Colette
Gigi KISREGÉNYEK ÉS ELBESZÉLÉSEK ELBESZÉLÉSEK
FORDÍTOTTA BRODSZKY ERZSÉBET SOMLYÓ GYÖRGY
TARTALOM CLAUDIN E HÁZA........ CLAUDINE ................ ............... ........... ........ .... DUÓ........ ................ ................ ................. ................. ................ ............. ....... A KUCKÓ...................... ................................... ....................... .......... A BETEG GYEREK................... ............................. .......... GIGI....................... ....................................................... ................................
Colette:
La Maison de Claudine Duo Le Toutounier L'Enfant malade Gigi ©Librairie Hachette EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1969 EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK * 46
A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója — Felelős szerkesztő: Somló Vera — A fedélrajz Tomay Miklós munkája —Tipográfia: Horváth Tibor — Műszaki vezető: Sikló, Béla — Készült: 35000 példányban, iS,4 (A/;) ív_terjedelemben, az MSZ 5601 — 59 sz. szabvány szerint Hl! 116—-d—7071 — 69.0455 — Kossuth Nyomda, Budapest
CLAUDINE HÁZA Hol vannak a gyerekek? Nagy ház volt magas padlással. Az utca erősen lejtett, és így az istállók és a pajták, a tyúkólak, a mosókonyha és a tejeskamra lejjebb szorultak, egy teljesen zárt udvar köré. A kert falára könyökölve, körmömmel a tyúkól tetejét kaparásztam. A Felsőkert tövében egy Alsókert húzódott meg, szűk, meleg veteményes, benne padlizsán, paprika termett; júliusban a lécrácson érlelt sárgabarack illatához paradicsom zöldjének jó szaga vegyült. A Felsőkertben két ikerfenyő, egy diófa, amelynek szigorú árnyéka elpusztította a virágokat, rózsa, elhanyagolt gyepágy, rozzant lugas... Hátul, a Szőlőhegy utca mentén futó rácskerítésnek kellett volna a két kertet oltalmaznia, de én ezt a rácsot soha másként, mint elgörbülten, a falából kiszakítva nem láttam: l áttam: egy százéves glicínia legyőzhetetlen ágai ragadták magukkal és himbálták a levegőben. Az elülső homlokzat a Menhely utcára nézett, kettős lépcsőfeljárattal, nagy ablakokkal, egy megfeketült, ormótlan épület, régi falusi polgári lak, de az utca meredeksége kissé megbillentette a méltóságát, és a feljárat bicegett: egyik oldalon négy lépcsőfok, a másikon hat... Komoly, nagy ház, rideg bejáratán árvaházi csengő, nagykapuján akkora reteszek, mint hajdan a börtönökén, ház, melynek csak egyik oldala mosolygott. Hátsó fala, amelyet az arra menő nem láthatott, napfényben aranylott, glicínia és bignónia futotta be, súlyuk alatt a fáradt vasszerkezet, amely a kis kövezett teraszt és a szalon ajtaját árnyékolta, közepén úgy behorpadt, mint egy függőágy ... A többit érdemes-e szegényes szavakkal lefestenem? Úgysem látná senki azt a csodálatos szépséget, amely emlékezetemben az őszi szőlő vörös füzéreihez kapcsolódik; ezt a szőlőt saját súlya tette tönkre, estében néhány fenyőágba kapaszkodott. Úgyse látná senki a sűrű orgonabokrokat, amelyeknek tömött, árnyékban kék, napon bíborszínű virágai korán elrothadtak, saját bujaságukba fúltak; ezeket a régen halott orgonákat nem kelthetem újra életre, sem a rémítő holdfényt - ezüst, ezüstszürke, ólomszürke, metsző ametiszt, bántó, éles zafír színét -, mely emlékezetemben a kert mélyén megbúvó házikó bizonyos kék ablaküvegeivel kapcsolódik össze. A ház és a kert még él, tudom, de mit ér, ha megtört a varázslat, ha elveszett a titok, amely fényt, illatokat, madarak és fák harmóniáját, emberi hangok zsongását - amit azóta a halál megakasztott - egy világot tárt fel előttem, amelyre immár méltatlan vagyok. Valaha, amikor ez a ház és a kert még egy családot oltalmazott, egy-egy nyitott könyv a terasz kövezetén vagy a fűben, a kerti ösvényen kígyózó ugrókötél vagy egy kavicsokkal keretezett pirinyó kert, virágfejekkel telis-tele, elárulta a gyerekek jelenlétét és a különböző korukat. Gyerekkacaj, kiáltás azonban szinte sohasem társult ezekhez a jelekhez, s a telt, meleg otthon furcsa módon azokhoz a házakhoz hasonlított, amelyeket az iskolai vakáció vége egy pillanat alatt megfoszt minden örömtől. A csend, a zárt kertben suttogó szellő, a könyv, amelyben mintha láthatatlan tündérkéz lapozna - mindez mintha azt kérdezte volna: „Hol vannak a gyerekek” Anyám - kicsiny és gömbölyű volt abban az időben, még nem soványodott le az évek súlya alatt - megmegjelent a régi vasív keretében, amelyet a glicínia balra döntött. A sűrű lombok közé kémlelt, majd hátraszegte fejét, és a levegőbe kiáltotta hívó szavát: „Gyerekek! Hol vannak a gyerekek?” Hol vannak? Sehol. A hívó szó áthatol a kerten, beleütközik a szénapajta nagy falába, és kimerülten, erőtlenül visszhangozik: „Hol… gyerekek…” Sehol sincsenek. Anyám fejét felszegve nézi a felhőket, mintha azt várná, hogy leszálljon onnan egy szárnyas gyerekcsapat. Egy pillanat múlva ugyanígy kiált, majd ráun, hogy az eget kérdezze, körmével feltör egy száraz mákgubót, megpiszkál egy zöld tetvekkel lepett rózsatövet, zsebébe süllyeszti az első diókat, fejcsóválva mereng gyermekei eltűnésén, és visszamegy a házba. Pedig éppen a feje fölött, a diófa lombja közt, fénylik egy feléje forduló háromszögletes arc, némán lapuló gyermekéé, aki úgy nyúlik el a vastag ágon, akár egy kandúr. Kevésbé rövidlátó anya kitalálta volna a két fenyő ikercsúcsainak heves bólogatásából, hogy nem a hirtelen októberi széllökések mozgatják... És összehunyorított szeme vajon nem fedezte volna-e fel a négyszögű tetőnyílásban, a takarmánycsörlő fölött, a szénában azt a két halovány foltot: egy fiatal fiú arcát és könyvét? De ő lemondott róla, hogy meglásson bennünket, és feladta a reményt, hogy hangjával elér. Különös rakoncátlankodásunkat nem kísérte semmiféle zaj. Nem hiszem, hogy valaha is lettek volna nálunk elvonultabb, csendesebb gyerekek. Most csodálkozom rajta. Ezt a vidám némaságot, a társas ösztön elfojtását senki sem kívánta tőlünk. Idősebbik bátyám, aki tizenkilenc éves volt, és vászonzacskóból, drótból és üvegszalmából hidroterápiai eszközöket gyártott, nem gátolta tizennégy éves öccsét abban, hogy szétszereljen egy órát, sem hogy hibátlanul kicsaljon a zongorából egy dallamot, egy szimfónia töredékét, amelyet a megyeszékhelyen hallott; sőt abban az érthetetlen kedvtelésben sem, hogy kartonpapírból kivágott kis sírkövekkel ékesítse a kertet, s a keresztek alatt feltüntesse egy-egy elképzelt halott nevét, genealógiáját, és sírfeliratot készítsen. Hosszú hajú nővérem fáradhatatlanul, vég nélkül olvasott, a két fiú úgy ment el mellette, mintha nem is látná ezt az elbűvölten üldögélő, szórakozott fiatal
lányt, és nem zavarták. Én, a kicsi, ráérő időmben szinte futva követtem a fiúk hosszú lépéseit, amikor az erdőben a Nagy Silvanus, a Flambé vagy a kegyetlen Mars üldözésére eredtek, siklóra vadásztak, vagy júliusban hosszú szárú gyűszűvirágot kötöztek nyalábba, a hangafűtől vöröslő, ritkás pagonyban… Nesztelenül követtem őket, és vadcseresznyét, szedret, virágot szedegettem, úgy járkáltam a cserjésben és a vizenyős réteken, mint egy szabadon kószáló eb, amely nem tartozik számadással... „Hol vannak a gyerekek?” Anyám időnként felbukkant, kifulladva a folytonos kereséstől, mint egy kölykeit féltő szuka, felszegte fejét, és a szelet szimatolta. Két karján a fehér vászonujjak elárulták, hogy éppen tésztát dagaszt, vagy pudingot készít, lángoló rum- és gyümölcsíz-töltelékkel. Ha a selyempincsit mosdatta, nagy kék kötényt kötött derekára, némelykor pedig zizegő sárga papírt lobogtatott, a mészárszékből valót, abban a reményben, hogy szétszéledt gyermekeivel együtt összegyűjti nyers húsra éhes, elkódorgott macskáit is... A hagyományos kiáltást ugyanazon a sürgető és könyörgő hangon, az órajelzés követte: „Négy óra! Még nem jöttek uzsonnázni! Hol vannak a gyerekek?”„Fél hét! Vacsorára megjönnek-e? Hol vannak a gyerekek?”... Ó, a kedves hang! Hogy sírnék most örömömben, ha újra hallanám... Egyetlen bűnünk, egyedüli csínytevésünk ez a csend volt, ez a csodálatos felszívódásunk. Ártatlan játékosságból, a szabadság kedvéért, amelyet pedig nem tagadtak meg tőlünk, a kerítésen ugráltunk keresztül, cipőnket lehúzva, minden ok nélkül létrát használtunk a visszatéréshez, vagy egyik szomszédunk alacsony falát. A nyugtalan, finom anyai szimat megérezte rajtunk egy távoli vízmosás vadfokhagyma-szagát vagy a füves lápok méntaillatát. Egyik fiú átázott zsebében ott rejlett a fürdőnadrág, amelyet a miazmás mocsarakhoz magával vitt, a „Kicsi” pedig felhasadt térddel, felhorzsolt könyökkel, nyugodtan vérzett a pókhálóból és őrölt borsból készített flastromok alatt, amelyeket hosszú fűszálakkal kötözött fel... - Holnap bezárlak benneteket! Mindőtöket, értitek, mindőtöket!... Holnap... Holnap a nagyobbik fiú megcsúszik a palatetőn, ahol víztartályt szerelt fel, kulcscsontját töri, és ott marad némán, udvariasan a fal tövében, t övében, megvárja, amíg rátalálnak, és felszedik. Holnap a kisebbik nyikkanás nélkül fogadja a homlokának ütődő hatméteres létrát, és szerényen viseli a tojás nagyságú, lila dudort a két szeme közt. - Hol vannak vannak a gyerekek? Kettő nyugszik már. Az élők napról napra öregszenek. Ha létezik olyan hely, ahol a halála után várakozik az ember, akkor ott ő, aki annyit várt bennünket, még a két élőért reszket. A nővérünk miatt legalább már nem nézegeti esténként a feketéllő ablaküveget: „Ó, érzem, hogy ez a gyerek boldogtalan... Ó, érzem, hogy szenved...” Idősebbik fiáért sem aggódik már, nem lesi szívdobogva a doktor kocsijának zörgését a havas éjszakában, sem a szürke kanca ügető lépéseit. De tudom, hogy a két megmaradott miatt még bolyong, keresi őket, láthatatlanul, és gyötrődik, amiért nem eléggé oltalmaz bennünket: „Hol vannak a gyerekek? Hol vannak?...” A Vadember Amikor 1853 körül elvitte őt Belgiumban élő családjától - amely mindössze két nős francia újságíró fivérből állt, akik belga lányokat vettek feleségül -, s barátai: festők, zenészek és költők köréből - fiatal belga és francia művészek bohémvilágából -, a lány tizennyolc éves volt: szőke, nem túlságosan csinos és bájos, szája nagy, álla keskeny, szürke szemű, derűs tekintetű; nyakába tűzött kontyot viselt, selymes haja minduntalan kicsúszott a hajtűk közül. Szabad fiatal lány volt, aki megszokta, hogy becsületesen éljen a fiúk, fivérek és barátok között. Fiatal lány, akinek se kelengyéje, se hozománya, se ékszere; karcsú dereka kecsesen hajlott a bő szoknya fölött; lapos mellű és gömbölyű vállú, kicsi és erős fiatal lány. Egy szép napon - amikor a fiatal lány Belgiumból Franciaországba jött, hogy paraszt dajkájánál töltsön néhány hetet -, meglátta őt a Vadember, aki lóháton éppen a szomszédos földjeit szemlélte meg. Szolgálóihoz lévén szokva, akiket mihelyt meghódított, máris otthagyott, elábrándozgatott erről a fiatal lányról, aki nem sütötte le szemét, és mosolytalanul nézett rá. A lovas fekete szakálla, cseresznyevörös lova, előkelő vámpírsápadtsága nem volt ellenszenves a lánynak, de már el is felejtette, amikor az érdeklődött utána. A Vadember megtudta a lány nevét, és hogy „Sidó”-nak hívják, ami Sidonie rövidítése. Formalista volt, mint sok „vadember”, megmozgatott jegyzőt, rokonokat, és Belgiumban értesültek róla, hogy ennek az üveggyáros-nemesek leszármazottjának birtokai, erdei vannak, szép lépcsőfeljáratos, kertes háza, készpénze... Sido némán, riadtan hallgatott, és ujjaira csavargatta a halántékán göndörödő szőke fürtöket. De egy fiatal lány, akinek se pénze, se foglalkozása, és akit a fivérei tartanak el, nem tehet mást, mint hogy hallgat, elfogadja a szerencséjét, és megköszöni Istennek. Sido tehát búcsút mondott a nagy belgiumi háznak, a pincekonyhának, amelyben gázszag, frissen sült kenyér és kávéillat terjengett, elbúcsúzott a zongorától, a hegedűtől, a nagy Salvator Kosától, amelyet apja hagyott rá, a dohányos szelencétől és a finom, hosszú szárú agyagpipáktól, a kokszrostélytól, a nyitott könyvektől és az összegyűrt folyóiratoktól, hogy ifjú asszonyként bevonuljon a lépcsőfeljáratos házba, amelyet az erdővidékek kemény tele fogott körül.
A földszinten, meglepetésére, fehér-arany szalont talált, az alig vakolt emelet azonban olyan elhanyagolt volt, akár egy padlás. Az istállóban két jó ló és két tehén tömte magába a bőséges takarmányt és zabot, a gazdasági épületekben vajat köpültek, és sajtot készítettek, de a jéghideg hálószobák sem szerelemről, sem édes álomról nem beszéltek. Címeres ezüst - hátsó patáin ágaskodó kecskével -, kristálynemű és bőr bőven akadt. Esténként a konyhában gyertyafénynél fekete vénasszonyok fontak, tilolták és gombolyították a birtokon termett kendert, hogy az ágyakat és a cselédszobát nehéz, elnyűhetetlen és hideg vászonnal lássák el. Kihívó modorú szakácsnők durva locsogása erősödött, halkult, aszerint, hogy a gazda közeledett vagy távolodott a háztól; szakállas tündérek egyegy pillantást vetve a fiatal asszonyra, balsorsot jósoltak neki, és néhány szép mosólány, akit az úr cserbenhagyott, keservesen sírt, a kútkávára borulva, mialatt a Vadember vadászott. Ez a Vadember a legtöbbször kedves volt, és egyébként jól bánt a ház civilizált asszonyával. De Sido, aki barátokat keresett, ártatlan és vidám társaságot, saját otthonában csak szolgákat, bizalmatlan majorosokat, bortól és nyulak vérétől ragadó vadászokat talált, akiknek nyomában farkasbűz áradt. A Vadember foghegyről, csak keveset beszélt velük. Feledésbe ment nemességéből megőrizte a fölényességet, az udvariasságot, az erőszakosságot és az alantasok étvágyát; mellékneve csupán a magányos lovaglásaira célzott, meg arra, hogy egymagában, kutya nélkül szokott vadászni, és mindig hallgatott. Sido a társalgást, a csipkelődést, a mozgást, a zsarnoki és odaadó jóságot szerette - a szelídséget. Felvirágozta a nagy házat, a sötét konyhát kimeszeltette, maga ügyelt a flamand ételek elkészítésére, mazsolás kalácsot dagasztott, és első gyermekét várta. A Vadember két hosszú útja közben rámosolygott, és újra elment. Visszatért a szőlőihez, az odvas fáihoz, elidőzött az útszéli fogadókban, ahol egy hosszú szál gyertya körül minden fekete: a füstös gerendák és a falak, a rozskenyér és a bor a bádogkupákban... Sido, amikor az ínyes receptekből, türelméből és a padlóviaszból kifogyott, magányosságában lesoványodott, sírt, és a Vadember észrevette arcán a könnyek nyomát, amelyeket pedig Sido tagadott. Felderengett benne a sejtés, hogy felesége unatkozik, hogy hiányzik neki valamiféle kényelem és luxus, amely az ő egész vademberi mélabújától idegen... De mi lehet az? Egy reggel lóra ült, és belovagolt a megyeszékhelyre - negyven kilométer -, bejárta a várost, és a rákövetkező éjjel visszajött; pazarló kedvében, nagy büszkén, és ügyetlenül két csodálatos tárgyat hozott, amelyek egy fiatal nőt elbűvölhetnek: egy kis mozsarat, mandula és cukros massza törésére, nagyon ritka, kagylós márványból, meg egy indiai kasmírt. A fényevesztett, kicsorbult mozsárban még törhettem mandulát, cukorral és citromlével keverten. De nem bocsátom meg magamnak, hogy felszabtam, díványpárnáknak és tarsolyoknak a meggyszín alapú kasmírt. Mert anyám - ő volt Sido, első, mogorva férjének szerelem és gáncs nélküli asszonya - érzelmes kézzel gondozta a kendőt s a mozsarat. - Tudod - mondogatta nekem -, ő hozta nekem, a Vadember, aki nem tudott ajándékozni. Mégis elhozta nekem, nagy üggyel-bajjal, Musztafa nevű kancájára kötözve. Megállt előttem, megrakodva, olyan büszkén és esetlenül, mint egy nagy kutya, amelyik kis papucsot hoz a szájában. És én megértettem, hogy az ő számára ezek az ajándékok nem mozsarat és kendőt formáznak. „Ajándékok”, ritka költséges tárgyak, amelyekért messzire ment, hogy felkutassa őket; első önzetlen gesztusa volt ez, és, sajnos, az utolsó is, hogy egy száműzött, síró fiatal asszonyt felderítsen és megvigasztaljon ... Szerelem - Semmi vacsoránk nincs ma estére... Tricotet reggel nem vágott... Azt mondták, délben fog vágni. Elszaladok a mészárszékbe, így, ahogy vagyok. Micsoda bosszúság! Miért is kell mindig enni? Mit eszünk este? Anyám csüggedten áll az ablaknál. Pettyes szatén „otthoni ruhája” van rajta, ezüst melltűjével, amely egy gyermekképmás fölébe hajló két angyalt ábrázol, szemüvegét hosszú láncon, lornyonját pedig fekete zsinóron lógatja, ez utóbbi minden ajtókulcsba beleakad, minden fiók kallantyúján elszakad, és már vagy hússzor megcsomózta. Reménytelenül néz egyikünkről a másikunkra. Tudja, hogy jó tanácsot egyikünktől se várhat. Apám, ha megkérdezi, ezt válaszolja: - Nyers paradicsomot, jól megborsozva. - Ecetes vöröskáposztát - mondaná Achille, idősebbik bátyám, aki doktori disszertációjára készül Párizsban. - Egy nagy bögre csokoládét - kérné a kisebbik, Léo. Én meg szökdécselve kérném, mert gyakran elfelejtem, hogy elmúltam tizenöt éves: - Sült krumplit! Sült krumplit! És diót sajttal! De úgy látszik, hogy sült krumpli, paradicsom, csokoládé és vöröskáposzta „nem vacsora”... - Miért, mama? - Ne kérdezz ostobaságokat! Csupa igyekezet. Már megragadta födeles, fekete nádkosarát, és elindul, úgy, ahogy van. Fején a széles karimájú kerti kalapja, amelyet három nyár perzselt, lapos teteje körül gesztenyebarna rüssel, derekán
kertészköténye, amelynek egyik zsebét kiszakította a metszőolló hajlott hegye. Másik zsebe mélyén, papírzacskóban száraz, fekete-kömény szemek, lépéseinek ütemére úgy zörögnek, mintha eső esne, vagy mintha selymet kaparásznának. Hiú vagyok őhelyette, rákiáltok: - Mama, a kötényedet tedd le! Elmenőben felém fordítja fejét, sima hajjal keretezett arcán, ha rosszkedvű, meglátszik az ötvenöt éve, derűsen csak harmincat mutat. - Ugyan, minek? Csak a Szikla utcába megyek. - Hagyjad anyádat - dörmögi apám a szakállába. - Hova is megy tulajdonképpen? - Léonore-hoz, vacsorát venni. - Nem kíséred el? - Nem. Ma nincs kedvem. Léonore mészárszéke, a kések, a bárd, a puffadt marhatüdők, rózsásak, mint a begónia közepe, és mikor a légáramlat himbálja és szivárványlón megcsillantja őket, némelykor úgy elbűvölnek, akár egy cukrászda. Léonore levág nekem egy áttetsző csík sózott szalonnát, és felém nyújtja hideg ujjai hegyén. A mészárszék kertjében Marie Tricolet, aki pedig egy napon született velem, még mindig azzal szórakozik, hogy gombostűvel felszúrja a ki nem ürített disznó- vagy marhahólyagot, és rátaposva „szökőkutat csinál”. A friss húsról lerántott bőr rémes reccsenése, a gömbölyded vesék, amelyek makulátlan rózsaszínű „bársony” párnájukban gyümölcsként barnállnak, különös undorral töltenek el: keresem az okát, és nem értem. A finom zsírt azonban, amely a hasított paták belsejében marad, amikor a levágott disznó lába a tűzön megpörkölődik, jóízű csemegeként fogyasztom... Nem fontos. Ma nincs kedvem a mamát elkísérni. Apám nem erőszakolja a dolgot. Fürgén feláll a fél lábára, gondosan összehajtogatja a Le Temps aznapi számát, mély karosszékének párnája alá rejti, hosszú kabátja zsebébe dugja a kék fedeles La Nature-t. Szürke kenderszemöldöke alól villogó, kis kozák szeme felfedez az asztalon minden nyomtatott eledelt, amely aztán könyvtárába vándorol, és soha többé nem kerül elő ... De mi már ismerjük ezt a vadászszenvedélyét, és semmit sem hagyunk meg neki. - Nem láttad a Mercure de France-ot? - Nem, papa. - Sem a Revue Bleue-t? - Azt sem. Vallató pillantást vet gyerekeire: - Igazán szeretném tudni, hogy ebben a házban ... Sötét, személytelen gyanúsításokra fakad, amelyeket mérges mutatónévmásokkal tarkít. Háza ez a ház lett, ahol ez a rendetlenség uralkodik, ahol ezek a gyerekek, a „sehonnaiak”, semmibe veszik a nyomtatott betűt, és ez az asszony még bátorítja őket... - Igaz, hol is van ez az asszony? - De papa, Léonore-nál! - Még mindig! - Imént ment el... Előveszi óráját, felhúzza, mintha nyugovóra térne, jobb híján megragadja a tegnapelőtti Office de Publicité-t , és megindul felfelé a könyvtárba. Jobbjával keményen szorítja a mankó fáját, amely a jobb hónalját támasztja. Másik kezében csak bot. Hallgatom a két távolodó bot és a fél láb kemény, egyenletes ütemét, egész fiatalságomat ez ringatta. De ma újabb aggodalom fog el, mert hirtelen észrevettem az apám igen fehér kezén a ráncokat és a kidagadt ereket, és hogy a tarkóján az a sűrű haja kis idő óta mennyire megfakult... Lehetséges, hogy nemsokára betölti a hatvanat? Hűvös, szomorkás az idő, a lépcsőn várom anyámat. Végre felhangzanak könnyed kis lépései a Szikla utcában, és csodálkozom, hogy mennyire örülök neki. Befordul a sarkon, a lejtős utcán jön felém. Betyár-Fickó, a kutya elöl kocog, ő mögötte jön sietve... - Eressz, kedves, ha nem adom oda rögtön ezt a birkaszegyet Henriette-nek, hogy tűzre tegye, csizmatalpat vacsorázunk. Apád hol van? Követem, először kissé megütközve, hogy a papa miatt aggódik. Hiszen csak egy félórája hagyta itt, és a papa sohasem megy el hazulról... Jól tudja, hol van... Inkább azzal kellett volna kezdenie például, hogy: „CicusKedves, kicsit sápadt vagy ... Cicus-Kedves, mi bajod?...” Nem felelek, nézem, amint fiatalos mozdulattal messzire hajítja kerti kalapját, látom őszülő haját; friss, üde az arca, de imitt-amott kitörölhetetlen ráncok húzódnak. Hát lehetséges - igen, négyünk közül utolsónak születtem -, hát lehetséges, hogy anyám hamarosan ötvennégy éves lesz? ... Sosem gondolok rá. Szeretném elfelejteni. Itt van, akit keresett. Itt van, borzasán, ágaskodó szakállal. Leste a kinti ajtó csapódását, és leszállt fészkéből... - Itt vagy? Sokáig elmaradtál. Anyám olyan hirtelen perdül meg, mint egy macska:
- Sokáig? Tréfálsz! Éppen csak mentem és jöttem. - Honnan jöttél? Léonore-tól? - Ej, dehogy, még Corneau-hoz is be kellett térnem, hogy ... - Ahhoz a hülyéhez? Hogy az időjárásról locsogjon neked? - Ne bosszants! Meg aztán feketeribiszke-levelet kerestem Cholet-nál. A kis kozák szem éles pillantást lövell: - Vagy úgy! Cholet-nál! Apám hátraveti fejét, egyik kezével beletúr már csaknem egészen fehér, sűrű hajába. - Aha! Cholet-nál! Észrevetted-e legalább, hogy hull a haja annak a Cholet-nak, és hogy látszik a kopasz feje búbja? - Nem, nem vettem észre. - Nem vetted észre! Hát persze hogy nem vetted észre, túlságosan lekötötte figyelmedet, hogy a szemközti csapláros üres fejű, piperkőc csemetéi előtt tetszelegjél, meg a két Mabilat fiú előtt! - Nahát, ez már sok! Én, én, a két Mabilat fiú előtt! Tudod, igazán nem értem, hogy mersz... Biztosítalak, hogy még csak a fejemet se fordítottam arrafelé! Bizonysága, hogy... Anyám hevesen keresztbe fonja fűzővel magasított keblén két formás kezét, amelyet a kor és a sok szabad levegő megfonnyasztott... Elpirul, a simán kétfelé fésült, őszülő haja tövéig, petyhüdt álla mélységes felháborodástól remeg: mulatságos, ez az éltes kis hölgy, amint komolyan védekezik egy féltékeny, hatvanéves férfival szemben. Apám sem nevet, ő, aki azzal vádolja, hogy „rossz utakon jár”. De én még nevetek a civódásukon, mert még csak tizenöt éves vagyok, és még nem fedeztem fel az öregember szemöldöke alatt a szerelem vadságát, és a hervadt női arcon a fiatalság pírját. A Kicsi A kaszálatlan, keskeny pázsitszőnyeg fölött letaposott fű illata terjeng, körös-körül, mintha heves jégeső pusztított volna; vad hancúrozás nyomai. Féktelen kis cipőtalpak feltúrták a kerti ösvényeket, kavicsot szórtak a hosszúkás virágágyakra; a kútszivattyú nyelén ugrókötél, a gyepen babatányérok virítanak, akkorkák, mint a margaréták; hosszú, kelletlen nyávogás jelzi a nap végét, a macskák ébredését és a vacsora közeledtét. Most mentek el a Kicsi játszótársai. Megvetően kikerülték a kiskaput, a kerítésen ugráltak keresztül, és a kihalt Szőlőhegy utcában utoljára hangzottak fel ördöngös kiáltásaik; teli torokból harsogták gyermeki szitkaikat, amelyeket, lábukat szétvetve, durva vállrándítással, torz fintorokkal, szándékos kancsalítással, lila tintás nyelvöltögetéssel kísértek. A Kicsi - Cicus-Kedvesnek is nevezik - a falon át utánuk zúdította, ami még harsány kacaj-, vad csúfolódás- és tájszókészletéből megmaradt. Az elfutók hangja rekedt, arcuk, szemük mint a leitatott lányoké. Elcsigázva, a játékkal töltött délutántól, szinte züllötten távoznak. Sem a tétlenség, sem az unalom nem használt ennek a túlságosan hosszúra nyúlt és nemtelen mulatságnak, mely elcsúfította a Kicsit és lehangolta. A vasárnapok olykor üresek és álmatagok; a fehér cipő, a kikeményített ruha megóv bizonyos szertelenségektől. A csütörtök ellenben, ez a léha dologtalanság, ez a fekete kötényes és szöges cipős munkaszünet mindent megenged. Ezek a gyerekek csaknem öt órán át élvezték a csütörtök engedményeit. Egyikük beteget játszott, a másik kávét adott el egy harmadiknak, aki viszont furfangosán egy tehenet sózott rá: „Harminc arany, ajándék! Eb, aki megbánja!” Jeanne Gruel apónak, a pacalárusnak és nyúlbőrkikészítőnek lelkületét öltötte magára. Ivonne viszont Gruel lányát alakította, egy nyomorult, sovány, feslett teremtést. Scire és felesége, Gruel szomszédai a kis Gabrielle és Sandrine képében jelentek meg, és hat gyerekszáj köpködte a szegényes kis utca minden piszkát. Fertelmes locsogás csalásról, aljas szenvedélyekről torzította el a cseresznyepiros ajkakat, amelyeken még az uzsonnai méz fénylett... Egy csomag kártya került elő valamelyikük zsebéből, a többiek örömkiáltásokkal fogadták. A hat kislány közül három nem értett-e máris a csaláshoz, meg ahhoz, hogy a hüvelykujját megnedvesítse, mint a kocsmában, és kivágja az adut az asztalra: „Eh, lárifári! Te még az üveg fenekét is kinyalod; nem írtál fel egy pontot!” Mindazt, ami csak egy falu utcáin megtörténik, ők szenvedéllyel eljátszották, elharsogták. Ez a csütörtök is azoknak egyike volt, amelyek elől Cicus-Kedves édesanyja rettegve behúzódik a ház mélyébe, mintha ellenséges hadak elől menekülne. Most ismét csendes a kert. Egy macska, két macska nyújtózkodik, ásít, bizalmatlanul tapogatja mancsával a kavicsos utat, akárcsak zivatar után. A ház felé tartanak, és a Kicsi, aki egy darabig követi őket, megáll; még nem érzi rá méltónak magát. Megvárja, amíg majd kihevült, izgalomtól sötét arcán fel nem dereng az a sápadt fény, az a belső hajnal, amely az alantas démonok távozását ünnepli. Kitátja száját, kivillannak új, fehér metszőfogai, és még egy utolsót kiált. Kimereszti szemét, végigsimít homlokán, „puh!”, fúj egyet a fáradtságtól, s a kézfejébe törli orrát. Iskolai köténye nyaktól térdig ér, mint egy zsák, haja két varkocsban, hátul összekötve, ahogy a szegény gyermekeket fésülik. Vajon milyen lesz ez a kéz, amelyen szederbokrok és macskák karmolása látszik, ez a kopott, sárga borjúbőrbe szorított láb? Vannak napok, amikor a Kicsiről azt mondják, csinos lesz. Ma csúnya, és
érzi magán ezt a múló csúnyaságot, amelyet a verejték és fél orcáján a homokos ujjnyomok okoznak, de főleg az egymást követő, színészi hasonulások, amelyek Jeanne-nal, Sandrine-nal, Aline-nal - a házivarrónővel -, a gyógyszerész hölgyével és a postáskisasszonnyal rokonítják. Mert befejezésül sokáig játszották a kislányok a „mi leszek” játékot. - Én, ha nagy leszek... Ügyesen majmolnak, de nincs fantáziájuk. Bizonyos rezignált okosság, a falusiak rettegése a kalandtól és az idegen földtől már eleve visszatartja az órás, a fűszeres, a mészáros és a vasalónő kislányát, a családi bolt fogságában. Jeanne ugyan kijelentette: - Én kokott leszek! „De ez - gondolja Cicus-Kedves - gyerekség.” A kívánságokból kifogyván, amikor őrá került a sor, fölényesen odavetette: - Én tengerész leszek! - Mert olykor arról ábrándozik, hogy fiú, s kék nadrágot és sapkát visel. Az ismeretlen tenger, a hullám hátán magasló hajó, az aranyló sziget és a csillogó gyümölcsök - mindez csak később merült fel benne, hogy a kék matrózblúznak és a pomponos sapkának háttere legyen. - Tengerész leszek, és az utazásaimon... A fűben ül, pihen, és lustán gondolkozik. Utazás? Kaland?... Egy gyermeknek - aki évente kétszer hagyja el a járás határait, a tavaszi és téli nagy bevásárlások alkalmával, és hintón viszik a megyeszékhelyre, ezek a szavak erőtlenek és tartalmatlanok, csak egy könyv lapjait, festett képeket idéznek. A Kicsi fáradtan, gépiesen ismétli magában: „Majd ha világ körüli útra megyek...” Mintha azt mondaná: „Ha elmegyek gesztenyét verni...” Vörös fénypont gyullad bent a házban, a szalonablak mögött. A Kicsi megremeg. Mindaz, ami egy pillanattal előbb még zöld volt, elkékül e mozdulatlan, vörös láng körül. A gyermek végighúzza kezét a füvön, és az esti harmatot érzi. A lámpák órája ez. A kert hirtelen ellenséggé válik, felborzolja a kijózanodott kislány körül hideg babérleveleit, kirántja jucca-kardját, és tüskés arakária-hernyókkal döfköd. A tenger erős hangja zúg Moutier felől, ahol a szél akadálytalanul, vadul száguld az erdők hullámain. A Kicsi, ott a fűben mereven nézi a lámpát, amely egy pillanatra elhomályosodik: egy kéz suhant el előtte, egy kéz, csillogó gyűszűvel ékes. E kéz egyetlen mozdulata elég volt hozzá, hogy a Kicsi talpra szökkenjen, és sápadtan, megszeppenve, kissé remegve álljon ott; először esik meg vele, hogy nem az a vidám kis vámpír, aki öntudatlanul anyja szíve vérét szívja; kissé rettegve érzi, és vallja meg önmagának, hogy ez a kéz és ez a láng és a lámpánál aggódóan lehajló fej: titokzatos központ, itt ered, és innen terjed szét - egyre kevésbé érzékelhető körökben, mind távolabb az éltető, vibráló fénytől - a meleg szalon, vágott lomb növényzetével és békés állatvilágával; a visszhangos ház, amely úgy pattog, mint a frissen sült kenyér, a kert, a falu ... Azon túl csupa veszély van csak, csupa magány... A „tengerész” apró léptekkel megindul. Szilárd talajt érez a lába alatt, és a ház felé tart, hátat fordít a hatalmas sárga holdnak, amely lassan emelkedik. Kaland? Utazás? A büszkeség, amely az embereket vándorútra hajtja... Szemét a csillogó gyűszűre szegezve, a lámpa előtt ide-oda mozgó kézre, Cicus-Kedves azt a boldogító állapotot ízlelgeti, hogy - hasonlóan az órás, a fehérneművarrónő és a mészáros lányához, falujának gyermeke, ellensége gyarmatosítónak és idegennek, azok közé tartozik, akik számára a világ egy mező határa, egy kis boltajtó, egy lámpa fényköre, amelyet egy nagyon szeretett kéz cérnát húzva keresztez, ujján az ezüstgyűszű. Leányrablás - Ezt nem bírom tovább - mondta anyám. - Megint azt álmodtam, hogy éjjel elraboltak téged. Háromszor is felmentem az ajtódhoz. Nem tudtam aludni. Szánalommal néztem rá, mert fáradtnak és nyugtalannak látszott. És hallgattam, mert nem tudtam, hogyan segítsek rajta. - Ezt te csak így fogadod, kis szörnyeteg? - Ej, mama, hát mit akarsz, mit mondjak? Úgy csinálsz, mintha énrám haragudnál, amiért csak álom volt az egész. Égnek emelte karját, és az ajtóhoz futott, cvikkerének zsinórja közben beleakadt egyik fiók kulcsába, majd a lornyon vékony aranylánca az ajtó zárjába, kötött kendőjével elrántotta egy második császárság korabeli szék hegyes, gótikus hátát, elharapott egy szitkot, és eltűnt, miután méltatlankodó pillantással ezt dünnyögte: - Kilencéves... És így felel nekem, amikor súlyos dolgokról beszélek! Féltestvérem férjhezmenetele után megkaptam a szobáját, az első emeleti szobát, amelynek falán szürke alapon kék búzavirágok virítottak. Elhagytam gyermekkuckómat - a hajdani mestergerendás, kövezett portásfülkét, amely a kapubejárat felett volt, és anyám szobájából nyílott - és egy hónapja már abban az ágyban aludtam, amelyről álmodni se mertem volna, abban az ágyban, amelynek ezüstöntvény rozettái alól irgalmatlan kékkel bélelt, fehér csipkefüggönyök omlottak alá. Enyém lett hát ez a faliszekrénybe zárt mosdófülke is, és színlelt mélabúval és megvetéssel könyököltem egyik vagy a másik ablakba, négy óra tájban, amikor a kis Blancvillain és Trinitet lányok mentek el alatta, uzsonnakenyerüket harapdálva, amelyet bormártásban főtt
tarkabab vastagított. Minduntalan ilyeneket mondtam: - Felmegyek a szobámba... Célines nem csukta be a zsalukat a szobámban... Veszélyeztetett boldogság: anyám nyugtalanul bolyongott. Nővérem férjhezmenetele óta gyermekeinek száma megfogyatkozott. Aztán pedig tudom is én, miféle rémhistória jelent meg a folyóiratok első lapján, valami elrablott és bezárva tartott fiatal lányról. Egy csavargó, akit a szakácsnőnk az éj beálltával eltanácsolt, vonakodott eltávozni, és furkósbotját a bejárati ajtó nyílásába csúsztatva, ott állt apám hazatéréséig... Végül, cigányok, akikkel az utcán találkoztam, ragyogó mosolyok és gyűlölködő pillantások kíséretében felajánlották, hogy megveszik a hajamat, Demanche úr pedig, az öregember, aki senkivel sem állt szóba, arra vetemedett, hogy cukorkával kínáljon meg a tubákos szelencéjéből. - Mindez nem nagy dolog - bizonygatta apám. - Ó, te!... Csak a te ebéd utáni cigarettádat és a dominópartidat ne zavarják... Arra nem gondolsz, hogy a Kicsi most odafent alszik, és hogy egy emelet, a folyosó, az ebédlő és a szalon választja el az én szobámtól. Megelégeltem már, hogy állandóan a lányaimért reszkessek. A nagyobbik is, aki azzal az úrral elment... - Hogyhogy elment? - Nohát feleségül ment hozzá. Feleség vagy nem feleség, mégiscsak elment egy úrral, akit alig ismert. Gyengéd gyanakvással nézett apámra: - Mert elvégre te is, mi vagy nekem? Még csak rokonom se vagy... Étkezések alatt élveztem a homályos történeteket, ezt a szüleim által használt nyelvet, amelyben titokzatos szavak helyettesítik a közkeletűeket, vagy kifejező fintor, teátrális „hűm!” keltik fel és kötik le a gyerekek figyelmét. - Gand-ban, amikor fiatal lány voltam - mesélte anyám -, egyik barátnőmet, még tizenhat éves se volt, elrabolták!... Bizony! És kétlovas kocsiban, ráadásul. Másnap... hümm!... Természetesen, szó sem lehetett róla, hogy a családjának visszaadják. Vannak… hogy is mondjam? olyan törések, amelyek... Végül is összeházasodtak. Meg kellett lennie. „Meg kellett lennie!” Meggondolatlan szó... Egy régi kis metszet a folyosó homályában hirtelen felkeltette érdeklődésemet. Postakocsit ábrázolt, két furcsa szörny-nyakú ló volt belefogva. A kitárt kapu előtt egy fényes ruhás fiatalember játszi könnyedséggel, fél karján vitt egy hanyatt dőlt fiatal lányt, akinek kerekre nyílt, csöpp szája és a kecses lába köré csavarodó, gyűrött szoknyái igyekeztek a rémületet kifejezni. „ Leányrablás!” Ártatlan képzeletem ábrándosan simogatta ezt a szót és ezt a képet... Egy szeles éjszakán, amikor az Alsóudvar rosszul csukódó kis ajtói csapkodtak, és fejem fölött recsegett a padlás, nyugat-keleti szélrohamok söpörték, s a hézagosán rakott palák széle alatt futkározva kristályos harmonikafutamokat játszott - mélyen aludtam, nagyon kimerülten egy csütörtöki nap után; a mezőn voltam, gesztenyét vertünk, és az új almabort ünnepeltük. Álmodtam-e, hogy az ajtóm meg-csikordult? Annyi sarokvas és annyi szélkakas csikorgóit körös-körül... Két kar font körül, furcsán gyakorlottak egy alvó test felemelésében, csípőmet és vállamat ölelték, és szorosan körém csavarták a lepedőt és a paplant. Megcsapta arcomat a lépcső hidegebb levegője; elnehezült, halk járással valaki lefelé ment, és minden lépés lágyan ringatott. Teljesen felébredtem volna? Nem hiszem. Csak az álom képes rá, hogy egyetlen szárnycsapással kirepít egy kislányt a gyerekkorból, és a képmutató, kalandos ifjúság kellős közepébe helyezi, s ő nem is lepődik meg, nem is tiltakozik. Csak az álom bontakoztathatja ki a gyengéd szívű gyermekben a holnapi hálátlan nőt, egy jövevény furfangos cinkosát, a feledékenyt, aki elhagyja az anyai házat, még csak vissza se néz... így indultam el ama táj felé, ahol egy bronzcsengettyűs postakocsi letesz a templom előtt egy fényes ruhás fiatalembert, s egy lányt, aki rendetlen szoknyában leszakított rózsához hasonlít... Nem kiáltottam. Olyan lágyan fogott át a két kar, vigyázott, hogy biztosan tartson, és az ajtónyílásban gonddal óvta lecsüngő lábamat... Egy meghitt ritmus altatott el, valójában, e lányrabló karok közt... Reggel nem ismertem rá a régi fülkémre; most létrákkal és bicegő bútorokkal volt zsúfolásig tele. Anyám cipelt le éjnek idején, mint egy anyamacska, amely kölyke vackát titkon máshová helyezi. Kimerülten aludt még, és csak akkor riadt fel, amikor én, elfelejtett kis cellámban nagyot visítottam: - Mama! Gyere gyorsan! Elraboltak! Plébános a falon - Mire gondolsz, Szép-Csicser? - Semmire, anyu. Helyes válasz. Én sem mondtam mást az ő korában, amikor még Szép-Csicsernek hívtak, ahogy én most családi körben a lányomat nevezem. Honnan ered ez a név, és miért adta nekem apám annak idején? Kétségtelenül falusi - tájszó; szép csicsergés, szép beszéd -, de nem válnék szégyenére egy perzsa mese hősének vagy hősnőjének sem...
„Semmire, anyu.” Nem árt, ha a gyerekek időnként udvariasan rendreutasítják szüleiket. Minden álmodozás szent. Milyen tolakodó és otromba lehetek a szemében az én mai Szép-Csicseremnek! Kérdésem kavicsként hull, és megrepeszti a bűvös tükröt, amelyben kedvenc álomképeivel körülvéve, tükröződik egy gyermek képe, s én nem ismerhetem meg soha. Azt tudom, hogy apja szemében a lányom valamiféle kis női lovag, aki uralkodik a földjén, mogyoró-fa lándzsát lóbál, átfúrja vele a szalmakazlakat, és úgy tereli a nyájat maga előtt, mintha keresztes hadjáratba vinné. Tudom, hogy egyetlen mosolyával elbűvöli, és amikor egész halkan megjegyzi: „Most milyen elragadó ez a kislány” - abban a pillanatban a hamvas kis leányarcra egy férfiarc megkapó mása kerül... Tudom, hogy hűséges nörsze számára az én Szép-Csicserem felváltva hol a világ közepe, hibátlan remekmű, hol megszállott szörnyeteg, akiből minden órában ki kell űzni az ördögöt, futóbajnoknő, szédítően elvetemült jószág, egy dear little one, és egy kis nyuszi... De ki mondja meg nekem, hogy ő kinek látja magát? Az ő korában - nem egészen nyolcévesen - én plébános voltam egy falon. A vastag, magas fal, amely a kertet az Alsóudvartól elválasztotta, felül sima és széles volt, mint egy kövezett járda, s én ösvénynek és terasznak használtam, közönséges halandóknak pedig megközelíthetetlen volt. No hát igen, plébános egy falon. Mi olyan hihetetlen ebben? Plébános voltam, kötelező szertartások, prédikációk és tiszteletlen maskara nélkül, de mindennek ellenére az. Plébános, mint ahogy ön, uram, kopasz, és ön, asszonyom, ízületi gyulladásban szenved. Ez a szó: „parókia”, abban az évben ütötte meg érzékeny fülemet, és feldúlta képzeletemet. „Csakugyan a legderűsebb parókia, amelyet valaha is láttam” - mondta valaki. Eszembe se jutott, hogy a szüleimtől érdeklődjem: „Mi az a parókia?” Befogadtam a titokzatos szót, amely mintegy érdes dombormű-szegéllyel kezdődik, és kurtán, sóhajtásszerűen megszakad... Egy titokkal és egy kétellyel gazdagabban, e szóval aludtam el, és magammal vittem a falra. „Parókia!” Kiáltottam a tyúkól és Miton kertje felett, Moutiers örökösen ködös látóhatára felé. Falam magasából e szó kiáltozásként hangzott: „Menjetek! Mind parókiák vagytok!” - kiáltottam a láthatatlan kiközösítetteknek. Valamivel később e szó veszített erejéből, és úgy gondoltam, tudományos elnevezése lehet a kis fekete-sárga csíkos éti csigának... De egy oktalanság mindent halomra döntött, azoknak a pillanatoknak egyikében, amikor egy gyerek, akármilyen komoly, akármilyen képzelődő legyen is, átmenetileg hasonlít ahhoz a fogalomhoz, amelyet a felnőttek alkotnak róla... - Anyu! Nézd, milyen csinos kis parókiát találtam! - Csinos kis... micsodát? - Csinos kis par... Elhallgattam, de már későn. Meg kellett tanulnom. –„Azt kérdem magamtól, vajon ez a gyerek teljesen épeszű-e?” - amit pedig annyira nem akartam: „nevükön nevezni a dolgokat”... - A parókia, tudod, az a plébános háza. - A plébánosé... Tehát Millot plébános úr egy parókiában lakik? - Természetesen... Csukd be a szád, az orrodon át lélegezz!... Természetesen, tudod... Még ellenkezni próbáltam... Küzdöttem a rombolás ellen, magamhoz öleltem hóbortom roncsait, kötelezni akartam Millot urat, hogy amikor nekem úgy tetszik, lakjon ott a „parókiának” nevezett kis csigaházában... - Szokd meg, hogy becsukod a szád, ha nem beszélsz! Mire gondolsz? - Semmire, anyu... ... Aztán megadtam magam. Fáradt voltam, és megalkudtam a csalódásommal. Eldobván a kis összetört csigaház roncsait, fogtam a szép szót, felmásztam szűk teraszomra, amelyet vén orgonabokrok árnyékoltak, és amely úgy ki volt rakva csiszolt kavicsokkal meg apró színes üveggyöngyökkel, mint egy tolvaj szarka fészke; elneveztem „Parókiának”, és plébános lettem a falon. Anyám és a könyvek A lámpa, ernyőjének felső nyílásán keresztül, kemény könyvgerincekkel barázdált falat világított meg. A szemközti fal sárga volt az újra meg újra elolvasott, rongyos, fűzött kötetek piszkossárga színétől. Néhány „angolból fordított” mű - egy frank huszonöt - pirossal élénkítette a legalsó polcot. Középmagasságban Musset, Voltaire és a Négy Evangélista fénylett őszi lombszínű bőrkötésben. Littré, Larousse és Becquerel fekete teknősbékaháttal feszítettek. D'Orbigny, négy tiszteletlen gyerek kultusza folyt án, salátává rongyolódva hullatta leveleit, amelyeket dáliák, papagájok, rózsaszín hajú medúzák és csőremlősök fémjeleztek. Camille Flammarion, kéken, aranycsillagosan, sárga égitesteket rejtegetett, hideg, krétafalú holdkrátereket, s a Saturnust, amely szabadon forog, szivárványos gyöngyként, gyűrűjében... Két tömör, földszínű fatábla fogta össze a márványeres Élisée Reclus-t és Voltaire-t, a fekete Balzacot és az olívazöld Shakespeare-t... Csak be kell hunynom a szememet, hogy újra lássam annyi év után ezt a könyvekkel burkolt szobát. Valamikor sötétben is felismertem őket. Nem gyújtottam lámpát este, hogy válasszak közülük, elég volt csak
végigbillentyűznöm a sorokat. Elpusztultak, elvesztek, elloptak belőlük, de azért még mindig fel tudom sorolni mindet. Csaknem valamennyi már születésemkor megvolt. Egy időben, amikor még nem tudtam olvasni, úgy feküdtem, összekuporodva, két Larousse közt, mint kutya az óljában. Labiche és Daudet korán behatoltak boldog gyermekkoromba, leereszkedő mesterek, eljátszanak bizalmas tanítványukkal. Ugyanakkor jött Mérimée, vonzón és nehezen, és nyolcéves életemet olykor érthetetlen ragyogással kápráztatta el. A nyomorultak is, igen, A nyomorultak, Gavroche ellenére; itt azonban okoskodó szenvedélyről beszélek, amely elhidegülésre és tartós eltávolodásra is megtanított. Dumas-val nem voltam jóban, csupán A királynő nyaklánca csillogott néhány éjszakán át álmaimban Jeanne de la Motte elítélt nyakán. Sem fivéreim rajongása, sem szüleim rosszalló csodálkozása nem bírt rá, hogy érdeklődjem a Testőrök iránt... A gyermekkönyvek körül sohasem volt vita. Szerelmes voltam a Királylányba, aki hintójában ábrándozik egy nagy, karcsú holdsarló alatt, meg Csipkerózsikába, aki mélyen alszik álomba hullt apródjai közt; rajongtam a Csizmás Kandúrért és igyekeztem megtalálni Perrault szövegében Gustav Dóré bársonyos fekete éjszakáit, ezüstvillámát, a romokat, a lovagjait és a kis lábú paripát, de két oldal után csalódottan visszatértem Dóréhoz. Az Őzike kalandját, Csipkerózsika történetét csakis Walter Crane színes képeiben olvasgattam. A szöveg nagy betűi úgy kötötték össze egyik képet a másikkal, mint ahogy az egyszínű tüllháló a ráhímzett csipkemintát. Mert elzártam útját, egyetlen szó nem jutott el az agyamig. Hová lett később ez a hatalmas akarat a meg-nemismerésre, a higgadt erő, amellyel száműzzük és távol tartjuk a fölösleget... Könyvek, könyvek, könyvek... Nem mintha sokat olvastam volna. Ugyanazokat a könyveket olvasgattam újra meg újra. De mindre szükségem volt. Kellett a jelenlétük, az illatuk, a címük betűje és szemcsés bőrkötésük tapintása ... Nem a legtitokzatosabbak voltak-e a legkedvesebbjeim? Egy piros kötéses Enciklopédia, szerzőjének nevét már régen elfelejtettem, de az egyes köteteken feltüntetett betűrendes mutatók mindmáig elválaszthatatlanul egy bűvös szóba forrtak össze: Aphbicécladiggalhymaoidphorebstevanzy. Hogy szerettem ezt a Guizot-t, aranydíszes zöldjében, bár soha ki nem nyitottam! Meg azt az érintetlen Anacharsis utazását is! Ha a Konzulátus és a császárság története véletlenül a rakpartra kerülne, fogadok, hogy „kifogástalan állapotban” felirattal büszkélkedne. Saint-Simon tizennyolc kötete anyám ágya fejénél sorakozott fel éjszakára; ő mindig új élvezetet talált bennük, és csodálkozott, hogy én nyolcéves koromban nem osztom teljesen csodálatát. - Miért nem olvasod Saint-Simont? - kérdezgette. - Furcsa, mennyi időbe telik, míg a gyerekek megkedvelik az érdekes könyveket. Szép könyvek, amelyeket olvastam, szép könyvek, amelyeket nem olvastam el, meleg burka a szülői otthon falának, kárpit, amelynek rejtett színpompáját beavatott szemem simogató pillantással kutatta... Itt tudtam meg, jóval idő előtt, hogy a szerelem bonyolult és zsarnoki, sőt értelmetlen, mivelhogy anyám vitatta a létjogosultságát: - Nagyon zavaros dolog az a sok szerelem a könyvekben - mondogatta. - Szegény Cicus-Kedves, az embereknek más, fontosabb dolgaik vannak az életben. Ezeknek a szerelmeseknek, akikkel a könyvekben találkozol, nekik talán soha sincsenek nevelendő gyermekeik vagy gondozandó kertjük? Cicus-Kedves, ítéld meg magad: hallottátok-e valaha is, te és a fivéreid, hogy ennyit fecsegtem volna a szerelemről, mint ahogy ezek az emberek a könyvekben teszik? Pedig hát mondhatnék egyet-mást róla, úgy gondolom, két férjemtől négy gyereket szültem! A félelem-szakadékokban - amelyek számos regényben tátonganak -, ha fölébük hajoltam, csak úgy nyüzsögtek a klasszikusan fehér szellemek, a varázslók, az árnyak és az ártó állatok, de ez a kísértetvilág nem tudott elérni, nem tudott belekapaszkodni lecsüngő hajfonatomba: visszaszorította néhány ördögűző szó... - Olvastad ezt a kísértethistóriát, Cicus-Kedves? Szellemes, ugye? Van-e szellemesebb annál az oldalnál, ahol a kísértet éjfélkor, holdvilágnál, a temetőben bolyong? Amikor a szerző azt mondja, tudod, hogy a hold átsüt rajta, és hogy nem vet árnyékot a fűre... Elbűvölő lehet egy ilyen kísértet! Nagyon szeretnék látni egyet, odahívnálak. Sajnos, nincsenek. Ha én holtom után kísértet lehetnék, nem mulasztanám el, hogy megjelenjek, a te mulatságodra meg az enyémre. Azt a buta történetet is olvastad, a halott nőről, aki bosszút áll? Bosszút állni, ugyan már! Mi értelme volna a halálnak, ha az ember nem válnék okosabbá, mint életében. A halottak, tudod, igen nyugodt szomszédok. Nekem semmi bajom az élő szomszédaimmal, és ígérem, hogy a halottakkal se lesz soha! Nem tudom, milyen józan irodalmi érzék, egészséges befogadókészség óvott meg az ábrándos képzelgéstől, és vitt rá valamivel később, amikor olyan könyvekkel találkoztam, amelyeknek lenyűgöző hatása tévedhetetlennek látszott - hogy okoskodjak, amikor pedig csak megrészegült áldozatnak kellett volna lennem. Talán ebben is anyámat követtem, akit sajátos tisztasága hajlamossá tett rá, hogy a rosszat tagadja, bár a kíváncsisága kereste, és jót, rosszat vegyest, csodálkozó szemmel nézett. - Ez? Ez nem rossz könyv, Cicus-Kedves - mondta nekem. - Igen, tudom, van benne egy jelenet, abban a fejezetben... De hát regény. Az íróknak kevés a fantáziájuk, tudod, egy idő óta... Várhattál volna egy évet, két évet az olvasásával... Sebaj! Tisztázd csak a dolgokat, Cicus-Kedves! Elég okos vagy, hogy magadban tartsd, amit túlságosan megértesz... És talán nincsenek is rossz könyvek... Voltak pedig, amelyeket apám zárt el a kis tujafa íróasztalába. De ő főleg a szerző nevét zárta el.
- Nem látom szükségét, hogy a gyerekek Zolát olvassanak. Zola bosszantotta, és ahelyett, hogy okát adná, miért tiltja vagy engedélyezi nekünk az olvasását, inkább egészében indexre tette, a teljes sorozatot, amely időnként sárga toldalékokkal gyarapodott. - Mama, miért nem olvashatok Zolát? Szürke szeme, amely annyira nem tudott hazudni, meglepetten felém fordult. - Valóban jobbnak látom, ha nem olvasod bizonyos könyveit. - Akkor add ide nekem a nem „bizonyosakat”! Ideadta nekem Mouret abbé vétké-t , a Pascal doktor -t meg a Germinal -t. De engem sértett, hogy elzárnak előlem egy zugot abban a házban, ahol az ajtókat sose zárják be, éjjelente ki-be járnak a macskák, s a pince és a vajas fazék rejtélyes módon kiürül - én a többit is akartam. És megszereztem. Akárhogy restelljük is később, egy tizennégy éves lánynak nem kerül nagy fáradságába, hogy a tiszta szívű szüleit kijátssza. Első kicsent könyvemmel a kertbe vonultam el. Meglehetősen szirupos történet volt, hosszú lére eresztett, Istenem, mint Zolának annyi más műve. Egy erőtől duzzadó, derék unokahúg átengedi szeretett unokafivérét csenevész barátnőjének; mindez, valóban, úgy zajlott volna le, mint Ohnet műveiben, ha a satnya feleség meg nem ismeri egy gyermek világrahozatalának örömét. Váratlanul szülte meg, kíméletlen, nyers és fölösleges részletezéssel, anatómiai aprólékossággal, a szín, a póz, a sikoly leírásában kéjelegve; mindez merőben más volt, mint amit én, a mezők leányának jártasságával békésen elgondoltam. Megrémültem, becsapottnak éreztem magamat, veszélyben láttam kis nősténysorsomat... Legelésző állatok üzekedése, kandúrok, amelyek úgy csapnak le a macskákra, mint az erdei ragadozók, az a szinte kegyetlen paraszti aprólékosság, ahogyan a majoros asszonyok beszélnek hágatlan üszőjükről, vajúdó lányukról - őket hívtam segítségül. De legfőképpen az ördögűző hangot hívtam: - Amikor világra hoztalak, téged, Cicus-Kedves, legkisebb gyermekemet, három nap és két éjjel kínlódtam. Amíg a szívem alatt hordtalak, olyan voltam, mint egy hordó. Három nap, ez hosszúnak tűnik... Az állatok megszégyenítenek bennünket, asszonyokat, akik nem tudnak örömmel szülni. Én nem bántam a szenvedést: azt mondják, azok a gyerekek, akik olyan magasan fekszenek, mint te, és akik ilyen lassan szállnak le a világosság felé, mindig nagyon kedvesek, mert ott vágytak pihenni, egészen közel anyjuk szívéhez, és sajnálják, hogy meg kell válni tőle... Hiába kívántam, hogy a sebtiben keresgélt, szelíd, ördögűző szavak a fülembe duruzsoljanak: egy ezüstös csengés megsiketített. Más szavak elébem festették a szétfeszült testet, az ürüléket, a piszkos vért... Sikerült a fejemet fölemelnem, és láttam, hogy a kékes kert, a füstös falak furcsán tántorognak az elsárgult ég alatt... A pázsitra dőltem, puhán, élettelenül elnyúlva, azokhoz az elejtett kis nyulakhoz hasonlóan, amelyeket a vadorzók hordanak be frissiben a konyhára... Amikor eszméletre tértem, ismét kéklett az ég, anyám mellettem térdelt, és kölnivízzel dörzsölte orromat. - Jobban vagy, Cicus-Kedves? - Igen... Nem tudom, mi történt velem... A szürke szempár mindinkább megnyugodva nézett rám. - De én tudom, bizony... Isten ujja; jól a fejedre koppintott. Sápadtan, rosszkedvűen hallgattam, és anyám félreértett: - Hagyd, ne gondolj vele... Nem olyan borzasztó dolog egy gyermek jövetele, ó, dehogy... A valóságban sokkal szebb. A fájdalmat hamar megszokja az ember, majd meglátod... Minden asszony elfelejti, bizonysága, hogy mindig csak a férfiak - ennek a Zolának ugyan mi köze hozzá? - fújják fel a dolgot... Korteskedés Nyolc-tíz éves voltam, amikor apám a politikára adta magát. Hódításra és harcra termett, jó rögtönző és adomázó készsége volt; később elgondoltam, hogy sokra vihette volna, és ugyanúgy magával ragadná a képviselőházat, mint ahogy az asszonyokat elbűvölte. De ahogy a határtalan bőkezűsége mindannyiunkat szegénységbe döntött, a gyerekes jóhiszeműsége elvakította. Hitt pártolóinak őszinteségében, és ellenfelének, nevezetesen Merlou úrnak, lojalitásában. Pierre Merlou úr, a későbbi hamar letűnt miniszter, szorította ki apámat a megyegyűlésből, és ütötte el a képviselőjelöltségtől, hála adassék a megboldogult őkegyelmességének! Egy kis yonne-i közpénztár nem elégíthetett ki, és nem tarthatott féken, bölcs nyugalomban, egy féllábú zuáv századost, aki olyan eleven, mint a kéneső, és vészes filantrópiában szenved. Mihelyt a „politika” szó befészkelte magát az agyába, így elmélkedett: „Tanítva fogom meghódítani a népet; a fiatalságot és a gyerekeket a természetrajz, a fizika és a kémia szent nevében térítgetem; vetítőlámpát és mikroszkópot lóbálva járom a falusi iskolákat, kiszínezett szemléltető és mulattató képeket osztogatok, amelyeken a hússzorosára nagyított ormányosbogár lefőzi a méhnagyságúra kicsinyített keselyűt ... Népszerű előadásokat tartok az alkoholizmus ellen, olyanokat, hogy Payaudin és Forterrat, ez a két megrögzött iszákos is megtér, és könnyezve távozik!” A gondolatot tett követte. Ahogy elérkezett az ideje, a kopott hintó s a vén fekete kanca megrakodott színes képekkel, vetítőlámpával, hajlított csövekkel és epruvettákkal, felvette a képviselőjelöltet, a mankóit és engem;
szelíd, hideg ősz sápasztotta a felhőtlen eget, a kanca minden emelkedésnél lépésre váltott, és én kiugrottam a kocsiból, hogy kökényt szedjek a sövényről, meg korallszínű papsapkát, és fehér kürtcsiga formájú gombát keresgéljek, amely úgy rózsállott, mint valami kagyló. A megritkult erdőből, ahogy ott mellette elkocogtunk, friss szarvasgomba és ázott lomb illata szállt felénk. Gyöngyélet kezdődött a számomra. A falusi iskolák tanterme, amelyet egy órával előbb ürítettek ki, kemény padjaiba fogadta a hallgatóságot; ráismertem a fekete táblára, a különféle súlyokra és egyéb mértékekre, és éreztem a szutykos gyerekek szomorú szagát. Láncon lógó, pislákoló petróleumlámpa világította meg az arcokat, azokét az emberekét, akik gyanakodva, komoran eljöttek, hogy az előadást meghallgassák. Feszült figyelem redőzte e mártírok homlokát, a szájak félig tátva maradtak. Én azonban, távol tőlük, a katedrán, komoly teendőim közepette olyasféle büszkeséget éreztem, amilyen a bűvésznek segédkező gyereket tölti el, akinek az a feladata, hogy a gipsz tojásokat, a selyemkendőt és a kékes pengéjű kést adogassa. Dermedt csönd. Majd félénk tapsok köszöntötték az „oktató csevegés” végét. A facipős falusi bíró úgy gratulált apámnak, mintha valami megalázó büntetéstől szabadult volna meg. Az üres terem küszöbén a gyerekek várták, hogy az „az úr, akinek csak fél lába van”, elmenjen előttük. A hideg éjszakai levegő úgy rátapadt felhevült arcomra, mint valami - gőzölgő szántás, istálló és tölgyfakéreg erős illatával átitatott - vizes zsebkendő. A befogott kanca, feketén a feketeségből, felénk nyerített, és fejének kétszarvú árnyéka vidáman forgolódott az egyik lámpa fényében ... De apám, a nagyszerű, nem hagyta el komor megtérítettjeit anélkül, hogy legalább a községtanácsot egy kis itókára meg ne hívja. A legközelebbi „italmérésben” forralt bor bugyborékolt a parázson, bíborszínű hullámain citrom- és fahéj darabkák úszkáltak. Mámorító gőze, ha rágondolok, még ma is megnedvesíti az orrcimpámat... Apám, mint jó délvidéki, csak „libapezsgőt” fogadott el, a lánya viszont... - A kisasszonyka igyék igyék egy ujjnyit, attól felmelegszik! felmelegszik! Ujjnyit? Odatartottam a poharamat, s ha a tulajdonos túl korán elhúzta a csőrös korsót, tudtam, hogy kell megbiztatni: „színültig”, és hozzátenni: „egészségünkre!”, majd koccintani, és felemelni a könyökömet, s az üres pohár fenekét az asztalhoz ütögetni, kézfejemmel letörölni a kis szódás-burgundi bajuszt, és poharamat a korsóhoz közelítve, azt mondani: „Ez vérré válik bennem!” Tudtam a módját. Falusias udvariasságom felvidította az ivókat; apámban egyszeriben hozzájuk hasonló embert láttak - a fél lábát kivéve -, és „jó beszélőkéje van, talán egy kissé hóbortos”, vélték. A kínos előadás nevetéssel, nagy vállveregetésekkel és szenzációs történetekkel végződött, utóbbiakat olyan hangon üvöltötték el, mint a juhászkutyák, amelyek egész évben kint alszanak a nyájjal... Tökrészegen, fejemet az asztalra ejtve, elaludtam, a hangzavar kegyesen elringatott. Végül kemény földműveskarok felkaptak, és betettek a kocsi mélyébe, m élyébe, gyengéden, jól bebugyolálva a piros tartánkendőbe, amelynek kékliliom-illata anyámra emlékeztetett... Tíz kilométer, némelykor tizenöt, valóságos utazás a téli égbolt sziporkázó csillagai alatt, a zabbal jóllakatott kanca szaporán ügetett... Van-e ember, akit hidegen hagy, s nem fojtogatja felcsukló gyermeki sírás, ha csikorgó fagyos úton egy ló ügetését, vadászó róka ugatását, vagy a lámpa fényétől megriadt bagoly huhogását hallja?... Anyám kezdetben a hazatérésünkkor meglepődött mély, nyugodt álmomon, és gyorsan ágyba dugott, miközben apámat szidta, amiért ennyire kimerített. De egy este felfedezte szememben a nagyon is burgundi jókedvet, és leheletemben, ó, jaj, csúfondáros viselkedésem titkát!... Másnap nélkülem ment el a hintó. Este megjött, és többet nem indult útnak. - Felhagytál az előadásaiddal? előadásaiddal? - kérdezte anyám néhány nappal később apámtól. apámtól. Apám mélabúsan, hízelgő pillantást vetett rám, és vállat vont: - Persze! A legjobb kortesemtől megfosztottál... Apám és Bruneau-né Kilenc óra, nyáreste, alvás előtti pihenés a táguló kertben. Sietős lépések csikorognak a kavicson, a terasz és a kút, a kút és a konyha között. Alacsonyan ülök, egy kis kemény lábzsámolyon, fejemet, mint minden este, anyám térdére hajtom, és lehunyt szemmel találgatom: „Morin jön nagy lépésekkel, l épésekkel, megöntözte a paradicsomot... Ez Mélie járása, a szemetet önti ki... Cipősarkak szapora kopogása; Bruneau-né jön, hogy a mamával társalogjon...” Gyengéd kis hang hull rám a magasból: - Cicus-Kedves, köszönj köszönj szépen Bruneau néninek! - Hagyja a kicsikét, kicsikét, félig alszik alszik már... - Cicus-Kedves, ha alszol, le kell feküdnöd. - Még egy kicsit, mama, lehet még? Nem Nem vagyok álmos... Egy puha kéz - úgy szeretem rajta a három kis bőrkeményedést, a metszőolló, a gereblye és az ültetőfa nyomát - megsimogatja a hajamat, a fülemet cibálja: - Tudom, tudom, a nyolcéves nyolcéves gyerekek sohasem sohasem álmosak. Ott maradok, a sötétben, anyám térdének támaszkodva. Nem alszom, de lehunyom szememet, nincs szükségem rá. A vászonruhából, amelyhez arcomat szorítom, háziszappan, vasalók fényesítésére használt viasz
szaga és ibolyaillat árad. Ha kissé elhúzódom ettől az üde kertészkedő-ruhától, tüstént egész illatárba merülök, amely lágyan körülfoly bennünket: a fehér dohány tárja ki az éjszakának keskeny, illatozó kelyhét és csillag alakú pártáit. Egy fénysugár megérinti a diófát, és felébreszti: a fa pattog, a vékonyka holdkaréj az alsó ágakig felkavarja. Szellő libben, s a fehér dohány illatát a lehullott kis férges diók hideg, fanyar illatával tetézi. A holdsugár leszáll a kőlapokkal kirakott teraszig, ahol egy bársonyos bariton hangzik fel: apámé. Apród, apámé. Apród, énekli. Utána biztosan ez következik majd: lovász, kapitány Rád gondolok, téged látlak, imádlak, Minden percben, délben, este, mindenütt ... ... - ha csak nem zendít rá - mivelhogy Bruneau-né a mélabús zenét kedveli - arra a másik dalra: Csatától fáradtan így dalolt egy napon A végzetes Borysthène jeges partján... Ezen az estén a hang sejtelmesen és olyan halkan szárnyal, hogy beleremeg az ember, és az idő múlását sajnálja: A szép királyné bizony nem gondolt Nem gondolt a fénylő koronára Apródját imádta... - A kapitány igazán színházban is felléphetne a hangjával! - sóhajt Bruneau-né. - Ha akarná... - feleli anyám büszkén. - Mindenhez Mindenhez van tehetsége. A hold emelkedik, sugara most eléri a kemény férfialakot: a teraszon áll, egyik keze, zöldesfehéren, a vasrácsba fogózik. A megvetett mankó a bottal együtt falnak támasztva. Apám fél lábon pihenget, mint egy gólya, és énekel. - Ó! - sóhajt fel ismét Bruneau-né. - Valahányszor Valahányszor a kapitány énekét hallom, mindig elszomorodok. El nem nem képzelik, milyen életem van... Olyan ember ember mellett megöregedni, mint az én szegény uram... Ha elgondolom, hogy sohasem ismertem a szerelmet... - Bruneau-né kedves - vág közbe a megindító hang hang -, tudja, hogy fenntartom az ajánlatomat? A sötétben hallom, hogy Bruneau-né talpra ugrik, és a kavicsos úton topog: - Ó, a gonosz, a gonosz ember! Kapitány, maga elüldöz innen! - Negyven garas meg egy csomag dohány dohány - folytatja a szép hang zavartalanul -, csak önnek. önnek. Negyven garas meg egy csomag dohány, hogy megismertessem önnel a szerelmet, sokallja? Bruneau-né kedves, ne fösvénykedjen! Ha felemelem az áraimat, még visszasírja ezt az ajánlatot! Hallom Bruneau-né szemérmes sikongatását, amint elszalad; kis gömbölyű, puha húsú asszony, halántéka már őszül; hallom anyám szelíd megrovását; mindig a vezetéknevünkön szólítja apámat: - Ej, Colette... Colette... Colette... Apám hangja újabb románcot zeng a hold felé; aztán nem hallom már, elszunnyadok a pihentető térdnek támaszkodva; nem gondolok többé Bruneau-néra, sem a vaskos tréfálkozásokra, amelyek kedvéért, szép estéken, hozzánk látogat... De másnap, és mindig, Bruneau-né, a szomszédasszonyunk, hiába kémlel szét, és szalad át az úton lehajtott fejjel, mintha záporeső zuhogna, nem menekülhet ellensége és bálványa elől: Ott van: büszkén álldogál a fél lábán, vagy ül, és fél kézzel sodorja cigarettáját, esetleg nyitott újságja, a Le a Le Temps rejti árulóan. Bruneau-né akár szalad, két kézzel emelve szoknyáját, mint ahogy a francia négyesben szokták, akár a házak mentén oson nesztelenül, lila ernyője alatt, apám könnyed, megnyerő hangon odakiált: - Negyven garas és egy csomag dohány! Vannak, akik sokáig titkolják sebüket, s a reszkető gyönyörűséget, amelyet a bűn gondolata okoz. Bruneauné is ezt tette. Nevetős arccal tűrte, amíg csak bírta a gunyoros kacsintással kísért botrányos ajánlatot. Aztán egyszer csak fogta magát, otthagyta kis házikóját, és bútorostul, mindenestül, nevetséges férjével együtt elköltözött, nagyon messzire mitőlünk, a dombtetőre. Anyám és az állatok Irgalmatlan zajok, vonat, fiákerek, omnibuszok - ennyit őrzött meg emlékezetem egy rövid párizsi tartózkodásunkról, hatéves koromban. Öt évvel későbbi párizsi utamról sem őrzött meg mást, mint a száraz meleget, a lihegő szomjúságot és a lázas kimerültséget, no meg a poloskákat a Szent Rókus utcabeli szállodaszobánkban. Arra is emlékszem, hogy állandóan hátraszegett fejjel jártam, furcsán nyomasztott a házak
magassága, s egy fényképész azzal hódított meg, hogy „csodálatosnak” nevezett, alighanem minden gyerekkel ezt tette. Ismét eltelt öt falusi év, és nem is gondoltam Párizsra. De tizenhat éves koromban Puisaye-be hazatérve, kétheti színházba, múzeumba és boltokba járkálás után, a kacérkodások és torkoskodások emlékével együtt - amelybe a megbánások, a reménykedések és a megvető pillantások elegyedtek, hevesek, tiszták és bolondosak, mint jómagam -, elhoztam a csodálkozást, a mélabús ellenszenvet az „állatok nélküli” házak iránt. Ezek a kert nélküli kockák, virágtalan lakások, ahol egyetlen macska sem nyávog az ebédlő ajtaja mögött, és ahol a kandalló előtt nem tapos rá az ember egy-egy szőnyegként elterülő kutyára, az otthon kedélyességét nélkülöző szobák, ahol a bizalmas kedveskedést kereső kéz élettelen, hideg márványba, fába, bársonyba ütközik, hiányérzetet keltettek: kiéhezve hagytam ott őket, és heves vággyal, hogy valami elevent tapintsak; gyapjút, virágot, langyos tollat és a virágok megható friss hűvösét érezzem... Mintha most fedezném csak fel szoros összetartozásukat, úgy köszöntöttem anyámat, a kertet és az állatok körét. Megérkezésem éppen az öntözés idejére esett, és még mindig meghatott szeretettel gondolok erre az alkonyba hajló délutánra, a zöld öntözőkannára, amely a kék szaténruhát is eláztatta, az erős földszagra, a lemenő nap fényére, amint rózsásan csillog egy nyitva felejtett könyv fehér lapján, a fehér dohányvirág hószínű szirmain, és felragyogtatja a kosarában alvó macska fehér foltjait. Nonoche, a cirmos, harmadnapja kölykezett meg. Bijou, a lánya, a rákövetkező éjjel, ami pedig a Musette-et illeti, a korcs fattyakban kifogyhatatlan selyempincsit... - Eredj, Cicus-Kedves, nézd nézd meg a Musette Musette kölykét! Bementem a konyhába, ahol a Musette egy valóságos kis szörnyeteget táplált: hamuszínű volt, még félig vak, de máris csaknem akkora, mint az anyja; ez a vadászkutyafi úgy szívta az ezüstös szőr között eperként rózsálló, finom kis csöcsöket, mint egy borjú, karmos lábaival pedig ütemesen dögönyözte a selymes hasat; szétmarcangolta volna, ha... ha anyám egy régi fehér kesztyűből nem varr neki térdig érő antilop harisnyát mind a négy lábára. Sohasem láttam még, hogy egy tíznapos kis vadászkutya ennyire hasonlítson egy zsandárhoz. Mennyi kincs született a távollétem alatt! Odafutottam a nagy kosárhoz, amely tele volt egymásba gabalyodott macskákkal. Ez a narancssárga fül a Nonoche-é. De kié ez az angóra farokbojt? Csakis a Bijoué lehet, a lányáé, ez a macska olyan szemtelen, mint egy csinos nő. Hosszú, vékonyka láb mered fenyegetően égnek, fekete nyúllábra emlékeztet; picinyke kiscica, foltos, mint egy petymeg, hasával felfelé, jóllakottan alszik ezen az összevisszaságon, mint akit agyonvertek... Boldogan válogattam szét szememmel a szoptató anyákat, és simára nyalt, ápolt szőrű kölykeiket, éreztem szénaillattal keveredett friss tej szagukat, és felfedeztem, hogy a Bijou, amely három év alatt négyszer kölykezett, és emlőin most egész füzér újszülött kiscica csüng, maga is szopik, miközben hangosan dorombol: hosszú nyelvével ügyetlenül cuppogva szívja az öreg Nonoche tejét, amíg az tunyán elnyúlva szundikál, egyik mancsával a szemén. Fülemet odahajtva, hallgattam a dorombolást, ezt a mormoló-ezüstös kettős hangot, amely a macskafélék titokzatos kiváltsága: távoli gyár dohogása, fogoly bogár dönögése, álomba merülő, megálló malomnak halkuló zúgása. Nem lepett meg, hogy ezek a macskák így láncban szoptatják egymást. Aki falun él, és nyitva tartja a szemét, annak minden csodálatossá és egyszerűvé válik. Már régóta természetesnek találtuk, hogy egy nőstény vadászkutya egy kis kandúrt táplál, hogy egyik macskánk hálóhelyéül egy kalitka tetejét választotta, amelyben zöld kanárik énekeltek mit sem félve, sőt némelykor csőrükkel kitéptek egy-egy selyem szőrszálat az alvó bundájából, fészküket bélelték vele. Gyermekkorom egy egész esztendejét arra szenteltem, hogy a konyhában vagy a tehénistállóban ritka téli legyeket fogdossak, két októberi költésű kis fecske számára, amelyeket lesodort a szél. Meg kellett mentenem a két tehetetlen tátogó jószágot; minden élettelen zsákmányt visszautasítottak, így tudtam meg, hogy mennyire felülmúlja a megszelídített fecske vidám pajtáskodásban a legelkényeztetettebb l egelkényeztetettebb kutyát is. E fecskemadarak úgy éltek közöttünk, hogy a vállunkra, a fejünkre telepedtek, kézimunkakosárban fészkeltek, mint csirkék futkostak az asztalon, csőrükkel csipkedték a meghökkent kutyát, és a macska orra előtt csipogtak, úgyhogy az teljesen megzavarodott... Elkísértek az iskolába, zsebem mélyén jöttek velem, és a levegőben tértek haza. Ahogy fényes, fekete szárnyuk nőtt és erősödött, minduntalan eltűntek a tavaszi ég magasában, de egyetlen éles kiáltásra: „Kicsi-i-ik!” - leszálltak, úgy szelték a levegőt, mint két nyílvessző, és a hajamon kötöttek ki, acélszínű, görbe karmaikkal jól belecsimpaszkodtak. Milyen tündérien szép volt minden a szülői ház állatvilágában... El sem hinnék, ugye, hogy egy macska epret eszik? De én igenis tudom, mert sokszor láttam, hogy a Babou, ez a fekete Ördög, fürgén siklik, mint egy angolna Pomier asszony gyümölcsösében, ínyencként, a legérettebb „fehér ananászepret” és a „június szépét” válogatta ki. Ugyanez a macska költői áhítattal szagolgatta a kinyílt ibolyát. Hallották, hogy Pellisson pókja állítólag zenerajongó volt? Én nem csodálkoznék rajta. De hogy csekélyke tapasztalatommal gazdagítsam az emberi ismeretek kincsesházát, megemlítem a mi pókunkat, amely anyám szobájának mennyezetén tanyázott abban az évben - így mondta apám -, amely az én tizenhatodik tavaszomat ünnepelte. Szép kerti pók volt, valóban, potroha, mint a fokhagymagerezd, és rajta cifrázott kereszt. Napközben a hálószoba mennyezetén szőtt hálójában aludt vagy vadászott. Éjjel három óra tájban, amikor a mindennapi álmatlanság lámpát gyújtatott anyámmal, és fellapoztatta az ágya fejéhez készített könyvet, a nagy pók is felébredt, megtette mérési előkészületeit, és egy szálon leereszkedett a mennyezetről, egyenesen az olajmécses fölé, amelyen egész éjjel
egy csésze csokoládé melegedett. Lassan ereszkedett alá, puhán hintázva, mint egy nagy gyöngyszem, majd mind a nyolc lábával belekapaszkodott a csésze karimájába, és fejjel előrebukva ivott, amíg jól nem lakott. Azután visszamászott, elnehezülten a tejszínes csokoládétól, meg-megállt, elmélkedett, ahogy azt egy túlterhelt has kívánja, és ismét elfoglalta helyét selyemhálója közepén... Még útikabátban, fáradtan, elbűvölve, meghódítva álmodoztam birodalmam közepén. - Hol van a pókod, mama? Anyám szürke szeme, a szemüvegétől megnagyobbodva, elbúsultan nézett rám: - Azért jöttél vissza Párizsból, hogy a pók után tudakozódjál, hálátlan lány? Elszontyolodtam, félszeg szeretetemben, és restelltem, ami a legtisztább volt bennem: - Éjjel, ha nem tudtam aludni, olykor eszembe jutott... - Cicus-Kedves, nem aludtál? Rossz fekhelyet adtak neked? A pók a hálójában van, azt hiszem. De gyere, nézd meg, a hernyóm elaludt-e már. Alighanem begubózik, tettem oda neki egy kis doboz száraz lombot. Éjszakai pávafarkú lepke hernyója, valószínűleg egy madár csőre sértette meg a hasát, de meggyógyult... A hernyó talán aludt, egy ördögcérna görbe ágára tapadva; körös-körül nagy pusztítás tanúskodott életerejéről. Levélfoszlányokon, megrágott szárakon és lekopasztott sarjúhajtásokon kívül egyebet se hagyott meg. Kövér volt, hüvelykvastagságú, hossza több mint tíz centiméter, felfúvódott, káposztazöld gyűrűin szőrös, kiugró türkizszögek. Gyengéden lefejtettem, dühösen vonaglott, világosabb színű hasát mutogatta; kis karmos lábai piócaként tapadtak az ágra, amelyre visszatettem. - Mama, mindent felfalt! A szürke szempár a szemüveg mögött a lelegelt ördögcérnáról a hernyóra, a hernyóról énfelém vándorolt, megdöbbenve: - Mit csináljak? Különben az ördögcérna, amit eszik, tudod, az fojtja meg a Jerikói loncot... - De a hernyó a loncot is meg fogja enni... - Nem tudom... Mit csináljak? Nem ölhetem meg ezt az állatot... Ma is látom mindezt, a kert napsütötte forró falát, a fán az utolsó fekete cseresznyéket, a hosszú, rózsaszín felhőkkel árnyékolt eget - mindent szinte ujjai tapinthatok: a hernyó heves lázadását, a hortenzialevelek duzzadt, nedves hártyáját - és anyám kérges kis kezét. Ha akarom, szél borzolja a díszbambusz merev leveleit, és a tiszafa fésűin ezer légáramra oszolva zúg, hogy méltóan kísérje a hangot, amely azon a napon, és minden más napon is, a végső csendig, ilyeneket mondott, és a szavak mindig hasonlítottak egymásra: - Gondoskodni kell arról a gyerekről... Nem lehetne megmenteni azt az asszonyt? Van-e azoknak az embereknek mit enniük otthon? Nem ölhetem meg ezt az állatot… Sírfeliratok - Ki volt ez az Astoniphronque Bonscop, amíg élt? Bátyám hátraszegte fejét, karját a térde köré fonta, s összehunyorította a szemét, mintha közönséges emberi látás számára elérhetetlen messzeségben kutatná Astoniphronque Bonscop elfelejtett vonásait. - Kisbíró volt. De otthon székeket font. Durva alak... phü... nem érdekes. Ivott, és verte a feleségét. - Akkor miért írtad a sírfeliratába, hogy „jó férj, jó apa”? - Mert így szokás, ha házasemberekről van szó. - Ki halt meg még tegnap óta? - Egrémimy Pulitien asszony. - Ki volt az az Egrémimyné?... - Egrémimy, y-nal a végén. Úrihölgy, mindig feketében járt. Cérnakesztyűt viselt... Fivérem elhallgatott, és a fogát szívta a körmökhöz tapadó kesztyűujjak idegesítő gondolatára. Tizenhárom éves volt, én pedig hét. Rövidre nyírt fekete hajával és halványkék szemével fiatal olasz festőmodellhez hasonlított. Rendkívül szelíd, de rendíthetetlen egyéniség volt. - Igaz is - mondta aztán -, holnap tíz órakor légy készenlétben. Istentisztelet lesz. - Miféle istentisztelet? - Lugustu Trutrumeque lelki üdvéért. - A fiú vagy az apa? - Az apa. - Tízkor nem tudok, iskolában leszek. - Sajnálhatod, elmulasztod az istentiszteletet. Hagyj magamra, Egrémimy Pulitien asszony sírfeliratán kell gondolkoznom. E parancsként hangzó kijelentése ellenére követtem fivéremet a padlásra. Egy kecskelábú asztalon fehér kartonpapírból kivágott darabokat ragasztott össze: lapos sírköveket, felül lekerekített sztéléket és derékszögű mauzóleumokat formált, tetejükön kereszttel. Majd kínai tussal díszbetűs feliratot pingált rájuk, hosszabbatrövidebbet, amelyek tiszta „sírkőfaragó” stílusban hirdették az élők bánatát, s az elképzelt halott erényeit.
„Itt nyugszik Astoniphronque Bonscop, meghalt 1884. június 22-én, ötvenhat éves korában. Jó férj, jó apa, a mennyország befogadta, a föld gyászolja. Ki itt megállsz, imádkozzál érte!” Ez a néhány sor egy csinos, római kapu formájú sírkövön feketéllett, amelynek kiugrásait vízfestés pótolta. Egy támfa, amilyen a festőállványok egyensúlyát biztosítja, kecsesen hátrafelé döntötte. - Ez kissé száraz - mondta a fivérem. - De egy kisbírónak... Majd Egrémimy asszonynál találékonyabb leszek. Megengedte, hogy a vázlatot elolvassam. „Ó, te, keresztény hitvesek példaképe! Tizennyolc évesen szálltál sírba, négy gyermek anyjaként! Nem tarthattak vissza gyermekeid sóhajai, könnyei! Hanyatlik üzleted, férjed hasztalanul keres feledést...” - Itt tartok... - Jól kezdődik. Négy gyermeke volt tizennyolc éves korában? - Nekem elhiheted. - És hanyatlik-üzlete? Mi az a hanyatlik-üzlet? Fivérem vállat vont. - Ezt te nem értheted, még csak hétéves vagy. Melegítsd fel vízgőzben az enyvet! És készíts nekem két kis gyöngykoszorút, az Azioume ikrek számára, akik egy napon születtek és haltak meg. - Ó!... Helyesek voltak? - Nagyon helyesek - mondta fivérem -, két szőke fiú, teljesen egyformák. Újfajta síremléket eszeltem ki nekik: két csonka oszlopot kartonpapír hengerből, a márványerezést majd ráfestem, és gyöngykoszorút fűzök mind a kettőre. Tyű, öregem... Csodálattal füttyentett, és némán munkához látott. Körülötte kis fehér sírok virultak ki a padláson, egy egész nagy-baba temető. Ehhez a mániájához nem társult soha a halotti pompa tiszteletlen paródiája. Sosem kötött álla alá konyhakötényt, hogy a palástot helyettesítse, amikor a Dies irae-t énekli. De úgy szerette a temetőket, mint ahogy mások a francia kerteket, a kis tavacskákat vagy a veteményeseket kedvelik. Könnyű járásával nekiindult, és tizenöt kilométeres körzetben minden falusi temetőt meglátogatott; felfedezőként számolt be nekem róluk. - Escamps-ban, öregem, ott szép, egy jegyző akkora kápolnában van eltemetve, mint a kertész kunyhója, üvegajtón keresztül látszik az oltár, virágokkal, a földön párna és egy kárpitozott szék. - Szék? Kinek? - A halottnak, úgy gondolom, ha éjszaka megjelenik. Piciny gyermek korából megőrizte ezt a szelíd eltévelyedést, ezt a békés vadságot, amely az egészen kis gyermekeket megóvja a haláltól és a vértől való rettegéstől. Tizenhárom éves korában nem sok különbséget tett egy élő és egy halott közt. Az én játékaim, felismerhető és látható formában, képzelt személyeket idéztek elébem, akiket én üdvözöltem, akiktől érdeklődtem hozzátartozóik felől, fivérem meg halottakat talált ki, a legnagyobb szívélyességgel kezelte őket, és felékesítette a legjobb belátása szerint; egyikük sírjára sugárkeresztet tűzött, a másikat csúcsíves kapu alá fektette, amazt csupán egy, a földi életét dicsérő sírfeliratos táblával födte be... Jött egy nap, amikor a padlás érdes padlója már nem volt elég. Fivérem illatos, puha földet, igazi gyepet, borostyánt és ciprusokat kívánt, hogy megtisztelje velük fehér sírjait ... A kert mélyében, a tujabokrok mögött helyezte el hangzatos nevű halottait: tömegesen lepték el a körömvirág-fejekkel és kis gyöngykoszorúkkal telehintett pázsitot. A szorgalmas sírásó összehúzott szemmel nézte művét. - Milyen pompás! Egy hét múlva anyám arra tévedt, megállt, döbbenten nézte valamennyi szemével - távcsővel, lornyonnal, messzelátó szemüveggel - majd irtózva felkiáltott, és összetaposta a sírokat... - Ez a gyerek a bolondokházában fogja végezni! Ez téboly, ez szadizmus, ez vámpírizmus, ez szentségtörés, ez... Nem is tudom, minek nevezzem... Nézte a bűnöst, a szakadékon át, amely a felnőttet a gyerektől elválasztja. Dühösen elgereblyézte a sírköveket, a koszorúkat és a két csonka oszlopot. Fivérem ellenkezés nélkül tűrte, hogy művét így csúffá tegyék, és a csupasz pázsit előtt, a tujafasövény előtt, amely a frissen gereblyézett földet árnyékolta, költői mélabúval engem hívott tanúnak: - Ugye, milyen szomorú egy kert sírok nélkül? „Apám lánya” Tizennégy-tizenöt éves voltam - hosszú karú, lapos hátú, kicsi állú, zöld szememet a mosolygás ferdére húzta -, amikor anyám, ahogy mondani szokás, furcsán kezdett rám nézni. Némelykor könyvét vagy a varrását ölébe ejtvén, szürkéskék szeméből a szemüvegén át csodálkozó, szinte gyanakvó pillantást vetett felém. - Mit csináltam már megint, mama? - Ej... apám lányára hasonlítasz... Szemöldökét összeráncolta, és ismét felvette a könyvet vagy a tűt. Egy nap az immár hagyományossá lett válasz után megkérdezte:
- Tudod-e, hogy ki az apám lánya? - Te vagy az, természetesen. - Nem, kisasszony, nem én vagyok... - A!... Te nem az apádtól vagy? Nevetett, nem botránkozott meg a szabadosságomon, amelyre ő maga bátorított. - Istenem, de igen, persze! Mint valamennyien. Volt vagy... ki tudja, hány gyereke is volt? Én a felét sem ismertem. Irma, Eugène és Paul meg én, mi ugyanegy anyától lettünk, én alig ismertem őt. De te az apám lányára hasonlítasz, arra, akit egy nap újszülöttként hozott a házunkba, és még csak annyi fáradságot sem vett, hogy megmondja nekünk, honnan került hozzánk, bizony. Ó, ez a Gorilla!... Látod, milyen csúnya volt, CicusKedves? Hanem a nők bolondultak érte... Gyűszűjével a falon lógó képre mutatott, erre a dagerrotípiára, amelyet most egy fiókba zárok, és amelynek ezüstös patinája alatt egy „színes bőrű” mellképe rejlik - negyvenévesforma, magasan kötött fehér nyakkendővel, világos szeme megvetően néz, hosszú orra van és vastag néger ajka, ennek köszönhette a melléknevét. - Csúnya, de jó alakú - folytatta anyám. - És vonzó, mondom neked, a lila körmei ellenére. Azért haragudtam csak rá, amiért a csúnya száját örököltem. Nagy száj, igaz, de formás és élénkpiros. Ellenkeztem: - Ó, dehogy! Te csinos vagy. - Tudom, mit beszélek. De legalább én nem örökítettem tovább... Apám lánya akkor került hozzánk, amikor én nyolcéves voltam. „Nevelje - mondta nekem a Gorilla. - A testvére.” Magázott bennünket. Nem éreztem zavart, nyolcéves fejemmel, mert még semmit sem tudtam a gyerekekről. Szerencsére egy dajka is jött apám lányával. De, amíg a karomban tartottam, volt időm megállapítani, hogy az ujjai nem eléggé karcsúak. Apám annyira szerette a szép kezeket... És a gyerekek kegyetlenségével, azon nyomban megformáltam a picinyke ujjakat, amelyek puhán olvadoztak az enyéim között... Apám lánya tíz kis gömbölyű tályoggal indult az életbe, öt volt mindegyik kezén, a jól cizellált csinos körmök végében... Igen... látod, milyen gonosz anyád van... Egy olyan szép újszülött. Ordított. Az orvos azt mondta: „Nem értem ezt a körömágygyulladást...” És én reszkettem. De nem vallottam be a bűnömet. A gyerekek olyan könnyen hazudnak... Ez aztán később rendszerint elmúlik... Ugye, te se leszel ilyen hazudós, ahogy növekszel, Cicus-Kedves? Először történt, hogy anyám krónikus hazudozással vádolt. Mindaz a szenvedélyes vagy gyengéd színlelés, amelyet egy fiatal lány magában hordoz, egyszeriben megingott a szürke szem mélyen belém látó, kiábrándult, értő pillantásától... De könnyű kezét máris elvette a homlokomról, és szürke pillantása, amelyben ismét az előbbi szelíd kétely tükröződött, nagylelkűen elfordult az enyémtől. - Azután, tudod, jól gondját viseltem apám lányának. Okultam... Csinos lett, nagy, és szőkébb nálad, mégis őrá hasonlítasz, őrá... Úgy gondolom, nagyon korán ment férjhez... Nem biztos. Semmit sem tudok róla, mert apám később elvitte, úgy, ahogy odahozta, anélkül, hogy nekünk valamit is méltóztatott volna mondani. Csak néhány évet élt velünk, Eugène-nel, Paullal, Irmával és velem – meg Jeannal, a nagy majommal, abban a házban, ahol apám csokoládét gyártott. Akkoriban a csokoládét kakaóból, vaníliából és cukorból készítették. A csokoládétéglákat a tetőteraszon rakták sorba, még egészen puha állapotban, ott száradoztak. És minden reggel ötszirmú viráglenyomatok árulkodtak rajtuk a macskák éjszakai sétájáról... Sajnáltam őt, apám lányát, és képzeld, Cicus-Kedves... E beszélgetés folytatása hiányzik emlékezetemből. Olyan hirtelen szakad meg, mintha abban a pillanatban megsiketültem volna. Mert, közönyösen apám lánya iránt, hagytam, hogy anyám előhúzgálja a feledésből kedves halottait, magam pedig ábrándosán tovább csüngtem a felidézett illatos képen: a puha csokoládétéglák illatán, és a futkosó macskatalpak alatt kinyílt homorú virágokon. Lakodalom Henriette Boisson nem megy férjhez, őrá nem számíthatok. Hetedik hónapban van, de gömbölyű kis hasa nem gátolja benne, hogy a konyhakövet felmossa, vagy hogy a mosott ruhát felteregesse a szárítókötélre, meg a kecskerágósövényre. Nem ilyen hassal szokás férjhez menni az én falumban. Pomiéné és Légér-né hússzor is megmondta anyámnak: „Nem értem, hogy tarthat meg ilyen nagy lány mellett, mint a magáé, egy cselédet, aki... egy cselédet, akinek...” De anyám kereken kijelentette, hogy „inkább ujjal mutogassanak” rá, mintsem egy anyát a kicsinyével kitegyen az utcára... Henriette Boisson tehát nem fog férjhez menni. Adrienne Septmance viszont, aki szobalányként szolgál nálunk, csinos, élénk, és egy hónap óta sokat énekel. Varrogatás közben dalolgat, szalagcsokrot tűz a nyakába, markazit utánzatú ólombrossal, ott, ahol a szatén a csipkével összefonódik. Fekete hajában gyöngyös fésűt visel, és megigazítja merev halcsontos fűzője felett az élénk színű szövetblúzát, valahányszor tükör előtt megy el. Tapasztalt szememet nem kerülik el ezek a jelek. Tizenhárom és fél éves vagyok, és tudom, mi az, ha egy szobalány szerelmes. Vajon Adrienne Septmance férjhez megy-e? Ez a kérdés.
Septmance-éknál négy lány és három fiú van, unokafivéreikkel együtt laknak a falu végén, egy virágos, zsúpfedeles öreg kunyhóban. Pompás lakodalomban lesz részem náluk! Anyám egy hétig sopánkodik majd, emlegeti a „társaságomat” meg a „rossz modoromat”, azzal fenyegetőzik, hogy elkísér, de aztán lemond róla, fáradtsága meg a vadóc természetem miatt... Lopva ügyelem Adrienne Septmance-ot. Énekelget. Összecsapja a munkáját, kiszaladgál az útra, és kacarászik, mesterkélten magas hangon. Az olcsó illatszert érzem rajta, amelyet itt a Maumond-nál vásárolnak, a hajvágónál; ezt a silány illatot mintha a mandulájával szívná be az ember, az utakon száradó lóvizelet édeskés szagára emlékeztet. - Adrienne, pacsuliszaga van! - jelenti ki az anyám, aki sohasem tudta, mi az a pacsuli. Végre ott látok a konyhában egy fiatal legényt, fekete haján fehér szalmakalap, csendesen ül a fal mellett, kisfiúsán, mint aki tisztességes szándékkal jött. Ujjongok. Anyám elszomorodik. - Vajon kit találunk a helyébe? - kérdezi vacsoránál apámtól. Apám vajon észrevette-e egyáltalán, hogy Marie Bardin után Adrienne Septmance következett? - Meghívtak minket - folytatja anyám. - Én természetesen nem megyek el. Adrienne megkért, hogy a kicsit engedjem el koszorúslánynak... Nagyon kínos... A „Kicsi” ott áll, és már hadarja is a jó előre betanult mondókáját: - Julié Dáviddal megyek, mama, meg Follet-ékkal, az egész családdal együtt! Jól tudod, hogy ha Follet-ék ott vannak, akkor nincs mitől félned. Follet-né elvisz a szekerén, és azt mondja, a lányai nem táncolnak tíznél tovább... Pirulva elhallgatok, mert anyám, sopánkodás helyett végtelenül gúnyosan mér végig: - Én is voltam tizenhárom és fél éves - mondja. - Ne fáradj tovább. Mondd ki nyíltan: „Imádom a cselédlakodalmakat.” Fehér ruhám a bíborvörös övvel, kibontott hajam, amely úgy melegít, aranybarna cipőm - túl rövid, túl rövid! - és fehér harisnyám, mindez szép rendben volt már előző nap -, mert hajamat, hogy hullámos legyen, jól befonták, negyvennyolc órán át húzta a halántékomat. Szép idő van, rekkenő forróság, falusi lakodalomhoz illő. A mise nem tartott túl sokáig. A Follet fiú karját nyújtotta a bevonuláshoz, de utána, ugyan mit kezdjen egy tizenhárom éves lánnyal?... Follet-né hajtja a lovakat, a szekér zsúfolásig megtelt velünk, a nevetésünkkel; négy lánya egyforma kékben, Julie David rózsaszínbe játszó mályvapiros ruhát visel. A szekerek vígan döcögnek az úton, és közel már a pillanat, amelyet a legjobban szeretek. Honnan került belém ez a roppant étvágy a falusi lakodalmas fogásokra? Melyik ősömtől örököltem, a mértékletes szüleimen keresztül, ezt az áhítatos érzést a nyúlpecsenye, a fokhagymás ürücomb, a vörös borban buggyantott tojás iránt - amit a csűrben szolgálnak fel, fehérítetlen vászonabroszon, ahol gombostűvel odatűzdelve júniusi vörös rózsák virítanak. Még csak tizenhárom éves vagyok, de nem ijedek meg ezeknek a négy óráig tartó lakomáknak jól ismert étrendjétől. Az asztalon darabos cukorral telt, üveg kompótostálak sorakoznak: mindenki tudja, azért, hogy az egyes fogások közt borba mártott cukrot szopogassunk, ez megoldja a nyelvet, és újult étvágyat ad. Bouilloux és Labbé, híres nagyevők, egymással versenyeznek, Septmance-éknál csakúgy, mint bárhol, ahol lakodalmat ülnek. Labbé fejősajtárból issza a fehér bort, Bouilloux-nak egy egész ürücombot raknak oda, ebből csak a lerágott csontokat hagyja másnak. Nótázás, nagy evés-ivás, igazán kedélyes az Adrienne lakodalma. Ötféle húsétel közt háromféle édestészta, meg a tornyos diós-mandulás torta, a tetején gipszrózsa rezeg. Négy óra hosszat látom már a csűr kitárt kapujának keretében, árnyas szilfák alatt, a zöld libaúsztatót, s az ég egy darabját, amelyre lassan kúszik fel az alkony pírja. Adrienne Septmance, fekete hajával, tüllfelhők közt, egészen megváltozott, epedőn férje vállára dől, és törölgeti arcáról a fénylő verítéket. Egy hórihorgas, csontos paraszt hazafias nótákat bőmből: „Mentsük meg Párizst! Mentsük meg Párizst!” - és félelemmel néznek rá, mert bánatos, nagy hangja van, és messziről jött: „Képzeljétek! Dampierre-sous-Bouhyból való, az legalább harminc kilométerre van innen!” Fecskék cikáznak és csivitelnek az itatásra terelt jószág felett. A menyasszony anyja sír, érthetetlen okból. Julie Dávid bepiszkolta a ruháját, a négy Follet lány, kékben, a sötétség növekedésével foszforeszkálóan kéklik. Csak a tánchoz gyújtják meg a gyertyákat... Koromat meghaladó boldog érzés marasztal helyemen, a jóllakott ínyenc teljes boldogsága: békésen megülök, nyúlmártással, csirkepecsenyével és cukrozott borral eltelve... Rouillard nyekergő hegedűjének hangjára mindenkinek megviszket a talpa, a Follet lányok, Julie, a menyasszony és a tornyos főkötős fiatal majorosasszonyok egyszerre pattannak fel. „Négyeshez felállni!” A kecskelábú asztalokkal és padokkal együtt Labbét és Bouilloux-t is kivonszolják, már semmi szükség rájuk. A hosszú júniusi alkonyat felkavarja a disznóól és a közeli nyúltenyészet szagát. Elnehezedtem, nincs kedvem táncolni, finnyás és fölényes vagyok, mint aki a kelleténél többet evett. Úgy érzem, hogy a mulatság - részemről - véget ért... - Gyere, sétáljunk! - hív Julie David. A veteményeskertbe vonszol. Letaposott sóska, zsálya és zöld póréhagyma i llatozik, amerre elhaladunk, és
társnőm cseveg. Bodros frizurája, amelyet annyi dupla hajtű tartott össze, szétzilálódott, és a szőke lány arcbőre úgy fénylik, mint egy jól megdörzsölt alma. - A Caillon fiú megcsókolt... mindent hallottam, amit az új férj az asszonyának mondott. Ezt mondta neki: „Még egy skót tánc, és aztán faképnél hagyjuk őket...” Armandine Follet mindent kihányt, az emberek szeme láttára... Melegem van. Karomhoz egy izzadt lánykar tapad. Kikarolok belőle. Nem szeretem a mások bőrét... A ház hátsó részében nyitott ablak világít, muslincák és apró lepkék keringenek egy füstölgő petróleumlámpa körül. - Ez az új házasok szobája - súgja Julie. Az új házasoké... Hatalmas fekete körtefa szekrény tölti be ezt az alacsony, meszelt falú szobát, közte és az ágy közt szalmafonatos szék szorong. Két nagy csokor, rózsa és margaréta, nyalábba kötve hervadozik a kandallón, kék üvegvázákban, a kertben is érződik erős, fanyar, temetést idéző illatuk... Vörös drinápolyi szövetfüggönyök alatt, a magasra tornyozott keskeny ágy tollpárnáktól és pehelydunyháktól duzzad; ebben ér majd véget ez a verejtéktől, tömjéntől, állati lehelettől, mártások gőzétől füstölgő nap... Éji lepke szárnya rezegteti a lámpa lángját, csaknem eloltja. Az alacsony ablakba könyökölve, beszívom a halott virágok illatát, és a petróleumbűzzel vegyes, áporodott szagot, amely bántóan kiárad a kertbe. Az új házasok mindjárt bejönnek ide. Eddig nem is gondoltam rá. Belesüppednek e puha tollakba. Rájuk csukják a tömör külső ablaktáblákat, az ajtót, ennek a fullasztó kis sírkamrának minden nyílását. Megkezdődik az a sötét viaskodás, amelyről anyám bátor tisztasága s az állatok élete nekem túl sokat és túl keveset árult el. És utána?... Félek ettől a szobától, az ágytól, amelyre eddig nem gondoltam. Társnőm nevet, és tovább fecseg: - Mondd, láttad, hogy a Follet fiú a gomblyukába tűzte a rózsát, amelyet én adtam neki? Mondd, láttad, hogy Nana Bouilloux-nak kontya van? Tizenhárom éves korában, nahát... Én, ha férjhez megyek, nem fogom szégyellni, hogy a mamának elmondjam... De hova mész, hová? Futok. Letaposom a salátákat és a spárgagödrök kis halmait. - De hát várj meg! De hát mi bajod? Julie csak a veteményes kerítésénél ér utol, a báli lámpák körül kavargó, vörös porfelhő alatt, a puzonoktól, nevetéstől és lábdobogásoktól hangos csűr előtt, a biztonságos csűr közelében, és türelmetlen kérdésére végre ott kap választ, a legmeglepőbbet - könnyek között nyögi ki egy megzavarodott kislány: - A mamához akarok menni... Hosszú hajú nővérem Tizenkét éves voltam, beszédem és modorom mint egy morcos, értelmes fiúé, külsőm azonban nem volt fiús, a már nőies formák, de főleg a két hosszú hajfonatom miatt, amelyek ostorként suhogtak körülöttem. Kötélnek használtam őket, uzsonnakosaram fülébe fűztem, ecsetként tintába vagy festékbe mártogattam, szíjként kutyát fenyítettem velük, és szalagként lobogtattam a macska szórakoztatására. Anyám sóhajtozott, látván, miként rongálom ezt a két gesztenyebarnán arányló kengyelszíjat, amely miatt minden reggel félórával korábban kellett kelnem, mint iskolatársnőimnek. Sötét téli reggeleken, hét órakor, ültömben újra elaludtam a kandallótűz előtt, a lámpafényben, míg anyám fésülte-kefélte himbálódzó fejemet. Ezeken a reggeleken támadt makacs ellenszenvem a hosszú haj iránt... Hosszú hajszálakat találhatott mindenütt az ember, a kerti fák alacsony ágaiba gabalyodva, hosszú hajszálak akadtak fenn az állványon, amelyen a trapéz és a hinta lógott. A baromfiudvarban egy kiscsibe kikelése óta nyomoréknak számított, amíg csak fel nem fedeztük, hogy egy hosszú hajszál, amelyet a burjánzó hús már befedett, szorosan rácsavarodott az egyik lábára, és megbénította. Hosszú haj, barbár ékesség, sörény, melyben állati szag bujkál, titokban és a titokért engednek le téged, felcsavarva, feltűzve mutogatnak, de kibontva elrejtenek, kit is folynak körül csípőig leomló hullámaid? Az a nő, akit fésülködés közben lepnek meg, menekül, mintha mezítelen volna. A szerelem és a hálófülke sem igen lát többet belőled, mint bárki idegen. Kibontva, az ágyat hálóval borítod be, amelyhez az érzékeny bőr nehezen szokik hozzá, fűszálakkal, amelyekkel a tévelygő kéz küszködik. De van egy pillanat, este, amikor a hajtűk kihullanak, és vad szépségű arc tündöklik az összecsapó hullámok között... És van egy másik, hasonló pillanat reggel... Ez a két pillanat, hosszú haj, elmossa mindazt, amit leírtam ellened. Hajamat elzásziasan, két copfba fontam, libegő kis szalaggal a végükön, középen a választékkal, csupasz halántékom és az orromtól túl messze levő fülem ugyancsak elcsúfította az arcom - így mentem fel hosszú hajú nővéremhez néhanapján. Délben már olvasott, mivel a bőséges villásreggelit tizenegykor elfogyasztotta. Reggel, ágyban fekve is olvasott. Az ajtónyitásra alig fordította felém fekete, mongol szemét, amelynek szórakozott tekintetét érzelmes regény vagy véres kaland fátyolozta. Csonkig égett gyertya tanúskodott hosszú virrasztásáról. A szoba tapétája - gyöngyszürke alapon elszórt búzavirágok - ágya közelében magán viselte a gyufák nyomát, amelyeket hosszú hajú nővérem gyújtogatott éjjelente durva nemtörődömséggel. Hosszú ujjú, szűzies hálóinge, kis kihajtott gallérjával csak a fejét hagyta szabadon. Különös feje volt: vonzóan csúnya a kiugró pofacsontokkal és gunyoros, szép kis kalmük szájával. Keskeny, mozgékony szemöldöke úgy mocorgott, mint két
selyemhernyó, és benőtt homloka, nyakszirtje, még a füle is, mindaz, ami csupasz, fehér és kissé vérszegény színű volt rajta, úgy látszott, már eleve arra van ítélve, hogy ellepje a haj. Juliette-nek olyan rendkívül sűrű, hosszú és erős szálú haja volt, hogy úgy emlékszem, soha megérdemelt csodálatot vagy irigységet nem keltett. Anyám gyógyíthatatlan bajként emlegette: „Jaj, Istenem, meg kell fésülnöm Juliette-et!” - sóhajtozott. Iskolai szünnapokon tíz órakor láttam anyámat, amint lejön az emeletről, és kimerültén oda vágja a fésű- és kefekészletét: „Nem bírom tovább... Fáj a bal lábam... Juliette-et fésültem...” Vörös szálakkal átszőtt, fekete haja kibontva teljesen beborította Juliette-et. Ahogy anyám a fonatokat kibontotta, fekete függöny terült a hátára; válla, arca, sőt a szoknyája is eltűnt, és az ember nem látott mást, csak egy furcsa, kúp alakú sátrat, párhuzamos hullámokban omló, sötét selyemből, amely olykor egy pillanatra szétnyílik, két tapogató kis kéz húzza félre egy ázsiai arc előtt. Ezt a függönyt négy ágba fonták, négy erős, csuklóvastagságú huzalba, amelyek úgy fénylettek, mint a vízisiklók. Kettő a halánték táján eredt, két másik a nyakszirt fölött kezdődött, és kékes bőrbarázda futott közöttük. Végül egy nevetséges diadémféle koronázta a fiatal homlokot, a megalázott tarkót pedig egy másik fonott kalács húzta. Juliette megsárgult fényképei tanúsítják; soha fiatal lánynak rosszabb frizurája nem volt. - Te kis boldogtalan! - mondta Pomiéné, kezét összekulcsolva. - Nem tudod egyenesen feltenni a kalapodat? - kérdezte Juliette-től Donnot asszony, miséről jövet. - Igaz, hogy a te hajaddal... Ó, nem élet ez, ilyen hajjal, mint a tied, mondhatom... Csütörtök délelőtt tíz óra tájban, gyakran még ágyban találtam hosszú hajú nővéremet, olvasott. Mindig sápadtan, kemény arckifejezéssel merült a könyvébe, egy csésze kihűlt csokoládé mellett. Belépésemkor a fejét se fordította felém, csak amikor lentről felhangzott a kiáltás: „Kelj föl, Juliette!” Olvasott, és közben gépiesen csavargatta csuklójára egyik kígyózó hajfonatát, és olyankor rám vetette monomániás tekintetét, anélkül, hogy látott volna; ez a kortalan és nőietlen, sötét bizalmatlansággal és gúnnyal teli pillantása számunkra kifürkészhetetlen maradt. Ebben a lányszobában előkelő unalmat éreztem, és büszke voltam rá. A rózsafa szekreter elérhetetlen csodákban bővelkedett; hosszú hajú nővérem már nem nyúlt a festékes dobozhoz, a körzőkészlethez, sem ahhoz az átlátszó, fehér csontból készült, milli- és centiméteres beosztású félhold alakú szögmérőhöz, amelynek emlékére még ma is összefut a nyálam, mintha félbevágott citromra gondolnék. Az olajos hímzésmintamásolópapír, égkék színével, a madeirázáshoz való lyukasztópálca, a csipkeverő tűk, mandulafehér elefántcsontból, s a pávakék selyemgombolyagok, meg a rizspapírra festett kínai madár, amelyet nővérem régebben laposhímzéssel bársonyra másolt... Meg a gyöngyház lemezes táncrendek, legyezőre akasztva, egy olyan fiatal lány legyezőjére, aki sohasem megy bálba... Miután sóvárgásomat leküzdöttem, unatkoztam. Pedig az ablakból a szemközti kertbe láttam, ahol a mi Zoé macskánk pofozott egy kandúrt. Pedig Saint-Albannénál, a szomszéd kertben, a klematisz - ez a ritka fajta virág, amelynek fehér húsa alatt mályvaszínű szálacskák futnak, mint finom bőr alatt a hajszálerek - hatágú csillagos, fénylő zuhatagot ontott... Pedig balra, a keskeny Nővérek utcájának sarkán, Tatave, a falu bolondja, akit ártalmatlannak mondtak, rémes üvöltést hallatott, anélkül, hogy egyetlen arcizma is meg-rándult volna... Mégis unatkoztam... - Mit olvasol, Juliette?... Mondd, Juliette, mit olvasol?... Juliette!... A felelet késett, egyre késett, mintha tér- és csendközök választanának el egymástól bennünket. - Az ifjabb Fromont és az idősebb Risler -t. Vagy pedig: - A pármai kolostor -t. A pármai kolostor, Bragelonne vicomte, Camors úr, A wakefieldi lelkész, IX. Lajos krónikája, a Föld. Lorenzaccio, Párizs szörnyetegei, a Grande Maguet, A nyomorultak ... ezeket olvasta. Verseket is, ritkábban, s a Temps kivágott, összeragasztott folytatásos regényrészleteit. A Revue des Deux Mondes, a Revue Bleu, a Journal des Dames et des Demoiselles bekötött évfolyamait. Voltaire-t és Ponson du Terrailt... Regények magasították a párnákat, duzzasztották a kézimunkakosarat, áztak a kertben felejtve... Hosszú hajú nővérem már nem is beszélt, alig evett, meglepődött, ha a házban összetalálkozott velünk, összerezzent, és felriadt, ha csöngettek... Anyám haragudott, éjszakánként fentmaradt, hogy a lámpát eloltsa, és elkobozza a gyertyákat; hosszú hajú nővérem, náthájára hivatkozva, egy olaj mécset kért a herbatea melegen tartására, és annak lángjánál olvasott. A mécses után következtek a gyufák meg a holdvilág. A holdvilág után... A holdvilág után hosszú hajú nővérem a regényes nemalvástól lázas lett, és sem borogatás, sem hashajtó nem használt a láz ellen. - Hagymáz - állapította meg a doktor egy reggel. - Hagymáz? Ó, várjunk csak, doktor... Miért? Ez az utolsó szava? Anyám csodálkozott némi megbotránkozással, de még nem nyugtalanul. Emlékszem, ott állt a lépcsőn, és vígan lobogtatta Pomié doktor receptjét, akárcsak egy zsebkendőt. - Viszontlátásra, doktor!... A közeli viszontlátásra!... Igen, igen, úgy van, holnap ismét jöjjön el! Fürge kis pocakja az egész lépcsőt elfoglalta, s a kutyát szidta, mert nem akart bejönni a kertbe. A receptet szorongatva, kételkedő arccal, visszament a nővéremhez; amikor otthagyta, aludt, és álmában dünnyögött. Juliette most nem aludt; mongol szeme és négy hajfonata feketén csillogott a fehér ágyon. - Ma nem kelsz fel, drágám - mondta anyám. - Pomié doktor nagyon lelkemre kötötte... Iszol egy kis friss
limonádét? Akarod, hogy megigazítsam a párnádat? Hosszú hajú nővérem nem felelt mindjárt. Ferde vágású szeméből azonban élénk pillantást vetett ránk, amelyben újfajta mosoly bujkált: tetszelgő mosoly. S egy kurta pillanat múlva megszólalt: - Ön az, Catulle? - kérdezte könnyed hangon. Anyám megremegett, feléje lépett egyet: - Catulle? Miféle Catulle? - Hát Catulle Mendès - felelte a könnyed hang. - Ön az. Látja, eljöttem. A szőke haját az ovális medalionba zártam. Octave Feuillet itt járt ma reggel, de micsoda különbség!... Ámbár a fényképe után megesküdtem volna... Irtózom a kegyencektől. Különben is csak a szőkéket szeretem. Mondtam már önnek, hogy egy kis piros pasztellt raktam a fényképére, a szájára? A versei miatt... Lehet, hogy ettől a kis piros ponttól fáj a fejem, mivelhogy... Nem, senkivel sem találkozunk. Különben sem ismerek senkit ezen a vidéken. A kis piros ponttól van... Meg a csóktól... Catulle... Senkit sem ismerek itt. Kijelentem, jó hangosan, mindenki előtt: ön az egyetlen, Catulle... Nővérem abbahagyta a beszédet, csak nyöszörgött, keservesen, türelmetlen módon, majd a falnak fordult, és tovább nyöszörgött, már sokkal halkabban, mintegy messziről. Egyik hajfonata keresztben rásimult ragyogó egészségtől duzzadó, kerek arcára. Anyám mozdulatlanul állt, kissé lehajtott fejjel, hogy jobban hallja, és némi irtózattal nézte ezt az idegen nőt, aki lázálmában csupa ismeretlent szólít. Majd körülnézett, észrevett engem, és gyorsan rám parancsolt: - Menj le... S mintha szégyenkeznék, kezébe temette arcát... Anyaság Hosszú hajú nővérem, ahogy férjhez ment, új családjának befolyása alá került, és velünk többé nem érintkezett, ellenben ügyvédek és közjegyzők félelmetes apparátusa indult meg. Én tizenegy-tizenkét éves voltam, és semmit sem értettem az olyan szavakból, mint: „hűtlen kezelés”, „vétkes pazarlás”, amelyek mind apámra vonatkoztak. A fiatal házasok és szüleim közt teljes szakításra került sor. Fivéreimnek és nekem ez nem jelentett nagy változást. Hogy féltestvérünk, ez a kalmük arcú, kecses, jó alakú lány, akinek fejét roppant hajtömege, négy fonalban, súlyos láncokként húzza, naphosszat a szobájába zárkózik-e, vagy egy férjjel a szomszéd házba vonul el, nekünk mindegy volt, és semmi kivetnivalót nem találtunk benne. Fivéreim egyébként csak enyhe rezgéseit érezték a távolból a drámának, amely az egész falut foglalkoztatta. Nagyvárosban egy családi tragédia titokban zajlik le, szereplői csöndben gyötrődhetnek. A falu azonban, amely egész éven át békés eseménytelenségben él, és szenzációéhségét csak vadorzókról és széptevőkről szóló hírecskékkel csillapítja, a falu nem kegyelmez, és senki sem fordítja el tapintatosan a fejét, ha egy szerencsétlen asszony jön szembe vele, akit anyagi bajok fél nap leforgása alatt megfosztottak egyik gyermekétől. Mindenütt csak rólunk beszéltek. Reggelente sorban álltak az emberek Léonore mészárszéke előtt, hogy anyámmal találkozzanak, és valamit kiszedjenek belőle. Emberek, akik pedig azelőtt nem voltak vérszomjasak, egymás közt osztozkodtak néhány drága könnyén, anyai fájdalmából fakadt sóhaján. Mint űzött vad, lihegve, kimerülten tért mindig haza. Otthonában, apám s énközöttem ismét nekibátorodott, kenyeret morzsolt a tyúkoknak, locsolgatta a nyárson sülő húst, szép karjának és kis kezének minden erejét beleadva, összeszögezett egy ládát a kölykezni készülő macskának, megmosta a hajamat rummal kevert tojássárgájával. Önkínzó művészettel küzdött a bánata ellen, és némelykor énekelni hallottam. De minden este maga ment fel az emeletre, hogy a zsalukat becsukja, és nézze a kertet, amelyet a mi Szemközti-kertünktől fal választott el - a kertet és a házat, ahol a nővérem lakott. Látta az eperágyásokat, a füzéresen nevelt almafákat, a sűrű floxot, a három lépcsőt és a nyitott teraszt, rajta, ládákba ültetett narancsfák közt, nádfonatú karosszékeket. Egy este, ott álltam mögötte, egyik széken felfedeztük azt a lila-arany sálat, amely hosszú hajú nővérem legutóbbi lábadozásainak idejéből származott. „Nini, látod Juliette sálját?” - kiáltottam, de nem kaptam választ. Az a furcsa, felcsukló hang, amely elfojtott nevetéshez hasonlított, anyám lépéseivel együtt halt el a folyosón, amikor már minden zsalut becsukott. Hónapok teltek el, és semmi sem változott. A hálátlan lány ott lakott idegen födél alatt, mereven ment el kapunk előtt, de ha váratlanul megpillantotta anyámat, úgy elszaladt, mint egy kislány, aki pofontól fél. Én sem éreztem megindulást, ha találkoztam vele, csak megbámultam ezt az idegen nőt, aki előttem ismeretlen kalapokban és ruhákban jár. Egy nap híre terjedt, hogy gyereket vár. Én nem törődtem vele, és észre sem vettem, hogy anyám ugyanakkor ideges rosszullétekben szenved, émelyeg, és heves szívdobogások gyötrik. Arra emlékszem csak, hogy nővérem elnehezült, formátlan alakjának láttán zavar és megbotránkozás fogott el. Ismét eltelt néhány hét... Anyám, aki mindig élénk, tevékeny természetű volt, újabban kissé kapkodó lett. Egy ízben cukor helyett sóval hintette meg az epertortát, és ahelyett, hogy ezen bosszankodott volna, apám szemrehányását olyan zárkózott és gúnyos arccal fogadta, hogy egészen megdöbbentett. Egy nyári este, amikor éppen befejeztük a vacsorát, hajadonfőtt átjött a szomszédasszony, mesterkélten köszönt, és két szót súgott anyám fülébe, azzal el is ment. „Ó, Istenem!” - sóhajtott anyám, és álltában két kézzel
az asztalra támaszkodott. - Mi történt? - kérdezte apám. Anyám erőlködve elfordította a lámpáról merev pillantását. - Megkezdődött - mondta -, odaát... Valami derengett bennem, és a szokottnál korábban felmentem a szobámba, a három szoba egyikébe, amelyek a Szemközti-kertre néztek. Eloltottam a lámpát, s a kitárt ablakból lestem a kékes holdfénnyel elöntött kert végében a titokzatos házat, amelynek minden zsaluja zárva volt. Vadul dobogó szívemet az ablakpárkányra szorítva, hallgatóztam. A falusi éjszaka csendje borult rám, és csak egy kutya ugatását hallottam, meg egy macska kaparászását, amint egy fa kérgén élesítette karmait. Aztán egy fehér fésülködőköpenyes alak - anyám átvágott az úton, és belépett a Szemközti-kertbe. Láttam, hogy hátraszegi fejét, és úgy méregeti szemével a választófalat, mintha át akarna mászni rajta. Majd fel-alá járkált a középső rövid fasorban, gépiesen letört egy kis illatos babérágat, és összemorzsolta. A telihold hideg fényében egyetlen mozdulata sem kerülte el figyelmemet. Mereven hallgatózott, arcát ég felé fordítva várt. Hirtelen elnyújtott kiáltás hasított a levegőbe, a távolság és a kerítés letompította: egyszerre jutott el hozzám és az ő fülébe; anyám összekulcsolt kezét hevesen a szívére szorította. Másik kiáltás jött, ugyanazon a magas hangon, mint egy dallam kezdete, utána egy harmadik... Láttam, hogy anyám a két tenyerét csípőjére szorítja, és egy helyben toporog, forgolódik, hogy segítségére próbál lenni, halk nyögéssel, gyötrődő testének vonaglásával, kárba veszett ölelésével, egész anyai fájdalmával és erejével osztozva gyermeke kínjában, és erőt adva hálátlan lányának, aki tőle olyan távol vajúdik... „Párizsi divat” „Első tíz sor húsz garas, második tíz garas, gyerekeknek és felnőtteknek állóhely öt garas.” Ez volt régen a műélvezetünk tarifája, valahányszor egy vándorkomédiás csapat a falumban egy estére megállapodott. A kisbíró, aki azt a feladatot kapta, hogy a járási székhely ezerháromszáz lakosát értesítse, reggel tíz óra tájban kidobolta az eseményt, felkavarta a kedélyeket, amerre csak elhaladt. A magamfajta gyerekek visítozva ugráltak. A lányok, fejükön szarvakként ágaskodó hajcsavaró drótokkal, a boldog meglepetéstől egy pillanatra mozdulatlanná meredtek, majd szétfutottak, mintha jégeső hullana. Anyám rosszat sejtve sóhajtozott: „Nagy ég! Cicus-Kedves, csak nem akarsz elcipelni az Egy asszony szenvedésé-be? Olyan unalmas! Én lennék a szenvedő asszony!...” De azért elővette a vasalót meg a mintás préselő hengereket, hogy maga készítse el legszebb batisztzsabóját... Bádogreflektoros, füstölgő lámpák, iskolapadoknál keményebb ülések, lepattogzott, festett vászondíszletek, rab állatokhoz hasonlóan komor színészek, milyen szomorúsággal is szépítettétek meg egy-egy esti szórakozásomat... Mert a drámák hideg borzongással töltöttek el, és legkisebb koromban sem tudtam mulatni a gyenge zenés bohózatokon, és a satnya komikus hahotái nem ragadtak magukkal. Milyen véletlen vetett hozzánk egy szép napon egy igazi, díszletekkel és jelmeztárral rendelkező, vándor színtársulatot, amelynek minden tagja tisztességes ruhát viselt. Egyik sem volt túlságosan sovány, és a társaságot egy fehér piké-plasztronos, csizmás lovászmesterféle vezette. Nem haboztunk fejenként három frankot leszurkolni, apám, anyám és én, hogy a Nesle-i tornyot megnézzük. Takarékos falunkat azonban az új árszabás elriasztotta, és a társulat már másnap otthagyott minket, hogy X...-ben üsse fel sátrát, egy szomszédos arisztokratikus és kacér városkában, amely nemesi kastélya tövében meghúzódva, porig alázkodott a kastély urai előtt. A Nesle-i torony itt telt házat vonzott, előadás után a kastély úrnője nyilvánosan gratulált Marcel d'Avricourt úrnak, a főszereplőnek, egy kellemes fiatalembernek, aki úgy forgatta a kardot, mint egy lovaglópálcát, és akinek szép őzszemét sűrű pillák árnyékolták. Ez elég volt hozzá, hogy másnap este a Denise előadásán a nézőtér zsúfolásig megteljen. Avricourt úr zsakettben hallgatta végig a tizenegy órai misét, szenteltvizet kínált két piruló fiatal lánynak, és továbbment, anélkül, hogy szemét meghatott arcukra emelte volna - egész X... erről a tapintatosságról áradozott néhány órával később az Hernai délutáni előadásán, ahol senkit sem engedtek be hozzá. A városka fiatal jegyzőjének felesége nem volt félénk természetű. A „kastélybeli hölgyek” ruháit utánozta, énekelt, zongorán kísérte magát, frufrut viselt, és merész, pajkos ötleteket valósított meg. Másnap, kora reggel elment hasét rendelni a Posta Szállóba, ahol Avricourt lakott, és hallgatta a tulajdonosnő fecsegését: - Hét személyre, asszonyom? Szombat estére, meglesz! Csak kitöltőm Avricourt útnak a forró tejet, és máris felírom a rendelést... Igen, asszonyom, itt lakik... Ó, asszonyom, senki se mondaná, hogy komédiás! Olyan lányos hangja van. És ahogy a sétájából hazajön, ebéd után, a szobájába vonul, és előveszi a kézimunkáját. - A kézimunkáját? - Hímez, asszonyom. Valóságos tündér! Most fejezett be egy laposhímzéses zongoratakarót, kiállításra szánja! A lányom lemásolta a mintáját. A jegyző felesége még aznap megleste Avricourt urat, amint a hársak alatt ábrándozott, megszólította, és ama bizonyos zongoratakaró felől érdeklődött, amelynek mintája és kivitele... Avricourt elpirult, kezével eltakarta őzszemét, néhány furcsa kis kiáltást hallatott, és zavartan vetette oda: - Gyerekség... Gyerekség, a párizsi divat kapta fel...
Kecsesen, mesterkélt mozdulattal fejezte be a mondatot, mintha legyet hessentene el. Mire a jegyzőné meghívta teára. - Ó, csak egy kis szűk körű tea lesz, mindenki elhozhatja a kézimunkáját... Azon a héten a Poirier úr vejé-nek. hatalmas sikere volt, az Hernani-val a Púpos-sal és a Két félénk -kel egyetemben. A fáradhatatlan közönség lelkesen tapsolt. Az iktatóhivatal vezetőjének házában, az adószedő feleségénél és a gyógyszerésznénél Avricourt nagy hatást keltett nyakkendőinek színével, a járásával, a köszönésmódjával, kristályos kacajaiba vegyülő kis vakkantásaival, meg ahogyan egyik kezét a csípőjére szorította, mintha a kardhüvelyét markolná, és - a kézimunkázásával. A csizmás lovászmester kellemes órákat élt át, küldözgette a csekkeket a Lyoni Hitelbankba, és délutánonként a Gyöngy Kávéházban tanyázott, a nemes atya, a nagy orrú komikus és a kissé pisze drámai hősnő társaságában. Ezt a pillanatot választotta a kastély ura, aki vagy két hétig távol volt, hogy Párizsból visszatérvén, jó tanácsért forduljon X... jegyzőjéhez. A jegyzőné éppen teát szolgált fel. Mellette a jegyzői iroda vezetője, egy nagy csontú, becsvágyó óriás, rámába feszített szitaszöveten számolgatta az öltéseket. A gyógyszerész fia, egy kocsisképű kis lump, monogramot hímzett egy szalvétára, a kövér Glaume, házasulandó özvegyember létére, felváltva bordó és óarany gyapjúfonállal hímezte ki egy papucs kockás szövetét. Még az öreg, reszketős Demange úr is egy nagy kanavásznon kísérletezett... Avricourt, állva, verseket szavalt, a tétlen asszonyok körülsóhajtozták, ámde ő buja pillantásával nem ereszkedett le hozzájuk. Sohasem tudtam meg pontosan, hogy a kastély ura milyen csattanós szavakkal és még szigorúbb pillantással bélyegezte meg a „legújabb párizsi divatot”, és gyógyította ki különös elvakultságukból a derék embereket, akiknek megállt a tű a kezükben, úgy hallgatták. De azt sokszor hallottam elmondani, hogy a színtársulat másnap reggel felszedte a sátorfáját, és Lagardère-ből, az Hernani-ból, Poirier úr szemtelen vejé-ből a Posta Szállóban semmi sem maradt - semmi, csak egy gyűszű s egy motring selyem. A kis Bouilloux Ez a kislány olyan szép volt, hogy mi is méltányoltuk. Nem mindennapi dolog, hogy kis csitrik elismerik egyikük szépségét, és hódolattal adóznak neki. De a kis Bouilloux tagadhatatlanul meghódított minket. Anyám, valahányszor az utcán találkozott vele, megállította, és úgy hajolt fölébe, mint ahogy a sáfrányszínű rózsáját, a bíborvörös virágú kaktuszát vagy a pikkelyes fakérgen békésen szunnyadozó fenyőlepkéjét szokta nézegetni. Megsimogatta szépen fésült haját, amely félig érett gesztenyeként aranylott, áttetsző, rózsás arcát, elnézte, mint repdesnek hosszú, sűrű pillái a nedves fényű, nagy, sötét szembogár felett, ragyognak fogai a páratlanul szép ajka közt, és amikor útjára engedte a kislányt, sóhajtva nézett utána: - Csodálatos!... Évek során a kislány bája még fokozódott. Emlékezetünk megőrzött néhány mozzanatot: egy jutalomkiosztást, amelyen a kis Bouilloux nagyon halkan elszavalt egy érthetetlen tankölteményt, és könnyes arca úgy fénylett, mint záporeső után az őszibarack... Az első áldozása botrányba fulladt; vecsernye után apjával, a deszkafűrészelővel a Commerce kávéházban borozott, majd este nyilvános táncmulatságon vett részt, fehér cipőjében már nőies kacérsággal libegett. Gőgös arccal, amelyhez már hozzászoktatott bennünket, közölte velünk később, az iskolában, hogy tanoncnak megy. - A!... Kihez? - Adolphnéhoz. - Á!... Mindjárt keresel is? - Nem, még csak tizenhárom éves vagyok, majd jövőre keresek. Nem érzékenyük el, mikor elvált tőlünk, s mi is hidegen búcsúztattuk. Szépsége már elszigetelte, és nem voltak barátnői az iskolában, ahol alig tanult. Vasárnapjait és a csütörtök délutánokat sem velünk töltötte, ezeket „kétes hírű” családja foglalta le, tizennyolc éves unokanővérei, akik orcátlanul a kapuban álldogáltak, és bognárinas fivérei, akik már tizennégy éves korukban „kravátlit” viseltek, és húgocskájukkal karonfogva cigarettáztak a vásártéren, a Párizsi lövölde és az özvegy Pimelle-né Víg italmérése közt, mely mindig zsúfolt volt. Másnap reggel láttam a kis Bouilloux-t: felfelé ment az utcán, a varrodája felé, én pedig lefelé, az iskolába. A meglepetéstől és az irigy ámulattól földbe gyökerezett a lábam, úgy álltam ott a Nővérek utcája sarkán, és bámultam Nana Bouilloux után. Fekete iskolai kötényét és kislányos rövid ruháját hosszú szoknyával és pliszírozott rózsaszínű szaténblúzzal cserélte fel. Szoknyája elejét kis fekete lüszterkötény dí szítette, és repdeső haja fegyelmezetten „nyolcas” kontyba csavarva, feszesen ült bájosan újformájú, kerek fején; parancsoló arcában már semmi gyermekies nem volt, csak az üdesége és a még meggondolatlan hetykesége, mint egy kis falusi cédának. Ezen a reggelen nagy zsibongás volt a „felsőlányban”. - Láttam Nana Bouilloux-t! „Hosszúban”, lányok, igenis, hosszú szoknyában! És kontya is van! És olló lóg a
derekán! Kifulladva értem haza, alig vártam, hogy elújságolhassam: - Mama, láttam Nana Bouilloux-t! Az ajtónk előtt ment el! Hosszúban, mama, hosszú szoknyában! És kontya van! És magas sarkú cipője, s a derekán... - Egyél, Cicus-Kedves, kihűl a húsod! - És a köténye, mama, jaj, olyan csinos lüszterköténye van, mint a selyem! Nem lehetne nekem is... - Nem, Cicus-Kedves, neked nem lehet. - De ha Nana Bouilloux-nak lehet!... - Igen, neki lehet, sőt kell is tizenhárom éves korában kontyot viselnie, meg hosszú szoknyát rövid köténnyel... ez az egyenruhája a világ minden kis Bouilloux-jának tizenhárom éves korában - sajnos. - De... - Igen, te egy teljes kis-Bouilloux egyenruhát szeretnél. Ehhez mindaz hozzátartozik, amit láttál, és azonfelül még: egy levél, jó mélyen a kötény zsebébe rejtve, egy udvarló, akiből borszag és garasos szivar szaga árad, két udvarló... és valamivel később aztán... sok könny... egy kis rejtegetett poronty, akit hónapokon át a halcsontos fűző nyomorított... Ez, Cicus-Kedves, a kis Bouilloux-k teljes egyenruhája. Akarod? - Dehogy, mama... Csak szeretném megpróbálni, hogy a konty... Anyám rosszallóan rázta fejét: - Nem! A kontyot nem viselheted a kötény nélkül, a kötényt a levél nélkül, a levelet a sarkos cipő nélkül, sem a cipőt... a többi nélkül! Választhatsz! Vágyam hamar alábbhagyott. A ragyogó kis Bouilloux már csak egy naponta arra járó idegen lett, alig néztem rá. Télen-nyáron hajadonfőtt járt, és hetente változtatta élénk színű blúzait. Nagy hidegben keskeny, elegáns vállára egy kis haszontalan kendőt borított. Egyenes tartásával, virulóan, mint egy tövises rózsa, pilláit lesütve, vagy nedves fényű, sötét szemét ragyogtatva, napról napra méltóbb lett rá, hogy hódoljanak neki, hogy díszes ruhákban és ékszerekkel megrakva csodálják. Gesztenyeszín hajának megzabolázott göndörsége mégis elszabadult a tarkóján és a füle körül, apró csigákban, amelyek aranyfüstként akasztották meg a fényt. Mindig kissé megbántottnak látszott, és rövid, bársonyos orrcimpája őzikére emlékeztetett. Tizenöt éves lett, tizenhat - én is. Azonkívül, hogy vasárnaponként unokanővéreivel és testvérbátyjaival összekarolva sokat nevetgélt, hogy a fogát mutogassa, Nana Bouilloux elég jól viselkedett. - Egy kis Bouilloux-hoz képest igazán semmit se lehet rá mondani! - ismerte el a közvélemény. Tizenhét éves lett, tizennyolc - arcbőre, mint a széltől óvott gyümölcs, szeme olyan, hogy aki belenézett, lesütötte a tekintetét, a járását nem tudni, hol tanulta. Vasár- és ünnepnapokon a „parkettet” látogatta, szertelenül táncolt, és nagyon későig elsétálgatott a körsétányon, egy férfi karjával a dereka körül. Mindig gonoszkodó, de nevetős kedvű volt, és ugratta azokat, akik boldogan lettek volna a szeretői. Egy Szent János-napi búcsún, este a Nagy-Játék téren felállított „parketten” táncolt, bűzös petróleumlámpák szomorú fényében. Szeges cipők verték fel a tér porát a „parkett” deszkái közt. Táncnál minden legény fején hagyta a kalapot, ahogy illik. A szőke lányok borvörösek lettek a rájuk tapadó blúzban, a barnák, akiket a földeken a nap megperzselt, feketének látszottak. Nana Bouilloux egy csapat rátarti munkáslány közt, apró virágos nyári ruhában, vörös borral kevert limonádét iszogatott, amikor a párizsiak megjelentek. Két párizsi fiatalember - nyaranta látni ilyeneket falun, valamelyik szomszédos kastély urának barátai, unatkozó párizsi ifjak, fehér serzs- és tusszorruhában - akik azért jöttek, hogy kicsit elszórakozzanak egy falusi Szent János-ünnepen... De, amikor Nana Bouilloux-t észrevették, abbahagyták a nevetgélést, és a söntéspulthoz telepedtek, hogy közelről lássák. Halkan néhány szót váltottak, a lány úgy tett, mintha nem hallaná. Mert a szép teremtés büszkesége tiltotta, hogy feléjük fordítsa fejét, és elnevesse magát, mint a társnői. „Hattyú a libák közt hallotta. - Greuze-festmény!... Vétek ilyen csodának itt eltemetkeznie ...” Amikor a fehér serzsruhás fiatalember valcerre kérte fel, a kis Bouilloux csodálkozás nélkül állt fel helyéről, és szótlanul, komolyan táncolt. Pillái, amelyek szebbek voltak minden tekintetnél, meg-megérintették a szőke bajusz hegyét. A valcer után a párizsiak elmentek, és Nana Bouilloux a büfépulthoz ült, legyezgette magát. A Leriche fiú odament hozzá felkérni, majd Houette, sőt Honce, a gyógyszerész is, sőt Possy, a műasztalos, már deresedő hajú ember, de kitűnő táncos. Mindnek azt felelte: „Köszönöm, fáradt vagyok” - és fél tizenegykor otthagyta a bált. Ezután már semmi sem történt a kis Bouilloux-val. Nem jöttek vissza a párizsiak, sem ezek, sem mások. Houette, Honce, a Leriche fiú, utazó ügynökök, hasukon aranylánccal, szabadságos katonák és a végrehajtóhivatal írnokai hiába koptatták meredek utcánk kövét azokban az órákban, amikor a szépen fésült kis munkáslány arra járt. Ő könnyedén biccentve, mereven elment mellettük. Lesték a táncmulatságokon, ahol előkelő arccal itta a limonádét, és mindenkinek azt felelte: „Köszönöm szépen, nem táncolok, elfáradtam.” Sértődötten nevetgéltek, néhány nap múlva pedig: „Igen, kilenchónapos fáradtság jött rá” - az alakját figyelték... De semmi sem történt a kis Bouilloux-val, sem az, sem más. Egyszerűen csak várt... Várt, büszke hittel, tudva, mivel tartozik neki a véletlen, amely túlságosan felvértezte. Várt... arra a fehér serzsruhás párizsira? Nem. Az idegent, a mesebeli királyfit várta. A büszke várakozás tisztává és hallgataggá tette; csodálkozó kis mosollyal kosarazta ki Honce-ot, aki a gyógyszerészné törvényes rangjára akarta emelni, meg a végrehajtó helyettesét. Keményen tartva magát, egyszerre visszavette mindazt - a nevetgélést, a pillantásokat, arcának csillogó pihéjét,
kicsi, piros gyermeki ajkát, keblét, amelyet egy kékes árnyék felezett -, amit addig bugris parasztoknak osztogatott, és vártra a maga uralmát, a királyfit, akinek nem tudta nevét. Amikor egyszer szülőfalumon át vitt az utam, árnyékát sem találtam annak, aki olyan gyengéden megtagadta tőlem, amit ő a „kis Bouilloux-k egyenruhájának” nevezett. De mert az autó lassan kapaszkodott felfelé - nem elég lassan, sohasem elég lassan - egy utcában, ahol nincs miért megállnom, egy arra haladó nő kitért a kerekek elől. Karcsú termetű nő, szépen fésült haja régi divatúan magasra tűzve, derekáról vasláncon nagy szabóolló lógott a fekete köténye felett. Bosszúvágyó, nagy szem, szorosan zárt ajak, már hosszú ideje hallgathatott, arca és halántéka sárga, mint azoké az embereké, akik sokat dolgoznak lámpafénynél; negyvenöt vagy... Nem, dehogy, harmincöt éves nő, velem egykorú, pontosan egyidős velem, semmi kétségem nem lehetett... Amikor a kocsi elhaladt mellette, a kis Bouilloux folytatta útját, lefelé az utcán, közönyösen, egyenes tartással, miután egy aggodalmas, keserű pillantás meggyőzte róla, hogy a kocsi továbbrobog, nem ül benne a várva várt királyfi. Kutyu Kurta lábú volt és vaskos, mint egy négyhónapos malac, rövid barnássárga szőrű; erősen elütő, fekete fejével inkább kissé angol szelindeknek látszott, mint bulldognak. Hozzá nem értő emberek kihegyezték kagyló formájú fülét, és tövig levágták a farkát. De soha a világon szukának vagy nőnek nem jutott ékességül az övéhez fogható szem. Amikor nagyobbik bátyám, aki önkéntesként szolgált a megyeszékhelyen, elhozta hozzánk - megmentvén az ostoba rendelkezéstől, amely a kaszárnya valamennyi kutyáját halálra ítélte -, és Kutyu ránk vetette vörösóbor színű szemét, alig nyugtalan, értő pillantásával, amelyben emberi könnyekhez hasonló nedvesség fénylett, mindannyiunkat meghódított, és kényelmes helyet adtunk neki a kandalló előtt. Anyáskodó kedvességét, kiegyensúlyozott kedélyét mindannyian értékeltük, de legfőképpen én, a kislány. Keveset ugatott, a dogok vastag, tompa hangján, inkább más módon beszélt: véleményét fekete ajkának és fehér fogainak mosolyával fejezte ki, kormos szemhéját cinkos képpel lesütve mulatt nőéhez hasonló szemén. Megtanulta nevünket, a macskák nevét, száz új szót megtanult olyan gyorsan, mint egy eszes gyerek. Mindünket szívébe fogadott, elkísérte anyámat a mészárszékbe, s reggelente eljött velem egy darabon az iskola felé. De csak a bátyámé volt, aki megmentette a kötéltől vagy egy revolvergolyótól. Annyira szerette őt, hogy valósággal megzavarodott a jelenlétében. Megőrült érte, leszegte fejét, és csak úgy futott a kínzások elé, amelyeket jutalomként fogadott. Hátára henteredett, hasát kínálta, a kis lilás csöcsökkel, melyeket bátyám sorra megcsipkedett, és elpötyögtette rajtuk Boccherini menüettjének dallamát. A szertartás megkívánta, hogy Kutyu minden kis csípésre kurta vakkantással válaszoljon - ezt soha el nem mulasztotta. Bátyám olykor szigorúan rászólt: „Kutyu! Hamisan énekelt! Kezdje elölről!” Ebben semmi kegyetlenség nem volt, könnyű érintésével a csiklandós állatból különféle dallamos hangokat csalt ki. A játék befejeztével Kutyu ott maradt fekve, és követelte: „Még! Még!” A gyengédséget bátyám gyengédséggel viszonozta, és kis dalocskákat költött róla, amilyenek a szilajulgyermekes perceinkben fakadnak; a ritmusnak és a szóismétlésnek e furcsa szülötteit, amelyek az értelem együgyű mélyében bontakoznak ki. Egyik kis dal azt zengte, hogy Kutyu Sárga, sárga, sárga, Jaj, de nagyon sárga, Iszonyúan sárga... Egy másik a vaskos formáit dicsérte, és háromszor is „rokonszenves hengernek” nevezte, egy pompás katonainduló kádenciájára. Kutyu ilyenkor kacagott, vagyis vicsorogva lesunyította megnyesett fülmaradványát, és hiányzó farka helyett az ülepét riszálta. Akár a kertben aludt, akár a konyhában fejtett ki komoly tevékenységet, mihelyt bátyám a „Henger-nótára” rázendített, tüstént odaszaladt hozzá: a jól ismert melódia megigézte. Egy nap, amikor Kutyu étkezés után a kandalló előtt, a forró márványlapon melegedett, fivérem a zongoránál ült, és egy blattról lejátszott nyitányba, szöveg nélkül beleszőtte a „henger” dallamot. Az első hangok éppen csak megzavarták az alvó kutya álmát, mint bosszantó legyek. Sima, világosbarna-tehén szőre itt-ott megrezzent, a füle pedig... Az erélyes ismétlés - piano solo - hangjára kissé felnyitotta szemét, tele emberi zavarral, majd a muzikális Kutyu felkelt, és világosan megkérdezte tőlem: „Nem hallottam én már ezt valahol?...” Aztán leleményes kínzója felé fordult, aki egyre a kedvelt dallamot kalimpálta, elfogadta tőle ezt az új varázslatot, és odaült a zongora mellé, hogy jobban hallja, értelmes és ámuló képpel, mint egy gyermek, aki a nagyok társalgását figyeli. Szelídsége minden kötekedést lefegyverezett. Hagyták, hogy nyalogassa a kiscicákat, s az idegen vadászkutyák kölykeit. Csókolgatta a tipegő apróságok kezét, tűrte, hogy a kiscsibék megcsipkedjék, és én kissé megvetettem jóllakott komámasszony jámborságáért, egészen addig a napig, amikor, itt lévén az ideje, Kutyu beleszeretett egy vadászkutyába, a szomszéd kávés szetterébe. Jókora állat volt, és mint a szetterek általában,
második császárság korabeli szépségideál. Hosszú szőre mahagóni-szőke, szeme csillámos fényű - minden jellegzetességet nélkülöző, de előkelő jelenség. Nősténye úgy hasonlított hozzá, mintha testvére volna, de szeszélyes, ideges természetű, minden ajtócsapódásra felvinnyogott, és a harangszó hallatára nyüszített. Gazdájuk, csupán a jó hangzás kedvéért Blacknek és Biancának nevezte el őket. E rövidke idill során jobban megismertem a mi Kutyunkat. Amint a kávéház előtt mentem el vele, ott láttam a vörös Biancát, a küszöbön feküdt, mellső lábait keresztbe rakva, göndör szőre kócosan lógott a pofájába. A két szuka pillantása összevillant, és Bianca nyüszítve, mintha a lábára hágtak volna, beszaladt a söntés belsejébe. Kutyu nem mozdult mellőlem, szép szeme a részegek érzelgős csodálkozásával nézett rám: hát ennek mi baja? - Hagyd - feleltem -, tudod, milyen kelekótya. Kutyu személyes ügyei a házban senkit sem nyugtalanítottak. Szabadon jött-ment, orrával lökte be a csapóajtót, köszönt a mészárosnénak, követte apámat a kártyapartijára, eszünkbe se jutott, hogy eltévedhetne vagy hogy rosszban sántikál. így aztán, amikor a kávés eljött hozzánk, és Kutyut bevádolta, mondván, hogy Biancának rongyos a füle, a szemébe nevettünk, Kutyura mutatva, amely boldogan hempergett, nyakában egy erőszakos kiscicával... Másnap reggel sztilita gyanánt elhelyezkedtem a kertrács tartóoszlopainak egyikén, és láthatatlan tömegeknek szónokoltam, amikor kutyaüvöltés közeledő zaja ütötte meg a fülemet, Bianca kétségbeesett, magas hangja dominált. Megjelent Bianca, rémülten, ziláltan kikanyarodott a Szikla utcából, és a Szőlőhegy utcán rohant lefelé. Nyomában, megfoghatatlanul gyorsan valami torzonborz sárga fenevad futott, négy lábát a hasa alá húzta, és veszett iramában úgy vetette szét, mint egy béka - egy fekete fejű, sárga állat, vicsorgó fogakkal, dülledt szemmel, lilás nyelvén habzó nyál csorgott... Mindez elviharzott, eltűnt, s mialatt én sietve leszálltam az oszlopfőmről, távolból hallottam a nagyon rövid összecsapást, vad hörgést, majd még a vörös szuka meggyötört hangját. Futva átvágtam a kerten, elértem az utcai bejáratot, és elképedve megálltam: Kutyu, az imént látott sárga, vérengző fenevad, ott volt, a lépcsőn hevert... - Kutyu!... Szelíd dajkamosolyával próbálkozott, de lihegett, és szemfehérjében vörös szálak, mintha vérezne... - Kutyu! Lehetséges ez? Felállt, de fekete ajkán s nyelvén, amellyel a kezemhez közeledett, még ott voltak Bianca kitépett, aranyvörös szőrszálai... - Ó, Kutyu!... Kutyu!... Nem találtam más szavakat, és nem tudtam, sajnálkozzak, rémüldözzek vagy csodálkozzak rajta, hogy egy gonosz erő, amelynek tízéves eszem még a nevét sem ismerte, fenevaddá változtathatja a legszelídebb teremtményt... A spáhi köpeny A spáhi köpeny, az aranyszálakkal átszőtt fekete burnusz, a zuáv sapka, az ékszer: három ovális csecsebecse - egy érem és két fülbevaló - aranyból, körül apró kövekkel kirakva, s a valódi „spanyolbőr”, elmúlhatatlan illatával... Megannyi kincs, amelyekre valamikor áhítattal néztem, csakis anyám példáját követve. - Ezek nem játékszerek - jelentette ki anyám komolyan, és olyan hangon, hogy azt gondoltam: de bizony, hogy játékszerek, csak felnőtteknek valók. Néha azzal szórakozott, hogy rám redőzte az aranyszálakkal átszőtt, könnyű burnuszt, és a rojtos kámzsát a fejemre húzta: aztán gyönyörűséggel szemlélte művét. - Báli belépőnek használhatod, ha majd férjnél leszel - mondta. - Páratlanul jól öltöztet, és legalább nem megy ki a divatból. Apád hozta afrikai szolgálatából, a spáhi köpennyel együtt. A finom vörös posztóból készült spáhi köpeny összehajtogatva pihent egy vásott lepedőben; anyám egy négybe vágott szivart és egy szutykos tajtékpipát is dugott a ráncai közé, „moly ellen”. Vajon a molyok váltak-e érzéketlenné, vagy a pipában a szutyok veszítette el idővel rovarirtó hatását? Ama házi jégzajlások egyike alkalmával, amelyeket nagytakarításnak neveznek, és amelyek úgy repesztik szét a szekrényekben a madzaggal átkötött papír- és vászoncsomagokat, mint a folyók a jeget, anyám kibontotta a spáhi köpenyt, és sopánkodva felkiáltott: - Megette a moly! Összefutott a család, mintha kannibálok lakomájának maradványait néznénk meg, és a köpeny fölé hajoltunk: száz lyukon át sütött a nap, s mindegyik lyuk olyan kerek volt, mintha a finom posztóra kartáccsal tüzeltek volna. - Megették! - ismételte anyám. - És mellette a vörösrókám érintetlen. - Megették - mondta apám nyugodtan. - Nohát igen, megették. Anyám úgy egyenesedett fel előtte, mint a takarékosság fúriája. - De nagyon könnyen veszed! - Igen - mondta apám. - Megszoktam már.
- Persze, ti, férfiak... - Tudom, tudom. Mit akartál voltaképpen ezzel a köpennyel? Anyám egyszeriben elvesztette magabiztosságát, és olyan elképedten bámult, mint egy macska, amelyiknek szűk szájú üvegbe töltik a tejet. - Hát... őriztem! Tizenöt éve ugyanabban a lepedőben. Évente kétszer kibontottam, kiráztam, és megint összehajtogattam... - Most megszabadultál ettől a gondtól. Óvd ezentúl a zöld kockás gyapjútakarót, mert az természetes, hogy a családodnak joga van a fehér kockás vörös gyapjútakaró használatához, de a kék-sárga kockás zöld takaróhoz senki hozzá ne nyúljon. - A zöldet a Kicsi lábára terítem, ha beteg. - Nem igaz. - Hogyan? Kivel beszélsz? - Nem igaz, mert sohasem beteg. Egy kéz hirtelen a fejemre ereszkedett, mintha hulló tetőcserepektől óvna. - Ne beszélj mellé. Mit kezdjek egy molyrágta köpennyel? Akkora nagy darab, legalább öt méter! - Istenem, drága szívem, ha ennyi gondot okoz, akkor hajtsd össze megint, gombostűzd rá azt a kis lepedőt, és rakd vissza a szekrénybe, mintha nem is volna molyrágott! Anyám lobbanékony vére pirosra festette a még fiatalos, üde arcát. - Mit képzelsz? Már nem a régi. Képtelen volnék rá. Szinte az a kérdés, hogy... - Akkor, drágám, add ide nekem. Van egy ötletem. - Mit akarsz vele? - Bízd rám. Megvan az ötletem. Anyám odaadta neki a köpenyt, teljes bizalommal, ez tükröződött szürke szemében. Nem bizonygatta-e sorozatosan apám, hogy tudja a módját, miképpen kell csokoládé-karamellát készíteni, egy hordó bor lefejtésénél a dugók felét megtakarítani, és a salátákat megrágó lótetűket elpusztítani? Hogy a rosszul bedugaszolt üvegekben a bor hat hónap alatt megecetesedett, hogy a karamellakészítés során összeégett egy méternyi parkett, a forró cukor kikristályosodásakor pedig egy teljes öltöny ment tönkre, hogy a titokzatos savval megmérgezett saláta a lótetűk előtt szállt sírba, mindez még nem jelenti azt, hogy apám tévedett... Anyám tehát odaadta a spáhi köpenyt, apám a vállára vetette, és felvitte barlangjába, amelyet könyvtárnak is neveztek. Követtem a lépcsőn féllábú, gyors járását, ezt a varjúugrándozást, amely fokról fokra feljebb lendítette. De a könyvtárban leült, és kurtán megparancsolta, hogy készítsek a keze ügyébe centis vonalzót, enyvet, nagy ollót, körzőt, és gombostűket, aztán kitette a szűrömet, és magára zárta az ajtót. - Mit csinál? Eredj csak, nézz egy kicsit utána, hogy mit csinál - kérte anyám. De estig semmit sem tudtunk meg. Végre fentről lehallatszott apám harsány kiáltása. Felmentünk hozzá. - Nos - kérdezte anyám belépve -, sikerült? - Ide nézz! Apám, nyitott tenyerén diadalmasan nyújtotta feléje művét - gyönyörűen kicakkozva, levelesen, mint egy hájas tészta, alig volt nagyobb egy rózsánál - azt ami a spáhi köpenyből megmaradt: egy elragadó tolltörlőt. A barát Azon a napon, amikor az Opéra-Comique leégett, idősebbik bátyám, egy másik egyetemi hallgatóval, legjobb barátjával együtt, két jegyet akart váltani. De más szegény sorsú zenerajongók, akik a háromfrankos helyekre jártak, egyet sem hagytak meg nekik. A két csalódott diák egy közeli vendéglő teraszán vacsorázott: egy órával később, alig kétszáz méterre tőlük, az Opéra-Comique leégett. Mielőtt elsiettek volna - egyik a telefonhoz, hogy anyámat megnyugtassa, a másik Párizsban élő családjához -, kezet szorítottak, és egymásra néztek, azzal a zavart félszegséggel, amellyel a nagyon fiatal emberek leplezik tiszta érzéseiket. Egyikük sem beszélt a gondviselő véletlenről, sem arról, hogy egy titokzatos hatalom őrködött felettük. De amikor a nagy szünidő elérkezett, Maurice - fogadják el, hogy Maurice-nak hívták - első ízben csatlakozott fivéremhez, és eljött hozzánk, hogy nálunk töltsön két hónapot. Én akkor már nagyocska lány voltam: tizenhárom éves. Eljött tehát ez a Maurice, akit én látatlanul csodáltam, mert hittem a barátságban, amelyet bátyám érzett iránta. Két év alatt megtudtam róla, hogy jogot végez (számomra ez körülbelül annyit jelentett, mintha azt mondták volna: hátsó lábára emelkedve „pitizik”) - hogy imádja a zenét, akárcsak a fivérem, hogy a bajuszával és kis hegyes szakállával Taskinhoz, a baritonistához hasonlít, a szülei gazdagok, vegyszer-nagykereskedők, és évente legkevesebb ötvenezer frank a jövedelmük -, látszik, hogy a régi időkről beszélek. Megérkezett, és anyám rögtön felkiáltott, hogy „százezerszer” felülmúlja a fényképeit, sőt mindazt, amit bátyám két év alatt róla elzengett: kifinomult jelenség volt, a szeme bársonyos tekintetű, keze szép, a bajusza mintha tűzön pörkölődött volna, s a modora kedvesen fesztelen, mint az olyan fiúé, aki ritkán mozdul el anyja
közeléből. Én egy szót sem szóltam, éppen azért, mert osztottam anyám elragadtatását. Kék ruha volt rajta, amikor megérkezett, csíkos-szalagos fehér panamakalap; bonbont hozott nekem, meg gránátvörös, óarany és pávazöld zsenília majmocskát - ezek a mütyürkék lógtak akkoriban mindenütt, egy ostoba divat jóvoltából -, és egy türkizkék plüssből készült kis erszényt. De mit értek az ajándékok az elcsent holmikhoz képest? Szentimentális kis szarkaként lopkodtam tőle és a bátyámtól mindazt, amit csak megkaparinthattam: frivol képeslapokat, keleti cigarettát, köhögés elleni pasztillákat, egy ceruzát, amelynek végén fogak nyomai látszottak - és főleg az üres gyufaskatulyákat, az új fajtákat, amelyeken egy-egy színésznő fényképe ékeskedett. Hamarosan megismertem e színésznőket, és hibátlanul fújtam a nevüket: Théo, Sybil Sanderson, Van Zandt... Ismeretlen, csodálatos fajtához tartoztak, s a természet kivétel nélkül valamennyit nagyon nagy szemmel, nagyon fekete pillákkal, homlokukon göndörödő tincsekkel áldotta meg; a fél vállukon tüllfátyol volt, a másik pedig fedetlen maradt... Ahogy Maurice hanyagul megnevezte őket, egy háremet képzeltem el közönyös uralma alatt, és este, lefekvés előtt, mama kis arcfátylát terítettem a vállamra, próbaképpen. Nyolc napon át savanyú, féltékeny, sápadt és pirulós voltam - egyszóval szerelmes. Aztán, mivel alapjában nagyon józan kislány voltam, ez a rajongó időszak elmúlt, és tökéletesen élveztem Maurice barátságát, derűs kedélyét, a két jó barát fesztelen beszélgetéseit. Egy okosabb tetszeni vágyás vezérelte minden mozdulatomat, és így, a magam látszólagos teljes egyszerűségében olyan voltam, amilyennek lennem kellett hozzá, hogy tessem: nyurga kislány, két hosszú copffal, derekam csatos szalaggal jól összeszorítva, nagy szalmakalapom alatt úgy lapítottam, mint egy leselkedő macska. Ismét láttak a konyhában, amint tésztát dagasztok, a kertben, lábammal ásóra nehezedve, és amikor a két jó barát egymásba karolva sétálgatott, úgy futkostam körülöttük, mint egy kecses, hűséges kiskutya. Milyen szenvedéllyel fűtött vakáció volt ez, milyen érzésekkel telített és tiszta ... A két fiatalember társalgásából értesültem Maurice még eléggé sokára tervezett házasságáról. Egy nap, amikor kettesben voltunk a kertben, felbátorodtam, és kértem, hogy mutassa meg a menyasszonya fényképét. Elém tartotta: feltűnő frizurás, csinos fiatal lány mosolygott rám, csupa csipkében, fodorban... - Jaj, de szép ruha! - mondtam ügyetlenül. Maurice olyan jóízűen nevetett fel, hogy nem is mentegetőztem. - És mit fog csinálni, ha megházasodott? Abbahagyta a nevetést, és rám meredt: - Hogyhogy mit fogok csinálni? Hiszen már csaknem kész ügyvéd vagyok, hisz tudod? - Tudom. Hát ő, a menyasszonya, mit csinál majd, amíg maga ügyvédkedik? - De furcsa vagy! A feleségem lesz, és kész. - Más ruhákat vesz fel, sok-sok kis fodorral? - S háztartásunkat vezeti, vendégeket fogad... Tréfálsz velem? Nagyon jól tudod, hogyan él az ember, ha megházasodik. - Dehogyis. Csak azt tudom, hogy mi itt hogyan élünk másfél hónapja. - Kik azok a „mi”? - Maga, a bátyám meg én. Jól érzi itt magát? Boldog? Szeret minket? Fekete szemének pillantása a sárga-díszes palatetőre siklott, a m ásodszor virágzó lila akácra, majd egy pillanatig megpihent rajtam... - Hát persze - felelte, mintegy magának. - Ha nős lesz, ugye, akkor biztosan nem jöhet már ide, vakációzni. Soha többé nem sétálhat a bátyám oldalán, a két copfomat fogva, mint a gyeplőt? Egész testemben remegtem, de nem vettem le róla a szememet. Arcán valami megváltozott. Körülnézett, majd úgy látszott, tetőtől talpig jól szemügyre veszi a kislányt, aki egy fának dőlve felszegi a fejét, hogy vele beszéljen, mert még nem nőtt elég nagyra. Emlékszem, kényszeredetten elhúzta a száját, majd vállat vont, és elég bután felelt: - Nem hát, ez természetes... A ház felé indult, anélkül, hogy még egy szót mondott volna, és gyerekes nagy sajnálkozásomba, hogy hamarosan elvesztem őt, először életemben egy kis diadalmas női bánat vegyült. Ybanez halott A nevét elfelejtettem. Miért merül fel olykor mégis bús alakja álmaimban, amelyek éjjelente visszavisznek gyermekségem idejére és tájaira? Bús alakja ott bolyong-e a társtalan holtak között, mivel itt, az élők közt is társtalanul bolyongott? Boussard-nak vagy Voussard-nak hívták - valahogy így, de lehet, hogy Gaumeau-nak. Másodlatkiadó írnokként került Defert úr jegyzői hivatalába, és sok-sok évig ott maradt... De a falum, amely nem látta megszületni, nem fogadta be. Még a szolgálati idejének gyarapodásával sem nyerte el a „falubéli” rangot. Hosszú, szikár, tyúkmellű ember volt, senkiben sem keltett rokonszenvet. Még Rouillard, a hegedűs-kávés, aki pedig gyengéd ellágyulásában zeneszóval kísérte végig az utcán a nászmenetet, még ő sem nyitotta meg túláradó
szívét előtte. Voussard Patassonnál „kosztolt”. Ennél vagy amannál „kosztolni” mifelénk azt jelenti, hogy az illető ott is lakik. Havi hatvan frank a teljes ellátásért: Voussard-t nem fenyegette az elhízás veszélye, megőrizte keszeg alakját, amelyen kifényesedett zsakett és sárga mellény feszült, az utóbbi vastag, fekete szállal volt összefércelve. Igen, vastag fekete szállal, ma is látom az órazseb felett... Ha festenék, huszonöt év múltával is elképesztően hű portrét tudnék készíteni róla. Miért? Nem tudom. Az a mellény, a fekete öltések, a fehér papírmasé gallér, meg a nyakkendője: kásmírmintás rongy. Felette az arca: reggelente szürke, mint egy piszkos ablaküveg - mert Voussard éhgyomorral ment el hazulról -, a déli étkezés után pedig halvány pírral erezett. Hosszú arca mindig borotvált, de mindig gondatlanul. Nagy száj, csúnya, szorosan zárt. Hosszú, sóvár orr, vastagabb az egész arcánál, és a szeme... Azt csak egyszer láttam, mert rendszerint a földet nézte, és különben is egy fekete szalmakalap alatt bújt meg, amely Voussard koponyájára túl kicsi volt, ezért a homlokán ült, mint ahogy a nők viselték kalapjukat a második császárság idején, amikor a Benoiton-konty volt divatban. A feketét követő konyak és cigaretta órájában Voussard, aki tartózkodott a dohánytól és a kávétól, irodája tőszomszédságában levegőzött, a két kőpad egyikén, amelyek talán még ma is ott vannak Lachassagne-né háza mellett. Négy óra felé, amikor a falu lakói mind uzsonnáztak, ismét megjelent. A bal oldali pad Defert úr két írnokának nadrágját koptatta. A jobb oldali ugyanakkor, ha szép idő volt, egy csapat már nagyocska kislány alatt ingott, akik szorosan egymás mellett úgy izegtek-mozogtak, mint a verebek egy meleg kémény szélén. Odile, Yvonne, Marie, Colette... Tizenhárom-tizennégy évesek voltunk, abban a korban, amikor a korai konty, a szorosan összehúzott bőröv, a szűk cipő és a frufru járta, a hajunkat – „bánom is én! akármit is mond a mama!” az iskolában vágtuk le, a kézimunkaórán, a hímzőolló egyetlen nyisszantásával. Vékonyak voltunk, napbarnítottak, modorosak és kíméletlenek, esetlenek, mint a fiúk, szemtelenek, és olyan félénkek, hogy a saját hangunk hallatára elvörösödtünk, csupa báj és kellem - kibírhatatlanok... Ott a padon, órakezdés előtt néhány percig tetszelegtünk mindenkinek, aki két lábon jött lefelé a Bel-Air magasából; Voussard-ra azonban, aki nyolcrétre hajtott újságja fölé hajolt, soha rá se néztünk. Anyáink valahogy féltek tőle... - Csak nem ültél le arra a padra, a mellé az alak mellé? - Miféle alakról beszélsz, mama? - Arról, aki Defert-nél dolgozik... Nem tetszik nekem... - Miért, mama? - Tudom, amit tudok... Úgy irtóztak tőle, mint egy szatírtól vagy egy csendes bolondtól, aki hirtelen gyilkossá válhatik... Voussard azonban látszólag nem vett tudomást a jelenlétünkről, és nekünk eszünkbe se jutott, hogy a világon van. Egy kis hársfagallyat rágcsált csemege gyanánt, és, mint egy fesztelen csontváz, keresztbe rakva hústalan sípcsontjait, poros, fekete tökfedője alatt olvasott. Fél egykor a kis Ménétreau, aki az elmúlt évben iskolai kifutó volt, és újabban Defert-nél írnokoskodott, melléje telepedett, ott fogyasztotta el az uzsonnakenyerét; nagyokat harapott, mint egy foxikutya, amelyik papucsot tép szét. Lachassagne asszony virágos fala lila akácot és zanótot pergetett rájuk és miránk, hársfavirág illatozott, lapos iszalagpárták bólogattak, és a tiszafa hullatta piros termését... Odile őrült kacagást színlelt, hogy egy arra menő utazóügynököt elképesz-szen; Yvonne azt várta, hogy az új segédtanító megjelenjen a felsőleányiskola ablakában; én azt terveztem, hogy leeresztem a zongorám húrjait, hogy a megyeszékhelyi hangoló, az, akinek arany lornyonja van... Jött egy nap, amikor a kis Ménétreau elsőnek ült le a bal oldali padra, maradék kenyerét rágcsálta, és cseresznyét eszegetett hozzá. Voussard későn érkezett, éppen, amikor az i skolai csengő megszólalt. Gyorsan közeledett, esetlenül botorkálva, mint aki sötétben siet. A kezében tartott nyitott újság az utcát seperte. Jobbját a kis Ménétreau vállára tette, lehajolt, és sietős, mély hangon mondta: - Ybanez halott. Meggyilkolták. A kis Ménétreau ellátottá száját, amely tele volt megrágott kenyérrel, és hebegve szólt: - Nem igaz?! - De igen. A király katonái. Nézd! És tragikusan kiteregette a kis írnok előtt a kezében reszkető újságlapot. - Nohát! - sóhajtotta a kis Ménétreau. - Most mi lesz? - Eh! Mit tudom én!... Voussard két hosszú karja a levegőbe lendült, majd lehanyatlott. - Ez Richelieu bíboros műve - tette hozzá keserű nevetéssel. Levette kalapját, hogy a homlokát megtörülje; és egy pillanatig mozdulatlanul állt; szeme, amelyet mi nem ismertünk, a völgybe meredt: egy konkvisztádor sárga szeme volt ez, fekete zászlaja alatt egy prédára leső kalóz kegyetlen és féktelen pillantása; úgy nézett, elkeseredetten, mint Ybanez hűséges híve, Ybanezé, akit galádul meggyilkoltak a király katonái... Anyám és a plébános
Anyám, hitetlen létére megengedte, hogy katekizmust tanuljak, amikor úgy tizenegy-tizenkét éves voltam. Soha különösebb akadályt nem támasztott, csak csípős megjegyzéseket tett, élesen kifakadt, valahányszor a kék papírkötésű szerény kis könyv a keze ügyébe került. Vaktában fellapozta a katekizmusomat, és máris felmérgesedett: - Jaj, de nem szeretem ezt a kérdezősködési módot! Mi az Isten? Mi ez itt? mi az ott? Ezek a kérdőjelek, ez a vizsgálódó, vallató mánia, én ezt hihetetlenül tapintatlannak tartom! És ezek a parancsolatok, ugyan már! Ki fordította le ezeket a parancsolatokat ilyen zagyván? Jaj, de nem szeretem gyerek kezében látni ezt a könyvet, olyan merész és bonyolult dolgokkal van tele... - Vedd ki a lányod kezéből - mondta apám -, egyszerű a dolog. - Nem, ez nem olyan egyszerű. Még ha csak a katekizmus volna! De itt van a gyónás. Ez már igazán... ez a teteje mindennek! Nem is tudok beszélni róla anélkül, hogy a felháborodás pírja... Nézd, milyen piros vagyok! - Ne beszélj róla. - Ó, te! A te erkölcstanod „nagyon egyszerű”. A bosszantó dolgokról nem beszélünk, akkor már nincsenek is, mi? - Úgy, ahogy mondod. - Ne tréfálj! Nem tudom elfogadni ezeket a kérdéseket, amelyeket ennek a gyereknek nekiszögeznek! - !!! - Mikor háborodsz már fel végre! Feltárni, megvallani, és újra megvallani, kiteregetni mindazt, amit az ember vétett!... Hallgatni róla, a szívünk mélyén bűnhődni miatta, ez a helyes! Ezt kellene tanítani! A gyónás azonban csak felesleges szószaporításra szoktatja a gyerekeket, bizalmas tisztálkodásra, amelyben csakhamar több az élvezet, mint a megalázkodás... Hidd el nekem! Én ezt nagyon helytelennek tartom. Megyek is azonnal, hogy megmondjam a plébánosnak... Vállára terítette zsettel hímzett, fekete kásmír „vizit”-köpenyét, feltette kis kalapját, amelyet sötétlila orgonafürtök díszítettek, és máris elindult, azzal az utánozhatatlan, libegő járásával - a lábujj kifelé, a sarok alig érinti a földet -, hogy becsöngessen Millot úrhoz, a plébánoshoz, száz méterre tőlünk. Hallottam a bánatos csilingelést, és aggódva elképzeltem a fenyegetésekkel és szitkokkal teli, drámai összecsapást anyám és a plébános között... Bejárati ajtónk csapódására az én romantikus gyerekszívem fájdalmasan megdobbant. Anyám sugárzóan jött haza, és apám leeresztette arca elől - olyan tüskés volt, mint egy bozót - a Le Temps aznapi számát. - Nos? - Megvan! - kiáltott anyám. - Enyém! - A plébános? - Ugyan már! A pelargóniumdugvány, tudod, az a fajta, amelyiknek a virágja két sötétvörös és három rózsaszínű sziromból áll. Itt van ni, futok elültetni! - Jól megmostad a fejét a kicsi dolgával kapcsolatban? Anyám a terasz küszöbéről csodálkozva fordította apám felé csinos, kipirult arcát: - Hova gondolsz! Semmi tapintat nincs benned! Egy embernek, aki nemcsak a pelargóniumdugványt adta, hanem még a Spanyolországból származó jerikói loncot is megígérte, azt a fehérrel cifrázott kis levelűt, amelynek idáig érződik az illata, ha nyugatról fúj a szél... Már eltűnt szemünk elől, de a hangja még elért minket, ez a legkisebb izgalomra megremegő, árnyalt szoprán, élénken röpítette hozzánk és rajtunk túlra híreit, a gondozott növényekről, oltásokról, esőről, virágnyílásról, mint egy láthatatlan, időt jósló madár hangja... A vasárnapi misét ritkán mulasztotta el. Télen magával vitte a lábmelegítőjét, nyáron az ernyőjét; minden évszakban a nagy fekete imakönyvét és Dominót, a kutyáját, amely egy spicc és egy fekete-fehér foxterrier, meg egy sárga uszkár korcs leszármazottja volt. Millot, az öreg plébános, bár szinte lenyűgözte anyám hangja, parancsoló jósága és botrányos őszintesége, mégis értésére adta, hogy a misét nem kutyáknak mondja. Anyám úgy berzenkedett, mint egy harcias tyúk. - Az én kutyámat! Ki akarná dobni a templomból? Hát mitől fél, mi rosszat tanul ott? - Nem arról van szó... - Egy ilyen mintaszerűen viselkedő kutya! Amelyik akkor áll fel és ül le, amikor a maga hívei! - Kedves asszonyom, mindez igaz. Bár múlt vasárnap morgott Úrfelmutatás alatt. - Persze hogy morgott Úrfelmutatás alatt! Hogyne morgott volna! Egy házőrző kutya, amelyet én magam tanítottam be, hogy minden csöngetésre ugasson! A nagy csata, a templomba bevitt kutya ügye fegyverszünetekkel, éles válságokkal sokáig tartott, de végül is anyám lett a győztes. Kutyájával, amely mellesleg igen okos állat volt, tizenegy órakor beült a családi padba, éppen a szószék tövében, kissé erőltetett gyermeki komolysággal, amelyet vasárnapi viseletként öltött magára. A szenteltvízről, a keresztvetésről, semmiről sem feledkezett el, de még a rituális térdhajtásról sem. - Tudja-e egyáltalában, plébános úr, hogy én imádkozom-e vagy sem? A Pater -t nem tudom, igaz. Igaz, nem
tart sok időbe megtanulni, de elfelejteni, bizony, az hamar megy nálam... Hanem a misén, amikor le kell térdepelnünk, két-három nagyon nyugodt percet töltök azzal, hogy a dolgaimon gondolkozok... Elgondolom magamban, hogy a Kicsi rossz színben van, hogy hozatok neki egy üveg Château-Larose-t, nehogy sápkóros legyen... Hogy azoknál a nyomorult Pluvier-éknél már megint jön a gyerek, és se pólyája, se kis réklije nincs, ha én nem csinálok valamit. Hogy másnap nagymosás lesz otthon, és négykor kell felkelnem... A plébános kinyújtotta kertészkedéstől kérges kezét, hogy elhallgattassa. - Elég, teljesen elegendő, teljesen elegendő... Az egészet egy imának számítom. Mise alatt anyám fekete bőrkötéses könyvből olvasgatott, amelynek mindkét tábláján kereszt ékeskedett, sőt olyan áhítattal merült bele, hogy az én drága jó hitetlenem barátai csodálkoztak; nem sejthették, hogy az imádságoskönyv formájú kötet Corneille összes színműveinek rövidített változatát tartalmazza... Ám, hogy a szentbeszéd elkezdődött, anyám tüstént ördöggé változott. Az öreg paraszt-plébános „aztatjai”, hibás hangkötései és keresztény együgyűségei se tudták lefegyverezni. Ideges ásítások tört ek ki belőle, lángokként, és halkan közölte velem azt az ezer bajt, amely hirtelen megrohanta : - Émelygek... Igen, érzem, hogy gyorsul a szívverésem... Ugye, piros vagyok? Azt hiszem, rosszul leszek... Meg kellene tiltanom Millot úrnak, hogy tíz percnél tovább beszéljen... Közölte az ukázt, és a plébános ezúttal kidobta. Anyám azonban a következő vasárnap, a prédikáció alatt azt eszelte ki, hogy tíz perc elteltével köhécselni kezdett, és lánca végén tüntetőén lóbálta az óráját... A plébános úgy egy darabig küszködött, de aztán elvesztette a fejét, a beszéde fonalával együtt. Hebegve, minden összefüggés nélkül odavetette az Ámen-t, és lement a szószékről, zavart gesztussal megáldván valamennyi hivét, azt is, akinek arca ott a lábánál nevetett, és ragyogott elvetemült tiszteletlenséggel. Anyám és az erkölcs Tizenhárom-tizennégy éves koromban nem voltam társas lény. Idősebbik bátyám, az orvostanhallgató, amikor vakációra hazajött, megtanított a maga nyugodt, módszeres emberkerülésére, amely nem maradt el a vadon élő állatok ébersége mögött. Ha megszólalt az ajtócsengő, egy halk ugrással máris a kertben termett, rossz időben pedig a tágas házban lelt jó néhány menedéket magányos örömeinek. Utánzásból-e vagy ösztönösen, én is ki tudtam bújni a konyhaablakon, kimászni a kerítésrács hegyes végei közt a Szőlőhegy utcára, vagy beleolvadni a padlás homályába, mihelyt a csengetés nyomában meghallottam a mifelénk szokásos éneklő hanghordozású, kedves női hangokat. Saint-Albanné látogatásainak mégis örültem. Ez a még szép asszony középen elválasztott hajat viselt, simára fésülte, de természettől göndör fürtjei hamar felborzolódtak. George Sandhoz hasonlított, és minden mozdulatában cigányos méltóság nyilvánult meg. Meleg fényű, sárga szemében napsugár és zöld növények tükröződtek, és én csecsemőkoromban egy napon megízleltem duzzadó, barna emlőjének tejét, anyám meg játékból egy velem egykorú kis Saint-Albannak nyújtotta fehér keblét. Saint-Albanné, ha anyámhoz jött, odahagyta utcasarki házát, szűk kertjét, amelyben tujáfák árnyékában klematiszok sápadoztak. Vagy pedig sétájáról hazajövet tért be hozzánk, megrakodva erdei lonccal, piros erikával, mocsári méntával és nádbuzogánnyal, amely kemény, barna és bársonyos volt, mint a medvebocsok háta. Ovális melltűje gyakran arra szolgált, hogy fekete taftruhájának szakadását összefogja, és kisujján egy rózsaszínű kornalin szív ékeskedett, e lángoló szavakkal: ie brusle,ie brusle - ezt a régi gyűrűt a mezőn találta. Úgy gondolom, Saint-Albannéban legfőképpen azt szerettem, amiben anyámtól különbözött, és megfontolt érzékiséggel szívtam be vegyes illatukat. Saint Albannét nehéz, barna illatfelhő lengte körül, göndör hajának és aranybarna bőrének tömjénillata. Anyámon mosott karton és nyárfaparázson fűtött vasaló szagát éreztem, meg a citromfű leveléét, amelyet a tenyerében morzsolgatott, vagy a zsebében dörzsölt szét. Az este leszálltával úgy képzeltem, ő leheli a meglocsolt saláta illatát, mert a friss illat az ő lépései nyomán szállt fel, a locsolóvíz gyöngyöző neszére, vízpermet és virágpor glóriájában. Meg aztán kedvvel hallgattam a falusi krónikát Saint-Albanné előadásában. Tudósításai minden ismert családi névre holmi baljós címkét ragasztottak, meteorológiai jelentést, amely a másnapi házasságtörést, a jövő heti tönkremenetelt, az elkerülhetetlen betegséget tartalmazta... Sárga szemében ilyenkor nemes tűz lángolt, lényét lelkes, szándéktalan kajánság fűtötte, és türtőztetnem kellett magamat, hogy fel ne kiáltsak: „Még! Még!” Jelenlétemben olykor lehalkította hangját. A titokzatos pletykát - amelyet így félig értve, még izgalmasabbnak találtam - nagy szakértelemmel élesztgette néhány napig, aztán az egészről váratlanul elhallgatott. Különösen a „Bonnarjaud esetre” emlékszem. Bonnarjaud úr és felesége, lecsúszott bárói család, vidéki birtokosok, szegényesen éltek egy kis kastélyban, amely körül az uradalmi földek egyre fogyatkoztak, míg végül csak a fallal körülvett park maradt. Semmi vagyon és három eladó lány. A „Bonnarjaud kisasszonyok” ruhái a misén erről árulkodtak. Vajon sikerül-e férjhez adni ezeket a Bonnarjaud kisasszonyokat? - Sido! Találd ki, mi újság! - kiáltott egy napon Saint-Albanné. - A középső Bonnarjaud lány férjhez megy! A kis kastély körül elszórt tanyákról jött, és hozta zsákmányát: a híreket, nagy csomó zöldbabot, pipacsot és konkolyt, s a köves vízmosások első gyűszűvirágait. Füle alatt selyemszálon, átlátszóan egy jade-színű
fonólepke hernyója lógott, a nyárfapelyhek ezüstös szakállként ragadtak verejtékes rézvörös állára. - Ülj le, Adrienne. Kapsz egy pohár ribiszkeszörpöt. Látod, a sarkantyúkáimat kötözöm. A középső lány? Az, akinek kissé gyenge a fél lába? Én itt valami suskust szimatolok... Ennek a három lánynak az élete olyan szomorú és üres, hogy az már szívfájdító. Az unalom zülleszt! Milyen erkölcs áll ellen az unalomnak? - Ó, ha te erkölcsről kezdesz prédikálni, hova jutunk? Különben sem akármilyen házasságról van szó. Fogadok, hogy. Gaillard du Gougier-hez megy nőül! Anyám egy cseppet sem lelkesedett, elbiggyesztette ajkát: - Gaillard du Gougier! Csakugyan! Szép kis parti, mondhatom! - A legszebb fiú a környéken! Minden férjhez menendő lány bolondul érte! - Miért „érte”? Mondd, hogy minden férjhez menendő lány megbolondult! Szóval... mikorra tervezik? - Hát... ez az éppen! - Tudtam, hogy van egy „hát”!... - Bonnarjaud-ék egy nagynéni halálát várják, akinek minden vagyona a lányaikra száll. Ha a nagynéni meghal, akkor nem elégszenek meg ezzel a Gougier fiúval. Ez a helyzet... A következő héten értesültünk, hogy Gougier-ék és Bonnarjaud-ék „viaskodnak”. Négy hónappal később pedig meghalt a nagynéni, és Bonnarjaud báró úgy kidobta Gougier-t, „mint egy lakájt”. Végül nyár utóján, Saint-Albanné, mint valami cigány Pomona, vörös szőlőindákat és kikericscsokrokat cipelve, izgatottan berontott, és néhány szót súgott anyám fülébe, hogy mit, azt nem értettem. - Csak nem? - kiáltott fel anyám. Elpirult méltatlankodásában. - Most mit csinálnak? - kérdezte kis szünet után. Saint-Albanné felvonta szép vállát, amelyet mint valami vállszíj, kányafaág övezett. - Hogy mit csinálnak? Tüstént megtartják az esküvőt, természetesen! Mi mást tehetnének a derék Bonnarjaud-ék? Azt mondják, már harmadik hónapban van... Gaillard du Gougier, úgy látszik, esténként találkozott a kicsikével a ház tövében, abban a pavilonban, amely... - És Bonnarjaud-né hozzáadja a lányát? Saint-Albanné úgy kacagott, mint egy bacchánsnő. - Hát persze! De még mennyire! Örömmel, úgy gondolom! Te mit tennél a helyében? Anyám szürke szeme felém fordult, és keményen nézett rám: - Hogy én mit tennék? Azt mondanám a lányomnak: „Vidd a terhedet, lányom, ne messzire tőlem, de messzire attól az embertől, és soha többet ne találkozz vele. Vagy ha mégis hajt a gonosz vágyad, akkor éjjel keresd fel, a pavilonban! Rejtsd el a szégyenletes gyönyörödet, de ne engedd, hogy ez az ember fényes nappal átlépje a házad küszöbét, amiért képes volt téged a sötétben elcsábítani, a szüleid ablaka alatt. Vétkezni, és utána szánni-bánni, vétkezni, és aztán elkergetni a méltatlan embert, ez még nem jóvátehetetlen szégyen. A te szerencsétlenséged ott kezdődik, amikor hajlandó vagy feleségül menni egy becstelenhez, akkor hibázol, ha azt reméled, hogy otthont nyújthat neked az az ember, aki a tiédből kiforgatott.” A nevetés Anyámból könnyen kibuggyant a nevetés, csengő kacajától könnyek szöktek a szemébe, és később megrótta magát érte, amiért egy négygyerekes, anyagi gondokkal küzdő anya méltósága ellen vétett. Gyöngyöző kacaját elfojtva szigorúan mondogatta: „Ugyan! Nahát!” - de aztán megint csak elfogta a nevetés, úgy, hogy a cvikkere reszketett az orrán. Mi igyekeztünk megnevettetni, különösen, amikor már elég érettek voltunk hozzá, hogy meglássuk arcán az évről évre növekedő gondokat, a szorongást, amellyel a holnapra gondolt, vagyontalan gyermekei sorsára, saját megtámadott egészségére, az öregségre, amely egyre lassította szeretett élettársának féllábas, kétmankós lépéseit. Hallgatásában hasonló volt valamennyi, a szegénységtől és a haláltól rettegő anyához. A beszéd azonban felélesztette arcán a legyőzhetetlen fiatalságot. Lefogyhatott a bánattól, de soha szomorú szavakat nem ejtett. Olykor mintegy kiszakította magát a tragikus töprengésből, és kötőtűjét férjének szegezve, felkiáltott: - Úgy? Próbálj csak meg előttem meghalni, meglátod, mi lesz! - Megpróbálom, drága szívem - felelte apám. Anyám olyan ádázul nézett rá, mintha szórakozottságból egy pelargóniumdugványt taposott volna össze, vagy eltörte volna az aranyniellóval díszített kis kínai teáskannát. - Rád ismerek! A Funelek és a Colette-ek minden önzése megvan benned! Ó, mért is mentem hozzád? - Azért, drága szívem, mert megfenyegettelek, hogy ha kikosarazol, akkor golyót röpítek a fejembe. - Igaz. Látod, már akkor is csak magadra gondoltál. És most másról se beszélsz, mint hogy előttem fogsz meghalni. Nohát, próbáld csak meg! Apám megpróbálta és eredményesen. Hetvennegyedik évében halt meg, az ő drágájának kezét fogva, és könnyben úszó szemére függesztve tekintetét, amely lassan elvesztette színét, és tétován, savóskéken halványodott, mint az égbolt, amikor köd lepi el. Gyönyörű temetése volt, a falusi temetőben, dísztelen, nyersfa koporsóját csak egy öreg, golyók tépte katonazubbony - az egyes zuávok századosi zubbonya - takarta, és anyám
a sír széléig kísérte, nem támolygott, ott állt keményen, picinyke alakja elveszett a fátyol alatt, és nagyon halkan, csak neki, szerelmes szavakat suttogott. Hazavittük, és otthon dühösen kifakadt új gyásza ellen, szidta a fátylát, mert minden fiók- és ajtókulcsba beleakadt, a fekete kásmírruhát: fulladozott benne. Leült a szalonban, a nagy fotel közelébe, amelybe apám többé nem telepszik, és amelyet a kutya már nagy élvezettel birtokába vett. Izgatott volt, arca vörös, és könnytelenül mondta: - Jaj, micsoda hőség! Úristen, hogy melegít ez a fekete ruha! Nem gondolod, hogy most már felvehetném a kék szaténruhámat? - De... - Miért? A gyász miatt? Irtózom ettől a fekete színtől! Először is szomorú. Mért akarod, hogy mindenkinek, akivel találkozom, szomorú és kellemetlen látványt nyújtsak? Mi köze a kásmírnak meg a kreppfátyolnak az én érzéseimhez? Meg ne lássam, hogy gyászt viselsz énértem! Nagyon jól tudod, hogy csak rózsaszínt szeretek rajtad, meg bizonyos fajta kéket... Felugrott, néhány lépést tett az üres szoba felé, és megállt: - Ó!... Igaz... Ismét leült; alázatos, egyszerű kézmozdulattal bevallotta: megfeledkezett róla, aznap először, hogy ő halott. - Nem innál valamit, mama? Nem akarsz lefeküdni? - Nem! Miért? Nem vagyok beteg! Ült, és tanulta a türelmet, nézte a szalonajtótól az üres szoba ajtajáig húzódó poros csíkot, amelyen nagy, nehéz cipők nyoma látszott. Bejött egy kiscica, óvatos, buta jószág, közönséges, elragadó, négy-öt hónapos kis macskakölyök. Bohókásan, önmagának méltóságteljes komédiát játszva, lassan lépegetett, farkát egyenesen felmeresztve, utánozta a kandúr uraságokat. De egy veszélyes ugrással, teljesen váratlanul bukfencezve, a lábunknál termett, és ott e hóbortosságától megriadva összegombolyodott, majd a két hátsó lábára állt, ugrabugrált, hátát púpozta, és úgy pörgött-forgott, mint egy motolla. - Nézd, nézd, Cicus-Kedves! Istenem, de mulatságos! És nevetett anyám, talpig gyászban, a régi lányos, csengő kacagásával, és tapsikolt a kiscica orra előtt... A szívébe hasító emlék elfojtotta a kacagását, és felszárította a nevetés könnyeit. De nem mentegetőzött a nevetése miatt, sem azon a napon, sem a rákövetkezőkön, mert kegyes volt hozzánk, és elvesztvén azt az embert, akit igaz szerelemmel szeretett, megmaradt közöttünk régi önmagának, elfogadta fájdalmát, mint egy hosszú, gyászos évad jövetelét, de mindenfelől részesült az öröm múló áldásában, úgy élt, fény és árnyék közepette, görnyedten a gyötrelmek súlya alatt, belenyugvón, változékonyan és nagylelkűen - gyerekekkel, virágokkal és állatokkal ékeskedve, mint az édes anyaföld. Anyám és a betegség - Hány óra van? Már tizenegy! Látod! Mindjárt itt lesz. Add ide a kölnit és a bolyhos törülközőt. A kis üveg ibolyaparfümöt is add ide. Ibolyát mondok, pedig... Nincs már igazi ibolyaparfüm. Kék liliommal keverik. És még ha csak azzal csinálnák! Persze, te ezen csak nevetsz, Cicus-Kedves, te nem szereted az ibolyakivonatot. Mi van az én lányaimmal, hogy nem szeretik az ibolyaparfümöt? ...Régente egy igazi úrinő csakis ibolyaillatot használt. Ez a parfüm, amit te locsolsz magadra, nem finom. Megtévesztésre szolgál. Igen, igen, megtévesztésre! A te rövid hajad, a kék festék, amivel a szemhéjadat fested, azok a különcködések, amelyeket a színpadon megengedsz magadnak, mindez, akár a parfümöd, megtévesztésre szolgál; igenis, el akarod hitetni az emberekkel, hogy eredeti egyéniség vagy és minden előítélettől mentes!... Szegény Cicus-Kedves! Engem nem csapsz be!... Bontsd ki ezt a két nyomorúságos varkocsomat, este jó szorosan befontam a hajamat, hogy reggelre hullámos legyen! Tudod, milyen vagyok most? Mint egy tehetségtelen, nyomorgó, vén költő. Sokat bajlódik az ember, hogy megőrizze nemének sajátosságait, ha túl van egy bizonyos koron. Két dolog bánt engem ebben a hanyatlásomban: hogy már nem moshatom el magam a kis kék tejeslábasomat, és nem nézhetem a kezemet. Később majd megérted, hogy minden pillanatban megfeledkezik az ember az öregségről holtáig... A betegség maga nem kényszerít, hogy az öregségre gondoljunk. Minden órában elgondolom: „Fáj a hátam. Iszonyúan fáj a nyakszirtem. Nincs étvágyam. A digitálisz elkábít, és hányingert kapok tőle. Meghalok, ma este vagy holnap, sebaj...” De a kor okozta változásra nem mindig gondolok. Csak ha a kezemre nézek, akkor mérem fel ezt a változást. Meglepődöm, hogy nem a húszéves kis kezemet látom magam előtt!... Csitt! Hallgass csak egy kicsit, hadd figyelem: énekelnek!... Á, az öreg Loeuvrier-né temetése! Milyen szerencse, hogy végre elföldelik! Nem, nem vagyok kegyetlen! Azt mondom: „szerencse”, mert legalább nem butítja tovább azt a szegény hülye lányát, aki már ötvenöt éves, és nem mert férjhez menni az anyjától való féltében. Hej, a szülők! Azt mondom: „Milyen szerencse”, hogy egy vénasszonnyal kevesebb van a földön!... Nem, csakugyan, nem szoktam meg az öregséget, sem a magamét, sem a másét. És mivelhogy hetvenegy
éves vagyok, jobb, ha le is mondok róla, úgysem szokom meg soha. Légy olyan jó, Cicus-Kedves, told közelebb az ágyamat az ablakhoz, hogy lássam, mint viszik ki az öreg Loeuvrier-nét. Imádok temetési menetet nézni, az ember mindig tanul belőle valamit. Mennyi ember! A jó idő teszi. Kellemes séta. Ha esne, a kutya se kísérné, és Miroux úr nem áztatná azt a szép, ezüstös fekete palástját. És mennyi virág! Ó, a vandálok! A Loeuvrier-ék kertjének minden sárga rózsáját letépték. Egy ilyen vénasszony miatt annyi fiatal virágot elpusztítani... És nézd, nézd, azt a nagy, hülye lányát, biztosra vettem, hogy kisírja mind a két szemét! Persze, logikus: elvesztette a kínzóját, a gyötrelmét, a mindennapi mérgét, talán bele is hal a hiányába. Mögötte azok a pofák ott, az örökösök! Jaj, micsoda alakok! Néhanapján örülök, hogy egy fityinget se hagyok rátok. Ha elgondolom, hogy egészen a végső nyughelyemig elkísérhetne egy ilyen nagy vörös fickó, mint ez az unokaöcs, tudod, aki már csak a lány halálára gondol... brrr!... Benneteket ismerlek, ti legalább sajnálni fogtok. Kinek írsz majd hetente kétszer, szegény Cicus-Kedvesem? Te még csak hagyján, te kirepültél, távol tőlem raktál fészket magadnak. Hanem a bátyád, ha majd a körútjáról visszajövet, mereven kell elmennie a házikóm előtt, nem várja már a ribiszkeszörp, sem a rózsa, amelyet a foga közt visz el? Igen, igen, te szeretsz engem, de a lányom vagy, asszonyi állat, hasonmásom és riválisom. Az ő szívében sosem volt vetélytársam. Jó a hajam? Nem, semmiféle főkötőt, csak a kis spanyol csipkekendőmet. Jön! Ez a fekete tömeg milyen port vert! Alig tudok lélegzeni. Már délre jár, ugye? Ha útközben el nem térítették, a bátyád egy mérföldre lehet csak! Engedd be a macskát, az is tudja, hogy délre jár. Mindig fél, a reggeli sétájából visszajövet, hogy gyógyultan talál. Éjjel-nappal az ágyamon aludni, micsoda gyöngyélet ez neki!... Bátyád ma reggel Arnedonba és Coulefeuilles-be ment, és SaintAndrén át jön vissza. Eszemben tartom az útjait. Elkísérem, tudod. Arnedonban a szép Arthémise kicsinyét kezeli. Ezek a lányanyáktól született gyermekek nagyon megsínylik anyjuk fűzőjét, azt, hogy halcsont alatt rejtegetik és nyomorgatják őket! Bizony! És mégsem olyan bántó látvány, mint egy megátalkodott széplány a nagy hasával... Figyelj csak... Fentről jön a kocsi! Cicus-Kedves, meg ne mondd a bátyádnak, hogy három rohamom volt az éjjel! Megtiltom! Ha nem mondod meg, akkor neked adom a három-türkizköves karkötőmet. Ne bosszants ezekkel az okoskodásokkal! Éppen hogy a becsületesség kívánja! Jobban tudom, hogy mi a becsületes eljárás, mint te. Az én koromban az embernek már csak egy erénye van: hogy fájdalmat ne okozzon. Gyorsan, még egy párnát a hátam mögé, hogy egyenesen üljek, amikor belép. A két rózsa amott van a pohárban... Nincs itt bezártöregasszony-szag, mondd? Piros vagyok? Rosszabb színben fog találni, mint tegnap, nem kellett volna ennyit beszélnem, igaz... Tárd ki egy kicsit a zsalut, és figyelj ki, Cicus-Kedves, add kölcsön a púderpamacsodat... Anyám és a tiltott gyümölcs Elérkezett az idő, amikor az ereje elhagyta. Határtalanul csodálkozott, és nem akarta elhinni. Valahányszor Párizsból odautaztam hozzá, és ebéd után magunkra maradtunk a kis házában, mindig volt valami bűne, amit meg kellett vallani. Egyik alkalommal felhajtotta a ruhája szélét, letűrte a harisnyát, és egy nagy kék zúzódást mutatott a sípcsontja felett, ahol a bőre csaknem felrepedt. - Ezt nézd meg! - Mit csináltál már megint, mama? Tágra nyílt szemében ártatlanság és zavar tükröződött. - El sem hinnéd: leestem a lépcsőn! - Hogyhogy leestél? - Bizony, csak úgy egyszerűen leestem! Ahogy lefelé jöttem, elestem. Érthetetlen! - Túl gyorsan jöttél le? - Túl gyorsan? Mit nevezel túl gyorsnak? Gyorsan jöttem. Hol van nekem időm úgy lépkedni le a lépcsőn, mint a Napkirály? De ha csak ez volna minden... Hanem ide nézz! Csinos karján, amely a fonnyadt kézhez képest még egészen üdének látszott, nagy égési hólyag duzzadt. - Ó! Hát ez meg mi? - A vízmelegítőm. - A régi vörösréz fazék? Az az ötliteres? - Az. Kiben bízhatik az ember? Negyven éve szolgál. Nem tudom, mi történt vele, zubogva forrt a víz, félre akartam húzni a tűzről, puff!... valami megrándult a csuklómban... Még szerencse, hogy csak ez az egy hólyag lett!... De micsoda dolog!... Azért a szekrényt nem bántottam. Hirtelen elpirult, és nem fejezte be. - Miféle szekrényt? - kérdeztem szigorúan. Anyám kézzel-lábbal tiltakozott, a fejét rázta, mintha pórázra akarnám fogni. - Semmilyet! Semmiféle szekrényt! - Mama! Megharagszom! - Ha azt mondtam: nem bántottam, te se bánts engem, kérlek. Nem mozdult el a helyéből, ugye, ott van?
Hagyjatok hát békén, ti valamennyien! A szekrény... régi diófa bútor, egész építmény, csaknem olyan széles, mint magas, és rajta sehol semmiféle rovátka, csak egy-egy kerek lyuk a jobb ajtaján és a hátsó falán, ahol a porosz puskagolyó keresztülment rajta... Hmm!... - Szeretnéd, ha eltennék onnan a lépcsőpihenőről, mama? Úgy nézett rám, mint egy fiatal macska, ráncos arca hamiskásan fénylett: - Én? Szerintem nagyon jó helye van ott, csak maradjon! Orvos bátyámmal mégis úgy gondoltuk, hogy vigyázni kell rá. Bátyám naponta látta őt, hiszen anyám utánaköltözött, és egy faluban laktak; leplezett buzgalommal gyógykezelte. Anyám csodálatos rugalmassággal küzdött minden baja ellen, megfeledkezett róluk, kijátszotta őket, ragyogó átmeneti győzelmeket aratott felettük, egész napokra összeszedte gyengülő erejét; ha olykor nála töltöttem néhány napot, e küzdelem zaja, mely az egész házikóban visszhangzott, a patkányt szorongató vadászkutyát juttatta eszembe. Hajnali ötkor a szobámmal átellenben, a konyhai kiöntőre letett teli vödör koccanására ébredtem... - Mit csinálsz azzal a vödörrel, mama? Nem tudod kivárni, amíg Josephine megjön? Odaszaladtam. De a száraz rőzse akkorra már javában lángolt, s a kék csempével burkolt tűzhelyen felforrt a tej; arrább, ujjnyi vízben, egy szelet csokoládé olvadozott, a reggelimhez. Anyám kényelmesen elhelyezkedve szalmafonatú karosszékében őrölte az illatos kávét, amelyet maga pörkölt. A hajnali órák mindig irgalmasak voltak hozzá, rózsásra festették arcát. Kis időre visszanyerte egészségét, megszépült a felkelő nap fényében, és az első mise beharangozásakor magában örült, hogy már annyi tiltott gyümölcsöt ízlelt, mialatt mi aludtunk. Tiltott gyümölcsök voltak: a kútból felhúzott, túlságosan nehéz vödör, a tölgyfarönkön, szőlővágó kampóskéssel aprított rőzse, az ásó, a kapa, de legfőképpen a fáskamra tetőablakához támasztott kétágú létra. Ide tartoztak: a falra futtatott szőlő, amelynek venyigéit a padlásablakhoz kötözte, a túl magasra nőtt, virágzó orgonaágak, a macska, amelyet szédülés fogott el a tetőn, és úgy kellett lehozni... A kövérkés, erőteljes kis asszony életének cinkosai, az alsóbbrendű falusi istenségek, akik azelőtt engedelmeskedtek neki, és akiknek szolgálatával úgy büszkélkedett, most mind ellene fordultak. De nem számoltak a harci kedvével, amely holtáig nem hagyta el anyámat. Hetvenegy éves korában a hajnal még diadalmasnak látta, ha nem is sérülésektől mentesen. Megégette magát a tűzzel, a venyigevágó késsel belevágott az ujjába, az olvadt hótól vagy a kiömlött víztől csuromvíz lett, de mindig módját ejtette, hogy függetlenségét kiélvezze, mielőtt még a legkoránkelőbbek kinyitották a zsalujukat, és beszámolt nekünk a macskák ébredéséről, a fészkek munkájáról, a hírekről, amelyeket a tejjel és a meleg kenyérrel együtt a tejesasszony és a kenyérkihordónő hagyott nála, szóval elmondta a hajnali krónikát. Csak egy reggel, amikor hideg konyha fogadott, és a kék zománcos lábas ott lógott a falon, akkor éreztem meg anyám közeledő halálát... Betegsége számos megszakítással járt, olyankor ismét felcsapott a láng a tűzhelyből, friss kenyér és olvasztott csokoládé illata szűrődött ki az ajtó alól, ahol a macska kaparászott türelmetlen mancsával. Ezek a megszakítások váratlan riadalmakat okoztak. Ott találtuk anyámat és a nagy diófa szekrényt együtt a lépcső alján leesve, mikor anyám titokban le akarta szállítani az utóbbit az emeletről a földszintre. Mire bátyám azt követelte, hogy anyám maradjon nyugton, és egy öreg szolgáló aludjon a kis házban. De mit tehetett egy öreg cseléd a fiatalos, pajzán életerővel szemben, amely sikeresen csábította és ragadta magával a halál által már félig gúzsba kötött testet? Bátyám, amikor egyszer napkelte előtt tért vissza egy falusi betege ágya mellől, rajtacsípte anyámat elvetemült cselekedetén. Éjszakai öltözetben, de nagy kertészbocskorban, hetvenéves kis ősz varkocsát a nyakszirtjén karikába tűzve, egyik lábával a bükkfa fűrészbakon, a leírhatatlan büszkeség és bűntudat kifejezésétől megfiatalodva, minden fogadkozása és a jeges harmat ellenére, fűrészelte a fát az udvaron. A „csoda” - Cso-dá-la-tos! Kész csoda! - Tudom. Azért is helyezkedik így el. Szándékosan csinálja. A hölgy-akit-alig-ismerek e válaszomért dühösen néz rám. Távozása előtt még egyszer megsimogatja a PatiPati kerek fejét, és „meg nem értett mártír” képpel sóhajt: „Te gyönyörűség!...” Brabanti kutyám búcsúzóul egy érzelmes oldalpillantásra méltatja - sok fehérrel, igen kevés barnával -, és máris azon buzgólkodik, hogy egy ismeretlen bámulója megnevettetésére a kutyaugatást utánozza. A kutyaugatás utánzásához felfújja holdhal pofáját, kimereszti szemét, a mellét pajzs formára domborítja, és halkan valami ilyesfélét mond: - Va-va-va... Ezután pöffeszkedőn behúzza atlétanyakát, mosolyog, várja a tapsot, és szerényen hozzáteszi: - Vau... Ha a közönség ájuldozik, Pati-Pati, az ismétlést nem tartván magához méltónak, mutatványát egy sereg hang modulálásával tetézi, amelyek közt ki-ki felismerhet, amit akar: fóka rekedt köhögését, a nyári záporban kuruttyoló béka hangját, esetleg autótülkölést, de kutyaugatást, azt soha.
Most egy ismeretlen vacsoravendéggel kacérkodik. - Gyere - szól az ismeretlen, szavak nélkül. - Kinek néz ön engem? - válaszolja Pati-Pati. - Ha úgy tetszik, cseveghetünk, de többre nem vagyok kapható. - Cukor van a csészealjamban. - Azt hiszi, nem látom? A cukor is más, meg a hűség is más. Érje be annyival, hogy az ön kedvéért ragyogtatom ezt a csupa-arany jobb szememet, amely majd kiugrik a helyéből, meg ezt az avanturin golyóhoz hasonló balt... íme, a jobb szemem... íme a bal... És megint a jobb... Szigorúan félbeszakítom a néma párbeszédet: - Pati-Pati, befejezted ezt a pimaszkodást? Egész lénye egyszeriben felém fordul: - Hát persze hogy befejeztem! Mihelyt úgy akarod, vége!... Jó modorú ez az ismeretlen... De szóltál, és ezzel vége! Mit kívánsz? - Szállj le, Pati-Pati, megyünk! Fürgén, nagy igyekezettel leugrik a szőnyegre. Így állva - vastag nyakú, jó kerek tomporú, erős mellű - kis tengeri malachoz hasonlít. Fekete pofája nevet, csonka farkát ha csóválja, a nyakáig mindene rezeg, füle villásan felfelé áll, az esetleges szemmel verés kivédésére, így kínálkozik csodálóinak, és arat általános elismerést az én kurta szőrű brabanti kutyám; a tenyésztők „igen jellegzetes példánynak” minősítik, az érzékeny lelkű hölgyek „csodának” mondják, a hivatalos neve pedig Pati-Pati, de környezetemben inkább „házi ördög” néven ismert. Kétéves, és vidám, mint egy kis néger gyerek, kitartó, mint egy távgyalogló bajnok. A ligetben a kerékpár előtt fut, falun a szekér árnyékában lohol, kilométereken át. Hazatérve még megkergeti a meleg kövön sütkérező gyíkot. - Hát sose fáradsz el, Pati-Pati? Teli szájjal nevet: - Soha! De végigalszom az éjszakát, ugyanazon az oldalamon fekve. Sose voltam beteg, sose piszkítottam be egy szőnyeget, sohasem hánytam, és könnyű a lelkiismeretem, semmi bűn sem terheli, liliomtiszta... Ez igaz. Ha itt az evés ideje, majd meghal az éhségtől. Ha itt a séta órája, azt se tudja, hová legyen örömében. Asztalnál nem téveszti el a széket, szereti a halat, élvezi a húst, de beéri egy kenyérhéjjal, szakértőén bekapja az epret és a mandarint. Ha otthon hagyom, egy „nem” elég neki, bölcs pofával leül a folyosón, és elrejti könnyét. Metrón eltűnik a köpenyem alatt, vonaton maga készíti el fekhelyét: megragad egy takarót, és nagy ráncokba gyűri. Napszállta után szemmel tartja a kerítést, és minden gyanús egyént megugat. - Hallgass, Pati-Pati. - Hallgatok - feleli készségesen. - Hanem a kert szélén, hatméteres sávon, vadállat vagyok. Kidugom a fejemet a rácson, és rettegésben tartok minden rossz szándékú arra menőt, a macskát, amely csak az éjszakára vár, hogy a begóniákon hemperegjen, a kutyát, amely a futómuskátlit szaggatja. - Eleget őrködtél, Pati-Pati! Gyerünk be a házba! - Gyerünk! - kiáltja minden porcikája. - Miután már emitt béka módra guggolva, egy percig elmélkedtem, amott pedig valamivel tovább csiga módra összegömbölyödve... nos, ezt tettem... Mehetünk! Jól bezártad az ajtót? Vigyázz! Megfeledkeztél az egyik macskáról! A függöny alá bújt, és az ebédlőben szándékozik tölteni az éjszakát... Majd én ráripakodok, és kiugratom onnan, és a kosarába kergetem... Hopp! Megvan! Most rajtunk a sor. Mit hallok a pince felől? Nem, semmit... A kosaramat... a gyapjútakarómat... de előbb simogassál meg ... Köszönöm. Szeretlek. Jó éjszakát! Másnap, ha nyolc óra előtt ébred, csendben várakozik, két lába a kosár szélén, szemét az ágyra szegezi. A tizenegy órai sétára pontosan felkészül, és mindig kifogástalan. Ha biciklizni megyek, ívbe görbíti a hátát, hogy a bőrénél fogva felemeljem, és betegyem, kicsire összegömbölyödve, a kormány elé akasztott epreskosárba. A Bois elhagyatott fasorában földre ugrik. „Jobbra, Pati-Pati, jobbra!” Két nap alatt megtanulta, melyik a jobb oldala - bocsánat, az enyém -, és melyik a bal. Száz szót ért a mi nyelvünkön, óra nélkül tudja az időt, név szerint ismer minket, megvárja a liftet, ahelyett, hogy felmenne a lépcsőn, fürdetés után pedig magától fordul hasára és hátára a villanyszárítóbura alatt. Ha munkához ülök, és szétrakom a kemény fedelű füzeteket az íróasztalomon, leheveredik, zajtalanul ápolja a körmét, és moccanás nélkül, tisztelettudóan álmodozik. Egy alkalommal, amikor egy eltört pohár megsebezte, önként nyújtotta a lábát, és elfordította fejét a kötözés alatt, úgyhogy szinte nem is tudtam, állatot kezelek-e, vagy egy bátor gyereket... Mikor kapom egyszer rajta valami hibán? Miféle véletlen alakított ki egy piciny, kerek kutyakoponyában ennyi emberi együttérzést? „Csodának” nevezik. Keresem, hogy mit róhatnék fel neki. Így növekedett, szépségben és erényekben, Pati-Pati, Brabant virága. A VI. kerületben olyan hírre tett szert, hogy elfogadtam nevében egy házassági ajánlatot. A vőlegény, ahogy közeledett hozzá, dühös kis cserebogárra emlékeztetett, sötét színe volt, és vaskos háta, s kis lábai erőszakosan kapálták és karmolászták a kockakövezetet. Pati-Pati alig méltatta figyelemre, teljesen közönyösen viselkedett vele szemben, és így nem találkoztak többet. Mégis, a rákövetkező hatvanöt nap alatt Pati-Pati dagadt, olyan formájú lett, mint egy oldalt-hasas homoki gyík, majd mint egy kissé összelapított dinnye, és végül...
Két zsenge korú és pirinyó Pati-Pati mocorog egy kosárban. Minden hagyományos csonkítástól megkímélve, farkuk vadászkürt formájú, s a fülük, mint a salátalevél. Bőséges tejet szopnak, de korukat meghaladó akrobatikus mutatványok m utatványok árán jutnak hozzá. Pati-Patiban semmi sincs azokból a csupa has és csupa csöcs vadászkutyákból, amelyek boldogan elterülve feloldódnak magasztos hivatásukban. Ő ülve szoptat, és kölykeit olyan testtartásra kényszeríti, mint amilyen a bedöglött motor alatt lapuló autószerelőé. Vagy úgy fekszik, mint egy szfinx, orrát a két mellső lábára hajtva – „Sebaj! Ügyeskedjenek!” - és ha a telefon megszólalt, odamegy, piócákként rátapadó kölykeit vonszolva. A kiskutyák önfeledten, buzgón szopnak, vaktában, ahol érik, és - anyjuk ellenére, az anyjuknak az emberi dolgok iránt tanúsított túlságosan emberi érdeklődése ellenére - szépen gyarapszanak. - Ki telefonált? Kocsi jön, hallom... Hol a nyakörvem? A retikülöd és a kesztyűd az asztalon van. Ugye, elmegyünk hazulról? Csöngettek! Magaddal viszel a Matin Matin-be -be?? Érzem, hogy itt az ideje... Mi vonszolódik alattam? Már megint ez a kiskutya! Mindenütt belebotlok. Meg ez a másik is... Csak őket látni az egész házban. Hogy helyesek? Ugyan már... No jó, j ó, helyesek... Gyerünk, gyerünk, siessél… Nem tévesztelek szem elől, ha nélkülem indulsz el... Pati-Pati, a barátaim továbbra is „csodák-csodájának”és „tökéletesnek” fogják mondani. Nem cáfolom meg őket. De én tudom, mi a hibája: nem szereti az állatokat. Ba-Tu A Quay d'Orsay-n zsákmányoltam, egy nagy irodában, amelynek, egy kínai hímzéssel együtt, ő volt a legpompásabb dísze. Amikor újdonsült gazdájának - aki e szép ajándékkal nem tudott mit kezdeni telefonhívására megjelentem, Ba-Tu egy régi íróasztalon ült, ülepe alatt diplomáciai iratokkal, és intim toalettjével foglalkozott. Láttomra összevonta szemöldökét, leugrott a földre, és vadállati sétájába kezdett, az ablaktól az ajtóig, az ajtótól az ablakig, azzal a hirtelen fordulattal és lábcserével az akadály előtt, amely minden fajtestvérének sajátja. Gazdája odadobott neki egy összegyűrt papírgalacsint, erre elvigyorodott, és hatalmas zökkenéssel rávetette magát; ebben az erőt pazarló mozgásban teljes szépsége megmutatkozott. Akkora volt, mint egy spániel, hosszú, izmos combjai széles tomporhoz kapcsolódtak, mellső része valamivel keskenyebb, feje elég kicsi, füle belül fehérrel bélelt, kívül fekete-szürke csíkos, olyasféle, mint az esti lepkék szárnya. Állkapcsa kicsi és fölényes, bajusza kemény szálú, mint a száraz pusztai fű, és fekete karikás, ámbraszínű szemének tekintete éppolyan tiszta, mint a színe; ez a szem állja az ember pillantását, ez a szem sohasem hazudik... Egy nap meg akartam számolni a fekete pettyeket, amelyek a - hátán és a fején búzaszínű, hasán elefántcsontfehér - bundáját díszítik -, nem sikerült. - A Csád-tó vidékéről való - mondta a gazdája. -Ázsiából is jöhetett volna. Hópárduc, semmi kétség. Ba-Tu a neve, ami azt jelenti: „a macska”, és húszhónapos. Magammal vittem; dühösen harapdálta az utazóládáját, és a szellőzőnyíláson kidugdosott mancsa hol szétnyílt, hol összecsukódott, mint egy érzékeny tengeri virág. Sohasem volt a házamban ilyen természetes lény. A mindennapi életben tapasztaltam, hogy még érintetlen, minden civilizáló kísérlettől mentes. Az elkényeztetett kutya számító és hazug, a macska színlel és alattomos. Ba-Tu semmit sem rejtegetett. Csupa egészség volt, jó szagú, a lehelete üde, azt írhatnám, hogy úgy viselkedett, mint egy tiszta gyermek, ha ugyan vannak még tiszta gyerekek. Első alkalommal, amikor játszani kezdtünk, erősen elkapta a lábamat, hogy felborítson. Keményen rászóltam, elengedett, várt egy darabig, majd újra kezdte. Leültem a földre, és öklömmel rávágtam a szép bársonyos orrára. Meglepődött, tekintete kérdőn fordult felém; mosolyogtam, és megvakartam a fejét. Oldalára heveredett, halkan dorombolt, és védtelenül átengedte a hasát. A jutalmul kapott gyapjúgombolyagtól megőrült: vajon hány, sovány afrikai legelőkről elragadott báránynak távoli, kihűlt szagára ismert? Kosárban aludt, úgy használta a fűrészporos edényt, mint egy macska, és ha elnyúltam a langyos vízben, félelmetes, vigyorgó pofája megjelent a fürdőkád szélén, két mellső lábával együtt... Szerette a vizet. Reggel gyakran letettem neki egy teli lavórt, ilyenkor nagy csapkodással az egészet kifröcskölte. Utána csuromvizesen, boldogan dorombolt. Méltóságteljesen sétálgatott egy elcsent fél papuccsal a fogai közt. Fagolyóját hússzor is legurította, és felhozta a kis lépcsőházban. Ha nevén szólítottam: „Ba-Tu”, szelíd, kedves kiáltással futott hozzám; és a varrogató szobalány lábánál ábrándosán nyitott szemmel, hanyagul elheverészgetett. Mohóság nélkül evett, és ügyesen elvette a húst az ujjam hegyéről. Reggelente átengedhettem neki a fejemet, négy lábával ölelgette, és ráspolyos nyelvével nyalogatta rövidre nyírt hajamat. Egy reggel azonban túl erősen megszorította meztelen karomat, ezért megfenyítettem. Sértődötten rám ugrott, vállamon éreztem nyugtalanító súlyát, egy vadállat foga, karma fenyegetett... Minden erőmet összeszedtem, és odavágtam a falhoz. Iszonyú nyávogásba és morgásba kezdett, harci hangokat hallatott, és megint nekem ugrott. A nyakörvét használtam fegyverül, hogy visszariasszam, és a pofája közepébe csaptam. Ebben a percben, semmi kétség, súlyosan megsebezhetett volna. De nem tette, türtőztette magát, arcomba nézett, és gondolkozott... Esküszöm, hogy nem a félelmet olvastam ki a szeméből. Választott ebben Választott ebben a döntő pillanatban, s a béke, a
barátság, a lojális megértés mellett döntött; lefeküdt, és meleg orrát nyalogatta... Valahányszor sajnálattal rágondolok, sajnálkozásomba szégyenkezés vegyül, hogy elűztem magamtól egy barátot, akiben, Istennek hála, nem volt semmi emberi. De amikor ott láttam állni a kert falán, a négyméteres falon, amelynek tetejére egyetlen ugrással lendült fel, amint a rémült macskákra acsarkodott, akkor elfogott a félelem. És aztán, egy másik alkalommal, ahogy az ölemben tartott kiskutyához közeledett, ahogy kikereste a füle mögött azt a helyet, ahol a titokzatos forrás felbuzoghat, és nyalta, nyalta, nyalta, lassan, behunyt szemmel, mielőtt a fogát belevájná... Megértettem, és egészen halkan, bánatosan csak ennyit mondtam: „Ó! Ba-Tu!” - mire egész testében megremegett, a szégyentől s a visszafojtott mohóságtól... Ó jaj, Ba-Tu, a természetes élet, a vadállati gyengédség gyakorlása nehéz a mi égövünk alatt... Most a római ég borul föléd, széles árok - túl széles hozzá, hogy átugord - választ el azoktól, akik azért járnak az állatkertbe, hogy a macskaféléket ingereljék -, de remélem, nem felejtettél el engem, aki tudom, hogy nincs más bűnöd, csak a fajtád, és szenvedek, amiért rabságba zártak. Bellaude - Asszonyom, a Bellaude kiszökött! - Mikor? - Ma reggel, amikor az ajtót kinyitottam. Egy fekete-fehér fekete-fehér kutya várta. - Ó, Istenem! Reméljük, Reméljük, estére visszajön... Tehát elment. Azon kívül, hogy ez a hónap a kutyák párzási ideje, semmi sem jelezte előre a szökését, kifogástalanul követett bennünket, nem kódorgott el séta közben; szép volt fekete és rőt-tűz színű bundájában, amint hanyagul lépegetett, és két hátsó lábán a kettős csimbók ide-oda fityegett. A füvet szaglászta, legelte, megvetéssel kikerülte a vadul viháncoló brabanti ebeket. Aztán egy nap szimatolva megállt, fülét hegyezte, tekintete egy távoli pontra irányult, elvigyorodott, és minden porcikája félreérthetetlen kutyanyelven felujjongott: - Á! Ott Ott van! Mire megkérdeztem: „Kicsoda?”, már vagy kétszáz méterre volt, mert meglátta őt, őt őt - egy nagyon korcs kis mopszlit. Jómaga hosszú és könnyed, mint egy szarvasünő, magas és atlétanyakú, de a törpéket keresi, a foxi-tacskó keverék kutyákat, a korcs terriereket, a parányi, reszketős selyempincsiket. Legfőképpen azonban egy fehér uszkárt szeret, amely már évek óta fagyos közönybe merült, és ezt semmiféle nyár fel nem olvasztja. Az én rőt ebemet egy vén filozófus rezignált érdeklődésével környékezi. Gondozatlan fehér szőre alól úgy pislog fel rá, mintha szemüveg fölött nézne ki. Kísérgeti, semmi több, lassú ügetéssel, és ilyenkor piszkos-fehér szőrének minden csimbókja rezeg. Tehát elment. Hová? Mennyi időre? időre? Attól nem féltem, hogy elgázolja valami, vagy hogy ellopják, ellopják, mert mihelyt idegen kéz nyúl feléje, egy kígyózó mozdulattal elfordítja nyakát, és vicsorgásával a legelszántabb embert is elijeszti. De pányva és gyepmestertelep is van a világon... Elmúlik egy nap. - Asszonyom, a Bellaude nem jött haza. Éjjel esett, csendes, tavaszias eső hullott. Hol csavarog ez az orcátlan állat? Éhezik, de inni ihat: patakok csordogálnak, és a liget pocsolyáktól csillog. Csapzott szőrű kis kutya strázsál ajtóm előtt, a kerítésrácsnál, ő is a csavargót várja... A Bois-ban megkérdezem az őrt, akivel barátságban vagyok, nem látta-e a nagy, fekete kutyámat, amelynek szemöldöke, pofája és a négy lába rőtes színű?... Fejét rázza. - Még csak hasonlót se láttam. Mit Mit is láttam ma? Nem sokat. A semminél is kevesebbet. kevesebbet. Egy hölgyet, aki a férjével perelt, meg egy lakkcipős urat, aki megkérdezte, nem tudok-e két kiadó szobát valamelyik őr házában, mivelhogy nincs lakása... Tetszik tudni, semmi különös nem történt... Megint eltelik egy nap. - A Bellaude még mindig mindig nem jött haza, asszonyom. asszonyom. Fél tizenkettőkor sétára indulok, azzal az eltökélt szándékkal, hogy bejárom az auteuil-i erdőt. A lágyan lengedező, hol meg csípősre forduló szélben már a tavasz lehelete érződik. Fekete-rőtes kutyát sehol sem látok, de itt is, ott is jácinthajtások bújnak elő, és a kontyvirág széles levele már zöldell. Egy eltévedt, éhes méh támolyog a nedves mohán, a keze közt melengetheti az ember, nem kell félnie, hogy megcsípi. A fűzfákon, minden ág hónaljában, friss zöld pamacs sarjad. Hat év alatt megtanultam felismerni a rekedt trillákban és a kurta, lejtő kromatikus skálákban, amelyek februárban egy kis madártorokból törnek elő, a nagy énekes hangját, egy auteuil-i csalogányét; ez a csalogány hűségesen ragaszkodik a ligetéhez, és minden tavasszal megszépíti az éjszakákat. Ma reggel a fejem fölött gyakorolja dalát, mert évről évre elfelejti. Újra meg újra belekezd a tökéletlen kromatikus skálájába, és rekedt kacajjal abbahagyja, de néhány hangjában már a májusi éj kristálytiszta dallama cseng, és ha behunyom a szemem, e dal hatására szinte érzem a virágzó akácok bódító illatát...
De hol a kutyám? Elmegyek egy deszkapalánk mellett, alacsonyan kifeszített vasdrótokon lépegetek át, majd egy gesztenyefa sövénybe ütközöm, amelynek végében ismét a földön kifeszített vasdrót vár. Miféle visszás gondoskodás szaporítja egyre a kerítéseket és a drótokat, ezeket az ártalmas dolgokat, hogy kedvét szegje a természetbarátnak, és veszélyeztesse a sétálók csontjait? Visszafordulok, fáradt vagyok, hogy ennyi erőd után még egy gesztenyefa palánk mellett haladjak el, amely, esküszöm, egy másik kerítést véd, az viszont, kissé távolabb, egy zöldre festett léckerítéshez csatlakozik... És még merik azzal vádolni a városi hatóságot, hogy nem fordít elég gondot a Bois-ra! Valami mozog az egyik ilyen haszontalan léckerítés mögött... Valami fekete... rőtes... fehér... sárga... Az én kutyám! Igen, az enyém! Áldott városatyák! Oltalmazó barikádok! Gondviselésszerű bekerített telkek! Nemcsak az én kutyám van ott, kocsiktól biztonságban, hanem rajta kívül - egy, kettő, három, négy, öt - öt kutya veszi körül, sárosak, egyikmásik harctól véres, csupa csenevész, hitvány kis eb, a legnagyobbik marja sem éri el a harminc centimétert. Nem hallja a lépéseimet, kacérkodik. Szándéka ellenére megőrizte erényét, megközelíthetetlen a véletlen akaratából; kiáltásomra megzavarodik, és egyszeriben elterül előttem, szolgaságára emlékeztetem... - Ejnye! Bellaude! Hason kúszik felém, könyörög. De én még nem akarok megbocsátani, és csak egy színpadias gesztussal mutatom neki a lerombolt erődök felett a kötelesség útját, a hazafelé vivő utat... Nem habozik, átugrik a kerítésen, és kényelmesen, néhány lépéssel maga mögött hagyja a törpék csapatát, amely lógó nyelvvel követi... Mi dolgom itt? Ha most útjában egy szép alakú csábítóval találkoznék... - Asszonyom, a Bellaude hazajött. hazajött. - Öt kis kutyával? - Nem, asszonyom, asszonyom, egy naggyal. - Jóságos ég! Hol van? - Amott, asszonyom, a rézsűn. Igen, ott van, és én megkönnyebbült sóhajjal emlékezem a dalra: „Párját ki-ki jól válassza meg...” Az a kutya, amelyik most a Bellaude körül legyeskedik, egy ulmi dog, bamba nézésű, zöld bőr nyakörvet és szájkosarat visel, és - ó, áldott véletlen! - akkora, mint egy borjú! Két macska Egy kiscicája van csak Célimának, a kék perzsa macskámnak: mezaliansz - valami ismeretlen kis cirmossal való üzekedésének - gyümölcse. Az Isten a megmondhatója, mennyi kis cirmos macska hemzseg az auteuil-i erdőkben! Kora tavaszi napokon, a déli órákban, amikor fölenged a fagy, és a napsütésben gőzölgő föld jó szaga árad, a sűrű bokrok alja és a felásott ágyások, amelyek palántázásra vagy veteményezésre várnak, mintha angolnákkal volnának telehintve; a csíkos kandúrok a növények illatától mámorosán riszálják magukat, hason csúszkálnak, farkukkal csapkodnak, és kényeskedve dörzsölgetik a napon a jobb meg a bal pofájukat, hogy a tavasz kecsegtető illatával átitassák - mint ahogyan egy hölgy, parfümbe mártott új javai megérinti azt a kis rejtett zugot a füle mögött. Cirmosak valamelyikének fia ez az egyetlen kiscica. Bundáján viseli fajtájának ismertetőjegyeit, a vad ősöktől örökölt csíkokat. Anyjának vére azonban hosszú szőrszálakból hamvaskék fátylat vetett fölébük, szinte légiesen könnyűt, mint egy átlátszó perzsa fátyolszövet. Szép lesz tehát, máris elbűvölő, és mi megpróbáljuk Kamaralzamannak nevezni - hiába, mert a szakácsnő és a szobalány értelmes lények, és a Kamaralzamant Micusra változtatják. Kölyökmacska, minden mozdulata kecses. A papírgalacsin érdekli, a hús szaga kis nyivákoló sárkánnyá változtatja; a verebek túl gyors röptét nem tudja szemével követni, de megőrül odabent, ha kívülről az ablaküveget csőrükkel kocogtatják. Nagy zajjal szopik, mert a foga nő... Picinyke cica, ártatlanul került egy dráma középpontjába. A tragédia úgy kezdődött, hogy egy napon a Szomszédék Feketéje - igazán előkelő parasztnév - a közös fal tetején siratta reggel vízbe fojtott kölykeit. Keservesen sírt, mint a világon minden anya, akitől elragadják magzatát, szünet nélkül ontotta, ugyanazon a hangon, szinte lélegzetvétel nélkül egyik panaszt a másik után. A kis cica, Kamaralzaman, lentről nézte. Kékes pofácskája felfelé fordult, szappanos víz színű szeme elkáprázott a világosságtól, és nem mert tovább játszani a nagy sírás-rívás miatt... Szomszédék Feketéje észrevette, és mint egy őrült leugrott a falról. Megszaglászta, megérezte az idegen szagot, és utálkozva hörgött: „khhh...”, megpofozta a kis állatot, ismét megszagolta, megnyalta a homlokát, rémülten elhátrált tőle, majd megint odament, gyengéden azt mondta: „Rrrru...” szóval mindenképpen kimutatta zavarát. Nem jutott ideje az állásfoglalásra. Célima, mint egy kékes felhőfoszlány, a fergetegnél sebesebben ott termett. Szomszédék Feketéje, fájdalmára és a területsértésre ráeszmélve, egy pillanat alatt eltűnt, de távolról hallatszó panaszos siráma gyászos hangulatba merítette az egész napot... Másnap újra átjött óvatosan, kiszámított lépésekkel, mint egy dzsungelbeli vadállat. Egy hangot se hallatott:
csupa elszántság és néma türelem volt. Megvárta a pillanatot, amikor Kamaralzaman a jóllakott Célimától elszökött, és puha talpán imbolyogva, a gömbölyű kavicsos kerti úton megjelent. Akkor tejjel telt hassal, fekete szőre alatt duzzadó csöcsökkel, halk dorombolást hallatott, a dajka sejtelmes hívószavát... És mialatt a kiscica szopott, és szabályos időközökben bökdöste, láttam, hogy lehunyja szemét, és az orrcimpája remeg, mint egy emberi lénynek, aki elfojtott sírással küszködik. De megjelent az igazi anya, a hátán minden szál szőre égnek állt. Nem szaladt mindjárt oda, csak érdes hangon szólt valamit. Szomszédék Feketéje anyai ábrándjából felriasztva állt ott, és csak hosszú, halk morgással válaszolt, közbe-közbe nagyokat fújt kivörösödött torkából. Célima egy hatalmas, velőtrázó, acsarkodó hanggal félbeszakította, mire Szomszédék Feketéje egy lépést hátrált, de ő is fenyegető morgást hallatott. A kiscica rémülten feküdt közöttük, kékes-borzas szőrével a bogáncs bóbitájára emlékeztetett. Csodálkoztam, hogy a rögtöni összecsapás, ádáz macskaverekedés helyett - amelyben kitépett szőrcsomók repkednek - ilyen magyarázkodás, szinte nekem is érthető számonkérés lehetséges. De Szomszédék Feketéje egy éleset rikkantott mire Célima felmordult: „Jaj, ezt nem bírom tovább!” -, és egy ugrással rávetette magát a vetélytársára, mire ez felszaladt egy nyárfára és csimpaszkodva átlendült a falon; az anya pedig kicsinyét mosdatta, amelyet az idegen érintése bemocskolt. Napok múltak, és semmi rendkívülit nem vettem észre. Célima nyugtalankodott, túl sokat virrasztott, és rosszul evett. Láz gyötörte, orra tüzelt, naphosszat egy márványkonzolon feküdt, és teje állandóan apadt. Kamaralzaman mégis gömbölyödött, csak úgy gurult a szőnyegen, széle-hossza egy lett. Egy reggel, amikor Célima mellett reggeliztem, és közben cukros tejjel meg kiflimorzsával kínáltam öt, hirtelen megremegett, hátracsapta fülét, leugrott a földre, és kikéredzkedett, de olyan sürgetően, hogy utánamentem. Nem tévedett: az orcátlan Szomszédék Feketéje és Kamaralzaman összegabalyodva, boldogan hevertek a lépcső alján, az árnyékban, utóbbi buzgón szopott. Célima odaszaladt hozzám, és a karomba omlott, ernyedten, ájultan, akár egy nő... Így történt, hogy Célima, a perzsa macska, akinek teje elapadt, lemondott anyai jogáról, hogy a kölykét táplálja - langy mélabúját az időjárás iránti közönyével és a fekete macskák gyűlöletével társította. Elátkozott minden olyan lényt, amely elöl fehér foltos fekete bundát visel, a pofáján azonban többé nem látszik fájdalom. De ha Kamaralzaman játék közben túlságosan közel kerül hozzá, akkor mancsait a kiapadt emlői alá hajlítja, és alvást színlelve, lehunyja szemét. Kandúrok Öten vannak körülötte, mind az öt ugyanegy tőről sarjadt, csíkosak, mint ősük, a vadmacska. Egyikük fekete csíkjai olyasféle rozsdaszínű alapon futnak, mint a vadgerle tollazata, a másik fülétől a farkáig csupa égettkenyérhéj-színű sáv, nagyon világos gesztenyebarna alapon, akár egy árvácska. A harmadik sárgának látszik a negyedik mellett, amely roppantul elegáns ezüstszürke bundáján bársonyos fekete csíkokat, nyakörvet és kamáslit visel. Az ötödik viszont, egy hatalmas nagy kandúr, ezercsíkos vörösbarna prémben parádézik; méntazöld szeme van, és nagy, szőrös pofája, mint a tigrisnek. Hát ő? Istenem, ő a Fekete. Olyan, mint sok száz fekete macska, vékony, csillogó szőrű, fehér mellényes, szembogara, mint az olvasztott arany. Feketének hívjuk, mert fekete, mint ahogy a szürkét Szürke-Cicának nevezzük, a legfiatalabb kék perzsát meg Ifjú-Kéknek. Nem erőltetjük meg az agyunkat. Január hava, a macskafélék párzási ideje, legszebb bundájukba öltözteti az auteuil-i macskákat, s a mi három nőstényünk köré vagy harminc kandúrt csődít össze. Vég nélküli nyivákolásukkal, csatazajukkal és zöldpuszpáng-illatukkal telik meg a kert. Csak a Fekete mutat érdeklődést irántuk. Az Ifjú-Kéknek és a SzürkeCicának még korai, ők fölényesen szemlélik a tébolyult hímeket. Fekete egyelőre gonoszkodik, nem megy tovább. Sokáig keresgél a kertben, míg kiválaszt egy ferdén lemetszett ágat, amelyet az elmúlt télen távolítottak el, és először fogkefének használja, majd a fülét és végül az oldalát vakarja vele. Dörgölőzik, riszálja magát, és mindenképpen tanújelét adja elégedettségének. Majd nagy ficánkolás következik, a partra vetődött angolnát utánozza. Összehengeredik, hátán, hason csúszkál, bepiszkítja magát, az öt kandúr pedig egy kandúrként ugrál vele együtt előre-hátra. A pompás korelnök olykor nem bírja tovább, nekilendül, és súlyos mancsa lecsap a csábítóra... Mire a kéjes balettmesternő nyomban felegyenesedik, megpofozza a szemtelent, és fanyar, sanyarú ábrázattal összekuporodik, mint egy ájtatos vénasszony. A hatalmas csíkos kandúr, hogy kimutassa hódolatát, és a Feketének tisztelettel adózzon, hátára hemperedik, négy lábbal az égnek, és megjátssza a gyengét és alázatost, de hiába. A Fekete visszaparancsolja a névtelen ötösbe, és egyformán megpofozza a csíkosak bármelyikét, ha vét az etikett ellen, és túlságosan közelről köszönti. Ez a macskabalett már reggel óta folyik az ablakom alatt. Semmi hang, kivéve a kemény és dallamos „rrr...”t, amely időnként ott gurgulázik a kandúrok torkában. A Fekete némán és unottan provokál, majd fenyít, és élvezi múlékony mindenhatóságát. Nyolc nap múlva ugyanaz a hím, amelyik most reszket előtte, és étlenszomjan türelemmel várakozik, majd keményen nyakon ragadja... Addig azonban engedelmeskedik. Megjelent egy hatodik csíkos is. De egyik kandúr sem méltatja rá, hogy vetélytársként mérje végig. Sovány,
bársonyos szőrű, és tiszta, a szerelmi játék gondját-baját fiatalon elvetette, a januári tragikus éjszakák s a júniusi holdtölték őt már soha többé el nem csigázzák. Ezen a reggelen ráunt az evésre, és az alvásba belefáradt. A kis ezüstös nap alatt sétáltatja fényes bundáját, és jámbor önhittségét, amelynek a nevét köszönheti: Szép-Fiú. Mosolyog a derült időn, rámosolyog a szemtelen verebekre. Rámosolyog a Feketére és reszkető kíséretére. Puha mancsával megtapogat egy száraz tulipánhagymát, aztán egy gömbölyű kavicsért otthagyja. A Fekete farka csapkod, és vonaglik, mint egy félbevágott kígyó; a jövevény ráugrik, elkapja, harapdálja, ezért egy fél tucat nyaklevest kap, keményet, karmosat, hogy a pofája elcsúful tőle... De Szép-Fiú, férfiúi rangját elveszítvén, járatlan a szerelmi illemszabályokban, ő a teljes egyenlőség alapjára helyezkedik. Igazságtalanul verték meg, éppen csak egy pillanatba telik, hogy egy lépést hátráljon, és felfújja magát, aztán olyan fenyítésben részesíti a Feketét, hogy az fuldoklik a felindulástól, vadul hörög, és átugrik a falon, hogy a szomszéd kertben rejtse el szégyenét. Amire én, Szép-Fiút a kandúrok dühétől féltve, a segítségére futok, de látom, hogy lassan, méltósággal és közönyösen elvonul a mozdulatlan, némán hallgató hímek között, akik most első ízben néznek tisztelettel a herékre, amiért meg merte verni a királynőt. A virrasztó VASÁRNAP. A gyerekek ma reggel óta furcsa képpel jönnek-mennek. Egyszer már láttam őket így, amikor a padláson színielőadást rendeztek, és jelmezekkel, álarcokkal, lepedőkkel meg csörgő láncokkal eljátszották rémdrámájukat, a Komtur hazajáró lelké-t; rémdrámájuknak egy heti lázat, éjszakai felriadásokat és lepedékes nyelvet köszönhettek, a maguk alkotta kísértet annyira megfertőzte őket. De ez már régen volt. Bertrand most tizennyolc éves, korához illően azt tervezi, hogy Európa pénzügyi rendszerét megreformálja; Renaud, aki tizennegyedik évében jár, folytonosan csak motorokat szed szét és szerel össze, nem érdekli más; Szép-Csicser pedig az idén kétségbeejtően köznapi kérdésekkel zaklat: „Párizsban hamarosan harisnyát húzhatok, ugye? Párizsban kapok egy kalapot, ugye? Párizsban vasárnaponként kisütteted a hajamat, ugye?” Most mégis mindhárman furcsán viselkednek, és egy-egy sarokban összebújva sugdolóznak. HÉTFŐ. Rossz színben vannak most mind a hárman. - Mi bajotok, gyerekek? - Semmi, Colette néni! - kiáltják unokaöcséim. - Semmi, anyu! - kiáltja Szép-Csicser. Szép kis együttes! Ezek titkolnak valamit! Komolyodik az ügy, annál is inkább, mert szürkületkor a teniszpálya mögött ezt a párbeszédfoszlányt kaptam el - a két fiú beszélgetett: - Öregem, éjféltől három óráig meg nem állt! - Nekem mondod, öcsém! Éjféltől négy óráig, úgy ám! Le nem hunytam a szememet. „Pom... pom... pom...”, így csinált folyton. Lassan, mintha mezítláb járkálna, de nagyon súlyos lépésekkel... Megpillantottak, és lecsaptak rám, mint két karvaly; nagy nevetve hetet-havat összehordtak, hebehurgyán, mesterkélt fecsegő kedvvel... Ma semmit sem tudok meg tőlük. SZERDA. Amikor tegnap este tizenegy óra tájban keresztülmentem Szép-Csicser szobáján, hogy lefeküdjek, ő még nem aludt. Hanyatt feküdt, két karja a teste mellett, és sötét szeme révetegen bámult a homlokába fésült haj alatt. A növő hold augusztusi meleg fénnyel világított, s himbálta a magnóliás árnyékát a padlón. - Nem alszol? - Nem, anyu. - Min töröd a fejed így egymagádban? - Figyelek. - Mit? - Semmit, anyu. Ebben a pillanatban tisztán hallottam egy súlyos, mezítelen láb lépéseinek zaját a felső emeleten... Ez a felső emelet tulajdonképpen egy hosszú padlás, a legrégibb torony tetejére lehet felmenni onnan. Senki sem alszik ott, és az éjszaka beálltával senkinek semmi keresnivalója... Lányom keze, amelyet szorosan fogtam, megrándult. Két egér futott a fal belsejében, cincogva kergetőztek. - Ujabban félsz az egerektől? - Nem, anyu. A járkálás újrakezdődött felettünk. Önkéntelenül megkérdeztem : - Ki járkálhat odafent? Szép-Csicser nem felelt, a hallgatása kínosan elnyúlt. - Te nem hallod? - De igen, anyu. - „Igen, anyu.” Mást nem tudsz mondani? A kislány váratlanul elsírta magát, és felült ágyában.
- Nem tehetek róla, anyu. Minden éjjel így járkál. - Kicsoda? - A lépés. - Kinek a lépése? - Senkié. - Jaj, Istenem, de buták is vagytok ti, gyerekek! Még mindig hisztek ezekben a mesékben, te és az unokatestvéreid. Ilyen balgaságokon jár az eszetek! No, majd mindjárt felmegyek oda. Majd adok én neked lépéseket a fejed felett! Az utolsó lépcsőpihenőn a gerendákra tapadt légyrajok úgy zümmögtek, amerre a lámpámmal elhaladtam, mint a kandallóban a tűz. Amikor a padlásajtót kinyitottam, a légáramlat eloltotta a lámpát. De nem is volt szükségem rá: a hold széles, tej fehér sugárban áradt be a nagy padlásablakokon. Ameddig a szem ellátott, az éjféli táj ezüstösen fénylett, a mélyebben fekvő részeket mintha mályvaszínű hamuval szórták volna be; a rétek alján szikrázó ködfolyóban tükröződött a hold... A falombok közt egy kis kuvik a macska hangját utánozta, és egy macska felelt rá... De a padláson, az egymást keresztező gerendák rengetege alatt, senki sem járkált. Egy hosszú percig vártam, beszívtam a rövid éjszaka hűs levegőjét, és a padláson terjengő kicsépelt gabonaillatot, aztán lementem. Szép-Csicser a kimerültségtől elaludt. SZOMBAT. Szerda óta minden éjjel hallgatóztam: valaki járkál odafent, hol éjfélkor, hol három óra tájban. Ma éjjel négyszer is felmentem, de hiába. Ebédnél igyekszem a gyerekek bizalmába férkőzni; különben is belefáradtak már a színlelésbe. - Kedveseim, megkérlek benneteket, hogy segítsetek nekem kideríteni valamit. Biztosan igen jól fogunk mulatni, még Bertrand is, aki pedig mindenből kiábrándult. Képzeljétek, hogy járkálást hallok Szép-Csicser szobája felett minden... Mindhármukból egyszerre tört ki a szó: - Tudom, tudom! - kiált Renaud. - A Komtur, páncélban, már a nagyapánk idejében is kísértett, Page mindent elmondott róla, és... - Ostobaság! - veti oda közönyösen Bertrand. - Az igazság az, hogy itt elszigetelt és kollektív hallucinációs jelenségek játszódnak le, amióta a Szűz, kék övvel a derekán, és négy fehér ló vontatta hintóban megjelent Guitras előtt, és azt mondta neki... - Semmit se mondott neki! - csipogja Szép-Csicser. -Levelet írt! - Postán küldte? - csúfolódik Renaud. - Gyerekesség! - És a te Komturod, az nem gyerekesség? - szólt Bertrand. - Bocsánat! - vág vissza Renaud pipacsvörösen. – A Komtur családi hagyomány. A Szűz meséje pedig a faluban jár szájról szájra... - Mondjátok, gyerekek, befejeztétek már? Szólhatok egy szót? Én csak annyit tudok, hogy a padláson megmagyarázhatatlan zajok hallatszanak. Ma éjjel lesbe állok. Megtudjuk, hogy ki járkál ott, állat vagy ember. Aki velem jön, tartsa fel a kezét! Helyes, szóval mind ... VASÁRNAP. Fehér éjszaka. Telihold. Semmi említésre méltó, csak a félig nyitott padlásajtó mögött a lépések zaja, de megszakad, amikor Renaud, II. Henrik korabeli vértben, s nyakán vörös selyem cowboykendővel, odaugrik, és romantikusán elkiáltja magát: „Vissza! Vissza!...” Lehurrogják, szidják, hogy „mindent” elrontott. - Különös - jegyzi meg eltűnődve, gyilkos gúnnyal Bertrand -, hogy mennyi képzelgés hevíthet egy kamaszt, aki pedig angol kollégiumokban nőtt fel... - Te boldogtalan - teszi hozzá az én nyakigláb lányom -, nem úgy mondjuk, hogy „Vissza! Vissza!”, hanem úgy, hogy: „Mindjárt lekenek neked egy jót...” KEDD. Éjjel a két fiúval álltam lesben, Szép-Csicsert aludni hagytuk. A telihold hosszú fehér pászmát vetett a padlás egyik végétől a másikig, és itt-ott néhány patkányrágta kukoricacső látszott. Meglapultunk a sötétben, a félig nyitott ajtó mögött, és egy jó félóráig unatkoztunk, néztük a holdösvény mozgását, amint elferdül, és az egymást keresztező gerendák alját súrolja... Renaud hirtelen megérinti a karomat: a padlás végében járkál valaki! Patkány vált ki a homályból, és mászott egy gerendán, hosszú farka kígyózva követte. A lépés ünnepélyesen közeledett. Karomat a két fiú nyaka köré fontam... Lassan jött ő, kimért lépései alatt a korhadt deszkák tompán nyikorogtak. Végtelennek tűnő idő múlva beért a megvilágított sávba. Csaknem fehér volt, és óriási, a legnagyobb éjszakai madár, amit valaha láttam: egy uhu, nagyobb egy juhászkutyánál. Méltósággal járkált, emelgette tollas lábát, e kemény madárcsűdök kopogása emberi lépésnek hallatszott. Szárnyatöve emberi vállhoz hasonlított, s a homlokán két kis tollpamacs, amely, hol felágaskodott, hol lelapult, a padlásablakon beáramló léghuzatban úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Megállt, fejét hátraszegve felfújta magát, és méltóságteljes képének minden tolla felborzolódott keskeny csőre körül, szemében, mint két aranybarna tóban, a holdvilág fürdött. Hirtelen megfordult, fehér, nagyon világos-sárga foltos hátát mutatta felénk, öreg lehetett már, magányos és hatalmas. Újra megindult, kivágta a díszlépést, majd abbahagyta, és harci táncot lejtett, fejét jobbra-balra ingatva, fél fordulatokkal, nyilván a megugrott zsákmányt fenyegette. Egy pillanatig azt képzelte, megvan a zsákmány, és úgy ellökött egy karosszékvázat, mintha száraz
gally volna. Dühösen felugrott, visszahuppant, és szétterjesztett farkával a deszkákat seperte. Úgy viselkedett, mint egy nagyúr, elbűvölő fenséggel... Megérezhette a jelenlétünket, mert sértődött képpel felénk fordult. Sietség nélkül az ablakhoz ment, félig kiterjesztette angyalszárnyát, halk kurrogást hallatott, kurta varázsigét, azután a levegőre bízta magát, és eltűnt az éjszakában, beleolvadt ezüstös hószínébe. CSÜTÖRTÖK. A kisebbik fiú íróasztalánál ül, és hosszú úti beszámolót ír. A címe: „Hogyan vadásztam uhura Ausztroafrikában.” A nagyobbik a dolgozóasztalomon felejtette megkezdett „stanzáit”: Éji várakozás, nyomasztó és nehéz, Homályból kilépő szürke jelenés… Minden rendben. Elmúlt tavasz Kertészolló hegye csattog a rózsákkal szegélyezett ösvényeken. A gyümölcsösből felelget egy másik. Hamarosan zsenge sarjhajtások hevernek majd szanaszéjjel a rózsáskertben, a hegyük piros, mint a hajnal, alsó végük zöld és nedvdús. A gyümölcsösben a feláldozott kemény barackfaágak haláluk előtt egy-egy óráig még lobogtatják kis viráglángjaikat, s a méhek semmit sem hagynak kárba veszni. A völgy fehér szilvafáktól füstöl. Légiesek mind ezek a fák, és gömbölyűek, mintha piciny bárányfelhők volnának. Hajnali fél hatkor, harmattal lépetten, a vízszintes napsugarak fényében a zsenge vetés még elvitathatatlanul kék, a vastartalmú föld vöröslik, és a fehér szilvafák halvány-rézszínűek. Egy pillanat csak, a fény tündéri hazugsága elillan, a nap első órájával együtt. Csodálatos sietséggel növekedik minden. A legkisebb növényi teremtmény is a legnagyobb igyekezettel tör felfelé. A bazsarózsa, amely már első hónapjában vérvörösen nyílik, olyan vehemensen nő, hogy szárai, alig kifestett levelei az áttört, legfelső földréteget magukkal ragadják, és úgy tartják a levegőben, mint egy repedezett tetőt. A parasztok fejüket csóválják: „Az április még csúnyán megtréfál bennünket!” Bölcs megadással szemlélik ezt a nagy tobzódást, a virágnak és a leveleknek ezt az évről évre ismétlődő meggondolatlanságát. Öregszenek, egy félelmes tanítvány rohanásához kötözve, amelynek nem szolgál okulására az ő tapasztalatuk... A megművelt völgyet még párhuzamos kis erecskék szántják, de zöld barázdáit a víz fölé emeli. Semmi meg nem állítja a spárgát növekvő vakondokútjában, sem a liláskék írisz szárait. A féktelen tobzódás átragad a madarakra, rovarokra, gyíkokra. A zöldcinkék és a tengelicek, a verebek és a pintyek úgy viselkednek, mint a csirkék, amelyeket pálinkába áztatott kenyérrel etettek. Nagy szökdécseléssel, éktelen lármával mulatságos csatákat vívnak a szemünk láttára, szinte a kezünk alatt, és ugyanazon a meleg kövön, madárcsapatok és szürke gyíkpárok, és ha a gyerekek mámoros jókedvükben minden ok nélkül futásnak erednek, kérészek raja röppen fel, és lebeg a fejük felett... Minden nekilendül, én maradok. Nem okozna már örömöt a tavasz összehasonlítása a régi tavaszvárással? Nagyon boldog kábulat ez, de túlságosan tudatában van a súlyának. Őszinte, kirobbanó lelkesedés, de miben nyilvánul meg? „Jaj, ezek a sárga százszorszépek... Jaj, a szappanfűvirágok, jaj, már mutatkozik a kontyvirág sarkantyúja!...” Csakhogy a százszorszép, a vad tavaszi kankalin szegényes virág, és a harmatos szappanfű is, bágyadt mályvaszínével mit ér a habos őszibarackfához képest? Kis patak növelte értékét, amely hajdan, tíztizenöt éves koromban öntözte. A satnya bóbitás, csupa szár, sovány kis tavaszi kankalin egy vékonyka kis gyökérszállal még ahhoz a réthez kötődik, amelyiken százával szedtem a százszorszépet, hogy felfűzzem egy cérnaszálra, és aztán golyókat formáljak belőle, lövedéknek - ezek a friss lövedékek úgy cuppantak az arcon, mint egy csók. Óvakodom tőle, hogy a mai százszorszépet letépjem, és galacsinná gyúrjam. Tudom, mit kockáztatnék vele, ha megpróbálnám. Szegény, félig szertefoszlott, egyszerű varázslat, még csak egy másik önmagámnak sem hagyhatlak örökbe... „Látod, Szép-Csicser, így kell ezt: felfűzni egy cérnaszálra, aztán meghúzza az ember...” „Ó, igen - feleli Szép-Csicser -, de nem pattan vissza, én jobban szeretem a gumilabdát.” Csattog az olló a kertben. Zárjanak be akár egy sötét szobába, ez a zaj mégis elhozza nekem az áprilisi napfényt, amely csalókán fejünkbe száll, mint a zamat nélküli bor, és már süti a bőrt. Vele jön a méh illata, a nyesett kajszibarackfáról, meg bizonyos szorongás, a serdülőkort megelőző kis betegségek nyugtalansága, amelyek sokáig lappanganak, kitörnek, reggelre elmúlnak, és este visszatérnek... Tízéves voltam, tizenegy, de a dajkám társaságában, aki szakácsnő volt nálunk, még szerettem kisgyerek lenni. Az ebédlőben nagylányként viselkedtem, de kiszaladgáltam a konyhába, hogy lenyalogassam a Mélie tányérjában a salátalevelekről az ecetet; Mélie, fehér bőrű, szőke rabszolganőm, hűséges kutyaként tűrte. - Gyere, Mélie - hívtam egy áprilisi reggelen -, szedjük össze a levágott barackfaágakat, Milien ott dolgozik a spaléroknál. Jött, és Marie-la-Rose, a fiatal szobalány, aki méltó volt nevéhez, bár nem hívtam, szintén velünk tartott.
Milien, a napszámos, alamuszi, hallgatag szép legény, tempósan dolgozgatott... - Mélie, tartsd a kötényedet, belerakom a gallyakat! Letérdeltem, úgy szedegettem össze a levágott, dús virágos barackfaágakat. „Hű!” - kiáltott Mélie játékosan, és fejemre borította a kötényét, mint egy zsákot, belecsavart, és gyengéden megpörgetett. Nevettem, boldogan, kicsinek és butának tettettem magam. De nem kaptam levegőt, és olyan hirtelen bújtam ki, hogy Miliennek és Marie-la-Rose-nak, akik éppen csókolóztak, nem volt idejük szétrebbenni, Mélie sem rejthette el cinkos arcát előlem... Metszőolló csattogása, kemény csőrű madarak pattogó párbeszéde - Virágnyílásról beszélnek, korai napsütésről, lebarnult homlokról, hideg árnyékról és öntudatlan irtózásról, kijátszott gyermeki bizalomról, gyanúról és merengő bánatról... Hímezgető lányom - Kilencéves a lánya - mondta egyik barátnőm -, és még nem kézimunkázik? Meg kell tanítani rá. Rossz időben hasznosabb egy ilyen kislány kezében valami hímzés holmi regénynél... - Kilencéves? És nem kézimunkázik? - csodálkozott egy másik barátnőm. - Az én lányom nyolcéves korában ezt a térítőt hímezte nekem, nézze... Nem éppen finom munka, de mégiscsak kedves. A lányom most már maga varrja meg a kombinéit... Nem szeretem, ha csak összegombostűzik a lyukakat! Mindezt a házi bölcsességet szelíden rázúdítottam Szép-Csicserre: - Kilencéves vagy, és nem tudsz kézimunkázni? Meg kell tanulnod hímezni stb. Sőt, a valóságot meghazudtolva, hozzátettem: - Nyolcéves koromban, emlékszem, egy térítőt hímeztem... Ó, nem volt éppen finom munka, természetesen... Aztán meg rossz időben... Megtanult tehát hímezni. És, habár kézimunkával a kezében, az egyik mezítelen barna lábát maga alá húzva, szellős fürdőtrikójában inkább hálót foltozgató hajóinasnak látszik, mint szorgalmas kislánynak, nem tanúsít fiús ellenszenvet e foglalatoskodással szemben. Keze, amelyet a nap és a tenger barnára cserzett, összevissza bököd, az egyszerű előöltés nála holmi térképen kipontozott zegzugos útirányhoz hasonlít, de elegánsan slingel, és szigorúan megbírálja mások hímzését. Hímezgetés közben kedvesen társalog velem, ha eső fátyolozza a tengeri látóhatárt. A forró déli órákban is kézimunkázik, amikor a kecskerágók maguk alá gyűrik kis kerek árnyékukat. Előfordul, hogy ebéd előtt egy negyedórával, feketén a fehér ruhájában – „Szép-Csicser, ne feledd el, hogy a kezed és a ruhád tiszta legyen!” szertartásosan helyet foglal, egy kis négyszögletes kanavásszal a kezében... Barátnőim élénken helyeselnek: - Nézd, milyen jó kislány! Derék dolog! Anyukád hogy örülhet! Anyja semmit sem szól - fékezni kell a nagy örömöt. De vajon színlelnie kell-e? Leírom az igazságot: nem nagyon szeretem, hogy a lányom kézimunkázik. Ha olvas, utána egészen zavarodott, égő arccal tér vissza a drágakövekkel tele ládát rejtő kincses szigetről, a fekete kastélyból, ahol egy kis szőke árvalányt sanyargatnak. A hagyományos, kipróbált méreggel telítődik, amelynek hatása már régóta ismert. Ha rajzol vagy képeket színez ki, halkan dudorászgat, szakadatlanul döngicsél, mint a fagyalbokrok fölött keringő méh. Dongó légy dönögése, szobafestő lassú keringője, rokkánál fonó lány dala... Hanem amikor öltöget, akkor néma. Hosszan hallgat, zárt ajka közt, mint finom kis fűrészélek a gyümölcs leveses belsejében, megbújnak a vadonatúj széles metszőfogak. Hallgat, és... írj uk csak le azt a szót, amelytől félek: gondolkozik. Újabb baj? Váratlan csapás? Ha egy kis füves völgyben üldögél, vagy a forró homokban félig betemetve, és tekintete a tengeren elkalandozik, tudom, hogy gondolkozik. „Nagyban” gondolkozik, amikor jól begyakorolt álközönnyel hallgatja a feje fölött röpködő, meggondolatlan mondatokat. De úgy érzem, hogy igazában ez a tűvel való játszadozás vezette rá, hogyan kalandozhat el minden öltésnél messzebbre és messzebbre, a kockázatok és kísértések útján. Csend. Az acéldárdával felfegyverzett kéz erre-arra mozog... Semmi sem állítja meg a lányomat merész felfedező útján. Melyik pillanatban kiáltsam: „Állj!”, hogy megtorpanjon? Ó, azok a hajdani hímezgető lányok, akik ott üldögéltek anyjuk bő szoknyája mellett, egy kemény kis zsámolyon! Az anyai tekintély éveken át fogva tartotta őket, csak azért keltek fel, hogy selyemmotringot cseréljenek, vagy valami jöttmenttel megszökjenek... Philomène de Watteville és kanavásza, amelyre Albert Savarus vesztét és a kétségbeesését ráhímezte... - Mire gondolsz, Szép-Csicser? - Semmire, anyu. Az öltéseket számolom. Csend. A tű beleszalad az anyagba. Nagy, ferde láncöltés húzódik a nyomában. Csend... - Anyu? - Tessék, kedves? - Egy férfi csak akkor ölelhet át egy hölgyet, ha az férjhez ment? - Igen... Nem... Attól függ. Ha nagyon jó barátok, régóta ismerik egymást, tudod... Ismétlem: attól függ.
Miért kérdezed? - Csak úgy, anyu. Két láncöltés, tíz követi egymást. Formátlanok. - Anyu! X...-né férjnél van? - Volt. Elvált. - Úgy... És Y... úr házasember? - Igen, persze. Hiszen tudod. - Aha!... És elég, ha csak egyikük él házasságban? - Mihez? - Hogy függjön. - Ezt nem szokás így mondani. - Hiszen te mondtad, hogy attól függ. - Mit törődöl vele? Érdekel? - Nem, anyu. Nem faggatom tovább. Szegénynek, kifosztottnak érzem magam, önmagammal elégedetlen vagyok. Nem találtam el a választ. Mást kellett volna mondanom. Szép-Csicser sem erőlteti a dolgot. Öltöget. Öltöget, de nem a munkájára gondol, képzeteket halmoz fölébe, neveket és személyeket kapcsol össze, türelmes megfigyelés eredményeit. Később majd más érdekes dolgok következnek, más kérdések, de főleg más csendek. Adja Isten, hogy Szép-Csicser ámuló és tiszta gyermek legyen, aki nyersen kérdez, tágra nyitott szemmel! De túl közel jár a valósághoz, és túlságosan természetes, hogy ne tudja születésétől fogva: az egész természet tétován áll a legfenségesebb és legzavarosabb ösztönnel szemben, s ha az ember feléje közeledik, akkor remegnie, hallgatnia és hazudnia kell. A lyukas mogyoró Három szirom formájú kagyló, áttetsző fehér és gyöngyházfényű, akár az almafák alatt elterülő rózsás hólepel; két esernyőcsiga, kulikalapra emlékeztetnek, fekete alapon összefutó sárga csíkozással: valami alaktalan, porcogós burgonyaféle, élettelen, mégis titokzatos életet rejt, s ha megnyomják, kristályos sugárban sós vizet lövell; egy törött kés, egy ceruzavég, kék gyöngyökből fűzött gyűrű, egy füzetben tengervízzel leáztatott matricák; egy nagyon piszkos kis rózsaszínű zsebkendő... Ez minden. Szép-Csicser befejezte bal zsebe tartalmának leltározását. Megcsodálja a gyöngyház szirmokat, majd ledobja, és spárgatalpú vászoncipőjével rájuk tapos. A hidraulikus burgonya, az esernyőcsiga és a lehúzóképek sem érdemelnek jobb sorsot. SzépCsicser csak a kést, a ceruzát és a gyöngyfüzért tartja meg, ezeket, a zsebkendővel együtt, állandóan használja. A jobb oldali zsebben kis ágacskák vannak, abból a rózsás-piros mészkőfajtából, amelyet szülei, Isten tudja, miért, lithotamniumnak neveznek, pedig olyan könnyű így mondani: korall. „De Szép-Csicser, ha egyszer nem korall.” Nem korall? Honnan tudják ezek a boldogtalanok? Tehát lithotamnium-ágacskák vannak a zsebében, meg egy lyukas mogyoró, a kukac fúrta át, amikor kimászott. Három kilométeres távolságban nincs a parton egyetlen mogyoróbokor. Ez a lyukas mogyoró, amelyet a strandon talált, hullámháton érkezett, honnan? „A világ túlsó feléről - állítja Szép-Csicser. - Már nagyon régi, tudjátok. A héján látszik. Rózsafából van, mint a mama kis íróasztala.” Füléhez tapasztja a mogyorót, és hallgatózik. „Dalol. Huhúu, azt mondja.” Hallgatja, a szája kissé nyitva, felvont szemöldöke a homlokába fésült hajához ér. Ahogy így mozdulatlanul figyel, mintegy a világtól elvonatkozva, szinte nincs is kora. Szeme révetegen mered vakációjának meghitt látóhatárára. Egy rozzant kunyhó falmélyedéséből, ahol azelőtt vámosok tanyáztak, látja jobb kéz felől az Orrfokot: zuzmóktól sárgállik, és lábánál, az apálykor szárazra került ehető kagylók lilás rétegben szegélyezik, középen a tenger csücske acélkéken csillog, s baltaélként hasít a földekbe. Bal felé nyíratlan fagyalsövény húzódik, teljes virágzásban - émelyítő mandulaillatától terhes a lég -, és a méhek picinyke lábacskái őrült szenvedéllyel fosztogatják. A fövenyes part egészen a kunyhóig terjed, hajlása eltakarja a strandot, ahol SzépCsicser szülei és barátaik a homokban elnyúlva főnek a napon. Majd mindjárt az egész család nekiszegezi a kérdéseit: „Hol voltál? Miért nem jöttél le a strandra?” Szép-Csicser nem érti ezt a nagy felháborodást. Miért mindig csak a strand és semmi más? A kunyhó semmivel sem marad mögötte annak az ostoba homoknak, és nyirkos kiserdő is van, meg a zavaros víz a lavórban, s lucernaföld, úgyszintén a fügefa árnyéka. Már csak ilyenek ezek a felnőttek, az ember egész életében magyarázhatna nekik, de hiába, így vannak a lyukas mogyoróval is. „Mit csinálsz ezzel a lyukas mogyoróval?” Jobb hallgatni róla, és a zsebében rejtegetni, vagy egy üres váza mélyén, esetleg a zsebkendőbe csomózni, a mogyorót, amely egyetlen pillanat alatt, hogy mikor, azt lehetetlen előre látni, minden varázsát elveszíti, most azonban Szép-Csicser fülébe duruzsolja dalát, és ez a dal szinte lenyűgözi a kislányt, aki mozdulatlanul áll... - Látom! Látom a dalt! Olyan vékony, mint egy hajszál, mint egy fűszál, olyan vékonyka!... Szép-Csicser jövőre betölti a kilencedik évét. Nem szól többé ihletetten a felnőtteket zavarba ejtő
igazságokról. Minden nap egyre jobban eltávolítja élénk, eszes és mindenkor bizalmatlan lényétől, amely olyan fölényesen lefitymálja a tapasztalatot, a jó tanácsot, a rutinos okoskodást. Jövőre visszajön ide, a bőrét megaranyozó fövényhez, a sózott vajhoz és a habzó almaborhoz. Viszontlátja rozzant kunyhóját, és városi lába ismét felölti a természet adta kéregtalpat, amely a kovaköveken és a gömbölyű barázdákon lassan megvastagszik. De lehetséges, hogy gyermeki érzékenységét már nem találja meg, sem azt a fölényes érzékelőképességét, amellyel illatot ízlel a nyelve, színt tapint, és látja – „olyan vékony, mint egy hajszál, mint egy fűszál, olyan vékonyka” - egy képzeletbeli dal vonalát. 1922 Fordította Brodszky Erzsébet
DUÓ
Heves mozdulattal benyitott az ajtón, s egy percre megállt a küszöbön. Nagyot sóhajtott. „Ó kicsikéim!” vaktában rávetette magát a heverőre, és megmerült a hűs árnyék fürdőjében. De mivel a pihenésnél is fontosabb volt neki a panaszkodás, egy derékrándítással felszökött. - Igazán nem kíméltek meg semmitől! Chevestre mindenüvé elcipelt, nézd csak a cipőmet... Az istálló rádől az állatokra, a füzeseket elöntötte a víz, s a túlparti birtokos tölténnyel halászik... Meg kellett, képzeld el, meg kellett ... Elhallgatott. - Milyen szép vagy te itt. Ezt mindenesetre le kell szögezni... Felesége az ablakmélyedésbe húzta a régi, nem is valami szép íróasztalt, a szálló porszemektől csillámló déli napfényben. Előtte vastag falú kis üvegvázában piros vadorchidea-csokor virult, tanúsítva, hogy Alice kint járt az esőáztatta földeken, amelyeket kiszikkadt éger- és fűzfagyökerek borítottak. Keze ügyében bőrmappa duplázta meg a virágok színét, s az Alice arcán visszaverődő fénye megzavarta az asszony szemének zöldbe hajló szürkeségét, melyet Michel mindig a szomorúfűz leveleihez hasonlított. Megértőén figyelt férjére, de csak egy álmatag mosollyal válaszolt. A férfi kimeríthetetlen gyönyörűségét lelte benne, hogy Alice szája, ha mosolyra húzódik, majdnem ugyanolyan alakúvá és ugyanakkorává válik, mint a szeme. - Mennyi vörös szál vegyül itt a hajadba - mondta Michel. - Párizsban mind fekete. - És fehér - mondta Alice. - Tíz-húsz ősz szál itt lég-felül... A világosságba emelte homlokát, kacéran hazudott, büszkén oly fiatalos hanyagsággal őrzött harminchat évére, el nem nehezült testére. Észrevette, hogy Michel felkel, és feléje tart. - Ne, Michel! A cipőd! Könyörülj a parkettán, ma reggel eresztették be! Ez az undok vörös sár! Hangjának csengése mindig meggyőzően hatott Michelre. Ez az álmatag és kissé siránkozó hang ugyanabban a tónusban tudott tiltakozni a legrosszabb és a legjobb ellen - egyformán. Michel V alakban szétvetette lábát, vigyázva, hogy csak a sarka érjen a széles csíkos, kopott parkettához. - Ez a vörös sár, kedvesem, a folyópartról való. Egy hős beszél itt veled, aki, mióta kilenc tájban vidám léptekkel eltávozott, egyetlenegyszer ült le egy pohár fehér borra, de micsoda borra! Bicskanyitogató, zöld színű, gyilkos ital, kimarja a rezet... Némi erőfeszítéssel felkelt, és csípőre tette a kezét. - Ez a vakációnk ára, kedvesem... Vajon 1933-ban is mi leszünk-e még itt az urak? Ez a Chevestre... Nagyon is vevőábrázata lett ennek a Chevestre-nek... És nekem... Nekem vajon meddig lesz még birtokosábrázatom? Fel-alá járt a szobában, léptei nyomát száraz agyag jelezte, de Alice már nem törődött a parkettával. - Te úgy vagy jól, ahogy vagy! - vetette oda neki, amint a férfi elment az íróasztal előtt. Michel nemigen szokta meg tőle ezt az élénkséget, megállt és elmosolyodott. - Hát olyan rosszul állunk, Michel? Alice könyörgő hangjából mindenekelőtt azt érezte ki, hogy az asszonynak megnyugtatásra van szüksége, hát megnyugtatta: - Olyan rosszul nem, kicsikém. Nem rosszabbul, mint máskor. De hát mit van mit tenni? A tetőzet kiszolgált, a majorság fél század előtti eszközökkel dolgozik... Chevestre, gondolom, most se lop többet a rendesnél... Döntenünk kéne, rááldozni pár garast, mindent, amit a Kis-Casino terme hoz, hogy megerősítsük és megfiatalítsuk egy kicsit Cransacot. Ha meggondolom, hogy egy valamirevaló film alig három éve öt hónapig is elment, s egy revüvel egész teleken át járhattuk a környéket a Jeanne Rasimi levetett kosztümjeiben... Ha meggondolom... Alice újból félbeszakította, és felé nyújtotta zárt ujjú kezét. - Nem, ne gondold meg. Éppen ezt nem szabad meggondolni. A füzek... - Kettéhasadtak. Rongyos háromezer frankot sem hozunk ki belőlük. - De mitől hasadtak ketté? A férfi a beavatottak szánakozó pillantását vetette rá, felülről, ahogy szerette, ha ő állt, az asszony meg ült: - Miért? Szegény kicsikém. Hát nem tudod? - Nem. Te talán tudod? Fojtott nevetésben tört ki. - Én se. Ki ismeri ki magát rajtuk? Chevestre azt mondja, a nagy melegtől van. Maure, a majoros ellenben azt állítja, hogy ha Chevestre két évvel ezelőtt megnyesi őket... Meg hogy a talaj túlságosan hepehupás a fűznek... De ebből az egészből, tudod... Felemelte a kezét, egyik ujját feltartva, mint mikor azt játsszuk: repül a madár. Aztán abbahagyta a nevetést
meg a beszédet is, és az üvegajtó felé fordult. Tavaszi áradatban vonultak a ház felé az elhanyagolt facsoportok, tele friss levelekkel, nyesetlen hajtásokkal, a nedvhiánytól gutaütésesen vöröslő rózsabokrokkal. A nyárfákon még a sarjadó levelek aranya, bronza bitorolta a zöld helyét. Élénkvörössel bélelt fehér szirmú vadalmafa győzedelmeskedett egy vézna kis júdásfán, s a jázminok erőszakos, nagy, kígyófoltos levelek közül nyújtogatták vékony ágaikat, vajszínű csillagocskáikat, hogy kimeneküljenek a fénymázas somfák halálos árnyékából. Michel fél szemmel hunyorogva nézte az egyre szűkülő fasort, az összegabalyodó különféle fákat, amelyeket sose nyestek. - Állandó harcban állnak - mondta halkan. - Ha soká nézi az ember, nem is olyan mulatságos... - Mi? Félig megfordult a székén, és összehasonlította a mai Michelt a tavalyival. „Nem jobb, nem is rosszabb...” Állva egyforma magasak voltak, de az asszony nagyon magasnak látszott, a férfi meg kicsit tömzsinek. Az utóbbiban mégis sokkal több volt a külső varázs, a fiatalos mozgás, ami néhány olyan mesterség gyakorlásából származott, ahol tetszeni kell nőknek, férfiaknak egyaránt. Ha beszélt, kivillantak ápolt fogai, dohányszínű szeme. Tompa állat elrejtendő, kis idő óta rövidre nyírt, göndör, spanyolos szakállt viselt, mely mintha csak festve lett volna bőrére, föl egészen a füléig; alig kiugró orrával, alacsony homlokát körbenövő hajával, szakállával és szépen ívelt szájával antik fejekhez hasonlított. Alice rajzolgatott, és közben lopva rátekintett. Attól tartott, hogy a férfi egyszerre túl sok gondot oszt meg vele. A ragyogó idő s a testében bizsergő édes lankadtság kényessé tették, szerette volna nem tudni, hogy a tetőről minden vihar leszaggat egy-két zuzmótól sárgálló cserepet, hogy az istállóban szalmával tömik a fal repedéseit, ahelyett, hogy kőművest hívatnának. Párizsban legalább nem kellett rágondolnia... - Azonkívül? - kérdezte szinte önkéntelenül. Michel összerezzent, motyogott valamit, mint akit álmából vernek fel, vagy mint aki időt akar nyerni: - Hogy? Mi az, hogy azonkívül? Azonkívül semmi. Jól tudod, hogy Chevestre csak kellemetlenségekről tud beszélni. Három óra bosszúság érkezésekor; három óra elutazáskor; egy-két kisebb kényelmetlenség, mialatt itt vagyunk - ez az ára a húsvéti szabadságnak. Megéri, vagy nem? Felesége mögött rákönyökölt a szúette ablakpárkányra, s mélyen magába szívta a szülőföld illatát. Ibolyaszínben játszó puha föld, már jó magasra szökkent fű, virágban álló katalpa a vörös galagonya alatt, vadrózsaeső az üvegajtó küszöbén, forró napon éledő jázminok, hosszú sárga fürtű akácok... Semmit sem akart elveszíteni ezekből az üde, elhanyagolt és ősi kincsekből. De igazából esztelenül csak Alice-hoz ragaszkodott. Messze, a láthatatlan kiáradt folyó még hideg vizével gőzölgőit a napban, mintha szalmát égetnének a mezőn. „Chevestre minden árat megadna. Fáj rá a foga, a rohadtnak. Jól vezette a hadjáratot. Capdenac szomszéd figyelmeztetett is rá: ha a tiszttartód csizmában kezd járni, dobd ki, vagy ő lakoltat ki téged...” Keskeny kéz simult a hajára: - Hogyne érné meg - mondta Alice. Fel se kelve, félfordulatot tett a karosszékben az ablak felé, amelyen át özönlöttek a sugarak, beszűrődött a tyúkok és a fülemülék zsivajgása és éneke. A barna gerendás, alacsony mennyezet s a bútorok, a gesztenyeszín alapon virágokkal díszített kárpit sötét színei elnyelték a fényt, csak egy kis edény meg egy kis rézkancsó hasa csillant meg gyengén egy olasz tükör metszett peremén. Alice ebben a könyvtár-szalonban lakott, de mindig az üvegajtó és a kandalló közti sarokba húzódott, menekülve a szoba mélyének sötét sarkaitól, a két üvegtelen, mennyezetig érő roppant könyvespolctól... - Kedves vagy - mondta Michel kurtán, és megsimogatta felesége sima fejét. Nagyon sebezhetőnek érezte magát, majdnem hogy meghatottnak, de nem akarta mutatni. „Elhagyom magam! A fáradtságtól vagy a tájtól? Ó, ez a táj! Fogadni mernék, melegebb van, mint Nizzában.” Még abból az időből, mikor a Casino „évadjait” vezette, megtartotta azt a szokását, hogy mindent Nizzához, Monte-Carlóhoz, vagy Cannes-hoz hasonlítson. De fennhangon nem merte kimondani, legalábbis Alice előtt nem, aki ilyenkor összevont szemöldökkel, felvont kis macskaorrával panaszosan dünnyögte: „Michel, ne játszd megint a vállalkozót!” A kerek fej megadón simult ügyes kezébe. Mert Michel olyan szelíden tudta simogatni, vigyázva a hajára, melyet Alice a szemöldök vonaláig vágott, tömött fürtökben hordott, és sose süttetett. Merész ruhákat viselt, de attól valami furcsa félénkség tartotta vissza, hogy hajának természetes növését megbolygassa. - Hagyj, Michel, fárasztasz... A férfi fölébe hajolt ennek a feléje fordított, elragadó, alig kendőzött, az öregedés ellen lázongó arcnak, e szempárnak, melyek oly hirtelen tudtak lecsukódni a fáradtságtól vagy a boldogságtól. „Ha Cransacot eladom, megint talpra állhatok... Cransac még renoválás nélkül is rettenetes teher. Ha Cransacot eladom, könnyűnek fogom érezni magam, és többet tudok majd törődni Alice-szal... Gürcölni fogok érte... mindkettőnkért...” Ha magában beszélt, előszeretettel használt egy-egy romantikus argókifejezést, mint ahogy fölöslegesen vonogatta a vállát, így jelezve az élettel vívott harcát. - Kényes vagy ma reggel. Éjszaka bezzeg nem voltál az... Alice nem tiltakozott, de tekintete már csak egy résnyi kékesfehér csík volt a fekete pillák között, ajkán
csöpp mosoly lebegett. A férfi durva szavakkal becézte, ezt pillája egy-egy rebbenésével fogadta, mintha nedves csokrot ráznának feléje... Mindketten szívesen engedtek ezeknek a fellobbanásoknak, az utazás, a véletlen s a hirtelen beköszöntött évszak ajándékának. Tavaszi viharban érkeztek előtte való este, s Cransacban eső várta őket, naplemente, szivárvány a folyó felett, elnehezült orgonabokrok, a zöldes égen kelő hold, fényes kis varangyok a feljáró fokain, s egész éjszaka hallgatták, amint a szálfák tetejéről nagy cseppekben hull a lassuló zápor - és a fülemülék éneke... Mikor férje magához vonta Alice fejét, forró vállát, s a szelídségről kissé elfeledkező kézzel megszorította az állat, az asszony hirtelen eltolta magától, és fojtott hangon figyelmeztette: - Mária mindjárt itt lesz! Fél egyre jár. - Hát aztán? Hadd jöjjön. Nem először kap rajta bennünket! - Igaz. De tudod, hogy nem szeretem. És ő sem. Húzd le a pulóvered. Szedd rendbe a hajad... - Vagyis - fejezte be Michel - vágjunk ártatlan képet, vigyázz, jön a zsaru! Alice sose nevetett férje kissé erőltetett, előre kitalálható tréfáin. De türelmetlenségét se mutatta, mert jól ismerte a férfit, szándékosan hangsúlyozott közönségességével és palástolt választékosságával együtt. „Nem szeretem, ha finom vagy - szokta neki mondani -, csak olyankor vagy finom, ha el vagy keseredve.” Arrébb a hullámosra vetemedett parketta megreccsent Mária léptei alatt, aki durván belökte az ajtót, és csak félig lépett a szobába: - Csengessünk elsőt, nagyságos asszony? - Hát én? én már nem is számítok, vén satrafa? - bolondozott Michel. Maria tulajdonképpen lóhoz hasonlított, méghozzá úgy, mint a sáskák, amelyeknek tófejük van. Elnevette magát, apró szeme egy villanásával köszönetet mondott Michelnek, és behúzta maga mögött a nehezen engedelmeskedő ajtót. Alice, már állva, az irónjait rendezgette. - Nem sajnálod a fáradságot, hogy kedveskedj Máriának... - Csak nem vagy féltékeny? - vetette oda Michel a legszenvtelenebb arcával. Az asszony nem méltatta feleletre. Tenyerével rendbe szedte különös, sima frizuráját. Tudta, hogy a házvezetőnő előtt senki másnak nem lehet se tekintélye, se varázsa, csak Michelnek. A kiaszott, vézna Mária ötvenévesen is csodálatosan játszotta „az úr dajkáját”, látni kellett, hogy csapja össze a kezét, miközben felsóhajt: „Aki nem látta őt virágjában, semmit se látott!” Valójában csak tíz éve szolgált nála, s ha néhanapján magához hasonlóként kezelte Alice-t, csak azért tette, mert mindketten ugyanabban az évben kerültek Cransacba. De Alice elismerte Mária jó tulajdonságait, aki oly becsületesen és gondos figyelemmel tartotta rendben Cransacot, pedig nem volt más segítsége, csak a férje, egy mindenre használható, lagymatag és robusztus ember, akit azonban teljesen igénybe vett a tizenkét hektárnyi park. - Kezet mosunk? - kérdezte Michel. - Jó, de inkább a konyhában. A fürdőszoba ragyog, megtiltom, hogy belépj. Még a nikkelt is kifényesítettem. A férfi nevetett, és veszedelmes mániákusnak nevezte az asszonyt: - Gondolod, hogy Mária örülni fog, ha az „ő” mosogatójában mossuk a kezünket? Az asszony lustán feléje fordította fekete fejét, az ablak vakító fényében zölden villanó szemét: - Nem. De Mária is el tudja hallgatni néha, ha valami nem tetszik neki. Hova mész azzal a virággal? Michel ügyesen vitte a vaskos kis üvegvázát, amely tömve volt vadorchideával: - Hát az asztalra. Olyan szép volt az a lila csillogás a szemedben, az arcodon... így ni... Csak még az a másik vacak hiányzik, aminek ugyanilyen színe volt, az a, hogy is hívják csak... - Micsoda hogy is hívják? Vigyázz, Michel, kidöntöd a vizet... Na jössz már? - Soha életemben nem döntöttem még föl virágvázát. Az a kis mappa az íróasztalon... már nincs itt. Eltetted? Mit csináltál vele? Levelet írtál? - Nem, jelmezterveket rajzolgattam... - Mihez?... Az asszony, mintha messziről bámulna rá, kis bocsánatkérő mosollyal: - Hiszen tudod, ez a mániám... Mindig azt gondolom, hogy ha a jövő évadban felújítjuk a Daffodyl-t, az én kosztümjeim se kerülnének többe, inkább kevesebbe, mintha a Mogador ócska kosztümjeit vesszük elő, és dicsekvés nélkül mondhatom... Kinyújtotta hosszú, zárt ujjú kezét, s egy fejmozdulattal fejezte be a mondatot. - Mutasd! - parancsolta fensőbbségesen Michel, miután az asztalra helyezte a kis vázát. - Hol vannak a rajzok? A lila mappában? Alice türelmetlenül dobolt az ujjaival. - Nézd csak! micsoda komédia ez? Nincs is lila mappa! Gyerünk ebédelni, Michel. A férfi sértődötten nézett rá. - Hallottak már ilyet? Nincs is lila mappa! Úgy beszél velem, mint egy gyerekkel! Felemelt karral mutatta Alice arcán az eltűnt fény helyét: - Itt... meg itt... - mondta halkan. - Festeni lehetett volna... Olyan volt, mintha vörös rivaldafény esne rád, melyben minden harmadik körte kék... Vörös... ibolyaszínű... gyönyörű...
Az asszony vállat vont, fintorgott, mint aki nem érti: - Én megyek ebédelni, Michel. Kihűl a lepény. - Itt maradsz! Nem is a parancs, a hang csengése állította meg. Michel olyan furcsán kiáltott, kéthangú tenorban. Az asszony ismerte hasonló hangszínváltozásainak okait. Megfordult, s úgy találta, hogy Michel kissé elsápadt, és szaporábban lélegzik. Azért megengedte magának, hogy ezt gondolja: „Egy kicsit hasonlít Mathohoz...” Aztán megfontoltan belement az ismeretlen játékba. - Kire haragszol, Michel? A férfi megrázta jól fésült fejét, mintha el akarná hessegetni magától, amit az asszony mondani akar. - Ne bonyolítsuk a dolgot. Van itt valami... Gyorsan, Alice ... azt mondod, nincs itt az a lila mappa, vagy micsoda... nem vagyok bolond, mondd még egyszer... Igazán nincs itt? Alice kétségbeesve nézte férje dúlt ábrázatát, a sötét karikát, amely egy pillanat alatt szeme köré húzódott. Futólag körülnézett, a falakon, a mennyezet gerendái között kutatva valami kósza visszfény után, egy kis kékeslila csillogás után a tükörben, vagy két kristály alkotta prizmában. De nem talált semmit, hát visszafordította tekintetét Michelre: - Nincs - mondta szomorúan. Olyan nyugtalansággal nézett a férfira, hogy az hirtelen zavarba, jött. Fújt egyet, és belehuppant Alice karosszékébe: - Jó Isten, milyen fáradt vagyok... Mi ütött belém? Mi ez egyáltalán? Úgy emelte a fejét az asszony felé, mint egy kisfiú; az asszony pedig már szinte engedett a vágynak, hogy ölbe vegye, együtt sírjon vele, és oltalmába fogadja. De mindig az okosság követelte utat választotta. Meglepett kis mosolyra húzta az ajkát, nagy szemét tágra nyitotta, és tekintetét Michel könyörgő tekintetébe fűzte. - Egészen rám ijesztettél, Michel - mondta panaszos hangon. A férfi azzal az aggódó, komoly szeretettel nézett rá, amellyel annyi könnyűvérű férfi viseltetik titokban hűséges élettársa iránt, és máris felsóhajtott megkönnyebbülten, látva, hogy az asszony ott áll előtte teljes megszokott valójában, enyhén pirosított szájával, vastag, gyakran cserepes alsó ajkával, melyet kissé felfelé vont az orra - ez a tompa és tömpe, csúnya és hasonlíthatatlan kis negroid orr - s főként hosszúkás levél alakú, zöldben és szürkében játszó szemével, amely világított az esti lámpafényben, és reggel sötéten ragyogott... Alice nem mozdult, tekintetét se fordította el. De Michel látta, hogy a sűrű haj tincs alatt Alice egyik szemöldöke észrevétlenül remegni kezd, valami ideges görcs szeszélyére. Ugyanabban a percben valami szag csapta meg orrát, amely felindultságról árulkodott, a verejtéké, amit a félelem és aggódás sajtol ki kíméletlenül a pórusokon, ez az égetett szántál- és puszpángfáéra emlékeztető illat, a pásztorórák és a hosszú rekkenő nyári napok sajátos illata. Lefeszítette magáról a két részvevő kart, elfordult, és kihúzta az asztalfiókot. Ahogy a napsugár ráhullt, megcsillant a marokén mappa, és Michel legelső mozdulata valami gyermekes diadal kifejezése volt: - Na látod? Mit szólsz hozzá? Minthogy a férfi mosolyogva hajtogatta: „Mit szólsz hozzá?... Mit szólsz hozzá?...”, Alice is megkockáztatott egy mosolyt. Semmire se gondolt, és csak azzal törődött, hogy lehetőleg ne mozduljon. „Ha én nem mozdulok, talán ő se mozdul...” De mióta ő mosolygott, a férfi arckifejezése megváltozott, s jól láthatta, hogy Michel mosolya puszta véletlen volt, minden jelentőség nélküli. Kétségbeesve a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott, azt mondta: - Már elsőt csöngettek. A férfi gépiesen az üvegajtó felé fordult, nyakát kinyújtotta, hogy oda láthasson a kis fekete toronyra, amelyet félig eltakartak a májusi rózsabokrok és sárga jázminok, és Alice már remélni kezdte, hogy a férfi mégiscsak észre tér, és elindul, eszébe jut Mária, a ravasz róka, és a várakozó ebéd, és későbbre halasztja, amit meg akar tudni, amit mondani vagy tenni akar... „Majd később - gondolta - mindent rendbe hozok. Vagy mind a ketten meghalunk.” Megkockáztatott egy félfordulatot az ajtó felé, de Michel megragadta a csuklóját. - Itt maradsz! - mondta. - Még nincs vége. Felsikoltott, és könnyekre fakadt, ami nem volt egészen tisztességes. - Eressz el! Fáj... Rángatni kezdte csuklóját a férje kezében, amely azonban azonnal engedett, s így vége szakadt Alice reményének, hogy a férfi erőszakoskodni fog, mert Michel eszelős módon megőrizte hidegvérét, mint a hajótöröttek, akik már nagyokat nyelnek a sós vízből, de még mindig azt hajtogatják: „Milyen kár, még csak másodszor volt rajtam ez a szép mandzsettagomb!” Arcán éber figyelem látszott, mert egyelőre még valójában csak éber és figyelmes volt, s legalább úgy reménykedett, mint az asszony; érte küzdött és nem ellene... Egy pillanatra „angyali” volt, ahogy az asszony mondani szokta, félrebillent fejével, dohányszínű szemében kis meglepett félmosollyal. Alice úgy érezte, pillanatok alatt éveket öregszik: „Nem tudom megóvni, amitől retteg” -gondolta, és ez elvette bátorságát, egyszerre irtózni kezdett a férfitól. Bágyadtán maga alá húzta egyik lábát, közben még arra is gondolva, hogy ezzel a mozdulattal mintegy megadta magát.
De Michel még nem nyitotta fel a lila mappát, és Alice-nak volt ideje, hogy észrevegyen Michelben valami gyáva vágyat, egész hasonlót az övéhez, amely azt súgta neki, tolja be a fiókot, fusson el, és ragadja meg azt a megfutamodó percet, amely kővé meredve, elfelejtve, mozdulatlanul itthagyta őket, azt a percet, amelyben Michel a lila mappa visszfényét említette Alice arcán. „Odakiáltom neki: játék az egész! Elveszem tőle a mappát, elszaladok, ő utánam, és...” Michel egész közel hajolt Alice forró kebléhez, és félénken kérdezte: - Mi van benne? Rándított egyet a vállán, a férfi felé hajolt, mint aki éppen búcsúzik: - Semmi. Most már semmi. A férfi dühödten rávetette magát a két utolsó szóra: - Vagyis, volt időd, hogy mindent kirakj belőle? Alice most már újra elemében volt, nagyot lélegzett, táguló cimpákkal, megnyalta cserepes ajkát, s az arca szinte megfiatalodott. Végre lehetett vitázni, védekezni, diplomatikus vallomást tenni, sértegetni Michelt, hogy elfoglalja valamivel, hogy ne marcangolja saját magát... „Rendbe kell hozni, amit elrontottam... Miért is mondtam, hogy nincs lila mappa? Szegény, szegény Michelem...” Visszatartotta könnyeit, amelyek különös csillogást adtak szemének, és a vér visszatért az arcába. Szégyenlősen testéhez szorította a könyökét, hogy elrejtse hóna alatt az egyre növekvő nedves foltot, amely kék ruháját feketére festette. - Hallgass ide, Michel... Meg fogod érteni... A férfi furcsán felnevetett, s egyik kezét felemelte: - Ó, szavamra... Azt már nem... Legalábbis csodálnám... Az asszony nem először látta rajta ezt a hamis könnyedséget, nem először hallotta ezt a kényszeredett nevetést: mindig így szokta, ha úgy érezte, hogy minden elveszett. - Jól tennéd, Michel, ha nem nyitnád ki ezt a mappát, úgysem találsz már benne semmit, ami téged vagy engem érdekelne. Ha mégis kinyitod, mondd azt, hogy az a... az a papírlap, amit ott találsz, nem jelent semmit, már nem jelent semmit. Csak puszta hamu, annyi, amennyi megmarad abból, ami megsemmisült, ami véget ért... szóval semmi, érted, a semminél is kevesebb... A férfi hitetlen arccal, megütközve hallgatta, két újjával tépdeste újdonsült kis szakáilát. A lényegét azért megkérdezte : - Valamiből, ami véget ért, mondod, rendben van... Jó... Kezébe vette a fényes marokén mappát, amely tükörként visszaverte a napsugarakat. Kis lila fényfolt szökött a mennyezetre, ott imbolygott a barna gerendák között. Ahogy Michel kinyitotta, könnyű kis papírlap hullt ki a mappából, ferdén libegve az íróasztal lába felé. Alice a férfi karjára tette a kezét: - Igazán nem akarod otthagyni? Kidobom, elégetem... gondolj kettőnkre, Michel... A férfi lehajolt, s amikor újra felegyenesedett, szeméből fojtott düh lövellt az asszony felé. Haragudott rá, amiért rákényszerítette, hogy zavarában fölvegye ezt a könnyű kis papírlapot, amely fémesen zizzent és ropogott ujjai közt, mint egy friss papírpénz, ahogy gépiesen morzsolgatta: „Aha, foreign paper, amilyent azok használnak, akik tíz-tizenöt oldalt teleírnak... A lapon azonban mindössze néhány sor volt, igen szép írással: - De hiszen ez Ambrogio írása! Alice megértette, mennyi reménység szorult ebbe a naiv felkiáltásba, és tudta, hogy most következik a legnehezebb pillanat. A heverőhöz ment, leült, de nem ahogy szokott, hosszú lábszárát maga alá húzva, hanem mereven, minden pillanatban készen arra, hogy felálljon és elszaladjon. Testének e bölcsessége és előrelátása megrémítette, tekintetével felmérte a távolságot a heverő és a nehezen nyíló ajtó között, majd a heverő és az ablak között, és lassan elvesztette türelmét: „Még el se olvasta? Mire vár? Csak nem töltjük ezzel az egész napot...” - Ambrogio... - ismételte Michel - mikori ez a levél? - Harminckettő novemberéből - mondta kurtán. - Harminckettő november? De hiszen én tavaly novemberben Saint-Raphaélben voltam. Az asszony vállat vont, elkeseredve látta, hogy a férfi, szemét méregetve, a szemüvegét keresi: - Ott van az irattartón! - vetette oda ugyanazon a száraz hangon. - Micsoda?... - A szemüveged, mondom, ott van az irattartón! Elkeseredettsége fokról fokra nőtt, újra felélesztette benne a küzdés és bírálat szellemét: „Istenem, micsoda ostoba képet vág! Mikor tudja, hogy úgysem olvashatja el Ambrogio levelét szemüveg nélkül! Csak nem azt várja, hogy én olvassam fel hangosan?” Oly ügyetlenül és lassan akasztotta fülére az asztigmatikus szemüveg hajlított szárát, mintha meztelen volna. Az asszony érezte, hogy a férfi megalázottnak érzi magát, és a legszívesebben dühbe gurulna a látszat kedvéért, ezért minden véleménynyilvánítástól tartózkodott. A férfi különben egyszerre megváltozott, ahogy egy pillantást vetett a levélre, amelyet Alice emlékezetből vele olvasott:
Nem is merek köszönetet mondani egy ilyen estéért, egy ilyen éjszakáért, Alice. Még emlékezni is alig merek arra az ajándékra, amit tőled kaptam, s már újból könyörögnék érte…Több volt, mint szép, több, mint gyönyörűséges... Itt tartalak szorosan a karjaim közt. Várta, hogy Michel ráemelje tekintetét, gondolatai szaggatottan, összefüggéstelenül követték egymást. „Sokáig tart, kivárja az idejét. Az a másik ostoba meg beleírja a nevemet mindjárt az első levélbe. Egy ilyen banális levélbe... Igaz, a későbbiek valamivel jobban sikerültek. Mesélni kellett volna Michelnek valamit, akármit. Hogy a művészet hajnala, vagy a hajnal művészete. Épp, amikor már össze akartam tépni, nem valami nagy szerencse, mondhatom. Tanulhatok belőle. Ünnepélyesen megesküszöm, hogy ha mindez katasztrófa nélkül megoldódik, lefekszem, és föl se kelek reggelig...” A férfi befejezte a levél olvasását, összehajtotta szemüvegét, és ránézett a feleségére. Az asszony először nagy megkönnyebbülésére észrevette, hogy Michel megint szép lett, és megszabadult zavarától. - Nos hát?... - kérdezte Michel élesen. - Nos hát? - ismételte meg sértődötten az asszony. - Nos hát... várom a magyarázatot. Az asszony nem fogadta rögtön el ezt a vallatási hangnemet. Azon mesterkedett, hogy felindultnak lássék. Kis ázsiai orra kitágult, szemöldökét összevonta, és vaskos hajtincse a szemébe hullt: - Kell ehhez magyarázat? - kérdezte nyugodtan. A férfi önkéntelenül utánozta felesége arcvonásainak játékát. Szemöldökét leeresztette, dühös kis félmosolyt vetett Alice felé, és kivillantotta apró fogait. - Csak némi kiegészítő információ. Látom, van annyi eszed, hogy nem tagadsz... Ne! Kérlek, ne vedd fel az annamita gyerekképed, aki csalt, nem hatsz meg vele. Ott tartottunk, hogy Ambrogio, míg én a saint-raphaëli kaszinó ügyében loholtam, s rábíztam a körúti mozit... nem is olyan régi ez az ügy. Ellenkezőleg, egészen friss még, ugye? - Nem - mondta az asszony megvetően. - Megmondtam már, hogy vége van. S még azt is hozzátehetem, hogy nagyon gyorsan vége lett... A férfi gúnyos arckifejezéssel kérdezte: - Mit nem mondasz, mit nem mondasz? Az asszony nem válaszolt. Elmélázott társalgásuk szerencsétlen fordulatán. Gyors könnyözönt remélt, szemrehányásokat, két kegyetlen kezet a csuklóján, egy csörömpölő vázát... Felfigyelt Mária lépteinek zajára, a kis fekete toronyra gondolt... „Mi lesz, ha megszólal a második csengetés? Ó, ha hagytam volna, hogy Michel megöleljen, amikor hazajött, most bizony máshol tartanánk... Milyen ostoba is vagyok...” A háttérben levő ajtó felé indult, a két óriás könyvszekrény között vezetett a másik szoba felé, ahol a két ikerágy állt rojtos baldachin alatt, és korholta magát: „Miért olyan lusta az ember levetni vagy felemelni a szoknyáját!... Ezek az elővigyázatosságok, nehogy Mária meglássa, hogy össze van gyűrve a lepedő, hogy »megint bepiszkolták« a fürdőszobát! Most aztán...” Várta, hogy Michel megforduljon az üvegajtónál, amelyről már távolodott a napsugár. A férfi meg is fordult, ismert arcával fordulva Alice felé, mindennapos kellemes, kicsit fáradt, de még mindig vonzó arcával, amelynek oly nehezére esett szomorúnak lenni: - Milyen helyzetbe hoztál minket, kislányom! Alice erre nem volt elkészülve, könnyeivel küszködött, feltörő sikolyaival, szájában vérízű sós nyál gyűlt, elfogta az asszonyi vágy, hogy megsemmisüljön, elsüllyedjen, könyörögni kezdjen. Hebegve mondta: - Esküszöm... Michel, drága kis Michelem... Ebben a pillanatban a fekete harang megrázkódtatta az ablak fölött a toronyra kúszó glicíniákat, a májusi futórózsákat, rázendítve éles, átható hangjára. Alice sietősen felugrott, megigazította ruháját, végigsimított a haján. Michel suttogva káromkodott, karórájára pillantott... - Második csengetés - mondta Alice. - Méghozzá késéssel... - mondta Michel - ó!... Bátortalan mozdulatot tett, és Alice kitalálta, hogy Mariára gondol, Mária férjére, és Chevestre-re, meg a szomszéd tanyára, ezekre a kipróbált házi kémekre... - Most mi a teendő? - kérdezte az asszony egész halkan. De főként a szemével kérdezte a férfit, cinkosan alázatos tekintettel nézett rá. A férfi megrándította a vállát, zsebre dugta a kezét: - Természetesen megyünk ebédelni... Előreengedte az asszonyt, de megállította, és megnézte közelről: - Tégy magadra egy kis púdert... Fekete a szemed alatt. De ne kézzel, csak elkened... Vigyázz, az istenért! És odaadta neki a zsebkendőjét. Alice úgy képzelte, hogy az ebéd válogatott kínszenvedések sorozata lesz, tettetett étkezés, szakadatlan feszengés a színlelt gondtalanság bénultságában. De elképedésére azt kellett látnia, hogy Michelt egyes-egyedül Mária félrevezetése érdekli. Ahogy beléptek a mindig kicsit penészes és pinceszagú ebédlőbe, a férfi felkiáltott: - Mit látok? Retek ilyenkor? Biztosan melegházi, ugye? Alice ültében úgy nézett rá, mintha valami illetlenséget mondott volna, de minthogy Mariának kegyeskedett nevetésre fakadnia, Michel továbbra is csak azon volt, hogy hasonló sikert arasson, hasonló eszközökkel. Kérdezgette a szigorú cselédet a konyhakertről,
szenvedélyes érdeklődéssel vette tudomásul, hogy egy méhraj lépet rakott az öreg cseréptető alatt, s mikor Mária egy pásztorkutya kimúlásáról mesélt neki, pedig jó, ha kétszer látta életében, színpadiasán felsóhajtott: „Szegény öregem!...” Közben töltött feleségének a habzó almaborból, kenyeret nyújtott neki, és „pardon”-t kiáltott a nagyvilági komédiák modorában. „Ez már igazán több a soknál - gondolta Alice megbotránkozva. - Mindezt ezért a Mariáért! Pedig ezzel csak felkelti benne a gyanakvást. Már fel is keltette. Ez úgyis mindent kiszimatol.” Mintha olvasna, úgy jártatta szemét Maria a fecsegő Michel és a néma Alice között, aki mohón evett, és erejét kímélte. Az összegyűrt, nedves zsebkendő Alice tányérja mellett úgy vonta magához Mária tekintetét, mintha színaranyból volna. - Itt parancsolja a kávét a nagyságos asszony? A nagyságos asszony fáradtnak látszik, a nagyságos asszony talán jobban erezné magát a könyvtárszobában? Mária mindig harmadik személyt használt, ha Alice-szal beszélt, Michelt ellenben magázta, de kissé eltúlozva a meg-hittséget és parasztos közvetlenséget. - Ez az - hagyta helyben Michel. - Nagyszerű gondolat. A kávét a könyvtárszobában. - Törkölyt is hozzak az úrnak? - Micsoda kérdés?... Hogy hozz-e törkölyt? Ez aztán kérdés! Hallod, Alice? Azt kérdi, kérek-e törkölyt! Menj csak, tartom az ajtót. Maria, sancta Maria, gratia plena, mikor határozod el már magad, hogy megcsináltasd ezt az ajtót?... Alice szó nélkül ment át a könyvtárszobába. Remegett felindultságában, kíméletlenül mondogatta magának: „Ez már igazán méltatlan, méltatlan... Ez a komédia egy cselédért... Fél, hogy Mária megtudja, hogy felszarvazták! Én meg attól rettegtem, nem is tudom, mitől... Nos, legalább megnyugtathatom magam. Ó, hogy borzadok az egésztől...” Ügyetlenül fogta meg a kávéskannát, s kis híja, hogy el nem sírta magát, amikor a kilöttyent kávé eláztatta a cukrot... - Hogy remegsz, kislányom! Nem öllek meg azért, mit gondolsz... Szemével követte a hosszú, bátortalan kezet, és Alice megremegett a kedvesen simogató hangtól: hálás arccal a férfi felé fordult. „Milyen fáradt ő is... Halálos ez a fáradtság. Itt menten állva elalszom...” Michel értelmesen ingatta a fejét. - Ez a hála nem illik hozzád ... Mit gondoltál, mit fogok tenni? Török-zúzok, kidoblak az utcára? Összecsődítem a falut? Az asszony félig lehunyta a szemét, újra felöltötte távoli, rövidlátó arckifejezését: - Nem! Azt nem... A férfi érezte a válasz kétértelműségét, állat előreszegte, és zsebébe süllyesztette két összezárt öklét: - Talán nem is tettem volna rosszul... De azért nem kell azt hinned, hogy többet nem beszélünk az ügyről... „Phüüüü” - fújt a férfi fontoskodó és nekivörösödött képpel, nagy léptekkel az ablak felé tartott, ahonnan már eltávozott a nap. A madarak követték a fényt, és a méhek is elköltöztek az ablakmélyedésből. Az íróasztal lapján ott hevert kinyitva a lila marokén mappa. „Rögtön beesteledik...” Alice megborzongott a fáradtságtól, félig elnyúlt a heverőn, lábára dobta azt a kockás takarót, amely egész éven át itt volt Cransacban, molyetten, cigaretta égette lyukakkal. „Ha most egy cigarettát kérnék tőle, vajon kihívásnak venné, vagy a bűnös nemtörődömség jelének?...” Nem vette le a szemét Michel hátáról és válláról, miközben a férfi behúzta az erkélyajtókat. „A bikát játssza. Kitágítja orrlyukát és fújtat. Lehet, hogy igazán dühös. De lehet, hogy belül jéghideg. Ezekről a fél-déliekről sose lehet tudni. Lehetséges, hogy mindennek vége van az én hibámból? Még egy órája sincs, hogy minden megváltozott, s már nem bírom tovább. Ha tudnám, hogy nem szenved, mindent a pokolba küldenek, melegvizes palackot vinnék az ágyba és lefeküdnék... De ha szenved, akkor ez lehetetlen, igazságtalan és ostoba... Michel, az én nagy Michelem...” A férfi ugyanabban a pillanatban fordult meg, mikor Alice szólította magában, és ez a kis csoda úgy hatott az asszonyra, hogy majdnem kitárta felé a karját. - Nem - mondta Michel, folytatva a félbeszakított fenyegetést -, nehogy azt hidd, hogy befejeztük. Még csak most kezdjük. Az asszony lehunyta világos szemét, fejét ernyedten lecsúsztatta a fakó selyemvánkosra, és felemelte a kezét. - Hallgass ide, Michel... Ez... ez az ostobaság, amit elkövettem… - Ez a gyalázat!... - mondta a férfi hevesen, de anélkül, hogy a hangját fölemelné. - Jó, ez a gyalázat, ha neked úgy tetszik, ez a gyalázat, amely nyomtalanul átfutott az életemen, amíg te távol voltál, nem egészen négy hét leforgása alatt kezdődött és ért véget... Mi? Nem és nem! Nem fogsz folyton félbeszakítani! - kiáltotta újra kinyitva szemét, amely a félhomályban szinte kéklett. - Hagyd elmondani, amit el kell mondanom!... A férfi egy szótlan ugrással az ajtónál termett, és gondosan, zajtalanul becsukta. - Megbolondultál? Ott ebédelnek a konyhában... Majd azt mondhatják... Igazán azt mondhatják... Szavamra! És a postásnak is most kell felfelé tartania a dombon.
A férfi hebegve, halkan beszélt, elfojtott, óvatos haraggal. Hevesen az üvegajtó felé lökte karját, és Alice úgy látta, hogy szája négyszögletesre nyílik, mint az antik tragédiák maszkjaié. De csökönyösen vállat vont, és folytatta: - És a kis tehénpásztor, azt kifelejted? És Chevestre, aki biztosan itt ólálkodik valahol? És a postáskisasszony, aki talán felöltötte vasárnapi kalapját, hogy eljöjjön hozzád, és figyelmedbe ajánlja előmenetelét? Félsz tőlük, ugye, ők a fontosak, órájuk gondolsz?... Visszazuhant a heverőre, és összefont karjaival elfödte szemét. A férfi hallotta, hogy úgy lélegzik, mintha zokogna, és fölébe hajolt: - Istenem! Tartsd magad egy kicsit... Nézzük csak, Alice, mit is mondtam? Számot vetsz azzal, hogy... Az asszony felfedte kipirosodott és száraz arcát, és dühöngve a férfi felé fordult: - Nem tudom, mit mondtál, és fütyülök rá, hogy mit mondtál! De abban bizonyos vagyok, hogy ha, mert egyszer életemben először, lefeküdtem egy másik férfival, ha ezért mindkettőnk életét megmérgezed, akkor jobb, ha rögtön elmegyek! Ó! Hát elég volt ebből! Elég!... Öklével a poros selyempárnát veregette, éles hangja elrekedt: - Olyan boldogtalan vagyok, Michel, értsd meg, nem szoktattál hozzá, hogy boldogtalan legyek!... A férfi föléje hajolt, és mozdulatlanul várta, hogy elhallgasson, de mintha nem is hallaná, amit mond: - Egyszer, azt mondtad? Egyszer feküdtél le?... Egyetlenegyszer? A Michel aggódásától, amely szinte megöregítette, s a gyermeki reménységtől, amely úgy ébredezett a szeretett szemekben, mint egy bujkáló mosoly, az asszony már-már hazudott volna, de egyszerre eszébe jutott, hogy az előbb három hétről beszélt... „Ő is emlékezni fog rá... Ismerem én...” Felült, Michelt arra kényszerítve, hogy ő is felegyenesedjen, s fekete fürtjeit hátravetve, megtörölte homlokát. - Nem, Michel. Nem a véletlenről vagy a váratlan játékáról van szó. Nem olyan szeszélyesek az érzékeim... Nem is olyan izgágák. A férfi fintorgott egyet, s kezével intett, kérve, hogy hallgasson. Boldogtalan képpel elfordult a felindultságában egészen megcsúnyuló, kócos hajú Alice-tól, pusztán mert kétségtelenül hasonlított ahhoz az Alice-hoz, aki egy másik férfié volt. Az asszony nézte, ahogy áldühétől és csábító fintoraitól megfosztva, összegörnyed, és egyszerre kitalált valamit, amivel talán meggyógyíthatja. - Figyelj ide - kezdte fojtottan -, figyelj ide... Mit is akarsz tulajdonképpen? Természetesen az igazságot. Ostoba módon csakis a színtiszta igazságot. Ha nem mesélek el neked, ahogy mondani szokás, mindent, örökké gyötörni, s ami még rosszabb, bosszantani fogsz mindkettőnket ezzel a históriával... - Válogasd meg a kifejezéseidet, Alice! Az asszony felállt, kihúzta magát és végigmérte a férjét: - És kinek a kedvéért? Ez is hozzátartozik az igazsághoz! Szóval megkeseríted az életünket, amíg meg nem kapod azt, amit akarsz? Hát nem kell rá sokáig várnod! Megkaphatod. Még ma este, ha majd egyedül hagynak, ha nem kell éreznem a saját házamban... Befejezésül egy pillantást vetett az ajtó felé, és elindult a hálószoba felé. - Hová mégy? - kérdezte Michel, ahogy szokta. Az asszony megfordult; a férfi megpillantotta dúlt vonásait, nagy, színtelen szemét, agyonnyomott, fénylő kis orrát és sápadt ajkát. - Csak nem képzeled, hogy ilyen arccal mutatkozom előttük, azok előtt?... - Nem is... Azt akartam mondani: mit akarsz csinálni ezután? Állával az ablak felé intett, s a tiszta égre, az apró levelek, pattanó rügyecskék közül ide látszó völgyre mutatott... - Ki akartam menni egy kicsit... Hoznék néhány szál sárga margarétát... Megnézném, van-e már gyöngyvirág a Hidegerdőben... De most már... Pillái elnehezedtek, és Michel másfelé nézett; Alice gyermeki bőséggel ömlő könnyeitől mindig megzavarodott. - Persze, azt nem akarnád... nem szeretnéd, hogy elkísérjelek? A férfi a vállára tette kezét, olyan hirtelen mozdulattal, amelytől két kerek könnycsepp kék blúzára hullott. - De hát miért ne, Michel? Gyere, Michou! Gyere, menjünk a folyón át, elmegyünk Saint-Meix-be tojásért. Megvársz? A férfi egy kézmozdulattal válaszolt; szégyellte ellágyulását, s egy fotelba dőlt, hogy megvárja az asszonyt. De mire az visszajött, bepúderozva, kivörösödött szemét kis barnával kihúzva, s a homlokára selyemszalagként ráboruló hajfonatával, a férfi már aludt, hirtelen kegyes álom nyomta el, s meg se hallotta, amikor belépett. Leszegett nyakkal, állat nyakkendőjére szorítva, beletörődő, enyhén eltorzult arccal aludt. Üres keze, tenyérrel fölfele fordítva, enyhén remegett. Bár kurta orra, római álla keménnyé tette ezt az arcot, megvénült gyerekhez hasonlított, őszbe hajló rakoncátlan hajzatával, amely tüstént csigákba ugrott, ha nem tapasztotta le. Alice lélegzet-visszafojtva hajolt fölébe, a lába alatt hajladozó padló recsegésétől félve. Se fölkelteni nem merte Michelt, se tovább aludni hagyni. „Tegnap még ráterítettem volna a lábára az ócska plédet... vagy rákiabáltam volna: Michel, oly gyönyörű idő van, gyere már! Michel, pocakot eresztesz! De ma...!” Megpróbált
egy kicsit könnyedebb lenni, és bevallotta önmagának: „Nemigen tudom, mi a teendő az én esetemben...” Homályos irtózással fordult el ettől a furcsán eltorzult, zárkózott arctól, nagyot sóhajtott magában, mintha vallomásában valami végső következtetésre és magyarázatra lelne: „Tulajdonképpen sose szerettem ezt az új, spanyolosán nyírt szakállát.” Könnyű léptekkel az üvegajtó felé ment. Unatkozott, és semmiféle hálát nem tudott érezni Michel iránt ezért a szándéktalan fegyverszünetért, amely kis időre felfüggesztette aggodalmát, és időt engedett a gondolkodásra. „Gondolkodni, de min? Az ember úgyis mindig csak utána gondolja meg, ha elkövet valami ostobaságot.” Két válla között a hát kis barázdáján langyos csöppet érzett végiggördülni, s mélyen megborzongva fordult meg: Michel ébren és mozdulatlanul rámeresztette szemét. Oly kevéssé hasonlított az előbbi szegény, alvó emberhez, hogy Alice megrémült, és farkasszemet nézett vele: - Mi van? - kérdezte tompán. - Miért nézel így rám? Alice hangjától Michel megint elevenné és nyugtalanná vált. kelletlenül felemelkedett: - Elaludtam - mondta arcára szorított kézzel. - Képzeld, elfelejtettem… Ez a bocsánatkérő hang nem tetszett Alice-nak, a szavába vágott: - De én nem. Vártalak. El akartunk menni. - Elmenni?... Persze. - Saint-Meix-be, hisz tudod. A férfi végre felállt, szemével láthatatlan leselkedőket fenyegetve a jázminok és a bíborszínű orgonák között: - Saint-Meix-be?... Jó. Megyek. Két órával később kimerültén, újra felfelé tartottak a Cransachoz vezető lejtőn. A séta elvette kedvüket a legcsekélyebb szóváltástól is, s számot vetve magukkal, úgy találták, hogy erejük javát lent hagyták a faluban, s kissé távolabb a tanyán, amelyet Saint-Meix-nek neveznek. Alice emlékezett rá, hogy mikor a kis hídon átkeltek, amely a cransaci fasort beköti a községi útba, Michel karon fogta, hogy a kíváncsiskodó falu a boldog házaspárt lássa bennük. Csakhogy nem rendelkeztek-e a cransaciak a ragadozók szimatjával, a vadak éles szemével, ha a „kastélyról” volt szó? „Észrevették, hogy nem váltottam cipőt, még mindig rajta a vörös sár - gondolta Michel -, és a patikusné búzavirág-vizet ajánlott Alice-nak, hogy a szemét borogassa… Rettenetesek...” Alice hirt elen felháborodással emlékezett vissza rá, hogy Espagnat-éknál Michel átölelte és megszorította a karját... Aztán a megáradt folyó kanyarulatait követve, haladtak a saint-meix-i napsütött kis ösvényen, amelyet kék veronika és kakukkfű szegélyezett, kettős sövényük között halászmadarat, és piros pirókot rejtegetve. Túl a folyón lágy, vöröses talaj ringatta a vidék első szőlőit, de a bor csak arra följebb kapott igazi zamatot, a kavicsos domboldalakon. Az alacsonyra nyesett cransaci szőlők, a tövek közötti gondozott ösvények, melyek jó menedéket kínálnak hagymának és futóbabnak, minden évben a bőségre vonatkozó elcsépelt gondolatokra és eget átölelő, hatalmas gesztusokra ragadták Michelt. „Az idén nem szól egy szót sem” - állapította meg magában Alice némi rosszindulattal, amiért mindjárt meg is rótta magát. - Látod, már sarjadnak a levelek! - kiáltotta, hogy felkeltse férjében a minden évi elragadtatást. De Michel eleresztette Alice karját, arcára mesterkélt kifejezést erőszakolt, amelyben a sértett férj méltósága védekező ellágyulással keveredett... „Komédiás, komédiás, mint minden férfi” - mormogta magában Alice, miközben nekiveselkedve, nagy keservesen kapaszkodott fölfelé a dombon, melynek tetején Cransac kuporgó, idétlen kis nemesi fészke, cseréptetőivel és nyomott, nehézkes tornyával a tiszteletlen Alice szemében egy nagy darab emberhez hasonlított, aki mélyen belehúzta fejébe a kalapját. Egyszerre álltak meg kifulladva. Többnyire Alice mutatott nagyobb kitartást, nagyobb könnyedséget is, s mikor a lejtő még meredekebb lett, andalogva lépdelt, Michel ellenben hiúságból rohanni kezdett fölfelé, mintha ostromra indulna, könnyedén, majdnem futva, de sápadtan és rendetlen szívveréssel, hogy aztán boldogan vethesse oda Alice-nak a hagyományos és diadalittas „nos”-t, mikor az asszony utolérte. De ma mindkettőjüket ugyanaz a gond mardosta, és a cransaci töltés hasadozott, lila sziklái alatt, melyekből ritka cseppekben buggyant elő a föld alatti víz, kissé megpihentek és megpróbáltak egymáshoz közeledni. - Nem vagy nagyon fáradt? - kérdezte Michel. Az asszony csak egy mozdulattal válaszolt, s nekilátott, hogy virágot szedjen a sziklahasadékokban: alig kibomlott páfrányt, halvány örökzöldet, lefölözött tej színű, fehér mályvát, rossz szagú, de kecses kis piros virágokat és gólyahírt. - Szép itt, ebben az időben - mondta felfelé mutatva Cransacra. - Szép - mondta a férfi, lelkesedés nélkül. Űjra elindultak együtt. „Vajon mi vár rám odafönn?” -tűnődött Alice, Michel mögött, aki hajadonfőtt ment. Rosszul érezték magukat, mivel reggel óta nem pihentek, nem törődhettek magukkal, s gyapjúruhájukat egészen átizzadták. A lejtő tetején az orgonák árnyékában, a ház előtt Alice meggyorsította lépteit, míg egy erélyes „hová mész olyan sietve?” félbe nem szakította lendületét, és meg nem állította a küszöbön. Visszanézett a válla fölött:
- Inni. Ó, inni! Szomjan halhattam volna abban a teknő-mély faluban. - De hisz ihattál volna odalenn is. - Igen, legyektől nyüzsgő limonádét, köszönöm, vagy karcos almabort... Vizet küldjek neked a teraszra, vagy almabort? Nincs itthon semmi más, csak egy kis édes bor, ribizkelikőr meg egy üveg portói. Holnap majd... Hirtelen elhallgatott, valami láthatatlan pont felé nézve, de Michel nem figyelt föl rá. - Egy kis almabort, ha lennél szíves... Te is kijössz a teraszra? - Igen... Nem... nem mindjárt. A ruha a hátamhoz tapad, ez a kelme folyton dörzsöli a nyakam, nem bírom elviselni... Türelmetlen mozdulattal szakította félbe mondatát, és eltűnt a boltozatos ajtó mögött. Míg szemmel követhette, a férfi mohón nézett alakja után, mely eltűnt a konyhába vezető bolthajtásos folyosó árnyékában, aztán a falnak dőlve, leült a kőpadra, és figyelte a szellőtlen este jöttét, mely zöld volt és szelíd, mint egy provence-i alkonyat. „Érezni, hogy közel vagyunk a Délhez...” A fészkük körül éjjel-nappal daloló fülemülék közül a legközelebbi túlzengett minden más hangot, és Michel megpróbálta követni a dalok arabeszkjeit, az egymást erősítő egyforma hangok ismétlődését figyelve. Sikerült megjegyeznie a „c, c, c” hangokat, melyek réz függönyrudakon sikló karikákhoz hasonlítottak, s a megállás és lélegzetvétel nélkül egymás után hússzor is elismételt „koti-koti-koti”-kat... Nem talált benne semmi örömet, de ahogy a saját lélegzetét a kifogyhatatlan dallam tartamához mérte, valami fulladásféle fogta el, mely megölt benne minden gondolatot, és semmi mást nem érzett már, csak szomjúságot. - Tessék az almabor - jelentette Mária. - A nagyságos asszony is iszik? A gyönyörű, faragott lábú kőpad elé egylábú vásári pléh-asztalt állított. - Nem tudom biztosan - mondta Michel. - A nagyságos asszony ruhát vált. Vigyázz, te bugris, mindjárt kiborítod az egészet! - Igaz is - hagyta helyben Mária szolgálatkészen. - Ez aztán rám hasonlít. Csontos, inas, ügyes kezével töltött a sötét színű borból, melynek még a habja is sárgás volt, apró, fényes szeme kortalan kacérsággal kereste uráét, s olyan áthatóan, hogy Michel beleborzongott. „Képesek leszünk-e bármit is rejtegetni Mária elől?” Oly gyengének érezte magát és oly védtelennek, hogy boldog felszabadulással fogadta a visszatérő Alice-t, aki élénk léptekkel és nyugtalanul jött, látszott, hogy csak kutyafuttában készítette ki magát, orrát túl fehérre, száját túl pirosra kenve. De szeme, amely az est közeledtével mindig kékessé vált, és közlékenyebb lett, fakón és éberen tágra nyílt a fekete fürtök alatt. - Az ágyra készítettem a meleg háziruhádat, Michel - mondta messziről. - Itt az este... Én meg, látod, fölvettem a puha flanellköntöst... Mária óhajt valamit?... Mária elértette a közvetett megszólítást, felülről lefelé alaposan végigmérte a hosszú, fehér flanellköntöst, bokánál összefogott buggyos piros selyemnadrágot, miközben Alice a legnagyobb nyugalommal Michel vállára tette a karját. - Nem óhajtok én semmit - mondta Mária. - Beérem én ennyivel is. - Beéri annyival, hogy rosszul nyitotta ki a borospalackot — dörmögte Michel. - Mondhatom, elég kevéssel beéri. Mit eszünk este, Mariuska? - Kacsaaprólék-levest. - És utána? - Karamellkrémet. Én párolt húst akartam csinálni, de a nagyságos asszony azt mondta... - A nagyságos asszonynak igaza volt - szakította félbe a férfi. - Tűnj el. És tálalj idejében, mert kitagadlak. Mikor egyedül maradtak, Alice szelíden vissza akarta vonni a karját. De akkor egy fej hullott szenvedélyesen a behajlított könyökére, s ott maradt a válla s a sóhajtástól és zihálástól kihevült arca között, s tenyeréből egy forró száj szívta a meghitt, jól ismert illatot. Kíméletlenül kiszabadította magát. - Hallgass - parancsolt rá. - Nem szégyelled magad? Légy türelemmel, no nézd csak. Azt mondjuk Mariának, hogy korán akarunk lefeküdni... Nem merte mutatni, mennyire hidegen hagyta, sőt meg-botránkoztatta a szertelen férfiúi megadás, a szaggatott zokogás és dadogás. Michel is úrrá lett magán, és felállt. - Mindjárt jövök. Elég meleg a víz? Az estétől és a könnyektől aranyosan csillogó, fürge szeme irigykedve nézte Alice frissen mosott és púderozott arcát, és piros-fehér ruháját. - Meleg... szerintük meleg - felelte Alice, vállat rándítva. - De mit tudnak ők hidegről és melegről? Magára maradva, ő is a közeli fülemüle dalát hallgatta, mely túlzengte a távolabbiak szakadatlan fúgáját. Emez itt nem kímélte gazdag hangját: olyan hibátlan virtuozitással, szenvedéllyel és választékossággal dalolt, ami kizárt minden érzelgősséget. De a szünetek közben, egymástól függetlenül, mégis összhangban, felhangzott azoknak a távoli dalosoknak édes kórusa, amelyek nem pihentek a fiókáikon ülő nőstényük mellett. Alice nem élvezte a zöldes alkonyatot, amely lassan pirosba hajlott, a láthatatlan folyó fölött. De a magány, a saját némasága, és a tavaszi hűvösség, az éjszaka előhírnöke, visszaadta erejét, s valami homályos örömváráshoz hasonlító türelmetlenséggel töltötték el. Amíg Michel késett, Alice föl-alá sétált a korlát nélküli teraszon; küzdött a vacogással, a gyávaság vágyával, az ideges félelem minden névtelen és alaktalan cinkosával…
Nem tudott másként gondolni elkövetett vétkére, mint valami ostobaságra, amely menthetetlen ugyan, de éppoly lényegtelen is. Nem az gyötörte, hogy rajtakapták, és hogy nem tudott hazudni, hanem inkább azon töprengett, miképp hárítsa el a következményeiket. „Rendbe kell hozni, jóvá kell tenni a dolgot... Soha még ilyesmi elő nem fordult a mi házasságunkban, ő meg oly tragikusan veszi az egészet! Éppen ő, akinek olyan rosszul áll, ha tragikus…” Stratégiai gyorsasággal távolodott attól a szerencsétlen délelőtti perctől, amelyet „a lila csillogás percének” nevezett, hogy rátérjen hivatott feladatára, a különösebb aggály nélküli rendezés jogára: eltitkolni, eltörölni, elfelejteni... Mozdony fütyült, lassan zihálni kezdett a völgyben, végül megállt a távoli kis állomáson. Aztán újra elindult, de még sokáig maga mögött hagyta fehér füstgomolyait a mozdulatlan levegőben. „Hét óra tizenöt - állapította meg Alice. - Ha felülök erre a vonatra, elértem volna a laures-lézières-i gyorsot, és két óra múlva otthon lennék, Párizsban... Ostobaság, mit keresnék ott. Egy rossz este éppúgy elmúlik, mint a többi. Végül is nem fogunk örökké erről az Ambrogio-históriáról tárgyalni!... Holnapra vagy megnyugszik, vagy ha nem...” Michel hívta, s az asszony összevonta szemöldökét, mikor meglátta, hogy a férfi különösen nyugodt arccal jön elébe, övvel összeszorított gyapjúköntösében. „Rossz jel”, gondolta. Kicsit oldalra hajtotta fejét, kedvesnek akart látszani, és vidáman szólt Mariának, hogy hozhatja az aprólékot... Az asztalnál ugyanolyan jól játszotta a Michel játékát, akárcsak maga a férfi. A csillár szegényes fényét nedvesen lesimított haja csodálatos tisztán verte vissza, ide-oda villódzva, ahogy fejét ingatta. Mikor szemét az avítt ellenzőjű függőlámpára emelte, áttetsző szembogara tejszerű kékséggel ragyogott, azzal a merész szilárdsággal, amellyel a vakok tekintetében találkozunk. Ekkor Michel váratlanul abbahagyta az evést, kanalát letette a karamellkrémes tányérkára, és várta, hogy Alice egy kicsit megenyhüljön, magában a „humanizálódik” szót használta rá. ”Alice vár. Merész; de hát mit veszít vele, ha vár?” Mert az éjszaka, annak a percnek a visszatérte, amely tegnap még minden érzékükben boldognak látta őket az adakozás és az elfogadás büszkeségében, végre visszaadta vadságát, amely egész nap elpártolt tőle, s olyan kíváncsiságot oltott belé, amely elnyomta az íny érzékenységét, az ital ízét. Nézte, ahogy Alice kétszer is vesz a karamellkrémből, és hallotta, amint azt mondja: - Mária felülmúlta önmagát. Gratulálok, Mária. Alice-szal szemben állva, Mária Michel nyakára meresztette átható kis szemét. - Azt kell hinnem, nem is olyan híres ez a krém. Az úr nem szól semmit. - Én? - mondta Michel hirtelen. - Nem csinálhatok mindent egyszerre: enni is, meg dicséretedet is zengeni. Akarod, hogy megmondjam az igazat, vénasszony? A kacsaaprólék alaposan lefőzte a krémet. Valóságos költemény ez a leves, ugye, Alice? Költemény, borssal. Minthogy háttal ült Mariának, míg hangosan felnevetett, sértő tekintetet vetett Alice felé. Az asszony nem moccant, összehajtotta szalvétáját, fölkelt, a legszelídebb arcátlansággal ajánlva: - Kávét? Michel elképedése nem kis elégtételére szolgált. - Kávét? Hogyan? Este kávét? - Nem akartál dolgozni vacsora után? Nem? Akkor talán hársfateát? - Hársfateát, ha neked is kedved van. - Hát persze hogy kedvem van. Nekem is hársfateát, Mária, legyen szíves. Míg vacsoráztak, a könyvtárszobát üde szellő járta át. Az első éji pillék röppentek elő a derült éjszakából, és foglyul estek a két lámpa körüli halálos zónában. Alice megigazította a redőzött vászon lámpaernyőt, amely egy művészi lámpává előléptetett fajanszvázára borult. Michel fürkészőn meredt a félhomályba, szemével a két zordon könyvszekrényt méregette, melynek polcai a mennyezetig értek. - Hogy lehet, hogy Escagnat nem vezette be ide a villanyt. Olyan komor. Nem szóltál neki, hogy vezesse be? - Holnap szólhatok neki. - Ó, holnap... - mondta bágyadtán a férfi. Alice oly hirtelen fordult feléje, hogy majdnem leverte a lámpát. - Mi az, hogy „ó, holnap”...? Persze, holnap megáll az élet, ugye, és más irányba kezd forogni a föld?... A ház összedől, elválunk, nem ismerjük egymást többé, te magázol, és én uramnak szólítalak? Ezt akarja jelenteni, ugye, az az „ó, holnap”? Mondd csak ki kereken! A férfi hunyorgott, meghátrált e hirtelen fordulat, e szörnyű támadás elől, amelyben megcserélődtek a szerepek, elébe vágva annak, amit tervbe vett, s annak is, amit még ideje sem volt tervbe venni. Alice magától elhallgatott, és fülelni kezdett. - De gyorsan hozza ma este a teát - mormogta maga elé. - Máskor egy órába is beletelik... Mária elé ment, kinyitotta és úgy tartotta az engedetlen ajtót. Mária, azon igyekezve, hogy minél gyorsabban távozzon, tettetett félénkséggel fordult vissza a küszöbről: - Nagyságos asszony... a holnap reggeli bevásárlás dolgában... maradunk a megbeszéltnél? Alice feléje fújta a cigarettafüstöt. - Természetesen. Elfelejtette? Galambbecsinált, és előételnek szalonnás rántotta. Valami nincs rendben?
- Nem, semmi, nagyságos asszony... Csak úgy mondtam. Jó éjszakát. Sietségét és zavarát túlozva ment ki a szobából, és Alice összeszorított ököllel mutatott a bezáruló ajtóra: - Láttad ezt? Most legalább hallottad! Ahogy körülnézett, hogy valami kézzelfogható bizonyítékot találjon! Mindent kiszimatol, amit az ember elrejtene. Ezt éred el. - Hogy én?... Ez aztán... Tudod egyáltalán, mit mondasz? Nevetnék, igazán nevetnék, ha veled együtt én is el tudnám veszteni az érzékemet minden... Meggondolta magát és leült: - Nagyon ravasz vagy, Alice, tudom jól. Ne Mariával törődj. Ha rád hagynám, belefullasztanál bennünket a cselédpletykába. De én nem ezt akarom. Egész mással tartozol nekem ma este. Az asszony azt a fakó, haragos tekintetet vetette feléje, amelyet a férfi nem tudott meglágyítani. - Semmivel se tartozom neked, legalábbis semmi ilyesmivel. Különben meglehetősen híjával lehetsz a képzeletnek, mint a legtöbb férfi, ha ezek után még valami kérdeznivalód van tőlem. A férfi megint elrémült a női durvaságtól, megfordult, s fülénél fogta a teáskannát. - Maria megint eltörte a fedőt - mondta Alice. - Add ide, tudod, milyen rosszul lehet belőle önteni. Hagyta, hogy az asszony kitöltse a teáját, és beledobjon két kockacukrot. Mozdulataik nem vesztették még el a kölcsönös segítést, a gyöngéd előzékenység szokását. De Michel már szenvedett tőle, és sértve érezte magát, hogy a vétkes és goromba Alice teljes méltatlanságában is ugyanúgy viselkedik, ahogy az ártatlan Alice viselkedne. Ez igazán túlzás, hogy milyen gyönyörű ma este, és kész minden összecsapásra, mintha nyomot se hagyott volna rajta ez a végéhez közeledő nap. De az asszony egyszerre megadta magát, szinte egy perc alatt megöregedett, ahogy előrehajolt, mikor egy kis vonat felzakatolt a dombokon túl, átszelte a folyót, fütyült és tovatűnt... Lehajtott fejjel állva, ujjai közt a cigarettával, hosszan hallgatta a távoli zajt. - Szeretnél messze lenni innen, ugye? Alice a férfira emelte fecskefejét, bevallva ezzel, hogy belefáradt a beszédbe és a hazugságba. Már megette vastag alsó ajkáról a rúzst, és szeme, mintha könyörögve az ürességhez folyamodna, elfordult Micheltől. - Igen - mondta. - Igen is, meg nem is. Azt hiszem, mégis inkább itt szeretnék maradni... Hova mehetnék? - Most! - kiáltotta Michel türtőztetve magát. - Éppen ideje. Akkor kellett volna meggondolnod, mielőtt lefeküdtél volna azzal a... azzal a piperkőccel! De te, amikor rád jön, te jó Isten... Az asszony vállat vont. - Ostoba vagy! Hát igen, nem lehet mást mondani, ostoba vagy. Mintha nem ismernél. Lefeküdni. Megkockáztattad a nagy szót, a nagy félelmedet. Ez vallana rám, mi, hogy felajánlkozom egy férfinak két ajtó között! - Talán nem két ajtó, de mindenesetre két vonat között. Míg én odalent gürcöltem... - Michel - szakította félbe elnézően -, valld be, láttál te már ennél „gürcölősebb” vállalkozást is, persze kifizetődőbbet is, mint két hónapig vezetni a Schmil fivérek számlájára egy ilyen tetves kis lokált... Megmondtam neked jókor: „Elvesztegetett idő, Michel… Elrontott tél... A Schmil fivérek nem olyan szerencsefiai, mint Moyses…” Egy nő mindig sokkal jobban érzi a siker esélyét, mint a férfiak… Michel elképedve hallgatta. Türelmetlenül megoldotta köntösét; Alice felismerte rajta a pizsamát, amit előző éjjel viselt, egyiket azok közül a világos dohányszínű pizsamák közül, amiket a szeme színéhez választott. Látta a tiszteletre méltó hiúsággal gondozott kis fehér fogakat is, és kezét, amelyre a férfi oly hiú volt; orrlyuka arra az illatra tágult, amelyről azt szokta mondani, hogy az is „dohánybarna”, és felháborodva követelte magának vissza: „Az én tulajdonom, az enyém ez a férfi, csak nem fogok ostobán mindent elveszíteni, az ő meg a magam hibájából?...” - Gyerünk - mondta hirtelen. Az ablakhoz ment, olyan mozdulattal, amilyet a férfiak férfiasnak neveznek, eldobta végigégett cigarettáját, másikra gyújtott, és kényelmesen elhelyezkedett az íróasztal melletti nagy karosszékben. Ügyelt rá, hogy mozgási szabadsága megmaradjon, ezért választotta a nádfotelt, az asztal támasztékát s a lámpa teljes fényét arcán, és színlelt nagylelkűségből Michelnek hagyta a heverőt és a félhomályt. A növekvő hold puha, világoskék színnel töltötte be a függönytelen ablakot, s a lámpa fénye elérte a jázmin legközelebbi kis csillagait. - Adhatok még egy csészével, Michel? - Nem, légy szíves, hagyj már kicsit békén a folytonos előzékenységeddel. Elegem van belőle. A homály felől érkező hang határozott és szelíd csengéséből az asszony úgy ítélte, hogy nincs miért tovább halogatnia : - Nem emlékszel, hogy meg voltam hűlve, míg te Saint-Raphaélben tartózkodtál? - Dehogyisnem. Ha nem lettél volna meghűlve, velem jöttél volna. - Így van. Nem akartalak untatni ezzel a meghűléssel, még levélben sem. - Valóban nem. És most már azt is tudom, hogy akadt egyéb elfoglaltságod is. Az asszony ideges mozdulattal leseperte a hamut, amely a cigarettájáról az asztalra hullt. - Ne így, Michel! „Kegyetlen célzásaidat” és egyéb sziporkáidat tedd el más alkalomra. Ez alkalommal én beszélek, vagy nem beszélek egyáltalán. Te is hagyj békén egy kicsit a folytonos iróniáddal, jó?
Az árnyék védelmében Michel felfogta a rövidlátó kék tekintetet, mely a pillák között megszorulva, lobogó, arcátlan bátorsággal lángolt. „Még sohasem hasonlított ennyire egy rózsás bőrű bennszülötthöz…” - Jó - mondta lakonikusan. - Hallgatlak. Az asszonyt kissé megzavarta, hogy a férfi ilyen hamar beleegyezett, s kezdetben kicsit belegabalyodott mondanivalójába. - Igen… Emlékezhetsz arra is, hogy nem voltam valami ragyogó állapotban… Mikor turnézni vitték azUrak és hölgyek -et, jócskán benne hagytál - vagy inkább benne ragadtam - a pácban, egyedül, míg te azt a rohadt saint-raphaéli szezont vezetted… Nem csoda, hogy a meghűlés… A férfi a homályban nem jól hallotta az asszony szavait. A szeszélyes fáradtság s valami újdonsült bolygó fájdalom - amely nem tudta még, hol állapodjon meg - Alice és a maga fiatalsága felé ragadta Michelt, abba az időbe, amikor Alice még csupán a véletlenhez, s egy lányokkal zsúfolt családhoz tartozott, akik nagyra voltak magukkal, és elkeseredetten küzdöttek az életért. Alice három nővére közül az egyik esténként egy moziban hegedült, a másik Lelong-nál volt próbakisasszony, és főleg feketekávéval táplálkozott, Alice rajzolt, ruhát tervezett, lakberendezési ötletek eladásával foglalkozott. A „Négy művésznő”, ahogy széltében-hosszában nevezték őket, közepes vonós- és zongoranégyest alkotott, és egy nagy sörözőhodályban játszott, amely nemsokára csődbe került. Egy elővételi pénztár ablaka keretezte a legfiatalabb lány, Hermine szépségét, mikor Michel az Étoile-színház nyári direktora lett. De ő a négy eleven, eszes, szegénységükben is jól öltözött és büszke lány közül a legkevésbé csinosat szerette. „Vajon, ha történetesen Colombe-ba vagy Bizoute-ba habarodom bele, akkor is megesett volna ugyanez?...” Különös módon gondtalanul elálmodozott Alice gyermeteg hangja mellett, tudta, hogy úgyis azonnal visszatér a jelenhez, mihelyt az asszony a legrosszabbhoz ér... „Ó, sóhajtotta magában, térjünk már a nehezére…” - …Arra is emlékezhetsz, hogy meghagytad Ambrogió-nak, ne tegyen semmit az én megkérdezésem nélkül, s még a sajtóval se közöljön egyetlen sort se, mielőtt meg ne beszélte volna velem, és én meg nem telefonáltam neked, éjszaka… „Ambrogio! - eszmélt fel hirtelen a férfi. - Hát igen, Ambrogio! Rá alig gondoltam reggel óta. Ambrogio…” Nem akarta félbeszakítani Alice-t, de akarata ellenére is ezt tette: - Hogy megbeszélje veled, megtárgyalja… S te megtelefonáld nekem… Az asszony kényszerítette magát, hogy pontosan és meggondoltan fejezze ki magát, szemét hol cigarettája parazsára fordította, hol meg Michel arcát kereste az árnyékban. - Éppen ez az - mondta találomra. - A telefon. Egyik nap a telefonba Ambrogio alig akarta megismerni a hangomat… épp aznap reggel lápiszolták a torkomat… nagyon nyugtalankodott, és délután… Megerőltetés nélkül rögtönzött, a banális hazugság ritmusára bízva magát. „Ez nem a tiszta igazság - ismerte be magában -, de ezek a nyers körülmények.” - …S amikor ebben az állapotban meglátott, azt mondta: „Hogyhogy nem írt Arbezat-ba, hogy harmincnyolc-nyolc a hőmérséklete? De hisz ez őrültség! Ne törődjék most semmivel. Azt a kis munkát, ami van, megcsinálom egyedül, naponta elszámolok magával az Étoile bevételéről és az Arany Skarabeus próbáiról…” Tessék? - Nem szóltam semmit - mondta Michel. - Ó, azt hittem… Érted már egy kicsit a helyzetet? - Tökéletesen - mondta Michel. - Lábadozol, a szobádban mindig nagyon meleg van. Rózsaszín ágyhuzat. Gyönge vagy. Kis szundikáló annamita-arcod, amikor sokat dohányzol. S ez a nizzai, aki virágot hoz neked, és az Én csókom halálos dallamára közli veled az elszámolást. Görcsös köhögés fogta el, fel kellett állnia, hogy egy korty langyos teát igyon, aztán visszaült a heverőre. Alice egy pillanatra megfigyelte zavart és bizonytalan arcát és a vörös ereket szeme fehérjén. - Folytasd, figyelek. Alice is időt szakított rá, hogy igyon egy kortyot, közben gyorsan és élesen forgott az agya. A csöndbe borult tájon a nagyhangú fülemüle újrakezdte éjszakai trilláját, lágy fuvolahangokkal, véget nem érő változatokkal, közbe-közbe különálló futamokkal, melyek a szerelmes békák kuruttyolását utánozták. „Ő is hallja - gondolta Alice. - Odafigyel, az elmúlt éjszakára gondol. Vigyázat.” Új erőre kapott, mint egy fáradt, de elővigyázatos úszó. - Nos hát, nem - kezdte újra. - Egyáltalán nem így van. A legkevésbé sem. Én is el tudnám képzelni úgy, ahogy te elképzeled… De ez a fiú… Félbeszakította a mondatot, hogy megbizonyosodjon, vajon eltűri-e Michel, hogy így nevezze Ambrogiót. - …ez a fiú, amint jobban megismertem, egész más volt, mint gondoltam. Igen, képzeld csak. Sokkal-sokkal eszesebb… egészen más érdeklődésű, mint ahogy feltételezné az ember… tájékozott egy csomó dologban, ami azelőtt engem is érdekelt. Muzsikus… úgy, hogy sokat beszélgettünk… Akarsz valamit? - Nem szóltam semmit - mondta Michel. - Csak nevetnem kell. Alice bánatos pillantást vetett a férfira, akit alig látott. - Könyörgök, Michel… Látod, mindent megteszek, ami tőlem telik, megpróbálok őszinte lenni, egyszerű lenni, ne tedd lehetetlenné, amit te kívánsz tőlem, s amit megpróbálok teljesíteni… Voltál már te is beteg, tudod,
mi a. lábadozás, ismered ezt a fajta tétovaságot, fáradtságot, ezeket a kis szédüléseket jóformán semmiért, a segítség, a biztonság hiányát… Látta, hogy a férfi az árnyékban felemeli finom kezét, és elhallgatott. - Jobb szeretném - mondta Michel kissé emelt hangon -, határozottan jobban szeretném, szeretném, ha nem beszélnél többet a lábadozásodról. Ugorjuk át. Mondd a többit. Csakis a többit. Az asszony a jó játékos könnyedségével kapta el a labdát: - De ha nincs is többi! - kiáltott fel. - Csak nem kényszerítesz kényszerítesz rá, hogy a legapróbb részletekig részletekig elmondjam, milyen egy elernyedéssel végződő hosszú együttlét, milyen az a felfokozott hangulat, amelyet a láz, a késő éjszaka vált ki… Ezt a - fölösleges, ó, igen, sőt, szerencsétlen bizonyítékát a bizalomnak és barátságnak, amely adakozó akar lenni, és bántaná, ha fukarkodna… Annyira igyekezett, hogy arca, nyaka egészen belepirult. Fölkelt, hogy kicsit járkáljon, keze tehetetlenül hullott le kétoldalt, és fennhangon panaszolta: - Milyen megszégyenítő, amit tőlem kívánsz… kívánsz… Igazán megszégyenítő… És nem is vezet semmire, nem hoz rendbe semmit… Ha azt hiszed, hogy legbelül valaha is meg tudom ezt neked bocsátani… Most, remélem, hogy meg vagy elégedve… Kitárta a nagy üvegajtót, s megcsapta a tökéletes tavaszi éjszaka lehelete; oly pazarul át volt itatva a tömény illatokkal, alig érzékelhető nedvekkel, dallal és holddal, hogy ideges könnyek szöktek a szemébe: „Milyen ostoba mindez… egy ilyen éjszakát! Tönkretenni egy ilyen éjszakát, s épp minekünk, akik oly szépen tudnánk ülni kinn a padon, jól bebugyolálva, megnézhetnénk a kerengő csillagokat és a lemenő holdat…” Egyszerre mélyen átérezte a szerelem utóidényét, az igénytelen órákat, amelyekbe mélyen belefonódik a szerelem köteléke, és megfordult, hogy segítségére siessen mindannak, ami veszni indult. Ugyanakkor rádöbbent, hogy Michel hallgat. A férfi egész idő alatt félig fekve egyik könyökére támaszkodott. - Michel! - Tessék? - Mi van van veled? veled? - Mi lenne? Bátorságát vesztve ő is visszaült. - Szabad tudnom, mire gondolsz? Te kényszerítettél kényszerítettél rá, hogy beszéljek. Remélhetjük-e, Remélhetjük-e, hogy visszatér közénk a béke, az életnek valamilyen elfogadható formája? - Ó - mondta a férfi megvetően -, nem mondtál valami nagy dolgot… Kivéve Kivéve azt, ami a legrosszabb. - Mi a legrosszabb? A férfi egy ugrással felpattant, s a fényben látni lehetett megváltozott, szigorú vonásait. - A legrosszabb. Hát nem érted, hogy a legrosszabb éppen éppen ez… Az a barátság, amellyel azt azt az alakot megajándékoztad, azok az órák, amikor együtt beszélgettetek, mielőtt együtt lefeküdtetek volna. Még a „bizalom” szót is kimondtad. Azt mondtad, hogy ez az alak ugyanazokat a dolgokat szereti, mint te… - Bocsánat! Ne keverjük keverjük össze… Talán rosszul fejeztem ki magam… magam… - Hallgass - kiáltott rá erélyesen a férfi, két öklével öklével rácsapva az íróasztalra, egészen egészen közel Alice-hoz. A kiáltás és a mozdulat könnyíteni látszott rajta. Alice alig tudta elrejteni megelégedését. Végre egy igazit kiáltott. „Ezen a hangon majd csak eljutunk a megértéshez…” A következő pillanatban már visszahőkölt, vi sszahőkölt, mintha megijedt volna, s két karját keresztbe fonva, arca elé emelte. De a férfi máris visszavonult, újra mértéktartóvá vált. - Ó, szegény kicsikém… Sosem Sosem fogod megérteni, milyen egy férfi, aki szeret, sem azt, azt, hogy milyen elképzelése van egy férfinak a hűtlenségről… Sosem fogod megérteni, hogy egy férfi meg tud bocsátani, akár el is tud felejteni egy kis hempergőzést, az érzékek váratlan fellobbanását… - Megvan az oka rá - mondta az asszony asszony szárazon. - Igenis, megvan az oka rá. Föl-alá járt, kezét nyitott kabátja zsebébe mélyesztette, vállát vonogatta, ahogy az már a nagyvonalúan gondolkodó emberhez illik: - Egy kis zavar… Egy kis mámor… Valami Valami szennyes kis hőhullám… no hát, mi is tudjuk, mi az… az… Az vesse rá az első követ, ha van hozzá bátorsága, aki… Az asszony csak nézte, hallgatta némán, és egészen megvadult tőle. „A legfurcsább, hogy azt hiszi, tudja, milyen egy nő, amikor felébred benne a vágy…” Csöndesen elnevette magát, míg a férfi beleveszett a félhomályba a két könyvszekrény között. De visszatért az asszonyhoz, és megragadta a karját a könyöke fölött: - Szegény kicsikém, ha azt vallottad vallottad volna: „Nézd, egy este, alkonyat felé elvesztettem elvesztettem a fejem, valami volt a levegőben…” Akkor én lettem volna a legelső, aki megértelek, és megbocsátok, szegény kicsikém… Alice hevesen kiszakította magát: - Ha még egyszer szegény kicsikémnek kicsikémnek nevezel, fejedhez vágom a teáskannát! teáskannát! - kiáltotta. - Nem, ne is kérdezd, hogy miért, mert olyat teszek, hogy!... Kimerültnek érezte magát, képtelen volt újrakezdeni és tovább folytatni a küzdelmet…
- Megyek aludni - mondta elhaló hangon. - Aludni, aludni, semmit semmit se nyújthatsz nekem, ami ezzel ezzel felér. Megyek aludni, jó éjszakát. Megindult, egyik kezével maga után húzta piros kendőjét, mint valami üres hálót… Mikor végre Michel is elhatározta, hogy szobájába tér, Alice már aludni látszott, arccal a fal felé fordulva. A sötétben Michel csak a szemöldök ívelt, kedves vonalát és a furcsa, zajtalanul lélegző orrlyukat látta kivillanni a fekete hajkoszorú és az állig fölhúzott takaró közül. Alice arca, mikor lehunyta zöldesszürke nyugati szemét, egészen távolkeleti jelleget öltött. Ahogy testével a friss ágyneműhöz ért, Michelt ideges borzongás futotta át, s megpróbálta lemérni, mennyi időt tölthetett egyedül a heverőn, a rávetődő holdsugárban. Az volt a terve, hogy a könyvtárszobában alszik, az egerek és az ablaküvegen meg-megzizzenő rovarok ellenére. Lefeküdt, és elhatározta, hogy mozdulatlanul fog szenvedni. De fájdalma még híjával volt a ritmusnak, a mesteri tökélynek, a fegyelmezettségnek. Gyötrelme pillanatonként el-elhagyta, hogy helyet adjon apró-cseprő mindennapi gondjainak: „Meg akartam kérni Willemetzet, adja kölcsön Candelaire-t egy kaszinói turnéra… Nem írtam Ambrogiónak, hogy várjon az Étoile műsorának imprimatúrájával…” Az is eszébe jutott egyszerre, hogy a cransaci községi bíró holnapután ebédre várja, és szíve keserveset dobbant. Mikor eloltotta a lámpát, a holdfény, hárfahúrként csillant át a zsalukon. Michel az Alice ágya felé fordult: „Lehet, hogy igazán alszik? Szinte hihetetlen…” Nem tévesztették meg a felhúzott térdek, az oldalán fekvő test mozdulatlansága, amely enyhe parfümfelhőben úszott, olyan közel, hogy hozzáérhetett volna. Jól tudta, hiszen annyiszor töltötte el édes örömmel, mikor Alice egész álló éjszakákon át mozdulatlan maradt. Azokban az időkben, mikor szerelmük még keresve kereste a vágyakozó tartózkodást, megtörtént, hogy Michel egész éjszakán át úgy feküdt lehunyt szemmel felesége mellett, hogy nem volt biztos benne, alszik-e… „Lehet, hogy aludni tud ilyen nap után?” Azt hitte, hogy szenved, pedig még csak izgatott volt és elcsigázott. Miközben bordái között tapogatózva keresett helyet ennek a bolygó fájdalomnak, hogy végre megállapodhasson, vigyázott, nehogy felkeltse azt a zajt, amelyet a meztelen test csap az éjszakai csöndben az ágyneműk között. Tanácstalanságát magával vitte álmába, szüntelenül azt álmodta, hogy ébren van, és nem tud rájönni, hogy Alice csak mímeli-e az alvást, vagy igazán alszik. Mert üres ágy mellett nyitotta ki a szemét, egy üde és éles hang csengésére, amely az ablak felől jött, és nem neki szólt. - Látja, Chevestre, csak lustálkodunk! lustálkodunk! Fél kilenc, Chevestre, és a férjem férjem még mindig alszik. Mi szépet hoz nekünk, Chevestre? Jó híreket, mint rendesen? Michel emlékek nélkül, könnyedén ébredt, de mintha messziről valami homályosan nyomasztó érzés szállna feléje. Először úgy vélte, hogy ennek a rossz érzésnek neve és alakja tiszttartójáéval azonos. „Igazán nem jól teszi, hogy kötekedik Chevestre-rel -gondolta. - Chevestre humora abban merül ki, hogy ocsmány tréfákat űz velem, mint ez a jelzálog-ügy is, példának okáért…” - Alice! - szólította tompán. tompán. Az asszony megfordult, eltávolodott az ablakpárkánytól, tetőtől talpig kéklett hosszú, kifakult santungköntösében, amelyet takarítónői öltözékének nevezett. A férfi egyszerre rádöbbent tévedésére. Gyötrelme, betegsége, a szívszorító görcs a bordái között, mind, mind ez a nagy kékbe öltözött asszony volt, a sok mosástól kissé megfakult, kedves kékségében, amely azokhoz a párás övezetekhez hasonlított, amelyekben zápor után két felleg közül kiragyog az első csillag… - Felébredtél? A szobába is behozott valamit abból a kacajból, amely odakint tört ki belőle, a megvető gúnyból, amelyet Chevestre-nek tartogatott. Michel nem látta meg mindjárt az asszony szeme aljának duzzadtságát, csak testének és mozdulatainak kihívó fiatalságára tudott figyelni, a púderezett arcra, a sima fejre. - Chevestre van itt - mondta tagoltán, mintha azt mondaná: mondaná: „Ne gyere ki meztelenül.” A férfi csak egy dühös mozdulattal felelt, jelezve, hogy az asszony csukja be az ablakot. De Alice, mintha nem értené, ugyanúgy folytatta: - A reggeli az asztalon van, Michel… Nem, Nem, Chevestre, most ne várjon a férjemre, éhesek éhesek vagyunk, mint a farkasok. Délután bármikor megtalálhatja, vagy akár ebéd előtt is, ki se mozdulunk… Szóval a viszontlátásra, Chevestre. Közben Michel feltápászkodott, tapogatózva összébb húzta pizsamáján az övet, a reggeli pohár víz után nyúlt, hátrasimította haját, arcával kikerülve a ragyogó napsütést. - Éppen érted jöttem, Michel. Olyan gyönyörű idő van, kint téríttettem téríttettem a teraszon. Mária majdnem gutaütést kapott. Lépes mézet is hoztak a tető alól. Kicsit sötét színű, de nagyon finom. Gyere gyorsan. Fürge léptekkel távozott - mezítelen lábán csak kis saruja - gyáva határozatlanságban hagyva ott a férfit, aki nagyon is nagy kísértésben volt, hogy engedelmeskedjen feleségének, mint mindig, ha evésről, ivásról, maga gondozásáról volt szó. Megfésülködött, csücsörítette az ajkát, hogy orcáján fiatalosan feszüljön a bőr, és hosszan fürkészte a szaruhártyáján húzódó vörös hajszálereket: „Mindössze hat év van közöttünk, hogy lehet, hogy még
mindig olyan, mint egy fiatal asszony?” Mesterkélt arccal lépte át a küszöböt, mint aki a bíróság elé lép; Alice, az asztalnál ülve, messziről megütközve nézte. De elfojtotta meghökkenését, s a férfi felé fordította a kávéskanna és a tejesköcsög fülét. - Jól aludtál? - érdeklődött. - Aludtam. Egy virágba borult katalpa levéltelen ágainak árnyéka hullt a térítőre. Egy méhecske ügyefogyottságában a méz széléig repült, és Michel az asztalkendővel hadonászott, hogy elkergesse. De Alice kinyújtott, hosszú kezével védelmére kelt a méhecskének. - Miért nem hagyod? hagyod? Éhes. És dolgozik. Szeme váratlanul könnybe lábadt. Michel látta az ezüstös fűzszínű szemen remegő könnyeket. „Micsoda élet - gondolta bosszúvágyón -, ha minden szónál, minden mozdulatnál valami rejtettbe, remegőbe, vérzőbe kell botlanunk! Most vajon mitől érzékenyült el? Az álmatag méhecskétől? Attól, hogy éhes, vagy attól, hogy »dolgozik«?” De Alice már lerázta magáról gyengeségét, vajjal, mézzel kente a nagy falusi kenyeret, és közben felkiáltott: „Micsoda idő!” Michel fázósan összehúzta mellén a házikabátot, s úgy érezte, hogy a friss levegő mentafürdőhöz hasonlít. Az első falat, az első meleg korty egy kis állati jóérzéssel töltötte el, s hogy ezt eltitkolja, összevonta szemöldökét, s nem nézett a körös-körül csillogó kék harmatra, a sápadt kékségű tiszta égre, az örökzöldekre, a májusi rózsára, amelyet mályvaszínűvé tompított az árnyék. Alice halk hangon próbálta bátorítani: - Nézd csak, minden szinte kéknek látszik, ami fehér… Láttad, hogy a fecskék fecskék visszatértek visszatértek a fészkükre? Érzed, milyen ereje van már a napnak? Ihatsz még tejet, tudod, napi három litert rendeltem - valóságos orgia… A férfi látszólag helyeselt, de belül tiltakozott, magát hívta tanúul: „Nézd csak a huncutot, mindent a maga hasznára akar fordítani. A rózsabokor, a levegő, a tejeskávé. Minden jó neki a feledésre. Ha én is megpróbálnám…” Lustán, puhán visszaejtette kezét, amellyel éppen szájához emelte az első, a legjobban eső cigarettát, és lehunyta a szemét: „Ha én is megpróbálnám - sóhajtotta. - Ó, milyen boldog is lehetnék…” Éles csengetés verte fel a házat, s a küszöbön Mária jelent meg, kínosan tisztán, fehér köténye és főkötője alatt feketében; bekiáltott: - Az urat hívják a telefonhoz! Párizsból. Párizsból. Michel letette az asztalkendőt, és bement, anélkül, hogy ránézett volna az asszonyra, aki, mihelyt magára maradt, nem törődött többé azzal, hogy a vajtartóban elsimítsa a vajat, befedje a cukortartót, üvegbura alatt biztonságba helyezze a hangyák elől a mézet, és szinte megmerevedett a nagy figyeléstől. De Michel behúzta maga mögött a régi, kovácsoltvas szögekkel kivert, nehéz ajtót, Az asszony mozdulatlanul, lebiggyedt l ebiggyedt ajakkal ült, nyakát előrenyújtva, s csak akkor hullt le arcáról a bűnös asszony maszkja, mikor meghallotta Michel szívélyes, harsány hangját: - Ez az… Csak semmiféle semmiféle engedményt a szokásoson szokásoson felül! Rendben van? Viszontlátásra, öregem… Köszönöm… A viszontlátásra… Hanyagul tért vissza, és szótlanul visszaült a helyére, tekintete a távolba veszett. Alice valami bizonyosságot keresett az arcán, de nem talált semmit. - Ki volt az? - Párizs - mondta mondta füstkarikákat eregetve. eregetve. - Azt én is tudom! - Akkor miért miért kérdezed? kérdezed? - Talán… Csak nem Ambrogio volt? Azt hallottam: hallottam: „Köszönöm… Viszontlátásra, öregem.” Nem lehetett hazudni, kihívóan válaszolta: - De igen, Ambrogio. Mit Mit képzelsz, ki lett volna? - Ó, és te… De nem… Mit mondtál neki?... neki?... Az asszony hangja ijedt meglepetésről árulkodott, amit a férfi zavarnak vélt: - Mit mondtam volna? Ami mondanivalóm volt a számára számára - vágott vissza Michel ellentmondást nem nem tűrő hangon. - ő meg azt mondta, amit őneki kellett elmondania nekem. Üzleti ügyeket. Megadtam az utasításaimat. Az asszony elképedve hallgatta, és fürkészve méregette száját, szemét, aranyszín selyemsálját, őszülő, hullámos haját, amely olyan volt, mintha Michel pókhálóval átszőtt barlangból jött volna ki. De a férfi egy kurta szóval lerázta magáról a zöldesszürke tekintet nyűgét. - Talán valami mást vártál? - Hogyan?... Nem, természetesen természetesen nem. Megengeded, hogy elvigyem a tálcát?... tálcát?... Mária biztosan lement a faluba… Összevissza beszélt, és futva ment el a tálcával, mintha záporeső érné. „Azt mondta neki, köszönöm, öregemnek hívta, és úgy búcsúzott, a viszontlátásra…” A tálalóban összetört egy csészét, és kicsit megvágta vele a hüvelykujját. Remegő kezét nyalogatta, úgy élvezte vérének ízét és színét, mint valami szíverősítőt, amit senki mástól nem kaphat. Vállával a tálaló oldalának dőlve, ajkához szorította ujját, s ezt hajtogatta, mint egy átkot: „Öregemnek szólította, azt mondta neki: köszönöm…” Elég könnyedén értek második délelőttjük végére, takarékoskodtak erejükkel, és úgy ültek le az ebédhez,
mint valami mutatványhoz, amelynek mesterei. Alice meggyőzte férjét, hogy a másnapi meghívás előtt illő, ha látogatást tesz a községi bírónál; s hosszasan fejtegette a jószomszédi politika fontosságát, beszélt azokról a kapcsolatokról, amelyek Cransac község és Cransac kastély érdekeit egymáshoz fűzik. Michel belement a játékba; úgy tett, mintha nem emlékeznék rá, hogy valahányszor szülőföldjének gondjai foglalkoztatták, Alice mindig bohém közönyösséggel fogadta, sűrű füstfelhő mögé rejtve rövidlátását. Mária ellenben aranyosan csillogó, nagy fekete szemeket meresztett, mint a hegyoldalon a kis rejtett csobogók, a sziklaodúk mélyeinek fukar vizű forrásai. Most először bámulta Alice-t, és helyeslése jeléül leszegte fejét, mint járomban az elsőfű tinó. A félig zárt zsaluk mögött az ebédlő megőrizte enyhén savanyú gyümölcsre és gyertyapecsétes gyóntatószékre emlékeztető illatát. Az asztalon táncoló fényben Alice és Michel keze meg-megcsillant, amint az evőeszközt forgatták, a kenyeret szelték. Alice férje kotnyeles kisujját figyelte, Michel pedig hosszan követte Alice hosszú, ügyes kezének játékát, azét a hosszú kézét, amely Ambrogiónak írt, amely zajtalanul ajtót nyitott Ambrogiónak… Ezt a kezet, mely a fojtott hangú, iszonyúan bizalmas vallomások közben hol görcsösen ökölbe szorulva, hol enyhültén kinyúlva ott nyugodott egy másik férfi hajában… Az árnyékba húzódva figyelte a megcsillanó kezet, türelmes horgászokéhoz hasonló, összehúzott szemmel figyelt, de közben azért nem feledkezett meg semmiről, amit szerepe megkívánt. - Meg aztán - javasolta Alice - míg a bírónál időzöl, odaadhatnád lemosni a kocsit a Brouche garázsba. - Gondolod? Ha az ember elkezd tiszta kocsival járni!... Merő mánia és pazarlás!... A férjed nem tudná lemosni ezt a tragacsot, Mária? Mária összekulcsolta keményfából faragott kezét, és a mennyezethez esdekelt: - Az én férjem? Úgy tesz, mintha nem tudná, ki az én férjem! Én vele, vagy nélküle, az mindig csak annyi, mint én egymagam. Michel ápolt keze megmozdult, aztán visszahullott az asztalra: - Hallod, Alice, hallod? Lehetetlen egy nő! - Nem lehetetlen, csak tisztában van vele, mit ér egy férfi - mondta Alice. Maria keze közül hirtelen kicsúszott egy tányér, és Alice szinte látni vélte, amint a vér sötéten felszökik a szolgáló fejébe, aki szép, délies beszédével mentegetőzött: - Jól zavarba tetszett hozni, nagyságos asszony… - Törj össze még negyvenet ugyanígy, és kész a karriered valamelyik mulatóban - tréfálkozott Michel. - Nincs min nevetni. Lehetett volna drága, finom tányér is - mondta szemrehányóan Maria. - Nem igaz, nagyságos asszony? - Nincs is itt drága, finom tányérunk, Maria. Most szépen, gyorsan beadja a kávét, azt hiszem, az úrnak sietős a dolga… - Mi baja lehet? - kérdezte Michel, mikor magukra maradtak. - Rossz bőrben van a vén gebe. Eltöri a tányért, s még ő támad nekem. És honnan veszed, hogy sietős a dolgom? Csupa kellemetlen ügy vár itt Cransacban… Tovább dohogott, s Alice odafigyelt erre a tiltakozásra, amely az igazságtalanul büntetett gyermekéhez hasonlított. „Már ő is megérzett valamit. Valami ellenségeset Mariában. Valami kritikai vénát. Azt hiszem, Maria a lelke mélyén kicsit közönségesnek találja Michelt…” Megvárta, míg a férfi elindul, kezével intett utána, és szemrehányást tett magának. „Azt hiszem, túlzok. Már nem tudom, mi illik és mi nem illik kettőnk kapcsolatában… Mit tennék, ha csak magamra hallgatnék?” Fejét felvetette, szinte a levegőtől kért tanácsot, amelyet távoli méhraj zsongása remegtetett, s valami tompa lüktetés, mintha csak a tavasz lázas érverése volna. A friss esőtől jóllakott vérvörös színű föld a színén szikkadni kezdett, és elhalványult. A mező és a ritkás kis erdő fölött már ködpára se jelezte a láthatatlan folyó medrét. „Mit tennék?... Holnap megint telefonálni fog Ambrogiónak, és a következő napokon szintén… Értesítenem kéne Ambrogiót?... Azt nem. A világ minden kincséért sem!” Önkéntelenül szemérmes lett. „Nem levelezem Ambrogióval. Meg aztán, hogy én megvetem Michelt, még csak megjárja, de hogy ez az ostoba Ambrogio is tudomást szerezzen… hogy is mondjam csak… Michel türelmességéről, azt már nem!” Türelmetlenségében a terasz széléig ment, lehajolt, és beleszagolt a jázminokba. De a jázminok az estnek tartogatták illatukat. Alice felhúzta ruhaujját, és fehér karját kitárva a tűző áprilisi napra, elérte egy vadalmafa piros és rózsaszín virágos ágát: „Ezt a három szép ágat a szürke vázába…” Elbocsátotta az ágat, és csüggedten hagyta tovább élni a virágokat. „És még csak a második napnál tartunk… Tegnap még több volt bennem a kitartás. De tegnap még nem beszélt telefonon Ambrogióval, és nem szólította öregemnek.” Igyekezett összeszedni magát, és méltányos maradni. „Nem mintha arra vágynék, hogy ölre menjenek előttem, vagy párbajsegédek gyülekezzenek egy ilyen…” Szó után kutatott, de nem talált mást, mint azt, hogy: „csekélység”, még mosolyogni se volt kedve, ennyiben maradt méltányossági kísérletével. Mindinkább lemondott arról a szándékáról, hogy kiszidolozza a fürdőszobában a vízcsapokat, kiszámítsa, mennyi anyagra volna szükség egy függönyhöz az ebédlőbe. Nem annyira lustaságból, mint inkább elővigyázatosságból, megállt a küszöbön, nézte az árnyékot, melyet a dél órája vetett az előcsarnokba, és visszatért a teraszra, magának se vallva be, hogy ez a sötét árnyék, mely párhuzamos volt a küszöbbel, és a kockaburkolaton kúszott tovább, ma
kissé megijesztette. „Azelőtt nem ijesztett volna meg. Azelőtt keresztülvágtam volna gyalog a mellékösvényen, s az útelágazásnál vártam volna Michelre. Kocsiba ültem volna, és felhajtottunk volna Sarzat-le-Haut-ig, hogy megnézzük a »kilátást«… De ma…” A szép faragott kőpad előtt álló pléh-asztalra kihozta a lila marokén mappát, és megbánás nélkül lapozgatta. „Ne írjak Bizoute-nak?...” Nem mintha Bizoute-ot jobban szerette volna Hermine-nél, vagy Hermine-t Colombenál. De Bizoute beszámolt Hermine-nek és Colombe-nak Alice ritka leveleiről - négy-, hat-, tízoldalas leveleiről, amelyek tele voltak jelentéktelen hírekkel és a közös gyermekkorban gyökerező tréfálkozással. Édes Bizoute-om, képzeljétek el mind a hárman, idekint írok, mezítláb, akárcsak augusztusban… A Vaugirard utcai kicsi, majdnem szegényesnek mondható, rosszul bútorozott, de vidám lakás lépett Cransac és Alice közé… írás közben úgy érezte, kezével eléri a bejáratot eltorlaszoló zongorát és a kottapapírral telezsúfolt állványt; beszívta a dohány és a jázmin nem nagyon előkelő, de mindenbe beivódó illatát. A fekete zománcos kistányér vajon most is vándorol-e még ide-oda cigarettacsutkákkal megrakva a zongora meg az asztal, az asztal meg a nagy karosszék támlája között?... A cransaci dombokon keresztül rámosolygott az ósdi párizsi házra, emlékeibe menekült, a teljes testvériség, a külső-belső hasonlatosság, a szégyellősséget nem ismerő, tiszta barátság kimondhatatlan örömébe, mely hajdan egymáshoz fűzte Eudes apónak, a zongora és ének tanárának négy leányát. Valami iker-szolidaritás volt ez, olyan gyöngédség, amelyet talán az egy napon, egy anyától született barmok érezhetnek, a közös harc hasonlíthatatlan íze, valami esztelen vágy, hogy se éhezéstől, se betegségtől el ne pusztuljanak, osztozva minden bőségen és minden ínségen - négyőjüknek két kalap, ruha kombiné nélkül, szűkös étkezések, amelyeket Bizoute „hollywoodi diétának” keresztelt… Alice okosan, komolysággal vegyes nosztalgiával szemlélte letűnt ifjúságát. Vajon vállalja-e újrakezdésének kockázatát, a kényelmetlen, fülledt, naptól és dohánytól sárgálló otthon falai között, a zongora hangjai mellett, amelynél Bizoute és Hermine, e mindörökre felfedezetlen komponisták próbálgatják, szájukban cigarettával, félrebillent fejjel valami film zenekari motívumait vagy betéteit… Egy katalpavirág hullott kerengve a megkezdett levélre, az elhelyezhetetlen zongora és a forgatható szék eleven képein keresztül… …akárcsak augusztusban. Michou várúri teendőit intézi a faluban, s én távollétét arra használom, hogy kicsit elhemperegjek hármatokkal a mi anyai kuckónkon. Mi van a háromszögletű fejfedővel? És a zon-zon-zon zon-zongorával, még mindig olyan repedt a hangja? Elszégyellte magát, és abbahagyta. „Ez minden, amit mondani tudok nekik, ezeket a régi gyerekkori ostobaságokat, ezeket a…” De tudta, hogy Bizoute megszokásból nevetni fog rajta, és titkos áhítattal fogadja e jelszavakat, amelyek a profánok elől eltakarták életüknek egy sérthetetlen korszakát. Hermine majd a levegőbe kapkod láthatatlan csápjaival, köhögve fújja a füstöt, és a téren át válaszol, mint a pásztorok, akik dombról dombra cserélik egymás közt magányuk nyújtott dallamait: A zon-zon-zon-zon-zongora behozott valamit az árából: százötven ficcset egy „Csak épp odafönt” című sanzonért, egyikéért amaz elbűvölő alkotásoknak, amelyek jelemelik a lelket, s amelyekre mi specializáltuk magunkat. A kalpagról szólván be kell ismernem, hogy igazi balabi, vagy, hogy jobban fejezzem ki magam, elsőrendű vén teve. Marquise de Joinville miatt ne aggódj, a műteremben újra elkezdődött a munka, s ő folyton üzemben van, különben is, ez a mi Fekete Galambunk nem riad vissza egy kis álláshalmozástól. Ha elmész megnézni a „Mimi Őfelségét” - a humor és az érzelmesség e kis remekművét -, vedd jól szemügyre azt a jelenetet, ahol Mimi szemlét tart a hadserege fölött; jobbról a harmadik paripa a mi hőn szeretett nővérünk… Kelet felől üde szellő remegtette meg a lapokat, melyeket Alice sűrűn teleírt rugalmas és változatos, a széleken elkeskenyedő, az új lapok élén nagy, széles betűkkel kezdődő írásával. Olykor abbahagyta, fölnézett, és figyelte, hogy nő, árad és özönlik be az este kéksége a két domb között. De - a szőlők oldalán még fehérben álló cseresznyefákon és az utolsó virágzó barackosokon kívül - nem látott, nem is keresett mást, csak a fülledt kis lakást s a két nyurga, kissé hervatag, a közös munkába és nevetgélésbe kissé belefáradt lányt, akik csak vajmi szerényke részt kaptak életükben a szerelemből; egyik hű maradt egy nős karmesterhez, a másik meg rejtelmes kapcsolatot tart fenn valakivel, akinek sose árulta el a nevét, s akit nővérei elneveztek „Weekend úr”-nak. „S ha egyszerre csak »Weekendné őnagysága« lenne belőle? Furcsa lenne…” Alice földerült, de a dauphine-i táj újból eltakarta előle a Vaugirard utcai lakást, s megint elszomorodott. „Csak azért gondolok ennyit a családomra, mert Michel szörnyen bosszant, ismerem magam… Hallom a kocsit. Máris?” A következő pillanatban Michel már ki is ugrott az autóból, könnyű lábbal és merev derékkal. „Akármi legyek, szép férfi. Gesztenyeszín szemét mindig elragadónak találtam. Ami nem akadályozza meg, hogy egy cseppet se örüljek most a viszontlátásnak.” Nézte, amint jön feléje, s elfogta az a jeges női rossz érzés, amely semmit se kímél. De Michel már messziről megszólította, és hangjára az asszony hirtelen felengedett. - Meg tudnád mondani… Meg tudnád mondani, ezt kérdezte-e tőlem Mária? Valami ol-al kezdődő… Ó, levelet írtál? - Igen, Bizoute-nak. Még nem fejeztem be, de nem baj, majd elmegy a holnapi postával. „Szavamra, azt hiszi, hogy figyelmeztetem a múlt évi bolond szeretőmet. Most már megnézheted a lila
mappát, szegény kis Michoum, gyere nézd meg… Micsoda képet vág! Persze, most már benne van a rontás, rossz szaga van ennek a lila mappának…” Szó nélkül, megnyugtatóan Michel vállára tette a kezét. - Nevetsz? - kérdezte halkan a férfi. - Nem, nem nevetek. - De kedved volna nevetni. Elvonta a kezét, és a térdére csapott: - Talán fogadalmat tettem, hogy soha többé nem nevetek? Michel, Michel, ne csinálj magadból farkas barkast. Megjöttél, örülök, hogy itt vagy, későbbre vártalak… Ha érdemtelen vagyok is rá, hagyd, hogy egy kicsit jókedvű legyek, bohóságokat csináljak, és hemperegjek ebben a süppedő iszapban, amelyben leledzem… - Vigyázz magadra - szakította félbe a férfi ugyanazon a halk és erőszakos hangon. - Szokd meg, hogy ezentúl jobban vigyázz. Igenis, hamarabb jöttem. Voltam mindenkinél. - Mi az, hogy mindenkinél? - Ferreyrounál, a polgármesternél is. El van intézve. - Mi van elintézve? - Nem ebédelek nála holnap. Azt mondtam neki, hogy betegen érkeztem Párizsból, s az ember Cransacban nem rendez bankettet ásványvízzel, elhalasztjuk egy kicsit… Talán nincs ínyedre? Végre is azt mondtam neki, hogy beteg vagyok… Két kézzel rákönyökölt a pléh-asztalra, lehunyta szemét és elrévedt. Alice látta a ráncokat, a városi sápadtságot, ezt a huszonnégy óra alatt szinte éveket öregedett szájat és homlokot. - Jó - mondta készségesen -, hát akkor legyünk betegek. Éntőlem lehetünk. Háziruha tetszés szerint, kis forró bor hat órakor, és nem lépjük át a park omladék falait! - Nem fogsz unatkozni? - Remélem, hogy igen. Nincs is annál jobb dolog. Van még valami csomagod? Add ide, és menj, tedd helyére a kocsit. Vagy várj, majd én megcsinálom… Gyerünk! Most aztán meglátod, hogy kell hátrafelé menni! - Nem, nem - mondta Michel -, szállj ki onnan az istenért! Amit csak akarsz, csak ezt ne! A meghatalmazásomat! A Szent Izabella-keresztemet, ha akarod!... A jobb sárhányó súrlódik! Vigyázat, vigyázat! Fölugrott a hágcsóra, miközben Alice ügyetlenül manőverezett, és úgy szitkozódott, mint egy valódi sofőr. Kihevülten, önelégülten jöttek visszafelé a garázsból, és Michel csak Chevestre láttán komorodott el újból, aki lassan, teljes soványságában az erkély felé tartott, udvariasságból feketét öltve, lábát lakk lábszárvédőbe szorítva, amely messziről csizmának látszott. - Na, itt van - mondta halkan. - Majd adnék én neki csizmát… - De hiszen vártad. - Igen, vártam. De mindig úgy várom, hogy közben abban reménykedem, hogy mégse jön. Bosszant, ha látom az arcán, hogy máris az örökösömnek érzi magát. Csak a bosszúságot vallotta be, és tőle telhetően elrejtette a gazda örökös rettegését, aki reszket a tiszttartója előtt. Chevestre, aki munkásból lépett elő gazdálkodóvá, agyonnyúzott sapkáját avítt nemezkalapra cserélte, és zakóban feszített. Michel szinte megalázva Chevestre gémszerű megjelenésétől, hiába próbálkozott vele szemben üzleti hajlékonyságával s a realista darabokban elsajátított közvetlenségével. Chevestre szikáran közeledett, őszbe vegyülő, szőke, nyírt bajusza mintha egy kóccsomóval zárta volna le arcát. „Nyilván ő adja a tőkét Cransac betáblázásához - gondolta Michel -, Seysset csak szalmabáb. Ha Alice tudná… Majd, ha el kell adnom, úgyis megtudja…” Alice is figyelmesen nézte a felfelé tartó Chevestre-t. - Igazán nem mondhatod, Michel, hogy a tiszttartód nem elegáns. Otromba teve, de megjelenése, az van. „Tíz év alatt egyszer se mondta: a mi tiszttartónk. Ő nem idevalósi. És sohase lesz az. Ha Alice tudná?... De törődik is ő ezzel. Majd megint felingerli Chevestre-t célzatos kérdezősködéseivel, kellemetlen, éles hangon csodálkozik majd, hogy a füzek széthasadtak, és birsalmasajtot ajánl a kisbabák hasmenése ellen… Nem is sejti, milyen ellenszenvet kelt művész-magatartásával…” Fölkelt, és elébe ment a tiszttartónak. - Veled maradjak? - kérdezte Alice. - Tudod, Chevestre nekem nem nagyon imponál. - Nekem se - mondta Michel szárazon. - Majd találkozunk a könyvtárban. Csak ne tűnj el ilyen feltűnően, köszönés nélkül… Jöjjön már, Chevestre! - kiáltotta. - Csak nem kell a fülénél fogva ráncigálni egy pohár portóihoz? - Hát persze hogy nem, uram. De a munka olyan, mint a szépasszony, nem szeret várakozni. Chevestre levette kalapját frissen nyírt fejéről, és tisztelettel várta, hogy Alice egy lépést tegyen feléje. Az asszony nem nagyon sietett, először hosszú kezét nyújtotta felé, majd egy csomag cigarettát, s félig hunyt szemét Chevestre kék szemébe függesztve, érdeklődött, milyen idő lesz holnap, miközben Michel, arcán a várúr mosolyával, ingerülten állapította meg magában, hogy Alice és a tiszttartó találkozása veszedelmesen hasonlít egy jól nevelt férfi és egy szépasszony találkozásához. - Mit mondott mégis? - Semmit. Legalábbis semmi újat. Az a fortélya, hogy olyan óvatosan és könnyedén tudja kerülgetni a dolgokat, hogy ha az ember azután megpróbálja összefoglalni és pontosabban megfogalmazni, amit összevissza beszélt, csak méregeti a szemét: „De hiszen ezt sose mondtam az úrnak… De hát eszem ágában sem volt ezt
gondolni… Az úr nagyon jól tudja, hogy szerény eszközeim nem teszik lehetővé…” - Mit nem tesznek lehetővé?... Michel vonogatta a vállát és hazudott… - Mit tudom én! Csak nem olyan valakinek képzeled Chevestre-t, aki elárulja a terveit, ha vannak neki? És bevallom, nemigen tudok odafigyelni rá, amit mond, különösen ma… - Mi az, hogy különösen ma? Ja, persze - mondta aztán óvatlanul. - Alice!... Az asszony lenyelt egy kikívánkozó szemtelen megjegyzést, és még egyszer megpróbálta eloszlatni Michel gondjait: - Mért beszél veled ez az ember mindig harmadik személyben? - Az apja inas volt a szomszéd Capdenacéknál. - Úgy?... Ez erősen lerontja nálam szőke ófranciaságát. Érzem, megingok abban a hitemben, hogy Chevestre egy volt huszártiszt meg egy szalmakazal szerelméből született… Összevissza beszélt, igyekezett mulatságos lenni, s fel-alá járkált, hogy elterelje magáról a férfi figyelmét. - Változik az idő, jön a keleti szél. Ahogy egyik ismerősöm mondaná: „Nizzában ma éjszaka misztrál lesz…” Várj csak!... Kiszaladt a fáskamrába, aprófával, fenyőtobozzal, bükkhasábokkal megrakodva tért vissza, és tüzet gyújtott. - Két gyönyörű napunk volt, most már azt hisszük, itt a nyár, pedig… Ugye, nem rossz ötlet? Büszkén fordult hátra. A lángok aranyosan táncoltak Michel szemében, ahogy mereven bámult a tűzbe. - Ugye, Michel? A tűzhely padkájára kuporodva, erőltette kislányos nyafogó hangját, megpróbálkozott annak a hangvételnek a hatalmával, amelyet Michel annyira szeretett. - Mit is mondtam az előbb, mit csináljunk? Ja, persze, forralt bort… Michel felállt, hogy végre rendesen becsukja az ajtót, amely mindig újra kinyílt, s az asszony hosszan követte szemével a falon e széles vállú, kerek és ápolt fejű férfi lassan imbolygó árnyékát, mintha csak most látná először. - Ne csukd be, ki kell mennem a konyhába a forralt borért… Fáradt vagy, Michel? - Igen, fáradt vagyok - mondta szórakozottan a férfi. - Igen is, nem is, nem tudom… Az eget nézte, a gyorsan szálló fellegeket, a zsenge leveleket, amelyek mind egy irányban hajladoztak a szélben, mint a folyók növényzete. - Úgy látszik, valóban elromlik az idő - tette hozzá -, pedig a barométer… Ó, az a barométer!... Az ajtó csapódására fordult meg. Alice kiszaladt a konyhába, hogy meneküljön Micheltől, meteorológiai megjegyzéseitől, az ólomsúlyú percektől. A meleg, fényes rézedényektől csillogó konyhában boldogan felsóhajtott: - Istenem, de jó szag van itt! Minek van ilyen jó szaga, Mária? - A gyöngytyúknak, nagyságos asszony. Jókor föltettem, hogy szépre süljön. A forralt borért jött, nagyságos asszony? Na, kelj fel már, mit teketóriázol? Szaladj a vörös borért. Két vánszorgó fapapucs, egy hatalmas hajlott háton csüggő piszkos, durva bársonyzeke hagyta el a konyhát, űzve, kergetve egy vén boszorkától. Alice egy percre leült Mária férjének üresen álló székére. „Milyen jó itt… duruzsoló sütő, nagy, vöröslő tűzhely, s a bágyasztó jó meleg… Ez a kiaszott sáska, a tétlen, renyhe hímjével… Milyen emberi, normális és kellemes az egész! Hogy a cseléd nem szeret engem? De hát az is normális. Szeretnék itt maradni…” Mária hallgatása arra indította, hogy fölálljon. - Ugye, nem felejti ki, Mária, a forralt borból a fahéjat és a nyolc kockacukrot?... Gyorsan keresztülment a könyvtárszobán, ahol Michel írt valamit, és kinn maradt a fürdőszobában. A forralt bor, az utána következő vacsora s a sült gyöngytyúk együttes segítségével derekasan helytálltak. Fél kilenc után Alice kétszer behívta Mariát, melegvizes tömlőt kért az ágyába, majd egy melegebb pehelypaplant. Végül Michel és Alice magukra maradtak, s hallották, ahogy a kis tujafa alapzaton egész fönt a mennyezet alatt álló falióra tompán elüti a tízet. Michel dohányzott, befejezte levelezését, Alice pedig a kényelmetlen karosszékek közül kiválasztva a legjobbat, kinyitotta az előző napi esti újságot, nehogy úgy látsszon, mintha a tűzből akarná kiolvasni jelenét és jövőjét. „Tíz óra. Ha most Párizsban volnék…” - Nem akarnál a helyemre ülni, Alice, rajzolni, vagy írni? - Nem, köszönöm. „Iszonyú ez az előzékenység. Azelőtt, ha az íróasztalnál lábatlankodtam, nyugodtan azt mondta: Na, vidd innen a hátsódat, kislányom, de gyorsan! Itt van, már esik is. Ha Párizsban volnánk…” Ajtó csapódott valahol, és Mária parancsoló hangját lehetett hallani. Facipős lábak csoszogtak tompán a záporban. Alice mohón figyelt a távolodó léptek után: „Na, végre. Lefeküdtek.” Parázs pattant ki a tűzből, Alice felugrott. - Ideges vagy, drágám - mondta a férfi szelíden. Az asszony nem válaszolt, csak a szék támlájához dörgölődzött lapockájával, hogy eloszlassa borzongó félelmét, mely mint valami képzelt langyos vízcsepp gördül végig a háta közepén a férfi merő tekintetére.
„Folyton szemmel tart, annyi bizonyos, hogy el nem viselnék tizenegy… vagy mondjuk tizenkét ilyen estét. Sem tizenkét… vagy akár tizenegy olyan éjszakát, amilyen most következik… Vajon milyen lesz ez a most következő éjszaka? Ó, egy perccel se bírom tovább ezt a langyos verej-tékcseppet…” Hirtelen megfordult, és teljes hidegvérét visszanyerte, „így jobb. Csak akkor félek, ha hátat fordítok.” - Adnál egy cigarettát, Michel, please? A férfi odavitte a szelencét és az öngyújtót; a két arc közt felcsapó láng megvilágította Alice ívelt szemöldökét, cigarettát szorító vastag ajkát, duzzadt arcát, mely olyan volt. mint a vízköpő maszkok a kutakon. Pillái közül szemügyre vette a férfi alig láthatóan feldúlt vonásait, amelyek különös módon összehúzódtak, mintha arca megkisebbedett volna, szép, barnásán árnyékolt szeme összeszűkülne. „Nem jó jel” - gondolta határozottan. - Mire gondolsz, Michel? Kétségbe vagyok esve, hogy így látlak… ilyen… Egy ujját végighúzta a szakáll, az orr és az alsó szemhéj vonalán. A férfi vállat vont. - Arra gondolok, hogy megcsaltál - mondta egyszerűen. - Mi másra gondolnék? Alice úgy tett, mintha nem mindjárt értette volna meg. Szórakozottan nézte a férfit, s oly közelről, hogy az tisztán kivehette csodálatos szembogarában a palakék pettyeket s a zöldesszürke, sötétsárgába hajló sugarakat. - De hát - szólalt meg végül -, mit gondolsz, mikor fogsz végre nem gondolni rá többé? - Azt nem tudom. - De hát, Michel, így nem lehet élni… Sóváran fordult az esőrácsozta ablakok felé. - Szép tőled, hogy végre te is rájössz. Az asszony hevesen visszafordult. - Így nem élhetünk, Michel, se te, se én! Én borzadok a boldogtalanságtól, Michel! Száraz kenyéren tengődni, gürcölve várni az új évadot, foglalkozást változtatni, akár kitalálni egy újat, ezt ismerjük mind a ketten. Különben is, gyermekkorom óta megszoktam… De beleragadni valami érzelgős boldogtalanságba, és fontoskodva parádézni benne: „Menjetek a fenébe, hagyjatok békében, boldogtalan vagyok!” Nem, ezt mégsem… S mindezt egy jelentéktelen, régi semmiségért… Igen, semmiségért… Szabadjára eresztette turbékoláshoz szokott hangját, és beszéd közben a rabok szokásos gesztusával szenvedélyesen és szabályosan ingatta a fejét. - Egy kis türelmet, kislányom - mondta Michel. - Ez a régi kis semmiség, ahogy te nevezed, az én számomra körülbelül huszonnégy órás. Az asszony merev, szinte holdkóros arccal hirtelen elhallgatott, szája lebiggyedt, kivillantak ragyogó fehér fogai. A férfi kihasználta pillanatnyi megdöbbenését. - Miért őrizted meg a levelet? - Nem őriztem meg… csak ott felejtettem a mappában - mondta álmatagon. - Itt felejtetted? Itt? - kiáltotta elszörnyedve. - Jaj, dehogyis itt. A lila mappa az útibőröndbe való. A férfi föllélegzett. - Ja úgy… - Így már jobb? - kötött belé az asszony arcátlanul. A férfi nem felelt, megbántva elálmodozott, és a tüzet bámulta. - Ha mégis… - kockáztatta meg hosszú hallgatás után - ha mégis egészen másképp történt közötted és a között a… fiú között, mint ahogy mesélted, ha… - Igen - vágott közbe Alice. - Ahogy a másvilágon mondta az a pofa, akit elgázolt az autóbusz: „Ha legalább egy Rolls-Royce lett volna…” - De, kedvesem, én nem vagyok halott. - Hála Isten - mondta az asszony nyersen. - Sose bocsátanám meg neked. Leült, lábát keresztbe vetette, és lehajolt, hogy felhúzza a papucsát, így, meghajolva, combja mellett lógó hosszú karjával, mellét a térdéhez szorítva, még nagyobbnak látszott. Az ágyban Michel mindig azon erősködött, hogy „végeérhetetlen”. „Olyan hosszú vagy, mint egy folyó” - mondta neki nevetve, hogy elrejtse bolond és hűséges csodálatát. Miközben az asszony kezével és meztelen lábával ide-oda ráncigálta a prémes sarut, Michel titkon figyelte könnyed mozdulatait, hajlékony térdét, a barázdával kettéosztott remek hátát, a kissé lapos – „kicsit Medúzaszerű”, szokta ugratni -, de rugalmas mellét… „Végül is, sose fog megöregedni?” - kérdezte magában dühösen. Nem kívánta az asszonyt, s ennek nagyon örült. „Inkább undorodom tőle kicsit, ami természetes is. Megy és megajándékozza ezt a… ezt az alakot gyöngéd barátságával, tanácsaival, szerelmével, lábadozásának gyöngédségével… Még bizalomról is mert beszélni!... S még ez sem elég, akkor mindezt megtetézi testével, maradék lázával, ezzel a nagy, kissé rakoncátlan szájával, az illatával… Rosszabb… mind rosszabbak, mint ahogy elképzeljük…” - Mondd csak - kiáltott szinte magánkívül -, tegezted is? Az asszony nem babrálta tovább csupasz talpát, egy pillanatig mintha nem értené, szemöldökét összevonta, mintha gondolkozna: - Hogy tegeztem-e?... Nem… Vagy olykor mégis… - Olykor!... - ismételte a férfi. - Értem a megkülönböztetést. Szinte képszerű. Igazán.
A félig hunyt szemű arcon újra megjelent a szemtelen kifejezés. - Úgy kell neked. Legalább megtanulod, hogy hasonló kérdéseket nem kell feltenni. A férfi megmerevedett, mint aki megsebesült a sötétben, és mozdulni se mer. - Tudod, hova jutunk mindezzel? - kérdezte fojtottan. Alice leült az utolsó pislogó parázs elé, két karjával átkulcsolta a térdét. - Sejtelmem sincs - mondta foghegyről. - Arra a választóvonalra, ahol annyi házasság bomlik fel, a lagymatagság és félközöny állapotához önmagamról beszélek -, és ne hidd, hogy nem hidegvérrel nézem a jövőt, hála Istennek, nincs bennem semmi őrjöngés… - Ki vele, ki vele! - szakította félbe Alice megvetéssel. A cserépcsörrenésre felugrott. Michel vágta a falhoz a kiürült forraltboros kancsót. Nem tett egyetlen heves mozdulatot sem, gépiesen lehajolt, hogy fölvegye a legnagyobb szilánkokat, amelyhez hozzátapadt az épen maradt S alakú fül. Föllélegezve, hogy Michel igazolta s ezzel el is oszlatta félelmét, amelyet képzelt langyos vízcseppenként érzett végigcsorogni a hátán, Alice csaknem helyeselte Michel cselekedetét. - Őrültség - mondta minden nyomaték nélkül. - Belátom - mondta Michel. - Na és aztán… Finom kisujjával lóbázva a fület, a cserépszilánkot nézegette. - Különös, a kancsó darabokban van, a fülén még egy repedés sincs… őrültség, igaz… De miért könnyebbül meg az ember egy ilyen ostoba cselekedettől?... Látod, a fül csak úgy van odaenyvezve, mégse tört le az eséstől, nem különös?... - De különös - mondta Alice csupa előzékenységből. Lábával odébb lökte a szilánkokat. - Még szerencse, hogy üres volt - mondta közönyösen. De gondolatban már biztos menedéket keresett, és hideg fejjel fontolóra vette a történteket. „Az igaz, hogy az ilyesmi könnyít az emberen… De a fejre egy kalapácsütés, az is könnyít. Sőt, az is, ha két kéz kicsit szorosabban fonódik a nyak köré. Ha nem tévedek, ma éjszaka valaki egész csendesen át fog menni aludni a könyvtárszoba heverőjére…” De aztán mégse ment át. Mert Michel hirtelen nyugtalan álomba zuhant, álmában beszélt, éles, zavaros hangon, egyre Alice nevét ismételte. Kinyújtott karjával az asszony egy forró kézhez ért, amely tehetetlenül lógott le a szomszédos ágy szélén. Villanyt gyújtott. Michel fölrezzent, és hallgatott, a feleségére szögezve szemét. Valami boldog csodálkozást s kissé eszelős hálát hozott magával álma mélyéről. Az asszony egy pohár vizet nyújtott neki, fölkelt, hogy kitámassza a rozoga külső zsalukat, és félig kitárta az ablakot. Ködös levegőréteg úszott be az ikerágyhoz, üde szagokkal terhesen, melyet az éj s az eső vert fel a sík földön; Michel föltápászkodott. „Csitt” - intette csendre Alice, újra fölsegítette az ágyra a lelógó kart, és betakarta férje vállát. Michel engedelmeskedett, könnyűnek, súlytalannak, szinte kortalannak érezte magát, miközben Alice szüntelenül azzal a vággyal küzdött, hogy meggyógyítsa, fölébe hajoljon az alvó férfinak, beszívja forró, meghitt illatát, s fejét ott tartsa füle és válla között, ahol az asszonyok szerelmük legsúlyosabb és legdrágább terhét ringatják. „Csitt, csitt” - ismételte, és az ostromló szelet s az újra rákezdő esőt hallgatva, könnyűnek érezte a tavaszi éj utolsó perceit. - Nahát, egy ilyen szép korsót, igazán kár! - Nem volt valami szép, Maria. - Akkor is… Látta a nagyságos asszony? A tapéta beszakadt. Egészen friss hasadás. - Lehet, hogy a hasadás friss, de a tapéta annál kevésbé. Biztosan unalmában ásítozik… Alice haját selyemkendő takarta, kesztyűs kézzel réz gyertyatartót fényesített, Maria meg az íróasztalt, a székeket és a huzattal borított heverőt tologatta el a helyéről. „Tisztára Michel hangja, ahogy így beszélek. Én is az illedelmest adom…” Mária talpig feketében, melyből csak a haját leszorító fehér főkötő villant ki, minden leleményét, hatalmas ösztöntartalékát latba vetette, hogy valamit kiolvasson az eltört kancsó cserepeiből. Felhő mögé búvó nap itatgatta fel a hűs földeken az éjszakai eső tócsáit, a felázott parkból megdőlt fű, csiperkegomba és csírázó hagyma ontotta nyers illatát. - Nagyságos asszony, mit gondol, mi baja lehet az úrnak? Alice kényelmesen rázta a leander fölött sárga törlőrongyát. - Egy kis túlterheltség… A rossz párizsi levegő… Meg egy kicsit náthás is… Mária nagy sáskafejével helybenhagyólag bólintott a három feltevésre. „Be nem áll a szája ma reggel - gondolta Alice. - Úgy röpköd a törött kancsó körül, mint pocsolya fölött a szitakötő… Az meg ott alszik, és 38,3 a hőmérséklete…” - Nagyságos asszony, orvost hívat? Alice lekuporodva éppen befejezte a törölgetést az egyik szék lábán, fölállt és szembenézett Máriával: - Nem. Ha estig tovább emelkedik a láza, akkor majd reggel telefonálok Puymaigre doktornak. De… Egy percig mintha rajta felejtette volna szemét a kancsó romjain, melyeket Maria a papírkosárba gyűjtött. - …de azt hiszem, nem fog tovább emelkedni. Afféle ideges láz.
Öreg, mégis fürge kezével Maria megragadta a kosarat, és úgy rázta a porcelánszilánkokat, mintha filléreket rázna templomi perselyben. - Nagyságos asszony ejtette el a kancsót? - Nem - mondta meg becsületesen Alice. - Az úr volt az ügyes. De hát, hogy ő vagy én, az mit sem változtat a dolgon. A cseléd elgondolkozva faggatta az elhasadt tapétát meg a parkettát. Szemével végigmérte az íróasztal és a kancsó leesése közti távolságot, és kijelentette: - Szóval az úr tette… Hát nem kellett volna tennie… Alice most másodízben érzett Maria kifogástalan viselkedése mögött valami meleg emberi rezdülést, valami olyasfélét, ami az ágyas együttérzéséhez hasonlított a törvényes feleség iránt. Még az álmatlan éjszakától duzzadt szemealja is belepirult. „Szép kis hódítás… Ez az álnok parasztasszony, akit majd fölfal a kíváncsiság, és sohase szenvedhette az én ittlétemet… De ha ittlétemet nem fogadta is el, álnoknak mégse nevezhetem. Aljasságon sose kaptam. És micsoda szimat… Végeredményben mit vethetek a szemére? Tébolyító tisztességét? Erényességét?” Háziasszonyi tisztét feledve, kikönyökölt az esőtől csillogó buja tenyészet fölé, amely percéletű virágoktól, alig nyíló s még erőfeszítésük fájdalmas vörös színében pompázó rü-gyektől tarkállott. „Milyen szép volt itt két nappal ezelőtt…” Majdnem teljesen elmosott sétány futott a virágzó vadeprek, a Salamon-pecsétek hosszú, nyurga szárai s a buja páfrányok között az erdő sűrűje felé. „Ma nem megyek az erdőbe magányos felderítő útra. Hát Michellel? Vele pláne nem.” Megnyugtatásul Mariára figyelt, aki nemezpapucsában a parkettát fényesítette. Egyenletesen lengő, száraz, barna karjával, ollótáncot járó kecskecombjával a cseléd úgy imbolygott a viasszal beeresztett tölgyfa padlón, mint vízipókok a tótükrön. Alice ártatlan élvezettel hallgatta a nemezbe bújt lábak neszét. Hasonló élvezettel hallgatta volna a mozsártörő zaját, vagy a seprűt az előszobából, a húsvágókést, ahogy a tőkére csap, mint Maria jelenlétének megannyi bizonyosságát…” Úgy válogatnék lencsét a konyhában - gondolta nagyot sóhajtva -, vagy irtanék gyomot a sétányon… Elmennék a sarzat-le-haut-i vásárba… De attól nem vagyok elragadtatva, hogy limonádét és keserűsót vigyek amannak ott, meg a 38,3 fok lázának… Szívesen gondját viselem, de nem amikor beteg…” Átment a könyvtárszobán, és megpróbált tanácsot adni Mariának: - Tudja, Maria, milyen rosszat tesz a beleknek, ha az ember így kefél, lábbal? Választ se várva, kicsit szégyenkezve ment tovább: „A kegyeibe akarok jutni, úgy látszik…” Háta mögött egy percre megszűnt a papucsok tánca, de aztán szinte őrjöngő vidámsággal újrakezdődött. Nyitott tenyerén kis tálcát egyensúlyozva, belépett a félhomályos szobába. - Nem alszol? Jobban vagy? Forró limonádét hoztam. Mutasd a nyelved. Dugd ki jobban… Rettenetesen csúnya… A székleted rendben van? Mióta nem volt?... Michel megmozdult a takaró alatt: - Hagyj békében! Egyenesen irtózom az ilyesfajta inkvizíciótól ! - De hát, Michel, mégiscsak… Gyerekes vagy. A férfi összébb húzódott, magasra húzta térdét, és ellenségesen, gyerekes pillantással tolta el a tálcát. - Michel!... Egy percig se tűröm, hogy elhanyagold magad. Idd meg gyorsan. Egy evőkanál keserűsót is tettem bele. Ágyban maradsz… amíg csak nem jönnek az első görcsök. S csak öt órakor kelsz fel teához… Türelmesen nézte, ahogy iszik. De aztán megkönnyebbülten, túlságosan élénk léptekkel távozott. - Most hova sietsz? Úgy állt meg, mint akit dróton rángatnak. - Most?... Csak úgy… Kimegyek egy kicsit. A parkba. Tulajdonképpen… sehova se. Lehajtott fővel megismételte: - Sehova se. Mielőtt becsukta az ajtót, meggondolta magát: - Igaz is, Michel… Ha Párizsból telefonálnak… - Itt vagyok, nem? - kérdezte az egészséges ember hangján. - Ha netán elaludnál, vegyek át üzenetet? Michel fordult egyet a párnán, végignézett Alice-on, akinek reggeli köpenyét ezüsttel szegélyezte a kerti napsugár, és savanyú mosollyal nézett rá: - Nem, ne végy át. Éppen te ne. Csak nyugodtan szólj nekem. Válasz nélkül hagyta el a szobát; örült, hogy megőrizte önuralmát, és jogosan megérdemelt jutalomnak tekintette magányát, ahogy néma léptekkel andalgott ki az erkélyről a parkba, a parkból vissza a házba, a fehéren tűző nap alatt, melyet minden pillanatban lusta fellegek takartak el; ezek hol ígérték, hol meg visszafogták a vihart, és szünetre kényszerítették a fülemüléket. Délben Maria az erkélyen szolgálta fel a vagdalt húst és a kelkáposztalevelekbe burkolt, lassú tűzön pirított rizst. - Úgy is mondhatnám, hogy maradékok… - magyarázkodott nem túl kedvesen a szakácsnő. - De mivel reggel nem mentünk le a faluba…
- Ha Párizsban mindig ilyen maradékaink lennének, Mária… Élvezettel evett, keveset szedve a villára, s a bánatos szelíd napra tartotta sima haját, mely a bárányfelhős eget tükrözte, és félig hunyt világos szemét. Ugyanakkor a ház felé is figyelt, hallotta Michel sietős lépteit, titkos ajtók csapódását, egy retesz zörrenését. „Minden rendben van… Estére nem lesz láza…” - Mit hoz még nekem, Mária? - Egy kis dinnyebefőttet. Tessék csak megízlelni, nagyságos asszony. Négy citromot csavarok bele, hogy ízesebb legyen… Egyikük ült, másik állt, s mindketten arra gondoltak, hogy most vannak első ízben kettesben, és ettől furcsa módon meghatódtak. „Milyen különös… Most első ízben. Eddig mindig ott volt közöttünk Michel, vagy Maria férje, vagy egy mosónő, ha más nem, egy ablakmosó létra, vagy egy befőttpároló fazék…” - Négy citromot… Szóval ez a titka! Nahát, rá nem jöttem volna! Azt gondoltam… A telefon csengetése elvágta szavát, egyszerre megváltoztatta az égbolt jótékony szürkeségét, megfakította a vöröslő galagonyákat; Alice letette a kanalat a tányérra. - Ó, ez a csengő… Ki kellene már cserélni… - Felveszi a nagyságos asszony? Intett, hogy nem, mivel meghallotta a férfi többszörös hallózását, azt a kíméletlen hangot, amelyet alárendeltjeivel használt, amikor nem voltak láthatók. Amint a kapcsolás megtörtént, hangja lehalkult, s Alice nem tudott mást kivenni, mint baráti hangú suttogást. - Ide kérem a kávémat, Mária. Töltse ki maga, csak a teli csészét hozza ki… Két kockával, mint rendesen… Megint hallgatózni kezdett, nyakát előrenyújtotta, egészen kábán a nagy figyeléstől. Úgy vélte, cinkos nevetést hall, és gonoszul összeszorította száját. De hosszabb szünet után kiáltás hallatszott: „Ne bontsanak szét!”, a hang teli volt aggódással. Aztán újból felcsattant szaggatottan, megütközést és gőgöt fejezett ki. „Ezekről a dolgokról nincs mit vitatkozni! - kiáltotta. - Nem, nem tűröm! Nem lehet kétféleképpen értelmezni szavaimat… És én még bizalommal voltam…” „Szóval megtörtént - gondolta Alice. - És jó, hogy megtörtént.” Tovább hallgatózott, de hiába. Ujjai között remegő cigarettája hozzáért a befőtthöz, és kialudt. Nem tudta, hogy elsápadt, de a gőzölgő csészével betoppanó Maria pillanatnyi megtorpanása mintha ezt jelezte volna. Ugyanabban a pillanatban Michel is megjelent a küszöbön, nagy zajjal becsapta maga mögött az ajtót, és Alice ösztönösen felállt, hogy elmeneküljön, közben megbotlott, s nekiütközött a mellette álló Maria kinyújtott karjának, deszkakemény, vesszősoványságú, merev vallanak. - Nagyságos asszony… De nagyságos asszony… -mondta halkan a cselédlány. - Hallottad? - kiáltott messziről Michel. Tagadólag intett, és visszaült a helyére. Elfehérült cserepes ajkát harapdálta, miközben Michel szaporán feléje tartott. - Maria, maradt még egy kis kávé? Keress már nekem egy cseppet, légy szíves. Leült felesége mellé a padra. Mikor Alice látta, hogy a tekintete tiszta, a mozgása friss, felengedett benne a feszültség, és nagyot lélegzett, hogy lecsendesítse szívdobogását. - Nézzük csak - kezdte Michel. - Mit gondolsz, öt-hat nap alatt meg tudnád itt csinálni a Daffodyl jelmezterveit, kicsinyítve, de persze teljesen készen?... Mindig azok a dolgok élednek fel, és kezdenek mozogni, amiket az ember már halottnak hitt, és örökre eltemetett. Te nem hitted, hogy a Daffodyl halott? Én nem adtam volna érte száz sout. De most, amikor a termet kérik, hallani sem akarok a sok tisztítástól megsárgult, kétszáz előadástól ronggyá nyúzott jelmezekről. Meg fogják venni a tiéidet. Meg is mondtam nekik! Legalább annyi kedvezményben részesülj, hogy megveszik a terveidet. Az ígéretüket már bírom! Megmondtam nekik kereken… - Kiknek? - kérdezte Alice. Michel élénksége egyszerre alábbhagyott. Átvette Maria kezéből a teli csészét, és várta, hogy a cseléd elmenjen, magukra hagyja őket. - Tudod jól, mindig a Bordat és Hirschékről van szó. Megjegyzendő, nem sokat remélek a darab jövőjétől, érzésem szerint egy évvel előbb újítják fel a Daffodyl-t, mint kellene. De minthogy az enyém a terem!... Amíg csak leveleztek a dologról, nem sokat törődtem vele. Náluk csak akkor kezd komollyá válni minden, amikor már telefonáltatnak. - És kivel telefonáltattak? - kérdezte Alice. A férfi ivott egy kortyot, úgy tett, mintha megégette volna az ajkát, farkasszemet nézett az asszonnyal, s mivel sehogy sem kerülhette el a választ, legalább igyekezett sértő hangsúllyal beszélni: - Természetesen Ambrogióval. Kivel telefonáltatnának nekem, ha nem Ambrogióval? Ö a társam, vagy nem?... ha szabad magam így kifejezni. Felállt, eltávolodott néhány lépésnyire, és megint visszatért. - Szóval?... Ez minden válaszod? Az asszony legálmatagabb tekintetével nézett rá. - Micsoda?... A válaszom?... Ja, persze, természetesen igent mondok.
- Mi az, hogy igent? - Szállítom a terveket. - Négy napon belül? - Hetvenhét vázlatom van… A balettjelmezekhez… Michel gúnyos kis üzleti nevetését hallatta. - Azt elhiszem, hogy a balettjelmezeken nem sokat kell törnöd a fejed, lévén… - Lévén? - Hát… összesen négy kis klasszikus táncosnő, aki spiccel… - Világos muszlinban - tette hozzá Alice. - Igen… Meg egy jó akrobata táncospár… - Meztelenül, kis fodrokkal és strasszal. - Strasszal? - ellenkezett Michel. - 1913-ban képzeled magad? Ne bomolj már. Természetesen flitterrel. Nem nagy munka az egész. Legalábbis nem sokat kell vesződni vele. A szereplőkéivel se. Alkudni fognak, azt gondolhatod… Alice egészen föléledt, és nekividult: - A szereplők? Tollak helyett méteres virágok, hímzés helyett szalag, celofánból, hogy selyemfényű legyen, rojtokkal, hogy fényűzőnek lássék, kész is az egész. - Itt vannak kéznél a rajzaid? - Itt. A lila mappában - tette hozzá meggondolatlanul. „Ezt nevezik hideg zuhanynak” - gondolta Alice, ahogy elnézte Michelt, aki keserű szájjal hörpintette ki a kávéját. „Jó lesz kihagyni a szótáramból a fekete és a lila szavakat, ha nem akarom újra meg újra látni, ahogy ez az érzékeny palánta összecsukja sértett szirmait. De ugyanez az érzékeny palánta szívélyesen elbeszélget Ambrogióval. Éppoly furcsa, mint amilyen különös, ahogy szegény apám szokta mondani…” Fázósan összedörzsölte kezét, s mintha szégyellne magát, megborzongott: „Rettenetes látni, mi minden változott meg közöttünk. Két szó, és már itt áll összetöpörödve, nyúzottan, megöregedve, hunyorgó szemekkel. Én meg egyetlen alkalmat sem szalasztók el, hogy ne bíráljam, mintha legalábbis az ő hibája volna, hogy lefeküdtem Ambrogióval…” - Michel, én magamra kapok egy ruhát, és leugrok a faluba. - A faluba? - Semmim sincs a rajzoláshoz. Se rajzlapom, se színes ceruzám, se pauszpapírom… - Rajzolni akarsz? - kérdezte Michel révetegen. - Hát persze, Michel… A jelmezeket! - Igaz, bocsáss meg. - Nincs szükséged valamire? A tekintete, amellyel a feleségére nézett, elárulta, hogy elszánta magát a szenvedésre: - De. Csakhogy, amire nekem szükségem van, azt tőled nem kaphatom meg. Fülig pirult, mint egy kölyök, és gyorsan besietett. Alice az ajkába harapott, romantikus bolondnak nevezte magában a férfit, haragosan odadobta az asztalkendőt, és elfordította a fejét, hogy visszatartsa a pilláin rezgő két könnycseppet. Félórával később lefelé tartott a lejtőn, arcát odatartva a ritkásan szitáló esőnek. Útközben a jelmezterveken járt az esze, kiszámította az önköltségi árat, és közben csokrot kötött az első gyíkfüvekből: „A Tündért a Daffodyl -ban ezzel a szarvas, kék sisakkal fogom díszíteni…” A faluban iskolásoknak való színes ceruzát kapott, piros meg lila tintát és kisgyerekeknek való gombfestéket: - Ezt minden veszély nélkül nyugodtan a szájába veheti - nyugtatta meg a kereskedő. Boldogan jött fölfelé, tele jó szándékkal, közben leült az útszélen, hogy új rajztömbjére rögtön fölvázolja Colimagon jelmezét. A szinte észrevétlen, sziklákon megtört hullám sós cseppjéhez hasonló eső púderos arcára és födetlen hajára tapadt. „Csak egy órácska magányt, hozzá egy kis munkát, menten jobb lesz a színed meg a kedved is!” Mire a teraszhoz ért, még csak egy keskeny napsütötte égdarab állta a láthatár szélén a felhők támadását. - Michel, merre vagy? - kiáltotta. De a küszöbön Maria jött elébe, lisztes kezekkel. - Az úr elment, Maria? - Nem, az úr a könyvtárban van. Az úr ki sem mozdult hazulról. - Vitt neki hársfateát, Maria? - Igen, de az úr kikosarazott, nem itta meg. Maria lesütötte beszédes szemét, és megrázta fehér lisztkesztyűbe bújtatott fekete karját: - Az úr éppen telefonált, talán zavartam… Alice-ra emelte a távoli szövetséges új arcát, és zavartan eltűnt. „Újabb telefonhívás?... És nem ment el hazulról? És nem itta meg a teáját?... Egy pillanatig habozott, aztán nagy zajjal átlépte a küszöböt, úgy döntött, hogy most a színlelt szeleburdiság
lesz a legjobb. - Itt vagy? Istenem, milyen sötét van itt! Nem tudod elképzelni, mennyire nem lehet rendes rajzszereket találni errefelé! Lehetetlenség pauszpapírt szerezni. Elvégre is, Cransac, az Cransac. De hát éltem én már lakhatatlanabb szigeten is… Meghoztam a lapokat. - Semmi újság? A férfi nehezen mozdult a félhomályban, de nem kelt fel, úgy mondta: - Semmi különös… Csak a szokott fejgörcs… Ja, igen, és telefonáltak… - Ki telefonált? - A Hirsch és Bordat-éktól… Végtelenül sajnálom, kicsikém, de mégse megy. - Mi nem megy? - Hát a Daffodyl. - Hogyan? - Úgy, ahogy mondom. A Daffodyl -t nem mutatják be az Étoile-ban. Újabb mozdulattal fordult egyet a heverőn. - Nahát, ez aztán… - dadogta Alice. - Ez már mégiscsak sok… Leült, gépiesen kibontotta csomagját, és felgyújtotta az íróasztallámpát. - Nohát, mondd csak. - Mondom, hogy fejgörcsöm van… - nyögött Michel. - Majd beveszel egy aszpirint. De most rögtön meséld el, mi történt. Michel kelletlenül felelt, arccal a falnak fordulva. - Mit meséljek? Ha egyszer vége, akkor vége. - Pénzkérdés? - Az is… Meg más komplikációk… Hirsch nem szerepelhet névvel a dologban, sem mint igazgató, sem mint csendestárs… - Na és te? - Engem egyedül nem akarnak. Nem vagyok eléggé az ő emberük. Alice mohón nézte sűrű hajú tarkóját, elfordult testét, amely a falnak beszélt. - És Ambrogióval? Michel nem válaszolt. - Nem hallod?... És Ambrogióval? Ő csak az ő emberük, nem? Látta Michel hátán, hogy a férfi szaggatottan lélegzik. - Igazán megnevettetsz - mondta elnézően a férfi. Alice elgondolkozott, egy kis gyíkfű szárát harapdálva… - Te hívtad fel Párizst. A férfi mozdult egyet, és fél arcával feléje fordult: - Miért kérdezed ezt tőlem? - Nem kérdem, mondom: te hívtad fel Párizst. A férfi csak egy vállrándítással felelt, és újra a falnak fordult. - Gondoltál egy nagyot - mondta Alice egy pillanat elteltével -, és felrúgtad az egészet. Michel fölült, tenyerével végigsimított a haján. - Igen, felrúgtam az egészet - ismételte meg. - Ragaszkodsz hozzá, hogy megmagyarázzam, miért? - A legkevésbé sem - mondta Alice kimerültén. - Nem, értem anélkül is… Egyszóval nem akartál amolyan második igazgató lenni Ambrogio mellett, aki nagyon jól áll Hirschéknél… Aztán az én munkám vele, a jelmezek meg a díszletek miatt… Értem… Inkább megrövidítsz minket, és felrúgod az egészet, nem igaz? Körülbelül így áll a dolog. - Körülbelül így. Kezét két térde közé szorítva, Michel előre-hátra hintáztatta magát. - Most is Ambrogio volt a telefonnál? - Természetesen. - És… ő mit gondol arról, hogy visszautasítottad? A férfi felnevetett, rá se nézve Alice-ra: - Ő? Képzeld csak, úgy találja, hogy tulajdonképpen igazam van. Hogy nagyon ravasz a dolog. Hirsch és Bordat majd a legelső adandó alkalommal visszatér rá, kedvezőbb feltételekkel. Látod, mennyire optimista? - Valóban az. Michel abbahagyta a hintázást, és rosszul palástolt éllel kérdezte Alice-tól: - És te?! Te mit szólsz hozzá, hogy visszautasítottam? Az asszonyban különféle érzelmek tusakodtak, megpróbálta összehangolni őket. - Én? Én azt szólom, hogy szép kis összeget szalasztottunk el vele, de végre is a te dolgod. Nem szoktál különösebb fontosságot tulajdonítani az én véleményemnek, legalábbis, ha üzletről van szó. - Ne játsszunk a szavakkal, Alice, ma igazán nincs hozzá kedvem. Próbáld más szempontból nézni a dolgot. Merőben a féltékenységre hallgatni, szó nélkül elmenni a pénz mellett, a józan ész mellett, minden mellett - nem egy asszony - az én véleményem, az én legszerényebb véleményem mellett, nem egy asszony büszke lenne rá… - Sose próbáld te eldönteni, mi tesz vagy mi nem tesz egy asszonyt büszkévé, Michel. - Jó, jó, tudom.
Alice előrehajolt, és merész ívű ajka, kissé lapos orra kivillant a félhomályból. - Dehogy tudod. És én sem próbálom kitalálni, hogy te mint vélekedsz rólam azóta. De kezdem azt hinni, hogy egy férfi meg egy asszony mindent büntetlenül csinálhatnak együtt, kivéve a beszélgetést... A múlt este óta, ha egyikünk beszél, a másik valami siket udvariassággal hallgatja, vagy száz mérföldnyi messzeségből válaszol neki, Isten tudja, honnan, valami szirtről, ahol egymagában hadonászik, elveszetten… Nem, Michel, könyörgök! A végén még dühöngeni fogunk. A Daffodyl meghalt, temessük el a Daffodyl -t. Felszította a hamvadó tüzet, homlokához szorította nedves fürtjeit, és leült kedvenc helyére, hogy kék krétával papírra vesse egy kis tündér virágos fejékét. Mögötte az árnyékban hosszú, szaggatott sóhaj mondott neki köszönetet. Nem kis fáradságába került, de úgy tett, mintha csakis a rajzára figyelne, kartávolságból nézegette, oldalra hajtott fejjel, összehúzott szemmel. Hallgatta a finoman szitáló esőt, a szószátyár tüzet, a bagolyfejű faliórát, és azt gondolta: „Még csak hat óra van… És még csak szombat… Tíz teljes napunk van hátra…” Abbahagyta a Tündér jelmezét, és elkezdte a Szitakötőét. „A szárnyakat celofánból… a testet apró flitterekből, könnyű fémből, elragadó kékeket és zöldeket látok. A szem, ó, a szem… Két csöpp kis szivárványszínű háttyagömb a fej két oldalán… Szép lesz. De inkább revübe való, nem operettbe…” Áthúzta rajzát, és szabadon futtatta krétáját a papíron; az esőcseppek nem hagyták nyugodni, ahogy szinte zenei ritmusban hulltak a teraszra, a tönkrement ereszcsatorna alatt. - És mindentől függetlenül - hallatszott egyszerre Michel hangja -, az volt a kívánságuk, hogy még ma este, de legkésőbb holnap reggel Párizsban legyünk… Alice nem felelt, eltépte rajzát, s egy tiszta lapra ajtókilincseket és fűtőtestburkolatokat vázolgatott. - Viszontlátni ezeket az embereket… Épp most - kezdte újra a hang -, igazán nem dicsekszem vele, talán nem is vall valami szilárd jellemre, de be kell vallanom… „…hogy a feladat meghaladná erőmet - fejezte be magában Alice. - Ha Michel elkezd egy mondatot, mindig kiadhatná befejezésre másnak. Közbevetés és szólam, szólam és közbevetés. Szegény Michelem, hogy is bánok vele… Hát még hogy bánnék vele, ha nem szeretném?... Ijesztő, miket firkálok itt össze. A legelső metróállomások stílusa. Soha nem merném felajánlani őket az Eschenbach-galériának…” Gombóccá gyűrte a papirost, aztán színes krétával ékszereket, nyakéket, övet, karkötőt rajzolgatott, ami először tetszett is neki. „Vastag üveglemezeket… üde fémgolyócskákat és egzotikus fákat… Vagy lakkozott szilvamagokat… Eredmény: gyalázatos zsibáru, ugandai felhasználásra. Ó, ma igazán nem vagyok formában…” Arrébb tolta a krétákat, a rajztömböt, s az esőcseppeket hallgatta, amelyek dallamosán pottyantak egymás után a pocsolyába. „Azt mondják: mi-szol-szol, mi-szol-szol …” - Ha legalább - kezdte újra a bizonytalan hang -, ha legalább az a vigaszom megvolna… de mit is beszélek? Mindenesetre, igenis, némi vigasz volna, ha azt mondhatnám, hogy csupán az érzékek lázadása… Alice összeszorította a fogát: „Megint kezdődik.” - A vad érzéki fellángolás egy asszony életében - kiegyensúlyozott nőről beszélek - majdnem mindig átmeneti válság, múló szeszély. Érted, mit mondok, Alice? - Hogyne érteném. „…És látszólag még a komolyságomat is megőrzőm - folytatta magában. - Igaz, egy idő óta nem könnyen megy a hahotázás. De miért van az, hogy egy férfi sohasem beszélhet a női érzékiségről anélkül, hogy emeletes baromságokat ne mondana?” Michel nekibátorodva felkelt, nyomatékkal lépett egykettőt, karját kitárta, hogy megmutassa, méltányosságában már elment egészen a jóságig. De a szoba hátterében álló két könyvespolc közé érve, mindig hevesen sarkon fordult, s ezzel mindig újra meghazudtolta nehezen megszerzett kedélyességét. - Múló szeszély, múló szeszély… Megengedem… Ha legalább… Mit tegyek, én már ilyen vagyok… Alice először lopva rátekintett, majd a fülét fordította felé figyelmesen, de közben hanyagul rajzolt tovább. Mondatfoszlányokat kapott el, egy makacs témára készült változatokat, amelyet magában a ha legalább-témának nevezett el. Michel megállt az asztal előtt, kezébe vette az öngyújtót, hogy rágyújtson; elkínzott vonásainak látványa egészen felizgatta Alice-t. „Ilyen rövid idő alatt, micsoda pusztulás!... Olyan, mintha vénre maszkírozta volna magát. Halálosan unalmas, de közben belepusztul. Nem eszik, csak csipeget a húsból, bármi mást elviselnék, csak ezt ne kellene látnom: a folyton kisebbedő arca, összeszűkült bal szeme és szánalmas kis nevetései… Szegény Michelem!... Ugyanolyan az arca, mint amikor az a bizonyos Spéleieff-féle krach ért minket, s az egész végül paratífusszal végződött.” Összevonta szemöldökét: valami gyengéd rosszindulat kerítette hatalmába, még nem tudta, hogy merre irányítsa, de máris jó előre beékelte Michel és a betegség, Michel és a veszély, Michel és a tőle származó sérülések közé… Követte a férfit, ahogy mániákusán föl-alá járt, és lesütötte a szemét, mert rádöbbent, hogy vágyakozva nézi. - ...És be fogod látni, hogy nem is vagyok egészen igaztalan. Ugye, Alice? Hallod? - Mit mondsz?... - Szavamra, ide se figyelsz. Neheztelő szelídséggel Alice fejére tette nyitott tenyerét: - Szegény kis szörnyetegem - mondta. Alice kényszeredett mosollyal mentegetőzött:
- Nem kell haragudni rám, Michel. Megpróbálom összeszedni a cserepeket… Csak nem akarsz mindennap eltörni valamit? Maradjunk egy kicsit békében, vagy legalább csöndben egy kicsit. A férfi felé tolta a lámpát. - Gyere, felezzük el az újságokat… Enyémek a képek… „Gyávává tesz - gondolta magában. - Az a legborzasztóbb, hogy hozzászokom ehhez a helyzethez. Csak próbált volna két nappal ezelőtt »szegény kis szörnyetegemnek« szólítani, lett volna nemulass… Hány órája már, hogy nem gyaláztuk egymást?... Ha hagynám, végleg hozzászokna. Mindennap szerencsétlennek lenni, mindennap ha legalább, mindennap egy évet öregedni. És minden nagy ünnepen szégyenletes ölelkezések, a hozzá tartozó lelkifurdalásokkal, a híres-nevezetes Ambrogio erotiko-diabolikus megidézésével… Ambrogio! Képes Ambrogióra gondolni!...” Hidegen felidézni magában a ravasz nizzai képét; fekete haja mindig úgy fénylett, mint a madár tolla. „Enyhén piros, inkább sötétvér-színű ajka nem volt éppen csúnya… Elragadó ínye rózsás árkádokként fogta közre a fogakat. Nem beszélve egyéb előnyeiről…” Múlt időt használt, mintha halottról volna szó. „Képes Ambrogióra gondolni!... Talán én Ambrogióra gondolok?” Zajtalanul kihullatta kezéből a képeslapot, melyet eddig lapozgatott. A Michel kezei között feszülő újságlap egy fáradt szív rendetlen szapora lüktetésére remegett. ,,Ő rágondol. Még két-három napot várok… És akkor megpróbálom…” És várt. De elkövette azt az ügyetlenséget, hogy nem titkolta várakozását. A feszülő várakozás, a vér könnyű lüktetése fülében, a mindennap megszólaló telefon, a postás kerékpárján fityegő csengő, a láthatatlan vonatok, amelyek a folyót átszelve, vízszintesen lebegő fehér felhőt hagytak maguk mögött a völgyben, minden zaj, minden látvány az idő múlására figyelmeztették Alice-t, s ő folytonos képzelgések között nyújtogatta a nyakát. - Mire figyelsz olyan feszülten? - kérdezte Michel. Gondolkodás nélkül hazudott: - Mintha egér járna a padláson… Úgy hallottam, mintha a konyhában becsapódott volna az ablak. Egy este a férfi meglepte, hogy csak tetteti az olvasást, és szemével a két könyvszekrény között terjengő félhomályba mered. - Mi lehet ott olyan érdekfeszítő? - Semmi. A sötétség - felelte. A férfi elmosolyodott: - Szóval te is a sötétségbe bámulsz? - Igen, én is… Jól elszórakozunk - mondta komoran. A férfi felé nyújtotta még telt és hajlékony nyakát: - Michel, nem akarod, hogy holnap visszautazzunk Párizsba? A férfi arca összerándult, és védőállásba helyezkedett: - Párizsba? Megbolondultál, mikor még kilenc teljes nap szabadságunk van, amíg felváltjuk Ambrogiót? Mikor már épp kezdeném visszanyerni az egyensúlyomat… - Csak ne ordítozz! - szakította félbe Alice. - Nyitva vannak az ablakok. - Menj csak Párizsba, de egyedül! Senkit se kényszeríthetek rá, hogy itt egye az unalom. Senkitől se várok segítséget, se megértést, se… - Jó, jó, vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit. Én nem érzem magam rosszul itt. Michel letette szemüvegét, és úgy nézte az asszony arcát: - Nem igaz - mondta nyersen. - Rosszul érzed magad itt. S nem is látom be, miért ereznéd magad jól. Miért ereznéd magad jól, mikor nem érdemled meg? - Mert úgy tartja kedvem. - Szép kis magyarázat! - A legjobb. Érdemről beszélsz! Mi köze ahhoz az érdemnek, hogy az ember szeretne jó mély lélegzetet venni, szeretne egy kis jókedvet, szeretné, ha nem kezdődne minden reggel a folytonos önmarcangolásokkal? - Jobban tennéd, ha csak arról beszélnél, amit ismersz - mondta Michel. - Önmarcangolás! Te és az önsanyargatás… - Mondd csak nyugodtan: mi és az önsanyargatás… Eltekintve attól, hogy néhányszor az ajkadba haraptál, nehogy betörd valamelyik üzletfeled fejét, meg attól, hogy én meg tudom vonni magamtól a fölösleges dolgokat… nem öltözködöm divatosan, kevesebbet pihenek, hogy megtarthassam magamnak azt, ami nélkülözhetetlen, valójában az önmegtartóztatás tekintetében nem sokat vethetünk egymás szemére. - Azt, ami nélkülözhetetlen, mondod. Mi az, ami nélkülözhetetlen? Alice szokása szerint rántott egyet a vállán, mintha le akarná magáról rázni a ruhát, és meztelenül akarna továbbmenni. - A szerelem, példának okáért, a mi szerelmünk. Egy kocsi, ha éppen úgy tetszik. A jog, hogy néha odamondhassak egyeseknek. Egy avítt kosztüm, de szép új blúzzal. Egész évben vizet iszom, de frizsider kell hozzá, hogy behűthessem. Szóval, ilyen csekélységek… Ezt nevezem nélkülözhetetlennek. Odébb ment kicsit, hogy a férfi ne láthassa felindultságát, és váltig fogadkozott magában: „Holnap, és egy perccel sem később!” Aznap éjszaka nem sokat aludt. Az éjszaka kezdetén mindig idegeskedett, gyávának és erőtlennek érezte
magát, csak éjfél és hajnal között nyugodott meg. Homlokával és térdével egészen a falhoz húzódva, úgy helyezkedett el, hogy minél távolabb legyen a szomszédos ágytól, ahol Michel a dupla adag aszpirin bódulatában mozdulatlanul és csöndesen lélegzett. „Én tanácsoltam neki, hogy kétszerezze meg az adagját - gondolta Alice -, egy egész gramm az már valami. Egy grammal már nem hallom szuszogni… Milyen embertelen dolog ez a két szomszédos, párhuzamos ágy, és micsoda illetlenség! A közös ágynak még megvan a maga mentsége. De ezek az ikerágyak, ezek a megfigyelőállások… A nyári vakációra átrendezem ezt a két szobát. De hol vagyunk még a nyári vakációtól?” Almában minden összekuszálódott: Cransac lapos tornyai, Chevestre nyúlánk fekete alakja – „szakasztott mint egy plébános”, dudorászta magában -, meg egy csomó szállongó színes papír, minden összekeveredett a két meredek és kőzönyös könyvszekrény között veszteglő nehéz árnyékban, s Alice álmában úgy érezte, hogy felkel, összeszedegeti a színes papírokat, és elszökik. De az első rigófütty hirtelen túlharsogta a fülemülék kábító egyhangúságát, áttört az álom küszöbén, és hírül adta a hajnalt Alice-nak, aki kinyújtóztatta lábát, lazított összefont karjain, és megnyugodva újra átadta magát a pihenésnek. Másnap reggel gondja előbb ébredt nála, és álma utolsó pillanataiban még egyre azt hajtogatta: „Holnap lesz a napja, holnap lesz a napja…” „Nem, ma lesz a napja” - javította ki magát, ahogy kinyitotta szemét. Michel nyugodt, sápadt arccal aludt, mint aki el van telve önmagával. Nem ébresztette fel, és szánakozva nézte. „Olyan fiatal, mikor alszik… Ma lesz a napja. S ha már itt tartunk, legalább valami jót főzünk ebédre.” Papucsba bújt, felvette a fehér puha flanellköntöst, és kiszaladt Mariához, aki éppen a hamut szedte ki a tűzhelyből, óvatosan élesztgette a régi, kék csempékkel kirakott „kis sparhelt” parazsát, vigyázott a kávéra meg a tejre. - Nagyon szeretném, Maria, ha az úr visszakapná az étvágyát. - Magam is azon vagyok - mondta Maria. Meglepett pillantást vetett Alice sápadt, fáradt arcára, és összeráncolta födetlen, magas homlokát. - …ha a konyhán múlik - fejezte be. - Tessék egy kicsit odább menni a nagyságos asszonynak, ni csak, már fut is a tejem! Kanalat mártott a dagadó tejbe, és elhúzta a tűzről a lábast. Fehér főkötő volt rajta, egyébként pedig az örökös fekete ruha. „Vajon le is vetkőzik néha?” - tűnődött magában Alice. - Mi lelte a karját, Maria? Megégette? Vagy megvágta? - Semmiség - felelte Mária. - Semmiség volna egy ilyen ügyetlen nagy kötés alatt? - Tessék mondani, a vaj jó az égésre? - Nem rossz… De jobbat is ki lehet találni. És ennél jobb kötést is. - Ha azt vesszük, hogy fél kézzel csináltam, nem is olyan rossz. Tudja a nagyságos asszony: fél kézzel csavartam fel, és a fogammal kötöttem meg. - A férje nem tudott volna segíteni? Maria szeme csillogott, szinte kinevetett a ráncok közül: - Segített is. Csak éppen nem a kötözésben. Állva körülbelül egyforma magasak voltak, halkan beszéltek egymással. Beszéd közben Alice le-letördelt a pirított kenyérből, és lassan rágcsálta. A kávé keserű illata körüllengte kiszáradt ajkát, és Alice jótékony kis szünetet tartott. „Milyen tiszta, gondos, milyen nőies itt minden…” Hirtelen fölmerült előtte a kis Vaugirard utcai lakás képe, hanyag rendetlenségével, bonyolult tisztaságával. - Vegye csak le ezt, Maria. Teszek rá valami remek kenőcsöt. - Itt az én konyhámban! - botránkozott meg Maria. - Igen. Éppen itt a maga konyhájában. Maria elővigyázatosan fedőt tett a tejre. Aztán szabad kezével, ünnepélyes lassúsággal kezdte lefejteni a kötést, és úgy nyújtotta Alice felé alsókarját, mint egy behódolt város kulcsait. - Ó!... - riadt meg Alice. - Leforrázta, vagy a tűzhelyhez ért? - Se ez, se az, nagyságos asszony. Piszkavas. - Piszkavas? Mi az, hogy piszkavas? Összenéztek, Maria felderült: - Találós kérdés. Nagyságos asszony nem találja ki, kitől kaptam ezt a szép kis sebet? Állával kiintett az ablakon, a szőlődomb meg a veteményeskert felé: - Attól a nagy marhától… A hülyéje. Az anyámasszony katonája. A mulya. - A férje? Mi ütött belé? - Bosszút áll. - Miért? - Azért, hogy ő a férjem, én meg a felesége vagyok. Elég az. Nem gondolja a nagyságos asszony? Megvetően nevetett, a vizenyős sebet piszkálgatta, meg a körülötte felduzzadt gyulladt húst. - Ne nyúljon a sebhez! - kiáltotta Alice. - Várjon, amíg kitisztítom a vízhólyagot… „Nem gondolja a nagyságos asszony - ismételte magában. - Dehogyisnem gondolja…” Alice el volt foglalva a sebbel, megtehette, hogy ne válaszoljon, és Maria tapintatosan beérte a hallgatásával.
- Szóval az úr meg a nagyságos asszony estére nagy lakomát akar csapni? Ami azt illeti, kicsit későn szólnak nekem. Most már nem tehetünk mást, mint hogy a baromfiudvarból szerezzük hozzá a vadat… Mi lenne, ha galambot sütnénk fogoly módra? Vagy ha Escudière lőne valami madarat… És ha kacsát csinálnék? Nem, nem, attól rosszat álmodik az ember… Amíg az asszony beszélt, Alice sovány, inas, vékony csontú alsókarját kötözgette. A felhasított bőrből, a régi karcolások nyomaiból és a barna bőrkeményedésekből egy valaha szép kéz történetét olvasta ki. Ujjperecéi hosszúak voltak, meleg, érdes tenyere, mint a gyümölcsfákat védő farácsok… - Nem fáj ? - kérdezte. Maria csak egy mozdulattal felelt, és köszönésképpen csak ennyit mondott: - Ez aztán a takaros munka, nagyságos asszony, nem lehet tagadni! De mielőtt visszatűrte volna ruhaujját, odaszorította lehajtott arcához a kötést, mint egy bepólyált csecsemőt. - Három lapom van - közölte Alice. - És egyik se ér semmit - mondta Michel. Megkockáztattak egy piképartit. Alice, szájában cigarettával, vállára hajtott fejjel játszott, szaporán hunyorogva szemével, nehogy belemenjen a füst. - Vedd ki már a szádból azt a cigarettát - parancsolta Michel. - Miért? - Mert csúnya. És nem is illik így dohányozni. - Én pedig se játszani, se dohányozni nem tudok másképp. Van még egy tercem… Köhögött. - Na látod! Az a ronda csikk bántja a szemedet, és köhögésre ingerel. Különös, de meg kell állapítani, ha a nők valamilyen szokást átvesznek a férfiaktól, átvesznek minden vele járó hanyagságot és csúfságot is. Mint a te esetedben is. - Jól van, mama. Szóval, van egy tercem, s jó lenne, ha azt is tudnád, hogy ez a terc nagy, és ászig tart. Te jössz. A férfi nem sietett a válasszal, és Alice megdöbbenve vette észre Michel arcán a vágy dühét, mintha mindjárt rá akarna rontani, hogy leteperje. „Még csak ez hiányzott!... Csak nem fogja ezzel megnehezíteni a dolgomat?” Miután Michel összeszámolta a pontokat, melyeket Alice kis noteszlapra jegyzett, az asszony merészen új cigarettát tett a szája sarkába, szinte tüntetve ernyedt fejtartásával. Mintha jólesne neki, hogy minden összetűzésük, minden újabb kockázat csak a jól ismert veszedelmes területre ragadja a férfit. Az este hiába szolgálta fel Michelnek a gonddal készített vacsorát, a pompásnál pompásabb falatokat. Michel rá se nézett, beérte azzal, hogy igyon, és háromszoros éljent kiáltson a szórakozott s kissé hűvös Mariának. „Maria olyan - gondolta Alice -, mint a jó szimatú állatok, amelyek rögtön elhagyják beteg vagy sérült társaikat és gazdáikat… Várok még huszonnégy órát…” Az elmúlt este óta húzta az időt, s gyávaságból és diplomáciából egyaránt másnapra halasztott mindent. Múlt este óta dühöngő eső áztatta a vidéket, valóságos függönyt borítva Cransacra, amelyen keresztül Alice és Michel a világtól elzárva nézegethették a ribiszkebokrok rózsaszín fürtjeit, a vöröslő galagonyákat, és hallgathatták a teraszon a víz csobogását, ahogy már a tartályokból is kicsurgott. Az elmúlt este óta nem volt más szórakozásuk, mint a könyvek, a tűz, meg ez a végeszakadatlan eső, „mint a filmen”, mondta róla Michel. Maria fejére borított köténnyel futott ki a fáskamrába. Férje meg aprólékos gonddal hajtotta fel ujjasa keskeny gallérját, mikor a faluba indult, és lyukas esernyőt tartott maga fölé. De Alice és Michel hamarosan belefáradt az esőről és a folyó okozta károkról szóló hírekbe, amiket Maria egyre gyászosabb arccal mesélt nekik. - Az árvíz már elönti a kertet, uram. S az út egészen járhatatlan. Látott már ilyet az úr? - Hogyne láttam volna - mondta Michel. - Tíz év alatt körülbelül tízszer. De neked olyan az emlékezőtehetséged, mint egy ma született csecsemőé. Múlt este Alice, míg nyugtalanul és tétlenül állt az ablaknál, rimánkodva nézett Michelre, kimutatva az esőbörtön ezüstös rácsozatára. - Kicsit légy még türelemmel - felelte Michel. - Ilyen vízözönben nem lehet autózni. Majd ha kiderül, gondolhatunk a visszatérésre. Tény, hogy ez a tavasz nekem is kissé undorítóan nyirkosnak tűnik… Múlt este óta nem okoztak fájdalmat egymásnak. „A víz békéje” - gondolta Alice… Kevert, osztott, lapjait legyező alakban tartva, fejét oldalra billentette, szájában cigaretta lógott. - Melyik Lautrecre is emlékeztetsz így? - kérdezte Michel. Egy kis oldalpillantással látta, hogy a férfi csodálattal vegyes indulattal nézi. - Bizonyára valami kétes társaságot ábrázoló Lautrecre. Vigyázz, Michel, tudod, hogy már csak huszonkét pontom hiányzik? Úgy játszol, mint egy kezdő. A fülledt forróság és vágyakozással rokon nyugtalanság hullámaiból megérezte a férfi háborgó indulatát. Elképzelte ölelkezésüket, kedvelt kicsapongásukat, s a rákövetkező elmaradhatatlan hálálkodást. „És utána?... Utána már nem merném, talán nem is kívánnám megtenni, amit elhatároztam. Utána még nagyobb fontosságot tulajdonítana nekem. Igaz is…” Arca kihunyt, kivette szájából a cigarettát, és azzal az iparkodó arckifejezéssel
adta össze a számokat, amelyet Michel „európai” arcának szokott nevezni. - Iszonyú összegekkel jössz nekem, Michel. Harminckét egész frankkal. Olyan konokul vesztettél… De a játékszerencséről és a szerelemről szóló hagyományos élcelődést most mellőzte. - Nem adsz revánsot? - Nem, Michel, van képem nyereséggel felkelni. Sőt, még egy pohárka ánizslikőrt is megszavazok magamnak. Nem állhatta a tömény szeszeket, csak a szagos, szirupos, kömény-, vanília- vagy narancslikőrt kedvelte. Kezében a palack odakoccant a pohár széléhez. „Nevetséges, reszket a kezem…” - Mi lelt? - kérdezte Michel. Jól ismerte ezt a kissé emelt hangot, mely a haragtól vagy a gyanakvástól kivételesen világosan csengett. Michel felé ment, egy hajtásra kiitta a pohár felét, és összeszedte magát. „Olyan éles a hallása, mint a nyúlé… Ha kicsit kevésbé ismerne, most azt felelhetném neki: semmi, csak egy kis váltóláz… s még érdekessé is tenném magam. De jól tudja, hogy soha nem volt se váltólázam, se emésztési zavarom… Se semmiféle hasonló bajom, ha csak azt a kis éhezést nem számítom 15 és 25 éves korom között… Ó, azok az idők, mikor még alig ismertük egymást, és mindenki csak úgy beszélt neki rólam: De hisz az a legkevésbé szép a négy közül! Micsoda újság volt, ahogy tetőtől talpig végigmustrált, és álmélkodott: Nahát!... Én meg csak hallgattam, és magamban felkiáltottam: Ó!... Milyen szép is volt. A Pletykafészek igazgatója volt akkoriban, amely ugyan három frankot se hozott, de mellette a szemét kis bár, limonádéjával és kupiéival aranyat ért…” Csendeset, mélyet sóhajtott. Az egyforma, súlyos eső táncolt a padlás visszhangzó cserepein. A törött csatorna nyújtott jajgatással ürítette ki tartalmát a teraszra, s a nyitott kéményen át egyenlő időközökben a tűzhelyre hulló cseppek úgy sisteregtek az üszkös hasábokon, mint amikor a nyirkos fa könnyezik. Michel fázósan húzta térdére a takarót, amelyet cifrára hímeztek a molylepkék és a ráhullt parazsak. - Te is reszketsz? De neked van egy kis lázad. Nálam egészen más az oka, Michel… „Ez az!... - örvendett magában. - Felégetek magam mögött minden hidat, és akkor kénytelen leszek beszélni.” De mégis azon volt máris, hogy elhallgat, mert Michel olyan értelmes tekintettel nézett rá, amely semmit sem kérdezett. - Michel, mégis meg kell mondanom neked… A férfi egyik kezét lopva a máj tájékára csúsztatta, majd föl a nyakához, hogy lazítson egy kicsit a selyemsálján. - Nem, nem, Michel, nem akarok neked újabb fájdalmat okozni, épp ellenkezőleg, ne félj… Bizonytalanul a férfi felé nyújtotta hosszú kezét, de az hirtelen elhúzódott előle, csak épp annyira, hogy az asszony ne érhesse el. - Ne féljek?... - mondta hangsúlyozottan a férfi. - No nézd csak, ne féljek! Nem félek. Kinek gondolod magad egyáltalán? Szemrehányást tett magának, hogy kiejtette azt a legrosszabb szót, amelyet a férfiúi hiúság semmiképp se fogadhat el, és még csak tetézte ügyetlenségét: - Rosszul fejeztem ki magam… Csak azt akartam, hogy megértsd… hogy nem is olyan súlyos a dolog, amit közölni szeretnék veled… - mondta dadogva, remegő állal. - Jócskán zavarban vagy, amint látom… Közölni akarsz velem valamit, ami nem is olyan súlyos? Ha lehet hinni az arcodnak, valami túlságosan kellemes se lehet… Na, csak ki vele, kicsikém, ki vele… Fél füllel odafigyelt a csatornából zuhogó vízesésre, aztán tréfásan csillogó szemmel az asszonyhoz fordult: - Ma este nem hinném, hogy nagy sétára indulnánk. Alice vállat vont: - Nem hinném, hogy a humor, s kiváltképp az effajta, sokat segíthetne most rajtunk. Akár rajtad, akár rajtam. Köztünk már semmi se megy könnyen, Michel. Kissé kábultan az ánizslikőrtől, leült, és ujja hegyével összehajtogatott papírlapokat babrált fehér háziköntöse zsebében. - Meg szeretném mondani neked az igazat, Michel. A férfi nem hagyta magát lefegyverezni, és fölnevetett: - Megint? Megint meg akarod mondani nekem az igazat? Először is melyiket? Mert egyet már ismerek, és bevallom, engem az az egyik teljesen kielégít. Mondhatnám, torkig vagyok vele. Van még egy másik is? Ne mondd! . . . Csőstül hullik a sok igazság, Csak tartsd alá piros kötényed... Ugye?... Szóltál valamit? - Én? Semmit. Várom, hogy végre befejezd. Hát olyan nehéz egyszer közvetlennek lenni? Michel lehunyta a szemét, arckifejezése és hangja egyszerre megváltozott: - Igen, kisfiam, biztosíthatlak, nagyon is nehéz. Amikor az embernek azt kell elviselnie, amit én elviselek, megengedheti magának, hogy ne legyen közvetlen, vagyis megpróbáljon jó képet vágni, ne dobja oda magát annak, ami éppen adódik; az italnak, a folyónak vagy az altatóknak… Magába roskadtan leült, nem messze az asszonytól. - Mégiscsak különös, hogy az ember ennyire függhet a szenvedéstől, attól az egyszerű ténytől, hogy megcsalták. Sose hittem volna... Megmondtam már neked egyszer, kétszer, százszor is: ha legalább arról lenne
szó… Alice szinte repült feléje: - Hát éppen ez az! Ó, hallgass meg, Michel, mindennek én vagyok az oka, már előbb kellett volna beszélnem… Michel, hiszen szerencsére… Túlságosan is vidámnak látszott, és mindjárt észbe kapott. „Végre is, azért nem ma van a neve napja…” Már szerette volna, ha a férfi kíváncsiskodik, aggályoskodik. De az kitért előle, görnyedt vállal, szemét ráncolva. Alice erre elragadó panaszos hangjához folyamodott: - Segíts már egy kicsit, Michel! Nem látod, hogy kínlódom? - Egyelőre csak azt látom, hogy olyan vagy, mint a léghuzat. Mennyi előkészület, mennyi fészkelődés! Micsoda zaj! Ekkora zajt csap az igazság? Alice elpirult, békéltető szándékában mélyen megalázva. - Jó. Hát akkor máris elkezdem, és takarékoskodni fogok a szavakkal. Valóban eleget hajtogattad, hogy szívesebben látnád… Újra kezdte. - …hogy kevesebb fontosságot tulajdonítanál… A férfi egy kézmozdulattal útját szegte a szavaknak, amelyeket Alice mondandó volt. - Jó, jó, csak mondd már… - Hogy megbocsátást vagy legalábbis megértést… - Igen, igen… - …tanúsítanál, valami… A férfi ökölbe szorított kezét a fogához szorította: - Az istenért, fejezd már be… Alice egyszerre kitört, elvesztve minden önuralmát: - Nos hát, lefeküdtem Ambrogióval, mert kedvem támadt rá, egyes-egyedül azért, mert kedvem támadt rá! És azután többé nem feküdtem le vele, mert többé nem támadt rá kedvem! És ezenkívül ez az ostoba nizzai soha a legkisebb érdeklődést se keltette bennem. Csak ennyit akartam mondani. Heves mozdulattal felszakította az ablakot, kihevült arcát odatartotta a hűvös eső csapkodásának, a szélrohamnak, amely besodorta az elöntött földek illatát, aztán újra becsukta az ablaktáblát. Michel nem moccant, s ő a férfi mozdulatlanságát látva elszégyellte magát: - Te kényszerítettél rá, hogy így egy szuszra hadarjam el… Én egészen meg akartalak volna… - Meg akartál volna nyugtatni - mondta Michel. - Igen - mondta Alice gyanútlanul. - Azt akartam, hogy meg légy elégedve… Nos, meg vagy elégedve? - Hát, Istenem, talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés… Kissé révedező tekintettel, és, sápadtságát nem számítva, minden látható felindulás nélkül elmosolyodott. - Értsd meg, most azt hoztad tudtomra: hazudtam neked, minden másként van, ez az alak többé már nem „megértő fiú”, nem „művelt és vonzó barát”, mindössze csak egy… hogy is mondjam csak… mindössze egy jó kis mulatságról volt szó? Igaz? Alice nem talált szavakat, s érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik. - Mindez nagyon szép, kislányom, nagyon szép… de ki kezeskedik nekem róla, hogy nemcsak azért fordítottál köpönyeget, hogy - miként mondod - örömet szerezz nekem? Alice titokban újra a kis összehajtott papírlaphoz ért a zsebében, amelyen emlékezetből olvasta a kurta mondatokat. „Orvosság?... Mindenesetre keserű kis orvosság…” Michel kibírhatatlan rendőri tekintettel fürkészte. - Nem titkolom, kedvem volna hinni neked. De nem szabad eltúloznod az én jóindulatomat se. Az én jóindulatom valami szilárdra vár. Most terajtad áll: bizonyítsd be, hogy - ha szabad így kifejezni magam tényekre, szóval cáfolhatatlan tényekre támaszkodsz! Alice nem tudta tovább elviselni se a szavait, se a nevetését. Keze megint gyűrni kezdte zsebében a papírlapokat, amelyeket csukott öklébe rejtett. Michel, mintha csak ezt a mozdulatot várta volna, megragadta a csuklóját, és egyenként kifeszítette ujjait. - Ó!... Add vissza… az enyém - nyöszörgött Alice megdöbbenve. De már felhagyott vele, hogy visszaszerezze a papirost, hallva, hogy megzizzen Michel kezében, mint a lángra lobbant szalma. Michel már rá se hederített az asszonyra. Megkaparintva a valóságot, sorsának e változtathatatlan adalékát, teljességgel beérte a papírlapok megszerzésével és könnyű ropogásával. „Ugyanaz a foreign paper - gondolta. - Most az egyszer megfogtam.” Hevesen lélegzett, már nem érezte bordái között a lélegzését akadályozó, fájdalmas görcsöt, sem a „ha legalább”-ot, amely önmaga és győzni akarása közé tolakodott. Meg volt elégedve magával: „Szegény kis Alice-om, most jól megfogtam.” - Mono, bono - mondogatta gépiesen. Bevette magát az íróasztal mögé, magára hagyva, kissé távolabb, a kifosztott Alice-t. Nagy gonddal hajtogatta szét a leveleket, vigyázva, nehogy elszakítsa őket, olykor közébük fújt, mint a vadász az elejtett madár puha tollazatába. Végre ott voltak a kezében, másik kezét kagyló formán behajtva elébük tartotta, mintha
gyufalángot óvna a széltől. Arca és szeme először szinte ragyogott a mohóság örömétől. Görcsös álla előretolta új, ápolt tiszta kis kecskeszakállát. Már az első szavakhoz fel kellett tennie a szemüvegét. Alice tenyerébe temetett arccal az esőt figyelte. De az eső oly bőséges egyhangúsággal esett, hogy ezt is abbahagyta. Szíve és a furcsa baglyos óra ingája nem egy ütemre vert; ezzel egy-két pillanatig elszórakozott: „A szívem trillákkal felel az óra nyolcadaira… Milyen jó ötlet volna Bizoute-nak… Panaszdal -nak nevezné, éppúgy, mint bárki más, vagy még inkább Halálos órá-nak…” Felvetette fejét, és látta, hogy Michel már nem olvas. - Befejezted? A férfi fátyolos tekintettel fordult feléje, vastag szemüvege alól. - Igen, igen, befejeztem. - Akkor, gondolom, tisztában vagy az egésszel. - Hogy?... Igen. Mondd csak… Válaszoltál a leveleire? Az asszony őszinte megütközéssel nézett rá. - Én? Nem. - Miért nem? - Mert nem volt számára semmi mondanivalóm. Mit írhattam volna neki, és miért is írtam volna? - Mit tudom én?... Versengésből… Hálából… Lelkesedésből… Egy szép kis költői levélváltás kedvéért… Ha a többiek se maradnak el e csinos mintapéldányok mögött… Alice felszökött, Michel mellett termett, és rákönyökölt az íróasztalra. - Nem, Michel, igazán! Kezedben tartod ezt az egész csúf históriát. Egy-két-három levél… Egy-két-három hét. Mocskos kis álom, de legalább rövid… Az ilyen kis rémségeknek szerencsére nincs haldoklásuk. Az egyik levélben különben találhatsz egy dátumot, azt hiszem, ebben itt… A lapon tétovázó ujja vaktában egy nyersebb szóhoz ért, s már nem volt ideje visszahúzódni. Michel megragadta a kezét, kicsavarta, és ellódította magától, mielőtt kiálthatott volna. Csendesen nyomkodta sajgó kezét, nem volt szüksége magyarázatra. Míg Michel apró darabokra tépte az áttetsző papírlapokat, Alice-t a csalódott emberbarát érzései fogták el, elmélázott: „Hát érdemes volt?... Kiteszed a lelkedet, hogy a lehető legjobbra fordítsd a dolgot, és ez a köszönet... Jól megadták nekem!” Amint fájó ujjainak sajgása alábbhagyott, kicsit szigorúbb lett önmagához: „Olyat tettem, amit nyilván sohasem szabad tenni: feltártam előtte érzéki életemet… De most már megtettem. Vajon ebből gyorsabban kigyógyul-e, mint a sértett büszkeség érzelmes betegségéből?... Megígérte. Eleget mondta újra meg újra, hogy: ha legalább…” Elzsibbadt kezét rázva visszaült a helyére, szemközt a férfival. Az letette szemüvegét, s épp az utolsó két levelet tépte darabokra, amelyeken finom lila írás díszelgett. - Nos, Michel? - Nos, kicsikém?... Nem fáj nagyon a kezed? Alice visszaemlékezett Maria nevetésére, és elmosolyodott. - Semmiség - felelte. - És te?... - Nos, drágám - ismételte Michel… - Nos, azt hiszem, ennek a hideg zuhanynak… hát igen, valószínűleg jó hatása lesz… - Dobd bele - szólt az asszony, a kandallóra mutatva. - Ezer örömmel. Elégette a kis papírlepkéket, és visszahullt hallgatásába, - Ó - mondta Alice felszökkenve -, nem hallod, elállt az eső? - Szavamra, igazad van - helyeselt udvariasan. - Nem is kérdezed meg, Michel, hogy lehet, hogy a levelek itt voltak? A férfi olyan tekintettel nézett rá, amelyből, Alice legalábbis azt gondolta, hiányzott a szemrehányás és minden elemi bosszúvágyó kíváncsiság. - De igen - felelte. - Épp ezen töprengek. De, gondoltam, nem éri meg a fáradságot… Már nem éri meg a fáradságot, hogy megkérdezzem. - Tökéletesen igazad van. Ó, Michel - kockáztatta meg színlelt alázatossággal -, ugye, nem túl nagy veszteséggel lábolunk ki ebből az egészből? Simán leereszkedett a férfi mellé a földre, azzal az olvatag könnyedséggel, amelyet Michel „kígyómutatványnak” szokott nevezni. De Michelnek egyszerre eszébe ötlött, hogy Ambrogio egy röpke mondatában más elnevezéssel illette Alice hajlékonyságát, és pontos emlékezetében minden kihagyás és hiba nélkül újra kezdte olvasni mind a három levelet. Úgy maradtak elgondolkodva, a pislákoló tűzbe bámulva, melyben a vörös parázs lassanként fehér hamuvá változott. A csatorna még csuklott egyet-egyet, de a cserepeken végigfutó dobpergés megszűnt. A magasból jövő, a folyó fagyos vizén tovagördülő szél tovább duruzsolt, s vele együtt felhangzott az ázott fülemülék rendíthetetlen éneke. - Chevestre azt mondja… - kezdte Alice, egy ujját felemelve. - Meglep, hogy Chevestre-t idézem? Szóval,
azt mondja, ha éjszaka eláll az eső, az azt jelenti, hogy nincs messze már a reggel. Mi lenne, ha végre lefeküdnénk, Michel? Selymes haj sátora alatt a fényben, halovány, vörös erektől zavaros szemével, duzzadt pilláival olyan volt, mint aki becsípett, és szomorú a részegségtől. De bármilyen volt is, Michel csak azt az Alice-t látta benne, aki néma elmerültségben, boldogan hever karjaiban, a huszonhat éves Alice-t, aki akkor ismerte meg a gyönyörűséget. Volt ereje hozzá, hogy szelíden mondja: - Menj szépen aludni. Nem bánod, ha én még egy kicsit maradok? Az asszony nyugtalan lett, felállt: - De, Michel… Jobb szeretném… Ha zavarlak a szobában… Tudod, hogy akárhol elalszom… A heverő, hozzá a paplanom… A férfi türelmesen félbeszakította. - Az mégiscsak más, kicsikém. Nagyon elmaradtam a levelezésemmel, és az írás ritmusa, tudod, úgy gyűlölök írni, remélem, talán egy kicsit majd megnyugtat és elálmosít. Légy nyugodt! Na, menj szépen. Alice kelletlenül emelkedett fel, széjjel választotta és a kandalló mélyébe tolta az utolsó üszkös fahasábokat, fogta a felmelegedett vizespalackot: - Ne hozzak friss vizet, Michel? - Köszönöm, nagyon jó lesz ez is. Alice kortyolt egyet, kis fintort vágott, maradt még egy percig, összeszedte a széthullt újságokat, egy könyvet csúsztatott a hóna alá, az ajtókilincsre tette a kezét, és megfordult. - Semmit se mondasz nekem, Michel… Félénknek érezte magát, valami ismeretlen érzés feszélyezte. - Azt mondom, kicsikém, jó éjszakát, hiszen aludni mész. Az íróasztalnál ülve, fogai között egy kék ceruzát tartott, és fontoskodó arccal kotorászott az irattartójában. - És holnap, Michel… A férfi szemüvege alól oly heves és kiismerhetetlen pillantással nézett feléje, hogy egyszeriben elhallgatott. - Holnapra minden rendben lesz, kicsikém. - Igazán, Michel? Azt hiszed? A férfi pillantása zavarosan csillant a domború üvegek mögött. - Mindenesetre jobb lesz. Sokkal jobb. - Olyan boldog lennék… Jó éjszakát, Michel. - Jó éjszakát, kicsikém. Az asszony becsukta maga mögött az ajtót, és Michel már egy másik ajtó csapódását, a távoli ajtósarkok koccanását várta feszült figyelemmel. Csak akkor hagyta ott a ceruzát, a mappát, a szétszórt papírokat, és halkan járt fel-alá. Egyenesen tartotta magát, állkapcsát keményen összeszorítva, élvezte a lehetőséget, hogy tanúk nélkül beléphet egy egészen új, mélybarna és vörös színű elembe, amely némi ellenállást tanúsít, de ahol biztos lehet, hogy senkivel sem találkozik. Ez a tévedés csak rövid ideig tartott, és Michel mélységesen fájlalta, mikor elvesztette. De rádöbbent, hogy magában mondogatva, folytonosan újra meg újra felidézi Ambrogio három levelének egy-egy részletét, s megértette, hogy csak a düh keltette benne ezt az illúziót. „A düh - bizonygatta magában. - Hitemre, többet ér a szomorúságnál. Milyen rosszul is ismeri magát az ember!” Egy percre megállt, hogy igyon egy kortyot, aztán folytatta sétáját. „A lábam mintha húszéves volna ma éjjel.” Valahányszor meg akart állni, vagy le akart ülni, hogy nyugalmat parancsoljon magára, lába szinte magától tovább vitte. Felemelt fővel, összeszorított ököllel sétált. Járás közben léptei ütemére önkéntelen mozdulatokat tett. „Semmi sem tud ennyire megnyugtatni” - gondolta, de egyszerre csak azon vette észre magát, hogy az égő lámpát meg az ásványvizes palackot bámulja, arra várva, hogy lezuhannak, és csörömpölni fognak, amiből aztán mindenki megtudhatná… De ugyanakkor észrevette, hogy a hamutartóból kiesett utolsó cigarettája perzseli az íróasztal lapját. „Miről árulkodik a bútorok féregrágta fája?... Cransacban egyébként a padlástól a pincéig minden féregrágott…” A láng, halál, lobogás szavak szinte nevettek képzeletében folytonos l -jeikkel, amelyek tűzvészt és füstfelhőt leheltek… Mikor a vörös és barna körképek, a tört üveg már előre élvezett sokszínű szilánkjai egyszerre csak megfakultak, a férfi képzelgésétől megfosztva leült. „Szegény kicsikém -gondolta -, ha kezem közé kapom, még képes lettem volna valami szörnyűségre. De most aztán mit kezdjek magammal?” Rákönyökölt az asztalra. Szórakozottan nézte magát abban a zsebtükörben, amelyet Alice minden bútordarabon ottfelejtett, és hátrasimította verítéktől csapzott haját. „Nem is nézek ki olyan rosszul. Eltekintve kissé furcsa színemtől, fiatalosabbnak, előnyösebbnek látom magam, mint tegnap… Igen ám, csakhogy tegnap még nem olvastam Ambrogio leveleit. Tény, hogy tegnap sem voltam valami boldog, de legalább még nem olvastam Ambrogio leveleit. Az egész elmúlt hetet kellene kitörölni…” Elmélyülten lapozott kis zsebnaptárában. „Nézzük csak… Ma kedd van. Érkezésünk másnapja tehát hétfőre esett. Igen. Hétfőn reggel tettem a körsétát… nevezzük jelzálog-körsétának… Chevestre-rel. Annyira meg akartam tőle szabadulni, hogy otthagytam, azzal, hogy telefonálnom kell Párizsba, ő még azt akarta javasolni… Mit is akart javasolni? Igen, igen… Hogy emeljünk gátat a konyhakert alján, megelőzni a folyó évente
megismétlődő apró tréfáit…” Ceruzája hegyével átszúrta a kis naptárt, és mérlegelte a dolgokat. „Úgy, hogy ha hallgattam volna Chevestre-re, ha legalább látszólag érdeklődtem volna a földcsuszamlások iránt, és félórával később kerülök haza, talán nem is történik semmi. Elképzelhetetlen. Egyenesen elképzelhetetlen. Mi minden lett volna akkor! Én szalmakalapban, Alice hajadonfőtt. Én a volánnál, Alice mellettem. Alice a Daffodyl rajzolásába merülve - kék ajakkal, mert mindig szájába veszi a krétákat, szokásos fintoraival, amikor rajzol, szörnyű kis összehúzott orrával; mindez meglett volna, ha hallgatok Chevestre-re? Elképzelhetetlen. Túlságosan is… túlságosan is…” Orra mellett patakzottak a könnyei, és ettől újra erős felindulás vett rajta erőt. - Igen, túlságosan sok! - kiáltotta emelt hangon, amelyre fölneszelt a törékeny, éjfél utáni csend. A két iker könyvszekrény egyike nagyot nyújtózott a sötétben, s egy pohár csendben összekoccant a vizespalackkal. A pohár szélén piros csík mutatta, hogy Alice ivott belőle. „Ha most halott lenne, megőrizném ezt a poharat gondolta Michel. - Igen ám, de még itt van, és él, nagy ajkával, amelyből oly szép ívet tud formálni. Oly szépet tud... oly szépet ...” - ismételgette magában. Három-négy szó bukkant fel engedelmesen, hogy kiegészítse azt a mondatot, amelyet egy órával ezelőtt olvasott, és Michel borzadva nézett körül. „Hova menekülhetnék ezek elől a szavak elől, s az elől, amit jelentenek? Mégiscsak el kéne menekülni, de hogyan? Nem én vagyok az első. Nem is az utolsó, az istenit neki!” Hidegvére visszatért, kicsit megnyugodott. „Ez igaz, de mégis én vagyok az egyetlen. Mint ahogy a többiek is azok. Meg aztán, azok nem Alice-t vettek feleségül. Azok nem tettek fel mindent egy lapra tíz éven át, mint én. Tíz év! Nem gyerekség, hogy tíz év után még ennyire magamon kívül tudok lenni e miatt a… Tulajdonképpen mi miatt is? Tegnap még úgy látszott, hogy valami bizalmas idill miatt, a fázósan, csacskán csevegő, meghitt összebújás miatt a tűz mellett…” Fintorgó arccal, gúnyosan mosolygott a homály felé, pisszegett, hogy a suttogást utánozza: „De ma már másról van szó… Ma már…” - Ostoba! - kiáltotta fennhangon. „Ostoba! Elkeserítem az életét és a magamét is, pusztán azért, mert bevallotta, hogy… mit is mondott?... hogy kissé érzéki színezetű barátságával tüntette ki ezt az alakot. Meg a bizalmával. Vajon a bizalom vagy a barátság szót találtam elviselhetetlennek. Nem nevetséges? Ha egy nappal fiatalabb lehetnék, azt mondanám neki: »De hát rendben van! De hisz ez a legkevesebb, amit adhattál neki! Csak nyugodtan tüntesd ki barátságoddal, kislányom, meg a bizalmaddal is, ahogy ti azt már szoktátok, ti nők… S még ha ez a barátság kissé érzéki színezetű is, csak nyugodtan, szegény kedvesem… kedvesem…«” Ruhája ujjába fojtotta zokogását, behajlított karjára fektetve fejét. „Ma aztán betelt a mérték. Ha legalább nem vettem volna el a leveleit… De elvettem a leveleit, és el is olvastam őket. Nagyon is elolvastam.” Hogy valóban milyen jól elolvasta, egy röpke kis mondat ütötte fel D betűs kezdetű, lila fejét. Egy percig illegett előtte, majd eltűnt, ocsmány szavakkal teli, hosszú szalagot húzva maga után, mint régi képeken szokás. A levél végére a szerető kéz, mint ruhauszályra egy szál virágot, még egy igen pontos kis rajzot is odakanyarított. Michel felemelte fejét, és megtörölte arcát. Tudta, hogy a második és harmadik levél, egyik hálálkodó, másik reménykedő, semmivel se maradt el az első mögött, s hogy a másodikban van egy vidám dalocska is, a legnagyobb ocsmányság, amely Alice-t sikamlósán, vad íz-zel rímelteti… Kezével lagymatag, reményt vesztett mozdulatot tett. „Ezt már nem lehet rendbe hozni. Mi rosszabb annál, mint ha az embernek már kétsége sem lehet? Ha még egyszer merészel előttem kibújni a ruhájából, hátat fordítva belépni a fürdőkádba, vagy négykézláb keresni a gyűrűjét vagy a szájrúzsát…” Úgy pattant fel, mintha a szék kivetné magából: „Hogy mennyi ocsmányság fér el három levélben, nem is hinné az ember… Minden le van írva, képszerűén felidézve, semmit se felejtettek el, mondhatom…” - Semmit, még azt se, amit a legjobban szerettem! -kiáltotta. Saját hangjától megrémülve körülnézett. A félig zárt belső ablaktáblák mögött már ott bujkált a hajnal, csaknem olyan kéken, mint a holdfény. „Hajnalodik… Máris! Hogy szalad az idő. Már hajnal van. Olyan nyugodt voltam. Nyugodt nem éppen a legtalálóbb kifejezés, de legalább egyedül voltam. Ha Alice fölkel… Mit csináljak, mikor kinyitja a szobája ajtaját? S aztán a kérdezősködései, a csodálkozása, a gyöngéd nyugtalankodás. Azt fogja mondani, esztelen vagyok, odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét, ez a megközelíthetetlen! - gyönyörű karját felemelve… Mit csináljak akkor a felemelt karjával, a feketéllő kis hónaljával?... Meg az anyajegyével a köldöke fölött? Az anyajegyével, mely akkora, mint egy tízfilléres…” Észre se vette, hogy Alice magasztalására megint hajdani szenvedélyes közös szókincsüket használta, amelyet az asszony még mostanában is megengedett neki olykor, olyan pillanatokban, mikor egy szó csendülésére megremegett, szemét lehunyta, és úgy szívta be a levegőt összezárt fogai között, mint nagy hidegben szokás… „Hasonlíthatatlan kis anyajegy! Akkora, mint egy szembogár. És ha akarta, még mozgatni is tudta .. . Mondtam is neki: Elég sok nőt láttam már életemben, de te vagy az egyetlen, aki a hasaddal tudsz rám nézni! Elég sok nőt? Lehetne róla beszélni… Ha azt vesszük, mit jelentettek nekem őhozzá képest…” Egy szó közepén egyszerre elvesztette az eszméletét, de a pihenés ideje még nem jött el az ő számára, s fejének terhe azon nyomban felébresztette. Megrázkódott, fölkelt, észrevette, hogy a kéklő kis hasadék az
ablakon egészen fehér lett, és kinyitotta a belső ablaktáblákat. A fény helyett, amitől nagyon félt, a tisztára mosdott ég szegélyén tűző párhuzamos sugarak helyett a szürke hajnal, és nedves hajzata alatt összebújva szendergő növényzet fogadta. Egy bezárt kakas csendesen kukorékolt; istállószag lengett a levegőben, kínzó éhséget gerjesztve Michelben. „Ha most enni kezdek, mindennek vége. Ismerem magam.” Eloltotta az íróasztallámpát, de nem húzta ki a fiókot, amelyben a revolverét tartotta. „Hogy én ilyet tegyek a saját házamban! Hogy Alice ezt lássa… És Maria, mit szólna hozzá Maria?...” Begombolta zakóját, megtapogatta tárcáját a zsebében. „Mindent jól meggondoltam, ezt magamnál tartom, a pénz úgyis a fiókban van. Nézzük csak, azt mondtuk… A zsebkendőm? Igen, megvan a zsebkendőm. A naptáram? Az is megvan. Azt hiszem, nem felejtettem el semmit.” Hogy elkerülje az ajtó nyikorgását, az erkélyen ugrott ki, ami nem is ment nehezen. „Akárcsak egy szerelmes, asszonyom. Igaz, nem valami rugalmas szerelmes…” Ugrás közben a sárga jázminról és a májusi rózsabokorról néhány eső-csepp hullott a hajába, s az olyan hideg volt, hogy nem tudott elfojtani egy óvatlan „ujujujuj” kiáltást. A terasz széléről még egyszer végignézett a zárt és mogorva Cransacon, a csúcsos cserépsipkák alatt alvó két tömzsi tornyon. „Ó, Cransacom… Én szeretett Cransacom…” Várta, szinte megidézte az érzést, de semmilyen megindultság sem fogta el; végül is vállat vont. „Hát igen - vallotta be magának. - Mit is szeretek én Alice-on kívül? Semmit. Cransac nem egyéb, mint apró kis hagyományos érzés. S hozzá egy jó adag hiúság is, valljuk csak meg… Ami nem jelenti azt, hogy nem hagyom itt eléggé védtelenül mind a kettőt, Cransacot is, meg Alice-t is…” Felélénkült attól a kárörömtől, amit a záporban rohanók láttán érez az, aki még idejében menedékre talált. „Ó, Alice majd csak kilábal a bajból. Mihelyt akarja… Már látom is nagy veszekedésben Chevestre-rel! Meg a biztosító embereivel, akik mindig azzal kezdik, hogy kétségbe vonják a baleset lehetőségét. Ez lesz aztán a szép látvány. Hát még az én szerződésem Ambrogióval! Most az egyszer emberére fog akadni az a nizzai tróger! Alice ragyogó lesz, akár az Isten ostora… Hátraszegett fővel, csőrében cigarettával, kezét csípőre téve ...” Az éhség rátörő szédülete sem volt elég, hogy elfedje előle ezt a csípőt, s a hajlatát, amely mindig oly jelentőssé vált, valahányszor Alice, ha ő orvul akart rátörni, hirtelen, de hiábavaló fordulatot tett, hogy megszabaduljon a támadótól… Megindult lefelé a lejtőn, átszelte a kis ligetet, amelyben még az éj honolt, és nehézkesen trappogva a vasas iszapban, léptei alatt már a folyót érezte, amely apró, hangtalan hullámokkal verdeste a park omladozó kerítését… 1934 Fordította Somlyó György
A KUCKÓ
Fölfelé a lépcsőn, Alice a kulcsot babrálta. „Ugyanaz a kulcs… Még mindig az elgörbült karikájával, azóta se cserélték ki.” Amint betette maga mögött az ajtót, és hátravetette kis gyászfátyolát, a lakás illata egyszerre hatalmába kerítette. Az évek óta elszívott napi negyven-ötven cigaretta megbarnította, szinte kicserezte a lakás falait, és elhomályosította az ablaküvegeket. A fekete üvegpohárban harminc-negyven elnyomott cigarettacsutka tanúskodott a megrögzött szokásról. „A fekete üvegpohár még mindig ott van! Itt minden többé-kevésbé kicsorbult, elhasználódott, tönkrement harminc év alatt. De a fekete pohár itt van érintetlenül. Ki használ itt új parfümöt? Colombe vagy Hermine?” Anélkül, hogy gondolnia kellett volna rá, önkéntelenül „behúzta a hasát”, hogy átférjen a fal és a zongora közti kis résen, s a leghamisítatlanabb módon újra felvette a kapcsolatot a nagy heverővel, vagyis lovagló ülésben fölpattant a párnázott támlára, lendített egyet magán, s könnyedén lecsúszott az ülésre. De a kis gyászkalap fekete fátyla beleakadt egy kotta sarkába, és útközben lemaradt. Alice kimerültén ráncolta össze orrát és homlokát, aztán fölkelt. A lakás manzárdszerű sarkában egy akasztós faliszekrényben tüstént megtalálta, amit keresett: egy mustárszínű kétrészes ruhát: egyszínű aljat zöld mintás felső résszel; „vajon melyiké lehet? Hermine-é? Colombe-é?”. Nyomban kilépett fekete szoknyájából, ledobta kabátját és otthonosan belebújt a jerseyruhába, felhúzta a villámzárat, és megkötötte nyakán a felső rész sálját. Az Eudes nővérek nem voltak ikrek, de mind a hármuknak hasonló szép magas termete volt, s azelőtt ketten viseltek egy kosztümöt, hárman egy kalapot, négyen egy pár kesztyűt… „,De pocsék ez a fekete ruha!” Alice felemelte a ruhát, bezárta a faliszekrénybe és cigaretta után nézett, de sikertelenül. „Na, hárman igazán hagyhattak volna nekem egy cigarettát!” Eszébe jutott, hogy ez a három most már csak kettő. Bizoute, a másodszülött, aki egy megtévedt pillanatban férjhez ment, regényes oktatófilmeket forgat a Marquesas-szigeteken. A férje fotografál, Bizoute rendezi a jeleneteket a bennszülött statisztériával. Mivel a társuk, akit folytonos balszerencse üldözött, alig látta el őket, napfényes nyomorúságban élnek, hol teherhajón, hol vitorláson járva „óceániai paradicsomról” „álmok szigetére”, mint ahogy a hideg kályha csövéhez támasztott, pillanatfelvételekkel borított kartonlap tanúsítja: Bizoute egy korallzátonyon. Bizoute pareóban, kibontott hajában virággal, koszorúval, Bizoute, amint egy halat lóbál… „Lefogyott, természetesen. Az egész rettenetesen szomorú… Ha itt lettem volna… Épp akkor kellett férjhez mennie, amikor Michel meg én távol voltunk. Milyen különösen sivár nap lehetett az, üres asztallal, a zsebekben szétmorzsolt dohánymaradékkal. Ez a gyönyörű Bizoute annak az elnyűtt Bouttemynek az igájában… Képtelenség…” A kerek kis égésnyomoktól sebhelyes íróasztalon, a Colombe odavetett kottavázlatai alatt Alice megtalálta a nagy gyufatartót. Leveregette a kis hamudombokat a kottákról, és talált alattuk egy cigarettát, egy árva, szakadozott cigarettát, meg egy fekete cseresznyefa pipát: „Ó, a papa pipája!” Keze tojás alakban rásimult a pipájára, melyet orrához emelt. „Szegény papa…” Két kis könnycsepp szökött szemébe, vállat vont. „Most már pihenhet. Nincs többé énekóra, se zongoraóra. Már joggal azt hihette, hogy sohase pihenhet… Most Colombe folytatja helyette…” Végre átadhatta magát az „anyai kuckónak”, ennek a roppant, elpusztíthatatlan angol mintájú heverőnek, mely olyan kátyús volt, mint erdei utak az esős évszakban. Egy párna simult Alice nyakához. Bőre hűs volt és lanyha, mint egy emberi arc. Hosszan szagolta az avítt szattyánbőrt, melyet egészen átitatott a dohány s a parfümös haj szaga, és futó csókot lehelt rá. „Vajon melyik alhatik rajta? Hermine vagy Colombe? Vagy most, hogy annyi helyük van, talán senki se alszik már a kuckón?...” Alsókarját mélyen bedugta a támla és az ülés közé, átkutatta egész hosszában, poros dohányt húzott elő, gombóccá gyűrt celofánpapírt, egy ceruzát, egy aszpirintablettát, de hurkává csavart pizsamával nem találkozott. Hát csak ült mozdulatlanul, hallgatta a finom zápor kopogását az ablakon. „Ha nem esne, szellőztetnék egy kicsit. De még mindig hallom az esőt. Vajon melyikük jön meg előbb, Hermine vagy Colombe?” Michel arca, neve merült fel, hogy gyötörje. Neheztelt férjére, hogy meghalt, s ez a neheztelés sokszor elvonta ingatag, szeszélyes, nehezen megszerzett bánatától. Könnyek árja, keserű beletörődés nélkül idézte fel Michelt. Majdnem annyi szigorral, mint amennyi bánattal gondolt erre a szökevényre, akit ott találtak vízbe fúlva a sarcay-le-haut-i zsilip alatt, erre az óvatlanra, aki a birtokát szegélyező megáradt folyóig merészkedett. Háton fekve, ajkai között szorongatva a szelelni nem akaró, szakadozott cigarettát, Alice még egyszer felidézte önmagában a holttestet, mely nem sokáig időzött a vízben, a sápadt és nyugodt Michelt, akinek nedves haját a víz bodrozta. Cseppet sem irtózott ettől a hallgatag halottól, ettől az ügyefogyottól, aki még a nehéz, vörös iszapban gázolva sem fogott gyanút. De megbocsátani nem tudott neki. A hirtelen félrelépés a laza és csuszamlós parton egy másik, láthatatlan partra vezetett. „Ezt tenni énvelem, énvelem…” Mikor egyedül volt, a véletlen baleset gondolatát, ezt a kényelmes, minden kínos érzéstől megszabadító kibúvót nem volt hajlandó elfogadni.
A sárgult falakon bolyongó tekintete meg-megpihent a meghitt vázlatokon, keret nélkül lógó kis képeken. A kályhacső mögött, a lepattogzott fal jelezte a meleg útját. „És ha Hermine ma nem jön haza? És ha Colombe se?...” Ez a képtelen feltevés mosolyt csalt arcára. Az ablakon szitáló finom zápor az álom küszöbéig ringatta az ábrándozót, és Alice a zárban megforduló kulcs zajára rezzent fel. - Te vagy az, Hermine? - kiáltott ki. - Nem. Colombe. Alice nagy nehezen felült. - Nem köhögtél, hát azt hittem, Hermine jön. Hát már lábbal tapodtok minden tradíciót? Az ég szerelmére, van egy cigarettád? Sárga cigarettadoboz hullt a térde elé. Előbb szippantottak egyet, s kifújták a füstöt, és a két nővér csak aztán csókolta meg egymást halántékon és fültövön. - Micsoda buta szokás - mondta Colombe. - Na? hát itt vagy? De nézd, mintha ismerném ezt a szövetet? Megcsipkedte a mustárszínű szoknyát. - Úgy, szóval a tied? Odaadom érte a gyászruhámat, ha akarod. Lassan átsiklottak a „kuckó-hangnembe”, ahogy egy meggyökeresedett játékukat nevezték; szabályai értelmében minden nevetés nélkül kellett fogadni az ugratást, minden kényes tárgyról társalogtak, minden körülmények között megőrizték hidegvérüket, és tartózkodtak a könnyektől. - Hermine?... - kérdezte Alice, - Jól van… Egy s mástól eltekintve, jól. - Még mindig Weekend úr foglalja le? - Még mindig. - De… Még mindig ugyanaz? - Nyugodt lehetsz. Ha egy ilyen fajankó, mint Hermine, férfit változtatna, biztosan rá lenne írva az orrára. Mi négyünknél monogánabb, azt hiszem, nem is létezik. - Nem… - mondta Alice komoran. Colombe mentegetőzni próbált, és megsimogatta nővére vállát, de a simogatás ütésnek is beillett, mert olyan rövidre sikerült. - Bocsáss meg!... Jobban fogok vigyázni. Mondd csak, jól tettem vagy nem, hogy nem mentem le… oda… - Michel temetésére? Ó! igen, jól tetted!... Ó!... Tenyerével paskolgatta a bőrpárnát. Türelmetlen keze összekócolta tömött és merev fürtjeit a homlokán, és fakó szeme, mely a legkisebb felindulásra rögtön zöldre vált, szinte megfenyegette mindazt, amit otthagyott egy rosszindulatú vidéken, s még azt is, aki ott feküdt közönyösen egy kis falusi temetőben, a virágba borult almafasor végén. - Ó, Colombe, az a temetés! A szűnni nem akaró eső, az a pap, akit sohase láttam, a bámuló emberek s azok az alakok, százszámra, ilyen tömeget hét év alatt nem láttam egyszer sem… Tudod, mikor az ember egy hangyaboly közepébe lép, csak úgy nyüzsögnek minden irányból… És hogy néztek rám… Kicsi híja, tudod, hogy vádlottnak nem éreztem magam! Tekintetét a Colombe szemébe mélyesztette, és haragja lassan elpárolgott. Cserepes ajka orrcimpájával együtt remegett. Az ellágyulás, még ha csak átmeneti is, nem jól illett szabálytalan, merész, kicsit tömpe arcához, fűzfalevél alakú szeméhez. - Tt, tt, tt… - vetette szemére Colombe. - És aztán - folytatta Alice - itt volt ez a ... baleset, ez a megdöbbentő baleset... Nézd csak, Colombe, az ember nem hal meg ilyen ostobán! Az ember nem pottyan bele a vízbe, mint egy hülye, és ha beleesett, hát úszni kezd! Vagy ezek a délvidékiek nem tudnak úszni…? Ó, nem tudom, mit tennék vele! Hanyatt vetette magát, és haragosan szívta a cigarettát. - Így jobban szeretlek - mondta Colombe. - Én is - mondta Alice. - Mindamellett ez idáig kissé más fogalmat alkottam magamnak az özvegyi fájdalomról… A gúnyolódás rögtön nevetősre változtatta az arcát. Hányszor érezte magát Michel megbántva - amint ő nevezte - férfiúi méltóságában, e miatt a nevetős arc miatt… Colombe fölvonta hosszú szemöldökét hullámos fekete haja alatt, melyet a bal halánték fölött éles választék osztott ketté. Egyetlen hajfonat futott végig homlokán, s mint egy függöny, a jobb fül mellett volt megerősítve. A hajkorona többi része - az Eudes lányok acélos hajzata - nagy fürtökben hullott tarkójára. - Csak Maria jött segítségemre. Igen, Maria, a házvezetőnő. Bámulatos volt. Micsoda tapintat, titkolt és mégis jelenlevő részvét… - De ez egészen új, Alice. Maria, hiszen mindig azt mondtad, hogy a vén agyafúrt csakis Michel pártján volt! - Igen. Mintája volt a „csak az urat” szolgáló házvezetőnőnek. Nos hát, megváltozott, sőt, még Michel halála előtt. Valahogy nem tetszett neki az utóbbi időben. Ó, az keresztüllátott a falakon is! Mellettem aludt a szalonban. Én az egyik heverőn, ő a másikon, hosszú apácaingében. - A szalonban. Mért a szalonban?
- Mert féltem - mondta Alice. Fölemelte hosszú karját, s ráejtette nővére vállára. - Féltem, Colombe. Valóban féltem. Mindentől, az üres háztól, féltem, ha valahol becsapódik egy ajtó, féltem az éj közeledtétől… Féltem attól a halálnemtől, amit Michel választott… Colombe a nővére szemébe mélyesztette okos tekintetét. - Igen?... Azt hiszed, hogy… - Nem - mondta határozott hangsúllyal Alice. - De lehetséges - tette hozzá lágyan. - Kaland? Vagy üzlet? Alice nem fordította el a tekintetét. - Hagyjuk ezt… Vannak percek, mikor egy férfi meg egy asszony élete kissé visszataszítónak tűnik előttem, mint egy mosdófülke a faliszekrényben. Legjobb, ha rejtve marad. Annyi bizonyos, hogy mindentől féltem, ami együtt látott bennünket, kettőnket Cransacban. A két fekete könyvszekrénytől a szalon mélyében. A fülemüléktől, melyek egész éjszaka énekeltek, ó! egész éjszaka… A ládától, amelybe Michelt fektették, és aztán, a láda eltűnésétől… Ó, Colombe, gyűlölöm a halottakat! Nem ugyanabból a fajtából valók, mint mi. Megbotránkoztatlak? Egy ilyen… szóval, élettelen férfi ugyanaz lenne, ugyanaz, akit szerettünk?... Nem érthetsz meg… Colombe esdeklőn fölemelte kezét, és megkopogtatta a zongora fakó tetejét. Alice felderülve elmosolyodott. - Jó, jó. Tudom. Látom, még mindig tart az közted és a Balabi között. Jó barátok vagy jó szeretők vagytok? - Mik lennénk mások jó barátoknál? Az ember félig halott a munkától, egyikünk is, másikunk is. Ásított egyet, aztán egyszerre földerült: - Most mégis úgy fest, mintha kicsit rendbe jönnének a dolgai. Ő fogja vezényelni Pouric operettjét a felújításkor. Kissé lehalkította hangját, hogy mohón és reménykedőn közölje Alice-szal: - A felesége beteg! - Ne mondd! - De nagyon is, kicsikém. S méghozzá komolyan. Lassan már nem tudja használni a lábát, s úgy látszik, az injekciók, amikkel kezelik, nemigen hatásosak, a szíve minden pillanatban meggondolhatja magát, és akkor végleg befellegzett!... Elhallgatott, valami boldogítóra és láthatatlanra függesztette tekintetét, az ábrándképtől bágyadt arca, rövidlátó, hunyorgó szeme szinte megfiatalodott. - De tudod, azért nem kell még így elragadtatni magam. Szegény Carrine… Ha látnád, milyen színben van!... Főként a kevés alvástól. Sose alszunk eleget. Túl fáradtak vagyunk, és sosincs szívünk aludni. Segítek neki a hangszerelésben, az átírásokban, amennyit bírok, az óráim után… Egyszerre csak felvidult, és tágra nyitotta fáradt szép szemét: - Képzeld csak, egyik dalát Chevalier fogja énekelni. Akkor aztán!... És tudod, a refrénen kívül, az egész dal tőlem való… Olyan kedves… Tapogatózva igyekezett a heverő támláján keresztül hozzáférni a zongorához, de lemondott róla: - Alice, talán nem beszélek eleget arról… arról, ami veled történt… - Dehogyisnem, kicsikém, éppen eleget - mondta Alice hidegen. Majdnem egyforma szemük keresztezte egymást. Titkolták örömüket, hogy egy nyelven beszélnek: nyersek önmagukhoz, tettetésből és szeméremből cinikusak. - Hallom jönni a másikat - szólt Colombe. - Megyek ajtót nyitni. A régi szokás eredményeképp a legnagyobb könnyedséggel vetette át lábát a heverő támláján, és talpra ugrott. - Na, gyere csak. Igen, Alice van itt. Csókold meg gyorsan, hogy aztán nyugodtan beszélgethessünk. Hermine a zongorára hajította kalapját, és odacsúszott nővérei mellé. Alice arcához szorította a Hermine sokkal soványabb arcát, festett szőke haját, és boldogan hunyta le szemét. - De jó szagod van, kislányom - mondta Alice. - Maradj itt. - Miről beszélgettetek? - kérdezte Hermine, fel se nyitva szemét. - Ó, semmi gyönyörűségesről… Csak elmondtam, hogy torkig vagyok mindazzal, amit odalenn láttam… Mind a hárman hallgattak. Alice csendesen simogatta a festett szőke haj aranyát. Colombe kalimpálgatott a Pleyel zengő, de lepattogzott billentyűin. Alice sóhajtására Hermine felemelkedett, és fürkészve nézte nővére arcát. - Nem, nem sírok! - tiltakozott Alice. - Csak holtfáradt vagyok. Ha csak rágondolok az egészre… Szegény Michou, még biztosítást is fizetett… - Miféle biztosítást? - Hogy is mondjam csak, életbiztosítást. A Biztosító Társaság meg akadékoskodott… Micsoda gyanakvó udvariasság… Vizsgálatot tartottak, gyerekek, vizsgálatot!... Mondhatom nektek, megértem egyet és mást… De végre is, minden rendben van. És Lascoumettes, hát még az a Lascoumettes!... a malmos. Egyszerűen nekem esett, hogy ő akarja a házat meg a földeket! Meg fogja kapni. Isten a tanúm, meg fogja kapni! Ha senki más
nincs, aki megtagadhatja! - De hát akkor - mondta lassan Colombe -, akkor sok pénzed lesz. - Már van is. Megkapom majd a biztosítást, a birtok árát… Körülbelül kétszáznyolcvanötezer frankot, kislányaim. - Őrület… De akkor - mondta Colombe ugyanolyan álmatag hangon -, akkor adsz nekem… adhatnál nekem ötszáz frankot? - Tessék - mondta Alice táskájában kutatva. - Kis butám, ennyire volt égető szükséged? - Pontosan - mondta Colombe. Köhintett egyet, csak hogy valamit csináljon, lesütötte a szemét, és mutatóujjával megnyomkodta szemhéja orra felé eső szegletét. Alice-t már-már megindultság fogta el, látva nővérének tönkrement szép vonásait, de aztán eszébe jutottak azok az idők, mikor „kuckótörvényük” tiltotta az ömlengést. Nővérei vállára hullatta két karját. - Ó, gyerekek! Gyertek velem ebédelni, inni… Feledtessétek el velem, hogy Michel nem érkezik meg az utolsó fogáshoz, szegény, drága Michelem, aki volt olyan ostoba, hogy meghalt… - Tt, tt, tt… - dorgálta Colombe. Alice tiltakozás nélkül fogadta el a könnyedség, a hallgatás és az irónia egyezményes jelét, mely kapcsolatukat szabályozta. De egy percre mégis ellágyult, szorosabban ölelve magához mindkét nővérét. - Itt vagyok, gyerekek. Végre itt vagyok - suttogta fojtottan. - Nem először az életedben - mondta Colombe fagyosan. - És gondolom, nem is utoljára? - vetette oda Hermine. Hogy jobban láthassa, Alice eltolta magától a szőke fejet. Szűk fekete ruhája nyakára Hermine kis aranyrózsát tűzött. Az egyik szirmon cseppnyi briliáns ragyogott. - Ó, ez aztán szép - kiáltott fel Alice. - Weekend úrtól kaptad? Hermine elpirult. - Hát persze… Mit gondolsz, ki mástól kaphattam volna? - De én nem gondolok senki másra. Én tökéletesen meg vagyok elégedve Weekend úrral! - Egy ilyen kitűnő főnök - szólt közbe Colombe. Hermine nekibátorodott, végigmérte nővérét. - Annyit ér, mint Carrine, én mondom. Anélkül, hogy túlságosan kellene iparkodnia. Alice megsimogatta aranyos fejét annak, aki közülük a szőkeséget választotta. - Hagyd békében, Colombe. Huszonkilenc éves. Tudja, mit csinál. Hermine, a Colombe Balabija nagyon kedves vén teve… - Éppolyan szamár, mint én - sóhajtotta Colombe. - Igen, és mindent összevéve, arany szíve van… - Hát ez már mégiscsak sok, kérlek, válogasd meg a kifejezéseidet - mondta Colombe sértődötten. - De hát nem látom be, miért ne nyújthatná Weekend úr is azoknak a megbízható tulajdonságoknak a választékát, melyek… - Melyek elveszik a kedvedet egy férfitól - fejezte be Colombe. - Személy szerint semmi kifogásom Weekend úr ellen. Hacsak nem nyolcvanéves. - Hacsak nincs tele gennyes pattanásokkal. - Hacsak nem egészen világos szőke… - Hacsak nem aktív katonatiszt… - Hacsak nem karmester. Karmester csak egy illet meg négyőnket. Hermine, figyelsz? Hermine, hozzád beszélek. Hermine lehajtott fejjel, nagyujja körmével pattogtatta többi körméről a lakkot. Szőke hajával alig hasonlított Alice-hoz, kivéve a rövid, kissé tömpe orrot, a család annamita orrát. Kis fényes vonal siklott lefelé a húsos orr mentén, s ragyogva fennakadt Hermine szája szögén, aztán eltűnt a sötét ruhában. - Hermine! - kiáltotta Alice felháborodottan. Hermine kicsit még mélyebbre horgasztotta a fejét. - Add kölcsön a zsebkendődet - szipogta. - Hagyd, kicsit megbolondult - mondta Colombe megvetően. - Nem lehet beszélni vele. Vagy jelenetet csap, vagy sírva fakad. - Inkább te hagynád békében. Először is bánthatja valami. És hogy lesoványodott. Megfogta Hermine felsőkarját, aztán a melléhez ért, kezébe vette, mérlegelte. - Nem valami telt - mondta. - Mit csinál veled ez a Weekend úr? Nem ad enned? - De ad - sírdogált Hermine. - Nagyon kedves. Felemelte a fizetésemet. Csak hát, tudod… - Mi tudok? - Felesége van. - Na ez is! - kiáltotta Alice. - Ti ketten, úgy látszik, kizárólag házasokkal kezdtek. És természetesen a szeretője vagy! - Nem - motyogta Hermine a zsebkendőjébe. A lehajtott fej felett Alice és Colombe összenéztek. - És miért nem?
- Nem is tudom - mondta Hermine. - Tartogatom magam. Ó, ez az egész az idegeimre megy… És tetejébe még a Colombe idétlen tréfái… - Idegesek vagyunk - mondta Colombe affektált hangon. - Szűziesek és idegesek. - Hallgasd csak! - kiáltott Hermine. - Úgy mondja ezt, mintha azt mondaná, hogy tetves vagyok! Én végtére is szabad vagyok! Mi közöd hozzá, ha ideges vagyok? Összekuporodott szűk fekete ruhájában, fölvonta vállát, és mellén összefonta karjait. Ugyanakkor már újabb tiltakozásra nyitotta kissé fanyar, szép fogú száját. Alice egészen elcsodálkozott: - Jó Isten, kicsikém, nem tudod a jó oldaláról felfogni az egészet? Ma igazán nincs itt az ideje a veszekedésnek, kutyakölykök között az ősi kuckón. Senki se állította, hogy nem vagy szabad! Ahhoz a denevérhez hasonlítasz, amelyiket lepkehálóval fogtam… Saját ásítása vágta el szavát. - Óoh! enni… Akármit, csak enni! Kilenc óra tíz! Van valami harapnivalód? - Sonkát tojással akartam csinálni - ajánlotta Colombe. - Hagyd el. Tizenöt év alatt elég sonkát ettünk tojással. Elviszlek benneteket Gustave-hoz. Ekkora kis hurkát, mint a karom, ez kell most nekem! Még mindig olyan fi-fi-finom a hurka Gustave-nál? - Nem annyira - mondta Hermine. - Ne hallgass rá! - tiltakozott Colombe. - Kövér és omlós, mint a libamáj. - Befejeztétek? - vágott közbe Alice. - Én a magam részéről Gustave és a chavignole-bor mellett döntök. No, szaporán, most én parancsolok! Colombe, van valami kalpagod, ami megy ehhez a mustársárga ruhához? - Van egy zöld kötött fejfedőm. Valóságos kis csoda, tizenhét frankért. - Alice, csak nem akarsz így elmenni? - kérdezte Hermine rémülten. Alice keményen ránézett. - Szemrehányás? Mert letettem a feketét? Otthagytam az egész gyászt a kaszniban. A faliszekrény felé mutatott. - Holnap reggel újra fölveszem. - És egyáltalán nem bánt… őmiatta? - Michel miatt? Nem. És őt se bántja, biztos vagyok… Elhallgatott, rándított egyet a vállán. - Gyerünk. Ez igazán csak rám tartozik. Bent tolongtak a szűk fürdőszobában, hasukat, farukat behúzva keringtek a mosdó és a tízszer újrafestett horganykád között, és jelentéktelen szavakat váltottak. Egyre erősebben festették ki a szájukat, az arcukat, egyformán fintorogtak, hogy meggyőződjenek foguk vakító fehérségéről, s a végén nevetséges és meglepő módon hasonlítottak egymásra. De mihelyt három különböző kalapot vettek a fejükre, hasonlatosságuk egyszeriben megszűnt. Colombe és Alice úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy Hermine még egy kis aranyrózsát tűzött fekete bársonysapkájába. Mindhárman ugyanazzal a csalhatatlan mozdulattal húzták jobb szemükbe a sapkát, a kopott nemezkalpagot, a zöld gyapjú fejfedőt. Minthogy Colombe-nak nem volt mustárszínű kabátja, Alice nagy lila selyemkendőt vetett a vállára. Ha öltözködésről volt szó, ötletekben kifogyhatatlanok voltak, és mesterien felhasználták szedett-vedett holmijukat. - Colombe, emlékszel a papa mintás sáljára? Milyen jól állt nekem… Mindhárman belcmosolyogtak a kopott foncsorú tükörbe. Szertartásszerű szavakat váltottak elmenés előtt: - A kulcs? - Bennmaradt a zárban. Hozom. Cigi van? - A trafik mellett megyünk el - mondta Alice -, majd veszek mindenkinek. Kart karba öltve, hangosan beszélve mentek át a kihalt utcán, nagyot szippantva a párás alkonyaiból. Alice szokása szerint lábbal taszította be a Gustave-vendéglő ajtaját. Rögtön odasurrant a kedvenc asztalához, a kürtös kandalló mellé, és boldogan sóhajtva leült. A hosszú terem, mely egy vaskos, ósdi párizsi épület alján húzódott, elnyelte a zajokat. Itt soha nem törődtek az egyéni ízléssel vagy finomsággal. - Látod - mondta Colombe -, minden a régi. Úgy jönnek ide enni, mint a gyóntatószékbe gyónni. - Csak a gyóntatószék megenged magának némi díszítést és faragást a kor stílusában… De hol van Hermine? Hermine hátramaradt az egyik asztalnál; egy magányosan étkező, egyszerű, testes asszonnyal beszélgetett. - Ki az a vén skatulya? - kérdezte Alice. Colombe Alice füléhez hajolt. - Weekendné. Az igazi. A törvényes. - Mit mondasz? - Igen, igen. Családi nevén Rosita Lacoste. - És őt, akit Weekend úrnak nevezünk, hogy hívják? - Ahogy mondom, Lacoste-nak. Az üzletét nem, az üzlet neve: Lindauer. - Te szerinted mit fog kezdeni a kicsikével? Colombe vállat vont. - A kicsivel? Nincs semmi ok rá, hogy egyszer majd el ne vegye. Mintha az ember csak agglegényekhez mehetne hozzá!... De van itt valami, amiről nem tudok. Hermine kicsit megváltozott, amint láthatod. - És ha én határozottan megkérdezném, hogy?... - Nem találom túlságosan célravezetőnek… Vigyázz, jön.
- Mit eszel, kicsikém? Mondd, Hermine? - Én… Azt, amit ti ketten - mondta Hermine tétován. - Én tőkehalat provánszi módra és hurkát - mondta Alice. - Én vagdalt marhahúst, tükörtojással és nyers hagymakörítéssel. És csokoládékrémet a sajt után. - Champagne-it vagy beaujolais-t, Hermine? Hermine, hová merengsz? - Fázom kicsit - mondta Hermine összedörzsölve kezét. - Borsos szeletet kérek salátával. - Fázol? Most? Május nyolcadikán? Hallottad, Colombe? Colombe lopva intett neki, és Alice nem kérdezősködött tovább. - Igyál, Hermine, attól majd átmelegszel. Fenékig ürítették az első kancsó chavignole-t. Alice mélyet lélegzett; megszabadult a szorongató nyomástól. A bortól, a jó falatoktól igazi jó érzés fogta el, és minden lámpát fényes világossárga színben látott. Szemközt vele, két nővérének arca, melyekről hirtelen lefoszlottak a régen megszokott vonások, egyszerre idegenné változott, mint azok, melyeket egyszer lát az ember, s melyek semmit sem rejtenek el. Colombe híven mutatta elhasznált harmincnégy évét, s szünet nélkül nikotinnal táplálta krónikus légcsőhurutját. „Szép kis arc - gondolta Alice. - Kis ráncok futnak már a szája szegletén, ajka mint az enyém, csak sokkal keskenyebb lett, mivel folytonosan cigarettát szorongat, olvasás, zongorázás, éneklés, beszélgetés közben. Tekintete az elbátortalanodott, becsületes emberé, orcái hosszában mély árok szalad mindkét oldalon… Fogadok, hogy rá se néz egy férfira, kivéve a Balabit, a hűség és tisztaság e másik példáját. A kicsi is csinos, szőkesége ellenére, vagy tán épp szőkesége folytán. Csak valami baj lehet vele, ki tudja, mi. Az egészségével? Vagy kellemetlenségek? Féltékenység?... Ez a história »Weekend úr«-ral nem egészen világos… Mit kereshetett itt a másik Weekendné? Milyen jó is itt az én kutyakölykeimmel, s e tőkehal olyan, mint a vaj…” Felhajtott még egy pohárral a hűs, szőlőízű borból, és a tenger mormolása zúgott fel fülében. Jó érzése csak fokozódott tőle, és nem zavarta más, csak valami határozatlan aggódás, valami zavaros feketeség, mint egy füstös mennyezet, vagy egy alacsonyan szálló felleg. Homlokát ráncolva, próbált kutatni utána… „Ah! igen gondolta -, ez az, hogy Michel meghalt. Meghalt, és ez már így tart hosszú, hosszú napok óta, és kérdem, meddig fog még tartani… S ezek vajon min veszekszenek?” - Nem, nem mentem oda - mondta Hermine. - Tudom, tudom - szólt rá Colombe. - Igenis nem mentem oda, nem titkolózom. - Nem titkolózol, csak nem mondtad meg nekem! Olyan hangon mondtad nekem a „várnom kell”-t, hogy azt hittem, a színház igazgatósága kért meg rá, hogy várd ki, míg a pénztárosnő elmegy. Én meg, jó bolond, kézzellábbal hadakoztam, hogy senki más ne kapja meg ezt az állást. Megmondhattad volna egyszerűen, hogy nem érdekel, s hogy nincs szükséged a havi külön ezer frankra, amihez egyébként gratulálok. - Először is, tőled nem kértem semmit! Hermine nem emelte a hangját, de fölvette a nyűgös áldozatarc kifejezését, alulról fölfelé irányította a tekintetét, és egy-egy rekedt kis nyöszörgést hallatott a mondatok végén. Colombe nem beszélt vele éles hangon, de elég állhatatosán mondta a magáét, úgyhogy a másik lassanként a végsőkig elkeseredett. Alice megpróbált kijózanodni duruzsoló és világossárga mámorából. - Hé, hé, micsoda újfajta viselkedés ez! Étkezés közben semmiféle jelenet, mondja a kuckó-törvénykönyv III. paragrafusa. IV. paragrafus: sosem civakodni nyilvánosság előtt! - Nincs már itt senki - mondta Colombe. - Itt van a Hermine vén skatulyája. Most fizeti a számláját… - Nem fogja elrontani a gyomrát, egy koktélt ivott - jegyezte meg Colombe. - Ki ez a testes asszonyság? - kérdezte Alice csak úgy félvállról. - Azt hiszem, modellkészítő volt Vertuchounál - felelte Hermine ugyanazon a hangon. - Az Epinaystúdióban ismertem meg, mikor fölléptem a Mimi Öfelségé-ben. - Vertuchounál van? - Azt hiszem, ott volt… Hogy most hol van, nem tudom… Tölts csak egy kicsit, szomjas vagyok. Vízzel keverte a bort, és a kancsó nyaka odakoccant a pohár széléhez. Alice tekintetével kereste az ősz hajú asszonyt, aki éppen elérte az ajtót. Hermine abbahagyta az evést, és keresztbe tette tányérján az evőeszközt. - Nincs étvágyad? - Elment az étvágyam… - Kár. Hozassunk még egy üveg bort, Colombe? - Egy korty beaujolais-t, hogy a sajt is örüljön… Colombe-nak kipirult egy kissé az arca s az orrcimpája. Fél szemét a megszokott mozdulattal összehúzta a füst elől, és ujjaival az asztal szélén zongorázott. Alice nem ütközött meg rajta, hogy egyik nővére se beszél vele Michelről. Ő maga is, amint percről percre rátört a dermesztő emlék, elhárította magától a halál zaklatását, mintha csak Michel otthon várna rá. „Nemsokára… Csak egy kis türelmet…” Michel nem volt többé az a vízből kihúzott, nedves és vízszintes test. Talán éppen otthon ül, telefonkagyló a kezében, vagy ott áll a Tronchin-íróasztal magas polcára könyökölve. „Egy pillanat, Michel… Hagyjál bennünket… Tudod, hogy ez a mi kikapcsolódásunk, nekünk, Eudes lányoknak, ezek a kis vacsorák, és
ilyenkor magunk között szeretünk lenni…” - Valami gyümölcsöt, Hermine? Házi lepényt? - Nem, köszönöm… - Csak nincs valami baj ? - Nincs semmi. S bizonyításképpen ellökte maga elől a tányért, szeméhez szorította az asztalkendőt, és hevesen felzokogott. - De Hermine! - kiáltott rá Colombe. - Hagyd csak. Sokkal hamarabb megnyugszik, ha jól kisírja magát. Alice tovább evett, és példáját követte Colombe is, aki szinte kivirágzott a piros pecsenye és a tisztességes bor áldásos hatására, és mintha az a nagy, ötszázfrankos bankjegy, amely ott lapult, a táskájában, örökre kigyógyította volna minden bújából-bajából. Valami testvéri szeméremből nem néztek szenvedő nővérükre, mint hogyha nyilvánosság előtt kapott volna hasgörcsöt, vagy eredt volna el az orra vére. - Gézézi, gézézi - mondta Alice bátorítón. Hermine világos szeme, mely egészen kéknek látszott, mióta szőke volt, csak úgy csillogott verdeső pillái között. - Gézézi - ismételte. - Könnyű azt mondani. Meg kell inkább próbálni. Alice primőr cseresznyét kért, amit messziről szállítottak Párizsba, mert már fonnyadt volt. „Az erdőszélen, egész közel a vízhez még virágban állottak a cseresznyefák… - emlékezett vissza. - Michel csapzott, nedves hajára is hullott egy-két szirom…” Barátságtalanul nézett az újra eléje rémlő vidékre és mozdulatlan és rejtelmessé vált látogatójára, minden erejére szüksége volt, hogy húgára figyeljen. A sápadt és zaklatott Hermine szórakozottan morzsolgatta hüvelyk- és mutatóujja között a cseresznyemagokat. Alice aggódva s bizonyos ellenszenvvel gondolt rá, hogy talán neki kellene megtörnie szőke és titkolózó testvére hallgatását. „Titkolózó? Mi mindig is eltitkoltuk egymás előtt kellemetlenségeinket, már gyermekkorunk óta…” Ők hárman nem ismerték a belső villongásokat, az egymás közti versengéseket. Küzdelmeik egészen más természetűek voltak: harc a kenyérért, egy tervrajzolói, titkárnői vagy egy külvárosi mulatóban kínálkozó zongorakísérői állásért; azért, hogy négyen vonósnégyest alakíthassanak, s elmehessenek valami zenés nagy kávéházba… Hermine több ízben volt próbakisasszony. Kitűnő módszer a gyors tönkremenésre, a folytonos feketekávé okozta émelygésre; ezután aztán a filmműtermekkel próbálkozott… És Bizoute? Milyen szép is volt Bizoute a pénztárablak keretében, a Bouffes-nál… De ha az ember a négy Eudes lány egyike, hamar rádöbben, hogy az elképzeléseikhez való szívós ragaszkodás - ami ámulatba ejti a férfiakat - csupán egy üvegablakhoz, egy rézrácsozathoz, egy divatszalon küszöbéhez köti őket, és egy lépéssel sem viszi tovább… „És ennél a pontnál gondolta Alice -, felteszem magamnak a kérdést, vajon ezek a nagyon csodált, állítólagos áldozatok, nem csapják-e be önmagukat…” Colombe, a muzsikus, még a legnehezebb időkben sem hagyott volna föl a zenéléssel egy gesztenyével töltött liba kedvéért… Alice, ő, mindent meg tudott csinálni. Még férjhez is tudott menni… Egyszóval tiszta életű, szegény, de büszke lányok, akik megálltak saját lábukon, és akik megvetően mérték végig a szerelmet, mintha csak azt mondanák: „Na lódulj, öregem, gyerünk, tűnj el… Először jön az éhség, a szertelenség és a nevetés szükséglete…” Alice lopva nézegette Hermine arcát, megnyúlt állát, a kis árnyékot az arcán, egy puha szőke hajfürt alatt… Felsóhajtott, és kitépte magát a magányából. - Kávét, kutyusok? Colombe először heves mozdulattal visszautasította a kísértést, aztán elfogadta, alázatos nevetéssel. - Igen, igen, kávét! Megfordította az étlapot, s a hátára fürge kézzel néhány hangjegyet vetett. Szemébe húzott nemezkalapja s a cigaretta, mely jobbra elhúzta száját, megbontotta az arc szimmetriáját, de vonásainak nemes, szórakozottan fáradt kifejezését megkímélte. „Ez itt bizonnyal jobbat érdemelne, mint amiben része van - gondolta Alice -, beleértve Carrine-t is, a Balabit…” - Neked nem kéne este kávéznod, Hermine… - Gondolod? A legfiatalabb elmosolyodott, de Alice megérezte e hideg mosolyban a kihívást, s megriadt. - Ahogy tetszik, kicsikém. Az ősz bajuszú pincér papírabroszt terített a leszedett asztalra, világos karamellszínű calvados-pálinkát, aztán gőzölgő csészéket tett rá, végül a szűrővel ellátott cserépkancsót is odacsúsztatta; Colombe felélénkült. - Még mindig jó illatú a kávéjuk, ugye, Alice… Különben… Mit szándékozol csinálni mindezek után? - Mi az, hogy mindezek után? - De hát, Alice, azt akartam mondani… végre is Michel… - Ah! Persze… Semmit. Pillanatnyilag semmit. Először is egy csomó hivatalos teendőm van… Hajjaj… Szerencsére, Michelnek nincs családja. Legfőként az a szándékom, hogy minél kevesebbet beszéljek róla. - Jó. Ahogy akarod.
- Mivelhogy, az igazat megvallva, nem… nem vagyok elégedett vele ebben a dologban… - Miféle dologban? - Hát… úgy találom, hogy nem kellett volna meghalnia. Egyik csészealjban elnyomta a cigarettáját, és aggályoskodva ismételte: - Igen, úgy találom, nem kellett volna meghalnia. Nem tudom, értesz-e… - Nagyon is jól. Azt hiszem. Szóval, éppolyan komolyan neheztelsz egy ostoba balesetért, mint ahogy egy… egy öngyilkosság miatt neheztelnél. - Pontosan. Az öngyilkosság nem valami nagyszerű dolog. - Bármi is az oka? - kérdezte Hermine. Felindultan hallgatta nővéreit, éles körmével cifrázva a papírabroszt. - Bármi is az oka - mondta Alice. - Bármi is az oka - ismételte Colombe is. Szelíd és hűséges pillantást váltott Alice-szal. - De végtére van olyan öngyilkosság, melynek oka a… a kétségbeesés… a szerelem… - Mit nem mondsz! Hallod, Alice? En - kockáztatta meg Colombe - a magam részéről úgy gondolom, ha egy férfi szeret engem, akkor semmit se becsüljön többre nálam, még az öngyilkosságot se. - De ha mondjuk, te kétségbe ejted, Colombe? Colombe valami naiv felsőbbséggel nézett nővérére. - Hogyan is lehetne kétségbeesett, ha én mellette vagyok? Logikus, hogy csak akkor lehetne az, ha elhagynám…. - Szeretem ezt a „logikust” - mondta Alice rámosolyogva Colombe-ra. De Hermine a feje búbjáig elvörösödött. Titokzatosabb volt ugyan nővéreinél, de olykor mégis kiismerhetőbb. - Szörnyűek… szörnyűek vagytok! - kiáltotta. - Elvitatjátok egy férfitól azt a jogot, hogy megfontolatlanul, csak úgy beleessék a vízbe! - Igenis, azt, jól hallottad - mondta Alice. - Ó!... Ettől a férfitól, aki még halála után is rád gondol. Mert volt rá gondja, hogy biztosítsa az életedet… - És aztán? - mondta nyersen Alice. - Fütyülök az anyagi jótéteményekre, jól tudhatod… Jobban tette volna, ha az övét óvta volna meg, az ő életét. - Ó! tudod… te aztán… Hermine hosszú szalagot szakított le a papírterítőről, és néhány sértő szót vetett oda Alice-nak fojtott hangján. Colombe és Alice várták, míg megnyugszik, de türelmük és tartózkodó magatartásuk mintha sértette volna. Ellenben mikor meggondolatlanul felsóhajtott: „Szegény Michel!”, Alice a karjára tette kezét. - Vigyázat, kislányom. Kicsit sokat ittál az este. Te vagy az egyetlen négyőnk közt, aki nem bírja a bort. Michel rám tartozik. Még ott is, ahol most van. Ha már ti kettőtök előtt se mondhatom ki, amit gondolok, ha már egy kicsit igaztalan se lehetek, zavartalanul, nyilvánvaló igazságtalanságból, vagy éppen… szerelemből… Hermine hevesen kiszakította a karját, s arcát Alice kezére szorította: - De igen! igen! Lehetsz! - kiáltotta fojtottan. - Légy csak igaztalan! Légy csak! Nem kell vigyáznod! Tudod, hogy én vagyok a legkisebb! - Tt, tt, tt… - gúnyolódott Colombe. - Ne szidd már - mondta Alice. Épp annyi megindultsággal, mint nyugtalansággal tűrte kezén a forró arcot, s a zöld mintás, mustárszínű ruhaujjon, mely mintha nem is az övé lett volna, széthullt a kibomlott, puha szőke haj. - Na, nyugodj meg, kicsi. Még itt van ez a jóravaló pincér a fürdőszolga-bajuszával… Gyere, megyünk lefeküdni. Colombe, te elmész még a Balabiért a mulatóba? Colombe szomorúan és tagadólag ingatta a fejét. - Hát te, Hermine? Te mész valahova? - Nem - mondta Hermine tompán. - Hova mennék? - Akkor vigyetek haza, hozzatok taxit. Meghalok a fáradtságtól. - De - mondta Colombe - van valaki otthon, aki segít neked? - Holnap reggel jön a Nem-Alvó. - És ma este? - Ma este senki. Mind a hárman elhallgattak, indulásra készen, titkolva, hogy gondolatuk, mindhármuk gondolata, ugyanazon az úton jár, egy lakás körül, ahova Alice egyedül fog belépni, ahol egyedül fogja tölteni az éjszakát. - Alice - kérdezte Hermine -, megtartod azt a lakást, akarom mondani, a lakásodat? Alice kitárta hosszú karját. - Tőlem kérded!... Hát tudom én? Nem, nem tartom meg. Vagy mégis, egyelőre megtartom. Különben is tűnjünk el, vagy itt alszom el az asztalnál… Csendes, párás éjszaka volt, szellőtlen és illattalan. A taxiban Alice nővérei közé ült, karjait az övéhez hasonló két karhoz szorította, melyek éppoly szépek is voltak, mint az övé. De Hermine oldaláról lesoványodott testet, hegyes könyököt érzett. „Vajon mi lehet a kis Hermine baja?...” - Ha valamire netán szükséged lenne… - szólalt meg egyszerre Colombe. - Odéon 28-27.
- Végre bevezettetted a telefont? Ez aztán az esemény! - Nem én - mondta kurtán Colombe. - Hermine szobájában van. A gyalogjárón állva, mindhárman a harmadik emelet felé emelték fejüket, mintha csak attól tartanának, hogy világos lesz odafönn. Alice megvárta, míg nővérei elmennek, azután becsukta a súlyos kaput. Már a kovácsoltvas ívekkel díszített, lassú liftben alaposan meggyőződhetett saját gyávaságáról. A zárban megforduló kulcs zaja, a szőnyeg alatt megreccsenő parketta, amint átsietett a hallon, s a többi jól ismert kis zörej, mely Michel éjszakai hazaérkezését szokta kísérni, mind hidegvére gyáva megfutamodásáról tudósította. Bátran viselte el a félelmet, mint egy újabb csapást, vonakodva, de elfogadta. „Nincs más hátra, mint hogy egész éjszaka virrasszak” - gondolta. Merészen benyitott Michel dolgozószobájába, erősen kivilágította, és alighogy nagyot szippantott a bőr, a kölnivíz, a dohány és könyvek összevegyült illatából, szerelmes zokogás tört fel belőle, az őszinte fájdalom könnyeivel: olyan jólesett volna hosszan sírnia. De az íróasztalon egyszerre csak észrevett egy pár férfikesztyűt, vastag kénsárga bőrből: a Michel kesztyűjét; enyhén verejtékezni kezdett, ahogy így oldalról nézte a pár kesztyűt, melynek lazán duzzadt és begörbülő ujjai egy jól ismert és eleven kéz tartását utánozták. Lehorgasztotta fejét, fegyelmet és engedelmességet parancsolt magára; szívverését hallgatta, meghányta-vetette a rá váró lehetőségeket egy többé-kevésbé nyugodt éjszaka eltöltésére. Még azt is számba vette, hogy találkoznia kell a Michel pizsamájával a fürdőszobában, s főként az ággyal, mely az övé mellett üresen, fakó bársonnyal letakarva tátong… Mióta Cransacban szemtől szembe látta a már örökre elaludt Michelt, minden erejével küzdött a nyugalmat, örömet többé nem ismerő ágy, a Michel ágyának képe ellen. Büszkeségből, józanságból nem akarta rögtön megadni magát, ott maradt hát állva a dolgozószoba közepén, az íróasztal előtt; rend honolt rajta, amit oly könnyű fenntartani azoknak, akik keveset írnak. Középen a bőrsarkos írómappa, körülrakva itatóssal, piros és kék ceruzákkal s egy krómozott fémvonalzóval. „Vonalzó állapította meg Alice. - Ki az ördög használ vonalzót? Sohase láttam, hogy lett volna vonalzója… És az a hamutartó… Hogy hagyhattam, hogy ilyen ócska hamutartót használjon…” Mosolyt kényszerített az arcára. De jól tudta, hogy most már megadja magát. Fekete hajfürtje homlokához tapadt. A zárt zsaluk résein könnyű szellő szökött be, végigszaladt a szobán, s az íróasztalon fellibbent egy papírlap… „Elég ebből” - gondolta Alice. Egy verítékcsepp futott le a halántékán. Tudatos erőfeszítéssel elűzte agyáról és szeméről a látomást szülő fellegeket, és elhagyta a szobát, még a villanyt is eloltotta. A megvilágított lépcsőház próbára tette reszkető térdét. „Mindjárt lenn vagyok… Még egy emelet… Na, már lenn is vagyok…” Előtte homálylott az utca, sietős éjszakai járókelőivel s feje fölött a porzó csillagokkal… Elcsigázottan elmosolyodott, s gépiesen mondogatta: „A kuckó… a kuckó…” A régi lakás folyosóján Colombe hangját hallotta, amint Hermine-ére válaszolt, és csendesen kopogni kezdte az egyezményes jelet. Colombe felkiáltott: „Nahát! ez aztán!” - és jött is ajtót nyitni, Eudes apó pizsamájában, hátrafésült, frissen kefélt, még csuromvizes hajjal; a homloka sokkal világosabb volt arca többi részénél. - Gyere csak, kutyuskám! Hát visszajöttél? Csak nincs valami baj ? Alice lehajtotta tömpe kis orrát, és könnyek között elfintorodott. - Féltem egyedül - mondta szégyenkezés nélkül. - A kicsi hol alszik? - A szobában. Az igazi ágyon. Én megtartottam magamnak a kuckót. Alice csak nézte a széles heverőt, összevissza hányt ágyneműjével, mély völggyel a közepén, az esti újságokat a takarónak szolgáló pléden, s a kis zongoralámpát, melyet éjszakára kék papírzacskóval fedtek be… Félórával később könnyű álomba merült. Ébren aludt, mint az állatok. Álmában, mikor Colombe melléje feküdt, Alice kinyújtotta egyik karját. Homályosan érezte, hogy hosszú lábszára, behajtott térdével odasimul egy másik hasonló lábszárhoz. Karja a levegőben tétovázott, végre egy másik karhoz simulva talált menedéket. Colombe tétován csókot lehelt fülcimpájára, sima hajára, aztán „Gézézi, gézézi”, sóhajtotta, hogy elhessentse a gonosz álmokat, és nem szólt többet reggelig. - Saláta!... Friss a fejes saláta… - kornyikált egy hang az utcán. Alice nem akart hinni a fülének. Lelkének egyik fele már ocsúdott, másik még nem tudott szabadulni az álomtól. „Saláta!... Túl szép volna… Álmodom… - álmodta Alice. - Huszonhat éves vagyok, és Michel estére találkát adott a kis Grévin-színházban…” Zongorafutamokra, majd a Seherezádé recitatív-belépőjére ébredt. Szertartásszerűen. Egyedül hevert a kuckó mélyedésében, a műterem zöld függönnyel árnyékolt ablaka alatt. A heverő támláján át, melyhez hozzásimult a zongora oldala, teleszívta magát, mint régen, az ágyékát, derekát, tüdőrekeszeit megrezegtető zenével. Oly zengőnek érezte magát, hogy elhessegette, ami még maradt az álomból, és karját kinyújtotta a zölden szüremlő napfény, a dallam, az éneklő és hajdani huszonhat éves önmaga felé… Colombe a zongoránál ült, egyik szemét lehunyva, félrebillent fejjel, dohányzott. Könyökig felgyűrte Eudes apó pizsamáját, és mezítelen lábával nyomta a pedált. - Hol a másik? - kiáltott Alice. - Kávét főz - motyogta Colombe.
Fölkelt a zongorától, kinyitotta az üvegtető alatt az alacsony ablakot, és kikönyökölt. - Saláta!... Friss a fejes saláta… - kornyikálta az utca. Alice felpattant, összehúzta derekán a fürdőköpeny övét, amelyben aludt, és nővére mellé állt. - Colombe, nézd csak, ugyanaz az árus! Colombe! - Igen. - Hát ennyiszer négy évszakot érhet meg négy évszak gyümölcs- és zöldségárusa? Colombe válaszképpen ásított egyet, s a májusi reggel fényt vetett fáradt vonására. - Zavartalak az alvásban, Colombe? Hosszú kar csapott Alice vállára. - Istenemre, nem, kicsikém. De hát, gondolom, hároméves hátrányom van az alvásban. És te? Jól aludtál? Szunyi, szunyi, jól, jól, jól? Milyen friss vagy. Még meg se néztelek, Alice… Nem szeretnélek megbántani, de… Igazán lehet valaki ilyen, mint te ma reggel, ha bánata van? Alice vállat rándított. - Ostobaság, Colombe… Vannak kutyák, amelyek nedves orral múlnak ki. Különben szó sincs róla, hogy meghalnék. Az ember morálisan nem felelős testi egészségéért. - Nem tudom - mondta Colombe. - De egy kicsit mindig az. Alice hunyorgott a napfényben, mely már elérte az ablakot, összehúzta orrát, és felvonta felső ajkát. Fintora felfedte rózsás ínyét, mélyen beágyazott nagy fogait; szemöldökére hulló fekete hajkoronáján kékes visszfény imbolygott. Hirtelen felélénkült. - Gondold el, Colombe, három hétig, egyedül, elviselhetetlen életem volt odalenn… S a legfurcsább, hogy mégis elviseltem. A biztosító emberei. Lascoumettes, a jegyző, mindenki ellenem. Még Michel is. Igen, még Michel is! Így magamra hagyni engem, így, egészen magamra, egyik percről a másikra… Gondolj, amit akarsz, de reggel hatkor, véletlenül vízbe fúlni, az egy kicsit gyanús. És mindenekelőtt nem illik. Micsoda falka a nyomomban. Mit képzelhettek? Hogy a kezükben leszek? Hogy semmiért elkótyavetyélem az egész limlomot, házat, földet, mindent? Azt mondtam nekik: majd meglátjuk. Tudod, Lascoumettes valaki. De hisz ismered, az a zömök fickó, sok-sok szőlője van. Cransacot akarja. Természetesen Chevestre is. De Chevestre-nek nem! Hogy az ember a saját tiszttartójának adja el a birtokát, az már aztán sok a csúfságból. Hát meghívtam Lacoumettes-et ebédre, hogy megtárgyaljuk az átadást. Armagnac-pálinka, párolt marhahús, nyúlpecsenye… Tudom már, mitől híznak vidéken az özvegyek. És tudod, Lascoumettes attól sem riadt volna vissza, hogy feleségül vegyen! Egy füst alatt vállalta volna az egészet, a birtokkal együtt az asszonyt is. Mindegy, most már vége. Csak tegnap este féltem és reszkettem a Michel lakásában. Hát visszajöttem ide. Ó, ez a kuckó, ez a jó álom egy kosárban veled… A Seherezádé-ébresztő, a „szép friss fejes saláta” és minden, minden… Éppen erre volt szükségem, Colombe… Fogadj még egyszer ínségeink idejének vendégszeretetébe… Kifulladva megállt, kinyújtózott, két kezével az ablakdeszkába kapaszkodva, s lehunyta fénytől és könnytől csillogó szemét. Fürdőköpenye szétnyílt kis, feszes keblén. - S ha meggondolom, hogy én is ilyen voltam - sóhajtott Colombe, aki csodálta nővérét. - Ah! szegény Balabi… Igazán jobbat érdemelne, mint ami vár rá… s ami már nem is igen vár rá… Hátravetette ferde hajfüggönyét, és bekiáltott a belső szoba felé: - Mi lesz már azzal a kávéval? Szent Isten, háromnegyed tíz! Aztán halkabban folytatta: - Alice, tudod, mit csinál odabenn Hermine? Telefonál. Reggel már hét órakor hallottam a hangját. - Mit beszélt? - Szavakat nemigen vehettem ki. De a hanghordozása nem nagyon tetszett. Fakó, kifejezéstelen hang. Csak annyit hallottam: „Majd megmagyarázom. Nem. Nem. Semmi esetre sem.” S azután a könnyeit. Tanácstalanul néztek egymásra. Erélyes lábmozdulat lökte be a műteremnek a folyosóra nyíló ajtaját. Hermine, tálcával a kezében, egyszerre lépett be a kávé és pirított kenyér illatával. - Két tejeskávé és egy fekete! - jelentette. - A házmesterné egyszerűen lenn tartotta a tejet. A vaj kissé állott ma reggel. Jó reggelt, kedveseim, i-vel! A jól nevelt fiatal lány ügyessége és kedvessége sugárzott róla, ahogyan a heverő és a zongora közt átevickélt, a tálcát egyensúlyozva az íróasztalt borító papírhegy fölött. Kitölt-vén a kávét, kiosztván a vajas pirítóst, átvetett lábbal fölült a kuckó támlájára. - Jól aludtál, Alice? Alice egy mozdulattal, egy kis mosollyal felelt. Elképedve vizsgálgatta Hermine pizsamáját, a halvány rózsaszín kreppszaténból készült buggyos nadrágot, a selyemrojtos övet, a festett szőke lány barnás bőrén áttetsző vörös csipkebetétet… Hermine mezítelen lábán ezüstvirágokkal hímzett rózsaszín papucsot himbált. - Hogy mi mindent lehet vásárolni havi harmincöt frankból! - mondta Alice. Hermine sápadt kis füle platinaszőke haja alatt rákvörös lett. Vad tekintetet vetett nővére felé, szótlanul rárakta az üres csészéket a felpattogzott lakktálcára, és kiment. - Látom, már heccelődni sem lehet - mondta Alice Colombe-nak. - Azelőtt nem volt ilyen. Biztos, hogy ugyanarról a Weekend úrról van még szó?
- Igen. De úgy látszik, többé nem ugyanarról a Hermine-ről. És mondd, te ildomosnak tartod, hogy megismerkedett Weekendnével? Én úgy gondolom, ha két asszony, aki jobban tenné, ha nem ismerné egymást, ismeretséget köt, az maga az erkölcstelenség. - Gyakran mondasz ilyen megfellebbezhetetlen igazságokat, én kis Fekete Galambom? Mit tudsz te az erkölcstelenségről? Alice nevetésében valamiféle tiszteletlen tisztelet nyilvánult meg, melyet nővére mindig kiváltott belőle. Colombe meg viszonzásul olyan tekintetet vetett rá, melyben ott ragyogott gyermeki tisztaságú lelke, melyet semmi se tudott lealacsonyítani, se elkeseríteni. - Ide hallgass, Alice, van egy üzleti ajánlatom. Neked adom a fésülködőasztalt, hagyd nekem a fürdőkádat, már úgyis elkéstem. - Ördögbe az üzlettel. Tied mind a kettő. Majd otthon megfürdöm. Itthon ebédelünk, vagy a városban esztek? A hosszú Colombe bátortalanul tárta szét karjait. - Két órám van! Val-de-Grâce-ban, aztán fél háromkor az énekkar kint Auteuil-ben… Hogy jönnék haza… Útközben majd betérek egy tej ivóba. - És Hermine? - Ó, a kicsike nem ebédel itthon. Nem tud szabadulni a munkájától… ahogy ő mondja. Nagyon egyedül leszel. - Van elég dolgom, gondolhatod - mondta Alice fontoskodva, hogy elrejtse csalódottságát. - Mindig a házmesterné jön föl délben? Szeretnék pénzt adni a háztartásra. - Hiszen adtál nekem tegnap este. - Csak semmi komédiát. Átveszem a pénzügyeket. Bízd csak rám. Nemigen szeretem azt a pénzt, ami most az enyém. Mikor találkozunk?... - A kuckón fél hét-hétkor. - És Hermine? - Őrá ne nagyon számíts… Hermine! - kiáltotta, kieresztve a hangját. - Velünk vacsorázol? Válasz nem jött, de néhány pillanat elteltével, Hermine belépett, és becsapta maga mögött az ajtót. A leányon érthetetlen felindultság látszott. Selyemrojtos öve kioldva a földet seperte, egyik válla meztelenül kibújt a csipkebetét alól, és arca a félbehagyott kikészítés jeleit mutatta. Alice utánozta Colombe szertartásos hidegvérét és várt. A Hermine arcáról sugárzó feszült kifejezés megenyhült, és a lány az ajtónak dőlt. - Verekedtél? - kérdezte Colombe, fel sem emelve hangját. - Körülbelül - felelte Hermine. - Szabad tudnunk, vagy nem szabad? - Nem szabad. Megkötötte övét, és elfedte mezítelen vállát. - Úgyis jó - mondta Colombe. - Alice kérdi, velünk vacsorázol-e? - Ó, vacsorázni… Persze veletek. Réveteg udvariassággal még hozzábiggyesztette: „örömmel”, és gépiesen elmosolyodott, felfedve a családi, szép nagy fogakat és vérszegény ínyét. Aztán egy beteg gyerek pillantását vetve Alice felé, kivonult. - Na? - szólalt meg Colombe. - Láttad? Szent Isten, a földalattim… - De, Colombe… Hagyjuk így elmenni? Ne próbáljuk megtudni… rendbe hozni… Én már rá se ismerek erre a kislányra. Fejét félrehajtva, szemével hunyorgatva, hogy elkerülje a fölfelé szálló füstöt, Colombe vállat vont. - Te megpróbálhatod. Én lemondok róla. Ezek a históriák, Weekend úr, a telefon, a válás, sőt névtelen levelek körül… Hajjaj… Megrázta a zongorázáshoz, húrpengetéshez szokott, izmos, nikotinfoltos kezét… - Névtelen levelek? - kapta fel élénken Alice a fejét. - Kinek szóltak? - Lehet, hogy Hermine is kapott - mondta Colombe habozva. - Valamikor be is idézték. - Beidézték? Hova? És kicsoda? - Valami ügyészi megbízott, azt hiszem… Tudod, ahol a családi botrányokozás ellen, és… mondjuk csak ki, zsarolás ellen lehet panaszt tenni… - De csak nem Hermine volt a panasztevő? Beszélj hát, mindent úgy kell kihúzni belőled. - Tudod, én ezekben a dolgokban nem vagyok valami jártas… - És mikor történt? - Várj csak… januárban. - Szóval őt gyanúsították? - kérdezte Alice egy percnyi hallgatás után. - De hát mivel? - Nem tudom - mondta Colombe komolyan. - Csak annyit tudok, amennyit elmondtam neked, azt is csak később és apránként illesztettem össze ellesett telefonbeszélgetésekből, és a magam következtetéseiből… Láthatod, hogy Hermine egészen megközelíthetetlen… Ó, a földalattim, s a két kölyköm, aki vár az órájára… Alice úgy ment el, hogy nem is láthatta a húgát, aki különös szemérmességében bezárkózott az egyetlen
hálószobába. A csukott ajtón át kikiáltott: „Nem lehet bejönni, meztelen vagyok és tetovált. Igen, angyalom, akkor este vacsorára! Gézézi, gézézi! S aztán megyünk moziba! Igen, angyalom!” Alice türelmét vesztve elindult, fekete ruhában, arcán a gyászfátyollal. Gondolkozás nélkül haladt a megszokott úton. Hosszú léptei biztosan vitték, akárcsak akkoriban, midőn a kuckóbeli csacsogás, hallgatás és dohányzás ártatlan kicsapongásai után, visszaindult férjéhez, az otthonába. Egy kirakat tükrében magas, gyászruhás asszonyt látott jönni vele szemben a messziből, aki orrát magasra tartva, lépteit mintha valami zene ritmusára igazítaná. „Mintha kissé túl rövid volna a ruhám” - állapította meg. Fekete harisnyája hosszú, szép lábszárára feszült. Mintha hallaná Michel megnyerő hangját: „Hová mégy így, kis végeérhetetlenem?” Az emlék oly éles volt, hogy egy kávéházi asztalkába kellett fogóznia, és megütötte egyik lábujját. Nem is képzelte, hogy ilyen sokáig tarthat, míg Michel hiánya, Michel halála és önnön bánata leülepszik benne, változatlan állapotot és bizonyosságot teremt, melyet többé nem zavarhat meg sem az álom, sem az ébrenlét. Micsoda zűrzavar… És még csak nevet se lehet adni neki! Egyszer a halál váratlanul teljesen kihull az emlékezetéből: „Ideje már, hogy újra béleltessem a nyári felöltőjét…” Erre aztán a durván felbukkanó emlékezet Alice arcába kergeti a vért. Majd könnyedén kibontakoznak a teljes hálátlanság pillanatai, annak az asszonynak a közönyössége, akinek mintha még sohasem lett volna se férje, se szeretője, aki sohasem ismerte Michelt, sohasem sírt egy halott fölött. „Először is az ember nem sirat meg egy halottat, hanem elfelejti, vagy mással helyettesíti, ha már az ember saját maga nem hal bele a hiányába!” A szívtelenségnek ezekben az alattomos szakaszaiban Alice megpróbált szégyenkezni maga előtt, de egy sokkal okosabb Alice előtt nem volt titok, hogy egy asszony mindig csak azon tud szégyenkezni, amit kimutat, és nem azon, amit magában érez… „Ó, de gyönyörű ez a boglárka, magával hozza a harmatos mező üzenetét…” Már nyitotta is a táskáját, hogy vegyen egy nagy csokor sárga, fényes boglárkát, a folyópartok e szép virágát, de eszébe jutott a házmesterné meg a Nem-Alvó, a rideg elveikkel…” Ha tekintettel lennék ezekre a hölgyekre, akkor csak festett szalmavirágot volna szabad vennem. Na majd én megtanítom őket…” Mégis megadással viselte egyiket is, másikat is. Míg a homályos lépcsőházban a felvonóra várt, a házmesterfülke felől zsémbes szavak ütötték meg a fülét: „Ekkora kis fátyol, mint ez, én mondom magának, még egy nagybácsi gyászolásához se elég!” A Nem-Alvó, ez a se hideg, se meleg bejárónő kitartóan kereste Alice homlokán az özvegyi fehér fürtöt és kezén a fekete cérnakesztyűt. Gondoskodása egyetlen kérdésben merült ki: - Nem kívánja, nagyságos asszony, hogy egy kis zöldséglevest főzzek? Alice kis híján nevetésre fakadt. De érthetetlen vidámsága nem soká tartott… A közös lakásban, ahol minden ablak kitárva a májusi napsütésnek, csupán keserűséget, türelmetlenséget érzett, hasztalanul kereste maga körül tegnapi félelmét, és a testétől elszakadt Michel bolyongó jelenlétét. „Rendbe akartam rakni az iratokat… Milyen iratokat is? A Michel iratait ismerem, azok rendben vannak. Itt vannak a saint-raphaëli Omnium mozi aktái, aztán a montpellier-i Mail-színházé, a lyoni Toll és Ecset Galériáé, a földközi-tengeri körzeté… Aztán a szerencsétlen cransaci számadások… Egy szegény kis, szűkölködő, kicsit könnyedén vett, kicsit munkás élet mérlege, egy férfié, aki gyakran került a lejtő aljára, s akit én emeltem fel… Aztán itt vannak az én vázlataim az Aliénor Királynő jelmeztervei. Két ruha, két köpeny… Rákönyökölve az egyik ablakra, kihajolt az üzletek nélküli utcára: „Semmi bajom ezzel a hellyel. Nem szeretek semmit, nem gyűlölök semmit... Mi bajom lehet mégis?” - A nagyságos asszony itthon ebédel? Alice sebtében hátrafordult: - Nem, nem, a nővéreimhez megyek. Ugye megérti… Elhallgatott, hirtelen elbátortalanodva, amit különösnek tartott, de amit a Nem-Alvó, úgy látszik, egész természetesnek talált, mert rábólintott fakó fejével, és felemelte a kezét: - Hogyne érteném!... És este itthon eszik a nagyságos asszony? Alice várta ezt a kérdést, mégis összerezzent: - Nem, nem… Egyelőre jobb, ha a nővéreimnél vagyok. Ott is alszom. Míg el nem felejtem, a telefont nem szereltetjük vissza… Meleg már a víz? Hamarjában megfürdöm… Negyedóra alatt végzett. A forró vízben is vacogott. Nem nyúlt a drapp pizsamához, mely ott lógott a fürdőszobában, várva Michel visszatértére, és elővigyázatosan vette ki fogkeféjét egy kis opálszínű tartóból, a Michelé mellől. Aztán becsomagolt kis kézitáskájába, karjára terítette fekete köpenyét, és hogy biztos lehessen benne, hogy semmi se tarthatja már fel, sarkig tárta az előszobaajtót, közben bízva meg Nem-Alvót a lakás rendben tartásával. „Azt elviselem, hogy Michel halott, de meghátrálok a legjelentéktelenebb dolgok, rosszindulattól mentes emberek elől. Igaz, még nem bizonyosodott be, a Nem-Alvó mentes minden rosszindulattól… A kuckó… gyorsan a kuckóba…” Megindultságában lehunyta szemét. „Ó, a kuckó… A jó éjjeli szállás, a barlang, az emberi nyomokkal, szerény jeleivel a falakon, elhanyagolt, igaz, de nem piszkos. Egyikünk se volt benne valami boldog, mégse akarja elhagyni egyikünk se…” Eszébe jutott, hogy egyedül kell ebédelnie, de nem volt kedve vendéglőbe menni. Mielőtt a lakáshoz ért, útközben friss ánizskaprot, egy doboz tonhalkonzervet, tojást, túrót meg egy kis
üveg pezsgőt vett magának. De parancsoló éhsége, mely szinte marta gyomrát, erősen veszélyeztette kis ebédjét. Míg egy tojás ott táncolt a forró vízben, Alice kenyér nélkül bekapta a tonhalat, a borssal meghintett túrót, és épp az ánizst ropogtatta édesség helyett, mikor eszébe jutott, hogy még fel se bontotta a kis pezsgőspalackot. Félretette hát: a „második rekeszbe”, ahogy a konyhaszekrényt nevezték. A mosogatóban, egy kis zománcedényben selyemharisnya ázott. Colombe harisnyája, vagy Hermine-é?... „Inkább Hermine-é lesz, nagyon finom…” Élénken szappanozni kezdte, majd ráborította egy törülközőre. Halkan dúdolgatott, cigarettát szorongatva ajkai között. „És a kávé? Elfelejtkeztem a kávéról! Majd lemegyek, és állva iszom egyet.” Belépett a szobába, melyben Hermine aludt. „Kicsit rendetlen, de jó illatú.” Helyére tett egy pár cipőt, a szatén pizsamát, egy bontófésűt. A kis udvarból jövő szomorkás napfény egész nekividult, amint átszűrődött a fekete virágos, rózsaszín függönyön. „Mindenesetre sokkal csinosabb, mint Eudes apó idejében - állapította meg Alice -, de azért én jobban érzem magam a műteremben. Ez a szoba, akárcsak Hermine, tele van egy csomó olyan dologgal, amit nem ismerek.” Halkan dudorászva: „Kávé, kávé, bűvös nedű, te…” fölvette kis gyászkalapját, és elindult lefelé. A második emeletnél egy lélekszakadva fölfelé rohanó nő ütközött belé, és bocsánatot kért. - Hermine! - Tessék… - Mi van veled? - Semmi… Megbocsátasz? Én megyek föl… Megbotlott, és Alice szorosan átölelte. Az aranyrózsával megtűzött kis fekete sapka földre hullt; Hermine le se hajolt érte. - Fölkísérlek. Fogózz a korlátba. Mondom, hogy fogózz a korlátba. Tapogatózva fölemelte a bársonysapkát, betessékelte nővérét a műterembe, és ráfektette a bőrdíványra. Feje fedetlen volt, szőke haja homlokába hullott, de egyébként semmi különös nem volt rajta, kivéve sápadtságát és szembogarának ijedt mozgását jobbról balra, balról jobbra, mintha olvasna. - Ittál? - kérdezte Alice. Hermine nemet intett a fejével. - Ettél már?... Vagy azt se? Nem sérültél meg? Hirtelen elkapta nővére táskáját, de nem talált benne fegyvert. - Várj egy pillanatig. Kihozta a kis pezsgőspalackot, és félig töltötte a poharat. - Igyál! Igen, igen, igyál csak. A langyos pezsgő a hánytatószerek királya… De hát mi történt veled, kislányom? Hermine elvette a poharat megnedvesített ajkától, és szembenézett nővérével: - Vedd tudomásul, hogy nem vagyok a kislányod! Rálőttem Lac… Weekendnére! - Mit beszélsz? - Rálőttem Weekendnére! Hányszor mondjam? Kiitta a poharat, és letette az asztalra. Alice lehajtotta fejét, és megdörzsölte hirtelen elzsibbadt, hideg ujjait. - És… meghalt? - kérdezte. Hermine dühösen megrándította a vállát. - Hová gondolsz! Sokkal ügyetlenebb vagyok annál! Nem, nem halt meg. Még csak meg se sebesült! - De tudnak róla… Le fognak tartóztatni? Hermine, igazat beszélsz? Édesem… Hermine sírva fakadt, nyöszörögve, akár a gyermek. - Nem, nem fognak letartóztatni… Elhibáztam… Fütyült rám… Azt mondta, menjek csak nyugodtan haza… Nem fog panaszt tenni… hogy én csak egy ostoba liba vagyok… Azt is mondta, hogy kicsit megártottak nekem a ponyvaregények… Ó! Alice… Vadul szorította két öklét a szeméhez. - Tanú nem volt? - Nem, kezdetben nem. - És a végén? - A végén… Hermine elhallgatott, néhány lépést tett a zongora, az íróasztal és az ablak közti szűk sarokban. Tenyerét simán csípőjére tette, elhagyta magát, görbe háttal, beesett mellel járkált, ahogy a munkában elfáradt próbakisasszonyok. - Nem is tudom, mért mesélem el neked az egészet - mondta durván. – Egyszóval… A végén belépett León… Weekend úr. Minthogy ebben az időben nemigen kellett volna ott tartózkodnom, hunyorgott rám. Akkor Lac… Weekendné azt mondta neki, hogy elkéredzkedtem az irodából, mert rosszul éreztem magam. Amilyen feldúlt lehettem, el is hihette. - És a revolver? - Az asszony beledugta a fiókba. Micsoda ócskaság. Nem működik. Képzelheted, micsoda felsülés volt, mikor a kezemben tiktakkolt egyet, ahogy elsütöttem… Szórakozottan kibámult az utcára, harapdálva ajkán a rúzst. - És az asszony - sürgette Alice -, ő milyen képet vágott az egészhez… - Ő? Semmilyet. Elkapta a csuklómat… Kicsit fölhajtotta ruhaujját, aztán újból letűrte.
- És kivette kezemből a revolvert! Ez az egész. Ó, te nem ismered… - Azt mondtad, Weekend úr belépett a végére? S mikor elmentél, mit csinált? - Semmit - mondta Hermine. - Hisz csak férfi - mondta keserű nyugalommal. - Mondd, láttál már életedben olyan férfit, aki pontosan abban a percben tett volna meg valamit, mikor vártad, hogy megtegye? - Ritkán - mondta Alice. - De láttam nőket, akik igen vaskos ostobaságokat követtek el… Csak nem állítod… - Csend, kicsikém, csend. Kinek-kinek, ugye, a maga gyereksége… Az idősebb nővér elképedve emelte szemét erre a nagy fekete lányra, aki szőke haja, aggasztó soványsága ellenére is hasonlított hozzá, és aki azelőtt még álmában se gondolt volna rá, hogy őt hányaveti és fölényes hangon „kicsikémnek” szólítsa. Egyszerre érthetetlen fáradtság zuhant rá, kinyújtotta lábát a heverőn, és heves kívánság fogta el egy csésze gőzölgő kávé és Michel után; úgy kellett volna neki Michel, amint a reggeli után hanyagul ropogtatja, lapozgatja a képeslapokat… - Ide hallgass, Hermine… Húga egy mozdulattal elfojtotta benne, amit mondani akart. - Nem. „Ide hallgass, Hermine”, ugyanannyi, mint a „látod kicsikém”, amit a tapasztalt atya vet oda kisfiának. Te sem vagy tapasztalt, Alice. - Na, annyira, amennyire te, mindenesetre… - Nem, sokkal kevésbé, mint én. Teneked sose kellett vállalnod az asszonyi sors legkeservesebbjét, amit egy férfi megtartása jelent. Mi négyen többet gürcöltünk más négynél, s egy kicsit kevesebbet nevettünk más négynél, de különben neked csak annyi volt a dolgod, hogy a Michel kitárt karjaiba hullj. Nyíltan megmondva, nem sokat kellett erőltetned magad! Bizoute, őróla jobb, ha nem is beszélek. ő elveszett számunkra. Egy percre megállt az ablaknál, szemmel láthatóan vacogva, és vállára terítette a nagykockás takarót, amely éjjel az ágynemű kiegészítésére szolgált. Ez a Hermine feltámasztotta Alice szeme előtt a huszonhat éves Alice-t, aki ugyanebbe a takaróba burkolózva, ugyanennél a félig kitárt ablaknál leste azt a három tülkölést, amelyet Michel szánalmasan szuszogó kis kocsijának rekedt dudája hallatott… - A szerelemnek - vette fel újra a szót Hermine -, ha kölcsönös, nincs is szüksége erőfeszítésekre. Közted és Michel között senki se állt, akit le kellett volna győznöd. - De hát - mondta Alice - a te dolgod Weekend úrral nem szerelmi história? Hermine izgatottan rándított a vállán, és kezébe temette tüzelő arcát. - De… Nem… Igazán gondolhatnád… - Bocsánat - vágott közbe Alice. - Egyáltalán nem „gondolhatok” semmit. Alaptalan feltevések nem tartoznak játékszabályaink közé, ahogy a sértő faggatások se. Meg is táncoltattalak volna, ha bele mered ütni az orrodat, a család legszebb, legkevésbé annamita orrát, az én szívügyeimbe… És senki se akarta megtörni ellenséges hallgatásodat Weekend úrral kapcsolatban; egyébként most is, továbbra is jogodban áll hallgatásba burkolózni. - Épp most van az ideje - mondta Hermine keserűen felkacagva. – León… Weekend úr, ő az én egyetlen reményem, mit mondjak még… Ő a célom, az egyetlen kínálkozó cél a… - De hiszen felesége van, Hermine! - Az nem az én hibám, kedvesem. Úgy beszélsz, mint az az asszony, aki sohasem vált el. - De hát szereted? - Igen… Igen. Nem is gondolok egyébre. Két év óta töprengek, alkalmazkodom, óvatos vagyok, művelem magam, rettenetes… rettenetes fegyelmet kényszerítek magamra. Még féltékeny is vagyok… Ha ez nem szerelem, a fenébe is, akkor százszorosán felér vele. A keserűség elszállt harmincéves arcáról, s a kacér fiatal lány mosolyával hajolt Alice-hoz: - Tudod, nem kell azért azt hinni, hogy olyan utolsó volna!... Először is csak negyvenöt éves, és… Alice felcsattanva szakította félbe: - De, kis csacsim, az ember azt hinné, sejtelmed sincs róla, hogy rálőttél a feleségére, és mindennek befellegzett! - Hallgass! - mondta Hermine, és fölemelte tudálékosan a mutatóujját. - Talán mégsem… Talán mégsem… Már erőtől sugárzott. Visszanyerte színét, kibontakozott a takaróból, hosszú léptekkel rótta az ablak és a zongora közötti szűk teret, ahol hajdan felcseperedtek. Aztán végigdobta magát a vén heverőn. Lágyan és sápatagon feküdt, száraz ajakkal, fáradtsága még szemét se kímélte. Lehunyta pilláit, és orrán át nagyot lélegzett. - Nem tudom, lehet, hogy tévedek - mormolta -, de én azt hiszem, nagyon vigasztaló lehet, ha az ember csak azért veszít el egy férfit, mert az meghal. - Ez általánosan dívó vélemény azok között az asszonyok között, akik még sose vesztették el se a férjüket, se a szeretőjüket - mondta Alice fagyosan. - Szabadna tudnom, mi a szándékod most? Én lemegyek, iszom egy kávét. - Megyek veled. Álltában arca egyszerre elsápadt, meg kellett kapaszkodnia a zongorában.
- Mindjárt elmúlik… Ó!... mindenekelőtt… Várnál egy pillanatot? Rákönyökölt a zongorára, két kezét halántékára szorítva: - Nézzük csak… fél tizenkettő volt, mikor egyedül hagytam őket… Az asszony otthon ebédel, a lányával… De ő, ő majdnem mindig az alkalmazottak étkezdéjében eszik. Ha ott ebédelt, az ebédnek egy órakor, egy óra tízkor vége… Hány óra van, Alice? - Fél kettő. - Vagy fölment az irodába, vagy elment kicsit levegőzni. Vajon mindent elmondott neki az asszony, vagy nem mondott el mindent? Várj csak, talán láthatom… Mohón igénybe vette telepatikus képességét: ujja hegyét szeme gömbjének támasztva, meredt a falakon keresztül a távolba. - Úgy látom, az asszony mindent elmondott neki. Velem szemben maga volt a nyugalom!... De aztán, biztosan kiborult, és Léonnak volt mit hallgatnia! Ebben az esetben, most biztosan az irodában ül, és várja, hogy felhívjam! -mondta egy szuszra. Nagy, sietős és bizonytalan léptekkel a szobájába futott, és Alice mindjárt hallotta bentről a telefon tárcsájának csattogását. - Halló… halló… igen, igen, én vagyok… Hogy?... Igen, gondoltam… Mit?... Ó, nekem igazán mindegy, akárhol… Megyek. Szinte újjászületve jött vissza. Száján narancsszínű rúzs, arcán kétszínű púder, zöldesszürke szeme teli egyetlen őrjöngő gondolattal, haja vakmerően szőke, az egész lány gyönyörű, nagy szájával és kicsiny orrával; Alice nem tudott hová lenni a csodálkozástól. - Nézd csak, a szép gyilkos nő… Hermine réveteg mosollyal fogadta a szót, kesztyűjét gombolva. - Nos?... Győztél? - Győztem. - Minden úgy van, ahogy elképzelted? - Igen. Az asszony elmondta neki. - De mégis, kicsikém, ha megölted volna… Hol lennél most? Csak ezt kérdezem… - Mondhatom, vajmi gyenge a képzelőtehetséged. Karjait kitárva olyan volt, mint hogyha tüstént szárnyra kelne, kereszt alakban kinyúlna, óriásira nőne: - Ó! - kiáltotta. - Ott várt a telefonnál! És hogy hebegett-habogott, a zavarban levő ember hangján, összevissza beszélt, Isten tudja, mit, azt mondta „háromkor”, szót se ejtett arról az, izé, arról a szerszámról… tiktak-tik… Kifeszített karral, behajlított mutatóujjal megcélozta a falat. Aztán leengedte kezét, és gyengéden nézett a nővérére : - Minden kezdődik elölről, látod, Alice! Kezdődik elölről a szép és kibírhatatlan élet! Ó, de ezúttal, esküszöm neked… Az őz remegésével bújt nővéréhez. Alice egy véznán kiugró csípő érdességét érezte az oldalán. - Gyere, kislányom, szegénykém. Gyere, igyunk egy kis szíverősítőt. Hermine könnyedén szökellve futott le a lépcsőn. „Mi lesz belőle? - tűnődött magában Alice. - Ha a revolver nem mond csütörtököt… Mit szólt volna hozzá Michel? Volt-e akár csak időm Michelre gondolni, mióta itt vagyok? Vágyakoztam-e egyáltalán, hogy Michelre gondoljak?” Sietve igyekezett nővére után, beszívta illatát, és elhatározta, hogy türelmesen, de egész tekintélyét latba vetve, beszélni fog a fejével. De már tudta, hogy úgysem lesz belőle semmi, és kissé irigykedve összehasonlítván magát vele, teljesen kifosztottnak érezte magát. A boldogság, amit a gőzölgő fekete fogyasztása keltett benne, hamar elhagyta Hermine-t. Mire a Bank és Sport Kávéház falán lógó kakukkos óra fajansz számlapján a mutatók két óra ötvenöt perchez értek, alig maradt valami a ragyogásából. - Jobb szeretném, ha valami táplálóbbat ennél, mint ezt a brióst - mondta neki Alice. - Gondolod… Mikor még próbakisasszony voltam, a hivatásos próbakisasszonyok mindig azt mondották, hogy még mindig jobb éhesen megjelenni egy bemutatón, mint sok evéssel terhelni a gyomrot. De az ital, az nem számított… Hopp, hol egy kis langyos fekete… Hopp, hol egy kis száraz pezsgő… S aztán az idegeskedéstől és fáradtságtól az egész egykettőre visszajött, hidd el nekem… Elhallgatott, sebtében megnézte magát a tükörben, és felállt. - Megyek. Kesztyűs kezét Alice felé nyújtotta, de nem nézett rá. - Nem akarod, hogy elvigyelek? - Ó, tudod… igazán nem éri meg a fáradságot… Különben jó, elvihetsz… A taxisofőrnek egy Paul Cézanne utcabeli kis eszpresszó címét adta meg. Útközben gondterhelt arccal vonogatta a szemöldökét, és harapdálta belülről a száját, mintha még egyszer átfutna valami leckét. Alice a helyiség nyitott ajtaján keresztül jól láthatta, amint egy férfi sietősen felemelkedik, hogy fogadja Hermine-t.
Hosszú délután köszöntött Alice-ra. Öt óra felé elhatározta, hogy hazamegy a lakásába, ahol kihúzogatta az íróasztal meg a komód fiókjait. Két-három jól eldugott csőposta-levelezőlapot talált bennük, amelyeket hűvös fölénnyel szakított szét: „Volt itt bőven, ami fájdalmat okozhatott volna Michelnek, ha megtalálja… Örökösen ez az Ambrogio-história! Lehet, hogy valóban nem voltam jó feleség? De igen, igen. Ha a házasélet oldaláról nézzük, értem annyit, mint Michel. Egyikünk se gondolt volna rá, hogy megcsalja a másikat. Milyen gyalázatos tud lenni az ember, anélkül, hogy tudná…” Szemét a nyitott ablakra függesztve, leste az este közeledtét, nem akarta, hogy a sötétedés itt találja. Attól is őrizkedett, hogy a sűrűn teleírt papírlapok, régi illatok, egy postabélyegzés kelte túlságosan felkavarják gyötrő érzéseit, amelyek egy még nagyon eleven múltból áradtak feléje. Amint észrevette, hogy könnyedén remegni kezd, abbahagyta az összekötött levélcsomók vizsgálatát, a borítékok felnyitását. Kezet mosott, és felvette kis fátylas kalapját. „Sehol se várnak, semmi se sürget…” A „várnak” kimondásakor hívatlan kép tolakodott elébe: Hermine s a férfi, amint egymás elé sietnek. Az utcán, amint a kirakatokban kigyúltak az első fények, meglassította hosszú lépteit. A papírkereskedések, gyümölcsárusok, cukrászdák régi gondoskodását keltették életre benne, „vennem kéne valamit Michelnek, valami jót, fölöslegeset, valami édességet…” „Tulajdonképpen éppúgy vehetek valamit Colombe-nak is… Vagy Hermine-nek… De Colombe és Hermine ott vannak, ahova a saját életük hajtja őket. Az egyik dolgozik, segítségére van szegény barátjának, akinek a vállára a munka és egy asszony súlyos terhe nehezedik. A másik meg folyton harcol egy férfiért, akit férjül választott… Én pedig…” Szinte vágyat érzett a csüggedésre, és Colombe módján csettintett a nyelvével: „Tt... tt... tt...” Gyümölcsöt vásárolt, füstölt húst, köménymaggal hintett zsemléket, süteményt. „Ha majd a lányok fáradtak lesznek, milyen jó lesz odafönn vacsorázni, mezítláb, mint azelőtt… Igen, de azelőtt négyen voltunk, sőt ha papát is beleszámítjuk… Kályhán pirított kenyér, mortadella és sajt meglocsolva egy kis almaborral…” Valami furcsa, régmúltra emlékeztető, borzongó félelem egy régi karácsonyest képét idézte elébe: a négy Eudes lány könnyű, zöld szövetruhában egy teraszos kávéházban szolgáltatja a zenét délután öttől reggel hétig. „Emlékszem, nem mertünk enni se, mert féltünk, hogy menten elalszunk, és lefordulunk a székről. Inkább csak nagybőgőnek használtam a gordonkámat: pamm… pamm. Alaphang és domináns, alaphang és domináns… Hermine, aki csak tizenöt éves volt, mindent kiadott, amit ivott; az emberek tapsoltak, mert azt hitték, be van rúgva. Colombe egy székkel agyon akarta ütni az egyik alakot… És Bizoute… Szegény, csodálatos kis Bizoute, ő akkoriban »művészfotókhoz« állt modellt, hárfával, misekönyvvel, egy kivénhedt oroszlánnal…” Mégis valami melegség járta át, ha néhány régi estéjükre gondolt, mikor a kuckó meleg vackán találkozott össze a négy Eudes lány; ingatag biztonságukra, mikor a legszebb olykor teljesen meztelen volt, a legkényesebb egy nagy velencei kendőbe burkolózott… „Be messze már… Be oda van mindörökre… Michel már nem osztozik többé sorsomban, és Hermine kis híja, hogy meg nem ölte Weekendnét.” Tűnődve terítéshez látott, az íróasztalra készítette a szokott kis rózsaszín abroszt és a nagytányérokat, a kistányérokat meg a zongora fedelére. „Szokás szerint, mint rendesen… Nézd csak, eggyel többre terítettem, hiszen csak hárman vagyunk… Hát olyan nehéz otthont találni, gyökeret ereszteni valahol négy ilyen lánynak, mint mi vagyunk? Se nem rosszak, se nem ostobák, se nem csúnyák, legfeljebb ha kicsit csökönyösek… Hét óra. Hol lehet Colombe?” Colombe, a feddhetetlen, az agyondolgozott, a fáradhatatlan Colombe, dohányozva és köhögve nem volt-e mindig ott, ahová a kötelesség szólította?... A jól ismert köhögés hangzott fel az ajtó mögött, Alice kinyitotta. - Ha tudnád, hogy örülök, kutyuskám, hogy ilyen korán jössz! Ma nem vagy nagyon fáradt? Dűlj le, nyújtsd ki a nagy mancsodat. Hogy van a Balabi? Vajon meglátogat-e engem? Mennyi mesélnivalóm van. A szerencse és a véletlen segedelmével nem törtem el semmit. De tudod-e, mi történt Hermine-nel? Néhány szóban összefoglalta a merényletet: - De szerencsére a revolver csütörtököt mondott, vagy még inkább talán meg se volt töltve… tik-tak-tik… Három órakor Hermine találkozott Weekend úrral, egy eszpresszóban… Beszéd közben megtörölte a kezét, mert előbb salátát szeletelt. - Ha ezzel az újsággal nem vagy megelégedve… - Dehogyisnem… - mondta Colombe tétován. - Természetesen meg vagyok… Alice megütődve, kissé közelebbről kezdte nézni a hajfonat alatt a szép, szomorú férfiarcot, amellyé a fáradtság változtatta nővére ábrázatát. - Tudtál róla, Colombe? - Miről?... Nem, nem tudtam róla semmit. Mit akarsz… Ez a szokásos kockázat… Egyike a szokásosoknak. - Mi van veled, Colombe? Nem érzed jól magad? Colombe fáradt, könnyes szeme hosszan megpihent Aliceon. - De igen… Csak nem vagyok a legrózsásabb kedvben… Képzeld csak, Carrine… Alice ingerülten dobta a zongorára törülközőjét.
- Na, mi van! Most meg Carrine! Mi van már megint Carrine-nal? Összekaptatok? Meghalt a felesége? Colombe türelmesen ingatta fejét. - Egyelőre, fájdalom, nem erről van szó. Nem. Felajánlották Carrine-nak a pau-i zenei évadot, a zenekar vezénylését a biarritzi ünnepi játékokat, megbízták egy operett szerzésével, melyet Párizs előtt Biarritzban mutatnának be. És micsoda fizetést… Fütyült egyet, nagy kezével hátrasimítva haját, felfedte fehér homlokát. - Ezenkívül úgy tűnik, hogy a baszk vidék enyhe éghajlata kitűnően megfelelne a feleségének… Enyhe! kiáltott fel. - Enyhe! Majd én adok neki enyhét! Köhögni kezdett, és vonásait múló harag pírja öntötte el. - Szóval mennyi ideig maradnának távol? - kérdezte Alice kis hallgatás után. - Úgy hat hónapra számítom. Hat hónap - sóhajtotta Colombe. - Én, aki úgyis mindig csak a morzsákat kapom… Ó, bocsáss meg, kislányom. Elkapta Alice kezét, előbb száraz ajkához, majd arcához szorította. - Ha nem Hermine, hát én okozok neked fájdalmat… Mióta megjöttél, egyebet se teszel, mint esetlen bútorokba ütközöl. Különben… Alice-ra emelte ártatlan tekintetét: - Különben veled másképp áll a dolog. Tőled már senki se veheti el, senki se vonhatja vissza, amit Michellel átéltél. - Tudom, Hermine már volt olyan elragadó, hogy figyelmeztetett előnyös helyzetemre. Az idősebb két kézre fogta Alice karját, lehúzta magához a kanapéra, és átölelte. - Drágaságom! Én nagy kék gézézim! Kis duzzogom! Látod, látod, milyen durvák vagyunk hozzád! Sírdogáltak egy kicsit, mihelyt újra hatalmukba kerítette őket régi gyermekkori szótáruk, a nevetés és könnyhullatás vágya. De az ilyen ellágyulás nem tartott sokáig. Colombe visszatért az áldozatkész szerelmes gondjaihoz. - Tudod, gézézi, ha Carrine utazni akar, holnap kell határoznia… Igazán szép Albert Wolfftól, hogy nemcsak átengedte az állást, de javasolta is Carrine-t, és ő főzte ki az egész tervet… - Te is utazol? Colombe becsületes szeme lecsukódott, megpróbált hazudni. - Nem tudom, hogy megtehetem-e… Balabi első ténykedése az volt, hogy felajánlott nekem… egy olyan, igen nagy hatáskörű titkárnői állást. Nagyon megtisztelő, művészi munkát. Tudod, mióta együtt dolgozunk, nem vagyok egészen nélkülözhető számára - tette hozzá nem kis büszkeséggel. - De ott lenn, szép kis pokol lenne a beteg feleségével, aki zsarolja az angina pectorisával… És aztán, hogy elutazhassak, ahhoz legelőször az kell, hogy legyen miből utaznom… Dohánytól rozsdás ujjaival Colombe meg-megfogta, majd ellökte az ócska nemezkalapot, melyet maga mellé tett. - Elfelejted, hogy nekem van pénzem, Colombe - mondta Alice kis szünet után. Kitörő örömet várt, esetleg boldog sikolyt. De Colombe már hosszú évek óta száműzte életéből a kísértéseket. Az ajánlatot mindentudó és hitetlenkedő mosollyal fogadta, amitől két mély ránc képződött szája és orra között. Megsimogatta Alice vállát és felkelt. - Várjunk csak holnapig. A Balabinak holnap kell választ adnia. Ebben a pillanatban szobája előtt, a folyosón tartózkodik, így jár-kel fel-alá… két göndör fürtje az arcába hull, rövidlátó szemét kimereszti, és közben az elengedhetetlen varázsigét mormolja: „Na szépen vagyunk… szépen vagyunk…” Utánozta a szeretett férfi járását, csapott vállat, beszédét. „Colombe is, ő is olyan, aki keresztüllát a falakon, akárcsak Hermine - gondolta Alice. - Hogy van az, hogy én elveszítettem a távolba látó képességemet? Az emlék, a bánat, egy halott férfi, hát mindez valóban oly kevés az ő be nem teljesedett szenvedélyük mellett? Majd elmúlik náluk is…” Titkon elmosolyodott, de tüstént elkomolyodott, és azt kívánta, bár megbűnhődne érte: „Tulajdonképpen mindnyájan szégyelljük magimkat, ha nincs többé élő férfi az életünkben…” - Mondd, most is nagyon szereted még, Colombe? -kérdezte halkan. Colombe a legbecsületesebb szemmel fordult feléje. - Nagyon. Nagyon, biztosíthatlak róla. Ismered őt, olyan gyámoltalan - tette hozzá szelíden. Hirtelen elkomolyodott, s egy gyűrött cigarettát halászott ki a zsebéből. - Tudod, mindnyájan naivan azt hisszük, hogy szerelmünkkel olyan asszonytól fordítjuk el a férfit, aki rosszabb nálunk… - Hagyd már a cigizést, és gyere enni. A csap alatt van két palack a te vacak, édeskés barna sörödből. A másik bolondra nem várunk. - Hű, jó angol sör, az már döfi! - kiáltott fel Colombe. - De mindenekelőtt bármihez is fognánk… Kioldotta és lerúgta hosszú, lapos sarkú cipőjét, lehúzta harisnyáját, kihúzta magát, és megállt széles, fehér és tökéletes lábán, mely kissé csontos volt, mint a megfeszítettéi; kedvtelve nézegette. - Ez aztán megtette a maga kis útját mama! Délután a Balabival, először én kísértem el őt, aztán ő kísért
vissza, egészen idáig, s mindezt gyalog. Ezt is a csap alá rakom… Hoztam Paris-Soir -t, akarod? Kiment a fürdőszobába, ahonnan Alice behallotta fütyörészését. „Már fütyül… El fog utazni.” Amint ott hevert a kuckón, Alice tekintete a nyitott újságról a falra vándorolt, s ugyanazt az utat követte, mint előző este, ugyanazokon a helyeken pihent meg, de a tegnap megtalált örömbe ma már a bírálat vegyült. „Én nem bírnám sokáig azt a fekete fát ott, amit a füst festett a kályhacső mögé. Hát még az íróasztalt a firkatengerével… Michel meg én nem viseljük el ezt a fajta rendetlenséget, amit a rendetlenség sznobizmusának nevezhetnénk. Holnap nekilátok ennek az íróasztalnak…” Az üvegtető alatt, a nyitott ablakon át májusi szellő szökött a szobába. Az utcán egy taxi ajtaja csattant, mint amikor valaki teljes erővel bevágja. „Fogadni mernék… Ez Hermine kezére vall.” - Hermine van itt - erősítette meg Colombe, aki a gyors zuhanyozásból tiszta, jó levendulaillatot hozott magával. Megkötötte fürdőköpenye övét, kinyitotta az ajtót, és már a folyosón kiáltotta: - Mindent tudok. A férj ellenállt - megölted a nejét. Rekedt kacagás volt a válasz, és Colombe csak úgy mezítláb szaladt húga elé. Alice hallotta, amint felkiáltanak, súgnak-búgnak, kacagnak. „Megbolondultak gondolta, és meg se moccant. - Vagy én vesztettem el érzékemet a hangnem és a gyilkossági kísérlettel párosult humor iránt.” A két nővér kar a karban jött befelé. „Milyen kedvesek, bizalmasak egymáshoz, megérkezésem óta most látom először ilyennek őket, és milyen csinosak, különben…” Mióta megfürdött, kibontotta haját és belebújt kék fürdőköpenyébe, a szép Colombe-ról valami fenséges ragyogás sugárzott, amire Alice azt szokta mondani, hogy „mulató arkangyal képe van”. Támogatta a botladozó, már-már összecsukló Hermine-t, akin látszott, hogy végképp kimerült. Ruháját és bársonysapkáját, mind a kettőben a kis aranyrózsa, sűrű por fedte. De ellentétben összetört testével, valami tébolyító öröm ragyogott a lány arcáról, mint aki tudva tudja, hogy semmi áron nem mond le a győzelemről. Alice felállt, és kurtán kérdezte: - Nos, Hermine?... - Rendben van. - Mi az, hogy rendben van? Elválik a feleségétől? Hermine arcát újból zavar és aggodalom árnyékolta be. Odaroskadt a kuckó nagy, puha mélyedésébe. - Csak lassan a testtel! Várjunk… Mintha nem is ütne ki rosszul az az ostobaság, amit elkövettem… Bizonyosságot szereztem, kislányaim. A láthatár, váratlanul kitisztul! - Nem hagynád abba ezt az időjárásjelentést? Beszélj világosan - dörmögte Alice. - Először is egy kis figyelmet kérek - nyöszörgött Hermine. - Mindössze két koktél van bennem és két salátás szendvics… Az én Mindig-csak-jót-akaróm azt akarta, hogy ánizslikőrt igyák vízzel és kávékrémes süteményt egyek… Kiben bízzon meg az ember?... Nevetgélve beszélt, és közben ott, ültében levetkezett, kibújt szűk ruhájából, kis selyemnadrágjából, ledobta rózsaszín harisnyatartóját, és hosszú, aranyfényű harisnyáját… Abban a pill anatban, mikor az igen rövid kombiné vállszalagjára került volna sor, egyszerre megállt, mellére szorította karját, és panaszosán nézett nővéreire. - Aki most közületek idehozná a vastag háziköntösömet, annak megcsókolnám a lábát.. . Ideges reszketés és valami félénkség fogta el; vacogott. Míg Colombe a ruhát kereste, Alice a Hermine fakó és megtört szeméből azt az alázatos vágyat vélte kiolvasni, hogy szeretne odabújni hozzá, de egy szóval sem bátorította. Finom, puha, vattával bélelt gyapjúkelme borult a reszkető vállra, és rózsaszín visszfénye felragyogott Hermine arcán, melyen a festék reggel óta elvesztette üdeségét a rárakott púderréteg alatt. - Ti ketten csak maradjatok itt - rendelkezett Alice. -Annyi minden történt veletek reggel óta… Egyedül látott neki a kis vacsora elkészítésének, telefonon bort, kenyeret és jeget rendelt a szomszéd sörözőből. Kedvtelve foglalatoskodott, és örült, hogy nem kell végighallgatnia a „Weekend-ügy” újabb kiadását és Colombe aggályoskodó észrevételeit. Nővéreinek egyébként eszük ágában sem volt, hogy segítsenek neki. Amint jött-ment, ellesett néhány töredéket aprólékos meséikből, ahogy azok a nők beszélnek, akikkel „annyi minden történik”. - Egyrészt - mondta Colombe -, az én Balabim is sokkal szabadabbnak érezné magát Pau-ban, meg én is, mivel a munka arra kényszerít bennünket, hogy együtt dolgozzunk… Ily módon barátságunk valamiképp törvényesítve volna, hisz érted… Hermine erélyesen bólingatva helyeselt, és egyenlő időközökben hümmögött. „És Colombe még mindig nem veszi észre, hogy Hermine-nek egészen máshol jár az esze” -gúnyolódott magában Alice. Kinyitotta a palackot, apróra törte a jeget, s egy kancsóba kiöntötte az elmaradhatatlan barna, habzó angol sört… - Nem állítom - kiáltott fel Hermine -, hogy amit tettem, zseniális tett volt, de… Alice kitörölte a poharakat, és vállat volt. „De igen, nagyon is, közel van hozzá, hogy azt állítsa! Ha a dolog valóban jóra fordul, még azt fogja mondani, hogy meg se töltötte a revolvert…” Némi erőfeszítéssel abbahagyta a „szegény rokon” gúnyolódását, tapsolt egyet, és rákezdett a régi mondókára:
Asztalhoz! rajta! rajta! a pástétom meleg; de utálatos fajta, ha nem forrón nyeled! Farkasétvágyuk először hallgatást parancsolt rájuk. Kis egyetértő mosolyok villantak fel közöttük, egy-egy hálálkodó felkiáltás, mely a gyöngyöző bort, a hideg vízben, jéghegyek között úszkáló friss vajat köszöntötte. A füstölgő cigaretták, melyek csak azért aludtak ki Colombe ujjai közt, hogy újra meggyulladjanak Hermine vagy Alice ajkán, tönkretették az ételek ízét és illatát. De ezt a három nővér már kora ifjúságától kezdve sem vette észre. Jóllakva még kortyolgattak egy-egyet, felcsipegettek néhány morzsát, és közben Colombe arckifejezése meg Hermine-é is lassan megváltozott. A mulató arkangyal gondterhelt arkangyallá változott, és Hermine idegesen pattogtatta hüvelykujja körmén az élénkpiros lakkot. - Kávé nincs? - kérdezte Alice-tól. - Nem rendeltetek. Hermine bocsánatkérően nyújtotta ki vékony karját a puha rózsaszín köntösből. - De hát, kutyuskám, micsoda gyerekség! Colombe, fogadni mernék, hogy akarsz kávét!... Igen? Akarsz? No, fütyülj már, Colombe! Colombe a nyitott ablak szélére ülve hosszat füttyentett, ami három különböző hangban ért véget. Az utcáról hasonló jel válaszolt. - A Bank és Sport fölküld nekünk három eszpresszót - mondta Hermine. - Ugye kényelmes? Amint látod, kényelemben nincs hiány. Én őrülten szégyellem, de sohasem tudtam fütyülni. Vertuchounál a próbakisasszonyok azt mondták, hogy csak a hideg nők nem tudnak fütyülni!... Megmagyarázhatatlan nevetőgörcs fogta el, aztán meg se szólalt, míg a nagy barna kávéskanna meg nem érkezett. Colombe lustán, agglegényes közönnyel csepegtette ki a három pohár tartalmát a jeges vödörbe, és kitöltötte a langyos kávét. Hermine, újra elmerülve gondjaiban, rosszkor válaszolt: „Nem, köszönöm, nem kérek cukrot… Igen, két kockát…” A fekete üvegkehelyben felhalmozódott a rengeteg hamu és cigarettavég. - Túl sok kávét iszol, Hermine. - Menj már, hagyd békén - mondta Colombe. - Cigi és kávé, ez az Eudes lányok kenyere. Hisz annyi minden történt velük! - Velem nem - mondta Alice. - Legalábbis… ma nem. A két nővér zavartan ránézett. „Semmi kétség, elfelejtették, hogy Michel meghalt - gondolta. - S én vagyok a legutolsó, aki ezt a szemükre vethetem.” - Szóval, fordulóponthoz jutott az életünk, gyermekeim… Hermine, úgy szeretném tudni, mit fogsz… mit szándékozol tenni most… - Hermine ajkát összepréselve lehajtotta fejét. - Ne kívánj többet a kelleténél - mondta ridegen. -Téged se zaklattak kérdésekkel, mikor kiváltál a sorból. - De az egészen más eset volt, szépségem. Egyszerűen férjhez mentem Michelhez, ennyi volt az egész. - Jó, vedd úgy, hogy én is férjhez megyek Léonhoz… és ennyi az egész. - Istenem, ez nem éppen barátságos hang, kicsikém, ez a… A telefon csengetése szakította félbe, mely úgy megdöbbentette Hermine-t, hogy első pillanatban nem is tudott felállni. Mozdulatlan maradt, nyakán szétnyílt a pongyola, és szemét a szobaajtóra meresztette. Aztán egyszerre fölpattant, bő ruhája beleakadt az asztal sarkába, s mintsem hogy tovább késlekedjék, dühösen kibújt belőle, s majdnem meztelenül rohant a telefonhoz… Alice fejcsóválva nézett Colombe-ra. - Akár egy barlanglakó - mondta. - Ki hitte volna? Hallgatagon dohányoztak, kihörpintve maradék kávéjukat. Hermine szobája felől beszédtöredékek hallatszottak, kurta, igen hangosan ejtett szavak, elhadart mondatok. Közben oly hosszú szünet volt, hogy Alice már nyugtalankodni kezdett. De Hermine monológja újra kezdődött, csak kissé halkabban, talán mert megenyhült, talán óvatosságból. - Mit beszélhetnek egymással? - kérdezte Alice. Colombe-nak máshol járt az esze, és nem válaszolt. Sötét haja félig eltakarta az arcát. Fejét kezébe hajtva, a homályos ablakra meresztette alázatos, szelíd asszonyi tekintetét. „Ő is, ő is vele beszél…” Megérkezése óta most először kellett Alice-nak küzdenie a torkot szorító görccsel, a sós nyállal, mely a zokogás előhírnöke. Hermine szobájából diadalmas sikoly tört fel, mint a vajúdó asszonyok utolsó sikolya, s egy pillanat elteltével Hermine megjelent az ajtóban. Tétova kézzel felemelte bélelt köntösét, és magához szorította. Meztelen, jéghideg lába hozzáért Alice kezéhez, amint átlendítette magát a heverő támláján. - Ekkorát sikítani - morogta Colombe felrezzenve -, még a tej is kifut tőle. - Mi történt, Hermine? Hermine nővérei felé fordította piruló-sápadozó arcát és nagy, kerek, könnyektől csillogó szemét. - Azt mondta… azt mondta… - hebegte -, azt mondta, hogy… hogy elválik, hogy összeházasodunk, mi ketten… hogy elutazunk messzire… kettesben…
És csak csorogtak kövér, csillogó könnyei, Alice egy meztelen vállat érzett a vállán, egy szőke hajzuhatagot, azt a lázas illatot, amit a rendkívüli felindulás vált ki a női testből, s egy lefegyverezettségében teljes súllyal ránehezedő test terhét. Összeszedte magát, hogy könnyedén fogja ezt az elerőtlenedett lányt, révetegen ringatta, hagyta, hadd sírja ki magát. - És legalább biztos vagy benne… - kockáztatta meg egy pillanat múltával. - Hogy biztos vagyok-e? Kivörösödött orr bújt ki az arany hajsátor alól. Hermine csúnyán és boldogan, könnymázas arccal méltatlankodott: - Hogy biztos-e? Hogy kérdezheted… Egy ember, aki fölborítja az életét, aki odáig ment, hogy rábírta a feleségét a válásra, egy ilyen ember… „Ez aztán klasszikus - gondolta Alice. - Máris büszke a bajra, amit előidéz, és a fájdalomra, amit okoz…” - …És hiszed-e, Colombe - kiáltott fel Hermine egészen megváltozott hangon. - Csak a telefonbeszélgetés végén mondta meg, hogy elválik!... Ó! micsoda egy ember - dünnyögte nevetve, de teli izgalommal és csodálattal. - Én nem is tudom, mit csinálok vele! Elhiszed, Colombe? „Már csak Colombe-hoz beszél - gondolta Alice. - Engem kihagynak a játékból…” - Rettenetes ember - ismerte el Colombe. - És mit ért azon, hogy messzire utaztok? - Tudom is én… - mondta Hermine, aki megkínzott arcát púderozta, nedves ujját végighúzva pilláin és szemöldökén. Úgy maradt elmélázva, ujjai közt tükör és pamacs. - Talán Madeira szigetét… Kibontott haja mezítelen vállára hullt. Az ürességben a véletlen árán megmentett jövőt kémlelte, és Madeirát, amelynek neve és bora arany… - Madeirát? - ismételte Colombe. - Mért épp Madeirát? Micsoda fura ötlet… Hermine gyermeki huncutsággal nézett nővérére: - Hát aztán, az is van olyan jó, mint Pau! És felkacagott, Colombe követte, egy oktávval lejjebb. „Most játszanak egymás közt - gondolta Alice. - Most egy kaszthoz tartoznak. Vajon mennyi ideig?” A kettős nevetés félbeszakadt, és Hermine kissé hangsúlyozott kedvességgel fordult Alice-hoz: - Na, téged csúnyán megkínzunk ma… „Feszélyezem őket… Nem illek közéjük… Nem mernek majd büszkélkedni, egyik a másik előtt, ha én is jelen vagyok…” Az ajtón felhangzó három koppanásra Hermine összerezzent, de Colombe szemét lesütve, meglepődés nélkül állt fel. - Carrine lesz… Mondta, hogy felnéz, ha van valami újság… Csak aztán… Megkötötte fürdőköpenyén az övet, jobb füle mögé simította hajtincsét, és ajtót nyitott. Hosszú alakjával, kecskearcélével, soványán és egészen elveszve egy majdnem fehér esőköpenyben, Carrine először Alice előtt állt meg. - Alice, drága barátnőm… Megölelte, az asszony hátán összefonva karjait, aztán kissé hátrált, hogy jobban megnézhesse. - Úgy örülök, hogy ilyen szép… A szépség a legbiztosabb jele… „Nahát! ez az esetlen Balabi milyen jól tudja, mit kell mondani…” Alice rámosolygott a kecskelábúra, akinek csigásán göndör világos hajába egy-egy ősz szál vegyült, és szép gesztenyebarna szeme kissé kidülledt, és állandóan könyörögve nézett. Hermine egy odavetett „Jó napot, Balabi”-val üdvözölte, mint egy kisgyereket. Colombe semmit se mondott, csak lesegítette róla az esőköpenyét, melyet gondosan összehajtott; aztán leült, és egészen a lábujjáig lehúzta a fürdőköpeny szélét. - Hermine, húzd össze magadon a ruhát - súgta Alice a húga fülébe. Hermine engedelmeskedett, de nem fojthatott el egy fölényesen gúnyos pillantást: „Őmiatta? Gondolod, hogy megéri a fáradságot?” Carrine határozatlanságából Alice kitalálta, hogy a férfi egy meleg szót keres, amivel Michel halálát említhetné. Az asszony meg akarta kímélni ettől a gondtól. - Ha nem csalódom, Balabi, van elég újság? Colombe beszélt róla… Szóval, Pau, a karmesterpálca, Biarritz és minden, minden? - Igen… Éppen azért jövök… Biztosan zavarom magukat… - Dehogyis, öreg fiú. Nagyon szép ajánlat, nemde? - Igen… Éppen… Ó, attól nem félek, hogy nem állom meg a helyem… Ránézett Colombe-ra, és hiúságtól mentes lénye egyszerre hatotta meg és bosszantotta Alice-t… „Nincs álla. Ez az. Az áll hiányzik az arcából. Egy gondolatnyival erősebb felépítés arcban - és vállban is -, és Carrine szép ember lenne, talán nagy ember…” Ahogy a jól ismert barátot mustrálgatta, újra föltámadt benne a szörnyű bíráló hajlam és eleven éleslátás, mely Michel halála és a rákövetkező hivatalos csetepaték óta szendergett benne. Carrine jelenléte, Colombe szemérmes arca, kislányos szelídsége arra késztette Alice-t, hogy női szemmel nézze a férfit. Rajnai
borospalackra emlékeztető vállát, melyen lötyögött a kabát, összevetette Michel mellkasával, Lascoumettes egyenes tartásával. Futólag feltűnt előtte Michel volt társa, Ambrogio, aki a bámulattól nem talált szavakat egy koromfekete haj fürt meg egy hosszúkás szürkészöld szempár dicséretére… Önzés és kacérság éltető hulláma futott keresztül Alice-on, és felélénkült tőle… „Mit, majd Carrine végett? Meg e két háborodott leányzó végett…” A kuckó egyik sarkában, lábát maga alá húzva, Hermine megvető figyelemmel méregette a Balabit. „Úgy találja, hogy az övé jobb. Majd elválik… Az enyém is jobb volt. De Colombe azt hiszi, hogy a Balabi Golconda gyöngye… Tulajdonképpen mit mesél Carrine?” - …A Kaszinó igazgatója épp akkor jött, mikor asztalhoz ültünk… illetve ültem, a feleségem nem eszik… Akarom mondani, igen szigorú diétán van, de az se hoz javulást… A fürdőköpenyes arkangyal éles, kemény tekintetet vetett rá, aztán újra visszatért szelídségéhez, és lesütötte szemét. - Kérte, hogy baráti szívességből adjak haladéktalanul választ, minthogy a részletekben már megállapodtunk, így hát el kellett jönnöm, elnézésüket kérem, hogy megkérdezzem Colombe-ot… Oly zengő hangon beszélt, hogy senkinek se volt kedve félbeszakítania; Alice műértően hallgatta. Colombe feléje fordította zeneértő fülét; még Hermine is elfojtotta gúnyos kis mosolyát, és bólogatott, ha nem is a szavakra, legalább a hangra. „Ma este - gondolta Alice - nemcsak ennek a két szerelmes lánynak a sorsa dől el, de az én magányosságomé is. Mert ők elutaznak mind a ketten… Már el is utaztak… Úgy látszik, soha nem állhatunk ellen egy férfinak. Egyedül csak a halálba nem követjük őket…” - …Szeretném tudni, mi a véleménye róla, Alice? Alice rámosolygott a kérdezőre, és nem mondatta el vele még egyszer, amit pedig alig értett. - Természetesen az, hogy nagyszerű, öreg fiú. Nagyszerű lesz magának és nagyszerű lesz Colombe-nak is. - Igen? Igazán? - Igazán. Colombe, tudod, mit mondtam neked. Észrevette, hogy a nővére még egy szót se szólt. „Ez a hallgatás… Milyen hűséges, mindenre hajlandó ezért a csunyusért, ezért a másodrendű mártírért, ezért az ügyefogyott faunért, végre is, mit beszélek, ezért a derék fickóért…” Carrine fölállva, minden ömlengés nélkül megrázta Colombe kezét. A lány megigazította a nyakkendőjét, a hátán elsimította a rosszul szabott zakót, és csak ennyit mondott: - Ha holnap nincs időd, helyettesíthetlek Enochnál. - Igen - mondta Carrine. - Ó, nem olyan fontos… De mégis, igazad van, fontos… - Jó - mondta Colombe. - De csak hat óra után, három órárn van előbb. - Ó, a te óráid, ezután… Vidám pillantást váltottak, ártatlan tréfálkozók módján. Hermine odavetette Carrine-nak az ő szokásos „Jó estét, Balabi”-ját és a három Eudes lány újra egyedül maradt. - Aah - kiáltotta harsányan Hermine. - Mi az? - kérdezte Colombe, egyszeriben feléje fordulva. - Semmi. Melegem lett. Ledobta köntösét, és kinyújtóztatta lesoványodott testét, a szőke hajú barnák ártatlanságával. Colombe egy pohár vizet töltött magának, egy hajtásra kiitta, és két kezével eszeveszetten vakarni kezdte a fejét. „Milyen türelmetlenek… - gondolta Alice. - Nincs maradásuk. Olyanok, mint a harmincöt, huszonkilenc éves, szegény lányok, akik már nem tudnak kitérni semmi elől, sem a boldogság, sem a balszerencse elől. Szentül hiszik, hogy ma dől el az életük…” - Ó! - kiáltott Hermine. - Ó, forró vizet! Fürödni! - Menj - hagyta helyben Colombe. - Igazán rászolgáltál. Lassú és erőteljes mozgásával felállt, tálcára rakta a tányérokat, poharakat, és kiment vele a konyhába. Alice követte példáját, keze fejével lesöpörte a kenyérmorzsákat, kék papírral fedte be a mozgatható zongoralámpát, és lepedőt terített a széles heverőre. Ügyesen tettek-vettek, anélkül, hogy egymást hátráltatták volna, közben a közös gyermekkor szavaival fordultak egymáshoz. - Dobd be a ruhádat a kisszekrénybe, holnap reggel úgyis kikeféled. - Várj, fogd csak a pokrócot, és kettébe hajtva terítsd a kuckóra. Hermine visszajött, ijesztően sápadtan, tántorogva a fáradtságtól. De arra volt gondja, hogy arcát zsíros kenőccsel bekenje, és fölcsavart haját hálóba fogja. Vékonyka hangon sustorogta: „Jójcakát, hölgyeim-uraim” grimaszt vágott hozzá, csókot dobott feléjük és eltűnt. Alice, mikor oda akart bújni már fekvő nővére mellé, egy pillanatra megtorpant: - Nem leszek a terhedre?... Talán most gondolkodni, töprengeni szeretnél a dolgokon… Colombe elnyúlva, széttárt karokkal, derűsen mosolygott rá: - De hát miért, kislányom? Minthogy minden eldőlt, hál' isten, most már nem kell gondolkoznom semmin. - Vagyis már nem kell magadra gondolnod? Te, a bölcs Colombe, beleugrasz a vízbe, egy férfi sodrába… Nyugtalanság és aggály gyulladt ki az arkangyal szép, réveteg szemében.
- Ó! ha tudnád… Épp ellenkezőleg, azt hiszem, hogy életemben először most esem az önzés vétkébe… Gondold csak meg, az életben még nem fordult elő velem, hogy azt választhatom, ami a leghőbb vágyam volt. Elutazni, így, kicsit szorosabban együtt dolgozni Carrine-nal, éppen ezt választottam volna, ha választás elé állítanak. Nagyon köszönöm neked, hogy… Remélem, egyszer majd meghálálhatom, amit értem teszel. - Ó, be okos vagy - mondta Alice savanyúan. - És főként szeretetre méltó. A kuckó-törvénykönyv VII. paragrafusa értelmében . . . - „Ami az enyém, az a tiéd, ami a tiéd, az az enyém” - folytatta Colombe. - Egyébként, kiigazításra szoruló szöveg. Vetted észre, hogy Bizoute adott volna nekem valamit az ő Bouttemyjéből? - És ha én részt kérnék a Balabiból? Igen, kiigazításra szoruló szöveg… De nagyon nehéz dologba kezdesz most, Colombe… Kinyújtotta kezét Colombe felé azért az örömért, ami mindig elfogta, ha Colombe hajához ért, mely nedvesen és kibontva, Alice szerint, olyan finom, mint a lovak véknya. - Nehezebb, mintha az ágyasa volnál. Tulajdonképpen miért nem vagy a szeretője Balabinak? - Igazán nem tudom - mondta Colombe. - Féltem, hogy az csak még bonyolultabbá teszi a dolgot. . . - Nem is vágyól rá?... Colombe egy fejlendítéssel arcába hullatta hajfürtjeit: - Van úgy, hogy azt hiszem, igen, van, hogy nem… - És ő sose kért rá téged, azóta, hogy… - De igen - mondta Colombe zavarodottan. - Csak, amint te mondod, azóta kicsit mintha kevesebbet gondolna rá…És aztán nincs nekünk helyünk ilyenfajta találkozásokhoz, nincs legénylakásunk… - Hát ez? - mondta Alice, tenyerével megveregetve a jó öreg heverőt. Colombe méltatlankodva felült. - A kuckón! - kiáltotta. - Ilyet csinálni a kuckón! Inkább örökre megtartom a szüzességemet. A mi makulátlan kuckónkon… - mondta hirtelen ellágyulással. Nem fejezte be, elpirult, és kacagásra fakadt, hogy leplezze szemérmességét. - Alice, ha továbbra is így maradunk, a Balabi meg én, anélkül… Elég erős kötelék ez? Nevetett, de szeméből tanácstalanság és a fájdalmas tudatlanság áradt. - Nagyon is erős - jelentette ki Alice oktató hangon. - Nemesebb tartalmú kötelék. Elhiheted nekem. - Ó, elhiszem neked - mondta Colombe sietve. - De ha ezzel szemben Carrine odalent majd… - …szatírrá változik? Az is nagyon jó lesz. - Ah… Colombe elgondolkozott, orra körül csavargatva a homlokára hulló, leghosszabb tincset: - De hogy magyarázod, hogy két ennyire szemben álló eshetőség ugyanarra az örvendetes eredményre vezethet? - Na, még csak ez hiányzott! Ilyen problémákba bolondul bele az ember - mondta Alice. - Húzódj arrébb egy kicsit, és aludjunk. Micsoda nap! Colombe még köhintett egyet, elnyomta utolsó cigarettáját, és behúzódott egészen a kuckó támlájáig. Alice eloltotta a lámpát, kinyújtózkodott, kissé behajlítva térdét. Két férfipizsamába bújt hosszú comb simult az övéhez, és kisvártatva már hallotta is alvó nővérének egyenletes szuszogását. A nyitott ablakon keresztül derengő fény és jelentéktelen zajok szűrődtek fel az utcáról. A mennyezet négyszögében halványabb sötétség jelezte az üvegtetőt. Colombe homlokáról egy hajtincs hűvösen és lágyan Alice nyakába hullott, amitől majdhogynem könnyekig elérzékenyült. „Mi lesz, ha elutazik?... Ha mind a ketten elutaznak?...” Az élő test közelsége egyáltalán nem emlékeztette házasságára. Míg felesége volt Michelnek, a szerelmes óráktól eltekintve, mindig ragaszkodott a külön ágyhoz. Olykor, ha Michel mellett lepte meg az álom, az is előfordult vele, hogy elfeledte, hol aludt el, és a „banda” valamelyik tagjához beszélt: „Menj arrébb, Colombe… Hány óra van, Bizoute?...” De az anyai kuckón, ha egy ráhulló nagy női kar zavarta meg nyugalmát, sose fordult vele elő, hogy azt sóhajtsa: „Hagyjál, Michel…” A félelem, hogy minden elvész, ami a négy anyátlan lány közös kincse volt, valami réveteg tervezgetésre indította Alice-t, és késleltette elalvását. „Megtérni ide… Itt maradni. Kitisztítani, rendbe hozni a régi, kedves tanyát. Egyedül a magam számára? Nem, az ő számukra is. Meglehet, hogy még visszajönnek. Lehet, hogy nem is kell soká várnom rájuk. Vagy lehetséges, hogy valaki mást várok?...” Az utóbbi feltevésre éles tagadással válaszolt, a legszigorúbban végiggondolva mindazt, ami egy ismeretlen férfi ittlétével együtt járna. Behajtott karján fekve, tenyere egy üde, mezítelen mellre simult, amelyet nem ernyesztett el harminc esztendő, egy kissé lapos és nagyon fiatal mellre… Gyanakodva utasította el gondolatától az özvegyek kétes szemérmességét. Egy hirtelen támadt zápor friss vízszagával lecsillapította, és elaludt, váltig azt hívén, hogy nem tud elaludni. Napkelte előtt egy vézna test érintésére ébredt, amely egészen halkan nyögdécselve, a hízelgő állat hajlékonyságával kúszott föl a nagy heverőre. - Jól van, jól - feddte Colombe. - Hát itt vagy. Legalább húzódj oda a másik sarokba. És ne nagyon keltsd fel Alice-t. És ne karmolj meg a lábaddal.
Alice úgy tett, mintha nem tudna a legkisebbik nővér jelenlétéről, s nem erezné az összegombolyodott testet, amely még egyszer, talán utoljára keresi az összekeveredő tagok, a közös alvás vad és szűzi szokásának oltalmát. Mintha csak álmodná, megfordult, egy kis kerek fejre téve kezét, és felismerte a szőke haj illatát. Mégiscsak a negyedik nővér neve tolult ajkára, a távolié, az elveszítette, ott a világ túlsó sarkán levőé. Tétova karja egy fölhúzott térdhez, gyenge vállhoz ért, amint itt-ott fölmerültek a homályból és félálomból… - Te vagy az, Bizoute, te vagy itt? - Igen - suttogta Hermine hangja. Alice elfogadta a kegyes hazugságot, és újra elaludt. 1939 Fordította Somlyó György
A BETEG GYEREK
A gyerek, akire a halál várt, kissé feljebb akart támaszkodni nagy párnáján, de nem bírt. Anyja megértette szótlan könyörgését, és segített neki. A halállal eljegyzett gyerek még egyszer közvetlen közelből látta az anyai arcot, amelyre, úgy képzelte, nem pillant már többet, a gesztenyebarna hajat, a halántékára hullót, mint a hajdani kislányoké, az alig púderezett, kissé sovány, hosszúkás orcát, a tágra nyílt barna szemet, amely annyira biztos benne, hogy fékezi aggodalmát, hogy gyakran elfeledkezik magáról… - Rózsás színed van ma este, kicsi fiam - szólt anyja vidáman. De barna szemében most is a dermedt félelem nyoma látszott; a kisfiú ezt jól ismerte már. Hogy gyenge nyakát ne kelljen megmozdítania, nagy, tengerzöld szemét anyja felé fordította, és komolyan helyesbített: - A lámpaernyőtől van ilyen színem. Az anya fájdalommal nézte fiát, magában szemrehányást tett neki, amiért egyetlen szavával letörölte arcáról a rózsás pírt. A kisfiú ismét lehunyta szemét, és az álom látszatától visszanyerte tízéves gyermekarcát. „Azt hiszi, alszom.” Anyja elfordult a sápadt kisfiútól, lassan, és mintha attól félne, hogy fia megérzi a tekintet fonalának elszakadását: „Azt hiszi, elhiszem, hogy alszik…” Némelykor így áltatták egymást: „Azt hiszi, hogy nem szenvedek” - gondolta Jean, és lehunyt szempillái kíntól remegtek. Anyja ugyanekkor azt gondolta: „Milyen jól színleli, hogy semmije sem fáj! Más anyát megtévesztene. De engem…” - Szereted ezt a levendulaillatot, amelyet szétpermeteztem? Jó szagú a szobád. A gyermek némán helyeselt; a megszokás és a kényszerűség, hogy az erejével takarékoskodjék, idővel egy sereg apró jelet alakított ki, elmés, bonyolult mimikát, mint amilyen az állatoké. Kitűnően értett hozzá, hogy érzékeit varázsos és meglepő módon használja, A fehér muszlinfüggönyök, amelyeken tíz óra tájban átsüt a nap, rózsaszínű hangon susognak, egy régi Utazás át Amazonas két partján kopott, sárga borjúbőr kötése forró palacsinta ízét kelti képzeletében… Ha inni kíván, hármat „tapsol” a szemhéjával, ha enni… Ó, nem, evésre sohase támad kedve. Leromlott, gyenge kis teste egyéb szükségleteinek megvannak a szemérmes, néma hívójelei. De mindaz, amit a halálra ítélt gyermek életében még fölöslegesnek, örömnek és játéknak nevezhetünk, odaadóan tiszteli az emberi beszédet, helyes, változatos szavakat keresgél, egy dallamos, és a hosszú betegségben mintegy megérlelődött hang szolgálatában, amely alig magasabb a női hangnál. Jean megfelelő szavakat választott a dámajátékra, az üveggolyók sugaras „szoliter”-jére, a gurigázóra, és számos divatjamúlt, elefántcsontból, citromfából és intarziából készült játékra. Más, nagyrészt titkos szavakat használ a kis svájci pasziánszkártyára, amelynek ötvenkét fényes lapja arany cirádájával és szegélyével úgy hat, mint egy szalonmennyezet faburkolata. A királynők fején, mint a pásztorlányoknak, rózsával díszített szalmakalap, és a pásztorfiúbubik kampósbotot tartanak a kezükben. A rikító színű, szakállas királyok miatt, akiknek apró szemük kemény tekintetű, mint a hegylakó földbirtokosoké, Jean újfajta türelemjátékot eszelt ki, a négy faragatlan uralkodó kizárásával. ,,Nem - gondolja -, a szobám cseppet sem jó szagú. Ez más levendula. Azelőtt, amikor még fentjártam, mintha… De talán csak rosszul emlékszem…” Felpattant egy illatfelhőre, amely éppen ott úszott el hegyes, fehér kis orra előtt, és gyorsan elnyargalt rajta. Fekvő életmódja a betegség minden élvezetét biztosította számára, beleértve egy adag fiús huncutkodást, amellyel egy gyerek se tud betelni, de erre nézve semmiféle felvilágosítást nem adott. Az illatfelhőn lovagolva, egy ideig a szoba levegőjében keringett, majd, hogy ezt megunta, az ajtó tejüvegén keresztül kiszökött, és a folyosó hosszában nyargalt; egy nagy ezüst molylepke követte, és tüsszögött a levendula sodrában. Hogy elhagyja, Jean két térdét az illatfelhő oldalába vágta egy lovas fölényes erejével, amit az emberi lények jelenlétében megtagadott tőle a hosszú, félig béna, tehetetlen gyermekláb. Mihelyt tétlenül szenvedő életéből kimenekült, tudott lovagolni, falon áthatolni, de legfőképpen repülni tudott. Előrehajolva, mint a búvár, aki a habokba merül, hanyagul szelte homlokával a meghitt elemet, amelynek erőforrásait és ellenállását ismerte. Kitárt karral elég volt csak egyik vagy a másik vállát elfordítania, hogy irányt változtasson, leszálláskor pedig egy könnyed derékmozdulattal elkerülte az ütődést. Egyébként ritkán szállt le. Egy alkalommal meggondolatlanul, túlságosan mélyre ereszkedett egy rét fölé, ahol tehenek legelésztek. Olyan közel ért a földhöz, hogy szemközt találta magát egy világos szőrű tehén csodálkozó, szép pofájával, kajla szarvával és két szemével, amelyek nagyítólencseként irányultak a repülő fiúra, miközben a virágzó pitypang, sőt a fűszálak is elébe jöttek, és akkorára nőttek, mint megannyi kis csillag… Még volt ideje megmarkolni az ágaskodó szarvakat, hogy hátrafelé fellendítse magát a levegőbe, meg is őrizte emlékezetében a sima szarvak langyosságát és tompa hegyük cirógatását. A juhászkutya harmattól csapzottan odaszaladt feléje, hogy tehenét megvédje; ugatása elhalt, amint a repülő gyermek ismét meghitt egébe emelkedett. Azon a reggelen - Jean nagyon világosan emlékezett rá -, szüksége volt evező-karjaira, hogy visszatérjen a szürkéskék hajnalon
át, hogy ott lebegjen a szendergő város felett, és lehuppanjon lakkozott ágyába; nagyon megütötte magát; a makacs fájdalom - amely a derekát marcangolta, és tüzes harapófogóval csipkedte két combját - úgy megkínozta, hogy képtelen volt eltitkolni anyja kutató gyengédsége elől könnyeinek két gyöngyfényű barázdáját… - Sírt az én fiacskám? - Álmomban, édesanyám, álmomban… A kellemes illatfelhő gyorsan a folyosó végére ért, és orrával beleütközött a konyhaajtóba. - Hó-hó! Hó-hó! Micsoda vadállat! Ó, ezek a kakukkfűvel párosított levendulák! Még összetörik az embert, ha nem fékezi őket! Hát így kell egy konyhaajtón bemenni? Térdével keményen megszorongatta a bűnbánó felhőt, és a konyha felsőbb régióiba irányította, a felmelegedett levegőbe, amely a mennyezet közelében a mosott ruhát szárította. Fejét lehajtotta, hogy két fehérneműfal közt elrepülhessen, ügyesen letépte egy kötény szalagját, és zablaként a felhő szájába dugta. Egy száj nem mindig száj, de egy zabla, az mindig zabla, és mindegy, hogy mit fékez. „Hová megyünk? Vissza kell érnünk ebédre, és már késő van… Igyekezzünk, Levendula, igyekezzünk…” A hátsó ajtón nyargalt be, és mulatságból fejjel lefelé siklott le a lépcsőn, majd pedig a hátán csúszkált. A levendulafelhő megrémült a kívánságától, és kissé visszahőkölt. „Ó, te kövér hegyi kanca!” - mondta a gyerek, és felkacagott, ő, aki zárt kis életében sohasem nevetett. Vad lesiklása közben megcibálta egy házbeli kutya tarka szőrét, azét, amely, úgy beszélik, egymaga jár le az utcára, „elvégzi a dolgát”, aztán ismét felszalad, és az ajtót kaparássza. A kutya ijedtében felvakkantott, és a korláthoz lapult. - Velünk jössz, Riki? A hátam mögé ülhetsz. Erős kis kezével felkapta a kutyát, feldobta a levendulafelhő kövér, gőzölgő farára, és a felhő, amelyet két mezítelen lábával sarkantyúzott, két emeletet gurult, le a földszintre. Ott azonban a kutya rémülten leugrott a pehely-puha farról, és nyüszítve felszaladt a lakásba. - Nem tudod, mit veszítesz! - kiáltott utána Jean. - Eleinte én is féltem, de most… Ide nézz, Riki! Ló és lovas a széles kapu felé száguldott. Jean meglepetésére beleütköztek - nem az előzékeny tölgyfa, sem az olvadékony vasak hajlékony akadályába, nem is a nagy reteszekbe, amelyek azt mondták: „Jó, jó” - és puhán kicsúsztak a pántjukból, hanem egy kemény veretű hang törhetetlen korlátjába, amely ezt suttogta: „…azt hiszem, elaludt…” Jean az ütődéstől kábultan, sajgó testtel érzékelte e két szó kegyetlen állagát: „azt hiszem, asziszem, aziszem”, kardpengénél élesebben hasítottak. Ez a szó: „El… a…ludt!” háromba vágva hevert mellettük. „El… a…ludt - ismételte Jean. - Vége a sétalovaglásnak, itt van az El… a…ludt, összekuporodva! Isten veled… Isten veled…” Nem ért rá elmélkedni, hogy kinek mondta e búcsúszavakat. Iszonyúan sürgette az idő. Félt a leszállástól. A fáradt felhő sose-volt négy lábával megbotlott; még mielőtt apró, hideg permetekre oszlott volna, nem létező farát felhányva, ledobta lovasát, és Jean a váratlan eséstől felnyögött… - Olyan jól aludtál - hallotta anyja hangját. Egy hang, gondolta a kisfiú, csupa egyenes és görbe vonal keveréke - egy görbe - egy egyenes - egy száraz, egy nedves vonal… De ezt sohasem próbálná meg anyjának elmagyarázni… Először, mert úgysem értené meg, másodszor, mert nem akarja nyugtalanítani. - Nyöszörögve ébredtél, drágám, fáj valamid? Vékony, ápolt fehér mutatóujját jobbról balra billegette, nemet intett. Fájdalma enyhült. Hiszen megszokta már, hogy erre a kis kemény ágyra leessen. Mit is várhatott egy ilyen dagadt, nagy felhőtől, a parfümös, de faragatlan fickó tempóitól? „Legközelebb - gondolta Jean - a Nagy Jégpályán megyek fel.” A lehunyt szem óráiban, amikor árnyék siklik a fényes égő és a lámpaernyő közé, egy roppant nagy nikkel papírvágókés viseli ezt a nevet, olyan nagy, hogy kettő helyett három, sőt némelykor négy „m” kell a nagysága jelöléséhez. - Édesanyám, kérem, húzza kicsit előbbre a Nagy Jég… akarom mondani, a nagy papírvágókést, a lámpaernyő alá, jó? Köszönöm szépen. Hogy kényelmesen előkészíthesse következő kirándulását, Jean elfordította fejét a párnán. Szőke haját hátul nagyon rövidre nyírták, nehogy összegubancolódjon. Feje búbját, halántékát és fülét azonban puha szőke fürtök borították; kissé halványzöldbe játszó, téli-holdvilág színük jól illett tengerzöld szeméhez és sziromfehér arcához. „Milyen szép - suttogták anyja barátnői. – Meglepően hasonlít a Sasfiókhoz…” Mire anyja megvetően mosolygott, jól tudván, hogy a Sasfióknak kissé duzzadt ajka volt, mint császárnő-anyjának, és bizonyára irigyelte volna a zártan ívelt, sarkában elkeskenyedő ajkat, mely annyira megszépíti Jeant… Fölényesen válaszolta: „Lehet, hogy van benne valami… igen, a homloka… De, hál' istennek, Jean nem tüdőbajos!” Miután anyja gyakorlott kézzel közelebb tolta a lámpát és a papírvágókést, Jean meggyőződött róla, hogy a hosszú, krómozott pengén ott sziporkázik a rózsás fény, mint a hajnali hó, kékes árnyékokkal átszőtt, méntalikőrösen csillogó táj. Majd bal fülét a tömött párnára szorítva, hallgatta a szökőkutak és a cseppek muzsikáját, amit a vánkos belsejében a fehér lószőr szálacskái duruzsoltak fejének súlya alatt, és félig lehunyta szemét…
- De, kisfiam, mindjárt vacsoráznod kell… - szólt anyja habozva. A beteg gyerek elnézően mosolygott rá. Mindent meg kell bocsátani az egészséges embereknek. A zuhanástól még mindig kissé összetörtnek érezte magát. „Ráérek” - gondolta, és tovább mosolygott, kockáztatva, hogy anyja - bizonyára a nagyon tökéletes, és nagyon derűs mosoly láttán, amelyet a maga módján értelmez elveszti önuralmát, és kirohan a szobából, nekiütődve az ajtófélfának. - Ha nem bánod, drágám, én majd egyedül vacsorázom az ebédlőben, ha már te a tálcádról megvacsoráztál… „Persze, persze” - a kis fehér mutatóujj leereszkedően kétszer behajlott. „Tudjuk, tudjuk - mondták a pillákkal szegélyezett szemhéjak is, kettőt hunyorítva. - Tudjuk, milyen az ilyen túl érzékeny anya, akinek szemébe minduntalan könnyek szöknek, mint valami igazgyöngyök… Fülbevalókban viselnek igazgyöngyöket… Édesanyámnak a szemében csillognak, ha rám gondol. Hát sohasem fog megszokni engem?... Milyen oktalan…” Anyja lehajolt hozzá, és Jean könnyedén, két karjával a szokásos szertartás szerint rácsimpaszkodott a nyakára, amely büszkén emelkedett fel terhével, és emelte a nagyra nőtt gyerek sovány testét, kecses törzsét, és a hosszú lábakat, amelyek most tehetetlenül bénák, de az imént egy ijedős felhő oldalát szorongatták, azt fékezték… Az anya egy pillanatig elnézte kecses, nyomorék művét, amint ott ült, egy kemény párnával felpolcolva, és élénken mondta: - Jól van! Mindjárt behozzák a tálcádat. Vagy inkább megyek, és megsürgetem Mandore-t. Mindig pontatlan… Megint kiment. „Kimegy, bejön… Főleg kimegy. Nem akar itthagyni, de folytonosan kimegy a szobámból. Azért megy ki, hogy a könnyeit letörölje. Száz ürügye akad a kimenésre, és ha véletlenül nem találna, én szolgáltatnék neki ezret… Mandore sohasem késik.” Óvatosan arra fordította fejét, és látta, amint Mandore belép. Hát nem helyes és természetes, hogy ez a kövér szolgáló, ez a pocakos, aranyhajú, zengő szavú, dallamos hangú lény, akinek a két szeme úgy csillog, akár a lant értékes fája - a Mandore11 névre hallgasson? „Nélkülem - gondolta Jean - még mindig Angelinának hívnák.” Mandore feléje tartott, sárga és gesztenyebarna csíkos szoknyája, ahogy a bútorokat súrolta, mély hangon megzendült, mint a gordonka, de ezt csak Jean hallotta. Mandore keresztbe rakta az ágyon a hímzett terítős, apró lábú kis asztalt a gőzölgő szilkével. - Tessék, itt a vacsorája! - Mi van ma? - Először is a leves, tudja a foszfátos sziruppal. Aztán… Majd meglátja. A félig fekvő gyermek egész testét mámorítóan jóleső, meleg, barna, hosszú pillantás érte: „Milyen jó Mandore szemének barnasör-pillantása! Ő is milyen kedves hozzám!... Mind milyen kedvesek hozzám!... Ha kissé türtőztetni tudnák magukat…” Kimerülten az általános kedvesség terhétől, lehunyta szemét, majd a kanalak csörrenésére nyitotta újra fel. Orvosságos kanalak, leveseskanalak, tésztáskanalak… Jean nem szerette a kanalakat, egy különös formájú, ezüstkanál kivételével: a hosszú, csavart nyél egyik végén rovátkás karika volt. „Ez cukortörő” - magyarázta anyja. „És a másik vége, édesanyám?” „Nem is tudom. Azt hiszem, abszintos kanálnak használták…” Tekintete ilyenkor csaknem mindig Jean apjának fényképére siklott, a férjére, akit olyan fiatalon elvesztett; „a te drága apukád, kisfiam”, és akit Jean - titkon, magában - e rideg szavakkal illetett: „az az úr, aki a szalonban lóg.” Az abszintos kanálon kívül - abszint, apszis, Szent Apszis - Jean csak a villákat szerette, e négyszarvú démonokat, amelyek felnyársalják a kis birkaszeletet, a zsírban vergődő halacskát, a negyed almát két magszemével, és a cukorral meghintett, újhold formájú őszibarackgerezdet… - Jean, drágám, nyisd ki a csőrödet! Lehunyt szemmel engedelmeskedett, lenyelte az orvosságot; csaknem ízetlen volt, egy átmeneti, meghatározhatatlanul közömbös ízt kivéve, ami a legrosszabbat leplezte… Jean titkos szótárában ezt a löttyöt „hullagödörnek” nevezi. De semmi sem bírhatná rá, hogy anyjának ilyen szörnyű, fájdalmas szavakat vessen oda. Majd az elmaradhatatlan foszfátos leves következett: rosszul kisepert padlás, a zugokban dohos liszt… De mindent megbocsát neki az ember, azért, ami ott úszkál láthatatlanul a halvány-zavaros színén; a virágok leheletéért, azoknak a búzavirágoknak hímporos illatáért, amelyeket júliusban Mandore csokorszámra vásárolt neki az utcán… A kis roston sült bárányszeletet gyorsan megette. „Fusson, bárány, fusson, én nagyon tisztelem önt, de egy darabban csússzon le a gyomromba, a világért sem rágnám össze, a húsa még béget, és nem akarom tudni, hogy belül rózsaszínű!” - Úgy látom, ma este igen gyorsan eszel, Jean? Anyja hangja a félhomály magasából hullott alá, talán a felhólyagzott gipsz mennyezetpárkányról, talán a nagy szekrényről… Jean különös kegyéből anyja a szekrény tetején más éghajlatot kereshet fel, az asztal és 11 Mandore: régi lantféle olasz hangszer, mandola.
ágyneműk világát. Kétágú létrán juthat fel oda, eltűnik a jobb ajtószárny mögött, majd egyformára szabdalt, nagy hótömbökkel megrakodva jön vissza. Az ő becsvágya beéri ezzel az aratással. Jean tovább megy, magasabbra, egymaga tör a havas csúcsok felé, behatol egy felemás lepedőrétegbe, felbukkan egy dupla lepedő jól mángorolt redőjében - és mekkorát csúszkál, milyen szédülés fogja el a keményített damasztszalvéták közt -, meg azon a csipkés szegélyű zúzmarás havasi tájon, hogy ropogtatja a száraz levendulamorzsákat, a kipergetett virágmagvakat, a vastag, tejes íriszgyökereket… Innen jön le ismét hajnal felé; a hidegtől dermedt testtel, sápadtan, erőtlenül fekszik a párnái közt, és huncutul mosolyog: „Jean!... Istenem, lehet, hogy kitakarózott álmában! Mandore, gyorsan egy meleg palackot!” Jean magában örül, hogy idejében visszaérkezett, és füzetének - amelyet felsőtestének eleven, lüktető részében, a „szívzsebben” rejteget - egy láthatatlan lapjára feljegyzi hegymászása viszontagságait, a csillaghullást és a hajnal érintette csúcsok narancsszínű pengését… - Gyorsan eszem, édesanyám, mert éhes vagyok… Mert minden csalafintaságban jártas, és nem az-e a cél, hogy az „éhes vagyok” varázsigére anyja örömében elpiruljon? - Ha ez igaz, drágám, akkor sajnálom, hogy csemegének csak almalekvárt adhatok. De meghagytam Mandore-nak, hogy tegyen hozzá citromlevet, és egy kis vaníliarúddal illatosítsa meg. Jean határozottan hadilábon áll az almalekvárral, egy tizenöt év körüli falusi lánnyal, aki, mint a hasonló korú lányok általában, csak gőgös megvetést tanúsít a tízéves fiú iránt. De visszaadja neki a kölcsönt! Nincs-e kellőn felvértezve ellene? Nem sántikál-e fürgén a vaníliarúdra támaszkodva? „Mindenképpen túl rövid ez a kis bot, mindenképpen” - dünnyögi a maga érthetetlen nyelvén. Mandore visszajön. Széles-csíkos, bő szoknyája lebeg körülötte, olyan, mint egy sárgadinnye. Járás közben megzendülnek - cromm, cromm, Jean hallja csak - belső húrjai, e szép lélek, Mandore lelkének gazdag harmóniája… - Már befejezte a vacsoráját? Vigyázzon, mert viszontlátja! Nem szokott így sietni. Anyja és Mandore kétfelől az ágya mellett állnak. „Milyen nagyok!...” Anyja, kis bordó ruhájában, bizony kevés helyet foglal el, de Mandore, a nagy, zengő testén kívül még két kerek füllel is gyarapodott: kezét csípőre tette. Jean erélyesen elintézte az almalekvárt, szétmázolta tányérján, füzért formált belőle az arany csíkos peremén, és ezzel a vacsorakérdést lezárta. A téli este már régen leereszkedett. Jean, miközben fél pohár ásványvizét ízlelgeti, a könnyű, gyenge, rejtelmes vizet, amelyet zöldnek képzel, mert halványzöld pohárból issza, magában azt latolgatja, hogy még jó adag akaraterőre van szüksége betegnapja befejezéséig. Még hátravan az esti tisztálkodás, az aprólékos, elkerülhetetlen műveletek, amelyekhez anyja segítsége, sőt - cromm, cromm - Mandore vidám, zajos közreműködése szükséges; a fogkefe, a mosdókesztyű, a jó szappan és a langyos víz, az egyesített óvatossági szabályok, amelyek megóvják a lepedőt a nedvességtől, a gyengéd anyai kérdések… - Kisfiam, így nem tudsz aludni, a nagy Gustave Dóré-kötet éppen az oldaladat nyomja, és ez a rengeteg kis könyv mindenütt az ágyadban, a hegyes kis sarkukkal… Ne húzzam közelebb az asztalt? - Nem, édesanyám, köszönöm, így nagyon jól vagyok… Mire elkészülnek mindennel, Jean az álom bódulatával küzd. De ismeri erejének korlátait, és nem próbálja kivonni magát e ritmusok alól, amelyek előfutárjai az éjszakának, és a szeszélyéből születhető csodáknak. Attól fél csak, hogy anyja a gondoskodásával túlságosan elnyújtja a napot, és lerombolja a könyvekből és bútorokból emelt épületet, megbontja a fény és árnyék egyensúlyát, amelyet ő teremtett, és mélyen tisztel, és amely az utolsó csepp erejét is kimeríti, legkésőbb tíz óráig. „Ha itt marad, ha erősködik, ha még ápolni akar, amikor a nagymutató a XII-t elhagyja, érzem, hogy sápadt, sápadtabb, még sápadtabb leszek, szemem besüpped, már a nem-köszönöm-nagyon-jól-édesanyám-jóestét-re sem jut erőm, amire neki feltétlenül szüksége van, és… és… és… ez iszonyú lesz, zokogni fog…” Anyjára mosolygott, és sugárzó fensége, amellyel a betegség jutalmazza a szenvedő gyermeket, felbukkant hullámos fürtjei tövében, a pillájára szállt, és keserűen odatapadt az ajkához. Anyja ebben az órában szeretett volna elmerülni megkínzott és elbűvölő művének szemlélésében. - Jó éjszakát, édesanyám - mondta nagyon halkan a kisfiú. - Fáradt vagy? Elmenjek? A fiú még egy utolsó erőfeszítést tett, tágra nyitotta breton-tengerszín szemét, arcvonásaival arra törekedett, hogy szép és üde legyen, és bátran leengedte felhúzott vállát: - Fáradtnak látszom? Mondja, édesanyám! Anyja csak egy pajkos fejbólintással felelt, megcsókolta fiát, és kiment, magával vitte visszafojtott szerelmetes jajkiáltását, néma könyörgését, esdeklő litániáját a betegséghez, hogy távozzon, hogy oldozza le béklyóit a hosszú, gyenge lábszárakról, a lesoványodott, de nem formátlan ágyékról, engedje, hogy a pangó vér ismét szabadon keringhessen a kékeszöld erekben… - Két narancsot tettem a tányérodra. Ne oltsam el a lámpát? - Majd én magam eloltom, édesanyám. - Istenem, hol az eszem? Nem mértük meg a lázadat ma este. Az anya gránátalmaszínű ruhája és fia közé köd ereszkedett. Aznap este Jean, óvatosan titkolva, lázban égett, tenyerében kicsi tűz parázslott, fülkagylójában vu-vu-vu lüktetett, a halántékát izzó abroncs szorította… - Majd holnap pontosan megmérjük, édesanyám.
- A csengőkörte a karod alatt van. Biztos, hogy nem szeretnéd, ha ezekben az órákban, amikor magad vagy, valaki virrasztana melletted, egy olyan csinos, ápol… Az utolsó szótag elbotlott a homály egy redőjében, és estében Jeant is magával rántotta. „Pedig csak egy egész picinyke ránc volt - szidta magát a beteg gyerek, zuhanás közben. - Biztosan nagy púp nőtt a hátamon, úgy festek, mint egy teve. De úgy vett-teve, úgy vettem észre, hogy édesanyám nem vett-teve, nem vette észre az esést. Nagyon is leköti mindaz, amit a szoknyájában visz innen este, mikor magamra hagy, a kis fohászai, a megfigyelései, amelyeket a doktorral közölnie kell, nagy bánata, amit én okozok neki, mert hogy senkit sem akarok magam mellé éjszakára… Mindez, amit elvisz a felemelt szoknyájában, és ami kipotyog, és a szőnyegre gurul… Szegény édesanyám! Hogy értessem meg vele, hogy nem vagyok boldogtalan? Úgy látszik, egy magamkorú fiú nem élhet ágyhoz kötve, nem lehet sápadt és béna lábú, anélkül, hogy boldogtalan ne legyen. Boldogtalan… az voltam, amikor még kocsiban toltak… Mindenfelől pillantások záporoztak rám. Összehúzódtam, hogy minél kevesebb érjen. Csupa »Milyen csinos!« »Milyen kár!« megjegyzés röpült felém ... Most nincs más bajom, csak Charlie unokafivérem látogatásai, felhorzsolt térde, szeges cipője, és az a szó, az a félig acél, félig gumi »boy-scout«2, amivel lehengerel… Meg az a csinos kislány, aki velem egy napon született, akit hol a tej testvéremnek, hol a menyasszonyomnak mondanak. Táncolni tanul. Itt lát, ágyban fekve, erre lábujjhegyre áll, és azt mondja: »Nézd, hogy spiccelek!« De ezek csak bosszúságok. Eljön az óra, az este, amikor a bosszúságok elalszanak. Itt az óra, amikor minden jó.” Eloltotta a lámpát, és csendesen figyelte, mint rajzik fel körülötte éjszakai társasága, a formák és a színek kórusa. Várta a szimfonikus kibontakozást, a tömeget, amelyet édesanyja magánynak nevezett. Kihúzta karja alól a csengőkörtét, a holdvilágezüstös-zománc betegjátékszert, és letette az ágya melletti kisasztalra. „Most világíts!” - parancsolta neki. De a csengőkörte nem engedelmeskedett mindjárt. A kinti éj nem volt annyira sötét, hogy ne látta volna, az ablaküvegen túl, egy lombjavesztett körúti gesztenyefa szélső ágát, amely segítségért könyörgött. Duzzadt hegye egy kis zsenge rózsabimbó formáját utánozta. „Igen, te szánalmat akarsz kelteni bennem, mondván, hogy a következő tavasz rügye vagy. Pedig tudod, hogy mindenre haragszom, ami a jövő évről beszél nekem. Maradj csak odakint! Tűnj el! Süllyedj el! Hogy is mondaná az unokabátyám: játszd meg, mintha…” Kényes ízlése hirtelen feltámadt, és ismét megbélyegezte felhorzsolt és kékfoltos lábú unokafivérét, és az ilyesmikkel teletűzdelt beszédét, mint: „Bizony ám, én odébbállok, nekem meg se kottyan, azt a kutyafáját!”, de legfőképpen a sok „képzeld!”- és ,,értem!”-et, mintha ugyan gondolat és éleslátás nem szedné rémülten a gyenge kis tücsöklábát, és nem futna el egy ilyen szöges-sáros cipős fiútól… Christian unokafivérét, ha csak megpillantotta, zsebkendőjébe törölte ujjait, mintha nagyszemcsés homoktól akarná megtisztítani. Mert az édesanya és Mandore, akik a gyermek és a rút, a gyermek és a bántó szavak, a gyermek és a silány olvasmányok közé helyezkedtek, belénevelték, hogy csak kétféle fényűzést ismerjen és értékeljen: a finomságot és a szenvedést. Védettségében, koraéretten gyorsan elsajátította a nyomdai hieroglifák ismeretét, és ugyanolyan vadul száguldott a könyveken át, mint ahogy a felhőkön nyargalt, meghódította a díszes kötés alá rejtett tájakat, vagy maga köré gyűjtötte azokat, akik az ilyen kivételezettek számára titkon benépesítik a levegőt. Az ezüst töltőtollat, amelybe nevének kezdőbetűit vésték, nem használta, amióta gyors, érett írása úgy meglepte, sőt, mondhatni sértette a hideg kezű orvost: „Ez egy kisfiú írása, asszonyom?” – „Igen, igen, doktor úr, a fiamnak nagyon kiírt írása van…” S az anya szeme aggódva mentegetőzött: „Csak nem veszélyes ez, doktor úr?” A rajzolástól is óvakodott, félt, hogy egy fecsegő vázlat elárulhatja, mert egyszer, miután felvázolta Mandore portréját, csengő-bongó kulcskarikájával együtt, egy négyoszlopos alabástrom ingaóra körvonalait teljes mozgásban - ahogy vágtat!, és a Riki kutyát, olyan kézzel, mint a hajvágóé, és magáéhoz hasonló „Sasfiókfrizurával” -, megrémült e skiccek hasonlóságától, és bölcsen összetépte első műveit. - Nem szeretne egy albumot, fiatal barátom, meg színes ceruzákat? Ez jó mulatság, és a maga korához való. - E javaslatra, amely nem tartozik, gondolta, az orvos hatáskörébe, Jean csak egy tekintettel felelt, félig zárt szemhéja alól, súlyos, férfias pillantással mérte végig a tanácsokat osztó orvost: „Az én kedves hajvágóm nem merne ilyen ötletekkel előállni!” Nem bocsátotta meg az orvosnak, hogy egy nap, amikor anyja nem volt jelen, bátorkodott megkérdezni tőle: „És mi az ördögért magázza az édesanyját?” A férfias, haragos pillantás és a gyenge, dallamos hang összefogott a válaszadáshoz: „Nem hinném, hogy ehhez az ördögnek bármi köze is volna.” A csinos hajvágó másként végzi a feladatát, ő elmeséli Jeannak vasárnapi életét. Minden vasárnap horgászik Párizs környékén. Ollójának szikrázó gyors fordulatával jelezte a mozdulatot, amellyel messzire elveti a parafaúszót és a csalétket, és Jean lehunyta szemét a szétfröccsenő vízcseppek elől, amikor a horgász diadallal kiemelte zsákmányát… - Ha meggyógyul, Jean úrfi, elviszem magammal a folyóhoz. - Igen, igen - helyeselt a beteg lehunyt szemmel. „Mi szükségét érzik mind, hogy engem meggyógyítsanak? Én ott vagyok a folyó partján. Mit is kezdenék egy 2 Cserkész.
ekkora-mint-a-kezem fejes domolykóval, meg mint-a-maga-papír-vágója kis csukával?” - Kedves jó hajnyíró, meséljen még! Hallgatta a kis híd pillérjére tapadt esti lepkék történetét, amelyek rögtönzött csalétekként „egy vagon” pisztrángot fogtak, egy sövényről levágott mogyoróvessző és három darabka összecsomózott zsineg segítségével… A csattogó olló ingerlő, friss kísérőzenéjével kezdődött a történet: - Elmegy az ember egy hitványka folyóághoz, nem szélesebb, mint a combom, de a réten kiszélesedik. Kéthárom fűzfát pillant meg egy csoportban, meg egy kis sarjerdőt… ott van… „Ott van - ismételte Jean gondolatban. - Jól tudom, hogy ott van.” A két-három fűzfa köré már a legelső napon átültette a Nagy Botanikus Albumból kitépett sédkender bojtorján nagy kalászait, meg a rózsaszín virágos kendert, amely illatával odacsalja és elbódítja a pillangókat és a fáradt gyerekeket. A legöregebb fűz hatalmas, megnyesett feje, fehér szulákkoszorúja alatt csak neki fintorog. Egy hal hirtelen kiugrik a vízből, és megrepeszti a csillogó folyótükröt, majd egy másik ugrik fel… A kedves hajvágó a csalihalaival foglalatoskodik, meghallja, és hátrafordul: - Ezek velem csúfolódnak!... De kifogom őket! - Nem, nem, dehogy - tiltakozik Jean -, én dobtam két kis kavicsot a vízbe. „A zöldbéka kuruttyol - tűnődik Jean -, és a vízirózsatutaján ül láthatatlanul. A zöldbéka kuruttyol, a képzeletbeli délután múlik…” Szőke gyapjának nyírója, a folyó és a rét álomként szertefoszlik, Jean homlokán édeskés illatot hagyván, meg egy szőke hajbóbitát… Jean arra ébredt, hogy a szalonból suttogást hall, anyja halkan, hosszan beszélget a doktorral; egy szó elszabadul, jön ficánkolva, fodrosan-bodrosan, és a fülébe jut a szó: „krízis”. Némelykor szertartásosan közelít, nőiesen, felcicomázva, mint egy jutalomkiosztásra, fülében egy „k”, derekán „i” betűk; Krízis, Üdvös Krízis. „Igazán? Igazán?” - kérdi anyja szorongó hangon. „Azt mondtam, talán… - feleli a doktor, a hangja fél lábon egyensúlyoz, ingadozik. - Üdvös Krízis, de nehéz…” Üdvös Crí-zisDeneéz, kreol fiatal lány a trópusi Amerikából, fehér fodros vászonruhájában, kecses… Éles füle még egy másik személy nevét is elkapta, amelyet nyilván titokban kell tartani. Hiányos név, olyasféle, mint Ali Zi Effanti, Lizi Infantil; Jean végül is úgy képzeli, egy kislányról van szó, akit hozzá hasonlóan, kínos mozdulatlanság sújt, két hosszú lába hasznavehetetlen, és azért beszélnek róla ilyen titokban, hogy ő féltékeny ne legyen… A kapott parancs értelmében a gesztenyefa szélső ága, az eljövendő tavasz üzenetével, eltűnt az éjhomályban… A csengőkörte, noha Jean másodszor is megnyomta, nem világította meg opálos és lágy fényudvarával az ágy melletti asztalt, rajta az ásványvizet, a narancslevet, a nagy krómozott papírvágókést amelyben egy alpesi hajnal lappangott, a domború lencsés, rövidlátó órát, és a hőmérőt… Az asztalon egyetlen könyv sem várta, hogy érte nyúljon. A nyomtatott szövegek, bármilyen alakúak és súlyosak voltak is, csukottan aludtak vagy nyitva virrasztottak a beteg gyerek ágyában. Egy nagy, tégla alakú kötet olykor ránehezedett a két lábára, amelyet fukarul táplált az élet, de ő nem panaszkodott miatta. Egészséges két karjával körültapogatózott, és felemelt néhány rongyos, átmelegedett füzetet. Egy régi könyv barátian döfködött a párnája alól. A fűzött kötetek vánkossá felhalmozva, sovány kis csípője mellett helyezkedtek el, és hamvas gyerekarca egy százéves, sárga borjúbőr kötéshez simult. Hóna alatt, megbizonyosodott róla, kedvenc kemény társa, egy vaskos kötet szorongott, mint egy burkolatkő, ez sokat zsörtölődött, nem szerette a puha ágyat, és rendszerint a földön fejezte be az éjszakát, a fehér kecskebőr szőnyegen. A kartonkötések sarkai és a törékeny test hajlatai, hegyvölgyei jól megfértek egymással. A múló sérülés türelemre intette a tartós fájdalmat. Az önként vállalt kis gyötrelmek, amelyeket füle és válla közt a sárga borjú döfködése okozott, enyhítették a kínokat, amelyeket ugyanez a tájék és a kiugró lapockacsontos, szegény kis hát szenvedett… „Mi ez itt? - mondta anyja. - Mintha vágás volna. Igazán nem értem…” A megkínzott gyermek, jóhiszeműen egy pillanatig keresgélt az emlékezetében, majd ezt felelte magában: „Itt… hát persze, lássuk csak… az a fa, amelyet nem kerültem ki… Az a kis háztető, amelyikre rákönyököltem, hogy a hazatérő nyájat lássam… Ez az a nagy gereblye, amelyik a nyakamba esett, amíg a forrásból ittam… Még szerencse, hogy édesanyám nem vette észre a szemem sarkában azt a kis vágást, a fecske csőrének nyomát, mikor a levegőben nekimentem… Nem volt időm kikerülni, és éles volt, mint egy kasza. Igaz is, olyan kicsi az ég…” Éjszakáinak várt neszei, a meghitt zajok, körülzsongták, változékonyan, a láztól, a gyengeségtől, az álomtól és a nappal ábrándjaitól függően, habár édesanyja a napokat szomorúan egyformának képzelte. Ez az új este semmiben sem hasonlít a tegnapihoz. A sötétség számtalan fekete árnyalatban gazdag. „Ma éjjel a fekete egészen ibolyaszínű. Fáj a… melyik részem is? A homlokom. Nem, mit beszélek? Mindig a hátam… De nem, egy súly, két súly van a csípőmre akasztva, fenyőtoboz formájúak, mint a falióra súlyai a konyhában. Világítasz végre?” Hogy kiadja a parancsot a zománcos körtének, a sárga bőrkötésnek nyomta halántékát, és megborzongott, mikor hozzáért. „Ha ilyen jeges, akkor én égek.” A zománcozott-gyümölcs egy szemernyi fényt sem vetett az ágy melletti asztalra. „Mi baja? És mi van velem, hogy ma délután már a külső ajtó is ellenállt nekem?”
Kinyújtotta kezét a népes, éjszakai levegőben, tapogatás nélkül rátalált a homályos gyümölcsre. A fény, szeszélyesen forrást változtatva, a gömb alakú óra kövér, rövidlátó képén gyúlt fel. „Mit avatkozol bele? - perelt Jean. - Érd be azzal, hogy az időt mutatod.” Az óra megszégyenülten kialudt, és Jean, hogy parancsa teljesült, elégedetten felsóhajtott. De összenyomorodott mellkasából csak egy nyögést tudott kiszorítani. Ugyanekkor szél kerekedett, a jól ismert szél, amely fákat dönt, és összeborzolja a vörösfenyők ágait, lesimítja és felpúpozza a homokbuckákat; belesüvített a fülébe, mire felkeltek a képek - ami tilos a pillák közé zárt álomnak, hogy szabadon ugrándozhassanak a határtalan szobában. Némelyek vízszintesek, kockára szabdalták az egyszeriben felágaskodó függőlegesek tömegét. „Skót látomások” - gondolta Jean. Ágya enyhén remegett, a sebesen emelkedő Nagy Láz rázta. Jean három-négy évvel kevesebbnek érezte magát, és félelem fogta el, amit pedig alig ismert. Csaknem felkiáltott: „Segítség! Édesanyám! Elrabolják a kisfiát!” Sem lovaglásai során, sem a legkülönbözőbb hangok gazdag birodalmában - púpos hangok, a fejükön, cserebogárhátukon rezonáló burával, hegyes hangok, mint a manguszta pofája - sehol még ilyen rajzást-zúgást nem látott, nem hallott, mint amit most a füle szájként ízlel, szeme kínnal, szenvedélyesen betűzget. „Segítség, édesanyám! Segítsen! Jól tudja, hogy nem tudok járni! Csak repülni, úszni, meg felhőről felhőre gurulni tudok…” Ebben a pillanatban megmoccant valami elfelejtett, kifejezhetetlen a testében, nagyon messze, végtelenül távol, a két hasznavehetetlen lába legvégében; mintha szertefutott hangyák szaladoznának. „Segítség! Édesanyám!” De egy másik lélek, amelynek elhatározásai függetlenek az anya tehetetlenségétől és minden jó szándékától, kevélyen csendet intett. Egy bűvös kényszer ott marasztotta az édesanyát a falon túl, ahol szerényen és aggódva várta, hogy olyan nagy legyen, mint a kisfia. Jean tehát nem kiáltott. Pedig az ismeretlenek, a mesebeli idegenek már hozzáláttak az elrablásához. Mindenfelől sereglettek, égő forróságot, fagyot támasztottak, zengő kínszenvedést, sebkötésszint, függőágyként lengő érverést, és a gyerek már-már megfordult, hogy mozdulatlanul anyjához meneküljön, de hirtelen mást gondolt, és magasba lendült, szeszélyes repüléssel a meteorok, ködök és villámok közé, amelyek lágyan befogadták, összezárultak mögötte, és megint szétnyíltak; élvezve az egyetlen gyerek magányát, a beteget és árvát megillető előjogokat, már-már közel volt hozzá, hogy tökéletesen boldog, vidám és hálátlan legyen, amikor észrevette, hogy egy kis szomorú, kristálytiszta hangfoszlány választja el attól a boldogságtól, amelynek még meg kell tanulnia szép, homorú és aranyozott nevét: halál. Egy kis bús hangfoszlány, amely talán egy soha el nem hagyandó bolygóról jött… A bánatos, csengő hang, amely a halálba menő gyermekhez szegődött, olyan hűségesen szállt vele felfelé, hogy a kápráztató menekülés hasztalanul próbált tőle elszakadni. Lehet, hogy az utazása sokáig tartott. De Jean elvesztette időérzékét, és csupán a változatosságából állapította meg. Sokszor úgy érezte, egy vezetőt követ, aki bizonytalan, és maga is tévelyeg. Ilyenkor felnyögött, amiért nem tud biztosan kormányozni, és hallotta a saját megszégyenült gőgjének nyögését, vagy a kimerültségét, olyannyira, hogy végül felhagyott a száguldással, kitért egy orsó formájú szélroham barázdájából, és egy sarokba menekült. Itt rémület fogta el, mert úgy érezte, sarkatlan vidékre került, ahol nincsenek szögletes anyagok, jeges, sötét, légörvényes éjszakába, amelynek ölén ő már csak egy tehetetlen, síró kisfiú. Hirtelen felállt számos, megsokasodott lábára, amelyek gólyaláb hosszúra nyúltak, és amelyeket hasogató fájdalom kaszált, zörgő rőzsével, majd minden elsötétült, csak a vak szél tájékoztatta iramának sebességéről. Amint egy ismerős szárazföldről egy ismeretlen tengerre száguldott át, elkapott néhány szót, és meglepődött, hogy érti azt a nyelvet: - Az összetört pohár csörömpölésére ébredtem fel. - Látja, asszonyom, hogy az ajka mozog. Nem gondolja, asszonyom, hogy inni akar? Szerette volna tudni e hang nevét: „Asszonyom… Asszonyom… Miféle asszonyom?...” De a sebesség már felitta a szavakat és az emléküket is. A sápadt éjszakában, egy „állj” jóvoltából, amelytől lüktetett a halántéka, fölszedett néhány emberi szót, és ismételni akarta őket. A hirtelen megállás fájdalmasan szembehelyezte egy érdes, szilárd anyaggal, amely két lakatlan, nemes világ közé ékelődött. Ez a rendeltetés nélküli tárgy finoman csíkozott s picinyke szőröktől volt borzas, és rejtélyes módon cinkos - ezt később fedezte fel - a rémes fiatal barátommal. „Ez egy… tudom… egy… kabátujj…” Lehajtott fejjel, szárnyasán, nyomban ismét belevetette magát a megnyugtató káoszba. Más alkalommal egy kezet látott. Cingár ujjakkal, kissé repedezett bőrrel és fehér foltos körmökkel, és valami csodálatos tömeget lökdösött vissza, amely sávosan futott elő a látóhatár mélyéről. Jean elnevette magát: „Szegény kis kéz, ez a tömeg csak egy falásnyi, tudod, egy csupa feketesárga csíkos tömeg, és olyan értelmes képe van!” A gyenge kis kéz, ujjait szétterpesztve, küzdött, és a párhuzamos csíkok lassan meglazultak, széthajoltak, és meggörbültek, mint valami puha rács. Nagy nyílás támadt, és elnyelte a törékeny kezet; Jean megsajnálta. Ez a sajnálkozás késleltette utazását; erőlködve ismét nekilendült. De magával vitte a szánakozást, amely egy réges-régen eltört pohár csörömpöléséhez hasonlított. Ettől fogva bármilyen örvényeken, szakadékokon haladt is át, amelyek ártalmatlan szédülésbe ringatták, utazását visszhangok zavarták, síró hangok, gondterhelt töprengés egy gondolatfoszlányon, tolakodó elérzékenyülés…
Hirtelen éles kutyaugatás hasította át a légteret, és Jean ezt mondta: „Riki…” Távolból valami zokogásfélét hallott, amely ismételte: „Riki! Asszonyom, azt mondta, Riki!” Egy másik dadogó hang ismételte: „Azt mondta, Riki… Azt mondta, Riki!...” Egy remegő, kemény kis erő, amelynek kettős fogását a hóna alatt érezte, mintha valami csúcs felé akarná röpíteni. Mintha megsebezték volna, és felnyögött. Ha utasításokat adhatna a kis erőnek, és kampóinak, megtanítaná rá, hogy nem szokás így bánni egy tekintélyes utazóval, hogy vannak számára anyagtalan járművek, patkolatlan lovak, szánok, amelyek arra hivatottak, hogy a szivárvány hétszínű utain száguldjanak… Hogy nem tűr háborgatást, csupán… az olyan elemekét, amelyeket az éjszaka oldoz el, és ellenőrzi hatalmukat… Hogy például a madár begyének, amely imént az arcára telepedett, semmi joga… Egyébként, nem is madárbegy, mert nem tollas, csak egy hosszú hajfürt szegélyezi… „Ez egy arca volna - gondolta -, ha a mindenségben volna még egy arc az enyémen kívül… Beszélni akarok, el akarom küldeni ezt a… ezt az álorcát… Megtiltom, hogy hozzám érjen, megtiltom…” Hogy a beszédhez erőt gyűjtsön, orrlyukain beszívta a levegőt. A levegővel együtt behatolt a csoda, az emlékezet bűvölete, egy hajkorona, egy bőr illata, amelyet a világ túlsó végén felejtett, és amely most az emlékek zuhogó áradatát ébresztette benne. Köhögött, küzdött valamivel, ami a torkát szorongatta, majd feltörve, eloltotta a kiszáradt ajka szögletében lapuló szomjúságot, sósan elárasztotta szemét, és könyörületesen elfátyolozta előle visszatérését, a leszállást kemény ágyára… Egy névtelen síkságon egy hang a végtelenségig ismételte: „Sír… Istenem, sír…” A hang elmerült valami viharfélében, amelyből összefüggéstelen szótagok, csuklások fakadtak, és hívó kiáltás valakihez, aki a közelben rejtőzött… „Gyorsan, gyorsan, jöjjön!” „Micsoda zaj, micsoda zaj!” - gondolta rosszallóan a gyerek. De arcával öntudatlanul egyre szorosabban odasimult a hajjal keretezett kedves, sima felülethez, és itta róla a gyöngyszemekként pergő, sós harmatot… Elfordítva fejét, útjában egy keskeny völgyre talált, fészekre, amely éppen az ő méretére készült. Annyi ideje maradt csak, hogy megnevezze: „Édesanyiám válla” - és elvesztette eszméletét, vagy inkább álomba merült. Arra ébredt, hogy a saját hangját hallja, tisztán, könnyedén, egy kissé csúfondárosan: „Édesanyám, ugyan honnan jött vissza?” Nem kapott választ, de a szájába csúsztatott narancsgerezd gyönyöre érzékeltette vele, hogy akit keres, ott van, visszatért. Tudta, hogy fölébe hajlik, odaadó tartásban fárasztja hátát, derekát. Kimerültén elhallgatott. De máris ezer gondja támadt, és legyőzte gyengeségét, hogy a legnyomasztóbbtól megszabaduljon: - Másik pizsamát húzott rám, édesanyám, amíg aludtam? Amikor tegnap elaludtam, kék volt rajtam, ez meg rózsaszínű. - Asszonyom, ez hihetetlen! Emlékszik rá, hogy kék pizsamában volt, az első éjjel, amikor… E mondatnak, amelyet egy mély, meleg hang suttogott, többi részét elszalasztotta, és átengedte magát a kezeknek, hogy a nedves pizsamáját lehúzzák róla. Ügyes kezek, akár a hullámok, amelyek közt súlytalanul, gondtalanul ringott… - Csuromvíz…Csavarja bele a nagy fésülködőköpenyembe, Mandore, de az ujjakba ne bújtassa bele… - Ne féljen, asszonyom, a fűtőtest jól működik. És friss meleg palackot tettem az ágyába. Csupa víz, csakugyan… „Ha tudnák, hogy honnan jövök… Nem csoda, hogy vizes vagyok… - gondolta Jean. - Szeretném megvakarni a lábamat, vagy legalább szedjék le, azokat a hangyákat…” - Édesanyám… Felfigyelt a némaságra, az éber mozdulatlanságra, a résen álló anyjának hangtalan válaszára. - Legyen szíves… kérem… vakarja meg kicsit a lábamat, mert ezek a hangyák… A csend mélyén valaki különös tisztelettel ezt mormolta: - Hangyákat érez… Azt mondja, hangyákat… Az óriási fésülködőköpenybe csavarva, vonogatni próbálta a vállát. Igenis, hangyákat mondott. Mi különös van benne, hogy Rikit mondott meg hangyákat? A merengés könnyedén az álom és az ébrenlét határára sodorta, egy ruhaszövet érintése azonban visszatérítette. Pillái közt felismerte a gyűlöletes kabátujjat közvetlen közelében, a kék halszálkamintát, a picinyke gyapjúszálakat, és neheztelése erőt adott neki. Nem akarta tovább látni, de egy hang felnyitotta lezárt szemhéját, egy hang, amely ezt mondta: „Nos, fiatal barátom…” „Elkergetem! Elkergetem! - kiáltott magában Jean. - Őt, meg a kabátujjat, a »fiatal-barátomat«, utálom őket, elkergetem!” Az izgalomtól kimerültén lihegett. - Lássuk… lássuk… Mi van itt? Ez bizony mozgás… Úgy… Úgy… Egy kéz ereszkedett a fejére. Jean, mivel képtelen volt tiltakozni, abban reménykedett, hogy egy villámló pillantással agyonsújtja a támadót. De az ágya melletti széken, amely anyjának volt fenntartva, csak egy kissé kopasz, kissé testes, derék ember ült, akinek szeme, amikor a pillantásuk találkozott, megnedvesedett: - Kisfiam, kisfiam… Igaz, hogy hangyák szaladgálnak a lábában? Igaz! Ez nagyon kedves, hitemre, nagyon kedves… Nem inna egy fél pohár limonádét? Nem szopogatna el egy kanálka narancslevet? Egy korty feles tejet? Jean átengedte kezét a nagyon puha, vastag ujjaknak, a meleg tenyérnek. Zavaros választ dünnyögött, amelyből maga sem tudta megállapítani, hogy elutasítja-e, vagy kéri a citromlevet, az italt, a „feles” tejet. Elszürkült pillantása a mély karikák és a sötét pillák közül, két derűskék, gyengéd, könnyesen hunyorgó szemet
köszöntött. Az új idő további része már csak elszórt pillanatok egymásutánja volt, amelyben rövid, hosszú, mély álmok, hirtelen felriadások és bizonytalan borzongások váltakoztak. A derék orvos lelkes ühüm-ühümökkel, elégedett, vaskos krákogásokkal és áradozásokkal fejezte ki örömét: „Kedves asszonyom, gratulálok! Meg vagyunk mentve!” - mindez a lárma annyira vidám volt, hogy Jean, ha nem ennyire közönyös, bizonyára érdeklődött volna, hogy miféle nagy öröm köszöntött a házra. Az órák megmagyarázhatatlanul teltek-múltak, gyümölcskocsonyákkal, vaníliás tejjel telitűzdelve. Egy lágy tojás felemelte kis fedelét, felfedte aranygomb-sárgáját. A félig nyitott ablakon át részegítő fuvallat jött be, a tavasz bora áradt… A kedves hajvágó egyelőre még nem jöhetett hozzá. Kislányfürtök hullottak Jean homlokába, nyakára, és anyja megpróbálta rózsás szalaggal összekötni, de fia a szalagot sértődötten elhajította… Az ablaküveg mögött, a gesztenyefa ágain napról napra jobban megduzzadtak a rózsabimbóhoz hasonlító rügyek, és Jean két lábának teljes hosszában hangyák futkároztak, éles kis állkapcsokkal felfegyverkezve. „Most megcsípek egyet, édesanyám!” De csak a saját átlátszó bőrét csípte meg, és a hangya a tavaszi fűszínű erek ágbogának mélyére menekült. Az új időszak nyolcadik napján Jeant az ágyára terülő napsugárkéve annyira meghatotta, hogy nem bírta elviselni, és elhatározta, hogy még aznap este a mindennapi lázzal megadatja magának, amit egy hét óta hiába vár, és amit a mélységes fáradtság s az egyforma sötét pihenéstömbökre szabdalt alvás elvett tőle: arc nélküli társait, a lovaglásokat, az elérhető égboltokat, szárnyaló röptének angyali biztonságát… - Édesanyám, kérem, a könyveimet szeretném… - Drágám, a doktor azt mondta, hogy… - Nem azért, hogy olvassak, édesanyám, hanem hogy újra hozzám szokjanak… Anyja egy szót sem szólt, megértéssel visszahozta a rongyos könyveket, a rosszul bekötött vaskos burkolatkövet, a világos borjúbőrt, amely olyan sima, mint az ember bőre, a duzzadt gyümölcsökkel telefestett Pomológiá-t, a Guérint, amelyet lapos pofájú oroszlánok tarkítanak, csőrösemlősök, és felettük sziget nagyságú bogarak repkednek… Ahogy leszállt az est, Jean jóllakottan a pompás falatokkal - amelyekre mohón vágyódnak a halálból visszatért gyerekek -, úgy tett, mintha álomba merülne, dünnyögve elköszönt, és egy homályos, csúfondáros kis dalt dudorászott, amelyet legutóbb eszelt ki. Kilesvén anyja és Mandore távozását, átvette a parancsnokságot a fóliáns- és atlasztutaja felett, és hajóra szállt. A növő hold, a gesztenyefa ága mögött elárulta, hogy a rügyekből, az évszak kegyelméből, ujjasán szabdalt levelek pattannak elő. Segítség nélkül felült az ágyában, megmozgatta még esetlen lábát, amelyben hangyák szaladgáltak. Az ablak mélyén, az éjszaka égi vizében, együtt fürdött a sarlós hold meg egy hosszú hajú gyerek homályos képe. Jean hívón feléje intett. Felemelte egyik karját, és a másik gyerek készségesen ismételte a figyelmeztető mozdulatot. Hatalmától és a csodáktól kissé mámorosán hívta azokat, akik a kegyetlen és kiváltságos órákban társai voltak, a látható hangokat, a tapintható képeket, a belélegezhető tengereket, a hajózható levegőt, a szárnyakat, amelyek a lábát pótolták, a nevető csillagokat… Legfőképpen egy heves vérű kisfiút hívott, akinek titokban éktelen jókedve kerekedett, amikor elhagyta a földet, kijátszotta édesanyját és, örömének-bánatának uraként száz kegyes csalás fogságában tartotta. Azután várt, de semmi sem jött. Semmi sem jött ezen az éjszakán, sem a rákövetkezőkön, soha, semmi sem jött többé. A rózsás-havas táj elhagyta a nikkel papírvágót, és Jean soha többé nem lebeg szürkéskék hajnalon, harmatkék tehenek hegyes szarvai és szép, dülledt szemei között… Soha többé Mandore, sárga-barnán, nem zengeti húrjait - cromm, cromm - zümmögő, bő ruhája alatt. A nagy szekrényben tornyosuló alpesi táj, lehet, hogy a lábadozó gyermektől megtagadja azokat a hőstetteket, amelyeket egy tehetetlen kisfiúnak, képzeletbeli jégmezők lejtőin engedélyezett? Az idő azt kívánja, hogy hozzászokjon az élethez. Eljön az idő, amikor le kell mondania róla, hogy röptében haljon meg. Jean búcsút intett angyalhajú tükörképének, amely visszaköszönt neki egy csodákkal telehintett földi éjszaka mélyéből, abból az egyedüli éjszakából, amely megilleti azokat a gyermekeket, akiket a halál kieresztett karmaiból, és akik belenyugvón, gyógyultan és csalódottan elalszanak. 1943 Fordította Brodszky Erzsébet
GIGI
- Gilberte, hallod? Ne feledd el, hogy Alicia nénihez mész. Gyere, felgöndörítem a hajadat. Hallod, Gilberte? - Nem mehetnék el anélkül, nagymama? - Nem gondolnám - felelte nyugodtan Alvarezné. A borszeszlámpa kék lángjára feltette a régi sütővasat, amelynek két ága vastag kis félgömbben végződött, előkészítette a selyempapirosokat. - Nagymama, és ha oldalt belesütnél egy hullámot, a változatosság kedvéért? - Arról szó sem lehet. A göndörített hajfürt a szertelenség netovábbja a te korodban, egy rendes lánynak. Ülj le a zsámolyra! Gilberte szétvetve tizenöt éves, nyurga lábát, lehuppant. Kockás szoknyája felcsúszott patentharisnyás térde fölé, gömbölyded térdkalácsa maga volt a tökéletesség, de sejtelme sem volt róla. Karcsú lábikra, boltozatos lábfej; ilyen előnyök láttán Alvarezné mindig sajnálta, hogy unokája nem tanul táncolni. Most nem gondolt rá. A forró vasfélgömbök közt jól megnyomkodta a felcsavart és finom papiros közé szorított, hamvasszőke fürtöket. Türelme és lágy kezének ügyessége libegő, rugalmas csigákba szedte a pompás, ápolt hajtömeget; a dús fürtök így csak válláig értek Gilberte-nek. A forró vas illata és a selyempapír enyhén vaníliás gőze elbágyasztotta a mozdulatlan kislányt. Gilberte tudta, hogy minden ellenállás hiábavaló. Szinte sohasem próbált kibújni a családi fegyelem alól. - Mama a Frasquitá-t énekli ma? - kérdezte. - Igen. Este pedig a Ha én király volnék -ban lép fel. Mondtam már neked, hogy ha alacsonyan ülsz, szorítsd össze a térdedet, és egyfelé fordítsd, vagy jobbra, vagy balra, hogy illetlen ne légy. - De nagymama, nadrág van rajtam meg alsószoknya. - A nadrág is más, meg az illendőség is más - mondta Alvarezné. - Minden a testtartáson múlik. - Tudom, Alicia néni eleget mondogatja - dünnyögte Gilberte a haj sátra alatt. - Nincs szükségem a nővéremre - jegyezte meg csípősen Alvarezné -, hogy emlékezetedbe véssem a legelemibb illemszabályokat. Hál' istennek, ehhez valamivel jobban értek nála. - Nagymama, ha sokáig fésülsz még, akkor talán jövő vasárnap megyek csak el Alicia nénihez. - Csakugyan! - mondta Alvarezné fölényesen. - Más észrevételed nincs számomra? - De igen - mondta Gilberte. - Kapjak már végre egy hosszabb szoknyát, hogy ne kelljen mindig összegörnyednem, ha leülök. Tudod, nagymama, állandóan a micsodámra kell gondolnom, ezekben a kurta szoknyákban. - Csend! Nem szégyelled magad, ilyen kifejezést használni? - Én boldogan használnék másikat, ha… Alvarezné eloltotta a lángot, a kandalló feletti tükörben nézegette elnehezült spanyol termetét, és döntött: - Nincs másik. A szép csillogó, sötét, palakék szem hitetlenkedő pillantást küldött feléje a hamvasszőke csigák alól, és Gilberte talpra szökkent. - De mégis, nagymama, nézd, ha egy tenyérnyivel hosszabbra varrnák a szoknyáimat… vagy megtoldanák egy kis fodorral… - Még csak ez hiányzik az anyádnak; a nyakába egy ilyen nagy cula. Legalább tizennyolc évesnek látszanál! Az ő pályáján! Gondolkozz egy kicsit! - Ó, hiszen gondolkodom - felelte Gilberte. - De jóformán sose megyek el mamával, akkor mit számítana ez? Megigazította lapos hasán a félrecsúszott szoknyáját, és megkérdezte: - A hétköznapi kabátomat húzzam fel? Azt hiszem, az is megteszi. - Miből tudnád akkor, hogy vasárnap van? Az egyszínű kabátodat vedd fel, és a sötétkék girardi kalapodat. Mikor lesz már egy kis érzéked az öltözködéshez? Gilberte így, állva, akkora volt, mint a nagyanyja. Alvarezné egy elhunyt szeretője nevét viselte, és nevéhez idomulván, vajszínűre sápasztotta arcát, pocakot eresztett, és a haját vastagon brillantinozta. Egészen fehér púdert használt; alsó szemhéját az orcák súlya kissé lehúzta, úgyhogy végül felvette az Inès keresztnevet is. Rendezetlen családja szép rendben keringett körülötte. Andrée, hajadon lánya, miután Gilberte apja cserbenhagyta, a szeszélyes jólét helyett a józan másodénekesnői életet választotta egy szubvencionált színházban. Alicia néni - sosem esett szó róla, hogy bárki is feleségül kérte volna - egyedül élt járadékából, amelyet ő szerénynek mondott; a család sokra értékelte ítélőképességét, meg az ékszereit is. Alvarezné figyelmesen szemügyre vette unokáját, széles, lapos tollal díszített girardi kalapjától egészen a készen vett Molière-cipőig. - Miért veted széjjel a lábad? Úgy állsz ott, hogy a Szajna is elfolyhatna alattad. Nincs is hasad, de azért
sikerül kidugnod. És húzd fel a kesztyűdet, kérlek! Gilberte-nek minden mozdulatát még a szűzi tiszta gyerekek közönye irányította, íjásznak látszott, vagy merev angyalnak, szoknyába bújt fiúnak, de csak ritkán látszott fiatal lánynak. „Te akarsz hosszú ruhát, te, akinek annyi eszed sincs, mint egy nyolcéves gyereknek?” - mondogatta neki Alvarezné. „Elkeserít ez a leány” sóhajtozott Andrée. „Ha nem én keserítenélek, akkor más miatt keseregnél” - felelte rá nyugodtan Gilberte… Mert szelíd természetű volt, és beérte az otthon ülő élettel, csaknem mindig szűk családi körben. Ami az arcát illeti, meg senki sem bocsátkozott jóslásokba felőle. Nagy szája, ha nevetett, hibátlan, hófehér fogakra nyílt, kis álla volt, és üde arcában az orra… „Úristen, hol vette ezt a kis krumplit?” - sóhajtozott az anyja. „Ha te nem tudod, lányom, akkor ki tudja?” - jegyezte meg Alvarezné. Mire Andrée, aki igen későn lett szemérmes és igen korán fáradékony, gépiesen tapogatta érzékeny manduláit, és hallgatott. „Gigi - bizonygatta Alvarezné - még csak nyersanyag. Lehet, hogy nagyon szép lány lesz belőle, de lehet, hogy nagyon csúnya.” - Csöngettek, nagymama, kinyitom az ajtót, és elmegyek… Nagymama! - kiáltott Gilberte az előszobából. Gaston bácsi van itt! Visszajött egy magas fiatalember kíséretében, akivel kart karba öltve, gyerekes szertartásossággal csevegett, mint ahogy az iskolás lányok szoktak a tízperces szünetben. - De kár, Gaston bácsi, hogy máris itt kell hagynom! Nagymama azt akarja, hogy Alicia nénihez menjek. Milyen kocsival jött? Ez az új Dion-Buton-ja , ez a négyüléses, lehajtható fedelű? Úgy nézem, fél kézzel is elvezetheti! Remélem, szép kesztyűje van! Szóval, Gaston bácsi, összeveszett Liane-nal? - Gilberte! Mi közöd hozzá? - szólt rá Alvarezné. - De nagymama, mindenki tudja. Benne volt a Gil Blas-ban, így kezdődött: Titkos keserűség vegyül a cukorrépa édes termékébe… Az iskolában erről beszélnek nekem a lányok, mert tudják, hogy ismerem magát. És tudja, bácsi, nem adnak ám igazat neki, a Liane-nak, az iskolában! Azt mondják, csúnyán viselkedett! - Gilberte! - ismételte Alvarezné. - Végy búcsút Lachaille úrtól, és tűnj el! - Hagyja a kislányt - sóhajtott Lachaille -, ő legalább nem kajánkodik. És tökéletesen igaz, hogy köztem és Liáne között mindennek vége. Alicia nénihez mégy, Gigi? Ülj be az autómba, aztán majd küldd vissza. Gilberte örömében felsikoltott, és nagyot ugorva, megcsókolta Lachaille-t. - Köszönöm, Gaston bácsi! Hű, hogy néz majd Alicia néni! Hát még a házmesterné! Elviharzott, zajosan, mint egy patkolatlan csikó. - Elkényezteti, Gaston - mondta Alvarezné. Ez a megjegyzése igazán túlzás volt. Gaston Lachaille nem ismert „kényeztetést”, sem fényűzést a szokottakon kívül: az autói, komor palotája a Monceau-parkkal szemben, Liane rendszeres „támogatása”, és születésnapi ékszerei, pezsgő és baccarat nyáron Deauville-ben, télen Monte-Carlóban, ez minden. Időnként valami gyűjtőívre nagy készpénzadományt jegyzett, jachtot vásárolt, és egy közép-európai uralkodónak adta tovább, új lapot finanszírozott, de mindettől nem lett életvidámabb. Ha tükörbe nézett, ezt gondolta: „íme, egy megvágott ember arca.” Minthogy kissé hosszú orra volt, és nagy fekete szeme, a közönséges halandó kifosztottnak vélte. Üzleti ösztöne és a gazdag ember bizalmatlansága oltalmazta, senkinek sem sikerült ellopnia igazgyöngy inggombjait, drágakövekkel kirakott nehéz cigarettatárcáját, sem a sötét cobollyal bélelt bundáját. Az ablakból nézte kocsija elindulását. Ebben az évben magas és kissé kiöblösödő autók járták, a túlméretezett kalapok miatt, amelyeket Caroline Otero, Liane de Pougy és más, 1899-ben közismert nők hoztak divatba. Kanyarban a kocsik enyhén megdőltek. - Mamita - szólt Gaston Lachaille -, nem főzne nekem egy kamillateát? - Akármennyit - felelte Alvarezné. - Üljön le, szegény Gastonom. Egy roskadt fotelból kiszedett néhány meggörbült képesújságot, egy fél pár szemfelszedésre váró harisnyát, egy doboz medvecukornak nevezett szalmiákcukrot. A megcsalt férfi élvezettel belesüppedt, mialatt a háziasszony odakészítette a tálcát a két csészével. - Mi az oka, hogy annak a kamillateának, amit otthon főznek, mindig olyan fonnyadt-krizantém illata van? sóhajtott Gaston. - Gondosság dolga. Ha hiszi, ha nem, Gaston, sokszor a legjobb kamillámat Párizsban szedem, üres telkeken. Egészen jelentéktelen kis virág, de kitűnő ízű. Istenem, de szép szövetből van a ruhája! Ez az elmosódott csíkozás a lehető legválasztékosabb. Szegény édesapja is az ilyen szöveteket szerette. Bár meg kell mondanom, hogy nem ilyen könnyed eleganciával viselte, mint maga. Alvarezné minden alkalommal csak egyszer idézte fel beszélgetés közben az idősebb Lachaille emlékét, akit állítólag jól ismert. Egykori valódi vagy költött viszonyukból nem húzott más hasznot, mint Gaston Lachaille barátságát, és azt a csendes örömet, mely eltöltötte, mikor ez a nagyon gazdag ember ott üldögélt nála az ócska fotelban. E gázlámpától füstös mennyezet alatt, három női lény nem követelt tőle sem gyöngynyakéket, sem szolitereket, sem csincsilla bundát; és illendően, megfontoltan tudtak beszélni mindarról, ami botrányos vagy tiszteletre méltó és elérhetetlen számukra. Gigi tizenkét éves kora óta tudta, hogy Madame Otero nagy fekete gyöngysora „mázolt”, vagyis mesterségesen festett, viszont a háromsoros nyakéke „egy országot ér”, hogy Liane de Pougy hétsorosa élettelen, hogy Eugenie Fougère híres gyémántos bolerója egy nagy semmi, és hogy egy nő, aki ad magára, nem jár mályvaszínű szaténnel bélelt hintón, mint Antokolskiné. Megadóan szakított
iskolatársnőjével, Lydia Poret-val, amikor az egy gyűrűbe foglalt szolitert mutatott neki, Ephraim báró ajándékát. - Szolitert! - kiáltott fel Alvarezné. - Egy tizenöt éves lány! Azt hiszem, az anyja bolond! - De nagymama - kelt a barátnője védelmére Gigi -, Lydia nem tehet róla, hogy a báró neki ajándékozta. - Hallgass! Nem a bárót hibáztatom én. A báró tudja, mit csinál. A jó ízlés azt kívánja, hogy Lydia anyja egy bank páncélszekrényében helyezze el a gyűrűt, amíg meglátják, hogy… - Mit látnak meg, nagymama? - Hogyan alakulnak az események. - Miért nem az ékszerdobozba? - Mert sohasem lehet tudni. Különösen az olyan embernél, mint a báró, aki olykor meggondolja magát. Majd ha nyilatkozik, akkor Poret-né egyszerűen kiveszi a lányát az iskolából. Amíg minden nem tisztázódik, légy szíves, ne járj vele napjában kétszer is, azzal a kis Poret lánnyal! Ki hallott már ilyet! - De ha férjhez megy, nagymama? - Férjhez? Kihez megy férjhez? - A báróhoz! Alvarezné elképedten nézett össze a lányával. „Kétségbe ejt ez a gyerek - dünnyögte Andrée. - A fellegekben él.” - Szóval, szegény Gastonom - mondta Alvarezné -, igaz, hogy összevesztek? Egyrészt, a maga szempontjából, talán jobb így. Másrészt azonban megértem, hogy bosszankodik. Kiben bízzon az ember, kérdezem… A szegény Gaston forró kamillateáját szürcsölgetve hallgatta. Vigasztalást merített belőle csakúgy, mint a füstös mennyezetrózsából, a függőlámpa felett, amely, bár „villamosították”, híven megtartotta nagy, níluszöld buráját. Egy kézimunkakosár tartalma félig kiborult az ebédlőasztalra, Gilberte ottfelejtett irkái mellé. A pianínó fölött Gilberte nagyított fényképe lógott, nyolchónapos korából, és vele szemben egy olajfestmény Andrée-t ábrázolta a Ha én király volnék egyik szerepében… Ez a kedves rendetlenség, a függöny csipkéi közt játszadozó tavaszi napsugár és a szalamandrakályha parázsló tüzének áradó melege varázsitalként hatott a magányos, megcsalt gazdag ember idegeire. - Nagyon bánkódik, szegény Gastonom? - Az igazat megvallva, nem bánkódom, inkább sza… szóval kellemetlen helyzetben vagyok. - Ha nem vagyok tapintatlan - tudakolta Alvarezné -, hogy történt? Olvastam persze az újságokban, de hát lehet is azoknak hinni? Lachaille megpödörte vassal kunkorított kis bajszát, ujjaival beletúrt sűrű sörtefrizurájába. - Hát, körülbelül a szokott eljárás… Megvárta a születésnapi ajándékát, aztán meglépett. Amilyen ügyetlen, egy nagyon kicsi normandiai zugban bújt el… Könnyű volt megtudni, hogy a fogadónak mindössze két kiadó szobája van, s az egyiket Liane foglalta el, a másikat Sandomir, a Palais de Glace korcsolyatanára. - Az, aki a five o'clock -on Polaire-t táncoltatja, ugye? Haj, manapság a nők már nem tudnak távolságot tartani. És éppen a születésnapja után… Ez bizony nem szép dolog… Sőt igazán becstelen. Alvarezné a teáját kavargatta, kisujját eltartva. Amikor lesütötte pillantását, szemhéja nem fedte el teljesen a duzzadt szemgolyóját, és hasonlósága George Sanddal nyilvánvalóvá vált. - Gyöngysort kapott tőlem - mondta Gaston Lachaille. - Az aztán gyöngysor! Harminchét szem. A középső akkora, mint a hüvelykujjam. Kinyújtotta ápolt, fehér hüvelykujját, és Alvarezné egy középső gyöngyszemnek kijáró tisztelettel adózott neki. - Maga érti a módját, Gaston. A maga szerepe világos. - Igen, a felszarvazott szerepe. Alvarezné mintha nem hallotta volna. - Én a maga helyében, Gaston, jól megbosszantanám. Egy nagyvilági asszonnyal kezdenék. - Nem kérek ebből az orvosságból - mondta Lachaille, szórakozottan szemelgetve a medvecukrot. - Valóban tapasztaltam olykor, hogy az orvosság rosszabb a bajnál - helyeselt tapintatosan Alvarezné -, eben gubát cserél az ember. Ezután tiszteletben tartotta a fiatalember hallgatását. Fojtott zongoraszó szűrődött át a mennyezeten. A látogató némán odanyújtotta üres csészéjét, és Alvarezné újra telitöltötte. - Mind jól vannak a családban? Alicia néniről mi hír? - Tudja, a nővérem mindig egyforma. Nagyon zárkózott, nagyon befelé fordult. Azt mondja, inkább él a szép múltban, mint a csúf jelenben. Az ő spanyol királya, az ő olasz királya, az ő kedivéje, és a rádzsák hatosával… mondja ő… Gigihez kedves. Egy kissé elmaradottnak találja, ami igaz is, és kezelésbe vette. Múlt héten például megtanította rá, hogyan kell kifogástalanul enni az amerikai módra készült homárt. - Minek az? - Alicia azt mondja, hogy ez rendkívül hasznos. Szerinte a jóneveltség három buktatója: az amerikai módra készült homár, a lágy tojás és a spárga. Azt mondta, hogy már nem egy házasság bomlott fel, amiért a hölgy
csúnyán evett. - Előfordult - dünnyögte Lachaille elmerengve. – Előfordult… - Ó! Alicia nem esett a feje lágyára… Gigi az ő esete, amilyen falánk. Bárcsak az agya is olyan fürgén mozogna, mint az állkapcsa! De olyan mint egy tízéves gyerek. És maga? A Virágok ünnepére mi szépet tervez? Megint el akar bennünket kápráztatni? - Dehogy - mormogott Gaston. - Kihasználom a balsorsomat, és az idén megtakarítom a vörös rózsákat. Alvarezné összekulcsolta a kezét. - Jaj, Gaston, ne tegyen ilyet! Maga nélkül gyászos lesz a felvonulás. - Felőlem akármilyen lehet - felelte komoran Gaston. - Átengedné a hímzett zászlót a Valerie Cheniaguine-ok-nak? Ó, Gaston! Ezt nem teheti! - Tehetem - mondta Gaston. - Valérie-nek megvan hozzá a módja. - És főleg nem megy tönkre rajta! Tavaly azt a tízezer kis csokrot, amit szertedobált, tudja-e, Gaston, honnan vette? Felfogadott három nőt, és azok kötözgették két nap, két éjjel, a virágot pedig a Nagycsarnokban vásárolta. - A Nagycsarnokban? - Éppen csak a négy kerék, a kocsis ostora meg a lószerszám virágdísze viselte Lachaume cégjelzését. - Ezt a trükköt megjegyzem magamnak - mondta Lachaille vidáman. - Nahát, az egész medvecukrot megettem! Gilberte kopogó lépései katonásan közeledtek az előszobában. - Már visszajöttél? - kérdezte Alvarezné. - Mit jelent ez? - Azt jelenti - felelte a kislány -, hogy Alicia néni nem jól érzi magát. Az a fő, hogy a bácsi töf-töfjén mentem. Kivillantotta fehér fogait: - Tudja, Gaston bácsi, amíg az autójában ültem, olyan mártírarcot vágtam, mint aki minden fényűzéstől megcsömörlött. Nagyon jól mulattam. Messzire elhajította a kalapját, kiszabadult haja arcába hullott. Leült egy magas zsámolyra, és a két térdét felhúzta az álláig. - Nos, bácsikám? Olyan szörnyen unott képet vág. Akar velem pikézni? Mivel ma vasárnap van, mama nem jön haza a délutáni és esti előadás között… Ki ette meg az egész medvecukrot? Ej, Gaston bácsi, így nem leszünk jó barátok! Legalább megadja nekem? - Gilberte, micsoda modor! - szidta Alvarezné. - Ne húzd fel a lábadat! Azt hiszed, Gastonnak van ideje a te medvecukroddal foglalkozni! Húzd le a szoknyádat! Gaston, akarja, hogy a szobájába küldjem? Az ifjú Lachaille szemét a rongyos pakli kártyára szegezte, amelyet Gilberte kevergetett, és közben hevesen viaskodott magában: sírjon-e inkább egy sort, és mondja el bánatát, vagy bóbiskoljon az öreg fotelban, vagy pikézzen. - Hagyja csak ezt a kislányt. Itt megnyugszom. Pihenek . . . Gigi, tíz kiló cukorral jövök neked… - A maga cukra nem valami ínycsiklandozó. A bonbont jobb szeretem. - Egyre megy. Csak a cukor egészségesebb. - Azért mondja, mert a maga gyártmánya. - Gilberte, tiszteletlen vagy! Gaston Lachaille bánatos szeme mosolygott. - Hadd mondja, Mamita… És ha veszítek, Gigi, akkor mit akarsz? Selyemharisnyát? Gilberte nagy, gyermekes szája lebiggyedt: - A selyemharisnyától viszket a bőröm. Inkább… Tiszta angyalarcát a mennyezet felé fordította, majd lehajtotta fejét, haja arcába hullt. - Inkább egy níluszöld Perszephoné fűzőt szeretnék, rózsaszínű rokokóhímzéses harisnyatartóval… Nem, inkább egy kottatokot. - Zenét tanulsz? - Nem, de az osztálytársnőim kottatokban hordják az irkáikat, hogy konzervatóriumi növendéknek lássanak. - Gilberte, ez már szerénytelenség! - jegyezte meg Alvarezné. - Megkapod a kottatokot és a medvecukrodat. Emelj! Egy pillanattal később Lachaille, a fiatal cukorgyáros, hevesen vitatkozott a poénokon. Fontoskodó orrhangja és sötét szeme nem ijesztette meg partnerét, aki az asztalra könyökölve, válla közé húzott fejjel, kék szemével, és az izgalomtól pirosra gyűlt arcával részeg apródra emlékeztetett. Mindketten szenvedélyesen és csendben játszottak, fojtott hangon sértegették egymást. „Nagy pók”, „Felmagzott sóska”, így Lachaille. „Varjúorr” - felelte a kislány. Márciusi alkony ereszkedett a szűk utcára. - Nem akarom elzavarni, Gaston - mondta Alvarezné -, de fél nyolc van. Megbocsát egy percre, hogy a vacsoránk után nézzek? - Fél nyolc! - kiáltott fel Gaston Lachaille. - Pedig hát Larue-nél vacsorázom, Dion, Feydeau meg az egyik Barthou társaságában! Az utolsó játszma, Gigi!
- Miért egyik Barthou? - kérdezte Gilberte. - Többen vannak? - Ketten. Egyikük csinos fiú, a másik kevésbé. Az utóbbi az ismertebb. - Ez nincs rendjén - mondta Gilberte. - És az a Feydeau, az ki? Lachaille elképedve letette a kártyáit. - Nohát! Nem ismeri Feydeau-t! Te nem jársz színházba? - Nagy ritkán. - Nem szereted? - Nem rajongok érte. Nagymama és Alicia néni azt mondják, a színház nem engedi, hogy az ember az élet komoly dolgain elgondolkodjék. Ne mondja vissza a nagymamának, hogy ezt elmondtam. Fölemelte nyakából a sűrű hajtömeget, és visszaejtette, nagyot fújva: - Pfü! Hogy melegít ez a prém! - És mit neveznek ők az élet komoly dolgainak? - Ó, nem tudom elsorolni, Gaston bácsi! És nem mindig értenek egyet. Nagymama azt mondogatja nekem: „Tilos a regényolvasás, mert képmutatásra nevel. Tilos púdert felrakni, mert tönkreteszi az arcbőrt. Tilos fűzőt viselni, mert elrontja az alakot. Tilos egyedül megállni a kirakatok előtt… Tilos az osztálytársnőim családtagjaival megismerkedni, különösen a papákkal, akik az iskola kapujában várják a lányukat…” Szaporán beszélt, és közben úgy szuszogott, mint egy futástól kifulladt gyerek. - Alicia néni más nótát fúj! Hogy kinőttem a gyerekcipőből, tánc- és illemórákat kell vennem, hogy tájékozódnom kell, tudjam, mi az a karát, és ne szédítsen el a művésznők eleganciája. Igen egyszerű, mondja nekem: „Ha a színpadon látott ruhákat jól megnézzük, húsz között nincs egy, amelyik ne volna nevetséges.” Végül már majd szétpattan a fejem… Mit eszik ma este Larue-nél, Gaston bácsi? - Tudom is én! Nyelvhal-filét kagylóban, a változatosság kedvéért, meg bárányszegyet szarvasgombával, természetesen… Igyekezz, Gigi, ötöm van! - Megsütheti, mindent elviszek. Itthon maradék sóletet eszünk, felmelegítve. Nagyon szeretem a sóletet. - Csak sertéscsülökkel van a sólet - jegyezte meg szerényen Inès Alvarez, aki éppen akkor lépett be. - A liba megfizethetetlen volt a héten. - Majd küldetek egyet a „Bon-Abri”-tól - mondta Gaston. - Hálás köszönet, Gaston. Gigi, segítsd fel Lachaille úr felöltőjét! Add oda a botját és a kalapját. Amikor Lachaille elment, komoran, szimatolva és a felmelegített sóletet sajnálva, Alvarezné unokájához fordult: - Nem mondanád meg nekem, Gilberte, miért jöttél haza olyan gyorsan Alicia nénitől? Gaston előtt nem akartam megkérdezni, mert sohasem kell családi kérdéseket egy harmadik előtt bolygatni, ezt jegyezd meg. - Könnyű kitalálni, nagymama. Alicia néni fején ott volt a kis csipkekendője, a migrén jeléül. „Nem vagyok jól” - mondta nekem. Mire én: „Ó, akkor nem akarlak fárasztani, hazamegyek.” Azt mondta nekem: „Pihenj öt percig.” „Ó - feleltem -, nem vagyok fáradt, kocsin jöttem.” „Kocsin?” - kiáltott fel, és összecsapta a kezét. Két percig még ott fogtam a kocsit, hogy megmutathassam Alicia néninek, képzeld. “Igen - mondtam neki -, egy négyüléses, lehajtható fedelű Dion-Boutonon, Gaston bácsi adta kölcsön, amíg nálunk van. Összeveszett Liane-nal.” „Mit gondolsz, kivel beszél? - szólt rám. - Még nem fekszem a sírban, hogy ne tudjak olyan dolgokról, amelyekről mindenki beszél. Tudom, hogy összeveszett azzal az égimeszelővel. No jó, menj haza, ahelyett, hogy egy ilyen magamfajta szegény, beteg öregasszony mellett unatkozz.” Az ablakból búcsút intett nekem, amikor beszálltam. Alvarezné elbiggyesztette az ajkát. - Szegény, beteg öregasszony! Ő, aki egész életében még náthás se volt! Hogy van képe! Micsoda… - Nagymama, gondolod, hogy Gaston bácsi nem feledkezik meg a medvecukromról és a kottatokról? Alvarezné lassú, súlyos pillantását a mennyezetre emelte: - Talán, gyermekem, talán… - De hiszen vesztett, és tartozik nekem? - Igen, igen, tartozik neked. Talán csakugyan megkapod. Kösd fel a kötényedet, és teríts meg! Rakd el a kártyát! - Igen, nagymama… Nagymama, mit mondott neked Liane-ról? Igaz, hogy meglógott Sandomirral és a nyakékkel? - Először is nem mondjuk, hogy „meglógott”. Aztán gyere, megkötöm a szalagodat, nehogy a hajad a levesbe lógjon. Harmadszor pedig, fölösleges… egy olyan személy viselt dolgairól tudnod, aki a jó modor ellen vétett… Ezek Gaston bizalmas ügyei. - De nagymama, nem bizalmasak, ha mindenki beszél róla, és benne volt a Gil Blas-ban! - Csend! Elég, ha annyit tudsz, hogy Liane d'Exelmans asszony viselkedése a józan ésszel ellenkezik. Anyádnak a sonkát két tányér közé raktam, hagyd hűvös helyen. Gilberte aludt, amikor anyja - Andrée Alvar, kisbetűkkel az Opéra-Comique színlapján - hazatért. Alvarez mama pasziánsza fölé hajolva, szokása szerint megkérdezte, nem túlságosan fáradt-e? Andrée, hogy a családi
udvariasságnak eleget tegyen, megdorgálta, amiért még nem feküdt le, mire Alvarezné szertartásosan felelte: - Úgysem alhatnék nyugodtan, ha nem tudom, hogy itthon vagy. Sonka van, meg egy kis meleg sólet a szilkében. És aszaltszilva-kompót. A sör az ablakban… - A kislány lefeküdt? - Persze hogy le. Andrée Alvar lassan evett, kedvetlenül, étvágytalanul. Kikészítve még nagyon csinos volt, de ha a festéket lemosta, előtűnt vértelen ajka és vörös szemhéja. Alicia néni egyre azt hajtogatta, hogy Andrée színpadi sikereinek nincs folytatása a színfalakon kívül. - Jól énekeltél, lányom? Andrée vállat vont. - Igen, jól énekeltem. Mit érek vele? Csak Tiphaine-é a siker, tudod. Ó, jaj… Hogy is bírom ezt az életet?... - Te választottad. De könnyebben elviselnéd - jegyezte meg Alvarezné -, ha volna valakid. Az idegeidre megy a magányosság, azért látsz olyan sötét színben mindent. Bolond vagy.., - Jaj, mama, kérlek, ne kezdd rá megint, elég fáradt vagyok már… Mi újság? - Semmi. Egyébről se beszélnek, mint hogy Gaston szakított Liane-nal. - Meghiszem azt, hogy beszélnek róla, még az Opéra-Comique-ban is, pedig az nem valami modern hely. - Társadalmi esemény - mondta Alvarezné. - Jósolgatnak már? - Hova gondolsz? Még túl friss a dolog. Gastont nagyon letörte. Képzeld el, háromnegyed nyolckor még itt ült, ahol te most, és Gigivel pikézett. Azt mondta, nem akar részt venni a Virágok ünnepén. - Nem? - Bizony. Ha nem megy el, nagy szenzáció lesz. Azt tanácsoltam neki, jól fontolja meg, mielőtt ilyesmire határozza el magát. - A színházban - mondta Andrée - azt beszélik, hogy egy orfeumi táncosnő az esélyes, az Olympiában lép fel, valami Cobra nevezetű. Akrobatikus szám, ha jól emlékszem, kis kosárban viszik ki a színpadra, nem nagyobban, mint egy foxterrieré, és abból tekeredik elő, mint egy kígyó. Alvarezné megvetően lebiggyesztette széles alsó ajkát: - Gaston Lachaille azért még nem orfeumi táncosnőknek való. Ismerd el, hogy mindig nagystílű kokottokkal járt, ahogyan egy magafajta nőtlen emberhez illik. - Szép tyúkokkal - dünnyögte Andrée. - Válogasd a kifejezéseidet, lányom. Nevükön nevezni a dolgokat és az embereket, még sosem vezetett jóra. Gastonnak válogatott barátnői voltak. Egy nagy kokottal való viszony az egyetlen megfelelő mód a számára, hogy kivárja a nagy partit, ha ugyan valaha is megházasodik. Akárhogyan is, ha bármi lesz, mi első kézből kapjuk a hírt. Gaston olyan bizalommal van hozzám! Ha láttad volna, amikor ma kamillateát kért tőlem!... Gyerek, valóságos gyerek. Hiszen még csak harminchárom éves. És mekkora teher a vállán az a hatalmas vagyon! Andrée gúnyosan összehunyorította vörös szemhéját: - Sajnáld csak, mama, ha nincs jobb dolgod. Nem mintha nehezményezném, de a bizalmán kívül még nem láttál tőle mást. - Semmivel sem tartozik nekünk. És mindig kaptunk tőle cukrot a lekvárjainkhoz, meg az én kürászólikőrömhöz, olykor egy-egy szárnyast a majorjából, és apró ajándékokkal kedveskedik a kislánynak. - Ha te megelégszel vele… Alvarezné királynőién felszegte méltóságteljes fejét: - Igenis, tökéletesen megelégszem. Annál is inkább, mert ha nem elégednék meg vele, az sem változtatna semmit. - Egyszóval ez a gazdag Lachaille, a mi számunkra mintha nem is volna az. Vajon, ha szükségbe kerülnénk, segítene rajtunk? Alvarezné szívére tette kezét: - Meg vagyok győződve róla - mondta. Egy kis gondolkozás után hozzátette: - De inkább ne kelljen kérnünk tőle semmit. Andrée felemelte a képeslapot, amely az elhagyott nő fényképét közölte. - Ha jól megnézi az ember, semmi rendkívüli. - De igenis, rendkívüli - felelte Alvarezné. - Bizonyság rá, hogy ilyen híre van. A hírnév és a siker nem véletlen. Úgy okoskodol, mint azok a kelekótyák, akik azt mondják: „Nekem is éppolyan jól illenék egy hétsoros gyöngynyakék, mint Pougy asszonynak. És ugyanolyan nagystílű életet tudnék élni.” Az ilyesmire csak legyintek. Fogd a maradék kamillateát, és borogasd vele a szemedet. - Köszönöm, mama. A kislány volt Alicia néninél? - Mégpedig Gaston autóján ment oda. Kölcsönadta neki. Ez a kocsi talán hatvanat is megtesz óránként! Gigi a mennyországban érezte magát. - Szegény gyerek, sokszor eltűnődöm, vajon mire viszi az életben? Sokra nem, végül is próbakisasszony vagy elárusítónő lesz belőle. Annyira nem életrevaló. Bezzeg én az ő korában…
Alvarezné sokat mondó, súlyos pillantást vetett rá: - Te csak ne nagyon dicsekedjél, hogy mit csináltál az ő korában. Ha jól emlékszem, az ő korában te kiadtad az útját Menneson úrnak, a nagy malomtulajdonosnak, aki gondoskodni akart rólad, és egy kis énektanárral szöktél meg. Andrée Alvar megcsókolta anyja brillantinos haját: - Ne szidjál, anyácskám, olyan álmos vagyok… Jó éjt, mama. Holnap háromnegyed egykor próbám van. Majd szünetben eszem valamit egy tejvendéglőben, ne aggódj miattam. Nagyot ásítva, lámpagyújtás nélkül ment át a kis szobán, amelyben a lánya aludt. Gilberte-ből a félhomályban nem látott mást, mint egy nagy bozontot, s a hálóing oroszos paszományát. Bezárkózott a kis mosdófülkébe, és a késői óra ellenére meggyújtotta a gázt egy vízzel telt fazék alatt. Mert Alvarezné jól belénevelte, egyéb erények közt, hogy tiszteletben tartson bizonyos rítusokat és bölcs mondásokat, mint például: „Az arcápolást végső esetben másnap reggelre halaszthatod, ha sietsz, vagy ha utazol. De az altest ápolása a női méltósághoz tartozik.” Alvarezné utolsónak feküdt le, és elsőnek kelt. Nem tűrte, hogy a bejárónő segédkezzen a reggeli kávéfőzésnél. Az ebédlő-szalonban aludt, a kihúzható díványon, és ahogy az óra a fél nyolcat elütötte, ajtót nyitott az újságnak, a liter tejnek és a bejárónőnek, aki ezeket hozta. Nyolc órakor már kiszedte hajából a csavaróvasakat, és megfésülte a középen elválasztott, szép haját. Kilenc óra előtt tíz perccel Gilberte tisztán, simára kefélt hajjal indult az iskolába. Tíz órakor Alvarezné az ebédre „gondolt”, vagyis felhúzta esőköpenyét, és szatyorral a karján, elindult a piacra. Ezen a reggelen is, szokása szerint, ellenőrizte, hogy Gilberte idejében elkészül-e. Asztalra tette a gőzölgő kávéskannát és a tejet. Majd fellapozta az újságot, úgy várta a kislányt. Gilberte üdén lépett be, levendulavíztől illatosán és még kissé álmosan. Alvarezné kiáltására kiröppent szeméből az álom. - Hívd ide anyádat, Gigi! Liane d'Exelmans öngyilkos lett. - Óóó!... - kiáltotta a kislány. - Meghalt? - Még mit nem! Érti a dolgát. - És mivel, nagymama? Revolverrel? Alvarezné szánakozó pillantást vetett az unokájára. - Hová gondolsz! Laudánumot ivott, mint rendesen: Orvosai, Morèze és Pelledoux doktor, akik el nem mozdulnak az ágya mellől, habár a szépséges életunt felépülésének napjáról még nem tudnak nyilatkozni, megnyugtató diagnózist közöltek … Az én diagnózisom úgy szól, hogy d'Exelmans asszony ezzel a játékkal végül is elrontja a gyomrát. - A múltkor, nagymama, ugye Georgevitch herceg miatt követett el öngyilkosságot? - Hová tetted az eszedet, drágám? Berthou de Sauveterre gróf miatt. - Á, igen, persze… Most mit fog csinálni Gaston bácsi? Alvarezné nagy szeme egy pillanatig elmélázott. - Fej vagy írás, gyermekem. Hamarosan megtudjuk, még ha kezdetben minden interjút megtagad is. Kezdetben mindig meg kell tagadni minden választ. Aztán megtelnek az újságok. Szólj a házmesternének, hogy vegye meg nekünk az esti lapot. Legalább eleget ettél? Megittad a második csésze tejet, megetted a két vajas kenyeret hozzá? Húzd fel a kesztyűdet, mielőtt kilépsz. Ne vesztegesd az időt útközben! Felkeltem anyádat. Micsoda história!... Andrée, alszol? Á, fenn vagy! Andrée, Liane öngyilkos lett. - A változatosság kedvéért - mormogta Andrée. - Ez az egy ötlete van csak, de emellett kitart. - Még nem szedted ki a hajcsavarokat, Andrée? - Hogy aztán a próbán kócos legyek? Köszönöm! Alvarezné végigmustrálta a lányát, a szarvakként ágaskodó csavaróktól a filcpapucsáig. - Meglátszik rajtad, lányom, hogy nem kell férfipillantástól tartanod. Egy férfi jelenléte kigyógyít benneteket, nőket, abból, hogy fésülködőköpenyben és ócska papucsban járkáljatok. Micsoda komédia ez az öngyilkosság! Természetesen nem sikerült. Andrée vértelen szája megvető mosolyra húzódott: - Az ember már torkig van ezzel a sok laudanum ivásával. - Nem ő az érdekes, hanem a fiatal Lachaille. Vele először történik ilyesmi. Eddig, lássuk csak… Volt Gentiane, aki ellopta az értékpapírjait, meg az a külföldi nő, aki mindenáron el akarta vetetni magát, de Liane az első öngyilkos. Ilyen esetben egy tekintélyes embernek igen óvatosan kell viselkednie. - Ó? Szétveti a gőg, majd meglátod. - Van is miért - mondta Alvarezné. - Rövidesen nagy dolgokat fogunk látni. Szeretném tudni, hogy Alicia mit szól hozzá… - Megpróbál a bolhából elefántot csinálni. - Alicia nem angyal. De meg kell adni, hogy kitűnő meglátásai vannak. És anélkül, hogy a szobájából kimozdulna. - Nincs rá szüksége, hogy kimozduljon, telefonja van. Mama, te nem akarod, hogy bevezessük a telefont? - Sokba kerül - felelte megfontoltan Alvarezné. - Úgyis már éppen hogy… A telefon voltaképpen csak azoknak az embereknek hasznos, akik nagy üzleteket kötnek, meg olyan nőknek, akiknek titkolnivalójuk van.
Tegyük fel, hogy te egzisztenciát változtatsz, Gigi belép az életbe… Én lennék az első, aki azt mondanám: vezettessük be a telefont. De nem tartunk itt, sajna. Sóhajtott egyet, majd gumikesztyűt húzott, és szomorúság nélkül a háztartási teendőihez látott. Gondosságának volt köszönhető, hogy a szerény lakáson alig-alig mutatkoztak a kopás jelei. Elmúlt életéből megőrizte a tisztességtelen nők tiszteletre méltó szokásait, és továbbadta leányának meg a leánya leányának is. Ágyneműt tíznaponként váltottak, és a bejárónő, aki mosó- és vasalónő is volt egyben, fennen hirdette, hogy Alvareznénál az embernek ideje sincs észrevenni, olyan gyorsan cserélődnek a hölgyek ingei és a bugyijai meg a szalvéták. Ha felhangzott a kiáltás: „Gigi, mutasd a lábad!” Gilberte-nek cipőt és harisnyát lehúzva, szigorú vizsgálatnak kellett alávetnie fehér lábát, gondosan ápolt körmét, és felfedni a legparányibb tyúkszemveszélyt. Az Exelmansné öngyilkosságát követő héten a fiatal Lachaille kissé összevissza viselkedett. Estélyt adott a házában, amelyen a párizsi nagyopera csillagai táncoltak, és egy vacsora kedvéért a Pré-Catelan vendéglőt tizenegy nappal a szokottnál korábban nyittatta ki. Footit és Chocolat egy kis közjátékot adott elő. Rita del Erido lovon sétálgatott a terített asztalok közt, fehér csipkefodros nadrágszoknyában, fekete haján fehér kalapban, és lengő fehér strucctollakkal könyörtelenül szép arca körül. Olyan szép volt, hogy Párizs tévedésbe esett: azt híresztelte ugyanis, hogy Gaston Lachaille cukortrónra ültette (lovagló ülésben). De huszonnégy órával később Párizs rájött a tévedésére. A Gil Blas, hamis híresztelés miatt csaknem elvesztette a Gaston Lachaille-tól húzott szubvenciót. Egy pletykalap, a Szerelmes Párizs, más, hamis nyomra utalt, e címmel: Egy fiatal, dúsgazdag jenki hölgy nem titkolja vonzalmát a francia cukor iránt. Alvarezné dús keble azonban hitetlenkedő kacajtól rázkódott, amikor az újságokat olvasta. Mert ő biztos híreit magától Gaston Lachaille-tól szerezte, aki tíz nap alatt kétszer is talált rá időt, hogy eljöjjön egy kamillateára, és a kagyló formájú öreg fotel hátának támassza iparmágnási fáradtságát s a magányos ember kedvetlenségét. Sőt hozott Giginek egy furcsa kottatokot, bagariabőrből, aranyozott ezüstcsattal, és húsz doboz szalmiákcukrot. Alvarezné egy libamájat és hat üveg pezsgőt kapott, e pazar adomány ellenében Lachaille bácsi meghívatta magát vacsorára. Gilberte kissé becsípve, étkezés közben elmesélte az osztályában keringő pletykákat, és pikén elnyerte a Gaston arany, csavaros ceruzáját. Lachaille elegánsan vesztett, felélénkült, nevetve mondta Alvareznének, a kislányra mutatva: „A legjobb pajtásom!” és Alvarezné spanyol szeme lassú, éber figyelemmel vándorolt Gigi kipirult arcáról és fehér fogairól az ifjabb Lachaille-ra, aki marokra fogva ráncigálta a kislány haját: „Te csaló nőszemély, a ruhád ujjában tartogattad a negyedik királyt!” Andrée közben hazaérkezett az Opéra-Comique-ból, nézte, nézte Gigi kócos fejét, ahogy Lachaille karjára borul, és szép palakék szemében a bolondos nevetéstől kicsorduló könnyeket… Nem talált szavakat, és elfogadott egy pohár pezsgőt, majd egy másodikat, sőt még egyet. De amikor a harmadik pohár után kifejezte ama szándékát, hogy elénekli Gastonnak a Lakmé csengettyűáriáját, anyja az ágyába kísérte. Másnap senki sem beszélt erről a családias estéről, Gilberte kivételével, aki így lelkendezett: „Soha, soha életemben nem nevettem ennyit! Aranyból van a csavaros ceruza!” Áradozására különös hallgatás felelt, vagy ez a mintegy szórakozottan odavetett mondat: „Ugyan, Gigi, kicsit komolyodj már meg!” Gaston Lachaille két hétig nem mutatkozott, és semmi életjelt nem adott magáról. Alvarezék csak az újságból tájékozódtak. - Láttad, Andrée? A társasági hírekben jelezték, hogy Gaston Lachaille Monte-Carlóba utazott. Elutazása körül némi regényes titok lappang, amelyet tiszteletben tartunk… No, tessék! - Nagymama, képzeld, a tánciskolában Lydia Poret azt mondta, hogy Liane is ugyanazzal a vonattal utazott, mint a bácsi, csak másik szakaszban! Elhiszed, hogy igaz, nagymama? Alvarezné vállat vont. - Ha igaz is, Poret-ék honnan tudnák? Újabban talán rokonságba kerültek Lachaille úrral? - Nem, hanem Lydia Poret hallotta, amint a nagynénje öltözőjében beszélték, aki a Comédie-Française tagja. Alvarezné egy pillantást váltott a lányával. - Az öltözőben, akkor értem - mondta nyomatékosan. Mert lenézte a színészmesterséget, Andrée komoly állása ellenére. Amikor Émilienne d'Alancon asszony elhatározta, hogy tudós nyulakat nevel, amikor Pougy asszony, aki a színpadon félénkebb volt, mint egy fiatal lány, mulatságból fiitteres fekete tüllszoknyában Colombina szerepét alakította, Alvarezné mindkettőjüket egyetlen mondattal intézte el: „Hogyan, hát itt tartanak?” - Nagymama, mondd, nagymama - kezdte Gilberte -, ismered Radziwill herceget? - Mi van ma ezzel a gyerekkel, nem fér a bőrébe! Először is melyik Radziwill herceget? Nemcsak egy van. - Nem tudom - mondta Gigi. - Egyik megházasodik. Itt van az ajándékok listáján: „…három íróasztalkészlet malachitból…” Mi az a malachit? - Eh, ne untass! Attól a pillanattól fogva, hogy megházasodik, már nem érdekes. - De, ha Gaston bácsi megházasodik, akkor már ő se lesz érdekes? - Attól függ. Érdekes lenne, ha a szeretőjét venné el. Amikor Cheniaguine herceg elvette Valentiné d'Agreville-t, az ember megértette, hogy nem kíván más életet, mint amilyet az a nő biztosított neki tizenöt év alatt, vagyis jeleneteket, falhoz vagdosott tányérokat, nagy kibéküléseket a zsúfolt Durand vendéglőben, a
Madeleine téren. Láttuk, ez a nő meg tudja becsültetni magát. De mindez túlságosan bonyolult neked, szegény kis Gigim… - És azt hiszed, hogy azért utaztak el együtt, mert el akarja venni Liane-t? Alvarezné az ablaküveghez nyomta homlokát, mintha a tavaszi napsugarat kérdezné, amely hol meleggel, hol kellemes hűvösséggel árasztotta el az utcát. - Nem hiszem - felelte. - Vagyis én már semmit sem tudok. Aliciával kell beszélnem. Kísérj el hozzá, Gigi, aztán otthagysz, és a rakparton sétálsz haza. Levegőzöl, mert manapság, úgy látszik, levegőzni kell. Én évente csak kétszer levegőztem, Cabourg-ban és Monte-Carlóban. De vagyok azért olyan egészséges, mint más. Aznap Alvarezné olyan későn tért haza, hogy övéi langyos levest és hideg húst vacsoráztak, meg az Alicia néni küldötte süteményt. Gilberte kérdésére: „Mit mesélt?”, jeges arccal, érckeményen válaszolt: - Azt mesélte, hogy meg akar tanítani, hogy kell sármányt enni. - Pompás! - kiáltott fel Gilberte. - Hát az ígért nyári ruhámról mit mondott? - Azt mondta, hogy majd meglátja. És hogy nem lesz okod panaszra. - Ó! - mondta búsan Gilberte. - Azt üzeni, hogy csütörtökön menj el hozzá ebédre, pont tizenkettőkor. - Veled, nagymama? Alvarezné elnézte a vele szemben ülő, hosszúra nőtt gyereket, üde rózsás orcáját, az éjkék szempár alatt a piros repedezett ajkát harapdáló apró fogakat, a hamvasszőke dús hajtömeget. - Nem - mondta végül -, nélkülem. Gilberte felállt, és fél karját a nagyanyja nyaka köré fonta: - Olyan furcsán mondod… Nagymama, csak nem akarsz tán Alicia nénihez penzióba adni? Nem akarok elmenni innen, nagymama! Alvarezné krákogott, köhögött és elmosolyodott: - Istenem, de buta ez a gyerek: elmenni innen! Ó, szegény Gigim, nem akarok szemrehányást tenni neked, de egyáltalán nem azon az úton haladsz! Alicia néni az ajtajára csengőzsinór helyett egy kigyöngyözött széles szalagot akasztott, amelyen zöld levelek és ibolyaszínű szőlőfürtök kacskaringóztak. Az ajtó friss lakkozása sötét karamellaszínben csillogott, mintha nedves volna. „Férficseléd” engedte be Gilberte-et, s a kislány már belépésekor élvezte a diszkrét fényűzés légkörét, anélkül, hogy tudatában lett volna. A szőnyeg, amelyet még más perzsaszőnyegek borítottak, szárnyat adott neki. Mivel Alvarezné kijelentette, hogy nővérének XV. Lajos-stílusú szalonja „maga az unalom”, Gilberte azt mondogatta: „Alicia néni szalonja nagyon csinos, de maga az unalom”, és elismerését a direktórium korabeli ebédlőnek tartotta fenn, amely fényezetlen, világos citromfából készült, intarzia nélkül, csupán a viaszosan áttetsző fa erezése díszítette. „Később majd ilyet veszek magamnak” - mondta ártatlanul. - Igen, az Antoine-negyedben - csúfolódott Alicia néni, és finom ajka közül fehér gyöngyfogak villantak elő. Hetvenéves volt, és egyéni ízlésű; ezüstszürke hálószobájában vörös kínai vázák ékeskedtek, apró, fehér fürdőszobája olyan meleg, mint egy üvegház, vasegészségét színlelt törékenység mögé rejtette. A nemzedékébe tartozó férfiak, ha Alicia de Sainte-Efflamot akarták lefesteni, ilyen mondatokba gabalyodtak: „Hej, barátom…”, „El sem képzelhető…” Akik bizalmas viszonyban voltak vele, fényképeket mutogattak, de a fiatalemberek nem láttak rajtuk semmi rendkívülit. „Csakugyan nagyon csinos volt? A képről ítélve nem is hinné az ember…” Egykori szerelmesek egy pillanatra elábrándoztak a portréja előtt, elismeréssel nézegették a hattyúnyakként meghajló csuklót, a kis fület, arcélét, amelyen csábos összhangban tűnt fel a szív alakú száj és a hosszú pillákkal árnyékolt, tágra nyitott szem… Gilberte megcsókolta a csinos öreg hölgyet, aki fehér haján fekete Chantillyi csipkekendőt viselt, kissé meggörnyedt testén pedig sanzsántaft háziruhát. - Migréned van, Alicia néni? - Még nem tudom - felelte Alicia néni -, az ebédtől függ. Gyere gyorsan, a tojás már kész. Vesd le a kabátod. Miféle ruha ez rajtad? - A mamáé volt, átalakították. Valami nehezen ehető tojás van ma? - Cseppet sem nehéz. Rántotta, pirított kenyérrel. A sármányt sem nehéz enni. És csokoládékrémet kapsz. Én is azt eszem. Fiatalos hangjával, az apró ráncokat rózsás púderrel fedve, fehér haján csipkekendővel, Alicia néni a színházi márkinőket alakította. Gilberte mindenestül tisztelte nagynénjét. Asztalhoz ülvén megigazította szoknyáját, térdét összetette, két könyökét az oldalához szorította, egyenes háttal ült, és most fiatal lányhoz hasonlított. Tudta a leckéjét: finoman tördelt a kenyérből, csukott szájjal evett, és amikor a húst vágta, ügyelt, nehogy mutatóujja a késpenge hátára csússzon. Nyakszirtjén megkötött hajszalagja felfedte halántékát, füle táját és nyakát, amely az átalakított ruha kissé félresikerült kivágásában különösen izmosnak látszott; sötétkék ruha volt rajta, húzott betétes derékkal, a szoknya szélére, hogy élénkítse, három sor paszományt varrtak puha, bolyhos szövetből, és három csíkot az ujjara is, a csukló és a váll között. Alicia néni szemben ült vele, és szép sötétkék szemével figyelmesen nézegette unokahúgát, de semmi kivetnivalót nem talált rajta. - Hány éves is vagy? - kérdezte hirtelen.
- Annyi, mint a múltkor. Tizenöt és fél… Alicia néni, te mit gondolsz Gaston bácsi dolgáról? - Miért? Érdekel téged? - Persze, Alicia néni. Bosszant. Ha a bácsi egy másik hölggyel kezd, nem jön többet mihozzánk pikézni, sem kamillateát inni, legalábbis egy ideig. Kár lenne… - Ez is egy szempont, természetesen… Alicia néni összehúzott szemmel, bírálóan nézegette unokahúgát. - Tanulsz az iskolában? Kikkel barátkozol? A sármányt vágd félbe, biztos mozdulattal, nehogy a késpenge a tányéron csikorogjon. Mind a két felét ropogtasd meg. A csontok nem számítanak. Ne hagyd félbe az evést, amikor a kérdésemre felelsz, de azért ne tele szájjal beszélj. Iparkodj. Ha én meg tudom csinálni, akkor te is megcsinálhatod. Kikkel barátkozol? - Senkivel, néni. Nagymama még uzsonnára sem enged el az iskolatársnőim szüleihez. - Igaza van. És mondd, nincs titokban senkid? Valami fizetés nélküli gyakornok, aktatáskával a hóna alatt? Vagy egy kollégista? Egy érett férfi? Figyelmeztetlek, hogy ne hazudj, mert rajtacsíplek. Gilberte elnézte a parancsoló öregasszony ragyogó arcát, aki fanyarul faggatta. - Dehogy, néni, senkim sincs. Rosszat hallottál rólam? Mindig egyedül vagyok. De miért nem engedi a nagymama, hogy elfogadjam a meghívásokat? - Ez egyszer igaza van. Csak közönséges, vagyis semmire se jó emberek hívnának meg. - Mi nem vagyunk közönséges emberek? - Nem. - Mivel rosszabbak nálunk a közönségesek? - Ostobák s szemérmetlenek. Meg aztán házasok. De nem hiszem, hogy ezt megérted. - De igen, néni, értem, hogy mi nem megyünk férjhez. - Nekünk sem tilos a házasság. Csakhogy mi, ahelyett, hogy „már” férjhez mennénk, esetleg „végül” férjhez megyünk. - És emiatt nem látogathatom a velem egykorú lányokat? - Igen. Unatkozol otthon? Hát unatkozz. Nem baj. Az unalom elhatározásokhoz segít. Mi ez? Könnycsepp? Egy kis csacsi könnye, aki a korához képest butuska. Egyél még egy sármányt. Alicia néni három szikrázó ujja közé szorítva felemelte talpas poharát: - Egészségünkre, Gigi! Kapsz egy cigarettát a csésze kávédhoz. De meg ne lássam, hogy benyálazod a végét, és hogy köpködöd a dohánymorzsákat: phü, phü… És adok neked egy ajánlólevelet „Béchoff-David” üzletvezetőnőjéhez; régi barátnőm, aki nem futott be. Kicseréljük a ruhatáradat. Aki mer, az nyer. A sötétkék szempár felcsillant. Gilberte örömében dadogott: - Néni! Néni! B… Bé… - ...choff-Davidhoz. De úgy tudtam, nem vagy hiú. Gilberte elpirult. - Az otthon varrt ruhákban nem vagyok az… - Ezt megértem. Volna ízlésed? Ha arra gondolsz, hogy kicsinosítsd magad, hogyan képzeled el? - Ó, tudom én jól, néni, mi illenék rám! Láttam egy… - Ne hadonássz, amikor beszélsz! Mihelyt hadonászni kezdesz, közönséges vagy. - Láttam egy ruhát… Ó! Lucy Gerard asszonynak készült... Gyöngyszürke selyemmuszlinból, a vállától az aljáig száz apró redő... Meg egy levendulakék áttört csipkeruhát, fekete bársony alapon, az áttört csipkedísz az uszályon, olyan, mint egy pávafarok... A szép kövekkel ékes kis kéz megcsillant a levegőben: - Elég! Elég! Látom, úgy öltöznél, mint egy kacér nő a Comédie-Française-ban… és ezt még bóknak veszed. Gyere, töltsd ki a kávét. De ne kapd fel hirtelen a kanna csőrét egy csuklórándítással, hogy a cseppet visszafogd. Inkább elviselem a lábfürdőt a csésze aljában, mint a kávéházi pincérek virtuozitását. A következő óra túlságosan gyorsan röpült el. Alicia néni kinyitott egy ékszerdobozt a kápráztató leckéhez: - Mi ez, Gigi? - Egy hosszúkás foglalatú gyémánt. - Briliánsnak mondják. Hát ez? - Topáz. Alicia néni égnek emelte két kezét, gyűrűi sziporkáztak a napsugárban. - Topáz! Sok megaláztatás ért az életemben, de ez mindent felülmúl! Egy topáz az én ékszereim közt! Miért nem mindjárt akvamarint vagy olivint mondasz? Ez egy sárgás briliáns, kis liba, és ritkán láthatsz hozzá hasonlót. Hát ez? Gilberte kissé eltátotta száját, majd ábrándosán felelt: - Smaragd… Ó, de szép! Alicia néni karcsú ujjara húzta a nagy, négyszögletes smaragdot, és egy pillanatra elnémult. - Látod - mondta halkan -, ezt a szinte kék tüzet a zöld fénye mélyén… Csak a legszebb smaragdokban látható a kéknek ez a megfoghatatlan csodája…
- Ki ajándékozta neked? - kockáztatta meg a kérdést Gilberte. - Egy király - felelte Alicia néni egyszerűen. - Nagy király? - Nem. Kicsi. A nagy királyok nem ajándékoznak nagyon szép köveket. - Miért? Alicia néni futólag kivillantotta apró fehér fogait: - Ha az én véleményemet akarod tudni azért, mert nem kedvelik az ilyesmit. Egyébként a kicsik sem kedvelik. - Akkor hát kik ajándékozzák a nagyon szép köveket? - Hogy kik? A bátortalanok. Meg a gőgösek is. A faragatlan alakok, mert azt hiszik, hogy ha egy ménkű nagy ékszert ajándékoznak, jó modorról tesznek tanúságot. Némelykor egy nő is ajándékoz, hogy megszégyenítsen egy férfit. Ne viselj másodrendű ékszert, várj, amíg elsőrendűt kapsz. - És ha nem kapok? - Annyi baj legyen. Inkább egy filléres gyűrűt viselj, mintsem egy háromezer frankos hitvány gyémántot. Akkor azt mondhatod: kedves emlék, éjjel-nappal le nem húzom az ujjamról. Sose viselj „művészi kivitelű” ékszert, az rossz fényt vet rád. - Milyen ékszerre gondolsz? - Attól függ. Például egy aranyszirén, krizoprász szemmel. Egyiptomi skarabeus. Egy nagy vésett ametiszt. Egy nem súlyos karkötő, de azt mondják róla, hogy mesteri kéz cizellálta. Egy lant vagy egy aranycsillag, melltűnek megcsinálva. Teknőcberakás. Egyszóval: szörnyűségek. Ne viselj barokk gyöngyöt, még kalaptűként sem. Óvakodj a családi ékszerektől! - Pedig a nagymamának van egy keretbe foglalt szép kámeája. - Nincs szép kámea - mondta Alicia néni, fejét rázva. - Csak drágakő van, meg a gyöngy. A fehér, a sárga, a kékes vagy a rózsaszínű briliáns. A fekete briliánsról ne beszéljünk, nem érdemes. Van rubin, ha biztosak vagyunk benne. A zafír, ha Kasmírból való, a smaragd, ha Isten tudja, mi nincs benne, ami kissé elszínezi, sárgásra… - Néni, én az opált is nagyon szeretem. - Sajnálom, de nem fogod viselni. Ellenzem. Gilberte meglepetésében egy pillanatra nyitva felejtette a száját. - Ó!... Te is elhiszed, Alicia néni, hogy szerencsétlenséget hoz? - Miért ne? Kis csacsi - oktatta Alicia néni -, úgy kell tenned, mintha hinnél benne. Higgy az opálban, higgy… Várj, mit is mondjak neked például?... A türkiz halálában, a szemmel verésben… - De… hiszen ezek babonák - mondta Gilberte habozva. - Igen, gyermekem. Meg gyengeségnek is mondják. Egy csomó gyengeség, meg a pókoktól való iszony, elengedhetetlen kellékünk a férfiaknál. - Miért, néni? Az öregasszony becsukta a ladikot, és nézegette az előtte térdelő kislányt: - Mert tíz férfi közül kilenc babonás, húszból tizenkilenc hisz a szemmel verésben, és százból kilencvennyolc irtózik a pókoktól. Sok mindent megbocsátanak nekünk… de azt nem, ha mentesek vagyunk olyasmitől, ami őket nyugtalanítja… Mit sóhajtasz? - Sose fogom megjegyezni mindezt… - Nem az a fontos, hogy te megjegyezd, hanem hogy én tudjam. - Néni, mi az a… malachit íróasztalkészlet? - Mindig veszedelem. De az Istenért, ki tanít téged ilyen szavakra? - A nagy házasságok ajándéklistáján van, néni, az újságokban. - Jó kis olvasmány. De legalább megtanulhatod, hogy milyen ajándékokat ne adj és ne kívánj kapni… Beszéd közben hegyes körmével itt-ott megérintette a közvetlen közelből feléje forduló fiatal arcot. Felhúzta a cserepes ajkat, megvizsgálta a fogak kifogástalan zománcát. - Szép fogad van, lányom! Ilyen fogakkal én megettem volna egész Párizst, és a külföldet is. Igaz, hogy elég sokat elfogyasztottam belőle. Mi ez itt? Egy kis pattanás? Ne tűrj pattanást az orrod tövénél. Hát ez? Kinyomtál egy mitesszert. Nem szabad, hogy fekete pettyes legyen a bőröd, és nem szabad kinyomkodnod. Adok majd neked az összehúzó arcvizemből. Ne egyél felvágottat, csak főtt sonkát. Nem használsz púdert? - Nagymama nem engedi. - Remélem is. Rendben van az emésztésed? Lehelj rám! Különben ez most, ebéd után, semmit sem bizonyít. Két kezét Gilberte vállára tette: - Jegyezd meg, amit most mondok neked: tetszeni fogsz, ha akarsz. Lehetetlen kis orrod van, jellegtelen szád, az arccsontod kissé szlávos… - Jaj, néni! - nyögte Gilberte. - ... viszont szép a szemed, a szempillád, a fogad és a hajad, ezzel boldogulhatsz, ha nem vagy tökéletesen hülye. Ami a termetedet illeti… Begörbített tenyerével megsimogatta Gigi mellét, és mosolygott:
- Vázlat… De csinos vázlat, jól körvonalazott. Ne egyél túl sok mandulát, az elnehezíti a mellet. Igaz, juttasd eszembe, hogy megtanítsalak a szivarok kiválasztására. Gilberte olyan kerekre nyitotta szemét, hogy pilláinak hegye a szemöldökéhez ért. - Miért? Egy kis legyintést kapott az arcára. - Csak. Én semmit sem csinálok ok nélkül. Ha már foglalkoznom kell veled, akkor mindennel kell törődnöm. Ha egy nő ismeri a férfi ízlését, beleértve a szivarokat is, ha egy férfi tudja, hogy a nőnek mi tetszik, akkor jól fel vannak fegyverezve egymás ellen. - És megverekszenek - vonta le a következtetést ravasz képpel Gilberte. - Hogyhogy verekszenek? Az öreg hölgy elképedve nézett rá. - Jaj - mondta -, te sem találtad fel a spanyolviaszkot… Gyere, te pszichológus, megírom a levélkét Madame Henriette-nek, aki Béchoffnál… Amíg írt, egy parányi rózsaszín fiókos szekrény mellett ülve, Gilberte beszívta az ápolt szoba illatát, irigység nélkül nézegette a meghitt és mégis kevéssé ismert bútorokat, a kandallón a nyilazó Ámort, amely az órákat mutatta, a két szerelmi jelenetet ábrázoló képet, a lapos medence alakú ágyat csincsilla térítőjével, a finom kis gyöngy rózsafüzért, és az éjjeliszekrényen az Evangéliumot meg a két kínai vázát; sárgásvörös színük harmonikusan élénkítette a szürke kárpitot… - Eredj, kicsim, majd ismét hívatlak. Kérd el Victortól a süteményt, amit magaddal akarsz vinni. Csak ne olyan hevesen, össze ne kócolj! És tudod, az ablakból figyellek. Jaj neked, ha úgy lépkedsz, mint egy gránátos, vagy ha csámpásan jársz! Május hava, amely visszahozta Gastont Párizsba, két jól szabott ruhával ajándékozta meg Gilberte-et, meg egy könnyű kabáttal - zsákkabát, á la Cléo de Mérode - mondta: kalapokat és cipőket is kapott. Néhány kis tincset fésült a homlokába, ez kissé közönségessé tette. Gaston előtt egy kék-fehér ruhában parádézott, amely csaknem a földig ért. „Négy méter huszonöt a szoknyám aljának bősége, Gaston bácsi!” Ezüst csatos vastag selyemövbe szorított derekának karcsúsága büszkeséggel töltötte el. De önkéntelenül igyekezett kiszabadítani szép izmos nyakát a halcsontos gallérból, amely „velencei csipkeutánzatból” készült, mint a húzott derék is. Halkan suhogott a fehér-kék csíkos selyemből készült bő szoknya és ruhaujj; s Gilberte kacéran húzgálta a nagy puffos ujjakat a vállától egy kicsit lejjebb. - Úgy festesz, mint egy tudós majom - mondta Lachaille. - Jobban szerettelek a kockás szoknyádban. Ezzel a magas, szoros gallérral olyan vagy, mint egy csirke, amelyik egy túl nagy szem kukoricát nyelt le. Nézd meg magad. Gilberte sértődötten odalépett a tükörhöz. Fél arcát kiduzzasztotta egy nagy karamellabonbon, amely Gaston jóvoltából érkezett Nizzából. - Sokat hallottam magáról, Gaston bácsi - felelte -, de azt még nem hallottam, hogy a ruhákhoz is ért. Lachaille döbbenten bámult erre az újdosült nagylányra, és dühösen Alvareznéhez fordult: - Szép kis nevelés! Gratulálok! Elment, anélkül, hogy a kamillateáját megitta volna. Alvarezné összekulcsolta a kezét: - Mit műveltél, te boldogtalan, te! - Eh - felelte Gigi -, minek bosszant. Most legalább láthatta, hogy visszavágok! Nagyanyja megragadta a karját, és megrázta: - Értsd meg, te kis szerencsétlen! Istenem, mikor jön már meg az eszed? Itt van egy ember, akit talán halálosan megsértettél! És éppen akkor, amikor igyekezünk… mindent megteszünk… - Mit, nagymama? - Hát… mindent… hogy elegáns fiatal lányt faragjunk belőled, hogy előnyösen mutassunk be… - Kinek, nagymama? Ismerd el, hogy egy ilyen régi barát kedvéért, mint Gaston bácsi, felesleges az embernek strapálnia magát. Alvarezné semmit sem ismert el. A meglepetését sem, másnap, amikor Gaston Lachaille jókedvűen, világos öltönyben beállított: - Tedd fel a kalapodat, Gigi! Elviszlek uzsonnázni. - Hová? - kiáltott a kislány. - Versailles-ba, a Réservoirs-ba. - Jaj de jó, jaj de jó! - ujjongott Gilberte. A konyha felé fordult: - Nagymama, a Réservoirs-ban uzsonnázom Gaston bácsival! Alvarezné megjelent. Még arra sem szakított időt, hogy leoldja derekáról a virágmintás szaténkötényt - és párnás kezét unokája és Gaston Lachaille karja közé csúsztatta. - Nem, Gaston - mondta egyszerűen. - Hogyhogy nem? - Ó, nagymama! - siránkozott Gigi. Alvarezné úgy tett, mintha nem hallaná.
- Menj egy percre a szobádba, Gigi, négyszemközt kell beszélnem Lachaille úrral. Megvárta, míg Gilberte kiment, becsukta mögötte az ajtót, és Lachaille-hoz visszatérve, mozdulatlanul állta a férfi sötét, eléggé erőszakos tekintetét. - Mit jelentsen ez, Mamita? Tegnap óta miféle változás történt? - Üljön le, Gaston, legyen szíves, fáradt vagyok - mondta Alvarezné. - Jaj, szegény lábam!... Sóhajtott, egy kis részvétre várt, de az elmaradt; leoldotta melles kötényét, alatta fekete ruhát viselt, nyakánál kámeabrossal összetűzve. Egy széken mutatott helyet a vendégnek, a fotelt magának tartotta. Súlyosan leereszkedett, végigsimított őszes fekete haján, majd térdén összekulcsolta a kezét. Barnásfekete, nagy szemének lassú pillantása, derűs nyugalma tökéletes önuralomra vallott. - Gaston, tudja, barátsággal vagyok maga iránt!... Lachaille egy kis üzletemberi nevetést hallatott, és megpödörte bajuszát. - ...Igen, barátsággal, de nem feledkezem meg róla, hogy egy rám bízott kis lélek őrzője vagyok. Andréenak, amint tudja, se ideje, se kedve nincs hozzá, hogy a kislánnyal foglalkozzék. A mi Gilberte-ünk nem rafinált, mint annyi más lány. Igazi gyermek még… - Tizenhat éves - mondta Lachaille. - Nemsokára tizenhat lesz - bólintott Alvarezné. - Maga évek óta bonbonokat, apró mütyürkéket hoz neki. Ő csakis a bácsira esküszik. És most el akarja vinni uzsonnázni, az autóján, a Réservoirs-ba… Alvarezné kezét a szívére tette: - Igaz lelkemre, Gaston, ha csak magáról és rólam volna szó, azt mondanám: „Vigye, ahova akarja, behunyt szemmel magára bízom.” De a világ… Magát mindenütt ismerik. Magával kettesben mutatkozni azt jelenti egy nő számára… Gaston Lachaille kifogyott a türelemből. - Jó, jó, megértettem! El akarja hitetni velem, hogy kompromittálom Gigit, ha velem uzsonnázik? Egy ilyen kis fruskát, egy zöldfülű kamasz lányt, akit senki sem ismer, akire rá se néznek… - Mondja inkább úgy - vágott közbe szelíden Alvarezné -, hogy felavatná. Ha maga valahol megjelenik, Gaston, arról beszélnek. Egy fiatal lány, aki magával mutatkozik, többé már nem akármilyen fiatal lány, nem egyszerű kis fruska. A mi Gilberte-ünk maradjon csak szerény kislány, vagy legalábbis ne ilyen módon szűnjön meg az lenni. Magának, akármit mondjanak is, csak eggyel több pletyka, de nekem nem lenne szívem nevetni rajta, ha a Gil Blas-ban olvasnám… Gaston Lachaille felállt, az asztaltól az ajtóhoz ment, és az ajtótól az ablakhoz, mielőtt válaszolt: - Na jó, Mamita, nem akarok ellenkezni. Nem vitatkozom - mondta hidegen. - Tartsa meg a csitrijét. Visszatért Alvareznéhoz, és kihívóan kérdezte: - Mellesleg szeretném tudni, kinek tartogatja? Egy kétezernégyszáz frankos tisztviselőnek, aki feleségül veszi, és négy gyermeket csinál neki három év alatt? - Jobban tudom én annál az anya szerepét - felelte higgadtan Alvarezné. - Mindent elkövetek, hogy olyan emberre bízzam Gigit, aki azt mondhatja: „Magamra vállalom, és gondoskodom róla.” Megkínálhatom egy kamillateával, Gaston? - Nem, köszönöm, máris elkéstem. - Akarja, hogy Gigi bejöjjön, és elbúcsúzzon magától? - Nem érdemes, majd egyszer máskor meglátogatom. Nem tudom, mikor. Mostanában nagyon sok dolgom van. - Nem baj, Gaston, ne fárassza magát miatta. Jó sétát, Gaston… Magára maradván, Alvarezné megtörölte homlokát, és benyitott Gilberte-hez. - Az ajtónál hallgatóztál, Gigi. - Nem, nagymama. - De igen, hallgatóztál. Sosem szabad ajtónál hallgatózni. Az csak arra vezet, hogy az ember rosszul érti, és félremagyarázza a szavakat. Lachaille úr elment. - Látom - mondta Gilberte. - Dörzsöld le az újkrumplit egy ronggyal, ha hazajövök, hirtelen kisütöm. - Elmégy, nagymama? - Alicia nénihez megyek. - Megint? - Mi kifogásod van ellene? - szólt rá Alvarezné szigorúan. - Inkább mosd meg a szemedet hideg vízzel, ha már olyan buta vagy, hogy sírtál. - Nagymama… - Tessék? - Mi lett volna, ha elengedsz Gaston bácsival az új ruhámban? - Hallgass! Ha az égvilágon semmit sem értesz, engedd meg, hogy azok gondolkozzanak helyetted, akik okosan gondolkodnak. És húzd fel a gumikesztyűmet, mielőtt a krumplihoz nyúlsz… Alvarezék otthonában egész héten mély csend uralkodott. Egy nap váratlanul megjelent Alicia néni. Elegáns
hintón jött, talpig fekete csipkében és tompa fényű selyemben, vállán egy szál rózsával, és négyszemközt, gondterhelten beszélgetett a testvérhúgával. Távozóban csak egy pillanat figyelmet szentelt Gilberte-nek, csókot cuppantott az arcára, és elment. - Mit akart? - kérdezte Gilberte a nagyanyjától. - Ó, semmit… Az orvos címét, aki Buffeterynét kezelte a szívbajával. Gilberte egy pillanatig elgondolkozott. - Hosszú volt - jegyezte meg. - Mi volt hosszú? - Az orvos címe. Nagymama, egy port szeretnék, migrénem van. - Már tegnap is az volt. Egy migrén nem tart negyvennyolc óráig. - Azt kell hinnem, hogy nem közönséges migrénem van - mondta bántódottan Gilberte. Vesztett a szelídségéből: iskolából hazajövet azt mondta: „A tanár pikkel rám!” Álmatlanságról panaszkodott, és lustaságra hajlott, amit nagyanyja inkább csak éberen figyelt, mintsem kifogásolt volna. Egy nap, amikor Gigi azzal foglalkozott, hogy folyékony krétával kente be fehér vászon fűzős cipőjét, csengetés nélkül belépett Gaston Lachaille. Haja megnőtt, arca lebarnult, elmosódott kockás nyári öltönyt viselt. Egyszerűen megállt Gilberte előtt, aki ott kuporgott egy magas konyhaszéken, ölében az egyik cipővel. - Ó! Nagymama a zárban hagyta a kulcsot, ez jellemző rá! Mivel a férfi semmit sem szólt, csak őt nézte, Gilberte lassan elpirult, letette a cipőt az asztalra, és a térdén lehúzta a szoknyáját. - Maga is úgy jön, Gaston bácsi, mint egy tolvaj! Nini, lefogyott! Talán nem jól látja el az a híres szakácsa, aki a velszi hercegnél volt azelőtt? A szeme így nagyobbnak látszik. De az orra is nagyobb, és… - Nagyanyáddal van beszélnivalóm - szakította félbe Gaston Lachaille. - Eredj a szobádba, Gigi! Gigi egy pillanatig tátott szájjal meredt rá, majd leugrott a székről. Felfújta izmos arkangyalnyakát, és egyenest odalépett hozzá: - Eredj a szobádba! Eredj a szobádba! És ha én mondanám magának ugyanezt? Kicsoda maga itt, hogy azt mondja nekem, menjek a szobámba? Nohát, el is megyek, a szobámba! És egyet mondhatok magának: hogy amíg itt lesz, ki se jövök onnan! Becsapta az ajtót maga mögött, és tüntetőén zörgött a zárral. - Gaston - sóhajtott Alvarezné -, követelni fogom, hogy ez a gyerek bocsánatot kérjen magától, igen, követelni fogom, és ha kell, én… Gaston Lachaille nem figyelt rá, a csukott ajtót nézte. - Mamita - mondta -, most beszéljünk kevés szóval, világosan… - Lássuk csak még egyszer - mondta Alicia néni. - Tehát először azt mondta: „Úgy fogom kényeztetni, mint…” - Mint ahogy nőt soha nem kényeztettek! - Helyes, de ez csak olyan általános kijelentés, amilyet minden férfi tesz. Én a magam részéről a konkrétumokat szeretem. - Azok sem hiányzanak, Alicia. Mert azt mondta, biztosítani akarja Gigit minden kellemetlenség ellen, sőt önmaga ellen is, hangoztatta, hogy olyan keresztapaféléje… - Igen, igen… Nem rossz, nem rossz… De bizonytalan, csak általánosságok… Alicia még ágyban volt, fehér haja csigákban a rózsaszínű párnán. Szórakozottan oldozgatta, kötözgette hálóköntösének szalagjait. Alvarezné sápadtan és borongósan, mint a felhők között bujkáló hold, délelőtti kalapjában, keresztbe font karral az ágy támlája végéhez támaszkodott. - Hozzátette: „Semmit sem akarok erőltetni. Mindenekelőtt Gigi jó barátja vagyok. Időt adok neki, hogy hozzám szokjon…” Könnyes volt a szeme. Még azt is mondta: „Nem vademberrel lesz dolga…” Szóval úriember. Igazi úriember. - Igen… igen… Kissé bizonytalan úriember… Világosan megmondtad a kislánynak? - Meg kellett mondanom, Alicia. Nem kezelhetem úgy, mint egy gyereket, aki elől eldugják a tortát. Igen, világosan megmondtam neki. Úgy beszéltem Gastonról, mint valami csodáról, egy istenről, egy… - Cc, cc, cc - csúfolódott Alicia. - Én inkább a nehézségeket magyaráztam volna el, a rá váró szerepet, a különféle hölgyek dühét, a győzelmet, amit egy ilyen tekintélyes emberen arat… Alvarezné összekulcsolta kezét: - A nehézséget! A rá váró szerepet! Azt hiszed, olyan, mint te? Hát nem ismered? Őbenne nincs kajánság, ő… - Köszönöm. - Akarom mondani, nincs benne becsvágy. Megdöbbentem rajta, hogy hidegen hagyta. Sem örömkiáltás, sem meghatódott könnyek. “Ó, igen ... Ó, nagyon kedves tőle ..." csak ennyit húzhattam ki belőle. Végül egy kikötést tett. . . - Halljuk - mondta Alicia néni.
- ... hogy ő maga válaszol Lachaille ajánlatára, de négyszemközt beszél vele. Elvégre őrá tartozik az ügy. - Szép dolgokra készülhetünk el! Egy tudatlan lénynek adtál szabad kezet! Majd toronyórát lánccal kér tőle, és Gaston… ahogy én ismerem, nem fogja megadni neki. Négy órára jön? - Igen. - Nem küldött semmit? Virágot vagy valami kis csecsebecsét? - Semmit. Rossz jelnek tartod? - Nem. Ez rávall. Ügyelj rá, hogy a kislány csinosan felöltözzön. Jó színben van? - Nem a legjobban. Szegény kis nyuszi… - No, no - mondta keményen Alicia. - Ráérsz siránkozni, ha már mindent elrontott… - Alig ettél, Gigi. - Nem voltam éhes, nagymama. Kaphatok még egy kis kávét? - Persze. - Meg egy korty Combier-t? - Természetesen. Az a legjobb gyomorerősítő. A nyitott ajtón beáradt az utca melege és lármája. Gilberte a pohár fenekét is kinyalta. - Ha Alicia néni látna - jegyezte meg könnyedén Alvarezné. Gigi csak egy kiábrándult mosollyal válaszolt. Régi kockás ruhája ráfeszült a mellére, a rövid szoknya alól kivillanó hosszú lábát az asztal alá dugta. - Mama mit próbál ma, hogy nem ebédel velünk, nagymama? Azt hiszed, csakugyan az Opéra-Comique-ban van? - Ha egyszer azt mondta nekünk. - Az a gyanúm, hogy nem akart itthon ebédelni. - Miből gondolod? Gilberte le nem vette szemét a napfényes ablakról. Vállat vont. - Ó, csak úgy, nagymama… Amikor a likőrt megitta, felállt, és hozzákezdett az asztal leszedéséhez. - Hagyd, Gigi, majd én leszedem. - Miért, nagymama? Úgy csinálom, mint máskor. A nagyanyja szemébe nézett. Az öreg hölgy nem állta a pillantását. - Későn ebédeltünk, mindjárt három óra, és még nem öltöztél fel, lásd be, Gigi. - Először történnék, hogy egy órára lenne szükségem az átöltözéshez. - Nincs szükséged rám? Elég göndör a hajad? - Elég, nagymama. Ha csöngetnek, ne fáradj, majd én ajtót nyitok. Pontosan négy órakor Gaston Lachaille hármat csengetett. Egy aggodalmas gyermekarc kikukkantott a résre nyitott szobaajtón, és hallgatózott. Három újabb türelmetlen csengetés után Gilberte kijött a szobájából - a régi kockás ruhájában és cérnaharisnyában -, megdörzsölte arcát, és szaladt ajtót nyitni. - Jó napot, Gaston bácsi. - Nem akartál ajtót nyitni nekem, te csúnya! Amikor az ajtón beléptek, válluk összeütődött, és rekedt hangon mondták: „Ó, bocsánat!” - majd félszegen nevettek. - Üljön le, Gaston bácsi! Képzelje, nem volt időm átöltözni. Bezzeg maga! Csakugyan, nincs szebb a kék serzs-nél! - Nem értesz hozzá, hiszen ez seviot. - Igaz. Hol az eszem? Leült, szemben a fiatalemberrel, térdére húzta szoknyáját, és nézték egymást. Gilberte kislányos magabiztossága fogyott, ijedt, tágra nyílt kék szemében valami könyörgésféle látszott. - Mi bajod, Gigi? - kérdezte Lachaille halkan. - Szólj már valamit!... Tudod, mért vagyok itt? Gilberte lehorgasztotta fejét. - Akarod vagy nem akarod? - kérdezte még halkabban a férfi. Gilberte a füle mögé simította egy fürtjét, nagyot nyelt, és kimondta bátran: - Nem akarom. Lachaille két ujja hegyével megpödörte bajsza végét, és egy pillanatra elfordította tekintetét az elsötétült kék szemről, a rózsás arcon gyűlt lángvörös foltról, az ívelt pillákról, a szájról, amely nem ismerte hatalmát, a súlyos, szőke hajtömegről, és a még alig nőies, izmos, oszlopos nyakról, melynek keresetlen szépségét semmiféle ékszer nem bontotta meg… - Nem akarom, amit maga akar - kezdte ismét Gilberte. - Maga azt mondta a nagymamának ... A férfi kinyújtotta kezét, hogy elhallgattassa. Kissé elhúzta a száját, mintha a foga fájna. - Tudom, mit mondtam a nagyanyádnak. Felesleges ismételned. Csak azt mondd meg nekem, hogy mit nem
akarsz. Azt is megmondhatod, hogy mit akarsz… Megkapod. - Igazán? - kiáltotta Gilberte. A férfi bólintott, és leejtette vállát, mint aki nagyon fáradt. Gilberte meglepődött a fáradtságnak és a gyötrődésnek e leplezetlen megnyilvánulásán. - Gaston bácsi azt mondta a nagymamának, hogy gondoskodni akar rólam. - Nagyon szépen - felelte komolyan Lachaille. - Szép lenne, ha én azt szeretném - felelte Gilberte nem kevésbé komolyan. - Telebeszélték a fejemet, hogy a koromhoz képest elmaradott vagyok, de azért megértem, mindez mit jelent. Gondoskodik rólam, ez azt jelenti, hogy elmennék innen. Hogy magával mennék el innen, és hogy az ágyába feküdnék… - Kérlek, Gigi… Gilberte elhallgatott, mert a férfi hangja valóban könyörgően csengett. - De, Gaston bácsi, miért szégyelljek beszélni róla, amikor maga nem szégyellt róla a nagymamának beszélni? S a nagymama sem szégyellte nekem elmondani. Nagymama mindent szépnek akart feltüntetni előttem. De én többet tudok, mint amit ő elmondott nekem. Én nagyon jól tudom, hogy ha maga gondoskodik rólam, akkor a fényképeimnek benne kell lenni az újságokban, hogy el kell mennem a Virágok ünnepére és a lóversenyre, meg Deauville-ba. Ha összeveszünk, a Gil Blas meg a Szerelmes Párizs közli… Ha otthagy engem, mint ahogy Gentiane de Cévennes-nel tette, amikor megunta… - Honnan tudod ezt? Beavattak ezekbe az ügyekbe? Gilberte komolyan bólintott. - Nagymama és Alicia néni. Ők mondták nekem, hogy maga ismert ember. Azt is tudom, hogy Maryse Chuquet ellopta a leveleit, és hogy maga beperelte. Tudom, hogy Pariewsky grófnő dühbe gurult, mert nem akart elvenni egy elvált asszonyt, és hogy revolvert fogott magára… Tudom, mindenki beszéli… Lachaille a kezét Gilberte térdére tette. - Ne beszéljünk itt most ezekről a dolgokról, Gigi. Ennek már vége. Elmúlt. - Igen, bácsi, amíg elölről nem kezdődik. Nem a maga hibája, hogy nagyvilági ember. De nekem nincs nagyvilági természetem. Szóval ez nem nekem való. Lehúzta a szoknyája szélét, és letolta Gaston kezét a térdéről. - Alicia néni és a nagymama a maga pártján van. De mivelhogy egy kissé mégis énrólam van szó, úgy gondolom, nekem is van beleszólásom. Azt mondom, hogy ez nem nekem való. Felállt, és ide-oda járkált a szobában. Gaston Lachaille hallgatása láthatólag zavarta, járkálás közben dünnyögött: „Igaz, ugye… Nem, de mégiscsak, micsoda egy…” - Szeretném tudni - szólalt meg végre a férfi -, azt akarod-e csak eltitkolni előlem, hogy nem tetszem neked… Ha nem tetszem, kereken mondd meg… - Dehogy, Gaston bácsi, dehogynem tetszik! Örülök, ha látom! Bizonyságul én is javasolok valamit. Maga eljár ide, mint eddig, sőt gyakrabban. Senki sem találhat ebben semmi rosszat, mert maga a család barátja. Hoz nekem medvecukrot, a névnapomra pezsgőt, vasárnaponként majd nagyokat pikézünk… Hát nem kellemes így az élet mindenféle kellemetlen história nélkül? Miért pletykáljanak rólam, hogy az ágyában feküdtem, miért tudjon arról az egész világ, hogy elveszítettem egy gyöngysort, miért fényképezzenek állandóan, miért mondják rólam, hogy… Gépiesen csavargatott az orra körül egy haj fürtöt, amitől a hangja nazális lett, és az orra hegye lilára vált. - Nagyon kellemes így az élet, valóban - szakította félbe Gaston Lachaille. - Csak egyet felejtesz el, Gigi, hogy én szerelmes vagyok beléd. - Ó! - kiáltott fel a kislány. - Ezt még sose mondta nekem. - Nohát most mondom - vallotta meg a férfi kelletlenül. Gilberte szótlanul állt előtte; szaporán lélegzett. Zavarában érezte, hogy szíve hevesen ver, és az arcát forró pír önti el, ajka remegett, még összezártan, de mindjárt szóra nyílik, és… - Az más! - kiáltott fel végre. - De hiszen maga rettenetes ember! Szerelmes belém, és mégis olyan életet kínál nekem, amelyben csak szenvednék, hiszen a maga világában mindenki mindenkit szapul, az újságok gúnyolódnak, csipkelődnek… Maga szerelmes belém, de ez nem tartaná vissza tőle, hogy utálatos kalandokba ne sodorjon, amelyek elválással, veszekedéssel, Sandomirokkal, revolverrel és lau… laudánummal végződnek… Heves zokogásban tört ki, hangosan sírt, mintha fuldokolva köhögne. Gaston körülfonta karjával, hogy maga felé hajlítsa, mint egy ágat, de Gilberte kitépte magát, és a zongora mögé menekült előle. - De hallgass meg, Gigi… hallgass rám!... - Soha! Soha többé nem akarom látni! Ezt nem hittem volna magáról!... Maga nem szerelmes, hanem gonosz! Menjen innen! Két öklét a szeme elé kapta, könnyeit dörzsölte. Gaston odament hozzá, és eltakart arcán egy kis helyet keresgélt ajkával, de csókja csak a könnyáztatta kis áll csücskét érte. A zokogásra besietett Alvarezné. Sápadt arccal, óvatosan, habozva állt a konyha küszöbén. - Szent Isten, Gaston - mondta -, mi baja a kislánynak? - Eh - felelte Gaston -, az a baja, hogy nem hajlandó! - Nem hajlandó… - ismételte Alvarezné. - Hogyhogy nem hajlandó?
- Úgy, hogy nem! Világosan beszélek, azt hiszem. - Nem, nem, nem akarok semmit! - nyöszörgött Gigi. Alvarezné szinte rémülten nézett unokájára. - Gigi… de hiszen ez… Te fejjel mész a falnak! Gigi, hiszen megmondtam neked… Gaston, Isten a tanúm, hogy megmondtam!... - Túl sokat mondott neki! - káltott Lachaille. A kislány felé fordította arcát, amely immár csak egy bánatos, szerelmes férfiarc volt, de Gigi csak zokogástól rázkódó, keskeny hátát, zilált haját fordította feléje. Gaston tompán felmordult: - Eh, ebből elég! - Elment, és bevágta maga mögött az ajtót. Másnap, három órakor, Alicia néni, akit csőpostán hívtak, kiszállt díszes hintójából, felkapaszkodott Alvarezék-hoz, a szívbajosok nehéz légzését mimelve, és nesztelenül belökte az ajtót, amelyet a húga csak „betámasztott”. - Hol van a kislány? - A szobájában. Látni akarod? - Ráérek. Hogy van? - Nagyon nyugodt. Alicia felemelte haragos kis öklét: - Nagyon nyugodt. Ránk szakad a mennyezet, és nagyon nyugodt! Micsoda nemzedék! Apró pettyes fátylát fellibbentve, villámló pillantást vetett húgára: - És te, aki hoppon maradtál, mit szándékozol tenni? Hervadt-rózsa arcát keményen szembeszegezte nővére nagy, fehér arcával. Alvarezné önuralommal válaszolt: - Hogy mit szándékozok tenni? Hát nem kényszeríthetem a kislányt! Telt vállát hosszú sóhajtás emelte: - Mondhatom, nem ilyen gyerekeket érdemeltem. - Jókor sopánkodol! Lachaille olyan lelkiállapotban távozott, amilyenben egy férfi a legnagyobb ostobaságra képes! - És ráadásul itthagyta a kalapját - mondta Alvarezné. - Hajadonfőtt ült be az autójába. Az egész utca látta! - Cseppet sem lepődnék meg, ha azt hallanám, hogy ebben a pillanatban kibékült Liane-nal, és eljegyezte. - Válságos pillanat - hagyta rá gyászosan Alvarezné. - Aztán mit mondtál annak a kis dögnek? Alvarezné elbiggyesztette ajkát. - Gigi talán kissé hóbortos némely dologban, és a korához képest elmaradott de nem az, aminek te nevezed. Egy fiatal lány, aki Gaston Lachaille úr figyelmét magára vonta, nem afféle kis dög! Alicia néni fekete csipkéit haragos vállrándítás rezegtette meg. - Jó, jó… Mit vetettél a szemére nagy kíméletesen a kis hercegnőnek? - Azt mondtam, hogy legyen okos. A családról beszéltem… Feltártam előtte, hogy sorsunk rajta áll vagy bukik, elsoroltam, mi mindent szerezhet meg saját magának és nekünk… - És hogy ostoba, azt nem mondtad neki? Nem beszéltél neki szerelemről, utazásról, holdvilágról, Olaszországról? Ezzel más húrokat kell pengetni. Nem mondtad neki, hogy a világ túlsó felén csillámló a tenger, kolibrik szállnak a virágokra, és hogy szökőkút mellett, gardéniák között szerelmeskedhetik? Alvarezné búsan nézett indulatos nénjére: - Ezt nem mondhattam neki, Alicia, mert magam sem ismerem. Én Cabourg-nál és Monte-Carlónál messzebbre nem jutottam. - Nem tudod elképzelni? - Nem, Alicia. Mindketten hallgattak. Majd Alicia erélyesen legyintett: - Hívd ide azt a madárkát. Hadd lássuk! Mire Gilberte belépett, Alicia néni már ismét felöltötte frivol, öreghölgyi kedvességét, és a ruhájára tűzött tearózsát szagolgatta. - Szervusz, Gigim. - Isten hozta, Alicia néni. - Mit hallok Inèstől? Szerelmesed van? És méghozzá milyen! Első próbálkozásra mesteri fogás! Gilberte nem tiltakozott, bizalmatlan, rezignált kis mosolyra húzta száját. Kiszolgáltatta Alicia heves kíváncsiságának üde arcát; a szemhéj lilás szegélye, a száj lázas pírja pótolta az arcfestéket. Haját, hogy ne melegítse, két fésűvel szorosan feltűzte a tarkójára, amitől a szemhéja kissé felhúzódott. - Úgy látom, gonoszkodol, és kipróbálod a karmaidat Lachaille úron? Bravó, kislányom! Gilberte csodálkozó pillantást vetett a nagynénjére. - Igenis, bravó! Csak még boldogabbá teszed, ha majd ismét kedves leszel hozzá. - De hiszen kedves vagyok, néni. Csak nem vagyok hajlandó… ennyi az egész. - Igen, igen, tudjuk. Visszaküldted a cukorgyárába, ez helyes. De ne küldd a pokolba, mert még csakugyan
odamegy. Szóval, nem szereted. Gilberte gyerekes mozdulattal felvonta vállát. - De igen, néni, szeretem. - Én pedig azt mondom, hogy nem szereted. Tudd meg, én ebben nem látok semmi rosszat, így legalább megőrződ a lelki szabadságodat. Ó, ha belehabarodtál volna, akkor cseppet sem volnék nyugodt. Szép barna ember ez a Lachaille. Jó alakú, csak nézd meg a deauville-i fényképein, fürdőruhában… Azonfelül pedig jó hírű. Igen, sajnáltalak volna, szegény Gigim. Szenvedéllyel kezdeni… Elmenni bizalmas kettesben a világ túlsó végére… Mindenről megfeledkezni egy férfi karjában, aki szeret, örök tavaszban hallgatni a szerelem dalát… Nem dobban meg a szíved ezekre a gondolatokra? Mit mond neked mindez? - Azt mondja nekem, hogy ha az örök tavasznak vége, Lachaille úr elmegy egy másik hölggyel. Vagy a hölgy hagyja ott Lachaille urat, mondjuk, hogy én vagyok az a hölgy. Lachaille úr mindent kitálal. És a hölgy, vegyünk megint csak engem, nem tehet mást, mint hogy egy másik férfi ágyába költözik. Én nem bírom. Én nem vagyok állhatatlan. Mellén keresztbe fonta a karját, és kissé megborzongott. - Nagymama, kaphatok egy port? Le akarok feküdni. Fázom. - Kis hülye - fakadt ki Alicia néni. - Megérdemelnéd, hogy egy kis divatáruüzleted legyen! Eredj, rajta, menj feleségül egy kishivatalnokhoz! - Ha ragaszkodol hozzá, Alicia néni, de most inkább lefeküdnék. Alvarezné megtapogatta a homlokát. - Rosszul érzed magad? - Nem, nagymama, szomorú vagyok. Nagyanyja vállára hajtotta fejét, és patetikusan lehunyta szemét, úgy, mint egy nő, életében először. A két nő egymásra nézett. - Jól tudod, Gigim - mondta Alvarezné -, hogy nem kínozunk tovább a dologgal. Ha egyszer nem akarod… - Ami elromlott, az elromlott - jegyezte meg szárazon Alicia néni. - Nem hánytorgatjuk egy életen át. - Nem vetheted a szemünkre, hogy nem adtunk tanácsot neked, sőt, a legavatottabbat - mondta Alvarezné. - Tudom, nagymama. Mégis szomorú vagyok. - Miért? Egy könnycsepp gördült végig a bársonyos fiatal arcon, anélkül, hogy benedvesítette volna. Gilberte nem válaszolt. A hirtelen felhangzó csengetésre talpra szökkent. - Jaj, biztos ő az - mondta -, ő az, nagymama, nem akarom látni, rejts el, nagymama! Halk, szenvedélyes hangja hallatára Alicia néni felkapta fejét, és gyakorlott fülét hegyezte. Majd futott ajtót nyitni. Nyomban visszajött Gaston Lachaille kíséretében. A fiatalember arca sárga volt, a szeme fehére zavaros színű… - Jó napot, Mamita, jó napot, Gigi - mondta tréfás hangon. - Ne zavartassák magukat. A kalapomért jöttem… A három nő egyike sem válaszolt, és Gaston Lachaille elvesztette magabiztosságát. - Azért egy szóra méltathatnának, ha csak jó napotra is! Gilberte egyet lépett feléje: - Nem - mondta -, nem a kalapjáért jött. Egy másik van a kezében. Maga nem ragaszkodik egy kalaphoz. Azért jött, hogy még tovább kínozzon. - Ejnye! - kiáltott fel Alvarezné. - Ezt nem hallgathatom tovább. Hogyan, Gigi, ezt az embert, aki csak a nemes jó szívére hallgat… - Kérlek, nagymama, egy perc, és befejezem. Gépiesen ráncigálta a szoknyáját, megigazította az öv-csatját, és határozottan odalépett Gastonhoz: - Gondolkoztam, Gaston bácsi, sőt nagyon is sokat gondolkoztam… A férfi közbevágott, hogy ne mondja ki, amit félt meghallani: - Esküszöm neked, drága Gigim… - Nem, ne esküdjön nekem. Meggondoltam, én inkább magával leszek boldogtalan, mint maga nélkül. Szóval… Kétszer is nekifohászkodott: - Tehát… Akkor… Jó napot, Gaston. Feléje nyújtotta arcát, mint máskor. A férfi megcsókolta, kissé hosszabban, mint máskor… Érezte, hogy a lány éberré, majd szelíden mozdulatlanná válik a karjában. Alvarezné oda akart sietni, de Alicia türelmetlen kis keze megállította: - Hagyd. Ne avatkozz most már bele. Nem látod, hogy ez már túlmegy rajtunk? Gigire mutatott, aki bizalommal pihentette Lachaille vállán a fejét és szétterülő hajzuhatagát. A boldog férfi Alvareznéhoz fordult: - Mamita - szólt -, részesítsen abban a megtiszteltetésben, abban a kegyben, abban a végtelen örömben, hogy hozzám adja feleségül…
