba. Harrington, Markby és még egypáran arra gondolnak, hogy ha elkezdődik a háború, be kellene állni a német zsoldosokhoz. Be kell valljam, a gondolat, hogy távol lehetek apám figyelő tekintetétől, rettenetesen vonzó. Legyen szép napja, Miss Peters! Ha a gróf netán keresné, megmondom neki, hogy várja meg. Hartley vidáman elvigyorodott saját tréfáján, újból megpróbálta megemelni hiányzó kalapját, majd enyhén imbolygó léptekkel eltűnt a sarok mögött. Anne halvány mosollyal és barátibb érzéssel nézett utána, mint amilyennel valaha is gondolt rá, aztán folytatta útját az első felkeresni kívánt, a Rue Saint-Honorén lévő szabóság felé.
Negyedik fejezet Anne-t annyira lekötötték pillanatnyi gondjai, hogy alig vett tudomást arról, amit Hartley mondott arról, hogy a háború bármelyik pillanatban kitörhet. Végül is a világ egyik legromlottabb alakja volt, távolról sem az az ember, akinek adni lehet a szavára. Ezért aztán, amikor a nap végén visszatért a Rue
Saint-Augustine nyolcas szám alá, váratlanul érte az óriási felfordulás, amely fogadta. A személyzeti bejáraton lépett be, és vidáman szaladt fel az emeletre, elégedetten kirándulása eredményével. Sikerült elhelyezkednie az egyik szabóságban, s ha indulásként nem is ígértek neki sokat, legalább sikerült megtennie az első lépést, s új munkaadója ajánlásával egy tiszta, jó helyen lévő panzióban is talált magának szobát. Sikerült tehát függetlenítenie magát a Murray családtól, s ez bőven elég volt ahhoz, hogy jókedvűen szaporázza a lépteit. Már a lépcsőn járt, amikor az egyik francia cseléd sietett el mellette lélekszakadva, egy kupac ágyneművel. Az emeleti pihenőn pedig Salton, a komorna vágódott ki riadtan a kisaszszonyok szobájából, és a nyitott ajtón keresztül hallani lehetett, ahogy Miss Murray fülsiketítően azt kiabálja: – És vissza se gyere, amíg meg nem találod! Anne csodálkozva megállt. A folyosón mindenfelé ládák halmozódtak, az ajtó melletti karosszék tele volt ruhákkal, s bentről a kisasszonyok izgatott beszélgetése hallatszott. Anne nem hallotta tisztán, mit mondanak, de a hanghordozásukból meg tudta állapítani, hogy valami rendkívüli dolog történt. – Mi az, Salton? Csomagolnak? – kérdezte. A szolgáló, aki a másik irányba sietett, a kérdés hallatán megpördült, és felkiáltott: – Jaj, kisasszony, maga az! Hála istennek! Miss Murray magánkívül van, mert nem találom a marseille-i anyagból készült hálóingét, és Miss Caroline útiládáit is be kellett pakolnom, hogy utána mindent előszedjek, miközben azon veszekszenek, hogy melyik holmi kié, és fogalmam sincs, hogy fogok végezni, ha nem segít. Esetleg nem tudná elvinni őket valahová, és
olvasni nekik, kisasszony? Mindent előszednek, mire visszajövök, és azzal se érek semmit, ha megtalálom azt a hálóinget, amit szerintem a mosónő lopott el, mert már mindenhol kerestem. – Nincs semmi baj, Salton. Nálam van, a szobámban – válaszolta sietve Anne. – Átalakítottam, ahogy Miss Murray kívánta, hát nem emlékszik? Jöjjön, máris odaadom. De miért csomagolnak? Történt valami? – Hát nem tudja, kisasszony? – kérdezte a csodálkozástól elkerekedett szemmel Salton, miközben Anne után indult. – Elutazunk. Az úr két órája hazajött, közölte, hogy amilyen hamar csak lehet, indulunk, és az úrnő azonnal kiadta a parancsot a csomagolásra. Úgy tűnik, új utasítások jöttek otthonról, kisasszony. Az úr egész nap Lord Whitworthszel és az orosz nagykövettel… – Az orosz nagykövettel?! – kérdezett közbe Anne. – Igen, kisasszony, mert pontosan senki se tudta, hogy fog viselkedni az orosz cár Máltával és az összes többi dologgal kapcsolatban, és most Betson azt mondja, hogy az úr szerint a franciák oldalára áll, s ezért haza kell mennünk, kisasszony, legalábbis így hallottam. – Rendben, Salton. Nyugodjon meg! – csitította a komornát Anne, mert rájött, hogy a feldúlt teremtéstől nem várhat pontosabb magyarázatot a politikai helyzetről. – Jöjjön, vigye a hálóinget a kisasszonynak, én pedig megnézem, mit tehetek, hogyan tudnék segíteni. Alig adta át azonban a hálóinget és egy pár selyemharisnyát, amit neki kellett megstoppolnia, mert Lady Murray szerint valahányszor Simpkins stoppolta meg őket, nyomták a lábat, egy szolgáló érkezett lélekszakadva, s közölte, hogy La-
dy Murray azonnal látni kívánja Miss Peterst. Anne csak addig maradt a szobájában, amíg levette a kalapját és a bundáját, s már indult is, bár meg volt győződve róla, hogy sok jóban nem lesz része. Lady Murray szobájában szintén érezni lehetett az előkészületek izgalmát, de hiányzott a felfordulás, mivel Simpkins remekül értett a pakoláshoz, Lady Murray-nek pedig volt anynyi józan esze, hogy meg se próbáljon beavatkozni a dolgába. Őladysége még mindig a nappali kerevetén, pongyolában hevert, de írólapot tartott a térdén, és láthatóan nagy munkában volt. Anne korábban alig látta tollal a kezében, s talán az e téren nyújtott szolgálatai miatt történt, hogy Lady Murray elfogadhatóbb hangnemben szólt hozzá, mint eredetileg szándékában állt. – Á, Miss Peters! Végre megjött! Fél napja üzengetek magáért. – Sétáltam egyet, asszonyom – válaszolta tömören Anne. Lady Murray úgy nézett rá, mint aki élesen akar válaszolni, de látva Anne határozottan előreszegezett állát, letett róla. – Na mindegy. Mint látja, lázasan csomagolunk. Sir Ralph azt mondta, úgy készüljünk, hogy bármelyik pillanatban indulni tudjunk, bár pontosan nem tudja, mikor érkezik meg az utasítás. Ha összepakolta a holmiját, segítsen Saltonnak a kisasszonyok ládáinak bepakolásában, mert biztos vagyok benne, hogy egyedül ezúttal se fog boldogulni. Sir Ralph szerint postakocsin kell utaznunk, amit ki nem állhatok, úgyhogy maga Miss Caroline-nal marad, mert hiába lesz rosszul, nem lehet megállni, és nem vehetem magamhoz, a kocsimba. – Én, asszonyom? – kérdezte a szemöldökét felvonva Anne. – Ezt hogy érti?
Lady Murray rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Ne tettesse magát ostobának, Miss Peters! – felelte. – Természetesen csak Londonig jön velünk, és remélem, bízhatom magában annyira, hogy megfelelően fog viselkedni az úton. Vigyáz Miss Caroline-ra, aki nyilván rettentő beteg lesz, bár igazából nem értem, miért. A lényeg, hogy ha egyszer elindulunk, gyorsan kell haladnunk. Aztán kap Sir Ralphtól egyhavi végkielégítést, ami szerintem igen nagylelkű gesztus, és – bár ne feledje, hogy nem ígérek semmit – ha mostantól kifogástalanul viselkedik, esetleg rá tudom venni magam, hogy mégis adjak magának ajánlólevelet, bár még gondolkodnom kell azon, hogyan fogalmazzam meg, mivel valótlanságot természetesen nem leszek hajlandó leírni. Akárhogyan is, valamit írni fogok. Anne eleinte csodálkozva figyelt az elhangzottakra, de ámulatát fokozatosan harag váltotta fel. Pontosan tisztában volt a helyzettel: Lady Murray rádöbbent, milyen kellemetlen volna úgy együtt utazni Caroline-nal, hogy nincs senki, aki figyel rá és gondoskodik róla. Simpkinsre nézett, de ő elkerülte a pillantását, és lázas igyekezetet mímelve a szükségesnél jóval mélyebben hajolt a láda fölé, amelybe éppen pakolt. Anne csaknem biztos volt benne, hogy az úrnője őt is megkörnyékezte, de visszautasította – ahogy arra csak egy, az ő tapasztalatával és éves fizetéssel rendelkező öltöztetőnő lehet képes –, hogy foglalkozzon egy problémás lánnyal. Nos, nincs más hátra – szőtte tovább magában Anne Lady Murray valószínű gondolatait –, muszáj újból igénybe venni Miss Peterst, legalábbis addig, amíg Londonba érünk, s aztán
el lehet bocsátani. Egyszerűen ki akarják használni, gondolta; épp ideje, hogy megtudják, mások az elképzelései. – Bocsásson meg, asszonyom, de ezt nem vállalom! Elrendeztem a dolgaimat, és azok között nem szerepel, hogy együtt utazzak a család bármely tagjával. Kénytelenek lesznek nélkülem elboldogulni – felelte. Lady Murray szeme egy pillanatra kiguvadt a megdöbbenéstől, Simpkinsnek pedig elállt a lélegzete attól, hogy ilyen hangon hallotta beszélni az úrnőjével. – Hogy mer így beszélni velem? – kérdezte őladysége a sértődöttségénél is nagyobb csodálkozással. – Még csak nem is hallottam ehhez fogható szemtelenségről! Pontosan azt teszi, Miss Peters, amit mondtam, és többet egy szót sem szól! Hallatlan! Menjen azonnal segíteni Saltonnak, és többé ne halljunk erről… erről… az arcátlanságról. – Mondtam, asszonyom, hogy elrendeztem a dolgaimat – válaszolt Anne olyan nyugalommal, amelyről pontosan tudta, hogy sokkal hevesebb indulatot fog kiváltani minden dühös szónál. – Nem hagyom el Párizst, és nem fogadok el utasításokat magától. Többé nem vagyok az alkalmazottja. Önálló lettem. Lady Murray a levegő utáni kapkodás és a sikoly között valahol félúton lévő, furcsa hangot adott ki. – Micsoda? Önálló? Hogy képzeli?! Nevetséges! – háborgott magából kikelve. – Tudom, mi jár a fejében, asszonyom – mondta diadalát élvezve Anne, bár közben valahol mélyen dermesztő félelem uralkodott benne a merészsége miatt. – Azért akarja, hogy vigyázzak Caroline-ra, mert más nem vállalja. Ettől gondolta
meg magát hirtelen! De ezen már túl vagyunk, többé nem utasíthat engem. – Hálátlan, galád lány! – fakadt ki Lady Murray. – Szóval így hálálja meg a kedvességünket, azt, hogy gondoskodtunk magáról? Nem tudja, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a háború? Sir Ralph, amilyen nagylelkű, azt mondta, hogy nem hagyhatjuk itt, idegenként ellenséges földön, és kért, nem is kért, könyörgött nekem, hogy a biztonsága érdekében engedjem, hadd maradjon velünk. És maradni is fog! Én döntöm el, mikor bocsátom el a szolgálatomból, és milyen feltételek szerint. Még hogy önálló! Majd adok én magának önállóságot! – Nincs értelme folytatnunk ezt a beszélgetést, asszonyom – mondta Anne. – Elmúltam huszonegy éves, és magam döntök az életemről. Maga nem felel értem, és nem is irányíthat. Öszszeszedem a legszükségesebb holmimat, és elmegyek a szállásomra. A ládámért majd holnap érte küldök – remélem, nincs kifogása ellene, hogy holnapig itt maradjon. Lady Murray a megdöbbenéstől hátrahanyatlott – Anne úgy érezte, hogy az új szállás említése nagyobb hatással volt rá, mint bármi egyéb, amit mondott –, és bosszúálló hangon rikoltotta: – Kidobatom az utcára! – Ahogy gondolja, asszonyom – felelte csöndesen Anne, s hátat fordítva távozott, de mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még hallotta a hisztérikus kiáltást: – Simpkins! A repülősómat! A szobája felé menet, a lépcsőn rájött, hogy remeg a lába. Nem volt könnyű hirtelen ledobni egy – igaz, csak huszonegy éve tartó – élet összes tanítását, és ilyen, dacos, visszautasító szavakat mondani egy idősebb személynek, akinek oly hosszú
ideig ellenkezés nélkül alávetette magát. Kiüresedettnek érezte magát, elgyötörtnek, s ezzel együtt lelkesnek, mint egy madár, amelyik az első önálló szárnycsapásait teszi meg, s boldog ámulattal döbben rá arra, hogy képes repülni. Szabadság, új élet várta. Soha többé nem félek kimondani a véleményemet, gondolta.
*** Másnap reggel Anne felfogadott egy hordárt, és a kézikocsi mögött lépkedve új szállásáról elindult a Rue Saint-Augustinere a holmijáért. Kellemes, meleg, májusi nap volt, s a nemrég kizöldült, viruló fáktól körülvéve Anne arra gondolt, hogy milyen jó is neki Párizsban, amikor a váratlan férfihang megriasztotta: – Hányas szám, kisasszony? – Nyolcas – felelte. – Igen, ez az… ó! – szólt megrökönyödve, mikor látta, hogy a bejárati ajtóról eltűnt a kopogtató. Az ablakok spalettái be voltak csukva, s az épület egy üres ház kellemetlen képét mutatta. – Elmentek – mondta együtt érzőn a hordár. – Hogy úgy mondjam, meglógtak. Tartoztak magának, kisasszony? – Nem… dehogy! – válaszolta Anne. – Csak a holmimért jöttem. Nyilván azután kapták a hírt, hogy menniük kell, hogy én távoztam… – A legkülönbözőbb lehetőségek ötlöttek fel benne, de egyik se segített. – Biztos van valahol egy gondnok. Nyilván őt kérték meg, hogy őrizze meg a ládámat. Hátramentek, a személyzeti bejárathoz, s a csöngetésükre hamar megjelent az öreg kapus, akit nyilván gondnokként hagytak hátra. Anne megörült neki, mert – nyilván az udvarias viselkedése miatti hálából – mindig kedves volt hozzá.
– Á, maga az, kisasszony! – mosolyodott el az öreg. – Hogyne, nálam van a holmija. Egy pillanat, és máris hozom, ha ez az ember hajlandó segíteni. – A család tehát elment? – kérdezte beljebb lépve s a szokatlan csöndet figyelve Anne. Arra gondolt, hogy egy ház, amelyben laknak, másképp néma, még akkor is, ha a lakói nem beszélnek, és meg se moccannak. – Tegnap este, kisasszony. Alkonyatkor küldönc érkezett a követségről, kocsikat rendeltek, és nyolckor elindultak. Egész éjszaka utazniuk kellett, hogy elérjék a ma délutáni postahajót. Az öreg nagysága magánkívül volt. Úgy háborgott, hogy maga olyat még nem hallott! Lady Murray-ből tehát már „öreg nagysága” lett. Elég nagy tekintélyvesztés! – gondolta Anne. – Féltem, hogy kidobták a holmimat – mondta. A kapus megrázta a fejét. – Ha akarták volna, se hagyom, kisasszony – felelte. – De akkora volt itt a felfordulás, hogy senki se törődött vele. Magát viszont sokat emlegették. A kisasszonyok állandóan kérdezgették, hol van, az öreg hölgy pedig nem tudta eldönteni, hogy átkozza-e, vagy imádkozzon azért, hogy visszajöjjön – mondta cinkos szemhunyorítással. – El tudom képzelni – felelte Anne. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar elmennek, de azt hiszem, ha tudom, az se számított volna különösebben. – Gondolja, hogy háború lesz, kisasszony? Azért mentek el? – Nem tudom. Remélem, hogy nem. Az nagyon rossz lenne – válaszolta Anne. – És veszélyes – mondta az öreg, és jelentőségteljesen nézett rá. – Legyen óvatos, kisasszony, most, hogy már egyedül van!
– Nem lesz semmi bajom! – Anne elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy bárki törődne velem. Köszönöm, hogy vigyázott a ládámra – mondta, s a retiküljébe nyúlva pénzt vett elő, amit az öreg méltósággal elfogadott. – Igazán nem okozott gondot, kisasszony. Sok szerencsét kívánok. Magukkal kellett volna vinniük, de azt hiszem, jobb lesz így magának. Szolgáltam én igazi nagy uraknál, de ezek… – Az öreg sokatmondóan megvonta a vállát. – Legyen óvatos, kisasszony! Sok furcsa ember fordul meg manapság Párizsban. Miután a holmiját biztonságban hazaszállította, s a hordárt is kifizette, Anne-t nyugtalanság szállta meg, s kissé elveszettnek érezte magát. Más volt elszakadni Murray-éktől a függetlenség hirtelen támadt lázában, s megint más rádöbbenni, hogy elszakadt tőlük. Az utolsó, Angliához fűződő köteléket is elvágta, s az utolsó hely, ahol – bármilyen kis eséllyel is – menedéket kérhetett, bezárult előtte. Ha nem is egészen úgy, de ahhoz hasonlóan érezte magát, mint az apja halálakor, és tudomásul kellett vennie, hogy most már tényleg egyedül van, senki másra nem számíthat a világon, csak önmagára. Ebben persze nincs semmi igazán új, biztatta magát. Lényegében évekkel korábban eljutott idáig, és most már sokkal jobban tudott vigyázni magára. Semmi értelmét se látta annak, hogy tétlenül üljön, s a szobája falát bámulja. Mivel csak másnap kellett munkába állnia, és szemernyi kétsége se volt afelől, hogy utána mennyi dolga lesz, úgy döntött, hogy kiélvezi rövid szabadságát, és sétál egyet a városban. Felöltözött hát, és vidáman elindult a sugárzó napsütésben. Anélkül, hogy különösebben gondolkodott volna rajta, az Ȋle de la Cité felé vette az irányt. Azon kívül, hogy a folyó lát-
ványa mindig megnyugtatta, ott volt még a piac is, ami mindig sok élményt kínált, még a legszürkébb, legbánatosabbnak tűnő, téli napokon is. Nem esett nehezére elképzelni, milyen remek lehet nyáron, amikor virágok és gyümölcsök színpompájában gyönyörködhet az arra járó, bárhova néz is. Május lévén már megjelentek az első zöldségek, és a télálló gyökérzöldségek között zöld spárgát és spenótot lehetett látni, mellettük a tengerentúlról származó narancsok és gránátalmák halmait, köztük rojtos levelű lilakáposzta-fejeket s bronzszínben tündöklő, majdhogynem dinnye nagyságú hagymafejeket. Sietve hagyta maga mögött az állatkereskedőket. A szomorú tekintetű, a fogságot békés belenyugvással tűrő hattyúkon kívül voltak ott majmok – a legkülönbözőbb színűek, s a hidegtől reszketve egymásba kapaszkodók –, papagájok, elegáns hölgyek szalonjaiba játékszernek szánt kiskutyák és gyerekhangon panaszkodó, pazar lakomára szánt, hófehér kecskegidák. Látásból már ismert néhány kereskedőt, akik barátságosan szóltak is hozzá, valahányszor felbukkant. Időnként megállt, elbeszélgetett velük, ők pedig minden alkalommal megdicsérték kiváló franciatudását, remek kiejtését, s arról kérdezték, hogy valójában milyen hely Anglia – igaz-e, hogy ott mindenki várban vagy kastélyban lakik, ellenben sose süt a nap, még nyár közepén sem? Ezen a napon azonban senki sem üdvözölte, s amikor megállt az egyik árusnál, hogy elgyönyörködjön hatalmas fejű, élettel teli, harsogóan sárga mimózáiban, olyan érzése támadt, hogy néhányan készakarva félrefordították a fejüket, nehogy találkozzon a tekintetük. Kényelmetlen, zavaró érzés volt, ezért továbbment, át a szigeten, a székesegyház mellett haladó útra. A mellvédnél állt, s
a folyót nézte, amikor váratlanul egy kéz fogta meg a felkarját, s egy ismerős hangot hallott: – Az isten szerelmére, mit keres itt? – Megijesztett, uram! – mondta elakadó lélegzettel, s felnézett a fölé tornyosuló férfi szigorú arcára. – Közel sem annyira, mint ön engem – válaszolta komolyan a gróf. – Mit keres még mindig Párizsban? Miért nem ment el Murray-ékkel? Nem tudja, hogy itt veszélyben van?! – Ugyan, gróf úr! – válaszolt mosolyogva Anne. – Eltúlozza a dolgot. Tudok vigyázni magamra. És ha megkérhetem, elengedné a karomat? Fáj, annyira szorítja. Kirov rögtön elengedte, mintha észre se vette volna, hogy mit tett, és azt mondta: – Valami történt. Tegnap, amikor felkerestem, Lady Murray azt mondta, hogy velük megy. Anélkül, hogy kérdeztem volna róla, mintha tudta volna, hogy a legjobban ez érdekel. – Találkozott Lady Murray-vel? – kérdezte csodálkozva Anne. – Egy szóval se említette. – Megtudtam, hogy azzal, hogy táncra kértem, bizonyos… mondjuk úgy, zavart okoztam – mondta a gróf, és Anne karját a karjába öltve elindult az apró kaviccsal felszórt úton. – Én nem ezt a szót használnám, uram – válaszolta Anne. – Pedig, mint nyilván maga is tudja, mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy ezt tegyem – folytatta mentegetőzve Kirov. – Ezért udvariassági látogatást tettem Lady Murray-nél, hogy elsimítsam a dolgot, s megbizonyosodjam róla, hogy a helyét semmi sem fenyegeti, mivel arra gondoltam, hogy a végén még képes, és otthagyja. Úgy tűnik, igazam lett.
– Tudta, hogy elutaznak? De hisz még Lady Murray se tudta, hogy pontosan mikor kapják meg az utasítást – csodálkozott Anne. – Miss Peters – válaszolt kis grimasszal a gróf –, most már elmondhatom, hogy a maguk országa és az enyém úgy egy hétig igen kényes tárgyalásokat folytatott a köztársasággal abban a reményben, hogy elkerülhető a háború. Tegnap azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem születik megállapodás, s mivel elfogtunk egy Lord Whitworthnek szóló, titkos üzenetet, amelyben az állt, hogy még az éjszaka folyamán… – Elfogtak?! Úgy érti, hogy… kémeik vannak? – mondta tágra nyílt szemmel Anne. – Kellemetlen szükségszerűség diktálta, kellemetlen szó, kisasszony. De hogy történt, hogy nem utazott el Murrayékkel? Valamivel még meg kellett haragítsa őket azon túl, hogy táncolt velem. Anne úgy döntött, hogy nem mondja el a teljes történetet. – Azt akarták, hogy velük menjek, de visszautasítottam az ajánlatot, és kiléptem a szolgálatukból. Jobbnak tartottam, ha itt maradok. – Elment az esze, Miss Peters? – kérdezte rosszallóan Kirov. – Nem tudja, hogy mihelyt a nagykövet elhagyja az ország területét, azonnal bejelentik a Franciaország és Anglia közti hadiállapotot? Anne vállat vont. – Arról természetesen nem tudtam, hogy Lord Whitworth is távozott, de akárhogyan is… – És azt sem tudja, hogy mihelyt a háborút bejelentik, az első konzul letartóztattat minden, francia területen tartózkodó angol állampolgárt?
– Letartóztattat? – képedt el Anne. – Igen, kisasszony, letartóztattat és börtönbe zárat a háború idejére, ami ki tudja, meddig fog tartani. Öt évig, tízig? Az országaik közti utolsó háború egy évtizedig tartott, ugye? Van fogalma arról, mit tenne magával tíz, francia börtönben töltött év? Még ha túl is élné, örökre megroppanna az egészsége. Anne-nek eszébe jutottak a pillantását kerülő piaci árusok, s hideg borzongás futott végig a nyakszirtjén. – Nem tudtam… Azt hittem… – kezdte tétován –, hogy csöndesen élhetek itt… tudja, találtam munkát egy szabóságban. – Bozse moj! – kiáltott fel a gróf, s az égre emelte a tekintetét. Olyan gyorsan húzta magával, hogy Anne kénytelen volt pár lépésenként szökkenni egyet, hogy lépést tudjon tartani vele. – Csöndesen élni, azt mondja! Hála istennek, még nincs túl késő! – Hová visz? – kérdezte levegő után kapkodva Anne, mikor már a Quai du Louvre felé haladtak a Pont Neufön. – A házamba, ahol biztonságban lesz. Aztán pedig el kell döntenünk, hogyan tovább, mi legyen magával. Az volna a legjobb, ha mostantól franciául beszélnénk. A parancsot még nem adták ugyan ki, de jobb, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. – Akkor talán mehetnénk lassabban – vetette fel Anne, mire Kirov azonnal abbahagyta a homlokráncolást, és elmosolyodott. – Igaza van. Ezúttal is fején találta a szöget – mondta. Lassúbb iramra váltott, úgyhogy Anne levegőhöz jutott, s megpróbálhatott rendet tenni a gondolataiban. Küszöbön áll a háború! Őt pedig az a veszély fenyegeti, hogy letartóztatják! Miért nem mondta ezt neki Lady Murray? Persze nem sok le-
hetőséget adott rá, hogy megtegye, határozottan közölte vele, hogy törődjön a maga dolgával, s ez nyilván nagyon nem tetszett neki. Egyébként pedig, ha figyelmezteti is, akkor se hitt volna neki olyan könnyen, mint a grófnak, ismerte be magának őszintén. Arra gondolt volna, hogy Lady Murray önös érdekből rá akar ijeszteni. Sóhajtva állapította meg magában, hogy saját büszkesége és akaratossága miatt került nehéz helyzetbe, a gróf azonban, akinek nyilván megvolt a saját gondolatmenete, azt mondta: – Komoly felelősség terhel a történtekért. Gondatlanul és önzőn viselkedtem, s ezzel nagy bajba sodortam. – Nem, uram, dehogy! Ne vádolja magát! – tiltakozott Anne. – Én döntöttem úgy, hogy elhagyom Murray-éket. – De ha nem kérem fel táncolni, akkor nem alakultak volna úgy a körülmények, hogy megtegye. Nem volt más ellentét maga és a munkaadói között, ugye? Az én tapintatlanságom vezetett a szakításhoz. – A közvetlen ok valóban ez volt, uram – ismerte el Anne –, de… – Nem, nem, az én hibám. Az átkozott hebehurgyaságom és kalandvágyam az oka! – mordult fel a gróf. – Kadét koromban állandóan tréfákon járt az eszem, és rendszeresen bajba is kerültem miattuk. A fiam most ugyanezt csinálja… tartok tőle, hogy erősen rám ütött. Még most is, amikor megállapodott, tiszteletre méltó diplomatának kellene lennem, ha látok egy oroszlánt, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megrángassam a farkát. – Azt akarja ezzel mondani, hogy csak Murray-ék bosszantására táncolt velem? – kérdezte Anne.
– Tessék? Nem, nem! – Kirov heves fejrázással tiltakozott. – Ostobaság volt részemről. Azért kértem fel, mert táncolni akartam magával, és ha az bármilyen mértékben elismerésnek számít, hogy táncra kérek fel valakit, akkor az elismerés kizárólag az öné. Egyébként pedig számos okát tudom adni helytelen viselkedésemnek – közölte mosolyogva. – Hosszú ideje vagyok távol az otthonomtól és a feleségemtől, akit nagyon szeretek, és már nagyon hiányzott a vigasz, amit csak egy nő társasága képes nyújtani. És bármilyen rövid volt is, nagyon élveztem a beszélgetésünket! El sem tudja képzelni, milyen sok ostoba emberrel kell tárgyalnom a munkám során, s hogy mennyire vágyom egy szellemes és intelligens beszélgetőpartnerre. – Meg tudom érteni – válaszolta Anne. – Elhiszi, hogy én is elég sokat szenvedtem hasonló okból? – Hogyne! Maga élénk eszű és eredeti gondolkodású, Miss Peters, és öröm volt magával találkozni. De ne térítsen el a vallomásomtól – épp az önzésemről beszéltem! Élveztem a beszélgetést, és nagyon szerettem volna táncolni önnel, de tudtam – igen, pontosan tudtam! –, hogy nem lenne szabad. Hagytam, hogy a pillanat heve elragadjon, de arra nem számítottam, hogy a következmények ilyen súlyosak lesznek magára nézve. Ha gondolok rá, biztos egész másképp viselkedem. Remélem, elhiszi. – Természetesen – felelte Anne, s utána egy darabig szó nélkül haladtak tovább. Átszelték a Théâtre-Français előtti teret, és felfelé indultak a Rue Richelieu-n. – Megérkeztünk – mondta kis idő múlva a gróf, és megállt egy frissen felújított, fehér kőhomlokzatú, öreg ház előtt. – Itt tökéletes biztonságban lesz. Egy követségi munkatársammal,
Poljakovval, a feleségével és a szolgákkal lakunk benne. Nyugodtan bejöhet, nem kell tartania semmitől. Ők ugyanolyan örömmel segítenek, mint én. – Köszönöm, uram – válaszolta Anne, s az udvariasan utat engedő Kirov előtt lépett be a házba. Egy öreg inas fogadta őket, s a gróf, miután franciául bemutatta Anne-t, oroszra váltott, s nyilván azt magyarázta, hogyan, miért került oda. Mikor az inas kérdezett valamit, Anne-hez fordult: – Megkérdezhetem, hol van a holmija? – Miután Anne megmondta a címet, így folytatta: – Borisz odaküld egy embert. Azt hiszem, jobb, ha nem maga megy vissza érte. Ebben a házban senki se bánthatja, de ha kimegy az utcára, kevésbé áll hatalmamban megvédeni. Most pedig nyilván szeretne egy kis frissítőt. Egy az előtérből nyíló szalonba vezette Anne-t, s az öreg néhány perc múlva süteményt és bort vitt be nekik. – Nos – kezdte a kandalló előtt megállva, s a kereveten ülő Anne-re nézve a gróf –, miután annyi bajt okoztam, valahogy meg kell próbálnom jóvátenni a dolgot. – Elgondolkodva az állához nyúlt, megdörzsölte. – Ha gyorsan cselekszünk, nem lesz nehéz visszajuttatni magát Angliába, bár jobb volna úgy utaznia. – De én nem akarok visszamenni Angliába! – tiltakozott Anne. – Nem akar hazamenni? – kérdezte meglepetten a gróf. – Ezt nem mondja komolyan! – Ez volt a legfőbb oka annak, hogy nem maradtam Murray-éknél – válaszolta Anne. – Igaz, hogy haraggal váltunk el, aminek kétségtelenül szerepe volt a döntésemben, de amellett
rájöttem, hogy nagyon szeretem Párizst, és itt akarok maradni. Nem valami ellen, hanem valami mellett határoztam. A gróf aggódva nézett rá. – De nem maradhat Párizsban! – mondta. – Tudom – értett egyet vele leverten Anne. – De mit csináljak Angliában? Nincs családom, otthonom, nincsenek barátaim. Nem tehetek mást, találnom kell valamilyen munkát, hogy ne haljak éhen, és legyen hol laknom. Attól tartok, Murrayéknek gondjuk lesz rá, hogy nevelőnőként ne tudjak elhelyezkedni, legalábbis olyan családnál nem, amilyennél szeretnék. A vége az lenne, hogy csak varrónőként vagy szolgálóként találnék munkát, és ha már meg kell alázkodnom, akkor inkább teszem egy idegen országban, ahol nem ismernek, mint Angliában. – Túl sötét a kép, amit a jövőjéről fest – jegyezte meg elgondolkodva a gróf. – Biztos csinálhatna mást is. Anne fanyar mosollyal nézett rá. – Hogyne, de nem szeretnék eljutni odáig. A gróf zavartan átszelte a szobát, visszatért, és a kezét a háta mögött tördelve megállt előtte. – Nagyobb bajt csináltam, mint először hittem – közölte. – Tönkretettem, és lehetetlenné tettem a hazatérését. El se tudom mondani, mennyire bánom az ostoba könnyelműségemet! Ha visszacsinálhatnám a dolgot, és rendbe tehetném, amit… – Kérem, ne! – vágott a szavába Anne. – Egy csöppet se sajnálom azt, ami történt. Ha választanom kellene, újból táncolnék magával. Az én döntésem volt, tudja… ha nagyon akarom, vissza is utasíthattam volna. Egyébként pedig – tette hozzá apró mosollyal – nem éreztem olyan jól magam Murray-éknél.
Kirov szélesen elmosolyodott, a kezét nyújtotta, s mikor a lány mindkettőt odaadta, rájuk borította a másik tenyerét, és erősen megszorította őket. – Fajtája összes, híres bátorsága megvan önben, kisasszony! – mondta lelkesen. – Megígérem, hogy a legkisebb bántódása se esik. Mondja, szeret utazni? – Nem tudom, uram – válaszolta nevetve Anne. – Ez az egyetlen hely, ahová a hazámon kívül eljutottam. – Szeretné megismerni Oroszországot? Anne döbbent arcot vágott. – Oroszországot? – nyögte ki nagy nehezen. – Komolyan kérdezi? – Semmi se egyszerűbb! Az itteni kiküldetésem véget ért, és pár napon belül el kell utaznom. Megbeszélem Markovval, hogy állítson ki magának egy útlevelet, és velem jön. Az unokahúgomként utazhat. Orosz útlevéllel gond nélkül át tud kelni a határokon. – A határokon – ismételte meg Anne, mintha valamilyen varázsszót mondott volna ki. Elképzelte az északnak tartó, Európát keresztbe szelő utat, Franciaországból a német államokon át Lengyelországba, s onnan Oroszországba! A hatalmas, rejtélyes, minden idegen földek közül a legidegenebb földre… – De uram! Mihez kezdek én Oroszországban? Miből fogok élni? – kérdezte döbbenten. – Ó, én már erre is gondoltam! – felelte széles mosollyal a gróf. – Hallgasson ide! – kérte, és leült mellé. Annyira lelkes volt, hogy egészen megfiatalodott, s már-már Anne-nel egyívásúnak látszott. – Van két lányom, az egyik kilencéves, a másik még csak kettő. Jelenának, az idősebbiknek német nevelőnője van, a drága öreg fräulein Hoffnung, aki a húgaimat is
tanította, mikor kicsik voltak; nagyszerű teremtés, bár nem olyan képzett, mint maga, Miss Peters. Jelena nagyon élénk kislány, és elég nehéz kezelni, túl nagy terhet jelent szegény fräulein Hoffnungnak, akit, már csak a korára való tekintettel is, megilletne, hogy békében, kötögetve üldögéljen a kandalló előtt. A kisebbikre, Natasára még a dajkája vigyázott, amikor utoljára láttam, de hamarosan szüksége lesz rá, hogy nevelőnő irányítsa és tanítsa. Felpattant, s gyors léptekkel a kandallóhoz ment, mintha sebesen száguldó gondolatai kergetnék. – A találkozásunk pillanatától kezdve csodálom az intelligenciáját, tudását, élénk szellemét és a jellemét, Miss Peters, s hogy őszinte legyek, meg is fordult a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha Jelenát olyasvalaki tanítaná, aki a maga képességeinek akár csak a felével is rendelkezik! Természetesen akkor még egészen mások voltak a körülmények. Nem kérhettem meg, hogy hagyja ott biztos állását, és a világot félig körbeutazva költözzön egy idegen országba, de a dolgok jelenlegi állását figyelembe véve… Átgondolná azt, amit mondtam? Eljönne velem Oroszországba, hogy a lányaim nevelőnője legyen? Anne nem tudott válaszolni. A lehetőség túl hirtelen jött, és túlságosan szédítő is volt. Gondolkodnia kellett rajta. A gróf együtt érzőn nézett rá, és azt mondta: – Természetesen nem szükséges rögtön döntenie. Óriási lépésről van szó, amit jobb lesz, ha átgondol. Biztosan lesznek kérdései is, mielőtt döntésre jutna. – Hatalmas kaland lenne! – Ez volt az első, ami Anne nyelvére jött, s mihelyt kimondta, úgy érezte, nagyon bután hangzott, de a gróf egyetértőn elmosolyodott.
– Tudom, hogy kedveli a kalandot. Érdekli minden, ami új… ugye igazam van? Hazamenni Angliába túl szokványos, unalmas lenne. Egy egész világ vár magára, hogy felfedezze. – Nem tudom, uram – mondta a gondolataival küszködve Anne. – Azt hiszem, elég sokat örököltem apám természetéből. Szerintem nyugtalanságból állt be a király szolgálatába. Egyedül nevelt fel, nagyon közel álltunk egymáshoz, és sok olyan dolgot csináltam, amit a lányok általában nem tehetnek. A kalandvágy általában nem tartozik az elfogadott női tulajdonságok közé, de… – Igen, pontosan olyan, mint ő – szakította félbe a gróf. – Ezért akart Párizsban maradni ahelyett, hogy hazamegy Angliába. És mivel most muszáj elhagynia Párizst, előre kell hogy lépjen, és nem hátra. Anne elkapta a tekintetét, és az izgatottságtól felcsillant a szeme. – Igaza van! Gyávaság volna most megijedni! De fogom-e szeretni Oroszországot? – Ki tudja? – kérdezte a gróf, és vállat vont. – De egy dologban biztos lehet – olyan bánásmódban lesz része, amilyen megilleti, s nem amilyet Murray-éktől kapott. Már mondtam, hogy mi, oroszok nagy tiszteletben tartjuk azokat, akikre a gyerekeink nevelését bízzuk. Oroszországban senki se fogja magát szolgának tekinteni, Miss Peters – mondta, és komoly tekintettel várta a következő kérdést. – Egy szót se tudok oroszul. Hogy fogjuk megérteni egymást a gyerekeivel? A gróf felnevetett. – Mi Oroszországban több nyelven beszélünk. Az orosz a szolgák nyelve, a babaszobáé, s még akkor használja az ember,
ha állatokhoz szól, vagy szerelmeskedik. A felnőttek többnyire franciául beszélgetnek, bár az idősebbek egy jó része a németet részesíti előnyben, mivel Katalin cárnő uralkodása alatt – tudja, ő németnek született – az volt az udvar nyelve. Üzleti célra az angolt használjuk, mivel az összes kereskedőnk és bankárunk angol, és angol regényeket is gyakran olvasunk. Énekelni természetesen olaszul szoktunk. A gyerekeim folyékonyan beszélnek franciául és németül, oroszul hétköznapi szinten, angolul pedig kielégítően, bár szeretném, ha sokat fejlődne a tudásuk. Szóval, kisasszony, nem hiszem, hogy túl sok nehézségébe kerül majd megértetnie magát. – Egy fiút is említett korábban… – mondta óvatosan Anne. – Hogyne! Szergejnek hívják. Tizennégy éves, de már nem lakik otthon, iskolában van. Sajnos nem találkozom vele olyan gyakran, mint szeretnék. A nagyanyja, ha csak teheti, magánál tartja. Vele természetesen nem lesz gondja. Ő és Ljolja… – Ljolja? – Jelena. Mi, oroszok erősen vonzódunk a becenevekhez – mondta mosolyogva a gróf. – Szergej és Ljolja az első feleségemtől van, aki évekkel ezelőtt meghalt. A mostani nejemmel Natasa az egyetlen közös gyerekünk. Anne csöndben maradt, újból az járt a fejében, hogy milyen óriási lépés megtételére készül. Ha elmegy Oroszországba, nagy valószínűséggel többé sosem látja Angliát, gondolta. Ha elszánja magát, rá lesz utalva a gróf és a felesége kegyelmére, mert ha elbocsátják, tényleg kilátástalan helyzetbe kerül, egyedül lesz egy olyan országban, amely sokkal ismeretlenebb és idegenebb számára, mint Franciaország. Ha rosszul érzi ott magát, mennyi esélye lesz rá, hogy javítson a helyzetén?
De van-e más választásom? – tette fel magában a kérdést. Ahogy a gróf is mondta, előre kell lépnie, nem hátra, és mikor kap új, ehhez hasonló lehetőséget arra, hogy olyan messzire utazzon, és annyi új dolgot lásson, mint ha igent mond? Apja vállalkozó kedve elevenen élt benne, és csak a belénevelt angol óvatosság késztette arra, hogy megkérdezze: – Fog kedvelni a felesége? És a gyerekek? Valóban azt akarja, hogy én tanítsam őket? A gróf szélesen elmosolyodott, mintha pontosan tudná, milyen gondolatok kergetik egymást a fejében. – Igen, igen, és még egyszer igen – felelte. – Sosem voltam biztosabb semmiben, kedves Miss Peters, mint abban, hogy mindnyájunknak így lesz jó. Jön tehát velem? Anne mély lélegzetet vett, és úgy válaszolt: – Igen, uram, megyek. – Erre inni kell! – mondta diadalmasan a gróf, és olyan szilajon töltötte meg a poharakat, hogy a bor az ujjára löttyent. – Mondjuk oroszul, hogy szerencsét hozzon! Za vase zdorovje! Az első oroszleckéje, Miss Peters! Egészségére! – Za vase zdorovje! – ismételte meg Anne, és kiürítette a poharat.
*** Még aznap találkozott Poljakovékkal, egy kellemes, a grófnál úgy tíz évvel idősebb házaspárral. Poljakov rövid nyakú, pufók, kopasz ember volt, akinek egyébként jelentéktelennek tűnő arcát éles tekintetű, vidáman csillogó szemek tették emlékezetessé. Poljakova asszonynak kedves arca volt, telt alakja, enyhén ősz haja, és nagy, könnyes szemei, amelyek még könynyesebbek lettek, miközben a grófot hallgatta, aki pergő német
nyelven elmesélte, kicsoda Anne, és milyen helyzetbe jutott. A „tragikus” és az „árva” szó sűrűn előfordult a beszámolóban, kifejező kézmozdulatok kíséretében, s miután végighallgatta a történetet, Poljakova a ruhatára különböző darabjait kezdte ajánlgatni Anne-nek, aki bármelyikbe kétszer belefért volna. – Drága Marja! Szó sincs arról, hogy nincstelen lenne – figyelmeztette a gróf. – Egész ládára való ruhája van, és mire Oroszországba érünk, javában tombolni fog a nyár. Télig nem lesz szüksége semmi különösebbre. Nem tudta azonban meggyőzni Poljakovát, aki egész este csak „Das armes kleines Mädchen” néven említette Anne-t, és egyfolytában ruhákat, cipőket, bundákat, főkötőket és hajápoláshoz szükséges holmikat ajánlgatott neki. A két férfi elment a nagykövethez, hogy az útlevélről beszéljen vele, Anne pedig kettesben maradt Madame Poljakovval. Miután végre – nem kis erőfeszítés árán – meggyőzte arról, hogy nem teljesen nincstelen, nem szorul azonnali segítségre, rájött, hogy az aszszony érdekes történeteket tud mesélni nagy Katalin cárnő udvaráról, ahol fiatal korában udvarhölgyként szolgált. A nagykövettől visszatérve a gróf széles mosollyal lépett a szobába, és vidáman közölte: – Minden el van intézve! Holnap reggel indulunk. Már szóltam, hogy készítsék fel a lovakat, s nyolckor előáll a kocsi. Megvan az útlevele is, Miss Peters, az új nevére állították ki. Mostantól kezdve maga hivatalosan a nővérem lánya, Anna. Mivel a nővérem férjét Davidovnak hívják, a keresztneve pedig Pjotr – maguknál Peter –, az apai név hozzáadásával az új neve úgy hangzik, hogy Anna Petrovna Davidova. Anne egy pillanatra elgondolkodott.
– A családnevem, a Peters, mint nyilván tudja, a Peterson2 lerövidítéséből származik. Ha az Anne Peters nevet lefordítjuk oroszra, akkor feltehetően úgy hangzik, hogy… – Anna Petrovna. Igen! – mondta elégedett mosollyal a gróf. – Kellemes egybeesés, ugye? Biztos voltam benne, hogy rá fog jönni!
Ötödik fejezet Évekkel később, amikor Anne megpróbált visszaemlékezni arra a hosszú, Európa északi részén át Oroszországba vezető útra, rá kellett jönnie, hogy a mérföldek és napok egybemosódtak, s csupán általános benyomásai maradtak, de tisztán és pontosan egyetlen részletre se emlékszik. Azzal a szilárd elhatározással vágott neki az utazásnak, hogy mindent megfigyel és megjegyez, s az első napok mindegyikének kezdetén órákig előredőlve, tágra nyitott szemmel nézett ki a kocsi ablakán, s próbált befogadni minden friss újdonságot, mert tudta, hogy még egy, ehhez fogható alkalom nem lesz rá, hogy annyi új dolgot lásson. De túl lehengerlő volt az élmény ahhoz, hogy kezdeti lelkesedése végig kitartson. Angliában egyetlen napi, gyors utazás is olyan sok, egymástól különböző tájon át vezetett, hogy minden mérföldön volt valami új látnivaló. A kontinensen azonban minden sokkal nagyobb méretűnek bizonyult, ugyanaz a tájkép mérföldeken és órákon át megmaradt, néha egy egész napig is. És egy idő után a hosszú utazással együtt járó fáradt2
Magyarul kb. „Péter fia”, Péterfi”.
ság is erőt vett rajta. Az utak az évnek ebben a szakában, bár porosak voltak, még nem váltak töredezetté, s a nagyobb városok közelében gyakran egészen kiváló minőségűek voltak. A városok közti, hosszabb szakaszokon azonban néha olyan helyekre kerültek, amelyeknek a karbantartását senki se tartotta kötelességének, és ott bizony, az egész napi zötykölődés közepette, minden izmukat meg kellett feszíteni, hogy valahogy tartani tudják magukat. A gróf – önös megfontolásból és Anne biztonsága kedvéért is – a lehető leggyorsabban kívánt haladni, így mindenhol csak egy éjszakára álltak meg, nappal pedig csupán annyi időre, hogy lovakat váltsanak. Reggel nyolckor szálltak be a kocsiba, és délután ötig-hatig utaztak, hogy aztán elgémberedett tagokkal kiszálljanak egy-egy postakocsi-állomáson, fürödjenek, egyenek és utána egyből menjenek aludni. A napok egyformasága a valószerűtlenség érzését keltette Anne-ben, azt a képzetet, hogy be van zárva egy állandóan önmagát ismétlő álomba. A napok egybemosódtak az emlékezetében, s a maguk mögött hagyott városok nevei is összekeveredtek a földrajzi tanulmányaiból ismerősökkel, míg végül már nem is tudta biztosan, hol járnak. Az utazás első részében egy emlékezetes dolog történt. Franciaországot keresztülszelve Strasbourgnál átkeltek a Rajnán, s a folyó mellett továbbhaladva mentek Karlsruhéba, Baden fővárosába. Karlsruhéban a gróf felkereste a hercegi udvart, hogy tiszteletét tegye a badeni trónörökös feleségénél, Amália hercegnőnél, az orosz cárné, a Lujza Mária néven született Jelizaveta Alekszejevna édesanyjánál. A hercegnő kedvesen fogadta Anne-t, s nagyon örült a grófnak, akit kis időre félre is vont, hogy németül kifaggassa a
nemzetközi helyzetről. Egy jóképű, horgas orrú, gesztenyebarna, a gróffal nagyjából egykorú férfi volt vele, aki széles mosollyal és öleléssel, régi barátként üdvözölte Kirovot. Louis Antoine de Bourbon-Condé volt, Enghien hercege, egyetlen életben maradt unokája a száműzetésben élő Condé hercegnek, aki egyebek mellett azzal vált híressé, hogy a különböző forradalmi kormányzatok uralma idején a Bourbon-család javára tevékenykedett. Enghien hercege a közeli Ettenheimben lakott, és gyakori vendég volt a karlsruhei udvarban. Kirovval néhány évvel korábban Olaszországban barátkoztak össze, ahol a herceg Szuvorov orosz tábornok seregében szolgált, a gróf pedig egy lovas osztagot vezetett. A herceg nemcsak nagyon jóképű volt, hanem életvidám és kedves modorú is, s Anne egy csöppet sem lepődött meg azt tapasztalva, hogy nagy kegyben áll a hercegnőnél. Amália, akinek a fia lehetett volna, miközben nagyokat nevetett szórakoztató megjegyzésein, gyakran szeretettel megcsipkedte az arcát, vagy legyezőjével ért a kezéhez. Miután Kirov elmondta a legfrissebb híreket, a hercegnő – udvariasan Anne-re is kiterjesztve a meghívást – ragaszkodott hozzá, hogy vele és a férjével vacsorázzanak, s néhány napot töltsenek náluk. A gondolat, hogy egy uralkodói család tagjaival vacsorázhat, és palotában lakhat, egyszerre volt izgató és ijesztő. Anne gondolatban sietve átnézte a ruhatárát, és nem tudta, hogy örüljön-e, vagy csalódott legyen, amikor a gróf elnézést kért, és közölte, hogy szeretné mielőbb folytatni az utat. A herceg hevesen tiltakozott a visszautasítás ellen, de a hercegnő nem győzködte a grófot, mondván, hogy tudja, milyen az, ha valaki távol van a szeretteitől. A cárnénak címzett leveleket bízott rá, és jó utat kívánt.
Karlsruhéból Würzburgon, Bayreuthon és Freibergen át Drezdába mentek, tíz nappal azután érve oda, hogy elhagyták Párizst. Szászország fővárosában tudták meg, hogy Anglia május 18-án két francia kereskedelmi hajó elfogásával elkezdte a Franciaország elleni háborút, és már kiküldött egy hajórajt, hogy blokád alá vegye Brestet. Bonaparte azzal válaszolt, hogy minden európai kikötőt bezáratott az angol hajók előtt, és letartóztattatta a Franciaországban tartózkodó angolokat – voltak, akik szerint tízezer embert szedtek össze. Anne egészen addig nem hitte, hogy az első konzul ilyesmire vetemedik, és amikor értesült a történtekről, rádöbbent, milyen sokkal tartozik a grófnak. Ha ő nem lép közbe, s nem beszéli rá… – Minden kezdődik tehát elölről – mondta a gróf aznap este vacsoránál, az Elba hídjának lábánál lévő postakocsiállomáson. – A sok nyomorúság, az öldöklés, a kölcsönös gyanakvás – az összes őrültség, ami a háború velejárója. A fogadós sós vöröskáposztával körített borjúszeletet, fűszeres illatú kolbászokat és hideg marhasültet tett eléjük, s közben pergő német nyelven a háborúról beszélt. Az a hír járja, mondta, hogy az első konzul megesküdött: leigázza Angliát, és súlyosan megbünteti a hitetlen, áruló szigetlakókat. Miután távozott, Anne hallgatásba süppedt. – Ne vegye túlságosan a szívére, amit mondott! – figyelmeztette együtt érzőn a gróf. – Ez csak amolyan szóbeszéd. – Tudom. Valószínűleg eltúlozza a dolgokat. És még ha lennének is Bonaparténak ilyen tervei, nem tudná keresztülvinni őket, amíg a flottánk ellenőrzi a Csatornát. – Látom, nagyon bízik az édesapja fegyvertársaiban – mondta Kirov. Anne halványan elmosolyodott.
– Az utolsó háború bebizonyította, hogy az angol hadiflotta legyőzhetetlen. Nem félek semmilyen inváziótól – mondta, de a háborúról folytatott beszélgetés felidézte benne, milyen messzire került otthonról, és hogy valószínűleg soha többé nem látja Angliát. Szabadon és örömmel döntött az utazás és a kaland mellett, de nem tudta megállni, hogy egy kicsit el ne szomorodjon, ha eszébe jutott a kis, zöld sziget, ahol nevelkedett, a maga bársonyosan kék egével, lágyan hullámzó hegyeivel és udvarias, független lakóival – a népével. A gróf észrevette, hogy gyanúsan csillog a szeme, és azonnal cselekedett. – Igyon egy pohár bort, Miss Peters – a legjobb lesz víz nélkül, tisztán –, és aztán irány az ágy! – mondta élénken. – Holnap kezdődik az utunk nehezebb szakasza. Anne a figyelmességért hálásan szót fogadott. Mint már többször, álmában ezúttal is utazott, mérföldeken keresztül rázkódott a kocsiban. Drezda után a valószerűtlenség érzése még erősebbé vált benne, s elveszítette minden idő- és távolságérzékét. Az utak állapota romlott, a városok egyre távolabb kerültek egymástól, szállásaik primitívebbek lettek, s az ételek, amelyeket eléjük tálaltak, egyre jobban különböztek a megszokottaktól. Az egyik fogadóban olyan szobába vezették, ahol az ágyon bolhák ugráltak, egy másikban pedig nem volt igazi ágynemű, csak nyirkos, áporodott szagú takarók. De az is előfordult, hogy egy nagyon szerény berendezésű fogadóban ragyogó tisztaságot találtak, s a keményített, hófehér főkötőt és csipkés szegélyű kötényt viselő fogadósnő ínycsiklandozóan fűszerezett szarvassültet tálalt eléjük frissen sütött, a nyelvük érintésétől szinte szétolvadó sajtfánkkal.
A távolság, amit egy nap alatt megtettek, egyre csökkent, s egy hét kellett hozzá, hogy elérjék Varsót. Nem sokkal azután, hogy a várost elhagyták, a kocsi belefutott egy jókora, már-már gödör mélységű kerékvágásba, s a kereke és a tengelye olyan súlyosan megsérült, hogy két napot kellett rostokolniuk a kijavításukat várva. Már túl messze voltak Varsótól ahhoz, hogy a kényszerű megállás kínálta lehetőséget kihasználva felderítsék az öreg várost, ott pedig, ahol megálltak, nem volt semmi érdekes. Anne arra használta az időt, hogy mosson egyet, a gróf pedig olvasással és alvással töltötte a napokat. Aztán ismét útra keltek, egyre kimondhatatlanabb nevű városokon haladtak keresztül, amelyek közül néhány alig volt nagyobb egy falunál, és szembetűnően szegény vidékeken, ahol a földek kövesek és terméketlenek voltak, a jószágok soványak, a parasztok házai pedig szánalmasak és piszkosak. Négy nappal később a Nyeman partján lévő Grodnóba értek, s miután a fahídon átkeltek a túlsó partra, a gróf diadalmas mosollyal Anne-hez fordult, és közölte: – Most már Oroszországban vagyunk! – És mikor érünk haza? – kérdezte Anne fürkésző tekintettel, mintha azt várta volna, hogy a látóhatáron felbukkan a ház teteje és a kéményei. – Talán egy hét múlva. – Egy hét múlva?! – Egy hét vagy tíz nap – felelte könnyedén, a szavai kiváltotta hatást élvezve a gróf. Aztán elmosolyodott. – Oroszország hatalmas, Miss Peters. Még ötszáz mérföldet kell megtennünk ahhoz, hogy Szentpétervárra érjünk. Anne megpróbálta elképzelni, mekkora távolság az, de nem tudta.
– Angliában, bármerre indul is otthonról az ember, lehetetlen ötszáz mérföldet megtenni – mondta szomorkás mosollyal. Érdeklődő figyelemmel nézett ki a kocsi ablakán, s hogy a képzeletének köszönhette-e, vagy valami másnak, azt nem lehet tudni, de hirtelen tudatára ébredt a körülötte lévő tér hatalmasságának. Az ég óriási boltívnek tűnt, mélykékjén nagy, fehér felhőgomolyagok úsztak, a látóhatár mintha minden megtett mérfölddel távolabb került volna, s a táj fokozatosan tágult. Oroszországnak az a része, amelyet éppen keresztülszeltek, többnyire lapos volt, csak szelíd dombok törték meg az egyhangúságát, valamint fákkal sűrűn benőtt vízmosások és számtalan kisebb patak. Nagy nyírfa- és fenyőerdőkön mentek át, amelyek között jókora, megművelt, körülkerítetlen földek terültek el. Az utak szárazak és porosak voltak, de szélességük tovább erősítette Anne-ben a tágasság képzetét. Hatalmas tér és üresség vette körül: kevés más utazót láttak, s mérföldeket hagytak úgy maguk mögött, hogy egyetlen emberrel se találkoztak. Mintha egyedül lettek volna a világon. Különös érzés volt ez, kezdetben nyugtalanító, egyszersmind izgató is, mert azt a képzetet keltette az emberben, hogy teljesen szabad, senki se figyel rá, és senkihez se kell alkalmazkodnia. – Angliában biztos az volt az érzése, hogy be van szorítva egy szűk helyre – mondta egyszer, csillogó szemét a grófra emelve Anne. – Kicsik a szántóföldek, keskenyek az utak, rengeteg az ember! – Igaz – válaszolta egyetértő mosollyal Kirov. – Jól érzem magam Európában – szeretem a változatosságát, a gazdagságát! De hiányzik az oroszországi prosztor – a tágasság érzése. Egy idő után úgy érzem, hogy nem tudom kinyújtóztatni a
tagjaimat, mintha be lennék zárva egy szűk ketrecbe, s olyankor tudom, hogy ideje hazajönnöm.
*** Egyik este egy Mzsinszk nevű város postakocsi-állomásán ültek vacsorához. Már majdnem öt hete voltak úton, s azalatt a francia seregek lerohanták Itáliát, elfoglalták Hannovert, megszállták Hamburgot és Brémát, lezárták az elbai és weseri kereskedelmi utat, s az a hír járta, hogy Bonaparte ezer csapatszállító hajót épít az Anglia elleni invázióhoz. Anne azonban mindezzel nem sokat törődött, már egy ideje alig gondolt a világ dolgaira, mert csak az foglalkoztatta, hogy mikor szállhat ki végleg a kocsiból. – Üzentem Schwartzenturmba, hogy jövünk, és írtam magáról is – mondta a gróf, miután befejezték a vacsorát. – Holnap odaérünk. Schwartzenturm volt a neve a gróf Kirisi mellett, Szentpétervártól úgy huszonöt mérföldre lévő nyári kastélyának, ahol a család várta őket. – Holnap! – mondta Anne, s az utazás végének gondolata hirtelen nem is tűnt olyan vonzónak számára, mint várta. – Igen, még egynapi út, és otthon leszünk. Lehet, hogy későn érkezünk, de bármi történjen is, a holnap éjszakát már a saját ágyamban akarom tölteni! – A gróf mosolygott, miközben ezt mondta, de közben kérdő pillantást vetett Anne-re. – Valami baj van? Mintha gondban volna. – Nem… semmi. Csak izgulok, hogy végre meglátom az otthonát, és találkozom a családjával. – Szíves fogadtatásban lesz része – kockáztatta meg Kirov a kijelentést. – Remélem, efelől nincsenek kétségei.
– Természetesen nincsenek – felelte Anne, s kipréselt magából egy bizonytalan mosolyt. – Eléggé elfáradtam – mondta a székét hátratolva. – Ha holnap tényleg olyan hosszú napunk lesz, a legjobb, ha korán lefekszem. – Így igaz – válaszolta a gróf, és udvariasan felállt. – Jó éjszakát, kisasszony! – Jó éjszakát, uram! – búcsúzott el tőle Anne, s elindult, de ahogy mellé ért, és meglátta együttérzéssel teli pillantását, hiába nem akarta, könnyes lett a szeme. A gróf megfogta a kezét. – Ne féljen! – mondta. – Mindenki nagyon fogja szeretni, Anna Petrovna. Gondolja azt, hogy mostantól mi vagyunk a családja! Anne gyorsan megköszönte a biztatást, visszahúzta a kezét, és felsietett a lépcsőn, mielőtt teljesen elgyengült volna. A szobájában magára maradva megpróbált rendet tenni az érzései között, amelyeket az a hír váltott ki, hogy az utazásuk majdnem véget ért, és másnap elkezdődik számára egy újfajta élet. Csaknem öt héten át naponta be voltak zárva a gróffal egy szűk helyre, kényszerű közelségbe, és nem csinálhattak mást, mint hogy beszélgettek, vagy csöndben, a gondolataikba merülten ültek. Mint egy melegházi növény, úgy fejlődött ki köztük nagyon hamar egyfajta meghitt hangulat, és elkerülhetetlen volt, hogy Anne az út végére vagy beleszerelmesedjen a grófba, vagy megutálja, de mindenképpen alaposan megismerje. Kezdeti szimpátiájuk józan ítéleten alapult. Hasonló volt a természetük, egyformán kíváncsiak, nyitottak voltak, jó humorérzékkel és széles körű érdeklődéssel megáldva, s míg Anne kiváló, alapos képzésben részesült, a gróf igen járatos volt a mindennapi élet és a tágabb világ dolgaiban. Szívesen
mesélt a kalandjairól, mert látta, hogy érdeklik Anne-t, ő pedig örült, hogy tanulhat belőlük. Érdeklődéssel hallgatta, amit a gyerekkoráról és apja korai elvesztéséről, a kadétiskolában töltött időről, a katonai szolgálatról, az özvegy édesanyja kérésére elvett, első feleségéről és a gyerekeiről mondott, s még figyelmesebben, amikor külföldi útjairól beszélt. Sokfelé járt, részben ifjúkori „nagy utazása” során, amikor Angliát, Franciaországot és Olaszországot kereste fel, részben pedig a cár szolgálatában, katonaként és diplomataként. Intelligens, érdeklődő ember lévén minden út új ismeretekkel gyarapította. Beszámolói nyomán gyakran élénk beszélgetés alakult ki közöttük, s Anne ezeket nagyon élvezte, jobban érezte magát a gróf társaságában, mint bárkivel az apja halála óta. Most azonban, tudva, hogy másnap megérkeznek, s a grófot a felesége kitárt karokkal várja, Anne-nek rá kellett döbbennie, hogy az, ahogyan a grófot kedveli, alapvetően különbözik az apja iránti szeretettől. Kirov életteli, vonzó férfi volt, s akadtak pillanatok a kocsiban, amikor Anne nagyon erősen érezte fizikai közelségét. Egyszer, egy hosszú nap vége felé arra riadt fel, hogy mindkettőjüket elnyomta az álom, a fejük összekoccan, az övé a gróf vállán nyugszik, haja az arcához ér. Bűntudattal és remegve gondolt vissza rá, hogy milyen boldogságot érzett, hogyan tettetett továbbra is alvást, hogy amikor a férfi felébredt és felemelte a fejét, az övé akkor is ott maradhasson a vállán. Az emlék hatására enyhe szédüléssel rázta meg a fejét, s arra gondolt, hogy másnap találkozik a gróf feleségével, új úrnőjével. Kirov már mesélt egy keveset a második házasságáról. Szerelmi házasság volt, akkor ismerte meg Irina Pavlovna Kirjakovát, amikor a Kaukázus hegyei között, a lány szülőföld-
jén a törökök ellen harcolt. Szinte első látásra egymásba szerettek, s a hadjárat végén már úgy tért haza, hogy diadalmasan vitte magával a menyasszonyát. A gróf nagy szeretettel beszélt az asszonyról, őszintén elmondta, hogy már nagyon hiányzik neki, de a külsejéről egy szót se szólt. Anne-nek tehát nem volt róla semmilyen benyomása, leszámítva azt a következtetést, hogy ha a gróf szereti, akkor biztos nagyon figyelemre méltó és kedves nő. Azonban nem vágyott rá, hogy találkozzon vele. Hirtelen úgy érezte, hogy nem akarja, hogy az út véget érjen, s a gróf figyelme elterelődjön róla, egyéb dolgokra, különösen a feleségére összpontosuljon. Kinézett az ablakon a fekete, holdtalan éjszakába, összekulcsolta a kezét, és alaposan összeszidta magát. Hát tényleg nincs határa a butaságodnak? – kérdezte némán. Képes voltál beleszeretni ebbe az emberbe, aki sosem lehet más számodra, mint a munkaadód? De több, válaszolta lázadó belső énje. Kedves volt hozzád, folytatta kíméletlenül. Kedvel, igen, de csak úgy, ahogy bármilyen intelligens, tanult embert kedvelne. És te is ezért kedveled. Bármi, amit még érzel iránta, az csupán hála azért, mert kimentett Párizsból, és becsül, amit Murray-ék sosem tettek. Belső énje tiltakozott. Így kell lennie, mondta határozottan magának. Nem élhetsz ennek az embernek a házában, és nem taníthatod a gyerekeit úgy, hogy közben titkos érzéseket táplálsz iránta. Ez nemcsak helytelen lenne, hanem elmondhatatlanul nagy ostobaság is. Csodáld, tiszteld és szolgáld! Egyébről szó sem lehet! Minden bensőséges érzése a feleségéé. Legyen benned annyi önbecsü-
lés, hogy magadban, titokban se ajánld fel azt, amit nem akarnak, és soha nem is fognak akarni! Hirtelen felbukkant előtte az apja képe, s azzal a szeretettel és büszkeséggel emlékezett rá, amelyre oly szívesen, oly vágyakozva emlékezett. Nem hozok rád szégyent, apa, gondolta. A gróf az apja barátja volt, és így is fog gondolni rá mindig, mindig: mint kedves munkaadóra és apja őszinte barátjára. A belső hang elhallgatott, megszűnt, és Anne nyugodtan, mármár higgadtan készült a lefekvésre. Bármire képes vagy, Anne, ha elszánod rá magad, mondta egyszer az apja, és hitt is neki. Szilárdan hitte, hogy az intellektus a természet ősi erőit is le tudja győzni.
*** – Ez már az én birtokom – mondta a gróf, és előrehajolva kinézett az ablakon. Holdtalan, sötét este volt, s csupán a szeretet tudott láttatni vele bármit is a legközelebbi fákon túl. – Hamarosan meglátjuk a ház fényeit. Ha nappal volna, szép látványban lenne része innen az útról. Holnap meg kell néznie, Miss Peters. Egészen figyelemre méltó – mondta, s még nevetve hozzátette: – A maga módján. – Van fekete tornya? – kérdezte Anne, a ház nevére utalva. – Ó, hogyne. Holnap mindent megmutatok. Csinálunk egy nagy túrát, mintha Angliában volna, és olyan elegáns házakat látogatna meg, mint például a Blenheim-kastély. Jártam ott, amikor a nagy európai körutamon voltam. Nagyon szerettem utazni. Á, végre látszanak a fények! Pár perccel később lekanyarodtak az országútról egy másik útra, és már Anne is tisztán látta a lobogó fáklyákat és a körülöttük mozgó embereket. Hátradőlt, és a kocsi sötétjében ide-
gesen megigazította a haját. Aznap reggel gondosan öltözködött, kék utazóruháját és a legszebb kalapját vette fel, bár józanabb énje figyelmeztette rá, hogy a gróf hazatérése keltette izgalomban senki se fog arra figyelni, hogy ő mit visel. Már emberek futottak a kocsi mellett, kiáltások hallatszottak, s amikor megálltak, mindkét ajtó egyszerre nyílt ki, s vidám hangok, nevetés áradata tört be a kocsiba. Egy kerek arcú férfi nézett mosolyogva Anne-re, s a kocsi lépcsőjét lehajtva a kezét nyújtotta, hogy segítsen neki kiszállni. A következő néhány percben minden összekeveredett, a fáklyák lobogó lángja, a sötét árnyékok, a füst, a lovak és az izzadság szaga, a nevetés és az orosz üdvözlések, a sok körülötte kavargó arc. Aztán gróf hosszú, erős ujjaival megfogta a kezét, határozottan a karjába öltötte, és a körülöttük támadt tolongáson keresztülvágva felvezette egy lépcsőn, s a tetején lévő, sötét ajtón keresztül belépett vele egy nagy, fényesen megvilágított terembe. Körbenézve Anne díszes, rokokó falborítást, festett, de az igazihoz a megszólalásig hasonlító korinthoszi oszlopokat, kristálycsillárokat és aranyozott keretben hatalmas, sötét olajfestményeket látott, amelyek egy elegáns, angol ház hangulatát idézték. Egy libériát viselő, tagbaszakadt férfi – nyilván a komornyik – a gróf kezét szorongatta, és sírt az örömtől, míg a személyzet más tagjai és néhány szép, fekete-fehér foltos kutya körülöttük toporgott, és elégedetten nézte őket. Anne a nevét hallotta, ami után a komornyik mélyen meghajolt, és feltehetően üdvözlő szavakat mondott, amire ő csak mosollyal tudott válaszolni, majd a gróf továbbterelte, a terem vége felé. Az ott lévő ajtó hirtelen kivágódott, s egy csöpp kis alak futott feléjük. Anne először gyereknek hitte, mert olyan kicsi és
vékony volt: szaténpapucsa fölött hosszú, fehér muszlinruhát, s élénkvörös és arany selyem kínai kabátkát viselt. Kicsi, vékony arcát mézszínű haj lágy hullámai keretezték. Anne első gondolata az volt, hogy biztosan a gróf lánya. Az apró teremtés Kirov karjába vetette magát, s annyi sürgető szeretettel kiáltott fel – Nyikolasa! Eto ti?! –, hogy Anne egy szempillantás alatt tisztába jött a helyzettel, még mielőtt a gróf felkapta s a magasba emelte volna a feleségét, hogy érzelemtől fátyolossá vált hangon üdvözölje: – Iruska! Milenkaja! Dusa moja! Anne az érzések fájdalmas keverékével nézte a jelenetet. Egyrészt örült, hogy valódi, önzetlen szeretetet lát, másrészt szomorú is volt, mert arra gondolt, hogy senki se szereti így őt a világon. Egy idő után a gróf letette a grófnét, Anne felé fordította, és franciául azt mondta: – Irina Pavlovna, bemutatom Miss Peterst, akiről már írtam… Peters tengernagy lánya, s volt kedves vállalni, hogy a mi kis Ljoljánk új nevelőnője legyen. Tégy meg mindent, hogy jól érezze magát, mert egyedül áll a világban, és nagyon meszszire került a hazájától! A grófné félénk mosollyal nézett fel Anne-re, és felé nyújtotta karcsú kezét. – Peters kisasszony, nagyon örülök, hogy Schwartzenturmban üdvözölhetem. Kérem, tekintse ezt a házat otthonának! – mondta, s a mögötte álló inastól átvett egy tálcát, amelyet Anne elé tartott. Ezüsttányérka volt rajta és egy kis ezüstedény, az előbbin kis, kerek, aranybarna sütemény, az utóbbiban pedig finom, fehér por, amelyről Anne úgy gondolta, hogy porcukor. Nem tudta, mi a teendője, ezért kérdő pillantást vetett a grófra.
– Régi orosz szokás – magyarázta az –, hogy kenyérrel és sóval köszöntjük azt, aki új lakóhelyre érkezik, de mostanában gyakran inkább süteményt és cukrot kínálunk, mert azok mégiscsak finomabbak. A maga része a ceremóniából annyi, hogy megízleli a süteményt, és vesz egy csipetnyit a cukorból. Anne az instrukciónak megfelelően cselekedett, amit a jelenlévők jóváhagyó megjegyzésekkel nyugtáztak. A grófné visszaadta az inasnak a tálcát, és azt mondta. – Barátok között van, kisasszony. Remélem, jól fogja érezni magát. – Biztos vagyok benne, hogy igen, asszonyom – válaszolta Anne. A grófné szép, állapította meg magában, az a fajta, ártatlan szépség, amely már-már szomorúvá teszi azt, aki nézi. A széles, tatáros járomcsontok, az apró, egyenes orr, a kis, hegyes áll finom környezetként szolgált a csillogó, borostyánszínű szemeknek, amelyekre hosszú, tömött, sötét szempillák vetettek árnyékot, s amelyek felfénylettek, valahányszor az asszony a férjére nézett. Anne felelete több volt puszta udvariasságnál. A grófnét szelídnek és kedvesnek találta, kicsit félénknek, ahogy egy vadállat is félénk, de őszintének, ami a meleg hangú üdvözlést illeti. Nem lehet nem szeretni egy ilyen kedves teremtményt, gondolta, és elszégyellte magát előző esti gondolatai miatt. – De biztosan nagyon elfáradtak! – folytatta élénken a grófné. – Menjünk a szalonba! Már feltálalták a vacsorát és a teát. Az ajtón át a lépcsőházba léptek, ahonnan kétoldalt elegáns lépcső vezetett fel az emeletre, ahol a kovácsoltvas korláttal elkerített galériáról két irányban ágaztak el a folyosók. Anne valami fehéret látott a korlát mögött lekuporodva, és azt gondolta, hogy egy újabb kutya, ám a fehér golyóbis a következő
pillanatban felpattant, és lélekszakadva rohant lefelé a lépcsőn. Egy kislány volt, fehér hálóingben, mezítláb, papírcsavarókkal sötét hajában. – Papa! Hazajöttél! Tudtam, hogy így lesz! – kiáltotta franciául. – Nyanka azt mondta, hogy nem érsz haza holnapig, de én fenn maradtam. Tudtam, hogy megjössz! A lépcső aljára érve a kislány az apja karjába vetette magát, a gróf pedig felkapta, szorosan magához ölelte, és legalább annyi szívből jövő csókot adott neki, mint amennyit kapott, s közben francia és orosz kedveskedésekkel árasztotta el. Anne élvezettel figyelte, milyen felszabadultan, őszinte örömmel üdvözlik egymást. Angliában, bizonyos társadalmi rangon felül, még a legszeretőbb szülők is bizonyos, kötelező viselkedési formák szerint érintkeztek a gyerekeikkel, és ha egy gyerek ennyire szabadon kimutatta volna az érzéseit – ami elképzelhetetlennek számított –, azonnal rendreutasításban lett volna része, és súlyos szemrehányásban, mert engedély nélkül fent maradt. A gróf azonban csak azért tette le a lányát, hogy bemutassa Anne-nek. – És most a legszebb meghajlásodat kérem, Ljolja, mert szeretném, ha jó benyomást tennél a kisasszonyra – mondta franciául, a földre rakva a mezítlábas gyereket. – Miss Peters, hadd mutassam be Jelena Nyikolajevna Kirova grófnőt! – Enchantée, mademoiselle – mondta a gyerek, s baletttáncosnőt utánzó mozdulattal, kokettáló szempillaverdeséssel, mélyen pukedlizett. Hallva, hogy a szülei elnevetik magukat, vidáman felugrott, s lelkesen kérdezte: – Ugye jól csináltam? Ugye tetszett, kisasszony? A táncosnők is így csinálják, amikor az előadás végén rózsákat dobálnak nekik. Mama a múlt télen,
amikor Szentpéterváron voltunk, elvitt a színházba. Ugye, mámocska? Szereti a balettet, kisasszony? – Sajnos még sose láttam – válaszolta franciául Anne –, de azt hiszem, nagyon tetszene. A gyerek úgy nézett rá, mint aki nagyon furcsállja, hogy még nem látott balettet, és azt mondta: – Ha felnövök, táncosnő leszek. Az unokatestvérem, Kira pedig operaénekes. Együtt beutazzuk a világot, és királyok lesznek a hódolóink. A gróf elnevette magát, és újból felkapta. – Szóval ez történik, ha elmegyek néhány hónapra! Amikor utoljára találkoztunk, azt mondtad, hogy örökre velem maradsz, és sose mégy férjhez, mert engem szeretsz a legjobban. – De nagyon sokáig nem voltál itthon – ellenkezett a kislány, és komolyan nézett az apja szemébe, amely most egy szintben volt az övével. Nem nagyon hasonlítanak egymásra, állapította meg magában Anne, leszámítva talán a viszonylag hosszú állat. A gyereknek fekete haja és szeme volt, aranybarna bőre, és bájosan szabálytalan, nagyon eleven arca. Az apja válla fölött elkapta Anne pillantását, és jól hallható suttogással megkérdezte: – Papa, hogy szólítsam? Mademoiselle de Pierrenek? – Franciául így hangzik – értett egyet nevetve a gróf. – Szerintem szebb, mint fräulein Hoffnung – hangzott a következő megjegyzés, amely láthatóan zavarba hozta a grófnét. – Kérem, fáradjon be a szalonba, kisasszony! – mondta, s egy ajtót kinyitva tágas, nyolcszögletű szobába vezette Anne-t. Ő, alighogy átlépte a küszöböt, önkéntelenül felkiáltott: – Ez gyönyörű! – A helyiség szokatlanságát csak fokozta az ajtóval szemközti, háromszögletű bemélyedés, amelynek az
ablakait most sötétkék selyemdamaszt függönyök takarták. A fényes parketta közepét fehér alapon kék és rózsaszín mintás savonnerie szőnyeg borította. A falak is sötétkékek voltak, a mennyezetpárkányon körbefutó, szépen megmunkált fehér és arany frízzel, a mennyezeten pedig finom, rokokó gipszmintával. Rengeteg kép volt a szobában, főleg portrék, több nagy, kényelmes kerevet, az ablak közelében egy szép fortepianó, középen pedig egy jókora, alacsony, kerek asztal, amelyen gőzt fújó szamovár állt, és étellel megrakott tálak sorakoztak. A látvány nagyon jólesett Anne-nek, aki kezdte úgy érezni, hogy hamarosan elájul az éhségtől. – Kellemes szoba, ugye? – kérdezte elégedett mosollyal körbepillantva a grófné. – Világosban még szebbnek találja majd, mert jobban látszanak a színek. Most viszont biztosan fáradt és éhes. Hadd vegyem el a bundáját és a kalapját… így ni! Kérem, üljön le, helyezze magát kényelembe, és hagyja, hogy Ljoljával kiszolgáljuk! Nem, nem! Ragaszkodom hozzá! A grófné a legtermészetesebb módon, minden affektálás nélkül maga vette le Anne kalapját, Anne-t a legkényelmesebb kerevetre ültette, s ment az asztalhoz, hogy teát készítsen. Grodnó elhagyása után Anne már megismerkedett az orosz teával, s tisztában volt vele, hogy a tea Oroszországban egyfajta társadalmi intézménynek számít. Üvegpohárból itták, nem csészéből, s a poharak már elő is voltak készítve, bennük a sötét borostyánbarna folyadékkal. Csak a forrásban lévő vizet kellett rácsorgatni a szamovárból, és cukrot tenni az italba, bár egyes fogadókban, ahol útközben megálltak, kristálycukor helyett nagy tömbből letört darabot kaptak, amit a szájukba kellett venni, s ráinni a teát, ahogy a parasztok csinálták.
Ljolja, hálóinge, csupasz lába és hajcsavarói ellenére tökéletes úri kisasszonyként viselkedett, s vele született eleganciával szolgálta fel a teát előbb Anne-nek, aztán az apjának. Anne hálásan kortyolt bele a meleg italba, miközben Ljolja díszes berakású, rövid lábakon álló, kis asztalt tett elé, a grófné pedig egy hideg sült csirkével, süteménnyel, rágcsálni való magvakkal – dióval, mandulával, mogyoróval – megpakolt kis tálat és szárított fügével teli tálcát helyezett rá. Anne először a csirkét kóstolta meg. Mézzel és fűszerekkel sütötték, a legfinomabb volt az összes csirkeétel közül, amit életében kóstolt, s ezt meg is mondta. – Kerim sütötte, kifejezetten az érkezésük tiszteletére – közölte a grófné, vidám pillantást vetve a férjére. – Szerinte Londonban vannak a világ legjobb szakácsai, úgyhogy valahányszor Angliából érkezett vendégünk van, ragaszkodik hozzá, hogy valami különlegességet készítsen. Elképzelheti, milyen izgatottá vált, amikor megtudta, hogy egy igazi angol hölgy érkezik hozzánk! – Nariskin hercegtől nyertem, egy fogadáson, sok évvel ezelőtt, amikor még mindketten fiatalok voltunk és bohók – vette át a szót a gróf. – Másnap a herceg ezerötszáz rubelt ajánlott, csak hogy visszakapja, de nem adtam. Addigra ugyanis már megkóstoltam Kerim főztjét. Egy Moszkvában élő francia szakácstól tanult, ami még különösebbé teszi azt a szentül vallott hitét, hogy a konyhaművészetet igazából csak Londonban értik és becsülik. – Szerintem a londoni társaság csak annyit tud, hogy finom ételeket kell és illik enni – válaszolta Anne, s ezen mindannyian nevettek.
– Kóstolja meg ezt a süteményt, Miss Peters! – mondta kicsivel később a gróf. – Túrós pite, kaukázusi specialitás onnan, ahonnan Irina származik. Meg kellett tanítania Kerimnek, hogyan készítse – ugye, Iruska? –, de szerintem hamarosan ugyanolyan jól fogja csinálni. Anne megkóstolta, és remeknek találta. Aranysárgára sült külseje volt, alatta pedig puha, édes, jókora török mazsolákkal elkevert túrótöltet. Ljolja, aki az apja kerevetjének másik végében, a sarokba bekucorodva, lábát maga alá húzva ült, ugyancsak kapott egyet, és lassan, élvezettel ette meg, annak a gyereknek az arckifejezésével, aki tudja, hogy többet nem kap. Mire az utolsó morzsát is lenyelte, a szemhéjai elnehezültek, s csak tessék-lássék tiltakozott, amikor elküldték lefeküdni. Az elmenőben lévő kislányra nézve Anne-t is elkapta az álmosság, és örült, amikor a grófné, állapotát látva, felvetette, hogy nyilván szeretne lefeküdni, s rögtön fel is ajánlotta, hogy elvezeti a szobájába. – Holnap pedig megmutatom a házat! – ígérte búcsúzóul a gróf. – Jó éjszakát, Miss Peters! Szép álmokat – remélem, jó mélyen alszik. A grófné felvezette Anne-t az emeletre, s megmutatta a szobáját. Tágas, négyszögletes helyiség volt, s egy fehér takarójú, jókora ágy uralkodott benne, amely felé Anne vágyakozva nézett. Aztán az egyik sarokban lévő ikonon akadt meg a tekintete. Vörös bura alatt gyertya égett előtte, s vetett táncoló fényt a mennyezetre. – Szent Anna – mondta a grófné, látva, hogy a szentképre néz. – Úgy gondoltuk, hogy az a legjobb, ha a saját szentje vigyáz magára, de ha másikat akar…
– Tökéletesen jó így, asszonyom – válaszolta kissé tompán Anne. Angol lévén olyan szellemben nevelték, hogy elutasítsa a szentek imádatát és a pápák tiszteletét, de érezte, hogy a gesztust a jó szándék szülte. Új úrnője gondoskodásának a jele, nem azt jelzi, hogy meg akarják téríteni, s ennek megfelelően is kell fogadnia. Némileg melegebb hangon még sikerült hozzátennie: – Nagyon kedves öntől. Remekül választott. A grófné a mosdóállványra mutatott. – Készíttettem be meleg vizet. Aludjon, ameddig csak tud! Szólok, hogy semmi szín alatt se ébresszék fel, várják meg, amíg csönget. Jó éjszakát, Miss Peters! Remélem, jól fogja itt érezni magát. – Jó éjszakát, asszonyom, és köszönök mindent – búcsúzott el Anne is. A grófné távozása után pedig arra gondolt, hogy kizárólag az ő hibája lesz, ha nem érzi jól magát egy olyan helyen, ahol az úrnő mindent megtesz azért, hogy semmire se lehessen panasza. Lemosakodott, a fogát is megmosta, belebújt a gondos kezek által odakészített hálóingbe, és az ágy mellé térdelt, hogy elmondja esti imáját, és kérje a Teremtőt, hogy minden olyan kellemes maradjon, ahogy elkezdődött. Aztán befeküdt a magas, hófehér huzatú ágyba. A párnák és a paplan pehellyel volt töltve, és jóleső érzéssel süllyedt el bennük, minden porcikájában érezve az utazással töltött öt hét fáradtságát. Kellemes szédülés fogta el, fények és árnyékok, kocsik és csillárok, kerevetek, fák és szamovárok suhantak el képzelete színpadán. A tagjai nehezek voltak, az ágy pedig puha, nagyon puha… mint annak a csodálatos süteménynek a túrótölteléke… és ő lágyan belésüppedt… míg végül úrrá lett rajta az álom.
*** Anne hirtelen ébredt fel, s egy darabig fogalma se volt arról, hogy hol van. Fehér függönyöket látott, amelyeken átszűrődött a kinti, ragyogó napsütés. Fehér függönyök? Biztos valamilyen fogadóban van – de hol?! Hová is érkeztek előző este? Csak lassan rendeződtek benne az emlékek. Hát persze! Hazaértek. Schwartzenturmban volt, a gróf házában, a saját szobájában. Kellemes volt a tudat, hogy annyi idő után ismét van saját szobája, ahol nyugodtan kipakolhat. Felült, félrehúzta az ágy függönyét, majd visszafeküdt, és alaposan szemügyre vette a szobát. Négyszögletes volt, az arányai is megfelelőek, de hiányzott belőle az a kiművelt elegancia, amellyel előző este, más helyiségekben találkozott. Sötétvörösre festett fapadlója volt, szőnyegek nélkül, egy báránybőrrel az ágy mellett, hogy az ágyból kikelve puhára lehessen lépni. A falak sima fehérek voltak, leszámítva egy sávot a mennyezet alatt, amelyen vöröseszöld, lombos ágakkal és sárga gabonaszálakkal összefonódott vörös mákgubókat ábrázoló festés futott körbe. A minta egyszerű volt, ugyanakkor szokatlan és vonzó. A berendezés is egyszerű volt. Egy magas, fényesre polírozott, világos fából – cédrusnak gyanította – készült, fiókos szekrény állt az egyik fal mellett a ruhái számára, a másik oldalon pedig egy alacsony, dúsan faragott tölgyfa szekrény, a méretéből ítélve a cipőknek és kalapoknak. Az ajtó melletti sarokban volt az ikon, az előtte lévő, kis lapkára tett gyertyával, az ablak közelében pedig egy szép konzol –, valószínűleg angol gyártmány – fölötte festett fakeretbe foglalt, nagy tükörrel. Az ablak előtt franciának tűnő, piros-fehér takaróval leta-
kart kerevet, a szoba másik végében pedig egy nehéz, kárpitozott szék, amely az anyagból és a farészek faragásából ítélve Hollandiából származhatott. A fehér muszlinfüggönyön át beeső napfényt, a méhviasz szagát és a fehér, keményített ágyhuzatot is hozzászámítva azt kellett mondania, hogy a szoba egyszerű volt ugyan, de rendkívül lakályos. Az ágy melletti asztalkára, a gyertya mellé valaki – Anne gyanította, hogy a grófné – odatett egy szép kötésű, francia esszékötetet s egy kis váza vad sárga violát, amelynek gyenge, édes illata kellemes simogatásként hatott. Anne, kényelmesen a párnájába süppedve, úgy érezte, hogy ebben a szobában boldog lesz, jól fogja érezni magát. Kis időre újból elaludhatott, mert olyan érzéssel ébredt, hogy valaki figyeli, s gyorsan felülve azt látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és egy szempár mered rá a nyíláson keresztül. Gyorsan visszahúzódott, miután ő megmozdult, s bár az alakot, akihez tartozott, nem látta, a padlótól számított magasságából ítélve úgy döntött, hogy a gróf kisebbik lányáé. – Helló! – köszönt, de rögtön eszébe is jutott, hogy a gyerek minden bizonnyal jobban tud franciául, és gyorsan nyelvet váltott. – Semmi baj, bejöhetsz, ha akarsz. Már teljesen felébredtem. – Az ajtó még kijjebb nyílt, s láthatóvá vált egy puha, kerek gomborrocska és az áll egy darabja. – Gyere be, mássz fel az ágyra, és mutatkozzunk be egymásnak, jó? – kérte a kislányt. Kis szünet következett, amely alatt a megszólított nyilván jól meghányta s -vetette az ajánlatot, aztán az ajtó teljesen kinyílt, s egy apró, pufók, hálóinges manó masírozott be rajta, majd kapaszkodott fel az ágyra. Feltérdelt Anne előtt, és mosolytalanul, de érdeklődéssel nézte homlokába hulló, világos-
barna fürtjei alól. Komoly pillantású szeme borostyánsárga volt, mint az édesanyjáé, de azt leszámítva a dundi arcnak még nem volt semmilyen karakteres vonása. – Tudod, ki vagyok? – kérdezte rövid várakozás után Anne, mire a gyerek bólintott, de nem mondott semmit. – Honnan tudtad, hogy hol találsz? – hangzott a következő, szintén válasz nélkül maradt kérdés. – A nővéred mondta? – Bólintás. – Akkor már tudom, ki lehetsz. Te… – Anne egy pillanatig gondolkodott, hogy eszébe jusson a pontos név – …te vagy Natasa Nyikolajevna. Igaz? Újabb bólintás következett, majd sugárzó mosoly, amit heves, egyetértést és jóakaratot kifejező előre-hátra hajlongás kísért. – Nos, Natasa Nyikolajevna – folytatta Anne –, nagyon örülök, hogy találkoztunk, és remélem, barátok leszünk. – Natasa a felső ajka alá szippantotta az alsót, és még gyorsabban hintázott. – Miket tanulsz? Szoktál együtt tanulni a nővéreddel? – Válasz semmi. – Téged is tanít fräulein Hoffnung? – A kislány továbbra is némán nézett rá csillogó szemével, és Anne már éppen kezdett tanácstalanná válni, amikor zajt hallott, s az ajtó felé nézve meglátta Jelenát. A kislány fehér muszlinruhát viselt kék selyemövvel, s a haját is ugyanolyan színű szalag fogta le. – Natasa! Hát itt vagy! – szólt bosszankodva. – Nem volna szabad itt lenned, te rossz kislány! Nyanka már mindenhol keres. Indulj azonnal öltözni! Natasa újabb csillogó, néma pillantást küldött Anne felé, lekászálódott az ágyról, s kiment, közben gyakorlott mozdulattal elkerülte nővére fegyelmező csípését. Jelena bocsánatkérőn
pukedlizett, s be akarta húzni maga mögött az ajtót, de Anne visszatartotta. – Légy szíves, kérd meg a dadátokat, hogy most az egyszer ne legyen rá mérges! Egy csöppet sem zavart – mondta. – Örülök, hogy megismertem, csak azt sajnálom, hogy képtelen voltam szóra bírni. Jól gondoltam, hogy érti, ha franciául beszélek hozzá? Jelena beljebb lépett. – Egész jól érti a franciát, de beszélni nem hajlandó – válaszolta. – Nem beszél? Miért? – Sose beszél – közölte tényszerűen Jelena. – Senkihez. Nincs vele semmi baj, egyszerűen csak ilyen. Mama szerint majd beszél, ha mondani akar valamit. – A húga témáját ezzel lezártnak tekintve körbenézett a szobában. – Mama azt mondta, ne zavarjuk, de most, hogy már ébren van, fel is kel, kisaszszony? – kérdezte sóváran. – Mert szeretném megmutatni a gyereklakosztályt, a hintalovamat, és Zilkának is kiskutyái születtek az istállóban. Anne elmosolyodott, eszébe jutott, hogy egy bizonyos korig a gyerekek számára minden rettenetesen sürgős, azonnali elintézést kíván. – Máris felkelek – mondta. – Annyi mindent kell megnéznem, hogy tovább egy pillanatig se maradhatok ágyban.
Hatodik fejezet Miután leért a földszintre, a komornyik a nyolcszögletű szobától jobbra lévő reggelizőbe irányította. Ez egy kisebb, négy-
szögletes helyiség volt, nagyon szép, zöld selyemtapétával, rózsaszín és zöld mintás mennyezettel, és fehér muszlinfüggönyös, magas ablakokkal. Mint Anne megtudta, a család, ha egyedül volt, itt étkezett. Az ünnepi rendezvényekre szánt, nagy ebédlő a nyolcszögletű szalon másik oldalán volt. A gróf és a grófné már asztalnál ült, és velük a két gyerek is – ez ismét olyasmi volt, amit Anne sosem tapasztalt Angliában, ahol a gyerekek minden étkezése a gyerekszobában zajlott. Ahogy belépett, a grófné kedves mosollyal nézett rá. – Máris felkelt, Miss Peters? Fogadok, hogy ez a rossz kislány felébresztette! Ne haragudjon! – Nem, dehogy, asszonyom. Már ébren voltam – tiltakozott Anne. – Kérem, ne szidja meg! A gróf, aki közben felállt, szeretettel beleborzolt Natasa göndör hajába. – Ezzel együtt meg kell értenie, hogy engedély nélkül nem léphet be a szobájába. Hallottad, Nasa? – Nasának szólítják? – kérdezte Anne, miközben helyet foglalt az egyik inas által alátolt széken. – Egy kis szójáték – válaszolta a grófné, és a férjére mosolygott. – Oroszul a nasa azt jelenti, hogy a miénk. – Mert én csak a papáé vagyok – közölte teljes nyugalommal Jelena. – Az igazi anyukám meghalt, amikor még egész kicsi voltam – tette hozzá minden él nélkül, de Anne a szeme sarkából látta, hogy a grófnét egy pillanatra elhagyja szelíd nyugalma. Abból, amit addig látott, úgy ítélte meg, hogy saját gyerekeként bánik Jelenával, és hallotta is, hogy a kislány mámocskának szólítja, ami nyilván egyfajta becézés. Ezzel együtt érezhető volt közöttük némi ellentét, s ezt szem előtt kellett tartania, ha valóban meg akarta ismerni új neveltjét.
Egyelőre azonban csak annyit mondott, hogy „értem”, és hálásan fogadta az inas által elé tett hideg sültet és tojást. Örült, hogy bárhol járt is Európában, a reggeli nagyjából egyforma volt; szerette a gasztronómiai kalandozást a napnak egy későbbi szakára hagyni, amikor már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Illatos kávét is kapott, és ropogós kérgű kenyeret, amely sötétebb volt az angliainál, és sűrűbb állagú. A gyerekek málnaszörpöt ittak, édes túrót és lépes mézet ettek. – Nos, ha már ilyen korán felkelt, használjuk ki jól a napot! – ajánlotta a gróf. – Ha megengedi, Miss Peters, kihasználom az alkalmat. Megmutatom a házat és a birtokot, vagy legalábbis annyit belőle, amennyit egy nap alatt meg tudunk nézni. Holnap sajnos Szentpétervárra kell mennem. A grófnénak egy pillanatra elakadt a lélegzete, s lerakta a villáját. – Jaj, Nyikolaj, ne! Ilyen hamar? – Muszáj, kedvesem. De nem maradok soká. Jelentenem kell a miniszternek, átadni néhány levelet, s utána rögtön jövök is haza. Olyan hosszú ideig voltam távol, hogy azt hiszem, legalább ezt a nyarat szabadon tölthetem. Miután végeztek a reggelivel, a grófné azt javasolta, hogy a gróf először kívülről mutassa meg a házat Anne-nek, s aztán csatlakozzanak hozzá és a gyerekekhez a teraszon. – Az építészeti ismertető még nem igazán érdekelné őket, nekem pedig meg kell beszélnem néhány dolgot Vászkával és Kerimmel. Sokkal jobban fogják érezni magukat háborgatás nélkül. És Miss Peters sokkal jobb közönség lesz, mint én, aki már ismerem a történetet.
– Szóval már untat az elbeszélésem! – mondta sértődöttséget tettetve a gróf. – Rendben van, akkor csak Miss Petersnek mutatom meg házam építészeti kiválóságait. Ígérem, kisaszszony, hogy izgalmas élményben lesz része. Schwartzenturm kétségtelenül furcsa kinézetű ház volt. Az útról nézve a nyugati szárnynak Palladiót idéző, hangsúlyos, két emelet magas középső tömbje volt. A fehér kőhomlokzat leghangsúlyosabb része a bejárati oszlopcsarnok volt, négy masszív, jón fejezetű oszlopával, amelyek éles ellentétet alkottak a mögöttük elhelyezett, mindig árnyékba vesző lodzsiával. – Nagyon kellemes hely meleg nyári délutánokon! – mondta a gróf. Az oszlopok koronapárkányzatban értek véget, amely fölött háromszögletű, lejtős tetővel és kéményekkel lezárt oromfal emelkedett. A központi tömbből mindkét irányba összekötő fal ágazott le, s vezetett egy-egy pavilonig. Eddig minden tökéletesen megszokottnak, hagyományosnak tűnt. Ám a déli pavilon, ami a földszinten még a központi tömbbel tökéletesen megegyező stílusú volt, emeletmagasságba érve gyorsan kerek tornyocskákkal és kovácsoltvas díszítésekkel ékesített, Rajna menti várkastéllyá változott, mintha az eredeti építészt hirtelen elbocsátották volna, hogy egy Fekete-erdőből hozott, hazája után olthatatlan honvágyat érző kollégájával pótolják. Az északi pavilonnak már a kezdete is furcsa volt. A talajszinttől kiindulva kerek, fekete kőtorony, mint egy várkastély valamelyik bástyája. Masszív, dísztelen, középkort idéző, mintha a felszín alatt nyugvó, talapzatául szolgáló sziklából nőtt volna ki. Egy távoli, komor hangulatú skóciai szurdokban még helyénvalónak is tűnt volna, de szélesen elterülő, napsü-
tötte oroszországi szántóföldek közé beszorítva meglehetősen furcsán hatott. – Nos hát, ez a fekete torony, amelyről a ház a nevét kapta – mutatta be Anne-nek a gróf. Az összekötő falak mögött két belső udvar helyezkedett el istállókkal, kutyaketrecekkel és egyéb melléképületekkel, amelyekre jó rálátás nyílt a ház belső oldala menti helyiségekből. A központi tömb hátsó része különbözött az elülsőtől: vörös téglából készült, Anna királynő korára jellemző, egyszerű ablakokkal. A nyolcszögletű szalon kitüremkedő része és a reggelizőszoba franciaablakai egy széles, kőkorláttal lezárt teraszra nyíltak, amelyről lépcső vezetett le az országútnál magasabban lévő parkba. Ha valaki onnan, hátulról nézte, az épület csak egyemeletesnek látszott. S míg a nyugati homlokzatot valószínűleg egy olasz klasszicista, a pavilonokat pedig egy nosztalgiára hajlamos, romantikus lelkületű német tervezte, a keleti frontot egyértelműen egy honvágytól gyötört angol alkotta. – Palladióhoz illő palota, Rajna menti várkastély, skót bástya és angol vidéki kúria – ki tudta ezt így összehozni? – kérdezte nevetve Anne, miután körbekerülték a házat. – Egészen elképesztő. – A középső tömböt egy Gatto nevű olasz építész tervezte úgy nyolcvan évvel ezelőtt. Palladio egyik alkotását, a Fanzolóban lévő Villa Emót vette mintául – mesélte a gróf. – Akkor még Szolovjové volt a birtok, aki szeretett volna egy nyári lakot Szentpétervár közelében, és megbízta Gattót, hogy építsen neki egyet. De meghalt, mielőtt a munkálatok befejeződtek volna, és a félkész épületet Csernosov herceg vette meg a feleségének, aki német származású volt – a cárnő egyik ud-
varhölgye –, s megépíttette neki a fehér tornyot, hogy enyhítse a honvágyát. – És a fekete torony? – Azt az öreg hercegné, a herceg édesanyja építtette. A herceggel és a feleségével lakott itt, de miután a fia meghalt, egyre furcsább lett, és fokozatosan hátat fordított a világnak. A fiatal hercegné csak nyaranta jött ide, mert fehér torony ide vagy oda, jobban szeretett a korszerű szentpétervári házában lakni, de az öreg hercegnének még így is olyan érzése volt, hogy túl sokat háborgatják. Megépíttette hát saját pénzén a fekete tornyot, s annak a legfelső emeletén élt, teljesen egyedül. Nem érintkezett mással, csak a szolgálóval, aki ételt vitt neki. Attól kezdve, hogy beköltözött oda, a halála napjáig nem hagyta el a szobáját. – Úgy hangzik, mint egy tündérmese – mondta Anne, s fürkésző pillantást vetett a grófra, nem tudva, hogy elhiggye-e, amit hallott, vagy sem. Kirov komolyan nézett vissza rá, s kitalálta, mi jár a fejében. – Higgye el, úgy igaz, ahogy mondtam. Ebben a hatalmas országban ennél sokkal különösebb esetek is előfordulnak. A fiatal hercegné aztán Razumovszkijéknak adta tovább a házat – folytatta a történetet –, akik lebontatták a keleti frontot, ahol addig a bálterem volt, s megépíttették a nyolcszögletű szobát és a teraszt, mert a nászútjuk alatt egy nagyon boldog évet töltöttek Angliában, és azt akarták, hogy legyen valami, ami emlékezteti rá őket. A mintát a yorkshire-i Kirby Halltól vették, és Angliából hozattak téglát, hogy lehetőség szerint minden úgy nézzen ki, mint az eredeti. Nevetés robbant ki Anne-ből.
– Látom már, hogy tréfál. Elmondaná az igazi történetet? – kérdezte. – Teljesen komolyan mondtam, amit mondtam – válaszolta mosolyogva a gróf. – Miért kételkedik benne? – Biztos, hogy ez a családi otthona? Ha igen, az apjának és a nagyapjának is itt kellett volna élnie, de abból, amit elmondott, úgy tűnik, hogy nyolcvan év alatt négy különböző tulajdonosa volt a háznak. A gróf megcsóválta a fejét, s a terasz lépcsői felé vette az irányt. – Oroszországban nem úgy mennek a dolgok, mint más országokban. A legutóbbi időkig minden föld a cáré volt, és a leggazdagabb nemesek is csak tartós használatba kapták a birtokaikat – magyarázta. – Ide-oda helyezhették és helyezték is őket, Oroszország legkülönbözőbb részeibe, egyik pillanatról a másikra, ahogy éppen a feladataik megkívánták, ezért nem tudtak gyökeret ereszteni sehol, nem úgy, mint az angol családok. – És nem utasíthatták vissza az áthelyezést? – kérdezte Anne. – A cárnak abszolút hatalma volt. Oroszországban minden, az utolsó gallytól a legkisebb kavicsig, minden férfi, asszony, gyerek és állat az övé volt, és azt tett velük, amit akart. – Ez elég különösen hangzik. Soha sem próbálta meg valaki – mondjuk egy gazdag vidéki úr – megkérdőjelezni a hatalmát? Fanyar mosoly jelent meg a gróf arcán. – Előfordult, hogy uralkodókat meggyilkoltak, de nálunk minden hatalom az uralkodói tróntól származik, onnan jön a dicséret ugyanúgy, mint a büntetés, és mi, oroszok beleszüle-
tünk ebbe a rendszerbe – felelte. – A vérünkben van. Az pedig, hogy bármilyen vidéki úr lázadáshoz elegendő sereget állítson ki, egyszerűen lehetetlen. Van egy nagyon régi törvényünk, amely kimondja, hogy az az ember, akinek bármilyen hatalma van egy terület fölött, ugyanott nem rendelkezhet birtokkal. – Kezdem érteni – mondta Anne. – Szigorú rendszer, de erős. – Azt hiszem, a jövőben változhatnak a dolgok – folytatta a gróf –, de csupán az 1785-ös törvények óta rendelkezhetünk saját birtokkal – mindössze tizennyolc év óta, és az túl rövid idő ahhoz, hogy évszázados szokásokon változtatni lehessen. – Értsem ezt úgy, hogy nem kötődik különösebben ehhez a házhoz? – tért vissza a beszélgetés kiindulópontjához Anne, s annyira csalódott volt a hangja, hogy a gróf önkéntelenül elnevette magát. – A pomesztyjéhez, a birtokhoz nem különösebben, de csak egy minden humorérzéktől megfosztott ember képes közömbös lenni egy ennyire furcsa ház iránt! Ezzel együtt biztos, hogy néhány éven belül eladom, és valahol máshol vásárolok birtokot – jelentette ki vidáman a gróf. – Mi, oroszok alapvetően nyugtalanok vagyunk, nem szeretünk túl hosszú időt tölteni ugyanazon a helyen. – Angliában egészen más a szokás – mondta elgondolkodva Anne, miközben felmentek a teraszra. – Ott mindenki, aki megcsinálta a szerencséjét, alig várja, hogy vehessen egy darab földet, házat építsen rá, egyfolytában fejlessze, és továbbadja a fiainak, hogy utána az unokákra és dédunokákra szálljon. Nyilván egész más a helyzet, ha valakinek nem lehet sajátja a birtok, ahol él.
– Ráadásul itt, északon olyan terméketlenek a földek, hogy nincs értelme sok energiát fecsérelni rájuk. Errefelé az a szokás, hogy kicsikarnak a földből egy-két termést, aztán továbbállnak. – Nagyon rossz gazdálkodási módszer, uram – mondta szigorúan Anne. – Mi történik akkor, ha már nincs több új, frissen megművelhető terület? – Akkor természetesen elindulunk, és meghódítjuk a következő országot – válaszolta mosolyogva a gróf. – Mit gondol, Miss Peters, miért olyan nagy Oroszország? A grófné és a gyerekek a teraszon várták őket. – Sok képtelenséget mondott a férjem, Miss Peters? – kérdezte mosolyogva a grófné. – Megvan az a furcsa szokása, hogy szereti összezavarni az embereket. Ismerkedjen meg fräulein Hoffnunggal, akiről Nyikolaj már biztosan mesélt. Anne előrelépett, hogy kezet fogjon egy sovány, idős nővel, akinek az arcát szemmel láthatóan régen tartó fájdalom rántotta össze feszesre. A pillantása azonban kedves volt, a kézfogása szívélyes, miközben különös akcentussal, franciául azt mondta: – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy az én kis Ljoljám jó kezekben lesz, s remélem, rendesen fog viselkedni, és nem hoz szégyent rám. – Biztos vagyok benne, hogy úgy lesz – válaszolta Anne, s a grófné fejmozdulatát követve egy testes nő felé fordult, aki Natasa kezét fogta. – Ő pedig Nyanka, a gyerekek dadája, aki az én dadusom is volt kiskoromban. Nyanka, ő barisnya Peters. Nyanka kövér, bizalomgerjesztő megjelenésű nő volt, fekete ruhában, amely fölé fehér kötényt kötött, és kendőt a fejére.
Nehéz lett volna megmondani a korát: negyvenéves ugyanúgy lehetett, mint hatvan. Az arca barna volt és széles, bőre fénylett a járomcsontján, mint az időtől fényesre koptatott kő. Sasorra volt, és csillogó, fekete szeme a meglepően szép formájú szemöldök alatt. Anne gyanította, hogy nagyon vonzó lehetett fiatalkorában, talán kifejezetten szép is, egyszerre erőt sugárzó és kecses. Nyanka a nyakában különböző méretű kereszteket viselt – egy nagyot fából bőrszíjon, egy gyöngyházból faragottat, s egy nagyon szép, kék zománckeresztet ezüstláncon –, hozzájuk egy Szent Miklóst ábrázoló rézmedált és egy állati csontból készült, filigrán fémtokba foglalt, pici tartályt, amelyben, mint Anne később megtudta, állítólag egy általa nagy becsben tartott, nem túl ismert grúz szentnek a vére volt. Anne úgy érezte, hogy van valami furcsán hasonló benne és a kezét fogva mellette álló kis Natasában – mindketten komolyan és megilletődötten néztek rá csillogó szemükkel. – Azt hiszem, kedvesem, jobb volna, ha addig mutatnád meg Miss Petersnek a birtokot, amíg még nincs túl meleg – fordult a férjéhez a grófné. – A ház várhat, azt később is meg lehet nézni. – Ahogy gondolod, szívem – értett egyet vele a gróf. – Szóljak, hogy fogjanak be a kocsiba, hogy mind együtt mehessünk? – Igen, papa! Igen! – kiáltotta lelkesen Jelena. – Ugye ülhetek a bakon Morkinnal? Megígérte, hogy megtanít kocsit hajtani, csak mindig elfelejti, de ha ott vagyok, akkor nem tudja. Fél órával később a kocsi ott állt a ház előtt, és Jelena izgatottan sürgette Anne-t, hogy menjen, nézze meg az elé fogott két nagy, fehér lovat.
– Castornak és Polluxnak hívják őket a csillagok után, tudja? – magyarázta. – Nagyon jó barátaim, mindig kapnak tőlem cukrot. Nyanka szokott adni a teához valóból. A lovak hófehérek voltak, rózsaszín orrúak és tűzpiros szeműek vastag, világos szempillával, s a sörényük a fejük tetején kék szalaggal volt megkötve, ami a szemükbe hullott. Örömmel hajoltak Jelena kezéhez, és nagyokat fújva, az orrukat mozgatva keresték kis tenyerében a cukordarabkákat. Morkin, a kocsis a fejüknél állt, és büszkén mosolygott, amitől kilátszott az alsó állkapcsában lévő egy szem nagy, sárga fog. Magas kalapot viselt, mint egy angol kocsis, és rajta a lovaiéhoz hasonló, kék szalagot, de ettől eltekintve jellegzetesen orosz volt, combközépig érő paraszttunikában és buggyos nadrágban, puha szárú csizmával. Mondott valamit a grófnak, nyilván Jelenáról, aki boldogan mosolygott rá. – Morkin nagyon büszke Jelenára – fordította le a kocsis szavait a gróf Anne-nek. – Soha, egy pillanatig se félt a lovaktól, s Morkin gyakran elmeséli, hogy amikor még járni tanult, egyszer elszökött a dadájától, és valahogy bekeveredett az istállóba. Az egyik bokszban talált rá, amint épp az egyik vadászathoz használt lovam lábába kapaszkodott, és egy csöppet se félt. A ló rúgós volt, de Jelenában szemernyi kárt sem tett. Jelena, miután Nyanka kesztyűt erőltetett rá, Morkin segítségével felmászott a bakra, a kis, virágos kalapot viselő grófné pedig, aki csipkeszegélyű, fehér napernyőt is hozott magával, Natasával az ölében helyet foglalt a hátsó ülésen. A gróf segített Anne-nek felszállni mellé, ő maga pedig a baknak háttal, az egyik lehajtható ülésre telepedett.
– Apropó, Miss Peters! – szólt megemelt hangon, miután elindultak. – Erről sosem beszélgettünk, de hadd kérdezzem meg, hogy tud-e lovagolni. – Igen, uram, apám megtanított rá – válaszolta Anne. – És nagyon szeretek is. – Remek – mondta a gróf. – Irina is szeret lovagolni, és sokkal jobb lesz neki, ha lesz partnere, amikor távol vagyok. – Igen – értett egyet vele a grófné. – Legalább meg tudom mutatni a környéket. Sok megnézni való hely van, ami gyalog messze esik, kocsival pedig nem lehet elérni. – Sajnos nincs lovaglóruhám, asszonyom – mondta Anne. – Biztos tud varrni egyet. Nyikolaj említette, milyen remekül bánik a tűvel. – Hozok anyagot Szentpétervárról – ajánlotta fel a gróf. – Csak mondja meg, milyen színűt szeretne! – Maga végtelenül kedves, uram – válaszolta Anne, felidézve magában, hogy Lady Murray egy régi ruháját alakíttatta volna át vele a követségi bálra. – Ugyan már! – hárította el a köszönetet a gróf. – A lovagláshoz megfelelő ruhára van szüksége. Á, nézze! Innen már látszik a templom. Szerintem a fák lombjain keresztül nyújtja a legszebb látványt. A templom a Szentpétervárt Kirisivel összekötő országút mellett volt, a kastélyhoz vezető út torkolatával szemben. Kis, fehér épület volt kék kupolával és keskeny, kicsi ablakokkal. Az ajtajától balra lévő, boltíves bemélyedésben lévő kép egy bizánci szüzet ábrázolt bíborvörös köntösben, csillagok alkotta glóriával a feje körül, égkék háttér előtt. – Minden vasárnap és ünnepnapokon ide járunk misére – magyarázta a grófné. – Nincs saját házi kápolnánk, és jobban
szeretek egy ilyen, kis templomba misére járni, mintsem valamelyik nagyobb, divatosabb kirisi templomba. Úgy érzem, itt egyszerűbb és őszintébb a szertartás. Gondolom, maga protestáns, Miss Peters – tette hozzá kissé aggodalmasan. – Fräulein Hoffnung luteránus, ami elég nagy gond – szólt közbe a gróf. Neki vagy a grófnénak? – kérdezte magában Anne. – Az anglikán egyház szokásai szerint nevelkedtem – mondta olyan semlegesen, amennyire csak tudta. Még túl korán volt ahhoz, hogy megítélje, eltérő vallásuk mekkora hatással lesz a viszonyukra Kirovékkal. Remélte, hogy a fräulein némi felvilágosítással tud majd szolgálni ebben a tekintetben. A kocsis három, nyári portól fehér törzsű akác összehajló lombjai alatt állította meg a lovakat, s a grófné – még mindig egy kicsit izgatottan – megkérdezte: – Lenne kedve megnézni a templomot, Miss Peters? Van benne néhány szép ikon. – Hogyne! Nagyon is! – válaszolta határozottan Anne, s egy megkönnyebbült mosolyt kapott cserébe. Mindannyian leszálltak, s pár lépést téve a sugárzó napsütésben beléptek a hűvös, sötét templomba. Anne-nek, aki hozzászokott a székekkel és padsorokkal telezsúfolt angol templomokhoz, nagyon üresnek tűnt. A padló fekete és fehér márványlapokból készült, amelyeknek a hidege jól érezhető volt nyári szandáljaik vékony talpán keresztül. A lapok rombusz alakúak voltak, s a hegyesebbik végük az oltárt eltakaró ikonosztáz közepén lévő kapura mutatott. A kapu fekete kovácsoltvasból készült, szépen megmunkált levélminták díszítették, s rúdjainak a vége aranyozott volt, mint egy palota kapujáé. Mögötte halványvörösen világított az oltár fölött lógó mécses.
Száraz, erős tömjénillat töltötte meg a templom belsejét – furcsa, idegen szag, halott szépségre emlékeztető, mintha egy lepréselt, s gyűjteménybe rakott pillangótól vagy virágtól maradt volna, szomorú emlékeket ébresztő héjaként valaha eleven valójának. A kinti verőfény után a templom belseje sötétnek tűnt. A kupola alatt egy nagy, kocsikerékre emlékeztető, küllős vaskarika lógott láncokon, s körben meggyújtásra váró gyertyák sorakoztak rajta. A falak mentén körben apró mécsesek égtek, lángjuk gazdag színekkel megfestett ikonokról verődött vissza. Az ajtó mellett régi, ezüst keresztelőmedence állt, sok imádó kéztől csaknem simára koptatott vésettel a külsején. Anne felkészült rá, hogy mélyen elítélje a bálványimádás jeleit, s közömbösen szemlélje az építészeti megoldásokat, de ahogy lassan végigsétált a templomon, megindultságot érzett, amire egy csöppet se számított. Az üresség, a körülötte lévő tágas tér (Hogy is mondta a gróf? Prosztor? Oroszországban minden ezt a képzetet kelti?), a tömjénillat, a hely lefegyverző egyszerűsége, párosulva a kisdedjeiket ringató bizánci Madonnák látványával, s a szentek arcán látszó szenvedés, hozzá az arany csillogása és a sötét, életteli színek ragyogása – mindez különös lelkesültséget ébresztett benne, amit nem értett, de valamiért mégsem akart elveszíteni. A napsütésbe, a normális hétköznapi életbe visszatérve úgy érezte, hogy valamitől megfosztották, de megfogalmazni nem tudta volna, hogy pontosan mitől. A templom mögött kis udvar volt, alacsony, fehérre mázolt kerítéssel körbekerítve, s körülötte, mintegy teret alkotva, épületek, amelyeket Anne egyelőre nem ismert, de később gyakran megfordult bennük. A tér egyik oldalán volt a pap és az
alája rendelt diakónus háza – egyszerű, fazsindellyel fedett épületek –, emeleti lakással, amelyhez külső lépcső vezetett, mivel mindkettőnek a földszintjén tárolóhelyiségek és istállók voltak. Velük szemben hozzájuk hasonlóan egyszerű, de valamivel nagyobb építmény állt, egyfajta barakk, ahol a birtok munkásai laktak. Az intéző háza mellett egy valamivel kisebb ház állt, s benne két – emeleti és földszinti – lakrész. Mint Anne megtudta, a földszinten a birtok festője lakott. Amikor először említették, arra gondolt, hogy ő festette le a kerítéseket és a raktárak falát, és a gróf vidám nevetéssel nyugtázta a tévedését. – Nem, nem, festőt mondva portréfestőre gondolok! – helyesbített. – Több munkáját is láthatja a házban. Irina majd megmutatja őket. Szerencsés vagyok, hogy nálam szolgál, de még sosem volt Szentpéterváron, így nem tudja, milyen sokat ér. Ha bárki felfedezi, milyen remek, biztos, hogy rögtön elveszítem. Nariskin azonnal meg akarná szerezni magának – a festője arra se képes, hogy egy vonalba helyezze el a szemeit! Grigorovics többször is megfestette Irinát és a gyerekeket, s az összes kedvenc lovamat. Magának is modellt kell ülnie neki, Miss Peters. – Nekem, uram? – kérdezte riadtan Anne, mire a gróf kedvesen elmosolyodott. – Igen. Miért ne?! A gyerekek nagyon örülnének, ha látnák lefestve, és Grigorovics is boldog lesz, ha új feladatot kap – mondta. Anne-ről még senki se készített képet, leszámítva az iskolatársait, akik rajzórai gyakorlatként csináltak róla – többkevesebb sikerrel – vázlatot, s izgalomba hozta, egyszersmind
zavarba is ejtette az ötlet. Vajon azért vetette fel a gróf, hogy ingerkedjen vele? – kérdezte magában, s rögtön el is vetette az ötletet, mivel nem talált rá elfogadható indokot. Ha valóban azt akarná, hogy a gyerekeknek legyen egy képük róla, nem ellenkezne. A kék ruhájában talán… A festő fölött egy idős asszony lakott, akit a grófné a Kaukázusból hozott magával, s mivel Jelena ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassák, felmentek hozzá, s Anne-t is vitték magukkal. Jelena előreszaladt a lépcsőn, s már menet közben szólongatta az asszonyt: – Marja Petrovna! Marja Petrovna! Én vagyok az! – Anne és a grófné Natasát kézen fogva követte, a gróf pedig elment beszélni az intézőjével. – Csodálatosan tud varrni – mondta a grófné. – Sok ruhámat ő varrta, az összes fehérneműmet is, és nagyon szépen hímez. Ő csinálta Natasa keresztelői ruháját, és a legdrágább lélek, úgy szereti a gyerekeket, mintha az övéi volnának. Majd meglátja, mennyire odáig van érte Ljolja. A szoba, ahová beléptek, makulátlanul tiszta volt, és nagyon egyszerű berendezésű. A deszkapadlót kellemes borostyánsárgára festették, s az ajtóval szemben a Szűzanyát ábrázoló ikon volt a falon, előtte kis ezüstlámpa. Fehér virágokkal kihímezett, fehér lenvászon takaróval fedett ágy állt a fal mellett, az egyetlen ablak alatt pad, a sarokban szekrény, s tartozott még a berendezéshez egy magas támlájú szék, amelyen a lakrész gazdája ült. Idős asszony volt, kicsi, töpörödött, de a bőre és a szeme tiszta. Anne-t a legjobban az lepte meg a szobában, hogy az asszony lábánál egy kosárban kis, fekete malac hevert összegömbölyödve, mint egy macska.
Ahogy a grófné belépett, az öregasszony arca felragyogott. Kinyújtotta a kezét, s mikor a grófné megfogta, kezet csókolt neki, majd a szeretet és a tiszteletadás jeleként a homlokához szorította. Gyorsan beszéltek valamit oroszul, s aztán a grófné fordított: – Marja Petrovna köszönti, és elnézést kér, amiért nem áll fel üdvözölni, de sajnos már nem sok erő van a lábában. Kéri, tekintse sajátjának a házát. Az idős nő éberen figyelt a fordítás közben, s amikor Anne mosolyogva felé fordult, sebesen bólogatott. Aztán a gyerekek felé nyújtotta a kezét, s azok hagyták, hogy megsimogassa a hajukat, és megpaskolja az arcukat. Jelena oroszul beszélt hozzá, Natasa pedig leült a padlóra, simogatni a malacot, ami felébredt, halkan röfögött, és nedves, remegő orrával a kislány arcát szaglászta. – A malac itt lakik? – kérdezte csodálkozva Anne. – Igen – felelte a grófné. – Marja Petrovnának mindig van malaca. Még egészen kicsi korukban veszi magához, és a tányérjából eteti őket. Azt mondja, csak így tudja, mert a lábai már nagyon nehezen működnek, és nem tud nekik külön ételt hozni. Aztán, amikor már nagyok, levágatja őket, és jó sokáig elvan a húsukból. A disznóvágáskor keservesen sír, mert addigra nagyon megszereti őket. – De nem… úgy értem, hogy talán… – Ó nem! Nagyon tiszták – találta ki Anne gondolatát a grófné. – Ugyanúgy tanítja őket, ahogy maga vagy én egy kutyát tanítanánk. Állítja, hogy intelligensebbek a kutyáknál… Az idős asszony nevetve mondott valamit. – Azt mondja, hogy a legtöbb embernél is intelligensebbek – fordította le mosolyogva szavait a grófné.
– Ezek szerint tud franciául? – érdeklődött Anne. – Érti valamennyire, de beszélni csak nagyon kicsit tud. Jelena közben a sarokban álló szekrényhez ment, egy fadobozzal tért vissza, s az öregasszony karjába csimpaszkodott, miközben az kinyitotta. Gukorbonbonok voltak benne, amelyeket a grófné szerint maga készített, és amelyekkel híressé vált. Natasa és Jelena is kapott egyet, s az édesség puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy mindketten elnémuljanak. A grófné és a varrónője még beszélgetett egy kicsit oroszul, s bár Anne egy szót sem értett abból, amit mondtak, egyértelmű volt számára, hogy nagyon szeretik egymást. Aztán a gyerekek megcsókolták az idős nőt, ő újból kezet csókolt a grófnénak, Anne-től meghajlással búcsúzott, s már mentek is vissza a kinti, szikrázó napsütésbe. – Kivételes teremtés – mondta a grófné, miközben lefelé lépdeltek a lépcsőn. – A gyengesége ellenére mindent elvégez maga körül, és a gyerekek remekül érzik magukat nála, nemcsak a cukorbonbonok miatt, hanem azért is, mert nagyon érdekesnek tartják. Biztos vagyok benne, hogy Ljolja akár egy napig is tudna mesélni róla. – Tudta, kisasszony, hogy Marja Petrovnának szelíd tyúkjai is vannak? – kérdezte izgatott arccal Jelena, miközben megelőzte őket a lépcsőn. – Reggel kiengedi őket, hadd kapirgáljanak az udvaron, s este bemennek a házba enni és aludni. Az ablak alatti padon ülnek sorban, és ott teszik le a tojásaikat is. Egyszer, amikor ott jártunk, az egyiknek éppen kiscsirkéi voltak a malac kosarában. Hat kiscsirke! Olyan pirinyókat, mint azok, még biztos nem látott! És Marja Petrovna hagyta, hogy felvegyem őket.
– Most már értem, hogy mi vonzza őket annyira ebben a házban – súgta a grófnénak Anne. – Reggeli séta közben rendszeresen útba ejtik. Szegény fräulein Hoffnung allergiás az állatokra, de Ljoljának sikerült rábeszélni, hogy hetente legalább háromszor ide jöjjenek. Úgyhogy legyen résen, Miss Peters! A lakóházaktól övezett tér mögött, a templom mellett volt egy másik, gazdasági épületek közé zárt tér is. Itt volt a tejüzem, ahol a teheneket fejték, és különböző sajtokat készítettek, s az igáslovaknak készült istállók. Az utóbbi szép épület volt, díszes ajtókeretekkel, és szépen faragott, a tető alatt körbefutó frízzel. A tető jócskán túlnyúlt a falakon, és az eresz alatt, a merevítőgerendák között fecskék fészkeltek. Hangos csiviteléssel, villámsebesen röpködtek, s táplálták a fiókáikat. A fa tetőzsindelyek élénkpirosra voltak festve, ezért vörös istállónak hívták az épületet, hogy megkülönböztessék a ház mellett lévő másiktól, amelyben a lovaglásra és hintóhúzásra való lovakat tartották. Jelena szemmel láthatóan otthon érezte itt magát. Minden lovat névről ismert, és a hosszú szarvú, ugyancsak az istállóban tartott, fehér bika nevét is tudta, s ha a gróf értük nem megy, képes lett volna egész nap ott maradni, hogy simogassa őket és beszéljen hozzájuk. – Jobb, ha továbbmegyünk, különben semmit se fog látni a birtokból, Miss Peters. Nem, nem, golubcsik – mondta Kirov mosolyogva Jelenának –, az istálló elég közel van ahhoz, hogy ide lehessen sétálni. Bármikor eljöhettek a kisasszonnyal, és bemutathatod neki az összes lovat. A kocsiba visszaszállva Kirisi irányába mentek tovább, de egy idő után balra kanyarodtak az útról, és a birtokhoz tartozó, ligetes vidéken haladtak tovább. A közelben tehenek legel-
tek, több szép formájú, dús lombú fát is láttak, s szelíd lankákat, gyors vizű patakokat, gerendából ácsolt hidakat; minden olyan volt, mint Angliában, azzal a különbséggel, hogy itt mindenből több volt. – Razumovszkijék alakították ki a parkot – magyarázta a gróf Anne-nek. – A nászútjukon nagyon megtetszett nekik az angol vidék, és onnan vették a példát. Kifejlett fákat hozattak – volt olyan, amelyiket több ezer mérföld távolságról –, hogy elérjék a megfelelő hatást. Átkanyarodtak egy másik útra, amely a patakparton, magas fenyők alatt álló magtárak mellett haladt el. Ott volt a gróf szeszfőzdéje is, amelyben vodka készült. A nagy részét a kormánytól kapott engedély alapján a falusi kabakokban, a parasztoknak adták el. – Ne angliai falusi fogadókra gondoljon! – magyarázta a gróf Anne-nek. – A kabakok igazából csak ivásra valók, nagyon egyszerű, egyetlen célnak szentelt helyek. Enni nem lehet bennük, se megszállni. A parasztok, ha van pénzük, vodkát isznak, ha pedig nincs, egy kvasz nevű italt készítenek maguknak. – Az miből van? – érdeklődött Anne. A gróf elfintorodott. – Jobb, ha nem kérdezi. A lényeg, hogy attól is le lehet részegedni, s azt hiszem, nekik csak ez számít. Nincs üldögélés, beszélgetés közbeni iszogatás. Szeretnek nagyon gyorsan sokat inni, hogy hullarészegek legyenek. Ezt hívják zapojnak, s a parasztok számára maga a földi mennyország. – Igazságtalan vagy hozzájuk, Nyikolasa – rótta meg szelíden a férjét a grófné. – Szépen tudnak zenélni, énekelni és táncolni is, és van egy jelmezes, álarcos tavaszi játékuk…
– Tudom, dusa moja, tudom – válaszolta a gróf. – Nem azt mondtam, hogy az iváson kívül semmit se csinálnak, csak azt, hogy ha isznak, akkor teljes odaadással, és képtelenek mértéket tartani. – Félrevezeted Miss Peterst – tartott ki az álláspontja mellett a grófné. – Biztos vagyok benne, hogy a szolgáink nagyon keményen dolgozó, jó emberek. És a nők között vannak, akik nagyon szépen hímeznek. – Igen, Iruska moja, tudom. Azt hiszem, még van rá időnk, hogy elmenjünk egészen a fűrészmalomig – váltott témát határozottan a gróf –, és onnan a karámok, a gyümölcsös és a konyhakert mellett jövünk vissza. Ha lesz időd, feltétlenül mutasd meg Miss Petersnek az üvegházakat! Díszkertjeink nem nagyon vannak, kisasszony. A meleg időt túl gyorsan váltja fel a hideg ahhoz, hogy sok virágot nevelhessünk a szabadban, ezért elsősorban melegházakban tartjuk őket. Amikor először jártam itt, még csak kettő volt. Razumovszkijék csak arra használták őket, hogy ünnepi díszítésre szánt, cserepes virágokat tartsanak bennük. Jócskán megnagyobbíttattam őket, pálmaházat is építtettem hozzájuk, meg számos kiegészítő épületet. Ha lesz rá időm, folytatom is, amit elkezdtem. Szeretném, ha az év nagy részében tudnánk gyümölcsöt és zöldséget szállítani Szentpétervárra. Azt hiszem, tetszeni fognak magának. Sok ötletet Angliából vettem. A maguk kertészei jobban értenek a melegházakhoz, mint bárki a világon. Leszámítva az oroszokat, tette hozzá magában Anne, mert biztos volt benne, hogy a gróf erre gondol. Ő elkapta a pillantását, és jót nevetett, mintha hallotta is volna a megjegyzést.
***
A gróf másnap korán reggel elutazott, és hosszú idő után ez volt az első olyan nap, amikor Anne nem találkozott vele. Furcsán üresnek és szétszórtnak érezte magát, amit a hosszú utazás utóhatásának tulajdonított. Örült, mert a grófné hallani se akart arról, hogy azonnal munkába álljon. – Először helyezkedjen el kényelmesen, és szokja meg a helyet! – mondta. – Különben is, megígértem Nyikolajnak, hogy megmutatom a ház többi részét is. A következő néhány napban – néha a grófné kalauzolása mellett, néha egyedül – Anne felderítette a nagy házat. A legdíszesebb, vendégfogadásra használt helyiségeket már ismerte: az előcsarnok, a lépcsőház és a nyolcszögletű szoba egyfajta elegáns kört alkotott, amelynek végén a nagy, jeles alkalmakra szánt ebédlő volt. Ez a nyolcszögletű szobától balra helyezkedett el, és Anne csak félhomályos állapotában látta, mert az ablakokon be voltak csukva a spaletták, és a bútorokat is vászon védőhuzat takarta. A nagy előcsarnok két oldalán négy kisebb, intimebb hangulatú helyiség volt: egy könyvtárszoba, a gróf dolgozószobája és két kis szalon, amelyeket többnyire a grófné használt, de sötét vagy hideg napokon a család többi tagja is, mert meghittebbek voltak, mint a nyolcszögletű szoba. Valamennyi helyiség falát beborították a képek, s Anne sok kellemes órát eltöltött a nézegetésükkel. Nagyon vegyes gyűjtemény volt. Több neves festő – Rubens, Rembradt, Van Dyck – művei szerepeltek benne, de voltak ott képek kevésbé ismert olasz alkotóktól, továbbá sok velencei látkép Pittonitól és Tiepolótól, s allegorikus jelenetek Paninitól és Bonaviától – Nagy Sándor és a gordiuszi csomó, Mars és Vénusz, Rebeka a kútnál, Lucretia halála.
A festmények zöme azonban portré volt, egy részük ismert emberek arcképe jeles udvari festőktől, a többi pedig ismeretlen művészeknek a család tagjairól készített alkotásai. Anne jó néhány, feltehetően Grigorovics által festett képet talált a grófnétól, és továbbiakat is, amelyek azonban már kevésbé kiváló mestertől származtak. A gyerekek is szerepeltek a gyűjteményben, a grófról pedig nyolc festmény, különböző képességű festőktől. Akadt köztük egészen jó, de ordítóan tehetségtelen is. Kutyák, több tucat ló, különböző házbelsők és az épületet kívülről ábrázoló képek is ott sorakoztak a falakon. A galéria különös keveréke volt a felbecsülhetetlen értékűnek és az értéktelennek, s Anne elgondolkodott azon, vajon ki válogatta össze s rakta egymás mellé így a képeket. A központi tömb emeletén négy, vendégeknek szánt, elegáns hálószoba volt, amelyek mind a lépcsőház galériájára nyíltak, valamint egy sor kisebb, a család által használt szoba. A gyereklakosztály foglalta el a ház egyik oldalát, s a két kislány, Nyanka és a segítője, Tánya lakott ott. Egy kisebb, tanteremnek használt helyiség is tartozott a lakosztályhoz, s fräulein Hoffnungnak volt egy saját kis nappalija is, ahová visszavonulhatott, hogy nyugodt körülmények között, szigorú lutheránus hite kívánalmainak megfelelően tölthesse a vasárnapjait. Az angol házaknál bevett szokástól eltérően azonban a gyerekek nem voltak bezárva a gyereklakosztályba. Szabadon futkározhattak az egész házban, s bár Anne ezt először furcsállotta, hamar rájött, hogy ez meghittebbé, barátságosabbá teszi a légkört. A fehér tornyot, mint megtudta, főleg a személyzet lakta, s a magasabb beosztásúaknak saját szobáik voltak. Akadtak benne üres helyiségek is, egy részüket pedig raktárnak használták.
Volt mit tárolni bőven – bútorok, porcelán, szőnyegek, képek, a sokat utazó orosz nemesemberekre jellemző, tarka gyűjtemény. Volt ott sok, különböző időszakokból származó olaszországi szobor is, de a szőnyegek és a bútorok zöme franciának tűnt. A forradalom hulladéka, gondolta Anne, mikor megnézte őket. A kincsek egymás hegyén-hátán, gondatlanul felhalmozva hevertek a keskeny, kerek torony szobáiban. Anne-ben önkéntelenül felmerült a kérdés, vajon a gróf tudja-e pontosan, mije van? A fekete torony üres volt, semmire se használták, még tárolásra se. Anne szeretett egyedül odamenni, mert volt valami izgalmas sötét ürességében. A torony fele magasságáig nem volt benne egyetlen szoba sem, csak egy falból kiálló, középen tátongó űr körül kanyargó, a keskeny, homályos ablakokon bejutó gyenge fénytől megvilágított csigalépcső. A végét nehéz tölgyfa ajtó zárta le, amelyen át egy nagy, üres, félhold alakú, a torony felét elfoglaló helyiségbe lehetett jutni. A közepét keresztülszelő, egyenes falban három ajtó volt: az egyik egy újabb lépcsőre nyílt, amelyen fel lehetett jutni a tetőre, a másik kettő pedig két kisebb szobába, amelyek közül az egyikben az őrült öreg hercegné lakott. Furcsa módon Anne nem érezte komornak a szobát. A torony legfelső ablakaiból lélegzetelállító kilátás nyílt, s könnyen el tudta képzelni, hogy az önmagát bezáró fogoly nem a bánatába belesüppedten, hanem a külvilágot figyelve töltötte a napjait. Ha szép idő volt, szeretett felmenni a tetőre, elüldögélni az áldott napsütésben, érezve, ahogy az enyhe szellő az arcát simogatja, s figyelni a felhőknek a zöld mezőkön keresztülsikló árnyékát, a sokhektárnyi érlelődő vetést, a távoli erdők sötét sávját.
Jelenát nem vonzotta a lehetőség, hogy elkísérheti Anne-t és az anyját a házban tett kirándulásokra, de ha a kenneleket vagy az istállókat vették célba, erőszakkal se tudták volna távol tartani maguktól. A ház melletti istállót fehérnek nevezték, így különböztetve meg a vöröstől, s ebben tartották a hátas- és hintóhúzó lovakat. Castor és Pollux kizárólag az ő rendelkezésére áll, tudta meg Anne, hogy az egyik könnyű bricskán bármikor elmehessen sétakocsikázni a gyerekekkel. Az utazóhintóhoz számos pej állt rendelkezésre, s volt az istállóban egy sötétbarna, hordóhasú, Limoncsik – Citromocska – névre hallgató póni is, ami a kétüléses, kis kerti kocsit húzta. A gróf vadászathoz használt lovai kint voltak valamelyik legelőn, de így is akadt még az istállóban fél tucat, sétalovaglásra alkalmas ló – köztük három oldalnyereghez szoktatott –, s rajtuk kívül két egérszürke tibeti póni, valamint a grófné gesztenyebarna kancája, Iszkra. A kennelben különböző vadászkutyák éltek: angol masztiffok, egész csapat elegáns borzoj, fekete-fehér orosz agár, köztük a gróf kedvence, Zilka. Neki éppen kicsinyei voltak, amelyek közül – mint a kislány lelkesen elmesélte – a gróf egyet Jelenának ígért. Azon kívül, hogy megismerte a házat és a szolgákat, s elkezdett oroszul tanulni – szilárd elhatározása volt, hogy egy éven belül tisztességesen beszélni fogja a nyelvet –, Anne kezdte jobban kiismerni azokat, akiktől jövendő boldogsága függött. Jelena nagyon nehezen kezelhető volt, részben valószínűleg fräulein Hoffnung korral járó gyengesége miatt, de talán egyszerűen csak azért, mert az oroszoktól idegen volt a következetes nevelés, és borzalmasan elkényeztették a gyere-
keiket, megengedve nekik sok olyan dolgot, amiről egy angol gyerek még csak nem is álmodhatott. Jelena eleven kislány volt, intelligens, bár Anne szerint nem megfelelően tanított, és jó természetű is mindaddig, amíg érvényesíteni tudta az akaratát. Ugyanakkor idegen volt tőle a figyelemösszpontosítás, és nem szeretett semmit, ami hosszú erőfeszítést vagy kemény munkát igényelt. És bár még nem volt konfliktusuk egymással – a leckék még nem kezdődtek el –, Anne-nek semmi kétsége se volt afelől, hogy a sötét szemek csillogása meg fog változni, és harcot jelez, mielőtt eljut odáig, hogy fegyelmezett módon leültesse és munkára fogja. Natasával hivatalosan még két évig nem kellett foglalkoznia, de érdeklődéssel figyelte a kislányt. Először azt hitte, hogy Jelena túlzott, amikor azt mondta, hogy Natasa sose beszél, de kiderült, hogy igaza volt – Natasa nem hogy nem beszélt, semmilyen hangot sem adott ki. A grófné szerint teli torokból bömbölt, amikor megszületett, és kisbabaként az összes normális, gurgulázó, gügyögő hangot hallatta mindaddig, amíg meg nem tanult járni. Akkor kezdődött önmagára erőltetett némasága. Fräulein Hoffnung határozott kérésére a grófné a télen megvizsgáltatta szentpétervári orvosokkal, akik azt mondták, hogy semmilyen szervi baja sincs, és minden más tekintetben is tökéletesen normális gyerek. Nyanka állította, hogy ha elérkezik az ideje, beszélni fog, és a grófné egyetértett vele. Anne-t meglepte, hogy szemmel láthatóan egy csöppet sem aggódott, de tökéletesen őszintének tűnt a magatartása. Natasa boldognak és elégedettnek látszott: szívesen játszott, hallgatott mesét, totyogott Nyanka vagy Jelena után, és ugyanúgy szerette az állatokat, mint a nővére. Anne ezzel együtt különös kis teremtménynek tartotta, és időnként zavar-
ba jött, amikor csillogó szemmel figyelte. Gyerekhez képes túl okosnak tűnt a pillantása, mintha magában nevetne a felnőtteken, akik nem érdeklik annyira, hogy kommunikáljon velük. De nemcsak Natasában érzett valami furcsát Anne, hanem az anyjában is. Abban a két hétben, amíg a gróf távol volt, sok időt töltöttek együtt. Együtt étkeztek, esténként együtt üldögéltek, a grófné megmutatta a házat, és ha kocsival ment valahová, elvitte magával, s bár sokkal barátságosabban és közvetlenebbül beszélgettek, mint annak idején Lady Murray-vel, Anne úgy érezte, hogy két hét elteltével se került közelebb a grófnéhoz, lényegében ugyanott tart, mint az első napon. Nyilvánvaló távolságtartásról nem lehetett beszélni: a grófné mindig egyformán kedves és figyelmes volt, a mosolya szelíd, a modora kedves. Anne-nek mégis olyan érzése volt, hogy álarcot visel, figyelemelterelő maszkot, ami nem azért kell neki, hogy hamis képzetet keltsen magáról, hanem hogy ne vegyék észre az álarc mögött rejtőzőt. Ha létezett egy másik valóság is a látszaton túl, akkor az mélyen el volt rejtve, és néha, amikor szólt hozzá, s látta, hogy az aranyló szemek egy leopárdéra emlékeztető, hosszú, rezzenéstelen pillantással nézik, Anne azon is elgondolkodott, hogy egyáltalán van-e valami az álarc alatt. Idővel rájött, hogy nem csak ő találja furcsának a grófnét. A két hét alatt a környékbeli családok tagjai többször is ellátogattak Schwartzenturmba, s őt is bemutatták nekik. Nyílt, meleg, barátságos fogadtatásban részesítették, ami gyógyír volt a Murray-ék által megtépázott önbecsülésére. Az orosz hölgyek felnőtt lányaik és kisfiaik társaságában érkeztek, és a nyolcszögletű szobában teáztak, beszélgettek. Angliáról, Párizsról és a kalandjairól kérdezgették Anne-t, a gróf felől érdeklődtek,
türelmesen meghallgatták Jelenát, kérték Anne-t, hogy játszszon nekik a fortepianón, s miután teljesítette a kérésüket, lelkesen megtapsolták. Érezte ugyanakkor a feszélyezettségüket, látta, hogyan néznek szemük sarkából a grófnéra, hallotta hangjukban a természetellenes felhangot, mikor beszélgettek vele, és érezte a megkönnyebbülést, amellyel egymáshoz vagy ő hozzá fordultak. Kellemesek voltak, kedvesek; háziasszonyok, akiket lekötöttek a házukkal, férjükkel és gyerekeikkel kapcsolatos gondok, az étkezések, a házi teendők, a divat és a házasságok témája, s talán kevés fantáziájuk volt ahhoz, hogy rájöjjenek, miért, de kétségtelen, hogy Kirova grófné társaságában feszengeni kezdtek. Anne megértette, miért vette feleségül a gróf, miért szeretett bele. Különös, egyedi szépség volt, és rejtélyes, az a nő, aki izgalmat kelt a férfiakban, arra ösztönzi őket, hogy birtokolni akarják, valahogy úgy, mint egy ritka és értékes műalkotást. Ugyanakkor idegen is volt, távoli, és Anne magában azt kérdezte, vajon mennyire lehet őszinte a szerelme egy ennyire megközelíthetetlen, önmagába zárkózó embernek, s milyen mértékben önámítás, a képzelet terméke csupán. Felidézte magában, hogyan beszélt hozzá a gróf, hogyan nézett rá, mennyire hasonlóak voltak a gondolataik az öthetes, Oroszországba tartó út alatt, és nem tudta elképzelni, hogy valaha is ugyanúgy beszélgetett volna a feleségével. Biztos, hogy csak egymáshoz hasonló emberek között lehet igaz szerelem? – tette fel magában a kérdést. Felidézte magában azt a lágy ragyogást, amellyel a grófné szeme megállapodott a férjén, szenvedélyes egymást köszöntésüket, amikor megérkeztek, és elbizonytalanodott, ám rög-
tön utána eszébe jutott, hogy másnap, amikor bejárták a birtokot, mennyire nem értette az asszony azt, amit férje a parasztokról mondott, s úgy érezte, hogy egy olyan intellektusú ember számára, mint a gróf, ez zavaró lehetett. Nyilván szereti Irinát, ahogy egy szép állatot szeret az ember, de az eszét, intellektusát csak nem szeretheti! Éjszaka, a gondolataival egyedül maradva úgy érezte, hogy tényleg nem, azért tette neki az ajánlatot Párizsban, mert egy valódi hiányt akart pótolni vele, és bűntudattal keveredett türelmetlenséggel várta a gróf hazatérését.
Hetedik fejezet Esős nap lévén szó sem lehetett délelőtti sétáról vagy kikocsizásról. A gyerekek már úgy felmérgesítették Nyankát, hogy hajszál híján rávert a fenekükre, fräulein Hoffnung pedig meg volt fázva, úgyhogy Jelena sürgetésére Anne levitte őket a konyhába, süteményt sütni. A konyha a fehér torony földszintjén volt, több helyiségből állt, amelyeket kövezett folyosók kötötte össze, s az egésznek a közepén volt a legnagyobb helyiség, amelyben Kerim uralkodott. Alacsony ember volt, hordómellű és enyhén karikalábú, sötét bőrrel, fekete, csillogóra olajozott hajjal, amelynek fürtjei a nyakába lógtak, és átható pillantású, fekete szemekkel, amelyeket mintha kifényesítettek volna, s hajlamosak voltak arra, hogy elöntse őket a könny. Török külseje ellenére tökéletesen és hibátlan kiejtéssel beszélt franciául, s azonnal megkedvelte Anne-t, mikor a grófné elvitte hozzá bemutatni.
– Remekül beszél franciául, chère mademoiselle, mint egy született francia! – bókolt neki lelkesen. – Milyen jó hallani azok után, amit ezek az oroszok művelnek szegény nyelvvel! Gyakran kell majd beszélgetnünk – boldogító lesz! Keressen fel, amikor csak eszébe jut! Anne elég jól ismerte a mogorva, pöffeszkedésre hajlamos angol szakácsokat ahhoz, hogy bóknak tekintse, amit hallott, amiképp annak is szánták. Kerim természeténél fogva jókedvű ember volt, sosem bánta, ha a gyerekek bementek a konyhába, és mindig úgy köszöntötte őket – ölelésekkel, arcra adott, nedves puszikkal és nagy sóhajtásokkal –, mintha már hetek óta nem találkoztak volna. – A kis drágák! – mondta elérzékenyülve. – Úgy szeretem őket! Gyönyörű angyalok, és olyan édesek, szelídek! Jaj, kisasszony, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok! – Milyen dolgok, Kerim? – kérdezte értetlenül Anne. A szakács szomorúan megrázta a fejét. – Az életem tele van tragédiákkal! Ha elmondanám őket… De a világ minden kincséért se akarnám, hogy meghasadjon a szíve, ahogy az enyém meghasadt. – Milyen tragédiákról beszél, Kerim? Mi történt magával? – kérdezte több alkalommal is Anne. Kerim azonban minden alkalommal ugyanazt a nehezen értelmezhető választ adta: – Nem vagyunk egyformák, kisasszony. Az Úristen tudja csak, hogy miért. Kerim, bár török szülők Oroszországban született gyermeke volt, római katolikus lett, s Nyanka ezt felháborítónak tartotta, mert meg volt győződve arról, hogy a pápisták az ördög szolgái, az igaz hit árulói, és alapvetően gonoszak. Azt különösen
nehezen viselte, hogy Kerim nem úgy vetett keresztet, mint az ortodoxok, hanem pont fordítva, és valahányszor elkísérte hozzá a gyerekeket, megpróbálta rávenni, hogy csinálja úgy, mint ő, hogy el tudja viselni a látványt. Mivel ez nem hatott, a végén mindig ott kötött ki, hogy megpróbálta áttéríteni a szakácsot az ortodox hitre. – Az apáid vallása, Kerim! – igyekezett a lelkére beszélni. – A véredben kell lennie, lehetetlen, hogy ne érezd! A hagyományok, a tisztelet, a régi dolgok megőrzése! Hadd szóljak Grigorij atyának, hogy jöjjön el hozzád holnap, s beszélgessetek! Kerim szótlanul állta a támadást, míg Nyanka odáig nem ragadtatta magát, hogy a ruhája ujját kezdje rángatni. Ezután mindig kisebb csetepaté tört ki, s marékszámra dobálták egymásra a lisztet, amivel Kerim sokkal inkább orosznak mutatta magát, mint franciának. – Miért lett római katolikus? – kérdezte tőle egy alkalommal Anne. – A mesterem, Monsieur Bertin iránti tiszteletből – válaszolta Kerim. – Senki se tudott úgy főzni, mintha az Úr kegyelme költözött volna belé. Úgy éreztem, hogy ami jó a mesteremnek, az jó lesz nekem is. Mivel a gróf távolléte alatt nem volt nagy vendégeskedés, viszonylagos unalom uralkodott a konyhában, s Kerim örömmel tette félre azt, amivel éppen foglalatoskodott, hogy süteménykészítésbe kezdjen. Fehér kötényt adott a gyerekekre, maga is kötötte meg, és kisszékekre állította őket, hogy lássák, hogyan csinálja a citromos cseppeket – kemény, csaknem átlátszó, citromlével ízesített, forralással besűrített cukorszirupból készült, édes falatkákat. Fräulein Hoffnung különösen nagy
rajongója volt a citromos cseppeknek. Mint Anne felfedezte, régen meglévő, kínzó fájdalmait részben a rossz fogak, részben gyomorbajok okozták, amelyek valószínűleg kapcsolatban álltak egymással. A cukorszirup forralása Kerim szerint elég veszélyes művelet volt ahhoz, hogy a gyerekek csak nézzék, de azt megengedte, hogy egyéb dolgokban segédkezzenek neki. Együtt csinálták például a marcipánból készült, „Zöld rózsa” nevű, a Krímből származó édességet, és a „Hegy” nevű, csúcsos, elmondása szerint törökországi finomságot. Cukorbonbonokat is készítettek, és cukrozott mandulát, amit eltettek, hogy később, vacsora után, a desszertek között szolgálják fel. A munkát egy speciálisan orosz édesség, a kiszel nevű – kívül szilárd, belül csaknem folyós – gyümölcskocsonya készítésével fejezték be. Mikor megkóstolta, Anne veszedelmesnek találta, úgy érezte, hogy hamar s nagyon rá lehet szokni. A gyerekek boldogan merültek el a feladataikban, Kerim pedig a fiatalkoráról mesélt Anne-nek, amikor Moszkvában, az Arbat téren lévő Angol Klubban volt szakács. Már éppen elkezdett az égre tekingetni, szóba hozni „tragédiáját”, amikor Nyanka izgatottan beviharzott, közölte, hogy az úr hazatért, s rögtön elkezdte leszedni a gyerekekről a kötényt. Anne szíve boldog izgalommal nagyot dobbant, amitől ő maga is meglepődött, s teljesen feleslegesen egy vagy két percet szánt arra, hogy rendbe szedje Jelena ruházatát, mivel időt akart nyerni ahhoz, hogy újból ura legyen a gondolatainak. Eközben a kislány, aki alig várta, hogy rohanhasson az apjához, tehetetlen kismadárként vergődött a kezei alatt. Amikor a gyerekek nyomában végre elindult a lépcsőn, Anne már nyugodt volt, és halvány, semleges mosoly ült az arcán, de hiába!
A gróf még az előcsarnokban volt, világosbarna utazókabátjában, s egy Vászka nevű, mosolygó inas éppen elvette tőle a kalapját és a kesztyűjét. A grófné mellette állt, maga előtt tartott kezét tördelve, Jelena pedig izgatottságában fel-alá ugrált. Ahogy Anne Nyankával és Natasával a nyomában felbukkant, a gróf felé fordult, és olyan nyílt, barátságos, örömteli mosolylyal nézett rá, hogy minden tartózkodása villámgyorsan elolvadt, mint tavaszi napsütéstől a hó, s csak annyit tudott tenni, hogy tiszta szívből, lelke minden melegségével visszamosolygott rá. – Miss Peters! De örülök, hogy látom! – köszöntötte a gróf. – Vigyázott mindenre, amíg távol voltam? És itt az én kis nyemeckám! Gyere gyorsan, és adj egy puszit, dusenyka moja! Jelena Nyikolajevna! Maga, kedves, két centit méltóztatott nőni azóta, hogy utoljára láttam! Adsz végre egy puszit? – Natasával a karján, a könyökhajlatába kapaszkodó Jelenát magával húzva, a grófnéval szorosan az oldalán a szalon felé indult, s közben arról mesélt, mit végzett Szentpéterváron. Anne boldogan, mert része volt az üdvözlésben, a méretes utazótáskát cipelő inassal együtt követte őket. – Szentpétervár rettentő meleg volt és zsúfolt. Én nem tudom, mit keresett ott annyi ember, amikor legtöbbnek a dácsájában kellene lennie, de így jobban éreztem magam, amikor nem az udvarban voltam, vagy a miniszternél – mesélte a gróf, és a lányaitól és kabátjától megválva leült a hosszú kerevetre. – Ott voltak Kovalszkijék, Petya Basarov bácsi, és vidékre menet Poljakovék is befutottak. Kérdezték, hogy érzi magát, Miss Peters, s azt mondtam, hogy jól. Remélem, igazat feleltem.
Anne csak bólintani tudott, mert még mindig az kötötte le a gondolatait, hogy mekkora boldogságot okozott neki a gróf hazatérte. – Találkoztál a cárnéval? – kérdezte a grófné. – Nem, szegénykém ismét gyengélkedett, de az édesanyjától kapott levél jót tett neki. A család természetesen Oranienbaumban volt. Az uralkodóval és az anyjával viszont találkoztam. Nagyon érdekelte őket a karlsruhei látogatásom – nem mintha sokat lehetne beszélni óla, Enghient viszont mindketten nagyon kedvelik. – És mit mondtak az Anglia elleni háborúról? – A cár gyakorlatilag semmit. Természetesen nagyon csalódott Bonapartéban, hogy életfogytiglani konzullá kiálttatta ki magát, és mindig is csodált mindent, ami angol. Anne számára komoly újdonságot jelentett ez a megjegyzés. – Nem tudtam, hogy az uralkodójuk… – kezdte tétován. – Ó, hogyne! – vágott közbe bólogatva a gróf. – Azt hiszem, a lelke mélyén szeretné, ha a magukéhoz hasonló, parlamentáris rendszer lenne Oroszországban, de természetesen olyan hatalmi egyensúllyal, amely jobban kedvez az uralkodónak. Több magas beosztású miniszter is van a környezetében, aki abba az irányba szeretne mozdulni, és Sándor tisztában van azzal, hogy a közigazgatási apparátusnak nagy szüksége lenne egy alapos átalakításra. Természeténél fogva nem autokrata. A nagyanyja, Nagy Katalin nevelte, és neki liberális elvei voltak. Egy időben még a köztársasági eszmével is kacérkodott, de aztán a francia forradalom hatására szembefordult vele. Sándort is ebben a szellemben nevelte – tudja, fiatalkorában Rousseau-t olvasott – mondta a gróf magyarázatképpen, mosolyogva.
– De hát Oroszország sosem lehet köztársaság, Nyikolaj – felelte a homlokát ráncolva a grófné. – Természetesen, Iruska… és nem is javasolta senki – válaszolt türelmesen a gróf. – Minden, ami Franciaországban történt, arra ösztönözte a cárt és a minisztereit, hogy meglássák a túl sok reformban rejlő veszélyeket; ezzel együtt muszáj tenni valamit a kormányzati rendszerünk átalakítása érdekében. Ezért egyre inkább elfordulnak Franciaországtól, s Anglia felé tekintenek. – Gondolja tehát, hogy Oroszország Anglia oldalán belép a háborúba? – kérdezte tétován Anne. – Nagymértékben attól függ, hogy mi lesz Bonaparte következő lépése. A háború egyelőre nem Oroszországé, és – Isten a megmondhatója – nem engedhetjük meg magunknak, hogy belekeveredjünk. De a cár még fiatal, idealista, és ha úgy érzi, hogy provokálják… Tudja, a döntés kizárólag az övé. Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, hogy semlegesek maradunk. És most hagyjuk a politikát, térjünk át fontosabb dolgokra! – javasolta a gróf. – Hazajöttem, és készen állok egy kis szórakozásra. Vacsorát kell adnunk, Iruska, és megmutatni Miss Petersnek, milyen Schwartzenturm en grande tenue. Poljakovékat mindenképp meg akarom hívni, a kérdés csak az, hogy még kit. Csajkovszkijék is itthon vannak, ugye? – Igen, és Tiranovék. – Mi volna, ha meghívnánk Súrát és Vszevkát is, hogy legyenek itt egy darabig? – Igen, papa! – helyeselt azonnal lelkesen Jelena. – Meg Kirát és Ványát is!
– Hát persze, dusa moja! – válaszolta az apja, és Anne-hez fordult, hogy elmagyarázza, kikről is beszéltek. – A húgomról, Alekszandráról és a férjéről van szó, akik Moszkvában élnek. Két gyerekük van, egy fiú, Iván, és egy kislány, Kira, aki szívbéli barátnője Ljoljának. – Igen, említette már az érkezésemkor – felelte Anne. – Ő az, akiből operaénekesnő lesz. – Pontosan! – mondta nevetve a gróf. – Kirának mindig különös ambíciói vannak. Felváltva látogatjuk egymást, de legutóbb olyan hosszú ideig voltam távol, hogy azt hiszem, nyugodtan felrúghatjuk a sorrendet. Vszevka családja – Danyilovék – híres fegyvergyárosok. Vszevka nagy gyárat örökölt Tulában, Moszkvától úgy száz mérföldre, egy másikat pedig Kijevben. Ő az az ember, aki reméli, hogy Oroszország háborúba lép Franciaország ellen! Jelena már jó ideje az apja utazótáskáját figyelte, és próbált türelmes maradni, de nem bírta tovább, s a gróf karját megszorítva feltette a kérdést, ami már régen kikívánkozott belőle: – Hoztál nekem ajándékot, papa? Mindig szoktál hozni valamit Szentpétervárról. – Természetesen, kis mohóm. Mindenkinek hoztam, és mindjárt meg is kapod a magadét. Erről jut eszembe, Miss Peters, szép barhetet találtam a lovaglóruhájához. Vászka majd felküldeti a szobájába. Remélem, tetszeni fog a színe – tessék, itt egy kis minta belőle! Apró, négyzet alakúra vágott szövetdarabot vett elő a táskájából, és Anne-nek adta. Sötétpiros volt, valahol a borvörös és a terrakotta árnyalat között, s Anne első ránézésre látta, hogy tökéletesen illeni fog hozzá. A hála melegsége töltötte el, nem-
csak a kedvesség miatt, hanem mert ennyire személyes formában nyilvánult meg, ami duplán értékessé tette. – Tökéletes – mondta. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, uram. – Sehogy – hangzott az őszinte felelet. – Kell hogy legyen lovaglóruhája. Egyébként angol anyag. Ez is mellette szól, nem? – Megvan a szabásminta, ami alapján az én lovaglóruhám készült – szólt közbe szelíd hangján a grófné. – Biztosan magához tudja igazítani. Ha kiszabja, a varrást nyugodtan rábízhatjuk Marja Petrovnára. – Nagyon kedves, asszonyom – felelte Anne, s ujjaival a szövetmintát simogatva nézte, ahogy Jelena és Natasa ráveti magát a gróf látszólag feneketlen táskájából előkerülő számtalan ajándékra.
*** Másnap ragyogó idő volt, és az egész család piknikezni indult. Hintóval mentek, amit Castor és Pollux húzott, s a kis, kerti kocsival, amelynek két rúdja közé Limoncsikot állították be. – Hozza a vázlatkönyvét! – ajánlotta vidáman a gróf Annenek. – A vízeséshez megyünk, a kedvenc piknikezőhelyünkre, és biztos érdemesnek fogja találni arra, hogy megörökítse. Egész kis karaván indult el. A hintót a gróf vezette, s Jelena mellette ült a bakon, türelmetlenül várva, mikor veheti át apjától a gyeplőt, fräulein Hoffnung, Nyanka és Natasa pedig mögöttük foglalt helyet. A kis, kerti kocsin a grófné utazott Annenel, s megígérte neki, hogy mire elérik a piknikezőhelyet, megtanítja hajtani.
– Nagyon könnyű – bizonygatta –, és Limoncsik annyira érti a dolgát, hogy bárki könnyen elboldogul vele. A harmadik jármű egy fedeles kibitka volt, amelyen Morkin az elemózsiával megrakott kosarakat, a tányérokat, poharakat, evőeszközöket, szőnyegeket és a tálaláshoz való, kihajtható lábú asztalt vitte. Négy inas is volt vele, s az eleségen kívül napernyők, kendők, könyvek, takarók és egy balalajka is került a poggyászba. A fával benőtt domb felé indultak, amelyet Anne már látott a teraszról, de túl messze volt ahhoz, hogy elsétáljon odáig. Mikor a közelébe értek, látta, hogy a domb valójában egy jókora szikla, amelynek voltak lankás, fűvel borított részei, máshol viszont meredeken és csupaszon emelkedett a magasba. A lejtőin különböző bokrok és fák nőttek, a tetején pedig erdő kezdődött. Nem volt túl magas, legfeljebb tizenöt méter lehetett, de az alapvetően sík vidéken így is jókora kiemelkedésnek számított. A vízesést egy kis patak alkotta, amely az egyik sima sziklafalon, mintegy hat méter magasból zúdult le, hogy a fal alján tóvá szélesedjen, mielőtt újból sebes patakként fut tovább, bele abba a szélesebbe, amely mellett a magtárak és a szeszfőzde volt. A tavacska mellett füves rét terült el nyírfákkal, mogyoróbokrokkal és égerfákkal, amelyek távolabb erdővé sűrűsödtek. – Kellemes hely, ugye? – kérdezte a grófné Anne-től, aki már egy ideje átvette a gyeplőt, s a rétre érve megállította a kerti kocsit a hintó mögött. – Most virágzik a kosbor és a vad klemátisz, tavasszal rengeteg itt a kankalin… – És el ne felejtsd a zemljankát! – mondta a gróf, aki odalépett, hogy lesegítse a kocsiról a feleségét. – Így hívják nálunk a
szamócát, Miss Peters. Apró szemű, illatos, és a világ legjobb lekvárja készül belőle. Jól tettem, hogy rábeszéltem, hozza el a vázlatkönyvét? – Igen, nagyon – válaszolta Anne, elfogadva a segítségül kínált kezet. Jelena tele volt energiával, mindent meg akart mutatni Anne-nek, s ragaszkodott hozzá, hogy felülről is megnézze a vízesést, ne csak lentről. Keskeny, kavicsos ösvény haladt fölfelé, a vízesés felső részéhez, és Anne bizalmatlanul nézte, mert úgy tűnt, hogy néhol bizony csak négykézláb lehet megmászni. Jelena számára ez nem okozott gondot, de egy felnőtt nő esetében elég nevetséges lett volna. – Jöjjön! Jöjjön! – kiáltozott szenvedélyesen a kislány. – Mindenkinek meg kell néznie fentről! Papa, mondd neki, hogy muszáj! A gróf látta, mi a probléma, s megtalálta rá a megoldást. – Szerintem egy kis segítséggel megpróbálhatja, Miss Peters – mondta. – Csak két nehéz szakasza van az útnak, és ha elöl megyek, tudok segíteni. Anne a grófnéra nézett, aki ugyancsak biztatta: – Menjen csak, ha kedve van hozzá. Én nagyon jól elleszek itt. – Majd integetünk neked fentről, mámocska – ígérte Jelena, s már indult is, a gróf és Anne pedig követte. – Remek érzés látni, milyen szabadon mozognak manapság a gyerekek – jegyezte meg a gróf, ellágyult mosollyal nézve a lánya után. – Amikor a lánytestvéreim olyan idősek voltak, mint most Ljolja, fűzős felsőjű, abroncsszoknyás selyemruhát viseltek. Nem tudtak volna felmászni a dombra, ha engedélyt
kapnak rá, akkor sem. De most, egy kis muszlinruhában és vékony alsószoknyában… – Igen, emlékszem, hogy a felnőtt nők még az én gyerekkoromban is szoknyamerevítőt és turnűrt viseltek. Mindig csodálkoztam, hogyan képesek létezni abban a kényelmetlen öltözékben. Már az is komoly teljesítmény volt, ha beszálltak egy kocsiba. A gróf erős kezére támaszkodva, meredekebb emelkedőnél belekapaszkodva, az ösvény viszonylag könnyen járhatónak bizonyult, és hamar felértek a domb tetejére. – Nézze a házat! Egészen angolosnak tűnik innen, nem gondolja? – kérdezte a gróf. – És ott, a fák között, látja a kéményt? Nem ott, hanem arra! Az a szeszfőzde. – És meddig terjed a birtoka? – kérdezte a távolba tekintve Anne. – Ameddig a szem ellát – erre a kérdésre ezt szokták mondani, nem, Anna Petrovna? – kérdezett vissza ingerkedve a gróf. – Tudja – folytatta elgondolkodva –, valahányszor arról hallok, hogy az ördög megkísértette Urunkat, zavar az a körülmény, hogy csak úgy ajánlhatta fel neki a föld minden királyságát, ha az övé volt. – Mély gondolat, uram – válaszolta Anne, és felé fordult. A gróf olyan közel állt hozzá, hogy felfelé kellett néznie, ha látni akarta az arcát. A kalapját lent hagyta, és a szél összeborzolta selymes fényű haját. A szellőt felhő árnyéka követte, s az utána előbukkanó nap sugárzó fénybe vonta lebarnult arcát. Aranycsillámokkal teli, zöld szemének pillantása egybekapcsolódott Anne-ével. Anne úgy érezte, mintha egy pillanatra minden megállt volna körülötte, s abban a másodpercben minden érzékével teljesen és pontosan megismerte volna, tu-
domást szerzett volna mindenről, ami benne él, a lelke legapróbb zugaiba rejtett érzésekről is. Veszedelmesen, érzékien elevenné vált számára, és ő is a férfi számára. Veszélyes pillanat volt, fél lélegzetvételnyi ideig tartó csupán, és vadul megdobogtatta a szívét, miközben Jelena harsány kérdését hallgatta: – Miért szólítottad úgy, papa? Miért mondtad azt neki, hogy Anna Petrovna? A gróf a kislány felé fordult, és Anne-nek olyan érzése támadt, hogy erőszakkal kellett elszakítania tőle a tekintetét. – Mert oroszul így kell szólítani Miss Peterst, golubcsik – felelte. – Törd egy kicsit a fejed, és magad is rájössz! – De ő nem orosz! – tiltakozott gyermeki szenvedéllyel Jelena. – Miért szólítod akkor orosz néven? A gróf feléje lépett, s Anne úgy érezte, hogy távozásától lehűlt a bőre. – Ha mostantól fogva Oroszországban él, akkor orosz lesz, vagy majdnem az. Miért? Valami kifogásod van ellene? – Szerintem butaság – tartott ki a véleménye mellett Jelena. – Tényleg úgy gondolod? – kérdezte a gróf, és felé nyúlt, hogy megcsiklandozza, de a kislánynak vidáman sikkantva sikerült elkerülnie a kezét. A gróf utánavetette magát, s tréfás üldözés kezdődött a domb tetején növő bokrok között. Anne ott maradt, ahol volt, s miközben Jelena sikongását és jókedvű nevetését hallgatta, lenézett a mezőre, ahol egy leterített pokrócon a rózsaszín muszlinruhás, a nyakában hímzett mandulavirágokkal és pillangókkal díszített, fehér, kínai selyemkendőt viselő grófné ült Natasával. Mindketten mozdulatlanoknak látszottak, előrebámultak, s teljesen magukba zárkóztak, nem volt szükségük semmire és senkire.
Kis idő múlva a három dombmászó visszatért az ösvényre – a gróf a hátán vitte a szorosan a nyakába csimpaszkodó Jelenát, és minden lépésnél hátrafordult, hogy a kezét nyújtsa Anne-nek. A hosszú, erős ujjak ismerősökként fonták körül Anne ujjait, s az összekulcsolódott kezek mintha csatornát alkottak volna, amelyen keresztül életerő áramlott. Ő, én és Jelena, ötlött fel Anne-ben: egy férfi, egy nő és egy gyerek. Milyen érzés volna, ha igaz lenne, ha valóban az volna, aminek most csak látszik: a harmadik tagja ennek a szentháromságnak? – Remélem, megéhezett, Anna Petrovna – mondta a gróf, amikor ismét sík terepre értek. – Kerim csodás dolgokat tud készíteni piknikre. Remélem, ez a kis kirándulás meghozta az étvágyát. – Nem úgy hívják, papa! – ellenkezett az apja hátán ficánkolva, leszálláshoz készülve Jelena. – Mademoiselle Petersnek! – Valóban, te kis semmirekellő?! – kérdezte angolul a gróf. – Vigyázz, mert mindjárt visszakergetlek a mamához! Gyerünk! Egy, kettő, három!
*** Mennyit érzett abból, amit én éreztem? – morfondírozott Anne egész nap, miközben a kis tóban pucéran pancsikoló gyerekeket nézte. A vízeséshez tett kirándulásról visszatérve leültek, hogy elfogyasszák mindazt, amit Kerim készített és gondosan elcsomagolt: hideg sült baromfit, húspástétomokat, fűszeres sült kolbászkákat, süteményt és gyümölcsöt. Lehet, hogy az egészet csak képzeltem? – fűzte tovább a gondolatot Anne, miközben körbepillantott, s megnézte a tavacskát, a vízesést, és a már majdnem bóbiskoló embereket: a vastag, meleg gyap-
júkendőbe burkolózva olvasó fräulein Hoffnungot, a csukott szemmel kötögetést mímelő Nyankát, a vállára fektetett napernyőjét nagyon lassan hol egyik, hol másik irányba pörgető grófnét, a hanyatt fekvő apja feltámasztott térdén lovagoló, kezét a gróf arca felé nyújtva, némán nevető Natasát. Most mit csináljak? – kérdezte magától, miközben, hogy gyorsabban múljon az idő, Jelenával az erdő szélén sétált, s a virágok és fák angol nevére tanította, cserébe megtudva – már amennyiben a kislány ismerte – az orosz nevüket. A verőfényes nap végtelennek tűnt, s ahogy az idő telt, úgy vált egyre kábultabbá, mint egy napfényben fürdőző méh egy felforrósodott ablakpárkányon. Nem tudta a választ a kérdéseire, egyre valószerűtlenebbnek érezte mindazt, ami körülötte történik, míg végül odáig jutott, hogy azt hitte, mindent csak álmodott, s az álom még mindig tart. A szolgák felállították a szamovárt, és teát főztek. Kis süteményeket tálaltak fel hozzá, puha, mazsolás piskótát, és egy doboz marmeládot, amit előző nap készítettek. – Jó lesz, ha hamarosan indulunk – mondta a grófné, miután felhörpintette a teáját. – A gyerekek nagyon fáradtak lesznek. Ilyenkor nyáron az ember könnyen megfeledkezik az idő múlásáról. – Arra gondoltam, dusenyka, hogy megmutatnám Miss Petersnek a falut – vetette fel a gróf. – Egyszer mindenképpen látnia kell, már csak azért is, hogy pontosabb képe legyen arról, hová csöppent. – Túl messze van, Nyikolasa – tiltakozott nem túl erőteljesen a grófné. – Vissza a házhoz, és onnan még hét vagy nyolc verszta.
– Nem arra gondoltam, hanem arra, ami itt van, az erdőn túl. A kis kocsival a rövidebb úton, az erdőn át is tudunk menni. Nem maradunk sokáig, és ha Limoncsik fürgén szedi a lábát, majdnem egyszerre érünk haza. – Ahogy gondolod – felelte közömbösen a grófné. – De ki fogja hajtani a hintót? – Természetesen Morkin, a kibitkát pedig majd hazaviszi Sztyepán. Érdekli egy parasztfalu, Miss Peters? – Nagyon, uram – válaszolta Anne, s igyekezett, hogy a hangja ne remegjen. – Ha nem okozok vele kényelmetlenséget senkinek. – Természetesen nem. Nyanka és fräulein Hoffnung el tudja látni a gyerekeket, s vacsorára mi is hazaérünk – nyugtatta meg a gróf.
*** Anne szándékosan kirekesztette agyából a tétova, megválaszolatlan kérdések özönét, mikor helyet foglalt a gróf mellett a kis, kerti kocsiban. Szűkös volt a hely, s a gróf nevetve meg is jegyezte: – Olyan, mint egy játékszer! Még szerencse, hogy maga ilyen karcsú! Elfér? Kap levegőt? A nap már elég alacsonyan járt, a levegő kezdett lehűlni, és Limoncsik, miután jó nagyot aludt egy terebélyes lombú fa árnyékában, fürgén, csokoládébarna fülét felszegve ügetett velük. Kissé meglepődött, mikor a hazavezető útról lekanyarodva egy keskenyebb, az erdőn át haladó útra tértek, hogy a körülbelül tízperces, a fák között megtett szakasz után ismét nyílt terepre érjenek. Az erdő után az út kiszélesedett, és enyhén lejtve lefelé tartott, a domb lábánál meghúzódó falu felé. A
gróf félúton megállította a kocsit, hogy Anne alaposan megnézhesse az elé táruló látványt. A falu az út két oldalán sorakozó, erősnek látszó, nagyon meredek tetejű és messze előre nyúló ereszű gerendaházakból állt. Némelyiknek a tetején galambdúc ágaskodott, s a késő délutáni napfényben galambok sétálgattak a tetőn, időnként felröppenve, hogy néhány pörgés-bucskázás után szétterpesztett szárnyakkal visszaereszkedjenek a tetőre. A házak egy részében a lakórész az emeleten volt, a földszinten pedig az állatokat helyezték el, másoknál az istálló, a tyúk- és disznóól külön volt. – Oroszul izbának nevezik az ilyen házakat – mondta a gróf. – Ránézésre primitívek, de belül kellemesek, szárazak, s ha az ember belegondol, hogy Európa egyes részein milyen körülmények között élnek a parasztok… A falu végén a két nagy épület a kabak, amiről már hallott, és a fürdőház, a bánya. Szombat délután mindenki odamegy, hogy fürödjön és tiszta ruhát vegyen, hogy méltóképp köszönthesse a vasárnapot. Azt hiszem, a hét többi napján nem sokat mosakodnak. Mindegyik izba előtt volt egy vagy két, árnyékot adó fa, mögöttük pedig veteményes, ahol Anne gondosan megkapált káposzta- és uborkasorokat látott. Tyúkok kapirgáltak a házak körül, kisgyerekek játszottak a porban. Egy-két kutya is hevert nagy lustán a napon, s egy hosszú szarvú, vöröstarka tehén volt kikötve az egyik ház előtt a fához. A két házsor között húzódó utca közepe táján egy rövidre fűrészelt gerendákkal körbekerített, kerekes kút állt. Igazából csak a körül volt mozgás, mert a kezükben vagy a vállukon keresztbe vetett rúdon vizescsöbröt cipelő asszonyok voltak az egyedüli felnőttek, akiket látni lehetett.
– A férfiak még kint vannak a mezőn – mondta a gróf, ostorával elhajtva egy böglyöt Limoncsik faráról. – Az évnek ebben a szakában sokáig dolgoznak. A növénytermesztési szezon nálunk nagyon rövid: két termést kell betakarítani a májusi olvadás és az októberi fagyok között, de a legjobb esetben is hat hónap alatt. Augusztusban, amikor a zabot aratják, és a rozst vetik a saját földjeiken és a birtok gazdájának földjein néha húsz órát is dolgoznak naponta. – Sehol sincsenek körbekerítve a földek – jegyezte meg Anne. – Angliában ilyet nem látni. – Nálunk még a háromnyomásos gazdálkodás dívik – a föld egyharmadán ősszel, egyharmadán tavasszal vetünk, a többi pedig csupaszon pihen –, amit Angliában már rég elhagytak – válaszolta meglehetősen komoran a gróf. – Amikor a nagy európai körutam során maguknál jártam, alaposan tanulmányoztam a gazdálkodási módszereiket, és ifjonti lelkesedéssel telten tértem haza, elszánva magam arra, hogy javítsak, korszerű módszereket vezessek be. Fiatal emberként, az apám birtokára visszatérve szent elhatározásom volt, hogy valami jelentőset csináljak, nyomot hagyjak Oroszországon, legalábbis ami a tizennyolcadik századot illeti. – És nem sikerült? – Nem. A világ leglelkesültebb embere is lehettem volna, a parasztok nem hagyták, hogy beleavatkozzak a dolgukba, és felborítsam régi szokásaikat. Megvannak a maguk hagyományai, s ha valaki változtatni próbál rajtuk, morognak, zsörtölődnek, s néha azzal vesznek revánsot, hogy felgyújtanak pár boglyát, vagy beverik az illető házának ablakait – felelte a gróf. – Akkor is, ha a változások a javukat szolgálnák?
– Hát persze! Nem szeretik, ha bárki beleavatkozik a dolgukba. Ha megkéri őket, hogy egy hüvelykkel mélyebben szántsanak, vagy felajánlja, hogy kiszárít egy lápos vidéket, hogy ott is vetni tudjanak, rögtön elkezdenek morogni: „Nem jó úr ez. Csak kínoz bennünket. Még jobban el akar nyomni.” – Ostobaság… És nyilván dühítő is, hiszen csak javítani akar a helyzetükön! – háborgott Anne. – Némi mentséget jelent, hogy errefelé nagyon rövid a vegetációs időszak, és bizonytalan a megélhetés. Elég egy elhibázott lépés, a szokásosnál valamivel zordabb idő, egy tévedés, és máris szűkölködés, ha nem éhezés vár rájuk a tél folyamán. Nem meglepő, hogy idegenkednek mindenféle kísérletezéstől. Túl kicsi itt a megengedhető hiba. – De ha elmagyarázná nekik… – Képtelenek logikusan gondolkodni, úgy, mint mi – magyarázta a gróf. – Furcsa emberek, makacsok, tudatlanok és gyerekesek, tele különböző képzelgésekkel, látomásokkal, furcsa hiedelmekkel. – Milyen furcsa hiedelmeik vannak? – érdeklődött Anne. – Nos, hisznek például abban, hogy Oroszországban minden föld valójában az övék. Ez még abból az időből származik, amikor Péter cár az 1762-es rendeletében szabaddá tett bennünket, dvorjane, és eltörölte a kötelező állami szolgálatot. Valamilyen okból a parasztok azt hiszik, hogy ugyanakkor a cár egy másik rendeletet is hozott, amelyben minden földet nekik adott, de mi, nemesek börtönbe vetettük, hogy ne tudja végrehajtani. Még évekkel a halála után is meggyőződéssel állították, hogy él és valahol rejtőzködik – akadnak, akik még ma is hiszik, hogy él –, és egy nap majd vagy ő, vagy az utódja szét fogja osztani köztük a földeket. – A gróf kis szünetet tartott, s
elmosolyodott. – Ragaszkodnak ahhoz a tévhithez, hogy a föld az övék, és mi csak azért rendelkezhetünk vele, mert ők hozzánk tartoznak, pedig épp fordítva van: a földhöz tartoznak, és a föld a miénk. Anne kétszer is elismételte magában ezt a mondatot, mire felfogta az értelmét, s eközben a gróf Limoncsik kantárszárát megrántva levezette a kocsit a domb aljába, egy másik úthoz. Ez a falutól indult, bal oldalán zab termett, jobbra tőle pedig fenyves volt, s a póni izgatottságából ítélve ezen át tudtak hazajutni. – Akarja átvenni a gyeplőt? – kérdezte a gróf. – A hajtás pusztán gyakorlat kérdése. Nincs benne semmi rendkívüli. Anne a gyeplőért nyúlt, s miután a gróf igazított egy kicsit a feszességén és azon, ahogy a lány az ostort tartja, szó nélkül haladtak tovább, csupán Limoncsik lábainak ütemes dübbenése és a lószerszám fémrészeinek csilingelése törte meg a közéjük telepedett csöndet. Ahol az erdő véget ért, az út belefutott a főútba, és Limoncsik Anne segítsége nélkül jobbra kanyarodott, a fülét vidáman hegyezve északnak tartott, ahol a kék ég már esti árnyalatot öltött, s egy csillag ragyogott rajta fényesen. – Nem csak azért akartam, hogy velem jöjjön, hogy megmutassam a falut – szólalt meg váratlanul a gróf. Anne nem válaszolt, ijedten várta, mit fog még mondani, és közben erősen érezte fizikai közelségét, teste apró mozgását, mikor lélegzett. Mereven maga elé bámult, a kezét nézte, a gyeplő bőrszíjait és a ló ütemesen mozgó, sárga farát, de képzelete képernyőjén olyan tisztán látta a férfit – hosszú orrát és állát, a szája sarkában bujkáló macskamosolyt és csillogó, gesztenyebarna szemét –, mintha őt nézte volna.
A keze bukkant fel a látóterében, rákulcsolódott az övére, és meghúzta a gyeplőt, míg csak a póni trappolásból át nem váltott poroszkálásra. Anne lassan, mintha fájna neki a mozdulat, felé fordult, s ránézett. – Amikor az előbb a parasztokról beszéltem, a fantáziálásukról és képzelgésükről…. tudja, nemcsak a parasztokra gondoltam, hanem valamennyiünkre. Mindnyájan hajlamosak vagyunk a képzelgésre. Itt, Oroszországban a lélegzetvétellel szívjuk magunkba a misztikus hitet, s attól megrészegülten éljük az életünket. Elbűvöl bennünket az országunk szépsége, a körülöttünk lévő prosztor; részegek vagyunk a levegőtől és a magas égtől, a tömjén és a misegyertyák illatától, s elbűvöl bennünket a vastag, téli hótakaró – a fehérnek és a kéknek több árnyalatát látni nálunk télen, mint el tudná képzelni! És a levegő olyan hideg és tiszta, mint a vodka, perzsel és megrészegít! Nyáron pedig itt, északon fehér éjszakák vannak, amikor az alkonyatot rögtön a pirkadat követi, nem sötétedik be, s az ég olyan kék, ragyogó, hogy inni van kedve belőle az embernek. Ezt akartam, hogy lássa, Anna Petrovna – az alkonyt, a hosszú, északi alkonyatot. Anne némán hallgatta a grófot, s érezte, hogy olyan változások mennek végbe benne, amelyeket többé nem lehet visszafordítani. – Még csak rövid ideje van Oroszországban, de ma figyeltem, biztos voltam benne, hogy kezdi érezni a csodát, és azt akartam, hogy ez folytatódjon. Úgy szeretném, ha megszeretné Oroszországot! – Igen – válaszolta Anne, és a gróf láthatóan kielégítő válasznak tartotta ezt mindarra, amit mondott. Keze, amely továbbra is Anne-ére kulcsolódott, enyhén összébb szorult, kife-
jezve, hogy örül, s a mosolya is erőteljesebb lett. Hogy lehetek mégis olyan szomorú? – kérdezte magától Anne. Annak, ahogy a gróf érzett iránta, minden nő csak örülhetett volna, hisz tudáson, szimpátián és tiszteleten alapuló, meleg vonzalom volt, az egyetlen érzés, amelyet elfogadhatott tőle, egy házas embertől, aki hozzá még a munkaadója is. Örülnie kellett volna, hogy így érez iránta, sokra tartja és kedveli. És örült is, csak éppen valami azt kívánta benne, hogy a földre vesse magát és üvöltsön kínjában. Érezte, hogy mondania kell valamit. – Szeretem Oroszországot – bólintott. – És nagyon, nagyon hálás vagyok azért, hogy idehozott, és így gondoskodik rólam. Tudom, hogy boldog leszek Oroszországban, a gyerekeivel és… – A torka összeszorult. Nem tudta befejezni a mondatot, de összeszedte magát, és kissé remegő hangon hozzátette: – Tetszik az orosz nevem is. – Valóban?! – kérdezte örömmel a gróf, és elengedte a kezét. – Szerintem sokkal szebb, mint a Miss Peters. Tudja, Oroszországban nagyon udvarias megszólítás, ha valakit a kereszt- és apai nevén neveznek – magyarázta. – Udvarias, és ugyanakkor baráti. Szólíthatom ezentúl mindig Anna Petrovnának? – Igen. Kérem! A póni egyenletes léptekkel haladt a portól fehérlő úton, s egyik oldala rózsaszínben fénylett az alacsonyan járó nap utolsó sugaraitól. Az út mellett a zab magas szárai között szellő neszezett, s a már sárgulni kezdő kalászok a távolban hullámzó, rózsaszínes árnyalatú tengerré olvadtak össze, amelyből sötéten emelkedett ki a sziklás domb, ahol piknikeztek. Annenek olyan érzése támadt, hogy az este valahogy megnyúlt körülöttük, a fény új, a tér és az idő között lévő dimenziót öltött,
mintha új, a levegő és a víz között elhelyezkedő elem lenne, egyszerre kék és átlátszó, amelyen madarakként úsztak keresztül.
*** Már elég késő volt, amikor hazaértek. Jelena addig nem volt hajlandó lefeküdni, amíg az apja haza nem tér, s miután megérkeztek, követelte, hogy hadd maradjon fenn vacsoráig. Az apja, mint mindig, engedékeny volt, de a vacsorára még várni kellett, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek nagyon fáradt és izgatott. Egyre hangosabb, fárasztóbb és féktelenebb lett, míg Anne már nem bírta tovább, és az irányítást magához ragadva közölte Jelenával, hogy azonnal le kell feküdnie. Se a grófnak, se grófnénak nem volt semmilyen ellenvetése. – Maga a nevelőnője, Anna, maga tudja a legjobban, mit kell tennie – mondta könnyedén a gróf, felnézve a pincekönyvből, amelyet már egy ideje tanulmányozott, hogy megfelelő bort válasszon a különleges, ünnepinek tekintett alkalomra. – Menj Anna Petrovnával, golubcsik! Nagyon fáradt vagy. Anne megfogta a kislány kezét, de az visszarántotta, s rohangálni kezdett körbe-körbe a szobában. Anne a gróf felé nézett, de az újból a könyvbe mélyedt, jelezve, hogy rábízta a helyzet kezelését, ezért úgy döntött, hogy határozott lesz. Elkapta Jelenát, erősen megmarkolta a csuklóját, és a sivalkodásával mit sem törődve kivitte a szobából. Miután becsukta maguk mögött az ajtót, erősen megrázta a kislányt, és azt mondta neki: – Azonnal elhallgass! – Nem fogok lefeküdni, nem! – kiabálta Jelena.
– Ha nem jössz fel velem csöndben a lépcsőn, a vállamra veszlek, és úgy viszlek magammal. Ne felejtsd el, hogy ki vagy, Jelena Nyikolajevna! – mondta halkan, de nagyon határozottan Anne. Jelena dühösen felfújta az arcát, de aztán eszébe juthatott, hogy mennyire méltatlan ez hozzá, mert ha nem is szívesen, de csöndben követte Anne-t. A gyereklakosztály ajtajában Anne átadta a kislányt Nyankának, aki egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, oroszul vigasztaló, megnyugtató szavakat kotkodácsolt, és Jelena feje fölött biztató pillantással jelezte Anne-nek, hogy mehet nyugodtan, minden rendben lesz.
Nyolcadik fejezet Anne számára elkezdődött a mindennapi rutin. A kis tanteremben tanította Jelenát, bár eleinte olyan nehéz volt rávennie, hogy figyeljen, hogy könnyebb volt elindulni vele, s a ház valamelyik részéhez kapcsolva adni át neki azt, amit meg kellett tanulnia. Korábban soha sem kellett keményen dolgoznia, s ha Anne megpróbálta rászorítani, vagy durcás lett, vagy lázadó. Még nem fogadta el teljesen az új nevelőnőjét, és mivel sose fegyelmezték, haragosan reagált minden fegyelmezési kísérletére. Anne tisztában volt vele, hogy kemény harcok várnak rá. Elhatározta, hogy engedelmességre neveli, de semmiképp se akarta megtörni elevenségét, mindenre nyitott, élénk szellemét, ami a kislány legvonzóbb jellemvonása volt. Fortepianón játszani és rajzolni is tanította, az utóbbit főleg akkor, amikor Jelena már annyira nyugtalanná vált, hogy tovább nem lehetett a tanteremben tartani. Fräulein Hoffnung
minden nap egy órára magához vette a kislányt, hogy németre és történelemre tanítsa, s ezalatt Anne mással foglalkozhatott: kiszabta a lovaglóruháját, fortepianózott, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, s oroszul tanult, mert továbbra is szent elhatározása volt, hogy amilyen hamar csak lehet, elsajátítja a nyelvet, mivel a személyzet sok tagjával csak így érintkezhetett. Nyanka vele szembeni elutasító magatartása minden újabb szó megtanulásával érezhetően enyhült, s minél inkább próbált oroszul beszélni, ő annál készségesebben igyekezett franciául válaszolni. Natasát még nem tanította, bár néha – csak hogy hozzászokjon a tanulás gondolatához – Nyanka bevitte a kicsit a tanterembe, amikor órát tartott Jelenának. Leült a sarokban egy székre, s kötött vagy hímezett, Natasa pedig a lábához telepedett egy babával vagy valamilyen más játékkal. Soha semmilyen gond sem volt vele, egy csöppet se zavarta az órát; még amikor egy fából készült elefántot tologatott mélyen elmerülten a padlón, akkor se szólt, bár az ajkai mozogtak, jelezve, hogy némán mesét mond magának. Néhány ilyen látogatás után Anne ámulva fedezte fel, hogy Natasa felülteti a babáját, őt utánozva órát tart neki, és a baba karjaival megpróbálja Jelena mozdulatait utánozni. A fürtös fejecske időnként felemelkedett, s a borostyánsárga szemek rászegeződtek, hogy nyugodtan, alaposan megnézzék, ahogy egy portréfestő tekint készülő műve tárgyára. Anne igyekezett nyugodtan viselkedni e pillantás súlya alatt, s közben azon gondolkodott, hogyan fog megbirkózni vele, amikor Natasát is tanítania kell. Hacsak nem esett, Anne minden reggel sétálni vitte a gyerekeket Nyanka vagy Tánya, de a leggyakrabban fräulein Hoffnung kíséretében. Egyre jobban megkedvelte az idős ne-
velőnőt. Bár a lexikális ismeretei szűk körre korlátozódtak, éles esze volt, és óriási tapasztalatai a gyereknevelésben, amelyekből Anne mindannyiszor meríthetett, valahányszor úgy érezte, hogy nem képes boldogulni valamilyen problémával. Szórakoztatóan beszélt, sok különös kifejezést, bölcs megjegyzést, rosszul megjegyzett angol szólást lehetett hallani tőle. Türelmes volt és jó, bár elég lassú gondolkodású, és Anne érdeklődve, megértéssel figyelte, hogy emiatt néha hogyan támad neki Jelena, hogy utána rögtön el is szégyellje magát, mivel a fräulein olyan kedves volt. Napi sétájuk, a kislány kérésére, rendszerint a vörös istállóhoz és a gazdasági épületekhez vezetett. A tejüzem volt az egyik kedvenc – mindkét gyerek nagyon szerette nézni, hogyan fejik a teheneket, forgatják az érlelőben a sajtokat –, s a végén többnyire Marja Petrovnánál kötöttek ki, hogy megsimogassák a malacát, és meghallgassanak egy mesét. Az idős asszony rengeteg orosz népmesét és tündérmesét tudott, amelyekben sokszor szerepeltek beszélő állatok, s gyakran esett szó arról, hogyan büntette meg a Természet azokat az embereket, akik túl sokra tartották magukat. A gyerekeknek sose volt elég a meséből, s elbűvölten, tátott szájjal ültek a lábánál, miközben Marja Petrovna mesélés közben fürge ujjakkal kötögetett, vagy a verőpálcákat boszorkányos ügyességgel mozgatva csipkét készített. Hozzáértő közreműködésével Anne lovaglóruhája hamar kész lett, s a grófné jókora ruhatárából egy, még vadonatúj, fátylas kalapot is kapott hozzá. Amikor először felpróbálta, s a tükörbe nézett, Anne új szemmel látta magát. Majdnem szép vagyok – gondolta. A ruha színe tökéletesen illett hozzá, s ettől, illetve a ruha jó szabása miatt ragyogóan nézett ki, míg
korábban elég kellemesnek találta ugyan a külsejét, de jelentéktelennek. A gróftól egy Grafinya – Grófnő – nevű, szép járású, pej kancát kapott, s attól kezdve rendszeresen eljártak lovagolni Jelenával, aki szétvetett lábbal, lovagló ülésben ülte meg Tigu nevű tibeti póniját, vagy elkísérte a grófnét, akinek szép világos pej lova az Iszkra, vagyis Szikra névre hallgatott. A grófné imádta a lovát, aminek szokatlanul erőteljes kifejezést is adott, s a két kanca remekül kijött egymással. A grófné kiválóan s tőle szokatlan bátorsággal lovagolt. Mintha más emberré vált volna a nyeregben, és fräulein Hoffnung állította, hogy azért van így, mert a Kaukázusból származik, ahol a gyerekek előbb tanulnak meg lovagolni, mint járni. – Ragyogó lovasok azok a hegyi emberek – mesélte. – Madame egész családja is az, és kiváló lótenyésztők is. Iszkra karabah – ez egy ottani fajta, amit egész Oroszországban nagyra tartanak a gyorsasága és a szépsége miatt. Nem sokat tudok ezekről a dolgokról, de azt igen, hogy egy karabahért akár nyolcszáz rubelt is megadnak. Vasárnap délelőttönként, amikor a család misére ment, Anne gyakran meglátogatta fräulein Hoffnungot, s a vele folytatott beszélgetések során sokat megtudott Oroszországról és a család történetéről. Kirovék voltak a harmadik család, amelynél fräulein Hoffnung dolgozott, s az élete nagy részét velük töltötte. A gróf lánytestvéreinek nevelőnője volt, majd a gardedámjuk lett mindaddig, amíg gróf meg nem nősült, s gyerekei nem születtek, mert akkor az ő szolgálatába állt. Gyerekkora óta ismerte tehát a grófot, és Anne, némi bűntudattal, arra biztatta, hogy meséljen róla. Minden, a gróf korábbi vagy jelenkori életével kapcsolatos dolog nagyon érdekelte.
– A legaranyosabb, legkedvesebb gyerek volt, akit valaha ismertem – mondta fräulein Hoffnung. – A fia ugyanolyan. Drága, kicsi Szergejem! Igaz, már nem olyan kicsi, de nehezen tudom elképzelni kadétként. Mintha csak tegnap lett volna, hogy néztem, hogyan teszi meg az első lépéseit. De nem változott, ugyanolyan jó természetű gyerek maradt, amilyen az apja is volt. Tudja, gyakran előfordul ez – az almafa almát terem, a tüske pedig tüskét. – És ha nincs éppen iskolában, Szergej ellátogat ide? – Időről időre igen, de többnyire a nagyanyjával, a gróf édesanyjával lakik. Ő nagyon szereti, és ragaszkodik hozzá, hogy mellette legyen. Nagymamaéhségnek nevezzük az ilyet. Természetesen néha meglátogatja Moszkva környékén az unokatestvéreit, de sokszor arra gondolok, milyen kár, hogy nem látja többet a húgait és az új anyját. Az özvegy grófné azonban nagyon határozott asszony, és nem valószínű… Ő választotta ki a gróf első feleségét, Szergej és Ljolja édesanyját, és nagyon szerette is, ezért nem meglepő, hogy igyekszik maga mellett tartani Szergejt, hogy emlékeztesse rá. Az öreg nevelőnő felsóhajtott, és csöndben, merengve nézett maga elé. Anne úgy érezte, sok érdekes célzást tett a családon belüli kapcsolatokra, de nem ismerte még elég jól ahhoz, hogy tudja, hogyan reagálna, ha megpróbálná feszegetni ezeket a dolgokat. Fräulein Hoffnung végtelenül lojális volt a Kirov családhoz, s ha lojalitását meg is osztotta annak tagjai között, nem biztos, hogy ezt hajlandó lett volna nyíltan ki is mondani. Egy idő után, hogy semlegesebb témára térjen át, Anne megkérdezte tőle, hogy Kirovék kivételesen kedvesek és nagylelkűek-e, vagy az a kedves bánásmód, amelyben részesítik, általánosnak tekinthető Oroszországban?
– Ó, Miss Peters – mondta fräulein Hoffnung, s a kötését letéve keresztbe tette a mellén vékony, időskori szeplőkkel teli kezét –, azóta, hogy negyven évvel ezelőtt megérkeztem Oroszországba, mással se találkoztam, csak kedvességgel és tisztelettel, akárhova mentem is! Mindenhol együtt étkeztem a családdal, és nemcsak akkor, amikor maguk voltak, hanem a legelegánsabb alkalmakkor is; balettelőadásokra, operába és bálokba vittek, s csodálatos ajándékokat kaptam! Ach, das is doch ausgezeichnet! Mindenhol a legszívélyesebben fogadtak. Az oroszok természetéhez hozzátartozik, hogy kedvesen bánjanak a vendéggel. El se tudom mondani, mennyi jóban volt részem! – A retiküljébe nyúlt, hogy zsebkendőt vegyen elő, s felitassa a szeme sarkában összegyűlt könnyet. – Szóval ez nem csak a grófra és a grófnéra jellemző? – Ach, no! Tudja, egyszer férjhez is mehettem volna – közölte jelentőségteljes fejbólintással fräulein Hoffnung. – Egy nagyon jó családból származó fiatalember kért meg – ez persze akkor történt, amikor még sokkal fiatalabb voltam –, és nemcsak a gróf – tudja, a mostani gróf apja – egyezett bele rögtön a dologba, de a fiatalember családja se csinált problémát a hozományból. Mondja meg, Európa melyik részén találkozhat ilyen nagylelkűséggel az ember? – Végül is miért nem ment férjhez? – érdeklődött Anne. Fräulein Hoffnung mély lélegzetet vett, és a kézimunkájáért nyúlt. – Jaj, kedvesem, nem hagyhattam el a kislányaimat, Annuskát és a drága kis Súrát! Aki vállalja, hogy nevelőnő legyen, jobb, ha örökre elfelejtkezik a szerelemről és a házasságról.
***
A Jelena fegyelmezetlensége miatti válság kitörése nem sokat váratott magára. Egyik este Csajkovszkijék érkeztek vendégségbe, vacsorázni és kártyázni, s velük volt felnőtt fiuk és lányuk, Vaszilij – Bazil, ahogy szívesebben hívatta magát – és Olga. A két ifjú Csajkovszkij a divatos társaság vezéralakja volt, s már olyan sokat hallott róluk, hogy Anne izgatottan várta őket. Az a hír járta, hogy elválaszthatatlanok, s bár Bazil közel járt a harminchoz, Olga pedig huszonhét éves volt, még egyik se kötött házasságot, mondván, hogy azok közül, akikkel találkoztak, egy se veheti fel a versenyt szépségben és intelligenciában a testvérével. Nagy összegű járadékot kaptak, és idejüket Moszkva és az egy ideje igen divatossá vált Krím között osztották meg, ahol nemrég jártak, egy nagynénjüknél és nagybátyjuknál, akiktől szintén komoly örökséget remélhettek. Mint az az életben gyakran előfordul, Anne úgy találta, hogy a hírük nagyobb, mint amilyenek valójában. A két fiatal drága, a gazdagok körében divatos, „előkelő francia” stílus szerinti öltözéket viselt, s a kor- és nembeli különbség ellenére nagyon hasonlított egymásra: mindketten magasak és karcsúak voltak, sötét bőrrel, sűrű, fekete hajjal és meglehetősen dülledt, érett, áttetsző szőlőre hasonlító, halványzöld szemekkel. Úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy vonzók – Anne szerint ez a puszta megjelenésüknél többet nyomott a latban –, s miközben nagyon magabiztosan beszéltek, úgy érezte, hogy egyik se mondott semmilyen, különösebben okos vagy eredeti dolgot. A grófnéra szemmel láthatólag nagy hatással voltak, kicsit tartott is tőlük, a szüleik pedig rendkívül büszkék voltak rájuk. A gróf, legkifürkészhetetlenebb mosolyát öltve magára, biztatta őket, hogy beszéljenek, nevessenek, az idő múlásával egyre
szabadabban adjanak hangot a véleményüknek a legkülönbözőbb dolgokról, s eközben időnként a legártatlanabb arccal elkapta Anne tekintetét. Ezzel nagyon jót tett a lány önbecsülésének, mert Anne az ifjú Csajkovszkijokat megismerve először találkozott Oroszországban ahhoz hasonló viselkedéssel, amilyenhez Angliában hozzászokott. Olga a bemutatkozáskor vetett ugyan rá egy éles pillantást, de aztán elnézett a feje fölött, s az egész este folyamán se rá nem nézett, se meg nem szólította. Bazil ezzel szemben a ruhakivágására tapasztotta a tekintetét, miközben üdvözléskor a keze fölé hajolt, s utána is, valahányszor szólt hozzá, olyan pillantással méregette, amely Anne érzése szerint egyszerre volt kéjvágyó és lekezelő, mintha az ifjabb Csajkovszkij azt akarta volna közölni, hogy legyen hálás, amiért egyáltalán ránéz. Önbecsülése azonban az egész este folyamán Jelena viselkedése miatt szenvedte a legnagyobb csorbát. Már azt remélte, hogy erőfeszítései megteszik a hatásukat, és a gyerek jó irányba változik, de Jelena az idő múlásával egyre zabolátlanabbá vált: beleszólt a felnőttek beszélgetésébe, a bútorokon hintázott, szertelenül arrébb rugdosott útjába kerülő holmikat, s vadul kapott minden feltálalt ételhez. Anne megpróbálta finoman rendre inteni, amivel csak azt érte el, hogy még roszszabbul viselkedett, s amikor már Csajkovszkaja grófné türelme is fogyatkozni látszott, mert a kislány másodszor borította fel a borospoharát, Anne nem volt képes tovább uralkodni magán, és kirángatta az ebédlőből Jelenát, mielőtt annak tiltakozni lett volna ideje. A kislány sikoltozott, rángatta magát, és az ellenállás minden formáját bevetette, amíg feljutottak az emeletre, s Annenek és Nyankának együttes erővel kellett bevonszolnia az aj-
tóból a szobájába. Mikor már bent voltak, Nyanka derékon ragadta kis szentjét, segítségül magához hívta Tányát, Annenek pedig egy kurta bólintással jelezte, hogy mehet, a többit ők már elintézik. Látva Jelena szemének dühös izzását, Anne úgy döntött, hogy a gyerek hamarabb megnyugszik, ha őt nem látja, és gyorsan, megkönnyebbülten távozott. Az este hátralévő része nyugodtan telt a szalonban, s Anne el is feledkezett az esetről. Miután a vendégek elmentek, s visszatért a szobájába, az ablakon beeső holdfény halvány derengésénél mosott arcot és fogat, s öltözött át hálóingbe. Lefeküdt, de gyorsabban pattant ki az ágyból, mint ahogy belemászott, ugyanis vizes volt. Gyertyát gyújtott, közelről megnézte, s a közepén jókora, nedves foltot talált, mintha kancsóból vizet öntöttek volna oda. Egy pillanatra értetlenül a plafonra emelte a tekintetét, de utána a padlóra nézett, és vízcseppeket látott, amelyek az ágytól az ajtóhoz vezettek. Köntöst kerített maga köré, fogta a gyertyát, és követte a vízcseppeket végig a folyosón, míg biztossá nem vált, hogy a gyereklakosztály ajtajánál eltűnve Jelena szobájához vezetnek. A gyereklakosztály Nyanka horkolásától volt hangos. Anne halkan bement Jelena szobájába, s a kislány arcába nézett, aki mozdulatlanul feküdt, csupán időnként megrebbenő szempillái árulták el, hogy tetteti az alvást. – Elég! – szólt rá határozottan. – Kelj fel, Jelena Nyikolajevna! Gyere velem! Rajta! – Határozott mozdulattal lerántotta a gyerekről a takarót. Jelena, amint az éjszaka hűvöse a bőrét érte, összegömbölyödött, mint egy sündisznó, s félig dacos, félig szemrehányó pillantással nézett Anne-re. – Gyerünk! – mondta ő, és a csuklójánál megragadva felültette.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte a szoba másik végében lévő ágyából, álmos arccal feltápászkodó Tánya. Anne felé fordult, s felemelte a gyertyát, hogy tisztán látható legyen az arca. – Semmi – mondta nyugtatóan. – Feküdj le, és aludj! Tánya ült tovább, de nem tiltakozott, csak nézte, ahogy Anne egy takarót terít Jelena vállára, és kitereli a kislányt a szobából. – Aludj csak, Tánya! – mondta, mielőtt becsukta volna maguk mögött az ajtót. Kint a folyosón Jelena sötét pillantással nézett fel rá. – Ágyban kellene lennem – mondta. – És aludnom. Nagyon rossz, hogy felkeltettek! – De hisz még nem aludtál – felelte kedvesen Anne –, és különben is, van egy kis dolgunk, amit el kellene végeznünk. – Megmondom a papának! – fenyegetőzött meglehetősen erőtlenül a kislány. – Remek! Reggel majd én is beszámolok neki a történtekről. – Csak tréfa volt – mondta Anne határozottságától megszeppenve Jelena, s hagyta, hogy Anne kézen fogva a hátsó lépcsőhöz vezesse, ahol a szobalányok által használt szekrények voltak. – Remek! Most pedig segítesz nekem rendbe tenni az ágyam, s utána majd eldöntjük, mi legyen veled. Tudok egykét tréfát, amit szívesen megcsinálnék. Jelena nem tiltakozott tovább, és kifogást se keresett, hanem engedelmesen fogta a tiszta ágyneműt, bevitte Anne szobájába, és segített áthúzni az ágyat. A matrac közepe azután is elég nedves maradt, hogy a foltot törülközővel felitatták, ezért több összehajtogatott törülközőt tettek rá, mielőtt ráterítették a lepedőt.
– Holnap majd rendesen meg kell szárítani, de ma éjszakára megteszi – mondta Anne. – Remélem, nem leszek tőle reumás. Jelena komolyan nézett fel rá barna szemöldöke alól. – Sajnálom – mondta hirtelen. Anne szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől, de nem szólt semmit, csak bólintott. Jelena az ajkába harapott. – Majd én alszom benne, maga pedig aludjon az én ágyamban. És ha megbetegszem, az lesz a büntetésem. Annyira őszinte és ártatlan volt, amit mondott, hogy Anne csak komoly erőfeszítés árán tudta visszafojtani az arcára kiülni készülő mosolyt. – Nem tartom jó ötletnek – mondta. – Át kell gondolnunk, hogyan tehetnéd jóvá a dolgot! Szólj, ha van valami jó ötleted! Most pedig jobb, ha lefekszel. Gyere! Kézen fogta a kislányt, és elindult vele a szobája felé. – Megmondja a papának? – kérdezte egy pillanattal később Jelena. Anne ránézett, s látta, hogy lesüti a szemét. – Nagyon mérges lesz. Anne biztos volt benne, hogy a gróf haragja, ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, inkább formális lesz, mintsem valóságos; Kirov lányával szembeni engedékenysége nem ismert határt. – Nem mondom meg. Nem, mert csak tréfa volt – felelte, s érezte, hogy Jelenának az ő kezét szorító kis keze elernyed. A gyerekszobában Tánya ébren feküdt az ágyban, nézte, mit csinálnak, de nem kelt fel. Anne lerakta a gyertyát, segített lefeküdni Jelenának, és végül a nyakáig húzta a takarót. – Jó éjszakát, Jelena Nyikolajevna! – búcsúzott el tőle. – Holnap esetleg megpróbálhatunk együtt kitalálni pár tréfát – igazán vidámakat.
Jelena komoly arccal, elgondolkodva nézett rá. – Szólíthat Ljoljának! – mondta kis idő múlva, s látva, hogy Anne elmosolyodik, még hozzátette: – Én pedig Anna Petrovnának szólítom, ha akarja. – Igen, akarom – felelte Anne.
*** Ez volt a kezdet. Jelena nem vált egyik pillanatról a másikra angyallá, de miután engedélyt kapott rá, hogy Ljoljának szólítsa, Anne könnyebben tudott kapcsolatot teremteni vele, és képes volt felkelteni benne az érdeklődést az órái iránt, ahelyett, hogy csupán rákényszerítette volna az elviselésükre. Fräulein Hoffnung azonnal észrevette a változást, és gratulált Anne-nek az első akadály sikeres lebontásához. Mindketten tisztában voltak vele, hogy hosszú időbe fog telni, amíg Ljolja teljesen elfogadja új nevelőnőjét, s megbízik benne, de a folyamat legalább elkezdődött, és mint fräulein Hoffnung megjegyezte, „Rómát se egy nap alatt építették fel.”
*** Egyik reggel, a családi ebédlő felé menet Anne a gróf ingerült hangjára lett figyelmes: – Az isten szerelmére, Irina, ne kezdd megint! Ostobaság, és ezt te is tudod. Anne megdöbbent, mivel még sosem hallotta, hogy Kirov dühében felemelte volna a hangját; és még jobban meglepődött azon, hogy némi elégedettséget érez annak hallatán, ahogy ostobaságáért megrótta a feleségét. Miután keményen leszidta magát, kicsit neszezett az ajtóban, mielőtt benyitott
volna, s mire belépett, mindketten összeszedték magukat: a gróf a leveleit olvasta, a grófné pedig lesütött szemmel egy kenyérdarabot piszkált elmélyülten. A segédkomornyik, Jakov követte Anne-t, és aláigazította a széket, amikor az asztalhoz ért, pár pillanattal később pedig fräulein Hoffnung is bevitte a gyerekeket, és elkezdődött a normális reggeli rutin. Anne azonban, a szeme sarkából figyelve, úgy érezte, hogy a grófné feszélyezett, nem érzi magát olyan jól, mint máskor. Egy kicsit sápadt volt, s összeszorította a száját. Hát, én se örülnék, ha így rám kiabálna, gondolta Anne, és nagyon erőlködött, hogy ne érezzen elégedettséget. Később, az asztal fölötti beszélgetés közben a grófné a tőle megszokott, nyugodt, kellemes hangon megjegyezte: – Ma muszáj kivinnem szegény Iszkrámat. Az utóbbi időben sajnos keveset mozgott. Igaz, gondolta Anne: minden bánat legjobb gyógyszere egy jókora kirándulás, és egy kedvenc állat soha nem múló szeretete. – De nem szeretek egyedül lovagolni – folytatta a grófné. – Elkísérne, Anna Petrovna? Fräulein Hoffnung majd megtartja Jelena óráit. Ugye, kedves fräulein? – Természetesen, asszonyom… – kezdte az idős nevelőnő, de a gróf a szavába vágott: – Azt hiszem, esni fog. Jobb volna, ha nem mennétek meszszire. Anne, még mindig a grófnét figyelve, látta, hogy a borostyánsárga szemekben fény gyúl, az ajkak megremegnek, és szinte hallotta is a ki nem mondott választ: „Oda megyek, ahová akarok!” Egy pillanatra együtt érzett vele, becsülte lázadó szelleméért, még ha visszafojtotta is.
– Én is menni akarok! – jelentkezett Jelena. – Veletek akarok lenni! Nem akarok tanulni! Anne felállt, hogy kövesse a grófnét; udvariasan a gróf is felemelkedett a székről, és nehezen megfejthető pillantással nézett utánuk. A grófné biccentett felé, Anne pedig, akit zavarba hozott a szituáció, követte anélkül, hogy a gróf felé nézett volna. Közben hallotta Ljolja ismét felharsanó, követelőző hangját: – Menni akarok! Miért nem mehetek? Ez igazságtalanság!
*** Az istállóudvaron, miközben a lovaikra vártak, Anne az eget fürkészte, és azon gondolkodott, hogy igaza volt-e a grófnak, valóban esni fog-e, vagy csak el akarta rontani a felesége örömét. Tiszta ég borult fölé, de a láthatáron voltak felhők, és enyhe, hűvös szellő tette elviselhetővé a hőséget. Még nem ismerte annyira a vidéket, hogy el tudta volna dönteni, fog-e esni, de úgy ítélte meg, hogy közeli esőre semmi se utal. És egyébként is, gondolta, ha elered, egy kis ázás nem árthat két egészséges, fiatal nőnek. Patacsattogás hallatszott, és két lovászfiú elővezette Iszkrát és Grafinyát. Már mindkét ló fel volt nyergelve, a szőrük csillogott, s a szemük fénylett az indulás előtti izgalomtól. A fellépőkhöz vezették őket, két újabb lovász ment oda hozzájuk, hogy ellenőrizze, jól meg van-e szorítva rajtuk a szerszám, és segítettek a hölgyeknek nyeregbe szállni. Anne eligazította a szoknyáját, egyik térdhajlatába szorította a magas nyeregkápát, másik lábát a kengyelbe dugta, és határozottan megfogta a kantárszárat. A grófné csillogó szemmel fordult felé.
– Készen van? Nagyszerű! Húzódj félre, Jurka! – adta ki a lovászfiúnak az utasítást. Iszkra le-fel kapkodta a fejét, és félig ügetve indult kifelé az udvarról. Anne-t egy pillanatra nyugtalanság fogta el, látva, milyen heves, de rögtön el is hessegette magától a rossz érzést, mivel már látta lovagolni a grófnét, és tudta, hogy ennél sokkal nehezebb helyzettel is meg tudna birkózni. Az érzékeny Grafinyát rövid galoppra ösztökélte, hogy utolérjék őket. A kapun kívül jutva a grófné felvetette: – Vágtassunk egy kicsit, hogy lenyugtassuk őket! Az utolsó szó még el se hangzott, és Iszkra már vágtatott; Grafinya felkapta a fejét, nagyot horkantott, s utánavetette magát, kirántva a kantárszárat Anne kezéből. Miközben megpróbálta visszakaparintani, Anne látta, hogy a grófné, lábát a véknyába nyomva, gyorsabb vágtára ösztökéli a lovát, és erősen megütközött ezen a lovashoz nem igazán méltó viselkedésen. Meg kellett volna várnia, amíg elkészülök, gondolta mérgesen, s a kantárszárat végre megmarkolva vágtára fogta Grafinyát. Iszkra azonban addigra már jócskán előttük járt, s a távolság nemhogy csökkent, inkább nőtt közöttük. Meg akarja mutatni, mit tud, bizonyítani igyekszik, hogy sokkal jobb lovas, mint én, gondolta Anne. Nagyon buta és felelőtlen viselkedés, tette hozzá magában rögtön. A távoli, aranybarna folt mozgása azonban egy idő után lassulni kezdett, meg is szűnt, és Grafinyának így sikerült beérnie a másik pejt. A grófné megfordította Iszkrát, s úgy várta az érkező Anne-t. Az arca piros volt, a szeme könnyes – csupán a széltől, ahogy Anne-é is –, a hangja viszont teljesen nyugodt:
– Sajnálom, hogy hátrahagytam. Muszáj volt eleresztenem, hogy szabadon vágtasson egy kicsit. Mostantól nyugodtabbak leszünk, ígérem. Jól érzi magát? – Hogyne! – válaszolta Anne. – Szegény Grafinya nem olyan gyors, mint az ön lova. És nem szereti, ha magára hagyják. – Valóban nem – értett egyet vele a grófné, s a lovát megfordítva lépésben indult tovább. – A lovak nem szeretnek egyedül lenni. Persze ők nem is bántják egymást sosem. Meglepődve, és egy kicsit aggódva is, Anne valamilyen bizalmas közlésre számított, de a grófné nem mondott egyebet, s egy darabig némán lovagoltak egymás mellett. Amikor újból megszólalt, a tájról beszélt, és arról, hogy merre fognak menni. Jókora félkört írtak le, és az erdőn át, a korábban bejárttal ellentétes irányból érkeztek a dombhoz, ahol a vízesés volt, s kis időre megálltak, hogy a lovak pihenjenek. – Olyan lapos ez a vidék – jegyezte meg a grófné. – Tudja, én hegyek közt nőttem fel. – A fején csupán egészen kicsit mozdítva oldalra pillantott, Anne-re. Úgy tűnt, szeretne bizalmasan szót váltani vele, de nem tudja, hogyan. Nem sok gyakorlata lehet benne, gondolta Anne némi együttérzéssel. – Igen, fräulein Hoffnung mesélte – felelte bátorítóan, de úgy tűnt, hogy hibát követett el. – Á, a jó fräulein – jegyezte meg – talán ironikusan? – a grófné. – Tudja, hogy Nyikolaj lánytestvéreinek a nevelőnője volt? – Igen, említette. Gyakran mesél azokról az időkről. – Látva, hogy a grófné szigorúan összezárt szájjal maga elé mered, Anne újból próbálkozott: – Nagy elismeréssel beszél a család minden tagjáról.
– Elhiszem – válaszolta kurtán a grófné. – Kirovék mindenkire nagy hatással vannak. Erről lenne szó? – kérdezte magában Anne. Családon belüli féltékenység, családi feszültség húzódna meg a háttérben? A grófné összeveszett volna a gróf lánytestvéreivel? Nem tudta elképzelni, hogy a különös, befelé forduló asszony bárkivel veszekedne. Nem jutott eszébe semmilyen használható ötlet, ezért tovább figyelte a tájat. A szél felerősödött, belekapott Grafinya sörényébe, s Anne látta, hogy a korábban még a horizonton gyülekező felhők gyorsabban közelednek, mint várta. Fölöttük az ég még mindig kék volt, de kéksége kellemetlenül fémes árnyalatúvá vált, ami aggasztotta egy kissé. Már éppen szólni akart róla, amikor a grófné hirtelen kiadta az utasítást – Menjünk! –, és Iszkrát balra fordítva elindult a lejtőn a fák felé. – Azt hiszem, esni fog – mondta Anne, mikor mellé ért. – Addigra a fák alatt leszünk – válaszolta közönyösen a grófné. Úgy tűnt, pontosan tudja, merre megy, Anne pedig türelmesen követte, s azon gondolkodott, vajon hall-e valamit, ami alapján tájékozódhat. A fák közé értek, mélyen behatoltak az erdőbe, és Anne hamarosan elveszítette a tájékozódási képességét. Egyre sötétebb lett, de nem tudta, hogy a gyülekező felhők miatt-e, vagy azért, mert a lombok alatt vannak. Minden nyugodt és csöndes volt az erdőben: nem hallottak madárhangot, rovarok se döngtek, és a lovak patájának zaját elnyelte a lehullott tűlevelek alkotta, vastag szőnyeg. A fejük fölött azonban a fenyők lombja úgy zúgott, mint a tenger, és időnként egy-egy toboz hullott le a magasból. A grófné gépiesen lovagolt, nem figyelt semmire maga körül. Egyenesen maga elé nézett, és a száját a szokásosnál is
komorabban szorította össze. Anne egyre jobban unta magát, és nyugtalanná is vált. Határozottan sötétebb lett, erősen lehűlt a levegő, s bár egy kis esőtől nem félt, bőrig ázni semmiképp se akart. Aztán hirtelen éles csattanás hallatszott, ami nagyon megijesztette Iszkrát, és Grafinya is megriadt tőle. Mindkét ló füle idegesen előre-hátra mozgott, miközben villámfény hasított az erdő sötétjébe, s ezt erős mennydörgés követte. – Asszonyom, a vihar… – szólalt meg Anne, mert egy csöppet se volt biztos abban, hogy a grófné észlelte, mi történt. – Attól tartok, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. – Fák alatt vagyunk. Azok megvédenék – válaszolta röviden a grófné. – De asszonyom, biztos vagyok benne, hogy itt nem biztonságos. Mindig azt hallottam, hogy villámlás idején nem szabad fa alatt menedéket keresni. – Magányosan álló fa alatt nem, de itt, az erdő sűrűjében tökéletesen védve vagyunk. Ne aggodalmaskodjon! Anne-t meglepte a rendreutasítás, és nem szólt többet. A grófnétól kissé lemaradva, csöndben lovagolt tovább, miközben a fák lombjai közt vadul fütyült a szél, s az erős mennydörgéstől kísért villámok egyre gyakoribbak lettek. Aztán a fák ritkulni kezdtek, és hamarosan kiértek az erdő másik szélére, ahol már tisztán lehetett látni, hogy milyen sűrű, sötét felhők borítják az eget, fenyegető alkonyt idézve elő a nap közepén. Nyilvánvaló volt, hogy esni fog, mégpedig nem is akárhogyan. A grófné azonban nyílegyenesen haladt tovább, hátrahagyva a fák nyújtotta menedéket. Anne megborzongott, rossz érzéssel töltötte el, hogy nyílt terepen van, és paradox módon
jobban félt a villámoktól, mint amikor még a fák között volt. Alattuk, egy kissé jobbra a parasztfalut látta, ahol a gróffal járt, és némi megkönnyebbülést érzett. Végre tudta, hogy a házhoz képest merre járnak. – Asszonyom, nem volna jobb, ha a ház felé mennénk? – kérdezte. A grófné már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor egy hirtelen jött, hideg szélroham belekapott a hajába, s kitört a vihar. Az eső nagy cseppekben esett, s bár az elsők melegek voltak, ahogy erősödött a zápor, kellemetlenül hideggé váltak. A lovak hátracsapták a fülüket, s Iszkra, hogy meneküljön a farát verdeső, nehéz cseppektől, oldalazni kezdett. A grófné, mintha álomból ébredne, Anne-re nézett, s ő a hangját megemelve, hogy az eső zaján keresztül is hallani lehessen, sürgetően odaszólt neki: – Menedéket kell találnunk! Menjünk vissza a fák közé? Iszkra addigra már több szűk kört leírt, s a grófné határozott kézzel egyenesbe állítva azt mondta: – Nem, jobb, ha a faluba megyünk. Behúzódunk valamelyik házba. Nem fog soká tartani – az ilyen heves vihar mindig rövid ideig tart. Könnyű vágtába ugrasztotta a lovat, Anne pedig lehajtott, s a szemből verő eső elleni védekezésül oldalra fordított fejjel követte. Remélte, hogy Grafinya nem csúszik el a felázott, síkossá vált ösvényen, és különösebb irányítás nélkül is megtalálja az utat. Levágtattak a dombról, s a falu első háza előtt álló fák nyújtotta menedékbe érve álltak csak meg. A grófné, lábát a kengyelből kirántva, leugrott a nyeregből. Abban a pillanatban egy botra támaszkodó öregember lépett ki bicegve a ház-
ból, nyomában egy fiatal nővel, aki a parasztok szokásos pamutruháját viselte nyakba és fejre való kendővel. Anne orosz beszédet hallott, miközben leszállt a lóról. A fiatal nő, aki addigra már kantáron fogta Iszkrát, Grafinyát is átvette, s gyorsan elindult a két lóval a ház melletti istálló felé. Az öregember többször mélyen meghajolt a grófné, majd Anne előtt, és szabad kezének kifejező mozdulataival kérte, hogy kövessék. Pár pillanattal később Anne csuromvizes arccal átlépte a küszöböt, és életében először körülnézett egy parasztházban. Földszintes épület volt, mennyezet nélkül, csupán a tető által lefedve. Meleg volt odabent, s a levegő füstös, mert a kemencét begyújtották, s annak nem volt kéménye. A kemence a belső térnek körülbelül az egynegyedét elfoglalta, hosszúkás téglalap alakú, égetett téglából összerakott építmény volt, jókora nyílással az egyik oldalán, amelyen keresztül Anne jól látta a benne lobogó tüzet. A szoba magasságának a feléig érhetett, s fölötte egy faszerkezet volt – leginkább kétszintes, széles polcra emlékeztetett –, amelyről Anne nem tudta eldönteni, mire való. A ház falai fából készültek, és tisztán lehetett hallani, hogyan dobol a tetőn az eső. A bútorzat mindössze néhány darabból állt – egy nagy faasztal a hozzá tartozó lócákkal, és néhány polc magasan a falon, amelyeken különböző edények és dobozok sorakoztak. Az ajtóval átellenes oldalon, a bal sarokban a Jézust tartó Szűzanya képe volt felfüggesztve, az előtte lévő kis polcon gyertya égett, s Anne látta, hogy a grófné tisztelettel fejet hajt a szentkép előtt, és keresztet vet. Az öregember várakozón nézett rá, s mikor Anne – nem tudva, mit akar – viszonozta a pillantását, az öreg a homlokát
ráncolta, és mondott valamit oroszul. A grófné Anne-hez fordult: – Tegye, amit én! Hajtson fejet az ikon előtt, és vessen keresztet! – De én nem… – Csinálja! Ha nem, rettenetesen meg fognak bántódni! – vágott a szavába a grófné. Anne gondolatban vállat vont, engedelmeskedett, és az utolsó pillanatban még az is eszébe jutott, hogyan kell ortodox módon keresztet vetni. Elég furán érezte magát, de belátta, hogy egyszerűbb ezt tenni, mint elmagyarázni a háziaknak, milyen hitet követ, és megkérni őket, hogy nézzék el neki. Remélte közben, hogy az Úr megbocsát neki azért, amit tesz. Elég sokan voltak a házban: az öregember, két öregasszony, egy középkorú nő, aki a kemence nyílásánál tett-vett, és – Anne gyorsan összeszámolta – hat különböző korú gyerek, köztük egy csecsemő, aki a keresztgerendáról lelógó, kis teknőben himbálózott. Mihelyt Anne elvégezte a rituálét, mindannyian szívélyesen elmosolyodtak, és egymás szavába vágva beszélni kezdtek. Két nő előlépett, hogy lesegítse róluk a köpenyüket és kalapjukat, s az ítéletidő fölött sopánkodva egy kemence melletti rúdra tették őket, hogy száradjanak. Megérkezett a fiatal nő is, mondott valamit a lovakról a grófnénak – Anne egy-két szót már megértett belőle –, majd hellyel kínálta őket az egyik padon, s ment, hogy felszítsa a kemencében a tüzet. Anne helyet foglalt a grófné mellett – közben kellemetlen érzéssel nyugtázta, hogy a víz a csizmájába is befolyt –, és elkezdte lehúzni a kesztyűjét, amely puha bőrből lévén, második bőrként tapadt az ujjaira.
– Tudja, az a szokás – kezdte magyarázni, ugyancsak a kesztyűjével küzdve, a grófné –, hogy ha valaki bemegy egy házba, tiszteleg a szép sarok előtt, s csak aztán beszélhet vagy ülhet le. Ez egy nagyon szigorú szabály, mindenkire nézve kötelező. Anne bólintott. – Értem. Így hívják – szép saroknak? – Igen – oroszul krasznij ugolok. – Azt hittem, hogy a krasznij vöröset jelent – mondta a homlokát ráncolva Anne. Jól ismerte a szót, hiszen a „vörös istálló” neve naponta elhangzott a gyerekekkel tett reggeli séta alatt. – Ugyanaz a szó – válaszolta szenvtelenül a grófné. – A krasznij pirosat és szépet is jelent. – Miért? – érdeklődött Anne. – Nem tudom – felelte az érdeklődés leghalványabb jele nélkül a grófné. – Megvárjuk, hogy elálljon az eső. Gondolom, a fiatal nő megkínál bennünket teával. Mi a véleménye az első, belülről is látott parasztházról? – Nagyon kellemes, és jóval tágasabb annál, mint amire számítottam – mondta körbepillantva Anne. A két öregaszszony és az öregember egyaránt őt figyelte, s amikor elkapta a pillantásukat, szélesen elmosolyodtak és bólogatni kezdtek, amire ő ugyancsak mosollyal és bólogatással válaszolt. Ez történt minden alkalommal, amikor felnézett, és bár egy idő után fárasztóvá vált, egyértelműen jelezte a háziak jó szándékát. – Van azonban valami, ami elég furcsa – nem látok sehol ágyat. Hol alszanak? – Természetesen a kemence fölött, a melegben – válaszolta a grófné, s Anne végre rájött, milyen ötletesen rendezték be a házat. A polcoknak hitt ágyak közül az alsók közvetlenül a
kemence agyaggal letapasztott tetején voltak, és hideg időben nyilván biztos menedéket nyújtottak, a fölöttük lévőket pedig a felszálló, meleg levegő tette ugyancsak kellemessé. – Milyen okos ötlet! – lelkesedett, s újabb mosolyokat és bólogatásokat kapott az öregektől, akik nem értették ugyan, amit mond, de éberen figyelték az arckifejezését és a hanglejtését. – Gondolom, kor alapján döntik el, hogy ki kapja a legjobb helyet. – Feltételezem, hogy igen – mondta közömbösen a grófné, amitől rögtön az jutott Anne eszébe, hogy mennyivel jobban élvezné ezt a látogatást a gróffal, aki biztos egy sor érdekes dolgot mondana, örülne az érdeklődésének, és készséggel válaszolna minden kérdésére. Nehéz volt megállni, hogy ne támadjanak áruló gondolatai az úrnőjével kapcsolatban, miután oly sok módon bizonyította, mennyire nem méltó a férjéhez. A szamovár gőzölögni kezdett, s – újabb bólogatások és mosolyok kíséretében – a teát is felszolgálták. Anne oroszul köszönte meg, ami ugyancsak tetszett a háziaknak. A grófné is mondott valamit, amiben Anne felismerte a barisnya és anglijszkaja szavakat, amelyek rá vonatkoztak. A vendéglátók a bemutatás után újból szívélyesen köszöntötték, majd mindenki leült, s elégedetten figyelte, hogyan teáznak az előkelő hölgyek. Úgy tűnt, hogy a grófné új erőre kapott a teától. Az első néhány korty után megszűnt tompán bámulni a falat, és kissé tétován Anne-re nézett. – Azt hiszem, elég csúnyán viselkedtem – mondta. – Sajnálom, hogy a butaságom miatt így megázott.
Anne-t megdöbbentette a bocsánatkérés, és beletelt pár pillanatba, amíg összeszedte magát annyira, hogy megfelelően tudjon válaszolni: – Ó, egyet se bánja. Velem is sűrűn előfordul, hogy csinálok valamit, és később megbánom. – Ez nem hangzott igazán jól, ezért sietve hozzátette: – Úgy értem, nem tudhatta, hogy vihar lesz. A grófné elmosolyodott – ez volt az első őszinte és természetes mosoly, amit Anne kapott tőle. – Pontosan tudtam, hogy vihar lesz, és meg akartam ázni, csak azt nem vettem figyelembe, hogy maga is szenvedni fog. – Nem szenvedek – tiltakozott Anne. – Eljutottam egy izbába – jól mondom? –, végre tudom, milyen belülről, és ez nagyon érdekes. A lovaglást is élveztem. De miért nem indult el egyedül, ha úgy gondolja, hogy meg kellett volna kímélnie az esőtől? – Arra gondoltam… – A grófné bizonytalanul elhallgatott, de aztán vállat vont, és folytatta: – Az utóbbi évben, amíg Nyikolaj távol volt, nagyon egyedül éreztem magam. Odahaza a testvéreimmel voltam, tudtam kivel beszélgetni, bár amíg a férjem itthon volt, nem éreztem a hiányukat. Most pedig arra gondoltam… reméltem… hogy talán tudunk beszélgetni. Anne újból elszégyellte magát nem sokkal korábban felbukkant, csúnya gondolatai miatt. Melegség öntötte el az arcát, és örült, hogy a grófné beszéd közben nem nézett rá. – Természetesen, ha akarja – mondta, de érezte, hogy ez túl egyszerűen hangzik, és hozzátette: – Megtiszteltetésnek venném, ha a bizalmába avatna. A grófné rövid ideig hallgatott, összeszedte a gondolatait, majd azt mondta:
– Tudja, ma reggel rosszkedvű voltam. Gondolom, ezt maga is észrevette. Ezért akartam kilovagolni. El akartam jönni otthonról. Tudom, butaság, de… ha bajban vagyok, nem akarok mást, csak felpattanni Iszkrára, és vágtatni, vágtatni. Anne a gróf véletlenül meghallott, kemény szavaira gondolt, és zavarba jött. Úgy érezte, nem lenne jó, ha a grófné bármilyen, túlságosan is intim dologba beavatná. – Meg tudom érteni. És mintha egy kicsit boldogtalan is lett volna – mondta óvatosan. Úgy tűnt, ettől a megjegyzéstől átszakadt a gát. – Boldogtalan? Igen, ez a helyes szó rá! Boldogtalan és ijedt. Boldogtalan, mert félek. Nyikolasa szerint ostobaság, s megértem, hogy annak tartja, de nem tudja… nem tudhatja… azt hiszi, hogy ő a világon a legkiválóbb asszony. Asszony? – kérdezte magában Anne. Istenem, csak nem valamilyen nőügyéről fogok hallani, amiről a grófné tudomást szerzett? Nem, az lehetetlen. Sose követne el ilyet, tiltakozott némán. – Kicsoda, asszonyom? – tette fel végül bátran a kérdést. – Az anyja – válaszolta a grófné, és felsóhajtott, mintha a szó kimondásával nagy tehertől szabadult volna meg. – Vera Boriszovna, az özvegy Kirova grófné! Ó, hogy utál engem! Anne idegesen sandított a parasztokra, mivel aggasztotta a szenvedélyes hang, de a grófné észrevette a pillantását, és megnyugtatta: – Semmi gond, nem értenek franciául. Nyikolaj ma reggel levelet kapott tőle, amelyben bejelentette a látogatását, és ez okozta azt, ami történt. – Kis szünetet tartott, s elgondolkodva vizsgálta a kezét. – El se tudja képzelni – folytatta aztán, kissé lehalkítva a hangját –, mennyire félek tőle. Mindent kritizál,
amit csinálok, mindenben hibát talál, és folyton kérdezget, csak hogy rajtakapjon valamin. Nem akarta, hogy Nyikolasa feleségül vegyen. Nem tartott méltónak arra, hogy annak a nőnek a helyébe lépjek, akit ő választott neki, és ezt minden lehetséges alkalommal a tudomásomra is hozza. Ezért vette magához Szergejt is, hogy mutassa, nem vagyok alkalmas az unokája felnevelésére. Nyikolaj persze – mondta keserűen – mindebből semmit se vesz észre. Vele mindig udvariasan beszél rólam, még dicsér is neki. Még egyszer se hallotta, milyen gúnyos tud lenni. – Ez meglep. Érzékeny embernek hittem – mondta Anne. A grófné felnézett. – Minden férfi vak, ha az anyjáról van szó. Egy nap majd maga is rájön. – Nagyot sóhajtott. – Mivel az apja meghalt, kicsi korától egyedül nevelte, és nagyon erős befolyással van rá. A férjem szentnek hiszi, és nem látja… – hirtelen abbahagyta a mondatot, és hallgatásba süppedt. Anne oldalról, zavartan pillantott rá, és a lelke mélyén azt kívánta, bár ne fogadta volna a bizalmába, mert azzal csak tovább bonyolította az érzéseit. Énje egyik része együtt érzett vele, mint nő a nővel, s könnyen el tudta képzelni, milyen nehéz a helyzete, mennyire lehetetlen meggyőzni egy férfit arról, hogy az anyja távolról sem olyan, mint amilyennek hiszi; másrészt viszont hitte, hogy neki valahogy sikerült volna kijönnie Vera Boriszovnával, vagy legalább elmagyarázni a helyzetet a grófnak, hogy elnyerje a támogatását. Gyengeségnek és indokolatlan félénkségnek tartotta ennyire megrémülni egy olyan ember viselkedésétől, akit évente egy vagy két hétig kell csak elviselni. Aztán észrevette a grófné elkeseredéstől lefelé görbülő száját, eszébe jutottak a gróf kemény szavai, és haragudott
rá, mert érzéketlenül viselkedett valakivel, akit pedig óvnia és támogatnia kellene. – Megpróbálta elmagyarázni neki, mit érez? – törte meg az elég hosszúra nyúlt csöndet. – Igen. De attól mindig mérges lesz. Azt akarja, hogy fogadjam szeretettel az anyját, ha ellátogat hozzánk, és én próbálkozom is, de az nem elég, mert tudja, hogy nem szívből teszem. Nem kellett volna feleségül vennie – jelentette ki szomorú, megtört hangon a grófné. – Semmi se kényszerítette rá. Már volt egy fia, az én hozományom pedig szót se érdemelt. – Nem szabad ilyet mondani! – tiltakozott Anne. – Azért vette feleségül, mert akarta. Szereti magát, asszonyom. Ugye tudja? – Úgy gondolja? Néha elgondolkodom ezen. Nem vagyok olyan okos, mint maga, és ő mindig csodálta az okos, tájékozott nőket. A grófné olyan őszintén, ártatlanul mondta ezt, hogy attól a mondat még keserűbben mart Anne-be. – Szereti magát, ebben biztos vagyok. Láttam… hogyan néz magára. Azt a nézést nem lehetett félreérteni – bizonygatta. A grófnéból kis sóhaj szakadt fel. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy ezt elmondhattam. Nem is hiszi, milyen jó érzés, hogy újból van női társ a közelemben. Fräulein Hoffnung nagyon kedves, de ő nem társ, és különben is, teljes szívvel rajong Nikolasáért, és nem tud elfogulatlan lenni, mint maga. – Anne erre nem szólt semmit. – Nagyon örülök, hogy eljött hozzánk, Anna Petrovna. Jót tesz Ljoljának, de főleg nekem. Anne megpróbált úrrá lenni az érzésein, és nyugodt hangon beszélni. Az jutott az eszébe, hogy a gondolatban elkövetett
bűneiért talán épp az a büntetés, hogy a barátja és bizalmasa legyen annak, aki ellen vétkezett. – Mindent köszönök, asszonyom. Ön nagyon kedves és nagylelkű hozzám – mondta nem kis erőfeszítéssel. – Kérem, szólítson Irina Pavlovnának! Csak ne akkor, amikor az anyósom is hallja – pontosított halvány mosollyal a grófné. – Segítene felkészülni a látogatására? Rengeteg lesz a teendő. Vera Boriszovna mindig elvárja, hogy még itt, vidéken is minden pontosan olyan legyen, mint Szentpéterváron. Azt hiszem, rendeznünk kell egy díszvacsorát és egy bált is. – Nincs kedve hozzá? A bálokat és díszvacsorákat mindenki szereti – mondta Anne. – Csak túlélem őket. De remélem, maga élvezi majd őket. – Mikor érkezik a grófné? – A jövő héten, Szergejjel, és másnap Danyilovék, hogy itt is maradjanak, amíg Szentpétervárra nem megyünk. Nem lesz több nyugodt, magányos lovaglás – mondta szomorúan a grófné. – A nyár hátralévő részére megtelik a ház. Ó, mennyire nem szeretem, ha sokan vesznek körül! Zavar a társaság és a tömeg. Mennyire másképp érzünk, gondolta Anne. Hogy választhatott egy olyan nyitott, társaságkedvelő ember, mint a gróf, egy ilyen gyönge és visszahúzódó nőt társául? A kedvessége és bizalmas vallomása ellenére még mindig nem érezte úgy, hogy szereti a grófnét, bár nem tudta visszautasítani a bizalmát és a felelősséget, amelyet rá hárított. – Úgy tűnik, elállt az eső – mondta, s a fejét felkapva hallgatózott. – Azt hiszem, mehetünk – mondta. Ahogy felállt, érezte, ahogy a csizma alján összegyűlt, felmelegedett víz az ujjaihoz folyik, s nehéz, átnedvesedett szoknyája a lábához tapad.
Szerencsére a kabátjaik majdnem teljesen megszáradtak. Köszönetet mondtak a parasztcsaládnak a vendégszeretetért, amit a nők szerény mosoly kíséretében köszöntek meg, viszont az öregember úgy nézett Anne-re, mintha a hála kifejezésének kézzelfoghatóbb módjára számított volna. – Ha hazaérünk – mondta az úrnőjét követve Anne – esetleg összeírhatnánk a teendőket. Örülök, ha bármilyen módon segíthetek. A grófné hálásan pillantott rá. Ha szeretni nem is tudom, legalább kedves legyek hozzá, ez a legkevesebb, amit megtehetek, gondolta Anne. De mennyivel jobb lenne, tette hozzá, ha nem is létezne szegény.
Kilencedik fejezet Ha Anne azt hitte, hogy a grófné túlzott, amikor az özvegy grófné látogatásának előkészítésével kapcsolatos rengeteg teendőről beszélt, hamarosan rá kellett jönnie, hogy bizony tévedett. Addigi tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy az orosz szolgák gondtalan, nyugodt emberek, akik ráérősen végzik a dolgukat, gyakran lehet őket rajtakapni, amint tétlenül a falat támasztják, beszélgetnek, s úgy általában jobban szeretik megtárgyalni, mintsem elvégezni a teendőiket. Vera Boriszovna nevének a puszta említése azonban mindent megváltoztatott, s lázas tevékenységbe kezdtek, nagy igyekezetükben sokszor egymásnak ütközve hordták-vitték a holmikat, néha el is ejtették őket, és olyankor heves vitába bonyolódtak arról, hogy ki kit akadályozott, s kinek a bűne lesz, ha nem készülnek el mindennel időre. Úgy tűnt, hogy az egész
házat a pincétől a padlásig fényesre sikálták, nehogy a küszöböt átlépve a grófné valami hibát találjon. A szőnyegeket kiporolták, a padlót felvikszelték, az ablakokat kívül és belül is megpucolták, minden porcelán- és fajansztárgyat lemostak és gondosan megszárítottak. Ez utóbbit két magasabb beosztású inas végezte, akik nagyon idegesítették Anne-t azzal, hogy munka közben egyetlen szót sem voltak hajlandók szólni. Az elegánsan berendezett szobákban levették és szétszerelték a csillárokat, s minden kristályelemüket ecetes vízben megmosták és puha ruhával csillogóvá fényesítették, mielőtt friss gyertyákkal ellátva az egész építményt visszarakták volna a helyére. Az utolsó elegáns vendégség óta használatlanul porosodó ezüstöt szemkápráztatóra fényesítették, Grigorovics pedig – igazolva ezzel Anne első gondolatát, miszerint szobafestő – létrával és állvánnyal jelent meg, hogy minden falfestést kijavítson, ha valamilyen baj érte, megkopott, netán szutykos ujjak nyoma látszott rajta. A nagy ebédlőt megnyitották, s vele együtt – Vera Boriszovna számára – a legelegánsabbat az elegáns hálószobák közül, s még néhány pazar berendezésűt a többi vendégnek. Kertészek jöttek-mentek a házban, s szorosan a nyomukban átkozódó szobalányok padlófelmosó rongyokkal, miközben erős szolgák virágzó bokrokat, edénybe ültetett cserjéket cipeltek be, narancsfákkal rakták körbe a teraszt, és pompás vázákba tett, vágott virágokkal díszítették az özvegy grófné szobáját. A birtok zenészeit is összehívták, s miután megkapták az utasításokat, órákon keresztül hallani lehetett, ahogy az egyik szobában és a fehér toronyban gyakorolnak. A konyhában eközben olyan lázas tevékenység folyt, hogy attól jelentéktelenné vált minden fenti futkározás.
A grófné riadt, aggodalmas arccal járta végig a házat, s a teendőkről Anne-nel közösen összeállított listát talizmánként szorította magához, így az egyre gyűröttebbé és olvashatatlanabbá vált. A gyerekek fölötti felügyeletet fräulein Hoffnung vette át, felszabadítva ezzel Anne-t, hogy segítsen a grófnénak, Nyankát pedig, hogy az ágyneműket tartalmazó, kizárólagos birodalmának számító, szekrényekre felügyeljen. Ám ahogy telt az idő, Ljolja egyre nyugtalanabbá vált, és Natasával a nyomában sorozatosan megszökött fräulein Hoffnungtól, hogy a folyosókon rohangáljon, talpait jól odacsapva leszaladjon a frissen felvikszelt lépcsőkön, és bújócskázzon a húgával a gondosan elrendezett bútorok között. A gróf nyugodt arccal, magában kissé csodálkozva nyugtázta az óriási felfordulást, és az ideiglenes felállított piknikasztalhoz leülve, melyre rendszertelen időközökben adták be az ételt, elmondta a feleségének, hogy nagyon nem érti, miért bolydult fel annyira a ház, miért olyan ideges mindenki. – A szolgáknak már tudniuk kellene a dolgukat. Csupán annyi kell, hogy mindent megtisztítsanak és elrendezzenek – magyarázta. – Mondd meg nekik, hogy tegyék a dolgukat, és ne nyugtalankodj, Irina! Menj, sétálj egyet, vagy húzódj el valahová, vegyél elő egy jó könyvet! Irina ezúttal volt annyira összeszedett, hogy megmondja, nincs a házban olyan hely, ahová nyugodtan el tudna vonulni egy könyvvel, s ha már hideg húst és száraz kenyeret kénytelen enni, jobb szeretné azokat a szelíd Anne társaságában elfogyasztani. A legszívesebben torkon ragadta volna a grófot – ő könnyen beszél, őt senki nem fogja hibáztatni, ha nem sikerül minden tökéletesre! –, de nem tette, mivel alapvetően gyenge és cselekvésképtelen volt, és sokszor szükségtelen felfordulást
okozott azzal, hogy megpróbálta irányítani a személyzetet, miközben egyetlen határozott utasítást se tudott adni. Anne, amennyire csak tehette, megpróbált jobbítani a helyzeten, és – anélkül, hogy a grófné tekintélyét aláásná – rávenni a szolgákat, hogy hozzá forduljanak utasításért. A Vera Boriszovna érkezését megelőző héten nagyon sokat javult az orosztudása. A rettegve várt napon minden szolga tiszta ruhában és kötényben, a legszebb libériájában és fehér kesztyűben felsorakozott az előcsarnokban, mert az özvegy grófné szerette, ha a teljes személyzet üdvözölte érkezésekor. Nehéz volt együtt tartani a társaságot, mert sorban mindenkinek eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit, s ment, hogy elzárjon egy csapot, vagy elpakoljon egy szembetűnő helyen hagyott porolót. Vászka a sor előtt végigmenve ellenőrizte mindenkinek a körmét, Jakovnak pedig az utolsó percben pánikrohama támadt, és egy székre állva sorra ellenőrizte a hallba nyíló ajtók tetejét, hogy mind le lett-e törölve, nem maradt-e valamelyik véletlenül poros. A gyerekek kimosdatva és a legszebb ruhájukban az előcsarnokból nyíló, egyik kisebb szalonban várakoztak fräulein Hoffnunggal, hogy egy szempillantás alatt előjöjjenek, amikor kell. Anne és Nyanka még egyszer ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a hálószobákban, s hogy Ljolja nagy izgalmában nem követett-e el valamit, nem rakott-e például békát Vera Boriszovna ágyába. Kint, a ház előtti udvaron a zenekar hangolt, várva a kocsik felbukkanását, és a lovászok a falnál felsorakozva álltak, hogy amikor kell, a lovakhoz fussanak, s megragadják a kantárjukat. Anne arra gondolt, hogy ha a walesi hercegnek eszébe jutna, hogy egy vagy két hetet Mur-
ray-éknél töltsön, ott se lenne nagyobb izgalom és felfordulás, mint amilyet az özvegy Kirova grófné látogatása okozott. Elegánsan érkezett, nagy, arannyal díszített és bordó kárpitozású, fényes, fekete hintóban, amelyet négy hófehér ló húzott. Két kocsi és egy társzekér követte a szolgákkal és a csomagokkal, mert ahová Vera Boriszovna ment, oda a személyzete egy része is követte. Mindig vele volt a komornája és az öltöztetőnője, egy szobalány, aki az ágyneműjére felügyelt, s egy másik, akire a porcelán és az ezüst volt bízva, s aki az ékszereit is gondozta, továbbá a kocsisa és az inasa, két lovász, egy szakács és két szolgáló. Fiatalkorában Nagy Katalin cárnő udvarhölgye volt, és sose felejtette el, amit tőle a pompa, az elegáns megjelenés fontosságáról tanult. Ráadásul nemzedéke más tagjaihoz hasonlóan félt az utazástól, és meg volt győződve arról, hogy Moszkván és Szentpéterváron kívül csak tudatlan parasztokkal, nedves ágyneművel, rossz étellel és csorba porcelánnal találkozhat. Az első találkozás nem okozott csalódást Anne-nek. Számított arra, hogy hatással lesz rá, már csak azért is, mert tudta, hogy az a nő, aki meg van győződve arról, hogy megjelenésével mély benyomást tesz a környezetére, annak ez általában szokott is sikerülni. Vera Boriszovna azonban ezen túlmenően is értett hozzá, hogyan jelenjen meg. Háznépe tagjaival a háttérben megállt az ajtóban, s a fejét felvetve hagyta, hogy mindenki jól megnézze – a jelenethez a zenekar szolgáltatta az aláfestő zenét. Nem volt magas, csak nagy – nem kövér, hanem erős felépítésű, testes, és a ruhája még nagyobbnak láttatta. Bő, királykék bársonyból készült, rávarrt mókusfarkakkal díszített köpenyt viselt, és a nyári meleg ellenére hatalmas, sötét szőrmekalapot,
amely gyémántszemcsékkel volt teleszórva. Kezére könyékig érő szárú, puha, égszínkék szarvasbőr kesztyűt húzott, amit csuklóban gyémántos karperecek fogtak szorosra, s a karján dülledt szemű, hófehér, gyémánt nyakörves kínai selyempincsit tartott. A másik kezében nagy, ékkövekkel kirakott lornyon volt, amelyet gyors, gyakorlott mozdulattal kinyitott, hogy szigorúan körbenézzen, s megvizsgálja, tökéletesen felkészültek-e a fogadására. Az arca hosszú volt, mint a grófé, de az állkapcsa hangsúlyosabb, és az orra kevésbé karakteres. Meglehetősen átható pillantású, szürkészöld szeme volt, és élesen lefelé görbülő szája. Gőg érződött rajta, s az, hogy bármelyik pillanatban bármiért kész a nemtetszését nyilvánítani. Bármilyen, szóra érdemes tehetség és szellemi képesség híján hamar megtanulta, hogy a középszerűség azzal kerülhető el a legkönnyebben, ha valaki a zsörtölődéséről és szigorúságáról válik híressé. Anne meg tudta érteni a fiatal grófné ellenérzéseit. Egyelőre azonban az özvegy grófné, miután alaposan körbenézett, lerakta a kutyát, ijesztő mosolyt varázsolt az arcára, és a karját széttárva elkiáltotta magát: – Koko! – A hangja átható volt, s a rövid szóba is képes volt öt hajlítást belerakni. A gróf, akinek a megszólítás szólt, előrelépett, megölelte és mindkét oldalról arcon csókolta. – Drága anyám! – köszöntötte. – Remekül nézel ki. – Koko, mon cher fils! – A grófné anélkül, hogy a testét mozdította volna, úgy nyújtotta előre a fejét, mint egy teknősbéka, hogy fogadja a csókokat. – Hosszú, rettentő hosszú ideje nem láttalak! Nagyon sokáig voltál távol, te rossz fiú! Mi lehet
olyasmi Európában, ami ilyen hosszú ideig távol tart itthonról? – A cár szolgálatában jártam, mama – válaszolta szelíden a gróf, és a feleségére nézett. Az kötelességtudóan rögtön előlépett, és sápadtan ugyan, de szépségesen bókolt a sárkány előtt. – Ah, Irina Pavlovna – mondta a grófné, mintha csak az utolsó pillanatban jutott volna eszébe a név. Amikor a fiatal grófné felemelkedett, megfogta mindkét karját, és az arca mellett csókolt bele a levegőbe. Álságos mosolya láttán Anne-nek felfordult a gyomra. – Milyen… egzotikusan néz ki, ma chère! És milyen szokatlan a ruhája! De hát magának mindig sikerül valami meglepőt felvenni. Milyen szerencsés vagy, Koko – folytatta savanyú hangon –, hogy ilyen képzelőerővel megáldott feleséged van. – A hangján lehetett érezni, hogy a képzelőerőt olyan tulajdonságnak tartja, amely leginkább bűnözők, koldusok és holdkórosok sajátja. – Fräulein Hoffnungot természetesen ismered – folytatta a háznép bemutatását a gróf, aki szemmel láthatóan nem érzékelte az anyja kijelentéseihez társuló felhangokat. – Természetesen. Hogy van, drága fräulein Hoffnung? – kérdezte olyan melegen, annyira másként, mint ahogy a menyét üdvözölte, hogy Anne azt hitte, erre már a gróf is felfigyel. Szívélyesen mosolygott is hozzá, amitől a fräulein arca tűzpiros lett. – Nagyon jól, köszönöm, asszonyom – felelte a figyelemért érzett hálától csillogó szemmel. – Hogy van a régi baja? Jobban? Remélem, nem romlott! Le kell ülnünk egy nagyot beszélgetni, mihelyt elhelyezkedtem!
– Ő pedig – haladt tovább a gróf – a házunk új lakója, Miss Anne Peters, aki volt olyan kedves, és elvállalta a mi kis Jelenánk tanítását. A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt, Vera Boriszovna a lornyonján keresztül alaposan szemügyre vette Anne-t, s úgy tűnt, hogy nem tett rá különösebb benyomást az, amit látott. Anne olyan felületes pukedlivel köszöntötte, amelyről úgy gondolta, hogy még éppen elmegy. A grófné nem vett tudomást róla, és mintha Anne ott se lett volna, durván nekiszegezte a kérdést a fiának: – Miféle név ez? Angol? Angol nevelőnő? – Igen, mama. Az Anne Peters angol név – válaszolta nagy nyugalommal a gróf. – De mi Anna Petrovnának szólítjuk. Vera Boriszovna újabb, ellenséges pillantást vetett Anne-re. – Miért?! – kérdezte hidegen. Anne a válla fölött elkapta a gróf pillantását, és az ajkába kellett harapnia, hogy ne nevesse el magát. – Ne törődj vele, mama! – mondta a gróf, és a karját megfogva arrébb kormányozta az anyját. – Gyere, hadd segítse le rólad a köpenyt Vászka! A gyerekek már alig várják, hogy üdvözölhessenek. És hol van Szergej? Csak nem hagytad Moszkvában? – Muszáj volt – válaszolta az özvegy grófné. – Lehetetlen egy kocsiban utazni vele. Az a gyerek egy pillanatig se képes nyugton maradni. Fogalmam sincs, mit tanítanak nekik mostanság az iskolában, Koko. Pontosan tudom, hogy ebben a korban te nem voltál ilyen vad. Alekszandra gyerekei ugyanolyanok. Képtelen fegyelmezni őket. Náluk hagytam, hogy velük utazzon.
Vászka érkezett a kenyérrel és a sóval, de az özvegy grófné kurta kézmozdulattal elküldte, s intett a sajátjainak, hogy menjenek oda hozzá, segítsék le róla a kalapot, köpenyt, kesztyűt. Miután megszabadult tőlük, egy pillanatra kihúzta s büszkén megmutatta magát – vörösesbarna selyemruhát viselt, ősz haját húsz évvel korábban divatos póthajjal kiegészítve, gondosan elrendezett csigákban hordta, meglepően sok rózsaszín púder és rúzs volt az arcán, és rengeteg csillogó ékszert viselt: gyémántos karkötőket, több gyűrűt mindkét kezén, egy rubinokból és gyémántokból összeállított, nehéz nyakláncot a hozzá tartozó fülbevalóval. A gróf a nyolcszögletű szobába vezette, s a kiskutyával együtt egy kerevetre ültette, ahonnan szigorú, kritikus pillantással nézett körbe. – Nos, Irina Pavlovna, úgy látom, nem tartotta szükségesnek, hogy arrébb tetesse azt az asztalt, ahogy legutóbbi ittlétemkor javasoltam – kezdte. – Nyilván jó oka volt rá, hogy a helyén hagyta, ahol a nap egyenesen rásüt, és kiszívja a színét. És a képek is ferdék. A szolgáknak, miután leporolták őket, ügyelniük kell rá, hogy megfelelően álljanak. Az ilyen apró részletek iránti figyelem az, ami megkülönbözteti egy ház igazi úrnőjét attól, aki csupán a helyzetével járó előnyöket kívánja élvezni. Irina mindössze egy „Igen, Belle-mère”-rel válaszolt, Anne pedig alig várta, hogy megérkezzenek a gyerekek, akikért fräulein Hoffnung már elment. Mikor bekísérte őket, Jelena rögtön kirántotta a kezét az övéből, és harsány kiáltással a nagyanyjához futott: – Gran’mère, Gran’mère, itt vagyok! Ó, felvetted a rubinjaidat is! Ezek tetszenek a legjobban! Miattam vetted fel őket?
Anne döbbenetére az özvegy grófnénak nem volt kifogása a közvetlen hang ellen. Meglepően őszinte és természetes mosoly jelent meg az arcán, s mindkét kezét előrenyújtotta. – Ma Belle Hélène! – mondta lelkesen. – Gyere ide, szívem, hadd lássam, mennyit nőttél! Ó, mennyire hasonlítasz drága édesanyádra! Ahányszor csak látlak, egyre szebb vagy. Adj egy puszit a nagymamádnak, drágám! Jelena hangosan, de kurtán tett eleget a felszólításnak, s utána egyből a kutyához fordult: – És itt az én kedves Nu-num is! Szeretem ezt a nyakörvet, Gran’mère! Hasonlít ahhoz a nyaklánchoz, amit a szürke ruhádhoz viseltél újévkor. Hol van Szerjózsa? Hoztál nekem ajándékot? – Sokat javult a francia kiejtésed, Hélène. Fräulein Hoffnung munkájának az eredménye? – kérdezte a retiküljéért nyúlva a grófné. Jelena, aki a kerevet karfájának dőlt, árgus szemmel, izgatottan figyelte minden mozdulatát. – Nem, Anna Petrovna tanít franciára – felelte. – Itt az ajándékom? Mit hoztál? – Az özvegy grófné egy zománcos tetejű, a sarkain gyémántokkal díszített, szép aranydobozkát vett elő, hogy bekapjon belőle egy szem leheletfrissítő cukorkát, de Jelena rögtön lecsapott a csillogó holmira: – Ó, ez nagyon szép, Gran’mère! Tényleg az enyém? Anne nem kis meglepődésére a grófné egy pillanatnyi szünet után megkérdezte: – Tetszik? Igen, Hélène, drágám, a tied. Tessék! – A keze csak egy szemvillanásnyi időre állt meg a levegőben, mielőtt Jelena mohón kitartott tenyerébe tette a dobozt. – Vigyázz, rá, ma chère p’tite, mert azé a drága, mártírhalált halt francia királynéé volt. – Jelena az eredetéről értesülve nagy érdeklődés-
sel kezdte vizsgálgatni a dobozt, az özvegy grófné pedig a lornyonját csak félig felemelve, a korábbinál sokkal kevésbé ellenséges pillantással fordult Anne-hez: – Szóval maga tanítja franciára az unokámat, kisasszony? – Igen, asszonyom. Igazából csak javítgatok a tudásán, mivel már folyékonyan beszél franciául – válaszolta diplomatikusan Anne. A grófné lejjebb eresztette a lornyont. – Hmm – mordult fel kelletlenül. – Jó a kiejtése, kisasszony. Angol? Nem gondoltam volna. – Gyorsan összeszedte magát, és Irinához fordult: – Szerintem nincs értelme angolul tanulni. Az én időmben semmi szükség se volt rá, és nem tudom, mi haszna lenne belőle Hélène-nek. Az előkelő nők nyelve a francia, és csakis a francia. Meglep a döntése, kedvesem. Fräulein Hoffnung meg akarta védeni fiatal úrnőjét, s nagy igyekezetében hibát követett el. Natasa kezét fogva egészen addig csöndben állt, de ekkor, hogy elterelje a figyelmet a fiatal grófnéról, közbeszólt: – Drága úrnőm, a másik unokája is itt van, hogy üdvözölje! Natasa Nyikolajevna, köszönj szépen a nagymamádnak! Vera Boriszovna felkapta a fejét, a szeme összeszűkült, és olyan hidegen nézett az idős nevelőnőre, hogy szegény fräulein halottsápadt lett, elengedte Natasa kezét, és zsebkendőt húzott ki a ruhája ujjából, hogy az arcához szorítsa, mintha el akarna rejtőzni mögötte. Natasa szépen pukedlizett, de az özvegy grófnét ez nem hatotta meg. – Igen, látom – mondta, majd Irina Pavlovnára nézve, jeges hangon hozzátette: – Úgy néz ki, mint az édesanyja. Magában az állításban nem volt semmi kivetnivaló, de a hangsúly, amellyel elhangzott, azt jelezte, hogy az említett do-
log nagy szerencsétlenség a gyermek számára, és ezt Irina Pavlovna is érezte, mert az ajka megremegett az indulattól. Kezét nyújtotta a kislány felé, s az vidáman odafutott hozzá, és felmászott az ölébe. Anne látta, mennyire megbántódott a fiatal grófné, s hogy a gróf – legalábbis látszólag – nem fedezett fel semmi rosszat az elhangzottakban. Szerencsére Jelena megtörte a feszültséget azzal, hogy újból a bátyjáról érdeklődött. Az idős grófné, hogy jelezze, mennyire helytelennek tartja, hogy fräulein Hoffnung megpróbálta felhívni a figyelmét Natasára, úgy döntött, hogy kedves lesz Anne-hez, megkérte, hogy üljön a közelébe, és Jelena oktatásáról, szépségéről és kivételes képességeiről beszélgetett vele. Mindig a neve francia változatát használva, Hélène-nek nevezte az unokáját, és a füle hallatára annyi dicsérettel halmozta el, hogy Anne biztos volt benne, egy időre jócskán megnehezítette vele a dolgát. Az özvegy grófnéval folytatott beszélgetés valahol félúton helyezkedett el a sebészi mintavétel és az ágyútűzben folytatott séta között, és Anne szívesen lemondott volna a megtiszteltetésről. Nyilvánvaló volt azonban, hogy jobb Vera Boriszovna kegyeltjének lenni, mintsem kivívni a nemtetszését, ezért nagyon óvatos volt, türelmesen válaszolgatott, s nem vett tudomást a grófné támadó stílusáról és bántó megjegyzéseiről. Azt viszont nem értette, akkor se és később se, hogyan válhatott a gróf olyan intelligens, liberális szellemű és kedves emberré, s még kevésbé, hogy miért viselkedik vakként, ha az anyja hibáiról van szó.
*** Másnap megérkeztek Danyilovék, és velük Szergej. A gróf húga, Alekszandra, akit az anyján kívül mindenki Súrának hí-
vott, kerek arcú, jó természetű, vidám teremtés volt, aki sokkal fiatalabbnak látszott a koránál, ahhoz pedig végképp nagyon fiatalnak, hogy kétgyerekes anya legyen. Egy csöppet se hasonlított a grófra, s ebből Anne arra következtetett, hogy az apjuk vonásait örökölte: Őszinte, nyílt arca volt és kék szeme, s amikor bemutatták neki, Anne mindkét kezét megfogta, s őszintén azt mondta: – Jaj, szegény drágám! Szörnyű lehet család nélkül, ilyen messze a hazájától. Nos, mostantól mi leszünk a családja. Tekintsen a nővérének, és szólítson csak Súrának – csak semmi asszonyom, meg hasonló butaság! Nyikolasa nagyon figyelmes volt, hogy talált magának orosz nevet! Ettől azonnal olyan lett, mint egy családtag. Jöjjön, látogasson meg bennünket Moszkvában, mihelyt Irina el tudja engedni. Ugye, Vszevka? A férje, Vszevolod nem volt annyira bőbeszédű és harsány, de ugyanolyan kedves. Szívélyesen kezet fogott Anne-nel, határozottan, barátságosan ránézett, és azt mondta: – Igen, meg kell látogatnia bennünket, Miss Anna. Nem mulaszthatja el, hogy megismerje Moszkvát. Szentpétervár a közelébe se jöhet! Iván fiuk – Ványa – tizenkét éves volt, Kira, a kislány pedig tíz. Mindkettő nagyon szép gyerek, nyitott és jó természetű, akár a szüleik, és mindig vidám. Kira a maga szabályos vonásaival és huncut mosolyával olyan szép volt, hogy ha nem Vera Boriszovna egyik unokája, akkor a grófné biztos sok nehéz percet szerzett volna neki. Súra és Vszevka ugyanúgy viselkedett az özvegy grófnéval, mint mindenki mással, nem törődtek kritikus megjegyzéseivel, egy nevetéssel hamar túltették magukat rajtuk, s a grófné is sokkal kevésbé volt kimért és hideg velük, mint másokkal. Anne számára ez is azt bizonyította,
hogy egy hatalmaskodóval szemben egy dolgot nem szabad tenni: meghunyászkodni előtte. Persze ezt lehetetlen lett volna a grófné szemébe mondani. Szergej, a gróf fia nagyon, szinte már megdöbbentően hasonlított az apjára. Tizenöt éves volt, a gyerekkor és a felnőttkor határán, és miközben még felszabadult gyerekként tudott játszani a húgaival és unokatestvéreivel, néha számára is szokatlan, felnőttes gesztusokat tett. Szeretett komolyan beszélgetni az apjával és Vszevka nagybátyjával politikáról és katonai ügyekről, s ilyenkor a háta mögött összekulcsolta a kezét, és időnként olyan bölcsen bólogatott, hogy Anne és a gróf öszszenézett, s elnyomott magában egy mosolyt. A következő pillanatban pedig már fékevesztett lovascsatát vívott Ványával és Ljoljával, s addig püfölték egymás párnákkal, amíg kifulladva mindhárman le nem rogytak. A nagyanyja nyilvánvalóan imádta, talán még Jelenánál is jobban, ő pedig békésen tűrte a megkülönböztetett figyelmet. Csak akkor lázadt fel, amikor Szergej vagy Szerjózsa helyett Serge-nek szólította. Olyankor az arcán lévő fiatalos pír elmélyült az indulattól, és határozottan azt mondta: – Nem, Grandmère. Nem úgy hívnak. – Mindegyik gyerek grandmère-nek szólította Vera Boriszovnát, aki csak franciául beszélt, és a francián kívül semmilyen nyelvet se volt hajlandó megérteni. Akkor se merték volna azt mondani neki, hogy bábuska, ha lett volna benne szemernyi olyan vonás, amely előcsalhatja ezt a meghitt megszólítást. Anne-t barátságos tisztelettel kezelte Szergej, mint egy tökéletesen elfogadható, de a szűkebb érdeklődési körén kívül eső felnőttet, és ennél többet nem is lehetett várni tőle. A mostohaanyjához való viszonyát nehéz volt meghatározni. Tökéletesen
udvarias volt hozzá, s Anne, bár alaposan megfigyelte őket, ellenségességnek a legkisebb nyomát se tudta felfedezni a viselkedésében. Ezzel együtt nem érezte igazán jól magát a társaságában. Úgy tűnt, hogy igyekszik szabadulni tőle, csak röviden válaszolt neki, ha kérdezte, és sose nézett a szemébe. A jelenlétében visszafogottá vált, mintha minden elevenség, fiatalos lendület elszállt volna belőle. Szinte összement, kisebb lett, ha Irina Pavlovna közelébe került.
*** A vendégek elhelyezkedtek, s a ház megtelt mozgással, beszéddel és nevetéssel, amit Anne nagyon élvezett. Súra komoly nyereséget jelentett a társaságnak. Mindig jókedvű volt, beszédes, vidámságával bármilyen feszélyezett pillanaton hamar túl tudta lendíteni a jelenlévőket, és nagyon sokat elvett az özvegy grófné Irinának címzett megjegyzései éléből. A bátyja segítségével játékokat és vidám, esti szórakozásokat szervezett, amelyek mindenkit elszórakoztattak, míg csak a gyerekek – rájuk egyáltalán nem jellemző módon – maguktól el nem aludtak a kimerültségtől. Anne nagyon megszerette, és örült, hogy minden jel szerint Súra is hasonlóan érez iránta. Egyik délelőtt hosszú beszélgetést folytattak az ágyneműtárolóban, ahová azért mentek, hogy megkeressenek Vera Boriszovnának egy bizonyos hímzett ágyneműt, amelyet egy korábbi látogatása idején használt, és nagyon megkedvelt. – Mama rengeteget szekálja szegény Iruskát – mondta az egyik polcnak dőlve Súra. – Szerinte Nyikolasának nem kellett volna újból megházasodni, s az, hogy még gyerekük is született, végképp elrontott mindent. Nyikolasa birtokát, ha egyszer
meghal, a gyerekei öröklik, és minél többen vannak, annál kevesebb jut Szerjózsának. Ljolja megkapja az édesanyja hagyatékát, miatta nem aggódik. Iruska viszont fiatal, nem tudni, hány gyerekük lesz még, ezért Mama nagyon ellene van. – Nagyon szerencsétlen helyzet – jegyezte meg Anne. – Nyilván úgy érti, hogy nagyon igazságtalan – igazította ki huncut mosollyal Súra. – Ne féljen kimondani, mert tökéletesen igaz. Mama borzalmas szentbeszédet tartott Nyikolasának, mikor közölte vele, hogy megnősül. Önzőnek, felelőtlennek nevezte, és még számos, hasonlóan kedves jelzőt vágott a fejéhez. Szóval ugyanúgy vádolja, mint Iruskát, csak ő nem törődik vele, míg szegény kis sógornőm nagyon a lelkére veszi. Ha képes volna a sarkára állni és szembeszállni Mamával, nem volna ilyen rossz a helyzet. A legrosszabb, amit Mamával kapcsolatban tenni lehet, az az, hogy megijed tőle az ember. Anne nem mondhatta, hogy pontosan erre a következtetésre jutott ő is, ezért csak egyetértőn bólintott. – És Nyikolasa csak rontott a helyzeten, amikor megmondta Mamának, hogy szerelmes. Az első feleségét Mama választotta neki, és szerinte Jelena Vasziljevna maga volt a megtestesült tökély. Meg van győződve arról, hogy Nyikolasának a szívét is el kellett volna temetnie a feleségével, már csak azért is, mert volt egy fia, aki az örökébe léphet. Ízléstelennek tartja, hogy újból megházasodott, ráadásul szerelemből, és egy olyan nőt vett el, akinek nem híres a családja, a hozománya pedig elhanyagolható. Ráadásul Iruska a Kaukázusból való, ami Mama szerint lényegében már Törökország. – Értem. Ezek szerint nem számíthatott rá, hogy elfogadják – mondta Anne.
– Akár még jól is alakulhattak volna a dolgok, ha gazdagabb, vagy sokkal csúnyább, mint Jelena Vasziljevna, netán francia – sóhajtotta Súra. – De sajnos egyik se igaz, úgyhogy mindenben megbukott szegény. Á! Lehet, hogy ezek azok? Nem, ezek a csipkés szélűek, amiket mi adtunk Vszevkával nászajándékba. Fogalmam sincs, hol lehetnek azok a hímzettek. Lehet, hogy Mama csak álmodta őket. – Őszinte mosollyal fordult Anne-hez. – Kedvelem magát, Anna. Úgy érzem, nagyon jó Irinának, hogy itt van, egy kicsit változtatni fog rajta. És jót tesz Nyikolasának is. – Ezt hogy érti? – kérdezte nagy nehezen Anne. Súra nagy, kék szemei nyugodtan néztek rá. – Úgy, hogy végre van valaki, akivel beszélgethet. Olyan, mint ő, igazi entellektüel. Én nem vagyok az, Vszevka is nagyon egyszerű gondolkodású ember, Iruska pedig, szegénykém, olyan, mint az állóvíz. De maga képes igazán beszélgetni vele, s neki erre szüksége van. Szegény agya úgy érezheti magát, mint vadászathoz szokott, de istállóba zárt és túlzaboltatott ló. Mindnyájunknak nagy szolgálatot tesz, kedves Anna, ha időnként segít neki megtornáztatni. Milyen kár – mondta kis sóhaj kíséretében –, hogy nem olyan nőt vett el, mint maga. Biztos vagyok benne, hogy boldoggá tette volna, és még Mamával is meg tudta volna szerettetni magát. Anne-nek komoly erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán, és csak remélni tudta, hogy a pirulása nem erősebb annál, mint ami betudható a tárolóban uralkodó melegnek. – Azt hiszem, nincs sok értelme folytatni a keresést – mondta, mert már menekülni szeretett volna a helyzetből. – Nem fogjuk megtalálni.
– Szerintem se – válaszolta nyugodtan Súra. – El kellett volna fogadnom azt, amit Nyanka mondott – végül is ő tudja –, de Mama sosem bízik a szolgákban, s főleg nem a grúzokban. Szerinte mind barlangokban élnek, és kisgyerekeket esznek.
*** Minden étkezés ünnepivé vált, a díszes, nagy ebédlőben került rájuk sor, és a legszebb kristálypoharakkal, ezüst evőeszközökkel és porcelán étkészletekkel terítettek. Reggelihez színpompás rovarokkal, pillangókkal és szitakötőkkel ékes meissenit vettek elő, ebédhez viszont újabb, mélyarany peremű, sèvres-i famille verte készletet. A gyerekek együtt ettek a felnőttekkel, s Anne-re mély benyomást tett az, ahogy a vagyonokba kerülő eszközökkel – a finom porcelánnal, a csillogó ólomkristállyal és a nehéz, ezüst evőeszközökkel – bántak, soha ki nem löttyintve, el nem ejtve semmit. Mindenki mögött libériás inas állt – Vera Boriszovnának a saját inasa szolgált fel, akinek bíborvörös libériája bántó ellentétben állt Kirovék inasainak halványabb, eperpiros öltözékével –, a borokat pedig Vászka kezelte. Minden este két teljes ételsort szolgáltak fel, s a vacsora gyakran fél kilencig-kilencig is eltartott. A környékbeli családok sorra megjelentek, hogy tiszteletüket tegyék az özvegy grófnénál, és majdnem minden este voltak vendégek vacsorára, kártyára, vagy egy kis késő esti falatozásra. Vera Boriszovna imádott kártyázni, ifjúkora szokását megőrizve nagy tétekben játszott, és rendszerint nyert. A kártyaesték valódi kínszenvedést okoztak a fiatal grófnénak, aki ismerte ugyan a szabályokat, de játéktudása a nullával volt egyenlő. Minden partiban veszített, s bár a gróf vidáman, sőt tréfálkozva fizette ki a veszteségét, nem tudta elkerülni anyósa
rosszalló pillantását. A legrosszabb az volt, ha a szerencse egymás partnereinek rendelte őket: ha veszítettek, anyósa durván megszidta az ostobaságáért, ha pedig nyertek, hálára kötelezettnek érezhette magát. Jól csak akkor érezhette magát a grófné, ha kilovagolt, általában Súra és a gyerekek társaságában, vagy néha a környékbeli családok fiatalabb tagjaival. Vera Boriszovna nem lovagolt, így a grófné néhány órára indokoltan távol tarthatta magát tőle. A hetek teltek, s bár voltak laza, könnyed szórakozással teli esték, még egy szó sem esett egy igazi, nagy díszvacsoráról, illetve bálról. Anne érezte, hogy a grófné direkt kerüli a témát, s az elkapott pillantásokból, közbeszúrt megjegyzésekből azt is leszűrte magának, hogy az özvegy grófné megpróbálja rászorítani a dátum kijelölésére. Egyértelmű volt, hogy pazar, elegáns társasági rendezvényt szervezni a grófné számára nagyobb megpróbáltatást jelent, mint menekülni előle. Anne-t csak az lepte meg, hogy a gyönge emberekre néha jellemző makacssággal képes kitartani.
*** Egyik nap, reggeli közben, Vászka egy köteg kemény, fehér kártyát és egy borítékba zárt levelet tett le a grófné elé. – Meghívók! – kiáltott fel rögtön lelkesen Súra. – Ne mondjátok, hogy nem… egy meghívókártyához semmi se hasonlít! Jaj, de izgalmas! Mi az, Irjúsa? Vacsora vagy bál? – Kovanyina hercegnő küldte – válaszolta Irina, miután elolvasta a levelet. – Megjöttek Szentpétervárról, és a jövő héten várnak bennünket Grubeckajában díszvacsorára és bálra, amelyet az ön tiszteletére adnak, Belle-mère.
Anne látta, hogy Vera Boriszovna éles pillantást vet a grófnéra. A meghívás akár ürügy is lehetett Irinának arra, hogy – mivel már úgyis jócskán benne jártak a nyárban – ne rendezzen bált, de az arckifejezéséből ítélve a meghívás akár azonnali börtönbüntetésre és guillotine általi lefejezésre vonatkozó parancs is lehetett volna. Anne nem tehetett róla, de némi ingerültséget érzett amiatt, hogy úrnője ennyire nem képes élvezni az életet. Hamar elfeledkezett azonban róla, mert izgatottá tette, hogy a vastag, aranyszegélyű meghívók közül az egyik neki szólt, és reggeli után Súra gyorsan el is mondta neki, hogy biztos remekül fogja érezni magát. – Grubeckaja nagyon szép ház, nem olyan, mint ez a szörnyű, öreg épülethalmaz. Versailles-hoz hasonlít, de persze nem olyan nagy. Szép, csupa tükör bálterme van, és nagy, a folyóra néző terasza – mesélte. – Kovanyinék ragyogó házigazdák, fiatalok, és csöppnyi merevség sincs bennük. Nyikolasa és Poljakovék már nyilván meséltek róluk. Erről jut eszembe! Lesz mit felvennie? – A szürke krepp a legszebb ruhám – felelte Anne. – Az, amit a vacsorán viseltem. – Nem, az túl szigorú és zárt – tiltakozott Súra. – És egyébként se báli ruha. Valami sokkal fiatalosabbra és csinosabbra van szüksége a tánchoz, ugye, Iruska? – kérdezte éppen belépő sógornőjétől. – Nem öltözködhet úgy, mint fräulein Hoffnung! Ha gondolja, odaadom valamelyik ruhámat, csak attól félek, bármelyikbe kétszer belefér, hisz olyan karcsú. – Nem, nem. Új ruha kell neki – mondta nyugodtan Irina. – Van egy ruhára való szép, mintás muszlinom, amit Szentpé-
terváron vettem, de nem varrattam meg. Csinálhatna belőle valami szépet és divatosat. – Remek! Én pedig hoztam magammal néhány friss divatlapot, lesz miből ötletet meríteni! Ez egyre jobb! – lelkesedett Súra. Anne-en nevetséges izgatottság vett erőt. Bálba megy, és életében először vendégként, bálba és elegáns vacsorára, egy herceg és hercegné meghívására. Hiába intette magát, hogy ne legyen annyira odáig ilyen hívságos örömökért: még csak huszonhárom éves volt, és nem volt képes visszafogni a lelkesedését. Új ruhában bálba megy, és táncolni fog! De vajon felkéri-e valaki? – ötlött fel benne a kérdés. Fog-e táncolni vele a gróf? Nos, valaki biztosan felkéri, még ha csak a kedves Vszevka Danyilov is. Legalább egyet biztos táncolni fog, és egyébként is, már önmagában az boldogító érzés lesz, hogy szép ruhában jelen van egy bálon. A következő héten szabadidejében sokat dolgozott az új ruhán, s végül elvitte Marja Petrovnához, hogy tegye rá a bő, de rafináltan összehúzott ujjakat, amelyekkel egyedül nem boldogult. Az anyag, amelyet a grófnétól kapott, a legfinomabb indiai muszlin volt, az alapszövetből kiemelkedő, csillogó, fehér pöttyökkel, és egyszerű, de nagyon elegáns ruhát szabott ki belőle mély kivágással és buggyos, fehér selyemszalaggal összehúzott ujjakkal. Kreppruhájának az alsószoknyáját tette alá, amelynek rózsaszínje halványan átderengett a finom muszlinszöveten. A bál napján mindenki korán visszavonult öltözködni, mivel az időt Vera Boriszovna hosszú készülődéséhez igazodva osztották be. Anne-nek nem sok előkészület kellett, s egy fél óra alatt el is készült. Hogy eltöltse az indulásig hátralévő időt,
leült olvasni a szobájában, de kis idő múlva kopogtak, s Marie, a grófné komornája jelent meg, mondván, hogy úrnője küldte, elkészíteni Anne frizuráját. Anne az újabb kedves gesztustól meghatottan ült a tükör elé, s bűntudat és a tehetetlensége miatti ingerültség keverékével gondolt Irina Pavlovnára, miközben a komorna gyakorlott kézzel nekiállt rendbe tenni a haját. Először addig kefélte, míg fényesen nem csillogott, aztán apró csigákba rendezve Anne feje tetejére tornyozta, rózsaszín szalaggal odaerősítette, fehér rózsabimbót tűzött belé, s végül a frufrut vágta rövidre és göndörítette be. – C’est ainsi que Madame Josephine les porte, mademoiselle – biztosította Anne-t, miután végzett, s hátralépett, hogy kritikusan szemügyre vegye az eredményt. – Mais vous avez besoin de quelque chose – un collier, certainement, et des boucles d’oreille pour completer la toilette. Anne elővette az apjától kapott gyöngy fülbevalót, amit Marie kételkedve nézett, s csak óvatosan, az ujja hegyével fogott meg. – Drága apám utolsó ajándéka – mondta határozottan Anne. Marie felsóhajtott, ráadta, és bátran közölte: – On voit qu’elles sont assez jolies, enfin, pour une demoiselle. – Ám amikor kiderült, hogy Anne-nek nincs más nyakbavalója, csak egy egyszerű aranylánca, elfogyott a türelme, és szaladt, hogy megtanácskozza a dolgot az úrnőjével. Nem sokkal később, minden kezdeti tiltakozása ellenére Anne kénytelen volt elfogadni a grófné által kölcsönadott háromsoros, elöl nagy rubinnal összekapcsolt, igazgyöngy nyakláncot, és egy gyöngyből és korallból készült karkötőt. Nem akart kölcsönékszert elfogadni, s olyan elszántan állította, hogy tökéletesen elegendőek neki a saját, egyszerű ékszerei,
hogy az aggódó arccal a tükör előtt ülő grófné kénytelen volt a készülődést abbahagyva felé fordulni, s úgy győzködni: – Kérem, tegye meg a kedvemért, hogy viseli őket! Ha az ékszerei nem elég pazarak, nem lesz kellően elegáns, és azt Vera Boriszovna biztos észreveszi. Valójában ezeknél is szebbet érdemelne, de azért választottam őket, mert illenek az édesapjától kapott fülbevalóhoz, amitől, úgy látom, semmiképp se akar megválni. Anne nem akarta növelni az úrnőjére nehezedő nyomást, s miután az a burkolt fenyegetés is elhangzott, hogy akár az először felajánlottaknál pazarabb ékszereket is kaphat, elfogadta az ajándékot, s lement a nyolcszögletű szobába, hogy ott várja meg az indulást. Vszevka és a gróf már ott volt, s amikor belépett, mindketten felálltak, de Anne igazából csak a grófot látta. Estélyi ruhában, rizsporozottan, széles selyemszalaggal és csillag alakú, fénylő kitüntetéssel a mellén olyan vonzó és nemes jelenség volt, hogy a lány szíve nagyot dobbant, és ha kérdezik, semmit se tudott volna mondani Vszevka külsejéről, de még arról sem, hogy milyen színű a kabátja. Néhány lépést tett csupán a szobában, aztán megállt, és már-már félénken nézett a grófra, mint egy felnőttruhát először viselő, elismerésre vágyó gyermek. A férfi meleg pillantással nézett rá, s apró mozdulattal jelezte, hogy forduljon körbe, hadd vegye alaposabban szemügyre. – Szóval ez az új ruha – szólalt meg aztán. – Remek. Először túl egyszerűnek tűnt, de végül is van az egyszerűségnek egy olyan változata, ami… – kis szünetet tartott – nagyon vonzó. Továbbra is úgy gondolom azonban – folytatta mosolyogva, a korábbi, párizsi bálra emlékeztetve Anne-t –, hogy gyémántokat kellene viselnie, Anna Petrovna. Még szerencse, hogy most
nem kell engedélyt kérnem senkitől ahhoz, hogy táncolhassak magával. – Leszámítva őt magát – jegyezte meg szárazon Vszevka. – Modortalan vagy, Nicky! Majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni! Anna Petrovna, részesítene abban a mérhetetlen kegyben, hogy fenntart számomra egy táncot? Anne elszakította a tekintetét a grófról, s mélyen bókolva, mosolyogva felelt Vszevkának: – Örömmel. Nagyon köszönöm. Ön végtelenül kedves, uram. – Nem, ön kedves, kisasszony. És most, mivel úgy tűnik, hogy Nyikolasa megkukult, legyen szíves, és üljön le mellém, hadd töltsek magának egy pohár bort! A többiek még órákig fognak készülődni. Fogalmam sincs, mit tudnak csinálni ilyen hosszú ideig a nők! Úgy értem, hogy elég csak magára nézni: mindent megtett, amire szükség van ahhoz, hogy elbűvölő legyen, és mégis normális idő alatt elkészült. Anne akár a pokolba is kívánhatta volna Vszevkát azért, amiért maga mellé ültette, és kedvesen fecsegett vele, könnyed kedveskedésével meghiúsítva, hogy néhány gyöngéd pillanatot tölthessen együtt a gróffal, de később felötlött benne, hogy talán épp az ő érdekében viselkedett így, azért, mert az arca túl árulkodó volt, le lehetett olvasni róla az érzéseit. Amikor végre a többi nő is megérkezett, már nyugodtan tudta üdvözölni őket, sőt azt is viszonylag könnyen elviselte, hogy Vera Boriszovna – bíbictojás nagyságú, rózsaszín gyémántokkal és ametisztekkel díszített – lornyonján keresztül hosszú, kutató pillantást vessen rá.
***
A vacsoravendégek Grubeckaja hosszú, oszlopos, arannyal díszített nagyszalonjában gyülekeztek: a nők mélyen dekoltált ruhában, csupasz karral, s több ékszerrel feldíszítve, mint amennyit egy angol lady helyénvalónak tartott volna; a férfiak selyem térdnadrágban és harisnyában, bársony vagy szaténkabátban, esetleg széles szalaggal és csillagokkal meg más érdemrendekkel a mellükön, rizsporosan; néhányan díszkardot is kötöttek. Volt valami elbűvölő abban, hogy szemmel láthatóan mindenki nagy örömét lelte pazar öltözékében – bár az alkalom, mint Anne többször is hallotta, nem volt különösebben kiemelkedő –, s nem titkolt elégedettséggel viselte egy fogságba esett királyi herceg váltságdíját is fedezni képes ékszereit. Anne-t bemutatták Kovanyinéknak: a hercegné telt volt és aranyszőke hajú, rövid felső ajakkal és vidám mosollyal, amely Kiráéra emlékeztette Anne-t, a herceg pedig nagyon alacsony, sötét bőrű és enyhén karikalábú, kicsit békára hasonlító, ám rendkívül járatos a lovak témájában. Mindketten nagyon kedvesen üdvözölték. Ott voltak Tiranovék, Fralovszkijék, s nem sokkal utánuk Csajkovszkijék is megérkeztek mind a négyen. A fekete haját magasra feltornyozó Olga volt az egyetlen nő Anne-en kívül, aki csupa fehéret viselt, de ő kristályokkal és gyémántokkal teleszórtan, szemkápráztatóan csillogott, mint egy jégkirálynő. A fivére, Bazil, akinek amúgy is sötét arca még sötétebbnek hatott a rizsporos haj alatt, meglepő módon régi ismerősként üdvözölte Anne-t. Mélyen a dekoltázsa fölé hajolt, és kellemes társalgásba kezdett a párizsi és londoni, a nyilvános és magánkörben megrendezett bálokról, feltételezve, hogy Anne
elég sok estélyen megfordult, s van róluk megalapozott véleménye. Miután mindenki megérkezett, kinyitották az ajtókat, és inasok hosszú, fehér abrosszal leterített, s minden jóval megpakolt asztalokat toltak be. Vszevka, aki éppen mellette állt, elkapta Anne kérdő pillantását, s rögtön magyarázni kezdett: – Ezt hívják zakuszkának – különböző étvágygerjesztő harapnivalók, amiket előételnek fogyasztunk. Az asztalokat a terem egyik oldala mentén sorakoztatták fel, büfét alakítva ki ezzel, s inasok sorakoztak fel mögöttük, hogy kiszolgálják a vendégeket. Kovanyin herceg a karját nyújtotta Vera Boriszovnának, a gróf pedig Kovanyina hercegnének ajánlotta fel lovagi szolgálatait. Anne úgy érezte, hogy Bazil Csajkovszkij már a karját akarja nyújtani, amikor a testvére a hóna alá nyúlt, és magával rángatta. – Muszáj veled lennem, mon cher – mondta közben. – Kár, hogy a vacsora idejére elválasztottak bennünket, mert nincs itt senki, akivel beszélgetni tudnék. Vszevka kedvesen Anne-re mosolygott. – Megtisztel azzal, hogy elfogadja a karomat, Miss Anna? – kérdezte. – Elmondom, hogy mi micsoda, és gondom lesz rá, hogy mindent megkóstoljon, amit érdemes. – Örömmel – felelte Anne. Később, miután rájött, hogyan kell egyensúlyozni a tányért és a poharat, miközben a villát is kezeli, arra gondolt, hogy ez igen furcsa módja az evésnek, bár kétségtelenül újszerű és izgalmas. Az inasok készséggel pakolták a tányérokra a különböző ételeket, amelyeknek egy része meleg volt, spirituszláng fölötti tálból került elő, a másik pedig hideg, s a vendégek kisebb csoportokba összeállva, vidám be-
szélgetés és nevetgélés közben fogyasztottak, időről időre viszszatérve a hosszú asztalsorhoz repetáért. Vszevka nyugodt, jó szándékú útmutatásait követve Anne mindent végigkóstolt. Volt ott kaviár – szürke, és ránézésre csöppet sem étvágygerjesztő, viszont nagyon finom –, különböző sózott halak, olívabogyó köré tekert füstölt kacsamell és csirkefilé, s apró, fűszeres kolbászkák, kis tésztakosárkákban csirkepástétom, szardellapaszta, garnélarák, töltött tojások és savanyított gomba, articsóka és tucatnyi különböző sajt. Valahányszor Anne ott tartott, hogy tisztába jöjjön vele, mi is van a kezében tartott, finom porcelánon, elvették tőle a tányért, és újabbat, más finomságokkal megrakottat adtak helyette, a poharát pedig egyszer sem tudta kiinni. Italnak a gróf szeszfőzdéjéből származó, de mint Vszevka elmondta, a falusi kabakba kerülőnél finomabb vodkát és pezsgőt szolgáltak fel, amelyeket nagy, jéggel teli fakádakban hűtöttek. Anne örült, hogy a reggelit leszámítva aznap semmit sem evett, mert különben teljesen eltelt volna az előételekkel. Jócskán elmúlt már hat óra, amikor a herceg és a hercegnő bevezette a vendégeket a hatalmas ebédlőbe, s tíz óra után mentek csak át a bálterembe, amelynek egyik végén, megemelt pódiumon foglalt helyet a zenekar. Anne sosem járt Versaillesban, képet se látott róla, így nem volt képes eldönteni, hogy az összehasonlítás, amit hallott, megállja-e a helyét, de azt tudta, hogy Grubeckaja bálterme a legszebb, legpazarabb helyiség, amelyet valaha látott. Körülbelül harminc méter hosszú és kilenc méter magas volt, s három falát teljesen beborították az aranykeretes tükrök, amelyek között akkora réseket hagytak csak, hogy elférjenek bennük a szintén aranyozott, háromkarú gyertyatartók. Ezekben s a hatalmas kristálycsillárokban sok
száz gyertya égett, amelyek fényét a tükrök megsokszorozva verték vissza. A negyedik falon sorakozó, szárnyas ajtókon keresztül lehetett kijutni a széles, márványborítású teraszra, ahol hatalmas dézsákban virágzó bokrok és fák pompáztak, a mellvédjéről pedig jó kilátás nyílt a mintegy kilencméternyire, a pázsit borította lejtő alján hömpölygő folyóra, s a túlsó partján növő, dús lombú fákra. Mivel a tükrök azok látványát is visszaverték, a jelenlévőkben olyan érzés támadt, hogy a vendégekkel teli bálterem, mint egy hatalmas ékszerdoboz, tágas térben lebeg. Anne rájött, hogy nincs szüksége Vszevka segítségére, ha táncolni akar. Az első tánc az övé volt, de mihelyt befejezték, az ifjú Borisz Tiranov kérte fel, s attól kezdve egyik partner a másikat követte. Hamar megbizonyosodott róla, hogy az oroszok, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig, szeretnek táncolni, s aki fiatal volt és csinos, annak nem maradt ideje a falat támasztani. Harmadjára Borja nagyapjával, az öreg Tiranov tengernaggyal táncolt, aki a grófhoz hasonlóan azt állította, hogy találkozott Anne apjával, csak már arra nem emlékezett, hogy pontosan hol és mikor. Az újabb kérdések hatására aztán egy kacsintás kíséretében bevallotta, hogy talán nem is Peters tengernagy volt az, hanem Parker, de nem baj, mert legalább megfelelő ürügyet szolgáltatott arra, hogy felkérje Anne-t. Fél tucat partnerrel később Borja testvére, Pavel hajolt meg a lány előtt, ám Bazil Csajkovszkij szelíden, de határozottan félretolta, mondván: – Ti, Tiranovok nem sajátíthatjátok ki a kisasszonyt egész estére. Várd ki a sorod, Pavelasa! Már vacsora előtt nekem ígérte ezt a táncot, úgyhogy a tied majd csak a következő lesz –
talán. – És mielőtt Anne bármit mondhatott volna, már vitte is a sorba. Anne kissé mereven megállt a partnerével szemben, és azt kérdezte: – Mindig eltekint a felkérés ceremóniájától, ha partnert akar, uram? – Ne legyen igazságtalanul szigorú, kisasszony – válaszolta teljes nyugalommal a fiatalember. – Nagyon jól tudja, hogy már a zakuszka alatt fel akartam kérni, csak nem jutottam a közelébe. – Vidáman mosolygott, kivillantva híresen hófehér fogait. Vékony, franciás, Anne-nek csöppet sem tetsző bajszot is azért növesztett, hogy a kontraszttal hangsúlyozza a fehérségüket. – Honnan tudtam volna, amikor kísérletet sem tett rá, hogy felkérjen, vagy egész mostanáig akár csak szót váltson velem? – kérdezte hűvösen Anne. – Miért feltételeztem volna, hogy akár csak egy kicsit is szándékában áll táncolni velem? – Minden itt lévő férfi szeretne táncolni egy szép nővel – válaszolta kissé előrehajolva Csajkovszkij. Anne-nek feltűnt, hogy a felső szemhéja szokatlanul rövid, s egy pillanatra az az abszurd félelme támadt, hogy a szemei kiesnek az üregükből, s elképzelte, amint előrébb lép, hogy elkapja őket. – Á, így már jobb – állapította meg a férfi. – Majdnem elmosolyodott. Nagyon szép, amikor mosolyog, kisasszony. – Ugyan már! Még hogy én szép lennék! – tiltakozott Anne. – Nos, nem a szokványos módon, de biztosíthatom róla, kisasszony, hogy van önben valami, s az én véleményemre érdemes adni. Szakértőnek tartanak a nők tekintetében. Én vittem például La Karszevinát Moszkvába, és egy évig ott is
tartottam! Nos, önben van valami, kisasszony, valami nagyon finom és eredeti vonás az arcán. Intelligens is… – Ahhoz túlságosan is, hogy komolyan vegyem a túlzó állításait, arról biztosíthatom – jelentette ki határozottan Anne. A férfi olyan mozdulatot tett, mint aki ártatlanságát akarja bizonyítani. – Tiltakozom, kisasszony! Tudja, Szentpétervár szenzációjává tehetném, ha elvinném oda. Tudja, sokat adnak a véleményemre. Bárkit megkaphatna, akit csak akar. – Anne oda se figyelt rá, s a tekintete önkéntelenül egy másik csoportra vándorolt, amelyben a gróf és a hercegné táncolt. Bazil követte a pillantását, s látva, kit néz, megvonta a vállát. – Kirov? Nem, nem, biztosíthatom róla, hogy téved! – mondta, s mikor Anne riadtan ránézett, újból kivillantotta a fogát. – Kirovnak lehet, hogy nagyon szép felesége van, de nem tudja úgy divatossá tenni magát, ahogy én. Senki se kéri ki a véleményét nőkről. Lovakról igen, de mindenki tisztában van vele, hogy a drága Vera Boriszovna választ neki feleséget, és igen jól is csinálja. Anne annyira abszurdnak érezte azt, amit hallott, hogy nem állta meg nevetés nélkül. Ez lenne az az ember, akiről Súra állította, hogy nemcsak jóképű, hanem okos is? Annyi értelem se szorult belé, hogy észrevegye, hogyan vélekedik valójában a menyéről Vera Boriszovna. A nevetést azonban Bazil bóknak vette. – Látja, hogy elszórakoztatom? Drága kisasszony, maga és én nagyon jól összeillünk. Azt hiszem, sokat fogjuk látni egymást Szentpéterváron. – És mit fog gondolni róla a testvére? – kérdezte csöppet sem kedvesen Anne.
– A testvérem? Ezt hogy érti? – kérdezte kissé elvörösödve Bazil. – Úgy, kedves uram, hogy ebben a pillanatban is bennünket figyel, és az arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem fog látni engem Szentpéterváron. Bazil sietve hátranézett, majd olyan közel hajolt Anne-hez, hogy ő azt hitte, ha a szemei kiugranak az üregükből, egyenesen a dekoltázsába fognak esni. – Kedves kisasszony, ne féljen! Még nem mondtam el neki, hogy az édesapja tengernagy volt. Biztosíthatom róla, hogy minden rendben lesz. És mivel Anne továbbra is vidáman nevetett szinte mindenen, amit mondott, nagyon elégedett volt a sikerével, és nagyra tartotta a lány kivételes intelligenciáját, amit az is mutatott, ahogy a szellemességére reagált. A tánc után Anne azonnal elköszönt tőle, és sikerült a tömegen keresztül eljutnia az egyik ajtóhoz, hogy friss levegőt szívjon, és szabadon kiadja magából az utolsó, feltörni készülő kacajt. – Úgy láttam, remekül érezte magát a partnerével – hallotta a háta mögül a gróf hangját, s megfordulva ott látta közvetlenül maga mögött; egyik kezével a feje fölött az ajtószárnyat fogva. Ahogy mosolygó arcára nézett, béke és nyugalom szállta meg. Már csak az ő jelenléte hiányzott ahhoz, hogy az estét tökéletesnek érezze. – Nagyon szórakoztatónak találtam – felelte. – Igen? Hát, többen mondják, hogy elbűvölő fiatalember – mondta a gróf, akinek nem kerülte le a figyelmét, hogy furcsán megvillan a lány szeme. – Én nem nevezném kifejezetten annak.
– Valóban? Hogyan jellemezné inkább? – Azt hiszem… – Anne úgy tett, mintha gondolkodna. – A párját ritkító tökfej szerintem sokkal jobban illik rá. – A gróf nagyot nevetett. – De komolyan, hogyan terjedhetett el róla, hogy okos? És a testvéréről, hogy szép? Az eszét tekintve is úgy hasonlít rá, mint külsőleg? – Még egy pillanat, Anna Petrovna, és azt fogom hinni, hogy féltékeny. Tudja, hogy nincs értelme vitatkozni a közvélekedéssel – mondta Kirov, s a válla fölött hátrapillantott. – A fenébe, itt az ifjú Tiranov, hogy elvigye táncolni. Én viszont egész este vártam, hogy beszélhessek magával, úgyhogy nem fogja megkapni. Jöjjön ki egy kicsit a teraszra. Még nem vette észre magát. Anne mögé lépett, hogy eltakarja, és szelíden kitolta a teraszra, majd a karjába öltötte a kezét, és sétálni kezdett vele. Anne boldogan igazította hozzá a lépteit. Kereste, azt mondta, hogy egész este várta, mikor beszélhet vele. Ennél többet nem is kívánhatott! – Szóval mit mondott Bazil Andrejevics, amit olyan mulatságosnak talált? – kérdezte a gróf. – Kijelentette, hogy ha felkarolna, Szentpétervár szenzációjává tudna tenni. – Valóban? Micsoda arcátlanság! És még? – Hogy maga erre nem képes – mondta felnézve rá Anne –, mert köztudott, hogy miközben nagyon ért a lovakhoz, a nőkhöz nem. – Ah! – A gróf összeszorított száján macskaszerű mosoly jelent meg. – Aztán?
– Hogy nem szokványos szépség vagyok – felelte ugyancsak mosolyogva Anne. A terasz végéhez értek, s a gróf a zsebébe nyúlva szivart vett elő. – Nem zavarja a füst? – kérdezte. – Egyáltalán nem. Szeretem. Apámnak mindig én gyújtottam meg a szivarját. Kirov levágta a szivar végét, rágyújtott, és szívni kezdte. Aztán egy jókora, illatos füstpamacsot az ég felé eresztve Anne felé fordult, s a korlátnak dőlve vidám, de átható pillantással nézte. – Hát, bármennyire párját ritkító tökfej is, volt igazság abban, amit mondott. – Éspedig? – A korlátra támaszkodott, úgy nézett hátra a grófra. Gombócot érzett a torkában, amikor elkapta csillogó, nevető tekintetét. – Először is tényleg Szentpétervár szenzációjává tudná tenni. Nagy befolyása van a divatos fiatalemberek között. Isten tudja, miért! – Kirov kurtán felnevetett. – Nem kellett volna annyira félvállról venni – folytatta komolyan. – Jó volna magának, talán egészen remek. – Miért akarnék én szenzáció lenni? – kérdezte elutasítóan Anne. – Azért, kis szkeptikus, mert az ajánlásával jó házasságot köthetne. Hozzámehetne egy jó pozícióval rendelkező, gazdag emberhez, és megszabadulhatna minden gondtól. – Nem akarok férjhez menni. – Most ezt mondja, de lehet, hogy egyszer másképp fogja gondolni. Anne vállat vont.
– És miben volt még igaza? Abban, hogy maga nem tud annyit tenni értem, mint ő? – Nem akarok – pontosított a kijelentésen a gróf. – Végül is nem áll érdekemben segíteni abban, hogy elhagyja a házamat – tette hozzá magyarázatképpen. – És még miben mondott igazat? – kérdezte elbizonytalanodva Anne. – Abban, hogy nem szokványos szépség – válaszolta kutató pillantással Kirov. – Hogy egészen pontosak legyünk: maga egészen különleges szépség, Annuska, csak ő túlságosan is tökfej ahhoz, hogy ezt észrevegye. – Behajlított ujjai hátuljával végigsimította Anne arcát, ő pedig úgy érezte, hogy az éjszaka is visszafojtott lélegzettel figyeli őket. – Ne hagyjon el bennünket túl hamar! – szólalt meg pár pillanatnyi csönd után újból a gróf. – Tudom, önző vagyok, hogy ezt kérem, de nagyon hiányozna, ha elmenne, még ha azért is, hogy egy olyan jó és nagyszerű ember felesége legyen, mint Bazil Csajkovszkij. – Nem akarok férjhez menni – ismételte meg Anne, de ezúttal, talán szerencsére, a kijelentés benne rekedt, nem hagyta el a száját. A gróf megfordult, s ugyancsak a korlátra támaszkodva a folyó felé nézett, közben kékesszürke füstpamacsokat eregetett. Anne is előrefordult, s elég közel volt hozzá ahhoz, hogy meztelen karján érezze a teste melegét. Némán, meghitt csöndben néztek előre a folyó túlsó partján sötétlő fákra. Telehold volt, a nagy, citromsárga tányér ezüstös derengésbe vonta a tájat.
Tizedik fejezet Októberben, amikor beköszöntöttek a fagyok, dérrel vonva be a lehullott leveleket és az elkésve előbújt rügyeket, Kirovék elhagyták Schwartzenturmot, és visszatértek Szentpétervárra. Danyilovék is visszamentek Moszkvába, magukkal vitték Szergejt, ám az özvegy grófné úgy döntött, hogy még egy darabig a fiánál marad, és meglátogat néhány régi barátot Szentpéterváron. – Lehetséges, hogy karácsonyig veletek leszek – mondta olyan hangon, mintha óriási szívességet tenne ezzel. – Még mindig nagyon sok ismerősöm van az udvarban, és tiszteletemet kell tennem a drága anyacárnénál is. Schwartzenturmban a dupla ablakok közét kipárnázták, spalettákat raktak rájuk, a bútorokat és csillárokat vászonba csomagolták, a szőnyegeket feltekerték, s a porcelánokat gondosan elcsomagolták. Csupán pár ember maradt a fehér toronyban a következő nyárig. A belső személyzet a családdal és a hatalmas csomagokkal együtt elindult, hogy a széles, keményre fagyott úton végigmenve áttelepüljön a közeli Szentpétervárra. Anne már sokat hallott a csodás városról, amelyet Péter cár hozott létre hatalmas akaraterővel és sok ezer paraszt élete árán a Néva mocsarainak, zsombékos süppedékeinek és náddal benőtt szigeteinek a helyén. Nem egészen száz évvel azután, hogy elkezdték építeni, Nagy Péter „Nyugatra nyíló ablaka”, a Finn-öböl zord éghajlatú, északi partján Észak Velencéjeként tündökölt, a világ legszebb városaként.
Széles sugárútjai voltak, hatalmas terei, folyóparti sétányai és gránittal kirakott rakpartjai a szélesen hömpölygő, bő vizű folyó mindkét partján. Egymást keresztező csatornáitól felszabdaltan a mozgás, a vízen tükröződő fények városa volt, tele színes hajókkal. Épületeit úgy tervezték, hogy lenyűgöző látványt nyújtsanak méreteikkel, elegáns, szimmetrikus, oszlopcsarnokos bejárataikkal, s – ami Anne-t első látásra különösen megragadta – vidám külső festésükkel és szépen munkált, hófehér stukkódíszeikkel. Vele összehasonlítva minden város szürkének és kopottnak tűnt. Hol találkozhatott például a látogató a rokokó, vérvörösre festett s végtelenbe nyúlónak tetsző Téli Palotáéhoz hasonló látvánnyal, vagy olyannal, amilyet a csaknem negyed mérföld hosszú, krómsárga Admiralitás nyújtott aranyozott, tűszerűen az égbe bökő, aranyozott, karcsú tornyával, hófehér oszlopaival és márványszobroktól övezett, előugró oszlopcsarnokával? Az Angol rakparton – az Anglijszkaja Naberezsnaján – álló Kirov-palotát halvány világoskékre festették, s klasszikus stílusban épült – fehér ablakokkal, frízekkel és háromszögletű oromfallal. Anne-t a puszta látványa is elnémította, s amikor a gróf közölte vele, hogy a kisebb paloták közül való, rosszalló pillantást vetett rá. – Pedig így van – mondta Kirov, megérezve a zavarát. – Szentpéterváron minden nagy, összehasonlítva az európai városokkal – magyarázta majdnem bocsánatkérően. – Ne felejtse el, hogy nálunk, Oroszországban bőséggel áll rendelkezésünkre szabad tér. És főleg igaz ez erre a vidékre, a Néva torkolatára, ahol a föld olyan silány, hogy nem lehet gazdálkodni rajta. Anne új szobája akkora volt, hogy vágyakozva gondolt vissza schwartzenturmbeli meghitt, kellemes kis szobájára, s
főleg azután, hogy belegondolt, milyen hideg lehet Szentpéterváron a tél. Kétségtelenül szép szoba volt; az ágy mennyezete és oldalsó függönyei okkersárga damasztselyemből készültek, az ablakfüggöny tengerzöld volt, a szőnyeg zöld és arany savonnerie. A falakat sápadt mézszínű fával borították, a bútor pedig világos volt és modern, a székek kárpitja a függönyökhöz illő, tengerzöld színű. A kariatidáktól övezett, jókora márványkandallóban örökké égett a tűz. Két oldalán kerevetek voltak, nem messze tőle pedig egy kis, selyemfából készült íróasztal, úgy elhelyezve, hogy lehetőleg minél több fény essen rá. A szobát úgy rendezték be, hogy ne csak alvásra legyen jó, hanem a nap bármely szakában el is lehessen vonulni ide, s kényelmes és meghitt legyen. Mihelyt Anne hozzászokott a szentpétervári méretekhez, ugyanolyan lakályosnak érezte, mint schwartzenturmbeli szobáját. Az első néhány nap rendkívül kellemesen telt, mert Kirovék elhatározták, hogy megmutatják neki Szentpétervárt. Az özvegy grófné máshol volt elfoglalva, régi ismerősöket látogatott, úgyhogy egy nyugodt és jókedvű fiatal grófné ismertette meg Anne-nel a varázslatos várost. Néha csak maga, néha en famille, elvitte a Téli Palota elé katonai parádét nézni, a Marsmezőre, kocsikázni a rakpartokra, s végigjárta vele a Nyevszkij Proszpekt kis palotáknak is beillő üzleteit, amelyekben francia divatárut, bútorokat s a világ legcsodálatosabb ékszereit és szőrméit lehetett kapni. Az idő hideg volt, de friss, és Szentpétervár a legszebb arcát mutatta a mélykék ég alatt, a meleget már nem adó, de szikrázó, az aranyozott tornyokról, kupolákról visszaverődő napsütésben, amelyet szivárvánnyá bontott szét a sok szökőkút permetje.
Anne a tanítás elkezdése után is azt vette észre, hogy több szabadideje van, mint Schwartzenturmban, mert Ljolja divatos tanárokhoz járt zene-, tánc-, és rajzleckékre. Körülbelül egy hét után még nagyobb szabadságot kapott, ugyanis megérkezett Vera Boriszovna, és a tanterembe a legkülönbözőbb időpontokban becsörtetve elkezdte vásárlásokra és baráti látogatásokra magával cipelni Jelenát. Anne gyanította, hogy egyrészt élvezi a gyerek feltétlen odaadását, másrészt szeret büszkélkedni vele a kortársai előtt, mivel Jelena kétségtelenül nemcsak szép, hanem élénk szellemű, szeretnivaló kislány is volt. Ljoljának viszont egyértelműen rosszat tett, hogy kis majomként mutogatták, elárasztották dicséretekkel, s hagyták, hogy azt csináljon, amit akar. És minél többször szólította a nagyanyja Belle Hélène-nek, s ígért neki társasági sikert, férfiszívek összetörését, annál hanyagabb és figyelmetlenebb lett a tanteremben. A dolog odáig fajult, hogy Anne úgy érezte, úrrá kell lennie az egyre romló helyzeten. Nehéz volt alkalmat találni rá, mivel a gyerek előtt nem szállhatott vitába a nagymamával, s Vera Boriszovna esténként, amikor szót válthattak volna, rendszerint máshol volt elfoglalva. Végül mégiscsak eljött a lehetőség, egy olyan napon, amikor Tánya korán elvitte táncórára Ljolját, még azelőtt, hogy a család többi tagja hozzálátott volna a reggelihez. – Drága kis Hélène – mondta Vera Boriszovna, s elomló pillantással nézte az ajtót, amelyen át Ljolja távozott. – Csodálatos hermelinsapkát láttam a Pantheon bazárban, biztos, hogy remekül állna neki! Lehet, hogy meg is veszem, mielőtt elviszem Suvalovékhoz. Suvalova hercegnét meglátogatja az uno-
kája, és ő olyan szürke, jelentéktelen kis teremtés Hélène mellett! Ami pedig a zongorajátékát illeti, nem is tudom… – Bocsásson meg, asszonyom – szólt közbe feltámadó indulattal Anne –, jól értem, hogy újból el akarja vinni az óráiról Jelenát? Az özvegy grófné szigorúan összevonta a szemöldökét, Irina Pavlovna pedig félrenyelte a kávét, köhögés fogta el, s a szája elé kellett kapnia a szalvétáját. – Mi köze hozzá,kisasszony? – kérdezte fensőségesen a grófné. – Kérem, ne szóljon közbe, ha én beszélek! – Muszáj közbeszólnom, asszonyom, ha Jelenáról van szó – válaszolta bátran Anne. Csodálkozva hallgatta magát, mert legalább annyira meg volt ijedve az özvegy grófnétól, mint a menye. – Nem tesz jót neki, hogy állandóan elmarad az órákról… – Hogy mer megszólalni, kisasszony, amikor azt mondtam, hogy hallgasson? – kérdezte elvörösödve a grófné. – Ne felejtse el, hol a helye! – Az én helyem a tanteremben van, és az a dolgom, hogy tanítsam Jelenát, de nem tehetem, ha maga beavatkozik… – Beavatkozom?! – süvöltötte döbbenten a grófné. – Hogy merészel ezzel a szóval illetni? Azt hiszi, nem tudom jobban, hogy mi a jó az unokámnak, a húsomnak és véremnek, mint egy idegen, egy felfogadott személy, akinek csupán annyi a dolga, hogy angolra tanítsa, bár továbbra se értem, hogy milyen haszna származik abból. Látja, Irina Pavlovna – folytatta, ádáz pillantást vetve a menyére –, mit eredményez az, ha szembeszállnak a hagyományokkal? Nemesasszony csak franciául beszél, mint már nemegyszer mondtam, és most ez… ez a személy…
– Jelena nevelőnőjeként alkalmaztak, asszonyom, azért, hogy minden tárgyra tanítsam, nem csak angolra, és nem fogok hallgatni, ha azt látom, hogy kényeztetéssel és felesleges ajnározással lustává és hanyaggá teszik! – kiabálta Anne ugyanúgy elvörösödve, mint a grófné. – Arcátlanság! – sikoltotta magából kikelve Vera Boriszovna. – Szemtelen perszóna! Koko! Ragaszkodom hozzá, feltétlenül ragaszkodom ahhoz, hogy ezt… ezt a nőszemélyt azonnal távolítsd el! Hallottad, Koko?! Azt akarom, hogy egy órán belül takarodjon a házból, mert nem vagyok hajlandó… – Uram, kérem! – fordult elkeseredetten a grófhoz Anne. – Azért alkalmazott, hogy tanult nővé neveljem a lányát, de képtelen vagyok rá, ha… A gróf felemelte a kezét, mire a két főszereplő elhallgatott, és rászögezte a tekintetét, ő pedig dühítő félmosollyal a szája sarkában, némán nézett rájuk egy darabig. A grófné ide-oda kapkodta a tekintetét; sejtette, hogy a halvány mosoly nem sok jót ígér. – Anyám, drága, légy belátással! – kezdte a gróf. – Nem hagyhatom magára Annát egy idegen földön, amikor én hoztam ide. Felelős vagyok érte. Tartozom az édesapjának, a barátomnak azzal, hogy a gondját viselem. – De Koko, nem gondolhatod… – Uram, tudnia kell… – Anna, kedves – szólt újból, megnyugtatóan a gróf, s felállt az asztaltól. – Kérem, ne csináljon túl nagy ügyet a dologból. Bőven jut idő arra, hogy Ljolja mindent megtanuljon, amire szüksége van, és közben jól is érezze magát. Hiszen még csak kilencéves, mint tudja!
Ezzel a gróf kiment, otthagyva az özvegy grófnét elképedve, Anne-t megütközve; nem oldott meg semmit, de legalább mindkettőjüket lecsendesítette. Irina gyorsan felállt, s ugyancsak elmenekült, de közben találkozott a tekintete Anne-ével, aki pár pillanatra erős szimpátiát érzett úrnője iránt. A grófnak számos nagyszerű tulajdonsága volt, de tökéletesnek nem lehetett mondani, és az a tulajdonsága, hogy szeretett másokat ingerelni, néha kifejezetten fárasztóvá vált. De ahogy Ljolját az arcvonásaiban felfedezhető hibák csak még szebbé tették, ugyanúgy Anne ellenérzései is azt bizonyították – ha egyáltalán volt szüksége bizonyítékra –, hogy jellemének hiányosságai csak még vonzóbbá teszik számára a grófot.
*** Egyik nap, amikor a grófnéval és a gyerekekkel mentek éppen valahova kocsin, Anne egészen közelről látta Sándor cárt. Magas volt, jó alakú, vonzó, fénylő, kék szemével és sötét, gesztenyebarna hajával, s egyik színpompás egyenruhájában nagyon elegánsan ülte meg a lovat. Anne kellemesnek, kedvesnek, romantikusnak és jóképűnek találta, de nagyon fiatalnak, fiatalabbnak, mint amilyennek huszonhat éve alapján gondolta, s a külsejét nemcsak azzal volt nehéz összeegyeztetni, hogy a világ egyik legnagyobb és legnépesebb országának az ura, hanem azzal is, hogy abszolút uralkodó, aki senkinek se tartozik elszámolással. Sőt, nemcsak szuverén úr volt, hanem az országában élő összes férfi, nő és gyermek, az összes föld, jószág, fa és más növény tulajdonosa is, aki azt tehetett a tulajdonával, amit akart. Anne természetesen tisztában volt azzal, hogy csak a hozzá hasonló kívülállók gondolkodnak így. Az oroszok számára
mindez természetes volt, hozzátartozott a dolgok normális rendjéhez, mint az, hogy télen hideg van. És milyen hideg! Hallott már róla, számított is rá, de minden szellemi gyakorlat kevés volt ahhoz, hogy felkészüljön a csökkenő, és süllyedésében a -21 Celsius-fokig meg sem álló hőmérsékletre. Felfoghatatlan, túlvilági hidegnek érezte, s mégis, volt benne valami furcsán felszabadító, a szabadság izgalmas érzését keltő. Úgy érezte, hogy a város új életre kelt, mintha kifejezetten erre a hidegre várt volna. Először a folyó felszínén keletkezett vékony jégréteg, s a parton megjelenő gyerekek kavicsokat hajítottak rá, amitől hangos pattanással tört össze, mint egy ablaktábla. Az idő azonban tovább hűlt, a jég megvastagodott, erősebb lett, s elérkezett az a nap, amikor az elhajított kavicsok már nem tudták összetörni; ekkor a legmerészebb fiúk tétova léptekkel elindultak rajta, s boldogan fedezték fel, hogy megtartja őket. Egy pillanattal később – legalábbis Anne-nek így tűnt – színes, bordóra, sötétkékre és zöldre festett irhabundát viselő korcsolyázók bukkantak fel, s magas építésű, keskeny szánok árukkal megrakodva, vagy szőrmékbe burkolt utasokkal tele. Úgy száguldottak át a folyón, mintha száraz úton mennének, s a hajtók harsány csengőszóval vagy ostoraik pattogtatásával csináltak maguknak szabad utat. Havazott is, de a hó először elolvadt a járművek kerekei alatt, és lucskos bordákba sűrűsödött az útkereszteződésekben. Amikor hidegebb lett, már megmaradt a hó, s miután egyszer egész éjszaka esett, a kocsikat félrerakták, előkerültek a szánok, s a városban olyanná vált az utazás, mint egy álom: rendkívül gyors volt, és szinte hangtalan a mindent beborító, puha, hófehér takarón. Még hidegebbre fordult azonban az idő, a hó felszíne megfagyott, majd még több esett az utakra, a
folyóra és csatornákra, elmosódottá téve a partjukat, s a város mintha megnőtt volna, ahogy eltűntek a határok, és a mozgás szabadabbá vált – már nem volt különbség a föld és a víz között, a rájuk telepedő hideg mindent egybeolvasztott. A napok rövidebbek lettek, az éjszakák pedig hosszabbak. Anne most a fehér éjszakák ellentétét is megtapasztalta, mivel már a délután közepén besötétedett, s a sötétség másnap egészen a délelőtt közepéig tartott. Az éjszakák azonban nem voltak teljesen feketék, mozgás, nevetés és fáklyafény töltötte meg őket, jól lehetett hallani a sok ezer szán talpának surrogását, a járművek lámpái pedig fürgén mozgó, sárga fényköröket rajzoltak a sötétbe. Minden család visszatért a nyári tartózkodási helyéről, készen arra, hogy kivegye részét a rendkívül zsúfolt szentpétervári téli szezon eseményeiből. A körhöz, amelyben Kirovék mozogtak, Anne számára már ismerős családok tartoztak – Fralovszkijék, Tiranovék, Csajkovszkijék és Kovanyinék – és több tucat egyelőre ismeretlen família. Petya Bazarov nagybácsi, Vera Boriszovna öccse az első látogatók között volt – hatalmas termetű, szakállas ember kozákkabátban és – nadrágban, aki különös remeteéletet élt a Vasziljevszkij-szigeten. Erősen ivott, s nem franciául, hanem oroszul beszélt, de mindenki nagyon kedvelte, még a divatos társaság is, és ez arra késztette Anne-t, hogy újból elcsodálkozzon az oroszok nagylelkűségén, azon, hogy mindenkit olyannak fogadtak el, amilyen volt, s nem próbálták szigorú társasági korlátok közé szorítani. Minden napra jutott valamilyen esemény: vacsorák és bálok követték egymást, kártyapartik, esti fogadások, aztán ott volt a színház és a balett, az udvari bálok, a katonai parádék és szemlék, a trojkaversenyek, álarcosbálok, közös korcsolyázá-
sok. Anne szinte mindenből kivette a részét, és ruhatára nem bizonyult volna megfelelőnek, ha megszaporodott szabadidejét nem használja fel arra, hogy anyagokat vegyen, és új ruhákat varrjon magának. Ami az utcai öltözéket illeti, az első fagy után Irina adott Anne-nek egy subának nevezett, vastag, kapokszőrrel tömött gyapjúkabátot. Amikor a havazás is elkezdődött, a gróf szőrmeszegélyes köpennyel és szőrmekalappal ajándékozta meg, a grófnétól pedig szőrmemuffot kapott. Anne-t lenyűgözte a sok ajándék, de munkaadói nem tartották rendkívülinek őket. Természetes, mondták, hogy megfelelő ruhákkal kell rendelkeznie az orosz télhez, és kitől kaphatná meg őket, ha nem tőlük? Anne vásárolt magának egy pár irhakesztyűt és egy pár fehér, valenkinek nevezett nemezcsizmát, amibe rögtön beleszeretett, amikor először meglátta egy kirakatban. A gyorsan olvadó, lucskossá váló angliai hóra gondolva voltak ugyan kétségei a színválasztás helyességét illetően, de hamar megtanulta, hogy az orosz hó olyan hideg, hogy porszerű marad, nem olvad el, ezért a lábbelik sose piszkolódnak be, s nem veszítik el a színüket. Mindezekbe a ruhadarabokba beöltözve s még egy hatalmas medvebőrtől is védve, urával és úrnőjével együtt foglalt helyet a három ló húzta szánon, amely fogadásra röpítette őket a fáklyáktól megvilágított utcákon. A fogadások gyakran későn kezdődtek, és a kora reggeli órákig tartottak: úgy tűnt, hogy Szentpétervár sosem alszik. Kovanyina hercegné estélyén Anne újból találkozott Bazil Csajkovszkijjal, s bár igen rossz véleménnyel volt a szellemi képességeiről, hízelgett neki az a gyorsaság, amellyel üdvözölni igyekezett.
– Anna Petrovna! Milyen nagyszerű, hogy újra látom! – Bazil Andrejevics. Micsoda meglepetés! Azt hittem, Moszkvában él, és unalmasnak tartja Szentpétervárt. – Ki mondott ilyet? – kérdezte megütközve a fiatalember. – Személyesen maga, a Grubeckajában rendezett bálon. – Ó, nem szabad számon kérni senkin azt, amit egy bálon mond – jelentette ki Csajkovszkij, s könnyed mozdulatot tett a kezével, amelynek fehérségére oly büszke volt. Smaragdköves gyűrűje olyan szépen csillant meg eközben, hogy rögtön megismételte a mozdulatot. – A bálokon folytatott beszélgetések más szabályok szerint zajlanak, mint azok, amelyeket egyéb alkalmakkor folytat az ember. – Igaza van. Elmés megállapítás – válaszolta kedvesen Anne. – Drága Anna Petrovna, szabad ezen így meglepődnie? Három fővárosban is az elmésségemről vagyok híres. – Igen, hallottam, mégpedig hozzáértő személytől. – Vagyis…? Ne, ne válaszoljon, mert még azt találja mondani, hogy én magam mondtam. – Csajkovszkij alaposan szemügyre vette Anne-t. – Újfajta magabiztosságot érzek a viselkedésében, Anna Petrovna. Jól áll magának. De honnan származik? – Magának ezt jobban kell tudnia, uram, mint bárki másnak – válaszolta Anne, élvezve a helyzetet. – Nem vágott át a termen, hogy ismerősként üdvözöljön? Mi adhat egy nőnek nagyobb önbizalmat annál, hogy Bazil Csajkovszkij elfogadja? Nem maga mondta, hogy ha a szárnyai alá vesz, biztos sikerem lesz?
– Nos, ez igaz – ismerte el gyanakvóan összehúzott szemmel Csajkovszkij –, ám ezzel együtt se tudok szabadulni az érzéstől, hogy miközben ezt mondja, kinevet. Anne megpróbált komolyságot erőltetni magára, s megkérdezte: – Ma este nem élvezhetjük a testvére társaságát? – Nem. Olgának az udvarban van dolga. Sikerült elintéznem, hogy a cárné udvarhölgye legyen egy eseményen. Tudja, van némi befolyásom az uralkodó édesanyjánál, Marija Fjodorovnánál. Egészen odavan értem a drága lélek. – Igen, észrevettem, hogy jól megérteti magát az idősebb hölgyekkel, ahogy a fiatalabbakkal is. Figyeltem, ahogy Suvalova hercegnével beszélgetett, s úgy tűnt, hogy valósággal elbűvölte azzal, amit mondott. – Ó, botrányos stílusban beszéltem vele – mondta könnyedén Bazil. – Tudja, minél idősebbek, annál több merészséget várnak el a partnerüktől. De el kell mondjam – folytatta közelebb hajolva Anne-hez –, hogy már nagyon sok jót tettem magáért. A drága Kovanyina hercegné tegnap elmondta, hogy angol nevelőnőt szeretne a kis Anasztaszijája mellé! Ígérem, hogy a szezon végére ez válik a legdivatosabb dologgá! Angol nők egész közössége él majd Szentpéterváron, de természetesen maga lesz a vezetőjük. Tehát, drága Anna Petrovna, kérhetem, hogy legyen kedves hozzám? – De hisz kedves vagyok magához, uram. Látja, hogy mosolygok, és beszélgetek magával, ezzel is alátámasztva, hogy milyen remek ízlése van, hisz olyat választott beszélgetőpartnernek, akit korábban méltónak talált arra, hogy elismerése jutalmában részesítse.
Anne mindezt a legártatlanabb arccal mondta, miközben Bazil megpróbált eligazodni a hallottakon, de végül tökéletes kudarcot vallott, és csak arra futotta az erejéből, hogy kényszeredett mosollyal azt mondja: – Pontosan! Természetesen igaza van. Mivel ma este nem lesz tánc, megkérhetem arra, kisasszony, hogy később játsszon valamit fortepianón? – Feltéve, hogy magát kísérhetem, uram – válaszolta Anne, mire Csajkovszkij önelégülten elmosolyodott, és meghajlással köszönte meg a bókot. Bármennyire idegesítette is a személye, Anne kénytelen volt elismerni, hogy Csajkovszkij figyelme keresetté tette a társaságban. Estélyek háziasszonyai kérték meg, hogy játsszon és énekeljen nekik, fiatalemberek kérték fel táncolni, s ifjú hölgyek beszélgettek el vele udvariasan, vagy kérték meg, hogy üljön melléjük, netán tegyen velük egy kört a teremben. Továbbra se értette ugyan, hogy a társaság miért tartja elmésnek és okosnak Csajkovszkijt, de azt tapasztalta, hogy az ő jó véleménye biztosította számára mások jó véleményét is – kivéve a testvéréét. Ő egyértelműen nem kedvelte, bár ellenérzését csak távolságtartón juttatta kifejezésre, mivel az emberek többségét fensőséges közönnyel kezelte. Olga inkább a bátyjának, mintsem önmagának köszönhette a népszerűségét, döntötte el magában Anne, bár ridegsége vonzóvá tette azok szemében, akik a kihívás izgalmát fontosabbnak tartották a könnyen született barátságok unalmánál. A grófot legalább annyira elszórakoztatta, mint amennyire őt felingerelte, hogy népszerűsége és okossága hírének gyors terjedése Bazil ajánlásának eredménye volt, s gyakran ugratta is ezzel.
– Hálás kell hogy legyen neki – mondta egyszer. – Kevés olyan fiatalember van Szentpéterváron, aki elég értelmes ahhoz, hogy felismerje az értékeit. Ha Bazil Andrejevics nem mondta volna el nekik, hogy milyen okos, maguktól soha nem jöttek volna rá. – Túl kedves hozzá, uram – vágott vissza Anne. – Ő egy csöppet sem becsüli a maga intellektusát. – Nagyon szomorú volnék, ha azt kellene hinnem, hogy képes megérteni! – válaszolta nevetve a gróf. – Használja ki a helyzetet, amennyire csak lehet, Anna! Azt tanácsolom, hogy élvezze! Anne hamarosan találkozott Kovanyinék új angol nevelőnőjével, Miss Emma Hattonnel, aki Hampshire-ből érkezett valamikor. Néhány évvel idősebb volt nála, nem is annyira képzett, de Anne örült, hogy ismét egy angol nővel beszélgethet, van valaki a közelében, aki ugyanaz alatt az ég alatt, ugyanazoknak a társadalmi konvencióknak engedelmeskedve nőtt fel, mint ő, akivel szabadon beszélgethet angolul, s aki ugyanarra a történelemre emlékszik, amelyikre ő. Miss Hattonnek csupán angolul beszélni és olvasni kellett tanítania a tizenegy éves Anasztaszija hercegnőt, így még több szabadideje volt, mint Anne-nek. Gyakran találkoztak, mentek el együtt vásárolni, vagy csak egy kiadós sétára. Miss Hatton már évek óta élt Szentpéterváron, legalább hírből ismerte a legtöbb neves családot, s a pletykák és társasági hírek hasznos forrásának bizonyult. A fagypont alatti hőmérséklet dacára Anne naponta kivitte levegőzni a gyerekeket. Néha sétáltak is egy jót, amit Nyanka különös angol őrületnek tartott, s nem kívánt részt venni benne, ezért, ha sétára került sor, Tánya ment velük, és fogta Na-
tasa másik kezét. Egy kis, egylovas szán is Anne rendelkezésére állt, s néha azzal vágtattak végig a befagyott folyó partján. A gyerekek megismertették a szánkózás örömeivel is. A Kirovpalota parkjában kis, mesterséges dombot emeltek külön az ő kedvükért, és sűrűn előfordult, hogy Nyankának meg kellett ragadnia a hengert, amellyel a lejtő alján egyenletessé és simává lehetett tenni a havat. Miss Hatton néha elhozta Anasztasziját, aki óvatos barátkozásba kezdett Jelenával. A kapcsolatuk sokkal szabadabban fejlődött volna, ha Vera Boriszovna nem pártolja olyan lelkesen. Nagyra tartotta Kovanyinékat, s olyan erővel ösztönözte Jelenát és Anasztasziját arra, hogy legyenek kebelbarátnők, hogy a kislányok elkerülhetetlenül némi távolságtartással kezelték egymást. Mivel Jelenával, egyéb elfoglaltságai miatt, jóval kevesebbet kellett foglalkoznia, mint korábban, Anne több figyelmet szentelt Natasának, s elkezdte tanítani írni és rajzolni. Kiderült, hogy figyelemre méltó érzéke van a rajzhoz, különösen ami az emberek és állatok ábrázolását illeti, s ha gyerekesen is, de képes őket élettelin, elevenen megörökíteni. Továbbra se beszélt ugyan, de nem sok időbe telt, és a rajzok alatti szövegmezőkbe már be tudta írni nagy, dülöngélő betűkkel, hogy Natasa, Mama és Anna. Erősen kötődött Anne-hez, és némán ugyan, de feszült figyelemmel hallgatta, ahogy a csillagok nevére tanította, vagy az angol királyokról és királynőkről mesélt neki. Harmadik születésnapjára a gróftól egy kékre és fehérre festett szánkót kapott, amelynek az elején aranyozott csőrű hattyúfej díszlett. Nagyon szerette, minden este magával akarta vinni az ágyba, és csak Nyanka határozottságán múlott, hogy végül hajlandó volt az ágy mellett hagyni.
*** Februárban, a karneváli szezon idején a téli mulatságok még jobban megszaporodtak, s a maszlennyicában csúcsosodtak ki, amely az utolsó felszabadult, vidám tombolás volt a nagyböjt kezdete előtt. A folyóparton nagy vásárt tartottak, ahol szép számmal voltak mutatványosok is. – Ezt nem szabad elmulasztania, Anna – mondta a gróf. – Magunkkal visszük, Iruska? És természetesen a gyerekeket is. Az özvegy grófné egy barátnőjét látogatta meg az udvarban, úgy tervezte, hogy az egész napot, sőt talán az éjszakát is távol tölti, s Anne arra számított, hogy a grófné készséggel kap a lehetőségen, hogy szabadon együtt lehet egy napig a férjével és a gyerekeivel. Ő azonban anélkül, hogy felnézett volna, megrázta a fejét. – Rám ne számíts, Nyikolasa, nem hiszem, hogy el tudnám viselni a tömeget, a lökdösődést és a zajt – mondta, s nem látta a gróf arcán átsuhanó, de rögtön el is fojtott csalódottságot. – De maga feltétlenül menjen, Anna! Biztos nagyon jól fogja érezni magát. Még az is lehet, hogy összeakadnak az ifjú Tiranovékkal és Csajkovszkijékkal, és együtt mulatnak. – Nem, társasági kiruccanásra nem vágyom, és főleg olyanra nem, amelyben korosodó tehernek számítok – mondta a gróf, és kaján pillantást vetett Anne-re. – Hogy Bazil Csajkovszkij azt éreztesse velem, hogy felesleges vagyok, az már túl sok lenne sérülékeny önbizalmamnak. Csak egy családi programra gondoltam. Egy pillanat… Megvan! Petya bácsit visszük magunkkal. Vele igazán remekül fogjuk érezni magunkat a vásárban. Maga, Anna, én, Petya bácsi és a gyerekek – mit szól hozzá?
Petya bácsi hatalmas termete igen hasznosnak bizonyult, amikor utat kellett törni a tömegen át; pár pillanattal azután, hogy belevetették magukat a forgatagba, felkapta a vállára Natasát, aki úgy kapaszkodott hatalmas szőrmegallérjába, mint egy kis majom, és élvezte azt, hogy mindent lát. Néznivaló pedig akadt bőséggel. Boxmérkőzések zajlottak, zenészek léptek fel, kard- és tűznyelők kápráztatták el tudásukkal a közönséget, táncoló medvék, kutyák, akrobaták és zsonglőrök gondoskodtak mindenki mulattatásáról. Egy kozákokból álló csoport lovasmutatványokkal lépett fel – vágta közben fel-le ugráltak a lóról, felálltak a nyergen, és egyik lóról a másikra pattantak át. Furcsa lépésekkel és levegőbe rúgásokkal teli kozáktáncot is bemutattak, s volt egy arany és vörös színekben pompázó ruhákba öltözött, cigány tánccsoport is. Mozgóárusok szalagokat, különböző csecsebecséket és édességeket kínáltak, az elárusítóbódékban pedig mindenféle finomságot lehetett kapni. Anne rájött arra, hogy mivel töltik idejüket a parasztok a hosszú, fagyos télen, amikor nem tudnak dolgozni a földeken. A sötét napok termése ott volt mindenfelé: kesztyűk, zoknik, valenkik, fából faragott bocskorok, bútorok, edények és serpenyők, takarók, játékok, ikonok, befőtt, üveggyöngy nyakláncok, apró holmiknak való, díszes dobozkák, lószerszámok, kutyanyakörvek, korbácsok, festett kosarak és madárkalitkák. Anne rettenetesen élvezte a sokadalmat, s bár halványan érzett némi bűntudatot amiatt, amit gondolt, örült, hogy a grófné nem tartott velük. Minden olyan természetes és magától értetődő volt: Petya bácsi utat tört nekik, a gróf és Anne pedig Jelenát kézen fogva ment utána. Ha olyan helyre értek, ahol különösen sűrű volt a tömeg, a gróf kézen fogta Anne-t, ne-
hogy elszakadjanak egymástól, és utána jó ideig elfelejtette elengedni. Nem volt semmilyen feszültség, tartózkodás közöttük. Anne időről időre ugyanazt érezte, amit a vízesésnél, hogy egy családot alkotnak, ők és a gyerekek. Végigmentek a bódék között, megnézték a kirakott árukat, megcsodálták az akrobatákat; jókat nevettek egy bábjátékon, időnként másokkal együtt tapsolták a ritmust a táncolóknak, s meleg süteményeket, sült almát, prjaniki nevű mézeskalácsot ettek, forró, málnadzsemmel édesített teát ittak. Petya bácsi vett Natasának egy fából készült babát, Ljoljának egy korall nyakláncot, a gróf pedig egy Kijevből származó, finom aranykeretbe foglalt, kék zománckeresztet Anne-nek. Petya bácsi egy üveg vodkát is beszerzett az egyik bódéból, amiről, miután megkóstolta, a gróf kijelentette, hogy borzalmas, és nevetve egy saját főzetével teli, kis flaskát vett elő a kabátja alól. Amikor sötétedni kezdett, mindenfelé fáklyákat gyújtottak. A befagyott folyón korcsolyázók siklottak a zenére, amelyet egy zenekar szolgáltatott a parton ácsolt emelvényről, ahol izzó szénnel megrakott serpenyők gondoskodtak arról, hogy a hangszerek használhatóak maradjanak a nagy hidegben. Mesterséges, fából ácsolt, s hóval vastagon beborított domb emelkedett nem messze tőle, s a szentpéterváriak vidám sikongatással szánkóztak le róla a folyó egy méter vastag jegére. – Jaj, papa! – kiáltotta lelkesen Jelena, és sugárzó arccal nézett az apjára. – Micsoda? Kockáztatni akarod a szépségedet, rózsaszirmom? – kérdezte a gróf, megsimogatva a hidegtől kipirult arcát. – És ha felborulsz? Mit fog szólni Grandmère, ha tele leszel kék és zöld foltokkal?
– Ne törődj vele! Különben is, nem fogunk felborulni. Kérlek, papa, menjünk! Petya bácsi! Kérlek! A gróf Anne-re mosolygott. – Mit szól hozzá, Anna Petrovna? Szeretné kipróbálni? – Nagyon izgalmasnak tűnik – válaszolta Anne –, de nem tudom, helyénvaló-e. Illik hölgyeknek nagy nyilvánosság előtt szánkózniuk? – Na, most kimondta az egyetlen dolgot, ami igazán rá tud venni, hogy menjünk – jelentette ki széles mosollyal a gróf. – Még hogy helyénvaló-e? Az én Angol Annám kétezer mérföldre otthontól azon gondolkodik, hogy valami helyénvaló-e, vagy sem? – Vigyáznom kell a jó híremre, uram – válaszolt nevetve Anne. – Mit fog szólni Bazil Csajkovszkij? – Azok után, hogy táncoltam magával a Tuileriákban a követségi bálon, nem maradt elveszíthető jó híre! – jelentette ki a gróf. – Jöjjön, menjünk! Szánkózzunk egyet! Petya bácsi, tartsd erősen Natasát! Ljolja, add ide a kezed! Akik nem vittek magukkal szánkót, a domb lábánál bérelhettek. Anne, aki még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszik, viszont biztos volt abban, hogy Lady Murray tízszer is szívrohamot kapna, ha látná, mit csinál, egy kopott, piros szánkót választott, s némi aggodalommal húzta fel maga után a domb tetejére. A gróf megmutatta neki, hogyan üljön, hogyan tartsa a kötelet, majd egy lökéssel elindította. Egy pillanatra rémület fogta el, amikor az indítóhely peremén átbukva elindult a lejtőn, de a félelemhez egyre növekvő, vad lelkesültség társult, ahogy felgyorsult, s egyre növekvő iramban száguldott le a fénylő, jeges lejtőn. A levegő jéghide-
gen mart az arcába, a szeme sarkába könny gyűlt, és csak elmosódottan látta a lent, a folyó jegén lévőket, akik gyors iramban közeledtek felé. Aztán a szédítő érzésnek vége lett: a lejtőn leérve a szánkó egyenesen siklott tovább, s két jól megtermett, vastag parasztbekecset, kucsmát és irhabőr kesztyűt viselő férfi állította meg, és segítette talpra. Enyhe szédülést érzett, és imbolygott egy kicsit, miután felállt. Úgy érezte, hogy a tüdejét jéghideg levegő tölti ki, könynyek peregték végig kipirult arcán, és rettenetesen csalódott volt, hogy a kaland véget ért. Az együtt lecsúszó gróf és Ljolja jelent meg mellette. A gróf Anne-re vigyorgott, aki a fogát érő hidegből tudta, hogy szélesen, nevetséges, idétlen módon szintén vigyorog. – Végigsikította az utat. – Én? Észre se vettem – felelte csodálkozva Anne. – Megint! Papa, megint! – követelőzött az apja kabátja ujját rángatva Ljolja. Ezalatt Petya bácsi is megérkezett Natasával. – Na jól van, menjünk még egyet! – adta be a derekát a gróf. – Jön, Anna? – Hogyne! És ezúttal nem fogok sikoltani – felelte Anne. Ugyanaz a félelem és izgalom fogta el, mint először, és ahogy lefelé száguldott, érezte, hogy sikolt, bár nem hallotta, és képtelen volt abbahagyni. – Jobb, mint lovon vágtatni – mondta később. – Nem jobb, csak más – helyesbített a gróf. – Még egyszer, papa! Megint csúszni akarok! – kiabált Ljolja. Anne önkéntelenül is nemet intett – úgy látta, hogy a gyerekek túlságosan fel vannak ajzva –, és a gróf is elbizonytalanodott egy pillanatra, de Natasa is belekapaszkodott Petya bácsi
kabátujjába, és sóvárgó tekintettel nézett rá, mire az öreg azt mondta: – Még egy lecsúszás nem fog ártani nekik, Nyikolasa. – Natasa fejére tette a kezét. – Szeretnél még egyszer lecsúszni, Naska moja? – Rendben van, de tényleg ez lesz az utolsó – egyezett bele a gróf. – Nekem elég – mondta Anne. – Majd itt várok. A lejtő alján megállva várta, hogy felbukkanjanak odafent. Nagyon távolinak tűnt a domb teteje, s nehéz volt megkülönböztetni egymástól a fáklyák lobogó lángjának fényében felbukkanó sötét alakokat. Mindegyik szánkó hangos surrogással száguldott lefelé jókora, színes csomagjával, amelynek a tetején rózsaszín folt jelezte az arcot, s annak közepén kis sötét folt a sikoltásra nyitott szájat. Anne körül mindenfelé emberek beszélgettek, nevetgéltek, árusok kínálták a portékáikat, három különböző zenekar játszott, míg végül a hangok úgy egymásba mosódtak, hogy már nem tudta elválasztani őket egymástól, s csak egybefüggő zsongást hallott, amely felért a minden hangot elfedő csönddel. És ebben a zsongásban végül megpillantotta a grófot és Petya bácsit, amint elindultak a gyerekekkel. Túl kicsiknek látszottak a távolság miatt, és nem látta tisztán a vonásaikat, de tudta, hogy ők azok, s miközben rájuk figyelt, a szeme sarkából látta azt a két hangosan nevető, és nyilvánvalóan részeg fiatalembert is, aki a szánkóját maga után húzva a lesiklóhelyen próbált meg felmászni a dombra, de a jeges havon pár lépés után mindig hasra esett, és visszacsúszott. Minden olyan gyorsan történt, hogy később nem tudta, hogyan volt képes mindent észlelni: az egyik fiatalember vékony, szőke szakállát,
a másik nagykabátjának palaszürke színét, fekete kesztyűbe bújtatott kezét, amint hiába próbált megkapaszkodni a jeges lejtőn, és az üveget, amelyet eleresztett, mire az pörögve csúszni kezdett lefelé. Látta, hogy körülötte többen kiáltásra nyitják a szájukat, de a hangjukat nem hallotta. Ő is kitátotta a száját, annyira, hogy az alsó állkapcsába egy pillanatra fájdalom nyilallt. Emberek lódultak előre, mint hirtelen támadt hullám. A szánkók, egyik a másik után, golyókként száguldottak lefelé, s a fiatalemberek, továbbra is nevetve, próbáltak kitérni az útjukból. A grófnak, Jelenával a lábai között, pár hüvelykkel ugyan, de sikerült elkerülnie őket, Petya bácsinak azonban nem. Ő és a fiatalember, összegabalyodott végtagokkal, forogva csúszott le a lejtő aljára, Natasa pedig kivágódott a szánkóból, és oldalra repülve, jól hallható puffanással esett bele a hóba. Anne később nem emlékezett rá, hogy mozgott volna, de rohannia kellett, mert mindenkit megelőzve ért Natasához. – Natasa! Natasa! – kiáltotta lerogyva mellé. A hó hidege a ruháján keresztül a térdébe hasított, és a zsongásból keletkezett csönd is megszűnt, izgatott kiabálást, hangos szólongatást hallott. A kislány kinyitotta a szemét, és fátyolos tekintettel nézett rá. – Natasa, jól vagy? – kérdezte bután Anne, s elkezdte lesöpörni róla a havat, hogy kiderítse, milyen baj érte. Érezte, hogy a gróf mellé ért, s látta, hogy Natasa pillantása kitisztul, és előbb őt, aztán az apját is felismeri. – Igen – szólalt meg a kislány. – Nincs bajom. Csúszni akarok. A grófból zokogásra és nevetésre egyformán emlékeztető hang szakadt fel, s keze Anne mellett előrevágódva felkapta a gyereket.
– Micsoda? – kérdezte remegő hangon. – Mit mondtál? Natasa, Naska, mit mondtál? – Megint le akarok csúszni – ismételte meg Natasa, s nyugodtan az apja nyaka köré fonta a karját, mintha semmi különös nem történt volna. A gróf, szorosan magához szorítva a gyermeket, Anne-re nézett, s miközben a szája mosolygott, a szemébe könny gyűlt. – Hallotta ezt, Annuska? – kérdezte. – Újból le akar csúszni. Hallotta? Anne némán bólintott, mert tudta, hogy ha megszólalna, az ő hangja is ugyanolyan fátyolos és remegő lenne, mint a férfié. Ernyedten megpaskolta Natasa hátát, a gróf pedig szabad kezével átkarolta, közelebb vonta, és szorosan tartotta mindkettőjüket, míg csak el nem múlt a remegése.
*** Natasa egyebet nem mondott, de az látszott, hogy nem esett baja: szabadon mozgott, a megszokott módon mosolygott, és bár nagyon alaposan átvizsgálta, Anne semmilyen sérülést se látott az arcán. A vastag ruha megvédte, felfogta az esés erejét. Miután visszaszálltak a trojkába, hogy hazainduljanak, elaludt az apja ölében. Anne-ben felötlött egy pillanatra, hogy talán agyrázkódást szenvedett, de tökéletesen nyugodt volt az álma, és még Ljolja is elfáradt a sok izgalomtól, mert hatalmasakat pislogott. – Addig nem leszek nyugodt, amíg egy orvos meg nem vizsgálja – jelentette ki Petya bácsi. – Bárcsak ne csúsztam volna le vele harmadszor. Sose bocsátom meg magamnak, ha valami baja lesz!
– Ne! – mondta kurtán a gróf. Rettenetesen fáradtnak tűnt, s a mellette ülő Anne erős késztetést érzett, hogy megérintse, vigasztalja valamilyen módon. – Ami történt, nem a te hibád. Alszik egy nagyot, és holnapra kutyabaja! – Jesziljev nagyon jó orvos – folytatta a témát Petya, s elgondolkodva tekergette az ujjai között a szakállát. – A Fralovszkij gyerekeket is ő kezelte, amikor kanyarósak voltak. Küldjék el érte? – Holnap – válaszolta a gróf. – Holnapig ráér. Te is láttad, hogy nem esett baja. Természetes, hogy elfáradt, és most alszik. – Adja isten, hogy úgy legyen – mondta még mindig nem teljesen nyugodtan Petya. Vászka nyitott nekik ajtót, s a gróf, ölében Natasával, egyenesen a lépcső felé indult. – Hol van a grófné? – kérdezte menet közben. – Korán lefeküdt, uram. Fáradtnak érezte magát. Valami baj történt, uram? – Apró baleset, semmi komoly – mondta már a lépcső közepén járva a gróf. A Jelenával utána siető Anne hallotta, hogy Petya bácsi odalent terjengős magyarázatba kezd. A gyereklakosztályban Nyanka vette át Natasát, levetkőztette és ágyba dugta anélkül, hogy felébresztette volna; utána Ljoljára összpontosított. Magával vitte, közben forró fürdőt, egy csésze, meleg tejet kenyérrel és mesét ígért neki arra az esetre, ha jól viselkedik. Magukra maradva a gróf és Anne egy darabig némán nézte az alvó gyereket. Sűrű szempillái rezzenéstelenek voltak, s behajlított ujjú keze mozdulatlanul feküdt résnyire nyílt szája előtt. Egészségesnek és békésnek látszott.
– Azt hiszem, nem lesz semmi baj – mondta egy idő után a gróf, és Anne-re nézett. – Ugye valóban megtörtént? Nem álmodtam? Natasa tényleg beszélt? – Igen – mondta kis mosoly kíséretében Anne. – Kimondta az első szavait. – Amelyekben nem volt semmi különös ahhoz képest, hogy milyen sokáig vártunk rájuk, de hála istennek, végre megtette. Hiába biztatja magát ezerszer is az ember… – Igen, tudom – szakította félbe a férfit Anne. – De nincs vele semmi baj, teljesen normális, egészséges kislány. A gróf pár másodpercig némán nézte az alvó gyereket. – Az első szavai, Anna – szólalt meg aztán újból. – Örülök, hogy ott volt, és hallotta őket. Anne látta fáradtságtól és érzelmektől csillogó tekintetét, s azt is, hogy igyekszik uralkodni feltoluló érzésein. – Nem telik bele sok idő, és annyit fog csacsogni, hogy azt kívánja, bárcsak hallgatna egy kicsit – próbált könnyedebb hangot megütni. A gróf a kezéért nyúlt, s egy pillanatra a szájához emelte, mielőtt elfordult volna: – Most pedig – mondta –, a legjobb lesz, ha megyek, és megnézem, ébren van-e még a feleségem, hogy magam közöljem vele a jó hírt, mielőtt valamelyik szolga halálra ijeszti, amikor beszámol neki a történtekről. Vigasztalná egy kicsit szegény Petyát, Anna? Hamarosan én is megyek. Ha lehet, próbálja megakadályozni abban, hogy a falba verje a fejét!
*** Másnap reggel, mihelyt felöltözött, Anne rohant a gyereklakosztályba. Natasa már fent volt, Nyanka éppen öltöztette, de
mihelyt a kislány meglátta, rögtön odarohant Anne-hez, némán átölelte a térdét, és szokásos, ragyogó mosolyával nézett fel rá. – Semmi baja – mondta mogorván Nyanka. – Egyetlen csontja se tört el. Igaz, amit Ljolja mond, hogy tegnap este megszólalt? – Igen. Ugye, Natasa? – Anne megsimogatta a kislány fejét, Natasa pedig úgy törleszkedett a kezéhez, mint egy kiscica, hogy aztán Nyankához fusson, s harisnyát kérve odatartsa neki a lábát. – Hát, ha maga mondja, barisnya, akkor biztosan úgy van – szólt kétkedve Nyanka –, de hozzám még egyetlen szót se szólt. Nem szólt a délelőtt megérkező orvoshoz, és máshoz se. Az előző este, feltehetőleg a megrázkódtatás hatására kibukott szavak megmaradtak egyetlen, a beszéd világába tett kirándulásának, s Nyanka visszatérhetett megszokott mondásához, miszerint: „Majd beszél, ha akar.” Az orvos megállapította, hogy Natasa nem sérült meg, de azt javasolta, hogy egy-két napig tartsák nyugalomban, ügyeljenek rá, hogy ne fárassza ki és ne izgassa fel magát. – Lehet, hogy lesznek idegi hatások – mondta. – Tartsák jól szemmel! Küldök egy kanalas orvosságot, amit ilyen esetekben hasznosnak tartok, és holnap újból jövök. Később, a reggelizőszobába belépve, Anne az ablaknál találta a grófot és a grófnét. Úgy tűnt, félbeszakította a beszélgetésüket, s önkéntelenül megtorpant a küszöbön. A grófné azonban megfordult, és felé nyújtotta a kezét. – Jöjjön csak, jöjjön! Valamit el kell mondanom. Itt van még az orvos?
– Nincs, asszonyom, egy perce ment el. Beszélni akart volna vele? – Nem lényeges. Majd üzenek érte – válaszolta a grófné. – Szeretnék konzultálni vele, bár mindössze arról van szó, hogy megerősítse, amit már tudok. – Elmosolyodott, és az arca olyan vidám, eleven lett, amilyennek Anne még sose látta. – Drága Anna, nem találta ki? Új diákja lesz! Új lakója a gyereklakosztálynak! Megint várandós vagyok! Anne agya lázasan dolgozott, sorra vette a korábbi egy-két hétben tapasztalt, de összerakni nem tudott, apró jeleket. Különös erősséggel érezte a gróf jelenlétét, de vigyázott, nehogy ránézzen, nehogy elárulja magát. Képzelete az előző este emlékképeit villantotta fel, s a meghitt hangulatot, ami olyan jólesett neki. Meghittség! Keserű érzés fogta el, miközben elkeseredetten igyekezett elhessegetni magától a tényt, amit a grófné közlése jelentett. Tudta addig is, de próbált nem gondolni rá, megpróbálta agyának egy elzárt zugába száműzni, s megbocsáthatatlan ostobasággal úgy tenni, mintha nem volna igaz. Most viszont az igazság a maga teljes erejével zúdult rá. A nő, aki előtte áll, a felesége, gyereket vár tőle, megosztja vele az ágyát. Anne hallotta magát, ahogy kimondja a megfelelő szavakat, sőt örömet színlelve gratulál mindkettőjüknek. Aztán minden erőfeszítése ellenére áruló pillantása kiszabadult az ellenőrzés alól, s önálló útra indult. A gróf szorosan a felesége mellett állt, még ha nem is ért hozzá, és idegenként, tökéletes udvarias mosollyal fogadta a gratulációt. Az arca teljesen üres volt, a tekintete se mondott semmit. Először azóta, hogy majdnem egy évvel korábban összetalálkoztak az Ȋle de la Citén, Anne
csak nézte, és fogalma se volt arról, hogy mit gondol, vagy mit érez.
MÁSODIK KÖNYV 1807
Tizenegyedik fejezet Reggel ismét esett, a hópelyhek macskamancsok puhaságával értek le a csillogó, fagyott városra. Anne a szobája ablakánál állt, s nézte a sirály hátához hasonlóan szürke égből aláhulló, sűrűn kavargó pelyheket. Március volt, még egy hónapot várni kellett az olvadásra. Ottyepel – olvadás; olyan drámai, olyan mindent elsöprő esemény volt, hogy szinte valamennyi orosz költő megénekelte, és szinonimaként használta mindenféle gyökeres változásra, érzelmitől a politikaiig. Anne hármat élt már át azóta, hogy Oroszországba érkezett, háromszor tapasztalta meg, hogyan fordul vissza a fagyott világ a nap felé, hogyan kezdenek el hosszabbodni a napok, és melegszik fel végre a fagyott északi föld. Az első jel a pirkadatkor megjelenő rózsaszínes pára és az ereszek csöpögése volt. Aztán a Néva jege váratlanul, ágyúlövéshez hasonlító csattanással meghasadt, és töredezni kezdett. Körülbelül egy hétig nagy jégtáblák úsztak méltóságteljes lassúsággal a Finn-öböl felé, s számuk egyre nőtt, mert a Ladogató töredező jege is gyarapította őket. Végeérhetetlen sorban haladtak, mint történelem előtti szörnyek, egymáshoz dörgölőzve, nagy csattanásokkal ütközve neki a rakpartoknak. A folyó, amely egész télen útként üzemelt, s nyáron kényelmesen hajózható volt, egy időre használhatatlanná vált. A két partján élők el voltak vágva egymástól, leszámítva azt a néhány esetet, amikor egy-egy vakmerő ember nekiindult, s egyik jégtábláról a másikra ugrálva megkockáztatta az átkelést.
És ahogy a folyón a jég, úgy olvadt az utcákon a hó. Csúszóssá vált, alattomosan nedvessé, és akik mégis úgy döntöttek, hogy kimerészkednek rá, azok sárcipővel váltották fel valenkijüket. A szánkókat félrerakták, megjelentek az első kerekes járművek, és szürkésbarna pocsolyákba gázolva, vízzel fröcskölték le a boldogtalan gyalogosokat. Az ereszek egy idő után már nem csöpögtek, hanem folyamatosan eresztették magukból a vizet. A csatornák megteltek, a csatornanyílások tetején kicsapott a víz, és jókora, olvadó hódarabok csúsztak le a háztetőkről. Minden vizes volt, hideg és nyirkos, a városra szürke párafelhő terült, amelyen az egyre magasabbra hágó nap sugarai is csak nehezen törtek át. Két-három hét alatt azonban az egész folyamat lezajlott, s a tél kék-fehér, csillogó világa gyorsan és maradéktalanul eltűnt, mint egy álom. Hirtelen újból színes lett a világ, visszatértek a zöld és a barna természetes árnyalatai, s az ég is kékre váltott. A nap fénye egyelőre még sápadt volt, de az ereje napról napra nőtt. Végül elérkezett a nap, amikor eldördültek a folyó partján lévő Péter-Pál-erőd ágyúi, jelezve, hogy a folyó ismét hajózható. A jelzés után, szinte a semmiből, sok száz kicsi, vidám színű rovarra emlékeztető hajó bukkant elő és árasztotta el a Névát. Az első napon a magas, szép épületek vidám beszéd, nevetés, zene hangjait verték vissza, mintha a város hirtelen szabadjára engedte volna télen kényszerűségből visszafogott jókedvét. Aztán az erőd kormányzója egy díszes, velencei ünnepi gondolára emlékeztető, nagy csónakon átkelt a Néván, a Téli Palota előtti rakparthoz, és egy serleg hideg vizet nyújtott át a cárnak, annak jeleként, hogy a tél valóban véget ért.
Addig azonban még legalább egy hónapot várni kellett, s az ablakon át a kinti fagyott világra kitekintve Anne ismét csak kételkedni tudott benne, hogy lesz valamilyen változás, és nem az a dolgok örök rendje, amit lát. Míg ott állt, gondolataiba mélyen elmerülten, a havazás abbamaradt, s az ablakkeretre erősített hőmérő jelezte, hogy ismét erősen fagy. Az ég gránitszürke volt, újabb havazást ígért, s Anne szívét megdermesztette a bajtól való félelem, a hírek hasztalan várása. Egy hónappal korábban ütközet volt a hóborította Litvániában a franciák és az oroszok között, s bár az oroszok győzelemről beszéltek, a grófnak nyoma veszett. Furcsa volt belegondolni, hogy az egész Enghien hercegével, azzal a gesztenyebarna hajú Bourbon-herceggel kezdődött, akivel egyszer összefutott a karlsruhei hercegi udvarban. Emlékezett vidámságára, könnyedségére, arra, ahogy a grófné szeretettel arcon legyintette a legyezőjével, és nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is komolyabb dolgokon járt volna az esze, mint a vadászat, tánc és flörtölés. Ám 1804 februárjában a francia rendőrség egy Bonaparte megölésére szőtt összeesküvésre bukkant, nem az elsőre azóta, hogy a korzikai kezébe ragadta a legfőbb hatalmat. A tervet titokban a brit kormány finanszírozta, s az összeesküvés egyik vezetője állítólag Enghien herceg volt. Úgy tűnt, hogy neki kellett biztosítania az összeköttetést az angliai emigránsok és az összeesküvést kiagyaló, bretagne-i rojalisták között, s készen állni arra, hogy az első konzul halála után lóhalálában Párizsba vágtasson, és bejelentse a Bourbondinasztia restaurációját. Az ilyen összeesküvések természetesen komoly veszélyt jelentettek Bonapartéra nézve, s ő végül úgy döntött, hogy példát statuál a fiatal herceggel. 1804 márci-
usában háromszáz dragonyos érkezett titokban Strasbourgba. Éjszaka átkeltek a Rajnán, lerohanták az ettenheimi kastélyt, s az ágyából kirángatott herceget minden tiltakozása ellenére kocsiba ültették, és erős őrizet alatt Párizsba vitték. Katonai bíróság ítélkezett felette, és polgárháború szításában találta bűnösnek. Március 21-én hajnali fél háromkor kivégzőosztag lőtte agyon a vincennes-i erőd víz nélküli árkában. Elrablásának és halálra ítélésének híre elítélő visszhangot váltott ki Európa minden udvarában, s a leghevesebbet Szentpéterváron. Tettével Bonaparte megsértette annak a badeni hercegségnek a területi integritását, amely a cárnénak a szülőföldje volt; a politikai indíttatású megütközéshez pedig még társult a cári család által jól ismert és szeretett, jóképű és megnyerő modorú, fiatal herceg elvesztése miatti személyes fájdalom. Jelizaveta Alekszejevna sírt a kivégzés hírét hallva, és egyhetes hivatalos gyászt hirdettek az udvarban. Az uralkodó is fel volt háborodva, személyes sértésnek tekintette az incidenst, és Bonapartéval szembeni ellenérzései csak tovább erősödtek, amikor két hónappal később a korzikai Franciaország császárává nyilvánította magát. Amikor ennek a híre megérkezett, Anne felidézte a grófnak a párizsi bálon az ambíciókról folytatott beszélgetésüket. – Ma Franciaország császára, holnap az egész világ ura. Kételkedhet még benne bárki, hogy ez a vágya? – Elkerülhetetlen volt, hogy megtegye ezt a lépést – válaszolta vállat vonva a gróf. – Az olyan ambíció, mint az övé, csak egy, jól kijelölt utat követhet. Első konzulként övé volt a hatalom, de nélkülözte a fenséget, s ezért sebezhető volt. Emlékszik Hamletnek arra a mondására, hogy isteni jellegük óvja a királyokat?
– De vajon tényleg megóvja-e? – kérdezte Anne. – A királyok is húsból és vérből vannak, őket is meg lehet ölni. – Nem pusztán erről van szó. Nagy országa van, amelyet irányítania kell, és reméli, hogy még nagyobbá teszi. Egy választott konzul csupán egy mások fölé emelt kormánytisztviselő, és minden tartományban lesznek más, ambiciózus emberek, akik alig várják, hogy vele azonos rangra emelkedjenek. Egy király azonban, vagy egy császár, bármilyen kormányzati megbízatásnál sokkal magasabban lévő posztot tölt be. Az emberek csodálhatják, már-már istenként imádhatják, és nem lehet elmozdítani a helyéről. – Értem. És feltételezem, idővel el is felejtik, hogyan emelkedett királyi rangra. – Vegye figyelembe azt is, hogy a királyoknak lehetnek fiaik, akik öröklik az apjuk hatalmát – mondta az arcát gondterhelten megdörzsölve a gróf. – Elkerülhetetlen mindaz, ami történt, és ami történni fog Franciaországban. Az emberek nem változnak. Miután a forradalom elkezdődött, elkerülhetetlenné vált, hogy felbukkanjon egy ember, aki magához ragadja a hatalmat, s miután megszerezte, elkezdjen dinasztiát alapítani. Mostantól fogva mindenki ellene lesz. Európában háború lesz, emberek halnak meg, és végül Bonapartét is leverik, mindenki számára jókora áron, és ez szintén elkerülhetetlen. Semmit se tanulunk a történelemből, de hozzátartozik a természetünkhöz, hogy soha ne is tanuljunk. – És Oroszország részt vesz a háborúban? – kérdezte Anne. – Azt hiszem, igen – válaszolta a gróf. – Egyszer mondtam, hogy a háborúban való részvételünk a cár személyes döntésétől függ, és az, ami Enghien hercegével történt, épp azt a sze-
mélyes okot szolgáltatja, amely ahhoz kell, hogy meghozza ezt a döntést. A grófnak igaza lett. 1805 áprilisára Oroszország szövetséget kötött Ausztriával, Svédországgal és Angliával, s augusztusban Kirov a lovasság ezredesének fehér-arany egyenruhájában ellovagolt, hogy átvegye a parancsnokságot Lengyelországban állomásozó alakulata fölött. Nyugtalanító év volt az Anne számára, naponta várta a híreket, hogy a magát most már Napóleon császárnak nevező Bonaparte elindította-e Anglia ellen tervezett invázióját a Csatorna partján felsorakoztatott seregével. A gróf jelenléte nyújtotta támogatástól megfosztva s a biztonsága miatt aggódva is volt azonban ereje arra, hogy vigasztalja a grófnét, aki ugyanattól szenvedett, amitől ő. Anne nyugtalanságán valamelyest enyhített az 1805 októberében megvívott nagy, trafalgari tengeri ütközet, amelyben az angol flotta Nelson altengernagy vezénylete alatt szétzúzta az egyesített francia-spanyol hajóhadat. Lehetetlenné vált, hogy a franciák még egyszer akkora tengeri erőre tegyenek szert, amekkorára az Anglia elleni invázióhoz szükség lett volna. Blokád alá vonva nem gyűjthettek elegendő anyagot egy új flotta felépítéséhez, s ettől kezdve tengeri hadviselésük kimerült egy-egy hajó tevékenységében. Amíg az angol flotta hajói a tengereket szántották, Anglia biztonságban érezhette magát. A jó híreket azonban rosszak követték: decemberben borzalmas, véres ütközetet vívtak Austerlitznél, Bécstől hetven mérföldre, és a franciák súlyos csapást mértek az egyesített orosz-osztrák seregre. A Boulogne-nál az Anglia elleni invázióra összevont francia sereget Napóleon hihetetlenül rövid idő alatt, hétszáz mérföldet megtéve Franciaországon és Bajoror-
szágon keresztül, Ausztriába vezette, hogy legyőzzön egy húszezer fővel nagyobb haderőt. Az egyesített hadseregből tizenötezer ember meghalt, tizenkétezer fogságba esett, s a csata után Sándor cár, aki ragaszkodott hozzá, hogy személyesen irányítsa a seregeit, holtan heverő katonái között lerogyva elsírta magát. Miután a franciák megszállták Bécset, az osztrák császár nem tehetett mást, be kellett hódolnia Napóleon előtt. A szent Német-római Birodalom megszűnt létezni, a pozsonyi béke nyomán Ausztria elveszítette területének a felét, és Napóleon felvette az Olaszország királya címet. Miután Sándor cár viszszatért Szentpétervárra, serege pedig téli táborba vonulva próbálta begyógyítani sebeit, a háború akár véget is érhetett volna, annál is inkább, mivel Pitt halála miatt Angliában kormányváltás történt, és a Fox vezetésével megalakult, új kabinet békét akart. 1806 tavaszán tétova tárgyalások zajlottak Anglia és Franciaország megbízottai között az angol király birtokának számító, de francia csapatok által megszállt hannoveri fejedelemségről. Ám miközben a tárgyalások még tartottak, Napóleon tizenhat kis, német államot Rajnai Szövetség néven egységbe szervezett, állammá tette a Francia Császárságon belül, önmagát nevezve ki védnökévé, s ezzel még valószínűtlenebbé vált, hogy elengedi Hannovert. Amikor megkezdte a korábban semleges Portugália elleni invázió előkészületeit, az angolok flottát küldtek ki Lisszabon védelmére, és ezzel a béke lehetősége gyakorlatilag megszűnt. A gróf 1806 augusztusában egy hónapot otthon töltött, és Vera Boriszovna elvitte Szergejt, meglátogatni az apját. A beszélgetés óhatatlanul a háború körül zajlott, és Szergej azért
panaszkodott, mert még nem elég idős ahhoz, hogy az apja mellett szolgáljon. – Ne aggódj, Szerjózsa! – intette nyugalomra komor mosolylyal a gróf. – Bőven lesz még harc, amiből kiveheted a részed. – Hát még nincs vége? – kérdezte a tizennyolc éves fiatalember. – Azt hittem, hogy Austerlitz után… – Nem, nem, kedvesem. Napóleon megkapta Ausztriát, és most Poroszországra vágyik. A Rajnai Szövetség az első lépés ahhoz, hogy északra, a Nyeman folyóig kiterjessze a birodalmát. Egyfajta földrajzi logikát követve erősen hisz abban, amit ő „természetes területnek” nevez. – Gondolod, hogy… Oroszországot is megpróbálja elfoglalni? – kérdezte bátortalanul a grófné. – Nem hiszem… – A gróf a homlokát ráncolta. – Arra képtelen – jelentette ki határozottan Szergej. – Oroszországot senki se képes meghódítani – túl nagy! Nem lesz olyan őrült, hogy megpróbálja. – És ezen túl van még egy ok, ami miatt nem hiszem, hogy Napóleon megpróbálkozik vele – szólalt meg újból nyugodtan a gróf. – Furcsa módon erősen vonzódik az uralkodónkhoz – egyfajta szellemi testvérének tekinti. Kevesen tudják, hogy az austerlitzi csata előtt kétszer is küldöttet menesztett hozzánk, és személyes találkozót kért a cártól, hogy a békéről tárgyaljanak. Az ütközet után pedig még egyet, ugyancsak békeajánlattal. Szerintem úgy gondolja, hogy a dolgok természetes rendjének helyreállítását jelentené, ha Európát két nagy birodalom, Franciaország és Oroszország között osztanák fel, s ők uralkodnának fölötte Sándorral, testvéri szeretetben. – Tehát őrült? – kérdezte halkan Anne. A gróf pár másodpercig hallgatott.
– Azt hiszem, igen – felelte aztán. – Ugyanakkor van valami ellenállhatatlan ebben a nagyralátásban. Mint a szellő friss lehelete, a gondolat, hogy az ember nagyobbá válhat, mint amilyen. – Sok ezer halott árán – emlékeztette Anne. – Igen. Az ár természetesen elfogadhatatlan. Mégis, úgy tűnik, hogy egyelőre nem találtuk meg a naggyá válás más módját. – És a zene, a festészet, az építészet? – vitatkozott Anne. – Nézze meg például Szentpétervárt! Nem nagyobb, mint az őt felépítők összessége? A gróf arcán teljes megértést kifejező mosoly jelent meg. – Rosszul választott példát – szolgák ezrei haltak meg azért, hogy a mocsarakon felépüljön Szentpétervár – mondta. – A szempontja ellenben jó. Egy nagyszerű székesegyház talán tényleg van akkora látomás, mint egy hatalmas birodalom. Szergejt szemmel láthatólag untatta ez a beszélgetés. – De apám! Napóleon valóban harcolni fog Poroszország ellen? – kérdezte. – Az a hír járja, hogy a semlegességéért cserébe felajánlotta neki Hannovert. – Ugyanúgy nem fogja odaadni neki, ahogy Angliának se adta. Miért tenné? Nem sok félnivalója van Frigyes Vilmostól. – Kiről beszélsz, Koko? – kérdezte a szobába a gróf utolsó szavainál belépő Vera Boriszovna. – A porosz királyról? Szerencsétlen teremtés, nem is hasonlít a nagybátyjára, Nagy Frigyesre. Ő volt csak az uralkodó! A legjobb viszonyt ápolta drága Katalin cárnőnkkel. Európát abban az időben nagy uralkodók igazgatták, valódi óriások, amilyenek már nincsenek ezekben a sanyarú, modern időkben! Itt már csak aljas korzikai banditák és gerinctelen emberek léteznek, mint az osztrák csá-
szár, akik készek egy aláírással lemondani arról, ami őket illeti, na meg olyan gyáva, dönteni nem képes fajankók, mint az a berlini. A felesége inkább férfi, mint ő. Miért nem kergeti el Bonapartét? – Talán megpróbálja, mama – válaszolta szelíden a gróf –, de kétlem, hogy sikerülni fog neki. Napóleon-csillaga még mindig emelkedőben van. Még nem jött el a veresége ideje. A grófné tágra nyitott szemmel nézett a férjére, de Vera Boriszovna csak ingerülten felhorkant. – Misztikus bolondság! – mondta lekicsinylően. – Kis közember, aki a ranglétrát végigjárva felemelkedett, de vissza lehet küldeni oda, ahonnan jött. Hadseregei vannak? Hadseregeket kell küldeni ellene. Kard által él? Vesszen hát el kardtól! Vera Boriszovnával sosem volt értelme vitába bocsátkozni, ezért a gróf gyorsan témát váltott, azonban vacsora után, a teraszon sétálva elmondta Anne-nek, hogy III. Frigyes Vilmos még mindig tárgyalásokat folytat a cárral az esetleges segítségről arra az esetre, ha hadat üzenne Franciaországnak. – Nem hiszem, hogy a cár megtagadja a segítséget – mondta. – Mihelyt megállapodnak, bejelentik a hadiállapotot, és újból el kell mennem. – Elhallgatott, s a terasz korlátjának dőlve mit sem látón a szivarjából felszálló, kékes füstre meredt. – Hosszú időre? – kérdezte halkan Anne. – Azt hiszem, igen. Napóleonnak nem kell sok idő, hogy legyőzze Poroszországot, de attól tartok, hogy Napóleon Lengyelországban is beavatkozik, és akkor saját érdekünkben is harcba szállunk, nem csak azért, hogy segítsünk Frigyes Vilmosnak. – Nem értem. A gróf elmosolyodott.
– Hogy is érthetné! De elmagyarázom, ha kész végighallgatni egy kis történelmi leckét. – Tudja, hogy mindig szívesen tanulok – válaszolta Anne. – Igen, tudom. Ez is olyan dolog, amit mindig szerettem magában, Anna Petrovna: nem zárja be az agyát, mint a legtöbb nő… mint a legtöbb ember! Szóval, hogy a dolog érthetővé váljon, vissza kell mennünk a múlt századba, amikor a világot, mint anyám olyan plasztikusan megfogalmazta, óriások irányították, az orosz Katalin és a porosz Frigyes. Nagy Katalin és Nagy Frigyes. – Valóban olyan nagyok voltak? – Kételkedik benne? Kis cinikus! Legalábbis könyörtelenek voltak, ami uralkodók esetében gyakran a nagyságot is jelenti. Akárhogyan is, az osztrák császár segítségével három részre osztották és lenyelték Lengyelországot. Ausztriáé lett a déli része és Galícia, Oroszország az Ukrajnával határos tartományait kebelezte be Litvániával és az északi, tengerparti területekkel együtt, Poroszország pedig megkapta a lengyel korona régi birtokait, a fővárost, Varsót és Danzig kikötővárost, ami addig a közvetlen környezetével egyfajta szabad államot alkotott, saját, autonóm kormányzattal. – Elég nehéz sors jutott a lengyeleknek – jegyezte meg Anne. – Igaza van, szokás szerint – értett egyet vele a gróf. – Valóban nehéz, és a lengyel igen hazafias nép. Nekünk, oroszoknak nem sok gondunk akadt a felosztáskor megkapott résszel, mivel az életmódunk nem sokban különbözik az övéktől, s általában békén hagytuk őket; ráadásul Litvánia nem szerves része Lengyelországnak, csak hozzácsatolták. A korona földjei azonban az ország szívét alkották, és az első pillanattól kezdve
gyűlölték a porosz uralmat. Innen ered a baj. Tavaly a külügyminiszterünk, Adam Czartoryski, aki maga is lengyel, arra kérte a cárt, hogy segítse a lengyel ügyet, de ő elvetette a beavatkozást, s ez szabad utat biztosított Napóleonnak ahhoz, hogy a nemzeti hősükké váljon. – De hogyan? – Úgy, hogy segít helyreállítani a Lengyel Királyságot – az élén, valamilyen címen, önmagával. Esetleg megígéri, hogy segít nekik megszabadulni a porosz uralomtól, ha cserébe a Francia Császárságnak alárendelt királyság lesznek. A lengyelek büszkék, és Napóleonnak van taktikai érzéke, úgyhogy valószínűleg nem kéri majd, hogy királynak, császárnak, védnöknek vagy más hasonlónak nevezzék, de lényegében az lesz. És akkor, természetesen, a lengyelek az orosz uralom alatt álló területeiket is vissza akarják kapni. – Amibe a cár természetesen nem fog beleegyezni – mondta elgondolkodva Anne. – Természetesen nem. És ezért valódi háború lesz köztünk és Franciaország között, nem csak olyan félszívvel csinált hadviselés, mint ami az Ausztriának és Poroszországnak nyújtott támogatásból fakad. Anne megpróbált valami biztatót mondani: – Ha valódi háború lesz, talán hamarabb véget ér. A gróf pár pillanatig elgondolkodva nézett rá, s végül elnevette magát. – Ügyes próbálkozás, de célszerűbb lett volna, ha felajánlja, hogy játszik valamit fortepianón. Tudja, a zene a legvadabb lelket is képes megszelídíteni – mondta. – És olyan varázsa van, hogy a rosszat jóvá változtatja, s a jót rosszra készteti – vágott vissza Anne.
A gróf pár másodperc múlva válaszolt csak: – Shakespeare. – Puszta találgatás – jelentette ki szigorúan Anne. – Régen nem játszottuk ezt – mondta mosolyogva a gróf, és a karját nyújtotta. – Jöjjön, zenéljen egy kicsit, aztán majd meglátjuk, kinek volt igaza. Poroszország 1806 szeptemberében hadat üzent Franciaországnak, és a gróf újból elment az ezredéhez, amely ezúttal Litvániában állomásozott. Napóleon egy rövid hadjárattal, egyetlen nap leforgása alatt, október 14-én Jénánál és Auerstadtnál is győzelmet aratva, tönkreverte a poroszokat. A Porosz Királyság ezt követően számos visszavonulás és megadás eredményeként összeomlott, és decemberben a francia csapatok már Varsó utcáin parádéztak, s a város lelkes lakosai szabadítókként ünnepelték őket. Mindenfelől lengyel nemesek és követőik özönlöttek Varsóba, hogy felajánlják szolgálataikat. Napóleon megtette a gróf által előre jelzett ajánlatot, s miközben a kemény lengyel tél mozdulatlanná dermesztette a francia és az orosz seregeket, új lengyel állam született Józef Poniatowski herceg, az ország utolsó királya unokaöccsének vezetésével. Mindazt, amit ezekről az eseményekről tudott, a gróf egy Königsberg közelében lévő táborból írta meg, ahol a cár testvérének, Konsztantyin nagyhercegnek a parancsnoksága alatt állomásozott az ezredével. A hírek rendszertelenül érkeztek, sokat késtek, és sokszor ellentmondásosak voltak. Decemberben volt egy rövid, véres, de semmit el nem döntő csata Pultusknál az oroszok és a franciák között, amely után a franciák téli pihenőre vonultak, s az olvadásig semmi egyébre nem lehetett számítani.
Három hete azonban újabb fejleményekről érkeztek hírek. Az oroszok Eylaunál megtámadták a Preuss és Eylau között állomásozó franciákat. A két város között ide-oda hullámzó ütközet alakult ki, s bár a veszteség mindkét oldalon nagy volt, úgy tűnt, hogy franciáké nagyobb. Az oroszok a velük vívott küzdelemben ennél közelebb még nem jutottak a győzelemhez, és Szentpéterváron nagy is volt az öröm, de a Kirovpalotára nem terjedt át. Az ütközetben a gróf ezrede is részt vett, s a grófról egyelőre nem volt semmilyen hír.
*** Anne-t ajtónyikorgás riasztotta fel gondolataiból; egy szobalány jött be, hogy közölje, fräulein Hoffnung befejezte a németórát a lányokkal, s arra gondolt, hogy mivel éppen nem esik, kimehetnének sétálni, mielőtt újból elkezdődik a havazás. – Megyek – mondta Anne, megértve a segélykiáltást. A rossz idő beszorította a házba Ljolját és Nasát, akik a fogságtól még elevenebbek és nehezebben kezelhetők lettek, mint általában, nagyon nehéz perceket szerezve ezzel fräulein Hoffnungnak, aki ráadásul erősen náthás is volt. – Szaladjatok Nyankához, lányok, és öltözzetek fel jól! – mondta Anne megmentő seregként megérkezve. A fräulein hálásan pillantott rá, miközben elővette a zsebkendőjét. – Jobban tenné, ha lefeküdne – biztatta Anne, miután a gyerekek kimentek. – Látszik, hogy nincs jól. Mihelyt kiléptek a házból, Ljolja és Natasa futkározni kezdett, s hamarosan hógolyóval dobálták egymást, s hangosan visongva eresztették ki a bennük felhalmozódott energiát. Ljolja már majdnem tizenhárom éves volt, abba a korba ért, amikor majdnem minden gyerek zabolátlanná válik. Egész
nap meg nem állt, tele volt energiával, s elevensége néha erőszakosságba csapott át, különösen amikor az időjárás hosszabb időre a házba kényszerítette őket. Fokozatosan kezdte azonban elsajátítani a felnőtt női tulajdonságokat, s már leendő házassági kilátásai iránt is érdeklődést mutatott, és gyakran panaszkodott arra, hogy tizenhárom évesen is csak egy kicsivel magasabb, mint amilyen kilencévesen volt. – Mikor fogok megnőni, Anna Petrovna? – kérdezte aggodalmasan. – Milyen magas volt az én koromban? Mi lesz, ha már egyáltalán nem növök tovább? Anne kísérletei, hogy megnyugtassa, megbuktak azon a tényen, hogy az unokatestvére, Kira hat hüvelykkel magasabb volt nála, s még inkább azon, hogy Natasa hirtelen növésnek indult, és hat és fél évesen nem sokkal maradt el a nővérétől. Anne nagyon örült, látva, hogy neveltjei között egyre mélyül a kapcsolat. Natasa érettebb lett, és Ljolja megfelelő játszótársra, s panaszai együtt érző hallgatójára talált benne. Natasa jól tudott hallgatni. A maszlennyicai eset után még egy darabig nem beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy nem azért, mert nem képes, hanem mert nincs hozzá kedve. Az olvasása és az írása azonban attól kezdve gyorsan fejlődött. Anne nagy örömmel tanította, mert érezte rajta, hogy akar tanulni. Ljolja csak azért tanult, hogy örömet szerezzen neki, vagy mert úgy érezte, hogy hasznos lesz számára az élete folyamán, Natasa azonban valóban szerette a tanulást, s magáért a tudásért igyekezett elsajátítani minél több ismeretet. Még mindig nagyon keveset beszélt, s a legtöbbször gesztusokkal és bólintásokkal válaszolt, de rengeteget írt, történeteket, verseket és belső monológokat vetett papírra, s gyakran készített ceruza-
vázlatokat és apró, színes képeket, amelyeket teljes bizalommal mutatott meg Anne-nek. Ő örömmel, egyszersmind némi rossz érzéssel nézte meg őket. A rajzok és az írások is egy olyan világot ábrázoltak, amelyben minden ismerős volt ugyan, de egy kissé el is lett torzítva. Hogy pontosan hogyan, azt Anne nehezen tudta megfogalmazni. Mintha a kislány mindent a nagyterem csillárjának egyik ólomkristályelemén keresztül nézett volna: a dolgok tisztán, szivárványos árnyalattal, és a valóditól egy kissé eltérő formában jelentek meg előtte. Hallgatásával együtt Natasa befelé fordulásra való hajlamát is megőrizte. Ha egyedül hagyták, remekül el tudta szórakoztatni magát egész nap, írt vagy rajzolt, vagy egyszerűen csak bámult bele a tűzbe, esetleg ki az ablakon, órákon át, s ilyenkor a szeme üresen csillogott, az arca nyugodt volt, mintha gondolatban egy őt tökéletesen kielégítő tájon barangolna. Míg Ljoljában megvolt a gyerekekre általában jellemző, újdonság iránti vágy, s miután rövid ideig játszott valamivel, könnyedén el is dobta, ha a figyelmét valami más ragadta meg, addig Natasa minden külső zavaró tényezőt kizárva, erősen tudott koncentrálni valamire, és képes volt egyetlen dolgot cipelni magával egész nap, hogy folyamatosan érezze, tapintsa, nézegesse, amíg tökéletesen meg nem ismeri. Ezzel együtt épp elégszer előfordult, mint például most is, hogy együtt rohangált, sikongatott, tombolt Ljoljával, s Anne úgy érezte, felesleges aggódni miatta. Szokatlan képességekkel bírt, ugyanakkor normális, egészséges gyerek volt. Anne nem volt biztos benne, hogy haszontalanságaikat minden esetben Ljolja kezdeményezte, bár ő kapta értük a szemrehányásokat. Előző nap például, amikor belső jégpályát akartak csinálni a
ház egyik használaton kívüli szobájából, s az ablakot kinyitva vízzel öntötték fel a padlót… Volt valami Natasa arcán, amiből Anne azt gyanította, hogy az ötlet tőle származott, viszont Ljolja volt az, aki érvelt, magyarázott, védekezett, s végül sóhajtva beismerte bűnét. Szigorúan kell fogni őket, gondolta Anne, és bár rendszerint hallgattak rá, előfordult, hogy könnyebbé tette volna az életét, ha van egy magasabb hatóság, akihez fordulhat utasításai megerősítése érdekében. A gróf azonban távol volt, a grófné pedig, noha testben jelen volt, úgy tűnt, hogy lélekben napról napra távolabb. A rakparton a gyerekek mögött sétálva Anne nyugtalanság, fájdalom és elkeseredés keverékével gondolt rá. Száska születése után Irina többé sose lett az, aki volt. Tulajdonképpen már a terhessége alatt elkezdődött a változás. Anne jól emlékezett rá, hogy az első pár, boldog napban hogyan lubickolt a beteljesült szerelem örömében, miközben a gróf úgy bánt vele, mint valami nagyon sérülékeny és drága holmival, ő pedig majdnem belebolondult az elfojtott s önmaga által is utált féltékenységbe. Aztán a látogatását befejezve megérkezett Vera Boriszovna, és értesült róla, hogy az utált betolakodó ismét terhes. Anne látta, hogy az ajka elfehéredik a dühtől, s egy pillanatig azt hitte, hogy végleg megfeledkezik magáról, és szabad utat enged dühének és utálatának. A pillanat azonban elmúlt. Vera Boriszovna uralkodott magán, s még gratulált is, bár olyan hideg, utálattal teli hangon, hogy még a gróf se hitt szavai őszinteségében. Irina szinte öszszezsugorodott a jéghideg tekintet súlya alatt, s a várandóssága fölötti öröme egy szempillantás alatt elszállt. Attól kezdve csak szenvedést jelentett neki. Fizikailag nem volt jól, állandó
hányinger kínozta, görcsei voltak, fájt a feje, álmatlanságban szenvedett, később pedig a háta fájt és a lábai is, amelyek csúnyán feldagadtak. Mégis ezek jelentették számára a kisebb gondot, igazi kínszenvedéssé az özvegy grófné viselkedése változtatta a terhességet. Vera Boriszovna dühös volt, hogy újabb nem kívánt poronty jön a világra, ellopni imádott unokái örökségét, és minden lehetséges módon kimutatta Irina iránti utálatát. Jól átgondolt, kérlelhetetlen hadjárat volt. Az özvegy grófné nyíltan nem támadhatott, s nem csinálhatott olyat, amivel kivívja a fia haragját, de mestere volt a leplezett sértéseknek, a szívélyes tanácsadás álarcát öltő kritizálásnak, a bizalom aláásására irányuló, távolba révedő emlékezésnek. A gróf – látva, hogy a felesége napról napra egyre sápadtabb lesz, és megállás nélkül fogy –, aggodalmát fejezte ki, s ezzel akaratlanul is újabb lehetőséget nyitott meg az anyja előtt. Ettől kezdve az özvegy grófné, Irina egészsége miatti aggodalmát hangoztatva, hosszú, részletekbe menő elbeszélésekbe bocsátkozhatott menye korábbi vetéléseiről, kegyetlen szülési fájdalmairól és gyermekágyi bajairól, amelyeknek vagy tanúja volt, vagy hallomásból ismert. Végül elérkezett az a nap, amelyen Irina, miközben Nyankával a családi ágyneműs szekrény állapotáról beszélt, könnyek között lerogyott a széles hitvesi ágyra, és félelemtől hüppögve arról beszélt, hogy az özvegy grófné rosszat akar neki, azt szeretné, ha nyomorék gyereket szülne, vagy meghalna a gyermekágyban. Nyanka, akiben egy anyamedve félelmet nem ismerő szenvedélye lapult, azonnal felhorkant, s menni akart, hogy kipenderítse a házból az özvegy grófnét. Irina azonban, szipogását visszafogva megkérte, hogy marad-
jon, ne csináljon semmit, mert félt, hogy bármit tesz is, azzal csak ront a helyzetén. Nyanka erre ráparancsolt, hogy azonnal akassza a nyakába a Szent Nino vérét tartalmazó fiolát, ami megvédi mindenfajta szemmel veréstől, s a házban fel s alá csörtetve átkokat és varázsigéket kezdett szórni, és látványosan keresztet vetett, valahányszor az özvegy grófnéval keresztezték egymást az útjaik. Este, mikor a gróf hazatért, Nyanka beszorította egy sarokba, és minden bátorságát összeszedve közölte vele, hogy ha az özvegy grófné nem távozik, nem vállal felelősséget a következményekért. – Az úrnő magánkívül van – mondta acélkemény pillantással –, és ha szeretné, hogy a fia élve szülessen, tennie kell valamit! Anne nem tudta, mi hangzott el a gróf és az özvegy grófné között, de bár még egy hónapig Szentpéterváron maradt, Vera Boriszovna távol tartotta magát a grófnétól, és utálatát csak azzal mutatta ki, hogy hideg udvariassággal bánt vele, valahányszor találkoztak. Miután elutazott, a grófné feléledt egy kicsit, de mint a túl hosszú ideig nem locsolt virág, már nem nyerte vissza a frissességét. Az özvegy grófné mintha továbbra is jelen lett volna, s még a távoli Moszkvából is képes volt folytatni pusztító hadjáratát azzal, hogy hetente küldött levelet, amelyben Jelena Vasziljevna fiának kivételes tulajdonságait ecsetelte, kétségbe vonva, hogy bárkinek a gyereke képes lehet felvenni vele a versenyt. Ezenkívül azt latolgatta, hogy Irina Pavlovna törékeny egészsége vajon helyreáll-e valaha is, és homályos jóslatokat fogalmazott meg további alakulásával kapcsolatban. Anne Nyanka sürgetésére megpróbálta távol tartani ezeket a leveleket a grófnétól, még odáig is elment, hogy kérte, ne nyissa ki őket, de azok mintha megbabonázták
volna. Elolvasta őket, mert úgy érezte, hogy nem tudni, mi van bennük, rosszabb lenne, mint a valóság. A gyerek Schwartzenturmban született meg, augusztusban – elég kicsi, de rendkívül formás fiú volt. A vajúdás nagyon megkínozta Irinát, aki a szülés után még hosszú ideig rosszul érezte magát. Amikor végre felkelt, akkor se nyerte vissza korábbi erejét és kedvét, figyelmetlen, rosszkedvű maradt, és még csöndesebb, mint a szülés előtt. Úgy tűnt, a gyerek se érdekli, aki az Alekszandr nevet kapta, és amikor már nem volt szüksége a szoptatós dajkájára, teljesen természetes módon Anne-hez fordult anyai szeretetért és gondoskodásért. Száska, amilyen kicsinek született, olyan szépen fejlődött, és Anne minden addig ismerttől különböző, újfajta szeretet érzett iránta. Először történt meg, hogy valakit a születése pillanatától kezdve ismert, s ahogy Irina hátat fordított a fiúnak, kezdte majdnem úgy érezni, hogy Száska az ő gyereke. Minden, amit vele csinált, nagy örömmel töltötte el: jólesett etetni és fürdetni, ringatni és játszani vele, vagy csak állni a bölcsője mellett, és nézni, ahogy alszik. Elbűvölte nyiladozó intelligenciája, és időnként szinte látta, ahogy gyermeki, még könnyen alakítható gondolkodása egyre határozottabb formát ölt minden új tapasztalattal. Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyúlt, s a keze beleütközött a bölcső rácsába, elkezdte felfedezni, hol végződik saját léte, s kezdődik a külvilág. Anne élvezettel figyelte ezt, és igyekezett minél kevésbé beavatkozni a világ felderítésébe, a dolgok és viselkedésük napról napra zajló megismerésébe. Anne volt az, akire Száska először rámosolygott, ő adott különböző tárgyakat kis, pufók kezébe, hogy megvizsgálja, s aztán minden esetben meg is kóstolja őket. Felé nyújtotta először
a kezét, az ő segítségével állt fel először, s tett kacsázó, bizonytalan lépést, s az első szó, amit sugárzó mosollyal, karját pótanyja felé nyújtva kimondott, az „Annan” volt. Ahogy a rakparton az egymást hógolyóval dobáló Ljolja és Natasa nyomában lépkedett, Száska is vele volt, és kezébe simuló, kis keze ugyanolyan természetességgel hozzátartozott a sétához, mint a saját lába. A kisfiú annál is inkább az övé volt, mivel az apja két rövid látogatást leszámítva, egyéves kora óta távol volt. A gróf alig ismerte a fiát, Irinát nem érdekelte a gyerek, Vera Boriszovna pedig tudomást se vett a létezéséről. Száska tehát az övé volt, a sajátja, és bár az esze racionális magyarázattal tudott szolgálni az érzéseire, azzal indokolva őket, hogy a Kirov-ház nevelőnőjeként a feladatai közé tartozik, hogy érdekelje Alekszandr, s irányítsa a fejlődését, volt a lelkének egy sötét, atavisztikus része, amely vad, anyai szenvedéllyel imádta a kisfiút. Magának se vallotta be, de szorosan kötődött ez a gróf iránti érzéseihez: Száska az ő gyereke volt, akit neki kellett volna megszülnie. Tánya, aki a gyerekszánkót húzta mellette arra az esetre, ha Száska elfáradna, s a lábai nem bírnák tovább a sétát, figyelmeztetően rászólt: – Egy úr integet felénk, kisasszony! Azt hiszem, Csajkovszkij gróf az. – Igen – mondta Anne, a jelzett irányba nézve. – Megvárjuk. Hívd vissza a gyerekeket, Tánya! A prémsapkás, cobolybundás alakban abból a távolságból nehéz lett volna felismerni Bazil Csajkovszkijt, ha nincs a feltűnő, fehér, jegesmedve irhájából készült csizmája és aranygombos, ébenfa sétapálcája. Anne olyan örömmel várta, hogy odaérjen, amilyet három évvel korábban még elképzelhetet-
lennek tartott. A fiatalember azonban a megismerkedésük óta sokat változott, jóval érzékenyebb lett és kevésbé öntelt. Utolsó otthoni látogatásakor a gróf is nagyon meglepődött ezen, és ugratta is miatta Anne-t. – A maga elismerését akarja elnyerni, Anna. A végén még férfit farag belőle – mondta. Anne hevesen cáfolt, mondván, hogy nem olyan hiú és ostoba, hogy azt higgye, képes volt valamennyire is megváltoztatni, ugyanakkor azt ő sem tagadhatta, hogy Csajkovszkij terve, miszerint népszerűvé teszi, oda vezetett, hogy őszinte csodálójává vált. Anne nem állította volna, hogy kifejezetten udvarol neki, de kereste a társaságát, figyelt a véleményére, mindent elkövetett, hogy tessen neki, s a télen, életében először, a testvére nélkül érkezett Szentpétervárra. A Kirov-ház lakói tőle értesültek az eylaui csatáról, s attól kezdve az udvar és az Anglijszkaja Naberezsnaja között ingázott, arra használva fel az elsőben meglévő ismeretségeit, hogy híreket szerezzen az utóbbin lakók számára. A figyelmessége kedves volt, és bár továbbra is nagyon ügyelt rá, hogy divatos legyen, már sokkal kevésbé tűnt bohócnak, s Anne ezért még jobban kedvelte. A sietségtől lihegve, a hidegtől kipirosodott orral ért oda hozzájuk, s nyújtotta előre vastag, cobolyprém kesztyűbe bújtatott, medvemancsra emlékeztető kezeit. – Anna Petrovna! Örülök, hogy megláttam. Épp magukhoz indultam – mondta izgalomtól csillogó szemmel, s két kezébe fogta Anne üdvözlésre nyújtott kezét. – Mi történt? Híreket kapott? – kérdezte elakadó lélegzettel Anne.
– Igen – felelte Csajkovszkij, és mély érzéssel nézett le rá. – Kirovról. Megtalálták. Él. Anne-t szíven ütötte a szó. – Él! Ezt hogy érti? Megsebesült? Mielőtt Csajkovszkij válaszolhatott volna, a kislányok futottak oda hozzájuk. – Bazil Andrejevics! – kiáltotta lelkesen Ljolja. – Miért van gyalog? Hol hagyta a trojkáját? Csak nem sántultak le a szürkék? Velünk jön? Ha igen, elmegyünk egészen a Nyári-kertig, és megnézzük a madárházat. – Bazil Andrejevics nem kíváncsi a madárházra, te kis buta – mondta ideges mosollyal Anne. – Visszafordulunk, hogy tiszteletét tehesse anyukátoknál. – Phh! – tiltakozott az ajkát biggyesztve Ljolja. – Azt nélkülünk is megteheti. Nem akarok visszafordulni – csak egy perce indultunk el. Anna, menjünk tovább! A madárházban van egy új, bíborpiros papagáj, Bazil Andrejevicset pedig bármikor láthatja! Natasa azonban, aki éberen figyelte Anne arcát, enyhén megrángatta a kabátja ujját, és halkan megkérdezte: – Papa? – Anne nem válaszolt, csak könnyes szemmel bólintott. Ljolja mindezt nem látta, Bazil pedig, hogy segítsen, a karját nyújtotta Ljoljának, és azt mondta: – Azt hiszem, nagyon hamar havazni fog. Egy szebb napra kellene halásztani a sétát. Megengedné, Jelena Nyikolajevna, hogy hazakísérjem magukat? Ljolja elbizonytalanodott, a felnőttnek kijáró tisztelet okozta öröm és az okozója iránti ellenszenve között ingadozott.
– Hát – mondta végül, elfogadva a felkínált kart –, azt hiszem, igen. Továbbra is úgy gondolom azonban, hogy gyávaság volt magától nem harcolni a franciák ellen. Ha férfi lennék, én biztos elmentem volna. – Ebben egy csöppet se kételkedem, és biztos, hogy semmi se menthette volna meg a franciákat, ha megteszi. De tudja, valakinek maradnia kellett, hogy vigyázzon magukra, hölgyekre – válaszolta szomorkásan Bazil. – Vigyáztunk volna magunkra mi magunk! – jelentette ki határozottan Ljolja. – Nem hiszem, hogy fontos volt itthon maradnia. Anne-nek elege lett a fecsegésből. – Gyerekek, miért nem szaladtok előre? – kérdezte. – Még nem muszáj bemennetek. Kérjétek meg Sztyepánt, hogy szánkóztasson meg benneteket a kertben! Tánya, menj velük, és vidd Száskát is a szánkóban! Azt hiszem, eleget sétált. – Ljolja boldogan engedett a felszólításnak, Natasa azonban lángoló pillantással nézett Anne-re, aki rögtön válaszolt is a ki nem mondott kérdésre: – Igen, később találkozunk, és mindent elmondok. A két kislány, nyomában a Száska szánkóját húzó Tányával elfutott, s Anne végre odafordulhatott Bazilhoz: – Az isten szerelmére, mondja! Mit tudott meg? Hol van? Megsebesült? – Biztonságban van. Mindent elmondok, amit tudok, de legalább karoljon belém. Hiszen remeg! Így már jobb. Azt ugye tudja, hogy Eylaunál csata volt? – Igen, igen. Tovább! – Úgy tűnik, kegyetlen ütközet, ami a városban is zajlott, házról házra. Eylaut Barclay de Tolly védte, Soult tábornagy
csapatai azonban nagyon megszorongatták, kiszorították egészen a város szélére. A hó is eleredt, a katonáink fáradtak és éhségtől elgyötörtek voltak, ám Tolly lelket öntött beléjük, és visszaverekedték magukat a város közepébe. Sok száz francia esett el, és még többet ejtettek foglyul. – De mi történt a gróffal? – kérdezte elkeseredetten Anne. – Egy pillanat, máris mondom! – intette türelemre Bazil. – A hófúvás miatt eleve rosszul lehetett látni, és már sötétedett is, amikor Soult utolsó katonáit beszorították a templomba és a körülötte lévő, kis temetőbe, ők pedig behúzódtak a sírkövek körül felhalmozódott hóbuckák mögé, s onnan tüzeltek. Barclay de Tolly a lovasságot küldte rájuk, hogy elsöpörje őket. Kirov az osztaga élén vágtatott, amikor kartácsgolyó találta el. – Édes istenem! – sikoltott fel Anne, és a szájához kapta a kezét. – Várjon! Hadd fejezzem be! Leesett a lováról, és vagy az eséstől, vagy a lövéstől eszméletét vesztette. Az őrmestere látta, mi történt, de nem tudott megállni, a körülötte lévők magukkal sodorták. Óriási zűrzavar támadt. Képzelje el – sötétség, hófúvás, vágtató lovak! Kirov elveszett a patáik alatt, s csak isten a megmondhatója, hogy nem halt meg. A lólábak úgy görgethették ide-oda, mint folyó örvénye a kavicsot. A roham mindenesetre sikeres lett, a franciákat elsöpörték, de az őrmester, aki látta lebukni a lováról, amikor visszament, hogy segítsen rajta, már nem találta Kirovot. Mindenhol kereste, de eredménytelenül, és végül bejelentette, hogy eltűnt. – És hol volt?! – Ha minden igaz, egy másik seregrészből való katona, aki nem tudta, kicsoda, ráakadt és elvitte a kötözőállomásra. A
gróf önkívületi állapotban volt, s emlékezetét vesztve tért csak magához – nem tudta a nevét, hogy honnan való, semmit! Ezért nem kaptunk értesítést arról, hogy megtalálták. – Milyen sebesülése van? – préselte ki magából a következő kérdést Anne. – Hát, a lovak alaposan összerugdosták, és az egyik valószínűleg a fejét találta el, mert van rajta egy seb, és az emlékezetét is nyilván attól veszítette el. A bal karja is összezúzódott. – Le kellett… – Vágni? – kérdezte Bazil, s kínzóan hosszú szünetet tartott. – Nem tudom. Szerintem nem. A hír arról szól, hogy súlyosan megsérült, és kész. – És még mindig nem emlékszik semmire? – Ó, már teljesen magánál van. Az történt, hogy a kötözőállomásról szinte azonnal továbbvitték egy königsbergi kórházba, s ezért nem találták meg az emberei. Onnan továbbkerült az olitai szálláshelyre, ahol kitisztult az agya, s eszébe jutott, kicsoda, és mi történt vele. Üzentek tehát, hogy megvan, nincs komoly baja, és az értesítés ma érkezett meg Czartoryski hivatalába. Ez minden, amit tudok. Rövid szünet következett, amíg Anne megemésztette a hallottakat, majd azt mondta: – Köszönöm, hogy elmesélte. Nem bírtam volna kivárni, amíg hazaérünk. De az egészet újból el kell mondania a grófnénak. – Természetesen – válaszolta nyugodtan Bazil. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogadja. Jó volna, ha a közelben maradna, arra az esetre, ha esetleg elájul, vagy valami hasonló. – Elismerő pillantással nézett Anne-re. – Nem minden nő olyan, mint maga, Anna Petrovna.
Anne az ajkába harapva a gondolataiba merült, s alig hallotta, amit a férfi mondott. – Szörnyű érzés ilyen keveset tudni! Biztos van valamilyen módja annak, hogy tájékozódjunk. – Hogyne! Most, hogy már tudjuk, hol van, elküldhetünk valakit, hogy hozzon friss híreket. Hogy mikor kapjuk meg őket, arról persze fogalmam sincs. – De ugye mindent megtesz, hogy minél előbb híreket kapjak… kapjon a grófné? – kérdezte idegesen Anne. – Mindennap eljövök, ha másért nem, hát azért, hogy megmondjam, nincs újabb hír – ígérte Bazil. – De próbáljon meg nem nyugtalankodni! Ha veszélyben lenne az élete, arról biztosan tudnánk. – Gondolja? Talán igaza van. És talán így, hogy megsebesült, hóolvadás után hazaküldik. – Anne elképzelte, hogy a nyarat együtt tölti Schwartzenturmban a gróffal, aki a sebesülése miatt egyelőre pihenésre kényszerül. Elképzelte, hogy körbekocsikázzák a birtokot, segít neki megismerni Száskát, együtt sétálnak a teraszon vacsora után… Nagyot sóhajtott. – Menjünk, mondjuk el Irina Pavlovnának! – ajánlotta, és elindult a palota felé.
Tizenkettedik fejezet Szép, tiszta májusi nap volt. Ljolja elment lovagolni az anyjával, Anne pedig a két kisebb gyerekkel Marja Petrovnától sétált hazafelé. Száska kézből megetette a tyúkokat, és boldogan mosolygott, amikor az öreg, vörös kotlós egyetlen csibéje hangos csipogással hozzá szaladt, s csöpp kis csőrét az ujjai közé
fúrva kereste az eleséget. Natasa a legkisebb malacot próbálta idomítani, amit Puskának – Ágyúnak – nevezett el, mert fekete volt és kerek testű. Állította, hogy már hallgat a nevére, és amikor hívta, valóban oda is ment hozzá, de Anne gyanította, hogy ez inkább azért van, mert minden állat szereti Natasát, s boldogan megy oda hozzá, akár hívja, akár nem. Miután a gyerekek elszaladtak a vörös istállóba, hogy cukrot adjanak a fehér ökörnek, Marja Petrovna, miközben az ujjai, mintha külön életet éltek volna, boszorkányos ügyességgel kezelték a csipkevető pálcákat, beszámolt Anne-nek a legfrissebb falusi hírekről: megbeszélt házasságokról és várható elhalálozásokról; új barátságokról és régi féltékenységekről; lesántult lovakról és ikerborjak születéséről; arról, hogy Zina Andrejevna végső kétségbeesésében Szent Antalhoz fohászkodott, és már másnap megtalálta elveszett gyűrűjét; s hogy a vén gazember Nyikita, akinek az utolsó aratás óta egyfolytában vodkától bűzlik a lehelete, megesküdött a pópának – a helyi papnak –, hogy azért nem volt múlt vasárnap misén, mert megjelent előtte Miasszonyunk, és a jelenés annyira letaglózta, hogy képtelen volt felkelni az ágyból. Anne érdeklődéssel hallgatta, s nyugalom szállta meg, mint mindig az idős asszony társaságában. A kis falu gondjai – kicsik, feleslegesek és egyetemesek, a világ bármely részén megtalálhatók – ugyanúgy elzsongították az agyát, mint Natasa Puskát, amikor egy hajtű gömbölyű végével a hátát vakargatta. Oroszország határain túl hadseregek meneteltek-vonultak ádázul egymás ellen, csatákat vívtak, kín marcangolta emberek ordítottak, szenvedtek és haltak meg, de náluk, a hatalmas ország szívében a vetést csak a parasztnak és ökrének a lába taposta, a dombokról csak a kutyáját hívó ember füttyének
hangja verődött vissza, s az alkonyatkor az alvóhelyükre húzó varjak károgása. Megpróbálta mindezt elmondani Marja Petrovnának, de még nem tudott annyira oroszul, hogy ilyen bizonytalan és összetett gondolatokat pontos szavakba öntsön. Az öreg Marja azonban úgy bólogatott, mintha értené, és átható pillantását hosszú időre rajta felejtette Anne-en. – Ej, barisnya, öreg fejet hordoz a fiatal nyakán – mondta végül. – Sok ember ránéz a mezőre, és csak földet, köveket vagy a következő télre való szénát látja. Maga viszont ránéz, és Oroszország jelenik meg maga előtt. Igen, ott van, és bármi történjen is, mindig ott lesz azok számára, akik képesek látni. A férfiak romlást hoznak a világra, és saját kedvükre felnevelik, mint a vadászebeiket. Megváltoztatnak, elrontanak és lerombolnak mindent, ami a kezük ügyébe esik, de a nők folytatják, amit addig csináltak, változatlanul, mint a szél. A nők megmaradnak, és szent Oroszország is megmarad. Isten rendelte így. Az ujjai pár pillanatra megálltak, hallgatott, majd anélkül, hogy Anne tekintetét egy pillanatra is eleresztette volna, azt mondta: – A kicsi, barisnya, ő is olyan, aki többet lát, mint mások. – Natasa? Marja Petrovna bólintott. – A születése óta figyelem, és sokat gondolok rá. Nem közülünk való, barisnya – folytatta. – Olyan zenére mozog, amit mi nem hallunk. Néha arra gondolok, hogy… – Kis szünetet tartott, hogy átgondoljon valamit. – Valamikor egy moszkvai házban éltem, ahol a padló és a gerendák is egy régi hajóból származtak. Ha vihar volt a tengeren, recsegtek és jajgattak,
hiába volt a környéken szép idő. A ház nagyon öreg volt, s azok a gerendák, padlódeszkák száz éve vagy még hosszabb ideje nem látták a tengert, de emlékeztek. Álmukban hallották a tenger énekét, és vissza akartak menni hozzá. – Az öreg, fekete szemek megfejthetetlen pillantással néztek Anne-re. – A kicsi egy nap lehet, hogy elmegy. Tartsa rajta a szemét, barisnya! Ne hagyja, hogy túl messzire kalandozzon! A nap már az útja lefelé tartó részét járta, amikor Anne elindult haza. Natasa előtte ugrándozott, Száska a kezét markolva mellette ballagott, s lelkesen mesélt a csirkékről és az ökörről. Mindkét gyerek olyan normálisnak, egészségesnek és kiegyensúlyozottnak tűnt, hogy nehéz volt hitelt adni Marja Petrovna figyelmeztetésének, vagy elhinni, hogy jón kívül bármi juthat nekik. Milyen gazdag lettem, hasított Anne-be a gondolat, hisz van otthonom és családom, biztos jövőm, s tudom, hogy tartozom valahova. Anglia olyan távolinak tűnt számára, mint egy álom, de az apja mindig közel maradt hozzá, nem halványuló emléke a változatlan földből és mindazon dolgokból táplálkozott, amelyek összességükben az otthont jelentették számára. A házat megpillantva önkéntelenül is gyorsabb léptekre váltott. A család nyilván a teraszon lesz, gondolta, mivel a nap a másik oldalról járt körbe, s ott a nap nagy részében árnyék volt és kellemes hűvös; a gróf valószínűleg a kisszalonból kihozott sezlonon pihen, amit úgy is be lehet állítani, hogy félig ülő helyzetbe kerüljön. Körbekerült a gyerekekkel, hogy ne a házon keresztül, hanem a kert felől érkezzenek a teraszra. Első, reményteli pillantásával a grófot kereste, de rögtön el is szomorodott, mert úgy látta, hogy egy csöppet sincs jobban, mint előző nap, amikor utoljára látta: valójában még megviseltebb
volt az arca, és kimerülten hevert a vízszintesre állított sezlonon. Elmosolyodott ugyan, amikor meglátta Anne-t, de nem szólt és nem is mozdult, s a mozdulatlansága túl merev volt ahhoz, hogy normálisnak lehessen ítélni. Irina és Ljolja is ott volt, még mindkettő lovaglóruhában, és a lovaglásukról meséltek. Ljolja a legfelső lépcsőfokon ült, és az egyik, előrelógó, hosszú hajfürtjével játszott, az istállóból hozott fehér macskát ingerelte vele. Az nem mozdult, de a tekintete és teste feszülése rácáfolt tettetett közönyére. – És aztán odaértünk a patakhoz, és nekem arrébb kellett mennem, megkeresni a gázlót, ahol át tudtam menni – magyarázta a kislány lelkesen. – Szerintem most már tényleg kellene nekem egy rendes, nőknek való ló, papa. Szegény Tigu nem mehet oda, ahová Iszkra. Á, itt vannak! Anna Petrovna, ugye maga szerint is kellene hogy legyen egy igazi lovam? Úgy értem, hogy már tizenhárom éves vagyok, majdnem felnőtt, szóval lehetne… A fehér macska, kihasználva, hogy a lány figyelme másra terelődött, végre belekapott a hajába, és félig kimeresztett körmökkel, rózsaszín talpát oldalra fordítva maga felé húzta. – Azt hittem, hogy szereted Tigut – felelte Anne, megpróbálva lehűteni Ljolja lelkesedését, s közben Natasát figyelte, aki a sezlonhoz rohanva letérdelt, és lelkesen nézett az apjára. A gróf – a mozdulat nagyságához képest nagy erőfeszítéssel – felemelte a kezét, és végigsimított a haján. – Szervusz, kisegerem! Mit csináltál ma? – kérdezte. Natasa egy szót se szólt, csak a kezéhez tolta a fejét, mint egy macska, s a simogatás után rádőlt a sezlonra, hogy közelről nézhesse az apját.
– Persze hogy szeretem – folytatta tovább a magáét Ljolja –, de már tizenhárom éves vagyok, és nem lovagolhatok még mindig pónin. Kira a születésnapjára kapott egy rendes lovat. Ha legközelebb Súra néniékhez megyek, szörnyű lesz megint pónin lovagolni, mikor Kirának már igazi lova van! Vászka, valamilyen rejtélyes módon megérezve Anne érkezését, teáskészlettel teli tálcával bukkant fel a teraszra vezető ajtóban, és szorosan a nyomában ott volt Sztyepán is, a szamovárral a kezében. Mögöttük, gyanakvóan jobbra-balra nézegetve, mintha csapdára gyanakodott volna, megjelent Adonisz is, a háznép legújabb tagja. A férfi egy jobb ötlet híján katonának állt szerencsevadász volt, aki a csata után, a kötözőhelyen barátkozott össze a gróffal, s megfogadta, hogy követni fogja, bárhova megy is. Mikor Olitából elbocsátották, akkor is vele maradt, mint egy vad, nehéz sorsa ellenére is rendíthetetlenül hűséges őrkutya. – De mit fog csinálni, uram? Mi lesz a beosztása? – kérdezte elkeseredetten Vászka az urától, amikor hazatért, miközben Adonisz az előcsarnok egyik zugából, hallótávolságon kívülről figyelte őket. – Szerintem majd ő eldönti – válaszolta fáradtan, de régi humorát megőrizve a gróf. – Úgy tűnik, meggyőződése, hogy szükségem van rá, és meg fogja találni a módját annak, hogy hasznossá tegye magát. Gondoskodj róla, hogy a többi cseléd udvariasan bánjon vele, és jól érezze magát! Sokkal tartozom neki. Adonisz ránézésre csöppet se hasonlított egy jól képzett házi szolgához. Alacsony volt és zömök, vállban és combban igen izmos, erős, de meglepően finom kezekkel, amelyek varrásra ugyanúgy alkalmasak voltak, mint lovak hajtására. Az
arcát egy kardvágás csúfította el, amely a bal arcától a szemén át húzódott. A bal szemére megvakult tőle, és a penge a szemöldökét is kettévágta majdnem a közepén, s a külső része vastag lett és bozontos, míg a belső pontosan követte a jobb szemöldök ívét. Miután megismerte, Anne-nek olyan érzése támadt, hogy a külseje híven tükrözi a természetét. Mintha a kardvágás a belsejét is kettévágta volna, s ettől lett félig vad, félig civilizált. Gyanította, hogy a nevét valamilyen tréfa folytán kapta. – A következőképpen történt – mesélte el később a férfi. – Magyarországról jöttem, püspökladányi vagyok. A katonatársaimnak nagyon tetszett a város neve, de sehogy sem tudták rendesen kimondani: először még „Puszpokladoni”-nak hívtak, aztán már csak „Ladoni”-nak meg „Adoni”-nak. Így lettem Adonisz. Akkoriban még nem voltam ilyen rossz kinézetű. Már azelőtt így hívtak, hogy megsebesültem volna – mondta, megérintve az arcán keresztben húzódó forradást. Nagyon fiatalon jött el otthonról, hogy harcoljon bárkiért, aki hajlandó megfizetni. – Odahaza nem volt más munka, csak az, ami a földeken akadt. Világot akartam látni, és megcsinálni a szerencsémet. Harcoltam a törökökért, az osztrákokért, a franciákért, a poroszokért és az angolokért is. Az osztrákok fizettek a legjobban, a törököknél volt a legjobb étel, a franciáknál a legtöbb nő, de a legjobb katonák az angolok voltak. Egyszer majdnem el is mentem Angliába, mert olyan remek lovaik vannak, de végül letettem róla, mert nem akartam szolga lenni. Az angolok úgy bánnak a lovaikkal, mint az emberekkel, a szolgáikkal pedig, mint az állatokkal.
Furcsa, riasztó külseje ellenére Adonisz hamar megtalálta a helyét a háztartásban, s tisztiszolgaként szolgálta az urát, valami furcsa büszkeséggel, amitől inkább tűnt a gróf barátjának, mint az alkalmazottjának. Anne-t egy szempillantás alatt megkedvelte, s a legkisebb biztatás elég volt neki ahhoz, hogy esténként mellételepedjen, s a kalandjairól meséljen. Született mesélő volt, és Anne sok estét töltött el úgy, hogy miközben a gróf valamelyik hálóingére szép mintát hímező, erős, fürge ujjakat figyelte, elkeseredett kitörésekről, véres csatákról, vaddisznóhajtásokról és félvad cigány nőkkel folytatott, vad viszonyokról szóló, színes történeteket hallgatott. Az utóbbiak természetesen elég illetlenek voltak, de Anne – teljes joggal – intelligenciájának szánt bóknak vette, hogy Adonisz természetes hangon elmesélte őket. Vászka és Sztyepán Anne elé tette le a szamovárt, amit most már mindig ő kezelt, miután pontosan megtanulta a szertartást, azt, hogy mikor adjon forró vizet a készülék tetején, porcelánkannában melegen tartott teasűrítményhez, hogy az mindig a megfelelő erősségű legyen. Egy idő óta Vászka már nem is fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze a grófnétól, akarja-e kezelni a szamovárt, hanem csak tisztelettel fejet hajtott neki, miközben Anne elé tette a tálcát, amelyen a jókora alkalmatosság állt. Válaszul a grófné is csak biccentett. Az egyik kőpadon ült, Ljolját figyelte, ahogy a macskával játszik, de Anne tudta, hogy figyelmét valójában a férjére összpontosítja. Ljolja, miután a lovakkal kapcsolatos vágyai nem teljesültek, más irányban kezdett keresgélni. – Mikor megyünk Moszkvába, papa? – kérdezte. – Ugye hamarosan? Meglátogatjuk Súra nénit is?
Irina, olyan szelíd és bágyadt hangon, amilyen a terasz körül lengedező, enyhe szellő volt, meglepődve fordult a férjéhez: – Moszkvába megyünk, Nyikolasa? Nem is tudtam. Miért? Úgy tűnt, a gróf egy kicsit zokon vette a kérdést. – Szergej iskolai záróünnepélyére – felelte. – Nem mondtam? Adonisz bukkant fel Anne mellett, hogy elvegye a gróf csészéjét. Azóta, hogy megérkezett, senki más nem tálalhatott ételt, nem tölthetett italt a grófnak, csak ő. Anne-nek már az is megfordult a fejében, hogy valamikor talán olyan urat szolgált, aki félt attól, hogy megmérgezik – talán egy törököt. Annak a kevésnek az alapján, amit tudott róluk, úgy gondolta, hogy a törököknek meglehetősen bizonytalan, veszélyekkel teli az életük. – De mámocska, hisz tudod, hogy Szerjózsa júniusban végez – szólt bele a beszélgetésbe csodálkozástól tágra nyílt szemmel Ljolja. Felegyenesedett, és kirántotta a macska mancsai közül hajfonata végét. Erre a macska is felállt, és sértődötten levonult a teraszról. – Hát persze, hogy ott kell lennünk! Díszszemle lesz, gyakorlatokat mutatnak be, este pedig bál, amire én sajnos valószínűleg nem mehetek el – mondta olyan hangon, amely elárulta, hogy még él benne némi remény. – Nem emlékszem rá, hogy bárki mondta volna – közölte a korábbihoz hasonló, szenvtelen hangon Irina. – Az is lehet, hogy nem figyeltem. – De hát minden évben van ünnepség – tartott ki Ljolja a maga igazánál. – Ezt neked is tudnod kell! Miközben átvette a csészéjét Adonisztól, a gróf arca enyhén megrándult, Anne pedig kicsit félve, kicsit vádlón nézett rá. A
gróf úgy tett, mintha nem vette volna észre, és a feleségéhez fordult: – Talán korábban kellett volna említenem. Anyám fogadást akar adni Szergej végzése tiszteletére. Az évzáró ünnepély június 21-én van, s aztán egy hétig különböző ünnepségek lesznek. Ha akarod, utána meglátogathatjuk Súrát és Vszevkát. Egyébként nem kell mindenről most rögtön dönteni. Még bőven van rá időnk. Bocsánatkéréssel és könyörgéssel teli tekintettel nézett Irinára, mivel mindketten tudták, hogy ebben az ügyben Vera Boriszovna tervei a döntők, és ezért nem beszélte meg a dolgot a feleségével. Irina sóhajtott egy kicsit, megitta a teája maradékát, és felállt. – Ahogy óhajtod – mondta. – Mennem kell átöltözni… és neked is, Ljolja. – Most, mámocska? Muszáj? – Hát persze! Biztos meleged van ebben a nehéz szoknyában. Á, épp itt van Nyanka, majd ő ellátja a kicsiket. – Natasa felpattant, és Nyankához rohant, s Anne is automatikusan felállt, hogy felkapja Száskát, de Irina a kezét kinyújtva megállította. – Ne, ne fárassza magát, Anna. Ketten is elboldogulunk Nyankával. Jössz velem, Száska? A kisfiú kérdő pillantást vetett Anne-re, ami – Anne legalábbis meg volt győződve erről – csakis rosszuleshetett a grófnénak. Irina szelíden taszított egyet Száskán, s az – ha nem is vonakodva, de minden lelkesedés nélkül – engedelmesen megfogta a kezét, és hagyta, hogy elvezesse. Az ajtónál azonban még megfordult, hogy egy utolsó, könyörgő pillantást küldjön Anne felé.
Miután a gyerekek távoztak, Anne a grófhoz fordult, s látta, hogy Irina megjegyzései nem maradtak hatástalanok. Annyi jókedvvel várta csak a kérdéseit, amennyit pillanatnyi állapotában magára tudott erőltetni. – Még mindig zavarja a sebe, ugye? – kérdezte, engedve a néma biztatásnak. – Azt hitte, hogy magának előbb elmondtam, mint neki – mondta némi gúnnyal a hangjában a gróf. Anne egy pillanatig a homlokát ráncolta, s arra gondolt, vajon bánja-e ezt a gróf, s ha igen, mennyire. – Tudja, hogy ön csak védeni akarja mindentől, ami zavaró – felelte. – Egyébként nincs gyakorlata a betegápolásban. Ha a gyerekek betegek, Nyanka a közelükbe se engedi. – Maga természetesen egész életében sebesült katonákat ápolt. Nem is tudom, hogy felejthettem el. Anne figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Megengedi, hogy legalább megnézzem? – kérdezte, s rögtön látta a gróf arcán az elutasítást. Adonisz azonban, akinek a jelenlétéről mindketten megfeledkeztek, halkan, figyelmeztetően köhintett, mire a gróf ránézett, majd bólintott Anne-nek. – Tessék! Anne egy széket húzott a sezlon mellé, Adonisz pedig segített neki lebontani a sebesült végtagról a kötést. A gézen keresztül is érezni lehetett, hogy a seb forró, s amikor hűvös ujjai hozzáértek, Anne érezte, hogy a gróf összerándul. A felkaron lévő vágás összeforrt ugyan, de a seb csúnya piros volt. – Ez nincs rendben – állapította meg a homlokát ráncolva Anne. – Tábori sebészek! – mordult fel mérgesen Adonisz. – Nem tudnak semmit, nem törődnek semmivel, és a legtöbb már
délben részeg. Látja, mit műveltek? Fogadok, hogy csontszilánkok maradtak a sebben. Muszáj felnyitni, és újból kitisztítani. Anne a grófra nézett, és megdöbbenve látta rajta a félelmet, amit minden erejével igyekezett titkolni. Mosolyogni próbált, de a szája sarka nem engedelmeskedett neki, és lefelé görbült. – Valamit muszáj tenni – mondta Anne. – Megengedi, hogy orvost hívjak? – Ne kérdezze, hanem mondja meg neki, hogy orvost hív! – mordult rá Adonisz. – Képes szenvedni, és egy szót se szólni, de minden férfinak kell valaki, aki megmondja, mit csináljon. Ő is tudja… – hüvelykujjával az ajtóra bökött, amelyen át Irina távozott. – Ezért ment el. Tudta, hogy előbb mutatja meg magának a sebét, mint neki. Csak közölje vele, hogy megnézi egy orvos – olyan, aki érti a dolgát! Nem tudom, ki a legjobb Szentpéterváron, de hamar kiderítem. Csak mondja meg neki, és én rögtön hozom! – Szemtelen vagy – mondta a gróf, gyönge kísérletet téve rá, hogy magához ragadja az irányítást. – Jobb, ha vigyázol a nyelvedre, különben… – Különben mi lesz? Nem vagyok szolga, hála istennek! Szabad ember vagyok, ezredes, és olyan szabadon beszélek, ahogy egy szabad ember teheti. Ha magának nem tetszik, csinálja másképp! Izgatottsága ellenére Anne jókedvűen figyelte a gróf arcára kiülő döbbenetet, és Adonisz megmaradt szemének dacos pillantását. – Most nincs idő vitatkozni! – mondta sietve. – Uram, megengedi, hogy orvosért küldjék?
A gróf ránézett, kurtán bólintott, s rögtön el is fordította róla a tekintetét. Az arca szürke volt, és kimerültnek látszott. Anne felállt, s intett Adonisznak, hogy menjen vele a kisszalonba. Ahogy odaért, azonnal csöngetett, és leült levelet írni az orvosnak, Adonisz pedig mellé állt, s a válla fölött nézte, mit ír. Amikor Vászka megjelent, Anne határozottan közölte vele: – Adonisz Szentpétervárra megy, hogy orvost hívjon az úrhoz. Szólna a lovászoknak, hogy nyergeljenek fel neki egy jó lovat? És pénzre is szüksége lesz a kiadásaihoz. Vászka fürkésző pillantást vetett mindkettőjükre, s aztán nyugodtan válaszolt: – Természetesen, kisasszony. Máris intézkedem. Amikor kiment, Adonisz megkérte Anne-t: – Olvassa fel, mi van a levélben. – Látva a meglepett pillantást, természetes hangon hozzátette: – Nem tudok olvasni. Mi hasznom lenne belőle, ha tudnék? – Az mindenkinek csak hasznára válik – válaszolta automatikusan Anne. – Egy egész világot nyit meg az ember előtt, olyat, amit elképzelni se tud. – Egyszer majd megtaníthat rá – mondta nagylelkűen Adonisz. – De most csak olvassa! – Anne engedelmeskedett, s mikor a levél végére ért, a férfi egyetértően bólintott. – Ez jó lesz. Adja ide! Máris indulok, kis úrnő, megkeresem a legjobb sebészt Szentpéterváron, és idehozom, amilyen gyorsan csak lehet. – És ha nem akar jönni? – kérdezte Anne. – Aranyat ajánlok neki. És ha az se használ… – Adonisz baljós mosollyal előhúzta mindig magánál tartott kését, egy hoszszú, keskeny pengét, viseléstől megkopott elefántcsontnyéllel,
amelynek a végére tigrisfej volt faragva. – Majdcsak megtalálom a módját, hogy rábeszéljem. Adonisz távozása után Anne visszament a teraszra. A gróf szeme csukva volt, de ahogy közelebb ért hozzá, kinyitotta, s komolyan, mosolytalan arccal ránézett. Látszott rajta, hogy a fájdalom nagyon megviselte. – Máris indul – mondta Anne. – Nagyon fáj? – Egyfolytában, és ha megmozdulok, a fájdalom úgy hasít belém, mint egy kés – válaszolta a gróf. – Már korábban szólnia kellett volna. – Reméltem, hogy a seb meggyógyul, de nem így történt. Tudja, mit jelent ez? Ha a sebész úgy gondolja, hogy szilánkok maradtak bent, fel akarja majd nyitni, hogy kiszedje őket, én pedig félek ettől. Egy szó, mint száz, ebben a dologban gyáva vagyok. Most már maga is tudja. – Nem! Nem! – tiltakozott Anne. – A fájdalomtól félni nem gyávaság. Isten a megmondhatója… – A szája kiszáradt, és nem tudta folytatni. A gróf keze tétován az övéért nyúlt, s a körülményekre való tekintettel nem tartotta helytelennek, hogy odaadta. Csöndben ültek egy darabig. – Adonisznak igaza volt – szólalt meg végül a gróf, de nem mondta meg pontosan, hogy mire gondol. – Jó ember – válaszolta Anne. – Örülök, hogy maga mellett van. – Anna… – Tessék! – Ha úgy alakul, hogy muszáj… Tudna… Anne látta a gróf szemében a félelmet, s minden erejét öszszeszedte, hogy a magáét leplezze. A gondolata is annak, hogy
végig kell néznie a műtétet – a szenvedését –, rémülettel töltötte el. De csaknem azonnal, habozás nélkül válaszolt: – Természetesen maga mellett leszek. Bár velem történt volna ez – tette hozzá halkan. A gróf erre már csak a fejét rázta, de látszott az arcán, hogy megnyugodott.
*** A műtétre két nappal később került sor, korán reggel, mihelyt kivilágosodott, s lett elég fény. A sebész, akit Adonisz talált, egy szigorú arcú, katonás külsejű, halk szavú, középkorú férfi volt, drága, de csöppet sem feltűnő ruhában. Látszott rajta, hogy éles eszű, és amíg Szentpétervárról Schwartzenturmba értek, tudomásul vette, hogy csak a halál akadályozhatná meg a néhai katonát abban, hogy asszisztáljon a műtétnél. Anne-re azonban ferde szemmel nézett, s csak azzal a feltétellel engedte meg neki, hogy segítsen, hogy valaki más is jelen lesz. – Ha elájul, kisasszony – mondta kertelés nélkül –, nem lesz időm törődni magával. – Nem fogok elájulni – felelte több daccal, mint meggyőződéssel Anne. Nyanka szerencsére vállalta, hogy a segítségére lesz, és négyszemközt megsúgta Anne-nek, hogy szerinte inkább Adonisz fog elájulni, mintsem ő. Grúziai szülőfalujában, mondta, az orvoslás többnyire az asszonyok dolga, mert a férfiak túlságosan finnyásak, nem tudják elviselni a vér látványát. Anne örült annak, hogy ott van, lavórt tart és törülközőt adogat, olyan természetességgel, mintha egy csecsemő fürösztésében venne részt, nem pedig egy véres és gyomorforgató előadásban, amilyen a műtét volt. Anne nem ájult el, de időn-
ként nagyon erősen valami másra kellett gondolnia, nem arra, ami a szeme előtt lejátszódott, hogy ne hányja el magát. Amikor vége lett, s az orvos leült a beteg mellé, és kezét a mellkasára téve figyelte a szívdobbanásait, Nyanka és Adonisz pedig nekilátott feltakarítani, Anne otthagyta őket, és felment a fekete torony tetejére, ahol tiszta és hűvös volt a levegő. Az operáció nem tartott sokáig: a nap még mindig elég alacsonyan járt, a torony árnyéka nemrég kezdett csak rövidülni, s ahová elért, ott a fű még mindig dús harmattól csillogott. Anne rátámaszkodott a hűvös kőkorlátra, és igyekezett megtisztítani az agyát az emlékektől, amelyek ugyanolyan élesek és töredezettek voltak, mint a csontszilánkok, amelyeket a sebész a sebből eltávolított. A torony melletti fáról ökörszem éneke hallatszott. – Most már be fog gyógyulni a seb – mondta a sebész. – A karja gyengébb lesz ugyan, mint egyébként, de legalább normálisan tudja használni. „Bár velem történt volna ez” – mondta Anne. De az korábban volt. Elképzelhető, hogy valaki valóban át kívánja vállalni más szenvedését? Könnyű kimondani a dolgot, de sokkal nehezebb komolyan úgy is gondolni. Zavart volt, kényelmetlenül érezte magát. „A fájdalomtól félni nem gyávaság” – mondta. Valóban így van? – kérdezte magától, s rögtön újra látta maga előtt azt, aminek nemrég a részese volt. Lehetséges, hogy majdnem könnyebb volt elszenvedni a műtétet, mint végignézni? A gróf nem sokkal a kezdete után elájult. Hangot hallott a háta mögül, s megfordulva a tőle nem messze álló Adoniszt látta. – Azt mondta, hogy itt találom – szólt az öreg katona. – Magához tért, és látni szeretné.
– Az úrnőnek szólt már, hogy a műtétnek vége? – kérdezte gyorsan Anne. – Az öreg szolgáló elment érte. Ő már volt nála. Most magát kéreti. – Máris megyek! – felelte Anne, s egyből indult is a lejáró felé. Mikor mellé ért, Adonisz megfogta a karját. – Jó, hogy maga van neki – mondta. – A kívülálló többet lát egy csatából, mint az, aki részt vesz benne. Én is tudom, ki az igazi úrnője ennek a háznak. – Nem beszélhet így! – felelte rossz érzéssel Anne, és viszszahúzta a karját. Adonisz megértően bólintott. – Tudom én – mondta. – Rossz ez magának, kis úrnő. Ő még nem tudja, hol tart, nem érti önmagát. Őt szereti, a fejével legalábbis, de magához fordul, ha bármi baja van. – Téved! – jelentette ki Anne, szorosan összekulcsolva két kezét. – Igazán szereti a feleségét. Kérem, ne beszéljen így! Nem helyes, amit mond… és nem is igaz. Adonisz kissé gúnyosan rámosolygott, és oldalra lépve utat engedett neki. – Ha így gondolja, hát legyen. De nem őt hívta Königsbergben, amikor nem volt magánál. Anne megrázta a fejét, és sietve elindult lefelé a lépcsőn.
*** A változás megdöbbentő volt. Egy vagy két napig a gróf még kába volt, és nagyon fájtak neki az új sebei, de aztán egy hét alatt nagyon sokat javult az állapota, s a régi kedélye is visszatért. Bár sokkal jobban érezte magát, a sebész ragaszkodott
hozzá, hogy pihenjen, amennyit csak lehet, és továbbra is egy sezlonon töltse a napjait. Ő azonban, akár egy gyerek, hamar belefáradt az unalomba, és valamilyen foglalatosságra vágyott. Irina és Anne felolvasott neki, sakkoztak vagy pikéteztek, beszélgettek vele, áthívták a szomszédokat, hogy legyen társasága, még a gyerekek is társasjátékoztak vele, de mindezek ellenére sokat sóhajtozott, s nehezen tűrte a helyhez kötöttséget. Aztán eszébe jutott egy régi ötlet, amelyről nem esett szó azóta, hogy Anne Schwartzenturmba érkezett: üzent Grigorovicsért, és megbízta, hogy fesse meg Anne portréját. A munka a kisszalonban zajlott, hogy a gróf is figyelhesse. Ő döntött mindenről, kezdve attól, hogy Anne milyen ruhát viseljen, egészen addig, hogy pontosan hogyan tartsa a kezét, és milyen legyen a háttér. Éberen figyelt, megbírált minden ecsetvonást, úgyhogy a sok közbeavatkozás miatt Grigorovicsnak egy hét kellett a kép befejezéséhez, s amikor elkészült vele, a gróf nem volt igazán elégedett. – Valahogy nem az igazi. Nem adja vissza a lényeget – mondta kritikusan, s ide-oda billentette a fejét, hogy a legjobb megvilágításban lássa a képet. – Újra kellene csinálni, talán a szabadban. Igen, az lesz a jó! Grigorovics remekül ábrázol lovakat. Lóháton fogja megfesteni, a ház előtt, mondjuk, kék lovaglóruhában. Ó, bárcsak felkelhetnék erről az átkozott sezlonról! Május végére teljesen rendbe jött, visszanyerte régi egészségét. A karja már egy csöppet sem fájt, és bár óvatosan, újból elkezdte használni, mindennap kivette a kötésből néhány percre, hogy gyakorlatoztassa az izmait. Ez a lábadozás gyorsabb volt, mint amiről Anne álmodott. Valahányszor a kötelességei engedték, kiült hozzá a teraszra, vagy sétált vele a kert-
ben, de sosem maradtak kettesben. Azon ritka alkalmakkor, amikor Adonisz nem volt jelen, a grófné csatlakozott hozzájuk, lubickolva férje helyreállt egészségének fényében, és ő ment vele, amikor kocsiba szállva elindult, hogy Limoncsikot óvatosan kormányozva körbejárja a birtokot. Aztán a gróf elkezdett hosszabb időt tölteni az istállóban, komoly beszélgetésbe merülve a főlovásszal. A grófné arra gondolt, hogy újból lovagolni akar, és félt, hogy nem tudják visszatartani, de hamar kiderült, hogy más tervet forgat a fejében. Egyik nap, amikor épp nem voltak vendégek, egy álmos délutánon kint üldögéltek a teraszon. Száska egy puha pléden az árnyékban aludt, Anne nem túl nagy eréllyel földrajzra tanította a lányokat, a grófné és fräulein Hoffnung pedig hímzés közben halkan beszélgetett – a hangjuk lágy volt, egybemosódott, s egy távoli patak enyhe zúgására emlékeztetett. Még a fehér macska is oldalára feküdt és kinyújtózott, s mozdulatlan volt, csupán a farka végét lendítette meg időnként egy kicsit. Aztán megjelent Zilka, a borzoj szuka, megbökdöste őket nedves orrával, s a macska egy szempillantás alatt eltűnt. Agara nyomában a gróf is megjelent, s a teraszra vezető lépcső tetejére érve nagyobbik lányához fordult: – Ljolja, gondolkodtam azon, amit mondtál, hogy lovat szeretnél póni helyett. – Ljolja rögtön felkapta a fejét, s Anne szinte látta, ahogy a füle hegyesen felmered. – Azt hiszem, igazad van. Neked adom Grafinyát. Szelíd kanca, vele nem esik bajod, és ha tizenöt éves leszel, választhatsz magadnak másik lovat – akár egy fiatalt is, hogy betörd.
– De papa! – tiltakozott Ljolja. – Grafinyán Anna Petrovna szokott lovagolni. Mi lesz vele? Ugye nem azt akarod, hogy felváltva használjuk? – Nem, az nem lenne jó. Mást találtam ki – felelte a gróf, s Anne-re mosolyogva magához, a terasz korlátjához hívta. – Nézze csak, Anna Petrovna! Anne tanácstalanul lépett oda hozzá, s látta, hogy a ház sarka mögül egy lovász bukkan elő, s rövid száron vezet egy lovat. Szép kanca volt, csillogó szőrű, fekete, kecses alkatú. Csodálkozó tekintete találkozott a gróféval, aki elmosolyodott, s bólintott is hozzá. – Igen, a magáé – mondta. Ljolja már mellettük volt, s a csodálkozástól eltátotta a száját. – Papa! – kiáltott fel izgatottan. – Honnan való? Csodaszép! Most vetted? – Karabah – felelte nyugodt elégedettséggel a gróf. – Volkonszkijtól vettem – a feleségének szánta, de ő nem jó lovas, nem mert ráülni, s csak állt szegény állat az istállóban, nézett bánatosan kifelé. Remélem, tetszeni fog magának, Anna. Kvasszinak hívják. Anne alig talált szavakat. Tisztában volt vele, hogy a karabahok rendkívül drágák, a legjobb lovak, amelyekhez Oroszországban hozzá lehet jutni, s túlzottnak, a helyzetét tekintve már-már illetlennek érezte a gróf nagylelkűségét. Már mindenki a terasz korlátjánál volt, a lent álló, farkát nyugodtan lengetve a legyeket kergető, gyönyörű, fekete kancát csodálták. Anne anélkül, hogy ránézett volna, a zsigereiben érezte a gróf jelenlétét. Irinának a korláton nyugvó kis keze is a látó-
terébe esett, és úgy tűnt neki, hogy úrnője a kelleténél nagyobb erővel markolja a követ. Ljolja szólalt meg először, és őszinte, gyermeki ártatlansággal lelkendezett: – Ez gyönyörű, papa! Rengetegbe kerülhetett! A gróf öntudatosan a lányára mosolygott. – Nem többe, mint amennyit ér. Látom, nagyon szeretnéd kipróbálni, de ne felejtsd el, hogy Anna Petrovna lova, és ha az engedélye nélkül hozzá mersz érni, velem gyűlik meg a bajod. Jöjjön, nézze meg, Anna! Olyan puha a szája, akár a selyem! – Papa, te már ültél rajta! – mondta vádlón Ljolja. – Pedig az orvos megtiltotta, hogy lovagolj! – Ó, csak a kifutót jártuk körbe. Csak hogy lássam, milyen a járása – mentegetőzött az apja, és olyan bűnbánó arcot vágott, mint Száska, amikor rajtakapták, hogy az ágyban lekvárt eszik. A teraszról levezető lépcső közepén jártak, amikor tudatosodott Anne-ben, hogy a grófné nem tart velük. Hátranézett, tekintete találkozott Irináéval, s látta, ahogy zavart, kérdő pillantása reménytelenné válik. Az anyja mellett álló Natasa egyikükről a másikukra nézett, s amikor a grófné megfordult, hogy bemenjen a házba, csak egy pillanatig tétovázott, aztán követte.
*** Több oka is volt annak, hogy Anne miért szeretett volna Schwartzenturmban maradni ahelyett, hogy Moszkvába menjen Szergej iskolazáró ünnepségére. Közéjük tartozott Kvasszi is: olyan örömteli érzés volt meglovagolni, hogy egy napra is nehezen tudott lemondani róla, s a gróf olyan sokat fizethetett
érte, hogy abszurdnak érezte elhagyni nem sokkal azután, hogy megkapta. Ott volt aztán az a kissé hűvös magatartás, amelyet a grófné részéről tapasztalt azóta, hogy megkapta a kancát. A változás olyan csekély volt, hogy alig lehetett észrevenni, de Anne nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a grófnénak rosszulesett az ajándékozás. Nem a férje bőkezűsége bántotta, mivel a gróf mindenkivel bőkezű volt, s nem is arra vágyott, hogy senkinek ne adjon ajándékot, csak neki; ezúttal azonban minden korábbinál nyilvánvalóbb jelét adta annak, mennyire kedveli Annet. Talán semmilyen drága holmi nem ébresztett volna semmilyen érzést a grófnéban, ám egy ló nagyon személyes dolog, és nyilvánvaló volt, hogy a gróf sok időt és figyelmet szánt arra, hogy a legmegfelelőbbet válassza ki Anne-nek – ugyanúgy, ahogy évekkel korábban, Natasa születésekor, amikor Iszkrát kiválasztotta Irinának. Anne attól a naptól kezdve mindent megtett azért, hogy kerülje a grófot, s valahányszor feltűnés nélkül tehette, visszavonult, kettesben hagyva a grófnéval. Úgy érezte, hogy ha nélküle utaznak Moszkvába, a dolgok elrendeződnek, s Irina nem fog a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani a történteknek. Amikor a moszkvai út tervét megbeszélték, kérte, hadd maradjon otthon Száskával, s vigyék magukkal fräulein Hoffnungot, hogy vigyázzon Ljoljára és Natasára. A fräulein azonban hallani se akart erről, azt mondta, hogy az utazás már túlságosan kifárasztaná, és valóban olyan törékeny volt, hogy el kellett hinni neki. – Nem fog menni – zárta le a vitát a gróf. – Muszáj velünk jönnie, Anna. Száska miatt ne aggódjon – Nyanka itt marad, hogy segítsen fräulein Hoffnungnak, és elvisszük Tányát,
hogy gondoskodjon a lányokról. Sajnálom, hogy egy időre el kell válnia a lovától – tette hozzá ironikusan –, de az élet sajnos tele van apró csalódásokkal. Anne belátta, hogy nem tehet semmit. – Természetesen megyek, uram – válaszolta rögtön. – Nem akarok engedetlen lenni. Bármit határoz Irina Pavlovna, azt teszem. – Egyébként is – folytatta a gróf –, nem okozhat csalódást Bazil Csajkovszkijnak. Ott lesz a végzősök bálján, és számít arra, hogy táncolni fog magával. fräulein Hoffnung igazán nem helyettesítheti! – Jaj, papa, nem mehetnék el én is a bálba?! – kérdezte szenvedéllyel Ljolja. – Tizenhárom éves vagyok, az biztos elég, és ha Anna is ott lesz… A nemleges válasz nyomán elkezdődött a szokásos vita, s Anne utazásának a témája ezzel különösebb gond nélkül le is zárult.
*** A katonaiskolai évzáró napján fülledt, felhős idő volt, de legalább nem esett, és a nyitott hintókban felvonuló, finom hölgyek megúszták, hogy elegáns ruhájuk és míves kalapjuk elázzon. Moszkvában ez volt az év egyik legfontosabb társasági eseménye, mivel valamennyi előkelő családnak legalább egy sarja tanult az akadémián, amely a fiúkat fogadó tanintézetek közül a legdivatosabbnak és a legjobbnak számított. – A nagyapám idejében – mesélte el a nap folyamán többször Vera Boriszovna –, a fiúk tízéves korukban elkerültek otthonról, öt évig tanultak, és tizenöt évesen vették fel őket a gárdába. Természetesen az állami szolgálat akkoriban élet-
fogytiglanra szólt. Még apámnak is huszonöt évet kellett állami szolgálatban töltenie, pedig addigra már a felvételi korhatárt felemelték húsz évre. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, Koko – fejezte be szigorúan az előadást. – De tudom, mama – válaszolta türelmesen a gróf. – Ebben a modern Oroszországban másképp mennek a dolgok – folytatta oda se figyelve az özvegy grófné –, és nem tudom, jobb-e ez így. A fiatalok felelőtlenek, nem terheli őket semmilyen kötelezettség. Te is, Koko, kezdettől fogva szabad voltál, azt csináltad, amihez kedved volt, és oda mentél, ahová akartál. Nem volt kötelező állami szolgálatba lépned! Nem mintha nem szolgáltad volna jól drága uralkodónkat, miközben beutaztad egész Európát, külföldön éltél sokáig, amiért biztosan nagyon hálás is. És ugyanez vár drága kis Serge-emre is: oda utazhat, ahová akar. A nagyapám idejében senki se hagyhatta el Oroszországot a cár külön engedélye nélkül, és azt nagyon kevesen kapták meg, nekem elhihetitek! Milyen csodálatos dolog is ez a fejlődés! – Nagyon igaz, mama! Az özvegy grófné sóhajtott egyet, s összeráncolta a homlokát. – De nem hiszem, hogy Serge hálás lenne a szabadságért, azért, hogy mindent megtehet. Nagy hiba megengedni a fiataloknak, hogy azt csinálják, amit akarnak. Elképesztő, mit meg nem engednek maguknak, szembeállítva a véleményüket az idősebbekével, a többet tudókéval. Fegyelemre, szigorú fegyelemre van szükségük az embereknek – és jókora verésre, ha nem engedelmeskedek. Én sosem kíméltem a gyerekeimet, bár az apád, Koko, bután lágyszívű volt. Sokszor könyörögnöm
kellett neki, amikor rosszat tettél, hogy lássa el a bajod, mert ő annyiban hagyta volna, ha engedem. – Igen, anyám, emlékszem – válaszolt csodálatra méltó önuralommal a gróf. – El se tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked. Két hintóval mentek az évzáróra: egy kisebb kétülésessel, amelyben Vera Boriszovna utazott a fiával, és egy nagyobbal, amelyben Irina, Anne és a két gyerek ült. Mivel a kisebb kocsiban csak ketten fértek el, a megosztás természetesnek tűnt, s Anne először nem is talált benne semmi rendkívülit. A kocsik egymás mellé álltak a gyakorlótér szélén, s hamarosan csatlakozott hozzájuk egy harmadik is, amelyben Súra, Vszevka és a gyerekeik érkeztek meg Tulából a nagy alkalomra. Nem sok időbe telt, és egész sor alakult ki a moszkvai társaság színe-javát szállító kocsikból. Utasaik közül az idősebb hölgyek a helyükön maradtak, és csak távolról, kecses bólintásokkal üdvözölték egymást, de a fiatalabbak és az urak úgy mászkáltak a járművek között, ahogy színházban vagy balettelőadáson a páholyok között szokás. Sokan léptek oda a gróf kocsijához, hogy gratuláljanak Szergej akadémiai tanulmányainak sikeres befejezéséhez, mivel a fiú nem csak a kadéttársai körében volt népszerű – az egész moszkvai társaság szerette, s különösen azok a családok, amelyeknek eladósorban lévő lányaik voltak. A tisztelgő látogatások – mint Anne némi rossz érzéssel megállapította – kizárólag a kétüléses kocsit érintették, s a gratulációkat elsősorban Vera Boriszovna kapta, a grófnak csupán az elvárt mértéken túlcsorduló részük jutott. Az ünnepély már elkezdődött, de még mindig sorra érkeztek a különböző urak, hogy tiszteletükről biztosítsák az özvegy grófnét, s váltsanak
néhány szót a háborúról a gróffal. Vera Boriszovna láthatóan nagyon élvezte, hogy ekkora figyelem irányul rá, s úgy lebegtette a legyezőjét, úgy játszott a napernyőjével, mint egy elsőbálozó lány. A gróf tett ugyan egy-két kísérletet arra, hogy a feleségét is bekapcsolja a látogatók és gratulációik fogadásába, de a távolság s az anyja viselkedése ezt lehetetlenné tette, ezért egy idő után udvarias bólintással elköszönt tőle, lelépett a kocsiról, s odament Irinához, megkérdezni, hogy jól érzi-e magát. – Biztos szép parádé lesz, megéri megnézni – mondta bocsánatkérőn. – Szerintem is – felelte nyugodtan a felesége. – Magának viszont csalódást kell okoznom, Anna – mondta tréfás, megjátszottan együtt érző mosoly kíséretében a gróf. – A csodálója nincs itt! Nem tudom, mi történt vele, de gyanítom, hogy a bálra tartogatja magát. Azt hiszem, legalább három óra kell neki ahhoz, hogy egy ilyen jeles alkalomra méltón felöltözzön. – Ha Bazil Csajkovszkijra gondolsz, Nyikolaj, ő Olgával a Krímben van. Beteg a nagybátyjuk – szólt közbe Irina. A gróf csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Tényleg? El tudom képzelni, mekkora csalódás ez Annának. Ígérem, azon leszek, hogy elfelejtse. Akármi történjen is, én mindenképp felkérem. Anne kényelmetlenül érezte magát. – Nem leszek ott a bálon, uram – felelte. – A gyerekek mellett a helyem. – Ugyan! – vágta rá rögtön a gróf. – A helye, akárcsak az összes helyes, fiatal nőé, ott van, ahol szórakozhat! A személyzet majd ügyel rá, hogy a gyerekek nyugodtan aludjanak.
– Komolyan mondtam, uram – szólt halkan Anne. – Nem akarok ott lenni. – Butaság! – kezdte újból a gróf, de Irina közbevágott. – Hagyd, Nyikolasa! Anna tudja, mit beszél. Ha nem akar jönni, ne erőltesd! – Dehogy erőltetem – válaszolta gonoszkodó mosollyal a gróf. – Tudom én, hogy nem pótolhatom Csajkovszkijt. A fiatalok megelőzik az öregeket, főleg ha két erős, egészséges karjuk van! Széles mosollyal az arcán meghajolt, visszament az anyjához, s Anne azzal az érzéssel maradt ott, hogy ennyire rosszul még sosem esett neki a humora. A kadétok felvonultak, és megkapták diplomáikat. Anne a távolból nem tudta megkülönböztetni egyiket a másiktól, de Ljolja tökéletesen biztos volt benne, hogy jól látja a bátyját, és valahányszor megpillantotta, sikongva mutogatott felé. Amikor a díszmenet elvonult a közönség előtt, kiderült, hogy igaza volt. A díszsortüzek alatt, a lovas felvonulás előtt, amelyben neki is részt kellett vennie, Szergej kipirult arccal a hintósorhoz vágtatott, hogy üdvözölje a családját. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett magával, mindenkit túláradó örömmel köszöntött, és megígérte, hogy remekül fognak szórakozni a még hátralévő eseményeken. – Az esti bál pedig első osztályú lesz! – mondta lelkesen. – Tűzijátékkal fejeződik be, és a dekoráció… nem akarom elrontani a meglepetést, de nagyon meg leszek lepve, ha azt mondjátok, hogy fele ilyen izgalmasat is láttatok már! De most mennem kell. Látom, már keresnek. Elvágtatott, Ljolja pedig újból elkezdte a könyörgést:
– Tűzijáték is lesz! Jaj, mámocska, a papa nem lehet ennyire kegyetlen!
*** A gyakorlótéri parádé után hazatértek Vera Boriszovnához vacsorázni. – Egészen egyszerű kis vacsora lesz – ígérte az özvegy grófné. – Csak a család és néhány közeli barát. – A Szergej tiszteletére rendezett, nagy, ünnepi fogadást másnap adta, erre az estére, mint többször is nyomatékosan hangsúlyozta, meghitt, szűk körű összejövetelt tervezett. De Anne, miután megtudta, hogy Szergej is velük vacsorázik, mielőtt elkísérné őket a bálba, nem igazán lepődött meg, amikor látta, hogy a hosszú asztalt negyven főre terítették meg, aztán az is kiderült, hogy az özvegy grófné majd a lépcső tetején fogadja a vendégeket, nem pedig a szalonban, ahogy nem formális alkalmakkor szokás. Ljolja még akkor is dúlt-fúlt amiatt, hogy nem viszik el a bálba, amikor Anne Natasával együtt, jóval az első vendégek érkezése előtt, levitte őket a szalonba. – Hagyd abba, Ljolja! – szólt rá Anne, amikor a szalon ajtajához értek. – Rengeteg bálon vehetsz még részt, ha eljön az ideje, és ígérem, mindegyik legalább olyan izgalmas lesz, mint ez. – De mindenki megy! – kiáltott fel tragikus hangon a kislány. – És tűzijáték is lesz! – Én nem megyek – javította ki Anne. – Ami pedig a tűzijátékot illeti, a nagy részét az emeleti ablakokból is látjuk. Ha jól viselkedsz, és nem csapsz több patáliát, felébresztelek, amikor elkezdődik, és együtt megnézzük.
Ljolja, ha vonakodva is, de elfogadta a kompromisszumot, s beléptek a szalonba, ahol Szergej épp az apjával beszélgetett. Jóképű fiatalember lett azóta, hogy utoljára találkoztak, állapította meg magában Anne, bár az arca még befejezetlennek tűnt, mint minden, a gyerekkort épp csak maga mögött hagyó fiatalé. Világoskék egyenruhája remekül állt neki, kiemelte vonzó vonásait, de ami a legfeltűnőbb volt benne, döbbent rá Anne, az az, hogy rettenetesen hasonlított az apjára. Kicsit magasabb volt, valamivel erősebb csontozatú, és a haja is egy árnyalattal világosabb, de ahogy ott álltak egymás mellett, hosszú, határozott vonású arccal, csillogó, zöld szemekkel és mozgékony, kissé szkeptikusan lefelé görbülő szájjal, úgy tűnt, mintha valamilyen csoda folytán a fiatal gróf ott termett volna a múltból, hogy szembenézzen felnőtt önmagával. Ahogy Anne belépett, mindketten felé fordultak. A gróf melegen elmosolyodott, Szergej kicsit félénken, s aztán Ljolja előrefutott, hogy magára vonja a figyelmüket, s megmutassa a legújabb, legszebb ruháját, amit a vacsora tiszteletére vett fel, s ami – tette hozzá vágyakozva – tánchoz is tökéletes. Anne Natasával leült az egyik kerevet végére, s a kislány rögtön elkezdett beszélgetni Súrával a grófné feje fölött, aki némán, de halványan mosolyogva ült közöttük, s öröm és büszkeség keveredett az arcán, miközben a férjét és a mostohafiát figyelte. Nyílt az ajtó, és Vera Boriszovna lépett be méltóságteljesen a szalonba vörösesbarna, csillogó kristályszemekkel és gyöngyökkel teleszórt selyemruhában, híres rózsaszín briliánsaival a dekoltázsán és a hajában. – Mindjárt megérkezik az első kocsi. Serge, Koko, gyertek a lépcső tetejére, üdvözölni a vendégeket! – mondta sürgetően. A gróf a feleségére nézett, Irina készült is felállni, de az özvegy
grófné egy kedves mosoly kíséretében visszaparancsolta a helyére. – Nem, nem, drága Irina Pavlovna, nem akarjuk háborgatni, a világ minden kincséért se! Nincs szükség arra, hogy ott álljon. A fiammal és az unokámmal elvégzünk mindent, amit kell. Kérem, ne fárassza magát. A grófné mozdulatlanul ült, s bár az arca nagyon sápadt volt, a tekintete érzelemmentes maradt. A gróf és a fia gyors pillantást váltott, amitől Anne-nek olyan érzése támadt, hogy az özvegy grófné jelenlétében úgy érzik magukat, mint két csínytevésen kapott gyerek. Vera Boriszovna elképesztően nagy hatással volt mindkettőjükre, s a gróf sem volt képes igazán szembeszegülni vele, csak megpróbált berzenkedni ellene. – De anyám, Irinának, a feleségemnek mellettünk a helye! Az özvegy grófné mosolya még szélesebbé és ártatlanabbá vált. – Nem, nem, kedvesem. Semmi ok arra, hogy háborgassuk a drága grófnőt. Senki se várja el tőle, hogy ott legyen. Serge csak a házasságotok révén lett a rokona, és végül is én vagyok az, aki a második anyja lettem ennek a drága fiúnak – ugye, mon cher?! – Igen, Gran’mère – válaszolta gépiesen Szergej, de közben az apjára figyelt. – Anyám! Ragaszkodnom kell… – kezdte a gróf, de az özvegy grófné közbevágott. – Nem, kedvesem, te is tudod, hogy ez Kirov-ügy. Nincs szükség és idő se a vitára. Már hallom a vendégeket. Gyertek, foglaljuk el a helyünket! Magával ragadta őket anélkül, hogy újabb ellenérvnek lehetőséget adott volna. Olyan ügyesen csinálta, amit csinált, hogy senki se vehette bántásnak, de Anne tudta, hogy annak szánta,
s hogy bántott is vele. Ljolja, aki az egész jelenetből semmit se érzékelt, a nagynénjével és a nagybátyjával csacsogott, Irina pedig mozdulatlan maradt, nem árult el semmilyen érzelmet, de Anne úgy érezte a fájdalmát, mintha külön személyként ott lenne közöttük. Natasát és Súrát megkerülve átült a grófné mellé, és beszélgetésbe kezdett, kimondva az első dolgot, ami az eszébe jutott. – Kíváncsi vagyok, asszonyom, vajon hallunk-e valami újat arról a furcsa táncról, amit állítólag Németországban találtak ki. El se tudom képzelni, hogy férfiak és nők a nyilvánosság előtt átöleljék egymást. Bár lehet, hogy a hírek, amiket hallottunk, eltúlzottak voltak. Mit gondol? El tudja képzelni, hogy valcert táncoljanak a szalonjában? A grófné nem volt képes rögtön felelni, de pár másodperc után adott valamilyen választ, Anne pedig társalgott tovább – bár maga sem tudta, mit mond – olyan hangon, ahogy az ember egy rémült állatot nyugtat. Kis idő múlva Irina csillogó szemmel felnézett, s apró, feszes mosollyal mondott köszönetet azért, amit tett.
*** A vacsora remek volt, de az általában jó étvágyú Anne meglepően keveset fogyasztott az elé tett finomságokból. Mivel az asztalnak ugyanazon az oldalán ültek, nem látta a grófnét, és nem tudta megállapítani, hogyan érzi magát, ráadásul a közvetlenül mellette ülő Ljolja nagyon sok figyelmet igényelt. Azt azonban fájdalmasan volt kénytelen nyugtázni, hogy az asztalfőn ülő Vera Boriszovna – bal oldalán Szergejjel – minden gratulációt neki szólóként fogadott, nemcsak mint háziasszony,
hanem úgy is, mint a frissen végzett kadét patrónusa és pótanyja. A gróf a másik asztalfőn ült, Irina helye pedig az egyik oldal közepe táján lett kijelölve, hogy még véletlenül se kerülhessen a figyelem középpontjába. Az ültetésrendet látva Anne azon kezdett gondolkodni, mi lesz a másnapi fogadáson. Ha Vera Boriszovna újból látványosan megalázza Irinát, fog-e tiltakozni ellene a gróf? Nagyon szerette volna, hogy úgy legyen, ugyanakkor az anya-fiú ellentét gondolatától vissza is rettent, mert felkavarónak és helytelennek érezte. Mindenképpen kellemetlen helyzet lesz, akár közbeavatkozik a gróf, akár nem, gondolta, és azt kezdte latolgatni, négyszemközt kellene beszélnie vele, hátha rá tudja beszélni, hogy másnap, még a fogadás előtt álljon az anyja elé, és kényszerítse rá valamilyen módon, hogy bánjon civilizált módon a menyével. Érezte ugyanakkor, hogy ha sikerülne, akkor sem lenne helyénvaló beavatkozás a részéről. Nem az ő dolga volt, hogy közbeavatkozzon, bármennyire vágyott is rá. Úgy lekötötték a gondolatai, hogy alig figyelt az özvegy grófné komornyikjára, aki rendkívül izgatott arccal lépett oda az úrnőjéhez, hogy súgjon neki valamit. A grófné arckifejezése rögtön megváltozott. Gyorsan mondott valamit, majd a komornyik kifelé indult, de mielőtt elhagyhatta volna a termet, egy másik alak jelent meg az ajtóban. Egy fiatal gárdakadét volt egyenruhában, csizmában és köpenyben, kicsit ziláltan, mintha sebesen vágtatva érkezett volna. Az arca sápadt volt, s izgatottan nézett körül, mielőtt az ebédlőn átvágva a grófnéhoz indult. Minden tekintet rászegeződött, s a beszélgetés is elhalkult.
Megállt Vera Boriszovna előtt, de az izgatottságtól nem tudott megszólalni. Párszor kinyitotta és becsukta a száját, majd körbenézett, mintha segítséget akart volna kérni. A gróf felállt. – Mi történt? – kérdezte a hirtelen támadt, nagy csendben. – Üzenetet hozott valakinek? Szedje össze magát, és mondja már meg, miért jött, ember! Ne felejtse el, hogy tiszt! A fiatalember hálás volt a figyelmeztetésért. Kihúzta magát, és érzelmeit legyűrve a grófhoz fordult. – Híreket hoztam, uram – szólalt meg végre. – Parancs érkezett Olitából. Azért küldtek, hogy azonnal a parancsnokságra hívjam… és önt is, uram – mondta Szergejre nézve. Ő azonnal mozdult, szalvétát tartó kezével az asztalra támaszkodott, hogy felálljon, s arrébb lökött egy kést, amely csöngve koccant hozzá az egyik pohár talpához. Anne később sokáig emlékezett rá: olyan volt, mint amikor mise közben megrázzák a csengőt, hogy az átlényegülés pillanatára figyelmeztessék a híveket, jelezzék, hogy ami utána következik, mindent megváltoztat. A gróf keményen a küldönc szemébe nézett. – Parancs a frontról? – Fontos üzenetnek kellett lennie, ha azonnal érte küldtek. – Mondja már, az isten szerelmére! A fiatalember törékeny önbizalma eddig tartott. Arcáról eltűnt a határozottság, és hirtelen nagyon fiatalnak, nagyon ijedtnek látszott. – Csata volt, uram, a franciák ellen, Friedlandnál. Szörnyű vereség! A seregünk Danzig felé hátrál. Königsberget kiürítik, és a sebesülteket… a sebesülteket… – Elhallgatott, s a szemei megteltek könnyel. – Jaj, uram, borzalmas! Azt mondják, hogy több mint húszezer emberünk meghalt!
Tizenharmadik fejezet 1808 májusában Irina grófné két gyerekével és a nevelőnőikkel hosszú útra indult családjához, a Kaukázus hegyeinek meleg, száraz, napos, északi lejtőin lévő Kirjakov-birtokra. Hosszú, nehéz telet hagytak a hátuk mögött: mindenki megfázott, fájdalmai voltak, és Irina különösen súlyos influenzát kapott, ami után sovány és sápadt maradt, s erősen köhögött. Amikor egy levélből megtudták, hogy nemrég megözvegyült testvére, Jekatyerina a szüleikhez utazott, Nyanka felvetette, hogy az úrnőjének is jót tenne egy otthoni látogatás. A klíma mindenképpen jót fog tenni az egészségének, fiú- és lánytestvérei társasága pedig javít a kedélyén, ami nagyon rossz volt azóta, hogy a friedlandi csatavesztés hírére a gróf újból elutazott. A kadétok évzáró ünnepségének emléke mindegyikük emlékezetébe beleégett. A bált természetesen lemondták: senki se lett volna képes táncolni, felszabadultan mulatni a súlyos veszteséggel járó vereség tudatában. A gróf és Szergej egyenesen a parancsnokságra ment, az egész éjszakát ott töltötte, s reggel csak annyi időre ugrott haza, hogy összecsomagoljon, s már indult is tovább Olitába, csatlakozni a cár kíséretéhez – a gróf diplomáciai tanácsadóként, Szergej pedig a tekintélyes preobrazsenszkojei gárdaezred tagjaként. Az, hogy oda került, a grófnak tett gesztus volt, s hogy a nehéz időszakban erre is gondoltak, jelezte, milyen sokra tartják a hadsereg vezetői. Súra és Vszevka meghívta Irinát a gyerekekkel Tulába, de ő vissza akart menni Schwartzenturmba, amiben Anne maradéktalanul támogatta. Elviselhetetlennek érezte ő is, hogy a nehéz időkben ne otthon legyenek. Mivel a grófnak el kellett
mennie, vigaszt csak a megszokott környezet nyújthatott. Ljolja azonban könyörgött, hogy hadd mehessen Súra nénivel, s Irina végül beleegyezett, ők pedig Natasával visszamentek Schwartzenturmba. Attól kezdve Anne az ideje nagy részében lefoglalta magát a gyerekekkel, Irinának azonban nem volt más dolga, mint hogy a férjére gondoljon, vágyódjon utána, és nagyon rossz lett a kedve, rettenetesen ráfért egy látogatás szeretett, távoli, gyerekkori otthonába. Az ezer mérföldes utazásra jól fel kellett készülni, és végül egy karaván indult el Schwartzenturmból. A grófnét elkísérte a szobalánya, Marie, a gyerekekre vigyázó Nyanka és Tánya, Kerim, a szakács és az egyik segédje, két inas, Morkin, a kocsis, hat lovász és nyolc másik szolga. Tagja volt a csapatnak a birtok egyik kerékgyártásban is járatos ácsa, Marlinszkij, a patkolókovács, aki törött kocsit is tudott javítani, és meggyógyított majdnem minden élőlényt, aki nem állt ellen neki. Rengeteg csomagot vittek, s bennük ágyneműt, főzőedényeket, tartalék hámokat, szerszámokat, orvosi szereket, szappant, sok lőfegyvert, és tartalék élelmiszert szárított hús, száraz hüvelyesek és egyfajta kemény, kétszersültre hasonlító kenyér formájában, amely csak annyira volt étvágygerjesztő, mint egy darab fa, viszont azzal a jó tulajdonsággal rendelkezett, hogy sokáig ehető maradt. Anne már Angliában is elég sokat utazott, aztán Párizsból Oroszországba menet átkelt fél Európán, ennek ellenére is tágra nyílt szemmel figyelte az előkészületeket, s elcsodálkozott azon, hogy a grófné saját, kényelmes hintója helyett egy parasztok által, vagy rabok szállítására használt, egyszerű kibitkát választott az utazásra. Azt se értette, mire kell az a kis láda arany, amit az első kocsi ülése alá toltak, ahol egy felfegyver-
zett lovász vigyázott rá. Anne, a grófné és a két gyerek az első kocsiban utazott, s mögöttük a többiek. A menetet Sztyepán zárta, kantáron vezetve Iszkrát és Kvasszit. Lassan haladtak. Mihelyt Szentpétervár közvetlen környékét maguk mögött hagyták, az utak állapota rohamosan romlott, mert télen a széltől kergetett hó és jég mély árkokat vájt a földbe, olyan hullámossá tette, mint a tenger, s a tavaszi olvadás minden utat mocsárrá és sártengerré változtatott, amelyben a lovak nehezen tudták előrehúzni a kocsit. Az utazás állatot és járművet egyaránt nagyon megviselt, s a kerékjavítónak és a kovácsnak minden nap végén bőséggel akadt munkája. Az orosz parasztok kibitkái és tyelegái jobban bírták ezeket a megpróbáltatásokat, mint az elegáns és kényelmes, európai mintájú hintók, amelyek pár nap alatt darabokra hullottak volna. Az utasok néha nagyon nehezen viselték a járművek vánszorgásával együtt járó megpróbáltatásokat. A gyerekek tengeribetegséget kaptak, és hánytak a rázkódástól, a felnőtteket pedig a döccenők ide-oda dobálták, s hol a válluk csapódott hozzá a kocsi falához, hol a fejüket verték be a tetejébe. Egyegy nap végén levetkőzve Anne azt látta, hogy bár Irina tanácsát megfogadva igyekezett vastagon öltözni, a teste tele van kék és zöld foltokkal. Árnikaoldattal egymás sérüléseit kezelték a legnagyobb egyetértésben: a hűvös hangulatot, amely Kvasszi érkezése nyomán egy időre közéjük telepedett, a későbbi események nyomtalanul elfújták. A doboznyi aranyra, mint Nyanka utazás közben elmagyarázta, a postamesterek, fogadósok és helyi csendőrök miatt volt szükség. Mindegyikük tenyerét alaposan meg kellett kenni, hogy fennakadás nélkül továbbmehessenek, kapjanak úti levelet, megfelelő ágyat éjszakára és zabot a lovaknak. Iszkrát
és Kvasszit éjszakánként egy lovásznak kellett őriznie, aki, bárhol voltak is, lámpával és töltött puskával ült mellettük. Az állami futárok, s a birodalom bármilyen tisztségviselője minden körülmények között elsőbbséget élvezett az utakon, és Anne-ék néha a felajánlott, busás kenőpénz ellenére sem kaptak szállást valamelyik postaállomáson, hanem be kellett érniük egy szerény parasztportával, vagy épp a kocsiban kényszerültek aludni. A szolgák ilyenkor bebizonyították, hogy valóban létezik az orosz paraszt legendás alkalmazkodóképessége, és valahogy elfogadható körülményeket tudtak teremteni az alváshoz. A helyzet jobbra fordult, amikor elérték a dél-oroszországi sztyeppéket, mert ott az utak szélesebbek és simábbak lettek, s a lovak gyorsabban tudtak haladni. A gyerekek kedve is javult: kezdtek tudomást venni a körülöttük felbukkanó új dolgokról, s kedvük támadt rá, hogy hol az egyik, hol a másik kocsin utazzanak. Anne és Irina is kihasználta a lehetőséget, és nyeregbe szállva nagyokat vágtatott a tavaszi vadvirágokkal beterített, asztallap simaságú, füves pusztán. Amerre csak néztek, semmi se állta útját a tekintetüknek. A távolban méneseket és csordákat láttak, apró lovaikat szőrén megülő pásztorokkal, akik térdükkel irányították a fürge pónikat, s kezükben ostort és fegyvert tartottak. Mindez ugyanolyan új és ismeretlen volt Anne-nek, mint a gyerekeknek, de Irina nagy türelemmel válaszolt egymás után sorjázó, elfogyni sosem akaró kérdéseikre. A sztyeppe után a táj ismét változott. Az addig sima, fű borította talajt mintha ágynemű módjára összegyűrték volna, halmok támadtak rajta, s követték egymást egyre nagyobb sűrűséggel. Az út poros volt, a felhőtlen ég azúrkék, s délre már olyan meleg lett, hogy a lovak izzadni kezdtek, s estére a sző-
rük a verejtéktől és a rárakódott portól egészen csapzottá vált. Újból megjelentek a fák – zömében tölgyek és juharok –, a fű magasabbra nőtt, ágaskodó, bolyhos bugák bukkantak fel, majd égre törő bogáncsok és karcsú szár tetején himbálózó, vérvörös pipacsok, bólogató, kék harangvirágok, és néhol gyékénnyel, náddal benőtt, vizes horpadások. A kabócák és tücskök egész nap daloltak, az úthoz közeli fákról itt-ott kopasz nyakú, görbe csőrű keselyűk néztek rájuk mozdulatlanul, s egy-egy, az Azovi-tengerről érkező pelikán is feltűnt néha. Anne nem tudta megszokni a furcsa, nyakukat ide-oda tekergető madarakat, de Nyanka szentül állította, hogy a puszta látásuk is szerencsét hoz, s valahányszor felbukkant egy, rögtön elkezdett keresztet hányni. Egyik nap, amikor már Sztavropol közelében jártak, s Irina a Csasztnaja nevű családi birtokon töltött gyerekkorából származó történeteket mesélt Anne-nek és a gyerekeknek, Morkin a fegyveréért kapott, és komoran odaszólt neki: – Lovasok, barisnya! Anne megdöbbent a kurta megjegyzés hatása láttán: Irina félbehagyta a megkezdett mondatot, egész testében megmerevedett, és szorosan összekulcsolta a kezét. – Cserkeszek? – kérdezte izgatottan. Morkin nem válaszolt rögtön, hanem a messze előttük, a látóhatáron feltűnt csoportot figyelte. Egy kézbe fogta a gyeplőt, a másikban lövésre készen tartotta a puskáját, s a teste, akárcsak a lovászoké, pattanásig feszült. Aztán mintha nyugalom szállta volna meg, egy pillanat alatt ellazult. – Kozákok – mondta. Irina megkönnyebbülten hatalmasat sóhajtott, és Anne-hez fordult.
– Már majdnem a Vonalnál vagyunk – mondta. – Ez egy veszélyes szakasz. – Vonal? – Erődítmények sora, amit a kozákok őriznek. Az utazók, mint mi, mellettük haladnak el, és a kozákok megvédenek bennünket a cserkeszektől – magyarázta a grófné. – Hegyi emberek, háborúskodásból és rablásból élnek. Szeretik megtámadni és kifosztani az utazókat, de a kozákok féken tartják őket. A gyerekekre villantotta a szemét, jelezve ezzel Anne-nek, hogy előttük nem akar többet mondani, de Morkin, puskáját a térdén keresztbe fektetve, folytatta, amit elkezdett: – Néha igen, barisnya. Ha elegen vannak, és nem kanászodnak el maguk is. Szörnyű dolgokat hallottam a hegyek közé dezertált kozákokról, akik… – Elég, Morkin! – szakította félbe Irina. A baj azonban már megtörtént, a következő percekben mindenki néma maradt, amíg meg nem közelítették a lovasokat annyira, hogy lássák, barátok. Nyolcan voltak, juhprémes zekében, vörös lándzsával a kezükben, hátukra vetett muskétával, kicsi, gyors lovakon. Az első kozákok voltak, akikkel Anne találkozott, bár Nyankától és Adonisztól – mindketten tisztelték őket – már sokat hallott róluk. Vidám tisztelgéssel köszöntötték az utazókat, s a kocsikat körbekerülve alaposan megnézték a nőket, s eltréfálkoztak a gyerekekkel. Magasan ülő, tatáros járomcsontjuk volt, sasorruk, és hosszú bajszuk alatt szilaj mosolyra görbült a szájuk. Orosz beszédük nagyon furcsán hangzott Annenek, a felét értette csak annak, amit mondtak. Bár az izgalom éreztette hatását a társaság kedélyén, az egymást váltó kozák osztagok védelme alatt baj nélkül folytat-
ták az útjukat. Őrhelyek sora mellett haladtak el, ahonnan magányos őrszemek fürkészték a horizontot, készen rá, hogy jelzőtüzet gyújtsanak, ha támadó bandát látnak, s látták az erődöket is, amelyek alig voltak többek néhány földhányásnál és ároknál, de mindegyik kellő védelmet nyújtott egy kaszárnyának, templomnak és egy kétfontos ágyúnak. Nem sokkal Georgijevszk előtt Irina felegyenesedett, mereven előrenézett, majd örömteli hangon felkiáltott: – Ott a Kazbek! Hát nem gyönyörű?! Nézzétek, gyerekek! A Kaukázus! A látóhatáron, egyre élesebben kirajzolódva, a háromszög alakban az égre nyúló, hóval fedett csúcsú Kazbek látszott, s mögötte háromszáz mérföld hosszúságban hóborította hegylánc, amely ezer színben verte vissza a nap sugarait. Gyönyörű látvány volt, s Anne és a gyerekek nem is tudtak betelni vele, egymás szavába vágva dicsérték a szépségét. A grófné azonban csöndben maradt, csak a szeme csillogott olyan boldogan, amilyennek Anne még sosem látta.
*** Georgijevszkben két napot kellett várniuk, hogy összeálljon a hetenként induló birodalmi karaván. Onnantól kezdve a cserkeszek támadásának veszélye túl nagy volt ahhoz, hogy a védelemhez elegendő legyen egy kis kozák csapat. A konvojt hatvan-nyolcvan puskás, némi tüzérséggel megtámogatott kozák védte, hogy a cári posta és egyéb küldemények épségben eljussanak a hegyeken át vezető, grúz hadi úton a Kaukázus hegyláncának másik oldalán, Tifliszben székelő grúziai főkormányzóhoz. Georgijevszken túl olyan veszélyes volt a vidék, hogy aki arra akart utazni, megvárta a konvojt, s erős
őrizet alatt kelt csak útra. A menet, amelyhez a grófné és kísérete csatlakozott, több mint száz járműből állt, az utazók között paraszttól a magas rangú kormányhivatalnokig a legkülönbözőbb emberek fordultak elő, s hogy még színesebb legyen a kavalkád, voltak, akik állatokat, pányvával egymáshoz kötött lovakat hajtottak. E lomha tömeg két sorba rendezése sok időt vett igénybe, közben tisztek osztogatták kiabálva a parancsaikat, kozákok vágtáztak fel s alá lovaikon, s szidással, ostorpattogtatással igyekeztek mindenkit a helyére állítani. Amikor végre elindultak, ugyanolyan lassan haladtak, mint hosszú útjuk legelején. A leglomhább ökörhöz kellett igazítani az iramot, s húsz mérföld megtételéhez sokszor tizenkét óra is kellett. Menet közben mindig akadt valamilyen érdekes látnivaló, és a gyerekek egyfolytában izgatottan tárgyalták őket. Nagyon élvezték, ahogy a kozákok a lemaradozó, a sorból kilógó vagy állataikat legelni engedő utasokkal veszekedtek. Anne csak egy vagy két incidensről tett említést szentpétervári barátnőjének, Emma Hattonnek írt levelében, mivel a konvoj és az azt alkotó, színes alakok lefestése önmagában felemésztett vagy két oldalt. Az egyik különösen figyelemreméltó útitárs egy férfi volt, akire Irina még Georgijevszkben hívta fel Anne figyelmét, amikor szolgák egész csapata és sok csomag társaságában megérkezett, hogy csatlakozzon a menethez. Magas, bajuszos, vonzó megjelenésű ember volt, gyöngyös fülbevalóval. A ruhája pazar: sötétzöld-bordó csíkos köpeny, alatta ezüstszínű, fényesen csillogó páncéling, égszínkék, ezüsttel hímzett nadrág, a térd alatt bíborpiros szalaggal rögzítve, kupola alakú bőrsapka, a peremén körbe fekete bárányprémmel, és magas
szárú, hegyes orrú vörös-sárga, zsinóros megkötésű bőrcsizma. Karmazsinvörös bőrkorbács volt nála, amellyel a nyeregkápáját csapkodta, hogy a zajjal felhívja magára a figyelmet, s utat engedjenek neki a tömegben. Elefántcsont markolatú, damaszkuszi kardot viselt a derekán, és rövid cserkeszíjat a hátán keresztben, hozzá nyilakkal teli tegezt. Nemes tartású pej lovának a szerszámát élénkpiros bojtok és aranylemezek díszítették, s akárhová ment, egy fehér turbános, bő, piros köpenyt és sárga csizmát viselő molla követte lovon. Anne élvezettel figyelte, s próbálta megjegyezni a kinézetét, hogy később pontosan lefesthesse Emmának. Egyszer-kétszer találkozott a tekintetük, s akkor gyorsan másfelé nézett, hogy ne tűnjön tolakodónak a nézése. Utána nem is gondolt a férfira, egészen addig, amíg egy nap, amikor épp amiatt szomorkodott, hogy nem lovagolhat egyet Kvasszin, megmozgatva végre a tagjait, a herceg bukkant fel mellettük, hozzáigazítva lova lépteit a kibitka haladásához. Meghajlással köszöntötte a grófnét, aki szemmel láthatóan összehúzta magát, mikor megjelent, a gyerekeket azonban, akik tágra nyílt szemmel bámulták, figyelmen kívül hagyta, és tekintetét Anne-re szögezve, furcsa akcentusú, gyenge oroszsággal megkérdezte: – A kanca – a fekete karabah – a magáé? Anne túlságosan meglepődött a kérdésen ahhoz, hogy különösebben féljen. Mellette a pej a fejét rázta, mert sértette száját a zabla, s habos nyálat fröccsentett a kibitkára; a hercegnek egyfolytában nyugtatnia kellett. A ló olyan közel volt hozzá, hogy Anne érezte a teste melegét, a benne feszülő, nehezen
kordában tartható erőt, s a fejével egy magasságban látta habtól fehér száját és csillogó szemét. – Igen, a fekete kanca az enyém – felelte. – Ő is azt mondta. – A herceg a fejével Sztyepán felé bökött. Közben átható pillantással, szigorúan nézte Anne-t. Szúrós tekintetével és horgas orrával egy sasra emlékeztetett. – Maga nem orosz – szólalt meg végül. – Angol vagyok – válaszolta Anne. Annak ellenére, hogy hívás nélkül és váratlanul jelent meg, nem találta fenyegetőnek a férfit, s kifejezetten élvezte a társalgást az egzotikus jelenséggel. Úgy érezte, ez is olyan élmény, amiért megéri külföldre utazni. – Á, angol! – mondta a herceg, s mosoly gyanánt rávillantotta a fogait Anne-re. – Úgy hallottam, az angolok szeretik a lovakat! Hogy tetszik az orosz lova? – Nagyon szép és nagyon gyors – mondta Anne. – Nagyon szeretem. A férfi egyetértőn bólintott. – Orosz ló – közölte, mintegy igazolásképpen. Anne úgy érezte, meg kell védenie nemzete becsületét. – Az angol lovak is nagyon szépek – közölte. – Keleti vér is van bennük, tudja! A herceg nem vett tudomást a jelentéktelen támadásról. – Megveszem magától a fekete kancát – jelentette ki, és a fejét hátravetve ádázul nézett rá. Anne érzése szerint a tekintetével próbálta meg elejét venni mindenfajta ellenkezésnek. – Száz aranyat adok ezért a lóért. – De én nem akarom eladni – közölte Anne, s rögtön érezte, hogy Irina figyelmeztetően megfogta a karját.
A herceg pár másodpercig szótlanul nézett rá, aztán elfordult, s a fejét felemelve az eget kezdte bámulni. – Kétszáz – mondta, mikor újból felé fordult. – Annyi elég, még egy kancáért is. Anne határozottan a szemébe nézett. – Nem adom el – jelentette ki. – Se kétszázért, se négyszázért, de még ezerért se. – Eladja! – Nem! – ismételte meg határozottan. A herceg fenyegetőn összevonta a szemöldökét, és lehajolt úgy, hogy az arca egy vonalban legyen Anne-ével. Közelről egészen fenyegető volt, de Anne utálta, ha fenyegették, ezért erőt vett magán, és rezzenéstelenül állta a tekintetét. Pár másodperc múlva a férfi felegyenesedett, egyetlen szó nélkül megfordította lovát, és elügetett. Anne hosszan kifújta a levegőt, és biztató mosollyal nézett az elkerekedett szemű gyerekekre. – Nem akart bántani – mondta. – Azt hiszem, náluk így szokás alkudozni. – Nagyon óvatlan volt, Anna Petrovna – felelte a fejét ingatva a grófné. – Nem lett volna szabad provokálni. Nem tudhatja, mire képes. – Odaadta volna neki Iszkrát? – szögezte neki az ésszerű kérdést Anne. Irina egy kicsit elmosolyodott. – Nem – ismerte be. – De ezek az emberek veszélyesek lehetnek. Nem szabad félvállról venni őket. – Biztos lehet benne – mondta Anne, s felemelte a kezét, hogy megmutassa, mennyire remeg –, hogy nem vettem félvállról.
A dráma második felvonása este következett, miután elérték Prohladnoje erődjét. Éppen letelepedtek a tűz mellé az egyik, szállásul kapott, szerény kunyhóban, amikor kezét a kardja markolatán tartva a herceg lépett be, és számos, kosarat cipelő szolga kíséretében odalépett hozzájuk. – Eljöttem – mondta határozottan, és a kosarakra mutatott. – Velem vacsorázik, angol hölgy… és maguk is – közölte Irina és a gyerekek felé intve, mintha ők csak másodlagos, figyelemre alig érdemes személyek lettek volna. – Először győztek le alkuban… és ráadásul egy angol hölgy. Úgyhogy vacsora… egyen! A kosarakból kaviár, hideg fácánsült, húspástétom, gyümölcs, egyebek mellett mézédes muskotályszőlő, valamint több palack Veuve Clicquot pezsgő került elő. Sokkal pazarabb vacsorában volt részük, mint amire készültek. A herceg remek kedvében volt, megtöltötte a poharakat, és köszöntésre emelte a magáét. – A lovára! – mondta Anne-nek. Megitták a remek italt, és jó étvággyal láttak hozzá az evéshez. A herceg újból megtöltötte a poharát, s hosszú ideig szótlanul figyelte Anne-t. Végül előrehajolt, ostora nyelével figyelmeztetően megbökte a karját, és határozottan kijelentette: – Feleségül veszem. – Tessék?! – kérdezte döbbenten Anne, miközben a gyerekek vidáman kuncogtak, Irina pedig idegesen ide-oda kapkodta a tekintetét. – Igen – mondta határozott bólintással a herceg. – Angol hölgy a lóval, maga nagyon jó feleség lesz. És – tette hozzá ferde pillantással –, ha feleségül veszem, a lovat is megkapom.
Egy pillanatig csönd volt, aztán Anne – amikor rájött, hogy csak ugratják – elnevette magát. A herceg is harsányan nevetett, a fogát villogtatva, s egyikükről a másikukra nézett, hogy meggyőződjön róla, értékelik a tréfáját. Utána már gyorsan telt az idő. A nyelvi nehézségek ellenére Anne jól megértette magát a herceggel. A férfi harsány nevetése és köntörfalazás nélküli stílusa már egyáltalán nem zavarta, és szívesen válaszolt a hazájára vonatkozó, őszinte érdeklődést tükröző kérdéseire, hallgatta történeteit a cserkeszekkel történt összecsapásokról. Mielőtt távozott, a férfi azt mondta: – Angol hölgy, nagyon kedvelem magát. Ha meggondolja magát, üzenjen Akin San Kalmüknek. Szerintem magából nagyon jó feleség lesz! Különös történet, jó lesz elmesélni egyszer az unokáknak, már ha lesznek! – gondolta Anne. Afelől biztos volt, hogy Emma Hatton jól fog mulatni rajta. Örült volna, ha a gróf is ott van, mert remekül szórakozott volna az abszurd kalandon.
*** Vlagyikavkazban kiváltak a konvojból, mert a Kirjakov-birtok egy csapat lelkesen mosolygó kozákja várt rájuk, hogy elkísérje őket. Csasztnaja több mint ötszáz jobbágyot foglalkoztató nagybirtok volt szőlőkkel, gyümölcsöskertekkel és sok-sok eperfával, amelyek a Kirjakovok vagyonát termelő selyemhernyókat táplálták. Nagyon szép vidéken terült el, ott, ahol a Kaukázus előhegyei belesimulnak a Kaszpi-mélyföldbe. A fokozatosan szelídülő lankákat lombos erdők borították, és számos patak sietett le a hegyekből, hogy becsatlakozzon a bővizű Tyerek folyóba.
Maga a ház nem hasonlított egyetlen épületre sem, amit Anne addig látott. Hosszú volt, alacsony és sokfelé ágazó, csaknem teljesen fából készült, és széles veranda futotta körül, amelyen a család életének jelentős része zajlott. Akácok és varjaktól hangos, dús lombú szilfák vetettek rá árnyékot. Fehér virágú futójázmin nőtte be sűrűn a veranda tetejét, s töltötte meg csodás illattal az estéket, az épület egyik oldalán pedig kis díszkertet alakítottak ki rózsákkal, levendula- és rozmaringbokrokkal, kavicsos ösvényekkel. Elragadtatott örömmel fogadták az érkezőket, Irinát kézről kézre adták, ölelgették, cirógatták, és kedveskedő megszólítások özönével árasztották el. Látva, hogyan mosolyog, hogyan virul ki ettől a dédelgetéstől, Anne kezdte megérteni a grófné visszafogottságát, amely szülőházától távol jellemezte. Aki egy ilyen, túláradó szeretettel teli, és azt ki is mutató családban nőtt fel, gondolta, s elkerül a szigorú udvariassági szabályoknak engedelmeskedő, tartózkodó modort követelő Szentpétervárra, az mindenképpen sérül, és nem képes teljesen önmaga maradni. Aztán a gyerekek következtek, őket ölelgették, csókolgatták, hogy utána mézes süteményekkel és kiszel nevű gyümölcszselével kínálják. Nyanka szinte magán kívül volt örömében, hogy ismét otthon lehet, s könnyes szemmel vette sorra korábbi, mostanra felnőtté vált neveltjeit. Irina egész népes kísérete könnyedén beleolvadt a csasztnajai háznépbe; a melegséggel teli szívekben, s abban a nagy, zegzugos méhkaptárban, ami a ház volt, mindenkinek jutott elég hely. A Kirjakov családnak annyi tagja volt, hogy Anne napokig nem tudott pontosan eligazodni közöttük. Valamennyiüknek Irináéhoz hasonló, szabályos vonásai voltak, s barátságos, nyílt
modora, amit nagyon vonzónak talált. Irina szülei már nem éltek. A családot legidősebb bátyja, Fjodor vezette, akinek már négy felnőtt gyereke volt. Utána következett Zina, aki nem ment férjhez, s a háztartást irányította, bár elvben a ház úrnője Fjodor felesége volt. Aztán jött Dmitrij és Danyiil, akiket egy év választott ugyan el, de úgy néztek ki, és úgy is viselkedtek, mintha ikrek lennének, s ehhez társult még az az Anne zavarodottságát tovább növelő körülmény, hogy ikerlányokat vettek feleségül. Kettőjüknek hét gyereke született. Jekatyerina volt a következő testvér, ő özvegyült meg nem sokkal korábban, és tért haza hoszszú látogatásra a két gyerekével. Korban ő állt a legközelebb Irinához, mindössze tizennyolc hónappal volt idősebb nála. Irina után jöttek a még nőtlen fiúk, Miska és Griska, s a két hajadon lány, Nagyezsda és Zinaida. Nagyezsda jegyben járt egy megbízható, vagyonos, komoly fiatalemberrel, aki kilenctíz év múlva vehette feleségül, miután bebizonyította, hogy valóban méltó rá. Anne hamar rájött, hogy Kirov gróf forgószél gyorsaságú udvarlása és házasságkötése Irinával nem illeszkedett a család megszokott életrendjébe, s mindenki rengeteget aggódott, szomorkodott, s csöppet se lepődött meg azon, hogy szegény „Ruska”, ahogy maguk között Irinát nevezték, olyan sápadtan és soványan tért haza. – Most, hogy már itt vagy, hamar feltáplálunk – ígérte a húgát szorosan magához ölelve Zina. – Sokáig kell maradnod. Felesleges sietni, hisz nincs otthon a férjed. Tulajdonképpen így, hogy a gyerekek is veled vannak, vissza se kell mennetek – mondta, s látva Irina riadt tekintetét, gyorsan hozzátette: – Úgy értem, hogy amíg Kirov haza nem tér. – Egyértelmű volt azonban, hogy eredetileg nem erre gondolt, s hogy nem látja
be, miért kellene bármelyik Kirjakovnak is máshol élnie, mint Csasztnaján. A csasztnajai élet még a schwartzenturminál is szabadabb volt. Anne először meglepődött, de aztán örült, amikor azt látta, hogy úrnője leveti elegáns, francia divat szerint készült öltözékét, és egy sokkal kényelmesebb, mindennapi használatra alkalmasabb ruhát vesz fel. Remekül szórakozott Marie felháborodásán, amikor Irina abbahagyta a bodoríttatást, s inkább egy hátát verdeső varkocsba fogta össze a haját. Egyik nap csizmaszárba dugható bőrnadrágot húzott, s férfi módra, szétvetett lábbal ülte meg Iszkrát, úgy, ahogy kislány korában. Megdöbbentő volt a változás: a családi szeretet melegét érezve kivirágzott, mosolygós lett, beszédes, még huncut is, és úgy lubickolt a régi családi tréfák örömében, mint bármelyik gyerek. Boldogságot sugárzó és kötöttségek nélküli volt a ház. Mindenkinek megvolt a dolga, amit el kellett végeznie, s a kedve szerinti elfoglaltsága is, amivel kitöltötte a szabadidejét, s bár melegen és őszinte szeretettel fogadták, Anne egy kicsit meglepődött – csöppet sem kellemetlenül –, amikor rájött, hogy önállóságot várnak tőle, azt akarják, hogy gondoskodjon magáról. Ha valamire szüksége van, kérje nyugodtan, vagy ami még jobb, csinálja meg. Öltözzön úgy, ahogy akar, s tegye azt, amihez kedve van; esténként a verandán, az éjszakába nyúló – nagy beszélgetésekkel és nevetésekkel tarkított – vacsorák alatt senki se érezte kötelességének, hogy szórakoztassa, vagy megmondja, mit tegyen. A lovaglás nagy szerepet játszott mindenki életében. Csasztnaja nagy birtok volt, s ahhoz, hogy körbejárják, a férfiaknak órákat kellett lóháton tölteniük. A gyerekeket szinte
előbb tanították meg lovagolni, mint járni; a hegyekben élő társaikhoz hasonlóan szőrén ülték meg a pónijaikat, legalább olyan biztonságban érezve magukat a hátukon, mint a saját lábukon. A cserkeszek miatt nem volt biztonságos elhagyni a birtokot, s ott sem volt teljesen veszélytelen az élet, bár mindegyik Kirjakov úgy tett, mintha az lenne. Az apjukat egy cserkesz lőtte le, amikor körbejárta a birtokot, és a fiai úgy érezték, hogy meggyaláznák az emlékét, ha a legkisebb jelét is adnák annak, hogy hasonló sorstól tartanak. A nők azonban őrizet nélkül sosem közelítették meg a birtok határát, a gyerekek pedig nem hagyhatták el a ház környékét. A birtok méretei miatt azonban ezek a szigorú szabályok nem okoztak gondot. Anne is sokat lovagolt mindennap, és jobb időtöltést elképzelni se tudott volna. Kvasszi hamar kiheverte az út fáradalmait, és Anne újból élvezhette a tökéletes lovon ülés nyújtotta örömöket. A kancának rendkívül sima járása volt, de ami ennél is fontosabb, mint arra már Schwartzenturmban, első találkozásukkor rájött, rengeteg energia feszült benne, ami még örömtelibbé tette a lovaglást. Kvasszi élvezte, ha útra keltek, s Csasztnaját bejárva hegyesen ágaskodó füllel, remegő orrcimpával nézegetett körbe csillogó szemével, s szívott magába minden új benyomást. Griska az egyik karámban kisebb akadályokat állított fel, s ugratni tanította Anne-t. – Ha akarja, megtanítom szétvetett lábbal lovagolni – ajánlotta egyik nap. Anne először vonakodott – „Kényelmesnek látszik ugyan, de illetlen.” –, mire Griska nagyot nevetett, hozzátéve, hogy már két húgát tanította meg szétvetett lábbal lovagolni, amit nem tett volna, ha egy kicsit is illetlennek hinné. Anne ezek után igent mondott, s a leckék olyan eredményesek
voltak, hogy utána Danyiil is jelentkezett, felajánlotta, hogy megtanítja lőni, s ígérte, hogy mire befejezik, remek lövő lesz. Ami a tanítványait illeti, őket Anne alig látta. Csasztnaján annyian álltak ugrásra készen, hogy foglalkozzanak velük, hogy ezen a téren nem maradt feladata, a tanulásnak pedig a gondolata se merült fel. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, hajnaltól alkonyatig lovagoltak az unokatestvéreikkel, lebarnultak és megerősödtek a kaukázusi napsütésben, s Anne azzal nyugtatta magát, hogy amit ott megtanulnak, az legalább olyan hasznos lesz számukra, mint Európa térképének ismerete, vagy az, hogy felsorolják a cár rendeleteit bejelentésük dátumával együtt.
*** Egy júniusi napon, a kertből egy kosár, frissen szedett rózsával a házba visszatérve, Anne meglepődve vette észre a verandán Szergejt, amint Zinával beszélget, akit váratlan érkezése hírére a konyhából rángattak elő. A fiú megérezte a jöttét, felé fordult, és széles mosolyra húzódott a szája. – Anna Petrovna! Hát itt van! – üdvözölte lelkesen. – Hallottam, hogy ide jöttek, és gondoltam, meglátogatom magukat. Az Önállókhoz osztottak be – tudja, az Önálló Kaukázusi Hadttesthez –, ami csak húsz versztára állomásozik innen. Hogy van? Remekül néz ki! És hogy van anyám? A második kérdés az elsőhöz képest mellékesnek hangzott, de Anne úgy válaszolt rá, mintha nem pusztán udvariasságból fakadt volna: – Sokkal jobban, alig fog ráismerni! Lassan molett lesz. Ugye, Zina?
– Igen, de ha most nem megyek vissza a konyhába, hogy szétcsapjak a szakácsom és Kerim között, akik meg akarják ölni egymást, akkor ma egyikünk se eszik. Isten hozta, Szergej Nyikolajevics, de muszáj elbúcsúznom. Anna majd gondját viseli, és a férfiak is hamarosan megjönnek. Bocsásson meg… vacsoránál találkozunk – mondta Zina, és azzal elsietett. Bár barátságosan beszélt, Anne arra gondolt, hogy nem igazán kedveli Kirov fiát, s ha más vendég érkezik, nem tartotta volna olyan sürgősnek, hogy a háztartás után nézzen. Szergej azonban láthatóan semmit se vett észre ebből. Annet figyelte, s miután a lány lerakta a rózsával teli kosarat, megfogta mindkét kezét, és azt mondta: – Remekül néz ki, Anna Petrovna! És megváltozott, csak nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen értelemben. – Szerintem csak annyi történt, hogy lebarnultam a sok lovaglástól – válaszolta mosolyogva Anne. – Nem, nem, annál többről van szó. Boldognak látszik… nem is tudom. – A fiatalember olyan merőn nézte, hogy Anne kezdte kényelmetlenül érezni magát. Visszahúzta a kezét, s hellyel kínálta az egyik kereveten. – Meséljen, mondjon el mindent! – kérte. – Azóta nem találkoztunk, hogy tavaly az édesapjával hirtelen el kellett utazniuk Moszkvából. Biztos rengeteg mesélnivalója van! Egy darabig együtt voltak, ugye? Sikerült elérnie, hogy a hangján ne lehessen érezni a vágyakozást, bár rettenetesen szeretett volna minél többet hallani a grófról. Szergej kényelmesen hátradőlt a kereveten, keresztbe rakta hosszú, elegáns lábát, és pár másodpercre újból rászögezte a tekintetét. Ő is megváltozott, gondolta Anne: az arckifejezése határozottá vált, a nyaka is vastagabb lett, a vállai iz-
mosabbak. Már nem keltette a befejezetlenség érzetét: majdnem húszéves volt, fiatal férfivá érett, ami remekül állt neki. Nagyon jóképű lett, s ha lehet, még jobban hasonlított az apjára, mint azelőtt. – Igen, decemberig – felelte. – Aztán ő Párizsba ment, én pedig Lvovba. Kis, vidéki város. Hogy utáltam! Onnan Kijevbe vezényeltek, amit nagyon szerettem, most pedig itt vagyok. Hallott valamit apáról? Szerencsés, hogy újból Párizsba küldték. Hogy szeretném látni! – Szerintem hamarosan itt lesz, és elküldi Párizsba önmaga helyett – mondta Anne. – Tényleg úgy gondolja? – kérdezte komolyan Szergej. – Nem igazán hiszem. Tudja, nagyon szereti a munkáját. Mikor együtt voltunk Tilsitben, elmondta, hogy a diplomácia a vérében van. Azt hiszem, hamar megunja, hogy otthon üljön, a birtokot járja, és esténként ne legyen más dolga, mint beszélgetni a… – Szergej befejezetlenül hagyta a mondatot, s egy kicsit el is vörösödött, amiből Anne arra következtetett, hogy Irinára készült lekicsinylő megjegyzést tenni. – Jó egészségben volt, amikor utoljára látta? A leveleiben nincs szó az egészségi állapotáról. Nem fáj a karja? – Hidegben sajog egy kicsit, de egyébként nincs vele gond. Elmesélte, milyen remekül viselkedett, mikor a sebész a sebet tisztította – árulta el Szergej. – Meg kell mondjam, Anna Petrovna, maga nagyon bátor, és jó barátja apámnak. Azt hiszem, nagyon sokra tartja magát… és én is. S ha nem tartja szemtelenségnek – mondta Anne-re függesztve a tekintetét –, azt kell mondjam, hogy nagyon csinos ma. Anne elnevette magát.
– Nemcsak szemtelennek, hanem butának is fogom tartani, ha ilyet mond. Még hogy csinos! Ebben a ruhában! És rendetlen hajjal! – Sajnálom, de én annak látom – mondta inkább csodálkozva, mintsem megszeppenve Szergej. – Talán… – Oh, már itt is van Jurka a teával – vágott közbe megkönynyebbülten Anne. – Vagy inkább valami mást szeretne? – A tea remek lesz. Apa azt is elmesélte, hogyan kezelte otthon a szamovárt, vette át anyám helyét. Egyszer szeretném látni. – Látom, elhatározta, hogy zavarba hoz, de ígérem, hogy nem fog sikerülni – jelentette ki nevetve Anne. – Most pedig meséljen magáról! Mit csinált Kijevben? Nagyon keveset tudok a városról azon kívül, hogy van egy szép székesegyháza. Látta? Mondja el, milyen! Ügyes kérdésekkel rávette Szergejt, hogy ne az ő külsejével és tulajdonságaival foglalkozzon, hanem saját kalandjairól beszéljen. Ha nem a munkaadója fia, arra gondolt volna, hogy flörtölni akar vele, vagy legalábbis vonzónak találja. Nyolc évvel idősebb volt azonban nála, ami jelentős különbségnek számított, és a családon belül elfoglalt helyzete önmagában elegendő kellett hogy legyen ahhoz, hogy nőként észrevétlen maradjon neki. Ezzel együtt meglepődött azon, milyen jóképű fiatalember lett Szergej – s azon is, hogy ő erre felfigyelt.
*** Annak a kissé hűvös viselkedésnek, amellyel Zina Szergejt fogadta, nyoma sem volt a többi családtag magatartásában, s Kirjakovék vendégszeretete hamar elfeledtette az emlékét is. Még Irina is kevésbé volt tartózkodó a mostohafiával, mint
korábbi alkalmakkor, és élénken az apja felől kérdezgette. Anne úgy vette észre, hogy Szergej még mindig némi távolságtartással kezeli, a mostohatestvéreit azonban nagy szeretettel üdvözölte. Úgy tűnt, Natasa különösen megörült neki, s ha csak pár pillanatra is, de szorosan átölelte a derekát. Szergej érezhetően hosszabb időt akart ott tölteni, s vacsora után el is mondta, hogy egy hónapos eltávozást kapott, amit kevésnek ítélt arra, hogy elutazzon a Fekete-tengerhez. – Akkor itt maradsz. Hát persze! – jelentette ki azonnal Fjodor, s a dolog ezzel el volt intézve. Miután a családtagok ilyen könnyen maguk közé fogadták, annak megfelelően is bántak vele, senki se tartotta kötelességének, hogy szórakoztassa. Nem sok idő kellett hozzá, és Anne észrevette, hogy a fiú önkéntelenül mellé csapódik, lévén ő az egyetlen a társaságban, akit érdekelnek az érzései, s hogy mit csinál. Ha leült a teraszon, hogy olvasson vagy hímezzen, Szergej mellé telepedett, ha lovaglóruhát öltött, hogy Kvasszival nekivágjon a birtoknak, biztos, hogy ott termett, és a kísérőjéül ajánlkozott. Egy-két nap után úgy döntött, hogy nem küzd az elkerülhetetlen ellen, s belenyugszik, hogy bármit mondjon is, a fiatalember árnyékként követi. Azon vette észre magát, hogy jobban kedveli a társaságát, mint amire számított. Kezdetben hajlamos volt úgy gondolni rá, mintha még mindig ugyanaz a kisfiú lenne, aki akkor volt, amikor Oroszországba érkezett, ám az utolsó egy-másfél évben annyit nőtt, hogy a köztük lévő korkülönbség már nem volt annyira szembetűnő, mint korábban, s a katonaiskola befejezése, a nagyanyja fojtogató gondoskodása alóli felszabadulás óta szerzett tapasztalatai szórakoztató beszélgetőtárssá tették.
Az első hosszabb, közös lovaglásuk alatt elmesélte, milyen rendkívüli dolog történt Tilsitben. A friedlandi vereség után a cár testvére, Konsztantyin nagyherceg és más vezető tábornokok amellett érveltek, hogy a háború folytatása olyan lenne, mintha pisztolyt szorítanának minden orosz katona halántékához. A háborút anélkül vívták, hogy alapvető orosz érdekek kockán forogtak volna, s a meggyengült, demoralizált orosz hadsereggel újabb ütközetet vívni a kiválóan képzett franciák ellen egyértelműen súlyos vereséggel járt volna, s azzal, hogy Napóleon Oroszország küszöbére ér. Ráadásul a háború népszerűtlen volt az országban; a parasztok, akiknek az emberutánpótlást biztosítaniuk kellett, utálták a kötelező katonai szolgálatot, s tiltakozásul erőszakos megmozdulásokat tartottak, gyújtogattak. Bármennyire sértőnek tűnt is egy semmiből jött, törekvő tábornokkal egyezkedni, akit az orosz ortodox egyház szent szinódusa „az emberiség dühöngő ellensége” névvel bélyegzett meg, a józan ész azt diktálta, hogy kössenek békét. – Apa szerint Napóleon sose akart harcolni ellenünk, mindig természetes szövetségesének tekintette Franciaországot és Oroszországot – mesélte Szergej, miközben a kantárszárat lazán, egy kézzel tartva hozzáigazította a lova lépteit Kvassziéhoz. – Azt mondja, hogy már korábban is tett gesztusokat az uralkodónknak, de a cár figyelmen kívül hagyta őket, és bár végül beleegyezett a békekötésbe, csak komoly erőfeszítéssel lehetett rávenni arra, hogy egyáltalán találkozzon Napóleonnal. Különösen nehéz volt meghatározni a találkozó helyét. Napóleon is büszke, tehát a találkozónak mindenképpen semleges területen kellett létrejönnie.
– Ezért találták ki a folyón úszó tutajt? – kérdezett közbe Anne. Szergej vidáman felnevetett. – Szóval hallott róla! Hát persze! Hogyne hallott volna?! Fantasztikus volt, csak bámultunk, és azt hittük, hogy álmodunk. Azzal a kis különbséggel, hogy nem tutaj volt, hanem egy bárka. – De hogy merült fel ez a lehetőség? – kérdezte Anne. – Apa ötlete volt – válaszolta nem is leplezett büszkeséggel Szergej. – Bármilyen helyszínt javasoltunk is, a franciák leszavazták, és vice versa, úgyhogy apa végül felvetette, hogy miért is ne találkozhatnának a folyó közepén. Hiszen, mint tudja, a Nyeman határfolyó, az egyik partja Oroszország, a másik Poroszország. Később persze megesküdött, hogy az egészet csak viccnek szánta, de ismeri apát… ha mond valamit, az mindig többet jelent, mint első hallásra gondolná. – Igen, ezt már észrevettem – értett egyet Anne. – Akár komolyan gondolta azonban, akár nem – folytatta a történetet Szergej –, az ötletet elfogadták. Építtettünk egy nagy bárkát, a folyó közepére vontattuk, és kikötöttük a korábban ott lévő, a csatában lerombolt híd megmaradt cölöpjeihez. Aztán sátort állítottunk a közepére, az egyik oldalán a Napóleont jelentő N-nel, a másikon S-sel mint Sándor – nagyot nevetett volna, ha látja! –, a két uralkodó pedig csónakon odament, s asztalhoz ült, hogy tárgyaljon. Egy fürj repült fel nagy zajjal az út mellől, megriasztva Szergej lovát, úgyhogy a fiatalembernek kis ideig vele kellett foglalkoznia. – Két nap múlva azonban – folytatta aztán a történetet – mindenki azt mondta, hogy a bárka túl egyszerű, méltatlan
hely egy ilyen fontos eseményhez, ezért magát Tilsitet nyilvánították semleges területté, s ott folytatódtak a tárgyalások. Pedig a bárka jó ötlet volt! Ha az nincs, szerintem nem tudjuk rávenni az uralkodót, hogy egy szobában leüljön Napóleonnal. – Látta Napóleont? Mi a véleménye róla? – érdeklődött Anne, s határozottan visszatartotta Kvasszit attól, hogy megkóstolja egy, az út fölé alacsonyan belógó ág ízletesnek látszó leveleit. – Szerencsém volt, mert bár természetesen mindenki szolgálatra jelentkezett, apának köszönhetően bekerültem az uralkodó mellé kirendelt osztagba. Időnként a szobában is megfordultam, s meg kell mondjam, hogy a cár ránézésre forgáccsá aprította a franciát! – jelentette ki lelkesen Szergej. – Magasabb, sokkal vonzóbb megjelenésű, és minden szempontból uralkodóibb jelenség. De azért van valami figyelemre méltó Napóleonban is! – tette hozzá elgondolkodva. – Nem tudom megfogalmazni, csak érzem. – Mintha meglepődött volna ezen – vetette közbe Anne. – Hát, először is alacsony – az uralkodónk toronyként magasodott fölé –, és rövid nyaka van, tésztaképe, vékony szálú, sötét haja, s az se sok! De a szeme rendkívüli: kék, nem olyan sugárzó, mint a cáré, hanem inkább szürkés, de annyira fényes és átható, hogy muszáj másfelé nézni miatta. Akire ránéz, az nehezen állja. Egyszer találkozott a tekintetünk – azt kérte, hogy vigyek még nekik papírt –, és szédülés fogott el. Nem szeretem – mondta őszintén Szergej –, de van benne valami, amiről nem lehet nem tudomást venni. – Hogy viselkedett az uralkodóval? – Nagyon udvarias volt, már-már alázatos. Testvéremnek szólította, ami kezdetben egy csöppet se tetszett a cárnak, de
aztán úgy tűnt, hogy egyre jobban megkedveli Napóleont, mintha az valamilyen módon megbabonázta volna. Vacsora után leültek, hajnalig beszélgettek, s ez napokon át tartott. Ahogy hallottam, felosztották egymás között a világot, mintha abba senki más nem szólhatna bele! Apa szerint mindkettőt elragadták a vágyai. Azt mondja, hogy Napóleon őrült, s ez elbűvölte a cárt, de a grandiózus terveik olyanok, mint amikor egy gyerek álmodik, nem számolva a valósággal. Szerinte Napóleon ebbe bele fog bukni, de előbb még ezrek halnak meg az őrültsége miatt. Anne szinte hallotta a gróf szavait, s pár pillanatig, ahogy Szergej ott lovagolt mellette és magyarázott, úgy érezte magát, mint korábban vele. – Természetesen hallottam a szerződésről – mondta elgondolkodva. – Franciaország segítséget nyújt Oroszországnak a törökök ellen, cserébe azért, hogy a cár elismeri fennhatóságát az Adriai-tengeren. Nem úgy tűnik, mintha jól jöttünk volna ki az egyezkedésből. Ott van például Lengyelország. – Igen, elismertük a Varsói Nagyhercegséget – felelte Szergej anélkül, hogy felfigyelt volna arra, hogy Anne a hazájaként utalt Oroszországra. – És bár Napóleon bátorította az uralkodót, hogy vegye el a svédektől Finnországot, nem ajánlott fel hozzá segítséget, s ragaszkodott ahhoz, hogy helyőrségeket állomásoztasson a balti-tengeri kikötőkben. Nem tehetek róla – tette hozzá komoran –, az az érzésem, hogy a békekötés Napóleon erősödését szolgálta. Talán mégis tovább kellett volna harcolnunk. Csak hát semmi esélyünk se volt arra, hogy legyőzzük! – Még nem jött el az ideje annak, hogy vereséget szenvedjen – mondta Anne, felidézve magában a gróf szavait.
Szergej fürkésző pillantást vetett rá. – Néha egészen úgy hangzik, amit mond, mintha apámtól hallanám – felelte. – Meg kell mondjam, remek dolog magával beszélgetni, Anna Petrovna. Pillanatok alatt átlátja a dolgokat, megért mindent. A lányoknak, akikkel beszélgetni szoktam, csak a francia ruhák és a tánc jár a fejükben! Kijevben, a szezon alatt hetente két bál volt, és már rettenetesen untam a bután vihogó, üresfejű teremtményeket, akikkel táncolnom kellett! Persze tudom, hogy még csak lányok, maga pedig nő, ráadásul tanult nő. Nem csoda, hogy apa… – Nem folytatta a mondatot. – Mi nem csoda? – kérdezte feltámadó érdeklődéssel Anne. – Semmi – ütötte el a kérdést kissé belepirulva Szergej. – Csak annyi, hogy tudom, apa nagyon sokra tartja. Gyakran említi, és most már értem is, hogy miért. Anne úgy érezte, hogy kezd túl bensőségessé válni a beszélgetés, és sietve témát váltott. – És mit csinált Tilsitben, amikor nem volt szolgálatban? – kérdezte. – Volt sok tennivaló? A manőver sikerült. – Jaj, dehogy! – válaszolta a száját biggyesztve Szergej. – Tilsit egy kopott, unalmas kisváros, ahol még egy tisztességes kesztyűt se lehet kapni! Akadt néhány bankett, de az étel csapnivaló volt, mindennek – mindennek – pocsolyaíze volt, tudja, mint az ilyen isten háta mögötti helyeken szokás. És természetesen mindenhol franciákba botlott az ember. – Nem kedvelte őket? – Felfuvalkodott szájhősök! – válaszolta indulatosan Szergej. – Úgy jártak-keltek a városban, mintha az övék lenne a világ, és egyikről se lehetett azt mondani, hogy jó családból
való. De mit is várhat az ember, amikor a francia hadseregben bárkiből lehet tiszt? Mi, gárdisták nem voltunk hajlandók keveredni velük, és egy csöppet se szerettük, hogy Konsztantyin nagyherceg összebarátkozott Murat tábornokkal, és egy kozák lovaglónadrágot ajándékozott neki. Rosszul voltam, amikor láttam, hogyan parádézik benne az a békazabáló! Nevetséges volt, de észre se vette. – Talán a nagyherceg előre tudta, és épp ezért ajándékozta neki – vetette közbe Anne. Az ötlet tetszhetett Szergejnek, mert elmosolyodott. – Talán – felelte. – Mindenesetre a franciákban volt annyi tisztesség, hogy az utolsó úriemberüket küldték nagykövetnek a szentpétervári udvarhoz. Hallott róla? – Armand de Caulaincourt-ról? Igen, a télen találkoztam vele Szentpéterváron. Az uralkodó a Volkonszkij-palotát adta neki, ami gyakorlatilag a szomszédunkban van, és több bálra, fogadásra is meghívott bennünket. Az apja még Párizsból ismeri, és én is láttam egyszer, egy követségi bálon. Nagyon kellemes, intelligens embernek tűnik, s ahogy hallottam, mindenkivel megtalálta a hangot az udvarnál. – És úgy él, mint egy herceg, ötven belső szolgája van – mondta széles mosollyal Szergej. – Azt mondják, hogy a szakácsa, Tardif a legjobb a világon. Evett már a főztjéből? – Igen, az első bálja előtt egy banketten. Az étel valóban remek volt, bár Kerim szerint a Volkonszkij-palota konyháján nem készül semmi olyan, amit ne tudna ugyanúgy vagy még jobban megcsinálni! Caulaincourt azonban tényleg szeret vendégeket fogadni, és komoly nyeresége lesz a szentpétervári társaságnak. Jó volna, ha a franciák is hasonlóan jól éreznék magukat Párizsban a mi nagykövetünknél.
– Rumjancevnél? Kedves, régi vágású úr, de nem nagy gourmet – válaszolta könnyedén Szergej. – Tudja, hogy az uralkodó apát akarta oda küldeni? – Nagykövetnek? – kérdezte meglepődve Anne. – Nem gondoltam, hogy ilyen magasan áll, bár… – Igen, az uralkodó nagyon nagyra tartja, és azt mondta, hogy mivel sok időt töltött Párizsban, és mindenkit ismer, tökéletesen alkalmas a posztra. De apa nem fogadta el a megbízást. Rumjancevet ajánlotta maga helyett, és felajánlotta a szolgálatait tanácsadóként. – Szergej értetlenül csóválta a fejét. – Azt hiszem, én semmiben se mernék nemet mondani az uralkodónak, de apa bátor, akár az oroszlán. – Miért nem vállalta? Mondott róla valamit? – Nem vagyok biztos benne – felelte a homlokát ráncolva a fiatalember. – Ismeri, tudja, milyen gyakran viccel, és hogy néha nem lehet megállapítani, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy sem. Mindenesetre azt mondta, hogy Rumjancev a legalkalmasabb a megbízatásra, mert ő valóban hisz a franciákkal kötött szövetségben. Szerinte a franciák biztosan segítenek nekünk azoknak a török területeknek a megszerzésében, amelyekre szükségünk van, hogy helyreállítsuk a régi Bizánci Birodalmat. Az pedig, hogy Európa többi részével mi történik, nem számít, amíg Napóleon békén hagyja a nyugati határainkat. – Amiből az következik, hogy az édesapja szerint nem így lesz – állapította meg Anne. – Apa szerint Napóleon a civilizáció ellensége, és előbb vagy utóbb mindenképp le kell győzni. Úgy gondolja, hogy ami Európában történik, az igenis számít, és ellent kell állnunk
neki. Meggyőződése, hogy a békeszerződés semmit sem oldott meg, csupán a szőnyeg alá söpörték vele a gondokat. Egy emelkedő tetejére érve Szergej megállította a lovát, és kicsit oldalra fordította, hogy egyenesen Anne-re nézhessen. Ő előrehajolt, megsimogatta Kvasszi nyakát, eligazgatta a sörényét, s aztán a fiatalemberre nézett. – A szerződésben az a legrosszabb, hogy az uralkodó a franciák oldalára állt vele Anglia ellenében – mondta Szergej. – Nagyon rossz érzés arra gondolni, hogy Oroszország most Anglia ellensége; bár biztos vagyok benne – tette hozzá sietve –, hogy a cár a kontinentális blokádban való részvételen kívül nem kíván csinálni semmit. Amit arról mondanak, hogy állítólag van egy titkos megállapodás az Anglia elleni háborúról, egész biztosan ostobaság. Anne-nek jólesett az aggodalma, s ettől egy kissé meglepődött. – Kedvesem, felesleges mentegetőznie minden oroszok cárjának tettei miatt – mondta könnyed hangon. – Biztos vagyok benne, hogy ha a döntése előtt kikéri az ön véleményét, másképp állnának a dolgok. Szergej elégedetlenül a szájába harapott. – Nagylelkű, hogy megpróbálja elviccelni a dolgot, de utálok arra gondolni, hogy ellenkező oldalon állunk. – Úgy érti, hogy hivatalosan az ellensége vagyok? – ugratta tovább Anne. – Nem, igaza van… tényleg csak komiszkodtam. És igazából magam se tudom, mit gondoljak. Négy éve vagyok Oroszországban, de úgy érzem, mintha az egész életemet itt töltöttem volna. Azt hiszem, hogy napról napra egyre oroszabbá válok, és Anglia olyan távolinak tűnik… távolinak és elveszettnek.
– Hiányzik a hazája? – kérdezte szelíden Szergej. – Biztos gyakran vágyik haza. Sajnálom, ha ügyetlen voltam, és feleslegesen eszébe juttattam. Anne gyorsan összeszedte magát. – Ne vágjon ilyen tragikus arcot, Szerjózsa! Anglia egyelőre a helyén van, és biztonságban, bármit döntött is négyszemközt Sándor és Bonaparte. Amíg a brit flotta uralkodik a tengereken, addig nem érheti baj a hazámat. És a háború nem fog örökké tartani. Egy nap majd hazatérhetek. – Látogatóba, vagy azért, hogy ott éljen? – kérdezte Szergej. Anne távolba révedő tekintettel nézett maga elé. – Nem tudom – válaszolta hosszú hallgatás után. – Most még tényleg nem tudom. Újabb csönd támadt, de aztán Kvasszi türelmetlenül rántott egyet a kantáron, mire Anne összeszedte magát, s elmosolyodott, látva Szergej komor arcát. – Jöjjön, vágtassunk egyet! – ajánlotta vidáman. – Ma még nem éreztem az arcomon a szelet. Gyerünk a patakhoz, hadd lássam, valóban olyan lusta-e a lova, mint amilyennek látszik. Szergej elfogadta a kihívást. – Bármilyen terepen legyőzi a kancáját! Halljam, mi a tét! – Majd a győztes megmondja. Felkészült? Akkor rajt!
Tizennegyedik fejezet Anne a verandán ült, s joghurtból, mézből, fügéből, szőlőből és erős, illatos feketekávéból álló reggelijét fogyasztotta. Száska a térdének támaszkodva szemezgetett a szőlőből, kis szünetet tartva az unokatestvéreivel kora reggel óta űzött játékban. Ész-
revehetően nőtt azóta, hogy Csasztnajára érkeztek, s ezt Zina büszkén a kaukázusi levegőnek és ételeknek tulajdonította, amelyektől szerinte a holt is feltámad és táncra perdül. Az apja alig fog ráismerni, ha újból találkoznak, gondolta félig örömmel, félig szomorúan Anne. Hogy az mikor fog bekövetkezni, arról fogalma se volt. A korzikai tábornok, aki császárrá tette magát, már a fél világot uralma alatt tartotta: a lerohant Portugáliával és a vazallus királysággá tett Spanyolországgal a francia birodalom már Gibraltártól az orosz határig ért, a hideg Baltikumtól a kék Jón-tengerig terjedt. Miután Oroszország előzékenyen bánt vele, Svédország pedig szigorúan semleges maradt, egyedül Anglia állt ellent neki, fenntartva a háborút a világ valaha volt legsikeresebb katonájával, nem a siker reményében, hanem azért, mert nem maradt más választása. A brit és a brit hajók által szállított áruk elleni európai embargó már erősen éreztette a hatását, s Napóleon abban bízott, hogy kiéheztetéssel engedelmességre tudja kényszeríteni ellenségét. A tengerek fölötti uralom megszerzése nélkül ugyanis invázióra nem gondolhatott, azt pedig – Anne szilárdan hitt ebben – esélye sem volt megszerezni. Csasztnaján egyébként nagyon kellemes volt az élet, és egy csöppet sem hiányolta a szentpétervári merev formaságokat. Úrnője példáját követve varkocsba összefogva hordta a haját, és egyszerű pamutszoknyát, parasztblúzt és szandált hordott, illetve lovagláshoz puha szárú csizmát. Időnként bűntudata támadt, s olyankor a gyerekeket összegyűjtve órát tartott, vagy kilovagolt velük, s a fák és virágok nevére tanította őket, de ezeket a ritka alkalmakat leszámítva kellemes semmittevéssel töltötte a napjait, s nagyon élvezte.
Szergej lépett ki a házból, rámosolygott, és az egyik lábát hanyagul lelógatva, kezét a feje alá téve, hogy jól lássa, befeküdt az egyik függőágyba. – Mit fog csinálni ma, Anna Petrovna? – kérdezte. Száska otthagyta Anne-t, felmászott a bátyjára, s szétvetett lábbal a hasára ült. – Óvatosan a térdeddel, Száska! – figyelmeztette Szergej, miközben szabad kezével érte nyúlt, hogy megtartsa. – Fürjet reggeliztem és pezsgőt, s nem szeretném kiadni magamból. – Fürjet és pezsgőt? – kérdezte mosolyogva Anne. – Hát így élnek a gárdatisztek? Micsoda luxus! Gondolom, Kijevben tanulta. – Továbbá táncolni és ukrán lányokat szeretni – válaszolta félig leeresztett szemhéjjal Szergej. – Az az igazság, hogy kiváló táncos vagyok. Mindenki szerint öröm táncolni velem. – Biztos vagyok benne – felelte Anne, s ivott egy kortyot a kávéjából. – Elfogad partnerének holnap a mustra utáni táncra? Azt hiszem, egész szép pár lennénk. – Velem akar táncolni? – kérdezte a szemöldökét felvonva Anne. – Miért ne? – Azt hittem, hogy Zinaidával és a barátnőivel. Ők közelebb állnak magához korban, és Zinaida nagyon szép. Vele lennének szép pár! A bosszankodástól Szergej enyhén elpirult, de továbbra is Száskán tartotta a szemét, aki úgy tett, mintha a bátyja ló lenne, s a combját csapkodta, hogy gyorsabban vágtasson. – Miket beszél! Aki csak hallaná, de nem látná, azt hinné, hogy főkötőt viselő, éltes matróna – mondta. – A köztünk lévő
korkülönbség semmi. A kortársamnak tekintem, Zinocska és a barátnői pedig vihogó kamasz lányok, akik egy csöppet se érdekelnek. Anne érezte, hogy a fiút a méltóságában bántotta meg azzal, amit mondott, és nem akart további kellemetlenséget okozni neki. – Tudomásul veszem a dorgálást – felelte nyugodtan. – Örömmel táncolok magával, ha akarja. Szergej azonnal felült, gyors mozdulattal lerakta Száskát, és csillogó szemmel kérdezte: – Komolyan? Bármelyik táncot? – Bármelyiket – mondta mosolyogva Anne. – Válasszon! Most viszont, azt hiszem, csizmát húzok, és kimegyek Kvasszival a piknikezőhelyre, gyönyörködni egy kicsit a kilátásban. – Remek ötlet! Elkísérhetem? – kérdezte rögtön Szergej. – Vagy tudja, mit? Mi volna, ha vinnénk magunkkal ennivalót, és a hosszabb úton mennénk, a Lovak völgyén át? A mustra után már nem lesz ott a ménes, most tudjuk megnézni még egyszer utoljára. Aztán megebédelünk a fák alatt, és az erdőn keresztül jövünk haza, ami jól fog esni a nagy melegben. A terv jól hangzott, de volt valami Szergej lelkes pillantásában, ami elbizonytalanította Anne-t. Nem úgy nézett rá, ahogy egy gyerek néz a nevelőnőre, apja alkalmazottjára. Persze már nem is gyerek, és ezt jó lesz nem elfelejteni, figyelmeztette magát. Találkozott a tekintetük, amitől furcsa izgatottságot érzett, de gyorsan el is fojtotta magában. – Jó ötlet – felelte könnyedén. – Natasát és Száskát is elvihetjük. Akarsz jönni, Száska? Milyen kedves a bátyádtól, hogy kitalálta! Szaladj, keresd meg a nővéredet, én pedig szólok,
hogy készítsék elő a lovakat, s megkérem Kerimet, hogy adjon valamilyen elemózsiát. Nyeregtáskában visszük magunkkal, hogy ne legyen szükség inasra. Szergej egy szóval se tiltakozott, de látva a szeme sarkából a csalódott arckifejezését, Anne érezte, hogy jól tette, amikor úgy döntött, hogy a gyerekeket is magukkal viszik.
*** Három órával később libasorban haladtak egy ösvényen, amely a Lovak völgye teljes hosszában végighúzódott a hegyoldalon. Ahogy a bokrokat és a kiálló sziklákat kerülgették, maguk alatt tisztán látták a völgy alján kanyargó, kis patakot. Egyes helyeken a víz barnává és méllyé vált az összeszűkülő, zöld partok között, s ott könnyen lehetett halat fogni – elég volt egy horogra tűzött legyet a víz fölé tartani, s már ugrott is érte egy. Máshol egészen elsekélyesedett, s hangosan bukdácsolt a szürke sziklákon, szikrázóan verve vissza a nap sugarait. S szerte a völgy alján, amerre csak néztek, mindenfelé lovak voltak, békésen legelték a dús, harsogóan zöld füvet. Többségük pej volt vagy szürke, de akadt köztük néhány fekete is. Karabahok és kabardák, intelligens, gyors és hidegtűrő fajták, amelyeket nagy becsben tartottak Oroszországban és Keleten. Menet közben Kvasszi sűrűn oldalra fordította a fejét, s ahelyett, hogy az ösvényt figyelte volna, az odalent legelésző lovakat nézte, mintha ráismert volna a fajtájabeliekre. Az orrlyuka időnként kitágult, mélyen beszívta a szagukat, és izgatottan felnyihogott. Egy ilyen ménesben, hasonló völgyben született, s szeme csillogásán látni lehetett, hogy feltámadtak benne a régi emlékek. Szergej lova és a gyerekek pónijai, lévén
mindannyian heréltek, nyugodtan ballagtak, s a fülüket is ritkán mozdították. A völgy végén a környező hegyek összezárultak, szélesen elterpeszkedő asztalt alkottak, amelyen a vékony talaj alól előbukkanó, szürke gránit jókora foltként terült szét. Mögötte csipkézett peremű szikla emelkedett, a tetején széltől meggörbített fákkal, de a természet alkotta, terebélyes kőasztal alatt nyírfaliget zöldellt, amely menedéket nyújtott a nap ellen, és szelíd színeivel nyugalmat adott a szemnek. Ezt a ligetet hívták piknikezőhelynek, mert szinte kínálta magát, hogy az ott járó megálljon, s pihenjen, harapjon valamit a szabad ég alatt, miközben gyönyörködik az elé táruló, csodás látványban. Ami a falatozást illette, Kerim igazán kitett magáért; valószínűleg élvezte is a kihívást, mivel az ideje nagy részét kényszerű semmittevéssel töltötte. Csasztnaján alig akadt dolga, mivel Kirjakovék szakácsai még nála is elszántabban őrizték a birodalmukat, s csak nagy morgások árán engedték meg neki, hogy segítsen a konyhán. Így ment ez mindaddig, amíg – havonta egyszer – el nem következett az a nap, amelyet Kerim a vodkának szentelt, hogy utána huszonnégy órán keresztül, magáról mit sem tudva hortyogjon. Amikor magához tért, szélvészként száguldott keresztül a konyhán, mindent átszervezett úgy, hogy a saját, moszkvai mesterektől elsajátított ízlésének megfelelő legyen, másnap pedig az ivástól feldagadt szájjal és fájdalomtól lüktető fejjel kénytelen volt tudomásul venni, hogy az irányítást újból átvevő Bablas visszaállította a régi rendet. Egy piknikre szánt, nyeregtáskába pakolt elemózsiát azonban Bablas nem tartott méltónak arra, hogy foglalkozzon vele, és nem ellenezte, hogy Kerim készítse el. Ha idejében – egy
vagy két nappal korábban – szólnak neki, egy grófnak is megfelelő lakomát csomagolt volna, így viszont csak annyit tehetett, hogy főzést nem igénylő ennivalókat válogatott össze, lehetőség szerint a legfinomabbakat. Miközben Szergej levette a lovakról a nyerget, s kipányvázta az állatokat, Anne takarót terített le, a gyerekek pedig fürjtojást, marinált gombát, hideg kacsasültet, füstölt angolnát, salátákat, epret, mazsolát és mézes süteményeket pakoltak ki az elemózsiászsákból. – Kvasszi nagyon nyugtalan – mondta Szergej, mikor a nyeregtáskából elővett palackokkal visszament a többiekhez. – Figyeljünk rá, nehogy elszabaduljon! – Valószínűleg a lenti ménes hozta lázba – felelte Anne. – A többi ló nem ideges – vetette közbe Száska. – Biztos érzi a mén szagát – jegyezte meg Natasa, mire Anne és Szergej összenézett, s elfojtott egy mosolyt. – Lehet – válaszolta Anne. – Ülj le, Natasa, s egyél valamit! Milyen innivalót adott Kerim? – Írót – válaszolta kis grimasz kíséretében Szergej. – Nyilván a gyerekeknek. Nekünk pedig rajnait, Anna – tette hozzá széles mosollyal. – Pezsgő kellett volna. – Ilyen melegben semmiképp – hárította el az ötletet Anne. Szergej tudomásul vette a rendreutasítást, s lehevert a gyerekek mellé, hogy szórakoztassa őket. A kalandjairól mesélt nekik, az apjukról, aki „maga a megtestesült diplomata, csupa leeresztett szemhéj és kiismerhetetlen mosoly”, s még találós kérdésest is játszott velük, miközben a Kerim összekészítette, finom ételeket ették. Időnként, Anne meglepődésére, ránézett, mintha megerősítést várt volna ahhoz, amit csinál, de ő a tányérjára szögezte a tekintetét, s úgy tett, mintha nem venné
észre. Amikor végeztek az evéssel, a gyerekek erejüket visszanyerve felpattantak, és újabb kalandokra indultak, ők pedig kényelmesen elhelyezkedtek, s a tájban gyönyörködve ráérősen beszélgettek. – Bevallom, várom a holnapi mustrát – mondta Anne. – Remek napnak ígérkezik! Griska szerint lovasbemutatók és harci játékok is lesznek, meg cigánytánc, s aztán a vacsora és a bál. – Igen, Csasztnaján ez mindig nagy esemény – értett egyet Szergej. – Messziről özönlenek ide az emberek, hogy lovakat vásároljanak, s eladják az áruikat. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy nagy, falusi vásár. Én ugyan még egyet se láttam, de apa többször mesélt róluk. Egy lómustrán találkozott először Irina Pavlovnával is. – Ezt nem tudtam. Hogy történt? ; – Pjatyigorszkban, a Kaukázusi Gárdánál szolgált, s névtelen bejelentést kaptak, hogy a cserkeszek a mustra alatt meg akarják támadni Csasztnaját, hogy ellopják és eladják a törököknek a lovakat. Így aztán azt a parancsot kapta, hogy egy osztaggal vonuljon ki, és védje meg a birtokot. A cserkeszeknek végül hírük-hamvuk se volt, ő viszont beleszeretett Irina Pavlovnába, és egy hónappal később feleségül vette, s magával vitte. – Olyan gyorsan?! – lepődött meg Anne. – Szerelem volt első látásra? – Csak azt tudom, amit apa mondott – vonta meg a vállát Szergej. – A történet úgy szól, hogy akkor látta meg, amikor varkocsba összefogott hajjal, kendővel a fején megérkezett a lovaglásból, parasztlánynak hitte, és kérte, hogy adjon neki egy pohár limonádét. Később, amikor a ház leányaként bemu-
tatták neki, nem ismerte fel, hogy ugyanaz a személy, s csak akkor jött rá, amikor Irina Pavlovna megkérdezte, hogy kér-e még valamilyen frissítőt. Ez aztán egyfajta tréfává vált közöttük. Anne úgy érezte, hogy amit hallott, nem elegendő ok a nősülésre, de nem tett róla említést. Inkább könnyedén megjegyezte: – Szóval Kirjakovéknak megmaradtak a lovaik, de elveszítettek egy lányt. Szergej csúfondárosan elmosolyodott. – Lehet, hogy Zina ezért nem kedvel különösebben – attól fél, hogy a történelem megismétli önmagát, és elviszem tőlük Zinocskát! Talán meg kellene nyugtatnom – mondta, és gyönge, de tiszta hangon egy népszerű, helyi dalba kezdett: A hegyi lányok mézédesek, Éjfél csillog a szemükben. De a szél, az ég és a szabadság Náluk is drágább. Nem nősülök hát, s nem halok meg ágyban: Még hogy pénzt költsék rá! Inkább lovat veszek! – Nagyon csúnya mondanivalójú dal – mondta nevetve Anne –, de ha Kvasszira gondolok, a filozófiája ellen nem lehet semmi kifogásom! Meséltem már, hogy egy tatár herceg megkérte a kezem? Ha hajlandó vagyok megválni a lovamtól, már hercegné lehetnék. – Ami apát illeti, jobban tette volna, ha a lovat választja – bukott ki önkéntelenül a válasz Szergejből.
– Szergej! Nem beszélhet így! – pirított rá sietve Anne. – Nem tehetek róla, Anna… Egyszerűen nem szeretem. Persze rendesen viselkedem, anyának szólítom, de sose szerettem. – Láttam, hogy igyekszik, és örültem is neki, de szeretném, ha nem tartaná ezt túl nagy erőfeszítésnek. Mi az, amit nem szeret benne? Szergej a vállát vonogatta. – Van benne és az egész családjában valami… nem is tudom… mások, mint mi! Civilizálatlanok. Igazából nem is oroszok. Olyanok, mint a félvad kutyák – bármelyik pillanatban megmarhatják az embert. – De azt tudnia kell, hogy Irina Pavlovna nagyon szereti az édesapját, és az is őt. – Miért? Nem hiszek benne – válaszolta a homlokát ráncolva Szergej. – Nem tudom, mit éreztek egymás iránt régen, de nem hiszem, hogy apám még mindig szeretné, ami pedig őt illeti… Hol van most is?! Maga például, ha szeretné apámat, nem ment volna vele Párizsba? Képes lett volna itt maradni? – Szerjózsa, nem beszélgethetünk így. Kérem, ne mondjon többet! Megfeledkezik a helyzetemről – kérte Anne. A fiatalember egyik könyökére támaszkodva újból leheveredett. – A helyzetéről! Hogy feledkezhetnék el róla? Minden alkalmat megragad, hogy figyelmeztessen rá – mondta. Anne gondterhelten nézett rá, s azon törte a fejét, hogyan birkózzon meg a ráömlesztett érzelmekkel. De mielőtt erőt gyűjthetett volna hozzá, kis zajt, leguruló kavicsok neszét hallotta a háta mögül, s megfordulva Natasát látta, aki a szikla feléig felmászott, és egy keskeny peremen ülve figyelte őket. Anne ösztönösen elkiáltotta magát:
– Natasa, vigyázz! Nem lett volna szabad felmásznod oda! Veszélyes! Natasa nem zavartatta magát. – Jól vagyok – felelte nyugodtan. – Nem esem le. – Csillogó, nyugodt szemmel nézte őket, s Anne kényelmetlen érzéssel azt latolgatta, hogy vajon hallhatta-e, mit beszéltek. Biztos, hogy elég nagy köztük a távolság? – Azonnal gyere le! – szólt rá, de a kislány nem mozdult. Ehelyett a távolba nézett, majd váratlanul megkérdezte: – Anna, mindenki őrült, aki hangokat hall? – Ezt hogy érted? Milyen hangokat? – kérdezte, maga se tudta, miért, éles hangon Anne. Natasa tekintete a távolból az ő arcára vándorolt. – Marie mesélt Jeanne d’Arcról, akinek egy hang azt mondta, hogy öltözzön férfiruhába, és menjen a háborúba. De amikor megkérdeztem Kerimtől, azt mondta, hogy hangokat hallani az őrültség jele. Anne óvatosan hallgatta, s megpróbálta kitalálni, milyen huncutságnak a bevezetője az, amit mond. Abban reménykedik talán Natasa, hogy nadrágot vehet, és lovagolhat a másnapi lómustrán? Isteni segítséget akarna igénybe venni, hogy megvalósítsa a tervét? – Ami Jeanne d’Arcot illeti, úgy gondoljuk, hogy a hang, amit hallott, isteni parancs volt – mondta, s közben érezte, hogy Szergej érdeklődéssel figyeli, hogyan vágja ki magát a nehéz helyzetből. – És ha valaki más hall hangokat? – Szerintem az is lehet isteni parancs – felelte óvatosan Anne.
– Bablasnak a palackban lakó szellem szokott megszólalni – vetette közbe Szergej. – Az egészen más jellegű parancs. Natasa kis időre elgondolkodott azon, amit hallott. – Hogy tudja valaki megállapítani, hogy melyik volt? – kérdezte aztán. Szergejt széles mosolyra fakasztotta a szituáció, Anne pedig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se nézzen rá. – Azt hiszem, hogy ha a hang Istentől jön, akkor a parancs úgy szól, hogy tegyél meg valami nehezet, amit nem igazán akarsz megcsinálni – magyarázta. – Mert ha olyan lenne, amit szeretsz csinálni, azt Istennek nem kellene mondania, mert anélkül is megcsinálnád? – okoskodott Natasa. – Valahogy úgy – válaszolta Anne, s azon gondolkodott, hogyan válthatna témát. Natasa a távolba nézve alaposan megrágta magában a dolgot. Majd váratlanul felegyenesedett, s izgalommal teli, megváltozott hangon figyelmeztette őket: – A csődör! Ugyanabban a pillanatban Kvasszi éles hangon felnyihogott, ők pedig nem messze, egy sekély vízmosáson túl, egy, a talaj alól kilátszó sziklalapon állva megpillantották a csődört. Anne-nek a látványtól egy pillanatra elállt a lélegzete. Még sose látott ehhez foghatóan fenségeset: nem pusztán egy ló volt, hanem a nyers erő és a parancsoló jelenlét megtestesülése. Mozdulatlanul, a fejét oldalra fordítva nézte őket, csillogó szemének a fehér részéből csak egy kicsi látszott, s az egész teste feszes volt, mint egy összenyomott rugó. Hófehér volt, nem túl magas, és már-már túl zömök ahhoz, hogy szépnek lehessen mondani. A mellkasa mélyen leért, a bordái nagy ívet
írtak le, a fara is széles volt, a vállát és a tomporát dagadó izomkötegek borították, erős nyaka ívben meghajlott, de a feje finom vonalú volt és intelligens. Erő és finomság tökéletes elegyet alkotott benne, ahogy ott állt, az égre kirajzolódó alakkal, mereven ágaskodó füllel, s érzékenyen mozgó, a környékről érkező szagokat befogni akaró orrlyukakkal. – De szép! – fakadt fel Anne-ből az elismerés. A csődör lehajtotta a fejét, farkát zászlóként felszegte, és fenyegetőn kapált egyik lábával a sziklán, miközben sorra szemügyre vette őket. Aztán a lovakra szögezte a tekintetét, s mély, morgásra emlékeztető hangot hallatott. Kvasszi azonnal válaszolt rá, közben izgatottan toporgott, s még a heréltek is idegesen rángatni kezdték a pányváikat, mert megérezték a feszültséget. Szergej már mozdult, hogy felálljon. – Jobb, ha odamegyünk hozzájuk – mondta. – Nem lehet tudni, mi… A csődör azonban már megérezte Kvasszi szagát, és újabb, az előzőtől teljesen eltérő hang, mély és erős nyerítés tört fel belőle, amire Kvasszi izgatott nyihogással válaszolt. A fejét hátraszegve rángatni kezdte a kantárját, majd miután a csődör újból hívta, felágaskodott, s úgy ért vissza a földre, hogy keresztbe állt a pányváján. Most már teljes volt a zavarodottság. A lovak egy csomóban kavarogtak, a csődör dobogott és hívó hangon nyerített, Kvasszi pedig nem tudott elszabadulni, sőt minden kitörési kísérletével jobban belegabalyodott a pányvába. Felajzottan, ijedten nyihogott és küzdött, miközben Anne és Szergej lélekszakadva futott felé.
– Istenem, eltöri a lábát! – jajdult fel Anne. A karcsú mellső lábak annyira törékenynek látszottak, hogy azt lehetett hinni, egy szempillantás alatt elpattannak. – Kapja el! Tartsa! – kiabált Szergej. – Én megpróbálom elkergetni a csődört! – Elfutott a lovak mellett, s kiabálással, a karja lengetésével próbálta megijeszteni a csődört. Anne elérte Kvasszit, a nyakán elkapta a szerszámát, és megpróbálta lenyomni a fejét, hogy a pányva meglazuljon, és ki tudja szabadítani a lábát. A ló azonban már túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy engedelmeskedjen, s a rémület tovább növelte az erejét; még egy nagyot rántott a pányván, amely így már egészen megfeszült a térde alatt. Félve attól, hogy eltöri a lábát, Anne úgy döntött, hogy nincs más megoldás, el kell oldoznia. Szergej biztonsági csomóval kötötte meg mindegyik pányvát, így elég volt megrántani a szabadon lógó végét, hogy kioldódjon. Anne ujjai rákulcsolódtak a durva fonású kötélre, Szergej pedig, amikor látta, mire készül, hatalmasat kiáltott: – Ne! Az isten szerelmére, ne oldja el! Elkésett. A kötél meglazult, s egy pillanatra – amíg Anne ledobta a végét, s Kvasszi újból lerakta a lábát – minden rendben lévőnek tűnt, de aztán a csődör újból felnyerített, a kanca pedig egész testében remegve felcsapta a fejét, a fülét a csődör felé fordította, s engedelmeskedett a mindennél erősebbnek bizonyuló hívásnak. A kötél sebesen siklott ki Anne kezéből, szinte beleégett a tenyerébe, mikor megpróbálta visszatartani. Fájdalmasan felkiáltott, Kvasszi azonban csak rántott egyet a fején, s nekilódult, kis híján legázolva Szergejt, aki megpróbálta elkapni. Egyetlen szökelléssel átjutott a sekély vízmosáson; a csődör izgatottan fújtatva járta körbe, aztán ráharapott a
nyakára, és a ménes felé rángatta. Kvasszi engedelmeskedett, s lefelé indulva pár pillanat múlva mindketten túljutottak a hegyoldal hajlatán, eltűntek szem elől. Anne ösztönösen utánuk akart szaladni, de Szergej elkapta, s kis híján lerántotta a földre. – Anna, az isten szerelmére! – Meg kell fognunk! Kárt fog tenni benne! Engedjen! – kiabálta Anne, s megpróbált szabadulni. Szergej még erősebben fogta, kényszerítette, hogy felé forduljon, és megrázta egy kicsit, hogy magára vonja a figyelmét. – Ne legyen buta, gyalog nem mehet utána! Különben is a csődör nem engedné közel hozzá! – figyelmeztette. – Maradjon nyugton, Anna! Nem tehetünk semmit. Sőt, ha nem nyugtatjuk meg őket, a többi lovat is elveszítjük! Azzal elengedte, és a heréltjéhez futott, amely fújtatva tépdeste a pányváját. Natasa is ott volt, a pónikat nyugtatta, Száska pedig rémülten figyelte, mi történik körülötte. Anne hirtelen tudatára ébredt a tenyerét maró fájdalomnak, s a mikor meglátta a keresztben húzódó, kötél okozta, vörös horzsolást, hirtelen sírva fakadt. Szergej, a lovakat Natasára bízva, egy pillanat alatt mellette termett, a karjába ölelte, magához szorította, s nyugtatóan duruzsolt a fülébe: – Anna! Annuska! Nincs semmi baj. Ne sírjon! – Anne engedelmeskedni akart, de a nagy izgalom, a megrázkódtatás erősebbnek bizonyult az önfegyelménél, és nem tudta abbahagyni a sírást. – Ne sírjon, dusa moja! Nem lesz semmi baj. Nem fogja bántani, csak azt akarja, hogy a ménesében legyen. Fogja fel úgy, hogy ez bók!
Anne megpróbált válaszolni, de egyre csak rázta a zokogás. Szergej karjai erősek és megnyugtatóak voltak, hálásan támaszkodott neki, s mondani is akart valamit, amiből csak szipogás és hüppögés lett. – Ejnye, Annuska! Ne sírjon! Visszaszerezzük Kvasszit, ígérem! Szergej válla fölött Anne meglátta a gyerekeket, amint komoly arccal nézik őket, s ez elég is volt ahhoz, hogy magához térjen. Nem kereshet vigaszt Szergejnél! Sietve visszahúzódott, a fiatalember pedig, ha szomorúan is, de elengedte, és a csuklóját fogta meg, hogy óvatosan megnézze a sebét. – Ó, istenem! Nagyon fáj, szegénykém? – kérdezte. – Várjon, van nálam egy tiszta zsebkendő! Hadd kössem be! – Nem, nem, majd én! – tiltakozott sietve Anne. – Ugyan már! – válaszolta elbűvölő mosollyal Szergej. – Hogy kötné be egy kézzel? Anne elismerte, hogy igaza van, s hagyta, hogy a tiszta vászonnal bekösse a kezét. – Jobb lesz, ha minél gyorsabban hazamegyünk, hogy tisztességesen el lehessen látni a sebet – mondta aztán Szergej. – Utána akár le is fekhetne, hogy pihenjen. Komoly megrázkódtatás érte. Anne kis híján elmosolyodott ennyi aggódás hallatán. – Köszönöm. Már teljesen jól vagyok – mondta a saját zsebkendőjét gyűrögetve. Megtörölte az arcát, s látva Szergej aggódó pillantását, arra gondolt, hogy rettentő fiatalnak látszik, amikor a védelmező szerepét próbálja magára ölteni. – Ami pedig a lefekvést illeti, arról szó sem lehet. Meg kell kérnünk Miskát, hogy azonnal állítson fel egy kereső csapatot, és menjenek Kvasszi után. Még mindig rajta van a pányva. Attól fé-
lek, hogy valamibe beakad, és ha rángatni kezdi, kárt tesz magában. – Ne butáskodjon! – rázta a fejét Szergej. – A csődör nem engedné, hogy megközelítsük, még akkor se, ha tucatnyian mennénk. Csak úgy lehet elválasztani tőle, ha előbb az egész ménest karámba hajtják, és holnap, a mustrán pontosan ez fog történni. Majd akkor visszaszerezzük. Ne aggódjon, nem lesz semmi baja! – De ha… – próbált tiltakozni Anne. – Nincs semmi ha! Egyelőre semmit se tehetünk. Jöjjön! Az lesz a legjobb, ha összeszedjük a holminkat, és hazamegyünk. Meg tudná ülni Nabatot lovagló ülésben? Nincs hozzászokva az oldalnyereghez. Ha maga mögé tudja venni Natasát, akkor én átülök az ő pónijára, és viszem a nyerget is. Azt hiszem, így volna a legjobb. Meg tudja tartani egy kézzel a kantárszárat, vagy vezessem? – Köszönöm, ne! Biztos, hogy elboldogulok – felelte Anne, s hagyta, hogy Szergej szervezze meg az indulást, mert látta rajta, hogy élvezi. Mikor készen volt, felsegítette a heréltjére, Anne pedig magában hálát adott a leckékért, amelyeket Griskától vett. Nabatot Kvasszival összehasonlítva rettentő szélesnek érezte. A combizmai sajogtak a szokatlan póztól, és a tenyere is fájt, de tisztában volt vele, hogy a panaszkodástól semmi se válna könnyebbé, így hát összeszorította a száját, és csöndben maradt. Szergej mögé ültette Natasát, segített Száskának felszállni a pónijára, s aztán a feleslegessé vált nyereggel a hóna alatt ő is felült Natasa pónijára. Nagyon hosszúnak tűnt az út hazáig, és mire elérték a házat, Anne nagyon elfáradt a felhőtlenül kezdődött napot elrontó érzelmektől és váratlan eseményektől. A keze állapota láttán
Zina lázba jött, hűsítő olajjal kente be és átkötötte, s miközben Szergej és a gyerekek lázas izgalommal mesélték a kalandjaikat, észrevette, hogy Anne szempillái nagyon elnehezedtek. Azonnal gyógyfüvekből főzött teát rendelt nekik, és ráparancsolt, hogy a nap hátralévő részét ágyban töltse, ki se jöjjön a szobájából. – Holnapra ki kell pihennie magát – mondta józanul. – Hosszú napunk lesz. Anne egy szóval se tiltakozott.
*** Természetesen se Anne, se a gyerekek nem lehettek ott a mustra forgatagában, de szelíd pónikon ülve a hegyoldalról végignézhették a völgyben zajló eseményeket. Irina is ott volt, de nem Iszkrán. Nagyon elszomorította az, amit Kvassziról hallott, és óvatosságból egész napra istállóba zárta a kancáját, s egy jól kezelhető, megbízható pónira ült. Anne hiába meresztette a szemét, a völgyben legelésző lovak között nem tudta felfedezni Kvasszit a nyakára tett pányva és a kötőfék ellenére se. A csődör oldalt, egy kis dombon állt, a szelet szaglászta, s már szemmel láthatóan ideges volt, pedig még nem is érezhette a széllel szemben közeledő embereket. Harmincan lóháton, húszan gyalog közelítették meg a ménest, kezükben ostorral és fadarabokkal, amelyek azért kellettek, hogy ha a szükség úgy hozza, zajt csapjanak velük, s azzal tereljék a megfelelő irányba a lovakat. A hegyoldalon állók már látták a völgy végén, rajvonalban közeledő lovasokat. A terv az volt, hogy kihajtják a völgyből a ménest, fel egy emelkedőn, majd a végén lévő vízmosáson keresztül le az alat-
ta elterülő, erdős részre, s azon át be a háztól mintegy fél mérföldre lévő karámba. Egy ló felnyerített, s a kancák abbahagyták a legelést, és nyugtalanul magukhoz hívták csikóikat. A csődör felkapta a fejét. Minden irányba körbenézett, s amikor észlelte a ménesen túl a mozgást, figyelmeztetően kapált a lábával. Tudta, hogy övé az irányító szerep, s ott is hagyta megfigyelőállását, leügetett a többiekhez. Hosszú, sima léptei voltak, a zömöksége ellenére erőfeszítés nélkül, kecsesen mozgott, patái szinte alig érintették a füvet. A kancák kezdtek közelebb húzódni egymáshoz, és távolodni a közeledő kordontól, de a csődör gyanakvó volt. A ménes széléhez érve megállt, felemelte a fejét, és a lovasokat nézve pár lépést tett oldalra. Aztán megfordult, s az ellenkező irányba indult, ügyelve rá, hogy mindig a kancái és a veszély között legyen, bár hogy mi az a veszély, nem egészen tudta. Egy-két kanca megpróbált visszafelé kitörni, s a csikóik is követték őket, mintha láthatatlan kötéllel oda lettek volna kötözve az oldalukhoz, s a csődör izgatottan rájuk nyerített. Anne egy villanást látott, amikor az egyik, élen haladó lovas – talán Miska vagy Griska – felemelte a puskáját, és a levegőbe lőtt. A szűk völgyben a dörrenés robaja ide-oda verődve visszhangzott a hegyoldalak között. Ennyi elég is volt. A kitörni akaró kancák a hangtól megrémülve visszafordultak, s az egész ménes ügetésben elindult felfelé a völgyben. A csődör a korábban látott, könnyed, levegőben úszásra emlékeztető futással körözött a csapat körül, összébb terelte a kancákat, s ezzel akaratlanul is azt tette, amit a hajtók akartak.
– Jó lesz indulnunk, ha előttük akarunk odaérni a karámhoz – mondta Irina. – Azt a részt nem szabad elmulasztania, Anna – nagyon izgalmas! Egyik évben sikerült kitörniük, szétszóródtak, és csak két nap alatt sikerült összeterelni őket. Még az öreg csődör idejében történt. Nagyon okos volt, vad, és mindent tudott a mustráról. Ez az új még fiatal, nincs tapasztalata. – Nem értem, mi tartja őket az ösvényen a fák között – mondta Anne, miközben a völgyből kivezető út felé fordították a pónijaikat. A megművelt földeken át előbb eljuthattak a karámhoz. – Könnyen szétszóródhatnának a fák között úgy, hogy sose lehessen összeszedni őket. – Az ösztön – válaszolta mosolyogva Irina. – Mindig igyekeznek összetartani, és nyílt terepre menni. Ellenkezik a természetükkel, hogy bevegyék magukat a fák közé, és a csődör se engedné. A lovak, ha biztonságot akarnak, nem rejtőznek el, hanem vágtatnak. Engedelmeskednek a természetük parancsának, és éppen ez a vesztük – mondta elgondolkodva. Az erdő után újabb vízmosás következett, azon túl pedig a karám, amelynek szélesen kezdődő bevezető folyosója fokozatosan szűkült, s a végén kettős kapu volt. A vízmosás tetején újabb csapat ember várakozott kerítéselemekkel, hogy a ménes mögé kerülve lezárja a bevezető folyosót, s megakadályozza, hogy a lovak kitörjenek. Anne, Irina és a gyerekek hozzájuk csatlakoztak, hogy biztonságos távolságból nézzék, mi fog történni. Bár még csak kora délelőttre járt az idő, meleg volt, és apró, fekete legyek felhői szálltak fel a páfrányok közül, hogy lecsapjanak a pónikra, s kínozzák őket. Csönd volt, amit csak a fejüket meg-megrándító lovak szerszámának csörgése vagy egy-egy földhöz csapott pata dobbanása tört meg. Mindenki
hallgatott, egyre fokozódó feszültségben várta a ménes érkezését. Előbb hallották a lovakat, mintsem látták volna őket; lágy dobolásra emlékeztetett a hang, amely olyan halk és mély volt, hogy inkább csak érezték, s a saját szívverésükre emlékeztetett. A lovak közeledtével azonban egyre erősödött, s végül hangos robajjá vált, ahogy ezer pata verdeste a kőkeményre száradt utat. Később már a hajtók ostorainak pattogását s éles kiáltásaikat is hallották. Először a csődör vágódott ki az erdőből, valósággal húzva maga után a kancákat, mivel a hely szűkössége miatt már nem tudott körülöttük vágtázni. A fejét felcsapva, könnyű vágtában haladt, csillogó szemével igyekezett mindent meglátni maga körül, sörénye és farka lobogott a futása nyomán támadt szélben. Ahol a vízmosás két fala alacsonnyá, de csipkézetté vált, akár a szikla, ott hirtelen lecövekelt. A kancák feltorlódtak mögötte, egy se előzte meg, ahogy ott állt, gyanakvóan figyelve a környéket. Milyen gyönyörű, gondolta Anne: vad és büszke, a kancák ura, de egyben a védelmezőjük is, aki – ha veszélyt érez – előremegy, akár az életét is odaadja értük, és a jogért, hogy párosodjon velük. A szépségnek és a büszkeségnek ez az együttese valamiért szomorúvá tette. Sírni szeretett volna, ha arra gondolt, hogy ők, az emberek becsapják, csapdába csalják, s bármennyire tudta is, hogy butaság, amire gondol, hisz nem lesz semmi baja, nagyon kicsinek, jelentéktelennek érezte az embereket az elé táruló nagyság, nemes erő látványának hatása alatt. A csődör felnézett a vízmosás tetején felsorakozott emberekre, majd az előtte, a vízmosás alján feltáruló, szabad térre, s
szemmel láthatóan megérezte, hogy valami nincs rendjén. Kancái a háta mögött tömörülve előreszorították, s az egyik ki is akart törni mellette, de a fogait vicsorítva felé kapott, és visszatartotta. A füleit előre-hátra mozgatta, nagyokat horkantott, egy csöppet sem volt kibékülve a helyzettel, s ottléte puszta súlyával ellensúlyozta a hátulról rá nehezedő nyomást. És akkor Natasa izgatottan megrántotta Anne kezét, s odasúgta: – Nézze! Ott van Kvasszi! Még be sem fejezte a mondatot, már Anne is látta, mivel felvetette a fejét, s a pányva és a nyakára vetett istráng szembetűnővé vált. A csődörtől nem messze, elöl állt, s az istrángot leszámítva alig különbözött a többi, feketéből, barnából és szürkéből álló elegyet alkotó kancától. Porosan, csapzott sörényével és ijedt pillantásával egy volt az emberi szagot érezve menekülni akaró, vad kancák közül. Ahogy ránézett, Anne szíve belesajdult. Mögöttük még erősebbé vált a kiáltozás és az ostorpattogás, s a kancák is gyorsabban iramodtak előre. A csődör gyanakodva nézett az előttük lévő, hívogató résre, de mivel jobb lehetőséget nem látott, arra vette az irányt. Anne érezte, hogy mindenki nagyon megkönnyebbült. A lovak egy tömegben, kavargó, barna, fekete és fehér foltokból álló masszaként átözönlöttek a karám kerítésén hagyott kapun, s szétszéledtek. Anne megfordította a póniját, és a vízmosás másik végéhez indult, hogy lássa a finálét. Most már a csődör is észrevette a karám korlátjait, s a körben neki támaszkodó, a menekülést lehetetlenné tevő embereket. Rájött, hogy becsapták: a nyílás nem menekülési út volt, hanem bejárat a ménest foglyul ejtő karámba. Nagyot horkan-
tott, s fel és alá kezdett vágtázni a karám széltében, vigyázva rá, hogy ne közelítse meg az őt gáládul csapdába csaló embereket. A kancák összetömörültek a háta mögött, s egyre kisebb hely jutott neki. – Mit fognak csinálni vele? – kérdezte Anne anélkül, hogy konkrétan bárkihez intézte volna a szavait. Úgy érezte, nincs ember, aki képes lenne megállítani a fel-alá száguldozó, minden forduló után nagyot rúgó, fehér vihart. Aztán többen hangos kiáltozásba kezdtek, s lázasan igyekeztek félrehúzódni, mert a csődör az utolsó pillanatban, amikor még volt hozzá elég hely, és megtehette, nekivágtatott a kerítésnek, s elkeseredés szülte erővel a magasba lendült, átugrotta nemcsak a korlátot, hanem a mögötte álló, fejüket félve behúzó embereket is. Nagy, megdöbbentő ugrás volt, legalább másfél méter magas és körülbelül négy és fél méter hosszú, amit azok is alig hittek el, akik a saját szemükkel látták. A csődör porfelhőt kavarva ért földet, s teljes iramban elvágtatott. Mindenki izgatottan kiabált, a történteket tárgyalta. – Látta? – kérdezte feleslegesen, csillogó szemmel Irina. – Micsoda ugrás! Két méter magas is lehetett! – Örülök, hogy elment. Most már nem tudják megfogni – mondta hirtelen könnyessé vált szemmel Anne. – Nem is akarják. Szabadon engedték volna – magyarázta Irina. – Az a dolga, hogy amíg kint vannak a szabadban, védje a kancákat – soha nem próbálták betörni, megszelídíteni. – Hová megy? – Nem messzire. A közelben marad, hogy lássa, mi lesz az asszonyaival, és amikor kiengedik őket, újból összegyűjti a ménest, és visszaviszi a völgybe. De örülök, hogy láttam ezt az
ugrást! Nem hiszem, hogy valaha is látott volna valaki lovat magasabbra ugrani. A karám eközben megtelt, s Szergej fellovagolt a vízmosás végébe, hogy közölje Anne-nel: Kvasszi is itt van, és ránézésre semmi baja. – Igen, már láttam. Most mi fog történni? – Mivel a csődör elment, Fjodor bemegy a karámba, és igyekszik megfogni. Lehet azonban, hogy egy kicsit vad lesz. Meg akarja nézni? – Természetesen – válaszolta Anne. – De nem volna jobb, ha én mennék be hozzá? Engem ismer. Szergej kis grimaszt vágott. – Butaság! Ugye nem gondolja komolyan, hogy bárki is beengedi egy vad lovakkal teli karámba? Mivel már senki se hajtotta, a csődör pedig nem vezette őket, a kancák már nyugodtabbak voltak, nem köröztek tovább a karámban, hanem egy helyben megállva figyeltek, s egy-két olyan is akadt, amelyik megszoptatta a csikóját. Amikor Anne és Szergej odaért, Fjodor egy pányvával a kezében éppen bemászni készült. – Meglátjuk, sikerül-e elkapnom a kancáját, Anna – mondta. – Kérdés, hogy közel enged-e magához. – Biztosan – válaszolta Anne. – Olyan szelíd, mint egy kiscica. – Az azelőtt volt, hogy egy napot szabadon, a nyílt legelőn, a csődör társaságában töltött – válaszolta mosolyogva Fjodor. – Az ilyesmi át tudja alakítani egy ló értékrendjét. De majd meglátjuk!
Anne ámulva és rossz érzéssel figyelte, hogy korábban oly szelíd, engedelmes lova nem engedi magát megfogni. Fjodor egy idő után fel is hagyott a próbálkozással. – Nem megy – mondta, kimászva a karámból. – Sajnos bőven van helyük mozogni. Ha jobban összetömörülnének, el tudnám kapni, de nem akarom tovább izgatni őket. Majd akkor kapjuk el, amikor a szűkületbe ér. Egy biztos – nem sántult le. Abból, ahogy elugrott előlem és hátrarugdosott, úgy tűnik, hogy teljesen egészséges. – A mellette álló főlovászhoz fordult: – Gyerünk, intézzük el! Fél órával később Kvasszi a karám két kapu közti szűkületében volt. Fjodor a kerítésen áthajolva elkapta a kantárjáról lelógó pányvát, Miska pedig a másik oldalról egy másik kötelet rakott rá. Amikor a belső kaput kinyitották, azonnal vágtába lendült, magával húzva a két férfit. Anne a következő néhány percben ámulva nézte, hogyan ugrál, dobálja magát fékevesztetten Kvasszi, s követ el mindent azért, hogy szabaduljon. Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagyta, mintha belenyugodott volna a sorsába, s egész testében remegve megállt. A két férfi megvizsgálta, végigtapogatta a lábait, s megállapította, hogy semmi baja. – Nagyon zaklatott azonban – mondta Miska. – Legjobb lesz, ha a nap hátralévő részére bezárjuk, hadd nyugodjon meg. Anne odament a lóhoz, hogy megsimogassa, de az elhátrált előle, s amikor elvezették, csak vonakodva engedelmeskedett, menet közben vissza-visszanézett, és éles hangon nyerített, mintha frissen szerzett nővérei segítségét kérte volna. Bevezették egy bokszba, s levették róla a szerszámot, mire azonnal a
bokszajtóhoz ment, és kidugta fölötte a fejét. A távolba nézett, s tudomást se vett Anne-ről, aki meg akarta simogatni, s cukrot is próbált adni neki. – Hamarabb megnyugszik, ha a felső ajtót is bezárjuk – mondta Fjodor, s rögtön csinálta is. Utána együtt érzőn Annehez fordult: – Ne aggódjon, nem sérült meg. – De olyan boldogtalannak látszik – válaszolta szomorúan Anne. A bokszból szalmazizegés hallatszott, s időnként dörej, amikor Kvasszi megpróbálta kirúgni az ajtót. Aztán, s ezt még nehezebb volt elviselni, éles nyerítések, ahogy a ló a félhomályos istállóba bezártan, szabadságától és társaságától megfosztva a társait hívta, akiket nem látott, s akiknek már a szagát se érezhette. Szergej együtt érző pillantást vetett Anne-re. – Egy-két nap alatt elfelejti – vigasztalta. – Tudom, de szeretném, ha nem szenvedne ennyire. – Legyen óvatos vele, amíg a csődör a közelben van, mert különben visszalopja! – szólt Fjodor. – Az lenne a legjobb, ha bezárva tartanánk, amíg a ménes vissza nem megy a völgybe. Szergej segítségével szelíden elvezette Anne-t az istállótól, vissza a karámhoz, ahol már nem hallhatta Kvasszi panaszos, éles nyerítését. – Egyébként gondolt már arra, hogy milyen következménye lehet ennek a kis kalandnak? – kérdezte. – Ezt hogy érti? – kérdezett vissza zavartan Anne. Fjodor elmosolyodott. – Úgy, hogy egy egész napig volt kint a ménessel és a fiatal, erős csődörrel – mondta. – Tíz az egyhez, hogy ennyi idő alatt meg is hágta. Könnyen lehet, hogy jövő tavasszal kap egy csikót Kvasszitól!
Tizenötödik fejezet Kemény nap volt, tele munkával, lovak zajával és szagával, porral, izzadsággal, kiáltozással és nyerítéssel, s a patkótlan paták lágy dobogásával. Anne gondolatait mozaikszerűen váltakozó képek töltötték ki: egy ló felszegett feje, amint kitágult orrlyukakkal szaglássza a levegőt; egy csikó, amint semmitől se zavartatva, a legnagyobb kavarodás közepén békésen szopik; egy nevető férfi, amint vérző orrát a kabátja ujjába törli; a vörös kendőt s a napfényben szikrázó, karika alakú fülbevalót viselő Zinocska, aki éppen jókora korsó sört hoz; Miska, amint szédítő sebességgel, különböző formákat leírva pörget egy pányvát a feje fölött; Szergej az álmos Nabat hátán ülve, kissé hátradőlve, egyik kezével a ló farára támaszkodva. A lovakat egymás után behajtották a karám két kiszélesedő része közti szűkületbe, s amelyeket kiválasztottak eladásra, azokat a második részbe terelték, a többit pedig elengedték. A szabadulók közül egy se tétovázott: amilyen gyorsan csak tudtak, a völgy felé vágtattak, ahol a csődör izgatottan várta őket, s az út fölé emelkedő sziklán őrt állva figyelte az érkezésüket. A ház személyzete eközben az esti mulatságra készült, sütőgödröt ásott a nyársra húzandó egész ökörnek, lampionokat szerelt fel a táncra kijelölt hely fölé, és körben padokat állított fel, s Bablas szigorú felügyelete alatt nekiállt elkészíteni a bálon felszolgálandó vacsorára az ételeket. Más előkészületek is zajlottak, komor emlékeztetőül arra, hogy Csasztnaja a civilizált világ peremén helyezkedik el. A ház minden ablakára rácsokat szereltek fel, az épület előtt álló két öreg, kétfontos ágyút, amelyekről Anne addig azt hitte, hogy pusztán dísznek
szánták őket, megtöltötték, s kezelők maradtak mellettük, egy csapat felfegyverzett szolga pedig járőrözésbe kezdett a ház és az istállók körül arra az esetre, ha netán éjszaka támadás érné őket. Ezzel együtt Kirjakovék nem hagyták, hogy a veszély elrontsa az egész napi kemény munka utáni örömüket. Ahogy a nap a látóhatár közelébe ért, a férfiak hazatértek, mosakodni kezdtek, dézsaszám öntötték magukra a vizet, s odakínálták magukat a hátsó udvaron lévő, az egyik szolga által kezelt pumpa hideg vízsugarának. A nap óriásira nőve vérvörösen bukott le, bíborszínűvé változtatva a nyugati égbolt alját, de senki sem törődött vele, a Kirjakovok tiszta fehérneműjükkel, lágy suhogású selymeikkel, aranyhímzéses díszöltözékeikkel voltak elfoglalva. Parfümillat burkolta be a felhevült testeket, a fülekben, csuklókon és nyakakon arany és drágakő csillogott, vajpuha bőrből készült csizmák kerültek a lábakra, frizurák bodorodtak és váltak csillogóvá. A hegyek mögött a vörös, alkonyi szín maradéka is elenyészett, keletről egyre sűrűsödő sötétség terítette be az eget, s a szolgák lámpákat gyújtottak a verandán, miközben körülöttük denevérek cikáztak, s éjjeli rovarok rajai dongtak. A Kirjakovok kezdtek összeseregleni, egyenként bukkantak fel, hogy leüljenek, vagy a veranda korlátjára dőlve nézelődjenek, meggyújtsák az első szivarokat, halkan, szakadozottan beszélgessenek, mintha a gondolataik is olyan lassan, lopakodva gyűlnének össze, ahogy az alkony sötétségbe fordul. Miska, az egyik lábát lazán lelógatva, a függőágyban feküdt, s balalajkán egy dallamot pötyögtetett, Zinocska pedig, aki most először a feje tetejére tornyozva viselte a haját, úgy,
hogy karcsú nyaka nehéz virágot hordozó szárnak látszott, mellette ült a korláton, s kellemes, fojtott hangon énekelt hozzá. Fjodor is megjelent, egy gyertyáról szivarra gyújtott, miközben a láng élesen megvilágította előrehajtott fejét és határozottan előre meredő, finoman keskeny tatár orrát. Ahogy elment Zinocska mellett, gyöngéden, szeretettel megsimogatta az arcát, a húga pedig sóvárgó, majdnem szomorú mosollyal nézett rá. Életében először szerelmes volt, és még nem tudta, hogyan viselje ezt a gyönyörű érzést. Anne is előjött, s a veranda korlátjához menve kinézett a rohamosan sűrűsödő sötétségbe. A levegő meleg volt, lágyan simogató, hófehér jezsámen erős illatával teli, s a háta mögül puha bőrbe burkolt, deszkán súrlódó lábak nesze, tatár akcentusé, halk orosz beszéd hallatszott. Egy jókora, zúgó éjjeli bogár repült el mellette, s ült meg a veranda korlátján, jól hallható koppanással csukva össze színes, kemény fedőszárnyait. Anne ránézett, s villámként hasított belé, hogy mennyire idegen ott, azon a helyen. A hűvös és mindig harsogóan zöld Angliára gondolt, az otthonára, amelyet elveszített. Könny gyűlt a szemébe, s mivel bután bent felejtette a zsebkendőjét, elhomályosult látással megfordult, hogy érte menjen, de rögtön meg is állt, mert Szergejt pillantotta meg maga mellett. – Tessék, itt az enyém – mondta a fiatalember. Egy tiszta vászonkendőt nyomott a kezébe, s úgy helyezkedett, hogy eltakarja a többiek előtt, miközben a szemét törli. – Mi történt? – kérdezte, mikor úgy érezte, hogy a lány már eléggé összeszedte magát. – Haza, gondoltam, és honvágyam támadt – válaszolta Anne, megörülve a gyakorlatias segítségben megnyilvánuló együttérzésnek. – De minden rendben, már elmúlt.
– Szegény Anna – mondta lágyan Szergej. – Teljesen természetesnek érzem, hogy itt van, és gyakran el is felejtem, hogy Oroszország nem a hazája. – Többnyire én se gondolok rá. Csak néha… itt annyira mások a dolgok, mint amihez hozzászoktam. És néha annyi minden zúdul rám, hogy megijedek tőle. Anne látta, hogy a fiatalember nem érti, s arra gondolt, hogy hogyan is érthetné. Még sosem járt Angliában, vagy ha mégis, nyilván ugyanazt érezte, amit a gróf, s nyomasztotta a szűk tér, a bezártság. Csak aki ott született, az értheti meg, hogy egy hely belülről nagyobb lehet, mint amilyennek kívülről látszik, s hogy egy szűk horizonttól körülvéve az ember szabadabbnak érezheti magát, mint egy végtelen, arctalan síkság közepén állva. Úgy érezte, hogy mindezt talán elmagyarázhatná a grófnak, de Szergejnek nem. A fiatalember egy kissé felszegett fejjel, éberen, de némi zavarodottsággal nézett rá. – Valahol messze járt, mélyen elmerülve a gondolataiban – mondta. – Mi járt az eszében? – Paradoxes – válaszolta angolul, mert nem ismerte a megfelelő orosz szót, de látva Szergej értetlen tekintetét, rögtön megpróbálta megmagyarázni: – Olyan dolgok, amelyeknek egyszerre két különböző jelentésük, tulajdonságuk van. Nem számított rá, hogy a fiatalember megérti, de az rögtön válaszolt: – Igen, tudom – mint a fehér éjszakák, vagy amikor a hó olyan hideg, hogy perzsel, és annyira kényelmes az ágyban, hogy az már fáj. – Igen – felelte nevetve Anne. – Pontosan!
Natasa jött ki a házból, s indult egyenesen Szergej felé. Odaérve kicsi, de erős testét kettőjük közé nyomta, s csillogó, aranyfényű szemeivel a bátyjára nézett. Puha, világosbarna haja varkocsba volt összefogva úgy, ahogy Irina viselte. Nagyon hasonlított az édesanyjára. Szergej megsimogatta a fejét, ő pedig boldogan belekapaszkodott a karjába. Szergej gondolatban még mindig a paradoxonnál járt: – Vagy, mondjuk, egy templomban olyan mereven nézni az oltáron lobogó gyertyákat, hogy egy idő után elaludjanak. Előfordult már magával? Néha arra gondolok, hogy ilyen istennek lenni – tette hozzá már-már bocsánatkérőn. – Sötétnek, ami maga a fény. Anne-t meglepte a gondolat, amely sajátos módon egybevágott a sajátjaival. – Henry Vaughan – szólt halkan, s Szergej kérdésnek is felfogható, halk mordulását hallva rögtön megmagyarázta: – Egy angol költő. Több mint száz évvel ezelőtt élt. Ő írta: „Egyesek azt mondják, hogy Istenben mély, de szemkápráztató sötétség lakozik.” Sose értettem igazán – a mi egyházunk nem olyan, mint a maguké. De most már mintha sejteném… – mondta elgondolkodva. – Olyan, mint belenézni a napba. – És akkor látni fogod Istent? – kérdezett közbe – mindkettőjüket meglepve, mert már el is feledkeztek az ottlétéről – Natasa. – Nem, Nataska, dehogy. Ha belenézel a napba, megvakulsz. Senki se láthatja Istent – magyarázta neki szelíden a bátyja. – Vannak, akik igen – tartott ki a véleménye mellett a kislány, és nagyon sóhajtott. – Biztosan tudják, hogy merre nézzenek.
– A halálunk után mindannyian meglátjuk Istent, Nataska moja, és én a magam részéről úgy vagyok vele, hogy ráérek akkor meglátni – válaszolta vidáman Szergej. – De nézd csak, megjött Zina – ez nem mást jelent, mint hogy megkezdődhet a lakoma! Gyerünk, mert már farkaséhes vagyok. Jön, Anna? – Menjenek csak! Mindjárt jövök én is – felelte Anne, egy kissé meglepődve azon, hogy a fiatalember milyen gyorsan váltott át a természetfölöttiről a fizikai szükségletekre, s mosolyogva nézte, amint báty és húg szorosan összekapaszkodva a terített asztalok felé vette az irányt.
*** A fáklyák és megrakott tüzek körén kívül már koromsötét volt. A táncra kijelölt terület egyik végén szolgák alkotta zenekar állt fel hegedűkkel, balalajkákkal, dudákkal, sípokkal, egy nagydobbal, különböző méretű harangokkal és egy primitív, tekerős szerszámmal, amely nyikorgott, brummogott, nyekergett, szemmel látható elégedettségére ősz borostájú, áldottan süket, idős kezelőjének. Sülő hús illatát lehetett érezni a sütőgödör felől, amikor a lágy esti szellő abból az irányból fújt. Fáklyák világították meg a kecskelábú asztalokat, amelyeknél a melegtől és alkoholtól egyre jobban kipiruló Bablas a Kirjakovok és vendégeik számára készült hideg húsok, pástétomok, húsos sütemények, saláták, sajtok, kenyerek, krémek s italok tömege fölé tornyosulva osztogatta a parancsait. Az egész ökrön kívül két szopós malacot is megsütöttek, s egy hatalmas üstben piláf – rizsből, baromfihúsból és zöldségekből készült, csípősre fűszerezett helyi különlegesség – fortyogott. Bablas biztatására Anne belekóstolt, s utána egy órán keresztül semmilyen ízt sem érzett.
Szomjoltónak volt természetesen bor, házi főzésű sör és almabor, a táncosok felfrissítésére limonádé és málnaszörp, s egyfajta rumpuncs, amelybe szesszel átitatott, égő kockacukrot kellett rakni. Griska tudott vele egy trükköt: a fejét lassan hátrahajtva a szájába úsztatta a még égő kockacukrot, aztán óvatosan fújt egyet, amitől az italból permet szállt fel, meggyulladt, s láng csapott ki a szájából, mint a mesebeli sárkányéból. A gyerekek ezt rettenetesen élvezték, s a ruhája ujjába kapaszkodva követelték: – Megint, Griska bácsi! Megint! Folyt az evés-ivás, tánc és beszélgetés. A fáklyák vidáman lobogtak, a sütőgödörből szikrák röpültek fel a magasba, a lampionok sejtelmes, szórt fényt sugároztak. A zene harsányan szólt, a táncosok verejtéktől csillogó arccal, vidáman ropták, a körülöttük állók pedig az ütemet tapsolva, az ismerős dalokat énekelve biztatták őket. Gyerekek rohangáltak fel-alá, mint megvadult kiskutyák, a kezük mindig tele volt, s a szájuk tátva, hogy két nevetés között újabb adag édességet tömjenek belé. A telő hold is felkelt, s ezüstös fényét ráterítette a fáklyák és lampionok fénykorén kívül eső, sötét részekre. Valamikor az este közepe táján Szergej kócos hajjal, kipirultan megállt Anne mellett. – Itt az ideje, hogy táncoljunk! – mondta a zenekart túlkiabálva. – Kérem a táncomat, Anna Petrovna! Anne a válla fölött elnézve a vad, gyors guggolásokkal és ugrásokkal tarkított kozáktáncot nézte, amelyet néhány férfi ropott a tánctéren. – Tessék?! – kérdezte ugyancsak kiabálva. Szergej felnevetett.
– Nem, nem erre gondoltam! A következő egy falusi tánc lesz. Ha ennek vége, lesz a párom? Anne megcsóválta a fejét. – Nem akar maga velem táncolni – mondta. Szergej meglepettnek látszott. – De hát megígérte. Nem emlékszik? – Emlékszem. De nincs rá szükség, Szerjózsa! Nem akarom a szaván fogni. – De én táncolni akarok magával! – kiáltott fel megbántottan a fiatalember. – És megígérte! Nem vonhat vissza csak úgy egy ígéretet! Anne újból mögé nézett, s látta, hogy Zinaida kissé már borzas hajjal, de a korábbi, szomorkás mosollyal nézi a táncolókat. A szomszéd fia, akit szeretett, köztük volt, és a pillantását érezve különösen kitett magáért, magasra felugorva, a zene ritmusát követve nagyokat csapott csizmába bújtatott, hátracsapott lába szárára. Zinaida szerelme nem igényelt viszonzást, önmagától is élt és virult. A lány, szépsége terhét nyugodtan viselve, mozdulatlanul állt, felolvadva a boldogító érzésben; már annak is örült, hogy egy levegőt szívhat szíve választottjával. Szergej szintén odanézett, de aztán egy kissé arrébb állt, hogy elzárja Anne elől a kilátást. – Anna Petrovna, táncolni akarok magával, és csakis magával – jelentette ki komolyan. – Lesz a partnerem? Anne nem akarta megbántani az érzéseit. – Hogyne, kedvesem – felelte. A fiatalember csillogó szemmel nézett rá, a kezéért nyúlt, és a szájához emelte.
– Kedvesnek tart? – kérdezte, mire Anne bizonytalanul nézett rá, de abban a pillanatban a zene elhallgatott, s Szergej megpördült, hogy maga után húzza, a tánctérre. – A mi táncunk következik. Jöjjön, Anna! – mondta izgatottan. – Ne féljen, megtanítom a lépésekre, ha nem ismeri őket. Mögöttük felsorakozott a többi táncos is. Ott volt Irina, nevetve, elevenen, és Csasztnaja boldogító légkörének köszönhetően sokkal szebben, mint Szentpéterváron. A partneréül választott Dmitrij szakálla, amely a simára borotvált arcokhoz szokott Anne számára először nagyon ijesztő volt, szétterült a férfi mellén, s alatta, fehér kozákingén, mintegy a tekintélyt parancsoló szőrzet meghosszabbításaként sötét, vörösbortól származó folt terpeszkedett. Mihelyt a zene elkezdődött, a legkisebb gyereke, Olga – krími almákra emlékeztető, pirospozsgás arccal – hozzáfutott, Dmitrij pedig felkapta, a vállára ültette, s egyik kezével a hajába kapaszkodó gyereket tartva kezdett bele a táncba. Szergej minden lépéshez utasítást adva kezdte el a táncot, de nem telt bele sok idő, Anne megérezte a ritmust, átvette a többiek lendületét, s a feje fölött tapsolva akkorákat pörgött, hogy a haja elkezdett kibomlani. Szergej nevetve, felszabadult vidámsággal biztatta: – Ez az, Anna! Megint! Pörögjön és tapsoljon! Elkapta keresztbe tett kezét, s megpördítette, Anne pedig nekidőlt a karjának, hogy nagyobb lendületet adjon neki, s azon kapta magát, hogy felszabadultan nevet, ahogy sok-sok idővel korábban Szentpéterváron, a szánkózás közben. Szergej annyira hasonlított az apjára, hogy egy zavaros pillanatra elfelejtette, hol van, s azt képzelte, hogy vele táncol. – Keresztbe… fordulás… és taps!
Zinocska, melankolikus szerelméről megfeledkezve, félig kibomlott hajjal Dmitrij tizenkét éves fiával, Pávellel járta felszabadultan a táncot. Natasa beállt a zenekarba, s miután megengedték neki, lelkesen tekerte a nyekergős zeneszerszám kerekét, miközben annak őszes szakállú gazdája elomló mosollyal nézett rá, s feltartott mutatóujjal vezényelte neki a ritmust. A nézők között, az álmos Száskával a karján ott volt Zina is, és elgondolkodó homlokráncolással figyelte Szergejt. Amikor a tánc véget ért, Anne levegő után kapkodott, boldog volt, és alig valamivel több, mint tizenöt évesnek érezte magát. Szergej széles mosollyal vezette a tánchelyről a minden jóval megrakott asztalok felé. – Igyunk valamit! – javasolta. – Nagyon kimelegedett? Esetleg egy limonádét. Nagyon ügyesen csinálta, Anna Petrovna! Úgy táncolt, mint egy orosz. – Annak éreztem magam – válaszolta nevetve, a következő tánchoz készülődőkre visszanézve Anne. – Angliában ilyen nem lehetett volna. Egész életemre szégyenben maradok, ha ilyet megkockáztatok. Az asztaloknál éppen nem volt senki. Bablas már régen otthagyta a helyét, s egy üveg vodkával letelepedett egy fa alá. Aki még enni vagy inni akart, az kiszolgálta magát, s Szergej talált is egy kancsó limonádét, de tiszta poharat hiába keresett. – Ha megtartom, tud inni a kancsóból? – kérdezte. – Ma éjjel minden lehetséges – válaszolta ünnepélyesen Anne. A próbálkozás jókedvet szült, s Anne egy része visszahúzódva, csodálkozva figyelte felszabadultságát. Miután eléget ivott, Szergej a zsebkendőjével letörölte az arcára és hajára csurgott italt.
– Tessék! Olyan, mint egy engedelmes kismacska, aki hagyja, hogy az anyja tisztára nyalja – mondta. – Meg kellett… – látva, hogy Anne arca feszült figyelembe merevedik, félbehagyta a mondatot. – Mi az? – Hallgassa! – Mit? A zenét? – Figyeljen… az istállóból jön. Kvasszi az! – mondta rosszkedvűen Anne. – Bárcsak megnyugodna. Nem tudom elviselni, hogy ennyire magánkívül legyen. – Meg akarja nézni? Lehet, hogy csak magányos. – Igen! Várjon… viszek neki egy almát! Magának nem kell jönnie. Nem akarom elrángatni a tánctól. – Ugyan már. Nem mehet egyedül – sose lehet tudni, ki ólálkodhat a sötétben. Jöjjön, karoljon belém, nehogy megbotoljon és elessen! – kínálta oda a karját Szergej. Pár lépés után majdnem felbuktak az egyik mélyen, békésen alvó, arcát a puskája tusához támasztó őrben. Szergej táncosból azonnal visszavedlett katonává, és alaposan leteremtette a szerencsétlent, aki azzal próbált védekezni, hogy csak egy pillanatra hajolt le, hogy megvizsgáljon egy gyanús lábnyomot, s véletlenül került fekvő helyzetbe, ahogy találták. Kvasszi ismét felnyerített, s Anne aggódva indult tovább, maga után húzva Szergejt. Az egy utolsó figyelmeztetést intézett az őrhöz, aztán az istálló melletti szerszámoskamrából lámpást hozott, és kinyitotta Kvasszi bokszának az ajtaját. A fekete kanca azonnal előrelépett, s üdvözlésképpen az orrával megbökdöste Anne kezét. – Látja, csak magányos volt – mondta Szergej. – Most már minden rendben lesz.
– Szegény Kvasszi! – Anne a ló fejét simogatta, s óvatosan megmarkolta a fülét. – Nagyon nehéz lehetett megízlelni és rögtön el is veszíteni a szabadságot. – Kvasszi enyhén megbökte, s aztán ott is hagyta, a felül nyitott ajtóhoz ment, és remegő orrlikakkal szaglászott, kereste elveszített nővérei szagát. Közben éleset nyerített, amire a karám felől rögtön meg is érkezett a válasz. Anne kétségbeesett pillantást vetett Szergejre, s odakínálta a lónak az almát. Kvasszi el is fogadta, szétharapta, de látszott rajta, hogy a figyelme nem ott van. – Látja, még mindig nyugtalan. Bárcsak el tudnám feledtetni vele azt, ami történt. Anne szorosan a ló mellett állt, s finoman a nyakát simogatta, Szergej pedig egy idő után azt mondta: – Ugye nehéz a nőknek… ide menni meg oda, ahogy a férfiak eldöntik. – Anne nem válaszolt, csak kérdőn nézett rá. – Nágyára gondolok – ha feleségül megy Jurkához, Szlovolovszkban kell majd élnie, ami borzalmas hely Csasztnajával összehasonlítva, és nem hiszem, hogy el akar menni itthonról. Aztán ott van Zinocska – szerelmes Misenyka Uvarovba, de nem engedik, hogy feleségül menjen hozzá, mert a fiú nem számít megfelelő partinak. Elrángatják tőle, ahogy szegény Kvasszit elrángatták a csődörtől – mondta kis mosolylyal. Anne-nek Irina jutott eszébe. – Nem mindig van így – felelte. – Tudja, nagyon népszerűtlenné tett volna, ha táncra kérem Zinocskát – mondta ravasz pillantással Szergej. – Sose bocsátják meg apámnak, hogy elrabolta a húgukat, és ha bármi jelét adnám annak, hogy el akarom venni tőlük Zinocskát, egy pil-
lanat alatt elküldenének. Azt hiszem, maga az egyetlen, akivel szívesen láttak táncolni – és akivel szívesen táncoltam. Anne-t annyira lekötötték saját gondolatai, hogy a mondat végét nem is hallotta. – Saját akaratából ment el. Ő döntött úgy – mondta. – Valóban? – kérdezte hűvösen Szergej. – Egy pillanatig se érezte boldognak magát azóta. Ha lett volna választása, azt akarta volna, hogy apa éljen itt vele. – Hát persze… de az embernek nem teljesülhet mindig minden vágya. Kompromisszumokat kell kötni. – Hacsak… – A fiatalember egy pillanatra elbizonytalanodott. – Hacsak olyat nem választ az ember, akit nem köt semmi. – Ezt hogy érti? – Mindegy. Anna Petrovna, valóban visszamegy Angliába? – váltott témát Szergej. – Nem hiszem – válaszolta az arcával Kvasszi nyakához simulva Anne. – Miért mennék vissza? Minden ide köt. Szergej egy darabig némán figyelte, s amikor levegőt vett, hogy megszólaljon, valami megmozdult a bokszon kívül. A fiatalember arra fordult; Kvasszi a fülét hegyezte, s halkan horkantott is. – Ki az? – kérdezte élesen, a boksz ajtaját kinyitva Szergej. Anne közben riadtan nézelődött, de nem látott semmit. – Bárki is az, mutassa magát! A mozgó alak megállt, majd lassan közeledni kezdett, és belépett a lámpa fénykörébe. – Natasa! – kiáltott fel Anne. – Mit keresel itt?
A kislány nyugodtan állt, s figyelmesen egyikükről a másikukra nézett, mint a macska, amikor ugrás előtt a távolságot mérlegeli. – Nem tudod, hogy veszélyes éjszaka elmászkálni? – kérdezte mérgesen Szergej. – Fegyveres őrök vannak mindenfelé, és ha valamelyiket megijeszted, véletlenül akár le is lőhet. – Nem lőnének le – felelte könnyedén a kislány. – Mindegy… Szergejnek igaza van, nem volna szabad itt lenned – mondta Anne. – Mit csináltál? – Hallottam Kvasszit, és jöttem megnézni, hogy jól van-e – válaszolta Natasa. Szemben állt velük, az arca nyugodt volt, kifejezéstelen, s várta, hogy mit mondanak vagy tesznek. Ekkora önuralom nem természetes egy ilyen kisgyereknél, gondolta Anne, s megborzongott, mert hirtelen az a biztos érzése támadt, hogy Natasa hazudik, vagy legalábbis nem mondta el a teljes igazságot. De vajon miért akarja megtéveszteni őket? El se tudta képzelni. – Jobb, ha visszajössz velünk – mondta Szergej. – Egyébként is, azt hiszem, épp itt az ideje, hogy lefeküdj. Natasa türelmesen kivárta, hogy újból bezárják Kvasszit, és engedelmesen elindult velük a házhoz. – Mit csináltál, Natasa? – kérdezte újból szelíden Anne. – Megnéztem Kvasszit – válaszolta ismét a kislány. – És még? – Meg a többi lovat – mondta kis sóhajjal Natasa, mintha megkönnyebbült volna attól, hogy végre bevallhatja az igazságot. – Nyugtalanok voltak a ménes miatt. – Honnan tudod? Nem csináltak semmilyen zajt – jegyezte meg gyanakodva Szergej. Natasa nyílt, tiszta tekintettel nézett fel rá.
– Én hallom őket – felelte.
*** Pirkadatkor, amikor az előző esti mulatság kifáradt résztvevői még javában aludtak, megérkeztek az első érdeklődők a csasztnajai lóvásárra. Mire a család felkelt, már szép számmal voltak, lovaikat pányvára kötve vagy megbéklyózva legelni hagyták, maguk pedig a földön ülve ettek, vagy eladásra kínálták magukkal hozott portékáikat. A rögtönzött bazár szorosan hozzátartozott a lóvásárhoz. Reggeli után Szergej kinevezte magát Anne testőrének, hogy közelebbről is megnézhesse a vendégeket. Anne ámulva figyelte élesen eltérő vonásaikat, és ezeket a különbségeket sokkal érdekesebbnek tartotta, mint az öltözködésükben felfedezhetőt. Mintha váratlanul olyan helyre került volna, ahol a teremtés nagy műve még nem fejeződött be, s ahol az Úr tovább kísérletezett volna az emberekkel. – Azok ott keletről jöttek, lezgek és avarok – magyarázta halkan Szergej, s rögtön mutatta is, kikre gondol. – Dagesztánból jöttek, és a legcivilizálatlanabbak az összes törzs közül, leszámítva a csecseneket, de nem hiszem, hogy azokat érdekelné egy ilyen vásár. Azt se, hogy jó szívvel fogadnák őket. Még a cserkeszek se bíznak bennük. Anne szemügyre vette őket. Alacsonyak voltak, zömökek, sötét bőrűek és fekete hajúak, mintha a lakóhelyükön található, fekete sziklákból faragták volna ki őket. Sötét, csillogó szemük gyorsan járt ide-oda, pillantásuk ravasz volt, és szorosan összetartottak, az idegeneket, akik közé kerültek, gyanakvással figyelték, s széles lyukú orrukat felemelve veszély után szimatoltak. A lovaik karcsúak voltak, fürgék és szépek, külö-
nös kontrasztot alkotva atavisztikus vonású, csúnya gazdáikkal. – Amikor az Önállókhoz kerültem, az első figyelmeztetés, amit mi, újoncok kaptunk, az volt, hogy sose becsüljük alá őket – mesélte Szergej. – És sose hagyjuk, hogy élve elfogjanak. A legborzalmasabb módon kínozzák a foglyokat – különösen a keresztényeket –, vagy élve eltemetik őket. – Anne megborzongott, amint elképzelte ezt a szörnyűséget. – De a lovaikat szeretik! Nem furcsa, hogy miközben az emberi életet semmibe veszik, nagy tisztelettel bánnak egy oktalan állattal? – Miért engedi Fjodor, hogy idejöjjenek, ha annyira vadak? – kérdezte Anne. – Azért, mert vásárolni akarnak. Ki másnak adhatná el a lovait? Néhányat természetesen oroszoknak is elad, de a zömét az ilyen törzsi embereknek. A keleti klánok tagjai különösen remek lovasok, és a karabahokat mindennél többre becsülik. Arannyal fizetnek értük, és magasabb árat, mint az oroszok. Persze szívesebben lopják, mintsem vásárolják őket, hogy aztán továbbadják a perzsáknak és a kurdoknak – mondta kis nevetés kíséretében Szergej. – Ajánlatos odafigyelni rájuk. – Mind olyan veszélyes? – kérdezte Anne, körbejártatva tekintetét a sok különböző emberen. Szergej vállat vont. – A nyugati törzsek általában nem olyan rosszak, mert már régen civilizált oroszok közelében élnek. Egy részükre – a kabardokra és a síkságon lakó nogaji tatárokra – például azt mondjuk, hogy „megszelídített törzsek”, mert nemzedékek óta a fennhatóságunk alatt vannak, és úgy kereskedünk velük, mint bármilyen civilizált néppel. De még bennük se lehet teljesen megbízni. Előfordulhat, hogy nappal ártatlanul megjelen-
nek, sót és puskaport vásárolnak magától, aztán éjjel visszaosonnak, hogy ellopják a lovait, és a biztonság kedvéért még tőrt is böknek a bordái közé. Akinek velük van dolga, jól teszi, ha éberen figyel, és a kezét a fegyverén tartja. Szergej megmutatta az oszéteket, a Kazbek-hegy környékén élő vörös hajú, kék szemű hegyi embereket is. Rengeteg aranyláncot és aranylemezt viseltek, amelyek szemkápráztatóan csillogtak, s finom bőrből készült köpenyüket vörös és kék minták díszítették. Nagyon jóképűnek látszottak, de Anne hamar rájött, hogy szélirányból ajánlatos megközelíteni őket, mert szokásuk volt avas kancatejjel bekenni magukat, hogy védekezzenek a magas hegyek közti hideg és éles szél ellen, s Csasztnaja nyári melege erős szagú sajttá érlelte a bőrruházat alatt a tejet. A nogaji tatárok alacsonyak voltak, s a valóságosnál is alacsonyabbnak látszottak, mert a zömük karikalábú lett attól, hogy kisgyerek korától nagyon sok időt töltött lovon. Sárgás bőrük és kiugró járomcsontjuk alapján rögtön meg lehetett ismerni őket. Mint Szergej elmesélte, őseik az Aranyhordával érkeztek Oroszországba. A hegyes vidéken élő nogaji tatárokat a síkságon lakóktól megkülönböztette kopaszra borotvált fejük és nehéz nemezköpenyük, amely egyformán védte őket a Kaukázus magas hegyeinek perzselő napsütésétől, csontba maró hidegétől és szakadó esőitől. – Éjszakára pedig rádobják egy erős bokorra, és remek, ruganyos matraccá válik – magyarázta Szergej. A tatárok közül néhányan leterítették a köpenyüket, s kirakták rájuk a magukkal hozott árut – fából és állati szarvból faragott tárgyakat, festett bőröket, lószerszámot, csiszolt kövekből készült nyakláncokat. A síkvidékiek palackokban olajat
hoztak, zsákszámra napraforgómagot, sót, szárított húst, szöveteket és – Anne nem kis meglepődésére – sok édességet: gyömbéres süteményeket és kandírozott gyümölcsöket. Rájött, hogy minél vadabb egy törzs, a hozzá tartozók annál jobban szeretik az édességet: a Kahétia határán lévő, legzordabb hegyek közül érkezett, sűrű, fekete szemöldökű, marcona kinézetű lezgeket például úgy vonzották a nyalánkságok, mint a gyerekeket. A kabardok voltak a legtöbben, s Anne őszintén megcsodálta büszke tartásukat, karcsú, kecses alakjukat, amely remekül mutatott lóháton. Sasorrú, sötét szemű emberek voltak, büszkék és kegyetlenek, harcból és fosztogatásból élők, akik elsősorban a harci erényeket – a gyorsaságot, a fizikai bátorságot és a fegyverforgatásban való jártasságot – tisztelték. A ruházatuk színes volt és szemet gyönyörködtető, s a lovaik legalább annyira felcicomázottak, mint a gazdáik. Anne-t a vonásaik és az öltözékük is a hercegre emlékeztette, aki meg akarta venni tőle Kvasszit. Ezért igazán meg se lepődött, amikor valamikor a délelőtt folyamán egy kis csapat élén megjelent Csasztnaján, és lelkesen, régi ismerősként üdvözölte. – Angol hölgy, eljöttem! Köszöntöm a Legmagasságosabb nevében – mondta, s elegánsan meghajolt szép lova nyergében. Anne már el is felejtette, mennyire lehengerlő a modora, de most eszébe jutott, és örült, hogy Szergej vele van. A herceg alaposan szemügyre vette a fiatalembert. – A férje a világos szemű? – kérdezte csöppet sem barátságos hangon. – Nem – válaszolta határozottan Anne. – Úgy fogalmazott, uram, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. A herceg felvonta a szemöldökét. – Persze hogy tudtam, hogy itt van! – felelte.
– De hát honnan? Hogyan? Anne csodálkozása szemmel láthatóan jókedvre hangolta a férfit. – Akim San Kalmük mindent tud – felelte. – Az a dolga, hogy mindent tudjon. Újból látni akartam az angol hölgyet, de – mondta szigorúan – lovakat is akarok venni. És Csasztnaján vannak a legjobb lovak a Kaukázusban – igen, még a pjatyigorszki öt hegy környékén tenyésztetteknél is jobbak. Így mondtam, és így igaz. Úgy beszélt, mintha a Szentírásból idézett volna, majd fenyegető arckifejezéssel körbenézett, mintha csak attól tartana, hogy valaki vitába merészel szállni vele. Szergej a piknikük napján énekelt dalt kezdte fütyörészni halkan, s Anne-nek csak nehezen sikerült megállnia, hogy ne mosolyogjon. A herceg is ismerhette a dalt, mert vad mosoly jelent meg az arcán, és azt mondta: – Lovakat jöttem venni – nőt sose veszek. Fiatalkorom óta – fiatalabb, mint maga – minden nőt megkaptam, akit akartam. Kivéve az angol hölgyet. Az ajánlatom még mindig érvényes: feleségül veszem minden hozomány nélkül, csak a fekete kancával. – Nagyon kedves magától – felelte komolyan Anne –, de nem áll szándékomban férjhez menni. A herceg elgondolkodva ránézett Szergejre, aztán vállat vont. – És hogy van a lovam, a fekete karabahom, az északi széllel a vérében? – kérdezte. – Remekül, csak levert – válaszolta Anne, s elmagyarázta, mi történt. A herceg figyelmesen, időnként a homlokát ráncol-
va hallgatta, majd Anne meglepődésére és enyhe ijedelmére nekikészült, hogy leszálljon a lováról. – Megnézem – közölte. – Komolyan mondtam, uram, hogy nem eladó – tiltakozott Anne, de a pillantását látva el is hallgatott. – Megnézem. Akim San Kalmük mindent tud a lovakról. Kigyógyítom a levertségből – igen, magának megteszem, bár Batumitól Kizljarig sok férfi hiába kéri, hogy használjam a kedvéért a tudásom. Vigyen a karabahhoz! – A herceg egy olyan fenséges, színpadias gesztussal fejezte be kis szónoklatát, amely annyira tetszett Anne-nek – a démonhercegre emlékeztette egy vígjátékból, amelyet még Londonban, a Drury Lane-en látott –, hogy nem tiltakozott tovább. A herceg a hozzá legközelebb álló embere kezébe nyomta a lova kantárszárát, mondott neki valamit a saját nyelvükön, majd a köpenyét elegáns mozdulattal maga köré kanyarítva Anne-re nézett, mintegy felszólítva, hogy mutassa az utat. Szergejnek egy csöppet se tetszett a dolog, de mivel a herceg minden testőrét hátrahagyta, modortalanság lett volna ellenkezni. Egyébként pedig, nyugtatta magát, akárki legyen is a herceg, az nyilvánvaló, hogy imádja a lovakat, és nem fog kárt tenni Kvassziban; addig pedig, amíg ő, Szergej is velük van, Anne-t sem bánthatja. Ahogy a furcsa hármas az istállók irányában elhaladt a ház előtt, Natasa és Száska futott le a verandáról. Natasa Szergej kezét kapta el, Száska pedig olyan szenvedéllyel ölelte át Anne térdét, hogy kénytelen volt felvenni, mert különben nem tudott volna továbbmenni. – Hová mennek?! – kérdezte izgatottan Natasa. – Hadd jöjjek én is! – könyörgött Száska.
A herceg érdeklődéssel figyelte a jelenetet. – A gyerekei! – vonta le végül a következtetést a látottakból. – Szóval férjnél van! Ezért utasított vissza! Hát persze! Én is keresztény vagyok, nekem is csak egy feleségem lehet. Kár – egészséges a kisfiú! Mondtam, hogy magából jó feleség lenne. Akim San Kalmük sose téved. Ha lovakról és nőkről van szó, akkor soha! Bár erősen belepirult a hallottakba, Anne-nek nem volt kedve kiigazítani a herceget, annál is kevésbé, mivel a valós helyzetet túl bonyolult lett volna elmagyarázni. Ezért inkább nem szólt semmit, csak a karjába kapta Száskát, s továbbment az istállók felé. A lovászok nagyon idegesek lettek, amikor – függetlenül attól, hogy Anne és Szergej társaságában érkezett – meglátták a herceget, s félrehúzódva nyugtalanul nézegettek hol erre, hol arra, mint a lovak, ha ragadozó közeledtét érzik. Anne lerakta Száskát, kinyitotta a boksz ajtaját, és félreállt, hogy beengedje a herceget. Közben azon gondolkodott, hogyan fog reagálni Kvasszi, ha meglátja. Feleslegesen aggódott. A herceg megállt az ajtóban, előrenyújtotta a kezét, és halk, mormogó hangon beszélni kezdett. Anne semmit se értett abból, amit mondott, s az arckifejezéséből ítélve Szergej se. Kvasszi azonban megértette. Hegyezni kezdte a fülét, és átható pillantással nézte a herceget, aki anélkül, hogy a beszédet egy pillanatra is abbahagyta volna, elmosolyodott, közben a tekintete lággyá, a hangja simogatóvá vált. Kvasszi szeme is fényleni kezdett, izmai feszülése megszűnt, a fejét lehajtotta, s pár pillanattal később előrelépve nedves orrát beletette a herceg tenyerébe.
– Uramisten! Ezt hogy csinálta? – ámuldozott fojtott hangon Szergej. Anne megbűvölten nézte, ahogy a herceg megvizsgálta a kancát, egész testét végigtapogatta, a nyakához, mellkasához és horpaszához szorította a fülét, hogy másodpercekig hallgatózzon, megszagolta a leheletét és a bőrét, és figyelmesen a szemébe nézett. Végül egészen közel lépett hozzá, átölelte a nyakát, a szeméhez közel a pofájához szorította az arcát, és másodpercekig úgy maradt. A vizsgálat alatt Kvasszi végig olyan nyugodtan és békésen állt, mintha megbabonázták volna, s Anne úgy gondolta, hogy valóban az is történt. A herceg végül felsóhajtott, ellépett a lótól, s határozottan közölte Anne-nel: – Összetörték a szívét, de meg tudom gyógyítani. – El tudja feledtetni vele? – kérdezte Anne. A herceg elismerően nézett rá. – Szóval érti! Igen, el tudom feledtetni vele. Gyógyfőzetre lesz szükségem – közönséges, mindenhol megtalálható füvek levére. A szolgáik gyorsan össze tudják szedni őket. Amíg elvégzik, amit kell, addig maga megkínál frissítőkkel… – itt kis szünetet tartva körülnézett – …igen, ott, az alatt a fa alatt! Különös, álomba illő közjáték következett. Két döbbent és nagyon ideges szolga azt a feladatot kapta, hogy gyűjtsön be bizonyos füveket, s – részben kötelességtudatból, részben a hercegtől való félelemtől hajtva – villámgyorsan indult is a dolgára. Anne eközben egy másik szolgának kiadta az utasítást, hogy hozzon üdítőket, majd letelepedtek. A herceg a fatörzsnek vetette a hátát, Anne, Szergej és gyerekek körbeülték, s ő mesélni kezdett. A gyerekeket pillanatok alatt elbűvölte mindaz, amit hallottak, s nem sokkal később Anne is azon vette észre magát, hogy
az általa mindig fontosnak tartott, reális, értelmes valóságtól távol kerülve egy olyan mesevilágba csöppent, ahol a legvadabb elképzelések is valóra válnak. Csatákról és hírnévért vívott párbajokról hallott, a keleti királyok legkiválóbb bajnokainak részvételével megrendezett viadalokról, eldugott, mesés kincsekkel teli ládákról, hercegnőkről, akiket kiszabadítottak a hősök, elefántokról, sárkányokról, szörnyekről és beszélő vadállatokról. Mikor meghozták a frissítőket, úgy esett nekik, hogy egy pillanatra se szakította meg elbeszélését, és senki sem akadt a jelenlévők között, aki egy falatot is venni mert volna az elé rakott tálcákról. Amikor a gyűjtéssel megbízott szolgák visszaértek, Anne megbizonyosodott róla, hogy a herceg valóban közönséges, mindenhol fellelhető növényeket rendelt: kakukkfüvet, közönséges pimpót, szelídgesztenyefa levelét, gyöngymentát, kamillát és rutafa kékeszöld, szőrös hajtásait. – Hozzanak egy edényt, forró vizet és fonalat! – adta ki az utasítást. A szolgák a vízért futottak, a gyerekek pedig edényt és fonalat kerestek, majd mindannyian lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a herceg munkához látott. A szelídgesztenyefa leveleit és a rutafa hajtásait a fonallal körültekerve összefogta, és koszorút készített belőlük, a többi növényt pedig apró darabokra téve az edénybe dobta, és forró vizet öntött rájuk, mint amikor valaki gyógyteát készít. – Adjanak egy üveget! Maga pedig, angol hölgy, jöjjön, és segítsen, mert nem fog örülni a gyógyszernek! – Jobb volna, ha én segítenék, uram – szólt határozottan Szergej. – Ha a kanca engedetlenkedik… A herceg a kezét felemelve beléfojtotta a szót.
– Nem fogjuk kényszeríteni, csak rábeszéljük. Jöjjenek mind, és nézzék! Az istálló ajtajától biztonságos távolságra több lovász is öszszeverődött, így végül szépszámú nézősereg lett a tanúja annak, ahogy a herceg óvatosan Kvasszi nyakába akasztotta a koszorút. – Hogy felejtsen – magyarázta halkan Anne-nek. – Ezeknek a növényeknek a szaga kiűzi a fejből az emlékeket. A gyógyszer pedig azért kell, hogy nyugtassa, meggyógyítsa a fájó szívet, és segítsen felejteni. Tartsa fel a fejét… úgy… a többit pedig bízza rám! Kvasszi szemébe félelem ült ki, amikor a herceg felnyomta a fejét úgy, hogy orra az istálló teteje felé mutasson, de nem ellenkezett, és Anne különösebb nehézség nélkül meg tudta tartani ebben a helyzetben. A barnás folyadékot, amelyben a növények áztak, egy üvegbe töltötték, s a herceg, miközben halkan nyugtatta a lovat, az üveg nyakát a szája sarkába nyomta, betöltötte a tartalmát, és határozott mozdulatokkal simogatta Kvasszi nyakát, hogy nyelésre késztesse. Mikor ez megtörtént, jelezte Anne-nek, hogy elengedheti, a ló pedig lehajtotta a fejét, néhányat fújt, megnyalta a száját, végül egész testében erősen megrázkódott, és úgy nézett fel, mintha mély álomból ébredt volna. Natasa a csodálkozástól összecsapta a tenyerét, és felkiáltott: – Már sokkal jobban van! Nézzék! Anna, jobban van! – Igen, látom – felelte mosolyogva Anne, majd a herceghez fordult: – Köszönöm, uram. Nagyon hálás vagyok érte. És most mi a teendőm?
– Teendője? Semmi. Holnapig még viselje a koszorút, s aztán teljes biztonságban lesz vele. Lovagolhatja, mint eddig, még a Lovak völgyébe is elmehet vele. Nem fog tudomást venni a ménesről, mintha ott se lenne. Még a csődör se fogja érdekelni. Anne újból megköszönte a gyógyítást, a herceg pedig a gyerekekhez fordult: – Ma csodát láttatok, és még többről hallottatok. Többé nem felejtitek el Akim San Kalmük nevét. A gyerekek lelkesen bólogattak, Anne pedig magában jót mulatott azon, hogy a herceg ennyire szomjazza még a kicsik elismerését is. Ahhoz hasonlónak érezte ezt, ahogy az egyébként marcona és kemény lezgek az édességek után vágytak. – Egy nap majd eljöttök a falumba – folytatta méltóságteljesen a herceg –, és megmutatom nektek a tigrist, amelyet Kavzan pasájától kaptam tisztelete jeléül, egy ketrecben él, a tenyeremből eszik, és csodálatos smaragdokból készült láncot visel. A gyerekek elkerekedett szemmel hallgatták, Anne pedig arra gondolt, hogy ennél jobb zárszót a Drury Lane-en se hallott soha. Szergejre szemmel láthatóan nem tettek olyan mély benyomást a hallottak. Visszakísérték a herceget az övéihez, a gyerekeket pedig rábízták Nyankára. Mikor ismét kettesben voltak, a fiatalember megjegyezte: – Jó, hogy közönséges növényeken kívül nem volt semmi a főzetben, mert máskülönben kénytelen lettem volna megakadályozni, hogy beadja a Kvasszinnak. Anne csodálkozva nézett rá, azon gondolkodott, hogyan próbálta volna keresztülvinni az akaratát.
– Tényleg jó, mert valószínűleg nem tetszett volna neki, ha megpróbálja akadályozni – felelte. – Azt hiszi, félek ettől a… hencegő barbártól? – kérdezte kissé mérgesen Szergej. – Egyáltalán nem, Szerjózsa. Biztos vagyok benne, hogy nem fél, és éppen ez aggaszt. De szerencsére nem bántotta Kvasszit, sőt talán segített rajta. Az biztos, hogy amit csinált, nem volt ellenére. Ha holnapra megnyugszik, nagyon boldog leszek, hogy ismét ráülhetek. Szergej arca felderült. – Vannak más lovak is! Miért nem lovagolunk egy jó nagyot holnap? – kérdezte. – Sok szép hely van a környéken, amit még nem látott. Szeretném megmutatni a bükköst, a szarvasokat és azt a helyet, ahol a sasok fészkelnek. Csak maga meg én – mondta sietve, mintha olvasott volna Anne gondolataiban. – Nem akarom, hogy a gyerekek is jöjjenek, mert velük csak lassan tudunk haladni, és nagyon sok a látnivaló. Mondjon igent, Anna! – Meg kell kérdeznem, nincs-e rám valamihez szükség – felelte Anne. – Elfelejti, Szerjózsa, hogy Natasa nevelőnője vagyok. – Eh! – legyintett a fiatalember. – Mintha az bármit számítana!
*** Estére a lóvásár befejeződött, a törzsi emberek összepakoltak, és frissen szerzett holmijaikkal, lovaikkal elindultak haza. A karámokat lebontották, a kerítésdarabokat elrakták, a trágyát összegereblyézték és a trágyadombra hordták, a ház ablakairól leszerelték a rácsokat. Kis idő múlva már semmi sem emlékez-
tetett a lóvásárra, leszámítva a lovak patájától felszántott földet, a kiégett sütőgödröt és a lovak még hosszú ideig érezhető szagát. Az élet lassan visszazökkent a régi, normális kerékvágásba, bár aznap este még nem könnyen tudtak szabadulni az előző két nap emlékeitől. Egyszerű vacsorát szolgáltak fel, s utána a verandán visszafogottabb, csöndesebb hangulat uralkodott, mint általában. Szergej sürgetésére Anne elég bátortalanul megkérdezte Irinától, hogy elmehet-e másnap lovagolni. – Kvasszi rendbe jött? Biztonságos elmenni vele? – kérdezett vissza a grófné. – Hallottam a herceg varázslatos kúrájáról. – Majd még ellenőrzöm. Ha holnap is nyugtalan lesz, egy másik lóval megyek. Szergej szeretne megmutatni néhány helyet, amit még nem láttam. – Hát persze! Menjen csak, nézze meg őket! – szólt közbe Fjodor. – De azt tanácsolom, hogy ne menjenek túl messzire. Szerjózsa, tudod, mik a biztonságos helyek. Ne felejtsd el, hogy a helyi törzsek a lóvásárok előtt és után messzebb merészkednek, mint általában! Olyan helyeken is beléjük botolhat az ember, ahol nem is gondolná. Maradjatok a jól kitaposott utakon, és tartsd készen a fegyveredet! – Úgy lesz! – válaszolta komolyan Szergej. – A gyerekek nem mehetnek – közölte Irina. – Túl veszélyes. – Nem is akartuk elvinni őket, mama – mondta Szergej, nem mutatva, mennyire örül a kijelentésnek, bár Natasa szája már kezdett legörbülni a csalódottságtól.
– Valóban veszélyes… – kezdte tétován Anne, s a lóvásáron látott, vad alakokra gondolt, de nem tudta folytatni, mert Szergej közbevágott. – Természetesen nem az, ameddig az ember óvatos, és ígérem, hogy az leszek. Nem akarja megnézni Kvasszit, hogy lássa, nyugodtabb-e már? – Ha a herceg főzete olyan, mint a történetei – felelte Anne – , akkor szegénykém már biztosan elefánttá vált, vagy szárnyakat növesztett. Egy pillantás is elég volt azonban ahhoz, hogy lássa, Kvasszi jobban van. Az illatos növényekből font koszorúval a nyakán eszegette az elé tett szénát, s teljesen nyugodt, békés volt. Amikor Anne-t észrevette, üdvözlésképpen barátságosan horkantott, de nyoma se látszott rajta a szándéknak, hogy kitörjön a bokszból, vagy a ménesben lévő társait hívja. Az egyik hátsó lábát még fel is húzta, s csöppet sem elegáns, de kényelmes tartást vett fel. – Jól van! – sóhajtotta megkönnyebbülten, a boksz ajtajának dőlve Anne. – Micsoda változás! A herceg főzete hatott. – Csak nem hisz abban a sok ostobaságban, amit mondott? – kérdezte Szergej. – Nézzen rá! Itt a bizonyíték a szeme előtt. – Biztos nem azoknak a növényeknek a hatása. Nem gondolja, hogy már régen tudna róluk mindenki, ha valóban meg lehetne gyógyítani velük egy lovat? Anne mosolyogva fordult hátra. – Nem tudom, miért becsmérli ilyen elszántan a herceget. Pusztán szívességből, a jó szíve miatt sokat tett azért, hogy meggyógyítsa Kvasszit – mondta.
– Nem kedvességből csinálta, Anna Petrovna – válaszolta kissé feszengve Szergej. – Hát nem vette észre? Azt akarta, hogy a felesége legyen, hisz ő maga mondta. Vagy valami még rosszabbat. – Semmi se lehet rosszabb annál, mint feleségül menni hozzá – mondta nevetve Anne. – Szegény Kvasszimat azonban meggyógyította, és ezért hálás vagyok neki. Megfordultak, hogy visszamenjenek a házba. – Nyilván tudja, hogy azért ez a nagy különbség, mert a ménes messze van. Mivel nem hallja a többieket, és nem érzi a szagukat, többé nem szomorú – érvelt tovább Szergej. – Kevés! A herceg azt mondta, hogy a csődör se fogja érdekelni. – Igen, de korábban nyilván sárlott. Miután a csődör meghágta, természetes, hogy nem érdekli tovább – felelte óvatlanul Szergej. Ilyet soha senki, a legvadabb álmában sem mondott volna Angliában egy fiatal nőnek, s még kevésbé egy hajadonnak; szerencsére a négy év, amit Oroszországban töltött, megedzette Anne-t annyira, hogy félvállról vegye a dolgot.
Tizenhatodik fejezet Korán indultak, amikor még hűvös volt, s a nap nem szívta fel a hajnali harmatot. Szergej az egyik nyeregtáskájába kenyeret, húst és egy üveg bort rakott, a másikba pedig lőszert, a nyereg mögé keresztbe összetekert plédet, hogy le tudjanak ülni, s puskáját a hátára vetette.
– Látom, minden lehetőségre felkészült – jegyezte meg elég szárazon Anne. Kvasszi friss volt, és vidáman egy helyben – a tőle megszokott módon – ugrándozott, miközben Sztyepán rátette a nyerget. Levertségnek semmi jelét se adta, s azét se, hogy vágyna a ménes után. – Mindegy, akkor is teszünk egy kis kerülőt, és a bükkössel kezdjük, hogy legyen ideje hozzászokni a kinnléthez – mondta Szergej. Szép nap volt, s érezni lehetett, hogy meleg lesz. A levegőben tuják és borókák illata érződött, s összetaposott, nedves fű illata szállt fel a lovak patája alól. A távolban kékes párába burkolózott hegyek emelkedtek, s fölöttük a mélykék eget az orosz nyár vakítóan fehér, bodros bárányfelhői tették változatossá. Szántókon át mentek, amelyeken nők dolgoztak serényen, a világoszöld babsorok között hajladozva, alsószoknyáktól terebélyessé vált csípővel. A lovak érkezésére felegyenesedtek, és kezüket a derekukra rakva kinyújtóztatták a hátukat. Egy fiatal, fején vörös kendőt viselő, a derekán általvetőben kisbabát hordozó nő a kezét magasra emelve, vidáman oda is integetett a két lovasnak. Anne békében volt az őt körülölelő világgal. Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen remek napnak nézhetek elébe, gyönyörű lovon ülve, kellemes társsal az oldalamon, s csodálatos, felfedezésre váró vidéken – gondolta. Még az örömtől el sose választható vágyakozás is kellemes volt neki. Fiatalnak érezte magát, szabadnak, jókedvvel és energiával telinek. Huszonhét éves volt, és Angliában már senki se törődött volna vele, mindenki a sarokban meghúzódva alvó, gondot nem okozó, öreg macskát látta volna benne. Sosem volt része azokban az ifjúko-
ri örömökben, amelyekre a születése jogán igényt tarthatott volna, nem tudta kiélvezni a lánykorát, hogy közben egy későbbi, biztos lét megteremtésén munkálkodjon, de olyan alkalmakkor, mint amilyen ez a lovaglás volt, el tudott feledkezni erről. Elfelejtette, hogy árva lett, másoktól függő, elveszítve a biztonságot, a saját otthont, a felnőtt élet megkezdését megkönnyítő szeretetet. Úgy érezte magát, mintha tíz évvel fiatalabb lenne, ifjúsága hajnalán, egy vele egyenrangú partnerrel az oldalán, és végtelenül sok lehetőséget rejtő jövővel maga előtt. Ilyen lett volna az élete, ha az apja nem hal meg, s úgy érezte, hogy ezt a napot a jóvátételeként kapta mindannak, amit elveszített. Elérték a kora reggeli napfényben kékeslila színt öltő bükköst. A sima, szürke, erőteljes fatörzsek egy székesegyház oszlopaihoz hasonlóan törtek a magasba, s a köztük áttörő, aranyló napfényben remegő, zöld korona borult föléjük. A nyugodt, éteri hangulat olyan erővel telepedett rájuk, hogy mindketten elnémultak, szinte a lélegzetüket visszafojtva lovagoltak egymás mellett, mintha félnének bármilyen hanggal megzavarni a köréjük telepedett, fönséges csöndet. Amikor egy emelkedő tetejére érve a fák fölé jutottak, a napsugarak áldott, meleg zuhanyként érték őket, s megkönnyebbült mosollyal néztek egymásra. A bükkös fölött széles látótér nyílt előttük: erdőkkel borított, szürke, csipkézett sziklákban végződő hegycsúcsokat láttak, a távolban pedig egy minden formát elhomályosító ködbe vesző, egybefüggő hegyláncot. Messze fölöttük pacsirták daloltak a kristálytiszta égen, s a napsugarak olyan élesek, kristálytiszták voltak, mintha nem is hordoznának meleget.
– Merre van a ház? – kérdezte egy idő után Anne, amikor a szeszélyesen kanyargó ösvényen már felértek az előttük emelkedő hegyoromra. Megálltak, hogy a lovak legelhessenek egy kicsit; árnyékuk már rövid volt, és élesen rajzolódott ki a gyér füvű talajon. – Innen nem látszik – felelte némi gondolkodás után Szergej. – Ott, a mögött a hegy mögött van. Látja azokat a fákat? A hegy alján. – Olyan messze? – kérdezte elképedve Anne. – Nem gondoltam, hogy ilyen messzire jutottunk. – A hegyek között könnyű utat téveszteni. Nagyjából harminc versztát tehettünk meg. Hamarosan dél lesz. – Nem gondoltam volna. – Anne hirtelen éhes és szomjas lett. – Jó lett volna, ha hozunk magunkkal némi vizet is. – Vizet egy ilyen helyre? Olyan, mint sót vinni a tengerre – válaszolta Szergej. – A hegyek között mindenhol van víz, és tisztább, édesebb, mint amit valaha ivott. Még megyünk egy kicsit, aztán letáborozunk a legelső pataknál, ami az utunkba akad. Az út következő kanyarulatát maguk mögött hagyva egy nyugodt mélyedésben növő napraforgómezővel találták szembe magukat, amelyet két, rekettyével és más tüskés bokrokkal övezett sziklakiszögellés vett körül. Az Anne emlékezetében kerti vagy szántóföldi növényként megmaradt napraforgók elképesztő látványt nyújtottak ezen a számukra idegennek tűnő helyen, s ráadásul hatalmas mennyiségben: magasak voltak, s aranysárga szirmoktól körbefogott, fekete arcukkal úgy néztek ki, mint egy-egy núbiai szent. Kvasszi pár lépést tett csak meg közöttük, aztán megállt, s remegve majdnem keresztbe tette a füleit, úgy figyelt. Szergej
is megállította a lovát, a keze gépiesen a puskájáért nyúlt, s a tekintetét előreszegezve kutatta, hogy mi riasztotta meg a kancát. Aztán pár másodperc múlva finoman megfogta Anne kezét, és suttogva rászólt: – Anna! Nézze! Anne a jelzett irányba fordult, s egy széles agancsú, barna szőrű szarvasbikát látott, amint élvezettel állt a napon. Az ő irányából fújt a szél, ezért nem érezte meg a szagukat. Hátrahajtotta a fejét, szemeit félig lehunyta, fehér torka kissé megfeszült, s barna testén árnyak táncoltak, ahogy a szél mozgatta fölötte a faleveleket. – Gyönyörű! – súgta lelkesen Anne. A következő pillanatban Kvasszi felnyerített izgalmában, s a szarvas egy ugrással bevetette magát a fák közé, és elszaladt. – Micsoda agancs! Kár, hogy nem tudtam célba venni – sajnálkozott Szergej. – Csak nem lőne le egy ilyen csodálatos lényt? – kérdezte rosszallóan Anne. – Képes volna rá? – Túl lágyszívű – válaszolta Szergej. – Igaz, hogy a szarvast az erdő királyának nevezzük, de sok kárt tesz a termésben, és még kerítéssel sem lehet távol tartani őket. Megesznek és letaposnak mindent, s megölik a gyümölcsfákat azzal, hogy lerágják a kérgüket. – Látva, hogy nem sikerült meggyőznie Anne-t, megkérdezte: – Egyébként ugye szereti a vadhúst? Anne megadóan felsóhajtott. – Természetesen. Buta voltam. Csak hát nehéz belenyugodni abba, hogy ha finomat akarunk enni, ahhoz el kell pusztítani egy ilyen, csodaszép lényt. Emlékszem, gyerekkoromban keservesen sírtam, amikor megtudtam, hogy a bárány, amit
eszem, ugyanaz, mint azok a tüneményes, csámpásan botladozó kis lények, akiket a domboldalon láttam. – Hol volt az otthona? Meséljen róla! – biztatta kíváncsian Szergej. – Hampshire-ben születtem… – Az egy város? – Megye – egy körzet. Egy kis faluban, patak partján volt a házunk. – És milyen Hampshire? – Zöld és termékeny. Szelíd dombok teszik változatossá – hasonlítanak egy kicsit az itteniekre, csak kisebbek, és közelebb vannak egymáshoz, mint ezek. Azt hiszem, kicsinek és zsúfoltnak tartaná. A folyók tele vannak hallal, az erdők madarakkal. Keskeny utak hálózzák be, amelyek télen sárosak, nyáron porosak. Virágos sövények veszik körül a házakat, és birkák legelnek a dombokon. – Szeretném megnézni egyszer – mondta Szergej. – Mindig vágytam Angliába, és ha vége lesz a háborúnak, el is megyek. – Anne felé fordult, és sűrű szempillái alól kissé félénk pillantást vetett rá. – Csodás lenne, ha együtt mennénk, és mindent megmutatna. – Újból látni Angliát! – szólt Anne halkan, s felsóhajtott. – De úgy tűnik, hogy ennek a háborúnak sose lesz vége. Az édesapja már olyan hosszú ideje van távol, hogy attól tartok, Száska meg se ismeri, ha újból találkoznak. Szergej erre nem válaszolt semmit. Egy darabig némán haladtak egymás mellett az egyre emelkedő ösvényen. Mikor egy olyan helyre értek, ahol egy kiálló szikláról kristálytiszta vizű, kis patak zúdult alá, Szergej leszállt a nyeregből, Anne-t is lesegítette, s tartotta Kvasszit, amíg a lány a kis vízeséshez ment,
hogy igyon. A markába vett víz jéghideg volt és csodálatos ízű. A szikla alján a patak mély, tőzegbe vájt mederben futott tovább. A lovakat is meg akarták itatni, de azok nem voltak szomjasak, csak fújkálták a vizet. – Együnk itt? – kérdezte körbenézve Szergej. – Nagyon kellemes hely. Kikötötték a lovakat egy tüskés bokorhoz, s egy szikla elé terítették le a plédet, hogy neki tudjanak támaszkodni valaminek. Anne levette a kalapját, s rögtön érezte a nap melegét a feje tetején; kis idő múlva a kabátjától is megszabadult. Szergej is nekivetkőzött, feltűrte az inge ujját, és egyik könyökére támaszkodva leheveredett, úgy nézte, hogyan pakolja ki Anne az ételt. Kis idő múlva Anne azon kapta magát, hogy zavarja a rászegeződő, a gróféra nyugtalanítóan emlékeztető, mégis más tekintet, s hogy Szergej figyelmét megtörje, beszélgetést kezdett. Nem volt nehéz, és folytatni is könnyen tudták; hasonlóképpen gondolkodtak, s a köztük lévő korkülönbség nem tűnt olyan nagynak, mint korábban. Míg ettek, lazán, régi barátok módjára beszélgettek lovakról, vadászatról és ételekről, a háborúról, külföldi utazásokról és festményekről. Miután végeztek az evéssel és ivással, kellemes, déli bágyadtság vett erőt rajtuk. A könyökére támaszkodva Anne is leheveredett, és Szergejnek egy régi piknikről maradt emlékeit hallgatva, a távolban magasodó, kékes párába burkolt hegyeket nézte. Szergej már a hátán feküdt, s kezét a feje alá téve az eget bámulta. – Nézze csak, Anna! – törte meg hirtelen az elbeszélést, s az egyik kezével fölfelé mutatott.
– Hova! Mi az? – kérdezte a fejét hátrahajtva Anne. – Egy sas! Nézze… azon gondolkodik, mik vagyunk, és hogy jók lennénk-e zsákmánynak. – Hol? Nem látom. Szergej elnevette magát, kihúzta Anne feje alól a kezét, hogy hanyatt feküdjön, és mellé húzódva felemelte a lány kezét, mutatóujját pontosan a feje fölé irányította. – Ott! – mondta. – Oda nézzen, ahová az ujja mutat! Látja már? A szárnya végén olyanok a tollak, mint a szétterpesztett ujjak. Nézze, milyen könnyedén, erőlködés nélkül repül! – Leengedte Anne kezét, de mintha elfelejtette volna elengedni, tovább fogta. Testük teljes hosszában összeért, s a fejük is olyan közel volt egymáshoz, hogy Anne érezte az arca melegét. A magasban méltóságteljes lassúsággal köröző sast nézve Anne-t enyhe szédülés fogta el. Hirtelen az a különös érzése támadt, hogy az ég nem fölötte, hanem alatta van, s hogy valahogy arccal lefelé bámul bele az alatta lévő, kristálytiszta mélységbe. Mi tartja fenn? Bármelyik pillanatban lezuhanhat! Nekiszorította a hátát a földnek, s próbált hozzátapadni, hogy ne essen le. Bal kezével belemarkolt a talajt borító mohába, jobbjával Szergej kezét szorította, s úgy érezte, hogy forog vele a világ. – Nem szeretné kipróbálni? – kérdezte halkan Szergej, s úgy helyezkedett, hogy az arcuk összeérjen. Anne érezte bőre puhaságát, aranyszőke borostái csiklandozó érintését. – Így szállni az égben… nem is mozdítja a szárnyát, nem verdes, csak siklik simán…
Anne elszakította tekintetét a szédítő mélységtől, s a pillantása Szergej hipnotikusan sugárzó, aranylóan zöld szemével találkozott. – Anna – szólította meg lágyan a fiatalember. Az oldalán feküdt, őt nézte, s nagyon óvatosan mozdult, nehogy megriaszsza, miközben egy pillanatra se engedte el a tekintetét. Szabad kezét rátette, s bár az érintés leheletfinom volt, Anne beleremegett. – Annuska – súgta. Az arca olyan közel volt az övéhez, hogy érezte édes, enyhén borszagú leheletét, arca napmelegét, teste fiatal férfit idéző illatát. Ujjai az arcához értek, kisimítottak egy hajtincset a homlokából, majd végigrajzolták az állkapcsa vonalát, szája ívét. Állj! Állítsd meg! – parancsolta az agya, de olyan távolról, hogy alig hallotta. Fogoly lett, el volt varázsolva, a meleg, a hangulat, a bor, a fiatalember közelsége, teste természetes, szerelem utáni vágya tehetetlenné tette. Szergej erős, gyöngéd ujjai az ajkát simogatták, majd megfogták az állát. Az arca közelebb ért, ő pedig – miközben a belsejében valami elkeseredetten tiltakozni próbált – becsukta a szemét, s egy pillanattal később már érezte is száján a csókot. Kezdetben lágy volt, majd mohóvá vált, ifjontivá, szenvedélyessé és türelmetlenné. Félig kábultan feküdt, majd hirtelen az összes, sokáig elfojtott érzés – vonzódások, kívánságok és vágyak szörnyű, kordában nehezen tartható keveréke – felhorgadt benne, s megadta magát, a szája engedelmesen, válaszolón szétnyílt, s keze a fiatalember tarkójára simult. Szergej valamit mondott izgatottan, bele a szájába, s nem bírván tovább fékezni magát, szorosan hozzásimult. Anne érezte ifjonti keménységét, a férfivággyal párosuló, fiúi erőt… Egy pillanat-
tal később pedig elszállt belőle a szédülés, mintha jéghideg vízbe ejtették volna. Mit teszek? – kérdezte magától felajzottan. Hiszen ez Szergej, a gróf fia! Fia annak a háznak, ahol szolgál, az úrnője fogadott gyermeke, neveltjeinek a bátyja, s mint ilyen, majdnem a neveltje. Rossz, bűnös, majdnem vérfertőző, amit tesz! Vadul igyekezett szabadulni, s egy pillanatig tartó ellenállás után a fiatalember engedte is, hogy eltolja magától, és értetlen, kipirult arccal, kezét továbbra is a vállán hagyva nézett le rá. – Mi az? Anna… Annuska! – Nem, nem szabad! Hagyjon! – Anne ellökte magától, s a szégyentől lángoló arccal, nagy nehezen felült. Szergej csodálkozva nézett rá, nem értette, mi történt, mert nem látott semmi rosszat abban, amit addig tettek. – Bántottam? Nem akartam, duska – mondta. Anne érezte, hogy a szíve görcsbe rándul. – Ne szólítson így! – Hogy? Duskának? – kérdezte Szergej, és incselkedve oldalra billentette a fejét. – Miért ne? Hiszen kedves nekem! Ezt tudnia kell. Mi a baj, Annuska? Megijesztettem? Nincs semmi baj, ha szeretjük egymást. És tudja, hogy sose tennék olyat, amivel bántanám. – Elég, Szerjózsa! – kiáltott fel Anne. – Egy szót se többet! Ez az egész rossz… maga is tudja! – Rossz? – Lehetetlen! – De miért? Szeretem magát, Anna. – Szergejnek felderült az arca, mert eszébe jutott valami. – Csak nem arra gondolt, hogy… meg akarom becsteleníteni? Ez lehetetlen! Feleségül akarom venni, Anna Petrovna. Meg sem fordult a fejemben
semmi, ami tisztességtelen, és árt magának. Amikor azt mondtam, hogy szeretnék magával menni Angliába, akkor úgy gondoltam, hogy mint a feleségemmel, a grófnémmal! Anna Petrovna Kirova grófné – hogy hangzik? – kérdezte lelkesen. Anne érezte, hogy csak egy hajszál választja el a sírástól. A név, amelyen nevezte, az volt, amelyre titokban, bűnösen már régen vágyott, de egész más tartalommal akarta viselni, mint azt Szergej gondolta! Nem tudott a szemébe nézni, de tisztán látta maga előtt fiatal, vonzó, kipirult arcát, tekintetében az őszinte szerelmet, a nyiladozó szív első, bizakodással teli próbálkozását, amely őt vette célba – éppen őt! Mit mondjon neki? Hogy tudná elviselni, hogy a lelkébe gázol?! És mégis muszáj megtennie, muszáj felelnie valamit! – Szergej, ez lehetetlen. Nem vehet feleségül. Kérem… felejtse el a dolgot! El kell felejtenie… felejtenünk mindazt, ami történt – mondta akadozva. Szergej tekintetében fájdalom és értetlenség látszott. – De miért? Miért, Anna? – Anne akár számíthatott is volna rá, hogy nem fogadja el csak úgy, egyszerűen a visszautasítást – melyik férfi fogadná el? – Miért nem vehetem feleségül? Nem értem. – Kedvesem… – kezdte Anne, ami hiba volt, mert a fiatalember rögtön belekapaszkodott a szóba, s a kezét megfogva a szájához érintette az ujjait. – Tehát a kedvese vagyok? Szeret engem, Anna, ugye? Tudom, hogy igen – mondta lelkesen. – Hát persze, de… nem úgy, mint egy feleség. – Hanem hogyan? – Jóval idősebb vagyok magánál – magyarázta küszködve Anne. – Ismertem mint gyereket, és számomra még mindig…
– Gyerek?! – Szergej inkább zavarodott volt, mint sértett. – Nem igaz! Amikor az előbb megcsókoltam, visszacsókolt – és nem úgy, ahogy egy gyereket szokás. Nem tagadhatja! Férfiként szeret! Lehetetlen volt megmagyarázni, Anne csak annyit tehetett, hogy némán rázta a fejét. Szergej továbbra is a kezét fogta, és őszinte, nyílt tekintettel nézett rá. – Valami más oka van, ugye? Micsoda, Anna? Ugye nem a kora? A köztünk lévő különbség semmi! – Mások nem ezt mondanák. – Nem lehet olyan buta, hogy hagyja magát befolyásolni mások véleményétől! Ha mi nem bánjuk, ők mit törődnek vele? – A húgai nevelőnője vagyok – mondta elkeseredetten Anne. – Az édesapja alkalmazottja, háza megbízható szolgája. Hogyan élhetnék vissza a bizalmával…? – De hát nem él vissza vele! – tiltakozott Szergej. – Hogy mondhat ilyet? Nem tett semmi rosszat! Én vagyok az oka annak… ami történt. És apa se fogja hibáztatni. Nagyon tiszteli, és maga egyáltalán nem szolga, soha nem is volt az – érvelt felhevülten. – Inkább olyan, mint egy vendég. Apát büszkévé és boldoggá teszi, ha a menye lesz. Én tudom! Olyan sokszor beszélt nekem magáról, arról, hogy milyen intelligens és művelt, hogy született nemes hölgy. Igazán kedveli magát, Anna, nekem elhiheti! Anne szomorúan nézett, tudta, hogy képtelen volna megértetni vele az igazságot. Mivel Szergej a saját nemzedékéhez tartozónak tekintette, feltételezte, hogy ugyanannak tartja a grófot, aminek ő – egy idősebb generáció tagjának, aki iránt
mindenfajta romantikus vonzódás kizárt. Ugyanúgy nem tudta elképzelni azt, hogy Anne szerelmes legyen a grófba, ahogy azt se, hogy ő beleszeressen egy nagyanyja nemzedékéhez tartozó nőbe. Egyébként is, a gróf iránti érzelmei azon dolgok közé tartoztak, amelyekről Anne nem beszélhetett senkinek. Megpróbálta önmaga elől is eltitkolni, nem beismerni őket. Mivel indokolhatná Szergejnek a visszautasítást úgy, hogy elfogadja? Hogyan magyarázza meg azt a pillanatot a karjában, amikor egész lénye szerelem után sóvárgott, szeretőre vágyott, becézésre, társra, arra, hogy tartozzon valakihez? Énjének egyik része továbbra is ezt akarta, vágyott rá, hogy elfogadja Szergejt, s kiutat találjon a zsákutcából, ahová az élete jutott, meneküljön a gyötrelmes bűntől, hogy egy másik nő férjét szereti. Biztonságot és szerelmet nyerne a fiatalember oldalán, akit a maga zavaros, bonyolult módján szeretett is. De mégsem tehette ezt Szergejjel, aki nem érdemelt mást, csak a legjobbat – és nem tehette a gróffal. Olyan nyugodtan nézett rá, amennyire csak tudott, és elhúzta tőle a kezét. – Szergej, nem mehetek feleségül magához – mondta. – Nagy megtiszteltetés, és hálás vagyok érte… – Hálás?! – vágott a szavába a fiatalember. – Nem akarom, hogy hálás legyen! – jelentette ki elgyötört arccal, lázasan csillogó szemmel. – Kérem, próbálja nem a szívére venni! Egy kis idő, pár hónap múlva rájön, hogy igazam volt. Találkozik valakivel, aki korban közelebb áll magához, a saját társadalmi köréből való…
– Gondolom, olyannal, mint Zinocska – mondta dühösen Szergej. – Egy fiatal, helyes, üresfejű lánnyal, aki majd elfeledteti velem magát, magát, akinél jobbat egy férfi se kívánhat! Hisz kedves, intelligens, gyöngéd… Anne elfordította az arcát. – Ne! Kérem! Szergej egészen közel hajolt hozzá, s a füléhez érintette a száját. – Anna, hallgasson ide! Azt hiszem, értem – úgy gondolja, hogy csupán múló fellángolás ez részemről, ami egy kis idő alatt elmúlik, és másba leszek szerelmes. Hát nem! Majd meglátja. Szeretem, és tudom, hogy szeret, s be is bizonyítom, hogy ez valódi, tartós érzés! Ne, ne vitatkozzon velem! – mondta gyorsan, mert látta, hogy Anne szólni akar. – Nincs semmilyen ok, amely miatt ne akarnám elnyerni. Csak olyan okok, amelyeket nem mondhatok el, gondolta Anne. – Én nem úgy szeretem – ismételte meg azt, amit már korábban is mondott. Szergej mosolyogva a fejéhez támasztotta a homlokát. – Most ezt mondja. De eljön még a nap, amikor úgy fog szeretni. Teszek róla, hogy úgy legyen. El kell mennem, gondolta elkeseredetten Anne, a fiatalember pedig, mintha meghallotta volna, puha csókot adott a fülcimpájára, és utána rögtön fel is állt. – Ne aggódjon, milenkaja, nem csinálok semmit, amivel kellemetlen helyzetbe hoznám, vagy ami miatt szégyenkeznie kellene. A többiek előtt ugyanúgy fogok viselkedni, mint eddig, de ha kettesben vagyunk, megpróbálom elnyerni. Nem
tagadhatja meg tőlem a jogot, hogy udvaroljak. Ahhoz mindenkinek joga van. Anne hallgatott, nem tudott mit mondani. Szergej elmosolyodott – kedves, meleg, magabiztos mosolya volt, amelytől a lány egy pillanatra úgy érezte, hogy fiatalabb nála, s a védelme alatt áll. – Élvezni fogja, Anna Petrovna. Ezt megígérem! – mondta.
*** Anne nem gondolta volna, hogy egy olyan, túláradó érzelmekkel teli jelenet után, mint amilyen lejátszódott közöttük, feszélyezettség nélkül folytathatják a lovaglást, s együtt tölthetik a napot. Szergej azonban átvette az irányítást, és nemcsak a tennivalókat és az útirányt szabta meg, hanem beszélgetésük tónusát is, s ha Anne szomorú, zavart agya nem működött elég gyorsan, maga állt elő újabb témákkal. Alapos felkészítése, amelyben a kadétiskolában, illetve egy nemesi ház sarjaként része volt, képessé tette erre, és úgy tűnt, az ígéret, amelyet érzése szerint Anne-től kapott, elég neki ahhoz, hogy jókedvű legyen. A hangulata fokozatosan átragadt Anne-re is, aki kezdett természetesebben válaszolgatni a kérdéseire és megjegyzéseire, míg végül a hazavezető úton már majdnem olyan könnyedén, felszabadultan beszélgettek, mint indulás után. Anne hálás volt ezért, s egy kissé meg is lepődött azon, hogy mekkora önuralma van Szergejnek. Talán nem lesz baj, gondolta. Ha továbbra is így viselkedik, képes leszek megbirkózni a helyzettel, s egyébként hamarosan, egy-két héten belül vissza kell térnie az ezredéhez. Mire újból találkozunk, minden megváltozik. Az ő korában egy ilyen, rosszul megválasz-
tott szerelem nem tarthat sokáig. Biztos akad majd egy helyes lány, aki megbabonázza, és elfelejt, zárta le magában a gondolatsort. A piknikezőhelyről továbbmenve megkerülték a hegyet, s lefelé tartottak, majd újabb emelkedőnek vágtak neki, s egy kis erdőn áthaladva – a Szergej által tervbe vett körút háromnegyedét megtéve – a Lovak völgyének másik oldalán lyukadtak ki. A ménes ott volt alattuk, de Kvasszi – azon túl, hogy amikor megpillantotta, hegyezni kezdte a fülét, s alaposan megnézte magának – nem törődött vele. A csődört nem lehetett látni, a kancák és csikóik pedig békésen legelészve a völgy nyugati, védett vége felé tartottak, hogy ott töltsék az éjszakát. – Kíváncsi vagyok, tényleg lesz-e csikója Kvasszinak – mondta elgondolkodva Anne, de Szergej nem reagált rá. A homlokát ráncolta, és a völgy túlsó oldalára, a házzal ellentétes, keleti irányba szögezte a tekintetét. – Mi az? – kérdezte Anne. – Látott valamit? – Nem tudom – válaszolta tétován a fiatalember. – Nézze, ott mintha valami mozogna. Látja? Először azt hittem, hogy szarvas, de most úgy tűnik, hogy inkább egy ember lovon. Anne erősen meresztette a szemét, de hiába. – Nem látom – felelte. – Ott az a fehér szikla, és fölötte a tüskés bokrok. Megvan? Na, attól balra, közvetlenül alatta. Nem, most a bokrok mögött van! Ott – ugye, hogy lovas? – Annak tűnik – ismerte el Anne. – De ki lehet? Valaki Csasztnajáról? – Az túl messze van. Különben is, egyedül senki se indulna el onnan – felelte Szergej. – Egy hegyi ember lesz – látja, milyen kicsi? És úgy tűnik, hogy nyereg nélkül lovagol. De miért
van egyedül? A cserkeszek egyedül nem indulnak támadásra, más oka pedig nem lehet annak, hogy itt van. – Nincs egyedül! – szólt hirtelen Anne. – Nézze! Ott vannak fölötte! A gerincen. – Igen! – válaszolta izgatottan Szergej. – Hatan lehetnek? Vagy tízen? – Automatikusan a puskájáért nyúlt. – Azt hiszem, jobban tesszük, ha hazamegyünk, amilyen gyorsan csak lehet, és riasztjuk a férfiakat. Ha bajt hoznak, fel kell készülni rá. Gyorsan megfordították a lovaikat. Nabat izgatottan hegyezte a fülét, Kvasszi egy-két tánclépést tett, s mindkettőn látszott, örül, hogy gyorsabb iramra válthat. Anne még egyszer hátranézett: a hegygerincen látott csapat addigra eltűnt, de a lejjebb haladó ösvényen még mindig látszott a kis alak. Anne úgy érezte, hogy nagyon ismerős, de mosolyogva egyből el is űzte magától a gondolatot. Abból a távolságból, amely elválasztotta őket, csak annyit lehetett megállapítani, hogy egy ember az, lovon.
*** A háztól mintegy félmérföldnyire a lovon ülő Miskával találkoztak. Integetett, mikor meglátta őket, és irányt váltva feléjük vágtatott, közben kiabált valamit, amit nem értettek. Nabat és Kvasszi izgatottan toporgott, mikor hozzájuk érve megkerülte őket, hogy a lova le tudjon lassulni. – Nem látták?! – kérdezte. Hátasa úszott a verejtékben. – Kit? – kérdezte Szergej. – Láttunk néhány cserkeszt a völgy fölötti hegygerincen – portyázóknak tűntek. – Natasát – válaszolta Miska, s csak a következő pillanatban hasított belé, hogy mit hallott. – Tessék?! Cserkeszek? – Meg-
rántotta a kantárszárat, s porfelhőt kavarva gyorsan megállította a lovat. – Miről beszél, Miska? – kérdezte a szájába került porszemek csikorgását érezve Anne. – Mi történt Natasával? Hol van? – Nem tudjuk. Elment. Valamikor reggel felült egy lóra, és elindult. Senkinek se tűnt fel a dolog, csak ebédkor – tudja, milyen, mindig elfoglalja magát, megvan anélkül, hogy foglalkozni kellene vele. De aztán az egyik szolga észrevette, hogy az istállóból hiányzik az egyik ló, egy asszony pedig azzal jött be a mezőről, hogy látta egyedül ellovagolni Natasát. Azonnal ugrasztottunk mindenkit, és elkezdtük keresni. Szergej és Anne összenézett; Anne közben a félelem fémes ízét érezte a szájában. – Nemrég láttuk – mondta komoran Szergej. – A völgy oldalában kelet felé tartott. Olyan messze volt tőlünk, hogy nem ismertem fel – a kis termete alapján azt hittem, hogy egy cserkesz. Miska arca szürkésfehér volt, és nem csak a portól. – De hiszen éppen az előbb azt mondtad, hogy láttatok egy csapatnyi lovas cserkeszt. – Igen, a gerincen, az ösvény fölött, amelyiken Natasa ment. Hatan-nyolcan lehettek, ha jól számoltam őket. Miska tágra nyílt szemmel próbálta megemészteni a hallottakat. – Mit csináltak? Észrevették? Tudták, hogy ott van? – Csak ültek a nyeregben, és figyelték… azt hiszem. – Szergej hangja olyan volt, mintha halálos ítéletet hirdetett volna ki.
– Utána kell mennünk! – kiáltotta Miska, s olyan heves mozdulattal fordította meg a lovát, hogy az felhorkant, s pár lépést hátrált is. – Igen! – értett egyet vele Szergej. A hangja élessé vált, mint egy tiszté, amikor parancsokat osztogat. – Anna, menjen haza, mondjon el mindent, amit tud, és szóljon Fjodornak, hogy szedjen össze annyi fegyverest, amennyit csak tud, és küldje utánunk őket! Miska velem jön. Visszamegyünk a völgybe, és körülnézünk, hogy látjuk-e még. Ha igen, utána megyek, Miskát pedig visszaküldöm, hogy elmondja, mi történt. Megértette? Igen? Akkor menjen! Anne egyetlen szó nélkül megfordította Kvasszit, és vágtába ugratta. Pár pillanattal később hátranézve látta, hogy a két férfi már jókora távolságra vágtázik a völgy felé.
*** A nőknek volt nehezebb. A férfiak legalább cselekedhettek, csökkentve ezáltal a nyugtalanság okozta fájdalmat, a nőknek azonban nem maradt más, mint várni, s elmerülni kínzó gondolataikban. Nyanka hol jajgatott, hol pedig imádkozott, fakeresztet szorongató, bütykös kezével a mellét verdeste, és életét ajánlotta az Úrnak Natasáért cserébe. A zajos és színpadias jelenet mögött azonban nem lehetett nem meglátni az őszinte, zsibbasztó félelmet: nem a büntetéstől, ami érhette, ha a gyerekkel bármi történik, hanem egyszerűen Natasa miatt. A kislányt őrá bízták, nem lett volna szabad megfeledkeznie róla, hagyni, hogy elkóboroljon. Ha Natasa nem tér haza sértetlenül, azt sose bocsátja meg magának. Hogy pontosan mi történt, nem volt nehéz kideríteni. Csasztnaján a gyerekek nagyobb szabadságot élveztek, mint
Szentpéterváron, sőt nagyobbat a schwartzenturminál is. Mindannyian tudták, milyen veszélyes messzire eltávolodni a háztól, és amíg a közelében maradtak, mindenki készséggel hagyta őket szabadon játszani, azt csinálni, amihez éppen kedvük támadt, s csak időnként néztek rájuk. Nyankának aznap máshol jártak a gondolatai. Irina komornája, Marie feldúlva rontott be reggel a konyhába, mondván, hogy úrnőjének eltűnt az egyik harisnyája, és valaki biztosan ellopta. A csasztnajai személyzet tagjai természetesen felháborodottan utasították vissza a puszta gondolatát is annak, hogy köztük tolvaj lehet, és Marie-t kezdték támadni azzal, hogy nem végzi jól a munkáját. Erre a Kirov-személyzet tagjai mind felsorakoztak Marie mögött, s heves harc robbant ki, amelyben felszínre tört az előző hetek összes elfojtott ellentéte, a két háztartás keveredéséből adódó feszültség. Nyanka megpróbált közvetíteni, mivel erős kötelék fűzte mindkét félhez – Kirovék alkalmazottja volt, de Csasztnaján nőtt fel. Amikor Zina meg akarta tudni, mitől a nagy felfordulás, megpróbálta mindkét oldalt képviselni, de erőfeszítéseiért csak legorombítást kapott. Megbántottam visszatért a varrásához, és rábízta Tányára, hogy vigyázzon a gyerekekre. Tánya éppen varrt – amit szerinte nem neki kellett volna csinálni, hanem valamelyik csasztnajai cselédnek, mivel Danyiil gyerekeinek a ruháit kellett megigazítani –, éppen csak kinézett a verandára, s amikor látta, hogy Száska néhány fakatonával játszik, más gyerekek pedig éppen bújócskáznák, úgy gondolta, hogy Natasa is köztük van. Így aztán senki se vette észre a kislány eltűnését egészen addig, amíg a gyerekeket ebédelni nem hívták, s addigra több óra telt el.
De hová mehetett? És miért? S miért olyan messze? Az, hogy elvitt egy lovat, valamilyen komoly célt sejtetett, többet egyszerű tréfánál. Egy szokásos kilovaglásról sem lehetett szó, mert akkor nyilván szólt volna, hogy nyergeljék fel neki a pónit. Természetesen akkor egy lovász is elkísérte volna; az, hogy elvitte a lovat, azt jelezte, hogy olyan helyre készült, ahová feltételezése szerint nem engedték volna el. De hova? A hosszú, meleg délutánon a nők a verandán ülve tépelődtek, magában mindegyik önmagát vádolta, és elkeseredetten igyekezett nem gondolni arra, mi történhetett a kislánnyal. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy cserkesz, ha alkalma adódik rá, ne kapja el egy orosz udvari nemes világos bőrű, szőke hajú kislányát. A legjobbak esetleg visszahoznák a jutalom reményében, amit természetesen meg is kapnának. Mások váltságdíjat követelve fogva tartanák, s voltak még egyéb, borzalmas lehetőségek is. Nyanka jajgathatott, elmondhatta legszörnyűbb félelmeit, közben átkozva magát megbocsáthatatlan bűnéért, s Irina is ülhetett némán, legdrágább s hozzá a legjobban hasonlító gyereke elvesztését gyászolva, azzal a biztos tudattal, hogy végső soron ő a felelős Nyankáért és Nyanka hibáiért, elsősorban pedig azért, hogy Csasztnajára vitte a gyerekeket, ám Anne tisztában volt vele, hogy a végső felelősség mégis az övé. Nyanka csak szolga volt, ráadásul jobbágy, Irina pedig – bármennyire szerette is a gyerekeit – az előkelő nők távolságtartásával látta el anyai feladatait. Anne volt az, akit a gróf azért alkalmazott, hogy törődjön a gyerekekkel, in loco parentis nevelje őket, s nem lett volna szabad úgy elmennie kirándulni, hogy nem gondoskodik róluk megfelelően.
Ő tudta a legjobban, hogy milyen Natasa – mennyire kiszámíthatatlan –, s hogy mennyire nem törődik a fizikai veszéllyel. Kétségtelenül furcsa gyerek. Anne-nek eszébe jutottak az öreg Marja Petrovna szavai: „A kicsi egy nap lehet, hogy elmegy… ne hagyja, hogy túl messzire kalandozzon!” Nem volt kétséges, hogy Natasa átgondoltan vitt el egy lovat, s ment el valahová. De hová? És miért? Gondolatai fáradtan rótták a köröket, és nem talált választ a kérdéseire. A férfiak sötétedés után értek haza kimerülten s csöndben, amiből tudni lehetett, hogy nem bukkantak a nyomára. – De hát nem hagyhatjátok kint a sötétben! – kiáltott fel Jekatyerina, szorosan magához szorítva a kislányát. – Gondoljátok el, milyen rémült lehet! Tovább kell keresni! – Sötétben nem kereshetjük, Kátya – válaszolta leverten Fjodor. – Holnap pirkadatkor újrakezdjük, de addig nem tehetünk semmit. – Különböző helyeken megfigyelőket hagytunk – tette hozzá Miska. – Szerjózsa ötlete volt. Lehet, hogy megpróbál hazajutni, és akkor észreveszi a tábortüzeiket. Ha bármelyikkel öszszeakad, rögtön hazahozzák. Ez a legtöbb, amit tehettünk. – És mi a helyzet a hegyi emberekkel, akiket útközben láttunk? – érdeklődött halkan Anne. A férfiak tekintetén látta, hogy ugyanolyan nehezükre esik válaszolni, amilyen nehéz volt neki a kérdést feltenni. – Megtaláltuk a helyet, ahol láttuk őket – felelte Szergej. – A lótrágyakupacokból ítélve jó darabig ott lehettek. De hogy mit csináltak… – A mondatot befejezetlenül hagyva vállat vont. – A nyomaikból ítélve keletről jöttek, és nyugatra mentek tovább. De nem tudtuk követni őket. Ami Natasát illeti… az ösvény, amelyen haladt, merő szikla. Néhány karcolást leszá-
mítva nem találtunk más nyomot, és azokról se lehetett megállapítani, hogy az ő lova csinálta-e őket, vagy egy másik. Egy időre csönd támadt. – De hát miért ment el? – kérdezte elkeseredetten, a helyzet érthetetlen voltával megbékélni nem tudó Jekatyerina. Fjodor tehetetlenül nézett a húgára. – Azt csak a jóisten tudja… Talán meg akarta nézni a völgyben lévő lovakat, és túl messzire barangolt, mielőtt besötétedett. Talán már jön is hazafelé – mondta csöppet sem meggyőzően. – Az is lehet, hogy meghúzta magát valahol, és várja, hogy kivilágosodjon. Reggel aztán megjelenik épen, egészségesen. Senki se helyeselt, de nem is tiltakozott. – Jobb, ha utánanézek a vacsorának – mondta tompán Zina. – Gyere, Kátya! Már melegíttettem vizet, férfiak. Menjetek a szobáitokba, mindjárt küldöm!
*** Másnap, mihelyt kivilágosodott, a férfiak négy csoportban újból elindultak; nemcsak fegyvert vittek magukkal, hanem köteleket, plédeket, ennivalót, pálinkát és még jó néhány holmit, amelyről úgy gondolták, hogy hasznos lehet. A nők tovább várakoztak. Anne, hogy szabaduljon a tehetetlenség mindannyiukat nyomasztó, kínzó érzésétől, elvitte Száskát tanulni. Nyanka, hasonló megfontolásból, nekiállt mosni, majd kikeményítette és kivasalta a gyerekek összes ruháját, amit csak talált. Irina csak ült a verandán, s üres tekintettel bámult bele a semmibe. A kezét összekulcsolva, mozdulatlanul az ölében tartotta; alatta, és ezt Anne-en kívül senki sem tudta,
ott volt Natasa egyik rózsaszín szandálja, amelyet a lóvásárt megelőző lakoma alatt viselt. Az újabb egész napos kutatás sem hozott eredményt. – Rengeteg helyen lehet – erdőben, vízmosásokban, barlangokban – mondta a kutatócsoportok hazaérkezése után leverten Danyiil. – Az idők végezetéig is kereshetjük. Teljesen reménytelen! – Több segítség kell – jelentette ki Fjodor, figyelmeztetőn rávillantva szemét az öccsére. – Holnap ide rendelek minden jobbágyot, és lépésről lépésre átkutatjuk a völgyet. Ne aggódj, megtaláljuk! – mondta Irinának, s bár igyekezett magabiztosnak látszani, a húga csak nézett rá távolba révedő, mit sem látó tekintettel. Anne, aki vigasztalásként a karjára vette Száskát, elképzelte az átkutatandó, hatalmas területet, s szinte látta, hogy Natasa sebesülten és tehetetlenül egy rejtett vízmosásban fekszik. – Ha leesett a lóról, az nem jött volna haza magától? – vetette fel. – Nem feltétlenül. Ha nagyon messze történt, el is kóborolhatott – válaszolta Miska. – Az is elképzelhető, hogy a kantárja beakadt valamibe, és nem tudott továbbmenni. – Ha leestek valahonnan, a ló is megsérülhetett – találgatott Griska. – Inkább abban reménykedjetek, hogy a ló még mindig vele van! – figyelmeztette őket Danyiil. – Egy magányos gyereket még nehezebb megtalálni! Irina átvette Száskát Anne-től, s elvitte lefektetni, a többiek pedig szétszéledtek, csak Szergej, Fjodor és Anne maradt a verandán. A hold még nem kelt fel, az ég koromfekete volt, s mindhárman önkéntelenül is azt nézték. Könnyebben tudtak
beszélgetni úgy, hogy nem látták egymás szemében az elkeseredést. – Holnap üzenek a törzseknek – mondta Fjodor. – Hátha látta valaki… ők ráadásul könnyebben tudnak kutatni a birtokon túl, a hegyek között, mint mi. Ismernek minden tenyérnyi területet. Hosszú csönd volt a választ. – Nem tudom, megírjam-e apámnak, mi történt – törte meg a hallgatást ezúttal Szergej. A hangja egy fiatalé volt, érezni lehetett rajta, hogy biztatást vár. – Nagyon soká ér el hozzá a levél, s ha közben megtaláljuk Natasát, akkor csak feleslegesen aggódik. – Várhatna esetleg még egy-két napot – vetette fel Anne, tudva, hogy erre a válaszra várt. – Nekem… Nagy területet kell átkutatni. – Bárcsak ne mentünk volna sehova tegnap! – tört ki Szergejből is a bűntudat. – Nem a maga hibája, kedvesem – nyugtatta Anne. – Nem magának kellett vigyázni rá. Nekem… – Hirtelen elhallgatott. Úgy érezte, hogy ha hibásnak mondaná magát, az olyan lenne, mintha tagadást akarna kikényszeríteni a két férfiból. A veranda korlátjára támaszkodó Fjodorhoz fordult: – Ugye arra gondol, hogy már nincs a birtokon? Elvitték a cserkeszek. Hosszú időbe telt, míg megszületett a halk válasz: – Valószínűnek tűnik. De mindig van remény. Ne beszéljünk róla! – Fjodor fáradtan felegyenesedett. – Megteszünk mindent, amit tudunk – kutatunk, kérdezősködünk, ahol csak lehet –, és közben imádkozunk. A beszéd és az, hogy rá gondolunk, nem segít.
– Hogy tudna bármelyikünk is nem gondolni rá? – kérdezte tehetetlenül Anne. Fjodor befelé indulva könnyedén megérintette a vállát. – Megpróbálhatjuk.
Tizenhetedik fejezet Anne kusza, nyugtalan álomból ébredt, és Száskát látta, aki az ágya mellett állt, és a kezét rángatta. – Anna! Anna! Jöjjön gyorsan! – szólt izgatottan. A lány nagy nehezen felkönyökölt. Holdfény ragyogta be a szobát; Csasztnaján nem baldachinos ágyban aludt, s az ablakon lévő függönyt elfelejtette jól behúzni lefekvés előtt. Száska fehér hálóinge szinte világított, szőke haja borzasan ágaskodott az ezüstös derengésben. – Száska! Mi történt? – Mama rosszul van! Jöjjön, és gyógyítsa meg, kérem, Anna! Egy szempillantás alatt kiugrott az ágyból, és pongyolába bújt. – Szóltál Nyankának?! Száska a fejét rázta. – Horkol – felelte kurtán. Anne kézen fogta, s futva indult vele Irina szobája felé. Már néhány napja figyelte a grófnét, s aggódott, mert úgy látta, hogy egyre jobban magába zárkózik. Irina egész nap csak ült, tekintete a semmibe révedt, vagy fel s alá járkált a verandán, szorosan magához szorítva Natasa szandálját, mint egy talizmánt. Nem sírt, és nem beszélt, ha szóltak hozzá, arról is alig vett tudomást, s ha ételt tettek elé, nem érdekelte, milyen, csak
evett belőle egy keveset. Változást csupán akkor lehetett látni rajta, mikor a férfiak esténként hazatértek – olyankor a tekintete élessé vált, s rájuk szögezte, mintegy jelentést várva. Nem kapott. Soha semmit! Mintha Natasa eltűnt volna a föld színéről, s bár soha senki nem mondta ki, lassan mindenki feladta a reményt, hogy megtalálják. A Kirjakov család férfi tagjai minden nap, hajnalhasadáskor elindultak az egyre reménytelenebbé váló keresésre, és a ki nem mondott gondolat, hogy Natasa vesztének végső bizonyítékát keresik, mindenki számára csak hosszabbá és nehezebben elviselhetővé tette a napot. Odaérve Anne nyitva találta Irina ajtaját, s egy pillanatra visszahőkölt, a szoba még világosabb volt, mint az övé. Belépve azt is rögtön látta, hogy miért: a függöny teljesen szét volt húzva, s Irina az ablaknál állt, a holdat nézte. Az ég tiszta volt, a hold magasan járt, éles körvonalú, majdnem hófehér tányérként, s a fénye olyan erős volt, hogy szinte perzselt. Hálóingében, mélyen a hátára lógó varkocsával Irina úgy nézett ki, mint egy gyerek. Két kézzel szorította melléhez a rózsaszín cipőcskét, s közben tágra nyílt szemmel, némán mozgatta a száját, beszélt. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy Anne ott van. – A mama beteg, Anna? – kérdezte nyugtalanul, suttogva Száska. – Szóltam hozzá, de nem válaszolt, és olyan furcsának látszik. Anne bátorítóan megszorította a kezét, majd rögtön el is engedte, s a grófné felé mozdult, halkan szólítva: – Irina Pavlovna! Jól van? Mi történt? – Válasz nem érkezett. – Nem tud aludni? Túl világos van.
Szorosan mellé állva hallotta, hogy sebesen suttog valamit, ami először úgy hangzott, mintha imádság lett volna. Óvatosan megérintette Irina kezét, s megdöbbent, mert a nyárközepi éjszaka melege ellenére jéghideg volt. – Asszonyom, feküdjön vissza! – kérte szelíden. – Egészen átfagyott. A gyors suttogás folytatódott, s Anne azt is észrevette, hogy a grófné pupillája kitágult. Száskához fordult, és halkan odaszólt neki: – Csöndben ébreszd fel Nyankát, drágám, és hozd ide! Lehetőleg úgy, hogy más ne ébredjen fel. A kisfiú tágra nyílt szemmel ránézett, aztán elsietett. Anne, jéghideg kezét megfogva, megpróbálta elfordítani az ablaktól Irinát, de a grófné egész teste merev volt, s olyan erősen ellenállt, hogy megmozdítani se tudta. Transzba esett, vagy alvajáró volt. – Irina Pavlovna! – szólt rá sürgetően. – Hall engem? Ébredjen fel! A suttogás végre kivehetővé vált: – Olyan hideg… annyira hideg. Sötét van… Semmi fény. Hideg. – Térjen magához, asszonyom! Álmodik. – Hideg – ismételte meg Irina. – Hangot se hallok… megígérted… nagyon egyedül vagyok. – Anne a szeme sarkából látta az ajtóban megjelenő Nyankát, aki egy keresztet tartott maga előtt, mintha az ördögöt akarta volna elriasztani vele. Irina hangja magasabbra emelkedett: – Ne hagyjatok egyedül… egyedül… nagyon egyedül… – Hirtelen elkeseredetten felsírt: – Mama! Mama! Mama, segíts!
Nyanka a szobát átszelve közeledett, de az utolsó szavaknál megállt, mozdulatlanná dermedt, mintha szívlövés érte volna, és a rémülettől tágra nyílt szemmel nézett Anne-re. A hang, amely Irina szájából előtört, nem a sajátja volt. Magasabb annál, fiatalabb, gyermeki hang – Natasáé. – Magasságos isten! – kiáltott fel Nyanka, s keresztet vetett. – Gyorsan, Nyanka! – sürgette Anne. – Mit csináljunk? Az asszony túl rémült volt ahhoz, semmint hogy bármilyen segítséget nyújthatott volna. Irina hangja ismét felerősödött, s a magasba szállt, de már nem lehetett érteni azt, amit mond. A teste merev volt, remegett, és Anne attól félt, hogy kárt tesz magában, ugyanakkor erőszakosan magához téríteni se akarta; félt, hogy az is árthat neki. Száska Nyanka mögé bújt, a köntösébe kapaszkodott, és félve lesett ki mögüle; és amikor már teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, megjelent Zina és nyomában – papírcsavarókkal a hajában – Zinocska. Zina félresöpörte az útból Anne-t, megmarkolta Irina egyik vállát, és határozott mozdulattal mindkét oldalról pofon vágta. Az éles hang megszűnt, Irina egy pillanatig még tágabbra nyitott tekintettel meredt Zinára, majd összecsuklott, úgy dőlt neki a nővérének, mintha csontjai nem is lettek volna. – Segítsen lefektetni! – vakkantott rá Anne-re Zina. – Zinocska, hajtsd fel a takarót! Nyanka, ne állj ott, mint egy faszent! Hozd a repülősót, és ébreszd fel a komornáját! Menj már, az isten szerelmére, és ne hányd magadra a keresztet! Nem rossz szellemek szállták meg! Csak megint rájött az alvajárás. Míg Zina ezt mondta, Anne átment a grófné másik oldalára, s ketten félig cipelve, félig húzva visszavitték a tehetetlen Irinát az ágyhoz, amelyen Zinocska már felhajtotta a takarót.
Nyanka kiment a szobából. Anne sejtette, hogy Száska még mindig ott van valahol, s gondolt is rá, hogy le kellene fektetni, de egyelőre nem volt ideje arra, hogy akár egy pillanatig is vele foglalkozzon. Lefektették és betakarták Irinát. Csukott szemmel, ernyedten feküdt, az arca hófehér volt, leszámítva Zina ujjainak vöröslő nyomát. Zina megfogta az egyik csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát. Anne közben látta, hogy a grófné az ablaknál elejtette a kis szandált, amely így először került ki a kezéből azóta, hogy Natasa elveszett. – Ettől féltem – mondta komoran Zina. – Számítottam rá, hogy be fog következni. Kislány kora óta többször is előfordult ilyen, s különösen olyankor, amikor telihold volt, mint ma. – Roham? – kérdezte Anne. – Alvajárás, vagy nevezze, aminek akarja. Egyfajta önkívületi állapot – magyarázta Zina. – Anyánkkal is megesett, legalábbis úgy hallottam, mert igazából nem emlékszem rá. Látnoknak tartották. A szolgák legalábbis hitték, hogy az. Hetedik gyerek volt, és Irina is hetedik gyerek, ha számításba vesszük a halva születettet Fjodor és köztem. Marie érkezett meg a repülősóval, s Nyanka is újból megjelent az ajtóban; vívódott, szeretett volna beljebb menni, de a természetfölötti dolgoktól való félelme visszatartotta. Szinte oda nem illően Anne gondolatban tisztán hallotta, amit a gróf mondott neki nem sokkal Oroszországba érkezése után: „Mindnyájan hajlamosak vagyunk a képzelgésre. Itt Oroszországban a lélegzetvétellel szívjuk magunkba a misztikus hitet, s attól megrészegülten éljük az életünket…” Az azonban, amit az előbb látott, kicsit más volt, olyan, amit még sosem tapasztalt. Ugyanakkor az Oroszországban eltöltött öt év megváltoz-
tatta. A racionális gondolkodású, józan angol nevelőnő képzelődésnek nevezte volna azt, amit látott, Anna Petrovna azonban, akivé vált, nem volt biztos benne, hogy valóban az. – Zina, hallotta? – kérdezte, miközben az asszony Irina orra elé tartotta az üveget. – Amikor beszélt, olyan volt a hangja, mint Natasáé. Irina köhögött, elfordította a fejét, és el akarta tolni az üveget, de Zina nem engedte. – Legyél jó kislány, és szippants még egyet! – mondta. Egy pillanattal később Irina szeme kinyílt. Megnézte a fölé hajló arcokat, nyöszörgött, s újból becsukta a szemét. – Mi történt? Zina újból a csuklóját tapogatta. – Rohamod volt – mondta. – Nem emlékszel? – Nem – nyöszörögte Irina. – Fáj a fejem… Mi történt? – Korábban is így volt – magyarázta Anne-nek Zina. – Egykét perc múlva jobban lesz. – Munkától érdes keze meglepő gyengédséggel simította végig Irina homlokát. – Jól van, kedves. Minden rendben – mondta, s a válla mögött hátranézve meglátta az ágy végénél figyelő Száskát. – Nyanka, vidd a gyereket, és fektesd le! – szólt rá homlokát ráncolva a dadára. – Az úrnőd most már rendben van. Marie-val itt maradunk. Te is feküdj le, Zinocska! Aludnod kell. És küldd el azokat a cselédeket! – mondta, mert észrevette, hogy a személyzet néhány tagja az ajtó előtt ólálkodik. Miután a többiek elmentek, Anne az ablakhoz lépett, s felvette a kis cipőt. Meglepődött azon, hogy milyen hideg, bár aztán a puha bőr hamar felmelegedett a kezében. Csak képzelte volna? Visszament az ágyhoz, és csöndesen megállt. Egy idő
múlva Irina újból kinyitotta a szemét, Zina pedig biztatta, hogy igyon egy kis bort. – Hamarosan jobban fogod érezni magad. Marie segített tartani Irina fejét, miközben megitatta. Miután visszafektették, Irina gyönge, de tiszta hangon azt mondta: – Láttam. Láttam Natasát. – Persze – felelte nyugtatóan Zina. – Ki mást láthattál volna? Már két napja számítottam erre, ami most történt. Többet kell enned, Iruska, különben megbetegíted magad. Irina elkapta a nővére kezét, és olyan erősen megszorította, hogy az ujjai elfehéredtek tőle. – Ne bánj úgy velem, mint egy csecsemővel! Tudod, miről beszélek! Tudom, hogy a látomásaim igazak! Láttam… láttam a gyerekemet! Él! Zina nem ellenkezett, de azt nem állta meg, hogy hitetlensége jeléül ne ingassa egy kicsit a fejét. Irina esdeklő tekintettel Anne-re nézett. – Él. Láttam, hol van – mondta, és a homlokát ráncolva, erősen koncentrált. – Valahol magasan. Nagyon magasan. És nagyon hideg van. – Tudja, hol? – kérdezte óvatosan Anne. Irina távolba révedő tekintettel nézett rá. – Nagyon messze. Messzebb annál, mint ahol keresték. Egy magas helyen… – A hegyekben? – próbált segíteni neki Anne. – Igen! Fenn a hegyekben! – Irina kimerülten behunyta a szemét. – Hagyja most békén! – szólt közbe halkan Zina. – Ne izgassa fel, alvásra van szüksége. Jobb, ha maga is lefekszik, mi
majd Marie-val elvégezzük, amit kell. Jó éjszakát, Anna Petrovna! Túl határozottan bocsátották el ahhoz, hogy ellenkezni akarjon, így Anne vetett még egy pillantást a grófnéra, és távozott. Megnézte, lefeküdt-e Száska, s már félig alva találta, Nyankával az ágya mellett. Az idős dada néma bólintással köszönt, Száska pedig álmosan odatartotta neki az arcát, hogy megcsókolja. – Jól van már anya? – Igen. Most alszik… és neked is aludnod kell. Jó éjszakát, Száska. – Jó éjszakát, Anna – motyogta a kisfiú az alvás küszöbén. – Örülök, hogy Natasa jól van. Anne csöndesen kiment. A szobájában első útja az ablakhoz vezetett, hogy behúzza a függönyt, s csak ott vette észre, hogy Natasa szandálját még mindig a kezében szorongatja. Nagyon kicsi volt és puha. Eszébe jutottak az Irina torkából feltörő szavak, a gyönge, szánalmas kis hang, és elsírta magát, először azóta, hogy Natasa eltűnt. Bármi volt is az igazság Irina „látomásával” kapcsolatban, rádöbbentette a kegyetlen valóságra: akárhová került is Natasa, egyedül van, s akár élet, akár halál vár rá, senkinek a segítségére, vigasztalására nem számíthat, s még csak hétéves. Anne ledőlt az ágyra, keze közé fogta a fejét, sírt, és sírás közben végül elaludt.
*** Az előző este látottnál egészen másabb Irina találkozott másnap reggel a bátyjaival. Az arca sápadt lett, kissé beesett, néhol lilás árnyalatú, de ezzel együtt élénk volt, eleven, tettvággyal
teli, s a szeme izgatottan csillogott, miközben elmesélte a látomását. – Tovább kell keresnetek! Nincs a közelben, Csasztnaján ne is kutassatok… de él! – Meg tudod mondani, merre van? – kérdezte Fjodor. Arca hamuszürke volt a fáradtságtól, s ha el is hitte, hogy a húga látomása igaz, már nem volt ereje kimutatni. – Egy magas helyen – válaszolta Irina. – Egy magas és hideg helyen. – De hol? Milyen irányban? – kérdezte Dmitrij. – Északon, délen, keleten vagy nyugaton? – Ha magasan van, akkor nem lehet északon, se keleten – figyelmeztette Danyiil. – A hegyek tőlünk délre és nyugatra vannak. – Attól függ, mit értünk azon, hogy magasan. Nem biztos, hogy olyan magasan, mint a hegyek. – A hideg magasságot is jelent. Volt ott hó? Láttál havat? – Talán a Kazbek. Láttad? Szergej növekvő türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetést, s ezen a ponton nem bírta tovább, közbeszólt: – Az isten szerelmére, hogy tudna egy kisgyerek felmászni a Kazbekre? Vagy csak el is jutni olyan messzire? Hiszen száz versztánál is messzebb van! – Nem hiszel nekem? – kérdezte Irina. – Nem hiszed el, hogy láttam? – Nem számít, hogy hiszem-e, vagy sem, mama – válaszolta türelmetlenül Szergej. – Ha nem tudod részletesebben lefesteni a helyet… az, hogy magasan van és hideg, önmagában nem sokat segít. Bárhol lehet.
– Egy biztos – fordult a homlokát ráncolva Szergejhez Danyiil –, a családban előfordultak ezek a látomások, és még egyszer se hazudtak. Szergej tiltakozó mozdulatot tett. – Csak annyit mondtam, hogy egy Natasa korú gyerek nem juthat el egyedül olyan messzire. Ellenségesen néztek egymásra, Anne viszont érezte, hogy mindkét oldal indulatait az aggodalom szítja, ezért sietve közbeszólt: – Milyen messze vannak a hegyek? Természetesen a nagyokra gondolok! – Ötven versztára talán, délnyugati irányban – válaszolta Fjodor, mire Szergej éles pillantást vetett rá. – Az a csecsenek területe – mondta. – Azok a hegyvidékiek, akiket láttatok… lehettek csecsenek? – kérdezte óvatosan Fjodor. Szergej megvonta a vállát. – Szemből sütött a nap, és messze voltak. Akárkik lehettek. – Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, nem szívesen mondja ki a következő mondatot. – De hogyha a csecsenek vitték el, akkor nagyon valószínűtlen, hogy… hogy még mindig él, s a hegyek között van. Vagy megölték volna, vagy eladják délre. – Szergej Irinához fordult. – Sajnálom, mama, de ez az igazság. Irina mint egy tigris támadt neki: – Láttam, amit láttam! Nem hiszel nekem, te Moszkvában nevelt, városban felnőtt senki? De mit tudsz te ezekről a dolgokról? Csak abban hiszel, amit látsz és meg tudsz fogni. De a bátyáim hisznek nekem! Ők tudják! Láttam, és él!
– Kérlek, mama… – hebegte Szergej, Irina pedig nekiugrott, s mindkét ökölbe szorított kezével a mellkasát kezdte püfölni. – Találd meg! – kiáltotta vadul. – Találd meg a húgodat! Találd meg a gyerekemet!
*** Térképeket néztek át, lehetőségeket latolgattak, vitatkoztak. A birtok határain túl is érdeklődtek, de hiába ajánlottak fel jutalmat, nem kaptak hasznosítható információkat: a cserkeszek összetartása erősebb volt, mint orosz uraik iránti együttérzésük, még akkor is, ha a segítség jelen esetben sok pénzzel kecsegtetett. Anne az arcokat végigvizsgálva próbálta kitalálni, hogy ki mit gondol. Dmitrij és Danyiil teljes szívvel hitt Irina látomásában; Szergej viszont egy csöppet sem, bár ezt nyíltan nem hangoztatta. A két szélsőség között elhelyezkedve Miska és Griska valószínűleg ösztönösen hitték, amit a húguk mondott, de az eszük tiltakozott ellene, s tisztában voltak vele, hogy Natasa megtalálásának esélye minden nappal csökken. Ami Fjodort illeti, róla nem lehetett megállapítani, mit gondol: tisztában volt a kötelességével, és felesleges szó, magyarázat nélkül ellátta; ő volt a családfő, ő felelt a birtokért és minden lakójáért, ugyanakkor az oroszok túláradó szeretetével imádta öccseit és húgait, s a világ minden kincséért se bántotta volna meg Irinát, rombolta volna le a hitét. Az ő megnyúlt, gondokba beleszürkült arcát nézve támadt Anne-nek az ötlete. A gondolatai kicsit elkalandoztak, s hirtelen tisztán hallotta a tatár herceg hangját: „Akim San Kalmük mindent tud. Az a dolga, hogy mindent tudjon.” Látta maga előtt a férfit, amint csillogó ragadozószemekkel néz rá, felidéz-
te magában őszintének tűnő csodálatát. Ha valaki képes információt szerezni a hegyi törzsektől, akkor az ő, gondolta, és el is csodálkozott azon, hogy ez korábban nem jutott eszébe. A hegyi törzsek tagjainak az északról jöttek iránti természetes ellenségességével szemben nem volt más fegyverük, csak a pénzük, s abban is csak módjával lehetett bízni. Sok vad hegylakó úgy gondolta, hogy semmilyen összegért sem árulhatja el sajátjait a betolakodóknak, az őket leigázóknak. Akim San Kalmük azonban nemcsak az egyik „baráti” törzs hercege volt – bármit is jelentett ez a jelző a Kaukázusban –, hanem a barátjának is nevezte magát. Felajánlotta a szolgálatait, és ez muszáj, hogy számítson valamit. Elmondta az ötletét Fjodornak. – Tudja, hol lakik, merre lehet megtalálni? Azt hiszem, fontos ember, és jól ismerik. Fjodor átgondolta a dolgot, s az arca kissé felderült; úgy érezte, ez az új kutatási irány több sikerrel kecsegtet, mint egy ismeretlen, magasan lévő, hideg hely keresése. – Pontosan nem tudom – felelte –, de elég könnyű lesz kideríteni. Valahol Vlagyikavkaz környékén lakik, a város és a Darjal-hágó között. Mindenképp a hegyeknek ezen az oldalán. – Nem szeretem azt az embert – jelentette ki gondterhelten Szergej. – Miért segítene inkább, mint bárki a törzsek tagjai közül? – Azért, mert kedvel engem – válaszolta határozottan Anne. – Ez se sok, de több mint a semmi – mondta komolyan Fjodor. – Ráadásul többször vett már tőlünk lovat, s az is egyfajta kapcsolat. Az is biztos, hogy sűrűn üzletel a vlagyikavkazi körzeti megbízottal, ami már-már civilizálttá
teszi. – Mivel Szergej még mindig szkeptikusnak tűnt, egy vállrándítással hozzátette: – Egy próbát mindenképp megér. – Hát persze – felelte békülékenyen Szergej. – Ha rám bízza, én megkeresem. Anne komoly pillantást vetett rá. – Bárki megy is, nekem ott kell lennem. – Butaság! – tiltakozott rögtön Szergej. – Szó sem lehet róla! Túl veszélyes! – Gondoljon arra, Szergej, hogy senki nem kérheti meg szívességre a nevemben! Képzelje magát a helyébe! Megmozdítaná-e akár csak a kisujját is, ha nem a segítséget akaró kéri meg rá? – Igaza van, Szerjózsa – szólalt meg csöndesen Danyiil. – Szerintem meg se hallgatna bennünket. – De hát ez akkor is lehetetlen! Anna előkelő nő. A veszélyt leszámítva sem lehet tudni, milyen tekinteteknek lesz kitéve. – Nem számít! – válaszolta vállat vonva Anne. – Mennem kell. Maga is tudja! – Akkor magával megyek. Tartozom ezzel apámnak – jelentette ki Szergej. – Amíg távol van, én felelek a családért. Fjodort a vitának ez a része már nem érdekelte, inkább a részletek megtervezésével volt elfoglalva: – Ajándékokat kell vinnünk neki, hogy megnyerjük magunknak, és fegyveresek is kellenek, hogy lássa, nem vagyunk a hatalmában. Szóval finoman, óvatosan kell intézni a dolgot. – Erőt mutatni anélkül, hogy fenyegetésnek hasson, és ajándékot adni úgy, hogy ne látsszon megvesztegetésnek? – kérdezte halvány mosollyal az arcán Anne. – Valóban bonyolult feladat, és amennyire ismerem, jobban fogja élvezni a játékot, mint azt bármelyikünk hinné.
– Az biztos! – értett egyet vele Fjodor. Vesztegetni való idejük nem lévén, még dél előtt elindultak Vlagyikavkazba. A csapatot Fjodor, Dmitrij, Griska, Szergej, Anne és tíz fegyveres alkotta. Jekatyerina aggódott, és hevesen ellenezte, hogy nem megy velük még egy nő, gondoskodni Anne-ről – illetlennek és veszélyesnek is tartotta a helyzetet. Anne azonban senkit se kívánt akarata ellenére magával vinni, s önkéntes jelentkező nem akadt. Ráadásul a gyorsaság létfontosságú volt, a női cselédek közül pedig egy se tudott jól lovagolni, egész napot a nyeregben tölteni. Amikor Kátya tiltakozni próbált, Irina Anne oldalára állva határozottan beléfojtotta a szót: – Hallgass, Kátya! Ostobaság! Mit számítanak ilyenkor ezek a dolgok? A gyerekemet mennek megmenteni, és nem piknikezni Pjatyigorszkba! Anne félt attól, hogy Irina is menni akar, de úgy tűnt, megértette, hogy csak hátráltatná őket. Bármilyen nehéz volt is otthon maradni, és tétlenül a híreket várni, nem tiltakozott, s érzéseit csak indulásukkor mutatta ki: megölelte, s egy pillanatra erősen magához szorította Anne-t. – Isten áldása kísérje, Anna Petrovna! – suttogta a fülébe, és hátralépve még hozzátette: – Találja meg! Egy öszvér is volt velük, s rajta sok-sok ajándék: napraforgómag, olaj, finom szövetek, bőrök, illatszerrel teli edény – nem olyan drága holmik, hogy egy mohó embernek szánt megvesztegetésként hassanak, sokkal inkább barátnak szánt, kedves ajándékok. Anne a legszebb lovaglóruháját vette fel, hogy a lehető legjobb benyomást keltse, bár csaknem biztos volt benne, hogy Kvasszi felbukkanása önmagában szavatolni fogja a kedvező fogadtatást. Már elhatározta magában, hogy
ha minden érv hatástalan marad, a segítségéért cserébe felajánlja a hercegnek a kancát. S mivel ő is úgy hiszi, hogy vemhes, duplán értékesnek fogja tartani. Ötven versztát kellett megtenniük Csasztnajától Vlagyikavkazig, de az út száraz, kemény volt, s még sötétedés előtt elérték a várost, így Fjodornak és Szergejnek maradt ideje érdeklődni, miközben a többiek szállást kerestek, majd ellátták a lovakat, s megrendelték a vacsorát. Már sötét este volt, amikor Fjodor és Szergej megérkezett, de szólniuk se kellett, látszott az arcukon, hogy sikerrel jártak. – Megtudtuk, hol lakik – mondta Szergej abban a pillanatban, hogy átlépte a küszöböt. – A hegyek között, egy faluban, körülbelül nyolc versztára innen, a Kazbek felé tartó út mellett. Karzerumnak hívják, és ő környék ura. Nagyon fontos ember a csodálója, Anna Petrovna! – Napkeltekor indulunk! – adta ki az utasítást Fjodor. – Sötétedés után már nem mehetünk egy ilyen emberhez, mert még félreértik. – Ha korábban indulunk, pirkadatkor ott lehetünk – vetette fel Szergej. – Jobb, ha váratlanul érkezünk. – Váratlanul? – kérdezte a homlokát ráncolva Fjodor. – Hogy meglepjük – azzal előnybe kerülünk. A Kirjakov család feje fáradtan elmosolyodott. – Drága Szerjózsám, nem ismered ezeket az embereket! – mondta. – Két órán keresztül kérdezősködtünk Akim San Kalmük felől, pedig csak nyolc versztányira lakik. Megeszem a kalapomat – az új szalagjával együtt! –, ha még nem tudja, hogy keressük.
***
Anne a hosszú úttól, az érzéseitől és félelmeitől elcsigázottan, mélyen aludt, de frissen ébredt, azzal a tudattal, hogy végre valami olyat tesz, ami segíthet Natasa megtalálásában. Bár az esze tiltakozott ellene, remény töltötte el. Irina szilárdan hitte, hogy a lánya életben van, ő pedig most már értette, hogy miért járkált napokon keresztül Natasa szandáljával: nem álmodozott, nem tépelődött tehetetlenül, hanem hagyta, hogy a lelke a test számára leküzdhetetlen távolságokat tegyen meg. Biztos volt benne, hogy Akim San Kalmük segít nekik – muszáj segítenie. Szép nap volt, csak párás, és felhő borította a Kazbek csúcsát. A városból kivezető út meredek volt, a lovak a korai időpont ellenére hamarosan izzadni kezdtek, s apró, fekete legyek felhőit vonzották maguk köré. Szergej és Griska leszállt a nyeregből, kantáron vezette a lovát, és Anne is azt szerette volna tenni, hogy kímélje Kvasszit, de nem merte, mert szükség esetén nem lett volna képes újra nyeregbe pattanni. Karzerum falu egy természetes erődítményül szolgáló hegytetőre, megmászhatatlan, csupasz sziklafalak fölé épült. Mögötte többnyire kopasz hegyek emelkedtek, amelyeken csak a rekettye és némi tüskés bozót tudott megkapaszkodni. A falu meghatározó építménye egy kőből épült, erős ház volt, feltehetően a hercegé, amelyet kisebb házak vettek körül. Tőlük kissé távolabb, egy kis dombon volt a fehérre meszelt falú templom, amelynek hagymakupolája csillogva verte vissza a kelő nap fényét. A faluba vezető út sziklák között kanyargott. Aki elindult rajta, azt a fent őrködők tisztán látták, s Anne, aki a csapat élén haladt, jelezve, hogy békés szándékkal érkeznek, arra gondolt, hogy Akim San Kalmüköt nehéz lenne meglepni. Érezte, hogy
figyelik őket, de hiába nézett fel többször is, nem látott senkit, csak egyszer vett észre egy villanást magasan, a bokrok között, mintha a napfény csillant volna meg valamilyen fémtárgyon. Amikor felértek a hegytetőre, egy csapat lovas fogadta őket, sötét bőrű, sasorrú, marcona férfiak, csíkos kabátban, csővel felfelé készenlétben tartott puskával a kezükben. Középen volt a herceg, egy nyugtalanul toporgó, fehér kabard ménen. A ló szerszámát díszítő, aranyozott lemezek csörgése törte meg csupán a csendet. A csasztnajai csapat megállt, s Fjodor kifordított tenyérrel üdvözlésre emelte a kezét. – Béke legyen veled, Akim San Kalmük! – mondta. – Éljen békében, és virágozzék a törzsed! A herceg udvarias bólintással nyugtázta a köszöntést, és szintén feltartotta a kezét. – Béke legyen veled, Fjodor Pavlovics! – mondta az orosz köszöntési formát használva. – Hosszú utat tettél meg Csasztnajától. – Látogatóba jöttünk – válaszolta Fjodor. – Ajándékokat hoztunk – itt lekicsinylő kézmozdulatot tett, mintha az ajándékok említést se érdemelnének olyan urak részéről, mint ők – , hogy ne hagyjuk szegényebben a házadat, mint ahogyan találtuk. – A barátsággal érkező vendégtől a ház sosem lesz szegényebb – felelte udvariasan a herceg, és újból alaposan végigmérte őket. – Gyertek, fogadjátok el a boromat! Az embereitekről majd gondoskodnak. Nem volt ez kifejezett meghívás. A herceg fegyveresei ügyes manőverrel Kirjakovék és a kísérőik közé helyezkedtek, elválasztva egymástól urat és szolgát, s az előbbieket tovább-
indították, az utóbbiakat visszatartották. A herceg úgy mosolygott, mintha a cár szalonjában lenne, és nyugtalan ménjét Anne mellé kormányozva úgy tartotta, hogy tökéletes összhangban lépkedjen Kvasszival. Kétségtelenül kivételes tudású lovas, állapította meg magában elismerően Anne. – Nem hittem, hogy abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy a házamban üdvözölhetem, Anna Petrovna – mondta a herceg. – Tudja a nevem? – csodálkozott Anne, mivel Kalmük addig csak angol hölgynek szólította. A herceg bólintott. – Nagyon fontos dolog lehet, ami miatt ilyen messzire ellovagolt ezen a vad vidéken. Kíváncsi vagyok, hogy mi. Csillogó szeme éber volt, s Anne érezte, hogy próbának vetették alá, csak nem tudta, miben áll a próba. Megpróbált mosolyogni. – Azért jöttem, hogy megnézzem a tigrist – felelte. – Amikor elmondta, hogy van egy smaragd nyakláncot viselő, szelídített tigrise, úgy éreztem, muszáj megnéznem. Úgy tűnt, jól fogott hozzá. A herceg egy kicsit lazábbá vált, és a fogait kivillantva elnevette magát. – Látni fogja! – kiáltotta vidáman. – Tehát létezik? – kérdezte nyugodtan Anne. – Igen. Kételkedett benne? – De mennyire! És smaragd nyaklánca van? – A világ legcsodálatosabb smaragdjaiból készült, a legszebbekből, amilyenek csak a Gangesz homokjában találhatók. Azt is látni fogja – mondta a herceg. Elégedett volt magával, s jókedvében a kantárszáron is lazított, hagyta, hogy a ménje
táncoljon egy kicsit. – Még sosem láttam vendégül angol hölgyet. Ez igazán különleges nap! A kőből épült házhoz közeledtek, amelynek árnyékos oldalán a nyitott ajtó egy barlang feketén tátongó szájára emlékeztetett. Fehér köntöst viselő szolgák futottak elő, kapták el a lovak kantárát, s a herceg a nyeregből leugorva fürgén Kvasszi mellé lépett, és kezét nyújtotta Anne-nek. Abban a pillanatban Szergej is ott termett, készen rá, hogy dühösen félrelökje, Anne azonban, bár félve nézett a felé nyújtott kézre, és viszolygott attól, hogy hozzáérjen, tudta, hogy nem sértheti meg a herceget. Ellentmondást nem tűrő pillantással helyhez szegezte tehát Szergejt, s hagyta, hogy Kalmük lesegítse a nyeregből. Közelről olaj és erős parfüm illatát érezte, amelybe hús és fokhagyma szaga keveredett, valamint kártolatlan gyapjúból készült, ujjatlan kabátjának faggyúszaga, s erős, állatias pézsmaillat, amiről gyanította, hogy a testétől származik. Elborzadt tőle, de erőt vett magán, legyűrte a vágyat, hogy mihelyt lába a talajhoz ér, azonnal otthagyja, s ahogy fölé tornyosult, inkább nyugodtan a szemébe nézett. Látta rózsaszín, a fekete szakáll és bajusz között furcsán meztelennek tűnő alsó ajkát, alsó fogai barnás tetejét, a szakáll fölötti sötét bőrt, az orrlyukából kikandikáló, fekete szőrszálakat, a sasorra nyergén keresztbe futó kis, fehér heget, s a csillogó, fekete, kifürkészhetetlen tekintetű szemet, sárgás fehérjével, a dús szemöldökök homlokból kiemelkedő fekete sziklái alatt. – A kanca fáradt – mondta a herceg. – Szólok a szolgáknak, hogy adjanak neki eleséget, amíg borozunk. Gondoskodni kell erről a szépségről.
– Köszönöm, uram – préselte ki magából a választ Anne. Gyöngének érezte magát, szerette volna elszakítani róla a tekintetét, és lehajtani a fejét, de eltökélte, hogy nem teszi, nem fogja gyáván megszakítani a szemkontaktust. Egy pillanattal később, amit ő perceknek érzett, a herceg elengedte a kezét, hátralépett, és valamilyen parancsot adott a Kvasszi kantárát tartó szolgának. Aztán az ajtóhoz lépett, s megfordulva hívón széttárta a kezét. – Kérem, lépjenek be, és érezzék jól magukat! A házam az önöké. Előrement, s a többiek követték, miközben a szolgák elvezették a lovakat. Fokozatosan, de megfosztották őket az embereiktől, fegyvereiktől és a menekülési lehetőségtől. A házában, ha kedve tartja, valamennyiüket legyilkolhatta volna, s ebben senki se lett volna képes megakadályozni. Ők is tisztában voltak ezzel, tudták, hogy ő is tudja, s a levegő szinte vibrált körülöttük a feszültségtől. Anne azonban bízott benne. Elborzadt tőle, de nem hitte, hogy ok nélkül képes volna bárkire rátámadni. Szergej lépett mellé. – Jól van, Anna? – kérdezte halkan. – Amikor láttam, hogy magához ér, a legszívesebben… – Csönd! – hallgattatta el határozottan Anne. – Semmi baj, Szerjózsa. Az isten szerelmére, próbáljon meg vendégként viselkedni – legyen barátságos, és ne provokálja! A hatalmában vagyunk. – Mintha nem tudnám! – morgott a fiatalember. – Az Önállók egy századával kellett volna ide jönnöm… – Akkor sose tudtunk volna meg semmit. Maradjon csöndben… és mosolyogjon!
A ház belül nagyon sötét volt, mert lehagyták róla az ablakokat – részben azért, gondolta Anne, mert erődnek szánták, részben pedig azzal a szándékkal, hogy kirekesszék a nyári, perzselő napfényt és a csontig hatoló, jéghideg, téli szeleket. Minden sarokban réztartóba állított, rovarok elleni, illatos füstölőszerek parázslottak, kékes füstcsíkokat eregetve a menynyezet felé. Fojtogató, édeskés illatuk se tudta azonban elleplezni a mögüle előtörő, kellemetlen szagot. Anne nem tudta, mitől származik, de időről időre megcsapta az orrát. A padló kőből készült, s egyenetlensége elárulta, hogy a ház építésekor csak durván elegyengetett sziklaalapzatra rakták le. A falakat fehérre vakolták, de ugyancsak durván, mintha a vakolatot megmunkálatlan sziklára kenték volna fel. Tiszta, élénk színekkel készült festés díszítette őket, amelynek igazi szépsége csak akkor tárult fel, amikor valamelyik keskeny, a falba vágott nyíláson keresztül fény vetült rá. Egymásba kapaszkodó, gyümölcsökkel teli indákat mutatott; vadászjeleneteket; táncolókkal, kutyákkal, lovakkal és vadászsólymokkal teli, ünnepi lakomát; jobbágyok sorát, amint vállukra vett kosarakban terményeiket viszik uruknak; csataménjét kantáron vezető, ifjú harcost; karcsú lányt, amint a tenyeréből eteti kedvenc madarát. A folyosó, amelyen végigmentek, egy tágas szobába vezetett, amelynek bútorzatát szépen faragott, alacsony szekrények, asztalok és bőrüléses székek alkották. Ékkövekkel díszített, aranykeretbe foglalt ikonok jelezték, hogy a ház gazdája – legalábbis névleg – keresztény. A falakat perzsa és kínai kárpitok díszítették, a padlót pedig színes, helyben szőtt szőnyegek borították. A szoba egyik végében egy kis emelvény egy halom – részben festett – birkabőrrel volt leterítve, s rajtuk rojtos, ék-
kövekkel és aranylemezekkel díszített párnák. Ezekhez lépett oda Akim San, hogy a karját újból üdvözlésre tárva, majd keresztben összefonva maga előtt, elegánsan belesüppedjen a hívogatóan puha kupacba. – Íme, szerény házam – mondta, s széles mozdulattal a körülötte lévő székekre mutatott. – Kérem, helyezzék kényelembe magukat! Angol hölgy, üljön mellém, és legyen a díszvendégem! Anne számos dolgot sokkal jobban szeretett volna, de ismét csak belátta, hogy a dolog elkerülhetetlen, helyet foglalt a herceg mellett, és próbált ugyanolyan elegáns testtartást felvenni, mint ő, bár a ruhája miatt ez meglehetősen nehéz volt. A párnák, amelyeken ült, ketrecben tartott állat szúrós szagát árasztották, s ez a szag vette körül, amiből arra következtetett, hogy magából a hercegből árad. Nem érezte jól magát a közelében, s nem kis részt azért nem, mert bár szerette volna szemmel tartani, csak akkor nézhetett rá, ha felé fordult, ami feltűnő, figyelmet keltő gesztus volt. A többiek is helyet foglaltak, s a szolgák korsókat, poharakat s gyümölccsel és édességekkel teli tálakat hoztak, s a vendégek közti, kis asztalokon helyezték el őket. A herceg maga töltött Anne-nek, s udvarias meghajlással nyújtotta felé a poharat. A lány elfogadta, s miután egy pillanatra a többiekre nézett, szájához emelte a poharat. Semmi értelme se lett volna azon törni a fejét, hogy mérgezett-e, vagy sem. Ha a herceg meg akarta volna ölni őket, senki se tudta volna megakadályozni benne. Másrészt bátorsággal mindent megnyerhettek. Anne nyugodtan ivott, majd a poharat leengedve rámosolygott a hercegre. – Köszönöm, uram. Kiváló bor.
A herceg úgy nézett rá, mintha pontosan tudná, mire gondolt az előző másodpercekben. – A Fekete-tenger partjáról való – felelte. – A szőlők ott édesek, és idővel súlyossá válnak, mint egy szép nő; fiatalon azonban erőteljesek és néha megbízhatatlanok, szintén úgy, ahogy egy szép nő. Anne kötelességtudóan nevetett, s ha kissé kényszeredetten is, de a férfiak szintén elmosolyodtak. Akim San egyikről a másikra nézett, és nyilvánvalóan élvezte a helyzetet, amelyet ő uralt. Édességekkel és könnyed fecsegéssel árasztotta el őket, s szemmel láthatólag különösen tetszett neki az, hogy Szergej kényelmetlenül érzi magát, bár Anne mindent megtett azért, hogy elterelje róla a figyelmét. Aztán úgy tűnt, hogy végre ő is beleunt a játékba. Észrevehetően kihúzta magát, és keményen, feketén csillogó szemmel Fjodorra nézett. – Szóval azért jött, hogy a segítségemet kérje – mondta kertelés nélkül. – Keres… vagy esetleg meg akar tudni valamit? Fjodor állta a pillantását. – Ha olyan sokat tud, Akim San, akkor azt is tudnia kell, mit keresünk. – Tudom, mit keresnek – válaszolta a herceg olyan hangon, hogy az se kérdés nem volt, se határozott kijelentés. – Tegnap este érkeztek Vlagyikavkazba, és felőlem érdeklődtek. Igen, értesítettek róla, hogy itt vannak. Arról is régen értesültem, hogy elhagyták Csasztnaját. Aborusz és Petrovszk között semmi se moccanhat úgy, hogy én ne tudjak róla. – Ha így van, uram, akkor tudnia kell valamit a gyerek hollétéről is – szólt közbe sietve Anne. Akim San egy pillanatig kiismerhetetlen tekintettel nézett rá, s miután elfordult, megkérdezte:
– Behozathatom az ajándékaikat? Élvezettel nézném meg őket. – Uram… – kezdte dühösen Szergej, de Dmitrij egy figyelmeztető rúgással beléfojtotta a szót. – Csekélységek, uram – mondta Fjodor. – Apróságok, hogy erősítsék az úriemberek közti, kölcsönös bizalmat és barátságot. – Úriemberek – szólt a herceg, majd felnevetett. Láthatólag jól szórakozott. – Ennek ellenére apró darabokra vágathatnám magukat, ha ahhoz lenne kedvem. Csak ki kellene adnom a parancsot. Nem félnek? – Megízlelte a vendégszeretetünket Csasztnaján – válaszolt Anne, s igyekezett, hogy a hangja olyan könnyed legyen, mint Fjodoré volt. – Lovakat vett a Kirjakov-ménesből. Ezért egyetlen Kirjakovnak – és a Kirjakovok egyetlen barátjának – sincs oka félni a házában. – Akim San szúrósan nézett, de erőt vett magán, és folytatta: – Ráadásul meggyógyította a kancámat, és ezzel hálára kötelezett. Elképzelhetetlennek tartom, hogy megöljön valakit, aki ilyen sokkal tartozik magának, s azon van, hogy még többel tartozzon. A herceg még néhány másodpercig komolyan hallgatott, de aztán harsány nevetésre fakadt. – Angol hölgy, maga nagyon okos! Bölcsebb, mint amilyennek a kora alapján bárki gondolná! A kedvéért meghallgatom a kérésüket, és átgondolom, hogy tudok-e segíteni. Nagy figyelemmel Fjodorhoz fordult, aki a lehető legrészletesebben beszámolt Natasa eltűnéséről. Akim San egy vagy két kérdést tett csak fel, s aztán hallgatásba merült, ami olyan hosszúra nyúlt, hogy mindannyian ismét nyugtalankodni kezdtek. Végül kihúzta magát, és így szólt:
– Rögtön megmondom, hogy nem tudom, hol van a gyerek. – Szergej a csalódottság és düh keverékével mély lélegzetet vett, de a herceg nem figyelt rá, s szinte szünet nélkül folytatta: – Megvan azonban a lehetőségem arra, hogy megtudjam, amit akarok. Ha létezik az a tudás, én megszerzem. Holnap ilyenkorra meglesz. – Végtelenül hálásak vagyunk… – akarta megköszönni a segítséget Fjodor, de a herceg a szavába vágott. – Lehet, hogy nem az a hír lesz, amire vágynak. – Akkor is hálásak vagyunk – tartott ki a köszönet mellett Fjodor. – Tudni valamit mindig jobb, mint nem tudni. Akim San egy pillanatra kivillantotta a fogait. – Lehet, hogy változtatni akar majd ezen a véleményen. Amit teszek, nem a hálájukért teszem, hanem az angol hölgyért, aki adósom, és még inkább az akar lenni. – Anne-re mosolygott, ő pedig félve gondolt rá, milyen árat fog kérni tőle. Arra már lélekben felkészült, hogy odaadja neki Kvasszit, de mi lesz, ha kiderül, hogy ő maga az ár? Feleségül akarta venni – mi van, ha ragaszkodik hozzá, cserébe a Natasával kapcsolatos hírért? El tudná viselni? Tisztában volt vele, hogy nem, de mégis arra gondolt, hogy ha nincs más kiút, ha az az egyetlen lehetőség… Kényszerítette rá magát, hogy Akim San szemébe nézzen, bár közben úgy érezte, hogy a húsa ráfeszül a csontjaira, anynyira szeretne minél távolabb kerülni tőle. Biztos volt benne, hogy valamit kérni fognak tőle. A szeme sarkából látta, hogy a férfiak feszülten figyelnek, az arcukon izgatottság tükröződik és azon törik a fejüket, mit fog mondani a herceg, az ő tekintete pedig egyértelműen elárulta, hogy pontosan tudja, mi játszódik le a vendégeiben, s élvezi.
– Az ár, angol hölgy… Nem kíváncsi az árra? Bár a vér vadul dobolt a fülében, Anne hallotta Szergej dühös horkantását, s utána a saját halk, gyönge kérdését: – Az árra, uram? – Arra, hogy mit akarok kérni a szolgálataimért cserébe – válaszolta nyugodt élvezettel a herceg. – Mindennek megvan a maga ára. Erre már nyilván megtanította az élet, angol hölgy. Igen, látom a tekintetén… a tekintetén, amely meg se rebben, miközben rám néz. – Tehát az ár… Akim San mosolya sokkal lágyabbá vált, de még mindig nem volt biztató. Az a szelíd nyugalom látszott benne, amelylyel egy nagymacska nyalogatja a felfalni készült, jókora darab húst. – Az ár – kezdte lassan – az, hogy holnapig itt maradnak a vendégeimként – mindannyian. – Anne zavartan nézett rá; felkészítette magát valamire, ami aztán egy szempillantás alatt elszállt. – Gondoskodom a szórakoztatásukról, olyan vacsorát adok, amilyet még nem ettek, és soha nem is fognak enni, s attól még inkább az adósaim lesznek. Holnap reggel pedig elmondom azt, amit tudni akarnak. Megegyeztünk? Anne-nek fogalma se volt róla, mit fog mondani, mindaddig, amíg meg nem hallotta a saját hangját: – Sajnos, uram, mivel sürgősen indulnunk kellett, nem hoztam magammal komornát. Illetlenség volna a házában maradnom női kísérő nélkül. Látta, hogyan néz rá Dmitrij – tisztán kiolvasható volt a tekintetéből, hogy azt hiszi, megőrült. Neki is hasonló gondolata támadt, a hercegnek azonban szemmel láthatóan tetszett a válasz kuszasága, élvezte ellentmondásosságát.
– Igazán nem gond – mondta, s ezúttal valóban szelíd volt a hangja. – Maga mellé rendelek egy nőt a népemből, hogy ellássa. A díszvendégem. Nem érheti semmi bántódás. Anne-nek csak ahhoz maradt ereje, hogy köszönetképpen fejet hajtson, mert az utolsó percek feszültsége minden erőt kiszívott belőle. A herceg gyors parancsokat osztogatott a szolgáknak, s azok olyan sebesen indultak végrehajtani őket, amilyenre csak a rendkívüli odaadás vagy a nagy félelem késztetheti az embert. – Most pedig jöjjön, és nézze meg a tigrist! – mondta a herceg, s elegánsan felállva a kezét nyújtotta Anne-nek, hogy felsegítse. Miután ez megtörtént, bizalmasan hozzáhajolt, úgy, hogy tisztán érezni lehetett lehelete ragadozószagát. – A tigrisben az az érdekes, hogy aki fél tőle, annak rögtön nekiugrik, és feltépi a torkát, de aki nem fél, azt nem bántja. – Hamiskás mosoly jelent meg az arcán. – Persze őszintén kell érezni, hogy nem fél tőle az ember. A tigris mindig megérzi a különbséget. – Mindig, uram? – kérdezte erőtlen hangon Anne. – Mindig. De vigasztalja magát azzal, hogy ha megöli, gyors és nemes halála lesz. – Ahogy ezt hallotta, Anne már nem is félt, túl volt minden rettegésen, ijedelmen. – Tigristől, és nem sakáltól kapott halál – mondta elgondolkodva a herceg, miközben az ajtóhoz vezette: – Ennél jobbat talán nem is kívánhatunk.
Tizennyolcadik fejezet Anne zavartan, kusza gondolatokkal ébredt. Hol vagyok? – kérdezte magától. Valami történt. Beteg volt? Még félig alva azt hitte, hogy Miss Oliver iskolájának betegszobájában van. Egyszer, amikor influenzája volt, bekerült oda: apró helyiség volt, a tetőtérben, kemény és keskeny ággyal, s a tetőbe vágott ablakkal, amelyen keresztül csak a vonuló felhőket, és néha madarakat lehetett látni. Por szaga s a ritkán használt tetőszobákra mindenhol jellemző szag érződött benne. Újból elbóbiskolt. Az influenza elszívta az erejét, gyönge lett és zavart. És lázas. A takarója durva volt, s valahányszor hozzáért, dörzsölte a bőrét. Később felkereste az orvos, és sötét, rossz ízű, kátrányhoz hasonlóan sűrű oldatot adott be neki. Nem akarta lenyelni, de fenyegetőn fölé hajolt, sasorra majdnem hozzáért az övéhez… A fogai pedig fehérek és élesek voltak, a szeme sárga, ragadozóéra emlékeztető, keskeny pupillákkal… Hirtelen felpattanó szeme kazettás famennyezetet látott, s fogalma se volt arról, hol van, kicsoda, és mi történt. Kis ideig rémülten bámult fölfelé, majd a fejét felemelve körbenézett a fával burkolt falakon, de nem tért tőle vissza a tér- és időérzékelése, s elkeseredetten próbált valami értelmet adni a körülötte lévő, ismeretlen világnak. Aztán ha lassan is, de az emlékek elkezdtek visszaszivárogni a tudatába. A herceg házában volt, a hegyek között, a Kaukázusban, Oroszországban. Előző este nagy lakomán vett részt, tánc is volt, és későn feküdt le – erre a meglepően ke-
mény ágyra, amelynek durva takarója fájdalmasan kidörzsölte a nyakát. A plafont nézte, és megpróbált rendet tenni vadul örvénylő gondolatai között, tisztába jönni azzal, hogy ki is valójában. Nehezen ment, hiszen csak öt éve múlt – mindössze öt éve! –, hogy egy Margaret Street-i házban nevelőnősködött, s addig sosem járt külföldön, nem is látta a tengert. Élete szabályok közé szorított, egyhangú és biztonságos volt, a családi rutin szabta meg, s apró piszkálódások és apró örömök tarkították. Egy új könyv a Wigmore Street-i kölcsönkönyvtárban mindig izgalmas eseménynek számított, a gyerekzoknik stoppolása pedig olyan feladatnak, amelynek az elvégzését jobb minél későbbre halasztani. Az előző esti lakomára gondolt, a füstös, sötét teremre, ahol olyan nehéz volt a levegő, hogy alig lehetett beszívni. Fáklyák füstjének szaga keveredett benne füstölőkével, sülő húséval, a herceg illatszereinek nehéz pézsmaillatával, s még egy átható, fűszeres szaggal, amely azoktól a füvektől származott, amelyeket Akim San és vendégei szívtak. Egy biztos: nem dohány volt, mert Anne még úgy is szédült tőle, hogy a férfiak által kifújt füstöt szívta be. A különös ételekre és italokra gondolt, amelyeket elfogyasztott. Többnyire el se tudta képzelni, hogy mit vesz a szájába, s talán így volt jó. A konyhából végeláthatatlan sorban érkeztek a fogások, amelyeket a herceg sorra megszagolt, megízlelt, majd saját kezűleg vett belőle egy kis adagot, és Anne-nek nyújtotta. Sok volt köztük a fűszeres, mindegyik idegenül hatott, s akadt néhány kellemetlen ízű is köztük. Anne időnként megkérdezte, hogy mit eszik, máskor kérdés nélkül tudta meg. Egy
sötétre sütött, csípős húsról kiderült, hogy vaddisznó, s a mellé adott mártás pedig rozmaringból készült; a tulajdonképpen ízetlen, kis, ruganyos, megsütött hengerek polipból készültek, a némi húst is tartalmazó, apró, inas csontkötegek pedig nyúlból. Aztán jókora darab birkasült érkezett, szaftos és puha, korianderlevelekkel fűszerezve. Sűrű leves, amelynek ránézésre lencse lehetett az alapanyaga, rajta a pörköltszerűségnek ki tudja, mi. Az egyik fogásról azt lehetett hinni, hogy osztriga, de nem az volt, s Anne megpróbálta gondolkodás nélkül lenyelni, mivel elmondták neki, hogy híres helyi specialitás, olyan, amit csak a legnagyobb tiszteletben tartott vendégeknek adnak. Jöttek aztán édességek is – mézzel leöntött sütemények, dióval teli tekercsek, marcipánhoz hasonló ízű, apró, ragadós golyócskák –, és utánuk újabb húsok: hal és baromfi. És még édesség. A lakoma addig tartott, hogy Anne teljesen eltelt, kiveszett belőle a meglepődésre való képesség és minden vágy, hogy még egyszer egy falat ételt vegyen a szájába. Evés közben szórakoztatták is őket, tánccal és zenével. A zene egy részét kellemesnek és ismerősnek találta, olyasmi volt, amihez Oroszországba érkezése óta hozzászokott: falusi zene, időnként lágy és panaszos, máskor gyors és vidám. De időnként monoton, nehezen hallgatható dallamok is társultak hozzá, amelyeket furcsa, éles hangú hangszereken játszottak. A táncot könnyű volt nézni, de elszédült tőle, bár az is lehet, hogy ezt a füst okozta, s a sok bor, amit kénytelen volt meginni. Bár rettentően szomjas volt, eszébe se jutott limonádét vagy vizet kérni abban a környezetben. Végül gyümölccsel teli, nagy tálakat vittek be, s Anne – órák óta először érezte, hogy valamit enni akar – fügével és kumkvattal csillapította a szomját. Ám az este még mindig nem fejeződött be. A szolgák hosz-
szú fülű, kis rézedényeket és egyéb eszközöket vittek be, s kávét főztek, amit olyan apró és törékeny csészékben szolgáltak fel a vendégeknek, hogy azt lehetett volna hinni, vörösbegy tojásaiból készültek. A kávé mellé italokat szolgáltak fel – erjesztett kancatejből készült kumiszt, köménymaggal ízesített kümmelt, különböző gyümölcsökből készült, sűrű likőröket, valamint újabb édességeket. Keleti zene is volt, és fárasztó, a nyugati fül számára élvezhetetlen ének. Anne zavarosan örvénylő, kusza, összetett emlékei között kutatott. Az egyetlen biztos pontot a herceg jelentette bennük, az ő figyelmen kívül nem hagyható jelenléte és kiismerhetetlen egyénisége. Egész este beszélgettek, s Anne számára a társalgás puszta emléke is fárasztó volt. Mintha egy holdkórossal beszélgetett volna: a társalgásból hiányzott minden könnyedség, biztonság, a megnyugtató tudat, hogy a partner mit fog mondani a következő pillanatban, és hogyan reagál: mely szavak jelentenek életet, melyek halált. Akim San sajátos, egyéni stílusban beszélte az oroszt, néha ismeretlen, helyi szavakat használt, és nem volt senki a közelben, aki lefordította volna őket. A herceg és a tigris. A herceg társasága volt a fonal, amely átérte az egész nap szövetét, s a tigris az drágakő, amelytől fénylett. Ahogy az eseményeket visszapergette, Anne elérkezett ahhoz a lakoma előtti pillanathoz, amikor a herceg magával hívta, hogy megmutassa neki a tigrist. Igazából nem hitt a létezésében, és a szkepticizmusa egészen addig kitartott, amíg meg nem pillantotta. A ház egyik végében lévő, dísztelen, kis szobába mentek, amelynek a falába magasan egyetlen, kis ablakot vágtak, s csak azon keresztül jutott be fény. A helyiség üres volt, leszámítva a tigris ketrecét.
Anne korábban csak rajzon látta az állatot, s az nem készítette fel a valóságra. Először is, a kép alapján nem lehetett megállapítani a méretét. Termetes élőlényre gondolt, akkorára talán, mint egy nagy kutya, de a tigris hatalmas volt. Ha a hátsó lábára áll, lett volna olyan magas, mint egy feltartott karú ember, de sokkal masszívabb, erőteljesebb volt annál. És a szépsége: az erős, változatos rajzolatú bunda, a széles, finom felépítésű, vad pofa, az átható pillantású, aranycsillámú, zöld szemek! A nyakában vastag aranyláncot viselt, amelyet mesés smaragdok díszítettek, s a színük tökéletesen illett az állat prémjének barnás, sárga és aranyszínű csíkjaihoz. A kövek szemkápráztatóan csillogtak, ahogy a fenevad fel és alá járkált a ketrecében, minden fordulónál meglendítve csíkozott, koromfekete végű farkát. A levegőt az a szúrós, bezárt állatot idéző szag tette nehézzé, amelyet Anne már korábban is érzett, amely a herceget is körülvette, s akár a sajátja is lehetett volna. A tigris erőt és veszélyt sugárzott: puha, nagy mancsai és hatalmas fogai halált rejtettek, s a rezzenéstelen tekintetben ott ült az erő tudata. A herceg megállt, elgondolkodva nézte az állatot, az pedig baljós pillantással – fogságát és fogva tartóját egyaránt gyűlölve – nézett vissza rá. Anne nem hitte, hogy képes a kezéből enni, s ezt meg is mondta. – Mindennek megvan az ára – válaszolta a herceg, s olyan volt a hangja, mintha sajnálná, hogy így van. – Ő a foglyom, én pedig etetem. Úgy kell tehát ennie, ahogy én akarom. Mégis, valahányszor bemegyek a ketrecbe, tudom, hogy nem adta meg magát, s lehet, hogy felkel és rám ront. Fegyvertelen vagyok, neki pedig ott vannak a körmei és fogai. Könnyen szétmarcangolhat velük, s ezt mindketten tudjuk.
– Akkor miért csinálja? – kérdezte meglepetten s egy kissé undorodva is Anne. Akim San sokáig nem válaszolt, szinte álmatagon nézett a tigris szemébe. – Herceg vagyok, s hercegek voltak az őseim – mondta aztán. – Nyolcéves koromtól veszek részt háborúkban. Ezreket öltem meg, és sok száz embert a saját kezemmel. Megölöm őket, elveszem az asszonyaikat, a falvaikat felperzselem, és a gyerekeiket jobbágyaimmá teszem. A férfiak félnek tőlem, a szolgák minden szeszélyemet teljesítik. Enyém lehet minden, amit akarok. Csak ki kell mondanom, hogy mire vágyom, s rögtön megteszik, amit kérek, elém hozzák. Nem büszkén, de elégedetten mondta mindezt, ami megerősítette Anne-ben a hitet, hogy barbárral van dolga. Aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a tigris fejét simogatná, és többször meg is ismételte. – De őt sose birtokolhatom. Igen, tudom, mit akar mondani – azt, hogy az enyém, ketrecben tartom, amelyből sosem szökhet meg, amelyből nem szabadul, csak a halála napján. És mégis, ő nem az enyém. Az a kis rész benne, amely az állatokban a lelket helyettesíti, az övé, és nem engedelmeskedik nekem. És mindennap azzal tudattal megyek be hozzá, és etetem a kezemből, hogy talán most fog megölni. Belül szabad, büszke és leigázhatatlan. Ezért szeretem és tisztelem úgy, ahogy még egyetlen embert se. Anne megütközve nézett Akim Sanra. – Ha szereti és tiszteli, akkor miért nem engedi szabadon? Könyörületből… – Könyörületből? Nincs benne könyörület, és tőlem se kér. Nem, soha nem lesz szabad. Parancsot adtam, hogy ha megöl,
azonnal végezzenek vele. Ha természetes módon vagy csatában meghalok, akkor is. Ebben a ketrecben fog meghalni. De ez az ár, és mindennek megvan az ára. Ha szabad lenne, mi mutatná a büszkeségét? Minden, ami szabadon jár, büszke tud lenni, ketrecben pedig mindenki alázatos. A nyakatekert okoskodás hallatán Anne dühösen ökölbe szorította a kezét. – De hát ez szörnyű! – mondta felháborodottan. – Hogy beszélhet büszkeségről? Ez a próba semmit se jelent neki. Nem kérte, hogy elfogják. A herceg hanyagul vállat vont. – Melyikünk kérte, hogy megszülessen? – kérdezte, s újabb simogató mozdulatot tett, mire a tigris kivicsorította a fogait. – Mindannyian foglyok vagyunk. Ő az enyém, én pedig az övé – nem engedhetem el, és ettől megszakad a szívem. Aztán hirtelen megváltozott a hangulata, az arca megkeményedett. Karon ragadta Anne-t, és az ajtó felé fordította. – Menjen! – parancsolt rá határozottan. – Egyedül akarok lenni vele. Menjen ki, és a szolgák majd visszavezetik a barátaihoz! Anne aggódva távozott, bár pontosan maga se tudta volna megmondani, hogy miért vagy kitől fél. Miközben a szolgák visszavezették a többiekhez, egyfolytában az járt a fejében, hogy talán ez lesz az a nap, amelyen a tigris visszavág. Talán a herceg többé sose jön ki abból a szobából. Szörnyűségesnek tartotta, hogy halála esetére megparancsolta, hogy öljék meg a tigrist – szegény, ketrecbe zárt állatot. Megérdemelné, hogy végezzen vele. Remélte ugyanakkor, hogy ez nem fog megtörténni, mert ha igen, akkor tovább csökken az esélyük arra, hogy megtalálják Natasát. Amikor visszatért hozzájuk, a töb-
biek – látva sápadtságát és zaklatottságát – körülvették, s egymás szavába vágva kérdezgették, mi történt. – Semmi, semmi! – próbálta elhárítani az érdeklődést. Nem tudta elmagyarázni nekik, mivel magában se tisztázta még a történteket. – Csak annyi, hogy nem szeretek ketrecbe zárt állatokat látni.
*** A tigrissel kapcsolatos emlékeit elhessegetve, visszatért a jelenbe. Fel kellett kelnie, megtudni, hol van, s hogy hol vannak a többiek. A lakomán a Kirjakov-csapat többi tagja olyan volt számára, mint egy lázas álom távoli szereplője, aki látótere peremén mozog, eszik, iszik, heverészik a párnákon, nézi a táncosokat, akárcsak ő, s mégis olyan távol van tőle, mintha egy másik világegyetemben lenne – egy párhuzamosban talán, amely nem érintkezik az övével. Nem emlékezett rá, hogyan ért véget az este, s hogyan került ágyba. Mikor búcsúzott el a hercegtől és a társaság többi tagjától? És tényleg, hol vannak valójában?! Halványan emlékezett egy nőre, aki segített neki levetkőzni – egy fekete ruhát viselő, erős szagú öregasszonyra; nyilván egy szolga volt, akit mellé rendeltek. Ha kiabálna, biztosan jönne valaki, gondolta. Felült, s a fájdalom, amely addig lazán szunnyadt a fejében, hevesen felágaskodott, s egy pillanatra be kellett csuknia tőle a szemét. Túl sok volt a bor, és túl kevés a levegő, ötlött fel benne. Felnyögött, s az öregasszony csaknem azonnal megjelent az ágya mellett, mondott valami érthetetlent, kivillantotta a fogait, és élesen felnevetett. A hang fájdalmasan hasogatta a fejét, és Anne újból felnyögött, mire az öregasszony megértően bó-
logatott, a saját homlokához ért, és mondott valamit, amiből tisztán ki lehetett érteni a „kumisz” szót. – Biztos nagyon viccesnek tartja – válaszolta elhaló hangon Anne –, de muszáj felkelnem. A nő eltűnt egy durva szövésű, csíkos, a falra akasztott drapéria mögött, ami nyilván az ajtónyílást takarta. Miután kiment, Anne ledobta magáról a takarót, és lábát egy lendülettel lerakva az ágyról, felült. Úgy érezte, mintha a teste különböző részeiben más-más ritmusra pulzálna a vér – nagyon kellemetlen érzés volt. Az öregasszony egyik kezében egy kancsóval, a másikban pohárral tért vissza. Az előbbit lerakta, az utóbbit pedig odanyújtotta Anne-nek, aki gyanakodva vette el, de megnyugodott, amikor látta, hogy sűrűre főtt, erős kávét tartalmaz. Hálásan kortyolt bele. A nő helyeslően bólintott, s a kancsót a sarokba vitte, ahol letette egy kis szekrényre, egy nagy cserépedény mellé. Aztán körbejárta a szobát, rendezgetett, s közben egyfolytában beszélt, de olyan furcsa dialektusban, olyan erős akcentussal, hogy csak néhány szót lehetett érteni abból, amit mondott. Miután a kávét megitta, Anne felállt, megmosakodott, és megtörölközött a nő által hozott törülközővel. Mint azt eleve gyanította, a testi szükségletek kielégítését szolgáló körülmények nagyon primitívek voltak, és megrökönyödésére az öregaszszony maradni akart, míg könnyít magán. Kirobbanó felháborodása elég volt ugyan ahhoz, hogy megértesse vele, mit kifogásol, de dühösen toppantania kellett, és fenyegető mozdulatokat tenni ahhoz, hogy a szolgálatára rendelt öreg cseléd átmenjen a szoba másik végébe, és hátat fordítson neki. Szemmel láthatóan nevetségesnek tartotta Anne szégyenkezését, s
kezét csípőre téve, kuncogva állt, időnként hátranézve a válla fölött, hogy táplálja jókedvét. Amikor az öltözésre került a sor, Anne határozottan tiltakozott, mire laza vállrándítást kapott válaszul, s az öregasszony utána is ragaszkodott hozzá, hogy ő adjon a kezébe minden ruhadarabot. Ujjait élvezettel húzta végig rajtuk, s mindegyikhez fűzött valamilyen – nyilván dicsérő – megjegyzést. A ruháknak füst- és ételszaguk volt, s Anne-t zavarta, hogy egymás után már a harmadik napon is ezeket kell viselnie. A felismerés, hogy már harmadik napja vannak úton, eloszlatta az előző este zűrzavarának maradékát is, és visszahozta neki a valóság józan érzetét: ennyi időt vesztegettek el ahelyett, hogy Natasa után kutattak volna. Gyorsan átfésülte a haját, feltűzte, amilyen feszesen csak tudta, és az öregasszonyhoz fordult: – Azonnal a barátaimhoz kell mennem. Odavezetne? – kérdezte tisztán, pontosan hangsúlyozva. A nő újból elmosolyodott és sűrűn bólogatott, majdnem biztos jeleként annak, hogy nem értette. Anne ekkor az ajtóra, rá, majd magára mutatott, s ez végül hatott. Az öregasszony göcsörtös ujjával hívó mozdulatot tett, és kivezette; közben egyfolytában beszélt, de visszafogottan, inkább csak magának. Anne kövezett folyosók labirintusán át követte, míg egy ajtónál megállva oldalra nem lépett, hogy egy kézmozdulattal előretessékelje. Belépve az előző esti lakomának helyet adó teremben találta magát. Üres volt, és amikor megfordult, hogy megkérdezze, hol vannak a barátai, az öregasszony már nem volt sehol. Hosszú, nyugtalansággal teli várakozás következett. Minden pillanatban várta, hogy valaki belép, s pillanatról pillanatra nőtt a nyugtalansága. Tudja egyáltalán valaki, hogy itt van? Elképzelte, hogy a többiek egy másik helyen gyűltek össze, s
őt várják, ahogy ő várja őket, miközben az értékes órák haszontalanul telnek. Csak halványan érezte az idő múlását. Nem volt órája, s a homályos helyen, ahová csak a fal felső részébe vágott, kis ablakokon át jutott be némi fény, nem lehetett megállapítani, milyen napszak van. A vastag falakon át hang sem jutott be; olyan csönd vette körül, hogy akár egyedül is lehetett volna a világon. Felötlött benne, hogy elindul, megpróbál keresni valakit, de félt attól, hogy eltéved, vagy egy pillanattal azelőtt távozik, hogy a többiek megérkeznek, s elkerülik egymást. Amekkora a ház, gondolta, az idők végezetéig is kereshetik egymást eredménytelenül. Jobb, ha a helyén marad; bár az merő időpazarlás! Miért nem jön már valaki? Nem szólt senkinek az öregaszszony, hogy itt van? Gondolatai többször is bejárták ugyanazt a kört. Volt ideje aggódni mindenért, a saját és a többiek biztonsága miatt – foglyok vajon, s egyáltalán, szabadon fogják engedni őket? Aztán a lovak! Visszakapja-e Kvasszit?! Natasára, puszta önvédelemből, nem gondolt. Úgy érezte, hogy fájdalmas volna reménykedni, amíg nincs rá valódi ok, az elkeseredés pedig nagyon könnyen érkezik, és tehetetlenné tesz. A fejfájás, amellyel ébredt, nem múlt el, és nagyon szomjas is volt: a csésze kávé, amit az öregasszonytól kapott, nem csökkentette az egész testében érzett lüktetést. Miután már számtalanszor lemondott arról, hogy megmentik, végre lépteket hallott, és eleinte kusza, de gyorsan ismerőssé váló hangokat. A férfiak, Szergejjel az élükön, a legtávolabbi ajtón léptek be a terembe, s ő hatalmas megkönnyebbüléssel fordult feléjük. Szergej hozzáfutott, és szorosan a karjába zárta.
– Anna! Jól van? – kérdezte zaklatottan. – Úgy féltem, hogy sose látom viszont! Nagyon sokáig vártuk egy kis előszobaszerűségben, de senki se jött, és nem tudtuk, hová vitték. A többiek is köréjük gyűltek, s lázas, zavaros kérdezősködés, magyarázkodás kezdődött. A legnagyobb zűrzavar közepén Anne-t dermesztő érzés kerítette hatalmába, amitől a nyakán lévő pihék is az égnek álltak. Megfordulva a herceget látta, aki az emelvény mögötti ajtón lépett be, és némán, elégedetten figyelte a vendégeit. Pillantása irányát követve a többiek is meglátták, és elhallgattak. A herceg néhány lépést tett előre, s figyelmet kérőn végignézett rajtuk. – Jó reggelt, vendégeim! Remélem, jól aludtak – mondta nyugodt, közömbös hangon. Fjodor válaszolt a többiek nevében is: – Uram, hálásak vagyunk a vendégszeretetéért, de már jócskán előrehaladott az idő, és napkelte óta várjuk a híreket, amelyeket ígért. A herceg egy kissé összevonta a szemöldökét. – Türelmetlenek – közölte. Szergej felmordult, de Fjodor egy pillantással rendre utasította, és erőt véve magán, nyugodtan válaszolt: – Érthető módon, uram. A számunkra legfontosabb dologról van szó. Vannak hírei? Nagyon hálásak lennénk, ha haladéktalanul hallhatnánk őket. A herceg kis ideig hallgatott, mintha csak azt latolgatná magában, hogy válaszoljon-e, vagy se. Anne kétségektől gyötörten és félelemmel telve nézte. Az előző, különös estén hozzászokott annyira, hogy majdnem normális embernek tekintse, most azonban, az új nap fényében idegenebbnek tűnt, mint
korábban bármikor – kiszámíthatatlannak és megközelíthetetlennek. – Igen, vannak híreim – szólalt meg végül. Fjodor remény és félelem keverékével nézett rá. – Tehát tudja, hol van? Tudja, hol van Natasa? – Tudom, hol van – felelte nyugodtan a herceg. – Legalábbis – javította ki magát –, tudom, hogy hol volt két nappal ezelőtt. Egy Kurajasur nevű helyen, körülbelül negyven versztára délkeletre innen, fenn a hegyekben. Anne-nek eszébe jutott Irina „látomása” – magas hely, mondta, és hideg. A herceg folytatta: – Az embereim érdeklődtek, ahogy megígértem, és egyikük talált valakit, aki látta ott a gyereket. Ismeri jól a helyet, az ott élőkkel kereskedik. Beleegyezett, hogy elvezesse oda magukat. Kint vár. A hanglejtése jelezte, hogy befejezte, hogy ennél több információval nem kíván, vagy nem tud szolgálni, de Kirjakovék kissé tanácstalanul néztek egymásra, nehezen emésztették meg, hogy ennyit kaptak, és nem többet. – És látta? Biztonságban van? Milyen hely az? – sorolta a kérdéseit Fjodor. – Egy csecsen falu – válaszolta kissé türelmetlenül a herceg, mintha egyedül erre a kérdésre tartotta volna érdemesnek felelni. – De hogy került oda? Elfogták? Fogoly? – érdeklődött tovább Fjodor. A herceg gyors, elutasító kézmozdulatot tett. – Beváltottam az ígéretemet, sőt! – mondta. – Információt ígértem, és még vezetőt is adok. Többet nem mondhatok. – De…
– Figyeljen ide: a falumban és a környező hegyekben semmi se történhet az engedélyem nélkül. Ha Kurajasurban van, akkor az az ott élők főnökének akaratából történik. Menjenek, ne vesztegessék tovább az időt! – mondta a herceg, s elfordult, jelezve ezzel, hogy részéről befejezte. Fjodor fejet hajtott. – Igazán hálásak vagyunk azért, amit tett, Akim San Kalmük. A csasztnajai Kirjakovok a lekötelezettjei. Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Bízom isten kegyelmében, hogy a gyermek még életben van. Ennek hallatán a herceg megállt, s ha nem is mosolygott kifejezetten, de kivillantotta a fogát. – Azt hiszem, nem értik tökéletesen a helyzetet – mondta. – Kurajasurban csecsenek élnek. Én keresztény vagyok, és civilizált ember, mint láthatták, de a csecsenek a prófétát követik, akinek legyen áldott a neve! Az ilyen emberek nem tisztelik a nőket. A saját hitüket vallókat egyszerűen csak… hasznosnak tartják. De más nőket, akik nem az ő hitüket követik… Vállat vont. A tekintete teljesen kifejezéstelen volt, amitől Anne-nek olyan érzése támadt, mintha jéghideg kéz markolt volna a gyomrába. – Remélik, hogy él, de ha a csecsenek kezébe került, jobban teszik, ha abban bíznak, hogy gyors halála volt – mondta befejezésül.
*** Egy szolga kivezette őket a ház előtti, napsütötte udvarra, ahol az embereik, a lovaik és egy vezető várta őket. A vezetőt Kizkának hívták. Alacsony, széles arcú, sárga bőrű férfi volt egyenes szálú, fekete hajjal és lefelé konyuló, fekete bajusszal.
Egy szikla mozdulatlanságával ült erős, vastag szőrű, egérszürke hegyi póniján. Fjodor és Szergej röviden pár szót váltott vele, majd odahívták a többieket, hogy megbeszéljék, hogyan tovább. – Anne-nek haza kell mennie! – jelentette ki egyből Dmitrij. – Ez nyilvánvaló. Neked is, Fjodor. A birtoknak szüksége van rád. – És neked is – mutatott rá Griska. – Házasember vagy, gyerekekkel, a kockázat pedig nagy. Szerjózsával és az emberekkel elmegyünk arra a helyre, ti pedig Fjodorral visszakíséritek Anna Petrovnát Csasztnajára. – Egyikőtök se figyelt arra, ami elhangzott! – szólt közbe türelmetlenül Szergej. – Nem értitek, milyen veszélyes lehet ez a dolog? Ha a csecsenek elrabolták Natasát, nem fogják elengedni csak azért, mert a nagybátyái udvariasan megkérik rá őket! Harcosok, banditák, háborúból és fosztogatásból élnek. A szeme csillogott, arca kipirult a lehetséges küzdelem gondolatától. – Ti mindannyian, és az emberek is, térjetek vissza Csasztnajára! Majd én elmegyek Kizkával abba a faluba, de nem egyedül! Előbb visszamegyünk Vlagyikavkazba, és elérem, hogy adjanak mellém egy gárdaosztagot. Kiképzett, jól felfegyverzett katonákat, akik szembe tudnak szállni egy hegyi törzzsel. Bárcsak az Önállókból vihetnék egy szakaszt, de nincs rá idő, hogy elmenjek érte Groznijba. Már eddig is elég sokat késlekedtünk. Griska vitatkozni akart, de Szergej nem hagyta: – Nekem van a legtöbb jogom dönteni! Natasa a húgom, és amíg távol van, én képviselem apámat. Az isten szerelmére, ne
vesztegessük tovább az időt! Gondoskodjatok róla, hogy Anna biztonságban legyen. Mihelyt tudok, üzenek. Látva, hogy még nem sikerült mindenkit meggyőznie, Anne melléállt: – Igaza van, ez a legjobb megoldás. Menjen, Szerjózsa! Miattunk ne aggódjon! Tegye, amit tennie kell! Szergej lángoló, hálás pillantást vetett rá, a többiektől gyors fejbólintással köszönt el, nyeregbe lendült, s oldalán a vezetővel a hegyről levezető út felé ügetett. A többiek némán figyelték, ahogy távozott, s tisztában voltak vele, hogy bármennyivel nagyobb veszélyt vállalt is, valószínűleg neki lesz könnyebb dolga. Számukra nem maradt más, mint hazalovagolni Csasztnajára, és várni a híreket. Figyelték, ahogy a két alak eltűnt a szemük elől, majd hozzáláttak az úti előkészületekhez. Egy szolga kihozta az istállóból Kvasszit, s a kanca csillogó szemmel, kipihenten várta, hogy elinduljanak. Valaki nagyon alaposan átkefélte a szőrét, s még arra is volt gondja, hogy a sörényét egyenlő szélességű, szép látványt nyújtó tincsekre válassza szét. Anne-ben hirtelen hála és melegség támadt a herceg iránt, aki kedves volt hozzájuk, vendégül látta őket, és segített nekik anélkül, hogy erre bármilyen oka lett volna. Könnyen viselkedhetett volna egészen másképp – a legjobb esetben egyszerűen elutasíthatta volna, hogy meghallgassa őket, a legroszszabban pedig egyszerűen végezhetett volna velük. Miután elhelyezkedett a nyeregben, hogy nekivágjon a Csasztnajába vezető, hosszú útnak, a ház felé nézett, s azon gondolkodott, vajon ő figyeli-e; szerette volna valamilyen módon kimutatni a háláját. Kusza, kibogozhatatlan érzésekkel gondolt rá: az alakja örökre egybeforrt benne a tigrisével, úgy érezte, hogy a civi-
lizáltság látszatával párosuló, alig fegyelmezett vadság jellemzi.
*** Most, hogy volt mit csinálnia, értelmes cselekvés lehetőségét látta, Szergej megtelt nyugtalan energiával. Minden apróság idegesítette, senki és semmi se lehetett olyan gyors, hogy kielégítse cselekvési vágyát. A Vlagyikavkazba vezető úton alaposan kikérdezte Kizkát, és rettentő dühös lett, szembetalálva magát azzal az őrjítő ténnyel, hogy a kaukázusi törzsek tagjai akkor is inkább hazudnak az oroszoknak, amikor jobbat tenne nekik az igazság elmondása. Az „úgy hazudik, mint egy kaukázusi” gyakran emlegetett mondás volt az Önállóak körében, és nem azt akarták kifejezni vele, hogy a törzsek tagjai általában nem ugyanolyan szavahihetőek, mint bármelyik ember, hanem azt, hogy vonakodnak bármit is elárulni az őket leigázóknak. Ha orosz uraik kérdést tettek fel, azzal az ő felfogásuk szerint olyasmit kértek, amiért nem akartak fizetni, s a legtermészetesebb, legkézenfekvőbb dolognak tartották, hogy megtagadják tőlük azt, amire vágytak. Mint menet közben Szergej rájött, Kizka félig nogaji tatár volt, félig pedig valami más, valamilyen kívülálló – nem tartozott semmilyen klánhoz, abból élt, hogy a hegyi törzsekkel kereskedett, amelyek elviselték, mert hasznosnak tartották. Különös, több dialektusból összerakott nyelvet beszélt, és bár Szergej sok kérdésére válaszolva számtalan dolgot elmondott, az, hogy pontosan mit tud Natasáról, homályban maradt. Számos kitérő és ellentmondás után Szergej eljutott odáig, hogy Kizka néhány nappal korábban Kurajasirban járt – hogy
pontosan mikor, azt nem tudta megállapítani, s olyan benyomása támadt, hogy vezetőjének időérzéke meglehetősen elnagyolt, nem pontosabb, mint amilyenre a hegyek között élőknek feltétlenül szükségük van. Egy hegyvidéki ember, aki mindig a saját útját járja, és nem felel senkinek, nyilván nagy léptékekben számolja az időt, gondolta. Az alapegységei nem annyira az órák és a napok, mint inkább a hónapok és évszakok. Akárhogyan is volt, Kizka járt Kurajasirban, és hallott egy aranyhajú gyerekről, aki a Lovak völgyét megjárt, fegyveres csapattal érkezett a faluba. Szergej zavarban volt, mert bármilyen hosszan kérdezgette is Kizkát, nem kapott pontosabb meghatározást arra a kifejezésre, hogy „a csapattal”. Csatlakozott hozzájuk, valahogy a társaságukba került, vagy foglyul ejtették? Kizka mindegyik kérdésre csak bólogatott. – A csapattal – ismételgette egyre. A saját szemével látta az aranyhajú gyermeket? – Nem, csak hallottam róla – válaszolta. – Mire odaértem, már felment a Szent Helyre, fel a magas égbe. Szavai megfagyasztották Szergej ereiben a vért, mert úgy értelmezte őket, hogy Natasa meghalt, de amikor tovább kérdezett, Kizka válaszai nyomán kétségei támadtak. A Szent Hely itt van, ezen a földön? – Mindkét földön, és egyiken se, mint minden Szent Hely – felelte bölcsen Kizka. Ő sosem járt ott, de tudja, hogy óriási hatalma van, ott, ahol az ég nagyon vékony. Szóval veszélyes hely? De még milyen veszélyes! Kizka elmagyarázta, hogy minden Szent Hely veszélyes, majd határozottan kijelentette, hogy
az igazhitűek számára a legbiztonságosabb a próféta szakállának árnyékában. Szergej lázasan gondolkodott, próbálta értelmezni a választ. Ott van még Natasa? Kizka vállat vont, és nem mondott többet.
*** Vlagyikavkaz kormányzója minden ellenvetés nélkül teljesítette Szergej kérését. Bár a katonai ranglétrán toronymagasan fölötte állt, nagyon jól tudta, hogy Kirov gróf a cári diplomáciai szolgálat magas rangú tagja, az uralkodó egyik kegyeltje, aki egy olyan küldetést hajt végre éppen, amelyre a cár személyesen választotta ki. Az, hogy a gróf lányát elrabolták, és csecsen kézre került, önmagában is borzalmas volt, de távolról se annyira borzalmas, mint átgondolni, hogy mi történne a kormányzó pályafutásával, ha valaha is kiderülne, hogy nem segítette lehetőségei határáig a gróf fiát húga megtalálásában. Nem egészen két órával azután, hogy Vlagyikavkazba érkezett, Szergej ismét úton volt, ezúttal egy kozák osztag kíséretében, amelynek vezetője, egy hadnagy azt az utasítást kapta, hogy gondolkodás nélkül teljesítse a fiatalember minden parancsát. Szergej a két órát négynek érezte, de tisztában volt vele, mennyire szerencsés, hogy nem kellett még tovább várnia; a kormányzó ugyanis azt tartotta volna ésszerűnek, ha vele ebédel és vacsorázik, ott tölti az éjszakát, s csak másnap reggel indul el, hogy teljesítse – ezt nem mondta, de a tekintete pontosan kifejezte – reménytelen küldetését. Fegyelmezett fegyveresekkel a háta mögött Szergej sokkal jobban érezte magát; a vezető mellett haladt a hegyek közé vezető úton. Kizka kissé idegesen nézett a kozákokra, mert
tudta, hogy a többségük úgy utálja a kaukázusi törzsek tagjait, ahogy utazók a poloskát, és örömmel kihasználnak minden lehetőséget arra, hogy a számukat, ha csak eggyel is, de csökkentsék. – A parancsnokságom alatt állnak – mondta neki határozottan Szergej. – Végezd a munkád, és nem esik bántódásod! Szavamat adom rá. Kizka ennek ellenére boldogtalannak látszott, nyilván ugyanolyan erősen kételkedett egy orosz szavában, ahogy elképzelése szerint egy orosz kételkedett az övében. A grúz hadi úton indultak el, és gyorsan haladtak a jól karbantartott, sima úton. Az gyorsan emelkedett, és hamar felértek a dús, zöld növényzettel borított zóna fölé, a félelmetes, égbe nyúló, csupasz sziklaszirtek világába. A Kazbek semmivel össze nem téveszthető, háromszögletű csúcsa jobbra volt tőlük, a Gora San pedig balra, s az út a két csúcs között haladt egyre fölfelé. A sugárzó napsütés ellenére a levegő metszően hideg volt és ritka, de az út még tovább emelkedett, a Sztepancminda-hágó felé, amely után a Kaukázus hegyláncának másik oldalán ereszkedni kezdett, le Grúzia és a Feketetengerig nyúló, lapos völgyek felé. A hágó elérése előtt azonban Kizka megállt, és a balra lévő hegyek felé mutatott. – Arra megyünk tovább – közölte. Szergej a homlokát ráncolva nézett arra egy darabig. – Nem látok utat – mondta aztán szigorúan, azon gondolkodva, hogy nem akarja-e tévútra vezetni s egy isten háta mögötti helyen magukra hagyni őket Kizka. – Azt akarod, hogy sziklákat másszunk, mint a hegyi kecskék? A vezető könyörgő pillantást vetett rá.
– Ott az ösvény – nem látja?! Megmutatom! Jöjjenek utánam, és maradjanak a közelemben! Néhol nehezen járható. Kizka kis hegyi pónijának nem okozott gondot a majdnem csupasz hegyoldal megmászása, a sokféle feladatra nevelt kozáklovak pedig megszokták, hogy mindenben engedelmeskedjenek gazdájuk akaratának, ám szegény Nabat a nyalka lovasságnál szolgált, és nem értette, miért hiszik róla, hogy hirtelen szárnyakat növesztett. Acélpatkói minden lépésnél megcsúsztak, és küszködnie kellett, hogy lábon maradjon, miközben tajték verte ki az izgalomtól, és hátrasunyta a fülét tiltakozásképpen. Szerencsére az első, mélybe zuhanással fenyegető útszakasz után valamilyen ösvényféle bukkant fel előttük, s bár keskeny volt és meredeken kanyargó, szemmel láthatóan jól kijárt, sima. Amikor megszűnt emelkedni és kiszélesedett, Kizka megállt, és leugrott a lováról. – Pihenünk egy kicsit – mondta. Bár a legszívesebben továbbment volna, Szergej belátta, hogy igaza van. Leszállt a nyeregből, és meglazította Nabaton a szerszámot. A herélt nagyot fújt, jó érzéssel nyújtózkodott egyet, és tágra nyitott orrlyukakkal, mélyen beszívta a tiszta, hegyi levegőt. Szergej körbenézett, s úgy érezte, hogy a világ tetejére jutott. Voltak ugyan körülöttük magasabb hegyek, de azokat felhők takarták, s nem lehetett tisztán látni őket. A felhők alsó részét szél fújta szét, tette elmosódottá, s néha hozzá is elért, borzongást hozva rá. A Kaukázus északnyugatról délkeletre tartó, enyhén lejtő hegylánca Dagesztán és Grúzia között húzódott, összekötve a Kaszpi-tengert a Fekete-tengerrel. Erről a helyről, egy tiszta napon, gondolta Szergej, talán mindkét partot látni lehet. Fölöttük nem volt más, csak a
mélykék ég, amelyből tisztán, akadálytalanul ömlött rájuk a napfény. Egy sziklaperemre lépve Szergej lenézett, és messze maga alatt varjak csapatát, valamint egy méltóságteljesen, szétterpesztett szárnyakkal fölöttük keringő sas völgybe vetülő árnyékát látta. Amikor lovak kilihegték magukat, s már harapnivaló után szaglásztak, Szergej jelzett Kizkának, s kiadta a parancsot az indulásra. Az út eleinte még emelkedett egy kicsit, de aztán ereszkedni kezdett. Olyan helyre értek, ahol az idő múlása megszelídítette a hegyláncot – csúcsait megnyirbálta, szelídebbekké tette. Az út most már eltéveszthetetlenné vált, s Szergej nemcsak a korábbi utazók nyilvánvaló nyomait – több napos lóürülék-kupacokat – látta rajta, hanem a leágazó ösvényeket is. Automatikusan az oldalához nyúlt, hogy tudja, kardja ott van-e a hüvelyében. Egy forgalmas út – legalábbis a Kaukázusban – megfigyelőket, őrszemeket, veszélyt jelentett. Kizka hirtelen megállt. – Nem megyek tovább – jelentette ki határozottan. Szergej a szemöldökét összevonva, szigorúan nézett rá. – Micsoda?! Arról volt szó, hogy elvezetsz bennünket Kurajasurba! – mondta. Kizka sűrűn bólogatott. – Ez az út oda visz, sehova máshová. Menjenek tovább, és megtalálják. – Velünk jössz! – mondta Szergej, fenyegetően kardja markolatára téve a kezét. Kizka tekintete követte a mozdulatot, majd nyugtalanul a látóhatárra ugrott. – Nem merek – felelte. Elengedte a kantárszárat, és váratlan, esdeklő mozdulattal széttárta a kezét. – Értse meg, uram! Ezekkel az emberekkel üzletelek. Ha megtudják, hogy én hoz-
tam ide magukat, legközelebb megölnek. Akim San Kalmük miatt elhoztam magukat idáig, mivel tartozom neki, de nem szabad meglátniuk! Nem tudhatják meg, hogy én voltam a vezetőjük. – Űzött pillantással újból körülnézett. – Lehet, hogy már túl messzire jöttem. Mennem kell, azonnal! – mondta. – Szó se lehet róla! – válaszolta Szergej, s felé nyúlt. – Elvezetsz bennünket a faluba, ahogy megbeszéltük. Kizka azonban gyorsabb volt. A kantárszárat elkapva megfordította a póniját, és nekivágott egyenesen a hegyoldalnak. – Menjenek tovább az ösvényen! – kiáltott hátra a válla fölött. Miközben nagyot káromkodott, Szergej látta, hogy jóval alattuk eléri a kanyarogva lefelé tartó utat, s vágtába ugratja a lovát. – Menjek utána, uram? – kérdezte a kozák hadnagy. – Felesleges… úgyse érné utol. És ha igen, akkor is mi haszna? Csak újból megszökne. – Gondolja, hogy csapdába csalt bennünket? Szergejnek már ez is megfordult a fejében. – Bármi lehetséges – felelte. – Mondja meg az embereinek, hogy nagyon figyeljenek! Ha nem lepnek meg bennünket, bármilyen fegyelmezetlen hegyi népséget le tudunk győzni, még a saját területén is.
*** Szergej érezte, hogy közelednek. Különböző állatok friss és régi ürülékét látta mindenfelé, lópatkóktól származó karcolásokat a sziklákon, és patanyomokat a vizes talajon ott, ahol az út egy kis patakot keresztezett. Lefelé tartottak, és egyre több lett körülöttük a zöld – eleinte csak moha és bokrok, de aztán időnként egy-egy satnya fa is felbukkant. Egyre több olyan
hely volt tehát, ahol el lehetett rejtőzni, s a katonák idegesek, éberek lettek, teljes csöndben haladtak, kezüket a fegyvereiken tartva, és ide-oda járt a tekintetük, kutatva, nem állítottak-e nekik valahol kelepcét. Egy nagy, sima szikla körül haladtak, s mikor megkerülték, meg is érkeztek. Az út kiszélesedett, átment egy patakon, s egy tágas, lapos térségre vezetett, ahol lókarám volt. Azon túl pedig a falu, különböző méretű, fából épült házaival. A falu mögött szikla emelkedett, amelynek a tetején fegyveres őröket láttak. Köztük és a karám között néhány lovas várakozott, néhányan puskával, mások pedig íjjal. Szergej megálljt vezényelt. Nem lepődött meg a fegyveresek láttán, csupán azon, hogy nem korábban találkoztak velük, s gyors pillantással felmérte a létszámukat és erejüket. A nyilak és a fegyverek csöve nem rájuk irányult, s ez, valamint az a körülmény, hogy nem támadták meg őket útközben, azt jelezte, hogy tárgyalni akarnak. – Ne engedje, hogy bárki fenyegető mozdulatot tegyen, amíg nem adok rá parancsot! – szólt a hadnagynak. – Úgy látszik, nem akarnak harcolni – fogalmam sincs, miért –, és én is szeretném vérontás nélkül megúszni, ha lehet. – Igenis, uram. Tárgyalni fog velük, uram? – Igen. Fedezzenek! Ha megölnek, söpörjék el őket! – adta ki a parancsot Szergej. – Legyen óvatos, uram! Csecsenek – figyelmeztette idegesen a hadnagy. Szergej az embereire pillantott, akik alig tudták türtőztetni magukat, mint a pórázra fogott kutyák, és fenyegetően elmosolyodott. – Ők pedig kozákok – mondta.
Végignézett a lovasokon, s a pillantása megállapodott azon, akinek a tekintetén látta, hogy az övét keresi. Csíkos köntöst viselt, amelynek a szegélye skarlátpiros volt – ezt a színt a csecseneknél általában hercegi rangúak viselték. Széles bőrövéről rövid nyelű balta, hosszú tőr és puskaportartó szaru lógott le, s a kezében dárdát tartott. Hegyes bőrsüvege sötétkék volt, a peremét szép, fekete prém díszítette – valamilyen róka, gondolta Szergej –, amelynek hosszú szőrszálait a szél felborzolta. Fiatalnak látszott, nem sokkal lehetett idősebb Szergejnél, bár a csecsenek korát nehéz volt megállapítani. Sötét haja és barna bőre volt, járomcsontja magas, és nyílegyenes háttal, az állát felszegve, mozdulatlanul ült a póniján. Egy fiatal, erejére büszke férfi: inkább katonai vezető, mintsem a falué, esetleg a klán feje, vagy a klán fejének a fia. Ha igen, akkor vele könnyebb lesz tárgyalni, mint egy alacsonyabb rangúval. Szergej a kezét lassan mozdítva, úgy, hogy jól lehessen látni, megemelte a kantárszárat, s a sarkát Nabat horpaszába nyomva lépésben elindult. A csecsen főnök hagyta, hogy tegyen néhány lépést, de aztán tenyérrel előre feltartotta a kezét, megállást parancsolt. Abban a pillanatban a mellette lévő fegyveres nyilának a hegye lassan felfelé mozdult, s úgy állt meg, hogy pontosan Szergej mellkasára szegeződött. – Állj! – mondta a főnök. Szergej engedelmeskedett.
Tizenkilencedik fejezet Hosszú, feszült hallgatással telt el néhány pillanat. A két fegyveres csapat között állva Szergej pontosan tudatában volt an-
nak, hogy milyen veszélyben van. Mindkét oldalon pattanásig feszültek az idegek, s ha bárkin úrrá lesz az izgalom, vad lövöldözés kezdődik, s ő kereszttűzbe kerül. Mozdulatlanul ült a lován, s rezzenéstelen tekintettel nézte a dárdát tartó férfit. A nap az illető szemébe sütött, enyhén hunyorgott tőle. A könnyű szél felborzolta sapkája prémjét, és Nabat puha sörényét is megmozgatta. Valahol egy varjú károgott, még messzebbről csóka rikoltása hallatszott, de azon túl teljes csend volt; a hegyi levegő hideg és minden illattól mentes. Szergej várt. A hegyi emberek már kimutatták, hogy nem akarnak harcolni, ami javított a helyzetén. Úgy döntött, hagyja, hogy a vezetőjük tegye meg az első lépést. Az végül elindította a póniját, néhány lépést közeledett, s ott újból megállt. A dárdáját inkább hivatali jelvényként tartotta, mintsem fegyverként. Szergej bizonytalanságot érzett rajta, s ettől kissé bizakodóbbá vált. Ha megölték, vagy délre eladták volna Natasát, nyilván megtorlásra számítanának, és támadással igyekeznének elejét venni. Az, hogy tárgyalni akarnak, azt jelzi, gondolta, hogy megállapodásra törekszenek, vagyis a kislány még él, és a hatalmukban van. A főnök végre megszólalt. – Forduljanak meg, és menjenek vissza! – mondta a csecsenekre jellemző erős, éles akcentussal. A kiejtése olyan volt, amilyet Szergej sűrűn hallott Groznijban, s magában hálát adott érte. Ha tárgyalni kell, nem árt, ha pontosan értik egymást, gondolta. – Kurajasir falut keresem, és a falu első emberét – válaszolta. – Kurajasir nevében beszélek – válaszolta a dárdás. – Fegyveresekkel jöttél, de hagyjuk, hogy békében elmenj, ha most
megfordulsz és távozol. Különben… – Vállat vont, nem mondta ki nyíltan a fenyegetést. – Szergej Nyikolajevics Kirov vagyok, és Kurajasir főnökét keresem – mondta Szergej, ügyet sem vetve rá. – Ha te vagy az, nevezd meg magad! Ha nem, akkor engedd, hogy ide álljon! A parancsoló hang nem tetszhetett a férfinak, mert megemelte egy kicsit a fejét. – Tatvar Hoj Zaktal vagyok, és a népem nevében beszélek – felelte. – Miért jöttetek fegyverrel? Mi békés emberek vagyunk. Menjetek el, nehogy vérontás legyen! Szergej elmosolyodott. – Még sose hallottam, hogy a csecseneknek ellenére lenne a vérontás. De nem azért jöttünk ide, hanem hogy visszavegyük azt, amit elloptatok. Adjátok ide, és békében elmegyünk. Zaktal szeme meg se rebbent. – Nincs nálunk semmi, ami a tietek lenne – mondta. – Mit kerestek? – Tudod, mit keresek – válaszolta a haragtól megemelkedett hangon Szergej. – Hozzátok ide az aranyhajú gyereket, adjátok vissza sértetlenül, és akkor megkímélem a falutokat! Hozzátok ide azonnal! Örömmel látta, hogy a Zaktal mögött várakozók tekintete összevillan. Jó helyen jár! Kizka tehát nem hazudott. – Semmit se tudok semmilyen aranyhajú gyerekről – jelentette ki elzárkózó tekintettel Zaktal. – A népem gyerekei a prófétához tartoznak, legyen áldott a neve, és sötét hajuk van, ahogy minden igazhitűnek.
– A gyerek itt járt – mondta a világos hajára tett, becsmérlő utalást figyelmen kívül hagyva Szergej. – Sokan beszéltek róla. Az egész Kaukázusban tudják, hogy itt volt. – Én mégsem tudom – felelte Zaktal. Ez kissé zavarba ejtette Szergejt: a tárgyaláskezdésnek nem a legjobb módja az áru letagadása. Tekintete a főnököt kísérőkre ugrott, próbálta kitalálni a hazugság okát, s közben észrevett valamit a karámban, amitől mozdulatlanná merevedett. A vére vadul száguldott az ereiben, de amikor megszólalt, a hangja vészterhesen nyugodt volt. – Meglep, hogy nem tudod. Azt hittem, hogy aki a népe nevében beszél, az mindent tud, ami a falujában történik. Talán van itt valaki, aki többet tud Zaktalnál? Ha igen, hadd beszéljek vele a gyerekről! Zaktal elég fiatal volt még ahhoz, hogy féltőn óvja a tekintélyét. A szeme összeszűkült és szikrákat szórt, s a mögötte állók között újból mozgás támadt, akárcsak a Szergejt fedező kozákok körében. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, Szergej folytatta: – Azt mondod, hogy semmit se tudsz a gyerekről, viszont a lova itt van a karámotokban, a hegyi pónijaitok között. Hogyan magyarázod meg ezt? A kozákok izgatottan zsongtak, Nabat pedig ideges oldalazásba kezdett, de Szergej rögtön visszafogta, s hogy az esetleges lövöldözésnek elejét vegye, a kezét feltartva csöndet parancsolt az embereinek. Azok egyből elhallgattak, Zaktal pedig elgondolkodva nézett rá. Több másodperces szünet után megkérdezte: – Milyen jogon követelsz választ a gyerekről? – A bátyja vagyok – válaszolta egyszerűen Szergej.
A rászegeződő nyíl kissé lejjebb ereszkedett. – Mi most ketten elindulunk, a többiek nélkül – mondta egy pillanattal később Zaktal –, és beszélek veled.
*** Zaktal azt akarta, hogy Szergej hagyja hátra a fegyvereit és a kozákokat, s menjen vele a faluba, de Szergej nem bízott benne annyira, hogy teljesítse a kérést. Végül mindketten leszálltak a lovukról, s félrevonultak úgy, hogy a többiek ne hallhassák őket, de mindkét oldalról jól láthatók legyenek. Zaktal szemmel láthatóan zavarban volt, már-már kényelmetlenül érezte magát, Szergej pedig remény és félelem között hánykódott. Látta, hogy a férfi nem úgy viselkedik, mint egy olyan ember, akinek túsza van, és üzletet akar kötni vele. Nem értette a dolgot. Zaktal végül egy hosszú, kusza történetet adott elő, amelyen csak nehezen tudott eligazodni. Úgy tűnt, hogy a csasztnajai lóvásár híre a hegyek között többekben azt az ötletet szülte, hogy a nagy jövés-menésben jó lehetőség nyílik némi lólopásra. Zaktal nem ismerte ugyan be, de nyilvánvaló volt, hogy „a csapat”, amely a vásár utáni napon a Lovak völgyét határoló hegyek peremén végighaladt, nem véletlenül és nem is valamilyen ártatlan okból került oda. – Igen, láttam – mondta Szergej. Próbált némi értelmet kihámozni a kusza mondatokból. – A völgy másik oldalán voltam, és láttalak benneteket a gerincen. Elég távolra kalandoztatok! Zaktal vállat vont. – Lovas nép vagyunk, sokat utazunk. Ahová a szükség visz bennünket.
– Nem érdekel, mit kerestetek ott – söpörte félre a témát Szergej. – Beszélj a gyerekről! Zaktal még jobban zavarba jött. – Láttuk. Egyedül, kísérő nélkül. Orosz urak gyerekei nem szoktak egyedül lovagolni. – Úgy döntöttetek tehát, hogy elraboljátok, és váltságdíjat kértek érte – mondta Szergej, remélve, hogy ezzel lerövidítheti a mesét. – Kérlek, mondd meg az igazat! Ha nem esett bántódása, nem állok bosszút. Csak azt akarom, hogy visszaadjátok. Zaktal komolyan nézett rá, mielőtt válaszolt. – Megmondom az igazat. A testvérem vette észre, és arra gondolt, hogy el kellene fogni, ahogy mondtad. De én megláttalak a völgy másik oldalán, és óvatosságra intettem. Csak kövessük, mondtam, és majd meglátjuk, mi lesz. Hogy elfogjátok, amikor biztonságosnak érzitek, gondolta Szergej, de nem mondta ki. – A távolból követtük. Az aranyhajú úgy ment, mintha egy elé rajzolt vonalat követett volna: sose tétovázott, nem nézett se jobbra, se balra – folytatta a történetet Zaktal. – Látszott rajta, hogy pontosan tudja, hová akar eljutni. Amikor már eltávolodtunk a Lovak völgyétől, közelebb mentünk hozzá, és a testvérem azt mondta, hogy elérkezett az idő. – Érezve, hogy Szergej teste az izgatottságtól megfeszül, felé fordult. – Őszintén beszélek, nem hallgatok el semmit – mondta védekezőn. – Hamarosan megérted, miért. – Remek! De siess, mert az embereim nyugtalanok! – válaszolta komoran Szergej. Zaktal a távolba nézett, és a szemöldökét enyhén összevonva folytatta:
– Közel értünk hozzá. Az aranyhajú meghallotta, hogy jövünk, és megállt, felénk fordult. Egy csöppet sem félt, pedig kicsi, és mi sokan voltunk, fegyveresen. Megvárt bennünket, s amikor már egészen közel értünk hozzá, feltartottam a kezem, és megállítottam az embereimet. Mert láttam… – bizonytalanul elhallgatott, s csak némi szünet után mondta ki, amit gondolt: – Mert láttam, hogy nem nekünk van. – Ezt hogy érted? – kérdezte türelmetlenül Szergej. Zaktal homlokán még mélyebbekké váltak a ráncok. – Azonnal láttam, hogy valamilyen isten kezében van, és nem szabad hozzáérni – mondta. – Valamilyen ragyogás vette körül. Mindannyian láttuk. Nem szólt hozzánk, és amikor látta, hogy nem közelítünk, megfordította a lovát, és továbbment. Követtük, és végig előttünk jött Kurajasirig. Barbár hazugságok, gondolta dühösen Szergej: elfogták, idehozták, és ez most összevissza hazudozik, hogy mentse magát. Mégis, valahol belül kellemetlen érzése támadt. Nem szokványos, egyszerű hazugságot hallott, és Zaktal nem úgy nézett ki, mint aki hazudik. Zavartnak, izgatottnak tűnt, talán még félt is, de biztos, hogy nem tőle. – Hol van hát? A faluban? – kérdezte parancsoló hangon. Zaktal a fejét rázta. – Nem, továbbment. Nem akart itt maradni. Szergej a rászegeződő, ellenséges pillantásokat figyelmen kívül hagyva közelebb lépett hozzá. – Miről beszélsz? A húgom idejött – ezt elismerted. Hol van most? Mit csináltatok vele? Zaktal nem lépett hátra, s az arca se rándult. Ehelyett egyenesen Szergej szemébe nézett, ami annyira szokatlan volt egy
orosszal beszélő csecsen részéről, hogy Szergej hirtelen félni kezdett. – Figyelj ide, és mindent elmondok! – szólt halkan. – Amikor az aranyhajú elért ide, azonnal tovább is ment. Utánakiáltottam, mert a lova lesántult, de nem vette észre, úgyhogy megállt. A falusiak is előjöttek, de amikor meglátták, visszahúzódtak – ők is észrevették, milyen. Megkértem, hogy jöjjön a falunkba, és pihenjen, hiszen még csak gyerek, és biztos nagyon elfáradt. A testvéreim és a falusi tanács más tagjai ellene voltak, nem akarták hozzánk engedni, én mégis kitartottam. De nem akart velem jönni. Megkért, hogy vigyázzak a lovára, és továbbment gyalog, egyedül. – Továbbment? – kérdezte elkeseredetten Szergej. – Hová? – Fel a hegyekbe – válaszolta egyszerűen Zaktal. Szergej emlékezett rá, hogy Kizka ugyanezt mondta. – Úgy érted, hogy itthagyta a lovát, és egyedül ment tovább? És senki se követte? A férfi szánakozva nézett rá. – A Szent Helyre indult. Egyikünk se megy oda, ha nem hívják. Nagy hatalmú hely. – És most hol van? – Nem jött vissza – válaszolta a vállát megvonva Zaktal. – Még mindig ott, vagy azon túl. Szergej próbálta megérteni, amit hallott. Elfogták Natasát és a faluba hozták, gondolta, de valami miatt már nincs itt. Talán eladták, vagy megölték, a holttesttől pedig megszabadultak. Vagy egy biztonságosabb, távolabbi helyen tartják fogva. De bármelyik változat legyen is igaz, miért engedték, hogy ő eljusson a faluhoz az embereivel? Miért nem állítottak nekik csapdát, vadászták le őket egyenként a hegyek között, vagy
rontottak nekik, mihelyt megpillantották őket? Azért, mert ők többen vannak? Ezt nem tartotta valószínűnek – a csecsenekről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy gyávák. Egyébként is, a történetet, amit Zaktal előadott, úgy, ahogy volt, nem értette. Egyszerűen, meggyőződéssel beszélt, Szergej ösztöne azt súgta, hogy higgyen neki, de Natasáról volt szó, a kishúgáról, egy huncut, hétéves kislányról, s ezért az egészet elképesztőnek találta. Úgy érezte azonban, hogy egyetlen dolgot tehet csupán, egyetlen módon tudhat meg többet: ha úgy tesz, mintha elfogadná a hallottakat. – Vigyél oda! – mondta. Zaktal szeme elkerekedett egy pillanatra. – A Szent Helyre? – Igen, hogy magam is lássam, és visszahozzam a húgomat, ha még ott van. – Nem lehet. Nem mehetek arra a helyre. – Miért nem? Olyan messze van? Hol? Zaktal fölfelé mutatott. – Fent a hegyekben. Egy barlang, a csúcs közelében. Még sose jártam benne, de tudom, hogy vezet oda egy ösvény. Vannak, akik felmennek, amikor hívják őket, de nem jönnek vissza. A gyerek, a húgod szintén felment. Igazat mondok – jelentette ki kissé mérgesen, látva Szergej arcán a kétkedést. – Velem jössz, és megmutatod! – szólt rá erélyesen, összehúzott szemmel Szergej. – Ha nem, parancsot adok az embereimnek, hogy lőjenek. Többen vagyunk, mint ti. Mindenkit megölünk, és felperzseljük a falut. Vigyél a húgomhoz, vagy kiadom a parancsot!
Hosszú szünet következett. Zaktal némán nézett rá, nyilván a lehetőségeket latolgatta. – Rendben – mondta végül. – Elviszlek oda. De csak egyedül jöhetsz és fegyvertelenül. Megmutatom, hol a barlang, de nem megyek be veled, mert az szentségtörés lenne. És miután láttad, elmégy az embereiddel együtt, és többé nem térsz viszsza. Szergej átgondolta az ajánlatot. Ha feljebb, a hegyek között van egy biztonságosabb erődítmény, és ott tartják fogva Natasát, akkor az őrök vagy őt is megölik, vagy szintén foglyul ejtik. De mit tehetne? Vagy vállalja a veszélyt, vagy támad, de ha az utóbbit választja, a csecsenek utolsó leheletükig harcolni fognak, és nem tudja meg tőlük, hol van a kislány. Érezte, hogy hagynia kell sodortatnia magát az eseményektől, s bízni abban, hogy még lesz lehetősége cselekvésre. – Legyen – mondta végül. A férfi bólintott, s szinte közömbösnek látszott, mint aki elvállal egy nem szeretem feladatot, és szeretne túl lenni rajta. Szergejnek az a különös érzése támadt, hogy nem a fenyegetése hatott rá, hanem valami egészen más, személyes okból döntött az együttműködés mellett. – Jobb, ha szólsz az embereidnek – mondta, s mindketten visszamentek a csapatukhoz. Szergej elmondta a hadnagynak, miben állapodtak meg, s az úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Uram, megtámadják, mihelyt nem kell tartaniuk tőlünk, és egész biztos megölik! Ne menjen! Őrültség! – tiltakozott. Szergej határozottan nézett rá. – Ugyanúgy nem hiszem el ezt a hagymázas mesét, ahogy maga, de nem tudom, mi mást tehetnék – felelte. – Várjanak
itt, és ha nem jövök vissza, cselekedjen belátása szerint! A vezetőnk, Kizka ugyancsak egy szent helyről beszélt – tette hozzá elgondolkodva. – Lehet, hogy mégis van benne némi igazság. A hadnagy felvonta a szemöldökét. – Hogyne! Valóban van itt egy szent hely, amit a hegyi emberek nagy tiszteletben tartanak. A lezgek Égi Barlangnak nevezik, és szentként tisztelik, bár a csecsenek területén van. Azt mondják, az ég olyan vékony ott, hogy át lehet jutni rajta a mennybe. Az embereim közül többen is hallottak róla. – Látva Szergej pillantását, zavartan felnevetett. – Ostobaság persze, de az itteniek hisznek benne. Szergej megdöbbenve hallgatta. Körbenézett, s hirtelen mindent olyan élesen, annyira tiszta és élénk színekben látott, mintha először pillantott volna rá – vagy utoljára? Még a messzeség is tisztán látszott, a formák kicsik voltak, de jól kivehetők, mintha távcsövön keresztül nézett volna. – Várjanak meg itt! – mondta végül. – Legyenek észnél, és eszükbe ne jusson támadni vagy támadást kiprovokálni, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy meghaltam! Zaktal türelmesen, a gondolataiba merülve várt rá. – Kész vagyok – mondta Szergej, mikor melléje ért.
*** Meredek hegyoldalon indultak el, és Szergej lovaglócsizmája nem igazán volt alkalmas a hegymászásra. Zaktal könnyed léptekkel haladt előtte, s csak azért állt meg időnként, hogy ellenőrizze az irányt. Valóban vezetett felfelé egy ösvényszerűség, de sokszor hegyomlás tüntette el, vagy egy nagy szikla alá futott be. Nem olyannak látszott, mint amin gyakran jár-
nak, s ez bizakodóvá tette Szergejt. Feljebb nem állomásozhattak fegyveresek, s nem láthatták el magukat anélkül, hogy jól látható utat ne tapostak volna ki. Ha kelepcét állítanak neki, akkor csak egy vagy két ember, és úgy érezte, hogy annyival szemben jók az esélyei. Hacsak nincs egy más irányból jövő, felfelé vezető út is, gondolta néhány lépés után. Nos, ha meg kell halnom, jó néhányukat magammal viszem, döntötte el magában, és továbbment. A lélegzés egyre nehezebbé vált, s kifulladt az erőfeszítéstől. A levegő a szikrázó napsütés ellenére kellemesen hűvös volt, és itt-ott hófoltokat látott, amiből arra következtetett, hogy éjszaka nagyon hideg lehet. Közeledtek egy felhőhöz, de Szergej csak a lába elé nézett, és észre se vette, csak akkor, amikor hidegen és szürkén körbezárta, eltakarta előle a napot, és olyan hirtelen elszívta a melegét, ahogy egy gyertya elalszik, ha ráfújnak. Zaktal lassítás nélkül tovább kapaszkodott fölfelé. Már csak egyetlen út létezett, s az ösvény térdmagasságig érő sziklavályúban haladt tovább, mintha sok ezer év alatt a szent helyre igyekvők léptei koptatták volna ki. Régi patakmeder lehet, gondolta Szergej. A szikla sima volt a talpa alatt, a kicsapódott párától fényes. Egyszer megcsúszott, estében maga elé kapta a kezét, aztán látta, hogy egy nagy, aranyoszöld színben csillogó bogár mászik ki az ujjai alól. Végül a terep egyenletessé vált, az út nem emelkedett tovább, és Zaktal megállt. – Nem megyek tovább – mondta. – A barlang előttünk van, nem lehet eltéveszteni. Itt várlak meg.
Homály vette körül őket, a sűrű párától mindössze pár méternyire lehetett látni. – Velem jössz! – jelentette ki határozottan Szergej. – Nem lehet. Szergej a zekéje alól kést húzott elő. – Együtt élünk, vagy együtt halunk meg – mondta, és Zaktal kezét hátratekerve enyhén megszúrta a férfi nyakán végigfutó, vastag ütőeret. – Indulj, ha élni akarsz! Vezess oda! Zaktal, ahogy érezte a szorítás erejét, egy kissé megrándult, de aztán elernyesztette az izmait. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és felsóhajtott. – Rendben. De maradj csendben, és tedd, amit mondok! Nagy hatalma van ennek a helynek. Nem jó felmérgesíteni az ilyen helyeken lakó szellemeket. Továbbmentek, s pár lépés után a barlang nyílása úgy bukkant elő a ködből, mint egy szörnyeteg tátott szája. Hatalmas volt, olyan magas, mint egy katedrális. Szergej korábban egy kicsi, emberi léptékű barlangra gondolt, és most megértette, miért félnek tőle annyira a tudatlan hegyi emberek, s találtak ki róla ilyen misztikus történetet. Pedig csak egy természeti jelenség, nem kell félni tőle, nyugtatta magát. Zaktal karja egyre ernyedtebbé vált, bár nyilván fájt neki, mert ő viszont egyre erősebben szorította, Szergejnek olyan érzése támadt, hogy bár belenyugodott abba, hogy be kell mennie a barlangba, a teste mintha nem akarna engedelmeskedni neki, s megpróbálja önállósítani magát, kívül maradni. Beljebb léptek. A barlang száját ellepő szürkeségen túl sötét volt, hideg, és a levegőben nem lehetett érezni semmilyen, emberhez köthető szagot. Nincs itt fegyveres csapat, senki nem fog rám támadni, állapította meg magában Szergej. De
akkor miért vitte oda Zaktal? Hogy otthagyja? Vagy Natasa valóban ide jött? Megborzongott. – Fáklyát kellett volna hoznunk – mondta üresen kongó hangon. Zaktal gyenge, tiltakozó hangot hallatott, s megpróbált elhúzódni tőle, de fájdalmas szisszenéssel rögtön le is tett róla. – Indulj! – mondta neki önkéntelenül is suttogásra váltva Szergej. – Nem akarlak bántani. – Hadd menjek ki innen! – kérlelte Zaktal. – Hadd várjak odakint! Rossz hely ez. – Egy barlang, olyan, mint sok másik – felelte határozottan Szergej. – Vigyél a húgomhoz! – Nem tudom, hol van. Továbbhaladtak, beljebb a sötétbe. Szergej várta, hogy a szeme hozzászokjon, s közben óvatosan csúsztatta előre a lábát, mert nem akart belelépni semmilyen lyukba. Egy idő után úgy érezte, nincs értelme fáklya nélkül továbbmenni. Miért is nem gondolt rá korábban? Felmerült benne, hogy visszamegy, és hoz egyet a faluból, de már a puszta gondolattól is fáradtságot érzett. Különben is, mit keres itt? Natasa nem jöhetett ide. Zaktal a bolondját járatta vele, félrevezette. A sötétség azonban mintha ritkulni kezdett volna előtte, szürkés fény derengett fentről. Szergej megállt, mert arra gondolt, hogy a sötétben egy kört írtak le, és visszatértek a bejárathoz. A válla fölött hátranézve azonban annak a fényét is látta. Továbbindult tehát, de furcsa módon attól, hogy a két fénynek köszönhetően jobban tudatában volt annak, hogy hol van, a léptei bizonytalanabbakká váltak, az előtte lévő sötétséget még veszélyesebbnek érezte.
A körülötte lévő, tágas tér gondolatától, s attól a lehetőségtől, hogy valami rejtőzködik a sötétben, ami jobban lát, mint ő, a haja is égnek állt. Illetve nem is. Nem valamilyen élőlénytől – medvétől, denevértől, kígyótól vagy más csúszómászótól – félt. Az az érzés borzasztotta el, hogy ott, a sötétben nem létezhet élet, nincs az az élőlény, amely itt meg tud maradni. Közelebb jutottak a fényhez, amely megvilágított egy elképesztően magas, függőlegesen felfelé nyúló sziklafalat, s mögüle, az általa alkotott sarkon túlról érkezett. Szergej kezét a falon végighúzva óvatosan kerülte meg, s ahogy elé lépett, elakadt a lélegzete. Egy fényoszlopot látott, amely valahonnan nagyon magasról érkezett. Szabályos volt, annyira szabályos, hogy az már nem is tűnt természetesnek. Mintha egy fényből lévő ujj lett volna, amely az égbe mutat. Valamikor – anélkül, hogy tudta volna – elengedte Zaktalt, ám annak eszébe se jutott elfutni. Szorosan a nyomában maradt, jobban félt attól, hogy egyedül marad, mint Szergej. Közelebb lépve látták, hogy a fény a barlang tetején, minden bizonnyal a hegy csúcsán lévő nyíláson keresztül ömlik be. A felhő, amelybe belekerültek, nyilván nem ért fel a csúcsig, amely fölé kristálytiszta, kék ég borult, s a fény olvasztott aranyként zúdult be róla a barlangba. – Az ég olyan vékony ott, hogy át lehet jutni rajta a mennybe – mormolta Szergej azt, amit a kozák osztagot vezető hadnagytól hallott. Tulajdonképpen nem volt szó többről, mint egy természeti jelenségről, fény, szikla és tágas tér összjátékáról, de a szárnyaló emberi képzelet többnek mutatta, jelentősebbnek. Szergej elbűvölten nézte, s vonakodott közelebb menni hozzá – mintha a különös, aranyszínű fényoszlopnak természetfölötti hatalma lett volna, s elégethetné, mint egy pa-
pírdarabot, vagy szélvészsebességgel magával ragadhatná, fel az égbe. Természetellenesnek látta, furcsának, kísértetiesnek – veszélyesnek. Szent Hely! Megpróbált gúnyosan gondolni a névre, de valahogy nem volt kedve továbbmenni. Szeretett volna visszajutni oda, ahonnan jött, a biztonságba. Hallotta Zaktal elakadó lélegzetét, érezte, hogy megszorítja a karját, s a fejét arrébb kapva ő is észrevette Natasát. A fényoszlop peremén ült, és nagyon kicsinek, gyereknél is apróbbnak látszott a hatalmas térben. A hátát a sziklafalnak vetette, térdét felhúzta, és fölfelé, a nyíláson keresztül a tiszta, kék égre nézett. Szergej szíve nagyot dobbant. – Natasa! Nataska! – kiáltotta. A visszhang még sokáig ismételte a nevet, mielőtt fokozatosan elenyészett. Zaktal vinnyogva, belekapaszkodva próbálta visszatartani. – Gyere innen! – könyörgött. – Gyere! Nem biztonságos. Szergej egy rántással kiszabadította a karját. – Ő az! – mondta. – A húgom! – Ne érj hozzá! Szerencsétlenséget hoz! Szergej azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre, nekilódult, boldogan, hogy végre rátalált Natasára. Fájdalmas ütődéssel térdre vetette magát mellette. – Dusa moja! Én vagyok az! Hála istennek, végre megtaláltalak! Vállon ragadta, és elállt a lélegzete. Hideg volt, olyan hideg, mint a kő, amelyen ült. A lábát felhúzta és szorosan átölelte, de olyan erősen, hogy alig tudta szétfeszíteni a karjait. A fejét hátrahajtotta, a szeme tágra nyílt,
és a messze fölöttük lévő, kék égdarabra szegeződött, ahonnan a fény jött, s mosolygott. De már nem látott semmit! Szergej az első érintésből tudta, hogy a húga már nincs ott. Nem hall semmit, nem mosolyog semmin, nem érez semmit. – Istenem! – jajdult fel, és rémülten hátrahőkölt. Körbenézett, kijáratot keresett, amelyen át elmenekülhet azoktól az üresen meredő szemektől, s a borzalmas, megkövült mosolytól. Ökle szorosan összezárult. – Istenem! Istenem! – Gyere! – suttogta felé rémülten hátrálva Zaktal. – Hagyd őt! Szerencsétlenséget hoz. Gyere! – Istenem! – kiáltott újból Szergej. Úgy érezte, hogy az agya pillanatokon belül szétrobban. El innen! El! El! – lüktetett benne az ösztönös parancs. – Istenem! És akkor egy nem tudni, honnan jövő hang azt mondta: Natasa. Natasa nélkül nem! Erőt véve magán, felállt, s felnyalábolta a gyereket, aki könnyű volt, mint egy kismadár, és utálatosan merev, hideg. Elködösült aggyal, rogyadozó léptekkel indult el, előtte a rémülten hátráló Zaktallal, vissza a sötétségbe, amely feketébb volt, mint korábban, s úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig tart, a halálba vezet, s azon túl egyenesen a pokolba. Sose jutunk ki innen, gondolta. A halált vitte a karjában, s az ott volt nemcsak benne, hanem körülötte is. Aztán, istennek hála, halványan derengeni kezdett a bejárat. A megkönnyebbülés mélyről feltörő sóhajával továbbmentek a fény felé, s közben úgy ziháltak, mintha futva tettek volna meg jókora távolságot. Szürke, halvány, nyirkos és kísérteties fény látszott a barlang nyílásánál, de legalább fény! Szergej tántorogva ment felé, s aztán azon vette észre magát, hogy kint van a szabadban, és szürke felhőfoszlányok érintik az arcát. Felné-
zett, s mint egy víz alól felbukkanó, a fulladás veszélyétől megszabadult ember, mélyet lélegzett. Amikor már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy lenézzen arra, amit a karjában tart, csak egy szánalmas, törékeny kis emberi maradványt látott. Nem borzasztotta el, csak mérhetetlen bánatot okozott neki. Natasa, a kishúga, halott! Óvatosan lefektette a fűre, mintha még érezne valamit, és mellé térdelt. Mit sem látó szemei nyitottá fagytak, a száját a halál merevsége kissé feljebb húzta – inkább vicsor volt ez, mint mosoly, és hiányzott belőle a melegség. A hideg és az éhség végzett vele abban a világ végén túl lévő barlangban, ahová vitték, vagy ahová elbarangolt; kicsin, egyedül és elveszetten halt meg. Zaktal a közelében állt. Szergej felé nézett, és találkozott a tekintetük. – Sajnálom, hogy ilyen bánat ért, de ez az ő dolga volt és Istené – mondta nyugodtan, mély átérzéssel a hegyi ember. – Hívták, és ő ment. Mi nem bántottuk. Már amikor megláttam, tudtam, hogy hívást kapott, és megtiltottam, hogy bárki kezet emeljen rá. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy így volt. Szergej megpróbált válaszolni, de csak zokogás tört fel belőle.
*** Három nappal később vitte haza Natasát Vlagyikavkazból. Miután a hullamerevség elmúlt, a kormányzó háztartásának asszonyai kiterítették a kis testet, lemosdatták, s a kormányzó feleségének egyik hálóingéből tisztességes ruhát szabtak rá. Utána betették a gyorsan elkészített koporsóba. Szergej kocsit bérelt, amit maga hajtott, a kormányzó pedig fegyveres kíséretet rendelt mellé, hogy biztonságban eljusson Csasztnajára.
Azt is felajánlotta, hogy az éppen indításra váró, hivatalos postával üzenetet küld a grófnak, s Szergej kábán rábólintott. A család aggódástól elgyötörten várt, alig mert arra gondolni, hogy Natasát annyi idő után élve találják, de azt se tudta elhinni, hogy nem. Elég volt azonban megpillantaniuk a házhoz közeledő, gyászos menetet, hogy reményeik összeomoljanak. A sovány, szőrös fejű, szürke ló által húzott, egyszerű tyelega, a mögötte fáradtan baktató Nabat, az egyszerű fakoporsó, a bakon ülő Szergej, amint erőtlenül, görnyedt háttal fogja a gyeplőt – mindez olyan látványt nyújtott, amilyennel egy anyának sosem volna szabad találkoznia. Irina és Anne akkor lépett ki a verandára, amikor a kocsi már közel járt. Irina tágra nyitotta a szemét, mozdulatlanul állt, mintha sóbálványnyá változott volna, s csak egy kis hang szakadt fel belőle, de az olyan volt, hogy Anne többé nem tudta elfelejteni – az elviselhetetlen fájdalom hangja, egy halálos sebesülést kapott emberé. A ló magától megállt, s Szergejnek arra még volt gondja, hogy behúzza féket, de utána csak ült lehajtott fejjel, kezét az ölébe ejtve. Nem volt képes másra, nem akarta, hogy a tekintete bárkiével találkozzon. Mások végezték el a teendőket, olyanok, akiket nem érintett olyan közelről a dolog, mint őt. A halálhoz kötelességek és rituálék is kapcsolódnak, amelyeket végre kell hajtani, s Anne minden bánata ellenére is érezte, hogy ezek mennyit segítenek. A halálban talán a legrosszabb a passzivitás. Az, hogy önmagában nem lehet tenni vele semmit, nincs, ami elterelné róla a figyelmet; a rituálék talán éppen erre jók, hogy kitöltsék a veszteség nyomán támadt űrt, elfoglaltságot biztosítsanak egy időre.
Miska és Griska nagy szeretettel, saját kezűleg új koporsót készített, Nyanka és Tánya fehér selyemből ruhát varrt. Közben sírtak, Tánya a fiatalok könnyű, gyógyító könnyeit hullatva, Nyanka pedig szürke arccal, kivörösödött szemmel, fájdalmasan. Az öregasszony reszkető kézzel maga öltöztette fel kis neveltjét, s fektette a koporsóba. – Olyan kicsi! – jajdult fel fájdalmasan. – Annyit nyom csak, mint egy fáról lehullott levél! A fehér szemfedéllel letakart koporsót bakokra állították a legelegánsabb szalonban, s úgy fordították, hogy a belépő egyből lássa az arcot, Natasa összekulcsolt kezét, s alatta a mellére rakott, a védőszentjét, Szent Katalint ábrázoló ikont. A koporsó négy sarkán gyertyák égtek, s még több is volt a szobában, szinte nappali világosságot keltettek. Borókaillatú permettel szórták tele a padlót, a sarokban a sirató egyházi énekeket dalolt, miközben a család tagjai imádkoztak, s a szomszédok, ismerősök sorban jöttek, hogy leróják a kegyeletüket. A falusi pap minden órában megjelent, hogy elmondja a panyihidát, a halottak lelki üdvéért könyörgő imát, és bölcs módon bőven rakott tömjént a füstölőjébe: a borókapermet és a gyertyák ellenére érezhető volt ugyanis, hogy a holttest már négy- vagy ötnapos. Mihelyt besötétedett, a harangok monoton zúgásba kezdtek, s elkezdődött a temetés. Anne-nek meg se fordult a fejében, hogy ne vegyen részt rajta, mert tudta, hogy Irinának szüksége lesz rá. A grófné tehetetlen volt, mint egy porcelánbaba. Anne segített Marie-nak felöltöztetni, aztán saját karjába fűzte a karját, és mint egy vakot, úgy vezette a helyére. Az égő fáklyák az esti szürkületet sötétséggé változtatták maguk körül, s nagy fénykígyót alkottak a háztól a templomig.
Dmitrij, Danyiil, Miska és Griska vitte a koporsót, előtte Fjodor haladt, Irinát támogatva, valamint Szergej és a rémült Száskát kezénél fogva vezető Anne. A család többi tagja a koporsó mögött lépkedett. Hosszúnak tűnt az út a lobogó fáklyák között. Anne néha megbotlott az egyenetlen talajon, de Szergej mindig elkapta. Egyfolytában Natasa rózsaszín szandáljára gondolt, a koporsóval nem volt képes kapcsolatba hozni a kislányt. Az ott nem lehet Natasa, gondolta. Lehetetlen. A templom ékkövekkel teli barlang volt, kincseskamra, amelyet megtöltöttek a szikrázó drágakövek, a fénylő arany, az ikonok és a papi ruhák élénk színei. Ének zengett benne, s a kórus angyali harmóniát árasztó éneke túl szép volt ahhoz, hogy gyászos legyen. Az oltáron annyi gyertya égett, hogy úgy nézett ki, mint egy lángoló hajó, előtte bíborba és hófehérbe öltözött pap állt, s körülötte a segédei nehéz illatot árasztó füstölőket lóbáltak. Egyre több ember érkezett, növelve a zsúfoltságot. Anne az angliai templomokra gondolt, hűvös, elegáns belső terükre, a kényelmet nyújtó távolságra, amely elválasztotta a szertartást végző papot a hívektől, s magukra az utóbbiakra, a mértéktartó, civilizált, érzelmeket nem mutató viselkedésükre. Az összetorlódó testek közé beszorulva vágyakozott Anglia után, taszította a többiek barbár közelsége, a meleg, a szagok, a fények és a gyerekes színek. De ez csak rövid ideig tartott. Az ének áthatolt ellenállása falán, s rést nyitott a szívén, hogy utat találjanak maguknak a könnyek, amelyek már rég elő akartak törni belőle. A szentek hosszú, sötét, halálos fájdalomba merevedett arca csillogó aranykeretekből nézett felé, azt üzenve, hogy ők értik az emberi fájdalmat, de már túljutottak rajta, s hogy lehetséges a
megkönnyebbülés, a sebek be tudnak gyógyulni. A színek tiszták, szépek és megnyugtatóak voltak; a tömjénfüst elvette a fájdalom élét, a gyertyák fürgén táncoló lángja életről és reményről beszélt. Az istentisztelet hosszú volt, a szertartás bonyolult, s a rá adott válasz ismeretlen; de ahogy a fáradtság elhomályosította valóságérzékét, úgy adta át magát Anne egyre jobban a régi vallás rejtélyes misztériumának. A hangok és ritmusok a lelkéig hatoltak, ahogy a víz beszivárog a földbe, és életre kelt olyan dolgokat, amelyek szárazság sújtotta éveken át tetszhalott állapotban feküdtek ott, hogy végre újból kizöldüljenek, s megteljenek élettel. Önkéntelenül is válaszokat mormolt a mise szövegére, menet közben értve meg őket, s érezve, hogy a helyükre kerülnek, mintha mind régről ismerős lenne, csak egy időre elfelejtette volna. A keze magától mozdult, s vetett keresztet, amitől a megkönnyebbülés öröme áradt szét benne. Felnézett a keskeny, bizánci arcú Krisztusra, s őt is ismerősnek látta – szomorú mosolya az övé volt. Mintha azt mondta volna: Ismerlek. Jó, hogy hazatértél! Bálványimádás, hallotta belülről, de a hang halk volt és nagyon távoli. Minden, amit látott és csinált, szeretetből fakadt, nem talált benne semmi rosszat. Miközben nézte őket, a gyertyák lángjai egybeolvadtak, míg végül egy, aranyfényű láng maradt, amelynek közepén egy sötét, százezer gyertyalángnál is nagyobb fényességet árasztó arc volt. Fény alkotta sötétség… A mise véget ért, a szertartás befejeződött. A koporsót lezárták, s a gyászolók kiáramlottak a sötétbe. A fáklyák új utat jelöltek ki, amely a templomot megkerülve a kis temetőbe vezetett. A koporsót újból felemelték, s a lobogó lángok övezte ös-
vényen elindult utolsó útjára. A kiásott sír hosszú négyszöge sötéten tátongott. A mellette lévő földhányás fordított sorrendben mutatta Anne-nek a talaj rétegeit: alul volt a fekete fedőtalaj, fölötte szürkés agyag, s legfelül a sárga, homokos altalaj. A gödör egyenetlen falából elvágott gyökerek álltak ki. Miközben nézte őket, érezte, hogy agyában kezd tisztulni a tömjénfüst alkotta felhő, s magában imádkozni kezdett. Istenem, ne hagyd, hogy véget érjen a varázslat! – esdekelt. Nem akarom látni mindazt, ami itt történik! A fű azonban harmattól volt nedves a lába alatt, az éjszakai levegő testek, kátrány és füst szagát, valamint a kiásott föld jellegzetes illatát vitte felé. Mellette Szergej szürke volt a fáradtságtól. Irina mögötte állt, s ahogy találkozott a tekintetük, Anne látta rajta az elkeseredést és fájdalmat, amely a sokk okozta, tompult állapot elmúltával, a sír kegyetlen valóságát érzékelve tört rá. Harangok zúgtak, szinte elnyomva a pap szavait. A négy tartókötelet markoló temetőszolga a sír fölé emelte s lassan ereszteni kezdte lefelé a koporsót. Az kilengett egy kicsit, kövek és göröngyök hulltak a sírba, ahogy nekiütődött a falának. Hátborzongatóan reális volt minden: koporsóban fekvő, a hideg földbe mélyen eltemetendő gyerektest. Natasa meghalt, s egy gyereket túlélni szörnyűségesnek, a természet törvényeivel össze nem egyeztethetőnek tűnt. A kötél megereszkedett. A koporsó a gödör aljára ért. A pap a sír mellé lépett, felmarkolt egy marék földet, és átöntötte Irina kezébe. Ő zavartan ránézett, majd a kezére, és gyors mozdulattal, mintha undorodna tőle, a gödörbe hajította a földet. A rögök tompa puffanással ütődtek a koporsóhoz, s a hang annyira hasonlított a bezárt ajtón való kopogtatáshoz, hogy
Anne szíve izgatottan nagyot dobbant tőle. Abban a pillanatban Irina zokogásban tört ki, és a földre vetette magát, mintha be akarna ugrani a sírba. Dmitrij és Szergej két oldalról karon ragadta, visszahúzta, és talpra állította. Hasztalan próbált csapkodni, mint egy fogságba esett madár; közben ide-oda ugrált a tekintete, hol erre, hol arra nézett. – Adjátok vissza a gyermekemet! – sikoltotta. – Adjátok vissza a gyermekemet! Dmitrij mondott valamit, mire Zina és Kátya lépett melléjük, s próbálta megnyugtatni Irinát, de ő csak tovább könyörgött értelmetlenül, az őrültség monotóniájával ismételgetve kérését, míg a pap utolsó szavai el nem hangoztak, s a sírásók el nem kezdték visszahányni a gödörbe a földet. Akkor a testvérei megfogták, s óvatosan, de határozottan hátrébb húzták. A sírásók gyorsan dolgoztak, mintha versenyt futottak volna az idővel, s néhány perc alatt a koporsó eltűnt, a sír már csak egy horpadás volt a földben. Az első néhány lapát bedobálása után a gyásznép nagyja távozott, de Anne végig ottmaradt; nem annyira a tiszteletadás kedvéért, hanem azért, mert nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen utána.
*** A következő nap még rosszabb volt, a legrosszabb azóta, hogy Natasa eltűnt, mert már minden kétség eloszlott, és nem volt mit tenni. A család férfitagjai, már-már mentegetőzve, visszatértek a munkájukhoz, Zina is a megszokott tennivalóihoz, és munkára fogta a magát lépten-nyomon elsíró Kátyát, akit anynyit szidott, hogy elfelejtette a bánatát, és már csak a nővére szívtelenségén kesergett. Irina nem jött ki a szobájából, s Nyankán annyira látszott, hogy szüksége van Száskára, mert
muszáj törődnie valakivel, hogy Anne kegyetlenségnek tartotta volna megakadályozni ebben, így neki semmilyen tennivalója se maradt, csak az, hogy rendet tegyen a gondolataiban. Semmit se akart csinálni; a súlyos betegség után lábadozók kedvetlensége, a fájdalom unalma vett erőt rajta. Száraz, meleg nap volt, bántóan verőfényes, és túl forró ahhoz, hogy lovagolhasson, még ha képes is lett volna rávenni magát. Kiballagott a verandára, leült Irina hintaszékébe, s előre-hátra himbálva magát, a gondolataiba merült. Minden, Natasával kapcsolatos élménye fájdalmasan friss és eleven volt. Tisztán látta maga előtt úgy, ahogy először megpillantotta, emlékezett rá, ahogy fehér hálóingében, alvástól összekuszált hajjal belépdelt a szobájába, s a szeme ki nem mondott gondolatoktól csillogott. A furcsa kislány, aki oly sokat látott, és oly keveset beszélt! Emlékezett rá az óráikon, amikor bizonyos dolgokban villámgyors volt, másokban pedig visszahúzódó, lassú. Felidézte magában a maszlennyicai sokadalmat, amikor először megszólalt, s hosszan elidőzött a kedves emléknél, amelybe belekeveredtek a gróf iránti érzései is. Istenem, hogy fog szenvedni, ha megkapja a hírt! – ötlött fel benne. Szörnyű lesz neki az érzés, hogy mennyi mindent elmulasztott a gyereke életéből, s hogy milyen távol volt tőle, amikor elvesztette! De miért veszett el tulajdonképpen? Ez nem derült ki egyértelműen Szergej előző esti kusza, zaklatott beszámolójából. Rettentő fáradt volt, s a többieket ért megrázkódtatás túl nagy ahhoz, hogy részletes magyarázatba foghatott volna; a temetés után pedig komor hallgatásba burkolózott, bezárta magát sötét gondolatai világába. Anne a szeme sarkából figyelte, s szerette volna megvigasztalni, de tudta, hogy bármit mondana is, nem
volna képes elérni hozzá. Idővel majd megkeresi, gondolta, s akkor minden vigaszt megad neki, amit csak tud, bár – fűzte hozzá gondolatban – Isten a megmondhatója, hogy az elég kevés lesz, mert kimerültek a tartalékai. A nap túljutott zenitjén, családtagok jöttek, üldögéltek egy darabig a verandán, majd mentek újból a dolgukra, de Anne maradt, mert túl levert volt ahhoz, hogy bármit tegyen, s kiszakítsa magát letargiájából. A délutáni meleg nyomasztóvá vált, s miközben az árnyékok csak lassan mozdultak, a kutyák és tyúkok árnyas helyet kerestek, hogy aludhassanak. Anne egyedül volt a verandán, amikor Szergej végre megjelent, és úgy nézett rá, mint egy épp csak magához tért alvajáró. Anne bátorítóan rámosolygott. A fiatalember nem nézett a szemébe, mintha zavarban lett volna, de odament hozzá, és egy széket húzva mellé, leült. Hosszú ideig egyikük se szólt, csak meredtek a semmibe, de végül Szergej volt az, aki megtörte a csöndet: – El akarom mondani, mi történt. Ha csak egyszer is, de muszáj elmondanom valakinek! Utána eltemetem magamban, és nem foglalkozom vele többet. – Igen – mondta semlegesen Anne. – Elképesztő! – Szergej hangja fáradt volt, mintha már odáig jutott volna, ahol nem érheti az embert semmilyen meglepetés. – Alig tudom, hogy mit higgyek. Képtelen vagyok elmondani a többieknek, legalábbis az egészet nem. – Nekem elmondhatja. – Tudom. Muszáj elmondanom – tudnia kell, hogy mi történt! – bólintott komoran Szergej. Lassan, sok szünettel megtűzdelve beszámolt mindenről, ami azután történt, hogy elhagyták Akim San házát. Monoton
hangon beszélt, mintha egy elé rakott szöveget olvasott volna, amiről nincs véleménye; se azt nem tudja, igaz-e, se azt, hogy hamis. Anne csöndben hallgatta, olyan érzéssel, mintha szenvtelen szavai a múltra nyíló, mágikus ablakot nyitnának előtte. Felrémlett előtte a kép, ahogy Natasát céltudatosan haladva látta a Lovak völgyében, s hallotta Marja Petrovna figyelmeztetését arról, hogy a kislány olyan zenére táncol, amit más nem hall. – Emlékszik a piknikezésünkre? – kérdezte, félbeszakítva Szergej beszámolóját. – Azt mondta, hogy hangokat hall. – A figyelmeztetés elhangzott, – csak ő nem figyelt fel rá. Akkor kellett volna megállítania, hiszen tudott mindenről, amiről kellett. – Azt kérdezte, hogy aki hangokat hall, az őrült-e. Szergej végre felé fordult; a szeme véreres volt, bőre szürke a kialvatlanságtól. – Kerimről beszélt. – Igen, azt mondta, és én el is hittem. – Istenem! – szakadt fel a fiatalemberből. – Istenem! – Olyan volt, mint egy könyörgés, esdeklés valamilyen megváltás és feledés iránt. Pár másodpercnyi csönd után tovább folytatta a történetet, elmesélte útját fel a hegyekbe, beszámolt a barlangról, s arról, hogyan találta meg Natasát. Könnyek peregtek az arcán, amikor a történetben idáig ért, de mintha észre se vette volna őket. Elmondta, hogyan vitte ki a barlangból a húgát, s hogy mit mondott Zaktal, hogyan esküdött meg rá, hogy senki se bántotta Natasát. Aztán elhallgatott. Anne kérdőn nézett rá, de csak a lehajtott fejet látta, mintha túlságosan kimerült volna a történet elmondásától. Az arcát egy olyan ember ráncai barázdálták, aki olyat látott, amit em-
bernek látnia nem szabad. Rövid hallgatás után erőt vett magán, s folytatta: – Istenemre mondom, hittem neki, ott, akkor elhittem, amit mondott. De mégis felgyújtottuk a falut. Levittem Natasát a hegyről, aztán kiadtam a parancsot. Megöltünk mindenkit – minden férfit, nőt, gyereket, még a kutyákat is. Zaktalt a saját kezemmel öltem meg. Mindent elpusztítottunk. Anne-re nézett, de a tekintete olyan volt, mintha nem látná. – Mit tehettem volna? Ha a többi törzs megtudja, hogy Natasa meghalt, és semmit se csináltunk… – Újból elhallgatott. Anne-t annyira megrázta, amit hallott, hogy nem jutott szóhoz. Próbálta kigondolni, mit kellene mondania, de képzelete megbotlott a Szergej szavai nyomán feltámadó képeken, s visszahőkölt tőlük, mint egy ijedt ló. Amikor újból megszólalt, Szergej halkan, erőtlenül beszélt, mintha csak magának mondta volna: – Semmi se maradt. Egyszer majd biztosan jönnek mások, és építenek oda valamit, egy hasonló falut. De addig az ő emlékműve marad… A hangja elhalt, s úgy tűnt, hogy nem is akar tovább beszélni. Anne összeszedte magát, s ránézett. A könyökére támaszkodva, előredőlve ült, a két keze ernyedten lelógott a térde között. Öregnek látszott, abban a pillanatban öregebbnek tűnt az apjánál is. Anne úgy látta, hogy az, amit a hegyek között tett, mélyen megsebezte a lelkét. Már nem gyerek volt – ő maga ölte meg a benne lakozó fiút –, s még nem férfi, aki elfoglalhatta volna a helyét. Ha nem talál rá önmagára, belepusztul, gondolta Anne, mert amit tett, azt sem bánni nem tudja, sem együtt élni vele.
De nem segíthetett rajta. A fiú volt az, akit szeretett, s az előtte lévő öregemberben nem talált semmi szeretnivalót.
Huszadik fejezet Augusztusban Kirjakovék a környék más gazdag családjaihoz hasonlóan rendszerint Pjatyigorszkba mentek, amit kéntartalmú forrásai az angliai Bathszal és Tunbridge Wellsszel vetekedő fürdőhellyé tettek. Egész Oroszországból özönlöttek oda a sérültek és mozgásszervi betegségeikre enyhülést keresők, s mivel a kiszolgálásukra létrejövő létesítmények száma egyre gyarapodott, a város az arisztokrácia kedvelt nyári pihenőhelyévé is vált. A fiatalok és gazdagok a tánc és a flörtölés kedvéért keresték fel, s az anyák is lelkesen hordták oda lányaikat, mert Pjatyigorszk a szabadságukat töltő vagy sebesülésükből lábadozó katonatiszteknek is kedvenc üdülőhelyévé vált. A javaslat, hogy utazzanak, most is elhangzott, de alaposabb átgondolás nélkül elvetették. Jekatyerina azonban, aki hajlamos volt betegnek képzelni magát, amikor csak unatkozott, változást akart, és úgy döntött, hogy a fürdő jót tenne neki. Hogy szövetségest találjon, először Zinaidánál próbálkozott. – Tudom, hogy mindenki nagyon szomorú, de akkor se igazságos, hogy emiatt lemaradj a pjatyigorszki bálokról – mondta neki. – Nágyánál más a helyzet, hisz ő jegyben jár, de neked is lehetőséget kellene kapnod. Az egészségemről nem is beszélek, az ebből a szempontból közömbös, de szívesen elkísérnélek, Zinocska drágám, ha Zina úgy döntene, hogy nem megy.
– Nagyon kedves tőled, Kátya néni – válaszolta ijedt pillantással Zinocska –, de nem hiszem, hogy most képes lennék táncolni. Biztos, hogy Fjodor se engedné. Jekatyerina ezek után Fjodor feleségénél, Galinánál próbálkozott. – Tudod, Gálenyka, azt hiszem, hogy a történtek ellenére is jó volna, ha szegény Másád elmehetne Pjatyigorszkba. Végül is egy lány csak egyszer fiatal, s ha kimarad a báli szezonja, sose tud jó férjet találni – különben is, miért szenvedjen valamiért, ami nem az ő hibája. Olyan helyes lány, meg kell adni neki az esélyt. – Nem hiszem, hogy Fjodornak lenne kedve elmenni – válaszolta Galina. – Talán nem. De arra gondoltam, hogy én esetleg elmennék, a fürdő kedvéért, hisz tudod, milyen rossz állapotban vagyok. És ha már ott leszek, Mására is vigyázhatok. Nagyon rendes lány, biztos vagyok benne, hogy nem lesz vele semmi gond. – Hát, nem tudom – mondta elbizonytalanodva Galina. – Meg kell beszélnem a dolgot Fjodorral. – Úgy aggódom szegény Ruskáért – közölte Zinával Jekatyerina. – Attól félek, hogy teljesen tönkremegy, ha nem sikerül kimozdítani a mostani állapotából. Csak rossz vége lehet, ha a szobájából ki se mozdulva örökké a történteken rágódik. Nem gondolod, Zina drágám, hogy jó volna rábeszélni, hogy egy hónapra vagy hat hétre utazzon el Pjatyigorszkba? A környezetváltozás talán segítene abban, hogy felejtsen. Biztos vagyok benne, hogy ha te javasolnád, elutazna, hisz mindig nagy befolyással voltál rá. Zina, aki valóban aggódott a húga állapota miatt, a homlokát ráncolva válaszolt:
– Nem hiszem, hogy hallgatna rám, de azért meg kellene próbálni rávenni. – Biztosan sikerülni fog, Zina drága. És talán én is elmehetnék – mondta vágyakozó sóhaj kíséretében Jekatyerina. – Én se vagyok túl jó állapotban, és semmiképp se akarok teherré válni, hogy gondoskodni kelljen rólam. De ha elmegyek, akkor legalább eggyel kevesebb gondod lesz, nem kell elkísérned szegény Ruskát, most, amikor biztos nem akarsz elmenni itthonról. A hadjárat hatására Fjodor, Galina és Zina végül összedugta a fejét, és úgy döntött, hogy mégis megnyitják a pjatyigorszki nyaralót. A fiatalabb férfiak közül egy se akarta elhagyni Csasztnaját, de Dmitrij ragaszkodott hozzá, hogy Fjodor elmenjen, s megszabaduljon egy időre a kötelességeitől, amelyek szemmel láthatóan súlyos teherként nehezedtek rá, kezdték meghajlítani a hátát, s őszbe fordítani a haját. Az a döntés született tehát, hogy Galinával együtt elkísérik tizenhat éves, pufók, mindig vidám Mása lányukat és Zinocskát, Kátya és Iruska pedig élvezi a pjatyigorszki gyógyfürdők nyújtotta szolgáltatásokat. – És Anna? – kérdezte Zina. – Ő is nagyon sápadt. Talán neki is jót tenne a környezetváltozás. Mikor megkérdezték, hogy velük tart-e, Anne megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele. Nem volt kedve a fényes, zeneszótól hangos, divatos fürdőhelyhez. Szívesebben maradt Csasztnaján, Száskát tanítani, akitől – miután visszakapta Nyankától – csak nagyon ritkán vált meg. Egy ideje pedig esténként Grigorij atyával, a birtok templomának papjával beszélgetett, aki segített neki abban, hogy megszabaduljon a Natasa halála miatti bűntudatától. Közben azzal is megpróbálko-
zott, hogy ortodox hitre térítse, de Anne ezt nem bánta. Kezdte úgy érezni, hogy a bálványimádás minden formájának merev elutasítása az angolok részéről nem olyan ősrégi és mélyen gyökerező álláspont, s nem is olyan egyértelműen helyes, mint korábban hitte; nem biztos, hogy Isten mereven elutasít minden mágiát, hisz a világ teremtésekor ő maga is épp elég csodát hajtott végre. Lassanként egyre közelebb került választott országához, de míg korábban ez a felismerés riadalommal töltötte volna el, most jó érzést keltett benne. Amikor azonban elérkezett az indulás pillanata, Irina kerek perec kijelentette, hogy nélküle nem megy Pjatyigorszkba. Valóban nagyon rossz színben volt, s a köhögése is visszatért, ami az előző télen kínozta. Kedvetlen volt, semmi se érdekelte, sokat aludt, s amikor ébren volt, akkor is csak feküdt az ágyán vagy egy kereveten, és a semmibe bámult. Anne megpróbálta rávenni, hogy foglalkozzon Száskával, mert úgy érezte, hogy ha a kisfiú ki tudja rángatni az anyját letargiájából, akkor nem baj, hogy lazul a köztük lévő szoros kapcsolat, ám Irina erre sem volt hajlandó. Tapintatosan próbálkozott vele, de Irina úgy nézett a gyerekre, mint egy idegenre, és pillantásától Száska szája azonnal görbülni kezdett. Semmit se tudott adni a fiának. Natasa volt a mindene, és mással nem tudott törődni, legalábbis egyelőre. Amikor Zina és Fjodor közölte vele, hogy Pjatyigorszkba mennek, nem sokat vitatkozott, s utána csöndben nézte, hogyan pakolja össze a holmiját Marie. Ám amikor megtudta, hogy Anne nem tart velük, izgatott lett, és ultimátumot adott. Csak akkor megy, mondta, ha Anna is elkíséri, de ha nem, akkor ő is marad. Döntsék el, melyiket akarják!
Így aztán, amikor a csasztnajai csapat elindult, hogy a Kozák úton, a Tyerek folyó mentén nyugat felé tartva, majd északnyugatnak kanyarodva az öt hegy városába, Pjatyigorszkba menjen, Anne is köztük volt, hátrahagyva Száskát Nyankának. Nagyon nehezen viselte, hogy ha csak néhány hétre is, de el kellett válnia tőle, bár afelől biztos lehetett, hogy a történtek után Nyanka egy pillanatra se veszi le róla a szemét. A kisfiú bátran, sírás nélkül integetett neki a verandáról, Anne pedig kihajolt a kocsi ablakán, s addig integetett, amíg csak látta.
*** Kirjakovék nyaralója fából készült, fehérre festett, csinos, modern épület volt egy jókora, növényekkel teli kertben a város szélén, a Pjatyigorszkból Karraszba és a városnak nevet adó, ötcsúcsú Bestau-hegyhez vezető út mentén. Nagy verandája volt – mint a környék összes házának –, amelynek oszlopaira és korlátjára fehér és halvány rózsaszín virágú rózsa és hófehér jezsámen futott fel, bódítóan erős illatot árasztva. A Pjatyigorszk körüli vidék mindig híres volt a lovairól, és jól kitaposott lovaglóutak vezettek a környék minden, szép kilátást nyújtó helyéhez, érdekes romjához és „biztonságos” falvához. A pjatyigorszki szezon elengedhetetlen részét képezték a törzsi falvakba szervezett lovas kirándulások, amelyek résztvevői lovasbemutatókat láthattak, megismerkedhettek a helyi tatárok érdekes szokásaival, emléktárgyakat vásárolhattak, és tanúi lehettek a különös mohamedán ünnepi szertartásoknak. Anne úgy érezte, hogy már látott belőlük annyit, amennyihez kedve volt, és szerencsére azután, hogy Fjodor udvariasan visszautasította az első meghívást, elterjedt a híre, hogy
Natasa halála miatt egy kis nyugalmat szeretnének, így aztán az orosz közösség tapintatosan visszavonult, ügyelt rá, hogy ne háborgassa őket. Ennek ellenére több lovas kirándulást tettek, felkeresték a Masuk-hegy lábánál lévő híres csődörfarmot, a karraszi nagy lóvásárt; s ott volt természetesen a város, a maga pezsgő életével. Szemmel láthatóan a gyors terjeszkedés időszakát élte, új házak s a főutcája mentén új középületek nőttek ki egymás után a földből, s a gazdagok gyönyörű kertekkel körülvett, városszéli dácsái is egyre szaporodtak. A házak zöme fából épült, és vidám, élénk színekre festették – kékre, málnapirosra, rozsdabarnára és fűzöldre –, s lélegzetelállító kilátás nyílt belőlük a zöldellő előhegyek mögött zordan, sötétbe hajlón magasodó, sziklás csúcsokra s a távolban fénylő, hóval lepett, nagy kaukázusi hegyláncra. A városnak a kénes forrásokon kívül, amelyekre a fürdők épültek, ápolt közparkjai voltak, szabadtéri színpada, gyorsan fejlődő főutcája, amelyen havonta újabb üzletek nyíltak, és hársfacsemetéktől szegélyezett, emelt járda haladt végig rajta. Mivel a szezon már javában tartott, egymást érték a nyilvános és magánbálok, piknikek, álarcos vigasságok, díszvacsorák, kártyapartik és mindenféle egyéb szórakozás, ami alkalmat adott az embereknek arra, hogy kiöltözzenek, összejöjjenek, s beszélgessenek vagy flörtöljenek. A betegeken és az élvezeteket keresőkön kívül Pjatyigorszkban mindig jelentős számú katona is tartózkodott, mivel a város stratégiai jelentőségű helyen volt a Sztavropolt a grúziai Tiflisszel és a Kaszpi-tenger partján lévő Petrovszkkal összekötő út mentén. Vidám város volt, és bár nem sokat várt az úttól, Anne sem tudta kivonni magát a hatása alól, s jobb
kedvre derült tőle. Mása és Zinocska az érkezésük után még szomorkodott egy kicsit, de aztán lelkesen átadta magát a sok vonzó, fiatal tiszt jelenlétének köszönhető általános jókedvnek, és csak néha támadt ezért bűntudata. Fjodor biztatta őket. Szerették a kis Natasát, ahogy mindenki más, de fiatalok voltak, s az élet ment tovább. Kátya gyorsan talált magának néhány, ízlésének megfelelő hölgyet, s ha nem valamelyik fürdő bűzös vizében áztatta éppen magát, akkor rendszerint kávézott vagy ásványvizet iszogatott két-három hozzá hasonló korú és társadalmi állású hölgy társaságában, megtárgyalva velük betegségeiket, magányukat, a gyerekek nyújtotta örömöket – már ha volt valamelyiknek –, a szolgák romlottságát, s azt, hogy mekkora a drágaság, milyen sokba kerül minden. Irinára azonban nem hatott a vidám környezet, az állapota semmit se javult. Mindennap kötelességtudóan eljárt a fürdőbe, megitta a pohárkányi kénes vizét, és belemerült a medencébe. Hazatérve a verandán üldögélt, ahogy Csasztnaján is tette, és a távolba révedve, székével előre-hátra hintázott, mintha a mozgás eltávolítaná a fájdalmától. Anne-nek olyan érzése volt, hogy lassan kezd elfogyni, áttetszővé válni, mintha a teher, amit cipel, felemésztené. Csak hintázott némán, napról napra távolabb került tőlük, s valahová a messzeségbe nézett. Anne megpróbált beszélgetni vele, kifaggatni, hogy mit érez és gondol, de hasztalan volt minden próbálkozás. Időnként hajlandó volt olyan dolgokról mesélni, amelyek gyerekkorában történtek vele, s nagyon tetszettek neki, vagy megijesztették, de azoknál közelebbi dolgok nem érdekelték; és még ilyenkor is előfordult, hogy egy mondat közepén elhallgatott, mintha nem volna kedve folytatni.
Anne nagyon szerette volna, ha a határozott és elszánt Zina is velük van, de mivel nem így volt, megpróbált Fjodorral beszélni, akiről tudta, hogy ugyanúgy aggódik a húgáért, mint ő. – Ki kell várnunk, hogy túljusson rajta – mondta tehetetlenül a férfi. – Iruska mindig más volt, mint mi. Másképp érez, másképp látja a dolgokat. Azt hiszem, rendbe jön, csak kell hozzá még egy kis idő. – Attól félek – felelte vonakodva Anne –, hogy ha elveszíti az életkedvét, akkor… – Nem fejezte be a mondatot. – Túl sovány. Nem eszik eleget. Fjodor szomorúan a szemébe nézett. – Tudom. Csak azt nem, hogy mit tegyek. Megpróbálok beszélni vele. Aznap este sok időt töltött a húgával a verandán, és csasztnajai gyerekkorukról beszélt. Úgy tűnt, hogy Irina figyel rá, időnként válaszolt is, és egyszer, csodával határos módon, még el is mosolyodott, amikor Fjodor felidézte Dmitrij egyik csínytevését. De mihelyt magára maradt, az arca újból üres lett, s újból hintázni kezdett, hintázni ide-oda, el a valóságtól.
*** Pjatyigorszki tartózkodásuk második hetében Anne egyik nap Zinocskával a Cári-kertben sétált, amelynek zenepavilonjában a Kaukázusi Hegyi Gárda zenekara éppen koncertre készülődött. A karmester egy jóképű, fiatal százados volt, aki már két bálon táncolt Zinocskával, és érezhető hajlandóságával, hogy tovább vigye a kapcsolatot, kiérdemelte az előadás meghallgatásában kifejeződő biztatást. Galina szabóhoz vitte Mását, Kátya pedig a fürdőbe ment az egyik új barátnőjével, s Anne egy csöppet se bánta, hogy
gardedámmá válva el kell kísérnie Zinocskát. Szerette a zenét, amiről úgy érezte, hogy egyike azon kevés örömöknek, amelyeket pillanatnyilag élvezni tud. Zinocska annyira ügyelt rá, hogy el ne késsenek, hogy túl korán érkeztek, és maradt idejük egy jót sétálni a kert viruló rózsái között. Zinocska ezalatt lelkesen ecsetelte, milyen kiváló zenész Orlov százados, és hogy milyen elegánsan táncol. Anne szórakozottan hallgatta, csak félig figyelt rá. Egy alakot nézett ugyanis a szeme sarkából, aki az egyik oldalösvényen közeledett, s valahogy ismerősnek tűnt. Vékony volt, sötét hajú, és bajuszt viselt, ami katonára vallott, de a tartása egy csöppet sem tűnt katonásnak. Elegáns városi ruhát viselt, ezüstfejű sétapálcát szorongatott a kezében – mi mást?! A két út találkozásánál éles fordulatot vett, kissé meghökkent, mikor észrevette Anne-t, majd széles mosollyal és üdvözlésre tárt karral, sietve indult felé. – Anna Petrovna! De jó, hogy látom! Anne érezte, hogy két kéz burkolja be az övét, s számára is váratlan örömmel nézett Csajkovszkij grófra. Az üdvözlés spontán melegsége döbbentette rá, hogy – még ha nem is vetett számot vele – milyen magányos volt egy ideje, s a közel hajló, keskeny orrot és a kidülledő szemet most egy kicsit se érezte taszítónak vagy nevetségesnek, hanem csak megnyugtatóan ismerősnek. – Bazil Andrejevics! Ezt a kellemes meglepetést! – válaszolta lelkesen. – Hallottam, hogy Pjatyigorszkban van, és arra készültem, hogy holnap felkeresem. Csak ma reggel érkeztem Georgijevszkből. Csodás véletlen, hogy épp erre sétáltak! Azt hiszem, a sors úgy döntött, hogy összehoz bennünket.
Anne-t meglepte a nyílt fogalmazás, de nem tiltakozott ellene, s mosolyogva bemutatta Zinocskát. – Egy hangversenyre jöttünk, ami, azt hiszem, mindjárt kezdődik – mondta, hogy elejét vegye a lány izgatott figyelmeztetésének. – Megengedik, hogy csatlakozzam önökhöz? – kérdezte rögtön Csajkovszkij. – Annyi mondanivalóm van, és olyan sokat szeretnék kérdezni! – Közéjük lépett, s mindkettőjüknek a karját nyújtotta. – Micsoda kellemes város! Bár a kénes fürdők szagát meg kell szokni. – Katonáktól hallottam, hogy a levegőben lévő kéntől az ezüst vállrózsák egy-két nap alatt megsárgulnak – mondta Anne. Zinocskától hajszolva fürgén mentek a kavicsos ösvényen a kert közepe felé, ahol a zenepavilon körüli székeken már szépszámú hallgatóság gyűlt egybe. Miután talált egy olyan helyet, ahonnan Zinocska akadálytalanul csodálhatta Orlov százados kétségtelenül nagyon vonzó profilját, Bazil Andrejevicsnek módja nyílt elnyerni Anne osztatlan figyelmét, és a zeneszó leple alatt meghitt beszélgetést folytatni vele. – Hallottam a veszteségükről – mondta. – Szörnyű megrázkódtatás lehetett. Gyereket elveszíteni mindig tragédia, de hogy így történjen…! Bárcsak valamilyen módon vigaszt tudnék nyújtani! – Köszönöm – válaszolta komolyan Anne, de közben nagyon jólesett neki az együttérzés. – Kirovot értesítették már? – Szergej írt neki. Még nem kaptunk választ.
– Biztos hazajön. Párizsban nem olyan nehéz a helyzet, hogy – tekintettel a történtekre – megtagadnák tőle az eltávozást. És Szergej Nyikolajevics… visszament az ezredéhez? – Igen, Groznijba – válaszolta némi homlokráncolással Anne. – Muszáj volt elszakadnia tőlünk. Rettenetesen megrázta a dolog. Nagyon szerette Natasát, s ő találta meg. Bizonyos értelemben neki volt a legrosszabb. – Valóban. Szegény fiatalember! De legalább bosszút tudott állni. – Igen… De maga ezt nem érti! Az is hozzájárult ahhoz, hogy hová jutott. Szegény Szerjózsa! Látni azt az öldöklést, és részt venni benne… – mondta elakadó hangon Anne. Bazil Andrejevics átható, érdeklődő pillantással nézett rá. – De hisz katona, ez a foglalkozása. Nem úgy érez, ahogy maga. Hiányoznak belőle egy nő gyöngéd érzelmei. És egyébként is, azok a barbárok nyilván megérdemelték, amit kaptak. Ugye maga se akarta volna, hogy büntetlenül megússzák? Anne figyelmen kívül hagyta a kérdést. Szergej mindent elmondott neki, a teljes igazságot, de rajta kívül senkinek, s tőle függött, hogy megosztja-e bárkivel. – Nem, azt hiszem, nem – felelte. – De most a csecsenek megint lázonganak, több törzs tiltakozik a falu felégetése ellen, és az Önállóaknak kell féken tartaniuk őket, ezért leállítottak náluk minden eltávozást. – Lehet, hogy így a legjobb nekik – mondta bölcsen Bazil. – Így nincs min tépelődniük. De maga, Anna Petrovna… sápadt, és fáradtnak látszik! Azt hiszem, túl régen viseli magán a terhet. Anne zavarba jött.
– Ugyan… hogy mondhat ilyet?! – kérdezte tétován. – Nem csak az én veszteségem. A családot sokkal inkább érintette. Csajkovszkij nem válaszolt rögtön, a kezéért nyúlt, megszorította, s csak aztán szólalt meg: – Ismerem. Magában több érzés van, mint a többiekben öszszesen. Anne visszahúzta a kezét, s a férfi viselkedésén gondolkodott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy az adott körülmények között flörtölni akarjon vele, mégis úgy érezte, hogy melegebben viselkedik, mintsem az addigi ismeretségük alapján várható lenne. Úgy döntött, hogy témát vált. – Remélem, a testvére jól érzi magát. Együtt vannak? Találkozhatom vele? – kérdezte. – Nem, Olga Odesszában maradt. Magam is onnan érkeztem. Ott töltöttük a nyarat, a nagynénénknél. A bácsikánk márciusban halt meg. – Ó, sajnálom. Nem tudtam. – Honnan is tudhatta volna? Szerencsére még életben találtuk. – És mi hozta Pjatyigorszkba? – érdeklődött Anne. – Úgy hallottam, hogy Odessza ilyenkor az egyik legkellemesebb hely. Valamilyen dolga van itt? – Úgy is mondhatjuk – válaszolta különös arckifejezéssel Csajkovszkij. – Hogy őszinte legyek, távol akartam kerülni egy időre Olgától. Az utóbbi hat hétben mást se csináltunk, csak veszekedtünk. Anne meglepődött, mivel a két testvér szoros kapcsolata már-már legendás volt, de úgy érezte, nincs joga firtatni a dolgot. Bazil Andrejevics azonban bővebben ki akarta fejteni a témát.
– Tudja, a nagybátyánk már rég megmondta, hogy ha meghal, ketten örököljük a vagyonát. Ám amikor a végrendeletét felolvasták, kiderült, hogy a hagyaték zöme az enyém, s Olga és a nagynéném csak meghatározott összegű járadékot kap. Igen bőségeset, ami azonban mégsem mérhető a hagyaték többi részéhez. – Kár, hogy egy ilyen dolog ellentétet szült maguk között – mondta gondterhelten Anne. – Olga teljesen értelmetlenül viselkedett! A nagynénémmel egymást hergelték, és a legabszurdabb vádakat vagdosták a fejemhez. A nagybátyámnak, nem lévén gyereke, jogában állt arra hagyni a vagyonát, akire akarta. És ha engem választott, miért ne fogadtam volna el? – Anne nem tudott felelni a kérdésre, de Csajkovszkij érezhetően nem is várt választ tőle. Valami kellemes dolog juthatott az eszébe, mert elmosolyodott, aztán halkan elnevette magát: – Az egészben az a legjobb, hogy függetlenné váltam apámtól! Végre azt csinálok, amit akarok, s nem muszáj mindenben szót fogadnom, csakhogy ne veszélyeztessem az örökségemet. – De, remélem, ki fognak békülni a húgával – mondta Anne. – Nem érdekel, hogy sikerül-e, vagy se, és maga se törődjön vele! Nem kedveli magát, Anna Petrovna, s ezt minden bizonnyal maga is tudja. – Biztos vagyok benne, hogy nem követtem el semmit, amit szándékos sértésnek vehetett… – védekezett Anne. – Nem is kellett – vágott közbe Csajkovszkij, s úgy mosolygott rá, hogy elpirult tőle. – Már az első találkozásukkor helyre rakta szegény Olgát. És hogy őszinte legyek, engem is. Sose felejtem el, milyen hűvösen nézett rám, amikor megpróbáltam elkápráztatni a szellemességemmel! Már megszoktam, hogy
Kirov kinevet, és először azt hittem, hogy magára is hatott a cinizmusa, de aztán rájöttem, hogy a rendkívüli intelligenciája volt az, ami nem tűrte a viselkedésemet. – Kérem, Bazil Andrejevics! – mondta Anne, és azt se tudta, hová nézzen. – Nem beszélhet így… – Miért nem? Képtelen elviselni egy bókot? Az az igazság, és ezzel maga is tisztában van, hogy fölöttünk áll, bár kétségtelenül kellett egy kis idő ahhoz, hogy ezt belássam. Megszoktam, hogy az intellektuális társaság vezérének tartsanak, és nem akartam, hogy bárki megingassa a pozícióm. Annyi eszem azonban van, hogy beismerjem, ha legyőznek. – Csajkovszkij a zavartan elforduló Anne-re nézett. – Jól áll magának, ha elpirul, Anna Petrovna. – Kérem, hagyja abba! – válaszolta zavartan Anne. – Nem tudom elviselni… ilyen körülmények között. Csajkovszkij arcán őszinte bűntudat látszott. – Hát persze, hogy nem! Hogy lehettem ennyire tapintatlan! Elnézését kérem! Csak jártatom a számat, és nem figyeltem arra, mit mondok. Már be is fejeztem, s csak arra kérem, ne felejtse el, hogy nincs nálam őszintébb csodálója az egész világon, és tekintsen a barátjának, aki kész mindent megtenni magáért. Kérem, ne forduljon el… nem fogom tovább háborgatni! Milyen vidáman játszik ez a zenekar! Tudja, hogy Orlov, a karmester nagyon jó hegedűs is? Arszinyeva hercegnénél hallottam Moszkvában. Nem vállal nyilvános fellépést, így komoly eredmény, ha egy házigazda rá tudja venni, hogy játszszon a vendégeinek. Könnyed, kellemes stílusban beszélt zenéről és úgy általában a társaságról, lehetőséget biztosítva Anne-nek arra, hogy visszaszerezze a nyugalmát, s nem mondott és nem tett sem-
mit, amivel zavarba hozta volna. A nyilvánvaló csodálat, amelyet iránta tanúsított, az egész lényéből áradó melegség, párosulva a viselkedését átható tapintattal, arra késztette Anne-t, hogy jobban kedvelje, mint azt korábban lehetségesnek tartotta. Amikor a koncert után engedélyt kért, hogy hazakísérje őket, s másnap elvigye kocsikázni, Anne örömmel mondott igent mindkét ajánlatra. A bánat magányossá tette, s jólesett neki egy olyan ember közelsége, aki megkülönböztetett együttérzéssel fordult felé. Ennél is többről volt szó azonban: már hosszú ideje magányos volt, egyszerűen csak nőként. Ez a magányosság okozta a szerencsétlen incidenst is Szergejjel: a fiú félreértette, és egyből reagált rá. A később bekövetkezett, szörnyű tragédia természetesen minden további udvarlásnak elejét vette, és Anne biztos volt benne, hogy mire legközelebb találkoznak, Szergej elfelejti a kis közjátékot, s újból csak az apja alkalmazottját, a testvérei nevelőnőjét fogja látni benne. A következő napokban Csajkovszkij gróf kedves volt és tapintatos, Anne rendelkezésére bocsátotta magát, hűségesen kísérte, mindent megtett azért, hogy feledtesse vele a bánatát, de olyan finoman, hogy Anne-ben egyszer sem támadt semmilyen ellenérzés. Nem flörtölt: barátként viselkedett, és bár Anne nem értette, miért vesz magára annyi gondot, s hogyan és miért került oda, jól érezte magát vele, és ezért hálás volt neki. Sokkal jobb ember, gondolta, mint azt korábban hitte.
*** Anne egyik nap Galina valamilyen kérésére ugrott be épp a városba, amikor a poros úton hazafelé menet kocsizörgést hallott a háta mögül, és félreállt, hogy utat engedjen a járműnek.
Az nagy sebességgel ment el mellette, de aztán lassított, s nem kis meglepetésére hirtelen megállt. Nyilván valamilyen útbaigazításra vágyó, eltévedt utazó, gondolta, miközben felé indult, de alig tett meg egy vagy két lépést, a kocsi ajtaja kinyílt, előbb egy kéz, majd egy csizmás láb jelent meg, s már ott is volt előtte Kirov gróf. A kerekek által felvert porban üdvözlésre nyújtott kézzel sietett felé. Valószínűleg odafutott hozzá, mert később bármennyire igyekezett is, nem tudta felidézni magában, hogyan tette meg a köztük lévő távolságot. Csak eleven arcára emlékezett, érzelmekkel teli, perzselő tekintetére, s már a karjában is volt, szorosan hozzátapadva karcsú, izmos testéhez. Átölelte, s olyan öröm és megkönnyebbülés áradt szét benne, hogy akkor se tudott volna megszólalni, ha a férfi erős szorítása módot ad rá. Az egész csupán másodpercekig tartott. A szorítás megszűnt, Anne picit megtántorodott, mielőtt visszanyerte az egyensúlyát. Felnézett, s pillantása átható, gondterhelt pillantással találkozott, látta a bánatot és nyugtalanságot a férfi arcán, s beléhasított a gondolat, hogy talán túl sokat, túl nyíltan árult el az érzelmeiből – ráadásul nyilvános helyen, minden arra járó szeme láttára! Lehajtotta a fejét, és rövid, de kemény harcot vívva magával, megpróbálta rendezni, ellenőrzés alá vonni az érzéseit. – Anna Petrovna! – mondta Kirov érdes hangon, mintha por ülte volna meg a torkát. – Örülök, hogy látom! Nem gondoltam… Jóságos isten, mennyit szenvedhettek! Azonnal indultam, mihelyt megkaptam a levelet. Alig tudtam elhinni! Szegény drágám! Szegény kis Natasám!
Anne érezte, hogy forró könnyek árasztják el a szemét, és hevesen pislogva megpróbálta visszaparancsolni őket. Szégyellte magát az érzései miatt, amelyek elárasztották, s nem tudta megfékezni őket, pedig mélyen gyászolnia kellene a kislány halálát. Szégyenkezett, mert először nem erre gondolt, s mert a szíve nagyot dobbant, amikor azt hallotta, hogy „Szegény drágám!”, mintha bármi oka is lett volna azt hinni, hogy ez a feljajdulás miatta van, neki szól! . – Örülök, hogy hazatért – mondta, s próbálta csak olyan komolyan gondolni, amilyen komolyan gondolhatta, de áruló szíve továbbra is hevesen vert, és mintha húzta volna a férfi felé. – Hála istennek, hogy itt volt nekik! – felelte Kirov, s olyan meleg, simogató volt a hangja, hogy Anne szeméből peregni kezdtek a könnyek, s bár nem akart, hüppögött is hozzá. – Igen, igen – folytatta a gróf, s a kezét elkapva – ó, az az érintés! – a kocsi felé vezette. – Tudom, milyen szilárd támaszt jelentett mindenkinek! Amikor elhoztam Párizsból, még nem sejtettem, milyen kincsre találtam! Hogy van? Hogy érzi magát Iruska? Már a kocsi ajtajánál voltak, s Anne összeszedte magát anynyira, hogy mielőtt válaszolt volna, felszálljon, s elhelyezkedjen az ülésen. Ismét nyugodt volt, sikerült visszafojtania érzéseit, megálljt parancsolni a szerelem friss forrásként feltörő érzésének; a kötelesség és a felelősségtudat nehéz sziklaként borult fölé, megakadályozva, hogy kirobbanjon belőle. – Sajnos nincs jól – válaszolta, miközben a gróf becsukta az ajtót, s a kocsi elindult. – Mélyen gyászol, és annyira magába zárkózik, hogy lehetetlenség vigasztalni. Nagyon örülök, hogy itt van, bíztam benne, hogy előbb-utóbb megérkezik. Ha valaki, maga talán vissza tudja hozni.
Mereven előrenézett, ügyelve rá, hogy véletlenül se pillantson a grófra. A szeme sarkából azonban látta, hogy az arcához nyúl, és fáradtan megdörzsöli. – Alig tudom elhinni – mondta megrendülten. – Kicsi Natasám! Hogy történhetett ez?! Képtelen vagyok elfogadni, hogy meghalt, hogy már nem fut felém, amikor hazaérve kiszállok a kocsiból, és nem néz rám úgy… Befejezetlenül hagyta a mondatot, és hazáig nem is szólalt meg. Mikor a kocsi megállt, még akkor is némán ült egy darabig, majd azt mondta: – Az isten szerelmére, mit mondhatnék neki? Hisz magamat se tudom megvigasztalni!
*** Anne egész napra szabadságolta magát, s egy könyvvel, amelyhez semmi kedve sem volt, elvonult a kert egyik távoli, rejtett sarkába. Leírhatatlanul fájó volt elképzelni őket együtt, s megdöbbentő a felismerés, hogy milyen sokat jelent számára a gróf még mindig, mennyire nem képes uralkodni a gondolatain és érzésein, ha a közelében van. Arra se tudta rávenni magát, hogy szemtanúja legyen a viszontlátásuknak. Miután Kirov kezére támaszkodva kiszállt a kocsiból, már-már futva menekült, mielőtt bárki előjött volna a házból. A vacsoraidő közeledtével azonban kénytelen volt csatlakozni a többiekhez. További távolléte figyelmet keltett volna, márpedig éppen azt akarta elkerülni, s biztos a keresésére indultak volna. Amikor visszament a házba, Galina mondta, hogy Csajkovszkij gróf ott járt, felőle érdeklődött, s csak akkor jutott eszébe, hogy a férfi egy könyvet ígért neki, amelyről előző nap beszélgettek. Otthagyta a könyvet, s vele egy kedves
üzenetet, miszerint másnap jelentkezik, mert úgy gondolja, hogy a gróf érkezése miatt este nem érne rá fogadni. A vacsora nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számított, mert se a gróf, se Irina nem jött ki a szobájából. A jelenlévők nyomott hangulatban voltak, s nem sokat beszélgettek, aminek Anne külön örült: nem akarta tudni se azt, hogyan üdvözölte a gróf Irinát, se azt, hogyan viszonozta ő az üdvözlést. Vacsora után Galinának egy bálba kellett kísérnie Mását és Zinocskát, Kátya pedig egy barátnőjével teázott. Fjodor még kint maradt egy darabig a verandán, csöndben szivarozott, majd bocsánatkérőn megkérdezte: – Ma ugye nem vagyok túl jó társaság? – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Anne. – Én se vagyok beszédes kedvemben. Ne érezze úgy, hogy szórakoztatnia kell. Hamarosan én is bemegyek, és azt hiszem, korán lefekszem. – Hát, ha nem bánja… – Fjodor felállt. – Még meg kell írnom néhány levelet. Magára maradva Anne a veranda korlátjához húzódott, s figyelte, hogyan válik egyre sötétebbé a sápadtzöld, esti égbolt. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy gondolkozzon, és kiürült fejjel csak hallgatta az este hangjait, és mélyen beszívta a jezsámen bódító, alkonyi illatát. Egy idő után – hogy mennyi telt el, azt nem tudta – a gróf lépett ki a házból. Megérezte a jelenlétét még azelőtt, hogy meglátta vagy meghallotta volna, s megfordulva látta, hogy az ajtóban áll, egyik kezével az ajtófélfát fogva, mintha támaszra volna szüksége. Nem nézett rá, csak átballagott a verandán, és leült az Anne melletti székre, s hátradőlve nagyot sóhajtott, mint egy fáradt ember, aki egész napi munka után tért haza a mezőről.
Anne csöndben ült, érezte a férfi nyugalmát – mintha azért ment volna oda hozzá, hogy azt megtalálja –, s ami ennél roszszabb volt, rajta is nyugalom vett erőt. Egy idő után hallotta, amint megkérdezi tőle, hogy evett-e, és meglepődött a saját hangján. Olyan volt, mint egy régóta házas asszonyé: hangsúlytalan, magától értetődő. – Nem – válaszolta a gróf. – Tálcán beküldték ugyan a vacsorát, de nem tudtam enni. Túl fáradt vagyok – tette hozzá, s Anne érezte a hangján a mentegetőző mosolyt. Erőt vett magán, és nem nézett rá – részben félelemből, részben olyan késztetésből, ahogy egy ajándéka csomagolását lassan bontogató gyerek halogatni igyekszik az öröm pillanatát. – Biztos nem jót küldtek – mondta, s az ő hangjában is ott bujkált a mosoly. – Hadd hozassak egy kis gyümölcsöt és bort! – Gyümölcsöt… Igen. Az jólesne. – És bort. – Anne felállt, hogy csöngessen. – Csak akkor, ha iszik velem. Nem jó egyedül borozni. – Miután Anne beleegyezően bólintott, Kirov felemelte a hangját: – Pezsgő… legyen pezsgő! Tudta, hogy a világ legjobb pezsgője innen, ezeknek a hegyeknek a másik oldaláról, Kahétiából származik? – Anne csodálkozva nézett rá, de a csengetésre már megjelent az inas, így hát először neki kellett kiadnia az utasítást. Amikor újból kettesben maradtak, a gróf szelíden hozzátette: – Azt hiszi, hogy megőrültem. Pedig a pezsgő nem csak ünneplésre való. Orvosság is. Jelena Vasziljevnának is adták, amikor haldoklott. Szeretnék úgy meghalni, hogy pezsgő vagy valami más finomság ízét érezzem a nyelvemen. Először fordult elő, hogy az első feleségéről beszélt Annenek. Már nem rá nézett, valahová a sűrűsödő, esti sötétbe bá-
mult – Anne nyugodtan szemügyre vehette az arcát. Fáradt volt, megviselt, kimerültségtől és talán éhségtől is szürke, de a szeme élénken csillogott, amit nem értett. Az inas egy kinyitott palackkal és gyümölcsöstállal tért vissza, s az előttük lévő, kis asztalra tette őket. A gróf teletöltötte a két poharat. – Cinandali, a legjobb a kahétiai pezsgők közül – mondta. – Igyon, Anna! Emlékszik még az első tósztra, amire tanítottam? Za vase zdorovje! Milyen rég is volt. Úgy érzem, mintha egész életemben ismertem volna magát. Anne képtelen volt megszólalni, némán ivott, de a grófnak nem is volt szüksége biztatásra, beszélt tovább: – Annyi idős lehettem, mint most Szergej, amikor először kahétiai pezsgőt kóstoltam. A Kaukázusban szolgáltam, akárcsak ő, és harcoltam a csecsenekkel, de én a tifliszi dragonyosoknál voltam, s a lankás, szőlőtermő területeket védtem a hegyvidéki bejek vezette támadásoktól. Förgetegként zúdultak ránk néha fentről, és muszáj volt visszaverni őket, megölni közülük annyit, hogy egy időre elmenjen a kedvük a támadástól. Nehéz, veszélyes élet volt, és esténként a sok mocsok között nagy ünnepséget csaptunk mind, akik túléltük a napot! A gróf ivott egy újabb kortyot, s kivett egy csillogó héjú, krími almát a tálból, hogy jóleső érzéssel megszagolja, de aztán mintha megfeledkezett volna róla, szórakozottan félretette, és a homlokát enyhén ráncolva folytatta: – Gyönyörű a Kaukázus – időnként jegesen kék, máskor barna és fehér, vagy vérvörös. Látta már a kaukázusi hegyek „véres havát”? Azt hiszem, a kőben lévő vassal van kapcsolatban. Szép és ijesztő. – Egy pillanatra elhallgatott. – Amikor
évekkel később visszajöttem, már az Önállóknál szolgáltam, mint most Szergej. Akkor találkoztam Irinával. – Igen. Hallottam róla – felelte Anne. A gróf heves mozdulattal lerakta a poharát. – Képtelen vagyok elérni! – mondta. – Nem tudom, mit csináljak. Mondja meg, Anna! Mesélje el, mi történt! – Tudnia kell – válaszolta óvatosan Anne. – Szergej biztosan megírta. – A levele teljesen értelmetlen volt, és Irina se hajlandó elmondani az igazat. – Mert nem tudja. Az isten szerelmére, ne mondjon neki semmit! – Tehát mégis van másik történet. Tudtam! – válaszolta diadalmasan a gróf. – És azt is, hogy maga tisztában van az igazsággal. El kell mondania, Anna. Tudnom kell. Anne kényelmetlenül érezte magát. – Nem tehetem. Szergejnek kell elmesélnie. Az ő története. – Nem, a történet az enyém. Mondja el az igazat, hogy mi történt valójában! – Kirov tágra nyílt szemmel, könyörögve nézett rá, és szelíden folytatta: – Úgy nem történhetett, ahogy Szergej leírta. Kizárt, hogy az egész házban nem akadt senki, aki odafigyelt volna, s a csecsenek elrabolhatták. Másképp történt, ugye? Anne érezte, hogy lehetetlen – s ami ennél is rosszabb, nagyon helytelen – eltitkolni az igazságot előle, az apa elől. De vajon el fogja-e hinni? Megérti? Szergej levelét a gróf ugyanazért tartotta értelmetlennek, amiért ő sem értette, és nem volt biztos benne, hogy megfelelően el tudja magyarázni, amit hallott.
Akadozva kezdett hozzá, de ahogy előrehaladt a történetben, látta, hogy a szavai célba találnak, s különösebb erőfeszítés, magyarázat nélkül megértésre lelnek. Hogy is lehettem olyan ostoba, hogy azt higgyem, nem fogja megérteni? – tette fel magának a kérdést. Túl sokáig volt távol tőle, és elfelejtette, hogy mindent, amit tud, ő is tudja, s hogy csak lényegtelen, külsődleges különbségek vannak közöttük. Ahogy a történet a vége felé közeledett, megborzongott, a gróf pedig anélkül, hogy az elbeszélés ritmusát megtörte volna, megfogta a kezét, s meleg hidat hozott létre közöttük, amelyen át szabadon áramolhattak az érzések és gondolatok. Őszintén elmondta azt is, mit tett Szergej, hisz a fiáról volt szó, de látta rajta, hogy csak azért érti meg, mert eljut hozzá az ő együttérzése. Biztos volt benne, hogy ha ő találja meg Natasát, és hallja azt, amit Zaktal mondott, megtalálja a módját annak, hogy elkerülje azt, amit Szergej tett. Erősebb lett volna, elég erős ahhoz, hogy megkímélje a falut; vagy talán a bánata miatt gyöngébb, annyira, hogy bűntudat nélkül tudjon ölni. Látta rajta, hogy nem érti, miért szenved Szergej, csupán tudomásul veszi a tényt, mivel ő mondja. Mikor befejezte a történetet, csönd támadt, amelyet csak az éjszaka hangjai törtek meg – kabócák éneke, a széltől megmozgatott falevelek surrogása, vadászó denevérek vijjogásai. Egy szolga jött ki, hogy behajtsa az ablaktáblákat, hogy bent a házban lámpát lehessen gyújtani, s hamarosan vajsárga fény szűrődött ki az acélkék estébe az egymás fölött sűrűn sorakozó zsalulécek rései között. Miután a szolga távozott, s újból kettesben maradtak, a gróf szivarra gyújtott. Anne csöndben figyelte, s miután a férfi végzett, és leeresztette a kezét, azt mondta:
– Irina nem ismeri a teljes történetet. Szergej nem mondta el neki, és úgy éreztem, én se tehetem. – Téved – válaszolta Kirov. – Tudja. Lehet, hogy nem ismer minden részletet, de valamit egész biztosan tud. Natasa az ő gyereke volt, sokkal inkább, mint bárkié. Azt egész biztosan tudja, hogy a saját elhatározásából ment el. Anne figyelte, ahogy mélyen beleszív a szivarba, hosszan kifújja a füstöt, s hirtelen olyan érzése támadt, hogy a jelenet, ahogy ott ülnek, egy bolond álomba is jól beleillene: szivar, pezsgő, tűzpiros rózsák közt bodorodó füst, friss gyümölcs egy mély, lazuritkék tálban – az egész annyira nem illik ahhoz, ami történt, amiről beszéltek! Ha ez álom, akkor csak az ő álma lehet, és sehová se tud elrejtőzni benne. Kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha az idegvégződései csupaszok és védtelenek lettek volna, s Kirov a gondolatait is hallhatná, ahogy egymást kergetik. Egy idő után a gróf az asztal szélére tette a szivarját, a kezére nézett, és fáradtan azt mondta: – Bárcsak ne engedtem volna, hogy idejöjjenek! Micsoda hely! Kimenekítettem innen… Miért hagytam, hogy visszajöjjön? Mintha egy tündérmese gonosz szörnyetege küldött volna ránk átkot. – Azt hittem, hogy engem fog hibáztatni – válaszolta Anne. – Mert én azt teszem. Nem lett volna szabad felügyelet nélkül hagynom. – Felesleges bárkit hibáztatni. Semmi se hozhatja vissza – mondta a gróf. – Egyet tehetünk csupán: meg kell találnunk a módját, hogy túltegyük magunkat a történteken, és folytassuk az életet. Egyelőre nem tudom, hogyan. Lehet, hogy még túl közeli a megrázkódtatás. – Tétován az arcához nyúlt, mintha
nem tudná, mihez kezdjen magával, s miután megdörzsölte a szemét, a térdére ejtette mindkét kezét. – Segítsen nekem, Anna! – kérte halkan. – Megpróbálom. Csak mondja meg, mit tegyek! Kirov szája fanyar mosolyra görbült. – Azt hittem, maga fogja megmondani. – A kezeire nézett, róluk Anne-re, s a mosolya meleggé vált, eltűnt belőle a fájdalom. – Először is segíthet végezni ezzel az üveggel. Töltene? Úgy érzem, még ahhoz is fáradt vagyok. – Látva Anne tétovázását, megjátszott rosszallással nézett rá. – Micsoda?! Hát még ennyit se tesz meg értem? Túl sokat kértem, Anna Petrovna? Anne érezte a szemhéja alatt felgyűlt könnyeket, s félre akart fordulni, hogy ő ne lássa, de a gróf szeme túl csillogó és közeli volt, a mosolya pedig azt üzente, hogy pontosan tudja, mit gondol, s mindent megért és megbocsájt. – Nem, uram – felelte végül. – Nem kérhet tőlem semmit, ami túl sok lenne. – Akkor igyon velem! A férfi végre elengedte a tekintetét, csöndben figyelte, ahogy megtölti a poharakat, s a magáét kis grimasszal átvéve, megváltozott hangon azt mondta: – Ettől legalább mindketten jól fogunk aludni.
Huszonegyedik fejezet A következő néhány nap nehéz volt Anne-nek. Alig tudta elviselni, hogy a gróf és Irina újból együtt van; utálta, ahogy a férfi a feleségével törődött, és minden figyelmét neki szentelte. A vacsoráknál mindig mellé ült, maga szolgálta ki, bort töltött
neki, s biztatta, hogy egyen és igyon. Vacsora után is leült vele a verandán, és halkan beszélt hozzá, miközben Irina némán hintáztatta magát a székében. Anne tőlük külön telepedett le egy könyvvel, és próbált nem odafigyelni rájuk, de a fülét mintha kihegyezték volna, érzékelte Kirov beszédének minden hangsúlyváltozását. Nagyon szerette volna, ha van egy zongora a verandán, és zenével nyomhatja el a hangját; de mivel nem volt, a háztartással kapcsolatos dolgokról beszélgetett Galinával, s még Kátyát is meglepte azzal, hogy a barátnői felől érdeklődött. A gróf napközben Irinával sétálgatott, fürdőbe kísérte, vele volt állandóan. Esténként vele, az ő szobájába vonult vissza, s Anne komoly erőfeszítéssel igyekezett nem gondolni erre. Nem tudott elaludni, a szobája ablakában állt, s nézte az ablakukból kiszűrődő fényt. Hiába mondta magának, hogy rossz és romlott, érezte, hogy akkor este a verandán nagyon közel kerültek egymáshoz, s olyan egyformák voltak, amilyen egyformák a gróf és Irina soha nem lehettek. Nem tudta elviselni, hogy a gróf szereti a feleségét, törődik vele, s megosztja vele minden gondolatát – elképzelhetetlennek tartotta, hogy az a nő értékelje őket. Holott még ő, Anne is törődött Irinával, sajnálta a bánata miatt, szerette volna elfeledtetni vele, és megvigasztalni, s nagyon szégyellte magát a féltékenységéért. Érzései ellentmondásosságát nagyon nehezen viselte. Hogy enyhítsen lehetetlen helyzetén, Csajkovszkij grófhoz fordult menedékért, és hálás volt, mert ő mindig készen állt arra, hogy kísérője legyen, és lekösse a figyelmét. Lovagolni vitte, parkokban sétált vele, vagy a főutcán, ahol kirakatokat nézegettek, és megállás nélkül beszélt: lényegtelen társasági híreket, pletykákat mesélt, vagy hosszú fejtegetésbe kezdett a
politikai helyzetről. Mindegy volt, hogy mit mondott, Anne annak az embernek a lelkesedésével válaszolt, aki mindenáron szabadulni próbál kínzó gondolataitól. Esténként is találkoztak, mert bár Anne magától nem járt volna el szórakozni, azt határozottan felajánlotta, hogy bármikor kész elkísérni Mását és Zinocskát, némi szabadságot biztosítva ezzel Galinának. A bálokon és más társasági rendezvényeken a kalapját és fekete kesztyűjét magán hagyva – így jelezte, hogy nem kíván részt venni a vigasságban – leült valamelyik sarokba, Bazil Andrejevics pedig mellé telepedett beszélgetni. Anne időnként látta, hogy egy-egy idősebb hölgy fürkésző pillantást vet rájuk, s tudta, hogy beszélnek róluk. Az a megkülönböztetett figyelem, amellyel Csajkovszkij kezelte, megjegyzésekre adott okot, de nem törődött vele. Már-már azt kívánta, hogy a grófot rendeljék vissza Párizsba: ott legalább ugyanannyira az övé is lenne, mint Irináé. Egyik nap, amikor a Mashuk-hegy lejtőjén lovagoltak, óvatosan megkérdezte Csajkovszkijtól, hogy mekkora esélyét látja ennek. Egy szép kilátást nyújtó helyen álltak meg, ahová felhallatszott a délelőtti város moraja. Nyugatra a Besh-Tau öt csúcsa meredt az égre, délre pedig, alig láthatóan az Elbrusz kettős csúcsa. Szép, napsütéses idő volt, az ég tiszta kék, a levegő friss. Anne tudatában volt ennek, de nem érintette meg, úgy hatott rá csupán, mintha egy ablakon keresztül látott volna valamit. – Vissza Párizsba? – kérdezte elgondolkodva Bazil Andrejevics. – Nehéz megmondani. A helyzet feszült, de amennyire tudom, nem kritikus. Napóleonnak Spanyolországba kell mennie, hogy átvegye a hadjárat irányítását a testvérétől,
mielőtt mindent végképp elrontana, s ha ő nincs ott, a párizsi élet mindig csöndesebbé válik. – Ilyen jól ismeri Párizst? – érdeklődött meglepődve Anne. Csajkovszkij mintha zavarba jött volna. – Csak azt mondom, amit a helyőrségi vacsorákon hallok: sok tiszt van itt, aki járt ott azóta, hogy Napóleon hatalomra jutott – felelte. – Egyébként nem fogja öt perc alatt legyőzni Spanyolországot, tehát Párizs legalább az aratás utánig csöndes lesz. – Nem értem, miért kell Boney-nak Spanyolország – mondta a homlokát ráncolva Anne. – A földrajzi tanulmányaimból úgy tudom, hogy elmaradott, nehezen járható, vad vidék. – Valóban az, de egyben Európa utolsó darabja, amit nem ő ellenőriz, és nincs az az igazi hódító, aki a mindennél kevesebbel beérné – válaszolta könnyedén Bazil Andrejevics. – Észak felé nem indulhat, mert ott Oroszország az útját állja, ezért kénytelen délre menni. – Legalább Angliát békén hagyja. Csajkovszkij elmosolyodott. – Kérdés, hogy Anglia békén hagyja-e őt. Az országa már küldött egy hadsereget Portugáliába, s elmenekítette Murat elől a spanyol királyi családot. Napóleon nem fogja szó nélkül lenyelni ezt a beavatkozást. – Portugália a legrégibb szövetségesünk. – És Lisszabon az egyetlen európai kikötő, amely nyitva maradt az angol hajók előtt azután, hogy mi is kénytelenek voltunk csatlakozni Napóleon blokádjához – jegyezte meg Csajkovszkij. – Komolyan gondolja, hogy kiéheztetéssel kényszeríti megadásra Angliát.
– Nem fog sikerülni neki – jelentette ki meggyőződéssel Anne. – Nem, szerintem se – válaszolta elgondolkodva Bazil Andrejevics. – Abból, amit hallottam, úgy tűnik, hogy az embargó legalább annyi bajt okoz Franciaországban, mint amenynyit Angliának kell okoznia. Sok olyan dolog van, amit csak angol hajókról lehet beszerezni – kávé, cukor, fűszerek. Nem lepődnék meg azon, ha az embargó végül megbontaná a szövetségünket Franciaországgal. Azt hiszem, a cár sosem lelkesedett érte különösebben, és ha az udvar nem kapja meg a maga kedvenc luxuscikkeit, Szentpéterváron nehézzé válik az élet. – Gondolja, hogy Oroszország újból térfelet vált, és összefog Angliával? – Ésszerűnek tűnik. Nem értem, hogyan bízhat bárki egy olyan emberben, mint Napóleon. Nem fog megnyugodni addig, amíg az egész világot az uralma alá nem hajtja. – Oroszországot is beleértve? – kérdezte ártatlanul Anne. – Oroszországot senki se tudja legyőzni – felelte könnyedén Csajkovszkij. – És senki se lesz olyan ostoba, hogy megpróbálkozzon vele. – Oldalra fordulva Anne-re nézett. – Na látja, így már egészen más! Végre elmosolyodott. – Értem már, miért gondolja, hogy Anglia és Oroszország természetes szövetségesek – mindkettő szilárdan hiszi, hogy nem lehet legyőzni. – Úgy beszél, mintha egyikhez se tartozna. – Ami bizonyos értelemben igaz. Életem nagyobb részében egészében Angliához tartoztam, de most félúton vagyok Anglia és Oroszország között, mintha nem lenne igazi hazám – válaszolta elgondolkodva Anne.
Csajkovszkij mély együttérzéssel nézett rá. – Kerüljön közelebb Oroszországhoz! Váljon teljesen oroszszá! – Nem tudom, lehetséges-e. – Van rá mód. – Bazil Andrejevics oldalt nyúlva megérintette a kezét, s Anne meglepődve nézett rá, hallva megváltozott hangszínét. – Hogy… Ezt hogy érti? – Olyan nehéz kitalálni? Nem tettem elég nyilvánvalóvá az elmúlt hetekben, hogy mit érzek? – kérdezte szelíden Csajkovszkij. – Kérem, ne mondjon semmit… Hadd fejezzem be! Tudom, hogy mélyen gyászolja szegény kislány halálát, s nem is szólnék, ha nem érezném úgy, hogy vigaszra van szüksége, olyan vigaszra, amelyet csak egy egyszerű barátnál közelebbi személy adhat meg. – Nagyon kedvesen viselkedett, és igazán hálás vagyok a figyelmességéért… – Nem volt kedvesség, Anna Petrovna! – De igen! – jelentette ki Anne. – Hát, ha ragaszkodik hozzá… ebben az esetben viszont engedje meg, hogy még kedvesebb legyek. Feleségül jön hozzám? – kérdezte Csajkovszkij. Bár bizonyos jelek nem kerülték el a figyelmét, Anne annyira megdöbbent, hogy nem tudott válaszolni. – Meglepettnek látszik, pedig egész biztos tudta, mi jár az eszemben. – Én… nem gondolkodtam róla. Azt hittem… – Azt hitte, hogy csak flörtölök magával? – kérdezte némi megrovással a hangjában a férfi. – Ennyire alávalónak tart? – Nem, dehogy! Ilyesmi eszembe se jutott.
– Nos, akkor? Évek óta barátok vagyunk, vagy nem? Eljutottam odáig, hogy jobban csodálom, mint bárkit az ismerőseim közül, de az utóbbi időben ennél is komolyabbá vált a dolog. Bevallom, azért jöttem Pjatyigorszkba, hogy megkérjem, legyen a feleségem. – Biztos nem! – tiltakozott Anne a meglepő ötlet hallatán. – Nem is tudhatta, hogy itt vagyok. – Legyen nyugodt, hogy tudtam! A hírek errefelé gyorsabban járnak, mint északon, mivel itt kevesebb van belőlük – magyarázta Csajkovszkij. – Mondtam már, hogy a nagybátyám halálának köszönhetően függetlenné váltam. A szüleim könyörgése ellenére mindmáig nőtlen maradtam, mert nem akartam olyan feleséget, amilyet ők szántak nekem. De most, hogy már önálló vagyok, magam választhatok. Ezért vagyok itt. Anne még mindig hitetlenkedve nézett rá. – De hát miért én? Hogy akarhat épp engem feleségül venni? – kérdezte. – Intelligens feleséget akarok – mondta Csajkovszkij, és lefegyverző őszinteséggel széttárta a karját. – Régóta az intellektuális társaság vezetőjének számítok, és tudom, hogy ezért titokban kinevetett. Nos, valóban az akarok lenni, akinek tartanak. Ha hozzám jön, sikerül. Szalonunk lesz, és minden nagy gondolkodó, író, reformszellemű művész és zenész rendszeresen oda fog járni. Híresek leszünk. Bekerülünk a történelembe, sőt, történelmet fogunk írni! Anne megpróbálta visszafogni a lelkesedését. – Uram, túl sokra tart – felelte. – Nem vagyok entellektuel, csak egy angol nevelőnő. Sokkal alantasabb…
– Nem! Ne mondjon ilyet! – vágott a szavába lázasan a gróf. – Nem engedem senkinek azt mondani, alantasabb nálam. Nemesi származású, tanultabb, mint a legtöbb férfi, akivel életemben találkoztam, s ezen túl is van magában valami, ami miatt tízszer annyit ér, mint bármely nő Oroszországban. Nem tudom, van-e rá jobb szó az intelligenciánál, de van. Anne felé nyújtotta a kezét. – Anna Petrovna, hallgasson ide! – mondta. – Teljes magabiztossággal jöttem Pjatyigorszkba, hogy házasságot ajánljak, és azt hittem, hogy kapva kap a lehetőségen, mert biztonságot, pozíciót, rangot, vagyont és hasonlókat tudok ígérni. De amikor hosszú idő után újból találkoztunk, eszembe jutott, hogy milyen valójában. Ezért most nem úgy mondom, hogy legyen a feleségem, mint aki szívességet kínál, hanem mint aki kér. Tisztában vagyok vele, hogy mindenben, ami számít, messze fölöttem áll. De őszintén szeretem magát, és ha megtisztel, s nekem adja a kezét, mindent el fogok követni azért, hogy boldoggá tegyem. Anne szomorú csodálkozással nézett rá; jólesett neki, hogy olyan nagyra tartja, mélyen megérintette önzetlen felajánlása, és elszomorította, hogy fájdalmat kell okoznia neki. – El se tudom mondani, mennyire hálás vagyok a jó véleményéért – kezdte, mire a férfi rögtön a szavába vágott. – Nem a háláját kérem! Látom az arcán, hogy vissza akar utasítani, de kérem, nem gondolkodna még egy kicsit a dolgon? Nem muszáj most rögtön válaszolnia! Tudom, hogy zaklatott, s hogy még mindig gyászolja a kis Natasát. Kérem, várjon, amíg megnyugszik, és gondolkodjon a dolgon. Sokat ajánlok.
– Nagyon jól tudom, és igazán megtisztelőnek tartom a választását, Bazil Andrejevics. Minden nő annak tartaná. – Korábban nem így gondolta – felelte fanyarul Csajkovszkij. – Azelőtt kinevetett. – Senki se nevethet olyan nagylelkű érzéseken, mint amilyenekről az előbb beszélt – mondta komolyan Anne. – Mi hát az akadály? – kérdezte izgatottan a gróf. Anne tétovázott egy kicsit, s aztán olyan szelíden, amennyire csak telt tőle, azt felelte: – Nem vagyok szerelmes magába. – Ó, hát csak ennyi?! – derült fel Csajkovszkij. – De hát az semmi! Nem arra számítottam, hogy repeső szívvel fogadja az ajánlatomat! Kérem, ezért ne utasítson vissza. Ugye jó barátok voltunk az elmúlt két hétben? Nem tart taszítónak? – Természetesen nem, de… – Akkor minden rendben. Sokan élnek boldog házasságban úgy, hogy csak kedvelik egymást. Oroszországban a házasok fele épphogy elviseli a másikat. – Nem akarom, hogy ilyen keveset kapjon cserébe azért a sokért, amit ajánlott – mondta Anne. – Én viszont megelégszem vele. És talán idővel a szerelem is megjön. Én mindenesetre szeretem. Kérem, Anna Petrovna, mondja, hogy gondolkodik a dolgon! Legalább ne utasítson vissza rögtön, az első pillanatban! Anne érezte, hogy remeg a szája, s közben abszurd módon nevetni és sírni akart, egyszerre a kettőt. Csajkovszkij nevetséges volt és kedves, megindító és szomorú, barát, akitől többet kapott, mint amennyit megérdemelt. – Mondja, hogy még gondolkodik rajta! – kérte újból a férfi.
– Gondolkodom rajta – felelte Anne, de közben hálátlannak és utálatosnak érezte magát. – Igazán köszönöm – tette hozzá, és végre el is mosolyodon. – Nem kell megköszönnie. Jöjjön, menjünk tovább. Járt már az Erzsébet-forrásnál? Nem? Akkor arra megyünk – mondta energikusan Bazil Andrejevics. – Kellemes az út, és ilyenkor, délelőtt sokan járnak arra. Biztos találkozunk valakivel, akivel érdemes beszélgetni. Összegyűjtjük a legfrissebb pletykákat, aztán visszamegyünk a városba megkávézni, s mire végzünk, már dél lesz.
*** Grúziába új kormányzót neveztek ki, aki már elindult az állomáshelyére, s mivel úgy volt, hogy Pjatyigorszkban megáll egy időre, nagy fogadást és bált terveztek a tiszteletére. A jeles alkalomból – a grozniji helyőrség képviseletében – Szergej is Pjatyigorszkba ment. Egy nappal a kormányzó tervezett érkezése előtt ért oda, s mihelyt jelentést tett feljebbvalójának, azonnal a Kirjakov-dácsába indult, hogy találkozzon az apjával. Ebéd után érkezett meg, amikor a család már a verandán sziesztázott, gyümölcsöt, édességet és kávét fogyasztva. Galina lágy tojást és spenótot rendelt Irinának, aki napról napra egyre rosszabbul nézett ki, s a gróf épp azon volt, hogy rávegye az evésre, amikor Szergej pengő sarkantyúkkal, a portól szürke csizmában, öles léptekkel végigment a leanderektől övezett úton. Ahogy megpillantotta, Anne első gondolata az volt, hogy tíz évvel idősebbnek látszik, mint az utolsó találkozásukkor – már nem az a jóképű, könnyed fiatalember volt, aki két hó-
nappal korábban azzal dicsekedett neki, hogy fürjet és pezsgőt reggelizett. A fiús teltség eltűnt az arcáról: szigorúbb lett, az ajkai vékonyabbak, a tekintete keményebb. Szőke szemöldökét a napfényben hunyorogva összevonta, de látszott rajta, hogy ez hamarosan állandósulni fog, s akkor se fog kisimulni a homloka, ha lehetne. Ahogy a veranda előtt megállt, és levette a csákóját, kiderült, hogy a haját rövidebbre vágatta, úgyhogy annak lágy hullámai se enyhíthették vonásai komorságát. A haj alól nemrég kiszabadult halántéka és homloka világosabb volt, mint az arca többi része. Először Irinára nézett, aki a semmibe révedten ült, halott levelekként lógatva le vékony csuklójáról a kezét, mintha semmit se tudna csinálni vele, s a tekintete csak aztán ugrott az apjára. A szája veszített a feszességéből, s mintha egy pillanatra újból gyerekké vált volna. A gróf felállt, és fájdalmas szeretettel, vágyódással nézett a fiára. – Apa… – szólt hozzá tétován Szergej. – Szerjózsa! Drága fiam! – A gróf három lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és erősen magához szorította. Oroszországban szokás volt, hogy férfiak is megöleljék egymást, s Anne, bár a visszafogottabb viselkedést követelő Angliában nőtt fel, már hozzászokott ehhez; a gróf azonban úgy tartotta Szergejt, ahogy egy nőt szokás, egyik kezével a válla körül, a másikkal a fiú tarkóján, s úgy húzta közel magához. Anne hallotta Szergej fojtott hangját: – Sajnálom, apa! – A bocsánatkérés szánalmas volt a maga oda nem illő voltában, és Anne az ajkába harapva gyorsan félre is fordult, hogy egy időre elszakítsa tekintetét a látványtól. A gróf elengedte a fiát, majd két kézzel megfogta a vállát, és a szemébe nézett. Külsőleg alig különböztek; Szergej a végzése
óta eltelt egy év alatt behozta félhüvelykes lemaradását, és ugyanolyan magas lett, mint az apja. Minden korábbinál jobban hasonlítottak egymásra, s mégis, a különbség nagyobb lett köztük, mint amilyen valaha volt. A könnyedség, a belső sugárzás eltűnt Szergejből: már nem volt meg benne az a vonás, aminek a kiteljesedésével olyanná válhatott volna, mint az apja. – Szerettem, apa – mondta, s bár a szemében könny csillogott, nem fordult el, nem próbálta titkolni: katona volt, s jelentést tett. Fiatalos vonásai közül egyedül a büszkesége maradt meg. – Sose engedtem volna, hogy bármi baja essen. Szerettem. – Ó, istenem! – nyögött fel tehetetlenül a gróf. Szergej fájdalmas pillantással nézett rá. – Sajnálom – mondta újból, miközben találkozott a tekintetük. – Nem a te hibád. Csak nem gondolod, hogy téged hibáztatlak? – Az én kötelességem lett volna vigyázni rá – válaszolta tompán, megingathatatlan meggyőződéssel a hangjában Szergej. – In loco parentis voltam – én képviseltelek. – Nem akadályozhattad meg azt, ami történt! Szergej továbbra is az apja szemébe nézett. – Ha ön ott van, akkor is megtörténik. És vállalta volna a felelősséget, ugye, uram? Hosszú csönd következett, apa és fiú mozdulatlanul nézett egymásra, aztán a gróf tehetetlenül leejtette a kezét. – Igen – felelte halkan. – De most már itt vagyok, és a felelősség újból az enyém. Nem büntetheted magad miatta, Szerjózsa! Megtettél mindent, amit tudtál. A kishúgod halott,
és semmi se hozhatja vissza. Megvan a saját életed, és az ugyanolyan fontos és drága, mint az övé volt. – Igen, uram. Tudom – válaszolta Szergej. – És ígérem, hogy nem fogom elvesztegetni. A gróf tehetetlenül nézett rá, s Anne látta, hogy azt kutatja, hová tűnt a könnyed, vidám fiú, akit hátrahagyott. Szergejjel más dolgokra használták ugyanazokat a szavakat. Szergej eldöntötte, hogy tovább éli az életét, de nem úgy, ahogy a gróf szerette volna. A dolgok megváltoztak, és a változást nem lehetett semmissé tenni. – Gyere! – szólt végül Kirov. – Gyere, egyél és igyál valamit! Hosszú utat tettél meg. – Ez volt az egyetlen lehetőség – viszszatérni a bevált viselkedési formákhoz, amikor minden más elviselhetetlen –, de Anne látta, hogy Szergej ezt nem érti, érzéketlennek, a történteket nem a súlyukon kezelőnek hiszi az apját, s hirtelen úgy érezte, hogy tovább nem képes elviselni mindazt, ami előtte zajlik. Bocsánatkérést motyogva felállt, és szinte futva ment be a házba, mielőtt bárki szólhatott volna, hogy csatlakozzon a fájdalmas rituáléhoz.
*** Aznap már nem volt rá mód, hogy beszélgessenek Szergejjel, és Anne örült ennek. Ahogy a gróf fájdalmát, úgy Szergejét is átérezte, s amikor a két férfi együtt volt, és sebük érzékelhetővé vált, nem bírta tovább. Csak távolról üdvözölte udvariasan a fiatalembert, és utána amennyire csak tehette, elkerülte mindkettőjüket. Sikerült félrehúzódnia, amikor Szergej este elbúcsúzott, hogy visszamenjen a helyőrségi parancsnokságra. Remélte, hogy a kormányzó érkezése miatt másnap el lesz foglalva, s
nem látogatja meg újból Kirjakovékat. A fogadásra és a bálra az egész család hivatalos volt, és biztosra vette, hogy ott ismét találkoznak, de lévén szó társasági eseményről, az etikett kellő távolságtartásra fogja kényszeríteni őket. Természetesen Bazil Andrejevics is ott lesz, s minden bizonnyal a kísérőjéül fog szegődni, aminek némi megkönnyebbüléssel nézett elébe. Egyre többre értékelte jó modorát, úriemberhez illő mértéktartását. Azóta, hogy megkérte a kezét, nem hozta szóba a dolgot, és nem is viselkedett másképp vele, mint azelőtt, leszámítva azt az apróságot, hogy valamivel lágyabb lett a magatartása, amit igazán nem kifogásolhatott. Amilyen nehéz helyzetbe került, még mindig sokkal könnyebb volt reménykedő kérőjével együtt lenni, mint bármelyik Kirovval. Másnap hűvösebb, borús idő volt, vékony felhők borították az eget, s a nap csak halványan derengett mögöttük. Anne egész délelőtt a városi parkban sétált. Valahányszor leült egy padra, csak pár percig bírt ott maradni, s a nyugtalansága már vitte is tovább. Ülve sebezhetőnek érezte magát, mintha valaki odamehetett volna hozzá, hogy követeljen tőle valamit. Csak sétált, sétált a sápadt napsütésben, s mire elérkezett az ebéd ideje, alaposan el is fáradt. Ivott egy kis kávét, belepiszkált egy tányérjára vett süteménybe, hogy úgy látsszon, mintha evett volna, s közben valahonnan a távolból Galina kérdését hallotta, hogy a feje fáj talán, majd a saját válaszát, hogy nem, teljesen jól van. Érezte, hogy a gróf figyeli, de gondosan ügyelt rá, hogy ne találkozzon a tekintetük. Ebéd után mindenki visszavonult a szobájába, hogy felöltözzön a fogadásra, a szolgák pedig a szállásukra mentek, hogy ők is egyenek. A ház fokozatosan elcsendesedett, s Anne az ágya szélén ülve érezte, ahogy a nyugtalansága és aggo-
dalma átalakul egyszerű fáradtsággá. Arra gondolt, hogy neki is öltöznie kellene, de nem volt kedve mozdulni. Marie később, ha már végzett az úrnőjénél, nyilván megjelenik, hogy rendbe tegye a haját, mint bálok vagy fogadások előtt általában. Jobb lesz, ha addigra elkészül, gondolta, és felállt, lehúzta a szandálját, de aztán eszébe jutott, hogy a retiküljét kint hagyta a verandán. Úgy döntött, hogy visszamegy érte, még mielőtt átöltözne. Kilépett a folyosóra, s csaknem ugyanabban a pillanatban a gróf kanyarodott be a sarkon, és ment tovább felé. Odaérve megállt, eltorlaszolta előle az utat, Anne pedig idegesen nézett fel rá. A férfi szája rejtélyes mosolyra görbült, csillogó szeme pedig egyenesen rászegeződött, elszédítve és összezavarva. – Én csak… csak azért… – Anne tétován a veranda felé mutatott, arra, amerről a férfi érkezett. A karját mellén összefonva álló Kirov alakja mintha teljesen kitöltötte volna a folyosót. – Észrevettem, hogy kerül – mondta. – Nem, uram, dehogy! – válaszolta Anne a szemét lesütve. – Továbbengedne? Szeretném behozni a retikülömet. – Addig nem, amíg magyarázatot nem kapok. – Nincs mit megmagyaráznom. – De igen. – A gróf leeresztette a kezét, és vállával nekidőlt Anne nyitott ajtaja keretének. – Mi a baj, Anna? Azt hittem, hogy a barátom – jó és kedves barátom. Mégis kerül, nem akar beszélni velem, sőt rám nézni se. Ne tagadja! Hol van a tekintete most is? Anne felnézett rá, és ez hiba volt. Találkozott a pillantásuk, s a fejbőre bizsergett, a gyomra összeszorult attól, amit az arcán látott, s amiről tudta, hogy ott tükröződik az ő szemében is.
– Nem – suttogta, s védekezésként visszahátrált a szobájába. A gróf azonban követte, és becsukta maga mögött az ajtót. A kis kattanás hangosnak tűnt a csöndben, s vádlónak, veszélyesnek. Kirov hátát a csukott ajtónak vetve állt. Anne hallotta, hogy hangosan szedi a levegőt, mintha futott volna. A szája kissé szétnyílt, a szeme pedig összeszűkült a heves érzelemtől. Nem! – tiltakozott némán Anne, de végül mégis ő volt az, aki a cselekvésüket vezérelte. A gróf egy kis mozdulatot tett felé, mire ő – saját őrültségétől elszörnyedve – közelebb lépett hozzá, s karját a nyaka köré fonta. Nem gondolt semmire, csak arra, amit már régen s nagyon akart. Vágyakozva hozzásimult, s megremegett az idegen s mégis valahogy már nagyon ismerős test tiltott érintésétől. A válasz egy pillanatot se késett: Kirov megsimogatta, majd a tenyerébe fogta az arcát. – Anna! Annuska! – mondta halkan. Behunyta a szemét, s előbb a szemöldökét csókolta, meg, aztán a száját. Anne ajka sóváran szétnyílt, s szerelmesek módjára, a sokáig visszafojtott vágy szülte, teljes odaadással csókolóztak. Kirov köré fonta a karját, és magához szorította. Életében először Anne teljesen elengedte magát, belső hangjai elnémultak. Készséggel simult a férfihoz, élvezte keménységét, bőre meleg illatát, erős kezét a testén. Minden érzékszerve, összes idegszála átérezte a gyönyört, amit kapott. A szerelem óriási vágyat támasztott benne, de ártatlanságában alig tudta, mit tegyen; a tudattól, hogy a férfi kívánja, ugyanúgy szereti, mint ő, kemény csomó támadt a gyomrában. A gróf egy pillanatra hátrébb húzódott. – Annuska! Szerelmem! – súgta, és már a nyakát csókolta, a keble halmát. Anne a hajába túrt, s miután a tekintetével oly
sokszor megsimogatta már a fejét, most végre a kezével tette. A férfi tenyere, amely addig súlyosan nehezedett a csípőjére, felfelé mozdult, a mellére tapadt, és Anne beleremegett a heves vágyat sugárzó érintésbe. – Szeretem. – Én is szeretem – súgta. A gróf szája visszatért az ajkához, és újból hevesen csókolóztak. – Je te veux! – súgta a szájába Kirov, s Anne válaszként kéjesen megborzongott. A férfi erős volt, egyik kezét a derekára fonva felemelte, beljebb vitte a szobába, másik kezével pedig egy széket tolt a kilincs alá, hogy kívülről ne lehessen kinyitni az ajtót. Apró mozdulat volt, de elegendő ahhoz, hogy megtörje a varázst. – Nem! – tiltakozott Anne. – Nem tehetjük. Nem szabad. Kirov lerakta, de nem eresztette el; kipirult arccal, csillogó szemmel és borzas hajjal nézett le rá. – Anna! – nyögte. – Ez rossz. Nem tehetjük – mondta elkeseredetten Anne, s minden lélegzetvétellel csitult az izgalma, tért vissza a józansága. – Szeretem – mondta újból a gróf, de érezte hangján a változást. – Felesége van – mondta ki a halálos szavakat a lány. – Igen – válaszolta tehetetlenül a férfi. Anne még mindig a karjában volt, s bár tudta, hogy el kellene húzódnia tőle, egyelőre nem volt képes rá. A gróf, mintha kitalálta volna a gondolatait, még erősebben szorította magához. – Nem tudok eljutni hozzá. Semmit se tudok adni neki, Anna, és ő se nekem. Sose lett volna szabad összeházasodnunk. Szörnyű hiba volt. – Az utóbbi néhány napban… láttam magukat együtt…
– Igen, megpróbáltam. Isten a megmondhatója, hogy nagyon akartam. De nem vagyok képes szeretni. Nem tudom, miért. Szegény asszony, sose ártott nekem, nem tett semmi rosszat, de rémülettel tölt el, Anna! – Ne…! – súgta Anne. – Ez az igazság. De maga… Istenem, mennyire szeretem! Szeretem attól a pillanattól fogva, hogy először találkoztunk. Olyan, mint én – maga a társam. – A gróf újból megcsókolta, előbb a szemöldökét, aztán a szemét, majd a száját, s Anne, bár szeretett volna, nem tudott tiltakozni ellene. – Ha tudná, milyen sokszor vágytam erre! Hogy kellett harcolnom magammal! Anna! Anna! – Ne… kérem… – Maga is érzi. Egyformák vagyunk, és egymáshoz tartozunk. Amikor megérkeztem, s megláttam az úton, az olyan volt… mintha hazaérkeztem volna! Esküszöm, inkább éreztem a feleségemnek, mint ahogy Irinát valaha is. – Igen, tudom – válaszolta Anne. Érezte az újból növekvő lázat, s látta, ahogy a férfi szeme ismét összeszűkül. – Nem engedhetem el. Kell nekem. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen, s kitöltsem minden érzését, gondolatát… Anne újból odaadta a száját, s közben tudta, milyen könnyű volna utat engedni az őrültségnek, megkapni azt, amire annyira vágyik, amit mindketten oly hevesen akarnak. De érezte, hogy túl nagy ár lenne. Ha elveszítené magát, azzal a férfit is elveszítené, mégpedig teljesen. Csók közben sóhajtott egyet, a férfi pedig megérezte, s ajkaik szétváltak. – Lehetetlen – mondta Anne. A férfi ellenállt a szónak, de a lány határozottan eltolta magától – nem teljesen, csak annyira, hogy ne csókolja tovább. A
szemébe nézett, s látta rajta, hogy ő is tudja, a pillanat, amelynek részesei, kívül van az időn, a való élet egy sóhajtásnyi távolságra vár rájuk, készen arra, hogy szétválassza őket, s öszszetörje a szívüket. – Szeretem – ismételte meg Kirov. – Tudom. Én is szeretem… – Mondja ki a nevem! – vágott Anne szavába a férfi. – Hadd halljam, csak egyszer a szájából! – Nyikolaj – mondta Anne, s elpirult a szó puszta hangzásától. – Nyikolaj. Kolja! Még beszélt, amikor a gróf magához húzta, s átölelte; a vad szenvedély már elmúlt, csak gyöngédség volt a mozdulatban, s a meghitt közvetlenség érzése, ami vékony, de eltéphetetlen szálakkal egybefűzte őket. Anne hozzásimult, s a tökéletes teljességnek ebben a boldogító pillanatában tudta, hogy megtalálta azt a helyet, ahová tartozik, önmaga másik felét, amit mindenki keres egész életében. Hogy lehet ez rossz? – kérdezte magától. Hogyan választhatná el őket egymástól bármi is? Halk nesz hallatszott az ajtó felől, mire mindketten megmerevedtek. Egy pillanattal később Marie halk hangját hallották: – Mademoiselle? Puis-je vous coiffer maintenant? A világ a nyomukba ért. A gróf tompa pillantással nézett le rá, miközben számára is meglepő nyugalommal kiszólt: – Elmehet, Marie. Majd én megcsinálom. Több hang nem hallatszott a folyosóról, de a hangulat megtört, vége volt. Közös akarattal elengedték egymást, s kissé távolabb léptek egymástól. Kirov tehetetlenül leeresztette a karját. Anne szólalt meg először: – Jobb, ha megy, és átöltözik.
A gróf bólintott, hátrafordult, de rögtön vissza is, képtelenül arra, hogy ami oly fontos számára, azt könnyedén otthagyja. – Ne aggódjon! – mondta. – Minden rendben lesz. Nem, gondolta Anne, többé sose lesz rendben semmi. A férfi, ha nem is tudta, mi jár a fejében, láthatott valamit a tekintetében, mert apró, szomorkás mosoly jelent meg az arcán. – Bízzon bennem, Anna! Anne nem tudta, hogy pontosan mit hoz a jövő, s csak fájdalmat látott maga előtt, de azt mondta, hogy igen, mintha ez válasz lett volna a kérésre, s ettől Kirov megnyugodott, legalábbis átmenetileg. Újból bólintott, és rövid bizonytalankodás után kiment.
*** Mire megérkezett a fogadásra, Anne olyan kimerültséget érzett, mintha két éjjel nem aludt volna. A második kocsiban utazott Kátyával és a két lánnyal; az első kocsiban a gróf ült Irinával, Fjodorral és Galinával, s mikor Anne belépett a városparancsnok házába, már katonák és diplomaták körében állt, beszélgetésbe merülten. Fjodor megállt, várta, hogy valaki bemutassa őket, de Annenel nem kellett törődnie, mert őt Bazil Andrejevics azonnal kézen fogta, és magával vitte, hogy bemutassa a kormányzónak, aki édesanyja régi barátja volt. Elmenőben Anne tekintete találkozott Fjodoréval, s az érdeklődő pillantást látva vállat vont. Ha már nem hagyták, hogy lefeküdjön, s belehaljon nyomorúságába, nem érdekli, mi történik vele – üzente a tekintetével.
Csajkovszkij Peters angol tengernagy lányaként mutatta be, s ennek hatására a kormányzó nagy tisztelettel csókolt kezet neki. Továbbmentek, s újabb bemutatások következtek. Csajkovszkij mesterien értett a társasági beszélgetések irányításához, s hamarosan élénk társaságuk alakult, amelyhez Anne kénytelen volt csatlakozni. Ami körülötte történt, azt tudata egy távoli zugába száműzte: nem tudott törődni vele, és fizikai fáradtsága segítette abban, hogy önmagán kívül helyezkedjen, mintegy távolról szemlélje magát. Inasok bukkantak fel rendszeres időközönként pezsgőspoharakkal és zakuszkával megrakott tálcákkal, s a háttérben egy zenekar játszott fülbemászó melódiát. Valóban kellemes fogadás volt. Egy idő után rájött, hogy még élvezi is, amitől erősen megdöbbent. Mikor tudatosodott benne, hogy ez jórészt a kísérőjének köszönhető, volt benne elég becsület ahhoz, hogy ezt meg is mondja. Csajkovszkij szemmel láthatóan örült neki. – A vendégszeretet hatása – hárította el a bókot. – Az oroszországinál nagyobbat sehol sem talál! Vegyen még egy kis kaviárt – a vörös a jobb – és pezsgőt! – Cinandali? – kérdezte emlékeit felidézve Anne. Mintha egy másik valóságban, nagyon rég lett volna, hogy ott ült a gróffal a verandán, és pezsgőt ivott. A fáradtsághoz társuló ital a valóságon kívüliség kellemes, súlytalan lebegéshez hasonlító érzésével töltötte el. A dolgok körvonalai egy kissé fellazultak, a benne lüktető seb távolinak tűnt, s a fájdalom is alábbhagyott, mintha egy belsejét mardosó, vadállat nyugalomra tért volna. – Kedvelem magát, Bazil Andrejevics – mondta. – Olyan nyugodt! Csajkovszkij bizonytalanul elmosolyodott.
– Remélem, ezt bóknak szánta – felelte.
*** A fogadáson Anne csak messziről látta Szergejt, amint különböző helyi tisztségviselőkkel és méltóságokkal beszélgetett. Tudta, hogy ő is észrevette: amikor először találkozott a tekintetük, bólintott, s utána is többször felé nézett, de egyenruhában volt, szolgálatban, s nem menthette ki magát, hogy a kötelességeit otthagyva hozzá menjen. Bazil Andrejevics bemutatta a huszárok egyik ezredesének, aki nemrég érkezett meg Spanyolországból, ahol összekötőként tevékenykedett Murat madridi főhadiszállásán. Az illető érdekfeszítő részletekkel tudott szolgálni az ottani helyzetről. Napóleon a bátyját, Josephet ültette az elűzött Bourbonok trónjára, s ő rögtön reformokba kezdett, s középületek építésébe. A Bonaparték azonban alábecsülték a francia forradalmat elborzadva szemlélő és Napóleonban magát az Antikrisztust látó spanyol egyház erejét. A papságtól feltüzelt spanyol nép, bár tudta, hogy királynéja elárulta, királya pedig elhagyta, felkelt a megszálló franciák ellen, és kiűzte a hadseregüket Madridból. – Amikor eljöttem, a legfrissebb hír az volt, hogy a maguk Wellesley tábornoka3 elindult Portugáliából, szétzúzni Junot seregének maradékát – mesélte az ezredes. – Ismeri? Állítólag nagy dolgokat művelt Indiában.
3
Arthur Wellesley (1769-1852) – később Wellington hercege – ír származású angol tábornok, a Waterlooi győző.
Anne-t mulattatta a gondolat, hogy személyesen ismerhetné az előkelő, angol-ír családból származó Sir Arthur Wellesley-t, a királyság egyik miniszterének a testvérét. – Természetesen hallottam róla – felelte. – Tehetséges ember – jelentette ki az ezredes. – Szerintem Franciaországnak még nagyobb gondjai is támadhatnak, mint amilyenekkel a félszigeten kellett szembenéznie. Napóleon pillanatnyi szeszélynek engedve rohanta le Spanyolországot, de könnyen lehet, hogy kijózanító tapasztalatra tesz szert. – Úgy érzem, Borisz Fjodorovics, hogy nem nagyon bánja szövetségesünk spanyolországi vereségét – szólt közbe Csajkovszkij. – Lehetséges, hogy nem nagyon kedveli a franciákat? Az ezredes vállat vont. – Franciaország vagy Spanyolország – mindegy, nem a mi harcunk. Napóleon pedig – kicsoda egyáltalán? Egy közönséges fickó, és kész. Az uralkodónk nem kötheti magát egy brigantihoz! Szembe kell szállnunk vele, és Angliát kell segítenünk! Az angolok a természetes szövetségeseink – mondta, s fejet hajtott Anne felé. Csajkovszkij cinkos pillantással, ártatlanul megjegyezte: – Vagyis maga szerint, Borja, Angliának nincsenek olyan érdekei a kontinensen, amelyek ütköznének a mieinkkel. Ha uralhatja a tengereket, hagyni fogja, hogy úgy uralkodjunk Európában, ahogy nekünk tetszik. Az ezredes szemmel láthatóan elemében érezte magát. – Nevethet, ha akar, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összecsapás köztünk és Napóleon között. Mi van Lengyelországgal? Svédországgal? Levantéval? Gondolja, hogy Napóleon ölbe tett kézzel ül, és hagyja, hogy megszerezzük őket? Vagy hogy mi átengedjük őket neki? Én azt mondom, hogy
legyenek meg Franciaországnak a természetes határai, és nekünk is a magunkéi. Az ősi Bizánci Birodalom… – Nem, nem! – vágott közbe a kezét felemelve Csajkovszkij. – Nem hagyom, hogy visszatérjen Bizánchoz! Tudja, Anna Petrovna, ha egyszer nyeregbe pattan, semmi se állíthatja meg. Az ezredes elmosolyodott. – Na jó. De azt muszáj megmondanom, Vászja, és magának is, mademoiselle, hogy az Oroszország és Franciaország közti házassági kapcsolat túl távolinak tűnik, s az is marad. – Házassági kapcsolat? – kérdezte meglepődve Anne. Csajkovszkij kissé összébb húzta a szemöldökét. – Állítólag Napóleon azt fontolgatja, hogy elválik Madame Josephine-től… – Attól a csodálatos asszonytól! – szólt közbe rosszallóan az ezredes. – De hát én úgy tudtam, hogy az övék igazi szerelmi házasság – mondta Anne. – Mindenki arról beszélt. Amikor Párizsban voltam… – Napóleon fiút akar, és eldöntötte magában, hogy tőle nem kap – válaszolta Csajkovszkij. – Miután trónt szerzett, muszáj ráhagynia valakire. Az ezredes egyetértőn bólintott. – Igaz. És jövő hónapban, az erfurti konferencián fel akarja vetni, hogy adják hozzá valamelyik nagyhercegnőt – mondta érezhető felháborodással. – Nem ismeri az emberét. A cár, ha muszáj, az ördöggel is szerződést köt, hogy időt nyerjen, de egyik húgát sem fogja odaadni neki. Ekkor, mivel bejelentették a bál kezdetét, és mindenki a nagyterem felé indult, félbeszakadt a beszélgetés. Az ezredes udvarias főhajtással elbúcsúzott, s ment megkeresni a hölgyet,
akit kísérnie kellett, Bazil Andrejevics pedig a karját nyújtotta Anne-nek, és elégedetten mosolygott rá. – Érti már, Anna Petrovna? – kérdezte. – Nem csak gazdagságot és előkelő pozíciót ajánlok, mert azt bármelyik gazdag nemes megteheti. Nekem viszont bejárásom van az udvarba. Ismerem az uralkodócsaládot, a minisztereket és a legmagasabb beosztású tábornokokat. Velem a hatalom központjába kerülhet, s tudhatja, mi fog történni, még mielőtt bekövetkezne. Anne elgondolkodva nézett rá. – Miért gondolja, hogy vágyom erre? – Azért, mert a tudás hatalom. Mert az intelligens elme számára minden a tudás. Igen, észrevettem magában a vágyat, mademoiselle – mondta Csajkovszkij. – Képzelje el magát a történések közepén! A szalon úrnőjeként, ahol nemzetek sorsa dől el: intriguante sans pareil! Igen, ez nagyon vonzza. Ne is tagadja! – Bolondságokat beszél, Bazil Andrejevics – rótta meg Anne, de hasztalan. Bár nem erőltette tovább a témát, a férfi ugyanazzal az elégedett mosollyal vezette a bálterem felé, amely korábban jelent meg az arcán.
*** Szergej végül csak odament hozzá, amikor a bálterem egyik sarkában lévő alkóvban, egy kereveten ült. Természetesen nem táncolhatott, de Csajkovszkijon kívül többen is leültek mellé egy kis időre, hogy beszélgessenek vele; kellemesebben telt az este, mint azt korábban remélte. A gróf nem ment oda hozzá, de Anne látta, hogy időnként feléje néz. Érezte a jelenlétét, bárhol volt is éppen, még akkor
is, ha nem nézett felé; a bőre bizsergése árulta el. Szerelmének, szenvedélyének, érintésének az emlékét mélyre zárta az agyában, hogy később elővegye, megvizsgálja, s boldogságot merítsen belőle, vagy fájdalmat kapjon, sőt valószínűleg mindkettőt. Hogy mihez kezdjen vele, arra egyelőre nem tudott gondolni. Fáradt volt, nem akart semmit, csak azt, hogy hagyják békén. Csajkovszkij grófnak néhány tánc erejéig kötelezettségei voltak, s az egyik távollétét használta ki Szergej arra, hogy odamenjen hozzá. Anne éppen el volt foglalva azzal, hogy kioperálja legyezője kapcsát a retikülje csipkeborításából, ahova beakadt, s csak akkor nézett fel, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy megáll előtte egy pár selyemharisnya és egy fehér térdnadrág. Szergej kipirult arcát és csillogó szemét pillantotta meg, és szomorúan kellett megállapítania, hogy a fiatalember nem józan. – Végre csak idejöttem – mondta nem sok jót ígérő hangon. – Már arra gondoltam, hogy ha Csajkovszkij, az a kutya nem tágít maga mellől, nem hagyja szabadon, akkor kénytelen leszek kiereszteni belőle némi levegőt. Anne kérdő pillantása láttán elvigyorodott. – Igen, egy kicsit be vagyok csípve – mondta, kitalálva a gondolatát. – Előfordul ilyen alkalmakkor, amikor ömlik a pezsgő. Ma este minden egyenruhás azon van, hogy részegre igya magát. A számlát a helyőrség állja. Anne elbocsátó mozdulatot tett. – Nem szeretném akadályozni a szórakozásban. Szergej levetette magát mellé. – Ne haragudjon rám, Anna! Miért olyan távolságtartó? Mit tettem, amivel megharagítottam?
– Semmit… az égadta világon semmit. – Valaminek pedig történnie kellett. Az a baj, hogy csak most jöttem Pjatyigorszkba? De hát tudja, hogy jöttem volna, ha lehet. Teljes készültségben voltunk, senki se kapott eltávozást, s minden nap és éjjel csecsen támadásokat kellett visszavernünk. Nem jöhettem előbb. – Nem is számítottam rá – válaszolta őszintén Anne. – Akkor mi a baj? Miért bántódott meg? – Nem bántódtam meg, Szerjózsa. Egyszerűen csak fáradt vagyok – felelte, s meglehetősen üres tekintettel nézett rá. Nem voltak érzései, amelyeket bármilyen módon megoszthatott volna vele. – Ne törődjön velem! Szergej pillantása sebzetté vált. – Megváltozott. Mi történt? Az nem lehet, hogy Csajkovszkij miatt! Hisz nem is férfi, csak egy nyamvadt piperkőc. Miért hagyja, hogy maga körül lebzseljen? – Nagyon kedves hozzám. – Kedves! Az nem kedvesség! Nem veszi észre, hogy flörtöl magával a bolond? Szeretném, ha nem hinne neki, Annuska! Maga túlságosan megbízik mindenkiben. Anne nagyon fáradtnak érezte magát. – Bazil Andrejevics megkérte a kezem – mondta. – Nem mehet hozzá! Mit mondott neki? Miért lebzsel még mindig maga körül? Ugye nem mondott igent? – Nem… – Akkor nincs joga ahhoz, hogy hírbe hozza. Majd én megtanítom viselkedni! – jelentette ki diadalmasan Szergej. – Ha újból meglátom a közelében, elintézem, ne aggódjon!
– Kérem, Szergej, én ezt nem bírom tovább – válaszolta Anne, s végig akart simítani a homlokán, de Szergej elkapta a kezét, és lázasan csókolni kezdte. – Tudom, drágám! Túl sokáig voltam távol, és egyedül kellett megbirkóznod a bánattal. De meglásd, minden rendben lesz. Ne haragudj rám, Annuska! Nem szándékosan hanyagoltalak el. Anne megpróbálta elhúzni a kezét. Minden rendben lesz? Hányan fogják még ezt mondani neki, miközben nyilvánvaló, hogy minden darabokra hullik körülötte, és többé sose lesz rendben semmi. – Ne, Szerjózsa! Néznek bennünket. – Csak nézzenek! Nem érdekel! Azt akarom, hogy tudjanak rólunk. – Szergej újból megcsókolta Anne kezét, majd megfordította, és a csuklója belső oldalára tapasztotta a száját. – Angyal! Anne könnyes szemmel, feldúltan küzdött vele, szabad kezével megpróbálta eltolni izmos vállát, de mintha egy kősziklát akart volna arrébb mozdítani. Szergej szorítása piros nyomokat hagyott a karján. És akkor, mintha a semmiből bukkant volna elő, a gróf jelent meg előttük, s hideg, metsző hangon szólalt meg. – Mi folyik itt? Szergej Nyikolajevics, máris berúgott talán? Azonnal engedje el Anna kezét. Zaklatja. A határozott hang, a formális megszólítás meglepte Szergejt. Elengedte Anne kezét, felállt, s közben erősen elpirult. Kihúzta magát az apja előtt, s minden erejét összeszedve, méltóságteljesen válaszolt: – Téves következtetésre jutott, uram. Nem vagyok részeg, és nem zaklattam Anna Petrovnát.
– Elnézést! – mondta a gróf metsző gúnnyal a hangjában. – A látszat alapján ítéltem. Ha egy fiatalember nyilvános helyen meg akar csókolni egy hölgyet, aki tiltakozik, akkor úgy érzem, hogy zaklatásnak veszi az igyekezetét. És ha a fiatalember történetesen az én fiam, feltételezem, hogy csupán a túlzott italfogyasztás miatt feledkezett meg arról, hogyan kell viselkedni. Szergej arca már lángolt az indulattól. – A látszat gyakran csal, uram – mondta. – Nem volt semmi helytelen abban, amit tettem. Feleségül akarom venni Annát – már fogadalmat tettünk egymásnak. Ha nem találta volna borzalmasnak és tragikusnak, ami történt, Anne elneveti magát, látva a gróf arcán először a megdöbbenést és a hitetlenséget, amit felháborodás és kétkedés váltott fel. Mivel ismerte a fiát, azonnal tudta, hogy Szergej ok nélkül nem mondta volna azt, amit mondott, nem szánta volna rá magát szemenszedett hazugságra. Magyarázatot várva előbb Szergejre, majd Anne-re nézett, s látva a lány arcán a gondterheltséget, az ő arckifejezése is rögtön megváltozott. A tudattól, hogy nincs hozzá joga, csak még keserűbbé vált benne a féltékenység. – Lehetséges, hogy tévedtem – mondta komoran. – Gratulálnom kell, mademoiselle? Ne légy bolond! – gondolta Anne, de nem mondhatta neki mások, Szergej előtt. – Nem – felelte. – Nem megyek feleségül Szergejhez. – A szeme sarkából látta, hogy a fiatalember tiltakozni akar, de nem ért rá foglalkozni vele. Tekintetét a grófra szegezte, az ő pillantását akarta megtartani. – Azt akarja mondani, hogy semmi sincs maguk között?
Érezte, hogy a gróf határozott nemet vár, de nem volt egészen tiszta a lelkiismerete Szergej miatt. Nem történt köztük semmi olyan, amire az apja gondolt, ugyanakkor nem lett volna szabad úgy viselkednie Szergejjel. Rosszat tett: ki tudja, milyen kárt okozott pillanatnyi gyöngesége, amikor viszonozta az ölelését? – Nem ígérkeztem el neki – mondta. – Téved. – De Anna…! – kiáltott fel Szergej. Végre felé fordult. – Nem leszek a felesége! Már megmondtam, hogy lehetetlen! – jelentette ki határozottan. – Ezzel együtt – jegyezte meg komoran a gróf – úgy tűnik, hogy megkérte a kezét. Fogalmam se volt róla – mióta tart? Sokkal erősebb… vonzalomról lehet szó, mint amilyet elképzelhetőnek tartottam egy nevelőnő és a neveltje között. Igazságtalan volt, és ezt ő is tudta: Szergej sosem volt Anne neveltje, tehát ebből a szempontból nem történt semmi helytelen. De büntetni akarta Anne-t, fájdalmat okozni neki, amit ő meg is értett, bár fájtak neki a szavak. Szomorúan nézett a férfira. – Jaj, ne! – tiltakozott erőtlenül. A harag egy szempillantás alatt eltűnt a gróf arcáról, s csak az értetlenség maradt meg. – Mi történt, Anna? Ugye nem szeretett bele? – Hogy tehettem volna? Hiszen a fia! Szergej tekintete ide-oda ugrált közöttük, miközben hallotta szóváltásuk melegségét, eltéveszthetetlen intimitását. Tisztán érezte, hogy nem munkaadó és alkalmazott közti beszélgetést hall. A pezsgő okozta szédülése elmúlt, s hirtelen ismét józannak érezte magát.
– Apa… Te és Anna? – kérdezte elakadó hangon, s közben találkozott a tekintete Anne védekező pillantásával. – Ezért mondta, hogy lehetetlen?! – Választ nem kapott, mire az öklei összeszorultak, s hevesen robbantak ki belőle a szavak: – Maga és apa? Istenem, ez undorító! – Szerjózsa…! – Hogy tehették? Épp maguk?! Ez… ez közönséges! Anne nem bírta tovább. Felállt, s minden idegszálával menekülni akart. Rosszul volt, szédült, tétován nyújtotta előre a kezét. A gróf rögtön ott volt; érezte, ahogy határozottan megfogja a karját, segíti, támogatja. Mindig ezt fogja tenni, szereti és megérti, gondolta. – Semmi baj – hallotta a hangját. – Menjen ki a teraszra! Senki se fogja követni. Elhomályosult tekintettel nézett rá, majd bizonytalan léptekkel elindult.
*** A meleg esti levegőt nehezen lehetett belélegezni. A terasz – hála istennek! – üres volt. Anne rátámaszkodott a mellvédre, s az alatta feketéllő bokrokat figyelte. Kabócák énekét hallotta, a háta mögül a bálteremből kiszűrődő zeneszót, s a kettő között nem volt semmi, csak puszta kín. A fájdalom most már teljesen áthatotta, s úgy érezte, hogy darabokra tépi. Romba dőlt életet látott maga előtt; fejét csüggedten lehajtotta, és forró, keserű könnyek ömlöttek a szeméből. Kis idő múlva megérezte, hogy valaki van a közelében, s megpróbálta abbahagyni a sírást. A retiküljét a bálterem sarkában, a kereveten hagyta; nem volt zsebkendője. Az ujjaival próbálta hát megtörölni az arcát, de hasztalan, mert a könnye
egyre csak potyogott. Minden erejét összeszedve próbált erős lenni. Nem akarta kitenni magát szemtelen kíváncsiskodásnak, netán botránynak. Aztán valaki egy tiszta, kellemes illatú kendőt nyomott a kezébe. Azonnal ráismert az illatra – csakis Bazil Csajkovszkijé lehetett. – Tessék! – mondta kedvesen a férfi. – Használja csak… elég nagy. Elvette, megtörölte vele az arcát és a szemét. Bazil Andrejevics mellette állt, eltakarta mindenki elől, aki a bálteremből nézhetett volna felé, s a tekintete tele volt együttérzéssel. Anne megpróbálta megköszönni neki a segítséget, de újból sírva fakadt. – Drágám! – mondta Csajkovszkij gróf, és megfogta a karját. A mozdulat nem egy szerelmes férfié volt – puszta kedvességből húzta a vállához, hogy kényelmesebben kisírhassa magát. Szinte anyai gondoskodással kezelte. Anne a kedvességétől először még keservesebben sírt, de aztán a zokogása alábbhagyott, s képessé vált arra, hogy ha nehezen is, de mély lélegzetet vegyen. – Sajnálom – mondta remegő hangon. Csajkovszkij még tartotta egy pillanatig, aztán szelíden elengedte. – Vége? – kérdezte. Anne széthajtotta a markában szorongatott, átnedvesedett zsebkendőt, és újból megtörölte az arcát. – Azt hiszem – felelte bizonytalanul. – A terem másik végéből láttam, hogy történik valami – mondta Csajkovszkij, és szomorúan elmosolyodott. – Furcsák ezek a Kirovok. Nem csodálkozom, hogy az áldozatuk lett. Melyik támadt magára? Netán mindkettő?
Anne csak nézett rá elkeseredetten, és alig hallotta, amit mond. – Mit tegyek? – kérdezte. – Mit? – Érezte, hogy újból könynyek gyűlnek a szemébe. – Tönkrement az életem! – Szó sincs róla! – tiltakozott szelíden Bazil Andrejevics. – Egy kis contretemps – el fog múlni. Egy-két nap múlva már nem is emlékszik rá. Báltermekben nem szoktak életek tönkremenni – tudja, az nem így történik. Anne némán megrázta a fejét. – El kell mennem. De mihez kezdjek? Hová mehetnék? – kérdezte tehetetlenül. Fogalma se volt róla, hogy milyen irányba induljon, teljesen elveszetté vált, összezavarodott. Csajkovszkij elgondolkodva nézett rá. – Egy dolgot biztos megtehet – mondta. – Nem akarom sürgetni most, hogy ilyen nehéz helyzetbe jutott, de ha meg akar szabadulni tőlük, hozzám jöhet feleségül. Az ajánlatom továbbra is érvényes. – Anne nem válaszolt, s abban se volt biztos, hogy egyáltalán hallotta, amit mondott. – Megértem, hogy el akar szakadni tőlük. Túlságosan nyomasztók, és mindent maguk alá akarnak gyűrni – Nyikolaj Szergejevics mindenképpen, és biztos vagyok benne, hogy Szergej egyszer ugyanolyanná fog válni. Könnyed, esti szellőhöz hasonlító hangja megnyugtatóan hatott Anne-re, eloszlatta a rá telepedett homályt. Már csak gyöngének, fáradtnak, kiürültnek, érzelmektől megfosztottnak érezte magát. Hozzá akart dőlni, becsukni a szemét és aludni, de tisztában volt vele, hogy az nem volna tisztességes. – Tudja, hogy nem szeretem – felelte. – Ennek ellenére feleségül akar venni?
– Nem érdekel, miért jön hozzám, ha egyszer hozzám jön – mondta könnyedén Csajkovszkij. – Meglátja, minden rendben lesz. Elmenekülni! Gyáván elmenekülni! – gondolta Anne. De mi mást tehetne? Muszáj menekülnie, és máshová nem mehet. Kimerült volt, s a gróf biztos menedéket ígért neki; amíg hű hozzá, addig nem lehet baj – talán. – Igen – felelte. – Ez azt jelenti, hogy feleségül jön hozzám? – kérdezte óvatosan Bazil Andrejevics. Anne alig volt tisztában vele, hogy mit mond, de megismételte: – Igen. Hallotta, ahogy a férfi megkönnyebbülten, diadalmasan mély lélegzetet vesz, s aztán – most már jogosan – újból magához húzza. – Köszönöm – súgta halkan, bele a hajába. – Nem fogja megbánni. Meglátja, boldoggá teszem. Minden rendben lesz. Anne elnézett a válla fölött. Semmit se érzek, az égvilágon semmit, gondolta.
HARMADIK KÖNYV 1811
Huszonkettedik fejezet A kocsi, amely a Bjeloszkoje-palota előtt várakozott 1811 júniusának egyik napján, új volt, csillogó és nagyon elegáns. Francia felfüggesztésű, fekete, vörösre festett kerekekkel, kárpitozása pedig az abban az évben Moszkvában legdivatosabbnak számító, Ecstasynak nevezett világoskék. Két fehér, angol ló húzta, amelyeket óriási költséggel Yorkshire-ből hozattak. A fényes szőrükön élénk mintázatot alkotó fekete bőrszerszámot skarlátvörös, török sallangok díszítették, befont sörényükbe pedig piros szalagokat fűztek. A fogat nemcsak gazdagságról és a legújabb divat követéséről tanúskodott, hanem képzelőerőről is, és az épület, amely előtt megállt, hasonló képet mutatott. Korinthoszi oszlopokkal díszített, fehér márványhomlokzatával hatalmas görög templomra hasonlított. Az oszlopok tartotta timpanonban lévő dombormű Európa elrablását ábrázolta. A kocsi még öt perce se várt, amikor levendulaszínű, francia szarvasbőr kesztyűjét menet közben felhúzva, háta mögött egy csipkeszegélyű napernyőt tartó francia szobalánnyal megjelent a ház úrnője. A lovász összenézett a kocsissal, s enyhén biccentett. Anna Petrovna Csajkovszkaja grófnéról a személyzet minden tagja tudta, hogy sokra tartja szép lovait, és szükségtelenül sosem várakoztatja őket. A libériás inas felsegítette a kocsiba, felhajtotta a lépcsőt, és becsukta az ajtót, miközben a komorna a másik oldalról szintén beszállt. Az inas fellépett a kocsi hátuljára erősített pallóra, a lovász a lovak szerszámát elengedve hátrébb lépett, s a jár-
mű a kaviccsal felszórt bejárón elindult a nagy, kovácsoltvas kapu felé. Miközben távolodtak tőle, Anne, mint mindig, visszanézett a hatalmas, Héphaisztosz templomát utánzó épületre, amely moszkvai tartózkodásai alatt az otthona volt. Nem tudta eldönteni, hogy csodálja vagy nevessen rajta, s angol konzervativizmusa tovább harcolt a fogadott hazájában beléivódott, romantikus pompaszeretettel. Moszkva maga is az ellentétek városa volt: egyszerre keleti és tősgyökeresen orosz, hazafias és kozmopolita, pompában tobzódó és konzervatív. Talán ezért érezte annyira otthon magát benne. Csak egy éve laktak a Bjeloszkoje-palotában, azóta, hogy Bazil apja meghalt. Korábban egy szerényebb, de kellemes városi házuk volt a Tverszkaja téren, de miután megörökölte az apja vagyonát, Bazil körbejárta Anne-nel az összes üresen álló moszkvai palotát és elegáns házat, hogy kiválasszák az új otthonukat. – A döntés a tiéd – mondta. – Rábízom magam az ízlésedre, csak azt kérem, hogy legyen elég nagy és szemrevaló. Nem lehet azt mondani, hogy első látásra beleszeretett a Bjeloszkojéba – sose tudta eldönteni, hogy igazán tetszik-e neki, vagy némileg taszítja –, de tény, hogy miután megismerte, minden egyéb jelentéktelennek tűnt a szemében. Moszkva tele volt furcsaságokkal, s a vezető orosz családok látványos épületei közül sok tágas parkban állt, mint a Bjeloszkoje is. Ezeknek a parkoknak a nagy száma és kiterjedése, valamint a városi parkok, kertek és díszes terek miatt a mintegy háromszázezer lakosú Moszkva hatalmas térséget ölelt fel, inkább lehetett tartománynak tekinteni, mint városnak.
Nagyjából kör alakú területen épült fel, amelynek alsó harmadát a szeszélyesen kanyargó Moszkva folyó választotta el a többi résztől. Főbb útvonalai kerékküllőkként futottak szét az egyszerre erőd, fegyvertár, uralkodói palota, kaszárnya és városi gabonaraktár szerepét betöltő Kremltől, amelynek sötétvörös falai és csillogó kupolái uralták a tágas Krasznaja Ploscsagyot. A piacteret – amely méltán érdemelte ki a Szép nevet 4 – mindennap ellepték a város környéki parasztok zöldséget, gyümölcsöt, baromfit, tojást, vajat, gabonaféléket és napraforgót szállító szekerei, s köztük a birodalom legkülönbözőbb részéből érkező házalók, prémvadászok és kereskedők is kínálgatták portékájukat: kasmírkendőket, kínai selymet, indiai muszlint, perzsaszőnyegeket, török bronz- és rézműves munkákat, szibériai cobolyprémet és nercet, pókháló finomságú azerbajdzsáni csipkét, szárított virágokat és fűszernövényeket a Krímből, s zománcozott kijevi karkötőket és fülbevalókat. Amikor csaknem száz évvel korábban Nagy Péter hozzálátott új fővárosa, Szentpétervár felépítéséhez, rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta, hogy más városokban kőépületeket emeljenek. Bár az ukázt ötven évvel később az egyik utódja visszavonta, eredményeként az elegáns moszkvai házak egy része s az összes jelentéktelenebb épület fából készült. A moszkvaiak azzal kárpótolták magukat, hogy élénk színekre – sárgára, rózsaszínre, levélzöldre és égkékre – festették a házaikat, és faragott díszekkel, verandákkal, ablakredőnyökkel látták el őket, sőt volt, aki fából oszlopokat és díszes oromzatot is 4
A magyar Vörös tér elnevezés hibás, a krasznij szó jelentéseinek nem ismeretéből fakadó fordítás eredménye.
csináltatott hozzá. A gazdagok még tovább mentek: palotáik előkelő fehér márványnak vagy rózsaszín gránitnak, netán mézszínű portlandi mészkőnek látszó homlokzatot kaptak, amely valójában mesterien megmunkált fa volt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Anne otthon érezte magát Moszkvában. Az elegáns épületekhez hasonlóan az ő élete se olyan volt, amilyennek látszott: a szemet gyönyörködtető, kellemes külső ürességet takart. A heves érzelmi megrázkódtatások sorozata, amely belehajszolta a Bazil Csajkovszkijjal kötött házasságba, mintha vad tűzvészként kiégette volna belőle az érezni tudást. Eltompította, megdermesztette, s csak arra vágyott, hogy elmenekülhessen egy olyan helyre, ahol nem követelnek tőle olyat, ami újból a már megjárt, fájdalmas mélységekbe löki. Kezdetben úgy tűnt, hogy amit akart, elérte. Bazil kedves volt, kellemes és csöppet sem követelőző társ, és az esküvőjüket követően rövid idő alatt eljuttatta arra a helyre a társaságban, amelyet megígért neki. Madame Csajkovszkij lett, előkelő társasági hölgy, gazdag, divatos, az intelligencia krémjétől körülvett. Nagy házat vezetett, alkalmazottak egész kis seregét irányította, hatalmas vagyonból költekezhetett, és tiszteletet kiváltó nevet viselt. Nagyon más volt ez, mint nevelőnőnek lenni – függetlenül attól, hogy mekkora tisztelettel bántak vele, és milyen jól megfizették –, s várható volt, hogy ez megváltoztatja. Ő is érezte, hogy sokkal magabiztosabbá, tekintélyesebbé, több tiszteletet követelővé vált, s ennek mértékében veszített nyitottságából, közvetlenségéből, s figyelt oda jobban arra, hogy mit gondolnak róla mások. Úrinőnek nevelték, de előkelő dámának lenni egészen mást jelentett.
A közvetlenség és a vidámság társasági eszközzé vált számára, amelynek a hatását előre ki kellett számítani. Ugyanakkor, bár veszített a spontaneitásából, biztos lehetett benne, hogy senki se várja el tőle, illetve nem sajnálja az elvesztését. Azzá vált, amivé válnia kellett, és nyugodtan mondhatta, hogy sikertörténet az övé és Bazilé. Mindenhová hívták őket, és a meghívásaikat értékesnek tartották; ízlésüket mintának tekintették, véleményüket gyakran ismételgették, s vágytak az egyetértésükre; mindenki elfogadta őket, s szinte kivétel nélkül szerették is. Nyerő páros voltak: Bazilé volt az ősi név, a családi vagyon és a társasági viselkedésben való jártasság, amellyel az előző kettőt hasznosítani tudta, Anne pedig okos volt, tanult, értelmes és józan. Ráadásul angol, s mivel Tilsit után az angolszeretet váltotta fel Oroszországban az addigi vad, a párizsi divat gondolkodás nélküli majmolásában is megnyilvánuló franciaimádatot, ez sokat számított. Kirovok, akik korábban kitöltötték, uralták és megváltoztatták az életét, teljesen eltűntek belőle, mint egy öreg, levetett ruhadarab. Csak néha hallott felőlük, másodkézből, amikor szóba kerültek a társaságban. A grófot, aki továbbra is az uralkodó különleges megbízottjaként tevékenykedett, viszonylag sűrűn említették vacsorákon és fogadásokon, s időről időre előkerült a felesége rossz egészségi állapota is, mint olyan körülmény, amely komoly nehézséget okoz egy sűrűn utazó, sok időt külföldön töltő embernek. Irina minden jel szerint nem tudta kiheverni legkedvesebb gyereke halálát. Szerjózsa katonai pályafutásáról kevesebb szó esett, de abból, amit mániákus hivatásszeretetéről és akadályt nem ismerő elszántságáról hallott, Anne úgy ítélte meg, hogy ő sem képes túltenni magát Natasa halálán.
Ljolja még gyerek volt, s róla csak akkor hallott, ha időnként meglátogatta a nagyanyját Moszkvában. Száskáról sosem beszélt senki, és ennek kifejezetten örült. Fájt neki a kisfiú elvesztése, és megpróbált nem gondolni rá, de valahányszor eszébe jutott, fájdalom járta át. A kocsi befordult a Kuznyeckij Mosztra, Moszkva legelegánsabb részének főutcájára. Széles, szorosan összeillesztett deszkalapokkal lefedett út volt, s mindkét oldalán pazar üzletek sorakoztak, tele a legdivatosabb luxuscikkekkel, selyemmel, csipkével és bőrrel, francia fehérneműkkel és parfümmel, külföldi borokkal, angol gyapjúszövetekkel, kézzel varrott cipőkkel, könyvekkel, daloskottákkal és ékszerekkel. Minden megtalálható volt bennük, amire a divatos Moszkvának kedve támadhatott. Ha valaki éppen azt akart, vehetett szelíd, moldáviai csalogányt, s aranyketrecet is, hogy legyen hol tartani, vagy bódító, új szerető megbabonázására alkalmas parfümöt, esetleg öregek vérét is felpezsdítő, buja francia rézkarcokat, és Mechlin-csipkével díszített, párizsi selyeminget, hogy az illető gerjedelme tovább tartson. A Kuznyeckij Moszt volt az a hely is, ahol mindenkinek, aki egy kicsit is adott magára – akár gyalog, akár kocsin – kötelező volt megjelenni. Moszkva Bond Streetje, gondolta Anne. Ha semmi más dolga nem volt ott, csak venni akart valamit, Madame Csajkovszkijnak akkor is elegánsan kellett megjelennie, s fenntartani reputációját, miszerint élen jár a divatban. Ezen a napon egy maga tervezte, nagyon könnyű, ujjatlan, rövid, sűrű ráncokba szedett bársonykabátkát viselt, a huszáregyenruha sújtására emlékeztető díszítéssel, és kis kalapot három begöndörített kakastollal és az arcát félig takaró fátyollal. Szarvasbőr kesztyűje a könyökéig ért, s mindkét csuklóján Bazil családi
örökségéből származó, nehéz, leláncolt hattyút ábrázoló, zománcozott arany karkötőt hordott. Négysoros igazgyöngy nyaklánc és gyöngy fülbevaló tette teljessé a képet. Elegáns volt, kifinomult, első ránézésre is a társaság vezéralakja. Ennek a pozíciónak a megtartása rengeteg munkát és a legapróbb részletekre való odafigyelést igényelt. Anne korábban el se hitte volna, hogy pusztán a társasági lét milyen sok időt emészt fel, s hogy milyen kemény munkával lehet csak megmaradni a csúcson. Csupán a ruhákkal órákat kellett foglalkoznia mindennap – eldönteni a szabásukat, anyagukat, díszítésüket –, s csak aztán jöttek a kalapok, kesztyűk, cipők, harisnyák, kabátok és bundák, pelerinek, köpenyek, szőrmék és kendők. Aztán el kellett olvasnia minden újságot, s a könyveket, amelyekről az emberek beszéltek, s azokat is, amelyekről beszéltetni akarta őket. Látnia kellett minden színházi előadást – akár jó, akár rossz –, elmenni az összes koncertre, hogy véleményt tudjon mondani róluk, s a politikában – hazaiban és nemzetköziben egyaránt – is naprakésznek kellett lennie. Ismerni kellett a társasági pletykákat is, tudni, hogy kinek kivel van éppen viszonya, s rendszeresen gyakorolnia kellett a zongorázást és az éneket, mivel mindkettő iránt nagy volt az igény a társasági eseményeken. S aztán ott voltak maguk az események: Bazillal mindennap hivatalosak voltak valamilyen vacsorára, bálra, kártyázásra, zenés estre, színházi fogadásra, piknikre, vízi kirándulásra és lovaglásra, s amikor rajtuk volt a sor, hogy másokat szórakoztassanak, az mindig rengeteg munkával járt. Az évek folyamán Anne-nek sikerült létrehoznia egy hatékony – éppen ezért főleg külföldiekből álló – csapatot, de a tervezés, a döntés és a munka felügyelete akkor is őrá hárult.
Annyi előnye mindenképpen volt a dolognak, hogy nem maradt ideje boldogtalannak lenni, és úgy is állította össze a napirendjét, hogy ne legyenek benne üresjáratok, amikor ráér a sorsa alakulásán elmélkedni. Reggelenként a komornája, Pauline ébresztette, s tálcán kenyeret, gyümölcsöt és kávét vitt neki, valamint az aznapi újságokat, a postát s az aznapra szóló meghívókat. Miután evett, megfürdött, s miközben Pauline rendbe rakta a haját, a személyzet különböző tagjai járultak elé jelentéstételre, illetve hogy megkapják feladataikat. A titkárnője, Miss Penkridge, aki Yorkshire-nek ugyanabból a szegletéből érkezett, ahonnan a kocsiját húzó lovak, volt az első: határidőnaplóját kinyitva emlékeztette aznapi teendőire, s meghallgatta az utasítását, hogy milyen meghívásokat fogadjon el, s hogyan válaszoljon a többi aznapi levélre. Miss Penkridge kötelessége volt számon tartani a színházi előadásokat, koncerteket, katonai szemléket, kiállításokat és más nyilvános, szórakoztató eseményeket, valamint jegyet szerezni rájuk, ha Anne azt igényelte. Tudnia kellett, hogy milyen új könyvek jelentek meg, s be is szerezni őket alkalomadtán. Miss Penkridge-et a komornyik, a házvezető, a szakács és a szabó követte, majd Pauline segített neki felöltözni. Ha Bazil otthon volt, rendszerint ilyenkor látogatta meg hálóköntösben, nagyokat ásítva és az előző esti férfimulatság utóhatásaként bedagadt szemmel, hogy megbeszéljék a napi programot s a meghívásokat. Ha nem tartózkodott otthon, vagy nagyon későn feküdt le, és még nem kelt fel, akkor általában csak az esti program előtt találkoztak. Az estéik többségét együtt töltötték – vagy legalábbis egy tető alatt, lett légyen az a sajátjuk vagy másé –, de ha az esti programnak vége lett, Bazil rendszerint elment valamelyik klubba, vagy férfiaknak tartott összejöve-
telre, hogy vodkázzon, és másnap hajnalig kártyázzon. Bjeloszkojéban megvolt a saját, több helyiségből álló lakosztálya, és ugyanúgy Anne-nek is. Kétségtelenül mozgalmas volt az élete, de – ezt szintén jól tudta – hiányzott belőle néhány létfontosságú elem, és ettől üressé, hamissá, a valódi élet puszta árnyékává vált. Elfárasztotta, de ki nem elégítette. Bazillal utoljára több mint egy éve aludtak együtt, jutott eszébe. Nem mintha hiányzott volna neki a fizikai közeledés, vagy nagyon élvezte volna, ha megtörtént, de ez volt a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a házasságuk nem olyan, amilyennek szerette volna vagy várta. A menekülés szándékával ment feleségül Csajkovszkijhoz, hogy biztonságban legyen, és ha ezek nem is voltak igazán jó okok, sok nő választotta őket. Bazil szerette, legalábbis ezt mondta, s ő elhitte. Úgy gondolta, hogy tompultsága örökké fog tartani, sosem lesz képes újból mélyen érezni, de az öröm, hogy szeretik, gyakorlatias megfontolásait valami jobbá változtathatta volna. A házasságuk, ha nem is szenvedélyes, de elégedettséget szülő kapcsolat lehetett volna. De a szerelem, ha létezett egyáltalán, nem sokáig tartott. Anne szűzként feküdt a hitvesi ágyba, nem ismerve semmit a házasság gyakorlatából, és az érzésekből is nagyon keveset azon a nehezen meghatározható sóvárgáson kívül, amelyet Kirov karjában átélt. Mélyen felkavaró élményként élte meg azt, hogy egy ágyba kellett feküdnie Bazil Andrejeviccsel, s ami a gyertya elfújása és az ágyfüggöny összehúzása után történt, azt megdöbbentőnek, fájdalmasnak és taszítónak találta. Nem tudta elhinni, hogy a férje jól csinálta, amit csinált. A mindent tudó és mindent megbocsátó Isten csak nem rendelhette így? Ugyanakkor Bazil Andrejevics aranyifjú hírében állt,
tehát csak tudnia kellett. Talán, morfondírozott Anne, aranyifjúi híre is olyan, mint az elmésségéé: távol áll a valóságtól. Az biztos, hogy abban, amit vonakodó testével művelt, érezhetően ugyanolyan kevés örömöt lelt, mint ő. Anne megkönnyebbülésére az első néhány hét után a kísérletei ritkábbak lettek, ő pedig azzal jutalmazta visszafogottságát, hogy kedvesebb és figyelmesebb volt vele azokon a reggeleken, amelyek előtti este csak szimplán elaludt. Amikor pedig megtörtént a dolog, másnap reggel alig tudott ránézni, zavarában hűvösen és távolságtartóan viselkedett, ami miatt néha bűntudata támadt, mert arra gondolt, hogy ha a férje valóban szereti, és emiatt műveli vele azt a rendkívüli dolgot, akkor talán neki is segítőkészebbnek kellene lennie. Bazil Andrejevics azonban valamit mégis jól csinálhatott, mert Anne teherbe esett. Ahogy az állapota biztossá vált, Bazil saját lakosztályba költözött, ami, úgy tűnt, hogy megkönnyebbülést jelentett mindkettőjük számára; attól kezdve többé nem is volt közös hálószobájuk. Tizenegy hónappal a házasságkötésük után Anne megszülte a gyerekét. Marja Vasziljevna szeptember 8-án, nem sok bonyodalmat okozva jött világra – apró, rózsás bőrű, szőke baba volt, akit csaknem a születése pillanatától Rose-nak becéztek. Ekkor döbbent rá Anne, hogy még nem halt ki belőle minden. Sose gondolta volna, hogy annyi érzés támad benne egy olyan csöpp kis ember iránt, de amikor először a karjába adták a gyerekét, s lenézett az üde arcocskára, a tökéletesen formált, pici ujjakra, a pihés hajú, törékeny fejecskére, minden porcikájában érezte a tökéletes, boldogító szeretetet. Bazil első pillanattól kezdve imádta Rose-t, és a baba, a róla való közös gondoskodás közelebb is hozta volna őket egymás-
hoz, ha nincs két körülmény. Az első a gyerek neme. Bazil szülei nagyon helytelenítették, hogy a fiuk Anne-t vette feleségül. Kedvelték mint Kirovék nevelőnőjét, de borzalmas traumaként élték meg, hogy egyetlen fiuk – aki egészen kiváló partinak számított – őt vette feleségül, ráadásul úgy, hogy se családja nem volt, se vagyona. Ha Bazil nem olyan előrelátó, hogy előbb összeházasodjanak, s csak aztán jelentse be nekik, valószínűleg mindent elkövettek volna azért, hogy soha ne kerüljön sor az esküvőre. De mivel az már megtörtént, nem tehettek más, mint hogy a nyilvánosság előtt jó képet vágtak hozzá, s csak szűk családi körben fejezték ki elégedetlenségüket, hatalmas, csalódottságot jelző sóhajtásokat hallatva, valahányszor a házasság mint társalgási téma felmerült. Ehhez minden támogatást megkaptak Olgától, aki nem volt képes megbocsátani Anne-nek, hogy elfoglalta a helyét Bazil oldalán, és az intellektuális társaságban fölé kerekedett. Olga bármire kész lett volna azért, hogy tönkretegye Anne-t, s boldogan használta ki az alkalmat, amikor eléggé el nem ítélhető módon lányt szült. Ő hívta fel a szülei figyelmét arra, hogy Anna Petrovna nem teljesítette elsődleges kötelességét, majd elhitette az anyjával, hogy Anne nem is képes fiút szülni, s amikor az anyja egy héttel Rose keresztelője után meghalt, meggyőzte az apját arról, hogy a szíve hasadt meg bánatában, mert Bazil egy terméketlen nőhöz kötötte magát. Bazil helyzete egy csöppet sem volt irigylésre méltó. Mivel úgy választotta Anne-t, hogy tudta, soha nem nyerheti el döntéséhez a szülei beleegyezését, mellé kellett volna állnia, s kényszeríteni őket, hogy fogadják el teljesen. Túl hosszú ideig volt azonban az egy szem, imádott fiuk. Olgával sokáig megőrizték egymás számára a gyerekkor illúzióját, és az együtt járt
a szüleiktől való függéssel, a helyeslésük és szeretetük iránti vággyal. Anne iránti lojalitása túlságosan új keletű és bizonytalan volt ahhoz, hogy legyőzze a régi szeretetet és lojalitást; elsősorban a szülei gyermeke volt, s csak másodsorban Anne férje. Mellébeszélt, közvetíteni próbált, megkísérelt mindkét fél kedvére tenni, s a végén csak azt érte el vele, hogy egyik se volt elégedett vele. Anne a csalódottsága és a várt védelem elmaradása miatti dühében vált először hűvössé vele szemben, s érezte úgy, hogy eltávolodik attól az embertől, aki iránt – egész neveltetése erre ösztönözte – bizalmat és tiszteletet kellene éreznie. Amikor az apósa is meghalt, árván és még gazdagabban hagyva a fiát, a kapcsolatuk – Rose-zal Bazil univerzuma közepén – újból megerősödhetett volna, de ami addig történt, az már ezt lehetetlenné tette – valójában még azt is megnehezítette, hogy a férfi fájdalom nélkül gondoljon a lányára. Rose, aki elbűvölő színei miatt a legszebb virágról kapta a becenevét, egészséges, boldog baba volt – kicsi, de tökéletesen formált, aranyszőke hajjal és világoskék szemmel. Elvétve sírt csak, mindenkire mosolygott, s aki csak a közelébe került, hamar odaadó rabszolgájává vált. 1810 februárjában, amikor öthónapos volt, elvitték a Vaszilij Blazsennij-székesegyházba megkeresztelni. Nagyszabású, előkelő esemény volt: Jekatyerina nagyhercegnő, a cár testvére vállalta a keresztanyaságot, a keresztapa pedig Juszupov herceg volt, egy közeli szomszéd, akinek Moszkva környékén, Arhangelszkojéban lévő palotáját mindenki csodaként emlegette. A székesegyház zsúfolásig megtelt – mindenki ott volt, aki csak egy kicsit is számított. A kórus egyházi himnuszt énekelt, majd a Preobrazsenszkij gárdaezred zenészei fanfárjaikba fúj-
tak. A szertartást maga a moszkvai metropolita vezette, s egy hófehér libatoll segítségével szentelt olajjal kente meg a baba mindkét kezét és lábát. A keresztapa, miközben zsolozsmázók hangja hallatszott, a karjára véve megkerülte vele a keresztelőmedencét, hogy mindenki lássa, majd a keresztanya égő, vékony viaszgyertyát tartott fölé, jelképezendő a fényt, amely a gyermeket az igaz útra vezeti. Végül a pap levágott a hajából egy pici tincset, s viaszt folyatott rá a gyertyáról. Amikor megszilárdult, beleejtette a keresztelőmedencébe, ahol a víz felszínén kellett maradnia, jó szerencsét jelezve. A viaszos hajdarab azonban nem úszott, hanem valamilyen hiba folytán a medence aljára süllyedt. Rémült csönd támadt, s Rose, aki mindaddig nyugodt mosollyal tűrte a szertartással járó megpróbáltatást, hangosan felsírt. Szörnyű pillanat volt. A zavart és csalódott metropolita gyorsan megismételte a rituálét, s ezúttal a viasz a víz színén maradt, ahogy először is kellett volna. A babát megnyugtatták, a sírás abbamaradt, a vendégek pedig elindultak a keresztelői lakomára, ahol a bőven ömlő francia pezsgő hamarosan visszavarázsolta arcukra a mosolyt. Valószínűleg csak kevesek emlékezetében maradt volna meg a szerencsétlen baleset, ám egy héttel később az idős Csajkovszkaja grófné belázasodott és meghalt, másnap pedig a babát, Marja Vasziljevnát támadta meg valamilyen rejtélyes betegség. Moszkva legjobb orvosai vizsgálták meg, de nem tudták megállapítani mi baja, csak széttárták a kezüket. A gyerek lázas volt, hányt, sírt, végtagjai hevesen rángatóztak; sose láttak ehhez hasonlót, mondták, s az ősi gyógymódokhoz folyamodva köpölyözést és beöntést javasoltak, bízva benne, hogy valamelyik használ.
Anne éjjel-nappal a kicsi mellett volt, a bölcső mellé tett székben aludt, hiába próbálta rábeszélni Bazil, hogy feküdjön le, s hagyja rá a virrasztást. Csupán a fejét rázta, mert még ahhoz is gyenge volt, hogy megszólaljon. Nem tudott elmenni onnan, s azt se értette, hogyan képes ilyet kérni tőle a férje. A világon minden, amit szeretett, ami drága volt neki, a gyerekében testesült meg, aki tehetetlenül feküdt előtte, és szenvedett. Hogy hagyhatta volna ott?! Az orvosok a fejüket csóválták, nagyokat sóhajtottak, Anne pedig dühösen, elkeseredetten nézett rájuk, mérhetetlen fájdalommal, amely ugyanúgy perzselte, ahogy a gyereket a láz. Napok és éjszakák múltak, s ő a bölcsőbe kapaszkodva ült, egész élete egyetlen pontra koncentrálódott, az élet csöppnyi lángjára, amely még küszködött, igyekezett, de egyre gyengébbé vált. Amilyen óriási örömöt jelentett neki Rose világra hozatala, olyan szörnyű volt látni, ahogy meghal. Mindent megtettek, amit lehetett. Három pap váltotta egymást, mondta sorra a könyörgő imákat, s Bazil is minden szentnek felajánlást tett, amelyik hozzájárulhatott a gyógyuláshoz. A láz ennek ellenére erősödött, s a baba már nem is sírt, nem rángatózott, csak feküdt mozdulatlanul. Hogy képes egy ilyen apró élet ennyit elviselni? – kérdezte magától Anne. Hisz olyan pici! A szenvedéstől a könnyeit is elveszítve, tehetetlenül ült, s Istenhez esdekelt, azon az új módon, amelyet a házassága érdekében az ortodox vallásra áttérve elsajátított. Ha el kell venned, mondta neki, vedd el gyorsan! Ne hagyd, hogy a babám tovább szenvedjen – engedd meghalni! De Rose nem halt meg. Mielőtt az élet erőtlenül pislogó lángja kialudt volna benne, a láz megszűnt, és a kislány természetes, gyógyító álomba merült. Egy újabb hét elteltével az
orvosok kijelentették, hogy elmúlt a közvetlen életveszély. Nem látnak rá semmilyen okot, mondták óvatosan, hogy ne érje meg a felnőttkort; csak hát ezért keserű árat kellett fizetnie! Sok idő telt el azután, hogy Anne azt kívánta, Rose haljon meg. Miért hagyta az Úr, hogy a valaha csodálatos baba szánalmas maradéka piszkafára hasonlító karokkal és lábakkal, mozdulatlanul ott feküdjön a bölcsőjében, túl gyöngén még ahhoz is, hogy sírjon, s csak arra legyen képes, hogy halkan nyöszörögjön kínjában? Az elbűvölő, rózsás arcú gyermek örökre odaveszett. Rose haja a láztól kihullott, s ami a helyére nőtt, az már nem aranyszínű és göndör volt, hanem fakóbarna, gyér, s lehangoló látványt nyújtva tapadt a kislány fejéhez. A vékony arcocskáról eltűnt a mosoly, s egyetlen, utálatos kacsintásba merevedett szem nézett csak hol fölfelé, hol oldalra. Az orvosok azt mondták, hogy idővel visszatérhet az erő a végtagjaiba, és gondos ápolással majdnem normálissá tehető. Majdnem normálissá! A gyereke, gondolta később Anne, csupán reménykedhet abban, hogy majdnem normális lesz; ő, aki előtt csodálatos jövő állt, de valamilyen ismeretlen erő elragadta tőle. Továbbra is a betegszobában maradt, s a babát figyelte; Bazil ezalatt szabadságolta magát, szinte kizárólag klubokban élt, s csak néha üzent esténként, formálisan érdeklődve Marja Vasziljevna egészségi állapota felől, amire a nyomorúságával küszködő anya sosem válaszolt. Aztán egy napon Anne előjött a sötétből, élénk lett, tevékeny és határozott. Teljes személyzetet fogadott fel, hogy legyen, aki ellátja Rose-t – szoptatós dajkát, dadát, orvost és nevelőnőt Mademoiselle Parmoutier, egy csöndes, értelmes belga nő személyében. Azt akarta, hogy mindent megkapjon, amire szüksége lehet, bármit, ami megnyugvást ad neki, és javít az
állapotán. Minden délelőtt, mielőtt távozott otthonról, bement a gyerekszobába, s este is, miután felöltözött az éppen esedékes programra; a nap többi részében pedig próbálta elfelejteni azt, aminek a gondolatát sem volt képes elviselni. Nagyon szerette Rose-t, és mérhetetlen szenvedést okozott neki, hogy nem tehet érte semmit. A lesoványodott, részben béna, önmaga borzalmas karikatúrájává vált gyerek látványa úgy a szívébe mart, hogy erőszakkal kellett kizárnia a gondolataiból, különben tönkrement volna belé. Sejtette, hogy Bazil hasonlóan érez, és szenvedésének a tudata csak még fájdalmasabbá tette a sajátját. Bár szeretett volna egy fiút, és megengedte magának, hogy a szüleihez hasonlóan csalódott legyen, amikor Rose megszületett, elég volt egyetlen pillantást vetnie rá ahhoz, hogy megváltozzon a véleménye. Teljes szívéből imádta. Az ő kívánsága volt, hogy a keresztelő pompás esemény legyen, és pompás ajándékokkal halmozta el – a legfinomabb csipkéből készült keresztelői ruhával, selyemkendővel, ami többe került, mint bármelyik, amit Anne valaha viselt, és egy vastag aranykarikával, ami kifejezetten arra készült, hogy a fogzásban lévő baba rágcsálja. Előre megtervezte a neveltetését, azt, hogy milyen lesz az első kutyája, első pónija, első felnőttruhája, első bálja, s hogy milyen férj volna jó neki – bár igazából senkit se talált, akire nyugodt szívvel azt tudta volna mondani, hogy méltó hozzá. Anne nemegyszer találta a bölcső mellett úgy, hogy Rose csöppnyi kezével az egyik mutatóujját markolta, s mosolygott rá, miközben ő az elképzeléseiről beszélt neki. Most már azonban be se tette a lábát a gyerekszobába, és Rose-ról nem is ejtettek szót. A közös szeretet, amely egységet teremthetett volna közöttük, fájdalomba fordult, és még job-
ban eltávolodtak egymástól miatta, ha másért nem, hát puszta önvédelemből, hogy meg tudjanak maradni. A korábbinál is nagyobb odaadással küzdöttek a társasági sikerért, minden pillanatukat betáblázták, s egyetlen szabad percet se hagytak gondolataiknak, nehogy rájuk telepedjen a fájdalom. Kívülről szemlélve normális életet éltek – a társaságban nem volt szokás gyerekekről beszélni mindaddig, amíg elég nagyok nem lettek ahhoz, hogy bebocsássák őket a szalonba –, s napi rutinjukban nem fordult elő semmi, ami ennek az ellenkezőjére utalt volna. A Csajkovszkij házaspár mindkét tagja továbbra is makulátlan udvariassággal viselkedett a másikkal, s egy kifinomult párkapcsolat képét mutatta a világnak; gondosan kerülték azonban, hogy egymás szemébe nézzenek.
*** Anne aznap délelőtt azért ment a Kuznyeckij Mosztra, hogy ajándékot vegyen Bazilnak, akinek a negyvenedik születésnapjáig már csak néhány nap volt hátra. Valami figyelemre méltót akart, olyasmit, amire mindenki, aki hivatalos hozzájuk az ünnepi vacsorára és az azt követő bálra, felfigyel, mert biztos volt benne, hogy valamennyien tudni akarják majd, mit kapott tőle a férje. Még nem tudta, mi lesz az, csak azt, hogy az este témájává kell válnia, kellően értékes, szokatlan és ízléses holminak kell lennie, hogy illeszkedjen a Csajkovszkijok stílusához. Mit lehet venni, gondolkodott homlokráncolva, egy gazdag embernek, aki bármit megkaphat, amit éppen megkíván? Egy olyan embernek, aki nem vágyik semmire. Már volt három sikertelen vásárlási kísérlete, és egy hónapja törte eredménytelenül a fejét. Ezúttal elhatározta, hogy valamit feltétlenül vesz, még ha az egész napja rámegy is, és ezért minden aznapi
programját lemondta. Szabad volt, egészen az esti programot megelőző öltözködésig. Parancsára a kocsis nagyon lassan hajtott végig a Kuznyeckij Moszton, hogy módja legyen alaposan szemügyre venni a kétoldalt sorakozó üzletek kirakatait, hátha támad valamilyen ötlete. A járdán haladók megálltak, s tágra nyílt szemmel néztek rá, mert mindenki tudott Csajkovszkaja grófné fehér angol lovairól, s időnként egy-egy ismerős is bólintott vagy intett felé. Anne oda se figyelve viszonozta a köszöntést, s egész máshol jártak a gondolatai. Esetleg egy fortepiano? Szőrmekabát? Óra? Márványszobor? Tulajdonképpen egy őt ábrázoló, márvány mellszobor megfelelő ajándék lenne, gondolta, de már késő volt megrendelni, és egyébként is, mivel modellt kellett volna ülnie hozzá, nem lett volna meglepetés. Ékszer? Annak kétségtelenül megvolt az az előnye, hogy drága, s Bazil, mint a legtöbb orosz, szerette az ékszereket. – Fontenarde-hoz! – adta ki a parancsot a kocsisnak, aki az engedelmesség jeleként rögtön megemelte az ostorát. Fontenarde-nak, az udvari ékszerésznek nagy üzlete volt az utca végén, s nemcsak új ékszereket tervezett és árult, hanem igazi antikvitásokat is: oroszt, keletit, perzsát és természetesen franciát – amit a forradalmi hevület szemétre dobott. Anne szerette a boltot, mert minden merevségtől mentes, kellemes hangulat uralkodott benne, amit az oroszok ékszerek iránti odaadása szült – majdnem úgy kezelték a kincseiket, mint kedvtelésből tartott állataikat vagy kedvenc gyerekeiket. Amikor belépett, épp nem volt szabad eladó, hogy foglalkozzon vele. Monsieur D’Avila, az üzletvezető Razumovszkij gróffal beszélgetett. Elnézést kért a grófnétól, s hellyel kínálta arra a kis időre, amíg felszabadul, és rendelkezésére tud állni.
Anne köszönettel elhárította az ajánlatot, és inkább sétálgatott az üzletben, nézegette a vitrinekben lévő holmikat, amelyek egy része eladó volt, a többi – főleg antikvitás és érdekesség – pedig kiállítási tárgy. A megvehető dolgok közül egy gyémántos nyakék tetszett a legjobban Anne-nek, s hosszan nézegette is. Sötétkék bársonypárnán, egyedül volt a tárlóban; egyszerű, de nagyon szép holmi, hatalmas, méretre és minőségre is elképesztő, ovális gyémánttal. Aranyhuzalból volt a foglalata, s mindkét oldalán, az aranyláncon, egymástól egyenlő távolságra kisebb, briliáns csiszolású gyémántok lógtak rövid aranydróton, mint fénylő esőcseppek. Szép volt, egyszerű és szép, s tudta, hogy tökéletesen állna neki. Elképzelte, hogyan mutatna egy mélyen kivágott estélyi ruhával, valami egyszerűvel, mondjuk, aranyhímzéses, fehér selyemmel. Igen! Hirtelen eszébe jutott a követségek párizsi bálja, amelyen Kirov gróf azt mondta, hogy gyémántot kellene viselnie, ő pedig nevetett magában az ötleten. Milyen régen is volt! Hosszú ideje nem gondolt rá, mégpedig tudatosan, mert a gróf néha belopakodott az álmaiba, és olyankor mindig könnyes arccal ébredt. Álmában mindig elérhetetlen távolságra volt, és éppen elfordult tőle, vagy egy közelében elhaladó kocsi ablakán nézett ki, a kezét nyújtotta felé, amelyet nem ért el, és közben szomorú, szemrehányó pillantással nézte. Natasáról is álmodott, s álmában a gróf kislánya mindig Rose-zá változott, hideggé, fehérré és holttá; az ő hibája, istenem, az övé! Álmaiban régi kísértetek keltek életre, régi fájdalmak újultak ki, s elfeledettnek hitt, vagy a napvilágnál elrejtett, mély sebekről derült ki, hogy még nem gyógyultak be. Az álmait nem tudta ellenőrizni, s ezért néha félt elaludni.
Megrázta a fejét, hogy elűzze magától az alattomban rátörő, kellemetlen gondolatokat, s mintha csak válasz lett volna a fejrázásra, valaki azt mondta a háta mögött: – De igen, nagyon szép. Tökéletesen illene magához. Anne azt hitte, hogy képzelődik, de a hang nagyon valóságosnak tűnt. Lassan fordult meg, és valóban ott volt, közvetlenül mögötte, fájdalmas tekintettel, mintha rosszulesne neki, hogy látja. Álmodom, gondolta, s csak azt találta furcsának, hogy az álom rendkívül tiszta, eleven. Aztán meglátta mögötte Adonisz megnyomorított arcát, zömök, lovassági egyenruhába szorított alakját. – Álmomban se gondoltam volna – mondta megdöbbenve. – Maga az? – Maga az? – ismételte meg a gróf, mintha nem merte volna elhinni mindaddig, amíg meg nem szólalt. – Anna Petrovna! – Igen – felelte értelmetlenül Anne. Csak nézte a férfit, és más nem jutott eszébe. Az arca vékonyabb és barnább volt, mint amikor majdnem három évvel azelőtt utoljára látta; azt is észrevette, hogy barna hajában néhány ezüst szál is megjelent. Mélyen megindította, hogy a férfi őszül, és egy pillanatra az ajkába kellett harapnia, nehogy kicsorduljon a könnye. Igazságtalanságnak érezte, hogy az idő múlása rajta is nyomot hagy. – Mit csinál Moszkvában? – szólalt meg végül. Ez sem volt ostobább kérdés, mint bármi, amit fel tudott volna tenni. – Úton vagyok Tulába, Ljoljához. Miután Anne otthagyta őket, Kirovnak nem volt kedve új nevelőnőt fogadni, ezért Jelena Súra nagynénjénél és Vszevka nagybátyjánál maradt, együtt nevelkedett Kira unokatestvérével, és rendszeresen látogatta a nagyanyját Moszkvában. Ifjú
hölggyé cseperedett, és ha nem is sűrűn, de Anne többször látta távolról, hol egy elhaladó kocsiban, hol valamelyik elegáns üzlet ajtaján kilépve. Egyszer egy katonai parádén is öszszefutottak – Ljolja a nagyanyjával volt, és Vera Boriszovna egyik idős, katona barátjával. A lány arca felderült, már épp azon volt, hogy lelkesen üdvözölje, de az özvegy grófné egy szigorú pillantással beléfojtotta a szót, s a karját megszorítva továbbvezette. Nem tudta megbocsátani Anne-nek, hogy illetéktelen beavatkozónak nevezte, s azt sem, hogy arisztokratához ment férjhez, rákényszerítve ezzel arra, hogy a barátai szalonjában ismerősként köszöntse. – Azért ugrottam be, hogy vegyek neki valamilyen ajándékot – folytatta a gróf. Körbenézett, de csak egy pillanatig bírta ki, hogy ne Anne-en tartsa a szemét. – Párizsból jövök, ahol számtalan remek dolgot vehettem volna, de bután addig halogattam, hogy itt kell beszereznem – mondta bűnbánó mosolylyal. – Párizsban járt? – Nemrég érkeztem. – Kirov széttárta a karját. – Még láthatja rajtam az út porát. És maga mit csinál itt? – Itt lakom. – Anne indokolatlannak tartotta, hogy bármit tudjon arról, hogyan alakult az élete azután, hogy elhagyta a családot. Valószínűtlennek érezte, hogy bármilyen hír eljusson róla Párizsba. A férfi azonban elmosolyodott, s ettől sok minden, ami addig fagyott és mozdulatlan volt benne, megolvadt, és életre kelt. Nem haltak meg, csak aludtak mindazok a régi, boldogító, fájdalmas dolgok! Békesség, szív – nyughassatok! Nem jött még el a ti időtök.
– Úgy értettem, hogy itt mit csinál, a boltban. Tudom, buta kérdés. – Ó… én is ajándékért jöttem. – Kinek? Nem akart a férjéről beszélni a grófnak, ezért csak vonakodva válaszolt: – Bazil Andrejevicsnek. Jövő héten lesz a születésnapja. A negyvenedik. – Alig mondta ki, látta, hogy Kirovot szíven ütötte a név. – Akkor valami igazán különlegeset kell választania – felelte, s félrefordult. – Talán jobb is, ha nem zavarom. De hát nem szeretem őt! – akarta kiáltani Anne. Ne zárkózzon el tőlem! Ne fordítson hátat! Tudta, hogy nem szabad ilyet mondania, még magában gondolnia sem, de nem tudta megállni, hisz annyira az övé volt ez a férfi, olyan természetesen illeszkedett szívébe, a helyre, amely mindig az övé volt, és csak az övé. – Kérem! – szakadt fel belőle, s önkéntelen mozdulattal felé nyújtotta a kezét, amitől Kirov összerándult, mintha golyó járta volna át a szívét. – Segítsen! A gróf a kezéért nyúlt, ujjai ráfonódtak, közben találkozott a tekintetük, s elárasztotta őket minden, sokáig visszafojtott érzésük, régi és még rájuk váró szenvedésük. – Igen – mondta halk, szenvedélytől fűtött hangon. – Mindent… bármit megteszek magáért! Hisz tudja! Anne egész teste remegve kívánkozott felé, gondolatban már szorosan ölelte, élvezve teste melegét, a biztonságot s azt, hogy sosem akarja elengedni. Egyikük se lett volna képes semmire, ami csak távolról is emlékeztet egy normális, ékszerboltbeli, előkelő társaságból való emberekhez illő találkozás-
hoz, ha Adonisz figyelmeztetően el nem köhinti magát. A következő pillanatban D’Avila, aki már végzett Razumovszkij gróffal, ott termett mellettük, s úgy hajtott fejet, hogy az egyszerre volt udvarias köszöntés, illetve taktikus figyelmen kívül hagyása annak, hogy egymás kezét fogják. – Madame Csajkovszkij! – üdvözölte Anne-t furcsa, kasztíliai akcentussal franciául. – Megtiszteltetés, hogy látom! Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. Miben segíthetek? És Monsieur de Kirov! Igazán ritka öröm nálunk üdvözölhetni, monseigneur! Elengedték egymás kezét, és Anne önmaga számára is meglepő nyugalommal fordult D’Avilához. – Ajándékot szeretnék venni a grófnak – mondta természetes hangon. – Valami szokatlant, különlegeset – különleges alkalomhoz illőt. D’Avila élénk, már-már cinkos pillantással nézett rá. – Bien sûr, madame! – felelte. – És konkrétabban milyen ajándékra gondolt? Egy gyűrűre talán? Monseigneur keze pont olyan, hogy remekül mutat rajta egy szép gyűrű! Anne épp időben vette észre a tekintete irányát, s azt követve, a gróféval találkozott a pillantása, aki élvezettel mosolygott a félreértésen, s alig tudta visszafojtani a kacagást, amely hoszszú szünet után újból fel akart törni belőle. – Ez igaz – mondta épp csak hajszálnyit megremegő hangon Anne –, de azt hiszem, a férjemnek már több gyűrűje van, mint amennyit valaha hordani tud. D’Avila fülének a hegye vöröses árnyalatot öltött. – Akkor, madame – ajánlotta lélegzetvételnyi szünet után –, talán egy burnótszelencét? Van néhány kiváló darabunk, az egyik egész érdekes grisaille-képpel a fedele belsején – igen
érdekes jelenet… – Ahogy ezt mondta, abból érezni lehetett, hogy az érdekes ebben az esetben obszcént jelent. – Biztosíthatom róla, asszonyom, hogy nincs párja az egész világon! Igen, gondolta Anne, Bazil ezt tudná értékelni; megfelelő beszédtéma is lenne, és pikáns ajándék egy feleségtől a férjének. De nem vehette meg Kirov előtt, nem árulhatta el neki a férje ízlését, márpedig az ajándék alapján feltétlenül kitalálta volta. – Burnótszelence? Nem is tudom – mondta elgondolkodva, de közben látta a szeme sarkából, hogy Kirov kajánul vigyorog, pontosan tudta, hogy D’Avila, az öreg élvhajhász mit értett „érdekes” alatt. – Nem! – jelentette ki dacosan. – Azt hiszem, valami szokatlanabb kell. Valami egzotikus talán. Úgy emlékszem, egyszer volt egy drágakövekkel kirakott sárkányuk, Monsieur D’Avila, ami Cataiból érkezett… – Hogyne! Jól emlékszem rá, asszonyom! Ritka darab volt – egy régi kínai császáré. Sajnos túl értékes ahhoz, hogy bárki meg tudja fizetni. Nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Paradox módon, ha egy dolog nagyon drága lesz, értéktelenné válik – mondta bocsánatkérőn az üzletvezető. – És mihez kezdtek vele? – érdeklődött Kirov. – Azt javasoltam Monsieur Fontenarde-nak, hogy bármekkora szégyen is, szedjük ki belőle az ékköveket, és olvasszuk be, hogy újból fel lehessen használni. – Hallatlan! – morogta a gróf. – Igen – valóban rendkívüli darab volt. Monsieur Fontenarde végül úgy döntött, hogy az uralkodónak ajándékozza. – D’Avila nagyot sóhajtott. – Méltó befejezése egy olyan kivételes darab történetének.
– Nos, én nem valamilyen megfizethetetlen dologra gondoltam – mondta Anne. Az egyfolytában feltörni akaró nevetés még mindig benne bugyborékolt, s pontosan tudta, hogy azért, mert ő ott van, mellette áll, osztozik a gondolataiban és vigasságában, így az egész nem több, mint egyszerű, megmagyarázhatatlan reakció a jelenlétére. – Nincs egy kisebb sárkányuk? Olyan, aminek meg lehet mondani az értékét? D’Avila érezte, hogy kinevetik, és védekezésül úgy húzta magára a méltóságát, mint egy kabátot. – Nincs, asszonyom, végtelenül sajnálom – mondta, de aztán elhallgatott, mert valamilyen ötlete támadt, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Attendez! Tegnap kaptunk valamit egy sokat utazó kereskedőtől – egy perzsa hadúr összerabolt kincseiből maradt! Nem új, igazi antikvitásnak se mondanám, de szép, igen szép munka. Esetleg…? – Kérem! – felelte biztatóan Anne. – Akkor méltóztasson erre fáradni! – D’Avila az eladótér mögötti helyiség felé mutatott. Anne a grófra villantotta a tekintetét, kérve, hogy maradjon vele, ő pedig egy hunyorítással jelezte, hogy a világ minden kincséért se hagyná magára. A kis, hátsó szobában D’Avila leültette egy asztalhoz, és kulcscsomót vett le az óraláncáról, majd kinyitott egy kis sarokszekrényt, és elővett egy zöld kendőbe tekert valamit, hogy Anne elé tegye. Láthatóan nehéz volt, két kézzel kellett fognia, s kitöltötte a két markát. Miután lerakta, levette róla a kendőt, és hátralépett, hogy Anne jól megnézhesse. – Perzsa munka – mondta néhány másodperc múlva, miután semmilyen reakciót se kapott. – Kissé talán rusztikus, primitív az ön ízlésének, de higgye el, nagyon szép munka.
Egy tigris volt. Körülbelül húsz centi hosszú és tíz centi magas, aranyból; leszegett, vállai közé húzott fejjel állt, résnyire nyitott szájjal, kissé felfelé görbülő farokkal, ugrásra készen. Masszív, és mégis karcsú teste kétféle aranyból készült, a sötétebb adta ki a csíkjait, és smaragdból volt a szeme. Gyönyörű alkotás volt, élő, erővel telt. – Mást is tudok ajánlani… – mondta D’Avila, rosszallásnak vélve Anne hallgatását, de ő félbeszakította. – Mennyi? – kérdezte, s a választ meg sem várva kijelentette: – Ezt akarom. Tökéletes! Az üzletvezető már készült rá, hogy mondjon egy felháborítóan magas árat, de annyira megdöbbent, hogy újból becsukta a száját. Nem így kellett volna zajlania a dolognak, nem ez volt a szokás. Legalább félórás, finom alkudozással kellett volna eljutniuk az először kimondottnak a felénél valamivel nagyobb, végső árhoz. Csajkovszkaja grófné azonban elvette tőle ezt az örömöt! Már-már eltompultan kimondta a végsőnek remélt árat, amely nagyon magas volt ugyan, de Anne, szinte oda sem figyelve, rögtön elfogadta. – Elküldöm a Bjeloszkojéba, madame – mondta D’Avila. – Ne! Magammal viszem! – vágta rá Anne. Nem akart megválni tőle, de Kirov közbeavatkozott, finoman megérintette a vállát. – Küldje csak el! – mondta, s látva Anne hirtelen rászegeződő, kérdő tekintetét, hozzátette: – Nagyon nehéz, majd meglátja. – Rendben – mondta Anne D’Avilának. – Küldje el, de senki másnak ne adják át, csak a titkárnőmnek vagy a komornámnak. Szeretném, ha a gróf nem tudna róla, és igazi meglepetés lenne.
*** Sugárzó napsütés fogadta őket, amikor kiléptek az üzletből. Anne meglepődött azon, hogy még mindig ugyanaznap van, s a nap is majdnem ugyanott áll az égen, mert szinte más embernek érezte magát, mint amilyen akkor volt, amikor belépett az ékszerboltba. Nagyon keveset beszéltek Kirovval, de az elég volt ahhoz, hogy úgy tűnjön neki, mintha visszamentek volna az időben. Felszabadultnak érezte magát vele, mintha már húsz éve házasok lettek volna. A vér azonban dalolt az ereiben, minden lélegzetvételtől tágult a tüdeje, s olyan jó érzése volt, mintha friss, hegyi levegőt szívott volna be. Felnézett rá, s csak annyit kérdezett: – És most? A gróf szótlanul nézett rá. Pillantása mintha áthatolt volna a szemén, be az agyába, hogy onnan szerezzen információt, talán biztosítékot. – Megbízhat a komornájában? – kérdezte váratlanul. – Igen – válaszolt Anne kissé bizonytalanul. Nem azért, mert nem bízott Pauline-ban, hanem mert nem tudta, mit akar a férfi. – Küldje haza a kocsit, és jöjjön velem kocsikázni! – ajánlotta Kirov. – Velünk lesz a komornája és Adonisz. Igen, Adoniszban feltétlenül megbízhatok, gondolta Anne. – Rendben – mondta, és magához intette az inast. A gróf kocsija – egy már elég öreg, nyilván bérelt landaulette két tisztességes, bár nem kimagasló lóval – valamivel lejjebb állt az utcán, kocsisa a bakon bóbiskolt. Miközben Anne elbocsátotta a saját kocsiját, a gróf kifizette a kocsist, s Adonisz ült
fel a bakra. Mivel hárman nem fértek el a kocsiban, Pauline is kénytelen volt felmászni mellé. Anne nem hallotta, hogy a gróf bármilyen utasítást adott volna, de Adonisz anélkül is tudta a dolgát, s a gyeplőt megrántva elindította a lovakat. Azalatt mondhatta meg neki, amíg én a kocsisommal beszéltem, gondolta Anne, s alig tudatosodott benne, hogy valaki észrevette a járdáról. Madame Gagarina volt az, s oda is biccentett, a csodálkozástól enyhén felvont szemöldökkel.
*** Elhagyták a főbb utakat, s Anne egy idő után már nem tudta, hol járnak; csak akkor nyerte vissza a tájékozódási képességét, amikor elérték a városból kivezető Dorogomilovszkij hidat. Nem kérdezte, hová mennek, boldog volt, hogy újból a gróffal lehet. Úgy tűnt, hogy ő sem érzi szükségét a beszélgetésnek. Csak ült mellette, kezét a térdén nyugtatva, és nagyon nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszott. Az utazás nem volt nagyon hosszú: a kocsi hamarosan bekanyarodott egy kapun, végighaladt egy magasra nőtt sövényektől szegélyezett behajtón, s egy téglavörösre festett, nagy faépület előtt állt meg. Nagy csönd volt – csak a bokrokban rejtőző madarak hangját lehetett hallani –, és a ház elhanyagoltnak tűnt. Néhol hámlott róla a festék, ablakzsalui kifakultak, s az emeleti ablakokat vadszőlő nőtte be. – Kinek a háza ez? – kérdezte végre Anne könnyedén. – Az enyém – felelte Kirov. – Az első feleségemé volt. Nagyon ritkán jövök ide. Ha Moszkvában vagyok, rendszerint anyámnál szállok meg, de megtartom, hátha jó lesz még valamire.
– Nem lakják? A gróf kritikus pillantást vetett a homlokzatra, aztán egy darabig a kertet nézegette. – Van egy házvezetőnő, a férje pedig a kertet gondozza. Ahogy elnézem, nem túl jól. Valahányszor ide jövök, előtte üzenek, és akkor több szolgát vesznek fel, és előkészítik a házat. Kissé bocsánatkérőn nézett Anne-re. – Úgy gondoltam, hogy olyan helyre kellene mennünk, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Ahol nem hallgatnak ki bennünket. – Igen – értett egyet vele Anne. Beszélniük kellett egymással, bár érezte, hogy nem sokat számít, konkrétan miről beszélgetnek. De vajon csak arról van szó, vagy többről? Felnézett a ház homlokzatára, s olyannak tűnt számára, mint egy arc – türelmes, kifejezéstelen, figyelő, félig behunyt szemekkel, titokzatosan összezárt szájjal. Bűn lenne? – kérdezte magától távoli érdeklődéssel. A bűn arcát látnám? – Várják valahol? Mikor kell hazaérnie? Anne erre eddig nem is gondolt, de most diadalmas érzés hatotta át. Külsőségekhez igazodó, szervezett és üres élete egy szempillantás alatt háttérbe szorult, és szabadon hagyta: senki se tudta, hol van, és senki nem is törte rajta a fejét. Vidáman, felszabadultan elmosolyodott. – Egész nap szabad vagyok – felelte.
Huszonharmadik fejezet A házban poros szőnyegek szaga érződött. A házvezetőnő odáig volt, a kezét tördelve nézett szótlan férjére, aki habcsíkkal a felső ajka fölött jött ki a konyhából. – Ha legalább értesített volna, uram! – mondta el többször. – Akkor mindent előkészítettem volna. – Nem érdekes, Jaszmin – válaszolta türelmesen a gróf. – Menjen, főzzön nekünk egy teát, és hozza fel a zöld szalonba! Ja, és gondoskodjon a szolgáink kényelméről is! – Anne-hez fordult: – Azt hiszem, mindent letakarva, porfogók alatt találunk. A szalon az első emeleten volt, és Anne gyorsan rájött, miért azt választotta. A helyiség egyik oldalán végig magas franciaablakok voltak, s előttük keskeny, rácsos terasz, amelyről jól rá lehetett látni a kertre. A gróf kinyitott minden ablakot, s egyből friss növényillat áramlott be, felfrissítve az addig áporodott levegőt. Levette a takarót néhány székről és egy asztalról, kivitte őket a teraszra, s hívta Anne-t, hogy menjen, üljön le. A nap már elég hosszú utat tett meg ahhoz, hogy az erkély árnyékban legyen, s a kilátás pazar volt. A túlburjánzó, enyhén lejtő kerten túl széles panoráma tárult eléjük, s látták az egész tarka, színpompás Moszkvát. Az alacsony, mézszínű, hosszan elnyúló városfal mögött a házak gesztenyebarnák és tojássárgák, rózsapirosak és zöldek voltak, s templomok aranykupolái emelkedtek ki közülük, szétszórtan pedig az elegáns paloták fehéren csillogó falait és vérvörös tetejét lehetett látni. Az épületek között jókora területet foglaltak el a dús, nyári növényzet harsogóan zöld foltjai, s a Moszkva folyó csil-
logó ezüstszalagként, szeszélyesen tekeregve szelte át a várost. Az egész kép fölött pedig a Kreml vörös falai és templomainak csillogó aranykupolái uralkodtak. Csöndben ültek egy darabig. Anne békés nyugalmat érzett. Mindent meg kellett beszélniük, de egyelőre nem érezte szükségét; sok bonyolult dolog is volt köztük, de ezek békésen aludtak elméje valamelyik szegletében, és nem akarta háborgatni őket. – Micsoda hely! – mondta egy idő után halkan. – Még mindig alig hiszem el, hogy itt vagyok. A gróf egyetértőn bólintott, pontosan értette, milyen ellentétet alkot az, amire visszagondol, s amit maga előtt lát. – Mindenesetre most már nagyon itthon van: mindenki szerint Madame Csajkovszkij a társaság egyik vezéralakja! Ó, igen, még Párizsban is értesülünk az itthoni dolgokról – a diplomáciai postával a legfrissebb pletykákat is megkapjuk! Remekül megállta a helyét, Anna Petrovna, ahogy mindig is mondtam. Tehát hallott róla azóta, hogy utoljára találkoztak. Ez valahogy zavarta Anne-t, mintha anélkül, hogy tudott volna róla, egy összekötő szálat nem vágtak volna el a többivel együtt. Nem akarta, hogy örüljön üres sikerének, megtapsolja kétes győzelmét. Akarta, hogy gondoljon rá, de nem tudta elviselni, hogy megtörtént, és egyébként is, még túl közel voltak azokhoz a nehéz dolgokhoz, amelyeket jobbnak látott nem feleleveníteni. Semleges témát vett hát elő, olyat, amelyről tudta, hogy mindkettőjüket érdekli. – Találkozott Caulaincourt-ral? – kérdezte. – Tudja, hogy visszahívták Párizsba? Megérkezett, mielőtt eljött onnan?
– Igen. Hosszú beszélgetésem volt vele aznap, amikor megérkezett Szentpétervárról. Rossz jelnek tartja – és én is –, hogy mást küldtek helyette, s különösen azt, hogy Jacques de Lauriston az. – Még nem volt alkalmam találkozni vele. Caulaincourt-t nagyon szerettem. Milyen ember Lauriston? – érdeklődött Anne. – Rendes ember, s nem is a jellemével van a baj, hanem azzal, hogy katona. Lauriston tapasztalt tábornok, s az, hogy őt küldte nagykövetnek, rávilágít Napóleon gondolkodására. – Vagyis úgy gondolja, hogy valószínűleg háború lesz? Az Oroszország és Franciaország közti viszony évről évre, incidensről incidensre egyre csak romlott. Ott volt például Napóleon második házassága. Miután Jekatyerina nagyhercegnő visszautasította, Napóleon a cár kisebbik húgát, Annát kérte meg. Az előző cár végakaratának egyik záradéka szerint azonban az özvegy cárnénak joga volt megvétóznia lányai párválasztását, s mivel ő oroszos szenvedéllyel, tiszta szívből gyűlölte a „korzikai Antikrisztust”, a leghatározottabban viszszautasította az ajánlatot. A cár nem akarta megbántani nagy hatalmú szövetségesét, és néhány hét halogatás után azt közölte Napóleonnal, hogy Anna még túl fiatal, és tizennyolc éves kora előtt nem mehet férjhez. Napóleon ezután szerződést kötött az osztrák császárral arról, hogy a lányát, Mária Lujzát veszi feleségül, s ez olyan gyorsan történt, hogy gyaníthatóan már Sándor cár válaszának megszületése előtt elkezdődtek a tárgyalások. Ez feldühítette az uralkodót, de egyben meg is riasztotta. Oroszország és Ausztria régi riválisok voltak, lévén mindketten a legérdekeltebbek Lengyelország felosztásában. A cár mindig tartott attól,
hogy Franciaország és Ausztria viszonyának szorosabbá válása a korábbi lengyel területekből szerzett osztrák rész megnövekedéséhez vezet. Mária Lujza császárné 1811 márciusában, mindössze egy évvel a házasságkötésük után egészséges fiút szült Napóleonnak, ami szintén bánthatta Sándort, akinek gyönge egészségű felesége csak két lányt adott, s azok is meghaltak. A baba születését nagy pompával ünnepelték meg, s Napóleon azonnal a Róma királya címet adományozta neki, amivel megütközést keltett a régi királyi házak tagjaiban. A két uralkodó közti legsúlyosabb ellentét forrása azonban kétségtelenül a kontinentális zárlatnak nevezett embargó volt. Napóleonnak továbbra is feltett szándéka volt, hogy kereskedelme tönkretételével, árucikkeinek a kontinensre be nem engedésével térdre kényszerítse Angliát, s egy darabig úgy tűnt, hogy ez sikerül is neki. Angliából riasztó hírek érkeztek becsődölt vállalkozásokról, csupán a hét felében dolgozó gyárakról, eladatlan árukkal zsúfolásig telt raktárakról, égbe szökő árakról és éhezésről. A kontinens se tudott azonban meglenni Anglia nélkül, amelynek flottája ráadásul ellenőrzése alatt tartotta a tengeri kereskedelmi útvonalakat. Az import elmaradása az export megszűnését is jelentette, s az európai kereskedelem stagnált. Az infláció megnövekedett, a valuták devalválódtak, a munkanélküliség hatalmas méreteket öltött, a csempészet pedig szédítő gyorsasággal terjedt. Az előző év júliusában tehát enyhített a szabályozáson, és bizonyos francia társaságoknak engedélyezte a kereskedést Angliával, így azok be tudtak szerezni olyan fontos cikkeket, mint a cukor, a szóda és a szövet, s francia gabonát és bort tudtak exportálni. Az intézkedés másodlagos hatásaként jelentő-
sen megnőttek a francia államkincstár vámbevételei, de Európa többi részének a helyzete nem javult. Olyan kommentárokat lehetett hallani, hogy mivel Napóleon nem képes letörni a csempészetet, maga kereskedik, más országok viszont kénytelenek továbbra is zárva tartani a kikötőiket. A cár tiltakozásként kezdett engedélyeket adni semleges hajóknak arra, hogy a balti-tengeri kikötőkben kirakodjanak, enyhítve ezzel az oroszországi helyzeten, miután a kereskedelem stagnálása már igen nagy károkat okozott. Októberben Napóleon dühös hangú levélben tiltakozott, azt állítván, hogy a „semleges” hajók valójában angolok, csak más zászló alatt hajóznak, s utasította a cárt, hogy kobozza el az árukat, amelyeket kirakodtak. A cár ezt visszautasította, amire Napóleon azzal válaszolt, hogy annektálta a még meglévő balti-tengeri államokat. Az annektált országok közé tartozott az Oldenburgi Hercegség is. Oldenburg apró, mocsaras, nem túl jelentős ország volt, de uralkodója, Péter herceg az özvegy cárné kedvenc húgát vette feleségül, második fia, György herceg pedig a cár kedvenc lánytestvérét, Jekatyerina nagyhercegnőt. A Sándor és Napóleon közti viszony tehát még tovább romlott. Aztán decemberben a cár egy rendelettel súlyos adót vetett ki az Oroszországba érkező luxuscikkekre. Azért csinálta ezt, hogy védje a rubelt, amelynek árfolyama veszélyesen csökkent a kontinentális zárlat miatt. Az intézkedés minden luxuscikkre vonatkozott, de a legsúlyosabban az 1807 óta nagy mennyiségben beáramló francia selymet, csipkét és bort érintette. Napóleon személyes támadásként élte meg. A két uralkodó közti viszony minden korábbinál rosszabbá vált, és olyan, lényegé-
ben diktatúrának számító országok esetében, mint Franciaország és Oroszország, ez legalábbis baljós körülmény. – Abból, amit Caulaincourt mesélt, úgy tűnt, hogy a háború elkerülhetetlen – mondta a gróf. – Napóleon rögtön a megérkezése után fogadta, de elmondása szerint viselkedésében nyoma se volt a korábbi melegségnek és szeretetnek. Mintha Napóleon azt hinné, hogy Caulaincourt-t a maga pártjára állította a cár, már nem lehet megbízni benne, és hát maga is tudja, hogy Armand-t semmivel se lehet jobban felingerelni, mint azzal, ha kétségbe vonják a lojalitását. – El tudom képzelni, hogyan reagált. A legbecsületesebb ember Európában. – Pontosan. Mindenesetre azon volt, hogy elmondja, mi bántja Oroszországot. Amikor Napóleon panaszkodni kezdett, hogy a cár megszegi a kontinentális zárlat megtartására tett ígéretét, azt felelte, hogy nem lehet elvárni Oroszországtól olyan nehézségek vállalását, amelyeket Franciaország a kereskedelmi engedélyek kiadásával elkerül. Megérkeztek a szolgák a szamovárral s a tálcára rakott csészékkel, kanalakkal, cukortartóval. Kirov megvárta, amíg mindent elrendeztek, és távoztak. Anne gyakorlott könnyedséggel végezte el a tea felszolgálásának szertartását, tudva, hogy a gróf halvány mosollyal az arcán figyeli minden mozdulatát: az angol nevelőnő bizony nagyon távol került eredeti otthonától. Miután átnyújtotta neki a teletöltött csészét, a férfi folytatta: – Köszönöm. Napóleon felhánytorgatta, hogy az orosz csapatok egészen a Dvina folyóig nyomultak, ami szerinte agreszszív lépés. Caulaincourt emlékeztette rá, hogy ő viszont hetekre csapatokat vezényelt Danzigba és Poroszországba, s termé-
szetes, hogy a cár aggódott, mert ezt úgy értelmezte, hogy helyre akarja állítani a Lengyel Királyságot. – Kis szünetet tartott, s elgondolkodva megkavarta a teát. – Lengyelország különben is gyengéje Caulaincourt-nak, mert egyike volt azoknak, akik elkészítették a dokumentumot – amelyet aztán Napóleon nem volt hajlandó aláírni – arról, hogy Lengyelország nevét egyszer és mindenkorra törlik minden hivatalos okmányból. – Igen, emlékszem. Azt kellett volna szavatolnia, hogy Lengyelországot sose állítják helyre. Mindenki nagyon izgatottan várta. – Nem hiszem, hogy Napóleon valaha is el akarta fogadni: a reculer pour mieux sauter, hátrálj, hogy nagyobbat ugorhass politikájának a része volt. Talán Armand is kezdte ezt megérteni: nyilván hangot adott a csalódottságának, mert Napóleon elveszítette a türelmét, és azt kezdte el kiabálni, hogy Armand az oroszok bábja és eszköze. Erre ő is tűzbe jött, és azt mondta, tartóztassák le rögtön, s szó nélkül nyaktiló alá hajtja a fejét, ha Lauriston nem erősíti meg mindazt, amit mondott. Anne a csészéjéért nyúlt, hogy újból teletöltse. – Nagyon felháborodhatott, ha ilyen hevesen reagált. Mindig nagyon visszafogottnak tűnt. – Az is. A dolog a császárt is meglephette, mert normális hangra váltott, de Armand szerint a beszélgetés további része – és öt teljes órán át tartott – is mélységes csalódást okozott neki. Napóleonnak meggyőződése – legalábbis ezt mondta –, hogy Oroszország agresszor, háborút akar, és igyekszik megtorpedózni az Anglia legyőzésére vonatkozó terveit. Amikor Armand határozottan kijelentette, hogy Sándor nem akar háborút, azt felelte, hogy de igen, mert fél tőle. Úgy tűnt, szentül
hiszi, hogy egy rövid hadjárat és egy megnyert csata után a gyáva oroszok fejvesztve fedezékbe menekülnek, és békéért fognak könyörögni. Anne érdeklődéssel nyugtázta, hogy még a józanul gondolkodó, kozmopolita Kirovot is felháborította, hogy ilyen sértőn vélekednek a népéről. – Caulaincourt mindent elkövetett, hogy meggyőzze Napóleont: Sándor nem fél az inváziótól. Megmondta neki, hogy az ország puszta méretei, a terep okozta nehézségek és a klíma legyőzi a franciákat, még csak csata se kell hozzá. A császár azonban minden érvre azt felelte, hogy Caulaincourt-t félrevezeti Szentpétervár iránti szeretete és Sándor megnyerő egyénisége. Amikor beszéltünk, majdnem elsírta magát, mert nem tudta meggyőzni a császárt arról, hogy óriási hibát követ el, ha megtámadja Oroszországot. Figyelmeztettem, hogy Napóleonnak fogalma sincs Oroszország méreteiről. Sose volt túl jó a távolságok felmérésében. – Szegény Caulaincourt – sajnálkozott Anne. – Gondolom, bárki számára nehéz volna meggyőzni Bonapartét arról, hogy őt is le lehet győzni. – Esélye se volt rá – felelte a gróf. – Amit nem tudott, az az, hogy mire találkoztak, Napóleon már eldöntötte, hogy háborút indít. – Anne meglepődve nézett rá. – Igen – a csapatok északra küldése egy nagy és jól kidolgozott terv része. Titokban hatalmas mennyiségű katonai utánpótlást gyűjtött össze kulcsfontosságú helyeken – Mainzban és Danzigban például –, hogy felkészüljön az invázióra. – Honnan tudja, ha egyszer titok? A gróf elmosolyodott.
– Emlékszik, egyszer mondtam, hogy mi, oroszok mindent tudunk? – kérdezte. – De komolyra fordítva a szót, Caulaincourt-t egy katonával váltotta fel, aki tájékoztathatja a cár katonai felkészültségéről, amire Armand sose lett volna képes! Új és a korábbinál sokkal jobb térképeket szerzett Oroszországról, és küldött haza a vezérkarának, Lengyelország és Livónia nagy léptékű térképeivel együtt. És amit csak kevesen tudnak, Lauriston azt az utasítást kapta, hogy küldjön haza részletes térképeket Moszkváról és Szentpétervárról, hogy lemásolhassák és sokszorosíthassák őket. – És ezt honnan tudja? – kérdezte tágra nyílt szemmel Anne. – Van egy jó barátom a Dépôt de la Guerre-ben – felelte vállat vonva a gróf. – De ha ez igaz, nem kellett volna szólnia valakinek, hogy állítsák meg Lauristont?! Ha Bonaparténak megbízható térképei lesznek Moszkváról és Szentpétervárról… A gróf letette a teáscsészét. – Figyeljen ide, Anna! Figyeljen! Napóleonnak szemernyi esélye sincs rá, hogy legyőzze Oroszországot. Nem tudja, elképzelni se képes, hogy mekkorák itt a távolságok, milyen rövid a nyár, és milyen kemény a tél! Nem rendelt téli ruhát a hadseregnek, se tartalék lábbelit a gyalogságnak. – Talán arra számít, hogy a tél kezdete előtt elvégzi, amit akar. – Nem kezdheti el a hadjáratot – és ezt ő is tudja – addig, amíg Oroszországban be nem érik a gabona, mert ahogy előrehalad, szüksége lesz rá a lovak etetéséhez. Ez azt jelenti, hogy legkorábban júniusban indulhat el. Így mindössze öt hónap áll rendelkezésére, mert a tél beköszöntével a hadserege mozdíthatatlanná válik, ahhoz pedig, hogy a határról Moszk-
vába érjen – egyre hosszabbodó utánpótlási vonalakkal –, négy hónap kell. – A gróf arcán furcsa grimasz jelent meg. – Ha egyáltalán eljut idáig. Még nem számolt a kozákokkal. Furcsa módon senki se mesélt neki róluk, vagy ha igen, nem hitt neki. Napóleon a maga módján nagy ember – a puszta jelenlétével csodákat tud művelni a csatatéren –, de mint minden diktátor, szűk látókörű. Nincs képzelőereje, márpedig anélkül Oroszországgal nem lehet mit kezdeni. Nem érti az országot, sem a népét, és nem is akarja érteni. – Azt akarja, hogy támadja meg Oroszországot? Úgy érzi, le tudjuk győzni? A gróf, ha észre is vette a többes számot, nem reagált rá. – Nincs rá szükség – felelte. – Oroszország megvédi magát, mint mindig. Semmi, de semmi nem győzheti le Oroszországot. Nem halhat meg, hacsak maga úgy nem dönt, hogy nem akar tovább élni. Ami pedig azt illeti, hogy akarom-e a háborút – nem érti, hogy ez az egyetlen esély Napóleon legyőzésére? Évek óta egyfolytában erősödik, újabb és újabb országokat, nemzeteket igáz le, és a hatalma egyre irtóztatóbb méreteket ölt. A maga országa már majdnem húsz éve harcol ellene… – Veretlenül – mondta gyorsan, már-már védekezőn Anne. – De még nem is győzött – figyelmeztette a gróf. – Most ott tart, hogy túl nagy dologra akar vállalkozni. Önmagát fogja legyőzni – nincs más dolgunk, mint hogy hagyjuk. – De emberek fognak meghalni! – Máris meghalnak, ezrével. Hány élet esett már áldozatául Napóleon nagyravágyásának? Csak Isten a megmondhatója. Csönd támadt. Anne az Oroszország és Franciaország közti háború lehetőségén gondolkodott, az invázión, a csatákon, a vérontáson és pusztuláson.
– Mit gondol, mikor? – kérdezte végül. – Jövőre. Már késő van ahhoz, hogy az idén elkezdje. Jövő nyárra felkészül. – Istenem! – szakadt fel Anne-ből, s a gróf kezéért nyúlt. – Olyan, mint a világvége. A férfi erős, meleg ujjai az övéi köré fonódtak. – Nem, dusenyka, nem a vége, hanem a kezdete. Istenem, mennyire elegem van a háborúból! Azóta, hogy nyolc évvel ezelőtt megismertem – nyolc éve, kicsi Anna! –, egyfolytában békére áhítozom. – Keze átcsúszott az ujjairól a csuklójára, s szelíden maga felé húzta, az ölébe, Anne pedig félig vonakodva, félig vágyakozva engedelmeskedett a hívásnak, mert bár tudta, hogy rossz, természetesnek érezte, hogy a karjaiban legyen. Megremegett, amikor a férfi szorosan magához ölelte, és a hajához szorította az arcát. – Békét szeretnék, Anna – otthon maradni, nézni, hogyan érik a termés, és együtt lenni azokkal, akiket szeretek… Kirov félbehagyta a mondatot. Hosszú csönd következett, ami alatt mindketten a helyzet lehetetlenségén töprengtek. Végül a gróf törte meg: – Jaj, Anna, miért csinálta?! Miért? – kérdezte. – Tudja, miért – válaszolta tompán, a férfi nyakához szorított szájjal Anne. – Nem kellett volna! Szerelmem, édes szerelmem, hisz sose tudnám bántani! Miért nem bízott bennem? Anne felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen, hosszú, tiszta pillantással, amely a szívéig hatolt. – Miben kellett volna bíznom? – kérdezte. – Nem tehetett semmit. Ha nem megyek férjhez, akkor se állnánk jobban. Hiszen házas – vagy elfelejtette?
A gróf elgondolkodó pillantással nézett rá. – Nem felejtettem el. De nem mindegy, hogy egy vagy két akadály van-e az ember előtt. – Hevesen magához szorította. – Nem tudom elviselni, hogy máshoz tartozik! Jaj, Anna, milenkaja, ugye szeret? Mondja, hogy igen! – Igen, szeretem, Kolja. A férfi megcsókolta, a szemöldökét, az arcát, a száját. – Igen, igen, szeret – mormogta, minden szavának újabb csókkal adva hangsúlyt. – Olyan régen voltunk együtt – annyira nehéz volt maga nélkül –, és mégis, egy pillanatig se éreztem, hogy különváltunk. Butaság? De hát olyan közel van hozzám gondolatban – jobban megértem, mint bárki a világon –, és a gondolatokat nem választhatja el semmilyen távolság. Maga is érzi? Anne tudta, miről beszél, de egy nő másként, mindig másként érez. A nőnek, aki sokkal jobban kötődik a földhöz és az évszakokhoz, az élet növekedésének és elhalásának a hullámzásához, szüksége van a szeretet fizikai bizonyítékára, megerősítésére. És egy nőnek nincs rá lehetősége, hogy a mindennapjait kitöltendő ugyanolyan tevékeny legyen a világban, mint egy férfi. A gróf mondhatta és érezhette is, hogy gondolatban sosem vált el tőle – tudta, hogy ez igaz, és azt is, hogy sose tudná megértetni vele a saját elszigeteltségét és magányosságát –, de ez nem változtatott azon, hogy végtelenül egyedül volt, s nem látott más kiutat reménytelen helyzetéből, mint hogy hozzámenjen valakihez, akihez nem kellett volna. Maradt azonban valami, amit feltétlenül tudatni akart vele. – Hiányzott – mondta. – És amikor újból egymás mellé kerültünk, úgy éreztem, mintha sose váltunk volna el.
– Igen, igen, ez az! Mi összetartozunk, Anna! – Kirov újból hozzáhajolt, és ezúttal a szájuk találkozott, szorosan összetapasztotta őket felerősödő vágyuk. Anne belékapaszkodott, s egyre szenvedélyesebben csókolóztak, míg el nem érkezett a pillanat, amikor érezte, hogy nincs visszaút. És nem is akarta, hogy legyen. Hosszú idő után feléledt, pedig már úgy érezte, hogy többé sosem fog igazán érezni. Most viszont mindent akart, mindent, amit lehetett, mindegy volt, milyen áron. Ha utána szenvedés jön, hát legyen! Túlságosan akarta ahhoz, hogy visszafordulhasson, és szándékosan elűzött magától minden gondolatot, csak a férfi szájának érintésére, a kezére, meleg testére és leheletére összpontosított. Ő – minden rezdülésére érzékenyen – tudta, mikor és mibe egyezett bele némán. Kicsit hátrahúzta a fejét, hogy a szemébe nézzen, de csak arra várt megerősítést, amit már tudott. – Most? – kérdezte lágyan. – Biztonságos? – kérdezte Anne, de már nem visszakozott volna, akármilyen választ is kap. – Senki se fog zavarni bennünket. A szolgák csak akkor jönnek, ha hívjuk őket – felelte Kirov. Kézen fogva bevezette a házba, Anne pedig engedelmesen követte, mint egy gyerek, maradéktalanul megbízva benne, s kézfogásán érezve az erejét, határozottságát. Csak azok a dolgok voltak fontosak számára, amelyektől nem tudta megvédeni, és mégis, feltétel nélkül bízott benne, az övé volt. Erre született. Végigmentek a folyosón, s egy széles, szőnyeg borította lépcsőn fel a következő emeletre, egy hálószobába. A bútorok ott is le voltak takarva, az ágyról hiányoztak a függönyök, csak egy aranyszínű selyemtakaróval volt leterítve. Fülledt volt odabent, mert a nap még mindig az ablakokra tűzött, s a fehér
vászonredőnyök csak arra voltak jók, hogy megszűrjék a fényt, de a melegtől nem nagyon védtek. A férfi az ágyhoz vezette Anne-t, újból a karjába ölelte, s az arcára nézett, hogy egész biztos lehessen. Válaszként Anne kihúzta a nyaka köré tekert kendőből a tűt, s meglazította a finom muszlint. Azon, ahogy Kirov teste az övéhez simult, érezte a sürgetést, és őt is kezdte egyre jobban hatalmába keríteni a vágy. Akarta, mégpedig azonnal, halogatás nélkül. A gróf kikapcsolta a ruháját, és segíteni akart abban is, hogy levesse, de eltolta a kezét, mert tudta, hogy egyedül hamarabb végez, s így legalább a férfi magával tud foglalkozni. A női öltözék nem sok munkát adott, kevés dolgot kellett levetnie. A muszlinszoknyát, a rövid ruhaderekat – modern nő nem viselt melltámaszt vagy fűzőt –, az inget, a csatos harisnyát, és kész. Libabőrös lett, élvezte a levegő szokatlan, könnyű érintését, a meztelenség nyújtotta szabadságot. Olyan volt, mint egy szabadulás, és meglepő módon biztonságérzetet is adott neki. Nyugodtan, magabiztosan kihúzta magát, érezte, hogy a bőre ragyog, s tudta, hogy szép. Kisgyerek kora óta egyszer sem volt teljesen meztelen, s azt se tudta elképzelni, hogy valaha is meztelenül áll egy másik ember – pláne férfi – elé anélkül, hogy a legnagyobb, legbénítóbb zavarodottság lenne úrrá rajta. És most mégis ott állt, nézte, hogyan bajlódik Kirov a maga sokkal bonyolultabb öltözékével, és kísérletet sem tett rá, hogy eltakarja magát, mert azt akarta, hogy a férfi lássa, s ő is látni akarta. Amikor az utolsó ruhadarab is lehullt róla, s meztelenül odalépett elé, Anne-t furcsa, bódultsághoz hasonló érzés fogta el a csupasz férfitest láttán. Még sosem látott olyat, nem is tudta, hogy nézhet ki, de most lenyűgözte a szépsége: az erős, vi-
lágos, a női testétől eltérő kontúrok, a hosszú csontok és széles vállak, a duzzadó izmok. A férfi bőre világos volt, leszámítva az arcát és a kezét, és sima. Szőrtelen, kivéve a sima hasa alatti, sötét bozontot, amelyből erőteljesen görbült előre a pénisze, mintha külön életet élne. Nézte élesen kirajzolódó, vékony kulcscsontjait, apró, gyermekien rózsaszín mellbimbóit, és csodálatosan tökéletesnek, s érdekes módon mégis befejezetlennek látta. A férfi, a világ vándora, a büszkén fegyvert markoló, a mindent leigázó meztelenül oly sebezhetőnek látszott – ereje elmúlt, ő viszont érezte, hogy erős. A szemébe nézett, s látta, hogy ezt Kirov is tudja. A vágy, amit iránta érzett, elgyöngítette, őt viszont erőssé tette. – Szép vagy – mondta Anne. Újból a péniszre nézett, ami mintha külön életet élt volna a férfitól, mintha egy kontrollálhatatlan, primitív erőnek engedelmeskedve, tőle szinte függetlenül létezett volna. Most már értette, hogyan képes irányítani a férfiakat, hogy a számára korábban felfoghatatlan vágyaknak rendeljék alá magukat. – Ez is szép – felelte. – Még egyszer se láttam így férfit. A gróf, a szemét le nem véve róla, bólintott, majd szinte esdeklőn felé nyújtotta a kezét. Anne megfogta, lefeküdt az ágyra, s magával húzta a férfit. Már nem kért; gazdagság birtokosa volt, amit neki adhatott. – Gyere hát! – súgta. A férfi lefeküdt mellé; érezte magán a kezét, és szinte elviselhetetlen izgalom járta át, bár nem igazán értette, mitől. Kirov fölé hajolt, megcsókolta a mellét, amitől felszabadító, elgyöngítő érzés támadt benne, amelyet már korábban is érzett, amikor vele volt. Mintha minden cseppfolyóssá vált volna
benne. A férfi fölé került, érezte forró és kemény, dárdaként közéjük meredő péniszét, s közelebb húzta magához. Aztán bekövetkezett – és semmilyen korábbi tapasztalatához nem volt hasonlítható. Úgy hatolt bele, s ő is úgy fogadta, könnyen, természetesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint egy pohár hideg víz egész napi szomjazás után. Ami Baziltól fájdalmas támadás volt, azt Nyikolajtól az érzékeket felgyújtó, gyönyörteli élményként kapta. Egész teste felszabadult, s megkönnyebbülés vett rajta erőt, mert úgy érezte, hogy végre teljessé vált. Érezte magában – furcsán!, csodálatosan! –, és még többet kívánt belőle, egészen magába akarta olvasztani, örökre beburkolni és eltenni a szíve alatt megbújó, sötét, meleg rejtekhelyre. Nem volt tudomása semmiről, csak őt érezte, az érintését, a bőre szagát, s az élet lüktetését maga körül és a belsejében. Együtt mozgott vele, felé, még többet kívánva, még közelebb akarva kerülni hozzá, megadni neki magát egészen, hogy teljesen együtt legyenek, egy személyként, szét nem választhatóan. Nem egy részük tette azt, ami történt, ők voltak részei a történésnek, és sodródtak megállíthatatlanul a végkifejlete felé; hogy vágyott rá, hogy elérje, de nem akarta, hogy véget érjen a száguldás, a lelke kész volt kilépni a testéből, és úgy érezte, meghal, ha egyszer vége szakad! Korábban nem tudta, hogy létezhetnek ilyen érzések. Aztán egy szívdobbanásnyi időre minden megállt; időtlen és formák nélküli térben lebegtek, hangtalanul, elakadt lélegzettel, mintha az univerzum egésze áramolna éppen át rajtuk. Anne szeme tágra nyílt, száját gyönyörteljes, hangtalan sikolyra tátotta, érezte teste mélyén szenvedélyük beteljesülésének heves rándulásait.
Évekkel, évezredekkel, időkkel és eonokkal később Kirov felemelte a fejét, ránézett, s látta, hogy sír; legalábbis az arca nedves volt, szempillái könnytől sötétek, és összetapadtak. – Szerelmem – szólt hozzá szelíden. – Honnan tudhattam volna? – suttogta Anne. – Honnan?
*** Az egész hosszú, meleg, júniusi délutánt az ágyon fekve töltötték, és beszélgettek. Anne új örömet talált, a legnagyobbat, amit el tudott képzelni – összegömbölyödve a szerelméhez simult, fejét a hónaljába fúrta, és beszélt felszabadultan, teljes bizalommal, tudva, hogy tökéletesen értik. Olyan természetes volt! Intellektuálisan már rég partnerekké váltak, jóval előbb minden más kötődésnél, de most a kapcsolatuk új dimenziót nyert, s a testük alkotta tökéletes kapocs segítségével gondolataik is szabadabban áramlottak. Sok mindenről beszélgettek, de rendszeresen visszakanyarodtak ahhoz, ami köztük történt. – Nem érzek bűntudatot miatta – jelentette ki Anne. – Legalábbis még nem. Kirov megsimogatta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy valaha is másé voltál – mondta. – Amikor megláttalak Fontenarde-nál, úgy éreztem, megváltoztál. Keményebbnek láttalak – magabiztosnak és kifinomultnak, amilyennek hallomásból Madame Csajkovszkijt ismertem –, és nagyon fájt. Amikor Párizsban hallottam felőled, rosszulesett arra gondolni, hogy egy elkényeztetett, mindig mosolygó, tekintélyt parancsoló, társasági úrnő lettél. De már látom, hogy ugyanaz maradtál, az én Annuskám – belül ugyanaz az ártatlan lány vagy, akit annyi évvel ezelőtt Oroszországba hoz-
tam. Milyen emberhez mentél feleségül, hogy ilyen kevés nyomot hagyott rajtad? Anne nem akart erről beszélni. – Nem tudtam, mit fog jelenteni a házasság. Most már látom, hogy ilyennek kellene lennie. Mindenki számára ilyen? Már úgy értem, hogy azoknak, akik szeretik egymást – kérdezte, s érdeklődve nézett a férfi arcába. – Honnan tudnám? – kérdezett az vissza mosolyogva. – Tapasztaltabbnak hiszel, dusenyka, mint amilyen vagyok. – Szeretem, ha így szólítasz! De volt dolgod másokkal is, ugye? Hosszú ideig voltál távol – s főleg Párizsban. Sokan voltak? – Akadtak, de sosem volt olyan, mint ez – válaszolta óvatosan Kirov. – Nem – értett egyet vele elégedetten Anne. – Szeretlek. – Én is. Ez járt nekünk, Annuska, meg kellett kapnunk, csak eddig nem sikerült. – Mintha kívül esne az időn ez a pillanat – nem is számít, ugye? Kívül van a való életen. A férfi magához húzta Anne-t. – Valóságos… a legvalódibb dolog a világon. Ebben ne kételkedj! Anne egy darabig hallgatott, majd felszabadultan, magabiztosan azt mondta: – Mesélj róluk! Olyan keveset tudok. Hogy van Irina? Nem kapott azonnal választ, s némi várakozás után felemelte a fejét, hogy lássa a férfi arcát. Valahová a távolba nézett, de nem váltak külön, ott érezte magát, ahol ő van. – Nincs jól – felelte végül Kirov. – Részben ezért is jöttem haza. A megbízatásom csak szeptemberben ér véget, de
fräulein Hoffnung megírta, hogy aggódik miatta. Azóta… azóta, hogy Natasa meghalt… – Anne látta, hogy nehezére esik erről beszélni. A kislány halálának rettenete megváltoztatott mindenkit, akit érintett. – Irina magába zárkózott. Korábban is így védekezett az olyan dolgok ellen, amelyek nyugtalanították, de fräulein Hoffnung most aggódik, hogy a megpróbáltatás kikezdte az egészségét, írtam a cárnak, és kértem a felmentésemet. Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy most nagyobb hasznára lehetek itthon, mint Párizsban. Anne érezte, hogy a személyes és politikai okok nincsenek egyensúlyban egymással, de nem tett róla említést. Már tudta – talán jobban, mint kívánta –, hogy a férfi mit érez a felesége iránt. – Tehát már voltál Schwartzenturmban? Mintha azt mondtad volna, hogy egyenesen Párizsból jöttél. – Úgy is van. Amint találkoztam Ljoljával, Szentpétervárra megyek, és onnan Schwartzenturmba. – Ezek szerint nem komoly? Nem súlyos beteg? – Nem tudom. – Kirov savanyú arcot vágott. – Gondolod, hogy egyenesen oda kellett volna mennem? – Anne nem tehetett róla, megdöbbent egy kicsit, és bár próbálta nem mutatni, a gróf túl jól ismerte ahhoz, hogy el tudja titkolni előle. – Különös teremtés vagy, Anna! Inkább arra kellene törekedned, hogy távol tarts tőle, magadnál. – Jaj, nem! – Anne összerezzent. – Tudod… – Lehetetlen volt folytatni. Túl erős bűntudatot érzett – ha nem is a tettei, a gondolatai miatt –, hogy beszélni tudjon róla. Ehelyett inkább, fájdalmas kíváncsisággal, azt kérte: – Mesélj Száskáról! Istenem, mennyire hiányzott! Borzalmasan éreztem magam, miután eljöttem, Kolja. Csasztnaján búcsúztunk el, azt mondtam neki,
hogy csak néhány hétre, s aztán sose mentem vissza. Hónapokig álmodtam arról, ahogy búcsút intett. Láttam álmomban, hogy szemrehányóan néz rám. – A homlokát ráncolva az ajkába harapott, s a tekintete komorrá vált. – Olyan volt, mintha a fiam lenne… – Az enyém soha nem volt annyira, mint a tied – válaszolta halkan Kirov. – Hogy mondhatnék róla bármit? Azóta, hogy megszületett, összesen alig töltöttem el hat hónapot vele. – Mennyi is lesz… hét! Hét, augusztusban. Nem hiszem, hogy még emlékszik rám – morfondírozott hangosan Anne. – Azt hiszem, jobb is így. Ljoljáról tudok – időnként látom, nagyon szép ifjú hölgy lett belőle. Ahogy hallom, a kadétok ebédlőjében is sok szó esik róla – persze nagyon diszkréten, hisz még nincs bevezetve a társaságba. Mikor akarod bemutatni? Már elég idős hozzá. – A következő szezonban, Szentpéterváron. Azt hiszem, novemberben, ha Irina elég jól lesz. Ugyanakkor az udvarban is bemutatkozhat. Más miatt jöttem – anyám kezdett szigorú leveleket írni miatta. Alig várja, hogy Ljolja elkápráztassa a társaságot… – La Belle Hélène – mormogta Anne. – Pontosan. Persze anyám valójában azt akarja, hogy őt csodálják, mint fiatal korában, és azt reméli, hogy Ljolján keresztül ezt el is tudja érni. Tartok tőle, hogy állandóan összetört szívekről és hasonló női butaságokról beszélve hiúvá és ostobává neveli. – Kirov megcsókolta Anne homlokát. – Sajnos már nem vagy mellette, hogy észhez térítsd. – A húgod viszont józan, értelmes nő. – Súra tüneményes, de nem igazán okos. Ezzel együtt abban a reményben hagytam Tulában Ljolját, hogy ellensúlyozni tud-
ja anyám kényeztetését. Ő azt akarta, hogy Moszkvában legyen, de nem egyeztem bele. Azt akartam, hogy természetes körülmények között nevelkedjen. – Magaddal viszed, ha Szentpétervárra mégy? – Nem – legyen még egy szabad nyara, amikor a mezőket járja. Majd októberben viszem el. – Mindig azt hittem, hogy nem ismered anyádat – mondta elgondolkodva Anne. – Hogy nem látod, milyen valójában. – A hibáira gondolsz? Nem, szívem, nagyon is ismerem őket – ne felejtsd el, hogy mellette nőttem fel, és láttam, hogy nevelte a nővéremet és a húgomat! De mit tehettem volna? Nem lehet megváltoztatni egy felnőtt nőt, különösen egy özvegyet, aki maga kezeli a vagyonát. Arra pedig képtelen voltam, hogy Irina és közte válasszak. Hogy tehettem volna, amikor mindkettőjükhöz lojálisnak kellett lennem? Ezért aztán félreálltam, és megpróbáltam könnyedén venni a dolgokat. Anne magában hevesen tiltakozott: De ezt rosszul tetted! Áldozatul dobtad Irinát az anyádnak, aki kétszer olyan erős, mint ő. Meg kellett volna védened a feleségedet – az lett volna a lojalitás! Érezte, hogy a férfi nagyot hibázott, s az gyöngeség volt részéről; lehetséges, hogy ő is tisztában volt ezzel, csak még önmaga elől is titkolni igyekezett. Látta, hogy nem tökéletes, iránta érzett szerelme nem tette vakká a hibáival szemben. Nem szólt azonban semmit. Először is, a dolog nem rá tartozott, másodszor nem volt kedve Irináról vitatkozni vele – egy porcikája se kívánta, hogy miatta támadjon ellentét közöttük. – Szergej? – kérdezte inkább. – Hogy van? Hallottál felőle? – Azerbajdzsánban harcol a perzsák ellen. Rendszeresen ír, de nem sokat árul el magáról – többnyire a hadjárat eseményeiről számol be, s néha egy-egy vadászatról vagy horgászásról.
– A gróf felsóhajtott. – Anyám panaszkodik, hogy sose ír neki, és nem látogatja meg. Ha eltávozást kap, azt is a Kaukázusban tölti. Mondogatom ugyan, hogy sajnálja a szabadsága felét utazással tölteni, de ő más okokra gyanakszik. – És vannak? Mit csinál a Kaukázusban? – Lovagol, vadászik. – Kirov a homlokát ráncolta. – Annak a helynek különös varázsa van. Magam is éreztem, és próbáltam ellenállni neki. Rád is hatott, vagy nem? – Minden más helytől különbözik. De engem szomorú emlékek kötnek hozzá – felelte halkan Anne. – Valamennyiünket. Szerjózsát is. Ezért olyan furcsa, hogy amikor csak teheti, ott van, és hogy annyi időt tölt Csasztnaján. Nem tartom normálisnak – ez szinte már mánia! Újra és újra bejárja a környéket. Azt hiszem, önmagát okolja Natasa haláláért, ami képtelenség. Anne a komor fiatalemberre gondolt, akit utoljára Pjatyigorszkban látott. Igen, a mánia jó szó az állapota lefestésére, állapította meg magában. De volt még valami. A saját szerepe az összeomlásában, amelyet nem tudott pontosan felmérni, s a bonyolult érzései a mostohaanyjával s az ő apjához fűződő viszonyával kapcsolatban. A Kaukázusban, gondolta, a fantasztikus fények és árnyékok, sötét mágiák és homályos rejtélyek földjén Szergej könnyen eljuthatott odáig, hogy semmi se valóságos, csupán a markába szorított kard és a torkát kaparó por. – Szeretném, ha találna magának egy lányt, és megházasodna – mondta Kirov, s Anne, a gondolataitól elrángatva, majdnem elmosolyodott. – Hogy mondhatod éppen te, hogy az bármire is gyógyszer?
– Ne légy igazságtalan! Igenis azt hiszem, hogy jobb volna, ha megházasodna. Elég lány van Pjatyigorszkban, de úgy tűnik, hogy egyik után se érdeklődik. – Talán nem árul el neked mindent. Az is lehet, hogy tucatnyi nője van. Gondolod, hogy mindent elmond? – A nők nem egyenlő a nővel – válaszolta a gróf. A könyökére támaszkodott, és úgy nézett le Anne-re. – Nem gondolod, hogy még mindig te jársz az eszében? Abszurd szeszélynek tartottam a dolgot, de ha arra gondolok, hogy mit érzek irántad, igazán nem vádolhatnám, ha annál sokkal komolyabbról lenne szó – mondta, és elgondolkodva megdörzsölte az állát. – Nem hiszem, hogy valaha is igazán ismert – felelte Anne. Találkozott a tekintetük, és valami összerándult benne. – Kolja… – szólt esedezőn. Ezúttal más volt, mint először – lassabb, lágyabb, gyöngédséggel teli. Anne Kirov arcához szorította a magáét, kezét a tarkójára tette, miközben együtt mozogtak, s mégis, szenvedélyük tele volt szomorúsággal. Utána csöndben feküdtek, s nézték a falon mozgó árnyakat. Fogyott az idejük. Sosem felejtem el ezt a helyet, gondolta Anne, a szoba egyetlen részletét se, sem azt, ami történt, és amit mondott; de ez nem volt igaz. Már kezdtek távolodni bizonyos dolgok. A teljesség olyan fontos volt, hogy lehetetlen volt megőrizni minden részletet. Olyan sokat számított, hogy amikor megpróbálta megragadni, ködként szertefoszlott. – Szeretlek – mondta, közelebb húzódva a férfihoz. Ő értette, mit akar mondani. – Anna, a későbbiekben… – Nincsenek későbbiek számunkra. Mindketten házasok vagyunk. Ez minden.
– Duska, ne! Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Anne mérges lett. – Mit javasolsz? Halljam hát, mik a terveid! Hogyan legyünk együtt, Nyikolaj Szergejevics? Mondd el, mit akarsz kezdeni a feleségeddel és a férjemmel! – Még nem… – Talán azt gondoltad, hogy a szeretőd leszek? Azt valószínűleg nehéz volna megszervezni két olyan közismert ember számára, mint mi, s főleg úgy, hogy nem is ugyanabban a városban élünk. – Annuska, ne kínozz! – kérte szelíden Kirov. – Sosem szabad bántanunk egymást. Anne szemét elárasztották a könnyek. – Nem tudod… nem tudod… – kezdte, de képtelen volt folytatni. A férfi magához húzta. – Valami majd történik. Nem tudom elhinni, hogy Isten azért adott nekünk ilyen sokat, hogy a továbbiakban megtagadja tőlünk. Valahogy együtt leszünk – mondta. – Kolja…! – Nem megyek el Oroszországból. Elvégeztem, amivel a cár megbízott. Szentpéterváron vagy Moszkvában, de valahogy együtt leszünk. Gyakorlatiasnak kell lennünk. Anne a keze fejével – lefegyverzően gyerekes mozdulattal – megtörölte a szemét. – Gyakorlatiasnak – mondta, s Kirov nem tudta eldönteni, hogy egyetért-e vele, vagy kineveti. – Igen, szerelmem. Télen különböző okokból Szentpéterváron kell lennem. Oda tudsz jönni? Vagy muszáj Moszkvában maradnod? Rábeszélhetnéd a férjedet, hogy a báli szezonra
gyertek oda. – Anne számára furcsa volt hallani, hogy így beszél Bazilról, miközben a karjában tartja. – Lehetséges, feltéve, hogy nem jön rá a valódi okra. Van ott egy házunk. – Mik a legközelebbi terveitek? – A hónap végén elmegyünk a dácsába. Mindenki itt hagyja a várost. A nyarat általában ott töltjük, összejárunk a többiekkel, lovagolunk… – Kvasszi megvan még? – Hogyne – és a csikója is. Kétéves. Úgy terveztem, hogy a nyáron elkezdem betörni. Magam akartam csinálni. Arra gondoltam… – Anne nem folytatta a mondatot. Amikor Rose megszületett, úgy tervezte, hogy neki fogja betörni a csikót; elképzelte, hogy egy nap majd együtt lovagolnak Kvasszin és Image-en. Ez a kép sokáig megmaradt az agya egyik rejtett zugában, s néha előjött, hogy kínozza. – Ősszel jövünk csak vissza, a szezonra. – Próbáld rábeszélni, hogy inkább Szentpétervárra menjetek! – Még ha sikerül is, hogyan találkozunk? – Nyilvános helyen, gondolom – felelte fájdalommal teli hangon Kirov. – Az is jobb, mint a semmi. Valóban? – kérdezte magától Anne, de nem mondta ki.
*** Bjeloszkojéba hazaérve hol a történteken gondolkodott, hol kínzó spekulációk és törékeny emlékek kötötték le a figyelmét. A hosszú nap a vége felé járt, s furcsa, kábasághoz hasonló érzés vett rajta erőt. Kiürült volt, mintha teljes valója ott maradt volna abban a hálószobában, s ami hazatért, csak egy üres
tok lenne, mint azok a levedlett kígyóbőrök, amelyeket néha a kertben, naptól felmelegített köveken talált. Szinte várta, hogy a napfény akadálytalanul áthatoljon rajta, s azt hitte, ha bármi hozzáér, porrá omlik szét. Furcsán néztek rá a szolgák? Esdekléssel, hízelgéssel ki fogják-e szedni Pauline-ból, hogy mi történt? Tudta, hogy az orosz szolgák a világon a legpletykásabbak, de Pauline nem volt orosz, s igyekezett távol tartani magát tőlük. Miss Penkridge, a szigorú yorkshire-i szűz sosem alacsonyodott le odáig, hogy pletykáljon, Pauline és Mademoiselle Parmoutier pedig mélységesen bizalmatlan volt egymással, ahogy az egy francia és egy belga nő esetében természetes. Nem, Pauline valószínűleg nem fog fecsegni, zárta le Anne a gondolatsort. Megpróbált valamilyen elfogadható magyarázatot kigondolni arra, hogy miért küldte haza a kocsit… Egyelőre képtelen volt komolyan foglalkozni vele. Tudta, hogy a fizikai és érzelmi kimerültségtől van így, és hogy később nagyon is komolyan törődik majd vele. Ha kiderülne, hogy helytelenül viselkedett, és a férje szemrehányást tenne neki, azt nem tudná elviselni. Helytelen viselkedés? Bűn? Hogyan lehetne az? Képtelen volt rossznak érezni, amit tett, pedig tudta, hogy az. Mintha különvált volna más eseményektől, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy bármit tesz is az ember, az hatással van a többi dologra. Az ő férje – és a gróf felesége. Irinával kapcsolatos érzései reménytelenül összegabalyodott, kibogozhatatlan csomót alkottak. Szerette, sajnálta, s rettenetesen féltékeny volt rá. Lehetetlennek érezte utálni egy nőt, akinek a gyerekeit szerette és nevelte, s mégis, azt kívánta, hogy bárcsak azok a gyerekek az övéi lettek volna, s Irina ne létezne. Gyöngén, mélységes
gyászban, a férjétől magára hagyva… azonnal hozzá kellett volna rohannia! Milyen kegyetlen, illetve nem, mennyire figyelmetlen és közömbös volt vele! Irina… Különös, hogy hányszor kínozta bűntudat, noha akkor a bűne csupán gondolatban létezett, képzelődés volt. Most viszont, miután a bűnt elkövette, képtelen bűntudatot érezni, mert az öröm és az elválás miatti kibírhatatlan fájdalom köti le. Viszontlátja-e még? Ez a nap nem fog megismétlődni, nem lehetnek szeretők, de ha legalább látná… Látni úgy, hogy nem érintheti meg, és nem beszélhet vele szabadon? Hogy tudná elviselni? Rosszabb lenne… jobb, mint a semmi… kibírhatatlan… Céltalanul kószált a házban, a levegőt száraznak és áporodottnak érezte, a padló mintha feldagadt volna a talpa alatt, s a falak is mintha felé dőltek volna. Még volt egy kis ideje a fürdője elkészültéig. Bazillal a Nagyszínházba készültek, egy új francia komédiát megnézni; egy Párizsból nemrég érkezett színész játszott benne, akiről sokan állították, hogy az év succés fou-ja lesz, egy karcsú és kétségtelenül nagyon szép fiatalember, aki olyan tökéletesen alakított nőket, hogy aki nem tudta, annak eszébe se jutott volna, hogy férfi. Ha valóban olyan, mint amilyennek mondják, akkor feltétlenül meg kell hívniuk vacsorára, mielőtt más megteszi. A gondolat fárasztóan hatott rá, nyomasztotta. Üresség! Valóban ilyenné vált az élete? Az a fő törekvése, hogy győzzön egy olyan játékban, amelybe bekapcsolódni se érdemes? Fenntartani egy illúziót, amikor az eredetije is hitvány, értéktelen? Nyikolajra gondolt, és annyira hiányzott neki, hogy az már fájt. Fél órája volt már csak a fürdőt jelző csengetésig, hogy elkezdje élete maradékát.
Az előcsarnokon keresztülvágva felment a lépcsőn. Az első emeleten Miss Penkridge-dzsel találkozott, aki közölte, hogy egy csomagot kapott Fontenarde-tól. – Igen, a gróf születésnapi ajándéka. Tegye el valahova! Szeretném, ha titok maradna. – Jól gondolom, asszonyom, hogy értékes holmi? Tegyem biztos helyre? – Igen, legyen szíves! – Az özvegy Gagarina grófné is itt járt – folytatta Penkridge. Figyelmeztetően megvillant volna a tekintete? – Találkozni szeretett volna önnel, de nem hagyott üzenetet. Máris, gondolta Anne. Természetesen többen is láthatták Kirov kocsijában. El kell mondania Bazilnak, hogy találkoztak, s együtt kocsikáztak. Kérdezősködni fog vajon? Egyelőre nem akart törődni ezzel. – Köszönöm – mondta, s már hátat is fordított. – Felmegyek a gyereklakosztályba. Penkridge tekintetét a hátában érezve Anne lassú léptekkel ment fel a lépcsőn, ügyelve rá, hogy kihúzza magát. A gyereklakosztály a legfelső szinten, hátul, a ház legnaposabb részén volt. Ott élte Marja Vasziljevna grófnő a mellé rendelt személyzettel a maga külön, elszeparált életét, mindent megkapva, amire szüksége volt, s anélkül, hogy a külvilággal bármilyen kapcsolata lett volna. Hálószobák és szalonok, tanterem és játszószoba, gardróbszobák és tárolók alkották a lakosztályt, amelynek még egy nagy terasza is volt. Az ablakokból szép kilátás nyílt, a szobákat nagy gonddal rendezték be, könnyű, modern bútorokkal és drapériákkal. A konyhából a legpazarabb ételek érkeztek; nem volt rá semmi szükség, hogy bárki is elhagyja a legfelső szintet.
A lakosztály a lehető legkevésbé hasonlított kórházhoz. Valójában börtön, gondolta fájdalmasan Anne. Rose a betegségébe zártan élte benne az életét, szelíd börtönőrök felügyelete alatt, akiknek nem sok munkát adott az, hogy teljesítsék a kívánságait. Mademoiselle Parmoutier, aki valamilyen módon értesült az érkezéséről, a tágas, szépen berendezett nappaliban – Rose itt töltötte az ideje nagy részét – fogadta Anne-t. Ebből a szobából lehetett egy üvegajtón át kijutni a teraszra, ahonnan ragyogó kilátás nyílt a ház körüli gondosan nyírt, a szomszédos palota parkjával határos veteményesig tartó pázsitra. Amerre csak nézett róla az ember, mindenfelé zöldet látott, s nem is hitte, hogy egy nagyvárosban van. Rose ágyának a lábaira kerekeket szereltek, hogy könnyen át lehessen vinni egyik helyiségből a másikba, s ne kelljen felemelni, ami fájdalmat okozott neki. Grubernik, a kezelőorvosa azt mondta, próbálják elérni, hogy minél több inger érje, lehetőség szerint minél többször változtassák a helyzetét, mozgassanak előtte különböző dolgokat, beszéljenek hozzá, sőt olvassanak is neki. Csak az agyára ható, állandó stimuláció, a maszszírozás s a torna az, ami javíthat az állapotán. Reggelente tehát ágyastól kitolták a hálószobából a nappaliba, s a nap hátralévő részében rendszeresen más és más helyre vitték. Parmoutier carte blanche-t kapott – bármit kérhetett: könyvet, játékot, ruhát, bútort, élelmet –, ami segítette abban, hogy jobban ellássa Rose-t. Odaadóan bánt vele, s szinte minden ébren töltött pillanatát neki adta. Anne a lelke mélyén tisztában volt vele, mennyire ironikus, hogy ő, aki éveket szentelt mások lányai nevelésének, megbíz valakit, hogy tegye ugyanazt a saját gyerekével. Gyakran megfordult a fejében, hogy
talán Parmoutier is ironikusnak találja a dolgot, és furcsának tartja a munkaadóját, de mindannyiszor rájött, hogy ez csak beteges képzelődés. Az ő társadalmi helyzetében lévő nők nem foglalkoztak túl sokat a gyerekeikkel – nem többet, mint Irina –, mert különben hogyan került volna ő Oroszországba? – Asszonyom! – Parmoutier készségesen előrébb lépett. – Hogy van? – érdeklődött Anne. Ez volt az a kérdés, amire szinte sosem kapott egyenes választ: Rose állapota távol volt attól, hogy napról napra változzon. – Éppen olvasni akartam neki – válaszolta Parmoutier. – Esetleg ön kíván, madame? Anne elnézett mellette, be a szobába. A padlóját borostyánszínűre festették, s napsütésben úgy ragyogott, mint a méz. A falakat arany és fehér csíkos tapéta borította, a bútor francia mahagóni volt, s a székeket szalmasárga selyemmel kárpitozták. A derűs harmóniát egyvalami törte csak meg – a nyitott teraszajtó melletti keskeny, kerekes ágy, amelyen kínai selyemtakaró alatt egy fából, ügyetlenül faragott szoborra emlékeztető alak feküdt. Anne szíve megtelt szeretettel és szánalommal, mint mindig, valahányszor meglátta a gyermekét. Rose, jajdult fel magában, hogy tehette ezt veled Isten? A gyerekre a dadája vagy a nevelőnője – Anne nem tudta, melyik – laza, divatos, kék színű ruhát adott, ami lehetett volna szörnyű, undorító gúnyolódás is, de valójában a kritikátlan, józan mértékkel nem törődő szeretetből fakadt. Anne hirtelen úgy érezte, hogy nem képes elviselni a nevelőnő vagy más, Rose körül tüsténkedő alkalmazott jelenlétét. Szánalmukkal szemben védtelen volt, mert az áthatolt a maga köré vont védőfalon, és megtörte ellenállását.
– Igen – felelte. – Majd én olvasok neki. Adja ide a könyvet, és menjen! Egyedül akarok maradni vele. Az ágyhoz ment, melléhúzta az odakészített széket, és a kislányt figyelve leült. Eszébe jutott Száska, amikor ennyi idős volt, s Natasa, aki valamivel idősebb, mikor először meglátta csillogó szemmel, hálóingben. Rose párnákkal feltámasztva a hátán feküdt, fejét az ablak felé fordította. Beesett arca fehér volt, szinte már betegesen sápadt, s széles, magas homlokán a vékony bőr alatt jól látszottak a kék erek. A szemhéja is kékes volt, mintha enyhén kifestették volna, hosszú szempillái pedig aranylóan szőkék. A bal szeme halvány világoskék, szokatlanul nagy, fekete pupillával, a jobb pedig szinte csak fehér, mert annyira oldalra nézett, hogy a szivárványhártyáját alig lehetett látni. Mozdulatlanul feküdt, ahogy egy gyerek se szokott soha, nagy feje és törékeny végtagjai egy madárfiókához tették hasonlatossá, amilyet kora nyáron lehet találni, a fészekből kizuhanva, pusztulásra ítélten, még mielőtt igazán elkezdhette volna az életét. Főtt árpára emlékeztető színű haja vékonyan és puhán terült szét törékeny koponyája körül. Egy szerető kéz fényesre kefélte, s a ruhájához illő, kék szalaggal fogta le, hogy ne hulljon az arcába. Anne torka fájdalmasan elszorult. Egy kislány, szalaggal a hajában a világ legtermészetesebb dolga, gondolta, de ez a kislány sosem fogja illegetni magát a tükör előtt, s nem próbálja fel az anyja cipőjét, hogy hölgyet játsszon. Meg is halhat; Anne sokszor kívánta, hogy bár megtörténne, de akkor és ott, a történtek után rájött, hogy már nem akarja. A gyereke, az egyetlen gyereke, aki benne fogant, fejlődött ki és elválaszthatatlan része lett; akármit tartogasson is az élet, Rose-nak ki kell ven-
nie belőle a részét. Az élet erős, elszánt. Minden várakozása ellenére ezen a napon őt is dajkálta, és felébresztette álmából – ki merné azt mondani, hogy nem történhet meg ugyanez a gyerekével? – Szeretlek, Rose – mondta, s megriadt a saját hangjától. Élni fogsz, folytatta, de már magában. Felnősz, hölgy leszel, erre esküszöm! Bocsáss meg, drága kislányom – nem tudtam, hogyan adhatnék neked bármit! A gondolat megállította, s arra késztette, hogy alaposan átgondolja. Voltak kellemetlen tények, amelyekkel számot kellett vetnie. Megbántottnak érezte magát azért, mert a lánya mozgásképtelenné vált, alig reagált a külső ingerekre, s ő nem tudott tenni érte semmit. Most, ezen a napon azonban másképp érzett. Gazdagabb lett, valami kinyílt benne, s valami begyógyult. Ez a nap – az együttlét Nyikolajjal – segített. Az, hogy szeretett és szerették, megmutatta neki, mit tegyen. Függetlenül attól, hogy mit tartogat a jövő, ez a nap fontos volt: megtanulta valamelyest, hogyan kell adni. Az adásban, gondolta, nagyon sok az önzés: az elismerés utáni vágy. Amikor azt mondjuk, hogy „szeretlek”, az nem kijelentés, hanem kérdés: „Szeretsz engem?” Megfogta Rose kezét, s a kis, hideg madárkarom tehetetlenül feküdt a tenyerén – nem utasította el az érintést, de nem is válaszolt rá. Szeretlek, Rose, mondta magában. Szeretlek annyira, hogy ne várjak választ, s hogy adjak, még akkor is, ha semmit sem kapok cserébe. Élj, növekedj, válj hölggyé, viselj szalagot a hajadban, és érezd a nap csókját a bőrödön! Drága kismadaram! Megcsókolta Rose arcát, mosolyogva fölé hajolt, és beszélt hozzá, s közben figyelte, ad-e valamilyen választ. A kislány némán, mozdulatlanul feküdt, de talán – gondolta Anne – valamilyen módon a mozdulatlan testbe zárt,
vagy a közelben ólálkodó szegény lélek hallja és érti, amit mondok, s egy kicsivel teljesebbé válik, egy picivel több nyugalmat talál.
*** Nem hallotta a figyelmeztető csengőt, s mivel Mademoiselle Parmoutier nem akarta zavarni, Pauline-nak kellett felmennie érte a gyereklakosztályba. Következésképp Bazil előbb készült el, s egy pohár borral a kezében már a szalonban várta, amikor megjelent. Mentegetőzni akart, de Bazil szokatlanul szelíd hangulatban lehetett, mert egyből elhárította: – Felesleges. Tudom, hogy a gyerekszobában voltál. Az mindennél fontosabb. Anne gyanakodva nézett rá, megpróbálta kitalálni, hogy miért olyan elégedett magával. Csak nem így állít valamilyen csapdát? – Hogy telt a napod? – kérdezte. – Nagyon kellemesen – válaszolta jó érzésekről árulkodó mosollyal Csajkovszkij. – Ványa Golicin elvitt a Nagyszínházba, a főpróbára, s utána az egész szereplőgárdát meghívtuk a Moszkva Klubba. Á, szóval csak arról van szó, hogy patakokban folyt a bor, gondolta Anne. – Találkoztál az új színésszel? Hogy hívják? – Jean-Luc de Berthier – válaszolta a férje. – Micsoda drôle! Remek színész, és olyan szép, hogy az összes szépségünket elhomályosítja. Amikor megláttam, alig hittem el, hogy férfi. Azt hittem, hogy Ványa a bolondját akarja járatni velem. Amikor később ismét találkoztunk, megkértem, hogy vegye le a
parókáját, de nem volt neki – amit láttam, az mind a saját haja! A klubban a karomat nyújtottam neki, úgy mentünk körbe, és senki se gyanakodott, mind elhitték, hogy nő. Ványa száz rubelbe akart fogadni, hogy nem fog sikerülni, de Jean-Luc nem állta a fogadást – azt mondta, tisztességtelen lenne, mert már több százszor kipróbálta, és mindig sikerült. Becsületesebb emberrel még nem találkoztam! Anne csak félig figyelt rá; meglepődött a jókedvén – hónapok óta nem volt ennyire élénk –, és örült, hogy jól elfoglalta magát napközben. Egy csöppet se érezte bűnösnek magát a történtekért, és szerette volna elkerülni, hogy bármit mondania kelljen a napjáról. Amíg Bazil beszélt, addig jó esély volt rá, hogy nem kérdez semmit. Jobban szerette volna, ha ez történik, mint hogy hazudnia kelljen. Pauline érkezett meg a kesztyűjével, a másik ajtón pedig a komornyik lépett be jelenteni, hogy a kocsi előállt. – És egy küldönc is van itt, asszonyom, levelet hozott Madame Gagarinától. – Küldje el! Most nem érek rá elolvasni! – felelte Anne. – Olvasd csak el nyugodtan! – biztatta Bazil. – Nem kell sietnünk. Nem fogják időben elkezdeni az előadást – első este mindig késnek. – Nem lényeges – mondta lekicsinylően Anne, de az átkozott komornyik csak nem hagyta annyiban. – A fiú külön kért, hogy mondjam meg, nagyon fontos, és azt az utasítást kapta, hogy feltétlenül várja meg a választ. – Hozza csak azt a levelet! – utasította Bazil. – Nem bánom, ha várnom kell egy kicsit. – Itt van, uram – válaszolta a komornyik.
– Adja ide! – szólt dühösen Anne, és elhatározta, hogy már másnap felmond neki. Mit akarhat az a vén boszorkány Gagarina? Ez egy összeesküvés arra, hogy leleplezzék. Vajon Bazil tudja, mi történt? Azért ragaszkodott hozzá, hogy előtte bontsa fel a levelet? Jól látta, hogy gúnyosan megvillant a szeme? Feltörte a pecsétet, de a tekintete homályos volt, csak elmosódottan látta a fekete macskakaparást, amely az írásban nem túl jártas személytől származott. Madame Gagarina azon kevesek közé tartozott, akik tudtak írni és olvasni a nemzedékéből. – Nos, mit ír? – érdeklődött Bazil. Anne erőt vett magán, és olvasni kezdte a levelet. Chère madame, amikor ma megláttam a Kuznyeckij Moszton… Ki fog derülni, mi történt. Valamit mondania kell Bazilnak. Milyen mentséget találjon ki? Lázasan törte a fejét, hogy kiútra leljen. …eszembe jutott, hogy el akartam kérni annak a csodálatos konyakba áztatott cseresznyének a receptjét, amit a múlt heti kártyaestélyén kóstoltam… Anne felnézett, de csak elmosódottan, bizonytalan körvonalakkal látta Bazilt. Megnyalta száraz, kicserepesedett ajkát. Egy recept! Receptet akar! – Egyébként – szólalt meg a férje, mielőtt bármit mondhatott volna – tudtad, hogy Kirov barátod visszajött Párizsból? – Anne gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. – Azt hiszem, egyenesen Tulába ment, hogy találkozzon a lányával. Nem értem, miért nem Szentpétervárnak vette először az irányt. Ványa szerint egy táskára való levél vár rá, követi egyik helyről a másikra. Nyilván Tulában fogja megkapni – a futár legalábbis utánament.
Anne képtelen volt megszólalni, Bazil azonban tovább beszélt, és nem volt az arcán semmilyen ravaszság: – Komoly megrázkódtatás fogja érni szegényt. Ha megtudja, átkozni fogja magát, hogy először nem Szentpétervárra ment. Ha azt teszi, talán még láthatta volna. – Kit? – A feleségét. Meghalt.
Huszonnegyedik fejezet Anne üdvözlésnek szánt, óvatos mosollyal az arcán ment le a földszintre vezető lépcsőn 1812 márciusának egyik napján. Csajkovszkijék a következő nap bált adtak – az utolsót abban a szezonban –, és nem örült annak, hogy a komornyik megzavarta az előkészületekben, mondván, hogy „egy hölgy” keresi, aki nem árulta el a nevét. Számtalan nemkívánatos látogató akadt, aki megpróbálta elrabolni egy előkelő hölgy idejét a szentpétervári szezon alatt – köztük koldusok, bajkeverők és kérelmezők –, de a komornyik furcsa mosollyal biztosította róla, hogy ez a látogató nem közéjük tartozik, így hát nagyot sóhajtott, és ha nem is szívesen, de lerakta a tollat. Ahogy leért az első lépcsőfordulóhoz, s végignézett a hallon, egy karcsú alakot látott csodálatosan hosszú, aranydíszes farkakkal teletűzdelt cobolykabátban és fekete, csinos kis kalapban. Az arcát fekete fátyol takarta, amelyet az álla alatt megkötött. Egy nagyon fiatal és helyes, kapucnis, barna bundát viselő komorna volt vele. Anne mesterkélt mosolya őszintévé vált, még ha kissé mérgessé is. – Ljolja! Mi ez az újabb butaság? – kérdezte.
A hangja hallatán Jelena Nyikolajevna megfordult, kioldotta és hátravetette a fátylat. – Felismert! – kiáltott fel elégedetlenül. – Azt hittem, sikerül meglepnem. Anne megcsókolta az elé tartott rózsás arcot. Ljolja szép fiatal nővé cseperedett – nem lehetett klasszikus értelemben szépnek mondani, de huncut, bájos arca annyira tele volt élettel, hogy lehetetlen volt nem szeretni. Mostohaanyja előző évi halála miatt két hónappal, 1812 januárjára csúszott át a társasági bemutatkozása, ám attól kezdve a szezon minden pillanatát kiélvezte, és kétségtelenül egyike volt a legnépszerűbb elsőbálozóknak. Szoros barátság alakult ki Anne és egykori neveltje között, aki nem felejtette el, milyen erős vonzalom kötötte össze őket korábban, és azt sem, hogy mivel tartozik Anne-nek a neveltetése tekintetében. – Ha meg akarod őrizni az inkognitódat, más kabátot vegyél fel! – tanácsolta neki komolyan Anne. – Szerintem Szentpéterváron mindenki azonnal ráismer édesapád ajándékára, amit az első bálodra kaptál. – Szóval ez árult el? – kérdezte a kesztyűjét húzkodva Ljolja. – De hát muszáj hordanom – annyira szeretem! – Élvezettel simította végig a kabát ujját, majd kigombolta, hogy láthatóvá váljon az alatta lévő vékony gyapjúszövet ruha, amely olyan sötétkék volt, hogy már-már feketének tűnt. Bár hivatalosan letelt a gyász, Ljolja úgy döntött, hogy a sötét színek jól állnak neki, és megpróbált divatot teremteni a kortársai között azzal, hogy lemondott az elsőbálozók körében rendszerint megszokottabb pasztellszínekről. – Mindenképp megismertelek volna, drágám… és különben is, a komornádat elfelejtetted álcázni – mondta szeretettel An-
ne. – Mi történt? Már megint valamilyen bolondos ötleted támadt? – Titokban jöttem – mondta fontoskodva Ljolja –, hogy a segítségét kérjem. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Még a komornyikja se ismert fel. Anne Mihajlo titokzatos mosolyára gondolt, amellyel „a hölgy” érkezését bejelentette, és erőt vett magán, hogy el ne mosolyodjon. – Hol van a nagymamád? – kérdezte. – Száskát vitte bábszínházba. Azt mondtam, nem tudok velük tartani, mert ruhapróbára kell mennem, és el is mentem a szabóhoz, bár nem volt nála semmi dolgom. De így csak egy kicsit hazudtam, ugye? Nem mondhattam meg, hogy igazából hová készülök. Miért utálja magát annyira a nagymama, Anna Petrovna? – Hosszú volna elmagyarázni. De gondolod, hogy helyes olyasmit csinálni, amiről tudod, hogy ellenezné? – Ó, igen! Igazából nem számít, hogy mit gondol, bár nem szeretem felmérgesíteni, mert az kellemetlen. De ha papa nem bánja, hogy ide járok, akkor nem lehet rossz, ugye? Megkérdeztem volna tőle, hogy jöhetek-e, de ma reggel korán elment, előbb, mint ahogy felkeltem. Egyébként majd ő elintézi a dolgot Gran’mère-rel. Azóta, hogy mámocska meghalt, sokkal gyakrabban ellenkezik vele, és megköveteli, hogy odafigyeljen rá. Azelőtt sose tette. Anne Ljolja nagy, barna szemébe nézett, de nem látott benne mást, csak teljes ártatlanságot. Valóban nem tudott semmit azokról a súlyos konfliktusokról, amelyek élete nyugodt felszíne alatt dúltak. Anne nem tudta, hogy pontosan hogyan fogadta Vera Boriszovna Irina halálhírét, de tapasztalva Kirov
és az anyja viszonyának hűvösebbé válását, úgy gondolta, hogy az özvegy grófné – szándékosan vagy véletlenül – némi diadalérzetet mutathatott. Mindenesetre sietve felajánlotta a segítségét Ljolja társasági bemutatkozásához, s nehogy elutasítsák, rögtön a levél elküldése után Szentpétervárra indult, előbb, mintsem a válaszlevél megérkezett vagy akár csak megszülethetett volna. Így megvalósult élete nagy álma, közvetlen részese lehetett Ljolja társasági sikerének. A lány örömét csupán az árnyékolta be, hogy Anne Szentpétervárra utazott: szegény, nyilván abban reménykedett, hogy ő Moszkvában marad. – És mit akarsz tőlem? Nagyon fogom sajnálni, hogy nem tagadtattam le magam Mihajlóval? Ljolja kis grimaszt vágott. – Tudom, hogy nem lett volna képes megtenni, drága Anna! És azt is, hogy nagyon elfoglalt, és rettentően sajnálom, hogy háborgatom, de tudja, hogy Pinky mindent remekül el tud végezni maga helyett, és később nagyon sajnálná, ha elmulasztaná. – Elmulasztani? Mit? – kérdezte Anne. – A parádét a Téli Palotánál, természetesen! Csak siessen, mert különben nem kapunk jó helyet. Mehetünk az új kocsiján? Nagyon szép, és Varvara Salkina is biztos ott lesz, és azt akarom, lássa, hogy abban ülök. – Csak ezért háborgattál, te kis csacska? Hogy a kocsimon utazz? – Jaj, dehogy! – tiltakozott elkerekedett szemmel Ljolja. – Muszáj elhívnom, mert nem volna illendő, ha csak Sophie-val lennék a parádén. Még olyan fiatal és buta – tette hozzá halkan –, s úgy helyes, ha egy idősebb nő is kísér.
– Köszönöm – felelte Anne. – Jó tudni, hogy élemedett korom ellenére még mindig hasznossá tehetem magam. Ljolja kedveskedve megsimogatta a karját. – Majd meglátja, hogy élvezni fogja, Anna! Különben is, ki kell mozdulnia friss levegőt szívni – nem jó mindig zárt helyen lenni. Ma egy egész ezred tart parádét, és utána a határra vonul, tehát hazafias kötelességünk is elmenni, és megéljenezni őket… És különben is: olyan csinosak mind! Miss Penkridge jelent meg a lépcső tetején. – Elnézését kérem, asszonyom, de akarja, hogy… – kezdte, mintha Anne utasítását akarná hallani valamivel kapcsolatban, de Anne átlátott rajta. A pár hétben, amely első felbukkanása óta eltelt, Ljolja a háznép minden tagját kecses ujjacskái köré csavarta. Miss Penkridge egyébként gránitkeménységű arca most olyan lágy volt, mint egy gyümölcszselé, és a tekintete az úrnőjéről Ljolja felé vándorolt. – Ó, bocsásson meg! Nem tudtam, hogy vendége van. – Drága Pinky! – Ljolja felszaladt két lépcsőfokot, hogy arcon csókolja, amitől Miss Penkridge még jobban elvörösödött. – Úgy örülök, hogy látom! Nem segítene meggyőzni Anna Petrovnát, hogy muszáj kimozdulnia egy kicsit? – Nem az én dolgom, kisasszony… – kezdte Miss Penkridge. Anne érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Tudta, hogy bárki, aki a szigorú Miss Penkridge-et Pinkynek meri nevezni, és arcon csókolja, hogy engedelmességre késztesse, olyan erőt képvisel, amivel számolni kell. Nagy jövőt jósolt Ljoljának: ha férfinak született volna, és nem nőnek, vezető politikus vagy nagy tábornok is válhatott volna belőle.
– De azt ugye megmondhatja neki, hogy nélküle is elboldogul? – érvelt tovább Ljolja. – Mindent elő tud készíteni holnapra? – Természetesen. Asszonyom tudja, hogy mindent nyugodtan rám hagyhat – jelentette ki határozottan Penkridge. – Látja?! – kérdezte diadalmasan Ljolja. – Jöjjön, drága Anna! És az új kalapját vegye fel, a marabusat, mert abban nagyon szép, és azt akarom, hogy mindenki lássa! Anne belátta, hogy bármennyire igyekszik is, nem nyerhet. – Hát jó. Azt hiszem, jobb, ha veled megyek, mert különben valami szörnyűséget művelsz, és a végén furdalhat a lelkiismeret! Gyere fel, amíg elkészülök! – Köszönöm! Most már hazamehetsz, Sophie – küldte el a komornáját Ljolja. – Madame Csajkovszkij majd hazavisz a kocsiján, teljes biztonságban leszek. Ljolja csacsogva követte Anne-t a lépcsőn: – Nagyon tetszik a háza, Anna, sokkal jobban, mint a miénk. Az olyan ósdi! Tudom, hogy nem lett volna helyes átalakítani a berendezést, amíg tartott a gyász, de nem hiszem, hogy most már bármi akadálya lenne. Nem tudom, papa miért nem engedi, hogy legalább a függönyöket kicseréljem. Valamelyik nap csodálatos anyagot láttam Zubinnál – aranyszövet, pávákkal és paradicsomi madarakkal tele! El se tudja képzelni, milyen gyönyörű! Elmondtam papának, s azt is, hogy tökéletes lenne a nagyszalonba, de csak vállat vont, és azt felelte, hogy a koromnak megfelelő ízlésem van. Mit gondol, hogy értette? Szerintem egyszerűen csak nem akarja, hogy pénzt költsek – mondta, s folytatta anélkül, hogy megvárta volna a választ: – Nagyon rosszkedvű azóta, hogy mámocska meghalt. Még új kocsit se volt hajlandó venni a szezonra, bár a miénk
már nagyon öreg. Azt mondta, „megteszi” még egy évig. Utálom azt, ami „megteszi”, és a Gran’mère is. Ő kettőnél többször nem vesz fel egy ruhát se – utána leszedeti róla a díszítést, és odaadja valamelyik szobalánynak, hogy alakítsa át magának. Egyszer hallottam, amikor Madame Kurakin azt mondta, hogy a nagymamának vannak a legjobban öltözött szolgálói egész Oroszországban. – Nem hiszem, hogy ezt bóknak szánta, drágám – mondta mosolyogva Anne. – Ó! – Ljolja meghökkenve megállt a lépcső közepén, s pár másodpercnyi gondolkodás után témát váltott. – Hogy van a drága kislánya? Szerintem a legaranyosabb teremtmény a világon! Van annyi időm, hogy felszaladjak megnézni, amíg elkészül? – Nem, drágám, nincs. Egyébként sincs a házban. Később majd meglátogatjuk, ha akarod. Bazil Andrejevics és Jean-Luc kivitték szánkózni a kertbe. Az egész tegnapi napot azzal töltötték, hogy szánkódombot építettek neki. Ljolja felkapta a fejét, mert észlelte Anne hangjának a változását. – Ugye nem szereti Jean-Lucöt? Pedig olyan szórakoztató, Anna, és el kell ismernie, hogy nagyon szereti Rose-t! Ugye nem gondolja, hogy veszélyes lehet a szánkózás? – Ó, nem… egészen enyhe a lejtő. Grubernik azt mondta, hogy többet kell a szabadban tartózkodnia, és ha óvatosan is, de mozgatni, tornáztatni kell az izmait. A szánkózás Jean-Luc ötlete volt. Holnap trojkán akarják kivinni, a folyóparton el egészen az erődig, és vissza. – Biztos nagyon fogja élvezni! Jean-Luc is jön a holnapi bálra? Nőnek fog öltözni, ahogy Edling grófné estélyén? Nagyon
mókás volt, amikor rájött, hogy Jean-Luc valójában férfi, s képtelen volt eldönteni, hogy kidobassa-e, vagy sem! Annyit nevettem, hogy a végén azt hittem, megfulladok! Igaz, Gran’mère-nek egy csöppet se tetszett, azt mondta, hogy sértés az özvegy cárnéval szemben. Nem értem, hogy neki mi köze hozzá, hisz ott se volt. – Edling grófné az udvarhölgye – figyelmeztette Anne a lányt. – Tudom, de ami történt, az nem sértésnek lett szánva. Csak móka volt! Jaj, ne nézzen rám ilyen rosszallóan, Anna drága! Nem lehet olyan, mint a nagymama, aki minden mulatságot helytelenít, illetlenségnek tart. – Nem vagyok olyan, drágám, és nem hiszem, hogy JeanLuc veszélyt jelent. Egyszerűen csak annyit tudok, hogy néha már unom egy kicsit. Most pedig meséld el, hogy mit fogsz viselni holnap este! – váltott határozottan témát Anne, s Ljolja azonnal szenvedélyes hangú beszámolóba kezdett a mousseline de soie-ból és pókhálóselyemből készült ruháról, a hozzá illő, kristályokkal és apró ékkövekkel díszített sálról, alkalmat adva ezzel arra, hogy Anne elmerüljön a gondolataiban. Nem szerette a színészt, de maga se tudta pontosan, hogy miért. A barátsága Bazillal egyre szorosabbá vált azóta, hogy Moszkvában megismerkedtek, s Anne a végén már gyanakodni kezdett, hogy Bazil jórészt azért akarja a szezont Szentpéterváron tölteni, mert Jean-Lucöt meghívták, hogy lépjen fel a francia színtársulattal a cár előtt. De Berthier sűrűn előfordult Csajkovszkijék városi házában, s jelen volt – mégpedig igen feltűnően – minden, vendégeknek szánt eseményen. Bazillal elválaszthatatlanok voltak: Csajkovszkij elment minden fellépésére, az öltözőjébe is befészkel-
te magát, az egész társulatot drága vacsorákon látta vendégül az Angol Klubban, s Szentpétervár-szerte a francia dráma szakértőjeként nyilatkozott a társasági vacsorákon. Mindenhol együtt látták őket Jean-Luckel, és többnyire részegen. A színész szemmel láthatóan nagyon rossz hatással volt Bazilra, aki úgy viselkedett a társaságában, mintha húszéves kadét volna, nem pedig negyvenéves családapa. Kezdett különös ruhákat viselni, és fiatalokra jellemző, durva tréfákban, kikapásokban részt venni, amelyek miatt gyakran felmerült a neve a társaságban, és nem mindig dicsérően. Még Olga is megszegte a fogadalmát, hogy sosem lépi át Anne küszöbét, s maga jelentkezett, hogy kérje, akadályozza meg, hogy Bazil továbbra is bohócot csináljon magából, következésképp mindnyájukból. S bár más összefüggésben megelégedésére szolgált volna, egy csöppet se örült Anne válaszának, miszerint nincs befolyása a férjére. – Ha úgy viselkedett volna, ahogy egy feleségnek kell – mondta magából kikelve –, akkor a bátyám most hallgatna magára, és így elejét vehetné annak, hogy tönkretegye magát. De feltételezem, hogy ez magát egyáltalán nem érdekli. Mindig is hideg, kemény, önző nő volt, és valószínűleg túlzás azt várni, hogy megváltozzon, most, amikor szabadon költheti Bazil vagyonát, amiért minden bizonnyal hozzáment. Anne-t kicsit sem érdekelte, mit gondol felőle Olga, de azt túlzásnak tartotta, hogy a saját házában sértéseket vagdosson a fejéhez, ezért megkérte, hogy távozzon, és azóta nem beszéltek. Ugyanakkor őt is aggasztotta, hogy Bazil lejáratja magát. Amit csinált, az rá is rossz fényt vetett, de nem csak erről volt szó. Kedvelte Bazilt, és nem tetszett neki, hogy káros befolyás
alá került. Volt valami vészjósló Jean-Lucben, valami, ami arra figyelmeztetett, hogy nincs vele minden rendben. Nem szerette és nem bízott benne, s ha látott volna lehetőséget arra, hogy elválassza Bazilt új barátjától, feltétlenül megteszi. De ami a legjobban zavarta Jean-Lucben, az a Rose iránti odaadása volt; valamint az a tény, hogy Rose is szerette, és jobban reagált a tőle érkező ingerekre, mint bárki máséra. Azóta, hogy a színész járni kezdett hozzájuk, rohamosan javult az állapota. Mihelyt meghallotta a hangját, azonnal arra fordult és elmosolyodott; ha Jean-Luc a kezét fogta, egy nyikkanás nélkül tűrte a Grubernik doktor által előírt masszázst; olyan dolgokat is megcsinált, s olyanokkal is megpróbálkozott a kedvéért, amelyekre más semmiképp se tudta volna rávenni. Rajta keresztül Bazilt is megszerette, s ők ketten egész délutánokat töltöttek azzal, hogy a kislánnyal játszottak, a padlón mászva rakosgatták játékgazdasága épületeit és állatait oda, ahova éppen akarta, s babát öltöztettek, szerepeket játszottak, bohóckodtak, csak hogy megnevettessék. Jean-Luc nagyon komolyan vette Rose állapotát, s a játékaikat sokszor arra használta fel, hogy erőfeszítésre, képességei fejlesztésére ösztönözze. Megtanította például marokkózni, ami folyamatosan javított a kézügyességén, és kitalált egy játékot különböző képekkel, hogy gyakorlatoztassa a szemét, és enyhítse a bandzsaságát. Sebesült katonát játszott vele, s rábeszélte, hogy használja a járókeretet, amit azelőtt gyűlölt, s ő volt az, aki egy játék során rávette, hogy feküdjön hasra vele és Bazillal a padlón, s másszon úgy, hogy a könyökére támaszkodik, szegény, tehetetlen lábát pedig csak húzza maga után. Anne tisztában volt vele, hogy mindezért szeretnie kellene, vagy legalábbis hálásnak lenni neki. És mégsem tudott szaba-
dulni a gondolattól, hogy amit lát, az nem a valóság, a színész valójában a legváratlanabb módon Rose-t használja fel arra, hogy szilárdan megvesse a lábát a családban, s a hálájuk elnyerésével mindnyájuk fölött hatalmat szerezzen. Mivel mindig igyekezett józanul megítélni magát, felmerült benne, hogy talán csak féltékenységről van szó részéről, mivel a lánya – és ez tagadhatatlan tény volt – jobban kedveli a francia társaságát, mint az övét. Nem a féltékenység diktálta-e neki azt az érzést, hogy Jean-Luc megpróbálja elrabolni tőle Rose-t, ki akarja zárni a gyereklakosztályból, s elérni, hogy a kislány csak őt és Bazilt szeresse? Amikor ez a gondolat először eszébe jutott, megpróbált nagyon erősen küzdeni ellene, Rose kedvéért megkedvelni Jean-Lucöt, s egy darabig bűntudattal töltötte el, hogy továbbra is leküzdhetetlenül, ösztönösen viszolyog a franciától. Aztán egy napon a gyereklakosztályba belépve, az ajtóban megtorpanva azt látta, hogy az élénk színekkel kifestett arcú Jean-Luc magasra emelt karral fél lábon áll, azt játssza, hogy ő egy virág, miközben Bazil egy aranybarna csíkos, az ő gardróbjából kölcsönvett kendővel a válla körül, zümmögve köröz körülötte, mint egy méh. A kerekes székében ülő Rose valamilyen tündérkirálynő vagy csodaföldi istennő lehetett, mert a gyereklakosztály ebédlőasztalának zöld terítőjébe burkolták, borostyánból font koszorú volt a fején, s a kezében egy jogart utánzó pálca. A virág groteszk igyekezete, ahogy megpróbálta elkerülni, hogy a méh begyűjtse hímporát, s az arckifejezés, amely azután következett, hogy mégis sikerült megtennie, úgy felvidította Rose-t, hogy majd beleszakadt a nevetésbe, és az arca vidámabbá vált, mint amilyennek Anne valaha is látta. A méh és
a virág a padlón, egy nagy kupacban fejezte be az előadást, miközben Rose a kezeit csapkodva, vidáman kiáltozott: – Megint! Megint! Egyszerre látták meg Anne-t az ajtóban, s hallgattak el. Öt szem meredt rá, ha nem is ellenségesen, de óvatosan, és semmiképp sem örömmel. – Folytassátok! – kérte. – Miattam ne hagyjátok abba! Rose arcáról azonban már eltűnt a mosoly, ahogy a napsugarak is, ha felhő takarja el a napot. Jean-Luc felállt, s udvarias társalgásba kezdett, de nyilvánvalóan mindhárman arra vártak, hogy távozzon. Olyanok voltak, mint a kisgyerekek, akiket lebénít túl szigorú szülőjük megjelenése. Anne végül úgy érezte, hogy kegyetlenség volna részéről maradni, és otthagyta őket; miközben hátat fordított, még elkapta Jean-Luc vidám, kemény, elgondolkodó tekintetét. A színész észrevette, s azonnal változtatott a pillantásán – olyan gyorsan, hogy Anne azt hitte, csak képzelődött. De mielőtt elérte volna az első lépcsőfordulót, meghallotta Rose felszabadult nevetését, s könynyes lett tőle a szeme. Nagyon fájt neki, hogy ki van rekesztve imádott kislánya társaságából – és nem a saját hibájából, ebben biztos volt, hanem másnak az akaratából. Tovább rontott a helyzeten, hogy biztosan tudta: Bazil tisztában van az érzéseivel, s élvezettel nézi, hogyan küzd velük. Igyekezett nem kimutatni, mi zajlik benne, nehogy örömet szerezzen neki, és Jean-Luckel is udvarias maradt, de néha észrevette, hogy Bazil elégedetten csillogó szemmel néz rá. Biztos volt benne, hogy látja és élvezi a szenvedését, de el nem tudta képzelni, mit követett el ellene, ami miatt szövetkezett ellene a barátjával.
*** Ljolja levetette a nevetséges és melodramatikus fátylat, s egyenes derékkal ült Anne mellett a kocsiban. Kezét a muffjában tartotta, s elégedetten nézegetett körbe, remélve, hogy valaki majdcsak felismeri és megcsodálja. Szokatlanul kemény tél volt, már egy ideje nagyon sok hó esett, és minden jel arra utalt, hogy későn fog kezdődni az olvadás. Ez a nap azonban szép volt, bár csontig hatolóan hideg; a tiszta, kék égen fénylő nap szikrázóvá varázsolta a mindent beborító havat. Anne fehér lovai vidáman ügettek, s bár a patáik nem csattoghattak a vastag, keményre fagyott havon, szerszámuk vidáman csilingelt, miközben a megvasalt, élesen sziszegő szánkótalpak alól szikrázó hócsillámok röppentek fel. – Minden télen eszembe jut, hogy a legcsodálatosabb hangot szánkón utazva hallja az ember – jegyezte meg Anne. – Szerintem nincs nagyszerűbb, mint a szánkózás! Ljolja megkönnyebbült mosollyal nézett körbe. – Boldog! Jaj, de örülök! Olyan visszafogottnak tűnt, azt hittem, hogy mérges rám, amiért hívatlanul beállítottam. – Dehogy, drágám! Csak gondolkodtam valamin. Egy csöppet se haragudtam rád! Hogy is tudnék?! – Akkor jó. Mert lenne még egy kérésem. Nem mehetnénk végig a Nyevszkij Proszpekten? Van ott valami, amit szeretnék megmutatni. Anne gyanakodva nézett a lányra. – Mi az? Mire akarsz rávenni már megint?! – Jaj, Anna! A legcsodálatosabb dolog, és apa olyan utálatos, nem engedi, hogy tiarát viseljek, pedig mámocskának három is volt, és azok az enyémek; a maguk bálja pedig különleges, az
utolsó lesz a szezonban, és mindenki tiarát fog viselni – lelkendezett Ljolja. – Ugye maga is? – Természetesen. De az más: én férjes asszony vagyok! – Papa azt mondja, hogy tegyek virágot a hajamba – mintha tizenöt éves gyerek volnék! – mondta leírhatatlan arckifejezéssel a lány. – Őszintén, Anna, elfelejti, hogy majdnem tizennyolc éves vagyok, felnőtt nő! – A virág tökéletesen megfelelő – az illik a legjobban egy első szezonjánál tartó lányhoz. – Anne azt mondta, amit kellett, bár magában tökéletesen megértette Ljolját. Hirtelen eszébe jutott első fülbevalója, amit az apjától kapott a tizenhetedik születésnapjára, s az is, hogy milyen csodásan, mennyire felnőttnek érezte magát aznap a vacsoránál, miután felvette. Most már több fülbevalója volt, semhogy meg tudta volna mondani a számukat – gyémánt, smaragd, rubin, gyöngy –, de egyik se okozott neki olyan örömet, mint az az első. – Nem ez volna az első évadom, ha a papa nem lenne olyan sokat távol – vitatkozott kifacsart logikával Ljolja. – Már rég bemutattak volna. Kirát tizenhét évesen vitték először bálba, Varvara Salkina pedig még csak tizenhat volt az első bálján, és már eljegyezték. Anne szomorúan nézett rá. – Jaj, Ljolja, ne akarj túl gyorsan felnőni! Csak egyszer van rá lehetőséged, hogy fiatal és boldog légy. A lány szkeptikus arcot vágott. – Az idősebbek mindig ezt mondják, mintha a fiataloknak semmilyen okuk se lenne aggodalomra! Merem állítani, hogy sokkal több gondunk van – és fontosabbak is, mint az öregeké! És mivel nagyon élvezik, hogy felnőttek, nem akarnak osztozni bennük.
– Gondolod, hogy annyira élvezem? – kérdezte mosolyogva Anne. – Hát persze! Van saját háza és kocsija, oda mehet, ahová akar, azt viseli és azt teszi, amihez kedve van. És ott a férje, meg a drága kislánya is. Én is akarom ezeket! Nem akarok várni rájuk. Olyan ostobaság azt mondani, hogy valaki túl fiatal bizonyos dolgokhoz, és ezért viselkednie kell, butának lenni, és úgy tenni, mintha félénk volna! Nézze… itt van! – kiáltott fel Ljolja, s mutatta is, mire gondol. – Kérem, álljunk meg, Anna, és mondja meg, hogy látott-e ennél tündéribb holmit! Az udvari ékszerész boltjánál jártak, ahol a fő kirakat közepén, bíborszínű bársonyon egy pár, virágot ábrázoló hajcsat feküdt. Maguk a virágok gyémántból voltak, a levelek smaragdból, s szépen megmunkált fehérarany váz tartotta őket. – Kérem, mondja, hogy rábeszéli apát, vegye meg nekem a báljára! Ha már virágokat kell viselnem a hajamban, hát legyenek ezek! Ezek még a cárnak is megfelelnének. – Jaj, Ljolja, természetesen eszemben sincs ilyet tenni – válaszolta Anne. – Egy vagyonba kerülhetnek. Ráadásul, ha édesapád azt akarja, hogy virágot viselj, akkor nem lenne jó megkísérelni kijátszani a döntését. – Pedig képes rá! – jelentette ki Ljolja. – Apa mindenkinél többre tartja. Állandóan magáról beszél, arról, hogy milyen okos, meg hasonlók. Ha akarná, rá tudná beszélni. – De nem akarom – közölte Anne, s szólt a kocsisnak, hogy hajtson tovább. – Hát jó – felelte gyanús engedékenységgel Ljolja. Még csak nem is duzzogott, hanem vidám hangon új beszélgetésbe kezdett, Anne pedig azon törte a fejét, hogy vajon mi fog még következni.
A Téli Palota előtti nagy tér már tele volt emberekkel – a parasztok állva várták a parádét, a nemesek pedig egymás mellé sorakoztatott szánkóikban, a szomszédjaikkal beszélgetve. Még épp időben érkeztek. A kocsis beállt az utolsó szabad helyek egyikére, s Ljolja még javában integetett, köszöngetett a szomszédoknak, amikor a sor túlsó vége felől taps hallatszott, s az ezred bemasírozott a térre. – Hát nem csodálatosak? – kiáltott fel lelkesen Ljolja, s Anne egyetértett vele. A tisztek teljes díszöltözékben ültek a lovaikon, prémszegélyű köpenyeiken ragyogtak az arany zsinórok; a lovak szépen ívelt nyakkal, kecsesen lépkedtek, szerszámuk ezüstdíszektől csillogott. A katonák büszkén meneteltek mögöttük, fegyvereik ragyogva verték vissza a nap sugarait, a fényes csizmába bújtatott lábak egyszerre lendültek. Azért vonultak fel, hogy megkapják a cár áldását, mielőtt a határra vonulnak, és Anne diplomáciai forrásokból tudta, hogy a parádét azért rendezték, hogy lenyugtassák a kedélyeket, eloszlassák a félelmet, hogy küszöbön áll a háború; mindenesetre furcsa okoskodás, állapította meg magában. Hirtelen üdvrivalgás harsant, jelezve, hogy megérkezett az uralkodó és a kísérete, s Anne felágaskodva látta, hogy a cár kedvenc világoskék, huszárezredesi egyenruháját viseli. Már jól látta a magas, romantikusan vonzó, pirospozsgás, világos hajú férfit, amint kalapját lengette az éljenző tömegnek. Arcáról sugárzott a kedvesség, s aki egyszer is látta, feltétlenül egyetértett azzal, hogy nagyon lehet szeretni. Magabiztosan ülte meg a lovát, és nagy figyelemmel nézte az előtte elvonuló katonákat. Ljolja már egy ideje csöndben volt, amikor hirtelen mély, szívből jövő sóhaj szakadt fel belőle, és szenvedélyesen megkérdezte:
– Hát nem a legvonzóbb ember, akit valaha látott?! Őszintén, Anna Petrovna, nem a legcsinosabb férfi a világon? – Az uralkodó? – kérdezte kissé meglepődve Anne. Nem számított rá, hogy egy olyan fiatal lány, mint Ljolja, ilyen lelkesülten csodálja minden oroszok cárját. – Nem, nem – tiltakozott elpirulva Ljolja. – Természetesen az uralkodó is nagyon vonzó, de én Duvierge ezredesről beszéltem. Arról, aki a pejen ül, Tolly tábornok mellett. Lauriston tábornok egyik szárnysegédje. – Tudom, ki Duvierge ezredes – válaszolta szárazon Anne. – Többször is találkoztam vele. Amit nem tudok, az az, hogy te honnan ismered. Ljolja arca gondterheltté vált. – Sok diplomatát ismerek. Miért is ne? Duvierge ezredessel a követségi bálon találkoztam, ahova apa vitt el. A legelbűvölőbb, legokosabb, leghelyesebb… – Anne tekintetét elkapva gyorsan kijelentette: – Ő is kedvel. Kétszer táncolt velem, és másnap, Szalkinék estélyén is kétszer. – Értem – mondta semleges hangosan Anne. – Kétségtelenül kellemes fiatalember, amennyire tudom. Ljolja óvatos pillantást vetett rá. – Biztos nem kéri meg apát, hogy vegye meg nekem a gyémánt hajdíszt? – Biztos. – Azért se, hogy nekem örömet szerezzen? – Anne erre már csak egy szigorú pillantással válaszolt. – Akkor viszont, Anna Petrovna – folytatta mély lélegzetvétellel Ljolja –, egy nagy, nagyon nagy szívességet kérek, és azt muszáj megtennie, mert a másikat nem hajlandó, és igazából ez a fontos, mert ha nem kapom meg, akkor tényleg, komolyan meghalok.
– Butaság. Hogy halnál meg?! – Jó, de akkor a lemondást választom, szörnyen vallásos leszek, és beállok apácának, maga pedig rettenetesen fogja sajnálni, hogy romba döntötte az életemet, és a lelkiismeretfurdalástól a magáé is tönkre fog menni. Anne nem bírta tovább, elnevette magát, és megadóan feltartotta a kezét. – Jól van, mondd! De figyelmeztetlek, hogy ha valami helytelent… – Jaj, nem, drága Anna, természetesen nem! – vágott a szavába Ljolja. – A következőről van szó: ugye meghívta a holnapi báljukra Lauriston tábornokot? Tudom, hogy igen, mert Gran’mère szerint rosszul tette, és nem lepődne meg, ha ezért sokan elítélnék; ha pedig nem teszik, akkor csak azért, mert a cár is jelen lesz. – Épp ő kért meg rá, hogy hívjam meg – válaszolta Anne. – Nem akarja, hogy Bonaparte azt mondja, nem megfelelően bánik a nagykövetével. – Tetszik, hogy Bonaparténak nevezi! Ugye azért, mert angol? – kérdezte Ljolja. – Egyébként Gran’mère szerint felháborító, hogy tisztességes oroszoknak az Antikrisztus megbízottjával kell érintkezniük; Edling grófné szerint viszont úgy kell viselkedni vele, hogy látni lehessen, mire készül. De a lényeg, Anna drága, az, hogy ha már meghívta Lauriston tábornokot, nem tudná-e meghívni Duvierge ezredest is? Mert ha nem, akkor nem tudom, hogyan találkozhatnék vele anélkül, hogy valami helytelent tegyek, például titkos találkát beszélek meg vele, amit nem szeretnék. Gran’mère sose engedné, hogy más körülmények között találkozzam vele. Anne úgy érezte, hogy sarokba szorították.
– Ljolja drágám, még ha meg is hívnám a bálomra, s elfogadná a meghívást, az egyáltalán nem jelentené azt, hogy feltétlenül táncolna veled – felelte. – Egyébként pedig, nem gondolod, hogy egy kicsit idős hozzád? Sok remek orosz fiatalember is boldogan versengene érted. – Táncolni fog velem! – jelentette ki határozottan, csillogó szemmel Ljolja. – Nem tudja, mit érzünk egymás iránt! És egy csöppet sem öreg! A fiatalemberek pedig unalmasak és sótlanok. André pontosan nekem való! – André?! Ljolja kihívóan nézett Anne-re. – Magamban így hívom. Szeretjük egymást, Anna, és kegyetlenség lenne, ha nem segítene. – Mondta, hogy szerelmes beléd? – Hát így, konkrétan nem, de én tudom, hogy az. Mindössze arról van szó, hogy még nem volt módja megvallani. Jaj, kérem, hívja meg a bálra! Anne elgondolkodva nézte a reménykedő Ljolját, s közben lázasan járt az agya. Egyértelmű volt számára, hogy a kérés egyike azoknak a reménytelen próbálkozásoknak, amelyekkel fiatal lányok gyakran megpróbálnak hozzájuk nem illő vagy számukra elérhetetlen férfiakkal kapcsolatot teremteni. Egyfajta gyakorlása a szerelemnek, gondolta, s a legkönnyebben azzal gyógyítható, ha hagyják, hogy az áldozat rájöjjön, mennyire közömbös szenvedélye tárgyának. Ráadásul egy olyan eleven, szenvedélyes lány esetében, mint Ljolja, az ellenállás nagy valószínűséggel csak azt eredményezheti, hogy megmakacsolja magát. Végül is semmi baj nem érhette egy nagyszabású, sok résztvevős bálon. Duvierge ezredes tiszteletre méltó fiatalember,
aki valószínűleg azt se tudja, hogy Ljolja létezik. Ha elmegy a bálba, és nem kéri fel, ami valószínű, akkor a lány, ha fájdalmasan is, de hamar szembesül a valósággal. – Rendben – felelte. – Meghívom, ha megígéred, hogy nem hozol szégyent rám azzal, hogy kimutatod az érzéseidet. – Ígérem, ígérem! – lelkendezett Ljolja. – Szerény leszek, ahogy kívánja! Egyujjas kesztyűt viselek, és lesütött szemmel fogok állni mindaddig, amíg fel nem kér! Köszönöm, drága Anna! Tudtam, hogy nem hagy cserben! – Mire beszélte rá, Anna Petrovna? Azt hittem, tudja, hogy jobb nem beleegyezni semmibe, amit Ljolja kér. – A gróf hangja megriasztotta Anne-t. Megpördülve látta, hogy a lovával szorosan mögéjük állt, s a nyeregben ülve olyan mosollyal néz rá, amitől elszorult a torka. Szerencsére nem kellett azonnal válaszolnia, mert Ljolja lázas magyarázatba fogott arról, hogy milyen ruhát fog viselni Anne bálján, s azon ügyeskedett, hogy a beszélgetést a gyémántos hajdíszekre terelje. Nyikolaj hallgatott, időnként mosolyogva Ljoljára pillantott, de egyébként Anne-t nézte, mintha táplálékot és felüdülést merített volna a látványából. Azóta, hogy Anne Szentpétervárra érkezett, nem sokat találkoztak, s beszélgetéseik pár rövid, társasági eseményeken váltott mondatra korlátozódtak. Mély gyásza decemberig tartott, s azalatt Schwartzenturmban maradt, csak karácsony után ment Szentpétervárra, magával víve Ljolját is a társasági bemutatásra. Azóta a Moszkvában együtt töltött nap óta nem állt módjukban kettesben maradni, s Anne szinte örült ennek. Ha nem így történik, az túl nagy kísértést jelentett volna. Az együtt töltött délután túl csodálatos és fájdalmas volt ahhoz, hogy sűrűn megismételjék. Moszkvában már nem találkoztak töb-
bet, s nem volt kihez fordulnia, senkitől se tudott vigasztalást és tanácsot kérni két héttel később, amikor a havi ciklusa nem kezdődött el időben. Csak akkor tudatosodott benne, hogy mekkora bűnt követett el. Ha terhes, elveszít minden reményt arra, hogy rendeződjenek körülötte a dolgok. Bazil azonnal tudni fogja, hogy a gyerek nem az övé, s lelepleződik, közmegvetés tárgya lesz, büntetés vár rá. El is taszíthatja, egy kopejka nélkül, hogy éljen meg, ahogy akar, s nagyon jól tudta, milyen sorsra számíthat egy védelem nélkül maradt, egyedül álló, terhes nő. Joga lesz mindenből kirekeszteni, és egész biztos, hogy többé sosem láthatja Rose-t. Anne tíz napig gyötrődött, a legszörnyűbb gondolatokkal viaskodott, míg végül a tizenegyedik napon elindult a vérzés. Pár pillanatra kimondhatatlan megkönnyebbülés és boldogság kerítette hatalmába, hogy rögtön utána mély kétségbeesésbe zuhanjon, s a szobájába zárkózva keservesen sírjon vesztesége és szörnyű bűne miatt. Bármennyire szerette is Nyikolajt, újból nem akart keresztülmenni ezen miatta, de tudta, hogyha megkísértené, nem lenne képes ellenállni neki. Nagyon szerette, hiányzott neki és vágyott utána. Igazságtalanságnak tartotta, hogy hibás házasságaik elválasztották őket egymástól. Mindössze pár száz méterre lakott tőle, az Anglijszkaja Naberezsnaján lévő Kirov-palotában. Mibe került volna neki elszökni otthonról, és soha vissza se térni? Magánál tartaná, óvná, szeretné, boldoggá tenné. S bár nem biztatta rá, tisztában volt vele, hogy ő is ezt szeretné. De ha ilyet tenne, hogy tudna békében élni önmagával? És ha elhagyja Bazilt, sosem láthatja viszont Rose-t, márpedig nem képes megválni tőle, hiszen a része, és még csak gyerek.
Ljolja már a mondandója végén járt, amikor Kirov a szavába vágott: – Észrevetted, hogy Anasztaszija Kovanyina innen a negyedik kocsiban ül? Biztos voltam benne, hogy nem! Mi volna, ha meglátogatnád, jó hosszan, hogy beszélgethessek Mademoiselle de Pierre-rel? – Már rég nem így hívom Anna Petrovnát! – felelte Ljolja egy tizennyolc éveshez illő felháborodással, de elfogadta az ajánlatot, és vidáman távozott. Nyikolaj beült Anne mellé a kocsiba, s egy darabig csak hallgattak, élvezték, hogy egymás közelében lehetnek. Akár szót is válthattak volna halkan, a kocsis azt se hallotta volna, mert az ezredzenekar harsogása mindent elnyomott. – Szép parádé – szólalt meg végül Anne. – Azt azonban nem értem, hogy Szperanszkij szerint miért hűti le a kedélyeket. Mindenki azt számolja, hány ezred hagyta el az utóbbi időben Szentpétervárt, és levonja a saját következtetéseit. – Ha az éjszaka leple alatt távoznának, még rosszabb lenne – felelte a gróf. – Az emberek szentül hinnék, hogy Napóleon már a házuk küszöbén áll. – Tehát afelé haladunk? Megtámadja Oroszországot? – Igen, még valamikor ebben az évben. Elég eszement ahhoz, hogy megtegye. Hála istennek Barclay de Tolly a hadügyminiszterünk! Csöndben dolgozik, igyekszik meggyőzni az uralkodót, hogy ha Napóleon megtámad bennünket, akkor a legjobb politika visszahúzódni előle, hagyni, hogy minél mélyebben benyomuljon a területünkre. – És a cár egyetért vele? – Tudja, milyen – utál határozott döntést hozni, bárkit megbántani. Hol erre hajlik, hol arra, előbb Tollyra hallgat, aztán
Bagratyionra. – Kirov kis szünetet tartott, s a homlokát ráncolta. – A legrosszabb, hogy a testvére, Jekatyerina nagyhercegnő bátorságra biztatja, gyávaságról és szeretett Oroszországunkról papol neki, s úgy becsmérli Napóleont, mintha egy puskaport se szagolt kadét volna! Mindig hallgatott rá, Bagratyion pedig a hercegnő embere, így mindig tudja, mit gondol a cár, s ez csak ront a helyzeten. De ha Tolly és én ugyanazt mondjuk, akkor meg tudjuk győzni, ezért egy csöppet sem vagyok elkeseredve. – Szentpétervárra jövet Tverben felkerestük a nagyhercegnőt – válaszolta Anne. – Olyan udvartartást vezet ott, mint egy csalódott cárnő, de hozzám mindig nagyon kedves, nem tudok rosszat mondani róla. Egyébként úgy érzi, hogy terhes, és ez talán leköti egy időre. – Úgy legyen! – kívánta Kirov. – Azt nyilván nem tudod, hogy lázasan szervezkedik Szperanszkij ellen. Az összeesküvés részleteit nem ismerem, de tartok tőle, hogy komoly. Túl sokan akarják a bukását. – Miért utálják annyira? Olyan sok jót tett – megreformálta a kormányzást, és keményen dolgozik szegény. – Gyűlölik, mert paraszt, és a saját erejéből emelkedett fel. Sok arisztokrata képtelen ezt megbocsátani. Hogy egy falusi pópa fiából az uralkodó titkárává és bizalmasává váljon – ez több, mint amit el tudnak viselni. – Én pedig szeretem – jelentette ki dacosan Anne. – Te mindenféle furcsa embert szeretsz – válaszolta mosolyogva a gróf. – Mi van azokkal a hozzátok bejáratos színészekkel? Igaz, hogy de Berthier Kleopátrának öltözve, élő áspiskígyóval fog megjelenni a holnapi bálodon?
– Jaj, ne! – Anne megborzongott. – Sok mindent hallottam arról, hogy mire képes… Mindenféle szóbeszédet! Tudod, hogy Ljolja szerelmes? – Hetente legalább egyszer szerelembe esik. Most éppen kiről van szó? – Duvierge-ről. Mintha azt hinné, hogy az áldásoddal történne a dolog. – Duvierge? De hát ő a múlt héten volt! – Nyikolaj úgy tett, mintha meg volna ijedve. – Ha már két hete szerelmes belé, akkor komoly a dolog. – Reménykedj, hogy nem így van! – mondta komolyan Anne. – Úgy hallottam, hogy Lauriston élete sincs teljes biztonságban. Tegnap kövekkel dobálták meg a kocsiját. Ha Ljolja egy franciához menne feleségül… – Ne aggódj! – vágott a szavába mosolyogva Kirov. – Duvierge azt se tudja, hogy a világon van. Rendkívül törekvő fiatalember – és fanatikus híve Napóleonnak. Azt hiszem, titkos levelezésben áll a császárral, de még nem volt alkalmam rábizonyítani. – Kém? De hát nyilván nem a te dolgod, hogy leleplezd. A rendőrminiszter vagy a titkosrendőrség minisztere biztos… – Anna Petrovna! – vágott közbe kis mosollyal a szája szögletében a gróf. – Nagyon jól tudja, hogy Szentpéterváron nincs titkosrendőrség. – Ó, hogyne – értett egyet vele egy kissé elpirulva Anne. – Akárhogyan is, beleegyeztem, hogy meghívom a holnapi bálra. Remélem, nem bánod. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha Ljolja találkozhat vele, és megbizonyosodhat róla, hogy nem érdekli azt a férfit.
– Egyetértek. Amitől eltiltják, azt kétszeres erővel akarja. Mint egy kocsit a Landseer raktárából, amelyen annyi az aranydíszítés, hogy két ló is beleszakad, ha csak tíz méterre el kell húznia. – Szóval az az a kocsi! Vidám egyetértéssel néztek egymásra, majd Kirov a muff leple alatt megfogta Anne kezét, s odasúgta: – Találkoznom kell veled, Anna! Anne fájdalmas arccal elfordította a fejét. – Ne fordulj el, drágám! – kérte a férfi. – A háború hamarosan elkezdődik, és ki tudja, mi fog történni. – Csak nem fogsz harcolni?! – Anne riadtan fordult ismét felé. – Nem akarok… de ki tudja? Ha a körülmények – vagy az uralkodó – azt követeli, akkor nem állhatok ellen. Arra mindenképp felkérnek, hogy tanácsadóként legyek a sereg mellett, úgyhogy el kell mennem. Anna! Találkoznunk kell, úgy, hogy csak ketten vagyunk. Nem mehetek el így. – Lehetetlen. – Egyáltalán nem. Mindössze arra kell ügyelnünk, hogy diszkrétek legyünk. Meg lehet csinálni. Anne az ajkába harapott; vágy és bűntudat csatázott benne. – Hol? – bukott ki belőle végül akaratlanul. – Hogyan? – Holnap reggel. Igen, tudom, hogy készülnöd kell a bálra! – mondta sürgetően Kirov. – Ezért nincs programod, s ezért nem számít rá senki, hogy találkozik veled a városban. – De a szolgáim… – Fejfájásod lesz, a szobádban maradsz, behúzott függönyök mögött, és megtiltod, hogy bárki zavarjon. A személyzet egyébként is el lesz foglalva az előkészületekkel. Aztán ki-
osonsz, nagyon korán, mielőtt beindulna a házban az élet. Vegyél fel kámzsás köpenyt, és takard el az arcod! Anne elkeseredetten nézett a férfira. – Nyikolaj, én utálok csalni, mellékutakat keresni! Utálom ezt az egészet! – Tudom. Azt hiszed, én nem utálom? Nyíltan akarlak szeretni, hogy lássa az egész világ! Ha hozzám jönnél… elmehetnénk külföldre… – Nem hagyhatom itt Rose-t. – Elvihetjük magunkkal. – Bazil sosem engedné. Egyébként is, nem hagyhatod el Oroszországot épp most, a háború küszöbén. – Érted arra is képes lennék – felelte hevesen Kirov, de Anne tudta, hogy ez hazugság. – Napóleon letartóztattatna és agyonlövetne – mondta nyugodtan. – Az életed a határon túl egy napot se érne. Nem mehetünk sehova, és nem tehetünk semmit. A férfi kis ideig hallgatott, próbálta megemészteni az igazságot, de aztán újból felcsillant a szeme. – Akkor csak ezt az egyet! – mondta. – Gyere el holnap, Annuska! Legalább ennyink legyen! Anne olyan gyalázatosan érezte magát, hogy szólni se tudott, csak a fejét rázta, de közben tudta, hogy gyenge, nagyon gyenge, s meg fogja tenni azt, amit nem akar.
*** Éjszaka ismét havazott, de hajnalra visszatért a fagy, s másnap az ég kristálytiszta volt, a nap vakítóan tűzött, a frissen leesett hó szemkápráztatóan szikrázott a csontropogtató hidegben.
Anne kénytelen volt beavatni a titkába Pauline-t, mert különben honnan szerzett volna csuklyás köpenyt, és hogy tudta volna észrevétlenül elhagyni a házat. Pauline azonban a maga csöndes módján utálta Bazilt, és boldogan segített az úrnőjének – aki mindig kedves volt hozzá –, hogy megcsalja. Szerzett neki egy egyszerű, durva anyagból készült köpenyt, amilyet a szolgák viseltek, s amely elég nagy volt ahhoz, hogy bundára is föl lehessen venni. – Jól fogja össze magán, asszonyom! – mondta, miközben ráadta. – Rettentő hideg van. Ne hagyja, hogy a napsütés becsapja! A figyelmeztetés még akkor is Anne fejében zsongott, amikor beült a Nyikolaj hajtotta trojkába, és elindultak kifelé a városból. Majdnem úgy érezte magát, mintha álmodna. A csöppnyi meleget sem adó nap szikrázóan szórta sugarait a mélykék égről, a szán sziszegve siklott a kőkeményre fagyott havon, s a lószerszám díszei édesen csilingeltek. A három, alul s felül kicsúcsosodó gallérba fogott nyakú ló vidáman, a fülét felszegve trappolt, orrukból sűrűn dőlt a pára, s fagyott csillogó jégszemekké a pofájukat borító szőrön. Minden hófehér volt körülöttük, kékes árnyékoktól tarkállott, leszámítva az út egyik oldalán húzódó erdő fáinak sötétbarna törzseit. Úti céljuk egy mellékút melletti kis fogadó volt. Anne értetlen arcot vágott, amikor megálltak előtte, mert arra gondolt, hogy titkos találkájukhoz nem az a legmegfelelőbb hely. Hamar rájött azonban, hogy számítottak rájuk, felkészültek az érkezésükre. Mihelyt magálltak, Adonisz – alig lehetett felismerni vastag öltözékében – azonnal ott termett, hogy gondoskodjon a lovakról, s mihelyt beléptek a házba, a fogadósné széles mosollyal üdvözölte őket, s közölte, hogy az étel kész,
csak csöngetniük kell, és máris tálalnak nekik. Anne érdeklődéssel figyelte. Más vendégnek nyomát se látta, sőt úgy tűnt neki, hogy bármilyen kicsi a hely, az üzlet mehetne jobban is. Kirov egy keskeny falépcsőn felvezette egy emeleti különszobába, és segített neki levetni a bundát. Közben találkozott a tekintetük, s látta benne a ki nem mondott kérdést. – Igen, biztonságos – mondta. – Senki sincs itt rajtunk kívül, és nem is lesz. – Honnan tudod? – Onnan, hogy a fogadó az enyém. Szóltam, hogy mára zárjanak be. Az én embereim. Nem fognak elárulni bennünket. A szolgái tehát megvédték őket, bár rosszat tettek. Anne különösnek, ironikusnak érezte a dolgot, ugyanakkor az álomszerű naphoz illőnek. Szerelmes együttlétet lopni, amikor a világ – a világuk – a háború küszöbén áll, egészen furcsának s valamilyen módon mégis helyesnek és logikusnak tűnt számára. Elhessegetett hát minden kételyt, s átadta magát az örömnek, hogy együtt lehet azzal, aki a legdrágább neki.
*** Túl rövid volt az idő, amit együtt töltöttek. Gyorsan délután lett, és amikor elindultak, vissza a városba, a sűrűsödő fellegek további havazást ígértek. – Idén késik az olvadás, ami nekünk kedvez – mondta Kirov. – Ha későn vetnek, a termés nem érik be addigra, amikor Napóleon elindul. Nem lesz mivel etetnie a lovait. Szavai megtörték a varázst, az álom elszállt, s újból rájuk telepedett a valóság. Anne azon gondolkodott, hogy lesz képes este úgy üdvözölni vendégként, hogy a tekintete ne áruljon el mindent. Lesznek vajon kellemetlen kérdései Bazilnak? Bűn-
tudat és aggodalom kerítette hatalmába. Az élet hosszú, s az öröm csak rövid ideig tart, gondolta. – Az Oblenszkij-kertnél tegyél ki! – kérte. – A ház üres, és a sövényben, amely elválasztja a mi kertünktől, van egy rés. Ott bújok át, s aztán, ha bárki meglát, azt mondhatom, hogy csak kint voltam, friss levegőt szívni. Odaérve Nyikolaj megállította a trojkát, s arcon csókolta Anne-t. – Viszontlátásra, szerelmem! Köszönöm ezt a napot. Még többet is mondani akart, de Anne nyugtalan volt, már menni szeretett volna, s eltolta magától. Aggódva figyelte, s megpróbálta kitalálni, mire gondol, miközben leugrott a hóba, elsietett, s a nyikorgó, rácsos kapun át eltűnt a kertben. A varázs elmúltával Anne agya lázasan dolgozott, sorra vette elintézendő dolgait, s azt, hogy mitől kell tartania. Bazil egész nap távol volt – a gárda körletében rendeztek valamilyen összejövetelt, amire meghívták, mondta –, így valószínűleg csak későn és meglehetősen ittasan fog hazajönni. Valószínűleg biztonságban van tehát, legalábbis amennyire az adott körülmények között biztonságban érezheti magát. A sövényen keresztül átbújt a saját kertjükbe, s ott egy picivel még nyugodtabb lett. Saját területén volt, s értelmes, elfogadható magyarázattal szolgálhatott a kérdésre, hogy mit csinál. A kertnek az a része, ahol járt, elég elhanyagolt volt, nyíratlan bokrokkal, kis veteményessel s egy alpesi kunyhót utánzó nyári lakkal. A kis faházat egy ideje Bazil és Jean-Luc használta, s egyszer-kétszer Rose-t is oda vitték piknikezni és játszani.
Jean-Luc Bazillal vidám pillantást váltva Le Parc aux Cerfsnek5 nevezte a helyet, amit Anne nem igazán értett, mivel szarvasnak nyoma sem volt a környéken. Már elhagyta a kis házat, amikor meglátott valamit a szeme sarkából, ami visszafordulásra késztette. Igen, a bezárt spaletták között fény szűrődött ki bentről. Riadtan, értetlenül megállt. Csak nincs tűz odabent? – latolgatta. Hívjon talán segítséget? Nem, a fény nem olyan jellegű volt, mintha tűz okozta volna. Túl egyenletesnek látszott ahhoz, hogy zabolátlanul táncoló lángnyelvektől eredjen. Valaki volt odabent. Betörők? Tolvajok? Ők nyilván nem tennék közhírré a jelenlétüket azzal, hogy tüzet gyújtanak. Halkan felosont a verandára, s az ablakhoz lépve odatapasztotta a szemét az ablakhoz, amely mögül, a spaletta résén át a fény érkezett. Túl kicsi volt a nyílás ahhoz, hogy mindent lásson, de ahogy közel hajolt az ablakhoz, meghallotta Jean-Luc ismerős nevetését. Egyszerre érzett felháborodást és diadalt. Szóval engedély nélkül használja a kerti házat? Nyilván valamilyen nővel szórakozik, egy színésznőcskével talán, s épp ott, ahova az ő ártatlan kislányát is vitte játszani! Végre lehetősége nyílt rá, hogy leleplezze, és megszabaduljon tőle. Bazil sem hunyhat szemet afölött, hogy ilyen szabadosan viselkedik náluk. Tetten éri, és végre egyszer és mindenkorra elkergetheti. Halkan az ajtóhoz ment, és megpróbálta kinyitni, de mint arra számított is, zárva volt. Újabb bizonyíték arra, hogy a színész jogtalanul tartózkodik ott! Ha engedéllyel tenné, nem kellett volna bezárkóznia, gondolta. Szerencsére ismert másik bejáratot. A ház mögött volt egy nyeregtetős tűzifatároló, 5
Szarvasbikák parkja (francia).
ahonnan egy kis ajtón át be lehetett jutni. Mivel a farakások jól elrejtették, sose zárták be, és gyanította, hogy Jean-Luc se gondolt rá. Igaza volt. Pillanatokkal később a keze már a kilincsen volt, s az engedett. Bentről beszélgetés hangjai és lágy nevetés jutott el hozzá. Összeszedte magát, mély lélegzetet vett, határozott mozdulattal szélesre tárta az ajtót, és belépett. A kis házban csak egy szoba volt, kandallóval, amelyben tűz égett. Abban az első másodpercben furcsa módon volt ideje mindent, a legapróbb részleteket is szemügyre venni. A tüzet már jó ideje meggyújthatták, mert a lángoló fahasábok alatt jókora parázs gyűlt össze. A kerti bútorokat hátratolták a falakhoz, s a kandalló elé egy sötétvörös, török szőnyeget terítettek, amelyen – puha párnákra támaszkodva – Jean-Luc hevert. Anyaszült meztelen volt, leszámítva arany nyakláncát. Hátára lógó, hosszú hajával, kifestett arcával s a lángok fényében csillogó testével úgy nézett ki, mint egy hermafrodita. Nem volt egyedül. Mellette, s gyakorlatilag a karjában tartva őt, ott feküdt Bazil. Anne elködösülő tekintettel látta, hogy ugyancsak meztelen. Egyik kezében borospoharat tartott, a másikkal pedig átkarolta Jean-Luc nyakát, s hosszú ujjaival a mellbimbóját cirógatta. Amikor belépett, ő beszélt éppen, de ahogy megpillantotta Anne-t, a torkára forrt a szó, elnémult, mint egy egér, amelyet bagoly ragadott nyakon. A szeme tágra nyílt, az arcából kifutott a vér, és krétafehérré vált. Anne a megdöbbenéstől földbe gyökerezett lábbal állt, s volt ideje nemcsak a férje színeváltozását, hanem a feltartott borospoharat is alaposan szemügyre venni – mélytüzű, a lángoktól átvilágított vörösbor csillogott benne. Bazil keze megremeghetett, mert a borból kiloccsant egy kevés, és Jean-Luc mellére ömlött.
A csöppek vérként piroslottak világos bőrén. Bazilra nézett, s látva az arckifejezését, testén pedig érezve a nedvességet, végigpillantott magán. Minden mintha nagyon lassan történt volna, és egyetlen hang nélkül. Anne látta, hogy a színész önmagát nézi, s pontosan tudta – mintha olvasott volna a gondolataiban –, hogy azt hiszi, vért lát. A férfi nagyon lassan kinyitotta a száját, és kiáltott valamit, de a szavak hangtalanul törtek elő belőle, mintha víz alatt kiabált volna. Újból felnézett, és egyik kezét tiltakozásképpen felemelte; Bazil ujjai ezalatt szétnyíltak, s a pohár lassan aláhullt, kiömlő tartalma beterítette Jean-Luc fehér hasát, vörössé változtatta aranyszőke fanszőrzetét, s baljós, piros csíkot húzott ernyedt, fehér péniszére, mielőtt a combjára csurgott. Anne már éppen fordult volna el, de megállt, visszanézett, s abban a rövid pillanatban, amely megelőzte az élet normális sebességének visszatérését s az ő eszevesztett rohanását a kerten át a ház felé, találkozott a tekintete Jean-Lucével. A színész szeme elkeskenyedett, de nem félelem vagy megdöbbenés látszott benne, hanem öröm. Egy kicsit meggörbített háttal, Bazilnak dőlve, összeszorított szájjal, macskásan elmosolyodott, úgy, ahogy a diadalát élvező, imádott szerető mosolyog az utált, kijátszott feleségre.
Huszonötödik fejezet A bál véget ért. Már majdnem reggel négy volt, amikor az utolsó vendégek is felvették a bundájukat, kimentek a szánkó-
ikhoz, s a hidegtől kivörösödött orrú kocsisok megcsördítették ostoraikat, s elindultak velük haza. Az estély óriási sikert hozott. A szép, kék, arany- és krémszínű báltermet megtöltötte a szentpétervári társaság elitje. Ígéretéhez híven a cár is benézett egy kis időre, részben azért, hogy így nyilvánítsa ki Anne iránti tiszteletét, részben pedig azért, hogy Lauriston társaságában lássák; Anne volt annyira előrelátó, hogy Marija Antonovna Nariskinát, a cár fő vadászmesterének a feleségét is meghívta, aki már több mint tíz éve Sándor szeretője volt. Egy ideig a Fekete-tenger partján, Odesszában tartózkodott, ahová az orvosai küldték, mert arra gyanakodtak, hogy tüdővészes, de tökéletes egészségben tért vissza, és szebb volt, mint valaha. Anne szerette Marija Antonovnát: az eleganciája mellett stílusa és tartása is volt, ugyanakkor diszkréten és a társadalmi állásához képest meglepő szerénységgel viselkedett. Rendszerint fehéret viselt, ami jól illett alabástrom bőréhez és fekete hajához, s szeretett csöndesen beállni egy sarokba, hogy szépsége fellegvárából kitekintve nézze, mi zajlik körülötte. Az, hogy az uralkodó változatlanul imádja, nyilvánvalóvá vált a simogató, meghitt pillantásokból, amelyeket a terem másik végéből küldött felé, s abból, hogy valamiért nehezére esett távozni. Táncolni ugyan nem táncolt, de evett egy keveset, s a bálterem melletti egyik, kis szalonban hosszan beszélgetett egymást váltó udvaroncaival és tanácsadóival, miközben végig az ajtó közelében maradt, hogy a szeme sarkából szemmel tarthassa a kinti társaságot. Nem akármilyen keverék volt: természetesen sok udvari ember az előkelő társaság krémjéből valók; a kormányzat tagjai és diplomaták; jóképű, fiatal huszárok és dragonyosok,
hogy még egy jót szórakozzanak, mielőtt a határra vonulnak; s hasonló számban vonzó, ifjú hölgyek, hogy legyen kivel eltölteniük az időt; továbbá vezető színészek, balett-táncosok, s egy operaénekes is, hogy némi bizarr és egzotikus jelleget kölcsönözzön az estélynek. Anne mindenhol jelen volt, beszélgetett, táncolt, embereket mutatott be egymásnak, gondoskodott róla, hogy mindenki jól érezze magát, s közben jelentős mennyiségű pezsgőt ivott, és talán egy kicsit túl sokat nevetett. Jean-Luc rosszkedvűnek látszott, majdnem normálisan volt felöltözve – térdnadrágot és redingotot viselt, bár a mellénye skarlátvörös szaténból készült, s kék és aranyszínű papagájok voltak ráhímezve –, s hosszú haját is szolidan összefogta hátul egy szalaggal. Többnyire a társulatához tartozó barátaival beszélgetett, nem táncolt, kerülte Anne pillantását, s csak egyszer beszélt Bazillal, s akkor is röviden, suttogva, a vacsora előtt. Bazil tökéletes, elbűvölő házigazda volt, elbűvölően flörtölt az özvegyekkel, és igyekezett minél több, már nem olyan kapós, idősödő nőt megtáncoltatni. Ő is kerülte Anne-t, s miután a kezdő menüettel megnyitották a bált, ügyelt rá, hogy mindig a terem másik oldalán legyen. Anne csak egyszer beszélt Kirovval, aki az este zömét vagy az uralkodóval, vagy a körülötte lévőkkel töltötte, s hol Lauristonnal, hol Rumjancevvel, hol Barclay de Tolly kancellárral beszélgetett. Miután mindenki elindult a vacsoraterem felé, sikerült Anne mellé manővereznie magát. – Nagyon vidámnak tűnsz! – súgta neki. – Minden rendben? Anne kipirultan, csillogó szemmel nézett rá. – Hát persze! – mondta.
– Nem volt baj? Rendben hazaértél? Anne felnevetett. – Ó, minden rendben ment! Biztosíthatlak róla, hogy nem lesz semmi gond. Kirov gondterhelten nézett rá, s a tumultust kihasználva megfogta a kezét. – Mi történt? Nem érzed jól magad? – kérdezte. – Mintha lázas lennél. Mi történt, szerelmem? Látom, hogy valami nyugtalanít. Anne visszahúzta a kezét. – Ne most! Majd máskor megbeszéljük – felelte. – De hidd el, minden rendben. Nem lepleződtünk le. Most mennem kell. Megígértem Csicsagov tengernagynak, hogy ő lesz a vacsorapartnerem. A férfi továbbra is nyugtalannak látszott, de udvarias főhajtással elbúcsúzott, s elindult, de Anne utánaszólt: – Nyikolaj! Mi az a Le Parc aux Cerfs? Kirov értetlenül felvonta a szemöldökét. – Egy házat neveztek így, amelyben XV. Lajos fiatal nőket tartott, hogy kedvét töltse velük. Magánbordélynak is lehet mondani. Miért kérdezed? Anne szája legörbült, mintha éretlen olajbogyóba harapott volna, s hátat is fordított, miközben válaszolt: – Csak úgy. Nincs különösebb oka.
*** Az este egyik meglepetése az volt, ahogyan Duvierge ezredes Ljoljával viselkedett. Anne Lauriston közeli munkatársának kijáró szívélyességgel fogadta, ő pedig udvariasan a kezére hajolt, s köszönetet mondott a meghívásért.
– Sajnálom, hogy csak az utolsó pillanatban kapta meg, ezredes – mondta Anne. – Remélem, megbocsátja a gondatlanságomat. Duvierge felegyenesedett, és hófehér fogait kivillantva, kedvesen rámosolygott, csak épp a mosoly elkerülte a szemét, amely továbbra is éber, s figyelő maradt. – Nincs mit megbocsátanom, asszonyom – felelte. – Az ön házába szóló meghívás bármikor érkezik is, nagy megtiszteltetés. Ljolja kedvéért alaposabban szemügyre vette, és Anne rájött, hogy idősebb, mint amilyennek gondolta – harminckétharminchárom éves lehetett, mindenképpen túl idős Ljoljához, s ahhoz is, hogy érdeklődjön iránta. Az arca a maga érett módján vonzó volt, erőteljes, parancsoláshoz szokott, de elég kemény. A tekintete tapasztalt emberre vallott, s kétségtelenül volt benne cinizmus, ám melegség és jókedv semmi. Elszánt ember, gondolta Anne, törekvő, valószínűleg mindent megtesz céljai elérése érdekében, és azok közül való, akik a nőket könynyen eldobható élvezeti cikknek tekintik, felüdülést nyújtónak arra a rövid időre, amelyet pihenésként engedélyeznek maguknak. Semmiképp se látszott olyannak, akire nyugodtan rá mert volna bízni egy olyan melegszívű, lobbanékony, érzelmeitől vezérelt lányt, mint Ljolja, de szerencsére olyannak se, aki komoly érdeklődést tanúsítana egy tapasztalatlan lány iránt. Egy diszkrét, a társaságban jártas, szép és mindenekelőtt biztonságos férjezett asszony illett az olyanokhoz, mint Duvierge. Látszott rajta, hogy nem akar hosszan, gondosan udvarolni, s untatnák az érzelmes jelenetek. Olyan nőre vágyik, aki hatékonyan ki tudja elégíteni az igényeit, s nem okoz gondot; Anne
egy csöppet sem lepődött meg, amikor később elkapott egy pillantást Duvierge és Szulovjeva grófné – a hadügyminisztérium egyik magas beosztású vezetőjének a felesége – között, amely nyilvánvalóvá tette, hogy pillanatnyilag a hölgy az, aki kielégíti az ezredes igényeit. Anne sajnálta Ljolját az elkerülhetetlen csalódásért, de mivel a lány ugyanolyan életszerető volt, mint amilyen fiatal, úgy gondolta, hogy hamar talál jobban megfelelő tárgyat a szenvedélyének. Remekül nézett ki azon az estén. Valaki – vagy a nagyanyja, vagy az apja – rábeszélte, hogy világos színű ruhát viseljen, s maga volt a testet öltött fiatalság és frissesség. Gyöngysort viselt a nyakán, és feltornyozott, sötét haját gyöngyökkel díszített selyemvirágok tartották egyben. Anne, Vera Boriszovna jeges pillantásával mit sem törődve, odalépett hozzá, a kezét megfogva arcon csókolta, s őszintén azt mondta neki: – Ragyogóan nézel ki, Ljolja. Biztos, hogy ma minden táncot végigtáncolsz! A lány rámosolygott, de egy kissé nyugtalannak látszott. – Egymás után kérnek fel, és nehéz elutasítani őket úgy, hogy Gran’mère ne hallja. Az a tökfej Andrej Fralovkij kétszer is táncolni akart velem, és addig nem hitte el, hogy foglalt vagyok, amíg meg nem mondtam, hogy ki miatt. Utána pedig Pavel Tiranov jött ide, hogy untasson! Jaj, Anna, bárcsak jönne már, és felkérne! Nem gondolja, hogy az első táncra engem akar elvinni? Az első a legfontosabb, ugye? Anne megijedt. – Ljolja, te buta gyerek, nem vagy hajlandó táncolni a régi barátaiddal csak azért, mert reméled, hogy Duvierge felkér? – kérdezte.
Ljolja elpirult a szemrehányástól. – Nem vagyok buta gyerek! – tiltakozott. – És igenis fel fog kérni! Magam kérném fel, ha nem ígértem volna meg, hogy nem leszek vakmerő, és nem félnék attól, hogy Gran’mère szívrohamot kap. – Márpedig úgy lesz – mondta Anne, de abban a pillanatban ott termett mellettük Vera Boriszovna, aki nem bírta tovább, hogy csak szemlélője legyen a beszélgetésüknek, s ne tudja, miről szól. – Ma Belle Hélène, ne sajátítsd ki Madame Csajkovszkijt, hisz biztos nagyon sok dolga van. – Hideg biccentéssel üdvözölte Anne-t. – Egyébként is, olyan sok fiatalember várja, hogy táncolhasson veled. Van még üres hely a táncrendedben, aranyom? Mert szerintem még vacsora előtt táncolnod kellene Sztraklov herceggel. A drága hercegné, az édesanyja mondta, hogy fel akar kérni. Anne ott akarta hagyni őket, de Ljolja megfogta a karját, és visszatartotta. – Örülnék neki, Gran’mère, de Madame Csajkovszkij épp az előbb mondta, hogy papa azt szeretné, ha táncolnék valakivel, és máris mennem kell hozzá, hogy megtudjam, ki az. Jöjjön, Anna Petrovna! Mehetünk! – mondta, s a nagyanyjától mély térdhajlítással elbúcsúzva magával húzta Anne-t. Ő követte, s csak azután szólalt meg, hogy hallótávolságon kívülre kerültek az özvegy grófnétól: – Ezt rosszul tetted, Ljolja. Nem akarom provokálni a nagymamádat, s ha van egy csöpp eszed, te sem teszed. Ljolja elkeseredettnek látszott.
– Jaj, maga ezt nem érti! Azt akarja, hogy egyfolytában a barátai fiaival és unokáival táncoljak, nekem pedig szabadnak kell maradnom, hogy André fel tudjon kérni. – Ljolja drágám, nem hiszem, hogy felkér – mondta gyöngéden Anne. – Te is tudod, hogy sokkal idősebb nálad, és nyilván az idősebb nők érdeklik. – Nem! Egyébként is, az idősebb nők már mind férjnél vannak – felelte Ljolja, és Anne nem akarta kiábrándítani azzal, hogy elárulja, milyen jellegű érdeklődést válthat ki bálványa a férjezett nőkből. A lány rögtön folytatta is: – Csak nem tud elszabadulni Lauriston tábornoktól – tudja, hogy az ilyen öregek azt hiszik, a bálok beszélgetésre valók, nem táncra –, ezért azt kérem, vigyen oda hozzá, hogy kénytelen legyen felkérni. – Nem, te felelőtlen gyerek, nem fog – és én se vagyok rá hajlandó. Azonnal visszaviszlek a nagymamádhoz. Ljolja elkeseredett arcot vágott. – Jaj, kérem, Anna! Nem lehet ilyen kegyetlen: halálosan szerelmes vagyok belé. Anne boldogtalanul nézett rá. – Ljolja, annyira fiatal és szép vagy! Ne vesztegesd a kedvességedet olyan emberre, aki sosem fog törődni veled, és sosem tesz boldoggá! Ljolja azonban nem figyelt rá. Pillantásával a szerelmét kereste, s meg is találta, amint éppen a főnökével és Kirov gróffal beszélgetett. Kis sikkantással rögtön előrelendült, és mielőtt Anne megakadályozhatta volna, kipirult arccal és csillogó szemmel a csoport felé indult. Anne utána akart menni, de abban a pillanatban Kocsubej miniszter lépett oda hozzá, s nem lehetett olyan modortalan, hogy faképnél hagyja.
– Nagyon bátor lépés volt öntől, Madame Csajkovszkij, hogy a francia nagykövetségen dolgozó barátainkat is meghívta! De mondtam is az uralkodónak, néha jobb ott tartani a farkast, ahol szem előtt van! Miközben egyetértése jeléül, komoly arccal bólogatott, Anne diszkréten a tőlük nem messze zajló eseményeket figyelte. Ljolja kedvesen lépett oda az apjához és belékarolt; a három férfi először megütközött, de aztán üdvözölte; azt még látta, hogy a franciák mértéktartó udvariassággal Ljolja kezére hajolnak, de utána a köztük lévő rés bezárult. Pár perccel később a férje jelent meg az oldalán, hogy felkérje a nyitó menüettre; ám amikor a menüett után elkezdődött a tánc, megriadva látta, hogy Ljolját Duvierge ezredes viszi táncba. Nem csak megriadt, mélyen ellenezte is, mivel Ljolja minden érzése ott ragyogott lelkesült arcán, míg Duvierge-ről a legjobb indulattal is csak annyit lehetett mondani, hogy közömbös érdeklődéssel néz rá. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy csak az apja iránti udvariasságból kérte fel. Anne örült, amikor később látta, hogy Ljolja hozzá illő fiatalemberekkel táncol, s az arckifejezéséből ítélve, jól is érzi magát. Úgy rendelkezett, hogy a zenekar rendszeresen az új táncokat játssza – a vidám mazurkát és polonézt, a merész keringőt, amely pár év alatt annyira népszerűvé vált, hogy már mindenki elfogadhatónak tekintette, leszámítva a legszigorúbb elvekhez ragaszkodó özvegyasszonyokat. A vacsoraszünet előtti utolsó tánc egy valcer volt, s Anne – Csernyisov gróf mértéktartóan a derekára fonódó karjától s az ujjait udvariasan tartó kezétől vezetve – újból ijedten nézte, ahogy André Duvierge ezredes, kezét karcsú csípőjére téve, szakértőn irányítja a terem másik oldalán Ljolját.
Másodszor is felkérte! Hogy tudta rávenni a lány, hogy ezt megtegye? Ljolja válla fölött átnézve azonban Anne megdöbbenéssel látta, hogy Duvierge nem pusztán udvarias. A lány arca szinte sugárzott, s teljes odaadással dőlt bele a karjába, ahogy – és ezt kénytelen volt elismerni – tündéri kecsességgel siklottak a parketten; Duvierge pedig már-már érdeklődéssel szögezte rá fekete, csillogó szemét. Nyilván elég szórakoztatónak találta ahhoz, hogy másodszor is felkérje; bár Ljolja azt mondta, hogy két másik bálon is kétszer táncolt vele. A helyzet mindenképp nyugtalanítónak látszott. Anne úgy érezte, figyelmeztetnie kell Nyikolajt, hogy vigyázzon a lányára; igazából azonban nem hitte, hogy egy olyan ember, mint Duvierge, túl sok időt vesztegetne egy tapasztalatlan szűzre, s végképp nem, hogy bármi kárt tenne benne – az a körülményekre, a két ország közti viszonyra való tekintettel öngyilkos lépés lett volna. Elég biztatást adhatott azonban Ljoljának ahhoz, hogy összetörje a szívét, és azt nem akarta.
*** A bálnak azonban vége lett, Anne túljutott a gondolatait és figyelmét lekötő számtalan problémán, és semmi se akadályozta abban, hogy a férjével foglalkozzon. Az utolsó vendégek is elmentek, s Bazil éppen Mihajlóval beszélt, a másnapi – pontosabban az aznapi – látogatókkal kapcsolatos utasításokat adott neki, miközben az inasok a gyertyákat oltogatták. JeanLuc is távozott valakivel, bölcsen kettesben hagyva férjet és feleséget. Anne aludni küldte Pauline-t, s mikor Bazil a komornyik eligazítását befejezve felment az emeletre, az első lépcsőfordu-
lóban várta. Miután találkozott a tekintetük, a férfi nem szólt, csak a kisszalonra mutatott, s maga elé engedte. – Kérsz valamit? – kérdezte könnyedén, miután becsukta maguk után az ajtót, s a szoba távolabbi végén lévő szekrényhez indult. – Én szívesen innék valamit. A parázs már rég elhamvadt a kandallóban, s hideg volt odabent. Anne automatikusan odalépett, felpiszkálta a hamut, amíg a parázs újból izzani nem kezdett, szenet rakott rá, s ott is maradt, amíg ismét fel nem csaptak a lángok, hogy melegíteni kezdjék a szobát. Bazil egy jókora adag brandyt töltött magának, s mivel nem kapott választ Anne-től, neki is öntött, s lerakta a hozzá legközelebb eső, kis asztalra. Kényelmetlen, félig álló helyzetben leült az egyik kerevet karfájára, s idegesen nézte az asszony hátát, a testtartásából próbálta megítélni a hangulatát. Amikor már nem tudta tovább elviselni a hallgatást, azt mondta: – Gondolom, meg akarsz beszélni néhány dolgot. Kezdd már el, az isten szerelmére, és essünk túl rajta! Anne lassan megfordult, komolyan ránézett, s Bazil összerándult a tekintetétől. Első reakciója, a megdöbbenés, kezdett elmúlni, utat engedve az undornak, felháborodásnak és dühnek. Ezt látta meg tekintetében a férje, s pirult el tőle, nézett félre, hogy idegesen belekortyoljon az italába. Anne először nem tudta, mit mondjon. Amit látott, az olyan szörnyű, elborzasztó volt, hogy minden idegszálával tiltakozott ellene, tagadni akarta, hogy egyáltalán megtörtént. Aminek szemtanúja volt, arról nyíltan még soha senki nem beszélt előtte – természetesen! –, bár néhány homályos, szavakban meg sem fogalmazott, csak gesztusokkal, pillantásokkal kifejezett utalásból rájött, hogy létezik. Tudta például – anélkül,
hogy pontosan tisztában lett volna azzal, mit is tud –, hogy a Királyi Haditengerészetnél halálbüntetés jár érte, s hogy az ítéleteket, bár ritkán van szükség rájuk, mindig végre is hajtják. Ám az, hogy maga előtt lássa a bűnt, s olyan kövesse el, aki közel áll hozzá – akivel megosztotta az ágyát, akinek odaadta a testét –, úgy hatott rá, mintha hirtelen szembetalálta volna magát az ördöggel, látta volna hegyesen felfelé kunkorodó szarvát, érezte volna arcán kénköves leheletét. Mintha egy biztonságot, nyugodt pihenést ígérő ágyon visszahajtották volna a takarót, s nyüzsgő kukacok bukkantak volna elő alóla. Még most is, a kerevet háttámlájának támaszkodó, italát a poharában lazán forgató Bazilt nézve, aki csak egy picikét pirult, mintha egészen apró csínytevésen kapták volna, alig bírta elhinni, hogy mindaz, aminek szemtanúja volt, igaz. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy olyan dolgokat tudott meg, amelyeket nem akart. Egy kérdést muszáj volt feltennie. – Mióta?! – tört ki belőle hevesen. – Mióta vagytok… úgy? A szóválasztás elbizonytalanította Bazilt. – Nem tudom, mit értesz azon, hogy „úgy”? – kérdezte tétován. – És azt sem, hogy minek gondolsz. – Tudom, mi vagy – válaszolta utálkozva Anne. – Hányan voltak Jean-Luc előtt? – Van hozzá közöd? – vágott vissza Csajkovszkij. – Már hogyne lenne! Tudni akarom, hogy mindig ilyen voltál-e, azalatt, hogy egy ágyban aludtunk… vagy már előttem is.
– Jean-Luc volt az első – válaszolta buta indulattal Bazil. – És te ezt nem érted! Ne mondd nekem azt, hogy „úgy”! Egyszerűen szeretem, és kész! – Ezért nem nősültél meg? – kérdezte Anne, figyelmen kívül hagyva a felelet második felét. – Azért, mert nem szereted a nőket? Tudom, hogy a híred egész más volt, de ha jól emlékszem, nem tűntél túl tapasztaltnak. Mindig férfiakra vágytál? Bazil a konyakját kilöttyintve dühös mozdulatot tett. – Mondtam már, hogy Jean-Luc volt az első! Előtte… – Igazság szerint mindig félt egy kicsit a nőktől, leszámítva az anyját és Olgát. Korán megtanulta, hogyan flörtöljön bájosan idősödő özvegyasszonyokkal, és bő készlete volt majdnem szemtelen bókokból, amelyekkel a fiatalabbakat kibillentette kiegyensúlyozottságukból, s karnyújtásnyira tartotta magától. Amikor feleségül vette Anne-t, még szűz volt, csak nem vallotta be, és most sem állt szándékában. Részben azért közeledett hozzá, mert ugyanolyan biztonságban érezte magát vele, mint a testvérével. Nem kokettált, mint más nők, nem mozgatták sötét és felfoghatatlan szenvedélyek. Nyitottságának és egyenességének köszönhetően érthető volt számára, és egyre jobban vonzódott hozzá, miközben más nők egyre idegenebbé váltak neki. Azt hitte, minden rendben lesz, de bármennyire hasonlított is Anne gondolkodása egy férfiéhoz, a teste női test volt. A sötét erő, a földi varázs, a nők állatias illata, a titokzatos szemek és a rejtély, a vérzés, a fájdalom és a túlfűtöttség: ezek a dolgok mind hozzátartoztak ismerős, biztonságos Anne-jéhez. Nappal képes volt szeretni és csodálni, de éjszaka rémülettel töltötte el, s miután Rose megszületett, könnyebb volt neki
külön élni tőle, és a lányára ömleszteni mindazt a szeretetet, amelyet valamikor a feleségének adott. Aztán felbukkant Jean-Luc, aki nőies volt ugyan, de biztonságos, tiszta és sima férfitesttel; imádta Bazilt, incselkedve csodálta, okosnak, szellemesnek, tanultnak, érettnek tartotta, tehát felruházta mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket szeretett volna magáénak mondani, s amelyekről Anne bebizonyította, hogy nem rendelkezik velük. Hogyne szeretett volna bele? És hogyan lehetett volna rossz ez a szerelem? JeanLuc egyszerű volt, kedves és jó; és szerette a kis Rose-t. Amikor kettesben szánkón, kocsin vagy hajón kirándultak vele, olyanok voltak, mint egy igazi család: férfi, nő és gyerek, egymást szeretve, biztonságban, együtt. Az igazság az, hogy amíg nem találkozott Jean-Luckel, sosem érezte magát házasnak, csak hát hogy mondhatta volna ezt meg Anne-nek. Ráadásul úgy vette észre, hogy az asszony igazából nem is figyel rá. A homlokát ráncolva saját gondolataival volt elfoglalva, amelyeknek csak egy kis részét öntötte szavakba. – Hogy tehetted? – kérdezte most már inkább csodálkozva, mint dühösen Anne. – Hogy tehettél ilyet? Hogy voltál képes… azt a személyt… úgy megérinteni? Te… – Egész testében megborzongott, és nem folytatta a mondatot. Amint felidézte magában, amit látott, elfogytak a szavai. Bazil a bűntudat és sértettség keverékével felpattant, hogy megvédje magát. – Nem tudom, miért kezeled a dolgot ilyen szenteskedőn. Nem történt több, mint amit magad is tettél, és nem látom, hogy verdesnéd a melled. – Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten Anne.
– Szeretőm lett, igen. Mi rossz van abban? Neked is van. Igen, tudok rólad és Kirovról – azt hitted, nem vettem észre? Ismerem az összes kis piszkos titkotokat! Ne felejtsd el, hogy elsősorban azért vettelek el, mert el akartál menekülni tőle. – Ne! – csattant fel dühösen Anne. – Ne merd kiejteni a nevét… – Túl szent név ahhoz, hogy az én profán számból elhangozhassék? – kérdezte gúnyosan Bazil, s megpróbálta dühként előadni fájdalmát és bűntudatát. – Melyikük csábított el először? Szép kis család az! Az apa volt, vagy a fiú? Nem hiszem, hogy különösebben tiltakoztál! És egymást követték, vagy egyszerre volt mindkettő? Persze a végén Kirov père nyert – mindig ő nyer! Elküldte a fiát Azerbajdzsánba perzsákat ölni! Mondhatni, az élvonalba, ahogy Uriással tették! Anne-nek hányingere támadt. Remegett a dühtől, s ami még annál is rosszabb, egyfajta rémült szánalomtól, mintha valamilyen szörnyű balesetnek a szemtanúja lett volna. Ez az ember végül is megmentette, feleségül vette, megosztotta vele az ágyát, és gyermeket nemzett neki. – Amit te tettél, az más – mondta ki végül súgva. – Te is tudod. Valóban az volt. A morális és vallási vonatkozásokat félretéve is más volt. Tény, hogy a társadalom szemet hunyt a házastársi hűtlenség fölött. A házasságokat elsősorban pénzügyi, társadalmi vagy családi okokból kötötték: a két félnek nem kellett szerelmesnek lennie egymásba, sőt még különösebben kedvelnie se egymást. Ha később találtak valakit, s diszkrétek maradtak, igazán nem lehetett kárhoztatni őket kis csalásukért.
De amit Bazil csinált, arra nem volt mentség. Az megbocsáthatatlan volt, kimondhatatlan és szörnyű. A férfit, akit hűtlenségen kaptak, elnézéssel kezelték, akire azonban rábizonyult a szodómia, attól a többiek elborzadtak, kivetett páriává vált, és a társadalom többé sosem fogadta vissza. Mindketten tisztában voltak ezzel, s miután farkasszemet néztek egy darabig, Bazil lesütötte a szemét. – Mit akarsz tenni? – kérdezte végül. Anne még nem gondolkodott a következményeken, de most rájött, hogy azzal, amit tett, Bazil visszaadta neki a lehetőséget, hogy saját belátása szerint alakítsa az életét. A férfi a hatalmába került, elveszítette az esélyt, hogy bármit követeljen tőle. Ez a felismerés azonban pillanatnyilag sehová sem vezetett. – Nem tudom – válaszolta. Düh keltette izgatottsága teljesen megszűnt, rettenetesen fáradt volt, és leginkább arra vágyott, hogy aludhasson és felejtsen. – Még gondolkodnom kell rajta. – Ha el akarsz hagyni, s egyedül lakni, biztosítom hozzá az anyagi fedezetet. – Bazil felnézett. – Azt hiszem, ennyivel tartozom. Mentegetőzés volt, amit mondott, és Anne újból szánalmat érzett iránta. Meggyötört teremtés, gondolta – nem ördög, nem a gonoszság megtestesülése, hanem sajnálatra méltó, szánni való lény, mint egy kocsi elé fogott kutya. Nem volt képes utálni. Utálni a bűnt kell, a bűnöst pedig szeretni, jutott eszébe. Nos, kifejezetten szeretni nem tudta, de már nagyon hosszú ideje ismerte. – Mi lesz Rose-zal? – kérdezte. – Igen. Ez a nagy kérdés, nem?
Elgondolkodva néztek egymásra. Az erő Anne-nél volt. Ha Bazil megpróbálta volna megakadályozni, hogy lássa Rose-t, s megkísérli elzárni tőle a kislányt, megfenyegette volna, hogy leleplezi. De vajon valóban megtette volna, hogy aztán Rosenak szembesülnie kelljen azzal, milyen az apja? Ha elárulja a titkot, az rögtön köztulajdonná válik, és egy nap valaki, egy jóindulatú valaki elmondja Rose-nak. – Szeret engem – mondta Bazil. – Igen – értett egyet vele Anne. Elmegy, itt hagyja, megszabadul tőle; saját otthona lesz, egy özvegy szabad életét fogja élni; Rose-t is magával viheti, újból elnyerheti a szeretetét. Ha némi késedelemmel is. Rose sírni fog az apja és Jean-Luc után, s bár fokozatosan elfelejti őket – végül Száska is elfelejtette őt –, ám szeretet dolgában ő akkor is csak második marad. Nehéz, gondolta keserűen, féltékenynek lenni egy ilyen teremtményre. Rose-t azonban meg kell védeni, ez mindennél fontosabb, döntötte el magában. Megremegett a félelemtől és dühtől, ha arra gondolt, milyen ártalmas hatást gyakorolhatott rá az a „személy”: mit mondhatott, mutathatott már neki? Milyen kárt tett abban az ártatlan, még könnyen formálható elmében? Jean-Lucnek el kell tűnnie Rose életéből, és talán Bazilnak is. De ezt óvatosan kell intézni. Nem akart újabb szenvedést okozni már addig is eleget szenvedett gyerekének. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte újból Bazil. Anne hosszút, nagyot sóhajtott. – Nem tudom – felelte. – Nem tudom, hogy hosszabb távon mit teszek. Egyelőre itt maradok. Alaposan át kell gondolnom, hogy mi a legjobb Rose-nak. Nem akarok kapkodni, elsietni bármit.
– Akkor… – Megőrzőm a titkodat, Bazil Andrejevics. Ha diszkrét leszel, óvatos, és senki se jön rá, megőrzőm Rose kedvéért. – Köszönöm – motyogta tétován, sértődötten, megkönnyebbülten, zavartan és hálásan Bazil. Anne kihúzta magát, és hideg pillantást vetett rá. – Cserébe elvárom, hogy soha, de soha ne állj az utamba, és ne kérdőjelezz meg semmit, amit teszek. Elveszítetted minden jogodat arra, hogy bármit tudj rólam, az életemről és gondjaimról, arról, hogy hol vagyok, és mit teszek. Világos? – Hogyne! Teljesen világos – válaszolta gúnyos mosollyal a férfi. – Azt jelenti, hogy nyugodtan folytathatod a viszonyodat Kirovval, és még csak vidékre se kell mennetek miatta. Milyen kényelmes! És még csak a rossz lelkiismereteddel se kell küszködnöd! – A lelkiismeretem csak rám tartozik – mondta Anne, és fáradtan elfordult. – Téged a sajátod kegyelmére bízlak. – Az ajtóban még megállt, és visszanézett – Ne felejtsd el: diszkréció! Nem akarlak újból látni se téged, se a szeretődet. – A szeretőmet?! – kelt ki magából Bazil. – Ne felejtsd el, hogy neked is van szeretőd! Anne neheztelve vette számba, hogy milyen mardosó bűntudatot érzett, és mennyit szenvedett a Baziléhoz képest apró és jelentéktelen vétke miatt. Emiatt az ember miatt háborgott a lelkiismerete, miközben ő egész idő alatt… – nem folytatta a gondolatot. – Az enyém legalább igazi férfi – mondta hidegen, és magára hagyta a férjét.
***
Szperanszkij államtitkár bukását március végére sikerült elérniük az ellenlábasainak, s a reformjai, amelyek azzal fenyegettek, hogy kormányzati alkalmazottak olyan pozícióba jutnak, amelynek ellátására alkalmasak, függetlenül születésüktől vagy rangjuktól, minden érintett fél nagy megkönnyebbülésére megfeneklettek. Az uralkodó vállalta, hogy elbocsátja, de szerette annyira, hogy az életét megóvja, és fegyveres őrizet alatt a családjával együtt Nyizsnyij Novgorodba küldte, ahol biztonságban lehetett az életére törő merénylőktől, akik Szentpéterváron biztos elérték volna. Az április rossz és jó híreket egyaránt hozott: Ausztria, amelyet Napóleon házassággal kötött magához, hivatalos szövetségesi szerződést írt alá Franciaországgal; másrészről viszont Svédország, amely már jó ideje semleges hatalom volt, de ellenséges érzéseket táplált Oroszországgal szemben, titkos szövetségesi szerződést kötött a cárral. Áprilisban változás történt az Al-Dunán a törökök ellen vívott háború vezetésében: Csicsagov tengernagy váltotta fel a félszemű, élvhajhász, veterán Kutuzov tábornokot, akiről az a hír járta, hogy úgy él ott délen, mint egy pasa, miközben nem ér el semmit. Csicsagov azt az utasítást kapta, hogy hozza mozgásba az eseményeket, akármilyen formában is, de eszközölje ki a békekötést a törökökkel, hogy az ott lekötött hadsereg is bevethető legyen a franciák ellen. Áprilisban Napóleon levélben tiltakozott Sándor cárnál, amiért nem tartja be a tilsiti szerződés előírásait: nyilvánvalóan ezt szánta hivatalos kifogásnak az invázióhoz, amelynek előkészületeiben most már senki sem kételkedett. Szintén áprilisban jött a hír, hogy csapatainak az oroszországi hadjárathoz való felszabadítása érdekében Napóleon békét ajánlott az Ibé-
riai-félszigetnek, feltéve, hogy a testvére, Joseph marad Spanyolország királya, amit a spanyolok, portugálok és britek egyaránt felháborodottan visszautasítottak. A körültekintő Sir Arthur Wellesley – most már Lord Wellington – parancsnoksága alatt álló brit csapatok és a helyi gerillák évek óta nagyszámú francia haderőt kötöttek le, morzsoltak fel fokozatosan, és nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, mikor verik meg végleg és kergetik vissza a Pireneusokon túlra a franciákat. Az április végre, csaknem egy hónapos késéssel, az olvadást is meghozta. A késői havazások rengeteg fagyott vizet terítettek a földre, s a felhalmozódott hó komoly áradásokkal s a nyomukban járó köddel, sártengerrel fenyegetett. Ebben az alkalmatlannak tűnő pillanatban a cár végre elhagyta Szentpétervárt. Kirov április 20-án késő este látogatta meg Anne-t, aki saját szalonjában fogadta. A bál óta Anne nagyon keveset változtatott a viselkedésén, leszámítva azt, hogy nyíltan fogadta Nyikolajt, amikor csak akarta. Nem árulta el neki Bazil titkát, csupán annyit mondott, hogy megállapodtak a férjével, s ha Kirov figyelmét nem is kerülte el az asszony nyilvánvaló megdöbbenése és rosszkedve, sem az, hogyan viselkedik már hosszabb ideje, de főleg az utóbbi időben Bazil Jean-Luckel, s le is vonta e jelekből a maga következtetését, egy szóval sem tett említést róla. A találkozásaik ártatlanok voltak. Anne-t túlságosan megrázták a történtek ahhoz, hogy bárkivel intim kapcsolatot akarjon, s egyébként is épp eléggé tisztában volt a társadalmi helyzetükkel és Rose sebezhetőségével, mintsem hogy kockáztatni merjen. Természetesen tudta, hogy el kell dönteni, hogyan folytatódjék a kapcsolatuk a jövőben, de egyelőre csak annyit
akart, hogy a férfi közelében lehessen, beszélhessen vele. Időre volt szüksége, hogy a sebei behegedjenek. 1812 tavaszán azonban az idő olyan luxuscikknek számított, amelyből kevés állt rendelkezésre. Amikor azon a napon Kirov belépett a szobába, Anne azonnal látta rajta, hogy valami történt, és riadtan felpattant. – Mi az, Nyikolaj? Rossz hírek? Csak nem… – Bár a háború szó mindenkinek ott lüktetett az agyában, valamiért senki se akarta kimondani. Turbános özvegyasszonyok dugták össze fejüket a tea fölött, nyalka, fiatal tisztek nevettek és kérkedtek a körletük ebédlőjében, csinos, fiatal nők sugdolóztak Zubinnál, miközben a legújabb indiai muszlinokat nézegették, de mindig csak a helyzet került szóba köztük, s a közmegegyezéssel tilossá minősített szót senki se ejtette ki a száján. Tudták, ha bekövetkezik, akkor szép arcú, szeretnivaló természetű uralkodójuk újból szembekerül a gonosz korzikai banditával, aki már kétszer győzte le hadjáratban, s elképesztő katonai tudásával a fél civilizált világot leigázta. Azt természetesen mindenki tudta, hogy Oroszországot teljes egészében nem lehet lerohanni, de ezzel együtt senki se akart komolyan elgondolkodni azon, hogy mik lehetnek a következmények… Nem mondták ki hát a Szót, nehogy a veszély valóra váljon. – Még nem – válaszolta Kirov, elértve a kimondatlan kérdést –, de hamarosan. A behívót mindenesetre megkaptam. Kora reggel elhagyom Szentpétervárt. – Ó… – Anne a szobát átszelve a karjába vetette magát, ő pedig szorosan magához ölelve, gépiesen a haját simogatta, miközben a gondolatai egész máshol jártak. Anne érezte ezt, kibontakozott az ölelésből, és hellyel kínálta. Miután leült, s fény esett az arcára, látta, mennyire fáradt, kimerült. Kilenc év
telt el azóta, hogy először találkoztak – már nem volt fiatal ember. Buta voltam és önző, gondolta Anne. Nem szabad tovább vesztegetnünk az időt! Egyelőre azonban csak annyit kérdezett: – Mikor ettél? Kirov elmosolyodott. – Nem emlékszem. Talán nem is ettem. Egész nap a palotában voltam, egyik tanácskozásról mentem a másikra. – Akkor először is vacsoráznod kell. Ne, maradj csak! Mindjárt intézkedem. Anne a szomszéd szobába ment, csengetett, s a megjelenő Mihajlótól gyors vacsorát – kenyeret, húst és amit még hamar össze lehet szedni –, valamint egy üveg vörösbort rendelt. Visszatérve látta, hogy rövid távolléte alatt Nyikolaj elszunynyadt a kandalló elé állított, mély karosszékben. Nem ébresztette fel, csak leült vele szemben, és elgondolkodva nézte. Ő volt az az ember, akinek a puszta léte, jelleme és cselekedetei kilenc éve – felnőttkora nagyobbik részében – irányították az életét, és árnyalták a gondolatait. De miért? Mi tette olyan különlegessé? Nem pusztán arról van szó, hogy szereti – a szó önmagában nem sokat jelent, elcsépelt. Inkább arról, hogy teljes egészében – a hús, az idegek, a gondolat és az erő, az intellektus és a szenvedély, a tapasztalatok és előítéletek, amelyek együtt tették ki Nyikolaj Szergejevics Kirovot – valahogy az élete szerves részévé vált, s nem tudott megválni tőle, sem mással helyettesíteni. Ha el kell mennie, és többé sose látják egymást, akkor sem szűnik meg ismerni, s a hozzá köthető tapasztalatokon keresztül élni az életét. Mintha százezer láthatatlan szál nőtt volna ki belőle, hogy beléhatoljon, erőt
adjon neki, és szavakon túli tudást, érzésen túli érzelmeket öntsön belé. Tökéletesen ismerte, tudta minden rezdülését, s már nem is voltak különálló emberek. Nézte a hosszú, eleven arcot, az alvás közben lefelé görbült szájat, a szeme körüli, finom szarkalábakat, a már őszülő, a halántékán kissé megritkult, világosbarna haját. Reggel óta az arca enyhén borostás lett, és a borosták is ezüstösen csillogtak; az arcizmok az évek folyamán egy kissé megereszkedtek, s az álla alatt is laza bőrredő képződött. A térdén ernyedten fekvő kezét nézte – erős, hosszú ujjú kéz volt, gondosan ápolt körmökkel, a kézfejen megvastagodott erekkel, enyhén lazuló bőrrel. Egy férfi keze, nem egy fiúé. Kéz, amely kardot és tollat egyaránt tud forgatni, lovat irányít, bölcsőt ringat, kéz, amely tudja, hogyan kell ölni, hogyan kell gyönyört szerezni. Kéz, amely tudja, miként kell szeretni. Nyílt az ajtó, és Nyikolaj, a tapasztalt katona hirtelenségével azonnal éber lett. Mihajlo érkezett meg a tálcával, elé rakta, és csöndben távozott. – Ne haragudj, hogy elaludtam! – Fáradt voltál – felelte Anne. – Tessék vacsorázni – de előbb hadd helyezzelek kényelembe! – Letérdelt elé, és a tiltakozásával mit sem törődve megfogta a csizmáját. – Csináltam elégszer apának. Tudod, erős a csuklóm, sikerülni fog. Kirov hagyta, hadd csinálja, mert látta rajta, hogy akarja. Anne lehúzta a csizmáit, bort töltött neki, elrendezte előtte a szalvétát, az evőeszközöket és a tányért, s utána ott maradt ülve, a szőnyegen, s nézte, amint eszik. Mihajlo kenyeret, hideg sült csirkét, túrós lepényt és szárított fügét, mandulát és almákat hozott.
– Hadd töltsék neked is egy kis bort! Nem szeretek egyedül inni. Anne elfogadta a kínálást, és a bort szopogatva hallgatta, amit Nyikolaj evés közben a legfrissebb eseményekről mondott. – Az uralkodó holnap Litvániába megy, a vilnai főhadiszállásra. Ezt csak neked mondom, a hivatalos bejelentés úgy fog hangzani, hogy rutinellenőrzést végez katonai táborokban. Ez részben a közvélemény megnyugtatására kell, de főleg Lauriston félrevezetésére. Őfelsége magával viszi Rumjancevet, Kocsubejt… Arakcsejevet is, meg Bennigsent. – És Tolly tábornokot? – Természetesen. Tollyval előremegyünk, mi már holnap reggel indulunk. Az uralkodó és a kísérete csak délután, előtte pedig hálaadó szentmisén vesznek részt a Kazányi Miasszonyunk-székesegyházban. Az olvadás miatt nehéz út lesz, de fontos, hogy az uralkodó végre mozduljon. Kurakintól azt hallottam, hogy Napóleon még Párizsban van, de négyszázötvenezer katonája tart a határunk felé, és nincs vesztegetni való időnk, ha be akarjuk fejezni a felkészülést, mielőtt felsorakoznak a Nyemannál. – Négyszázötvenezer – ismételte meg tompán Anne. A szám irtóztató volt, elképzelhetetlen, minden emberi mértéket felülmúló. Azelőtt elképzelése se volt arról, hogy milyen méretű műveletre készül Bonaparte Oroszország ellen. Ekkora hadsereget lehetetlennek tűnt akár elképzelni is. – És ebben még nincsenek benne azok a csapatok, amelyek vele érkeznek. Összességében több mint félmillióan lesznek. – Félmillióan… Megőrült. Teljesen elment az esze! Hogy fog élelmet találni ennyi embernek?
– Részben ezért is kell végre mozdulnunk – mondta komoran Kirov. – Napóleon módszere mindig is az volt, hogy felélt mindent, amerre járt – ezért utálják úgy a katonáit szerte Európában. Ebben az esetben minden korábbinál fontosabb neki, hogy ezt a módszert alkalmazza. Képzeld el, micsoda utánpótlásra van szüksége egy ekkora seregnek, s hogy mennyi ember és ló kell a hadtáp mozgatásához! Képzeld el, milyen messzire kell vinni az ellátmányt, milyen lassan mozog, és mennyire sebezhető lesz! Nem, Napóleonnak nincs más lehetősége, mint azzal élelmezni az embereit, amit menet közben találnak, s ezért kell nekünk megelőznünk, elvinni mindent, ami az útjába esik, és hasznos lehet neki. Felégetni a vetést, elhajtani az állatokat, elköltöztetni az embereket, lerombolni az épületeket. – Tollynak ez a terve? – Egy fontos része a tervnek. Az én dolgom, mint mindig, most is az lesz, hogy rábeszéljem a cárt, ne gondolja meg magát. Forrófejűek, fanatikusok és óoroszok veszik körül, akik arról fogják győzködni, hogy a jó tanács, amit Tollytól kap, gyáva, sőt árulással ér fel. – Szóval ez lesz a munkád? – fogalmazott óvatosan Anne. – Csupán hogy tanácsot adj? Nyikolaj elmosolyodott, mert pontosan tudta, mire gondol. – Egyelőre nincs mitől félned, Annuska – mondta. – Tolly tervét segítek végrehajtani – a parasztok részéről némi ellenállásra lehet számítani, mert nem akarják elveszíteni az otthonaikat, de lesz velem egy lovascsapat, hogy meg tudjam értetni velük a kötelességüket. Már mondtam, szerelmem, hogy Napóleon nem támad június előtt. – Mivel szüksége lesz a termésre a lovai számára – de ti felégetitek a készletet.
– És amit talál, az a késői olvadás miatt még éretlen lesz. – Június – mondta elgondolkodva Anne, s egy kis darab kenyeret a tányérról felvéve morzsolgatni kezdte az ujjai között. Kirov nézte lehajtott fejét, a lángok keltette, haján megcsillanó fényt, s mint egy éhségroham, úgy tört rá az érzés, hogy szereti. Benne testesült meg minden, amire valaha vágyott. – És mikor lesz vége? – kérdezte Anne, de rögtön meg is rázta a fejét saját butasága miatt. – Gondolom, fogalmad sincs róla. – Gyere velem, Annuska! – mondta hirtelen Nyikolaj, mire az asszony kétségekkel és megkönnyebbüléssel teli pillantással kapta fel a fejét. – Vilna kellemes város, és sok ember készül oda. Tudod, ha a cár elmegy valahová… Teljesen biztonságos lesz ott még hat hétig, de az is lehet, hogy két hónapig, és amikor Napóleon végül megindul, majd találunk valamilyen más helyet, biztonságosat, de elég közelit ahhoz, hogy találkozhassunk. Gyere velem! Szükségem van rád, duska! Félretolta a tálcát, a karját nyújtotta felé, Anne pedig feltérdelt, s átölelve szorosan hozzásimult. – Tudom, hogy nehéz dolgot kérek, hogy elvekről van szó – folytatta Kirov. – De az utóbbi időben úgy éreztem… – Szünetet tartott, és csak azután folytatta. – Habzsoltam és lazán vettem az életet. Amíg fiatal az ember, halhatatlannak képzeli magát. Aztán gyerekei születnek, és rájön, hogy nem az. De már csak akkor, amikor az ember olyan korú lesz, mint most én, csak akkor érzi úgy, hogy az idő egyre gyorsabban múlik, és magával ragadja, ő pedig megpróbál belekapaszkodni a mellette elszáguldó dolgokba, ám azok kicsúsznak az ujjai közül. Anne arcát az övéhez szorítva bólintott, miközben a férfi a fejét simogatta.
– Azt akarom mondani, hogy az élet többnyire bizonytalan, háború idején pedig végleg nem létezik semmilyen bizonyosság. Az egyetlen, amit biztosan tudok, az az, hogy szeretlek, és nem akarok egy pillanatot se elvesztegetni az időnkből azzal, hogy nem vagyok veled. Anne újból bólintott, s érezni lehetett, hogy gondolkodik, de nem mondott igent, még nem. Nyikolaj gyöngéden folytatta: – Annuska, sosem kérdeztem, mi történt közted és Bazil Andrejevics között, de már sokkal hosszabb ideje vagyok a világon, mint te, és jóval többet láttam. Azt hiszem, tudom kicsoda, hogy mit tett, ezért megkérdezem: tartozol lojalitással egy ilyen embernek? Anne elhúzódott tőle, s a szemébe nézett. – Nem arról van szó – felelte. – Legalábbis nem ilyen egyszerű a dolog. Magamnak tartozom. – Úgy gondolod, hogy rosszat teszel azzal, ha szeretsz? – kérdezte Kirov óvatosan, félve attól, hogy mit fog válaszolni az asszony. Az agyát s eszét közelről ismerte, de a hitével kapcsolatban bizonytalan volt. – Szerinted rosszat tettél azzal, hogy szeretsz? Anne kutató pillantást vetett rá, s csak egy hosszúra nyúlt pillanat múlva válaszolt: – Nem. – Akkor velem jössz? A nő még mindig bizonytalan volt. – Gondolnom kell Rose-ra. – Szentpéterváron hagyhatod. Itt tökéletes biztonságban lesz. – Nem! Nem hagyhatom itt vele… velük.
– A saját házamra gondoltam, arra, hogy együtt lehet Száskával. Tudod, hogy a személyzet tökéletesen megbízható. És ha az utak felszáradnak, elmehetnek mind Schwartzenturmba, és ott lehetnek… Anne még a mondat befejezése előtt határozottan megrázta a fejét. – Nem. Nem hagyhatom egyedül. – Már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza, de inkább újból becsukta. Egyszerűen túl sok mindent kellett volna elmondania, s úgy érezte, hogy Nyikolajnak szavak nélkül is meg kell értenie. Megértette. Pár másodpercig gondolkodott, majd azt mondta: – Akkor hozd magaddal! Miért is ne? Nem azt mondta Grubernik, hogy változásra, új ingerekre van szüksége? Hozd el a dadáját és a nevelőnőjét, és Gruberniket is, ha akarod, bár Litvániában nagyszerű orvosok vannak. Kibérelünk egy házat, újabb embereket fogadunk fel, és teremtünk neki egy igazi otthont. Nagyon szép arrafelé a tavasz. Miért ne lehetne így? Mondj igent, Annuska! Az isten szerelmére, mondj igent! – Rosszak lesznek az utak – próbált még ellenkezni Anne. – Gondolj bele, hogy át keli kelni azon a tömérdek sáron… borzalmas lenne neki. Ez olyan érv volt, amelyet nem lehetett egykönnyen elhessegetni. – Hát jó. Nekem mennem kell – megkaptam a parancsot –, de két hét múlva, amikor az utak már járhatóak lesznek, elküldöm Adoniszt, hogy hozzon el benneteket. Addig is házat keresek, és mindent előkészítek. Ha bármi eszedbe jut vele kapcsolatban, a diplomáciai postával üzenhetsz. Így is lesz egy hónapunk vagy hat hetünk, mielőtt tovább kell mennünk.
Kirov várakozón nézett rá, s Anne hirtelen elnevette magát. – Őrültség – mondta a fejét rázva, de már tudta, hogy elutazik Vilnába.
Huszonhatodik fejezet Vilna a mosolygós arcát mutatta, amikor Anne egy napfényes, májusi napon először megpillantotta. A lankás tájat keresztülszelő, mély, fákkal benőtt hasadékban folyó Neris egyik kanyarulatában épült. A város – keskeny, kanyargó utcák bájos szövedéke – a parton kezdődött, s felkúszott a környező dombokra. A vörös cseréptetők fölé tornyok és aranykupolák emelkedtek, a város legmagasabb pontján pedig egy nyolcszögletű, vörös téglából épült torony állt – egyetlen maradványa az eredeti, középkori erődítménynek. Egyetlen fahíd szelte át a folyót a város alján, s a fölé magasodó dombokat nyírés fenyőerdők borították, amelyek északi és nyugati irányból védelmet is nyújtottak neki. Vilnából az út nyugati irányban a Nyeman folyó mentén a mintegy ötven mérföldre lévő Kovnóba vezetett. Fontos út volt még az északról, Szentpétervár felől jövő, és a déli, a Pripjaty nagy területet elfoglaló, járhatatlan mocsarai felé menő. Ez volt az a terület, amely megszabta, hogy milyen irányban támadhat Napóleon. A legfőbb út keletre vezetett, Szmolenszken keresztül a mintegy hatszázhuszonöt mérföldre lévő Moszkvába. Amikor Adonisz megérkezett, hogy elvigye, Anne izgatottan kérdezgette a városról, s az ottani lehetőségekről. – Szeretni fogja – mondta némi gúnnyal a hangjában a kiszolgált katona. – Nem olyan, mint egy katonai főparancsnok-
ság. Egymást követik a bálok, bankettek, fogadások. A helybéli urak a legjobb – molyirtótól büdös – ruháikban parádéznak, szünet nélkül nyalják az uralkodó talpát, az pedig érdemrendeket osztogat nekik, és sorra nevezi ki a feleségeiket és lányaikat udvarhölgynek a cárné mellé, aki Szentpéterváron van. Szóval otthon fogja érezni magát. Anne gondterhelten nézett rá. – De csinál valamit az uralkodó? – Ó, hogyne! Hol ide lovagol, hol oda, és egész éjszaka leveleket ír. Sosem áll le… Hála istennek, nem az én uralkodóm. – Adonisz vállat vont. – Egyébként pedig gyors utunk lesz – az utak rendesen felszáradtak. Anne egy nagy berlint bérelt, amelynek az ülésein keresztbe lehetett fektetni egy matracot, hogy Rose fekhessen is, ha akar, ne kelljen ülve megtennie az egész utat. Egy kicsit aggódott amiatt, hogy mit fog szólni Adonisz eltorzult arcához, de Rose – nyilván apja bizarr dolgok iránti vonzalmát örökölve – egyből megszerette az öreg katonát. Első találkozásukkor nagyon alaposan megnézték egymást, majd pár másodpercnyi mérlegelés után Rose a legédesebb mosolyával ajándékozta meg, s kitárta felé a karját, hogy emelje fel. Adonisz a karjára emelte, a kislány pedig közelről tanulmányozta az arcát, s végül óvatosan megérintette a sebhelyet. – Nem fáj? – kérdezte angolul. Adonisz finoman Rose szemére tette az ujját, és Anne nem kis meglepetésére angolul felelt: – Nem jobban, mint ez. – Nem tudtam, hogy beszél angolul! – szólt közbe Anne. – Mindenből tudok egy kicsit – válaszolta a vállát megvonva Adonisz.
Rose pedig, aki akkor már majdnem szabadon váltogatta az angolt és a franciát, valamiért úgy döntött, hogy Adoniszhoz az angol illik. Bazil megjegyzés nélkül fogadta a hírt, hogy Anne Vilnába megy, s amikor közölte, hogy Rose-t is magával akarja vinni, csak kinyitotta és becsukta a száját, tisztában lévén azzal, hogy milyen gyönge a helyzete. A kislány kedvéért úgy tett, mintha semmi rendkívüli sem történne, elmondta neki, hogy jól fogja érezni magát, és hamarosan újból találkoznak, s úgy tűnt, hogy Rose ezt különösebb megrázkódtatás nélkül tudomásul is veszi. Anne végtelenül boldog volt, hogy ha csak átmenetileg is, de kivonhatja Jean-Luc befolyása alól. Végre módja nyílt arra, hogy visszanyerje Rose szeretetét, s arra gondolt, hogy mire újból találkozik az apjával, a színész talán végleg eltűnik az életükből. Rose könnyes szemmel búcsúzott tőlük a kocsinál, de miután elindultak, s Anne a sorra felbukkanó, érdekes dolgokat kezdte mutogatni, és elmondta, milyen sok élmény vár rájuk, a könnye hamar felszáradt. Ebben a korban, gondolta Anne, még rövid a gyerekek emlékezete. Útközben nem adódott semmilyen nehézség, és Adonisz kőkemény izmai, jól működő ereje könnyen ellensúlyozta Rose tehetetlenségét. Kvasszit és Image-et is magukkal vitték – egy lovász vezette őket rövid száron a kocsik között. Az első este, egy fogadóhoz érve Adonisz a lovásszal elment, hogy megfelelő helyet kerítsen a két hátasnak, és visszatérve komolyan közölte Anne-nel: – Ha azt akarja, hogy lovagoljon a csikón, rövid időn belül meg kell próbálkoznia vele.
Anne szerette volna megkérdezni, honnan tudja, mi jár a fejében, de úgy döntött, hogy nem vesztegeti rá az időt. Ehelyett azt kérdezte: – Hogy lovagolhatna? Hisz járni se tud! Adonisz komolyan bólintott. – Egy okkal több. Az egyik segít a másiknak. Ha akarja, úrnőm, én taníthatom – de nem a csikón. És a kancán sem! Ha ad egy kis pénzt, veszek neki egy kis kozák pónit – a világ legügyesebb, legkedvesebb lovai! Meglátja, mennyivel másabb lesz, ha megtanul lovagolni! Anne hálásan nézett rá, s könnyét a szempilláival elmorzsolva, behunyta a szemét. Minden, amit a kislányának akart, aztán félretett, elzárt agyának egy hátsó rekeszébe, most hirtelen ott termett előtte. – Gondolja, hogy sikerül? Lehet, hogy egyszer normális életet fog élni?! Adonisz megértőn nézett rá maradék szemével. – A falumban, amikor ekkora voltam – a kezével körülbelül hatvancentis magasságot mutatott –, lakott egy nálam pár évvel idősebb lány, akinek ugyanez volt a betegsége, és azt mondták, hogy sosem fog se járni, se beszélni. A falu legszebb lánya lett belőle, a legjobb táncos, és mindenki őt akarta feleségül venni. Én is. De a bátyám megelőzött. Úgyhogy eljöttem otthonról, és beálltam katonának. Anne szkeptikus maradt. – Ez csak egy mese. Az obsitos elmosolyodott. – Mártának hívták, és mielőtt eljöttem otthonról, egy egészséges, pufók fiút szült a bátyámnak, hogy legyen, aki meg-
örökli a nevét. Bármilyen lovat képes volt szőrén megülni, és úgy járta a mazurkát, mint egy megszállott. – De hát az lengyel tánc! – nevette el magát Anne. – A miénk hasonlít rá. Hiába mondanám a nevét, úgyse értené – mondta a vállát megvonva Adonisz. Kirov egy kellemes házat bérelt a város szélén, nagy kerttel, amely egészen a folyóig leért. Egy elszegényedett litván báróé volt, aki örült, hogy átengedheti, s feleségével és népes családjával egy kisebb és olcsóbb vidéki házba költözhet. Mihelyt a kocsi megállt, a gróf rögtön ott termett, hogy kinyissa az ajtót, s a kezét nyújtva, mosolygó arccal lesegítse róla Anne-t. Anne egyszerre volt izgatott és nyugodt, mint amikor nyaralni megy az ember, és semmivel se kell törődnie, nincs miért aggódnia, csak a rá váró örömökre koncentrál. Ez a házaséletünk kezdete, gondolta, rögtön hozzátéve azt is, hogy még nem házasok, és talán soha nem is lehetnek azok. De legalább együtt voltak, és senki se állhatott közéjük. Úgy érezte, hogy Nyikolaj, bárhová küldik is, visszatér hozzá, s ha a világnak ez nem tetszik, hát fordítsa el róluk a tekintetét. – Hiányoztál! – mondta türelmetlenül Kirov. – A sok elfoglaltságod ellenére is? Te is nagyon hiányoztál nekem. Szép ez a hely. – Nem fogsz unatkozni – minden napra jut valamilyen esemény. Ugyanolyan élénk itt az élet, mint Moszkvában. – Adonisz is ezt mondta. Nem tetszik neki. De ha nem volnának összejövetelek, akkor se unatkoznék: a séta és a lovaglás is elég lenne ahhoz, hogy jól érezzem magam. Adonisz bukkant fel a kocsi mögül, hogy kiemelje Rose-t, aki a karja által nyújtott biztonságból, komolyan üdvözölte Nyikolajt. Nem kedvelte meg úgy, mint Adoniszt, ő pedig –
egyrészt mivel a saját gyerekei már nagyobbak voltak, s elszokott a vele egykorúaktól, másrészt mert ott motoszkált benne, hogy Bazil felbukkanhat és közéjük állhat – távolságtartóan kezelte. – Gyere, és nézd meg, minden rendben van-e, úgy működik-e a ház, ahogy kell – fordult némi megkönnyebbüléssel Anne-hez. – Mihelyt akarod, felszolgálják a teát, s aztán elmesélsz mindent, ami Szentpéterváron az elutazásom óta történt. Nem sokkal később a folyóig lejtő pázsitra néző, kis teraszon ültek, s Anne végezte a teaszertartást. Mademoiselle Parmoutier tolószékében kivitte a kertbe Rose-t, hogy megnézzék a bokrokat, virágokat, padokat és virággal teli kővázákat, s a kislány lelkes hangja összekeveredett a madarak énekével és a folyó távoli zúgásával, hogy kellemes hátteréül szolgáljon a beszélgetésnek. – Magasan áll a folyó – állapította meg Anne. – Sokat esett az utóbbi időben? – Borzalmas idő volt. Azóta, hogy megérkeztünk, ez az első igazán verőfényes nap. De mesélj inkább Szentpétervárról! – kérte Kirov. – Lauriston kérte, hogy ide jöhessen, magánkihallgatásra a cárhoz… – Igen, tudom. A kérést elutasították. Napóleon azt fogja mondani, ez újabb bizonyítéka annak, hogy Oroszország az agresszor, de ez még mindig jobb, mintha ide engednénk Lauristont, hogy részletes jelentéseket írjon a terveinkről és az előkészületeinkről Párizsnak. De én nem ilyen hírekre gondoltam. Kezdjük ott, hogy mi van Bazil Andrejeviccsel. – Azt hitted, hogy magammal hozom? – kérdezte Anne, miközben átadta neki a csészéjét. Kirov fejében valóban megfor-
dult ez a lehetőség. – Megemlítette ugyan, hogy mindenki Vilnában van, de valószínűleg csak azért, hogy engem piszkáljon. Végül úgy döntöttek Jean-Luckel, hogy visszamennek Moszkvába. Azt hiszem, Jean-Luc egyre nehezebben viseli az erősödő franciaellenes hangulatot, Bazil pedig azt mondta, hogy Szentpétervár elviselhetetlenül fülledt, párás, ráadásul Moszkva sokkal kozmopolitább. Úgyhogy szerintem ott maradnak. – Hacsak Napóleon serege el nem jut odáig – jegyezte meg szárazon Nyikolaj. – Csak nem gondolod, hogy bekövetkezhet? – riadt meg Anne. A férfi nem válaszolt, csak tétován csóválta a fejét. – Arra gondoltam – folytatta Anne –, hogy ha innen el kell mennem, Moszkvába viszem Rose-t, mert biztos látni szeretné az apját. Nem akarom teljesen elválasztani tőle. – Nem tehetünk mást, mint hogy várunk. Ha Bazil Andrejevicsnek el kell hagynia Moszkvát, feltehetően közli veled, hogy hová megy. – Kirov belekortyolt a teába, és érezhető megkönnyebbüléssel témát váltott: – Mit tudsz Ljoljáról? Nem örültem, hogy anyámnál kellett hagynom, de kísérő nélkül nem hozhattam ide, és egyébként se akartam kitenni annak a léha udvarlásnak, amivel a sok ráérő fiatal tiszt igyekszik lekötni magát. – Ha akarod, se tudtad volna rávenni, hogy veled jöjjön – felelte komolyan Anne. – Ahol Duvierge van, Ljolja ott akar maradni! – Csak nem viselkedik helytelenül? – kérdezte idegesen a férfi. – Anyám nem feledkezhet meg annyira a kötelességéről, hogy…
– Jaj, nem, be se engedi a házba az ezredest, s hallani se akar róla, hogy meghívja vacsorára. De Duvierge népszerűbb, mint Lauriston, sokfelé hívják, és ha egy helyen vannak, Vera Boriszovna nem akadályozhatja meg, hogy beszélgessenek, már csak azért sem, mert te mutattad be őket egymásnak. – Ne emlékeztess rá! Ha tudtam volna. – El kell ismerni, az ezredes megfelelően viselkedik – minden szempontból kifogástalanul. De nem szeretem, hogy érdeklődik Ljolja iránt! Mindig felkéri, bár kettőnél többször sosem táncolnak; és gyakran beszélgetnek, igaz, mindig mások társaságában. Láttam, hogy amikor a komornája kíséretében vásárolni volt, odament hozzá, és beszélgetett vele egy vagy két percet. Nem történt semmi kifogásolnivaló, de akkor is! Miért csinálja? – És Ljolja? Anne felsóhajtott. – Attól tartok, hogy a ruhájára kitűzve hordja a szívét, bár kétszer is figyelmeztettem, hogy ne mutassa ki olyan nyíltan az érzéseit. Pletykára adhat okot, bár egyelőre úgy tűnik, hogy az emberek inkább szórakoztatónak tartják, mintsem megdöbbentőnek. Hála istennek, senki sem feltételezi, hogy Duvierge az ártatlanságára tör. Láthatóan mindenki úgy ítéli meg, hogy azért érdeklődik iránta, mert a lányod, és azt reméli, hogy rajta keresztül államtitkokat is megtudhat. – Ő is így gondolja? – Szerintem igen, de ne háborodj fel ezen! Lehet, hogy Ljolja könnyű prédának tűnik szívügyekben, de nem hiába született a te lányodnak. A diszkréció rendkívül fontos számára. Még ha tudna is valamit, akkor se mondaná el neki. Hallottam egykét beszélgetésüket, és még azt se árulta el neki, hogy ide jöt-
tél, Vilnába, pedig az ezredes nagyon ügyesen, állítás formájában megkérdezte: „Az édesapja nyilván elkísérte Vilnába az uralkodót.” – És mit felelt Ljolja? – Vállat vont, és azt mondta: „Papa sose mondja meg, hová megy, én pedig nem kérdezem.” Aztán lelkesen afelől érdeklődött, hogy Duvierge ott lesz-e a másnapi bábelőadáson. Nem tudtam, hogy megöleljem-e, vagy elkapjam a karját, és kirázzam belőle a lelket! Nyikolaj végre elmosolyodott. – Nem lett volna szabad otthagynom, és kitenni mindennek. Szentpétervárról el kellett mennie, de nem lett volna jó Schwartzenturmba küldeni Száskával – az túl közel van. Anyám különben is utálja a vidéket. – Mi lett volna, ha Tulába küldöd? – Még mindig gondolok rá. Súra vigyázna rá, és elég sűrűn elvinné Moszkvába, hogy ne unatkozzon. És elég távol lenne dicső daliájától. Még ma írok is Súrának, és Ljolja már a jövő hónaptól náluk lehet. – És itt milyen a helyzet? – kérdezte némi szünet után Anne. – Gondolom, nagyon elfoglalt vagy. – Elfoglaltabb, mint hinnéd! A cár elhozta azt az ostoba Siskovot is – tudod, Szperanszkij utódját –, s ő mással sincs elfoglalva, mint hogy rábeszélje őfelségét Tolly és az én tanácsaim figyelmen kívül hagyására. Olyan őrülten hazafias, hogy azt hiszi, egyetlen hüvelyknyi terület átengedése Napóleonnak hazaárulást jelent. – Hallottam róla. Állítólag annyira utálja a franciákat, hogy csak ószláv egyházi nyelven hajlandó társalogni velük –
mondta a furcsa ténynek megfelelő mosollyal a szája sarkában Anne. – Ez így nem igaz. De az tény, hogy színdarabokat és költeményeket ír azon a rég kihalt nyelven, amit rajta kívül csak néhány szerzetes beszél! És ott vannak még a forrófejű fiatal katonák, mint Armfelt és Jermolov, akik másról se tudnak beszélni, mint arról, hogy ha kell, kiállunk a gátra. Persze, kiállunk – százezren, majdnem ötször akkora erővel szemben! Bennigsen és Phull pedig, akik kölcsönösen utálják egymást, a legőrültebb és gondosan kidolgozott, csak épp végrehajthatatlan hadműveleti tervekkel jelentkeznek, őfelsége pedig komoran végighallgatja, az első adandó alkalommal elküldi őket, s aztán nincs más, csak a várakozás. Kirov rosszkedvűen felhorkant. – A baj az – folytatta –, hogy látszatra mindkettő rém kiváló stratégának tűnik! Térképeket hoz és kis csataterveket nyilakkal, számokat tartalmazó, színes téglalapokkal, s a cár úgy gondolja, hogy mindez nagyon okos, mély benyomást tesznek rá, azzal együtt, hogy Phull harmincéves katonai pályafutása alatt egyetlen csatát se nyert meg, Bennigsennek pedig vissza kellett vonulnia Friedlandból. Tolly viszont semmilyen rajzot vagy makettet sem mutat neki. Ő csak halkan elmondja, hogy vissza kell vonulni, felség, a szárnyak felől morzsolni a fő sereget, minél beljebb húzni az országba, s hagyni, hogy Oroszország méretei zúzzák össze. Mit tehet ilyen helyzetben egy szegény uralkodó? Anne elmosolyodott, de közben nagyon jól tudta, mennyire aggódik Nyikolaj. – És neked meg kell győznöd arról, hogy Tollynak igaza van.
– Természetesen nem ez a hivatalos feladatom. Elvben a francia hadsereg állapotával és Napóleon elképzeléseivel kapcsolatban kell véleményt mondanom neki. – És mit csinál most Bonaparte? – Azt hiszem, még mindig az utánpótlás megszervezésével bajlódik. A probléma valószínűleg nagyobb, mint amilyennek hitte. Az utóbbi két évben Lengyelországban és Poroszországban rossz volt a termés, az ottani gabonakészletek elég szűkösek. És hogy még nehezebb legyen a helyzete, a csapatai más és más idő alatt érnek a birodalom különböző sarkaiból Lengyelországba. Akik már ott vannak, sáskaként lepik el az országot, s pusztítanak el mindent, miközben a Grande Armée érkezését várják. A későn jövők éhesek lesznek, és akiknek el kellene látniuk őket, nem túl lelkesek. – Fel fognak kelni ellene? Kirov megrázta a fejét. – Napóleon elhíreszteltette, hogy helyre akarja állítani a Lengyel Királyságot, és garantálni a függetlenségét. Így próbálja megnyerni őket magának, és biztosítani, hogy az oroszellenes érzéseik ne lanyhuljanak. – Gátlástalan! – háborgott Anne. – Gondolom, egy szó se igaz belőle. – Puszta színjáték. Hasonló okból a mi uralkodónk is értésre adta, hogy függetlenné akarja tenni Litvániát. – Ó! – Napóleon ellátási gondjai azonban nagyobbak, semhogy ilyesmivel megoldhatná őket. A tavaszi időjárás nemcsak Oroszországban volt rossz, hanem máshol is ÉszakEurópában, aminek következtében az őszi gabonát mindenhol későn vetették el. Körülbelül százezer lova lesz, de nem tudja
abrakoltatni őket, márpedig a katonalovak egy-két napnál tovább nem bírják ki pusztán legeléssel – magyarázta Kirov. – Olyan igénybevételnek vannak kitéve, hogy elpusztulnak, ha nem táplálják őket. Az ember üres gyomorral is továbbmegy, hajtja a félelem, a remény, a hazafiság vagy a hőssé válás vágya, de a lovak eldőlnek és megdöglenek, s lovak nélkül nincs se lovasság, se tüzérség. – Napóleonnak tehát nincs reális esélye a győzelemre? – kérdezte reménykedve Anne. – Ezek szerint mégsem állnak olyan rosszul a dolgok. Nyikolaj elmosolyodott a lelkesedése láttán. – Szerelmem, a világ valaha volt legnagyobb hadserege kopogtat az ajtónkon, a valaha volt legsikeresebb hadvezér parancsnokságával, és minket egy fiatalember vezet, aki semmit se tud a háborúról, s hajlamos olyanokban bízni, akik még nála is kevesebbet értenek hozzá. Szóval a helyzet nagyon rossz! Elmondtam, milyen bajokkal kénytelen szembenézni Napóleon, de nem tudhatjuk, mit fog tenni azért, hogy legyőzze őket. Egy biztos: zseniális és elszánt. – Mintha azt mondtad volna, hogy Oroszország legyőzhetetlen – jegyezte meg halkan Anne. – Hiszek is benne. És ha az uralkodót rá tudjuk venni, hogy Tolly elképzelését kövesse, az invázió szerintem kudarcba fullad. De soha senkinek se szabad alábecsülnie Napóleont. Mindig lesz következő év, és azután következő is. És amíg Napóleon él, senki sem lehet tőle biztonságban.
*** Hiába beszélt róla Kirov, és értette meg maga is az eszével, Anne képtelen volt átérezni a veszély közeliségét. Vilna egy-
folytában ünnepelt, egymást érték a bálok, fogadások, koncertek, pompás társasági rendezvények. A gazdagok házait minden este fényesen kivilágították, a kocsmák zsúfolásig teli voltak, az utcákon lovak patái dübörögtek éjjel és nappal, s nyalka lovassági tiszteket és divatos hölgyekkel teli kocsikat lehetett látni mindenfelé. Játék, ivászat és dalolás folyt mindenütt, s a város déli részén létesült alkalmi bordélyházakban is nagy élet zajlott. Mintha a cár is elfelejtette volna, miért érkezett Vilnába, s az első hetek lázas munkája után átadta magát a társasági életnek, mosolyával, kegyes főhajtásaival és kedves megjegyzéseivel bűvölve el a litván nemességet, amely mindent megtett azért, hogy a kedvében járjon s szórakoztassa. A hírek szerint Napóleon a császárnéval együtt május 9-én elhagyta Párizst, és Drezdában rendezte be az udvartartását. Ragyogó fogadásokon Európa összes vazallusává lett királyával és hercegével találkozott. Hogy még inkább fitogtassa erejét, május 18-án Narbonne grófja Napóleon különmegbízottjaként újabb rejtett fenyegetést kézbesített, s egy utolsó figyelmeztetést minden oroszok cárjának, hogy hajtson térdet a császár előtt. Az uralkodó válaszként kiterítette a gróf előtt Oroszország hatalmas térképét, és közölte, hogy bár Napóleont Európa legkiválóbb tábornokának tartja, aki a legjobban kiképzett csapatoknak parancsol, a távolságok mégis komoly akadályt jelentenek, s a klíma, a kietlenné változtatott vidék megvédi Oroszországot, s az utolsó szó mindenképp az övé lesz. Aztán elbocsátotta Narbonne-t, és megparancsolta, hogy lássák el megfelelő mennyiségű enni- és innivalóval a Drezdáig tartó útra.
Június elején híre jött, hogy Napóleon május 29-én elhagyta Drezdát, s északnak, a Nyeman felé indult. A cárt láthatóan ez sem zavarta; épp a Zakret nevű ház és birtok megvételéről tárgyalt Bennigsen tábornok részére, aki úgy tervezte, hogy oda vonul vissza nemrég elvett, fiatal feleségével. Volkonszkij herceg meggyőzte az uralkodót, hogy a helyi arisztokrácia vendégszeretetének viszonzásaként vegyen egy birtokot Litvániában, s ez nem is ment nehezen. Vilnában mindenki jól érezte magát, és Zakret megvásárlásával a cár azt az érzést keltette mindenkiben, hogy egész nyárra be akar ott rendezkedni.
*** Adonisz egy megfelelő kozák pónit szerzett Rose-nak, és szabadidejében elkezdte lovagolni tanítani. Nyereg nélkül, csak egy pokrócot használva, szétvetett lábbal ültette fel a kislányt a békés állatra. – Mivel nem tud elég erősen markolni, meg kell tanulnia egyensúlyozni – magyarázta Anne-nek. Rose először gyanakodva nézte a pónit, Mademoiselle Parmoutier pedig könyörgött Anne-nek, hogy óvja meg az ő „báránykáját”. Von Frank professzor azonban, a vilnai egyetem orvosi fakultásáról, akit Kirovnak sikerült megbíznia, hogy törődjön Rose egészségével, mivel dr. Gruberniket lehetetlen volt elrángatni Szentpétervárról, azt mondta, hogy a dolog nem veszélyes. És miután Adonisz megmutatta Rosenak, hogyan etesse meg a pónit kenyérrel és répával, s hogyan fésülje meg hosszú sörényét, a kislány félelme elmúlt, és alig várta, hogy lovagolhasson. Adonisz csak a derekánál fogva tartotta, miközben néhányszor körbevezette a pónit, s amikor leemelte róla, mondván,
hogy elsőre annyi elég, Rose folytatni akarta. Később Annenek azt mondta: – Mindig akkor kell abbahagyni, amikor még tovább akar lovagolni – így hamarabb megtanulja. Sosem szabad hagyni, hogy elfáradjon. – Miért mondja ezt nekem? Maga a tanár – válaszolta Anne vidáman, de nagy hatással volt rá az öreg zsoldos bölcsessége és a nyomorék gyerek iránti kedvessége. – Nem lehetek itt mindig, asszonyom. Ne felejtse el, hogy katona vagyok, és parancsoknak engedelmeskedem! A kicsinek rendszeresen kell lovagolnia, mindennap, s ha nem vagyok itt, önnek kell tanítania. Csinálja úgy, ahogy én – ne hagyja, csak mert büszke rá, hogy túl sokáig legyen a lovon. Rose meglepően gyorsan tanult. Eleinte tartani kellett a ló hátán, de aztán megtanult egyensúlyozni és tartani a kantárszárat. A póni tökéletesen alkalmas volt a feladatra: apró, biztos lábú, türelmes és engedelmes jószág, s meglepően intelligens. Anne időnként látta, amint hátrafordul, és nagy, barna szemével Rose-ra néz, ellenőrzi kis lovasát. – Biztosan tudja, hogy gyerek, és gyenge. Nézze, milyen óvatosan mozog vele, s rögtön megáll, ha érzi, hogy kezdi elveszíteni az egyensúlyát. – Persze hogy tudja – értett egyet Anne-nel Adonisz, és szeretettel megsimogatta a ló pofáját. – Vigyáz rá. Bízhat benne. Anne és Mademoiselle Parmoutier közösen varrt Rose-nak egy kozák nadrágot, a gróf pedig csináltatott neki egy pár puha lovaglócsizmát a városban. Rose nagyon örült az új öltözéknek, mert az elrejtette a lábára erősített, a járást segítő keretet. A gróf nevetve egy kozáksapkát is ígért neki a születésnap-
jára, amitől félénken, ismeretségük kezdete óta először, rámosolygott. – Mindig keresztben kell ülnie a lovon – mondta Adonisz Anne-nek. – És azt hiszem, vágtázni sosem fog. Ha idősebb lesz és erősebb, esetleg megtanulhat könnyen ügetni. Egyelőre azonban nincs más, csak séta. Mindig csak séta. Június közepére Marja Vasziljevna megtanulta magabiztosan körbelovagolni a bevezető út melletti pázsitot, s Adonisz a büszkeségtől könnyes szemmel jelentette Anne-nek, hogy az ő kis Angol Rózsája kezdi a térdét is megfelelően használni. – Rettenetesen lebarnult – mondta az egyik este, már az ágyban Anne Nyikolajnak. – De nem baj, boldog vagyok, hogy látom, hová jutott. Sose gondoltam volna, hogy valaha képes lesz lovagolni. Adonisz csodálatos ember. A gróf, miközben magához ölelte, elmosolyodott. – Azt hiszem, ő is sokra tart téged. Felajánlotta, hogy ha vége a háborúnak, a kedvemért megöli a férjedet, hogy feleségül vehesselek. Anne idegesen nevetett, nem igazán tudta megítélni, menynyi volt ebben a tréfa. – Jó volna, ha össze tudnánk házasodni – mondta egy idő után. – Akkor Száska is velünk lehetne. – Utálta, hogy mivel gyakorlatilag Nyikolaj szeretője, már nem elég tiszteletre méltó ahhoz, hogy gondoskodjon a gyerekről, akit valamikor fürdetett, öltöztetett, akivel játszott, s akit tanított. A gróf megcsókolta a fejét, és közelebb húzta magához. – Ígérem, ha vége a háborúnak, megtaláljuk a módját. Valamit muszáj tennünk. Addig…
– Addig pedig végtelenül boldog vagyok, hogy veled lehetek – mondta elégedett sóhajjal Anne. – Ha életem hátralévő részére semmi mást nem kapnék, ez akkor is elég volna. – Még nagyon sok minden vár ránk – válaszolta a férfi. – Ez csak a kezdet.
*** Von Frank professzornak fiatal felesége volt, s az asszonynak nagyon szép, szoprán hangja. Bár csak amatőr volt, egész Litvániában ismerték, s mivel az uralkodó kegyesen érdeklődését fejezte ki iránta, június közepén egyik estére koncertet szerveztek. Szerencsére a csellista Bernhard Romberg a közelben lakó barátainál járt látogatóban, és örömmel elfogadta az uralkodói meghívást, s miután egy elviselhető zongorista és egy kiváló vonósnégyes is csatlakozott, remek programot sikerült összeállítani. Nyikolaj nem tudott elmenni a hangversenyre, a kötelességei Novije Trokiba, egy, a határtól mintegy húsz mérföldre lévő faluba szólították, ahol állítólag elfogtak egy magas rangú francia tisztet, s egy pajtában tartották fogva. Bár a hír nagy valószínűséggel hamis volt, valakinek ki kellett vizsgálnia, Anne tehát Madame de Tollyval ment a koncertre, akit keményen dolgozó férje gyakran egyedül hagyott. A hangverseny után a két nő az épület kapujában állt, és várta, hogy Madame de Tolly kocsija előálljon. Hangos patacsattogás jelezte, hogy valamilyen lovassági alakulat közeledik, és mindenki gyorsan félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. A csapatok folyamatosan mozogtak Vilna körül, az egyik érkezett, a másik friss parancsot kapva távozott, és Anne
mindaddig nem is figyelt az érkezőkre, amíg Madame de Tolly oda nem szólt neki: – Nézze, újabb kozákok! Szeretem az apró, fürge lovaikat. Maga nem? Mihail szerint a lábukkal is tudnak gondolkodni. Anne elmosolyodott. A jó Madame de Tolly nyilván azt hitte, hogy a szellemes mondást a férje találta ki, pedig közkeletű vélemény volt a kozák pónikról, hogy a lábukkal gondolkodnak, amihez Nyikolaj még csípősen hozzátette: – Nem úgy, mint az uralkodó kíséretének egyes tagjai, akik általában a fenekükkel gondolkodnak. – Csodás teremtmények – mondta Anne, s hálásan gondolt Rose pónijára, Mjelkára, amikor a közeledő csapat felé fordulva megpillantott egy ismerős lovat. Magas pej volt, hosszú fülekkel, a vezénylő tiszt hátasa. – Nabat! – suttogta meglepődve, s ahogy a pillantása feljebb vándorolt, szembetalálta magát Szergej döbbent tekintetével. Nem állt meg, továbbügetett a macskaköves utcán. Alakulata fürgén követte – barna arcú, sasorrú, erős járomcsontjukkal tatárokra emlékeztető, s hosszú kaukázusi bajszot viselő kozákok haladtak el Anne előtt az ismerős, fekete burkákban, a hegyvidék lakóinak hőségtől és hidegtől, esőtől és a föld éjszakai nyirkosságától egyaránt védő köpenyében. A lovak nyakig sárosak voltak, s a kozákok csizmája is szürkévé vált – hosszú és nehéz út állt mögöttük. Miután elmentek, Anne gondolkodni kezdett azon, hogy valóban Szergejt látta-e a csapat élén, vagy csak képzelődött. Nem volna benne semmi meglepő, mondta magának, miközben a kocsi előállt, s oldalra lépett, hogy előre engedje Madame de Tollyt. Egész Oroszországból összevonták a csapatokat, bár ő azt hitte, hogy Szergej a távoli
Azerbajdzsánban van, Tormasov tábornok parancsnoksága alatt. Másnap délelőtt, miközben Rose-zal és Mademoiselle Parmoutier-vel késői reggelijüket fogyasztották a teraszon, Szergej érkezett látogatóba. Az inas kivezette hozzájuk, és ott is maradt arra az esetre, ha netán újabb terítékre lenne szükség. – Jó reggelt, Madame Csajkovszkij! – köszönt semmit nem ígérő, közömbös hangon Szergej. – Remélem, nem háborgatom. Úgy gondoltam, hogy ha már váratlanul itt találtam, muszáj tiszteletemet tennem. Anne bűntudattal és sajnálattal nézett rá. Már nyomát sem látta a mindig nevetős, helyes fiúnak, aki mindig ingerkedett Ljoljával, a vállán lovagoltatta Natasát, sakkozott az apjával, s közben nagyon ügyelt rá, hogy meg ne verje, hogy végül kipirulva, félénken, igazán először megdobbanó szívvel térdre rogyjon előtte, s a szerelmét kérje. Ez a Szergej erős volt, izmos fiatalember határozott állal, szigorúan összezárt ajkakkal s kemény tekintettel, ami most az ő a bal füle mellett valahová a távolba révedt. A két szemöldöke közötti mély redő, amely nyilván attól keletkezett, hogy az erős déli napsütéstől gyakran hunyorognia kellett, állandósult, akkor is jelen volt, ha napfény nem vakította el, s a szája két oldalán húzódó ráncok sem jókedvről árulkodtak. A bőre nagyon barna volt, a haja a homlokán egész világos, és az egyik halántékán – egy sebesülés miatt – teljesen lenyírt; úgyhogy tisztán látszott az ott húzódó, homlokáig tartó sebhely. Mégis, minden kimértsége és az üdvözléshez járó mosoly hiánya ellenére meglátogatta, pedig semmi se kényszerítette rá; abban pedig, hogy szándékosan kerülte a tekintetét, Anne
annak a jelét látta, hogy belül még nem keményedett meg anynyira, mint külsőleg. – Örülök, hogy eljött. Nagyon örülök – mondta melegen, s felállva a kezét nyújtotta. – Jó újra látni. Szergej egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán megfogta a kezét. Az övé nagyon barna volt, kemény, mint egy deszka, s egy gyors szorítás után el is engedte Anne-ét. – Reggelizett már? Mint látja, mi nagyon későn kezdtük el. Kér valamit? Szergej gyors pillantással felmérte az asztalt. – Köszönöm, nem – mondta, de Anne látta rajta a nehezen leplezett mohóságot, és arra gondolt, hogy ha teljes sebességgel vágtattak a Kaukázusból, akkor útközben nem sok idejük maradt a luxusra. A friss búzakenyér, a meggydzsem és a forró kávé már egy ideje nyilván hiányzott az étrendjéből. – Egyen valamit! – kínálta könnyedén. – Grigorij, hozzon terítéket a vendégünknek! Ha meggondolja magát, szedjen bátran! – biztatta Szergejt, miután az inas távozott. – Foglaljon helyet! Igazán meglepődtem, amikor tegnap este megláttam. – Én még jobban. Hogy került Vilnába? – kérdezte érdes hangon a férfi. – Drága Szergej, most mindenki Vilnában van. Tudja, ahová az uralkodó megy… Hogy tudta meg a címem? – A szállásmesterségen érdeklődtem. Jellemző a hadseregünkre, hogy a csapatomnak nem volt kijelölt szállása – alig találtam olyan embert, aki tudott az érkezésünkről –, de az első, akit megkérdeztem, egyből megmondta, hol lakik Madame Csajkovszkij. – Szergej komor arcot vágott. – Az adminisztráció mindig gyenge pontunk volt. Monsieur Csajkovszkij nincs itt?
Anne óvatosan méregette. Nem tudta eldönteni, hogy mennyit tud, tisztában van-e a körülményekkel. – Moszkvában maradt – felelte. – Hadd mutassam be a lányom! Marja Vasziljevna, ő pedig Mademoiselle Parmoutier, a nevelőnője. – Szergej biccentéssel nyugtázta a bemutatást. A pillantása kis időre megállapodott Parmoutier-n, de Rose-t teljesen elkerülte, s Anne, aki mindig érzékeny volt arra, hogyan kezelik a lányát, ettől ingerült is lett kissé. Lehet, hogy azért viselkedik így vele szemben, mert Bazil lánya, s nem a lábkeret, a fehér szem miatt, figyelmeztette magát szigorúan, s úgy döntött, hogy ad egy második esélyt. – Mi csak Rose-nak hívjuk Marja Vasziljevnát – közölte. – Most éppen lovagolni tanul egy elképesztően szép és okos kozák pónin – ugye, ma poupée? Rose bólintott, s az anyjáról óvatosan a látogatóra nézett. A régi Szergej azonnal felkapta volna, s beszélgetni kezd vele a pónijáról, amivel biztosan rögtön megnyeri magának. Általában minden orosz nagyon szerette a gyerekeket, és Szergej szívében egy különlegesen meleg, meghitt zug volt fenntartva nekik. Ez az új Szergej azonban csak biccentett, megköszörülte a torkát, s a kert felé nézett. – Kellemes hely – állapította meg szenvtelenül, mire Rose arca elkomorult, Parmoutier pedig azonnal felpattant, hogy megóvja védencét. – Ha megbocsát, asszonyom, azt hiszem, jobb volna, ha bemennénk, s felkészülnénk a délelőtti gyakorlásra – mondta villámló szemmel. Miután távoztak, Anne hallgatott egy darabig, de éberen figyelte a továbbra is a kertet néző vendége félrefordított arcát. Egy kissé zavart volt, s egy kissé dühös. Nem tudott mit mon-
dani ennek a Szergejnek, s nem értette, hogy ha ő sem akar mondani semmit, akkor miért kereste fel. Végül megkérdezte: – Tegnap érkeztek meg a Kaukázusból? Nagy iramban jöttek? – Igen, megállás nélkül – válaszolta Szergej, miután megköszörülte a torkát, s a tekintetét is rávillantotta. – Új egységet hoztak létre – csupa önkéntesből – Pjatyigorszki Kozákok néven, engem állítottak az élére, s az ezred többi része előtt előreküldtek bennünket, hogy különleges feladatokat lássunk el. Irreguláris lovasságnak neveznek bennünket. – Tréfának hangzik – válaszolta Anne. – Amennyire tudom, a kozákok mind irregulárisak, nem igazán tűrik a fegyelmet. Üres pillantást kapott válaszul. Jaj, Szergej, gondolta, mi történt veled?! – Nagyon jól kellett szolgálnia – folytatta sietve –, ha egy ilyen egység élére állították. – Igen – mondta nyugodtan, kétségtelen tényt nyugtázva a férfi. – Elismernek, és az embereim bíznak bennem. Ez sokat számít ott, azon a vad vidéken. Egymásra vagyunk utalva. A csapatomban nem volt egyetlen ember sem, akinek tucatszor ne mentette volna meg az életét egy másik. Ez – a homlokán lévő, már majdnem teljesen behegedt sebre mutatott – egy perzsa dárdától származik. Az egyik emberem látta, ahogy felém röpült, és még időben félrelökött. Ha nem teszi, már halott lennék. És ezt töltötted magadba, ezzel pótoltad ki a magányosság által hagyott űrt, gondolta Anne. A katonák bajtársiassága, a közös táborozás szülte összetartás és az együtt átélt veszély! – Nehéz élet lehet – mondta hívogatóan, őszinte vallomásnak utat nyitó tónusban.
– Igen – válaszolta Szergej egy éppen felébredt alvajáró kifejezésével a szemében. – Nem hasonlít ehhez. El se tudja képzelni. – Tényleg nem – értett egyet vele Anne. – Mit csinált az eltávozásain, szabadidejében, amikor nem volt épp szolgálatban? – Sok mindenre nem volt idő, legfeljebb megittunk néhány üveg bort a szálláson, kártyáztunk. Szabadnapunkon elmentünk Tifliszbe, valamelyik fürdőbe. Volt már grúz fürdőben? Biztos nem. Tifliszben vannak a világ legjobb fürdői. A fürdőszolga kecskeszőrös kesztyűvel és szappannal lemossa az embert, jól megdagasztja, végignyomkodja az öklével, és miután lemosta, egy tiszta kendőre fekteti, és meztelen lábbal végiggyalogol rajta. Anne hitetlenkedve felnevetett, mire Szergej – az első emberi reakcióját mutatva azóta, hogy megérkezett – tágra nyílt szemmel ránézett. Hajszál híján még nevetett is. – Úgy igaz, ahogy mondom! – folytatta. – Igazából el se lehet mesélni! Az ember minden izma és ízülete recseg-ropog, s közben azt érzi, hogy az összes – lovaglás és kemény földön alvás okozta – fájdalom kiszáll belőle. Csodálatos érzést ad! Aztán az ember lemegy egy barlangszerűségbe, ahol sziklába vájt fürdőmedence van, amelynek a fenekéről tör fel folyamatosan a meleg víz. S csak ül ott, ameddig kedve tartja. Sok mindent lehet csinálni Tifliszben, de többnyire a fürdők miatt megyünk oda. Érdemes odautazni értük. Már-már terjengőssé vált, arra késztetve Anne-t, hogy közbekérdezzen: – És szépek a tifliszi lányok? Szergej különös pillantást vetett rá.
– Gondolom, igen – felelte, mintha eszébe se jutott volna megnézni őket. Lehet, hogy valóban nem is tette. A kérdés egyébként, s ezt Anne is érezte, ostoba volt, tekintettel arra, ami korábban közöttük történt. Vissza is szerette volna szívni, mentegetőzni akart miatta, de az még nagyobb hiba lett volna. Egyet tehetett csak: folytatni az általa kezdett, könnyednek szánt beszélgetést. – Van valaki, aki helyesebb a többinél? Valaki különleges? – Nem érdekelnek a lányok – mondta Szergej, s váratlanul a szemébe nézett. – Csak egy volt, akivel igazán törődtem. Anne érezte, hogy a torka elszorul. Valami semlegest akart mondani, de zavarba jött, a gondolatai cserbenhagyták. És közben nem tudta, hogyan fogja értelmezni Szergej a hallgatását. A fiatalember elgondolkodva nézett rá, mintha a szája sarka leheletnyit felfelé görbült volna, ám Anne-nek fogalma sem volt róla, mi járhat a fejében. Amikor végre megszólalt, egészen új témát ütött meg: – Szóval a húgomat bevezették a társaságba? Ott volt? Látta? – Igen. Nagy sikere volt – válaszolta Anne. Örült, hogy őszintén dicsérheti Ljolját. – Nagyon vonzó ifjú hölgy lett – nem szép a szó klasszikus értelmében, de lehetetlen nem figyelni rá, és nagyon népszerű a kortársai körében. – Időnként kapok tőle levelet. Beszámol a ruháiról és a táncpartnereiről – mondta rosszkedvűen Szergej. – Úgy tűnik, más nem is érdekli. Hálát adok istennek, hogy még ilyen ártatlan lehet. Azért, hogy megmenekült attól, ami Csasztnaján történt. – Elhallgatott, s Anne-nek fogalma se volt róla, hogyan törje meg a hallgatását; most fordult elő először, hogy ilyen
nyíltan utalt a történtekre. – Nyilván sok örömet szerez a nagyanyámnak – mondta végül a fiatalember. – Ezek szerint rég nem látta – állapította meg semlegesen Anne. – Nem. Nem megyek vissza, mert nem akarom, hogy Gran’mère megpróbáljon újból rám telepedni. – Szergej a homlokát ráncolva valahová a távolba nézett, és csöndesen hozzátette: – Különben is, túl sok minden történt velem. Ahhoz, ami elmúlt, nincs visszatérés. Anne-ben hirtelen melegség ébredt a magányos ember iránt, aki készakarva elzárta magát minden kedvességtől. Szerette volna megérinteni valamilyen módon, de nem tudta, hogyan érje el úgy, hogy az ne legyen veszélyes mindkettőjükre nézve. Épp ezen gondolkodott, amikor Szergej hirtelen ránézett, és megkérdezte: – Bazil Andrejevics tehát Moszkvában van? Gondolom, hamarosan csatlakozik hozzá… vagy ő jön ide? Anne-t váratlanul érte a hirtelen témaváltás, és keresgélnie kellett a szavakat, hogy válaszolni tudjon: – Az a helyzet, hogy Bazil Andrejevics és én, mi… már nem élünk együtt. – Szergej keményen nézett rá, a pillantásával arra kényszerítette, hogy folytassa. – Voltak bizonyos nézeteltéréseink, s úgy éreztük, hogy jobb… ha külön otthonunk van. – Ó! – Szergej arcán egymást váltották az érzések, miközben a hallottakat emésztette: a meglepődés után tudomásulvétel következett, majd talán öröm? A végén pedig homlokráncolás. – De akkor mit csinál itt… úgy értem, kivel…? Anne kezdte megérteni valamelyest a lelkiállapotát, s megriadt tőle. Azon gondolkodott, hogyan fogja elmagyarázni a helyzetét, s miként reagál rá Szergej. Ő azonban nyilván nem
tudta, hogyan tegye fel a kérdéseit, így nem adódott rá lehetőség, hogy burkoltan elmondja neki az igazságot. Még némán meredtek egymásra, amikor csizmasarok koppanásai hallatszottak a házból, s egy férfihang, amint vidáman közölte az inassal, hogy már reggelizett. A következő pillanatban Nyikolaj lépett ki a teraszra, széles, Anne-nek szánt mosollyal az arcán. Nyilván nem tudta, hogy a fia ott van, s mikor megpillantotta, a mosoly egy szempillantás alatt eltűnt, hogy aztán újból megjelenjen, de más formában, miközben üdvözlésre tárta a karját. – Szerjózsa! Drága fiam! Nem tudtam, hogy itt vagy! Mi hozott Vilnába? Látom, egyenruhában vagy – szolgálatra rendeltek ide? Parancsot kaptál? Ha nem, szólhatok Tollynak, hogy… Nem folytatta, mert Szergej hevesen, fájdalomtól rángatózó arccal elhátrált. Anne egy pillanatra megpillantotta a férfikülső alatt rejtőző gyereket: a sértett, értetlen kisfiút, aki úgy érezte, elárulták. Már ott tartott, hogy kitárja Anne előtt a szívét, és így hálálták meg a bizalmát! Ezért most ütni akart, bántani. – Igen! Értem már! Mindent értek! Ez így nagyon kényelmes, ugye? – kérdezte keserűen, s mérhetetlen undorral nézett hol az apjára, hol Anne-re. – Nem csoda, hogy elhagyta a férje! Azt hiszem, minden magára valamit is adó ember azt tette volna. Csak egy… egy alja ember, mint az apám képes együtt élni egy gátlástalan… – Szergej! – kiáltott rá Nyikolaj inkább döbbenten, mintsem mérgesen. – Mi az ördögöt beszélsz?! – Ne szólj hozzám! Ne merészelj hozzám szólni! – kiabálta Szergej a friss seb okozta fájdalomtól csaknem remegő hangon. – Sose gondoltam volna, hogy apám – az én apám – ilyen… –
Visszafordult Anne-hez: – Hát nincs magában szemernyi tisztesség se? Mindegy magának, hogy kicsoda, csak férfi legyen? – Szerjózsa, ne! – szakadt ki Anne-ből fájdalmasan. – Szeretem! – Ugye végig így volt, miközben olyan jónak és szentnek mutatta magát, és törődött a húgaimmal… Jézusom! És a mostohaanyámmal éltek egy házban… – Nem… egyáltalán nem úgy… – Éreztem Pjatyigorszkban is, de nem akartam elhinni… később azt hittem, hogy tévedtem. Sajnáltam, amit mondtam, és bocsánatot akartam kérni! Bocsánatot kérni! Istenem! – Szergej durván felnevetett. – És az… az az izé! – Állával a ház felé bökött. – Az övé? Vagy maga se tudja pontosan? Anne nem bírta tovább. Minden erejét beleadva pofon vágta, amivel érzése szerint nagyobb fájdalmat okozott önmagának, mint neki. A szeme villanását látva egy pillanatig azt hitte, hogy Szergej visszaüt, de aztán hirtelen az egész olyanná vált, mint egy álom: a fájdalom és a düh eltűnt, a komor, fiatal arc mozdulatlan és érzelmektől mentes lett, mint amilyen az érkezésekor volt. Nem árult el semmit. Még mielőtt az arcán csattanó tenyér okozta pirosság elmúlt volna, Szergej kihúzta magát, és feszesen biccentett. – Elnézését kérem! – mondta Anne-nek csöppet sem bocsánatkérő, inkább pisztolylövéshez hasonlító hangon. – Nem kellett volna ide jönnöm! Megfordult, s anélkül, hogy az apjára egy pillantást is vetett volna, otthagyta őket. Lépteinek koppanása fokozatosan elhalkult, s Anne, aki remegett a felindultságtól és a felé sugárzott vad érzésektől, Nyikolajhoz fordult vigasztalásért.
– Sosem fog megbocsátani nekünk – motyogta. – Azonnal el kellett volna mondanom neki, de nem tudtam, hogyan. Jaj, Nyikolaj… Kirov azonban csak állt mozdulatlanul, abban a pózban, ahogy Szergej érzelemkitörésekor. A fájdalmat megelőző, s egy áldott időre el is takaró megdöbbenés üressége látszott az arcán. A kezét kissé felemelte, mintha ütéstől akarná védeni magát, és könnyek peregtek a szeméből.
Huszonhetedik fejezet Június 24-én az uralkodó nagy fogadást és bált adott frissen vásárolt házában, a Zakretben. Miután megszületett, az ötlet gyorsan kiteljesedett Volkonszkij herceg gondos irányítása alatt, és hamar híre ment, hogy a bált Vauxhall mottóval rendezik meg, ami – mint Anne megtudta – frissen alkotott, az örömök kertjét jelölő szó volt. A folyóig lenyúló park egy része fölé táncparkettet ácsoltak, virágdíszes pavilonnal fedték be, s két, ugyancsak virágdíszes grottó is készült, amelyeket gyertyák világítottak meg. A park különböző pontjain négy zenekar játszott, de az est vége felé tervezett, csúcspontnak szánt tűzijátékot elhagyták, tekintettel a katonai helyzetre. Az előkészületek nem voltak problémamentesek. A bál napján, déltájban, a tartóoszlopok dőlni kezdtek, s pár pillanattal később az egész pavilon – hatalmas robajjal – összeomlott, maga alá temetve az egyik munkást. Annyira nagy volt az érdeklődés a tervezett rendezvény iránt, hogy jócskán akadt szemtanúja a balesetnek, s gyorsan elterjedt Vilnában, hogy ami történt, nem volt véletlen: Napóleon tervelte ki az egészet,
merényletként a cár ellen, és a pavilon tervezője, Schultz, aki a neve alapján német, s mint olyan, a franciák szövetségese, valójában titkos ügynök. Sokan követelték, hogy vessék alá kínvallatásnak, míg mindent be nem vall, de elkéstek; az építész, mihelyt megtudta, mi történt, s átgondolta, mi lehetett volna, ha a baj az este folyamán következik be, elborzadva lerohant a füves lejtőn, a folyóba vetette magát, s a sodrás elragadta, belefulladt. A szétszaladt munkások visszatértek, s a romokat lázas munkával eltakarítva, szabaddá tették a táncteret. A kidőlt oszlopok helyére nagy cserépedényekbe ültetett narancsfákat állítottak, közeiket a tetőt behajló ágaikkal pótló cserepes növényekkel töltötték ki, és csodás módon este nyolckor, amikor a vendégek érkezni kezdtek, már nyoma sem volt a szomorú eseménynek. Az ég egész nap be volt borulva, de szerencsére nem esett. Estefelé viszont visszatért a napsütés, a felhők visszahúzódtak a láthatár felé, s hagyták, hogy az ég szabadon sugározza fénylő halványkékjét. Anne fél kilenckor lépett le a kocsijáról, s nézett körül élénk érdeklődéssel, boldogító élményekre várva. Tetszett neki halványzöld selyemből készült ruhája, amihez a Baziltól házassági évfordulójukra kapott smaragdokat viselte; s hogy illeszkedjen az alkalomhoz, Pauline virágokat tett a hajába – fehér és halvány barackszín rózsabimbókat, s teljes pompájukban virító narancsszínű rózsákat. Karját Nyikolajéba öltve ment be a kertbe, s úgy érezte, hogy mindenkinek irigyelnie kell: nem volt férfi, akit jobban kívánt volna partneréül, még magát a cárt sem. A vendégek folyamatosan áramlottak, s a park körül, a jó kilátást nyújtó helyeken Vilnából érkezett csoportok verődtek
össze, amelyek a cár érkezését várták. A Birodalmi Gárdának a központi pázsitot övező fák közé rejtett zenekara lágy melódiákat játszott; a folyón az esti égbolt változó színei tündököltek, s a távoli láthatáron felhőtornyok emelkedtek fantasztikus hegyekként; szélüket a lenyugvó nap sugarai izzították vörösre. A cár, a Szemjonovi Gárdaezred egyenruhájában, utolsóként érkezett; magas, jóképű, mindenkit elbűvölő férfi volt. A vendégsereg lelkesen megtapsolta, és kézlengetéssel üdvözölte. Miközben körbejárt, minden útjába kerülőnek mondott egy kedves szót, s közben érdeklődő mozdulattal ide-oda forgatta a fejét, bár ez utóbbit azért tette, mert az egyik fülére süket volt. Mégis, ettől csak még kisfiúsabbnak és közvetlenebbnek látszott. A zenekar friss polonézbe kezdett, a cár pedig karját nyújtotta Bennigsen tábornok helyes, fiatal feleségének, akinek a cárné távollétében a háziasszonyi teendők ellátása jutott. Miután megtették az első kört, más párok is követték őket, s Nyikolaj mosolyogva megkérdezte Anne-t: – Menjünk? – Boldogan – felelte Anne, s bal kézzel hátranyúlva felmarkolta az uszályát. Mámorító érzés volt a szerelmével a szabad ég alatt, bódító illatú virágokkal körülvéve táncolni, miközben pazar ruhák, ékszerek és egyenruhák élénk színei villóztak körülötte. Arra a réginek tűnő, szintén a szabadban tartott, csasztnajai bálra gondolt, amikor Szerjózsával táncolt, Natasa pedig a zenészekkel ült, és játszott a tekerőn – de nem volt képes elszomorodni. Ezen az estén semmiképp sem! Az első tánc után Volkonszkij herceg lekérte Nyikolajtól – erről a megtiszteltetésről szívesen lemondott volna –, a cár pedig Madame de Tollynak nyújtotta a kezét. Nyikolaj Madame
Balasovot, a rendőrminiszter feleségét választotta, egy alacsony, töpörödött kis asszonyt, akin látszott, hogy sokkal jobban szeretne parasztkendőt viselni, mint a rajta nagyon rosszul álló, nehéz, egyébként pompázatos gyémánttiarát. A második tánc után a herceg lekísérte Anne-t a parkettről, főhajtással elbúcsúzott tőle, és odament a cárhoz, nyilván azért, hogy megbeszéljék, kit kérjen fel az uralkodó a harmadik táncra. Anne látta, hogy őfelsége pillantása körbejár, s közben mond valamit Volkonszkijnak, amire az rövid fejcsóválással válaszol. Kipirult arccal nézett más irányba. Ha Nyikolaj felesége volna, gondolta, a cári udvartartáson belüli helyzete megkövetelné, hogy az uralkodó a harmadik táncra őt kérje fel, ám egy házasságtörővel nem táncolhat. A herceg még mindig beszélt, de a cár, akit nyilván ugyancsak zavart a helyzet, egy kézmozdulattal elhallgattatta, és elindult, hogy mindenki meglepődésére felkérje egy helyi földbirtokos lányát. A következő pillanatban Nyikolaj Anne mellett termett, együtt érzőn megszorította a kezét, és a táncparkettre vezette. – Ne törődj vele, drágám! – mondta. – Nem lényeges. – Természetesen nem – értett egyet vele Anne, de tánc közben a férfi látta, hogy szokatlanul csillog a szeme, s erősen kipirult. Nem így kellett volna történnie, gondolta. Fiatal lányként minden kortársához hasonlóan ő is hosszan álmodozott az első bálról, arról, hogy szerelmes lesz, férjhez megy, s utána dicsőséget arat, társasági diadalokat, amelyek születése jogán megilletik. Az édesapja halála azonban elrabolta tőle a lánykorát, s a szerelem is későn érkezett, és rossz formában. Mit gondolna most rólam apa? – tette fel magának a kérdést. Ellenezné, amit teszek, vagy egyetértene vele? Hirtelen eszébe jutott a hangja, ahogy egy gyermekkori csalódás után beszélt hozzá,
amelyre már nem emlékezett pontosan: „Ha jobbat nem tudunk elérni, abból kell a legtöbbet kihoznunk, amink van.” Sok mindenért hálát adhatsz, s ezt jobb, ha nem felejted el – figyelmeztette magát. Nyikolajra mosolygott, hogy mutassa, boldog, s ő megkönnyebbülten visszamosolygott rá. Látta rajta, nagyon akarja, hogy élvezze ezt az estét. A harmadik tánc után az uralkodó bement a házba, s udvartartása vezető tagjai is követték a bálterembe, ahol zenekar játszott, és szintén táncoltak, meghagyva a szabadtéri táncparkettet a fiatalabb korosztálynak. Később a pázsiton vacsorát szolgáltak fel, s amikor Anne Kirov karján a cár nyomában újból kiment a kertbe, látta, hogy az ég már tele van csillagokkal, s a hold sarlója is magasan áll. Nem volt teljesen sötét – végül is még csak a nyár közepén jártak –, talán csak a fák alatt. Meleg volt, teljes szélcsend, a színes lampionokban égő gyertyák lángja meg se rebbent, s a dézsába ültetett narancsfák levelei se mozdultak. Viola és jezsámen illata töltötte be a levegőt, s a letaposott fű meleg szaga; a vendégek beszélgetése egyenletes zsongássá olvadt össze, s mögüle evőeszközök csörrenése, elölről pedig a folyó moraja hallatszott. Sebes áramlással, több ágra szakadva néhány kis szigetet ölelt körbe, amelyek koromfekete kivágásokként sötétlettek az ezüstösen fénylő vízben; a holdfény csillogó selyemmé változtatta a felszínét, s közvetlenül a két partját összekötő, fából ácsolt, tömören feketéllő gyaloghíd előtt foszforeszkáló, a vízből félig kiálló kövek alkotta vonal húzódott. – Olyan szép… annyira békés! – sóhajtott fel Anne. – Idilli – felelte Nyikolaj, s érezni lehetett a hangján az incselkedést.
– Nevess ki, ha akarsz, de van ebben az estében valami különösen szép. Arra emlékeztet… – Igen? – Egy schwartzenturmi este jut róla eszembe, amikor a teraszon álltunk – a piknik után, mikor először elvittél a vízeséshez. Nem hiszem, hogy emlékszel rá. – Nem kérdésnek szánta, és Kirov nem is válaszolt rá. – Oroszország varázsáról beszéltél, arról, hogy mindenkit megragad, s befészkeli magát a gondolataiba. – Anne arcán elgondolkodó mosoly jelent meg. – Én is éreztem, de azt hittem, hogy csak miattad van, te hiteted el velem. – És nem úgy volt? – kérdezte csalódottságot tettetve Nyikolaj. – Nem voltam rád hatással? – Szó sincs róla! De van valami Oroszországban, ami máshol nincs. Vagy tévedtem? – Nem, szerelmem, nem tévedtél – válaszolta gyöngéden Nyikolaj. Egy éjjeli lepke szállt el előtte, s ült meg az egyik, az Anne hajában lévő, a házbeli melegtől félig kinyílt rózsabimbón. Óvatosan, egy ujjal érintette meg, mire továbbröppent, a fák között fénylő, színes lampionok felé. – Nem képzelődés – mondta halkan, szinte csak magának. – És ha… hogyha Bonaparte tényleg támad, ugye ő se tudja elvenni? – kérdezte aggodalommal telten Anne. A férfira nézett, s az tenyerébe fogta az arcát, s szerelmesen nézett vissza rá, meg akarva őrizni számára mindent, amit jónak és örömtelinek tartott. – Bármi történjen is, ami fontos számunkra, az itt marad – felelte. – Semmi nem veszhet el teljesen, ami jó. Isten gondoskodik róla.
Anne egy kicsivel feljebb emelte az arcát, Nyikolaj pedig lejjebb hajolt, megcsókolta, hagyta, hogy a szája elidőzzön az övén, érezte telt, felkínálkozó puhaságát, s tudta, hogy ez a nő az övé, és az övé is marad. Később, ha hazaérnek, s maguk lesznek… A közelükben kavarodás támadt. Gyorsan szétrebbentek, s arra néztek, hogy lássák, mi okozta. Egy alacsony, rácsos kapu volt ott, amely az útról a kertbe vezetett, s amelyet – tekintettel a cár jelenlétére – a Birodalmi Gárda egyik katonája őrzött. Ő éppen a dolgát tette, izgatott beszélgetést folytatva valakivel, aki lovon, vágtatva érkezett, s azonnali bebocsátást követelt, amit az őr nem akart megadni neki. – Félre, a szentségit! – harsant fel egy ideges kiáltás. – Ez parancs! Anne megdöbbenéstől tágra nyílt szemmel meredt Nyikolajra. A hang Szergejé volt! Kirov egy pillanat alatt kitalálta, mire gondol, s megrázta a fejét. – Csak azért, hogy téged bántson, nem jött volna ide, Annuska! – mondta. – Valami fontos dologról van szó. Várj meg itt! A kapuhoz sietett, már menet közben nyugtatva az őrt. – Semmi gond, katona! Ismerem ezt az embert. – Bocsánatot kérek, uram, de én azt a parancsot kaptam, hogy senkit se engedjek be – védekezett udvariasan, de határozottan a strázsa. Anne látta, hogy Szergej kilép a holdsütésbe, amely fekete árkokat vont a szeme alá, majd az apjával együtt félreáll, hogy az őr ne hallja, miről beszélnek. Ő sem hallott egy szót sem, de ahogy nézte őket, a szíve – mintha valamilyen bajt érzett volna
– egyre hevesebben vert. Végül Nyikolaj hivatalos, érzelmektől mentes hangját hallotta: – Rendben, kapitány. Térjen vissza az alakulatához, és senkinek se mondjon semmit! – Szergej erre szótlanul tisztelgett, feszesen hátat fordítva távozott, Nyikolaj pedig visszaindult Anne felé. Tudta, miről van szó, még azelőtt, hogy a férfi egyetlen szót szólt volna. Amikor megfogta a kezét, a tenyere a meleg éjszaka ellenére hideg és nyirkos volt. Anne úgy érezte, hogy a vér megdermed az ereiben, és süket csönd telepszik köré. – Szergej Kovno közelében járőrözött az embereivel, a Nyeman mentén. A franciák három pontonhidat építettek a folyón, s pár órával ezelőtt megkezdték az átkelést. Elkezdődött – mondta Kirov. Várt egy pillanatig, de mivel Anne nem tudott mit mondani, izgatottan folytatta: – A cárhoz kell mennem! – Ám mielőtt két lépést tehetett volna, már ott volt Balasov, akinek nyilván felkeltette a figyelmét a kertkapunál lejátszódott jelenet. Kirov pár szóban neki is elmondta azt, amit Anne-nek. Balasov arckifejezése, ahogy az egy rendőrminisztertől elvárható is volt, nem változott. – Rendben. Figyelmeztetem őfelségét. Megtenné, hogy szól Tollynak? Ketten két ellentétes irányba indultak, otthagyva Anne-t, aki csak állt, s nem tudta, mit kezdjen magával, illetve a belé plántált képpel. Egy széles, a holdfényben ezüstösen csillogó folyót látott, s rajta három fekete pontonhidat, amelyeken – mint szorgos hangyák seregei – katonák vonultak zárt alakzatban, s egyre többen voltak. Sötétbe burkolózó alakok, le-
számítva fehér nadrágjukat, a holdfényben fényesen megcsillanó szuronyokkal a puskáik hegyén. Ezrével követték egymást, hangyákként árasztva el Oroszországot, nyomulva megállíthatatlanul Vilna felé. A szeme sarkából látta, hogy Balasov az uralkodóhoz lép, és pár szót súg a fülébe. A cár bólintott, és elfordulva tőle, tovább beszélgetett a mellette álló, idősebb hölggyel. Talán csak álmodtam az egészet, gondolta Anne. Lehet, hogy Szergej itt se volt. Megpróbált elindulni, de mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Biztosan álom volt, vonta le belőle a következtetést. Lenézett, s mintha a két lábfeje nagyon messze lett volna. Selyemcipői halványzöldjét sötétre színezte a folyóparti pázsiton megtelepedett harmat; a folt pontosan kirajzolódott, s valamiért fontosnak érezte, hogy megjegyezze az alakját. Aztán újból mellette termett Nyikolaj, s hogy magára vonja a figyelmét, megfogta a karját. – Figyelj ide, Anna! – mondta. – A cár távozik, és vele kell mennem, de egyelőre nem akarja, hogy bárki megtudja, mi történt. Szeretné, ha folytatódna a bál. Nem vihetlek magammal… még maradnod kell egy kicsit. De úgy fél óra múlva fejfájásra hivatkozva mentsd ki magad Madame Bennigsennél, és menj haza. Holnap reggel pedig kezdj el pakolni. Mihelyt lehet, érted megyek. Anne rettenetesen vágyott valamilyen bizonyosságra, de tudta, hogy nem tarthatja vissza Nyikolajt: sokkal fontosabb dolga van, mint hogy őt vigasztalja. Magába fojtotta hát haszontalan kérdéseit, s csak annyit mondott: – Igen, értem. Már fordult is el, de figyelme utolsó, államügyektől még le nem foglalt maradékával Kirov észrevette, mennyire nehezére
esik, s az állát megfogva erősen, de nagy szeretettel megcsókolta. – Okos vagy – mondta utána, és már ott se volt.
*** A nap vég nélkülinek tűnt. A délelőtt még tiszta ég befelhősödött, s délre már sötét takaró borította. Vihar lesz, gondolta Anne, mikor ruhahajtogatás közben kinézett az ablakon. Fülledt meleg volt, lélegezni is nehezen lehetett, s közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a hangyaseregként özönlő katonák egyre vonulnak, fehér nadrágba bújtatott lábuk egyenletes ütemben lép, bal-jobb, bal-jobb. Vajon mennyi időbe telik, hogy Kovnóból Vilnába érjenek? Mekkora a távolság? Ötven-hatvan mérföld? A felhők feketék és bíborszínűek voltak, a fények tompák, sárgás árnyalatúak. Baljós jelnek látszottak, csupán az volt kérdéses, hogy kinek a számára. Nekik vagy a franciáknak? Halk, kaparászásra és koppanásokra emlékeztető hangot hallott, s megfordulva Rose-t látta közeledni, s mögötte Mademoiselle Parmoutier-t, aki tartotta. A kislány arca feszült volt a koncentrálástól, nagy igyekezetében a nyelvét is kidugta egy kicsit. Anne kitárta neki a karját, s Rose odament, anyja derekára cserélve nevelőnője kezét. Együtt néztek ki az ablakon. – Miért van ilyen sötét, maman? – kérdezte a gyerek. – Vihar lesz, chérie. Dörögni fog és villámlani, de nem kell félni tőle. Rose átgondolta a választ, s közben felnézett Anne-re. Kifordult szemének az állapota észrevehetően javult, már egy
jókora rész látszott a szivárványhártyából. Anne félresimította a homlokából őzbarna haját, és megpróbált mosolyogni. – De te félsz – mondta kutató pillantással Rose. – Egy kicsit – ismerte be Anne. – Pedig butaság. A vihar nem bántja az embert. – Grigorij azt mondja, hogy jönnek a franciák. Fél tőlük. El kell majd mennünk? – Igen, azt hiszem. – Hová? – Nem tudom. – Megölnek bennünket a franciák? Az ártatlanul feltett, félelmei gyökerét feltáró kérdéstől Anne összerándult. – Nem, drágám. Elmegyünk, mielőtt ideérnek. Elérkeztek ahhoz a dologhoz, ami Rose-t a legjobban nyugtalanította. – Elvisszük Mjelkát? – kérdezte, erősebben megszorítva Anne derekát. Anne felnevetett, és magához ölelte egy pillanatra. – Hát persze, drágám! Mjelka mindenhová velünk jön. Nem hagyjuk ott sehol! Rose szélesen elmosolyodott, és megnyugodva jött el az ablaktól. Az indigókék égen már zöldes fények villogtak. Parmoutier Anne mellé lépett, s együtt nézték őket. Váratlanul hideg szélroham támadt, mintha a fülledtséget okozó, nedves takarót egy láthatatlan kéz felemelte volna, s a nevelőnő borzongva megszólalt: – Kezdődik! Egy pillanattal később recsegő villám hasította ketté az eget, és olyan hatalmas dörrenés követte, hogy mindketten össze-
rándultak, s Anne még az ajkába is beleharapott. Újabb hideg fuvallat után kövér esőcseppek hulltak a veranda lépcsőjére, sötét pöttyöket rajzolva a sárgás porba, s eleredt az eső. Úgy zuhogott, mintha egybefüggő fal lett volna, eltakarva a kilátást. A fák nyöszörögve hajladoztak, s a nyitott ablakon át beáradt az eső kellemes, frissítő szaga. Egy öregasszony, a helyi személyzet egy tagja jött be, hogy becsukja az ablakokat. Az eső hangja elhalkult, a szoba fülledt melege körülfogta őket. – Nyitott ablakban állni! – dohogott. – Még a végén agyoncsapja a villám, úrnőm, és a kicsit is. Ez majd megtanítja rá Napóleont, hogy jobban tette volna, ha nem jön ide hozzánk. Az emberei el fognak süllyedni, és remélem, ő is. Legalább megszabadulunk tőle! Hadd csukjam be a másik ablakot is, úrnőm, mielőtt a függöny teljesen elázik. Anne és Parmoutier összenézett. Igen, az eső valóban lelassítja a menetelő katonákat. Lelassítja őket, és sártengerré változtatja az utakat. – Isten a mi oldalunkon áll, asszonyom – mondta halkan Parmoutier. Az öregasszony meghallotta, és keresztet vetett. – Ámen. Isten mindig az igazak mellé áll. Anne, miközben lágyan Rose selymes haját simogatta, csak annyit mondott: – Remélem.
*** A vihar hamar elvonult, és nyugodt, verőfényes, friss délutánt hagyott maga után. Nyikolaj nem üzent, és látogató se érkezett. Anne egyre álomszerűbbnek érezte a helyzetet. Egyik
pillanatban azt hitte, hogy mindenki elhagyta Vilnát, és egyedül várja, hogy a franciák odaérjenek. A következőben arra gondolt, hogy talán a franciák egyáltalán nem is jönnek, és ezt mindenki tudja rajta kívül. Ahogy a délután estébe fordult, s hűvös lett, Pauline ment oda hozzá egy kendővel, s bátortalanul megkérdezte, hogy odabent akar-e vacsorázni, vagy a teraszon. – Vacsora? – ismételte meg tétován Anne, s hirtelen rájött, hogy rettenetesen éhes. – Egész nap semmit se evett, asszonyom – figyelmeztette szigorúan Pauline. És előző este se, jutott eszébe Anne-nek. A Napóleon megindulásáról szóló hírt azelőtt kapták, hogy ő vagy Nyikolaj egy falatot is enni tudott volna. Mindössze egy pohár pezsgőt ivott. Elnevette magát, amit a pillantásából ítélve a komorna nem értett. – Itt vacsorázom – mondta Anne, s a ház felé nézett. – Minden rendben, Pauline? – Korábban mind nagyon féltek, de most mindenki nyugodtnak tűnik, s úgy gondolják, hogy minden rendben lesz. Várjuk a híreket. – Maga fél? – kérdezte kíváncsian Anne, arra gondolva, hogy nehéz lehet neki az eredeti és választott népe közé beszorítva. Bármelyik oldalról rásüthetik, hogy kém. Pauline hanyagul vállat vont. – Ha ön nem fél, asszonyom, akkor én miért féljek? Oda megyek, ahová ön, és amíg biztonságban van, én is abban leszek. – Velem akar maradni? Nem akar átmenni… a másik oldalra?
Pauline arcán becsmérlő kifejezés jelent meg. – Azok nem az én népem – mondta. – Az a Bonaparte az enyémeket ugyanúgy szolgaságban tartja, mint mindenki mást. – Á, szóval így látja – felelte elgondolkodva Anne.
*** Késő volt, amikor Kirov, halálosan fáradtan, megérkezett. Anne gyanította, hogy se nem evett, se nem aludt azóta, hogy utoljára látta. Még mindig a verandán ült, ahol már kezdett nagyon hideg lenni, de nem tudta rávenni magát, hogy a nyári alkonyt otthagyva bemenjen a fülledt sötétbe. Ha megteszi, az a nap vége lesz, gondolta, márpedig lehet, hogy ez az utolsó napja Vilnában, az utolsó békés nap. Nyikolaj megcsókolta, leült mellé, és fáradt sóhajjal kinyújtóztatta a lábait. – Szóljak, hogy hozzák a vacsorát? – kérdezte Anne. – Mindjárt. Előbb ülj itt velem egy kicsit. – Kirov megfogta a kezét, a térdére húzta, és behunyt szemmel, finoman simogatta. Összekulcsolódott ujjaik mintha beszélgettek volna. Anne megértette, hogy el kell válniuk, s őrizni akarta a pillanatot, ameddig csak lehet. Nyikolaj hosszú hallgatás után kinyitotta a szemét. – Itt hagyjuk Vilnát. Siskov meg akarta győzni az uralkodót, hogy gyávaság minden ellenállás nélkül visszavonulni az első pillanatban, mihelyt megjelennek a franciák, s egész nap ezen vitatkoztunk. Ha sokkal több katonánk lenne, akkor se tudnánk megvédeni a várost. Be volnánk szorítva az ellenség és a folyó közé, egyetlen kis fahíddal, amin át menekülni lehet. Anne bólintott.
– Értem. – Végül az uralkodó is belátta, de csak azután, hogy Tollyval magunk mentünk el terepszemlére, és visszatérve jelentettük, hogy a franciák valóban közelednek. – Láttad őket? – kérdezte riadtan Anne. A férfi arca, miközben beszélt, öregebbé vált. – Igen, láttam. Szegény ördögök, nem úgy néznek ki, mintha a dicsőség felé masíroznának. A vihar nagyon megviselte őket, és a lovaik egy részén is látszik, hogy rettentő éhesek. Lecsupaszítottuk a vidéket, amerre elhaladnak, úgyhogy ha nem hoztak magukkal elegendő ellátmányt, éhesek lesznek már jóval azelőtt, hogy ideérnek. De sok ezren vannak, Anna! Nagyon sok ezren! És hogy képes ilyen gyorsan mozogni Napóleon? Nagyon óvatosnak kell lenni ezzel az emberrel, mert elképesztő dolgokra képes! – Meddig tart? – Hogy elérjék Vilnát? Még két, legfeljebb három nap. A lovasság előbb is ideérhet. A cár holnap indul, éjszaka, hogy ne legyen belőle pánik. Drissába helyezzük át a főhadiszállást. Szerintem holnap reggel nektek is indulnotok kell. Ha elterjed az evakuáció híre, biztos, hogy nagyon sokan meglódulnak, s az utak tele lesznek kocsikkal, gyalog menekülőkkel. Még holnap el kellene jutnotok Szvencaniba – az körülbelül hetvenöt verszta. A legjobb fogadóban szálljatok meg, és én megyek, amilyen hamar csak tudok. – Az mikor lesz? – kérdezte halkan, szinte bocsánatkérőn Anne. – Szerintem holnapután. Addigra okosabb leszek, és eldöntjük, hogyan tovább. – Kirov komolyan a szemébe nézett. – Félsz?
– Nem – felelte Anne. – Bátor lány! – mondta a férfi, s megszorította a kezét. – Megyünk lefeküdni? – Még nem is ettél! Vacsorát akartam hozatni. – Vannak fontosabb dolgok is, mint a vacsora. Gyere, bújj a karomba, szívem, legalább pár órára! Isten tudja, mikor lesz újból lehetséges! Még pirkadat előtt indulnom kell – elviszünk mindent, amit lehet, a városi archívumtól az élelmiszereken át a munícióig, és segítenem kell felügyelni a pakolást. Amit nem tudunk elvinni, azt elégetjük, s végül a hidat is leromboljuk. Bonaparte rá fog jönni, hogy a Nerisen nehezebb hidat verni, mint a Nyemanon. – Kirov felállt, és lemondó grimaszt vágott. – Hosszú nap lesz. – Akkor jobb, ha alszol. A férfi elmosolyodott. – Pokolba az alvással! Ha tovább vitatkozol velem, azt fogom hinni, hogy nem kellek neked. Anne a derekára fonta a karját. – Mindig kelleni fogsz! Örökké! – felelte.
*** Nyikolaj másnap hajnalban, négy óra körül bontakozott ki a karjából; felöltözött, közben Anne álmos kérdésére azt felelte, hogy majd a főhadiszálláson megborotválkozik és reggelizik, s egy forró csók után távozott. Anne a nyomában maradt meleg fészek felé fordult, és sírt egy kicsit; aztán megtörölte a szemét, felkelt, és frissen csöngetett Pauline-nak. Nyolc óra táján, amikor már készen álltak az indulásra, meleg volt, s érezni lehetett, hogy még nagyobb lesz a forróság. Ahogy a szolgákat irányította, és a pakolást felügyelte, Anne
szerette volna, ha Adonisz ott van mellette, s a feladatok egy jó részét rábízhatja. Rose szünet nélkül Mjelka miatt aggódott, s oda kellett vinni hozzá, hogy lássa Image és Kvasszi között szíjra fogva, hogy megnyugodjon. Látszott rajta, hogy úgy érzi, egész világa összeomlani készül, s nagyon fél. – Mikor találkozunk apával?! – kérdezte követelőzőn. – Hamarosan – válaszolta félig odafigyelve Anne. A karaván elindult: két kocsi, egy kibitka, s a lovakat száron vezető lovászok. A város felső része nyugodt volt, de amikor a Nerishez értek, várakozniuk kellett, besorolni sok katonák hajtotta, gabonás zsákokkal és lőszeres ládákkal megrakott szekér mögé. Anne a nyakát nyújtogatta, mindenfelé nézegetett, remélve, hogy megpillantja Nyikolajt, de a szemvonalába került őrmesternél magasabb alakot nem látott.
*** Június 27-én, perzselő hőség közepette sűrű felhők borították be az eget, és hatalmas zápor keletkezett, s ezúttal nem múlt el egy-két óra alatt. Folytatódott, szinte szünet nélkül, egész nap, sőt a következőn is, és a hőmérséklet rohamosan csökkent; a vízcseppek egyre hidegebbé váltak, jéggel váltakoztak, és harsogó mennydörgés, hevesen cikázó villámok társultak hozzájuk. Vilna kiürült, s a macskaköves utcák, amelyek két hónapon át fürge léptektől és vidám nevetéstől voltak hangosak, elcsöndesedtek. A Neris felduzzadva hömpölygött, elmosva minden nyomát a hídnak, amelyet az orosz árkászok leromboltak, miután az utolsó kocsi is átgördült rajta. Csupán a távozni nem tudó litván lakosok maradtak a városban, s várták részben reménykedve, részben félelemmel telve a franciák ér-
kezését. Nem szerették az orosz hódítókat, de kérdéses volt, hogy vajon az új, francia urak jobbak lesznek-e. Napóleon félig megígérte Litvániának a függetlenséget, de hát nagyon sok mindent ígért Lengyelországnak is, amiből aztán semmit sem teljesített. Huszonnyolcadikán az orosz hadsereg gyors tempóban elvonult a távozó udvar nyomában Drissa felé, Balasov tábornok és Kirov gróf pedig hátramaradt, hogy megvárja Murat francia tábornok előrenyomuló lovasságát, és átadja a levelet Napóleonnak, amelyet a cár írt neki. A vilnai érseki palotába irányították őket, amelyben Sándor főhadiszállása működött, most pedig Napóleoné. A franciák császára hosszú várakozás után fogadta őket, s amikor meglátta, Kirovnak egyből olyan érzése támadt, hogy beteg. Utolsó találkozásuk óta nagyon sokat felszedett, az arca sápadt és püffedt volt, a szeme karikás, és sötét haja, amelyet a homlokába fésülve, à la césar szeretett viselni, észrevehetően megritkult. Caulaincourt állt mellette, aki udvariasan köszöntötte mindkét oroszt, s közben szomorúság és bocsánatkérés keverékével nézett Kirovra. Ő tudta, hogy Caulaincourt határozottan az invázió ellen volt, megpróbálta lebeszélni róla Napóleont, és talán még mindig igyekszik rávenni, hogy fejezze be, de nem reméli, hogy sikerrel fog járni. – Szóval Sándor testvérem – kezdte némi sértődöttséggel a hangjában Napóleon –, aki olyan lekezelően bánt Narbonne grófjával, most tárgyalni szeretne! A háború okai felől érdeklődik – mintha nem ismerné őket –, és kegyesen tárgyalást ajánl arra az esetre, ha a seregemet visszavonom a Nyeman mögé!
– Felséged tudja… – akart válaszolni Balasov, de a császár közbevágott: – Tudom, hogy megijedtek a hadmozdulataimtól, és hogy egy hónapon belül térdre kényszerítem magukat! Nem azért jöttem el idáig, hogy tárgyaljak! A kivont kardot nem lehet visszadugni a hüvelyébe. Bolondnak hisz talán az uralkodójuk? – Nem, uram – felelte Kirov. – De ezt a háborút nem nyerheti meg. Őfelsége szeretné elkerülni az értelmetlen emberveszteséget, amely nagyon súlyos lesz, ha felséged folytatja ezt a kalandot. Napóleon indulatosan a tenyerébe csapott az öklével. – Nagyon súlyos? A maguk oldalán, talán! Számoljon, barátom, számoljon gondosan! A gyalogságuk százhúszezer emberből, a lovasságuk pedig hatvanezerből áll – látja, mindent tudok magukról! De nekem háromszor annyi katonám van. Hogyan veszíthetnék? – Nem minden a számokon dől el, Sire – mondta Kirov. – Hogy fogja élelmezni ezt a nagy hadsereget? Csupasz vidéken kell előrenyomulnia, és nincsenek élelmiszerraktárai, mint nekünk. – Láttam, mi maradt Vilnából! Mi értelme élelmiszerraktárakat építeni, ha felgyújtják őket, és elmenekülnek ahelyett, hogy a harchoz felhasználnák? Nem szégyellik magukat maguk, oroszok? – támadt neki Balasovnak a császár. – Nagy Péter uralkodása óta nem érte támadás az országukat, s most mégis itt vagyok Vilnában, miután egyetlen lövés nélkül elfoglaltam egy egész tartományukat. A tábornok arca rezzenéstelen volt, mint mindig.
– Biztosíthatom róla felségedet, hogy az oroszok tigrisekként fognak harcolni, hogy megvédjék a hazájukat. Katonáinkban buzog a hazafias érzelem, és nagyobb odaadással fognak küzdeni otthonaik megvédéséért, mint felséged emberei azért, hogy elfoglalják őket. Napóleon erre már csak egy elutasító kézmozdulattal válaszolt, és témát váltott: – Az uralkodójuknak nincs háborús tapasztalata, és egy haditanácson keresztül vezeti ezt a harcot. Ha nekem – akár éjszaka, akár nappal – bármilyen ötletem támad, az fél órán belül megvalósul. De maguknál Armfelt javasol, Bennigsen megvizsgálja, Tolly határoz, Phull ellenzi, és nem történik semmi. Egyszerűen csak az idejüket vesztegetik. Így nem lehet háborúzni! Még vagy egy órát beszélgettek, Napóleon hol hízelgett, hol fenyegetőzött, majd elbocsátotta őket azzal, hogy maradjanak a főhadiszálláson. Később üzent, hogy vacsorázzanak vele és legfőbb parancsnokaival, s ugyanabban a hangnemben folytatta, ahogy délután elkezdte a beszélgetést: hatalmas létszámfölénnyel kell szembenézniük, nem győzhetnek, s jobban tennék, ha megadnák magukat, és bíznának elnéző magatartásában. Egyszer primitív dühkitörés vett erőt rajta, sértéseket vágott a fejükhöz, s csak azután hagyta abba, hogy Caulaincourt szigorú, megrovó pillantást vetett rá. Napóleon homloka kisimult, s el is mosolyodott. – Sándor cár jól bánik a követeivel, kedves hozzájuk, s úgy kezeli őket, mintha honfitársai lennének. Itt az egyik legkedvesebb lovagja – Caulaincourt-ból sikerült igazi oroszt faragnia. Egy pillanatra síri csönd támadt, s Kirov nagy együttérzéssel figyelte, hogyan torzul el a fájdalomtól és dühtől a tapasz-
talt udvaronc arca. Caulaincourt pár másodpercig nem tudott válaszolni, s amikor megszólalt, érezni lehetett hangján a megbántottságot: – A kedvesség, amellyel Sándor cár oly gyakran megtisztelt, önnek szólt, felség. Hűséges alattvalójaként erről sosem feledkezem meg, Sire. Zavart csönd támadt, majd Napóleon hanyagul vállat vont, és új témába kezdett. Később azonban, miközben arra vártak, hogy az oroszok kocsija előálljon, a császár újból epésen szólt Caulaincourt-hoz: – Jobb, ha kikíséri a barátait, maga öreg szentpétervári udvaronc. Kirov őszintén sajnálta kollégáját. Idegenek jelenlétében sértéseket eltűrni, és azt, hogy az ellenség előtt megkérdőjelezzék a lojalitását, nem kis megpróbáltatás lehetett. Caulaincourt azonban uralkodott magán, s nyugodt arccal kísérte ki Balasovot és Kirovot. Amikor már az udvarra vezető lépcsőn jártak, halkan azt mondta Nyikolajnak: – Egy csöppet sem szégyellem, hogy ellene voltam ennek a háborúnak. Ezzel jobb franciaként viselkedtem, mint akik bátorítják, hogy a kedvére tegyenek. – Tudom, barátom – válaszolta Kirov. – Bárcsak ő is tudná – mondta némi indulattal Caulaincourt. – Mivel nem tart semmire, valószínűleg kérni fogom, hogy adjon valamilyen más megbízatást. Spanyolországban talán… minél távolabb, annál jobb. – Biztos vagyok benne, hogy becsüli – mondta a vállához érve Kirov. – Különben miért tartaná maga mellett? – Miért kellett így történnie? – kérdezte szomorúan a diplomata.
Balasov a lépcső alján várt, s érdeklődve nézte őket. Búcsúzóul kezet ráztak. – Kérem, adják át tiszteletteljes hódolatomat uruknak – kérte Caulaincourt. Az oroszok hátat fordítottak, hogy beszálljanak a kocsiba, de Kirov az utolsó pillanatban visszafordult. Barátok voltak, s nem tudta, látják-e még egymást. – Armand… – Caulaincourt kérdőn nézett rá. – Ez nem rólunk szól. Minden jót kívánok, öreg barátom. – Én is magának, Nyikolaj. Adieu.
*** Anne a szvencani fogadó ablakában állt, és nézte az úton Drissa felé, a városon átügető orosz lovas osztagokat. Június 30-a volt, még mindig esett, s az utca kőburkolata fölött pára gomolygott. A lovak farka elázott, sörényük is csapzottan lógott, lovasaik pedig a nyakukat behúzva ültek a nyeregben, köpenybe burkolózva, víztől csöpögő csákóban. A gyalogság valahol mögöttük volt – ilyen időben lassan tudott csak haladni. A helyi nemesek közül sok elhagyta a várost, amikor az első vilnai menekültek megérkeztek: bútort, szőnyegeket, képeket, mindent kocsira raktak, és lóhalálában nekivágtak az ismeretlennek. Napóleon katonáinak Európa-szerte az volt a hírük, hogy mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül, akár a sáskák. A város aztán megnyugodott valamelyest, s várta a további híreket. Napóleon talán nem is jön, mondták azok, akik maradtak, s ha mégis, és szívélyesen fogadják, talán kegyesen bánik velük. Sokan haragudtak az orosz seregre, amely harc nélkül visszavonult, mihelyt híre jött az ellenségnek. Anne-nek
is el kellett viselnie néhány csípős megjegyzést, de valódi ellenségességgel nem találkozott. Bőkezűen fizetett azért, amit adtak neki, a fogadósok pedig mindenhol egyformák, ennél több nem kell nekik. Tágas nappalijában vidáman lobogott a tűz. Egyik oldalán Nyanya – Rose dajkája – és Pauline varrogatott; Rose a padlón ült, utálatos keretbe szorított lábát maga előtt kinyújtva, s egy cirmos cicával játszott, amely abban a pillanatban előkerült valahonnan, hogy meggyújtották a tüzet. A kandalló másik oldalán Mademoiselle Parmoutier foglalt helyet, s felolvasott egy francia esszékötetből. A cica, egész testében remegve, feszülten figyelte a pamutszálat, amelyet Rose az orra előtt lengetett, s időnként megpróbálta elkapni. – Maman, mikor találkozunk papával? – érdeklődött a kislány. Ezt a kérdést naponta legalább háromszor feltette. – Hamarosan – válaszolta szórakozottan Anne. – De mikor? Nem szeretek itt lenni. Haza akarok menni. Anne elfordult az ablaktól. – Még nem mehetünk. Elvégezted reggel a szemgyakorlataidat? – Nem szeretem őket – nyűgösködött Rose. – Haza akarok menni. Megtartjuk a cicát? – Majd meglátjuk. – Lehet? Mikor találkozunk papával? – Nem tudom – felelte elcsigázottan Anne. – Ne ismételgesd állandóan ugyanazt a kérdést! Rose sírva fakadt, mire a kismacska befutott az egyik szék alá. – Papát akarom! Haza akarok menni! Fáj a lábam!
Az utolsó panasz hallatán a mademoiselle kis sikoltással felpattant a székről, de Nyanya megelőzte, felkapta Rose-t, és magához ölelve oroszul nyugtatni kezdte. – Fáradt, barisnya, semmi több – mondta a hozzábújó kislány feje fölött. – Unatkozik – válaszolta leverten Anne. – Ahogy mindanynyian. Szörnyű ez a szüntelen eső! Mademoiselle Parmoutier továbbra is aggódott. – Talán orvost kellene hívnunk, asszonyom. Ha a lábát fájlalja… – Egyszer hallotta, ahogy Grubernik reumatikus lázról beszélt, s a félelem akkor úgy beléivódott, hogy nem tudott szabadulni tőle. – Persze hogy fáj szegény kis lába, ugye, kicsi szentem? – búgta Nyanya, egy pillantással beléfojtva a szót a nevelőnőbe. – És miért is ne fájna? De Nyanya tudja, hogyan mulassza el. Egy jó kis masszírozás meleg olajjal és egy darab mézes sütemény, akkora csak, mint a kis tenyered… Na, mit szólsz? Rose, akinek a sírása már alábbhagyott, hüppögve válaszolt valamit, amit a dada a jelek szerint megértett. – Hát persze, galambom – felelte, s a kismacskát felkapva a köténye egyik zsebébe tette, majd egy bólintással búcsúzva úrnőjétől, Rose-zal és a macskával kivonult. Parmoutier nem volt meggyőzve, és bűntudatot érzett. – Biztos vagyok benne, hogy meg kellene néznie egy orvosnak, asszonyom – erősködött tovább. – Nem tesz jót neki ez az utazás. Bárcsak visszamehetnénk Szentpétervárra. Gondolja, hogy az úr… Az úrnője azonban nem figyelt rá. Az ablakon kihajolva az utcát nézte, a lovast, aki épp akkor érkezett.
– Ez ő! Itt van! – kiáltotta, és mielőtt a nevelőnő bármi egyebet mondhatott volna, kiviharzott a szobából.
*** Kettesben ültek a szalonban. A tűz vidáman lobogott, s egy fahasáb, amelyet Anne pár pillanattal korábban rakott rá, sziszegve fogott lángot. Forralt bor és sütemény segített kivárni, hogy elkészüljön a vacsora. Anne nyugtalan volt, bár Nyikolaj fogadkozott, hogy jól érzi magát, semmi baja. Az arca nem annyira a fizikai fáradtságtól, mint inkább a megdöbbenéstől és a felindultságtól volt nyúzott. – Szergej kozákjai Novij Troki közelében elfogtak néhány idegen katonát, s odahívtak, hogy vegyek részt a kihallgatásukon – mesélte. – A szerencsétlen ördögök éheztek. Adtunk nekik egy kis lengyel kolbászt meg rozskenyeret, és olyan gyorsan befalták, hogy egyikük szinte azonnal ki is hányta. – Már éheznek? – csodálkozott Anne. – Hát nem hoztak magukkal ennivalót? Kirov vállat vont. – Azt a parancsot kapták, hogy három napra elegendő rizst és lisztet vegyenek magukhoz, amivel Kovnóból el kellett volna jutniuk Vilnáig. De ezek a harmadik hadtesthez tartoztak, amely még ötven versztára vagy annál is messzebb volt a Nyemantól, amikor az átkelést megkezdték. Negyvennégy vagy negyvennyolc órát kellett gyors ütemben menetelniük, hogy időben odaérjenek, s olyan területen át, amelyet az előttük járók már kifosztottak. Persze hogy elfogyott az eleségük, Oroszországba érve pedig szembetalálták magukat a felperzselt föld taktikánk eredményével.
Fáradtan végigsimított az arcán, Anne pedig mély együttérzéssel nézett rá. – Gondolom, nem elszigetelt eset az övék – jegyezte meg. Nyikolaj a fejét rázta. – Amit láttunk… amiről Szergej mesélt… A lovak már azelőtt éheztek, hogy elérték a Nyemant, s amikor az eső eleredt, egyszerűen lefeküdtek, és ezrével pusztultak el! A hideg és az éhség, s az, hogy nehéz terhet kellett keresztülhúzniuk a sáron… Abrakot egyáltalán nem kaptak. Zöld rozzsal próbálták etetni őket, de az felfújta őket, és kólikában pusztultak el. Úton errefelé körbekerültük Vilnát, és csak ott több száz elpusztult ló rothadó tetemét láttam. Anne nem volt képes megszólalni, a szánalom a torkára forrasztotta a szót. – A gyalogosok maláriával és vérhassal küszködnek, s ha kidőlnek a sorból, a kozákok azonnal lecsapnak rájuk – folytatta Kirov. – Állítólag a tífusz is felütötte a fejét. Vilna környékén láttam, hogy a lótetemek egy részét bedobták a folyóba. Akikkel beszéltünk, mind azt mondták, hogy a rossz időjárást baljós jelnek tekintik. Valamennyien demoralizáltak, többen közülük fogják magukat, útközben bemennek az erdőbe, és öngyilkosok lesznek. – Akkor visszafordul? Ezek után csak muszáj visszafordulnia! – reménykedett Anne. Nyikolaj a fejét csóválta, s beszámolt két nappal azelőtti találkozásukról Napóleonnal. – Nagyon sok embert veszített, de még mindig több katonája van, mint amekkora a veszteség. Nem hiszem, hogy visszafordul mindaddig, amíg el nem veszíti az összes emberét és
lovát, s az – még ha olyan ütemben pusztulnak is, mint eddig – sokáig fog tartani. Egy darabig csöndben nézték a tüzet, majd megkérdezte: – És itt mi a helyzet, szívem? – Minden rendben. Rose unatkozik és haza akar menni, s a lovaknak is hiányzik a mozgás, de ez minden – válaszolta Anne. – Nem volt gondod a helybeliekkel? – Nagyon udvariasan bánnak velünk, bár nem tudom, mi lesz, ha a franciák közelebb érnek, és innen is menekülni kell. Hallottunk híreket arról, hogy a francia hadsereg kifosztott minden útjába kerülő várost és falut. – Azt hiszem, nincs bennük túlzás. Nem maradhattok itt tovább, drágám. Tovább kell mennem, és jelentést tenni a cárnak Drissában, de nem hiszem, hogy sokáig ott maradunk. Nehéz védeni, és különben is, Tolly valószínűleg mindaddig nem akar ütközetet vállalni, amíg tovább nem gyengítettük a franciákat. Vityebszknél talán, vagy esetleg Szmolenszknél. Tehát annál is tovább kell menned, hogy biztonságban légy. Ahogy egyre éhesebbek lesznek, és egyre több ló pusztul el, úgy válik egyre veszélyesebbé a francia hadsereg közelében maradni. – Én a te közeledben akarok lenni. – Nem hiszem, hogy lesz időm meglátogatni, még akkor sem, ha találunk nektek egy biztos helyet. Azt mondtad, hogy Rose haza akar menni. Miért nem tértek vissza Szentpétervárra? Azért, mert az túl messze van tőled, gondolta Anne, de nem mondta ki. – Látni akarja az apját – felelte inkább. – Akkor menjetek Moszkvába!
Dacosan nézett Nyikolajra, de látta a szemében a rettenetes fáradtságot, s megértette, hogy ebben a pillanatban ő csak egy újabb dolgot jelent, ami miatt aggódnia kell, pedig anélkül is van neki épp elég baja. – Rendben – egyezett bele sóhajtva. Kirov hálásan érintette meg a kezét. – Írni fogok. A futárok folyamatosan úton lesznek. Sűrűn jelentkezem, beszámolok a legfrissebb fejleményekről, és mihelyt lehet, meglátogatlak. Nem fog sokáig tartani, duska. Mindössze néhány hónap. – És ha lehet, ha már biztonságos, értem küldesz? Ha kell, Rose nélkül jövök, hogy minél hamarabb nálad lehessek. Értem küldesz? – Ha lehetséges – felelte Nyikolaj. A hangszíne elárulta, hogy úgy gondolja, nem lesz az, de Anne-nek be kellett érnie ennyivel, mert mást úgysem tehetett.
Huszonnyolcadik fejezet Anne Moszkvát a teljes hanyagság és nemtörődömség állapotában találta. Az ötletet, hogy Napóleon eljuthat a városig – ezer versztát, vagy még annál is többet megtéve! –, az ott lakók nevetségesnek találták, s a két napilap – a Novosztyi és a Kurjer – is ezt harsogta minden kiadásában. Moszkva lelkesülten hazafias katonai kormányzója, Rosztopcsin gróf letartóztattatott két tekintélyes polgárt, mert a nyilvánosság előtt ismételték meg Napóleon hencegését, miszerint hat hónap alatt mind a két orosz fővárost elfoglalja; a városból kimenő leveleket pedig cenzúráztatta, nehogy bárki felforgató pletykát terjeszthessen
az orosz hadsereg felkészületlenségéről, rossz működéséről. Rosztopcsin Jekatyerina nagyhercegnő kedvence volt, és közeli barátja a harcias, mindig tüzet okádó Bagratyion hercegnek, s Anne szerint ez mindent megmagyarázott. Bazil óvatosan, már-már bátortalanul üdvözölte, de boldog találkozása Rose-zal – bár bántotta egy kicsit – arra késztette, hogy szelídebben szóljon hozzá, mint egyébként tette volna. Jean-Luc, mint kiderült, saját lakrészt kapott, de a ház nagy volt, s a színész ügyelt rá, hogy ne kerüljön az útjába. Bazillal tapintatosabban kezelték egymást, mint amilyenre Anne bármelyiküket képesnek hitte: bár biztos volt benne, hogy Bazil rendszeresen felkeresi Jean-Lucöt, és az éjszakái többségét nála tölti, ezt a legnagyobb diszkrécióval csinálta, mint egy uralkodó, akinek hivatalos couchée-jét titkos lépcsőn lebonyolított, nem hivatalos távozások követik. A nyilvánosság előtt, bár továbbra is mindenhol együtt jelentek meg, nem viselkedtek olyan kihívóan, mint korábban, és ritkábban itták le magukat. Olyanok, gondolta komoran Anne, mintha az első, heves szerelmi fellángolás után a friss házasok kellemes, nyugodt életét élnék. Utálta ezt a helyzetet, de Rose kedvéért kénytelen volt civilizáltan viselkedni velük. Nyilvánvalóan nekik is érdekükben állt, hogy elkerüljék, amennyire csak lehet, s ha mégsem, akkor ne provokálják; így az első néhány nap után rájött, hogy képes kirekeszteni őket a gondolataiból, s elfoglalni magát azzal, hogy Kvasszin lovagol, tanítja Image-et, és Rose-zal játszik. Rose örült, hogy otthon lehet, s az új pónijától a régi, megszokott környezetben kapott ösztönzésnek, valamint annak köszönhetően, hogy meg akarta mutatni az apjának, hogyan fejlődik, az állapota látványosan javult. A szülei úgy foglalkoz-
tak vele, hogy egymással ne találkozzanak. A kislány sokat mesélt Anne-nek arról, hogy mit csinált a papával és ZsoZsóval, ahogy Jean-Lucöt nevezte, s Anne reménykedett benne, hogy hasonló bőbeszédűséggel ecseteli azt is, hogyan töltötte az idejét vele. A július forró volt, és a vezető családok közül sok elhagyta a várost, kiköltözött a dácsájába, így amikor a cári futár megérkezett, s közölte, hogy az uralkodó felkeresi Moszkvát, mielőtt visszamegy Szentpétervárra, a kormányzónak vissza kellett hívnia őket. Úgy tervezték, hogy a Tisztelgés hegyén díszes ceremóniával fogadják a cárt, majd bekísérik a Kremlbe, ahol az uralkodói lakosztályokban fog lakni. Másnap hálaadó istentiszteletet tartanak a törökökkel kötött békemegállapodás aláírása alkalmából, majd a cár két külön összejövetelen találkozik a vezető nemesekkel és kereskedőkkel. Az uralkodó érkezését huszonharmadikára jelezték, s előző nap Anne nagyon megörült, amikor váratlanul Ljolja állított be hozzá. – Drága Anna Petrovna! – A lány mosolyogva, kitárt karral lépett oda hozzá, hogy az illem szabályainak megfelelően mindkét oldalról megcsókolja, de a dologból végül közvetlen, szívből jövő ölelés lett. – Drága Ljolja! Mit keresel Moszkvában? – kérdezte Anne. – Azt hittem, hogy Tulában tököd a nyarat. – Súra néni felhozta Kirát, hogy bevásároljanak az esküvője előtt – legalábbis ezt mondja. – Ljolja lehúzta a kesztyűjét, s körbejárt, hogy körülnézzen, miközben elfojthatatlan, fiatalos energiával tovább ömlött belőle a szó: – Azt hiszem, igazából a zajtól és a portól akart szabadulni. Elkezdődött a ház átépítése – csodálatos lesz, rettentő elegáns –, és kicserélik az összes osz-
lopot, erkélyt. A háború miatt van természetesen – Szvevka bácsi irtó gazdag lett, mert a fegyvergyára megállás nélkül dolgozik. Ugye jó, hogy valakinek hasznosak ezek a szörnyű háborúk? Kira nagyon fél, hogy a ház nem készül el az esküvőre, s szerintem Súra néni azt akarja, hogy ne gondoljon rá annyit. Milyen szépek ezek függönyök! Újak? – Nem, drágám. Már négyévesek. Mikor lesz az esküvő? – Novemberben. Én leszek az egyik nyoszolyólány. Feliksz Uszpenszkijhez megy férjhez – hadnagy, a harmadik hadtestben szolgál, úgyhogy jó lenne, ha a háború addigra befejeződne, mert különben rendkívüli eltávozást kell kérnie. Elég fiatal és félénk, de rém helyes kis bajsza van, és Kira csodálatosnak tartja, szóval szerintem jól ellesznek. – És ők miért nem jöttek? Nagyon szeretném látni őket! – mondta őszintén Anne. Ljolja egy pillanatra zavarba jött. – Súra néni nem… Kira miatt. Kényes helyzet! – Kis szünetet tartott, majd a korához és természetéhez illő lelkesültséggel folytatta: – Szó sincs róla, egyáltalán nem úgy néz ki, Anna Petrovna, mint egy bukott nő! Vagy legalábbis nem úgy, ahogy elképzelem őket, mert igazából még egyet se láttam, leszámítva egy színésznőt, és nem gondolom, hogy mindanynyian bukottak, csak legfeljebb ledérek, bármit jelentsen is az. Anne elvörösödött. – Ezt mondta Súra? – kérdezte halkan. – Hogy bukott nő vagyok? Ljolját láthatóan nem rázták meg az elhangzottak. – Nem pontosan – felelte. – Nem használta ezeket a szavakat, de azt hiszem, erre gondolt. Azt mondta, hogy nem aka-
dályozhatja meg a látogatásomat, mire közöltem vele, hogy hiába is próbálná. Anne-t mélységes fájdalom fogta el attól, hogy a kedves, mindig szívélyes Súra kényelmetlenül érezné magát, ha a lánya betenné hozzá a lábát. Megpróbált témát váltani. – Remekül nézel ki, Ljolja – valahogy más vagy, mint legutóbb! – mondta. – Felnőttebb, azt hiszem. – Ez igaz is volt. A lány magabiztosabbnak, nagyvilágiasnak tűnt, s mintha az ízlése is letisztult volna – hogy az idő múlásától-e, vagy a nagynénje hatására, azt Anne nem tudta megítélni, de azt látta, hogy a ruhája és köpenye a mértéktartó elegancia remeke, míg a kalapja izgató, bár egy csöppet sem kihívó. Szebbnek is látszott – meleg, ragyogó nőiség sugárzott belőle, egészen más, mint az első bálja idején látott, lányos csillogás. – Felnőttebbnek is érzem magam – ismerte el mosolyogva Ljolja. – És ez csodálatos. Érezni, hogy az embert szeretik – el se tudja képzelni, Anna! – Valóban? Ljolja ismét csak a szeme sarkából mert ránézni. – Arra gondoltam… – Elpirult egy kicsit. – Anna, maga és a papa… – folytatta bátran, de aztán abbahagyta. – Én… Nem bánom, bárki bármit gondol is! Szerintem ez így nagyon jó! Először kicsit nehéz volt megérteni, mert az ember sose gondolkodik úgy az apjáról, hogy… szóval tudja… pedig még elég fiatal hozzá… – Mihez? – kérdezte komolyan, de magában mosolyogva Anne. Ljolja arca még pirosabbra váltott. – Tudja, mire gondolok. Egészen más, amikor fiatalok, mint én és André…
– Duvierge ezredest nem mondanám fiatalnak. Ljolja összeráncolta a homlokát. – Csak azt akartam mondani, hogy minden rendben. Örülök, hogy így történt, és boldog leszek mindaddig… mindaddig, amíg tényleg szereti. – Ljolja, drágám! – felelte komolyan Anne. – Nem tudom, pontosan mennyire szereted Duvierge ezredest, de biztos, hogy én százszor jobban szeretem apádat. A lány arca felderült. – Akkor jó! – mondta sugárzó mosollyal. – Csak hát az lehetetlen! André olyan csodálatos! Anne kénytelen volt beismerni, hogy tévedett, rosszul ítélte meg Ljolja érzéseit. A francia iránti lelkesedésének normális körülmények között már rég el kellett volna múlnia! Talán az sem volt helyes, hogy Nyikolaj vidékre küldte, el akarva lehetetleníteni a találkozásaikat. Ha hiányzik nekünk valaki, gondolta, csak még kedvesebbnek érezzük, s még komolyabb érzéseket táplálunk iránta. – Ljolja, drágám! – kezdte, bár nem igazán tudta, hogyan kezelje a helyzetet. – Nem hiszem, hogy túl sok reményt kellene fűznöd a Duvierge ezredessel való kapcsolatodhoz. Tudod, bármelyik pillanatban visszahívhatják Franciaországba, sőt lehet, hogy ez már meg is történt. Abban sem vagyok biztos, hogy a következő hetekben hírt kapsz tőle… – Látja, ebben nagyon téved! – válaszolta összeesküvést sejtető pillantással Ljolja. – André nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy Moszkvába – jó, nem Moszkvába, hanem Tulába – küldenek, s megígértette velem, hogy írok. Azt is megfogadta, hogy válaszol. – Ljolja! Ti leveleztek?
– Hát persze – hetente! Csodálatos leveleket ír… hosszan, tele… – De drágám, ezt nem szabad! – vágott közbe feldúltan Anne. – Ilyesmiről szó sem lehet! Nemcsak azért, mert nem helyes, hogy egy lány egy férfival levelezzen, hanem azért sem, mert árulásnak tekinthetik! Felfogod, hogy ő most már hivatalosan ellenség? Egész biztos, hogy rendszeresen jelent Bonaparténak, és minden, számára fontos dolgot, amit esetleg elárulsz neki, továbbít. Ljolja szeme összeszűkült a feltörő indulattól. – Ne merje kémnek nevezni a kedvesemet! – kiáltotta feldúltan. – De hisz ez a munkája! Ezért küldték Oroszországba! – Maga nem ismeri, nem érti! Csak azért, mert francia, azt hiszi, hogy gonosz, de ugyanúgy utálja Napóleont, ahogy mi! Azt akarja, hogy béke legyen közöttünk, és összeházasodhassunk. Gyűlöli a háborút, azt… azt, hogy mindenki ellenségről beszél… meg minden ilyesmit! Anne kétségbeesetten nézett a lányra. – Hát nem érted, hogy mindezt csak azért mondja, mert a bizalmadba akar férkőzni, s rávenni, hogy minél szabadabban beszélj vele?! Jaj, Ljolja, miket mondtál neki? – Semmit! – válaszolta dühösen, kipirult arccal a lány. – Hogy képzeli… hogy képes ilyet feltételezni rólam, Anna Petrovna? Nem gondolja, hogy megvan a magamhoz való eszem? Mintha bármit tudhatnék! – tette hozzá csengő kacagással. – Ki venné komolyan azt, amit egy olyan lány mond, mint én? – Nem arra gondolok, hogy szándékosan elárulnál bármit, ami segíti az ellenséget… erről szó sincs! – felelte békéltetően
Anne. – De gondolj bele, drágám! Apád vezető diplomata, a nagybátyád pedig, akinél most laksz, Oroszország egyik legnagyobb fegyvergyárának a tulajdonosa. Sosem lehet tudni, hogy egy tőled kapott, ártatlannak tűnő információ is mihez vezethet. – Jaj, pontosan olyan, mint a többiek! – jelentette ki durcásan Ljolja, és hátat fordított. – Csalódtam magában, Anna Petrovna. Azt hittem, hogy megértőbb lesz. Anne úgy érezte, nagyon nem lenne jó maga ellen fordítani Ljolját, elveszíteni a bizalmát. Próbálta megnyugtatni: – Megértelek, drágám. Nem akarom, hogy rosszat gondolj Duvierge ezredesről, csak azt szeretném, ha óvatosabb lennél. Nem akarom, hogy bármi rossz történjen veled, vagy olyan helyzetbe kerülj… Ljolja, nincs joga veszélybe sodorni azzal, hogy levelezésre kér! Hát nem érted? Ez nem szerelemből fakad. – Pedig igenis szeret! Nem tud élni nélkülem, és ezért akarja, hogy írjak neki! – jelentette ki határozottan Ljolja. – Egy felelősségteljes ember – főleg olyan korú, mint ő – sosem kérné a szeretett nőt arra, hogy olyat tegyen, ami lejárathatja. Nem érted? – Maga az, aki nem akarja érteni! – heveskedett a lány. – Nem tud semmit a szerelemről! Azt hittem, hogy más, de már rájöttem, hogy ugyanolyan, mint a többiek! – Ljolja, figyelj rám…! – Egy szavát se akarom hallani! Megpróbál ellene fordítani! – Figyelj ide! – erőlködött tovább Anne. – Érted aggódom, és a biztonságodért! Minden levelet, amely elhagyja a város postahivatalát, a kormányzó megbízottja felbont és elolvas. Legalább amíg Moszkvában vagy, ne írj Duvierge ezredesnek!
Kérlek, Ljolja, próbáld megérteni! Még ha a világ legártatlanabb dolgai vannak is benne, maga a tény, hogy levelet írsz a francia nagykövetség egyik magas beosztású munkatársának, gyanúra ad okot. – Ljolja duzzogva hallgatta, és nem szólt semmit. – Kérlek, ígérd meg, hogy nem írsz neki innen! Hosszú hallgatás következett, s közben Ljolja büszkesége elszánt harcot vívott józan eszével és az Anne véleménye iránti régi tisztelettel. – Hát jó – mondta végül nyűgös hangon. – Ha ez kell, hogy megnyugodjon… – Köszönöm – vágott közbe hatalmas megkönnyebbüléssel Anne. Sikerült engedményt kicsikarnia, s most már arra összpontosíthatott, hogyan oldja meg a probléma többi részét. Az előző percek feszültsége azonban furcsán hatott rá: érezte, hogy hevesen ver a szíve, s a keze hideg volt és nyirkos. – Nem szép magától, hogy kioktat – folytatta mogorván Ljolja –, tekintetbe véve, hogy mindenki véleménye ellenére meglátogattam… Anne nem tudott odafigyelni rá. Rosszul érezte magát, a szoba mintha hullámzott volna körülötte. Az egyik kezét Ljolja felé nyújtotta, aki hirtelen nagyon távolinak tűnt, mintha egy alagút másik végén állna. – Nem hiszem… – nyögte nagy nehezen, aztán Ljolja szeme láttára Anne életében először elájult.
*** A cár látogatása hat napig tartott, s ezalatt a Moszkvára egyébként is mindig jellemző hazafias lelkesedés majdnem hisztériába csapott át, aminek az eredményeként gazdag kereskedők hatalmas összegeket ajánlottak fel a háborús erőfe-
szítések támogatására, gazdag nemesek pedig lemondtak birtokaik jobbágyairól és házaik személyzetéről, hogy azok beállhassanak a reguláris hadsereg támogatására létrehozott, Moszkva védelmében segédkező milíciába. Az uralkodó, aki láthatóan aggódott és gondterhelt volt, amikor Moszkvába érkezett, a hála könnyeivel a szemében hagyta el a várost. Mélyen meghatotta az egyébként hagyományosan hűvös és kritikus moszkvaiak lelkes lojalitása, s távozása előtt felhatalmazta Rosztopcsin kormányzót, hogy ha mégis bekövetkezne az elképzelhetetlen, és Napóleon elérné Moszkvát, belátása szerint cselekedjen. – Ki tudná előre megmondani, mi fog történni? Tökéletesen megbízom önben – mondta, s elment, hogy úton Szentpétervár felé Tverben meglátogassa a testvérét, Jekatyerina nagyhercegnőt, aki a legfőbb pártfogója volt Rosztopcsinnak. Ljolja három hétig maradt Moszkvában, és Anne elég gyakran találkozott vele. Duvierge ezredesről csak nagyon ritkán ejtettek szót. Ljolja nagylelkűen túltette magát a nézetkülönbségükön, és volt néhány nagyon kellemes, közös programjuk. Anne Súrával is több ízben találkozott nyilvános helyeken, társasági rendezvényeken kívül, és ő mindig fenntartás nélküli szívélyességgel üdvözölte, bár nem látogatta meg az otthonában. Anne ezt bántónak találta, de rossz szándékot nem fedezett fel benne. Be kellett tudnia a Vera Boriszovnától kapott nevelésnek s hiányos műveltségének, ami megakadályozta abban, hogy rugalmasan kezelje a társadalmi szabályokat. Ljolja a jelek szerint nem vont le messzebb menő következtetéseket Anne ájulásából: egyszer sem hozta szóba, s egyetlen pillantása sem utalt arra, hogy gondolna rá. Jó hangulatban váltak el, csókot váltottak, s megfogadták, hogy újból találkoz-
nak, majd Ljolja ment, hogy találkozzon a nagynénjével és unokatestvérével, s együtt látogassák meg podolszki dácsájukon, Moszkvától mintegy huszonöt mérföldre tartózkodó barátaikat. Bazil velük egy időben hagyta el a várost, hogy részt vegyen Jekatyerina nagyhercegnő kerti partiján, akivel nagyon jó viszonyban volt. Rose-t – lévén a nagyhercegnő keresztlánya – magával vitte. Anne-t is meghívták, de ő kimentette magát, mivel Jean-Luc társulata szintén hivatalos volt az eseményre, hogy több előadással szórakoztassa a vendégeket. Anne – hogy meg ne bántsa a nagyhercegnőt – betegségre hivatkozott, Bazil pedig, mivel látta, milyen sápadt, és mennyire máshol járnak a gondolatai, elfogadta az indokot, sőt néhány meglepően kedves szót is mondott. – Talán a meleg miatt van – válaszolta Anne. – Rögtön jobban leszek, mihelyt hűvösebbre fordul az idő. – Miért nem mégy vidékre? – kérdezte Bazil. – Moszkva elviselhetetlen augusztusban. Utazz le a dácsába, Filibe. – Lehet, hogy az lesz. Ne aggódj miattam! Vigyázz Rose-ra – ügyelj rá, hogy ne hagyjon ki egyetlen gyakorlást sem! – Természetesen! Rose fel volt csigázva attól, hogy meglátogathatja az uralkodó testvérét, s pláne az apjával és Zso-Zsóval. Anne kikísérte őket, s látta, ahogy ott ült a kocsiban a cirmossal az ölében, a nevelőnője mellett, örömtől és izgalomtól fénylő arccal. Fájdalmas szeretet rántotta össze a szívét, s behajolt az ablakon, hogy még egyszer megcsókolja. Rose készségesen viszonozta az ölelését, és bár láthatóan nagyon szeretett volna már menni, a rá váró kaland miatti öröm elég nagylelkűvé tette ahhoz, hogy azt mondja:
– Bár csak te is jöhetnél, maman! Bjeloszkojéban magára maradva Anne az első pár napot csöndesen töltötte, a kertben sétálgatott, vagy az öreg naspolyafa hűs árnyékot adó lombja alatt üldögélt, a helyzetén merengve. Változott valamelyest, kellemesebben érezte magát, kevesebb gonddal küszködött, mint korábban, de azért nem volt minden rendben körülötte. És ami az állapotát illeti, úgy érezte, hogy azzal kapcsolatban helye sincs semmilyen kétségnek. A váratlan ájulás után többször is hányingert érzett reggelente, s a havi vérzése se kezdődött el időben. Júniusban, vilnai tartózkodása alatt lehetett, hogy megfogant. Nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen a terhességével. Bazil Andrejevics felesége volt. Ha lemond a frigy nyújtotta hivatalos védelemről, azzal kirekeszti magát a társaságból, és ha más miatt nem, Súra látogatásainak elmaradásából megízlelte, milyen számkivetettnek lenni. És nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy megvetésnek teszi ki Rose-t és még meg sem született gyerekét. Tökéletesen megbízott Nyikolajban, tudta, hogy fizikailag és érzelmileg is fenntartások nélkül támogatja, de még az ő védelme sem tudta megváltoztatni a társadalmi szabályokat. Semmilyen ötlete sem volt, nem tudott mit kitalálni. Egy új életet hordott a szíve alatt, a mag, amit a szerelme beléültetett, növekedésnek indult. És ezt szent, csodálatos dolognak érezte. Egyelőre nem akart mást, mint élvezni, hogy csak ő tudja terhessége édes titkát. Hogy később mi lesz – majd kiderül! Valamilyen döntést mindenképp hozni kell, valamit muszáj tenni, de nem most! Nyikolajtól rendszeresen érkeztek a hírek. Tolly folyamatos hátrálást előíró stratégiája meghozta a gyümölcsét – Napóleon
előrehaladása lelassult, erői fogytak, harci szellemük folyamatosan gyengült, s napról napra egyre komolyabb gondot okozott az Oroszország elleni támadásra mértéktelenül felduzzasztott hadseregének élelmezése. Miután érthetetlen módon több mint két hetet töltött Vilnában, Napóleon július 16-án továbbindult, először északkeletre, Szvencani felé, majd keletnek fordulva Vityebszk irányába. Gyors tempóban hajszolta végig katonáit a borzalmas terepen: mocsarakon át, amelyekbe térdig süppedtek; sűrű fenyőerdőkön keresztül, ahol tűlevelekkel borított ágak csapódtak minden lépésnél az arcukba, és szaggatták meg egyenruhájukat; csupasz, kietlen utakon, ahol a sűrűn felszálló porban a fáradt, éhes emberek csak az egységeik előtt haladó, jószerével még gyermek dobosok keltette dübörgést követve tudtak előrejutni. Napközben a nap kíméletlenül tűzött a katonákra, akik mérsékeltebb éghajlatra tervezett, gyapjúból készült egyenruhát viseltek, éjszaka viszont jégeső verte a sátraikat, s az időjárás gyors, szélsőséges változásai maláriát és tüdőbajt okoztak. Olyan gyorsan meneteltek, hogy hadtáposzlopuk messze mögöttük maradt, s szánalmasan kevés eleséggel kellett beérniük, ha egyáltalán találtak valamit. Tolly hadserege előttük vonult, és mindent elpusztított, ami hasznukra lehetett volna. A Grande Armée csak pusztaságot talált, lerombolt falvakat; és akik elkeseredésükben elkóboroltak a hadoszloptól, hogy valamilyen élelmet keressenek, a kozákok áldozatául estek, vagy az erdőkben, távoli tanyákon meghúzódó falusiak mészárolták le őket. Nyikolaj beszámolt a leveleiben arról a sok borzalomról is, amelyet útközben látott. A lovak ezrével pusztultak, tetemeik
az út mentén hevertek, s közöttük beteg és haldokló katonák, elszórt katonai felszerelés, szekerek, amelyeknek a vontatásához már nem volt állat. A franciák sorait dizentéria, tífusz, begyulladt sebek, dezertálás, éhség és kimerültség tizedelte. Akiket kikérdeztünk, olyan szenvedésekről és a katonák körében tapasztalható reményvesztettségről számoltak be, hogy azt hiszem, sokan csak azért halnak meg, mert már egyszerűen nem kívánnak élni. Az elfogottak között alig van francia, és a legtöbbjük azt se tudja, miért van itt Napóleon azt ígérte, hogy ha Vityebszket elérik, meglesz mindenük – eleség, pihenés, ruha –, és ez még hajtja őket valamennyire. De becslésem szerint már a fele elveszett annak a seregnek, amely átkelt a Nyemanon. Még így is komoly erővel állunk szemben, ám ők is csak hús-vér emberek, s erről ő, úgy tűnik, gyakran elfelejtkezik. Vityebszkben az orosz parancsnokok között feléledt a régi vita, hogy ütközzenek-e meg a franciákkal, de Tolly első hadserege még nem tudott egyesülni Bagratyion második hadseregével, így továbbra is nagy volt a francia fölény. Az oroszok egyetlen éjszaka folyamán csöndben kiürítették a várost, és Szmolenszk felé vonultak vissza, így a másnap reggel bevonuló Napóleon lényegében egy üres Vityebszket talált, ahol csak a nagyon öregek és nagyon betegek maradtak. Üresek voltak a raktárak is, nem maradt bennük ennivaló, orvosi felszerelés, abrak a lovaknak. Ennek ellenére Napóleon két hétig ott maradt, s Nyikolaj az egyik levelében azt írta, hogy valószínűleg nem tudja, hogyan tovább.
Kellő körültekintéssel be kell látnia, hogy ha továbbmegy, az csak újabb veszteségekhez vezet. A tanácsadói – Caulaincourt egész biztosan – megpróbálják majd rábeszélni, hogy válassza Vityebszket téli szálláshelyül, konszolidálja a helyzetét, és folytassa a hadjáratot jövőre. Meglátjuk, hogy fog dönteni. Szmolenszk felé vonulunk, ott találkozunk Bagratyion herceg hadseregével. Augusztus 12-én Napóleon ambíciói nyilván fölébe kerekedtek tanácsadói óvatosságának, mert a császár elhagyta Vityebszket, és továbbvonult keletnek, Szmolenszk felé. Az oroszok a városnál bevárták, és augusztus 17-én csatát vívtak, amely súlyos veszteségekkel járt mindkét oldalon. Mire alkonyatra befejeződött az ütközet, a franciáknak sikerült elfoglalniuk több területet a külvárosban, de a belső részeket az oroszok erősen tartották. Ott volt Bagratyion herceg is, s lelkesülten beszélt arról, hogy nem szabad folytatni a visszavonulást, egy döntő csapással be kell fejezni a háborút. Szmolenszk az egyik legszentebb orosz város, amelynek a feladása közel járna a szentséggyalázáshoz. Egész Oroszország szenved a folyamatos hátrálás okozta megaláztatástól. A történelem sosem fogja megbocsátani, hogy olyan messzire beengedték Oroszországba a korzikai banditát. Most azonban végre mód van arra, hogy fordítsanak a dolgok menetén, bebizonyítsák, mire jók, hősiesen szembeszálljanak vele, s vérrel és tűzzel örökre ráírják nevüket a történelem lapjaira! Szép, lelkesítő beszéd volt – írta Nyikolaj. – Meg kell mondjam, hogy miközben beszélt, az én szívem is gyorsabban dobogott. Végül is a franciákat komoly veszteség érte aznap. Vágytam – és még mindig
nagyon vágyom – arra, hogy levessem a háborúsfeladatokat, hazamenjek hozzád, drága Anna, s a karjaidban pihenjek. De aztán csöndesen megszólalt Tolly, és elmondta, hogy a régi város, amely nagyrészt fából épült, s amelyet a francia tüzérségi lövedékek felgyújtottak, hevesen lángol körülöttünk, az utcák pedig tele vannak holttestekkel. Ennél is súlyosabb gond, hogy bár a Dnyepernek a városban lévő hídjai a kezünkben vannak, három mérfölddel lejjebb, Prudisevónál van egy kis erődítmény a folyóparton, és csak idő kérdése, hogy Napóleon felderítői mikor bukkannak rá. Ha átkel a folyón, bekerít bennünket, és reménytelenné válik a helyzetünk. Ezért az éjszaka folyamán kiürítettük a várost, felgyújtottuk magunk mögött a hidakat, és a Szmolenszk-Moszkva országúton indultunk tovább. Most Vjazmánál vagyunk, és úgy hallottam, hogy Tollyt Kutuzov váltja fel a főparancsnoki tisztségben, akit személyesen a cár küldött hozzánk Szentpétervárról. Szegény Tollyt nagyon megviseli a dolog, s azzal nyugtatom, hogy őfelsége kénytelen számolni a közhangulattal, amely nagyon harcias, mert tájékozatlanságon alapul. És hát Kutuzov legalább katona, valamelyest bízhatunk benne, hogy racionálisan cselekszik, ha sikerül távol tartani a jobb fülétől Bagratyiont. Carevóban, 29-én találkozunk vele. A levél olvastán Anne-t rettenetes magányérzet és Nyikolaj utáni vágyakozás kerítette hatalmába. Már tíz napja egyedül volt a házban, csaknem két hónapja nem találkoztak, s az az őrült ötlet jutott eszébe, hogy semmi nem állhatja útját, elmegy hozzá. Carevo mintegy száz mérföldre van Moszkvától, de a Szmolenszk-Moszkva főút jól járható, és két nap alatt odaérhet – a seregnek is kell annyi idő, hogy Vjazmától eljusson odáig. Egyszerre érkezhetnek! Két nap múlva újból látja!
Miért is ne? – vitatkozott magával. A hadseregekkel mindig utaznak civilek is. Sok gazdag, arisztokrata tiszt egész udvartartást visz magával, kocsikat és szakácsokat, s mindent, ami a megszokott kényelméhez kell. Kutuzov gróf például úgy él, mint egy pasa, s esténként egy sátorra való táncosnő tünteti el homlokáról az egész napi munka okozta ráncokat. Ő azonban nem olyan! Tudta, hogy az önmagához is szigorú Tollyhoz hasonlóan puritánul él, ha szolgálatban van. A jelenléte csak zavarná, s még az is lehet, hogy helytelennek tartaná a jövetelét. Ekkor még jobb ötlete támadt. Bazilnak volt egy vadászháza Koloszkavecben, a Borogyino fölötti erdős dombok között, ugyancsak a főút mentén, mintegy hetven mérföldre Moszkvától. Semmi rossz nem lehet abban, ha oda megy, a férje birtokára. Hisz nem azt mondta ő is, hogy utazzon el Moszkvából? S mivel az egész orosz hadsereg ott lesz közte és a franciák között, még csak a biztonságáért se kell aggódnia. Ha ott lesz, ír neki, megmondja, hol van, s ő majd eldönti, mikor látogatja meg. Miután ezt átgondolta, minden ellenérzése megszűnt, fürgén felpattant, s csengetett Pauline-nak.
*** Végig az úton, minden megállónál Anne Kutuzovot úgy hallotta emlegetni, mint az ország megmentőjét. A hadsereg a leggyávább módon hónapok óta hátrált, és Napóleon felháborítóan közel jutott Moszkvához; de majd most, hogy Kutuzov megérkezett, másképp fognak alakulni a dolgok. Ő szembeszáll a szörnnyel, harcolni fog, és Oroszország megmenekül! Igazi orosz – nem úgy, mint Barclay de Tolly, aki valójában
német, és Bennigsen, aki svéd. Kutuzov ravasz, vén róka, nem kell attól félni, hogy Napóleon Carevónál közelebb kerül a szent Moszkvához. Rá fog jönni, hogy végre emberére akadt. Anne, aki egyszer találkozott Kutuzovval, és hallomásból elég sokat tudott róla, nem győzött csodálkozni azon a mélységes bizalmon, amelyet az emberek a kövér, öreg, félszemű szibarita iránt tápláltak; ezzel együtt rá is hatással volt ez a lelkesedés. Kezdte azt hinni, hogy egy vagy két héten belül valóban vége lesz a háborúnak. Egy jól megvívott csata, és minden katona visszatérhet az otthonába! Mozsajszknál, a Borogyino előtti városnál egy délről érkező út futott bele a Szmolenszk-Moszkva főútba, s a kocsis szólt, hogy félreállnak, maguk elé engednek egy csapat lovast, akik az öltözékükből ítélve kaukázusi, nem a reguláris hadsereghez tartozó harcosok lehettek. Anne-nek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy Szergej alakulatához tartoznak, de aztán rögtön azt kérdezte magától, hogy miért ott, a hadsereg hátországában járőröznek? Úgy tűnt, hogy tiszt nincs velük. Az élen egy tatár haladt, fekete báránybőr kucsmában, csíkos köntösben, amely alatt csillogó vértet viselt; magas volt, s remek kabard lovon ült, amelynek bíborszínű sallangokkal és aranylemezekkel díszített, ékes szerszáma volt… A két út találkozásához érve oldalra fordult, és benézett a kocsi ablakán, egyenesen Anne szemébe, majd fensőbbséges mozdulattal intett az embereinek, hogy menjenek tovább. Háromszor, táncosan körbefordította a lovát, s az elvonuló csapatot otthagyva a kocsihoz léptetett. Lehajolt a nyeregből, hogy be tudjon nézni, közben ádázán vigyorgott, s fülén ott himbálózott a gyöngyös fülbevaló.
Pauline riadtan felsikkantott, és elhúzódott, Anne viszont vidáman felnevetett, mert a szituáció kísértetiesen emlékeztette egy korábbira. – Népem körében az a mondás járja – szólt a férfi –, hogy ahol volt két találkozó, ott egy harmadiknak is lennie kell, s azon nagy dolgok dőlnek el, akár jó, akár rossz irányban. Kétszer már találkoztunk, angol hölgy, és most itt találom, hogy harmadszor is keresztezzék egymást az útjaink. Áldja meg magát a Magasságos! – Magát is, Akim San – válaszolta Anne. Bármilyen váratlan, megdöbbentő volt is a találkozás, csöppet sem érezte magát meglepve, s ezt Oroszország tette vele. – Mit keresnek itt? – Harcolni jöttünk – válaszolta méltóságteljesen a kaukázusi nagyúr. – Tatárok vagyunk, s az oroszok hívtak bennünket, hogy vezessük őket az ellenséggel szemben. – Kutuzovra gondol? – A félszeműre. Igen. Hívott bennünket, és mi jöttünk. – De hát ez nem a maguk háborúja – válaszolta kissé zavartan Anne. – Miért kell harcolniuk? – Azért, mert az élet harcról és dicsőségről szól – válaszolta mosolyogva Akim San Kalmük. – Amíg egy férfi meg tudja ülni a lovát, és képes meglengetni a kardját, dicsőséget keres a harcmezőn, a győzelem örömét, vagy nemes halált. – A tigris halálát, s nem a sakálét? – kérdezte mélyen a szemébe nézve Anne. – Ó, hát emlékszik rá. Máig a szívemben van, hogy feleségül kellett volna vennem, akár akarja, akár nem. – Nem feleltem volna meg magának – mondta komolyan Anne. – Szóval egyenesen a Kaukázusból?
– Igen. Sokan jöttek közülünk… de hisz ezt tudja – válaszolta a szemét összehúzva Akim San. – A szőke, aki nem a férje volt, hatvan embert hozott Pjatyigorszkból, s utánuk még húsz indult el. – Igen, ezt tudom. – Tehát most hozzá megy, hogy vele legyen a csata előtt? – Nem a szőkével, hanem a férjemmel – válaszolta Anne. Úgy érezte, hogy a bonyolult részletek nem tartoznak Akim Sanra. – Nem messze innen, Borogyinónál van egy házam a dombok között, és ott akarom várni. Már üzentem neki, hol leszek, bármikor jöhet, amikor a kötelessége engedi. – Ki ő? Mármint a férje – kérdezte gyanakvón a tatár. – Nagy ember – folytatta komoly arccal a játékot Anne. – A cár jobbkeze, és a tanácsadója volt Tolly tábornoknak, aki Kutuzov előtt a hadsereget vezette. Kirov gróf. – Ismerem ezt a nevet – felelte a szemét még jobban összehúzva Akim San. – Így hívják a szőkét is, aki Pjatyigorszkból elvitte az embereket. – Igen. A szőke apja. Akim San pár pillanatra elgondolkodott, s aztán felderült az arca. – Most már mindent értek! És látom, hogy hatalmas aszszony, ahogy első pillanattól kezdve tudtam, onnantól, hogy nem akarta eladni nekem a fekete kancát! De az nem jó, hogy egyedül utazik ezen az úton. Én, Akim San Kalmük elkísérem oda, ahová tart, s aztán elviszem az üzenetét a férjének. Szóljon a kocsisának, hogy induljon! Hercege vagyok a népemnek, és ha még ötven évig él, akkor se kap többé ilyen kíséretet!
– Ebben biztos vagyok! – felelte nevetve Anne, s úgy érezte, hogy ezek után már semmilyen meglepetés nem érheti egész életében.
*** Augusztus 31-e éjjelén Anne újból a szerelme karjaiban feküdt. Mit számított, hogy a lepedőnek áporodott szaga volt, és az ágy közepe, megfelelő alátámasztás híján, behorpadt. Saját ágyneműje alatt, amit magával vitt, boldogan nyújtózott el meztelenül, élvezve Nyikolaj puha bőrének meleg érintését, s tudva, hogy előttük az egész éjszaka, sőt a következő nap nagy része is. A koloszkaveci ház kicsi volt, kőből épült. Északról a mögötte lévő, sötét, sűrű fenyőerdők védték, s bennük éltek a vadak, amelyek miatt elkészült. Teraszának mellvédje előtt a domboldal egyre meredekebben lejtett le egész a faluig és a Kolocsa folyóig, amely egy darabig párhuzamosan folyt a Szmolenszk-Moszkva főúttal, hogy aztán északkeletnek kanyarodva a Moszkva folyóba ömöljön. A berendezése elég primitív volt, mivel csak nyári használatra, vadászháznak szánták. A bútorzata kevés és régimódi, de masszív; a kinti meleg ellenére a levegője nyirkos és áporodott, s mindenen hüvelyknyi vastagságban állt a por. Egy öreg házaspár ügyelt rá – mögötte volt a házuk –, de jó néhány év eltelt már azóta, hogy a Csajkovszkij család valamelyik tagja használta, s nem sokat törődött vele. Anne első dolga volt kinyittatni minden ablakot, portalaníttatni a bútorokat, s tüzet gyújtatni, hogy a szoba felmelegedjen. A magával vitt ágyneműt húzatta fel, saját elemózsiájából készíttetett ételt, s a csomagjai közül előkerült gyümölcskosa-
rat állította az asztal közepére. A körülmények végül egész elviselhetőek lettek, s egyébként is csak rövid időre érkezett. Egy kis kényelmetlenség nem árthatott neki. Akim Sannal levelet küldött Kirovnak, s remélte, hogy néhány napon belül választ kap. Ennél is jobb történt azonban, mert harmincegyedikén délután ő maga érkezett meg lovon, Adonisz kíséretében. Az első egy-két órában összefüggéstelen mondatokat váltottak csupán. Látva a találkozás okozta örömüket, Adonisz a lovak után nézett, s a szolgáknak is megmondta, hogy ne zavarják őket. Pár perc után közös megegyezéssel Anne hálószobájába mentek. Mindketten ezt kívánták a leginkább, nem láttak benne semmi rosszat, sőt szükségesnek érezték, a legrövidebb útnak ahhoz, hogy oly sok külön töltött hét után kapcsolatuk ismét a régi módon bensőséges legyen. Egymást jól ismerő, gyakorlott szerelmesek módjára szeretkeztek, s aztán szótlanul feküdtek egymás karjában, élvezték a másik közelségét. Később kiültek a teraszra, a késő délutáni napsütésbe, s nézték a tájat. Sztyenyka és Zina, a felesége hatalmas, régi szamovárt állított az asztalra – ezüst borítását a sok tisztítás elkoptatta, kilátszott alóla a sárgaréz –, s mellé finom, vékony kínai porcelánból készült csészéket. Teázás közben Nyikolaj elmondta, hogy nem Carevóból érkezett, hanem Gzsatszkból, amely félúton van Carevo és Borogyino között. – Csak 29-én érkeztünk Carevóba, és Tolly parancsot adott, hogy ássuk be magunkat. Megfelelő hely az erődített állásoknak – magasan van, minden irányban jó a kilátás. Elkezdtük a sáncásást, a falak megerősítését, s dél körül Kutuzov megérkezett Szentpétervárról. Bennigsen is vele volt – útközben talál-
koztak –, s Kutuzov már megkérte, hogy legyen a vezérkari főnöke. Mihelyt megérkezett, Tollyval is közölte, hogy szeretné, ha továbbra is ő lenne a parancsnoka az első hadseregnek, s maradna hadügyminiszter. – Ez azért valami! Nyilván jólesett szegény Tolly büszkeségének. – Egy kicsit. A baj az, hogy Kutuzov jókora vezérkart hozott magával, amely arisztokraták fiaiból áll, azokból a semmihez se értő, forrófejű ifjoncokból, akiket Tolly az elmúlt hónapokban megpróbált háttérbe szorítani. Most megint küszködhetünk azzal, hogy ellensúlyozzuk őket. – Mindenki úgy beszél Kutuzovról, mint megmentőről – mondta Anne. – Mozsajszkban már mindenki biztosra veszi, hogy megnyertük a háborút. – Nagyon népszerű a parasztok körében – felelte vállat vonva Nyikolaj. – Amikor körbejárt, hogy szemlét tartson, mindenki rettenetesen örült, s az emberek annyit éljenezték, hogy berekedtek tőle. Azt hiszik, hogy közülük való, mert úgy öltözködik, mint egy óorosz, és könnyen érthető nyelven beszél. Rövid és tömör mondatokat használ, amelyek a katonák szívébe találnak. A fenyőfák ágai között szellő motozott, s egy gyorsan mozgó felhő árnyéka vetődött rájuk. Pár pillanatra egészen hűvös lett. Közeledett az ősz; Anne érezte a szélben a szagát, az elmúlás és alvásba fordulás illatát. Megborzongott, és szerelméhez fordult megnyugtatásért. – Szóval mit csinált a nagy hős, miután megérkezett? – Nem sokat tett, csak hallgatott és bólogatott, mindent megvizsgált és alaposan megdicsért. Volt egy tanácskozás a főhadiszálláson, ahol Tolly elmagyarázta a helyzetet és Carevo
megvédésének az előnyeit, az öregember pedig azt mondta, hogy egyetért vele, s amennyire látta, mindent alaposan átgondoltak, és a megkezdett munkát folytatni kell. – Békítési szándékkal érkezett tehát? – Úgy tűnt. Gondolhatod, hogy Tolly mennyire örült. Úgy tűnik azonban, hogy a kísérete tagjai másnapra bogarat tettek Kutuzov fülébe, arról győzködték, hogy sértő rá nézve elfogadni egy más által megválasztott csatahelyet, és hogyha minden rendben lesz, a sikert félig Tollynak tulajdonítják majd, és nem teljesen neki. – Jaj, ne! – tiltakozott Anne, mire Nyikolaj megvonta a vállát. – Nyilván hatott, amit mondtak, mert tegnap délután váratlanul kijelentette, hogy otthagyjuk Carevót, és új állásokat foglalunk el Gzsatszkon túl. Tolly dühöngött – pocsékba ment a sok munka, és feladtunk egy jó állást! Éjszaka mentünk tovább, s ma reggel, amikor Gzsatszkhoz értünk, Tolly szólt, hogy nincs semmi különösebb dolgom, amíg a katonák újból erődítményeket ásnak, használjam hát ki nyugodtan ezt a kis szünetet, és látogassalak meg. – Milyen kedves tőle! Szóval tudja, hogy itt vagyok? – Együtt voltunk, amikor a tatár herceged tegnapelőtt átadta a leveledet. Anne elmesélte, hogyan futottak össze Akim Sannal. – Remélem, Tolly szívesen fogadta. Hosszú utat tett meg azért, hogy veletek harcoljon. – Tolly nagyon jól tudja, mit ér. A szmolenszki országútra vezényelte az osztagát, hogy rendszeresen jelentést hozzanak a franciák mozgásáról. Megmondta neki, hogy ha a csata elkezdődik, csatlakozhat Platov atamán kozák ezredéhez, de erre a
herceged felhúzta az orrát, s kijelentette, hogy majd ő eldönti, hol harcoljon. – Szegény Tolly! – Igen. Nem igazán tudja, hogyan kezelje ezt a dolgot. Megkérdezte tőlem, hogy lehet-e bízni Akim Sanban, s miután azt mondtam, hogy tökéletesen megbízhat benne, mert a franciákat sokkal jobban utálja, mint az oroszokat, elég értetlenül nézett rám. Ilyen dolgokról beszélgettek egész délután, miközben augusztus utolsó napjának korongja vörösen süllyedt alá nyugaton. A teraszon vacsoráztak, lámpafénynél, s Adonisz szolgálta ki őket, aki senkit nem volt hajlandó a közelükbe engedni, még Pauline-t sem. Vacsora után semmi másra se vágytak, csak arra, hogy minél előbb lefeküdjenek. Szeretkeztek, lassan, szinte már elmélázón, majd a gyertyafény mellett egymás karjában pihenve más dolgokról kezdtek el beszélgetni. – Alig hittem a szememnek, amikor megkaptam a leveledet. Arra gondoltam, hogy a képzeletem csalt meg – van olyan, ha nagyon fáradt az ember. Szerettem volna rögtön nyeregbe pattanni, és jönni hozzád. – Nyikolaj nagyot sóhajtott, s egy kicsivel még szorosabban ölelte magához Anne-t. – Hosszú két hónap volt ez. – Igen. – Anne pontosan látta az arcán, hogy milyen hosszú. A hajába sokkal több szürke szál vegyült, mint amikor utoljára találkoztak, és a tekintete is fáradtabbnak látszott. – Hajszálon múlt csak, hogy jöttem. Először arra gondoltam, hogy csak gondot okozok vele. – Miért jöttél? Nem tudhattad, hogy meglátogathatlak. – De reméltem. Ennyi.
Kényelmesen befészkelte magát a férfi karjába, s összegömbölyödött, valahogy úgy, ahogy a gyerekük a méhében. Egy pillanatra felmerült benne, hogy szól róla, de gyorsan átgondolta, hogy mi áll a párja előtt, és inkább hallgatott. Az, hogy most Nyikolaj vele van, egész élete értelmét jelentette, de a férfi számára csupán közjátékot, olyan kényszerek között, amilyeneket ő elképzelni se tud, s amelyek a diplomata-katona számára valódibbak, mint az, hogy ott van vele. – Mi történt? – kérdezte Nyikolaj, mert érezte, hogy valamin gondolkodik. – Nagyon hiányoztál – tért ki az egyenes válasz elől Anne. – Te is nekem. Gyakran gondoltam rád, elképzeltem, hogy Moszkvában vagy, biztonságban, a Kuznyeckij Moszton vásárolsz, a Nagyszínházba jársz, vagy lovagolsz a parkban. Jó volt tudni, hogy biztonságban vagy, távol azoktól a borzalmaktól, amelyeket láttam… Nem, nem most kell megmondanom, döntötte el végleg Anne. – Most már valóban ütközet lesz? – kérdezte. – Igen, azt hiszem. Itt az ideje. A franciák komolyan meggyengültek, és az erőink már majdnem egyenlők. – És azzal vége a háborúnak? Kirov kis ideig hallgatott, s csak aztán válaszolt: – Nem tudom. Ha bárki másról lenne szó, és nem Napóleonról… Háromhónapnyi menetelésre van a határtól, és a tél előbb itt lesz, mintsem hogy a három hónap letelne. Az óvatosság, a józan belátás már rég visszafordulásra kellett volna, hogy késztesse, de ő csak nyomul tovább. Nem tudom, képese egyáltalán visszavonulni. Ha harc lesz, úgy meg kell vernünk, hogy az rá is meggyőzően hasson. Nem tudom, képesek
vagyunk-e rá. A katonái sok harcban edződtek, és tapasztalt parancsnokaik vannak. A mieink csak nagyon erősek és elszántak. Bárhogy eldőlhet az ütközet. Anne közelebb húzódott hozzá. – Ugye… óvatos leszel? – kérdezte, s egy kicsit szégyellte magát, amiért ilyen kérdést tett fel. Tudta, hogy a férfiak büszkesége eltér a nőkétől. A nők értelmetlennek tartják a hősi halált, és sokkal okosabbnak, ha valaki életben marad, hogy tovább harcolhasson. Kirov elmosolyodott – abból tudta, hogy a szája széjjelebb húzódott, s az arca szorosabban ért az övéhez. – Ne aggódj! Távol leszek a harc sűrűjétől, Kutuzov mellett – felelte. – A vezénylő tábornokok és a stábjuk mindig biztonságos távolságban tartják magukat a küzdelemtől! Leszámítva Napóleont – bár lehet, hogy ezúttal ő is óvatos lesz, mert több a vesztenivalója, mint eddig. Talán ráküldhetnénk a kozákokat. A franciák rettegnek tőlük – a nevüket se szeretik hallani, mintha az valamilyen baljós jövendölés lenne. – Úgy hallottam, hogy a kozákok nagyon tisztelik Kutuzovot. – Igen, úgy érzik, közülük való. Akárcsak Bagratyion… és hallottam néhány dicsérő szót a fiatal Kirov kapitányról is. – Találkoztál Szergejjel… Vilna óta? – Hogyne! Tolly távollétében nekem tesz jelentést. – Kirov nagyot sóhajtott. – Nehéz elviselni, hogy a saját fiad úgy néz rád, mint egy idegenre. Értem én, hogy mit érez… és mégis, nem tudom, mi mást tehettünk volna. – Semmit – válaszolta Anne, s érezte is, hogy igaza van. Egyikük se óvhatta meg Szergejt a végzetétől, attól, ami a Kaukázus hegyei között történt. – Idővel túlteszi magát rajta –
mondta, de nem azért, mert úgy hitte, hanem mert reménykedett benne, és szerette volna megnyugtatni Nyikolajt. – Imádkozom, hogy mire ennek az egésznek vége lesz, megértse. Időt akarok szánni rá, jobban megismerni. Tudod, eddig igazából nem is ismertem. Úgy látszik, a hozzánk hasonlóknak ilyen a sorsuk. Én se ismertem az apámat, amihez azért az is hozzájárulhatott, hogy nagyon fiatal voltam, amikor meghalt. Én azonban… komolyan hibáztam. Többet kellett volna foglalkoznom Szergejjel, csak hát a kötelességeim… Túl sokat voltam távol, míg felnőtt. A nagyanyja elkényeztette, s aztán… Ennél többet nem lehetett mondani – semmit, ami biztos, és nem okoz több kárt. Anne fejében ezer gondolat kavargott, s űzte egymást hol ebbe, hol abba az irányba. Amikor végre eljutott oda, hogy mély lélegzetet véve új témába kezdjen, meghallotta Nyikolaj halk, de eltéveszthetetlen horkolását. A fáradtság végül csak erőt vett rajta, s mély, pihentető álomba merült.
*** Másnap, szeptember 1-jén, vasárnap Kirov megszokásból korán ébredt, és kis ideig csak feküdt kábán, azt sem tudva, hol van. A félelem ismerős érzése, amely két hónapja minden ébredését kísérte, ezúttal háttérbe szorult, eltakarta egy másik, még nem tisztázott érzés; aztán Anne moccant egy kicsit, s attól visszatértek az emlékei. Ott volt mellette, melegen, lágyan, édesen illatozva, megtestesítve mindazt, ami lágy, nőies, élő, s ellentétes a háborúval, ami hideg, mocskos, haszontalan és értelmetlen pusztuláshoz vezet.
A puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy élesebben lássa mindannak értelmetlenségét és undorító voltát, amin keresztülment: hatszáz mérföld, döglött lovakkal és halódó emberekkel szegélyezve; lerombolt és felégetett falvak, korábban harsogóan zöld, mostanra elfeketült mezők; ihatatlanná szenynyezett folyók és legázolt termény; valaha virágzó, élettel teli, de rommá tett városok, amelyekben csak koldusok, betegek és tífusztól, sebláztól haldokló sebesültek maradtak. S mindez miért? Azért, hogy egy ember újabb üres, semmit sem jelentő címmel gazdagíthassa amúgy is talmi, múlandóságra ítélt gyűjteményét. Gondoktól gyötörten fordult oldalra, Anne felé, s nyújtotta ki a kezét, hogy végigsimítsa lágy ívű csípőjét, puha hasát, egészen a melléig. A két lehetőség – a háború és a béke – ott lüktetett az agyában, mindkettőt egyformán reálisnak – vagy irreálisnak? – érezte. Mészárlás, mocsok, rombolás, harc, a férfiak világa – és mellette egy nő alszik, bársonyos bőrének érintése, hajának tiszta illata a világ teljességét ígéri. Érezte, milyen lágy, fiatal és édes, miközben ő megviselt, fáradt, elgyötört. Több, hadban töltött hónap után már a saját szagát is nehezen tudta elviselni. Hogy képes Anne mellé feküdni és szeretni? És ő hogy tudja félretenni mindazt, amit látott, aminek a szemtanúja volt, s szeretni? Lesz még egyszer minden olyan, amilyen volt? És mi a valóság – a palota, ahonnan Anne érkezett, vagy a sárral befröcskölt sátor, amelyben ő az előző éjszakát töltötte? Most, ezen a helyen, egyfajta félúton álló házban vannak, a két világ közti, kompromisszumos helyen, s lehet, hogy ez az egyetlen valóság. Lassan mozgó keze felébresztette Anne-t, aki álomtól melegen felé fordult, s vágyakozón simult hozzá. A teste hirtelen
felhorgadt vággyal, rögtön reagált rá, mintha halálba süllyedőn az élet ígéretét kapta volna meg. Azt kívánta, hogy még azt az egyet, amit nagyon kíván, megtegye. Ha úgy hagyja ott, talán kevésbé fog szenvedni! Fölé hengeredett, beléhatolt, s Anne egyből vele mozgott, könnyedén és készségesen magába fogadva. Nyikolaj szorosan a karjában tartotta, s mégsem érezte úgy, hogy egyek. Az agya külön ritmusra járt, tudta, hogy az asszony az övé, de átérezni nem volt képes. Anne – még mindig félálomban – mosolyogva nézett rá, halk, gyönyörteljes hangokat adott ki, s ő tette, amit kellett, mert szüksége volt rá. Később azon gondolkodott, hogy tényleg eljutott-e a csúcsra, vagy csak képzelte, majd arra, hogy ostobaságot csinált, mert csak jóval az ütközet után fog kiderülni, hogy Anne teherbe esett-e, vagy sem. Újból elaludtak, mindkettőjük álma nyugtalan volt, s mikor másodszor is felébredtek, Anne rámosolygott, ő pedig megcsókolta. Anne azonban látta, hogy már nincs vele: a háború valóságosabb számára, mint ő, s visszatért hozzá. Ami ott maradt, az csak egy kagylóhéj, keményen, üresen.
*** Még be se fejezték a reggelit, amikor Adonisz jelentette, hogy Tolly tábornok futárt küldött, azonnal magához kéreti Kirovot. Alig láttak munkához a katonák Gzsatszknál, azonnal nézeteltérések támadtak a harcállással kapcsolatban. Bennigsen tábornok kijelentette, hogy a hely tarthatatlan, mivel egy erdő van a közepén, mire Tolly, aki még mindig nem tudta megemészteni a carevói állások feladását, kissé ingerülten megkérdezte tőle, hogy mi jobbat tud javasolni.
Bennigsen azt felelte, hogy Mozsajszk és Gzsatszk között a kocsiján utazva számos remek helyet látott, amelyeket kiváló csatahellyé lehetne átalakítani. Sikerült meggyőznie a tétova Kutuzovot, aki újabb indulási parancsot adott ki. Az orosz hadsereg továbbvonult a Szmolenszk-Moszkva főúton, s Kirovnak azonnal csatlakoznia kell hozzá, hogy megnézze azokat a „kiváló” csatahelyeket, s jelentést tegyen róluk a főparancsnoknak. – Mennem kell – mondta Nyikolaj. – Üzenek, mihelyt tudok. – Legalább közelebb vagy hozzám – felelte könnyedén Anne. – Anna! Lehet, hogy nem tudok újból eljönni. Talán jobb volna, ha visszamennél Moszkvába. – Még nem! Ha muszáj lesz, megyek, de nem most. Ne aggódj miattam, Nyikolasa. Tudok vigyázni magamra, s lesz rá gondom, hogy ne kerüljek veszélyes helyzetbe. De itt maradok, hátha mégis sikerül visszajönnöd. Kirov, a homlokát enyhén ráncolva, bólintott, futó csókot lehelt Anne homlokára, és majdnem megkönnyebbülten távozott; teste fürgén követte messze előtte járó gondolatait.
A borogyinói csata helyszíne
Huszonkilencedik fejezet Szeptember 2-án a társzekerekből és lovasokból álló, Kutuzov kíséretét alkotó karaván áthaladt az álmos Borogyinón, s egymérföldnyi hosszú lejtőt maga mögött hagyva Gorki faluban állapodott meg. Ez volt az a „kiváló harcálláspont”, amelyről Bennigsen tábornok beszélt. Távolról sem ideális, gondolta Kirov: dombok között van, néhol erdők takarják el a kilátást, száraz vízmosások és patakvölgyek veszik körül, északról Gorki felé emelkedő dombok, délről pedig Utyicáig lejtő, mocsaras erdő határolja. Maga Borogyino, egy nagyra nőtt falunál alig valamivel terebélyesebb kisváros, a maga kéttornyú templomával és fehérre meszelt házaival a Kolocsa folyót átívelő híd egyik végén terült el. A folyó párhuzamoson futott a Szmolenszket Moszkvával összekötő országúttal, s a híd után északkeletnek kanyarodott, hogy végül beleömöljön a Moszkvába. Utyica körülbelül két és fél mérföldre délre volt Borogyinótól, a régi postaút mentén, amely párhuzamosan haladt az új, valamivel északabbra, a mozsajszkiba torkolló főúttal. Ez a régi út tovább rontotta a helyzetet: lehetőséget adott arra, hogy Napóleon megkerülje és körbezárja az oroszokat, hacsak nem védik meg nagyon jól. Bármit gondolt is Kutuzov – vezérkara vezetőinek meghallgatása után – a helyzetről, kijelentette, hogy ez lesz az a hely, ahol megállnak. Talán úgy érezte – ötlött fel Kirovban –, hogy nem hátrálhat tovább a már csak hetvenöt mérföldre lévő Moszkva felé. Azóta, hogy Carevót elhagyták, nem akadt az útjukba jobb, csatára alkalmasabbnak tűnő hely. Tisztában volt
vele, hogy Tolly mennyire bánja a visszavonulást; több keserű megjegyzést is tett neki arról, hogy Bennigsen mennyire feldicsérte az új, erdőkkel és vízmosásokkal terhelt, nehezebben védhető helyet. Ahogy megérkeztek, a hadtestek rögtön nekiláttak az erődítések megépítésének. A franciák három-négy nap járásra voltak mögöttük, s csak Miloradovics tábornok utóvédje és a szárnyaikat csipkedő kozákok hátráltatták előrehaladásukat. Szergej portyázói pár óránként tettek jelentést a helyzetükről és állapotukról. Ahol épp tartottak, hideg eső esett, ami sártengerré változtatta az utat. A franciák kimerült, éhező lovaikkal csak nehezen tudtak haladni. Az érkezésük utáni első napon, a csatamezőül választott terep fölött ide-oda lovagolva, az érkező csapatoknak parancsokat osztogatva Kirov többször is felnézett a Borogyino fölé magasodó dombokra, s nevetségesnek érezte, hogy ott fog lezajlani az ütközet. Koloszkavec teraszáról – ha messziről is – tisztán láthatta volna a harcot. Utoljára ott érezte magát békében és nyugodtan; az maradt meg benne utolsó realitásként a rémálomba illő, és a másik, ellentétes világ között. S hogy melyik válik valósággá, azt az előtte zajló csata fogja eldönteni! Csak homályosan tudta maga elé idézni a házat, de érezte, hogy Anne-nek ott kell hagynia, mennie kell Moszkvába, s ha lehet, minél előbb. Mihelyt lehetősége lesz rá, elküldi hozzá Adoniszt – levélírásra nincs idő –, s megüzeni neki, hogy ha túl lesznek a csatán, egyből rohan hozzá.
*** Szeptember 3-án megérkeztek az első, Moszkva által ígért népfölkelők – egy csapat rongyos gúnyájú, egy szál dárdával fel-
szerelkezett, de erős és munkára kész ember, akit oda lehetett állítani az árokásáshoz, sáncemeléshez. Szerencsére még jó pár napjuk maradt a franciák érkezéséig, mivel sok munkát kellett elvégezni ahhoz, hogy megfelelő védelmet alakítsanak ki. Körülbelül egy mérfölddel az oroszok vonala előtt, s nagyjából annak közepén, egy kis dombon állt Sevargyino falucska. Az ott lakó parasztokat, akiket annyira megriasztott a hadsereg érkezése, hogy kecskéiket és teheneiket bevitték a házaikba, hogy biztonságban legyenek, elküldték, hogy csatlakozzanak a többi, Moszkva felé tartó menekülőhöz. Távozásuk után a házakat lerombolták, hogy ne akadályozzák a tüzérséget, s a dombból sáncok emelésével erődítményt csináltak. Előretolt állásnak szánták, amelynek az a feladata, hogy lelassítsa a franciák előrehaladását, s megtörje támadásukat. Mögötte a fő arcvonal a régi postaút és a SzmolenszkMoszkva főút között, nagyjából Borogyinótól Utyicáig húzódott. A közepén, ahol a Rajevszkij tábornok parancsnoksága alá tartozó hetedik hadtest állomásozott, egy domb emelkedett, amelyet Tolly erődítménnyé alakíttatott. A teljes balszárnyat a Bagratyion herceg vezette nyolcadik hadtest védte, s Kirov riadtan látta, milyen ritkán, hézagosan helyezkednek el a katonák a csatatérnek ezen a legnagyobb részén. A jobbszárnyon, ahol a Kolocsa folyó és a dombok természetes védelmet nyújtottak, jóval sűrűbben voltak, de Bagratyion balszárnya gyakorlatilag nyílt terepen állomásozott. Tollynak csak másnap volt ideje megnézni a balszárnyat, s azonnal felfigyelt arra, ami Kirovban aggodalmat keltett. Bagratyion egyből két régi ellenségével találta szemben magát: Tolly és Kirov egybehangzóan állította, hogy a terep nyitottsága és a régi postaút közelsége nagyon megnehezíti a balszárny
tartását, hacsak nem emelnék újabb erődítéseket. Bennigsen természetesen automatikusan ellenzett mindent, amit Tolly javasolt, de némi heves vita után beleegyezett, hogy népfelkelőket küld három új sáncot építeni. Ami az erősítést illeti, a portyázó kozák ezredek tökéletesen elegendők lesznek a régi postaút megvédéséhez, mondta. Napóleon egyébként is a főúton jön, lehet, hogy a régi postaútról nincs is tudomása. A munka egész nap zajlott, de a földmunkákkal estére se készültek el. Kirovot Kutuzovhoz küldték, hogy jelentést tegyen neki a csapatok állapotáról, harci moráljáról, s ahogy végighaladt az arcvonal mentén, újból észlelte, milyen egyenetlenül vannak elosztva az erők. A jobbszárnyon, a Gorki körüli dombokon, ahol Tolly parancsnokolt, komoly tüzérség állt fel, és jelentős erődítések készültek; a fákat visszavágták, és Novoje Szelo falut teljesen lerombolták, hogy ne legyen a tüzérség útjában. Hátul, az erdőben a második és harmadik hadtest állomásozott, mint tartalék. Ott találkozott a fiatal Feliksz Uszpenszkij hadnaggyal, Kira jegyesével, s váltottak is néhány szót. Uszpenszkijnek nagyon világos, áttetsző bőre volt, amely alatt tisztán látszottak az erek, s elpirult a megtiszteltetéstől, amikor a nagy tekintélynek örvendő Kirov megszólította. – Jól tudom, hogy novemberben lesz az esküvőjük? – kérdezte a gróf már elmenőben. – Igen, uram… már amennyiben a háború addigra befejeződik. – Ha mi nem is, de az orosz tél végez Napóleonnal – válaszolta könnyedén Kirov, mire a fiatalember elmosolyodott. – De legyőzzük, uram? – kérdezte, s a mondat, amely kijelentésnek indult, a végére kérdéssé vált.
Kirov együtt érzőn nézett rá. – Fél, hadnagy? – Nem, uram – válaszolta gondolkodás nélkül Uszpenszkij, majd a gróf mosolygó tekintete láttán kiigazította magát: – Igen, uram. – Akkor jó. Csak a bolond nem fél, és én nem szeretném, ha az unokahúgom egy bolondhoz menne feleségül. – Attól nem kell tartania, uram. – A katonái előtt persze sosem mutathatja, hogy fél – ők emberfölötti hősiességet várnak a parancsnokuktól. Azért van, hogy tartsa bennük a hitet. És azzal, hogy eltitkolja előlük, maga elől is könnyebben elrejti a félelmét. – Igen, uram – válaszolta csodálattól csillogó szemmel Uszpenszkij. – Megértettem, uram. Kirov kezdte kényelmetlennek érezni a helyzetet. Szívélyes biccentés után visszaszállt a nyeregbe, és továbbment. Nem tűnt neki túl távolinak az, amikor még annyi idős volt, mint Uszpenszkij, és lám, elég öreg ahhoz, hogy a fiatalember a hőst lássa benne. A fő csatatér fölötti lejtőn megállt, és körbenézett. Alatta, a síkságon mindenhol tábortüzek égtek, s körülöttük a katonák bakancsaikat és egyenruhagombjaikat fényesítették, készülve a nagy napra. Az őket áhítatos tisztelettel néző népfelkelők pillantásainak kereszttüzében az alkalomhoz illő, szomorkás dalokat énekeltek, s lelkesen ecsetelték, micsoda részeg éjszakák várnak rájuk a győzelem után Moszkvában. Kirov hirtelen megsajnálta őket. Tudta, hogy a sorozás egy életre szól, s a háború messze sodorta őket szülőfalvaiktól, amelyeket – akár győznek, akár veszítenek – sosem látnak többé. A hadsereg lett az otthonuk, s az bizony csekély vigasz.
A dombok felé nézett, arra, ahol nem olyan rég még Anne karjában feküdt. Már biztonságban van, gondolta, de ez számára igen csekély vigaszt jelentett: lénye önzőbb fele azt kívánta, hogy a közelében legyen. Eszébe jutott a szeretkezésük, és megborzongott. Érezte, hogy egyelőre jobb, ha nem adja át magát ilyen gondolatoknak; később azonban, ha vége a harcnak, visszavonul a közszolgálatból – ezúttal valóban visszavonul –, és élete hátralévő részét önző módon az örömöknek szenteli. Ha túl lesz a dolgon, hazatér, és soha többé nem vágyik a birtoka határán túlra.
*** Anne izgatott érdeklődéssel figyelte, ahogy a csapatok alatta, a síkságon mozogtak. Szóval itt, ezen a helyen fogják megvívni Oroszországért a nagy csatát! Már-már fájdalmas, a gyomrát összeszorító izgalom vett erőt rajta. Vilna óta – annak pedig már három hónapja múlt – Oroszországban, s talán az egész világon mindenki a két hatalmas erő összecsapását várta. És az most be fog következni, itt, ezen a helyen! Borogyinónál, ami egy jelentéktelen, kis, vidéki város egy álmosan, renyhén csordogáló, keskeny folyó mellett, amelyben – talán egész története során – nem volt fontosabb esemény néhány apró lopásnál és részeg kocsmai verekedésnél. És a véletlen most arra szemelte ki, hogy híres legyen. Ő pedig látja, ahogy szeme előtt alakul a történelem. A lehetőség elborzasztó volt, ugyanakkor lelkesítő is. A világ minden kincséért se hagyta volna el a helyét. Felkészült rá, hogy a személyzete kissé lázongani fog, s a szeme sarkából figyelte is az embereit, miközben odalent a katonák masíroztak, de úgy tűnt, hogy biztonságban érzik
magukat, vagy legalábbis távolinak az alattuk zajló eseményeket. Sztyenyka és Zina alig nézett le, ha ki kellett mennie a teraszra. Egész életüket ebben a házban töltötték, és soha meg sem fordult a fejükben, hogy elhagyják. Ha a franciák odamasíroznak, ők egy mély lélegzetet vesznek, felkészülnek mindarra, ami jöhet, és paraszti nyugalommal, beletörődéssel várják, hogy a hódítók elvonuljanak, s ők folytathassák megszokott életüket. Adonisz érkezett a gróf üzenetével, ami pontosan az volt, amire számított – azonnal el kell mennie, biztonságos helyre. Nyugodtan olvasta el, engedelmesen bólintott is hozzá, mintha már összepakolt volna, s kész lenne az indulásra, de felnézve látta Adonisz tekintetén, hogy tudja, egy tapodtat sem mozdul. – Mit fog mondani neki? – kérdezte félig izgatottan, félig védekezőn. – Egyelőre semmit – válaszolta az öreg katona. – Nem volna jó felizgatni. Hadd higgye, hogy biztonságban van! Ha izgalomra lesz szüksége, majd megmondom, hogy itt van. Egy pillanatig átható pillantással nézték egymást, aztán Anne leeresztette addig szorosan összekulcsolva tartott kezét. – Köszönöm – felelte egyszerűen. – Jó barátja… és nekem is. – Szolgáljuk mind a ketten a magunk módján – válaszolta a vállát megvonva Adonisz, majd körbenézett. – Itt biztonságban lesz… leszámítva a dezertőröket. Túl magasan és túl távol lesz a harctól. Van fegyvere? – Van itt egy fegyverszoba – válaszolta a szemöldökét felvonva Anne. – Ez valamikor vadászház volt.
– Vigyen oda! – kérte Adonisz. – A menekülő dezertőrök általában elkeseredett fickók. Jobb, ha megmutatom, hogyan kell megtölteni és elsütni egy puskát. – De hát… – Valahogy elé kell állnom akkor is, amikor dühös lesz, mert nem vettem rá, hogy elmenjen – mondta nyugodtan az öreg obsitos. – Hiába próbálta, nem tudott rávenni. Nem maga a felelős azért, ami történik. – Később majd ő is belátja, de akkor is jobb, ha megmutatom – jelentette ki Adonisz. Miután elment, Anne összehívta a személyzet férfi tagjait – a kocsist, a lovászt és az inast –, s megkérdezte, tud-e valamelyikük lőni. Mind azt felelték, hogy igen, és rövid hallgatás után a kocsis megkérdezte, hogy lehet-e számítani a franciákra. – Nem. Túl messze vagyunk az úttól, de lehetséges, hogy néhány dezertőr ide vetődik – válaszolta Anne, s éberen figyelte őket. Ha valamikor, most meg fog mutatkozni, hogy félneke, gondolta. Ők azonban csak nyugodtan bólogattak, s a kocsis kijelentette: – Majd elkergetjük őket. Ne féljen! – Nem – válaszolta megkönnyebbülten, csöndes hűségükért végtelenül hálásan Anne. – Egy csöppet sem félek. Szeptember 5-én korán reggel fegyverropogás hallatszott Gzsatszk felől – nyilván az előrenyomuló franciák csaptak öszsze Miloradovics utóvédjével. Nem sokkal később kozákok bukkantak fel könnyű vágtában a domb tetején, és nem sokkal
utánuk az utóvéd katonái, akik gyors menetben igyekeztek visszavonulni a fő erők vonala mögé, a biztonságba. Pár perccel később a francia előőrs – Murat tábornok híres lovassága – is megjelent, s a lejtő tetején, az előtte felsorakozott oroszok fölött megállt. Az orosz sorokban izgatott mozgás támadt – sok katona először találta szemtől szembe magát az ellenséggel, amely elől már három hónapja hátrált. A franciák is megérezhették ezt; a szellősusogáson keresztül hallani lehetett harsány kiáltásukat, s a nap fénye megvillant Murat kardjának sima acélján, amelyet a tábornok kihívó üdvözlésként magasra tartott. Az oroszok harsány üdvrivalgással feleltek. A leghangosabban a kozákok kiáltottak, akik az utóvédet alkotva már többször találkoztak Murat-val, és maguk között csak hivatalos címén, Nápoly királyaként emlegették. Tőlük szokatlan módon rettenetesen tisztelték. Bátorsága, a sorsot is kihívó merészség, amellyel ellenfeleivel szembeszállt, legendássá tette, s nagy hatással volt rájuk túlzásoktól sem mentes, díszes öltözete, lovaglótudása, az, hogy mindig a katonái előtt járt, és utolsóként vonult csak vissza. Úgy gondolták, hogy olyan, mint ők, s magukban azt is hozzátették, hogy ha netán a fogságukba esne, őt biztos nem ölnék meg. A francia alakulatok egész nap egymást követték, és sorban foglalták el harcálláspontjaikat a széles mezőn, miközben az orosz parancsnokok távcsővel figyelték őket. Örömmel nyugtázták, hogy vastag sár tapad a bakancsaikra, s a lovaik mármár girhesek, de a létszámuk változatlanul lehangolóan hatott rájuk. Napnyugta környékén, amikor az utóvédje még úton volt, Napóleon elrendelte az első támadást, amelyet egy tüzérségi
üteg és két gyalogos osztag hajtott végre az oroszok előretolt, Sevargyinónál lévő hadállása ellen. Izgatott merevség rántotta össze az orosz főerőt, miután a francia tüzérség biztosította zárótűz fedezékében a két feszesre zárt hadoszlop megindult. A levegő valósággal szikrázott a katonák körül, de ők élvezték a helyzetet, mert tudták, hogy vége a tétlen várakozásnak. Földdarabok röppentek fel előttük az arany alkonyatban a sáncból, s az ő tüzérségük is megszólalt, füstbe borítva előttük a domb lejtőjét. Az első lövések után ideges feszültséggel teli csönd támadt, amelyben öröm is érződött, mert végre vége lett a várakozásnak. Aztán a franciák teljes erőből tüzet nyitottak, amire orosz oldalról is megérkezett a válasz, és az arany délutánban ég és föld hirtelen összeszakadt, a dombot sűrű füst borította be. Az első összecsapás előtti hosszú várakozás után mindkét fél vadul harcolt. Az oroszok nagy szemű sörétet töltöttek ágyúgolyóikra, s a franciák százával estek el. Tüzérségük srapnellel válaszolt, ami szintén nagy pusztítást végzett az oroszok soraiban. Ráadásul a sevargyinói erődítményt sietve, nem túl hozzáértő módon készítették el, s az ágyúkat úgy helyezték el rajta, hogy nem lehetett felemelni a csövüket, s ez erősen korlátozta a lőtávukat. Alkonyatra a franciák megkerülték a sáncot, s lőni kezdték az azt hátulról védő oroszokat. Majd szuronyroham következett, az oroszokat visszaszorították, s a sánc elesett. Megalázó látvány volt, ahogy az orosz muskétások visszavonultak. Igaz, az erődítmény addigra tele lett halottakkal és szétszerelt ágyúkkal, s a földsáncokat úgy tönkretette a tüzérségi tűz, hogy már egyik fél számára sem hajthattak hasznot. Ennek ellenére a félelmet nem ismerő, tüzes Bagratyion her-
ceg, nem tudván elviselni a korai kudarcot, saját elhatározásból támadásra vezényelte gránátosai egyik hadosztályát, és újabb véres közjáték után kiverte a franciákat a nemrég elfoglalt erődítményből. A nap már lenyugodott. Az alkonyatban a franciák újabb hadosztályt vetettek be, és a füsttől még sűrűbbé tett esti homályban az ütközet újból fellángolt. A sötétben vívott kézitusában szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól a barátot és az ellenséget, és százméternyi távolságból már senki sem tudta megmondani, mi zajlik előtte. Végül tíz órakor Kutuzov Bagratyionhoz menesztette Toll ezredest azzal a paranccsal, hogy adja fel használhatatlanná vált állását, és hagyja ott a semmire se jó sáncot a franciáknak. A herceg, bár nem szívesen, de engedelmeskedett, a tüzelés abbamaradt, és az oroszok visszavonultak. Éjszaka Kutuzov elküldte Tollyt és Kirovot, hogy járják végig a vonalakat, számolják össze a hadosztályokat, s becsüljék fel, mibe került az első összecsapás. A számításaik elkeserítően magas számot eredményeztek. Részben Bagratyion forrófejűségének köszönhetően hatezer embert veszítettek el halottként vagy sebesültként, és nyolc nehézágyút is, amelyet a franciák ellenük fordíthattak. Túl nagy ár volt ez némi büszkeségért. Bagratyion azonban felszegte az állát, s anélkül, hogy egy szóval is védekezett volna, felújította a vitát a szárnyai megerősítéséről s főleg a régi postaút védelméről. Kutuzov végül engedett neki, s azzal a paranccsal küldte Kirov ezredest Tucskov tábornokhoz, hogy nyolcezer főt számláló harmadik hadtestével vonuljon Utyica mögé. Az ifjú Uszpenszkij, gondolta Kirov, miközben a tartalék felé lovagolt, hamarabb ismeri meg a harcot, mint ahogy számított rá.
*** Anne a lövöldözést meghallva kisietett a teraszra, s lenézett az alatta elterülő lapályra. Látta az előrenyomuló francia hadoszlopokat, hallotta a trombiták hangját, sőt a távolság miatt apró hangyáknak tűnő katonák üdvrivalgását is. Miután az ágyúk megszólaltak, apró alakok rogytak össze s bucskáztak le a sáncról, hogy egyből újak foglalják el a helyüket. Nehezére esett arra gondolni, hogy valódi, hús-vér embereket lát, akik véreznek és meghalnak az egyre hosszabbra nyúló, alkonyi árnyak között. Az ágyúk füstje hamar eltakarta előle a képet, s miután besötétedett, már csak az ágyúk narancsvörös torkolattüzeit látta, s néha egy-egy katona sziluettjét. Az ágyúzás folyamatossá vált, mintha egy ajtót csapkodtak volna mellette megállás nélkül, s időnként puskák élesebb hangja vegyült bele. Pauline ment ki a teraszra, hogy behívja, mert már hideg volt, és az eső is elkezdett szemerkélni, de képtelen volt rávenni magát arra, hogy elmozduljon a korláttól. Miért folytatják a harcot? – kérdezte magában. Sötétben csak nem vívhatják meg az ütközetet! Mindig úgy hitte, hogy napnyugta után a harc abbamarad. Pauline egy köpennyel tért vissza, de Anne észre se vette, hogy ráterítette. Csak amikor a lövöldözés abbamaradt, akkor döbbent rá, hogy fázik és éhes, de tovább várt, mert tudni akarta, mi történt, bár fogalma se volt arról, hogyan szerezhetne tudomást róla. Aztán, ahogy a füst szétoszlott, láthatóvá váltak a lapályt és a mögötte emelkedő dombok alját beterítő, csillagokként fénylő tábortüzek. Úgy tűnt, hogy megnyugtatóan sok van belőlük. A sevargyinói sáncból semmit se látott. Az a két hadsereg köz-
ti, sötét területen terpeszkedett, s a holtaknak nem volt szükségük tábortűzre. Anne azonban erre nem gondolt, szeme előtt a levest és hajdinakását főző katonák képe lebegett. A tábortüzek nyugalmat árasztottak, s azt üzenték, hogy minden rendben. Addig állt ott, amíg a ritkásan permetező eső teljesen át nem áztatta vállán a köpenyt. Akkor erősen megborzongott, s bement, hogy megvacsorázzon, s kimerülten bedőljön az ágyba.
*** Másnap, szeptember 6-án, pénteken korán felkelt. Azt hitte, hogy a csata már hajnalban elkezdődik; Pauline-t meg sem várva gyorsan felöltözött, és leeresztett hajjal, fésületlenül kisietett a szürke reggelbe. Meglepődve tapasztalta, hogy körülötte teljes a csönd. Alatta még mindig parázslott a tábortüzek narancssárga maradéka, s keskeny füstcsíkok törtek a nyirkos ég felé. Az egybeterelt lovak környékén lehetett csak komolyabb mozgást látni – gazdáik korán keltek, hogy megabrakoltassák őket –, s itt-ott a gyalogságnál is felbukkant egy-egy alak. Alighogy felkelt, a nap fényesen megcsillantotta a gúlába rakott puskák végén lévő szuronyok hegyét, azonban a bronz ágyúcsövek egyelőre mind hallgattak. Úgy tűnt, hogy mindenki nagyon ráér, csupán a napnak sietős a dolga. A francia vonalak felé nézett, s ott hasonló képet látott. Egyetlen különbséggel: egy fehér lovon ülő alak mozgott előttük fel és alá, s arra gondolt, hogy talán Napóleon az, amint a seregeit szemléli – az egész világ tudta, hogy ellenállhatatlanul vonzódik a fehér lovakhoz. Eszébe jutott – amilyennek Párizsban látta – a hideg, átható, mosolytól soha meg nem lágyított
tekintet. Mélyen magába nézett, megpróbálta gyűlölni, s átkot küldeni rá, mintha valamilyen ősi, orosz istenség lenne, de nem érzett iránta semmit. Az alatta kitárulkozó képet mintha színházban látta volna, bonyolult történetként, amelynek érdekelte a vége. Semmi köze sem volt a valódi élethez. Csata pedig nem lett. A két hadsereg egész nap a helyén maradt, némi készülődést lehetett csupán tapasztalni, mintha mindkét oldalon tudták volna, hogy nem érkezett még el a nagy összecsapás pillanata.
*** Szeptember 7-én, szombaton Anne napkelte előtt ment ki a teraszra, s látta, hogy az egész völgyet fehér köd terítette be. A levegő hideg volt, a fű ezüstszürke a vastag harmattól. A katonákra gondolt, akik a kemény földön arra ébredtek, hogy a pokrócuk is átnedvesedett; a türelmes, kipányvázott lovakra, amelyek vastag sörényébe mintha szikrázó gyöngyszemeket fontak volna bele, s a hidegben az orrukból előtörő, sűrű párára. Elképzelte, ahogy izgatottan toporognak, egyik lábukról a másikra helyezik a súlyukat, miközben a tábor ébredezik körülöttük. Valaki előbb-utóbb belekotor az előző esti tábortűz hamvadó parazsába, s közben egész testében megborzong, mert attól, hogy a melegre gondol, még hidegebbnek érzi a hajnalt; egy fadarabot dob a pirosló zsarátra, s nem sokkal később narancssárga láng csap fel. Az első lovasok hideg kezüket összecsapkodva, elmerevedett lábaikat nyújtóztatva a lovaikhoz mennek; valaki hangosat csettint a nyelvével, s izgatottság hullámzik végig az abrakukat váró lovakon. Ő is ott van; fázósan ébred kemény tábori fekhelyén a takarója alatt, s miközben elgémberedett tagjait megpróbálja újból
mozgathatóvá tenni, a gondolatai a testét megelőzve messze szállnak. Eszébe jut vajon? Talán csak egyszer, egyetlen pillanatra, mielőtt az ezer egyéb teendő újból leköti minden figyelmét. Adonisz borotválkozáshoz megmelegített vízzel lép a sátrába, s nyomában a köd nedves szaga is beáramlik. Anne pár pillanatig nagyon irigyelte Adoniszt, mert vele lehet és kiszolgálhatja; féltékeny volt meghitt viszonyukra, egymáshoz való közelségükre, amely olyan helyzetbe juttatta az öreg katonát, amilyenben ő nem lehetett. A nap emelkedni kezdett, aranyszínűvé változtatva a fehér ködöt, s a völgyből innen-onnan kürtszó hallatszott; erejükből ítélve a két ködborította, még mindig láthatatlan tábor válaszolgatott egymásnak. Aztán a pára elkezdett ritkulni, felszállni, és sötétzöld sávok jelentek meg a fehéren gomolygó tengerben. Miután fürgén az égre hágott, a nap a nedvesség maradékát is felszippantotta, s tisztává tette a mélyben elterülő, hatalmas játékteret; az éjszaka leszállt párából formálódott kis patak is végleg elapadt, s maradékát beitta a föld. Szép napunk lesz, gondolta Anne.
*** Lent a síkságon megtörtént a reggeli. A két szemben álló hadsereg századparancsnokai felsorakoztatták az embereiket, hogy felolvassák nekik a napiparancsot, az utolsó üdvözletet uralkodóiktól azoknak, akik a halálba indultak. Pauline jött ki a házból, s állt meg Anne mellett szorosan keresztbe font karral, hóna alá dugott kézzel. A nap még nem emelkedett olyan magasra, hogy rájuk süssön, s a fák árnyékában hűvös volt a teraszon. Anne-ben felötlött a kérdés, vajon át tudja-e érezni a maga teljességében mindannak a jelentőségét,
amit maga alatt lát, de egy pillanattal később meghallotta Pauline szavát: – Les pauvres! Voilà la bêtise des hommes, madame. Pauline nem foglalkozott azzal, hogyan fog végződni a csata: tudta, hogy akármelyik fél nyer is, ő csak vesztes lehet. – C’est plutôt leur faiblesse – válaszolta együtt érzőn Anne.
*** Az első lövések reggel hatkor dördültek el. A francia gyalogság két osztaga indított támadást Borogyino ellen, amit az orosz könnyűgyalogság egyik elit vadászezrede védett. A vadászokat váratlanul érte a támadás, visszavonultak, s hamarosan a Gorkiba vezető domboldalakon igyekeztek fölfelé. A franciák, akiket elhódított a könnyű győzelem, botor módon az üldözésükre siettek, és üdvrivalgásokkal követték őket. Tolly tábornok a magasból, lova hátáról nézte az eseményeket, s rögtön észrevette a kínálkozó lehetőséget. Megfordította a vadászokat, akik a lejtő kínálta előnyt kihasználva, szuronyt szegezve sebesen rontottak rá a franciákra s gázolták le őket. Eközben azonban középen, a két út közti, sík területen is fellángolt a harc, a leghevesebben a két tüzérség között. Ágyúk szólaltak meg dörögve, és ágyúk feleltek rájuk; dübörgő hangok hullámzottak ide-oda, s közben egyre sűrűbb, egyre feketébb füst támadt, szállt fölfelé, mintha ezernyi vulkán nőtt volna ki a földből hirtelen. A dörgés egybefüggővé vált, már nem lehetett megkülönböztetni egyik ágyút a másiktól, s a zaj mindent elnyomott, már a gondolatoknak sem engedett utat. Ez már egy új, korábban sosem látott módja volt a hadviselésnek: bronzba öntött, állásaikat védő, tüzet és vasat okádó szörnyetegek csatája, olyanoké, amelyek korábban elképzelhe-
tetlen mértékben osztották a halált, és lenyűgözőek, tiszteletet parancsolók voltak a maguk embertelenségében. Kirov és parancsnoktársai komoran hallgatva nézték egy magaslatról, hogyan működik ez a gépezet. A völgyet beterítő füst már-már isten áldásának tűnt számukra, mert eltakarta az emberiség végső őrületét az emberi pillantások elől. Bagratyion balszárnyát a francia gyalogság támadta. Csak a domboktól védett jobbszárny állt még nyugodtan a helyén. Közben újabb veszély bontakozott ki, amelyre azonban Bennigsen csak legyintett, mondván, hogy nem komoly: Napóleon lengyel ezredei megindultak a régi postaúton, s igyekeztek az erdőkön át délre kerülni, hogy onnan rohanják meg Utyicát, s kerüljenek Bagratyion hátába.
*** Feliksz Uszpenszkij hadnagy már második órája ült a lován az emberei arcvonala előtt, és próbálta távol tartani a gondolatait mindattól, ami történhet vele. Csak nemrég fejezte be a kadétiskolát, és még nem esett át a tűzkeresztségen. Csupán Carevóban került át a tartaléktól a tényleges sereghez, s az egyenruhája még mindig új volt és tiszta, nem úgy, mint azoké a tiszteké, akik Vilnánál kezdték a hadjáratot. Amikor először felvette, nagyon tetszett neki vadonatúj voltában, s szerette volna olyan állapotban megmutatni Kirának. Most viszont már szégyellte a makulátlanságát, és mélyen átérezte tapasztalatlanságát. Bármi történjen is azonban, gondolta, nem engedi, hogy az emberei lássák a félelmét: nem hoz szégyent se az apjára, se Kirov grófra. A lovát, Szvetkát a legutóbbi születésnapjára kapta az apjától. Uszpenszkij előrenyúlt, megsimogatta az állat csillogó,
gesztenyebarna nyakát, és visszaigazította a helyére sörénye egyik elszabadult tincsét. Szvetka tiszta vérvonalú arabs telivér volt, a legcsodálatosabb teremtmény, amit Feliksz valaha látott, és jobban szerette, mint bárkit a világon – még Kiránál is jobban, ismerte be magának mély bűntudattal. A nap a hátuk mögött lévő domb fölé emelkedett, sugarai a hátát melegítették, és Szvetka, aki addig végtelenül nyugodt volt, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, s mélyet horkantott, amitől muszáj volt elmosolyodnia. Hirtelen úgy érezte, hogy végtelenül szerencsés, mert ott lehet, azon a helyen, gyönyörű lova hátán, egy rendkívül fontos napon. Egyszer majd elmesélheti a gyerekeinek (mélyen elpirult a gondolatra, hogy gyerekeik lesznek Kirával), hogy a híres borogyinói csatában ő is harcolt Napóleon ellen. Még az is lehet, hogy valamilyen rendkívül bátor tettet visz véghez, és az uralkodótól kitüntetést kap érte. Jó volna egyszer megmutatni a fiának. Még nyíratlan, szőke bajszához nyúlt, amelyet Kira imádott, és amely egyforma mértékben tette büszkévé és kételkedővé. Nem tudta biztosan, hogy a hajszesztől, amelyet az apja a csupasz koponyájára szokott kenni, gyorsabban nő-e majd… Az előtte lévő erdő váratlanul megtelt mozgással, s ez kirángatta az álmodozásból. Szvetka előbb oldalra, majd hátrafelé táncolt, amikor Poniatowski herceg harcban edzett, rettenthetetlenségükről ismert lengyel huszárjai apró, vad lovaik hátán, üvöltve kivágódtak a fák közül, s száguldottak felé. Uszpenszkij úgy érezte, mintha minden belső szerve lejjebb szállt volna, mint egyetlen kődarab, s ami a helyükön maradt, az csak a hidegség, üresség és gyengeség volt; pedig hát egy
tiszt soha nem mutathatja ki a félelmét az emberei előtt! Soha! A tiszti kötelesség azt diktálta, hogy… – Előre! – kiáltotta teli torokból, és megugrasztotta Szvetkát. A ló meglepetten felnyerített – erősebben nyomta a horpaszába a lábát, mint akarta –, és olyan erővel lendült előre, hogy majdnem kiesett a nyeregből, miközben egyik kezével a szablyájáért kapott. A katonái egyetértő üdvrivalgással válaszoltak, és egyből követték. Nem franciák, hanem lengyelek! – gondolta vágta közben Uszpenszkij. De akkor is ellenségek. Lengyel ellenségek, nem franciák. Arra hamar rájött, hogy tüzérségi támogatásuk nincs, de a félelme valahogy távolivá vált, mintha más érezte volna. Még mindig méterekre volt az ellenségtől, amikor az ágyúk megszólaltak, s meglátta a lövések nyomán támadt, fekete füstpamacsokat, aztán érzékelte, hogy körülötte az emberei úgy dőlnek el, mint a letarolt kuglibábuk. Aztán azt is érezte, hogy Szvetka oldalra dől, kicsúszik alóla, mert egy puskalövés egyenesen a szívébe talált. Megpróbálta kirántani lábát a kengyelből, és még megkísértette a riasztó gondolat: „Nem szorulhatok alá…” A következő robbanás olyan közeli volt, mintha a koponyájában történt volna, és fájdalom cikázott át tőle az egész testén. Milyen hangos! – gondolta meglepetten, mielőtt elszállt belőle az élet. Nem érezte, ahogy a földhöz csapódott, és azt sem, ahogy a tovább rohamozók átszáguldottak rajta.
*** Bagratyion balszárnya erős nyomásnak volt kitéve, és a herceg egyik futárt a másik után indította el, hogy erősítést kérjen. Az erődítményeit, a sáncokat a franciák elfoglalták, de mivel azok
hátulról nyitottak voltak, a hódítók rögtön a visszavonult oroszok tüzében találták magukat, s nem volt nehéz visszaszorítani őket. Egész nap ez ismétlődött, az elfoglalás és a visszavonulás, s miközben a harcvonal előre-hátra hullámzott, a sáncok mögött egyre magasabbra nőttek a hullahegyek. Rajevszkij erődítményét, az orosz arcvonal közepén lévő, legfőbb sáncot a franciák fél tizenegy körül elfoglalták, és Rajevszkij is megsebesült. Jermolov, Tolly vezérkari főnöke, aki háromszázadnyi, az arcvonal déli részének megerősítésére szánt lovas tüzérség élén éppen ott haladt el, látta, mi történik, és összegyűjtötte a menekülő oroszokat. Borzalmas ólomesőben ellentámadást indított, s visszafoglalta a sáncot; a franciák azonban csak kis időre rettentek vissza, s utána újult erővel támadtak. Késő délelőtt, úton vissza, Tollyhoz, Kirov a kötözőhelyen látta Bagratyiont, amint fájdalomtól eltorzult arccal tűrte, hogy a sebész megpróbálja kioperálni a lábából a sípcsontját eltörő repeszt. – Kirov! – kiáltotta verejtékben úszó arccal, fogait összeszorítva a herceg. – Mi az ördög folyik itt? Mit csinál Tolly? Mondja meg neki, hogy a hadsereg sorsa a kezében van. Az embereimre túl nagy nyomás nehezedik. Már a parancsnokaim egyharmadát elveszítettem. Az isten szerelmére, hozzon valamilyen erősítést! Kirov kötelességtudóan jelentést tett Tollynak, aki alól a délelőtt folyamán már két lovat kilőttek. A tábornok nyugodt volt, mint mindig, merev derékkal, magasan, karcsún ült a nyeregben, s hol itt bukkant fel, hol ott, mindig ott termett, ahol szükség volt rá. A katonái legalább annyira imádták, amennyire Bennigsen és belsőbb köre utálta.
– Bagratyion megsebesült. A kötözőhelyen láttam – mondta Kirov. – Erősítést kér. Tolly komoran bólintott. – Innen is látszik, hogy ha nem történik semmi, a balszárny össze fog omlani. Vágtasson Kutuzovhoz, adja át neki legtiszteletteljesebb üdvözletemet, és közölje vele, hogy ha nem enyhíti azonnal a balszárnyra nehezedő nyomást, a nap elveszett! Próbálja meg felrázni, Kirov! Csak a jóisten mondhatná meg, mit művel, mert én nem tudom! Tizenegy óra volt, amikor Kirov a legfőbb harcálláspontra érkezett, amely jóval a frontvonal mögött, biztonságos helyen, egy Gorki mögötti, kis házban volt. Amikor bebocsátást nyert hozzá, a főparancsnokot egyik kezében egy hideg sült csirkecombbal, a másikban jókora darab kenyérrel találta. Az asztalon piszkos tányérok hevertek, és jó néhány üres pezsgősüveg. Nyilvánvaló volt, hogy a parancsnok és segédtisztjei nem sokkal korábban délelőtti étvágyuk csillapításával voltak leginkább elfoglalva. Kutuzov közönyösen hallgatta, ahogy Kirov átadta az üzenetet, s néhány mondatban hozzáfűzte, hogy ő maga mit látott, milyen állapotban találta a balszárnyat. A húsos, vérerekkel átszőtt arc, a kifehéredett, semmit sem látó, vak szem nem érzelmek kimutatására termett, s az elnehezedett, öreg test sem látszott alkalmasnak semmilyen, gyors cselekvésre. Miután Kirov befejezte, Kutuzov nem szólt semmit, s a gróf elkeseredetten azt latolgatta, hogy egyáltalán eljutott-e a tudatáig mindaz, amit hallott. Toll ezredesre nézett, aki – szokás szerint – a tábornok mögött állt, és elkeseredetten felvonta a szemöldökét.
– Valamit tenni kell, méltóságos uram – szólalt meg rögtön Toll, amint Kirov elhallgatott. – Igen – válaszolta elgondolkodva Kutuzov. Mit javasol, ezredes? Küldjünk némi erősítést? Kink van? – Miért nem indítunk figyelemelterelő támadást a jobbszárnyunkon, méltóságos uram? – kérdezte izgatottan Toll. – Uvarov lovassága és Platov atamán kozákjai tétlenül várakoznak a dombtetőn. Ha megtámadják a franciákat, és elég nagy kavarodást okoznak, Napóleon kénytelen lesz áthelyezni a csapatai egy részét. És már csak a bajorokkal számolhat, Borogyino előtt. – Remek. Nagyon jó. – Kutuzov rövid ideig tartó lelkesedéssel meglengette a csirkecombot. – Kiváló ötlet! Intézkedjen, Toll! És maga is, Kirov! Azonnal! Aztán közöljék, hogy mennek a dolgok! A házból kilépve Toll elmosolyodott, és jóleső érzéssel nagyot nyújtózkodott. – Végre valami mozgás! – mondta. – Megyek Uvarovhoz! Maga vágtasson a kozákokhoz, és mondja meg Platovnak, hogy azonnal csatlakozzon Uvarovhoz! Nem szeretnék a bajorok helyében lenni, amikor ezek ketten rájuk rontanak! Jellemző Tollra, gondolta Kirov, hogy figyelemelterelő hadműveletben gondolkodik ahelyett, hogy egyszerűen kiküldené a tartalékot a balszárnyra; persze, ha a támadást jól hajtják végre, jelentős francia erőket köthet le a jobbszárnyon, és enyhítheti a nyomást máshol. Nem vitatkozott hát, hanem nyeregbe pattant, és elvágtatott megkeresni a kozákokat. A termetét meghazudtolóan lobbanékony Platov, aki hirtelen felindulásában otthagyta a sereget a Vilnában megkezdett, hosszú visszavonulás során, és csak azután tért vissza, hogy
Kutuzov felváltotta Tollyt, összevissza beszélve, a legcsekélyebb konkrétum említése nélkül csatát ígért, amit általános lelkesedés fogadott. – A parancs úgy szól, hogy csapjanak akkora zajt, amekkorát csak lehet, és vonják el a franciákat középről. Fő támadásnak kell látszania. – Ne aggódj, barátom – akkora zajt csapunk, amekkorát el se tudtok képzelni. Hah! Végre valami érdekes! – Platov öszszedörzsölte a kezeit, s csupán két térdével tartotta meg a lovát. – Ugye tudod, hogy a fiad velem van?! Miután a felderítő munkának vége lett, csatlakozott hozzám a szabad harcosaival. Igazi harcra vágyott, amit meg tudok érteni. Teli szájjal nyelné a tüzet! Büszke lehetsz rá! – Az vagyok – válaszolta Kirov, de magában elgondolkodott a Szergejről kapott jellemzésen. Tűznyelő? Ha azt hallja, hogy szigorú és komoly, egy csöppet se csodálkozott volna, de ez…? Lehet, hogy Platov túl szubjektíven ítéli meg, és saját érzéseit vetíti ki rá, zárta le magában a gondolatsort. Már távozóban volt, amikor szembetalálta magát a fiával, aki épp lefelé tartott a domb tetejéről az osztagával. Szergej megállította Nabatot, a karját feltartva az embereinek is megállást parancsolt, s pár pillanatig apa és fiú keményen egymás szemébe nézett. – Most hoztam a parancsot: a kozákok az első lovasezredhez csatlakozva Borogyino ellen mennek. Gondolom, te is benne leszel. – Igen – válaszolta Szergej. – Miért? Reggel azt a hírt kaptuk, hogy nem tartjuk meg Borogyinót. – Elterelő hadművelet, hogy a balszárnyunk felszabaduljon a francia nyomás alól. Óriási mészárlás zajlik ott.
– Értem. Megyek, hogy megkapjam a parancsaimat. – Szergej tovább akart menni, de Kirov feléje nyúlt. – Szergej… Szerjózsa! – A megszólítás közvetlen utalás volt korábbi, meghittebb kapcsolatukra. Szergej egy pillanatra megmerevedett, de az arckifejezése változatlan maradt. – Az isten szerelmére, felejtsük már el a múltat! Legalább ma! – Legyünk barátok, uram? – Isten áldjon meg, hisz a fiam vagy! – kiáltott fel fájdalmasan Kirov. – Megbántottalak? – Szergej pillantása olyan kemény volt, mint a kovakő, s egy szót sem szólt. – Ha igen, bocsáss meg érte! Szergej arcán átvillant valami; a pillantása meleggé vált, emberivé, és rettentő bánatossá. A másodperc egy töredékére a fia nézett vissza Kirovra, s nem az az idegen, akivé lett. De már az osztag utolsó tagja is elvonult, és Szergej nagy önfegyelemmel visszakényszerítette magát a láthatatlan lelki határ túloldalára, amit az imént átlépett. – Nincs mit megbocsátanom, uram – felelte. – Bocsásson meg, csatlakoznom kell az embereimhez! – Tisztelgett, amire Kirov automatikus mozdulattal felelt, s elködösült pillantással nézte, ahogy Szergej Nabat horpaszába nyomja a sarkát, és elvágtat.
*** Fentről, magasan lévő megfigyelőpontjukról Anne és a szolgái némán figyelték, hogyan zajlik alattuk a csata. Egy ütközet résztvevőinek sosincs kellő perspektívája, csak azt látják, ami pár méteres távolságon belül, a közelükben történik, csak a közvetlen veszélyt érzékelik. Akire egy másik ember szuronynyal támad, annak nincs más lehetősége, mint megölni, mielőtt
az végez vele. A csata belső logikája biztosítja, hogy ha egyszer elkezdődött, akkor tovább folyjék, halálos táncba ragadva a harcolókat, amelyből nincs menekülés. A messze fentről lenéző Anne számára azonban szembetűnő volt az egész őrült volta. Látta a színes hangyacsapatokat, ahogy előrelódultak, hullámokban összecsaptak és elkeveredtek egymással. Egy darabig úgy tűnt, hogy mellt mellnek vetve harcolnak, aztán szétváltak, de csak azért, hogy újból alakzatba rendeződve, ismét összecsapjanak. Látta, ahogy állásokat rohamoztak meg és foglaltak el, hogy utána az elzavart ellenség ellentámadást indítson, és visszafoglalja. Miért képesek emberek meghalni azért, hogy övék legyen egy kis dombtető vagy egy földből emelt sánc? Miért nem teszik le a puskáikat, s ballagnak el? A lent zajló csata teljesen értelmetlennek tűnt. Lassú, erőt feldaráló küzdelem volt egy földdarabért, amely mindenki számára értéktelen, leszámítva azokat a szegény embereket, akik valaha ott éltek, s állataikat legeltették a mezőn, amelyet most nehéz bakancsba bújtatott katonalábak tapostak, és vér áztatott. Nehéz volt megkülönböztetni egyik felet a másiktól. Nemcsak az ágyúk termelték a füstöt, hanem azok a csatamező közelében szétszórtan álló, kis falvak is, amelyeket felgyújtottak, s most hevesen égtek. A por szintén hozzájárult ahhoz, hogy keveset lehessen látni. A csata zaja a távolság miatt kissé tompán, óriási tömeg morajaként ért fel a dombtetőre: hiányoztak belőle az egyéni, jól megkülönböztethető hangok, mert mindent magába olvasztott, a kiáltásoktól és halálsikolyoktól a harsogó vezényszavakon át a lovak éles nyerítéséig, a golyók sivításáig, az ágyúk robajától a társzekerek kerekeinek zörgéséig.
És odafent, a derült égbolton minden a megszokott módon zajlott, a felhők szokásos útjukat járva hol eltakarták, hol látni engedték a napot, amely nyugodt lassúsággal haladt kora őszi pályáján. Fenn a magasban egy sas körözött méltóságteljesen, széttárt szárnyakkal, s a fejét kíváncsian oldalra hajtva figyelte a mélyben zajló öldöklést. – Lovasok, úrnőm! – szólalt meg hirtelen az egyik szolga. Dél körül lehetett. Anne egy kissé szédelgett a hosszas álldogálás okozta fáradtságtól, az erős érzelmek keltette kimerültségtől, de a figyelmeztetéstől azonnal visszanyerte a lélekjelenlétét. A férfi lefelé mutatott, a domb aljába, ahol a fák között kanyargó úton lovasok közeledtek. Hatan vannak, gondolta Anne, feltehetően a csatából megszökött dezertőrök. – Jobb, ha felkészülünk. Lehet, hogy nem ide jönnek, de ha mégis… Izgatott mozgás támadt a teraszon, és néhány percen belül három férfi és Anne felfegyverkezve állt a korlátnál, figyelték, mit csinálnak a lovasok. Az ösvény eltűnt a fák között, s Anne azon vette észre magát, hogy a tenyere egészen nyirkos lett az izgalomtól. Semmi oka sem volt feltételezni, hogy hozzájuk tartanak, ugyanakkor mi másért választották volna az ösvényt? Céltudatosan haladtak, de nem gyorsan. Újból kiértek a fák közül, s Anne látta, hogy a két élen haladó közösen visz valamit. Ez megmagyarázta lassú haladásukat, bár nem tudta, mit hozhatnának egy csatamezőről. Valamilyen zsákmányt talán? Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol az út kettévált: egyik ága a dombot körbekerülve Novoje Szelóba vezetett, a másik pedig meredeken emelkedett tovább Koloszkavec felé. Kis ideig
tartó, izgatott várakozás következett, s amikor a lovasok az elágazást maguk mögött hagyva, a meredeken emelkedő úton mentek tovább, valakiből mély sóhaj szakadt fel. Az ösvényen csak a házhoz lehetett eljutni. Anne figyelmesen nézte a csoport élén haladó két lovast. Amit cipeltek, az köztük lógott, rögtönzött hordágynak tűnt. – Asszonyom! – szólt tétován Pauline. – Azt hiszem, egy sebesültet hoznak. – Igen – értett egyet vele Anne. – Csak azt nem értem, miért ide hozzák, és nem valamelyik kötözőhelyre. Pedig tudta. Már elég közel voltak ahhoz, hogy lássa öltözékük színeit. Nem a reguláris lovassághoz tartoztak: a kaukázusi irreguláris csapat tagjai voltak. Mielőtt tisztán látta volna a kucsmáját, már biztos volt benne, hogy a vezető páros bal oldali tagja Akim San Kalmük, s a szívébe fájdalom hasított a látványtól. Tudta, kit visz hozzá! Azt mondta neki, hogy biztonságban lesz, nem vesz részt a harcban, ő pedig hitt neki, mert másképp nem tudta volna elviselni a hírekre való hosszú várakozást. De a lelke mélyén mindig ott lapult a félelem, és most úgy tört fel, mint leviatán a sötét mélyből, hogy kínozza. Megsebesült, és Akim San azért hozza, hogy nála haljon meg. A ház bejárata hátul volt, egy kis udvarról nyílt, amelynél az út véget ért. Anne oda sietett, szolgáival kinyittatta a kaput, s Akim San és az emberei nyugodtan beléptettek portól lepett lovaikon. Minden kínzó izgalma ellenére Anne csodálatot érzett. Nagyon komoly lovastudást igényelt a két vezető lovat egyenletes távolságra tartani egymástól, s egyforma ütemet diktálni nekik, hogy biztonságosan vihessék a hordágyat. Ráadásul egyik állat sem tűnt túl könnyen kezelhetőnek még
normális körülmények között sem, hát még a csatazajtól és a vér szagától felajzva! Akim San és a társa egyszerre állította meg a lovát – a közöttük lógó hordágyról vér csöpögött az udvar kövére. Anne tekintete találkozott a hercegével; az övé néma könyörgéssel volt teli, a férfié kifürkészhetetlen és kemény. Ha nehezen is, de sikerült visszanyernie a hangját, és rászólt a törzsi harcosokat elkerekedett szemmel bámuló szolgáira: – Emeljétek le a hordágyat! Vigyázva! Nagyon óvatosan! – Elhoztam magának – mondta Akim San, és sarka nyomásával megálljt parancsolt hátrálni készülő lovának. – A sebesülése súlyos, azt hiszem, minden tudására szükség lesz, hogy megmentse. De nem hagyhattam ott, ahol volt. A bátorsága annál sokkal jobbat érdemel. Az abszurd gondolat – azért érdemelte meg, hogy felvigyék a dombra, mert bátor volt, holott, ha kevésbé bátor, akkor talán még mindig ép és sértetlen lenne – feldühítette Anne-t: harag, félelem, bánat, felháborodás egyszerre tört fel belőle és szorította el a torkát. Megpróbált nyelni, köszönetet mondani a hercegnek azért, amit tett, de a szája kiszáradt, és nem talált szavakat. A szolgák megfogták a hordágyat, amely vészesen imbolygott, de végül sikerült biztonságosan letenni a földre. A rajta fekvő, fekete burkával betakart alak meg se moccant. Anne kényszerítette magát, hogy előrelépjen; a következő pillanatban egy kéz csúszott ki a takaró alól, s hanyatlott tehetetlenül a földre. Anne szeme tágra nyílt. Ismerte a kezét, teste minden kis darabkáját, még jobban is, mint a sajátjáét. – De ez nem… – kezdte zavartan, de rögtön el is hallgatott. Már értette, mi történt. A hordágyhoz lépett, letérdelt mellé, visszahúzta a fekete, merev takarót, s maga felé fordította a
portól lepett arcot. Öntudatlanságában szívet tépően fiatalnak látszott, olyan volt, mint Száska, amikor aludt. – Jaj, Szerjózsa! – nyögte halkan. Mély sajnálatot érzett, és undorító bűntudatot, mert az első érzése, ha csak egy pillanatra is, a viszolyogtató megkönnyebbülés volt.
*** Szergejt bevitték a házba. Anne parancsokat osztogatott, s közben egy pillanatra hátrafordult, hogy megköszönje a hercegnek, amit tett. – Nem akarna pihenni, enni és inni valamit? – kérdezte. – Nem – felelte Akim San. – Máris megyünk tovább. Hosszú az út a hegyekig. – Hazamennek? – Igen. Itt nincs becsület. – A herceg előrehajolt a nyeregben, s átható, éles pillantással nézett rá. – Elmondom, mi történt. Pár rövid mondatban, nagyon életszerűen idézte fel az eseményeket. Színpompás manőver volt. A dragonyosok sötétzöldben, a huszárok sárgában, a kozák ezredek vörösben és kékben, az irregulárisok pedig tarka ruháikban, vörös, kozák jelzőszalagokkal, s mind együtt, pazarabbnál pazarabb lovakon. Harsányan rikoltozva száguldottak le Borogyino felé, amelynek takaros, fehér falait alaposan megroggyantotta az ágyútűz. A felperzselt földből a lovak minden lépése nyomán por szállt fel, s keveredett össze a talaj felszínén gomolygó, térdig érő köddel. Az elterelő hadművelet célja a figyelemelterelés: lényege a zaj és a mozgás, lehetőleg minél több mindkettőből. – Amikor a félszemű elrendelte a támadást, azt hittem, hogy itt végre harcolhatok. Rohamunkkal magunkra vonjuk az el-
lenséget, és ha meg is halunk, megmentjük a napot. Ez volt az a halál, amelyért olyan sok száz mérföld távolságról ide jöttem. A bajorok, akiket váratlanul ért a hirtelen, vad roham, megrémültek, és fedezéket keresve szanaszét futottak. Napóleon Ifjú Gárdáját vonultatták fel erősítésként, de érkezett még egy ezred, hogy csökkentse az orosz nyolcadik hadtestre nehezedő nyomást. A hadmozdulat egyelőre teljes sikernek látszott. Akim San azonban többet akart. A kozákok természetüknél fogva és tapasztalataik által nevelten is előcsatározók voltak. Lelkesedésből csatlakoztak a kezdeti rohamhoz, de mihelyt erős tűz alá kerültek, az ösztöneiknek engedelmeskedtek, elkerülő műveletekbe kezdtek, hol behúzódtak a bokrok nyújtotta fedezékbe, hol kiszáguldottak mögüle, igyekezvén elkerülni a sűrűn röpködő golyókat; közben nagy port kavartak, ám nem értek el semmit. – Én szégyelltem magam miattuk – mondta Akim San, és oldalra fordulva, sokatmondóan kiköpött. – Bemocskolták azt az akciót, amire a becsületemet tettem fel. És a szőke is – láttam, hogy ugyanezt érzi, mert az oroszok, a saját emberei csak addig rohamoztak, amíg az ellenség menekült. Mihelyt megfordult és ellenállt, ők is megfordultak, s menekülésre fogták a dolgot. Nem elég erősek, hogy ellen tudjanak állni a tüzérségi tűznek, mondta magában Anne, s gondolatban két ellentétes nézőpontból, egyszerre látta a történteket. – A szőke dicsőségre vágyott. Látszott a tekintetén! Szégyellte magát, mert az emberei gyáván megfutamodtak. Rájuk is ordított: „Utánam! Győzünk, vagy meghalunk!” Én pedig
arra gondoltam, hogy igen, itt egy vezér, akit érdemes követni. Ezért kiadtam a parancsot az embereimnek, és vele tartottam. Akim San kihúzta magát a nyeregben, s a szeme szikrát szórt. – Egyenesen nekivágtattunk az ellenségnek, bele a tűzbe, és azok úgy vágtak le bennünket, mint sarló az érett gabonát. De közben mi is halált osztottunk. Jobbra és balra csaptunk, s ők is hullottak, vérük összekeveredett a miénkkel. Anne-t a rosszullét környékezte attól, hogy ezt olyasminek tartja, amire büszke lehet. Mennyire más, mennyire összebékíthetetlen a gondolkodásuk! – Hogyan… hogy menekült meg? – kérdezte kiszáradt szájjal. – A rohamunk keresztülvágta őket, s a másik oldalukon lyukadtunk ki. Ez az öt emberem maradt. Aztán láttam, hogy a szőke megsebesült, de a lova kihozta a csatából, mielőtt leesett volna a nyeregből. Arra gondoltam, hogy itt nincs több becsület számomra. Nem fogok gyávákért harcolni. Még elhoztam magához a szőkét, mielőtt hazamegyek az embereim maradékával. Anne érezte, hogy vége az elbeszélésnek. – Mennem kell hozzá – mondta. – Tényleg nem akar maradni? – A herceg némán a fejét rázta. – Akkor… csak azt tudom mondani, hogy köszönöm – folytatta Anne, s a kezét nyújtotta, amit Akim San elfogadott. – Figyelmeztettem, hogy a harmadik találkozásunk valami nagy jót vagy valami nagy rosszat jelez – mondta. – Remélem, meg tudja menteni. Ha nem, dicsőség neki a méltó halálért! Azt hiszem, többé nem találkozunk.
– Nem. Isten áldja meg, Akim San, és vezesse biztonságban haza. A herceg megfordította a lovát, és az emberei élén, hangos patacsattogással elügetett. Anne becsukta utánuk a kaput, és a herceg hegyi erődítményében, ketrecben tartott tigrisre gondolt. Ha Akim San elesett volna a harcban, ahogy remélte, a tigris is meghalt volna. Örül vajon, kérdezte magában, hogy a tigris megmenekült, vagy sajnálja, hogy örökös rabsága tovább folytatódik? Anélkül, hogy a kérdést eldöntötte volna, megrázta a fejét, és besietett a házba.
*** Pauline riadtan, de megkönnyebbülve nézett rá, amikor belépett. – Jaj, asszonyom, nem tudom, mit csináljak vele! – jajdult fel. – Mindenfelé csak vér! A három férficseléd tehetetlenül, elkerekedett szemmel nézett maga elé. A szalonban tették le a hordágyat, s a mozdulatlanul fekvő testből csöpögő vér már tócsába gyűlt a fényes padlón. – Először a vérzést kell elállítanunk – mondta határozottan Anne –, aztán ágyba kell fektetnünk. Jurka, menj a konyhába, hozz meleg vizet és törülközőket! Pauline, te pedig kötést… bármit! – kiáltotta, megelőzve az elkerülhetetlennek látszó kérdést. – Alsóneműt, asztalkendőket, bármit, amiből tépést lehet csinálni! Ne kérdezz semmit, csak siess! És valami erős szeszt – nézd meg, mije van Szenykának! A brandy a legjobb, de bármi megteszi.
Pauline Jurka után futott, Anne pedig a kocsishoz és a lovászhoz fordult: – Maguk pedig keressenek egy ágyat, elég keskenyet ahhoz, hogy könnyen körbe tudjam kerülni, és hozzanak ágyneműt is! Öt percen belül itt akarom látni! Értették? Gyerünk! Gyorsan! Magára maradva, a hirtelen rászakadt felelősség súlyát érezve, a sebesült fölé hajolt. Alig tudta, hol kezdje. Szergej egyenruhája vérben ázott, nedves és nehéz volt, az arca pedig sápadt a rátelepedett, vastag porréteg alatt. Mennyi vért veszíthet egy ember anélkül, hogy meghalna? Lerántotta róla a burkát, és félredobta. A combján lévő sérülések felületieknek látszottak, körülöttük már megalvadt a vér. Elkezdte legombolni róla a kabátot. A mellénye vértől csatakos volt, jelezve, hogy a seb valahol a felsőtestén van. A vérrel átitatott szövet érintése borzalmas volt, a mészárszékre emlékeztető szag hányingert keltő. Szergej azonban meg se mozdult. Halott lenne? De a halottak nem véreznek, jutott eszébe Anne-nek az, amit egyszer valahol olvasott. Legelőbb is a sebet kell megtalálni, és elállítani a vérzést! – mondta magának. A mellény után az ing következett. Nedves volt, meleg, és szívdobogást lehetett érezni alatta. Önkéntelenül is összeszorította a száját, és erőt kellett vennie magán, hogy folytatni tudja. Úgy tűnt, hogy az ing darabokra tépődött, és ahogy rongyos részei alá nézett, rémülten hőkölt vissza a férfi testén gonoszan kitátott szájként tátongó sebtől. Oldalról érhette a szablyavágás, miközben keresztülvágtatott az ellenséges seregen. Látta az ijesztő fehéren világító csontokat, s a vörösen lüktető
húst. Édes istenem! – vágott belé. Ez rosszabb volt, mint amit valaha el tudott képzelni! Hogy állítja el a vérzést?! – Pauline! Pauline! Kötést! – rikoltotta, s maga is megijedt a félelemtől felismerhetetlenül élessé vált hangjától. Felállt, letépte magáról a szoknyát, s elkeseredetten az alsóneműjéhez kapott, megpróbálta leoldani. Oldozd ki a zsinórt! – utasította magát, de mivel egész testében remegett a félelemtől, az ujjai nem akartak engedelmeskedni neki. Óvatosan, különben öszszebogozódik! Végre sikerült megtalálnia az egyik végét, s mikor meghúzta, a csomó – hála istennek! – szétbomlott. Az alsószoknyája lecsúszott, s ki tudott lépni belőle. Térdre vetette magát Szergej mellett, de egy kézzel nem tudta megemelni, hogy a másikkal alátolja az alsószoknyát. Segítség kell! Az isten szerelmére, hol van már Pauline?! Lépéseket hallott, s gyorsan megfordult. Zina érkezett egy kanna meleg vízzel és kendőkkel a karján. Anne elkeseredetten nézte a ráncokkal teli arcot. Mi hasznát veszi ennek az öregasszonynak? Hol marad már Pauline? – Szegény fiatalember – mondta különösebb érzelmek nélkül Zina. – Hadd segítsek, úrnőm! Nem hölgynek való munka ez. A vén bolond! – gondolta dühösen Anne. – Menj, és hívd a komornámat! Gyorsan! – parancsolt rá. Zina azonban nem engedelmeskedett, hanem fájdalmasan térdre ereszkedett a hordágy másik oldalán, és barna, fényes, egy élet munkájától megerősödött kezével Szergej alá nyúlt. – Most emelje meg az egyik kezével, úrnőm, és tolja át alatta az alsószoknyát! – mondta nyugodt hangon, mintha nem csinálnának különösebb dolgot egy ágyneműcserénél. Anne viszszafojtotta kirobbanni készülő haragját, és tette, amit az asz-
szony mondott. Minden úgy ment, mint a karikacsapás: érezte, hogy az alsószoknyát áthúzzák a kezéből, s Zina már tekerte is körbe, hogy befedje vele azt a borzalmas, ijesztő látványt nyújtó sebet. – Ha összehajtogat egy kendőt, úrnőm, és rászorítja a sebre, mielőtt szorosra húzom a kötést, az segít – folytatta továbbra is halkan Zina. Anne érezte, hogy visszatér belé a nyugalom, s fegyelmezetten tudja csinálni, amit kell. – A nyomás azért kell, hogy lelassuljon a vérzés. Orvosra lesz szükség, hogy összevarrja a sebet, de ha jól leszorítjuk, lassíthatjuk a vérzést. – Igen. Máris – felelte Anne. – Sztyenyka segít a többieknek behozni az ágyat – mondta Zina. – Szegény fiatalember – a csatában volt, úrnőm? Milyen szörnyű! Tudja, kicsoda? A kérdés váratlanul érte Anne-t. – A… a fia… Zina mindent értőn bólintott. – Ó! Akkor értesíteni kell az apját. Anne erre még nem is gondolt. – Igen. Hogyne! – Ha lemegy a nap, abbahagyják a harcot. Az egyik ember elmehetne, hogy értesítse. – Zina olyan hangon mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. Megérkezett az ágy, és Pauline is, sápadtan és kisírt szemmel, egy halom lepedővel, amelyekből rögtön elkezdett tépést csinálni. Miközben a férfiak felállították és megvetették az ágyat, Zina és Anne hátulról megtámasztva felültette Szergejt – Zina mutatta meg, hogyan –, s levették róla átvérzett kabátját, mellényét és ingét. Eközben jöttek rá, hogy a hátán is megsebesült – golyó találta el. A seb csak egész kicsit vérzett, de a
láttán Anne utolsó reménye is elszállt. Kimeneti nyílás nem volt. A golyó még mindig a testében lehetett, ami azt jelentette, hogy egész biztosan meghal, sebláztól és üszkösödéstől, ha a vérzés nem végez vele előbb. Nem áltatta magát azzal, hogy időben orvost tudnak szerezni, aki megoperálja, sőt azt is kétségesnek tartotta, hogy az operációnak lenne bármilyen esélye a sikerre. Zinával némán összenéztek az ernyedt test fölött, s átvették Pauline-tól a tépéseket, hogy bekötözzék a második sebet is. Zina irányításával a férfiak feltették Szergejt az ágyra, ahol a nők lemosdatták, rendbe hozták, amennyire lehetett. Még élt, bár önkívületi állapotban volt – Anne érezte a halvány lüktetést a nyakán. Nem maradt más, gondolta, mint életben tartani, amíg lehet, és értesíteni Nyikolajt.
*** A férfiak időnként kimentek a teraszra, de Anne-t már nem érdekelte a csata. Lelassítani a vérzést, és melegen tartani Szergejt – csak ennyit tehetett, és mégsem tudta magára hagyni a fiút. Lehet, hogy magához tér, és akkor mellette kell lennem, gondolta. Ahogy múlt az idő, elkezdett életjeleket mutatni: előbb csak a szemhéja rebbent meg, aztán a keze rándult meg picit, s végül a szája is mozogni kezdett, bár hang nem jött ki rajta. Az apró mozdulatok egyre erőteljesebbé váltak. Anne először arra gondolt, hogy a csatának a terasz felőli, nyitott ablakokon halkan beszűrődő hangjai zavarják, de aztán rájött, hogy nyugtalansága a láztól van, amelyet nyilván a testébe fúródott golyó okoz. Amikor megmozdította, a vérzés rögtön erősebb lett, és sokat kellett küzdeniük Zinával, hogy lefojtsák.
Négy óra tájban Szergej váratlanul kinyitotta a szemét, és a plafonra meredt. Zavartnak tűnt, aztán összerándult a fájdalomtól, majd kidugta a nyelvét a szája sarkán. – Szomjas… – suttogta. Anne-nek már jóval korábban volt gondja arra, hogy kérjen egy nagy pohár, vízzel kevert bort. A sebesült feje alá nyúlt, megemelte kissé, és az ajkához érintette a pohár szélét. Szergej behunyta a szemét, ivott néhány kortyot, és mélyen felsóhajtott. Aztán visszahanyatlott a párnára, oldalra fordította a fejét, és Anne-re nézett. Nem ismerte fel rögtön. – Anna? – kérdezte pár másodperccel később, suttogva. – Beteg vagyok? – Minden rendben. Biztonságban vagy. A házamban, fenn egy dombon. Valaki ide hozott, mert megsebesültél. – Dombon? – Szergej a homlokát ráncolta. – Milyen dombon? – Borogyino fölött. – Ó! Azt hittem, Pjatyigorszkban vagyunk. – A fiatalember pár pillanatra becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét. – Borogyino! A csata…? – Még tart. Ne! Ne mozogj, mert újból vérezni kezdesz! Feküdj nyugodtan, Szerjózsa! – Mi történik? Áttörtek rajtunk? – Nem. Tartjátok magatokat. Nem fognak áttörni. – Hála istennek! – mormolta halkan Szergej. Aztán elmosolyodott, de olyan üdvözölt, földöntúli mosollyal, hogy Anne kis híján felsikoltott. – Azt mondják, hogy egy oroszt nem elég egyszerűen megölni – biztosan át kell lökni a halál küszöbén.
Kis ideig hallgatott, mintha rendezni akarta volna a gondolatait, majd megkérdezte: – Mi lett a csapatommal? – Nem tudom – válaszolta Anne. Könnyebbnek érezte hazudni, mint hosszas magyarázatba bocsátkozni. – Nem. Tényleg nem tudhatja… Fáj beszélni – mondta Szergej, és nagyot sóhajtva behunyta a szemét. – Akkor pihenj. Veled maradok! – felelte Anne. Torz, de mosolyhoz hasonlító kifejezés jelent meg a fiatalember arcán. – Anna…! Alszom egy kicsit – felelte. Az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna. Szergej láza feljebb szökött, s ő egyre nyugtalanabbá vált, nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs arról, hol van. Nehéz volt az ágyon tartani. Anne folyamatosan szólongatta, megpróbálta magához téríteni, de ha ki is nyitotta a szemét, csak forgatta ide-oda, s továbbra is önkívületi állapotban maradt. A vérzése is erősödött. Anne nem merte levenni róla a kötést; újabbat raktak rá, s aztán még újabbat, mikor az átázott. Bealkonyodott, a levegő lehűlt, és Szergej elcsendesedett. A lenti síkságról hallatszó lövöldözés is halkabbá vált. Nyikolaj hamarosan megérkezik! – jutott eszébe Anne-nek. Adja isten, hogy még időben jöjjön! Szergej magához tért, és kiüresedett tekintettel nézett rá. – Hol vagyok? – kérdezte. – A házamban – felelte Anne. – Anna?! Maga az? – Igen, Szerjózsa. Itt vagyok. – Nem látom. Ne hagyjon el! Sötét van. És fázom, nagyon fázom.
A szobában még mindig világos volt. Anne ijedten nyúlt a fiatalemberhez, s megriadt, amikor érezte bőre természetellenes hidegségét. Zinára nézett, aki rögtön elsietett újabb takaróért. – Nem hagylak itt – mondta Szergej fejét simogatva. – Ne félj! A fiú feléje fordult, öntudatlanul is odatartotta a fejét. Az arca alabástromfehér volt, mint egy rég halott hős márványból faragott arca. Mennyi ideig maradhat életben ekkora vérveszteség mellett? Szergej megrázkódott, és újból magához tért. – Anna? – kérdezte, mintha megismerte volna. – Beteg vagyok? – Megsebesültél – válaszolta nem kis erőfeszítéssel Anne. – Leestem…? Nem, már emlékszem. Borogyino. Rohamoztunk… a németeket támadtuk. Látszott, hogy eszméletre tért. Még csak suttogni tudott, de a tekintete kitisztult, s fájdalommal telten meredt Anne-re. – Miért csináltad, Szerjózsa? – szakadt fel az asszonyból a kérdés. Akim San azt mondta, hogy dicsőségre vágyott, de nem hitte, hogy Szergejt ugyanaz a vágy vezérelte. Nagyon mélyen ott élt benne a félelem, hogy a halált kereste, annak a lelkét szétszaggató kínszenvedésnek a végét, amely azon a bizonyos napon, a Kaukázus magas hegyei között kezdődött. A tigris halálát akarta, gyorsat és kegyelmet hozót, de a sors szeszélye a sakáléra ítélte. – A parancs úgy szólt, hogy nem kell elfoglalni a várost, csak elvonni az ellenség erejét – mondta. – Akim San elmesélte – akkor is továbbmentél, amikor mindenki visszafordult. Mi-
ért, Szerjózsa? – kérdezte, s a szemébe nézve szomorú, bűntudattal teli és zavart tekintetet látott. – Nem tudom. – Anne úgy érezte, nem képes megszólalni, ezért csak megsimogatta a fiatalember arcát, mire az felsóhajtott. – Talán menekülni akartam. – De hát nincs menekülés! Ami vagy, az veled marad, örökké, örökké. Szergej behunyta a szemét. Zina tért vissza a takaróval, s szorosan belebugyolálták. Anne közben végigsimította az oldalát, és úgy érezte, hogy a kötés csak kicsit nedvesedett át. A vérzés tehát enyhült… vagy lehetséges, hogy nem maradt benne több vér?! Úgy tűnt, hogy Szergej ismét elájult, de kis idő múlva kinyitotta a szemét, és megszólalt: – Anna? Szeretett engem? Anne pár pillanatig nem volt képes válaszolni. Szeretettel és mélyen a szívébe maró fájdalommal nézte a sápadt arcot. A gyereke lehetett volna, és a méhében már ott növekedett az a gyerek, akinek a bátyja. Nagyon szerette volna megmenteni, megvédeni, szorosan magához szorítani, de nem tehetett semmit. – Igen – felelte végül. – Szerettelek… és most is szeretlek. – Sajnálom – mondta Szergej, de olyan halkan, hogy közel kellett hajolnia hozzá, hogy hallja a szavát. – Sajnálom, hogy így történt. Kint kezdett besötétedni, s az égen már felbukkant egy fényesen világító csillag. Szergej – ahogy az súlyos vérveszteséget elszenvedett emberekkel gyakran előfordul – sűrűn ásítani kezdett. Gondolatban távol került Anne-től, az osztaga nyújtotta biztonságba. Hosszú idő után halkan, motyogva azt mondta:
– A lovakat el ne felejtsék! Először azokat kell ellátni.
*** Már hosszú ideje sötét volt. Úgy tűnt, hogy a tüzelés abbamaradt, csupán Utyica irányából lehetett hallani távoli morajt. A fő csatatér csöndessé vált. A szobában is csönd volt. A sarokban égő lámpa meleg fénye a karosszékben szunyókáló Zina lehajtott fejére esett. Anne az ágy mellett ült, és Szergejt figyelte. Már olyan hosszú ideje volt ott, hogy valószínűleg ő is elszenderedett pár percre; mindenesetre úgy érezte, hogy hirtelen tért magához a lépcső felől hallatszó beszéd és léptek hallatán. Úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna, és kiszaladt a folyosóra. Nyikolaj sietett felfelé a lépcsőn, nyomában Sztyenykával, aki menet közben kiáltotta oda Anne-nek: – Úrnő! Úrnő! Megérkezett! – Hála istennek, itt vagy! – Anne a férfi karjába vetette magát, az pedig szorosan magához ölelte. Izzadság- és füstszaga volt, a köpenye nedves a harmattól; egész testében remegett, és zihált, mintha sokat futott volna. Ölelésük csak egy pillanatig tartott, s Anne már húzta is magával a szobába, már közben kérdezve meg: – Vége? Befejeződött a csata? A távolból még mindig mintha ágyúzást lehetne hallani. – Csak a régi postaút mentén, a szárnyon lőnek. Mindenhol máshol befejeződött az ütközet, s a franciák visszahúzódtak. Amikor visszaértem a parancsnokságra, a herceged üzenete várt Szergejről. Nem tudtam, hogy még mindig itt vagy. – Képtelen voltam elmenni – válaszolta Anne. – Megnyertük a csatát? Nyikolaj a kezét elengedve belépett a szobába.
– Isten tudja. A veszteségeink súlyosak. – Észrevette az ágyon fekvő alakot. – Hogy van? Anne nem tudta, hogyan mondja meg neki, de nem is kellett keresgélnie a szavakat. Miután nem válaszolt rögtön, Nyikolaj ránézett, leolvasta az arcáról, s a szája keserűen legörbült. Az ágyhoz lépett, leült Anne székére, és megfogta a fia kezét. – Szergej – szólt hozzá halkan. – Apa van itt. Nézz rám, Szerjózsa! Szergej motyogott valamit, és felé fordította a fejét. Kérlek, Uram, imádkozott magában Anne, add, hogy magához térjen és megismerje. – Szerjózsa, apa van itt. Hallasz? Szergej kinyitotta a szemét, és enyhén összeráncolt homlokkal nézett rá. Megnyalta a száját, és újból ásított. – Fázom – motyogta. Nyikolaj közelebb hajolt hozzá. Füsttől szürke arcán könynyek peregtek. – Szeretlek – mondta, s a haját félresimítva homlokon csókolta a fiát. – Bocsáss meg, Szerjózsa! Mondd, hogy megértetted! Szergej tekintete azonban már messzire révedt, és Anne látta rajta, hogy nem ismerte fel az apját. – Ne felejtsétek a lovakat! – mondta nehezen, és elfordult, a haldoklás magányába süppedten az ablak felé nézett. Az arca végtelenül keserűvé vált, mintha hirtelen rádöbbent volna, mennyire haszontalan és értelmetlen az, ami vele történt, ami miatt elveszíti az életét. Anne, bár figyelte, nem tudta megmondani, mikor állt be a halál. Csak azt vette észre, hogy a keserűség fokozatosan enyhülni kezdett, ahogy a fény tűnik el
az égről napnyugta után, míg az alkonyatból éjszaka nem lesz anélkül, hogy pontosan meg lehetne mondani, mikor történt az átmenet.
Harmincadik fejezet Valamikor éjfél után megérkezett Adonisz, akit Sztyenyka engedett be és kísért rögtön a szalonba. Adonisz egyetlen pillantással felmérte a helyzetet; az ágyon fekvő, burkával letakart, mozdulatlan testet, a mellette karosszékben bóbiskoló öregaszszonyt, Anne-t és Nyikolajt az ablakhoz közeli kereveten – a férfi fejét a nő ölébe hajtva aludt. Anne a fáradtságtól karikás szemmel nézett rá. – Alszik – mondta. Adonisz arca komor volt. – Visszavonulunk. Magának is mennie kell. Itt nem lenne biztonságban. Muszáj felébresztenie – mondta. A gróf azonban már ébredezett. A teljes kimerültség okozta álomból magához térve üres tekintettel nézett Anne-re, aki mindent megadott volna azért, hogy még egy darabig áldott, öntudatlan állapotban tartsa. – Adonisz van itt – szólt hozzá gyöngéden. A férfi pislogott egyet, majd nyögve felült. Az az ébredés, gondolta később, a legszörnyűbb volt egész életében. Jobban elfáradt, mintsem lehetségesnek tartotta. Minden csontja fájt, szemei kődarabokként ültek az üregükben, a szája kiszáradt és rossz íze volt, a feje fájt; de mindennél sokkal rosszabbnak érezte a bánatot, amely – emlékezete visszatérésével – egyre súlyosabbá váló sziklaként nyomta a mellét.
– Adonisz – szólalt meg nehezen forgó nyelvvel. – Mi történt? – Új utasításokat kaptunk, ezredes – válaszolta higgadt hangon az obsitos. – A főparancsnok először csapatösszevonást rendelt el, és az ütközet folytatását holnap, de miután öszszeszámolták a veszteségeinket, meggondolta magát. Visszavonulunk Mozsajszk felé. A tüzérség már elindult, két órakor a gyalogság is követi. A hátvédet a kozákok biztosítják. A rövid, szakszerű jelentés hallatán Kirov feje egyetlen pillanat alatt kitisztult. – Mekkorák a veszteségek? – Az első felmérés szerint negyvenezer – halottban és sebesültben. A hirtelen beállt csendben Kirov tisztán hallotta, hogy Anne hitetlenkedve nagyot sóhajt. A szám felfoghatatlan volt, túllépett minden elképzelhető mértéken. – És a franciáké? Adonisz vállat vont. – Szerintem nagyjából ugyanannyi. Visszavonultak úgy, hogy látni se lehet őket, de legalább annyi halottjuk kell legyen, mint nekünk. – Kirov bólintott, s fejét a tenyerébe hajtva a halántékát dörzsölte. Adonisz együtt érzőn nézett rá. – Az utasításai, ezredes? – kérdezte. – Nagyon várják már a parancsnokságon. Kirov éles pillantást vetett rá. – El kell temetnem a fiamat. Utána indulok. Előbb eltemetem. A tábornok meg fogja érteni. Mihelyt kivilágosodik… Adonisz nem volt orosz, és úgy tűnt, hogy vitatkozni akar, de uralkodott magán. Még menetelés közben, a franciákkal szorosan a sarkukban is a katonák rendszeresen megálltak,
hogy eltemessék halott bajtársaikat, alacsony sírhantokat és hevenyészve ácsolt kereszteket hagyva maguk mögött. Nem akarhatta, s nem is gondolta, hogy az ura nem tesz meg ugyanennyit a fiáért.
*** Hajnali szürkeség volt, amikor elindultak, hogy rákanyarodjanak a rommá lőtt Novoje Szelo mellett elhaladó s Gorki mögött a Szmolenszk-Moszkva országútba becsatlakozó útra. Búcsúzáskor Anne meleg szavakkal köszönte meg Sztyenykának és Zinának a hűségüket és segítségüket, s megígérte, hogy ha túl lesznek a nehézségeken, kézzelfoghatóbb jelét is adja hálájának. Komoly arccal fogadták a köszönetet, és csöndben álltak az udvaron, miközben ők távoztak, mintha hozzánőttek volna a talpuk alatti kövezethez: szilárdan, mindent elviselőn. Anne és Pauline kocsiba ült, Nyikolaj és Adonisz pedig nyeregbe szállt. Az udvar mögött, a ház és az erdő között húzódó, füves sávon friss sírhant emelkedett. Miközben kilovagolt a kapun, Kirov még egy pillantást vetett rá. Szergejt a burkába tekerve temették el; arra már nem maradt idő, hogy koporsót ácsoljanak neki. Sztyenyka megígérte, hogy kövekkel fogja beborítani a sírt, nehogy télen a farkasok kiássák a holttestet. Ahogy a nap előbukkant a látóhatár mögül, s feljebb hágott az égen, a csatatér a maga teljes borzalmában megmutatta magát – lovak és emberek hevertek mindenfelé, halálba merevedetten, s még ezrek, akik végső kínjukban már csak halkan nyöszörögni tudtak. A holttestek és lótetemek között szanaszét szórva letört szuronydarabok, összegyűrt vértek és sisakok, üres gránáthüvelyek, szilánkokra tört ágyútalpak. A csaknem
teljesen lerombolt, letaposott erődítmények körül kupacokban halmozódtak a hullák, gyászos bizonyítékaként annak, hogy a sáncok többször is gazdát cseréltek. A vízmosásokban, ahová a sebesültek ösztönösen bevonszolták magukat, hogy elkerüljék a feléjük záporozó lövéseket, holtak és sebesültek alkottak irtóztató dombokat; a sebesültek saját vérükben fuldokoltak, s szánalmasan segítségért könyörögtek, vagy legalább egy golyóért, amely megszabadítja őket további szenvedéseiktől. A Moszkvába vezető utat ellepte a fáradtan, de rendezett sorokban visszavonuló sereg. A hat mérföld távolságra lévő Mozsajszk már megtelt sebesültekkel, akik nagy nehezen elvonszolták magukat odáig, s remélték, hogy akad szekér, amely felveszi s Moszkvába viszi őket, ahol kórházba kerülhetnek. Mikor odaértek, egy fiatal, sápadt arcú altisztbe botlottak, aki sietve közölte, hogy Kirovot nagyon várják, Toll ezredes akar sürgősen találkozni vele. – Várjon egy kicsit! – szólt rá a gróf, és a nyeregből leszállva merev léptekkel a kocsihoz ment. Benyúlt az ablakon, és megfogta Anne kezét. – Menj Moszkvába, amilyen gyorsan csak tudsz! Ne állj meg, bárki is mondja, mert elvehetik tőled a kocsit! Ha odaérsz, rejtsd el a lovakat! Már többször kértük Rosztopcsint, hogy küldjön lovakat a sebesültek szállításához – mostanra mindent, ami szállításra alkalmas, már vagy rekviráltak, vagy elloptak Moszkvában! – Értem – felelte Anne. Hiába ismerte, megdöbbent azon, hogy az adott körülmények között ilyen részletekre is van gondja vele kapcsolatban. – Mihelyt lehet, üzenek a Bjeloszkojéba. Szerintem még megállunk valahol, lesz egy újabb ütközet, de hogy hol, azt nem tudom. Vigyázz magadra, és ne törődj semmi mással!
– Igen, Nyikolaj – válaszolta engedelmesen Anne. A férfi a szájához emelte a kezét, egyszer megcsókolta, s már fordult is el, hívta a kötelesség. – Isten óvjon! – kiáltotta utána az aszszony, de a gróf ezt már nem hallotta. Még látta, ahogy megragadta a lova kantárját, de a kocsis, aki érthető módon nagyon ideges volt, megcsördítette az ostorát, s a kocsi nekilódult, még mielőtt Nyikolaj nyeregbe lendült volna.
*** A Moszkvába vezető út utolsó néhány mérföldje tele volt menekülőkkel, dezertőr és sebesült katonákkal. Anne lassan tudott csak haladni, mert lehetetlen volt lovakat váltani. Kezdte egyre többre becsülni azt a kettőt, amelyet befogatott, és figyelmeztette Tolkát, hogy ha bárki meg akarja állítani őket, azonnal csapjon közéjük, s vágtassanak, ahogy csak bírnak. Útközben sokan feléjük fordultak, hallva a lovak közeledtét, néhányszor sebesültek is integettek feléjük, megpróbáltak felkéredzkedni, hogy elvigyék őket a városba, de Tolka szigorúan betartotta az utasítást, és megállás nélkül, összehúzott ablakfüggönyökkel haladtak tovább. Mikor végül begördültek a Bjeloszkoje udvarára, Anne megkönnyebbülten nagyot sóhajtott. Utasította a kapust, hogy külön engedély nélkül senkit se engedjen be, Sztyepánra pedig ráparancsolt, hogy a többi lovásszal együtt napi huszonnégy órán keresztül a leggondosabban őrizzék a lovakat. Mihajlo meglepődéssel vegyes megkönnyebbüléssel nyitott neki ajtót, amin Anne jót mulatott volna, ha nem olyan rettenetesen fáradt.
– Ó, úrnőm! Hála legyen a szenteknek, hogy nem esett baja! Amikor hallottuk, hogy Borogyinónál csata volt, biztosra vettük, hogy megölték. – Köszönöm, Mihajlo. Tökéletesen jól vagyok. Itthon van az úr? – Igen, úrnőm. A szalonban. Igaz, hogy jönnek a franciák? Azt mondják, a hadseregünk hátrál. Olyan dolgokat hallunk itt, úrnőm, hogy el se hinné! Senki se tudja, hogy a csatát megnyertük-e, vagy elveszítettük… – Megnyertük. A hadseregünk egy új, erődített állásba vonul, hogy ott újból megütközzön a franciákkal. Nincs mitől félni – válaszolta Anne a lépcső felé menet. – Igen, úrnőm – mondta komoran Mihajlo. Anne érezte, hogy nem volt igazán meggyőző, amit mondott. – Nagyon elfáradtam és meg is éheztem az úttól – mondta mintegy magyarázatképpen. – Hozna valami ennivalót? – Ahogy befejezte a mondatot, rögtön indult is fölfelé, nehogy a komornyik bármi egyebet kérdezzen. A szalonban Bazilt, Jean-Lucöt és Rose-t a kandalló előtt, a szőnyegen találta, marokkózásba merülten. Bazil arca feszült volt, és karikák sötétlettek a szeme körül, mintha egy ideje már nem sokat aludt volna. Az ajtónyitást hallva felnézett, s az idegességet megkönnyebbülés váltotta fel az arcán, mikor meglátta, ki érkezett. Jean-Luc olyannak látszott, mint mindig, s az arca is kiismerhetetlen – de hát ő színész volt, a dolog hozzátartozott a mesterségéhez. Anne sosem tudta megmondani, mit gondol. Rose sápadtnak és kedvetlennek tűnt, de az arca rögtön felderült, amikor meglátta, s vidám „Maman!” kiáltással rögtön
igyekezett is felállni egy széklábba kapaszkodva. Anne egy szempillantása alatt nála termett, és felkapta. Rose a nyaka köré fonta a karját, nedves puszit adott az arcára, és egyből panaszkodni kezdett: – Nem voltál itt a születésnapomon, maman! Hároméves lettem, és te nem voltál itt. Papa és Zso-Zso partit akart rendezni, de már nincs itt senki. Hoztál ajándékot? Anne megcsókolta, megölelte és lerakta. – Nem, drágám, nem tudtam most vásárolni semmit – felelte. – Ha vége lesz a háborúnak, gyönyörű ajándékot veszek neked, de most nem tudtam. – Jönnek a franciák? – érdeklődött Rose. – Mindenki menekül, kivéve papát. Ő nagyon bátor. Anne Bazilra nézett, aki halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Majd később mindent elmesélek – mondta, s jelentőségteljesen Rose-ra pillantott. – Leviszem Rose-t a konyhába – szólt Jean-Luc, és egyetlen kecses mozdulattal talpon termett. – Készítünk valami meglepetést mamannak, poupée? Rose egy csöppet sem ellenkezett, hagyta magát elcsalni. Miután kettesben maradtak, Anne Bazilhoz fordult: – Meglep, hogy itt talállak. Azt hittem, hogy a körülményekre való tekintettel Tverből egyenesen Szentpétervárra mégy. Mi hozott vissza? – Elsősorban a Moszkvát elhagyó, különböző holmikkal megpakolt szekerek látványa – válaszolta Bazil, s bár amit mondott, akár tréfa is lehetett volna, nem volt az. – Augusztus vége óta, amikor megérkeztek a hírek Szmolenszkből, az em-
berek sorra elhagyják a várost. Mi visszajöttünk, vigyázni az értékekre. Anne elképedve nézett rá. – Úgy gondoltad, hogy a javaid veszélyben vannak itt… ezért visszahoztad Rose-t? – kérdezte. Bazil elvörösödött. – Ne beszélj így velem! Szeretem annyira a lányomat, mint te. Anne tudta, hogy nincs értelme vitatkozni vele. Erőt vett hát magán, és csöndesebben folytatta: – Nagyszerű. De miért jöttetek vissza oda, ahol szerinted veszélyes? – Jekatyerina nagyhercegnő azt mondta, hogy nincs semmilyen veszély – felelte tompán Bazil. – Úgy vélte, hogy miután Kutuzov átvette a parancsnokságot, a visszavonulásnak vége lesz, a két sereg megütközik, és túl leszünk a dolgon. De én arra gondoltam, hogy minden eshetőségre készen itt kell lennem. Úgy számoltam, hogy ha a dolgok rosszabbra fordulnak, akkor is bőven lesz még időm elvinni Rose-t. – Úgy tűnik, mindenki erre számított. Nem Rose mondta, hogy mindenki menekül? Miért vagytok akkor még mindig itt? – Két nappal ezelőtt megpróbáltunk elmenni, de az átkozott parasztok elbarikádozták a város kapuit, és senkit se eresztettek ki – legalábbis a férfiakat nem – mesélte Bazil. – Azt mondták, hogy gyávaság menekülni, és minden épkézláb embernek maradnia kell, hogy harcoljon a franciák ellen. Visszafordítottak bennünket. Anne komolyan nézett rá, mire elkapta róla a tekintetét. – Van más is, ugye?
Bazil vonakodva ugyan, de bólintott. – Miután visszajöttünk, egy tucat rendőr érkezett a kormányzó rendeletével, hogy elrekvirálják a lovakat. Anne-nek eszébe jutott, mit mondott Kirov. Ő előre látta azt, amit Bazil nyilvánvalóan nem. – És? – kérdezte türelmetlenül. – Természetesen visszautasítottad, nem? – Hogy utasíthattam volna vissza? Hivatalos megbízással jöttek. Papírjuk volt róla, hogy parancsot teljesítenek. Anne elsápadt az indulattól. – Hagytad, hogy elvigyék a lovakat? Te gyengeelméjű! Te idióta! Te… Hogy hagyhattad, hogy elvigyék őket? – Idegesek voltak, és fegyver is volt náluk – védekezett Bazil. – Azt hiszem, mire ideértek, már akadt néhány gondjuk. – Gondjuk? Majd adtam volna én nekik gondot! Előbb gázoltam volna a vérükben, mintsem hagyjam… – Anne hirtelen elhallgatott, s a szeme tágra nyílt, ahogy megfogalmazódott benne a következő, elkerülhetetlen kérdés. – Kvasszit is? – nyögte ki suttogva. Bazil némán bólintott. Anne képtelen volt megszólalni. Kvasszit is, ismételgette magában tompán. Kvasszit is. – Elvitték, de ha nem, akkor biztos ellopták volna – mondta durcásan Bazil. – Mindenki igyekszik kijutni a városból. Rosztopcsin elrendelte, hogy minden fellelhető lovat fogjanak be a városi levéltár és hivatalos iratok szállítására, ezért aztán a leggirhesebb, lesántult gebe is óriási pénzekért kel el, ha egyáltalán van. Mindenkitől mindent lopnak, akinek még van valamije.
Anne a fejét rázta, s képtelen volt megszólalni. Kvasszit, az ő imádott Kvassziját, akit Nyikolajtól kapott, és Image-et, akit látott megszületni, és maga tanított, idegenek csak úgy fogták, és elvitték! – Rose pónija megmaradt – mondta némi vigasztalásképp Bazil. – Sikerült elrejteni. A konyha mögött, az egyik kamrában. Anne majdnem elnevette magát a szánalmas békítési kísérleten, de csak egy mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Jó, hogy visszajöttem, mert ha még várok egy kicsit, valószínűleg semmit sem találok. – Mi történt valójában Borogyinónál? – kérdezte Bazil megkönnyebbülten, hogy a vihar minden jel szerint elvonult felőle. – A legkülönbözőbb híreket halljuk, de úgy tűnik, senki se tudja, mi történt igazából. Rosztopcsin egyik parancsot a másik után adja ki, és mindegyik ellentmond az előzőnek. Mihajlo érkezett meg az étellel, s miután távozott, Anne evés közben elmesélte Bazilnak mindazt, amit látott. – Végül is győztünk vagy veszítettünk? – kérdezte a beszámoló végén a férfi. – Nem tudom, hogy egyik fél is győztesnek tarthatja-e magát. A nap végén az arcvonalunk még a helyén volt, és a franciák meghátráltak. Kutuzov azonban visszavonulást rendelt el. Állítólag azért, hogy az út mentén újból állásokat foglaljanak el. De hogy hol, nem tudom. Akárhogyan is, a hadsereg továbbra is köztünk és a franciák között van. Nincs mitől félni. – Akkor miért menekítette el Rosztopcsin a teljes városi archívumot és kincstárat? – Gondolom, elővigyázatosságból – válaszolta Anne. – Egy pillanatig se hiszem, hogy a franciák eljuthatnak idáig, de ha te
aggódsz, akkor a barátoddal nyugodtan elmehettek, mivel már itt vagyok, és tudok vigyázni Rose-ra. – Mondtam, hogy nem engedik el a férfiakat a városból. Egyébként is, azt hiszed, képes volnék a bőrömet menteni, és itt hagyni Rose-t? – kérdezte megbántottan Bazil. – Nem tudom, mire vagy képes – vágott vissza Anne, de aztán felsóhajtott, és másfelé nézett. Nem látta értelmét, hogy provokálja, további veszekedésre ösztönözze. – Ha valóban aggódsz, Parmoutier az első aggasztó jelre elviheti Rose-t Danyilovékhoz. Nagyon fognak vigyázni rá. Nem szeretek arra gondolni, hogy férfi kíséret nélkül utaznak, de Tuláig biztos nem lesz gond. – Anna… – kezdte Bazil, s ahogy találkozott a tekintetük, Anne látta a szemén, hogy újabb bajról készül beszámolni. – Mi az? – kérdezte feltámadó rémülettel. – A mademoiselle… már nincs itt. – Mit beszélsz? – Akkor történt, amikor visszajöttünk Tverből. Emlékszel, mondtam, hogy a városba vezető, főbb utak el voltak barikádozva. Minden kocsit megállítottak. Közölték velünk, hogy ha már visszajöttünk, szívesen látnak bennünket, de még egyszer nem mehetünk el. Aztán Rose kérdezősködni kezdett, a mademoiselle pedig, hogy megnyugtassa, válaszolt neki, de franciául. Meghallották, és valaki elkiáltotta magát: „Ugye francia?!.” És még egyebet is mondott, sértő dolgokat, meg hogy Moszkva tele van francia kémekkel. Mondtam, hogy nem francia, hanem belga, és hogy a belgák ugyanúgy utálják a franciákat, mint mi, de nem hittek nekem. Meg se hallgattak. Lerángatták a kocsiról, és azt mondták, hogy a kormányzóhoz viszik, ki-
hallgatásra. Nem ellenkezett… azt hiszem, Rose kedvéért. Csak… – Bazil elhallgatott, s újból nagyot nyelt, mintha ismét látta volna lejátszódni maga előtt a jelenetet. – Csak elment velük. Anne szája száraz volt, miközben megkérdezte: – Hová vitték? – Nem tudom. Minket továbbküldtek, mert több kocsi is várakozott mögöttünk. – Mit tettél azért, hogy megtaláld? – Elmentem a kormányzóhoz, magánkihallgatásra. Nagyon kedvesen fogadott, és a barikádhoz csendőröket küldött, akik letartóztattak pár embert, és kihallgatták őket, de nem tudtak meg semmit. Kértem, hogy kerestesse, de azt mondta, hogy nincs elég embere, és fontosabb dolgai is vannak… – Fontosabbak?! – csattant fel Anne. – Azt mondta, hogy mindenki menekül, és naponta tűnnek el emberek – hogy tudna megtalálni egy francia nevelőnőt? – Belgát! – kiáltotta Anne. – Belga volt! Bazil arca megrándult, és halkan folytatta. – Reméltük, hogy hazatér. Azt mondtuk Rose-nak, hogy elment pár napra, segíteni a kormányzónak a kémek kihallgatásában, és úgy tűnt, hogy elhitte. Nem kérdezett semmit, csak azt, hogy mikor jön vissza a mademoiselle. Meghalt, gondolta komoran Anne. Egész biztosan meghalt; a csőcselék kirángatta a kocsiból… Nem akarta végiggondolni, milyen halála lehetett. Inkább a dühben keresett menedéket. – Természetesen a drága kis Jean-Lucödet meg tudtad menteni! – fröcsögte. – Őt, aki tényleg francia! Neki persze a haja szála se görbült!
– Nem nyitotta ki a száját. Különben is, színész. Felesleges őt hibáztatni, Anna – válaszolta csöndesen Bazil. – Az én hibám, hogy a mademoiselle-t nem tudtam megvédeni. A beismerés váratlanul érte Anne-t, s pár pillanatra a torkára forrasztotta a szót. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Ó, istenem! – sóhajtott fel elcsigázottan. – Mi történt a világgal?
*** Később, miután Rose lefeküdt, a három felnőtt újból összegyűlt a szalonban. Anne ezúttal nem tiltakozott Jean-Luc jelenléte ellen. A körülmények miatt természetesnek érezte, hogy összetartsanak, mint a veszélyben lévő állatok. – Nem hiszem, hogy a franciák elérik Moszkvát – mondta újból. – A hadsereg rendezetten vonult vissza, és bár komoly veszteségei voltak Borogyinónál, semmiképp se végzetesek. Az utánpótlása még mindig jó, Bonapartéé pedig minden mérfölddel egyre gyatrább lesz. Kutuzov valahol Mozsajszk és Moszkva között megáll, és véget vet az egésznek. – Akkor is… – próbált közbeszólni Bazil. – Igen! – hallgattatta el Anne. – Én is azt szeretném, ha Rose minél előbb elmenne, ha találnánk rá valamilyen módot. Elvihetném magammal… – Túl veszélyes lenne – ellenkezett Bazil. – Egy előkelő hölgy egyedül, férfi kísérő nélkül! Tíz versztát se tennétek meg, és már kirabolnának benneteket. Dezertőrök és fosztogatók kószálnak mindenfelé. – Tudom, de… – Anne a homlokát ráncolva elhallgatott. Az utak valóban veszélyesek voltak, erről személyesen is meggyőződhetett. Jobb, ha Rose Moszkvában marad, mintha elke-
seredett dezertőrök, csavargók áldozatává válik. Lehet, hogy a franciák nem is jönnek, és ha mégis, akkor sem akarja, hogy a gyermeke újból megrémüljön úgy, mint amikor a csőcselék megölte a nevelőnőjét! – Hallgasson ide, van egy ötletem! – szólalt meg váratlanul Jean-Luc, és határozottan nézett Anne-re. – Tudom, hogy nem kedvel… – Az asszony önkéntelenül is elhúzta a száját, és enyhén elpirult. – Rendben, tudom, hogy utál, de azzal maga is tisztában van, hogy szeretem Rose-t, és ő is engem. Anne vállat vont; sosem volt meggyőződve arról, hogy ez így igaz. – Talán. És? – Rám kell bíznia. Igen! Hallgasson ide. Én ki tudom vinni innen. Ne felejtse el, hogy színész vagyok, és különösen jól alakítok nőket. Ha nőnek öltözöm, senki se jön rá a csalásra – senki! Parasztasszonynak öltözve átviszem Rose-t a barikádokon, oda, ahová akarja, s ott fogjuk megvárni magukat. Anne meg volt döbbenve. – De… de hát hogy akarja megtartani a lovakat? Azt fogják hinni, hogy egy védtelen nő, és elveszik őket. Jean-Luc szélesen elvigyorodott. – Nem lesznek lovak. Gyalog megyek. – Gyalog?! – Rose-t parasztruhában felültetem a pónijára, és egy jókora csomagot rakok mögé. A pónit olyan szánalmassá teszem, amilyenné csak lehet – összekenem sárral, és itt-ott jól belenyírok a szőrébe, hogy azt higgyék, rühes. Száron fogom vezetni, és senkinek eszébe se jut, hogy megtámadjon bennünket. – De nem mehet végig gyalog!
– Ha kijutottunk a városból – folytatta a színész –, szerzek valamilyen kocsit, és befogom a pónit. Adhatnak hozzá pénzt. Pisztolyt is viszek, elrejtem a ruhám alatt. Minden rendben lesz. Ha kijutunk Moszkvából, minden rendben lesz. Meg tudjuk csinálni. De bízniuk kell bennem. – Én… nem is tudom – felelte tétován Anne. – Talán nekem kellene elvinnem. Jean-Luc a tiltakozása jeléül hangosat pattintott az ujjával. – Nem tudja megtenni! Ugyan már, Anna Petrovna, az érzései helyett hagyatkozzon az eszére! Tudom, hogy utál – de valahol mélyen maga is tisztában van vele, hogy szeretem ezt a gyereket úgy, hogy maga, az anyja se szeretheti jobban. Biztonságos helyre viszem, és ott tartom, amíg megérkeznek. – Szünetet tartva a színész egyikükről a másikra nézett. Bazil sápadt volt, és hallgatott. Egész élete készült távozni tőle – a szerelme és a gyermeke –, de szembenézett az elkerülhetetlennel. Halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és Mihajlo lépett be egy szál papírral a kezében tartott ezüsttálcán. – Elnézést, úrnőm, de most hozta egy szolga. Úgy gondoltam, látnia kell – jelentette. – Mi az?! – kérdezte Anne, nagy nehezen kirángatva magát háborgó gondolataiból. – A kormányzó rendelete. Az utcán is osztogatják. Anne elvette és elolvasta. Harcba, Moszkva védelmére hívó üzenet volt. Arról szólt, hogy mindenkinek csatlakoznia kell a hadsereghez, amely a város határánál foglal el új állásokat. „…fegyverkezzenek fel, ahogy tudnak! Jöjjenek lóháton vagy gyalog – mindegy! Hozzák a keresztjeiket, szedjék le a jelzőzászlókat a templomok csúcsáról, és ezek alatt gyűljenek
össze a Hármashegyen. Magukkal leszek, és együtt tönkre zúzzuk a Gonoszt…” Anne végigolvasta, aztán némán átadta Bazilnak a felhívást. A kormányzó nem fogalmazott volna ennyire túlfűtötten, ha nem hisz abban, hogy a város veszélyben van. Bármit gondolt is korábban Jean-Lucről, ettől kezdve kénytelen volt tízszer jobban bízni benne.
*** – Érdekes lesz? – kérdezte Rose. Parasztruhában ült Mjelkán; a póni sörényében és farkában szalmaszálak éktelenkedtek, a hasán és a tomporán pedig trágyafoltok. Jean-Lucöt se lehetett megismerni. Hosszú haja copfba fonva verdeste a hátát, kendő takarta a fejét, és számos alsószoknyája fölött durva szövésű gyapjúszoknyát viselt; fölötte ugyancsak gyapjúból készült mellényt, a vállán pedig kopott kendőt. A kellékek a tökéletes illúzió keltését szolgálták, de a változás mélyebbről, a belsejéből jött. Anne látta rajta, hogy senki se tudja megmondani, hogy nem parasztasszony, mivel belül már azzá változott. – Vigyázzon rá! – kérte. – Az életem árán is – válaszolta komolyan a szemébe nézve a színész. – Ha eljutnak Tulába, menjenek Danyilovékhoz! Mindkettőjüknek gondját fogják viselni. Majd üzenek, ha már biztonságos lesz visszatérni… vagy magam megyek érte. Jól elrejtette a pénzt? – Természetesen. S a kést és a pisztolyt is. De ne aggódjon, nem lesz semmi bajunk. Érdekes lesz – ahogy Rose fogalmazott.
Anne megcsókolta a kislányt, és a kedvéért megpróbált könnyed lenni. – Szervusz, drágám! – köszönt el tőle. – Csináld, amit JeanL… Zso-Zso mond! Hamarosan újból találkozunk. Rose gondtalanul csókolta meg, de amikor az apjára pillantott, s látta, hogyan néz rá, megijedt, visszafordult az anyjához, és szorosan a nyaka köré fonta a karját. Anne vigasztalta, amennyire csak tudta, de amikor a kislány végre kibontakozott az öleléséből, a szája remegett. Túl sok búcsúzást élt át rövid idő alatt, és a mademoiselle sem tért vissza. Rose nem érdeklődött felőle… s Nyanyáról és a cicájáról se kérdezett. Hála istennek még megvolt neki Mjelka és Zso-Zso, s gyermeki bizakodását is megőrizte, aminek előbb-utóbb vissza kellett segítenie a normális életbe. Anne elfordította a fejét arra az időre, amíg Bazil búcsút vett Jean-Luctől; aztán a kapus kinyitotta az ajtót, s a két átváltoztatott alak kisurrant a szürke, alkonyi utcára. Az utolsó kép, ami Anne-ben a kapu záródása közben megmaradt, egy parasztasszonyé volt, aki koszlott pónin viszi magával a lányát. – Minden rendben lesz – szólt hátat fordítva nekik. – Igen – felelte Bazil. A hangjukon hallatszott, hogy Anne végre elhitte, amit mond, Bazil pedig épp elkezdett erősen kételkedni benne.
*** A kormányzó felhívására nagyszerű válasz érkezett. Férfiakból és nőkből álló menet vonult a városból a Tiszteletadás hegyére kaszákkal, sarlókkal, fejszékkel, konyhai késekkel, botokkal, néhány rozsdás dárdával és muskétával felfegyverkezve, készen arra, hogy megvédje az őt felnevelő és tápláló várost. Az
emberek egész nap vártak, de senki se jött. Nyomát se látták se az orosz hadseregnek, amelynek a segítségére összeszerveződtek, se a franciának, amelyet le akartak győzni. A kormányzó se bukkant fel, pedig megígérte, hogy ott fog találkozni velük. Napnyugtakor elunták a várakozást, és elkezdtek hazaszállingózni; ahogy sötétebb lett, az ég alját már nemcsak a lenyugvó nap sugarai, hanem a két sereg tábortüzeinek fénye festette vörösre, csak ezeket a dombok miatt a régóta várakozók nem látták. A városba folyamatosan áramlottak a menekültek; parasztok azokról a területekről, amelyeken a franciák már átmasíroztak vagy várhatóan át fognak masírozni, és sebesült, az ütközetből visszatérő katonák, akik útközben sehol sem leltek segítségre. A tőlük hallott történetek csöppet sem javítottak a városukért már harcolni is kész moszkvaiak hangulatán. A hadsereg továbbra is hátrál, mondták, és eddig semmi jelét sem adta annak, hogy meg akarna állni, s újból harcba bocsátkozni. Ha egyáltalán lesz ütközet, akkor azt a város falai alatt fogják megvívni. Este a kormányzó újabb proklamációt adott ki, amelyet mindenfelé osztogattak a városban. Nem magyarázta meg, mi történt napközben, csak annyit közölt, hogy másnap kora reggel találkozik Kutuzov herceggel (a táborszernagy a szmolenszki csata után kapta a Szmolenszk hercege címet), s megbeszélik, hogyan győzzék le végül a Gonoszt. A közlemény senki félelmeit sem oszlatta el. Túl sok volt az egymásnak ellentmondó szóbeszéd. Aznap este a kocsmák tele voltak, s a sötétséget még félelmetesebbé tette a sok helyen zajló, részeg randalírozás, a betört ablakok csörömpölése, ajtók fájának recsegése, ahogy a részeg gajdolók fosztogatni kezdtek.
*** A Bjeloszkojéban lassan telt az idő. Természetellenes csönd volt a környező utcákon, csupán a távolból hallatszott a szekérkerekek zörgése és a kórházba tartó, sebesült katonák lépteinek rendszertelen dobbanása. Anne bármibe kezdett is bele, nem tudta hosszabb ideig csinálni, és állandóan felpattant, hogy idegesen mászkálva Rose-ra gondoljon, szegény Parmoutier-re, Szergejre… és Nyikolaj után vágyakozzon. Az utazás fáradalmait már kipihente, fizikailag jól érezte magát, és tele volt tettvággyal. Utoljára az előző terhessége idején érzett hasonlót, miután a teste hozzászokott megváltozott állapotához, s tele lett energiával és kellemes érzésekkel. El kellett volna mondania Nyikolajnak, hogy várandós; már bánta, hogy nem tette meg. Még az is megfordult a fejében egyszer, hogy megmondja Bazilnak, de aztán úgy döntött, hogy egyelőre vár. Még nem nagyon látszott rajta, és a szokásosnál valamivel több alsószoknyával… Meggyőzte Bazilt, hogy nézze át az értékeit, és válogassa össze a legfontosabbakat, amelyeket aztán felrakhatnak egy kocsira. Ha menekülniük kell, csak a legszükségesebbeket vihetik magukkal. – De hát hogy válasszak?! – jajduld fel Csajkovszkij. – Hogy hagyhatnék itt bármit? Nemcsak ékszerekről, drága holmikról van szó, hanem műtárgyakról is. Pótolhatatlanok! Láttam már fosztogatókat. Az aranyat, a drágaköveket és nemes szőrméket elviszik, de a képeket és szobrokat fékevesztett gyerekek módjára egyszerűen szétszaggatják, összetörik. Hogy hagyhatnám itt őket nekik? – A te dolgod – mondta Anne, és vállat vont.
Már bealkonyult, és sötét volt, amikor valaki hangosan megdöngette a ház ajtaját, mindkettőjüket alaposan megijesztve ezzel. Egy ideje már csak a város távoli, veszélyesnek tűnő hangjai szűrődtek be hozzájuk, s a ház körüli utcák természetellenesen csöndesek voltak. A fülüket hegyezve hallgatták, ahogy Mihajlo lassan kiment ajtót nyitni, váltott néhány szót valakivel, majd ugyancsak fájdalmas lassúsággal felment hozzájuk az emeletre. – A kormányzótól jött küldönc, úrnőm, és levelet hozott önnek – jelentette. Anne az idegességtől egyre erősebben remegő ujjakkal nyitotta ki a borítékot. Drága szerelmem, kihasználom az alkalmat, hogy egy katonai futárral elküldhetem ezt neked – olvasta. – Csak röviden írhatok. Vilibe érkeztünk, a franciák a nyomunkban vannak. Bennigsen azt akarja, hogy itt ütközzünk meg velük, de komoly érvek szólnak ellene. Ha viszont nem állunk meg, akkor a városon át folytatnunk kell a viszszavonulást. Holnap, mihelyt megtudom a döntést, újból üzenek, de kérlek, állj készen, hogy bármelyik pillanatban indulhass.
*** Miután elmondta neki az üzenet lényegét, Bazil pánikba esett. – Hát ez az! Máris megyek! Nem várom meg, hogy a franciák legázoljanak bennünket. – Ne légy bolond! Nem indulhatsz el most! Gondolkodj már egy kicsit, az isten szerelmére! – próbálta észre téríteni Anne. – Holnapig mindenképp várnunk kell. – Holnapig! Megőrültél?! Hát nem te mondtad, mit írt? A franciák a nyomukban vannak.
– Maradnunk kell, ha tudni akarjuk, hogy megütköztek-e velük. – Hogy megütköztek-e?! – Bazil idegesen felnevetett. – Hónapok óta csak hátrálnak! Miért állnának meg most? Holnap már túl késő lesz. A sereg a franciákkal a sarkában vonul át a városon, és mi közéjük kerülünk! Megyek, amíg lehet! Felpattant, és az ajtó felé iramodott, de közben Anne – mert hírt kapott Nyikolajtól – meglepő nyugalmat érzett. Eltűnt belőle minden félelem, sietni vágyás. Tudta, hogy Kirov a közelében van, és vigyáz rá. – Figyelj ide, Bazil! – szólt a férje után. – Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen hírt kaptunk. Mindenki kint lesz az utcákon, remélve, hogy amennyit csak tud, képes lesz elszállítani az értékeiből. Tudod, hogy máris fosztogatnak a városban. Ha most kimégy a lovakkal, azonnal rád támadnak, mindent elvesznek tőled, s a lovakat is elviszik. Semmi esélyed se marad. – Több, mint holnap – válaszolt vissza az ajtóból Csajkovszkij. – Ha van még mód a menekülésre, az akkor lesz, amikor a hadsereg eléri a várost: az emberek úgy meg fognak rémülni, olyan elkeseredettek lesznek, hogy már csak a bőrüket akarják menteni. Rohangálnak majd fejvesztetten, mint a csirkék, hogy kijussanak a városból a franciák érkezése előtt. Akkor nyugodtan elmehetsz. Végül is egy egész hadsereg fog védeni. – Megőrültél! Teljesen eszement vagy – tiltakozott Bazil. – Tudom, mi ez! Meg akarod várni a szeretődet. Nem akarsz elmenni azelőtt, hogy ideér. A te dolgod! Én nem várok tovább, hogy mindent elveszítsek, az életemet is! Indulok, amíg még van szemernyi esélyem. Velem jöhetsz, vagy maradhatsz,
ahogy akarod! – És már rohant is lefelé a lépcsőn, harsányan kiáltozva a szolgák után. – Bazil, az isten szerelmére…! – szólt utána Anne. Felpattant a székről, de már csak a lenti folyosóról hallotta a hangját. – Azonnal fogják be a lovakat a kocsiba, amit ma megpakoltunk! Máris! Indulunk! Anne most már tényleg megijedt, és utánairamodott a lépcsőn. – Nem, Bazil! Megtiltom! Mindent tönkreteszel! – kiáltotta. – A szép terveidet talán! – szólt vissza Csajkovszkij az udvarra nyíló ajtóból. – De azokhoz semmi közöm! – Kikiabált: – Gyerünk, ember! Siess már! – Az én lovaim! – mondta elkeseredetten Anne. – Nem viheted el őket. – A tieid?! Ki fizetett értük? El az utamból! – Bazil vadul félrelökte, és kiviharzott mellette az udvarra. Anne – a kezét ösztönösen a hasára szorítva – követte. Látva, hogy a lovakat már az útra készen várakozó kocsi felé vezetik, megszaporázta a lépteit, és beérte Bazilt. – Vigyél el egyet, de ne mind a kettőt! Az isten szerelmére, hagyd itt az egyiket! A férje kirántotta a karját a szorításából. – Ne légy bolond, egy ló nem bírja el ezt a terhet! – mondta, s csak aztán tudatosodott benne, hogy mit hallott. – Tessék?! Azt akarod mondani, hogy nem jössz velem? Anne megrázta a fejét. – Most… még nem. Nem lehet. – Megdöbbenve és haragosan nézett rá. – Hagyd itt az egyik lovat, az istenre kérlek! A lovászok már beállították a két állatot a kocsirúd két oldalára. Anne látta, hogy Bazil elbizonytalanodott, de hogy enge-
dett-e volna, sosem tudta meg. Fáklyafény világította meg az utcát a kapu előtt, amelyre valaki egy bottal nagyot vert, és elkiáltotta magát: – Csendőrség! Nyissák ki! Azonnal nyissák ki! A kormányzó parancsára! Anne elsápadt, érezte, hogy nagy baj lesz. – Vigyék vissza a lovakat, és rejtsék el őket! Gyorsan! – kiáltott rá a szolgákra, de már elkésett. Ahogy a kapus a fejét rázva elhátrált, kintről valaki átnyúlt a rácsok között, megragadta mellén a ruháját, és erőszakosan visszarántotta, de olyan erővel, hogy felkiáltott, amikor arca a vasrácshoz csapódott, a vaskarikára fűzött kulcs pedig kiesett a kezéből. Egy másik kéz azonnal benyúlt, s felkapta. A kapus a szorításból szabadulva hátratántorodott, a kapuszárnyak pedig kivágódtak, és többen berontottak. Az Anne mögött álló szolgák rémülten hátrahőköltek, a lovakat befogni akaró lovászok pedig mozdulatlanná dermedtek. Anne ösztönösen közéjük és a támadók közé helyezkedett, s a behatolók vezetője megtorpant előtte. A fáklyák fényénél alaposan szemügyre vette, miközben a társai szétszéledtek az udvaron, és éles, ideges pillantásokkal mindent szemügyre vettek. – Minden rendben, asszonyom, nincs miért aggódnia! – mondta a vezető, s egy összehajtogatott, vörös pecsétviasszal lezárt papírt mutatott. – Nem esik bántódásuk. – Intett az embereinek, hogy húzódjanak hátrébb, s miután mind mögé került, közölte: – Őméltósága a kormányzó úr parancsára a lovakat lefoglaljuk az állam számára! Vezesd el őket, Ványa! Bazil végre összeszedte magát. – Nem! Ne vigyék el a lovakat! – tiltakozott. – Nem tehetik!
– A kormányzó utasítása, uram! Ne álljon az utamba, különben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni. A parancsom… – Nem érti? Ezek az utolsók! – tiltakozott magából kikelve Csajkovszkij. – A többit már mind elvitték! Hogy menjünk el, ha ezeket is elveszik? Jönnek a franciák! Nem vihetik el az utolsó két lovam! – Sajnálom, uram – válaszolta közömbös hangon a férfi. – A parancs az parancs. – Amikor Bazil megragadta a karját, pisztolyt rántott, és rászögezte. – Fékezze magát, uram, különben kénytelen leszek lőni. A parancsom úgy szól, hogy bármilyen áron, de vigyek el minden, még meglévő lovat. Anne tágra nyílt szemmel nézte a jelenetet. A pisztoly végleg meggyőzte arról, amit már addig is gyanított: véletlen csupán, hogy épp akkor érkeztek, amikor a lovakat elővezették. Hirtelen egészen bizonyosra vette, hogy semmi közük a csendőrséghez. Fosztogatók csupán, egy okos és a szót jól forgató vezetővel az élükön, aki az utcáról, a kapun át meglátta a lovakat, és élt a váratlanul kínálkozó lehetőséggel. – Mutassa csak a parancsát! – szólt rá határozottan, s közben izgatott patadobogást, fojtott hangokat hallott a háta mögül. – Úrnőm! – kiáltott fel elkeseredetten az egyik szolga, s Anne megpördülve azt látta, hogy a betolakodók egyikével dulakodik, aki kirántott egy táskát a kocsi ülése alól, s megpróbált elinalni vele. Ahogy rángatták – mindketten egy kézzel, a másikkal egymást csépelve a gyenge bőr felszakadt, és értékes tárgyak – aranytányérok, – kupák – hullottak ki belőle hangos koppanással a kőre. – Mutassa a parancsát! – kiabált rá Anne újból a csapat vezetőjére.
– Sajnálom, asszonyom, nincs rá idő – válaszolta a férfi ideges, emelt hangon. Miközben hátrált, a pisztolyát rájuk fogta. A többiek már elindultak a lovakkal a kapu felé. Bazil elkapta Anne tekintetét, s végre ő is rádöbbent, mi történik velük. – Ne! – üvöltötte. – Ne! Rablók! Ne! A vezér megpördült és futni kezdett, mire Bazil felkapott valamit a kőről, és eszeveszett indulattal utánavetette magát. Karját a feje fölé emelte, mintha halálos csapást akarna mérni rá a kezében tartott tárggyal. – Bazil, ne! – sikoltotta Anne. Abban a pillanatban a Bazil előtt lévő ember megfordult, felemelte a kezét, és fülsiketítő dörrenés következett. Bazil a kőre hanyatlott, a nyomában futó szolgák pedig rémülten megtorpantak. A lovakat már nem lehetett látni, csupán patáik távolodó dobogása hallatszott az utcáról. Anne a hason fekvő Bazilhoz futott, aki akkor se mozdult, amikor hozzáért. – Bazil! Jól vagy? A válla alá nyúlt, hogy felemelje, s nedvességet érzett. – Megsebesültél – mondta döbbenten. – Jaj, te bolond, miért csináltad? Tudtad, hogy fegyvere van. Fény vetült előre a háta mögül – az egyik szolga fáklyát hozott. Anne most már mindkét kezével Bazil alá nyúlt, s ahogy megfordította, a férfi melléből sötét forrásként vér bugyogott fel. Anne felsikoltott. Nem Bazilt látta maga előtt, hanem egy elmondhatatlanul rémületes, torz alakot. Az alulról felfelé tartó lövés feltépte a nyaki verőerét, szétzúzta az állát, és letépte a feje egyik oldalát. Anne a látványtól elborzadva rántotta vissza
a kezét, mire újabb adag vér spriccelt elő, aztán már csak vékonyan csordogált, végül a vérzés elállt. – Istenem, istenem! – kiáltotta, remegő kezét ismét a nyaki sebre tapasztva. – Ne, kérlek! Ne! Bazil! Elkésett. Volt egy pillanat, amikor még segíthetett volna, de elvesztegette. – Ne, úrnőm! Meghalt! – nyögött fel a háta mögött Mihajlo. Az esze tudta, hogy azzal a borzalmas sebbel semmiképp sem maradhatott volna életben, és mégis, az az őrült érzése támadt, hogy kudarcot vallott, hagyta meghalni anélkül, hogy mindent elkövetett volna érte. Rettenetesen bánta, hogy így történt, és szeretett volna még egy esélyt kapni. – Nem akartam! – zokogta. – Bazil! Nem akartam! – Jöjjön, úrnőm! – hallotta a hívást. A háta mögött valaki úgy sírt, akár egy gyerek. Anne a sarkára ült, és hol a véres kezét, hol Bazil szétroncsolt arcát nézte elszörnyedve. Egy idő után hányingere támadt, s elfordította a fejét, hogy valami mást lásson, legyen az akármi. A fáklyafényben valami megcsillant a kövön. Az a holmi lehetett, amit Bazil fegyverként tartott a feje fölé, ami kiesett a táskából, s felvette. Fokozódó émelygésével küszködve csak most, késve ismerte fel. A smaragdszemű aranytigris volt, amit a születésnapjára vett, még egy másik korban, azelőtt, hogy a világ megőrült volna. Az egyik smaragdszem kiesett a helyéről, amikor a kőhöz csapódott, s most egy kicsivel arrébb csillogott a fáklyafényben. A tigris dühösen vicsorgott, de vakon meredt rá, úgy, ahogy Bazil az éjszakai égre.
Harmincegyedik fejezet Az eredeti, a borogyinói visszavonulást elrendelő parancsban az állt, hogy a seregnek valahol Mozsajszkon túl újból hadállásokat kell kiépítenie. Kirov nem tudta megítélni, mennyire gondolta ezt komolyan Kutuzov, bár az, hogy védtelenül akarná hagyni Moszkvát, meg sem fordult a fejében. Akármi volt is a főparancsnok szándéka, előreküldte Bennigsent, hogy végezzen terepszemlét, keressen csatára alkalmas helyeket, s ő azzal tért vissza, hogy az út mentén nincs megfelelő hely, viszont a Tiszteletadás hegyének lejtője alkalmas rá, hogy ott állapodjanak meg. – Elment az esze! – mordult fel a Kirov mellett álló Adonisz, körbenézve a hegyről, ahol a városba visszatérő moszkvaiak rendszerint megálltak, hogy a szent város iránti tiszteletük jeléül megcsókolják a földet. – Ki tud itt harcolni? Kirov is elkeseredetten hordozta körbe a tekintetét. Az egész környék tele volt kanyargós, meredek falú vízmosásokkal és árkokkal, amelyeken gyakorlatilag nem lehetett átkelni. Ha vissza kell vonulni – és Borogyino után senki se garantálhatta, hogy ez nem fog bekövetkezni –, csapdába kerülnek. Toll ezredes lépett mellé. – Mi a véleménye róla, Nyikolaj Szergejevics? – kérdezte. – Tegnap órákat töltöttem Bennigsennel, és megpróbáltam rávenni, hogy vázolja fel, hogyan helyezkednének el az állásai. Ő se tudta eldönteni, hol legyenek a védművek. – Egy ilyen helyet lehetetlen megvédeni – válaszolta Kirov. – De mi az alternatíva?
– Nem az én gondom – mondta Toll, és hüvelykujjával a válla fölött hátrabökött. – Őméltóságáé. Kutuzov herceg a tábori székén ült az országút mellett, körülötte szárnysegédek, s a tábornokai vitáját hallgatta arról, hogyan helyezzék el a csapatokat. Tolly, aki a csata óta lázas hidegrázással ágyban fekvő beteg volt, de minden erejét összeszedve mégis felkelt, megpróbálta lebeszélni őket a terveikről, s elmagyarázni Kutuzovnak, hogy azon a helyen lehetetlen harcolni. Kutuzov egy idő után Kirovot és Tollt is odahívta. – Mi a véleményük? Egyetértenek Tolly tábornokkal? Válaszoljanak őszintén! Összenéztek, s végül Toll válaszolt: – Ha lehetek teljesen őszinte, méltóságos uram, soha meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyen veszélyes helyre vigyem a hadsereget. – Valóban? – kérdezte a szemöldökét felvonva Kutuzov. – És maga, Kirov? Mit gondol? – Nagyon veszélyesnek tűnik számomra ez a hely, uram. Nem tudom, hogyan lehetne megvédeni. – Jermolov! Maga mit mond? A zömök Jermolov, akinek gyakran volt nézeteltérése Tollyval, ezúttal határozottan melléállt. – Lehetetlen, méltóságos uram! Teljességgel lehetetlen! Ha itt próbálna csatát vívni, egész biztosan veszítene, és az egész hadsereg elpusztulna. – Hmm. – Kutuzov húsos arca kifürkészhetetlen maradt. – Alaposan megvizsgálta a terepet? – Igen, méltóságos uram.
– Talán nem ártana még egyszer jól körülnézni. Vigye magával Crossard ezredest, és csináljanak még egy szemlét! Neki jócskán vannak tapasztalatai számos országból. Ha végeztek, tegyen újból jelentést! Mivel parancsot kapott, Jermolovnak nem maradt más választása, mint teljesíteni, de miközben megfordult, hogy engedelmeskedjék, beszédes pillantást vetett Tollra és Kirovra. Ahogy Crossard-ral elindultak, mintegy figyelmeztetésként távoli fegyverropogás hangja ért el hozzájuk az egyik domb mögül: Miloradovics katonái nyilván újabb csetepatéba keveredtek a francia előőrssel. A hangtól felbátorodva Toll odalépett a herceghez, és a fülébe súgta: – Döntenie kell, méltóságos uram! A határozatlanság a lehető legrosszabb dolog. – Igen, igen, persze – válaszolta Kutuzov, és elgondolkodva lehajtotta a fejét. – Délután, miután Jermolov végzett, megbeszélést tartunk. Négy órakor, a szállásomon. Minden vezérkari tiszt és csapatparancsnok részvételével. Valamennyien elmondhatják a véleményüket, és utána döntök. Most pedig, hol vannak a kozákjaim? Nedves ez a fű, tudják – kifejezetten nedves. Kutuzov ideiglenes szállása Fili faluban volt, egy parasztházban. A magas rangú tisztek a szinte üres szobában gyűltek össze, amelyben csak egy hosszú asztal volt lócákkal, és természetesen az ikon az előtte égő, vörös ernyős lámpással a szép sarokban. Toll ezredes egy halom térképpel érkezett, amelyeket kiterített az asztalon; Konovnyicin a pipájával bajlódott, amellyel aztán jól bebüdösítette a szobát; Tolly láztól
kipirosodott arccal, demonstratívan az asztal másik végére ment, zsebkendőt vett elő, és harsányan kifújta az orrát. Már mindenki jelen volt, leszámítva Bennigsent, aki még egyszer ellenőrizte kiválasztott harcálláspontját. Nagy késéssel érkezett meg, már mindenki csak őt várta, s mivel a szobába lépve jórészt elégedetlenséget kifejező pillantásokkal találta szemközt magát, támadásba ment át, és azt mondta: – Az eldöntendő kérdés, uram, egyszerűen a következő: Mi a jobb? Ütközetet vívni Moszkva falai előtt, vagy átadni az ellenségnek a várost? – Egy pillanat, Bennigsen! – szólt rá egy élet során nagy mennyiségben elfogyasztott bortól és szivartól megvastagodott hangon Kutuzov. – Ami itt kockán forog, az nem csupán Moszkva, hanem az állam puszta léte! Mint tudja, csak egy hadseregünk van! Amíg az létezik, addig van rá reményünk, hogy sikeresen kerülünk ki ebből a háborúból. De ha az megsemmisül, akkor nemcsak Moszkva, hanem egész Oroszország elvész. Kirov tekintete találkozott Tollyéval. Amit Kutuzov mondott, pontosan az volt, amit Tolly Vilna óta megállás nélkül hangoztatott, s ezért átkozták el, emiatt veszítette el a főparancsnoki beosztást. – A kérdés tehát valójában az – folytatta jelentőségteljesen Kutuzov –, hogy várjuk-e be előnytelen helyzetben az ellenség támadását, vagy engedjük át neki Moszkvát. Bennigsent váratlanul érte a visszavágás; többször is kinyitotta, majd becsukta a száját, megpróbálva felfedezni a különbséget a saját szavai és Kutuzovéi között. Tolly kihasználta a csöndet arra, hogy közbeszóljon:
– Itt olyan rossz a terep, hogy ha megpróbálunk ütközetet vívni, az a hadsereg teljes pusztulásához vezet. Bármennyire fájdalmas is valamennyiünk számára feladni Moszkvát, lehetséges, hogy végül ezzel segítjük elő az ellenség bukását. Ha megőrizzük a manőverező képességünket azzal, hogy visszavonulunk olyan helyre, ahol kapcsolatban maradunk Szentpétervárral, a kijevi gabonatartalékainkkal és a tulai fegyvergyárainkkal… – Ki van zárva! – kiáltotta hevesen, a helyéről felugorva Bennigsen. – Moszkva feladása elviselhetetlen veszteség lenne az uralkodó számára! A hadsereg és a nemzet morálját érő veszteségről nem is beszélve! A franciák jelentősen meggyengültek Borogyinónál, és jelenleg széthúzott, széles fronton haladnak előre. Ha az éjszaka folyamán három hadtestet áthelyezünk a balszárnyunkra, és hajnalban meglepetésszerűen támadást indítunk… – Túl késő van hozzá – tiltakozott elkeseredetten Tolly. – Ha ezen a terepen megpróbálunk sok embert máshová vezényelni, az csak kilátástalan káoszhoz vezet! És akkor a hajnal a franciáknak kiszolgáltatottan talál bennünket! – Azt kell mondjam, hogy ez nagyon valószerűen hangzik – szólt közbe lassan bólogatva Kutuzov. Mintha a mondata jeladás lett volna, egyszerre többen kezdtek el beszélgetni. A vita fokozatosan általánossá vált, aztán hevessé, és miközben egyesek a visszavonulás mellett érveltek, mások makacsul védték Bennigsen dacos, ellenállást követelő álláspontját. Jermolov új színt vitt a vitába, mert azt indítványozta, hogy fordítsák meg az egész sereget, és azonnal, teljes erőből rontsanak rá a franciákra. Egyik tirádája közben Tollyn újabb köhögési roham vett erőt, s a mellette ülő Konovnyicin
felé fordult, aki utálatos pipájával a kínját okozta. Toll és Rajevszkij, akik egyetértettek a visszavonulással, kis magánvitát folytattak arról, hogy milyen útvonalon kellene azt végrehajtani. Osztermann-Tolsztoj nekiment Bennigsennek, s megkérdezte, mivel tudja garantálni, hogy az általa javasolt, hajnali támadás sikeres lesz, mire az felfújta magát, és megkérte, hogy ne legyen olyan bolond, amilyennek mutatja magát. Miután jó ideig rezzenéstelen arccal hallgatta az egyre zavarosabbá váló vitát, Kutuzov herceg nehézkesen feltápászkodott a lócáról, és az asztalra csapva csöndet parancsolt, ami ha nem is rögtön, de meglett. Éber tekintetű, egyetlen szeme figyelmet követelőn mindenkinek az arcán megállapodott pár pillanatra. – Uraim, meghallgattam mindnyájuk véleményét. Tisztában vagyok a rám háruló felelősséggel, s úgy gondolom, hogy országom javára áldozatot kell hoznom. Ezért elrendelem a viszszavonulást. Szavait síri csend fogadta. Még Bennigsen se tudott megszólalni. Kirov előbb Tollra, majd Tollyra nézett, s mindkettőjük tekintetében azt a szilárd meggyőződést látta, hogy Kutuzov végig, az egész visszavonulás során erre készült; régen belátta, hogy Tolly visszavonulási stratégiája a helyes, de fenntartotta a harcosság látszatát, hogy megbékítse a közvéleményt. Mindennek ellenére más volt Moszkva feladásáról beszélni, s más felfogni a jelentőségét. Moszkva volt Oroszország igazi, lüktető szíve, a régi főváros, az a hely, ahol ötszáz évvel korábban, a mongol hódítók elleni küzdelemben a nemzet formálódni kezdett. A szent város. A gondolat, hogy franciák masíroznak az utcáin, ellentmondott valaminek, ami mélyen, a lel-
kük mélyén élt. Kirov, akarata ellenére, némi csodálatot kezdett érezni Kutuzov iránt. Elképesztő felelősség nehezedik rá, gondolta, olyan, amelynek a súlya alól sosem lehet szabadulni. Még ha nincs is más választása, akkor is lehetséges, hogy az ország sosem bocsát meg annak az embernek, aki úgy döntött, hogy átadja Moszkvát az Antikrisztusnak! – Rendben van, uraim – szólalt meg újból Kutuzov. – A parancsnokok menjenek vissza azonnal a csapataikhoz, hirdessék ki a döntést, készítsék fel az embereiket az azonnali indulásra, és várják a további utasításokat! Tíz perc múlva kéretem a vezérkari ezredeseket és hadtáptiszteket. Kirov! Maga maradjon! Míg a többiek távoztak, Kirov félreállt, majd a begörbített mutatóujj hívásának engedelmeskedve a herceg elé lépett. – Azt akarom, hogy menjen azonnal Rosztopcsinhoz, és mondja meg neki, hogy az ellenség átkaroló hadmozdulatai miatt kénytelen vagyok feladni Moszkvát! Biztosítsa róla, hogy nagy sajnálattal, bánattól sújtottan teszem – a megfogalmazást magára bízom, de legyen taktikus! – Értettem, uram. – Közölje vele, hogy éjszaka, sötétben vonulunk át Moszkván. Azt akarom, hogy állítson ki annyi rendőrt, amennyit csak tud, hogy átvezessenek bennünket a városon, és megakadályozzák a dezertőrök elszivárgását. – Értem, uram. Melyik úton megyünk? – A rjazanyin. Kirov értetlenül nézett a tábornokra. – A rjazanyin, uram? De… A kézenfekvő választás az lett volna, ha délnyugatnak, Kaluga felé veszik az irányt: arra számos feltöltött katonai raktár volt, és azon közelebb jutottak volna Tulához, ahol a fegy-
ver- és lőszergyárak működtek. Az ellenséggel is kapcsolatban maradtak volna, és lehetőség nyílt volna arra, hogy a hátába kerülve elvágják az utánpótlási vonalait. A keleten lévő Rjazany ezzel szemben semmit sem kínált. Kutuzov arcán ravasz mosoly suhant át. – Jól hallotta, mit mondtam. Figyeljen ide, Kirov! Nem bolondultam meg. Azt akarom, hogy Napóleon azt higgye, Rjazany és Vlagyimir felé tartunk, hogy így biztosan be tudjam csalogatni Moszkvába. A serege olyan, mint egy pusztító áradat, és Moszkva lesz az a szivacs, amely felszívja! – Értem, uram – válaszolta Kirov még mindig kételkedve. – Ha már Moszkvában lesz, nem kívánja feladni, és akkor elkapjuk! Fokozatosan körbevesszük, elszigeteljük, elvágjuk az utánpótlását, kiéheztetjük, és a nyakára tesszük a kötelet. Aztán megjön a tél. – Kutuzov kinézett az ablakon. – Már szeptember van – mondta halk, fenyegető hangon. – Még egy hónap, legfeljebb hat hét, és elered a hó. Fogalma sincs róla, nem is sejti, mit fog az jelenteni. A Grande Armée pusztulásának kezdetét. A tábornok arca megrándult – düh és bánat keveréke látszott rajta, Kirov pedig megértette, hogy bármit gondolt is korábban az öregember élvhajhász hanyagságáról, a jelenlegi feladatát nagyon komolyan veszi. Nyilvánvaló volt, hogy pontosan tudja, mit cselekszik. – Látni fogom, ahogy elrohadnak! – mondta vad, fojtott indulattal. – Mielőtt végzek vele, látni fogom Napóleont lóhúst enni.
***
Szeptember 13-án, vasárnap este fél kilenc tájban lehetett, hogy Kirov találkozott Rosztopcsinnal a kormányzó Lubjankán lévő palotájában, s átadta neki Kutuzov üzenetét. Rosztopcsin elsápadt, a szeme kidülledt. – De hát még csak ma reggel mondta, hogy csata lesz! Természetesen arra gondoltam, hogy veszíteni fogunk, és vissza kell vonulni, de azt hittem, hogy még több napunk lesz addig… Mikor kezdődik a visszavonulás? – A parancs bármelyik pillanatban megszülethet. Teljes riadókészültség van. Azon a terepen lehetetlen ütközetet vívni. Ha megpróbálnánk, a hadsereg megsemmisülne. – Az isten verje meg és sújtsa agyon azt az áruló, kishitű…! – tajtékzott Rosztopcsin. – Huszonkétezer sebesült van a kórházaimban! Az isten szerelmére, hogy vigyem el őket ennyi idő alatt? Hogy akadályozzam meg a fosztogatást? Maguk úgy lepnek el bennünket, mint a sáskák! Nincs elegendő rendőröm, hogy biztosítsam az útvonalat! Napokra van szükségem, nem órákra! – Csak órái vannak – válaszolta Kirov, érdeklődéssel figyelve a kis embert. Mindig azt hitte, hogy Rosztopcsin ostoba és önző, de most úgy látta, hogy valóban aggódik a városáért. – Sajnálom. Az ország érdeke követeli, hogy így legyen. A hadsereget meg kell őrizni. Napóleont be kell csalni a városba. – Igen, igen, ezt értem. De időre van szükségem, hogy végrehajtsam a tervem… Hogy készíthetek elő mindent holnap reggel előtt annak a gazembernek? – Terv? Miről beszél? Mit kell előkészíteni? Rosztopcsin ravasz képet vágott. – Megvan a magam elképzelése arról, hogyan fogadjuk Napóleont. Ígérem, nagyon meg fogja bánni, hogy ilyen messzire
elmerészkedett! Rá fog jönni… – Gyorsan elhallgatott, mintha úgy érezte volna, hogy túl sokat mondott, és visszavonult kormányzói méltósága mögé. – Hálás vagyok önnek, Kirov gróf, hogy tájékoztatott minderről. És most, ha megbocsát, sok utasítást kell kiadnom, mint nyilván sejti. – Természetesen – válaszolta Kirov, s lázasan törte tovább a fejét, de nem jutott semmilyen határozott következtetésre. Enyhe meghajlással elbúcsúzott, kifelé indult, de amikor már az ajtónál volt, Rosztopcsin utánaszólt. – Úgy tudom, hogy Csajkovszkij gróf és a grófné még a Bjeloszkojéban van. Javaslom, látogassa meg őket, és mondja meg nekik, hogy távozzanak, amilyen hamar csak lehet. – A kormányzó rezzenéstelen tekintettel, jelentőségteljesen megismételte: – Amilyen hamar csak lehet. Kirov nem törte a fejét azon, honnan tudja Rosztopcsin, hogy különös érdeklődést tanúsít ez iránt a család iránt. Elkönyvelte magában, hogy a figyelmeztetést a jó szándék szülte. – Köszönöm. Szándékomban állt megtenni – felelte.
*** A város természetellenesen csöndes, kihalt volt, csupán a deszkákkal leborított talajon végiggördülő nehéztüzérség keltette moraj visszhangzott benne. A tüzérség nyomában már az első gyalogos alakulatok is megjelentek. A katonák némán, aggodalmas és szomorú arccal vonultak. A lábuk keltette monoton, a bezárt ablakú házak faláról visszaverődő dobogás és az éljenző tömeg hiánya miatt masírozásuk leginkább temetkezési menethez hasonlított. A tisztek hitetlenségtől révülten vagy néma dühvel haladtak hadoszlopaik élén. Néhányan sír-
tak, amikor meghallották, hogy feladják Moszkvát, mások pedig nem merték továbbadni a hírt a katonáiknak, akik közül sokan azt se tudták, hogy hová mennek és miért. Kirov elsietett mellettük – északi, aztán nyugati irányba tartott, a Bjeloszkojéba, megmondani Anne-nek és Bazilnak, hogy azonnal el kell hagyniuk a várost. Meglepődött azon, hogy Csajkovszkij még mindig a városban van, mert úgy gondolta, hogy ha egyáltalán törődik vele, a veszély első jelére elhagyja Moszkvát. A házhoz érve még nagyobb meglepetés érte. A külső kapu nyitva volt, és senki se őrizte. Az udvaron egy hevenyészve, félig megrakott kocsi állt, lovak nélkül, s körülötte nyitott táskák és ládák hevertek, mintha kifosztották volna. Riadtan Adoniszra nézett, leugrott a nyeregből, odadobta neki a kantárszárat, és a bejárathoz futott; erősen megrángatta a csengőt, közben az öklével verte a kaput. Nagyon hosszúnak érezte az időt, ami a válaszig eltelt – olyan hosszúnak, hogy közben a legszörnyűbb gondolatok cikáztak át az agyán. Végül motoszkálást hallott bentről, s egy reszkető hangot: – Ki az? Menjen innen! Nincs már itt semmi maguknak! – Nyissa ki az ajtót! – üvöltötte Kirov, s lázas sietséggel próbálta felidézni, hogy is hívják Anne komornyikját. – Mihajlo, maga az?! Kirov gróf vagyok. Engedjen be, maga bolond! Rövid csönd következett, majd zárak, láncok zörgése, és végül a kapu kinyílt. A résben a sűrűn pislogó Mihajlo feje bukkant fel. – Jaj, uram! Ön az! Hála legyen az égnek! Olyan nagy bajban vagyunk, uram! Kirov elviharzott mellette. – Hol vannak? Hol az úrnő?
– Fent a szalonban, uram. Jobb volna, ha az embere behozná a lovakat az előcsarnokba. Nem biztonságos odakint. Olyan dolgok történtek itt… Nem tudom, mi lesz így a világból. Kirov hátrahagyta Adoniszt, hogy foglalkozzon a komornyikkal, és a lépcsőfokokat kettesével véve az emeletre futott, és izgatottan rontott be a szalonba. – Anna! Anna! Jól vagy? Ahogy belépett a szobába, rögtön meg is torpant. A helyiségben lévő bútorokat a fal mellé tolták, s középen egyetlen asztal állt, letakarva egy egyszerű, fehér – nyilván valamelyik cseléd ágyáról származó – ágytakaróval. Egy férfi feküdt rajta a mellén összekulcsolt kezekkel, fehér vászonkendőbe becsavart fejjel, amelyből így semmi sem látszott. A fejéhez és a lábához is ötágú gyertyatartót helyeztek. Anne a kandalló előtt ült, kezét az ölébe ejtve, és mereven bámult maga elé. Úgy tűnt, nem hallotta, észre se vette Kirovot. A komornája, Pauline felpattant, mihelyt meglátta a grófot, és a kezét könyörgő mozdulattal maga elé tartva, odasietett hozzá. – Jaj, uram, hála istennek, hogy itt van! – Az isten szerelmére, mi történt? Ki fekszik ott, Bazil Andrejevics? Mi történt az úrnőjével? – kérdezte lázas izgalommal Kirov. Pauline szemét döntötték az órák óta nagy önuralommal visszatartott könnyek. – Fosztogatók jöttek, uram! Betörtek, és elvitték a lovakat. Az úr meg akarta állítani őket, de lelőtték. – A komorna szája megremegett. – Agyonlőtték, uram, az úrnőm szeme láttára. – Őt is bántották? – kérdezte egész testében felháborodástól és félelemtől reszketve a gróf. – Ha bárki csak egy ujjal is…
– Nem, uram! Nem! Elszaladtak, amikor szegény úr… – Pauline félbehagyta a mondatot, és nagyot nyelt. – A fejét… lőtték szét – mondta suttogva, és könyörgő pillantást vetett Kirovra, mintha ő képes lett volna visszaforgatni az időt, és meg nem történtté tenni a történteket. – A dajka tekerte be. Az úrnőm ragaszkodott hozzá, hogy megfelelően ki legyen terítve, pedig hát nincs koporsónk, és nem is tud csinálni senki, mert a szolgák fele elmenekült. Imádkoztunk érte az úrnőmmel, egész éjszaka, míg meg nem virradt. Aztán leült arra a székre, ahol most van, és egész nap nem mozdult, nem szólt egy szót sem. Jaj, uram, csak nem lett valami baja az agyának? Azok után, ami Koloszkavecben történt… Kirov összeszedte magát, és csitítóan a komorna vállára tette a kezét. Olyan riadtnak és sebezhetőnek érezte, mint egy kis verebet. – Nem, dehogy. Az úrnője sokkal erősebb annál. Csak még nem jutott túl a megrázkódtatáson. – Értem, uram. Nem tudom, hogy képes ennyire is elviselni. A szolgák fele már elfutott, a másik fele a szállásán gubbaszt, és csak mi vagyunk itt a dajkával meg Mihajlóval, hogy vigyázzunk rá. De enni se akar, és bármit mondok neki, nem válaszol… – Nagyon bátran viselkedett – nyugtatgatta Kirov. – Ki tud még tartani egy darabig? Ha igen, hozzon egy kis brandyt az úrnőjének, aztán pakoljon össze mindent, amiről úgy gondolja, hogy szükség lehet rá egy utazás során! Nagyon hamar el kell mennünk innen. – Jönnek a franciák, uram? – Igen, gyermekem. Jönnek, hogy elfoglalják a várost. – A gróf nem eresztette el a lány tekintetét, azt akarta, hogy erős
legyen, s pár pillanat múlva érezte is, hogy kihúzza magát, a válla megfeszül a keze alatt. – Értem, uram – mondta Pauline. – Csak törődjön szegény úrnőmmel! Az ő állapotában nem szabadna kitenni ilyen dolgoknak. Kirovot meglepték a határozott szavak, de nem válaszolt, hagyta a komornát, hadd menjen, mert minél előbb Anne-nel akart foglalkozni. Azóta, hogy a szobába lépett, az asszony meg se moccant, egy szót sem szólt, s arra se reagált, hogy odalépett hozzá, majd letérdelt elé. Az arca sápadt volt, a szemei nyitva, pupillái szokatlanul tágak. Halkan, felületesen lélegzett csupán, és amikor megfogta a kezét, a bőre ijesztően hidegnek tűnt. Kirov úgy érezte, hogy tudja, mi történt. Magába zárkózott, védelemért, hogy meneküljön egy elviselhetetlenné vált helyzetből. Normál körülmények között hagyta volna, hogy kellő idő alatt maga jusson túl a problémán, csak hát a körülmények nem voltak normálisak. Két tenyerébe fogva gyöngéden masszírozni kezdte Anne kezét, és halkan, de kitartóan szólongatta: – Anna! Annuska! Nézz rám! Pár pillanat múlva látta, hogy a nézése megváltozott. Rá pillantott, de még teljesen üres tekintettel, mintha nem tudná, kicsoda. – Anna Petrovna! Nézz rám! Tudod, ki vagyok? Válaszolj, Anna! Kis levegőt vett, mintha felszisszent volna, aztán hosszan, mélyen felsóhajtott. A keze is megrebbent, s némi szín jelent meg az arcán. Az egész olyan volt, mint amikor valaki mély álomból ébred. Végre meglátta, és felismerte.
– Nyikolasa? – Igen, drágám! Itt vagyok! Anne egy pillanatra behunyta a szemét, aztán előredőlt, Kirov pedig felpattant, elkapta, és az ölébe véve leült vele a székre. Kis idővel később Anne a nyaka köré fonta a karját, és egész testében remegve hozzásimult. – Duska! Duska! – súgta a fülébe a gróf. Eszébe jutott mindaz, amin keresztülment, és céltalan, vad düh támadt benne a sors iránt. – Jaj, Nyikolaj – szólalt meg sebzett hangon Anne –, olyan szörnyű volt! – Igen, drágám… tudom. – Bazil… meg akarta állítani őket… értelmetlenül, mert… azok…. azok… – Igen, drágám. Ne gondolj rá! Pauline érkezett egy üveg brandyvel, de poharat nem hozott, arról már elfeledkezett. Kirov egy biccentéssel köszönte meg neki, jelezte, hogy elmehet, majd a fogával húzta ki a dugót a palackból, és Anne fejét gyöngéden elfordítva a szájához illesztette az üveget. – Igyál egy kicsit, dusenyka! Csak egy kortyot. Anne minden tiltakozás nélkül, gyerek módjára engedelmeskedett, s mivel az ital erős volt, köhögnie kellett tőle. A könnyein át, meglepődve nézett Kirovra, aztán behunyta a szemét, ivott egy újabb kortyot, végül félretolta az üveget. – Már jól vagyok – mondta. A megrázkódtatástól rátelepedett ködös bénultság utolsó darabkái is foszladozni kezdtek, s ahogy eltűntek, úgy tért vissza a rémület és a fájdalom. Kirov szerette volna megóvni tőle, de mivel önmagával egyenrangúként tisztelte és szerette, érezte, hogy nincs joga dönteni he-
lyette. – Istenem! – jajdult fel Anne. – Jaj, Bazil! Meg kellett volna állítanom! Meg kellett volna védenem! – Nincs miért vádolnod magad. – De van! Van! – Anne a férfi szemébe nézett. – Sosem szerettem. Nem lett volna szabad feleségül mennem hozzá. Még mindig élne, ha nem megyek hozzá, és… – Tudom. Ugyanezt éreztem Irinával kapcsolatban – vágott a szavába Kirov. – Amikor meghalt, mardosott a bűntudat. De most nincs időnk az érzelmekre, Anna! Később, ha majd lehet, mindent megbeszélünk. Tudom, hogy borzalmas megrázkódtatás ért, de most erősnek kell lenned. Muszáj elhagynunk Moszkvát. – Elhagyni? A franciák…? A gróf Anne kezéért nyúlt. Most, tompultsága elmúltával látta csak igazán, hogy mennyire kimerült. – Nem lesz újabb ütközet – mondta. – Visszavonulunk, átengedjük Moszkvát a franciáknak. Figyelj rám, drágám! – Figyelek. – Nem maradt más lehetőség. Meg kell őriznünk a hadseregünket. A katonáink most vonulnak át a városon, és a franciák sincsenek messze. Valamikor holnap biztos ideérnek. Elküldtem Pauline-t, hogy pakoljon össze. Tartok tőle, hogy nem sok mindent vihetsz magaddal. Anne kezdett elálmosodni a brandytől, és minden erejét össze kellett szednie, hogy cselekvőképes tudjon maradni. – Hogy menjek el? – kérdezte. – Nincsenek lovaim. A fosztogatók, akik megölték… – Félbehagyta a mondatot, és nagyot nyelt. – Az utolsó lovakat is elvitték. – Igen, tudom. – Kirov elgondolkodott. – Figyelj ide, szerelmem! Vissza kell mennem, hogy jelentést tegyek Kutuzov-
nak, de utána szerzek lovakat, és visszajövök érted. Ne félj! Az egész éjszaka is kevés lesz hozzá, hogy a sereg átvonuljon, s az utóvéd visszatartja a franciákat, amíg az utolsó ember is el nem ment. Szedd össze az ékszereidet, és amennyi aranyat csak tudsz! Ha elkészültél, próbálj meg egy kicsit aludni! Hajnaltájban visszajövök. Felállt, Anne-t lerakta az öléből, de ő fáradtan imbolygott, és hogy talpon tudjon maradni, belékapaszkodott. – Nyikolasa… – mondta elgyötörten. Kirov keményen megmarkolta a vállát. – Most mennem kell. De visszajövök. Bízol bennem? Anne felnézett rá, és megpróbálta összeszedni magát. – Persze – felelte. – Persze! – Már csak a férfi maradt neki, és bizonyos értelemben soha nem is volt neki senki más. Az egyetlen biztos pont, igazi támasz – más nem számított. Oda megy, ahová vezeti. – Jól vagyok. Menj csak nyugodtan. Kirov elmosolyodott. – Bátor kislány! Már az ajtónál járt, amikor eszébe jutott valami, visszafordult, és már-már szégyenlősen megkérdezte: – Anna… Pauline mondta… igaz? Tényleg gyereket vársz? Anne arcán lassú mosoly derengett fel, amely annyi erőt, elszántságot adott a férfinak, amennyit semmi az elmúlt hónapokban. – Igen. – Mikor…? – Vilnában. Kirov is szélesen elmosolyodott, és már ott sem volt.
***
Miután jelentést tett, nem könnyen tudott távozni. Rengeteg tennivaló volt, és Kutuzov újabb és újabb feladatokkal bízta meg. Nem sokkal pirkadat előtt elküldte, hogy keresse meg Miloradovics tábornokot, aki a hátvédet alkotó huszárjaival és egy csapat kozákkal még mindig a Tiszteletadás hegyét őrizte. – Mit üzent a herceg? – kérdezte a tábornok izgatottan, amikor Kirov jelentkezett nála. – Murat lovassága már csak karnyújtásnyira van. Nem akarok elkeseredett utóvédharcot vívni, amiben elpusztul minden emberem és a lovas tüzérségem is elvész. – Őméltósága hozzájárult, hogy fegyvernyugvásról vagy tűzszünetről tárgyaljon a franciákkal arra az időre, amíg átvonulunk Moszkván. Ha nem akarnak belemenni, közölje velük, hogy elpusztítjuk az egész várost, és csak üszkös romokat hagyunk nekik! – Hála istennek! Már féltem, hogy azt fogja mondani… Nem érdekes! Máris lássunk neki. A legjobb, ha velem jön, Nyikolaj Szergejevics, hogy hallja, mit válaszolnak a hercegnek. Akinfov! Ide, ember! Ugye van magánál fehér zsebkendő? Az előttük lévő meredély tetejére érve rögtön megpillantották a francia könnyűlovasság egy osztagát, amely óvatosan haladt fölfelé a lejtőn, számítva az esetleg lesben álló kozákok váratlan támadására. Nápoly királya is a csapatban volt, könynyen fel lehetett ismerni pazar, tollas csákójáról és az egyenruhája sűrű aranysujtásairól. Mihelyt észrevették őket, a franciák megálltak, Akinfov pedig fehér zsebkendőjét lengetve előreléptetett. Murat mondott valamit a mellette lévő parancsnoknak, aztán kivált a csapatból, s egyedül indult a követ elé. Minden simán ment: a franciáknak érdekükben állt, hogy harc nélkül s épen szerezzék meg Moszkvát. Murat volt annyi-
ra magabiztos, hogy császára nevében a szavát adja, sőt Kirov egy nem is kért, ráadásként kapott ígérettel indulhatott vissza Kutuzovhoz: Murat kijelentette, hogy a Grand Armée reggel hétig nem lép be Moszkvába, hogy az oroszok nyugodtan távozhassanak, és magukkal vihessék a sebesültjeiket is, ha akarják. – Remek. Nagyszerű. Épp erre van szükségünk. Rendes fickó ez a Murat. A franciák meg se érdemlik. Kár, hogy nem orosz – nyugtázta a történteket a herceg. – Tessék? Mi?! Ja, persze, nyugodtan menjen el pár órára! Használja ki az időt most, hogy nincs miért sietnünk! Aludnia kellene egy kicsit, Kirov… elég nyúzottnak látszik.
*** A lovak megszerzése volt a legnehezebb. Kirovnak végül némileg fenyegető fellépéssel és nem kevés kenőpénz árán sikerült rávennie két, a herceg közvetlen kíséretéhez tartozó, gazdag, fiatal tisztet, hogy megváljon tartalék lovától. A csapattisztek többségének már nem volt tartaléka – elveszítették őket vagy a két csata valamelyikében, vagy a hosszú, fárasztó viszszavonulás alatt. Amikor a városba visszafelé menet Adonisszal megálltak a Tiszteletadás hegyének gerincén, meglepődve néztek le az alattuk húzódó országútra. Az előrenyomuló franciák olyan közel voltak a visszavonuló orosz utóvédhez, hogy úgy tűnt, mintha ugyanahhoz a hadsereghez tartoznának. A franciáknak időnként meg kellett állniuk, hogy a lemaradozók és az utolsó orosz társzekér előttük maradjon, s amikor ez történt, a kozákok visszaügettek hozzájuk, és beszédbe elegyedtek velük. Látták, hogy négy kozák körbevágtázza Murat-t és kíséretét,
hogy alaposabban szemügyre vehesse a legendás hírű nápolyi királyt, s az barátságosan odainteget nekik. – Minden a terv szerint zajlik, ezredes – állapította meg Adonisz. – Igen. Remélem, nem játsszák túl a dolgot – felelte Kirov. Kutuzov azt az utasítást adta Platov atamánnak, hogy a kozákjai viselkedjenek barátságosan a francia előőrssel, győzzék meg az ellenséget, hogy dühösek és kiábrándultak az oroszokból, nem éreznek irántuk hűséget, és ott tartanak, hogy pálfordulást hajtanak végre. S miután elaltatták a gyanakvásukat, árulják el a franciáknak, hogy a hadsereg Rjazany felé tart. Miután átvonultak a városon, a kozákoknak vissza kell tartaniuk a franciákat, hogy az orosz sereg előnyre tehessen szert. Ha távolabb kerültek a várostól, a fő erő letér az útról, s délnek, majd nyugatnak veszi az irányt. A kozákok továbbmennek Rjazany felé, és ha lesz egy kis szerencséjük, a franciák követik őket, mert azt hiszik, hogy az egész orosz sereg előttük van. Ez értékes időt fog biztosítani, s lehetővé teszi a seregnek, hogy kulcs-fontosságú állásokat foglaljon el Moszkvától délre, mielőtt a franciák rájönnének, hogy mi is történik valójában. Kirov, hogy elkerülje a hadsereg társzekereitől zsúfolt Dorogomilov hidat, lekanyarodott a főútról, és egy délebbi kapun ment be a városba, és kis mellékutcákon, gondolataiba merülve indult a Bjeloszkoje felé. Nem hitte, hogy – tekintettel az állapotára – messzire tudja vinni Anne-t lóháton, sőt azt sem, hogy meg kell próbálni. A tulai országúton, húsz mérföldre lévő Podolszk elég távolinak tűnt számára ahhoz, hogy biztonságos legyen, és ha a franciák megtévesztésére kigondolt terv beválik, akkor a hadsereg ott fog állomásozni, vagyis a közelében lehet és védelmezheti. Később, ha már kipihente
magát, és visszanyerte az erejét, szerez valamilyen szállítóeszközt, és elküldi Tulába Súráékhoz. A városon keresztülvezető fő út felől, amelyen a hadsereg haladt, erős zaj hallatszott. A katonák már nem üres utcákon meneteltek: egyre több helybeli lakos jött elő a házakból és sorakozott fel az út mentén abban a hitben, hogy megmentői érkezését látja. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a hadsereg csak átvonul a városon, és otthagyja őket a franciáknak, az éljenzést dühödt, ellenséges kiáltások váltották fel. Sok volt a részeg is. A kocsmákat be kellett volna záratni, de úgy tűnt, nincs elég rendőr, hogy a bezárást kieszközölje. Kirov bele se akart gondolni, hogy miközben a sereg átmasírozik a városon, hány katona szökik meg a sorból, és vegyül el a tömegben. Mikor rákanyarodtak a Bjeloszkoje kapujához vezető útra, Adonisz megkérdezte: – Mi ez, ezredes? Úgy tűnik, valami baj van. Két, házfalakhoz lapulva előreosonó férfit láttak. Mihelyt észrevették a lovasokat, megpróbáltak elmenekülni, de Kirov és Adonisz egy emberként mozogva elállta előttük az utat, és pisztolyt rántott. – Állj! Maradjanak veszteg mind a ketten, különben lövök! – szólt rájuk Kirov. Engedelmeskedtek, de közben a szemük ideoda rebbent, kutatva a menekülési lehetőségeket. Látszott, hogy csak az alkalomra várnak. Adonisz leugrott a nyeregből, s miközben egyik kezével a szerzett lovak kantárszárát markolta, a másikkal a két alakra fogta pisztolyát. A férfiak durva parasztgúnyát viseltek, és gyapjúsapkájukat mélyen a szemükbe húzták. Gyanús külsejük volt, s mégis, Kirovnak olyan érzése támadt, hogy furcsa módon nem ag-
gódnak annyira, amennyire kellene, ha valóban rosszban sántikálnának. – Mit keresnek itt? Fosztogatók, ugye? Fordítsák ki a zsebeiket! Nem moccantak, csak néztek rá éberen. – Nem vagyunk fosztogatók, uram – szólalt meg végül az egyik. – Nem nyúltunk senki holmijához. – Akkor mit keresnek itt? – A kormányzó megbízását teljesítjük. – Ostobaság! A kormányzóét… maguk?! Adonisz keze váratlanul előrelendült, s lerántotta az egyik férfi fejéről a sapkát, amely alól kopasz fej tűnt elő. – Nocsak, nocsak. Szökött rabok! – mondta csöndes diadallal, s az illető fejének szegezte a pisztolyát. – Nem vagyunk szökevények! – tiltakozott sietve a férfi. – Esküszöm magának, uram. Elengedtek bennünket, szabadok lettünk… hogy elvégezzünk egy munkát! Kirov észrevette, hogy a társa figyelmeztetőn rávillantja a szemét. Közömbös hangon azt mondta: – Nem hiszek magának. Milyen munkáról beszél? – Elnézést, uram – szólalt meg a másik férfi –, de nem tudjuk, kicsoda. Bárki lehet. Akár francia kém is. Adonisz erre dühösen felmordult, de Kirov csak elmosolyodott, és a köpenyét széthúzva megmutatta az egyenruháját. – Miről van szó? Jobban teszik, ha megmondják, különben lelőjük magukat, már csak a biztonság kedvéért is. Úgy érezte, hogy a második férfi képes volna kitartani – nyugodt dac volt a tekintetében –, de az első idegesebb volt, és társa figyelmeztető pillantását elkerülve sebesen vallani kezdett.
– Gyújtogatók vagyunk, uram. Házakat aknázunk alá. Ezrével szabadultunk, a kormányzó parancsára. Az egész város a levegőbe röpül, mihelyt a franciák beteszik ide a lábukat. – Átkozott bolond! – mordult rá dühösen a társa. – Jézusom! – kiáltott fel elképedve Kirov. Ez volt tehát Rosztopcsin terve. – Ezt a házat is aláaknázták? – kérdezte. – Válaszoljon, a szentségit! Itt van a feleségem! – Nem, uram, ezt még nem. Elfogyott az anyagunk, utánpótlásért indultunk. Ezzel még nem csináltunk semmit. Isten a tanúm rá! Kirov nem volt biztos abban, hogy hihet neki, de nem maradt idő a vitatkozásra. Fenyegetőn megmozdította a pisztolyát. – Rendben van. Takarodjanak! Adonisz! A kaput! A két férfi pillanatok alatt eltűnt a sarok mögött. Kirov agya lázasan dolgozott: Gyújtogatok? Az egész város? Ha igen, az Napóleon végét jelenti. De Moszkváét is. Moszkva, a szent város porig fog égni! Jelentenie kell… de előtte biztonságba helyezni Annát! Lehet, hogy az a két ember mégis tett gyújtószert a ház alá – nem bízhatott a szavukban. Az agyafúrt Rosztopcsin! És elszánt is! Ki gondolta volna, hogy ilyesmire szánja el magát?
*** Miközben Anne az utolsó előkészületeket végezte, Adonisz átkutatta a pincéket és a melléképületeket, hogy megbizonyosodjon róla: valóban nincs gyújtóanyag a ház alatt. Úgy tűnt, hogy a két ember igazat mondott, és össze lehetett hívni a megmaradt szolgákat, hogy megmondják nekik, a továbbiakban csak magukra számíthatnak. Egyesek nagyon a lelkükre
vették azt, ahogy az események alakultak, és a szállásukon maradtak, nem voltak hajlandók előjönni azért se, hogy búcsút vegyenek az úrnőjüktől. A többiek könnyes szemmel sorakoztak fel az udvaron. – A franciák nem fognak bántani benneteket – próbált erőt önteni beléjük Anne. – Ennivalótok lesz elég, a pincék tele vannak. Vigyázzatok magatokra, amennyire csak tudtok. Ha vége lesz ennek a szörnyűségnek, újból találkozunk. Mindnyájuk nevében Mihajlo válaszolt, kivörösödött szemmel. – Igen, úrnőm. Visszatérnek még a szép idők. Mindazok, akik együtt voltak vele Koloszkavecben, félénken megszorították üdvözlésre nyújtott kezét. Az öreg dadus szipogva vett tőle búcsút, és nagyon kérte, hogy vigyázzon a kis grófnőre, ügyeljen rá, hogy mindennap megkapja a meleg olajos bedörzsölést. Bár aludt néhány órát, Anne-t eltompította a fáradtság, aminek annyi előnye volt, hogy megakadályozta abban, hogy túl bánatos legyen. Felült a Nyikolaj által kerített lóra, visszanézett Bjeloszkoje görög templomot idéző bejáratára, s bár biztos volt benne, hogy többé sosem látja, a gondolat nem keltett benne különösebb érzelmet. Úgy érezte, hogy már a múltjához tartozik, hátra kell hagynia, el kell feledkeznie róla. Hogy a jövő mit hoz, azt még nem tudta, de vele volt minden, amit fontosnak érzett – méhében a növekvő, új élet, mellette Nyikolaj –, és hamarosan Rose is. Pauline – akit nagyon elbizonytalanított, hogy férfinyergen, szétvetett lábbal kellett lovagolnia – szintén lóra szállt. A csomagokat a nyergek mögé kötözték és letakarták, a kaput szélesre tárták, s elindultak szembe a felkelő nappal. Szeptember
14-e volt, s enyhén ködös idő. Az ősz már megérkezett, és jól érezhetően közeledett a tél.
*** A város keleti részén csörgedező Jauza folyót átívelő kőhídhoz érve Tolly tábornokot látták, amint katonái átvonulását figyelte, és Kirov a többieket hátrahagyva odament hozzá. Már egy ideje azt látták, hogy az út mindkét oldalán lovasok állnak, megakadályozandó a dezertálásokat, ám Tolly ennek ellenére enyhe fejcsóválással fogadta a grófot, s rögtön közölte: – Csak Isten a megmondhatója, hány embert veszítettünk. Már a segédtisztjeimet is elküldtem őrt állni a főbb útkereszteződésekhez, de nem lehet szemmel tartani minden katonát. Nem bántam volna, ha velem van. Rosztopcsin nem tudott elég rendőrt kiállítani. Kirovnak elég pontos elképzelése volt arról, mit csinálhatnak éppen azok a hiányzó rendőrök, de nem szólt róla. Minél kevesebben tudnak a tervről, annál jobb, gondolta. A híreknek megvan az a rossz szokásuk, hogy gyorsan terjednek. – Sok helyen láttunk fosztogatást – mondta inkább. – Gondolom, ez ilyenkor elkerülhetetlen. Tolly vállat vont. – Nem a mi gondunk. Hé, Hvasztov! – kiáltott oda az egyik tisztjének. – Állítsa félre azokat a kocsikat! A civileknek várniuk kell, amíg a gyalogság elvonul! – Elment már a főparancsnok, uram? – kérdezte Kirov. – Nem. Ma csak Pankiig megy. Ott lesz az új főhadiszállás. – Tolly érdeklődve nézett a kissé hátrébb várakozó Anne-re és komornájára. – Mehetnek, ha akarnak. Jól teszi, ha gyorsan
szállást keres maguknak, mielőtt a vezérkar megérkezik. Nagy lesz a tülekedés. – Köszönöm, uram. Igaza van. – Rendben. Hvasztov! Engedjenek szabad utat az ezredesnek! Már éppen be akartak állni a hídfőnél tartó menetbe, amikor a hátuk mögül, valahonnan a város központja felől erős robbanás hallatszott. A lovak felhorkantak és hátrasunyták a fülüket, a katonák pedig elbizonytalanodva pillantgattak vissza a válluk fölött. – Ne álljanak meg! Menjenek tovább, őrmester! – adta ki harsányan a parancsot Tolly. Fekete füstoszlop emelkedett függőlegesen az ég felé, és vált egyre vastagabbá, miközben nézték. Tolly az ujjával pattintva távcsövet kért, majd pár másodperc múlva közölte: – Úgy tűnik, tűz ütött ki a KitajGorodban. Néhány fosztogató vagy dezertőr figyelmetlen volt. Mindegy, semmi közünk hozzá. A Kitaj-Gorod Moszkva kereskedelmi negyede volt, és Kirov arra gondolt, hogy jobb helyet nem is választhattak volna az első tűzgyújtáshoz: a városrész sűrűn be volt építve faházakkal, az üzletekben és raktárakban rengeteg olajat, fát, kötelet, gyertyát, festéket és szeszt tároltak, amelyek mind gyúlékonyak voltak. Nem szólt azonban egy szót sem, vezette tovább Anne-t, hogy minél hamarabb átérjenek a hídon. Az ív legmagasabb pontján azonban megfordult, s gondolatban tisztelgett Moszkva előtt, amelyről tudta, hogy ebben a formájában utoljára látja. A hídon átérve és a városfalakon kívül kerülve leszakadhattak a menetoszlopról, s elébe vághattak a lassan mozgó gyalogságnak és társzekereknek. Nem sokkal később, Pankihoz
közeledve, furcsa alakú, letakart kocsik mellett haladtak el, és már majdnem maguk mögött hagyták őket, amikor Kirov rádöbbent, hogy a város tűzoltókocsijai azok. Rosztopcsin nyilván kiadta a parancsot, hogy vigyék el őket. Kétségtelenül alapos munkát végzett.
A Moszkvából kivezető utak
Harminckettedik fejezet Moszkva majdnem három napon át égett. A Kitaj-Gorodban támadt tűz csak a kezdet volt, mert miközben a francia gránátosok a helyszínre rohantak, hogy kimenekítsék a raktárakból, amit lehet, és megpróbálják elfojtani a tüzet, a város többi részén is lángok csaptak fel. A robbanások órákon át követték egymást, újabb és újabb városrész lángba borulását jelezve. Szeptember 16-a estéjére a tüzek végképp legyőzhetetlenekké váltak, mert erős szél is táplálta őket, amely a következő két napban többször is irányt változtatva gondoskodott arról, hogy a lángok egyre több házat emésszenek fel. A várost megkerülve, a lassan dél és nyugat felé vonuló orosz sereg a lángok fényénél haladt előre. Szeptember 16-a éjszakáján olyan világosság támadt, hogy még a várostól hathét mérföld távolságra is olvasni lehetett mellette. A látóhatár narancssárgán fénylett, s nappal a füst fekete viharfelhőkhöz hasonlóan gomolygott Moszkva felett. A francia tűzoltók megoldhatatlan feladattal kerültek szembe, s hamar rájöttek arra, amit a moszkvaiak amúgy is tudtak: hogy még a gazdagok szép palotái is fából épültek, csupán vékony homlokzatuk van kőből vagy márványból, s az nem elég ahhoz, hogy megállítsa a tüzet. A sereg többnyire csendben vonult. Nem volt mit éljenezni a távoli ragyogáson, vagy a gondolaton, hogy a szent várost elemésztik a lángok. Csupán csekély vigaszt nyújtott annak tudata, hogy a város nem fog menedéket nyújtani a franciáknak; valamivel biztatóbbnak tűnt az, hogy a kozákoknak sike-
rült megtéveszteniük a francia előőrsöt, s az továbbhaladt Rjazany felé, a képzelt ellenség nyomában. Szeptember 18-án a hajnali órákban eleredt az eső, s ahogy múlt az idő, egyre erősebben esett, míg végül eloltotta a tüzeket. Aznap nagyon nehezen lehetett csak haladni; alacsonyan lógó felhők takarták el a napot, változtattak mindent szürkévé, és az eső is hideg volt, szűnni nem akaró. A hadoszlopok egy idő után már vastag sárban araszoltak előre. A lovak hátracsapták a fülüket, és reszkettek a hidegtől; ázottan, csatakosan vonszolták előre a hadianyagokkal megpakolt, nehéz társzekereket. Az árkokat sebesen áramló víz töltötte ki, amely több helyen elárasztotta az utat. Mire a tulai országút mentén lévő Podolszkot elérték, mindenki bőrig ázott, átfagyott, és tetőtől talpig sáros lett. Kirov előreküldte Adoniszt, hogy szerezzen nekik valamilyen szállást, mert nagyon aggódott Anne-ért, aki az idő múlásával egyre szófukarabb lett. Még mindig a történtek hatása alatt áll, gondolta a gróf, s ezen nem is csodálkozott. Csak az utolsó hónapban olyan dolgok szemtanúja volt, amelyek egy gyöngébb nőt felmorzsoltak volna. Anne előredőlt a nyeregben, gallérjáról és kalapja karimájáról víz csöpögött, haja csapzottan verdeste az arcát. Még nála is rosszabb állapotban volt azonban Pauline, akit a végtelenségig meggyötört a szokatlan férfinyereg. Adonisz a város szélén várta, s egy kis fogadóba kísérte őket, amely a központtól távol, a kolomnai út mentén állt. Hála az obsitos ijesztő külsejének és a könnyedségnek, amellyel gazdája erszényét kezelte, szívélyes fogadtatásban volt részük, rendes hálószobát kaptak, amelyhez egy kis nappali is tartozott, ahol a kémény alatti tűzrakóhelyen nyírfahasábok égtek.
– Megígérték, hogy beállítanak ide egy ágyat a komornának – közölte Adonisz, miközben előrement, hogy felszítsa a tüzet. – És veled mi lesz? – kérdezte Kirov. – Vagy magadra nem gondoltál? Adonisz torzan elvigyorodott. – Én a lovakkal alszom – felelte. – Nem bízom senkiben, amíg ilyen közel vagyunk Moszkvához. De ne aggódjon, el tudok én helyezkedni kényelmesen. Pauline, akinek az ujjai egészen elmerevedtek a hidegtől, viszont örült, hogy nem kell tovább nyeregben ülnie, segített Anne-nek levenni átázott köpenyét és kalapját. A szoba áporodott szagú volt, s egy kicsit hideg, mert a tűz nem tudott igazán erőre kapni. Adonisz is hiába piszkálta meg, mert a kéményül szolgáló tetőnyíláson beesett az eső, és a fahasábok csak sisteregtek, de meleget nem adtak. – Vizes a fa – jelentette ki az öreg katona. – Kéznél van a flaskája, ezredes? A kupaknyi vodka nyomán erős lángok csaptak fel, és hamarosan minden hasáb tüzet fogott. Kirov elcsigázott kedvesére és annak meggyötört komornájára nézett, s szánalom fogta el. – Pauline, menjen át a másik szobába, és vesse le magáról a vizes ruhát! Majd én gondoskodom az úrnőjéről – mondta. – Menjen, ne vitatkozzon! Adonisz, szólnál, hogy küldjenek fel egy kis forralt bort? Miután kettesben maradtak, Kirov a tűz mellé ültette Annet, s letérdelt elé, hogy levegye róla átázott cipőjét és harisnyáját, s egy durva szövésű törülközővel szárazra dörgölje a lábát. Anne hálásan pislogott, ahogy lábába visszatért az élet, s előrehajtotta a fejét, hogy Nyikolaj a haját is megszárogathassa.
– Sosem gondoltam, hogy valaha előttem fogsz térdepelni – motyogta. A gróf elmosolyodott, s hozzálátott, hogy határozott mozdulatokkal kigombolja a ruháját. – Így már jobb! Látom, nem veszett ki belőled a jókedv. Anne tényleg már-már vidáman nézett körbe a gyengén megvilágított, kis szobában. – Nem. Csak mindattól, ami történt, valahogy… beszűkültem. Most például csak annak tudok örülni, hogy veled vagyok, és nem kell tovább áznom. Másra igazából nem is tudok gondolni. Kirov megpuszilta az orra hideg hegyét. – Jól van. Így is kell lennie. Mihelyt szárazra töröltelek, ágyba duglak, kapsz valami meleget, hogy ne legyen üres a gyomrod, és aztán alszol egy jó nagyot. – Olyan drága vagy. – Anne álmosan pislogott rá. – Azt hiszem, könnyen teljesíteni tudom a parancsot.
*** Másnap reggel Anne még aludt, amikor Kirov elindult a fogadóból a főparancsnokságra jelentést tenni. A felderítők addigra már megjárták a Moszkvától délre lévő Veréb-hegyet, ahonnan megtekinthették a város romjait. Az eső a legtöbb tüzet eloltotta, és csak elfeketedett, füstölgő maradványokat hagyott maga után. A városnak körülbelül a kétharmada elpusztult, amibe belegondolni is szörnyű volt. – Úgy tűnik azonban, hogy a Kreml többé-kevésbé átvészelte a dolgot – mesélte megkönnyebbülés és sajnálat keverékével a hangjában Toll, amikor találkoztak. – Vagyis Napóleonnak mégis lesz egy palotája, ahova betelepedhet.
– Mik most a tervek? Itt maradunk? – Ha Tolly el tudja érni, amit akar, akkor nem. Tovább kell mennünk nyugat felé, hogy le tudjuk zárni a Kalugába vezető két utat. Napóleon még mindig azt hiszi, hogy Rjazanynak tartunk, de ha rájön, hogy tévedett, a következő ötlete Kaluga kell hogy legyen. Rá kell beszélnünk az öreget, hogy menjünk tovább Trojickojéba. Az a régi és az új kalugai út között van, s onnan mind a kettőt ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani. – Ilyen időben nehéz lesz továbbmenni. – Igen, szörnyű nagy a sár – értett egyet Kirovval Toll. – Őméltósága különösen utálja! Holnap megpróbáljuk rábeszélni, hogy adja ki az indulási parancsot. Szerintem ma még hiába próbálkoznánk. A gróf már éppen távozni akart, amikor a herceg egyik szárnysegédje, Kajszarov ezredes ment át a szobán. Üdvözlésképpen biccentett, majd az ajtóhoz érve megállt, s visszaszólt: – Apropó, Kirov! Megtalált a futár? – A gróf értetlenül nézett rá. – Egy küldönc keresett, civil, ha jól emlékszem, Szerpuhovból. Szerpuhov a tulai út mentén feküdt. – Nem, nem kaptam semmilyen üzenetet – válaszolta Kirov. Kajszarov már indult is tovább, de még hanyagul visszaszólt: – Biztos valamelyik írnoknál lesz. – A herceg szűkebb környezetéhez tartozóknak megvolt az a jó szokásuk, hogy szerettek lekezelően bánni a kívülállókkal.
*** Kirov kora délután ért vissza a fogadóba, s vidáman futott fel a szobájukba, mert biztos volt benne, hogy a hír, amit visz,
jobb kedvre deríti Anne-t. A nappaliban találta, a tűz felé görnyedve, amely – miután a kémény felmelegedett – jobban égett, mint előző nap. – Levelet hoztam – újságolta vidáman, miközben odahajolt, hogy megcsókolja. Szokatlanul melegnek érezte, ezért gondterhelten nézett rá. Anne szemei csillogtak, az arcán lázrózsák virultak. – Beteg vagy! Hogy érzed magad, szerelmem? – kérdezte aggódva. – Azt hiszem, megfáztam. De semmi komoly, ne aggódj, Nyikolasa! – nyugtatta meg Anne. – Milyen levélről beszélsz? Ki küldte? – Nekem címezték, a főparancsnokságra – felelte még mindig aggódva Kirov. – De amikor kinyitottam, kiderült, hogy neked szól. Valakinek volt elég esze és lélekjelenléte, hogy a leggyorsabb utat válassza. Anne arca felderült. – Jean-Luc? Rose-ról írt? Kirov odaadta neki a levelet, s ő lázas izgalommal olvasni kezdte. Kezdem azzal, hogy biztonságban kijutottunk Moszkvából, Senki se háborgatott bennünket. Estére elértük Podolszkot, és most már Szerpuhovban vagyunk. Egy nagyon kedves család – Bjelinszkijék – fogadott be bennünket. A férfi bútorgyáros, a felesége pedig nagyon kedvel, okosnak és szórakoztatónak tart. Van egy tizenöt éves lányuk, aki színpadra áhítozik, és egy tizennyolc éves fiuk, aki nagyon szeretne beállni a hadseregbe. Egyfolytában nyaggatnak, hogy meséljek a kalandjaimról. Nagyon népszerű vagyok, mint az talán az ön számára sem meglepő.
Jól elvagyunk itt, és mivel igazán szeretik Rose-t, nem látom értelmét, hogy továbbmenjünk. Egyelőre itt fogunk várni. Hallottuk, hogy a franciák elfoglalták Moszkvát, ma pedig azt is, hogy ég a város. Imádkozom, hogy mindketten biztonságban legyenek. Rose-nak azt mondtam, hogy jól vannak, de nagyon kérem, üzenjen, hogy ne kelljen hazudnom neki. Ő jól van, remekül érzi magát. A háziaktól kapott egy fehér cicát, és a Bjelinszkij fiú zongorázni tanítja. Kirov grófnak küldöm ezt a levelet, mert úgy gondolom, hogy a leghamarabb így jut el Önhöz. Azt, hogy a hadsereg hol van, mindig mindenki tudja, Ő pedig egész biztosan tudni fogja, hogy Ön hol tartózkodik. Adieu: De Berthier Anne sokszor, újból és újból elolvasta a levelet, amely nem adott választ bizonyos kérdéseire. Rengeteg olyan dologra lett volna még kíváncsi, ami nem szerepelt benne, de azt legalább megtudta, hogy Rose biztonságban van, és megfelelően gondoskodnak róla. A levelet jellemzőnek tartotta az írójára, s megpróbálta kiolvasni belőle azt is, ami a sorok között rekedt. Kik ezek a Bjelinszkijék? Jean-Luc hogyan magyarázta a Rosehoz fűződő kapcsolatát? Eltitkolta előlük, hogy francia? Az őrületbe kergette a gondolat, hogy imádott gyermekét arra az emberre bízta. – Olvastad? – kérdezte Nyikolajt, aki bólintott. – Jó tudni, hogy biztonságban vannak, de jobban örülnék, ha már Tulában lennének. – Nem gondoltál még arra, hogy ha Jean-Luc odaviszi, akkor magára kellett volna hagynia Rose-t? Nem vagyok biztos abban, hogy a húgomék túláradó vendégszeretettel fogadták
volna. Kétlem, hogy Súra megértené a Bazilhoz fűződő kapcsolatát, azt pedig nagyon valószínűnek tartom, hogy Vszevka, miután megköszönte neki mindazt, amit tett, határozottan ajtót mutatott volna, mivel két eladósorban lévő lány van a háznál. – Ó, igen, Ljolja és Kira! – kapott észbe Anne. – Nyilván nem akarná, hogy ilyen emberrel kerüljenek kapcsolatba. – Vagyis ha ott maradnak, ahol vannak, vigyázhat Rose-ra, és olyan mesét adhat be a házigazdáknak, amilyet csak szeretne. – Azt hiszem, igazad van – mondta nagyot sóhajtva Anne. – De oda kell mennünk, hogy elhozzuk, amilyen hamar csak lehet. Most, hogy az apja meghalt… Jaj! Mit mondok neki Bazilról? Hogy mondjam el Rose-nak?! – Nem tudom – válaszolta szomorúan Kirov. – Azt hiszem, egyelőre az a legjobb, ha hagyunk mindent annyiban, ahogy van. Válaszolj valamit, ami egy időre megnyugtatja őket, aztán majd meglátjuk… Anna! Jól vagy? Anne egész testében reszketett, hol hőhullám tört rá, hol rettenetesen fázott. – Azt hiszem, belázasodtam – sóhajtotta gyönge hangon. Kirov a homlokára tette a kezét. – Magas lázad van! – mondta riadtan. – A legjobb, ha azonnal lefekszel! Anne érezte, hogy minden ízülete sajog, s a lefekvés gondolata nagyon csábította. – Igen – lehelte –, valószínűleg az lesz a legjobb. – És már menni is akart, de nem tudott felállni; Nyikolajnak ölben kellett bevinnie a hálószobába.
***
Másnap reggel a hadsereg továbbvonult Podolszkból a nagyjából tizenkét mérföldre lévő Trojickojéba. Kirov gróf azonban nem tartott vele. Anne az előző nap folyamán egyre jobban belázasodott, és estére egészen rosszul lett. Adonisz, akit Kirov a főparancsnokságra küldött orvost szerezni, Tolly személyi orvosával és a tábornok kedves, aggodalmát kifejező üzenetével tért vissza. A doktor influenzát állapított meg, mire Kirov, aki már tífuszra, himlőre és egyéb szörnyű betegségekre gondolt, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek! – mondta, és majdnem elmosolyodott. – Az influenzát nem szabad félvállról venni! – utasította rendre szigorúan a doktor. – Nem, dehogy! – mentegetőzött egyből, komoly arcot öltve Kirov. – Egy fiatal és egészséges ember, gondos ápolás mellett, tartós következmények nélkül túljuthat rajta. De vigyázni kell vele nagyon! Rossz idők járnak – sok a fertőzés, és közeledik a tél. A tüdőgyulladás veszélyéről sosem szabad elfeledkezni, uram! – Igaza van. Nagyon fogok vigyázni! – Hát… jó – szólt kissé megenyhülve az orvos. – Gondoskodjon róla, hogy mindig melegben legyen, és semmi se zavarja! Kapjon sok sós folyadékot, amíg a láza el nem múlik, és utána az első héten tartsanak könnyű diétát. Aztán adjanak neki annyi tápláló ételt, amennyit csak be tud fogadni! Úgy fogja érezni, hogy nem javul az állapota, pedig igen, csak hát a lábadozáshoz idő kell. Aztán egy hónap vagy hat hét… két hónap múlva olyan lesz, mint volt. – Értem.
A doktor érdeklődő pillantást vetett Kirovra. – Tudja, hogy a hadsereg holnap továbbmegy? – kérdezte. – Őt természetesen mozdítani se szabad. – Dehogy! Persze, hogy nem! Majd beszélek a főparancsnokkal. – Kirov a homlokát ráncolva kis szünetet tartott. – Ha nem engedélyezi, hogy maradjak, kilépek a szolgálatból – mondta végül. – Nem hagyhatom magára. Az orvos távozása után megkönnyebbülést érzett attól, hogy elszánta magát a visszavonulásra. Nagyon fáradt volt, sokkal fáradtabb, mint korábban hitte, és a gondolat, hogy megszabadulhat kötelezettségeitől, kellemes érzéssel töltötte el. Minden érzéke azt súgta, hogy ki kell lépnie az események megállíthatatlannak tűnő áradatából, és pihenni egy kicsit.
*** Anne nagyon beteg volt, és Kirov sűrűn gondolt arra, hogy az orvos diagnózisa hibás. A láza délelőttönként mindig felszökött, csak déltájban csökkent valamelyest, s estefelé újból magas lett, sőt delíriumos állapot is társult hozzá néha. Kezdetben erős fejfájásra panaszkodott, és arra, hogy sajognak az ízületei, néha pedig kimerítő köhögés vett erőt rajta, amitől úgy kiszáradt a torka, hogy beszélni is alig tudott. Furcsa módon Adonisz volt az, aki az ápolása irányítását kézbe vette. A fogadósné az előző században dívó, füstölős és belélegzés gyógymódok híve volt, Pauline pedig, bár nagyon akart segíteni, csak annyit tudott, amennyit egyszer a nagyanyjától hallott, vagyis hogy a betegek lábának magasabban kell lennie, mint a fejüknek, mert akkor a fertőzés a fülükön keresztül távozhat belőlük.
Kirov úgy érezte, hogy ennek a tudásnak nem sok hasznát veszik, és megkönnyebbült, amikor Adonisz kedvesen, de nagyon határozottan elküldte a lányt, mondván, hogy nem elég erős, a végén még ő is elkapja Anne-től a betegséget, s akkor kettőjüket kell ápolnia. Pauline kezdetben fel volt háborodva azon, hogy egy férfi akarja ápolni az úrnőjét, de miután megtudta, hogy az intimebb feladatokat a fogadós felesége fogja elvégezni, megenyhült, s miután látta, milyen gyakorlottan végzi Adonisz az ápolást, már nem is úgy gondolt rá, mint férfira. Adonisz készítette el a sós oldatokat és gyógyfüves párlatokat, s ő itatta meg, lélegeztette be vele őket; ő tartotta ülő helyzetben, amikor nehezen lélegzett, mosta meg a kezét és az arcát rózsavízzel, és készített neki torokfájást enyhítő szirupot. S az is ő volt, aki megnyugtatta Kirovot, többször biztosítva róla, hogy Anne-nek nem lesz komolyabb baja, tényleg csak influenzáról van szó; ha nehezen is, de sikerült eloszlatnia gazdája himlővel, skarláttal, torokgyíkkal és – a köhögés elkezdődése után – tüdővésszel kapcsolatos félelmeit. A hét végére a láz alábbhagyott, s maradtak csupán a súlyos megfázás tünetei – erős köhögés, fájó torok –, amelyeket végre a beteg szerelmese is leküzdhetőnek ítélt. Jó is volt, hogy Anne állapota javult, mert szeptember 26-án a francia előőrs lovassága – miután felismerte, hogy a kozákok nyomában járva szellemeket hajszol – rájött, hol tartózkodik az orosz fő sereg. Az ellenség tehát elindult dél felé, Kutuzov herceg pedig – mivel nem akarta megtenni neki azt a szívességet, hogy újabb csatát kezd – kiadta a parancsot a további visszavonulásra, ezúttal Kaluga felé.
Podolszk ettől védtelenné vált, s Kirov és Adonisz rövid megbeszélés után egyetértett abban, hogy veszélyesebb volna maradni, mint elvinni Anne-t valahová. – Így, hogy a láza lement… amíg sikerül jól betakarva, melegben tartani… és ha tudunk szerezni egy kocsit… – mondta aggódva Adonisz. – Egyetértek. De hová menjünk? Messze nem lehet, viszont biztonságban kell lennünk – válaszolta Kirov. – Valahová a főbb utakról távol… Utánanézek, ezredes. Adonisz felderítő expedíciójának eredménye egy kis ház lett a Voronovót Kolomnával összekötő út mellett. Egy nemesé volt, akinek az anyagi helyzete annyira megrendült az inváziót megelőző években, hogy kész volt nemcsak bérbe adni, hanem eladni is, és bármely pillanatban elköltözni egyik, Tarutyinóban lakó, férjezett húgához. Az üzletet gyorsan megkötötték, és a vastag takarókba burkolt, egy bérelt tyelegára tett Anne-nel épp azon a napon indultak el Lityetszkbe, amelyen az első francia század elérte Podolszkot. Bár mindössze tíz mérföldre esett Podolszktól, Lityetszk sokkal elszigeteltebb hely volt, egy kevesek által használt út közelében, amelyről a sűrű növényzet miatt látni se lehetett. Csak egy hepehupás, kátyúkkal teli, keskeny leágazáson lehetett eljutni hozzá. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy bármilyen francia őrjárat arra az útra vetődjön, az pedig még elképzelhetetlenebbnek, hogy letérjen róla, s elinduljon a mellékúton. Négyesben beköltöztek hát a házba, tüzet gyújtottak, s kényelembe helyezték magukat. Az utazás kimerítette Anne-t, akiből az influenza egyébként is kiszívott majdnem minden erőt. Sokat aludt, és amikor felébredt, csak ahhoz volt ereje,
hogy feküdjön, és a tüzet bámulja. A többieket a Lityetszk nyújtotta biztonságérzet mellett megnyugtatta a tudat, hogy semmit nem tehetnek mindaddig, amíg Anne meg nem gyógyul; a sok aggódás és kiútkeresés után az, hogy végre megállapodhattak egy helyen, némileg lecsillapította a kedélyeket. Nyikolaj a tűz mellett ülve töltötte a napjait. Ha Anne elaludt, ő is vagy bóbiskolni kezdett, vagy mélyen a gondolataiba merült. Megpróbálta számba venni a múlt történéseit, egyfajta leltárt csinálni, s befoltozni az ezernyi apró sebet, amit egy egész élet és eseményekkel teli pályafutás ejtett rajta. Rettenetesen fáradt volt, és az első tíz, Lityetszkben töltött nap folyamán ritkán kelt fel a karosszékéből, akkor is csak azért, hogy gyermekhez illő engedelmességgel megegye és megigya azt, amit Adonisz elé tesz, csöppet sem törődve közben a háború alakulásával. És mindennap korán lefeküdt, és amint a feje a párnához ért, mély és álomtalan alvásba merült. Miután Anne állapota javult, s képessé vált arra, hogy felüljön, odafigyeljen arra, amit mondanak neki, ő is összeszedte magát. Anne még mindig gyönge volt, kimerült, és nagyon hamar elfáradt. Kirov sokat ült mellette, hogy olvasson neki, vagy kártyázzon vele, de többnyire csak fogta a kezét, és beszélt hozzá. Kezdetben a legkülönbözőbb, többnyire semleges témákról esett szó köztük, de mindkettőjüknek elég sok gyászolni valója volt, s olyan megrázkódtatások érték őket, amelyek hatását, mert muszáj volt, megpróbálták titkolni. Elérkezett azonban az idő, amikor beszélni kellett róluk, hagyni, hogy a visszafojtott fájdalom a felszínre törjön, áthassa őket, s túljussanak rajta.
Beszéltek a moszkvai menekülésről, Bazil haláláról, majd Borogyinóról és Szergejről is. A Szergej miatti bánatot sokszorosára növelte a tudat, hogy mély és gyógyíthatatlan boldogtalanság kínozta; Kirov számára pedig még szörnyűbbé tette az, hogy a fia megbékélés nélkül halt meg, anélkül, hogy neki megbocsátott volna. Most, hogy először beszéltek róla nyíltan Anne-nel, rájött, hogy még nem dolgozta fel magában a dolgot, vannak még a szenvedésnek olyan rétegei, amelyeken át kell rágnia magát. Anne is gyászolhatta Szergejt, sajnálhatta egy ígéretesen indult élet elmúltát, de az ő fájdalma egészen más volt. Csak most jutott el odáig, hogy teljes mértékben, véglegesen tisztába jöjjön a fia elvesztésével. A fájdalom útján visszafelé haladva Vilnáról beszélgettek, Anne házasságáról, Pjatyigorszkról, Natasáról és Irináról. Aztán elérkezett a nap, amikor Anne végre képes volt sírni, s miután elkezdte, úgy tűnt, hogy nem tudja abbahagyni. Nyikolaj erősen magához ölelte, s ő addig zokogott a vállán, amíg a férfi kabátja teljesen át nem ázott a könnyeitől, s neki újból fel nem szökött a láza. Másnap magánkívül volt, és Adonisz a betegsége kezdete óta először igazán aggódni kezdett, mert azt hitte, hogy romlott az állapota. A rákövetkező napon azonban viszszanyerte korábbi formáját, sőt! Ahogy a testi láz a fertőzést, úgy a sírás a bánatot égette ki belőle. Most már jó dolgokról is tudtak beszélgetni: arról, hogy együtt vannak, s a születendő gyerekről. Anne már a negyedik hónap végéhez közeledett, és kezdett meglátszani rajta a terhesség. Gyakran feküdt kezét a hasán összekulcsolva, és nézte Nyikolajt azzal az átszellemült mosollyal, amely kizárólag a terhes nők sajátja.
– Össze kell házasodnunk, mielőtt megszületik – jelentette ki egy napon Nyikolaj. – Nem akarom, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön. Anne elmosolyodott, de izgatottá vált, mintha első báli szezonjára készülő, tapasztalatlan fiatal lány lenne. – Még sosem kérted meg a kezem. Mi van, ha kikosarazlak? – tréfálkozott. Kirov alaposan megnézte, hogy lássa, mennyire gondolja komolyan a dolgot. – Csináljam előírásszerűen? Térdeljek le? – kérdezte. – Letérdelned nem kell, de… igen, tényleg szeretném, ha feleségül kérnél. Nyikolaj a kezéért nyúlt, megcsókolta, majd a két tenyere közé fogta. – Anna Petrovna, azóta, hogy kilenc évvel ezelőtt Párizsban először találkoztunk az Ȋle de la Citén, a szerelmem maga iránt semmit se csökkent, sőt egyfolytában nő. Ön megtestesíti mindazt, amit fontosnak tartok egy nőben. Számomra tökéletes. Anne torka elszorult, mert érezte a vallomás erejét, és látta a férfi szemén, hogy mélységesen komolyan gondolja, amit mondott. Szinte már ijesztő volt, hogy ennyire sokat jelent neki, ugyanakkor ugyanolyan erősen és feltétel nélkül szerette, ahogy a nappali világosságot és a levegőt, amit belélegzett. Miért kellene hát meglepődnie? – Én is szeretlek – felelte. – El se tudom mondani, mennyire. – Hozzám jössz akkor, dusenyka? Leszel a feleségem, édes lelkem?
Abszurdnak érezte, hogy olyan fontos számára, de végre meghallotta tőle azokat a szavakat, amelyek elhangzásában évekig reménykedni se mert. Boldog volt, békés, diadalmas. – Igen – felelte. – Igen!
*** Október végén Kirov levelet kapott Tolly tábornoktól – magánjellegű búcsúlevelet, amelyben Tolly arról tájékoztatta, hogy az egészségi állapotára való tekintettel lemond megbízatásáról, és nyugalomba vonul. Az egészségem kétségtelenül meggyengült, és Borogyino óta egyszer se éreztem teljesen jól magam – írta –, de önnek is csak azt tudom mondani, amit a hercegnek mondtam, hogy visszavonulásomat gyorsította az, hogy elfogadhatatlannak tartom a dolgok jelenlegi állását. A hadsereg kétfejű szörnyeteggé vált: igazgatása és parancsnoklása egyaránt kaotikus és alacsony hatékonyságú. Pár hónapig Kolomnában leszek, s részletes jelentést írok őfelségének, nem titkolva el előle semmit a történtekből. A távozásomat egy csöppet se bánom, csak azt, hogy nem tudtam elköszönni öntől, Nyikolaj Szergejevics. Rendkívül nagyra tartom a képességeit, és remélem, hogy ha visszatér kötelezettségeihez, nagyobb megbecsülésben lesz része, mint nekem volt. Amikor a levelet megkapta, Kirov még közömbös időszakát élte, de olvasás közben is mélységesen sajnálta a tábornokot, akit állandóan alulértékeltek, igaztalanul bántottak, s aki mindezek ellenére mindenkinél többet tett azért, hogy a hadsereg egyben maradjon, és cselekvőképes legyen. A két szörnyeteg – Bennigsen és Kutuzov – gyakran szinte az őrületbe
kergette Tollyt. Őszintén remélte, hogy az uralkodó, aki mindig csodálta a tábornokot, módot talál arra, hogy megjutalmazza, és nyilvánosság előtt igazságot szolgáltasson neki. Adonisz csak október közepétől kezdett híreket vinni a gazdájának a külvilágról, ahol utánpótlásért járva gyakran megfordult. Napóleon még mindig Moszkvában van, jelentette, és minden jel szerint ugyanattól a különös határozatlanságtól szenved, amely egész hadjáratát jellemezte. A hírek szerint háromszor üzent Sándor cárnak, s ajánlott neki békefeltételeket, de az uralkodó egyszerűen figyelmen kívül hagyta a javaslatokat, nem is válaszolt rájuk. Ennek ellenére Napóleon nem döntött arról, hogy mi legyen a következő lépése, és se tovább nem ment, se vissza nem vonult, tovább rostokolt a lerombolt városban. Az orosz hadsereg a régi kalugai országúton egészen Tarutyinóig vonult vissza, ahol Kijevvel és Tulával is megvolt az összeköttetése. Kutuzov erősítést várt, amely már elindult délről. Nem tett rá kísérletet, hogy harcba szálljon a franciákkal, és Kirov úgy érezte, hogy tökéletesen igaza van. Minél tovább marad tétlenül Napóleon Moszkvában, a csapdahelyzet annál súlyosabbá válik, s ha orosz részről bármilyen ellenséges manővert tapasztal, az esetleg cselekvésre ösztönözné. Ráadásul az orosz hadsereg ereje napról napra nőtt, a franciáé pedig csökkent, s helyhez kötése legalább akkora fenyegetést jelentett rá nézve, mint egy csata, és sokkal kevesebbe került. A Murat vezette francia előőrs ugyanazon az úton Vinkovóig nyomult előre, és ott megállt. A két erőt mintegy tíz mérföld választotta el egymástól, de egyik se mozdult, a tétlenség furcsa időszaka következett. A harci cselekmények kimerültek azokban a támadásokban, amelyeket a kozákok haj-
tottak végre a Szmolenszk-Moszkva főúton szállított utánpótlás és az élelemért, takarmányért küldött, francia rekviráló egységek ellen. Az idő szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy már jócskán benne jártak az őszben, és Kutuzov úgy érezte, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Napóleon még mindig nem szánta el magát az indulásra. A vénasszonyok nyara nyilván hamis biztonságérzetet keltett benne, s nem gondolt arra, hogy a havazás két héten belül, egy hónap múlva, vagy akár másnap elkezdődhet, s akkor a város el lesz vágva a külvilágtól, s ő éhezni fog. Az éjszakák már egyre hűvösebbekké váltak, sőt hajnali fagyok is előfordultak, bár később, a délelőtt folyamán mindig kellemes meleg lett. Az enyhe időjárás, amely valószínűleg becsapta Napóleont, Nyikolaj és Anne falusi idilljét is meghosszabbította. Tökéletesen boldogok voltak együtt, nem csináltak mást, csak élvezték egymás társaságát és a zavartalan szerelmük nyújtotta boldogságot. Napközben gyakran olyan meleg volt, hogy kiülhettek a szabadba; Anne pedig, aki napról napra erősebb lett, gyakran tett-vett a sűrűn burjánzó kertben, s rendszeresen rózsával, őszirózsával díszítette fel a megterített asztalt. Egyszerűen étkeztek, de nagyon élvezték a falusi ételeket. Esténként a tűz mellett ültek és beszélgettek, esetleg kártyáztak, vagy felolvastak egymásnak. Korán lefeküdtek, és szeretkeztek, hogy utána békésen, mint a gyerekek, egymás karjában aludjanak el. Az idillnek azonban egy esős napon, amikor kitenni se tudták a lábukat a házból, durván vége szakadt. Adonisz jelent meg a szalonban, és víztől csöpögő irhabundáját le sem véve komolyan rájuk nézett egyetlen ép szemével.
– Megtörtént, ezredes – mondta. Rangjának újbóli említése – Adonisz ugyanis egy ideje már az uram megszólítást használta – kirángatta kellemes révedtségéből a grófot. – Felkerekedtek és elmentek. – Tessék? Ki ment el? – Adonisz arcára oda volt írva a válasz. – A franciák? Anne, egyszerre meglepődve és kissé riadtan, mély levegőt vett. – A franciák elhagyták Moszkvát? – Négy napja – válaszolta Adonisz. – A régi kalugai országúton indultak el, mintha ide akarnának jönni és ütközetet vívni, de aztán elkanyarodtak, és árkon-bokron át átvonultak az új kalugai útra. Első látásra cselnek tűnt, de a kozákok a nyomukban voltak, és pontosan látták, mi történik. – Árkon-bokron át? De hisz az egy szörnyen mocsaras vidék! Az ottani utak nem bírják el egy sereg súlyát. – Most már ők is tudják, ezredes – válaszolta érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában Adonisz. – Ezért tartott nekik olyan sokáig, hogy átvonuljanak, meg azért, mert ahogy hallottam, ritkán látni olyan cirkuszt, amilyet Napóleon magával cipel! Nem elég a gyalogság, a lovasság és a tüzérség, rengeteg a zsákmánnyal megrakott szekér meg a Moszkvában zsákmányolt városi hintó, s még egy csomóan csatlakoztak is a sereghez, például a Théâtre-Français teljes társulata – féltek, hogy ha Moszkvában maradnak, a Grande Armée elvonulása után meglincselik őket! Istenemre, szeretném látni, hogy viszi ezt mind magával Napóleon! Ez az eső végleg betett nekik. Kirov már talpon volt, és az agya – hetek óta először – lázasan dolgozott.
– Délre tart? De ha ekkora karavánt visz magával, akkor hadjáratra nem is gondolhat. Nyilván hátrál – vissza akar vonulni a határon túlra. – Akkor miért Kaluga felé vette az irányt? – kérdezte Anne. – Nyilván abban a reményben, hogy elfoglalhatja a raktárainkat, és egy délebbre haladó úton mehet tovább Szmolenszk felé. Nem akar a főúton menni, ahol jött, mert ott már semmi sincs, csak legázolt földek és felégetett falvak. – Hát persze. Erre nem gondoltam. – Van más veszély is a főúton, ezredes – szólt közbe közömbösen Adonisz. – A parasztok közül, akik elmenekültek a franciák elől, sokan visszaszivárogtak. A gabonájukat, veteményeiket legázolták, a falvaikat lerombolták, és most bosszút akarnak állni. Fegyveres csapatokba álltak össze, az erdőkben élnek, és csak a lehetőséget várják, hogy megmutassák a franciáknak, mit gondolnak felőlük. – De miért választotta először a régi utat Napóleon? Nyilván abban bízik, hogy a kitérővel, az új útra rákanyarodva csata nélkül el tud menni a seregünk mellett. Mit csinálnak a tábornokaink, Adonisz? – Szokás szerint az idejüket vesztegetik, ezredes – mondta az obsitos beszédes grimasz kíséretében. – A főparancsnok tegnap kapta meg a hírt, de azt mondta, hogy addig nem mehet, amíg a legeltetésen lévő lovak vissza nem térnek a sereghez. Holnap indulnak, és megpróbálják a malojaroszlaveci útelágazásnál beérni a franciákat. – Felgöcögött. – Még jó, hogy jött ez az eső, és Napóleon olyan agyafúrt! Ha egyből a főutat választja, elmegy mellettünk, mielőtt a herceg felébred, és már Kalugában van! Az eső említése visszarángatta Anne-t a jelenbe.
– Jobb, ha megy és megszárítkozik, mielőtt influenzát kap – mondta. Adonisz úgy nézett rá, mintha megbántotta volna. – Soha életemben nem voltam beteg – jelentette ki határozottan. – Az nőknek és nyámnyila alakoknak való. Anne nevetett, miközben az öreg katona kiment, de miután becsukta maga mögött az ajtót, lehervadt arcáról a mosoly, és Nyikolajhoz fordult. – Mi lesz most? – kérdezte halkan. – Ugye ennek most vége? – Azt hiszem – bólintott Kirov. – Ideje továbbmennünk. – Visszamész a sereghez? – Nem tudom. Sok függ attól, hogy mi fog történni, mit akar csinálni Kutuzov. A helyében én, azt hiszem, hagynám, hogy a franciák elmenjenek – beérném azzal, hogy rákényszeríteni őket a legrosszabb út használatára, zaklatom és hátráltatom őket, s hagyom, hogy a tél végezzen velük. Lehetséges azonban, hogy túl nagy nyomás fog ránehezedni, sokan akarják, hogy támadja meg őket, és végezzen velük. – Nem szabad engedni, hogy elmeneküljenek! – mondta erre Anne. – Különösen Bonapartét nem! Ha elmenekül, a háború folytatódik, s akár még újabb húsz évig is eltarthat. – Nem, szerelmem. Ez a hadjárat a végét jelenti. A tekintélyét ugyanúgy el fogja veszíteni, ahogy a hadseregét. Emlékszel, hogy azt mondtam, túlvállalta magát, a lehetetlent kísérelte meg, amikor megtámadta Oroszországot? A csillaga kihunyóban… mindennek megvan a maga elrendelt ideje. Anne a könnyeivel küszködött. – Hát nem érted? Ő egy szörnyeteg! Egy gonosz varázsló! Ha elmegy, valahogy… nem tudom, hogyan, de valahogy…
elrendezi a dolgot a népével. Szerez magának újabb hadsereget, és minden kezdődik elölről. Meg kell semmisíteni. – Úgy lesz. Ne félj, Anna! Hidd el nekem, hogy Napóleonnak vége! Anne – az arckifejezéséből ítélve – még nem volt meggyőzve, de nem tiltakozott. Inkább megkérdezte: – És velünk mi lesz? Mit fogunk most csinálni? Kirov pár pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: – A legjobb, ha elmegyünk Rose-ért, és elvisszük Tulába – szerintem ez a legfontosabb. Ljolját is nagyon szeretném már látni. Aztán majd eldöntjük, hogyan tovább. Anne fürkésző pillantást vetett rá, megpróbálta az arcáról leolvasni a jövőt. Képes lesz otthagyni a hadsereget, ha már annyi ideig szolgált benne, s akkora utat tett meg? Nem akar-e ott lenni a vérzivatarban, már amennyiben lesz vérzivatar? Azt mondta, hogy „majd eldöntjük”, de nem úgy gondolta-e, hogy „majd eldöntöm”? – Tulában távolabb leszünk a seregtől – mondta csöndesen. – Mindennap, menetrendszerűen katonai futárok mennek Tulába. Minden hírt ugyanolyan hamar – és pontosabban – megkapunk, mint itt – válaszolta Kirov. Anne úgy érezte, hogy megkapta a választ a kérdéseire.
*** Másnap kora délután érkeztek meg Szerpuhovba, s az első, amit megtudtak, az volt, hogy kisebb ütközetre került sor Malojaroszlavecnél. Kirovot szemmel láthatóan nyugtalanította a dolog, annál is inkább, mivel semmilyen pontos részletről nem tudott hírt szerezni. Úgy tűnt, hogy a francia előőrs előző éjjel érte el a várost, és az orosz előőrs, amely reggel érkezett,
kiverte ugyan onnan, de nem tudta megsemmisíteni. A nap folyamán aztán újabb egységek érkeztek egyesével, és ezek egy részét, de nem mindet, mindkét fél bevonta a harcba. Anne sürgetésére Nyikolajnak egy idő után sikerült visszatérnie közvetlen feladataihoz, s egy járókelőtől megkérdezte, merre laknak Bjelinszkijék. Könnyen megtalálták a házat – egy kicsi, de korszerű, jól megépített épületet a város szélén, egyik oldalán egy újonnan telepített pihenőkerttel, a másikon a gyárral. Adonisz már készült, hogy a nyeregből leugorva bekopogjon, de Anne megelőzte, mert attól tartott, hogy ha meglátja, egy vidéki szolga ott helyben szívszélhűdést kap a kinézetétől. Jó, hogy ez eszébe jutott, mert egy tizennégy évesnél nem idősebb kis szolgáló nyitott ajtót, és csodálkozva meredt Anne kalapjára. – Jó napot! – köszönt barátságosan Anne. – Csajkovszkaja grófné vagyok, és azt hiszem, maguknál van a lányom. – A szolgáló résnyire kinyitotta ugyan a száját, de nem jutott eszébe semmilyen válasz. – Itthon van az úrnője? – Tánya! Ki az? – hallatszott a ház belsejéből, s pár pillanat múlva megjelent egy középkorú, igen díszesen öltözött nő. Bebodorított, magasra tornyozott haja olyan aranyszőke volt, amilyet a természet sosem tudna alkotni. – Kérdezd meg a nevét, te ostoba lány! Hányszor elmondtam már… – Anne-t megpillantva befejezetlenül hagyta a mondatot. – Megkérdezhetem, kihez van szerencsém? – érdeklődött jól érezhető gyanakvással, amit Anne tökéletesen meg tudott érteni, mivel mindössze negyven mérföldre voltak Napóleon Grande Armée-jától.
– Madame Bjelinszkij? Csajkovszkaja grófné vagyok, Rose édesanyja. Ugye jól tudom, hogy önöknél lakik? Sok érzelem futott át a mályvacukor pirosságú arcon, s úgy tűnt, hogy az úrnő ugyanúgy beszédképtelenné vált, mint a szolgálója. Közben Kirov is kiszállt a kocsiból, Anne mellé lépett, és azt mondta: – Félek, hogy az ajtót nyitva tartva beeresztjük a házába a hideget, asszonyom. Megengedi, hogy beljebb menjünk? – Ó… hogyne… kérem! Milyen udvariatlan vagyok! Ne haragudjanak! Tudják, nem számítottunk önökre, és a drága ZsoZso se mondta… – Bjelinszkaja asszony kezei úgy röpködtek, mint riadt madárkák, és hol a hajához, hol a kebléhez kaptak, hol pedig a szoknyáját simították le. – Mint látják, nem vagyok vendégfogadáshoz öltözve. Igazán meg kell bocsátaniuk, drága asszonyom… Csajkovszkij úr… Kérem, fáradjanak be a szalonba! – Nagyon kérem, ne zavartassák magukat – mondta Anne a hátráló alakot követve. – Sajnálom, hogy bejelentetlenül érkeztünk, de a jelenlegi körülmények között… – Ó, ez a háború…! Hát persze! És amiknek szemtanúi lehettek, madame! Borzalmas! Moszkva lángokban! Ilyen szörnyűséget! Szörnyetegek ezek a franciák, mindig is mondtam, hogy szörnyetegek! Bjelinszkij is magánkívül volt, amikor meghallotta… nem szerettem volna akkor annak a franciának a helyében lenni, aki váratlanul belép hozzánk! Hogy felgyújtsák a szent városunkat, mindazok után, amit értük tettünk! Meg is mondtam Bjelinszkijnek, megmondtam, hogy a legjobb volna, ha abbahagynánk a francia beszédet, és megmutatnánk nekik! Csak hát szalonban nem beszél oroszul az ember, ott az
olyan furcsán venné ki magát, angolul pedig sosem tanultam… Anne az izgatott tyúkanyóként káráló háziasszonyt maga mögött hagyva a sűrűn bútorozott, zsúfolt, de összességében kellemes szalonba ment, s rögtön meglátta Rose-t, aki egy ablakhoz közeli asztalnál ülve papírfigurákat vagdosott ki éppen. Jean-Luc mellette ült, s állát az asztalra tett kezére támasztva figyelte. A haja – Anne ezt rögtön észrevette – jóval rövidebb volt, mint utolsó találkozásukkor. A válláig érő, dús, hullámos hajzuhatagot visszavágatta, és szorosan összefogott varkocsban viselte. Az öltözéke is egyszerű volt – nadrág és kabát –, s ha sminkelte magát, akkor is sokkal ízlésesebben, mint Madame Bjelinszkij. Felnézett, amikor beléptek, s furcsa kifejezés suhant át az arcán; a következő pillanatban a fátyol leereszkedett, és a színész visszavette korábbi, kiismerhetetlen álarcát. Anne hiába próbálta, nem tudta eldönteni, mit jelentett az az arckifejezés. Meghökkentnek tűnt, mintha nem számított volna arra, hogy viszontlátják egymást – és ez igaz is lehetett, mivel már nagyon rég nem hallott róla. Ugyanakkor a pillantásban nyoma sem volt az újbóli találkozás okozta örömnek: inkább döbbentnek látszott, mintha baljós előérzete támadt volna. De mindez a másodpercnek egy töredéke alatt futott át Anne agyán. Tekintete rögtön a lányára tapadt, aki felnézett, egy pillanatig meglepetten és csodálkozva nézte, aztán boldogan elmosolyodott. – Maman! Maman! – kiáltotta, és nagy nehezen felállva – amilyen gyorsan csak a lábai engedték –, megpróbált átbicegni a szobán. Anne félúton elkapta, és magához szorította. Közben a háta mögül Madame Bjelinszkij érzelmes sóhaját hallotta.
– Hát nem tüneményes?! – kérdezte elomlóan a háziaszszony. – El se lehetne téveszteni a mi kis Rose-unk mamáját! Mindig mondom, Csajkovszkij gróf, hogy nincs erősebb kapcsolat annál, mint ami anya és gyermeke között létezik! Olyan természetes, és olyan szép! Anne – az arcát Rose nyakához és selymes hajához szorítva s Nyikolaj felé nézve – egyszerűen közölte, hogy a jelen lévő urat nem Csajkovszkijnak, hanem Kirovnak hívják, de ugyancsak gróf, s a család egyik barátja. – Ó! Szóval nem a mi kis Rose-unk apukája? – kérdezte élénken, bár némi gyanakvással Madame Bjelinszkij, miközben a tekintete Nyikolaj és Anne között ide-oda ugrált. Anne azonban már nem figyelt rá. Jean-Luc már talpon volt, és Rose apjának említésére kérdőn nézett Nyikolajra. Ő határozottan viszonozta a pillantást, majd egészen picikét megrázta a fejét. Jean-Luc értette a jelzést, s az arca egyik pillanatról a másikra megöregedett. Anne-t megdöbbentette a változás. Sosem szeretett a színész és Bazil közti kapcsolatra gondolni; rettenetesen bántotta a tudat, hogy a francia szereti a férjét, ám efelől most már semmi kétsége sem lehetett. Jean-Luc valóban szerette Bazilt, úgy, ahogy ő soha. Érezte, hogy a lábai remegnek, s kénytelen volt leülni, Roset pedig, aki úgy kapaszkodott belé, mint egy kis selyemmajom, az ölébe venni. – Nagyon hálás vagyok önöknek, Madame Bjelinszkij – hallotta a saját reszketeg, az igazihoz nem is hasonlító hangját –, amiért gondját viselték a lányomnak. Nem is tudom, képes leszek-e valaha is méltóképp megköszönni. – Örültünk, hogy velünk volt, madame… és a bátyja is – válaszolta Madame Bjelinszkij. – Aki ugye nem az édestestvére?
– kérdezte kissé zavartan. – Mert hát látom… bocsásson meg a tapintatlanságomért, hogy ön sokkal fiatalabb annál, semhogy a drága Zso-Zso édesanyja lehessen! Nem mintha túlságosan hasonlítanának egymásra Rose-zal – folytatta leplezetlen kíváncsisággal –, amit megmagyaráz, ha… Anne összeszedte a bátorságát. Szóval azt mondta nekik, hogy Rose testvére. Ügyes – vagy inkább galád? – Igen, természetesen… egy korábbi házasságból való – válaszolta homályosan. – Sokkal inkább az édesanyjára hasonlít. – Ha Madame Bjelinszkij megengedi – szólalt meg a háta mögött Nyikolaj –, szeretnék négyszemközt szót váltani magával… Zso-Zso. – Persze! Természetesen – válaszolta elpirulva Madame Bjelinszkij, s Anne ebből sejtette, hogy Nyikolaj a legelbűvölőbb mosolyát küldte felé. – És aztán, attól tartok, mennünk kell. Sajnálom, hogy miután ilyen váratlanul betörtünk, már tovább is kell állnunk… Madame Bjelinszkij meg volt döbbenve. – De ne, kérem! – tiltakozott. – Nem maradnának legalább vacsorára? A férjem is biztos nagyon szeretne találkozni önökkel, és végtelenül szomorú lesz, ha nem búcsúzhat el a kislánytól. A gyerekek épp látogatóban vannak a barátaiknál… Azok után, hogy annyi ideig nálunk volt, csak nem akarhatják ilyen hirtelen elragadni Rose-t! Nyikolaj nagyon szomorúan válaszolt. – Madame, végtelenül sajnálom, hogy ezt kell tennünk, még ha hálátlannak tűnünk is miatta. Biztosíthatom róla, hogy csak az országos ügyek tudnak ilyen gyors távozásra kényszeríteni, de amikor őfelsége dolgáról van szó, akkor minden egyéb másodlagossá válik.
Madame Bjelinszkij nem sokat értett a hallottakból, de anynyit felfogott, hogy tényleg fontos dologról van szó. – Hogyne, persze. Tökéletesen megértem – motyogta halkan, gyámoltalanul. – És biztosíthatom róla, drága asszonyom, hogy mihelyt a jelenlegi, rendkívüli helyzetnek vége, visszajövünk, hogy méltón megköszönjük mindazt a kedvességet, amelyet tanúsítottak, s hogy Rose újból láthassa önöket. Igazából nagyon remélem, hogy gyakran fog itt vendégeskedni. Biztos vagyok benne, hogy már úgy tekint önökre, mint a második családjára. A kedves szavaktól felbátorodva Madame Bjelinszkij boldogan szeretetről és kötelességről kezdett csacsogni, miközben Nyikolaj kiment Jean-Luckel – feltehetően azért, hogy beszámoljon neki a Bazillal történtekről. Anne türelmesen hallgatta a háziasszonyt; tudatában volt, milyen sokkal tartozik neki, s ugyanakkor bűntudattal vegyes örömet is érzett, amiért Nyikolaj ürügyet talált rá, hogy gyorsan távozhassanak.
*** Erre azonban még több mint egy órát kellett várni, mert bár kevés volt az összepakolni való, nagyon nehezen lehetett véget vetni a háziasszony szóáradatának. Rose több játékot, új ruhát is kapott Bjelinszkijéktől, s egy fehér kiscicát; aztán a személyzet tagjaitól is külön-külön el kellett köszönnie. Anne félt, hogy a család többi tagja is hazaér, mielőtt elindulnának, s minden kezdődik elölről, de ezt szerencsére sikerült elkerülni. Kocsiba szálltak – Anne Rose-t vette az ölébe, Jean-Luc a cicát –, s elindultak. Jean-Luc alig szólalt meg attól kezdve, hogy megérkeztek Bjelinszkijékhez, és Anne nem is nagyon csodálkozott ezen,
tekintettel arra, hogy miket mondott neki Nyikolaj. Az azonban meglepte, hogy mindössze tíz mérföldet tettek meg a tulai országúton, s máris megálltak egy falusi postaállomásnál, hogy ott töltsék az éjszakát. Szobákat rendeltek és korai vacsorát; Anne kenyeret és tejet is kért Rose-nak a konyháról, s boldogan ült mellette, miközben evett. Utána maga fürdette meg és fektette le. Miután azonban betakarta, a kislány azt kérte, hogy Jean-Luc menjen be, és adjon neki jóéjtpuszit. Anne magában vállat vont, még egyszer megcsókolta, s ment, hogy megkeresse a színészt. Nem tudott nem gondolni arra, hogy mi fog történni Tulában, ha – mint Nyikolaj mondta – Davidovék nem engedik be a házukba. A helyzete enyhén szólva is kétséges volt; s mi lesz akkor, ha visszatérnek az otthonukba? Miután Bazil meghalt, nincs helye a házában, hacsak nem Rose „barátjaként”. Nem tudta pontosan megállapítani, mennyire fontos neki a lánya, de remélte, hogy annyira nem, hogy mellette akarjon maradni. A kávézószobában találta Jean-Lucöt és Nyikolajt, s átadta Rose üzenetét. – Rendben, máris megyek – válaszolta a színész. Egy pillanatra elbizonytalanodott, nem tudta, mondjon-e többet, de aztán vállat vont, és furcsa grimasszal az arcán otthagyta őket. – Azt mondta Bjelinszkijéknek, hogy Rose bátyja – fordult Nyikolajhoz Anne, miután kettesben maradtak. – Így próbált megoldani egy súlyos problémát – felelte a férfi. – Beszéltem vele… mindenről kikérdeztem. Anélkül, hogy tudta volna, egy olyan családnál lelt menedékre, amelynek minden tagja lángol a hazafias érzelmektől, és gyűlöli a franciákat. Ha Bjelinszkij père rájön, hogy ki is valójában, átadja a városi bizottságnak, és az minden teketória nélkül felakasztat-
ja. Szerencséjére a színésztehetsége alkalmassá tette arra, hogy eltitkolja, milyen nemzetiségű. A legjobban attól félt, hogy Rose véletlenül elárulja – bár nem hiszem, hogy Bjelinszkijék túlságosan odafigyelnének az apró részletekre. – Én sem – mondta elgondolkodva Anne. – Szegény JeanLuc. Nagyon rossz lehetett neki. – Sajnálod? – kérdezte a szemöldökét felvonva Nyikolaj. – Azt hittem, engesztelhetetlenül utálod. Anne fájdalmas mosollyal nézett rá. – Úgy van… volt. Néha azon gondolkodom… azt hiszem, már kezdem érteni, mit érez. Elmondtad neki, mi történt Bazillal? – Igen. És azt is, hogy a Théâtre-Français csatlakozott Napóleonhoz, és a kollégái az utolsó emberig igyekeznek minél gyorsabban elhagyni Oroszországot. Anne értetlenül ráncolta a homlokát. – Ezt miért mondtad? – Azért, mert valahová muszáj mennie. – Elmegy? – Anne figyelmesen nézte Nyikolajt. – Velük tart? Nem bánja, hogy itt kell hagynia Rose-t? – Azt akarod, hogy maradjon? – Nem… természetesen nem, de… – Akkor örülj, hogy így történt! – Nyikolaj hirtelen felállt, a nyitott tűzhelyhez lépett, és vállát a kéménykürtőnek támasztva folytatta: – Miután Bazil meghalt, itt nincs több keresnivalója. Ha marad, kínosan fogjátok érezni magatokat mindketten, arról nem is beszélve, hogy morálisan és fizikailag is mekkora veszélyt jelent Rose-ra nézve. Pillanatnyilag azért, mert együtt van egy franciával, később pedig azért, mert azt fogják mondani, hogy egy ismert szodomita befolyása alatt áll… – A szó
olyan brutális volt, hogy Anne összerándult tőle, Nyikolaj pedig elfordult, s inkább a tűzbe bámult. – Igen, így közöltem vele, ezekkel a szavakkal. Végül úgy döntött, hogy visszamegy Párizsba, az övéihez. – Közölted vele? – kérdezte lassan Anne. – És még mit? Nyikolasa… mit? Kirov nem fordult vissza, fejét a kezére hajtva a lángokba meredt. – Egy kicsit meg is fenyegettem. Azt mondtam, hogy miután feleségül vettelek, többé nem engedem, hogy találkozzon Rose-zal. Közöltem, hogy ha nem megy magától, gondoskodom róla, hogy a környékünkön mindenki megtudja, hogy franci. Az olyan lenne, mint egy halálos ítélet. Hosszú csönd következett. Anne Nyikolaj hátát nézte, s nem tudta, mit mondjon, sőt azt sem, hogy mit gondoljon. Minden, amit Jean-Lucről hallott, igaz volt, s mégis: Jean-Luc menekítette ki Rose-t Moszkvából, helyezte biztonságba, és Rose szerette. Többé azonban nem volt hely számára náluk, és mennie kellett. Nyikolaj a legjobb szándékkal tette, amit tett, de… nem ezt várta volna tőle. A férfi, mintha meghallotta volna a gondolatait, összerezzent. – Ha érdekel, pillanatnyilag én sem igazán szeretem magam – mondta.
*** Jean-Luc másnap korán reggel távozott, nem akarta megvárni, hogy Rose felébredjen. Kirov, amennyire tudta, igyekezett ellátni: pénzt adott neki, szőrmebundát, jó lovat; és egy igazolást
is, amely biztonságot szavatolt neki arra az esetre, ha orosz katonák kezére kerül. – Ha közel jut a franciákhoz, ne felejtse el megsemmisíteni, mert különben kémnek nézik. Azt ajánlom, Szerpuhovban szerezzen be mindent, amire szüksége lehet, s utána menjen, amilyen gyorsan csak tud. Maradjon a fő francia hadoszlop előtt. Egy jó lóval sikerülni fog, csak vigyázzon rá. Ha elpusztul, meghal maga is. Jean-Luc ellenséges hallgatással fogadott mindent – pénzt, lovat és tanácsot is. – Így lesz a legjobb – mondta neki Kirov némi hallgatás után. – Ha a Grande Armée elvonul, nem lesz itt jó franciának lenni. – Nem. De ön nem ezért akarja, hogy elmenjek. Egy fikarcnyit se érdekli, mi történik velem. – Engem nem. De Anne-t igen. S én, amennyire csak tudok, igyekszem törődni vele és Rose-zal is. A kislány említésére Jean-Luc arca egy pillanatra összerándult, de aztán visszanyerte a nyugalmát. – Vigyázzon rá! – kérte. – Ha bármi baj éri… Lehet, hogy ebben az életben már nem árthatok magának, de esküszöm, hogy a síron túlról üldözni fogom. – Vigyázok rá – ígérte komoran Kirov. – Kívánom… kívánom, hogy legyen nagyon szerencsés. Az álarc újból a helyén volt, s Jean-Luc sima, felhőtlen mosollyal búcsúzott. – Isten verje, Kirov gróf! – mondta nyugodtan. – És isten verje meg Napóleont is! Mindez nem történt volna meg, ha nem támadja meg Oroszországot.
– Azt hiszem, őt már megverte Isten – válaszolta Kirov. – Vigyázzon magára, ne kerüljön oda, ahová az istennyila becsap!
*** Nehéz volt elmagyarázni Rose-nak, hogy Jean-Luc elment. Először elfogadta, de Anne később rájött, hogy csak azért, mert félreértette a dolgot, azt hitte, mindössze pár órára ment el. Amikor azonban már az induláshoz készülődtek, lecövekelt, és közölte, hogy egy tapodtat se mozdul. Meg kell várniuk Jean-Lucöt, jelentette ki teljes határozottsággal. Nélküle nem indulhatnak el! Anne megpróbálta elmagyarázni neki a helyzetet, de csak azt érte el, hogy Rose szája remegni kezdett. – Zso-Zsót akarom! – kiáltott fel fájdalmasan. – Elment, drágám, a barátaihoz. Nem maradhatott velünk. – Mikor fog visszajönni? – Nem jön vissza, kiscsibém. Ezután az övéivel fog élni, Franciaországban. Rose szemét könnyek árasztották el, és ki is csordultak belőle. Miután elveszítette a mademoiselle-t, Nyanyát, a papát és a kedvenc kiscicáját, minden erejével Zso-Zsóba kapaszkodott, aki biztos helyre vitte, oda, ahol új cicát kapott, finom ételeket, és sok ember reggeltől estig kényeztette. De ha Zso-Zso is elment, mindez nem lesz többé – egész kis világa romba dőlt, nem tudta, mit tegyen, és másképp nem tudott reagálni, csak úgy, hogy hangosan, keservesen, hosszan sírt. Még akkor is zokogott, amikor kivitték a kocsihoz; a következő három órában is többször újrakezdte, és csak a teljes kimerültség tudta abbahagyatni vele a sírást. Amikor végre
megérkeztek Tulába, már aludt Pauline ölében. Hüvelykujja a szájában volt, alvó cicáját a karjában tartotta, s az arcán fáradtság és bánat látszott. A szemhéja időnként megrebbent, miközben végighajtottak a város utcáin, sőt Davidovék háza előtt egy pillanatra fel is nézett, de aztán befúrta az arcát Pauline mellei közé, és szorosan lehunyta a szemét. Öntudatlanul is az anyját utánozta, aki az ő korában szintén az álomba menekült az elviselhetetlen valóság elől. Az inas a kocsi érkezésekor ajtót nyitott, s egy szolga futott elő, hogy lenyissa a lépcsőt. Nyikolaj szállt ki először, s a kezét nyújtotta Anne-nek, de mielőtt ő kiszállhatott volna, könnyű léptek zaja hallatszott, és Súra ért oda hozzájuk futva. Kirov visszafordult, s őt kapta el, mert a húga valósággal rávetette magát, s közben – komor arccal – Vszevka is megjelent, mögötte pedig Kira, aki fekete szalagot viselt a ruháján, Borogyinónál elesett vőlegényét gyászolva. – Nicky! Hála istennek, hogy itt vagy! – kiáltotta boldogan Súra. Sápadt volt, és legörbülő szája tragédiát sejtetett. – Megkaptad hát az üzenetünket! Jaj, mit tegyünk? Halálra izgultuk magunkat! – Súra, drágám, nyugodj meg! – igyekezett csitítani Kirov. – Milyen üzenetet? Semmit se kaptam tőletek. Súra szeme elkerekedett, szája hangtalan kiáltásra nyílt. – Akkor… szóval nem azért jöttél… nem tudod… – Mi történt? – kérdezte a kezét megszorítva, aggodalommal telve Nyikolaj. – A katonai futárral küldtük el a levelet, egyenest a főparancsnokságra. Úgy gondoltuk, hogy az lesz a legjobb, mert ott biztosan tudják, merre jársz. Nem tudtuk, mi volna a legjobb…
de hidd el, Nicky, nem a mi hibánk! Meg se fordult a fejemben, hogy erre készül! – Az isten szerelmére, Súra, mondd már el, hogy mi történt! – Ljolja… elment. Elszökött!
Harmincharmadik fejezet Az eseményeket rövid idő alatt el lehetett mondani. Ljolja a komornája kíséretében kilovagolt, s mivel vacsorára sem tért haza, Súra aggódni kezdett. Azt hitte, baleset érte. Vszevka ezért kiküldött néhány embert, hogy fésüljék át a birtokot, keressék meg. – Vacsoráig nem is hiányoltátok? – kérdezte hitetlenkedve Kirov. – Nem volt semmi szokatlan abban, hogy elmaradt. Tudod, mennyire szeret lovagolni. Gyakran egész nap távol volt, észre se vette az idő múlását – mentegetőzött Súra. – Persze mindig csak a komornájával. Egyedül a világ minden kincséért se eresztettem volna el! – Egy lovászt kellett volna melléadni! – jelentette ki ingerülten Nyikolaj. – Hogy egy olyan idős lány, mint ő, egy ostoba kis cselédlány kíséretében vágtázzon bele a világba… – Igazságtalan vagy, Nicky. Ljolja már nem gyerek – tizennyolc éves, és nagyon jól meg tudja ítélni, mit szabad neki, és mit nem. Természetesen, ha tudom, hogy el akarja hagyni a birtokot, adok mellé egy lovászt, de nem gondoltam, hogy itthon szükség lehet rá. Kirov erőt vett magán, s visszanyelte feltörni készülő, dühös szavait.
– Ne haragudj! Természetesen igazad van. Folytasd! – kérte. – Kerestük, kutattuk, arra gondoltunk, hogy felbukott a lóval. Az meg se fordult a fejünkben, hogy elszökött – kinek jutott volna ilyesmi az eszébe? Nekem, gondolta Anne, de egyelőre nem szólt semmit. Olyan sejtése támadt, amit magának se akart beismerni. – Aztán megtaláltuk a levelet, amit hagyott – folytatta Súra. – Az egyik szobalány bement a szobájába rendbe rakni az ágyat, és ő bukkant rá. Vszevkának és nekem volt címezve, hozzátűzte a párnához. – Itt van? Hadd lássam! Súra a zsebébe nyúlt, és átadta. – Aztán, amikor rájöttünk, hogy egy útitáskára való holmit is magával vitt – fogkefét, hajkefét, hálóinget és hasonlókat, meg az ékszereit, az édesanyja miniatűrjét, s a dobozt, amit Párizsból hoztál neki… Nyikolaj elolvasta a levelet, majd átadta Anne-nek. – Mi az ördögöt jelent ez? Van valami elképzelése, Anna? Anne átfutotta a sietve odavetett sorokat. Drága nénikém és bácsikám, sajnálom, hogy búcsú nélkül kell elmennem, de biztos vagyok benne, hogy megakadályoznátok, azt pedig nem engedhetem. Kérlek, ne aggódjatok miattam, mert tökéletes biztonságban leszek. Soha nem jövök vissza, de írok nektek, mihelyt megállapodtam, és mindent elmesélek. Köszönöm, hogy olyan kedvesek voltatok hozzám. Kérlek benneteket, mondjátok meg papának, hogy neki is írok, és hogy ne legyen dühös rám, mert itt már nem lehettem boldog. A legnagyobb szeretettel üdvözöl benneteket: A ti Ljoljátok
Jaj, Ljolja, te buta, romantikus gyermek! – gondolta Anne. – Mondd, kapott Ljolja valamilyen levelet itt nálatok? – kérdezte Súrától. – Igen, többet is, Varsától, a kalugai barátnőjétől… tudod, Varvara Salkinától, aki nyáron ment feleségül a legidősebb Surin fiúhoz. Minden héten írt Ljoljának. Miért kérded? – Az eltűnése napján is kapott levelet? – Nem emlékszem. Várj csak… igen, azt hiszem, hogy előző este jött egy! – És az elhatározása, hogy lovagolni megy, hirtelen jött? – Akkor szólt róla, amikor elindult lefeküdni – szólt közbe szárazon Vszevka. – Azt mondta, hogy fáradt, és korán elköszönt, de az ajtóban még megállt, és közölte, hogy másnap szeretne kilovagolni. Furcsának találtam, hogy épp azon jár az esze, amikor fáradt, de hát tudjátok, milyenek a lányok! Nyikolaj elkapta Anne karját, s erősen megszorítva maga felé fordította: – Mit tud, Anna? Tudja, hol lehet? – Nem tudom, csak találgatok. Szerelmes Duvierge ezredesbe a francia követségről… vagy legalábbis azt hiszi. Az ezredes bizonyára Napóleonnal volt Moszkvában. Gyanítom, hogy ő írogatott neki, s az utolsó levél arról szólt, hogy a franciák távoznak, hazamennek. – Anne mély lélegzetet vett. – Attól tartok, hogy utánament. – De a levelek Kalugából érkeztek! – tiltakozott Súra. – Ljolja nyilván figyelmeztette, hogy a barátnőjét írja rájuk feladóként, hogy ne fogjatok gyanút. – Mi oka van ezt gondolni? – kérdezte élesen Nyikolaj. – Azóta levelezett vele, hogy eljött Szentpétervárról. Azt hiszi, hogy az ezredes valójában a mi oldalunkon áll, utálja Na-
póleont, és nem akar mást, csak békét. Nyilván megijedt, hogy elmegy, sosem találkozik vele többé, ezért rohant hozzá. – Ilyen bolondság is csak neki juthat eszébe! – csóválta meg a fejét Vszevka. – De hogy Duvierge… Nehezen tudom elhinni, hogy épp egy franciába lett szerelmes. – Nem hiszem, hogy erről lenne szó – jelentette ki Nyikolaj. – Nincs rá semmilyen bizonyíték. – Hová máshova mehetett volna? – kérdezte Anne. – Azt írta, hogy sosem tér vissza. – Nyikolaj szorítása fájt neki, s megütögette a kezét, hogy figyelmeztesse. – Segítség nélkül ezt nem tehetné. – A komornája mindig azt csinálta, amit mond neki – szólt közbe Súra. Vszevka továbbra is komoran a fejét ingatta. – Szerintem van még valaki, aki tudhat a dologról. Kérdezzük meg Kirát? Kira egész idő alatt ott téblábolt a hátuk mögött. A beszélgetés kezdetekor az ajtó felé indult, de nem tudta rászánni magát, hogy kimenjen, s ne hallja, mit beszélnek. Most viszont mindannyian felé fordultak, és csapdába esett. Megriadva öszszehúzta magát, de aztán dacosan felszegte az állát. Nyikolaj elengedte Anne-t, s hozzá fordult: – Mit tudsz erről, Kira? Úgy van, ahogy Anna mondja? – Mivel a lány nem válaszolt azonnal, vállon ragadta, és hevesen megrázta. – Mondj el mindent, amit tudsz! Komoly dologról van szó, buta gyerek! – Igen. Elszökött, hogy Andréval legyen – válaszolta Kira, és elsírta magát. Nyikolaj elengedte, elfordult tőle, és olyan fehér volt, hogy Anne azt hitte, rosszul lesz. Közelebb húzódott hozzá, hogy
segítsen, ha kell, Vszevka pedig hitetlenül, tágra nyílt szemmel a lányára meredt. – Ha tudtál róla, miért nem szóltál nekünk? Az isten szerelmére, Kira, miért hagytad, hogy ilyen őrültséget csináljon? – Nem őrültség – válaszolta szipogva Kira. – Ljolja szereti, s ő is Ljolját. – Ostobaság! Szemernyit se törődik vele. Csak megpróbált rajta keresztül információkhoz jutni – mondta Anne. Kira megtörten, könnyben ázó arccal nézett körbe. – Látjátok?! Nem értitek! Tudta, hogy így lesz, és ezért fogadtatta meg velem, hogy nem mondom el. Boldogan segítettem neki! Egyikőtök se érti, milyen az, szerelmesnek lenni! Az én Felikszem meghalt! Ljolja boldog akar lenni, de tudta, hogy megakadályoznátok. A lányon elhatalmasodott a zokogás, Súra pedig automatikusan hozzálépett, hogy magához ölelje és nyugtassa. Vszevka a sógorára nézett. – Mit fogsz tenni? – kérdezte halkan. Nyikolaj meggörnyedt, mintha óriási súly nyomná a vállát. Anne látta szemében a mérhetetlen veszteséget, és azt kívánta, bárcsak megóvhatta volna tőle. Pár pillanat múlva azonban kihúzta magát, az arca kemény lett, a tekintete határozott. – Utána kell mennem – jelentette ki. – Bárcsak tudnám, merre indult el. Mert így olyan lesz, mintha tűt keresnék a szénakazalban. Anne Kirához fordult, s amilyen szelíden csak tudta, megkérdezte: – Nem árulta el neked? Nem mondta, merre akar menni? Ha igen, muszáj megmondanod – lehet, hogy veszélyben az élete.
Némi időbe telt, amíg Kira zokogása alábbhagyott annyira, hogy értelmesen meg tudjon szólalni. Elmondta, hogy Ljolja Kalugába készült, Varvara Surináékhoz, hogy ott találkozzon Duvierge ezredessel, amikor úton Szmolenszk felé a francia sereg megérkezik. – Tessék?! – A lány szavait hallva Nyikolaj megpördült. – Akkor… jóságos isten! Lehet, hogy még mindig ott van! Miért nem mondtad azonnal, te ostoba lány! – Vszevkához fordult: – Gondoltunk rá, hogy a franciák el akarják foglalni Kalugát, de az előőrsünk Malojaroszlavecnél rajtuk ütött, és nem értek el odáig. Lehet, hogy Ljolja még mindig Surinéknál vár. – Hála istennek! – kiáltott fel megkönnyebbülten Súra. – Miért nem mondtad ezt előbb, Kira? További szemrehányásokra azonban már nem volt idő. – Azonnal indulnom kell – jelentette ki Nyikolaj. – Vszevka, tudsz adni egy lovat? – Hogyne! Akarod, hogy veled menjek? – Én megyek vele! – közölte határozottan Anne. Kirov látta rajta az elszántságot, s próbálta megérteni az okát. – Lehetetlen! Ilyen állapotban! – Ugyan már! Az állapotom nem számít. Megyek, és kész. Ne vesztegessük tovább az időt! – Gyorsan kell vágtatnom! – Ígérem, hogy ha nem tudok lépést tartani, akkor lemaradok – mondta szárazon Anne. – Ha Ljolja ott van, szüksége lesz egy gardedámra, nem? Mi értelme megmenteni, ha a botrány tönkreteszi? Ha ott vagyok, minden rendjén valónak fog tűnni.
És ha nincs ott, gondolta, akkor én minden bizonnyal könynyebben tudok kiszedni bármit is Varvara Surinából, mint te, gyilkos dühödben. Nem mondta, de magában valószínűbbnek tartotta a második lehetőséget. Tudta, hogy Ljolja sokkal elszántabb, mint azt Nyikolaj feltételezné.
*** Nyikolaj, Anne és Adonisz másnap alkonyatkor értek Kalugába, és egyenesen Surinék házához mentek. Az inas először nem akarta beengedni őket, mert kételkedett abban, hogy méltó-e rá egy olyan pár, amelyik hintó helyett lóháton érkezik, egyetlen, szörnyen kinéző, idegen szolga kíséretében. De miután megtudta, hogy Nyikolaj Ljolja apja, előbb gondterheltté, majd villámgyorsan bűntudatossá vált az arca, és hátralépve szélesre tárta előttük az ajtót. Közben fogadkozott, hogy rögtön megnézi, rendelkezésükre tud-e állni a gazdája. De nem kellett fáradnia, mert alig léptek be a házba, Ványa Surin lépett ki a dolgozószobájából, hogy lássa, mi ez a nagy zaj. – Kirov gróf, uram! – jelentette az inas megkönnyebbülten, átadva a probléma kezelését a házigazdának. – Uram! – köszönt Surin olyan ijedt arccal, hogy az más körülmények közt akár komikus is lehetett volna. – Jöjjenek, menjünk fel, és beszéljenek Varvarával! Tudom, hogy terveztek valamit Ljoljával, de hogy mit, arról fogalmam sincs. Elképesztő az a lány! – Itt van?! Itt van Ljolja?! Surin meglepett arcot vágott. – Nem, uram. Arra számított, hogy itt találja?
Nyikolaj szíve összeszorult, s egy időre elakadt a szava. Anne szólalt meg helyette: – Járt itt? – Igazából nem is tudom. – Surin tekintete riadtan egyikükről a másikukra rebbent. – Napokig távol voltam, sok dolgot kellett elintéznem. Csak tegnap este jöttem haza. Jobb, ha Varsát kérdezik. – Kezdte megérteni, hogy valami igazán nagy baj történt, és vonzó, fiatal arca egyre gondterheltebbé vált. – Csak nem azt akarja mondani… hogy nem tudja, hol van? Édes istenem! Jöjjön, uram! Kérnek egy kis bort? Borisz, azonnal hozz bort, és teríttess meg a vacsorához! Nem, nem, ragaszkodom hozzá! Bármi történjen is, ma este már egy tapodtat se mennek innen! Már majdnem besötétedett! Varvara a szalonban, egy kereveten ült, s maga volt a női elégedettség megtestesülése. Egy kiskutya hevert összegömbölyödve mellette, a kezében hímzést tartott, s az előtte lévő asztalkán egy dobozban kandírozott szilva várta, hogy elfogyaszsza. Kedves, butácska arca volt, csipkével sűrűn díszített ruhája, s amikor Anne és Nyikolaj belépett, ledobta a hímzését, és ijedten, kis sikkantás kíséretében keresztben a vállához kapta a kezét. A férje olyan szigorúan nézett rá, amennyire csak az arcvonásai engedték. – Varsa, mi történt, amíg távol voltam? És hol van Ljolja Kirova? Látod, az édesapja eljött érte! Mit műveltetek, bolond nőszemélyek? – Jaj, drágám, Ványa, ne haragudj rám! Nem az én hibám! Mondtam neki, hogy ne menjen, de nem tudtam megállítani. Úgy értem, hogy ha Ljolja akar valamit, azt meg is csinálja. Figyelmeztettem, hogy nem helyes, de azt felelte, hogy össze-
házasodnak, mihelyt odaér, szóval minden rendben lesz. Mit tehettem volna? – mentegetőzött szánalmasan Varvara. Anne figyelmeztetően megragadta Nyikolaj karját. Tudta, hogy csak rontana a helyzeten, ha ingerülten nekitámadna a tyúkeszű nőnek. – Hová ment Ljolja, Madame Surin? – kérdezte nyugodtan. – Megmondta? – Duvierge ezredeshez természetesen. Eljegyezték egymást, és ő most visszamegy Franciaországba. Ljoljának vele kell tartania. Képzeljék el! Háza van Párizsban, az Opera közelében. Nagyon szeretnék elmenni Párizsba! És egy palotája is a Bois de Boulogne-ban. Ljolja azt mondta, meglátogathatjuk őket, ha vége a háborúnak… Ugye milyen csodálatos lesz, Ványa? A háború Varvara Surina számára minden jel szerint csupán annyit jelentett, mint egy könnyű nátha. – Gondolom, jött még egy levél az ezredestől – mondta óvatosan Anne, miután ellentmondást nem tűrő pillantással elnémította a férfiakat. A békéssé vált hangulat érezhetően magabiztosabbá tette Varvarát. – Hogyne, egy nappal azután, hogy Ljolja megérkezett. Úgy volt, hogy itt találkoznak, s mivel az ezredes nem érkezett meg, Ljolja nagyon elszomorodott. Ha jól értettem, a franciák valamiért nem jöhettek erre, az ezredes ezért levelet küldött, megírta, hogy máshol kell találkozniuk… hogy hol, arra már nem emlékszem – vallotta be bocsánatkérő hangon. – Próbálja meg, hátha sikerül! – biztatta szelíden Anne. – Nagyon fontos lenne. – Hát, nem láttam a levelet – felelte Varvara, s tágra nyílt szemmel Anne-ről Nyikolajra nézett, aki csak a legnagyobb
erőfeszítés árán volt képes csöndben maradni. – Ljolja nem mutatta meg. Csak annyit mondott, hogy elmegy, találkozik vele – valahol –, mire én azt mondtam, hogy az úgy nem jó, mert ha például az ezredes idejönne, akkor lehetnék a gardedámja, amíg össze nem házasodnak, egyébként pedig csak Sophie van vele, de ő nem számít. Azt válaszolta, hogy összeházasodnak, mihelyt odaér, a tábori pap rögtön összeadja őket, és meg se hallgatta, amit mondtam… – Hová?! – kérdezett közbe, önuralmát vesztve Nyikolaj. – Hová ment?! Az isten verje meg, hogy engedhette…! Ostoba, tyúkeszű teremtés! Gondolkodjon már, az isten verje meg! Hová ment?! – Már megbocsásson, uram, semmi szükség arra, hogy kiabáljon a feleségemmel… – De igen, nagyon is szükséges! – vágott az ifjú férj szavába Kirov. – Nem fogta még fel, hogy a lányom teljesen védtelenül elment, megkeresni a menekülő francia sereg maradékát? Ütközet volt, és amennyire tudjuk, még lesz is. Dezertőrökkel, sebesültekkel és éhező menekültekkel teli vidéken halad keresztül, hogy elszökjön egy franciával, és ebben a maga felesége segítette! – Jaj, nem! – tiltakozott Varvara. – Nem oda ment, ahol harcoltak. Medinbe indult a rövidebb úton, hogy ott találkozzanak. Nyikolaj Anne-re nézett. – Onnan közvetlenül el lehet jutni Gzsatszkba. Ha a Grande Armée mégis a szmolenszki főúton vonul vissza, ott csatlakozhatnak hozzá. Ványa Surin elgondolkodva nézett rájuk. – Gondolom, utánuk akarnak menni.
– Mihelyt megvirrad – jelentette ki Kirov. – A legjobb volna már most indulni, de… – Adok mindent, amire szükségük lehet – mondta a fiatalember, és az ajkába harapott. – Sajnálom, uram, hogy a feleségem segített Ljoljának ebben az… ostobaságban. De meg kell értenie… – Ljolja nagyon elszánta magát – szólt közbe Anne. – Bárkinek nehéz lett volna megállítani, miután döntött. Surin hálásnak tűnt. – Igen, és Varsa igazából sosem volt rá befolyással – mondta. – Kérem, gondoskodjon róla, hogy Madame Csajkovszkij biztonságban visszajusson Tulába – szólt Nyikolaj, de mielőtt Surin válaszolhatott volna, Anne határozottan közbevágott: – Nem! Magával megyek. A fiatalember egyikükről a másikukra nézett, végül a feleségéhez fordult: – Varsa, gyere velem egy kicsit! Beszélni szeretnék veled. Ugye megbocsátanak? Amikor kettesben maradtak, Kirov megpróbálta meggyőzni Anne-t. – Most más a helyzet. Valószínűleg hosszabb időbe telik, amíg utolérem. A rossz idő bármelyik pillanatban itt lehet, és olyan helyekre megyek, ahol zordak a körülmények. Nehéz út lesz, veszélyes is lehet, és biztos sok ijesztő dolog akad útközben. Ha Gzsatszk előtt nem érem utol, akkor francia ellenőrzés alatt lévő területen kell továbbmennem. Elképzelheted, milyen lesz. Anne megvárta, hogy befejezze, és csak utána szólalt meg:
– Veled megyek. Nagyobb szükséged van rám, mint eddig bármikor. Ha megtalálod, akkor azért, hogy vigyázzak rá a visszaúton, ha pedig nem… – Nem kellett befejeznie a mondatot. – A nehéz körülmények nem számítanak. Nagyon erős és egészséges vagyok, és tudok úgy lovagolni, mint bármelyik férfi. Ami pedig a veszélyt illeti… – Lekicsinylően vállat vont. – A veszély nagyon is valóságos – figyelmeztette Kirov. – Azt hiszed, engedem, hogy kockára tedd a magad és a baba életét? Vissza kell menned Tulába, hogy vigyázz Rose-ra és a még meg se született gyerekünkre. Anne közelebb lépett hozzá. – Figyelj ide, Nyikolasa. Ha valóban van veszély, osztozni akarok veled benne. Az, hogy nem voltam veled, eddig se mentett meg semmitől. Otthagytalak Borogyinónál, hogy „biztonságban” legyek Moszkvában! Ne, hadd fejezzem be! Nem tudom, mi fog történni, de azt sem, hogy mennyi ideig leszünk még együtt, és abból egy pillanatot se akarok elvesztegetni. Ha elmégy nélkülem, lehet, hogy sose látlak többé. Inkább meghalok veled, mint hogy nélküled éljek. – Anna, ez nem… – Hiába! Ha nem viszel magaddal, követem Ljolja példáját, és utánad megyek. Jobb, ha a szemed előtt vagyok, nem? – Kirov tiltakozni próbált a tréfás megjegyzés ellen, de Anne megrázta a fejét, és határozott kézmozdulattal csöndre intette. – Kötelességem törődni vele, hát nem érted? Igen, ott van Rose és a kicsi is, de először Ljolja jön, és ő most veszélyben van. Rose-t semmi se fenyegeti Súránál és Vszevkánál, a kicsi pedig vigyáz magára odabent; de Ljolja olyan veszélybe került, amit fel se fog, és részben az én hibámból. Tudtam a kapcsolatáról Duvierge-zsel, és semmit se tettem ellene. Ha figyelmeztette-
lek volna, ha szólok a nagynénjének és nagybátyjának… vagy határozottabban beszélek vele… Kirov érezte, hogy Anne-nek igaza van, de nem tudta rávenni magát arra, hogy elfogadja, amit mond. A kezére hajtotta a fejét, Anne pedig csitítóan megszorította a vállát. – Legyünk együtt, szívem! Most csak ez számít. Megkeressük Ljolját, és együtt visszahozzuk.
*** Másnap elindultak Medinbe. Késő délelőtt volt már, amikor útra keltek – bármennyire is szeretett volna sietni, Kirov tisztában volt vele, hogy nem szabad könnyedén, félvállról venniük az előkészületeket. Csak pár nap volt hátra novemberig, éjszakánként már rendszeresen fagyott, s bármelyik pillanatban elkezdődhetett a havazás is, amire fel kellett készülniük. Ráadásul a lovak, amelyeket Vszevka adott, nem voltak alkalmasak az esetleg rájuk váró, nehéz utazásra; ezért elküldte Adoniszt, hogy szerezzen be négy kozák pónit, Surin egyik szolgáját pedig a malomba küldte, hogy vegyen nekik egy zsák zabot. Varvara, bár még mindig nem fogta fel teljesen, milyen súlyos a helyzet, kedvesen felajánlotta Anne-nek, hogy válogasson a ruhatárából, vigye el bármelyik ruhát vagy szőrmét. Megdöbbent, és egészen izgalomba jött, amikor megtudta, hogy Anne keresztben, férfi módjára akar ülni a lovon, s ezért nem sujtásos, a huszárok egyenruháját idéző lovaglókabátra és hosszú, királykék bársonyszoknyára van szüksége, hanem egy kopott kozáknadrágra és vastag, bő gyapjúfelsőre, aminek több rétegben, jól alá tud öltözni.
– Micsoda kaland! Már-már szeretném, ha önökkel tarthatnék! – lelkesedett, miközben meleg harisnyák után kutatva, lázasan feltúrta a ruhás-szekrénye fiókját. – De hogy lesz meg a komornája nélkül? Ki fogja reggelenként megfésülni? Anne teljes komolysággal elmagyarázta neki, hogy amíg a Kaukázusban volt, megtanulta egyedül rendbe tenni a haját, és mivel rendkívüli helyzetről van szó, egy csöppet se bánja, ha elöl a homlokába lógó tincsek nem lesznek besütve. Egy fiatal lovász, aki nagyjából egyforma magas volt Anne-nel, sűrű pirulások közepette átadta a parasztfelsőt és – nadrágot, Varvara pedig szőrmékről, kalapról, kesztyűről és csizmáról gondoskodott. A negyedik pónit alaposan megpakolták élelemmel, fegyverekkel, takarókkal és tartalék ruhákkal arra az esetre, ha Ljolja nem gondolt volna a közeledő télre. Surinék az ajtóból integettek utánuk – Varvara boldog mosollyal, mintha csak piknikre indultak volna, Ványa meglehetősen komoran. – Sok szerencsét! – szólt utánuk. – Remélem, hamar megtalálják. – A hangszíne elárulta, hogy ebben erősen kételkedik.
*** Medinig elhanyagolt vidéki utakon haladtak. A szeptemberi esőktől felázott talajon képződött mély árkokat az októberi fagyok kiszárították, s számtalan jeges, éles tetejű, miniatűr hegyláncot alkottak. Az út néha teljesen elfogyott alóluk, és mezőkön, szántóföldeken át kellett haladniuk, a nap állása alapján tájékozódva, vagy a mezőn a káposzta és a krumpli maradékának begyűjtésén dolgozó parasztoktól tudakolva meg, merre menjenek tovább. A pónik szerencsére biztos járá-
súak és okosak voltak, s szinte maguktól találták meg a helyes utat a durva terepen. Körülbelül egy órával sötétedés előtt érték el Medint, s Kirov tovább akart menni, de Adonisz határozottan ellenezte. Holdtalan éjszaka ígérkezett, és fogalmuk se volt arról, hogy milyen szállást találnak – ha találnak egyáltalán – a Gzsatszkba vivő út mentén. Ha pedig nem feltétlenül muszáj, akkor jobb nem a szabadban aludniuk. Maradjanak inkább Medinben, pihenjék ki magukat, és másnap induljanak tovább, frissen. Anne meg tudta érteni Nyikolaj türelmetlenségét. Egyelőre semmilyen nyomát sem találták Ljoljának, bár ő igazából nem is remélte, hogy nem így lesz: a parasztok túl elfoglaltak voltak az évnek ebben a szakában ahhoz, hogy mellettük elhaladó lovasokra figyeljenek, még ha az illető nő is. Ugyanakkor egyetértett Adonisszal. Ha Medinben maradnak, és megalszanak egy fogadóban, akkor nem kell hozzányúlniuk a tartalékukhoz, s az megmarad az út későbbi szakaszára, amikor esetleg felperzselt, a hadsereg által letarolt földön kell keresztülverekedniük magukat, ahol igazán szükség lesz rá. Kirov engedett a józan ész szavának, de az este nagyon lassan telt. Nem volt kedve beszélgetni, mással viszont nem lehetett elütni az időt. Miután egy darabig nézte, ahogy nyugtalanul fel-alá rótta a szobát, s hallgatta ideges, kurta megjegyzéseit, Anne azt javasolta, hogy menjen le a földszintre, üljön a helyiek közé, és derítse ki, mit tudnak a katonai helyzetről. Amikor egy idő után pipafüsttől büdösen visszatért, Nyikolaj elmondta, hogy a malojaroszlaveci csata után – amely Borogyinóhoz hasonlóan mindkét fél részéről súlyos áldozatokat követelt, viszont egyiknek se hozott egyértelmű győzelmet – a
két sereg ellentétes irányokba elvonult. Az oroszok délnyugatra, Kaluga felé, a franciák pedig északnyugatra, hogy Mozsajszknál elérjék a Szmolenszk és Moszkva közti főutat. – Miért nem üldözte őket a seregünk? – kérdezte értetlenül Anne. Kirov vállat vont. – Azt hiszem, Kutuzov arra számított, hogy Kaluga irányába nyomulnak előre, és visszavonulást rendelt el, hogy elállják az útjukat. Hogy Napóleon miért fordult északnak, és miért nem a Szmolenszkbe vezető, déli utat választotta, arról fogalmam sincs. De akármi történt is, Kutuzov később biztosan rájött, mi történt, mert visszafordult, elindult a déli úton, és most a franciákkal párhuzamosan halad. Azt hiszem, arra készül, hogy Vjazmánál rájuk támadjon. Nyugodtabb lett attól, hogy volt min gondolkodnia, s nem sokkal később le is feküdtek, hogy másnap pirkadatkor, fél hét tájban tovább tudjanak menni. Az ágyban adott még egy csókot Anne-nek, aztán egy szó nélkül az oldalára fordult. Anne egy darabig még hanyatt fekve nézte a mennyezetet, és Ljoljára gondolt. Leginkább azt szerette volna tudni, hogy vajon Duvierge beszélte-e rá a lányt, hogy tartson vele, vagy az ötlet kezdettől fogva Ljoljáé volt. Ha az előbbi, akkor a férfi mégis jobban szereti, mint ahogy azt ő feltételezte. Remélte, hogy így van – ebben az esetben vigyázni fog rá, és nem kell aggódniuk Ljolja biztonságáért, csupán az erényéért. Azt hitte, hogy Nyikolaj már régen alszik, de váratlanul meghallotta a hangját: – Örülök, hogy velem jöttél, Anna. Ha egyedül volnék, azt hiszem, nem tudnám elviselni a gondolataimat.
Érte nyúlt, hogy megérintse, Nyikolaj pedig megfogta a kezét, és magához szorította. Anne az oldalára fordult, szorosan hozzásimult a hátához, s így aludtak el.
*** Medintől Gzsatszkig ötven mérföldet kellett megtenni egy keskeny úton, ahol nagyon kevesen jártak. Jókora szakaszon párhuzamosan futott a Luca folyóval, amely több helyen is kilépett a medréből, s elárasztotta az utat. Ilyenkor csak a mármár mocsarassá vált szántóföldeken tudtak haladni. Miután a folyót hátrahagyva magasabb terepre értek, sűrű és komor fenyőerdőben folytatódott az útjuk, de legalább szilárd, száraz talaj volt a lábuk alatt, s gyorsabb ütemre válthattak. Már kezdett sötétedni, s mindnyájan kimondatlanul azon gondolkodtak, hol fogják tölteni az éjszakát, s vajon lesz-e módjuk kialudni magukat, amikor váratlanul egy csapat kozák ugratott elő a fák közül, s állta el előlük az utat. A pónik megriadtak, és hátrálni kezdtek, Kirov pedig ösztönösen a pisztolyáért kapott, de aztán látta, hogy több puska is mered rá, és leengedte a kezét. – Kik méltóztatnak lenni, és hová igyekeznek? – kérdezte szemtelen vigyorral az arcán az osztag parancsnoka. – Tisztességesen felszerelkeztek, ahogy látom. Mi van a vezetéklovon? Moszkvában rabolt holmi? – Fogja vissza az embereit! – válaszolta szigorúan Kirov. – Nem vagyunk franciák. Orosz tiszt vagyok! – A kezét lassan mozdítva, s jól szem előtt tartva, kigombolta prémes köpenye gallérját, és széthúzva megmutatta az egyenruháját. A kozákok leeresztették a fegyvereiket, és kíváncsian közelebb men-
tek hozzájuk, mert tudni akarták, mit keresnek ott, s miért van velük egy nő. – Az egyik francia tiszt megszöktette a lányom – közölte tömören a gróf. – A feleségemmel és a szolgámmal utánamegyünk, hogy visszahozzuk. Együtt érző kiáltások hallatszottak. – Sok szerencsét, ezredes! És magának is, ezredesné aszszony! – Szemét francia! Vágja le a golyóit, ha elkapja! – Két napja mentek itt el, ezredes, de még utol tudja érni őket! – Az utóbbi pár napban több mint ötvenet intéztünk el! Végük volt, mihelyt kiléptek a sorból! – Ha megfogjuk, egyből átadjuk őket a parasztoknak – mondta érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában a parancsnok. – Ők gondoskodnak róla, hogy jó hosszú haláluk legyen! Anne megborzongott, ha arra gondolt, hogy mi történt volna velük, ha a kozákok nem hisznek Nyikolajnak. – A franciák tehát erre vonultak? – kérdezte Kirov. A kozák parancsnok bólintott, és a háta mögé mutatott. – A főúton jöttek, és két napja jutottak túl Gzsatszkon. Azt hitték, hogy ott kapnak utánpótlást – Franciaországból indították útnak, úgy jött el idáig –, de mi előbb értük el. Megöltük a kocsisokat, és elvittük, amit lehetett. Az összes eleséget és takarmányt – csak némi bort hagytunk nekik, hadd legyenek boldogok vele! – Szóval Gzsatszk üres? Mennyire vagyunk tőle? – Öt vagy hat versztára. – A kozák parancsnok elgondolkodva megrázta a fejét. – De nem hiszem, hogy lenne kedvük ott maradni, ezredes. Tele van holttestekkel és betegekkel. És
még mindig érkeznek menekülők. A franciák a nagy részét lerombolták, amikor először átmentek rajta, Moszkva felé. Nem sok maradt belőle a romokon és a döglött lovakkal teli kanálisokon kívül. – Van eleségünk – válaszolta Kirov. – Csak szállás kell, ahol eltölthetjük az éjszakát. Reggel továbbmegyünk. – Ne aggódjon, uram! – mondta komolyan bólintva a kozák. – Jöjjenek velünk, és keresünk maguknak egy házat, ahol nyugodtan ellehetnek. Remélem, nem bánják, ha egyszerű. – Dehogy! Egy istálló is megteszi, ha jó a fala, és nem fúj be a szél. – Annál azért jobb is akad. És továbbadjuk a szót, hogy vigyázzanak önökre. Aki tudja, hol keresse őket, még jó sok ép izbát talál az út mentén. A parasztok a franciák vérét akarják, végeznek minden fogollyal, akit átadunk nekik, és a rekvirálókkal is, ha elkóborolnak a seregtől. De magáról és a feleségéről gondoskodnak, ne aggódjon! Kirov Adoniszra nézett, aki enyhén megvonta a vállát, majd bólintott. Nem mintha lett volna egyéb lehetőségük, mint elfogadni a kozákok segítségét. Így legalább az útjuk könnyebb lesz, és nem történhet meg az, hogy a feldühödött parasztok francia menekülteknek nézik őket. A kozákok körbevették őket, s a védelmük alatt indultak és haladtak egyre gyorsabb iramban a fák között. Anne-nek minden lovaglótudására szüksége volt, hogy ne essen le a nyeregből, amikor egy alkalommal a pónija az egyik, ő pedig a másik irányban akart kikerülni egy fatörzset. Már majdnem teljesen sötét volt, amikor megérkeztek egy tisztásra, ahol hosszú, emeletes parasztház állt. Kéményéből szürke füst szállt fel hívogatón.
A csapat vezetője éles, vadászó bagoly rikoltására emlékeztető hangot adott ki, ami nyilván valamilyen jel volt, mert a ház ajtaja azonnal kinyílt, és meleg, sárgás fény vetült eléjük. Egy zömök paraszt jelent meg az ajtóban, elővigyázatosságból felragadott, rövid nyelű fejszével az egyik kezében, a másikban pedig egy darab kenyérrel. A parancsnok leugrott a nyeregből, halkan beszélgetett vele egy darabig, majd vidáman Kirovhoz fordult: – Minden rendben, ezredes. Lev elszállásolja magukat, és holnap, pirkadat után indulhatnak. Mi továbbadjuk, hogy számítsanak magukra, úgyhogy nem lesz baj az úton. – Köszönöm – válaszolta Kirov. – Nagyon hálásak vagyunk a segítségért. – Semmiség, ezredes! – A parancsnok lóra pattant, s indulást vezényelt a csapatnak. – Ne felejtse – szólt vissza még vidáman –, hogy ha megtalálja őket, vágja le a golyóit a gazembernek! A ház belülről olyan volt, mint minden parasztház – kemence, hosszú asztal padokkal, s magasan polcok, rajtuk a háziak kevés holmija. Anne automatikusan fejet hajtott a szép sarok előtt, s közben eszébe jutott, hogy milyen furcsának tartotta, amikor hosszú idővel azelőtt, Irina társaságában először tette. Most már teljesen természetesnek érezte. Elgondolkodott, vajon mit szólna az apja vagy Miss Oliver, ha látná, hogy keresztet vet egy Szent Szergejt ábrázoló ikon előtt. Mennyire meg volnának döbbenve! Már olyan távol volt tőle Anglia, mint a legtávolabbi álom. Nem hitte, hogy valaha is viszontlátja: Oroszország végleg túszul ejtette. A parasztok kedvesek voltak, félénkek és kevés beszédűek. A kemence közelében ültették le őket, az egyik nő teakészítés-
be fogott, két fiatal férfi pedig kiment Adonisszal, hogy ellássák a lovakat. – Az étellel ne foglalkozzanak! – mondta egyből Anne, mert arra gondolt, hogy kevés lehet nekik, s aggódnak, hogyan lássanak el két előkelő embert és egy jól megtermett zsoldost. – Hoztunk magunkkal élelmet. Az egyik nő azonban – középkorú volt és jól megtermett, de csöppet sem kövér, hanem kemény húsú – meglepő méltósággal felállt, és azt felelte: – Nem, úrnőm, maguk a vendégeink. Tartogassák az eleségüket későbbre! Szükségük lehet rá. – Nagyon kedves. De a világért se akarnánk megrövidíteni magukat. – Amíg van ennivalónk, addig megosztjuk másokkal. Az Úr parancsa, hogy vendégszeretők legyünk. Fogyasszanak egészséggel mindenből, amink van! Elfogadták hát az egyszerű, káposztalevesből, fekete kenyérből és sózott uborkából álló vacsorát. Utána a férfiak elővettek egy üveg kvaszt, s pipát adogattak körbe, amin Kirov szívesen megosztozott velük, miközben a háborúról, a várható eseményekről beszélgettek. Eközben az egyik asszony rájött Anne állapotára, és a kemence nők felőli oldalán terhességekről és szülésekről szóló társalgás kezdődött. Anne érdekesnek találta, hogy senki se értetlenkedett azon, miért lovagol együtt Kirovval, mikor állapotos. Ezek a nők megszokták, hogy terhességük utolsó pillanatáig dolgozzanak, s idegen volt tőlük a gondolat, hogy valaki kilenc hónapot pihenéssel, önmaga kímélésével töltsön. Amikor elérkezett a lefekvés ideje, a kemence tetején lévő, legjobb helyet adták Anne-nek és Nyikolajnak, ahol melegben
– már-már túl nagy melegben – aludhattak. Az éjszaka hamar eltelt. Az öregasszony már pirkadat előtt talpon volt, felszította a tüzet, és begyújtotta a szamovárt. Mire november első napjának sűrű párájában a nap is felbukkant, már a hideg időben nagy párafelhőket eregető lovaik nyergében voltak.
*** Gzsatszktól néhány mérfölddel nyugatra érték el a Moszkva és Szmolenszk közti főutat. Az első, amit megpillantottak, egy másfél méter hosszú, szépen megmunkált, arany gyertyatartó volt, amely félig kilógott az út melletti árokból; feltehetően egy moszkvai fosztogatásból származott, és leesett valamelyik kocsiról. Nem sokkal arrébb további, szanaszét szórt értékekre bukkantak: tucatnyi szép kötésű könyvre, két egyforma kandeláberre, egy madzaggal összekötözött, feltekert szőnyegre, egy tokban lévő, ezüst étkészletre, egy, az előző században divatos ruhát viselő nő bekeretezett portréjára. Úgy tűnt, mintha valaki szándékosan dobálta volna le őket, mert csökkenteni akarta a súlyt, amit a kocsijának kellett vinnie. Egy kanyar következett, s mikor túljutottak rajta, megpillantották magát a kocsit is: egy lejtő alján, amely után újabb kaptató következett. A kocsi törött tengellyel, oldalra dőlve állt, az ajtajai nyitva voltak, s körülötte szétszórva hevert a többi zsákmány – a gazdái nyilván átvizsgálták, s a legkönynyebben szállítható darabokat vitték csak magukkal. Ahogy közelebb értek, mást is észrevettek a kocsi mögött, mozdulatlanul fekve. Fél tucat dögevő varjú röppent fel vagy csak ugrált arrébb a közeledtükre, s Anne félrefordult, mert hányinger környékezte. Egy döglött ló hevert előttük lesoványodottan, a bőrét kis
híján átlyukasztó bordákkal és medencecsonttal. A nyelve kilógott a szájából, és a nyakára fehér tajték száradt. A legborzalmasabb az volt benne, hogy több darabot kivágtak belőle, és nem a varjak csőre! Kirovnak Kutuzov szavai jutottak eszébe: „Mielőtt végzek vele, látni fogom Napóleont lóhúst enni!” Nyilvánvaló volt, hogy a visszavonuló francia seregnek nagyon megfogyatkozott az elesége, ugyanúgy, ahogy a lovaknak szükséges takarmány is. Ez a ló mintha abba pusztult volna bele, hogy ki akarta húzni a kocsit a mélyedésből, ahová a súlya levitte, és az állapotából ítélve kész csoda volt, hogy odáig eljutott. Adonisz leugrott a nyeregből, a kantárszárat Kirovnak átadva a döglött lóhoz ment, s lehajolt, hogy megvizsgálja a patáját. Pár másodperc múlva felegyenesedett, és visszakiáltott: – Jöjjön, és nézze meg ezt, ezredes! Kirov közelebb léptetett, míg csak a lovak meg nem érezték döglött társuk szagát, és nagyot horkantva le nem cövekeltek, hogy tovább egy lépést se menjenek. Adonisz felemelte az egyik patát, és felé mutatta. – Nincsenek rajta tüskék. Ez nem téli patkó – mondta. – Nézze, sima, mint az üveg, és egy darab fagyott sár van a sarkán. Nem csoda, hogy szerencsétlen pára elesett, és nem tudott felállni. – Nem téli patkó? – kérdezte hitetlenkedve Kirov. – De hát… Napóleon egy hónapig rostokolt Moszkvában, és nem csinált semmit? Az összes lovat át kellett volna patkoltatni! Ha mást nem, de ezt muszáj lett volna megtennie! Adonisz vállat vont, elengedte a patát, s visszaszáll a nyeregbe. Anne csöndben nézett maga elé. Még ő is tudta, hogy Oroszországban ősz végén minden ló lábán tüskésekre cserélik
a patkókat, hogy lábon tudjanak maradni a hóval borított, jeges talajon. Téli patkó nélkül ugyanis pár lépésenként megcsúsztak és elestek volna. Ez volt az első találkozásuk a visszavonuló Grande Armée által hátrahagyott szeméttel, de nem az utolsó. Szétdobált zsákmány hevert mindenfelé az út mentén: szobrok, festmények és kandeláberek, aranytálak és ezüstkupák, ikonok és oltárdíszek, drága szőnyegek és függönyök, ezüsttel átszőtt ruhák és pókhálószövetből készült sálak, padlóra állítható ingaórák és porcelánszobrocskák, ezüsttel berakott asztalok és XV. Lajos korabeli, mívesen elkészített székek. A Grande Armée elvitt Moszkvából mindent, amit tudott, de a lovak szörnyű állapota miatt a katonák kénytelenek voltak eldobálni a zsákmányt, hogy a puszta életüket mentsék. Gyorsan abbahagyták a döglött lovak számlálását. Nagyjából százméterenként fordultak elő, s az éhező, gyomrukat valamivel – bármivel – megtölteni akaró katonák valamennyit alaposan megcsonkították. Elhagyott szekereket, városi hintókat láttak mindenfelé, amelyeknek a szerkezete nem bírta ki az orosz utak okozta terhelést. Egy részüket láthatólag szándékosan vagdalták szét, mert kellett a fa a lóhús sütéséhez – rendszeresen találtak tűzrakó helyeket, s azoknál csontokat, illetve nyársakat, amelyekkel a húst sütötték. Eldobált fegyverek, vértek, sisakok is akadtak bőven; ágyúk úgyszintén, amelyeknek a csövén tüskét ütöttek át, hogy az ellenség ne tudja használni őket. Nyilván azért hagyták hátra őket, mert már nem voltak lovak a vontatásukhoz. Ami előttük menekült, az minden jel szerint már nem hadsereg volt, hanem egy elkeseredett, az életét menteni akaró emberekből álló horda.
Holttesteket is találtak. Szomorú látványt nyújtott mind. Egyesek nyilvánvalóan a végső kimerültségtől és éhezéstől haltak meg, mások viszont durvább történetről árulkodtak. A bekötözött és ellátott sebek arról tanúskodtak, hogy az illetőt kórházkocsin indították el, de vagy leesett róla, vagy ledobták mint felesleges terhet. Többször is látták, hogy a szerencsétlen – miután leesett vagy lehajították – valószínűleg az érkező kocsik kerekei alá kerülhetett. A Grande Armée széles – az eredeti út mindkét oldalán messze túlnyúló – nyomot hagyott maga után. Ezen túl, a fák között és a maradék szántóföldön a seregtől – élelemért vagy csak delíriumos állapotban – elkódorgókra vadászó kozákok által hagyott nyomok látszottak. Adonisz, amikor felderítésre ment, az erdőben egy tisztáson ennek egyik legdurvább fajtájával találkozott. A tisztáson egy kidőlt fa feküdt keresztben, s mellette sorban hét francia katona holtteste. Nyilván elfogták és átadták őket a parasztoknak, akik megparancsolták nekik, hogy fejüket a fatörzsre téve feküdjenek le, és botokkal péppé verték a koponyájukat.
*** Vjazmát elérve megkerülték a várost, amelynek a szagát – a pár napja beállt kemény hideg ellenére – már messziről érezték. Menet közben hevenyészett táborhelyre bukkantak: tűzrevalónak felvágott kocsik maradványaira, sok, valószínűleg a hideg éjszakán megfagyott ló tetemére, s legalább tucatnyi halott emberre, akiket a túlélők levetkőztettek, hogy meleg holmit szerezzenek. Kettőnek a lába is csupasz volt, a többi pedig arról árulkodott, hogy a franciáknál az emberek ugyanúgy nem kaptak megfelelő téli lábbelit, mint a lovak patkót.
Igyekeztek minél gyorsabban maguk mögött hagyni a szomorú látványt. A városon túl négy, rájuk váró kozákkal találkoztak. – Jobb, ha távol maradnak az úttól, ezredes – mondta az egyik. – Nem szép látvány, ami itt van. És a csellengők sincsenek már messze. – Beértük őket? – A maradékukat. A francia sereg úgy szétszóródott, hogy három napba is beletelik, amíg minden katonája túljut egy ponton. A legtöbben azt se veszik észre, ha ellovagol mellettük, de még elég soknak van fegyvere, és mind elég elkeseredett ahhoz, hogy egy lóért vagy meleg kabátért puszta kézzel is ölni próbáljon. – Milyen messze van Napóleon? – A sereg élén, a kíséretével együtt. Gyorsan haladnak. Ha erre megy tovább, nem éri utol őket. Elébük kell kerülnie. – El tud igazítani? – Jobbat mondok, ezredes – átvezetjük a területen. Egyenesen Szmolenszkig, ott biztos tud találkozni velük.
*** Több napon át könnyen havazott, de nem esett annyi hó, hogy megmaradhatott volna, bár a talaj már keményre fagyott, és a levegő is metszőn hideg volt. Aztán két napra enyhébb lett az idő, és fenyegető, szürke fellegek tornyosultak az égen, de nem adták ki magukból a terhüket. Nyikolaj, Anne és Adonisz simán, a vezetőik által kézről kézre adva haladt. Éjszakánként – lakott vagy elhagyatott – parasztházakban aludtak, s egyszer egy félig romos pajtában.
Aztán november 5-én a szél irányt váltott, s északról kezdett fújni. A hőmérséklet nagyot zuhant, és leesett az első, igazán komoly hó. Hatodikán délután már rendesen havazott, s a fák nyújtotta fedezékből jó, ha egyméternyire kiláttak a sűrű, kavargó fehérségbe. Visszagondolva rá, hogy milyen ruhát és cipőt láttak az elesett francia katonákon, könnyen el tudták képzelni, milyen állapotban lehetnek. A kozákok rendszeresen beszámoltak arról, hogy mit láttak: halottakat, akiknek a ruhája előbb átnedvesedett, majd kőkeményre fagyott, s olyan lett, mint egy páncél; bajszukon és szakállukon jégcsapként lógott az odafagyott lehelet. Vékony talpú, elnyűtt bakancsaikban elcsigázottan vánszorogtak, s ha egy kőben vagy útjukba kerülő ágban megbotlottak és elestek, már nem volt erejük felkelni. A hó hamar betemette őket; az út tele volt ilyen holttestek alkotta – emberé kicsi, lóé nagy – buckákkal, mesélték a kozákok. Örömmel adták elő a történeteiket, de Nyikolaj és Anne némán hallgatta őket. Nem tudták átvenni az akaratuk ellenére Oroszországba vezérelt, egyszerű katonák dühös gyűlöletét, ahogy azok sem értették, hogy mit is keresnek ők ott. Nyikolajnak közben Ljolja is egyfolytában a fejében járt, s az, hogy milyen messzire juthatott. Amennyire ismerte, biztos volt benne, hogy Duvierge minden körülmények között ragaszkodik a kényelméhez, tehát Ljolja kényelme is biztosított. Reményeit azok a hírek táplálták, hogy Napóleon és közvetlen környezete a hadsereg élén halad, s még mindig nem szűkölködik lovakban és szállítóeszközökben. Márpedig Duvierge abba a körbe tartozik, és a távolság közöttük egyre csökken. November 7-én javult egy kicsit az idő, de másnap újból hidegebb lett, és a hőmérséklet-csökkenés folytatódott. A hó te-
teje annyira megfagyott, hogy még a jól patkolt kozák pónik is csak nehezen tudtak előrehaladni. Már nem voltak messze Szmolenszktől, s délkelet felől közeledtek hozzá, levágva az út egy jókora kanyarját. Ám mivel a hőmérséklet megállás nélkül csökkent, Kirov úgy döntött, hogy menedéket kell találniuk, még mielőtt a nap lenyugszik, mert ha leszáll az éjszaka, könynyen halálra fagyhatnak. Ezért egy elhagyott erdei házban éjszakáztak. A pónikat is bevitték, kikötötték az egyik végében, az eresz alól behordták az összes fát, és nagy tüzet raktak. Még így is nagyon hideg volt, hiába bújtak össze, és Anne, aki addig meglepően jól bírta a megpróbáltatásokat, vágyakozni kezdett az otthon, a meleg és a kényelem után, s majdnem azt kívánta, bárcsak sose hagyta volna el Tulát. Mihez kezdenek itt, kérdezte magától majdnem sírva, az erejét elszívó hidegtől sajgó csontokkal. Azt sem tudták, hogy Ljolja vajon Duvierge-zsel van-e. Akárhol lehet, sőt az sem lehetetlen, hogy meghalt. Reménytelen az egész vállalkozás, hogy megtalálják. Mind meghalnak a hidegtől, és akkor mi értelme volt az egésznek? Másnap nehezen ment a felkelés – sokkal könnyebb lett volna egymáshoz simulva fekve maradni, s élvezni a másik testének melegét. Adonisz kelt fel először, és fát tett a tűzre. Miután az lángra kapott, minden jobbnak tűnt, de a tüzet otthagyni és kimenni a hidegbe még kevésbé volt csábító. Az ablak előtti hőmérő mínusz 15 fokot mutatott. Miután mégis rászánták magukat, hogy kilépjenek a házból, azt tapasztalták, hogy a szél elült, s a levegő kristálytiszta. Anne kedve javulni kezdett. Arra gondolt, hogy a nap folyamán végre elérik Szmolenszket, és mivel Napóleon néhány napos
pihenőt tart a városban, egész biztosan megtalálják Duvierge-t, s utána Ljolját. – Jobb, ha készenlétben tartja a pisztolyát, ezredes – mondta Adonisz, miközben kivezették a házból a pónikat. – Maga pedig, úrnőm, vegye el az enyémet. Nekem itt lesz a muskétám. Míg elérjük a várost, könnyen találkozhatunk éhező katonákkal. Maradjunk együtt, és ne álljanak meg, bárki bármit mond! Kéznél van a fehér zsebkendője, uram? Vissza kellett menniük az útra, hogy át tudjanak jutni a folyón, ugyanis Szmolenszk a Dnyeper partjára épült. Hamarosan meglátták a sápadt ég háttere előtt a napfényben csillogó, aranyborítású kupolákat és tornyokat, majd az erős városfalakat, s végül az út is felbukkant előttük. Mintha csatamezőt láttak volna. Az éjszakai kemény hideg több ezer emberrel végzett, több ezren pedig csak azért maradtak életben valamilyen csoda folytán, hogy a város elérésére tett utolsó, elkeseredett erőfeszítés közben rogyjanak össze. Az út tele volt holttestekkel, amelyek fölé még élők hajoltak, hogy levegyék róluk a ruhájukat, hátha azzal jobban védve lesznek a hidegtől. Kétoldalt döglött lovak hevertek, s azok az emberek, akik még képesek voltak mozogni, toprongyos szellemalakokként tántorogtak. Lesoványodott arcuk és jégtől csillogó szakálluk természetellenesen világosnak tűnt a testüket beburkoló rongyok fölött, ahogy borzalmas csöndben, erejüket megfeszítve vánszorogtak a város felé. Kirovéknak nem volt szükségük sem fehér zsebkendőre, sem fegyverekre. Akik mellett elhaladtak, túl gyöngék voltak ahhoz, hogy bármilyen veszélyt jelentsenek rájuk nézve. Jobban lekötötte őket az igyekezet, hogy menedéket találjanak, semhogy azzal törődtek volna, ki megy el mellettük. Néhá-
nyan ijedten néztek rájuk, mikor meghallották a lovak csapta zajt – nyilván attól féltek, hogy kozákok, és megnyugodva botladoztak tovább, miután nem bántották őket. Kora délelőtt volt, amikor átügettek a hídon, a városkapuhoz, ahol először találkoztak igazi katonákkal – a Régi Gárda lesoványodott és nagyon óvatossá vált, de még mindig tisztességes egyenruhát viselő és fegyelmezett tagjaival, akik a kaput őrizték, s figyelték, ahogy a hadsereg maradéka átvánszorog rajta. – Állj! – parancsolta éles hangon egy őrmester. – Kik maguk? Mit akarnak? Megálltak. – Kirov gróf vagyok, valamikor a párizsi orosz követségen dolgoztam. Személyesen ismerem a császárukat és Caulaincourt tábornokot – mondta Nyikolaj. – És mit akar itt, uram? – kérdezte az őrmester, miközben meglepődve és gyanakodva alaposan szemügyre vette Anne-t és Adoniszt. Kirov érezte, hogy ha magyarázkodásba kezdene, azzal értékes időt veszítene, amit nem engedhetett meg magának. – Sürgős ügyben beszélni akarok Caulaincourt tábornokkal – közölte határozottan. – Megtenné, hogy elvezet hozzá? Biztos lehet benne, hogy haladéktalanul fogad – régi barátok vagyunk. Elég lesz, ha megmondja neki a nevem. Az őrmester gondolkodott a javaslaton, de csak rövid ideig. – Itt kell hagyniuk a fegyvereiket, uram – mondta aztán már-már bocsánatkérőn. Miután Kirovék engedelmeskedtek, magához hívott egy káplárt, és megparancsolta neki, hogy két katonával kísérje a látogatókat a Nagy Udvaronc szállására.
– Remélem, hogy tényleg a barátja – morogta magának, miközben a csapat a káplár vezetésével elindult –, különben az öreg megnyúzatja a golyóimat, és bőgőhúrt csináltat a bőrükből.
Harmincnegyedik fejezet Szmolenszk nagy része leégett az első megszállás idején, amikor a franciák Moszkva felé haladtak, de a domb tetején több kőből épült ház is megmaradt, s Napóleon a közvetlen környezetével ezeket foglalta el. A káplár a két katona kíváncsi tekintetének kereszttüzében az utcán hagyta őket, és egy ilyen házba ment be, hogy jelentést tegyen. Körülbelül tízperces várakozás után egy gyéren bútorozott szobába vezették őket, ahol Kirov azonnal ráismert Caulaincourt úti íróasztalára, amit mindenhová magával vitt, bárhová ment is. Tele volt papírokkal, térképekkel, s mögötte ott állt maga Caulaincourt – soványan, komor arccal, és legalább tíz évvel öregebbnek nézett ki, mint amilyennek Kirov utoljára, Vilnában látta. A két régi barát hosszú pillantást váltott, amelyben mindkettőjük részéről ugyanaz a meggyőződés látszott. Minden, amire Caulaincourt kezdettől fogva, már Párizsban is figyelmeztetett, bekövetkezett: Oroszország – inkább ő maga, mintsem az oroszok – kudarcra kárhoztatta Napóleon nagy tervét, és összezúzta a Grande Armée-t, amelynek szánalmas maradványa lyukas bakancsban, fagyástól megfeketedett lábujjakkal vánszorgott be egy városba, amely se élelmet, se ruházatot
nem adhatott neki. Az invázió megalázó kudarcba fulladt, de Kirov ennek nem tudott örülni. Először ő szólalt meg. – Armand – kezdte bizonytalanul. Amiről beszélnie kellett volna, túl nyomasztó volt ahhoz, hogy azonnal rátérjen. Ehelyett inkább azt mondta: – Hallottam a testvéréről. Igazán sajnálom. Caulaincourt öccse, Auguste, egy bátor és igen népszerű lovassági tiszt, akit a tábornok szívből szeretett, elesett Borogyinónál. Caulaincourt arcán egy pillanatra újból megjelent a fájdalom. – Az ön fia is. Kirov bólintott, és megfogta mindkét kezét. – Öreg barátom, ezt nem akartuk – egyikünk se. Ez már nem is háború, hanem puszta őrültség. Caulaincourt lenézett a négy összekulcsolódott kézre. – Pedig nem is tudja… a felét se látta annak, ami történt! – De Armand! – tört ki Kirovból. – A lovak… nincs rajtuk téli patkó! Maga a Nagy Udvaronc! Az nem lehet, hogy… Caulaincourt elfordult, s az ablak felé nézett. – Kiadtam az utasítást, hogy a parancsnokságom alá tartozó összes lovat patkolják át, és minden katonám kapjon megfelelő bakancsot és téli ruházatot. De én csak az udvartartásért felelek. Amikor könyörögtem őfelségének, hogy a hadsereg többi részére nézve is adja ki a parancsot, csak nevetett. – Kínlódva két tenyerébe fogta a fejét. – Újból és újból figyelmeztetni próbáltam, de nem is figyelt rám. „Gyerekek ijesztgetésére kitalált mesék”, mondta. „Caulaincourt kezdi elveszíteni a fejét”, jelentette ki máskor. És az ősz olyan enyhe volt, mintha Isten maga is mellénk állt volna, s ez még jobban elaltatta a figyelmét, további halogatásra ösztönözte… – A tábornok kiürese-
dett, távolba révedő tekintettel nézett maga elé. – A lovak már Moszkvában pusztulni kezdtek az éhezéstől, de ő csak annyit mondott, hogy küldjünk ki több embert, és szerezzenek takarmányt. Hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent, hogy amit mond, az már a felségárulás határát súrolja. Újból Kirov szemébe nézett azonban, mert tudta, hogy ha valaki, akkor ő megérti. – Ez már nem is háború – ismételte meg a gróf szavait, de aztán erőt vett magán. – Mit keres itt, Nyikolaj? Csak nem az uralkodójától jött? – kérdezte a tekintetében felcsillanó reménnyel. Kirov megrázta a fejét. – Nem, személyes ügyben járok. Ezek szerint nem tud róla. A lányom… őt akarom megtalálni. – A lányát? – Levelezésben állt egy bizonyos Duvierge ezredessel, és jó okom van azt hinni, hogy az illető megszöktette – válaszolta komoran Kirov. Caulaincourt óriásira nyitotta a szemét, s pár pillanatig meg se tudott szólalni. – Fogalmam se volt róla – mondta aztán. – A magasabb rangú tisztek közül soknak van nőtársasága, és szolgákkal, hadizsákmánnyal utazik – ez kijár nekik –, és sok civil is a hadsereggel tart – mondhatnám azt is, hogy túl sok! Könyörögtem őfelségének, hogy korlátozza a számukat. – Kis szünetet tartva lemondó grimaszt vágott. – Amikor elhagytuk Moszkvát, jobban hasonlítottunk keleti karavánra, mint hadseregre. – Duvierge itt van, Szmolenszkben? – vágott a szavába Kirov.
– Igen, Lauristonnal együtt a császár kíséretének a tagjai. Nem nagyon ismerem, de mindig úriembernek tartottam. Lauriston minden jel szerint sokra becsüli – de hát ő katona. – Caulaincourt hangján és fogalmazásán érezhető volt a régi rivalizálás és féltékenység. – Találkoznom kell vele. El tudja intézni, öreg barátom? Ha a lányom vele van… – Természetesen. Máris intézkedem. Ha meg tudja várni, rögtön elküldök érte. Azt hiszem, az lesz a legjobb – mondta elgondolkodva Caulaincourt –, ha az ön nevének említése nélkül magamhoz rendelem. Ha megszöktette a lányát, jobb, ha nem tudja, pontosan miről van szó, s nem kap időt arra, hogy kitaláljon valamilyen mentséget. – A tűz felé mutatott. – Helyezzék magukat kényelembe, amennyire lehet. Rögtön küldetek kávét. Igen – tette hozzá félig komoran, félig öngúnnyal –, még van egy kevés. Igyekeztem jól ellátni az udvartartást és magamat. Bárcsak az egész hadseregnek szerezhettem volna! Magára maradva Kirov a kandallóhoz ment, Anne pedig mellé lépett. Egyikük se szólt. Másra nem tudtak gondolni, csak arra, hogy ha minden jól alakult, akkor Ljolja Duviergezsel van, biztonságban – mert bármilyen rossz legyen is az, még mindig sokkal jobb, mint bármilyen más lehetőség. A várakozást elviselhetetlenül hosszúnak érezték. A szoba csöndes volt, csupán az égő fahasábok pattogása hallatszott, de kintről kusza, egy szétesőben lévő hadsereg jelenlétére utaló zajok szűrődtek be. Végre kinyílt az ajtó. Caulaincourt visszatért, melegen Kirovra nézett, és oldalra lépett, hogy utat engedjen Duvierge ezredesnek. A megjelenése makulátlan maradt, amilyen volt, állapította meg magában Anne a megkönnyebbülés és düh
furcsa keverékével; szabályosan jóképű, s nyoma se látszott rajta a szörnyű harcnak vagy a borzalmas jeleneteknek, amelyeknek szemtanúja kellett, hogy legyen. Udvarias érdeklődéssel az arcán lépte át a küszöböt, de Kirovot észrevéve megtorpant. A tekintete egy pillanatra megrebbent, de aztán szemtelen nyíltsággal vette szemügyre a három utazót, és ironikus értetlenséggel nézett rájuk, mintha elegáns fogadásra érkezett, nem megfelelően öltözött vendégek lettek volna. – Á! Monsieur de Kirov! Milyen kellemes meglepetés! – szólalt meg. – És Madame Csajkovszkij! Sőt a szolgája is! A jelenléte azt jelzi, hogy ez inkább társasági, mintsem diplomáciai látogatás. Figyelmeztetnie kellett volna, excellenciás uram! – Alig leplezett dühvel Caulaincourt-ra villantotta a tekintetét. – Tudja, miért vagyok itt! – csattant fel Duvierge könnyed stílusán felháborodva Kirov. – Hol a lányom? – Az ezredes újból felvonta a szemöldökét, de mielőtt bármit mondhatott volna, Kirov indulatosan rászólt: – Ne fárassza magát azzal, hogy megpróbál hazudni! Tudjuk, hogy leveleztek, s maga elcsalta az otthonából, a családjától. Hol van? Ha bármi baj érte, ha csak egy haja szála is meggörbült… – Higgadjon le, uram! – vágott közbe Duvierge. – És kérem, ne feledkezzünk meg a jó modorról! Nem áll szándékomban hazudni, és rendkívül sértőnek tartom már azt is, hogy ezt feltételezi rólam. Caulaincourt megpróbált közbeavatkozni, de Kirov már annyira indulatba jött, hogy nem adott rá lehetőséget. – Hogy mer tréfát űzni a történtekből?! – kérdezte hevesen. – Hogy mer így beszélni velem?! Hát nincs magában semmi szégyenérzet?! Vannak egyáltalán erkölcsi elvei?! Elcsábít egy ártatlan, fiatal lányt, megszökteti, kiteszi a visszavonulásuk
minden rettenetének, s ezek után képes fellengzősen beszélni velem, mintha egy teapartin lennénk! – Nyikolaj! – szólalt meg végre Caulaincourt, látva, hogyan vörösödik el Duvierge. – Nyugodjon meg! – Nyugodjak meg?! – támadt őrá is Kirov. – Istenemre mondom, nem, nem nyugszom meg! Ezzel a hányaveti modorral megsért engem és a lányomat is! A legkomolyabban figyelmeztetem, Duvierge, hogy válaszoljon tisztességesen, különben lecsapom, mint egy ostoba bábut, mert hogy az is! – Én pedig közlöm magával, Kirov gróf, hogy nem szöktettem meg a lányát, és el se csábítottam! Egy erényes lányt egyébként se lehet elcsábítani! Anne ijedten mély lélegzetet vett, Kirov pedig, mint egy felbőszült medve, mély horkantással, az öklét felemelve Duvierge felé lépett. Caulaincourt-nak szerencsére még maradt annyi ideje, hogy gyorsan közéjük lépjen, s nőies, de acélos ujjaival elkapja Kirov csuklóját. Pár másodpercnyi jéghideg csönd támadt. A két férfi közti különbségnél nagyobbat kitalálni se lehetett volna: Kirov sártól összefröcskölt, kopott útiruhában, szikrázó gyűlölettel a szemében nézett a makulátlan egyenruhát viselő, a korábban megszokottnál egy kissé sápadtabb, de még mindig nagyon vonzó, fölényes pillantású és a gróf haragja előtt meghajolni nem hajlandó Duvierge szemébe. Anne izgatottan figyelte őket, s rájött, hogy nem a szégyen vagy a bűntudat késztette az ezredest arra, hogy olyan kihívóan viselkedjen, hanem a nyílt, leplezetlen utálat: Oroszország és az oroszok iránti utálat. Ljolja semmit se jelentett neki. Francia volt, aki a forradalom óta eltelt időszakban nőtt fel, és abban a verőfényben vált férfivá, amellyel az új, Napóleonnak
nevezett nap árasztotta el a világot. Az új nemzedékhez tartozott, egy új világ része volt: lenézte Oroszországot, mert elöregedettnek, korruptnak, rothadtnak tartotta; s mégis tudomásul kellett vennie, hogy a világ legnagyobb katonája képtelen volt meghódítani. Ljolja pedig, a kis bolond, belehabarodott hanyagul vonzó külsejébe, és meggyőzte magát arról, hogy szerelmes belé. André Duvierge azonban, ahogy Anne már korábban pontosan látta, csak két dolgot szeretett: a hatalmat, valamint André Duvierge-t, és a kettő elválaszthatatlanul egybekapcsolódott. Mindez az alatt a pillanat alatt futott át az agyán, ami ahhoz kellett, hogy Caulaincourt elkapja Nyikolaj felemelt kezét. – Ne, Nyikolaj! Ne így! – figyelmeztette az idős francia a barátját. – Duvierge, fékezze a nyelvét! Nem tűröm, hogy a jelenlétemben egy nőt sértegessenek, s a legkevésbé a régi barátom lányát. Duvierge olyan pillantást vetett Caulaincourt-ra, amelyből pontosan ki lehetett olvasni, mélyen megveti azt a franciát, aki egy oroszt a barátjának nevez, de aztán az arca újra simává, érzelemmentessé vált, és könnyed, udvarias hangon válaszolt: – Elnézését kérem, excellenciás uram. Hibáztam. Bocsásson meg ön is, asszonyom! Meghajolt Anne felé, aki úgy érezte, a teste mereven ellenáll annak, hogy viszonozza a gesztust. Az arcán megbántottság tükröződött, mikor megszólalt: – Kérem, mondja meg, Duvierge ezredes, Ljolja magával van?! Az aggódás indított el bennünket, és nagy távolságot tettünk meg. Ne nyújtsa tovább a szenvedésünket!
Szégyellte vajon magát? Anne remélte, hogy igen, de nem hitt benne. Az ezredes mindenesetre a szemébe nézve, könynyedén válaszolt: – Igen, a szállásomon van. Nyikolaj, akit Caulaincourt még mindig féken tartott, apró mozdulattal fejezte ki óriási, szavakba nem is önthető megkönnyebbülését. Anne látta, hogy a feszültség alábbhagy benne, s amikor Caulaincourt elengedte a csuklóját, lassan leeresztette a kezét. Anne várta, hogy mondjon valamit, de miután nem tette, maga folytatta: – Jól van? Gondoskodtak róla? Duvierge újból felvonta a szemöldökét. – Az egyik kocsimon utazott, a komornája kíséretében, és ugyanazt ette, amit én. Nem gondolja, hogy kötelességemnek tartom gondoskodni a… vendégeimről? Anne biztosra vette, hogy a legszívesebben azt mondta volna, hogy a tulajdonáról. Nyikolaj végre képes volt megszólalni. – Vigyen hozzá! – mondta nyersen. – Azért jöttem, hogy hazavigyem. Duvierge enyhén meghajolt felé. – Örömmel elviszem hozzá. De talán nem árt, ha figyelmeztetem, uram – vagy inkább elmagyarázom –, hogy hamis feltételezésből indul ki. Nem szöktettem meg a lányát, és nem hurcoltam magammal az akarata ellenére. Ő akart velem jönni. – Vigyen hozzá! – mordult fel ismét Kirov. – És fogja be a száját, különben én fogom be! – Vezesse a szállására, Duvierge! – mondta Caulaincourt olyan hangon, amely semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem kért, hanem parancsolt. – Vigye el az előszobából az őrt –
az ön biztonsága érdekében, asszonyom – fordult Anne-hez mentegetőzve. – Ha végeztek… a dolgukkal, visszakíséri hozzám önöket. Anne bólintott; őszintén hálás volt a tábornok kedvességéért. Saját korábbi feltételezésére gondolt, miszerint Ljolja ötlete volt, hogy Duvierge-hez szökjön, és úgy érezte, hogy a gyanú hamarosan beigazolódik.
*** Duvierge a főutca egyik házában lakott, és ahogy odaértek, Anne egyből látta, hogy nem az az ember, aki hajlandó kényelmetlenül utazni. Valószínűnek tartotta azt is, hogy mivel egy darabig Szentpéterváron élt, eleget tud az orosz télről, és jobban megfogadta Caulaincourt tanácsát, mint Napóleon. A ház udvarán két szilárd építésű kocsi állt szántalpakon, és két, ponyvával fedett kibitka az útra szükséges holmikkal megrakva. A ház ajtaját megfelelően öltözött szolga nyitotta ki előttük; az előszoba asztalán egész halom szőrmét láttak, s a levegőben kávészag terjengett. Miközben beleszagolt, Anne tekintete találkozott Duviergeével, s az ezredes vállat vont. – Amikor elértük Moszkvát, még minden volt bőven, de a házakat kirabló ostobák főleg bútorokból és arany gyertyatartókból pakoltak fel. Én előrelátóbb voltam: elsősorban az ellátmányról gondoskodtam. – Igen – válaszolta semlegesen Anne. Jó volt Ljoljának, hogy ezt tette, de ettől még nem volt könnyebb szeretni. – Nem érdekes. Hol a lányom? – kérdezte türelmetlenül Kirov.
– Erre parancsoljanak! – Duvierge egy szalonba vezette őket, amelynek a bútorzata – köszönhetően az első megszállás okozta veszteségeknek – meglehetősen gyér volt. A kandalló előtt álló néhány bútor azonban drágának és elegánsnak tűnt, s Anne gyanította, hogy Duvierge Moszkvából hozta őket, kényelmesebbé teendő az utazást. A másodperc egy töredékét szánta azonban csak mindezek felmérésére, s utána a tekintete egyből Ljolját kereste, aki az ajtó nyitódását hallva fürgén pattant fel az egyik karosszékből. Arcán az örömöt csalódás váltotta fel, amikor meglátta Duvierge mögött az apját, s a könyv, amelyet az érkezésük előtt olvasott, kicsúszott az ujjai közül. – Papa – mondta vékony, ijedt hangon, s úgy nézett Nyikolajról Anne-re, majd vissza, mint egy rosszalkodáson kapott gyerek, ami a helyzetre való tekintettel meglehetősen komikusan hatott. Aztán idegesen felnevetett. – André, figyelmeztetned kellett volna, hogy vendégeket várunk – mondta, s nagyon igyekezett, hogy olyan legyen a hangja, mint egy kifinomult háziasszonyé. Jól néz ki, állapította meg magában megkönnyebbülten Anne. Az arca rózsás volt és egészséges; hosszú ujjú, kellemes szürke-kék színű, kellően meleg gyapjúruhát viselt, drága kasmírsállal, s a komornája szakértő kezekkel az ókori Rómát idéző, mesteri csigákat varázsolt a hajába. Ahogy ránézett a kozáknadrágot és irhakabátot viselő, a haját egyetlen varkocsba összefogó Anne-re, megérezhette a disszonanciát, mert idegesen a hajához nyúlt, és egy tincset kirángatott a helyéről, hogy kissé ziláltabbá tegye a frizuráját. Mihelyt meglátta, Kirov azt érezte, hogy egy csapásra elszáll belőle minden düh.
– Ljolja, kislányom! – kiáltott fel megkönnyebbüléstől remegő hangon. – Nem esett bajod? Hála istennek! Duvierge pár lépéssel arrébb ment, s összefonta a mellén a karját, mintha semmi köze nem lett volna a jelenethez, csupán kívülállóként nézné, mint egy színházi előadást. – Már hogy esett volna bajom? – kérdezte Ljolja, ügyesen tettetve az őszinte meglepődést. – Nem emlékszel az üzenetemre? Megírtam, hogy minden rendben lesz. Tudtam, hogy André vigyáz rám. Nyikolaj úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna, amit a lánya mondott. – Hogy tehettél ilyet? Becsaptad a nagynénédet, és annyi aggódást, bajt okoztál mindenkinek! Majd’ a szívünk szakadt meg! Hála istennek, hogy megtaláltunk! Hogy juthatott eszedbe, hogy elszökj vele – egy franciával, az országod ellenségével?! Ljolja előbb elcsodálkozott, aztán értetlenné vált, majd az utolsó szavakra megkeményedett az arca. – Nem, papa, nem engedem, hogy így beszélj Andréról! Ami pedig a nagy bajt illeti, nem kellett volna idáig jönnetek, csak belátni, hogy igazam van. Megírtam, hogy mihelyt Párizsba érünk, rögtön jelentkezem! – Azért jöttünk, hogy hazavigyünk, gyermekem – válaszolta Kirov, nem egészen értve, hogy miről beszél Ljolja. – Gyorsan csomagold össze, amire szükséged van. A komornád még veled van, ugye? Anna Petrovna azért jött, hogy a gardedámod legyen. Lehetséges, hogy még sikerül eltussolni a dolgot. Senki se tud róla a nénikéden és a bácsikádon meg az ostoba kalugai barátnődön kívül.
– Hagyd abba, papa! – vágott a szavába Ljolja. – Nem megyek veletek. Andréval maradok, és Párizsba megyünk. Megmondtam. Miért nem figyeltél rám? A tekintete dacos volt, de Anne némi félelmet is látott benne. Attól tartott jobban, hogy az apja rábeszéli, hagyja el Duvierge-t, vagy attól, hogy nem teszi? – Ljolja, emlékszel, mit mondtam neked Moszkvában? – kérdezte. – Sok mindent mondott – válaszolta hetykén a lány, és fürgén felé fordult. – Például azt, hogy André nem szeret, csak kihasznál. Hát tévedett. Most már belátja, ugye? – Azt mondtam, hogy az a férfi, aki szeret, sosem tenné kockára a biztonságodat. Amikor megkért, hogy gyere el vele erre… erre a pokoli útra, bebizonyította, hogy nem szeret. Hát nem érted? – Nem kért rá – válaszolta a kelleténél talán dacosabban is Ljolja. – Én találtam ki. Az én tervem volt, ő csak elfogadta. Nem vádolhatja Andrét semmivel. Engem vádoljon, ha akar, nem mintha az bármit számítana. – Mi az, hogy nem számít? Miről beszélsz? – háborodott fel Kirov, akit nagyon zavart, hogy a beszélgetés lényegtelen dolgok felé kanyarodott. – Duvierge ezredes – fordult a franciához Anne –, nem lenne szíves beszélni Ljolja fejével? Maga úriember, és nem hiszem, hogy nincsenek elvei. Ljoljának vissza kell jönnie velünk – ezt magának is muszáj belátnia. Az ezredes vállat vont. – Nem tudom, miért kellene. Hélène azt teheti, amit jónak lát. Saját, szabad akaratából jött ide, és nem erőszakkal tartom itt. Ha akar, elmehet magukkal. Őt kérdezze, ne engem.
– Nem akarok! – kiáltott fel szenvedélyesen Ljolja. – Veled akarok maradni, André! A férfi apró mosolyt küldött felé, amelyben nem volt semmi szeretet. – Akkor maradj! – mondta közömbösen. – Miért engedte, hogy magával jöjjön? – szegezte neki a kérdést Anne. – Hisz nem szereti. – Ó, a szerelem! Maguk, nők szüntelenül a szerelemről beszélnek! Hélène velem akart jönni Párizsba: miért akadályoztam volna meg benne? Kellemes dolog, ha az embernek van társasága egy ilyen úton. Anne látta, hogy az ironikus fogalmazás Ljolja figyelmét sem kerülte el, és sietve folytatta, mert remélte, hogy némi előnyt tud kovácsolni belőle. – Látod, Ljolja, hogy nem szeret? Csak kényelmesnek, kellemesnek tartja, hogy vele vagy. Úgy gondolja, hogy kényelmesebbé teszed az utazást – mint valami bútor. – Nem igaz! Nem igaz! Hogy mer ilyet mondani?! Utálom magát, Anna! André szeret engem, igazán szeret! – Gyere vissza hozzánk, chérie, amíg lehet! Ha el is jutsz Párizsba, azt hiszed, örökké „kellemesnek” talál majd? – Elég! Nem hallgatom tovább! – tiltakozott Ljolja, s a fülére szorította a tenyerét. – Látod, semmit se tagad abból, amit mondtam – folytatta Anne könyörtelenül, bár a szíve vérzett a lányért, akit bántania kellett, hogy meg tudja menteni. – Ha szeretne, tagadná. Ljolja ijedten, feldúltan nézett a szerelmére, aki apró, hideg mosollyal, a szemöldökét enyhén felvonva fogadta a pillantást, mintha azt akarta volna mondani, hogy válasszon, döntse el, hogy biztonságra vagy izgalomra vágyik-e inkább, jó hírre
vagy románcra. Nem mondott és nem ígért azonban semmit, s a következő pillanatban Ljolja gyors változáson ment át. Leeresztette a kezét, kiegyenesedett, az állát felszegte, s ijedt büszkeséggel nézett a szerelmére. – Nem kérdezek tőle semmit – szólt nyugodtan. – Amit mondott, az mind igaz. Saját akaratomból vagyok itt. A döntés az enyém volt. A tisztelethez hasonló érzés villant fel Duvierge tekintetében, ahogy ránézett, és ez tovább növelte a lány elszántságát. – Nem megyek veletek, papa – mondta az apjának. – Sajnálom, ha ezzel fájdalmat okozok, de szeretem Andrét. – Eleget hallgattam ezt az ostobaságot – válaszolta ingerülten Nyikolaj. – Nem kérek, hanem megmondom, mi lesz. Velünk jössz, és kész! – Nem – jelentette ki nyugodta Ljolja. – Nem akarok menni, papa, és nem is tudsz kényszeríteni rá. Kirov kínjában dühösen ökölbe szorította a kezét. – Ljolja, az isten szerelmére, mi ez? Hát nem látod, hogy ez az ember egy csirkefogó? Használ, aztán eldob! Ismerem a fajtáját! Hogy jut eszedbe azt mondani, hogy szereted? Hát nincs benned semmi önbecsülés? Ljolját is elkapta az indulat, s ettől egy pillanatig nagyon hasonlított az apjára. – Ó! Elegem van abból, hogy úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel! Nem vagyok többé gyerek, de te még mindig azt hiszed, hogy megmondhatod, mit szabad tennem és mit nem! Megkaptad, amit akartál, nem? Anna a tiéd lett – és még csak össze se vagytok házasodva! Ne beszélj hát nekem tisztességről, erkölcsről és… és… – A dühe amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is szállt: nehéz egy gyerek számára a szülőjével ve-
szekedni, akinek a tekintélyét mindig elismerte. Lesütötte a szemét, és az ajkába harapott. – Sajnálom, Anna! – mondta. – Nem akartam megbántani. Anne – bár nehezére esett előbányászni magából a szavakat – tett még egy kísérletet. – Jaj, Ljolja, kérlek, ne csináld ezt! Gyere haza velünk! Az lesz a legjobb – esküszöm neked! A lány ránézett, és Anne sajgó szívvel látta a tekintetén, hogy tudja, igaza van; tisztában van vele, hogy Duvierge nem szereti, s hogy megcsalták, tévútra vitték a vágyai. De egy pillanattal később büszkén felemelte a fejét, az ezredes mellé lépett, és halkan azt mondta: – Sajnálom, Anna. Már túl késő – hozzá tartozom. Mozsajszkban összeházasodtunk. – Pici szünetet tartott, mintha valamilyen reakcióra várt volna: – De ha nem lennénk házasok, akkor is késő lenne. Ezt meg kell értenie. Anne végtelen szomorúsággal nézett rá. – Igen – mondta olyan halkan, hogy az szinte alig volt több egy sóhajnál. Kirov döbbent fájdalommal nézett a lányára. – Őt választod? – kérdezte. – Nem jössz velem? Ljolja… gyermekem… – Azt hiszem, jobb, ha most mennek – mondta Duvierge. – Láthatta, hogy szabadon, önállóan dönt. Nem akarata ellenére tartom itt. – Istenre mondom, meg tudnám ölni! – fordult hozzá izzó indulattal Kirov. – Semmi kétségem efelől. De az sem segítene, ugye? – kérdezte közömbösen Duvierge.
Nem volt már mit tenni, és Kirov mégsem tudta elszánni magát az indulásra. Tehetetlenül, leeresztett kézzel állt, s hol a lányára, hol a franciára nézett. Aztán Ljolja hirtelen odafutott hozzá, átölelte a nyakát, és egy pillanatra az arcához szorította az arcát. – Szeretlek, papa – súgta neki, de mielőtt az apja átölelhette volna, elengedte, hátralépett, és nyugodtan, méltóságteljesen rájuk szólt: – Most menjetek! Azt akarom, hogy elmenjetek. Duvierge kikísérte és az őr gondjaira bízta őket. Az utolsó pillanatban Kirov újból felé fordult. Az ezredes mintha számított volna erre, mert a kezét felemelve, nyugodtan azt mondta: – Igen, tudom! Gondot viselek rá, megígérem. Francia vagyok, nem az ördög. Anne biztosra vette, hogy valóban úgy lesz, vigyáz rá – nem azért, mert szereti, hanem mert a tulajdona. Ljolja efelől nyugodt lehet – és ki tudja, a nagy lutrin, amit házasságnak hívnak, rosszabbat is húzhatott volna.
*** Caulaincourt komoran fogadta őket, s türelmesen kivárta, hogy Kirov zaklatottan, néha összefüggéstelenül elmesélje, hogyan zajlott a beszélgetés Ljoljával. – Ami hatalmam és befolyásom van, azt mind bevetem azért, hogy minden rendben legyen vele – mondta aztán. – És ha ezen az egészen túl vagyunk, s haza akar térni, visszaküldöm. Lesznek cserék. Csak a jóisten a megmondhatója, hány francia esett fogságba. – Köszönöm – felelte tompán Kirov. – Most pedig, bár nagyon szeretném, ha itt maradnának, azt kell mondjam, hogy az lesz a legjobb, ha minél hamarabb el-
hagyják Szmolenszket. – A tábornok az asztal sarkán heverő, összehajtott lapra koppintott, és színtelen hangon közölte: – Most kaptuk a jelentést, hogy a hadseregük Kutuzov tábornok vezérlete alatt elfoglalta Vityebszket, és megszerezte az összes ottani készletünket. Kirov pár pillanatra megfeledkezett a saját bánatáról. Vityebszk a legnagyobb város volt a Szmolenszket Vilnával összekötő út – Napóleon menekülésre kiszemelt útja – mentén. – A készletüket? – Azzal akartuk kihúzni a határig. Így viszont már nincs semmink, és a közvetlen, rövid utat is elvágták előttünk. – Mit fognak tenni? – kérdezte Kirov. – Másik utat kell választanunk – felelte Caulaincourt, s tovább nem tudott uralkodni magán. Remegő hangon, elkeseredetten kifakadt: – Mindössze ötvenezer emberünk maradt – ötvenezer abból az óriási seregből! Ha látta volna, ahogy én láttam, a hullákkal teleszórt utat, az éhségtől, hidegtől és elgyötörtségtől haldoklókat! A harcmezőn se láttam annyi borzalmat, mint visszavonulás közben! – Igen – mondta Kirov. A „sajnálom” nagyon nem lett volna odaillő, pedig pontosan kifejezte volna az érzéseit. Kezet nyújtott, Caulaincourt pedig értetlen pillantást vetett rá, mintha nem tudná, mit jelent, de aztán megragadta. – Most menjenek! – mondta. – Kikísértetem magukat a városból – ha elterjed a híre, hogy mi történt Vityebszkkel, veszélyes lesz itt orosznak lenni. Megvan mindenük, ami hazáig kell? Furcsa kérdés volt ez egy éhező hadsereg tábornokától, de mintha egyikük se tartotta volna annak.
– Igen, megvan minden, ami kell. Armand… ha vége lesz ennek az egésznek… ha újból találkozhatnánk… Caulaincourt bólintott. – Nem a mi hibánk volt – felelte. – De hálás volnék Istennek, ha én is meghaltam volna Borogyinónál, mint Auguste. Aki annyit látott, mint én, az már túl sokat élt… Adieu, Nyikolaj. Adja isten, hogy biztonságban hazaérjenek! – Isten áldja meg, öreg barátom – mondta fájdalmasan Nyikolaj. Caulaincourt megszorította a kezét. – Azt hiszem, megfeledkezett rólunk.
*** A kísérők, akiket Caulaincourt melléjük adott, az egyik északi kapun vezették ki őket a városból, mert ami a Grande Arméeból megmaradt, az még mindig folyamatosan áramlott át a keleti kapun. Először északnak indultak, de aztán keletre kanyarodtak, s toronyiránt megcélozták Moszkvát. Egy héttel később Gzsatszknál elérték a Szmolenszket Moszkvával öszszekötő főutat, s már elég távol voltak a francia seregtől, hogy ne találkozzanak se a Ney marsall vezette utóvéddel, se szabadon csatangoló katonákkal. A hőmérséklet folyamatosan csökkent – tizennégy, tizenöt, majd tizenhat fokkal a nulla alá. Nappal is nagyon hideg volt, de az idő gyönyörű – az ég kristálytisztán, kéken borult fölébük, s a hajnal és az alkony egyaránt a piros különböző árnyalataival árasztotta el a havat. Ám ahogy elhagyták Gzsatszkot, felhős lett az ég, s újból havazás kezdődött. Először csak könnyű, de aztán egyre sűrűbb lett, s a végén már csak pár lépésnyire lehetett látni.
Adonisz többször is utasítást váróan az urára nézett, de miután látta, hogy semmi se képes kiragadni kínzó gondolataiból, hangosan rászólt: – Menedéket kell találnunk, uram! Menjünk vissza Gzsatszkba? Kirov elgondolkodva nézett rá, és megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarta volna a helyükre rázni. – Tessék? Menedéket… igen, menedék kell – felelte tétován. Anne kis híján elnevette magát. – Bolondok! Koloszkavec itt van előttünk, egy karnyújtásnyira! – mondta. – Zina és Sztyenyka boldog lesz, ha gondunkat viselheti. Kapunk enni, tüzet gyújtanak, és a lovakat is megetetik. – Feltéve, hogy a francia hadsereg nem vitt el tőlük mindent – válaszolta Adonisz. Szégyellte, hogy nem neki jutott eszébe először ez a lehetőség. Már olyan sűrűn havazott, hogy nehezen találták meg a hegyre vezető utat. A hó mindent belepett, alaktalan fehérségbe vont, s egy időre teljesen összezavarodtak, még abban se voltak biztosak, hogy az úton haladnak-e. Anne-t az ijesztette meg a legjobban, hogy azt se lehetett megállapítani, hogy felfelé vagy lefelé mennek-e. A pónik vastagon behavazva, egykedvűen emelgették a lábaikat. Mikor már jó ideje haladtak, és még mindig nem tudták, hol a cél, Anne-be belemart a félelem; melegen öltözötten, jóllakottan, egy izmos póni hátán ülve hirtelen tisztán érezte, milyen szörnyű sors jutott azoknak a francia katonáknak, akiket útközben látott. Először volt elképzelése a szinte felfoghatatlan szenvedésről, amelyen a vékony gyapjúruhát viselő, csizmátlan, éhes, menedékhez nem jutó emberek keresztül-
mennek. A fájdalmat, amelyet a dermesztő hideg okoz nekik, csak a halál előtti tompultság enyhítheti, amelyet megváltásként fogadnak. Csak ötvenezren maradtak, jutott eszébe. S vajon hányan fognak még meghalni közülük? – Ott! Nézzék! – kiáltott fel Adonisz. – Az Borogyino kell legyen. Letértünk az útról! Erre jöjjenek! Maradjanak a közelemben! Balra tőlük, ha halványan is, de jól kivehetően a borogyinói templom ikertornyainak a maradványa látszott. Az utat elhagyva a harcmezőn jártak, amelyet az előző hetek havazásai egybefüggő, vastag, fehér takaróval borítottak be, elfedve mindazt a borzalmat, amely ott rejtőzött alatta. Halottak és döglött lovak, eldobált fegyverek, tönkrement ágyúk – mindez mélyen nyugodott a puha, fehér lepel alatt. A tájékozódáshoz Borogyinót használva végül megtalálták az utat, és nekivágtak a hegynek. Adonisz ment elöl, s törte az utat, Anne szorosan a nyomában, végül a tartalék pónit kantáron vezetve Nyikolaj zárta a sort. Most, hogy már közel voltak hozzá, minden másodperc, amely elválasztotta őket a menedéktől, elviselhetetlennek tűnt. Az lehetetlen, hogy ilyen meszszire legyen a ház! Biztosan újból eltévedtek, és távolodnak tőle ahelyett, hogy közelednének! Anne már rettenetesen szeretett volna leszállni a nyeregből, összedörzsölni elgémberedett kezét, megmozgatni a lábát, pihenni, meleg ételt enni. Úgy érezte, még öt perc kint a hófúvásban, és nem bírja tovább; az öt percet azonban további öt perc követte, és még több… Aztán egészen váratlanul odaértek: a ház szürke falai hirtelen bukkantak elő a kavargó hóból, s kis idő múlva a fekete vaskaput is megpillantották. Belovagoltak az udvarra, amely
védve volt a széltől, s ott megszűnt a förgeteg, a hó lágyan, puhán esett. Szőrmebundában, kucsmában és vastag csizmában felbukkant Sztyenyka, és fogatlan szájával szélesen vigyorgott. Zina is megjelent a konyhaajtóban, és szelíden mosolygott, mintha az érkezésükben nem lett volna semmi váratlan, mintha csak pár órás vadászatról tértek volna meg. – Jöjjön, úrnőm, melegedjen meg! Ha nem haragszik, egyelőre csak itt, a konyhában – a kályha meg van rakva a szalonban, de nem ég. Felmegyek és begyújtom, mihelyt segítettem levetkőzni – mondta. – Köszönöm, Zina. Jó lesz leszállni a nyeregből. Az asszony nyugodtan bólintott, s kifürkészhetetlen, a gondolataiból semmit el nem áruló pillantással nézett rájuk. – A víz mindjárt felforr. Pár perc, és tudok adni teát. Anne elmerevedett tagokkal leszállt, odaadta a kantárszárat Sztyenykának, és nehezen mozgó lábbal az ajtó, a bentről kiszűrődő fény és meleg felé indult. Háború, invázió dúlta fel a vidéket, halál, betegség, éhezés és egyéb borzalmak pusztítottak szabadon, s emberek feküdtek és haldokoltak az éhségtől a hóban, de most minderre nem tudott gondolni. Zina kimondta a varázsszót, azt, hogy tea, s valahol bent nemcsak az, hanem meleget adó tűz is várta.
*** A hóvihar három napig tartott, de ha az első éjszaka véget ér, akkor se mentek volna tovább. A paradicsomba jutottak, és egyelőre nem akarták elhagyni. Nyikolajnak eszébe jutott, hogy a csata előtt úgy érezte, Koloszkavec az egyetlen, két szemben álló és egyformán irreális világ közé zárt valóság. És
most, amikor az ablakon túl nem látott mást, csak egybefüggő, határozott formák nélküli fehérséget, újból azzá vált számára. Mindenük megvolt, ami kellett. Zina elmondása szerint fosztogatók és a seregtől elkóborló katonák nem vetődtek arra: túl messze voltak az úttól, s a franciákat kellően megrémítették a kozákok, valamint az általuk partizánoknak nevezett, folyamatosan visszaszivárgó és gyilkos bosszúvággyal teli parasztok. Fa volt annyi, hogy bőven kitartott volna a tél végéig is, ha úgy döntenek, hogy addig ott maradnak. Homokba eltéve akadt elég gyökérzöldség, s a kamra tele volt gabonás zsákokkal és füstölt hússal. A havazás elálltával pedig Sztyenyka és Adonisz elmehetett az erdőbe, hogy friss húst hozzon. Előbbutóbb természetesen tovább kellett menniük. Anne arra gondolt, hogy először Tulát veszik célba, hogy Súra és Vszevka megtudja, mi történt velük; egyelőre azonban nyugalomra leltek, és ki is élvezték. A megkönnyebbülés, hogy biztonságba jutottak, és leszállhattak a nyeregből, annyira nagy volt, hogy az első napok már-már eufórikus hangulatban teltek. Megszabadultak útiruhájuktól, és pazarul megfürödtek – Nyikolaj meleg vízzel megborotválkozott, és ettől tíz évet fiatalodott, csak nagyon sápadt volt és beesett arcú. Anne megmosta és bebodorította a haját, s amikor Nyikolaj hetek óta először ismét meglátta gondosan elkészített frizurával, hosszan elmosolyodott, és azt mondta, hogy már el is felejtette, milyen szép. A hóvihar napjaiban, amíg be voltak zárva a házba, s egyebet nem tudtak csinálni, mint ülni a tűz mellett, sokat beszélgettek. Nem a háborúról, ami túl borzalmas és irreális volt, s nem is a túl sok szomorúságot rejtő múltról, hanem közös jövőjükről. Schwartzenturmról, és arról, hogyan akarja fejleszte-
ni Nyikolaj a gazdaságot, milyen új házakat kíván építeni, milyen új növényfajtákat akar kipróbálni. – Feltéve, hogy ott akarsz élni – mondta hirtelen az egyik beszélgetésük során. – Megfordult a fejemben, hogy esetleg szeretnéd, ha eladnánk, és egy új birtokot vennénk valahol máshol. Anne elnevette magát. – Jó, hogy miután nagy területet beültettél tarlórépával, és üvegházat csináltattál, kétségeid támadnak! Nem, szerelmem, nagyon szívesen élek ott. Szeretem Schwartzenturmot. Nyikolaj hálásan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy Irina akár csak egy pillanatig is szerette volna – mondta, s Anne pontosan értette, mire gondol. – Nem vagyok féltékeny rá – felelte. – Az enyém vagy, és más nem számít. Nyikolaj átkarolta, magához húzta, s elégedett sóhajjal hajtotta a vállára a fejét. – Összeházasodunk, mihelyt lehet. Szentpéterváron, azt hiszem. Moszkva egyelőre egyikünknek se tenne jót. – Nem – válaszolta Anne. – Nem akarok visszamenni Moszkvába. Magunkhoz vesszük Rose-t, és visszatérünk Szentpétervárra. Kíváncsi vagyok, hogy fognak kijönni Száskával. – Elmosolyodott. – Őt is visszakapom! El se tudom mondani, milyen boldogsággal tölt el ez! – Örülök, hogy így érzel. Szegény gyereknek sokáig nem volt anyja. Irina sose szerette igazán. Anne csak kis sóhajjal jelezte, hogy egyetért, s jóleső érzéssel a táncoló lángokat figyelte. Odakint szél tombolt, de odabent a tűz pattogása és a kandalló kéményére függesztett óra tiktakolása elnyomta a hangját.
– Merre jársz? – kérdezte egy idő után Kirov. – Schwartzenturmra gondoltam. A fekete torony tetejéről néztem a környéket, aztán elvittem Rose-t az öreg Marja Petrovnához és a szelíd disznójához. Misén is voltunk a kis, fehér templomban, vendégeket fogadtunk, és a fehér éjszakák alatt kint üldögéltünk a teraszon. – A fehér éjszakák! – mondta Nyikolaj olyan hangon, hogy Anne abból megérezte, mennyire fantasztikusnak tartja őket a pillanatnyi körülmények között. – Nagyon helyénvaló, otthonos álmok. Nincsenek nagyobb ambíciói, Kirova grófné? Nem akar utazni, világot látni? – Utaztam már eleget. Most otthon akarok maradni – felelte Anne, de a kérdés megtörte a korábbi, nyugodt hangulatot. Európa többi része, Anglia, a végeérhetetlennek látszó háború jutott az eszébe. – Bonaparténak vége, ugye? – kérdezte. Nyikolaj sokáig várt a válasszal. – Igen – mondta végül. – Azt hiszem. Még ha életben marad is, nem tudom, hogy politikailag hogyan élheti túl a kudarcát, azt, hogy elveszítette az egész hadseregét. Igen, ez a végét kell, hogy jelentse. – És a háború végét is? A gróf erre a kérdésre már nem válaszolt, újból elmerült a gondolataiban. – Emlékszel? Egyszer azt mondtam, hogy ha a háborúnak vége lesz, senki se fog rá emlékezni, hogy pontosan miért is történt – kérdezte aztán. – Egy háborúnak sosincs nyertese. Vagy túléljük, vagy elpusztulunk benne. A fia, Szergej ott halt meg, abban a szobában, arcát az apjától elfordítva, engesztelhetetlenül, megbocsátani nem tudón. Az elsőszülöttje, s ezért a szívének legkedvesebb: a különleges,
a senkivel se pótolható. Anélkül, hogy igazán tudatában lett volna, Nyikolaj finoman eltolta magától Anne-t, felállt, s az ablak felé indult, mert ahhoz, hogy a fájdalmát el tudja viselni, mozognia kellett. Minden gyermekét elveszítette: Szergejt, Natasát – még Száskát is, mivel alig ismerte, a háború túl hosszú ideig tartotta távol otthonról. És a leginkább Ljolját, mert ő élt, és tudta, hogy soha többé nem látja. Duvierge életben fog maradni, ebben biztos volt, és vele Ljolja is. Elmenekülnek Oroszországból, és a lánya ezé az emberé lesz, az ő tulajdona, aki vagy szeretni fogja, vagy nem, aki vagy nyűgnek tartja, de legfeljebb is kellemesnek; Ljolja fiatalsága, életkedve egy olyan ember szolgálatában fog elenyészni, aki sose érdemelte meg. A semmibe révedő tekintettel bámult ki az ablakon. Elmentek, mind elmentek! Natasa, Jelena, Szergej – és még hányan?! Sok ezren haltak meg, falvak pusztultak el, életek estek darabokra úgy, hogy többé nem lehet összerakni őket. Nincsenek győztesek, csupán vesztesek. Anne felállt, mellé lépett, de látva, milyen komoran néz maga elé, félt megérinteni, bár tudta, hogy szüksége van rá, kell neki a biztatás, amit tőle kap. Az ablakon túli formátlan, hófehér világ ürességet sugárzott. – Mindent elveszítettünk – szólalt meg hosszú hallgatás után Nyikolaj. – Nem! – Anne arra gondolt, hogy ha valóban ezt hiszi, akkor az a legrosszabb minden lehetőség közül. – Nem! Még mindig nagyon sok mindenünk van. – Választ nem kapott, és ettől még jobban megijedt. Megszorította a férfi karját, hogy kirángassa a gondolataiból, vissza magához. – Túléltük. – Valóban?
Nyikolaj pillantása csak lassan tért vissza hozzá, s egy pillanatig olyan öregnek és fáradtnak látszott, hogy Anne megrémült, azt hitte, hogy el fogja veszíteni, mert már nem maradt ereje arra, hogy szeresse. – Nyikolasa! – kiáltott rá. Mindkét kezét megragadta, és a hasára szorította. – Ez az, amink van! A szerelmünk életünk végéig, az, hogy együtt legyünk! És a gyerek! Nyikolaj érezte a kezei alatt feszülő hasat, a vér melegét a kemény hús és a vékony bőr alatt. Fáradt volt, nagyon fáradt – rettentő távolinak érezte Anne-t, és fiatalnak, magát pedig öregnek. Túl öregnek ahhoz, hogy bármit elölről kezdjen, bármivel tovább próbálkozzon. Anne azonban folyamatosan, fáradhatatlanul szólongatta, a benne növekvő, és máris erős élet kitartásával. Az életével, amelyre nem tudott nem gondolni, amelynek élnie kellett, és amelyre muszáj volt válaszolni. A lobogó tűz megvilágította Anne arcát, aranyfénybe vonta a szempilláit, haját. A férfi csodálatosan szépnek látta, elmerült a nézésében, s közben csodálatos módon érezte, hogy fáradt teste újból életre kel, megkívánja. Anne tele volt élettel, méhében ott fejlődött a gyerekük, s ő akarta; a karjába akarta szorítani, s kitölteni újból és újból, amíg az összes szörnyű emlék el nem enyészik, amíg új nap nem szökik fölöttük az égre, hogy örökre elűzze a sötétséget. – Szeretlek, Anna Petrovna – mondta hirtelen, Anne pedig egy pillanatra kérdőn, némi kételkedéssel a tekintetében nézett rá. Aztán felnevetett; nem azért, mert viccesnek találta, amit hallott, hanem mert jól érezte magát. Nyikolaj átölelte, és erősen magához húzta, ő pedig a fejét hátradöntve ránevetett,
miközben a baba, a szorítást érezve, nagyot rúgott az apja hasába.
Utószó Senki se tudja pontosan, hány ember kelt át a Nyeman folyón 1812 júniusában, hogy Oroszország földjére lépjen; a szövetségesekkel együtt a francia erők létszáma valahol öt- és hatszázezer fő között lehetett. Azok, akik decemberben a befagyott folyón átkeltek, már csak harminc-negyven ezren voltak. A két átkelés között eltelt hat hónapban félmillió ember veszett el – sokan ütközetben haltak meg, másokat foglyul ejtettek, volt, akivel az éhezés, a kimerültség, a tífusz, a tüdőgyulladás, a dizentéria vagy sebei üszkösödése végzett, s nagyon sokan – a Moszkvában elkezdett, hosszú visszavonulás alatt – a könyörtelen orosz télnek estek áldozatul. Mivel nem készültek fel a rémisztő hidegre, s híján voltak eleségnek, tüzelőnek és megfelelő ruházatnak, ezrével pusztultak el. Halálra fagytak, úgy hullottak a hóba, mint a verebek, s ott maradtak az út mellett; soha senki nem jegyezte fel a nevüket. Bonaparte Napóleont azonban világszerte máig úgy tartják számon, mint a valaha élt legnagyobb hadvezért, olyan embert, akinek mindenki másnál nagyobb része volt a modern Európa kialakításában.
