Brian McClellan_-_Vérrel Írt Ígéretek (1)

VÉRREL ÍRT ÍGÉRETEK

Látogasson el honlapunkra:

www.fumax.hu

Előkészületben a trilógia következő kötete

VÉRREL ÍRT ÍGÉRETEK

A LŐPORMÁGUS-TRILÓGIA: I. KÖNYV

BRIAN MCCLELLAN

BUDAPEST, 2014

Copyright © 2013 by Brian McClellan Brian McClellan: Promise of Blood – Book One of the Powder Mage Trilogy Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2014 Hungarian translation © Fumax Kft., 2014

Fordította: Rusznyák Csaba Szerkesztő: Németh Vladimir Korrektor: Kótai Kata Tördelő: Oszoli Judit Műszaki szerkesztő: Benes Attila Borítóillusztráció: Gene Mollica és Michael Frost Térképek: Isaac Stewart Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.fumax.hu Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-615-5514-02-9

Apának. Amiért sosem kételkedtél benne, hogy meg tudom csinálni. Még akkor sem, amikor kellett volna.

1. FEJEZET

Adamat szorosan összehúzta magán a kabátját, külső gombjai alkották a védelmi vonalat a nedves éjszakai levegő ellen, amely mintha meg akarta volna fojtani. Megrángatta a kabát ujjait, hogy kellő hosszúságot nyerjen belőlük, és megigazgatta az elejét, ahol túlságosan rátapadt körben a derekára. Már vagy fél évtizede lehetett, hogy utoljára viselte ezt a kabátot, de miután ezen a különös órán hívatta a király, nem volt rá ideje, hogy elhozza a szabótól a jelenlegit. Ez a nyári kabát viszont nem nyújtott védelmet a hintó ablakán bekígyózó hideg ellen. A reggel már nem volt messze, de Adamat érezte, hogy a hajnalnak nehéz dolga lesz a köd eloszlatásával. A levegő még a szokásos adopesti kora tavaszhoz képest is párás volt, és hidegebb, mint Novi fagyott lábujjai. A Noman Sikátor jósai szerint ez rossz ómen, de ugyan ki hallgat a jósokra manapság? Adamat biztos volt benne, hogy meg fog fázni, és azon tanakodott, miért hívatták ezen a szurokfekete éjszakán. A hintó megérkezett az Égbolt elülső kapujához, és megállás nélkül áthajtott rajta. Adamat kipillantott az ablakon. Az őrök nem voltak a helyükön, és ami még furcsább, nem világított semmi a szökőkutak közti széles út mentén sem, amelyen haladtak. Az Égboltot annyi lámpás ragyogta be általában, hogy egészen a városból is látni lehetett, még a legfelhősebb éjszakán is. De ma éjjel sötét volt a kert.

Adamatnak ezzel nem volt problémája. Manhouch így is épp eleget használt az adójukból a saját szórakoztatására. A férfi kibámult a kert sötétjének közepébe, ahol a sövénylabirintusok kezdődtek, és elképzelte, ahogy a pázsiton alakok lebbennek előre-hátra. Mi az… á, csak egy szobor. Adamat hátradőlt, és vett egy mély levegőt. Hallotta riadtan dörömbölni a saját szívverését, és érezte megfeszülni a gyomrát. Talán mégis meg kellene gyújtaniuk a kerti lámpásokat. Egy kis része, amelyik egykor rendőrfelügyelő volt, és éppen efféle éjszakákon portyázott a sötét sikátorokban, tolvajokra és zsebmetszőkre lesve, most belülről kinevette. Nyugodj meg, vénember, mondta magának. Egykor te voltál a szem, amely visszabámult a sötétségből. A hintó egy rándulással megállt, és Adamat várta, hogy a kocsis kinyissa neki az ajtót. Akár egész éjjel is várhatott volna. A kocsis megkopogtatta a tetőt. – Helyben vagyunk – közölte vele egy zord hang. Faragatlanság. Adamat kiszállt a hintóból, és még éppen volt ideje kikapni belőle a kalapját és a sétapálcáját, mielőtt a kocsis megrántotta a gyeplőt, és már indult is, hogy elcsattogjon az éjszakába. Adamat elmormolt egy halk átkot a férfi után, majd megfordult, és az Égboltra nézett. Az Égbolt Palotát a nemesség „Adró ékkövé”-nek nevezte. Egy Adopesttől keletre elterülő magas dombon feküdt, így a nap minden reggel föléje emelkedett. Egy különösen merész újság egy éhező koldushoz hasonlította, aki gyémántgyűrűt visel az ujján. Találó hasonlat volt eme ínséges időkben. Egy király büszkesége nem tölti meg a nép gyomrát. A főbejáratnál állt, egy márványozott sétányokkal és szökőkutakkal teli, nappal pompázatos fasor előtt, amely egy hatalmas, ezüstborítású, kétszárnyú ajtóhoz vezetett, noha az maga is eltörpült Adró legnagyobb épületének monumentalitásához képest. Adamat a járőröző Csatlósok puha lépteire hegyezte a fülét. Úgy tartották, hogy a király személyes testőrségének tagjai mindenhol ott vannak a kertben, figyelnek minden magányos zugot, muskétáik mindig töltöttek, bajonettjeik mindig felszegezettek, fehér-szürke vállszalagjaik komor árnyak a zöld-arany ragyogásban. De nem hallatszottak lépések, és a szökőkutak sem működtek. Egyszer hallotta, hogy utóbbiak csak a király halálakor

állnak le. De biztosan nem hívatták volna ide, ha Manhouch meghalt. Kisimította kabátja elejét. Itt, az épület közelében égett néhány lámpás. Egy alak vált ki a sötétségből. Adamat szorosabban markolta sétapálcáját, készen rá, hogy egy pillanat alatt előhúzza a benne elrejtett kardot. Az alak egy egyenruhás férfi volt, de ilyen rossz fényviszonyok közt nem sok látszott belőle. Egy puskával vagy egy muskétával célzott nagyjából Adamat irányába, és egy lapos tetejű, merev ellenzőjű gyakorlósapkát viselt. Adamat csak egyvalamiben lehetett bizonyos… Nem egy Csatlóssal állt szemben. Az ő magas, tollas kalapjaikat könnyen fel lehetett ismerni, márpedig sosem mutatkoztak nélkülük. – Egyedül van? – kérdezte egy hang. – Igen – válaszolta Adamat. Feltartotta a kezét, és körbefordult. – Rendben. Jöjjön. A katona előrement, és megrántotta az egyik hatalmas ezüst ajtószárnyat. Az lassan, nehézkesen fordult kifelé, noha a férfi a teljes súlyával nekiveselkedett. Adamat közelebb lépett, és jól szemügyre vette a kabátját. Sötétkék anyagát ezüst szegélyek díszítették. Az adrói hadsereg. Elviekben a királynak jelentett, valójában azonban másvalaki tartotta a pórázát: Tamás tábornagy. – Lépjen hátra, pajtás – mondta a katona. Türelmetlenség érződött a hangján, valamiféle láthatatlan nyugtalanság – de talán csak az ajtó súlya okozta. Adamat engedelmeskedett, és csak a katona intésére lépett újra előre, hogy becsusszanjon a bejáraton. – Menjen csak – instruálta a katona. – Forduljon jobbra a diadémnál, vágjon át a Gyémántcsarnokon, és haladjon tovább, amíg el nem jut a Válaszok Szobájába. – Az ajtó araszolva záródni kezdett mögötte, majd egy tompa puffanással becsukódott. Adamat egyedül állt a palota előcsarnokában. Szóval az adrói hadsereg, elmélkedett. Mi dolga lenne egy katonának a kertben, miközben a Csatlósoknak se híre, se hamva? A legijesztőbb válasz ötlött fel benne elsőként. Hatalmi viszály. Azért hívták volna be a hadsereget, hogy leverjen egy lázadást? Jó néhány nagy hatalmú frakció létezett Adróban: az Adom Szárnyai zsoldosai, a királyi társaság, a Hegyőrség és a nagy nemesi családok. Bármelyikük problémát jelenthetett Manhouch-nak – de egyik lehetőségnek sem volt értelme. Ha hatalmi viszály tört volna ki, a kastély területe most egy csatatér

lenne, már amennyiben nem pusztította volna el teljesen a királyi társaság. Adamat elhaladt a diadém, az adrói korona egy óriási hasonmása mellett, és megjegyezte magában, hogy valóban olyan ízléstelen, mint ahogy beszélik. Belépett a Gyémántcsarnokba, amelynek mennyezete egyetlen gyertyatartó fényeitől csillogott, skarlát falait és padlóját pedig arany levélminták és sok ezernyi apró ékkő díszítették – innen kapta a terem a nevét. A gyertyatartó apró fényei úgy pislákoltak, mintha szél fútta volna őket, a levegő hűvös volt. Adamat nyugtalansága súlyosbodott, ahogy a galéria túlsó vége felé haladt. Életnek semmi nyoma nem volt, és az egyetlen hangot az ő visszhangzó léptei jelentették a márvány padlózaton. Egy ablak ki volt törve, az szolgált magyarázatul a hidegre. A király híres kirohanásai egyikének eredménye? Vagy másról van szó? A szíve a torkában dobogott. Ott. Az ott egy csizma az egyik függöny mögött? Adamat elhúzta kezét a szeme előtt. Csak átverték a fények. Odalépett, hogy megnyugtassa magát, és félrehúzta a függönyt. Egy holttest feküdt az árnyékokban. Adamat föléje hajolt, és megérintette a bőrét. Még meleg volt, de a férfi egész biztosan meghalt. Szürke nadrágot viselt, fehér csíkkal a szárán, és hozzáillő kabátot. Nem messze fehér tollazatú, magas kalap hevert a padlón. Egy Csatlós. Árnyékok játszottak a fiatal, simára borotvált arcon – békesség ült rajta, leszámítva azt az egyetlen lyukat a koponyája oldalán, és azt a sötét, nedves foltot a földön. Igaza volt. Valamilyen konfliktus tört ki. Fellázadtak volna a Csatlósok, mire behívták a hadsereget, hogy leverje őket? Ennek megint csak nem volt semmi értelme. A Csatlósok fanatikusan hűek voltak a királyhoz, és az Égbolt Palotán belüli bármilyen problémával a királyi társaság bánt volna el. Adamat halkan káromkodott. Minden kérdés csak komplikálta a helyzetet. Mégis gyanította, hogy hamarosan megleli a válaszokat. Otthagyta a holttestet a függöny mögött, majd megemelte és megcsavarta a sétapálcáját, pár centire kihúzva tokjából az acélt, és odasétált a két csuklyás, jogart markoló szoborral övezett, magas átjáróhoz. Megállt az ősi faragványok közt, mélyet lélegzett, és hagyta, hogy tekintete elkalandozzon a nyílásba vájt misztikus szövegek során. Aztán belépett.

A Válaszok Szobájához képest a Gyémántcsarnok egészen eltörpült. Adamattól jobbra és balra is egy-egy, három hintó széles lépcső vezetett a felső galériára, amely mindkét oldalt végigfutott a terem teljes hosszában. A királyon és a Kiváltságos varázslókból álló társaságán kívül kevesek léptek be valaha is ebbe a helyiségbe. A terem közepén egyetlen szék állt egy kissé kiemelkedő pódiumon, szemben egy sor térdeplőpárnával, amelyekről a társaság köszönthette urukat. A szoba kifejezetten világos volt, bár a fények forrása kivehetetlennek bizonyult. Egy férfi ült az Adamattól jobbra elterülő lépcsőn. Idősebb nála: a hatvanas évei elején járhatott, ősz haja, és egy leheletnyi fekete színt még mindig őrző, gondosan nyírt bajsza volt. Erős, de nem kifejezetten nagy állkapocs és markáns arcvonások jellemezték. Napbarnított bőrén mély ráncok gyűrűztek a szája és a szeme sarkában. Sötétkék katonai egyenruhát viselt, a szíve fölött egy puskaporos hordó szürke mintájával, a jobb mellkasára varrva pedig kilenc arany szolgálati csíkkal, amelyek mindegyike öt évet jelképezett az adrói katonaság kötelékében. Egyenruháját nem díszítették tiszti váll-lapok, de a barna szeméből sütő keserű tapasztalat nem hagyott kétséget felőle, hogy vezetett már hadseregeket a csatatéren. Egy felhúzott pisztoly feküdt mellette a lépcsőn, ő maga pedig egy kis, hüvelyében lévő kardra támaszkodott, és figyelte, ahogy egy vékony vércsík csorog le lassan a lépcső fokain, sötét vonalat rajzolva a sárga-fehér márványra. – Tamás tábornagy – szólította meg Adamat. Visszatolta kardját a sétapálcába, és egy kattanással a helyére csavarta. A férfi felnézett rá. – Azt hiszem, még nem találkoztunk. – De igen – mondta Adamat. – Tizennégy éve, Lord Aumen egy jótékonysági bálján. – Borzalmas az arcmemóriám – szabadkozott a tábornagy – Elnézését kérem. Adamat képtelen volt levenni a szemét a vérpatakról. – Uram. Engem ide hívattak, de nem tudom, hogy ki, vagy milyen okból tette. – Igen – mondta Tamás. – Én hívattam. Az egyik Különböm javasolta önt. Cenka. Azt mondta, együtt szolgáltak a tizenkettedik körzeti rendőrségen.

Adamat felidézte magában Cenkát. Alacsony, rakoncátlan szakállú ember volt, a bor és a minőségi ételek iránti szeretettel. Hét éve látta utoljára. – Nem tudtam, hogy Cenka lőpormágus. – Próbálunk a lehető leghamarabb megtalálni mindenkit, akinek van érzéke a mágiához – mondta Tamás –, de Cenka későn érő típus volt. Akárhogy is – intett a kezével –, van egy kis problémánk. Adamat értetlenül pislogott. – Maga az… az én segítségemet kéri? A tábornagy felvonta a szemöldökét. – Ez olyan különös volna? Egykor remek rendőrnyomozó volt, Adró hű szolgája, és Cenka szerint tökéletes memóriája van. – Most is az vagyok. – Hogyan? – Még mindig nyomozó vagyok. Nem a rendőrségnél, uram, de még mindig vállalok megbízásokat. – Kiváló. Akkor hát nem olyan különös, hogy a szolgálatait igénylem, nem igaz? – Nos, valóban nem – válaszolta Adamat. – De uram, ez az Égbolt Palota. A Gyémántcsarnokban egy halott Csatlós hever, és… – A lépcsőn csorgó vércsíkra mutatott. – Hol van a király? Tamás oldalra döntötte a fejét. – Elzárkózott a kápolnában. – Maga puccsot hajtott végre – állapította meg Adamat. Szeme sarkában mozgásra lett figyelmes, és látta, hogy egy katona jelenik meg a lépcső tetején. A férfi egy deliv volt, egy sötét bőrű északi. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Tamás, nyolc arany csíkkal a jobb mellkasán. A bal mellkasát egy ezüst lőporos hordó díszítette, a Különbök szimbóluma. Még egy lőpormágus. – Sok holttestet kell elhordanunk – mondta a deliv. Tamás az alattvalójára pillantott. – Tudom, Sabon. – Ki ez? – kérdezte az. – A nyomozó, akit Cenka javasolt. – Nem tetszik, hogy itt van – jegyezte meg Sabon. – Mindent tönkretehet. – Cenka bízott benne.

– Maga puccsot hajtott végre – ismételte meg teljes bizonyossággal Adamat. – Egy pillanat, és segítek a holttestekkel – mondta Tamás. – Öreg vagyok, elkél néha egy kis pihenés. A deliv határozottan biccentett, és eltűnt. – Uram – szólalt meg Adamat. – Mit tett? – Megszorította sétapálcakardját. Tamás összeszorított az ajkait. – Egyesek szerint az adrói királyi társaság a Kilencek Nemzetek leghatalmasabb Kiváltságos varázslóiból áll – mondta halkan. – Mégis az imént mészároltam le mindnyájukat. Gondolja, hogy egy öreg felügyelő és a sétapálca-kardja problémát jelentene? Adamat enyhített a szorításán. Émelyegni kezdett. – Gondolom, nem. – Cenka szerint maga gyakorlatias ember. Ha valóban így van, akkor szeretném igénybe venni a szolgálatait. Ha nem, akkor megölöm, és más megoldást keresek. – Maga puccsot hajtott végre – ismételte meg újra Adamat. Tamás felsóhajtott. – Muszáj folyton visszatérnünk ehhez? Annyira sokkoló volna? Mondja, nem tud talán kapásból összeszámolni legalább egy tucat adrói frakciót, amelynek jó oka van rá, hogy letaszítsa a trónról a királyt? – Nem hittem volna, hogy bármelyikük képes megtenni – válaszolta Adamat. – Vagy, hogy merészeli. – Újra a lépcsőn folyó vérre pillantott, majd az éppen az ágyukban alvó feleségére és a gyermekeire gondolt. A tábornagyra nézett. Haja zilált volt, kabátját vér pettyezte. Nem is kevés, most, hogy jobban megnézte magának. Mintha ráspriccelt volna. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, és olyan fáradtság sütött belőlük, amely nem csak a korról árulkodott. – Nem fogok vakon megbízást vállalni – közölte vele Adamat. – Közölje, hogy mit akar tőlem. – Álmukban öltük meg őket – jelentette ki Tamás minden bevezető nélkül. – Egy Kiváltságost sehogy sem könnyű megölni, de így a legjobb. Azonban hibáztunk, és harcolnunk kellett. – Tamás arcára egy pillanatra fájdalom ült ki, és Adamat gyanította, hogy a harc nem egészen úgy alakult, ahogy a tábornagy szerette volna. –

Győzedelmeskedtünk. Ám a haldoklók ajkát még elhagyta egy utolsó mondat. Adamat várt. – ”Nem szegheted meg Kresimir Ígéretét” – folytatta Tamás. – Ezt mondták nekem a haldokló varázslók. Jelent ez magának valamit? Adamat lesimította kabátja elejét, és régi emlékek közt kutatott. – Nem. „Kresimir Ígérete”… „Megszegni”… „Megszegett”… Várjunk csak – „Kresimir Megszegett Ígérete”. – Felnézett. – Ez egy utcai banda neve volt. Húsz… huszonöt évvel ezelőtt. Cenka nem emlékezett rá? – Ismerősen hangzott neki – válaszolta Tamás. – Biztos volt benne, hogy maga majd tudja, miről van szó. – Én semmit nem felejtek el – mondta Adamat. – Kresimir Megszegett Ígérete egy negyvenhárom tagból álló utcai banda volt. Fiatalok voltak mind, néhányuk csak gyerek, és a legidősebbek sem töltötték még be a húszat. El akartuk fogni pár vezetőjüket, hogy véget vessünk a lopássorozataiknak. Furcsa társaság volt: templomokba törtek be, és papokat raboltak ki. – Mi történt velük? Adamat továbbra is képtelen volt levenni a szemét a lépcsőn folyó vérről. – Egy nap mind egy szálig eltűntek, a besúgóinkkal együtt. Pár nappal később aztán megtaláltuk őket: negyvenhárom holttest, bezsúfolva egy vízelvezető csőbe, akár a pácolt malaclábak. Nagy erejű varázslattal, szélsőséges brutalitással mészárolták le őket. A királyi társaság módszere. Ott véget is ért a nyomozás. – Adamat igyekezett nem megborzongani. Sosem látott ahhoz foghatót, sem azelőtt, sem azóta. Tanúja volt kivégzéseknek és lázongásoknak és gyilkosságoknak, és mind kevésbé rázta meg annál. A deliv katona ismét megjelent a lépcső tetején. – Szükségünk van rád – szólt Tamásnak. – Derítse ki, miért ezeket a szavakat mormolták a varázslók az utolsó lélegzetükkel – mondta a tábornagy. – Talán van köze a maga utcai bandájához, talán nincs. Akárhogy is, találjon rá választ. Nem szeretem a halottak rejtvényeit. – Gyorsan állt talpra, és egy húsz évvel fiatalabb férfi lendületével kocogott fel a lépcsőn a deliv után. Csizmája vérben tapicskolt, és vörös nyomokat hagyott maga után. – Még valami – szólt

hátra a válla fölött. – A kivégzésig senkinek se beszéljen arról, amit itt látott. Délben kezdődik majd. – De… – kezdte Adamat. – Mégis hol kezdjem a nyomozást? Beszélhetek Cenkával? Tamás megállt a lépcsősor teteje előtt, és megfordult. – Csak rajta, ha tud beszélni a holtakkal. Adamat a fogait csikorgatta. – Hogyan ejtették ki azokat a szavakat? – kérdezte. – Parancs volt, vagy állítás, vagy…? Tamás elfintorodott. – Inkább könyörgés. Mintha nem a testükből elfolyó vér lett volna a legnagyobb problémájuk. Most már mennem kell. – Még valami. Tamás láthatólag a türelme végén járt. – Ha már egyszer segítek magának, árulja el, hogy mi végre volt ez? – Adamat a lépcsőn folyó vérre mutatott. – Dolgom van – figyelmeztette Tamás. Adamat érezte megfeszülni az állkapcsát. – A hatalomért tette? – Saját magamért tettem – magyarázta Tamás. – És Adróért tettem. Azért tettem, hogy Manhouch ne adhasson minket rabszolgasorba a Keznek az Egyezményekkel. Azért tettem, mert az egyetem zúgolódó filozófiadiákjai csak úgy tesznek, mintha lázadnának. A királyok kora lejárt, Adamat, és én fojtottam vérbe. Ez elegendő magyarázat? Adamat Tamás arcvonásait tanulmányozta. Az Egyezmények egy aláírásra váró megállapodás volt Kez királyával, amely megállapodás felmentené Adrót minden tartozása alól, ám cserébe szigorú adókkal és szabályokkal sújtaná. Ezeknek köszönhetően Adró onnantól kezdve alig lenne több a Kez hűbérállamánál. A tábornagy nyíltan ellenezte az Egyezményeket, de ez nem volt meglepő. A Kez végezte ki egykori feleségét. – Igen – válaszolta Adamat. – Akkor találja meg nekem azokat az átkozott válaszokat. – A tábornagy megpördült, és eltűnt a fönti folyosón. Adamatnak eszébe jutottak azoknak az utcai bandatagoknak a holttestei, ahogy kihúzták őket a nedves, sáros csőből, és emlékezett a

halott arcokra rámerevedett borzalomra. Nagyon is lehet, hogy azok a válaszok vértől csöpögnek majd.

2. FEJEZET

– Lajos haldoklik – mondta Sabon. Tamás belépett az egyik Kiváltságos, Zakary, az Altiszt lakosztályába. Átvágott a szalonon, és megérkezett a hálószobába, amely nagyobb volt, mint a legtöbb kereskedő háza. Az indigókék falakat tarka festmények borították, rajtuk különböző Altisztekkel Adró királyi társaságának történetéből. Ajtók vezettek az olyan mellékes szobákba, mint az illemhely és az altiszti konyhák. Az Altiszt privát bordélyába vezető ajtó darabokra szakadt, egy emberi ujjnál nem nagyobb szilánkjai az egész helyiségben szétszóródtak. Az ágyát megfosztották a lepedőitől, magának az Altisztnek a testét pedig félredobták, hogy helyet biztosítsanak a sérült lőpormágusnak. – Hogy érzed magad? – kérdezte Tamás. Lajos kicsikart magából egy gyenge köhintést. A Különbek szívósabbak voltak a többségnél, és a lőpornak köszönhetően, amelyet Lajos lenyelt, és amely most a vérében áramlott, nem sok fájdalmat érezhetett. Sovány vigasz volt ez Tamásnak, ahogy barátjára nézett. Lajos jobb karjának fele – hosszában – hiányzott, és egy dinnyeméretű lyuk éktelenkedett a hasán. Csoda volt, hogy idáig életben maradt. Egy félszarunyi lőport adtak neki, és már csak attól is meg kellett volna halnia.

– Voltam már jobban is – válaszolta Lajos. Ismét felköhögött, és vér szivárgott a szája sarkából. Tamás elővette a zsebkendőjét, és letörölte. – Nem tart már sokáig – mondta. – Tudom. Tamás megszorította barátja kezét. – Köszönöm – formázta a szavakat Lajos. Tamás vett egy mély levegőt. Hirtelen elhomályosodott a látása, és tisztára kellett pislognia a szemét. Lajos légzése reszelőssé vált, és megszűnt. Tamás vissza akarta húzni a kezét, amikor Lajos egyszer csak megszorította. Kinyílt a szeme. – Semmi baj, barátom – mondta Lajos. – Megtetted, amit meg kellett tenni. Lelj békére. – Tekintete valahova máshova fókuszált, majd megmerevedett. Meghalt. Tamás az ujjhegyeivel lecsukta barátja szemét, és Sabonhoz fordult. A deliv a szoba másik végében állt, és a háremhez vezető ajtó maradékát vizsgálta, ahogy egyetlen zsanér mentén lógott a keretről. Tamás odament hozzá, és benézett a helyiségbe. Katonái egy órája összeszedték a nőket, és a Kiváltságosok többi ringyójával együtt elvitték őket a palota egy másik részébe. – Egy nő haragja – morogta Sabon. – Valóban – értett egyet Tamás. – Erre sehogy sem készülhettünk volna fel. – Ezt mondd nekik – biccentett Tamás a padlón sorban fekvő négy holttestre, és az ötödikre, amely hamarosan csatlakozik hozzájuk. Öt lőpormágus. Öt barát. És mindez azért, mert volt egy Kiváltságos, akiről nem tudtak. Tamás éppen főbe lőtte az Altisztet, akivel egyébként rendszeresen kezet rázott és beszélgetett. Különbjei körötte helyezkedtek el, készen állva arra az esetre, ha a vénemberben még maradt volna némi harci szellem. De a másik Kiváltságosra, aki a bordélyban rejtőzött, nem álltak készen. A nő úgy vágott át az ajtón, mint a guillotine pengéje a dinnyén, kezén a Kiváltságosok kesztyűjével és táncoló ujjakkal, mágiája pedig darabokra szaggatta Tamás lőpormágusait. Egy lőpormágus bő másfél kilométerre el tudott repíteni egy golyót, és mindig pontosan célba talált vele. Az elméje erejével képes volt ívelni a golyó útját, hogy sarkokon forduljon be, feketelőport nyelve

pedig erősebb és gyorsabb volt, mint bármilyen normál ember. Közelharcban azonban nem sokat tehetett a Kiváltságosok mágiájával szemben. Csak Tamásnak, Sabonnak és Lajosnak volt ideje reagálni a támadásra, és alig tudták visszaverni azt. A nő elmenekült, és mágikus pusztítás visszhangja járt a nyomában, ahogy átvágott a palotán – valószínűleg csak elrettentő mutatvány volt, nehogy kövessék őt. Búcsúlövése okozta Lajos halálos sebét, pedig a nő vaktában adta le. Sabon vagy akár maga Tamás is meghalhatott volna helyette ott az ágyon az előbb. Erre a gondolatra megfagyott a vér Tamás ereiben. Elszakította tekintetét az ajtótól. – Utána kell mennünk. Meg kell találnunk, és meg kell ölnünk. Túl veszélyes lenne szabadlábon hagyni. – Egy varázsrontónak való feladat, mi? – mondta Sabon. – Csodálkoztam is, miért tartod a közeledben. – A fickó egy biztonsági tartalék, amelyet nem akartam használni – válaszolta Tamás. – Bárcsak lenne egy mágusom, hogy elküldhessem vele. – Egy Kiváltságos a társa – jegyezte meg Sabon. – Egy varázsrontónak és egy Kiváltságosnak nem jelenthet problémát egyetlen társasági Kiváltságos. – A szétzúzott ajtó felé intett. – Nem szeretek tisztességesen harcolni, ha a királyi társaságról van szó – mondta Tamás. – És ne felejtsd el, hogy van különbség a királyi társaság egy tagja és egy felbérelt bandita között. – Mégis ki volt ez a nő? – kérdezte Sabon. Volt valami él a hangjában, talán szemrehányás. – Fogalmam sincs – tört ki Tamás. – A király társaságának minden tagját ismertem. Találkoztam velük, étkeztem velük. Ez egy idegen volt. Sabon nem fűzött megjegyzést Tamás dühéhez. – Talán egy másik társaság kémje? – Nem hinném. A bordélybeli lányokat mind ellenőrzik, és ő nem tűnt ringyónak. Erősnek és harcedzettnek annál inkább. Talán az Altiszt szeretője volt. Soha életemben nem láttam ezelőtt. – Lehetséges volna, hogy az Altiszt titokban képzett valakit? – A tanítványokat képtelenség titokban tartani – mondta Tamás. – A Kiváltságosok ahhoz túl gyanakvóak.

– És a gyanúik gyakran megalapozottak – jegyezte meg Sabon. – Lennie kell egy magyarázatnak a jelenlétére. – Tudom. Idővel elintézzük majd. – Ha a többiek itt lettek volna… – Akkor még többünk halt volna meg – mondta Tamás. Újra megszámolta a holttesteket, mintha csak abban reménykedett volna, hogy ezúttal kevesebb lesz. Öt a tizenhét mágusa közül. – Pontosan ez okból váltunk ketté. – Elfordult a holttestektől. – Tániel jelentkezett már? – A városban van – válaszolta Sabon. – Tökéletes. Elküldöm őt a varázsrontóval. – Biztos, hogy ez jó ötlet? Épphogy visszatért Fatrasztából. Pihenésre van szüksége, és időt kell töltenie a menyasszonyával is… – Vlora vele van? Sabon megvonta a vállát. – Reméljük, hogy hamar ideér – folytatta Tamás. – Még nem végeztünk. – Felemelt kézzel vette elejét a tiltakozásnak. – Tániel pedig pihenhet majd, ha a puccsnak vége. – Megtesszük, amit meg kell tenni – mondta Sabon halkan. Mindketten elhallgattak elesett társaik tiszteletére. Pár másodperc múlva Tamás mosolyt látott szétterjedni Sabon ráncos, fekete arcán. A deliv fáradt és elgyötört volt, de a visszafogott öröm is ott pislákolt benne. – Sikerrel jártunk. Tamás ismét barátai – katonái – holttestére nézett. – Igen – mondta. – Sikerrel jártunk. – Kényszerítette magát, hogy tekintetét elszakítsa a halottakról. A sarokban egy óriási festmény állt aranyazott keretben és ezüst állványon, ahogy az a királyi társaság dicsőségét hirdető képhez illik. Tamás röviden tanulmányozta az alkotást, amely fénykorában ábrázolta Zakaryt, erős fiatalemberként, széles vállakkal és zord tekintettel. Messze volt ettől az a sarokban heverő öreg, az a megtört test. A golyó oly módon hatolt be az agyába, hogy azonnal megölte, élettelen torkából mégis előtörtek ugyanazok a szavak, amelyek társaiéból is: „Nem szegheted meg Kresimir Ígéretét”. Cenka olyan fehér volt, mint egy pantomimos festett arca, miután az első Kiváltságos felkiáltott, ahogy meghalt. Követelte, hogy Tamás

hívja ide Adamatot a bűntettük helyszínére. Tamás remélte, hogy Cenka téved, remélte, hogy a nyomozó nem talál majd semmit. Elhagyta a palota szövetségi szárnyát, Sabon szorosan a nyomában. – Új testőrre lesz szükségem – mondta menet közben Tamás. Fájt, hogy erről kell beszélnie, miközben Lajos teste még ki sem hűlt teljesen. – Egy Különbre? – kérdezte Sabon. – Olyat nem nélkülözhetek. Most nem. – Már figyelek egy ideje egy Fortélyost. Egy Olem nevű férfit. – Katona? – kérdezte Tamás. Ismerősnek tetszett neki a név. Kezét kevéssel a szeme alá tartotta. – Nagyjából ilyen magas? Homokszínű haja van? – Igen. – Mi a Fortélya? – Nincs szüksége alvásra. Soha. – Az hasznos – állapította meg Tamás. – Meglehetősen. És erős a harmadik szeme is, úgyhogy ki tudja szúrni a Kiváltságosokat. Eligazítom, és a kivégzésre már ott lesz melletted. Egy Fortélyos nem volt olyan hasznos, mint egy lőpormágus – több volt belőlük, és képességeiket inkább tehetségnek, mintsem varázserőnek lehetett nevezni. De ha harmadik szemükkel képesek voltak észlelni a varázslatot, akkor az növelte a hasznosságukat. Tamás megközelítette a kápolna lezárt bejáratát. Két katonája tüzelésre kész muskétákkal vált ki a fal melletti árnyékokból. A tábornagy odabólintott nekik, és az ajtó felé intett. Az egyik katona előhúzott az övéből egy hosszú kést, és becsúsztatta a kápolna ajtószárnyai közé. – Rázárta a Diocel reteszét – mondta a késével babráló katona –, de még csak el sem barikádozta az ajtót. Nem valami nagy kihívás, véleményem szerint. – Felpattintotta a zárat, és társa segítségével kinyitotta az ajtót. A kápolna tágas volt, akárcsak a palota összes többi helyisége, de utóbbiakkal ellentétben ez megmenekült a király rendszeres időközönkénti átépítési hóbortjaitól, és nagyjából úgy nézett ki, ahogy kétszáz évvel korábban is kinézhetett. A mennyezet lehetetlenül magasan ívelt, és a falakon, a terem félmagasságában a királyi

családnak és a nemességnek fenntartott páholyok sorakoztak az ökrösszekér szélességű pillérek között. A padló különböző formájú és méretű, bonyolult mozaikokat mintázó márványcsempékből volt kirakva, a mennyezetpanelek pedig a szenteket ábrázolták, ahogy Kresimir isten atyai tekintetétől kísérve megalapították a Kilencek Nemzeteket. A kápolna elülső részén két oltár állt a fekete fa szószék mellett, kissé a padok szintje fölé emelve. Az első, kisebb és az emberekhez közelebbi oltárt Adró alapító szentjének, Adomnak állították, a második és nagyobb, márványozott oldalú, szaténnal borítottat pedig Kresimirnek. Eme oltár mellett kuporgott XII. Manhouch, Adró szuverén ura és felesége, Natalija, Tarony hercegnője. Natalija az oltár mögé és fölé meredt, ajkai néma imával szóltak Kresimir Köteléhez. Manhouch sápadt volt, szeme vörös, ajka vékony vonallá keskenyedett. Kétségbeesetten suttogott a Diocelhez, de ahogy Tamás közeledett, elhallgatott. – Várjon – szólalt meg a Diocel, feltartva egyik kezét, ahogy a király lesietett az oltár lépcsőin, és egyenesen Tamásnak rontott. A Diocel öreg arcán aggodalom ült, köntöse attól lehetett gyűrött, hogy fejvesztve sietett a kápolnába korábban. Tamás figyelte, ahogy Manhouch feléje törtet. Észrevette, hogy egyik kezét a háta mögött tartja, miközben a düh árnyalatai játszottak fiatal, arisztokratikus arcán. Az uralkodó, a társasága csúcsvarázslatainak köszönhetően, alig tizenhétnek tűnt, noha valójában már bőven a harmincas éveiben járt. Ez a királyság időtlenségét hivatott jelképezni, de Tamásnak mindig nehezére esett, hogy komolyan vegyen egy ilyen pelyhedző állú férfit. A tábornagy megállt, hogy bevárja a királyt, és figyelte, ahogy habozik, mielőtt folytatta a közeledését. Manhouch öt lépés távolságra volt, amikor felfedte a pisztolyát. Gyorsan emelte fel, és ezen a távolságon belül biztosan célzott – elvégre maga Tamás tanította lőni. De csak Manhouch világ iránti közönyének sajnálatos jele volt, hogy egyáltalán megpróbálkozott ezzel a fogással. Meghúzta a ravaszt. Tamás mentálisan kinyúlt, és elszívta a lőpor robbanásának erejét. Érezte, ahogy az energia átáramlik rajta, és felmelegíti a testét, akár egy korty egy jó szeszből. A robbanás erejét a padló felé irányította, felhasítva egy márványdarabot a király alatt. Manhouch eltáncolt a

megrepedt csempétől. A golyó kigurult a pisztolyból, és csörömpölve a padlóra esett, hogy végül Tamás lábainál álljon meg. A tábornagy előrelépett, és a csövénél fogva kivette a pisztolyt a király kezéből. Alig érzékelte, hogy megégette a kezét. – Hogy merészeli? – fakadt ki Manhouch. Arca lőporos és kipirult volt. Selyem hálóköntöse gyűrötten, izzadságban ázva lógott rajta. – Hittünk magában, hogy megvéd minket. – Enyhén megremegett. Tamás elnézett Manhouch mellett a Diocelre, aki még mindig az oltár mellett állt. Az öreg pap a falnak támaszkodott, magas, hímzett hivatali kalapja bizonytalanul imbolygott a fején. – Ha jól sejtem, ezt magától kapta – rázta meg felé a pisztolyt Tamás. – Nem magának szántam – zihált a Diocel. Felszegte az állát. – Hanem a királynak. Azért, hogy elvehesse a saját életét, és becsülettel haljon meg, ne istentelen árulók keze által. Tamás kinyúlt az érzékeivel, hogy még több lőportöltetet keressen, de nem talált semmit. – Csak egy pisztolyt hozott, egyetlen golyóval – állapította meg. – Bölcsebb lett volna kettőt hoznia. – A királynéra pillantott, aki még mindig Kresimir Köteléhez imádkozott. – Nem teheti… – mondta a Diocel. – Nem is fogja! – szakította félbe Manhouch. – Nem fog megölni minket. Nem teheti. Mi Isten kiválasztottjai vagyunk. – Mély, reszkető lélegzetet vett. Tamást elöntötte egy szánalomhullám. Tudta, hogy Manhouch idősebb, mint amennyinek kinéz, de valójában akkor sem volt több egy gyereknél. És ez az egész nem pusztán az ő hibája volt. Kapzsi tanácsosok, ostoba tanítók, elnéző varázslók. Sok okból kifolyólag volt ő rossz, nem is, egyenesen borzalmas király. De ez nem változtatott azon, hogy király volt. Tamás elnyomta a szánalmát. Manhouch-nak viselnie kell a következményeket. – Tizenkettedik Manhouch – mondta –, letartóztatom népe teljes körű semmibevételéért. Tárgyalásán árulással, csalással és éheztetés általi gyilkossággal fogjuk vádolni. – Tárgyalás? – suttogta Manhouch. – A tárgyalása most zajlik, én vagyok a vádlója és a bírája. Bűnösnek találtatott a nép és Kresimir színe előtt.

– Ne tegyen úgy, mintha Isten nevében beszélne! – szólt közbe a Diocel. – Manhouch a királyunk, akit Kresimir szentesített fel! Tamás gúnyosan felnevetett. – Akkor nem habozik elővenni Kresimirt, amikor az érdeke úgy kívánja. De vajon akkor is rá gondol, amikor egy ágyasa takarózik a selyemlepedőibe, vagy amikor annyi ínyencségből lakomázik, amennyivel ötven paraszt jóllakna? Magának nincs helye Isten jobb keze mellett, Diocel. Az Egyház szentesítette ezt a puccsot. A Diocel szeme elkerekedett. – Arról tudnék. – Talán a fő-diocelek elmondanak magának mindent? Nem hinném. Manhouch összeszedte az erejét, és állta Tamás tekintetét. – Nincs bizonyítéka! Nincsenek szemtanúi! Ez nem tárgyalás. Tamás oldalra lendítette a kezét. – A bizonyítékom odakint van! Az embereknek nincs munkájuk, és éheznek. A maga nemesei kurváznak és vadásznak, és hússal töltik a tányérjukat, és borral a poharukat, miközben a közember éhezik és nyomorog. Szemtanúk? Jövő héten az egész országot oda akarja dobni a Keznek az Egyezményekkel. Mindnyájunkat egy idegen hatalom hűbéreseivé tenne, csak hogy eltüntesse a tartozásait. – Egy áruló alaptalan vádjai – suttogta elfúló hangon Manhouch. Tamás megrázta a fejét. – Délben kivégezzük magát a tanácsosaival, a királynéjával és több száz rokonával együtt. – A társaságom el fogja pusztítani magát! – Őket már kivégeztük. A király még jobban elsápadt, erősen reszketni kezdett, és összerogyott. A Diocel lassan közeledett. Tamás egy pillanatra Manhouch-ra nézett, és kiűzte magából egy térdén lovagló, talán hatvagy hétéves herceg hívatlan képét. A Diocel odaért Manhouch-hoz, és mellé térdelt, majd felnézett Tamásra. – A saját felesége miatt tette? Igen. De hangosan így válaszolt: – Nem. Azért tettem, mert Manhouch bebizonyította, hogy egy egész nemzetet nem szabad kitenni egyetlen beltenyészetű bolond kényekedvének.

– Letaszítana a trónról egy Isten által szentesített uralkodót, zsarnokká válna, és még mindig azt állítja, hogy szereti Adrót? – kérdezte a Diocel. Tamás Manhouch-ra pillantott. – Isten ezt már rég nem szentesíti. Ha nem vakítanák el annyira az aranyozott köntösei és a fiatal ágyasai, akkor maga is így látná. Manhouch megérdemli a poklot, amiért elhanyagolta Adrót. – Állítom, hogy találkozik majd ott vele. – Nem kétlem, Diocel. A társaság bizonyosan minden lesz, csak nem unalmas. – Tamás Manhouch lábához ejtette az üres pisztolyt. – Délig van ideje, hogy megbékéljen Istennel.

3. FEJEZET

Tániel megállt a Nemesek Házának legfelső lépcsőfokán. Ilyen korai

órán az épület oly sötét és csendes volt, akár egy temető. Katonák álltak a lépcsőközökben, az utcán és minden ajtónál. Tániel felismerte Tamás tábornagy sötétkék kabátot viselő embereit. Sokan látásból ismerték Tánielt, akik pedig nem, azok a szarvasbőr kabátjára tűzött ezüstszínű lőporos hordóból tudták, hogy kicsoda. Egyikük üdvözlésre emelte a kezét. Tániel viszonozta a gesztust, aztán elővett egy szelencét, és egy csík fekete lőport szórt a kezére. Felszippantotta. A lőpor vibrálóvá, élénkké tette, kiélesítette érzékeit és elméjét. A szíve gyorsabban vert, elkopott idegei kisimultak tőle. Egy Különb számára a lőpor maga volt az élet. Valaki megkocogtatta a vállát, és Tániel megfordult. Társa egy fejjel alacsonyabb volt nála, női teste olyan vékony, akár egy gyereké. Teljes hosszúságú utazókabátot viselt, amely csak alig láttatta az alakját, és melegen tartotta, meg egy széles karimájú kalapot, amely arcvonásai zömét elrejtette. Kora tavaszi hideg töltötte meg a levegőt, Ka-poel pedig sokkal melegebb helyről származott ennél. Kíváncsian felmutatott a felettük lévő épületre, felfedve apró, szeplős kezét. Tánielnek emlékeztetnie kellett rá magát, hogy a lány sosem látott a Nemesek Házához fogható építményt. Hatemeletes

magasságával és csatatérnyi szélességével az adrói kormányzat központja elég nagy volt, hogy magába foglalja az összes nemes és azok minden segítőinek irodáit. – Itt vagyunk. – Tániel hangja szokatlanul erősnek tűnt a korai órák csendjében. – A katonái azt mondták, ide jöjjünk, pedig itt nincs is irodája. Ma éjjel történt volna meg? Jobb időpontot is el tudtam volna képzelni… – Azzal elhallgatott. Észrevette magán, hogy fecsegni kezdett, és ez elárulta idegességét. Tamás elsápad majd, ha megtudja, mi történt Vlorával, és persze az egész Tániel hibája lesz. Feltűnt neki, hogy még mindig fogja a szelencét. Keze remegett. Újabb sötét csíkot húzott a hüvelykujjára, majd felszippantotta a port, és hátravetette a fejét, ahogy szíve gyorsabban kezdett verni. A sötétségben bujkáló formák élesebbek, a zajok hangosabbak lettek, és ő egy sóhajtással nyugtázta a lőportransz nyújtotta kellemes érzést. Kezét az utcai lámpa fénye alá tartotta. Már nem remegett. – Pole – szólította meg a lányt. – Jó ideje nem láttam Tamást. Csak keveseket enged a közelébe. Sabon. Lajos. Ők a barátai, én csak egy katona vagyok a sok közül. – Zöld szempár vizsgálta őt a széles karimájú kalap alól. – Világos? – kérdezte. Ka-poel kurtán bólintott. – Nézd – mondta Tániel. Kabátzsebéből elővette vázlatkönyvét. Megviselt, utazásoktól és használattól kopott, fakó borjúbőrbe kötött darab volt. Végigpörgette a lapokat, amíg rá nem bukkant Tamás tábornagy képmására, és átadta a könyvet Ka-poelnak. A kép egy használattól összemaszatolódott szénrajz volt, de a tábornagy rideg arcvonásait így sem lehetett eltéveszteni. Ka-poel egy darabig tanulmányozta a rajzot, majd visszaadta a könyvet Tánielnek. Az betolta az egyik óriási ajtószárnyat, és belépett a nagy csarnokba. A helyiség, leszámítva egy fényfoltot a Tánieltől balra lévő lépcső közelében, szuroksötét volt. Egyetlen lámpás lógott a falról, mögötte pedig egy fáradt alak szendergett egy szolgálói széken. – Látom, Tamásnak felvitte az isten a dolgát. Tániel hallotta saját hangját visszhangozni a nagy csarnokban, és elégedetten látta, hogy Sabon felugrik a székéből. Ráncok tűntek ki a deliv sötét arcából, de ezeket a részleteket Tániel csak a lőportransznak

köszönhetően láthatta. Sabon mintha tíz évet öregedett volna azon kettő alatt, amely során nem találkoztak. – Nem tetszik – tette hozzá Tániel, lelódítva válláról puskáját és hátizsákját a vörös plüss-szőnyegre. Lehajolt, hogy húszórányi kocsiutat követően visszamasszírozza az érzéseket a lábába. – Télen túl hideg, nyáron túl magányos. És egy ekkora hely csak úgy invitálja a vendégeket. Sabon kuncogott, ahogy odalépett hozzá. Megragadta Tániel kezét, és magához húzta, hogy átölelhesse. – Mi a helyzet Fatrasztában? – Hivatalosan? Továbbra is háborúban áll a Kezzel – válaszolta Tániel. – Nem hivatalosan a Kez békét kért, és szinte az összes ezred visszatért a Kilencekbe. Fatraszta elnyerte a függetlenségét. – Megöltél nekem egy-két kez Kiváltságost? – kérdezte Sabon. Tániel a fénybe emelte puskáját, Sabon pedig végigfuttatta ujjait a nyelébe vésett rovátkákon, és elismerően füttyentett. – Még néhány Felügyelőt is – jegyezte meg Tániel. – Azokat nem könnyű elintézni. Tániel bólintott. – Egy golyó nem is volt elég nekik. – Kétlövetű Tániel – mondta Sabon. – Már egy éve rólad beszélnek a Kilencek. A királyi társaság be volt tojva, azt akarták, hogy Manhouch hívjon téged vissza. Rossz példát mutat, ha egy Különb Kiváltságosokat öl, még akkor is, ha azok kez Kiváltságosok. – Már késő, ha jól sejtem – mondta Tániel, ahogy körbenézett a sötét nagycsarnokban. Máskülönben nem lenne itt. Ha minden a tervek szerint ment, Tamás végzett a királyi társasággal, és elfogta Manhouchot. – Pár órája megtörtént. Tániel mintha keménységet látott volna meg az öreg katona szemében. – Balul sült el a dolog? – Öt embert veszítettünk. – Sabon elhadarta a neveket. – Nyugodjanak Kresimirrel. – De már akkor üresnek tűnt neki az imája, ahogy kimondta. Megrándult az arca. – És Tamás? Sabon felsóhajtott.

– Tamás… fáradt. Manhouch hatalmának megdöntése csak az első lépés volt. Még végre kell hajtanunk a kivégzést, meg kell alakítanunk az új kormányt, és foglalkoznunk kell Kez, az éhezés és a szegénység problémáival. És a lista folytatódik. – A népharag kitörésére számít Tamás? – Tamás nagyjából mindenre számít. Akadnak majd királyhűek, mert egy milliós városban ostobaság volna azt gondolni, hogy nem lesznek. Csak azt nem tudjuk, hogy hányan, és mennyire bizonyulnak majd jól szervezettnek. Tamásnak szüksége van rád; rád és Vlorára is. Nem jött veled? Tániel Ka-poelra nézett. Ő volt az egyetlen másik ember a csarnokban. Otthagyta Tániel felszerelését egy kupacban a padlón, és lassan körbejárta a helyiséget, megbámulva a festményeket, amelyek alig voltak láthatóak a gyenge fényben. Hátizsákja az egyik válláról lógott. Tániel érezte, ahogy összeszorul az állkapcsa. – Nem. Sabon tett egy lépést hátrafelé, és fejével Ka-poel felé intett. – A segédem – mondta Tániel. – Egy daníz. – Szóval egy barbár, mi? – gondolkodott el Sabon. – A Daníz Birodalom végre megnyitotta határait? Ez aztán a hír. – Nem. Néhány daníz törzs Fatraszta nyugati részén él. – Nem néz ki többnek egy fiúnál. – Csak óvatosan – figyelmeztette Tániel. – Kissé érzékeny rá, ha fiúnak nevezik. – Akkor hát lánynál – mondta Sabon, és kissé ferdén nézett Tánielre. – Megbízható? – Többször mentettem meg az életét, mint ő az enyémet. A barbárok nagyon komolyan veszik az ilyesmit. – Nem tűnik annyira barbárnak – morogta Sabon. – Tamás tudni akarja majd, hogy miért nincs itt Vlora. – Ezt majd én elintézem vele. – Tamás előbb fog Vlora, mint Fatraszta iránt érdeklődni. Tániel tudta, hogy bolond lenne, ha azt hinné, hogy két év megváltoztatta a dolgokat. Két év. A pokolba. Hát ilyen sok idő telt volna el? Két éve ment külföldre, egy rövidnek szánt körútra Fatrasztába, Kez gyarmatába. Ideje, hogy „lecsillapodjon”, mondta neki Tamás. Tániel egy héttel azelőtt érkezett, hogy Fatraszta

kinyilvánította függetlenségét Keztől, neki pedig el kellett döntenie, hogy melyik oldalra áll. Sabon kurtán biccentett. – Akkor hát elé viszlek. Sabon leemelte kampójáról a lámpást, amíg Tániel összeszedte a holmiját. Ka-poel pár lépéssel lemaradva követte őket a sötét folyosókon. A Nemesek Háza kísérteties és hatalmas volt. Vastag szőnyeg nyomta el lépéseik zaját, így szinte szellemekként haladtak. Tániel nem szerette a csendet. Túlságosan emlékeztette a portyázó ellenségekkel teli erdőre. Befordultak egy sarkon, ahová a folyosó végében lévő szobából fény áradt. Hangok is hallatszottak, méghozzá dühösek. Tániel megállt egy jól megvilágított nappali bejáratában – egy nemes irodájának előszobája. Bent két férfi nézett farkasszemet egymással egy hatalmas kandalló előtt. Egy lépés sem választotta el őket, kezeik ökölbe szorultak, az idegeik pattanásig feszültek. Egy fenyegető külsejű és egy bokszoló arcvonásaival bíró testőr zavarodottan állt oldalt, azt fontolgatva, hogy közbelépjen-e. – Maga tudta! – kiáltotta a kisebb férfi. Arca vöröslött, és lábujjhegyen állt, hogy felérjen a másik szemmagasságához. Feltolta orrnyergén a szemüvegét, csak hogy aztán az újra lecsússzon. – Mondja meg az igazat, végig ez volt a terve? Tudta, hogy előre kell hoznia az akciót? Tániel figyelte, ahogy Tamás tábornagy tenyérrel kifelé maga elé emeli a kezét. – Persze hogy nem tudtam – mondta. – Reggel mindent el fogok magyarázni. – A kivégzésnél! Miféle puccs… – A kis ember észrevette Tánielt, és elhallgatott. – Kifelé – ripakodott rá. – Ez egy magánbeszélgetés. Tániel levette a kalapját, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és lazán legyezgetni kezdte magát. – De hiszen épp kezdett érdekessé válni – riposztolta. – Ki ez a fiú? – kérdezte a kis ember Tamástól. Fiú? Tániel a tábornagyra nézett. Tamás nem tudhatta, hogy éppen ezen az éjszakán tér vissza, de egy cseppnyi meglepetés sem látszott rajta. Nem az a típus volt, aki elárulja az érzelmeit. Tániel néha elmerengett rajta, hogy vannak-e egyáltalán érzelmei.

A tábornagy felsóhajtott. – Tániel, örülök, hogy látlak. Tényleg örült? Tamás mindennek tűnt, csak boldognak nem. Haja megritkult az elmúlt két évben, bajszában több volt már az ősz szál, mint a fekete. Öregedett. Tániel kurtán odabiccentett neki. – Bocsássanak meg – mondta Tamás egy rövid szünetet követően. – Tániel, ez itt Ondrausz, az Ispán. Ondrausz, ez itt Különb Tániel, az egyik mágusom. – Itt nincs helye fiúknak. – Ondrausz ekkor megpillantotta a Tániel mögött lézengő Ka-poelt, és rásandított. – …sem barbároknak – fejezte be a mondatot. Újra odasandított, mintha nem lett volna biztos benne, hogy mit is látott az előbb. Morgott valamit az orra alatt. Tamás úgy mutatta be Tánielt, mint a lőpormágusát. Csupán ennyi lett volna hát a tábornagy számára? Csak egy katona a sok közül? Tamás szólásra nyitotta a száját, de Tániel megelőzte. – Uram – kezdte. – A fatrasztai hadsereg századosa vagyok, egy Adró szolgálatában álló Különb, és mindent tudok a puccsról. Képes vagyok egyetlen lövéssel megölni két Kiváltságost csaknem két kilométeres távolságból, és számtalanszor meg is tettem. Aligha vagyok hát fiú. Ondrausz szippantott egyet. – Á, igen. Szóval ez a te híres fiad, Tamás. Tániel a fogain játszott a nyelvével, és az apját figyelte. Az vagyok, nem igaz? Kedves magától, hogy emlékezteti rá, Ondrausz. Hajlamos megfeledkezni róla. – Tánielnek joga van itt lenni – szólalt meg Tamás. Ondrausz végignézett Tánielen. Haragját lassan felváltotta a kalkulálás. Sóhajtott egy nagyot. – Ígéreteket akarok – mondta Tamásnak. Minden érzelem eltűnt a hangjából, csupa üzletiesség volt, és olyan veszély bujkált benne, amely sokkal ijesztőbb volt a korábbi dühénél. – A többiek is épp olyan dühösek lesznek, mint én, de ha megengedi, hogy a kivégzés előtt rátehessem a kezem a királyi főkönyvekre, megkapja a támogatásomat. – Milyen kedves – reagált szárazon Tamás. – Maga a király ispánja, már magánál vannak a főkönyvek. – Nem – hangsúlyozott Ondrausz úgy, mintha egy gyereknek magyarázna. – Én a városi ispán vagyok, de most Manhouch személyi

könyvelését akarom. Tíz éven át úgy költekezett, mint egy ringyó az ékszerésznél, márpedig nekem szándékomban áll rendbe tenni a könyveket. – Megállapodtunk, hogy elosztjuk a ládái tartalmát a szegények között. – Miután rendbe tettem a könyveket. Tamás ezt fontolgatta egy darabig. – Legyen. A kivégzésig van ideje. Vagyis délig. – Rendben. – Erősen támaszkodva botjára, Ondrausz átvágott a szobán, és jelzett a nagydarab férfinak, hogy kövesse. Mindketten elhaladtak Tániel mellett, és a márványon visszhangzó léptekkel folytatták útjukat a sötét folyosón. – És még csak annyit sem mondott, hogy „engedelmeddel” – jegyezte meg Tániel. – Ondrausz számára a világ pusztán számokból és kalkulációkból áll – mondta Tamás egy lesajnáló legyintéssel. Beinvitálta a szobába Tánielt, és odalépett hozzá. Kezet ráztak. Tániel apja szemét kutatta, azon tanakodva, hogy megölelje-e, amint az rég látott bajtársakkal szokás. Tamás a falra fintorgott, valami máson járt az esze, így hát Tániel elengedte a gondolatot. – Hol van Vlora? – kérdezte Tamás, kíváncsian nézve Ka-poelra. – Nem látogattad meg őt Jilemanban az idevezető utadon? – Másik kocsival jön. – Tániel próbált semleges hangon beszélni. Hát persze hogy ez Tamás első kérdése. – Ülj le. Sok mindenről kell beszélnünk. Kezdjük vele. Ki ő? Ka-poel a sarokba helyezte Tániel hátizsákját és puskáját, és érdeklődve szemlélte a szobát és a függönyöket. Kevés időt töltött a Kilencek városaiban, minthogy ő és Tániel egyik kocsiba szálltak a másik után, és útközben aludtak, hogy mielőbb Adopestbe érhessenek. – A neve Ka-poel – mondta Tániel. – Daníz, egy Fatraszta nyugati részén élő törzsből származik. Pole – szólította meg a lányt Tániel –, vedd le a kalapod. – Elnézést kérően mosolygott apjára. – Még mindig tanítom őt az adrói illemre. Az ő szokásaik nagyon különböznek a mieinktől. – A Daníz Birodalom megnyitotta a határait? – Tamás szkeptikusnak tűnt.

– A Fatrasztai Vadon néhány bennszülöttje vérrokonságban áll a danízokkal, de a Daníz Birodalom és a Fatraszta közti viszony megmenti őket a rokonaikat sújtó elszigeteltségtől. – Aggódnak a fatrasztai tábornokok a danízok miatt? – Hogy aggódnak-e? A puszta gondolatuktól gyomorégést kapnak. De semmi jelét sem látni, hogy a daníz polgárháború csitulna, így aztán jó ideig nem fordítják még határaikon kívülre a tekintetüket. – És a Kez? – kérdezte Tamás. – Amikor távoztam, már a békeajánlataikat tervezték. – Nagy kár. Reméltem, hogy Fatraszta még egy darabig elfoglalja majd őket. – Tamás tetőtől talpig végigmérte Tánielt. – Látom, még mindig határvidéki ruhát viselsz. – És az miért baj? Minden pénzemet a hazaútra költöttem. – Tániel megpaskolta borjúbőr kabátja elejét. – Ezek a legjobb ruhák a határvidéken. Melegek és tartósak. El is felejtettem, milyen átkozottul hideg tud lenni Adró. Örülök, hogy ezeket viselem. – Értem. – Tamás Ka-poelhoz lépett, és alaposan végigmérte. A lány mindkét kezével fogta a kalapját, és bátran állta Tamás pillantását. Haja tűzvörös volt, világos bőrét hamuszínű szeplők borították. Efféle furcsaságot ritkán látni a Kilencekben. Kicsi volt, filigrán alkatú. Egyáltalán nem az a nagy, barbár harcos, amilyennek a Kilencek népe elképzelte a danízokat. – Lenyűgöző – állapította meg Tamás. – Hogyan találtál rá? – Ő volt az ezredünk felderítője. Segített nekünk levadászni a Kez Kiváltságosokat a Fatrasztai Vadonban. A megfigyelőm lett, párszor megmentettem az életét, és azóta nem hagyta el az oldalamat. – Beszél adrói nyelven? – Nem, mert néma. De érteni érti. Tamás előrehajolt, és Ka-poel szemébe nézett. Jól szemügyre vette az arcát és a fülét is, mintha csak egy versenylovat vizsgálna. Tániel kíváncsi volt, vajon Tamás eztán a fogait is megnézi-e. Ka-poel azt harapással jutalmazná, és Tániel szinte remélte, hogy így lesz. – Ka-poel varázsló, egy Csontszemű – mondta Tániel. – Az a Kiváltságos daníz megfelelője, bár amennyire tudom, az ő mágiájuk valamelyest más. – Barbár varázslók. Már hallottam róluk egy s mást. Nagyon kicsi ez a lány, hány éves?

– Tizennégy – válaszolta Tániel. – Azt hiszem. Kis termetű emberek ők, de valóságos démonok a csatatéren. És a puskával sem bánnak rosszul. Á – mondta, ahogy hirtelen eszébe jutott valami. – Mutatni akartam neked valamit. A puskájára mutatott, mire Ka-poel eloldotta a csomót, amely a hátitáskájához kötözte, és odahozta neki. Tániel vigyorogva apja felé nyújtotta a fegyvert. – Ez… Ez az a puska, amivel azt a lövést adtad le? – kérdezte Tamás. – De még mennyire. Tamás a csövénél fogta meg a puskát, megpördítette, és felsóhajtott. – Szörnyen hosszú. Jó a súlya. Huzagolt furat és fedett serpenyő a kovás elsütőszerkezeten. Gyönyörű munka. – Vess egy pillantást a névre a cső alatt. – Egy Hrusch. Nagyon szép. – Nem csak a terv az övé – mondta Tániel. – Ő maga készítette a puskát. Egy hónapot töltöttem a társaságában Fatrasztában. Hosszú ideje dolgozott már rajta, és ajándékként adta nekem. Tamás szeme elkerekedett. – Valóban? Sosem láttam még ezeknél jobb puskákat. Egy éve megvettük a jogokat a szabadalomhoz, és azóta rohamtempóban gyártjuk őket a hadseregnek, de még csak egyetlen olyat láttam, amelyet maga Hrusch készített. Tánielt melegség öntötte el apja csodálkozását látva. Végre valami új. Végre valami, amire Tamás büszke lehet. – A Kez is próbálta megvásárolni a szabadalmat – mondta Tániel. – Valóban? Annak ellenére, hogy háborúban álltak Fatrasztával? – Persze. A Hrusch puskával kicsinálták őket a határvidéken. Szinte sosem mond csütörtököt, még a legrosszabb időjárásban sem. Hrusch azonban nem volt hajlandó eladni nekik, még egy láda aranyért és egy grófságért sem. A Kez fegyverkovácsok pedig nem tudják leutánozni a munkáját. – Senki sem tudja, akit nem maga Hrusch képezett ki rá. – Tamás hosszú percekig tanulmányozta elmélyülten a puskát, mielőtt visszaadta a fiának. – Tetszik? – kérdezte az.

– Figyelemreméltó. – Érdeklődése hirtelen múlóban volt, figyelme elkalandozott. Tániel habozott. – Akkor ez is tetszeni fog. – Kinyújtotta kezét Ka-poel felé. A lány hozott neki egy alkarnál kissé hosszabb, fényezett mahagóniból készült faládát. – Ajándék – mondta Tániel. Tamás egy asztalra tette a ládát, és felcsapta a fedelét. – Hihetetlen – sóhajtott fel. – Fűrészmarkolatú párbajpisztolyok. Hrusch legidősebb fia készítette ezeket – az, akiről azt mondják, hogy jobb fegyverkovács, mint az apja. Csiszolt elsütőszerkezet esőálló serpenyővel és az acélrugóra futó hengerrel. Huzagolatlan, de pontosabb, mint a legtöbb huzagolt pisztoly. – Tániel érezte visszatérni magába a melegséget, ahogy apja arca újra felragyogott. Tamás felemelte a két egyforma pisztoly egyikét, és le-föl futtatta ujjait a nyolcszögű csövön. A szoba világítása elefántcsont berakásokon villant meg, a fényezés gyönyörűen ragyogott rajtuk. – Hihetetlenek. Ki kell provokálnom egy sértést, csak hogy használhassam ezeket. Tániel felkuncogott. Ez nagyon is Tamásra vallott volna. – Ezek… csodálatosak – mondta az apja. Tániel mintha valamiféle csillogást látott volna az apja szemében. Büszke volt talán? Vagy hálás? Nem, döntötte el magában, Tamás nem ismeri ezeknek a szavaknak a jelentését. – Bárcsak több időnk lenne beszélni – szólalt meg az apja. – Dolgod van? – Hát persze. Nincs idő csevegni. Nincs idő élményeket cserélni a hosszú útjáról visszatért fiúval. – Sajnálatos módon igen – válaszolta Tamás, és vagy nem tűnt fel neki a szarkazmus, vagy figyelmen kívül hagyta. – Sabon – hívta a barátját. A deliv megjelent az ajtóban. – Hozd a zsoldosokat. – Erre Sabon ismét eltűnt. – És most áruld el, hol van Vlora? Mindkettőtökre szükségem van. Mesélt Sabon a veszteségeinkről? – Mesélt. Szomorú hírek. Ami Vlorát illet, gondolom, előbb-utóbb felbukkan – mondta vállat vonva. – Nem igazán beszéltem vele.

Tamás a homlokát ráncolta. – Azt hittem … – Egy másik férfi ágyában találtam – vágott a szavába Tániel, és egy adag elégedettséget érzett a Tamás arcára kiülő sokkot látva. A sokk haraggá vált, az pedig fájdalommá. – Miért? Mikor? Mióta? – A szavak a teljes zavarodottság pillanatában buktak ki belőle, és Tániel azon gondolkodott, látta-e bárki is így az apját valaha, vagy fogja-e később. A puskájára támaszkodott, és elfojtott egy gúnyos mosolyt. Miért érdekli ez Tamást egyáltalán? Nem mintha az ö menyasszonyáról lett volna szó. – A pletykákból ítélve hónapok óta. A férfit megfizették, hogy elcsábítsa. Valami nemes fia, aki a pénzért és a szórakozásért tette. – Megfizették? – Tamás szeme összeszűkült. – Egy cselszövés – magyarázta Tániel. – Kicsinyes bosszú. Nyilván egy gazdag nemes fundálta ki. – Tániel nem fordított rá időt, hogy megbizonyosodjon a tettes kilétéről, de így sem voltak kétségei. A nemesség gyűlölte Tamást. Közembernek született, és arra használta befolyását a királynál, hogy a gazdagok ne vásárolhassanak kinevezést maguknak a hadseregben. Így csak a rátermettek emelkedhettek a ranglétrán, ez pedig teljesen ellentétes volt a hagyománnyal. Ugyanakkor a Kilencek egyik legjobb hadseregét faragta az adróiból. A nemesek túlságosan féltek Tamástól ahhoz, hogy közvetlenül támadják, ám minden más lehetséges módon csapást mértek rá, akár a fián keresztül is. Tamás vicsorogva összeszorította a fogait. – A nemesek felét letartóztattam ma éjjel. Holnap a királyukkal együtt állnak a guillotine alá. Kiderítem, ki fizetett ezért, és akkor… Tániel hirtelen fáradtnak érezte magát. Évekig harcolt egy háborúban, amely nem az övé volt, aztán hónapokig utazott kényelmetlenül, hogy végül árulásra és puccsra érkezzen haza. A haragja erejét vesztette. A kezére szórt egy csík feketelőport, és felszippantotta. – A guillotine elég lesz. Spórolj az embereiddel. – Spórolj a dühöddel, noha Kresimir tudja, hogy van belőle bőven. Szánalomból viszont nincs. Még a fiadnak sem, akit elárultak. Tamás a szemét dörzsölte.

– Figyeltetnem kellett volna. – Szabad nő, úgy cselekszik, ahogy akar – mondta Tániel, de morgásként hangzott. – És az esküvő? – Rászögeztem Vlora jegygyűrűjét a rohadékra, aki az ágyát melegítette. A saját kardjáról kellett levágniuk a fickót. Sabon újra belépett a szobába. Két nem túl bizalomgerjesztő alak követte, olyan öltözetben, amilyet nyeregben vagy kocsmapadon alvó emberek viselnek. Az egyik egy magas, nyurga férfi volt, szinte teljesen kopasz fejtetővel, noha nem lehetett több harmincévesnél. Akkora övet viselt, hogy az egész hasát befedte, négy kardot és három pisztolyt hordott magával különböző formákban és méretekben, és a Kiváltságosok kesztyűjét viselte – de az övé nem fehér volt színes rúnákkal, hanem tengerkék arany rúnákkal. Varázsrontó volt: egy Kiváltságos, aki feladta veleszületett varázsképességét, hogy képes legyen kioltani a mágiát. A másik alak egy nő volt. A harmincas évei végén járhatott, lovaglónadrágot és kabátot viselt. Gyönyörű lett volna, ha nincs az a régi sebhely, amely megemelte ajkának a sarkát, és egészen a halántékáig húzódott. Ő is a Kiváltságosok kesztyűjét viselte, így megérinthette a Mást. Ez a kesztyű fehér volt, vérvörös rúnákkal. Tániel azon tűnődött, miért nem tagja a nő egy társaságnak. Még a harmadik szeme nélkül is érezte, hogy igen erős. Zsoldosok, mondta Tamás. Nem akárhogy néztek ki együtt. Egy Kiváltságos és egy mágusrontó veszélyes kombinációt alkotnak, Fortélyosok, Különbök és Kiváltságosok levadászására használják őket. Tániel kíváncsi volt, mit forgatott fejében az apja. – Egy Kiváltságos megszökött az égbolti tisztogatásunk elől – mondta Tamás. – Ugyan nem a királyi társaság egy tagja, mégis nagy erejű. Azt akarom, hogy ti hárman – itt Ka-poelra pillantott –, ti négyen kutassátok fel, és öljétek meg. Tamás belenőtt az embereit utasítgató férfi szerepébe, és Tániel megértette, hogy hazatérése nem jelentett többet egy eligazításnál és egy megbízatásnál. Már indulhat is, hogy egy újabb Kiváltságosra vadásszon. A zsoldosokra pillantott. Rátermettnek tűntek, Fatrasztában náluk kevesebbel kellett boldogulnia. A Kiváltságos, akit el kellett kapniuk, egy pillanat alatt megölt öt tapasztalt lőpormágust, vagyis igen

veszélyes, Tániel pedig még nem vadászott egyetlen városban sem. Úgy döntött, a kihívás eltereli majd a figyelmét az… egyéb dolgokról. Újra felemelte a szelencét, és kiszórt a kezére egy csíkot, nem törődve apja rosszalló tekintetével.

Nila megállt egy pillanatra, hogy ránézzen a kandallóba akasztott nagy vasedény alatt lobogó tűzre. Összedörzsölte kicserepesedett kezeit, és megmelengette a lángok fölött. A víz hamarosan felforr, és akkor a ház minden lakójának szennyesét kimoshatja majd. Állt egy kis piszkos halom a kamra mellett, de a család és a szolgálók legtöbb öltözéke és egyenruhája már tegnap este óta a meleg vízzel és lúgos szappannal teli kádakban ázott. Majd felforralja, beáztatja és kiakasztja őket száradni, de előbb még ki kell vasalnia a herceg díszegyenruháját. Tízkor találkozója lesz a királlyal, és noha addig még órák vannak hátra, mindennel, a mosással, öblítéssel és vasalással is kész kell lennie, mielőtt a szakácsok felkelnek reggelit készíteni. Kinyílt a mosdó ajtaja, és egy ötéves fiú lépett be a konyhába a szemét dörzsölve. – Nem tudsz aludni, ifjú uram? – kérdezte Nila. – Nem. – Jákob, Eldaminz herceg egyetlen, szőke hajú, sápadt és vékonyka arcú gyermeke sokat betegeskedett. Korához képest kicsi volt, de okos és barátságosabb a szolgálókkal, mint amilyennek egy herceg fiának lennie kellett. Nila tizenhárom éves volt, és mosónőnek tanult az Eldaminzeknél, amikor megszületett. A fiú, anyja és nevelőnője nagy bosszúságára azóta kedvelte őt, hogy megtanult járni. – Ülj csak ide – mondta neki Nila, és kiterített Jákobnak egy tiszta, száraz lepedőt a tűz mellé. – De csak pár percre, aztán vissza kell bújnod az ágyadba, mielőtt Ganny felébred. A fiú leült a lepedőre, és nézte, ahogy Nila felforrósítja a vasalót a tűzhelyen, és kiteríti apja ruháit. Szeme le-leragadt, és Jákob végül az oldalára dőlt. Nila odahúzott a vasedény mellé egy nagy mosdókagylót, és már éppen megtöltötte volna vízzel, amikor ismét kinyílt az ajtó. – Nila! – Ganny állt ott csípőre tett kézzel. Huszonhat éves volt, és szigorú, mint egy vénasszony; tökéletesen illett hozzá egy herceg fiának nevelőnői szerepe. Kakaószínű haját kontyba fogta össze a feje mögött.

Ganny még a hálóingjében is tisztesebben festett, mint Nila az ő egyszerű ruháival és rakoncátlan, gesztenyebarna fürtjeivel. Ajkára helyezte az ujját. – Tudod, hogy nem lenne szabad itt lennie – mondta Ganny most már halkabban. – Mit tehetnék? Mondjak nemet? – Természetesen! – Hagyd őt békén, végre elaludt. – Meg fog fázni idelent. – Közvetlenül a tűz mellett fekszik. – Ha a hercegné meglátja itt, nagyon dühös lesz! – Ganny megrázta az ujját Nila felé. – Én nem állok ki érted, ha majd kihajít az utcára. – És mégis, mikor álltái te ki értem? Ganny ajkai összeszorultak. – Ma éjjel javasolni fogom a hercegnének az elbocsátásodat. Csakis rossz hatással vagy Jákobra. – Na, majd… – Nila egyetlen pillantást vetett az alvó fiúra, és becsukta a száját. Nem volt családja, és nem voltak kapcsolatai sem. A hercegné már most sem kedvelte, Eldaminz hercegnek pedig szokása volt ágyba vinni a szolgálókat, és mostanában egyre többet kacsingatott Nila felé. Nem kerülhetett bajba Gannyvel, még akkor sem, ha a nő egy zsarnok. – Sajnálom, Ganny. Visszaviszem az ágyába. Vannak esetleg foltos ruháid, amelyeket kitisztíthatok neked? – Így már jobb – enyhült meg Ganny. – És most… Olyan hangos dörömbölés szakította félbe a bejárati ajtón, hogy a ház másik végében is hallani lehetett. – Ki lehet az ilyen korai órán? – Ganny szorosan összehúzta magán a hálóingét, és az előcsarnokba indult. – Felébresztik az urat és a hölgyet! Nila csípőre tette a kezét, és Jákobra nézett. – Bajba sodorsz engem, ifjú uram. Jákob szeme felpattant. – Bocsánat – mondta. Nila letérdelt mellé. – Semmi baj, aludj csak vissza. Majd én ágyba viszlek. Épphogy felemelte a fiút, amikor meghallotta a ház elejéből jövő sikoltást. Azt kiáltások, majd a csarnok lépcsőjén felsiető, dübörgő

léptek követték. Nila dühös férfihangokat hallott, amelyek nem a ház személyzetének tagjaihoz tartoztak. – Mi történik? – kérdezte Jákob. Nila letette, hogy a fiú ne érezze a keze remegését. – Gyorsan – mondta neki. – A mosóteknőbe. Jákob alsó ajka megremegett. – Miért, mi történik? – Bújj el! A fiú bemászott a mosóteknőbe, Nila pedig ráborította a szennyest, jó magasra feltornyozta rajta, és a csarnokba sietett. Egyenesen egy katonába futott, aki visszalökte őt a konyhába. Két másik férfi is felbukkant, aztán még egy, aki a tarkójánál fogva vonszolta Gannyt, és letaszította a padlóra. A nevelőnő szemében felháborodással vegyes félelem ült. – Ezek ketten megteszik – mondta az egyik katona. Az adrói hadsereg sötétkékjét viselte, mellkasán két aranyszínű szolgálati csíkkal és egy ezüstjelvénnyel, amely azt jelentette, hogy a tengerentúl is szolgálta a koronát. Meglazította az övét, és Nila felé lépett. A nő felkapta a tűzhelyről a vasalót, és keményen a férfi arcára csapott vele. Az baj társai kiáltásaitól kísérve összeesett. Valaki megragadta Nila karját, másvalaki pedig a lábát. – Tüzes – jegyezte meg az egyik katona. – Ez bizony nyomot hagy majd – szólt egy másik hang. – Mit jelentsen ez az egész? – Ganny végre lábra állt. – Tudják maguk, kinek a háza ez? – Fogd be. – A katona, akit Nila megütött, és akinek fél arcát duzzadt égésnyom borította, feltápászkodott, és gyomron vágta Gannyt. – Te is mindjárt sorra kerülsz. – Azzal Nilához fordult. A nő próbált kiszabadulni, de túl erősen fogták. A mosdókagylóhoz fordult, remélve, hogy Jákob nem fogja látni, ami most következik, aztán behunyta a szemét, és várta az ütést. – Heathlo! – kiáltott fel valaki. Nila kinyitotta a szemét, ahogy az őt szorító kezek hirtelen elengedték. – Mi az ördögöt csinál, katona? – A felszólaló férfi ugyanazt az egyenruhát viselte, mint a többiek, csak annyiban különbözött tőlük, hogy ezüst hajtókájára egy arany háromszöget tűztek. Homokszínű haja

és ápolt szakálla volt, szája széléből egy cigaretta lógott. Nila még sosem látott szakállas katonát. – Csak szórakozunk egy kicsit, őrmester. – Heathlo fenyegető pillantásban részesítette Nilát, majd a tiszt felé fordult. – Szórakoznak? Mi nem szórakozunk, katona. Ez a hadsereg. Hallotta a tábornagy parancsait, nem igaz? – De őrmester… A tiszt lehajolt, és felvette a földön heverő vasalót. Az aljára nézett, majd a katona arcán virító égésre. – Kéri a párját a másik oldalra? Heathlo tekintete megkeményedett. – Ez a ribanc tette. – Ha még egyszer meglátom, hogy meg akar erőszakolni egy adrói polgárt, tőlem az arcánál szebb helyre kap majd egyet. – Az őrmester Heathlóra szegezte a cigarettáját. – Most nem Gurlában van. – Ezt jelenteni fogom a tizedesnek, uram – vicsorgott Heathlo. Az őrmester megvonta a vállát. – Heathlo – szólalt meg a két másik katona egyike. – Ne feszítsd túl a húrt. Bocsánat, őrmester, új fiú még a században, meg minden. – Tanítsák meg, hol a helye – mondta az őrmester. – Lehet, hogy ő új fiú, de maguktól többet várok. – Talpra segítette Gannyt, majd Nilához fordulva a halántékához érintette az ujját. – Asszonyom. Eldaminz herceg fiát keressük. Ahogy Ganny ránézett, Nila látta rajta, hogy halálra van rémülve. – Veled volt – mondta a nevelőnő. Nila kényszerítette magát, hogy az őrmester kék szemébe nézzen. – Az előbb vittem fel az ágyába. – Menjenek – utasította az őrmester a katonáit. – Találják meg. – Azok gyorsan elhagyták a helyiséget. A tiszt ott maradt, és lassan körbenézett a konyhában. – Nincs az ágyában. – Folyton elkószál – mondta Nila. – Az imént fektettem le, de a zajongás biztos megijesztette. Mi folyik itt? – Ez nem véletlen volt. A katonák pontosan tudták, hogy kinek a házába jöttek. Az őrmester a tábornagyot említette, és csak egyvalaki viselte ezt a rangot Adróban: Tamás tábornagy. – Eldaminz herceget és családját letartóztatjuk árulásért – világosította fel az őrmester.

Ganny elfehéredett, és félő volt, hogy elájul. Nila érezte megfeszülni a gyomrát. Az efféle vádak az egész személyzetet bajba sodorhatták. Nem volt menekvés előlük. Egyszer hallotta egy főherceg történetét, aki a Vaskirály saját unokatestvére volt, és puccsot forralt ellene. Az egész családját és személyzetének minden tagját a guillotine alá küldték. – Maguk szabadon elmehetnek – mondta az őrmester. – Csak a hercegért és a családjáért jöttünk. – A mosdókagylóhoz fordult, és grimaszt vágott. – Új munkaadót kell majd találniuk. Ami azt illeti, jobban tennék, ha legalább néhány napra elhagynák a várost. – Szájába vette a cigarettát, és felkapott egy nadrágot a mosóteknő tetejéről. – Olem! Az őrmester a helyiségbe belépő katonára nézett. – Megtalálták a fiút? – kérdezte Olem, és el is feledkezett a mosóteknőről. – Nem, de hívatnak. Méghozzá a tábornagy. – Engem? – Olem szkeptikusnak tűnt. – Haladéktalanul jelentkezzen Sabon parancsnoknál. – Rendben. – Olem elnyomta cigarettáját a konyhaasztalon. – Tartsa Heathlón a szemét. Ne hagyja, hogy nőket rontson meg. És ha kell a fiúknak egy kis fosztogatás, hogy lefoglalják magukat, hadd csinálják. – De a parancsaink… – A fiúk így is, úgy is megszegik majd néhány parancsunkat. Jobb szeretném, ha olyanokat szegnének meg, amilyenek miatt nem akasztják fel őket. – Világos. Olem még egyszer körbenézett a konyhában. – Fogják minden értéküket, és menjenek innen – mondta. – A herceg sem fog már visszajönni semmiért… – Ganny és Nila felé fordulva megérintette a homlokát, és távozott. Úgyhogy vigyék, amit akarnak. Fejezte be Nila a mondatot a fejében. Ganny kurtán Nilára sandított, majd elrohant a folyosón. A nő egy másodperccel később már hallotta a lépteit a szolgálók lépcsőjén. Nila kihalászta a főkomornyik kulcsát a kandallópárkány fölötti rejtekhelyéről, és kinyitotta az ezüstkészletes szekrényt. Semmi, amit a fenti matraca alá rejtett, nem érte a töredékét sem annak az ezüstnek, amelyet most egy vászonzsákba halmozott.

Várt, amíg már egyetlen katonát sem hallott a folyosón, és kihúzta Jákobot a mosóteknőből. Segített levenni a hálóingét, és adott neki egy piszkos nadrágot meg egy inget, amely az egyik szolgálófiúé volt. Túl nagyok lesznek rá, de azért megteszik. – Mit csinálunk? – kérdezte Jákob. – Elmegyünk egy biztonságos helyre. – Mi lesz Ganny kisasszonnyal? – Nem hinném, hogy visszajön. – És anyával és apával? – Nem tudom – válaszolta Nila. – Azt hiszem, ők is azt akarnák, hogy velem gyere. – Felmarkolt egy kis hideg hamut a kandalló sarkából, és tenyerében összekeverte némi vízzel. – Maradj nyugton – mondta, és elkente a hamut a fiú haján és arcán. Megfogta a kezét, és az elemeit ezüsttel a vállán megindult a hátsó kijárat felé. Két katona tartotta szemmel a ház mögötti sikátort. Nila leszegett fejjel sétált feléjük. – Te ott – szólította meg az egyik férfi. – Kinek a gyereke ez? – Az enyém. A katona felemelte Jákob állát. – Nem úgy néz ki, mint egy herceg fia – jegyezte meg. – Azért itt tartsuk őket, amíg meg nem találják a fiút? – kérdezte a másik. – Olem őrmester azt mondta, elmehetünk – mondta Nila. – Jó, akkor tűnés innen. Sűrű éjszakánk van.

4. FEJEZET

Adamat

egyenesen hazament Égboltból a Tamás egyik katonája vezette hintón. Hosszú út volt, és csak az aggodalmai és az önbizalomhiánya jelentettek társaságot, ahogy a kocsis Adró csendes, éjszakai utcáin navigált. Halkan azt kívánta, bárcsak gyorsabban haladnának, de hiába. A keleti ég már kezdett világosodni, amikor kiugrott a hintóból, hogy átvágjon az öreg kapun és kis kertjén a bejárati ajtóhoz. Ügyetlenkedett a kulcsaival, egyszer el is ejtette azokat, mielőtt végre megállt, és nagy levegőt vett. Volt már ennél rosszabb is, mondta magának. Ez nem lehet olyan rossz, mint az oktersehni lázongások. Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, és a rozsdás fém megnyikordult, ahogy Adamat félig belökte, félig berúgta az ajtót. Kettesével szedte a lépcsőfokokat a második emeletre, és minden ajtón bedörömbölt, ahogy végigfutott a folyosón. Amikor eljutott a saját szobájához, kivágta az ajtót. – Faye – szólalt meg. Felesége felemelte fejét a párnáról, és ránézett a tompán világító lámpás fényénél. Fekete, göndör hajától elsötétített arcán árnyékok játszottak. – Hány óra van? – kérdezte.

– Öt körül lehet. – Adamat felcsavarta a lámpást, és ledobta a takarókat. – Kelj fel. El kell mennetek az offendale-i házba. Faye a mellkasához szorította a takarókat. – Mi ütött beléd? Miféle offendale-i ház? – Az, amit akkor vettem, amikor beléptem a seregbe. Arra az esetre, ha te és a gyerekek valaha is veszélybe kerülnétek. Faye felült. – Azt hittem, azt a házat eladtuk. Nem… Adamat. Mi történt? – Aggodalom költözött a hangjába. – A Lourent családról van szó? Vagy ez egy új ügy? A Lourent család azért bérelte fel Adamatot, hogy ellenőrizze legifjabb lányuk kérőjének színes múltját. Minden balul sült el, amikor kénytelen volt csalóként leleplezni a férfit. – Nem, nem a Lourent-ügy. Annál nagyobb. – Adamat az előszobából hallatszó puha léptek irányába fordult. – Asztrit – mondta lágyan. Legfiatalabb lánya egy kopott, rongy játékkutyát tartott a karja alatt. A hálóingét és Faye egy régi papucsát viselte, utóbbi több mérettel nagyobb volt számára a kelleténél. A tompa fényben úgy festett, mint anyja miniatűr mása. Kérdőn döntötte oldalra a fejét. – Vedd fel a kabátodat, kicsim. Utazni mész. – Muszáj átöltöznöm hozzá? – kérdezte a lány. Adamat kierőszakolt magából egy mosolyt. – Nem, drágám, csak vedd az utazókabátot a hálóingedre. Mindjárt indulnod kell. Ne feledkezz meg a cipődről sem. Lánya rámosolygott, megfordult, és elszökellt a folyosón, régi játékkutyáját lóbálva a kezében. Idősebb testvérei furcsán néztek rá, ahogy felbukkantak a szobáikból. – Josep – szólította Adamat legidősebb fiát. – Gondoskodj róla, hogy a fivéreid és nővéreid útra készek legyen. Siess. Mindnyájan pakoljanak be maguknak néhány hétre. Josep komoly fiú volt, nem sokkal túl a tizenhatodik életévén, éppen iskolai szabadságon. Idegesen dörzsölte az ujján lévő gyűrűt; Adamat apjától kapta ajándékba, mielőtt az öreg meghalt, és a fiú ritkán vált meg tőle. Josep egy másodpercig magyarázatra várt, és amikor nem kapott, bólintott, és visszaterelte testvéreit a szobáikba. Jó fiú. Adamat visszafordult Faye-hez, aki közben felült az ágyon. Keresztülfuttatta kezét a haján, és kócokat simított ki.

– Ajánlom, hogy legyen rá jó magyarázatod – mondta. – Mi történt? Veszélyben vannak a gyerekek? Vagy te? Valami újonnan vállalt munka miatt van ez az egész? Mondtam neked, hogy ne szimatolj nemesek felesége körül, és ne üsd bele az orrod mások dolgába. Adamat lehunyta a szemét. – Nyomozó vagyok, drágám. Mások dolga az én dolgom. Lázongások lesznek, ezért azt akarom, hogy te és a gyerekek egy órán belül kívül legyetek a város határain. Természetesen csak elővigyázatosságból. – Miért lesznek lázongások? Átkozott nő. Mit nem adna egy engedelmes feleségért. – Puccsot hajtottak végre. Manhouch délben megy a guillotine alá. Megadatott neki az a rövid elégtétel, hogy lássa leesni a felesége állát. Aztán a nő máris talpra ugrott, és a ruhásszekrény felé indult. Adamat elnézte őt egy darabig. Faye teste már szögletesebb volt, mint régen; éles könyökök és ráncos bőr váltották fel az egykor finom hajlatokat és a lágy, imádni való teltséget. A seregből való nyugdíjazása óta eltelt évek megviselték feleségét, és már nem volt olyan gyönyörű, mint fiatalon. De ahogy Adamat felidézte saját külsejét, tudta, hogy aligha ítélkezhet mások fölött. Alacsony volt, kopaszodott, kerek arca az évek során elvékonyodott, bajsza és szakálla ritkásabb lett. Ő sem volt már olyan fiatal, mint egykor. Mégis… Az ajkára ráharapva figyelte Faye-t, és olyan tetteken merengett, amilyeneknek most jó ideig várniuk kell. A nő megfordult, és észrevette, hogy őt figyeli. – Te is velünk jössz, ugye? – kérdezte. – Nem. Faye szava elakadt. – Miért nem? Hazudnia kellene. Azt kellene mondania, hogy már korábban más kötelezettségeket vállalt. – Én is… belekeveredtem. – Jaj, ne. Adamat, mi az ördögöt műveltél? A férfi elfojtott egy mosolyt. Imádta, amikor a felesége káromkodott. – Nem, nem úgy értem. A ma éjszakai hivatásomról van szó. Tamás tábornagytól kaptam megbízatást.

Faye tekintete haragossá vált. – Csak neki lehet töke hozzá, hogy megdöntsön egy királyt. Na, fejezd be a vigyorgást, ints le egy fogatot, és segíts a gyerekeknek felhúzni a cipőjüket. – Sürgető mozdulatot tett a kezével. – Indíts! Húsz perccel később Adamat végignézte, ahogy a családja bemászik két fogatba. Kifizette a kocsisokat, és megállt a felesége előtt. – Ha a lázongások esetleg felétek tartanának majd, ne habozz elvinni a gyerekeket Delivbe. Megtalállak benneteket, miután elült a por. Faye általában kemény, határozottan helytelenítő arca hirtelen ellágyult. A szeme ismét fiatal volt, akár egy ijedt lányé, aki szeretője érkezésére vár az éjféli utcákon. Előrehajolt, és gyöngéden megcsókolta a férfi ajkát. – Mit mondjak a gyerekeknek? – Ne hazudj nekik – válaszolta Adamat. – Már elég idősek. – Aggódni fognak. Különösen Asztrit. – Hát persze. Faye szipogott. – Nem voltam Offendale-ben azóta, hogy Asztrit születése után odamentünk pihenni. Rendben van egyáltalán az a ház? – Kicsi – mondta Adamat. – De kényelmes és biztonságos. Emlékszel még a kódszavainkra? A posta a szomszédos városban van. írok Saddie-nek, és megkérem, hogy vigye el neked a leveleket. – Tényleg szükség van erre? Azt hittem, csak lázongásokról van szó. – Tamás tábornagy veszélyes ember. Nem tudom… – Adamat elhallgatott. – Pusztán elővigyázatosságból. A kedvemért. – Hát persze – mondta Faye. – Vigyázz magadra. Adamat viszonozta felesége csókját, majd a két fogatban sorban megcsókolta mind a kilenc gyermekét, az ikreket pedig kétszer-kétszer. Asztritnál megállt, és a fogat padlójára térdelt, hogy a kislány szemébe nézhessen. – Pár hétig távol lesztek, mert a városban lesz egy kis felfordulás. – Te miért nem jössz? – Segítenem kell biztonságossá tenni a dolgokat. – Eszébe jutott Kresimir Megszegett Ígérete. Megborzongott. – Fázol? – kérdezte Asztrit. Ujjával végigsimított a lánya arcán.

– Igen – mondta. – Nagyon hűvös van. Jobb lesz, ha bemegyek, mielőtt megfázom. Legyen biztonságos utatok. Becsukat a fogat ajtaját, aztán csak állt az utcán, és nézte elgurulni a családját, amíg a kocsisok be nem fordultak egy sarkon. Több okból is hiányozni fog neki Faye. Amikor nyomozott, több volt neki feleségnél. A társa volt. Hatalmas volt a baráti és ismerősi köre, és úgy tudta kezelni a pletykákat, hogy olyan információk birtokába jutott, amilyeneket még maga Adamat sem tudott felhajtani. Visszaindult a házba, és csak egy pillanatra állt meg, amikor mozgásra lett figyelmes az utca túloldalán lévő ajtóban. Egy feszes kabátot viselő fiatal férfi vált ki az árnyékokból, és indult el a hintókkal ellentétes irányba. Egyetlen pillantást vetett Adamatra, majd megkettőzte a tempóját. Adamat figyelte, ahogy elmegy, azt akarta, hogy a férfi érezze magán a tekintetét. Palágyi egyik zsiványa, semmi kétség. Adamat nemsokára hallani fog felőle. Visszatért a házba, bezárta maga mögött az ajtót, és onnan rögtön a dolgozószobájába ment. Végigtúrta íróasztala fiókjait, amíg rá nem lelt egy halom papírra. Mire végzett a levelek megírásával, a nap, végigtekintve a házak és a távoli hegyek fölött, végre besütött dolgozószobája ablakán. Adamat keze sajgott az írástól, gyertyája csonkká égett. Ásított egyet, és egy pillanatra hagyta elkalandozni a gondolatait, amikor is halk, fémes kaparás hangja ütötte meg a fülét. Az összes levelet betolta egy fiókba, és bezárta. Felkapta a sétapálcáját, és kattanásig csavarta, majd hangok után kutatva sétált át a házon. Eljutott egy kicsi és régi hátsó ajtóig, amely a saját házuk és a szomszédos közti, úgynevezett kertjükben álló, túlburjánzó növényekkel teli lugasra nyílt. A kertet magából a házból vagy a két épület közt futó, a zárt kaput is magába foglaló folyosóról lehetett elérni. Adamat pálcájával a kezében kirántotta az ajtót. Három férfi bámult vissza rá. Ketten az utcai munkások kopott kabátját és egyszerű, karimás kalapját viselték. Az egyik térdén és ingujján fekete foltok éktelenkedtek – valószínűleg szénlapátolástól –, a másikon, a zárfeltörőn pedig túl bő ruhák lógtak. Ez a fajta viselet bevett szokás volt az utcai tolvajoknál, mert így sok mindent elrejthettek magukon. A harmadik férfi jól öltözött volt, divatos, fekete mellényén szürke

nagykabátot viselt, cipője pedig úgy ki volt fényesítve, hogy az ember a fogait is megnézhette benne. A zárfeltörő térden állva bámult fel Adamatra. – Akkora zajt csapsz, hogy akár az elülső ajtón is kopoghattál volna – mondta Adamat. Felsóhajtott, leeresztette a sétapálcáját, és megszólította a legjobban öltözött férfit. – Mit akarsz, Palágyi? Palágyi meglepettnek tűnt, hogy itt találja. Feljebb tolta kerek, inkább kövérkés arcán, mintsem vékony orrán ülő szemüvegét. A férfi furcsa jelenség volt, testalkatával jobban illett volna egy cirkuszba, mint bárhova máshova. Kerek hasa bőven átlógott az övén, de keze és lába csak annyira volt vaskos, mint egy facsemete. Úgy nézett ki, akár egy túlméretezett ágyúgolyó, amelyre botkezeket ragasztottak. Veterán utcai bandita volt, elég kegyetlenséggel ahhoz, hogy törvényes üzletet építsen ki magának, és kevés intelligenciával ahhoz, hogy életének sötét szeletét maga mögött hagyja. Tökéletesen alkalmas volt bankárnak. Adamat egy pillanat alatt végigvette fejében a bűnlajstromát. – Úgy hírlik, eltűntél a városból – mondta Palágyi. – Mármint az a korcsod híreszteli ezt, aki az utóbbi hetekben itt szaglászott a házam körül? – Jó okom van rá, hogy rajtad tartsam a szemem. – Mintha irritálta volna Palágyit a tény, hogy Adamat még mindig itt van. Adamat megeresztett egy hosszú, keserves sóhajt, és nézte, ahogy a másik a fogát csikorgatja. Palágyi gyűlölte, ha nem veszik komolyan. Nem sokat változott azóta, hogy csak egy részeges uzsorás volt. – Még van két hónapom, hogy visszafizessem a tartozásomat. – Teljesen ki van zárva, hogy két hónap alatt össze tudj gyűjteni hetvenezer kranát, így hát, amikor meghallottam, hogy a családod az éjszaka közepén lelépett a városból, azt gondoltam, hogy talán a gyávák útját választottad, és elfutottál. – Vigyázz, kit nevezel gyávának – sziszegte Adamat, és újra megszorította a sétapálcáját. Palágyi megrezzent. – Jó ideje annak, hogy utoljára megvertél – mondta és már nem élvezed a rendőrség védelmét. Most már te is csak olyan vagy, mint mi, egy közönséges csatornapatkány. Nem kellett volna kölcsönt felvenned tőlem. – Azzal a kongó hanggal nevetett fel, ami Adamat idegeire ment.

Rajta volt a sor, hogy a fogát csikorgassa. Nem Palágyitól vett fel kölcsönt, hanem egy barátja bankjától. Az illető igen rossz barátnak bizonyult, amikor közel százötven százalékos haszonnal eladta ezt a kölcsönt Palágyinak. Ő aztán rögtön megháromszorozta a kamatot, majd hátradőlt, és várta, hogy Adamat új kiadói üzlete csődbe menjen. És csődbe is ment. Palágyi kitörölt egy vidám könnycseppet a szeméből, és felhorkantott. – Amikor azt hallom, hogy az egyik legnagyobb magánadósom két hónappal a tartozásának lejárta előtt elküldi a városból a családját, akkor személyesen járok utána a dolognak. – És betörsz a házába? – kérdezte Adamat. – Nem rabolhatsz ki, és dobhatsz minket az utcára, amíg nem vagyok késésben. – Talán kissé kapzsi voltam. – Palágyi halványan elmosolyodott. – És most szeretném tudni, hol van a családod, hogy őket is ellenőrizhessem. Adamat a fogai közt szűrte a válaszát. – Az unokatestvéremnél vannak, Nafolktól északra. Ellenőrizd csak, ahogy tetszik. – Helyes. Úgy teszek. – Palágyi megfordult, hogy távozzon, de aztán hirtelen megállt. – Mi is a lányod neve? A legfiatalabbé. Azt hiszem, visszahozatom őt a fiúkkal, biztos, ami biztos, nehogy felslisszolj egy olyan új gőzösre, és Fatraszta felé vedd az irányt. Palágyinak épphogy volt ideje összerezzenni, mielőtt Adamat sétapálcája lesújtott a vállára. Felkiáltott, és betántorgott a kertbe, a szénlapátoló pedig gyomron vágta Adamatot. A férfi összegörnyedt a fájdalomtól. Nem számított sem ilyen gyors, sem ilyen erős ütésre. Majdnem elejtette a pálcáját, és alig tudott talpon maradni. – Rád uszítom a rendőrséget! – nyöszörgött Palágyi. – Próbáld csak meg – zihált Adamat. – Még mindig vannak ott barátaim. Jót röhögnek majd. – Visszanyerte higgadtságát, és eléggé kiegyenesedett hozzá, hogy bevághassa az ajtót. – Gyere vissza két hónap múlva. – Bezárta az ajtót, és a helyére csúsztatta a biztonsági zárat is. A hasát fogva vánszorgott vissza az irodájába. Attól az ütéstől egy hétig emésztési problémái lesznek. Remélte, hogy nincs belső vérzése.

Pár percig pihent, hogy összeszedje magát, aztán fogta a leveleit, és elindult az utcára. Érezte, ahogy nő körülötte a feszültség. Szerette volna a közelgő konfliktusnak tulajdonítani, hiszen biztos volt a kitörésében – a forradalomban, amely végigsöpör majd a városon, miután Manhouch-ot halottnak nyilvánítják, és a káoszban, amely azt követni fogja. Adamat imádkozott, hogy Tamás képes legyen kontrollálni a dolgokat, de könnyen lehet, hogy ez lehetetlen feladatnak bizonyul majd. De nem, a feszültség valószínűleg csak Adamat súlyosbodó fejfájásából és a gyomra mélyén érzett kínból eredt. Nem messze a postahivataltól megállt egy utcasarkon, hogy kifújja magát. Lépései akaratlanul is sietősek voltak, nehezen lélegzett, és veszélyérzet ólálkodott az elméjében. Egy alig tízéves rikkancs rohant a látóterébe. Megállt az Adamat melletti sarkon, és nagyokat lélegzett, mielőtt hátravetette a fejét, és felkiáltott: – Manhouch elbukott! A király elbukott! Manhouch délben a guillotine alá megy! Aztán már tovább is állt a következő sarokra. Adamat kirántotta magát a döbbent csendből, megfordult, és látta, hogy mások is így tesznek. Ő már tudta, hogy Manhouch elbukott. Látta a királyi társaság vérét Tamás kabátján. De attól, hogy mindezt a nyílt utcán elkiabálva hallotta, megremegett a keze. A király elbukott. Az országra rákényszerítették a változást, a népre pedig rákényszerítették, hogy valamiképpen reagáljon rá. A hír kezdeti sokkja elmúlt. Zavarodottság lett úrrá a környéken, ahogy az emberek az útjuk közepén irányt változtattak. Egy hintó hirtelen megfordult az utcán, és a kocsis nem látta a virágárus kislányt. Adamat odarohant, megragadta a karját, és elhúzta onnan, mielőtt a lovak eltaposták volna. Virágai a földre hulltak. Egy férfi, aki sietve átvágott az utcán, meglökött egy másikat, aki cserébe a földre taszította. Ökölharc kezdődött, amelyet aztán egy gumibotot lóbáló rendőrtiszt fojtott el gyorsan. Adamat segített felszedni a virágokat a kislánynak, mielőtt az elrohant. Felsóhajtott. Elkezdődött. Lehajtott fejjel sietett tovább a postahivatal felé.

5. FEJEZET

Tamás

az erkélyen állt, hat emelettel a Királykertnek nevezett hatalmas tér fölött, szemben a széllel, a gyülekező tömeget figyelve. Két vadászkutyája a lábánál aludt, ők nem voltak tudatában a nap jelentőségének. Frissen vasalt díszegyenruháját viselte; sötétkék szövet, mindkét vállon arany lapokkal, és arany gombokkal – ezek mind apró puskaporos hordókat mintáztak. Hajtókája, gallérmandzsettái és az egyenruhája jelvényei vörös bársonyból készültek, öve pedig fekete bőrből. Segítői ragaszkodtak hozzá, hogy viselje a kitüntetéseit is: különféle formájú és méretű arany, ezüst és ibolya csillagok, amelyeket féltucatnyi gurlai sahtól és a Kilencek királyaitól kapott. Kétszögletű kalapját a hóna alatt tartotta. A nap épphogy látható volt Adopest háztetői fölött, Tamás mégis úgy becsülte, hogy máris tizenötezer ember nézi odalent a guillotinesorok összeszerelését. Úgy tartották, hogy a Kert képes befogadni négyszázezer embert, Adopest népességének a felét. Ma kiderül, hogy tényleg így van-e. Tekintete a Kert másik végére vándorolt, ahol a torony tüskeként emelkedett a reggeli égbolt előtt. A Cobolyfogat Manhouch apja, a Vaskirály építtette, hogy börtönként szolgáljon legveszélyesebb ellenségeinek, és figyelmeztetésül mindenki másnak. Hatvanéves

uralmának csaknem a felébe telt felhúzni, és az uralkodó annak színéről kapta a Vaskirály becenevet. Legalább háromszor magasabb volt Adopest bármely más épületénél, és igen ronda látványt nyújtott: a hatalmas bazaltszöget mintha egy Kresimir Kora előtti legenda lapjairól tépték volna ki. A Cobolyfog jelenleg teljes kapacitással működött, csaknem hatszáz nemessel, sokuk feleségével és legidősebb fiával, és még ötszáz udvaronccal és királyi méltósággal, akikben nem lehetett megbízni. Amikor Tamás becsukta a szemét, mintha hallotta volna a jajveszékeléseiket, és azon tűnődött, hogy vajon csak a képzelete játszik-e vele. A nemesek tudták, mi vár rájuk. Már egy évszázada tudták. Amikor kinyílt mögötte az ajtó, elfordult a városi látképtől. Egy katona lépett ki az erkélyre. Ugyanolyan halványkék, ezüstgallérú egyenruhát viselt, mint Tamás, hajtókáján egy őrmesteri aranyháromszöggel, mellkasán tíz évet jelző szolgálati csíkokkal. Harmincas évei közepén járhatott. Ápolt, barna szakálla volt, noha a hadsereg szabályzata tiltotta az ilyesmit, haját pedig rövidre nyírta a füle fölött. Tamás biccentett neki. – Olem vagyok, uram. Szolgálatra jelentkezem. – Köszönöm, Olem. Tudja, miféle feladatokat kell majd ellátnia? – Testőr leszek – válaszolta Olem – és inas és lótifuti. Bármi, ami éppen a tábornagy kedvére van, a fenébe is. Nem tiszteletlenségnek szántam, uram. – Felteszem, ezek Sabon szavai voltak? – Igen, uram. Tamás elfojtott egy mosolyt. Tetszett neki ez az ember. Bár egy kicsit talán túl szabadszájú. Vékony füstcsík szállt az ég felé Olem háta mögül. – Katona, talán tüzet fogott a háta? – Nem, uram. – És a füst? – A cigarettám, uram. – Cigaretta? – A legújabb divat szerinti. Ez a dohány olyan jó, mint a szippantós por, de feleannyiba kerül. Egyenesen Fatrasztából származik, és én magam sodrom.

– Úgy hangzik, akár egy hirdetmény. – Tamást kezdte irritálni a dolog. – Az unokatestvérem dohánnyal kereskedik, uram. – És miért rejtegeti a háta mögött? Olem vállat vont. – Ön antialkoholista, és köztudomású, hogy nem szenvedheti a dohányzást sem. – Akkor hát miért rejtegeti a háta mögött? – Arra várok, hogy elforduljon, és beleszívhassak, uram. Legalább őszinte volt. – Egyszer megkorbácsoltattam egy őrmestert, amiért a sátramban dohányzott. Miért gondolja, hogy magát majd más bánásmódban részesítem? – Ez huszonöt éve történt, és Tamás majdnem elvesztette miatta a rangját. – Mert szüksége van rám, hogy megvédjem – válaszolta Olem. – Logikusnak tűnik, hogy nem fogja megveretni azt az embert, akitől elvárja, hogy életben tartsa. – Értem. – Olem még csak el sem mosolyodott. Tamás eldöntötte magában, hogy tényleg tetszik neki ez az ember. A józan esze ellenére. Egy darabig vizsgálgatták egymást. Tamás nem tudta levenni a szemét az Olem háta mögül emelkedő füstcsíkról. Most már a szaga is elérte. Nem bizonyult olyan rémesnek, kevésbé volt csípős, mint a legtöbb szivar, de nem volt olyan kellemes, mint a pipadohány – Enyém a poszt, uram? – kérdezte Olem. – Tényleg nem kell aludnia? Olem megkocogtatta a homloka közepét. – Fortélyos vagyok, uram. Családi örökség. Apám bő egy kilométerről ki tudta szagolni a hazugokat. Az unokatestvérem többet eszik, mint száz ember, vagy éppen egyáltalán semmit akár hetekig. Ami az én Fortélyomat illeti? Nincs szükségem alvásra. És még harmadik szemem is van, így tudhatja, hogy nem a levegőbe beszélek. A Fortélyosokat tartották a varázserővel rendelkező emberek legkevésbé tehetséges típusainak. A Fortély általában egyetlen rendkívül erős és specifikus tehetségként jelentkezett, bár némelyik meglehetősen hatásosnak bizonyult. Sokan állították, hogy van valamilyen Fortélyuk, de csak azok voltak igazán Fortélyosok, akik

rendelkeztek harmadik szemmel – vagyis a mágia és a mágusok felismerésének képességével. – Miért nem alkalmazták korábban is testőrként? – Uram? – Ezzel a tehetséggel nyugodtan biztonsági főnök lehetne valami kez hercegnél, és többet keresne egy tucat katonánál. Vagy akár szolgálhatna a tengerentúlon az Adom Szárnyainál. – Á, igen. Tengeribeteg vagyok. – Ennyi? – A gazdagok testőreinek mindenhova követniük kell a munkaadójukat, és hajón nekem nem veszik hasznomat. – Szóval addig képes megvédeni engem, amíg tengerre nem szállok? – Nagyjából igen, uram. Tamás még egy darabig elnézte a férfit. Olemet jól ismerték és szerették a seregben – tudott lőni, nyilazni, bokszolni, lovagolni, ezenkívül kártyázott és biliárdozott is. A katonák közt úgy járta, hogy mindenhez ért. – Van egy bejegyzés a nyilvántartásban magáról – mondta Tamás. – Egyszer behúzott egyet egy báró örökösének. Eltörte az állkapcsát. Meséljen erről. Olem elfintorodott. – Uram, a hivatalos verzió szerint ellöktem őt egy elszabadult hintó útjából. Megmentettem az életét. A századom fele tanúja volt az esetnek. – Ellökte? Az öklével? – Igenis. – És a nem hivatalos verzió szerint? – A fickó egy barom volt. Lelőtte a kutyámat, mert megriasztotta a lovát. – És ha egyszer én is okot találok rá, hogy lelőjem a kutyáját? – Akkor magának is behúzok. – Fair figyelmeztetés. Magáé a poszt. – Ó, rendben. – Olem megkönnyebbültnek tűnt. Elővette a háta mögött dugdosott cigarettáját, a szájába helyezte, és alaposan megszívta. A füstöt kifújta az orrán. – Még egy kis idő, és kialudt volna. – Á. Meg fogom én ezt bánni; ugye?

– Dehogyis, uram. Valaki jön. Tamás mozgást látott odabent. – Itt az idő. Az erkélyajtóhoz lépett, és megállt. Vadászkutyái felébredtek, és a lába köré gyűltek. Tamás Olemre nézett. – Uram? – Az is a feladatai közé tartozik, hogy kinyissa nekem az ajtót. – Hát persze. Bocsánat, uram. Lehet, hogy kell egy kis idő, amíg hozzászokok. – Nekem is – mondta Tamás. Olem tartotta neki az ajtót. A vadászkutyái még Tamás előtt berohantak, orrukat a padlóra tapasztották. A szobában a Kert egyre nagyobb hangzavara ellenére szinte teljes csend honolt. Miután napok óta nem aludt, Tamásra ez nyugtatóan hatott. Egy nagy irodában állt, már ha egy ekkora helyiséget lehet egyáltalán annak nevezni – a legtöbb ház teljes egészében elfért volna benne. A királyé volt, egy csendes zug, amelyben a Nemesek Házának döntéseit tanulmányozhatta vagy értékelhette. Mint minden, ami legalább egy hajszálnyi agymunkát vagy egyetlen kranányi gondoskodást igényelt az ország eligazgatásához, ez a szoba is üres maradt Manhouch uralkodásának teljes ideje alatt – noha Tamás megbízható forrásból tudta, hogy tavaly a király kölcsönadta a kedvenc szeretőjének, amíg a tanácsadói rá nem jöttek. Ricard Tumblar egy büféasztalnál állt, és éppen egy rakás cukros sütemény közül válogatott. Magasodó homloka ellenére jóképű férfi volt, rövid, barna hajjal, telt vonásokkal és a túl sok mosolygás miatti ráncokkal a szája körül. Valamilyen kelet-gurlai állat szőréből készült drága öltöny feszült rajta, szakállát hosszan, fatrasztai szokás szerint hordta. Hasonlóan eklektikus és drága kalapja és sétapálcája az ajtó mellett pihent. Ricard vezette Adopest egyetlen munkás szakszervezetét, és Tamás összes tanácsbeli összeesküvőtársa közül ő volt az egyetlen, aki pár percnél tovább is kellemes társaságot jelentett neki. Hrusch és Pokolkacaj addig szagolgatták a férfit, amíg kaptak tőle egy-egy cukros süteményt. A kutyák visszavonultak a nyereményükkel az ablak melletti díványhoz.

Tamás felsóhajtott. Gyűlölte, ha mások etették őket. Most lehet, hogy egy hétre felborul az emésztésük. – Szolgálja ki magát – mondta Ricardnak. Az rávigyorgott. – Köszönöm, azt csinálom. – Megkínálta magát egy cukros süteménnyel, és tele szájjal szólalt meg. – Megcsinálta, öregfiú. Nem akartam elhinni, de tényleg megcsinálta. – Nem egészen – hűtötte le Tamás. – Még végre kell hajtani a kivégzéseket, és rendet kell teremteni a városban; lázongások lesznek, királyhűek lépnek majd elő, és még a Kezzel is foglalkoznom kell. – Plusz el kell vezetnie egy egész országot – tette hozzá Ricard. – Nagy szerencsémre azt megteszi helyettem a tanács. Ricard a szemét forgatta. – A maga szerencséjére, valóban. A többiekkel való közös munka gondolatába is beleborzongok. Szükségünk lesz az útmutatására, hogy ne essünk egymás torkának. – Egyetértek – szólalt meg Ondrausz. Az ispán lassan, kezében bottal, hóna alatt egy vastag főkönyvvel lépett be a helyiségbe. Átvágott a szobán, a könyvet ledobta a király asztalára, majd belehuppant a mögötte lévő székbe. Tamás elfojtotta tiltakozását. Ondrausz kinyitotta a könyvet, és a tábornagy megesküdött volna rá, hogy por lebbent le róla. Közelebb lépett. A kötet régi darab volt, fedelére arannyal varrták a betűket – egyetlen szót ódeliv nyelven. Nyilván a pénzhez lehet köze, tippelte meg Tamás. Maguk a lapok majdnem feketének tűntek, de a gondosabb megfigyelés felfedte az apró írásokat – összenyomott betűk és számok, olyan szorosan írva, hogy csak nagyítóval lehetett rendesen kivenni őket. – A király kincstára üres – jelentette be Ondrausz. Elővett a zsebéből egy nagyítót, a lapra helyezte, és találomra átnézett rajta néhány számot. Ricard hirtelen vett levegőt, és a torkán akadt a cukros sütemény. Tamás az ispánra meredt. – Hogy lehetséges ez? – Nem láttam ezt a könyvet, amióta a Vaskirály meghalt – tájékoztatta Ondrausz a kötetre mutatva. – Az utolsó kranáig tartalmazza a korona nevében az utóbbi száz évben lebonyolított összes tranzakciót. Manhouch személyes könyvelőinek kezében volt, amióta

csak elfoglalta a trónt. Tisztességesen lejegyeztek mindent, de ez a legtöbb, amit elmondhatok róluk. E könyv szerint egyetlen krana sincs a királyi kincstárban. Tamás ökölbe szorította a kezét, hogy megszüntesse a remegését. Hogyan fogja kifizetni a katonáit? Miből fogja megetetni a szegényeket és finanszírozni a rendőrséget? Tamásnak több száz millióra volt szüksége – és legalábbis tízmilliókban reménykedett. – Adók – mondta Ondrausz, és egy puffanó hang kíséretében becsukta a főkönyvet. – Minél előbb meg kell emelnünk az adókat. – Nem – vetette ellen Tamás. – Tudja, hogy ezt nem tehetjük. Ha még magasabb adókkal és még szigorúbb ellenőrzéssel váltjuk le Manhouch-ot, egy éven belül a mi fejünk is kosárba kerül. – Miért emelnénk meg az adókat? – Charlemund fő-diocel suhant be a szobába, hosszú, lila hivatali palástjait húzva maga után. Magas volt, erős és atletikus, a legtöbb középkorú férfival ellentétben nem vesztette el fiatalosságát. Szögletes arca, szimmetrikus szemöldöke volt, és simára borotválva érkezett. Finom szőrmék és selymek bugyolálták be, fején díszes kalap ült. Gyűrűiben annyi arany és ékkő volt, hogy tucatnyi kastélyt lehetett volna venni az árukból, de ez nem számított szokatlannak a Kresim Egyház fő-dioceleitől. – Látom, elhozta a teljes ruhatárat – jegyezte meg Ricard. Tamás enyhén meghajolt. – Charlemund – köszöntötte. A fő-diocel felhorkantott. – A Kötél embere vagyok – mondta. – Rendelkezem címmel, amelyet használhat, noha nyomasztó, hogy kényszerítenem kell rá. – Eminenciás uram! – Úgy csinált, mintha levenne a fejéről egy kalapot, és földig hajolt. – Nem várom el egy magafajtától, hogy megértse – szólt a fő-diocel Ricardhoz. – Kihívnám, de túl gyáva a párbajozáshoz. – Vannak embereim, akik párbajoznak nekem. – Enyhe félelem költözött Ricard szemébe. A fő-diocelt a Kilencek legjobb kardforgatójaként ismerték, mielőtt a Kötél szolgálatába állt, és tudvalevő volt, hogy olykor még manapság is párbajra hív embereket, hogy aztán annak ellenére, hogy pap, kíméletlenül kibelezze őket. – Birtokok – mondta Tamás az ispánnak. – Most, hogy minden nemes és az örököse megízlelni készül a guillotine élét, miénk Adró

fele. Ondrausz, elvárom magától, hogy nagy örömmel lássa el e feladatot: tegye pénzzé a birtokokat. Lassan, de ahhoz elég gyorsan, hogy finanszírozni tudjuk belőlük a megbeszélt terveinket. Adja el őket a határainkon túl, ha kell, de a fenébe is, termeljen nekünk pénzt. – Azokkal a birtokokkal terveink voltak – szólt közbe a fő-diocel. – Igen, és… – Mi van a birtokokkal? Tamás felsóhajtott. Lady Winceslav lépett be a szobába egy olyan köntösben, amelynek szövet- és ékszermennyisége könnyen versenyre kelhetett a fő-diocel palástjaival. A nő nagyjából ötven körül járt, arccsontja kiugró volt, dereka vékony, fülbevalóját gyémántok díszítették. Adróinak született, és az övé volt az Adom Szárnyai, a világ legnevesebb zsoldosserege. Csapatait a puccs előkészítéseként az utóbbi hónapokban csendben visszahívták külföldi pozícióikból Adróba, és Tamás tudta, hogy hamarosan nagy szüksége lesz rájuk. Lady Winceslav nyomában egy nagydarab, kopasz férfi járt, egyrészes palástban: a Tulajdonos eunuchja. Sorukat Prime Lektor, az Adopesti Egyetem alkancellárja zárta. Legalább olyan öreg volt, mint az ispán, és vagy hatvan kilóval többet nyomott nála. Egy székhez támolygott. Tamás mind a hat összeesküvőtársa megérkezett: öt férfi és egy nő, akik segítettek neki kitervelni Manhouch megbuktatását, és akik most eldöntik majd Adró jövőjét. – A pokolba, Tamás – szólalt meg az alkancellár, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Lila anyajegy húzódott végig arcának bal alsó részén, érintve ajkait és egyik szemét is. Volt szakálla, de az anyajegyen nem nőtt szőr, ez pedig kifejezetten barbár külsőt kölcsönzött a tudósnak. – Muszáj volt a felső emeletet választania? Megbánja majd pár év múlva, amikor fáradni kezdnek a csontjai. – Hölgyem – biccentett Tamás Lady Winceslav, majd az alkancellár, és végül az eunuch felé. – Prime. Eunuch. Köszönöm, hogy eljöttek. Az eunuch a sarokba csusszant, és kinézett az ablakon. Úgy mozgott, akár egy angolna, és olyan szaga volt, mint a déli fűszereknek, de a Tulajdonos, Adopest alvilágának legnagyobb hatalmú alakja sosem vett részt személyesen ezeken a gyűléseken – mindig névtelen alvezérét küldte maga helyett.

– Nem mintha lett volna választásunk – mondta az eunuch. Hangja lágy volt, akár egy templomban beszélő gyermeké. – Előrehozta az akciót. – Van még más is – szólalt meg Charlemund szükségtelenül mennydörgő hangon. – Igényt tart a birtokokra, amelyeket lefoglaltunk a nemességtől. Tamás felemelte a kezét, hogy csillapítsa a hirtelen kitört lármát. A fő-diocelre meredt. – Nem azért vagyunk itt, hogy feldaraboljuk Adrót – csattant fel. – Azért vagyunk itt, hogy visszaadjuk a népnek. A király kincstára üres. Ha meg akarjuk tartani a város fölötti irányítás bármiféle látszatát a következő néhány évben, akkor kétségbeesetten pénzre van szükségünk. A zsoldosainak kiosztjuk az ígért földjüket, hölgyem, és a maga szakszervezete is megkapja jussát, Ricard. Mindenkinek jut egy szelet a tortából. – Tizenöt százalék az Egyháznak – követelte halkan a fő-diocel, miközben a körmét tanulmányozta. – Menjen a pokolba – fakadt ki Ricard. – Magát küldöm oda – érkezett a válasz, és a fő-diocel Ricard felé lépett, kezével a palástja alá nyúlva. Ricard hátrálni kezdett. – Charlemund! – kiáltott rá Tamás. A fő-diocel megállt, és a tábornagy félé fordult. – Az Egyház be fogja gyűjteni a szokásos tizenöt százalékos részesedését. Ez volt a támogatásunk ára. – Az ára? – kérdezte Tamás. – Azt hittem, az Egyház azért szentesítette a puccsot, mert Manhouch hagyta, hogy a népe éhezzen. Vagy talán azért tette, mert megadóztatta az Egyházat, hogy fizetni tudjon az ágyasai palotájáért? Nem emlékszem, melyik volt. Az Egyház öt százalékot kap, és legyen boldog vele. A fő-diocel tett egy lépést Tamás felé. – Hogy merészeli? Tamás is közelebb lépett hozzá. Keze a csípőjén lógó kis kard felé rándult. – Hívj ki – mondta. – Érdekessé teszem a dolgot, és nem pisztolyt választok. A fő-diocel habozott. Önelégült vigyor játszott a szája szélén.

– Ha eltávolítanám a játékból, az ország káoszba és anarchiába süllyedne – mondta. – Az első kötelességem az Istenem felé húz. A második a hazám felé. Beszélek fő-diocel társaimmal, és meglátom, mit tehetek. – Kihúzta kezét a palástja alól, és széttárta a béke gesztusával. Tamás színlelt mosollyal jutalmazta Charlemundot. – Köszönöm. – Kezét kardjának markolatán pihentette meg. Most az eunuch szólalt fel. – Ha nincs pénz a királyi kincstárban, Manhouch miből költekezett? – Az egyház pénzéből – mordult fel a fő-diocel. – Részben – helyesbítette Ondrausz. – Egy egész sor banktól vett fel óriási összegű hiteleket, szerte a Kilencekben. A korona csaknem százmillió kranával tartozik a kez kormánynak. Ricard kieresztett egy halk füttyentést. Tamás az ispánhoz fordult. – A korona nemsokára egy kosárba pottyan. Amint nekiállsz pénzzé tenni a nemesek birtokait, kezdd el törleszteni az adósságokat a hazai bankoknak. Ha utána marad még pénz, fizesd ki a szövetségeseinket is. – Ez főleg Kezt érinti – vont vállat Ondrausz. – Helyes. Hadd rohadjanak csak meg. Tamás nevetés hangjára fordult meg. Az eunuchtól jött, aki még mindig az ablak mellett állt. Szerzett magának egy pohár hideg vizet, és most a fenekét bámulta. – A Kez elleni személyes bosszúja miatt mindnyájan egy hóhér pengéjének rosszabbik oldalán fogjuk találni magunkat – mondta. – Nincs benne semmi személyes – fortyant föl Tamás, de tisztában volt vele, hogy senkit nem tesz bolonddá. Mind tudtak a feleségéről. Az egész Kilencek tudott róla. De ez még nem akadályozta meg abban, hogy letagadja a dolgot. – A miatt az adósság miatt igyekezett Manhouch annyira Keznek adni Adrót. – Szünetet tartott. – Olvasta egyáltalán bármelyikük az Egyezményeket? – Megnyirbálták volna a szakszervezeteket – mondta Ricard. – És törvényen kívülivé tették volna az Adom Szárnyait – tette hozzá Lady Winceslav. – Olvasta bármelyikük az Egyezmények azon részeit, amelyeknek nem volt közvetlen közük magukhoz? A szoba végében ülő alkancellár felemelte a kezét. Mindenki más kerülte Tamás tekintetét.

– Adró, ahogy ma ismerjük, megszűnt volna létezni – mondta a tábornagy. – Kizárólag a nevünkben nem váltunk volna a Kez rabszolgáivá. Az emberek éheznek, és az ország szenved Manhouch uralma alatt, a Kez uralma alatt pedig még jobban szenvedne. Ezért küldjük Manhouch-ot a guillotine alá. – És nem azért, mert Kez ugyanezt tette Tamás feleségével, és Manhouch tiltakozás nélkül hagyta nekik. – Fog mondani valamit? – szólalt fel hirtelen Lady Winceslav. – Kinek? – kérdezte Tamás. – A tömegnek. Beszélnie kell az emberekhez. Az uralkodójuk lefejezés előtt áll. Nem lesz vezetőjük. Tudniuk kell, hogy van valaki, aki vezetni fogja őket, aki majd átsegíti őket az előttük álló nehéz időkön. Úgy értette, hogy a Kezzel való, szinte elkerülhetetlen háborún. – Nem – válaszolta Tamás. – Ma nem fogok mondani semmit. Különben is, nem én lépek a király helyére, hanem maguk hatan. Az én feladatom az, hogy megvédjem az országot, és fenntartsam a békét, amíg maguk megalakítják a nép érdekeit szem előtt tartó kormányt. – Bölcs lenne, ha mondana valamit – szólalt meg az alkancellár, anyajegye furcsán mozgott beszéde közben. – Hogy megmaradjon a béke. Tamás egyetlen pillantással végigmérte őket. – Az emberek most vért akarnak, nem szavakat. Már évek óta akarják. Tudom, mert éreztem, ahogy maguk is érezték. Ezért fogtunk össze, hogy letaszítsuk Manhouch-ot a trónról. És én megadom nekik a vért. Jó sokat. Olyan sokat, hogy belebetegednek, hogy belefulladnak. Aztán a katonáim elterelik őket a Szamáliai Körzetbe, ahol kirabolhatják a nemesek házait, megerőszakolhatják a lányaikat, és megölhetik a legkisebb fiaikat. Azt akarom, hogy akadjon a torkukon az őrületük. Két nap elteltével pedig elfojtom a lázongásokat. Kiáltványokat teszek közzé. A katonáim egyik kezükkel leverik majd a lázongókat, a másikkal pedig ételt és ruhát osztogatnak a szegényeknek, és akkor helyreállítom a rendet. Tanácsának hat tagja csendben bámult vissza rá. Lady Winceslav elsápadt, Ricard pedig csatlakozott az eunuchhoz a pohár fenekének tanulmányozásában. Tamás hagyta, hadd rágódjanak a hallottakon.

Hadd fontolgassák magukban, hogy mire hajlandó, hogy megvédje a hazáját, hogy igazságot tegyen, és hogy helyreállítsa a rendet. – Maga veszélyes ember – jegyezte meg a fő-diocel. – Úgy beszél, mintha képes lenne irányítani egy csőcseléket – mondta az eunuch megvetéssel a hangjában. – Egy csőcseléket nem lehet irányítani – válaszolta Tamás. – De el lehet szabadítani, és én hajlandó vagyok elfogadni ennek következményeit. Ha tiltakozniuk kell ez ellen, akkor most tegyék meg, de én mondom: az emberek vérre szomjaznak. A többiek csendben maradtak. Pár másodperccel később Tamás folytatta. – Sok egyéb dolgot is meg kell beszélnünk. Leült a sarokban, és inkább figyelt, mint beszélt, ahogy összeesküvőtársai a következő hónapok részleteit vitatták meg. Kormányzókat kellett kinevezni, törvényeket kellett újraírni, munkásokat kellett kifizetni. Hosszú és nehéz út állt előttük. Egy halk füttyentéssel magához hívta a kutyáit, majd egy-egy kezét a fejükre téve hallgatta a többieket. Amikor az erkélyajtó nyílására felemelte a fejét, hirtelen rájött, hogy elszunyókált. – Uram – szólította meg Olem. – Itt az idő. Tamás felállt, és megrázta a fejét, hogy kiűzze magából az álmosságot. Az ajtóhoz ment, és kitárta azt Lady Winceslav-nak. – Hölgyem. Mind kiléptek az erkélyre. Tamás végignézett a Kerten, és a látványtól elállt a lélegzete. Egyetlen burkolatkő sem látszott az utcán a testek kavalkádja alatt. Az emberek szorosan álltak, hangjuk morajlása olyan volt, akár a tengerparti hullámverés. A tömeg túltöltötte a Királykertet, és kicsordult az öt becsatlakozó utcára. Nem volt vége a csődületnek, ameddig a szem ellátott. – Uram – szólalt meg Olem. Tamás kényszerítette magát, hogy elforduljon a tömegtől. Büszkén tartotta magáról, hogy ritkán félt bármitől is, de egy ilyen sokaságtól kicsinek érezte magát. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy nem őrült-e meg, mert nyilvánvaló, hogy senki sem tud irányítani egy ekkora, örvénylő csőcseléket. A társai arcán ülő kifejezésből tudta, hogy ők is osztoznak ámulatában – még a száraz, bosszús Ondrausz is szótlan volt.

Tamás megigazította kalapját, hogy blokkolja vele a déli napot, és kezével végigsimított az arcán. Ráébredt, hogy két napja nem borotválkozott, és sűrű borosta borította az állát. Aligha illő egy díszegyenruhájában feszítő tábornagyhoz. Az alattuk morajló hang alig hallható suttogássá szelídült. Megfordult, és nagyot ugrott a szíve, amikor észrevette, hogy minden szem rászegeződik. – Sohasem láttam még ilyen hatalmas tömeget. Ilyen készséges közönséget – mormolta Tamás. – Minden készen áll? – kérdezte Olemtől. – Igen, uram. Tamás végigpásztázott a környező épületek tetején. Lőpormágusai és legjobb céllövői sorakoztak rajtuk a tömegbe irányított puskákkal. Tamás próbálta felidézni a Kiváltságos arcát, aki előző éjjel széttépte a mágusait. Leharcolt, idősebb, őszes hajú nő. Ráncok a szeme sarkában, és portól bűzlő palást. Azon merengett, vajon felbukkan-e, hogy megkísérelje megmenteni a királyt. A keleti horizonton magasodó Égbolt Palotában Tániel és zsoldosai most is a nyomait keresték. Tamás az erkélyen álló társaira nézett, és azon gondolkodott, vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy a Kiváltságosnak kivetett csaliként vannak itt. Érezte, hogy Olem harmadik szeme nyitva van, és a tömeget vizsgálja vele. – Adja le a jelet – utasította. Olem felemelt egy pár vörös jelzőzászlót, és kétszer meglengette. A Cobolyfog kapui kínzó sikollyal tárultak ki, elhallatszottak egy kilométerre is. A tömeg elfordult Tamástól: testek csavarodtak hatalmas hullámokban, ahogy figyelmük a Királykert túlsó végére fókuszálódott. Tamás előrehajolt, szíve kalapácsként vert a mellkasában. Lovas katonák özönlöttek ki a Cobolyfog kapuiból, és utat vágtak maguknak a tömegben. Tamás ki tudta venni Sabon ragyogó, kopasz fejét az oszlop élén, ahogy a deliv parancsokat kiabált. Hátrakényszerítették az embereket, és ezzel megnyílt köztük egy folyosó. A katonákat egy egyszerű börtönszekér követte kifelé a kapun. A tömeg egy emberként üvöltött fel és lódult előre. Tamás hirtelen attól tartott, hogy Sabont és embereit lerántják a lovaikról. Eléri egyáltalán a király a guillotine-t?

A katonák visszalökték a tömeget, és az előrenyomulókkal folyamatosan harcolva araszoltak át a téren. A király szekere a guillotine-ok előtt, éppen Tamás erkélye alatt állt meg. A katonák szétszóródtak a kocsi mögött, és nem hagyták bezáródni a folyosót, amely óriási kígyóként húzódott végig a sokaság közepén. Tamás lenyelt egy gombócot a torkában. A katonák két sora között több mint ezer összeláncolt lábú ember lépkedett, az utolsók még a Cobolyfognál jártak. Nemesek és legidősebb fiaik voltak, sokuk a feleségükkel együtt. Megkopott pompájuk semmit sem jelentett a tömeg állkapcsában, ahogy köpések és rothadt ételek záporoztak túl Tamás katonáin. – A hóhér ezután bizonyosan visszavonul – jegyezte meg Olem. A látvány egyszerre undorította és töltötte el örömmel Tamást. Évtizedek tervezésének eredménye volt ez. Izgatottan remegett, és önbizalomhiánytól szenvedett. Ha a történelem bármi okból emlékszik majd rá, akkor az ez a cselekedete lesz. Tamástól jobbra, a Floun Királynő úton zűrzavar tört ki. Azonnal torkába ugrott a szíve. – Puskát – rendelkezett. Olem átnyújtott neki egyet. – Tartalék töltetet. Tamás azt is elvette, és összetörte az ujjai között. Nyelvéhez érintette a feketelőport, és rögtön megérezte a sistergést. Borzongás járta át, és megragadta a korlátot, ahogy a világ eltorzult előtte. Szorosan lezárta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már minden tökéletes fókuszban volt. Ki tudta venni a hat emelettel lejjebb álló emberek minden egyes hajszálát, és úgy látta a nyolcszáz méterre a Floun Királynő utcán kibontakozó jelenetet, mintha ő maga is ott állna. – Dragonyosok – mondta. – Egy teljes század. A dragonyosok a király Csatlósainak feldíszített egyenruháit viselték, és hatalmas csatalovakon nyomultak előre. Úgy törtek át a tömegen, mintha csak egy üres utcán haladnának, nőket és gyerekeket tapostak el úgy, hogy még csak rájuk sem néztek. Kivont karddal, előhúzott pisztollyal rohamoztak előre. Olem felemelte az egyik jelzőzászlót, szólni sem kellett neki. Meglengette a feje fölött, majd vízszintesen a Floun Királynő utcára mutatott vele. Tamás a tömegben csak pontoknak tűnő fekete kabátos embereket látott a jelzett irányba indulni. Nagy, zord férfiak voltak a

híres Hegyőrségből, akiket csak a tömeg kontrollálására hoztak be. A Floun Királynő utca feletti tetőkön sorakozó puskások úgy helyezkedtek el, hogy rálássanak a dragonyosokra. Tamás Olemre pillantott: Sabon jól felkészítette. Még akkor is professzionális és rezzenéstelen volt, amikor a Csatlósok a terveik lényegét fenyegették. – Ne lőjenek, amíg jelt nem adok – mondta Tamás. Olem zászlója közvetítette a parancsot. A dragonyosok lelassítottak, ahogy elérték Királykertet, mert az ottani tömeg még a kilencszáz kilós állataiknak is túl sűrű volt. Még többen tűntek el a lovaik alatt, minthogy az embereknek nem volt hová menekülniük. A tömeg a dragonyosok ellen fordult. A Csatlósok lovai teljesen megálltak. Hogyan is mehettek volna tovább? Rámászva a csőcselék fejére? A Csatlósok eszelősen sürgették állataikat, ahogy jajveszékelések harsantak fel mögöttük, barátok és családok üvöltöttek dühösen, és kétségbeesetten próbáltak segíteni a sebesültjeiken. Lerántották lováról az első Csatlóst, eltűnt a tömeg felszíne alatt. Karok nyúltak társai után, akik pánikszerűen kezdtek vagdalkozni kardjaikkal. Eldördült egy pisztoly, és a sokaság egy emberként reagált: dühödt üvöltéssel. Az egyik Csatlós hosszú percekig húzta, lovát körözésre kényszerítve, patákkal zúzva, karddal kaszabolva, hogy visszatartsa a csőcseléket, mielőtt csatlakozott társaihoz: lerántották, és aztán eltűnt. Tamás hitetlenkedő sóhajt hallott. Lady Winceslav elájult. Egy fej emelkedett a tömeg fölé. Még mindig egy Csatlós magas, egyenes kalapját viselte, de a teste egész bizonyosan hiányzott alóla. Vér ömlött belőle, ahogy kézről kézre járt. Hamarosan más fejek is csatlakoztak hozzá. Tamás kényszerítette magát, hogy végignézze. Ez mind az ő keze munkája volt. Adróért. A népért. Erikáért. – Nem valami szép halál, uram – jegyezte meg Olem. Beleszívott a cigarettájába, és még akkor is nézte a jelenetet Tamással, amikor már Charlemund is elfordult. – Nem – értett egyet Tamás. A királyt és a királynét a guillotine-emelvényre vezették. Hat guillotine állt szép sorban, készenlétben, kezelőik vigyázzállásban

várakoztak. Manhouch és felesége a tömeggel szemben, rothadt ételek záporában állt. Tamás megrezzent, ahogy egy darab véres hús találta el a királyné arcát, vörös foltot hagyva alabástrom bőrén és krémszínű hálóingén. Elájult, és az emelvény padlójára zuhant. Manhouch mintha észre sem vette volna. Tamás visszapillantott a Csatlós fejekre. Haladtak előre a tömegben, egyre közelebb érve a guillotine-okhoz. A király felbámult Tamásra, beletúrt a zsebébe, és elővett egy mocskos papírdarabot. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett, noha Tamás kételkedett benne, hogy a hóhéron kívül bárki más hallhatná a szavait. A zaj hangosabbá vált, ahogy Manhouch megpróbálta elkiabálni a beszédét, amíg végül el nem hallgatott, és leszegett fejjel feladta. A hóhér megrántotta a láncait. A király megdermedt, és meg sem mozdult, mire a hóhér lekevert egyet a tarkójára, és a guillotine-hoz cibálta. Apró áldás volt a királynak és feleségének, gondolta Tamás, hogy mindketten eszméletlenek voltak, amikor a penge lezuhant. Manhouch feje a szerkezet alatti kosárba pottyant, és vér spriccelt a legközelebb álló bámészkodókra, noha az emelvény előtti tízlépésnyi területet pont ezt elkerülendő hagyták üresen. A királynét a következő szerkezetbe fektették, közben a munkások elkezdték felszabadítani az elsőt. Az ő feje is lehullt: szőke fürtök forgataga. – Ez eltart majd egész nap – mormolta Ricard. – Igen – válaszolta Tamás. – És holnap is. Mondtam, hogy elég vért adok a népnek, hogy belefulladjon. – Lenézett a guillotine alatt gyűlő vérvörös tócsára, ahogy az egyre terjedt a legközelebb álló férfiak és nők lábai alatt. – Eláztatja majd Királykertet, és berozsdásítja a köveket. Tamás még egyszer végignézett a tömegen, és ellépett az erkélytől. A Kiváltságos nem jött el, és ezzel még egy ellenség marad szabadon. Nem, helyesbítette magát. Nem marad. Tániel meg fogja találni. – A lázongások akkor kezdődnek majd, amikor az emberek megéheznek – mondta anélkül, hogy szavait egy konkrét személyhez intézte volna. – Holnap kijárási tilalmat rendelünk el. Addig is azt javaslom, hogy ne menjenek az utcára.

6. FEJEZET

Adamat hintóra szállt, hogy elvitesse magát az Adopesti Egyetemre.

Nem kellett volna hosszú útnak lennie, de úgy tűnt, Adopest egész népessége a város közepe felé tart, míg az egyetem a külvárosban terült el. Mire elértek Kirkamshire-be, az emberáradat elapadt. Az egyetemi város kísértetiesen csendes volt. Az emberek elmentek, hogy tanúi legyenek a kivégzéseknek. Tamás a leggyorsabb lovasait küldhette a külvárosokba, hogy mindenkinek legyen esélye végignézni Manhouch halálát. Kockázatos húzás, de a nép üdvözölte. Adamat is üdvözölte. Csak abban reménykedett, hogy a zsarnokot nem egy idiótára cserélték le. Távoli zúgás ütötte meg a fülét, amint az egyetem elhagyott területét járta. Úgy képzelte, hogy ez egymillió üvöltés hangja, amelyet a király halála váltott ki. Nemsokára megkezdődnek a fosztogatások, ahogy az emberek lassan elszivárognak a kivégzés helyszínéről, és ráébrednek, hogy az ajtaját mindenki nyitva, a boltját mindenki felügyelet nélkül hagyta. Testvér testvér ellen fordul majd, és a fosztogatásokat lázongások fogják követni. Adamat addigra hazaér, ha Kresimir is úgy akarja. Az üres udvarban visszhangzó léptekkel elhaladt a télikert és a könyvtár között, majd fel a főadminisztrációs épület lépcsőjén. A

hatalmas, vaspántos tölgyfaajtók nyitva álltak. Bent Adamat elment egy sor irodaajtó mellett, és megállt a jelenlegi alkancellár festménye előtt. Prime Lektor már fiatalon is ronda volt, lila anyajegye arcának harmadát befedte. Páratlan tudósnak tartották. Adamat folytatta útját, túl az alkancellár irodáján, a következő ajtóhoz. Kicsi volt, nyitva állt egy faékkel kitámasztva, és a sivárságából ítélve akár a gondnok kamrája is lehetett volna. Adamat már a folyosóról hallotta egy ódivatú lúdtoll kaparászását. Kétszer bekopogott a nyitott ajtón. Fiatalos férfi ült a zsúfolt szoba sarkában álló, egyszerű asztal mögött. Az ember rendetlenségre számítana az alkancellár asszisztensének irodájában, de itt minden darab papír, minden egyes könyv és tekercs a helyén volt, és mindent naponta letisztítottak. Adamat elmosolyodott. Vannak dolgok, amelyek sosem változnak. – Adamat – szólította meg Uszkan. Tartójába tette a tollat, és ráfújt a tintára, mielőtt félretette a papírt. – Mily kellemes meglepetés. – Örülök, hogy itt vagy, Uszkan – mondta Adamat –, és nem a kivégzést nézed. Árnyék suhant át Uszkan arcán, miközben megkerülte az asztalát, és előrelépett, hogy megragadja Adamat kezét. – Az egyik helyettesem nagyon jó tollú. Meghagytam neki, hogy mindent jegyezzen le az utókornak. – Uszkan arca undorba fintorodott – Dolgom van. Mi szükségem volna nekem holmi véres látványosságra? Adamat végignézett rajta. Barátja valóban fiatalnak tűnt, sokkal fiatalabbnak negyvenöt éves koránál. Az olyan emberek összenyomódó vonásai ültek az arcán, akik sokat hunyorognak a túl kevés fény mellett olvasva. – Pedig ez az évszázad látványossága. – Vagy az évezredé. – Uszkan visszatért az asztala mögé, és felajánlotta Adamatnak a szobában lévő egyetlen másik széket. – Soha, a Kilencek történetében, amióta csak Kresimir és testvérei megalapították, nem döntötték még meg egy király hatalmát. Egyszer sem. Nem is tudom… Nem is tudom, mit mondhatnék. – Letörölte arcáról az aggodalmát, akár egy nemkívánatos porszemcsét. – Hogy van Faye? – Szerencsére a városon kívül a gyerekekkel együtt. – Nagy szerencse.

– Valóban. Uszkan felélénkült. – Hogy működik a nyomdagép? Oly sokáig gázoltam térdig a munkában, eszembe sem jutott, hogy küldjek neked egy levelet. Izgalmas lehet látni, ahogy dolgozik. Adró legelső gőzmeghajtású nyomdája! – Szóval nem hallottad? – fintorgott Adamat. Uszkan megrázta a fejét. – Felrobbant. Uszkannak leesett az álla. – Ó, ne. – Megölt egy tanítványt, és az épület felét elpusztította. Kiléptem egy csésze teára, és mire visszamentem… – Adamat robbanást utánzott a kezével. – Az Adamat és Barátai Kiadó nem létezett többé. – De nyilván be voltál biztosítva. – Persze, de megtagadták a fizetést. Én bepereltem őket a károkért, azonban olcsóbbnak találták a bíró lefizetését, mint a költségeim megtérítését. Uszkan szája néma hitetlenséggel mozgott. – Nem tudom elhinni. Ez az egész tele volt a hírnév és a vagyon potenciáljával. Gazdag ember lennél, ha sikerült volna. Hiszen éppen most olvastam az újságban, hogy csak Adopestben tizenegy új könyvesbolt nyílt az utóbbi hat hónapban. Az olvasás egyre inkább divatba jön. Költemények, regények, történelem. Virágzik az ipar! – Ne dörgöld az orrom alá. Uszkan meghajolt előtte. – Adamat, sajnálom. A nyomozó legyintett. – Megesik az ilyesmi. Már csaknem egy éve történt, és egyébként sem a személyes problémáim miatt jöttem. Dolgozom. – Nyomozol? Legalább ahhoz visszatérhettél. – Így van. – Bármiben szívesen segítek – mondta Uszkan. – Remélem, nem lesz fáradság. Információt kell szereznem valamiről, amit úgy hívnak, hogy „Kresimir Megszegett Ígérete” vagy „Kresimir Ígérete”. Uszkan hátradőlt, és a homlokát ráncolva nézett a mennyezetre.

– Úgy hangzik… – kezdte pár másodperccel később. – Valami dereng az emlékeimben, de nem tudom pontosan felidézni, hogy mi az. Nem mindenki rendelkezik a te tehetségeddel. – Felállt. – Menjünk, nézzünk utána. Kimentek az adminisztrációs épületből, át a könyvtárba. Valaki gondolt rá, hogy bezárja az óriási épület ősi kapuját, de Uszkannak megvoltak a maga kulcsai hozzá. Az előcsarnok pusztán arra volt jó, hogy legyen hol felakasztani a kabátokat, és letisztítani a cipőket. Utána viszont egy széles, nyílt terem következett három lépcsőzetes emelettel. Mindenhol lépcsők és létrák voltak, a kutatási célt szolgáló asztalok pedig a könyvespolcok végén vagy az ablakok alatt szóródtak szét. – Remélem, van valami elképzelésed róla, hogy hol kezdjük – mondta Adamat. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy milyen nagy is a könyvtár valójában – és Adamat évtizedek óta nem járt benne. – Máskülönben itt töltjük az egész napot. Uszkan magabiztosan jobbra indult, és felment a legközelebbi lépcsősoron. – Azt hiszem, van – válaszolta. – De így is beletelhet egy kis időbe. Nemrég alaposan kibővítettük a gyűjteményünket, és nem töltöttem azóta annyi időt a könyvtárban, mint szerettem volna. De hát nem panaszkodhatok azért, mert új könyveink vannak. Az ipar ugyan virágzik, de a könyvek még mindig drágák. – Adamatra sandított. – Egy gőzhajtású nyomdagép ezt talán megváltoztathatta volna. Adamat a szemét forgatta. Uszkan nem akart rosszat, de úgy beszélt, mintha a robbanás Adamat hibája lett volna. Uszkan számolta a polcsorokat, mígnem befordult az egyikbe, ott fogott egy csúszó létrát, és tolni kezdte maga előtt. Szavai visszhangzottak a felettük lévő üres térben. – Régen a Jileman Egyetem kapta az összes jó könyvtári adományt. Ami azt illeti, az Adopesti Nyílt Levéltárnak kétszer akkora gyűjteménye van, mint nekünk. Miért nem ott kezdted? Adamat megállt, hogy végigfuttassa ujját egy könyv bőrgerincén. Szerette a könyvtárakat. Szárazak és porosak voltak, azzal a papírillattal, amelyet leginkább a tudással kötött össze. És egy felügyelő számára a tudás mindennél fontosabb volt.

– Mert a városközpont jelenleg kész állatkert. Kivégzések, emlékszel? Uszkan megfordult, és rápislogott. – Ja, persze. – Folytatta a létra eltolását. – Ha itt nem járunk szerencsével, menj a Levéltárba. Elég rendezett a gyűjteményük, és van néhány nagyon tehetséges könyvtárosuk. Használj kereszthivatkozást a „teológiára” és a „történelemre”. Én legalábbis így kezdem a keresést. – Uszkan megállította a görgő létrát, és felmászott rá. A nehéz vasszerkezet megzördült alatta, Adamat pedig rátette a kezét, hogy stabilizálja. – Inkább sehogy nem hivatkoznék a teológiára. Uszkan száraz kuncogása három méter magasból jött. – Ki teszi manapság? – Elhallgatott. – Hát, ez furcsa. – Mi? A létra zörgött, ahogy Uszkan lemászott róla. – Nincsenek itt a könyvek. Valaki kivehette őket. Csak az egyetemi kar tagjai vihetnek ki könyveket a könyvtárból, és a teológiaiskolánkban most zűrzavar uralkodik. Három testvér vezeti, akik az év felét alkotói szabadságon töltik melegebb éghajlaton. Szinte senki sem tanul már teológiát, minden a matematika és a tudomány körül forog. Kresimirre mondom, a fizika- és kémiarészlegünk mérete megnégyszereződött, amióta én idejöttem. – Visszanézett a könyvespolcon, a létra fölött tátongó üres lyukakra. – Rémlik, mintha… de nem számít, kutassunk máshol. Adamat követte barátját a harmadik emeletre, de onnan is hiányoztak a keresett könyvek. Még két hellyel próbálkoztak, mielőtt Uszkan nekidőlt egy könyvespolcnak, és letörölte a homlokát. – Valaki bizonyosan egy teológia disszertáción dolgozik – mondta. – Azok az átkozott teológus diákok folyton elviszik a könyveket. Manapság ugyan nincsenek sokan, de azok a kevesek azt hiszik, hogy övék a hely, mert az ő nagyapáik látták el régen ilyen meg olyan adományokkal. Adamat azon tűnődött, mennyit áruljon el Uszkannak a nyomozásáról. A szavak önmagukban aligha jelentettek veszélyt, de jobb szerette volna, ha a lehető legkevesebben tudják, hogy miféle ügyön is dolgozik. Semmi értelme megkockáztatni, hogy árulónak bélyegezzék, mielőtt Tamás biztosítja hatalmát.

– Vannak könyveitek a Sötétedés idejéből? Úgy tudom, hogy akkoriban rengeteget írtak Kresimirről. – Ezt meg honnan veszed? – Egy újságból, amelyet három éve, kora tavasszal olvastam. – Ugyan már, az újságok mindenféle badarságot összehordanak. A Sötétedés ideje kétségkívül nagyon vallásos volt, ugyanakkor egy nagyon sötét korszak is, amely híján volt a tudásnak. Kresimir és testvérei eltűntek, az új királyságok pedig összetűzésbe keveredtek a Predeii-jel – a Kiváltságosok egy nagy hatalmú, ősi kasztjával. Az alkancellár egyszer azt mondta, hogy ha csak feleannyit tudnánk a varázslatokról és a tudományról, mint amennyit Kresimir Kora alatt tudtunk (amely tudás nagy része elveszett a Sötétedés idején), most mindenki, a nemesség és a parasztság is egy aranykorban élne. – Hát akkor próbálj meg egy kereszthivatkozást a teológiára, a történelemre és a varázslatra. – Könyvtárost faragok én még belőled – mondta Uszkan. – Mit tudsz a varázslásról? – A mágikus filozófia afféle hobbi számomra, noha nekem magamnak nincs semmiféle varázstehetségem. A nagyapám Kiváltságos volt, egy gyógyító, ami azt illeti. – Uszkan itt szünetet tartott, és várakozón nézett Adamatra. – Igen? – kérdezte az. Uszkan szemrehányón nézett rá. – Gyógyító. Ők a legritkább Kiváltságosok. Ezt még a varázslás bevezető osztályaiba járó diákok is tudják. Úgy tartják, hogy az emberi test olyan komplex, hogy minden száz Kiváltságosból csak egynek van a legalapvetőbbnél nagyobb gyógyító képessége. – Szóval ritka, mi? – Nagyon ritka, Adamat. Istenem, amilyen érzéked neked van a részletekhez, azt hinné az ember, hogy tisztában vagy az efféle dolgokkal. Hát semmit sem tudsz a varázslásról? – Nem igazán – ismerte el Adamat, aki a városi utcák, a polgárok és a bűnözők világában élt. Nem volt ideje a mágiára, és őszintén szólva, idegen is volt számára. Itt-ott néha belebotlott egy Fortélyba, de az annál erősebb képességek a társaságok fennhatósága alá tartoztak, és egy felügyelőnek nem volt dolga velük. Amit tudott, az pár órányi iskolaanyagból származott, még gyermekkorából.

– De hát te Fortélyos vagy – mondta Uszkan –, vagyis van harmadik szemed, nem igaz? – Igen, de nem értem, mi köze ennek bármihez… – Szóval, amikor használod a látásod, és belenézel abba, amelyet a Kiváltságosok a Másnak neveznek, látod mindennek az auráját? Adamat manapság ritkán nyitotta ki a harmadik szemét. Legjobb esetben is kényelmetlen érzés volt, de emlékezett a ragyogásra, amely mindent körülvett abban a látásban, mintha a világot vibráló pasztellszínekkel festették volna meg. – Igen. – A Kiváltságosok manipulálják a Mást – mondta Uszkan. – Mindegyik ujjuk kapcsolatban áll az egyik elemmel: a Tűzzel, a Földdel, a Vízzel, a Levegővel és az Éterrel. – De a tűz nem egy elem – vetette ellen Adamat. – Hanem a gyulladás következménye. Uszkan felhorkant. – Csak figyelj. Ezt a magyarázatot ugyan az elmúlt száz év felfedezéseinek fényében tökéletlennek minősítették, de még mindig nincs nála jobb. Na most, minden ujj összhangban van egy elemmel és a Kiváltságosnak arra az elemre vonatkozó hatalmával – a nagyujj a legerősebb közülük. A Kiváltságos az erős kezét, vagyis általában a jobbat használja, hogy előhívja annak az auráját, amit manipulálni akar a Másban. A másik kezével irányítja az aurákat, miután már behúzta azokat a mi világunkba. – És hogy működik a lőpormágusok varázslata? – Akármi legyek, ha tudom. A Kiváltságosok gyűlölik a lőpormágusokat, és a társaságok mindig igyekeztek ellehetetleníteni a tanulmányozásukat. – Miért ez a nagy gyűlölet? – Adamat hallotta, hogy a legtöbb Kiváltságos allergiás a lőporra. – Félnek – válaszolta Uszkan. – A legtöbb Kiváltságos bűbájának alig nyolcszáz méter a hatósugara, a lőpormágusok viszont kétszer olyan távolságra is képesek ellőni. A társaságok sosem szerettek hátrányba kerülni másokkal szemben. Továbbá azt is hallottam, hogy amíg mindennek, legyen az élő vagy holt vagy elemi, aurája van a Másban, a lőpornak nincs, és a Kiváltságosok ettől idegesek lesznek. Á, itt is vagyunk.

Uszkan megállt egy könyvszekrény előtt, és több kötet gerincén is végigfuttatta az ujját, mielőtt kivette, és Adamat kezébe tornyozta őket. Por szállt fel, ahogy a könyvek egymáshoz csapódtak. – Csak egy hiányzik – mondta Uszkan. – És azt is tudom, hogy hol találjuk. Az alkancellár irodájában. – Elhozhatjuk? – Az alkancellár távol van, még korán reggel sürgősen Adopestbe hívták. Az ő irodájához nincs kulcsom, ezért várnunk kell, amíg visszajön. Visszavonultak a könyveikkel az egyik asztalhoz, hogy nekiálljanak a kutatómunkájuknak. Adamat leült, és kinyitotta az első könyvet. Aztán a homlokát ráncolta. – Uszkan? – Hm? – Uszkan odanézett. Talpra ugrott, és megkerülte az asztalt, de olyan gyorsasággal, amilyet Adamat még sosem tapasztalt tőle. – Mi ez? Ki a pokol művelte ezt? Jó néhány oldalt eltávolítottak a könyv elejéből, az utánuk jövők tucatjain pedig egész bekezdéseket húztak ki feketével, mintha valaki tintába mártotta volna az ujját, és aztán végighúzta volna azt a lapon. Uszkan egy zsebkendővel törölgette a homlokát, és Adamat mögött poroszkált. – Ezek a könyvek felbecsülhetetlen értékűek – mondta. – Ki tenne ilyesmit? Adamat előrehajolt, és a tépett lap szélére sandított. Megvizsgálta a könyvet. Pergamenből kötötték, az pedig vastagabb volt a ma használatos papírnál, és négyszer olyan erős. Az eltépett lap széle enyhén elfeketedett. – Egy Kiváltságos. – Honnan tudod? Adamat a tépésre mutatott. – Tudsz a mágián kívül bármilyen más módszerről, amellyel ilyen égést lehet produkálni a könyv többi részének megkárosítása nélkül? Uszkan tovább poroszkált. – Egy Kiváltságos! Kresimir verje meg őket. Tisztában kellene lenniük a könyvek értékével! – Szerintem tisztában is vannak – mondta Adamat. – Máskülönben az egész kötetet elégették volna. Nézzük meg a többit is. – Kinyitotta a

következő könyvet, majd az azutánit. A polcról levett tizenegy közül hétben találtak hiányzó oldalakat és kihúzott bekezdéseket. Mire végeztek az átvizsgálásukkal, Uszkan dühöngött. – Csak várj, amíg az alkancellár megtudja! Elmegy egyenesen az Égboltba, jól eszméletlenre veri azokat a Kiváltságosokat, és… – Tamás az egész társaságot kivégezte. Uszkan megmerevedett. Orrcimpái folyamatosan tágultakvisszahúzódtak, ajkai vad fintorba húzódtak össze. – Akkor hát, gondolom, ez ügyben már nincs mit tenni. Adamat megrázta a fejét. – Lássuk, mi az, amit meghagytak nekünk. Eltöltöttek némi időt a könyvekkel, és nyolc különböző részt találtak bennük, ahol a kihúzott írás Kresimir Ígéretéről szólhatott – de ezek a bekezdések kivehetetlenek voltak. – Az az utolsó könyv – szólalt meg Adamat. – Ami az alkancellár irodájában van…? – Igen – mondta Uszkan szórakozottan, a fejét vakarva. – „A király szolgálatában.” A királyi társaságok kötelességeit írja le a Kilencek királyainak védelmére vonatkozóan. Nagyon híres mű. Adamat kisimította kabátja elejét. – Lássuk, hátha nyitva hagyta az ajtaját. Uszkan visszavitte helyükre a könyveket, és Adamat nyomába eredt a könyvtár udvarában. – Bizonyos, hogy nem hagyta nyitva – mondta. – Várjunk, amíg visszajön. Az alkancellár afféle magának való ember. – Én meg nyomozást folytatok – közölte vele Adamat, ahogy belépett a főadminisztrációs épületbe. – Ez még nem jelenti azt, hogy jogod van átkutatni mások dolgozószobáját. És egyébként is, az ajtó zárva lesz. – Uszkan győzedelmesen mosolygott, amikor a kilincsgomb megnyikordult Adamat kezében, de nem fordult el. – Nem probléma – mondta Adamat. Leguggolt, és az egyik csizmájából elővett egy készlet álkulcsot. Uszkan szeme elkerekedett. – Micsoda? Nem, ezt nem teheted! – Mit is mondtál, mikor tér vissza az alkancellár? – Majd csak a késői órákban. De… – Uszkan rögtön belátta, hogy hibát követett el, amikor Adamat piszkálni kezdte a zárat. Fújtatva

roskadt neki a falnak. – Azt kellett volna mondanom, hogy „Bármikor betoppanhat” – morogta. – Borzalmasan hazudsz – mondta Adamat. – Ez igaz. És az alkancellárnak sem fogok tudni hazudni, amikor majd megkérdezi, hogy járt-e valaki az irodájában. – Ugyan már. Nem fogja megtudni. – Dehogynem fogja, miből gondolod… A zár kattant, és Adamat finoman belökte az ajtót. Ez az iroda már inkább hasonlított arra, amit egy egyetemitől elvár az ember. Mindenütt könyvek és papírok hevertek. Az asztalon, a székeken, de még a padlón is tányérok pihentek, rajtuk félig elfogyasztott ételekkel. A szoba összes falát könyvespolcok borították, kétszer olyan magasak, mint egy ember, és rogyadoztak a túl nagyszámú, esetlegesen rájuk halmozott könyvek súlya alatt. – Semmit se mozdíts el – figyelmeztette Uszkan. – Az alkancellár mindenről pontosan tudja, hogy hová tette. Rájön, ha… – Adamat pillantása belefojtotta a szót. – Gyere, segítek megkeresni a könyvet – mondta végül sértődötten. Adamat ottmaradt az alkancellár irodáját jelentő tinta- és papírdzsungel szélén, amíg Uszkan a titkárok természetes kecsességével kereste a hiányzó könyvet. Papírokat emelt fel, tányérokat és köteteket tolt arrébb, de aztán mindent pontosan visszatett a helyére. Adamat lábujjhegyen állva mérte fel a szobát. – Az az? – mutatott az alkancellár asztalának közepére. Uszkan kihúzta a fejét az alkancellár széke alól. – Á, igen. Adamat vigyázva átlépkedett a szobán, óvatosan kézbe vette a könyvet, és lapozni kezdte. Uszkan odaállt mellé. – Nincsenek benne tönkretett lapok – jelentette Adamat. Végigpörgette a könyvet, végig két kirívó szót keresve benne. Végül rálelt jutalmára a kötet utószavának utolsó oldalán. Hangosan olvasta fel a szöveget: – „És az életükkel fogják őrizni Kresimir Ígéretét, mert ha valaha megszegik, abba az egész Kilencek belepusztulhat.” – Átfutotta az oldalt, majd az azutánit, majd pedig az azelőttit. Nem talált több utalást. Homlokát ráncolva nézett a könyvre. – Ennek nincs értelme.

Uszkan megbökte ujjával a könyv közepét, közvetlenül a gerinc mellett. – Mi az? – Még több hiányzó lap – mondta Uszkan. – Az utószó fele. – Hangja remegett a dühtől. Adamat megnézte közelebbről, és valóban, néhány lapot a tövénél fogva téptek ki a könyvből. Ezt másképp kötötték, mint a többit, így nehéz volt észrevenni a hiányzó oldalakat. Felsóhajtott. – Hol találhatom meg ennek a könyvnek egy másik példányát? Uszkan a fejét rázta. – Talán a Nyílt Levéltárban. Azt hiszem, a Nopeth-i Egyetemnek is van egy példánya. – Nem töltöm egy hónap nagyobbik részét hintóban ülve, csak mert „talán” megtalálok egy könyvet a Nopeth-i Egyetemen – mondta Adamat. Becsukta a könyvet, és visszatette az alkancellár asztalára. – A Nyílt Levéltárban kell megnéznem. – A lázongások – tiltakozott Uszkan, ahogy Adamat az ajtó felé indult. A nyomozó megállt. – Be lesz zárva – figyelmeztette Uszkan. – A Levéltárban adónyilvántartásokat, családtörténeteket és még páncélszekrényeket is tartanak. Őreik vannak, Adamat. Ez csak akkor jelenthetett problémát, ha elkapják. – Köszönöm a segítséged – mondta Adamat. – Értesíts, ha találsz valami egyebet.

7. FEJEZET

Tániel az utcán szisztematikusan haladó tömeget fürkészte, és azon

tűnődött, okoznak-e majd neki problémát az emberek. A városban káosz uralkodott: felborult kocsik, lángoló épületek, az utcán hagyott, fosztogatásnak kitett holttestek, és még rosszabbak. A füst függönyként csüngött a város fölött, és olybá tűnt, sosem fog eloszlani. Tániel találomra belelapozott a vázlatkönyvébe. A lapok Vlora egy portréjánál nyíltak szét. Egy darabig csak állt ott, majd egyik kezével megragadta a könyv gerincét, a másikkal pedig kitépte a lapot. Összegyűrte, és az utcára dobta. A recés tépésre nézett, és máris megbánta, hogy kárt tett a könyvében. Nem volt pénze rá, hogy újat vegyen. Minden értékét eladta Fatrasztában, hogy vehessen egy gyémántgyűrűt. Azt az átkozott gyémántgyűrűt, amelyet odaszögezett egy piperkőchöz Jilemanban. Még mindig látta maga előtt a férfi vállán terjedő vérfoltot és a vörös cseppeket a gyűrűn, amelyet rácsúsztatott áldozata kardjára, mielőtt belevágta. Meg kellett volna tartania azt a gyűrűt. Zálogba adhatta volna. Lenyelt egy gombócot a torkában. Már bánta, hogy nem mondott semmit – akármit – Vlorának, amikor a lány a mellére szorított lepedőkkel állt a hálószoba ajtajában. Egy közeli óratoronyra nézve ellenőrizte az időt. Négy órája maradt, mielőtt apja katonái elkezdik helyreállítani a rendet. A csőcselék azon

részének, amely éjfél után is az utcákon marad, Tamás tábornagy seregével kell majd szembenéznie. A katonáknak nem lesz könnyű dolguk. Sok kétségbeesett ember volt Adopestben manapság. – Mi a véleményed a zsoldosainkról? – kérdezte Tániel. Lehajolt, felvette Vlora összegyűrt portréját, kisimította a lábán, majd összehajtotta, és visszatette a vázlatkönyvébe. Ka-poel megvonta a vállát. A közelgő csőcseléket nézte. Egy nagydarab férfi vezette, egy farmer kopott, régi munkaruhában, házi készítésű bunkósbottal. Valószínűleg azért költözött a városba, hogy a gyárban dolgozhasson, de nem tudott csatlakozni a szakszervezethez. Meglátta a zárt bolt ajtajában álló Tánielt és Ka-poelt, és bunkósbotját felemelve feléjük fordult. Még több áldozat lesz. Tániel végigfuttatta ujját szarvasbőr kabátjának szélén, és megérintette csípőjénél lógó pisztolyának agyát. – Jobb, ha itt nem keresed a bajt, barátom – mondta. Ka-poel kezei apró öklökbe szorultak. A farmer tekintete a Tániel mellkasára tűzött ezüst lőporos hordóra tévedt. Visszakozott, mondott valamit a mögötte lévőknek, aztán hirtelen mind elfordultak. A többiek követték őket, és bár sötét pillantásokat vetettek Tánielre, egyikük sem szándékozott harcba keveredni egy lőpormágussal. Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott. – Az a két felbérelt bandita jó régóta van távol. Julene, a zsoldos Kiváltságos és Gothen, a varázsrontó egy órája távoztak, hogy a Kiváltságos nyomát kövessék. Közel volt, mondták, és majd ők megkeresik, aztán pedig visszajönnek Tánielért és Ka-poelért. Tániel már kezdte azt hinni, hogy magukra hagyták őket. Ka-poel saját mellkasára bökött a nagyujjával, majd a szeme fölé helyezte a tenyerét, és a nyakát nyújtogatta, mintha keresne valamit. Tániel bólintott. – Ja, tudom, hogy te is meg tudnád találni – mondta –, de ráhagyom az alapozó munkát a zsoldosokra. Más hasznukat egyébként sem fogjuk… Tániel feje nekivágódott a mögötte lévő épület kőfalának, füle csengett a hirtelen robbanástól. Ka-poel hozzá csapódott, de elkapta a lányt, mielőtt eleshetett volna. Segített neki visszanyerni az egyensúlyát, és megrázta a fejét, hogy véget vessen a füle csengésének.

Egyszer nyolcszáz méterre volt egy fegyverraktártól, amikor a lőpor tüzet fogott. Ez is olyan robbanásnak tűnt, de Különb érzékei figyelmeztették, hogy nem lőpor okozta. Hanem varázslat. Alig két sarokra tőlük tűzfelhő emelkedett a magasba, majd amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt, és akkor Tániel sikolyokat hallott. Megvizsgálta Ka-poelt. Szeme tágra nyílt, de úgy tűnt, nem esett baja. – Gyerünk – mondta Tániel, és rohanni kezdett. Elszaladt a csőcselék mellett, amely úgy rebbent szét a kövezeten, akár egy dühösen lesújtó ököltől felborult, rakás gyerekjáték, majd befordult a sarkon, és egyenesen a robbanás felé tartott. Nekiütközött valakinek, és elvágódott, de amint földet ért, már ugrott is fel, alig egy futó pillantást vetve az illetőre. Még alig tett két lépést, amikor ráeszmélt, hogy mit is látott: egy idősebb, ősz hajú nőt egyszerű, barna kabátban és szoknyával, a Kiváltságosok kesztyűjével a kezén. Tániel megpördült, és előhúzta pisztolyát. – Állj! – kiáltotta. Ka-poel bukkant fel a sarok mögül, és egyenesen a tűzvonalába futott. Tániel leeresztette a pisztolyát, és rohanni kezdett felé. Kis válla fölött látta megfordulni a Kiváltságost. Ujjai táncoltak, és Tániel tűz hőjét érezte, amint a nő belenyúlt a Másba. Tániel megragadta Ka-poelt, és lerántotta magával a földre. Öklömnyi tűzgolyó száguldott el az arca mellett, forróságától megpörkölődött a haja. Felemelte pisztolyát, és felsóhajtott, ahogy a célzásra, a lőporra és a célpontjára koncentrálva átjárta a lőportransz nyugalma. Meghúzta a ravaszt. A golyó a nő szívét találta volna el, ha az nem botlik meg pont a kritikus pillanatban. Így viszont a vállát érte a lövés. Megrándult a becsapódástól, és Tánielre vicsorgott. A férfi körülnézett. Fedezékre volt szüksége, amely mögött újratölthet. Észrevett egy régi téglaraktárt húszlépésnyire, az majd megteszi. – Ideje mennünk – mondta Ka-poelnak. Talpra rántotta, és rohanni kezdett vele a raktár felé. A szeme sarkából a Kiváltságos táncot járó ujjait figyelte. Fantasztikus volt látni, ahogy egy Kiváltságos megérinti a Mást –

feltéve, hogy az a Kiváltságos éppen nem akart megölni. Az elemek fölötti uralmával egy tehetséges Kiváltságos képes volt tűzgolyót dobni vagy villámot hívni le az égből. Tániel alatt rázkódni kezdett a föld. Sikerült elérniük a raktár fedezékébe, ám az épület megremegett. Érezte, hogy üvöltés tör fel a torkából, amikor arra számított, hogy a mágia áttör az épületen, és elpusztítja őket. A raktár recsegett és ropogott, de nem robbant fel. Füst gomolygott fel a vakolat hirtelen repedéseiből. Jól hallható vump szelte át a levegőt. Aztán minden elcsendesedett. Életben voltak. Valami elfojtotta a Kiváltságos varázslatát, amelyet rájuk szabadítani készült. Tániel Ka-poelra pillantott. Reszketve engedte ki a levegőt. – Ez te voltál? Ka-poel kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. Előremutatott. – Utána. Igen. Gyerünk. Kirohant az utcára, és közben kicserélte az elsütött pisztolyát egy töltöttre. Amikor meglátta feléjük szaladni Julene-t és Gothent, megtorpant. Julene úgy nézett ki, mintha az arcába robbant volna egy lőporos hordó. Haja megpörkölődött, ruhái megfeketedtek. Még Gothen tekintetében is vadság ült, ingét meg fekete foltok szennyezték, pedig rá nem lett volna szabad hatással lennie a mágiának. A kezében tartott kardból hiányzott harminc centiméternyi penge. – Ti meg mi az ördögöt csináltatok? – kérdezte Tániel. – Úgy volt, hogy visszajöttök értem, és együtt támadjuk meg. – Nincs szükségünk holmi átkozott Különbre, hogy csak útban legyen nekünk – reagált Julene egy goromba gesztussal. – Nem lett volna szabad megtudnia, hogy a közelében vagyunk – mondta Gothen, és szégyenlősen nézett Tánielre. – De megtudta. – Az az ő műve? – mutatott Tániel az eltört pengére. Gothen elfintorodott. – Ó, a pokolba – dobta a fél kardot a földre. – Itt álldogálunk és beszélgetünk, ő meg közben meglóg – mondta Tániel. – Julene, te próbálj az oldalába kerülni, amíg én… – Te nekem nem parancsolsz. – Julene előrehajolt. – Én magam fogom kicsinálni. – Feszesre húzta a kesztyűjét, és elrohant az utcán. – A fenébe! – Tániel Gothen vállára csapott. – Te velem jössz.

Lefordultak egy mellékutcába, onnan pedig rá a következő főútra, amely Julene-ével párhuzamosan futott. – Mi a pokol történt? – kérdezte Tániel. – Egy csillagász boltjában találtuk meg – válaszolta Gothen futás közben, levegővételek közt, miközben csörögtek rajta a kardjai, csatjai és pisztolyai. – Megkerültük az épületet, ellenőriztük az összes kijáratot, és felállítottuk a csapdánkat. Éppen bementünk volna érte, amikor a bolt egész homlokzata lerobbant. Julene alig tudta megvédeni magát a detonációtól, én pedig éreztem a robbanás hőjét! Ami elvileg lehetetlen. Bármilyen aurát hív is elő a Másból, képesnek kellene lennem a semlegesítésére. Semmilyen abból származó tűznek, hőnek és energiának nem lehetne hatása rám, és ennek mégis volt. – Szóval nagyon erős. – Nagyon. Tániel látta elsprintelni Julene-t egy sikátor előtt a szomszédos utcában. Lemaradt, vett egy mély levegőt, és jelzett Gothennek, hogy álljon meg. Valami nem volt rendben. Körülnézett. – Ka-poel? A lány megállt a sikátor előtt. Ujját az ajkára tette, szemét félig lehunyta. A sikátorba mutatott. Tániel intett Gothennek, hogy menjen előre, és hatástalanítson minden nekik szánt csapdát és mágiát. Tániel felemelte a pisztolyát, és Gothen válla fölé célzott vele. A sikátor tele volt hulladékkal – szeméttel, sárral és ürülékkel, meg néhány félig elrohadt hordóval, de semmivel, ami elég nagy lenne hozzá, hogy egy ember elbújhasson mögötte. A déli nap jól megvilágított mindent. – Ott! – Gothen előrelendült, és Tániel mozgásra lett figyelmes a sikátorban. Pislogott, próbált tisztán látni. Mintha a fény magára záródott volna, hogy létrehozzon egy kis árnyékot, amiben el lehet bújni. Aztán felbukkant a Kiváltságos. A nő kezei megrándultak, és Gothenre szegeződtek. A férfi megvetette a lábát. A levegő vibrált és torzult az elszabadulni készülő varázslat erejétől. Gothen felkiáltott, nyakán kidagadtak az erek. Tániel lőtt. A golyó úgy pattant le a nő bőréről, mintha az fémből lett volna, és ártalmatlanul tűnt el a sikátorban. A Kiváltságos kilökött a kezeivel. Gothen hátratántorgott, és elvágódott.

Az épület téglás oldalából a tetőre vezető kapaszkodók álltak ki. A Kiváltságos egy nála jóval fiatalabb ember könnyedségével és sebességével mászott fel rajtuk, és már a kétemeletes ház tetején volt, mire Tániel újra tudta tölteni a pisztolyait. Felszippantott egy kis lőport, és utánaindult. – Ne veszítsd el a nyomát! – kiáltott közben vissza Gothennek. Kapoel kirohant a főutcára, hogy onnan kövesse a menekülő Kiváltságost. Tániel elérte a tetőt, és fellendült rá. A Kiváltságos átugrott a szomszédos tetőre, megpördült közben, és eldobott egy tűzgolyót. A lőportransz végigáramlott Tánielen. Látta a nő mágiájának auráit, és érezte, hogy merre halad majd a tűzgolyó. Lebukott és elbukfencezett az útjából, aztán újra talpra pattant. A nő zörögve és csúszkálva menekült az agyagcseréptetőn. Tániel könnyedén átugrotta az épületek közti rést. A tető dőlésszöge miatt szem elől tévesztette a Kiváltságost, de aztán újra meglátta, ahogy átmászott a következő tetőn. Elsütötte a pisztolyt. Ezúttal is célba talált, de a nő ezúttal sem esett össze. Tisztességes lövés volt, egyenesen a gerincet érte. A Kiváltságosnak bele kellett volna halnia, vagy legalábbis súlyos sebből kellene véreznie. Ehhez képest alig tántorodott meg. Tániel felmordult. Eltette pisztolyait, és a puskáját vette a kezébe. Rátűzte a bajonettet. Akkor hát a nehezebb módszerrel csinálja. Teljes transzban egy lőpormágus egy lovat is lefut. Két épületen belül már karnyújtásnyira volt a nőtől. Az elugrott egy tetőről, de lábujja alig érte el a következő peremét. Megcsúszott, leesett, és a cserepekben kapaszkodott meg. Tániel bőven túlugrotta az épületek közti távolságot. Megállt, megfordult, és kész volt a Kiváltságos szemébe döfni a bajonettjét. A nő elengedte a tetőt, és a lenti utcára zuhant. Tániel káromkodott, de csak egy pillanatig hezitált, mielőtt utánavetette magát. Még a legnagyobb lőportranszban is megfájdult a lába és megremegett a teste, amikor földet ért. Guggolva landolt a Kiváltságos mellett, aki már talpon volt. Tániel ösztönösen döfött a bajonettjével, és érezte, hogy célba talál. A nő föléje görnyedt, kesztyűs keze alig harminc centire volt Tániel fejétől. Az arca egy olyan idős nőé volt, aki egykor rendkívül gyönyörű lehetett, de megviselt bőrét most ráncok csíkozták, szeme sarkából

szarkalábak nőttek ki. Nyögött egyet, aztán lefordult Tániel bajonettjének végéről. – Fogalmad sincs, mibe ártod magad, fiú. – Hangja halálos suttogás volt. Tániel hallotta Gothen fegyvereinek csörgését, ahogy a varázsrontó célzásra emelt pisztolyokkal odafutott mögé. Tániel alatt morajlani kezdett a föld. – Hasra! – Gothen Tániel és a Kiváltságos közé ugrott. A talaj recsegett, széttöredezett, majd eltűnt alóluk. Tániel teste majd szétszakadt a ránehezedő nyomástól. Úgy érezte magát, mintha begyömöszölték volna egy ágyú csövébe, hogy a robbanás hajtóanyagaként használják. Szédült, zúgott a füle, és lüktetett a feje. Mindenfelé faldarabok potyogtak köröttük. Amikor a por kezdett elülni, Tániel látta, hogy Gothen még mindig fölötte guggol, és grimaszol. A varázsrontó kinyitotta egyik szemét. Ajka mozgott, de Tániel semmit sem hallott. Hullámzott az egész világ. Felállt, és körülnézett. Ka-poel közeledett felé a zűrzavaron át, Julene nem sokkal mögötte. A környező épületek mind teljesen eltűntek, nyomuk sem maradt, csak a roncsokkal és porfelhővel teli dohos pincéik árulkodtak egykori helyükről. A törmelékek közt vérfoltokat és húsdarabokat lehetett látni. Azokban az épületekben emberek voltak – emberek, akiket nem védelmezett varázsrontó a robbanástól. Tániel reszketve szívta be mélyen a levegőt. Julene egyenesen odamasírozott hozzá, és letaszította remegő lábairól. Ka-poel közéjük csusszant, néma tekintetének erejétől Julene hátralépett. Még jó pár másodperc eltelt, mire Tániel hallása eléggé visszatért ahhoz, hogy értse, mit kiabál Julene. – …engedted! Hagytad, hogy megszökjön! Átkozott bolond! Tániel feltápászkodott, és a vállánál fogva finoman eltolta az útból Ka-poelt. Julene előrelépett, és Tániel arcába öklözött. A férfi feje hátralendült, és gondolkodás nélkül reagált: a következő ütést elkapta félúton, és kicsavarta a nő kezét. Pofonvágta. – Állítsd le magad, az ördögbe. – Tániel megfordult, és vért köpött. – A Kiváltságos meghalt. Ki van zárva, hogy ezt bárki túlélhette. – Nem halt meg. – Julene arca vöröslött, de nem folytatta a harcot. – Még mindig érzem őt. Elmenekült.

– Háromarasznyi acéllal nyársaltam fel! Azután aligha sétált el. – Azt hiszed, árthatsz neki acéllal? Tényleg azt hiszed? Nem tudsz te szart sem. Tániel vett egy mély, megnyugtató levegőt, majd felszippantott egy kis lőport. – Ka-poel – szólalt meg. – Tényleg még mindig él? Ka-poel kis kezeibe vette Tániel puskájának végét, belenyúlt a bajonett élét borító vérbe, majd elkente az ujjai közt. Egy másodperccel később bólintott. – Tudod követni? Ka-poel ismét bólintott. Julene gúnyosan felnevetett. – Még én sem tudom követni – mondta. – Eltüntette a nyomait. Még sebesülten is sokkal erősebb, mint gondolnád. Ez az átkozott lány nem fogja megtalálni. – Pole? Ka-poel felhorkantott, és elfordult. Várt, amíg biztos volt a dolgában, majd irányt mutatott. – Már tudjuk, merre menjünk – közölte Tániel. – Szedd össze magad, és figyeld, hogy dolgozik egy igazi nyomkövető. – Jelzett Kapoelnak. – Mutasd az utat. Tániel szemét az esőtől védve nézett fel Julene-re. A nő karba font kézzel állt fölötte, az arcán húzódó sebhelyet ellenséges vigyor torzította el. – Két nap telt el – mondta. – Ismerd be, hogy a kis barbár kedvenced képtelen megtalálni azt a ribancot, aztán menjünk ebből az esőből, és szóljunk Tamásnak, hogy baj van. – Ilyen könnyedén feladnád, mi? – Tániel a kanálisban tartotta a kezét, és próbált nem arra gondolni, hogy miféle anyagok tocsognak az ujjai között. A lefolyók mindent összegyűjtöttek az emberi ürüléktől kezdve a halott állatokig, és bármi egyéb szemetet és sarat, ami felhalmozódott az utcákon. Az ilyen viharokban aztán az egész lezúdult a város alatti nagy csatornákba. Ez a lefolyó el volt dugulva, így aztán Tániel vállig merült az esővízbe és a mocsokba, és ezt sem élvezte

jobban, mint Julene állandó szekálását. – Tudod, ugye, hogy Tamás nem fizet ki, amíg el nem végezzük a munkát? – Meg fogjuk találni – válaszolta a nő. – Csak nem ma. Nem ebben az esőben. Ez a vihar az ő műve. Érzem. Örvénylenek benne a Másból előhívott aurák. Túlságosan elfedik a nyomait, de ha az eső eláll, majd én újra a nyomára bukkanok. – Ka-poel már a nyomára bukkant. – Tániel kicsit erőlködve lejjebb nyúlt, arca beleért a mocskos pocsolyába. Kitapintott valami keményet, megragadta a kezével, és kihúzta. – Utcaköveket kapargatott az ujjbegyeivel, hogy beugorj minden árokba innen… Az meg mi a pokol? Tániel feltápászkodott. A kezében tartott szürke sárrög úgy nézett ki, mintha száz különböző csizma talpáról származott volna. Felfordult a gyomra a szagától, ezért teljes kartávolságra tartotta magától. Az egész rög egy fadarabon csüngött. A tócsa, amelyben állt, egy cuppanó, szívó hang kíséretében lassan apadni kezdett. – Azt hiszem, egy törött sétapálca – mondta Tániel. Ka-poel odajött, hogy megnézze magának a bűzlő sárrögöt. Fejét fel és távol tartva tőle megbökte egyik ujjával, és az orra hegye fölül vizsgálgatta. Ujjai hirtelen belemélyedtek, majd összeszorítva bukkantak elő újra. Julene odahajolt. – Mi az? – Megrázta a fejét. – Semmi. Buta lány. Tániel megmosta kezét a környék legtisztább pocsolyájában, majd elvette ingét és szarvasbőr kabátját Gothentől. – Élesebb szemre van szükséged – mondta Julene-nek. – Az egy hajszál. A Kiváltságos hajából. – Megtalálni a Kiváltságos egyetlen hajszálát ebben a sártengerben? Lehetetlen. És még ha tényleg az övé is, mire megyünk vele? Tániel vállat vont. – Megtaláljuk őt. Ka-poel arrébb sétált, és kinyitotta a hátitáskáját. Pár másodpercig a többieknek háttal állva dolgozott. Amikor megfordult, megigazította táskáját a vállán, és kurtán bólintott. Megbökte a mellkasát, majd olyan mozdulatot tett a kezével, mintha megragadna vele valamit. Tániel vigyorogva gombolta be az ingét. – Megtaláltuk.

Leintettek egy bérkocsit. Ka-poel ült fel a hajtó mellé, hogy mutassa neki az utat, Tániel, Julene és Gothen pedig bemásztak a kocsiba. Amint az ajtó bezáródott, Julene hangot adott undorának. – Bűzlesz, mint a trágya. Inkább ázok az esőben, mintsem hogy idebent üljek veled. Kint leszek a küszöbön. – Azzal kilendült az ajtón. A következő pillanatban a hintó meglendült. – Ka-poel követni tudja a Kiváltságost egy hajszállal? – kérdezte Gothen, amikor már jó pár perce úton voltak. Térde kényelmetlenül közel volt Tánieléhez. – Egyetlennel nehéz lenne – magyarázta Tániel. – Segít, ha van más is. Vér a bajonettemről, egy letört körömdarab az utcán – a Kiváltságos rágja a körmét –, egy szempilla. Egyik elvezet a másikhoz. Minél több van belőlük, annál könnyebb Ka-poel dolga. Ha ezt a Kiváltságost meg akarjuk lepni, szükségünk van a pontos tartózkodási helyére. Tániel kinyitotta vázlatkönyvét, lapozni kezdte, és egy pillanatra megállt Vlora két lap közé beszúrt portréjánál, mielőtt továbbment volna a Kiváltságos befejezetlen vázlatára. Emlékezetből rajzolta, de négyük közül ő volt az egyeden, aki jól szemügyre tudta venni a nőt. Gothen megnézte magának a képet, aztán Tániel becsukta a könyvet, és visszadugta a kabátjába. – Hogy működik Ka-poel mágiája? – kérdezte Gothen. – Fogalmam sincs. Sosem láttam varázsolni, legalábbis nem úgy, ahogyan mi gondolunk a varázslásra. Nincsen szó sem rángatózó ujjakról, sem elemi aurák megidézéséről. – Már rég felhagyott vele, hogy megértse a lány mágiájának működését. Gothen egy perc múlva megköszörülte a torkát. Nem nézett közvetlenül Tánielre, de arcán ravasz mosoly terült el. – Julene és én kötöttünk egy fogadást. Tániel kiszórt a kezére egy csík lőport, és felszippantotta. – Miről? – Julene szerint együtt hálsz a barbárral. Szerintem meg nem. – Nem éppen úriemberhez méltó fogadás – jegyezte meg Tániel. – Mindannyian katonák vagyunk – válaszolta Gothen kiszélesedő vigyorral. – Mennyiről szólt a fogadás? – Száz kranáról.

– Ennyit a női megérzésről. Mondd meg neki, hogy tartozik neked százzal. – Gondoltam – mondta Gothen. – A férfiakat sokkal könnyebb kibogozni, mint a nőket. Előfordul, hogy úgy nézel rá, a barbárra, de még akkor is csak egy kis vágyódást látni rajtad, nem egy szerető pillantását. Tániel rosszalló tekintetet vetett a varázsrontóra, és a székében fészkelődön. Nem igazán tudta, hogyan reagáljon. Egy tiszti környezetben ezért párbajra hívná a fickót, de itt… nos, ahogy Gothen mondta, mindketten katonák. – Ka-poel még csak egy gyerek – szólalt meg végül Tániel. – És különben is, amióta csak ismertem, el voltam jegyezve egy másik nővel. – Á. Fogadd gratulációmat. – Az eljegyzést lefújtuk. – Bocsánatot kérek – mondta Gothen, és elfordította a tekintetét. Tániel újabb csíkot szórt ki a kezére. Nemtörődöm módon meglengette a levegőben a dohányszelencéjét. – Ne is foglalkozz vele. – Felszívta a feketelőport, mélyen beszívta a levegőt, és nekidöntötte a fejét a hintó oldalának. Hallgatta az eső kopogását a tetőn, a ló patáinak csattogását az úton és a kerekek forgását a kövezeten. Oly sok zaj, amely elnyomhatná a gondolatait. Vajon hol jár éppen Vlora? Talán most érkezik meg Adopestbe. Vagy talán már korábban megérkezett, és Tamás megbízásából el is ment valahová. Minden egyes néma pillanatban, amióta odaszögezte a falhoz azt a saját kardján letűzött lepkeként tekergőző piperkőcöt, próbálta kiűzni a kérdést a fejéből. Hol romlott el minden? Hibát követett el, amikor elment Fatrasztába, és belekeveredett egy háborúba, csak hogy lenyűgözze Tamást. Túl sokáig hagyta magára Vlorát. A férfi, aki ágyba vitte, egy hivatásos szívtipró volt. Nem a lány hibája. Dühében ökölbe szorította a kezét. Vajon azért volt mérges, mert szerette Vlorát? Vagy azért volt mérges, mert egy másik férfi bemocskolta a nőjét? Egyáltalán tényleg az ő nője volt Vlora? Tániel nem is emlékezett olyan időkre, amikor nem úgy volt, hogy ők ketten összeházasodnak majd. Tamás minden elképzelhető helyzetben összeboronálta őket. Vlora tehetséges lőpormágus, és minden esély megadatott rá, hogy a gyerekeik is hasonlóan tehetségesek lesznek.

Tamás évek óta szorgalmazta az együttlétüket. Ami azt illeti, Vlora mindig is inkább Tamás jövőbeli menyének számított, mint Tániel jövőbeli feleségének. Elfojtotta ezt a gondolatot, és vele a Tamás csalódottsága miatt érzett elégtételét is. Most már egyáltalán nem kellett megnősülnie, ha nem akart – vagy saját maga kereshetett magának feleséget egy előre elrendelt lőpormágus-ara helyett. Talán éppen Kapoelt. Tániel hangosan felkuncogott, és nem törődött Gothen kíváncsi pillantásával. Tamás teljesen begőzölne, ha Tániel elvenne egy külföldi barbárt. Jókedve azonban elhalt, és ellen kellett állnia a kísértésnek, hogy kinyissa a vázlatkönyvét, és Vlora rajzát nézegesse. – Szörnyen kedves városrész – jegyezte meg Gothen, kirángatva gondolataiból Tánielt. A varázsrontó épp csak annyira húzta el a függönyt, hogy ki lehessen látni mögüle. A következő pillanatban a hintó megállt, és Tániel kinyitotta az ajtót. A Szamáliai körzetben voltak. Az egész város fölött sűrű füst gomolygott, amely belekeveredett a könnyű esőbe, és csípte Tániel szemét. A környékre csend telepedett – a csőcseléket már két napja lecsillapították, és randalírozásaik nem sokat hagytak meg az egykor tekintélyes kastélyokból. Csak füstölgő romok, és kibelezett házak maradtak utánuk. Leszámítva ezt az egyet. A lakóház három emelet magas volt, ősi, szürke kövekből építették. Régi, korlátokkal és körerkélyekkel ellátott palotákról mintázták. A falak megfeketedtek a körülöttük tomboló tüzektől, de maga a ház sértetlennek tűnt, és nem volt nehéz rájönni, hogy miért. A korlátok mögött katonák álltak, az utcáról köveket szedtek fel, és a főbejárat előtt derékmagas fallá tornyozták azokat. Mögötte még több katona gubbasztott, és tüzelésre kész muskétákkal, nyílt ellenségességgel figyelték Tániel hintóját. A férfi kiugrott a kocsiból. Julene már az utcán állt, éppen a kesztyűjét igazította. Ka-poel is lemászott a hajtó mellől. – Kinek a háza ez? – kérdezte Tániel a férfit. Az megvakarta az állát. – Westeven tábornoké. Egy csapat katona jött ki az épületből, és egyenesen feléjük tartott. Tániel érezte, ahogy a gyomra megfeszül. Mind a túlságosan is ismerős szürke-fehér egyenruhát viselték a Csatlósok magas, tollas kalapjával.

Azt hitte, hogy a Csatlósokat kiirtották, most mégis itt voltak, és a királyi őrség korábbi vezetőjének rezidenciáját őrizték. Westeven tábornok közel járt a nyolcvanhoz, minden szempontból vénségnek számított, de úgy tartották, hogy még mindig agyafúrt és éber. Adró összes parancsnoka közül egyedül Westevennek volt Tamáséhoz mérhető hírneve. – A tábornok a városban van? – kérdezte Tániel. Tamás minden bizonnyal gondoskodott róla. Nem hagyhatott ekkora elvarratlan szálat. – Hallottam egy ilyen pletykát, igen – válaszolta a hajtó. – Elvileg Noviban volt szabadságon. De félbehagyta, és tegnap visszatért. Tániel Ka-poelra pillantott. – Biztos vagy benne, hogy itt van? A lány bólintott. – A pokolba. A Csatlósok Tánieltől öt lépésre álltak meg. Századosuk egy savanyúképű, idősebb férfi volt, Tánielnél úgy fél fejjel magasabb. Amikor kiszúrta Tániel lőporos hordóját a mellkasán, szája gúnyos mosolyra húzódott. – Van egy nő ebben a házban – mondta Tániel a pisztolyát tapogatva. – Egy Kiváltságos. Azért vagyok itt, hogy Tamás tábornagy nevében letartóztassam. – Mi itt nem ismerjük el árulók fennhatóságát, fiú. – Szóval beismered, hogy a védelmetek alatt áll. – A hölgy a tábornok vendége – mondta a százados. A vendége. Csatlósok állnak Westeven tábornok irányítása alatt, és most már egy Kiváltságosuk is van? Tániel veszélyes területre tévedt. Puskákat látott a korlátokon és az azok fölötti emeletek ablakaiban is. A Csatlós százados kardot és pisztolyt tartott magánál. Két őrénél hosszú, karcsú puskák voltak, öklömnyi tölténytárakkal – légpatronok és légpuskák. Fegyverek, amelyeket kifejezetten úgy terveztek, hogy ellenálljanak a lőpormágusok erejének. A fenti céllövők egy része kétségkívül ugyanilyen fegyverekkel volt felszerelve. Julene-nel és a varázsrontóval alighanem be tudna hatolni a kastélyba. A katonákkal elbánnának, de a Kiváltságos már más lapra tartozott. Érezte, ahogy Julene megérinti a Mást. Tániel felemelte a kezét. – Ne – mondta. – Vissza.

– Vissza a fenéket – válaszolta Julene. – Keresztülégetem magam ezeken a… – Gothen – szakította félbe Tániel. – Tartsd féken. – El kellett innen tűnnie, és figyelmeztetnie Tamást. Ha Westeven tábornok a városban volt, nem tart majd neki sokáig összegyűjteni a seregeit. Gyorsan fog támadni, és egyenesen a szívet veszi célba. Tániel megnedvesítette az ajkát. – Menjünk. – Uram – szólalt meg az egyik Csatlós. – Az ott Kétlövetű Tániel. – Be a hintóba – mondta Tániel. – Indulunk. Kocsis! A katonák leengedték muskétáikat. Tániel felugrott a hintó küszöbére, majd elővette a pisztolyát, és megpördült. Mellbe lőtte az egyik Csatlóst, mielőtt az egyáltalán felemelhette volna a fegyverét. Bedobta pisztolyát a hintó ablakán, és a Csatlósokra nézett, érzékeivel kinyúlva a lőporuk felé. Ketten közönséges muskétákat hordtak, a századosuknak pedig pisztolya volt. Náluk lennie kell tartalék lőpornak. És valóban, könnyedén meg is találta az azt tartalmazó szarukat. Elméjével megérintette a lőport, egyetlen szikrát csiholva. A robbanás majdnem lerepítette a hintóról. A lovak felnyerítettek, Tániel pedig kétségbeesetten kapaszkodott az életéért, ahogy rémülten vágtatásba kezdtek. Visszapillantott, és látta, hogy a Csatlós százados szabályosan kettérobbant. Egyik társa próbált felülni, a többiek mind véres cafatokként szóródtak szét az úton. Senki sem vesződött azzal, hogy a menekülő hintóra lőjön. Amikor a hajtó végre visszanyerte az uralmat az állatok fölött, Tániel bedugta a fejét a kocsiba. – Keresztül tudtam volna verekedni magam rajtuk – jegyezte meg Julene. – És mindnyájunkat megöltél volna. Legalább két tucat, légpuskával felfegyverzett katonájuk tartott szemmel minket, nem is beszélve a bent bujkáló Kiváltságosról. Ti ketten most szálljatok ki, és tartsátok szemmel azt a házat. Ha a Kiváltságos távozik, kövessétek, de ne kíséreljetek meg berontani. – Te hová mész? – kérdezte Gothen. – Figyelmeztetem az apámat. Tániel felmászott a hajtó mellé, és szólt neki, hogy lassítson le egy kicsit. Gothen és Julene a másik oldalon kiugrottak, és egy sikátor felé indultak. Tániel szinte remélte, hogy a parancsai ellenére mégiscsak

megrohamozzák a házat, hogy többé ne kelljen foglalkoznia velük. De arra a mágusrontóra szüksége volt. – Jól meg lesz fizetve – mondta Tániel a hajtónak. Az összeszorított szájjal bólintott. – Vigyen a Nemesek Házába. Amilyen gyorsan csak lehet.

8. FEJEZET

– Olem, tudta, hogy valaki írt rólam egy életrajzot? – kérdezte Tamás. Olem magához tért az ajtó melletti henyéléséből. – Nem, uram, nem tudtam. – Nem sokan tudják. – Tamás összeérintette ujjait, és az ajtót figyelte. – A királyi társaság az összes példányt felvásároltatta és elégettette – de legalábbis a többségét. A szerző, Lord Samurset, elvesztette a korona kegyét, és száműzték Adróból. – A királyi tanácsnak nem tetszett a portréja? – Ó, egyáltalán nem. Nagyon részrehajló volt a lőpormágusok felé. Szerinte fantasztikusan modern fegyverek, amelyek egy nap majd teljesen leváltják a Kiváltságosokat. – Veszélyes feltevés. Tamás bólintott. – Én viszont a magam hiú módján igencsak élveztem a könyvet. – Mit írt önről? – Samurset szerint a házasságom konzervatívvá tett, a fiam születése könyörületessé, a feleségem halála pedig mindkét tulajdonságomat tárgyilagossággal szilárdította meg, és így hasznossá tette azokat. Azt mondta, hogy a gurlai hadjárat alatti tábornagyi rangra emelkedésem

volt a legjobb, ami az adrói hadsereggel az utóbbi ezer évben történt. – Tamás elutasítóan legyintett. – Többnyire ostobaság, de egyvalamit meg kell vallanom. – Uram? – Előfordul, hogy képtelen vagyok akár könyörületes, akár igazságos lenni, mert csak színtiszta dühöt érzek. Ilyenkor olybá tűnik, mintha megint húszéves lennék, és minden problémára két húsz lépés távolságra lévő pisztoly jelentené a megoldást. És Olem, egy parancsnok számára ez a létező legveszélyesebb érzés. Éppen ezért, ha bármikor úgy tűnne, hogy elveszítem az önuralmamat, azt akarom, hogy közölje velem. Semmi idegeskedés meg udvarias köhögés, csak mondja egyenesen a szemembe. Meg tudja ezt tenni? – Meg tudom. – Helyes. Akkor küldje be Vlorát. Tamás nézte, hogy fia egykori menyasszonya meglehetősen zaklatottan belép a szobába. Sokan rideg emberként gondoltak Tamásra, és ő bátorította ezt a szemléletet. Talán a fia megszenvedett emiatt, de Tamás tudta, hogy számító természete alatt heves a vérmérséklete, és most életében először szeretett volna agyonlőni egy nőt. Összefűzte ujjait az előtte heverő asztalon. Száját a mosoly és a fintor közti kétértelmű pozícióba merevítette. Vlora klasszikus alakú, sötét hajú szépség volt, széles csípővel és kis mellekkel, amelyeket kiemelt az adrói katonák szoros, kék egyenruhája. Az apja egy báró örököse volt, aki a lehető legelfuseráltabb spekulációkkal elvesztette a vagyonát. Családjuk pénzének maradékát egy fatrasztai aranybányába fektette, amely két hónappal a munka megkezdése után kimerült. Egy évvel eme utolsó kudarca után, amikor Vlora még csak tízéves volt, a férfi meghalt. A lányra hónapokkal később talált rá Sabon egy bentlakásos iskolában, ahová még élő rokonai helyezték. Egy elhagyott gyermek volt különleges képességgel: nem pusztán tucatnyi lépés távolságból tudta meggyújtani a lőport, mint a legtöbb Különb, hanem akár több száz méterről is. Tamás befogadta, gondoskodott a neveltetéséről, és karriert biztosított neki a hadseregben. Hol romlott el a dolog? – Uram – vágta magát vigyázzállásba Vlora. Tamás azon kapta magát, hogy egy láthatatlan pontra bámul a lány feje fölött, miközben próbálja visszafojtani a haragját. – Vlora lőpormágus jelentkezik, uram.

Tamás összerezzent. A lány tizennégy éves kora óta Tamásnak szólította, és soha egyetlen lélek sem fűzött megjegyzést ehhez a pimasz bizalmaskodáshoz. Sokkal inkább tekintett rá apaként, mint Tániel valaha is. – Ülj le – parancsolta Tamás. Vlora engedelmeskedett. – Sabon értesített a fejleményekről? – Érezte, hogy a lány az arcát tanulmányozza. Ő továbbra is a feje fölé nézett. – Sok embert veszítettünk, uram – mondta Vlora. – Sok barátot. – Súlyos csapás ez a lőportársaságra. Mágusokra van szükségem. Szerettem volna, ha ott maradsz… – A Jilemani Egyetemen, fejezte be gondolatban. Ahol folytathatná a tanulmányait, és folytathatná a fia elárulását. Tamás megköszörülte a torkát. – De itt van rád szükségem. – Itt vagyok. – Helyes. A város északi végében állomásozó hetvenötödik ezredbe küldelek. El kell takarítani az utcákról néhány lázongót, és… – Tamás elhallgatott, amikor halk kopogás hangjára lett figyelmes. Olem csak résnyire nyitotta az ajtót. Egy kommüniké bukkant fel a nyílásban, és a testőr pár másodpercig halkan suttogott az ajtó túloldalán álló valakivel. – Tamás – szólalt meg Vlora hirtelen. – Ha lehetséges, szeretnék Tániel mellett szolgálni. Tamás összerezzent, és visszafogta haragját. – ”Uram”, ha szabad kérnem, katona – csattant fel. – És nem, nem lehetséges. Meg kell tisztítani a várost odafent, így hát a hetvenötödik ezredbe mész. – Ilyesminek mégsem tenné ki Tánielt. Rideg volt, nem pedig kegyetlen. Olem meglebegtette felé a kommünikét. – Uram. – Mi az? – Probléma. – Miféle? – A fiúk barikádokba futottak. – És? – Nagyokba, uram, még ha futtában is húzták fel őket. Nem közönséges fosztogatókról van szó, ezek jól szervezettek. – Hol? – Centestershire-ben.

– Az alig másfél kilométerre van innen. Megtámadták a barikádot? – Igen. – Olem nem tűnt boldognak. – Királyhűek, uram. – Előbb-utóbb fel kellett bukkanniuk – mondta Tamás. – A rohadt király király nélkül maradt emberei. Hányan vannak? – Fogalmunk sincs. Úgy tűnik, éjszaka rendezkedtek be. – Mekkora területet foglaltak el? – Mondtam, uram. Centestershire-t. – Hogyan? A város teljes központját? Olem bólintott. – Átkozott pokol. – Tamás hátradőlt a székében. Hagyta, hogy tekintete Vlorára tévedjen, ahogy a lány árulása miatti dühe birokra kelt azoknak az embereknek az ostobaságával, akik eldobnák az életüket egy halott uralkodóért. Keze remegni kezdett. – Miért? – A szó akaratán kívül bukott ki belőle, amiért azonnal megfeddte magát. Ennél több önuralommal rendelkezett. Kényszerítette magát, hogy a lány szemébe nézzen. Miért árultad el a fiamat? Megbánást látott Vlora tekintetében. Egy magányos, szomorú lány volt, egy olyan gyermek szemével, aki borzalmas hibát követett el. És Tamás ettől nagyon bedühödött. Felpattant, széke a földre dőlt mögötte. – Uram! – kiáltott fel Olem. – Mi van? – Tamás lényegében ráüvöltött a testőrre. – Nem most van itt a helye és az ideje, uram! Tamás állkapcsa hangtalanul mozgott. Végül is én mondtam neki, hogy szóljon rám. Az iroda ajtaja kivágódott, és Tániel tántorgott be rajta, olyan nehezen lélegezve, mintha mind az öt lépcsősort futva mászta volna meg. Megállt az ajtóban, és valósággal ledermedt, amikor meglátta Vlorát. A lány felállt. – Tániel. – Mi történt? – kérdezte Tamás, nyugalmat kényszerítve a hangjára. – Westeven tábornok szövetségre lépett a Kiváltságossal. – Westeven Noviban nyaral. Erről még a puccs előtt megbizonyosodtam. – Tegnap visszatért. Most jövök a házától. Legalább két tucat Csatlós őrzi. Odáig követtük a Kiváltságos nyomait, de nem tudtunk betörni az épületbe. A nő a tábornok vendége.

– A tábornok biztosan nincs a városban. Talán csak az ő házát használják hadműveleti központnak. Tániel besétált a szobába, megállt Vlora mellett, és egyenesen az apja szemébe nézett. – De ha mégis a városban van, gyorsan fog cselekedni. Bármikor lecsaphat. Tamás hátradőlt, és az információn töprengett. Westeven tábornok, a Csatlósok rég visszavonult kapitánya legenda volt. A nemesek és a közemberek egyaránt tisztelték, a világon mindenfelé nyert már csatákat. Ő volt azon kevés katona egyike a világon, akit magával egyenrangúnak tekintett. És a szíve legmélyéig a király embere volt. Tamás maga elé csúsztatta az asztalra a párbajpisztolyos dobozát, és elkezdte megtölteni az egyik fegyvert. – Olem, dobjon ki mindenkit az épületből, aki nem tartozik a hetedik dandárba. Amint a Nemesek Házát biztosítottuk, majd foglalkozunk azokkal a barikádokkal. Lehet, hogy Westeven tábornok áll mögöttük. Olem futva hagyta el a szobát. A többiek követték Tamást a folyosóra, majd le a lépcsőn. Olemmel a második emeleten találkoztak újra, amely tele volt emberekkel – városiakkal, parasztokkal, szegény kereskedőkkel. Mintha a fél város az ottani folyosókra gyűlt volna össze. Olemnek át kellett verekednie magát közöttük, hogy Tamáshoz jusson. – Uram – mondta. – Túl sokan vannak az épületben, órákba fog telni, amíg az összes szobát kiürítjük. Tamás a homlokát ráncolta. – Ki ez a sok ember? – Sor állt a folyosón, és Tamás nem látta az elejét. Megragadta a legközelebbi embert, egy vasmunkást vastag köpenyben, zsebébe tűzött kalapáccsal. – Miért van itt? A férfi enyhén összerezzent. – Hát, bocsánat, uram, azért vagyok itt, hogy az új adóimat vitassam. – A sorra mutatott a kezével. – Mind azért vagyunk itt. – Nem vezettünk be semmilyen új adót – mondta Tamás. – A királyért! Lövés dördült Tamás füle mellett, és a támadó még azelőtt összeesett, hogy akár félig kihúzhatta volna a tőrét. Vlora azonnal nekiállt újratölteni, Tamás másik oldalán pedig Tániel is elővette mindkét pisztolyát.

Az egész csarnok mozgásba lendült. Köpenyek és kabátok hulltak a padlóra, alóluk pedig fegyverek kerültek elő – kardok, tőrök, pisztolyok –, néhányaknak még muskétáik is voltak. Ami egy pillanattal ezelőtt még városi polgárok és közemberek értelmetlen sora volt, az most fegyveres csőcselékké vált. Mind ugyanazzal a kiáltással estek neki Tamás katonáinak. – A királyért! Olem a tömeg nagyobbik része és Tamás közé vetette magát. Elsütött egy pisztolyt, majd kardot rántott, és pillanatok alatt levágott három királyhűt. Tamás is előhúzta a kardját, és felkiáltott: – Hozzám! Hetedik dandár emberei, hozzám! Azokat a katonákat, akiket meglepetett az akció, azonnal levágták. A csarnokban nyüzsögtek a királyhűek, a csapdájuk bevált – nem számítottak viszont sem a három lőpormágusra, sem Olem edzett vadságára. – Vissza a lépcsőkhöz, uram – kiáltott a testőr. – Fel a következő emeletre. Harcolva vonultak vissza, utat vágtak maguknak a lépcsőhöz. A királyhűek tömegével támadtak, számbeli fölényüket igyekeztek érvényesíteni. Tamás Olem mellé lépett, hogy visszatartsa őket, közben Vlora és Tániel mögülük tüzeltek a pisztolyaikkal. A lépcsőt hamarosan ellepte az elégett lőpor sűrű füstje. Tamás élvezettel lélegezte be. Szürke-fehér egyenruhák bukkantak fel a csarnokból. Csatlósok – azok, akik Manhouch személyi testőrségéből megmaradtak. Tizenketten voltak, és hezitálás nélkül rohamoztak, kezükben a legjobb légpuskákkal, felszegezett bajonettekkel. Ezek nem egyszerű királyhűek voltak, hanem még Tamás katonáinál is valamivel jobban képzett harcosok. Sem habozni, sem meghátrálni nem fognak, amíg csak élnek. A Csatlósoknál légpuskák voltak, de a többieknél nem. Tamás érezte, hogy Vlora meggyújt egy lőporszarut, és a Csatlósokhoz legközelebbi férfi felrobbant, húscafatokkal terítve be őket, kettejüket pedig teljesen kiütötte a robbanás. Tamás kinyúlt az érzékeivel, és meggyújtotta a lőport egy férfi még elsütetlen muskétájában. A váratlan robbanás levitte a férfi mellett álló nő arcát. Felértek a harmadik emeletre, a Csatlósok szorosan a nyomukban. Már megindultak a negyedik emelet felé, amikor a levegőt megtöltötték

az elsülő légpuskák puffanásai. Ezek a hangok vérfagyasztók egy Különb számára, mert tudja, hogy a lövéseket neki szánják. Vlora megbotlott, és elterült a lépcsőn. Tániel már feljebb járt, de egy pillanat alatt odaugrott hozzá, felcsúsztatva gyűrűs bajonettjét a puskája csövén, és halk morgással állva útját a Csatlósok rohamának. Meglendítette bajonettjét, és egy képzett hentes gyors, könnyű mozdulatával metszette el egy Csatlós torkát. Elhajolt egy döfés elől, és egy másik Csatlóssal kezdett dulakodni. A férfi legalább egy fejjel magasabb, és húsz kilóval nehezebb volt nála. Tániel a puskája markolatával csapott le rá, olyan bestiális erővel, hogy ellensége orra az agyába robbant. Hang nélkül esett össze. Tamást izgalom járta át, ahogy a fiát figyelte küzdeni. Lehet, hogy Kétlövetű Tánielnek nevezték, de egy gyalogos brutális közelharcképességeivel rendelkezett. Tániel rohamra készen lendült előre a négy megmaradt Csatlós felé. – Tániel! – kiáltott rá Tamás. – Vissza! – Felkapta Vlorát. A lány teste a lőportransz mélyén mintha súlytalan lett volna. Vlora fájdalomtól gyötörve csikorgatta a fogát. – Csontot ért? – kérdezte Tamás. Vlora megrázta a fejét. Tamás puffanást hallott, és egy golyó súrolta a bal vállát, pusztán centikkel hibázva el Vlora fejét. Tamás megfordult, és egy gyomra felé gyorsan közeledő légpuska bajonettjével találta szemben magát. Vlora súlyát áthelyezte egy kézre, előrántotta a pisztolyát, és a Csatlós keresztüllőtt szemmel esett össze. Mire Tamás elérte az ötödik emeletet, az utolsó Csatlósok is holtan hevertek a lépcsőn. A tábornagy és az emberei számba vették a sebesüléseiket. Olemen néhány új vágás virított, amiket össze kell majd varrni, de más gondoskodást nem igényeltek. Vlorát a combján találták el. Elszorította a sebet, és a golyó nem zúzta szét a csontot, úgyhogy rendbe fog jönni. Tánielnek a haja szála sem görbült. Arca bestiális grimaszba torzult, miközben megtisztította puskájára szegezett bajonettjét a belektől. Valamikor Ka-poel is csatlakozott hozzájuk. A vörös hajú lány kénszagtól bűzlött, keze fekete volt. Beletörölte szarvasbőrnadrágjába, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Tamás őt figyeli. A pisztolylövések és a fémes csattanások az alattuk lévő emeleten is kezdtek elhalni. Tamás vett néhány nagy levegőt, és közben Vlora

szívverését hallgatta. Mindketten a falnak dőlve álltak, a lány feje az ő vállán pihent. Tamás ellépett mellőle. Lépések visszhangoztak a lenti emeletről, és a következő pillanatban felbukkant Sabon. Kabátja hajtókáján lőpornyomok éktelenkedtek, egyik karján egy mély kardvágás húzódott. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta őket. – Megsérült valaki? – kérdezte. – Csak könnyebben – válaszolta Tamás. – Hol voltál? – A tiszti kantinban. A semmiből törtek ránk. – Áldozatok? – kérdezte Tamás. Valaki fontos? – Néhány. – A néma kérdésre válaszolva enyhén megrázta a fejét. – Úgy tűnik, főleg csőcselékkel kerültünk szembe. Megleptek ugyan, de amint összeszedtük az embereket, könnyű dolgunk volt. A Csatlósok mind egyenesen érted jöttek. – Biztonságos már a Ház? – Dolgozunk rajta. – Elfogott ellenségek? – Legalább két tucatot fegyvereztünk le harc nélkül. Nagyjából még negyvenet azután, hogy megsebesültek. Westeven tábornok emberei. – Tudom. – Tamás a fiához lépett, és vállára tette a kezét. – Szép munka, Tániel. Tániel lehúzta a bajonettjét, a dobozába tette, és a vállára dobta a puskáját. Gyorsan rápillantott Vlorára, majd kimérten biccentett Tamásnak. – Megyek vissza dolgozni, uram. Tamás nézte, ahogy a fia elindul lefelé a lépcsőn, nyomában a barbár lánnyal. Úgy érezte, mondania kellene még neki valamit, de fogalma sem volt róla, hogy mit. – Sabon. – Uram? – Értesítsd Lady Winceslav-t, és mondd meg neki, hogy szükségünk van a katonáira a városban. Azokat a barikádokat Westeven tábornok tartja, és átkozott legyek, ha a saját embereimet küldöm a halálukba ellenük. Ideje, hogy a zsoldosok elkezdjenek megdolgozni a pénzükért. És készíts elő nekem egy parancsnoki állást a barikádok közelében. A következő csatát már az ő területükön vívjuk. Vlora. – Elhallgatott, és egy darabig mérlegelte a döntését. – Menj Sabonnal. Mostantól a vezérkarom tagja vagy.

– Tániel! Tániel megállt a lépcsőfordulóban, és hátranézett, bizonytalanul, hogy várjon, vagy sem. Ismerte ezt a hangot, és nem akart hallani semmit, amit mondani akart. Lábujjával megbökte az egyik Csatlós holttestét, akit a bajonettjével belezett ki. A férfi szeme megrebbent. Még élt. Felnézett Tánielre, és a fogát csikorgatta. Nem adott ki magából hangot, noha hatalmas fájdalmai lehettek. Tániel tépelődött, hogy sebészt hívjon, vagy megölje. A Csatlós sebe halálos volt. Leguggolt mellé. – Nem éled túl ezt a hetet – közölte vele. – Áruló – suttogta a Csatlós. – Akarsz még élni egy-két napig, hogy Tamás kikérdezhessen? Vagy legyen inkább vége most? A férfi tekintete elárulta a szenvedését, de nem szólt egy szót sem. Tániel kioldotta az övét, összehajtotta, és felkínálta a végét a férfinak. – Harapj rá. A Csatlós ráharapott. Pár másodperc alatt vége volt. Tániel beletörölte a kését a Csatlós nadrágjába. Kirántotta az övét a fogai közül, majd felállt, és visszacsatolta magára. Miért csinálta ezt? Az egyetemen kellene lennie, és lányokat kellene kergetnie. Megpróbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor egy lányt hajszolt. Az első éjszakáján Fatrasztában, mielőtt kitört a háború, találkozott eggyel egy kikötői bárban, és egész éjjel flörtöltek egymással. Ha egy kicsit részegebb lett volna, talán ágyba is viszi, de eszénél maradt, és emlékezett Vlorára. Azon tűnődött, vajon még mindig ott van-e az a lány. Volt róla egy rajza a könyvében. A Csatlós békében hevert a lábainál, leszámítva a ronda, mély sebet a hasán, és a torkából szivárgó friss, vörös vonalat. Ka-poel úgy egy méterre állt tőle, csendben, mint mindig. Szinte lenyűgözve bámulta a halott Csatlóst. – Mennünk kell – mondta Tániel Ka-poelnak. – Tániel, várj. Vlora lerohant a lépcsőn. Megbotlott, megkapaszkodott a korlátban, majd lehajolt, és leült a lépcső közepén. Egyik kezét a combján esett sebre szorította.

Egy darabig csak nézték egymást, és Vlora volt az, aki elkapta a tekintetét, le a Tániel lábánál heverő holttestre. – Hogy vagy? – kérdezte. – Élek – válaszolta Tániel. Hosszú csend következett. Tániel hallotta, ahogy apja odafent parancsokat kiabál. Tamást még csak fel sem izgatta a hirtelen támadás. A szíve legmélyéig harcos volt. Néhány katona elment mellettük, kettő felfelé, egy lefelé. A lenti csarnokban mozgolódás támadt, ahogy Tamás emberi összeterelték a sebesült foglyokat. – Bocsáss meg nekem – nyögte ki végül Vlora. Könnyek csorogtak végig az arcán. Tániel ellenállt a késztetésnek, hogy odarohanjon hozzá, ellássa a sebét, és megnyugtassa. Érezte a fájdalmát, az érzelmit és a fizikait is, de a lőportranszban mindez nem volt hatással rá. Nem engedte, hogy hatással legyen rá. Hüvelykujját az övébe dugta, és összeszorította az állkapcsát. – Menjünk – mondta Ka-poelnak.

Adamat frusztráltan csikorgatta a fogát. Hét nap telt el a puccs óta, és azóta, hogy elment Uszkanhoz, és csak még több kérdést kapott válaszok helyett. Ki égetett ki lapokat vallás- és mágiatörténelmi könyvekből? Ki vitte el a többi könyvet? És mi a pokol Kresimir Ígérete? Adamat megállt a bérkocsijával a Péknegyedben, hogy vegyen egy húspitét, aztán folytatta útját a Hrusch úton át. Olaj, fa, kemence és lőpor erős illata kavargott a fegyverkovácsműhelyek és az öntödék között. Az itteni zaj nagyobb, a tömeg pedig sűrűbb volt a szokásosnál. Minden bolt lépcsőjén ült egy fiú, kezében egy köteg papírral, rendeléseket rögzítve és számokat jelentve, miközben jól öltözött úriemberek vegyültek a legalacsonyabb rangú gyalogsági katonákkal. A sarkon egy utcai árus állt, és arról kiabált, hogy az új Hrusch puska megvédi egy férfi otthonát. A fegyverkovácsok olyan iramban adták el a puskákat, amilyenben csak készíteni tudták őket. Adamat átlapozta az aznapi újságot. Azt írták benne, hogy Kétlövetű Tániel a városban van, hősként tért vissza a fatrasztai függetlenségi háborúból. Most egy szökevény Kiváltságost üldözött, aki egyesek

szerint a királyi társaság egy túlélő tagja, mások szerint viszont egy Tamás lőportársaságát szemmel tartó kez kém volt. Akárhogy is, már egy egész háztömböt a levegőbe repített, és több tucatnyian haltak vagy sebesültek meg miatta. Adamat remélte, hogy vagy elkapják a Kiváltságost, vagy elhagyja a várost, mielőtt még több vér folyik. Épp elég fog folyni a Westeven és Tamás közti közelgő összecsapásban. A királyhűek elbarikádozták Centestershire-t, vagyis szinte Adopest teljes központját. Megelőző csapást mértek Tamás erőire, csak hogy azok visszaverjék őket. Most úgy tűnt, az egész népesség visszafojtott lélegzettel vár. A csaknem nyolcvanéves Westeven tábornok a város minden királyhűjét összegyűjtötte egyetlen helyre, és elég barikádot emelt, hogy az egész átkozott hadsereget feltartóztassa. Ráadásul a jelek szerint mindezt egyetlen éjszaka vitte véghez. Tamás tábornagy válaszul behívta az Adom Szárnyai zsoldoscsapat két teljes hadtestét, hogy fegyverek és tüzérség sokaságával zárja körül Centestershire-t. Még egyetlen lövés sem dördült el. Mindkét férfi elég sokat látott már ahhoz, hogy ne akarják Adopest közepét csatatérré változtatni. Amennyire Adamat meg tudta ítélni, az egész egy átkozott rémálom volt. A Kilencek két legünnepeltebb parancsnoka nézett farkasszemet egymással egy egymilliós városban. Ebből senki sem jöhet ki győztesként. És mégis, az élet ment tovább. Az embereknek ugyanúgy kellett dolgozniuk és enniük, mint egyébként, és akik nem voltak közvetlen részesei a konfliktusnak, azok távol maradtak tőle. Tamás bámulatos munkát végzett a béke megőrzésével a város többi részében. De hogy semmi se legyen egyszerű, a Nyílt Levéltár, ahol Adamat a legnagyobb eséllyel találhatott rá az egyetemben megcsonkított könyvek ép példányaira, a királyhű barikádok mögött állt. És oda nem szívesen ment volna egyedül. A hintó egy háromemeletes épület előtt állt meg egy mellékutca közelében, az Adopesti nyomornegyed, Magas Talián túlsó végén. Az egész utcában egyetlen bejárat volt, egy fakó olajzöld színű, kétszárnyú ajtó, amelynek egyik fele belülről zárva volt. A festék pattogzott, a vakolat pedig omladozott a félfája körül. Az ajtó másik fele nyitva állt, alacsony férfi támasztotta a keretét. Adamat kivette a hintóból a kalapját és a sétapálcáját, és az egyik kezébe fogta azokat, hogy a másikkal elővehessen egy zsebkendőt, és

eltakarhassa vele a száját, amikor kilépett az utcára. Kifizette a kocsist, és megindult az ajtó felé, szórakozottan hallgatva maga mögött a paták csattogó hangját, amint a hintó eltávolodott. – Kresimir nevére, Jeram, hol találtál almát az évnek ebben a szakában? – Adamat megtörölte az orrát, és visszatuszkolta zsebkendőjét a zsebébe. Az ajtónálló ferde fogsorú mosollyal üdvözölte. – ’stét, uram. Nem láttalak már egy-két hónapja. – Beleharapott a ropogós almába. – A Péknegyedi unokaöcsém egész évben friss gyümölcshöz jut. – Azt beszélik, lehet, hogy háborúba lépünk a Kezzel, ha a tárgyalások rosszul alakulnak – mondta Adamat. – Akkor jövő őszig kell várnod a következő almára. Jeram elfintorodott. – Ilyen az én szerencsém. – Hogy alakulnak a mai meccsek? Foltozott kalapjának pereméről Jeram előhúzott egy megviselt papírdarabot, és megnézte rajta a legfrissebb jegyzeteket. – SouSmith három meccset vitt végig egyhuzamban, Formichael meg eddig kettőt nyert meg. Úgy néznek ki, mint akik mindjárt összeesnek, de a bíró be van sózva és azt mondja, hogy még ebben az órában egymásnak mennek. – Összesen öt meccsen vannak túl? – horkant fel Adamat. – Szánalmas harc lesz, alig fognak tudni megállni a lábukon. – Igen, mindenki ezt mondja, és így még nem is nagyon vannak fogadások. Akik mégis fogadtak, azok Formichaelre tették a tétjüket. – SouSmith erőseket üt. Jeram ravasz pillantást vetett rá. – Feltéve, ha célba talál. Formichael kipihentebb, fiatalabb, és feleannyit nyom, mint SouSmith. – Ugyan már. Ti fiatalok mindig azt hiszitek, hogy az öregekből már elszállt a harci szellem. Jeram felkuncogott. – Jól van, na, hát akkor mi legyen, főnök? – Hátsó zsebéből elővett egy összehajtogatott, koszos, rég kitörölt sorokkal teli papírt, kiterítette az ajtófélfára, és egy széndarabot tartott fölé. – Mik az esélyek?

Jeram megvakarta az állát, egyben kissé összemaszatolta a szénnel. – Legyen kilenc az egyhez. Adamat felvonta a szemöldökét. – Írj be nekem huszonötöt SouSmith-re. – Merész – mordult fel Jeram. – De jellemző. – Leírta a számokat, aztán összehajtogatta a papírt, és visszatuszkolta a zsebébe. Adamat tudta, hogy a papír csak szemfényvesztés. Jeramnak majdnem olyan jó memóriája volt, mint neki, ráadásul Fortély nélkül. Sosem felejtett el egyetlen arcot sem, sosem felejtett el egyetlen számot sem, és sosem csalt egyetlen fogadásnál sem, noha régen sokszor megvádolták vele. Ilyesmi azonban már ritkábban fordult elő, amióta a Tulajdonos átvette a bokszarénát. Nem vette jó néven, ha bárki a bukmékereit gyanúsítgatta. Bent csak a magasban, az eresz alatt lévő döntött, négyszögű ablakokból áradt be némi fény. Adamat áthaladt egy sor függönyön, amelyek tompították a hangot, és elrejtették a benti eseményeket a kíváncsi tekintetek elől. Az épületet rég kibelezték, és most az egész egyetlen nagy helyiségből állt, benne néhány bódéval és elkordonozott szobával, amelyekben a bokszolóknak megadatott némi magány, hogy összeszedhessék magukat a meccsük után. Középen volt az épület névadója, egy tizenkét lépés átmérőjű, kerek verem, négy lépéssel a padlószint alatt: az Aréna. Vaktában elhelyezett széksorok vették körül a vermet, és folytatódtak az épület mindkét oldaláig, és fel, majdnem a tetőig. Adamat átbújt a hátsó széksor alatt, átvágott a másik oldalra, és könyökkel tört utat magának a verem szélén összeverődött tömegben. Tele voltak a lelátók, és az emberek összeérő vállakkal ültek egymás mellett a székekben, amelyek helyet biztosítottak pár száz sétapálcás és kalapos úriembernek, kopott ruhás utcai munkásnak és még két városi rendőrtisztnek is, akik fekete köpenyükkel és cilinderükkel kiríttak a sokaságból. Talán tíz perce fejeződött be egy meccs, és az Aréna dolgozói éppen fűrészport szórtak le, hogy felitassák a vért, és biztosítsák a terepet a következő küzdelemnek. Halk morajlás töltötte meg a helyiséget, ahogy az emberek beszélgettek, és pihentették a hangjukat, felkészítve azt a következő brutalitás üdvözlésére. Adamat belélegezte az izzadság, a mocskok és a harag szagát. Lassan, megremegve engedte ki a levegőt.

A puszta öklű boksz barbár, állatias sport volt. Elvigyorodott magában. Milyen nagyszerű. Vett egy újabb mély levegőt, és disznó szaga ütötte meg az orrát. Az Aréna nemrég még disznóól volt, azelőtt pedig, amikor a Magas Talián még a város legújabb, leggazdagabb, legdivatosabb részének számított, talán egy rakás bolt állt benne. Két félmeztelen férfi jött ki a bokszolok bódéjából a helyiség végén, és egymás mellett, minden cécó nélkül léptek be az Arénába. A munkások kisorjáztak belőle, a bokszolok pedig szembeálltak egymással. A bal oldali férfi alacsonyabb és vékonyabb volt, izmai szálkásak és mutatósak, akár egy csatalónak. Göndör, barna haja bebelógott az arcába, és ilyenkor mindig kifújta onnan. Formichael, a Tulajdonos kedvenc bokszolója – legalábbis amikor Adamat utoljára meglátogatta az Arénát, még az volt. A férfi raktárosként dolgozott, fiatal és jóképű volt, és azt sugdosták, hogy a Tulajdonos többet akar faragni belőle egy egyszerű huligánnál. A jobb oldali férfi kétszer akkorának tűnt, mint Formichael. Haját oldalt ősz szálak díszítették, az állán rosszul vágott szakáll éktelenkedett. Disznószeme volt, mélyen ült az arcában, és egy gyilkos sajátos intenzitásával vizsgálta Formichaelt. Olyan hatalmas karja volt, hogy az ember azt hihette, egy hegyi medvével való birkózásból is győztesen jönne ki. Ökleibe gödrök mélyedtek ott, ahol azok állkapcsokat törtek el, és ahol azok törtek el az állkapcsoktól, arcát pocsék varrások ráncos sebhelyei borították. Megvillantotta törött fogait Formichael felé. Méret- és tapasztalatbeli előnyei ellenére SouSmith nyilvánvalóan fáradt volt. Álla egy hosszú nap nehezen megnyert harcaitól lógott, szeme sarka kimerültségről árulkodott, válla pedig kissé megereszkedett. Ráadásul a tapasztalat már rég nem jelentett semmit. SouSmith öregedett, mellkasa és hasa elernyedt a túl sok ivászattól. A bíró lelépett a ring második lépcsőfokára, és röviden értekezett a két bokszolóval. A következő pillanatban visszalépett, és miután felemelte, majd leejtette a kezét, hátrapattant. Háromszázan üvöltöttek fel, amikor a két bokszoló egymásnak ugrott. Öklök csapódtak húsba tompa puffanásokkal, amelyeket elnyomott a hangok kavalkádja. – Nyírd ki!

– Ontsd ki a vérét! – A hasát! A hasára menj rá! Adamat hangját is elnyomta a szavak nélküli üvöltések kakofóniája. Azt sem tudta, hogy mit mondott, de a szíve a Palágyi miatt érzett frusztrációját, és a felesége meg a gyermekei távolléte miatti dühöt mind kiáltásokba öntötte. Előrehajolt, hadonászó ökleivel utánozta a két férfit, és kiüvöltötte a tüdejét, akárcsak az egész csőcselék. Formichael bevitt egy gonosz döfést SouSmith bordáira. Az öreg arrébb botladozott, a fiatal pedig követte, és a halvány fényben villámló öklökkel sorozta ugyanazt a helyet, amely talán egy régi, törött bordát rejtett. SouSmith remegve eltántorgott a verem oldaláig, amíg már csak a falécek voltak mögötte, amelyek elválasztották a tömegtől. Ujjak nyúltak ki felé, körmök vájtak bele kopasz fejébe, köpések kenődtek szét az arcán. Adamat csak nézte, a bokszoló feje éppen kartávolságon kívül volt neki. – Gyerünk – kiáltotta. – Ne hagyd, hogy sarokba szorítson! Valami hallhatóan megrepedt, és SouSmith fél térdre esett, közben feltett kézzel próbálta védeni magát Formichael csapásaitól. Adamat hangja suttogássá halkult. – Kelj fel, te rohadék – szűrte a fogai között. Formichael SouSmith kezét és karját sorozta, szabályosan leverve azokat, amíg ellenfele már mindkét térdére rogyva szenvedett a támadás ereje alatt. Formichael arcát elöntötte a győzelem ígérete, és lassan csökkentette az ütései erejét, amíg azok már csak puszta legyintések voltak, végül pedig azokat is beszüntette. Hullámzó mellkassal állt, és az előtte térdelő férfit bámulta. SouSmith nem nézett fel. Pfff, gondolta Adamat. Végezz már vele. De Formichaelnek nem voltak ilyen szándékai. Vigyorogva lehajolt, megragadta SouSmith karját, és felrántott őt egyetlen, brutális ütésbe. Az öreg visszazuhant a térdére, egész teste remegett. Formichael el akarta húzni a dolgot, hagyni akarta, hogy SouSmith-t a saját kimerültsége tartsa vissza, és addig akarta püfölni, amíg már csak pép marad belőle. Formichael még sok brutális ütést vitt be, mielőtt hagyta, hogy SouSmith visszaessen négykézlábra. Az öreg arca vérmocskos, péppé zúzott hústömeggé vált. Beleköpött a fűrészporba. Formichael

megfordult, felemelte a kezét, és megfürdött a tömeg éltető morajában. Aztán visszafordult SouSmith-hez. A nagydarab férfi egy szívdobbanásnyi idő alatt állt talpra, és mind a százötven kilója követte az öklét Formichael csinos, fiatal arcába. A becsapódás ereje felemelte Formichaelt a földről. A teste még a levegőben kiegyenesedett, majd úgy pattant le a falécekről, akár valami gyerekjáték, mielőtt a földre zuhant. Még egyszer utoljára remegés futott végig rajta, aztán nem mozdult többet. SouSmith leköpte Formichael hátát, és elfordult, hogy felvánszorogjon a lépcsőn a bokszolok bódéja felé. Kezek nyúltak ki, hogy gratuláció gyanánt megveregessék a hátát; káromkodások szálltak felé az elvesztett fogadások miatt. Adamat begyűjtötte a nyereményét, és várt, amíg a csőcselék nyüzsögni kezdett, hogy észrevétlenül besurranhasson a bódékba. Belépett SouSmith szobájába, és elhúzta maga mögött a függönyt. – Nem akármilyen meccs volt. SouSmith megdermedt mozdulatában, egy vödörrel a feje fölött, és egyetlen pillantást vetett Adamatra. Megdöntötte a vödröt, hogy az abból kiömlő víz lemossa a vér és az izzadság rétegét, aztán egy piszkos törölközővel dörzsölni kezdte a testét. Biccentett Adamatnak, bőre dagadt és lehorzsolt volt a szeme körül, ajka és szemöldöke szétnyílt. – Ja. Okosan fogadtál? – Hát persze. – A rohadék meg akar ölni. – Ki? – A Tulajdonos. Adamat kuncogott, amíg rá nem ébredt, hogy SouSmith nem tréfál. – Miért mondod ezt? SouSmith megrázta a fejét, kicsavarta a vizet vörös-barna törölközőjéből, és beletunkolta egy tiszta vödörbe. – Azt akarja, hogy eltűnjek. – SouSmith messze nem volt ostoba, de mindig rövid mondatokban beszélt. Ha az embernek éveken át püfölik a fejét, nehéz összeszednie a gondolatait. – Miért? Jó bokszoló vagy, emberek jönnek, hogy lássanak harcolni. – Az emberek azért jönnek, hogy fiatal bunyósokat nézzenek. – Beleköpött az egyik vödörbe. – Én már öreg vagyok.

– Formichael legközelebb kétszer is meggondolja, hogy ringbe szálljon-e veled. – Adamat felidézte az Aréna padlóján mozdulatlanul fekvő testet. Úgy kellett kivinniük. – Ha még él egyáltalán. – Élni fog. – SouSmith oldalt megtapogatta a fejét. – És félni fog. – Vagy legközelebb talán gondoskodik róla, hogy gyorsan befejezze – jegyezte meg Adamat. SouSmith felkuncogott, ez azonban röfögő köhögésbe fordult. – Így is, úgy is jó lesz. Adamat egy darabig elnézte régi barátját. SouSmith nem az a fajta ember volt, amilyet a kinézet sugallt. A többi bokszolóval ellentétben nem egy tipikus huligán. Gombszeme mögött éles intelligencia, bütykös ökle mögött egy testvér és egy nagybácsi finom keze lapult. Sokan félreismerték, és éppen ez volt az egyik oka a győzelmi sorozatának. De egyvalamiben senki sem ismerte félre: mindezek mögött, még az intelligenciájánál és családja iránti hűségénél is mélyebben, SouSmith egy gyilkos volt. – Kérdezni szeretnék valamit – mondta Adamat. – Azt hittem, csak hiányoztam neked. – Egyszer azt mondtad, hogy tagja voltál a Kresimir Megszegett Ígérete nevű utcai bandának. SouSmith megdermedt, fülében a törölköző egyik sarkával. Lassan kihúzta. – Tényleg? – Nagyon részeg voltál. SouSmith mozdulatai hirtelen óvatosakká váltak. A bódé egyetlen asztalának fiókjára sandított, amelyben nyilvánvalóan egy pisztoly lapult. De egy ekkora férfinak aligha volt szüksége lőfegyverre. Adamat megnyugtatóan felemelte a kezét. – Nagyon részeg voltál – ismételte meg. – Akkor nem is hittem neked. Ott voltam, amikor kihúzták azokat a fiúkat a csatornából. Nem gondoltam, hogy bárki túlélhette közülük a mészárlást. SouSmith pár másodpercig csak nézett rá. – Talán senki nem is élte túl – mondta. – Talán egyvalaki mégis. – Hogyan? SouSmith a saját kérdésével válaszolt: – Miért?

– Nyomozást folytatok. – Adamat már korábban eldöntötte, hogy mindent elmond SouSmith-nek. – Tamás tábornagynak. Tudni akarja, hogy mi Kresimir Ígérete. Úgy tűnt, ez imponál SouSmith-nek. – Vele nem húznék újat – mondta. – Egyetértek. Szóval van ötleted, hogy mit jelent? SouSmith folytatta a tisztálkodását. – A vezetőnk a királyi társaság egy kibukott tagja volt. – Kinyitotta az asztalfiókját, és elővett belőle egy koszos, régi pipát meg egy dohányzacskót. Mielőtt folytatta volna, meggyújtotta a pipát. – Egy hetvenkedő. Egy barom. Figyelmet akart. Azt mondta, a nevünk arra szolgál, hogy emlékeztesse a királyi társaság tagjait a halandóságukra. Ez volt a leghosszabb mondat, amelyet Adamat az utóbbi években SouSmith-től hallott. – Elárulta, hogy mit jelent? – Szegd meg Kresimir Ígéretét – válaszolta SouSmith a pipáját pöfékelve, és pisztácia ízesítésű dohány illata töltötte meg az apró helyiséget. – És vess véget a világnak. – Mi az ígéret? SouSmith vállat vont. Adamat egy ujjával az álla oldalán dobolt, SouSmith pedig hátradőlt. Többet nem fog mondani. Erről nem. Adamat hagyta, hogy a gondolatai Palágyira terelődjenek. Annak a hitvány bankárnak az emberei még mindig a nyomában jártak. Kiszámíthatatlan volt, de egy SouSmith méretű és hírnevű férfi jelenléte talán sakkban tartja majd az idiótát. Legalább addig, amíg Adamat tartozása esedékessé nem válik, és a törvény Palágyi oldalára kerül. Egyébként SouSmith-nek nagy hasznát veheti zűrös helyeken is – mint amilyen a királyhűek barikádjai mögötti Nyílt Levéltár. – Nincs esetleg szükséged munkára? – kérdezte Adamat. SouSmith apró szemével fürkészte a nyomozót. – Miféle munka?

9. FEJEZET

Tániel éppen a királyhű barikádok lőtávolságán kívül találta apja parancsnoki állását. Az üres utcák úsztak a szemétben, a kövezet nyirkos volt egy rövid, éjszakai esőtől. A városi szagok azzal fenyegettek, hogy túlterhelik az érzékeit, amelyeket az utóbbi két hét szinte állandó lőportransza felélénkített. A világ szartól és félelemtől, meg húgytól és bizalmatlanságtól bűzlött. Ka-poel mellette állt. Még mindig megigézte a város, a történtek után is – oly sok épület, és mindegyik oly magas, bármerre nézett. Nem tetszett neki. Túl sok ember, jelezte egy sor gesztussal. Túl sok épület. Tániel együtt érzett vele. Lőpormágusként abban állt az igazi tehetsége, hogy kilométerekre el tudott repíteni egy golyót – hogy keresztül tudott lőni a legnagyobb csatatereken is. Mi hasznát vette ennek, ha egyszer a látását minden oldalról akadályozták? Tániel másik oldalán Gothen állt. A varázsrontó a fejét vakargatta, ott, ahol még mindig nőtt rajta haj. Kezét három pisztolya egyikének az agyán pihentette, miközben végignézett a barikádokon. – Bejössz velem? – kérdezte Tániel. Gothen megrázta a fejét. – Az apád jelenléte idegessé tesz. – Nem te vagy az egyetlen – morogta Tániel.

Tamás a városközpontban álló, több száz elhagyatott ház egyikében rendezte be a főhadiszállását. Kint katonák nyüzsögtek, de nem az adrói gyalogság ismerős sötétkékjét viselték. Egyenruhájuk vörös, arany és fehér színekben játszott, lobogójuk egy szent aranyszárnyú glóriáját mintázta. Ezek voltak Adom Szárnyai. A katonák többsége ugyan Adróból származott, de mindenféle embert lehetett látni a soraik között. Tániel átvágott az utcán, és csak addig állt meg az egyik őr előtt, amíg az megnézhette magának a lőporos hordós kitűzőjét, majd Ka-poellal a nyomában folytatta az útját befelé. A ház díszterme úgy festett, mint egy parancsnoki sátor. Minden alkalmas felületen térképek hevertek, a sarkokban felszerelések tornyozódtak, még puskák és lőszeres ládák is. Tamás egy asztal mögött állva tanulmányozta a város térképét, a Szárnyak két dandártábornoka társaságában. A tábornagy testőre egy szófán lebzselt és dohányzott a sarokban. Tamás nem nézett fel, amikor a fia belépett. Tániel megköszörülte a torkát. Semmi reakció. A dandártábornokok érdeklődve néztek rá. – Szükségem van Bóra – mondta Tániel. Tamás végre felnézett. Egy olyan ember feszültsége lengte körül, akinek megszakították mély gondolatait. – Bóra? Tániel a szemét forgatta. – Borbadorra. Szükségem van a segítségére. Tamás a homlokát ráncolta. – Jelenleg a városnak még csak a közelében sem akarok Kiváltságosokat tudni. – És mi van azzal a zsoldossal, akit a nyakamba varrtál? Julene-nel? – Az más. A Kiváltságos Borbador tagja volt a királyi társaságnak. – Ahonnan száműzték – jegyezte meg Tániel. – És Bo nem szívelte néhai királyunkat. A pénz és a bordélylányok miatt csatlakozott a társasághoz. – És azért száműzték, mert ágyba vitte a királyi társaság vezetőjének kedvenc szeretőjét – mondta Tamás. Ellépett az asztaltól, és egy székbe süllyedt. A szemét dörzsölte, mintha a kimerültséget próbálná elűzni belőle. – Néhány hónapja majdnem visszavették őt, de úgy intéztem, hogy áthelyezzék a Hegyőrségbe, hogy amikor lemészárolom a királyi társaságot, ne legyen köztük. Odafigyelek az ilyesmire.

Tániel villanásnyi hálát érzett, és gyűlölte magát érte. Tamás témát váltott. – Hogy alakul a vadászat? Tániel állva tette meg a jelentését, annak ellenére is, hogy apja székkel kínálta. – A Westeven-házat elhagyták. A Kiváltságos sincs már ott. Jól tünteti el a nyomait, és bár Ka-poel módszerei pontosak, nem elég gyorsak ahhoz, hogy lépést tartsunk valakivel, aki folyamatosan mozgásban van. – Julene majd a nyomára bukkan. – Julene több bajjal jár, mint előnnyel. Tamás kiegyenesedett ültében. – Julene bőven megéri a pénzét. Már korábban is megoldott nekem problémákat. Diszkrét és megfontolt. – Problémák, mi? Mint az a három adrói Kiváltságos, akik tavaly eltűntek? Benne volt a fatrasztai újságokban. Kezdték túl hangosan ellenezni a lőportársaságodat, ha jól emlékszem. – Jól emlékszel – mondta Tamás. – És megbízol Julene-ben? – Amíg fizetek neki, addig igen. – Tamás, Julene egy lőporos hordó rövid kanóccal. Megtámadta a Kiváltságost, ő és a varázsrontó, egyedül, a parancsaim ellenére. Vagy halálvágya van, vagy van ebben valami személyes a számára. – Mikor neveztelek ki téged parancsnoknak? – Tamás felállt, az asztalához lépett, és töltött magának egy pohár vizet. Tániel megmerevedett. – Úgy éreztetted, hogy kineveztél, amikor egy csapatba tettél azzal a kettővel. Végül is Különb vagyok. – Hmm. – Tamás a poharában lévő vizet kavargatta. – Ha az a Kiváltságos még egyszer kicsúszik az ujjaid közül, Julene-t teszem meg parancsnoknak. Elég hatékony. Brutális, amikor annak kell lennie, de hatékony. – Tedd azt, és magyarázkodhatsz a tanácsodnak, hogy miért pusztult el a fél város két Kiváltságos totális összecsapásában. – Tániel képtelen volt kiszűrni a dühöt a hangjából. Tamás szándékosan lett volna ilyen ostoba? – Kapsz még egy utolsó esélyt – mondta az apja.

Tániel a fogát csikorgatta. – Nem bízol benne, hogy elvégzem a munkámat? Képtelen vagy rá, ugye? Mi kell még hozzá, hogy meggyőzzön, érdemes egy kis bizalmat helyezned belém? Ötven Kiváltságos rovátka a puskám nyelén? Vagy száz? – Tudom, mire vagy képes, de még mindig fiatal vagy. És forrófejű. – És még te beszélsz? – Vigyázz a szádra. Vagy követed a parancsaimat, vagy leváltalak. Vlora kapva kapna a lehetőségen, hogy visszaférkőzzön a kegyeimbe. – Képes vagyok végigcsinálni – szűrte Tániel a szavakat a fogai között. – Akkor bizonyítsd be. Hallgass Julene tanácsaira. Veterán Kiváltságos vadász, és maga is tehetséges varázsló. Tániel felhorkant. – Kresimir az égben, úgy beszélsz róla, mintha ágyba vitted volna. – Egy pillanatnyi csend után Tamás szeme megvillant, és Tániel érezte, amint a vigyor szétterjed az arcán. Hátravetette a fejét, és felnevetett. – És tényleg! Agyba vitted a zsoldost! – Elég lesz, katona. – Ezt Tamás új testőre mondta. A férfi a szófán ült, és az örvénylő cigarettafüstön keresztül nézte őket. Tániel rápillantott, aztán visszanézett az apjára. Látta, hogy az erek kidagadnak a nyakán, a keze ökölbe szorul, és az állkapcsa megfeszül. Tánielben a büszkeség vívott csatát a szobában hirtelen eluralkodó veszélyérzettel. A dandártábornokok a Kilencek egyik térképébe merültek, és úgy tettek, mintha nem hallották volna az apa és a fiú közti párbeszédet. Tániel megköszörülte a torkát. – Julene nem tudja megtalálni. Ő maga ismerte el. A Kiváltságos az esőt használva szórja az aurákat. Megpróbáltam megkeresni a harmadik szemmel, és nem mentem semmire. Ka-poel az egyetlen esélyünk, ő pedig lassú. És még ha sikerülne is elkapnunk… hát, ez a Kiváltságos nagyon erős, és nem csak mágikus értelemben. Háromszor találtam el, és még a bajonettemre is felnyársaltam, ő meg romba döntött két épületet, és eltűnt. Még mindig menekül, pedig abba a sebbe bele kellett volna halnia. Ezért van szükségem Bóra. Tamás visszanyerte az önuralmát. – Kizárt dolog. Nem kockáztatok meg egy társasági Kiváltságost a városban. Talán majd pár hónap múlva. Most azzal kell célt érned, amid

van. Ryze – szólította meg a sarokban álló idősebb dandártábornokot, egy veteránt, szemfedővel az egyik szemén. – Szükségem van egy századra, ami bármikor Tániel rendelkezésére áll. Adjon neki egy tapasztalt nyomkövetőt is, valakit, aki jól boldogul városi környezetben. – Az öreg dandártábornok bólintott, Tamás pedig visszafordult Tánielhez. – Leléphet, katona. Tániel gúnyosan szalutált, majd megpördült, és távozott a helyiségből. A parancsnoki központon kívül megállt, és felszippantott egy újabb lőporcsíkot. A transz azonnal megerősödött. Összerázkódott, és a világ olyan tisztává vált a látomásában, hogy a szeme könnyekkel telt meg. – Ne nézz így rám – mondta Ka-poelnak. A lány a lőpor felszippantásának mozdulatát utánozta, és megrázta a fejét. Túl sok lőpor. – Nincs semmi bajom. Ka-poel megint megrázta a fejét. – Ugyan mit tudsz te? A lány csak bámulta. Tániel elkapta róla a tekintetét. Gothen még mindig az utca túloldalán volt, és a kis privát fegyverraktárát igazgatta, hogy kényelmesen tudjon ülni a verandán. – Azt hiszem, valamelyikük Tamásnak jelent – mondta Tániel Kapoelnak. – A hátam mögött. El tudom képzelni az apámról. Sosem bízott bennem. – Megdörzsölte az orrát. – Azt hiszi, még mindig csak egy kölyök vagyok. Ka-poel a szívéhez érintette az öklét, és Tánielre mutatott. – Szeret, mi? Hát, lehet, hogy tényleg. Az apám, szóval szeretnie kell, és Tamás mindig helyesen cselekszik. Csak jó lenne, ha kedvelne is. – Fejével Gothen felé intett. – Sose bírtam túlzottan a zsoldosokat. – Gyorsan körülnézett, nincs-e az Adom Szárnyai valamelyik tagja hallótávolságon belül, aztán folytatta. – Feleolyan keményen sem dolgoznak, mint amennyit fizetsz nekik, és végül inkább mentik a saját bőrüket, mint hogy bevégezzék a munkájukat. Ka-poel ezen mintha elgondolkodott volna. A lány ugyan általában jól megértette őt – már amikor az előnyére vált –, de ha túl gyorsan beszélt, beletelt neki pár másodpercbe, hogy utolérje a gondolatait. A lány egy nő alakját formálta a kezeivel.

– Julene? Ka-poel bólintott, és kivillantotta a fogait. – Én sem kedvelem. A vesztünket okozhatta volna a Kiváltságos elleni harcban. Még egy Kiváltságos is tudhatná, sőt, különösen az tudhatná, hogy nem sétálhatsz csak úgy oda egyikükhöz, hogy végezz vele. Úgy csinál, mintha tudná, hogy minden harcot meg fog nyerni. Ka-poel Tánielre mutatott, és ő felnevetett. – Én? Én tényleg tudom, hogy minden harcot meg fogok nyerni. Átvágott az utcán, és csatlakozott Gothenhez a verandán. – Hol van Julene? – kérdezte tőle. Gothen vállat vont. – Julene mindig jön és megy, de így, hogy dolgozunk, nem lesz távol pár óránál tovább. – Régóta dolgozol vele? – Két éve. – És Tamásnak? – Kicsit több mint egy éve. – Azelőtt hol voltál? – Kezben. – Lőpormágusokra vadásztál? Gothen kényelmetlenül fészkelődött. – Egy Felügyelőre, aki megtébolyodott. Egy egykori társasági Kiváltságosra. Főleg ilyesmikre. – Gondolom, Kezben jól fizetnek. – Tániel úgy döntött, nem erőlteti a lőpormágusok témáját. – Nagyon. De amikor a hercegnek dolgoztunk, rosszul sültek el a dolgok, és kénytelenek voltunk gyorsan eltűnni az országból. Tániel megjegyezte magának, hogy Julene-nek elszámolnivalója lehet a Kezzel. Ez kétségkívül megmagyarázta, miért tetszett Tamásnak. – Hogy működik egy varázsrontó és egy Kiváltságos párosa? Hiszen a közeledben nem varázsolhat. Gothen féloldalasan elmosolyodott. – Nem olyan rosszul, mint gondolnád. Meg kell érintenem a Mást – felemelte a kezét, bár kesztyűjét éppen nem viselte –, hogy tényleg el tudjak vágni egy Kiváltságost a mágiától. De még akkor is háromméteres távolságon belül kell lennem hozzá. – Ami már önmagában sem kis feladat – jegyezte meg Tániel.

– Bizony. Tániel hátradőlt. – A varázsrontók nagyon ritkák. Szerintem még az apám sem tudja, hogyan csinálod, amit csinálsz. – Valóban meglehetősen ritkák vagyunk – értett egyet Gothen. – Én magam is csak eggyel találkoztam. A Kiváltságosokkal vagy a lőpormágusokkal vagy a Fortélyosokkal ellentétben egy varázsrontó nem születik varázsrontónak. – Hát akkor, hogy lesz az? – Úgy, hogy tudatos döntést hoz. – Gothen tekintete mintha a semmibe révedt volna. – Ilyen egyszerűen? – Ilyen egyszerűen. Kinyúltam, megérintettem a Mást, és az összes aurát eltaszítottam magamtól. – Elővette zsebéből Kiváltságos kesztyűjét, és megmutatta Tánielnek. Sötétkék volt, arany rúnákkal, nem pedig a Kiváltságosok szokásos fehér kesztyűje, színes rúnákkal. – A kesztyűm azonnal átszíneződött. Egyfajta polarizálódás, ha jól tudom. Most, ha megérintem a Mást, a környezetemből eltűnik a mágia. Nem lehet aurákat előhívni, kreálni vagy manipulálni. Még ha éppen nem is érintem a Mást, az aurák akkor sem jönnek tizenöt centiméternél közelebb hozzám. – Vissza lehet fordítani? Ha megint Kiváltságos akarnál lenni? – Nem. – Gothen visszatette kesztyűjét a zsebébe. A Kiváltságosok voltak a világ legerősebb lényei. Úgy dobálóztak villámmal, ahogy egy kisgyerek labdával. Parancsoltak tengernek és földnek. Tániel nem tudta elképzelni, miért mondana le valaki ekkora hatalomról. – Miért? – kérdezte. Gothen a kövezetet piszkálta a csizmája orrával. – Nagyon gyenge Kiváltságos voltam. Alig tudtam megérinteni a Mást, nemhogy auráknak parancsolni. Megbuktam a teszten, hogy csatlakozzak a királyi társasághoz. Dühös voltam, és úgy gondoltam, hogy ha nem fogadnak be az utcáról, és nem osztják meg velem a vagyonukat és a hatalmukat, akkor az leszek, amitől a legjobban félnek: valaki, aki mágia által érinthetetlen. – Ezt meg tudom érteni. Gothen viszonozta a vigyorát.

– Most pedig egy rakás pénzt keresek azzal, hogy levadászom és megölöm őket. – Sokukkal végeztél? Gothen öt ujját tartotta fel. Ha a Keznek dolgozott, valószínűleg ölt lőpormágusokat is. Gothennél nem volt légpuska, de ha meg tudja lepni a lőpormágust, megteszi egy normál pisztoly is. Tániel hallott olyan fejvadászokról, akik aranyport olvasztottak bele a golyóikba. A lőpormágus véráramába keveredett arany megakadályozta, hogy egy Különb lőport gyújtson meg és lőportranszba lépjen. Szerencsére ez a módszer drága és megbízhatatlan volt. – Mit gondolsz a Kiváltságosról, akit üldözünk? – kérdezte Tániel. Felhő suhant át Gothen arcán. – Nagyon erős. Erősebb, mint bárki, akit valaha üldöztem. Julene szerint csak képzelődöm. – Nem hinném. Én ott voltam, amikor lerombolta azokat az épületeket. Csak azért nem haltam bele, mert ott álltái közöttünk. Ezért köszönettel tartozom. Gothen bizonytalanul bólintott. – Van valami, amit tudnod kell. – Mi az? – Amikor eléd ugrottam, érintettem a Mást. Elég közel voltam, hogy elvágjam a nőt a mágiájától, úgyhogy nem használhatta volna az erejét. Mégis használta, ilyesmi pedig még sosem történt korábban. Tániel letörölt egy izzadságcseppet a szemöldökéről. – Jobb lenne, ha figyelmeztetnéd a társadat, hogy ne legyen túl magabiztos. – Mintha hallgatna rám. Az egészben mintha lenne valami… személyes. Mintha nem akarná a segítségedet. A pokolba, mintha nem akarná még az én segítségemet sem. Tániel felhorkantott. – Lelke rajta, ha egyedül akarja csinálni. – Egyedül csinálni mit? Tániel felriadt. Julene állt felettük csípőre tett kézzel, sebhelyét rosszalló arckifejezés feszítette. Halkan közelítette meg őket, és úgy tűnt, egyedül Ka-poelt nem lepte meg az érkezése.

Egy darabig némán ültek, Gothen igyekezett elkerülni Julene tekintetét. Mintha összement volna a nő jelenlétében. Tániel talpra állt. És szinte azonnal földhöz vágódott, ahogy eltűnt alóla a talaj. – Földrengés! – kiáltotta valaki.

Tamás éppen a térképasztala szélén támaszkodott, amikor a föld ugrott egyet. Hátratántorodott, egyenesen neki a falnak, onnan pedig a padlóra zuhant, mintha csak telibe kapta volna egy lovasroham. Vakolat zúdult le a plafonról, és porfelhőbe borította a helyiséget. Tamás két kézzel kapaszkodott a padlóba, gyomra forgott, ahogy nézte a jobbra-balra vágódó asztalt, amelynek végül eltört az egyik lába. Ferdén megdőlt, és felcsapódott, mint egy falevél a szélben. Dekorációk estek le a polcokról, és bútorok álltak tótágast. Tamás rémült kiáltásokat hallott az utcáról. Aztán a földrengés épp olyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött. Tamás felállt, és ellegyezte az arcától a vakolatból származó porfelhőt. A helyiség egyben volt, noha a legtöbb bútor darabokra szakadt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért nem omlott rájuk az egész ház. A városnak ezen a részén sok épület régi és megbízhatatlan volt, és sejtette, hogy sokan nem voltak ilyen szerencsések. Olem a padlóra zuhant, és rádőlt egy könyvespolc. Tamás lába bizonytalankodott, mintha hónapokat töltött volna a tengeren. Odament a könyvespolchoz, és felemelte. Olem a hátán feküdt, egyik kezével a homlokát masszírozta, a másikkal pedig a ráhullt könyveket söpörte le magáról. Elfogadta Tamás felkínált kezét. – Véres az arca, uram – jegyezte meg. Tamás megérintette a homlokát. Visszahúzott ujjai vörösesek voltak. – Nem is érzem – mondta. – Egy darab vakolat lehetett. Tamás felnézett. Számos nagy lyuk tátongott a mennyezeten, az egyik közvetlenül a parancsnoki asztal felett. – Csak egy dudor – mondta. – Semmi bajom. – Kissé szédülten nézett végig a szobán. Órákba telik majd mindent rendbe rakni. A térképei mindenfelé szétszóródtak. Elvesztette az egyensúlyát.

– Biztosan jól érzi magát, uram? – kérdezte Olem. Egyik kezével megtámogatta Tamást, aki egy legyintéssel arrébb tessékelte. – Jól, jól. Vessünk egy pillantást a kinti károkra. Az utcán káosz uralkodott. Az emberek segítségért kiabálva bukkantak elő a házaikból. A zsoldosok próbálták felállítani a tüzérségi fegyvereket, amelyek úgy dőltek az oldalukra, mintha súlytalanok lettek volna. Utcakövek pattantak fel, mintha a föld meghajlott volna alattuk. Egész sornyi lakóházak omlottak össze, téglákat köpve az útra. Az Adom Szárnyai egyik zsoldosa állt meg Tamás előtt. – Földrengés volt, uram – mondta. – Köszönöm, katona. Vettem észre. A férfi elsietett, tekintete kissé zavartnak tűnt. Tamás összenézett Olemmel. – Errefelé nincs sok földrengés – jegyezte meg a tábornagy. Olem megrázta a fejét. – Amióta élek, egy sem volt. Tamás megfordult, és felmérte a károkat. Arra nem is akart gondolni, hogy miféle káosz alakulhatott ki a dokkoknál. – Ön is úgy látja, mintha a Cobolyfog ferdén állna, uram? – kérdezte Olem. Tamás odanézett. A nyugati épületek fölé magasodó torony mintha tényleg megdőlt volna kissé. – Legalább nem omlott össze. Olem. – Uram? – Kerítsen pár küldöncöt. Az egész városról kárjelentést kérek. Tudni akarom, mi történt a barikádokkal. Ha keletkezett rajtuk pár rés, jó eséllyel átronthatunk azokon. – Most? – Abszolút. Westeven tábornok kihasználja majd a káoszt, hogy a földrengésből származó törmelékből magasabbra építse és megerősítse a barikádjait. Nekünk is ki kell használnunk az alkalmat. – Biztos benne, hogy nem sérült meg, uram? – Teljesen. Induljon. Olem elsietett. Tamás megvárta, hogy látótávolságon kívül kerüljön, és csak utána rogyott neki a mögötte álló falnak. A feje lüktetett ott, ahol a törmelék rázúdult. Látta, hogy emberek sürögnek a barikádok

körül, és kirohannak mögülük az utcára, hogy téglákat és faldarabokat kapjanak fel, és dobjanak be mögé. – Ryze! – kiáltott fel Tamás. A zsoldos dandártábornok keresztülbotladozott a törmelékhalmokon Tamáshoz. – Vannak működőképes ágyúink? – kérdezte a tábornagy. – A tengelyeik elferdültek, a kerekeik eltörtek. Kovácsokat kell hívnunk, hogy megjavítsák őket. Tamás a barikádok felé mutatott. – Szóljon a fiainak, hogy fejlődjenek fel lőtávolságon belülre. Ne hagyják, hogy Westeven megerősítse a barikádjait. Ryze gyorsan szalutált, majd parancsokat vakkantva az embereihez fordult. Tamás visszament a házba. Megtalálta a székét, és felállította, aztán addig kotorászott a törmelék közt, amíg rábukkant egy tartalék kabátra. Összehajtogatta, nekiszorította a fejének, és leült a székbe. – Ronda dudor fog nőni a homlokára. Egy férfi állt az ajtóban, és csípőre tett kézzel szemlélte a benti pusztítást. Vékony bajsza és hosszú fekete haja volt, lófarokba fogva lógott egyik válláról. Bőre enyhén sárgás árnyalatban játszott, ami rosveli felmenőkre utalt, noha egy őshonos adrói kiejtésével beszélt. Kopottas kabátja alatt a városi munkások barna nadrágját és hosszú, koszos fehér ingét viselte. – Igen – mondta Tamás, finoman megnyomva ujjaival a halántékát. – Azt hiszem, tényleg. Maga sebész? A férfi meglepetten tekintett le a kezére. – Nem, nem hinném. Ezeknek a kövér kezeknek egyetlen hivatásuk van: a konyha. – Szóval szakács? – Alig egy perce küldte el Olemet, és máris bármiféle csőcselék csak úgy besétálhatott a parancsnoki központjába. – Ha segítségre van szüksége, biztos vagyok benne, hogy a katonák már dolgoznak odakint egy tábori kórház felállításán. A férfi szeme összeszűkült. – Szakács? – csattant fel. – Hát úgy nézek ki, mint vizezett levesek és félig sült húsok olcsó osztogatója? Séf vagyok, a pokolba is, és vigyázzon, kit nevez szakácsnak a jövőben. Még sértődés lesz a vége.

Tamás leeresztette sérült fejéhez tartott kezét, és csak bámult a férfira. Ki a pokolnak képzelte ez magát? Meglepetése bosszúsággá vált, amikor a másik belépett a szobába, felállította az egyik eldőlt széket Tamás mellé, és leült rá. – Tudja maga, hogy ki vagyok? – kérdezte követelőzőn Tamás. A férfi legyintett egyet, másik kezével pedig kényelembe helyezte nagy hasát az ölében. – Tamás tábornagy, hacsak nem tévedek. Micsoda pimaszság – gondolta Tamás. – És maga? A férfi elővett egy zsebkendőt, és megtapogatta vele a homlokát. – Átkozottul meleg van idebent. Hová tettem a modorom? Mihali vagyok, Moaka fia, az Arany Séfek ura. Az Arany Séfek ismerősnek hangzottak, de Tamás nem tudta hová tenni a dolgot. – Moaka? – kérdezte. – A bárói örökös? – Az apám mindenekfelett kulináris szakértőként szeretett gondolni magára, Kresimir nyugosztalja a lelkét. – Értem – mondta Tamás, és óvatosan megérintette a fejét. Úgy tűnt, már nem vérzik, viszont egyre jobban fájt. – Egyszer jelen voltam valamelyik gáláján. Az étel páratlan volt. Tavaly hunyt el, ugye? – Még egy bárói örökös fiának sem kellett volna itt lennie. Hol a fenében volt Olem? – Mindig mindent saját maga készített el. – Mihali lehajtotta a fejét. – Milyen kár. A szíve akkor mondta fel a szolgálatot, amikor megkóstolta a bárányfelfújtamat. Olyan büszke volt rá, hogy végre felülmúltam őt. – Mihali emlékei közt bolyongva bámult át a szobán. – Már megbocsásson – szólalt meg Tamás, miközben a feje lüktetése egyre erősödött –, de mi az ördögöt keres itt? – Á! Ezer bocsánat. Én vagyok a reinkarnálódott isten, Adom. Tamás nem tehetett róla. Kuncogni, majd nevetni kezdett, és a térdére csapott. – Szent Adom, mi? Hát, ez jó. Aú. – A fejéhez kapott. A nevetés rossz ötletnek bizonyult. – Szent – zsörtölődött Mihali. – Rendet hozok a káoszba Kresimir oldalán, és az emberek leírnak szentként. De hát nem győzhetsz meg mindenkit, nem igaz?

Tamásnak végül sikerült elnyomnia a kuncogását. – Kresimirre, maga komolyan beszél? – Hát persze – mondta Mihali. Kezét a szívére tette. – Az anyám töklevesére esküszöm. Tamás felállt. Mi volt ez, valamiféle tréfa? Sabon? Talán Olem. Olem sokkal pimaszabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. – Olem – kiáltott fel, de nem érkezett válasz. Tamás szitkokat szórt az orra alatt. Azt mondta Olemnek, hogy küldöncöket menesszen, nem azt, hogy maga vizsgálja meg az egész várost. – Olem! – Kidugta a fejét a folyosóra, de nem látott senkit. Megfordult, és szemtől szemben állt Mihalival. A férfi kipillantott az ajtón. – Köszönöm, de még senkivel nem akarok találkozni – mondta. – Nem szívesen okoznék felfordulást. Egy istennel találkozni nagyon nagy dolog. Azt hiszem. – Mi maga, egy színész? – kérdezte Tamás. Megbökte a férfi hasát, az ing tömését keresve – de csak zsírt érzett. – Nagyszerű előadás, de most nem vagyok a megfelelő hangulatban. Mihali Tamás homlokára mutatott. – Elég erős ütés érte. Tudom, hogy nehéz elhinni ezt az egészet. Talán le kellene ülnie egy kicsit. Ebben a testben nem tökéletes az emlékezetem, de megteszem, ami tőlem telik. – Megköszörülte a torkát. – Figyelmeztették önt a haldokló Kiváltságosok, ahogy az a feladatuk volt? Tamás a fejsebe tapogatása közben megdermedt. A kabátja hajtókájánál fogva ragadta meg Mihalit. – Mire figyelmeztettek volna? Mihali rendkívül tanácstalannak tűnt, és bocsánatkérően vállat vont. – Ahogy már említettem, az emlékezetem nincs túl jó formában. – Aztán kissé felélénkült. – De azt hiszem, idővel javulni fog. – Elég a tréfákból. Ki a pokol maga? Tamás a vállát keményen beverve repült neki az ajtófélfának, aztán lezuhant a padlóra. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy Mihali ütötte meg, de aztán ráébredt, hogy egy újabb földrengés kezdődött. Torkában dobogó szívvel ragadta meg az ajtókeretet, nézte, ahogy még több faldarab

potyog a padlóra, és imádkozott, nehogy rájuk omoljon az egész épület. Pár másodperc múlva vége volt. Feltápászkodott, leporolta magát, és végignézett a szobán. A férfi eltűnt. Tamás a fejét ingatta, és kinézett a folyosóra. Olem ott állt a falnak támaszkodva. – Hol a pokolban volt? – kérdezte Tamás. – Küldöncöket kerestem – válaszolta Olem. – Minden rendben, uram? Tamás gyanakodva nézett a szemébe, de nem látott benne semmi furcsát. Ennyire senki sem tud faarcot vágni egy vicchez. – Igen. Látott valakit eljönni erre? Olem rápillantott, majd jobbra-balra nézett a folyosón. Lenyúlt a lába elé, és előhalászott a törmelékek közül egy még mindig égő cigarettát. – Nem, uram. Tamás visszalépett a parancsnoki szobába. Biztos volt benne, hogy a házhoz tartozott egy hátsó bejárat is, csakhogy senki sem vághatott át a szobán, miközben az éppen erősen rázkódott. Mégis milyen erősen ütöttem be a fejem?

10. FEJEZET

Adamat megállt a házánál, hogy magához vegye a pisztolyait. Öt napja bérelte fel SouSmith-t, és a városközpont körüli kordon mindeddig ellehetetlenítette, hogy besurranjanak a Nyílt Levéltárba. A földrengéssel azonban megváltozott a helyzet. Az egész város káoszba süllyedt. Épületek dőltek össze, az utcákat hajléktalanok töltötték meg. Adamat kihasználta a lehetőséget, és kikémlelte a királyhűek pozícióit, hogy utat találjon a Levéltárba. Nem járt szerencsével. Azt pletykálták, hogy Tamás az egész hadsereget behozza a városba, és áttör a barikádokon, de a jelek szerint inkább arra utasította a katonáit és a zsoldosokat, hogy segítsenek a bajba jutott polgároknak. Ha egyszer elkezdődnek a harcok, Centestershire nagyon veszélyessé válik. Aztán volt egy olyan pletyka is, amely szerint Tamás lőpormágusai még mindig egy szökevény Kiváltságosra vadásztak Adopest utcáin. A város jelenleg nem egy gyenge idegzetűeknek való hely volt. Adamathoz háromnaponta küldönc érkezett Tamástól. Háromnaponta kénytelen volt jelenteni, hogy nem haladt előre az ügyben. Frusztrálta, hogy a tábornagy a nyakába lihegett, ő pedig semmilyen sikert nem tudott felmutatni neki. Megállt a bejárati ajtó előtt, hogy felvegye a postát. Tamás legalább ennek a működését biztosította, és nehéz volt nem csodálni érte.

Adamat megvárta, amíg SouSmith bejött utána, majd lábával betolta az ajtót. SouSmith megkocogtatta a vállát. A folyosón és a konyhán túl lévő hátsó ajtó félig nyitva állt. Adamat ledobta a postát az asztalra, és elvett egy sétapálcát az ajtó melletti tartóból. SouSmith a nappali felé indult. Adamat a sarkon befordulva követte, és a magasba emelte a pálcáját. Aztán lassan leeresztette. – Megspóroltál nekem egy utat – mondta. Palágyi ölbe tett kézzel ült Adamat kedvenc székében, közvetlenül a kandalló mellett. Ugyanaz a két bandita volt vele, mint legutóbb. A zárfeltörő csizmájával a lábán henyélt a szófán, a szénfoltos kezű nagydarab pedig Adamat kandallópárkány fölött lógó családi portréját tanulmányozta. Egy negyedik férfi az ölében összefont kézzel, higgadtan ült Adamat asztalánál. Palágyi szeme elkerekedett, amikor meglátta SouSmith-t. – Hozzám készültél? – kérdezte. – Igen. – El nem tudom képzelni, hogy miért. Kizárt, hogy meglegyen a pénz, amivel tartozol. – Újabb ideges pillantást vetett SouSmith-re. Adamat sóhajtott egy nagyot, és nyugalmat erőltetett magára. – Nem, de egy része megvan. És azt mondtad, békén hagysz, amíg a tartozásom esedékessé nem válik. – És békén is hagytalak. Adamat körbenézett a szobában. – Még van bő egy hónapom. – Rossz címet adtál nekem a családodhoz. – Az unokatestvéreim címét adtam. – És az unokatestvéreid egy bunyós családba tartoznak? – Hét fiú, mind az apjára ütött – mondta Adamat. – Nagyon sikeres bokszolók. – Igen, az lehet, de a családod nem volt ott. – Tényleg? – És amikor a fiaim erőltették a témát, erőszakkal eltávolították őket a városból. Kátrányosan és tollasan. – El nem tudom képzelni, hogy miért. – Adamat magában vigyorgott, de arca kifejezéstelen maradt közben. Palágyi igyekezett uralkodni magán. – Hajlandó vagyok erről az egészről megfeledkezni.

Adamat megdermedt. Palágyi forralt valamit. – Miért? – kérdezte. Palágyi a körmeit vizsgálgatta. – Hadd mutassalak be új barátomnak – mondta, és az Adamat asztalánál ülő férfi felé intett. – Ez itt Lord Vetas. Sok mindenhez ért, és nagy hatalmú barátai vannak. – Örülök, hogy megismerhetem. – Adamat kurtán biccentett felé, és gyorsan végigmérte. A tisztavérű rosveliekre jellemző sárga bőre volt. Egy skarlát mellénytől és a mellkasi zsebénél látható óra aranyláncától eltekintve tetőtől talpig feketét hordott. Úgy ült Adamat székében, mint egy tanuló, tökéletes testtartással, és olyasvalakinek a szobát pásztázó tekintetével, aki mindig mindent lát. – Te tudtál a puccsról – jegyezte meg Palágyi, újra magára vonva Adamat figyelmét. – Már azelőtt, hogy megírták az újságokban. Az előtte való éjszaka felét máshol töltötted. Hívattak valahová. Az emberem látott távozni. Amikor pedig visszatértél, azonnal elküldted a családod… – Egy biztonságos helyre – fejezte be a mondatot Adamat. – Egy biztonságos helyre – folytatta Palágyi. – Aztán megírtál és elküldtél egy csomó levelet, ki tudja, hová. Valósággal rohantál az egyetemre, még a kivégzéseket is kihagytad, ami különös, tekintve, hogy Adopestben senki más nem hagyta ki azokat. Azóta egyfolytában kószálsz a városban, hintókat bérelsz északra és délre, újabb leveleket írsz. Megfordultál Adró összes könyvtárában. – Látom, felbéreltél pár ügyesebb embert a követésemre – mondta Adamat. – Igen, valóban. – Palágyi a mellényén fényesítette a körmeit. – És mégis ennyi ideig tartott összerakni a darabkákat? – Nem hagyom, hogy elrontsd a kedvem – mondta Palágyi. – Tamásnak dolgozol. Tudom, hogy így van. És Lord Vetas is tudja, ahogy az ő ura is. Adamat az asztal mögötti férfit fürkészte. – És az ki lenne? – Valaki, akinek anyagi érdekeltségei fűződnek Adró és a Kilencek egyéb területeinek ügyeihez. – Lord Vetas most szólalt meg először. Halkan, a legjobb iskolákban nevelkedett ember kimért artikulációjával beszélt.

– Egy bűnöző? – kérdezte Adamat. – Palágyi ritkán üzletel másokkal. Talán a Tulajdonos? Lord Vetas szárazan felnevetett. – Nem – válaszolta. – Ne próbáld elterelni a témát – fortyant fel Palágyi, és felállt. – Tamásnak dolgozol, nem igaz? – Üljön le – mondta Lord Vetas. Palágyi leült. – És ha igen? – kérdezte Adamat. Palágyi szóra nyitotta a száját. – Csendet – szólt rá Lord Vetas halkan. Palágyi becsukta a száját. – Maga elmehet, Palágyi, most, hogy már bemutatott minket egymásnak. Palágyi Lord Vetasra meredt. – Ne higgye, hogy majd maga aratja le a babérokat. Én jöttem rá, hogy mi történik, én mondtam el Lord… A nyakszorító körbefogta Palágyi torkát, és hátulról megfeszült rajta. Adamat előhúzta sétapálcakardját, SouSmith pedig a pisztolyát. Lord Vetas csak az egyik kezét emelte fel. Adamat lefagyott. Morbid elégtétellel nézte, ahogy Palágyi saját banditája, a gyors reflexekkel megáldott szénlapátoló erős kezeivel küszködött. Palágyi arca ellilult, a bandita pedig még jóval azután is feszítette a torkán a nyakszorítót, hogy már elszállt belőle az élet. Adamat leeresztette sétapálca-kardját. Lord Vetas újra összefonta kezét az ölében. – Ezennel átvettem tartozását a néhai Palágyitól. Immár az áll az érdekében, hogy nekem dolgozzon. – Mint micsoda? – Adamat agya zakatolt. Palágyi kiszámítható gengszter volt, tudott bánni vele. De ez a Lord Vetas… ez egy veszélyes ember. Veszélyes, akár a Tulajdonos: az a fajta, aki korai visszavonulásra kényszeríti a rendőröket. – Mindent tudni akarok Tamásról. Mindent, amit csinál, mindent, amit hall tőle. És azt is, hogy mit kerestet magával. – A hűségem nem eladó – mondta Adamat. – Akkor változtatnia kell a hűségén. – Nem tudom, ki maga, vagy hogy ki az ura. De én Adróhoz vagyok hű, és ez nem fog megváltozni. – A gazdám a Kilencek legfontosabb érdekeit tartja szem előtt, erről biztosíthatom. – Lord Vetas halk, sziszegő hangja kezdte irritálni Adamatot. Szinte erőlködnie kellett, hogy hallja, amit mond.

– A Kilencek nem egyenlő Adróval. Amennyire tudom, dolgozhat akár a Keznek is. Az újság szerint nagyköveteket küldenek, és még mindig azt akarják, hogy Tamás aláírja az Egyezményeket. – Nem a Keznek dolgozom. – Akkor hát kinek? – Ennek nincs jelentősége a maga számára. – Nem mondhatnám, hogy megkedvelteti magát – mondta Adamat. – Idejön az otthonomba, megöl egy embert a nappalimban, és megfenyeget? Honnan tudja, hogy nem hívom ki a rendőrséget most rögtön? Üres mosoly jelent meg Lord Vetas arcán. – Nem az a fajta ember vagyok, akire rá szokás hívni a rendőrséget – figyelmeztette. – Magának ezt mindenkinél jobban kellene tudnia. – Igen. Erre már rájöttem – csikorogta Adamat. – Maga az a fajta, aki arcot ad a gonosznak. Lord Vetas döbbentnek tűnt. – A gonosznak? Ó, nem, jó uram. Csak a gyakorlatiasságnak. – Ismerem a fajtáját. És úgy tűnik, maga is ismeri az enyémet. Vagy legalábbis azt hiszi. És most tűnjön el a házamból. SouSmith-re sandított. Palágyit a saját embere fojtotta meg. Lehet, hogy Adamatra is ez vár? Vajon tényleg a barátja volt SouSmith? A bokszoló zavartnak tűnt. Egyszerre tartotta szemmel a banditákat és Lord Vetast, és úgy ropogtatta az ujjait, mint amikor egy meccsre készül. – Megkapja a pénzét – mondta Adamat –, amennyiben valóban átvette a tartozást. Vagy az utcán élek majd, miután kirúg a házamból. De nem fogom elárulni sem az ügyfelemet, sem a hazámat. Lord Vetas elgondolkodva vizsgálta a kezét, majd felállt, és elvette a kalapját az asztalról. – Visszajövök, ha lesz valami a kezemben. – A kijelentés tényszerű volt, a „valami” szótól mégis végigfutott a hideg Adamat hátán. – Addig is az uram jó szándékának jeleként felfüggesztjük a tartozását. – Elment Adamat mellett, és megemelte a kalapját. – Fontolja meg az ajánlatunkat. – Azzal átnyújtott Adamatnak egy kis kártyát, amelynek hátoldalára egy címet nyomtattak. Csak Lord Vetas és banditái távoztával jutott Adamat eszébe, hogy egy holttest ül a kedvenc székében. Zordan SouSmith-hez fordult.

– Keress valami ételt a kamrában. Én addig kitalálom, hogy mihez kezdjek ezzel. – Jákob nagyon ragaszkodik hozzád – mondta a nő. Nila szemben ült vele egy dohányzóasztalnál, és egy csésze meleg teát kortyolgatott. A nap ragyogott fölöttük, hűvös szellő fújt végig az utcákon, és majdnem el tudott feledkezni az épület másik oldalán emelt barikádokról, amelyek mögül királyhű partizánok néztek óvatosan farkasszemet Tamás nagyobb számban felvonult, és jobban képzett katonáival. – Nem maradhatok – mondta Nila. A nő a teája fölött fürkészte őt. Rozáliának hívták, és Kiváltságos volt. A Csatlósok azt mondták, hogy ő az utolsó Kiváltságos Adróban, de senki sem tudta, hogy honnan jött. Nem tartozott Manhouch királyi társaságához. Lehetetlen volt megmondani, hogy miért érdekelte őt Nila, akinek pedig fogalma sem volt, hogy viselkedjen egy Kiváltságos jelenlétében. Ülve nem lehetett hajlongani. Tekintetét a teáján tartotta, és igyekezett a lehető legudvariasabb lenni. – Miért nem, gyermekem? Nila kiegyenesedett ültében. Nem tekintett gyermekként magára. Tizennyolc évesként már nő volt. Tudott ruhát mosni, vasalni és foltozni, és talán egy nap hozzáment volna Yewenhez, az inas fiához, ha Tamás puccsával nem állt volna feje tetejére az egész világ. Yewen azóta eltűnt, talán elmenekült, talán megölték az utcán. Amikor Nila nem válaszolt, Rozália folytatta. – Reggel tárgyalni fogunk Tamás tábornaggyal. Ha észhez tér, ha Westeven tábornok rá tudja venni, hogy józanul gondolkodjon, te lehetsz Adró új királyának dadája. – De én nem vagyok dada – tiltakozott Nila. – Én ruhákat mosok. – Nem kell, hogy az a munka határozzon meg téged, gyermekem. Én sok mindent csináltam már életemben, jobbat is és rosszabbat is, mint Kiváltságosnak lenni. Mi lehet jobb a kiváltságosi létnél? – Sajnálom – mondta Nila. Rozália felsóhajtott. – Hangosabban, gyermekem. És nézz a szemembe. Már nem egy herceg mosónője vagy többé.

– Én alacsony származású vagyok, asszonyom… hölgyem. – Nila próbálta felidézni, hogy milyen megszólítás a helyénvaló egy Kiváltságos esetében. Mind a mai napig soha nem találkozott még eggyel sem. – Megmentetted a trón legközelebbi örökösét – mondta Rozália. – Ennél kevesebbért is kaptak már közemberek bárói címet. Nila nyelt egyet, és igyekezett nem elképzelni magát bárónőként a saját birtokán Adró északi részén. Vele nem történtek efféle dolgok. Érezte, hogy a Kiváltságos tekintete őt fürkészi. – Szerinted veszíteni fogunk – mondta Rozália. Egy másodpercig várt Nila válaszára, majd kissé türelmetlenül hozzátette: – Szólalj meg, velem nyíltan beszélhetsz. Nila ekkor felnézett rá. – Minden előny Tamás tábornagy kezében van – kezdte. – Nem azért végezte ki a fél nemességet, hogy aztán Jákobot ültesse a trónra. Pár héten belül lebontja a barikádokat, és guillotine alá küldi Jákobot, és minden nemest, akik támogatták. Addigra én szeretnék rég eltűnni innen. Nem akarom látni. – Nem először tűnődött el rajta, hogy talán hiba volt elhozni Jákobot Westeven tábornoknak. Elmenekülhetett volna vele Kezbe. A házból elemelt ezüst bőven fedezte volna az utat. – Okos lány – jegyezte meg Rozália, az állához érintve az ujját. Nila karba fonta a kezét. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Rozália. – Miután átjutottál Tamás blokádján, és kiértél a városból? Miért érdekelné ez egy Kiváltságost? Nila ráébredt, hogy nem tudja, mit fog tenni. Az ezüstje megvan. Legalábbis a nagy része, mert szüksége volt új ruhákra, gyógyszerre Jákobnak és egy helyre, ahol meghúzhatták magukat a lázongások alatt. – Csatlakozhatok a hadsereghez. Ott mindig szükség van mosónőre, és jól fizetnek. – Legjobb esetben egy katona feleségeként végzed – mondta Rozália. – Micsoda pazarlás. – Jobb az, mint itt meghalni egy vesztett ügyért – jegyezte meg halkan Nila. – Mit gondolsz, mit tettek volna Tamás katonái, ha elkapnak, amikor kicsempészted Jákobot a herceg rezidenciájáról? Bátor vagy,

gyermekem, és ne tégy úgy, mintha nem szeretnéd azt a fiút. Ha csak magaddal törődnél, mostanra már félúton lennél Brudániába. – Maradj itt – folytatta Rozália. – Vigyázz Jákobra. Ha a holnapi tárgyalás jól megy, gazdag nő lesz belőled. Ha nem… lehet, hogy ismét meg kell majd mentened az életét. Ha Jákobbal marad, akkor, ahogy Rozália mondta, gazdag lehet. Vagy mehet vele a guillotine alá. Eszébe jutott a katona, aki lefogta, és azzal együtt a kiszolgáltatottság meg a borzalom érzése is. Legközelebb, amikor Tamás katonái berúgják az ajtót, nem fogja megmenteni őt semmilyen szakállas őrmester. Egy temető sarkában várt rá az eltemetett ezüst, épp a város határain kívül. Soha többé nem kell újra átéreznie azt a félelmet. Nila eltűnődött, vajon nem volt-e Rozáliának valami hátsó szándéka, amiért itt akarta őt tartani. Egy Kiváltságos felhasználta az egyszerű embereket, nem pedig segített nekik. Bizonyosan okkal tanúsított ilyen érdeklődést Nila iránt. Jákobot pillantotta meg Rozália válla fölött. Sápadtsága az elmúlt két hét stressze ellenére csökkent, és Rozália csinált valamit a köhögésével. A fiú mosolyogva integetett Nilának, aztán elvonta a figyelmét egy lepke, amely a földrengésben ledőlt épület romjai közt szálldosott. Nila nézte, ahogy Jákob a rovar után táncol, nyomában két éber Csatlóssal. – Maradok – döntötte el. – Egyelőre.

– Gyorsan véget vethetsz ennek az egésznek – mondta Julene. Tamás végigmérte az asztala túloldalán lévő székben elterült nőt. Egyedül jött ide, a saját elhatározásából, otthagyva Tánielt és a varázsrontót ki tudja, hol. Mély kivágású inget viselt, elég dekoltázzsal, hogy beindítsa a fantáziát, ugyanakkor elég szorost, hogy ha kell, akkor gyorsan tudjon mozogni benne. Tamás jól tudta, hogy mindez nem véletlen. Azonban nem az a fajta ember volt, aki kétszer elköveti ugyanazt a hibát. Julene-t veszélyes nőnek ismerte, annak a típusnak, aki bármilyen rendelkezésére álló fegyvert felhasznál, hogy elérje, amit akar. Tamás elszakította a tekintetét a dekoltázsáról, és inkább a szája sarkából a szemöldökéig húzódó sebhelyet vette szemügyre. Elgondolkodott rajta. Voltak olyan Kiváltságosok, akik gyógyító varázslással kereskedtek. Nehéz mesterség volt, és kevesen művelték,

de amennyit Julene zsoldosként elkért, könnyen megengedhette volna a szolgálataikat magának. Talán egyszerűen csak szerette ezt a gyilkos külsejét. – Hogyan? – Bérgyilkosokkal – válaszolta Julene. – Küldd be őket a barikádok mögé, irtsák ki a vezetőséget, a többiek utána könnyen megadják magukat. Tamás felhorkantott. – Mindent megtettem, hogy összeszedjem Manhouch régi kémhálózatát, de igen kevés sikerrel jártam, erre az a javaslatod, hogy találják a barikádok lebontásához elegendő bérgyilkost? Megőrültél. – Használd a Fekete Utcai Borbélyokat. – Azt az utcai bandát? Julene bólintott. – Sokba fognak kerülni, de ők a legjobbak ezen a területen. Véget vethetnének az egész polgárháborúnak. – Bandákat nem lehet irányítani. – A megfelelő összeggel lehet – érvelt Julene. – A Borbélyok mások, mint a többiek. Jobban szervezettek, és Ricard Tumblarnak jelentenek, aki a dokkok rendben tartására használja őket. – Az orgyilkosság kockázatos. Ellenem fordíthatja az embereket. – Ostoba vagy. – Vigyázz. – Ha nem vagy hajlandó megfontolni a dolgot, szükséged lesz rám a tárgyalásnál. – Miért? – Tamás az órájára nézett. A tárgyalás tízre volt kitűzve. Addig még két óra volt hátra. – Mert Westeven tábornok szövetségre lépett a Kiváltságossal, akit üldözünk. Ott lesz ő is, és nem lepne meg, ha rád támadna. – Arra ott vannak a lőpormágusaim – mondta Tamás. – A fiad háromszor belelőtt a Kiváltságosba, és keresztüldöfött a hasán egy karhossznyi acélt. A többi Különböd hozzá tud tenni valami újat ehhez a repertoárhoz? Ez megerősítette Tániel jelentését. A Kiváltságos valami más volt. Valami több. – Ismered őt, ugye? – kérdezte Tamás. – Neked ez személyes ügy. Kiderül abból, ahogy beszélsz. Holtan akarod azt a nőt.

– Ne légy abszurd. – Hét Kiváltságost ölettem meg veled az elmúlt két évben. Minden alkalommal hideg és szakszerű voltál. – És minden alkalommal meg tudtam ölni a célpontom egy vagy két napon belül – mondta Julene. – Szóval ez tényleg kezd személyessé válni. Holtan akarom a ribancot. – Tehát nem ismered? – Persze hogy nem. Hazudott. Tamás abból tudta, ahogy a tekintete beszéd közben megkeményedett. Apró bűnjel volt, és Tamás is csak nemrég fedezte fel, de Julene egy kis plusz szenvedélyt vitt a hazugságaiba, ha tényleg azt akarta, hogy elhiggyék őket. De miért nem árulja el az igazságot? – Gondolod, hogy el tudsz bánni vele, ha próbálkozik valamivel? – kérdezte Tamás. – Persze. Eddig valahányszor harcolni kezdtünk, elfutott. A legrosszabb esetben is legalább elijesztem. – Legyél ott. Egy órán belül. Hozd Gothent és Tánielt, meg a barbár kedvencét is. És ne csinálj semmi hülyeséget. – Csak azért megyek, hogy téged megvédjelek – mondta Julene.

Tamás egy megjavított ágyú mellett állt, és a barikádon fehér zászló alatt átmászó férfiak sorát figyelte. Az ágyú másik oldalán Olem várakozott a csőnek támaszkodva, és halkan beszélgetett Sabonnal. Vlora valahol mögöttük állt Ryze és Sabastenien dandártábornokokkal, az egyetlen két zsoldosparancsnokkal, akik a városban állomásoztak. Tániel az utca túloldalán lévő épületből, puskával tartotta szemmel a barikádokat. Julene a kesztyűjét igazgatta a varázsrontó Gothen társaságában. Húsz lépéssel mögöttük egész századnyi adrói katona állt vigyázzban. Tamás tudatni akarta Westeven tábornokkal, pontosan mennyire rosszak is az esélyei. Ez a tanácskozás létfontosságú lesz. Tamás úgy érezte, hogy nála vannak a legjobb lapok, de azt is tudta, hogy Westeven tábornok rendkívül ügyes parancsnok. Már csak azzal is meghiúsíthatja Tamás terveit, hogy elhúzza a polgárháborút. – Keserves egy társaság, uram – jegyezte meg Olem a közelgő királyhűekre mutatva.

Tamás még várt az ítélkezéssel. A királyhűek nyolc napja a barikádjaik mögött görnyedtek, így aztán piszkosak és ziláltak voltak, de nem mutatták jelét sem éhezésnek, sem fáradtságnak. Lehet, hogy rozoga barikádok mögött állomásoznak, de Westeven tábornok bizonyára gondoskodott róla, hogy minden alatta szolgáló férfi és nő kényelmes ágyon aludjon, és bőven legyen mit ennie – ami nem lehetett nehéz, tekintve, hogy elfoglalták a város fő magtárait. A királyhűek jelenleg jobban tápláltak voltak, mint szinte bárki más Adopestben. Tamás enyhe lőportranszban lebegett, hogy könnyebben ki tudja venni a távoli arcokat. Westeven tábornokot felismerte: magas, kopasz férfi, májfoltokkal a fejbőrén. Az évek csontokra és rájuk feszülő bőrre redukálták a tábornokot, az előrehaladott reumától minden tagja nehézkesen mozgott. De ettől még hiba lett volna alábecsülni – az esze vágott, mint a borotva. Rajta kívül Tamás a férfiak egyikét sem ismerte fel, de összekoszolt pompájukból ítélve mind nemesek voltak. Azok, akik kicsusszantak a katonái hálójából a puccs éjszakáján, vagy akiket túl jelentéktelennek tartottak, hogy foglalkozzanak velük. A társaság nőtagját azonban felismerte. A Kiváltságos volt, aki megölte Lajost és a többieket. A sebek ellenére, amelyeket elvileg Tánieltől kapott, egyáltalán nem tűnt megviseltnek. Talán Tániel tévedett. Talán hibázott. Tamás egyenesen a nő szemébe nézett, az pedig rezzenéstelenül állta a tekintetét. Tánielnek nem volt szokása célt téveszteni. A királyhű csoport tagjai megálltak, és röviden vitatkoztak valamin, mielőtt befejezték sétájukat az utcán, és felsorakoztak Tamással és a zsoldosaival szemben. Húszan voltak, köztük Westeven az egyetlen katona. Ez nem ellenállás volt, ébredt rá Tamás undorodva, hanem egy bizottság. – Tamás tábornagy – szólalt meg egy zsíros övkendőt viselő kövér nemes. – Utasítsa az embereit, hogy álljanak le! Tűzszüneti zászló alatt jöttünk. Tamás a mögötte sorakozó katonákra pillantott. Vigyázzban, vállukon nyugvó puskákkal álltak. – Westie – mondta. – Örülök, hogy látlak. Westeven viszonozta a biccentést. – Bárcsak más körülmények közt találkoznánk, barátom.

– Ha most otthagynád ezeket az embereket, semmi okom nem lenne neheztelni rád. Komoly szövetségesünk lehetnél az ország újjáépítésében. – Amennyire én látom, te vagy az, aki éppen elpusztítja. – De hát látnod kell a korrupciót – győzködte Tamás. – A nemesség elpusztítása nélkül nem menthetjük meg Adrót. Westeven tekintete fáradt, arca nyúzott volt. Úgy festett, mint aki kétségbeesetten igent akar mondani. – Több forog kockán, mint amennyiről tudomásod van. És megölted a királyomat, Tamás. Azt nem tudom megbocsátani neked. – A királyod arra készült, hogy az egész országot átadja a Keznek! – Tamás hangja megemelkedett. Westeven okos ember volt. Nem is, briliáns ember. Hogy lehet, hogy nem látja, mit akart Tamás elérni? Hogy lehet, hogy az útjába áll? – Nem engedhettem meg, hogy aláírják az Egyezményeket, és szolgasorba adják az országot. Mi fontosabb foroghat kockán Adró népénél? A tábornok Tamás testőrségére pillantott. – Erről itt nem beszélhetek. – Tekintete megkeményedett. – Tárgyalni jöttünk. – Milyen alapon? – kérdezte Tamás. – Teljesen körül vagytok véve. Több katonám van… – Húszezer emberem van azok mögött a barikádok mögött. – …a nőkkel és a gyerekkel együtt, talán – csattant fel Tamás. – Legjobb esetben van még pár veszélyes Fortélyosod, és ez itt. – A Kiváltságosra mutatott. – Nekem viszont tucatnyi lőpormágusom van, és elég ágyúm, hogy szétrobbantsam a város felét. – Úgy érted, azt a felét, amit még nem döntött romba a földrengés? – Westeven higgadtsága dühítő volt, Tamás homlokán lüktetni kezdett egy ér. – Van időm – folytatta a tábornok. – Én tartom az ellenőrzésem alatt a város fő magtárait és fegyverkészleteit – ételt és lőszert, amire pedig szükséged lesz, mert Kez nagykövetei bármikor megérkezhetnek, és ha meglátják, hogy egymás közt harcolunk, akkor vérszemet kapnak, és a hadseregük heteken belük kopogtatni fog az ajtónkon. És még ha nem is így lesz, az emberek lassan belefáradnak majd a polgárháborúba. Teherré válik számukra a sok katonád és zsoldosod, és amikor már nem

tudod majd etetni őket, és nem tudod újjáépíteni a városukat sem, ellened fordulnak. A szemétláda pontosan tudta, milyen problémákkal néz szembe Tamás. Felmérte a nemesek gyülekezetét. – Mit javasolnak? A zsíros övkendős férfi előrelépett. – Maxil vikomt vagyok – mondta. Felemelt egy hosszú papirost, és végignézett rajta. – Összeírtunk egy követeléslistát. Tamás kitépte a kezéből, mielőtt Maxil tiltakozhatott volna. Végigfuttatta rajta a szemét. – Elvárják tőlem, hogy lemondjak? És hogy letartóztassam magam? – Hitetlenkedve nézett a nemesekre. – Felségárulást követett el! – mondta egyikük. – Megölte a királyunkat! Tamás némán meredt rájuk, amíg egyikük halkan meg nem szólalt. – Erről hajlandóak vagyunk tárgyalni. Tamás folytatta az olvasást. Még el sem jutott a következő bekezdésig, amikor már a fejét rázta. – Fel akarják osztani maguk közt a király és a kivégzett nemesek földjeit? Hát teljesen bolondnak néznek? – Ezekről hajlandóak vagyunk tárgyalni – mondta Maxil. – Fél perccel ezelőtt ezek még követelések voltak. – Inkább tárgyalási alapok. – Maxil nem nézett a szemébe. Tamás visszaadta neki a listát. – Westie, nem tudnál egy kis értelmet beszélni beléjük? Westeven vállat vont. – Tárgyalj velük, Tamás. Könyörgöm neked. – Adj egy percet. Tamás visszalépett az ágyúk mögé, és odahívta a dandártábornokokat. Olem, Vlora és Sabon is odajöttek. Julene még mindig távolabb állt tőlük, és egy macska intenzitásával meredt a másik Kiváltságosra. Sabastenien dandártábornok szólalt meg először. – Nincsen tárgyalási alapjuk. – Fiatal férfi volt, alig idősebb Tánielnél, Tamásnak ezért nehezére esett komolyan venni. Azonban jól tudta, hogy senkiből sem lesz ilyen fiatalon az Adom Szárnyai dandártábornoka alapos ok nélkül.

– Attól tartok, van nekik – vetette ellen Sabon. – Westevennek igaza van. Nincs időnk, mert ha a kez nagykövetek megérkeznek, és ezek az állapotok fogadják őket… – És akkor a magtárakról még nem is beszéltünk – mondta Tamás. – Máris a harmadával kellett csökkentenünk a katonák fejadagját, csak hogy minimális készlet legyen a városi kenyeres kocsikon. Az emberek éheznek, és nem fogják sokáig tűrni ezeket az állapotokat. – A tanácsod dühös lesz, ha bármilyen döntést hozol nélkülük – mutatott rá Vlora, és hozzátette: – Uram. – Ez háborús ügy, százados – válaszolta Tamás. – És abban teljesen szabad kezet kaptam tőlük. Úgy tárgyalok, ahogy jónak látom. – Ryzehoz fordult. – Be tudjuk venni azokat a barikádokat anélkül, hogy elveszítenénk pár ezer embert? Ryze elgondolkodott. – Csak ha jól megágyúzzuk őket előtte. És még akkor is… meg fogjuk fizetni az árát. Tamás az égre emelte a tekintetét. Ryze tüzérségi parancsnok volt, mielőtt csatlakozott az Adom Szárnyaihoz, és szerinte mindenre az ágyúzás volt a megoldás. – És ha nem ágyúzzuk őket? – Akkor vérfürdő lesz – válaszolta Ryze. – Mindkét oldalon. – A rohadt életbe. Tamás visszament a királyhűekhez. – Álljanak elő egy ajánlattal. – Tamás a Maxil kezében lévő papír felé intett. – Egy komoly ajánlattal, ne azzal a halom disznószarral. És legyen benne az is, hogy ő – a Kiváltságosra mutatott – feladja magát, és vállalja a kivégzését az embereim megöléséért. A Kiváltságos azzal a ridegséggel nézett vissza rá, amilyenre csak az idős nők képesek. Számára mindannyian gyerekek voltak, akik gyerekjátékot játszottak. – Erre nem fog sor kerülni – mondta Westeven tábornok. – Gondolkodj tényszerűen, Tamás. Ez háború, a veszteségek pedig együtt járnak a háborúkkal. – Álljanak elő egy ajánlattal – sziszegte Tamás. Maxil azonnal belelendült, és Tamás rájött, hogy a férfi végig erre számított. – A király egy unokaöccse velünk van a barikádokon belül, és…

– A neve? – szakította félbe Tamás. – Jákob, az Igaz. Tamás pislogva próbálta felidézni a királyi vérvonalat. – Inkább Jákob, a Gyerek. Legjobb esetben is negyedik unokatestvér, és alig van ötéves. – Ő Manhouch legközelebbi élő rokona – folytatta Maxil. – Azt javasoljuk, hogy őt ültessük trónra Tizenharmadik Manhouch-ként. Ön és Westeven tábornok megmaradnak a hadsereg élén, mi pedig az ön tanácsával együtt alakítjuk meg a király új tanácstestületének magját. A lőpormágusaiból lesz az új királyi társaság. – És a király? – kérdezte Tamás. – Mi látjuk majd el tanácsokkal, amíg nagykorúvá nem válik. Tamás Westevenre nézett. Az ajánlat kiegyensúlyozottsága az ő befolyásáról árulkodott. A nemesség az irányítás nagyját a kezében hagyná. De ennyi nem volt elég. – Soha többé nem engedem, hogy egy király uralkodjon Adrón – mondta. – Egyszerűen elutasítom. Ha egy királyt akarnak, akkor az csak a nevében lesz az. Maxil a homlokát ráncolta. – Egy bábkirályság? – Legfeljebb, és már ezzel is a türelmem végén járok. – Nem. Adrónak igazi király kell. – Soha többé – szögezte le Tamás. – Visszautasít minket? Ennyi? Semmi tárgyalás? Meghagytuk magának a hadsereget. Kineveztük a következő királyi társaság fejévé. Maga lenne Adró második leghatalmasabb embere. Annyira kapzsi lenne, hogy mindenképpen a magáénak akar mindent? Tamás felkuncogott. – Szerencsétlen marhák. Nem a hatalomért csináltam, hanem azért, hogy elpusztítsam a monarchiát. Azért csináltam, hogy felszabadítsam a népet. Nem fordulok most vissza, hogy egy gyerekkirályt ültessek a trónra, maguk meg visszamehessenek a vidéki villáikba, és folytathassák az ország kiszipolyozását. – Westevenre nézett. – Sajnálom, barátom. Sem királynak, sem külföldi országnak nem lehet hatalma Adróban soha többé. – A végsőkig fogok harcolni ellened – mondta Westeven. Tamás meghajolt öreg barátja felé.

– Tudom. – Valaki megkocogtatta a vállát. Julene állt mögötte komoly arckifejezéssel. – Valami baj van – mondta. – Mi? – kérdezte Tamás. Rosszalló tekintettel néztek egymásra Westevennel. Elsülő légpuskák ismerős hangja tört fel a barikádok felől. Julene Westeven tábornok és Tamás közé ugrott, utóbbit hátrébb lökve közben. Golyók csapódtak bele egy láthatatlan falba. Julene hátrálás közben, olyan gyorsan ontotta magából a tűzgolyókat, ahogy csak meg tudta idézni őket. Azok eltalálták a barikádokat, és tűzvirágokként nyíltak szét. A másik Kiváltságos egy pillanattal Julene után vetette bele magát a harcba. Kemény levegőpajzsok állították meg Tamás leggyorsabb katonáinak golyóit, hogy fedezzék a királyhű delegáció gyors visszavonulását. A föld morajlott, a levegő vibrált, a Tamáshoz legközelebbi ágyú pedig megrepedt, kerekei leesetek, és a törött fémdarab egy puffanással felborult. Tamás talpra ugrott. Megtámadták. Megtámadták őt egy fegyverszüneti zászló alatt! Westevennek több esze volt ennél. Westeven… Tamás régi barátját kereste a tekintetével. Westeven testét a visszavonulók úgy vonszolták a barikádok felé. Hiányzott egy karja, és az egész mellkasa megfeketedett. Máris halott lett volna? Eltalálta Julene egyik tűzgolyója. Tamás rosszul volt az egésztől. – Agyrém – köpte. – Ryze dandártábornok! Készítsék a tüzérséget. Azonnal támadunk!

11. FEJEZET

– A Nyílt Levéltár pont fölöttünk van – mondta Adamat. Valahol

mögötte megszűnt SouSmith lámpásának ingása, és elhallgatott a lötyögő hang. – És ezúttal biztos vagy benne? Adamat feltartotta saját lámpását az előtte lévő rozsdás vaslépcsőhöz. A fokai közti téglákon egy tábla volt, valószínűleg azzal az információval, hogy a létra melyik épülethez tartozott, ám a betűk már réges-régen lekoptak róla. Az Adró alatti elfolyók nem voltak valami jó formában. Csoda – na meg az adrói mérnöki munka színvonalának bizonyítéka –, hogy legtöbbjük egyáltalán túlélte a földrengést. – Lehet, hogy tökéletes memóriám van – mondta Adamat, és szavai visszhangzottak a hosszú, másfél méter magas alagútban –, de ezek az átkozott csatornák mind ugyanúgy néznek ki. – Ha! A női fürdőház tetszett. – Azt lefogadom. Csoda, hogy egyáltalán használatban van most, hogy Tamás ezt az egész környéket ágyúgolyókkal szórja meg. – Megdörzsölte a táblát, hátha ki tud venni rajta néhány betűt. – Ennek kell lennie.

SouSmith mellé slattyogott. A nagydarab bokszolónak szinte teljesen kétrét kellett görnyednie. Adamat térdei és combjai is sajogtak a csatornákban való mozgástól, de SouSmith-nek sokkal nagyobb fájdalmai lehettek. – Megnézem – mondta a bunyós, és átnyújtotta a lámpását Adamatnak, majd felhúzta magát a vasfokokra. A létra nyikorogva tiltakozott a súlya ellen. – Lámpást – kérte SouSmith kinyújtott karral. Adamat hallott elmozdulni egy rácsot, aztán SouSmith eltűnt. Valahol fölöttük, közelebbről, mint Adamat szerette volna, tüzérségi ágyúk mély dörömbölése hallatszott. – Gyere – szólt le neki tompa hangon SouSmith. Adamat követte őt a létrán, és egy magas boltozatú pincében találta magát. A cementfalak nyirkosak és penészesek voltak, a padlón pedig jó egycentis víz állt. Senki nem járt itt már legalább egy évtizede. – Ez az – mondta Adamat. – Tényleg? – SouSmith nem volt meggyőzve. – Fiúkoromban ezekben a csatornákban játszottam. Anya mindig dühös volt miatta. Legalább az adrói pincék felét felfedeztem magamnak. – SouSmith-re vigyorgott. – Amikor megtaláltuk a fürdőházat, már tudtam, hogy közel vagyunk. – Sok időt töltöttél idelent, mi? – Az biztos. Elvégre egyszer én is voltam tinédzser. Át kellett haladniuk egy sor ugyanolyan boltozatú tárolóhelyiségen, mielőtt ráleltek a felfelé vezető keskeny lépcsőre. Az ajtó megzördült, amikor Adamat megpróbálta kinyitni. – SouSmith – mondta, és hátralépett, hogy a bokszoló elcsusszanhasson mellette. SouSmith mindkét kezével megtámaszkodott a falakon, és berúgta az ajtót. A zár eltört, az ajtó pedig berobbant, és leszakadt a zsanérjairól. Egymásra néztek, ahogy a zaj az egész épületen végigvisszhangzott. Otthagyták lámpásaikat a pinceajtó mellett, és óvatosan folytatták az útjukat. Adamat a sétapálcájával, SouSmith pedig egy pár rövidcsövű pisztollyal volt felfegyverkezve. Egy hosszú folyosóról jutottak ki a Levéltár földszintjére. Az épület akkora volt, mint egy katonai gyakorlótelep, és négy emelet magasra nyúlt. Polcrendszere faltól falig terjedt. Adamat megindult egy oldalfolyosón. A téglafalon túlról hallotta a puska- és

muskétalövéseket. A levegőben por szállt, a könyvek illata pedig már szinte nyomasztó volt – a ragasztó, a papír és a régi pergamen illata, a kor és a doh szaga. – Nincs itt senki – jegyezte meg SouSmith. Adamat hátranézett. A bunyós valamiféle gyanakvással vizsgálgatta a könyvespolcokat. Ha valaki úgy oldja meg a problémáit, hogy összeveri őket, a könyvek könnyen teljesen idegennek tűnhetnek számára. – Nem meglepő – mondta Adamat. – Westeven tábornok legalább egy tucatnyi könyvtárnak juttatott nagy adományokat szerte a Kilencekben, köztük ennek is. Nem hagyná, hogy megszállják a katonái. Kijöttek egy oldalfolyosóból, és a könyvtár közepén találták magukat. Egy nagy, polcok nélküli terület volt, tele a kuncsaftoknak fenntartott asztalokkal. Fény szűrődött be a tetőablakon, amely négy emelet magasságból, szabadon nézett le a Levéltár központjára. Az asztalok mind tiszták voltak. Egyet kivéve. Adamat az ajkához érintette az egyik ujját, és jelzett SouSmith-nek, hogy kövesse. Az egyik sarokban álló asztalra számos könyv volt kiterítve. Nyitva feküdtek, mintha csak pillanatokkal ezelőtt hagyták volna ott őket. Adamat a homlokát ráncolta. A könyvekből láthatólag oldalak hiányoztak, és teljes bekezdéseket húztak ki belőlük. Az egyiket megfordította, hogy megnézze a címét. A király szolgálatában. Adamat egyetlen gyors mozdulattal kirántotta sétapálcakardját, és körbefordult. Hallotta, hogy SouSmith felhúzza a pisztolyait. Egy nő lépett ki közéjük. Gyapjúruha és kabát volt rajta, vállig érő hajába már ősz szálak vegyültek, bölcs, sötét szeme egy hollóra emlékeztette Adamatot. Egy Kiváltságos kesztyűit viselte, és egy-egy kezével rá és SouSmith-re mutatott. Az épület beleremegett egy ágyúlövésbe, a könyvespolcokról por verődött fel. Adamat megnyalta az ajkát. SouSmith szeme tágra nyílt, ujja a ravaszra simult. – Mindkettőnket megöletsz – mondta neki Adamat. – Nem tetszik ez nekem – jött a válasz. – Nekem sem. Ki maga? – kérdezte Adamat a Kiváltságostól, bár már sejtette a választ.

– A nevem Rozália. – Maga az a Kiváltságos, akit Tamás üldöz. Némasága éppen elég válasz volt Adamatnak. Tekintete az asztalon heverő könyvekbe fúródott. – Meg fog ölni minket? – Csak ha muszáj. Adamat lassan leeresztette a kardját, és jelzett SouSmith-nek, hogy tegye el a pisztolyait. – Maga Fortélyos – jegyezte meg Rozália. – Igen. – Engem keres? – Nem. A Kiváltságos zavarodottnak tűnt. – Akkor hát miért van itt? Adamat fejével a könyvek felé intett. A Kiváltságos még nem engedte le kesztyűs kezeit, és Adamat ettől ideges lett. – Maga távolította el azokat az oldalakat a könyvekből? Maga húzott ki részeket belőlük? És maga vitte el őket az egyetemről? Rozália lassan leengedte a kezét. – Nem – mondta. – Nem maga vitte el a könyveket az egyetemről? – Azokat én vittem el. De én sosem téptem ki egyetlen lapot sem. A nő tette. – Ki? A Kiváltságos nem válaszolt. – Mit csinál azokkal a könyvekkel, amiket elvitt? – kérdezte Adamat. – Ugyanazt, amit maga. Válaszokat keresek. – Kresimir Ígérete – sóhajtott fel Adamat. Rozália felhorkant. – Az könnyű – mondta. – Több kérdésről van itt szó, mint gondolná. – Engem csak Kresimir Ígérete érdekel. Mi az? A Kiváltságos oldalra döntötte a fejét, és úgy szemlélte Adamatot, akár egy macska az egeret. Elsülő puskák és egy felhördülő ágyú hangja töltötte ki a csendet. – El kell küldenem egy üzenetet – mondta Rozália. – Mit? – Egy üzenetet. Személyesen kell leszállítani.

– Elviszem az átkozott üzenetét, csak mondja meg, hogy mi az Ígéret. És adjon róla bizonyítékot. – Nem bízom magában. Ha leszállítja az üzenetemet, akkor elmondom. – Szeme hirtelen megvillant, ahogy ajtón dübörgő puskatusok hangja érte el őket. A Kiváltságos torkából sziszegő hang tört fel. – Itt van Tamás tábornagy. Mennem kell. Azokból a könyvekből nem tudhatja meg a választ. Csak tőlem. Adamat annak esélyét latolgatta magában, hogy meg tudja-e lepni Rozáliát. Egy jelzés SouSmith-nek, egy ütés a fejre hátulról. Átadhatnák a nőt Tamásnak, hadd szedje ki belőle ő a válaszokat. De ennek az útnak a végén Adamat csak a saját, Kiváltságos mágia általi halálát látta. – Kinek szól az üzenet? – Borbador Kiváltságosnak – mondta Rozália. – Manhouch királyi társasága utolsó élő tagjának. A Hegykorona Erődben van. Mondja meg neki, hogy a nő megpróbálja megidézni Kresimirt. – Ennyi? – kérdezte Adamat. Rozália kurtán biccentett. – És Kresimir Ígérete? A nő éles hangon felnevetett. – Kérdezze meg Borbadort. Ő tudni fogja. Csizmák csattogtak a Levéltár előcsarnokának márványpadlóján. Rozália megfordult, és rohant, úgy vetve át magát az egyik asztalon, mintha feleannyi idős lenne. Éppen hogy eltűnt egy távoli oldalfolyósban, amikor mindkét oldalról katonák bukkantak fel a polcok közül. A Szárnyak zsoldosainak színeit viselték, puskáikkal Adamatra és SouSmith-re céloztak. Adamat felemelte a kezét, és felsóhajtott. – Szóljanak Tamás tábornagynak, hogy Adamat nyomozó látni akarja. A zsoldosok egymásra néztek. – Nos? – noszogatta őket Adamat. – Itt van valahol, nem? Az egyik zsoldos visszaindult egy oldalfolyosón. SouSmith Adamatra meredt. – Egy szót se – suttogta az. – Ha tudtam volna, hogy Tamás ma beveszi a Levéltárat, nem töltöttük volna az elmúlt két napot lefolyóaknákban dagonyázva.

– Rohadék – bámult le SouSmith az átázott cipőjére. – Nyomozó? – Tamás tábornagy bukkant fel a polcok közül. Fűrészmarkolatú párbajpisztoly volt nála, amelyet a csövét piszkító lőpor alapján nemrég el is sütött. – Mi az ördögöt csinál itt? – Nyomozok. – Hát persze – mondta Tamás zavartan, majd végignézett Adamaton és SouSmith-en, és beleszagolt a levegőbe. – A csatornákban mászkáltak? – A lefolyóaknákban. – Nagyon ügyes. – Tamás a mögötte álló zsoldosokra pillantott. – Pihenj. Adamat felügyelő az én alkalmazottam. Ellenőrizzék a könyvtár többi részét. – A nyomozók elindultak, Tamás pedig visszafordult Adamathoz. – Megoldotta már a talányomat, nyomozó? – Van egy nyomom, uram. Még semmi konkrét. A könyveket, amiket keresek, megrongálták vagy eltüntették. – Többet várnék el magától, semhogy a napjait könyvek lapozgatásával töltse. – Márpedig a nyomozás sokszor pontosan erről szól, uram – fortyant fel sértődötten Adamat. – Az ember minden nyomot követ, amit csak tud. – Nos, rendben. Folytassa. Várjon. Adamat megállt. – Mit tud a Fekete Utcai Borbélyokról? Adamat összeszedte magában a bandával kapcsolatos tudását, és egy pillanat alatt rendszerezte azt. – A vezetőjük egy Teef nevű férfi. Adró alvilágában őket tartják a legjobb bérgyilkosoknak. Úgy hírlik, hogy bármilyen munkát elvállalnak, ha jól megfizetik őket. Az elmúlt pár évszázadban legalább egy tucat Borbély kísérelt meg merényletet adrói királyok ellen, amikor jó árat fizettek érte, de a királyi társaságnak hála, egyikük sem járt sikerrel. Egyszer találkoztam Teeffel. Ő a legkevésbé… mentálisan problémás tagja a csapatnak. Őszintén szólva az egész bandát be kéne zárni egy elmegyógyintézetbe. Remélem, nem azt fontolgatja, hogy… – Tamás kurtán bólintott. – Köszönöm – mondta, és otthagyta őket. – …felbérli őket – fejezte be halkan a mondatot Adamat.

Felvette a zsoldosok megérkezésekor elejtett sétapálcáját, abba az irányba sandított, ahol Rozália eltűnt, és a rejtélyes üzeneten merengett. – Ideje ellátogatnunk Hegykoronába – közölte SouSmith-szel. – Jákob. – Nila elfurakodott egy királyhű katona mellett, és elesett a legutóbbi tüzérségi sorozat idején az utcára robbant téglatörmelékben. Megemelte a szoknyáját és felállt, majd a fiú nevét kiáltozva tántorgott tovább. Ruhája véres volt. Egy ágyúgolyó a válla fölött fütyült el, és levitte egy Penn nevű férfi fejét, akivel éppen szerény reggelijüket fogyasztották. Még mindig hallotta a fejében az azonnali halál hangját, akár egy borzalmas teáskannáét, amint centikre száguld el a fülétől. Az ágyúgolyó lyukat ütött egy barikádon belüli, jobb állapotban lévő épület falába Penn mögött, és egyenesen áthaladt Jákob szobáján. Penn holtteste még mindig a székben ült, válla megroggyant, kezében kanalat szorongatott. Jákobnak ágyban kellett volna lennie, de nem volt. Nila megtalálta Jákob Csatlós őreinek egyikét, amint éppen földdarabokat kapart ki az egyenruhájából. Bystrének hívták, és nagyjából harmincöt éves lehetett. Határozottsága arra a szakállas őrmesterre emlékeztette Eldaminz herceg házában. – Hol van Jákob? – kérdezte tőle. – Nincs az ágyában? – Nincs. – A pokolba, biztos megint elmászkált. Kartácslövedék robbant fölöttük, mire mindenki fedezékbe ugrott. Nila a földön találta magát, Bystre alatt. – Jól van? – kérdezte a férfi. – Igen. Keresse meg Jákobot. Bystre felsegítette, majd együtt rohantak ki az utcára, Jákob nevét kiabálva. Nila muskétákat hallott elsülni, orrát megcsapta az elhasznált lőpor fullasztó szaga. Az egyik barikád az utca végén állt, királyhű katonák és önkéntesek gubbasztottak mögötte, és a másik oldalon lévő, innen nem látható adrói katonákra tüzeltek. A tárgyalás öt napja volt, és azóta Tamás tábornagy katonái egyre csak támadtak. Az ágyú- és muskétatűz éjjel-nappal folytatódott, a levegő kénes feketelőportól bűzlött.

Valaki figyelmeztetést kiáltott, és a következő pillanatban úgy áramlottak át a kék egyenruhák a barikád tetején, ahogyan a víz töri át a gátat. – Futás – mondta neki Bystre. – Vissza a következő barikádra! – kiáltott a közelben lévő önkénteseknek. Bystre megragadta Nila karját. – Meg kell találnunk Jákobot – mondta. Hirtelen megpördült, és tollas kalapja leesett a fejéről, ahogy egy adrói katona jelent meg az egyik közeli sikátorban. Bystre kardot rántott, és hárította vele a bajonett döfését. A katona cserébe állon vágta őt a puskatussal. Bystre a földre zuhant, ellenfele szúrásra kész bajonettel állt fölötte. Nila alig tudta felemelni az utcakövet, amelyet megragadott, de végül a feje fölé lendítette, és lesújtott vele az adrói katona tarkójára. A férfi hangtalanul esett össze. Bystre az állát tapogatta, és igyekezett kiheverni az ütés hatását. Nila talpra segítette. – Ott van! – mondta a nő, amint megpillantotta az utcán, a barikádhoz közelebb átfutó Jákobot. A fiú megijedt, amikor egy golyó port vert fel előtte, és könnyes szemmel elesett. Az adrói katonák bevették a barikádot, és alig háromszáz méterre voltak Jákobtól. Nila feleannyira. Megemelte a szoknyáját, és rohant, közben hallotta, hogy Bystre követi. A katonákat jobban érdekelte az elfoglalt barikád biztosítása, mint az utcán kószáló gyerek. Nila térdre esett Jákob mellett, és a karjába kapta. Bystre segített neki felállni, és mindketten rohantak, hogy biztonságba kerüljenek. Nila megtorpant, amikor észrevette, hogy Bystre egyáltalán nincs a közelében. Megfordult, és látta, hogy a férfi az elesett barikádra mered. – Annak vége – mondta Nila. – Ott van! – Bystre kivonta a kardját. – Miről… – Aztán meglátta. Tamás tábornagy a lenti utcát szemlézve állt az embereivel a barikád tetején. Nila észrevett mellette valakit, aki ismerős volt neki. A szakállas őrmester, aki aznap éjjel megmentette őt a nemesi ház konyhájában. – Bystre, biztonságba kell vinnünk Jákobot. – Semmi sincs biztonságban attól az áruló fattyútól. – Westeven tábornok… – A tábornok halott.

Nila nem tudta, mit mondhatna. Hallotta, hogy Westeven tábornok megsérült a tárgyalás során, de a királyhűeknek azt mondták, hogy életben maradt. Egyedül ő lett volna méltó ellenfele Tamás tábornagynak a stratégiai manőverekben. Az ügyük immár bizonyosan elveszett. Nila a következő barikádra nézett, ahonnan a királyhűek integetve hívták őt a hozzávetőleges biztonságba. Jákobot a mellkasához szorította. A fiú a kezével takarta el a fülét, és Nila érezte, ahogy a sírástól rázkódik a válla. – Bystre – könyörgött a katonának. Hol lehet Rozália? Most már ő volt az egyetlen esélyük. Kiváltságos mágiájával ő rátámadhatna Tamásra és a hadseregére, és kiűzhetné őket az utcákról. Bystre felkapott egy elsütött puskát egy halott katona mellől, és ellenőrizte rajta a bajonettet. Lesöpörte a port a serpenyőről, és fegyverét mindkét kezével markolva, rohamra indult az elesett barikád irányába. A szakállas őrmester Bystrére mutatott, és felemelte a puskáját. Tamás tábornagy megfordult, és a feje oldalra dőlt, mintha a felé rohamozó dühödt Csatlós látványa összezavarta volna. Elővette a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. Bystre összerándult és elesett. Teste a földön még átfordult egyszer a lendülettől, mielőtt egy utolsót remegett, aztán már nem mozdult többé. A golyó több mint száz lépés távolságról fúródott a szemébe. Tamás tábornagy ellegyezte a pisztoly csövéből kiszálló füstöt. Nila felsikoltott. Látta felé inteni a tábornagyot, és várta, hogy a következő golyó az ő agyát loccsantsa ki. De nem volt következő golyó. Helyette adrói katonák rohantak felé a barikádról. Nila hitetlenkedve meredt rájuk, amíg eszébe nem jutott, hogy Jákob a karjaiban van. Megfordult, és futni kezdett a következő barikád felé. Volt ugyan előnye az adrói katonákhoz képest, ők azonban sokkal gyorsabbnak bizonyultak. Nila botladozott és küszködött a szoknyája szegélye miatt. A királyhűek százhúsz méterről, a barikádok mögül tüzet nyitottak, hogy fedezzék a visszavonulását. Golyók pattantak fel körülötte az utcakövekről, fulladozott a lőpor bűzétől. Kevesebb mint száz méter. Valaki hátulról leütötte. Elesett, és amikor megfordult, adrói katonákat látott maga fölött. Kiabált és küszködött, de hiába, Jákobot

kitépték a karjából. Az egyik katona Nila felé fordult, hogy bajonettjét átszúrja a hasán. Az utolsó pillanatban elrántotta a puskáját, és a nyelével lökte arrébb Nilát. A katonák visszavonultak, és magukkal vitték a sikoltozó Jákobot is. Nila feltápászkodott, és utánuk tántorgott. Nem vihetik el. Most nem, azok után, hogy olyan sokáig védelmezte a fiút. Megállt Bystre holtteste mellett. A férfi a hasán feküdt, megmaradt szeme semmit sem látva meredt az utca túloldalára. A legyek máris nyüzsögni kezdtek a koponyájában tátongó véres lyuk körül. Nila térdre hullt, és hányt. Mielőtt a lövöldözés folytatódhatott volna, valaki lerángatta őt az utcáról, be egy romos sikátorba. Nila nekirogyott az egyik ház félig-meddig ép falának. – Hagyta, hogy elvigyék – förmedt rá megmentőjére. Rozália kesztyűs ujjait készenlétben tartva pásztázta az utcát, amíg valami láthatatlan veszély el nem múlt. Aztán leeresztette a kezét. – Ez már nem az én harcom többé – mondta Rozália. – Megállíthatta volna őket – vádolta Nila. – Ott helyben megölhette volna Tamást. Megvédhette volna Bystrét. – Hallotta megtörni a saját hangját, és érezte, hogy könnyek lepik az arcát. Koszos ruhaujjával letörölte őket. – Westeven tábornok halott. Semmi értelme tovább húzni ezt a harcot. – Egy pillanatra elhallgatott, és állta Nila vádló tekintetét. – Igen, megölhettem volna Tamást, de a baj már megtörtént, méghozzá akkora, amekkorát te elképzelni sem tudsz. Tamás megölése ezen a ponton csak sokszorosára növelné a problémát. – Bystre – mondta Nila. – Nem várom el, hogy megértsd. – Rozália hangja hirtelen ellágyult. – Bátor lány vagy. És okos. Csak annyit várok el tőled, hogy menekülj. A fiú Tamásnál van. Westeven halott. A királyhűek el fogják húzni a harcokat, ameddig csak tudják, de Tamás végül győzelmet arat majd. Menekülj innen, amíg még tudsz. A barikádok délnyugati sarkában, a romok között van egy kivezető út, amiről egyik oldal sem tud. Használd. Vigyél magaddal annyi pénzt, amennyit csak tudsz, és élj teljes életet messze innen. – Sóvárgás villant meg Rozália szemében. – Fatraszta nagyon kellemes az évnek ebben a szakában. – Mi lesz Jákobbal? – kérdezte Nila. Rozália a kezét nyújtotta. Nila elfogadta, és felállt.

– Jákob – mondta újra, miután Rozália nem válaszolt. – Mit fog tenni vele Tamás? – Tamás praktikus gondolkodású. Ha életben hagyna egy királyi örököst, később újra ugyanebben a szituációban találhatná magát. Így hát csendben megszabadul majd a fiútól. Nila felszárította a könnyeit. Amikor Jákob kosárba hulló, szőke fejére gondolt, a szíve megkeményedett. – Hagyd el Adrót – javasolta neki Rozália. – Én is így fogok tenni, amint végeztem az itteni teendőimmel. Tessék. – Elővett valamit az egyik kabátjába varrt zsebéből, és Nila kezébe nyomta. Egy százkranás érme volt. – Köszönöm – mondta Nila. Rozália erre csak legyintett, majd elindult a sikátorban, a barikádokkal ellenkező irányba. Nila várt egy darabig, és a kezében tartott érmére, meg a városon kívül elrejtett ezüstre gondolt. Még innen is látta Bystre holttestét, ahogy mozdulatlanul feküdt a királyhűek és az adrói katonák közt folyamatosan ide-oda röpködő golyók alatt. Nila ökölbe zárta kezét az érme körül. Elegendő volt új ruhákra és egy hintóra egészen Brudániáig. Az ezüsttel együtt elegendő volt egy új életre. De látta maga előtt Tamás tábornagyot, amint ridegen agyonlövi Bystrét. Nem kezdhetett új életet ilyen emlékekkel a fejében.

12. FEJEZET

A

Hegykorona Erőd a Délorom-hegy recés gerincén feküdt. Bástyafalai a nagy magasságra jellemző zord időjárás ellenére meredekek és simák voltak, ami az ötszáz évvel korábbi, építő és védelmező mágia erejét dicsérte. Délkeletre Kez sárgás síkságai nyúltak a távolba, északnyugatra pedig, a dombokon és az erdőkön túl az Adrót körülölelő távoli hegységek terültek el. Adopest gyémántként fészkelt a könnycsepp formájú Adotenger csücskében. Északon baljósan füstölgött a Délorom csúcsa. Adamat elfordult a bástya peremétől. Beleszédült az előtte elterülő világ látványába, és vissza akart menni a városba – merthogy a bástya olyan nagy volt, hogy egy egész várost foglalt magába! –, de a hegyőrségi katona azt mondta neki, hogy itt várjon Borbador Kiváltságosra. Felajánlhattak volna neki egy szobát. Ebben a magasságban bőven fagypont alatt volt a hőmérséklet. A jelek szerint azt akarták, hogy reszkessen a hidegben. Adamat fizikailag és szellemileg is kimerült. Még ezeken a modern utakon is öt napig tartott az utazás hintóval, és alig álltak meg közben pihenni. Teste a kényelmetlen, állandóan rázkódó kocsiban üléstől sajgott, feje pedig a kevés pihenéstől lüktetett. Rozália rejtélyes figyelmeztetése miatt – egy nő meg akarja idézni Kresimirt – rémálmai

voltak, már amikor el tudott egyáltalán aludni. Mi baja volt? Modern férfinak számított. Tanultnak. Kresimir csak egy mítosz volt, a szerzetesi hatalom megtestesülése, amely gondoskodott róla, hogy a parasztok tudják, hol a helyük. – Mit csinálsz? SouSmith abbahagyta egyik rövidcsövű pisztolyának megtöltését. A fegyver úgy nézett ki hatalmas kezeiben, akár egy játék. – Mit gondolsz, mit csinálok? – Azt hiszed, meg fog ölni minket? – kérdezte Adamat. – Mert felteszünk neki egy kérdést? – A legutóbbi Kiváltságos majdnem elbánt velünk. – És? – És mi? – Ez egy Kiváltságos, SouSmith. Ha nem akar beszélni velünk, legyint egyet a kezével, és már zuhanunk is le a bástyáról. SouSmith vállat vont. – Azért fizetsz, hogy a testőröd legyek, nem? – De. – Adamat felsóhajtott. SouSmith láthatólag nem értette a dolgot. Egy Kiváltságosról volt szó, és ellenük senkit sem lehetett megvédeni. – Még egy Kiváltságosnak is át kell jutnia rajtam ahhoz, hogy veled elbánjon. – Azzal SouSmith folytatta a fegyver megtöltését. Adamat elfojtott egy mosolyt, és rájött, hogy a beszélgetés elűzte idegessége egy részét. Itt állt a világ tetején, ötnapi utazásra Adopesttől. Egy Hegyőrségben volt, és mindenki tudta, hogy a Hegyőrséget elítéltek, torokmetszők és a Kilencek legkeményebb férfijai alkotják. Felügyelték a magaslati átjárókat, dolgoztak a bányákban és a fatelepeken, és ők voltak Adró első védelmi vonala egy külső invázióval szemben. Adamat sokkal könnyebben rábízta a Hegyőrségre az országát, mint az életét. – Különben is, mit csinál errefelé egy Kiváltságos? – SouSmith befejezte a pisztolyok töltését, és az övébe dugta azokat. Nekidőlt az egyik Kez felé fordított ágyúnak. – Száműzték. – Adamat a fehér leheletét nézegette. – Miért?

– Hivatalosan? A királyi társaságon belül hatalmi átrendeződés zajlott le, és Borbador a rossz oldalra került. Nem hivatalosan azt beszélik, hogy Khen Kiváltságos kedvenc ágyasával hált. SouSmith felröhögött. – És megtartotta a bőrét? – Hát persze hogy megtartottam. A Kiváltságos a bástyában elterülő város felől közelítette meg őket, és még elég messze volt tőlük ahhoz, hogy egyetlen szavukat sem lett volna szabad hallania. Hosszú, térdig érő szarvasbőrkabátot viselt, és hozzáillő nadrágot, csizmát meg kalapot. Alacsonyabb volt, mint amilyenre Adamat számított. Vöröses szakálla alatt megereszkedett bőr csüngött onnan, ahol egykor a tokája lehetett. A Hegyőrség senkihez sem volt kíméletes – még egy Kiváltságoshoz sem. A férfi pár méterre tőlük állt meg. Kezét kabátujjába dugta, de Adamat mintha látta volna megvillanni a Kiváltságos kesztyű fehérjét. – Még csak nem is volt különösebben nehéz – mondta a férfi. – Azt mondtam Khen mágusnak, hogy ha megöl, a legjobb barátom áll bosszút rajtam. – És az kicsoda? – Kétlövetű Tániel. Borbador Kiváltságos vagyok. Hívjanak Bónak. Adamat a jobbját nyújtotta, amelyet Bo kesztyűs kézzel és meglepő erővel fogadott el. – Adamat felügyelő. Ez itt a társam, SouSmith. Bo SouSmith-re sandított. – A bokszoló? – Az – válaszolta meglepve SouSmith. – Amikor gyerek voltam, eljártam a meccseire. Tániel és én kilopakodtunk otthonról, és mentünk megnézni magát. Tániel sok pénzt veszített a maga elleni fogadásai miatt. – És maga? – Én meggazdagodtam, már egy gyerekhez képest. Adamat végigmérte a Kiváltságost, akiről a városi pletykákon kívül nem sokat tudott. Sosem volt bölcs dolog sokat tudni a királyi társaság valamelyik tagjáról. – Különös dolog, hogy egy Kiváltságos és egy lőpormágus barátságot kötnek.

– Sokkal korábban találkoztunk, semhogy bármelyikünk tudta volna, mik vagyunk – magyarázta Bo. – Én árva voltam, amikor összebarátkoztam Tániellel. Tamás megengedte, hogy a pincéjében éljek, és még egy nevelőnőt is fizetett. Azt mondta, hogy ha Tánielnek barátai lesznek, akkor azoknak tanulniuk kell. Mindnyájunkat sokként ért, amikor a varázskutatók kiválasztottak. Tánielt azóta nem láttam, hogy elment Fatrasztába. – A Kiváltságosok nem allergiásak a lőporra? – A szemem felfújódik, valahányszor a közelében vagyok – ismerte el. – Sokat merengtem ezen gyerekkoromban. Szóval. Mi szél hoz magukfajta úriembereket a Hegyőrségbe? Nem tűnnek Tamás bérgyilkosainak. – Nem vagyunk bérgyilkosok – szögezte le gyorsan Adamat. – De nem hibáztatom, amiért felmerült magában a gondolat. Tamás tábornagynak dolgozom, és kétlem, hogy ön még mindig életben lenne, ha ő másképp akarná. Bo kicsit hátrafelé hintázott a lábain. – Nem tudja – mormogta. – Mit nem tud? – Semmit. Miért kerestek fel engem? – Társalgási hangja eltűnt, mosolya fakulóban volt. – Mi Kresimir Ígérete? Bo néhány másodpercig csak nézett rá. – Ez most komoly? – Meglehetősen. – Tamás azért küldte fel ide, hogy ezt megkérdezze tőlem? – Magamtól jöttem – mondta Tamás. – De Tamás tábornagy megbízásából keresem a választ. – Bo félig bizalmatlan, félig gúnyos reakciója nyugtalanságot ébresztett benne. Mintha megkönnyebbülés öntötte volna el a Kiváltságost. Elmosolyodott, majd kuncogni kezdett. – Hadd találgassak – mondta. – Amikor Tamás lemészárolta a királyi társaságot, azok utolsó szavai valami olyasmik voltak, hogy „Ne szegd meg Kresimir Ígéretét”? Adamat összevonta a szemöldökét. Kezdte felbosszantani ez a Kiváltságos. Nyilvánvalóan jól szórakozott azon, hogy olyasmit tud, amiről Adamatnak fogalma sincs.

– Igen – mondta. – Nevet a varázslók utolsó szavain? Valamiféle morbid viccet mondtak talán? Az lett volna a varázslat célja, hogy összezavarja azokat, akik megölik őket? Bo kuncogása elhallgatott. – Egyáltalán nem. Azok a Kiváltságosok halálosan komolyak voltak. Lehetséges előidézni olyan varázslatot, egyfajta védelmet, ami a varázsló halálakor elrebegi magát. De egy viccet? Nem. Az olyasvalami, amit én tennék. Nem azok az emberek. Ok hittek minden egyes szóban. – És mit jelentenek? – Kresimir Ígérete. – Bo úgy forgatta a szavakat a szájában, mintha valami savanyúba harapott volna. – A legenda szerint, amikor Kresimir létrehozta a Kilenceket, kiválasztott kilenc királyt, hogy azok kormányozzák a megteremtett országokat. Minden királyhoz rendelt egy varázslókból álló királyi társaságot, hogy védelmezzék és tanácsokkal lássák el őt. Ezeket Kiváltságosoknak nevezte el. A királyok, látván, hogy a Kiváltságosok mily nagy hatalommal bírtak, aggodalmukat fejezték ki Kresimirnek, hogy a királyi társaságok ellenük fordulhatnak, és magukhoz ragadhatják a hatalmat. Így hát Kresimir tett nekik egy ígéretet. – Megígérte nekik, hogy örökké az ő vérvonaluk fogja uralni a Kilenceket, hogy a magjukból sosem hajt ki terméketlen gyümölcs, ha úgy tetszik. Kresimir elmondta újonnan kinevezett Kiváltságosainak, hogy ha valaha bárki is erőszakkal vetne véget azoknak a vérvonalaknak, személyesen tér vissza, és az egész országot elpusztítja. – Amikor befejezte, úgy dőlt hátra, akár egy jó tanuló, aki ügyesen felmondta a leckét. – Mit gondol erről? – Racionális ember vagyok… – mondta Adamat, ám hátán mégis végigfutott a hideg a hallottaktól. – Hát persze hogy az. Manapság majd mindenki az. Ez egy ostoba legenda. Egyike a sok sztorinak, amelyek arra szolgálnak, hogy a királyi társaság tudja, hol a helye. Kresimir uralma csaknem ezernégyszáz évvel ezelőtt volt, becslés szerint. Tarthatott tovább is. Még a királyok sem igazán hisznek ebben, és a királyi társaság tagjai közül is csak a legöregebbek. – Bo megfogott valamit a kabátja alatt. – Nem, ennél sokkal hatásosabb eszközök vannak a királyi társaság megzabolázására. – Mit mondjak Tamásnak? – kérdezte Adamat.

Bo vállat vont. – Mondjon neki, amit akar. Mondja meg neki, hogy aggódjon inkább fontos dolgok miatt, mint az emberek táplálása, vagy – elmutatott a bástyafal fölött Kez felé – ők. Adamat mélyen beszívta a levegőt, és lassan engedte ki. – Szóval ennyi? – Ennyi. Habár – tette hozzá Bo –, nem értem, miért nem tudta megtalálni a választ a könyvtárban. Tucatnyi könyv tesz erről említést. – Kiégették belőlük – felelte Adamat. – Lapokat távolítottak el, fejezeteket húztak ki. És úgy tűnik, egy Kiváltságos tette. Bo a homlokát ráncolta. – Egy Kiváltságos tudhatná, hogy a könyvek fontosak. Összekötnek minket a múlttal és a jövővel. Minden írott szó elárul nekünk valamit arról, hogyan irányítsuk a Mást. – Bo! – szólt egy hang a bástyavárosból. A Kiváltságos megfordult. – Indulunk a kőfejtőbe! – Öt perc! – kiabált vissza Bo. Kihúzta kezét a kabátujjából, és megropogtatta kesztyűs ujjait. – Kezdenek ellustulni a tetvek – mondta. – Azt hiszik, hogy csak mert van egy Kiváltságosuk, rávehetik kőtörésre, favágásra és lavinák eltakarítására. Múlt héten majdnem beleszakadtam, mire rendet csináltam az után a földrengés után. Nos, sajnálom, hogy nem tudtam drámai válasszal szolgálni. Ha találkozik Kétlövetű Tániellel, mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Bo már félúton volt a városba, amikor Adamatnak eszébe jutott, hogy ígéretet tett egy üzenet átadására. Kocogva érte be a Kiváltságost. – Van egy üzenetem magának. – Tánieltől? – Nem, egy Rozália nevű Kiváltságostól. Bo vállat vont. – A név nem mond nekem semmit. – Mindenesetre azt akarta, hogy adjak át magának egy üzenetet. – És? – Ezek az ő szavai: „A nő meg fogja idézni Kresimirt.” Nem tudom, milyen nőről beszélt, de nem hiszem, hogy saját magáról. És… Bo ott helyben ledermedt, és minden szín kiszökött az arcából. Tántorogni kezdett, Adamatnak kellett elkapnia.

– Mit jelent ez? Bo eltolta magától Adamatot, szeme tágra nyílt. – Ördög és pokol. Tűnjön innen! Gyerünk, menjen vissza Adopestbe, és mondja meg Tamásnak, hogy mozgósítsa a hadseregét! Mondja meg Tánielnek, hogy tűnjön el az országból. Mondja meg neki, hogy… a rohadt életbe! – Az utolsó szavakat már vicsorogva ejtette ki, aztán sprintelni kezdett a város felé. Adamat földbe gyökerezett lábbal állt. SouSmith mögéje sétált, és kiütögette pipájából az elhasznált dohányt. – Fura egy fickó – jegyezte meg.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Tamás. – Szerintem senkinek sem tetszik, barátom. Tamás Sabonra nézett. A deliv egy nagy napernyő alatt állt, tekintete a távoli barikádokat szemlélte. Borotvált fején izzadságcseppek ragyogtak, akár víz egy hideg üveglapon. A kora tavaszhoz képest érthetetlenül nagy volt a forróság. Tűzött felettük a nap, és felszárította az utóbbi hetek nyirkos időjárásának utolsó jeleit is. – Vajon meg fogják érteni az emberek? – kérdezte Tamás. – A mieink vagy a zsoldosok? – A zsoldosok nem törődnek ezzel. Így is, úgy is ki lesznek fizetve. De a saját katonáim… Lehetséges, hogy ezután elvesztik bennem a hitüket? Olem pár méterre állt Tamástól, és most felé fordult, bár a kérdés nem neki szólt. – Nem hinném – mondta Sabon. – Lehet, hogy nem tetszik majd nekik a dolog, elvégre a háborút úriembereknek kell vívniuk. De azért megértik majd, és tisztelni fogják a döntésedet, hogy nem dobsz el életeket egy szükségtelen csatában. Tisztelni fogják, hogy nem vagy hajlandó a saját városodat ágyúzni. Tamás lassan bólintott. – Még sosem fanyalodtam orgyilkosságra korábban. Egyszer sem a huszonöt éves parancsnokságom alatt.

– Nekem rémlik pár alkalom, amikor pedig kellett volna – jegyezte meg Sabon. – Emlékszel arra a sahra, akivel Gurla délkeleti részén harcoltunk? – Igyekszem elfelejteni. – Tamás áthajolt a korláton, és köpött egyet. Beleivott a kulacsába, közben végig a barikádokat fürkészte. Hallotta a muskétalövéseket, és az időnkénti ágyútüzet jó három kilométerről, ahol Ryze dandártábornok a fegyverraktár elleni támadást vezette. – Találkoztam pár rossz emberrel a magam idejében – mondta Tamás a sahra gondolva. – De az egy valóságos szörnyeteg volt. Ha valaki csak megkérdőjelezte a parancsát, élve eltemettette a teljes rokonságát. – Te pedig kiheréltetted őt – mondta Sabon. Olemnek a torkán akadt a füst. Eldobta cigarettáját, és köhögni kezdett. – A háborúkat határozottan nem úriemberek vívják, barátom – jegyezte meg Tamás. – Máskülönben nem vennék részt bennük. – Olemre pillantott. – Adjon nekünk egy percet. Olem még mindig köhögött, ahogy hallótávolságon kívülre sétált. Tamás közben csatlakozott Sabonhoz a napernyő alatt, előhúzott a zsebéből egy levelet, és átnyújtotta neki. – Az új megbízatásod – mondta. Sabon elvette a levelet. – Hogyan? – Andriyára és Vadalszlavra bíztam, hogy lőpormágusokat szagoljanak ki. Most, hogy a királyi társaságnak vége, valószínűleg szívesebben fedik majd fel magukat a mágusok, nem is beszélve a fizetésről, amit ajánlunk nekik. A városon kívül, az egyetem közelében rendezkedtek be, és nemsokára elindulnak toborozni Delivbe, Noviba és Unicébe. Azt akarom, hogy menj velük. – Nem – mondta Sabon, és vissza akarta adni neki a levelet. – A parancsnokod vagyok – emlékeztette Tamás. – Nem mondhatsz nekem nemet. – De a régi barátomnak nemet mondhatok. – És miért tennél így? Sabon felhorkant. – Andriya és Vadalszlav ketten is bőven képesek gondoskodni a toborzásról. A többieket elküldted Wasal Kapuihoz, Tániel egy kísértetet hajszol a város körül, és annak ellenére, hogy kinevezted

Vlorát a vezérkarodba, még mindig túl dühös vagy rá, ezért hozzá se szólsz. Nem hagylak itt egy másik mágus nélkül. – A barikádok felé intett. – A kez nagykövet egy héten belül megérkezik, és addig még mindent rendbe kell raknod. Tudjuk egyáltalán, hogy a Borbélyok sikerrel jártak-e? – Aggódsz értem? – kérdezte Tamás. – Ez a kifogásod? – Aggódom, hogy elbarmolod az egészet, és valaki másnak kell majd takarítania utánad. – Sabon elhallgatott. Kiáltásokat hallottak a barikádok mögül. – Talán segítenünk kellene nekik – mondta. – A Borbélyok elboldogulnak magukban – mondta Tamás. – Különben az sem érdekel, ha mind megöletik magukat. Ne tereld el a szót. Vadalszlav úgy tájékoztatott, hogy máris találtak hét jelöltet, akikbe szorult némi tehetség. Hármukba különösen erős. – Egy lőpormágus kiképzése évekig is eltart. Egyszerre kell megtanítani őket arra, hogy uralják az erejüket, és arra, hogy jó katonák legyenek. – És ezért akarom, hogy te is ott legyél – magyarázta Tamás. – Egymagad képezted ki Tánielt és Vlorát, és Tániel most a világ legjobb céllövésze, Vlora pedig majdnem egy kilométerről fel tud robbantani egy lőporos hordót. – Tudod jól, hogy az más. – Sabon most már dühös volt, sötét szeme veszélyesen villogott. – Tániel azóta tanult lőni, hogy fel tudott emelni egy pisztolyt, Vlora pedig… hát, ő egyszerűen őstehetség. – Nem kell elmenned toborozni – hűtötte le Tamás. – De azt akarom, hogy indíts el egy iskolát. Kapsz hozzá finanszírozást, és te dönthetsz mindenről. Sosem leszel pár órányi útnál távolabb tőlem, és ha szükségem lesz a segítségedre, azonnal hívatlak. – Szavadat adod? – kérdezte Sabon. – Szavamat adom. Sabon a zsebébe gyömöszölte a borítékot. – Itt akarok lenni, amikor a kez nagykövet megérkezik. – Természetesen. – És ne vágj olyan önelégült képet. Tamás elfojtott egy mosolyt. – Uram! – Olem visszatért, és a barikádok felé mutatott. Egy alak mászott át rajtuk lassan, le az utcára, ahol aztán a földrengés után érintetlenül maradt romokat kerülgette. Fehér inge és

fekete nadrágja fölött hosszú, fehér kötényt viselt. Utóbbi elejét vér borította. A férfi egyenesen feléjük tartott, és kipattintott egy borotvát, pengéje ragyogni kezdett a napfényben. Tamás látta, ahogy Olem megfeszül mellette. A férfi gúnyosan szalutált a borotvával. – Teef, uram, a Fekete Utcai Borbélyoktól – mondta. – A barikád a magáé. – A királyhű vezetők? – Foglyok vagy halottak. De főleg halottak. Tamás felhorkant. – És a nők meg a gyerekek? A férfi becsukta a borotváját, aztán újra kinyitotta. Idegesen, de óvatosan végigfuttatta a penge lapját a saját torkán. – Hát, akadt pár csúnya szituáció. A fiaim némelyikének problémái vannak. Elintéztem a dolgot… hát, végérvényesen. Tamás ökölbe szorította a kezét. Hiba volt ez az egész. – És Westeven tábornok? – Már halott volt, uram. Ahogy előre megmondta. Tamás remélte, hogy a seb, amit Westeven a tárgyalás utáni rövid csetepatéban kapott, tényleg csak az volt: egy seb. De az egész karja odalett, Westeven pedig már öreg volt, és nem lőpormágus. – Olem, gondoskodjon róla, hogy a Fekete Utcai Borbélyokat összetereljék, és biztonságos helyen tartsák, amíg ki tudjuk fizetni őket. – Na, figyeljen – kezdte Teef, és Tamás felé lépett. Olem egy pillanat alatt köztük termett, bajonettje egy hajszálnyira volt Teef véres kötényétől. Teef nagyot nyelt. Tamás intett a legközelebbi zsoldos századosnak. – Ne aggódjon, Teef – mondta Tamás. – Ha teljesítette az alku magára eső részét, én is teljesítem az enyémet. Szívesen behajítanám a Cobolyfogba, de mindig megtartom a szavam. És… még hasznosnak bizonyulhat a jövőben. Tamás otthagyta Teefet, és Sabonnal, Olemmel és az Adom Szárnyai egy egész századával megindult a barikádok felé. Tamás lőporos hordókat keresve nyúlt ki az érzékeivel, és a barikád közelében talált is egy kis lőszerhalmot meg némi szétszórt lőport. Felmászott a barikád tetejére, és körülnézett. A korábban már elfoglalt barikádok után tudta, hogy mire számíthat: egy katonai táborra

emlékeztető helyre, törmelékektől megtisztított utcával és barakkokká változtatott házakkal és boltokkal, amelyek ajtói fölött rögtönzött zászlók lógnak. Az utcák tele voltak emberekkel, sokkal többel, mint amire Tamás számított. Nők és gyerekek százai. Jóval kevesebb férfi. Arcukon félelem, levertség és veszteség ült. Olyan emberek arca, akik arra ébredtek, hogy férjeik, barátaik, apáik és vezetőik torkát elvágták álmukban. Ezután nem sok harci szellem maradt bennük. Mindegyik szedett-vedett csoportra egy-egy bottal és pisztollyal vagy akár csak csupasz borotvával felfegyverzett Borbély felügyelt. És láthatólag még ennyi is elég volt. – Sabastenien dandártábornok – szólította meg a tisztet Tamás. A fiatal férfi felmászott a barikádon, és odaállt mellé. – Uram? – A katonái váltsák le a Borbélyokat, és kezdjék kivezényelni ezeket az embereket a barikádok közül. – A Cobolyfogba, uram? – Nem – válaszolta Tamás. Újra végignézett a lenti arcokon. – Gyanítom, hogy azoknak, akik a leginkább felelőssé tehetők a királyhű felkelésért, már beteljesült a sorsuk. A túlélőket vigyék a régi kastélyfalakon belülre. Fegyverezzék le őket, de aztán adjanak nekik ételt és ágyat, és gondoskodjanak róla, hogy orvosok vizsgálják meg őket. Ezek az emberek már nem királyhűek többé, hanem polgárok. A honfitársaink. – Az embereim nem pesztrák, uram. – Most már azok. Leléphet. Tamás nézte, ahogy a zsoldosok beszivárognak a királyhűek közé. Az emberek halkan, visszafogottan beszéltek, és többé-kevésbé mindenki együttműködött a katonákkal, akik közben megkezdték a barikád lebontását. Néha-néha fejek fordultak a délről visszhangzó ágyútűz irányába. – Sabon, értesítsd Ryze dandártábornokot, hogy elfoglaltuk a fő barikádot. Mondd meg neki, hogy kezdeményezzen tárgyalást. Minden királyhű, akinek nem folyik nemesi vér az ereiben, kegyelemben részesül. Ha a Borbélyok az egész királyhű táborban elvégezték a munkájukat, akkor valószínűleg elfogadják az ajánlatot.

– Mindenkit kegyelemben szándékozik részesíteni, uram? – kérdezte Olem. – Ha úgy bánok velük, mint az állatokkal vagy a bűnözőkkel, akkor nemsokára egy második királyhű felkelés ellen harcolhatok. Az a legjobb megoldás, ha úgy bánok velük, mint polgárokkal, ha visszaállítom a városbeli pozíciójukat, és éreztetem velük, hogy ide tartoznak. Nem fogok még egy kivégzéssorozatot végrehajtani. – Alighanem bölcs döntés, uram. Tamás végigmérte Olemet. – Örülök, hogy egyetért. – Nos, uram, még ha egy egész havi fizetést ajánl is fel, akkor sem fogja senki feltakarítani a vért a Választási térről. Berozsdásította a köveket. Azt mondják, a száradt vér néhol tizenöt centi mélyre nyúlik le. Rossz ötlet lenne fokozni. – Választási tér? – A korábbi Királykert, uram. Átnevezték. – Nem hallottam. – Hát, eléggé el volt foglalva a barikádokkal meg egyebekkel. – De miért Választási tér? Olem felkuncogott. – Hát, ez afféle sötét viccelődés, uram. Tudja, az emberek úgy tekintenek azokra a kivégzésekre, mint egyfajta választásra. – Nem volt semmilyen szavazás. – Szerintem az emberek szavaztak, amikor darabokra tépték azokat a Csatlósokat. Egy zsoldos kocogott feléjük a barikádokat rendezett sorokban elhagyó királyhűek között, és odaérve szalutált nekik. – Uram, Sabastenien dandártábornok üzeni, hogy megtaláltuk Westeven tábornokot. A tábornok egy kis, nyirkos és hideg szobában feküdt az egykori bolhapiac mögött. Túl szűk hely volt ez egy ilyen nagy embernek. Tamásnak le kellett hajolnia, hogy beférjen az ajtón. Westeven a hátán hevert egy priccsen. Néhány szerény tulajdona a komódon állt – az egyetlen másik bútordarabon az ágy mellett. Volt ott egy tenyérnagyságú fénykép Westeven hajdani feleségéről, egy igencsak kopott nyelű gurlai vadászkés, egy bennszülöttektől származó,

gyöngyberakásos bálvány, egy távcső és egy szépen összehajtogatott zsebkendő. Tamás fintorogva nézett le a holttestre. Westeven egy vékony és az ő magasságához túl rövid takaró alatt feküdt, zoknis lába kilógott alóla. Lemosták őt, de az égésnyomok még mindig láthatóak voltak. Szemét lezárták. Megmaradt keze még halálában is egy régi, bőrfedelű könyvet szorongatott. A jelek szerint túlélte egyik karja elvesztését, még ha csak úgy egy órára is. A férfi vén ujjai teljesen meggörbültek a reumától. Tamás elolvasta a Westeven kezében lévő könyv címét: Kresimir kora. Nem tudta, hogy Westeven vallásos volt. Tamás felkapta a gurlai vadászkést és a bennszülött bálványt. – Dandártábornok – szólalt meg lágy hangon. Sabastenien lehúzta a fejét a bejáratnál, és csatlakozott hozzá. A sötét szobában alig volt elég hely kettejüknek. – Küldesse el a tábornok testét a legközelebbi rokonához. Sabastenien levette a kalapját. – Nem hiszem, hogy a tábornoknak vannak élő rokonai. Tamás gombócot érzett a torkában. Nyelt egyet. Miután összeszedte magát, így szólt: – Akkor én gondoskodom róla. Üzenje meg a városi ispánnak, hogy teljes pompával akarom nyugalomra helyezni a tábornokot: állami temetéssel. A költségek nem számítanak. Ha kell, a saját zsebemből fizetem ki. Sabastenien nem válaszolt. Amikor Tamás megfordult, látta, hogy könnyek csillognak a fiatal dandártábornok szemében. – Uram – kezdte Sabastenien –, hivatalosan kérvényezem, hogy Westeven tábornokot az Adom Szárnyai temetőjében helyezzék nyugalomra. Biztos vagyok benne, hogy Lady Winceslav áldását adja majd. Tamás Sabastenien vállára tette a kezét. – Köszönöm – mondta. Ez a lehető legnagyobb megtiszteltetés volt. Az Adom Szárnyaihoz még az élőknek is nehéz volt csatlakozniuk, nemhogy a holtaknak. Sabastenien magára hagyta Tamást a holttesttel. A tábornagy Westeven mellkasára helyezte a kalapját, és sóhajtott.

– Vacak hely a halálra. Sajnálom, barátom. És mégis, legalább úgy mentél el, hogy azért harcoltál, amiben hittél. Eztán Kezzel kell dűlőre jutnom, és bárcsak az oldalamon tudhatnálak hozzá.

13. FEJEZET

– Itt van – mondta Julene.

Tániel a Kiváltságos zsoldosra fintorgott. A nő gonosz kis mosolyát az egyik oldalon feljebb húzta az arcán lévő sebhely, a szeme pedig természetellenesen tágra nyílt. Tánielt egy pumára emlékeztette, amelyet egyszer egy cirkuszban látott. Az Adopesti Egyetem főkapuja előtt álltak. A kollégiumi várost körülvevő falak csupán omladozó régiségek voltak, mögöttük heves szél lobogtatta az egyetemi épületek tornyaira kitűzött zászlókat. Tániel hallotta a diákok nevetgélését. Nem valami szerencsés hely egy Kiváltságos megtámadására. De egy zsúfolt városnál mégiscsak sokkal jobb. – Biztos vagy benne? – kérdezte Tániel. Napok óta nem nyitotta ki a harmadik szemét. Amikor legutóbb megtette, majdnem összeesett. Arról győzködte magát, hogy nem a négyhetes, folyamatos lőportransz miatt történt. Nem volt lőporvak. Nem volt függő. Felszívott egy lőporcsíkot a kezéről, és összerázkódott. Julene nem válaszolt a kérdésére. – Nos? – fordult Tániel Gothenhez. A varázsrontó bólintott. – Tényleg itt van.

Tániel Ka-poelt kereste a tekintetével. A lány egy kapu fölötti vízköpőt tanulmányozott, miközben egy csapat férfidiák meg őt tanulmányozta. Tániel rájuk meredt, és kezét a pisztolya agyára helyezte. – Az egy igazi barbár? – kérdezte az egyik diák. – Engedély kell hozzá, hogy az egyetem területén fegyvert hordj – tudatta vele egy másik. – Kopjatok le – mondta Tániel. – Várjatok. Honnan szerezhetek egy egyetemi térképet? A fiú – Tániel fiúként gondolt rá, noha ő maga is ugyanannyi idős lehetett – megvetően szipogott egyet. – Kopj le te. Tániel a diákok felé fordult, hogy láthassák a lőporos hordós kitűzőjét. – Ennek le kénye nyűgöznie minket? – kérdezte a fiú. Tániel elvigyorodott. – Majd le fog, ha kiverem a fogatokat. – Előkapta pisztolyát az övéből, és feldobta, hogy a csövénél kaphassa el. Aztán megint feldobta, és megpörgette a középső ujja körül, amíg végül normálisan meg nem állt a kezében. – Nem semmi – nevetett az egyik fiú. – Az adminisztrátori irodában találsz térképet. Miután átmentéi a kapun, fordulj jobbra, és előbb-utóbb belefutsz. – Kösz – mondta Tániel. – És igen, ő egy barbár. Az én barbárom. – De a vigyora eltűnt, amikor arra fordult meg, hogy Ka-poel őt bámulja. Megköszörülte a torkát. – Keressünk egy egyetemi térképet. Julene, mennyire tudod megközelíteni a Kiváltságost anélkül, hogy megérezné a jelenléted? – Nem érdekel, ha tudja, hogy jövök. – De engem igen – csattant fel Tániel. – Ne légy ilyen átkozott bolond. Ka-poel mellkason bökte magát, majd két ujját végigsétáltatta a levegőn. – Te meg tudod őt közelíteni? – kérdezte Tániel. Ka-poel a szemét forgatta. Hát persze hogy meg tudja. Ka-poel lényegében odasétálhatna egy Kiváltságoshoz, és megbökhetné, anélkül, hogy az észrevenné őt. Mégis

hol járt az esze? A miatt az átkozott lőpor miatt van, döntötte el magában. Ha ennek az egésznek vége, egy hónapig hozzá sem nyúl az anyaghoz. – Rendben. Pole, keresd meg a Kiváltságost. Pontosan tudni akarom, hogy hol van, melyik épület melyik szobájában. Ti ketten – mutatott a zsoldosokra – várjátok meg Ajucare századost. – A tiszt már egy hete követte őket az embereivel Tamás parancsainak megfelelően, elég távolról, hogy ne legyenek útban, de elég közel, hogy segíthessenek, ha szükség lenne rájuk. Ahogy végigfuttatta tekintetét az úton, már ki tudta venni a távolból lóháton közeledő alakokat. – Szóljatok neki, hogy kezdje el az egyetem kiürítését. Elkapjuk a Kiváltságost, itt és most. Gothen, el tudod őt vágni a Mástól? – Hát persze. – Ezúttal nem lesz probléma? – Egyáltalán nem. Nem követem el ugyanazt a hibát, mint legutóbb. Csak annyi kellett, hogy Gothen elég közel jusson a Kiváltságoshoz, és ezzel elvágja a mágiájától. És ha golyók és pengék nem elegendőek a megöléséhez, Julene-nek lesz alkalma használnia a saját varázslatát. – A kiürítés el fogja árulni a jelenlétünket – jegyezte meg Julene. – Nem hagyhatom, hogy egy rakás diák meghaljon a kereszttűzben, ha esetleg elszúrjuk a dolgot, ti ketten meg elkezdtek mágiával vagdalkozni. Julene csak gúnyosan vigyorgott rá. – Visszajövök – mondta Tániel. Átment a kapun, és az adminisztrátori épület felé indult. Jelzőtáblák sorozata segítette a tájékozódásban. Ez a hely lényegében külön városként működött. Az épületek hatalmasak voltak, és komor, szürke kövekből épültek, magasba nyúló tornyokkal és széles boltívekkel. A köztük húzódó nyílt területeken diákok henyéltek a füvön. Tániel átsétált egy nagy udvaron, majd elhaladt a könyvtár mellett. A puskáját folyton megbámulták. – Segíthetek, uram? Egy negyven körüli férfi lépett oda hozzá, amint megindult felfelé az adminisztrációs épület lépcsőjén. – Tániel lőpormágus vagyok. És ön? A férfi kihúzta magát.

– Az alkancellár asszisztense vagyok, Uszkan professzor, szolgálatára. – Professzor, itt van az alkancellár? – Most Adopestben tartózkodik üzleti ügyben. Elnézést, de maga Kétlövetű Tániel? A tábornagy fia? – Nézze, mindjárt egy századnyi katona masíroz át a főkapuján. Egy szökevény Kiváltságos bujkál az egyetemen, apá… Tamás tábornagy parancsára vadászunk rá. Uszkan szeme elkerekedett. – Micso… Nem, itt nem harcolhatnak. Ez egy egyetem. – Megtesszük, amit lehet, hogy ne kelljen. Van kiürítési terve? – Micsoda? Nem… – Nos, jobb lesz, ha előáll eggyel. Most. A katonák az Adom Szárnyaihoz tartoznak. Szóljon a diákoknak, hogy távozzanak. – Távozzanak? Csaknem ötezer tanulónk van itt! A campus több mint másfél kilométer széles! Mégis mit vár, mit tegyek? – Találjon ki valamit. – Mi lesz a Kiváltságossal? – Őt mi elintézzük. A férfi a kezét tördelte. – Egy Kiváltságos! Totális pusztítás lehet belőle. A helyreállítás… – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükség… – Tániel megdermedt. Meglátta a Kiváltságost. Éppen a könyvtárból jött ki, nem egészen száz méterre. Tániel légzése felgyorsult. A nő nem viselte a Kiváltságos kesztyűt. Ez előnyt adott Tánielnek. – Menjen – sürgette Tániel Uszkant. – Ki kell ürítenie a környéket. – De mégis mit mondjak? – Nem tudom – morogta Tániel. Lassan a pisztolya felé nyúlt, igyekezve, hogy a mozdulata ne legyen árulkodó. Uszkan nyelt egy nagyot, és végigmérte Tánielt, majd esdeklő tekintetet lövellt felé. – Csak legyen óvatos az Alkalmazott tudományok épületével. Vadonatúj. – Felsóhajtott, majd hirtelen a magasba emelte a kezét. – Ingyen ebéd! – kiáltotta. – Ingyen ebéd az északi kapun kívül! – Azzal futni kezdett az udvaron át. – A rohadt életbe – mordult fel Tániel.

A nő ránézett. Tániel kirántotta pisztolyát az övéből, de aztán habozott. Az udvaron lévő emberek lassan követték Uszkant. Tániel a fogát csikorgatta. A nő rohanni kezdett az ellenkező irányba. Tániel célzásra emelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A lövés az egész udvaron visszhangzott. Tániel az utolsó pillanatban elmozdította a golyót, hogy nehogy eltalálja az útjába keveredő diákot, és káromkodott egyet az orra alatt. A lövedék elhibázta a Kiváltságost, és a könyvtár falába csapódott be. Valaki felsikoltott. A diákok rohanni kezdtek. Tániel a nő után eredt, pisztolyát közben bedugta az övébe, és előhúzta a tartalékot. Üldözöttje befordult a könyvtár sarkánál, mire Tániel megtorpant. Lehet, hogy ott vár rá a sarkon túl. A mágiája darabokra tépné őt, még azelőtt, hogy akár egyetlen lövést megereszthetne. Tániel körülnézett, és tekintete megállapodott az adminisztrációs épület mögötti harangtornyon. Az volt a campus legmagasabb pontja. Visszafordult, és átrohant az adminisztrációs épületen, majd a füvészkerten is. A kertet vasráccsal összetartott, hatalmas üvegtáblák fedték. Tániel majdnem beleesett a benne lévő kis tóba, ahogy átugrotta, de aztán visszanyerte az egyensúlyát, és a harangtoronyba vezető ajtó felé iramodott. Kettesével szedte a torony lépcsőit. Nagyjából félúton megállt egy ablaknál, és végignézett az udvaron. Úgy öt emelettel lehetett a föld fölött. A Kiváltságosnak nyomát sem látta. Felfutott a következő ablakhoz, és ismét kinézett. Ott. A nő éppen elszaladt a múzeum és egy nagy, galériás épület között, amelyen hatalmas betűk hirdették a nevét: Banasher Csarnoka. Tániel lekapta puskáját a válláról. Lehunyta a szemét, a lőportransz nyugalmával lélegzett, és összpontosított. Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy látta a Kiváltságost, mintha csak öt lépésre állna tőle. Csinos nő volt, határozott vonásokkal és egy anyajeggyel az egyik szemöldöke fölött. Fürgén mozgott, és még mindig viselte akadémiai köntösét. Felhúzta Kiváltságos kesztyűit, és hátrapillantott a válla fölött. – Rozália! – A kiáltás az egész udvaron visszhangzott. Tániel összerezzent, és a Kiváltságos is vad tekintettel pördült meg. Tániel a ravaszra helyezte az ujját.

Mágia áradt szét előtte. A Kiváltságosok körül gyepdarabok repültek a levegőbe, nyomukban tűzsugarak törtek fel a földből. Tániel kipislogta szeméből a foltokat. Föld zuhogott le, és a fél udvart kitakarta előle. Julene magasra tartott kesztyűs kézzel sétált keresztül a területen, közben sikoltva nevetett. Tániel megpillantott egy akadémiai köntöst. Vállához emelte a puskáját, és lőtt. A golyó a poharat kocogtató kanál hangjával pattant le egy láthatatlan pajzsról, csupán centikre a Kiváltságos fejétől. Tániel szitkozódott. Egy villám sújtott le Julene-re. Hátracsúszott, lába gyepet sodort magával, de kezét a feje fölé emelve valahogy talpon maradt. A villám egy energiasistergéssel együtt visszatért a Kiváltságoshoz. A mennydörgés hátralökte Tánielt. Legurult pár lépcsőfokon, mire sikerült megállítania a zuhanását. Felkapta a puskáját, beejtett egy golyót a csövébe, majd előhúzott a csomagjából egy lőportöltetet, és szétdörzsölte azt az ujjai között. Visszatért az ablakhoz, célzott és lőtt. A Kiváltságos megpördült, vállából vér fröccsent. A fél térden és egyik kezén állapodott meg, majd felnézett a harangtoronyra. – Ó, a pokolba. Szabad kezével a Kiváltságos egy derékszöget rajzolt a levegőbe. Tániel szorosra összezárta a szemét. Semmi. Egyik szemét kinyitotta. A világ mozgott körülötte, alulról a kövön csikorgó kő rettenetes hangját hallotta. Szíve a torkába ugrott. A torony összeomlóban volt. Puskáját markolva kivetette magát az ablakon. Kinyitotta a száját, de rá kellett jönnie, hogy nincs levegője egy sikolyhoz. A füvészkert ablaktáblái siettek, hogy találkozzanak vele. Tániel talppal érkezett rájuk, lába maga alá gyűrődött, ahogy áttörte az üveget. Még vagy hat métert zuhant, mielőtt végre a vállára huppant. A hátára gurult, és levegőért kapkodott. Mindenfelé emberméretű üvegszilánkok hevertek körülötte. Szerencséje volt, hogy egyik sem hullott rá. A lőpormágusok erősebbek voltak transzban, mint egyébként. Egy normál embernél sokkal súlyosabb sérüléseket is kibírtak, és sokkal

nagyobb fájdalmat tudtak elviselni. De egy ekkora zuhanásnak így is meg kellett volna ölnie őt, vagy legalábbis összetörnie a csontjait. A föld morajlott. Tániel hirtelen gurulni kezdett a lökéshullám erejétől, ahogy a harangtorony felső fele becsapódott a földbe. Kövek őrlődtek össze, fadarabok robbantak szilánkokra. Tániel kezével védte a fejét. Amikor felnézett, a por már kezdett leülepedni. Lassan feltápászkodott. Puskája hat méterre feküdt tőle. Romokon és törött üvegen botladozva indult felé. Mindene sajgott, de semmije sem tört el. Megnézte, megvan-e még a vázlatkönyve – megvolt. Felvette a puskáját. – Te és én túl sok mindent élünk túl mostanság. Megtántorodott egy újabb mennydörgés erejétől. Kibicegett a kertből egy ahhoz csatlakozó épületbe, közben a toronyból származó törmeléket kerülgette. Talált egy folyosót, amiből rálátott az udvarra. A vége összeomlott – a torony az adminisztrátori irodára zuhant. Tániel remélte, hogy senki sem tartózkodott benne. Guggolva nekivetette a hátát a falnak egy ablak alatt, és hallgatózott. Újabb mennydörgés. Valaki nevetett. Julene. Tániel nyakán felállt a szőr a kísérteties hang hallatán, újratöltötte a puskáját, és felegyenesedett. Az udvart teljesen tönkretették. A talaj mindenfelé felszakadt, és több föld állt hatalmas, dombszerű kupacokban – mintha csak egy isten keze emelte volna őket –, mint amennyit száz ember egy nap alatt el tudna lapátolni. Ahogy Tániel a felfordulást nézte, egy vékony tűzcsík spriccelt ki az egyik bucka mögül, és keresztülvágott Banasher Csarnokán. Az ablakból a csatát figyelő arcok egy pillanat alatt eltűntek, de utolsó, rémült tekintetük még belefagyott Tániel agyába, ahogy az épület egész homlokzata összedőlt. Tániel visszaugrott a fal mögé, és vett egy mély levegőt. Ez nem szokványos harc volt. Nem, látott ő már Kiváltságos összecsapást Fatraszta csataterein: tűgolyókat és jeget és villámot szórtak egymásra. De semmi ilyesmi nem történt. Julene és a másik Kiváltságos olyan erőket használtak, amelyek túl voltak Tániel felfogóképességén. Az alapján, amit itt műveltek, mindkettejüknek kijárt volna a királyi társaság vezetői posztja.

Tániel azon tűnődött, hol lehet Ka-poel. A füle újabb mennydörgéstől csengett, gondolatai távolinak tetszettek. Nem a Kiváltságos után küldte a lányt? Remélte, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Remélte, hogy biztonságban van. Újra kilesett a fedezéke mögül. Látta a Kiváltságost. A szemben lévő épület lépcsőjének tetején állt. A múzeum, gondolta. Lassan felemelte a puskáját. A Kiváltságos ujjai táncba kezdtek, és egyik kezével kilőtt az udvar közepe felé. Az a vékony tűzoszlop robbant ki a tenyeréből, amelyet Tániel az előbb is látott. Julene-t felrepítette az egyik újonnan alakult domb mögül, aki, belecsapódott Banasher Csarnokának maradványaiba. Becsapódásakor kövek hulltak köré, és az épület maradéka úgy omlott össze, akár egy kártyavár. A Kiváltságos beletörölte kezét az akadémiai köntösébe, és belépett a múzeumba. Tamás talpra ugrott. Már félúton volt a folyosón, amikor eszébe jutott, hogy megkérdőjelezze a reakcióját. Mit művel? Olyan erők voltak itt jelen, amelyekkel nem tudott harcba szállni. Semmi értelme nem volt, hogy a nő után menjen. Mégis mit tehetne? Az udvarban látott pusztulásra gondolt. A Kiváltságosok is fáradnak. A Kiváltságosok sem tudnak örökké harcolni. És ebben itt már nem sok harc maradhatott. Az épületet, amelyben fedezékre talált, egy keskeny, megemelt kősétány kötötte össze a múzeummal. Tániel kikémlelt a fal mögül, majd végigrohant a sétányon, és beugrott egy ajtón. Egy kis helyiségbe jutott, lényegében egy felmosókkal és seprűkkel teli gondnoki tárolóba. A következő, nyitva álló ajtó a főcsarnokba vezetett. Ősi relikviákkal teli galériák tárultak elé: mumifikálódott holttestek, réges-rég élt bestiák csontjai, agyagedények egy történelem előtti civilizációból és ékkövektől csillogó sziklák. Márványon koppanó, fürge léptek ütötték meg a fülét. A Kiváltságos éppen a főcsarnokon haladt át, válla Tániel egyetlen hatásos lövésétől vérzett. A nő jobbra-balra tekingetett, de úgy tűnt, nem vette észre Tánielt, és egész bizonyosan nem vette észre a fölötte mozgásba lendülő varázsrontót sem.

Gothen levetette magát a galéria korlátjáról, és alig másfél méterre a Kiváltságostól ért földet. Győzedelmes arccal, rövid kardjával a kezében egyenesedett ki. Tániel felkiáltott: Igen!, és előugrott a fedezékből. Most elkapták. Most már nem… A Kiváltságos szélesre tárta a karját. Az akadémiai köntös lobogni, majd ragyogni kezdett. Gothen szeme tágra nyílt. Tániel megtorpant, majd pedig hátralépett, ahogy Gothen vibrálni kezdett. Tániel oda akart kiáltani neki, hogy végezze be a munkát. A varázsrontó térdre esett. Kinyitotta a száját, hogy felkiáltson, de nem jött ki rajta hang, a szája pedig csak nyílt tovább. Állkapcsa leesett, majd pedig ő maga kezdett összemenni, akár egy viaszfigura a tomboló tűz előtt. Ruhái leégtek, kardja folyékony fémként csöpögött a padlóra. Gothen teste végül egy pocsolyává olvadt a Kiváltságos lábai előtt. Tániel egy oszlop mögé vetődött. Miközben lőporért nyúlt, azon gondolkodott, hogy mégis mit tehetne. Szanaszét szórta a lőport a kezén, és felszippantotta. Lenézett, és vért látott a kezén – az orrából csöpögött. A lőportransz nyugalma megszüntette keze remegését. Fogait csikorgatva akasztotta le az övéről a gyűrűs bajonettet, és ráillesztette a puskája csövére. Keze szinte azonnal újra remegni kezdett. Ellenőrizte, hogy pisztolyai biztosan meg vannak-e töltve, és felkészült, hogy talpra ugorjon. Valami hozzáért a fejéhez. A Kiváltságos állt mellette. Egyik ujját Tániel fejéhez szorította. Tániel reszketve felsóhajtott. – Csináld – mondta. Ilyen közelről már látta, hogy a Kiváltságos fáradt. Haja verítékben ázott, véreres szeme sarkában mély szarkalábak húzódtak, arcát kimerültség árnyékolta. – Ne kövess tovább – mondta a nő. – Megölted a barátaimat. – A lőpormágusok Égboltban? Az hiba volt. Nem. Nem hiba. Mindnyájukat megöltem volna, ha időben érkezem, hogy megállítsam Tamást és az ő ostoba puccsát. Csak azért voltam ott, hogy figyelmeztessem a királyi társaságot, de elkéstem. Amikor láttam, hogy már nincs mit tenni, csak el akartam tűnni. – Ki a pokol vagy te?

– A nevem Rozália. – Mi vagy te? A Kiváltságos hosszan felsóhajtott. – A kevés még élő Predeii-ek egyike vagyok. Vagy legalábbis voltam. Mostanában nem vagyok túl jó formában. – Ez nem mond nekem semmit. – Mert csak egy ostoba fiú vagy. Mind csak ostoba fiúk vagytok. Kiváltságosok és lőpormágusok. Egyikőtöknek sincs fogalma semmiről. – Akkor miért nem ölsz meg? – Ha megteszem, az apád rám uszítja az összes lőpormágusát. Soha többé nem lesz nyugtom. Tániel felhorkantott. Szóval a nő tudja, hogy kicsoda. Rozália folytatta: – Szólj a barbár varázslódnak, hogy álljon le. Nem akarok harcolni vele. – Pole? – Tániel körbenézett, de sehol sem látta a lányt. – Tűnj el innen – kiáltott. Mintha az egyik kiállítási vitrin mögött egy pillanatra felvillant volna az a bizonyos vörös haj. – Hadd távozzak békében – javasolta Rozália –, és éjjel elhagyom az országot. Esküszöm. Végeztem itt. – Csak ilyen egyszerűen? – Tániel gondolatai cikáztak. Julene bizonyosan halott volt azután, hogy a Kiváltságos keresztülrepítette egy egész épületen. Gothenből csak egy tócsa maradt a földön. Miféle veszélyt jelenthetne hát Tániel erre a nőre? Ennyire tartott volna az apjától? Ekkor észrevette, hogy Rozália idegesen pillant Ka-poel irányába. Tőle félt volna? De hát ő csak egy fiatal lány. – Ilyen egyszerűen – mondta Rozália. – Elmegyek. Az apád felrúgott egy darázsfészket, és a lehető legmesszebb akarok lenni innen, mire a darazsak megérkeznek. – Hogy érted? Rozália a fejét rázta. – Tényleg nem tudod, ugye? Nagyon veszélyes játékot játszotok… Nem, nem egyszerűen csak veszélyeset. Vakmerőt. De most már túl késő. Már nem lehet visszaállítani a monarchiát, és helyrehozni a károkat. Westeven tudta, de ti, többiek vakok vagytok. – Megőrültél.

– Kérdezd meg Borbador Kiváltságost, ha nekem nem hiszel. Ő a királyi társaság utolsó élő tagja. Ő elmondja neked az igazságot. – Megkérdezem. Rozália leengedte a kezét. Tániel felállt. – Nem garantálhatom, hogy Tamás nem fog valakit utánad küldeni. De részemről a pokolba ezzel. Én végeztem. – Egy héten belül már egy hajón leszek, valahol messze a Kilencektől – mondta Rozália. – Ott már nem tud majd elérni. Egyébként is, én leszek a legkisebb problémája. – Azzal elfordult Tánieltől. A fiú óvatosan követte a tekintetével, amint a múzeum főbejárata felé haladt. – Várj! – Odasietett mellé, és kinyitotta az ajtót. Próbált nem ránézni arra, ami Gothenből maradt, amikor elment mellette. Tucatnyi katona állt odakint, célzásra emelt, bajonettel felszerelt puskákkal. – Pihenj – mondta Tániel. Azok csak bámultak rá. – Pihenj, a fenébe is, vagy mind meghalunk! A puskák lassan leereszkedtek. Rozália úgy sétált le a lépcsőn, mintha csak egy királynő volna a díszőrsége körében. Elment mindnyájuk mellett, és az egyetem főkapuja felé tartott. Tánieltől hathét méterre megállt, és visszafordult felé. – Óvakodj Julene-től – mondta a nő, majd továbbindult. Legalább egy óra eltelt, mire Tániel észrevette az udvaron felé közeledő Julene-t. Ez egy másik, épen maradt udvar volt a campus egy csendes sarkában. Ka-poel keresztbe tett lábbal ült Tániel mellett, ő pedig falnak támasztott fejjel, kezében a vázlatkönyvvel dolgozott Gothen rajzán. Zsoldos vagy sem, bátor ember volt, és megérdemelte, hogy megemlékezzenek róla. Tánielnek fájdalmai voltak. Az egész teste fájt. A felé közelítő nőnek nem lett volna szabad életben lennie. Julene úgy nézett ki, mint akin végigtrappolt egy csorda csatamén. Ruhája tépett és égett volt, bizonyos testrészei illetlenül kivillantak, de láthatólag egy kicsit sem érdekelte a dolog. Tánielhez lépett, és csípőre tett kézzel megállt fölötte. – Hol van Gothen? – Elolvadt. Julene erre hirtelen elsápadt, de gyorsan összeszedte magát.

– Ajucare százados szerint elengedted a Kiváltságost. Tániel bólintott. – Elhagyja az országot. Julene előrehajolt, arca tíz centire sem volt Tánielétől. – Elengedted azt a ribancot! – És felemelte egyik kesztyűs kezét. Tániel nem is emlékezett rá, hogy előhúzta a pisztolyát. Az egyik pillanatban a keze még az ölében volt összefonva, a másikban már közvetlenül Julene álla alá nyomta a fegyvere csövét. A nő szeme elkerekedett. – Kopj le – sziszegte Tániel.

14. FEJEZET

A Gosztauni Világítótornyot a legtöbb történész Kresimir Korába vezette vissza. Egyesek szerint azonban még régebbi volt, és Tamás nem lepődött volna meg, ha nekik lett volna igazuk. Az biztos, hogy Adopestben ez volt a legrégebbi épület. Köveit a szél faragta, gránittömbjei gödrösek és egyenetlenek voltak az elemeknek kitett évszázadok, az Adotenger felől érkező mindenféle pusztító időjárás hatásai miatt. Tamás a lámpásszoba erkélyén állt, és a kőmennyezetnek támaszkodott. Valami nem volt rendben. A királyhűek szétszóródtak, a magtárak megnyitották kapuikat az emberek előtt. Máris megkezdték a város helyreállítási munkálatait, ezreket alkalmaztak a törmelékek elhordására és a házak újjáépítésére. Neki a közelgő kez nagykövetek ügyére kellene összpontosítania, valamiért mégis folyton délnyugat felé tekintett. A Délorom-hegy füstölt. Először csak egy fekete csíkot lehetett látni, amely két hete, a földrengés napján jelent meg a horizonton, de azóta a tízszeresére nőtt. Hatalmas, szürkén és ébenfeketén gomolygó felhők emelkedtek ki a hegycsúcsból, hogy szétszóródjanak, és az Adotenger fölé lebegjenek. A történészek szerint a Délorom akkor tört ki utoljára, amikor Kresimir először megérkezett a szent hegyre. Azt mondták,

hogy egész Kezt hamu borította, és hogy a láva Adrói faluk százait pusztította el. Olyan emberek beszéltek „ómenről” és „balszerencséről”, akik túl tanultak voltak ahhoz, hogy ilyesmikben higgyenek. Elfordult a távoli hegytől, és délre nézett. Maga a világítótorony mindössze négy emelet magas volt, de olyan hegyfokon állt, amely messze Adopest legtöbb épülete fölé emelkedett. A domb egyik oldala elengedett a földrengés alatt, és felfedte a világítótorony alapzatát, de magát az épületet érintetlenül hagyta. Lent tüzérségi ágyúk vették körbe a dokkokat. Tamás nem hitte, hogy valaha is elsütötték volna őket. Főleg mutatóba voltak, egy régi tradíció maradványaiként, akárcsak maga a Hegyőrség. Hosszú történelme során a Kilencek számtalanszor a háború szélére sodródott, de már a Sötétedés óta nem került sor tényleges vérontásra. A távolban egy lehorgonyzott kez gálya lebegett a vízen, magasra húzott zászlókkal. – Holnap próbálják ki azokat az ágyúkat – mondta Tamás. – Lehet, hogy nemsokára szükségünk lesz rájuk. – Igen, uram – nyugtázta Olem. Ő és Sabon mellette álltak, és türelmesen viselték csendes elmélkedését. A parton egy teljes díszőrség várta a kez delegációt. Szolgálók sürgölődtek és végeztek utolsó simításokat a látogató méltóságok üdvözlő lakomáján. Ételt hoztak ki, napernyőket és nyitott sátrakat állítottak fel a homokban, amelyeket aztán inasruhás emberek igyekeztek a helyükön tartani az Adotenger felől fújó szél ellenében. Andriya és Vlora a part két végén rejtőztek, töltött puskáikkal Kiváltságosok nyomait keresték. Tamás semmit sem bízott a véletlenre ezzel a delegációval kapcsolatban, és a gyomrát szorongató balsejtelem alapján jól tette. Tényleg hoztak magukkal Kiváltságosokat, ennyit már látott a harmadik szemével – de ebből a távolságból lehetetlen volt megítélni a számukat és az erejüket. Egy dereglye tartott a gályától a part felé. Tamás belenézett a távcsövébe, és két tucat embert számolt meg. Felügyelők is voltak köztük – méretükről és púpos, különös formájú vállukról meg karjukról könnyű volt felismerni őket. – Ipille Felügyelőket merészel küldeni – morogta Tamás. – Legszívesebben most rögtön kirobbantanám azt a hajót a vízből.

– Persze hogy merészel – mondta Sabon. – Ő a Kez francos királya. – A kezébe köhögött. – A Kiváltságosuk valószínűleg ugyanúgy érez irántad, ahogy te érzel iránta. Tudja, hogy lőpormágusaid lesznek a parton. – Az én Különbjeim nem istentelen, mágiával tenyésztett gyilkosok. – Csak a Kez jött rá, hogyan törhetik meg egy férfi elméjét, és torzíthatják el a testét, hogy Felügyelőt kreáljanak belőle. A Kilencek összes többi királyi társasága már az emberkísérletek gondolatára is elsápadt. Sabont mintha mulattatta volna a dolog. – Mitől félsz jobban: egy férfitől, akit szinte lehetetlen megölni, vagy egy férfitől, aki egy puskával képes megölni téged másfél kilométer távolságról? – Egy Felügyelő vagy egy lőpormágus? Nem félek én egyiktől sem. De a Felügyelőktől undorodom. – A Világítótorony köveire köpött. – Mi lelt téged ma? Olyan filozofikus lettél, hogy képes vagy könnyekbe kergetni az embert. Olem fojtott nevetést hallatott. – Reggeli – mondta. Tamás a katona felé fordult. – Reggeli? – Sabon hat adag zabkását evett meg ma reggel – mondta Olem. Leütögette a hamut a cigarettájáról, és nézte, ahogy elfújja a szél. – Sosem láttam még az ezredest ennyit enni ilyen gyorsan. A deliv szégyenkezve megvonta a vállát. – Az az új szakács nem semmi. Mintha egyenesen egy szent csöcséből ittam volna tejet. Honnan szedted? Tamás nyelt egyet. Hideg izzadságot érzett a homlokán. – Hogy érted, hogy „honnan szedtem”? Én nem vettem fel új szakácsot. – Pedig azt mondta, hogy te magad nevezted ki séffőnöknek – mondta Olem. Kezével nagy hasat mímelt maga előtt, és fontoskodó pózt vett fel. – „…hogy megtöltse a katonák szívét, elméjét és lelkét, és erőt adjon nekik az előttük álló évekhez”. Az ő szavai. – Egy ilyen magas, kövér ember? – Tamás a feje fölé emelte a kezét. Olem bólintott. – Hosszú fekete haja van, és úgy néz ki, mint egy rosveli?

– Szerintem negyedrészben deliv – jegyezte meg Olem. – De igen. – Te megőrültél – mondta Sabon. – Egy csepp deliv sincs benne. – Mihali – mondta ki a nevét Tamás. – Igen, ő az – erősítette meg Sabon. – Ördögi szakács. – Séf – helyesbített Tamás szórakozottan. – És lehet, hogy tényleg ördögi. Derítsétek ki, hogy ki ő. Mindent, amit csak tudni lehet róla. Azt mondta, az apja Moaka volt, a… valaminek a bárói örököse. Derítsétek ki. – Nem engedhette meg, hogy furcsa alakok szivárogjanak be a főhadiszállására, csak mert jó a bárányfelfújtjuk. – Rajta leszek a dolgon, uram – mondta Olem. – Most! Olem kihúzta magát. – Azonnal, uram. – Elpöccintette a cigarettáját, és a lépcső felé indult. Tamás nézte, ahogy elmegy, majd visszafordult a lassan közelgő dereglye felé. A tarkóján érezte Sabon tekintetét. – Mi az? – kérdezte, több bosszúsággal a hangjában, mint amennyivel szerette volna. – Ez meg mi a pokol volt? – kérdezte Sabon. – Sok hűhó ez egy átkozott szakács miatt. – Séf. – Szerinted kém? – Nem tudom. Ezért mondtam Olemnek, hogy derítse ki. – Mi értelme egy testőrnek, ha elküldöd magad mellől, amikor felbukkan a Kez? Tamás nem foglalkozott a kérdéssel. Szóval Mihali nem a képzelete szüleménye volt. És az, amit mondott? Figyelmeztette Tamást, hogy derítse ki, mit jelent a haldokló Kiváltságosok intelme – amelyről pedig Mihalinak nem is lett volna szabad tudnia. Tamás nem volt vallásos. Ha le kellene tennie a voksát valamilyen hit mellett, valószínűleg azt választaná, ami manapság a legnépszerűbb volt a filozófusok és a felső tízezer körében – hogy Kresimir egy időszakos isten volt. Eljött, életre hívta a Kilenceket, majd pedig továbbállt, hogy soha többé ne is térjen vissza. Most azonban maga a szent hegy morajlott dühében. Mit jelenthet mindez? Babonák. Nem engedhette, hogy eluralkodjanak rajta. Még ma éjjel letartóztatja Mihalit, és azzal vége.

Pár percig csak nézték a dereglye közeledését, majd Sabon a partra mutatott. – Itt vannak a felbujtók. – Na végre. Lementek a dokkokhoz, hogy találkozzanak Tamás tanácsával. Segítőikkel, asszisztenseikkel, testőreikkel és inasaikkal együtt olyan hatást keltettek, mintha egész Adopest eljött volna. Tamásnak hiányoztak azok az idők, amikor a titoktartás még megkövetelte tőlük, hogy személyesen találkozzanak: csak hét férfi és egy nő, akik a király megbuktatását tervezték. Tanácsának tagjai összegyűltek a csapat előtt, hogy üdvözöljék őt a sétányon. – Tamás, kedvesem – köszöntötte Lady Winceslav. – Legyen olyan kedves, és kérje meg Őeminenciáját és a többi úriembert – megvetően a fő-diocel és az eunuch felé intett –, hogy ne dohányozzanak egy hölgy jelenlétében. – Ön is megkérhetné őket – mondta Tamás. – Úgy is tett – szólalt meg Ricard. – De Őszentsége nyilvánvalóan nem tudja, hogyan kell viselkedni a hölgyek körül. Lady Winceslav megköszörülte a torkát. – Uram, azt hiszem, ön sem tudja. Ricard levette a kalapját, és meghajolt felé. – De én csak egy szegény, dolgozó ember vagyok, hölgyem. Bocsásson meg. A fő-diocel és az eunuch szemmel láthatóan élvezték, hogy kényelmetlenséget okoznak Lady Winceslav-nak. Charlemund füstkarikákat fújva fordult Tamáshoz. – Tudta, hogy ennek a fickónak a születésekor eltávolították a férfiasságát? Azt hittem, már ezer éve nem csinálnak ilyesmit. – Az Egyháznak egészen ötven évvel ezelőttig szokása volt, hogy kasztrálja a kórusa tagjait – mondta Ondrausz, ahogy a könyve fölül nézte a fő-diocelt. Fontoskodva elvigyorodott. – Még mindig van egypár híres, kasztrált énekesük, mint Kirkham és Noubenhaus. Kilencekszerte népszerűek a katedrálisokban. Meg vagyok lepve, hogy nem tudta. A fő-diocel nagyot pöffentett a pipájával.

– Bevett gyakorlat – jegyezte meg az eunuch lágy, magas hangfekvéssel, amelyet majdnem elmosott a partot ostromló hullámverés. – A szülőhazámban egy egész kasztnyi eunuch szolgálja a gurlai magisztrátust, és mindnyájukat már születésükkor kasztrálják. A háremekben és a bírók tárgyalótermeiben szolgálnak, és minden óhajukat teljesítik. – Lady Winceslav-ra pillantott. – Minden elképzelhető óhajukat. – Undorító – mondta Lady Winceslav, és elfordult. Tamás szó nélkül hallgatta végig az egész társalgást. Néha a tanács mintha csak olyan gyerekekből állt volna, akiket egy tanítással és neveléssel kicsit sem foglalkozó bentlakásos iskolába zártak. Tarka egy társaság volt. – Ez mind nagyon érdekes – szólalt meg –, de a nagykövet megérkezett. Én fogom köszönteni. Egyedül. Kétségkívül már azelőtt felhozza majd az Egyezményeket, hogy egyáltalán kiszállna a csónakból. Meg fogom mondani neki, hogy dugja fel a seggébe. – Azt hiszem, jobban reagálna egy hölgy bájaira – jegyezte meg Lady Winceslav. – Persze hogy azt hiszi – mordult fel a fő-diocel. – Nekem nincs mit mondanom. Az Egyház semleges a Kilenceken belüli háborúk ügyében. – Rendíthetetlen támogatása könnyeket csal a szemembe – gúnyolódott Tamás. – Keznek követelései lesznek. Én a békét preferálom, amennyiben megoldható. Az egyetlen kérdés, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni ennek érdekében. Az Egyezmények szóba sem jöhetnek. Nem hagyom, hogy elvegyék tőlünk az országot. Ricard? – Egy háború ellehetetlenítené az adotengeri kereskedelmet – válaszolta Ricard. – A szövetségnek nem tetszik a gondolat. Ugyanakkor a gyáraink egy konfliktus esetén teljes kihasználtságra ugranának, és ezreket alkalmaznánk, hogy lőszert, ruhákat és konzerves ételeket állítsunk elő. Óriási fellendülés lenne ez az adopesti iparnak. Könnyen lehet, hogy ezzel és a város újjáépítésével teljesen eltüntetnénk a városbeli munkanélküliséget. – Háborút kezdeni a gazdaság fellendítése érdekében – morogta Tamás. – Bár ilyen egyszerű lenne. Lady? – A zsoldosaim a szolgálatára állnak. Amíg Adró ki nem fut a tisztjeiknek adható földekből, gondolta Tamás.

Az eunuch csak vállat vont. – A gazdámnak nincs véleménye háborús ügyekben. – Visszafogja majd a bandákat? – kérdezte Tamás. – Ha Adopest háborúba lép, csak hogy aztán belülről tépje szét magát, az egész véget ér, mielőtt elkezdődhetne. Az eunuch beleszívott a pipájába. – A Tulajdonos az… ellenőrzése alatt tartja majd a dolgokat. – Alkancellár? Az öregember sóvárogva nézett ki a tengerre, ujját végighúzta az arcán elterülő, pókszerű anyajegyen. – A Sötétedés óta nem volt háború a Kilenceken belül. Reménykedem a békében, de… – fáradtan letörölte a homlokát – Ipille kapzsi. Tegye, amit tennie kell. Az ispán beszélt utoljára. Ondrausz zsebre vágta a főkönyvét, és a távcsövét is visszatette a kabátjába. – Többe kerülne kifizetni Keznek mindazt, amit Manhouch kölcsönzött tőlük, mint két évig háborúzni velük. Menjenek a pokolba. Sabonból kitört a nevetés, Ricard és az eunuch vigyorogtak, és még Tamásnak is vissza kellett fojtania egy kuncogást. Biccentett az ispánnak. – Köszönöm a jól megfontolt véleményét, uram. Tamás megindult a dokkok felé, hogy üdvözölje a nagykövetet. Elővett a zsebéből egy lőportöltetet, óvatosan kicsomagolta, és egy keveset a nyelvére szórt belőle. Érezte a lőportransszal érkező erő sistergését és megnövekedett tudatosságát, majd behunyt szemmel sétált tovább, egyik lábát téve a másik után, ahogy a dokk deszkái nyögdécseltek alatta. Húsz lépésre a csónaktól nyitotta ki a szemét. A kis delegáció partra szállt. A Felügyelők felléptek a dokkra, majd megfordultak, hogy felsegítsék a nemeseket. Mágia formálta izmaik vastag kígyókként mozogtak a kabátjuk alatt. A Felügyelők mind nagydarabok voltak, némelyikük csaknem két fejjel magasodott Tamás fölé, és mindegyik tíz normál katonával ért fel a csatatéren. Tamás megborzongott. Nem fogja hagyni, hogy megfélemlítsék. Bármit mondjon is a Kez az előttük álló tárgyalás alatt, neki tisztán kell gondolkodnia. Fenyegetni és sértegetni fogják, ő pedig mindezt elengedi majd maga

mellett. Itt nem a háború volt a legjobb lehetséges végkimenetel – hajlandó lesz alkudozni a béke érdekében, de azért nem az ország árán. A delegáció tagjai egymás után felmásztak a dokkra. Sokan voltak, és mindannyian a nemesség pompájába öltöztek. Tamás egy fehér Kiváltságos kesztyűre is felfigyelt, ahogy tulajdonosa felnyúlt, és elfogadta egy Felügyelő kezét. A harmadik szeme csak egy varázslót jelzett. Tamás vett egy mély levegőt, és kinyúlt az érzékeivel. A Kiváltságos nem volt valami nagy erejű, noha ez relatívnak számított olyan emberekkel kapcsolatban, akik egyetlen legyintéssel épületeket dönthettek romba. A varázsló fellépett a dokkra, és kisimította a kabátját. Felnevetett valamin, amit a delegáció egyik tagja mondott neki, és egyedül megindult Tamás felé. Tamás a háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy ne remeghessen. Szíve a torkában dobogott, látómezőjének széle kivörösödött. Lerázta a válláról Sabon kezét. Nikslaus. Nikslaus herceg alacsony ember volt, egy Kiváltságos érzékeny kezével és túlságosan nagy fejjel, amely mintha lötyögne kis támasztékán. Szőrmesapkát és gombok nélküli fekete kabátot viselt. Kevesebb mint fél méterre állt meg Tamástól, és a szája sarkában bujkáló vigyorral nyújtott neki kezet. – Túl rég találkoztunk, Tamás – mondta. Tamás ujjai még azelőtt rászorultak a herceg torkára, hogy egyáltalán átgondolta volna, mit csinál. Nikslaus szeme elkerekedett, szája némán kinyílt. Tamás egy kézzel emelte fel őt a dokkról. Nikslaus keze játszani kezdett a levegőben, de Tamás félrelökte, még mielőtt varázslatot szabadíthatott volna el. Félig-meddig tudatában volt, hogy Felügyelők rohannak felé, hogy a saját testőre sietve közelít hátulról, és hogy Sabon egy kattanással felhúzta a pisztolyát. Keményen megrázta Nikslaust. – Ezt küldi hát Ipille tárgyalni? – fakadt ki Tamás. – Ez lenne a fehér zászló? Megmondtam magának, hogy ha még egyszer beteszi a lábát az országomba, felszegezem a Cobolyfog csúcsára. – Háború – zihálta Nikslaus. Tamás enyhített a szorításán. Nikslaus levegőért kapkodott.

– Háborút kockáztat! – Hogy merészel idejönni? Ipille máris hadat üzent. A kígyóját küldte hozzám. – A dokkra hajította Nikslaust. A herceg megvonaglott a pallókon, és mászni kezdett hátrafelé, keze közben csendben dolgozott a levegőben. Tamás rámutatott. – Ha próbálkozik valamivel, a Különbjeim agyonlövik. – Hogy merészeli? – kiáltotta Nikslaus. – Jóhiszeműen jöttem! – Dugja fel magának a jóhiszeműségét, féreg! Takarodjon az országomból, és üzenem Ipille-nek, hogy törölje ki a seggét az Egyezményekkel. – Ez háborút jelent – rikoltotta Nikslaus. – Háború! – Tamás elővett a zsebéből egy marék lőportöltetet, és összezúzta a kezében. Meggyújtotta a lőport, ahogy elhajította, és vezette az energiáját. A dokkpallók Nikslaus alatt felrobbantak, és a levegőbe hajították a herceget, ahonnan aztán bukfencezve csapódott a vízbe. A Felügyelők utánaugrottak, Tamás pedig megpördült, és figyelmen kívül hagyta Nikslaus vizet köpő segélykiáltásait. – Ez meg mi a pokol volt? – tudakolta a fő-diocel. Tamás egy karmozdulattal a földre taszította. A tanács többi tagja megrendülve állt. Érezte magán a tekintetüket, ahogy felsétált a parton a világítótoronyba. A lőportransztól élesebb fülével még hallotta Sabon szavait. – Bocsássanak meg neki – szólt a tanácshoz. – Az az ember fejezte le a feleségét.

Adamat húsz percig dörömbölt a Nyílt Levéltár ajtaján, mire meghallotta a tolózárak elcsúszását. Az egyik nagy ajtószárny kinyílt, és egy fiatal nő lámpással megvilágított arca bámult ki rá. – A könyvtár zárva tart. – És már csukta is be az ajtót. Adamat az ajtórésbe tette a lábát. – Éjjel három óra van – panaszkodott a nő. – Használnom kell a Levéltárat. – Pech. Zárva vagyunk. – Egy kicsit jobban kitárta az ajtót, csak hogy aztán nagyobb lendülettel vághassa rá Adamat lábára. – Au. SouSmith, ha lennél oly szíves.

SouSmith nekidőlt az ajtónak. A nő a lámpást hintáztatva hátratántorodott. – Hívom az őröket! – kiáltotta, ahogy Adamat belépett, és intett SouSmith-nek, hogy kövesse, majd bezárta maga mögött az ajtót. – Ne fáradjon – mondta Adamat. – Van nálam egy parancs Tamás tábornagytól. – Igazából nem volt, de a nő ezt nem tudta. – Csak végeznem kell egy kis kutatást, és még a reggeli nyitás előtt eltűnök. – Egy parancs? Hadd lássam. Nem ez volt az első alkalom a nyomozása során, hogy Adamat nagyon bánta, hogy el kellett küldenie Faye-t. Neki rengeteg barátja volt, és bármilyen késői órán könnyen bejuttathatta volna a férjét a Levéltárba. Nélküle most arra kényszerült, hogy erőszakoskodjon. Rámeredt a nőre. Nem olyan volt, amilyennek az emberek általában elképzelnek egy könyvtárost. Haja hosszú, göndör és aranyszínű, és nagyon fiatal volt. Szinte túl fiatal. Nem lehetett több tizenhat évesnél. – Ki maga? – kérdezte. A lány kihúzta magát, mint olyasvalaki, aki hozzá van szokva, hogy bizonyítania kell a fennhatóságát. – Az éjszakai könyvtáros! Rendben tartom a polcokat, és kutatásokat végzek. – Értem, nos, kisasszony, tudja ön, hogy honnan ered a Nyílt Levéltár finanszírozása? – A király… ó. A nemessé… ó. – És gondolja, hogy Tamás tábornagy örülni fog neki, ha az egyik ügynökének megtiltanak egy kutatást, amely pedig az állam biztonságát szolgálja? Gondolja, hogy folytatja majd a Nyílt Levéltár finanszírozását, miután az ügynökével ilyen komiszul bántak? Amely finanszírozásban részesíthetne egy másik könyvtárat is, mondjuk az Adopesti Egyetemi Könyvtárat, amelyben, és ezt biztosan tudom, most is elvégezhetném a munkám, ha nem lenne olyan messze. Az éjszakai műszakra beosztott alkalmazottakat általában könnyű volt meggyőzni. Ritkán bizonyultak okosnak. De ennek látszott a szemében, hogy Adamat minden szavát méricskéli. Adamatnak szerencséje volt, hogy az érvei jól hangzottak. – Rendben – mondta a lány. – De csak egy pár percre. Adamat követte a levéltárba. Lógott a falról néhány lámpás, de csak épp annyi, hogy megvilágítsák az utat. A tűzveszélyt nagyon komolyan

vették a könyvtárakban. Adamat megállt, amikor odaértek az asztalokhoz. – Azt mondta, hogy maga tartja rendben a polcokat? – Az a könyvtáros feladatainak egyike. – Szóval maga teszi a helyükre a könyveket? – Természetesen. – Emlékszik egy halom könyvre, amely azon az asztalon állt úgy tíz nappal ezelőtt? Ott voltak, amikor Tamás visszafoglalta a könyvtárat a királyhűektől. A lány úgy lerohanta, hogy Adamatnak hátra kellett lépnie. – Azokat a könyveket megrongálták – mondta, ujját a férfi orra alatt rázva. – A maga műve volt? Adamat hallotta, ahogy SouSmith kurtán felnevet. – Nem – sóhajtott. – De ez nagyon fontos. Merre vannak? A lány még jó fél percig bámulta, mielőtt válaszolt. – Erre. Javítani vitték őket. Követte a lányt a könyvtár egyik hátsó szobájába, amelynek sarkában egy munkapad állt. Igencsak kopott volt, faanyagát számtalan órák során csiszolta simára a könyvtárosok hátsója. Szakadt és régi könyvek halmai hevertek szerteszét a pad körül, arra várva, hogy rendbe hozzák a borítójukat vagy a gerincüket. Adamat felismerte azokat, amelyeket Rozália olvasott – szépen felpolcozták őket a könyvrakások végén. Leült a padra, és felvette az elsőt. Amikor világossá vált számára, hogy ez nem „csak egy pillanat”-ig tart majd, a könyvtáros vonakodva magára hagyta. Adamat végigfutott a bekezdéseken, de az olvasás még tökéletes emlékezettel is többet igényelt annál, hogy csak úgy rápillantson az egyes oldalakra. Csak akkor volt elégedett a kutatásával, amikor már az ötödik könyvet forgatta, és a szobába már kívülről is kezdett beszivárogni a fény. Felkapott hármat a könyvek közül, és felébresztette SouSmith-t. – Beszélnünk kell Tamással – mondta. A Nyílt Levéltár mindössze húszpercnyi sétára volt a Nemesek Házától. Adamat lenyűgözve haladt át a városközponton. A főutcákról már eltakarították a romokat, a földrengésben megrongálódott épületeket lebontották, és hozzáláttak az újjáépítésük előkészületeihez. Az újság szerint A Munka Nemes Harcosai ötvenezer férfit és nőt fogadott fel a károk helyreállításához.

Adamatot szinte azonnal bevezették a tábornagyhoz. Amikor elérték a legfelső emeletet, majdnem fellökték az ajtóban. Egy fiatal, sötét hajú nő száguldott el mellette, egy lőpormágus hordójelével a mellén. Szája egyetlen szigorú vonallá préselődött, arca kiabálástól vöröslött. Maga a szoba tele volt olyan emberekkel, akik szemmel láthatóan valahol máshol szerettek volna lenni. Adamat felismerte Tamás tanácsának két tagját – a városi ispánt és az alkancellárt. További két férfi és egy nő az Adom Szárnyai dandártábornokai voltak. Az asztalt féltucatnyi, legalább századosi rangú adrói katona ülte körül. Tamás tábornagy az íróasztal mögött, kezébe temetett arccal foglalt helyet. Amikor Adamat belépett, felpillantott rá. Úgy tűnt, Tamás éppen az előbb kiabált valakivel. – Jelentenivalója van? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. – Igen. – Adamat megemelte a kezében tartott könyveket. – És annál is több. Tamás fejével az erkély felé intett. – Bocsássanak meg egy percre – mondta a tisztjeinek. Kint ragyogott a nap, Adamat mégis azt kívánta, bárcsak vastagabb kabátot vett volna. A szél idefent erősebb volt, mint lent, az utcákon. – Mije van a számomra? Adamat félretette a könyveket. – Kresimir Ígérete. – És? – Most tértem vissza a Délorom Hegyőrségről, ahol kikérdeztem Borbador Kiváltságost, Manhouch királyi társaságának utolsó élő tagját. – A királyi társaság egykori tagját – helyesbített Tamás. – Száműzték, máskülönben egy jelöletlen sírban feküdne a többiekkel együtt. Adamat elfintorodott. – Erre még mindjárt visszatérünk. Amikor megemlítettem az Ígéretet, Bo kinevetett. Ez egy régi legenda, amelyet a királyi társaság tagjai adnak tovább egymásnak. A lényege, hogy Kresimir megígérte a Kilencek eredeti királyainak, hogy örökké az ő leszármazottaik fognak uralkodni. Ha a vérvonalukat megszakítanák, személyesen ő maga térne vissza, hogy bosszút álljon. – Gyerekek ijesztgetésére szolgáló tündérmese – jegyezte meg Tamás.

– Bo ugyanezt mondta. A legendát a királyok terjesztették el, hogy irányításuk alatt tarthassák a királyi társaságokat. Attól féltek ugyanis, hogy amint Kresimir elmegy, a Kiváltságosok magukhoz ragadják a hatalmat. – Nem hiszem, hogy ez igaz lehetne. Miféle tanult ember venné komolyan? – A királyi társaság idősebb tagjai, a jelek szerint. Tamás erre felhorkant. – Mindenesetre beindította a fantáziámat – folytatta Adamat. – Bo tett egy homályos utalást arra, hogy a királyoknak volt más módszerük is a királyi társaságok sakkban tartására. Valami, ami Kresimir Ígéretét szükségtelenné tette. Ez már felkeltette Tamás érdeklődését. – Folytassa. Adamat felkapta az egyik könyvet. Kikeresett benne egy oldalt, amelyet korábban megjelölt, és átnyújtotta Tamásnak. Amikor az befejezte az olvasást, Adamat mutatott neki egy másik bekezdést egy másik könyvben, majd egy újabbat egy harmadikban. Tamás végül gondterhelt arccal adta vissza neki az utolsó könyvet. – Egy gész. – Egyfajta késztetés. Megvan minden királyi Kiváltságosban: ha a királyt megölik, kötelesek megbosszulni őt. A késztetés idővel egyre erősebbé és erősebbé válik, amíg a Kiváltságos vagy sikerrel jár, vagy szó szerint belehal. A gész egy démonkarbunkulus: egy nagy ékkő, amelyet a Kiváltságos visel, és amelyet nem képes levenni magáról. Amikor Bóval beszéltem, láttam, hogy folyton egy nyakláncot babrált. És itt van ez. – Egy másik oldalra lapozott a harmadik könyvben, és átnyújtotta Tamásnak. A tábornagy a homlokát ráncolta olvasás közben, és amikor végzett, összecsukta a könyvet, és visszaadta Adamatnak. – Tehát a gész végleges. Sehogy sem lehet eltávolítani, száműzetéssel vagy a királyi társaságból való kizárással sem. – Így van. És még valami. – Adamat gyorsan elmesélte a találkozását Rozáliával, és az üzenetet is, amit az Bónak küldött. – Amint meghallotta az üzenetet, rohant vissza a Hegyőrséghez. Utánamentem, hogy megkérdezzem tőle, mit jelent az üzenet, de nem volt hajlandó

beszélni velem. Egy órával később láttam távozni a Délorom északi kapuján. – Az északi kapun…? – A hegyi kapun. Azon, amit a zarándokok használnak, hogy eljussanak a Délorom csúcsához, ahol Kresimir először a hegyre lépett. Az az egyetlen út odafent. Tamás az erkélykorlátnak dőlt, és a távolba révedt. – Mit gondol erről az egészről? Adamat a teljes, ötnapos visszaútján ezen a kérdésen gondolkodott. – Én racionális ember vagyok, uram. Modern ember. És noha a varázslók utolsó szavaitól végigfutott a hátamon a hideg, számomra nem kérdés, hogy az egész puszta ostobaság. Vallásszaga van. A királyi társaságok okkal határolódtak el a Kresim Egyháztól ötszáz évvel ezelőtt. – Egyetértek – bólintott Tamás. – És ami a gészt illeti? – A vallás egy dolog, a mágia egy másik. Ezt másodlagos forrásokból is megerősítettem – mutatott Adamat a könyvhalomra. – A mágia halálosan komoly. – Úgy látszik, végül mégsem kímélhetem meg Borbadort. – Olyan gyorsan suhant át a fájdalom Tamás arcán, hogy Adamat azt hitte, csak képzelte. A tábornagy végigmérte. – Dicséretes munkát végzett – nyújtotta kezét. – Sokkal többet tett, mint amit kértem magától. – Sajnálom, hogy kiderült, semmi az egész – válaszolta Adamat, és megrázta a tábornagy kezét. – Semmi szükség rá, hogy sajnálja. Jobb tudni, hogy nincs semmi baj, mint nem tudni, hogy van. Keresse fel az ispánt a fizetségéért. Teszek róla, hogy ne legyen fukar. Viszlát. Tániel pisztollyal a kezében riadt fel, és próbált a fölötte derengő alakra összpontosítani. – Egyszer ellövöd a lábad, ha folyton azzal alszol. Tániel visszarogyott az ágyára, és a padlóra ejtette a pisztolyt. – Mit akarsz? Tamás odahúzta a helyiség egyetlen székét, és leült rá. – Hogy beszélhetsz így az apáddal? – Menj a pokolba.

Egy darabig csend volt. Tániel alig tudott gondolkodni. Tegnap este Próbált ellenállni a lőpor csábításának. Nagyjából éjjel kettőig bírta, aztán ment megkeresni a szaruját. Ka-poel azonban elrejtette a lőporral teli dohányszelencéjével és minden tartalék töltetével együtt. Még a pisztolya is üres volt. Barbár ribanc. Tániel elaludni is alig bírt. – Vlora keresett. – Nem érdekel. – Nem mondtam meg neki, hogy merre vagy. – Nem érdekel. – Behajítottam Nikslaus herceget az Adotengerbe. Tániel kinyitotta szemét, és felült. Apja a körmeit tisztogatta. Elégedettnek tűnt magával. – Azt hiszem, háborút robbantottam ki – mondta. – Szét kellett volna lőnöd a fejét. Az Adotenger túl jó neki. Tamás felsóhajtott. – Nem, egy golyó az, ami túl jó neki. Azt akarom, hogy szenvedjen. Azt akarom, hogy megalázva érezze magát. De azt akarom, hogy sokáig tartson. Tániel egyetértően felmordult. – Így tervezték – mondta Tamás. – Mit? – Hogy Ipille király Nikslaust küldte. Fel akart dühíteni. Azt akarta, hogy verjem össze, vagy öljem meg. Ürügyet akart, hogy háborút kezdhessen. – Ahogy te is. Eleve nekik akartál rontani. – Gondolkodtam rajta. Az utóbbi pár hónapban mégis arra jutottam, hogy el kellene kerülnünk a háborút. Különösen a földrengés után. Újjá kell építenünk az országunkat, etetnünk kell a népünket. De most már túl késő. – Legyőzhetjük őket? – Tániel feje kezdett kitisztulni, de ez aligha volt jó érzés. Mintha egy kovács kalapácsa dörömbölt volna benne. – Talán. Az Egyház azzal fenyegetőzik, hogy elkötelezi magát. Konkrétan a kez oldalnak. Nem tetszett nekik, hogy az Adotengerbe hajítottam Nikslaust. Az a fontoskodó tőgy, Charlemund azt mondja, próbálja rávenni őket, hogy meggondolják magukat. Hiszek neki. Hinnem kell neki. Elvégre mielőtt fő-diocel lett belőle, adrói volt.

Tániel kilendítette lábát az ágyból, és felnyögött. Fájt a teste. Fájt a feje. Bármilyen szerencse vagy mágia vagy akármi mentette is meg az életét az egyetemnél, elfelejtette megkímélni a következményektől. – Új séfem van – váltott témát Tamás. Tániel hosszan bámult rá. Miért kellene, hogy ez érdekelje? Mindene fájt. Csak lőport akart, de hiába. – Azt állítja, hogy ő az újjászületett Adom – folytatta Tamás. – Le kellett volna tartóztatnom, de a fenébe is, átkozottul jól főz. Állítólag ő eteti az ezredek felét. Nem tudom, hogyan csinálja, de az emberek szeretik. Egy háború küszöbén állunk, és közben egy őrült szakács kezd a legnépszerűbb lenni a hadseregben. És… – Ki vele – vágott közbe Tániel. – Mivel? – Fecsegsz. És te csak akkor fecsegsz, ha olyasmire készülsz megkérni, amiről tudod, hogy nem akarom majd megtenni. Tamás elhallgatott. Tániel nézte, ahogy küszködik magában, miközben arcára alig ül ki bármiféle érzelem. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradt az apjával, mióta is? Négy éve? Észrevette, hogy azok a fűrészmarkolatú párbajpisztolyok vannak Tamásnál, amelyeket ő hozott neki Fatrasztából. Elég használtnak tűntek. Tamás mély levegőt vett, elhaló kuncogást hallatott, és a plafonra meredt. – Meg kell ölnöd Bót. – Micsoda? Tamás mindent elmondott neki a gészről. Hosszú, kimerítően részletes magyarázat volt. Tániel alig figyelt oda rá. Valami felügyelőről meg egy ígéretről szólt. Az apja puszta hangszínéből tudta, hogy nem szívesen mesélte el. Hogy csak a kötelesség kényszerítette rá. – Miért én? – kérdezte, amikor az apja végül elhallgatott. – Ha Sabonnak meg kellene halnia, megtenném neki azt a szívességet, hogy én magam ölöm meg. Gyávának érezném magam, ha mással végeztetném el. – És szerinted én képes vagyok megölni a legjobb barátomat? – Tudom, Bo nagyon erős. De küldök veled segítséget. – Nem így értettem. Biztos, hogy le tudom lőni. Valószínűleg elég közel tudnék kerülni hozzá, hogy pisztolyt használhassak, anélkül, hogy

megsejtene valamit. De tényleg azt hiszed, hogy képes lennék megtenni? – Képes vagy? Tániel a kezére nézett. Két éve látta utoljára Bót, aznap, amikor felszállt a Fatrasztába tartó hajóra. Bo ott volt, hogy elbúcsúzzon tőle. De hát mit számított még egy barát? A világ megváltozott. Több tucatnyi embert ölt meg. A menyasszonya ágyba bújt egy másik férfival. Az országának nem volt többé királya. Ki a megmondhatója, hogy Bo ugyanaz maradt, aki volt? Tániel ökölbe szorította a kezét. Hogy merészeli? Hogy merészel Tamás idejönni, és ilyet kérni tőle? Tániel katona volt, de egyben Tamás fia is. Számított ez egyáltalán? – Nem teszem meg, ha csak megkérsz rá – mondta. – Nem, ha úgy kérsz meg rá, mint a fiadat. Ha parancsot adsz nekem, mint lőpormágusnak, akkor megteszem. Tamás arca megkeményedett. Ez kihívás volt, tudja jól. És Tániel apja rosszul viselte a kihívásokat. Tamás felállt. – Százados, ölje meg Borbador Kiváltságost a Délorom Hegyőrségben, és hozza el nekem az általa viselt ékszert bizonyítékként. Tániel lehunyta a szemét. – Igen, uram. – A rohadék. Tényleg arra kényszeríti őt, hogy megölje a legjobb barátját. Tániel azon tűnődött, hogy miután végzett Bóval, és visszajön, ne repítsen-e golyót az apja fejébe is. – Elküldöm veled Julene-t. Tániel szeme felpattant. – Nem, vele nem fogok dolgozni. – Miért nem? – Mert vakmerő. Megölette a társát, és majdnem engem is. – Ő ugyanezt mondta rólad. – És te inkább neki hiszel, mint nekem? – Ő megtette azt a szívességet, hogy jelentett nekem, miután te engedted elfutni az ellenséget. – Az a Kiváltságos mindnyájunkat megölt volna. – Kiadtam a parancsot. – Tamás megfordult, és az ajtó felé tartott. – Tániel Különb, hajtsa végre a parancsait. Utána szüksége lesz egy kis

eltávra, hogy foglalkozzon a… személyes problémáival. – Azzal távozott. Személyes problémák? Megvető mosoly terült el az arcán. Valamit megérzett a karján, és lenézve látta, hogy az orrából szinte ömlik a vér. Szitkozódott, és törölközőt keresett. Mitől lehetne jobban? Ja, igen, egy kis feketelőportól…

15. FEJEZET

A

Nemesek Háza alatt, még a csatornarendszer szintjénél is mélyebben, volt egy szoba, amely a Vaskirály uralkodása idején élte fénykorát. Kiváltságos varázslatok tartották távol tőle a penészszagot és a sötétséget, és akadályozták meg a falak szivárgását, még a varázslók halála után is. A szoba ötven lépés széles és tíz lépés magas volt, fehérre vakolt falait díszek takarták, amelyeket rég elveszettnek hittek azok, akik egyáltalán törődnek az ilyesmikkel. Asztalok és székek, ágynak is használható fotelek, konzervételek ládái és selyemfüggönyök mögé rejtett vizeshordók álltak benne. Még Manhouch sem tudott apja vészhelyzeti menedékéről; csak a Vaskirály legközelebbi tanácsadóit – köztük Tamást – avatták be a létezésébe, és abba, hogy hogyan lehet eljutni oda a Nemesek Háza alatt. A Vaskirály paranoiás volt, és félt, hogy az emberek fellázadnak ellene, és hogy a kémei az ő torkának fordítják a késeiket. Így hát, miután kiderült, hogy a helyiséget egyáltalán nem használták XII. Manhouch trónra lépése óta, Tamás illőnek találta, hogy itt tervezzék meg a király megbuktatását. A puccs óta Tamás összeesküvőtársainak tanácsa egy kényelmesebb helyre költözött, jóval feljebb, a Nemesek Házának harmadik emeletére, ahogy az egy kormányhoz illik. Maga a tábornagy azonban még mindig

használta a szobát, ha egy kis csendre és magányra vágyott. Vezérkara egyetlen tagja sem tudott erről a helyről, még Olem és Sabon sem. Nemsokára visszamegy majd a házba. Tamás a szoba legkényelmesebb székében ült, zoknis lábát egy zsámolyon pihentette, ölében egy tál tökleves volt – az egyetlen étel, amit Mihali engedett neki kivinni a konyhából, amikor arra járt –, kezében pedig a Szurkov átjáró miniatűr térképe. Másik kezével gyengéden simogatta egyik vadászkutyája fejét, amiért időnként egy szeretetteljes nyalintás volt a jutalma. Alaposan megvizsgálta a térképet. Három napja már, hogy az Adotengerbe hajította Nikslaus herceget. A Szurkov átjáró – egy keskeny völgy az Adrót és Kezt összekötő hegyeken át – és az Adopest közti távolságot éppen három nap alatt lehetett megtenni lóháton, alvás nélkül, és folyamatosan lovakat cserélve. Tamás nem egészen egy órája kapta a hírt, hogy a kez hadsereg a két ország határán álló Budwielben, a Szurkov átjáró bejáratánál gyülekezik. Nikslaus és delegációja puszta színjáték volt, ürügy a háborúra, amelyre Ipille már rég számított. Az előkészületeket már megkezdték. Kez inváziót tervezett. Mégis, ahhoz, hogy áttörjenek a Szurkov átjárón, százezer emberre lenne szükségük, ugyanis az egész folyosó tele volt csapatokkal és tüzérségi állásokkal. De az is lehet, hogy nem a Szurkov a célpontjuk. Letette a térképet, és a levesestálat is áthelyezte egy közeli asztalra. Pokolkacaj enyhe morgással mászott odébb. – Csitt – mondta Tamás a kutyának. Elővett egy nagyobb, Adró egész déli részét ábrázoló térképet, és vizsgálgatni kezdte. Délorom volt az egyetlen elég nagy hegyi átjáró, amelyen a Kez egy egész hadsereget átmozgathatott anélkül, hogy az egész nyara rámenne. Lehet, hogy ezzel próbálkoznak? Lehet, hogy a parancsnokaik úgy döntenek, hogy a kevesebb emberrel védett, kisebb fojtópont jobb célpont a Szurkov átjárónál? Az Adotenger aljára pillantott, amelynek egy apró sarkában ott volt Kez egyetlen adotengeri kikötője a folyó deltájánál. Lehetséges, hogy a vízen át jönnek, de Keznek aligha volt valamirevaló flottája az Adotengeren. Tamás felsóhajtott, összehajtogatta a térképet, és visszaült a székébe. Lenézett Hrusch-ra. A vadászkutya kissé döntött fejjel nézett vissza rá, lihegő pofája mosolyt formázott.

Mégis mit forralhat Ipille? A katonák számát illetően Kez ötszörös túlerőben volt Adróval szemben, azonban Adró oly sok más előnyt tudott felmutatni vele szemben: ipar, több rátermett katonai parancsnok, a Hegyőrség. Adró kezében volt az összes fojtópont is. – Le kellene hoznom ide Olemet – mondta Tamás a kutyának. – Jobban megy a gondolkodás, ha van kihez beszélnem. – Akkor viszont a hely cigarettától bűzlene. Tamás odahajolt a tálhoz, hogy egyen egy kanállal Mihali leveséből. Sosem ízlelt ehhez foghatót: édes tejszerűség egy csipetnyi barna cukorral. Tamás kattanást hallott a szoba másik végéből, az ajtó közeléből. A helyiségbe vezető folyosók tele voltak zsákutcákkal és álfalakkal, kanyarokkal és csapóajtókkal, amelyek még egy elszánt ember összezavarására és eltántorítására is elegendőnek bizonyultak, így hát Tamás némileg meglepetten egyenesedett ki, és húzta fel a csizmáját. Felállt, és az ajtó felé fordult, közben kisimította az ingét, és egy gesztussal elnémította a szűkölő Hrusch-t. Amikor meglátta az ajtón belépő lényt, gyorsabban kezdett verni a szíve. Egy férfi volt, vagy legalábbis valaha az lehetett. Hosszú, sötét kabátot és cilindert viselt, nem mintha ezek elrejthették volna a deformációit. Púpos alkatához vastag és erős karok meg lábak tartoztak, túlságosan nagy, torz homlokától eltekintve azonban akár jóképű is lehetett volna. Arcszőrzete nem volt, vékony szálú, szőke haja a vállát verdeste. – Felügyelő – mondta Tamás, és őt magát is meglepte hangjának egyenletessége. A Felügyelőket gyakran használták a kez Kiváltságosok kifutófiúiként, de a királyi tanács egyetlen céllal teremtette őket több száz évvel ezelőtt: hogy lőpormágusokat öljenek. Tamásnál nem volt sem pisztoly, sem puska. A kardja ugyan a rendelkezésére állt, de pontosan tudta, hogy annak milyen kevés hasznát veheti egy Felügyelő ellen. Bolond volt, hogy bárhová is testőr nélkül ment. Még itt, Adró legbiztonságosabbnak hitt helyiségében is veszély leselkedett rá. Végigtapogatta a zsebeit. Nem volt lőportöltete, de még csak az a szép szivardoboza sem volt nála, benne a hamis, lőporral töltött szivarokkal. Ezek mind a kabátjában voltak, az pedig egy fogason lógott a szoba túlsó felén, a Felügyelő mellett. A Felügyelő óvatosan végigmérte a helyiséget, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, levette kalapját, és

felakasztotta a fogasra. Ugyanígy tett a kabátjával, majd az ingével és a nyakkendőjével is, mire már csak egy fekete nadrág volt rajta. Ahogy levette a cipőjét, az arcán vigyor terült szét. Az izmok önhatalmúlag mozogtak a bőre alatt, megfeszültek, elernyedtek, olykor görcsbe rándultak. Néhol szoros labdákká tekeredtek össze, amíg máshonnan szinte teljesen eltűntek, csak a bőrt hagyva a csontok fölött, hogy aztán megint átrendeződjenek. Úgy nézett ki, mint egy csomó kígyó egy selyemzsákban. A Felügyelő megfeszítette duzzadó izmait, majd kinyújtózkodott. – Mágus – szólalt meg mély, vibráló hangon. – Ezt nevezem én szarrágó vigyornak – mondta Tamás. Elvette kardövét a széke hátuljáról, ahová korábban akasztotta, kihúzta a kardját, és eldobta a hüvelyét. Pokolkacaj mellette állt: az öreg vadászkutya kivillanó fogakkal, fenyegetően morgott. Hrusch visszavonult egy szófa mögé, és annak vélt biztonságából acsargott. – Nem sűrűn jutok hozzá ilyen egyszerűen egy lőpormágushoz – jegyezte meg a Felügyelő. – Főleg nem egy ilyen híreshez. Általában azt a söpredéket kell ennem, amit a varázslók a kez vidékről gyűjtenek össze. Enni? Tamás gyomra egy pillanatra felfordult. A Felügyelő elmosolyodott. Kitárta torz karjait, amelyekkel egy mozsár csövét is körbeölelhette volna, mintha csak beléjük akarná zárni a szoba másik végében álló Tamást. – Hogy talált meg? – kérdezte Tamás. Ellépett a székétől, kardját kitartotta oldalra. Pokolkacaj Tamás és a Felügyelő közé állt, mire a tábornagy elméjébe bevillant egy látomás arról, ahogy a Felügyelő széttépi a vadászkutyáit. – Pokolkacaj. Vissza. A farkaskuvasz vonakodva elhátrált, széles területet biztosítva Tamásnak és a Felügyelőnek. A Felügyelő megrázta a fejét, és még mindig vigyorgott. – Nem kockáztathatok, ha esetleg túlélné ezt. – Ujjait egyetlen hatalmas, deformált kézbe kulcsolta össze. – De azzal a tudattal halhat meg, hogy az összes drágalátos mágusát levadásszuk és testestüllelkestül felemésztjük. A Felügyelő úgy döntötte meg a fejét, akár egy harcos bika, és rohamra indult. Harminc lépés választotta el őket, ám a lény ezt szinte

egy szemvillanásnyi idő alatt tette meg, közben felkapva egy zsámolyt, és úgy vágva Tamáshoz, mintha csak valami játékszer lenne. Tamás elhajolt az útjából, és ellépett a Felügyelő elől is. Keményen, a szívre célozva sújtott le a pengéjével. Nehéz ököl csapott a fejére, az ütés erejétől végigtántorodott a szobán. A Felügyelő nem adott rá esélyt, hogy összeszedje magát. A másodperc törtrésze alatt váltott irányt, és vetette magát Tamásra, nem is foglalkozva a mellkasának szegezett karddal. Tamás minden erejével döfött, majd gyorsan elvetődött a Felügyelő útjából. Lebukott, és átfordult az egyik vállán, hogy a talpára érkezzen. A Felügyelő két mellkasi szúrásából vér csepegett. Tamás a gyomrot és az egyik tüdőt találhatta el, de a lény csak kiéhezve mosolygott rá, a sebeket fel sem vette. A Felügyelők szívét egy mágiával növesztett csontburok védte, a Kiváltságos varázslatoknak hála pedig még akkor is működtek a szerveik, amikor már rég ki kellett volna múlniuk. A Felügyelő újabb rohamra indult. Tamás oldalra táncolt, és vágni készült, de le kellett buknia egy felé nyúló, hatalmas kéz elől. Hátulról csapott le, és kardját tövig nyomta a Felügyelő hónaljába. A lény felüvöltött, és arrébb ugrott, ezzel kitépve a kardot Tamás markából. A tábornagy szíve a torkában dobogott, a keze remegett. A felügyelő még másodpercekig dobálta magát, mielőtt hirtelen mozdulatlanná vált. Sötét tekintetét beárnyékolta túlnőtt homloka, kék szeme apró és véreres volt. Jobb karja lazán lógott az oldalán, izmai majdnem eltakarták a kard markolatát. A penge három kézfejnyi része elöl kiállt a mellkasából. A Felügyelő megvetően nézte. Bal kezével átnyúlt, és megpróbálta kihúzni magából a kardot, de annak szöge ezt lehetetlenné tette. – Van valami a mellkasában – jegyezte meg Tamás, noha nem sok energiája maradt a sértés alátámasztására. Tüdeje égett az iménti erőfeszítésektől, izmai sajogtak. A szoba másik végében lógó kabátjára nézett, és érezte a zsebében lévő lőportölteteket. A Felügyelő hirtelen lendült előre, teste vergődő halként ugrott. Tamás hátrálva próbált kikerülni a hatósugarából, de már érezte is, ahogy a lény ujjai ráfonódnak inge elejére. A Felügyelő az ölelésébe rántotta, és a tábornagy feje egyetlen ujjnyira került a saját, a lény mellkasából kiálló kardjának pengéjétől. Forró, dühös leheletet érzett az arcán, orrát a lényből áradó epeszag csapta meg.

Tamás a Felügyelő szemébe döfött a kezével, és a lény sérült medveként üvöltött fel. Egyetlen karral birkózott Tamással, egyre közelebb rántva őt a kardjához, mielőtt áthajította a szobán. Tamás egy szófán landolt, és gyorsan felállt. Észrevette, hogy közelebb került a fogashoz, és felé iramodott. – Pokolkacaj! Ölj! A farkaskuvasz, hatvankilónyi dühödt fog és izom, kilőtt a Felügyelő felé. Megkerülte annak sérült karját, és egyenesen a torkának ugrott. A lénynek azonban sikerült elfordulnia, így Pokolkacaj csak a karjába tudta mélyeszteni a fogait. Tamás elérte a fogast, ledobta a földre a Felügyelő ruháit, és felkapta a saját kabátját. Elővette a szivardobozát, kinyitotta, és ott volt benne a hat, gondosan becsomagolt szivar. Az egyiknek leharapta a végét, és beleürítette a szájába a titkos lőporkészletet. A kén keserűen égette a nyelvét, és émelygés tört rá, amiért ilyen gyorsan ilyen nagy mennyiséget vett magához. Megtántorodott. Éles nyüszítés hangjára kapta fel a fejét. Pokolkacaj a földön hevert. Valami baj volt a hátsó lábaival, és hangosan nyöszörögve próbált elmászni a Felügyelőtől. A hangba beleszakadt Tamás szíve, és valami eltört benne. A lőportransz teljesen eluralkodott rajta. Néhány hosszú lépéssel vágott át a szobán, fel sem fogva a megtett távolságot. A Felügyelő feléje ütött a sértetlen kezével, de Tamás elkapta az öklét, meggyújtotta az egyik álszivart, és elvezette az energiáját. A Felügyelő karjában eltört egy csont. Tamás ekkor megcsavarta a lény immár petyhüdt karját, mire ellensége a lábujjaira emelkedett. Szeme elkerekedett, szája néma sikolyra nyílt. Tamás megragadta a kard markolatát, és elkezdte ki-be rángatni a fegyvert. Érezte, ahogy a penge csontot kapar a lény testében. Kitépte a kardot a sebből, és eldobta. A fegyver csörömpölve hullt a kőpadlóra. A Felügyelő kivillanó fogakkal, őrülten vigyorgott, és fejjel előre rontott Tamásnak. Még ilyen fájdalmak közepette sem volt hajlandó meghátrálni. A tábornagy elkapta a busafejet, és a lőportransz nyújtotta extra erővel könnyedén felemelte a lényt a földről. Megcsavarta a fejet, és hozzácsapta a márványpadlóhoz, köveket törve össze benne. Meggyújtotta az egyik hamis szivarját a zsebében, és az energiát egyenesen a Felügyelő agyába lőtte.

A test holtan ernyedt el alatta. Tamás elbotorkált a lénytől. Feje kóválygott, energiája elfogyott. Teste vérben ázott, és még csak azt sem tudta, hogy abból a vérből mennyi az övé. Mellkasi vágásai elég mélyek voltak, hogy össze kelljen varrni őket, és valahol a lőportranszon túlról érezte is, ahogyan égnek. Csuklója és karja fájt, öreg csontjai nem voltak hozzászokva ahhoz az erőhöz, amit az imént elszabadított. Mélyet lélegzett, és lenézett Pokolkacajra. A vén farkaskuvasz egy szőnyegen feküdt a sarokban. Hrusch előjött búvóhelye, egy dívány mögül, és odament Pokolkacajhoz, halkan nyüszítve, szaglászva őt. Pokolkacaj háta ki volt csavarodva, hátsó lábai különös szögben álltak. Kinyitotta a szemét, és szánalomra méltón bámult vissza a gazdájára. – Jól csináltad, pajtás – mondta neki gyengéden Tamás. Az ajtó felé indult, de megállt, amikor Pokolkacaj hangosan sírva, maga után húzott hátsó lábakkal próbálta követni. Tamás szeme égett. Beletelt egy kis időbe, mire Pokolkacajt cipelve elérte a Nemesek Házának felsőbb szintjeit. A második emeleten találta dr. Petriket, néhány tiszttel kártyázott éppen. Mindnyájan döbbenten bámultak rá, ahogy vérrel borítva, farkaskuvaszával a karjában, Hrusch-sal a nyomában belépett az ajtón. Kicsivel később Pokolkacaj kiterítve feküdt egy szófán. Miközben Petrik megvizsgálta, tucatnyi katona tolongott az ajtó előtt, próbálva besandítani a szobába. Pár hangos szitok szétrebbentette őket, és Olem bukkant fel. Amikor meglátta Tamást, megdermedt, arca elvörösödött, szeme tágra nyílt. – Uram – szólalt meg. Remegő kézzel nyúlt Tamás felé, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig él. Nem nézett a tábornagy szemébe. – Cserbenhagytam önt. – Nem a maga hibája – mondta Tamás. – Nem tudhatta. Ellógtam. – Ott kellett volna lennem. – Olem Pokolkacajra pillantott. – Sajnálom, uram. Kresimirre mondom… – Maga sosem hagyott cserben – nyugtatta Tamás határozottan. – Még csak ott sem volt. De most szükségem van magára. Szedjen össze küldöncöket. A tanács minden egyes tagját látni akarom egy órán belül. Az sem érdekel, ha szárnyakat kell növeszteniük hozzá. Menjen. Találkozzanak velem a Nemesek Háza alatti szobában.

Dr. Petrik odalépett hozzá. – Semmit sem tehetek érte. Már egy tanult állatorvos sem tudna segíteni rajta. – Hát persze. Köszönöm, doktor. Tamás elvett egy pisztolyt Olemtől, és odalépett a kutya mellé. Ujjait gyengéden végigfuttatta Pokolkacaj szeme között. – Semmi baj, pajtás. Lelj békére. Valami eltört benne, amikor a lövés hangja betöltötte a szobát. Pár percig Pokolkacaj mellett térdelt, és nem foglalkozott a lövés hangjára odagyűlő őrökkel. Tamás felállt, és találomra kiválasztott egy katonát. – Hozzon nekem kalapácsot és karókat. Most rögtön. Tamás a Nemesek Háza alatti szobában várt, és a Felügyelő összetört holttestét nézte. Ezek a lények erősek voltak, a megölésük pedig igen nehéznek bizonyult, de a Keznek tudnia kellett, hogy Tamás képes lesz elbánni eggyel. Puszta balszerencséből nem volt csak nála lőpor, amikor megtámadta. Akkor mi céljuk volt ezzel? Bizalmatlanságot kelteni? Káoszba süllyeszteni Tamás belső körét? Ha igen, akkor sikerrel jártak. A tanács tagjai sorban megérkeztek, és Tamás mindegyiküket a szoba egyik oldalán álló székekhez terelte, nem törődve tiltakozásaikkal és kérdéseikkel, amíg mind ott nem ültek. Keresztbe font kézzel, még mindig a véres ingét viselve állt előttük. A Felügyelő mögötte lógott a falon az egyik csuklójába vert karóról, a testéről hulló vörös cseppek a köveken fröccsentek szét. – Valamelyikük elárult engem – mondta Tamás. – Ki fogom deríteni, hogy ki volt az. Azzal otthagyta őket a felügyelő holttestének társaságában. Adamat vállára árnyék ereszkedett, és megérezte, hogy egy férfi áll mellette. Megfogta a térdének támasztott sétapálcáját, teáját pedig letette a vas kávézóasztalra. Egy másodpercig nézte az árnyékot, majd felidézte az utcaköveken járó csizmák hangját. Visszahúzta kezét a pálcájáról.

– Tábornagy – mondta anélkül, hogy felnézett volna. Tamás ledobott egy újságot Adamat teája mellé, és leült vele szemben. Felemelt kézzel jelzett egy pincérnek. – Honnan tudta, hogy én vagyok? – Katonai csizmák, katonai lépések – válaszolta Adamat, és belekortyolt a teájába. – Az utóbbi tíz évben senki másnak nem dolgoztam a hadseregből. – Lehetett volna egy segéd is, akit magáért küldtem. Adamat vállat vont. – Mindenkinek megvan a saját lépésritmusa. A magáé jól felismerhető. – Lenyűgöző. Bízom benne, hogy elég pénzt kapott Ondrausztól, hogy segítsen az adósságaiban. Adamatot nem lepte meg, hogy Tamás tudott a tartozásáról. Gyorsan végigmérte a tábornagyot. Arcán horzsolások és vágások voltak. Mintha ökölharcba keveredett volna. Fáradtnak, kimerültnek tűnt. – Hogyne – válaszolta. De azért nem eleget, gondolta. Ha a hónap végéig kap tucatnyi jól fizető munkát, akkor talán tud majd törleszteni Lord Vetasnak. – Értékelem a nagylelkűségét. – Kiérdemelte. – Tamás halkan beszélt, közben a nyakát nyújtogatva figyelte az utcán elhaladó embereket. Pár másodperc csend után elfordult az utcától, és elővett a kabátjából egy borítékot. Letette az asztalon heverő újságra. – Új munkám van a maga számára – mondta. Adamat igyekezett a lehető legjobban leplezni a lelkesedését. – Bízom benne, hogy nem megint haldokló varázslók utolsó szavairól van szó. – Még nem. – Tamás megköszönte a pincérnek a kihozott teát, és nagyot kortyolt belőle, mintha észre sem vette volna, hogy milyen forró. Amikor végzett, elővett egy maréknyi érmét a zsebéből. Undorodva horkant fel a látványukra, majd az egyiket odavetette az asztalra. – Derítse ki, hogy ki akar megölni. Azzal felállt, és távozott. Adamat megnézte az érmét. Az egyik oldala Tamás sziluettjét ábrázolta.

Adamat elvette a borítékot, és megkocogtatta vele az asztal tetejét, aztán felfordította az újságot. A Napi Adopest. „MERÉNYLETKÍSÉRLET TAMÁS TÁBORNAGY ELLEN.” A borítékot nézte. Kellett a munka, de ez most veszélyes lesz. Okot adott Lord Vetasnak, hogy visszajöjjön, és megzsarolja Adamatot, hogy szerezzen neki információkat Tamás belső köréről. Ráadásul ez az áruló célpontjává tehette Adamatot és a családját is. Már hajlott rá, hogy visszahívja Adopestbe Faye-t, de ezt most mégsem teheti meg… egyelőre nem. Kinyitotta a borítékot. Talált benne egy csekket tízezer kranáról, és egy kis, összehajtogatott papírt, amely az asztalra esett. Felkapta, mielőtt a szél elfújhatta volna. „Rajtam kívül csak hatan tudtak annak a szobának a helyéről, amelyben az életemre törtek.” Ezt egy lista követte a Tamás tanácsát alkotó emberek nevével. Adamat letörölte az izzadságot a homlokáról, ahogy másodszor is végigment a neveken, és azon tűnődött, hogy tízezer krana elég lesz-e ehhez. A jegyzet végén két egyszerű szó állt: „Szerezzen védelmet.” Adamat zsebre vágta a csekket és a jegyzetet, és úgy érezte, mégsem kellett volna SouSmith-nek felmondani.

16. FEJEZET

– Uram, kiderítettük, hogy kicsoda Mihali. Tamás felnézett az íróasztala mögül. Kivételesen minden csendes volt. Sehol egy Szárnyak dandártábornok vagy tanácstag vagy tiszt vagy titkár a láthatáron. Egész reggel Olem volt az első, akivel Tamás találkozott, noha végig ott állt az ajtaja előtt. – Mihali? Olem szünetet tartott, amíg rágyújtott egy cigarettára. – Az új séf. Tamásnak eszébe jutott az íróasztala sarkán álló tökleveses tál. Sajnos üres volt. Az az étel olyan függőséget okozott, akár a feketelőpor. – Á, igen… Mihali – mondta Tamás. – Nem siették el. – Elég sűrű hetünk volt. – Igaz, ami igaz. – Mihali Moaka bárói örököse. Jobban ismert a szakmai titulusán: Az Aranyséfek Ura. – És ez mit is jelent? – Az Aranyséfek egy étkezési intézmény, méghozzá a legjobb a Kilencekben. Iskoláik növendékei után négy kontinens leggazdagabb

családjai sóvárognak, hogy magánséfekként alkalmazhassák őket. Királyoknak főznek. – És az uruk? – Az a személy, akit generációjának legnagyobbjaként tartanak számon. – És ez az ember a mi konyhánkban főz három ezredre? – Így igaz, uram. – Miért? – Úgy tűnik, bujkál. Tamás Olemre meredt. – Bujkál? – Nemrég szökött meg a Hassenbur Elmegyógyintézetből. Tamás hátradőlt a székében. – Mi olyan vicces, uram? – kérdezte Olem. Tamás az ajkát harapdálta belülről. – Azt állította valakinek, hogy ő Adom isten reinkarnációja? – Igen, uram. Ezért zárták el. – Ez sok mindent megmagyaráz. – Tamás végignézett az asztalán. Kérvények az Adopesti Kutyatenyésztői Társaságtól, aláírandó papírok Ricard Tumblar szakszervezetétől és egy javaslat a Kresim Egyház megadóztatására. Megrázta a fejét. Egyikkel sem akart most foglalkozni. – Hát, akkor menjünk, beszélgessünk el a séfünkkel. Olem követte a folyosón. – Gondolja, hogy ez bölcs döntés, uram? – Miért, talán veszélyes? – Amennyire meg tudom állapítani, nem. Az emberek imádják. Soha senki sem főzött még így rájuk. Az övéhez képest az összes többi katonai fejadagnak szaríze van. – Mit főz? Töklevest? Olem felnevetett. – Emlékszik, mit ebédelt tegnap? – Persze hogy emlékszem – felelte Tamás. – Kilencfogásos lakoma volt. Cukrozott angolna, töltött pele, párolt marha, annyi saláta, amennyi egy ökörnek is elég… egész életemben egyetlenegyszer ettem ilyen jót, méghozzá Manhouch egyik partiján. – Az egy normál fejadag volt, uram. Olem beleütközött Tamásba, amikor az hirtelen megtorpant.

– Úgy érti, mindenki ezt eszi? – Igen, uram. – Maga is? – Igen, uram. – Az egész átkozott ezred? Olem bólintott. – Ehhez az egész éves fejadag-költségvetést fel kell emésztenie. – Tamás továbbment, és most már sürgetőbbre fogta. – Ondrausz utcaköveket fog szarni. Olem utolérte. – Ellenkezőleg, uram. Megkérdeztem egy titkárt. A jelek szerint hozzá sem ért a pénzalaphoz. – Akkor miből fizeti azt a rengeteg ételt? Olem vállat vont. Az egész Nemesek Házát ugyanaz a konyha látta el. A főfolyosó alatt rendezték be, így az egyik falon magasra helyezett ablakok egész nap elég fényt biztosítottak, és a helyiség a Ház teljes szélességén végignyúlt. Az egyik oldalon tucatnyi, mennyezetbe futó kürtőkkel felszerelt sütő sorakozott, elég főzőtérrel, hogy el lehessen látni belőlük a nemesek és a titkárok ezreit, akikkel normál esetben tele volt az épület. A padló közepén széles, alacsony asztalok álltak, amelyeken recepteket és hozzávalókat lehetett előkészíteni, a másik oldalon pedig ládák és szekrények serege helyezkedett el, rajtuk mérőműszerekkel, fűszerekkel és egyéb kellékekkel. A mennyezetről kolbászok, fűszernövények, zöldségek és hasonlók lógtak. Amint belépett a konyhába, Tamásnak máris zsebkendővel kellett törölgetnie a homlokát. A hőség majdnem visszazavarta a folyosóra. Pislogott párat, és megmakacsolta magát, részben az illatok kavalkádjának hatására: kókusz és fahéj, kenyerek és húsok. Összegyűlt a nyál a szájában. – Jól van, uram? – kérdezte Olem. Tamás figyelmeztetően pillantott rá. A helyiségben asszisztensek tucatjai nyüzsögtek, és mind ugyanannak az uniformisnak a változatait viselték: fekete nadrágra húzott fehér kötény, a fejükön valamilyen sapkával. Néhányan megengedhették maguknak, hogy jobb minőségűt hordjanak, mások pedig szemmel láthatóan az utcáról szedték össze öltözékük darabjait.

Tamásnak feltűnt, hogy még a legkopottabb ruhák is tiszták voltak. És észrevett valami mást is: az összes asszisztens nő volt. Koruk és szépségük változónak bizonyult, és mind a legnagyobb koncentrációval dolgoztak. Egyiküknek sem tűnt fel Tamás jelenléte. Maga a séf az asszisztensei közt poroszkált. Tamás azonnal felismerte benne a férfit, aki a földrengés napján felbukkant a főhadiszállásán. Ahogy figyelte őt, Mihali megállt, hogy mondjon valamit az egyik asszisztensnek, majd rögtön ment is a következőhöz, közben hozzáadva egy kis fűszert ehhez meg ahhoz a tálhoz, és gyengéden elkapva az egyik asszisztens karját, mielőtt túl sok lisztet öntött volna egy tésztához. Minden nőt hozzárendelt egy munkaállomáshoz, ő maga pedig egy parancsnok rátermettségével táncolt köztük, utasításokat osztogatva, és menet közben változtatva a recepteken. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Amikor Mihali észrevette Tamást, elmosolyodott. Az ajtó felé indult, csak hogy aztán félúton megálljon egy húspultnál, és segítsen egy nagydarab nőnek a szeletelésben. Egy hóhér precizitásával vágott le egy tucat marhabordát, majd bólintott a nőnek, és visszaadta neki a húsbárdot. Valami biztatót suttogott neki, és odament Tamáshoz. – Jó napot, tábornagy – köszöntötte őt Mihali. – Sűrű heteket éltünk meg a találkozásunk óta. Olem erre kíváncsian nézett Tamásra. Mihali folytatta. – Én mondom, kétszer ilyen gyorsan dolgoznék, ha nem kellene egy rakás új asszisztenst kitanítanom. – Levette a sapkáját, és végighúzta a homlokán a ruhája ujját, bepiszkítva öltözékét az izzadságával, majd pedig beletörölte a kezét a kötényébe. Aggodalmas kifejezés ült ki az arcára. – Attól tartok, az ebéd pár percet késni fog. Tamás végignézett a konyhán. Akkora volt a sürgés-forgás, hogy lehetetlenség volt megmondani, miféle étel készül. Azért jött le, hogy kérdéseket tegyen fel, és a végére járjon ennek az egész „őrült séf” ügynek. De most a torkán akadtak a szavak. – Kétlem, hogy bárki panaszkodni fog – bökte ki végül. A gyomra hirtelen felmordult. – Mi lesz az ebéd? – Pirított szalamandra fűszerágyon és könnyű zöldségpitével – válaszolta Mihali. – Vacsorára megint borban mártott marha lesz, és

arra gondoltam, hogy fűszerbort szolgálunk fel vele. Csak főfogások lesznek, de tudnak majd miből válogatni. – Mindenki ezt fogja enni az egész Házban? – Hát persze. – Mihali szeme elkerekedett, mintha Tamás valami ostobaságot sugallt volna. – Gondolja, hogy egy titkár kevésbé jó ételt érdemel, mint egy tábornagy, vagy egy katona kevésbé jót, mint egy könyvelő? – Elnézést – szabadkozott Tamás. Olemmel egymásra pillantottak, és Tamás próbálta felidézni, hogy miért is jött le ide. – Kérem, tábornagy, jöjjön velem. – Mihali válaszra sem várva sietett el. Amikor Tamás utolérte, Mihali a hőt szabályozta egy leveses üst alatt, a tűzhely légáramlásának változtatásával. Egy ujját a levesbe, majd onnan a szájába tette, aztán elővett a kötényéből egy kést és egy fokhagymagerezdet, és utóbbit szépen beleaprította a kondérba. – Hallottam a merényletről – mondta. Tamás megdermedt. Hirtelen rájött, hogy a sebei kínja, a mellkasában lévő varratok sajgása mind eltűnt, amikor belépett a konyhába. Fájdalmai csak távoli lüktetések voltak, mintha egy lőportranszon kívülről érzékelte volna őket. Mihali hangjába enyhe szomorúság költözött. – Nem tetszik, amit a varázslók azokkal a Felügyelőkkel művelnek. Természetellenes. Örülök, hogy túlélte. – Mihali, azért jöttem, hogy az elmegyógyintézetről kérdezzem. Mihali egy villányi zöldségpitével félig a szájában dermedt le. Aztán gyorsan befejezte a harapást. – Több borsot – mondta az egyik asszisztensnek –, és a következő főzethez adj még egy tucat krumplit. – A következő munkaállomáshoz sietett, rákényszerítve Tamást, hogy kövesse. – Igen – mondta neki Mihali, amikor Tamás ismét utolérte elszöktem a Hassenburból. Hitvány egy hely az. – Hogyan szökött meg? Elértek a konyha egy olyan részébe, ahol nem voltak asszisztensek. Sőt, úgy tűnt, mintha egy láthatatlan függönyt vontak volna köré. A meleg és a gőz csökkent, a zaj eltompult. Tamás hátrapillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig ugyanabban a helyiségben vannak. Mögötte folytatódott a sürgés-forgás.

– Amikor éppen nem kezeltek, hozzáférést adtak nekem a konyhához. – Mihali megremegett a gondolatra. – És bár azt mondták, hogy az elmegyógyintézetnek főzök, hamarosan kiderült, hogy a közeli nemesi földbirtokokra küldték az ételeimet, és igen szép summát gyűjtöttek be a szolgálataimért. Belesütöttem magam egy tortába, és meghagytam az asszisztenseimnek, hogy küldjenek el a legközelebbi birtokra. – Most viccel – szólalt meg Olem. Egy meggyújtatlan cigarettát görgetett a szájában, és egy tűzhellyel szemezett. Mihali vállat vont. – Jó nagy torta volt. Tamás várta, hogy mondjon valami mást is, esetleg elárulja, hogyan szökött meg valójában, de Mihali nem szólt többet. A konyhának ez a része – csaknem az egész fele – épp annyi főzőedényt és kemencét tartalmazott, mint a másik, de ahogy Mihali egyik táltól a következőhöz lépett, nyilvánvaló volt, hogy ezekkel csak ő foglalkozik. A séf a feje fölé nyúlt, és egy hatalmas edényt emelt le a kampójáról. Ránézésre annyit nyomhatott, mint maga Tamás, Mihali mégis könnyedén helyezte rá egy tűzhelyre. Kinyitotta alatta a tűzkamrát, ellenőrizte a hőmérsékletet, majd odalépett egy sarokban álló nyárshoz. Tamás követte a konyhán át, és megállt az edény mellett, amelyet Mihali az előbb vett le – gőz szállt fel belőle. Előrelépett, és meglepetten pislogott. – Az edény csurig volt a krumpli, a répa, a kukorica és a marha sűrű főzetével. – Nem volt ez üres egy másodperccel ezelőtt? – kérdezte Tamás halkan Olemtől. Olem a homlokát ráncolta. – De igen. Mindketten keresni kezdték az edényt, amelyet Mihali az előbb vett le, de a konyhának ezen a részén mindegyik tele volt, és gőzölgött. Tamás étvágya valahogy alábbhagyott, nyugtalansága viszont megnőtt. Mihali még mindig a nyársnál állt, ahol egy egész marhaoldalas sült a nyílt lángok fölött. Fogott egy kis tálat, és valamiféle öntettel locsolta meg a húst. Tamás gyomra megint korogni kezdett, nyugtalansága pedig az új illatok érkezésével elszállt. – Mihali, másoknak is említette, hogy maga Adom isten reinkarnációja? – Tamás feszülten, a téboly jegyeit keresve

tanulmányozta Mihali arcát. Az vitán felül állt, hogy Mihali a konyhák mestere, de Tamás azt hallotta, hogy minden zseni legalább ugyanannyira őrült is. Igyekezett felidézni gyermekkori teológialeckéit. Adom Adró védőszentje volt. Az egyház Kresimir testvérének nevezte, de nem olyan istennek tartották, mint Kresimirt. Mihali megbökte a marhaoldalast a kése hegyével, és figyelte, ahogy zsír bugyog a felszínére, majd lecsurog a húson, és felsistereg a szénen. Lassan megint ráncokba szaladt a homloka. – A rokonaim adtak be az elmegyógyintézetbe – mondta halkan. – A testvéreim és unokatestvéreim. Fattyú vagyok: anyám egy rosveli szépség volt, akit apám jobban szeretett, mint a feleségét, így aztán a testvéreim gyerekkorom óta gyűlöltek. Az apám megvédett, gondozta a tehetségemet, és a szokásokkal dacolva az örökösévé tett. – Újra megbökte a marhaoldalast. – A testvéreim még azon a napon elküldtek az elmegyógyintézetbe, hogy apám meghalt. A temetésén sem vehettem részt. Az, hogy Adomnak vallom magam, pusztán ürügy volt a számukra. Mihali hirtelen kihúzta magát, mintha alvásból riasztották volna fel. – Kenyér, kenyér – motyogta. – Legalább még ötven kenyér. Ezek a lányok nem dolgoznak elég gyorsan. A konyha közepén álló pulthoz lépett, amelyen tésztarögök hevertek nedves törölközők alatt. Egyik kezével elvette róluk a törölközőket, a másikat pedig belemélyesztette a nagy tésztarakásba. – Tökéletesen megkelt – mondta magának egy szórakozott mosollyal. Olyan gyors kézmozdulatokkal osztotta fel a tésztát tökéletes darabkákra, hogy Tamás alig tudta követni, mi történik. A kenyerek kettesével kerültek a lapátra, arról pedig a várakozó sütőbe, amíg az összes tészta el nem fogyott. Amint az utolsó is eltűnt a sütőben, Mihali azonnal kivette belőle az elsőt. Héja már aranybarna volt, réteges és ropogós, noha még csak egykét perce került a tűzbe. Tamás összeszűkült szemmel számolt magában. – Ezt nem csak képzelem, ugye? – hajolt oda Olemhez. – Nem. Negyedennyi kenyeret tett be a sütőbe. – Olem két ujját összetéve, majd a homlokához és a mellkasához érintve őket, a Kötél jelét formázta. – Kresimir az égben. Hallott már valaha olyan varázslatról, ami semmiből teremt valamit?

– Soha. De mostanság sok új dolgot látok. Mihali kivette a sütőből az utolsó kenyeret is, aztán Tamáshoz és Olemhez fordult. – Hassenbur embereket küldött értem – mondta. – Előbb menekülnék Fatraszta legtávolabbi zugába, hogy a barbároknak főzzek, mintsem hogy visszatérjek a Hassenbur Elmegyógyintézetbe. Tamás elszakította a tekintetét a kenyerektől, és végignézett a megsült marhaoldalason és a raguval teli edényen, amely nem egészen tíz perce még üres volt. Bólintással nyugtázta Mihali szavait, majd Olemmel az oldalán lassan arrébb ment. – Egy Fortély – okoskodott Olem. – Ez az egyetlen magyarázat. Hallottam már olyan Fortélyokról, amik erősebbek, mint bármilyen Kiváltságos varázslat. Az övé bizonyára az étellel kapcsolatos. – Harmadik szem? – kérdezte Tamás. Olem bólintott. – Az előbb néztem meg vele. Egy Fortélyos ragyogása veszi körül. – Hát, istennek nem isten – mondta Tamás. – Viszont azt hiszi, hogy az. És egy igen erős Fortélya van. A hadsereg moráljának feléért az ő főzete a felelős. Most akkor mihez kezdjek vele?

17. FEJEZET

– Borbador Kiváltságost keresem.

Tániel egy nagy és nagyon régi kocsma ajtajában állt. A tető fele egykor beszakadt, és rosszul állították helyre. A hely neve Üvöltő Wendigo volt, az ereszekben halk nyüszítéssel fújó szél hangja után, amely most, hogy az összes társalgás félbeszakadt, elnyomott minden más zajt. Ötven vagy még több szempár meredt rá. Tániel egyedül volt, Julene-nek és Ka-poelnak meghagyta, hogy várják meg odakint. Szarvasbőr kabátját és kalapját viselte, és örült neki – lehet, hogy lent a völgyben már tavasz volt, de a Hegykorona Erőd még mindig a tél fogságában vergődött. – Mi dolga egy lőpormágusnak a mi Kiváltságosunkkal? A mi Kiváltságosunk. Tánielnek ez nem tetszett. Bo összebarátkozott ezekkel a tahókkal. Elítéltek és zúgolódók, szegények és nyomorultak – ezek voltak a Hegyőrség tagjai. Nem adták könnyen a bizalmukat, és annyira látták szívesen az idegeneket, amennyire egy zsúfolt város szívesen lát egy pestisjárványt. Messze ők voltak a legkeményebb emberek a Kilencekben. Tániel felsóhajtott. Nem volt kedve ehhez az egészhez. Azért jöttem, hogy megöljem, akarta mondani. Állj az utamba, és kiloccsantom az agyad. Ehelyett azt mondta:

– Az az én dolgom. A férfi felállt. Egy, legfeljebb két évvel lehetett fiatalabb Tánielnél. Vézna volt és szakállas, a hideg ellenére ujjatlan inget viselt, karját pedig egy olyan ember izomkötegei tették inassá, aki gerendákat cipelt és bányákban dolgozott. Homlokráncolva nézett Tánielre. – Az a mi dolgunk – mondta. – Fesznik, ne szívózz egy lőpormágussal – szólalt meg valaki más. – Azt akarod, hogy Tamás itt lihegjen a nyakunkban? – Kussolj – kiáltott hátra a válla fölött Fesznik. – Mi van, ha nem mondjuk meg? – Te vagy itt a legkeményebb? – Mi? – Feszniket ez váratlanul érte. – Egyszerű kérdés – mondta Tániel. – Te vagy ezen a helyen a legkeményebb apagyilkos, kecskekúró, vérfertőző ribancfattya? Fesznik félmosollyal az arcán fordult el Tánieltől. Aztán gyorsan, kirántott késsel pördült újra felé. Tániel előhúzta pisztolyait. Az egyik csöve Fesznik szájába hatolt, fogakat törve és megszakítva a késszúrás mozdulatát. Fesznik szeme elkerekedett. A másik pisztoly az első Őrre szegeződött, aki felállt. – A nevem Kétlövetű Tániel, és a legjobb barátomhoz, Bóhoz jöttem. Lennétek oly kedvesek, hogy megmondjátok, hol találom? – Kétlövetű Tániel? – kérdezte egy hang. – Mi a pokolért nem ezzel kezdted? Bo fent van a hegyen. – Igaz ez? – kérdezte Tániel Feszniktől. A férfi bólintott, szemei keresztbe álltak, ahogy a szájában lévő pisztolycsövet bámulta. Tániel mindkét fegyverét eltette. – Elnézést – mondta Fesznik a fogait tapogatva. – Bo azt mondta, hogy egyetlen lőpormágusnak se áruljuk el a hollétét. Egyetlennek se, téged kivéve. Mondta, hogy talán keresni fogod. Tániel próbált pókerarcot vágni. – Bocs a fogakért – mondta, majd hangosabban hozzátette. – Ezt a kört Tamás tábornagy állja! Általános örömujjongás zendült a kocsmában. Tániel közelebb intette Feszniket. – Azt mondod, odafent van a hegyen?

– Már majdnem két hete, hogy felment. Rögtön azután, hogy felkereste őt egy adopesti felügyelő. – Mit mondott, mikor jön le? – Nem mondta. Tániel megvakarta az állát. Azóta nem borotválkozott, hogy Adopestben vadászni kezdtek a Kiváltságosra. Viszketett a nyaka a sűrű, görbe szőrszálaktól. – Miért ment fel? Fesznik megrázta a fejét. Tániel gerincén rettegés futott fel. Bo tudta, hogy Tamás küldeni fog valakit, hogy megölje. – És meghagyta nektek, hogy csak nekem áruljátok el, hol van? – Igen. Sokat mesélt rólad. Azt mondta, ti ketten évek óta haverok vagytok. Ez olyan érzés volt, mintha kést döftek volna Tániel hasába. Összeszorította a fogát, és mosolyt erőltetett az arcára. Bo pszichológiai hadviseléssel próbálkozik? Vagy csak részeg szövegelés lett volna? – Így van. Mennyi időbe telik feljutni a hegycsúcsra? – Hát, biztos nem ment fel egészen a csúcsig – válaszolta Fesznik. – Van odafent egy kolostor a zarándokoknak, pár kilométerre Kresim Kurgától. Ott biztosan megállt. Kresim Kurga. A Szent Város. Legendákból származó név volt. Tániel azóta nem hallotta, hogy a dajkája minden héten elvitte őt Kresimir kápolnájába gyermekkorában. És már akkoriban sem hitte el, hogy tényleg létezik. Tániel gondolatai visszatértek a jelenbe. Nem várhatott itt. Fel kell mennie Bo után, és el kell temetnie a hóban. Mire felfedezik a tettét, ő már újra Adopestben lesz. – Felmegyek utána – mondta Tániel. – Az évnek ebben a szakában? – Fesznik megrázta a fejét. – Még egy veterán Őr sem fog felvezetni, és hidd el, vezető nélkül belesétálsz egy hóviharba, és sosem jutsz ki belőle. Az utak egészen kora nyárig nagyon alattomosak. – Apám említett egy Gavril nevű embert. Régi barátja. Azt mondta, ő a legjobb hegyi ember a Kilencekben. Mi az? – kérdezte, mert Fesznik közben nevetni kezdett.

– Gavril lehet, hogy megtenné, ha elég józan, hogy lásson, de elég részeg, hogy ne gondolkodjon el rajta. Megkeresem neked. Fesznik eltűnt a kocsmatöltelékek között, Tániel pedig kiment az utcára, ahol Julene Ka-poelt méregette. A lány a föléjük magasodó hegyet bámulta. – Bo odafent van – mutatott Tániel a hegyre. – Felmegyünk megkeresni. Julene szeme összeszűkült. – Valószínűleg csapda. Tudnia kell, hogy Tamás küld valakit. – Tudja. De azt mondta az Őröknek, hogy ha jövök, árulják el nekem, hogy hová ment. Nekem, és senki másnak. Ez azt jelenti, hogy bízik bennem. – Vagy abban bízik, hogy meg tud ölni téged, mielőtt akár egyetlen lövést is leadnál. – Ismerem Bót. Azt jelenti, hogy bízik bennem. – Felsóhajtott. – Ez a balszerencséje. – Szükségünk lesz ellátmányra és hegyi felszerelésre – sorolta Julene. – És téli ruházatra. – Te nem jössz. – Mi? – Julene szigorúan bámult rá. – Többször majdnem otthagytam a fogam miattad. – Hogy merészeled? – Fogd be. Pole-lal megyek fel. Elintézzük a legjobb barátomat, és már jövünk is vissza. Óvatosan, csendben. Ha elkezdesz odafönt mágiával dobálózni, nemcsak a Hegyőrségnek adod tudtára, hogy mit csinálunk, de valószínűleg még egy lavinát is a nyakunkra hozol. Julene megvetően mosolygott. – Nem bízom benned. Gyenge vagy, nem leszel képes meghúzni a ravaszt. – A Kiváltságosölés a specialitásom. – Tániel bevett egy kis lőport, csak annyit, hogy lecsillapítsa az idegeit. Aztán bevett még egy adagot. – Bo veszélyt jelent, és én tudom, hogy kezeljem a veszélyt. Most pedig fogd be, és keress egy szobát, amelyben meghúzhatod magad. Van egy másik oka is, hogy miért hagylak idelent. Azt akarom, hogy tartsd nyitva a szemed, és ha Bo elintézne engem, vagy valahogy meglépne előlem, azonnal öld meg, amint meglátod. Képes vagy erre, hölgyem?

Julene keze remegett. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt nekiugrik Tánielnek, és a fogaival tépi fel a torkát. Lőportransz nélkül Tániel lehet, hogy megijedt volna. Lőportranszban azonban kicsit sem érdekelte a dolog. – Nos? – kérdezte. – Képes vagy rá, a fenébe is? Julene megpördült, és faképnél hagyta. – Ezt igennek veszem. Kinyílt a kocsma ajtaja, és Fesznik lépett ki rajta egy térdig érő szarvasbőr kabátban. Mögötte a legnagyobb ember jött, akit Tániel valaha látott. Vastag, izzadságtól és sörtől ázott bőröket és szőrméket viselt, és erőlködve próbált Tánielre összpontosítani, ahogy nekiesett az épület oldalának. Megrázta a fejét, és hadarva bemutatkozott: – Gavril vagyok. Tániel tetőtől talpig végigmérte. – Pompás. Tániel megállt, hogy megigazítsa az arcát védelmező szőrméket, amint a fagyos szél hóval kezdte ostromolni. Meghátrált a csípős hideg elől, és arcát elfordította a széltől, noha Gavril figyelmeztette, hogy ez a halálát jelentheti – mindig lépj egyik lábaddal a másik elé, szemedet ne vedd le az előtted lévő hópadról, máskülönben beleléphetsz egy félig rejtett hasadékba, vagy leléphetsz egy szikla széléről. De Tánielt ez most nem igazán érdekelte. Háromezer méterrel alattuk farmerek művelték a földjüket a melegedő tavaszi időben. Pár hét, és elég magas lesz a hőmérséklet, hogy úszni lehessen az Adotengerben. Ő mégis itt volt, és a Kilencek – egyesek szerint az egész világ – legmagasabb hegyének csúcsához közeledett a lábához szíjazott hótalpakkal, olyan puskával és pisztolyokkal, amelyek valószínűleg túlságosan befagytak ahhoz, hogy működjenek, a legjobb barátját készült megölni, és egy részeg volt a vezetője. Egy erős kötél rögzítette hozzá Gavrilhoz, noha a szél már eléggé lecsillapodott, hogy lássa a nagy hegyi embert a hóörvényen át, úgy tíz lépésre előtte, az emelkedőn. Meredek, de elviselhető helyen másztak. Végül is valahol alattuk egy út volt, amelyet nyáron igen gyakran használtak – legalábbis Gavril így mondta. A körülöttük tomboló szél nem hozott friss hót, csak a legutóbbi viharban leesett legfelső réteget

keverte fel. Tániel meg mert volna esküdni rá, hogy minden alkalommal, amikor még több hó vágódott az arcába, gyereknevetést hallott. A hegy kegyetlen hely, állapította meg. Tánieltől egy újabb kötél vezetett Ka-poelig, aki lassan küszködött a hótalpakon, mögötte pedig egy alacsony, Darden nevű ember követte őket. Az öreg deliv ragaszkodott hozzá, hogy velük jöhessen. Azt mondta, hogy van a kolostorban egy Unokatestvére, aki múlt ősszel a halálán volt, és tudni akarta, hogy túlélte-e a telet. Tániel nem bízott benne. Lehet, hogy Bo egyik barátja? Gavril jókedvű részegnek bizonyult, és meglepő érdeklődést mutatott a hegyi utazás iránt. Pár órán belül elindultak, és noha Gavril a nap első felében még imbolygott a hótalpain, Tániel bizonyos volt benne, hogy a második felére színjózan lett. Tániel megállt, hogy gyorsan ellenőrizze a csípőjén lógó pisztolyt. Az elsütőszerkezet megfagyott, beragadt a hótól és a jégtől. Viszont a lőpor száraznak tűnt, és a golyó is szorosan a helyén volt. Egy Különbnek csak ennyi számított. Tudott magának saját szikrát csiholni, amellyel kilőheti a golyót. Mégis… Tániel Gavrilt tanulmányozta. Vajon problémát jelent majd, amikor Tániel kilövi Bo szemét? Vagy néhányan a szerzetesek közül? Tániel megvizsgálta a másik pisztolyát is. Képes lesz Gavril nélkül megtenni a visszautat, ha arra kerül a sor? Mire végre felmásztak a legrosszabb széllökések fölé, Tániel már rég nem érezte a lábát. A hóforgatagok megszűntek, a nap pedig átsütött az örvényen, és szinte elvakította. Az út kiegyenesedett, és egyszer csak meglátta a talajt. Nem kemény hóutakat, hanem igazi, ásónyomokkal rovátkázott földet. Ezt a területet nemrég tisztították meg. Meglepetten pislogott, és mosolyogni próbált, de az arca túl zsibbadt volt. – Hogy vagy? – vágott át Gavril hangja Tániel gondolatain. A szavak kellemes változást jelentettek a szél üvöltése és a hegy gúnyos nevetése után, amelyek a három és fél napnyi mászást jellemezték. Tániel most ébredt csak rá, hogy ez idő alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, még az éjszakai táborozásaik alatt sem, amikor mind a négyen összebújtak Gavril kis sátrában, hogy megosztozzanak a melegen. – Hól. – Tániel megállt a nagy hegyi ember mellett, és együtt bevárták Ka-poelt és Dardent. Lehunyta a szemét, és próbálta a megfelelő szavakat formázni a szájával. – Jól – mondta. – Milyen hessze vagyunk? Messze?

– Ott. – Gavril felfelé mutatott. Tániel a szemét árnyékolva sandított a napra. – Olyan fény van odafönt, hogy semmit sem látok. Te hogyhogy látsz egyáltalán? – Éveket töltöttem a hegyen. Ha annyi ideje lennél itt, mint én, neked sem lenne szükséged a szemedre. Novi Magaslata. Pont alatta vagyunk. Darden repedezett ajakkal vigyorgott Tánielre, széles mosolya kettévágta sötét bőrű arcát. Alacsony férfi volt, és legalább olyan idős, mint Tamás. – Mindjárt ott vagyunk – mondta. Tániel bosszankodva vette észre, hogy Darden alig veszi nehezebben a levegőt, míg ő szabályosan lihegett. Orrához emelte a dohányszelencéjét, és egyenesen abból szippantott lőport. A dobozt óvatosan tette vissza a zsebébe – nem bízott zsibbadt ujjaiban. Ahogy a lőportransz elöntötte, egy pillanatra megszédült, de aztán a légzése könnyebbé vált, az izmai pedig ellazultak. Levették hótalpaikat, és megtették a maradék utat a kolostorhoz. Már csak egy-kétszáz méter volt hátra. A csapás idővel elkeskenyedett. Balra a csupa sziklákból álló hegy emelkedett föléjük, jobbra pedig csak a fehér égboltot látták – a szakadéknak mintha nem lett volna alja. Végül beértek a kolostor árnyéka alá, ahol Tániel már felpillanthatott, és most először megnézhette magának az épületet. Novi Magaslata mintha csak része lett volna a hegynek. Annak szürke szikláiból építették, és egyes részeit még bele is faragták az Orom kövébe. A kolostor elvágta az ösvény útját – pontosabban az ösvény a kolostor kapujánál ért véget, és az épület még jó harminc méterre, ha nem többre emelkedett föléjük. Jobbra csaknem négy méterre kilógott a szakadék fölé, és Tániel azon tűnődött, hogyan képesek azzal a tudattal aludni a szerzetesek, hogy sok ezer méternyi semmi fölött csüngenek. A kolostor egyszerű és dísztelen volt. A köveket simára faragták, az ajtók és az ablakok boltívei lekerekítettek voltak. Nem voltak tornyai és egyéb látványos elemek. Csak maga a helyszín és a mélység fölé való építkezés merészsége kölcsönzött grandiózusságot a kolostornak. Tániel átlépett az útról a kőlépcsőre. Felbámult, és észre sem vette, hogy közben arrébb lófrált, amíg Gavril meg nem ragadta a kabátjánál

fogva. Összerezzent, amikor észrevette, hogy alig fél méterre volt a szakadék szélétől és a végzetes zuhanástól. A kolostor kétszárnyú bejárata az olajozatlan zsanérok nyikorgásával tárult ki. Tániel már félig kihúzta a pisztolyát, mire rájött, hogy nem Bo áll az ajtóban. Egy férfi és nő, nagyjából Tániellel egy magasak, hajtottak fejet előttük üdvözlésképpen. A novikhoz képest magasak voltak, bőrük olajbarna színben játszott – csak egy árnyalattal volt világosabb, mint Dardené. – Nagyon korai időszaka ez az évnek a zarándoklathoz – jegyezte meg a novi, amikor már bent voltak. Tániel a pisztolyaira pillantott, meg a vastag szőrméire és bőreire, és mászó felszerelést cipelő társaira. Nyilvánvaló volt, hogy nem zarándokok. – Borbador Kiváltságoshoz jöttem – mondta halkan. Szavai visszhangoztak a hosszú kőfolyosón. – Hol találom? – Túl kellett esnie ezen, amilyen hamar csak lehetséges volt. Ha Bo megsejtette, hogy Tániel végezni akar vele… A nő komolyan bólintott. – Értem – mondta. – Attól tartok, az utazása még nem egészen ért véget. – A pokolba. – Tániel bocsánatkérően nézett a szerzetesekre. – Elnézést, nővér. – Pár kilométerrel feljebb van, a kolostoron túl. Egy barlangban. – Ismerem azt a barlangot – szólt közbe Gavril. – Elmondta maguknak Bo, hogy miért megy fel oda? Mindkét szerzetes a fejét rázta. – Annyit mondott, hogy valaki talán keresni fogja majd – válaszolta a férfi. – Megkért minket, hogy ne akadályozzuk meg az útjában. Bo határozottan számított valakire. Ez már biztos volt. – Hogy jutok fel oda? – kérdezte Tániel. – A kolostoron át – felelte a nő. – Még nyáron is ez az egyetlen járható út a hegyre. Mi vagyunk Kresim Kurga kapujának őrzői. Tániel szíve nagyot dobbant. – Hát tényleg létezik? Mindkét szerzetes összeráncolt homlokkal nézett Tánielre. – A Szent Város? – kérdezte ő. – Tényleg odafent van?

– A romjai, igen – mondta a férfi. – Réges-rég Novi kiválasztotta a népét, hogy őrizzék a Kilencek legmagasabban fekvő helyeit. Lehet, hogy Kresim Kurga rég elhagyatott, és Kresimir védelme szertefoszlott, de mi továbbra is eleget teszünk a szentünk által ránk rótt kötelességünknek. Gavril Tániel mellé lépett, ahogy Darden megközelítette a férfit és a nőt, és halkan beszédbe elegyedett velük. Tániel próbálta kihallgatni a mondandójukat, és elkapta a „beteg” és az „unokatestvér” szavakat, mielőtt a férfi elkísérte Dardent a folyosón. – Mi Kresimir védelme? – kérdezte Tániel. Gavril olyan magas volt, hogy a feje majdnem súrolta a kolostor mennyezetét. – Az Isten még az uralma alatt nagy erejű varázslatokat végzett itt, hogy senkire, legyen szó betegről vagy egészségesről, fiatalról vagy öregről, ne legyenek hatással az elemek vagy a hegyibetegség. – Hegyibetegség? – A magasság miatt van – magyarázta Gavril. – Darden és én már hozzászoktunk. Mások szomjasak lesznek, megered az orruk vére, megfájdul a fejük, felfordul a gyomruk. Te persze rendben leszel. – Én rendben leszek? Miért? Gavril nem válaszolt. A novi nő jött oda hozzájuk. – Szeretnének pihenni, mielőtt továbbindulnak? – kérdezte. Tániel tudta, hogy pihennie kellene, de nem akarta megkockáztatni, hogy Bo kiszagolja az érkezésüket. – Nem, köszönöm. – Könnyű útjuk lesz – mondta, miközben átvezette őket a kolostoron. – Már elkezdtük megtisztítani a csúcshoz vezető ösvényt. Sok mellékfolyosó mellett haladtak el, amelyek láthatólag mélyre hatoltak a hegybe, és tucatnyi kisebb szoba mellett, amelyek nyitott ajtói mögött szerzetesek tevékenykedtek. Férfiak és nők vegyesen. Tániel megállt az egyik hálószoba előtt. Egy szerzetes ült a földön keresztbe tett lábakkal, és hosszú, íves botjával mintákat rajzolt egy doboz színes homokba. Tániel nem nagyon látott szerzeteseket a szobáikon kívül, noha a folyosók mélyéről hallott hangokat. Sosem gondolta volna, hogy Novi Magaslata ilyen nagy, vagy hogy egész télen ennyi ember él a hegyen, ilyen magasan.

Ka-poel minden szoba és folyosó előtt megállt, arcán egy felfedezésre induló gyermek mosolya ült. Tániel türelmetlenül rángatta magával. Sok-sok kőlépcső után hirtelen elértek a kolostor végéhez. Az itteni bejárat ugyanolyan volt, mint amelyen érkeztek, még a kétszárnyú ajtó is az ottani pontos másának bizonyult. – Az ajtókat lezárjuk, miután önök továbbmentek – mondta a novi nő. – A hegynek ezen az oldalán… vannak… mások. Tániel erre megtorpant. Nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de a nő már vissza is vonult a folyosón. Tániel egyedül maradt Gavrillal és Kapoellal. A megtermett hegyi ember vállat vont. – A szerzeteseknek fura történeteik vannak – magyarázta. – Lényekről, amelyek a téli hónapok alatt felbukkannak Kresim Kurgában. Évről évre tovább várnak, mielőtt elkezdik felengedni a zarándokokat. – Újra vállat vont. – Én magam sosem láttam odafönt semmi furcsát, leszámítva egy-két barlangi oroszlánt. Kész vagytok? Tániel Gavril mellkasára tette a kezét. – Egyedül megyek fel – mondta. Aztán Ka-poelhoz fordult. – Azt akarom, hogy te is maradj itt. A lány rosszallóan nézett rá. – Egyedül kell beszélnem Bóval. Nem fog sokáig tartani, és a szerzetesek azt mondták, hogy tiszta az út. Ka-poel feltartotta az ujját, aztán maga felé bökött vele. – Nem – kötötte az ebet a karóhoz Tániel. – Itt maradsz Gavrillal. Gavril az ajkát harapdálta. – Nekem is mennem kellene… – morogta. – Nem – jelentette ki határozottan Tániel, és felemelte a puskáját. – Ha barlangi oroszlánokkal találkoznék, itt van ez. Tániel hallotta, amint Gavril lezárja mögötte az ajtót, miután kiment rajta, és azon tűnődött, vajon a nagydarab hegyi ember gyanít-e valamit Tániel látogatásával kapcsolatban. Talán igen, de a fickó mégiscsak egy részeges volt. Tániel majd fizet neki pár italt a Hegykoronában, mielőtt visszaindul Adopestbe. Az út itt eléggé kiszélesedett, hogy kényelmes távolság legyen Tániel és a szakadék között. Végül a balján lévő nyers sziklafal is sziklás, hóval fedett domboldallá enyhült. Az út nem volt különösebben meredek, és már hótalp sem kellett hozzá.

Tániel már messziről kiszúrta a barlangot. Könnyű volt észrevenni – akkora volt a bejárata, akár egy ház. Nem sokkal később talált egy kis dombot, amely épphogy magasabban futott az ösvénynél a szakadék mellett. Óvatosan felmászott rá, és letelepedett a hóba. Tökéletes pozíció volt egy céllövésznek. Látta az egész barlangbejáratot, őt magát viszont elrejtették a hóbuckák. Az egyetlen hátránya az volt, hogy a szakadék szélén helyezkedett el. Innen, amennyire Tániel tudta, háromezer méter is lehetett az aljáig. Belefúrta ujjait a hóba. Ha Bo megneszeli, hogy itt van, egyetlen mozdulattal lesöpri Tánielt a dombról. Hosszú percekig fürkészte a környéket a pozíciójából. A lőportransznak hála a barlang apróbb részleteit is látta, annak ellenére, hogy igen messze volt tőle. Bejárata majdnem a látótere kellős közepébe került. Olyan volt, mintha úgy fúrták volna bele a hegy oldalába. Egy keskeny ösvény vezetett fel hozzá, bal oldalán pedig egy meredek, jeges és havas emelkedő határolta. Pont a szakadék szélénél helyezkedett el. Valaki volt a barlangban. Vékony füstcsík szállt ki belőle, és emelkedett egyenesen a szélcsendes égre, az ösvényt pedig jócskán letaposták. Tániel kinyitotta a harmadik szemét, hogy meggyőződjön a dologról – Bo ott volt, pasztell ragyogása egy tűz mellett remegett a barlangban. Tániel hátrébb mászott a dombon, és elővette a felszerelését. Hozzálátott a felkészüléshez. Metodikusan csinálta, mindent kétszer ellenőrzött. Megtisztította a hótól az elsütőszerkezetet és a serpenyőt, és mielőtt folytatta volna a munkát, még megvizsgálta a csövet is. Elharapta a töltényt, és megtöltötte a serpenyőt, majd lőport és golyót szórt a torkolatba. A nyelvére is jutott egy kis lőpor, hogy elmélyüljön a transz, aztán ledöngölte a csőbe a pamutot. Végül elővette a vázlatkönyvét, és kinyitotta az első oldalak egyikénél – Bónál. Ezt a rajzot a fatrasztai utazása alatt készítette. Bo rövid hajjal, széles arccsonttal, simára borotválva vigyorgott rajta. Tániel megtapogatta a képet az egyik ujjával, majd visszamászott a dombra, és várt. Még akkor is ott volt, amikor a nap már túlhaladt a déli csúcsán, és ereszkedni kezdett nyugat felé. A levegő kitisztult, és Tániel jobbra belátta egész Kezt, a nyugvó nap alatt csillogó távoli síkjaival és városaival.

Ahogy múlt az idő, Tániel gondolatai elkalandoztak. Akaratlanul is Vlorán rágódott. Fiatal szeretőkként egész délutánokat töltöttek a képzésük elhanyagolásával, hogy inkább olcsó hotelek ágyaiba dőljenek. Elmosolyodott az emlékekre, és érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Nem, ez így nem lesz jó. Miközben a célpontját várja, nyugodtnak kell maradnia. Eszébe jutott, amikor egyszer arra ért haza, hogy Tamás vár rá. Közölte vele, hogy Tániel és Vlora összeházasodnak, ha elég idősek lesznek, és ezzel el is kezdődött az eljegyzésük. Kéretlen képek villantak fel benne Vloráról, ahogy egy másik férfival fekszik az ágyban. Keze remegett, amíg végül ki nem űzte a fejéből azokat a képeket. Kényszerítette magát, hogy nyugalmat leljen a lőportranszban. Objektíven kellett gondolkodnia. Szerette Vlorát? Talán. Mindig élvezte a társaságát. De vajon tényleg szerette őt? Tániel gyakran elmélkedett a szerelemről. Néha teljesen idegen koncepciónak tűnt a számára – valaminek, ami csak versekben létezik. Vlora volt az első nő, akihez közel érezte magát azóta, hogy anyja hatéves korában meghalt. Kevés emléke maradt róla. A legtöbbet, amit tudott róla, utólag mesélték el neki: hogy lőpormágus volt, és az adrói nemesség körébe tartozott, annak ellenére, hogy Kezből származott. Kívülről kemény asszony volt, olyan kemény, mint Tamás, de Tániel homályosan azért emlékezett gyengéd természetére, amely otthon előmerészkedett belőle. Az anyjára még akkor is mindig számíthatott, amikor Tánielre nevelőnő vigyázott. Miután meghalt, minden megváltozott. Egymást követték a nevelőnői, és Tánielnek erős volt gyanúja, hogy az apja ágyba vitte őket. Aztán egyszer csak nem jött több nevelőnő, mintha Tamás ráunt volna a dologra. A következő nő, aki belépett az életükbe, Vlora volt. Emlékezett, hogy rivalizáltak Bóval, hogy jó benyomást tegyenek rá. Ez volt az egyetlen alkalom az életében, amikor legyőzte Bót egy nőért folytatott versengésben. Ez azt jelentette volna, hogy Vlora volt számára az egyetlen? Nem. Ahhoz túl nagy ez a világ. Meglepte, milyen keveset jelentett neki most, annyi héttel az eljegyzésük vége után. Odanyúlt a zsebéhez, ahol az összegyűrt rajzát tartotta, azt, amit korábban kitépett a vázlatkönyvéből. Nem, nem szerette Vlorát. Árulása ugyan fájdalmat okozott, de inkább csak a

büszkeségének. Házasságuk oly régóta számított elrendeltetettnek, furcsa volt, hogy már nem képezte részét a jövőjének. Vajon most milyen megbízást teljesíthet éppen a lány? Még mindig Tamás vezérkarának a tagja? A tábornagy nem volt különösebben szentimentális, távolról sem. Dühös lehetett az esküvő lefújása miatt, de ezért még nem mond le egy olyan tehetséges lőpormágusról, mint Vlora. Tániel azon kapta magát, hogy a fogát csikorgatja. Nem szentimentális. Na persze! Felküldte ide a fiát, hogy ölje meg a legjobb barátját. Miért tette? Büntetés lett volna, amiért elengedte Rozáliát? Vagy valami teszt, hogy lássa, vajon Tániel még mindig lojális hozzá? Nem, nem erről volt szó. Puszta opportunizmus a vén szemétláda részéről. Tániel a hadsereg legjobb lövésze. Egy szeles napon is le tudta szedni egy ember kalapját öt kilométer távolságról. Ha ez itt nem volna lehetséges, Tániel közel tudna kerülni Bóhoz, hogy kést döfjön a gyomrába, anélkül, hogy gyanút ébresztene benne. Mikor tanulja már meg Tamás, hogy az opportunizmus nem mindig helyes? Bizonyosan kapott belőle egy jókora adagot, amikor behajította Nikslaust az Adotengerbe. Tániel képtelen volt rá, hogy ne legyen büszke az apjára ezért, bár ez az érzés rövid életűnek bizonyult. – Előbb-utóbb szarnod kell – motyogta magában Tániel, ahogy múltak az órák. Eszébe jutott egy alkalom, amikor egy dombon kuporgott a király erdejében, Adopesten kívül. Tizennégy éves volt. Bo rájött, hogy a folyó mely részében szeret fürdeni a királyné és szolgálólányokból álló társasága. Majdnem huszonnégy óráig rejtőzködtek ott, mire a nők felbukkantak. Bónak távcsöve volt, Tánielnek pedig lőporszaruja, és a lőportransz biztosította látása. Kockázatos húzás volt, és mindketten tudták, hogy komoly verésre számíthatnak, ha elkapják őket. De úgy tartották, hogy a királyné az egyik leggyönyörűbb nő a Kilencekben. És tényleg az volt. A várakozás – és a kockázat – kifizetődött. A barlangban mozgolódás támadt. Felbukkant Bo. A bejáratnál állt, és a kezeit dörzsölte össze, miközben a szakadéktól alig egy méterre állva nézett végig Kezen. Tániel nem értette, hogy nem remeg bele a mélység látványába. Nagy levegőt vett, és felkészült a lövésre. Bo megfordult, hogy szemügyre vegye a domboldalt. Fejére tekert egy vastag ruhadarabot, közben Tániel végig a puskacsöve mentén

figyelte gyermekkori barátját. Bo hosszú hajat és vékony, ápolatlan szakállat növesztett a Hegyőrségnél. Jócskán lefogyott, mióta Tániel utoljára látta. Bo a domboldalt fürkészte, majd lenézett az úton, egyenesen Tániel felé. Tániel ellenállt a késztetésnek, hogy lebukjon. Bo egyenesen ránézett. Leárnyékolta a szemét, és szórakozottan igazgatta Kiváltságos kesztyűit, amelyek hátán misztikus szimbólumok villantak meg a napfényben. Tániel azon tűnődött, hogy vajon Bo nem vette-e körül magát kemény levegőpajzzsal. Bo legerősebb eleme a levegő volt. Tudta, hogy itt van? Lehet, hogy csak magában nevetve várt, készen állva, hogy lecsapjon, amint Tániel elárulja a pozícióját? Figyelte volna őt a harmadik szemével? Tániel nem érzékelte Bo harmadik szemét, és nem érzékelt semmilyen pajzsot sem. Ujja a ravaszra szorult. Bo még egy-két percig állt ott az út felé sandítva, mielőtt megfordult, és visszament a barlangba. Tániel magában szitkozódott. Mi a pokolért nem húzta meg a ravaszt? Tiszta célpontja volt. Felsóhajtott. Persze, tudta a választ. – A pokolba ezzel – mondta hangosan, és felállt. Lejött a dombról, felkapta a holmiját, és elindult az úton, fel Bo barlangja felé. A pokolba, mégis mit fog mondani? „Helló, Bo, hogy vagy, azért jöttem, hogy megöljelek? De ne aggódj, meggondoltam magam. Remélem, minden rendben van köztünk.” Tániel összeszedte a gondolatait és a határozottságát – már ami megmaradt belőle. Megrázta a fejét. Arra kényszerült, hogy válasszon a kötelessége és a barátja között. Remélte, hogy a döntése jó baráttá teszi, mert katonának csapnivaló volt. Tániel rálépett a barlanghoz vezető keskeny útra, és megdermedt. Bo megint kijött a barlangból. Talán ötven lépés választotta el őket. Bo tisztán láthatta a Tániel vállán lógó puskát. Vajon felismeri őt egyáltalán? Tániel elhúzta arca elől a szőrméket, és mosolyogni próbált. Üdvözlésre emelte a kezét. Bo szeme összeszűkült. Tániel nyelt egyet. Bo a Kiváltságos kesztyűjét húzgálta. Összeolvadt a hóval, mert a hátán lévő arany szimbólumoktól eltekintve a kesztyű is fehér volt. Tániel üdvözlésre nyitotta a száját.

– Egy lépést se – kiáltott fel Bo. – Maradj, ahol vagy! – Megint a kesztyűjét húzogatta, és Tániel meglátott valamit Bo arcán, ami nem tetszett neki. Tudta, hogy miért jött Tániel. Bo a feje fölé emelte a kezét. A póz szinte komikus volt. Bo nem volt valami magas, sovány arca és ritkás szakálla miatt pedig úgy festett, mint egy fiatal fiú. Mellkasa emelkedett és süllyedt, légzése vaddá vált. Valami nagyra készült. Tánielnek nem kellett használnia a harmadik szemét, hogy tudja, kesztyűs ujjaival Bo megérintette a Mást. Mágia folyt be a világba. Tániel szorosan lehunyta a szemét. – Földre, te bolond! – üvöltötte Bo. Tániel szeme felpattant. Valami eltalálta hátulról, és feldöntötte. Belezuhant egy hótorlaszba, a fülében vér pumpált, ahogy valami nagy elrohant mellette. Gavril lehetett az, szőrmébe tekerve? Tániel szíve a torkába ugrott. Nem, nem Gavril volt. Hanem egy barlangi oroszlán. A név megtévesztő, mert az állat nem úgy nézett ki, mint egy oroszlán. Hátsó lábai párnásak voltak, akár egy macskáé, de a mellső mancsai három kakasszerű karomban végződtek, akkorákban, mint egyegy sarló. Oroszlánra emlékeztetően öblös, széles mellkasán és sörényes vállán egy tigris feje ült. Nagyobb példány volt, mint amekkorát Tániel valaha látott, vagy mint amekkoráról hallott. Hozzá képest egy fatrasztai mocsári medve kicsinek számított, és két hátsó lábán egyenesen Bo felé rohant. A Kiváltságos ujjai mintha egy láthatatlan cselló húrjain játszottak volna a levegőben. Mennydörgés hangja töltötte be a hegyoldalt, és a tiszta égből villám csapott le az oroszlán fejére. A lény még csak meg sem torpant. Két lábról négyre ugrott, és egy jaguár sebességével vágtatott tovább. Sörényéből füst szállt fel. Bo egyik kezét a levegőbe lendítette, majd hagyta visszaesni. Hirtelen jég zúdult le a barlangi oroszlán fölötti domboldalról, és a mini lavina tíz hintó erejével kapta el az állatot. A jég szétvált körülötte, ahogy rohant tovább, mintha csak víz lenne, amelyen egy cápa uszonya hasít keresztül. Az oroszlánt szél ostromolta, és lángok csapódtak az arcába a semmiből, de egyik sem érdekelte. Tizenöt lépésre járt Bótól, aki már fáradtnak látszott. Homlokáról izzadság csurgott. Ujjai megrándultak, ahogy láthatatlan húrokat húztak meg. Az oroszlán megtorpant.

Lelassult, megrázta busa fejét, de aztán továbbindult. – Ne csak ülj ott. Tániel talpra ugrott. Gavril állt mellette. Arca hosszú, erőltetett futástól vöröslött. Kezében egy lándzsát tartott, olyat, amilyennel vadkanra szokás vadászni. – Lődd le az átkozottat! Tániel lekapta puskáját a válláról, és felsóhajtott. Az állat megrázta a fejét, akárha szédülne, és kieresztett egy hosszú üvöltést. Mindkét karmos mancsával a fülét ütögette, rángatózott, és a földhöz csapkodta a fejét, mintha a koponyája tele lenne méhekkel. Tániel meghúzta a ravaszt. A bestia feje hátrahanyatlott a golyó becsapódásának erejétől. Tániel szeme elkerekedett. A golyó egyszerűen lecsúszott az oroszlán ronda pofájáról – pont úgy, ahogy a Kiváltságosról is Adopestben. Az állat ismét felüvöltött, és karmos mancsával megvető gesztust tett Tániel felé. Mágia lakozott ebben a lényben, olyan, amilyenből az istenek vannak. Tániel alatt felrobbant a hó. Felrepült a levegőbe, pont a szakadék felé. A hóban landolva csúszni kezdett, és semmilyen támaszt nem talált a lábával. Próbált megkapaszkodni valamiben, de hiába. A következő pillanatban le fog zuhanni a mélybe. Csizmái ekkor szilárd talajt értek. Talpa alatt, a szikla oldalából egy emberméretű, sima felületű szikla állt ki, amely az előző pillanatban még nem volt ott. Tániel küszködve próbált visszamászni az útra. Kezek ragadták meg. – Gyerünk – mondta Darden. Az öreg deliv Őr éppúgy egy lándzsával volt felfegyverkezve, ahogyan Gavril. Szabad kezével talpra rángatta Tánielt. Ott volt Ka-poel is, kevéske erejével ő is segített. Dühös pillantást lövellt Tániel felé, majd a többiek után rohant. Tániel a puskáját kereste. A földön hevert, túl messze tőle. Lenne ideje újratölteni? Egyetlen gyors pillantás Bóra egyértelművé tette, hogy nem. A Kiváltságos visszavonult a barlangjába, hátával a sziklás falnak támaszkodott. Az oroszlán két lábon lódult felé. Úgy vergődött előre, mintha árral szemben haladna, minden lépésért meg kellett harcolnia. De nyerésre állt a harcban. Először Gavril érte be. Felemelte a lándzsáját, és belemélyesztette az oroszlán puha lágyékába. Az állat felüvöltött, és felé fordult. Gavril épp

időben ugrott félre a kaszáló karmok elől, és hátragördült az úton. Darden átugrott a guruló Gavril fölött, és felemelt lándzsával rontott neki az oroszlánnak. És ekkor Darden felrobbant. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Vér és szövetdarabok szóródtak szét a hegyoldalon, a barlangi oroszlán győzedelmesen felüvöltött. Tánielnek nem maradt ideje gondolkodni, nem mélázhatott el azon, hogy Darden vére áztatja a kabátját. Mindkét pisztolyát célzásra emelte, és tüzelt. Egy lőpormágus jókora távon irányítani tudja a golyót, amely így messzebbre repülhet, ez pedig mindössze egy kis mentális erőfeszítésbe, és némi plusz lőporba kerül. Ezenkívül a lőpormágus képes begyújtani a lőport, és egy érintéssel átirányítani az energiáját. Egy jó Különb erre a golyókkal is képes, amelyek így akár sziklát vagy acélt is összezúzó erővel és energiával rendelkeznek. Tániel az egész lőporszaruját begyújtotta, és a detonációt a kilőtt golyói után küldte. Egyenesen keresztülmentek a barlangi oroszlánon, amely felüvöltött, ahogy forró, zöld vére szétspriccelt a jeges úton. Elfordult Bótól, bömbölése egy sérült ló nyerítésének hangzott, és szembenézett Tániellel. Felemelte karmos mancsát. Tániel érezte a közelgő mágia hőjét. Ka-poel elsurrant mellette a vékony úton, és odavetette magát a bestia és Tániel közé. – A fenébe, Pole, ne! Ka-poel mindkét kezét védekezőn emelte fel. Az egyikben tartott valamit – egy játék babát. Meztelen volt, viaszból formázták, és akkora lehetett, mint egy kéz. Értő gonddal készítették. Minden része tökéletesen megfelelt egy adott személynek – egész pontosan egy nőnek különösen az arca. Julene volt az. Ka-poel egy hosszú tűt döfött a babába. Az oroszlán ismét felüvöltött, és az oldalához kapott. A lány belenyomta a tűt a baba fejébe, és megmozgatta a koponya belsejében. Az oroszlán rángatózott és üvöltött. Fülét és pofáját karmolta, hosszú, véres sebeket hagyva rajtuk. Ka-poel előrehajolt, hosszan beszívta a levegőt, aztán kifújta a babára. A barlangi oroszlán fellángolt. Bo újrakezdte támadásait, és ujjai táncolása nyomán jég zuhogott ki a barlangból, hogy egyenesen az

állatba csapódjon. Tániel remegve töltötte újra egyik pisztolyát. Maradt még néhány lőportöltete, de a szaruja üres volt. Mit tehetne egy ilyen lénnyel szemben? Az állat csapdába esett Bo és Ka-poel mágiái között, de még mindig nem volt hajlandó meghalni. Meddig tudják fenntartani a támadásukat? Tániel megpördült. – Gavril, a lőporszarudat. Most! Az úton kicsit lejjebb álló Gavril Tánielre nézett, és odavetette neki a szarut. Tániel elkapta, és a súlyát méregette. Majdnem tele volt. Helyes. Megfordult. Bo teljesen kimerültnek tűnt, Ka-poel pedig a lángoló babával zsonglőrködött, ujjakkal és tűvel bökdöste, arcán barbár öröm játszott. – Hasra! – kiáltotta Tániel, és eldobta a lőporszarut. Vállainál fogva megragadta Ka-poelt, és nekilökte a hegyoldalnak. A szaru a hegy és a barlangi oroszlán közt csapódott be. Tániel egyetlen gondolattal begyújtotta. Elméjével elkapta a detonációt, és Különb varázslattal irányította, hogy a lehető legnagyobb erőt fejtse ki. A barlangi oroszlán felrepült a levegőbe, húsz, harminc, ötven lépésre a hegytől, és csak azután kezdett visszaesni. Tániel nézte, ahogy üvöltözve és kapálózva zuhan lefelé. Bömbölése sikollyá vált, ahogy az oroszlán egy női testté változott. Lent nekicsapódott a hegyoldalnak, majd zuhant tovább, és eltűnt a mélyben gyülekező felhőkben.

18. FEJEZET

Tamás

megállt egy utcai lámpa alatt, hogy ellenőrizze a címet, amelyet pár órával korábban egy egyszerű levélpapírra jegyzett le. – Százhetvennyolc – motyogta magában, és hunyorogva próbálta kivenni a házszámokat. Olem pár lépéssel sétált mögötte, hosszúkabátja alatt pisztollyal, éberen kutatva a lehetséges veszélyforrások után. A Routs a város egy gazdag része volt, amelyben a bankok és a régi kereskedőcéhek még mindig minden munkanapon üzleteltek. A földrengés alig, a királyhű felkelés pedig egyáltalán nem tett kárt benne. A mellékutcákban üzletemberek, hivatalnokok és kereskedelmi közvetítők kicsi, de jól karbantartott házai sorakoztak. A lámpások égtek, és minden utcában volt egy posztoló rendőr, olyannyira, hogy Tamás már kezdte azt hinni, a város egy rossz részébe keveredett. Nem jó ötlet itt megölni valakit, gondolta. Megállt, és korrigálta magát, amikor észrevette, hogy távolabb az utcában van egy sötét folt. Ahogy közelebb ért, látta, hogy jó fél tucat lámpa kiégett – vagy pontosabban, kiiktatták azokat. Számolgatta a házakat, hogy biztosan megtalálja a megfelelőt, aztán egyenesen odament az ajtajához, és háromszor bekopogott rajta. Nem égtek lámpák, egyáltalán semmi jele nem volt életnek. A hely elhagyatottnak tűnt.

Az ajtó résnyire nyílt, majd őt és Olemet azonnal behívták. Olem a nappaliban várt, amíg Tamást karjánál fogva végigvezették egy folyosón, aztán be egy hátsó szobának tűnő helyiségbe. Gyufa sercent, és meggyulladt egy gyertya. Tamás ismerős arcot látott fölötte. – Örülök, hogy látlak, Tamás – mondta Sabon. – Én szintúgy. Remélem, nem késtem el nagyon. – A Borbélyok még nincsenek itt. – Helyes. Látni akarom, hogyan dolgoznak. – Tamás szeme hozzászokott a fényhez, és körülnézett. Egy kis konyhában álltak, a padló fedetlen, a szekrények pedig üresek voltak. A sarokban lévő pulton egy férfi ült meggyújtatlan pipával a szájában. Kis termetű, komoly és átlagos testalkatú volt, arcát sűrű, fekete szakáll fedte, így vonásai szinte kivehetetlenek voltak a tompa fényben. Pipája szárát rágcsálta, és Tamást figyelte. – Maga a kapcsolatunk? – kérdezte Tamás. – Ujjaknak hívnak – mondta a férfi. – Felteszem, ez nem az igazi neve? – kérdezte Tamás felvont szemöldökkel. – Egy álnév, a biztonságom érdekében. – A férfi tetőtől talpig végigmérte Tamást – megítélt, fontolgatott. Tamás érzett benne valami különöset. – Maga Fortélyos – mondta. Ujjak megigazította hosszú, fekete kabátját, és lesöpört valamit az elejéről. – Á, igen. Sok kém az. Könnyebb olyan képességek birtokában dolgozni, amelyeket mások nem tudnak meghatározni. – Egyben átkozottul megnehezíti nekem, hogy összeállítsak egy kémhálózatot, tekintve, hogy Manhouch egész apparátusát elnyelte a föld, amikor megöltem a királyi társaságot. – Ha az ember félti az életét, az hajlamos felszívódásra ösztönözni. – Ujjak tekintete Sabon és Tamás közt ingázott. Nyilvánvaló volt, hogy nem szívesen tartózkodott egy szobában két lőpormágussal. – És mégis itt van – jegyezte meg Tamás. – Szájakat kell etetnem. Én egy csekély képességű Fortélyos vagyok. Zárakat tudok feltörni készlet nélkül, kívülről tudok kinyitni reteszeket.

Tamás hallott már tudósokat efféléről beszélni. Enyhe telekinézisnek nevezték. – Semmi, ami veszélyt jelenthetne rám – mondta Tamás. – Igen, értem, mire céloz, de nekem nincs vitám senkivel a királyi társaságokon kívül – hacsak nekik nincs vitájuk velem. Szükségem van Manhouch kémeire. Tudassa velük, hogy kétszer annyit fizetünk, mint amennyit Manhouch fizetett. Ujjak kivette szájából a pipáját, és a kezébe köhögött. – Maga nevet rajtam? – kérdezte Tamás, és Sabonra pillantott. A deliv csak vállat vont. – Mi a pokol ilyen vicces? – Az, hogy kétszer annyit fizetnének – mondta Ujjak. – Ez nem igazán így működik. Tamás szeme összeszűkült. – Hanem hogy működik? – A kémek nem olyanok, mint a katonák, tábornagy. Egy katona lojális, igen, de végül mégiscsak a teli gyomorért és a havi fizetésért teszi, amit tesz. A kémek viszont azért, mert szeretik az egész játszmát. Szeretik az országukat vagy a királyukat. – Azt akarja mondani, hogy nem leszek képes használni Manhouch régi kémhálózatát? Ujjak Tamásra mutatott a pipája szárával. – Egyáltalán nem, tábornagy. Néhányunk magához Manhouch-hoz volt lojális. Ők már elhagyták az országot, vagy egyenesen a Keznek dolgoznak. Mi, többiek Adrót szeretjük, és hajlandóak vagyunk visszatérni a szolgálatba. Gondolom, minél tovább maradok életben, Fortélyos létemre, annál több kém fog előbújni a sötétből. Tamás megdörzsölte a szemét. Amikor előbújnak, amiatt kell majd aggódnia, hogy kik a kettős ügynökök, és kikben bízhat. Egy nagy fejfájás volt az egész. – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy azért csinálja ezt, mert etetnie kell a családját – mondta. Ujjak bólintott. – Igen, nos, lehet, hogy erről hazudtam. Sabon kuncogni kezdett, de Tamás egy pillantással beléfojtotta. Kémek. Legszívesebben hagyná, hadd rohadjanak meg a pokolban. Sajnos azonban szüksége volt rájuk. – Itt vannak már a Borbélyok? – kérdezte Tamás.

– Nem tudom – válaszolta Ujjak. Tamás az ajtó felé bökött. – Menjen, derítse ki. – Valaki úgyis szól, ha megérkeznek. – Most. A kém kisietett a szobából, Tamás pedig odament a pulthoz, és fellendült rá. Megdörzsölte a mellkasában lévő varratokat, és ellenállt a kísértésnek, hogy kiszedegesse őket. – Tanácsra van szükségem – mondta. – Hát persze. Olyan vagy, akár egy újszülött kisbaba, ha nem vagyok melletted. Hosszú pillanatokig csend honolt köztük. Tamás olvasott Sabon szemében. Ha itt lettem volna, mondta, az a Felügyelő sosem jut ilyen közel hozzá, hogy megöljön. – Mihali – szólalt meg Tamás. – Az őrült séf. – Tényleg méltó a figyelmedre? – Főz az egész seregre. A morál jobb, mint valaha, és ez főleg neki köszönhető. – És mi mást tudsz még róla? – Azt, hogy megszökött a Hassenbur Elmegyógyintézetből. – Á. Egy őrült. – Nyilvánvalóan annak tartják. Küldtek pár embert, hogy visszavigyék. Szerinte azért zárták be, mert a rokonai és a versenytársai irigyek voltak rá. – Paranoid? Tamás vállat vont. – Meglehet. – Küldd vissza – mondta Sabon. – Jól főz, de nem éri meg, hogy ellenségeket csinálj az elmegyógyintézet támogatóiból. Tudod, hogy kik ők? – Egy Claremonte nevű férfi. Sabon egy pillanatig nem szólt semmit. – A Brudánia-Gurla Kereskedelmi Társaság új vezetője? – Igen. – Azt hiszem, ez eldönti a kérdést. Nem tehetjük kockára a salétromszállítmányainkat. – Ebben nem vagyok olyan biztos.

– A miatt a baromság miatt az újságokban? – Sabon felhorkantott. – Hogy Mihali azt állítja, ő az újjászületett Adom? Ez csak bizonyítja az őrületét, ha engem kérdezel. Nem sok tanult ember hisz efféle mítoszokban. – Te nem találkoztál vele. Sabon végigsimított kezével a csupasz fején. – Te hiszel neki? – Ne nézz így rám. Persze hogy nem. De ártalmatlan a fickó. – Akkor mi okból tartanád itt? – A varázslatai miatt – mondta Tamás. – Miért, Kiváltságos? – Fortélyos. Az ételhez van valami köze. A semmiből tudja előteremteni. – Nem hangzik valami nagy dolognak – jegyezte meg Sabon. – Hallottál valaha is bárkiről, aki a semmiből tudott anyagot teremteni? Akár egy Fortélyosról? – Hm. Ő lenne a világ leggazdagabb embere. – Akár egész Adrót is etethetjük a segítségével, ha szükséges. Még egy éhínség idején is. Minél tovább tart majd a háború, annál inkább szükségünk lehet rá. – Nem szemfényvesztés, amit csinál? – Nem hiszem – felelte Tamás. – Olem és én alaposan megfigyeltük. Levett a kampójáról egy üres edényt, feltette a tűzhelyre, és legközelebb, amikor ránéztem, már forrt, és tele volt raguval. Betett a kemencébe tíz kenyeret, és százat vett ki belőle. Sabon a homlokát ráncolta. – Akkor is lehet, hogy csak varázslatokról és trükkökről van szó. Talán egy Kiváltságos, aki rejtegeti az igazi erejét. Lehetetlen megmondani, hogy mi mindenre képesek a Kiváltságosok. Még a királyi társaságok sem tudnak mindent, ami az auramanipulációval elérhető. – Igen, erre én is gondoltam. Azonban terjednek a pletykák, és attól tartok, hogy kialakulhat egy kultusz, méghozzá a saját katonáim körében. Olem szerint a fickó nagyon népszerűvé vált a hetedik ezredben. Imádják az ételét. – Mit fogsz tenni?

– Nem küldhetem csak úgy vissza az elmegyógyintézetbe. Azután nem, amit láttam. Legalábbis egy nagyon erős Fortélyosról beszélünk (még ha kissé furcsa is), akit az oldalunkon akarunk tudni. Ahogy mondtam. Az étel értéke háború idején felbecsülhetetlen. A nyíló ajtó félbeszakította őket. Ujjak volt az. – Minden készen áll – mondta a kém. – Jöjjenek velem. Követték a sötétben egy kis, második emeleti szobába, amely a ház elejében volt, és jó kilátás nyílt belőle az utcára. A függönyök ugyan el voltak húzva, ám a szobában teljes sötétség uralkodott, hogy senki ne láthasson be. Ujjak két, az ablak elé állított székhez vezette őket. Leültek, és vártak. – Szóval ez lenne ő? – kérdezte Tamás halkan az utca túloldalán álló ház felé bólintva, mielőtt rájött, hogy úgysem látják a mozdulatait. – Ez ő – válaszolta Ujjak. – Kez egy régi kéme. Van egy kis hajótársasága az Adotengeren. A Felügyelőt, aki meg akarta magát ölni, az ő egyik hajóján csempészték be az országba. – És egész biztosan benne volt a keze? – Méghozzá mélyen. Itt, a Routsban bankárként dolgozik, és barátai vannak a városi tanácsban. Sokat beszélt a helyi tanácsházán arról, hogy a lőpormágusok mindnyájunkat meg fognak öletni, és hogy meg kellene döntenünk a maga tanácsát, és meg kellene adnunk magunkat a Keznek. – Nagyon vakmerő – jegyezte meg Tamás. – Igen, és azt hinném, hogy túl vakmerő egy kémhez, ha nem figyelném már tizenöt éve, amióta bevándorolt az országba. Kétség sem férhet hozzá, hogy benne volt a keze a Felügyelő idejuttatásában. – Valamit tisztázni akarok – mondta Tamás, és a hangja suttogássá halkult. – Nem akarom tömegével mészárolni Adró polgárait. Nem akarok rendőrállamot. Csak azért csináljuk ezt, hogy megszabaduljunk Kez kémeitől, úgyhogy hacsak nincs rá bizonyítéka, hogy egy másképp gondolkodó ember valóban kém, akkor csak értesítse a helyi rendőrőrsöt, hogy tartsák megfigyelés alatt. Nem vagyok hajlandó háborút vívni a saját népünk és a Kez ellen. Egy pillanatig csend volt. – Értettem. – Helyes. Minden készen áll? Minden rendben van a Borbélyokkal? El kell ismernem, megvannak a magam fenntartásai a bevonásukról.

– Csodát tesznek – mondta Ujjak. – Sosem láttam ilyet, még a saját gyilkosainktól sem. Meg vagyok lepve, hogy még sosem használtuk őket. – Annyira jók? – kérdezte Sabon. – Annyira alaposak. Csendben ölnek, és tökéletesen feltakarítanak maguk után. Nem hagynak egy csepp vért sem, a holttestek pedig egyszerűen eltűnnek. Hibátlan. Tamásnak eszébe jutottak a barikádok, és az elvágott torkukkal véráztatta ágyukban fekvő nemesek meg királyhű vezetők. – Szóval akkor vissza tudják fogni magukat? Ujjak halkan felkacagott. – Nos, igen, ha azt akarják, hogy megtalálják a holttesteket, akkor elég nagy felfordulást hagynak. Ez biztosítja az utcai hírnevüket, és azt, hogy a nagyobb bandák ne akarjanak keresztbe tenni nekik. Mi viszont arra kértük őket, hogy csendben csinálják, és átkozott legyek, ha nem úgy csinálták. – Volt a hangjában egy rezdülés, amelyet Tamás alig vett észre. – Akkor mi a probléma? – kérdezte. – Néha, ha egyáltalán nincs nyom, az rosszabb, mint egy hulla. Ha minden könyv szépen a helyén van az egész házban, és tegnap még egy egész család élt benne, holnapra meg mind eltűnnek, az pletykákhoz vezethet. Rossz pletykákhoz, szellemekről és démonokról és istenekről. Tamásnak eszébe jutott a távolban füstölgő Délorom-hegy, Adamat magyarázata Kresimir Ígéretéről és Mihali rejtélyes figyelmeztetése. Badarság. A közemberek bármit elhisznek. – Nem akarok efféle pletykákat. Gondoskodjon róla, hogy a dolgok egy kissé természetesebbek legyenek. – Megtesszük, amit tudunk. Tamás észrevett az utcán egy sötét alakot. Megbökte Sabont, és arra irányította a tekintetét. Az első alakhoz számos további csatlakozott. – Nemsokára visszajövök – mondta Ujjak. A kém hang nélkül hagyta el a szobát, a következő pillanatban pedig ő is csatlakozott az utcán gyülekező sötét alakokhoz. Tamás mintha ki tudta volna venni a borbélyok ismerős kötény-uniformisát. Megrázta a fejét. – Azt hiszem, mostantól saját magamat fogom borotválni – jegyezte meg halkan. – Ahogy én is – reagált Sabon.

– Mi a helyzet a helyi rendőrséggel? – Figyelmeztettük őket, hogy ma éjjel maradjanak távol. Békén hagynak minket, mert tudják, hogy reggel majd eggyel kevesebb problémájuk lesz. Tamás kinyitotta a harmadik szemét. Ebben a látásmódban Ujjak egy színes, homályos ragyogás lett, amely még a ház falai mögül is kivált a környezetéből. Tamás követte őt a tekintetével, ahogy belépett a szemközti ház ajtaján, és megindult a lépcsőn a hálószobák felé. – Várjunk csak – mondta Tamás. – A másik kém, a célpontjuk egy varázsló. Erősebb, mint egy Fortélyos. Egy Kiváltságos. Sabon egy pillanatig csendben volt. – A rohadt életbe. Tessék, figyeld az ablakokat. – Felállt a székből, felmérte környezetét a sötétben, és puskát nyomott Tamás kezébe. A tábornagy pusztán tapintás alapján beállította a fegyvert.

– Pokoli zajt fog csapni – mondta Tamás. – Senkinek, aki ezekben az utcákban lakik, nem lesz kérdés, hogy mi történt itt. – Ez csak biztosíték – mondta Sabon. Tamás a szeméhez emelte a puskát, és a hálószoba ablakait figyelte. Látta az ágyában fekvő kez Kiváltságos ragyogását, és érezte, hogy Ujjak a szobába vezető ajtó előtt áll. Mintha egy pillanatra egy sötétben mozgó árnyat látott volna meg. Tamás ösztönösen lebukott, ahogy varázslat villanása tört ki a szemközti ablakból. Azt egy alig hallható, tompa puffanás követte, aztán csend lett. Tamás tüzelésre kész puskával bámult ki az ablakon. A Fortélyost és a Kiváltságost látta a ragyogásuknak köszönhetően. Ujjak a hasán hevert a lépcsőn, a kez Kiváltságos pedig a hálószoba padlóján térdelt. Tamás csak arra tudott gondolni, hogy egy borotvát tartanak a torkához – máskülönben tovább szórná a varázslatait. Ujjak lassan feltápászkodott, és belépett a hálószobába. Tamás leeresztette a puskáját. Pár perc múlva sötét alakok bukkantak fel a szemközti házból: a Borbélyok és a foglyaik. Átjöttek az utcán, és Tamás hallotta a lenti ajtó nyílását. Ülve maradt, és amíg Sabon elment utánanézni az akció eredményének, ő érdeklődő szomszédok vagy túlságosan kíváncsi járókelők jelei után fürkészte az utcát. Nem voltak ilyen jelek.

A következő pillanatban visszatért Ujjak. Egyik kezében egy gyertyát tartott. Nem tűnt valami boldognak. – Nem figyelmeztetett minket, hogy a fickó egy Kiváltságos. – Magának is látnia kellett volna – mondta Tamás. – Ha tényleg Fortélyos, magának is van harmadik szeme. Átkozottul hanyag volt. – Nem tudom kinyitni – motyogta Ujjak. – Egy hétig hasmenésem van tőle. – Attól a Kiváltságostól meg fejvesztése lehetett volna. Ujjak megköszörülte a torkát. – Csak mutatványra tellett tőle. Fény és hang. Semmi igazi, bár egy pillanatra azt hittem, hogy a hús mindjárt leolvad a csontjaimról. – A félelem őszintévé tesz. – Tamás visszatolta a kakast a puskán, és nekitámasztotta a falnak. – Áthozták a feleséget is. – Felébredt, amikor a férje a villanást csinálta. Bizonyosan mágikus védelemmel látta el a szobát. Amint a Borbélyok az ágyához értek, felébredt. – Ujjak megrázta a fejét. – Láttam ezeket a fickókat megölni egy férfit a feleségével a karjában, aztán elvinni a testét úgy, hogy a nő aludt tovább, akár egy kisbaba. Ha nem lettek volna a védelmek, simábban ment volna. Ujjak ideges volt, hogy Tamás azt gondolja, elszúrták a munkát, jött rá a tábornagy. – Szép munka – mondta neki. – Értesítsen, hogy mit tudnak meg tőle a kihallgatások során. – Maga nem jön? – Ujjak meglepettnek tűnt. – Mindannak ellenére, amit rólam hallhatott, nem szomjazom a Kiváltságosok vérére. Ujjak horkantott, mintha csalódott lenne. – Nem hiszem, hogy sokat fog dalolni. Keménynek tűnik. – Mondja meg neki, hogy ha nem beszél, öt percen belül elveszti az egyik kezét. Mondja meg neki, hogy tíz percen belül a másikat is. Ujjak szeme elkerekedett. – Ez… Tamás üres mosollyal nézett rá. – Jó, talán egy kicsit mégis szomjazom a varázslók vérére. És tudom, hogyan kell bánni velük.

Ujjak elhagyta a szobát. Tamás sikolyok után hallgatózott, de hiába. Bárhol voltak, jól leszigetelték a szobát. Egy perccel később Sabon jött fel. – Ujjak mintha rosszul lenne – közölte. – Mondtam neki, hogy ha kell, vágja le a Kiváltságos kezét. Sabon felhorkantott. – Veszélyes precedens. Így fogunk bánni a jövőben Adró társaságon kívüli Kiváltságosaival? – Dehogy, a pokolba is – mondta Tamás. – De ez a szemétláda egy kez kém, és gyorsan kell dolgoznunk. Nem sokkal később Ujjak lépett be a szobába. Arca sápadt volt a gyertyafényben, keze remegett. – Már feladott három nevet. Tamás némi izgalmat érzett. – Valaki a tanácsomból? – Nem. Azt állítja, sosem volt közvetlen kapcsolata senkivel, aki rangban felette áll. Csak kódolt üzenetek és közvetítők útján kommunikáltak. A felesége nevét mindenesetre feladta. – Szünetet tartott. – Tegyen ki egy embert túl nagy nyomásnak, tábornagy, és az anyját is feladja. Okkal tartózkodunk a kínzástól. A kínzott bármit bevall, hogy a fájdalom véget érjen. – Ez színtiszta pszichológia – mondta Tamás. – Valójában nem vágta le egyetlen kezét sem, ugye? – Elfojtotta csalódottságát, amiért nem derült fény a tanácsában lévő áruló kilétére. – Nem… – Hallgassa ki a feleségét. Derítse ki, hogy mit tud, aztán ha végzett, adja át mindkettőt a katonáimnak, ők majd gondoskodnak a kivégzésükről. Gyerekek? – Egy – válaszolta Ujjak. – Egy bentlakásos lányiskolában van, Noviban. – Semleges ország – töprengett Tamás. – Számoltak ezzel az eshetőséggel. Küldjön egy hivatalos levelet az iskola vezetőjének, és mondja meg neki, hogy határozatlan ideig tartsa ott a lányt. Ujjak bizonytalanul bólintott. – Mit tudunk ezekről a kémekről? – kérdezte Tamás. – Az ilyen kettős ügynökökről, mint ez. Mit gondol, mennyi lehet belőlük? Ujjak megszállottan rágcsálta a pipaszárat.

– Nem fog tetszeni a válasz. – Nem kell, hogy tetsszen – mondta Tamás. – De tudnom kell. – Több száz. Csak az első alkalommal több tucatnyi névhez jutottunk. Jó nevekhez, és nem kínzás által. Emberek, akikről megbizonyosodtunk, hogy kez kémek, és százak egy nagy kérdőjellel a nevük mellett. Kez mélyen beépült. Évtizedek óta készülnek erre. Tamás behunyta a szemét. Tényleg nem ezt akarta hallani. Lehetnek kémek a hadseregében, kémek a városban és vidéken, kémek Adopest minden egyes házában. Azt máris tudta, hogy a tanácsa egyik tagja elárulta. Még mennyi fogja? – Szép munka, Ujjak – mondta halkan Tamás. A kém még várt egy pillanatig, mielőtt egyik szemét végig Tamáson tartva elment. – Meg kell dupláznom a Borbélyok díját. Nekik elég emberük van, ha eleget fizetek nekik. – Veszélyes dolog ennyire rájuk támaszkodni – jegyezte meg Sabon. – Vállalnom kell a kockázatot. Ezek a kémek elpusztíthatnak mindent, amiért dolgoztunk. Megkettőzzük a járőröket, és nagyobb hatalmat adunk a helyi rendőrségeknek. Kresimirre mondom, lehet, hogy háttérbe kell szorítanunk az új kormánnyal kapcsolatos terveinket. – Mindig is tudtuk, hogy rögös útra léptünk. Csak ne feledkezz el az emberekről. – Persze hogy nem. Hogy mennek a kiképzések? – kérdezte. – Könyörgöm, mondj valami jó hírt. Fáradt mosoly terült el Sabon arcán. – Jobban alakulnak, mint vártam. Lehet, hogy Andriya őrült, de a fiatalabb újoncok kedvelik, Vidaszlavról pedig kiderült, hogy van érzéke a tanításhoz. A legkevésbé tehetségeseknek megmutattuk, hogyan találhatnak meg egy lőpormágust, aztán elküldtük őket toborozni. Már most több jelöltünk van, mint amennyit lehetségesnek hittem. – Mennyi? – Tizenhárom, akik egészen tehetségesek. Közülük kettő akár olyan jó is lehet, mint én. Sajnos senkit nem találtunk Tániel vagy a te szinteden. – Tizenhárom? Most viccelsz. Évekbe telt, mire összegyűjtöttem a mostani lőportársaságunkat.

– Nem hinném el, ha nem láttam volna a saját szememmel – mondta Sabon. – De jusson eszedbe, hogy kevesebb mint százötven éve lőpormágusirtás volt Adróban. Minden férfi, nő és gyerek lőporképességét megvizsgálták, és akit felfedeztek, azt kivégezték. Manapság, ha az emberek felfedezik, hogy képességeik vannak, inkább elrejtik. Mi legalábbis úgy tettünk. Próbálunk előállni egy rendszerrel, hogy közvetlenül kereshessük fel a lőpormágusokat. – Mint a Kiváltságoskutatók? Sabon bólintott. – A királyi társaság hatékonyabb varázslatokkal tudott dolgozni, mint mi. És több emberrel. De valamit bizonyosan kitalálunk. Tamás megveregette a vállát. – Szép munka, barátom. Értesíts folyamatosan. Tudom, hogy nem örülsz ennek a megbízásnak. – Van még valami, amit meg kell kérdeznem tőled. – Sabon hezitálni látszott. – Mi az? Sabon halkan, óvatosan megválogatott szavakkal beszélt. – Nem sokkal ezelőttig úgy volt, hogy Tániel és Vlora egybekelnek. Meg kell kérdeznem, szándékosan intézted így? – Hogy érted? – kérdezte Tamás, noha nagyon is sejtette, hogy hová akar Sabon kilyukadni. – Azért hoztad össze őket, hogy a gyerekeik lőpormágusok legyenek? Tamás a válaszon gondolkodott. Jó lehetőség volt, az tény, és kétségkívül volt némi hátsó szándék az együttlétük bátorításában. – Megfordult a fejemben a gondolat. – Még a királyi társaságok sem folyamodtak efféle tenyésztéshez. – Sabon egyértelműen ellenezte a dolgot. – Valóban nem? Mit gondolsz, miért biztosított a király saját háremet minden férfi varázslójának? Jószívűségből? Nem, Sabon, határozottan tenyésztették a Kiváltságosokat. Nem köztudomású, de csak az Altisztnek több mint ezer gyereke volt. – És voltak köztük Kiváltságosok is? – Egy. A királyi tanács egy fiatalabb tagja. Még csak nem is tudta, hogy ki az apja. Sabon álla elborzadva esett le.

– Mi történt az összes többi gyerekkel? – Munkatáborokba kerültek, árvaházakba, a Hegyőrségbe. – Tamás vállat vont. – Néhányukat még babakorukban leölték. A királyi társaság sosem volt valami kellemes hely. Nem hagynám, hogy az én lőportársaságom olyanná váljon, de igen, Tániel és Vlora gyerekeit Különbeknek szántam. Saját kutatásaim alapján a lőpormágusok sokkal jobban örökítik a képességeiket, mint a Kiváltságosok. – Mióta végzel kutatásokat a témában? – kérdezte Sabon. – Már jóval azelőtt is csináltam, hogy megismertük egymást. Sabon sötét tekintettel méregette. – Erika is lőpormágus volt. Tamás harcolt az arcára kiülni készülő vicsorgás ellen. Jogos feltételezés volt ez Sabon részéről. – Eszedbe se jusson – mondta neki, és szavai minden erőlködése ellenére dühös morgásként hangzottak. – Szerettem a feleségemet. Mindent megadnék, hogy visszakapjam. – Hangja megtört. Megköszörülte a torkát. – Tániel nem egy kísérlet volt. – Helyes. – Sabon elégedettnek tűnt a válasszal. Rövid szünet után témát váltott: – Reméltem, hogy a legutóbbi kalandod után visszarendelsz magad mellé. Tamás megrázta a fejét. – Sajnálom. Tanítanod kell az új lőpormágusokat. Tudok vigyázni magamra. Tamás hallotta, hogy Sabon a fogát csikorgatja. – Makacs egy barom vagy, és ebbe egy nap bele fogsz halni. Legközelebb nem egyetlen Felügyelőt küldenek. – Valószínű, de az még odébb van. Most aludni fogok. Mielőtt visszamész az iskolába, szólj valakinek, hogy fejezzék le a kémet, a kezét pedig küldjék vissza Kezbe az özvegyével együtt. Azt akarom, hogy Ipille tudja, a kémei egyre kisebb dobozokban fognak visszatérni hozzá, hacsak nem hívja vissza őket.

19. FEJEZET

Amit össze tudtak gyűjteni Darden maradványaiból, azt eltemették

egy kis, sziklákból és jégből álló sírhalomba. Gavril elmondta nekik, hogy az úton feljebb másokat is eltemettek: zarándokokat, akik nem élték túl az utazást a csúcsra, és szerzeteseket, akik áldozatul estek a télnek, egy betegségnek vagy egy ragadozónak. Biztosította őket, hogy Dardennek jó társasága lesz. Tániel kézbe vett egy széndarabot, és elkezdte lerajzolni Darden arcát a könyvébe. A férfi máris kezdett kikopni az emlékeiből. Egyszerűen túl rövid ideig ismerte őt. Lehunyta a szemét, és próbált visszaemlékezni rá. Julene látványa – Tániel most már biztosan tudta, hogy ő volt –, ahogy pörögve és sikoltva zuhan le a hegy sziklaoldala mentén, és eltűnik szem elől, egész éjszaka kísértette. Nem tudott aludni, mert valahányszor sikerült elszenderednie, Julene vagy a barlangi oroszlán testét látta lelki szemeivel, ahogy dühös és toporzékol és gúnyolja őt. Hogy lehet, hogy nem látta? A haragját, a vakmerőségét. De legalább az árulására számíthatott volna. Végül kiült a barlang bejáratába, és nézte az eget, ahogy ragyogni kezdett a hegy másik oldalán felkelő nap fényében.

Megtagadott egy közvetlen parancsot. Mit fog tenni Tamás? És mi jó származhat belőle egyáltalán? Tamás csak küld majd egy másik lőpormágust. Vagy talán eljön ő maga. Tánielt hadbíróság elé állítja. Lehetséges, hogy kivégeztetné? Tániel nem hitte, hogy akár Tamás képes lenne megöletni a saját fiát. Legalábbis remélte, hogy nem. Tániel lerúgott egy jégdarabot a szakadékba. Majd akkor foglalkoznak ezzel, ha eljön az ideje. Hallotta, ahogy megroppan a jég egy csizma alatt – Bo csatlakozott hozzá. Tániel jól megnézte a barátját. Bo úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem aludt. Szeme vörös, arca napégette volt. Egyfolytában izzadt, és kabátja hajtókáját fogdosta. Leült Tániel mellé. Bo nézte, ahogy eltűnnek a csillagok, miközben Tániel Darden rajzán dolgozott, amíg felcsendültek a reggeli betevőt kereső madarak első énekei. – Egyre jobb vagy – jegyezte meg Bo. – Tényleg úgy néz ki, mint Darden. – Örülök, hogy így gondolod. Nehéz volt felidéznem őt. – Eltette a széndarabot egy erszénybe, és becsukta a vázlatkönyvet. – Nem semmi, hogy Tamásnak volt mersze ideküldeni téged – mondta Bo kellemes, halk hangon, amelyet a női bizonyára csábítónak találtak. – Ne érts félre – tette hozzá. – Örülök, hogy volt. Másvalaki valószínűleg lelőtt volna. Csak hát jobb időpontot is választhattál volna. – Számítottál rá. – Tániel rájött, hogy még csak nincs is meglepve. Bo gyakran tudott olyan dolgokat, amelyeket nem lett volna szabad. Tániel a leheletével melengette a kezét. – Számítottam rá, hogy jön majd egy lőpormágus. De először Julenet vártam, rá készültem. – Lemutatott az útra, végig a hegy pereme mentén, egészen a kolostorig. – Már két hete őrzöm csapdákkal ezt az ösvényt. Azóta, hogy az a nyomozó meglátogatott, és átadott egy üzenetet arról, hogy a nő megpróbálja megidézni Kresimirt. – Megint a hajtókáját piszkálta, ujját végighúzta a gallérján. – A nő? – Julene. Az a Predeii ribanc. – Predeii – ismételte Tániel. – A Kiváltságos, akit Adopestben üldöztem, szintén azt mondta, hogy Predeii. Bo nagyot nyelt. – Ketten vannak? Pokolba.

– Mi az a Predeii? – kérdezte Tániel. – Nem tudod? – Kérdezném, ha tudnám? Bo a homlokát ráncolta. – A királyi tanács tagjaként sok mindenről tudomást szerez az ember. Olyanokról, amikre csak tudósok emlékeznek. Ezeréves vagy régebbi titkokról. – Bo felnézett az eltűnő csillagokra. – De azt hiszem, most már senki sem fogja számon kérni rajtam, ha titkokat fecsegek ki. – Vett egy mély levegőt. – Kresimir nem egyedül jött ide. Tániel kétkedő pillantással nézett barátjára. – Gyerekkorom óta nem voltam prédikáción. Manapság csak a parasztok hallgatnak ilyesmiket. – A parasztok nem olyan buták, mint hiszed. Minden babona tényekben gyökeredzik. – És te hiszel ezekben a babonákban? – kérdezte Tániel felszegett állal. Barátja mély levegőt vett. – Van különbség aközött, hogy hiszel valamiben, amit soha nem láttál vagy tapasztaltál, és aközött, hogy valamiről első kézből tudod, hogy igaz. – Azt akarod mondani, hogy találkoztál Kresimirrel? – Nem, nem találkoztam… – Bo felsóhajtott. – Csak fogd be, és figyelj. A királyi társaságban olyan dolgokat mutatnak meg neked, amiket egy évezreden át adtak tovább egymásnak a varázslók. Tániel felhorkantott. – Kresimir. Na, jó. Feltéve, hogy létezik egyáltalán, több ezer éve járt itt. – Ó, Kresimir nagyon is létezett. Akár istennek nevezed, akár egy hatalmas varázslónak, a korszakból fennmaradt minden történetírás egyetért abban, hogy valóban létezett. Nagyjából ezernégyszáz évvel ezelőttről beszélünk. A konkrét időpontok elvesztek a Sötétedés alatt. Kresimirt idehívták. Idehozták, talán egyenesen idekényszerítették ebbe a világba. És ezt a Predeii tette. Egyesek szerint rákényszerítették Kresimirre az akaratukat. – Akár isten, akár varázsló, hogy kényszeríthette bárki, hogy ebbe a világba jöjjön?

Bo a gallérját babrálta. – A Predeii-ek a Kiváltságosok elődei. Olyan nagy hatalmú varázslók, hogy hozzájuk képest a mai Kiváltságosok tűzzel játszó iskolásoknak tűnnek. Ők uralkodtak a Kresimir előtti időkben, és tovább akarták növelni a hatalmukat. Elhívták Kresimirt egy helyről, amit úgy neveztek, hogy – egyik kezével rejtélyes gesztust tett, majd megvonta a vállát –, és rávették, hogy a hatalmát felhasználva tegyen rendet a Kilencekben. – A szentek? – kérdezte Tániel. Bo megrázta a fejét. – Nem. De jó gondolat. A szentek, Adom, Novi és a többiek később jöttek, amikor Kresimir már nem tudta elvégezni a feladatát, és segítségül hívta fivéreit és nővéreit. Hasonló hatalommal és bölcsességgel bírtak, és amikor Kresimir elment, ők is követték. – De a Predeii itt maradt? Több ezer évesek lehetnek. – Vagy még idősebbek. – Bo ismét vállat vont. – Már Kresimir megidézése előtt felfedezték annak nyitját, hogy se öregkor, se betegség ne végezhessen velük. A varázslatok erősebbek voltak akkoriban. Nem is tudom, létezik-e manapság bárki, aki elég erős, hogy megöljön egy Predeii-t. Tániel nyelt egyet. Lenézett a szikla pereméről a kavargó felhők alkotta semmibe. – Úgy érted, Julene nem halt meg? Bo komor arcot vágott. – Nem tudom. Valószínűleg nem, bár próbálok optimista maradni. Mindenesetre ennek utána kell járnunk. Ha életben maradt, Adró óriási veszélyben van. – Miért? – Julene el akarja söpörni a hadseregeinket, a varázslóinkat és a lőpormágusainkat. Munkája fele a királyi társaság kiirtásával már elvégeztetett. Ha visszahívja Kresimirt, ő elvégzi neki a maradékot, és egész Adró az övé lesz. Kresimir egyszer már világossá tette, hogy nem áll szándékában sokáig uralkodni a Kilenceken. Julene úgy gondolja, hogy ha bebizonyítja neki, hogy a királyok és a társaságaik képtelenek rendet tartani, akkor őt emeli majd hatalomra. Már nagyon régóta várja, hogy uralkodhasson. Tániel felhorkant.

– Kresimir. Ki gondolkodik így manapság? Kresimir rég elment. – Julene szerint nem. És a kez nemesség, meg a Kresim Egyház bizonyos frakciói szerint sem. – De miért akarná, hogy idejöjjön egy isten? Hiszen már ő maga is csaknem egy isten. – Ez megmagyarázta a csatát az Adopesti Egyetemnél: hogy miért volt Rozália és Julene ereje olyan óriási, és hogy hogyan élhette túl Julene Rozália támadását. – Hatalom. Ez az egyetlen, ami Julene-t érdekli. A mások fölötti hatalom. A történelemkönyvek úgy utalnak a Sötétedésre, mint arra az időszakra, amely során a Kresimirrel kapcsolatos tudás elveszett. Csak a királyi társaságok emlékeznek rá, hogy mi történt valójában a Sötétedés alatt. Hogy háború dúlt a Predeii és a Kilencek új királyai és az ő királyi társaságaik között. Julene meglehetősen büszkén vallja, hogy azt a háborút ő robbantotta ki. Milliók haltak meg. Végül a Predeii ellen óriási túlerő sorakozott fel, és vesztettek. Néhányan meghaltak, néhányan elmenekültek. És néhányan elrejtőztek. Julene a túlélők egyike volt. – Úgy tűnik, sokat tudsz róla. – Egyszer… együtt voltunk. – Bo fintorgott. Tániel nem bírta ki nevetés nélkül. – Nem vagyok büszke rá – mondta Bo. – Mi a Kilenceket láttál benne? Bo felhorkantott. – Jó volt az ágyban. – De hát, ha minden igaz, ötvenszer olyan idős, mint te. – Ami nagy tapasztalatot jelent. – Bo a körmeit tanulmányozta. – És nem a legjobb az értékítélete, ha az érzelmeiről van szó. Belém esett, és olyan dolgokat tanított meg nekem, amilyeneket nem lett volna szabad. – És most meg akar ölni? Miért? Bo a szakadékba lökött egy kődarabot, és addig nézett utána, amíg el nem tűnt. – Azt mondod, hogy Tamás alkalmazta őt? – Zsoldosként, igen. Hogy Kiváltságosokat vadásszon le. – Valószínűleg meglátott ebben egy lehetőséget, amit nem szalaszthatott el. Nem kedveli a többi Predeii-t, és határozottan nem kedvel engem sem. Láttad, milyen őrülten rontott nekem. Egy nő dühe, és a többi. Alig lassítottam le, pedig annyi varázscsapdám volt az úton,

amennyi egy hadsereget is kinyírt volna. – Bosszús tekintettel nézett Tánielre. – Kár, hogy a felét szétbarmoltad. Tániel kérdőn ráncolta a homlokát. – Hát nem tudod? – Bo a halántékát masszírozta. – Az istenekre, mindent nekem kell elmagyaráznom? A saját bőrödnél is szorosabban feszül rád egy védelmező mágia. Még a legerősebb Kiváltságos sem tud ilyen védelmet kreálni. Az emberi test egyszerűen túl komplex. Elég erős varázslatokat vontam erre a hegyoldalra, hogy megállítsak egy istent vagy legalábbis úgy gondoltam, te meg anélkül sétáltál át rajtuk, hogy egyáltalán észrevetted volna őket. Sosem láttam még ilyen varázslatot. A védelmek gyengébbek egy Különb jelenlétében, a legerősebb Különbek pedig, mint Tamás, teljesen megszüntethetik őket, de ennek sok idő és gyakorlás az ára. – Ezért kiáltottál rám, hogy ne menjek tovább. – Ja. – Hát… – Tániel lepöckölt némi hót a kabátjáról. Annyi mindenről nem tudott. Bónak sok válasza volt, de mindent ő sem magyarázhatott meg neki. Valami készült Adróban, túl a háborún, túl a puccson, túl minden máson, ami sokkal mélyebbre hatolt, mint azt bárki sejtette volna. A feje is belefájdult. – Ki a pokol látott el ilyen varázslatokkal? Még csak nem is… á. – Ő. Bo belesett a barlangba, az alvó Ka-poel felé. – Mesélj a barbárról – mondta. Ka-poel szorosan be volt bugyolálva a hálózsákjában, néhány fent kilógó vörös hajszáltól eltekintve egyetlen porcikája sem látszott ki belőle. A hálózsák a légzésével együtt, ütemesen emelkedett és süllyedt. – Ka-poel daníz – kezdte Tániel. – Nem a Daníz Birodalomból, hanem a Fatrasztai Vadonból. – Hogy találkoztál vele? – Amikor Fatraszta kikiáltotta függetlenségét Keztől, beléptem a háborúba. Vagy tizenhárom hónapon át használtam bázisként a faluját a harcok ideje alatt. A törzse a fatrasztaiak oldalára állt. Onnan jártam be Fatraszta déli részét, hogy az egységemmel kez táborokon üssek rajta, és Kiváltságosokat meg tiszteket öljek. Még néhány Felügyelőt is. A faluja mélyen a mocsárban fekszik, így lehetetlen megtalálni, hacsak egy őslakos nem mutatja az utat. Tökéletes hely volt.

– Egy másik törzs is élt ugyanabban a mocsárban. A háború nagy részében semlegesek maradtak, de az ott-tartózkodásom vége felé megvette őket a Kez, és megtámadták Ka-poel faluját. A törzs ugyan visszaverte őket, de addigra már foglyul ejtették húsz vagy harminc gyereküket. – A falu fatrasztai segítséggel akarta visszaszerezni őket, de a fatrasztaiak túl kevesen voltak. Nemet mondtak, és kirendelték az egységemet a faluból. Én hátramaradtam, és az őslakosokkal együtt elmentem kiszabadítani a gyerekeket. De a legtöbbjüket megölték. Tániel szája kiszáradt. Az emlék még most is kísértette. Több tucatnyi keresztre felfeszített gyerek, lelógatva a mohás mocsári fák görbe ágairól, hadd rohadjanak. – Miért? – kérdezte Bo. Tániel felhorkantott. – Meg akarták mutatni a Keznek, hogy milyen barbárok tudnak lenni. A Kez hordószámra ígért nekik whiskyt, fűszereket, puskákat és lovakat. Bármit, amit akartak, csak segítsenek nekik leszámolni az egységemmel. Elég sok fejfájást okoztunk nekik akkoriban. – Mit csináltatok abban a faluban? Tániel lerúgott egy szikladarabot a szakadékba. – Igazságot tettünk. Nem vagyok büszke rá. De nem is bántam meg. Tániel apró felhőket nézett, amint messze a szakadékuktól láthatatlan áramlatok formálták és sodorták őket. Hirtelen fázni kezdett, és átölelte magát. Gyilkosságok régóta az elméje hátsó zugaiba űzött és elzárt emlékei törtek fel benne. Talán mégis volt néhány dolog, amit megbánt. Feleszmélt a merengéséből. – Mindegy – folytatta. – Pole jóval idősebb volt, mint a többiek, de őt is elrabolták. Valószínűleg azért, mert Csontszemű. Nem tudtam, hogy mit jelent ez nekik, ahogy még most sem tudom. Tegnap láttam először, hogy a nyomkövetésen kívül valami többre is használja a képességeit, noha már rég tudtam, hogy ő is valamiféle Kiváltságos. – Tániel végigtapogatta a zsebeit és a táskáját, amíg rá nem lelt egy tartalék lőportöltetre. Leharapta a végét, megízlelte nyelvével a lőport, majd a fele mennyiséget felszippantotta. Bo aggodalmas arckifejezéssel figyelte. Arrébb araszolt a lőportól, és szórakozottan vakargatta csupasz bőrét. – Jaj, ne nézz így rám – mondta Tániel.

– Sosem láttam ahhoz fogható varázslatot, amilyet Ka-poel szabadított el tegnap – jegyezte meg Bo. – Sem olyan védelmet, amilyet köréd font. Amennyire a királyi társaságok tudják, háromfajta varázsló létezik: a Kiváltságos, a Különb és a Fortélyos. A világ távoli részein találkoztunk már boszorkányok, sámánok és boszorkánymesterek apróbb mágiáival, de semmi olyan erőteljessel, mint amilyet Ka-poel használt. Van harmadik szeme? – Igen, ebben biztos vagyok. Segít nekem a Kiváltságosok megtalálásában. Bo Tániel homlokára tette a kezét. Lehunyta a szemét, mormolt magában, aztán visszarándult. Hóval tisztította le a kezét. – Istenek, bűzlesz a lőportól. A szemem bedagad, az ujjaim köze meg viszketni fog tőle. Ami a védelmet illeti. Hú. Fogalmam sincs. Az én csapdáimat eléggé lerázta magáról, de azt nem tudom, hogy egy golyót vagy egy kést is megállítana-e. Lehet, hogy varázslat ellen véd. Jobb, ha nem kockáztatsz. Tániel visszagondolt a harcra a barlangi oroszlánnal – Julene-nel. Tániel lecsúszott a hegyoldalról, és majdnem a halálába zuhant, de aztán szikla nőtt ki alatta a földből, hogy elkapja őt. Vajon ez Ka-poel vagy Bo műve volt? Nem kérdezte meg. Nem akarta, hogy hozzászokjon bárki más védelméhez. Ha nem Bo érdeme, ő lehet, hogy akkor is magára vállalná. Vagy fordítva. Mindig is kiszámíthatatlan volt. – Tamás azért küldött, hogy megöljelek. – Ja. Nem néztek egymásra. – De nem öltelek meg. – Ja. – Bo hangja száraz volt. Oldalról Tánielre sandított, és rávigyorgott. – Talán kellett volna? Bo vigyora eltűnt. – Akkor hát tud a gészről? – Igaz, amit tud? – Igen. – Bo felmordult. – Része a beavatásnak, amelyen a királyi társaság tagjai átesnek. – Gyengéden megérintette a gallérját. – Idővel meg kell majd bosszulnom a királyt. Meg kell ölnöm Tamást. – Egy nyakláncot húzott elő az inge alól. Egyszerű, tekercselt ezüst volt egy

ékkővel a közepén. Tánielnek rémlett, hogy látott már hasonló nyakláncokat halott kez Kiváltságosokon. Azoktól még a barbárok sem fosztották meg a hullákat. – Ez… ez az? – kérdezte. – Egy démonkarbunkulus – mondta Bo. – Nagyon sötét dolog. Nem akarod tudni. A király védelmére vagy megbosszulására szolgáló gész ehhez van hozzáláncolva. Most is érzem, ahogy Adopest felé húz. Egyelőre nem túlságosan, de idővel erősebbé válik. Nem tudom, milyen hamar. Azonban ha túl sokáig állok ellen neki, akkor végül megöl. – És csak úgy lehet megtörni az erejét, ha megbosszulod a királyt? Bo csendben maradt. – Szóval meg kell ölnöd az apámat. Bo felvett egy követ, és lehajította a szakadékba. Nem tűnt túl boldognak a dologtól. – Meg kell találnunk a módját, hogy máshogy törjük meg – mondta Tániel. Remélte, hogy magabiztosnak hangzik. – A Kiváltságosok nem mennének bele egy olyan kötelezettségbe, amiből sehogy sem tudnak kijönni. Ez csak egy újabb titok. Talán valamelyik Predeii tudja a nyitját. Tániel a barátját fürkészte, és csak most tűnt fel neki, hogy menynyit kivett belőle a tegnapi harc. Arca sovány volt, bőre ráncosan lógott, mintha negyven évvel idősebb lett volna. – Együtt kiderítjük – mondta Tániel. – Megtörjük az erejét. Esküszöm. Bo fáradtan felnevetett. – A szemem mindennap viszketni fog, amíg melletted leszek, te optimista barom. Gyere. – Felállt, és kinyújtózkodott. – Derítsük ki, hogy megöltük-e azt a ribancot.

20. FEJEZET

A Winceslav-háznak tágas társalgója volt, díszes téglafalakkal, és akkora gránitkandallóval, hogy két ökör is elfért volna benne. Adamat udvariasan nemet mondott, amikor a komornyik hellyel kínálta, és a ház hölgyére várva lassan körbejárta a szobát. Számos kép lógott a falakon Lady Winceslav-ról és egykori férjéről, Henri Winceslav-ról, egy pedig mindkettejükről, négy gyerekük körében. Utóbbi talán öt éve készülhetett, épp azelőtt, hogy az öreg herceg elhunyt, mert Adamat kutatásai kiderítették, hogy azután mindegyik gyereket vagy bentlakásos iskolába küldték, vagy vidékre a nevelőnőikkel. Adamat a padlót, a falakat, majd pedig az ajtókat tanulmányozta. Sokat meg lehetett tudni egy adrói nemesi család vagyonának gyarapodásáról vagy apadásáról a kastélyuk állapotából. Pénzügyi gondok idején gyakran elmaradtak a karbantartási és felújítási munkálatok, a személyzetet szélnek eresztették, és anyaghiányt lehetett tapasztalni. Itt azonban minden makulátlannak tűnt. Fényesre tisztított fabútorok és rézdrapériák, újonnan kicserélt padló, leporolt téglafalak. A zsoldosok jól végezték a dolgukat, még Lord Winceslav vezetése nélkül is. Harcoltak a Kez ellen Fatrasztában, a gurlaiak ellen a brudánok

oldalán, és nagyjából mindenhol, ahol a Kilencek gyarmatosítói meg tudták fizetni őket. Adamatnak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy nem egyedül Lord Winceslav volt felelős a Szárnyakért. Úgy tartották, hogy Lady Winceslav éles elméje felvette a versenyt a legtöbb tábornokéval, és hogy Lord Winceslav egészen a haláláig minden ügyben komolyan támaszkodott a tanácsaira. A lord okos volt – értett a szavakhoz és az emberekhez. A lady ravasz és gyakorlatias volt – egy igazi stratéga. Amikor hangokat hallott a folyosó felől, Adamat az ajtó felé fordult. Megigazította a mellényét. Egy kis csoport lépett be a társalgóba: három férfi és egy nő, mindannyian fehér egyenruhában, mellkasukon arany katonai jelzésekkel. Az Adom Szárnyai négy dandártábornoka. Nyomukban Lady Winceslav érkezett. Bíborszínű, gyapjú lovaglóruhát viselt, az évszakra nem jellemző meleg ellenére szorosra húzott gallérokkal és hozzáillő, vállára borított kendővel. Magas sarkú csizmája kopogott a fapadlón. A parancsnokok kissé bizalmatlanul méregették Adamatot. Kettejüket felismerte a kinti, nagy csarnokban lógó festményekről: Ryze dandártábornok még Tamás tábornagynál is idősebb ember volt, haja fehér, akár az egyenruhája. Számos látható sebhely éktelenkedett kezén és arcán, egyik szemén pedig egy fehér pamutkendő takart egy fél évtizeddel ezelőtti csatában szerzett sérülést. Abrax dandártábornok nő volt, és megjelenése nem is állhatott volna jobban kontrasztban Lady Winceslav-éval. Rövid szőke haját felnyírták a füle fölött. Arca a túl sok gurlai hadjárat nyomán napbarnított és időjárástól tépázott volt. Pontosan ugyanolyan egyenruhát viselt, mint a többiek, csak az övé kicsit dudorodott apró melleitől. Olyan ridegséggel mérte végig Adamatot, amilyenhez hasonlót a férfi ritkán tapasztalt. A bemutatkozások röviden és gyorsan zajlottak. A két fiatalabb tiszt Sabastenien dandártábornok és Barat dandártábornok volt. Az idősebbekhez képest szinte frissnek tűntek, és csaknem úgy festettek, mint az apjuk egyenruhájában játszó gyerekek. Nem lehettek még túl a húszas éveik közepén sem. Barat dandártábornok Adamathoz lépett. – Szeretném látni a meghatalmazását – mondta sietősen. Adamat szeme összeszűkült a türelmetlenségtől. – Már megmutattam a komornyiknak, amikor megérkeztem. Rendben van.

– Ettől függetlenül… Adamat előhúzott egy borítékot, és átadta a fiatal dandártábornoknak. Igyekezett nem kimutatni az ingerültségét. A legtöbb modern hadsereggel ellentétben a Szárnyakban nem lehetett rangot vásárolni. Mindenkinek önerőből kellett feljebb jutnia, és figyelemreméltó volt, ha valaki ilyen fiatalon megkapta a dandártábornoki posztot. Barat végigolvasta a papírokat. Átvágott a szobán az idősebbekhez, és átadta nekik az egyik papírt – azt, amelyikben Tamás teljes szabadságot biztosított Adamatnak a nyomozásához. – Miért érzi úgy Tamás – kérdezte Ryze dandártábornok lassan –, hogy meg kell fenyegetnie a legközelebbi tanácsadóit? – Ez pusztán elővigyázatosság – magyarázta Adamat. – Biztosíték arra, hogy a nyomozásom gyorsan és… zökkenőmentesen haladjon. – De biztos volt benne, hogy bőven lesznek zökkenők. Tamás papírjaiban az állt, hogy bűnösnek vélelmeznek mindenkit, aki akármilyen módon akadályozza Adamat nyomozását, ám száz papír sem akadályozhatta meg a nemeseket abban, hogy meg akarják őrizni a titkaikat. Adamat azon tűnődött, hogy Tamás tényleg beváltaná-e a fenyegetését, ha a nyomozója hason fekve végezné egy árokban, valahol a kastélyon kívül. Ryze dandártábornok visszaadta a papírokat Baratnak, aki aztán Adamathoz lépett velük. Ő anélkül vette vissza a papírokat a dandártábornoktól, hogy egyáltalán ránézett volna. Adamat szinte érezte a forrongását, ahogy visszatért a feletteseihez. Adamat le merte volna fogadni, hogy Baratot a nemesség soraiból szalajtották. Az a fajta volt, aki lenézett mindenkit, aki rangban alatta állt, és térdet hajtott mindenkinek, aki fölötte. – Lásson hozzá – mondta Ryze dandártábornok. – Lady Winceslavnak nincs rejtegetnivalója. Adamat végigfuttatta tekintetét a négy tiszten, majd egyenesen Lady Winceslav-hoz fordult. A nő a társalgó egyik sarkában ült, dandártábornokai mögött kicsit balra, mintha csak arra számított volna, hogy egy társalgás szemtanúja lesz. Meglepettnek tűnt, amikor Adamat közvetlenül őt szólította meg. – Informálta ön a Kezt a Tamás tábornaggyal bonyolított találkozóik helyszínéről?

– Hogy merészeli! – Barat felállt, keze rövid oldalkardja felé mozdult. Adamat várt egy kicsit, hogy a többi dandártábornoknak legyen ideje rendre utasítani ifjú társukat. Amikor nem tették, Adamat a sétapálcájával Barat székére mutatott. – Leülni. A dandártábornok egy darabig összeszorított állkapoccsal pislogott rá, de aztán visszaült a helyére. – Újra fel kell tennem a kérdést, hölgyem? – kérdezte Adamat. – Nem, nem tettem ilyet – felelte Lady Winceslav. Adamat megengedett magának egy apró mosolyt. – Reméljük, hogy mindannyian ilyen egyenesek és őszinték. – Erre semmi szükség – jelentette ki Abrax dandártábornok. Úgy beszélt, mint egy tanárnő, gyorsan ejtve a szavakat, és elharapva a végüket. Adamat elhallgatott. A dandártábornokok úgy ültek, mintha pajzsot formáznának a Lady körül. Azon tűnődött, vajon ostoba volt-e, és nem akarták, hogy beszéljen, vagy tényleg ennyire védelmezőn léptek fel az irányában. – Azért vagyok itt, hogy önt kikérdezzem, hölgyem – mondta Adamat. – Nem azért, hogy a dandártábornokai lekezelésében részesüljek. Biztos vagyok benne, hogy erre a célra megvannak a külön szolgálói. – Adamat magában összerezzent. Hagyta, hogy a bosszúsága beszéljen belőle. Emlékezett egykori parancsnokára, abból az időből, amikor még zöldfülű rendőr volt. Az öreg világosan megmondta, hogy kell bánni a nemességgel: Soha ne légy ellenséges velük. Lady Winceslav a lovaglósapkája pereme alól fürkészte Adamatot. Szeme hideg volt, keze az ölében nyugodott. Felállt, átszelte a szobát, és leült egy székre a felügyelővel szemben. – Tegye fel a kérdéseit, nyomozó – biztatta. Udvarias hangszíne ellenére szavaiban felsőbbrendűség bujkált, és kissé felszegte az állát. Adamat belül felsóhajtott. Ennél többre nem számíthat. – Miért támogatta Tamás puccsát? – Megvoltak rá a magam okai. Egyrészt az Adom Szárnyait feloszlatták volna, ha Manhouch aláírja az Egyezményeket a Kezzel.

– Miért? Az Adom Szárnyai csak nagyjából tartozik Adróhoz. Nem a királyt szolgálja. – Ez volt a tárgyalások egyik kikötése – mondta Lady Winceslav, és előrehajolt. – Tudja, miért akar Ipille uralkodni Adró fölött? – Mert rengeteg természeti erőforrásunk van. – Ez az egyik oka, igen. De Ipille és a királyi társasága félnek Adrótól. Kez országát az udvar irányítja, és semmi sem történik az ő beleszólásuk nélkül. Adró más. Hibái ellenére Manhouch nyitottabb gondolkodású király volt. A szakszervezetnek, a lőpormágusoknak és a zsoldosaimnak mind engedélyezte, hogy az udvartól függetlenül működjenek. És Adró ettől erősebb lett. A kez királyi társaság attól fél, hogy a lőpormágusok feleslegessé teszik őket. Félnek a Hegyőrségtől, mert az irányításuk alatt állnak a Kilencek szívén átvezető nagy kereskedelmi utak. És félnek az Adom Szárnyaitól, mert Henri összegyűjtötte a Kilencek legnagyobb katonai elméit és legbátrabb férfijait, és megvette, valamint kiérdemelte a lojalitásukat. Az Egyezmények kikötötték, hogy a lőpormágusokat fel kell oszlatni, a Hegyőrség létszámát csökkenteni kell, és hogy az Adom Szárnyai többé nem működhet Adró határain belül. – Megrázta a fejét. – Ezt nem engedhettem – szó sem lehetett róla. – Elköltöztethette volna a főhadiszállását egy másik országba, akár Fatrasztába is, messze Ipille befolyásától. – Nem – ellenkezett Lady Winceslav. – A férjem azért választotta Adrót, mert a hazája volt, és büszkeséggel töltötte el. Az Adom Szárnyai nem csupán egy zsoldossereg, hanem Adró második védelmi vonala is egyben, és pontosan így fogja Tamás használni a közelgő háborúban. Tiszteletben fogom tartani Henri elképzeléseit. Adamat a Ladyt fürkészte. A nő arca kipirult, hangszíne megemelkedett. Erős érzelmeket táplált férje zsoldosai és Adró iránt. Ha mindez csak színjáték volt, hát nagyon jól csinálta. – A Szárnyak kap fizetséget az Adrónak tett szolgálataiért? – Megkapjuk majd a nemességtől elvett földek egy részét. – És ha a Kez nagyobb fizetséget ajánl, mint amekkorával Adró versenyezni tud? Lady Winceslav kihúzta magát.

– Az Adom Szárnyai soha nem állt át a másik oldalra, ha már egyszer elfogadott egy szerződést. A puszta feltételezés is sértő, hogy ilyesmit tennénk. – Bocsánatot kérek – szabadkozott Adamat. – Milyen más okból támogatta még a puccsot? Lady Winceslav lecsillapodott. – Egyetértettem Tamásnak a monarchiáról alkotott véleményével. Elavult és korrupt intézmény. – Ön is a nemesség egy prominens tagja. Lady Winceslav előhúzott a ruhaujjából egy hímzett legyezőt, és egy csuklómozdulattal kitárta. Legyezni kezdte magát. – A látszat ellenére nem annak születtem, ahogyan a férjem sem. Henri zsoldosként harcolt Gurlában, én pedig egy kereskedő legfiatalabb lánya voltam. Miután Henri meggazdagodott a textilgyártásból, megalapította az Adom Szárnyait, és hercegséget vásárolt egy beteg öregembertől, akinek nem volt se felesége, se gyereke. Adamat meglepetten pislogott. – Winceslav herceg nem az apja volt? A nő leolvasta az arckifejezését, és enyhén felnevetett. – Kresimirre, nem. Ez persze nem köztudomású. Ami azt illeti, ezen a szobán kívül kevesen tudnak róla. Tamás ezen kevesek egyike. Magának abban a reményben mondom el, hogy segít eltávolítani a nevemet a gyanúsítottak listájáról. Tamás és én rokonlelkek vagyunk. Sosem akarnám a halálát. Adamat tekintete a négy dandártábornokra tévedt. Azok pislogás nélkül, sólymokként néztek vissza rá. – Beszélt bárkinek, akár a legközelebbi bizalmasának is a tanács találkozóhelyéről? – Nem – mondta Lady Winceslav felszegett állal. – Tamás megtiltotta. Még a dandártábornokaim sem tudták, hol van. – Rájuk pillantott. – Nagy bosszúságukra. Adamat feltett még néhány rutinkérdést, mielőtt hátradőlt, és összefonta kezét az ölében. Próbálta elrejteni a grimaszát. Semmi. Winceslav igazi hölgy volt. Udvarias, elbűvölő és kifürkészhetetlen. Ami férje hercegségvásárlását illeti… Adamat biztos volt benne, hogy

minden ellensége, aki ezt felhasználhatta volna ellene, múlt hónapban guillotine alá került. – Köszönöm, hogy ilyen egyenes volt – mondta Adamat, vigyázva, hogy kellő mennyiségű őszinteséget csempésszen a hangjába. – Értékelem. – A komornyikhoz fordult, aki éppen belépett a szobába. – A kastély személyzete összegyűlt? Az öreg kurtán bólintott. Adamat felállt, ahogy Lady Winceslav is. A dandártábornokok követték a példájukat. Adamat elvette a nő felajánlott kezét, és megérintette a homlokával. – Végzek a személyzetével, amilyen gyorsan csak tudok. – A személyzetem és a kastély területe egész nap a rendelkezésére állnak, nyomozó. – Még valami, hölgyem. – Adamat megállt az ajtóban. – Van oka gyanakodni a tanács bármelyik más tagjára? Lady Winceslav félúton megtorpant a széke felé, aztán leült. – Semmi nyilvánvaló. Charlemund Kresimir embere. Az alkancellárra sosem gyanakodnék; Prime egy tudós, és a család régi barátja. A Tulajdonos bizonyosan a listája élén áll, elvégre kapcsolatai ellenére mégiscsak egy bűnöző. És hallottam, hogy Ondrausz és Tamás hetek óta a városi főkönyveken vitatkoznak, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jelent semmit. – A homlokát ráncolta. – Azt tudom, hogy Ricard Tumblar küldött egy szakszervezeti delegációt Kezbe, közvetlenül a puccs után. Úgy tűnik, képviseletet akar nyitni náluk. Lady Winceslav felállt, és elköszönt tőle. A dandártábornokok távoztak utána, Adamat pedig egyedül maradt a komornyikkal. Ezután órákat töltött a személyzet és a gondnokok kihallgatásával, majd amikor végzett, kiment, és járkálni kezdett a kastély területén. SouSmith csatlakozott hozzá. Úgy nézett ki, mint akin mindjárt szétpattannak új ruhái. – Nos? – kérdezte. – Rátermett vén boszorka – mondta Adamat. – Bármit akarnak is elhitetni velünk a dandártábornokai. – Hátrapillantott a válla fölött. Barat és Abrax dandártábornokok felbukkantak egy oldalajtóból, miután ő elhagyta a házat. Nem is próbálták titkolni, hogy követik őt és SouSmith-t. Adamat kiszúrt egy kissé odébb álló melléképületet, és az

arra fekvő mező felé indult, csak hogy lássa, meddig szándékoznak követni őket a tisztek. – A dandártábornokok nagyon óvják őt. Azt hiszem, valószínűbb, hogy közülük árulta el valaki Tamást, mint hogy a Lady, bár ő azt állítja, hogy egyikük sem tudott a találkozó helyszínéről. Ez persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kikémlelték, vagy, hogy… – végiggondolta magában a dolgot, mielőtt hangosan kimondta volna. – Vagy, hogy beszél álmában. SouSmith furcsán nézett rá. – Nem zárhatom ki a gondolatot – magyarázta Adamat –, bármilyen illetlen legyen is, hogy együtt hál az egyik dandártábornokával vagy akár többel. Nem tűnik annak a típusnak, aki nőket visz ágyba, úgyhogy Abraxot kizárhatjuk. Sabastenien és Barat mindketten jóképű fiatalok, Ryze-nak pedig van egyfajta őszülő halántékú sármja, amit mindenféle korú nők vonzónak találnak. Egy régi ösvényen jártak, amely az istállók felé kanyarodott, ki a kastély látómezőjéből, egy sűrű erdőn át. A dandártábornokok kényelmes távolságban maradtak tőlük. – A személyzet egyik tagja sem látott semmi gyanúsat az elmúlt két hónapban. Emlékeznek rá, hogy Tamás többször is járt a házban az utóbbi egy évben, de a puccs óta egyszer sem. Nem bukkantak fel idegenek, senki, aki kez ügynöknek tűnhetett volna. – Adamat megrázta a fejét. – A Lady a gyanúsítottjaim listájának alján lesz. De azért egyvalami zavart. Említette, hogy Ricard Tumblar delegációt küldött Kezbe, Ipille királyhoz. Ezt egyetlen más forrásból sem hallottam. Érdekes… – A földhöz ütötte sétapálcáját. – Itt végeztünk. Egy tucatnyi lépéssel Abrax és Barat dandártábornokok előtt érték el a rájuk várakozó hintót. Adamat nekitámaszkodott az ajtajának, és bevárta a tiszteket. Egyenesen odaléptek hozzá. Abrax szólalt meg. Kimért és hideg volt, mintha egy távoli csatán gondolkodna, és nem volna sem ideje, sem kedve Adamathoz. – Remélem, hogy az úrnőnkkel kapcsolatban lezártnak tekinti a nyomozást, nyomozó. – A nyomozásom folyamatban van – mondta Adamat. – Értesíteni fogom Lady Winceslav-t, ha ismét szükségem lesz rá. – Nem fogja őt tovább zavarni – szólalt meg Barat, de miután Abrax kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, elhallgatott.

Adamat szándékosan nem vett tudomást Baratról – szemével Abraxra fókuszált, de magában a fiatal férfin tűnődött. Miért védelmezte ennyire a Ladyt? Egy fiúra jellemző törődés lett volna a háttérben, vagy valami mélyebb érzelem? Hangosan így szólt: – Nyomozást végzek, és nem holmi kereskedő vagyok, aki ok nélkül gyötri az úrnőjét. És most – kinyitotta a hintó ajtaját – más gyanúsítottakat is zavarnom kell. Barat dandártábornok előrelépett, miután a hintó ajtaja bezárult, és kezét az ablakba tette. – Az Adom Szárnyai dandártábornokaival nem lehet kekeckedni, nyomozó. Ne tesztelje a fennhatósága határait. Adamat a sétapálcája végével ellökte a dandártábornok ujjait a hintó ablakától. – Ne tegye próbára a türelmemet, fiatalember. Magánál rosszabbakkal is elbántam már. – Adamat kétszer megkopogtatta a tetőt, és a hintó mozgásba lendült. Ezzel a fickóval még gondok lesznek. – Bo azt mondta, hogy védelmező varázslatokat vontál körém. Tániel felzárkózott Ka-poel mellé. A lány oldalról sandított rá, zöld szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Végig kerülte őt a hegyről való visszaútjuk során: vagy előrement, vagy lemaradt. Véletlen is lehetett, de Tániel nem hitte, hogy az volt. A lány tudta, hogy kérdéseket akar feltenni neki. Újabb pillantás. Tovább vánszorogtak a hóban, és bár hótalpaik lassúvá és nehézkessé tették a haladásukat, megakadályozták, hogy beletapossanak a lágy középső rétegbe, és azon is át kelljen gázolniuk. – Köszönöm – mondta Tániel. Ka-poel következő pillantása meglepettséget tükrözött. Tániel elfojtott magában egy mosolyt. – Bo szerint nagyon erős vagy. A lány megállt, és felé fordult. – Csak tudnám, mivel érdemeltem ki a védelmedet. Ka-poel csupasz kezével megérintette Tániel arcát. Tániel ekkor Ka-poelt látta egy sáros kunyhó szegletében, meztelenül, rettegve és sírva. Megvakították valamilyen gyógyfűvel, hogy ne próbáljon elszökni, és egy éles bottal, a szeme világa nélkül

hadonászva próbálta megölni egyik elrablóját, amikor Tániel belépett a kunyhóba. A lány felismerte a hangját, így Tániel képes volt megnyugtatni. Emlékezett a vágásokra a hasán meg a combján, és a vérre az arcán. Tániel levegőért kapkodott a látomástól. Lelassított, hogy összeszedje magát, mert hirtelen elgyengültek a térdei. Ezt Ka-poel csinálta? A látomás a saját szemszögéből eredt. Hogyan tudta…? Megrázta a fejét. Már nem is próbálta megfejteni, hogy mire volt képes Ka-poel, és mire nem. Az ösvénynek egy olyan részéhez értek, ahonnan már jó rálátás nyílt a Hegyőrségre. Bo pár lépéssel előttük járt, és amikor Tániel meghallotta, hogy döbbenten levegőt vesz, odasietett mellé. Mintha az egész világ terült volna el a lábaik előtt. Nem messze alattuk a Hegykorona, akár egy gát dugója ült a Kezt és Adrót elválasztó hegygerincen. Az alatt pedig Tániel ebből a távolságból csak apró pontoknak tűnő embereket látott. Teljesen ellepték a Hegykorona alatti terület kez oldalát. Sátrak tengere látszott, az utak pedig úgy tekeregtek vissza Kez központja felé, mintha csak hangyák soraitól nyüzsögnének. – Egy hadsereg – jegyezte meg Bo. – Az egész átkozott Nagy Hadsereg. – Tániel felszippantott egy kis feketelőport. Gavril felhorkant. – Vagy legalábbis majdnem. – Honnan a pokolból jöttek? – kérdezte Tániel. – Mióta vagyunk a hegyen, hat napja? – Hét – válaszolta Gavril. – Amikor elindultunk, még nem voltak itt. Gavril vállat vont. – Én túl részeg voltam, hogysem észrevettem volna őket. – Nem voltak itt – ismételte meg Tániel határozottan. – A háborút – végzett magában egy gyors fejszámolást – kevesebb mint három hete kiáltották ki. Hogy tudták ennyi idő alatt összeszedni a teljes hadsereget? És miért itt vannak, ha egyszer a Szurkov-átjáró könnyebb célpont? Hirtelen mindenki Bóra nézett. – Julene – mondta Bo egy szippantással.

– Nem – rázta a fejét Tániel. – Kizárt, hogy tudott volna a hadseregről. Öt héten át végig velem volt. – Ez nem az ő hadserege – így Bo. – De le merem fogadni, hogy használni fogja. – Hogyan? – A tervei egymásra épülnek. – Bo kerülte Tániel tekintetét. – Egyszer elkottyintotta, hogy jól ismerik őt a kez udvarban. – Nem fogjuk megtalálni a holttestét, ugye? Bo a fejét rázta. – Egyébként is a kez oldalra zuhant. – Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Tániel. – Elfoglaljuk a helyünket a Hegyőrségben, és azt tesszük, amit a Hegyőrség már ezer éve tesz – felelte Gavril, és kihúzta magát. – Megvédj ük Adrót. A délután közepére érték el az erődöt. Egy kis csoportnyi nő és férfi várakozott az északkeleti kapunál, közelebb pedig három nő sietett felfelé az úton. Tánielnek nem is kellett találgatnia, hogy kik azok. A Kiváltságosakat mágnesként vonzotta az ellenkező nem. A legtöbbek szerint ez a képességeikből és az erejükből eredt. Köztudomású volt, hogy a Mással való folyamatos interakcióik elképesztő szexéhséget korbácsolnak fel bennük, így aztán alig volt olyan Kiváltságos, különösen a férfiak közt, akinek ne lett volna háreme. Bo sem volt kivétel. Egy durva legyintéssel elhessegette a nőket és a kérdéseiket, és elment Fesznikkel meg egy másik, Mózes nevű Őrrel, akik egy szót sem szóltak Tánielékhez. Ka-poel egyszer csak eltűnt, és Tániel egyedül maradt Gavrillal. – Jobban meg akarom szemlélni azt a hadsereget – mondta Gavril. Tániel követte őt a bástyán át. Neki is alaposan szemrevételeznie kellett, hogy jelenthessen róla Tamásnak. Mindenütt munkások sürgölődtek. Tániel nem gondolta volna, hogy ennyi ember elfér a Hegyőrség bástyájában, és azon tűnődött, nem érkezett-e erősítés Adopestből. Őrök rohangáltak tébolyultan, legtöbbjük puskával vagy muskétával a kezében, de a nagy sietség ellenére nem tűnt úgy, mintha bárki is ténylegesen csinálna valamit. Az Őrség tökéletes állapotban volt, és már elvégeztek minden előkészületet. Most már csak várták a támadást.

Az erőd keleti fala egy ősrégi bástya volt, amelyet a hegy körvonalait figyelembe véve terveztek. A tüzérségi hadviselés sajátossága, hogy a várost viszonylag könnyen lehet ívesen zuhanó lövedékekkel bombázni, de maga a fal szinte érinthetetlen. A bástya lőállásait telepakolták rögzített ágyúkkal – annyival, amennyi csak befért. Lépni is alig lehetett tőlük. Tániel és Gavril kimentek a bástya legkiugróbb pontjára, ahonnan belátták az egész hegyoldalt, és Tániel önkéntelenül is elgondolkodott rajta, hogy mennyire vakmerőeknek kell lenniük a kez csapatoknak, hogy a Hegyőrségre fájjon a foguk. Több kilométer hosszú, éles kiszögellésekkel teli meredek lejtő volt az ágyúk és a kisebb fegyverek lőtávolságán belül, és csak egyetlen sima rész vezetett az erődhöz – maga az út. Az ellenség katonáinak azt leszámítva mindenhol meg kellett mászniuk a hegyoldalt, aztán pedig a falat, miközben fentről folyamatosan tűz alatt tarthatták őket. Tániel feltartott hüvelykujjal próbálta belőni a távolságot. – Van lent egy város, félúton a hegyen – mondta Gavril. – Mopenhague-nak hívják. Ott állították fel az előretolt táborukat. – Milyen messze van? – Légvonalban? Öt kilométerre. Pont az ágyúk lőtávolságán kívül. – De nem az én lőtávolságomon kívül. – Tániel kioszt néhány fejlövést, ha a harcok elkezdődnek, és akkor úgy másfél kilométerrel hátrébb kell majd költöztetniük azt a tábort. – Novi lábujjaira! – Gavril rosszallóan nézett le a hegyoldalon. – Azok az idióták. – Megragadta az egyik fiatal Őr vállát, és lemutatott a lejtőn. – Ki engedi őket ilyen közel? Már biztos a muskéták lőtávolságán belül vannak. Majdnem a külső erődnél! A fiú vállat vont. – Bocsánat. Csak most indultak meg felfelé. Senki sem adott tűzparancsot. Elküldtünk egy futárt Adopestbe, amikor a hadsereg megérkezett, de még nem érkeztek vissza utasítások. Tániel a lejtőnek azt a részét fürkészte, ahová az imént Gavril mutatott. Ellenséges katonák libasorban mozogtak fel-le a kiszögelléseken. Egyenruháik homokszínűek voltak, zöld szegélyekkel. Kez gyalogság. Fadarabokat és különböző szerszámokat cipeltek, és már a külső védelmi vonal alatt voltak. Amögött az adrói katonák csak bámulták őket.

– Pokolba – mondta Gavril. Kirohant a kapun, és le az úton, Tániel pedig felkapta a puskáját meg a tartalék lőporszaruját, és követte. A külső védelmi vonal hat kisebb erődből állt, amelyek a hegyoldalon lefelé sorakozó első kiszögellések sarkaiból nőttek ki. Mindegyikben volt egy rögzített ágyú és a kezeléséhez elegendő ember, plusz néhány puskás katona. Nemrég lapátolták le a havat az állásokról, az ágyúkat pedig az erődből hozták. Tániel úgy tippelte, hogy ez a védelmi vonal már vagy száz éve használaton kívül lehetett. Lemásztak a hegyoldal utolsó külső erődjéhez. – Ki a tizedes ebben az erődben? – kérdezte a katonákat Gavril, amint odaértek. Egy férfi felemelte a kezét. Tamás seregének kék egyenruháját viselte. Adopestből küldték fel erősítésként a Hegyőrséghez. Szkeptikusan nézett Gavrilra. – Én. Maga ki? – Egy Őr. Miért hagyja, hogy a Kéz lőállásokat állítson fel, és – átnézett a fal fölött – utászalagutakat ásson? Tániel a homlokát ráncolta. Miért dolgozna a Kez utászalagutakon? Túl messze voltak ahhoz, hogy aláássák a bástyát, a külső erődöket pedig kellő mennyiségű emberrel egyszerűen le lehetett rohanni – legalábbis ez volt a tábornokok leginkább bevett módszere. Ez a védelmi vonal pusztán arra szolgált, hogy előzetes tűz alá lehessen venni belőle az ellenséget, és amint az átjutott a lenti kiszögelléseken, a védők már vonultak is vissza az erődbe. – Nem kell ezt eltűrnöm magától – szakította félbe a tizedes Gavril szidalmait. – Lehet, hogy nem vagyok Őr, de attól még rangban maga fölött állok… akárki legyen is. Tániel nem tudta biztosan, Gavril milyen rangot tölt be. A Hegyőrségnek megvolt a maga rendszere. Rámutatott a mellkasára tűzött lőporos hordóra. – Én pedig rangban maga fölött állok – mondta. – Hallgasson rá. A tizedes dühösen nézett Gavrilra, noha az két fejjel magasabb volt nála, és kétszer annyit nyomott. – Nos, mit kellene tennünk? – kérdezte a tizedes. Tániel hallotta a nagy hegyi embert idegesen felmordulni. – Töltve van a puskád?

Tániel átadta neki a fegyverét. Gavril végignézett rajta, és elismerő füttyentéssel futtatta le az ujját a csövön. – Ez igen – mondta. Kihajolt a mellvéd mögül, és leadott egy lövést. Egy utász alig ötven méterre összeesett. A kez katonák fedezékbe rohantak. Gavril visszaadta a puskát Tánielnek. – A háború elkezdődött – közölte a tizedessel. – Szórják meg azokat a mocskokat, amíg nem menekülnek fejvesztve, vagy amíg fel nem hívnak ide egy Kiváltságost, hogy elintézze magukat. A tizedes Tánielre nézett, és megerősítést várt. – Csak rajta – mondta Tániel. Gavrillal visszaindult az erőd felé, mögöttük pedig szaggatott muskétatűz kezdett ropogni, amit aztán a kez katonák kiáltásai követtek. – Nem fogja egy Kiváltságos csak úgy, gondolkodás nélkül eltaposni ezeket az erődöket? – kérdezte Tániel. Mögöttük felharsant a könnyűtüzérség. – Csak rajta! – kiáltotta Gavril a következő erődnek. – Adjanak mindenkinek, aki lőtávolságon belül jön! – Tánielhez így szólt: – Az egész hegyoldalt, az erődök és a bástya minden tégláját védelmező varázslatokkal látták el, amikor megépítették. – De az több száz évvel ezelőtt volt – ellenkezett Tániel, és bizonytalanul pillantott hátra. A kez királyi társaság hamarosan megérkezik, ebben nem kételkedett. Vajon meddig lesz képes Bo feltartóztatni őket? Aligha sokáig. Ő csak egyetlen Kiváltságos. – Akkoriban erősebbek voltak a varázslatok – magyarázta Gavril. – Úgy tartják, hogy a Kiváltságosok ereje hanyatlott a lőpor felfedezése óta eltelt évszázadokban. Régen olyan védővarázslatokat voltak képesek létrehozni, amelyek aztán ezer évig kitartottak. Manapság ritka, hogy egy Kiváltságos védelme fennmaradjon a halála után. Úgy tűnt, Gavril sokat tudott a varázslókról és a dolgaikról. Tániel pár másodpercig a férfit fürkészte. Már alig emlékeztetett a részegre, aki egy hete vezette fel őt a hegyoldalon. Mózes, Bo és Fesznik a bástyában vártak rájuk, amikor elérték az erődöt. – Látom, elkezdted harcot – mondta Bo. Egy rongyot tartott az orrán és a száján. Tániel beleszagolt a levegőbe. A fekete lőporfelhők már

megindultak feléjük, és a helyzet csak romlani fog. Bo nem lesz jó színben, ha egyszer a tüzérség is rákezd. – Valakinek muszáj volt – válaszolta Gavril. Az Őrök rohanva érkeztek a lövöldözés hangjára, és nézték, ahogy az utászok visszavonulnak a hegyoldalon. – Hé, ti ott – kiáltott Gavril egy közeli csoportnak. – Készítsétek elő az ágyúkat, és biztosítsatok támogatótüzet. Munícióból nincs hiány, és nem akarom, hogy azok az utászok eljussanak a hegy mélyére. Bo és Mózes jelentőségteljesen egymásra néztek. – Szóval akkor átveszed a parancsnokságot? – kérdezte Mózes. – A pokolba is, dehogy. Csak előkészítem a terepet Jarónak. Hol van? Mózes megrázta a fejét. – Valami baj van vele. Sokkal betegebb, mint hittük, alig tud mozogni. Az orvos azt mondja, hogy talán meg sem éri a reggelt. Gavril tekintetébe egy pillanatra szomorúság költözött, amely aztán eltűnt egy hideg arckifejezés mögött. – Legyen hát. – Megpördült, és lemasírozott a mellvédek mentén. – Te ott! Hozd a golyókat. Több puskaporos hordót! – És ment tovább, sonkányi ökleit rázva vakkantotta parancsait. – Várjunk csak – szólalt meg Tániel. Ezek szerint Jaro volt az Őrparancsnok. – Ő a parancsnokhelyettes? – Őrparancsnok volt, mielőtt inni kezdett – mondta Bo. Mózes követte Gavrilt, Fesznik pedig elment puskát szerezni. – Nem mondom, jó hegyi vezető volt, de… komolyan? – Igen. Komolyan. – Bo megrázta a fejét. – Gavril, hát… nem az én tisztem elmondani. De ne aggódj, ő a mi emberünk. Á – tette hozzá, ahogy elnézett a mellvéd fölött. – Úgy látom, készen állnak visszavágni. Egy századnyi katona hagyta el éppen Mopenhague-ot, mögöttük pedig már sorakozott fel a következő, amögött pedig egy újabb. Úgy nézett ki, hogy egy korai rohammal fognak próbálkozni. Már sötétedni fog, mire elég közel kerülnek, hogy lövéseket adhassanak le. De a háború elkezdődött. – Következő! – szólalt fel egy férfi.

Nila a sor elejére csoszogott. A Nemesek házának lépcsőjén állt, az adrói hadsereg szívében, az új főhadiszállásukon. Valahol mögötte álltak egykor a guillotine-ok, amelyekkel kiirtották a nemességet, és bár már rég elvitték a kivégzőeszközöket, a vérfoltok megmaradtak egykori helyükön. A nap Nila vállát sütötte, a szél összekuszálta aranybarna fürtjeit. Hozzásimította a haját a fejéhez. Új ruhájában százszor gazdagabbnak tűnt, mint bárki más a munkanélküliek sorában. Az asztal mögött ülő férfi tetőtől talpig végigmérte. – Nem úgy nézel ki, mint akinek munkára van szüksége – jegyezte meg. Az adrói hadsereg kék egyenruháját viselte, mellkasán egy szállásmester személyzeti emblémájával a három szolgálati csík alatt. – Mosónő vagyok – mondta Nila felszegett állal. – Rendben tartom a ruháimat. – Mosónő, mi? Dole, keresnek A Munka Nemes Harcosai mosónőket? A szomszédos asztalnál ülő férfi végigmérte Nilát. – Nem – válaszolta. – A főnök azt mondja, már így is túl sok van nekik. Nila körbelengette a szoknyáját. – Úgy hallottam, hogy a hadsereg mosónőket keres. – A te külsőddel neked nem lenne szabad csatlakoznod a hadsereghez, leány. – A szállásmester hátradőlt a székében. – Egyszerűen rossz ötlet. – Úgy hallottam, jól fizetnek, ellátnak sátorral és minden mással. Tízszer annyit kereshetnék, mint egy katona. – Ez igaz – mondta a szállásmester. – De nem hencegnék vele a helyedben. A tehetségeseket a szakszervezetnél is jobban fizetjük. Biztos vagy a dologban? – Szükségem van a pénzre. – Nila a fejével arra intett, ahol egykor a guillotine-ok álltak. – Az utolsó munkaadóm elvesztette a fejét, és senki más nem fizet olyan jól. – Sokat hallom ezt mostanság. Ugye nem tartozol a királyhűekhez? Nila előrehajolt, és halkabban szólalt meg. – Az uram tizenegy éves korom óta naponta kétszer ágyba vitt – mondta annyi dühvel, amennyit csak bele tudott csempészni a hangjába. – Leköptem a fejét, amikor lehullt.

– Értem. – A szállásmester a tolla végét rágcsálta. – Van benned tűz. Valami azt súgja, hogy tudsz vigyázni magadra. De azért a tisztek mellé osztalak be. Velük biztonságosabb. Általában. Varrni tudsz? Azt hiszem, a tábornagynak szüksége van egy varrónőre. – Az tökéletes lenne – mondta Nila, és hetek óta először mosolyodott el őszintén.

21. FEJEZET

Tamás

arra ébredt, hogy levegőért kapkod. Felült, a könyökére támaszkodott, és lélegezni próbált. Mintha egy malomkő hevert volna a mellkasán. Lerúgta magáról a lába köré csavart lepedőket, és az ágy szélére helyezkedett. Mostanában az irodájában aludt, a Nemesek Házának felső emeletén, elhagyva a királyi szófa vastag párnáit egy egyszerű, de kényelmes katonai ágyért a helyiség sarkában. A strapabíró vászonágy az izzadságában úszott, akárcsak az ágyneműje és a haja. Átkarolta magát, mert hirtelen reszketni kezdett, ahogy lehűlt az izzadsága. Az erős holdfényben fürdő óra hajnali fél négyet mutatott. Visszatértek az álmai, megtörten és homályosan, akár a sok évvel ezelőtti emlékek. Keze megremegett, amikor eszébe jutottak, és nem a hideg miatt. Az álmaiban emberek haltak meg – katonák, akiket egész életében ismert, barátok és ismerősök, még ellenségek is. Mindenki, akit valaha ismert. Felsorakoztak a Délorom-hegy peremén, és egyenként eltűntek egy tüzes katlanban. Tániel is ott volt, noha az ő sorsa zavarosnak tűnt. Megborzongott. Hol volt Vlora ezekben az álmokban? Sabont látta belépni a vulkánba, de hol volt Olem? Tamás reszketve vett levegőt. Az erély ablakhoz ment, aztán csak állt ott, és nézte a teliholdat. Az éjszakai ég üres volt, leszámítva

egyetlen felhőcsíkot, amely tökéletes kört formált a hold körül. Tamás újra reszketni kezdett, méghozzá erősen, aztán a reszketés remegéssé vált. Mindkét kezével megtámaszkodott a falban, amíg el nem múlt. Egy ismerős nyüszítést hallva lenézett. – Hrusch – szólította meg a vadászkutyát. – Nincs semmi baj. Hol van Pokolkac… – Elharapta a szót, és a név eltűnt egy önkéntelen köhögésben. – Ja, igen. Bocs, pajtás. – Lehajolt, és odanyújtotta kezét a kutyának. – Hamarosan elviszlek majd vadászni. Hogy kicsit kikapcsolódj végre. Tamás megtalálta a papucsát, és ujjaival végigtúrt a hajában. Felvette a háziköntösét, és a fénytől hunyorogva tárta ki a folyosóra nyíló ajtót. Olem megmoccant a mellette álló székben. Vele szemben Vlora ült egy másikban, a puskájára támaszkodva szuszogott álmában. A folyosó távolabbi részében két őr várakozott egy lámpafény alatt. Parancsnokai megkettőzték az őrséget a Felügyelő merényletkísérlete óta. – Uram – köszöntötte Olem, és elnyomott egy cigarettát a széke karfáján. – Hát maga sosem alszik? – Nem, uram. Ezért vett fel. – Vicc volt, Olem. – Gondoltam. – Minden csendes? – Nagyon, uram. Egyetlen neszt sem hallani. – Olem hangja halk és szelíd volt. Tamás Vlora felé biccentett. – Ő mit csinál itt? – Aggódik önért, uram. Tamás felsóhajtott. – Jól van, uram? Tamás bólintott. – Rémálmok. – A nagymamám mindig azt mondta, hogy a rémálmok rossz ómenek. Tamás a katonára meredt. – Köszönöm, ettől sokkal jobban érzem magam. Megyek, eszem valamit. – Azzal elindult a folyosón.

Olem hagyott neki egy kis teret, és tíz lépés távolságból követte a lépcsőn. Az út a hat emelettel lejjebb lévő konyhába sokkal hosszabbnak tűnt ilyen sötét folyosókon, és Tamásnak el kellett ismernie, hogy Olem jelenléte megnyugtatta, amikor az ajtóban lévő árnyékok a képzeletével játszottak, és kinyúltak felé a sötétségből. Egyszer meg is ijedt, mert azt hitte, az egyik sarokban egy Felügyelő kuporgó alakját látja. Amikor jobban megnézte, kiderült, hogy csak egy széntüzelésű kályha az. Tamás remélte, hogy talál valami maradékot a tegnap esti vacsorából, és pár percen belül már újra a szobájában lesz, ám amikor közeledett a konyhához, sütők halvány ragyogását látta, és friss kenyérillatot érzett. Összegyűlt a nyál a szájában – biztos jele annak, hogy Mihali főztje közelében volt. Belépett a helyiségbe, de megtorpant a nem várt látványtól. Az egyik sütőnél két nő állt, egy hatalmas, szekérkerék méretű lábas fölött dolgoztak, tojásokat törve bele, és félredobva a héjukat. Mihali közvetlenül mögöttük állt – és valóban közvetlenül –, teste hozzányomódott a nőkéhez, és egy-egy keze fürgén mozgott mellettük a lábas fölött. Hozzáadott a tartalmához egy kis sót, aztán egyik kezével lenyúlt, és némi vihogást csalt ki az egyik nőből, majd a kéz ismét előkerült, benne egy késsel és egy egész zöldpaprikával, amit gyorsan beleszeletelt a lábasba. Tamás megköszörülte a torkát. A lányok riadtan fordultak meg, szemük tágra nyílt, amikor meglátták Tamást. Jókora derékbősége ellenére Mihali kecsesen lépett el tőlük, és elvigyorodott. – Tábornagy! – mondta. Kezét kötényébe törölte, megpaskolta mindkét lány arcát, majd odament Tamáshoz. – Úgy látszik, nincs túl jó éjszakája. – Úgy látszik, magának viszont az van – válaszolta Tamás. – Most már mindent láttam: csábítás omlettel. A gyenge fényben nehéz volt pontosan megállapítani, de Mihali mintha elvörösödött volna. – Pusztán kora reggeli leckék, tábornagy. Bellony és Tasha a legígéretesebb tanítványaim. Kiemelt figyelmet érdemelnek. – Tanítványok? – kérdezte Tamás. – Azt hittem, asszisztensek. – Minden asszisztens tanítvány is egyben. Ugyan mi hasznuk van, ha nem tanulnak? Minden mesternek fel kell rá készülnie, hogy

felülmúlják, ahogyan az apámmal is megtörtént. Egy nap valaki az enyémnél is csodálatosabb étkeket készít majd. Talán éppen valamelyikük. – Ezt kétlem. – Tamás a két nőre pillantott. Az egyik idősebb volt, a harmincas éveiben járhatott, és pont ott kerekedett, ahol kellett neki. A másik fiatalabb és kissé teltebb volt, arcán gödröcskék ültek. Jobban figyeltek Mihalira, mint a lábasra, olyan arckifejezéssel, amilyet Tamás csak kétfajta emberen látott: fiatal szerelmesekén és vallásos talpnyalókon. Tamás azon tűnődött, ők melyik fajtába tartozhatnak. – Rosszul aludt? – kérdezte Mihali. Tamás vállat vont. – Rémálmaim voltak. – Inkább rossz ómenek. Olem lágy hangon szólalt meg az ajtóból. – Én is ezt mondtam neki. Mihali fürkészőn végigmérte Tamást. – Meleg tej – mondta. – Az nálam sosem vált be. Maga sosem alszik? Hajnali három óra van. – Háromnegyed négy – javította ki Mihali, noha a konyhában nem voltak órák. – Már gyerekkoromban is kevés alvást igényeltem. Papa azt mondta, hogy ez a bennem lévő isteni szikra miatt van. – Az apja hitt magának? – kérdezte Tamás. – Nem akarok udvariatlan lenni, de úgy mesélte, hogy az apja meghagyta, hogy ne beszéljen másoknak arról, hogy maga az újjászületett Adom. – Semmi probléma. – Mihali odalépett egy üres asztalhoz, és köténye zsebeiből elővett egy sor kicsi, fűszeres agyagpalackot. Nem voltak rajtuk címkék, mégis egy meghatározott sorrendben pakolta őket az asztalra. – Hitt nekem. Csak tudta, hogy milyen problémákkal kellene szembenéznem, ha a kilétem köztudomásúvá válna. – És most? – kérdezte Tamás. – Nekem elárulta, és azt hiszem, már terjedőben van, hogy minek vallja magát. – A két nőre nézett. Miről volt szó? Vallásos rajongásról vagy szerelemről? Vagy mindkettőről? Még mindig Mihalit nézték, amíg egyikük észre nem vette, hogy az omlett füstöl, és akkor egy rémült kiáltással megfordult. Mihali ajkán mosoly játszott. Elővett egy mozsárt és egy mozsártörőt, és elkezdte összedolgozni a fűszernövényeket.

– Hogy minek vallom magam? Maga nem hisz nekem, ugye? – Nem… nem tudom – válaszolta Tamás. – Nem könnyű elhinni. Láttam, hogy mit csinál az étellel – hogy a semmiből teremti elő. Sosem hallottam még efféle mágiáról. És láttam maga körül a Fortélyosok ragyogását is. Mihalit ez meghökkentette. – Észrevette? – Nos, igen, hiszen éppen Olem és énelőttem végezte a dolgát. – Ó. Azt senkinek sem lenne szabad látnia. Általában jobban odafigyelek rá. Papa még gyerekkoromban figyelmeztetett rá, hogy rejtsem el a ragyogásomat, mert ha a királyi társaságok vagy az Egyház tudomást szerez rólam, akkor eljönnek értem. Tamás a hazugság jeleit kereste Mihali arcán. A séf a munkájára koncentrált, és addig dolgozott a fűszernövényeken, amíg elégedett nem volt a végeredménnyel. Elővett némi sötét port, és hozzáadta a keverékhez. – Tasha – szólította meg az egyik nőt. – Melegíts egy kis kecsketejet, kérlek. – Én azt hittem, szándékosan csinálja – mondta Tamás lassan. – Talán azért, hogy meggyőzzön minket az… isteni mivoltáról. Mihali félénken rámosolygott. – Sosem voltam egy felvágós isten. Azt meghagyom Kresimirnek. – Továbbá Adrótól nagyon idegen étkeket szolgált fel – folytatta Tamás. – Az Adotengerben például nincsenek angolnák. Úgy használja a drága fűszereket, mintha csak vizezett liszt lennének. Szolgáltam egy darabig Gurlában. Tudom, hogy ezeknek a dolgoknak megvan az áruk, és azt is tudom, hogy Ondrausz nem engedélyezi, hogy ekkora pénzeket költsön élelemre. Ez a maga Fortélya? Ételt teremteni a semmiből? Mihali vékony bajuszát vakargatta. – Igen, elég nyilvánvalóvá tettem, ugye? Lehet, hogy… el kellene rejtenem? – Talán. – Mihali Fortélyos volt, ez kétségtelen. Tamásnak egy nap még szüksége lehet a képességeire. Fogadja be az őrült séfet? – Jobb lenne némi óvatosság. Elővigyázatosságból. – Megkérdezhetem, miről szólt az álma? – Amikor felébredtem, még emlékeztem rá – felelte Tamás. – De most már kezd eltűnni. Azt hiszem, mindenki, akit valaha ismertem

(nem, nem mindenki, de a legtöbben), a Délorom peremén álltak, aztán beleugrottak a hegybe. A fiam is ott volt, habár nem tudom, hogy mi történt vele, és… – Elhallgatott, ahogy egy emléktöredék visszatért hozzá. – Valaki ott állt velünk a peremen. Valaki, akit sosem láttam korábban. Szeme tüzes volt, haja arany csillogás. Mindenkit siettetett, hogy ugorjon, és kést tartott Tániel torkához. – Mondhatok valamit? – kérdezte lágyan Mihali. Tamás közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja. – Természetesen. Mihali elvett egy csészét az egyik nőtől. – Köszönöm, Tasha. Figyeltem a várost. – Mihali hozzáadott a meleg tejhez a fűszernövény-keverékéből, kövér ujjával elkeverte benne, majd átnyújtotta a csészét Tamásnak, aki szinte szórakozottan kortyolt bele. Szeme elkerekedett. Egyszer-kétszer kóstolt fatrasztai csokoládét, de túl keserűnek találta. Ez hasonló, de édesebb volt, forró, paprikás ízzel. A fűszer égette a nyelvét, a gyógynövények pedig megnyugtatták, és az ital oly melegséggel ömlött le a torkán, akár a legfinomabb brandy. Felhajtotta az egész csészét, az utolsó cseppig. – Veszély és árulás ólálkodik mindenfelé – mondta Mihali. – Adopest egy fortyogó üst, amelynek le kell hűteni a hőmérsékletét, vagy különben túlfolyik. Még mielőtt Kresimir megérkezik. Azt hiszem… azt hiszem, fel kell készülnöm a testvérem fogadására. Jó éjszakát, tábornagy. Tamás lenézett, ahogy Mihali elvette tőle a csészét. Aztán mintha nagyon távolról hallotta volna a séf hangját. – Fel kell vinnie őt az ágyába. Most már nem lesz problémája az alvással.

– Adamat, öreg barátom! Ricard Tumblar kitárt karokkal állt egy kis iroda ajtajában. Megváltozott az elmúlt években, amióta Adamat nem látta. Sűrű, göndör, barna haja visszahúzódott a koponyája közepéig, és ősz szálak vegyültek bele. Szakállát a fatrasztai telepesek divatjának megfelelően, hosszúra növesztette. Drága teveszőrkabátja gyűrötten állt rajta, mintha csak abban aludt volna, és a nyakkendője is ferdén lógott. – Örülök, hogy látlak, Ricard – üdvözölte Adamat.

Ricard fültől fülig elvigyorodott, megragadta Adamat vállát, és úgy nézett rá, mint egy rég elvesztett testvérre. – Hogy vagy? – Elég jól – válaszolta Adamat. – És te? – Semmiképpen nem panaszkodhatok. Kérlek, ülj le. – Azzal bevezette Adamatot a szétszórt könyvekkel, félig üres brandys üvegekkel és piszkos tányérokkal teli irodába. Lesöpört egy rakás újságot egy székről, és az íróasztala mögé lépett. Kis erőlködéssel kinyitott egy ablakot. – Coel! – kiáltott ki rajta. – Coel, hozz nekünk egy kis bort. Egy üveg Pinnyt! És két poharat. Ne, legyen inkább két üveg. Becsukta maga mögött az ablakot, de a helyiség addigra megtelt az Adotenger döglött halainak és sós vizének szagával. Ricard elfintorodott, elővett egy gyufát a mellzsebéből, és meggyújtott vele egy félig elégett tömjént az asztala feletti polcon. – Nem bírom elviselni ezt a szagot – mondta. – Áthat mindent, pedig nyolcszáz méterre vagyunk a kikötőtől. De hát, mit lehet tenni? – Vállat vont. – Itt kell lennem, az események sűrűjében. – Remek híreket hallottam a szakszervezettel elért eredményeidről – mondta Adamat. Nem sokkal azután, hogy befejezték az iskolát, Ricard megalapította az első szakszervezetét. Kudarcot vallott, ahogy féltucatnyi másik is, talán a munkaerő hiánya miatt, talán azért, mert leállíttatták a rendőrséggel. Ricard ötször került börtönbe, de a kitartása kifizetődött, és öt évvel ezelőtt Manhouch legalizálta a Kilencek első szakszervezetét. Ricard mosolya, ha lehet, még jobban kiszélesedett. – A Munka Nemes Harcosai. A Választások óta három képviseletet nyitottunk, és már tárgyalunk a városi tanácsokkal, hogy hat továbbit nyithassunk az év végéig. Több mint százezer tagunk van, és a statisztikusaim szerint ez csak a kezdet. Pár év múlva akár egymillió tagunk is lehet, vagy még annál is több. Szakszervezetbe tömörítettük a kohászatot, a kokszosítást, a bányászatot: Adró összes nagy iparágát. – Nem az összest – vetette ellen Adamat. – Úgy hallom, a Hrusch út nem akar beállni a sorba. Ricard felhorkantott. – Az átkozott fegyverkovácsok nem akarnak szakszervezetbe tartozni.

– Nem hibáztathatod őket. Már most is ők állítják elő a Kilencekben használt fegyverek felét. Nem aggódnak a konkurencia miatt. – De ha beszállnának, az egész világnak ők gyártanák a fegyvereket! A szervezettség a kulcsa mindennek. Áh, mindegy! Most leginkább a Feketefa Máglyán és a Deliven áthaladó csatorna miatt vagyunk izgatottak. Ha elkészül, közvetlen út köti majd össze Adrót az óceánnal, és akkor semmi sem szab többé határt a termelésünknek. – Hirtelen elfintorodott. – De egek, milyen érzéketlen vagyok, hogy így dicsekszem neked a sikereimről… – Ricard szavai kínos csendbe torkolltak. Adamat hanyagul legyintett. – Az én dugába dőlt üzletemre célzol? Ne is törődj vele. Eleve szerencsejáték volt az egész, én meg rosszul fogadtam. Foghatnám a papír árára vagy a masszív konkurenciára… – Vagy a felrobbanó nyomtatógépre. – Vagy arra. De a családom és a barátaim még megvannak, szóval gazdag ember vagyok. – Hogy van Faye? – Jól. Vidéken van, amíg a dolgok stabilizálódnak a fővárosban. Ami azt illeti, fontolgattam már, hogy majd csak a háború végeztével hívom vissza. Ricard bólintott. – A háború maga a pokol. Egy vézna kezű, lehasznált öltözékű fiatalember lépett be az irodába egy üveg borral és két kristálypohárral. – Azt mondtam, hogy kettőt, te átkozott – szidta le Ricard. A fiatalembert nem hatotta meg Ricard kiabálása. – Csak egy üveggel maradt. – Egy nagy csattanással leejtette a tálcát Ricard asztalára, majd sietősen visszavonult, elhajolva Ricard legyintése elől. – Lehetetlen normális szolgálót találni – mondta Ricard, ahogy megfogta a billegő palackot. – Valóban. Ricard töltött a borból. A poharak piszkosnak bizonyultak, de az ital hűtött volt. Mindketten megittak két pohárral, mielőtt újabb szó esett köztük. – Tudod, miért vagyok itt? – kérdezte Adamat.

– Igen. Tedd csak fel a kérdéseidet, nem vagyok én sértődős piperkőc. Tudom, hogy végezned kell a munkádat. Ez megkönnyebbülés, gondolta magában Adamat, és előredőlt a székében. – Van bármiféle okod arra, hogy holtan tudd Tamás tábornagyot? Ricard a szakállát vakargatta. – Gondolom, igen. Az utóbbi időben arról morgott, hogy csökkenteni akarja a szakszervezet méretét. Szerinte túl gyorsan teszünk szert túl nagy hatalomra. – Széttárta a kezét. – Ha úgy dönt, hogy korlátozza a munkaerőnket, vagy erősen megadóztatja a bevételünket, azzal komoly problémát okozhat a Harcosoknak. – Elég nagyot, hogy érdemes legyen megölni? – Abszolút. De az embernek mérlegelnie kell az előnyöket és a kockázatokat. Tamás eltűri a szakszervezeteket. Támogatja a létezésüket, annak ellenére, hogy majdnem ezer éven át illegálisak voltak. Manhouch csak azért engedte megalapítani a Harcosokat, hogy aztán kőkemény adókat vethessen ki ránk. Szerencsére eleget meg tudtunk kerülni, hogy a fennállásunk költséghatékony legyen. – Ha Manhouch uralma alatt is tudtatok működni, miért támogattad a puccsot? – Manhouch néhány könyvelője kezdett jobban ránézni a számainkra, és rájöttek, hogy közel annyi adót sem szedtek be tőlünk, mint amennyit terveztek. Így aztán a tanácsadói arra bátorították, hogy teljesen oszlassa fel a szakszervezetet. A nemesség gyűlölt minket. Gyűlölik, ha többet kell fizetniük a munkásoknak, még akkor is, ha ez nagyobb termelékenységgel jár. Még ha Manhouch nem is oszlatott volna fel minket, az Egyezmények kez kolóniává formálták volna Adrót, ami azt jelentette volna, hogy én és a többi szakszervezeti vezető börtönbe kerülünk, vagy még rosszabb sorsra jutunk, a Harcosokat pedig így is feloszlatják, és elkobozzák a tulajdonunkat. – Azt mondtad, kockázatos lenne számodra Tamás megöletése? – Kérdéseket vetne fel. Lady Winceslav elvisel engem. Az ispán gyűlöl, mert a könyvelőim majdnem olyan jók, mint az övéi, a diocel pedig már kétszer kiközösített. Prime Lektor szerint bolond vagyok, a Tulajdonos pedig… nos, a Tulajdonos élvezi a szakszervezettől kapott megvesztegetési pénzeket. Ha Tamás meghalna, csak két támogatóm maradna a tanácsban, és azok is ellenem fordulhatnának.

Adamat belekortyolt a borába. Talán az egyikük már ellened is fordult, gondolta Adamat, ahogy eszébe jutottak Lady Winceslav szavai. – Úgy hallom, delegációt küldtél Ipille-hez. Ricard hátradőlt. – Kitől hallottad? – Jobban ismersz, semhogy feltedd nekem ezt a kérdést. – Pff. Te és a forrásaid. Néha elfelejtem, hogy szinte mindenről tudomásod van. Még olyanokról is, amik a legnagyobb titokban történnek. – Szóval tényleg delegációt küldtél hozzá? Ricard vállat vont. – Hát persze. Még Tamás sem tud róla. Nem mintha bármit is rejtegetnék – tette fel gyorsan a kezét. – Miért titkolózol, ha nincs rejtegetnivalód? – Adamat feszültté vált. Régi barát vagy sem, ha Ricard Tamás háta mögött dolgozik, a barátságuk könnyen elértéktelenedhet. – Ugye mondtam, hogy egymillió tagra számítunk? – Igen. – Nos, képzeld el, hogy ha ez megnövekedhetne tízmillióra. Vagy százmillióra. – A Kilencek összes munkásáról beszélsz. Ricard komolyan bólintott. – A Harcosok elküldtek Ipille-hez egy kis delegációt. Megjegyzem, nem afféle alattomos szándékkal, hogy kiárusítsák Adrót. Csak egy szándéknyilatkozattal, hogy a Harcosok terjeszkedni akarnak Adrón kívül, szerte a Kilencekben. Köztudott, hogy Kezben jóval többen élnek, mint itt, de az iparunkkal nem tudnak versenyre kelni. Felajánlottunk nekik néhány ösztönző apróságot, ha engedik, hogy képviseletet nyissunk az egyik városukban. – Értem – mondta Adamat, és a borospohara belsejét vizsgálgatta. Tökéletesen értette, hogy miért intézte Ricard titokban az ügyet. A háborúval a háttérben Tamás még csak a lehetőségét sem tűrhette el, hogy valaki segít Keznek. Kez pedig, elsősorban mezőgazdasági országként, rengeteget nyerhet a szakszervezetektől. Még hozzászokóban voltak az iparhoz, nem úgy, mint Adró, így aztán jókora népességük ellenére technológiai és termelési téren is el voltak maradva

tőle. Ha a Harcosok megvetik a lábukat Kezben, az adrói termeléssel kapcsolatos szakmai tudás is megy velük. Ahogy Ricard mondta, Kez nem tudott versenyre kelni Adró iparával. Egyelőre. – Kaptál már választ? Ricard elfintorodott. Körbenézett az asztalán, aztán a polcain, és végül egy félig megevett kenyér alatt megtalálta, amit keresett. Odadobta a papírt Adamat ölébe. Kez királyának, Ipille-nek a pecsétjét viselte. Adamat átfutotta a tartalmát. – Nemet mondtak. – Méghozzá durván. A szíjuknál fogva dobták ki az embereimet a palotából. A kezek bolondok. Idióták. Még mindig az előző évszázadban élnek, miközben a világ többi része már a következőre tekint. Átkozott nemesek. Adamat ezen elgondolkodott. Ennek a nyomnak mindenképpen annyi. Már ha a felszín alatt nem folytak további tárgyalások – és az ilyesmi nem volt példa nélküli. Adamat mélyebbre ás majd, ha kell. Ricard annyira azért nem volt jó barát, hogy Adamat ne vegye észre, ha a meséje nem áll össze. Ricard kitöltötte a bor maradékát a palackból, amelyet aztán letett az asztalára, és megpörgetett. – Maies elhagyott múlt hónapban, rögtön a puccs után. Maies volt a hatodik felesége az utóbbi húsz évben. Adamat azon tűnődött, most mit követhetett el a barátja. – Jól vagy? Ricard a pörgő palackkal szemezett. – Megvagyok. Egy kikötőhöz közeli irodának megvannak az előnyei. Találtam egy ikerpárt… – Kezét kitárta maga előtt. – Bemutathatlak nekik, ha… Adamat félbeszakította: – Boldog házasságban élek – és szeretném, ha így is maradna. – Ricard nem volt az az osztozkodós fajta. Adamat nem értette ezt az ajánlatot. – Mit gondolsz a többi tanácstagról? – változtatta meg a témát. – Nem érdekel, hogy kedveled-e őket. Az érdekel, hogy szerinted valamelyikük Tamás ellen ügyködik-e. – Charlemund – mondta Ricard habozás nélkül. – Az az ember egy barlangi oroszlán a tyúkólban. – Megrázta a fejét. – Hallottad már a

sztorikat a villájáról, ugye? Egy gyönyörvilla a leghatalmasabbaknak, éppen a város határain kívül. – Csak pletykák. Semmi több. – Ó, nagyon is igazak. Még én is beléjük pirulok, pedig nem vagyok egy ártatlan szűz. Bárki, akinek ekkora étvágya van, az egész országot magának akarja. Jegyezd meg ezeket a szavakat. – Van bizonyítékod? Valami konkrét gyanúd? – Nem. Persze hogy nincs. Charlemund veszélyes ember. Az Egyház máris a Harcosok ellen szónokol. Azt mondják, hogy Kresimir akaratával szállunk szembe, amiért nem állunk félre, és hagyjuk, hogy a nemesség mindnyájunkat halálra dolgoztasson a semmiért. Én ebbe nem ütöm bele az orromat. – Mi van Ondrausszal? – kérdezte Adamat. Ricard mozdulatlanná vált. – Vigyázz vele. Több, mint aminek látszik. Furcsa figyelmeztetés volt ez Ricardtól. – Nos, értesíts, ha birtokodba kerül valamilyen bizonyíték a fő-diocel ellen – kérte Adamat, és felkapta a kalapját. Ricard felemelte az ujját. – Várj. Eszembe jutott valami. Pár éve arról pletykáltak, hogy Charlemund belekeveredett valamiféle szektába. – Kezét a halántékához érintette. – Sehogy sem akar eszembe jutni a neve. – Egy szekta – hagyta rá Adamat udvariasan. Ricard erőlködött. Nyilvánvaló volt, hogy nem kedvelte a fő-diocelt. – Értesíts, ha eszedbe jut. Hozzáférésre lesz szükségem a könyveidhez és a szakszervezet minden ingatlanához a dokkoknál. – Hmm. Egy hadseregre lesz szükséged, hogy azokon mind átrágd magad. – Akkor is… – Ó, csak nyugodtan. Szólok a fiúknak, hogy ne zavarjanak téged, és hogy válaszoljanak a kérdéseidre. Adamat és SouSmith azzal töltötték a nap hátralévő, és a következő nap nagyobbik részét, hogy a dokkokban és a raktárakban nézelődtek. A körzetben szinte mindenki a Munka Harcosaihoz tartozott, úgyhogy Adamatnak sok kérdése volt. De mint gyanította, nem ment velük semmire, hiába beszélt több mint háromszáz emberrel. Találkozott gyanakvással, féligazságokkal, hazugságokkal és ujjal mutogatásokkal,

de az egész önmagába záródott, akár egy nagy kör. Ricardnak igaza volt – egy hadsereg kellett volna, hogy mindent kivizsgáljon. Az egyetlen, amit tényleg meg tudott erősíteni, az volt, hogy a kez ügynökök az Adotengeren és ezeken a dokkokon át jöttek be az országba. A második nap végén elugrott Tamás katonai főhadiszállására, és otthagyott egy nevekkel és hajókkal teli listát, hogy Tamás emberei kivizsgálják őket, de egyébként, ami a Tamást eláruló tanácstagot illeti, üres kézzel tért haza. Tudta, hogy a munkája segíthetett megakadályozni egy újabb merényletet, de akkor is olyan érzése volt, mintha sötét, cápákkal teli vízben turkálna. Ő egyetlen ember volt, Tamás ellenségei pedig bármikor, bárhonnan lecsaphattak.

22. FEJEZET

Az Őrharang kongása nyugtalan álomból riasztotta fel Tánielt, és

pillanatokon belül talpon volt. Felkapta az ágy mellől a puskáját, és az ajtóhoz rohant. Mire Ka-poel is elkezdett mocorogni a sarokban fekvő hálózsákjában, Tániel már kint járt, és levágtatott a lépcsőn. Elrohant az üres tiszti étkezde felfordított székekkel megpakolt asztalsorai között, és kiért az utcára. Csak azért állt meg, hogy felvegye az ingét, és megigazítsa a puskához tartozó felszerelését. Aztán felvette a csizmáját, és mire felállt, már a többi épületből is nők és férfiak özönlöttek az utcára. Tániel csatlakozott a bástya déli falához igyekvő csődülethez. – Hallottad a riasztást? – kérdezte Fesznik, ahogy odaért Tániel mellé. Megkedvelte Tánielt az utóbbi két hétben, amióta az lejött a hegyről Bóval, bár Tániel elképzelni sem tudta, hogy miért. Elvégre kitörte a fickó fogát, amikor hetekkel azelőtt pisztolyt nyomott a szájába. Tániel a szemét forgatta. Még szép, hogy hallotta. Fél Adró hallotta, és a harangok még mindig szóltak. – Ja – felelte. – Szerinted most jön a nagy roham? – Nem tudom.

A fiatal Őr túl lelkesnek tűnt a gondolattól. Mióta először tüzet nyitottak, csak ijesztgető lövéseket eresztettek meg az ellenség felé. A kez sereg egyszerűen csak beterítette a nyílt területet, és felkészült… valamire… a tüzérség hatótávolságán kívül. A Kiváltságosaik egyáltalán nem mutatkoztak – és ez bosszantotta Tánielt viszont Felügyelőkre bőven volt alkalma lőni. De hogy egyetlen golyóval megöljön egy Felügyelőt, az inkább a szerencsén, mint a képességein múlt. Tániel letelepedett a mellvéd mögött, és kényelembe helyezkedett. Felszippantott egy csipetnyi lőport, hogy az álmosság maradékát is elűzze magából, és a reggeli napra sandított. – A nap velük van – mondta Tániel. – Rohadékok – mordult fel Fesznik. – Mindig is tudtuk, hogy reggel fognak támadni. Az előnyük majd ellenük fordul délután, amikor fel kell nézniük a hegyoldalon, hogy lőni tudjanak. A nap még éppen hogy kezdett kikukucskálni a távoli dombok fölött. A reggeli levegő a nyár kezdetének ellenére hűvös volt. A hó már eltűnt az Orom szoknyájának aljáról, a déli oldalra felvezető út pedig lucskos volt – ha a kez csapatok elkezdenek megindulni felfelé, csuszamlós sártengerré válik. Tániel a kez stratégián tűnődött. A város harangjai elhallgattak mögöttük. Néhány ideges suttogást és zörgő felszerelést leszámítva csend telepedett a környékre. Agyúkat töltöttek meg, muskétákat készítettek elő. Férfiak és nehéztüzérség sorakozott a mellvéd mentén, épphogy annyi helyet hagyva egymásnak, hogy végezni tudják a dolgukat. Tániel nem irigyelte az ellenséget. – Kresimirre mondom – sandított rá Fesznik. – Elég emberük és lőszerük van, hogy az idők végezetéig rohamozzanak minket. – Próbálják csak meg – mondta egy női Őr Tániel mellett. Oldalra pillantott, mert mintha felismerte volna a hangját. Katerine volt, Bo egyik szeretője – komoly, magas és vékony teremtés, hollófekete hajjal és komor hanggal. Egyáltalán nem Bo esete. Tániel biccentett neki, és a nő viszonozta a gesztust. Tániel felszippantott még egy kis lőport, és mozgolódás után kutatott a lenti hegyoldalon. Attól, hogy lőpormágus volt, még nem zavarta kevésbé a reggeli nap ragyogása. Valaki megrántotta az ingujját. Kapoel állt mellette, és lefelé mutatott a lejtőn.

Tániel a lány ujja mentén végigpásztázta az alattuk lévő területet. És akkor meglátta. Lent, Mopenhague közelében. Mivel a katonák visszavonultak belőle a hátrébb lévő főhadiszállásukra, a város régen kiürült. Most azonban ismét nyüzsgéssel telt meg. Éjjel egy három emelet magas, fából készült tornyot emeltek benne egy szánra, amelyet egy egész csapat ökör készült elhúzni. Tániel szíve nagyot dobbant. – Egy Kiváltságos Torony – nyögte ki. Kinyitotta a harmadik szemét, hogy meggyőződjön róla. Olyan erős ragyogás vette körül a tornyot a Másban, hogy kioltotta az egyéb aurákat. – Csak egy rakás bot – szólalt meg Fesznik. – Egy jó ágyúlövés, és az egész szilánkokra robban. Ka-poel felhorkantott. Tániel még sosem látott Kiváltságos Tornyot, de határozottan érezte a lentit körülvevő mágiát. Katerine-en látszott, hogy aggasztja a dolog. Bizonytalanul nézett Tánielre. – Ebben inkább ne reménykedj – mondta ő. – A Kiváltságos Tornyok inkább állnak varázslatból, mint botokból. – Alaposan megvizsgálta az építményt. A harmadik szeme rátalált egy nagy színkavalkádra, amelyben ezernyi árnyalat mosódott egymásba. A torony sok száz fáklya fényével ragyogott, és ha ránézett, megfájdult tőle a feje. Becsukta a harmadik szemét. – Heteken át építettek bele védelmező varázslatokat. Valószínűleg jó régóta nem készült már ilyen torony. Egy egész királyi társaság kell hozzá, és amikor készen áll… – Jó, de mi a poklot csinál? – kérdezte Fesznik. Tániel ránézett. A fiatal Őr muskétájának csöve remegett. – Megvédi a hegyen felfelé nyomuló katonákat, és a rajta lévő Kiváltságosakat. – Még mindig nem látom. – Fesznik a szemét árnyékolva tekintett a távolba. – Nemsokára fogod. – Tániel felemelte a puskáját, és megpördült. – Tudod, hogy hol van Bo? Fesznik a fejét rázta. – Gavrillal – mondta Katerine. – A kapu fölött. A legnagyobb mellvéd a délkeleti kapu fölött húzódott. A főfalból vált ki, és húsz ágyúval és tüzérségi fegyverrel nyúlt ki a hegy oldala fölé. Tániel éppen a mellvéd közepén találta Gavrilt, ahogy leárnyékolt szemmel hajolt ki fölötte, mintha csak arra várna, hogy eltalálja egy

lövedék. Bo pár lépéssel mögötte állt, és a homlokát ráncolva nézett lefelé. – Kiváltságos Torony – mondta Tániel. – Tudom. Kíváncsi voltam, mire készülnek. Azt hittem, több emberre várnak. – Felmordult, és megigazította a gallérját. – Erre nem számítottam. – Még sosem láttam ilyet. Csak hallottam róla. – Meg is lepődnék, ha már láttál volna. Az utolsó Kiváltságos Tornyot, hát, úgy kétszáztizenöt éve csinálták, amikor kez erők ostromolták egy sah kastélyát Gurlában, ráadásul Adróval szövetkezve. – Bo felhorkantott. – Az adrói és a kez királyi társaságok együtt építettek fel három Kiváltságos Tornyot. Megnyerték nekik a csatát és a háborút is. – Miért volt szükségük rájuk? – kérdezte Tániel. Bo jelentőségteljesen nézett rá. – Mert a sah palotáját egy gurlai isten őrizte. Tániel hátán végigfutott a hideg, és ehhez semmi köze nem volt az időjárásnak. – Most viccelsz. Egy isten? – A királyi társaságok titkai, barátom. – Bo megkocogtatta az orra oldalát, és vágyakozó hangon hozzátette: – Egy fiatal isten. Fiatal és naiv. – Nem az a fajta sztori, amit megtalálsz a történelemkönyvekben – tette hozzá Gavril. Lemászott a mellvédről, zsebre vágta a távcsövét, és szembefordult velük. A hegyi emberek válogatott szőrméit viselte barna csizmával, és egy mellénnyel, amelybe alig fért bele széles mellkasa. A mellény régi és kopott volt, és Tániel szinte érezte rajta a port, mintha mostanáig egy szekrény hátuljában vagy egy láda alján hevert volna. Baloldalát a Hegyőrség emblémája díszítette: három háromszög, amelyekből középsőt, a legnagyobbat egy kör szegélyezte, a két kisebb háromszög pedig közrefogta. Egy Őrparancsnok mellénye. Gavril, a város részege volt az Őrparancsnok. Tánielt még mindig megrémisztette a dolog. – Mit gondolsz? – kérdezte Bo a lenti nyüzsgés felé biccentve. – Nem tetszik ez nekem. – Gavril borostás állát dörzsölte. Miután átvette az őrparancsnoki posztot, leborotválta a szakállát, ám az elég gyorsan visszanőtt, ő meg csak pár naponta vacakolt a levágásával. –

Egy Kiváltságos Torony azt jelenti, hogy ott van nekik lent a teljes királyi társaság. – Vagy valami még rosszabb – jegyezte meg Bo. – Julene – mondta Tániel. Komoran pillantottak egymásra. – Láttam, amikor elszabadította a mágiáját – tette hozzá Tániel. – Nagyon erős. – Ugyan – horkantott fel Bo. – Akkor visszafogta a magát. Nem láttál még semmit. – Akkor egyszerűen le fogja söpörni innen ezt az erődöt. – Nem érdekel, ki ez a nő – mondta Gavril. – De ilyen könnyen nem szabadul meg tőlünk. Ezt az erődöt vele egyidős varázslatok kötik a hegyhez. Beleszőtték minden egyes téglába és minden maréknyi földbe és sziklába. Ez a Hegyőrség. Bo bosszúsan nézett Gavrilra. – De őt sem kellene alábecsülni. Még ha meg is gyengült az ellenünk vívott harcban. Amennyit kapott tőlünk azon a hegytetőn, abba egy fél királyi társaság belehalt volna. Nem is beszélve a zuhanásáról. Valószínűleg egy krátert hagyott maga után ott, ahol a földbe csapódott. Morajlás söpört végig a mellvéden sorakozó katonák között. Tániel a peremhez lépett, hogy lenézzen róla, Gavril és Bo követték. Tániel belehunyorgott a napsütésbe, és látta, hogy a hegy lábánál nyüzsög az ellenség. Éjszaka az egész hadsereg feljebb jött, éppen a tüzérség hatótávolságáig. Az egész egy nagy, szervezetlen masszának tűnt, de ahogy Tániel figyelte, kezdte észrevenni benne a sorokat. És akkor meglátta a kez társaság zászlóit is. Akkorák voltak a királyi ház és a nemesség zászlóihoz képest, mint egy ágynemű egy inghez képest. Mágiával támogatva emelkedtek a kez csapatok fölé, és a szélre ügyet sem véve mutatták arcukat az Őrségnek. A zászlók egy fehér kígyót ábrázoltak egy gabonamezőn – ez volt a hatalom kez jelképe. A kígyó tekergett és mozgott, ahogy Tániel nézte – újabb varázslat. A kígyó szája kinyílt, és mérget köpött a hegyi erőd felé. Tániel Bóra pillantott. – Trükkök – mondta Bo. – Illúziók. Semmi veszélyes. Egyelőre. – Értem. A Kiváltságos Torony elkezdett felfelé mászni az úton. Mindkét oldalán katonák özönlöttek el mellette, masíroztak a dobosok

egyenletes, a hegyről visszaverődő ritmusára, miközben a hámok recsegése ezernyi ágyút húzó ló megindulását jelezte. Felharsant egy trombita. Megkezdődött a hegymenet. Eddig csak színlelt és tapogatózó támadásokra akadt példa: pár századnyi katona felrohant a mellvédig, majd visszavonult a hegy oldalába vágott utak szegélyezte kiszögellések viszonylagos biztonságába. Az adrói katonák többször is elhagyták a külső erődöket, de aztán mindig harc nélkül vették vissza azokat, miután az ellenség visszavonult. Tániel érezte, hogy ez már nem színlelés. Megkezdődött az igazi támadás. Mostantól nincs megállás, amíg az egyik oldal el nem pusztul. Valaki megrántotta a ruhája ujját. Ka-poel húzta őt arrébb, hogy a kezébe nyomjon egy hátitáskát. Akkora volt, mint egy ágyúgolyó, és pont olyan nehéz is. – Mi a pokol, Pole? Úh, mi ez? – Tániel letette a zsákot a földre, és belenézett. Annyi golyóval volt tele, amennyi egy fél harci egységnek elég lett volna. Homlokát ráncolva nézett Ka-poelra. – Kösz. A lány a szemét forgatta. Öklével a melléhez csapott – ezt a jelzést használta a Kiváltságosokra –, aztán egy puska elsütését mímelte. Tániel arcán lassan mosoly terült el, ahogy megértette a dolgot. – Mi az? – kérdezte Bo Ka-poel válla fölül nézelődve. – Golyók – válaszolta Tániel. Kivett egyet, és feltartotta a fénybe. Egy normál, hüvelykujj méretű, ólomból készült muskétalabdának tűnt, de közelebbről megnézve látni lehetett egy sötétvörös csíkot a közepén. Bo a golyó felé nyúlt, de Tániel elkapta előle. – Jobb lesz, ha nem érsz hozzá – mondta. – Ez egy vöröscsík. Bo szkeptikusan nézett a golyóra. – Egy mi? – Ezeket a golyókat megbűvölte egy Csontszemű: egy daníz varázsló. A fatrasztai háborúban használtuk őket, és egy csomó Kiváltságost megöltünk velük. – Hogy vannak megbűvölve? – kérdezte Bo, és tisztes távolságot tartva meredt a golyóra. – Úgy, hogy áthatoljanak a Kiváltságos pajzsokon. – Tániel Kapoelra mutatott a hüvelykujjával. – Őt kérdezd, ha a pontos részletekre vagy kíváncsi. Amennyire én tudom, elég sok energiát emészt fel az elkészítésük. – Tániel végigmérte Ka-poelt. Nem tudta róla, hogy képes

ilyen golyókat előállítani. Valódinak tűntek, a Ka-poel szeme alatti táskák pedig sok munkával töltött éjszakáról árulkodtak. Tániel ekkor jött rá, hogy egész héten alig látta a lányt. Tániel napkeltétől napnyugtáig a falon volt, és a Kezt figyelte. Bón az a fajta koncentráció látszott, ami harmadik szemének használatára utalt. – Azt mondtad, ne nyúljak hozzá – morogta, ahogy közelebbről is szemügyre vette a golyót. – Nagyobb kárt okoznak, mint, hogy is mondjam, szóval mint a lyuk, amit egy ember fejében ütnek? – Bizony. Egy fatrasztai Kiváltságos szerint érintésre égetnek. Nem örülnél neki, ha beléd kerülne. – Szóval nem kell pontos találatnak lennie – mondta Bo elgondolkodva. Kihúzta magát. – Miért nem hallottam soha ezekről korábban? – A Kez helyében te szeretnéd tudatni a világgal, hogy megbűvölt golyókkal át lehet ütni még a legjobb védelmedet is? A fatrasztaiak helyében szeretnéd, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, hogy mekkora előnyre tettél szert? – A fatrasztaiak komoly pénzekért árulhatnák ezeket a golyókat. Tániel szinte hallotta a Bo fejében kattogó fogaskerekeket. – Ja, aztán egy napon az egyik feléd száguldana. Bo elmosolyodott. – Valószínűleg így lenne, nem igaz? A helyedben én erről senki másnak nem beszélnék. Gavril odajött melléjük. – Tániel. A Kiváltságosok megmutatták magukat. Ideje munkához látnod. Neked is, Bo. – A nagydarab férfi felhorkant. – Azt akarom, hogy szabadítsatok rájuk mindent, amit csak tudtok, ahogy jönnek fölfelé. A csata mindjárt elkezdődik. Ágyúdörrenés szakította meg a szavait, Tániel füle csengeni kezdett. Pár másodperc múlva újabb dörrenés hallatszott, aztán még egy. – Szokjatok hozzá a hangjához – kiabálta túl Gavril a zajt. – A muníció az egyetlen, aminek nem vagyunk híján, úgyhogy éjjel-nappal bombázni fogjuk őket, amíg szét nem hasadnak az ágyúcsövek, vagy amíg a Kez pokolra nem küld minket. Tániel a reggel maradékát azzal töltötte, hogy Kiváltságosokat űzött fedezék mögé. A vöröscsíkok mindenhol áthatoltak a Kiváltságos

Torony nyújtotta védelmen, leszámítva a torony közvetlen közelét. A mágia ott túlságosan erős volt, és a vöröscsíkok éppúgy lepattogtak a láthatatlan pajzsról, mint a hagyományos lövedékek. A kez Kiváltságosok a torony köré zsúfolódtak, és felvették annak nehézkes haladási ritmusát. Volt, aki rá is mászott, és bizonytalan varázslatokat eresztett rá a hegyre tűz és villámlás formájában, de egyik sem jutott túl a külső erődökön. A Hegyőrséget védelmező mágia túlságosan erősnek bizonyult. A Kiváltságos Torony nagyjából délre tette meg a Mopenhague-tól az erődhöz vezető út háromnegyedét. Végül megállt az út egy többékevésbé sima szakaszán, egy sík terület mellett, amelyen egy zömök ház és egy latrina állt – egy utazóknak szánt pihenő a kiszögellések között. Ékeket helyeztek a kerekek mögé, az ökröket kikötötték, és sátrakat állítottak fel a torony árnyékában. A kez társaság felállította bázisát. Egész nap dolgoztak a folyamatos ágyútűz alatt. A levegő vibrált fölöttük, ahogy ágyúgolyók és kartácslövedékek záporoztak a mágiából szőtt pajzsra. A nap vége felé Tániel Bo mellett találta magát. Viselte a kesztyűit, de még nem reagált a kez társaság jelenlétére. Egy távcsővel, homlokát ráncolva vizsgálta a királyi társaság új pozícióját. – Pokolba – motyogta magában. – Ahogy megérezte Tániel közeledtét, eltette a távcsövet, és felé fordult. – A nő odalent van. – Julene? – kérdezte Tániel. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Bo a halántékát dörzsölte. – Egész nap nyitva tartottam a harmadik szememet. Jól rejtegeti magát, és a pokolba is, eleve nehéz egy-egy embert kiszúrni az alatt a pajzs alatt. Eddig kétszer láttam manifesztálódni az erejét, mindkétszer akkor, amikor a Torony elakadt. – Felhorkant. – A ribanc most csordát hajt. Az előbb láttam megint. Biztosan ő az. Csakis egy Predeii-nek van ilyen vakító fénye a Másban. – Mi van, ha egy másik is van odalent? – kérdezte Tániel. Bo olyan fehér lett, mint egy felhő. Nagyot nyelt, majd megfordult, és újra belenézett a távcsövébe. Aztán a következő pillanatban leeresztette, és odaköpött Tániel lába elé.

– Nagy szemétláda vagy, hogy ilyet feltételezel – monda, és megdörzsölte a szemét. – Most egész éjjel fenn leszek, és egy második Predeii-t fogok keresni. A fenébe is.

– Hogy a pokolba öljük meg? Lehetséges egyáltalán megölni? – Fogalmam sincs. – Te aztán tudod, hogyan korbácsold fel az ember önbizalmát, mi? – Tániel nem foglalkozott Bo rosszalló tekintetével. – Julene tényleg fel akar jönni ide, hogy megidézze Kresimirt? – Igen. Tániel már ötvenedszer tette fel ezt a kérdést, mert remélte, hogy Bo válasza megváltozik – de hiába. És mégsem tudott felhagyni a kérdezősködéssel. – Miért nem csinálta hetekkel ezelőtt? Ellopakodhatott volna mellettünk, és rég felért volna a hegyre. – Legutóbb a világ tizenhárom legerősebb Kiváltságosa kellett hozzá, hogy megidézzék Kresimirt – mondta Bo. – Ezúttal egy egész királyi társaságra lesz szüksége. – Ezért van itt a Kez. – Igen. – De miért segítenek neki? – Ki tudja, mit ígért nekik. Halhatatlanság? Hatalom? A Kilencek feletti uralkodás Kresimir oldalán? Írtál Tamásnak Julene-ről? – Igen. – És az apja azóta sem válaszolt. Miért? Az utolsó hírek egy hete jöttek Adopestből. Egy Felügyelő megpróbálta megölni Tamást, de nem járt sikerrel. Tánielnek fogalma sem volt róla, hogy az apja megsérült vagy tehetetlenné vált-e – vagy esetleg csak túl elfoglalt volt, hogy visszaírjon. Vagy még mindig azt tervezte, hogy küld valakit, hogy megölje Bót. Tániel mindennap egy másik lőpormágus érkezésére számítva pillantgatott a háta mögé. De nem jött senki. – Azt már most megmondom, hogy Tamás nem fogja elhinni ezt az egészet Kresimir megidézéséről – mondta Tániel. – Ahhoz ő túl földhözragadt. – De azért megírtad neki, ugye? – Persze hogy megírtam. Megírtam, hogy nem ölhettelek meg, mert szükségem volt a segítségedre a hegyen. Megírtam, hogy láttam a kez

hadsereget, és tudtam, hogy szükségünk lesz egy Kiváltságosra, hogy feltartóztassuk. – Noha csak akkor láttad meg a kez sereget, amikor már visszafelé jöttünk – jegyezte meg Bo. – De attól még hihető hazugság. – Az pedig az egyetlen olyan, ami működik is. – Kértem erősítést is – mondta Tániel. – Tamásnak legalább azt küldenie kell. – Helyes. Az egyetlen probléma egy efféle fojtóponttal, hogy csak bizonyos számú ember fér el benne. Ha annál többen vannak, az csak összezavarja a dolgokat. Beszélek Gavrillal. Ha lenne pár, a hegy adrói oldalán állomásozó századunk, folyamatosan tudnánk váltogatni a katonákat. Mind többet pihenhetnénk. Tániel és Bo pár percig csendben figyelték a kez hadsereget. Aztán Bo Tánielhez fordult. – Tamás tényleg a tűzzel játszik, ugye? – Úgy néz ki. – Van egy kérdésem. – Bo kissé vonakodónak tűnt. Tániel a homlokát ráncolta. Ugyan mikor tétovázott Bo feltenni neki bármilyen kérdést? – Igen? – Mi történt az anyáddal? A hivatalos történeteket ismerem. Diplomáciai küldetésre ment Kezbe, ahol aztán kémkedéssel és árulással vádolták meg, és gyorsan lefejezték. De tudom, hogy ennél többről van szó. Bo tudni akarta, miért robbantott ki Tamás háborút. – Nem meséltem el neked? – Sosem kérdeztem. Mindig úgy tűnt, hogy… vonakodsz beszélni róla. Tániel szólásra nyitotta a száját, de aztán nem találta a szavakat. Elakadt benne a levegő, a kezébe köhögött, és próbálta kipislogni a könnyeket a szeméből. Nem, soha nem beszélt róla. Még a legjobb barátjának sem. Igyekezett újra megtalálni a hangját. – Az anyám anyja kez volt, és ezt ürügyként használta, hogy évente egyszer, néha kétszer is ellátogasson az országba. Nemesi státusza miatt nem háborgathatták, annak ellenére sem, hogy szokásuk volt bebörtönözni a lőpormágusokat. Anyám minden alkalommal

megpróbált felkutatni egy lőpormágust, hogy kicsempészhesse Adróba, Tamás szárnyai alá, vagy túl a Kilencek határain. Nikslaus herceg rájött, és letartóztatták anyámat meg a nagyszüleimet, és mire ennek a híre eljutott Adróba, már mindhármukat megölték. Tániel megköszörülte a torkát. – Tamás követelte Manhouch-tól, hogy üzenjen hadat, de Manhouch nemet mondott. A korona olyan mélyen eltemette az egész ügyet, hogy senki még csak kérdezni sem mert róla. Apám több mint egy évre eltűnt, és amikor visszatért, arról pletykáltak, hogy merényletet kísérelt meg Ipille ellen. Ezt a pletykát épp olyan gyorsan elfojtották, mint azt, hogy anyámat tárgyalás nélkül kivégezték. – Az apád megpróbálta megölni Kez királyát, és megúszta? – kérdezte Bo színtelen hangon. – Sosem beszélt róla. Anyámnak volt két testvére, akik nagyjából ugyanakkor tűntek el, mint apám. Szerintem őket elkapták, Tamás pedig elmenekült, és azt állította, hogy semmi köze nem volt a merénylethez. – Tániel lőport szórt a csuklójára, és felszippantotta. Nagybátyjai csak homályosan éltek az emlékeiben. Még a nevüket sem tudta felidézni. – Számítanom kell rá, hogy utánam jön egy másik lőpormágus? – kérdezte Bo. Tániel örült a témaváltásnak. – Nem hiszem – válaszolta. – Itt van az egész Nagy Hadsereg meg a kez társaság nagyobbik része, és Tamás tudja, hogy szüksége van rád. Legalábbis addig, amíg a hadsereg vissza nem vonul. – Fantasztikus. – Bo kisajtolt magából egy halvány mosolyt, rácsapott Tániel vállára, és visszaindult a városba. Tániel az ujjaival játszott a puskán, és barátja hátát nézte. Bo vállai megereszkedtek, járása inkább csoszogásnak tűnt. Fáradt, döbbent rá Tániel. Bo számított a legjobb fegyverüknek a Kez ellen, és kezdett eltompulni. Ami a második legjobb fegyverüket illeti? Tániel szája kiszáradt. Komoly nyomás volt ez rajta. Az a fajta nyomás, amely alatt Tamás elemében lenne. Száz golyót vetne a levegőbe, és minden Kez Kiváltságost megölne a hegyoldalon. Neki kellene itt meresztenie a seggét.

Tániel a vállára dobta a puskáját, és visszaindult a mellvédhez. A régi módi szerint kellett csinálnia. Egyszerre egy golyóval. De mégsem, gondolta, elvégre ő Kétlövetű Tániel. Kettesével fogja csinálni.

23. FEJEZET

Tamás kilépett a hintójából, és mélyet lélegzett a vidéki levegőből. Olem már a kocsifelhajtón állt, egyik kezét az övén lógó pisztolya markolatán nyugtatta, másikat skarlát vadászkabátjának zsebébe dugta. Úgy tartotta az orrát a levegőben, a környezetet vizsgálva, akár egy őrkutya. Tamáshoz hasonlóan öltözött, skarlát kabátján és vadászsapkáján túl fekete, fűző nélküli csizma és sötét nadrág volt rajta, puskáját a vállán pihentette. A legelőkön végig kutyák ugatása visszhangzott. A vadászlak két domb között állt, egy köves patak mellett, Királyerdő szélén. Hatalmas épület volt több száz szobával, az adrói monarchia hagyományosan rossz ízlésének megfelelően. Eredetileg olyan helyi kövekből és tölgyekből építették, amilyenek már száz éve nem voltak megtalálhatók ezen a területen. Amikor nemrégiben felújították, téglahomlokzatot kapott. A kutyaól, egy méretében a királyi istállókhoz passzoló, kétszintes épület a déli legelőkön terült el. – Gyere, Hrusch – mondta Tamás. A vadászkutya leugrott a hintóról, és rögtön a földre tapasztotta az orrát, lelógó fülei port szántottak fel. Tamásba fájdalom hasított, amikor sok év után először Pokolkacaj nem ugrott ki Hrusch után a kocsiból. Az idei vadászaton nagyon sok minden volt másképp.

Tamás belépett a farmházba, és bizonytalan társalgások ideges nevetései ütötték meg a fülét. Ő volt az egyik utolsó érkező, és még csak egy tucat ember sem fogadta az előcsarnokban. – Nincsenek valami sokan, uram – jegyezte meg Olem. Egy komornyik helytelenítően meredt Olem cigarettájára, de a testőr nem is törődött vele. – Megöltem a vadászaton általában részt vevő emberek kilencven százalékát – mormolta Tamás. Az előcsarnokban lévő összes férfinak és nőnek külön biccentett. Néhány kereskedő és két nemes, akik elég alacsony rangúak voltak, hogy megússzák a Választásokat. Tavaly azoknak az embereknek a fakó nadrágját és sötét mellényét viselték volna, akik nem vesznek közvetlenül részt a vadászatban, idén viszont vadászszínekben pompáztak, mint mindenki más, csak hogy kitöltsék a létszámot. Ryze és Abrax dandártábornokok könnyed beszélgetést folytattak velük. Tamás váltott velük pár szót, és megköszönte nekik a királyhűek elleni szolgálataikat. Az alacsony rangú nemesek körében elhalt a társalgás, ahogy elhaladt mellettük. A sötét lovaglóruhába és skarlátgallérú fekete kabátba öltözött Lady Winceslav lesuhant a lépcsőn. – Tamás, örülök, hogy el tudott jönni – mondta. Mögötte Barat dandártábornok lófrált, egy mogorva és meggondolatlan fiatalember, akit Tamás állandóan képen akart törölni. – A világért sem hagynám ki – válaszolta Tamás. – Hrusch-nak kell egy kis kikapcsolódás, hogy elterelje a gondolatait. – Neve említésére a kutya félbeszakított a padló szaglószervi vizsgálatát, és ránézett. – Ahogy talán nekem is – tette hozzá. – Természetesen – mondta Lady Winceslav. – Akkor hát részt vesz a futásban? Tamás felhorkant. – Meg is fogja nyerni. Már tavaly is Pokolkacaj volt az egyetlen, aki meg tudta verni, és most, hogy a királyi falkák nincsenek itt, még csak nem is lesz neki kihívás. – Érezte, hogy a mosolya kezd lekopni az arcáról, és intett Lady Winceslav-nak, hogy menjenek arrébb. Amikor már egyedül voltak a folyosón, így szólt: – Ez egy komédia, Lady. A nő rábámult. – Nem az, és sértő, hogy ilyet mond.

– A király halott, és a vadászat az ő tradíciója volt. A legtöbben, akik részt vettek benne, maguk is halottak. – Tehát hagynunk kellene, hogy ez is velük haljon? – kérdezte a Lady. – Ne is tagadja, hogy maga is örömét leli ezekben a vadászatokban. Tamás felsóhajtott. Az éves Gyümölcsvölgyi Vadászat egy hatszáz évre visszatekintő hagyomány volt, amely a Szent Adom Fesztivál kezdetét jelölte. Tamás érzései vegyesek voltak. Szerette ugyan a vadászatot, azonban… – Rossz üzenetet sugall – mondta. – Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy nem cseréljük ki Manhouch-ot és a nemeseit még több nemesre. Márpedig a vadászat nemesi sport. – Nem hinném. Inkább adrói sport. Betiltaná talán a teniszt vagy a pólót is? Ez pusztán szórakozás. – A Lady megrázta a fejét. – Legközelebb majd be akarja tiltani az álarcosbálokat is, aztán meglátjuk, menynyire lesz népszerű, amikor a tél beköszöntével senki sem tudja mivel lekötni magát. – Olyat nem tennék. A feleségemmel egy bálban ismerkedtem meg. A nő együtt érzőn nézett rá. – Tudom. Nézzen körül, Tamás. Itt vannak néhányan Adró legnagyobb kereskedő családjaiból. Még Ricard és Ondrausz is eljöttek. A meghívásom nyílt volt, és egész Adopestnek szólt. – Mindenkinek? De akkor több ember lenne itt, ha másért nem is, hát az ingyen ételért. Lady Winceslav beleszippantott a levegőbe. – Tudja, hogy értem. Még néhány amatőr kutyatenyésztő is eljött Észak-Johalból. Felszabadított parasztok. Durva emberek, de a jelek szerint értenek a vadászkutyákhoz. – Egyik karcsú, enyhén ráncos ujjával megbökte Tamás mellkasát. – A Szent Adom Fesztivál nem kezdődhet el a Gyümölcsvölgyi Vadászat nélkül. Egyszerűen nem engedem. Na mármost, a nyomfektetők már végzik a munkájukat, a vadászat húsz percen belül kezdődik. Vigye Hrusch-t a startvonalhoz. Az istállómestertől majd kap lovat. Tamás és Olem megkapták a hátasaikat, és elindultak az ólokhoz, ahol a hivatalos vadászat kezdődik majd. Az egész mezőt beterítő, rendezett gyepre egy krétavonalat szórtak. Férfiak és nők százai ültek a lovaikon, egyesek pórázokon tartották a vadászkutyáikat, mások csak

szóval vezényelték őket, és néhány vagyonosabb résztvevőt gyalogos kutyamesterek segítették. Tamás elfoglalta helyét a sor végén. Több ember volt idekint, mint amennyire számított, és főleg több kutya. – A Lady tényleg komolyan mondta, hogy mindenkit meghívott. Az emberek fele még csak nem is visel vadászszíneket. – Magába fojtott egy megjegyzést. Pokoli idő volt ez a panaszkodásra. Nélküle még mindig a megfelelő színekből és a nemességből állna a vadászat. – Igen – mondta Olem. – Örülök, hogy egyáltalán bárki eljött. Szomorú lenne, ha vadászat nélkül kellene kezdeni a fesztivált. – Lady Winceslav fizetett magának, hogy ez legyen a véleménye? – kérdezte Tamás. Olem katona volt, aki a parasztságból emelkedett mostani pozíciójába. Nem kötődött a vadászathoz. Meglepettnek tűnt. – Nem, uram. – A fűbe pöckölte a cigarettáját, és azonnal sodorni kezdett egy újat. – Csak vicceltem, Olem. – Tamás körülnézett, és elfintorodott egy paraszt látványától, aki egy rühesnek tűnő kancán ülve vezetett két kutyát egy fakópiros kabátban, amely a vadászszíneknek még csak a közelében sem volt. Pár perc múlva megfújták a kürtöt, és eleresztették a kutyákat. Tamás könnyű vágtával indult, szemmel tartva a szag nyomában megiramodó, és a többi állatot maga mögött hagyó Hrusch-t. A kutyák hamarosan eltűntek az erdőben. Tamás a többi lovas elé vágott, amíg be nem ért a fák közé, aztán lelassított, és hagyta, hogy lehagyják őt. Lehunyta a szemét, és hallgatta a kutyák egyre távolodó ugatását. Megnyugtatónak találta. Egy idő után kinyitotta a szemét, és észrevette maga mellett Olemet. Lova Tamásé mellett ügetett, és a testőr egy sólyom éberségével fürkészte az őket körülvevő csalitost. Tamás lovakat látott előttük, és lovakat hallott mögöttük. A vadászok elkezdtek szétszóródni, hogy kiélvezzék az alkalmat, miközben a kutyák kifulladásig rohannak. A vadászat egész nap tart majd, vagy addig, amíg az egyik kutya utol nem éri az önkéntes nyomfektetőket, vagy el nem érik a versenyterület végét. Tavaly Pokolkacaj már a nap

közepén beérte az önkéntest, amivel egyrészt kivívta az adrói nemesség dühét a vadászat megkurtítása miatt, másrészt kiérdemelt Tamástól egy ököroldalast. Elhessegette a múltbeli vadászatok emlékeit, és Olemhez fordult. – Nem a maga hibája volt. Még több Felügyelőt küldenek majd rám, és maga nem sokat tehetne ellenük. Olem kezét lazán a pisztolyán tartva válaszolt. – Ne írjon le ilyen gyorsan, uram. Nagyobb kárt tudok tenni bennük, mint gondolná. – Természetesen – mondta Tamás szelíden. Olyan nyugodtnak érezte magát, amilyennek, talán már évek óta nem. Hagyta elkalandozni a gondolatait, élvezte a fákon keresztülfújó, hűsítő szelet és a napnak az arcát simogató melegét. Tökéletes, kék egű nap volt ez a Gyümölcsvölgyi Vadászatra. – Van egy kérdésem, uram – vágott Olem hangja a gondolataiba. – Ha a Kezzel kapcsolatos, hallani sem akarom. – Azon tűnődtem, uram, hogy mit fog tenni Mihalival? Tamás kirázta magát az ábrándjaiból, és bosszúsan nézett Olem hátára, ahogy a katona a vadont fürkészte. – Azt hiszem, visszaküldöm Hassenburba – válaszolta Tamás. Olem szúrós szemmel pillantott rá. – Na, ne, maga is? – fakadt ki Tamás. – A közkatonáktól elfogadom, hogy hozzánőttek, de magától nem. – Én is közkatona vagyok, uram. És éppen ön fejtette ki, hogy milyen értékes lehet Mihali, tekintve, hogy ételt állít elő a semmiből. – Félő, hogy magamra haragítom Claremonte-ot. Az elmegyógyintézet pártfogójával nem érdemes szórakozni, így, hogy ő a Brudánia-Gurla Kereskedelmi Társaság vezetője, semmiképpen sem. Azzal a salétromellátásunkat kockáztatnám, és ahogy jelenleg a háború jelenlegi áll, a lőpor fontosabb, mint az étel. – És mi lesz később? – Mihali őrült, Olem. Egy elmegyógyintézetben a helye. – Tamás gondosan megválogatta a szavait. – Kegyetlenség volna, ha hagynánk, hogy úgy éljen, mint egy normális ember. – Tudta, hogy szavainak van értelme, ám amikor kimondta azokat, mégis üresen csengtek. A homlokát ráncolta. – Az elmegyógyintézetben segíthetnek neki.

– Ellenőrizte már a neveket, amelyeket Adamattól kaptunk? – kérdezte Tamás, mert nem akarta folytatni az előző témát. Olem nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát, amiért a Mihali jövőjéről szóló beszélgetés ilyen hirtelen ért véget. – Igen, uram – felelte mereven. – Vizsgálódunk, de sajnos csak lassan haladunk. Őszintén szólva nincs hozzá elég emberünk, de Adamat megérzései meglehetősen helyesnek bizonyulnak. – Azt állította, mindazoknak a neveknek és hajóknak a listáját mindössze kétnapi nyomozással szerezte meg – mondta Tamás. – Az egész kikötői rendőrség csupán féltucatnyi kez csempészt tudott felmutatni a háború kezdete óta. Hogy dolgozhat Adamat ilyen gyorsan? Olem vállat vont. – Tehetséges. És nem vonatkoznak rá a rendőri munka korlátai. Nem visel egyenruhát, nem lehet megvesztegetni vagy megfélemlíteni. – Maga szerint megtalálja az árulót? – Talán. – Olem nem tűnt valami biztosnak a válaszban. – Jobb szeretném, ha több embert állítana rá. Nem kellene Adró sorsát egyetlen nyugdíjas nyomozóra bíznia. Tamás megrázta a fejét. – Ahogy maga is mondta, képes úgy dolgozni, ahogy a rendőrség nem. Nem bízhatom rá az ügyet senki másra. Mindenki, akiben igazán bízom (maga, Sabon, a lőportársaság), rendkívül fontos feladatokat látnak el, és egyiküknek sincs meg az a szakmai tudása, ami Adamatnak. Ha ő nem bukkan az áruló nyomára, akkor senki. Olem komoran meredt rá, szájának sarka megrándult, és Tamást hirtelen félelem öntötte el. – Adjon nekem egy írásos parancsot és ötven embert – javasolta Olem halkan. – Megtalálom az árulóját. Tamás az égre emelte a szemét. – Nem engedhetem, hogy húsbárddal és forró vassal essen neki a tanácsnak. Nem hagyna belőlük semmit, és az ellenségemmé tenné Adró legbefolyásosabb embereit. Sajnálom, Olem, de szükségem van magára, hogy megvédjen, a tanács másik öt tagjára (azokra, akik nem árulók) pedig szükségem van egy darabban. Tamás megfordult, ahogy ügető lovak hangját hallotta meg maga mögül.

– Pokolba is, pedig reméltem, hogy kellemes napom lesz. – Üdv, tábornagy – szólította meg Charlemund. A fő-diocel egyáltalán nem úgy festett, mint a Kötél embere. Büszkén viselte vadászszíneit a hátasán, amely legalább 60 kilóval nehezebb volt Tamásénál. Három fiatal nő követte; valószínűleg papnők, de lehetetlen volt biztosra megmondani, mivel ők is vadászszínekben pompáztak. Mögöttük Ondrausz, az ispán lovagolt. Az öreg fekete vadászkabátot és halvány nadrágot viselt, amivel jelezte, hogy nem vesz részt a vadászatban, noha sokkal nagyobb tartással és önbizalommal ülte meg a lovát, mint arra Tamás egy flancos könyvelőtől számított volna. – Hány vadászkutyával versenyez ma, Charlemund? – kérdezte Tamás. A fő-diocel azzal a savanyú ábrázattal nézett rá, amelyet a címét nem használó embereknek tartogatott. – Tízzel – válaszolta. – Bár, hogy őszinte legyek, három a hölgyekért száll harcba – mutatott a társaságára. – Kola, Narum és Ule papnők, ez itt Tamás tábornagy. Tamás kurtán biccentett nekik. Egyikük sem nézett ki húszévesnél többnek, noha mindhárman a papnők rangját viselték. Túl fiatalok voltak. És túl szépek. Ilyen vonzó nők nem léptek be az Egyház szolgálatába. Az ispán lovagolt oda Tamás mellé. – Ondrausz – szólította meg a tábornagy. – Maga az utolsó, akire számítanék egy vadászaton. Ondrausz megfordult a nyergében, és maga mögé mutatott. – Nem, az az utolsó, akire számítana egy vadászaton. Nem messze egy folyamatos káromkodásözönnel siettetett ló küszködött keresztül egy bokornyi vadrózsán, Ricard Tumblarral a nyergében. A szakszervezeti vezető arcát megkarcolta egy tövis, mire felkiáltott, és belerúgott az állatba. Ló és lovasa kirobbant a rózsák közül, és ügetve felzárkóztak a többiekhez. Amikor közel értek hozzá, Tamás elkapta a kantárt, közel hajolt az állathoz, és a kezét a szemei közé tette. – Css – nyugtatta a lovat. – Isten az égben, Ricard, ne siettesse, mert csak le fogja dobni.

– A rohadt életbe. Hintóban kellene ülnöm, nem lovon. Charlemund rávigyorgott. – Azt látom. Mind látjuk. Láttam már gyerekeket, akik jobban lovagoltak magánál. – Én meg láttam már stricit ennél kevesebb ribanccal – vágott vissza Ricard. A három papnő levegőért kapkodott, a fő-diocel pedig Ricard felé fordult a nyergében, és kezét a kardja markolatára helyezte. – Ezt vonja vissza, vagy felnyársalom. Ricard előhúzott az övéből egy pisztolyt. – Ha még egy lépéssel közelebb jön, szétlövöm a fejét. Tamás felnyögött, megragadta Ricard pisztolyának csövét, és arrébb lökte. – Tegyék el, mindketten – mondta, és a lovát Ricardé mellé léptette. – Mi jött magára, hogy egy fő-diocelt fenyeget? – morogta. – Megőrült? Ricard letörölte a rózsatövis okozta karcolásból szivárgó vért. Az ujjaira nézett. – Átkozott vadászat. – Miért jött el egyáltalán? – kérdezte Tamás. – Lady Winceslav ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy a tanács tagjaként immár köznemes vagyok, ezért itt kell lennem. Jobban szórakoznék egy halászhajó gyomrában. – Még sosem lovagolt? – kérdezte tőle Olem. Ricard visszatette pisztolyát az övébe, és mindkét kézzel megragadta a kantárt. – Egyetlenegyszer sem. Gyerekkoromban apámnak nem volt pénze lovaglóleckékre, és mire bennem felmerült a dolog, már elég gazdag voltam, hogy megengedhessek magamnak egy hintót. Na de, hol a pokolban van a vadászinasom? Lady Winceslav azt ígérte, hogy az a bolond mellettem marad, és segít, hogy ne csináljak hülyét magamból. – Kudarcot vallott – jegyezte meg Charlemund. Ricard rámeredt, Tamás pedig keményen a bordáiba könyökölt. A férfi a papnőkhöz fordult. – Elnézést kérek, hölgyeim. A megjegyzéseimet nem önöknek szántam. – A három nő szinkronban szegte fel az állát. Ricard felsóhajtott.

– Azért jöttem, hogy legyen egy kellemes délutánom – mondta Tamás, és végigpillantott a körülötte lévőkön. – Megoldható a dolog, vagy talán egyedül kell lovagolnom? Ricard és Charlemund morogtak egy sort magukban. Tamás továbbindult, és maga után vezette Ricard hátasát is. – Hagyja, hadd irányítson ő – mondta Tamás, ahogy elengedte a kantárt. – Ismeri az utat, és ismeri a többi lovat is. Magától követni fogja őket. És tudja, hogy magának fogalma sincs róla, hogy mit csinál, úgyhogy ha irányítani akarja őt, végig harcolni fog maga ellen. Ricard némán bólintott, és kerülte Charlemund és a papnők tekintetét. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a vadászinas. Tamás meglepve látta, hogy ismeri a férfit. – Gaben! – szólította meg. – Uram. – Gaben fültől fülig vigyorogva lovagolt mellé. Virgonc fiatalember volt, jól mutatott a nyeregben, és könnyedén ülte meg a hátasát. A vadászinasok dolga általában az volt, hogy a nyomon tartsák a kutyákat, de ennek itt nyilvánvalóan az embereket kellett terelgetnie. – Olem, ez Gaben – mutatta be a férfit Tamás. – Ajucare százados legifjabb fia. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta Olem. – Sok éve ismerem a századost. Gaben kezet nyújtott neki. – Maga a Fortélyos, aki sosem alszik. – Úgy van. – Örülök. – Szóval a Lady Ricard mellé osztotta be, mi? – jegyezte meg Tamás. Gabon bólintott. – Azt mondta, szüksége lehet némi segítségre. – Úgy tűnik, egy időre elvesztette őt. – Belelovagolt egy szedresbe, uram. Úgy döntöttem, én inkább megkerülöm. – Okos döntés. Az apjától hallottam, hogy rendkívüli érzéke van a lovakhoz. – Apám kissé túloz – szerénykedett Gaben.

– Nem, ezt erősen kétlem. – Tamásnak feltűnt, hogy a férfi a fiatal nőkkel szemezget. – Kérem, ne hagyja, hogy feltartsam. Gaben a papnőkhöz lovagolt, és válaszolt a vadászattal kapcsolatos kérdéseikre. Nem sokkal azután halkan megérkezett mögöttük Sabastenien dandártábornok. Besorolt a vadászinas és a papnők mellé, és csendben hallgatta a beszélgetésüket. Tamás Olemhez hajolt. – Sabastenien dandártábornok lenyűgöző munkát végzett a királyhűek elleni harcban. Szemmel tartjuk majd őt a következő években. Meglátja, mire betölti a negyvenet, vezérőrnagy lesz. Csend telepedett az erdőre, csak a lovak ütötte zaj és a pár tucat méterrel előttük járó fiatalok beszélgetésfoszlányai hallatszottak. Tamás már kezdte élvezni a viszonylagos nyugalmat, amikor Ondrausz megszólalt. – Meséljen nekem arról a szakácsról. Tamás Ondrausz felé fordult a nyeregben. Az út itt elég széles volt, hogy négyen is elférjenek egymás mellett. Tamás lovagolt a bal oldalon, mellette Ricard, enyhén lemaradva, Ondrausz pedig Ricard és Charlemund közt haladt. Olem mögöttük jött, szemét folyton az erdőn tartotta. – Milyen szakácsról? – kérdezte Tamás. – Arról, amelyik a maga helyőrsége mellett főz még a Nemesek Háza összes dolgozójára és hivatalnokára is. – Az öreg, görnyedt könyvelő ébernek tűnt a délutáni napfényben, és egy sokkal fiatalabb férfi tartásával lovagolt. Állta Tamás tekintetét. – Arról, amelyik olyan ételeket készít, amilyeneket még sosem láttak Adopestben, és olyan nyersanyagokat kap, amelyeknek egyáltalán nincs szezonja a világnak ezen a részén, ráadásul anélkül, hogy valaha is megrendelte volna őket. Arról, amelyik mindennap ötezer embert etet meg pár száz kranányi liszttel és marhával. – Ondrausz üresen elmosolyodott. – Arról, amelyik azt állítja magáról, hogy egy isten. Vagy talán mindez elkerülte volna a figyelmét? Tamás kissé lelassította a lovát, és megvárta, hogy a többiek is kövessék a példáját. A vadászinas, a dandártábornok és a papnők gyanútlanul mentek tovább. Amikor hallótávolságon kívül értek, Tamás így szólt: – A fickó egy Fortélyos. Nem egy isten.

Charlemund felhorkant. – Ennek bizony örülök. Mert az blaszfémia. – Szóval tud róla? – kérdezte rezignáltan Tamás. Remélte, hogy Charlemund figyelme elsiklott Mihali fölött. Nyilván hiú remény volt. – Természetesen – válaszolta a fő-diocel. – Az Egyházbeli kollégáimat is értesítettem róla. Éppen ma reggel kaptam meg a válaszukat. – És? – Azt kívánják, hogy azonnal vegyem őt egyházi őrizetbe, mielőtt a hazugságai továbbterjedhetnek. – A fickó ártalmatlan – mondta Tamás. – A Hassenbur Elmegyógyintézetből szökött meg. A napokban fogom visszaküldeni. – Az Egyház beavatkozására volt a legkevésbé szüksége. – Ki ő? – kérdezte Ondrausz. – Az Aranyséfek Ura. – Ne gúnyolódjon velem – fakadt ki döbbenten Ondrausz. – Nem gúnyolódik – szólt közbe hirtelen Ricard. – Az Aranyséfek Ura egy létező cím az étkezési szakértők körében. Azt jelenti, hogy az illető a legjobb szakács az egész átkozott Kilencekben. El sem tudom hinni, hogy tényleg a városban van. – Ismeri? – kérdezte Tamás. – Inkább csak tudok róla – válaszolta Ricard. – Öt éve egy egész vagyont fizettem neki, hogy főzzön Manhouch-nak. Azon a vacsorán, amely meggyőzte a királyt, hogy engedjen nekem szakszervezetet alapítani. Sosem kóstoltam ahhoz fogható ételt. – Halkan füttyentett. – A tökleveséért meghalni is hajlandó lenne az ember. Nagyon szeretnék találkozni vele. Tamásnak már Mihali töklevesének a puszta említésére is el kellett fojtania egy mosolyt. Összegyűlt a nyál a szájában, és egy pillanatra még az illatát is érezte, mintha Mihali éppen a következő tisztás közepén készítené egy edényben. – Nos, nem fog találkozni vele – mondta Charlemund. – Ma éjjel egyházi őrizet alá veszem. Csak a Tamás iránti tiszteletből nem adtam ki rá a parancsot már ma reggel. – És ha nem engedem, hogy elvigyék? – kérdezte Tamás könnyedén. Charlemund felnevetett, mintha Tamás valami viccet mesélt volna el.

– Olyan nincs. A fickó pogány és istenkáromló. Mind tudjuk, hogy csak egyetlen Isten létezik, az pedig Kresimir. – Adom, Unice, Rosvel és a többiek nem Kresimir testvérei véletlenül? – kérdezte Tamás. – Nem vagyok annyira otthonos az egyházi tanokban, mint kellene… – Doktrínák, nem tanok – szakította félbe Charlemund. – Szemantika. Igen, segítettek neki a Kilencek megteremtésében, éppen ezért szentek mindannyian. De Kresimir köztük az egyetlen Isten. Aki mást állít, az szembemegy az Egyház doktrínáival. Ezt Kezlea Tanácsában határozták el még ötszázhétben. Ricard szeme elkerekedett. – Maga tényleg tud dolgokat az Egyházról. Hihetetlen! Én meg azt hittem, a fő-diocelséghez csak egy szép kalap és egy hárem kell. Charlemund nem foglalkozott Ricarddal, mintha az csak egy irritáló szőnyegárus lett volna a piacon. – A Tanács azt is megállapította, hogy az eretnekek és az istenkáromlók az Egyház fennhatósága alá tartoznak. Ezt az egyezményt a Kilencek összes királya aláírta. – Érdekes, hogy Adrónak már nincs többé királya – jegyezte meg Tamás. Charlemund erre mintha összerezzent volna. – Mi…? – Felmerült már magukban, fő-diocelekben – folytatta Tamás –, hogy Adrót immár egyetlen korábbi király által aláírt egyezmény sem köti? Ha úgy vesszük, még a tizedet sem kell fizetnünk többé. – Ez nem lehet igaz – hadart Charlemund. – Úgy értem, volt egy megállapodásunk… – Manhouch-sal – szólt közbe Ondrausz. Az ispán arcán gonosz vigyor játszott, és Tamás azon tűnődött, hogy talán éppen ürügyet szolgáltatott Ondrausznak az Egyház teljes elidegenítésére. A tábornagy szorosan lehunyta a szemét. Ó, Kresimir az égben. Kár volt kinyitnom a számat. – Szeretnék most már felzárkózni a vadászathoz – mondta Tamás, mielőtt Charlemund reagálhatott volna. – Alig hallom a kutyákat. – Megsarkantyúzta a lovát, és pár másodperc alatt beérte a vadászinast. – Uram – fordult hátra Gaben. – Jelentősen leszakadtunk a csapat többi részétől.

– Igen, észrevettem. – Ha megengedi, uram, átvezetném magunkat egy rövidebb úton az erdőn át. Tudom, hogy hol lesznek a többiek úgy – felpillantott a fákon átsütő napra – két óra múlva. Azt hiszem, ott utolérhetjük őket. Máskülönben csak a vadászat után tudunk felzárkózni hozzájuk. – Uram – szólalt meg halkan Olem –, veszélyes lenne letérni a vadászútról. Ez az erdő a királyé volt, nagyobb, mint Adopest az összes külvárosával együtt. Gyerekkoromban sokat játszottam benne. Ha eltévedünk, lehet, hogy napokig nem kerülünk elő. – A sűrűben lassan fogunk haladni – mondta a vadászinas –, de át tudjuk vágni magunkat rajta. Jól ismerem ezt az erdőt. – Nekem nem tetszik az ötlet, uram – jegyezte meg Olem. Tamás elűzte saját nyugtalanságát, és Olemre mosolygott. – Nyugodjon meg. Kisfiúkora óta ismerem Gabent, és ebben az erdőben a szarvasok a legveszélyesebb állatok. Mutassa az utat. A szarvascsapáson, libasorban ügettek keresztül az erdőn. A papnők hangosan tréfálkoztak Tamás mögött, aki hagyta elkalandozni a gondolatait, és csataterveket meg stratégiákat fontolgatott magában. A Wasal Kapujánál még nem kezdődött el a harc. Csak Délormon dördültek el lövések, az erődváros sajátos elhelyezkedése pedig nem kívánt sok stratégiát. Már egy hónapja álltak ellen a kez előrenyomulásnak, minimális vesztességgel, és annak ellenére, hogy az ellenséget erős mágia segítette. Julene árulásának már csak a gondolatától is felforrt Tamás vére. És ott volt Tániel is. Mit tehetne vele? Bo még mindig élt, és Tániellel együtt verték vissza a Kezt, ez pedig örömmel töltötte el Tamást. Csakhogy Bo továbbra is a gész hatása alatt állt. Vajon bízhat bennük? Tániel ellenszegült a parancsainak. Ezt orvosolni kell, noha Tániel azt állította, hogy jó okkal hagyta életben a barátját – szükségük volt a Kiváltságosra, hogy segítsen megvédeni a Hegykoronát. De Tamás tudta a dolog igazi okát. Tániel nem volt képes meghúzni a ravaszt. Nem volt képes megölni a legjobb barátját, még akkor sem, amikor szükséges volt; még a feljebbvalója utasítására sem. Tánielnek tudnia kellett, hogy Tamás átlát majd a kifogásain. A tábornagy kiűzte magából a gondolatot, mert nem akarta, hogy tönkretegye a napját.

A terep lassan változott, ahogy lovagoltak. Leereszkedtek egy völgybe, ahol mohával borított vándorkövek vették körül őket, az erdei talaj pedig tele volt lehullt levelekkel és elrohadt fenyőtűkkel. A hely mintha minden hangot elnyelt volna. Jeges kéz kúszott fel Tamás gerincén. Az erdő öregnek és mélynek tűnt, a lovak patáinak hangja mintha valamiféle betolakodás lett volna. A szarvascsapás véget ért, és ezután egy kis patakot követtek. A vándorkövek nagyobbak, a fölöttük elterülő lombkoronák sűrűbbek lettek. Úgy tűnt, még el sem érték a völgy alját. Tamás nem emlékezett erre a helyre a korábbi vadászatokból. Az előtte haladó Ondrausz fejét bámulta. Ősz hajtincsek tapadtak a koponyájához két anyajegy társaságában, amelyek akkorák voltak, mint egy kétkranás érem. Ő lett volna az áruló? Tamás nagyon is tudatában volt annak, hogy négy tanácstaggal lovagol együtt, akik közül bármelyik éppolyan valószínűséggel lehet áruló, mint a többi. Olem hirtelen megsarkantyúzta a lovát, lehagyta a többieket, és besorolt a vadászinas elé. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Mindjárt megérkezünk – válaszolta Gaben. – Másfél kilométer, és beérjük a vadászatot. – Akkor miért nem hallom a kutyákat? Tamás a sor elejére ügetett, nyomában Charlemunddal és Ondrausszal. Ricard hátul maradt, és a föléjük emelkedő vándorköveket nézegette. – Lehetetlen bármit is meghallani itt, a sziklák között – mondta Gaben, ahogy Tamás mellésorolt. – Még csak a közelében sem vagyunk a vadászatnak – jegyezte meg Olem. – Ez az Óriás Biliárdasztala. Sokat futkostam itt gyerekkoromban. Tamás homlokráncolva nézett Gabenre. – Magyarázatot! Egy szikladarab zuhant le az egyik vándorkőről. Tamás megfordult, és az erdőt fürkészte. – Ricard? – kiáltott fel. Ricard lova magában állt a sor végén, kantárja egy törött faágon lógott. Ricardnak nyoma sem volt. Tamás visszafordult Gabenhez. – Magyarázatot! Most!

Tamás levelek zizegését hallotta maguk körül az erdőből. Ismét megfordult, de nem látott semmit. Ricardnál volt egy pisztoly. Tamás kinyúlt az érzékeivel. Ricard a közelben volt, Tamás érezte a lőport. Felmászott az egyik vándorkő tetejére, és hason feküdt rajta, arccal a csapat felé fordulva. Ricard volt az áruló? Valamilyen csapdába sétáltak? Ricardnál pisztoly volt, és tudnia kellett, hogy Tamás csak a lőpor alapján is megtalálja őt. Egy férfi lépett fel egy vándorkőre nem sokkal előttük. Feltartott egy íjat, és felajzotta. A nyíl kilövésre készen állt, és egyenesen Tamásra mutatott. Egy szemmel célzott, mert a másikat egy fehér szemfedő takarta. Idősebb volt Tamásnál, arcát csaták edzették. Összefoltozott, barna-zöld köpenyt viselt, hogy belesimuljon az erdős környezetbe. – Ryze dandártábornok – mondta Tamás. Olem odadobott neki egy pisztolyt, és egy veterán katona sebességével vette kézbe a puskáját. Tamás elkapta a pisztolyt, és a dandártábornokra célzott vele, nem is vesződve a kakas felhúzásával. Egy lőpormágusnak nem kellett. – Tegyék le a fegyvert – szólította fel Ryze dandártábornok. Íjával rezzenéstelenül célzott. Tett előre egy fél lépést, hogy biztos lábbal álljon a vándorkőn. Köpenye meglebbent, és felbukkantak alatta a vadászat színei. – Most rögtön megölhetem – figyelmeztette Tamás. – Talán – válaszolta Ryze. – De nem mindnyájunkat. A tábornagy Ryze-on tartott a szemét, ahogy a testőrét szólította. – Olem? – Körülvettek minket, uram – válaszolta Olem komoran. – Mindannyian íjjal vannak felfegyverezve. Tizenöten, de az erdőben még többen is lehetnek. – Vannak is – erősítette meg Ryze dandártábornok. – Tudja maga, hogy ki vagyok? – harsant fel Charlemund. Tamásnak oda se kellett néznie, hogy tudja, a fő-diocel előhúzta rövidkardját. Sok hasznát nem veszi majd a köveken álló vitézekkel szemben. – Tudjuk, fő-diocel – válaszolta Ryze dandártábornok. – És ha Tamás tábornagy velünk jön, nem esik baja. Egyiküknek sem esik baja. – Mindnyájukat el fogom pusztítani – vicsorogta Charlemund. – Ebben biztos vagyok – hagyta rá színtelen hangon Ryze. – Tábornagy, ha lenne oly szíves.

Tamás végiggondolta, milyen fegyverek állnak a rendelkezésére. Egy tucat golyó. Messze nem elég, hogy a lövés szétszórásával megöljön tizenöt embert, még legjobb esetben sem. Azon tűnődött, hogy vajon Ricard azért mászott fel az egyik vándorkőre, mert megérezte a csapdát, vagy azért, mert eleve ő állította fel. – Úgy látszik, nincs más választásom – mondta. – Így van. – Ryze magányos szeme lassan végignézett a csapaton. – Menjünk. Tamás ismét kinyúlt az érzékeivel. Az emberek egyikénél sem volt egy szemernyi lőpor sem. Óvatosak voltak. Tovább keresett, beljebb az erdőben, hátha ott akadtak, akik hoztak magukkal lőport. Megdermedt. Egy Kiváltságost érzett. – Miért adta el magát Ipille-nek? – kérdezte. – Lady Winceslav megbízott magában. Ryze enyhén megrázta a fejé. – Ennek semmi köze a Kezhez. Én Adrót és Lady Winceslav-t szolgálom. – Akkor miért van egy Kiváltságos az erdőben? – mutatott Tamás észak felé. Ryze dandártábornok szeme kissé kitágult. – Ennek semmi köze a Kezhez – ismételte. – Most pedig jöjjön velünk, vagy mindnyájukat leszedjük, és majd később válogatunk. – Ryze ujjai megrándultak az íjon. Állítólag tökéletesen lőtt íjjal, számszeríjjal, puskával és pisztollyal is. Híres volt cselekvőkészségéről és brutalitásáról, amikor szükséges volt. Ostobának sem lehetett nevezni. Okkal vált az Adom Szárnyai dandártábornokává. Tamás megsarkantyúzta a lovát. – Le a nyeregből – utasította Ryze, a nyíl hegyével a föld felé intve. – Adja át az extra lőportölteteit a testőrének. A pisztolyát is. A lovat pedig hagyja kikötve egy fánál. Tamás követte az utasításait, és Ryze dandártábornok felé indult. – Te rohadék – szólalt meg Olem. – Te mocskos rohadék. Megszabadítalak a másik szemedtől is. – Hallgattassa el a kutyáját – mondta Ryze. – Olem, semmi baj. – Tamás megállt Gaben mellett, és felnézett rá. A férfi arca kifejezéstelen volt. – Gondolom, ez itt a magáé – mondta Tamás Ryze-nak.

– Az. Ő majd visszavezeti a többieket a vadászathoz. – Menjen a pokolba – reagált Tamás. – Olem, vigyen vissza mindenkit biztonságban. Azt mondta, gyerekként itt játszott. Ki tud jutni innen? – Igen – válaszolta Olem, és nyomorúságosnak hangzott. – Akkor ez parancs. Ne jöjjön vissza értem, amíg mindenkit ki nem vitt az erdőből. – Ha követ minket, elvágom a tábornagy torkát – szólalt meg Ryze, majd leugrott a vándorkőről, és tompa puffanással ért földet. Mozgásra ösztökélte maga előtt Tamást, és hamarosan körbevette őket két erdei ember, majd pedig még kettő. Tamás látta, hogy nem viselnek vadászszíneket a köpenyeik alatt. Valószínűleg órák óta vártak már rájuk. – Ryze – szólalt meg egy hang hirtelen. Tamás a dandártábornokkal együtt fordult a forrása felé. Sabastenien dandártábornok volt az, a halk parancsnok. Hangja nyugodt, kimért volt. – Ezért az árulásért a fejét vesszük. A Lady nem fogja eltűrni. – Tudom – válaszolta Ryze. Volt egy árnyalatnyi szomorúság a hangjában. Hátat fordított Sabasteniennek, és az erdőbe vezette Tamást. Amint a másik csoport már nem láthatta őket, Ryze dandártábornok kocogni kezdett, és egy tőr hegyével ösztökélte Tamást, hogy ő is vegye fel a tempót. De szórakozottan csinálta, mintha csak megfeledkezett volna róla, hogy Tamás a foglya. A tábornagy hátranézett a válla fölött, és végigmérte a dandártábornokot. – Miért csinálja ezt? – kérdezte. – Csendet. – Ryze hangjában nem volt rosszindulat. – Fogalma sincs, hogy mi az az „ez”. Azt állítja, hogy egy Kiváltságos van az erdőben? Tamás hirtelen megállt, szembefordult Ryze dandártábornokkal, és megragadta a tőrt tartó csuklóját. Ryze szorosabban markolta a fegyvert, másik kezével pedig Tamás vállát kapta el. Csak egy pillanatig küszködtek csendben, mielőtt Ryze egyik embere odalépett, és Tamás derekára vágott. A tábornagy felnyögött, elengedte Ryze csuklóját, és térdre esett. – Vissza – vicsorgott Ryze az emberére. Megragadta Tamás karját, és talpra segítette. – Elárultak engem – mondta olyan halkan, hogy csak Tamás hallhatta.

– Engem is – bámult Tamás a dandártábornokra. Voltak idők, hogy Ryze-t a kollégájának tekintette, noha sosem kerültek olyan közel, hogy barátok legyenek. Évtizedekkel ezelőtt egymás mellett szolgáltak a tengerentúlon. – Nem úgy, ahogy gondolja. – Ryze hátralépett, és leengedte a tőrét. – Nem azért jöttem, hogy megöljem, tábornagy, és nem is azért, hogy átadjam a Keznek. – Akkor hát mire föl ez a színjáték? – Tamás azt fontolgatta, hogy megint rárontson-e Ryze-ra. Lehet, hogy legyűrné, de az emberei a közelben figyeltek. – Hogy figyelmeztessem. Azokat a katonáimat hoztam, akikben a legjobban megbízom, de úgy látszik, ez is kevés volt. Biztos benne, hogy egy Kiváltságos van az erdőben? – Igen – mondta Tamás lassan, és kinyitotta a harmadik szemét. – Közeledik. És Felügyelők vannak vele. – Beleborzongott a gondolatba. Ryze dandártábornok őszintének tűnt, de Tamás nem állt készen rá, hogy megbízzon benne. Lehet, hogy csak húzza az időt, hogy a Kiváltságos beérje őket. Ryze szitkozódott egyet. – Kah! Loadio! Vegyétek fel a pozícióitokat ott és ott. – Egy pár vándorkőre mutatott. A két férfi bólintott, és felmásztak a sziklákra. – Öljétek meg a varázslót. – Ryze Tamáshoz fordult. – Futás. Tamás azon gondolkodott, hogy kihasználja-e az alkalmat a szökésre, de egy pillanatnyi hezitálás után végül követte Ryze-t az erdőbe. Menet közben Ryze az emberei nevét szólította, és párban elhelyezte őket közé és a varázsló közé. Tamás időről időre hátrapillantott a válla fölött, és harmadik szemével a Kiváltságos pasztell ragyogását kereste. A mágus gyorsan, tompább erőragyogások társaságában közeledett. Egy Kiváltságos csak akkor mozoghatott ilyen sebességgel, ha egy Felügyelő vitte. Ryze megfordult, hogy parancsot vakkantson egy emberének, aztán megállt. Tamás majdnem belerohant. Ryze előhúzott egy tőrt, és harci állásba helyezkedett. Tamás is megfordult. Csak Ryze két embere maradt a közelben. Az egyikük egy vitéz volt, akinek karjáról íj lógott, és vörös vágással a torkán borult a holt levelek ágyára. A másik Gaben volt, aki beletörölte tőrét a vitéz köpenyébe, és szembefordult Ryze-zal.

– Az apád… – kezdte Ryze. – Egy átkozott bolond, akinek sosem lett volna szabad követnie ezt az árulót – mutatott Gaben Tamásra. Felkészült, hogy összemérje a tőrét Ryze-éval. – Csak annyit kell tennem, hogy lefoglalom magát, amíg a herceg megérkezik. Az öreg dandártábornok tőrrel a kezében előrelendült. Hárított, vágott, és Gabenhez ugrott, belemélyesztve pengéjét a férfi mellkasába. Még csak harcnak sem lehetett nevezni. Ryze felállt, magányos szeme dühtől vöröslött, ahogy visszanézett az útra, ahonnan jöttek. Tamás hallotta az erdőből a varázslat zajait, és egy eldőlő fa földet érését. – Hagytam meghalni az embereimet – mondta Ryze. Behunyta a szemét, és elejtette a tőrt. Tamás észrevette, hogy vitézkabátján vér vöröslik. Ryze megérintette a sebet. – Szerencsés döfés – intett a halott vadászinas felé. Tamás a talaj egy tiszta részére segítette Ryze-t, és nekitámasztotta egy fának. – Mondja, amit mondania kell, mielőtt ez az egész a semmiért lesz. – A varázslat hangja közeledett. – Már egy ideje nem tudtam közel kerülni önhöz – mondta Ryze. – Bolond terv volt ez, de értse meg, uram, hogy kétségbeesett voltam. Barat dandártábornok elárult minket, és fogva tartja a legifjabb fiamat. Reméltem, hogy meg tudom győzni önt, hogy hagyja itt a vadászatot, és segítsen kiszabadítani. Többórányi előnyünk lett volna, mielőtt Barat tudomást szerez az eltűnésünkről. – Ryze a kezébe temette az arcát, vonásain könnyekkel keveredett izzadság csorgott végig. – Nem tudtam, hogy elárultak minket. – Barat az áruló? – kérdezte Tamás. – Lady Winceslav tud róla? – Nem ő az egyetlen áruló. Az ön tanácsának az egyik tagjával dolgozik együtt. És nem. A Ladynek fogalma sincs róla, mert elvakítja a szerelem. Barat elcsábította. Mindent megtettem, hogy elküldessem a frontra vagy az országon kívülre, de a Lady hallani sem akart róla. Most már csak Baratra hallgat. – Tudja, hogy kivel dolgozik együtt Barat? – Nem. Meneküljön! – Ryze előredőlt, és a földre lökte Tamást. Az erdő hirtelen lángra lobbant, a hőség égette a tábornagy arcát és kezét. Arrébb gurult a földön, majd talpra állt, és Ryze felé pördült. Az öreg dandártábornok üvöltött, ahogy a bőre lemállott róla, a húsa pedig

elsorvadt. Tamás egy vándorkő mögé vetődött, és tágra nyílt szemmel kereste a Kiváltságost meg a Felügyelőit. Egy nagy reccsenést hallott, és az utolsó emléke az volt, hogy a vándorkő szétrobban.

24. FEJEZET

– Mit akar?

Lord Vetas állt Adamat házának lépcsőjén. Elegáns frakkot viselt hozzáillő csizmával, amely olyan fényes volt, hogy bántotta Adamat szemét. A frakk alatt skarlát mellény és fekete selyeming lapult. Kalapját kezében tartotta, rövid, fekete haja stílusosan a fejére simult. Adamat kidörgölte az álmot a szeméből, és megigazította magán a köntösét. Az előszoba órájára pillantott. – Reggel hét van – mondta morózusan. – Bejöhetek? – kérdezte Lord Vetas udvarias hangon. – Nem. Mit keres itt? – Adamat elhallgatott, és hirtelen gyanakvóvá vált. – És hol vannak a banditái? – Ma nincs szükség rá, hogy fenyegetőzzek. Legutóbb csak azért voltak itt az embereim, hogy gondoskodjanak Palágyiról. Remélem, nem voltak problémái a teste eltüntetésével. Amennyi érdeklődést mutatott, akár Adamat reggeli teájáról is kérdezhetett volna. – Nem igazán, köszönöm. És most bökje ki, hogy mit keres itt. Lord Vetast nem hozta ki a sodrából Adamat nyers hangneme.

– Ajándékot hoztam – mondta, és feltartott egy kis, fekete dobozt. – Nem kaptam visszajelzést magától. Feltételezem, úgy döntött, hogy nem fogadja el az állásajánlatunkat. Adamat kikapta kezéből a dobozt. – Mondja meg az urának, hogy feldughatja magának. Elmentem a kártya hátoldalán lévő címre, és csak egy üres raktárt találtam a folyó mellett. Nem tudtam mit kezdeni vele. Maga pedig – tette hozzá. – Maga nem létezik. Nem volt sok időm, hogy levadásszam, de nincsen olyan, hogy „Lord” Vetas. – Nagyon furfangos – jegyezte meg Lord Vetas. – De a cím valódi. Meg vagyok lepve, hogy az embereimnek nem tűnt fel a látogatása. Sőt, ami azt illeti, le vagyok nyűgözve. – Mindkét kezét felemelte, és lágyan összecsapta őket. – Kiváló nyomozónak bizonyult. Nem kétlem, hogy idővel felderíti az identitásomat. És a gazdámét is. – Mi lenne, ha elmondaná, hogy ki maga, és mindkettőnknek időt spórolna meg? – javasolta Adamat. Lord Vetas csak mosolygott. – Egy nyomozást folytat Tamás tábornagynak a tanácsába férkőzött áruló után. – Nem. – Ne hazudjon nekem, Adamat. Ez már tény a számomra. – Ha így is lenne, akkor sem beszélnék egy folyamatban lévő nyomozásról. – Mik az eddigi következtetései? – Nem értette, amit mondtam? – kérdezte Adamat. – Nincs mit megbeszélnem magával. Jó napot. – És kezdte becsukni az ajtót. Lord Vetas udvariasan felemelte a kezét, akár egy hivatalnok, aki felettese figyelmét kéri. – Mi az? – Ki sem nyitja az ajándékát? Adamat homlokát ráncolva nézett a kezében tartott dobozra. Sima és fekete volt, és egy selyemszalagot kötöttek a közepére, mintha csak az ékszerésztől származna. Kioldotta a szalagot. Egy ujj volt a dobozban. Az ujjpercnél vágták le, és Adamat tapasztalatból tudta, hogy egy tinédzserfiúhoz tartozott. Az ujjon egy gyűrű volt. Adamat apjának gyűrűje. Egy gyűrű, amit Adamat odaadott…

Remegve kötötte vissza a szalagot a dobozra, és becsúsztatta azt a köntöse zsebébe. Frakkjánál fogva megragadta Lord Vetast, és berántotta az ajtóból. A férfi nem is ellenkezett, ahogy Adamat berúgta az ajtót, és nekicsapta őt a falnak. Légzése egyenletes volt, amikor Adamat közel hajolt hozzá. – A fiáé volt – mondta Lord Vetas segítőkészen. – Tudom, hogy kié volt! – Adamat nem bírta megállni, hogy kiabáljon. Mindkét kezével megmarkolta Lord Vetas kabátját, és a földre taszította a férfit. Elővette sétapálcakardját az ajtó melletti pálcatárolóból, kihúzta a pengét, és Lord Vetas álla alá tolta. A férfi még csak meg sem rezzent. – Ha halott… Lord Vetas úgy nézett a kard élére, mint holmi ártalmatlan furcsaságra az orra alatt. – Ó, nagyon is életben van. Ez a lényege annak, ha az ember túszt tart magánál. Holtan már nem túszok. – Ezért megölöm. – Öljön meg, és a gazdám egyszerűen küld egy másikat helyettem. És ő már egy nagyobb dobozzal fog jönni. A lánya feje lesz benne. Adamat pengéje egy csepp vért ontott ki Lord Vetas torkából. A férfi elővett egy zsebkendőt, és letörölte a vért. – Miért ne öljem meg most rögtön? – suttogta Adamat. – Most mondtam. – Lord Vetas együtt érzőn mosolygott rá. – Ön most nagyon dühös. Megértem. Próbáljon megnyugodni, és gondolja át a dolgokat. Adamat semmit sem akart jobban, mint keresztüldöfni ezt az embert. Alig tudta visszafogni magát. Egyetlen apró mozdulat, és az életét jelentő vére máris kifolyik az előszoba szőnyegére. SouSmith jelent meg hálóingjében a lépcső tetején. Adamat egy intéssel visszaküldte. – Mit akar tudni a gazdája? – Mindent. Bármit, amit Tamás megosztott magával, bármit, amire a nyomozása során rájött. Kezdjük most. Adamat felsóhajtott, a harci kedv lassan elszivárgott belőle. Helyére félelem költözött. – Nincs semmi. Semmit sem tudok. Egy árnyalatnyi bosszúság suhant át Lord Vetas arcán.

– A nyomozásom még nem vezetett el semmilyen következtetéshez. – Adamat igyekezett összeszedni szétesett gondolatait. Folyton emlékeztette magát, hogy Josep még életben van. Minden rendben lesz, amíg játssza Lord Vetas játékát. – Kezdjük az elejéről – unszolta Lord Vetas. – Meséljen a nyomozásairól. Mindkettőről. És Adamat beszélni kezdett. Szavai meg-megbicsaklottak, mintha mindegyik egy-egy tégla lett volna a biztonsági falban, amelyet a családja köré épített. Közben egyszer majdnem összeesett, így visszatette kardját a pálcájába, és teljes súlyával rátámaszkodott. Elmondott Lord Vetasnak mindent, amit Kresimir Ígéretéről tudott, és azt is, hogy Tamás konklúziója szerint az Ígéret csupán badarság volt. Mesélt az éjszakáról az Égbolt Palotában és a találkozásáról Uszkannal. Olyan részleteket is belevett, amelyeket pedig nem akart. Aztán folytatta a találkozójával Ricard Tumblarral és Lady Winceslavval. Lord Vetas végig csendben hallgatta, és Adamat semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Szenvtelenül fogadta az információkat. Adamat olyan gyorsan beszélt, hogy egészen a végéig fel sem merült benne az igazság elhallgatásának vagy a konkrét hazugságnak a lehetősége. Amikor befejezte, remegő kézzel rogyott le a lépcsőre, és teljesen kimerültnek érezte magát. Mintha a kora végre utolérte, és jócskán le is hagyta volna. Lord Vetas egy pillanatra elgondolkodott. – Két hónap nyomozás után ez minden, amit fel tud mutatni? Adamat szeme összeszűkült. – Húsz ember munkáját végeztem. – És biztos benne, hogy minden részletet elmondott? – Biztos vagyok benne. Semmit sem felejtek el. – Á, igen. A Fortélya. Meséljen még erről a… pusztításról, ami Adrót fenyegeti – mondta Lord Vetas. – Alig tudok róla valamit. – Adamat fáradt volt. Csak arra vágyott, hogy bemásszon valami sötét lyukba. – Egy jóslatról van szó, amely szerint Kresimir visszatér, és ezt a visszatérést rengeteg erőszak kíséri majd. Egy régi legenda. Lord Vetas elgondolkodott. Még egyszer megtörölte a nyakát, hogy eltávolítsa róla a vérfoltot, majd feltette a kalapját.

– Később visszajövök. És remélem, hogy akkor már valami érdekesebbel is tud szolgálni. Mert ha nem… – Tekintete az Adamat zsebében nyugvó doboz felé villant.

25. FEJEZET

Tániel letörölte a vért az arcáról, és nézte, ahogy két nő egy újabb Őrt

vonszol el a mellvédtől. A férfi koponyáját alig egy perccel azután hasította szét egy golyó, hogy ő és Tániel megosztoztak egy kanna boron a bástyafalak viszonylagos biztonsága mögött. Tániel becsukta a szemét, és próbálta felidézni az arcát. Este majd lerajzolja. Mindent vér borított; új vér és régi vér. Friss foltok éktelenkedtek a kövezeten és Tániel kabátján, régi, kifakult foltok pedig mindenütt. Az egész bástya sós vastól bűzlött. A beteges, fullasztó halálszag lentről kúszott fel, és harcba szállt Tániel érzékszerveiért a feketelőpor felhőivel. A Kez riasztó tempóban szállította le sebesültjeit a hegyoldalon. Az embereket gabonazsákokként lökdösték és adogatták tovább, hogy helyet biztosítsanak az új katonáknak. Egy hete építettek egy nagy, V alakú csúszdát, amely egészen Mopenhague-ig nyúlt le. A halottakat botokkal dolgozó, arcukon vászonsálakat viselő emberek borították és lökdösték le egy halomba. A csúszda azóta rég barnásvöröses színt vett fel, Tániel pedig még csak elképzelni sem akarta, hogy milyen szaga lehetett. Látta a lenti síkságokon a hatalmas gödröket, ahová a holttesteket hordták.

A mellvédnek vetett háttal ült, a puskáját tisztogatta és töltötte újra. Ezúttal normál golyót használt, mert a vöröscsíkok kezdtek elfogyni. Ka-poel mellette ült hosszú, fekete kabátjában és kalapjában. Egy golyó kitépett egy darabot az egyik hajtókájából, és a lány a feje titokzatos megdöntésével viszonozta Tániel aggódó tekintetét. Tániel fél térdre állt, és elnézett a bástyafal fölött. A külső erődök hetekkel ezelőtt elestek, és nem is tettek kísérletet a visszaszerzésükre. A kez katonák a falaikon túl rejtőzve várták a parancsaikat. Tániel észrevett egyet, aki túlságosan merészen dugta ki a fejét a fal mögül, és lőtt. A férfi az arcához kapott, felkiáltott, és elvesztette lába alól a talajt. Gurulni kezdett lefelé, és ahogy vakon próbált kapaszkodót találni, magával vitte két bajtársát is. Ha túléli a bukdácsolást, egész életére torz marad az arca. Tániel elűzte magától a gondolatot, és megfordult, hogy újratöltsön. Egy golyó csapódott le mellette a falról, mindössze egy pillanattal azután, hogy lebukott. Mély levegőt vett, és elkezdett újratölteni. – Keress nekem egy Kiváltságost – mondta Ka-poelnak. A lány bólintott, és kikukucskált a fal fölött. Hetek óta mentek így a dolgok. A kez katonák a külső erődök mögött tartották a hegyoldalt. Földet halmoztak fel az úton, hogy legyen elég fedezékük, sziklák és talaj és bármi egyéb mögött kuporogtak, amit találtak. Feljebb tolták a tüzérséget, de nem sokkal később már a Hegyőrség ágyúi által szétrobbantott darabjaik bukdácsoltak lefelé a hegyoldalon. Erre még több tüzérség érkezett, immár Kiváltságos pajzsokkal védve. Számtalan próbálkozás után kialakítottak maguknak egy hídfőállást, és azóta legalább tizenöt megtisztított helyről lőtték egyfolytában a mellvédet. Néhány óránként rendszeresen rohamra is indultak ellene – óramű pontossággal fejlődtek fel a barikádok mögött, és készítették elő a fegyvereiket. Aztán megszólalt egy kürt, és nekiiramodtak a hegyen, csak hogy pusztító tűzsorral találják szembe magukat. Tániel szinte látta a dicsőség ígéretét a tisztek szemében, mielőtt leszedte őket. Felfordult tőle a gyomra. Minden roham kudarcot vallott, és mégis, minden roham egy kicsit tovább jutott az erődhöz vezető úton. És az Őrség is veszített embereket. Kartácslövedékek hasították át Bónak a katonák fölé emelt kísérleti varázspajzsát. Golyók fúródtak a lövészek szeme közé, amikor

felsorakoztak a tüzelésre. Még némi mágia is kezdte elérni őket: tegnap egy férfi halálra égett egy Kiváltságos tüzének a töredékében. A bástya még mindig bűzlött az égett hústól. Tániel újratöltötte a puskáját egy vöröscsíkkal, és vett néhány mély levegőt. Ka-poel a kezével jelzett neki. Célpontot talált. Tizenegy órára a pozíciójától. Feltérképezte az agyában. Az egyik tüzérségi állásnál van. Éppen lőni készült, amikor Gavril érkezése félbeszakította a mozdulatát. A nagydarab Őrparancsnok lehúzott fejjel, egyik kezében egy palack borral, a másikban egy óncsészével igyekezett Tániel felé. Lerogyott mellé, háttal a mellvédnek, és meglóbálta a palackot Tániel orra alatt. – Hogy állnak a dolgok a fronton, Különb? – kérdezte. Ka-poel megkocogtatta Tániel vállát, és megismételte a kézmozdulatot. Tániel mély levegőt vett, és felállt a fal mögött. Kevesebb mint egy másodperc a lövésre. Meghúzta a ravaszt, visszabukott a fal mögé, és mélyet lélegzett a lőporfüstből. Ka-poel figyelte az eredmény. Bólintott neki, de a kezét horizontálisan elhúzta a derekánál. Eltalálta a Kiváltságost, de nem ejtett rajta halálos sebet. Tániel a tőle telhető legrosszallóbb pillantását lőtte Gavrilra. – Tele vagyunk lyukakkal. Te minek örülsz ennyire? – Bor a Szent Adom Fesztiválról! – tartotta fel Gavril a palackot. – Annyit küldtek Adopestből, hogy az egész kez hadsereget leitathatnánk vele. Kár, hogy háború van. A késő tavasz az egyetlen olyan időszaka az évnek, amikor el tudom viselni Adopestet. A fesztiválbor kétségkívül segít benne. – Elhallgatott, hogy megtöltse a csészét, amelyet aztán felajánlott Tánielnek. Az elhessegette. – Már kóstoltam. Öt perccel ezelőtt. Ka-poel az egész palackot kikapta Gavril kezéből, és nagy kortyokban inni kezdett belőle. Tániel elvette tőle. – Ne olyan sokat, te lány – dorgálta, de Ka-poel visszavette a palackot, és újra meghúzta. – Aki elég idős, hogy öljön, az ahhoz is elég idős, hogy igyon – jegyezte meg Gavril. – Ez a lány már bőven felnőtt, Tániel. Csak hagyj belőle nekem is, hé. – Azzal elvette az üveget Ka-poeltól, és egyetlen hosszú korttyal benyakalta a maradékot. Cuppantott az ajkaival, vaskos arcát pír öntött el, és Tániel azon tanakodott, hány palackot dolgozhatott

már be az Őrparancsnok. Egy kicsit aggódott, azt beszélték, hogy Gavril éjszakánként megint keményen ivott. Remélte, hogy ez nem igaz. De nem ez volt az egyetlen pletyka, ami zavarta. – A bor nagyszerű – mondta. – De jobban örülnék lőpornak. Van valami hír a hiány ügyében? – Riasztó iramban élték fel a készleteiket. Aminek egy teljes évi ostromra is elégnek kellett volna lennie, azt már néhány hét alatt elhasználták. A Keznek egyszerűen túl sok katonája volt. Gavril megrázta a fejét. – Adopestből semmi. Az utolsó hírnök azt mondta, hogy a hadseregnek még mindig van bőven, múlt héten mégis két teljes rakománnyal kaptunk kevesebbet. – Felhorkant. – Parancsba adtam a tüzérségnek, hogy a következő napokban kicsit fogják vissza magukat. Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára közelharcra kerül sor. – Komolyan gondolod, hogy átjutnak a mellvéden? – Előbb-utóbb igen. – Gavril hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Tartása kissé megereszkedett, arca egy olyan emberé volt, aki az elhasználódás ellen vívott vesztésre álló háborút. – Máris húszezer embert öltünk meg, még többet megsebesítettünk, és még mindig jönnek. Azt mondják, egymillióan vannak odalent, és mindegyiknek dicsőségről és vagyonról sugdosnak a fülébe. – Hallottam, hogy Ipille egy egész hercegséget ajánlott a tisztnek, aki megtöri a védelmünket. – Én is ezt hallottam – mondta Gavril. – Meg azt, hogy tisztet csinálnak az első ezer katonából, aki követi őt. – Az komoly ösztönző erő. – Az. És sok célpontot biztosít nekünk. – Csakhogy több emberük van, mint nekünk golyónk. – Hány Kiváltságost öltél meg? Tániel végigfuttatta ujjait a puskájába vésett rovátkákon. – Tizenhármat. És kétszer annyit sebesítettem meg. – Az jókora része a királyi társaságuknak. – De nem elég. – Hát, szeretném, ha valami máson tartanád rajta a szemed. Tániel a homlokát ráncolta. – Mi lehet fontosabb a Kiváltságosoknál? – Az utászok.

Tániel emlékezett rájuk. Már az első napon ásni kezdtek a hegyoldalon, de néhány lövés elég volt, hogy behúzott farokkal meneküljenek, és azóta sem látták őket. Legalábbis tegnapig, amikor is újra nekiláttak a munkának az utolsó külső erőd alatt – bőven a kez frontvonal mögött. Már elég mélyen jártak, hogy a tüzérség ne zavarja őket, bár néhány ágyú azért bombázta a pozícióikat. – Tényleg ennyire aggódsz miattuk? – kérdezte Tániel. – Évekbe telne nekik, hogy felássanak idáig. Ha mégis áttörnek, leirányítunk a lyukba egy ágyút, és megtöltjük kartáccsal. – Bárcsak ilyen egyszerű volna – felelte Gavril. – De Bo szerint segítségük van. Egy Kiváltságos. És Julene. Tániel érezte, hogy mindkét keze remegni kezd – összedörzsölte őket, hogy elmúljon. – Bármi, amiben az a nő úgy érzi, hogy segítenie kell a Keznek, csak rosszat jelenthet. De akkor is. Azt akarod, hogy utászokra lőjek? – Nem magukra az utászokra. A Kiváltságosra, aki segít nekik. – Gavril! Bo csatlakozott hozzájuk a mellvéden – lóhalálában vágott át az udvaron, és nehezen lélegezve rogyott le Tániel mellé. Tániel látta rajta, hogy teljesen ki van merülve. Arca beesett, minden zsír eltűnt róla, és Kresimir-tudja-honnan, de sár borította, haja pedig mocskos és kócos volt. – Valami nagy dobásra készülnek. – Az utászok? – kérdezte Tániel. – Már tudunk róluk. – Nem – csattant fel Bo. – Most rögtön. Az… – Elhallgatott, ahogy az ellenség tüzérsége hirtelen elnémult. Egy pillanatig csend volt, majd eldördült egy hegyőrségi ágyú, utána pedig egy sor muskéta. A kez oldalról nem érkezett válasz. Bo folytatta: – Az összes Kiváltságosuk az utolsó külső erődhöz gyűlt, oda, ahol az utászok is vannak. Tániel vállat vont. – Több mint száz! – kiáltotta Bo. – Ennyien nem egy piknikhez sorakoznak fel. És semmi kétség, hogy tisztek is vannak velük. Egy nagy rohamra készülnek. Gavril felállt, és elnézett a mellvéd fölött. Tániel becsukta a szemét, és várt.

– A rohadt életbe – mondta Gavril, ahogy visszaült. – Igazad lehet. Emberek jönnek fel csendben az úton. Sokan. Néhány fekete kabátot is láttam köztük. – Felügyelők? – kérdezte Tániel. – Pokolba. Gavril feltápászkodott, és elindult parancsokat osztogatni az Őröknek. Hívott mindenkit, aki tudott járni. – Hogy nem vetted észre? – kérdezte Bo, miután Gavril elment. – Nem pont azokat a terveket lövöd? Tániel Ka-poelra mutatott. – Ő keresi nekem a célpontokat. Én mindig fedezék mögött vagyok. Ka-poel egy sor kézjelet villantott felé. – Azt mondja, csak az utóbbi pár percben gyűltek így össze – tolmácsolta Tániel. – Hát, akkor készülj fel minden eshetőségre… Bo védelmező gesztusra emelte a kezét, és a következő pillanatban egy kartácslövedék robbant szét a fejük fölött, döreje az egész bástyán végigvisszhangzott. Bo pajzsai vörösen villantak, ahogy a golyók lecsapódtak róla, mielőtt ártalmatlanul a földre hulltak. A bástya teljes hossza fölött kartácslövedékek robbantak fülsiketítő zajjal. A Tániel háta mögött lévő fal ágyúgolyók becsapódásába remegett bele. Tániel Ka-poelra pillantott. A lány arca kifejezéstelen volt. Még csak meg sem rezzent. – Ezek minden átkozott lövegükből tüzelnek! – kiabálta túl a lármát Tániel. Bo nem is figyelt rá. Arcára kiült az erőlködés, ahogy kezének hihetetlen sebességű villanásaival táplálta a bástya fölött húzódó pajzsot. A bombázás lesújtó erejű volt. Bo szeme megtelt könnyekkel, homlokán kidagadtak az erek. Tűz villant fölöttük, és Tániel tudta, hogy mágia segíti a kez tüzérséget. Őrök rohangáltak Bo pajzsai alatt, összerázkódva a fenti robbanásoktól, zsákokat és fáklyákat cipelve magukkal. Az egyik Őr óvatosan Tániel mellé tett egy zsákot, aztán egy Bóra vetett gyors pillantás és egy elmormolt ima után már sietett is vissza a következőért. Tániel belenézett a zsákba. Öklömnyi agyaglabdákkal volt tele. Gránátok. Tényleg arra számítottak, hogy ma közel jut az ellenség. – Bajonetteket szegezz! – harsant fel Gavril hangja a tüzérségi tűz közepette. Tániel szíve gyorsabban kezdett verni. Elővette gyűrűs

bajonettjét a csomagjában lévő bőrtokból, és rácsúsztatta a puskája végére. Egy csavarással a helyére kattintotta. – Vigyázz! – kiáltotta Gavril. Tániel ellenőrizte a puskáját – már töltve volt. Bóra pillantott. A Kiváltságos mindent megtett, hogy talpon maradjon, miközben ujjai láthatatlan elemeknek hadarták a parancsokat. Pajzsai kezdtek gyengülni. A mellvéd másik végén áthatolt rajtuk egy kartácstöltet, és felrobbant. Emberek üvöltöttek és estek össze, egy ágyú elvesztette kezelőit. Tániel épp akkor pillantott le a mellvéd pereméről, amikor megszólalt egy trombita. A hegyoldal hirtelen megtelt kez katonákkal. Felrohantak az úton, és megmászták a meredek sziklákat. Az emelkedő minden zugát elborították. Hol rejtegettek ennyi embert ilyen közel az erődhöz? – Kész! Tániel kiválasztott egy tisztet a roham élén. Fehér tollazata imbolygott, ahogy embereit vezetve, kardját a levegőben lóbálva rohant felfelé az úton. A kez csapatok a muskétájukra tűzött bajonettel követték. Tániel észrevett egy fekete kabátot a vörös és arany színek között, és célpontot változtatott. Szíve hangosan dobogott a torkában. Felügyelők. Méghozzá sokan, szétszóródva a katonák között. Nagy késeket szorítottak a fogaik közé, akár a tengerészek, ahogy átvetették magukat a sziklákon, és egyenesen a mellvéd döntött falai felé tartottak. – Tűz! Tániel meghúzta a ravaszt, és elégetett egy kis lőport, hogy extra energiát adjon a golyónak. Elhasznált lőpor felhője töltötte meg a levegőt, és ez egy pillanatra akadályozta a látását. Aztán kitisztult, és ekkor rémült kiáltások söpörtek végig a bástyán. Egyetlen ember esett össze az egész sortűztől: a Felügyelő. Tániel pont a szeme közt találta el a vöröscsíkkal. A golyók és a kartácslövedékek szikrákká robbantak, és méterekkel az első sorok előtt, ártalmatlanul hulltak a földre. A kez roham még csak le sem lassult. – Kiváltságosok vannak a soraik közt! – kiáltotta Tániel. – Tüzelj tetszés szerint! – jött a parancs. Tániel a vöröscsíkokat tartalmazó erszényéért kapott, és újratöltött. Nem volt idő a lőporra. Egyszerűen beleejtette a vöröscsíkot a csőbe,

aztán lenyomta utána a pamutot. Célzásra emelte a puskát, és kinyitotta a harmadik szemét. A látásába szűrődött pasztellszínektől szédülni kezdett. A kez Kiváltságosok által használt láthatatlan pajzs egy áttetsző, sárga ragyogássá vált, amely mögött minden egy kicsit homályosabbnak tűnt. Erőlködve próbálta szétválogatni a színeket. A Felügyelők ragyogtak, ahogy a kez csapatok közti Fortélyosok is. Tániel a legélesebb színeket kereste – a Kiváltságosokat. Amikor talált egyet, meghúzta a ravaszt. A férfi megrándult, összeesett, Tániel pedig betöltött egy másik vöröscsíkot. Még két varázslót le tudott szedni, mielőtt a Kez elérte a falakat, és a tüzérség mennydörgése hirtelen abbamaradt. Gavril felkiáltott: – Várj! Tániel hallotta Bo zihálását. Még időben fordult meg, hogy egyik kezével elkapja, és leeressze a földre. Bo megrázta a fejét. – Ne hagyd abba! – köhögte. – Gyengíted őket. – Szeme elkerekedett, és talpra ugrott. – Leeresztik a pajzsot! – Tűz! – harsogta Gavril. Újabb lőporfelhő emelkedett föléjük a sortűz nyomán. Egy pillanatra halálos csend hullt a mellvédre, majd az emberek sietve újratöltöttek, miközben századosaik parancsokat vakkantottak. A füst eloszlott. A sortűz széttépte az első néhány sort, a támadók tömegével hullottak el. A sebesültek oldalra fordultak, nehogy eltapossák őket a mögöttük lévők, de nem tudtak kitérni az útból. Túl sokan voltak. Az Adrói ágyúk kartácstölteteket lőttek ki, hangjukba beleremegtek Tániel fülei. A kartácstűz után csak a Felügyelők maradtak állva. Tovább nyomultak előre, és bár a fekete kabátjaikon éktelenkedő foltok vérveszteségről árulkodtak, nem tűntek sebesülteknek. Dacosan üvöltöttek, megrázták késüket a levegőben, és intettek a mögöttük lévő csapatoknak. A halottakat menet közben széttaposták. – Gránátokat! A fal mögül fáklyákkal meggyújtott agyaglabdákat dobáltak ki. A robbanások alaposan megritkították a Kez sorait, és néhány Felügyelőt is darabokra téptek.

A Kez dühös darazsak seregeként lepte el a mellvédet. Létrákat támasztottak neki, és kampósköteleket dobtak fel rá. Tániel fejszéért nyúlt, amikor egy kampó mellette landolt. Egyetlen suhintással elvágta a kötelet, és felugrott, hogy rálőjön a fal alján lévő Kiváltságosra. A Felügyelők közben úgy siettek fel a bástya döntött falán, mintha az csak egy enyhe lejtő volna. Pillanatok alatt felértek a tetejére, és féltucatnyian ugrottak be az Őrök közé. – Bajonetteket! – kiáltotta Gavril. – Tovább az ágyútűzzel! Egy nagy, ronda fej bukkant fel a mellvéden Ka-Poellal szemben. Tániel a Felügyelő felé fordította a puskáját, de Ka-poel gyorsabb volt. Előredöfött, és egy hosszú, az ingujjában rejtegetett tűt szúrt át a Felügyelő szemén, egyenesen bele az agyába. A lény elengedte a falat, és lezuhant. Tániel vállon döfött egy kez katonát, ahogy az átmászott a falon. A következőt a puskatussal ütötte le, aztán igyekezett betölteni egy újabb vöröscsíkot. Az ellenség túl gyorsan özönlött. Sietősen felszippantott egy kis lőport, és mindkét kézzel megragadta a puskáját, mert biztos volt benne, hogy nem lesz képes leadni még egy lövést. Felkészítette magát a következő hullámra – a Kez egy transzban lévő lőpormágussal fogja szembe találni magát. Egy Felügyelő mászott át a falon, egyik kezével a téglán kapaszkodott, a másikkal egy akkora kést lóbált, hogy kettészelhette volna vele Tánielt. Ka-poel nekiugrott, de a lény úgy söpörte félre, mint egy játékbabát. Tániel felüvöltött, és belédöfte a bajonettet. Hosszú karjával a Felügyelő átnyúlt a puska fölött, mintha nem is ment volna át rajta harminc centi acél, és visszakézből pofonvágta Tánielt, aki megtántorodott. Az ütés ereje még a lőportranszban is alaposan megrázta. A Felügyelő észrevette a földön heverő Bót, és lelökte magát Tániel bajonettjéről. Bo felemelt kézzel próbált előcsiholni valamilyen mágikus védelmet, de a Felügyelő egy pillanat alatt a nyakán volt, és magasba emelte a kését. Tániel éppen akkor érte el a lényt, amikor az ledöfte volna Bót. Meglendítette a bajonettjét, és úgy nyársalta fel vele, mint egy disznót. A Felügyelő meglepetten nézett rá, amiért Tániel máris összeszedte magát, majd a súlyát és erejét emelőerőként használva próbálta kitépni a puskát a lőpormágus kezéből.

Tániel ezt nem engedhette. Érezte megfeszülni a fegyver csövét, ahogy a Felügyelőt nekitaszította a bástya falának. Megvetette a lábát, és átemelte a lényt a falon, letaszítva a mélybe. Remélte, hogy a sebei elég súlyosak, hogy ne tudja újra megmászni a bástyát. Egy pillanatra megállt, hogy talpra segítse Ka-poelt. A lány kicsit kába volt, de nem esett baja. Gavril bukkant fel mellettük. – Folytasd a tüzelést – vicsorogta, ahogy a torkánál fogva elkapott egy kez katonát, akit aztán egyetlen kézzel felemelt, és áthajított a falon. – Öld meg a Kiváltságosokat. Gavril mellett hirtelen ott termett Fesznik, egyik kezében egy rövidkarddal, a másikban egy hosszú rúddal, amellyel sorban lelökdöste a falról a létrákat. A fedezékük alatt Tániel megragadta a vöröscsíkos zsákját, két golyót beleejtett belőle a puskájába, lenyomta a pamutot, és célzott. Szöglövés, így hívták a lőpormágusok azt, amikor kilőnek egy golyót, és élesen eltolják egy adott irányba, megkerülve egy falat vagy akár egy embert. Tániel számtalanszor látta ezt az apjától – úgy tartották, hogy Tamás volt benne a legjobb. Tánielnek ez általában nehezen ment, sokszor képtelen volt elég éles szögben röpíteni a golyót. A művelet pontos időzítést és rendkívül nagy koncentrációt igényelt, erre pedig ő nem volt képes. Egy elhibázott szöglövés után úgy érezte, mintha a fejét kalapáccsal verték volna – egy sikeres szöglövés pedig még jobban fájt. Arra viszont képes volt Tániel, hogy meglökje a golyót. Ez pusztán annyit jelentett, hogy egy kis plusz puskapor elégetésével korrigálta a már kilőtt golyó útját – olyan volt, mint maga a repítés. Nem nagyon kellett hozzá több egy éles szemnél, ennek ellenére Tániel sosem látott senkit, aki akár messzebbre, akár pontosabban tudott volna lőni, mint ő. És Tániel két golyóval is meg tudta csinálni. Ka-poel mutatott neki két Kiváltságost, akik úgy tíz lépésre voltak egymástól. Megálltak a külső erődök kényelmes fedezéke mögött, nagyjából száz lépés távolságra, személyes pajzsaik által is védve. Tániel becélozta őket, és meghúzta a ravaszt. Mindkét Kiváltságos összeesett a mellkasukba kapott egy-egy golyótól. Egy harmadik szemtanúja volt a haláluknak. Tániel lebukott a fal mögé.

Jelzett Ka-poelnak, hogy maradjon lent. A Kiváltságos most már figyelni fogja, de nem hagyhatta abba a tüzelést. Vett néhány mély levegőt, betöltött egy golyót, és felidézte elméjében azt a harmadik Kiváltságost. Kevesebb mint egy másodperce van, hogy célozzon és lőjön. Puskával a kezében nagyjából öt lépés távolságra arrébb mászott a fal mögött. Még pár gyors levegővétel, és felpattant. A Kiváltságos feltett kezekkel, rángatózó ujjakkal állt ott, és éppen villámlást hívott le maga fölül, amikor Tániel meghúzta a ravaszt. A villám Tániel előző pozíciójába csapódott be, ereje ledöntötte a lábáról őt, Gavrilt, Ka-poelt, Feszniket és egy tucatnyi kez katonát is. A golyó közben magasra sodródott, és feltépte a Kiváltságos torkát, aki vért fröcskölve bukott le. Tániel megkönnyebbülten felsóhajtott. Kürt zendült fel a hegyoldalon. A csatazaj lassan elcsendesedett, amint a kez katonák visszavonultak a lejtőn. Gavril félrelökött egy katonát, akivel dulakodott. Feje fölé emelte az öklét. – Tüzet szüntess! – Az ágyúk elhallgattak, és a mellvéden belül ragadt kez katonák ledobták fegyvereiket. Gavril dühösen nézett rájuk. – Nem ejtünk foglyokat. Adjátok át a fegyvereiteket és a felszereléseiteket, aztán tűnés a hegyről. A parancsot az egész mellvéden továbbították. A kez katonák visszamásztak a falon, miután megszabadították őket a muskétáiktól és a lőporuktól, aztán megkezdhették hosszú útjukat a halottaik között. Gavril talált a sebesültek közt egy kez tisztet, és Tániel szeme láttára megragadta a vállát. – Mondd meg Tine tábornagynak, hogy küldhet néhány fegyvertelen katonát, hogy összeszedjék a halottakat. És javaslom, hogy tartsunk pár nap szünetet, hogy gondját viselhessük a sebesülteknek. – Gavril kez nyelven is elismételte, hogy a férfi biztosan megértse. A tiszt fáradtan bólintott, és egy kez katona segítségével átmászott a falon, majd elindult lefelé a hegyen. Tániel lerogyott Bo mellé. – Jól vagy? Bo némán meredt rá. – Ezt nemnek veszem. – A pokolba ezzel az egésszel – nyögte ki Bo.

Katerine, Rina és Alasin bukkantak fel, szinte a semmiből. Mindhárman Bo szeretői voltak. Körülvették, és felváltva szidták és szeretgették, majd letámogatták a városba. Tániel és Gavril nézték, ahogy elmennek. – Nekem is kell egy ilyen – jegyezte meg Tániel. – Mi? – kérdezte Gavril. – Egy hárem? – Ja – mondta Tániel, mire Ka-poel a karjába öklözött. – Én már próbáltam egyszerre több nővel zsonglőrködni – morfondírozott Gavril. – Csak a zűr van vele. Fogalmam sincs, a Kiváltságosok hogy csinálják. – Pocsékul bánnak velük. – Bo nem. Azt hiszem, azt kéne mondanom, hogy „Fogalmam sincs, Bo hogyan csinálja”. Megfordultak, és egy darabig csendben nézték a visszavonuló Kezt. – Te aztán rendesen kihúztál minket a szarból – szólalt meg végül Gavril. Tániel meglepetten nézett rá. – Hogyhogy? – Nem is tudtad? Gavril a térdére csapott, és hangos röhögésben tört ki. A halottakkal és a sebesültekkel foglalkozó Őrök furcsán néztek rá. – Komolyan mondod, hogy nem tudod, kit lőttél le? – Egy Kiváltságost? – Lehajolt, hogy felvegyen egy palack Szent Adom Fesztiváli bort. Valahogy épen maradt a káosz közepette. Meghúzta, és egy pillanatnyi hezitálás után átnyújtotta Ka-poelnak. A lány ivott belőle, majd visszaadta. – Még száz méter távolságról is megismertem – mondta Gavril. – Az az utolsó, aki ránk zúdított egy akkora villámot, hogy átütött a bástya védővarázslatain. Az Brajon, a Kőszívű volt. Tániel majdnem belefulladt a borba. – A kez társaság feje? – Az bizony. Tániel térdei elgyengültek, és meg kellett támaszkodnia a bástyafalon. – Sosem álltam volna fel, ha tudom, hogy ő az. Brajon Fatrasztában volt a háború elején. Majdnem véget is vetett neki. Kiirtott egy teljes

fatrasztai hadsereget. Teljesen egyedül. Az egész háborúnak is vége lett volna, ha maga Ipille nem hívja vissza Kezbe. – Hát, akkor örülök, hogy nem tudtad – mondta Gavril. – Már majdnem kicsináltak minket. A Kiváltságosaik gyalogsági színekbe öltöztek, és elrejtették a kesztyűiket. Beolvadtak. Bo túlságosan el volt foglalva a pajzsokkal, hogy feltűnjön neki. Tániel pedig nem nyitotta ki a harmadik szemét, csak amikor már túl késő volt. Megfeddte magát. Ostobán viselkedett. Majdnem megölette mindnyájukat. Tániel nézte, ahogy Gavril szemrevételezi a bástyát ért károkat. – Tudod, folytathattuk volna a tüzelést azután is, hogy megfújták a visszavonulást – mondta Tániel. – Ezreket irtottunk volna ki a hegyoldalon. A Kez megtette ezt velünk egypárszor Fatrasztában. Gavril dühösen felhorkant. – A háborúba is kellenek szabályok. Máskülönben visszatérünk a Sötétedésbe, és a pokolba Kresimirrel. Gavril azzal otthagyta. Tániel lenézett a bástya széléről. Fontolgatta, hogy kinyitja a harmadik szemét, és megkeresi a Kiváltságosokat, de úgy döntött, hogy csak megfájdulna tőle a feje. Valami nem hagyta nyugodni. Ha ez volt a nagy előrenyomulásuk, akkor hol volt Julene? A hegyoldalt fürkészte az utászalagutak bejáratáért. Mozgást látott, és mintha kiszúrt volna egy férfit, ahogy kiürít egy földdel teli talicskát.

Tamás homályos tekintettel pillantott föl a kis szoba mennyezetére, de kitisztult szemmel sem lett volna mit látnia. Ki tudta venni egy ferde tető egyszerű fagerendáit, amelyek repedéseiben sár szolgált védelemül az időjárás ellen. Volt fény, de csak épphogy. A teste szerint hajnal lehetett. A fény tompa volt, és viharos napot jelzett előre. Hallotta egy kakas kukorékolását, és paták dobogását, majd pedig halk beszélgetés hangjait. A kinti emberek kez nyelven beszéltek. Nem érezte a jobb lábát. Nem volt kellemes felismerés, ha pedig hozzávette a homályos látását is, növekvő pánikkal kellett harcba szállnia. Láb és megfelelő látás nélkül mi esélye lehet a szökésre? Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, és számba vette testének egyéb sérüléseit.

Mindkét karja és keze működött, képes volt mozgatni őket. Maga alatt egy szalmamatrac szúrását érezte. Mellkasa fájt, amikor túl mély levegőt vett, de annyira nem, hogy törött bordát jelezzen. Oldala érzékeny volt, valószínűleg egy vágástól vagy egy horzsolástól. Finoman megérintette. Horzsolás, döntötte el a kérdést. Rövid alsóruházatot viselt, és semmi mást, és határozottan úgy érezte, hogy nincs egyedül a szobában. Igyekezett ülő pozícióba tornászni magát. Nem kapott sem takarót, sem párnát, és egy fakeretre helyezett, piszkos szalmamatracon feküdt. Balra egy ablak volt, az ágy végénél lépcső indult lefelé. Megdörzsölte a szemét, és most már egy kicsit jobban látott. Egy Felügyelő ült a sarokban, izmos, deformált testét még úgy is könnyű volt felismerni, hogy Tamás csak a körvonalait tudta kivenni. – Hol vagyok? – kérdezte. Az elmosódott izomhegy egy darabig méregette, majd valami kivehetetlen választ mormolt kez nyelven. – Hol vagyok? – ismételte Tamás. A Felügyelő elhagyta a szobát. – Hol vagyok? – kiáltott utána Tamás. Még jobban felhúzta magát az ágyban. – Szörnyeteg! Bestia! – Visszafeküdt, mert ami kevés ereje volt, az elfogyott. Feje lüktetni kezdett, amint megmozdult. Óvatosan és grimaszolva kitapogatta a kötését, de mivel a legenyhébb érintés is hirtelen fájdalommal járt, végül abbahagyta. Gondját viselték. Sebeit piszkos vászonnal kötözték be. Lábát szorosan betekerték, de nem annyira, hogy leálljon benne a vérkeringés. Erre egy darabig nem fog ránehezedni. Lentről lépéseket hallott, majd két pár csizma kopogását a lépcsőn. A Felügyelő egy kisebb férfival tért vissza. – Tábornagy – szólította meg adrói nyelven, de akcentussal. Tamás hátán felállt a szőr a hangtól. – Nikslaus – köpte. – Azt hittem, belefulladt az Adotengerbe. A herceg hangja szívélyes volt. – A Felügyelőim kihalásztak. Hogy van a lába? – Fantasztikusan. Mindjárt táncra perdülök. Hol vagyok? Nikslaus leült a Felügyelő székébe a sarokban, a lény pedig az ágy végénél állt meg.

– Mélyen Királyerdőben – válaszolta a herceg. – Na most, az orvosom azt mondta, hogy keményen beütötte a fejét, amikor elesett. Van bármi problémája a látásával? – Nincs – hazudta Tamás. – Dehogynincs. Látom a szemén. Megnézetem majd az orvossal, mielőtt elindulunk. Tamás igyekezett keményen Nikslaus szemébe nézni, de nehéz volt így, hogy alig látta őt. – Mi a pokolért vagyok még életben? Hová megyünk? – Kezbe. Ellene voltam, de miután az első Felügyelő nem tudta megölni, Ipille úgy döntött, hogy példát kell magával statuálnunk. Ha minden a tervek szerint halad, a királyom tekintetétől kísérve néz szembe a guillotine-nal a Szent Adom Fesztivál utolsó napján. – Már régóta készülnek erre – mondta Tamás. – Ez egyike volt a sok lehetőségnek. Így vagy úgy, de meg kell szabadulnunk magától, ha be akarjuk venni Adrót. Maga a legerősebb lőpormágusuk, azonkívül pedig zseniális stratéga. Ez az igazság, nem félek elismerni. A zsoldosok is jelentenek majd némi problémát, de maga a hadsereg gerince. A katonái magával együtt hullnak el. – Alábecsüli őket. – Talán. – Nikslaus nyilvánvalóan nem aggódott. – A dominók le fognak dőlni, Tamás. Maga csak az első a sorban. Adró túlerővel néz szembe. Ha a feje kosárba kerül, eltüntetjük a Hegyőrséget, és levadásszuk a lőpormágusait. Miénk minden előny. Tamás a kezét nézte, kétségbeesetten próbált ráfókuszálni. – Mi történt a lábammal? – Az én hibám – válaszolta Nikslaus. – A vándorkő, ami mögé bújt, sajátos módon hasadt szét, és robbant fel, amikor elég mágiát használtam rajta. Egy szilánkja eltalálta a lábát. Attól tartok, összezúzta. – De nem aggódnék miatta – folytatta. – Az orvosunk szerint idővel meggyógyulhat. Elég tehetséges fickó. Úgy helyrehozta a lábát, és összevarrta a húst, ahogy senki más nem tudná. – Nikslaus felállt, és az ágyhoz lépett, majd előrehajolt, még éppen egy karnyújtásnyi távolságon túl Tamástól. – Pár száz kranával gazdagabb ember lett, Tamás – mondta halkan, és a fejét Tamás lába felé döntötte. – Egy aranycsillag van odabent, egyenesen a csont mellett. Meggyógyult.

Tamás előrelendült, és öklével a herceg elmosódott képmása felé csapott. Teste felüvöltött a lábából sugárzó tüzes kínra, amitől még a gyomra is felfordult. Nikslaus eltáncolt az ütés útjából. Meggyógyult. Így látta a dolgot Nikslaus. A lőpormágusok véráramába keveredett arany átoknak számított. Nem tudták miatta érzékelni és megérinteni a lőport, nem tudtak transzba lépni. Nikslaus kuncogott. – Meggyógyult, Tamás, de ez aligha fog segíteni magán. A nyaka ugyanazon guillotine alatt pihen majd, ami a felesége fejét is lecsapta oly sok évvel ezelőtt. Nem lőpormágusként fog meghalni, hanem egy szegény patikus fiaként. Tamás vére hangosan lüktetett a fülében, keze erősen remegett. Szerette volna a nyakánál megragadni Nikslaust. Szerette volna befejezni, amit a kikötőben elkezdett. De semmit sem tehetett. Elhagyta minden ereje. Az érzés ismeretlen volt számára. Amióta csak az eszét tudta, ott volt neki a mágia. Még akkor is érzékelte a közeli varázslókat, és meg tudta mondani, hol és mennyi lőpor van száz lépésen belül, amikor éppen nem volt lőportranszban. Lőporos hordókat tudott felrobbantani, és be tudta lélegezni a fanyar füstöt, hogy testét a pusztító dühöngés állapotába küldje. Ebből mostanra semmi sem maradt. Csak a keze, az összezúzott lába és a detonáció erejétől elhomályosult látása. Visszafeküdt az ágyra, arcán nedvességet érzett. Amennyire tudott, elfordult Nikslaustól. A herceg csendben távozott. Még a Felügyelő is eltűnt. Egyértelmű volt, hogy Tamás semmit sem tehetett, és a szobán kívüli, egyre nagyobb zajokból ítélve, bőven akadt tennivaló egy megtört öregember nézegetésén kívül is. Nikslaus hangosabb volt, mint a többiek, egy nemes arroganciájával osztogatta a parancsait. Tamás elfojtotta keze remegését. Megemelte jó lábát, és letette a padlóra, majd felhúzta magát. Majdnem összeesett. Minden erejére szüksége volt, hogy ne zuhanjon az arcára. Egyik kezével a falnak, a másikkal az ágylábnak támaszkodott, és féllábon ugrálva az ablak felé indult. Csak azért állt meg, hogy hányjon, amikor a fájdalom végül legyűrte az inger elfojtását, aztán megérkezett az ablakhoz.

Tamás óvatosan a földre rogyott, hogy elkerülje az epetócsát, és fejét a hideg falhoz szorította. Olyan tisztán hallotta Nikslaust, mintha ott állt volna mellette. A herceg vagy nem számított rá, hogy Tamás hallgatózni fog, vagy nem érdekelte. – A hosszabb úton megyünk Adopestbe – magyarázta Nikslaus kez nyelven. – Nem érdekel, mit mondanak a felderítők, nem kockáztatom meg, hogy belefussunk azokba a bolondokba a vadászatról. Tamás közelgő paták ügetését hallotta. Az emberek megálltak az ablak túloldalán. – Nos? – kérdezte Nikslaus. – Megtaláltunk még négyet, uram – hangzott a válasz olyan mély torokhangon, amiből Tamás tudta, hogy a beszélő egy Felügyelő. – Ők voltak az utolsók? – Nem tudhatjuk biztosan. Mivel az emberünk halott, nincs információnk róla, hogy Ryze hány katonát hozott magával. De azt hiszem, elkaptuk mindet. – Ne becsüld alá a dandártábornokot – vicsorogta Nikslaus. – Ő volt Winceslav egyik legjobbja. Biztosan voltak lovas kísérői baj esetére. Hagyj itt két Felügyelőt vadászni. – Már így is járőröket kellett kerülgetnünk. Tamást keresik. – Eltűnünk, mielőtt ideérhetnének. Segíts a többieknek. Egy órán belül indulunk. Most, hogy lőpormágusok jártak a nyomában, Nikslausnak sürgős lesz, hogy felszívódjon. Tamásnak kezdett jobb hangulata lenni, de ahogy logikusan végiggondolta a dolgot, újra elkomorodott. Órákra voltak a vadászattól, és fél napra Adopesttől. Sabon talán még nem is tudta, hogy eltűnt. És mindent arra alapozott, hogy Nikslaus hagyta elmenni a többieket. Hány Felügyelő lehet vele? Vajon elküldte őket Olem, Charlemund és a többiek után? Tamás fáradtan felsóhajtott. Még ha meg is találják őt, mire mennek vele? Most már csak egy vénember. Nem lőpormágus többé.

26. FEJEZET

Adamat közel egy hétig nyomozott Ondrausz, az ispán után, mielőtt

találkozót kért tőle, hogy kikérdezhesse. A találkozót aztán majdnem lemondta, amikor aznap reggel vad találgatások érték el a várost: arról, hogy előző nap Tamás eltűnt a Gyümölcsvölgyi Vadászatról, egy szökött dandártábornokról és valamiféle varázslatról a Királyerődben. Egyik pletykát sem lehetett megerősíteni, így aztán Adamat elment a találkozóra, de nyugtalanította az érzés, hogy talán már nem áll senkinek az alkalmazásában. Késve, a megbeszélt időpont után öt perccel ért oda az ispán házához, mert négyszer elment mellette anélkül, hogy megtalálta volna. Maga a ház egy sövénykerítés mögött állt, bepréselve két kastély közé, és könnyen össze lehetett téveszteni egy szolgálói lakrésszel. A sövénykerítés és a bejárathoz vezető lépcső közt egy aprólékosan gondozott, kis kert terült el, amelynek rendjéből egyetlen fűszál vagy levélszirom sem lógott ki. A ház funkcionális volt – egy szimpla, sátortetejű építmény jó, de nem drága téglából. Ahogy Adamat kopogásra emelte a kezét, kinyílt az ajtó, és egy öregasszony nézett fel rá. Egy szolgálónő tipikus, bokáig érő, egyszerű gyapjú munkaruháját viselte. – Az…

– Ispánhoz jött – szakította félbe a nő. – Elkésett. – Elnézést, de nem találtam meg… Az öregasszony a mondata közepén megfordult, és elbicegett. Adamat elhallgatott, és bosszúságát lenyelve követte a nőt házba. Az belülről ugyanolyan hétköznapi volt, mint kívülről. A kandallópárkányt nem díszítették semmilyen kacatok, a polcok tiszták, és két sornyi főkönyvet leszámítva üresek voltak. Egyetlen szék állt az üres kandallóval szemben. A helyiségből három ajtó nyílt. Az egyik egy hálófülkényi konyhába vezetett, amelynek használatáról csak az asztalán hagyott friss kenyér árulkodott. A másik ajtó – valószínűleg a hálószobáé – zárva volt, a harmadik mögött pedig az ispán ült egy kis, sarki íróasztalnál, az orra hegyén egyensúlyozó szemüveggel, ahogy ujja egy számokkal teli könyv lapján futott végig. A házvezetőnő motyogott magában valamit, aztán bement a konyhába, otthagyva Adamatot, hogy egyedül menjen be az ispánhoz. Adamat egy darabig nézett az öregasszony után, és azon gondolkodott, hogy használják-e egyáltalán a konyhát – nem érződött sütés illata, sem visszamaradt meleg a főzőtűzből, úgyhogy a nő minden bizonnyal máshol vette a kenyeret. Megfordult, észrevette, hogy Adamat őt nézi, és becsukta a konyhaajtót. Adamat az asztalánál ülő kis ember felé fordult. Több, mint aminek látszik, figyelmeztette Ricard. Nos, hát, minek látszott? Egy szürke könyvelőnek. De annak kétségkívül a legjobb volt egész Adróban. Szóval mi más lehetett még? Bármi, gondolta Adamat. – Elkésett. – Az ispán fel sem nézett a könyvéből, amikor Adamat belépett a szobába. – Elnézését kérem. Az utcák szörnyen zsúfoltak a fesztivál miatt. – Adamat azzal nem is vesződött, hogy szóvá tegye, milyen furcsa volt találkozót megbeszélni egy fesztivál estéjére. Valami azt súgta neki, hogy az ispán nem igazán szeret kikapcsolódni. – Tartsa meg a kifogásait valaki másnak, nyomozó, az én időmet ne vesztegesse velük. Nem én akartam megöletni Tamást. Sem türelmem, sem időm nincs hozzá, hogy válaszoljak a kérdéseire. A főkönyveket Tamás távollétében is rendben kell tartani. – Elfintorodott, amikor rájött, hogy kifecsegett valamit. – Szóval Tamás eltűnt? – kérdezte Adamat. Az ispán rámeredt.

Adamat végigmérte a férfit. Ondrausz alacsony volt, a több évtizednyi asztal fölé görnyedéstől pedig hajlott és görbe. Arca hosszúkás és beesett, vállai csapottak voltak. Ondrausz volt az egyik legismertebb ember Adopestben, ami komoly eredménynek számított, tekintve, hogy ritkán mutatkozott nyilvánosan, sosem ült modellt portréhoz, és köztudomásúlag direkt igyekezett elidegeníteni magától mindenkit, akivel találkozott. Adamat már látta, hogy ez utóbbi valószínűleg igaz. Azt is látta, hogy Ondrausz nem fog Tamás eltűnéséről beszélni. Adamat egész hetes nyomozása frusztrálóan kevés eredménnyel járt. Az ispán arról a kis sarki íróasztalról kezelte az állami kincstárat – a királyi tárca kivételével, bár azt beszélték, hogy Manhouch kivégzése után ez is megváltozott. A Joon utcában volt egy irodája, amelyet sosem használt, és amelyben egy csapat könyvelő végezte a munka nagyját. Az ispán leellenőrzött mindent, amit csináltak. Nem voltak ismert hobbijai, nem voltak ismert barátai. A házvezetőnője már negyvenvalahány éve szolgálta, de senki sem tartotta őket barátoknak. Nem volt testőre sem, aki elkísérte volna, amikor elhagyja a házat, márpedig ez ritkának számított. Az beszélték, hogy az ispán lovagolt a vadászaton, hogy ott volt, amikor Tamás eltűnt. Adamat nem tudta elképzelni őt lóháton. – Maga nem úgy néz ki, mint aki elárulná a hazáját – jegyezte meg Adamat. – Városi ispánként egyenesen a szívéből áshatná alá Adrót, Kez segítsége nélkül is. A pénz fel sem merülhet. A kutatásaim szerint maga az egyik legvagyonosabb ember Adróban. Évi kétszázezer kranát kap a szolgálataiért, van kétmillió holdnyi földje Fatrasztában, háromszázezer holdnyi a bakaschai partvidéken, amihez tartozik egy nagy kikötő is, szénbányája Delivben, és magáé egy kez kereskedelmi társaság fele. De ez a sok külföldi tulajdon elgondolkodtató. Hát nem bízik a saját hazájában? – Ha alaposabb munkát végzett volna, nem kérdezné. Van három aranybányám és tizenkét vámszedőm a hegyőrségi utakon. Van egy kétszázhúszezer holdas szőlőkertem, és finanszírozok egy északi kereskedelmi céhet is. – Türelmetlenül legyintett a kezével. – Ha többet akar tudni, kérdezze a barátját, Ricard Tumblart. Személyesen én alkalmazom háromezer szakszervezeti munkását a kohóimban. – És egyéb gyárakban – tette hozzá Adamat.

Ondrausz szeme összeszűkült. – Maga tudta. – Csak kíváncsi voltam, mely érdekeltségeit tartja a legértékesebbeknek. – Ha nem gyanakszik rám, miért beszélünk egyáltalán? – Sosem mondtam, hogy nem gyanakszom magára, bár elismerem, a listám vége felé szerepel. Azt akarom tudni, uram, amit a könyvek elárulnak magának. – Nem értem, mire gondol. Abból, ahogy Ondrausz szorosabban markolta a főkönyvet, Adamat gyanította, hogy nagyon is érti. – Pénzre. Maga mindent nyomon követ, és még olyanokat is feljegyez, amiket egy ispánnak nem lenne szabad tudnia. – Adamat a sétapálcájával a főkönyvre mutatott. – Belenéztem a könyveibe a Joon utcában. Nagyon alapos. Lenyűgöző. – Azok a könyvek nem nyilvánosak – csattant fel Ondrausz. – Én nem a nyilvánosság vagyok. Erőszakkal kellett átmennem a hivatalnokain, nagyon lojálisak magához. És most árulja el, mit mond magának a pénz áramlása? Ondrausz másodpercekig bámulta őt a szemüvegén át, mielőtt válaszolt. Kalkulációkat végzett, gondolatokat csúsztatott a helyükre. – Ha a pénz a motiváció – kezdte –, és szinte mindig az, akkor nincs miért gyanakodnia sem a Tulajdonosra, sem Lady Winceslav-ra. Már hónapok óta vizsgálom Winceslav könyveit, és egyáltalán semmi szokatlan nincs bennük. A Tulajdonos pedig, nos, bűnöző vagy sem, fizeti az adóit. Az utolsó pennyig, még azokat is, amik illegális forrásból származnak. Aki így adózik, azt nem izgatja a kormány napi ügymenete. Neki csak egy stabil világ kell, amiben lassan és biztosan terjesztheti a befolyását. – A háború nagyszerű üzlet lehet egy opportunistának. – De az opportunisták nem fizetnek adót. – És a többi tanácstag? Ondrausz felhorkantott. – Prime Lektor egy rejtély. Egyszerűen nincsenek pénzügyei. Roppant különös. Az egyetemtől kapott időnkénti díjakat leszámítva mintha egyáltalán nem menne át pénz a kezén. Ricard Tumblar üzletember, úgy manipulálja a könyveit, ahogy csak tudja. Nemrég

komoly összegeket kapott Brudániából és fatrasztai meg gurlai bankokból. – Brudánia Kez egyik jelentős szövetségese. – A gurlai bankok pedig kez tulajdonban vannak. – Fatraszta viszont nem a szövetségesük – mondta Adamat. – És nem vagyok biztos benne, hogy bízhatok abban, amit Ricardról mond. Bizonyosan feldühítette magát, hogy szakszervezetbe tömörítette a munkásait. – Úgy gondolja? – Ondrausz felvonta a szemöldökét. – A szakszervezetei úgy megszervezték a termelést, ahogy még én sem tudtam volna. A megalakulásuk óta a kohóimból és az aranybányáimból származó bevétel háromszáz százalékkal emelkedett. Kérdezze meg Ricardot. Nem helytelenítettem, hanem üdvözöltem a szakszervezetek létrejöttét. Ondrausz elutasítóan legyintett a kezével. – Aztán ott van a fő-diocel. A hit embereként minden tevékenységét titokzatosság fedi. A rendjükön kívül senki még csak rá sem nézhet a könyveikre, ugyanakkor annyi pénzt költ, hogy attól egy király is elsírná magát. Sokkal többet, mint amennyit a fő-dioceli fizetsége engedne neki. Ezen gyakran tűnődöm. – És maga? – Talán gyanakodnom kellene magamra? – Van oka rá, hogy holtan akarja látni Tamást? – Tamás túl sokat költ a hadseregre és a kémekre. De hát háború van, így ezek a kiadások szükségesek. Jobban megemelte az általános élelmiszeradagokat, mint szerettem volna, de ebben már korábban megállapodtunk vele. Egy vadászgörény is jobban elvezetné ezt az országot, mint Manhouch. Tamás legalább hallgat a tanácsaimra. Ondrausznak már nem kellett buzdítás, hogy folytassa. – Ha Tamás meghalna, a katonai vezetés nem tudná visszatartani Kezt, ami így meghódítaná Adrót, és megadóztatná Adopestet. Tudjuk, hogy Kez szeret hatalmas adókat kiróni a gyarmataira, mint ahogy Fatrasztában és Gurlában is. Mi is erre a sorsra jutnánk, és a városi kincsestárak még rosszabb állapotba kerülnének, mint amilyenekben Manhouch idején voltak. Adamat nem először gondolt bele, hogy mekkora hatalma van Ondrausznak. Ha meg akarná buktatni Tamást, a megöletésénél sokkal

finomabb eszközökhöz is nyúlhatna. Csak azt kellene mondania neki, hogy nincs pénz a hadsereg kifizetésére vagy a nép etetésére. Tamásnak egy hónapon belül zavargásokkal kellene szembenéznie, két hónapon belül pedig teljesen elbukna. Amit Ricardról mondott, zavarta Adamatot. Lehet, hogy Ricard a Munka Harcosai vezetője volt, és komoly pénzeket kapott, de nem számított olyan értelemben vagyonosnak, mint Ondrausz vagy Charlemund. Nem volt király. Kez viszont azzá tehette. – Köszönöm a rám szánt idejét – mondta Adamat. – Azt hiszem, itt végeztem, de még visszatérhetek, ha felmerülnek további kérdések. Az ispán szó nélkül fordult vissza a főkönyvéhez. – Kitalálok egyedül is – biztosította Adamat.

Akár félt Tamástól, akár nem, Nikslaus semmit sem bízott a véletlenre. Tamás menetiránynak háttal ült a hintóban, csuklóját és bokáját megbilincselték, és a padlón lévő vastag láncokhoz rögzítették, akár egy fogolyszállító kocsiban. Tamás mellett egy Felügyelő ült, torz teste a hintó oldalához préselte őt. A hideg futkosott a hátán a lény közelségétől. A láncok ellenére a kocsi herceghez méltó volt. Nikslaus egy bársonypárnán ült vele szemben, és bőven volt hely a lábainak. A falborítások és a függönyök illettek a párnához, és kicsit tompították a kintről beszűrődő zajokat. A hintó rázkódó mozgása nemrég szűnt meg, és immár egy kővel kirakott főúton haladt. A megnövekedett forgalom hangjából ítélve közeledtek a városhoz. Nikslaus mélyen a gondolataiba merült. Fehér, rúnákkal díszített Kiváltságos kesztyűjébe bújtatott ujjai az ölében táncoltak. Tamás azon tűnődött, hogy vajon valami láthatatlan varázslást végez, vagy csupán az időt múlatja. Tamás egy ujjával elhúzta a függönyt, hogy kipillantson az ablakon, de nem látott semmi érdekeset. Láncának csörrenésére Nikslaus ránézett, és biccentett a Felügyelő felé, aki rögtön elhúzta Tamás kezét az ablaktól. A tábornagy felsóhajtott. Legalább már a látása kitisztult. Tegnap késő délután hagyták el a farmházat. Nikslaust megnyugtatta valami, mert már nem aggódott, hogy elkaphatják. Tamás befelé nyúlt az érzékeivel, és kutatni kezdett. Megpróbálta kinyitni a harmadik szemét.

A varázslók közül a lőpormágusok voltak az egyetlenek, akiknek a hatalmát ennyire el lehetett venni. Tamás nem tudta, hogyan és mikor fedezték fel, de a véráramba juttatott arany teljesen lenullázta a lőpormágusok erejét. Megakadályozta még azt is, hogy lássák a Mást. Ha csukló alatt levágták egy Kiváltságos kezét, akkor elvileg nem tudta manipulálni a Mást, de látni még akkor is látta. – Nem vagyok rossz ember – szólalt meg hirtelen Nikslaus. Tamás ránézett. A herceg zavarodott arccal bámulta őt. – Nem lelem örömöm a kínjaiban, és nem mosolyodok el a végzete gondolatára. – Ez még nem akadályozna meg, hogy kiszorítsam magából a szuszt, ha esélyem kínálkozna rá – mondta Tamás. Nikslaus szórakozottan mosolygott. – Örömömre szolgál nem felkínálni magának ezt az esélyt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azon gondolkodtam éppen, hogy milyen érzés lenne, ha nem használhatnám a mágiát. Ha a kezeimet levágnák, és többé nem érinthetném meg a másik oldalt. Szörnyű gondolat volt. – Belőlem nem csikar ki semmilyen szimpátiát. – Csak szeretném, ha tudná, hogy nem szórakozásból teszem mindezt. A királyom óhaja szerint cselekszem. Pusztán egy szolgáló vagyok. – Akkor is szolgáló volt, amikor leszállította nekem a feleségem fejét egy cédrusdobozban? – kérdezte Tamás. A mondatot higgadtan kezdte, de mire a végére ért, már dühtől remegve vicsorgott. A harag hirtelen hullámként öntötte el, láncai zörögtek és csattogtak. A Felügyelő fenyegetőn nézett rá. Nikslaus egy kézmozdulattal lenyugtatta. – Igen – mondta. – Szolgáló voltam. – Élvezte – mondta Tamás csikorgó fogakkal. – Ismerje el. – Hangjából keserűség csöpögött. – Élvezte kiadni a parancsot a hóhérnak, élvezte elhozni a feleségem fejét, és látni a bánatomat, és most is élvezi, hogy láncok közt láthat. Nikslaus ezen mintha elgondolkodott volna. – Igaza van – mondta végül. Tamás elhallgatott. Nikslaus beismerése megdöbbentette. Az ilyesmi nem volt méltó egy herceghez.

– Ha innen nézzük… valóban élveztem, és továbbra is élvezem – folytatta Nikslaus. – De nem azért, amiért gondolja. Ez az egész nem személyes. A lőpormágusok létezése egy szégyenfolt. Egy sötét paca a mágián. Nincs ínyemre egy másik ember szenvedése, de büszkeséggel tölt el, ha elhullni látok egy lőpormágust, mint akkor, amikor Ipille elrendelte a felesége halálát. – Ettől nem lesz kevésbé szörnyeteg – mondta Tamás, és oldalra sandított a Felügyelőre. – Nem kevésbé szörnyeteg, mint azok, akik ezt csinálták. Nikslaus szeme összeszűkült. – Mondja a lőpormágus. A maga fajtája sokkal rosszabb, mint a Felügyelők. – Felnézett a tetőre. – Sosem fogom megérteni a magához hasonlókat, Tamás. Gondolom, mindkettőnknek megvannak a magunk előítéletei. – Felhorkantott. – Ha Kiváltságosnak született volna, fantasztikus szövetséges válhatott volna magából. – Vagy ellenség. – Nem. Nem ellenség. Egymás iránti ellenségességünk kizárólag azon alapul, hogy maga lőpormágus. – Én adrói vagyok – mondta halkan Tamás. – Maga pedig kez. – Az adrói társaságot pedig magába olvasztotta volna a kez társaság, ha az Egyezményeket aláírták volna. Ahogy kellett volna. – Ipille tényleg arra készül, hogy uralkodni fog Adrón? Nikslaus értetlenül pislogott. – Természetesen. Tamás egy szemernyi kétséget sem látott Nikslaus szemében. Micsoda arrogancia. – Amióta csak hírét vettük a puccsnak, azon gondolkodtam, hogy mi váltotta ki végül? – mondta Nikslaus. – Pusztán a bosszú? Vagy komolyan azt hiszi, hogy Adró érdekeinek megfelelően cselekszik? – Komolyan azt hiszi, hogy az Adró érdeke, hogy térdet hajtson Kez előtt? – vágott vissza Tamás. – Nem, ne válaszoljon. Látom az arcán. Maga pont ugyanolyan vak nemes és királyi stróman, mint azok, akiket a guillotine alá küldtem. Nem olvassa az újságokat? Nem hallott a gurlai felkelésekről? Tudom, hogy megérezték a lázadás csípését, amikor Fatraszta kiűzte a hadseregeiket a területéről. – Bolondok, mindannyian – mondta Nikslaus. Tamás nem hagyta annyiban a dolgot.

– A világ változik. Az emberek nem azért léteznek, hogy a kormányukat vagy a királyukat szolgálják. A kormányok léteznek azért, hogy az embereket szolgálják, vagyis az embereknek joguk van beleszólni azoknak a kormányoknak a működésébe. Nikslaus felhorkantott. – Lehetetlen. A döntéseket nem lehet a csőcselékre bízni. – Egyetlen ember felett sem uralkodhat egy másik. Nikslaus összeérintette maga előtt az ujjait. A gesztusnak általában jelentősége volt, ha egy Kiváltságostól származott, különösen, ha viselte a kesztyűjét. – Maga vagy szórakozik velem, vagy egy naiv bolond. Szolgált Gurlában, Fatrasztában és féltucatnyi másik barbár országban, ahol a Kilencek tagjai területet követeltek maguknak. Akárcsak én. A parasztokat és a barbárokat meg kell szelídíteni. Ahogy Adrót és a lőpormágusokat is. – Maga és én nagyon különböző következtetéseket vontunk le a tapasztalatainkból – mondta Tamás. Nikslaus arcára olyan kifejezés ült ki, amely világossá tette, hogy nem érdekelték Tamás következtetései. – Ki árult el engem? – kérdezte Tamás. Megvoltak a maga kérdései, amelyekre válaszokat keresett. Nikslaus ránézett. – Azt hiszi, megkockáztatnám, hogy elmondom? – Megrázta a fejét. – Nem. Talán amikor a guillotine pengéje készül lesújtani, majd belesuttogom a fülébe, de egy pillanattal sem korábban. Tamás már nyitotta a száját, hogy Nikslaus orra alá dörgölje, hogy tud Barat dandártábornok árulásáról, de végül nem szólt semmit. Nikslaus tényleg tartott tőle, hogy megszökik? Tényleg azt hitte, hogy maradt rá bármi esélye? Tamást megfosztották a képességeitől, a lába használhatatlan volt. Mégis hogyan szökhetne meg? Nikslaus fészkelődött az ülésen. Elmozdította a függönyt, hogy kinézzen, majd bosszús ábrázattal visszahelyezkedett az előző pozíciójába. – Követnek minket? – kérdezte Tamás a lehető legsemlegesebb hanggal.

– Tudja – mondta Nikslaus figyelmen kívül hagyva a kérdést, és ismét kipillantva az ablakon –, az udvarban sokan kifejezetten örülnek a maga puccsának. – Biztos vagyok benne. Ha beveszik Adrót, elosztják maguk közt a földeket, amelyeket elkoboztunk a nemességtől. – Elkoboztak? Inkább elloptak. A földeket és az egyéb tulajdonjogokat visszaadjuk a nemesek élő rokonainak. Címeket fogunk visszaállítani. Lesznek adók, de testvéri kezet kell nyújtanunk a megbecstelenített nemességnek. – Szóval Ipille mégsem akkora bolond, mint amekkorának hittem – jegyezte meg Tamás. – És nem is olyan kapzsi. Nikslaus egy darabig úgy nézett rá, mint aki mindjárt megüti. Végül meggondolta magát, és inkább csak felszegett állal folytatta. – Miféle neveletlenség következtében viseltetik ekkora tiszteletlenséggel a magánál különbekkel szemben? Honnan ez a megvetés az Istenválasztotta királlyal szemben? – Ipille-t nem egy isten választotta – horkantott fel Tamás. – Vagy ha igen, az az isten bolond. – A blaszfémiánál meghúzom a határt – jelentette ki Nikslaus. – Ennek a beszélgetésnek vége. A nap előrehaladt, a reggelt felváltotta a délután, a hintó pedig alaposan bemelegedett. Tamás meglazította izzadságtól ázott lovaglóingének gallérját. Lovaglókabátját kicserélték egy kevésbé feltűnő, barna felöltőre. A hely szűkössé és forróvá vált, és Tamás szerette volna, ha Nikslaus kinyitja az ablakot. Ám az állapotok láthatólag nem zavarták sem a Kiváltságost, sem a Felügyelőt. Tamás tudta, hogy mikor hajtanak át a csatornán. A híd magas, hosszú íve acélból és kőből épült, és a kocsi kerekei könnyen gurultak rajta. Közeledtek a kikötőhöz. Tamás érezte a szagát. Nikslaus továbbra is kifelé leskelődött az ablakon, és a tábornagy azon tűnődött, vajon mit érzékelhet a mágiájával. Sabon járt a nyomukban? Vagy talán Nikslaus csak a városi helyőrség közelsége miatt volt ideges? Tamás mély levegőt vett, és Nikslaust tanulmányozta. Ideges? Igen. Közel áll a pánikhoz? Nem. Márpedig ha azt hinné, hogy a lőpormágus társaság közel jár, akkor pánikolna. Tamás hallgatta a hintón kívülről beszűrődő zajokat, és próbálta megállapítani, hogy merre járnak. Valahol a dokkok és a csatorna

között. Ha átjöttek a Roan hídon, akkor már valóban közel voltak. A rakpart bármelyik raktárából elvihetnek egy csempészhajót. Nikslaus nem fog várni semmilyen luxusra, olyan gyorsan el akar majd tűnni a foglyával, amilyen gyorsan csak lehetséges. A hintó megállt. Nikslaus felemelte a függönyt, és elmosolyodott a látványtól. Tamás szíve elnehezedett. Megérkeztek. Nem tudta, mi érte váratlanabbul: a robbanás, vagy a nyomában felnyerítő lovak. Az egész hintó megbillent, Tamás láncai megfeszültek. Kiáltását a nyelvére harapással fojtotta el, amikor a súlya – és a Felügyelő súlya – nekidobta rossz lábát a hintó oldalának. Nikslaus kirúgta az ajtót. – Ha velem elbánnak, öld meg – mondta a Felügyelőnek, és kiugrott a hintóból. Mágia visszhangja kapta oldalba a kocsit, amely ebbe jobban beleremegett, mint az iménti robbanásba. Tamás összenézett a Felügyelővel, aki kihúzott késsel átült Nikslaus helyére. Újabb robbanások következtek. Az emberek sikoltoztak, nők és gyerekek hangját is lehetett hallani köztük. Tamás érezte, hogy emberek halnak meg odakint. Járókelők, akik hétvégi ügyeik intézése közben egy pokolból származó kereszttűzben találták magukat. Sortűz dördült, azt pedig a Felügyelők légpuskáinak alig hallható pukkanásai követték. Egy golyó áttörte az ablakot, elhaladt Tamás és a Felügyelő között, és lyukat ütött a hintó másik oldalába. A Felügyelő szeme egy kicsit tágabbra nyílt. – El az útból! – hallotta Tamás felüvölteni a kocsist. – Eltűnünk innen. Tamás a fogát csikorgatta. Támadni akart, el akarta venni a kést a Felügyelő kezéből. Lőpor nélkül veszített volna, de legalább tett volna valamit. Leláncolt kezével és lábával, a mágiája nélkül azonban csak annyit tehetett, hogy ül és figyel, és grimaszol, amikor varázslat vagy robbanás rázza meg a hintót. Hirtelen mozgásba lendültek. Bármi állta is el eddig az útjukat – valószínűleg egy Felügyelőkkel teli, lángoló hintó –, az mostanra eltűnt. A kocsis őrült vágtába ostorozta a lovakat, és kiáltások közepette száguldottak az utcán. A puskatűz és a varázslat lassan elhalkult mögöttük. A hintó vadul rázkódott. A Felügyelő kifejezéstelen arccal kitámasztotta magát mindkét kezével, míg Tamás, aki a láncok miatt

képtelen volt ugyanerre, előre-hátra imbolygott, és a saját nyögéseit hallgatta, valahányszor megrándult a lába. A Felügyelő kinézett az ablakon. – Majdnem ott vagyunk – mondta. Elővett egy kulcsot, és a hintó durva rázkódása ellenére sikerült kinyitnia a Tamást fogva tartó láncokat. A kezén és a lábán lévőket rajta hagyta. Meglóbálta a kését, és erős akcentussal így szólt: – Ha próbálkozol valamivel, ezt belemélyesztem a mellkasodba. A hintó megállt. A kocsis leugrott a bakról, és kinyitotta az ajtót. A Felügyelő fordult, hogy kiszálljon, és hirtelen megdermedt. Aztán a másodperc törtrésze alatt Tamás felé fordult, és már döfött is. Tamás a csuklói közt kapta el a kést, és a láncai segítségével elcsavarta magától. Aztán hirtelen háttal a hintó padján találta magát, csengett a füle, és fények cikáztak a szeme előtt. A lábába hasító fájdalom szinte fel sem tűnt neki. Beletelt egy kis időbe, hogy ülőhelyzetbe küzdje magát. Minden centi egy örökkévalóságig tartó kínba került. A lába üvöltött. Arcán vért érzett; ezek szerint mégsem kerülte el teljesen azt a kést. Háttal nekitámaszkodott a hintó oldalának, közben lőpor illata töltötte meg az orrát. A Felügyelő eltűnt. A kocsiban, az ajtóval szemben egy Felügyelő méretű lyuk tátongott. A lény kint hevert a földön, de egyik lába még mindig a hintó széléről lógott, mert beleakadt egy faszilánkba. Tamás lenézett, ahogy Olem egy kézi ágyút helyezett a hintó padlójára. Felnyögött a súlyától, majd Tamásra pillantott. Szemében megkönnyebbülés ült. – Szóval a jó hintót kötöttem el – mondta. Olem kisegítette a tábornagyot a kocsiból. Egy sikátorban voltak, két téglaépület között. A tenger erős illata és a hullámok hangja alapján nagyon közel lehettek a vízhez. A következő másodpercekben adrói katonák töltötték meg a sikátort. Egyikük át akarta venni Tamást Olemtől, de a testőr elhessegette. – Hol van Sabon? – kérdezte Tamás. – A Kiváltságost üldözi Vlorával. – Olem fáradtnak tűnt. Ezek szerint el tud fáradni? – A rohadék futásnak eredt, amikor meglátta, hogy hányan vagyunk.

Tamás szeme elkerekedett, ahogy még több katona érkezett a sikátorba. Az utcákon is bőven voltak még. – Elhozta az egész helyőrséget? – Mindenkit, aki a közelben volt. – Hogy a pokolba talált meg? Olem elmosolyodott. Lepillantott, és Tamás végre észrevette a lábainál ülő vadászkutyát, ahogy az farkát csóválva, teáscsészényi nagyságú szemekkel nézett fel rá. Tamás meg sem tudott szólalni. A kín ellenére lehajolt, és megpaskolta Hrusch fejét. – Ez lehetetlen – nyögte ki aztán. – Sabon kiképezte Hrusch-t, hogy bármilyen körülmények közt megtalálja önt. Már kölyökkutya kora óta erre tanította. Segített neki egy öreg farmboszorkány az egyetemtől északra, egy Fortélyos, akinek az állatok kiképzése volt a tehetsége. Hrusch bárhol megtalálja önt, még akkor is, ha egy zárt dobozban hánykódik a tenger közepén. – Sosem tudtam róla – mondta Tamás. – Ez az ő kis titka volt. Egy tartalékterv – magyarázta Olem. – Remélte, hogy sosem kell használnia. Tamás érezte, ahogy kétnapi félelme, dühe és feszült várakozása semmivé olvad Olem tekintete előtt. A testőr úgy nézett rá, mint egy szülő, akinek elkóborolt a gyereke. Düh és megkönnyebbülés hadakozott a szemében. Katonák gyűltek köréjük aggodalmas szavakkal. Tamás hálásan mosolygott rájuk, majd a következő pillanatban összeesett.

27. FEJEZET

A Nemesek Háza legfelső emeletén lévő iroda réginek és meghittnek

tűnt Tamásnak, noha csak pár hónapig foglalta el. Otthonnak tűnt, és végigfuttatta ujjait a szófa szélének fonott rojtjain. Keze remegett, erősen rá kellett támaszkodnia a mankójára. A szobának citromillata volt. Azon tűnődött, ez vajon mindig így volt-e. Olem az ajtóból figyelte. Fortélyos vagy sem, mint kiderült, Olemnek mégiscsak szüksége volt pihenésre. Úgy pislogott, mint aki már nagyon vágyik az alvásra, szeme alatt lila karikák húzódtak. Máskor szépen rendezett szakálla szanaszét állt, haja meg még inkább. Egy átlagos napon Tamás lehet, hogy leszidta volna a hanyagsága miatt. De ez nem egy átlagos nap volt. Szólnom kellene neki, hogy pihenjen. Mit is mondott mindig apám? „A pihenés a halottak dolga.” – Igen, uram – szólalt meg Olem. – Hmm? – nézett rá Tamás. – Azt mondta, hogy „A pihenés a halottak dolga”. – Maga halottnak néz ki. – Ön se fest túl jól, uram. – Olem próbált mosolyt erőltetni az arcára, de Tamás látta a szemében az aggodalmat. – Pihennie kellene, uram. Már abba is majdnem belehalt, hogy felhoztam a lépcsőn.

Olem ragaszkodott hozzá, hogy a lépcső minden egyes fokán segítsen neki, és néha félig ő cipelte a tábornagyot. – Nincs szükségem nővérre – mondta Tamás. – Dolgom van. – Az íróasztala felé bicegett, de félúton majdnem elvágódott. Olem egy pillanat alatt ott termett mellette, és megfogta a könyökét. – Üljön le, uram. Doktor Petrik bármelyik percben megjöhet. – Olem odasegítette Tamást a szófához. – Pff. – Tamás egy székre mutatott. – Üljön le. – Azt hiszem, inkább állok, uram. – Ahogy tetszik. – Tamás még nem engedhette Olemnek, hogy pihenjen. És még magának sem engedhette, hogy pihenjen. – Tudnom kell, mi történt a távollétemben. Hányan tudnak az elfogásomról? – A hírek gyorsan terjednek, uram. Attól tartok, nekem más dolgokon járt az eszem. Amint visszaértem a vadászatról, Sabonért küldettem, és elhoztam Hrusch-t. – A sarokban mélyen alvó kutya felé biccentett. – Charlemund mindent megtett, hogy titokban tartsa a dolgot, de nem lepne meg, ha a papnői beszéltek volna. Azt tudom, hogy Sabastenien dandártábornok nem tette. – Szóval mindenki biztonságban visszaért? Olem bólintott. – Amikor meghallottam a varázslat zaját, uram, majdnem visszafordultam – mondta, és nem volt hajlandó Tamás szemébe nézni. – Ha el akarja venni a rangjelzéseimet… – Fogja be – szakította félbe a tábornagy. – Nem fogom elvenni a rangjelzéseit. – Parancsot adott nekem, hogy vigyem vissza a többieket a vadászathoz. – Azt hittem, hogy így is tett. – Nem egészen, uram. Előresiettem, és otthagytam a többieket, hogy találják meg a visszautat. Nem várhattam. – A maga helyében én sem követtem volna azt a parancsot. Nem hibáztathatok valakit az ösztöneiért. Egyébként is, engedelmeskedett, és nem fordult vissza. Folytassa. – Tamás nyelt egyet. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy lehajtsa a fejét, és aludjon, de előtte még teendői voltak. Visszaverte magában a kimerültséget, a fájdalmat és a rosszullétet.

– Elterjedt a hír Ryze árulásáról – magyarázta Olem. – Lady Winceslav válaszokat akar. Mindenfelé pletykák röpködnek. – Vessen véget nekik. – Micsoda? – Olem ettől megdöbbent. – Nem igazak. – Tamás küszködött, hogy talpra álljon. Ryze jó ember volt, nem fogja hagyni, hogy őt hibáztassák azért, ami történt. Olem Tamás vállára helyezte a kezét, és gyengéden visszanyomta. – A saját szememmel láttam, ahogy elhurcolta önt. – Megtalálta a holttesteket, nem? – kérdezte Tamás. Olem megrázta a fejét. – Testeket nem, csak vért. – Az a varázslat, amelynek a zaját távozóban hallotta… az nem én voltam, amint szembeszálltam Ryze-zal. Ryze emberei voltak, amint feltartóztatták Nikslaus herceget, hogy Ryze figyelmeztethessen. Élve megsütötték érte. – Biztos benne…? – Menjen a pokolba – morgott Tamás. – Ne legyen ilyen lekezelő, nem őrültem meg egyetlen délután alatt. – Ha Ryze csak figyelmeztetni akarta önt, mire föl volt ez az egész? – értetlenkedett Olem. – Küldhetett volna egy üzenetet, vagy eljöhetett volna önhöz személyesen. Tamás a halántékát dörzsölte. – Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy félt. És dühös volt. Van valami Barat kezében, amivel hallgatásra kényszerítette. – Barat dandártábornok? Abból a gumóból ítélve elég keményen beverhette a fejét. – Olem halványan rámosolygott. – Ne legyen bolond. – Tamás megint megpróbált felállni. A lába égett, forró izzadság öntötte el. Végül feladta. – Küldjön egy üzenetet Lady Winceslav-nak. Mondja meg neki, hogy Ryze mindenben ártatlan. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hozza ide Barat és Sabastenien dandártábornokokat. – Küldök valakit – mondta Olem, és már indult is az ajtó felé. – Ne – mordult fel Tamás. – Maga hozza ide őket. Nem akarom, hogy bármelyikük meglógjon. Vigyen magával egy osztagot. És jobban meggondolva, senkinek se beszéljen Ryze-ról. – De ha egyszer ártatlan… Tamás lehunyta a szemét. Ahhoz, ami előtte állt, erőre volt szüksége.

– Azzal majd később foglalkozom. Leléphet. – Igenis, uram. Amint Olem kint volt az ajtón, Tamás fájdalmasan felnyögött. A lába pár perc alatt teljesen elmerevedett. Amikor nem fájt, akkor tompán lüktetett, és amikor a kín lándzsái megindultak benne felfelé, valahányszor megmozdította, azt kívánta, bárcsak hagyta volna lüktetni. Végigsimított zilált haján. Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon. Miért csinált úgy Ryze, mintha elrabolná őt, csak hogy beszéljen neki Baratról? Azt kívánta, bárcsak benne is meglenne Adamat tehetsége. A fia! – Olem! – kiáltott fel. Várt pár másodpercig, de Olem nem tért vissza. Ismét kiáltott, és végül egy őr dugta be a fejét az ajtón. – Mi a baj, uram? – Kema, Olem már elment? A katona bólintott. – Egy perccel ezelőtt. Úgy tűnt, bárhová ment is, ott nem fognak örülni neki. – Adjon tollat és papírt. Kema hozott neki egy töltőtollat és némi papírt Tamás asztaláról. A tábornagy gyorsan lejegyzett pár sort. – Érje utol Olemet, és mondja meg neki, hogy ezt a feladatot hajtsa végre a másik előtt, amivel elküldtem. – Igen, uram. A következő pillanatban Kema már ott sem volt, és Tamás egyedül maradt a lábával, ami megint lüktetni kezdett. Egy ujjnyi feketelőpor megszüntetné a fájdalmat… ha használhatna lőport. Még transzba sem tud lépni azzal az aranycsillaggal a lábában. – Hol a pokolban van Petrik? – Itt vagyok. – Az orvos halkan betette maga mögött az ajtót. Egyik kezében orvosi táskáját cipelte, a másikban a kabátját. Szemüvegén át megvizsgálta Tamást. – Egy meglehetősen jól alakuló bridzsjátszmát kellett otthagynom – mondta. Bosszúsnak tűnt, de tőle ez nem volt szokatlan. Legtöbb nyilvános és magánpraxisából azért dobták ki, mert pocsékul viselkedett a betegekkel. Ezt viszont gyorsasággal és szaktudással kompenzálta.

– Elnézését kérem – válaszolta Tamás. – Szenvedek én tovább szívesen, ha inkább visszatérne a kártyához. Dr. Petrik megmerevedett, majd vállat vont, és az ajtó felé fordult. – Képtelen felfogni a szarkazmust, maga vén rohadék? Petrik hosszan és bosszúsan nézett Tamásra, majd visszalépett mellé. Úgy kacsázott, mintha nyomna vagy százötven kilót, pedig olyan vékony volt, mint egy deszka. Leült Tamás mellé, és levette a szemüvegét, majd egy monoklin keresztül vizsgálta meg az arcát és a fejét. – Néhány enyhe karcolás, de semmi, ami miatt aggódni kellene – mondta pár másodperccel később. – Úgy tűnik, agyrázkódása volt. – Csettintett az ujjaival Tamás arca előtt, és belenézett mindkét szemébe. – Nincs semmi baja. – Megfogta Tamás lábát – nem túl finoman –, és felemelte az ölébe. Levette róla a vászonkötést, és alaposan megnézte a sebet. – Már látta magát orvos – mondta némi éllel a hangjában. – Igen. A doktor, aki az elrablóimnak dolgozott. Ő rakta rendbe a lábamat. – Hogy nézett ki előtte? – Nem tudom. Végig eszméletlen voltam. – Szerencséje volt. Úgy látszik, összezúzta az egész lábát. Az orvos jó munkát végzett vele, akárki volt is – ismerte el kelletlenül Petrik. – Azt akarom, hogy szedje szét. Az orvos értetlenül pislogott rá. – Hogy mondta? – A lábamat. Szedje szét. Petrik óvatosan letette a lábát. – Jobban beverte a fejét, mint hittem. Aggodalom bujkált volna Petrik hangjában? Nem, Tamás bizonyosan csak képzelte. – A sebész beletett egy aranycsillagot, mielőtt lezárta a sebet. – Tamás szünetet tartott, és nyelt egyet. Már attól is émelyegni kezdett, hogy beszélt róla. – Nem tudom használni a mágiámat. Dr. Petrik visszatette orrára a szemüvegét. Aztán levette, majd pedig újra visszatette. Öklével kitámasztott az állát, úgy bámult Tamás lábára.

– Maga megőrült – jelentette ki. – Nem teszem meg. Ha bent hagyja, egy hólyag formálódik majd körülötte, amely valószínűleg elzárja az aranyat a véráramtól, és újra használhatja a képességeit. – Csinálja. Ez parancs. – Gondolja, hogy ez segíteni fog magán? Ha a sokk nem öli meg, akkor elveszíti a lábát. Ami egyébként is megölheti. Nem gondolkodik tisztán. – Nikslaus azt mondta, hogy a szilánk csillag alakú. Valahányszor megmozdítom a lábam, beletép a szövetbe, és az arany ismét bekerül a véráramomba. Érzem, ahogy mozog odabent. Petrik hezitált. – Értékelem az aggodalmát – mondta Tamás. – Aggodalom? Igen, aggódom magamért. Tudja, hogy mit tesznek velem a lakájai, ha meghal a műtét alatt? Az előbb láttam távozni Olemet. Nem vagyok hülye. Azért küldte el, hogy ne tiltakozhasson, Sabon pedig még nem tért vissza. Darabokra fognak szedni engem. – Ki szedi magát darabokra? Sabon állt az ajtóban, kigombolkozás közben dermedt meg. Kabátját lőporfoltok, piszok és égésnyomok borították. Úgy nézett ki, mintha egy szénbányából jött volna. Felakasztotta a kabátot egy sarokban álló fogasra. Az arcán egy vágás húzódott végig, amelyre már rászáradt a vér, keze pedig piszkos és füstös volt. – Elkaptad? – kérdezte Tamás. Sabon megrázta fejét. – Sajnálom. Tamás visszaszívott egy korholást. A rohadt életbe. – Hogyan szökött meg? – Egy jól kipróbált útvonalon – válaszolta Sabon. – Bement egy raktárépület álemeletére, onnan pedig a csatornába. Az embereink figyelik a kijáratokat, de meglepődnék, ha rábukkannának. Vlora még mindig követi a nyomait, de Adopest bármely részén kijöhet a csatornából. Mintha számított volna rá, hogy utolérjük őket. – Sabon utálkozva felhorkantott. Odalépett Tamáshoz, és szemügyre vette a lábát. – Voltál már jobban is – jegyezte meg. – Igen. Voltam. – El fogja veszíteni a lábát? – kérdezte Sabon dr. Petriket. A doktor semmibe vette Tamás figyelmeztető tekintetét.

– Lehet – mondta –, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy felnyissam. – Miért? – Sabon magyarázatot követelve nézett Tamásra. A tábornagy felsóhajtott. – Nikslaus orvosa rendbe hozta a lábamat, de előtte beletett a csont mellé egy aranyszilánkot. Csillag alakú, így nem képződhet hólyag körülötte. Sabon szeme összeszűkült. – A mocsok – vicsorogta. – Ha elkapom, levágom a kezét. Tamás nem tudott rá neheztelni emiatt. – Ha valaha is elkapjuk – mondta. – Petrik, azt akarom, hogy hajtsa végre a műtétet. A doktor Sabonra nézett. – Nem – tiltakozott a lőpormágus. – Ha meghalsz, az egész hadjárat veszélybe kerül. A hadjárat, mondta Sabon. Tamás majdnem elmosolyodott. Sabon sosem ismerné el, hogy érte aggódik. – Épphogy visszakaptunk – tette hozzá Sabon. – Nem élhetek a mágiám nélkül – válaszolta Tamás. – Petrik, mik a veszélyei annak, ha nem vetetem ki magával azt a csillagot? Az öreg doktor a homlokát ráncolta. – Ha igaz, amit mond, állandó fájdalommal kell együtt élnie. Nem fog tudni aludni, a kimerültség pedig megakadályozza majd a szervezetét, hogy természetes úton meggyógyuljon. – Petrik nem tűnt boldognak. – Ki kellene vennünk. Sabon Tamásról a doktorra nézett. – Sok szerencsét – mondta, és fejcsóválva kiment a szobából.

– Látni akart? – Adamat áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, és végignézett a Tamás mellett sorakozó sebészi eszközökön. A sebészettől mindig ideges lett. Túl sok minden sülhetett el rosszul, és olybá tűnt, mintha az orvosok minden évben előálltak volna egy új és fájdalmas módszerrel, hogy az orvoslás álcájában ölhessenek. Irracionális gondolat volt, tudta ő. A statisztikák az ellenkezőjét bizonyították. A véreztetés ősi szokása egyre népszerűtlenebbé vált, míg a sterilizációval kapcsolatos új elméletek egyre jobban terjedtek az

orvoslás területén. A túlélési esélyek jobbak voltak, mint Kresimir Kora óta bármikor. A tábornagy egy műtőasztal szélén ült, a Nemesek Házának egy rögtönzött műtőteremmé átalakított mellékszobájában. Csak egy törölköző volt a derekára tekerve, és Adamat csodálkozva konstatálta a Tamás mellkasát borító régi sebek mennyiségét. Némelyik kardtól származott, az egyik egy kés nyomának tűnt, három rózsaszín, fakó hurka pedig golyókról árulkodott. A fején lévő púpot még őszülő haja alatt is ki lehetett venni, jobb lába pedig vörös és duzzadt volt. Mellette egy fehérköpenyes orvos vizsgálgatta végig nagy gonddal a műszereket. Szóval Tamás élt, bár elég rossz bőrben volt. A pletykarovatok ölni tudnának érte, hogy megtudják, mi történt tegnap a Palo utcában, és hol volt Tamás két nappal korábban. Adamat úgy döntött, nem kérdezi meg. Tamás bólintott. – Megtalálta az árulót? – Nem, uram. – Miért nem? – Nem azért, hogy kifogásokkal védekezzem, de húsz ember munkáját kell végeznem. – Jól megfizetjük érte, vagy talán nem? – Nem igazán, és a fizetés nem gyorsítja meg a munkát. Embereket kell kikérdeznem, kutatásokat kell végeznem, és rengeteget kell utaznom. – „Nem igazán”? – Az ispán is beletartozik a nyomozásomba. Az úgy nem működik, hogy kikérdezem, és aztán csekket kérek tőle. Tamás felhorkant. – Olem, gondoskodjon róla, hogy a jó nyomozó megkapja a fizetségét. A testőr egy kurta biccentés erejéig félbeszakította téblábolását a sarokban. – Csak gyanakszik valakire. – Mindig – válaszolta Adamat. – De nincs konkrét bizonyítékom. – Van itt egy levél a fiamtól, Tánieltől. A Hegykoronában van a Hegyőrséggel, segít nekik visszaverni a Kez támadást. Úgy tűnik, ő és Bombador Kiváltságos egyetértenek benne, hogy egy nagy hatalmú

varázsló csatlakozott a kez oldalhoz, és az a szándéka, hogy átvezeti a kez társaságot az erődön, fel Kresim Kurgához, ahol megkísérlik megidézni Kresimirt. Adamatnak leesett az álla. – Ez abszurd. – Meglehetősen – hagyta jóvá Tamás. – Egy ostrom alatt az emberek hajlamosak elveszíteni az ítélőképességüket, ráadásul a fiam egyébként sem érzi túl jól magát. Mégis kénytelen vagyok óvintézkedéseket tenni. Lehet, hogy Kez kifejlesztett egy új fegyvert, vagy… – Kinézett az ablakon, és elfintorodott. – Ez az egész ügy Kresimir Ígéretével… talált róla bármi mást a kutatásai során? Bármit, ami arra utalna, hogy Kresimirt meg kell idézni, vagy hogy miképpen tervezne bosszút állni a halott királyáért? – Nem. Ahogy mondtam, a kutatásom nem vezetett eredményre. Valaki, aki titokban akarta tartani ezt az információt, egész fejezeteket tépett ki a könyvekből. – Ez már önmagában a kezdetektől fogva zavarta Adamatot, de nem az a típus volt, aki spekulálni kezd. – A Kresimir Ígéretével kapcsolatos minden tudásom egyedül Borbador Kiváltságostól származik. – Ez sajnálatos. – Tamás a halántékához érintette a kezét, és enyhén oldalra dőlt. Szemmel láthatóan nem volt jól. – Nem szívesen engedek a hisztériának, de kénytelen vagyok lépéseket tenni annak lehetősége ellen, hogy van valami igazságalapja. Pff! Istenek megidézése. Ki talál ki ilyesmit? A negyedik dandárt elküldtem a Hegykoronához. Az ő segítségükkel simán meg kell tudniuk tartani az átjárót a Kez ellen. – Egy intéssel elhessegette a témát. – Sajnálom, hogy megszakítottam a munkáját, felügyelő. Egyvalamit még akartam mondani, mielőtt elmegy. – Uram? – Ha nem élem túl ezt a műtétet, vagy ha a lábadozásom rosszul alakul, azt akarom, hogy folytassa a nyomozását. Adamatba félelem költözött. – Minden tisztelettel, uram, órákon belül holtan hevernék egy árokban. Azt hiszem, így is csak a gyanúba keveredés félelme tart vissza attól, hogy bérgyilkosok prédájaként végezzem. Az öntől való félelem, hogy pontos legyek.

– Lesznek, akik vigyáznak majd magára – nyugtatta Tamás. – Ha meghalok, nem tárgyalás, hanem hideg acél fog igazságot szolgáltatni. Azt hiszem, a hetedik dandár ujjongva fog segíteni magának. Tamás tényleg számolt vele, hogy meghal. Adamat félelme elmélyült. Ha Tamás meghal, minden szétesik, főleg egy ilyen tervvel. A hadsereg a tanácstagok ellen fordul, és mindenki a saját bőrét fogja menteni. Az egész országon olyan káosz uralkodik majd el, amelynek nem lesznek győztesei. Ha pedig életben marad, Adamat kénytelen lesz továbbra is elárulni őt, és mindent elmondani Lord Vetasnak. Hová lett a feddhetetlensége? Adamat századszor fontolgatta magában a kockázatot, hogy kitálal Tamásnak, és a segítségét kéri. Nem, döntötte el ismét. A családja biztonsága fontosabb, mint a feddhetetlensége. Gondolatait egy magas, kövér ember érkezése szakította félbe, aki hosszú, fekete haját lófarokba fogva viselte. Úgy mozgott, akár egy király, noha egy séf kötényét és magas sapkáját viselte. Egy ezüsttálcát tartott a feje fölött, kötényéről pedig akkora merőkanál lógott, hogy be lehetett volna törni vele egy ember fejét. Tamás némi óvatossággal nézett rá. – Mihali? – Tábornagy. Hoztam egy kis húslevest, igya meg a műtét előtt. Azt hiszem, segíteni fog a felépülésében. A doktor Mihalira fintorgott. – Nem ihat és nem ehet semmit – mondta. – Ragaszkodom hozzá! – Mihali odanyújtotta a tálcát Tamásnak. – Kizárt dolog. Az étel és az ital komplikációkat okozhat műtét közben, és… Tamás egy mozdulattal elhallgattatta az orvost. – Azt hiszem, megleszek. Maga még csak étert sem ad nekem. Adamat épp elslisszolt volna, hogy magára hagyja Tamást a levesével és a műtétével, amikor az ajtó kivágódott. Ha az arcáról nem is, a róla lógó köntösökről felismerte a fő-diocelt. Charlemundnak félelmetes hírneve volt, és nem tartott valami sok nyilvános prédikációt. Egy fő-diocelhez képest nem nagyon kedvelték őt az alsóbb társadalmi osztályokban. – Tamás – szólalt meg Charlemund. – Örülök, hogy él, és biztonságban van, de fontos ügyben jöttem. Az embereim azt mondják,

hogy a katonái nem adják ki nekik az istenkáromló szakácsát. Volt egy kis dulakodás tegnap, amikor az egyik őröm eljött érte… Elhallgatott, és grimasz terült el az arcán, amikor meglátta Mihalit, Adamatot és a többieket. – Mihali nem lehet ennyire fontos – mondta Tamás. – Ha rajtam múlna, meghagynám magának. Mit nekem egy őrült szakács? De nálam hitbuzgóbb fő-diocelek a letartóztatását követelik, és nyomást gyakorolnak rám. Tamás, már az Egyház semlegességének beszüntetésével fenyegetőznek. – Majd később megkapja a döntésemet – mondta Tamás. – Ragaszkodnom kell hozzá, hogy most kapjam meg. – Charlemund kihúzta magát, és Mihalira nézett. – Maga az, ugye? Az istenkáromló szakács? Mihali óvatosan letette a tálcát Tamás mellé, és Charlemundhoz fordult. Mély levegőt vett, és beszívta hatalmas hasába. – Én séf vagyok, uram, és ennek megfelelően fog beszélni velem. – Séf! Na persze! – Charlemund hátravetette a fejét, és nevetett. Keze rövidkardjának markolatára siklott. – Tamás, az Egyház nevében letartóztatom ezt az embert. – Kifelé. A szó halk volt, Adamat mégis úgy érezte, mintha minden meleget kiszippantottak volna a szobából. Tamáshoz fordult, de nem ő beszélt. Hanem a séf. – Hogy merészeli! – Charlemund pár centire kihúzta a pengét a hüvelyéből. – Kifelé! – üvöltött fel Mihali. Merőkanala a kezébe került, és úgy nézett ki, mintha egy kardot tartott volna. – Nem tűröm meg itt magát. Maga hamis pap, maga undorító bolond! Szolgáltasson rá okot, és lecsapok magára! Charlemund arcát eltorzított a düh. – Miféle őrület ez? Letartóztatom az Egyház nevében! Nem félek a merőkanalától, maga istentelen pókhasú! Mihali hirtelen nekiugrott Charlemundnak. A fő-diocel hátrált néhány lépest, kivonta kardját, és előretört. Mihali a penge alá nyúlt a merőkanalával, majd egy tökéletes mozdulattal oldalra lendítette, és visszakézből megütötte Charlemundot, de úgy, hogy az a szófára repült. A szoba elcsendesedett. Olem odarohant Charlemundhoz.

– Maga megölte a fő-diocelt? – kérdezte Adamat. Mihali szippantott egyet. – Meg kellett volna. Igya meg a levesét, tábornagy. – Azzal egyetlen további szó nélkül elhagyta a szobát. – Életben van, uram – állapította meg Olem. – Csak eszméletlen. Adamat összenézett Tamással, és saját hitetlenségét látta tükröződni a tábornagy szemében. Tamás kínok közt fogta a lábát. – Olem, gondoskodjon róla, hogy a fő-diocelt elhelyezzék egy lenti szobában. Terjessze el, hogy csúnyán leesett a lépcsőn, és találjon hozzá szemtanúkat. Nyomozó, biztos vagyok benne, hogy maga is látta. Adamat megigazította kabátját. – Ronda egy zuhanás volt. Kettőt is bukfencezett, mire el tudtuk kapni. – Azt hiszem, valóban így történt. Doktor, mit írna fel Charlemundnak? Petrik lenézett az eszméletlen fő-diocelre. – Arzént? – Na, de komolyan. Valamit, ami jókora fejfájással és alapos emlékezetkieséssel jár. – Ciánt. – Doktor! – Kitalálok valamit – morogta Petrik. – Olem. Olem, aki éppen a hónaljánál fogva vonszolta ki Charlemundot a szobából, megtorpant. – Uram? – Hogy is volt az a dulakodás Charlemund őreivel? – El akartam mondani önnek, uram, de csak a műtét után. – Biztos vagyok benne. Mi történt? – Csak egy dulakodás, uram. A fiúk nem akarták elveszíteni Mihalit. Úgy tartják, a főztjétől függetlenül is jó szerencsét hoz. Nekem semmi közöm sem volt hozzá. Vagy legalábbis nem sok. – Hogy a pokolba lett belőle szerencsetalizmán? Mégis mit csinált, hogy kiérdemelje? – Megtöltötte a gyomrukat. – Voltak veszteségek? – Következő alkalommal már lehetnek. – Felhő suhant át Olem arcán.

– És ha közvetlen parancsot adok? Olem lenézett. – Biztos vagyok benne, hogy az emberek követni fogják, uram. Tamás behunyta a szemét, és megdörzsölte. – Mit tanácsol, felügyelő? – Nem hiszem, hogy elég jól ismerem a részleteket, uram – próbálta kivonni magát a véleménynyilvánítás alól Adamat. Úgy érezte magát, mint egy légy a falon. Nem kellett volna látnia az iménti eseményeket. Ez a Mihali figura… Adamatnak utána kell majd néznie. – Tegyen úgy, mintha ismerné – biztatta Tamás. – Aki enged az emberek szeszélyeinek, az rossz parancsnok. Aki pedig semmibe veszi a szükségleteiket és a vágyaikat, az még rosszabb. De azért vannak enyhítő körülmények. – Fejével a fő-diocel felé intett, akit Olem közben továbbvonszolt az ajtó felé. – Olem. A testőr ismét megállt. – Kezd magához térni, uram. – Jobban örülnék neki, ha még nem tenné. Olyan hang hallatszott, mintha kalapáccsal ütöttek volna húsra. – Nem fog. Tamás a kezébe temette az arcát. – Terjessze el, hogy Mihalit besorozta az adrói hadsereg hetedik dandárja. Küldjön üzenetet Hassenburba, és értesítse őket, hogy küldhetnek egy orvost, aki felügyel rá. Megtérítünk minden költséget, Claremonte pedig mindenféle szégyentől megmenekül. – És az Egyház? Tamás felsóhajtott. – Küldhetnek egy papot, hogy beszéljen vele, ha kedvük tartja. Hogy megtérítsék őt, vagy valami hasonló ostobaságért. – Szóval Mihali most már a hadtest hivatalos szakácsa, mi? – Séfje. – Igaz, uram. Köszönöm, uram. Tamás megvárta, amíg a katona távozik, majd enni kezdte a húslevesét. Eltelt pár másodperc, amely során csak a tábornagy elégedett szürcsölése hallatszott. – Felügyelő? – Igen? – Adamat rájött, hogy megint elkalandoztak a gondolatai.

– Leléphet. Ahogy Adamat elhagyta a szobát, még hallotta Tamást: – Lássunk hozzá, Petrik. Adamat megállt a folyosón. Tamás ezt elég jól intézte. A tábornagy nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy bolondok kérdőjelezzék meg a parancsait. Rossz ötlet volt átvágni őt. Adamat ismét elgondolkodott rajta, hogy talán szólnia kellene neki Lord Vetasról. Ha Tamás maga fedezné fel Adamat árulását, azzal minden reménye odalenne, hogy megmentse a családját. De ha Adamat megkísérelné kiszabadítani őket, akár Tamás katonáinak segítségével, abba belehalhatnak. Túl nagy volt a kockázat.

28. FEJEZET

– Jöjjön, maga idióta – mondta Tamás. – Segítsen elhelyezkedni. Tegye oda a párnát. – Megállt, és megkapaszkodott az asztal szélében, ahogy a szoba megfordult körülötte. – Uram? – Olem a cigarettája végét rágcsálta. – Jól vagyok. Gyerünk. Olem Tamás és a szék közé szorította a párnát. – Lejjebb – utasította Tamás. – Tökéletes. Kicsit fordítsa el a széket. Szokványosan akarok kinézni. Tamás még kiosztott Olemnek pár parancsot, mire elégedett lett. Az asztala mögött ült, szemben az ajtóval, kitámasztott háttal, amitől magasabbnak tűnt. Olem hátralépett. – Rokkantnak látszom? – kérdezte Tamás. – Nem. – Habozott a válasszal. – Kicsit leharcoltnak tűnik – mondta Olem. – De nem vészes. – Helyes. – Tamás nem mert előredőlni, de még csak lenézni se nagyon, így hát vakon tapogatta ki az asztalfiókot, és vett ki belőle egy lőportöltetet. Nagyujja körmével letörte a végét, és a tartalmát a nyelvére szórta. Ellenállt a szédülés, majd pedig a sötétség rohamának, ahogy az eszmélete próbált visszavonulni, mielőtt a tudatosság hulláma

elöntötte az érzékszerveit. Kénes, keserű ízt érzett. Ambróziának tűnt neki. Kimerültsége elapadt. Lábfájása állandó zúgássá tompult elméje egy hátsó szegletében, puszta emlékeztetőül, hogy a lábát felvágták, a húsát széthúzták, és a csontját helyrerakták, de a kín nélkül, amelynek ezeket kísérnie kellene. – Három kapszula egy óra alatt, uram? – Olem hangja némi aggodalomról árulkodott. – Tartogassa ezt valaki másnak – mordult fel Tamás. – Nincs időm lőporvakság miatt aggódni. – Az igazság az, ismerte el magának, hogy a lőportransz eufóriája hozzánőtt. Szüksége volt rá, úgy vágyott legszorosabb ölelése után, akárha egy rég nem látott szerető volna. Majd később foglalkozik a függőség jeleivel, most azonban fontosabb dolgokkal kellett törődnie. Életének egyik legmélyebb lőportransza ellenére alig tudott megmozdulni. A teste még mindig érzékelte a fájdalmat, még mindig sírt a pihenés hiányától, csak az agya már nem regisztrálta. – Meséljen nekem Sabastenien dandártábornokról – mondta Tamás. – Árva volt, akit töltényfiúként fogadott örökbe az Adom Szárnyai. Az a családja: Adró az anyja, a hadsereg az apja. – Én is így hallottam. – Segített megtalálni önt – mondta Olem. – Ryze árulása mélyen érintette. – Tudja, hogy Ryze halott? Olem megrázta a fejét. – És egy szót sem szólt neki Ryze ártatlanságáról? – Egyetlenegyet sem, uram. – Helyes. Küldje be. Sabastenien dandártábornok az Adom Szárnyai egyik legfiatalabb parancsnoka volt, alig töltötte be a huszonötödik évét. Tamás tudta, hogy a dandártábornokokat nem csak úgy szeszélyből választják ki. Gyorsak, intelligensek, bátrak voltak, és fanatikusan lojálisak a Winceslav családhoz és Adróhoz. Vagy legalábbis Barat dandártábornokig így volt. Sabastenien dandártábornok az átlagnál alacsonyabb volt, sötét, rendezetlen hajjal, amelyet pont a szeme fölött vágatott le. Pofaszakállat

növesztett, hogy érettebbnek tűnjön, és jobban állt rajta, mint a maga korabeli férfiak többségén. – Örülök, hogy ismét jó egészségben találom, uram – mondta Sabastenien. – Köszönöm. Hallottam, hogy segített Olemnek a megtalálásomban. – Tamás a testőre felé biccentett, majd egy kézmozdulattal elküldte. Olem kicsusszant az erkélyre, miközben Tamás feje a hirtelen mozdulattól zümmögni kezdett. Óvatosan, emlékeztette magát. – Megtettem, amit tudtam – mondta a dandártábornok. – Kérem, tudassa velem, ha bármi másban a szolgálatára állhatok. Lady Winceslav áldásával már elkezdtem összegyűjteni az embereket, hogy levadásszuk Ryze dandártábornokot. Nem fog megszökni. – Van valami, amit megtehet értem. – Bármit, uram. – Egy apróság. Látja azt a védőfalat? – Tamás a szoba sarkába mutatott, ahol egy olyan térelválasztó állt, amely mögött egy férfi vagy egy nő átöltözhetett. – Szeretném, ha mögé állna, és figyelne. – Uram? – Hamarosan meg fogja érteni – biztosította Tamás. – Kérem. Egy viharvert vénember óhaja. Sabastenien vonakodva bólintott. – Most? Tamás az órájára pillantott. – Igen, most remek lenne. Sabastenien beállt a fal mögé. Eltelt pár másodperc, Tamás csukott szemmel ült. Az elméje, noha védve volt a fájdalomtól és a fáradtságtól, amelyek normál esetben kiütötték volna, pörgött a lőportransztól. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy az erkélyen Olem a Választási tér fölött a nap felé repülő madarakat nézi. Látta a kóbor szálakat a testőr kabátján, és ha koncentrált, mintha még Sabastenien szívverését is hallotta volna a fal mögül. Az ifjú dandártábornok nyugodt volt. Kopogás hallatszott az ajtó felől. – Jöjjön be – mondta Tamás, és kiegyenesedett a székében. Most nem tűnhetett gyengének. Az ajtó kinyílt, és Tamás megpillantotta a folyosón álló, kezeit a pisztolyai agyán nyugtató Vlorát, miközben két katona bekísérte a szobába Barat dandártábornokot. Sabasteniennel ellentétben Barat

magas volt, magasabb a legtöbb embernél. Vonásai élesek, szemöldöke szigorú volt, de arcában és szemében elég lágyság lakozott, hogy így is jóképű legyen. Frissen borotválkozott, és Tamás azt hallotta a katonáktól, hogy ha akarna, sem tudott volna szakállt növeszteni. Barat a huszonhatodik évében járt, apja egy gazdag vikomt volt északon, amíg évekkel ezelőtt meg nem halt. Tamás jól látta a Barat arcán ülő önbizalmat, ahogy a kardot is, amely még mindig az övébe szúrva lógott. – Kérem, üljön le – mondta Tamás, felkínálva neki az asztal másik oldalán lévő széket. – Inkább állnék, köszönöm. Remélem, jó oka van, hogy idekísértek a katonái. Talán valami félreértésről van szó. – Bizonyos vagyok benne, hogy így van – nyugtatta meg Tamás. – Csak hadd raboljam egy kicsit az idejét. – Elhallgatott, és Baratot figyelte, várva, hogy feszengeni kezdjen. Eltelt egy-két perc. – Ez meglehetősen szokatlan, uram – mondta Barat dandártábornok. – Bocsásson meg. Az elmúlt pár napban átélt kalandok meglehetősen nagy hatással voltak rám. Csak azon gondolkodtam… – Min, uram? – Hallott Ryze árulásáról? Barat dandártábornok megmerevedett. – Az Adom Szárnyai szégyene. Rendkívül meg vagyok könnyebbülve, hogy jól érzi magát, uram – tette hozzá, szinte csak egy utógondolatként. – Köszönöm – mosolygott Tamás felszínesen. – Tudja, miért árult el minket Ryze? – Megtört ember volt, uram. Öreg és rideg. Tamás meglepetést színlelt. – Valóban? Nem mondhatnám, hogy valaha is barátok lettünk volna, de Ryze a kortársam volt. Pár évvel előttem járt az egyetemen és az akadémián. Soha semmit sem szeretett úgy, ahogyan Adrót szerette, azonkívül remek parancsnoknak és apának bizonyult. Kiválóan vezette a királyhűek elleni hadjáratot. – Ez csak az én benyomásom volt róla, uram – mondta Barat. – Elvégre csak nagyjából egy éve ismertem. Nem akartam megsérteni. – Miért volt „rideg és megtört”? – Nem is tudom. Talán…

– Igen? – Nos, nem szeretnék pletykákat elindítani, uram, anélkül nem, hogy minden tényt ismernénk. – Ehhez egy kicsit késő – mondta Tamás. – Ryze átadott engem egy kez Kiváltságosnak, vagyis áruló és gazember. Baratot ez mintha kissé megrázta volna. Megnyalta az ajkát. – Nos, azt hiszem, nem kedvelt engem. Féltékeny volt rám, amiért Lady Winceslav a kegyeibe fogadott. Úgy gondolta, hogy ilyen fiatalon senkinek sem lenne szabad dandártábornoki rangra emelkednie. – Valóban? – Tamás ismét eljátszotta meglepettségét. – De… nahát, ezt el sem tudom képzelni. Tudom, hogy Sabastenien dandártábornok magánál is gyorsabban emelkedett erre a rangra, és ő nem volt Lady Winceslav ágyasa. – Nos, igen, de… – Barat dandártábornok szeme elkerekedett. – Uram! Minden tisztelettel, uram, meg kell kérnem, hogy ezt szívja vissza. – Mindketten tudjuk, hogy igaz. Ami azt illeti, köztudomású a hadseregemben és az Adom Szárnyaiban is. – Nem volt az, de Baratnak erről nem kellett tudnia. Tamás hallotta, hogy Sabastenien megmozdul a fal mögött. Barat egy pillanatra odanézett. Tamás egy köhintéssel terelte vissza magára a figyelmét. – Ha szükséges, párbajra hívom önt, uram – fenyegetőzött Barat. – Hogy megvédjem a becsületemet, és a Ladyét. – Kihívna egy lőpormágust? Komolyan mondja? Apró mosoly jelent meg Barat szájának szélében. – Igen. És könyörögnék, hogy a pisztolyokat válassza, még akkor is, ha ez a halálomat jelentené. Hogy demonstráljam a becsületemet. Barat tudott a Tamás lábába tett csillagról, máskülönben nem lett volna ilyen gavallér a párbaj ügyében. Azonkívül szerepet játszott. Tudta, hogy figyelik. – Hol van Ryze fia? – kérdezte Tamás. Ez meglepte Barat dandártábornokot. – Micsoda? Honnan tudhatnám? – Elnézést – visszakozott Tamás. – El is felejtettem. Hiszen már tudom. Ma délután halászták ki a holttestét a csatornából. Súlyokat kötöztek a bokájára. Olyan kegyetlenül fojtották meg, hogy a feje leesett, amikor felhúzták a testét. Szomorú, hogy egy ilyen szép jövő

előtt álló tizennyolc éves fiúnak ilyen véget kellett érnie. Tudja, ez egy másik dolog, amiben osztoztunk Ryze-zal. Mindketten életünk késői szakaszában nősültünk, és csak egy fiú adatott meg nekünk, mielőtt a feleségeink elhunytak. – Tamás Tánielre gondolt, és egy pillanatra eltűnődött rajta, hogyan alakulhat a déloromi csata. Vajon ő mit tenne, ha valaki túszul ejtené a fiát? Pislogott, a látása egy pillanatra elhomályosult, és leküzdte a dühét. Ezt jobb volt hideg fejjel intézni. – Tragédia – mondta Barat dandártábornok ideges hangon. – Egy szemtanú az Adopesti Egyetemen néhány nappal ezelőtt, egy késői órán látott belépni a kollégiumba egy férfit, akinek a leírása illik magára. Az egyik osztálytársa azt mondta, hogy a fiú ugyanezzel a férfival távozott. – Lehetetlen – vicsorogta Barat dandártábornok. – Egyetlen nyomozás sem haladhat ilyen gyorsan… – Barat ekkor elhallgatott, megérezte a csapdát. – Remélem, a gyilkosát elkapják, és törvény elé állítják. De ez még mindig nem mentség arra, amit az apja tett. – Gyakran zongorazsinórt használnak nyakszorítóként. A tapasztalatlanabbak hajlamosak megvágni vele az ujjaikat. Láthatnám a kezét? Barat összefogta kezeit a háta mögött, és távolabb lépett Tamás asztalától. A tábornagy felsóhajtott, majd hangosan, higgadtan így szólt: – A fiú apja figyelmeztetett, hogy áruló van a dandártábornokok között. Figyelmeztetett, hogy a fiát túszként tartják fogva, és könyörgött nekem, hogy védjem meg. Nem érdekelte, hogy az élete semmit sem ért, amikor a varázsló utolért minket. Ryze nem volt áruló, Barat. Hazafi volt. Hős. És figyelmeztetett rá, hogy maga az áruló. – Miféle badarság ez? – sziszegte Barat dandártábornok. – Maga megőrült. – Néha úgy érzem, az jobb lenne. Ki az áruló a tanácsban? Ha elmondja, megkönnyítem a helyzetét. – Menjen a pokolba – horkant fel Barat. – Nincs bizonyítéka, vénember. Nem szállok be a kis játékába. – Megpördült, és az ajtó felé indult. Az megzördült, de nem nyílt ki. – Miért van ez zárva? – Barat idegesen az erkély felé pillantott. Olem az ablakon át, puskával a kezében nézte a jelenetet. Barat Tamáshoz fordult.

– Ki a pokolnak hiszi magát? Lady Winceslav ezt nem fogja eltűrni! Mit gondol, mit fog csinálni? Törvény elé visz? Bíróságra küld? A Lady meg fog védeni. Sosem kerülök börtönbe, maga pedig megszégyenül majd. Egy keserű, megtört férfi hamis vádaskodásai. – Barat elmosolyodott. – Mint Ryze! Tele hazugságokkal és téveszmékkel, a saját hazája árulója. Még csak nem is lőpormágus többé. Tamás a levegőbe szippantott, és kivett egy golyót a mellzsebéből. Feltartotta, megforgatta az ujjai között, a másik kezével pedig felmutatott egy lőportöltetet. – Tényleg nem? – Megrázta a fejét. – Sajnos azonban ezt nem nekem kell elintéznem, bármennyire is szeretném. – Leeresztette a kezét, és hangosan így szólt. – Van egy pisztoly a dívány párnája alatt. Töltött. – Micsoda? – kiáltott fel Barat, majd előhúzta a kardját, és Tamás felé indult. Sabastenien dandártábornok kilépett a fal mögül. Felemelte pisztolyát, és visszahúzta rajta a kakast. A keze nem remegett. A lövés visszhangzott a szobában, amely azonnal forogni kezdett Tamással. Megragadta az asztal szélét, amíg a szédülés elmúlt, és a holttestre nézett. Olem belépett a helyiségbe. Barat dandártábornok a földön feküdt, vére és agya szétfröccsent a szófára és a függönyre. A teste egyszer megrándult, aztán mozdulatlanságba dermedt. Sabastenien dandártábornok leeresztette a pisztolyt. Arca sápadt volt, keze kicsit remegett, ahogy a padlóra dobta a fegyvert, és a szófához tántorgott. – Elhittem, hogy Ryze áruló volt – mondta elkínzott hangon, keserűségtől eltorzult arccal. – Jó ember volt – válaszolta Tamás. – A fia… – Halott. Olem, keressék meg Ryze maradványait. Varázslat kapta telibe, szóval nem sok maradhatott belőle, de fésüljék át az egész Királyerdőt, ha kell. Temessék el a fiával a felesége mellé, állami tiszteletadással. – Természetesen – nyugtázta halkan a parancsot Olem. – Mit mondjak a Ladynek? – kérdezte Sabastenien. Le volt sújtva, és látszott rajta, hogy milyen fiatal. Tamás megsajnálta.

– Az én védelmemben lőtte le – mondta Tamás lágyan. – Nem engedem, hogy hadbíróság elé állítsa. – Megöltem Lady Winceslav szeretőjét, egy dandártábornok bajtársamat. – Sabastenien hangja megremegett. – Bármilyen okból tettem is, ezért dicstelenséggel menesztenek el a Szárnyakból. – Elhallgatott. – Elmehetek? – Természetesen. És az én seregemben mindig lesz hely a maga számára. – Amikor a fiatal dandártábornok távozott, Tamás Olemhez fordult. – Valaki tartsa rajta a szemét. Olem a homlokát ráncolta. – Hallotta az egészet, és helyesen cselekedett. Miért érdekelné, ha kirúgják őt a Szárnyakból? A hadsereg kétségívül kevesebbet fizetne, de… – A Szárnyak nem pusztán egy zsoldoscsapat, Olem. – Tamás kimerültsége kezdett áttörni a lőportranszon, a fájdalom kezdte lebontani a védelmi falakat. – A Szárnyak egy életmód. Egy testvériség. A sajátjuk megölése a létező legnagyobb bűn. Még árulás esetén is, amikor maguk közt intézik az ügyet, a hóhér kilétét védik, titkolják, hogy a testvérei ne közösítsék ki. Sabastenien pályafutásának a Szárnyaknál vége. Olem összehúzott szemöldöke most már Tamásnak szólt. – De akkor miért…? Tamás felsóhajtott. Elővett egy újabb lőportöltetet, és szerette volna a nyelvére szórni belőle a lőport. Visszatette az ingzsebébe. – Kegyetlennek tart majd. De szükségem van Sabastenienre. Ha túléli a háborút, harmincéves korára tábornok lesz. – Nem foglalkozott Olem helytelenítő tekintetével. – Valaki ajánljon fel neki egy pozíciót, miután kirúgták. Teljes parancsnokság. Tamás szédülve lehajolt a székéről, és a padlóra hányt. Letörölte a száját az ingujjával, és Olem aggódó szemébe nézett. – Azt hiszem, most már lepihenek egy időre. Olem elment a gondnokért. Tamás az epe ízével a szájában visszadőlt a székébe. Gondoskodott a rókáról a tyúkólban. Most pedig meg kellett találnia az oroszlánt a nyájában.

Nila nem tudta levenni a szemét a vérben ázó szófáról.

Vajon Tamás tábornagy lőtte le a férfit, akinek vére szétspriccelt a Királyi Irodákban, vagy az egyik alárendeltjével végeztette el a munkát? Tudta, hogy képes közönyösen ölni. Látta, ahogy gondolkodás nélkül agyonlőtte az utcán Bystrét. – Olem, én… – A tábornagy megkerülte az öltözőfalat, és megállt, amikor meglátta Nilát. – Bocsánat. Nem tudtam, hogy máris felküldtek valakit, hogy rendbe tegye ezt a felfordulást. Felfordulás, így nevezte. Mintha az agy- és koponyadarabkák és mindaz a vér csak egy vacsora maradékai lennének. – Én kérek elnézést, uram – hajolt meg Nila. – Csak azért jöttem, hogy elvigyem az egyenruháját. – Hát persze. A mosónő. Olem! Segítsen levennem az egyenruhámat. Olem jött be az ajtón. Az ujjai közt egy cigarettát sodort, és rámosolygott Nilára, mielőtt belépett az öltözőfal mögé. – Minden csupa vér lett – jegyezte meg a tábornagy. – Ez ezzel jár, uram. – Au. Hogy az a… Óvatosabban! – Bocsánat, uram. – A fenébe a lábammal! – Hölgytársaságban vagyunk, uram. A tábornagy szitkai morgássá halkultak. Olem felbukkant a fal mögül a hóna alá dugott egyenruhával, és átadta Nilának. A szakállas őrmester megváltozott az óta az éjszaka óta, hogy az adrói katonák megrohamozták az Eldaminz-házat. Ősz szálak keveredtek a szakállába, a szeme sarkában lévő ráncok kissé elmélyültek. Nila összefutott már vele a Nemesek Házában, de a férfi nem mutatta jelét annak, hogy felismerte volna. – Gondolja, hogy ki tudná mosni a függönyöket is? – kérdezte Olem. – Ki tudja, mikor küldenek valakit, hogy gondoskodjon a kárpitozásról. – Természetesen. A tábornagy előjött az öltözőfal mögül, és odasántikált az asztalához. Fehér inget és kék katonai nadrágot viselt, arca fehér volt a megpróbáltatásai során elszenvedett vérveszteségtől. Nila azon tűnődött, hogy festene az az arc, ha megfojtaná a férfit álmában. Olem levette a függönyöket az ablakokról, és összegyűjtötte őket a kezébe.

– Uram – szólalt meg. – Segítek neki levinni ezeket, és már jövök is vissza. – Csak nyugodtan – legyintett a tábornagy. – Charlemund küldött egy idióta egyházi rendeletet, amit még vacsora előtt el kell olvasnom. – El tudom vinni egyedül is – mondta Nila, amikor kiértek a folyosóra. Olem a hóna alá csapta a függönyöket. – Semmi baj. A tábornagynak néha szüksége van egy kis egyedüllétre. – Maga nem a testőre? – Inkább az inasa vagyok – mondta minden keserűség nélkül. – A legfelső emeleten megháromszoroztuk az őrséget. Bárkinek, aki átjut a tábornagyra vigyázó fiúkon, velem gyűlne meg a baja. Cigarettát? Nila a szeme sarkából figyelte Olemet, ahogy mentek lefelé a lépcsőn. – Köszönöm – mondta, és elvette a felkínált szálat. Olem azonnal sodorni kezdett egy másikat. – Nem tűnik félénk típusnak – jegyzete meg. – De a fiúk szerint ritkán szólal meg. Hideg félelem kúszott Nilába. Miért kérdezősködne utána Tamás tábornagy testőre? – Általában magamnak való vagyok – mondta semleges hangnemben. – Magam is így hallottam. – Egy darabig hagyta, hogy a csend megtörje a társalgást, majd: – Nem hittem volna, hogy az után az éjszaka után újra látom. Nila szíve nagyot dobbant. Emlékezett rá? Nem akarta, hogy emlékezzenek rá. Nem akarta, hogy felismerjék. Ha tudja, hogy ki ő, talán rájött, hogy ő csempészte ki a házból Jákobot. – Ó? – nyögte ki, miután újra megtalálta a hangját. – Jobban illik magához ez a munka, mint valami lord öltözékének a sikálása – jegyezte meg Olem. – Tetszik a ruhája. Jobb, mint amiben akkor láttam. Nila megpróbálta felidézni az Eldaminz herceg alkalmazásában viselt uniformisát, de már teljesen elfelejtette, hogyan nézett ki. El kellett terelnie magáról a beszélgetést. Nem akarta, hogy a férfi kérdéseket tegyen fel neki.

– Maga is másképp volt öltözve. Olem a hajtókájára tűzött századosi rangjelzésre mutatott. – A tábornagy azt mondta, hogy a testőre nem lehet századosnál alacsonyabb rangú. – Vállat vont. – Nem vagyok tisztnek való típus. Én magam sosem szerettem őket. De a pozícióval járó fizetés azért nem jön rosszul. Olem kivette a szájából a cigarettáját, áttette a másik kezébe, majd vissza a szájába. Hirtelen megállt, amivel arra kényszerítette Nilát, hogy megforduljon. – Volna kedve megnézni egy előadást ma este? Nila döbbenten pislogott. Egy előadást? Szóval Olem nem Tamás tábornagy testőreként mutatott érdeklődést iránta. Képtelen volt megakadályozni, hogy megkönnyebbült mosoly terüljön el az arcán. Olem ezt igennek vette. – A tábornagy ragaszkodott hozzá, hogy kivegyem az éjszakát. Nem nagyon tölthetném jobban, mint egy gyönyörű nő társaságában. – Megtiszteltetés lenne. – Nila kicsit meghajolt előtte, és elővette a legjobb félénk mosolyát. Megérkeztek a Nemesek Háza alatti mosószobákhoz, Olem pedig távozott. Nila végigtúrta a készleteit, hogy találjon valamit, ami kihozza a vért a függönyökből és a tábornagy egyenruhájából. Ahogy a foltokat sikálta, emlékeztette magát, hogy azért van itt, hogy megölje Tamást. Nem hagyhatja Olemnek, hogy megállítsa vagy elvonja a figyelmét. Jó embernek tűnt, de gonosz urat szolgált. Tamásnak meg kell halnia, mielőtt újra összevérezhetné az egyenruháját. Férfiakat és nőket ölt. Még ártatlan gyerekeket is. Meg kell állítani. Olem említette, hogy nem egyedül ő őrzi a tábornagyot. Ha olyankor ölné meg Tamást, amikor Olem nincs szolgálatában, nem fogják őt hibáztatni érte. Igen, így lenne a legjobb. Még erősebben sikálta a foltokat.

29. FEJEZET

Tániel

hallgatta a hegyoldalon egyenletes tempóban haladó patadobogást. A puskájára támaszkodott, és felszippantott egy kis lőport. Azóta figyelte a hátas közeledését, hogy a nap elkezdett lebukni a hegyek mögött. A lovas az előretolt kez bázisról indult a tűzszünet fehér zászlaja alatt. Egy hírnök. – Menj, hívd ide Gavrilt – mondta Tániel Feszniknek. A fiatal őr belehunyorgott a naplementébe, bólintott, és elindult a városba. Fesznik gyakran került az esti őrségbe. Tániel társaságot biztosított neki, ami leginkább arra szolgált ürügyként, hogy lássa a bástyát helyreállító mérnökök és kőművesek munkáját. Fesznik őrsége akkor fog véget érni, amikor az égről eltűnik az utolsó fényfoszlány is. Akkor Tániel is bemegy majd, mert már nagyon vágyott egy hosszú alvásra. Ha a sors kegyes, ez a hírnök a Kez visszavonulásáról számol majd be. A hegyekben csend uralkodott, a szél csak időnként sodort fel hangfoszlányokat a hatalmas kez seregtől. Ezen az éjszakán nem készültek támadni, ahogy az utóbbi egy hét többi éjszakáján sem tették. A bástyáért vívott csata mindkét oldalt legyengítette, és egy hetet

töltöttek a halottaik összegyűjtésével, a készleteik újratöltésével és pihenéssel. De a kez tábor csendessége idegessé tette Tánielt. Megfordult a mögüle felhangzó lépések zajára. Mózes állt ott, vállára vetett muskétával. – Az enyém az éjszakai őrség – mondta. – Megkaphatod. – Tániel kinyújtózkodott. Mózes halk szavú ember volt, ritkán merült el hosszú beszélgetésekben, de jó ivócimborának számított. Az elmúlt héten jó pár órát töltöttek együtt az Üvöltő Wendigóban. Tániel még pár percig a bástya falánál maradt, hogy lássa, amint a lovas megközelíti a kaput. Beengedték rajta, és egy kis csapat elindult a városból, hogy találkozzon vele. Az embereket Gavril vezette, nagy sziluettjéről azonnal felismerhető volt. A beszélgetés rövid ideig tartott, és a lovas hamarosan visszaindult a kapun át. Tániel egy biccentéssel elbúcsúzott Mózestől, és Gavrilhoz indult. A csapat halk társalgást folytatott, amikor Tániel megérkezett hozzájuk. Minden fej felé fordult. – Mi hír Tine tábornagytól? – kérdezte Tániel. – Azt üzente, hogy számítsunk a harcok folytatására – válaszolta Gavril. – Láttad bármi jelét egy közelgő éjszakai támadásnak? A rohadt életbe. – Egész nap nem volt mozgás a hegyoldalon. – Az ásók? – Nyomukat sem láttuk. Az utászok még az egyhetes tűzszünet alatt is folytatták a munkájukat. Tániel le akart menni, hogy kifüstölje őket, de Gavril ragaszkodott hozzá, hogy a maguk részéről betartsák a tűzszünetet. – Miért csinálják egyáltalán? – morogta Gavril. – Ahhoz túl messze vannak, hogy alánk ássanak, Bo pedig azt mondta, hogy nem használnak hozzá mágiát. – Láttad Bót? – kérdezte Tániel. – Egész héten nyakig volt egy söröskancsóban, és úgy néz ki, mint aki megjárta a poklot. Szerintem most egy vakondtúrást sem tud megkülönböztetni a mágiától. – Ugyan már – szólalt meg egy hang. – Ennyire azért nem csináltam ki magam.

Tániel megfordult, meglátta Bót, aki nem messze a csapattól álldogált. Egész idő alatt ott lett volna? Tániel homlokráncolva nézett a barátjára. Bo egy laposüveget tartott a kezében, és Katerine-re támaszkodott, aki lesújtó pillantást vetett Tánielre. – Aludnod kellene, nem innod – jegyezte meg Tániel. – Valamit forralnak – intett Bo a kez hadsereg felé. – Ki tudja, mi a tervük? – És mit tehetünk? – kérdezte Tániel. – Jól védve vannak a tüzérségi tűztől. Amikor lőttük a hegyoldalt a barlangjuk felett, semmi nyomát sem láttuk, hogy beomlottak volna az alagútjaik. Fogalmunk sincs, milyen mélyen ássák, vagy hogy hová vezetnek. Lehetséges, hogy megpróbálják aláásni a bástyát, vagy esetleg a város közepén kibukkanni, vagy a pokolba is, talán a varázslóik segítségével el akarnak menni az egész Hegyőrség alatt, hogy Adróban kössenek ki. – Kijózanító gondolat – jegyezte meg Bo. – De te magad mondtad, hogy egész nap nem láttad az ásókat. – Attól még továbbra is dolgoznak. Ez kétségtelen. – Éppen ezért hoztam egy döntést – mondta Gavril. Mindketten ránéztek. – Egy kitörést fogok vezetni a bánya megtisztítására. – Mikor? – Tániel felszippantott egy kis lőport. – Holnap. Ha addig ki tudom józanítani Bót. – Én épp elég józan vagyok. – Bo megtántorodott, és Katerine-nek kellett elkapnia, hogy ne essen el. Gavril mintha észre sem vette volna. – Szeretném azt mondani, hogy csak egy alacsony kockázatú kitörés lesz. A hadseregük több órányi távolságban táborozik. De ha Julene ott van, vagy akár csak néhány kevésbé erős Kiváltságos, akkor Bónál többre lesz szükségünk. – Egyenesen Tánielre nézett. – A kitörésben… önkéntesek vesznek majd részt. Tániel fel akart horkantani, de belefájdult az arca. Az elmúlt egy hétben mindent megtett, hogy ne nyúljon lőporhoz. Nem járt sikerrel, de legalább pár napja már nem vérzett az orra. – Természetesen jelentkezem. – Kösz. – Gavril láthatólag megkönnyebbült. – De nem csak rád lesz szükségem. Tániel a homlokát ráncolta, mire leesett neki, kire céloz Gavril. – Ka-poel.

Gavril bólintott. – Nem is tudom… Nagyon fiatal. – Ka-poel varázsló – jegyezte meg Gavril. – Méghozzá erős. Beszéltem Bóval, nagyon érdekli őt a lány. – Nagyon – erősítette meg Bo. Tániel rosszallóan nézett rájuk. Gavril egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. – Nem úgy. – Hát persze hogy nem – mondta Bo. Tániel még mindig ferdén nézett rájuk. – Ka-poel a védelmem alatt áll. – Valójában inkább ő állt Ka-poel védelme alatt, legalábbis Bo ezt állította. – Persze, segített nekem Kiváltságosokat levadászni, részt vett már egy-két dulakodásban… – Eszébe jutott, ahogy a lány odaugrott közé és Julene közé a hegyen. Erősebb volt, mint amilyennek tűnt. Bo felsóhajtott. – Tániel, Ka-poelhoz képest a kez társaság többsége csak tanoncnak tűnik. Szükségünk lesz rá. Tánielben hirtelen felrémlett, amikor Rozáliával nézett szembe az Adopesti Egyetem múzeumában. A nő ideges volt, hogy Ka-poel beszállhat a harcba. Érzékelt volna benne valamit, amit Tániel nem? – Nem hinném, hogy tényleg olyan erős, de tegyük fel, hogy az… akkor sem sodrom veszélybe. – Ez nem a te döntésed – tiltakozott Gavril. – Nem hát, a pokolba is. – Már megkérdeztem tőle. Velünk jön. Tániel pislogva hátradőlt. – Egyszerűen megkerültél engem? Gavril az ajkába harapott, és állta Tániel tekintetét. – Tudom, milyen veszélynek tesszük ki magunkat odalent, és Kapoel jelenleg még Bónál is nagyobb védelmet biztosíthat nekünk. Tudni akartam, hogy velünk jön-e, még mielőtt eldöntöttem, hogy kitörünk. Tániel mereven bámulta Gavrilt. A nagydarab Őrparancsnok nem törődött vele. – Holnap éjjel? – kérdezte Tániel. – Holnap éjjel – bólintott Gavril.

Tániel zsebre dugta a kezét, és egyedül indult vissza a városba. A nappalok már forrók voltak, és az éjszakák is egyre melegedtek, ahogy a nyár közeledett Adróhoz. De ilyen magasságban mindig van némi csípősség a levegőben, miután a nap lenyugszik. Tániel szorosra húzta magán szarvasbőr kabátját, és ahogy az Üvöltő Wendigo felé tartott, a szelet hallgatta. Kísérteties hangja volt, bele is borzongott. Megállt az utca közepén. A süvítés hangosabb lett, ahogy Tániel közeledett az ivóhoz, de mintha egy másik hangot is hallott volna, amely először csatlakozott hozzá, aztán végül elnyomta. Hasonlónak hangzott, akár egy állat halk, távoli vonítása. De… valahogy elevenebb. Megborzongott, és körbenézett. A hang a hegy felsőbb szakaszáról jött, ahonnan a szél egy tiszta, ragyogó csillagokkal teli éjszakán messzire tudta sodorni. Az északkeleti átjáró felé sandított. Megdörzsölte a szemét, és újra odanézett. Mintha valami mozgást látott volna. A vonítás ismét elkezdődött – kísérteties, vad hang. Tániel egyszer olvasta, hogy a Délormon nincsenek farkasok. Csak barlangi oroszlánok. Ez viszont nem úgy hangzott, mint egy barlangi oroszlán. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a hegyről. Felriadt, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre: valaki oldalról lopakodott felé. Az alak rohanni kezdett, Tániel pedig lerontott az útról, és utánaeredt. Bevágódott egy sikátorba, és a falnak támaszkodott, nehogy elessen. – A pokolba veled! – A kabátjánál fogva kapta el Ka-poelt. Tániel keze remegett. – A frászt hozod rám. A lány felnézett rá nagy, zöld szemével, amely magába itta a holdfényt. Tániel elengedte Ka-poel kabátját, és megigazította a sajátját. – Mit művelsz idekint? Ka-poel a saját, majd Tániel szemére mutatott. – Engem figyelsz? Kresimir nevére, miért? Ka-poel vállat vont. Tániel visszament az útra, és leült. Ka-poel el akart oldalogni. – Gyere ide – szólt neki Tániel, odafigyelve rá, hogy ne legyen durva a hangja. Ka-poel úgy sompolygott oda mellé, mint egy lány, akit az apja vesszőzéssel fenyegetett meg, de tudja, hogy egy ártatlan mosollyal megússza majd a dolgot. – Miért nem említetted, hogy Gavril megkért, tarts vele a kitörésére?

Ka-poel felvonta a szemöldökét, és a torkára mutatott. – Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem tudsz beszélni – csóválta a fejét Tániel. – De amikor közölni akarsz velem valamit, mégis mindig pokolian jól megtalálod a módját. Ka-poel összeszorította az ajkait. – Ne szemérmeskedj itt nekem. Mindig megtalálod a módját. Választ akarok. A lány átölelte magát, aztán Tánielre mutatott. Tániel megrázta a fejét. Ka-poel megbökte a mellkasát a szíve fölött, és ismét rámutatott. Te… szeretsz engem? Nem, az nem lehet. Megrázta a fejét. Ka-poel felsóhajtott. Úgy csinált, mintha meglendítene egy kardot, majd felemelte a másik kezét. – Pajzs? – kérdezte Tániel. A lány bólintott, és rámutatott. – Megvédeni? Engem? Meg akarsz védeni engem? Mi a pokol? Hány éves vagy, tizenöt? Olyan nincs, hogy te védj meg engem. Alig nőttél ki abból, hogy babákkal játssz. Illetve… – Tánielnek eszébe jutott a baba, amit Julene-ről mintázott, és az, hogy mire használta. – Jó, még mindig játszol babákkal. Veszélyesen. De nem kellene neked védelmezned engem. Tániel elképzelte magát tizenöt évesként. Magas, nyurga fiú volt fekete hajjal, és épphogy növésnek indult szakállal. Azóta megnőtt, erősebb, magasabb lett, és máris egy veterán katona sebhelyeit viselte. Öregnek érezte magát, pedig alig volt huszonkettő. Ka-poel hátat fordított neki. – Hé, ne csináld… A lány karba fonta a kezét. Tániel felállt, és mögé lépett. Ka-poel gyorsan mutogatott a kezével. – Micsoda? Elismételte a mozdulatokat. – Tizenkilenc? Hogy te? Te tizenkilenc éves vagy. – Tániel megdöbbent. – Mindig azt hittem, hogy csak egy kölyök vagy. A danízok tizenhat évesen már nősülnek. A lány még mindig nem nézett rá. Megrázta a fejét, és magára mutatott. – De te nem, mi? Bólintás.

– Hát, a fenébe is, nem érdekel, hány éves vagy, akkor sem akarom, hogy engem védelmezz. Ka-poel hirtelen megfordult. Az arcuk olyan közel volt, hogy érezte a lány leheletét. Édes volt, mint a méz, és Tániel szórakozottan eltűnődött rajta, hogy mit ehetett. Hát az pech, formázta szájával a szavakat Ka-poel. Tániel összeszorította az állkapcsát. Átkozott lány. – Miért aggódsz értem ennyire? – kérdezte lassan. Ka-poel közelebb hajolt hozzá, ajkuk majdnem összeért. Tániel a lány sötét szemét kutatta. A csillagok fénye tükröződött benne. Huncutság volt abban a tekintetben, az ajkán pedig önelégült mosoly. Tániel szíve nagyot dobbant. Ka-poel megpördült, és már ott sem volt, elrohant az utcán. Tániel nagyot sóhajtva nézett utána. – Ez meg mi volt? – kérdezte halkan. Megnyalta az ajkát, és azon gondolkodott, milyen íze lehet Ka-poelnak. Aztán kiűzte a fejéből a gondolatot. A lány egy szolgáló volt, egy tanulatlan barbár. Tániel zsebre tette a kezét, és továbbindult az utcán, a tiszti szállásokon lévő szobája felé, remélve, hogy Ka-poel nem lesz ott.

30. FEJEZET

Éjjel fél egykor az Adopest nyugati végén elterülő kikötői negyed utcáit sokféleképpen lehetett volna jellemezni, de csendesnek biztos nem. Dalolászás szűrődött ki a kocsmákból és a kuplerájokból, és jó pár részeg társaság tolakodott jókedvével a nyilvánosság elé: öklüket rázták a nedves ég felé, és csapnivaló költészettel traktáltak mindenkit, aki hallhatta őket. Adamat egy sötét sarokba húzódott, nyaka köré felhajtott gallérral, szorosan összehúzott hosszú, fekete kabátban és keménykalapban, hogy távol tartsa az esőt, és leárnyékolja az arcát. SouSmith egy másik sarokban várakozott, és nagy termetéhez képest meglepően láthatatlan maradt egy sötét zugban, ahol pedig el sem kellett volna férnie. Adamat nyitva tartotta a szemét, és készen a sétapálcáját, hogy bármelyikkel kitüntethessen a figyelmével valakit, aki elég józan, hogy észrevegye őt. Az utca túloldalán álló kupleráj meglehetősen csendes volt a többihez képest. Ügyfélköre a gazdagabbak közül került ki, és kívülről egy hentesüzletnek tűnt – Molly Piacának hívták, és ajánlás nélkül nem fogadott új vendégeket. Megtermett, nagyöklű és kicsiagyú emberek kuporogtak az ajtó melletti ponyvatető alatt. Testőrök meg kidobók voltak, és egymás közt suttogtak, ahogy igyekeztek melegen tartani magukat. Egy férfi és egy nő észrevette Adamatot, és vetettek felé

néhány sötét pillantást, de eleddig senki sem jött oda hozzá, hogy kérdőre vonja. A kupleráj ajtaja kinyílt, és rövid rálátást biztosított a drága berendezésre és fekete csipkékre. Mielőtt kilépett volna az esőbe, Ricard Tumblar megállt, és odavetett néhány érmét az ajtót tartó férfinak. Egy olyan ember tartásával járt, aki sokat iszik, de tisztában van a határaival. Megemelte kalapját a testőrök csoportjának, mire ketten elváltak a többiektől, és odamentek hozzá. Ricard elhessegette az egyiket, aki egy ernyőt nyújtott felé. Adamat csak akkor lépett ki az árnyékokból, amikor Ricard már közel járt hozzá. Kissé hátralökte a kalapját, hogy a tompa lámpásfényben felismerhető legyen. Ricard testőrei előreléptek, és a késükért nyúltak, az ernyő alatt álló kidobók feszülten figyeltek. A rablókat nem nézték jó szemmel a Molly Piaca környékén. – Hívd vissza a srácaidat – szólalt meg Adamat. – Csak beszélni akarok. Ricard egyik kezével megállította a testőröket, a másikat a szívére tette. – Kresimirre, Adamat, megijesztettél. Mi ez az egész? Adamat intett a fejével, és odébb lépett a testőröktől. Ricard követte. – Tudod, hogy bármikor meglátogathatsz az irodámban – mondta. – Az ajtóm mindig nyitva áll. – Ricardon nem volt kalap, a kezét tartotta a szeme fölé, hogy ne folyjon bele az eső. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek – mondta Adamat. – Mint régi barátod. Ricard sosem fogadta jól a fenyegetéseket, legyenek azok direktek vagy burkoltak, így hát Adamat megnyugtatásul a vállára tette a kezét. – Bizonyos körülmények arra kényszerítenek, hogy első számú gyanúsítottként kezeljelek Tamás árulójának ügyében. Ricard szája elvékonyodott, de nem szólt semmit. Most jött el a szerencsejáték ideje. Ha tényleg Ricard volt az áruló, rá fogja uszítani a fogdmegjeit Adamatra. – Rendet kell raknod a portádon, Ricard – folytatta a nyomozó. – Kez kémeket csempésznek be ide az Adotengeren át. És kez Felügyelőket is. Tamás nem örül neki. Azt hiszem, egyelőre visszafogja

magát, mert kétségbeesett szüksége van rád, hogy a hajóid a Kapukhoz szállítsák az embereit. – Mi közöm van nekem mindehhez? – kérdezte Ricard. Uralkodott magán, de azért kiszűrődött hangjából a düh. Adamat a nyomaték kedvéért megbökte a mellkasát. – A kikötő a te területed, barátom. Tamás tudja, hogy mi folyik ott, és ha fenyegetve érzi magát, mindent leállít, a forgalmat Noviba és Unicébe, az összes gyáradat és malmodat. Ricard szeme elkerekedett. – Ezt nem teheti. Ezzel kitépné Adopest szívét, a szakszervezet pedig fegyveresen fordulna ellene. – Márpedig meg fogja tenni, ha úgy érzi, hogy ellenségei vannak a kikötőben. Ricard egy pillanatra elgondolkodott. – Ki tudja, hogy itt vagy? Adamat szíve megugrott, és szorosabban markolta a sétapálcáját. Nem volt hajlandó harc nélkül elbukni. Kis szerencsével visszaverheti mindhármukat, amíg SouSmith átér az utcán. – Senki – válaszolta. – Nem küldött senki? – Magamtól jöttem. Ricard rábámult, szemében látszott, hogy mérlegeli a helyzetet, mintha azt próbálná eldönteni, hová döfje a kést. Adamat már készült SouSmith-ért kiáltani. – Köszönöm – mondta Ricard. – Ha magadtól jutottál erre a következtetésre… lehet, hogy tényleg van némi tisztogatnivalóm. Köszönöm, barátom. Adamat nézte, ahogy Ricard belesétál az éjszakába, és végre elveszi azt az ernyőt a testőrétől. Járása józanabb, gyorsabb volt, mintha most már konkrét célja lenne. SouSmith halkan odalépett Adamat mellé. – Megfogadta a figyelmeztetésedet? – kérdezte. – Nem tudom. Mindenesetre nem próbált megölni, ami kezdetnek nem rossz. De lehet, hogy tudta, milyen játékot játszottam. Nem ostoba. Meglátjuk, most mihez kezd. – És mi mihez kezdünk? – Vannak más gyanúsítottaim. Még mindig meg kell látogatnom a fő-diocelt, a Tulajdonost és Prime Lektort.

SouSmith Adamatra fintorgott. – A Tulajdonost? Hozzá nem lehet eljutni. – Majd kitalálok valamit. – Adamat próbált magabiztosnak hangozni. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a fő-diocel a következő. SouSmith Kötelet vetett. – Nem tetszik ez nekem. Ennél bölcsebb szavakat keveset mondtak. – Tudja, hogy jövök. Reggel találkozóm van vele. Egy fiatal, idegesnek tűnő pap állt a fő-diocel otthonának lépcsőjén, és várakozón figyelte Adamat hintójának érkezését. A ház maga egy kényelmesen terpeszkedő villa volt, mindössze egy emelet magas, ám alapterülete az Égbolt Palotáéval vetekedett. Az építészeti stílus a márványhomlokzatból kiemelkedő tornyokkal Gurla távol-keleti részét idézte. A hagymaformájú ablakokban szaténfüggönyök lógtak. A hosszú, kövezett behajtó egyik oldalán szőlőskert húzódott végig, a másikon lovászok tanították be a versenycsődöröket. Úgy tartották, idézte fel magában Adamat, ahogy lelépett a hintóról, és kinyújtóztatta a lábait, hogy a fő-diocel sokkal inkább volt az élvezetek, mint Kresimir embere. De talán nem ez volt az Egyház ismertetőjele mostanában? Nem mintha nem lettek volna igazi papok, olyanok, akik szerették Kresimirt és embertársaikat, és a béke és testvériség érdekében fáradoztak. De Charlemund fajtája sokkal elterjedtebb volt. Lázként égett bennük a nők, az arany és a hatalom iránti éhségük. A fiatal pap gyorsan odacsoszogott Adamathoz. A bokájáig és a szandáljáig lógó fehér köntöst viselt – egy elszegényedett szerzetes öltözéke, noha a hely nyilvánvalóan úszott a pénzben. – Siemone vagyok – mutatkozott be a pap, a lábát nézve, kezeit úgy téve össze maga előtt, mintha imádkozna. – A fő-diocelt szolgálja? – kérdezte Adamat. – Nagy örömömre Kresimirt szolgálom azáltal, hogy gondoskodom igaz követőjéről, Charlemundról, Adró fő-dioceléről. – Időpontom van a fő-diocellel. Bent várjak rá? – Pálcájával a bejárati ajtóra mutatott.

– Ó, nem, uram. – Siemone úgy lóbálta a kezét, mintha a szennyesét tisztítaná éppen. – A ház jelenleg tele van. Őlordságának az egész tág értelemben vett családja eljött látogatóba, hogy a villában ünnepeljék meg Szent Adom Napját. Gyerekek szaladgálnak mindenütt, alig férnek el. Adamat bepillantott egy ablakon – a másik oldaláról egy hatalmas ember figyelte őt, valószínűleg a fő-diocel egyik testőre, gyerekeket viszont sem látni, sem hallani nem lehetett. Igaz, a villa valóban óriási volt. Charlemund egy egész hadsereget elhelyezhetne benne, és nyomát sem lehetne látni. Bent behúzták a függönyt. – Értem – mondta. Furcsa volt így bánni egy vendéggel, még akkor is, ha Adamatot nem látták szívesen. Siemone megköszörülte a torkát. – Azonkívül a fő-diocel rendkívül elfoglalt ember. A kápolnában kell keresnünk. A reggeli orgia következtében késésben van a délutáni közös imádsággal. – Bocsánat. – Adamat elsápadt. – „Reggeli orgia”? – Igen. És most, ha megbocsát, a fő-diocel nem szereti fenyegetve érezni magát. Neki itt kell maradnia – mutatott Siemone SouSmith-re, aki hosszúra nyúlt alvástól összezilált hajával épp ekkor kászálódott ki a hintóból. – Ő a társam – mondta Adamat. – Segíti a nyomozásomat, és nem jelent semmilyen veszélyt a fő-diocelre. Siemone mindenhová nézett, csak közvetlenül Adamatra nem. – Félreért engem, uram. A társa egy igen nagydarab ember, izmos, és nyilvánvalóan valamiféle harcos. A fő-diocel nem szereti, ha a szolgálói szemei elkalandoznak. Nem szereti a, nos, a konkurenciát, uram. Őméltósága nagyon megválogatja, hogy mely vendégeit engedi be az otthonába. Adamat értetlenül pislogott a papra. Nem szereti a konkurenciát…? Megrázta a fejét. – Akkor jobb lesz, ha a hintóban maradsz – mondta SouSmith-nek. A bokszoló felmordult, és szó nélkül visszamászott a kocsiba. – Szóval az ura késésben van? – kérdezte Adamat. Siemone szája széle megrándult.

– Igen, az orgia miatt. És most, kérem, jöjjön velem. Elkaphatjuk Őméltóságát a közös imádkozás után, mielőtt elkezdődnek a délutáni futamok. Siemone felemelte a kezét, mire egy apró kocsi bukkant fel a szőlősből, ahol addig rejtőzött, és odagurult hozzájuk. Adamat nem tudta levenni a szemét a kocsisról. A lány fiatal volt, talán tizenhat lehetett, hosszú, arany haja a derekáig ért. Egyszerű kocsis uniformist viselt, köpenyt, kalapot és kesztyűt, amellyel a kantárt fogta – de ezek mindegyike áttetsző selyem volt, alattuk pedig a lány nem viselt semmit. Udvariasan rámosolygott Adamatra. – Uram? – szólalt meg. – Ha megtenné. Adamat elszakította róla a tekintetét, és bemászott a kocsi hátuljára. Csak egy ember fért el rajta, de amikor Siemone-hoz fordult, hogy megkérdezze, ő hová fog ülni, a kocsit máris húzni kezdte az elé befogott, egyetlen fehér póni. A pap kocogni kezdett mellettük. Adamat megragadta a kalapját, ahogy egy hirtelen jött szellő majdnem levitte a fejéről. Gyorsan haladtak a szőlősön átvágó úton, munkásokat hagyva maguk mögött. A tempó és Siemone hosszú köntöse ellenére a pap látszólag gondtalanul tartotta velük a lépést. Adamatnak feltűnt, hogy Siemone a földön, a lába előtt, vagy előrébb tartotta a tekintetét, és világos volt, hogy miért. A szőlőket metsző vagy a földet gondozó munkások, akik mellett elhaladtak, mind egyszerű tunikát viseltek, de akárcsak a kocsis esetében, azok is tiszta selyemből készültek. Férfiak és nők is dolgoztak a szőlősben. Mind fiatalok és gyönyörűek voltak. Hogy létezhetett egy efféle hely? Adamat azt hitte, ismerte a legrosszabb kéjbarlangokat Adopestben, de ez… Ezek a férfiak és nők egy milliomos bordélyának is a legértékesebb portékái lennének, mindegyikük ezer kranát érne éjszakánként. Mégis itt, ezekben a ruhákban dolgoztak a fő-diocel villájának mezőin. – Maga… nagyon nem idevalónak tűnik, Siemone – jegyezte meg Adamat. Túl későn jött rá, hogyan hangozhattak a szavai, és meghajolt. – Nem mintha nem lenne jóképű fiatalember – tette hozzá gyorsan. Mosoly suhant át Siemone ajkán, de nem nézett fel rá. – Tudom, hogy érti, uram. Ez a vezeklésem. Ha még egy évig a fődiocel intézőjeként tevékenykedem, jóváhagyják a házassági

kérelmemet. – Aggodalom ült ki az arcára. – Mármint ha a lány még mindig akarja a dolgot. A Kresim Egyház engedélyezte a házasságot papsági rendje legalacsonyabb rangú tagjainak, és csak akkor követelt tőlük cölibátust, ha nagyobb hatalomra akartak szert tenni az Egyházban. De a házasságba lépőknek azért gyakran kellett valamiféle vezeklést végezniük. Charlemund kegyetlen volt, hogy ilyesmire kényszerített egy papot. – Mondja csak, mindig ilyen volt ez a villa? Bár hallottam, hogy pompás hely a maga szőlőkertjeivel és istállóival, de nem tudtam, hogy ennyire… különleges. – Pletykákat persze hallott. Ahogy mindenki. De sosem hitte el őket. Talán egy bordély az egyik melléképületben, vagy pár gyönyörű nő, akik folyton Charlemund rendelkezésére állnak. De ez már túl volt a romlottságon. – Igen, uram – válaszolta Siemone. – Nincs benne semmi új. A fődiocelnek van egy szokása, amely szerint a látogatói kiválaszthatnak bárkit, akit itt látnak (engem kivéve), és azt tehetnek velük, amit akarnak. Ó, és ez önre is vonatkozik, uram, hisz ön vendég nálunk. Adamat érezte, ahogy elpirul. – Ó, nem. Nem. – Hosszan elnyújtotta a szót, és szégyellte, hogy ideges nevetésbe torkollt. – Boldog házasságban élek. Megvagyok, köszönöm. Siemone folytatta: – A fő-diocel szokása szerint, aki bárkinek beszél a… szolgálóiról… soha nem térhet vissza. – De hát ezt képtelenség leellenőrizni. – Ó, a fő-diocel nagyon is képes rá, uram. Mindenhol van füle. Adamat nem tudta elfojtani száraz mosolyát. – Ez esetben értem, hogy miért hallgatnak az emberek. A fő-diocel minden vendége él ezzel a vendégszeretettel? – Nem. Nem mind. De ők általában olyanok, akiknek a jó ízlése megakadályozza, hogy beszéljenek arról, amit látnak. Vagy a szégyenük, döbbent rá Adamat. Senki sem beszélt, mert nem akarták magukat kapcsolatba hozni azokkal a mocskos bűnökkel, amik a villában megestek. Ugyanezen okból nem beszéltek az úriemberek azokról a kuplerájokról, amelyeket látogattak.

Adamat levette a kalapját, hogy megvakarja a fejét, és közönyös hangnemben feltette a következő kérdését. – Szóval lényegében maga Adró… a pokolba is, az egész Kilencek legnagyobb bordélyában dolgozik… hogy egy nap elvehesse a szerelmét, és a Kötél embere maradhasson? Siemone idegesen kuncogott. – Kresimir útjai kifürkészhetetlenek, uram. Adamat kissé émelyegni kezdett. – Azt hiszem, ennek inkább a fő-diocel humorérzékéhez van köze, mint Istenhez – morogta. A kocsi kiért a szőlősből, és áthajtott a kápolnához vezető kis mezőn. A kápolna maga meglehetősen egyszerű volt, nagyjából akkora, mint egy közepes méretű ház, és kis mészkőtéglákból építették. Kétszintes volt, meredek tetővel és a főbejárat fölött egy erkéllyel, amelyről aranyból font kötél lógott. Adamat megkönnyebbülten látta, hogy a környék mentes a fő-diocel szolgálóitól. Kiszállt a kocsiból, és nézte, ahogy az befordult a kápolna mellett, majd az ajtóhoz lépett. Már éppen kinyitotta volna, amikor Siemone megérintette a vállát. – Kérem, uram, egy pillanat, és végeznek az imával – mondta a pap. Adamat felsóhajtott. – Most majdnem egy orgiába sétáltam be? Hirtelen úgy tűnt, hogy Siemone el fogja nevetni magát, de végül csak megrázta a fejét. – Nem, ez a délutáni közös imádkozás. Csak várjon egy pillanatot. A pap tiltakozása ellenére Adamat résnyire nyitotta az ajtót. A kápolnában bársonyborítású padok sokasága sorakozott. A fal puszta vakolat volt, de félig arany és vörös kárpitok borították, amelyek füstölgő hegyeket és Kresimir Kötélen való leereszkedését ábrázolták a Délorom-hegyről. Alig maroknyian vettek részt a szentbeszéden, noha a kápolna legalább harminc embert is be tudott volna fogadni. A fő-diocel a kápolna elejében állt, feltartott kezekkel, az égre emelt arccal. Hangja végigzengett a teremben. – És hatalmas Urunk, Kresimir, védelmezz minket az igaztalanoktól és a bűnösöktől, és szabadíts meg minket a gonosztól, hogy nyájadba vétethessünk…

Adamat hagyta, hogy az ajtó halkan becsukódjon. Siemone-nal visszament a kápolna öreg kőfalához, és nekitámaszkodott a hideg tégláknak. – A hely eléggé… elhagyatottnak tűnik – állapította meg Adamat. – Hogy érti? – A fő-diocel fontos ember. Több látogatóra számítottam. Hírnökökre, hivatalnokokra, ilyesfélékre. – Ó, nagyon kevés látogató léphet be a birtokra. Őméltósága mindenkit magában a villában fogad. Ez egy nagyon elfoglalt ház, elhiheti. – És én miért részesülök különleges bánásmódban? – Nos, mert a tábornagy írásos parancsával jött. Ez is valami. – Maga mióta van itt? – kérdezte Adamat. – Két éve és hét napja. – Siemone még mindig nem volt hajlandó egyenesen ránézni, de Adamat úgy vélte, már érti ennek az okát. Siemone igyekezett a lehető legtisztább maradni potenciális házasságához: tiszteletreméltó elhatározás, még ha ez azt is jelentette, hogy ritkán teremtett szemkontaktust. Hogy elkerülje a körülötte tobzódó bujaságot, a saját lábát kellett bámulnia. – Nem sokat jár el innen, ugye? – Időnként bemegyek Adopestbe Őméltósága megbízásából. Szavamra. – Miért nem megy el? – kérdezte Adamat. – Nem kell vezeklést végeznie, hogy normál engedélyt kapjon egy házasságra. – Én a Kötél embere vagyok, uram, és ha most elmegyek, elvesztem a kötelemet. – Kezében egy köntösének a bal mellére varrt apró kötelet markolgatott. – És elveszítem a nősülési lehetőségemet. – Szóval a lány egy paphoz akar hozzámenni, mi? – Sok pap dönt úgy, hogy megnősül. – Még sosem hallottam efféle vezekléstől. Nem nagyjából hat hónapig szoktak ezek tartani? Siemone nyomorultul festett. – A lány a fő-diocel unokahúga, uram. Adamat annyi együttérzéssel nézett Siemone-ra, amennyit csak össze tudott szedni. – Maga szegény, szerencsétlen barom.

– Az imának vége, uram. Alig szólalt meg Siemone, már nyílt is a kápolna ajtaja. Egy sor kocsi gurult előre az épület átellenes oldaláról, hogy az utasaik rendelkezésére álljanak. Hét nő és férfi jött ki, és szálltak fel rájuk. Drága selymekbe és muszlinokba öltöztek. Adamat néhányukban felismert egy-egy gazdag kereskedőt, és meglepetésére meglátta Madame Lourentet, egy közelmúltbeli ügyfelét is. Gazdag családból származott, és őszintén meglepte, hogy túlélte Tamásnak a nemesség sorában végzett tisztogatását. Úgy ment el Adamat mellett, hogy tudomást sem vett róla. A nyomozó elképzelte Ricardot az egyik ilyen kocsiban. Tökéletesen illene ehhez a helyhez, még ha nem is nagyon imádkozna. A kocsik megindultak át a mezőn, de nem a bekötőút, hanem vissza a ház felé, ahol ki tudja, milyen ízléstelen szórakozást tervezett nekik Charlemund. Adamat döbbenten rázta a fejét. A fő-diocel azután jött ki a kápolnából, hogy mindenki elment, és lassan Adamat felé indult. – Jó napot – köszöntötte Adamat. Charlemund semmibe vette az üdvözlését. Siemone elsietett a fődiocel mellett, hogy bezárja mögötte a kápolna ajtaját, majd gyorsan megfordult, hogy elvegye a fő-diocel hivatali köntösét. – Siemone – szólalt meg Charlemund. – Lady Jarvor elaludt az imádság alatt. Ez a harmadik alkalom volt. Tiltsa ki őt a birtokról. – Igen, Eminenciás uram. – És ez kicsoda? – Adamat felügyelő, Eminenciás uram. A fő-diocel kihúzta magát, és felszegett állal nézett le Adamatra. – Á, igen. Tamás kutyája. Miért van itt? Adamat tetőtől talpig végigmérte a fő-diocelt. Charlemund megjelenése tiszteletet parancsoló volt: egy teljes fejjel magasodott Adamat fölé, és mielőtt a Kötél embere lett, Adró vívóbajnokaként tartották számon. Még mindig kecsesen mozgott, hosszú és céltudatos lépésekkel, karjának hossza jelentős előnyt biztosított neki másokkal szemben. Adamat még emlékezett rá, hogy amikor Charlemundból pap lett, a következő nap már ki is nevezték Adró fő-diocelévé. Botrány lett belőle, és még évekig beszéltek róla, de a kinevezését sosem vonták vissza. Charlemundnak befolyásos barátai voltak.

És volt két nagy horzsolás is az arcán, amelyeket púderrel takart el, már amennyire lehetett. – Őméltósága – mondta Adamat, fejet hajtva előtte. – Bízom benne, hogy jól érzi magát a múlt heti esése után. Magam is láttam. Szörnyű baleset volt. Charlemund felhorkant. – Ki vele. Miért van itt? Adamat máris látta, hogy a fő-diocel könnyedén kijött a sodrából. Újabb szánalomhullám öntötte el Siemone-ért. – Azért jöttem, hogy kérdéseket tegyek fel önnek a Tamás tábornagy ellen múlt hónapban végrehajtott merénylettel kapcsolatban. – A merénylet? Azt még nem tisztázták? Pff. A futamok hamarosan kezdődnek, szóval igyekezzen a kérdéseivel. Adamat a nyelvére harapott. Fő-diocel vagy sem, azért a normál illemszabályokat betarthatta volna. Nyájasan így szólt: – Őméltósága, én árulás ügyében nyomozok, nem pedig a kedvenc szajhája felől érdeklődöm. És most engedelmével, feltenném azokat a kérdéseket. Siemone ott állt a fő-diocel mögött, kezében a köntösével, és szegénynek mintha ki akartak volna esni a szemgolyói. Mereven bámult egy pontra valahol a távolban, és őrülten rázta a fejét. A fő-diocel most jobban megnézte magának Adamatot. – Valószínűleg ön Tamás tanácsának legbefolyásosabb tagja – mondta a nyomozó. – Talán még magát a tábornagyot is beleértve. Ön mögött áll az egész Kresim Egyház, egy intézmény, amely mellett eltörpül Lady Winceslav zsoldosserege, Ricard Tumblar szakszervezete és a Tulajdonos alvilági köre, mind méretét, mind vagyonát, mind erejét tekintve. Ebből arra kell gondolnom, hogy ha holtan akarná tudni Tamást, akkor már halott lenne. Adamat folytatta: – Azért tétovázok mégis kihúzni a nevét a gyanúsítottjaim listájáról, mert az istennek sem tudok rájönni, hogy miért támogatta egyáltalán a puccsot. Nincs egyértelmű érdeke sem Tamás támogatására, sem arra, hogy a halálát akarja… már amennyire meg tudom állapítani. – Milyen jogon követel tőlem válaszokat? – kérdezte hidegen a fődiocel.

Adamat elővette zsebéből Tamás iratát, és odatartotta Charlemund elé. Siemone előrelépett, és egy bocsánatkérő motyogással elvette, majd megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta. A fő-diocel hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Működjek együtt magával? Válaszoljam meg a kérdéseit? Mit érdekel engem, ha Tamás gyanakszik rám? Ugyan mit tehet? Szüksége van rám ebben a háborúban. Szüksége van rám, hogy távol tartsam tőle az Egyházat. Adamat visszavette az iratot Siemone-tól, és eltette a zsebébe. – Leköphetném Tamást – folytatta a fő-diocel –, és még azután is könyörögne a támogatásomért. Azt hiszi, érdekel engem ez a maga nyomozása? – Megrázta fejét. – Nem, egy cseppet sem. Egyvalamiben azonban igaza van: ha holtan akarnám látni Tamást, már a köztemetőben feküdne. De hamarosan el kell számolnia a bűneiért egy nagyobb hatalom előtt, és az én közreműködésemre nincs semmi szükség. Nagyobb hatalom? Adamat legszívesebben gúnyosan felhorkant volna. Charlemund nem volt valami szerény pap. Adamat mély levegőt vett, rátámaszkodott a sétapálcájára, és egyenesen a fő-diocel szemébe nézett. Tudta, hogy meg fog fizetni az állhatatosságáért. – Miért támogatja Tamást? – kérdezte. A fő-diocel állta a tekintetét. Úgy méregette Adamatot, mint egy egeret, amely nem fogja magától elhagyni az éléskamrát, de túl szánalmas ahhoz, hogy eltapossák. – Az Egyház szükségesnek látta Manhouch eltávolítását. Adró monarchiája túl messzire távolodott a néptől. Adamat visszafojtott egy megjegyzést egy birtokán kuplerájt működtető szent emberről. – Az Egyház még mindig támogatja Tamást? – Ez egy olyan kérdés, amit Tamás maga feltehet nekem – hangzott a válasz. – De a kutyája nem. És most, ha tényleg eredményt akar elérni a nyomozásával, ki kellene kérdeznie Ricard Tumblart vagy talán Ondrauszt, az ispánt. Mindketten megbízhatatlan emberek, olyanok, akiknek nem volna szabad Tamás tanácsában ülniük. – Miért? – kérdezte halkan Adamat.

– Egyikük sem Adró érdekeit tartja szem előtt. Ricard istenkáromló, és az istentelen szakszervezetei mögött rejtőzik az igazságszolgáltatás elől. Bárkitől elfogad kenőpénzeket… – Elnézést, de ezt honnan tudja? Charlemund erre elhallgatott. Ajka megvető mosolyt formázott. – Ne szakítson félbe. – Elnézését kérem. – Elfogadott kenőpénzeket Keztől, bűnözőktől és bandáktól. Korrupt és gonosz ember, túl Kresimir szeretetén. – Honnan tudja, hogy elfogadott kenőpénzeket Keztől? – Az Egyháznak megvannak a maga forrásai. Ne kérdőjelezzen meg. – És Ondrausz? – Megpróbál adókat kivetni az Egyházra – mondta Charlemund. – A lelke komoly veszélyben van. Ellenszegül nekem (Kresimir emberének!) minden témában. Nem fizeti a tizedét, és rejtegeti a könyveit az Egyház könyvelői elől. Ilyet még a király sem tett! Nézzen bele a könyveibe, és garantálom, hogy árulás nyomaira bukkan. – A fődiocel zsebórájára pillantott. – Elkések a futamokról. Most elmehet, mielőtt elvesztem a türelmem. – Charlemund hintóért kiáltva távozott, mielőtt Adamat akár még egyetlen szót szólhatott volna. Adamat nézte, ahogy távozik. Charlemund Ondrauszról alkotott véleményének érezhetően kevés alapja volt. Egyszerűen csak nem kedvelte az ispánt. Azt azonban Adamat most hallotta harmadszor, hogy Ricard komoly összegekhez jut hozzá. Ez nem sok jót jelentett. – Szétnézek a birtokon – közölte Adamat Siemone-nal. A pap gyorsan megrázta a fejét. – Sajnálom, de az lehetetlen. – Összetette a kezét. – Nyomozást kell folytatnom. Nem leszek láb alatt, nem fogom zavarni a fő-diocel családját. Siemone megnyalt az ajkát. – Nem erről van szó, uram… Őméltósága nagyon óvja a magánszféráját. Sajnálom, de most távoznia kell. A további vita nem vezetett semmire, Adamat még egy túrát sem tudott kicsikarni magának a birtokon. Amikor világossá vált, hogy az azonnali távozását kívánják, legyintett a kocsira, amelyet Siemone felajánlott neki, és a hintójához sietett. Bemászott, örömmel, hogy maga mögött hagyja a villát, és felébresztette SouSmith-t.

– Mit szólnál hozzá, ha az éjszaka leple alatt vizsgálnánk meg a fődiocel villáját? SouSmith szeme elkerekedett. – Gyors út egy koporsóba. – Valóban. – Adamat a hintó ablakán dobolt az ujjaival, ahogy elhagyták a birtokot. – Csakhogy… akkor is dolgunk van itt.

31. FEJEZET

Tamás felriadt álmából. Ruhája izzadságban úszott, teste szinte túl forró volt, hogy lélegezni tudjon. Az egyik ablakon át látta a napot. Elmúlt délelőtt tíz óra. – Uram – köszöntötte Olem. Fölötte állt, és az egyik kezében egy tál zabkását tartott, a másikban pedig egy újságot. Láthatólag pihent valamennyit, bár Tamás nem tudta, hogyan, ha egyszer sosem aludt. Olem szeme élénkebbnek tűnt, arcának ráncai kisimultak. Letette a reggelit, és ülő pozícióba segítette Tamást. – Mihali küldi. A tábornagy megrázta a fejét, hogy kiűzze magából az alvás maradványait. Nehézkesen gondolkodott, és lassúnak érezte magát. Öt nap telt el a műtéte és Barat dandártábornok halála óta, és az az átkozott lába óráról órára jobban fájt. Valahányszor megmozdította, lüktetni kezdett. – Szeretne az erkélyen olvasni? – kérdezte Olem. – Doktor Petrik azt mondta, hogy a friss levegő jót tenne önnek. Tamás az ablakán kívüli napos időre gondolt, majd a lábára nézett. Fájdalom, vagy egész napos ágyhoz kötöttség? – Legyen.

Olem felsegítette, és kezébe adta a mankóját, aztán együtt kisétáltak az erkélyre. Olem visszament egy székért, amíg Tamás a korláthoz bicegett. – Nagy ma a hangzavar – morogta, és lenézett. Sok ember volt a téren, sőt amikor jobban megnézte, rájött, hogy a tér csaknem tele van. A Választások óta nem látott ekkora tömeget. – Olem! – Megfordult, és visszahőkölt, amikor látta, hogy a testőr már ott áll előtte. – Uram? – Olem önelégülten mosolygott, szája sarkában cigarettával, kezében egy székkel. Tamásnak nem tetszett a dolog. – Ez meg mi a pokol? – mutatott a tér felé. Olem a nyakát nyújtogatta. – Ja, igen. Mihali keze munkája. A lenti teret tucatnyi, nem is, több száz, székekkel körbevett asztallal töltötték meg. Mindegyiket teljesen elfoglalták, és rengetegen vártak, hogy ők is leülhessenek. Mögöttük még többen álltak: férfiak, nők, gyerekek. Soraik végigértek az egész Mártírok sugárútján, eltűntek a sarok mögött. Tamás a fájdalom ellenére kihajolt, és a sor elejét kereste. Pont alattuk volt. Hosszú, téglalap alakú asztalok – Tamás látta, hogy a Lordok Házából valók – sorakoztak az épület teljes hosszában, és tele voltak pakolva étellel. Hegynyi kenyérrakások, kádnyi levesek, nyárson sült húsok. Több étel volt itt, mint amennyit egy királyi lakomán látni lehetett. Tamás Olemhez fordult. – Törölje le a képéről az önelégült vigyort, és segítsen le a lépcsőn. Beletelt egy időbe, de Olem segítségével Tamás végül le tudott sántikálni a Nemesek Háza elé. Ott megállt. A tömeg már az épület tetejéről nézve is lehengerlő volt, innen pedig kétszer akkorának tűnt. Lenyűgözve állt a lépcső tetején. – Elnézést, uram. Tamás elcsoszogott az útból. Egy osztag katona haladt el mellette, egy asztalt cipeltek át a Lordok Házából. Mögöttük hivatalnokok jöttek székekkel a kezükben, aztán pedig egy szakács egy levesestállal, ami szinte túl nagy volt, hogy vinni lehessen. Bárhová nézett, emberek ettek, vártak a sorukra, és segítettek. Könyvelők, katonák, polgárok, még matrózok és kikötői munkások is. Mintha mindenkit besoroztak volna.

– Gondolom, ez a maga műve? Tamás megfordult. Ondrausz dühösen állt előtte. Szemüvege az orrnyergén ült, mellkasához egy régi bőrkötésű főkönyvet szorított. Ajka felhúzódott, homlokáról izzadság csurgott, arca vöröslött a kiabálástól. – Senki sem akar visszamenni dolgozni! Azt mondják, Mihali a segítségüket kérte, és rám sem hederítenek! Tamás nem tudta, mit mondjon. A tömeget pásztázta a mesterséf magas, vaskos alakja után. – Honnan jön ez az étel? – kérdezte Ondrausz. – Ki fizet érte? – Felemelte a főkönyvet, és rácsapott a kezével. – Nincsenek feljegyzések! Nincsenek számlák. Egyetlen krana sem hiányzik, és mégis itt ez az egész! Nem értem. Mondta ugyan, hogy ennek valami étellel kapcsolatos Fortélya van, de hát ez nevetséges! Semmi sincs ingyen, Tamás. Mindennek van valami ára! Tamás azon kapta magát, hogy lassan elbiceg Ondrausz közeléből, és az ispán hangját hamarosan elnyomta a körülötte lévők társalgása. Végignézett az embereken. Kereskedők ültek mosogatólányok mellett, alacsony rangú nemesek osztoztak a tányérjukon matrózokkal és utcai csibészekkel. Tamás megtántorodott. Egy erős kéz elkapta, és segített visszanyernie az egyensúlyát. Tamás Olemhez fordult. – Ez… nem értem. Olem nem szólt semmit. A tér túloldalán nyitva álltak a Cobolyfog kapui, és börtönkocsik gurultak ki rajta, hogy csatlakozzanak a kenyeres kocsik hosszú sorához. Mind arra vártak, hogy telepakolják őket, és elindulhassanak a város távoli pontjai felé. Tamás kék egyenruhákat látott – a kocsikat katonák vezették. – Ki adott erre engedélyt? – mutatott a Cobolyfog felé. – Elnézést – szólalt meg valaki hangosan és lelkesen –, de ön volt. – Mihali mintha a semmiből termett volna ott Tamás mellett a kötényzsebébe dugott kezeivel. Fültől fülig vigyorgott. – Én? – kérdezte Tamás. – Úgy van. – Mihali félénken hozzátette: – Legalábbis én ezt mondtam nekik. De ne aggódjon, ha szükség lesz rájuk, visszajönnek. Az egyik lőpormágusára bíztam a kenyeres kocsik felügyeletét. Azt hiszem, Vlorának hívják.

– Hol van Lady Winceslav? – kérdezte Tamás. – Neki kellett volna vezetnie a fesztivált. – Uram – szólalt meg Olem. – A Lady visszavonult a nyilvánosságtól. Mihali vette át a helyét. Tamás nem tudta, mit mondhatna. Körülnézett, és így szólt Mihalihoz: – Mit művelt? Mihali vigyora még szélesebbé vált, és Tamás mintha könnyeket látott volna megcsillanni a nagydarab séf szemében. – Én… hálás vagyok – mondta. – Hálás, hogy elsimította az ügyemet a fő-diocellel. Hálás, hogy végre elfogadott, mint egyet maguk közül. És hálám jeléül meghallgattam a város szívét, tábornagy, és rájöttem, hogy mire van szüksége Adrónak. – És mire? – suttogta Tamás. – Az emberek éheznek. – Mihali széttárta karját, hogy az egész várost átölelje vele. – Meg kell őket etetni. Kenyér és bor és leves és hús kell nekik. De nemcsak az, hanem barátság is. – Egy alacsony rangú nemesre mutatott, valami vikomtra a legflancosabb ruhájában, aki fél tucat utcai lurkónak töltött egy üveg Szent Adom Fesztiváli borból. – Társaságra van szükségük – folytatta Mihali. – Szeretetre és testvériségre. – Tamáshoz fordult, és egyik tenyerét az arcára helyezte. Tamás ösztöne azt jelezte, hogy hátráljon, de képtelen volt rá. – Lenyomta a torkukon a nemesség vérét – mondta Mihali lágyan. – Megitták, de nem töltötte ki őket. Gyűlöletből ettek, és ettől csak jobban megéheztek. – Mély levegőt vett. – A szándékai… nos, azt nem mondanám, hogy tiszták voltak, de igazak. Csakhogy az igazság sosem elég. – Elengedte Tamást, és a tér felé fordult. – Én majd helyrehozom. – Kidüllesztette a mellkasát, és széttárta a karját. – Etetni fogom egész Adrót. Erre van szükségük. Mihali megállította egyik asszisztensnőjét, amint az egy kosárnyi kenyérrel a kocsik felé tartott. – A kenyér nem elég – mondta. – Vigyetek húst és levest és tortát. Ezüsttel szolgáljatok fel a szegényeknek. Hadd igyanak a kereskedők fakupákból. Vigyetek ételt a város minden részébe. A kocsik védve lesznek. – Hogyan? – kérdezte Tamás.

– Én az újjászületett Adom vagyok. Adrót egyesíteni kell. A népem jól tápláltan fog hadba vonulni. – Adom – horkantott fel Tamás, de nem tudott erőt vinni a hangjába. Egy munkáskötényes férfi lépett oda Mihalihoz. – Uram – szólította meg lassan. Mihali feléje fordult. – Ricard Tumblar küldött minket. Meghagyta, hogy segítsünk önnek bármiben, amire szüksége van. – „Minket”? – kérdezte Mihali. A férfi a munkásokra mutatott, akik mögötte sorakoztak, végig az egész téren, az asztalok és a várakozók között, kormos, égett, lisztes és véres kötényekben. Mintha az összes kikötői gyárból és folyó menti malomból idejöttek volna a munkások. A férfi elmosolyodott. – Leállította a gyárakat, uram, de a fizetségünket megkapjuk, ha idejövünk segíteni. – A Munka Nemes Harcosai, mi? A férfi bólintott. – Mindannyian, uram. Mihali szeme elkerekedett. – Kiváló! Gyerünk, megmutatom, hol van szükségem magukra. Mihali távozott, útközben hol parancsokat adva, hol tanácsokat osztogatva. Tamás követte a tekintetével. – Figyelemreméltó ember – mondta. – Őrült vagy sem. Nila nem szerette Mihali főztjét. Kezdte megingatni az elhatározását. Mindennap érezte elillanni a gyűlöletét. Mindennap egy kicsit kevésbé figyelte Tamás tábornagy szokásait, kicsit kevésbé alaposan kereste a lehetőséget, hogy véget vessen véres hadjáratának. Fogalma sem volt, honnan veszi, de biztos volt benne, hogy az étel az oka. Próbált péknegyedbeli kenyeret enni, de már annak sem ugyanolyan volt az íze, és Mihali közben ingyen osztogatta az ételt a Választási téren. Nem várhatott tovább. Ma éjjel kell megtennie. Olem ugyan szolgálatban lesz, de nem volt mit tenni. Kedvelte őt, tényleg. Kedvesebb volt hozzá az elmúlt napokban, mint bármelyik férfi, akivel

Eldaminz herceg alkalmazásában találkozott. De Tamást meg kell állítani. Miután mindenki elment aludni, először kimosta az alacsony rangú tisztek szennyesét. Végezte a rutinját, mint mindig, súrolt és forralt és vasalt, aztán visszavitte az egyenruhákat a tulajdonosaik szobáiba. Utoljára a tábornagy ruháit tartogatta. Mindig így csinálta. Különös figyelmet szentelt nekik. A tábornagy szobájába vezető folyosón négy őr állt. Mostanra már ismerték őt, Nila némelyiknek még a nevét is tudta. Mivel Olem udvarolni kezdett neki, senki sem bámulta meg, és senki sem tett rá megjegyzéseket. Szó nélkül engedték az ajtóhoz, de Nila aggódott, amiért Olemet sehol sem látta. Mi lesz, ha bent van? A tábornagy szobájában sötét volt. Emlékezetből, tapogatózva és az erkélyajtókon beszűrődő ezüstös holdfény segítségével haladt előre. Megbizonyosodott róla, hogy Olem nem lapul ott a sötétségben, és a tábornagy ágyához lépett. A férfi a hátán fekve, halkan horkolt. Nila előhúzott az ingujjából egy rejtett tőrt, és mozdulatlanná dermedt. Tamás tábornagy homloka és arca verítékben úszott. Valamit mormolt az orra alatt, és megmozdult. Nila felemelte a kést. – Erika! – Tamás kezdett felülni álmában. Nila megdermedt. A férfi visszafeküdt az ágyra, továbbra is mélyen aludt. Nila vett néhány nagy levegőt, hogy biztos kézzel markolhassa a kést. – Nila – suttogta valaki. Lehunyta a szemét. Az irodába nyíló ajtó résnyire nyílt. – Nila – suttogta a hang megint. Olem volt az. Nila visszatette a kést az ingujjába, és a tábornagy egy szék támlájára terített egyenruhájáért nyúlt. Kislisszolt az ajtón. Kideríti, mit akar tőle Olem, és megszabadul tőle. Még mindig ki kellett mosnia a ruhát, és aztán vissza kellett hoznia. Az egy újabb lehetőséget jelentett. Olem a folyosón várt rá. Az őrök úgy tettek, mintha nem vették volna észre, hogy megfogja a férfi kezét, és csókot lehel a szájára. Ajka meleg volt. – Azt hittem, elkerültelek – mondta Olem, ahogy végigsétált vele a folyosón. – Nem. – Nila boldog mosolyt erőltetett az arcára.

Olem belekarolt. – Örülök. Nincs valami sok szabadidőm. A Fortélyomnak köszönhetően a tábornagy szereti, ha túlórákat vállalok. – Természetesen. – Tartott egy kis szünetet. – Több időt kellene fordítanod magadra. – Szeretnék. De csak azért, hogy veled lehessek. Ez így nem lesz jó. – Biztos vagy benne? – Biztos miben? – Hogy velem akarsz lenni. – Nila megállt, és elhúzta karját Olemétől. – Miért én kellek neked, Olem? Nem vagyok valami jó fogás. Nincsen családom, nincsenek kapcsolataim, és nem próbáltál erőszakkal közeledni hozzám. Nem értelek. Olem szájának a sarka megemelkedett. – Ha eljön az ideje, nem lesz szükség semmilyen erőszakra. Nila belebokszolt a vállába, és akarata ellenére elpirult. Olem felnevetett. – Gyere ide – mondta. – Mutatni akarok neked valamit. – Ismét belekarolt, és elvezette egy oldalfolyosóra. – Tudod, gondolkodtam rajtad, miután eltűntél az Eldaminz-házból. – Tényleg? – Különösen azután, hogy nem találtuk az Eldaminz fiút. Nila megbotlott, és elesett volna, ha Olem nem fogja a karját. A nő szíve kalapálni kezdett a mellkasában. – Aztán megláttalak a barikádoknál – folytatta Olem. – Nem mehettem oda hozzád, mert nem hagyhattam ott a tábornagyot a káosz közepén, de megkértem az embereket, hogy ne bántsanak téged, amikor elhozzák a fiút. Nila egész teste remegett. Olem tudta. Végig tudta, hogy királyhű. Miért csak most szembesítette vele? Miért nem egy hóhér rönkje fölé hajol éppen, ahelyett, hogy a folyosón sétál Olemmel? A férfi megállt a folyosó végén, egy ajtónál strázsáló katona mellett. A katona szalutált neki, Olem pedig ujja homlokához érintésével viszonozta a gesztust. A katona kinyitotta előttük az ajtót. Hát ennyi, gondolta Nila. Mostantól őrizet alatt van, elrejtve a következő lefejezésekig. Lehet, hogy egyenesen a Cobolyfogba küldik? Még mindig megvolt a kése, rátámadhatna vele Olemre… csakhogy a

férfi számítana rá. Várnia kell, amíg elmegy, és egy másik őr veszi át a helyét. Leszámítva egyetlen lámpást, amely az ablak melletti asztalon állt, a szoba sötét volt. Nem úgy nézett ki, mint egy börtöncella. Volt benne egy ágy, egy íróasztal és egy dívány. Egy szolgálóruhába öltözött öregasszony tüsszentett az ágy melletti székben. – Menj csak – bátorította halkan Olem. Nila belépett a szobába, Olem pedig átvágott a lámpáshoz, és felemelte. Volt valami mellette az asztalon: egy fából készült játékló. Nila az ágy mellett térdelve találta magát. Valaki mélyen, az álláig takarókba tekerve aludt benne. Jákob egészségesebbnek tűnt. Haját levágták, arca teltebb volt, szája szélén mosolyráncok húzódtak. – Tamás nem az a szívtelen ember, akinek a legtöbben hiszik – szólalt meg Olem. – Nem ölne meg egy ártatlan gyermeket. Senkit sem küldött guillotine alá a Választások napján, aki még nem töltötte be a tizenhetet. Elterjesztett egy pletykát arról, hogy a nemesek gyerekeit csendben megfojtották, hogy kimagyarázza az eltűnésüket. Nila végigsimított az ujjaival Jákob homlokán. – Mi történt velük? És mi lesz vele? – Elküldték őket – felelte Olem. – Néhányukat Noviba vagy Rosvelbe. Néhányukat vidékre. – Láthatom őt, ha felébred? – Nem. Senkit sem ismerhet a korábbi életéből. Nem szabad úgy felnőnie, hogy különlegesnek hiszi magát. El fogják küldeni egy farmra, ahol ugyan nehéz élete lesz, de nem veszélyes vagy komplikált. Egy napon talán feleségül vesz egy mosónőt. De király sosem lesz belőle. Nila hosszú percekig térdelt Jákob ágya mellett, mielőtt Olem elhúzta onnan. A lámpást visszatette az asztalra, az őr pedig becsukta mögöttük a gyerekszobába vezető ajtót. A sarkon Nila a melléhez szorította a tábornagy egyenruháját. Olem ott állt mellette, háta mögött összekulcsolt kézzel, komoly arckifejezéssel. – Biztosan gyűlölsz minket – mondta. – Amiért elpusztítottuk a világodat. Ezért elnézést kérek. De Tamás… mi mindannyian… azért tettük, hogy a közemberek majd jó életet élhessenek. Hogy ne legyünk többé rabszolgák.

– Azt hiszem, én boldog voltam – válaszolta Nila. – Az a legjobb rabszolgaság. De akkor is rabszolgaság. – Olem pár másodpercre elhallgatott. – Megértem, ha áthelyezésedet kéred a tábornagy alól. Nehéz lehet így, hogy tudod, mit tettünk azokkal, akiket egykor szolgáltál. Tamás magánkívül lesz. Azt mondogatja, hogy a Gurlában töltött ideje óta te vagy az első mosónő, aki jól keményíti meg a gallérjait. – És te? Olem elővett egy gyufát, és meggyújtotta a cigarettáját, majd hosszan felsóhajtott. – Nem lehetsz együtt valakivel, aki tudja a titkodat. A tábornagy megbocsátott a királyhűeknek, de a hadsereg attól még továbbra sem bízik bennük. Nem mondom el senkinek. És békén hagylak. Nila kétszínűségért fürkészte Olem arcát, de nem talált semmit. Nem kételkedett benne, hogy ha most arra kérné a férfit, hogy soha többé ne beszéljen vele, akkor soha többé nem is tenné. Olem a szájában forgatta a cigarettáját, pöfékelt egy nagyot, majd elfordult tőle. Időt adott neki, hogy átgondolja a dolgokat. – Biztos vagy benne, hogy egy másik életben nem voltál úriember? – kérdezte Nila. – Teljes mértékben – válaszolta Olem, ahogy visszafordult hozzá. Az arca továbbra is szokatlanul komoly volt. Nila próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem változtat semmin. Hogy Tamás még így is egy szörnyeteg, aki minden életben töltött pillanatában veszélyezteti Adrót. Csakhogy Olem megmutatta neki, hogy Tamás is ember. Hogy van benne könyörületesség. Nila képtelen volt a szemébe nézni valakinek, és elvenni az életét, miközben tudta, hogy még mindig van benne emberség. Gyűlölte ezért Olemet. – Jobb szeretném – mondta, és összekulcsolta kezét a háta mögött, hogy Olem ne lássa a remegését –, ha nem beszélnénk többé. Olem megdermedt. Szemét lesütötte, és komolysága elég hosszú időre lefoszlott róla, hogy Nila meglássa szomorúságát, mielőtt a férfi kihúzta magát. – Természetesen, hölgyem. Nila nézte, ahogy elmegy a folyosón, és kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Kegyetlennek kellett lennie, hogy megtehesse, amit

meg kellett tennie. Nem volt ideje a sírásra. Még mindig volt mosnivalója, mielőtt a ház felébred.

32. FEJEZET

Ahogy a bástya kapuja felé sétált, Tániel azon tűnődött, hogyan alakulhat az adrói Szent Adom Napi Fesztivál. Reggel kaptak egy ételszállítmányt: sörös hordókat, sózott disznót és marhát, a legjobb minőségűeket. Sokkal jobbat, mint ami a Hegyőrségnél megszokott volt. Mózes már a kapunál várakozott, és állig fel volt fegyverkezve késekkel, pisztolyokkal meg egy puskával. Rina, a kutyamester Őr, és Bo egyik szeretője vele szemben guggolt a kutyái között. A dögök halkan szűköltek Tániel közeledtére. Pár méterre tőlük leguggolt, és végignézett rajtuk a fáklyafényben. Három nagy, hosszú szőrű masztiff volt, tüskés, fekete nyakörvekkel, és Rina csupán egyszerű bőrhámokkal tartotta őket. Nagyobbak voltak a farkasoknál, és könnyedén lerángathatták volna a nőt a hegyről, ha akarnák. – Mire kellenek a kutyák? – kérdezte Tániel. Rina fel sem nézett rá az állatairól. – Az alagúthoz – válaszolta. Hangja halk és lágy volt. – Ezt a hármat a bányákban képeztem ki. Egy pillanat alatt megtesznek negyven métert, és elbánnak egy Kiváltságossal. A muskétatűz nem zavarja őket.

– Egyiknek megvakarta a füle tövét, mire az felé fordította hatalmas fejét és lógó nyelvét. – Hogy hívják őket? Rina a legnagyobbra mutatott: – Kresim. – A következő: – Lourad. – Megpaskolta azt, amelyiket az imént megvakarta. – Ez pedig Gael. Tániel odatartott a kezét Kresimnek. A kutya megszagolta, és elfordult. – Nem arra vannak kiképezve, hogy barátságosak legyenek – mondta a nő. – Téged eléggé kedvelnek. Rina bólintott. – Én a gazdájuk vagyok. – Értem. – Tániel felállt. Bo megérkezett Katerine-nel, aki mindnyájukat helytelenítő tekintettel mérte végig. Bo Rina mellé guggolt, és kezét a dereka köré fonta. Lourad halk torokhangon felmordult. – Pszt – hallgattatta el Rina a kutyát. Lourad lefeküdt a földre. Bo hátralépett. – Átkozottul nagy dögök – mondta Tánielnek. – Ideges leszek tőlük. – A gazdájukkal hálsz – jegyezte meg Tániel. – Én ettől lennék ideges. Meglep, hogy egyáltalán állni tudsz azután, amennyit vedeltél. Bo Katerine felé biccentett a fejével. – Megvan rá a módszere, hogy kijózanítson egy férfit. – Gondolom, kifejezetten kellemetlen. Ka-poel bukkant fel a város sötétségéből abban a szarvasbőrkabátjában, amelyet Tániel Fatraszta óta nem látott rajta. Általában jobb szerette sötét viharkabátját és széles karimájú kalapját. A szarvasbőr a testéhez tapadt, és emlékeztette rá Tánielt, hogy Ka-poel már nő, és nem csupán egy lány. Olyasvalami volt ez, ami korábban nem tűnt fel neki. Észrevette, hogy remeg a keze a lőporhiánytól, és gyorsan szippantott egyet a dobozból. Ez némileg stabilizálta a helyzetet. Mély levegőt vett, és igyekezett tartani magát ahhoz, hogy csak akkor szívjon fel még többet, ha tényleg szüksége lesz rá.

Ka-poelt a két, lőporos hordókkal megrakott szamarat vezető Fesznik követte, pár lépéssel mögöttük pedig Gavril jött. Mind odagyűltek az Őrparancsnok köré. – Elég lőporunk van, hogy beomlasszuk az alagútjukat – jegyezte meg Gavril. – Rád bízhatjuk, hogy felrobbantsd őket, amikor már biztonságos távolságban vagyunk? – Az rengeteg lőpor – válaszolta Tániel. – Túl messze kellene lennünk tőle. – Vlora meg tudná csinálni abból a távolságból is. Mindig is sokkal messzebbről tudott lőport robbantani, mint bármilyen mágus, akit Tániel valaha ismert, ez volt az ő specialitása. – Akkor gyújtózsineget használunk. Gyorsnak kell lennünk. Senki sem csaphat zajt, amíg át nem kutattuk az alagutat. Rina, ez a kutyáidra is vonatkozik. Ki tudja, miféle csapdák várnak ránk, vagy hogy hány munkásuk és katonájuk van odabent. Ha végeztünk, elhelyezzük a lőport, aztán húzunk onnan. Ha kell, otthagyjuk a szamarakat is. – Mit tettek, hogy ezt érdemeljék? – kérdezte Fesznik. Gavril a szemét forgatta. – Mindenki készen áll? Bólintottak, majd halkan kisorjáztak a kapun. A lenti hegyoldal teljesen fekete volt egészen Mopenhague-ig, ahol a kez hadsereg táborozott. Lassan nyomultak előre a sötétségben, hogy a szemük hozzászokhasson a fényviszonyokhoz. Egy szippantás a feketelőporból, és Tániel agya zsongani kezdett, érzékszervei fókuszáltak. A sötétségnek nem voltak titkai előtte, és Tániel örült ennek – még emlékezett az előző éjszakai vonításokra, és hogy úgy érezte, gonosz teremtmények portyáznak a hegyoldalon. Előresietett, Ka-poel húsz lépésről követte. Halkan ereszkedtek lefelé a hegyoldalon, közben végig kez őrök után kutattak. Tániel elérte az első külső erőd romjait. A védelmi vonalat többször elfoglalták és visszafoglalták, aztán magára hagyták, és végül összezúzódott a tüzérség és a varázslat rohama alatt. Tániel őrökre számított, de amikor bemászott a kőromok közé, üresnek találta. Óvatosan átkutatta az összes külső erődöt. A Kez helyében ő mindegyikben hagyott volna néhány őrt, hogy riadót fújhassanak, ha ellentámadásra kerül sor – még ha ez valószerűtlen volt is. A negyedik külső erődben talált egy kez rongyokban bűzlő holttestet, amelynek

fejét ágyúgolyó vitte le: társai nem vették észre, amikor múlt héten végigmentek a hegyen a holttesteket keresve. Még mindig nem láttak őröket. Az ásás nem messze az utolsó külső erődtől kezdődött. Tániel az ellenséget keresve fürkészte a környéket. Nem volt fény, sem embereknek nyoma, és amikor a földhöz tapasztotta a fülét, nem hallotta maga alatt az ásók és a csákányok éles hangját sem. A homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt. Visszaküldte Ka-poelt a többiekhez, hogy tudassa velük, jöhetnek. A hegyoldalon semmi sem mozdult, messze lent a Kez bázis tábortüzektől ragyogott. Tániel kövek csikorgását hallotta elhasznált csizmák alatt, ahogy a többiek csatlakoztak hozzá. A bejárat fölötti úton álltak, amikor az egyik szamár felbőgött mögöttük. Tániel szíve a torkába ugrott. Ülőhelyzetbe vágta magát, és puskája csövét a lábával támasztotta ki, úgy pásztázta a hegyoldalt. Várta, hogy felbukkanjon egy kez fej, figyelmeztető lövéseket adjon le, és aztán megszólaljon az általános riadó. Eltelt pár perc. Visszanézett Bóra és Gavrilra. Az Őrparancsnok arca kifürkészhetetlen volt, a Kiváltságosé bosszús. Bo jelzett Tánielnek, és egy ujját a homlokához érintette. Tániel bólintott. Kinyitotta a harmadik szemét. Ahogy az enyhe szédülés elmúlt, Tániel megvizsgálta a környezetét. Az egész hegyet varázslatok sápadt, színes maradványai borították, mint festékfoltok a földön, egy frissen mázolt kerítés alatt. De ezek régi varázslatok voltak, és kezdtek elkopni. Tániel az alagút felé nézett. Amit ott látott, az nem régi volt, és főleg nem indult kopásnak. Két színes csík haladt át a lába alatt a talajon, és fel a hegyen. Tániel becsukta a harmadik szemét, és Ka-poellal a nyomában lemászott a sziklákon az alagúthoz. – Mi a…? Tániel! – suttogta Gavril. Tániel nem foglalkozott vele. Felmászott az alagút fölé, onnan pedig leugrott a bejáratához. Fölötte Ka-poel csettintett a nyelvével. Tániel meggyőződött róla, hogy nincs a közelben ellenség, mielőtt jelzett neki. Amikor a lány leugrott, ő elkapta, és talpra segítette. Két, a hegyoldalon tátongó lyukkal álltak szemben. A sötétség még egy Különb érzékeinek is túl mély volt, de Tániel sejtette, hogy mit

látna velük. Két, egy embernél pár fejjel magasabb alagutat, amelyeket teljes egészében mágiával vájtak ki, akár valami hatalmas fúróval. Végignézett a hegyoldalon az alagutak mentén, és megtippelte a céljukat. Bo és Gavril egy percen belül csatlakoztak hozzájuk. – Nincs itt senki – mondta Gavril zavartan. – Kösz az észrevételt – csattant fel Bo. – Fogd be – szólt rá Tániel. – Hol vannak az utászok? Hol vannak a Kiváltságosok? – kérdezte Gavril. Tániel felemelte a kezét. – Fent. – Úgy érted, készen vannak? – Igen. – És hol jönnek ki? – A Hegyőrség fölött – válaszolta Tániel. – A hegygerincen. Múlt éjjel mintha láttam volna ott valamit, de azt hittem, hogy csak a holdfény játszik a szememmel. Most már nem hiszem, hogy képzelődtem volna. Gavril felbámult a messze fölöttük húzódó hegygerincre. – A mágia, ami ennek a kiásásához kellett… – Julene – szólalt meg Bo. – És valószínűleg a kez társaság fele. – Akkor miért nem támadtak? – kérdezte Gavril. – Az északkeleti átjárót alig őrzik. Néha még csak őr sem áll azon a falon. Ezer emberrel ronthattak volna ránk odafentről, és nem sokat tehettünk volna ellene. – Julene-t nem érdekli a Hegyőrség – jegyezte meg Bo. – Sosem érdekelte. Őt az érdekli, hogy feljusson a hegy tetejére. – Ennek akkor sincs értelme – mondta Tániel. – Elpusztíthatta volna a Hegykoronát, és felmehetett volna a hegyre azután. Hacsak nem… – Sietős a dolga – fejezte be Bo. Hosszú másodpercekig meredt a sötétségen át a Délorom Csúcsra. – A társaságban hallottam régi, Kresimirrel egyidős történeteket arról, hogy a legerősebb Kiváltságosok képesek más bolygók, holdak és csillagok auráját felhasználni a mágiájuk megerősítéséhez. Julene ott akart lenni a hegyen a nyári napfordulóra. Tánielnek forgott a gyomra. Reszketve vette a levegőt. Egy gyors lőporszippantás segített.

– De még ha sietős is a dolga – mondta –, miért nem szólt Tine tábornagynak az alagutakról? Hogy tarthatta még előtte is titokban őket? – Azt hiszem, több minden folyik a kez táborban, mint amiről tudunk – válaszolta Bo. – Julene bizonyosan felhasználja a kez társaságot. De lehet, hogy Tine-t nem. Gavril az állát vakarta. – Hogy tudta ezt titokban tartani? És ha nem szólt róla Tine-nak, miért kellett két alagút? – Előttünk sikeresen titokban tartotta – mondta Tániel. – És szerintem ez egy tartalékterv. Ha nem tudja megidézni Kresimirt, még be kell vennie valahogy a Hegykoronát. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy csak úgy lesétálunk ide, és megtaláljuk a művét. Egy ideig némán nézték az alagutakat. – Tényleg meg tudja idézni Kresimirt? – kérdezte Gavril. – Megpróbálhatja – válaszolta Bo. – Hogy sikerrel jár-e… az attól függ, hány Kiváltságos van vele. – Nem várhatjuk csak úgy meg, hogy kiderüljön – jegyezte meg Tániel, majd megfordult, és visszaindult a Hegyőrség felé. – Hová mész? – Szükségem lesz egy s másra, ha utána akarok menni a hegyre. Bo gyorsabban érte utol Tánielt, mint arra számított. – Ez öngyilkosság – ellenkezett Bo. – Legalább harminc Kiváltságos lehet vele. Talán Felügyelők és katonák is. Ha egyszer észrevesznek… – csettintett az ujjaival. – Vége. – Akkor nem hagyom, hogy észrevegyenek. Beérték a többieket, és felvilágosították őket. – Julene után megyek – közölte Tániel. – Mármint az után, aki elég erős hozzá, hogy megidézze az Istent? – kérdezte Fesznik. Katerine karba fonta a kezét, és úgy nézett Tánielre, mint egy idiótára. – Gondolom, most az jön, hogy egyedül mész, mert nekünk, többieknek túl veszélyes a dolog. Tániel nevetett. – Pokolba is, nem. Jöhet bárki, aki akar. Nem szeretnék egyedül meghalni azon a hideg, tetves hegyen.

Bo majdnem felnevetett. – Én megyek – mondta. – Mész a fenéket – fakadt ki Katerine. – Higgadj le, asszony. Julene-t meg kell állítani. – Állítsa meg a Különb. – Én veled megyek. – Rina halk hangja szinte megijesztette Tánielt. Mellettük állt a kutyáival. – Ahová Bo megy, oda én is megyek. – Ne merészelj… – kezdte Katerine. – Azt mondtam, higgadj le! – szólt rá Bo. Gavril szemmel láthatóan őrlődött. – Nekem… – kezdte, majd elhallgatott. Tániel megértette, hogy Gavril szeretne velük menni, de a kötelessége a Hegyőrséghez kötötte. Ha Tine tábornagy folytatja a támadásokat, neki ott kell lennie, hogy irányítsa a védelmet. – Neked itt kell maradnod – mondta Tániel, majd eszébe jutott valami. – A Novi szerzetesek át fogják engedni őket? – Nem tudom – válaszolta Bo. – Ha nem, Julene földig rombolja a kolostort. – A rohadt életbe – köpött ki Gavril. – Azok jó emberek. – Mózeshez és Fesznikhez fordult. – Helyezzétek el a lőport. Visszavonultak négy külső erődnyit, mielőtt meggyújtották a zsineget. Tániel figyelte, ahogy a szikrázó láng lefut a hegyoldalon. Nem kellett sok idő, hogy elérje az alagutat. Az egész hegy megremegett, amikor a lőpor felrobbant, Tániel érezte, hogy a föld megmozdul alatta. Az utolsó külső erőd beomlott az alagút maradékába. Pillanatokon belül új fények gyúltak a kez táborban, és mozgolódás támadt. Tániel és a többiek visszatértek az erődbe. Fél órával később, miután még több fegyvert vettek magukhoz, ismét összegyűltek az északi kapunál. A csapat nagyobb volt, mint Tániel szerette volna: Bo, Rina és a kutyái, Fesznik, Mózes és további nyolc Őr – keménykötésű férfiak, akiket már látott korábban a táborban. – Nem kellene ennyi embert vinnünk – szólt oda Gavrilnak. A nagydarab Őrparancsnok a kapu mellett állt, és úgy tűnt, még mindig azon tépelődik, hogy velük menjen-e. – Szükségetek lesz rájuk – mondta. – Ha harcba keveredtek, szóródjatok szét a dombon, amennyire csak tudtok. Ha sor kerül a

legrosszabbra, küldj vissza valakit, hogy tudjuk, a pokol ráokádott Adróra. – Úgy lesz – bólintott Tániel. – Sok szerencsét. Végeztek az előkészületekkel. Tániel Ka-poelhoz lépett. A lány egyik válláról hátizsák lógott. – Meg tudlak valahogy győzni, hogy itt maradj? – kérdezte Tániel. Ka-poel dobbantott a lábával. – Gondoltam. – Felsóhajtott. – Akkor menjünk.

33. FEJEZET

Adamat az éj leszálltát követően, egy újabb nap megválaszolatlan kérdései, délibábjai és eredménytelen kutatásai után tért haza. Egy újabb nap gyötrődés a családja miatt, amelyet nem tud megvédeni, és a zsaroló miatt, aki ellen nem tud védekezni. Fájt a lába, és leragadt a szeme. A városi ünnepség nyüzsgése, a háború és a káosz közepette elvesző fesztivál iránti növekvő izgatottsága jobb kedvre derítették, de az izgatottságból is megárt a sok. Megállt a hátsó ajtónál, és szemügyre vette a zárat a holdfényben. Ujjával megdörzsölte a kulcslyuk környékét. Enyhe illatot érzett: édesharang, egy gurlai fűszer. – Mi az? – kérdezte mögötte SouSmith. – Semmi. – Adamat kinyitotta az ajtót. Az este nagy részét Charlemund villájának építészei terveit keresve töltötték a Nyílt Levéltárban. Sikerrel jártak, de a tervek régiek voltak, és már Adamat rövid látogatásából is nyilvánvaló volt, hogy Charlemund azóta jelentős változtatásokat végeztetett az épületen. A villába való éjszakai betörésen rágódott. Ha elkapják, annak súlyos következményei lesznek, azonban nem végezhetett teljes nyomozást alapos kutatás nélkül. SouSmith egyenesen a vendégszobába ment átöltözni, Adamat pedig az irodájába, és csak emlékezetből vágott át az ismerős házon, lámpásgyújtás nélkül. Az édesharang illata még mindig enyhe volt, de

az irodájában már erősebben érezte. Kinyitotta az italszekrényét, kivett belőle egy üveg brandyt, és kitöltött belőle három pohárba. Egyikkel a kezében leült a székébe, meggyújtott egy gyufát, és a pipája végéhez emelte. Pöfékelt néhányszor, hogy megbizonyosodjon róla, a dohány tüzet fogott, majd az orrán át kifújta a füstöt. A gyufát azután a lámpása kanócához érintette. – Hosszú napom volt – mondta. A homlokához szorította a hideg üveget, és résnyire szűkült szemmel fürkészte a sarokban álló férfit. Az pislogott a lámpás hirtelen támadt fényében, szája kissé nyitva állt. Majdnem vöröses bőre alapján gurlai származású volt, kövérkés arca és deréktájékon petyhüdt, nőiesen puha teste pedig arról árulkodott, hogy még valamikor pubertáskora előtt kasztrálták. Feje borotvált, arca szőrzettől teljesen mentes volt. Adamat az asztalán álló egyik pohár felé intett. – Italt? Az eunuch hosszú ujjú köntösébe dugott kézzel állt a sarokban. Most lassan előrelépett. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte gyerekszerűen magas hangon. – Hallottam magáról – felelte Adamat. – A Tulajdonos halk gyilkosa. Úgy tartják, nyom nélkül bukkan fel, és aztán tűnik el megint. Régóta vagyok már nyomozó. Még a legjobbak is hagynak karcolásokat a záron, amikor feltörik. – Számos ember követi magát. Tamás tábornagy, Lord Claremonte ügynökei. Honnan tudta, hogy én vagyok? – Az eunuchból őszinte kíváncsiság beszélt. Lord Claremonte ügynökei? Adamat igyekezett nem kimutatni a meglepetését. Ő lett volna Lord Vetas munkaadója? – Azóta számítottam a látogatására, hogy Tamás az áruló után küldött. Előbb vagy utóbb meg kellett történnie. – Nem válaszolt a kérdésemre. Adamat megemelte a poharát a tény elismeréseképpen, de továbbra sem válaszolt. Az eunuch az asztalhoz lépett. Szemügyre vette a kitöltött brandyt, de nem ivott belőle. SouSmith lépett be a szobába hálóingében és háziköntösében, és megtorpant. Adamat látta, hogy keze ökölbe szorul, de más reakciót nem váltott ki belőle az eunuch jelenléte.

– Helló, SouSmith – üdvözölte az eunuch. Kopasz fejével a bokszoló felé biccentett. – Már nem láttuk magát az Arénában egy ideje. Kíváncsiak voltunk, mikor tér vissza hozzánk. SouSmith úgy szippantott a levegőbe, mint egy medve, amikor kígyó szagát fogja. – Amikor a Tulajdonos már nem akar majd megölni – mondta. – Igyál egy pohárral, barátom – invitálta Adamat SouSmith-t. A bokszoló felvette a poharát, és visszalépett az ajtóba, elállva a szoba egyetlen kijáratát. Az eunuchon nem látszott, hogy zavarná. – Feltételezem, a nyomozásom ügyében jött – vetette fel Adamat. Az eunuch arcára üzleties komolyság ült ki. – Az uram arra utasított, hogy válaszoljam meg minden kérdését, az ésszerűség határain belül, hogy megbizonyosodhasson róla, nem ő az áruló, akit keres. Adamat ezen elgondolkodott. Már tudta, hogy miért támogatta a Tulajdonos Tamást: az Egyezményeknek része volt egy kez rendőri erő, amely drasztikusan megváltoztatta volna Adopest alvilágát – a papírok konkrétan említették a Tulajdonos kosárba hulló fejét. Tudták, hogy túl nagy befolyása van az alvilágban ahhoz, hogy életben hagyják. Titkos személyazonosság vagy sem, a Kez addig túrta volna fel utána Adopestet, amíg meg nem találják. Az Egyezmények jelentette fenyegetés elmúltával a Tulajdonos esetleg további káoszt akarhat előidézni Tamás eltávolításával. Csakhogy ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint a tanács többi tagja. Ha Tamás meghal, annál valószínűbb, hogy a Kez megnyeri a háborút, és azokat az Egyezményben foglalt intézkedéseket, amelyeknek útját akarták állni, végül mégis bevezetik, sőt még többet is. – Miért ilyen készséges? – Az uram nem szeretné, ha az ügyei körül szaglászna. Kollégái körében ön egy tántoríthatatlanul makacs emberként szerzett magának hírnevet. Ugyanakkor Tamás világossá tette, hogy az ön megölésével a tettes a lehető legrosszabb értelemben hívná fel magára a figyelmét. A dolog legegyszerűbb elintézési módja az, ha minél előbb túlesünk rajta. – Gyakorlatias – morogta Adamat. De vajon tényleg az volt a Tulajdonos, vagy csak el akarta terelni magáról a nyomozás menetét?

Adamat arrébb görgette a homlokán a brandys üveget. – Tudja a Tulajdonos, hogy ki akarta megöletni Tamást? – Nem – válaszolta habozás nélkül az eunuch. – Végzett egy kis saját nyomozást az ügyben, de nem járt sikerrel. Bárki legyen is az áruló, nem használ adrói közvetítőket. Ha használna, az uram már tudna róla. – Ez esetben az áruló közvetlenül a Kezzel áll kapcsolatban. – Nem az ispán az – mondta az eunuch. – Ő a tölcsér, amelyen keresztül a város összes pénze folyik, így hát a Tulajdonos alapos megfigyelés alatt tartja. És nem is Lady Winceslav. Van néhány ügynökünk a háztartásában, hogy szemmel tartsák a dolgokat. – Az egyik dandártábornoka benne volt az árulásban – mutatott rá Adamat. – Csak egy. Barat dandártábornokban nem volt meg az a lojalitás és igazságérzet, mint a többiekben. – És az alkancellár? Az eunuch tétovázott. – Az alkancellár, Prime Lektor éppoly kiismerhetetlen, mint Brude. Brude. Brudánia kétarcú szentje. Különös utalás. Adamat várta, hogy az eunuch kifejtse a dolgot, de az nem szólt semmit. Az ispán is említette, hogy valami nem stimmel az alkancellárral. – Azt akarja mondani, hogy Prime Lektor éppúgy képes árulásra, mint Ricard Tumblar és a fő-diocel? De hiszen ő csak egy megdicsőült igazgató. – Ahogy már említettem, nem az, aminek látszik. Adamat nagyot szívott a pipájából. Feltéve, hogy az eunuch igazat mondott – és ez egy nagyon veszélyes feltételezés volt –, Ricard Tumblar tűnt a legvalószínűbb árulónak. A fő-diocel korrupt és hatalomőrült volt, de nem lehetett rá oka, hogy Tamást holtan lássa. Ricard viszont bármit megtenne a szakszervezeteiért. Nagyon is lehetséges, hogy titokban lepaktált a Kezzel. Adamat megint eltűnődött rajta, hogy megkockáztassa-e Charlemund villájának titkos átkutatását. Úgy tűnt, ez az egyetlen, ami útjában áll annak, hogy nyíltan megvádolja Ricardot. Persze még mindig utána kellett néznie az alkancellárnak is.

– Köszönöm – mondta Adamat az eunuchnak. – Rendkívül segítőkész volt. Mondja meg az urának, hogy nem fogok az ügyei körül szaglászni. Hacsak nem kényszerülök rá. Az eunuch felszínesen rámosolygott. – Ennek örülni fog. – SouSmith, vezesd ki a vendégünket. A bokszoló rövidesen visszatért, és leült a szófára. – A hátam borsózik tőle – mondta. – Nekem is. – Adamat nagy levegőt vett, és kiélvezte a dohány illatát. Cseresznyés volt, kellemes az orrnak és a toroknak, és enyhe utóízt hagyott a nyelvén. Megnyugtató hatással bírt. – Szerinted igazat mondott? – kérdezte Adamat. SouSmith felhorkant. – Híres az őszinteségéről. Adamat kíváncsian nézett SouSmith-re. – Tényleg? Én úgy hallottam, hogy megbízhatatlan. – Nem maga az eunuch. De amikor a Tulajdonos nevében beszél, akkor a szava arany. – Ha te mondod, elhiszem. – De azért Adamat eldöntötte, hogy utánanéz a Tulajdonos üzelmeinek, persze csak annyira, hogy közben ne ölesse meg magát. A következő pár órát az asztalánál töltötte, és a napi újságot olvasta, míg SouSmith a kanapén szundikált. Az éjszaka már nagyon csendes volt, amikor végre elhatározta, hogy lefekszik. Adamat mélyen elgondolkodva, SouSmith-szel a nyomában indult fel a lépcsőn. Amikor a tetejére ért, végignézett a sötét folyosón. – Nem gyújtottad meg a lámpást, amikor feljöttél? Vannak ösztönök, amelyek mélyebben gyökeredznek a puszta reflexeknél. Adamat hátravetette magát a lépcsőn, alig hallva meg SouSmith tiltakozását, ahogy levegő süvített el a torkánál. SouSmith hangosan szitkozódott, és elsült egy pisztoly. Adamat mozdulatlanul feküdt a lépcsőn, ahová esett, füle a lövés dörejétől csengett. A fenti folyosó végéről jött. Őt nem találta el, SouSmith-t pedig nem merte megkérdezni. A torkára szorította a kezét, és vért érzett. Csak egy borotva lehelete – alig karcolta meg a bőrt. Adamat figyelmesen hallgatózott. SouSmith végiggurult a lépcsőn, és most az aljánál hevert. Vagy volt annyi lélekjelenléte, hogy csendben

maradjon, vagy agyonlőtték. Adamat imádkozott, hogy az előbbiről legyen szó. Mély levegőt vett. Bárki támadta is meg, a lépcső tetején várt. A folyosón nem volt mozgás – a padlódeszkák túlságosan nyikorogtak volna. A támadó várakozott. Tudnia kellett, hogy nem végzett mindkettejükkel egyetlen szerencsés lövéssel. Adamat a fülét hegyezte, és mereven bámult a sötétségbe, próbálva megállapítani támadói számát. Akkor léphettek be a házba, amikor újságot olvasott, valószínűleg egy fenti ablakon keresztül. Adamat lassan feltérdelt, távol tartva magát a lépcsőfokok közepétől, ahol azoknak szokásuk volt nyikorogni. Lassan, négykézláb kúszott fel a következő néhány fokon, amíg ujjaival már elérte a folyosó padlóját. Tovább tapogatózott, végighúzta ujjait a padlódeszkákon, amíg hozzá nem értek valamihez. Óvatosan, pihekönnyű mozdulatokkal, egymás után kitapogatta egy pár bőrcipő körvonalait, amíg már volt sejtése róla, hogy hol áll a támadója. Elképzelte a testtartását. Valószínűleg felemelt kézzel várakozott, egy pengét vagy kést szorongatva. Azt azonban sehogy sem tudhatta, hogy melyik kezét használta. Kénytelen volt kockáztatni. Felugrott. Bal kezével megragadta a támadó jobb csuklóját, közben alkarját nekiszorította a férfi torkának. Egy meglepett kiáltás után Adamat fülét valami éles súrolta. Rossz kezet kapott el! Lerántotta a támadó jobbját, és kicsavarta, próbálva megtippelni, hogyan fog lecsapni a másik kezében tartott borotva. Jobb könyökével Adamat rávágott a férfi vállára, és ezzel kisajtolt belőle egy nyögést. Újabb pisztolylövés hallatszott, a hirtelen fényvillanás pedig ideiglenesen elvakította Adamatot. Érezte megrándulni és összegörnyedni a támadóját, ahogy bekapja a neki szánt golyót. Legalább ketten vannak, talán többen. Adamat előrelendült. A pisztolyt a folyosóról, a hálószobája ajtaja előtt sütötték el. Vakon kinyúlt, és megragadta egy fegyver forró csövét. Másik kezével ügyetlenül turkált a zsebében tartott bicskája után. Két tenyér taszította őt meg a mellkasán, mire hátraesett, egyenesen a lépcső felé. Sarkával beleütközött valamibe – az első támadó holttestébe –, és lebukfencezett a lépcsőn. A bejárati ajtó előtt ért földet. Csengett a füle, és forgott vele a világ. Szerencsére semmije sem tört el a zuhanásban.

Léptek siettek le utána a lépcsőn, és két alak bukkant fel az ablakon bevilágító holdfényben. Egyik ledobta pisztolyát a lépcsőre, és előhúzott az övéből valami mást. Adamat halk kattanást hallott, és valami megcsillant a tompa fényben. Adamat felpattant, és visszavonult a konyhába vezető főfolyosóra, hogy támadói ne kerülhessenek fölé. A két férfi követte. Az egyik letért a dolgozószobába. A másik gyorsan közeledett. Adamat megszorította a bicskáját. A támadó előrelendült, az egyetlen hang a padlódeszka nyögése volt a lába alatt. Adamat homlokáról lehullt egy izzadságcsepp. Az egyik férfi meggyújtott egy lámpást a dolgozószobában. Adamat futó pillantást vetett támadója alakjára. Átlagos magasságú volt, és a jó egyensúly érdekében széles terpeszben meggörnyedve állt előtte. Pokolba, gondolta. A másik támadó előlépett egy sarok mögül, kezében fedett lámpást tartott. A fény megvilágította Adamatot, és elvakította, miközben támadói jól megnézhették maguknak. Vakon előreugrott. Hideg szúrást érzett a mellkasán, és valaki felkiáltott. Kezében a bicskával hátratántorodott. Valaki megragadta a fegyvert tartó karját, ő pedig harcba szállt vele, és várta a súlyos sebbel járó ismerős gyengeséget. Fájdalom hasított belé, ahogy egy könyök a mellkasába vágódott. A folyosó távoli felében mozgolódás támadt. A fény elfordult Adamattól, aki megpillantotta SouSmith-t, amint nagy, kapálózó kezével elkapja a lámpást tartó férfit. Pisztolylövés hangja hasított Adamat fülébe, és fellüktetett a koponyáján belül. Sikerült kiszabadítania bicskát tartó karját. A férfi, akivel dulakodott, támadásra indult a borotvájával. Adamat szíve nagyot dobbant, és minden erejével döfött, imádkozva, hogy célt érjen. Visszahúzta a kezét, és újra döfött, és újra, amíg a férfi kegyelemért nem kiáltott, és a padlóra nem rogyott. Adamat nekiesett a hátsó ajtónak, és mozgás után kutatva végignézett a folyosón. Próbálta szabályozni rendetlen légzését, miközben a gyilkosok jelei után hallgatózott a házban. – Mind megvannak? – motyogta SouSmith. Adamat vett még néhány nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna. – Azt hiszem. Egy halott a lépcsőn, kettő idelent. Te megsérültél? – Meglőttek. Kétszer. Te?

Adamat elfintorodott. – Nem tudom. – Lábával megbökdöste az előtte heverő alakot. A férfi halkan felnyögött. Adamat betántorgott a dolgozószobába, mellkasában egyre terjedt a fájdalom. Amikor odatette a kezét, érezte rajta a vért. Noha minden mozdulata agónia volt, lehajolt a padlóra esett lámpásért. A gyertya valahogy égve maradt benne. Levette a fedelét. A folyosón nagy felfordulás volt. A padlót borító vértócsákban vakolatdarabok hevertek. És három ember. Adamat nem törődött velük, odament SouSmith-hez. Az öreg bokszoló a lépcső legalsó fokán ült, egyik kezét az inge alatt tartotta. Ruhája csupa vér volt. Adamat torka összeszorult. – Nagyobb világosságot csinálok – mondta rekedten. Meggyújtotta a folyosó lámpásait, és az egyik halott támadótól kölcsönvett borotva segítségével lehámozta SouSmith-ről az ingét. Az egyik golyó súrolta a bokszoló bal karját, és kitépett belőle egy ujjnyi darabot. A másik a gyomrába hatolt, és Adamatnak majdnem elakadt a lélegzete, amikor meglátta a sebet. – Rosszul fest? – SouSmith a falnak támasztva pihentette a fejét. Izzadság csurgott végig a homlokán és az arcán. Valamikor megpróbálhatta letörölni, mert vonásain véres folt vonult végig. – A hasadat találták el. Nem lehet tudni, hogy a golyó roncsolt-e bármilyen szervet. Sebészt kell hívnunk. Tartsd itt a kezed, próbáld eltömíteni a vérzést. Én hozok segítséget. Nem kellett messzire mennie. Több szomszédja is hallotta a lövéseket, és lámpásokkal és pisztolyokkal a kezükben álltak az utcán. Szájtátva bámultak Adamatra, és próbáltak bepillantani mögé a házba. – Valaki hozzon egy sebészt – szólalt meg gyengén Adamat. – És küldjön egy fiút a Nemesek Házába. Egy üzenettel Tamás tábornagynak. Mindenképpen meg kell kapnia. Mondja meg neki… mondja meg neki, hogy Adamatot megtámadták a Fekete Utcai Borbélyok. – Senki sem futott el az utcán, vagy sietett el egy szekérért. Néhányan idegesen hátraléptek, az utcai banda nevének a puszta említése is megijesztette őket. – Kérem – nyögte ki Adamat. Hallotta hangjában a kétségbeesést. Az egyik szomszédja előrelépett. Egy idősebb úriember volt, a gurlai háborúk veteránja, hosszú, ősz pofaszakállal és hálóingére húzott fekete

kabáttal. Egy régi mordályt szorongatott a kezében. Adamatnak eszébe jutott, hogy Tulwardnak hívják. – Nekem van némi sebészi tapasztalatom. A harcmezőkről – mondta Tulward. Megfordult, és a házába kiáltott. – Millie! Küldd ki a fiút! Most! – Aztán a nézelődőkhöz fordult. – Menjenek haza, emberek. Gyerünk! Adamat köszönetképpen biccentett Tulwardnak, ahogy beléptek a házba. – Megsérült? – kérdezte Tulward. Adamat SouSmith-re mutatott. – Ő nagyobb bajban van. Hasba lőtték. Tulward elfintorodott, tapasztalt tekintetével végignézett a holttesteken, majd átlépte őket, és SouSmith-hez sietett. Adamat a falnak roskadva felsóhajtott. Végignézett a vérontáson. A dolgozószoba bejáratánál fetrengő férfi még mindig az életéért harcolt. Adamat semmibe vette könyörgő tekintetét. A második támadó a lépcső tetején, az oldalára dőlve hevert. A társa lőtte le véletlenül Adamat helyett. A golyó az arcába csapódott, és azonnal megölte, sebéből vér szivárgott lefelé a lépcsőn. Az utolsó támadó még mindig két lábon volt, feje a falba szorult. Adamat odatántorgott hozzá, hogy megnézze közelebbről. Ez volt az, amelyik a lámpást tartotta. SouSmith az arcánál fogva ragadta meg, és az egész fejét keresztülnyomta a vakolaton és a téglákon. Tulward leguggolt SouSmith mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá, ujjaival a hasát tapogatta közben. Adamat odament a még életben lévő orgyilkoshoz. Próbálta úgy levenni róla a kabátját, hogy ne okozzon fájdalmat neki. A férfi felnyögött. – Segíteni akarok… – Adamat megdermedt. Újra megnézte magának a férfi arcát, most először jó alaposan. – Coel – döbbent meg. Ricard vézna asszisztense a kikötőből. Adamat reszketve levegőt vett. Sikerült levennie a kabátot a férfiról. Riadalmában Adamat legalább tízszer döfte mellbe a bicskájával. A sebek nem voltak mélyek, de gyorsan elvérzik majd tőlük. Felhajtotta Coel ingujját, csak hogy biztosra menjen. Tényleg ott volt az alkarján, amire számított: egy borbély borotvájának fekete tetoválása. Coel rég halott volt, mire Tamás katonái megérkeztek. A ház tele volt velük, és Adamat félelmei, hogy még több Borbély tör rá bevégezni a munkát, végre elmúltak. Egy csapat sebész kivitte

SouSmith-t a nappaliba, és a bokszoló káromkodása és kiabálása jelezte, hogy igyekeztek eltávolítani belőle a golyót. Adamat leült a lépcsőre, és kifejezéstelenül figyelte az ajtót, ahogy emberek jöttekmentek rajta. – Azt össze kell majd varrni. Adamat felnézett. Tamás állt a lépcső aljában, egyik kezével a korlátot fogva, a másikkal egy mankóra támaszkodva. Bűzlött a lőportól. Adamat mellkasa felé biccentett. A felügyelő lenézett. A seb felületi volt, de úgy csípett, mintha valaki citromot facsart volna bele, ráadásul még mindig vérzett. – Ha végeztek SouSmith-szel, majd elláthatnak. – Adamat szünetet tartott. – Nem volt rá szükség, hogy személyesen jöjjön. Tamás egy darabig csak nézte őt. – A Fekete Utcai Borbélyoknak nem lenne szabad mástól is munkát vállalniuk. Igen kellemetlen reggelre fognak ébredni. Maga nagyon szerencsés ember. Én már láttam a Borbélyokat munka közben. – Tamás végignézett a padlót borító vérfoltokon. – Kár, hogy egyikük sem maradt életben. – Igen. Nem gondolkodtam tisztán, amikor borotvás emberek rám törtek a sötétben. – Felmordult. – Hónapokig képtelen leszek borotválkozni. – Végigsimította a torkát ott, ahol a penge épphogy megkarcolta. Volt ott egy megszáradt vércsík. Megremegett a keze. Egy hirtelen sugallatra mindenről be akart számolni Tamásnak: Lord Vetasról, a családjáról. Lehet, hogy Tamás már tudja is. Nem lehet könnyen rászedni. De ha Tamás azt gondolná, hogy Adamat feddhetetlensége megkérdőjelezhetővé vált, nem hagyná, hogy folytassa a nyomozását. A felügyelő arca elvörösödött. Tamás mintha észre sem vette volna. – Mit gondol, ki rendelte el a halálát? – kérdezte. Elég egyértelmű volt, nem? – A Fekete Utcai Borbélyok Ricard Tumblarhoz lojálisak. – Coelnak a folyosó oldalára lökött holtteste felé biccentett. – És ő hozott bort Ricardnak, amikor egy hónappal ezelőtt beszéltem vele. – Meglehetősen terhelő bizonyíték – jegyezte meg Tamás. – Lehet bármi más oka annak, hogy Ricard a halálát akarja? – Nem – válaszolta nyomorúságosan Adamat. Eszébe jutott egy alkalom, amikor Ricardot börtönbe zárták az aktuális szakszervezet-

alapítói kísérletéért úgy tizenöt évvel ezelőtt. Adamat, aki már akkor is híres volt az őszinteségéről, tanúskodott Ricard jó természete mellett, és ennek köszönhetően a következő nap szabadon engedték. Két évvel azután, amikor Adamat túl szegény volt, hogy ajándékokat vegyen a gyerekeinek Szent Adom Napjára, Ricard annyi ajándékkal bukkant fel az ajtajában, amennyi Adamat féléves fizetésébe került volna. Sokszor támaszkodtak egymásra az évek során. Adamatnak nehezére esett elhinnie, hogy barátságuk ilyen véget érhet. – Rögtön küldök egy osztagot, hogy hozzák be – mondta Tamás, és az egyik katonájához fordult. – Várjon. Tamás kissé bosszankodó arccal fordult vissza hozzá. Adamat lehunyta a szemét. – Adjon még egy kis időt. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Ricard tette. Tamás felvonta a szemöldökét. – A Fekete Utcai Borbélyok mindig bevégzik a munkájukat, felügyelő. Ez nem valami színlelt támadás volt. Ezek az emberek Ricardnak jelentenek. Mire végzek velük, semmi sem marad a Borbélyokból. – Ők csak megbízásokat teljesítenek – mondta Adamat, de ez az érv még számára is gyengén hangzott. – Épp múlt héten adtam lehetőséget Ricardnak, hogy megölhessen. Nem élt vele. Tamás higgadtan nézett Adamatra. – Ha csak még pár órát várunk, eljut hozzá a hír, hogy a gyilkosai kudarcot vallottak, és még napkelte előtt egy Kezbe tartó hajón lesz. – Adjon nekem időt délig – kérte Adamat. – Nem tehetem. – Egy csipetnyi düh keveredett Tamás hangjába. – Ha az áruló elszökik, elveszítem a hatalmam a tanács fölött, és ellenem fordulnak. – Küldje azt az osztagot. Tartsák szemmel Ricardot: ha szökni próbál, minden további nélkül tartóztassák le, elvégre az a bűnösség beismerése lesz. De ha most hibát követ el, még mindig marad egy áruló a soraiban, és a Munka Nemes Harcosai maga ellen fordulnak. Tamás tétovázni látszott. – Adjon nekem időt délig – ismételte Adamat. – Azt hiszem, tudom, hogyan járjak a dolog végére.

– Hogyan? Adamat nyelt egy nagyot. – Kölcsön kell kérnem az egyik lőpormágusát. Meglátogatom a Fekete Utcai Borbélyokat.

34. FEJEZET

A Fekete Utcai Borbélyok Adopest egyik legrégebbi utcai bandája

volt. Attól függően, hogy melyiküket kérdezték, és az éppen mennyire volt részeg, százötven és háromszáz évesnek mondták magukat. Rozoga sorházban éltek, csak néhány sarokra a Jalfast Vízművektől. A helyi rendőrség nagyjából hetvenöt főre lőtte be a létszámukat. Adamat az utca végéből, biztonságos távolságból figyelte a házat. Úgy tűnt, a Borbélyok éltek már jobb időket is: az épület egy kétszintes, düledező rom volt, amelyet meglehetősen ügyetlenül húztak fel, rég nem biztonságos sártéglákból. A második emelet tartalmazta a lakórészeket, az első pedig egy nagy bárnak tűnt. A ház előtt székek álltak a napon. Néhány Borbély a közelben kószált, kockáztak az úton, és borotválkozásra vágyó dokkmunkásokat vártak. – Nem tetszik nekem, hogy belekeveredünk a Borbélyok ügyeibe – szólalt meg SouSmith. Adamat a barátjára pillantott. SouSmith rövid, fekete kabátot viselt, feltűrt ujjakkal. Egy használaton kívüli szénkokszoló üzem falának támaszkodott, és a Borbélyok főhadiszállását figyelte. Homlokán izzadság gyöngyözött, szemében pedig fájdalom ült, de semmi más nem árulkodott arról, hogy előző éjjel kétszer meglőtték és megműtötték.

Biztonságosan eltávolították a golyót. Egy gyengébb ember most ópiummámorba merülve tompítaná a kínt. – Mondtam, hogy ne gyere. – Fizettél. Ezt nem csinálhatod egyedül. Adamat felhorkant. Messze nem volt egyedül. SouSmith csak azért jött, hogy még egy Borbély fejét áttolhassa a falon. Adamat a mellkasát dörzsölte, és ellenállt a kísértésnek, hogy megpiszkálja a Tamás sebészétől kapott varratokat. Nézte, ahogy három szakasznyi katona megtölti az utcát, és mindkét irányban lezárja azt a gyalogos- és hintóforgalom elől. További két osztag láthatatlanul lapult a Borbélyok háza mögött. Az egyik kockavető Borbély felnézett, megtapogatta társa vállát, a katonákra mutatott, és besietett az épületbe. – Ideje mennünk – jelentette ki Adamat. Ellökte magát a faltól, és megindult az utcán. Tamás deliv hadnagya, Sabon, kivált a katonák egyik csoportjából kék egyenruhájában, kopaszra borotvált, ébenfekete koponyájával. Csípőjéről egyik oldalon pisztoly, a másikon rövidkard lógott. Biccentéssel üdvözölte Adamatot. – Ne hagyja, hogy túl közel kerüljenek – mondta neki a nyomozó. – Halálosak azokkal a borotvákkal. – Megvárta, hogy SouSmith beérje őket. Csak attól elfehéredett az arca, hogy átsétál az utcán, és úgy izzadt, mintha szaunában lenne. Adamat már nyitotta a száját, hogy elküldje, de aztán meggondolta magát. Ha SouSmith jönni akar, akkor jönni is fog. Adamat kitapogatta a pisztolyát hosszú kabátja alatt, hogy megnyugtassa magát. Szorosan megmarkolta sétapálcáját, és hosszú lépésekkel a bejárati ajtó felé indult, nem törődve közben a mellkasát szúró fájdalommal. Berúgta az ajtót. Az teljesen levált a zsanérokról, a padlóra rozsda szitált. A helyiség jól meg volt világítva, keleti oldali ablakai mind nyitva álltak a borbélyszékek sora mögött. A székek alatt régi, rozsdás vérfoltok tarkították a téglapadlót. A szoba másik végében egy nagy bárpult húzódott, a mögötte lévő falon italosüvegek sorakoztak. A bárpult végében egy boroshordó állt, szélessége egy ember magasságával vetekedett. Emberek egy csoportja nézett egymásra a bárpultnál, és indult el Adamat felé. Mind csontsoványak voltak, betegesen néztek ki, és fehér ingük fölött kötényt viseltek. Adamat a legelöl állót szólította meg.

– Helló, Teef. A férfi már húzta ki zsebéből a borotváját, amikor meglátta Adamat arcát. Szeme elkerekedett, és majdnem elejtette a pengét. Adamat sétapálcája megvillant, és eltalálta Teef csuklóját. A borotva kirepült a kezéből. A többiek nem ismerték fel Adamatot. Előhúzták a borotvájukat, és hullafehér kezükben lóbálva Adamat felé lendültek. A nyomozó hátralépett. A Teef körüli mindhárom férfi ugyanúgy reagált a lőpor robbanására. Borotváik kiestek a kezükből, meglepetés, majd pedig fájdalom ült ki az arcukra, ahogy vérző csuklóikhoz kaptak. Három golyó ment keresztül három csuklón, anélkül, hogy bárki pisztolyt rántott volna. Adamat villámgyors ütést mért Teef arcára a sétapálca hegyével, majd nekiszegezte a Borbély nyakának. Hátranézett a válla fölött. SouSmith épp az ajtón belül volt, lehunyt szemmel támaszkodott a falnak. Sabon csendben állt mellette, szemével a borbélyüzlet belsejét fürkészte, mintha csak egy érdeklődő kuncsaft lenne. Pusztán a körülötte emelkedő lőporfelhő tanúskodott a tettéről. – Mi a pokol? – kiáltott Teef megtört hangon. – Mit csináltok? Vágjátok le őket! – Társaira pillantott, és leesett az álla. – Mi történt? – Szája úgy mozgott, akár egy partra vetett halé. Sabonra bámult, és arcára kiült a megértés jele. Adamat erősebben nyomta a sétapálca hegyét Teef torkához. – Vágjátok le őket, mi? Ezt mondtad Coelnak meg a másik kettőnek is, amikor múlt éjjel elküldted őket hozzám, hogy megöljenek? – Esküszöm, hogy… – Teef védekezőn maga elé emelte a kezét, és idegesen bámult Sabon és Adamat közé. Tekintete megállapodott utóbbi válla fölött. – Ó, a rohadt életbe. – Nem mondták neked, hogy SouSmith a testőröm, mi? – Adamat elmosolyodott a Teef szemében megjelenő pánikot látva. – Az egyik embered fejét átnyomta egy téglafalon. Órákba fog telni, amíg eltakarítom a vért az előszobámból. Ki bérelt fel, Teef? – Esküszöm, nem akartam, de… – De sok pénzről volt szó, tudom. Királyi összeg lehetett. Mondd csak, hányszor engedtelek el, mielőtt a Fekete Utcai Borbélyok vezetője lettél? Amikor csak egy ostoba, balszerencsés kölyök voltál némi késügyességgel? Nem szeretem, amikor így fizetik vissza a

szívességeimet, Teef. – Még erősebben nyomta a sétapálcát a férfi torkának, és finoman megrázta a fejét, amikor az hátrálni próbált. A Borbély remegni kezdett. – Hol a pokolban vannak? – kiáltott fel hirtelen. – Segítség! Adamat hosszas, fájdalmas sóhajt hallatott. – A fiaidat öt, Tamás legjobb katonáiból álló szakasz gyűjti be éppen, Teef. A borotvák elég jól jönnek egy közelharcban, puskájukra szegezett bajonettel harcoló veteránok ellen viszont kevésbé hatásosak. – Mintha csak Adamat szavait akarnák alátámasztani, lövések dördültek az épületen kívül. Gyors lábdobogás hallatszott a fölöttük lévő padlón, majd egy test hangos puffanással terült el rajta. Teef ökölbe szorította a kezét, de továbbra is maga előtt tartotta. – Megfizetnél ezért – mondta összeszorított ajkakkal. – Ha mindannyian itt lennénk, átkozottul megfizetnél. – Hát persze. Ki bérelt fel, hogy megölj? Teef állkapcsa megfeszült. Adamat felsóhajtott. Nem volt erre ideje. Ekkor valaki finoman arrébb tolta. Leeresztette a sétapálcáját, és SouSmith odalépett Teefhez. A bokszoló legalább egy fejjel magasabb volt a Borbélynál, ráadásul kétszer olyan széles. Adamat a nyelvére harapott. SouSmith-t hideg izzadság borította, fogát fájdalmasan szorította össze. Megfogta Teef egyik kezét. – Először ezt fogom eltörni – mordult fel SouSmith. – Ricard – mondta Teef. A név úgy csúszott ki belőle, mint holmi riadt szitokszó. – Nem hinném – jegyezte meg Adamat. Reccsenést hallott, amikor SouSmith annyira hátrafeszítette Teef ujját, hogy az hozzáért a csuklójához. A férfi felüvöltött fájdalmában. Csak az egyik Borbély állt fel, és nyúlt Teef felé, hogy aztán mellbe kapja SouSmith csizmáját. A rúgás a fél helyiségen átrepítette. Adamat kezével támaszt nyújtott a megtántorodó SouSmith-nek. A bokszoló visszanyerte az egyensúlyát, és kicsavarta Teef csuklóját. A Borbély üvöltve rogyott a padlóra. Adamat megkocogtatta SouSmith vállát a sétapálcájával. A bokszoló hátralépett. – Ki bérelt fel? – kérdezte Adamat. – A Tulajdonos! – visította Teef egy sor káromkodás közepette. – Idejött, és a fejedet akarta!

– Legalább hihető hazugságokat találnál ki. – Adamat Teef csuklójára csapott a botjával. A férfi újabb sikolya szánalmat ébresztett benne, de legyűrte. Teef Adamat otthonába küldte a pengéit, hogy megöljék őt. Családja minden tagjával végeznek az ágyukban, ha ott lettek volna. Adamat tudta, hogyan dolgoznak a Borbélyok. Épp olyan hidegek és könyörtelenek voltak, mint Lord Vetas. Felemelte a sétapálcáját, hogy keményen lecsapjon vele. – Egy pap. Adamat megszakította a mozdulatot. – Egy pap? Ugyan már. – Egy pap volt – erősködött Teef. Reszketve, hullámzó mellkassal vett levegőt, arcán könnyek csorogtak le. – Tegnap reggel jött. Végig sírt, és Kresimir bocsánatáért könyörgött. – Hogy nézett ki? – Mint egy pap. Szőke volt, és fehér köntöst meg szandált viselt. Nálad kicsit magasabb. Volt egy anyajegy a jobb orcáján, és sosem nézett a szemembe. Siemone. Adamat szája kiszáradt. – Mennyit ajánlott? – Ötszázezer kranát. Adamat kezéből majdnem kiesett a sétapálca. – Micsoda? Értem? Teef zihálva felnevetett. – Két munkáért. Te tizenötezret értél. – És a többi? – Adamat körülnézett. Eddig a szerencsének tulajdonította, hogy ilyen kevés Borbély volt a házban, de most rájött az igazi okára: dolgoztak. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Legalább negyven Borbély volt távol, talán több is. Sabon előrelépett, és az ingénél fogva talpra rángatta Teefet. – Tamás az? – kérdezte, és megrázta a férfit. – Gyerünk, te hitvány disznó! Ő a célpont? – A pokolba, dehogyis! – kiáltotta Teef. – Nincs annyi pénz a világon. – Akkor ki? – Egy séf. Valami kövér fickó, aki az ünnepséget felügyeli. A megbízóm azt akarta, hogy nyilvánosan öljük meg. Általában nem csinálunk ilyet, de ezért az összegért… – Teef elhallgatott.

Sabon elengedte, a Borbély pedig összeesett, és fájdalmasan felkiáltott. Sabon viszolyogva nézett rá. – Óriási hibát követtél el – mondta, majd Adamatra nézett. – Vigye őket a Cobolyfogba. Nekem mennem kell. Sabon ezután szó nélkül távozott, és Adamat látta, hogy csak ő meg SouSmith maradt ott a négy Borbéllyal. Összenéztek a bokszolóval. Az megvonta a vállát. Adamat felemelte Teef állát a sétapálcája hegyével. – Miért olyan fontos egy séf? – kérdezte. Mihali, jutott eszébe a neve. Lehet, hogy a fő-diocel emlékezett a verésre, amit Tamás jelenlétében kapott tőle? Sok pénz volt ez egy bosszúért. Teef megrázta a fejét, mire Adamat fenyegetően előretolta a sétapálcáját. Teef fejrázása nyomatékosabb lett. – Kresimir verjen meg, nem tudom! Csak egy meló volt. – És fogalmad sincs, hogy honnan jön a pénz? – Charlemund. Siemone sosem végezné senki más piszkos munkáját. Charlemund végig Ricardot próbálta befeketíteni. Teef egy másodpercnél többet hezitált a kelleténél. – Javaslom, hogy őrizd meg a tudatlanságod – mondta neki Adamat. – Vagy még annál is rosszabb sorsra jutsz, mint ami most kinéz neked. – Tamás el fogja pusztítani Teefet. Adamat szinte sajnálta. Szinte. Ellépett Teeftől, és egy csapat katona jött be a helyiségbe. – Vigyék őket a Cobolyfogba. Mindegyiket. Meg kell keresnem a tábornagyot. – A fesztivál miatt órákba telik majd átjutni a városon – kiáltott utána SouSmith. Adamat alig hallotta meg, amint kirohant az épületből. Be kellett számolnia Tamásnak Charlemundról, mielőtt túl késő lenne.

35. FEJEZET

Tániel

mellkasa hullámzott, lába sajgott. Az utóbbi két napban mindössze néhány rövid órára pihentek meg pirkadat előtt. Csak a lőportransznak köszönhetően tudta tartani a tempót, de folyton lehagyta a társait. Két Őr összeesett a kimerültségtől. Ott hagyták őket, és folytatták az útjukat – maguktól is visszatalálnak majd. Az út könnyebb volt, mint legutóbb. A hó egy része elolvadt, a többit pedig eltakarította a Hegyőrség. A tél vége óta már volt némi forgalom a Hegyőrség és a Novi Magaslata között, hogy újra feltöltsék a készleteket. Tábortüzek és lóürülékek maradványai jelezték a kolostorba küldött karavánok útját. Ezek nem aggasztották Tánielt, egy frissebb átkelés nyomai viszont igen. Még nem pillantották meg a Kezt, de már találtak két általuk hátrahagyott tábort, amelyek legalább száz emberre, plusz málhásállatokra utaltak. Délben rábukkantak a harmadik táborra. A fő csapástól messzebb rejtették el, egy vízesésnél, amely a nyár közeledte ellenére félig még mindig be volt fagyva. Tániel megvizsgálta egy tűz maradványait. A hamu még mindig meleg volt.

Felmérte a tábort, ez pedig felidézte benne az ehhez hasonló táborokat a távoli Fatrasztában, abból az időből, amikor ő és a bennszülöttek kez járőrökön ütöttek rajta. Csakhogy az nem magasan a hegyekben történt, és azok a járőrök nem voltak tele Kiváltságosokkal. Sem Felügyelőkkel. Rájött a hideglelés, ahogy belerúgott valamibe. Felvette, és megforgatta a kezében. Egy öklömnyi fémlabda volt. Légtartály egy Felügyelő légpuskájából. – Mennyivel járnak előttünk? – kérdezte Bo, amikor a csoport maradéka utolérte Tánielt. Bo napról napra rosszabbul festett. Arca beesett, szeme alatt táskák ültek. Belebetegedett nyaktörő tempójukba. – Órákkal – válaszolta Tániel, és Bo kezébe nyomta a légtartályt. – Erre számítanom kellett volna. – Ahol kez Kiváltságosok vannak, ott Felügyelők is vannak – jegyezte meg Bo. Leejtette a fémgömböt, csak hogy Ka-poel odasuhanjon hozzá, és felvegye. Alaposan megvizsgálta, és bedugta a hátizsákjába. – Közeledünk hozzájuk – állapította meg Tániel. – És a csúcshoz is közel járunk – tette hozzá Bo. – Már nem vagyunk messze a Novi Magaslatától. – Mindenki kipihente magát? – kérdezte Tániel Feszniktől. Fesznik felnyögött. – A pokolba is, dehogy. Egy ilyen hegymászás után kellene harcolnunk? – Harcolnunk és győznünk. – Tániel megbökdöste Feszniket a lábával. – Persze, persze – mondta az, és feltápászkodott. – Gyerünk – szólt a többieknek. – Indulunk. Tániel nézte, ahogy visszatérnek az útra. Kemény emberek voltak, a Hegyőrség tagjai. De egyiküknek sem volt meg az az előnye, mint neki a lőporral, és még őt is megviselte az út. Mégis mit tehetnek majd Julene és a többi Kiváltságos ellen? Hogyan győzhetnek? Tániel felzárkózott az úton Ka-poelhoz. A lány egy arctalan viaszfigurát nyomogatott és formálgatott a kezében. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle Tániel. Ka-poel a hóna alá dugta a babát. Kézjelekből álló magyarázatot várva, Tániel közelebb hajolt hozzá. A lány belebokszolt a vállába.

– Au. Ka-poel fél kézzel elhessegette, és visszatért a munkájához. Tániel bevárta Bót. A Kiváltságos gondterheltnek tűnt. – Látom, jó kedved van – jegyezte meg Tániel. Bo arckifejezése nem változott. A szarkazmus nem volt rá hatással. – Lehet, hogy máris elkéstünk. – Jobb időt futunk, mint amire számítottam. – Oda kell érnünk a nyári napfordulóra. – Ne aggódj. Oda fogunk. – Tániel füstöt vett észre az égen. Megragadta Bo vállát, és odamutatott. – Az a hegy? – kérdezte. Nem emlékezett, hogy látta volna innen a füstölgő krátert, amikor legutóbb itt járt. Bo elsápadt. – Nem. Túl közel van. Az a Novi Magaslata. A hír elterjedt, és megkettőzték az iramot. Egy órán belül elérték a Magaslatot. A kolostor falát, amely lényegében az út itteni részének a végét jelentette, bezúzták. Mintha egy óriás lépett volna fel a hegy oldalára, és egy pofont mért volna rá. A régi, a heggyel érintkező sziklák egy része megmaradt, a többi viszont belezuhant a mélységbe, és felismerhetetlenné vált a messze lenti szurdok köveinek tengerében. A kolostor úgy állt ott, akár egy nyitott oldalú babaház, folyosói és lépcsői kitéve az elemeknek. A romok füstölgő állattetemként hevertek, a széthasadt gerendák törött gerincekként meredtek ki a törmelékek közül. Néhány helyen maga a szikla is megolvadt. A láthatatlan ököl, amely lerombolta a kolostor egy jelentős részét, a szirt egy darabját is elpusztította, és az épület egyik végéből a másikba vezető folyosót most egy húsz lépés széles hasadék szakította ketté. – Visszamehetünk, és követhetjük az egyik folyosót – mondta Fesznik. – Van a hegy belsejében egy tömegszállás, ott a kolostor többi része. Csak pár percig tart odajutni. – Hangja halk, szinte áhítatos volt. Tániel megértette, hogy az Őrök nyilván ismerték az itteni szerzeteseket. Megtalálták a folyosókat, amelyekről Fesznik beszélt. A hegy belsejében a füst sűrűbbé vált. Alig kaptak levegőt, ahogy haladtak

előre a kereszteződésekkel teli folyosókon. A kutyák Rina dorgálásai ellenére is szűköltek. Tániel megállt az egyik fal mellett, ahol észrevett egy vérfoltot. Furcsa sérülés látszott a kövön. Végigfuttatta rajta az ujjait. Kétségkívül egy golyótól származott. – Nincsenek holttestek – jegyezte meg halkan Tániel. Leginkább magában beszélt, és meglepődött, amikor észrevette, hogy Ka-poel nagyon közel áll hozzá. A lány alaposan megvizsgálta a romokat. – Lenniük kell túlélőknek – folytatta Tániel. – A füst kiűzhette őket a másik oldalra. – Bólintott magának. – Igen. – Émelyegni kezdett. Ka-poel úgy nézett rá, mint aki kételkedik a következtetésében. A hasadék másik oldalán értek ki a folyosóról. Tániel látta a kolostor végét, és a szemben lévő bejárathoz vezető lépcsőt. Senki sem volt a környéken. – Kérem – szólalt meg valaki. Tániel felugrott, megpördült, és előkapta a pisztolyát, mielőtt gondolkodhatott volna. Aztán leeresztette a fegyvert. Egy szerzetes hátrált el tőle. Egy nő volt, sokkal fiatalabb, mint amilyenre Tániel számított volna. – Bocsánat – mondta. A nő látványától remegni kezdett a keze. Arca horzsolásokkal, zúzódásokkal volt tele, köntösét vér foltozta. – Vannak más túlélők? A nő a folyosók egyike felé mutatott. Harminc lépésre, olyan messze a hidegtől, amennyire csak lehetséges volt, egy szedett-vedett csapat kuporgott. A füst itt nem volt olyan sűrű. Tániel hetet számolt, akik még mindig talpon voltak, körülöttük sok vászonba tekert test hevert a padlón. Szíve elnehezedett, amikor azokat is számolni kezdte. Negyvennél abbahagyta, pedig még a felénél sem járhatott. Fesznik szóba elegyedett az egyik szerzetessel, egy szakadt, piszkos köntösben lévő, megperzselt szemöldökű öregemberrel. Tániel odament hozzájuk. – Harcoltunk velük, amennyire csak tudtunk – mondta az öregember, és meglóbálta a botját. – A semmiből bukkantak fel. Jobban fel kellett volna készülnünk az ilyesmire. Ha nem lettek volna olyan sokan… Tániel tudta, hogy a kolostort akkor is elpusztították volna. Mit tehetett volna egy rakás szerzetes a kez társaság felével, akiket ráadásul még Julene is támogat? Mészárolva viharozhatott át közöttük. Egyáltalán hogyan állíthatja meg a nőt Tániel és Bo?

A férfi folytatta. – Azóta két óra telt el. Minden olyan gyorsan történt. Sosem láttam még ilyen mészárlást. Némelyik fiatal el sem akarja hinni, hogy hasonló megeshet. – Egy ifjú szerzetes felé intett, aki magát átölelve ült a fal mellett. Sokkos állapotban volt, szeme a semmibe meredt. – Del azóta sem szólalt meg. De azért nem adtuk olcsón a dolgot. Tániel alig tudta visszafogni a megrökönyödését. – Nem adták olcsón? Az öreg szerzetes arca komoly volt, de büszke. – Nos, nem. Azoknak a testeknek a fele az övék. Tániel körülnézett, és most észrevette azt, amit az előbb még nem – a sarokban egy kupac légpuska hevert, és rájött, hogy a halottak egy része igen nagy, nagyobb, mint amekkora bármilyen férfi lehetne. Tizenöt, húsz. Felügyelők. Amott pedig, egy kis tűz mellett, amelynél egy szerzetes melegedett, egy Kiváltságos kesztyű rojtjait és egy kez egyenruhát vett észre. Tániel le volt nyűgözve. Ez a kis szerzetescsoport nem egyszerűen ellenállt a kez társaságnak, de alaposan vissza is vágott nekik. Nyilván varázslat volt a dologban. Erős varázslat. De már elmúlt. Vajon voltak még szerzetesek a kolostor távolabbi részeiben? Valószínűleg nem. Úgy tűnt, ez mindenki. Túlélők egy apró csoportja. Mégis, képesek voltak Felügyelőkkel és Kiváltságosokkal szembeszállni. – Miért hagyták magukat életben? – kérdezte Tániel olyan lágyan, ahogy csak tudta. Az öregember megszorított egy kötést a csuklóján. – Úgy tűnt, sietnek. – A nyári napforduló – szólalt meg a Tániel mellé lépő Bo. A szerzetes épphogy csak pislogott, arca semmit sem árult el. – Vannak régi varázslatok – jegyezte meg halkan. – Egy nő vezette őket? – kérdezte Tániel. – Harmincöt év körüli, nagy sebhellyel az arcán? – Egy nő? Nem, egy hatalmas, mágiával harcoló barlangi oroszlán. – A választott alakja – mondta komoran Bo. – Utánuk megyünk – jelentette ki Tániel. – Tudja, hányan maradtak? Az öregember bosszúsan nézett rá.

– Nem álltam meg, hogy megszámoljam őket, ahogy összegyűjtöttük a halottainkat. – Bocsánat – motyogta Tániel. Sok holttestet látott. Lehet, hogy a Kez csapat jelentős részével elbántak. Úgy tűnt, főleg Felügyelőkkel. Bóra pillantott, aki a letakart testeket vette szemügyre, és a túlélők közt járkált. Kesztyűs ujjai rángatóztak. Nagyon szerette volna tudni, miféle mágiát rejtegettek ezek a szerzetesek. Tániel feltételezte, hogy még a társaságok sem tudták a régi titkok mindegyikét. Bo visszajött az öreg szerzeteshez. – Ezt a kolostort azért építették ide, hogy az útját állja valaminek. A szerzetes arca semmit sem árult el. – Kresimir visszatérésének? – Az isten visszatéréséből semmi jó sem származna – mondta az öregember. – De rosszabb dolgok is vannak ezen a hegyen. – Szünetet tartott. – Igen, mi vagyunk a Kresim Kurga kapuőrei. A Predeii-ek visszatértek, és a mi dolgunk volt, hogy megállítsuk őket. – Büszkesége lemállott róla. – Kudarcot vallottunk. – Mi megtesszük, amit tudunk – biztosította róla Bo. Tániel reményei szerint magabiztosan bólintott. Eltávolodtak pár lépést az öreg szerzetestől, és összedugták a fejüket. – Sokkal többet tud, mint amennyit elmond – jegyezte meg a Kiváltságos. – Nincs időnk kihallgatni. Bo összedörzsölte kesztyűs kezét. – Gyors leszek. Lehet, hogy megéri. – Szeme kíváncsian ragyogott, arca élettel telibb volt, mint amilyennek Tániel az utóbbi hetekben bármikor látta. – Nem. Nézz körül. Holtan akarja Julene-t. Mindent elmondott volna nekünk, amit tud. Istenem, tényleg elvárják, hogy eladd a lelked, amikor csatlakozol a társasághoz, ugye? – Így célszerű. – Indulnunk kell, nyakunkon a nyári napforduló. Mennyi idő lehet még, amíg elérjük a csúcsot? – Több, mint amennyink a napfordulóig van. – Pedig oda kell érnünk. Van ötleted már, hogy mit teszünk, ha beérjük őket? Bo a homlokát ráncolta.

– Bőven vannak Kiváltságosak a halottak között – mondta. – Talán elegen, hogy a tervük kudarcot valljon. Julene-nek nagy erőkifejtésre van szüksége, hogy megidézze Kresimirt. Hatalmas távolságokat kell áthidalnia, hogy visszahozza. – Bo a lehetőségeiket latolgatta. – Iktassunk ki annyi Kiváltságost, amennyit csak tudunk. Ne foglalkozzunk Julene-nel. – Nehéz lesz nem foglalkozni vele, miután feldühítettük. Bo felsóhajtott. – Majd kitalálunk valamit, ha eljön az ideje. Tániel visszament az öreg szerzeteshez. Amellett térdelt, akit Delnek nevezett, és halkan beszélt a fülébe. Felnézett Tánielre. – Vezetőre lesz szükségük a városban – mondta. – Veszélyes utak vannak odafent. Del ismeri őket a legjobban, próbálom magához téríteni… Bo félrelökte Tánielt, és a fiatal szerzetes mellé térdelt. Kesztyűs ujjait a homlokára tette, másik kezét pedig feltartotta. Megérintette a levegőt – akár egy fél kézzel játszó zongorista. – Igen – szólalt meg hirtelen Del. A szó sziszegésként hagyta el a száját. – Megyek. – Ez már egy krákogás volt. Szeme kinyílt, mintha csak tűz lobbant volna fel egy sötét kandallóban. – Jól van? – kérdezte Bo. – Vizet. – Hozzon neki vizet – kérte Tániel az öreg szerzetestől. Az rögtön visszajött, és megitatta Delt, majd pedig felsegítette. – Jól vagyok – mondta Del. – Megyek… Maguk… meg tudják őket állítani? – Meg fogjuk próbálni – válaszolta Bo. – Még a nyári napforduló előtt el kell érnünk a Kresim Kurgát. – Tudja, hogy hová mennek? – kérdezte Tániel. Del a homlokát ráncolva nézett fel az égre. – Van ott egy kolosszeum, amit Kresimir épített. Segít fókuszálni a mágiát. Az tűnik a legvalószínűbb helynek. – Kiváló – mondta Tániel, és félrevonta Bót. – Mit csináltál, hogy magához térítsd? – Semmit. Meg akartam érinteni az elméjét, hogy lássam, van-e ott valami, de felébredt, mielőtt megtehettem volna. – Jó, hogy lesz egy vezetőnk.

Bo egyetértett. Tániel odébb lépett. Két Őr kihúzta egy öreg nő testét egy füsttel teli folyosóból. Egy karcolás sem volt rajta. Az ágyában halhatott meg, a füst miatt, túl mélyen a hegyben, hogy meghallja a csatazajt. Az Őrök a szerzeteseknél hagyták a testét, és visszafordultak, hogy tovább keressenek. – Indulnunk kell – mondta Tániel lágyan, de elég hangosan, hogy mindenki meghallja. – Fesznik, szedd össze az embereket. Fesznik éppen egy másik testet segített vászonba csavarni. Amikor felállt, kimerültnek tűnt. Kezdte érteni, hogy mivel álltak szemben. Ez nem egy kaland volt, hanem egy halálos hajsza olyan ellenségekkel, akik sokkal erősebbek voltak náluk. Bo éppen az öreg szerzetessel vitatkozott, amikor Tániel visszatért hozzájuk. – Nem temetheti el mindnyájukat – mondta Bo. – Nálunk ez a szokás – válaszolta a szerzetes, mint mindig, most is közömbös arckifejezéssel. – Dobják le a Kezt a mélybe, és gondoskodjanak a sajátjaikról, ha nem tudják pár hétig jégen hagyni őket. Le kell mennie a hegyről, hogy elmondja Gavrilnak, mi történt. – Küldeni fogunk valakit. Bo gúnyosan az öregre mosolygott. – És a saját túlélésükkel mi lesz? A kolostor összeomlott. Az éjszakák elég hidegek, hogy mindent megfagyasszanak, ami nincs falakkal körbezárva. Ez már nem az otthonuk! – Kezdett egyre hangosabb lenni, gesztusaitól Tániel ideges lett. – Bo – szólította meg. – Mi van? – pördült felé a Kiváltságos. – Indulnunk kell. Bo vett egy mély levegőt, és összeszedte magát. – Vigyázzon magára – mondta az öreg szerzetesnek némi szarkasztikus éllel a hangjában. – Makacs barom – motyogta, ahogy elment Tániel mellett. – A barátja nagyon fáradt – jegyezte meg az öreg. – Kemény hónap áll mögötte. – Nem sok ereje maradt.

Tániel homloka ráncokba futott. Ezek a szerzetesek rejtélyesek voltak. Miféle mágia állt a rendelkezésükre, amellyel képesek voltak felvenni a harcot Julene-nel és a kez társasággal? Egyikükön sem látott Kiváltságos kesztyűket. Kinyitotta a harmadik szemét, és leküzdte a rosszullétét, majd amilyen gyorsan csak tudta, be is csukta, és próbálta kipislogni a Más vakító színeit. Túl sűrű volt itt a mágia, semmit sem lehetett kivenni belőle. – Tudom – válaszolta Tániel. – Keressenek maguknak menedéket. – Sok szerencsét – mondta a szerzetes, és sikerült elmosolyodnia, amiért Tániel nagyobb hálát érzett, mint gondolta volna. – Keményen megharcoltunk velük. Most már gyengébbek. Használják ki. Ha ezek az öreg nők és férfiak képesek voltak szembeszállni Julenenel, akkor ő is képes lesz rá, döntötte el magában Tániel. Vett egy mély levegőt, és ökölbe szorította a kezét. Ideje volt, hogy az ő feltételük szerint harcoljanak a nővel. Tániel kezet rázott az öreg szerzetessel, és csatlakozott a várakozó Őrökhöz. Megtették a túlélő szerzetesekért, amit tudtak. Néhányan otthagyták nekik a fejadagjukat és a tartalék takaróikat – de Tániel remélte, hogy a szerzetesek ennél többet össze tudnak szedni a romokból, miután elül a füst. Gyors létszámellenőrzést végzett, és észrevette, hogy Rina és a kutyái hiányoznak. A kolostor végében találták meg a nőt, épphogy kívül a ledőlt falakon, ahogy a csúcsra vezető utat vizsgálta. Amikor megközelítették, feléjük fordult. Kutyái nyüszítettek, és a pórázukat rángatták. Egy pisszegéssel sikerült ugyan elhallgattatnia őket, de csak egy pillanatra. – Valami más is van ezen a hegyen – mondta Rina. Tániel próbált nem megborzongani. – Hogy érted? – Barlangi oroszlánok. – A talajra mutatott, olyan nyomokra, amelyeket Tániel alig látott. – Már vadásztunk rájuk korábban. A kutyák ismerik a szagukat. Tánielen megkönnyebbülés lett úrrá. Volt valami nagyon baljós a nő előbbi megjegyzésében. Hirtelen rájött, hogy remeg a keze. – Ó – mondta. – Minden hegyen vannak oroszlánok. Még az is lehet, hogy Julene az: a szerzetesek elmondása szerint abban a formában csapott le rájuk.

– Nem hinném, hogy erről van szó. Tániel szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni. – Pole! – kiáltott fel. – Gyere ide. A lány vagy harminc lépéssel előttük járt, és guggolva piszkálta a földet. Nem reagált Tániel hívására. – Nem? – kérdezte a lőpormágus Rinától. – Honnan tudhatnád? Rina széttárta a karját, és megszólalt azon az örökké nyugodt hangján. – Onnan, hogy legalább ötvenen vannak. Tániel hallotta, ahogy több Őr is elkáromkodj a magát. Bo szavakat hadart, és védelmező jeleket rajzolt a levegőbe. – Micsoda? – Tániel durvábban ejtette ki a szót, mint szerette volna. – Feljebb, Ka-poelon túl, ahol az út véget ér. Lejöttek az emelkedőről, és a Kez után indultak. Tániel Bóra pillantott. – Lehetséges, hogy Julene idézte meg őket? – kérdezte. – Hallottam már Kiváltságosokról, akik… Rina nevetése szakította félbe. – Mi van? – Nem a Kezzel vannak – világosította fel a nő. – Vadásznak a Kezre. – Halk hangjában némi hisztéria bujkált. – Ránk is vadászni fognak, ha felmegyünk oda. Kresimir az égben, ránk is vadászni fognak. Közelebb húzta magához a kutyákat, és a talajon lévő nyomokat bámulta. – A barlangi oroszlánok nem vadásznak falkában – jegyezte meg az egyik Őr. Mindnyájan egy emberként fordultak Bo felé. A Kiváltságos fáradt és elgyötört arccal nézett vissza rájuk. Kesztyűs kezével kíváncsian tapogatta a levegőt, akár egy orvos, aki törött csontot keres a bőr alatt, és Tániel érzékeit mágia melege érintette meg. Bo csak annyit mondott: – Valami nincs rendben ezzel a heggyel.

Nila szerzett egy kocsit a mosodába. A Szent Adom Napi Fesztivált látogató munkások egyike segített neki megépíteni egy régi

mosóteknőből, és egy négykerekű, utcai árus kocsi alapjából. Nem akart egy őrt megkérni rá, noha valószínűleg ellenkezés nélkül segített volna neki. Elterjedt a híre, hogy visszautasította Olemet. A katonák továbbra is udvariasak voltak vele, de nem annyira, mint korábban. Már három napja a kocsival gyűjtötte össze a szennyest, hogy az őrök hozzászokjanak. Volt értelme – többet kellett dolgoznia, mivel a Nemesek Háza fél személyzete elhanyagolta a kötelességeit, hogy részt vegyen Mihali lakomáján. Emiatt sokszor egyedül mosott a pincében, és megváltoztathatta szokásos útját, hogy rátérjen a Jákob szobájához vezető folyosóra. Nila számára gyorsan világossá vált, hogy éjszaka lenne a legnehezebb kijuttatni Jákobot az épületből. Az üres folyosókon nehéz lenne elrejteni. Nappal viszont a Nemesek Háza valósággal nyüzsgött az emberektől. A kinti ünnepség lehetetlenné tette, hogy számon tartsanak mindenkit, aki jön-megy, és ha egyszer kijut a házból, onnan már könnyen beleolvad a tömegbe. A fesztivál utolsó napjának reggelén a Nemesek Házának folyosóin tolta a kocsiját. Megejtette a szokásos megállóit, és összegyűjtött annyi ruhát, amennyi alatt elrejthet egy gyereket, majd befordult a Jákob szobájába vezető folyosóra. Férfiak és nők, katonák és hivatalnokok mellett ment el, és mindenkinek biccentett és rámosolygott. Az őr nem volt a helyén. Nila megkönnyebbülten felsóhajtott, és hálaimát mormolt Kresimirnek. Csak a Jákobról gondoskodó dajka áll majd a fiú és a szabadsága között. Nila meggyőződött róla, hogy a bunkósbotja még mindig a kocsijában van. Nem akarta használni, de ha a dajka kellemetlenkedik, akkor fogja. Hirtelen megtorpant. Jákob szobájának ajtaja nyitva állt. Márpedig sosem volt nyitva. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, és eltolta a kocsit az ajtó előtt, olyan közömbösen nézve be rajta, amennyire csak tudott. A szoba üres volt. Se dajka, se Jákob. Elkésett volna? Elvitték Jákobot egy másik szobába, vagy akár ki az országból? Ellenőrizte, nincs-e katona a folyosón, és belépett az ajtón. Az ágy megvetetlen volt. Az éjjeliszekrényen játékok hevertek, a szekrényben gyerekruhák lógtak. Jákobot csak mostanában vihették el.

Vagy csak a mosdóba ment volna? Ki kellett jutnia innen, mielőtt visszajön egy őr kíséretében. – Maga ki a pokol? – mordult fel egy férfihang. Nila megpördült, szíve a torkába ugrott. Két férfi állt az ajtóban. Egyikük a lapos sapkájával és koszos, barna mellényén viselt, foltozott könyökű gyapjúkabátjával dokkmunkásnak tűnt, a másik nyilvánvalóan egy úriember volt. Fehér inge és bársonymellénye fölött fekete kabátot hordott, azonkívül fekete nadrágot, és szintén fekete, kifényesített cipőt. Kezében sétapálca volt, fején cilinder ült. – A mosónő – válaszolta Nila, és nagyot nyelt. Kik ezek az emberek? Miért vannak Jákob szobájában? A dokkmunkás a homlokát ráncolta, és ránézett a folyosón hagyott ruhás kocsira. – Jöjjön vissza később – mondta. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Nila. A dokkmunkás az akcentusából ítélve helyi volt, valószínűleg a Munka Nemes Harcosainak tagja. Az úriember egy szót sem szólt, de merev tekintetétől Nila ideges lett. – Csak a fiú ruháiért és játékaiért jöttünk vissza – válaszolta a dokkmunkás. – Egy percbe se telik. – Épp le akartam vinni azokat a mosodába. Kimoshatom, és aztán utánaküldhetem. – Arra semmi szükség – szólalt meg végre az úriember halk, egyenletes hangon. Tanult ember benyomását keltette. – Rajta – mondta a dokkmunkásnak. A férfi udvariasan, de határozottan félretolta Nilát, majd elkezdte az ágyra üríteni a szekrény és a fiókok tartalmát. A rakás tetejére dobott egy favonatot és két ólomkatonát, majd az egészet becsomagolta egy összecsomózott lepedőbe. – Biztosan van egy utazótáskája… – kezdte Nila. – Arra semmi szükség – ismételte meg az úriember. – Az ágynemű maradékát kimoshatja. – Azzal elhagyta a szobát. A dokkmunkás átvetette a vállán a csomagot, és kicipelte a folyosóra. Nila követte, és nézte, ahogy az úriember után indul. Amikor egyikük sem fordult hátra, Nila tolni kezdte a kocsit a munkás után. Tisztes távolságból végigkövette őket a főfolyosón, majd egy mellékágon, amelynek a végén befordultak egy szobába: az épület

számtalan irodájának egyikébe. Nila otthagyta a kocsiját, és óvatosan az ajtóhoz lépett. Bekukucskált rajta. Valaki keményen elkapta a vállát, berántotta a szobába, és nekicsapta a falnak. Az illető megragadta az állát, és Nila azon kapta magát, hogy az úriember könyörtelen szemébe bámul. – Mit jelent magának ez a fiú? – kérdezte a férfi még mindig nyugodt, egyenletes hangon, annak ellenére, hogy közben vasmarokkal tartotta fogva Nilát. A lány meglepetten motyogott, nem tudta, mit mondhatna. Ki ez az ember? Miért bánik így vele? Honnan tudhatná, hogy Jákob bármit is jelent neki? – Mit jelent magának ez a fiú? – kérdezte az úriember, és minden szavának azzal adott nyomatékot, hogy ide-oda rántotta Nila fejét. – Semmit. Én csak a mosónő vagyok. – Az a Fortélyom, hogy tudom, amikor valaki hazudik nekem – mondta a férfi. – Öt másodperce van, hogy elmondja az igazat. Utána megfojtom. Nila érezte, hogy az ujjak megszorulnak a nyaka körül. Belebámult a férfi szemébe. Halottak tekintetében is látott már több életet. Fejben számolt visszafelé. A szorítás tovább erősödött. – Én voltam… – mondta, ahogy a torka kezdett teljesen összeszorulni. Az ujjak engedtek egy kicsit. – Én voltam a családja mosónője a tisztogatás előtt. Születésétől fogva ismerem. Segíteni akartam neki megszökni Tamástól. Az ujjak elengedték a torkát. – Nagy szerencse – mondta az úriember. – A dajkával problémáink voltak. Maga fogja átvenni a helyét. Velünk jön. – Én nem… A férfi a tarkójánál fogva ragadta meg, és úgy rángatta át a szobán, akár egy rendetlen gyermeket. Kinyitott egy szekrényt, és kényszerítette Nilát, hogy nézzen bele. A lány emlékezett a dajkára, aki Jákobra vigyázott, amikor Olem elvitte, hogy megmutassa neki a fiút. Egy idősebb, vaskos nő volt. Természetellenes pózban feküdt a szekrény alján, szeme a semmibe bámult. Nila próbált másfelé nézni, de az úriember megakadályozta ebben.

– Ez azért történt, mert aggályoskodott – világosította fel Nilát a férfi. – Ha maga is aggályoskodni kíván… ha bármikor nem engedelmeskedik nekem… azonnal megölöm a puszta kezemmel. A nevem Lord Vetas, és mostantól én vagyok az ura. Kövessen. Becsukta a szekrényajtót, és kivezette Nilát a folyosóra. Felbukkant a Jákob ruháit a vállán cipelő dokkmunkás. Vetas Nilára mutatott. – Ő lesz a fiú új dajkája. Gondoskodjon róla. Nekem máshol van dolgom. Vetas sietős tempóban távozott. Nila akaratlanul is utánanézett. Szíve kalapált, lábai rogyadoztak alatta. Sosem érezte így magát. Azelőtt sem, hogy Olem megmentette a megerőszakolástól, akkor sem, amikor gyerekkorában majdnem belefulladt az Adotengerbe. Ez az ember színtiszta rosszindulat volt. A dokkmunkás vállat vont. Karon fogta Nilát, és elvezette a folyosón, majd egy oldalajtón át egy utcán várakozó kocsihoz vitte. Még a Nemesek Háza mögött is nagy tömeg volt. Nila felnézett a dokkmunkásra. Nem szorította túl erősen a karját. Belerúghatna, és elmenekülhetne a csődületben. Közeledtek a hintóhoz. A gyomra mélyén érzett rettenet azt súgta neki, hogy ha beszáll a kocsiba, soha többé nem menekülhet Lord Vetastól. Az alkalomra várt, a teste megfeszült, szoknyáját összefogta egyik kezével, hogy elrohanhasson. – Miss Nila? – Jákob jelent meg a hintó ajtajában. Haja kusza volt, kabátja ferdén állt rajta, de ő maga sértetlennek tűnt. – Miss Nila! Nem tudtam, hogy te is itt vagy! Nila kiejtette kezéből a szoknyáját. Elfogadta Jákob kinyújtott kezét, és beszállt a hintóba. – Ne aggódj – monda a fiúnak. – Azért jöttem, hogy gondodat viseljem.

36. FEJEZET

Tamás egyik lábát egy párnára helyezve hátradőlt a székében, és

nézte, ahogy Mihali lakomája a fél várost odacsalja a késői reggelire. Az egész tér tele volt, az utcákat elárasztottak a sorukra váró emberek. Néhányan zsonglőröket néztek közben, és ezrek ettek állva a tér közepe táján emelt pódium körül, amelyen egy színtársulat némajátékosai adták elő züllött komédiájukat. Ez volt a fesztivál utolsó napja, és semmit sem spóroltak a tömeg szórakoztatásán. Tamást egy nagy napernyő védte a délelőtti napsütéstől. A Nemesek Háza bejárati lépcsőjén ült, és ahogy egy kosárnyi, Mihalitól pár órája kapott zsömlét majszolt, jobban érezte magát, mint hónapok óta bármikor. – Azzal a lábbal ágyban kellene feküdnie – jegyezte meg Lady Winceslav. – Biztos benne, hogy elég jól érzi magát, hogy idekint legyen? Tamás végigmérte a nőt, feltűnt neki a sápadtsága, és arra gondolt, hogy talán vissza kellene kérdeznie. – Természetesen, hölgyem. Soha jobban. – Talán bátor szavak voltak, de a lába mostanra tényleg jobb volt. Szinte érezte, ahogy gyógyul, és ahogy visszatér belé az erő. Tudta, hogy dolga van, de a

fenébe is, az most nem számított. A felesége halála óta először érezte magát ismét teljes embernek. Még Lady Winceslav is jobb kedvűnek tűnt. Ki mert állni a tömeg elé a Barat dandártábornokkal kapcsolatos botránya ellenére is. Nem ő rendezte ugyan a fesztivált (ez a feladat most Mihalira hárult), de legalább itt volt. – Gondolja, hogy mindenki eljön? – kérdezte a nő. Tamás a tömeget fürkészte. – Szerintem az egész város itt van, hölgyem. – A tanácsra értettem. – Játékosan Tamás karjába öklözött. – Ricard már fél hét óta itt van, a munkásaival együtt hurcolja az ételt és a bort. – Mindezt szigorú, de diszkrét felügyelet alatt, amíg Adamat vissza nem tér az ártatlansága vagy a bűnössége mellett szóló bizonyítékkal. Ha a szakszervezeti vezető bármit is tudott az Adamat elleni merényletről, hát semmi jelét sem mutatta. – Valóban? – Lady Winceslav meglepettnek tűnt. – Hihetetlen. – Ondrausz is itt van valahol, és a hivatalnokaival üvöltözik. Olem azt mondta, hogy úgy egy órával ezelőtt kiszúrta az eunuchot. Charlemundnak a nyomát sem láttam. Az ott pedig – mutatott előre – az alkancellár. Tamás nézte, ahogy Prime Lektor átfurakszik a tömegen. Az arcán elterülő anyajegy sötétebbnek látszott a megszokottnál. Tekintete megmegakadt az ételeken, ahogy elhaladt a kiszolgáló asztalok mellett, de úgy tűnt, fontosabb dolgok járnak a fejében. Egy pillanatra megtorpant, amikor Tamás testőrei zordan végigmérték, majd lebukott a napernyő alá, és megemelte a kalapját Lady Winceslav-nak. – Leül? – kérdezte Tamás, és intett az egyik őrnek. – Kérem. – Prime a lakomát bámulta, amíg a székre várt, aztán helyet foglalt Tamás mellett. – Úgy látom, szokatlanul jó kedvében van. – Tényleg? – kérdezte Tamás. – Alig egy szót szóltam. Prime megköszörülte a torkát. – Érzem magán. A levegőben van. Olyan, akár egy elsőéves tanuló, aki már tudja, hogy ő lesz a professzor kedvence. Irritáló. – Prime újra végighordozta tekintetét a fesztiválon, és főleg a felszolgálóasztalok, meg a tálakat, tányérokat és egyebeket kihordó asszisztensek kötötték le a figyelmét. Tamás oldalról sandított az alkancellárra.

– Hát nem érzi? – kérdezte. – Nem csak rólam van szó. Az egész városról. Erről. – A lakomára mutatott, a tízezrekre, akik úgy tömték magukba Mihali főztjét, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. – Vagyonosok és szegények, nemesek és alacsony származásúak esznek együtt. Sosem láttam még ilyet. Prime hosszan végigmérte a lakomát. – Maga nem hiszi el ezt az ostobaságot, ugye? – kérdezte. – Hogy a séf egy isten? – Egy zabkásával teli edénnyel szemezett. Tamás tétovázott, próbálta megfejteni Prime hangnemét. Valami nem stimmelt vele. Nyersesége ellenére mintha csak azt akarta volna, hogy Tamás igennel válaszoljon. – Hogyne! Egy isten? Nem. Egy erős Fortélyos. Talán egy kicsit őrült, de ártalmatlan. Ugyanakkor… – Ujját egy titkolózó gesztussal az orra mellé emelte. – Hogy néz ki egy isten? Mit csinál? Ki vagyok én, hogy felismerjem, ha látok egyet? – Prime felbőszült arckifejezését látva nevetve megrázta a fejét. – Mihali tehetséges ember. Nagyon is az. De nem hinném, hogy isten lenne. És maga? Ha valakinek, magának tudnia kellene. Magának karnyújtásnyira van a Kilencek teljes történelme. Mit lehet tudni Adomról? – Már rég megértettem, hogy Kresimir sosem fog visszatérni. – Prime elhallgatott, és Tamás ráébredt, hogy fogalma sincs, hány éves is az alkancellár. – És Adom…? – unszolta őt Tamás. – Szeretett enni – ismerte el Prime. – Valamiért ő a séfek védőszentje. Nagy ember volt, erős és hatalmas, és – tekintetével Mihali egyik asszisztensnőjét követte, ahogy az egy tömött vízimadaras tányért egyensúlyozva a kezén elhaladt mellettük – nagyon népszerű volt a nők körében. Több mint négyszáz felesége volt, és mindegyiküket szerette. Szó szerint és átvitt értelemben is. – Négyszáz? Én eggyel sem bírtam el. – Erre gombóc gyűlt a torkába, meg kellett köszörülnie. – Úgy beszél róla, mintha személyesen ismerte volna. Prime nem reagált. – Nekem Mihali elég jó jelöltnek tűnik. – Túl sok kérdés merül fel – mondta Prime. – Sok ezer éve nem járt isten ezen a földön. Kresimir elment, hogy folytassa a kozmosz felfedezését. Novi és Brude néhány nappal később ugyanígy tettek. A

többiek vagy követték őket, vagy minden felhajtás nélkül eltűntek. Volt egy pletyka, amely szerint egy-két isten itt maradt… – Prime elhallgatott. Tamás és Lady Winceslav kíváncsian összenéztek. – Jól érzi magát? – kérdezte a tábornagy. Prime rápillantott. – Elhinné, ha azt mondanám, hogy Mihali egy tehetséges mágus? – Minden kétség nélkül. De nem Kiváltságos, hanem Fortélyos. Prime felhorkant. – Fortélyos a francokat. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy „a legnagyobb varázsló a világon”? Vagy azt, hogy az összes isten ennyi volt csupán: mérhetetlenül nagy hatalmú varázsló? – Elméletileg? – kérdezte Tamás, elárulva kétkedését. – Minden idők legnagyobb varázslója? – Most viccel. – Ez csak egy kérdés – csattant fel Prime. – És mi van, ha ő az? – A logikával az a baj, hogy az ember akkor is kénytelen hinni az elméletében, ha nem akar. Mit érez, amikor letapogatja Mihalit? – Egy Fortélyost, ahogy mondtam. Lágy ragyogás veszi körül. Jóval kevesebb erő, mint egy Kiváltságost. – Biztos benne? Tamás felsóhajtott. Kinyitotta a harmadik szemét, és Mihali irányába nézett. Egy ekkora tömegben sok Fortélyosnak kellett lennie, de Mihalit könnyű volt megtalálni. Valamiért kirítt a többiek közül, pedig a ragyogása nem volt erősebb. – Igen – válaszolta Tamás, és Prime arcát fürkészte. Az öregember homlokát ráncolva nézte Mihalit. – Nem gondolja komolyan, hogy lehetséges, ugye? Hogy Mihali egy isten? Prime lehunyta a szemét, és percekig nem szólalt meg. Tamás már elgondolkodott rajta, hogy az öreg esetleg elbóbiskolt, amikor újra kinyitotta a szemét. – Túl sok a kérdés – ismételte. – Azt mondta, „az összes isten”. Azt hittem, Kresimir volt az egyetlen isten.

Prime fészkelődött a székében, és egy szolgálatba sorozott hivatalnokot nézett, amint az kigörget az épületből egy söröshordót, és óvatosan leviszi a lépcsőn. – Ez így nem teljesen igaz – mondta végül. – Ez a dogma. Charlemund épp a napokban emlékeztetett rá. – Csak attól, mert valami egyházi dogma, még nem lesz igaz. – Nos, nyilván bármilyen tanult ember… – Tamás elhallgatott, amikor meglátta Prime neheztelő tekintetét. – Tanult emberek – mondta. – Pff. Tíz isten volt. Nem egy isten és kilenc szent. Kresimir érkezett elsőként, aztán fivérei és nővérei segítségét kérte, hogy létrehozza a Kilenceket. – Tíz isten? – kérdezte Tamás, és igyekezett felidézni a történelemleckéket. – Mindig azt hittem, hogy Kez a védőszentjének választotta Kresimirt. Akkor ki a tizedik? Prime megrázta a fejét. – Rossz kérdést tesz fel. Ez a jó kérdés: ha Mihali isten, akkor miért van most itt? A Délorom-hegyet elrejtette előlük a Nemesek Háza, mégis mindketten arra fordultak. Tamás felidézte magában Bo és Tániel figyelmeztetéseit. Ősi varázslók próbálják megidézni Istent. Olyan furcsán hangzott, mintha egy mesekönyvből származott volna. Félelmek, amelyeket több hónapnyi csatározás korbácsolt fel. Bár most, hogy Tamás visszagondolt, az első figyelmeztetések még az ostrom kezdete előtt érkeztek. Megvakarta sérült lábát. Megint növekedett benne a fájdalom. Mint egy visszajáró kín, amiről már azt hitte, rég eltűnt. – Hallott már Kresimir Ígéretéről? – kérdezte Tamás hirtelen. – Ostobaság – válaszolta Prime. – Ostobaság? Ezek szerint tud róla? Nekem azt mondták, ez a társaságok titka, olyasmi, amiről csak a királyoknak és a Kiváltságosaiknak van tudomásuk. – Az is. – Prime egy zsebkendővel letörölte a homlokát. Tamás tovább kérdezősködött volna, ám ekkor sikolyt hallott. Majd még egyet, és aztán egy harmadikat is. Félelem söpört végig a tömegen, ahogy a kiáltások moraja pillanatok alatt üvöltözéssé nőtt. Az emberek az ételről megfeledkezve álltak fel az asztaloktól, és keresték a zűrzavar forrását.

– Mi történik? – Tamás kézbe vette a mankóját, és feltápászkodott a székéből. – Nézzen utána, mi folyik ott – mondta az egyik őrnek, majd Prime-hoz fordult: – Be az épületbe. Őrök, kísérjék be Lady Winceslavt. – Tamás látta, ahogy Mihali méretei ellenére fürgén felmászik egy asztalra, és a nyakát nyújtogatja. – Nyugodjatok meg! – kiáltotta. Hangja meglepő erővel terjedt a tömeg fölött. – Kérlek, térjetek vissza a székeitekhez. – Az emberek megtorpantak, félig ülve, félig állva, bizonytalanul, hogy mit is tegyenek. A sorban állók tétováztak, nem akarták elveszíteni a helyüket, de aggódtak a felfordulás oka miatt. Mindenki emlékezett a Választások Napjának dragonyosaira. Tamás még mindig nem látott semmit. Úgy tűnt, hogy a zűrzavar az asztalsorok túlsó végén tört ki. Néhányan futásnak eredtek, és azokkal küszködtek, akik közelebb akartak férkőzni, hogy lássák, mi történik. – A pisztolyomat – mondta Tamás. Látta, hogy Prime felállt, és a nyakát nyújtogatva próbálja kivenni az eseményeket. Lady Winceslav a testőrével várakozott a Nemesek Házának ajtajában. – Be az épületbe – ismételte meg Tamás. – Nem akarom, hogy a bepánikolt tömeg miatt a halálukat leljék. Prime nem hallgatott rá. – Ahogy tetszik – morogta Tamás, és átvette egy őrtől az egyik párbajpisztolyát. Ellenőrizte, hogy töltött és tüzelésre kész-e, majd pásztázni kezdte a tömeget. – Ott – mutatott előre Prime. Tamás megpillantott egy férfit több száz lépésre tőlük. A tömeg hátrált előtte. Tartott valamit a kezében. Tamás beleharapott egy lőportöltetbe, és megtántorodott a transz erejétől. Vett néhány gyors lélegzetet, majd kihúzta magát, és a férfira összpontosította a tekintetét. Borbélynak volt öltözve. Fehér köténye alatt szintén fehér inget és sötét nadrágot viselt. A kötényt vér piszkította be. Lábai előtt egy holttest hevert egy nő hosszú, szőke hajával. A férfi beletörölte pengéjét a kötényébe, és teljes erővel rohanni kezdett a tömeg felé. – A Fekete Utcai Borbélyok – állapította meg halkan Tamás. – Mi a pokol… Újabb sikolyok. Tamás végigfuttatta tekintetét a tömegen. A Borbélyok több tucatnyian voltak. Nekirontottak a lakomának, étellel teli tányérokat söpörtek a földre, férfiakat, nőket és gyerekeket vágtak

le válogatás nélkül, borotváik úgy lengtek a levegőben, akár egy véres mesterművön dolgozó festő ecsetje. – Fegyverbe! – kiáltott fel Tamás. Az első lövése egy száz lépésre lévő Borbélyt ért a szemei között. Ahhoz nem kellett mágiát használnia. – Újratöltené nekem? – dobta Tamás a pisztolyt Prime kezébe. – Golyókat! – Az egyik őre megszakította célzó mozdulatát, és adott neki egy-egy marék lövedéket és lőportöltetet. Tamás feldobott egy golyót a levegőbe, és az elméjével meggyújtott egy lőportöltetet. Egy újabb Borbély esett össze, aztán egy másik. – Mi a pokolért van erre szüksége egyáltalán? – kérdezte Prime, ahogy átnyújtotta neki a töltött pisztolyt. – Pontosabban célzok vele – válaszolta Tamás, és meglepődött, hogy egy akadémikus ilyen gyorsan újra tud tölteni egy pisztolyt. A tömeg vonaglani kezdett, az emberek úgy viselkedtek, mint egy pisztolylövésektől bepánikolt marhacsorda. Tamás magához tért a bámészkodásból, amikor észrevette, hogy néhányan a tömegből a Nemesek Háza nyitott ajtói felé tekingetnek. – Zárják be azokat az ajtókat – mondta az őrnek, és felemelte a pisztolyát. – Bizonyosodjanak meg róla, hogy Lady Winceslav biztonságban van. – Ott! – kiáltott fel Prime, és Tamás pisztolyát Mihali irányába lökte. A tábornagy látta, hogy egy Borbély válik ki a tömegből a séf közelében. Meghúzta a ravaszt, és a férfi úgy vágódott el, mint egy homokzsák. – Novi fagyott lábujjaira! – fakadt ki Tamás. Úgy volt, hogy Sabon elintézi a Borbélyokat. – Mihali! Tűnjön el onnan! A séf nem hallotta őt. Egy asztalon állt, a kezével integetett és kiabált, látszólag észre sem vette a közelben fekvő, halott Borbélyt. – Még egy – mutatott előre Prime. – Mihalit akarják. – Miért? – értetlenkedett Tamás. Visszaadta a pisztolyt, és feldobott egy golyót a levegőbe. A lövedék lepattant egy Borbély válláról, és a tömegbe repült, ahol egy férfi az oldalához kapott. Tamás elfintorodott. – Túl messze vagyunk. Innen nem tudok segíteni neki csupán ennyi fegyverrel. – Beletúrt a zsebébe, de már elfogytak a golyói. – A rohadt életbe. Isten vagy őrült, most magára van utalva. Kerítsen nekem töltényeket! – Nem – rázta lassan a fejét Prime. – Nem hagyhatjuk magára.

– Pedig átkozottul muszáj lesz, mert azon a felforduláson nem jutunk át. – A tömeg megindult. Az emberek lassan menekültek, mert valamennyire visszafogta őket Mihali nyugalomra intése, de még az ő kiáltásai sem tudták teljesen lecsillapítani a csőcselék forrongó félelmét. – Meg kell próbálnunk – mondta Prime. – Jöjjön, hozza az őreit. – Megragadta Tamás karját. A tábornagy másik oldalán Lady Winceslav jelent meg. Tamás magába fojtott egy káromkodást. – Hölgyem, kérem, menjen be! – Nem hagyom magukra a katonáimat – közölte a nő. Keze ökölbe szorult. – Adjon egy puskát. Átvágjuk magunkat a tömegen a séfhez, és… Tamást kizökkentette, hogy Prime hirtelen levegőért kapott. – Ő az. Nyissa ki a harmadik szemét! – Honnan tudja… – Tamásnak nem kellett kinyitnia a harmadik szemét. Érezte a mágiát, ahogy az egy közelgő dagály erejével öntötte el. – Adom – mondta Prime. – Levetette álcáját. – Mit csinál? – Tamás kábultnak és tehetetlennek érezte magát. Sosem tapasztalt még ehhez fogható mágiát. Ha egy Kiváltságos varázslata olyan érzés volt, mint egy gyertyaláng melege, akkor ez olyan volt, mintha egy kovács kohójában állt volna. – Varázslatot közvetít! – Nem értem. – Közvetítés! Az a néhány pillanat, amelyre a varázslónak szüksége van, hogy varázsoljon, hogy elkapja a Más auráit. Mihali nem épületet rombol le, és nem sereget pusztít el. Egész héten közvetített! Az a sok étel, azok az emberek mind részei annak, amit csinál. Magába a városba sző aurákat. Ha a Borbélyok elérik, elpusztítanak mindent, amiért Mihali dolgozott! – Maga ezt honnan tudja? – Erre nincs időnk! – Prime elengedte Tamás karját, ahogy a tömeg széle feléjük mozdult. Tamás egyik őrét fellökték, és majdnem eltaposták, mielőtt társai elhúzták őt a lábak elől. A tömeg most már állatként tombolt. Mindnyájukat el fogja söpörni, hiába vannak itt az őrök. Ez nem olyasvalami, amit katonák megszelídíthetnek.

– Be kell mennünk, uram. – Olem puskával a kezében lépett Tamás mellé. Kint volt az asztalok közt, amikor a felfordulás kezdetét vette. Tamás elnézett Olem és Prime között. Vissza kellett vonulniuk, hagyni, hogy a pánik elüljön. A Borbélyokkal majd foglalkozik később. Nekik ezzel végük van. Hátralépett, és megszorította a mankóját. Mi a pokolról beszélt Prime? Hogy Mihali varázslatot közvetített? Tamás megérezte volna. – Zárják le a Házba vezető ajtókat. Nem akarom, hogy a csőcselék bejusson. – Uram? – Mihali után megyünk. – Ez öngyilkosság, uram. – Csapat, felfejlődni! A testőrei köréje gyűltek, és katonák csatlakoztak hozzájuk a Nemesek Házából is. Pár másodperc alatt harminc ember állt körülötte. Harminc ember semmit sem tehet egy százezres tömeg őrült dühöngése ellen. – Hölgyem, menjen be – mondta Tamás utoljára. Valaki adott Lady Winceslav-nak egy puskát. Láthatólag tudta, hogyan kell használni, szemében nyoma sem volt a félelemnek. Tamás tisztelte ezért. – Bajonett nélkül, emberek – parancsolta Tamás. – A puska nyelét használják. Hol van Prime? – Ott – válaszolta Olem. Tamás odanézett. Prime méterekre állt a katonák alkotta körön kívül, a tömeg mindössze centikre tőle örvénylett. – Valaki hozza vissza! – csattant fel Tamás. – A vén marha még megöleti magát. Az egyik katona kivált közülük, és az alkancellárhoz rohant. Megragadta a kabátját, de Prime meglepő erővel tépte ki magát a kezéből. Túl rajta, messze a tömegben, Mihali még mindig az asztalán állt. Már nem kiabált, csak fintorogva bámult le a sokaságra. A tolongás brutalitása ellenére senki sem közelítette meg tíz lépésnél jobban az asztalát. Legalábbis amíg egy Borbély át nem tört az embereken. – A pisztolyomat – mondta Tamás. – Gyorsan!

Még egy Borbély téblábolt ki a tömegből, bele Mihali nyugalmi körébe. A Borbély megrázta a fejét, mintha összezavarodott volna, és összenézett a társával. Egy harmadik is csatlakozott hozzájuk, és kezdték megközelíteni Mihalit. – Fegyvert! – kiáltotta Tamás. A katona közben nem tudta visszarángatni Prime-ot az épület felé. Tamás a szeme sarkából látta az öreg alkancellárt – válla megereszkedett, majd elővett a zsebéből egy pár vörös és arany rúnákkal díszített kesztyűt. Felvette, és felemelte a kezét. Tamás megbabonázva nézte. Az alkancellár, a szemüveges, vén, túlsúlyos történelemprofesszor Kiváltságos volt? Hogy lehet, hogy Tamás nem tudott róla? Prime zenekari karmesterként dolgozott kezével a feje fölött. Egy hangos huss szelte át a levegőt, és a tömeg kettéválasztódott. Egy hintónyi szélességű út nyílt meg előttük, az embereket láthatatlan erő tolta félre. Voltak, akik ütögették és karmolták, akár egy üvegfalat, míg mások sziklákhoz vágódó hajókként estek neki. – Oda küldje be a katonáit – kiáltott hátra Prime a válla fölött. Tamás rövid hezitálás után kiadta a parancsot. – Gyerünk. – Az alkancellár felé bicegett, közben elvette a puskáját egy katonától, és megcélzott vele egy Borbélyt. Egyetlen lövése volt, és a lőportöltetekből is kifogyott már. A célpontok túl messze voltak, hogy a golyót cikcakkolja köztük, az emberei pedig nem fognak időben odaérni. Analízise csupán töredékmásodpercig tartott. Megcélozta a legnagyobb, legveszélyesebbnek tűnő Borbélyt, és meghúzta a ravaszt. A Borbély semmivé porladt. A golyó átment egy nagy, vörös ködfelhőn, és egy nő vállába csapódott. Tamás szeme elkerekedett. A levegőbe emelte a fegyverét, és megnézte a csövét. Semmi szokatlant nem tapasztalt rajta. Visszanézett Mihali felé. A második Borbély megtorpant, és enyhén leesett állal nézte a felhőt, amely egykor a bajtársa volt. A vörös köd eltűnt, akár egy pipából szálló füst a szélben. A harmadik Borbély felemelt borotvával rohant Mihali felé. Tamás mintha egy halk pukkanást hallott volna, és ez a támadó is semmivé vált. A ruhája és a fémpengéje sem maradt meg. Semmi, csak egy vörös köd, amit aztán elsodort a szél. A második Borbély menekülőre fogta volna, de egy enyhe pukkanással – nem a

képzelet műve volt – ő is eltűnt. Tamás megrázta a fejét, ahogy még több pukkanást hallott. Valaki felsikoltott. A tér kezdett kiürülni. Mihalit békén hagyták, karba font kézzel állt az asztalon. Szigorúan nézett el a burkolókövek felett, ahogy a menekülő tömeg maradékai beszivárogtak az utcákba. Mindenfelé eldobott étel, felfordult asztalok és táblák, elhagyott tányérok, tálak és csészék hevertek. Ott egy felborult edényből csorgott szét a földön zabkása, itt meg járókelők mozdulatlan testei hevertek. Egy nő fájdalmasan felnyögött. – Segítsen neki – mondta Tamás egy katonájának a nőre mutatva. Mögötte kivágódott a Nemesek Háza ajtaja, és egyenruhások özönlöttek ki rajta. – Mi történt, uram? – kérdezte Vlora, ahogy mellésietett. – A Fekete Utcai Borbélyok – köpte Tamás. – Adamat és Sabon nem végezték el a dolgukat. – Hol a pokolban vannak? – Néhányat lelőttem. Ott… – Tamás elhallgatott. A sebesült Borbélyok eltűntek. Pislogott egyet. Az ott egy vörös köd, ahol korábban feküdtek? – Többet is láttam. Biztos elmenekültek a tömeggel. – Elsietett Olem mellett, lebicegett a lépcsőn, és megállt az alkancellár mellet. Prime zsebre vágott kézzel állt, és döbbent tekintettel pásztázta az üres teret. – Ki a pokol maga? – kérdezte Tamás. A keze remegett. A mágia, amely pár perce lerohanta, eltűnt, ismét rejtve volt. Bizonyosan Mihalitól származott, de akkor hogy jött a képbe az alkancellár? Végig Kiváltságos volt? Azt Tamás megérezte volna. Prime előhúzta kezét a zsebéből, és dobolni kezdett vele a hasán. Már nem viselte a Kiváltságos kesztyűt. – Maga közéjük tartozik – jegyezte meg Tamás, amikor világossá vált, hogy Prime nem fog válaszolni a kérdésére. – Maga is Predeii. Mint Julene. – Igaz volt. Minden igaz volt. Tamás gyomrát rettegés markolta meg. – Ne menjen sehova. – Elindult Mihali felé. A nagydarab séf lemászott az asztaláról, és székeket állított vissza a helyükre. Megállt egy tócsa zabkása mellett, kezét a felborult kondér peremére helyezte. A homlokát ráncolta. Tamás egy tucatnyi lépésre állt meg tőle. A zabkása úgy tűnt el a szeme előtt, ahogy az eső szárad fel a napon megmelegedett téglákon.

Mihali a kondér fölé hajolt, mindkét kezével megfogta, és könnyedén felemelte, noha legalább százhúsz kilót nyomhatott. Visszatette a vasállványára. Tamás kinyitotta a harmadik szemét, és elfojtotta szédülését. A világ ragyogott. Belső látásában a kövezet rózsaszín volt ott, ahová kifolyt a zabkása. A színek úgy cikáztak Mihali körül, mintha csak valami fesztivál-szalagok lennének, azonban soha, egyszer sem értek hozzá a séfhez. Mihali lerogyott egy székbe, a térdére könyökölt, és kitámasztotta az állát a tenyerével. Ekkor észrevette Tamást. – Köszönöm, hogy vigyázott rám – mondta. – Túl messze voltam, hogy nagy hasznomat vegye – jegyezte meg Tamás. Mihali halványan rámosolygott. – Akkor is. Ebben a testben sebezhető vagyok. – Tönkretették a lakomáját. – Az emberek visszajönnek majd. – Mihali megtörölte a homlokát. Egyik asszisztense odajött hozzá, és gyengéden a hátára tette a kezét. Mihali közelebb húzta őt, és megcsókolta a halántékát. – És még többen lesznek. – Felsóhajtott. – A munkámat nem tették tönkre. Késleltették, de nem tették tönkre. – Prime azt mondja, hogy varázslatot közvetített. Mihali elnézett Tamás mellett az alkancellár felé. – Remek megfigyelés. – Karon fogta az asszisztensét, és elhessegette. – Már emlékszem magára – mondta, ahogy Prime közeledett felé. – Nagyon régen volt. – Ezernégyszáz éve, többé-kevésbé – mondta Prime. – Szóval tényleg maga az? Nem hittem el… nem akartam elhinni. – Reszketve vette a levegőt. – Azt hittem, elég sok idő telt el, hogy Kresimir már sose térjen vissza. Azt hittem, eljött a változás ideje. Azt hittem, Rozália aggodalma balgaság, és hogy Julene a múltban él. Azt hittem, egyedül vagyunk. – Az én népem sosem volt egyedül. Lehet, hogy a többiek elmentek. De én nem. – Mit csinált azokkal a Borbélyokkal? – kérdezte Tamás. Mihali nem tűnt túl boldognak.

– Nem léteznek többé – mondta komoran egy olyan ember hangján, aki akarata ellenére volt kénytelen megcselekedni valamit. – Elvesztettem a fejem. Nem szeretek… – Elhallgatott, hangja megtört. – Nem éreztek fájdalmat. Nem szeretek embereket bántani. Tamás csak nézte a séfet, és ezer kérdés kavargott a fejében. De valami megfékezte a nyelvét. – Uram – lépett mellé Olem. – Nem találjuk a Borbélyokat. Egyet sem. – Nem is fogják – mondta Tamás, és felsóhajtott. – Mihali isten, Olem. Igazi, élő isten, teljes életnagyságban. – Nem örült ennek az újonnan kialakult meggyőződésnek. Fájt a feje, és forgott a gyomra. – Bajban vagyunk. Olem úgy bámult Mihalira, mint aki próbálja eldönteni, hogy mit gondoljon róla. – Miért? Mármint miért nem jó nekünk, ha Mihali isten? Tamás felnézett az égre. Gyönyörű napjuk volt, meleg, de nem forró, szeles, de nem viharos, a nap kellemesen melengette az arcot. – Azért, mert nem Mihali az egyetlen isten – válaszolta Tamás. – Ott van Kresimir is. És ez azt jelenti, hogy Kresimirt vissza lehet hívni. Azt jelenti, hogy Kresimir eljön értem. Azt jelenti, hogy Bo figyelmeztetése egyáltalán nem ostobaság volt. Úgyhogy bajban vagyunk. – Valaki mellé lépett, és nagy kezét a vállára helyezte. Mihali volt az. – Ennél rosszabb a helyzet – mondta. – Ha csak magáról lenne szó, sajnálnám a dolgot, de… Tamás émelyegni kezdett. A lába ismét lüktetett, és ahogy megmozdult, fájdalom hasított belé. Visszanyelte a hányingerét. – Hogy érti? – Az egész országot el fogja pusztítani – válaszolta Mihali. – Minden férfit, nőt és gyereket. Minden növényt és állatot. Az egészet földig rombolja. – Miért? – A testvérem nem egy… nagylelkű isten. Úgy érzi majd, hogy könnyebb lesz mindent elölről kezdeni. Tamás keze ökölbe szorult. Istenek. Hogyan szállhatna szembe istenekkel? Mit tehetne? – Eddig miért nem tette meg? Mihali a Délorom-hegyre nézett.

– Hosszú úton volt az én testvérem. Nem hiszem, hogy valaha is vissza szándékozott térni. Most azonban vissza fogják hívni. Vannak, akik ezen munkálkodnak, és vannak, akik ezt próbálják megakadályozni. – Mihali Tamáshoz fordult. – Ön már nem tudja befolyásolni azt a csatát, túl késő van hozzá. Megpróbálom megvédeni Adrót a testvérem hatalmától, de rendet kell tennie a sorai között. – Az áruló – suttogta Tamás. – Még egy ilyen támadás, mint ez… – mutatott körbe – …ha még egyszer így megzavarnak… – De nem tudom, ki az áruló – mondta Tamás. – Talán ő tudja – mutatott Olem a tér másik vége felé. Tamás megfordult, és Sabont meg Adamatot látta feléjük futni.

37. FEJEZET

A Választási Tér egy romhalmaz volt. Katonák mászkáltak az eldőlt

székek és kiborított ételek és felfordult asztalok zűrzavarában, akár egy csata után, gyászosan turkálva a törmelék közt. Néhány városlakót hordágyon vittek el, amikor Adamat megérkezett, egy csoport pedig a Nemesek Házának lépcsője alatt gyűlt össze. Sabon előbb odaért, mint ő. Sétatempóra váltott, és a felfordulás jeleit nézve próbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Elkéstek volna? Az emberek mindenesetre káosz közepette menekültek innen, ez egyértelmű volt. De mi történt? Adamat nem látott sem Borbélyokat, sem elesett katonákat. A földön fekvők nem viseltek semmilyen uniformist, csak valamiféle kereszttűzben rekedt civilek voltak. Látott elvágott torkokat, kövekre fröccsent vérnyomokat, és még lőtt sebeket is. Családok gyűltek elesett rokonaik köré. Nők sírása hallatszott. Adamat odaért a katonák csoportjához, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ott volt Tamás az alkancellárral és Mihalival, a mesterséffel együtt. A tábornagy testőre a közelben bóklászott, és homlokát ráncolva tanulmányozta a séfet. Lady Winceslav sem volt messze, és Ricard Tumblar meg Ondrausz, az ispán is közeledtek már a tér túlsó feléről. Tamás katonái közben szétszóródtak, hogy segítsenek a sebesülteken.

Sabon megrázta a fejét Tamás egy kérdésére, és mindketten várakozón fordultak Adamat felé. A tábornagy szóra nyitotta a száját. – Charlemund – előzte meg Adamat. – A fő-diocel. Düh táncolt Tamás arcán. Egy pillanatig az érzelmeivel hadakozott, mielőtt visszanyerte lélekjelenlétét. Összeszorított foggal kérdezte: – Honnan tudja? Adamat gyorsan beszámolt neki Siemone-ról, a papról, és Teef vallomásáról. – Charlemundnak kell lennie – közölte a végkövetkeztetést. – A pap, akit Teef leírt, túlságosan hasonlított Siemone-ra ahhoz, hogy véletlen legyen. – A pap – mondta Tamás. – Nem lehetséges, hogy másvalakinek dolgozik? – Nem. – De, persze hogy lehetséges. Teljesen bizonyosság nem létezik. De rendkívül valószínűtlen volt, és Adamatnak határozottnak kellett lennie a döntésében. Tamás testőre közelebb jött. – Csináljuk ki – mondta. – Megvan a név. Van szemtanúnk. Nem tétovázhatunk. – Egyetértek – bólintott Sabon. Tamás behunyta a szemét. – Meg kell történnie – nyomatékosította Sabon. Adamat a tábornagyot figyelte. Rájött, hogy Tamás fél. Charlemund volt tanácsának egyetlen tagja, aki elég hatalommal bírt, hogy nyíltan elpusztítsa őt. Tamás békén hagyhatta, és várhatta a következő merényletet, vagy rátámadhatott, és kockáztathatta az Egyház haragját. Adamat nem irigyelte a döntéskényszerét. Tamás lassan végignézett az őt körülvevő arcokon. Tekintete végül a séfen állapodott meg. Mihali kurtán bólintott. Volt itt valami, amiről Adamat lemaradt. – Miért akarta megölni magát? – kérdezte Tamás a séfet. Mihali a homlokát ráncolva bámult a semmibe. – Az számomra sem világos – válaszolta. – Julene egy Predeii. Tudja, hogy halandó testben vagyok. Talán figyelmeztette Charlemundot. Vagy talán mások is beléptek a játszmába.

Tamás Ricard Tumblarra és Ondrauszra várt. Amikor megérkeztek, így szólt: – Charlemund elárulta az ügyünket. Ezt nem fogom eltűrni. Nem tudom, hogy az árulására áldását adta-e az Egyház, de nem is érdekel. Ki áll mellettem? – Én – lépett előre Ricard. – Én – mondta Lady Winceslav. Prime Lektor bólintott. – Természetesen – horkant fel Ondrausz. – Készítsék elő a lovakat és a hintókat – mondta Tamás. – Szerezzenek nekem annyi embert, amennyit csak tudnak. Le fogom tartóztatni a fő-diocelt. – Elmész hozzá? – kérdezte Sabon. – Miért nem hívsz össze egy találkozót, és kapod el akkor, amikor megérkezik? – Rá kell kényszerítenünk, hogy elárulja magát – válaszolta Tamás. – A kémei jelenteni fogják neki, hogy a Mihali elleni merénylet kudarcot vallott, és hogy lelepleződött. Ha menekülőre fogja, az megerősíti a bűnösségét. Ha marad, szembesítjük a tényekkel. Akárhogy is, nem hagyom, hogy megszökjön. Mozgás. Adamatot félrelökték az útból, ahogy a katonák a dolgukra siettek. Tamás megállt mellette, erősen a botjára támaszkodott, és a vállára tette a kezét. – Szép munka. Menjen haza. Pakoljon össze. – Hangja elcsendesült. – Vigye ki a családját az országból. Ha minden jól megy, a jövőben még hasznát veszem magának és a képességeinek. Tréfált volna? Adamat Tamás arcát fürkészte. Nem. Komolyan beszélt. Túl komolyan. Tamás ott hagyta, és bábként dülöngélve sétált el, mankója kopogott a burkolóköveken.

A barlangi oroszlánok nyomai megszaporodtak, ahogy Tániel csapata közeledett a csúcshoz. A kutyák Rina minden fegyelmezése ellenére a pórázaikat rángatták. Hol üldözőbe akarták venni az állatokat, hol szűkölve ráncigálták volna vissza Rinát a lejtőn. Tániel idegei is kezdték felmondani a szolgálatot. Minden emelkedő mögött barlangi oroszlánokra számított, minden vándorkövet látva arra várt, hogy rávetik magukat mögüle. Társai vad tekintete arról

árulkodott, hogy ők is ugyanígy éreznek. De senki sem követte őket. Minden jel arra utalt, hogy a lények sokasága előttük jár a Kezt üldözve. A nyomaikból ítélve legalább hetvenen voltak, és számuk minden kilométerrel gyarapodott. Az első holttestet részben felfalva, az út szélére rángatva találták meg. Széttépték és felkoncolták, a fehér havat vér áztatta körülötte, de könnyű volt megállapítani, hogy egy barlangi oroszlán maradványa volt. Ka-poel melléje guggolt, ujjaival a hóban kutatott. Tániel mintha látta volna, hogy valamit a hátizsákjába tesz. Odalépett hozzá. – Mi ölte meg? – kérdezte, bár már elég biztos volt a válaszban. Ka-poel egy puska elsütését mímelte. Tániel bólintott. – Szóval a Kez most már tudja, hogy követik őket. Ezek a lények pedig a sajátjukon lakmároznak. Milyen messze vagyunk a csúcstól? – kérdezte, amikor Bo csatlakozott hozzájuk. – Azt hiszem, már nem messze – válaszolta a Kiváltságos. – Még csak egyszer jártam ilyen magasan. – A szerzeteshez fordult. – Del? Vezetőjük elsápadt az oroszlántetem látványától. Lassan, remegő kézzel mutatott előre. – Ott – nyögte ki. Tániel követte a pillantását egy kiszögellésig, ahol eltűnt az út. – Olyan közel? – Tániel a homlokát ráncolta. – Hol a város? – Ott – ismételte Del. – Majd megérted – jegyezte meg Bo. Fél órába sem telt, hogy elérjék a helyet, amit Del mutatott. Egy meredek hegyoldalt másztak meg hozzá az úton. Tániel megpihent, hogy kifújja magát, de a látványtól hirtelen elállt a lélegzete. Egy hatalmas kráter szélén állt. Több tucat kilométer széles, és több száz méter mély lehetett. Tániel megszédült, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Lent olyan fák voltak, amelyek nem élhetnének meg ebben a magasságban. A kráter belső szélén, az ég felé ágaskodva sorakoztak végig. Szinte lenyúlhatott volna, hogy elérje a legmagasabbak tetejét. Ám ezek a fák rég elpusztultak. Oldaluk feketére égett, ágaik csupaszon és kicsavartan lógtak. Egykor csodálatos ligetet alkothattak, de most valami rég elátkozott hely temetőjének tűntek.

A fákon túl egy hatalmas város romjai álltak. A kráter nagyját épületek töltötték ki – több, mint ahány egész Adopestben volt, és sokuk magasabbnak is bizonyult az ottaniaknál. Mostanra alig voltak többek üres kőburkoknál. Oldaluk, akárcsak a fáké, megfeketedett, az üres ablakkeretek úgy bámultak kifelé, akár egy ezeréves koponya szemgödrei. Tániel beleborzongott a látványba. – A Kresim Kaldera – mondta Del megremegő hangon. Bo arcára komorság ült ki. – Kresimir védelme elkopott az évszázadok során. A vulkán sava és hője elpusztította a fákat, és kiégette az épületeket. Semmi sem él meg idefent. – Kivéve a barlangi oroszlánokat – jegyezte meg Tániel. – Nem tudom, hogy képesek rá. – Valami életben tartja őket – mondta Bo. Tániel egy tavat látott a kaldera közepén. Voltak ott facsoportok, kis tavacskák és puszta domboldalak is, amelyek egykor, Kresimir Korában parkokként szolgáltak, és gyerekek játszottak bennük. Tániel biztos volt benne, hogy a kaldera vize egykor tiszta és gyönyörű lehetett. Most azt látta, hogy a tó mocskos és barna. Buborékokat böfögött fel, és füst meg gőz felhője emelkedett az égbe a közepéből. A távolban Tániel egy barlangi oroszlán üvöltését hallotta. – Bajonetteket szegezz – mondta. Hallotta a fegyverek zörgését, ahogy az Őrök felkészültek mögötte. Szétszóródtak, és elindultak a kráterbe. Tániel Del és Bo közé pozícionálta magát. – Hol van a kolosszeum? – kérdezte. Del nem válaszolt. Tániel mintha egy nyüszítést halott volna feltörni belőle. De lehet, hogy csak a kutyák voltak. Az állatok halálos csendben voltak, amióta csak betették a lábukat a kalderába. – Amikor Kresimir megérkezett, Déloromnak volt egy igazi csúcsa – mondta Bo, és a homloka ráncokba szaladt. – Úgy tartják, hogy amikor talajt ért, maga a föld fordult ki alóla, és kitört a hegy, annyi kormot és savat köpve a levegőbe, hogy beterítette egész Adrót. A Predeii-ek alig élték túl. Amikor vége volt, létrejött a kaldera, és Kresimir ott állt az Orom-tó partján. – A kráter közepébe mutatott. – Ott van a kolosszeum? Del bólintott.

– Kell egy hely, ahonnan becélozhatok a puskámmal a kolosszeumba. Minél messzebb, annál jobb, de tisztán kell látnom a célpontot. Del egy darabig mérlegelte a lehetőségeket. – Kresimir palotája. Kövessetek, odavezetlek benneteket. Elhallgattak, ahogy átvágtak a holt erdő legmélyebb részén. Lépéseik visszhangoztak a kemény kőúton, és Tániel rájött, hogy nincs hó. A talaj csupasz volt, és még a leginkább hidegtűrő erdei bozótok és bokrok is rég elpusztultak. Az is feltűnt neki, hogy a levegő kezdett felmelegedni. Kresimir Szent Városra olvasott védelmének valamiféle maradéka? Vagy csak a hő a vulkán szívéből? Fel tudnak majd menni egyáltalán az Orom-tóhoz? Lehet, hogy elviselhetetlen hőség és mérgező gázok várják őket, és ők nem álltak Julene és a Kez társaság varázsvédelme alatt. Tániel Bóra pillantott, aki egyre rosszabbul és rosszabbul festett. Tániel kételkedett benne, hogy akár egy legyet meg tudna védeni, nemhogy őket. A következő testeket az erdő szélén találták meg, egy kis domb innenső oldalán. Ezek, állapította meg Tániel, ahogy közelebb ért, már nem csak barlangi oroszlánok voltak. Egy darabokra tépett Felügyelő is feküdt a legalább hat vagy hét állat maradványai közt. A keze, amelyről letépték a húst, még mindig egy döglött barlangi oroszlán torkát szorongatta. Tániel egy zsebkendőt tartott az orrához a szag ellen. A tetemek még túl frissek voltak ahhoz, hogy rohadjanak, de az oroszlánok bűzlöttek, és a szaguk ereje megsokszorozódott itt, ahol a szél nem fújta el, a hideg pedig kezdett visszaszorulni. Ka-poel ismét előrement, majd megállt a domb másik oldalán, és onnan, még éppen a látómezejükből integetett nekik. Tániel örült, hogy otthagyhatja a holttesteket. De nem sokáig. Ka-poel mellett megtorpant, és epét nyelt. Hallotta, hogy valaki hangosan kiadja magából a reggelijét. Egy gyors pillantás elárulta, hogy Bo volt az. Itt igazi, elkeseredett csata zajlott le. A Felügyelők egy kis park közepén szálltak szembe az ellenséggel – valószínűleg azért, hogy közben Julene és a kez Kiváltságosok elmenekülhessenek a város szívébe. Egy tucatnyi halt meg, és háromszor annyi barlangi oroszlán. Maradványaik szanaszét hevertek az egykori parkban. A közelben egy

Felügyelő feküdt, egyik keze egy kőpadon pihent, belsőségei szétfolytak előtte. Az oroszlánok sietve táplálkozhattak belőle. – Ezek éhesek – jegyezte meg Rina. A kutyák a lábánál kuporogtak, és nem voltak hajlandóak elmenni a gazdájuk mellől. – Úgy rohannak, mintha vadásznának, mintha csak a támadás és az ölés lenne a céljuk, mégis, amikor valaki meghal, megállnak enni belőle. Éheznek. Tániel nyelt egy nagyot. – Éhesek? Ezért üldözik a Kezt? – Könnyebb volt így gondolni, még ha ettől nem is vált kevésbé veszélyessé a helyzet, mint elfogadni, hogy az oroszlánokat valamiféle természetfeletti erő vagy intelligencia irányította. Rina vállat vont. – Lehetséges. De a barlangi oroszlánok még a legrosszabb körülmények közt sem vadásznak falkában. Magányos teremtmények. – Hogy lehet, hogy ilyen sok van a hegyen? – kérdezte Bo. – Idefönt nincs mit enni. Sosem hallottam olyanról, hogy egy egész hegyoldalon több lenne egy vagy két barlangi oroszlánnál. Erre senkinek sem volt válasza. Tániel ellenőrizte, hogy töltve vannak-e a pisztolyai és a puskája, majd felszippantott egy csipetnyi lőport. Keze megremegett. A teste több lőport akart. Szüksége lesz rá. Küzdött az inger ellen. Ha sokkal többet vesz be, lőporvakká válik – viszont az ereje nélkül meg fog halni. Szippantott még egyet. A mészárlás nyomai végignyúltak a parkon, rá egy széles sétányra, amely a város közepébe vezetett. A kez Kiváltságosokat üldöző állatok vért és Felügyelők meg barlangi oroszlánok darabjait hordtak magukkal az út mentén. Ahogy beléptek a városba, Tániel az épületeket kezdte fürkészni. Egyetlen hang sem jött egyikből sem, pedig legalább a szél zúgását vagy az apró állatok neszezését hallania kellett volna. Semmi. A város teljesen halott volt, itt még az elemek sem léteztek, és Tániel ebbe a lelke legmélyéig beleborzongott. Amikor megérintették a vállát, puskával a kezében megpördült, és majdnem kibelezte Delt a bajonettel. Lecsillapította dobogó szívét. – Bocsánat – mondta. – A kastély arra van – mutatott Del a város közepe felé.

Instrukciói alapján irányt változtattak. Bár a város pokolian megrémisztette, Tániel örült, hogy eltávolodtak a barlangi oroszlánok és a Kiváltságosok útjától. Megkeresik Kresimir palotáját, és onnan majd biztonságos távolságból tizedelheti meg a Kiváltságosokat, hogy ne legyen elég erejük megidézni Kresimirt.

Adamat egész hazafelé tartó útján pletykákat hallott a Választások Terén lezajlott mészárlásról. A hír gyorsan terjedt, és Adamat mindenfelé a Kötél jelét látta – az emberek ezzel védték magukat a balszerencse és a rossz ómenek ellen. Egy mészárlás a Szent Adom Fesztivál idején elég szörnyű volt ahhoz, hogy a legtöbbeket otthon maradásra késztesse. Remélte, hogy gyorsan ki tud bérelni egy hintót Offendale-be. Fogja a családját, eltűnnek az országból, és… – SouSmith! – kiáltott Adamat, ahogy felakasztotta kabátját a fogasra. A mozdulat közben megtorpant. Hárommal több kabát lógott ott a kelleténél. Lehunyta a szemét. Már megint? – Hát nem tud békén…? – Adamat belépett a nappaliba és megdermedt. Lord Vetas és két verőembere a szoba másik végében várakoztak. Asztrit állt köztük, Lord Vetas csontos kezei a vállain nyugodtak. Asztrit úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen légy, aki beleakadt a pók hálójába. Kislánya látványától Adamatnak majdnem megállt a szíve. Egy dolog volt tudni, hogy veszélyben van. Egészen más volt itt látni őt Lord Vetas markában. SouSmith a szófán ült. A Borbélyoknál tett látogatásuk után rögtön visszatért ide. Sápadt volt, arcán izzadság csorgott, és egyik kezét a sebére szorítva, szabálytalanul lélegzett. – Sajnálom – mondta gyengén. – Előttem értek ide. – SouSmith mesélt nekünk a Borbélyoknál tett látogatásukról – szólalt meg Lord Vetas. Semmilyen érzelem nem volt a hangjában, az együttérzés vagy szánalom legkisebb morzsája sem. – Túléltek három bérgyilkost. Bravó. – Engedje el – mondta Adamat fáradtan. Az utóbbi két nap súlya hirtelen borzalmas erővel nehezedett rá. Csak arra vágyott, hogy

lerogyjon a kedvenc székébe, és átaludj a az egész napot, de úgy tűnt, erre már nem lesz lehetősége. – Segítsen felzárkózni az eseményekhez – mondta Lord Vetas. – Hogy van Teef? – A Cobolyfogban rohad – csattant fel Adamat. – Hogy van Lord Claremonte? A Lord Vetas arcára kiülő meglepetés olyan gyorsan eltűnt, hogy talán soha nem is volt ott. – Asztrit, jól vagy? – kérdezte halkan Adamat. A kislány bólintott. Arca koszos volt, ruhája pedig gyűrött a benne alvástól, de sértetlennek tűnt. – Jól vagyok, apa – válaszolta. – Félsz? Összeszorította a fogát, és megrázta a fejét. – Ez az én lányom. Bántottak? Újabb fejrázás. – Miért van Teef a Cobolyfogban? – kérdezte Lord Vetas. – Mert volt egy egyezsége Tamással, és amikor megpróbált megölni, megszegte ezt az egyezséget. Lord Vetas a homlokát ráncolta. – Miért nem beszélt nekem erről a Tamással kötött egyezségről? – Mert nem tudtam róla. – Valóban? – Lord Vetas megszorította Asztrit vállát. A lány próbált kiszabadulni, de erősen tartotta. – Igen, a pokolba is. Nem tudtam, esküszöm. Lord Vetas enyhített a szorításán. – Bízom benne, hogy leleplezte az árulót, és Tamás már úton van, hogy letartóztassa Ricard Tumblart. Lord Vetasnak aligha volt oka azt gondolnia, hogy Ricard az áruló, hacsak nem végig segített bemártani őt. – Mi érdekeltsége van mindebben Lord Claremonte-nak? – kérdezte Adamat. – Miért érdekli őt egyáltalán az itteni politika? Még csak nem is adrói. – Lord Claremonte érdekeltségei a Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság érdekeltségei. És ezek a Kilencek ügyeitől függnek. – Melyik oldalon áll?

– Semleges – válaszolta Lord Vetas. – Egy kis noszogatás itt, némi nyomás ott. Ez minden, amit tudnia kell. Szóval, mikor tartóztatja le Tamás Ricard Tumblart? – Soha. – Hogyhogy? – Úton van, hogy letartóztassa Charlemundot, az igazi árulót. Asztrit felkiáltott, ahogy Lord Vetas kegyetlenül megcsavarta a vállait. – Minden bizonyíték Ricardra mutat – sziszegte Vetas. – Miért hiszi, hogy Charlemund a tettes? – Megnevezték őt Tamás lőpormágusa előtt. Mégis mit tehettem volna? – Adamat előrelépett. – Vissza! – csattant fel Lord Vetas. Verőemberei éberebbé váltak, és figyelmeztető pillantásokat lövelltek Adamatra. – Ha bántja őt, maga halott. – A családja maradékával együtt. – Vetas – mondta Adamat. – Az egész Kilencekre esküszöm, hogy megsemmisítem magát és a házát, ha bántani merészeli a lányomat. És úgy intézem el Lord Claremonte-ot, mintha csak egy kóbor kutya lenne, amibe belerúgok az utcán. – Érezte, hogy valami hidegség reszket a gyomrában. Lord Vetas felsóhajtott. Szorítása enyhült Asztrit vállain, és a lány kiszabadította magát. Adamat fél kézzel elkapta, és maga mögé tolta. A szénlapátoló fogdmeg előhúzott egy kést, a másik verőember pedig egy pisztolyt. Lord Vetas leintette őket. – Még nincs minden veszve. Maga túl értékes, hogy elveszítsük, Adamat. Nem öljük meg… egyelőre. Mikor kerül sor a letartóztatásra? – Amint Tamás összeszedi az embereit. – Vetas figyelmeztetni akarná Charlemundot? – Hol? – A villájában. – Ajánlom, hogy az igazat mondja – fenyegette meg Vetas. – Kale. A szénlapátoló hozzáfordult. – Menj a villába, és figyelmeztesd a fő-diocelt. Mondd meg neki, hogy az Őrült küldött. Ha a jó herceg még mindig ott van, könnyen csapdát állíthatnak Tamásnak.

A szénlapátoló bólintott, zord pillantást vetett Adamatra, majd elviharzott mellette, és kirohant a bejárati ajtón. – Miért dolgozik Claremonte a fő-diocellel? – kérdezte Adamat. – És ha vele dolgozik, miért próbált Charlemund megöletni engem? Elvileg én is Claremonte-nak dolgozom. Vetas hidegen fürkészte. – Az egyik kéz nem tudja, hogy mit csinál a másik. Egy ilyen stratégiának megvan az ára, és azt most majdnem maga fizette meg. Charlemund feladata egyszerűen az volt, hogy megölje az imposztor istent, Mihalit. Túl hitbuzgó lett. És jegyezze meg: Charlemund csak egy kéz. Az olyanokat, mint ő, Claremonte a saját céljaira használja fel. – Egy fő-diocelt senki sem használ. – Claremonte igen. – Mi célból? – Olyanból, ami túl van a felfogóképességén – mondta Lord Vetas. – Csalódtam magában, Adamat. A lány a jó szándékunk záloga lett volna, ajándék, amiért megtette, amit kértünk. Most azonban, azt hiszem, vissza kell őt vinnem magammal. Vannak embereim, akik élvezik az efféléket. – Előrelépett, és jelzett a pisztolyos fogdmegjének. Adamat ökölbe szorította a kezét. – Jól van! – mondta. Lord Vetas megállt. – Nem a villában tartóztatják le. A katedrálisban van, egy délutáni imádkozást vezet. Kérem, csak hagyja itt nekem a lányomat. Lord Vetas szeme megvillant. – Hazudott nekem? – Ez most az igazság, esküszöm! – Pokolba! Te – intett a verőembernek – itt maradsz. Ha megpróbálnak távozni, öld meg Adamatot, aztán a bokszolót és a lányt is. Lord Vetas kisietett a szobából, és erősen meglökte a vállával Adamatot, ahogy elment mellette. Adamat felnyögött. Lord Vetas kiért az utcára, és rohanni kezdett, frakkszárnyai lebegtek mögötte a szélben. Adamat az ablakon át nézte, ahogy eltűnik a látóteréből. Hosszan felsóhajtott. – Jól vagy, apa? – kérdezte Asztrit. – Igen. Örülök, hogy biztonságban vagy. Hogy van anyád?

– Aggódik. Sikoltozott, amikor elhoztak. – Bántották őt? És a bátyád, ő jól van? – Josepnek levágták egy ujját. Még csak fel sem kiáltott. – Josep nagyon bátor fiú. – Most mi lesz, apa? – Nem tudom. Adamat nem várhatta meg Vetas visszatértét. Az mindnyájuk halálát jelentené. SouSmith szemmel láthatóan járni is alig tudott, Asztrit pedig csak egy kislány, de Adamatnak figyelmeztetnie kell Tamást. – Maradj itt – suttogta Asztritnak. – Hé! – szólalt meg a verőember, ahogy Adamat megindult a szoba másik végébe. Adamat megállt, és feltette a kezét. A fogdmeg közte és SouSmith közt lóbálta a fegyverét. SouSmith szeme csukva volt, kezei a sebén pihentek. Gyengén lélegzett. Miután eldöntötte, hogy SouSmith kevésbé veszélyes, a férfi Adamatra fogta a pisztolyát. – Csak inni akarok egyet – mondta a nyomozó. A verőember szeme összeszűkült. – Kérem. – Adamat feltartotta a kezét, hogy megmutassa, mennyire remeg. – Ja – mondta a fogdmeg. – Figyelni fogom, hogy nincs-e ott elrejtve valami fegyvere. – Mi? Egy töltött pisztoly az italszekrényben? Maga megőrült. Ha azt hiszi, előrántok egy kést, álljon oda. – Adamat a szófára mutatott. A verőember a szófa közelébe húzódott Adamattól. – Figyelem magát. Helyes. Adamat kivett a szekrényből egy palackot. – Bort? A verőember megrázta a fejét. Adamat megnyitotta a bort egy dugóhúzóval, lecsavarta róla a parafát, amelyet aztán ledobott egy polcra. Megtöltött két poharat, remegő keze miatt a palack nyaka az üveg peremén csilingelt. A verőember felé lépett. – Biztos, hogy nem kér belőle? – Előbb igyon maga – mondta a férfi. – Ismerem a trükköket. – Szó sincs trükkökről – rázta a fejét Adamat. – Gondolja, hogy megmérgeznék egy kétszáz kranás bort? És a méreg egyébként sem

dolgozik elég gyorsan. Még mindig lenne ideje lelőnie engem, miközben haldoklik. SouSmith? Bort? A bokszoló gyengén bólintott. – Pardon – mondta Adamat, és felemelte a két poharat, ahogy ellépett a verőember mellett, hogy megmutassa, nincsenek támadó szándékai. Mindkét poharat egyszerre ejtette el. Egyik kezével eltérítette a pisztolyt, a másikkal beledöfte a fogdmeg nyakába a dugóhúzót. A pisztoly elsült, és megsüketítette Adamatot. Kitört egy ablak, Asztrit pedig felsikoltott. Adamat az egyik kézzel birkózott a verőemberrel, a másikkal lökdöste – végül mindketten SouSmith-en landoltak. A bokszoló hangosan felnyögött, majd a férfi fejét sonkányi alkarjába szorította, és lefogta. Adamat még jóval azután is a verőemberen maradt, hogy az abbahagyta a küzdelmet. Végül a kabátja hajtókájánál fogva leemelte SouSmith-ről, és a padlóra ejtette. A bokszoló felnyögött, és megvonaglott a szófán. – Figyelmeztethettél volna – mondta a sebét tapogatva. – Megint vérzek. – Te nyápic. – Adamat megbizonyosodott róla, hogy a verőember halott, és felnézett Asztritra. A lány a folyosóról figyelt. – Menj a szobádba. Asztrit csak állt ott, és reszketett. Adamat felállt, levette véres kabátját, a padlóra dobta, és a karjaiba vette Asztritot. – Sajnálom, hogy látnod kellett. Jól vagy? – Igen, apa. – Hangja remegett. – Jó kislány. Most erősnek kell lenned, drágám. El kell menned SouSmith-szel. El kell bújnod vele. SouSmith a fájdalomtól grimaszolva feltápászkodott a szófáról. – Nem vagyok én szoptatós dajka – ellenkezett. – Hová mész? – Figyelmeztetnem kell Tamást. – Lószart – mordult fel SouSmith. – Én megyek… – Elvesztette az egyensúlyát, és megkapaszkodott a szófában. – Vidd el Asztritot – mondta Adamat. SouSmith-hez vezette a lányt, és kezét az ő kezébe tette. – Bújjatok el. Védd meg. Kérlek. – Vett egy nagy levegőt. – Ha kudarcot vallok, hamar tudni fogod. Csak… tartsd őt távol Lord Vetastól.

SouSmith egy darabig Adamatot fürkészte, majd kurtán bólintott. – Köszönöm, barátom. – Nem fizetsz nekem eleget – mordult fel SouSmith. – Történeteket írnak majd az önfeláldozásodról. – Adamat az irodájába ment, és felnyitott egy nagy, egyszerű ládát a sarokban. Kihúzta rövidkardját a tokjából, és ellenőrizte a pengét meg a markolatot. Semmi különös nem volt ebben a kardban – a hadseregtől kapta, mielőtt felügyelő lett belőle. Dísztelen volt, markolatát egy ovális burok védte. Jó állapotban volt. Adamat lépéseket hallott maga mögött. – Egy évtizede nem nyúltam hozzá – mondta. – Úgy látom, jó állapotban van. – Remélem is – válaszolta SouSmith. Adamat megfordult. SouSmith odanyújtott neki egy pisztolyt, extra lövedékkel és töltetekkel. – Járj szerencsével. Kezet fogtak, és Adamat kilépett az ajtón.

38. FEJEZET

– Hogy fogja ezt megmagyarázni az Egyháznak? – kérdezte Olem.

– Könnyen – válaszolta Tamás olyan meggyőződéssel, amilyet pedig nem érzett magában. – Az Egyház sem szereti nálam jobban, ha átverik. Charlemund rendelkezésünkre bocsát majd mindent, amire szükségünk lesz, hogy kiűzessük őt a kegyeikből. A fő-diocel csupa pompa és hencegés. Nem fog pár óránál tovább ellenállni a vallatóinknak. A hintó erősen rázkódott, ahogy közeledtek Charlemund szőlőskertjéhez. Tamás Olemet fürkészte. A férfi talpig katona volt, teljesíteni fogja a parancsait. De attól még nem volt bolond. Olem tudni akarta, hogy nem vágtat vakon a halálába. – Megkínzunk egy fő-diocelt? – kérdezte a testőr. Befejezte Tamás hosszú csövű pisztolyának tisztítását és megtöltését. A tábornagy hálás volt, hogy nem dohányzott lőpor közelében. Olem átnyújtotta Tamásnak a fegyverét, és tisztítani kezdte a sajátját. – Tényleg azt hiszi, hogy elárulja majd, amit tudnunk kell? – Igen. – Tamás remélte, hogy elég önbizalom van a hangjában. A fő-diocel letartóztatása őrületesen kockázatos lépés volt. Ha Adamatnak nincs elég bizonyítéka, ha az Egyház figyelmen kívül hagyja a bizonyítékot, a pokolba is, ha az Egyházat egyszerűen nem érdekli a dolog, akkor Tamásnak vége. Semmi, még Kez kémeinek és

bérgyilkosainak roppant serege sem képes oly teljességgel elpusztítani valaki életét, mint az Egyház. A hintó egy rándulással megállt, és Tamás kinézett az ablakon. Egy dragonyos lovagolt el mellettük, majd egy másik, aztán Sabon bukkant fel az ablakban. – Elfoglaltuk az őrházat a kapunál. A villában semmi mozgás. – Nagyszerű – nyugtázta Tamás. Felemelte a pisztolyát, és a csövével szalutált Sabonnak. – Menjünk be. A hintó mozgásba lendült, és áthajtott a villa főkapuján. Az Egyház két, lila és arany színeket viselő őre állt fejükre tett kézzel Tamás két katonája közt, és csak nézték a hintót, ahogy elhalad előttük. – Remélem, van annyi esze, hogy előreenged minket, uram – mondta Olem. – És maradjak le Charlemund arckifejezéséről, amikor közli vele a vádakat? A pokolba is, dehogy. Magukkal együtt fogom felvonszolni magam a lépcsőkön. – Lehetséges, hogy ellenállást tanúsít majd. Tamás megsimította a pisztolyát. – Remélem is. – Hajlandó megkockáztatni, hogy a testőreinél esetleg van néhány légpuska? Már egy is elég. – Elrontja a szórakozásomat, Olem. Tényleg. Pár perccel később a hintó ismét megállt. Sabon kinyitotta az ajtaját. – A házat és a kerteket körbevettük. Átkutattuk a kápolnát és a legtöbb melléképületet. Charlemund hintója a kocsiszínben áll. A fődiocel valószínűleg a villában van. Sabon nem tűnt boldognak. – És? – kérdezte Tamás. – Munkásoknak nyoma sincs, pedig ez egy szép nap. A szőlőskertekben kellene lenniük, dolgozniuk kellene a mezőkön, futtatniuk kellene a lovakat. De sehol senki. Nem… Sabon következő szavát elnyomta egy halántékába csapódó golyó. Hang nélkül esett össze, a hintó belsejébe vér spriccelt. A légpuskák pukkanó lövéseinek hangját rohamozó katonák kiáltásai követték. Egy golyó áthatolt a hintón Tamás feje fölött. Egy ló felnyerített. A tábornagy az ajtó felé mozdult. – Azt már nem, uram – ragadta meg a kabátját Olem.

Tamás félrelökte a testőrt, és kihajolt a hintóból. Sabon a sárban hevert, holt szeme üresen meredt az égre. – A pokolba ezzel – mondta Tamás. Kiugrott az ajtón, és egy pillanat alatt felmérte a teljes látóterében szétterülő villát. A meszelt díszvakolatos homlokzat makulátlan volt, a magas, keskeny ablakok és a régies stílusú, vastag téglák előnyt jelentettek a védők számára. Az épület elülső részén legalább ötven ablak volt. Bármelyikből – vagy mindegyikből – tüzelhettek légpuskákkal. Tamás az egyikben észrevette egy légpuska csövét, és megeresztett arra egy lövést. Visszalépett a hintóba, a becsapódó és lepattanó golyók hangja zavarta. Nekiállt újratölteni. – Mi a pokol…? Olem kiugrott a hintóból, majd megfordult, a kabátjánál fogva megragadta Tamást, és a vállára véve futott vele a szőlőskert felé. – A pokolba magával! – fakadt ki Tamás. Felnyögött, ahogy a testőr a földre dobta, és a lábába ismét belenyilallt a fájdalom. Olem levetődött mellé, és puskájával a kezében lihegett. Egy árokban voltak, Tamás csizmája alatt sár cuppogott. Lába borzalmasan égett, a kín az elméjét ostorozta. Előkapott egy lőportöltetet a zsebéből, feltépte, és a tartalmát a szájába ürítette. Dühös rágással ropogtatta el, és nem foglalkozott a kén ízével meg a fogába hasító fájdalommal. – Ez meg mi volt? – kérdezte. Olem kilesett az árokból. – A hintó hét vagy nyolc találatot is kapott, mióta eljöttünk. Tamás nem válaszolt. A lőportransz gyorsan közeledett. A világ hirtelen megpördült, neki pedig meg kellett kapaszkodni a fűben, hogy le ne zuhanjon róla. Aztán az érzékszervei korrigáltak. Puskalövéseket hallott, ahogy emberei viszonozni kezdték a tüzet, a dördüléseket a feketelőpor illata kísérte. Tamás beszívta, hogy elmélyítse a transzot, és kiűzte a fájdalmat a lábából. – Nem csak egy-két légpuskájuk van – jegyezte meg Olem. Kilesett az árok széle fölött, célzásra emelte a fegyverét, és lőtt. – Hanem legalább húsz. Valószínűleg több. – Lebukott. – És Felügyelőik is vannak. – Biztos benne? – Most láttam egy ronda óriást az ablakban.

Tamás végzett a pisztolya újratöltésével. Lábfájása lassan visszaszorult agya egy hátsó részébe. – Felügyelők. Gyűlölöm a Felügyelőket. – Kilesett a fedezéke mögül. A villa homlokzata szokványosnak tűnt, ám ablakai nyitva voltak, és fegyvercsövek villantak ki rajtuk. Látta mögöttük a Felügyelők groteszk formáit, ahogy Charlemund testőreinek rikító színeit is. Elsütötte a pisztolyát, és egy fél lőportöltet elégetésével a megfelelő helyre irányította a golyót. Az egyik puska eltűnt az ablakokból. – Ki figyelmeztette őket? – vicsorogta Tamás. – Kém van a saját embereim között. Az elitem sorai között! – Amiatt kellene aggódnunk, hogy elég emberünk van-e – jegyezte meg Olem. – Kevesebb mint százat hoztunk, és ha sok Felügyelő van odabent a testőrsége mellett, akkor bajban vagyunk. Hirtelen Vlora ugrott oda melléjük. – Uram. Vissza kell vonulnunk. Súlyos veszteségeket szenvedünk. A kocsimból két embert vesztettem csak akkor, amikor fedezékbe vonultunk. – Pokolba – fakadt ki Tamás. Nem volt elég katonájuk, hogy elkapják Charlemundot, ha azonban visszavonulnak, egy órán belül eltűnik. Kizárt dolog, hogy elég gyorsan visszaérjenek egy erősítéssel. – Körbezárjuk, hogy ne juthasson ki. Nem tudják, hogy száz vagy ezer emberünk van. Vlora, neked el kell innen tűnnöd. Menj vissza a helyőrséghez. Nem, inkább Lady Winceslav birtokára, az közelebb van. Azt akarom, hogy egy órán belül legyen itt kétezer ember az Adom Szárnyaitól. – Uram, küldök valakit. – Nem, te magad menj. – Tamás lehunyta a szemét, és újra meg újra látta, ahogy a golyó becsapódik Sabon fejébe. Nem fog ma még egy barátot elveszíteni. Megveregette Vlora vállát. – Ez parancs, katona. Menj! Vlora felpattant, és rohanni kezdett. Tamás megkockáztatott még egy pillantást a villára. Az egyik hintó feldőlt, amikor egy sérült ló kitépte magát előle, és elvágtatott. Négy katona kuporgott a kocsi mögött, kétségbeesetten töltötték újra a fegyvereiket.

– Ott nincsenek jó helyen – mondta Tamás. – Fedezőtüzet kell biztosítanunk nekik, hogy visszavonulhassanak egy árokba vagy a szőlőskertbe. Alig fejezte be a mondatot, amikor mágia tépett keresztül a felborult hintón. A villanás elvakította, és elfordult, közben emberek sikoltottak fel. A hintó kettészakadt, darabjai két oldalra szálltak, mintha csak egy isten keze hajította volna el őket. A katonák megtépázva, szalagdarabokként repültek a levegőbe. Egyikük Tamás gödre mellett landolt. A tábornagy elejtette a pisztolyát, és kimászott az árokból. – Uram! Az ereiben lüktető lőportransszal Tamás alig vett tudomást a térdét horzsoló kövekről. Kézzel húzta magát előre a földön, és egy pillanat alatt odaért a katonához. Megfogta a lábát. Egy lövés dördült el nem sokkal a feje fölött. Olem állt ott összeszorított foggal, nála jobb célpontot nyújtva, hogy magára vonja az ellenséges tüzet. Megragadta Tamás kabátjának hátát, és őt meg a katonát is visszahúzta az árokba. – Uram, mi a pokol! – kiáltotta. – Meg akar halni? – Hogy van? – De Tamás most már látta, hogy a mágia egyenesen keresztülhasított a katonán. A mellkasa teljesen eldeformálódott, képtelenség volt megmondani, hol ért véget a hús, és hol kezdődött a véres egyenruha. Olem a szája fölé tette a fülét, majd megrázta a fejét. Ismét varázslat csapott le. Sikolyok hallatszottak a szőlőskert felől, ahol jó pár katona húzta meg magát. Tamás a fogát csikorgatta. – Ez Nikslaus lesz. – Újratöltötte a pisztolyát, és kinézett az árokból. – Hol vagy, te arrogáns szarházi? – Kinyitotta a harmadik szemét, dühösen leküzdte a szédülést, és végigpásztázta a villát. – Ott – mondta. Egy sor élénk színű folt jelezte, hogy a varázsló egy szoba ablaka mögött guggol, nem messze a bejáratai ajtótól. A tégla megállítja a golyót. Viszont a golyó megkerülheti a téglát. Elmorzsolt egy lőportöltetet. Már a ravaszon volt az ujja, amikor észrevett egy fényvillanást. – Tükrök. A pokolba. Tükröket használ. Egy mágusdobozban van. – Egy miben? – kérdezte Olem. – Egy páncélozott doboz. Beleteszik a mágust, akinek van ott egy lyuk meg egy sor jó tükör, hogy lássa, mire céloz, és egész hadseregeket téphet szét anélkül, hogy egy lőpormágus leszedhetné. A

doboz forró és szűkös, de egy közelharcban is életben tartja a varázslót. Charlemund készült erre a csatára. – Nem tudja kilőni a tükröt? Tamás már éppen arra készült. – Lesz tartaléka – mondta. A puska megrándult a kezében, a golyó pedig széttörte a tükröt. – De nyerhetünk vele egy kis időt. – Uram – rángatta meg Olem a kabátját. – Beszüntették a tüzelést. Saját katonáinak lőporos puskái néha-néha dördültek el, a légpuskák pukkanásai pedig teljesen megszűntek. Reszketve felsóhajtott. Hány embert veszíthetett el máris? – Tamás! – hangzott egy kiáltás a villából. – Lehet, hogy csak a pozícióját próbálja kifürkészni, uram – mondta Olem. – Tamás, beszélnünk kell! – Igen, a kivégzésedről – morogta a tábornagy. – Uram. – Olem hangjában figyelmeztetés lapult. – Óvatosan. Nem sok emberünk maradt. Talán nem ártana meghallgatnunk. – Tamás! – kiáltott Charlemund. – Vannak Felügyelőim és van egy varázslóm. Darabokra tépjük az embereit, mielőtt esélyük lenne visszavonulni. Tamás mély levegőt vett, próbálta visszaszorítani a haragját. Sabon holtteste a kőútról gúnyolta őt. – Lássuk, mit akar. Amikor Tamás felállt volna, Olem a vállára tette a kezét. – Majd én, uram. – Hason lecsúszott az árok mélyére vagy másfél métert. – Ne lőjenek! – kiáltotta, majd felállt. – Hol van az ura? – kérdezte Charlemund. – Mit akar? – kérdezett vissza Olem. Ezt egy kis szünet követte. – Beszélni. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni valamiben. Tamás, találkozom magával egy tűzszüneti zászló alatt. – Miért bíznánk magában? – kérdezte Olem. – Megkérdőjelezel, fiú? – üvöltött fel a fő-diocel. Olem rezzenéstelen tekintettel bámult a villára. – A szent ruhákra esküszöm, hogy nem esik bántódása a villámban. – Jöjjön ki ide, és beszéljen itt.

– Hogy kapjak egy golyót? Túl jól ismerem Tamást. Én a Kötél embere vagyok. Tamás szerette volna fellógatni arra a kötélre. Jelzett Olemnek, aki visszafeküdt a hasára, és odakúszott hozzá. – Ez öngyilkosság, uram. Nem bízom benne. – Nincs elég emberünk, hogy elfogjuk. Nikslaus segítségével könnyedén szétszed minket, és őt nem tudjuk lelőni. – Mit tehetünk? – Küldessen több emberért. A társaság többi tagjáért. Ha szóval tudom tartani, amíg Andriya, Vidaszlav és Vlora ideérnek… – Az erősítésnek órákra lesz szüksége – jegyezte meg Olem. – Akkor is… – Tamás a villát fürkészte. Még mindig nem volt jele Charlemundnak. A Felügyelők és a kez Kiváltságos jelenléte elég bizonyíték volt, hogy tudja, nem követtek el hibát. Tényleg Charlemund volt az áruló. Mit akarhat? Kidumálni magát a szituációból? Vagy csak pajzsként van szüksége Tamásra? Felesküdött a Kötélre, de mennyit jelent ez egy olyan embernek, mint ő? – Adja ki a parancsot az erősítéshez – mondta Tamás. Olem elsietett a katonák egy közeli csoportjához. Néhány másodperc múlva vissza is ért. – Megtörtént. – Tamás! – kiáltott Charlemund. – Nem várok egész nap. Folytatjuk a lövöldözést, vagy engedi, hogy megmagyarázzam a dolgokat? Legyen ésszerű! – Ésszerű – köpött ki Tamás. – A rohadék elárul engem, és ésszerűségről beszél. Mégis mit fog mondani? Hogy Adró megmentése érdekében akart megegyezni Kezzel? – Bármit összehordhat, uram – mondta Olem. – Sose bízzon egy férfiban, aki gyönyörű nőkkel veszi körül magát. Főleg, ha az egy pap. – Bölcs szavak. – Be fog menni, ugye? – Igen. – Magával megyek. Tamás szóra nyitotta a száját. – Dugja fel a seggébe, uram. Magával megyek. – Olem felállt, és jelzett egy közeli katonának. – Ne engedjék, hogy elhagyják ezt a helyet. Még akkor se, ha túszul ejtik a tábornagyot. Lőjék agyon őket.

Kresimir palotája hatalmas volt. Tániel sosem látott ehhez foghatót, sem Adopestben, sem Kezben, sem Fatrasztában. Végignézett az utcán, és nem látta a végét. A Kresim Kurgában lévő többi épülettel ellentétben a szikla nem feketedett meg a koromtól. Vulkáni volt, mintha a hegy egyetlen hatalmas darabban köpte volna ide, és hagyta volna kihűlni. Az oldalai olyan simák voltak, hogy Tániel látta magát bennük. Nem látott viszont rajta sem egyetlen repedést, sem egyetlen szerszámnyomot. – Ez a hatalmas épület volt Kresimir földi otthona – magyarázta Del, miközben a bejáratot keresték. – Évtizedekig élt itt a Predeii-ekkel. – Igen – erősítette meg Bo, ahogy végigsimított a tiszta falon. – Emlékszem, hogy olvastam erről a helyről. De hogy jutunk be? Varázslattal? – Van egy bejárata. – Oroszlánok! A kiáltás kis csoportjuk végéről jött. Del reszketve lapult a falhoz. Tániel megragadta, és előrelódította. – Gyerünk! – kiáltotta. – Futás. Látta az első oroszlánt, amint felbukkan egy utcából, amelyet nemrég hagytak el, párnás hátsó lábai ütemesen puffantak, mellső karmaival az utcakövekbe kapaszkodva vett lendületet. Háromszor akkorára nőtt, mint egy kutya, fogai élesek voltak, állkapcsa vértől vöröslött. Tániel és társai rohanva keresték az épület bejáratát. – Megunták Julene üldözését? – kérdezte Tániel Bótól futás közben. – Vagy elriasztotta őket – lihegett a Kiváltságos. A teljes kifulladás határán állt. Tániel megragadta a vállát, és húzni kezdte maga után. Az első oroszlánt továbbiak követték. Összesen hatan voltak. – Pole! – kiáltotta Tániel. – Ha van valami trükk a tarsolyodban a dögök ellen, húzd elő! Ka-poel előresprintelt, és csak akkor állt meg, amikor már volt némi távolság közte és a többiek között. Babákat vett elő a táskájából. Ezeket a korábbiakkal ellentétben nem emberekről mintázta. Vadállatokat formáztak: barlangi oroszlánokat. Kettőt a lábánál fogva nekicsapott a vulkanikus épületnek. Az egyik oroszlán felüvöltött, és a földre csúszva a fejéhez kapott a mancsával. Ka-poel elejtette az egyik babát, és rátaposott. A földön

fetrengő oroszlán szétrobbant, testéből vér spriccelt, mintha egy láthatatlan kéz nyomta volna össze. Ka-poel visszatette a másik babát a táskájába. A barlangi oroszlánok nekiestek szétzúzott társuknak. Fogak téptek, és karmok villantak. Az egyik csak egyet harapott a döglött állat húsából, és már rohant is tovább, vércsíkot húzva maga után, ahogy Tániel és az Őrök felé közeledett. – Ne, az túl hangos lesz! – kiáltott Tániel. Elkésett. Fesznik meghúzta a ravaszt. A lövés lecsúszott az oroszlán fejéről, és az állat hirtelen megtorpant meglepetésében. A durranás végigvisszhangzott az épületek közt, félbeszakítva a hosszú csendet. Füstcsík terjedt szét Fesznik fölött. A többi barlangi oroszlán abbahagyta a lakomáját, és feléjük nézett. Tániel nyelt egy nagyot. Ennyit a meglepetés erejéről. A lövés utáni döbbent csendben halk fütyülés töltötte meg a levegőt. Tániel a hang forrása felé fordult. Rina egy csontfuvolát tartott a szájánál. A hang növekedett, majd megszűnt, a kutyák pedig a fülüket hegyezték. – Nyomás – mondta Rina. Leválasztotta a három nagy kutyát a hámról, mire azok kilőttek a lakmározó barlangi oroszlánok felé. A vadállatok mintha észre sem vették volna őket, folytatták elesett társuk húsának marcangolását. Az egyik meglepetten felüvöltött, amikor Kresim oldalról nekirontott. A masztiffok nem vesztegették az idejüket. Egyenesen torokra mentek, és az oroszlánok meg a kutyák dühödt szőrkavalkáddá váltak. A barlangi oroszlánok mérete és karmai nem sokat értek, amikor a kutyák meglepték őket. Felülkerekedtek az oroszlánokon, és hármukat gyorsabban elintézték, mint azt Tániel lehetségesnek tartotta volna. Aztán együtt rontottak rá a maradék kettőre, miközben az utcán még több barlangi oroszlán bukkant fel mögöttük. – Futás! – kiáltotta Tániel. – Ide. – Bo már jóval előttük járt, és őrülten integetett nekik. Amikor beérték, egy ajtót találtak az épület kövébe vágva. Két ember kellett hozzá, hogy kinyissák, egyrészt a kő súlya, másrészt a több évszázados használatlanság miatt. Amikor a csoport utolsó tagja is bent volt, becsukták mögötte az ajtót. Nem volt rajta sem retesz, sem zár.

– Hol van Rina? – kérdezte Bo. Újra kinyitották az ajtót. Rina lentebb, pisztollyal a kezében állt az utcán. Egész testében remegett, ahogy az oroszlánok a kutyáira vetették magukat. – Gyere már! – kiáltott neki Tániel. – Nem hagyom őket magukra. – A nő halk hangja tisztán terjedt a csendben. Bo kilépett az utcára. Felemelte kesztyűs kezét, és megrántotta egyik ujját, mintha csak üvegen koppintana vele. Hirtelen viharos szél vágott keresztül az utcán. Rina a kalapja után nyúlt, ahogy az az ég felé röppent. A harcoló állatok szétváltak, horpaszukat vér borította – csodával határos módon a három kutya még mindig élt. Az állatok mind óvatosan vizslatták Bót. A szél felkorbácsolódott körülöttük, és meglódult. A kutyák elbukfenceztek a levegőben a hátramaradt barlangi oroszlánoktól, nekicsapódtak Rinának, és magukkal sodorták. Bo visszalépett az ajtón belülre. A kutyák és a nő követték, aztán az ajtó becsukódott mögöttük, és bezárta őket a sötétségbe. Valami nekipuffant az ajtónak. Tániel a hátával kitámasztotta, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Kívülről barlangi oroszlánok tompa vicsorgása szűrődött be. Valaki meggyújtott egy gyufát. Bo a földön hevert, a kutyákkal és Rinával egy kupacban. Az egyik kutya szűkölt, Bo és Rina pedig eszméletlenek voltak – vagy akár halottak, amennyire Tániel ki tudta venni. A gyufa fényénél végignézett a társain. Arcukon izzadság és félelem ült, és beborította őket a… mi? Hamu? Honnan jött? Tániel lenézett a földre, amelyet vagy harminc centi vastagon ősrégi hamu borított. Egykor tűz dühönghetett az épületben, elpusztítva benne mindent. Csak a falai maradtak meg. A társaira nézett. Egész idáig jöttek vele, és miért? Hogy egy halott városban barlangi oroszlánok vadásszanak rájuk, akár az állatokra? Tániel a kudarc rettenetes súlyát érezte magán. – Hol van Del? – kérdezte. A szerzetest sehol sem látták. Tániel a nevét kiáltotta, de nem érkezett rá válasz. A hamuban lábnyomok vezettek az épület közepe felé. Tániel még egy puffanást hallott az ajtón, majd pedig karmok kaparászását a fán. Tániel az ajtónak támasztott háttal felszippantott egy csipetnyi lőport. Érzékei minden kis, fentről jövő, tűszúrásnyi fényforrást

felnagyítottak, hogy láthasson. Egy hatalmas, nyitott térben voltak, egy sötét csarnokban, ami inkább tűnt bányának, mint épületnek. Vett egy nagy levegőt, és próbálta megőrizni a nyugalmát. – Ez nem úgy néz ki, mint egy palota – mondta. – Tániel! A hang visszhangzott körülöttük. – Del? – Erre, Tániel. Gyorsan! – Bo megsérült. – Nincs időnk. Ide kell jönnöd. Újabb puffanás az ajtón. Egy barlangi oroszlán felsírt odakint. – Zárva tudjátok tartani? – kérdezte Tániel. – Menj – válaszolta Fesznik. – Elboldogulunk. Menj, és öld meg őket. – Maradj itt – mondta Tániel Ka-poelnak. – Segíts nekik az ajtóval. Nem foglalkozott a lány tiltakozó gesztusaival, futni kezdett. A padló csiszolt, tökéletesen egyenletes volt. Lehet, hogy a hamu alatt márvány húzódott. Eltávolodott a mögötte égő gyufa fényétől, és próbálta meghatározni Del hangjának forrását. Aztán feladta, és inkább a hamuban hagyott lábnyomokat követte. A fentről jövő, aprócska fények épp elegendőnek bizonyultak, hogy a lőportransz segítségével lásson bennük. Delt egy olyan hatalmas lépcső mellett állva találta, amilyet királyi báltermek belsejébe szokás építeni. Nem volt rajta korlát, és mivel túlélte a tüzet, amely sok évvel ezelőtt az egész épületet kibelezte, ugyanabból a sziklából kellett lennie, mint a falaknak. – Ez nem úgy néz ki, mint egy palota – mondta Tániel. Del borzalmasan reszketett. Szinte alig tudott állni. Úgy nyújtotta mindkét kezét Tániel felé, mintha csak könyörögni akarna neki. – Valaha ez egy hatalmas palota volt. Ezer és ezer szoba, tele a legnagyszerűbb fabútorokkal és szőnyegekkel. Ha lenne fény, látnád a hamut. Csak a burkolat készült edzett sziklából. Kresimir műve. A belsejét emberek építették, fával és szerszámokkal. Mind elégett. Mind odavan. – Hangja kísértetiesen visszhangzott. – Ablakok nincsenek? – Gyere. – Del a lépcsőre mutatott. – Elég magasra kell jutnunk, hogy lássuk a kolosszeumot. Mindjárt itt a nyári napforduló.

Olem segített Tamásnak felállni, és kikászálódni az árokból. A tábornagy megigazította kabátját és az övét, és lesöpörte a térdét. – A kardomat – mondta. A hintóhoz bicegtek, ahol Tamás hátat fordított a villának, és Sabon holtteste fölé hajolt. – Sajnálom, barátom. Az arroganciám csapdába vezetett minket. És most egy újabba fog vezetni. Bocsáss meg nekem. – Uram. – Olem átnyújtotta neki a kardját, és odacsúsztatott egy adag lőportöltetet is. Eleget, hogy megöljön vele egy egész századot. – Golyók? – kérdezte Tamás. Olem megpaskolta egyenruhája mellzsebét. Tamás felcsatolta a kardját, és a villa felé fordult. Lépésről lépésre haladt, egyik kezét a botján, a másikat Olem vállán tartva. Hadd higgyék csak, hogy gyenge. Valóban az, de még a kelleténél is gyengébbnek látják majd. Tamás minden lépésnél várta a légpuska pukkanását vagy a mágia szivárványszínű villanását. Végül elérte a bejárati ajtót. – Még élek – mondta. Olem rábámult. – Nem nyugtatott meg. A villa kétszárnyú ajtajának egyik oldala kinyílt. Egy Felügyelő állt a küszöbön, légpuskával a hóna alatt. Olem felsegítette Tamást a lépcsőn, majd be az épületbe. Az ajtóban megállt, hogy a szeme hozzászokjon a tompább fényhez. Négy Felügyelőt és három egyházi őrt számlált, mindegyik rá célzott a légpuskájával. Az előcsarnok minden centiméterét fehér márvány borította, a falak mentén pedig minden oldalon beépített padok húzódtak. A helyiség közepében Charlemund márvány mellszobra állt egy oszlopon – az egója megtestesülése. Az előcsarnok minimalizmusa azonban megtévesztő volt. Tamás belátott a környező, jól megvilágított, aranyés bársonyborítású szobákba, amelyek tele voltak élénk színekkel és festményekkel. – Hagyja nyitva az ajtót, hogy az embereim lássák, biztonságban vagyok – mondta a legközelebbi Felügyelőnek. Az gúnyosan vigyorgott rá. Az egyik oldalsó szobából Charlemund lépett az előcsarnokba. – Fogják el – mondta.

Valaki bezárta az ajtót Tamás mögött. A kardjához nyúlt, de egy Felügyelő megragadta a csuklóját, közben egy másik a légpuskája tusával Olem hasába vágott. A testőr felnyögött, és térdre esett. Tamás megroggyant Olem támogatása nélkül, a lábában lüktető fájdalom áthatolt a lőportranszon. – Maga szerint ez jóhiszeműség? – vicsorgott Tamás. – Szerintem maga bolond – válaszolta Charlemund. – Egyébként nem hazudtam. Amíg az én gondjaimban van, nem fog baja esni. De hogy a Délormon mi történik majd magával, az már nem az én dolgom. – A Délormon? Charlemund fél kézzel lesimított egy gyűrődést a párbajuniformisán. – Igen. – Hogy érti, hogy Délormon? – kérdezte Olem, ahogy kezdett feltápászkodni. – Hallgattassa el a kutyát – mondta Charlemund. Egy Felügyelő fejbe vágta Olemet a légpuskájával. A testőr elterült a padlón, homlokából vér szivárgott. Tamás ökölbe szorította a kezét, és kényszerítette magát, hogy ne gyújtsa be a lőport. Ahhoz Nikslausnak is a helyiségben kell lennie. – Ajánlom, hogy ne legyen semmi baja. – Szeretném tudni, hogy miről beszél Őkegyelme. – Nikslaus lépett a csarnokba, a homlokáról izzadságot törölgetett. Kez egyenruhája piszkos és gyűrött volt a mágusdobozban való kuporgástól. – Tamás nem megy a Déloromra. Velem jön Kezbe. Charlemund Nikslaushoz fordult. – Többé már nem. Kresimir ma fog megérkezni. Az egyetlen reményünk, hogy megakadályozzuk Adró teljes elpusztítását, az, ha magunkkal visszük ezt a koszba született disznót. Nikslaus a Kiváltságos kesztyűjét húzogatta. – Engem nem érdekelnek a babonái, Excellenciás uram, és nem is az Egyháznak felelek. A királyomat követem, ő pedig egy rönkön akarja látni Tamás fejét. – Nem lesz Adró, amit megosszunk egymás közt, ha nem csillapítjuk le Kresimirt – ellenkezett Charlemund. Nikslaus keze ökölbe szorult. – Nélkülem nem jut ki ebből az országból – jegyezte meg. – Maga sem nélkülem.

Olem Tamás lába mellé kúszott. A tábornagy a botjára támaszkodott, és lehajolt hozzá, felkínálva a vállát Olemnek, hogy az felhúzhassa magát. – Fel tud állni? Olem egyik szemöldöke felhasadt. Kitörölte a vért a szeméből, és megtapogatta a homlokát. – Küldje őket a pokolba, uram. Tamás kiegyenesedett, és mindkét kezét a botjára helyezte. Nikslaus feléje fordult, ahogy megérezte a veszélyt, és összevonta a szemöldökét. Tamás érezte, ahogy Nikslaus kinyitja a harmadik szemét. – Képes mágiát használni! – A Kiváltságos keze felröppent a levegőbe, ujjai dolgozni kezdtek a levegőben. Tamás meggyújtotta a lőport. Olem a levegőbe dobta a golyókkal teli zsákot, a tábornagy arra koncentrált. A zsák szétrepedt, darabjai a padlóra hullottak. Emberek estek össze, légpuskák koppantak az öreg márványon, vér spriccelt a falakra. Fény villant Nikslaus előtt, ahol golyók csapódtak a hirtelenjében felhúzott légbarikádba. – Futás! – kiáltotta Nikslaus, az ujjai őrülten mozogtak. Charlemund még egy pillanatig Tamást bámulta, mielőtt megfordult, és rohanni kezdett. – Ne hagyja, hogy elszökjön – mondta Tamás. Nem vehette le a szemét Nikslausról: egyetlen hiba is a halálát jelentené. Le kellett foglalnia Nikslaus kezét. Lőport gyújtott, és a lehető legkisebb adagokban használta fel az energiáját, tucatnyi golyót tartva és pörgetve a levegőben. Nikslausra eresztette őket. A Kiváltságos ujjai fürgén táncoltak, és Tamás harmadik szeme látta a színes villanásokat, amelyek a golyók becsapódását jelezték a láthatatlan pajzsokba. Még több lőport gyújtott meg, és még erősebben küldte útjukra a golyókat. Olem felállt, és karddal a kezében elrohant Nikslaus mellett, hogy aztán megtorpanjon, amikor öt egyházi őr érkezett a csarnokba, akik először felmérték Nikslaus és Tamás néma csatáját, majd Olem felé fordultak. Tamás erősen szorongatta a botja markolatát. Támadásai egyre közelebb jutottak Nikslaushoz, ahogy a mágus védelme gyengülni kezdett. Megvolt a határa annak, hogy milyen gyorsan tudja visszaverni a golyókat, Tamás pedig nem hagyott neki időt arra, hogy jobb pajzsot varázsoljon magának. A tábornagy Olem felé pillantott. A testőr egy

ellenfelével már elbánt, de a többiek még így is túl sokan voltak. Szinte ugyanúgy készülték legyűrni, mint ő Nikslaust. Tamás kezdett kifogyni a lőporból, Charlemund pedig kezdett túl nagy előnyre szert tenni. Nikslaus megpiszkálta az orrát az egyik kesztyűs kezével, és ezzel időt adott Tamásnak, hogy egy marék golyót Olem támadóira hajítson. A lövedékek szemeken és szájakon hatoltak át, a célpontok azonnal összerogytak. Olem előrelendült, átugrotta a holttesteket, és Charlemund után eredt. Nikslaus megint az orrához nyúlt. Tamás elvigyorodott. – Allergia? Nikslaus tett egy lépést hátrafelé. Tamás ráhajolt a botjára, és bicegve követte. Nikslaus a fogát csikorgatta, és továbbhátrált. Tamás a botjával koppintott a márványon. Nikslaus ujjai forogtak és ugráltak. Izzadság kezdett csorogni a homlokán, ahogy Tamás még több golyót küldött felé. Mindegyik visszaverődött a pajzsról, és elkanyarodott. Tamás lassan kifutott a lőporból. Levegőt szívott be, és az elhasznált lőpor illatától lüktetni kezdett a vére. Mély lőportranszban volt. Nikslaus vad mozdulatot tett a kezével, és rekedten üvöltött. Tamás is felkiáltott, ahogy koncentrációjában megtörve a padlóra borult. Kettétört botjára, majd Nikslausra pillantott. A Kiváltságos előrelépett, és fölé állt. Ujjait készenlétben tartotta, mintha éppen csettinteni akarna velük. Inge izzadságban úszott, haja szanaszét állt. Lenézett Tamásra. – Vén bolond. – Maga nyert – mondta Tamás, és meggyújtott egy kis lőport. Nikslaus felsikoltott. Hátratántorodott, közben a bal kezéhez kapott. Beleütközött a Charlemund mellszobrát tartó oszlopba. A szobor egy csattanással a padlóra hullt, széttörve a márványt, Nikslaus pedig megbotlott az oszlopban, és elesett. Tamás négykézlábra állt, és nem törődött a lábát kínzó fájdalommal. A bot nagyobbik részének segítségével sikerült egy lábra kászálódnia. Odabicegett Nikslaushoz, és meggyújtott egy kis lőport. Nikslaus ismét felsikoltott, ahogy a golyó átment a jobb kezén, keresztülszakítva Kiváltságos kesztyűjének misztikus szimbólumait. Nikslaus a két

tenyerében lévő egyforma, golyó ütötte lyukat bámulta. Fehér kesztyűi véresek voltak, a vérfoltok pedig eltakarták a megmaradt rúnákat. – Most már tudja, hogy milyen, ha elveszik magától az erejét – mondta Tamás. Kihúzta a kardját, és letérdelt Nikslaus mellé. Tamás a varázsló egyik kezét a sajátjába vette, és lehúzta róla a kesztyűt. Nikslaus nyöszörgött. – Azok aztán igazán érzékeny ujjak – jegyezte meg Tamás.

39. FEJEZET

Adamat

megállította bérelt hátasát a villa kapuja előtt. A ló megrántotta a fejét, oldala tajtékzott a hosszú galopptól. Adamat letörölte az izzadságot a homlokáról, és megpaskolta az állatot. Látta a villa legtetejét, és a felé igyekvő hintókat. – A fő-diocel nem fogad látogatókat. – Ezek Tamás emberei voltak, sötétkék egyenruhás katonák, ezüstös hajtókával. Az egyik Adamat felé intett a bajonettes puskájával. – Gyerünk. Majd olvassa el a holnapi újságot. Adamat kicsit megpihent, hogy összeszedje magát, lova ficánkolt alatta. – Nem úgy néz ki, mint aki sokat lovagol – jegyezte meg a katona egy félmosollyal. – Nem is – csattant fel Adamat. – Figyelmeztetnem kell Tamás tábornagyot. A katona könnyed modora eltűnt. Közelebb lépett, társa pedig közben Adamat másik oldalára került. – Figyeljen – mondta Adamat, ahogy a lova elhúzódott a katonától. Rántott egyet a kantáron. – Adamat vagyok, a tábornagy nyomozója. Tamás csapdába sétál. A katona szigorúan nézett rá.

– Hallottam emlegetni a nevét – mondta lassan. – Rendben, menjen. És ne csináljon magából hülyét. Adamat elkeseredetten bólintott. Még mindig nehezen lélegezett. Az egyetem óta nem lovagolt így. A kaput kinyitották előtte, és ő áthajtotta rajta a lovát. A kövezett behajtón jártak, ahol rögtön galoppra fogta a szerencsétlen állatot. Ráhajolt a nyakára, a gyeplőt pedig úgy szorította, hogy elfehéredtek az öklei. A hintók a ház környékén, a villa előtti szökőkút körül álltak. Puskalövések riasztották meg a lovat, így elvétett egy lépést, és egy árok felé billent. Adamat felkiáltott, ahogy lerepült a hátáról. Teljesen elszállt az árok fölött, majd keményen a földnek csapódott, és továbbgurult – egy szőlőtönk állította meg. Négykézlábra állt, és fájó oldalát tapogatta. – Rosvel pöcsére! – Keze egy apróbb vágástól vérzett. Beletörölte a kabátjába, felállt, és végigtapogatta mellkasát és oldalait. Csontja nem tört, de gazdagodott egypár komoly zúzódással. Hátasa zihálva hevert az árokban. – Veled már nem jutok messzebbre, mi? A lövöldözés folytatódott. Kiáltások vegyültek bele. Elkésett, Vetas emberei már figyelmeztették a fő-diocelt. Behunyta a szemét. Mit tehetne? Ez az egész az ő hibája. Nem volt nála puska, csak egy pisztoly és egy kard. Visszatért az útra, közben a ház környékét fürkészte. Egy hintó felborult, a katonák szétszóródtak a szőlősben, és ismeretlen támadókkal folytattak tűzharcot. A villánál nem lehetett látni sem torkolattüzeket, sem lőporfüstöt. Mire lőnek Tamás emberei? Megrázta a fejét. Hát persze, az ellenségnek légpuskái vannak. A pokolba. Adamat visszament az árokhoz, és befutott a szőlőskertbe. A villától tisztes távolságra maradva vágott át a szőlősön, és egy istálló mögött bukkant ki belőle. Itt-ott kékkabátos katonákat látott, ahogy fedezékük mögött kuporognak, de lövéseik egyre ritkásabbak lettek. Ez nem sok jóval kecsegtetett. Átugrott egy köteg tűzifát, és csaknem Tamás egyik katonáján landolt. A férfi feléje fordította puskáját, és kevés híján felnyársalta a bajonettjével. Fiatal volt, tapasztalatlan és meglehetősen riadt tekintetű. – Nevet! – követelte remegő hangon. – Vidd ezt a képemből. – Adamat arrébb lökte a puskát. – Adamat vagyok. Tamás az egész birtokot körbevette?

A katona gyanakodva méregette. Keze remegett. Valószínűleg még sosem látott igazi ütközetet. Adamat elkapta a grabancát. – Hallod azokat a lövéseket? Megtámadták az elöl lévőket. Valószínűleg figyelemelterelés, hogy Charlemund megszökhessen. A katona habozott. – Nem bízom magában – jelentette ki lassan. – Szentséges pokol, nézd! – Adamat a házra mutatott. A katona megpördült, Adamat pedig keményen belekönyökölt a nyakába. – Bocsánat – mondta, ahogy elvette tőle a puskát. Nekitolta az eszméletlen fiút a tűzifakötegnek, és Tamás többi katonáját keresve kinézett mögüle. Észrevett egyet a ház sarka közelében, ahogy a bejárat felé kúszott. Jobban izgatták a tűzharcban részt vevő bajtársai, mint az, hogy valaki hátul megszökhet. – A fenébe is, egyedül kell elintéznem. – Behúzott nyakkal futott, amíg a villa mögé nem ért. Elbújt egy pajta mögé, és hallgatózott. A lövések elhallgattak. Óvatosan kilesett a pajta mögül. A villa hátsó része egy nyitott oszlopcsarnok volt, egy napernyőkkel és ponyvatetőkkel leárnyékolt napozókert. Átfutott rajta egy kavicsos gondnoki út is, amelyen egy egyetlen lóval húzott kocsi állt, a vezetőülésen egy ismerős, nyomorultul festő kocsissal. Adamat őröket keresett, de egyet sem látott. Odafutott a kocsihoz. – Siemone – szólította meg a kocsist. A fiatal pap döbbenten nézett rá, nagy zavarodottságában még azt is elfelejtette, hogy kerülnie kellene Adamat tekintetét. Legalábbis egy pillanatig. – Maga mit keres itt? – kérdezte Siemone elkapva a tekintetét. – Tűnjön el, mielőtt a fő-diocel meglátja. – Maga segít neki megszökni – állapította meg Adamat, és megfogta a ló kantárát. – Kénytelen vagyok. – Siemone is szorosan markolta a kantárt. – Nem, ez nem igaz. A fő-diocel gonosz ember, egy áruló. Ne segítsen neki. – Azt hiszi, nem tudom? – Siemone csaknem elsírta magát. – Végig tudtam. Sajnálom, amiért fizettem azoknak az embereknek, hogy megöljék magát. Kérem, értse meg, nem tehettem mást. Nem tudok

megszabadulni tőle. Örülök, hogy életben van, de most tűnjön el, mielőtt ideér, vagy megöli magát. Adamat felsóhajtott. – Siemone – mondta, és előrelépett. – Ne jöjjön közelebb – figyelmeztette a pap. Adamat megállt. – Kérem, Siemone. – Tett még egy lépést. – Őrség! – kiáltott fel Siemone. – Ide, gyorsan! Két férfi rohant ki a házból az egyházi őrök egyenruhájában, és amint meglátták Adamatot, kardot rántottak. Fényőrzők. Az Egyház elit testőrségének tagjai. Az életükkel védték a fő-diocelt. Adamatnak semmi esélye sem lesz, ha közel kerülnek hozzá. Hátralépett, és két kézzel felemelte a puskát – remélte, hogy meg van töltve. Az első őrre célzott, és meghúzta a ravaszt. A lövés hangja az egész udvaron zengett. Az őr tett még néhány lépést, majd térdre esett. Társa elfutott mellette, és gyorsan közeledett. Adamat eldobta a puskát, és előhúzta a pisztolyát. A lövés a mellkasán találta el az őrt. Felnyögött, arcára frusztrált kifejezés ült ki, majd összeesett. Az első őr lassan talpra állt, úgy dülöngélt, mint egy részeg. Adamat kardot rántva előrelépett. Az őrnek négy-öt támadást is sikerült elhárítania, mielőtt a nyomozó bevitte a végső vágást. – Siemone! – kiáltott fel valaki. – Tűnjünk innen! Adamat megfordult. Charlemund futott ki a villából, egyik karján köpenyével, a másikban hüvelyében nyugvó kardjával. – Menjen – mondta Adamat. – Hagyja itt őt! Meg tudja tenni, Siemone! A pap lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Adamat elkáromkodta magát, és Charlemund felé fordult. – Maga! – mordult fel a fő-diocel, ahogy megállt a kert szélén. Undorodva nézett végig elesett testőrein. Adamat előrelépett Charlemund és a hintó közé. A pisztolya lett volna az egyetlen esélye. Charlemundot a Kilencek legjobb kardforgatójaként tartották számon. Szét fogja őt szabdalni. A nyomozó felemelte a kardját, és nyelt egy nagyot.

Charlemund megrántotta a nyaka körül végigfutó láncot, és félredobta a köpenyét. Kirántotta a kardját, majd annak hüvelyétől is megszabadult. Támadása gyorsabb volt, mint amilyenre Adamat számított – csak ösztönösen tudta kivédeni. Egykor jó vívónak tartották, de azok az évek már rég mögötte voltak, azóta pedig csak a sétapálca-kardját forgatta. Adamat hátrálni kényszerült a támadás elől. Elszökellt, és gyorsan vonult visszafelé, de a fő-diocel könyörtelenül követte, egy döfés itt, egy vágás ott, kardjának hegye puszta centikre táncolt Adamat arcától és mellkasától. A „jó vívó” viszonylagos kategória volt olyasvalakivel szemben, mint Charlemund. Adamat amatőrnek érezte magát, akár egy gyerek az első vívóleckéjén. Csakhogy ez nem fakardokkal való gyakorlás volt. Amikor Charlemund könnyedén előrelendült, vért ontott. Az első vágások puszta karcolások és tüskeszúrások voltak, de sok ilyenbe épp olyan biztosan bele lehet halni, mint abba, ha keresztülszúrják az ember szívét. Charlemund félrelökte Adamat kardját a sajátja lapjával, előrelépett, és kétszer döfött. Adamatnak hátra kellett tántorodnia, hogy elkerülje a támadást. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, fel akarta emelni a kardját, de a karja nem engedelmeskedett neki. Lepillantott, és látta, hogy kabátján két sötét körként terjed a vér. Az egyik éppen a szíve fölött volt, a másik a vállán. Megroggyant, ahogy a halál közelsége hirtelen elgyengítette. Charlemund elfordult tőle, és épphogy hárított egy döfést. Tamás testőre rontott rá vadul a fő-diocelre. Az eltáncolt tőlük a kavicsút közepére, hogy stabil talaj legyen a lába alatt, de Olem tovább nyomult előre, és egy pillanat nyugalmat sem engedélyezett neki. Adamat a kert egyik sziklájához botladozott, és leült. Egyik kezével gyengén markolta a kardját, a másikkal a sebeit tapogatta. A két legcsúnyábba belenyomta az öklét. Megszédült, bár nem volt biztos benne, hogy a gyors vérveszteségtől, vagy egyszerűen csak a párbaj miatti fáradtságtól és a halál lehetőségének felismerésétől. Elnehezült fejjel, kimerülten nézte Olemet. Ha kudarcot vall, Charlemund mindkettejüket megöli, és elszökik. Olem nyilvánvalóan jobb vívó volt, mint Adamat. Egy katona vakmerőségével rontott Charlemundra, olyan emberként, akinek életét a

kard és a pisztoly határozza meg. Olem vívótudása kevésbé volt fegyelmezett és pontos, mint a fő-diocelé, de ezt a hátrányát vadsággal kompenzálta. Fogát összeszorította, szemében elszántság vibrált, szabad kezével gondosan egyensúlyozott a levegőben, a csípője fölött. Charlemund hátrált még néhány lépést a roham hirtelensége miatt, mielőtt meg tudta vetni a lábát, hogy ellentámadásba lendüljön. Adamat figyelte, ahogy Charlemund felméri Olem stílusát, és gondosan követi minden egyes mozdulatát. Arca híján volt az Olemét uraló elszántságnak – helyette a kedvenc óráján ülő tanuló csendes, nyugodt figyelme ült rajta. Idővel egyre könnyebben védte ki Olem támadásait, saját döféseit pedig egyre bizonytalanabb mozdulatok hárították. Charlemund nem egyszerűen csak harcolt, jött rá Adamat, hanem tanult is közben: alkalmazkodott Olem vívóstílusához. Így párbajozott egy mester, és Adamat még sosem látott ehhez foghatót. Olem egyre nagyobb hátrányba került. Amennyire Adamat érezte, az összecsapás akár órák óta is tarthatott már, bár tudta, hogy csak másodpercek teltek el. Olem egyre csak hátrált, és a küzdő felek elhaladtak Adamat mellett, közelebb a hintóhoz. Olem ott hosszú másodpercekig, izzadságtól gyöngyöző homlokkal állta a sarat, és kétségbeesetten kutatott támadási felület után. Könnyű volt olvasni az arcáról: egyre fáradtabb és zaklatottabb lett. Képtelen volt lépést tartani Charlemunddal. Végül észrevett egy rést a védelemben, és előrelendült. Vágása felsértette Charlemund oldalát, ahogy a fő-diocel kitért a mozdulat elől, ám szabad kezével Charlemund előhúzott egy tőrt, és beledöfte azt Olem bordái közé. A testőr szeme elkerekedett, kardja kiesett a kezéből. Charlemund tett egy lépést hátra, és kardját hátrahúzta egy halálos csapáshoz. Adamat félrenézett. Végünk van. Olem köhögve felnevetett, és ezzel újra magára vonta a nyomozó figyelmét. Charlemund mozdulata félbeszakadt. – Nálam rosszabbal kell szembenéznie – figyelmeztette Olem. Charlemund gyorsan a villára pillantott, majd otthagyta Olemet a sárban, és a hintóhoz rohant. – Indulás! – mondta, ahogy felugrott a lépcsőjére. – Ne tegye! – kiáltott Adamat Siemone-nak.

A pap a kocsi bakján, a gyeplővel a kezében kuporgott. Nem mozdult. – Indíts! – parancsolta Charlemund. Adamat azt hitte, Siemone kezében mindjárt elszakad a gyeplő. A pap felnézett az égre, majd le a kezére. Ajkai hangtalanul mozogtak. – Bolond – mondta Charlemund, és felugrott a bakra, Siemone mellé. A pap elhúzódott tőle. – Nem tehetem – sírt fel. Siemone felkiáltott, ahogy Charlemund kilökte őt a bakról, és olyan hanggal zuhant a földre, mint egy széthasadó görögdinnye. Aztán nem mozdult. – Gyáva. A szót halkan ejtették ki, mégis a forrása felé fordult Charlemund és Adamat is. Tamás állt a villa hátsó lépcsőjén, csak kicsivel a kert fölött. Botja helyett erősen egy csővel lefelé fordított légpuskára támaszkodott. Ott és akkor öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek tűnt. Egyenruhája eleje csupa vér volt. Adamat emlékezett az Égbolt Palota mágusoknak fenntartott lakrészére, és a foltokra, amelyek akkor borították Tamást. Megborzongott. Charlemund tétovázott. A gyeplő a kezében volt, és bár láthatólag szerette volna meglendíteni, és elmenekülni, valamiféle morbid kíváncsiság visszatartotta. Adamat rávette magát, hogy felálljon. Megtántorodott, és összerándult a fájdalomtól. Fejét nehéznek érezte. Elkapta a ló kantárját. – Nem – mondta. Charlemund mintha észre se vette volna. Tamást fürkészte. – Látom, gondoskodott a jó hercegről – jegyezte meg. Felállt, eldobta a gyeplőt, és leugrott a vezetői bakról. Guggolva ért földet, hogy aztán felálljon, és kihúzza magát. Adamat szíve gyorsabban kezdett verni. Tamás nem volt lenyűgözve. – Még él – mondta. – De azt kívánja, bárcsak halott lenne. Komoly terveim vannak vele. – Lassan, a légpuskára támaszkodva lépdelt le a kertbe. – Magával is. Charlemund kivonta a kardját.

– Kifogyott a lőporból – állapította meg. – Máskülönben nem beszélgetnénk. Nem fél sem a címemtől, sem a következményektől. Még a ház belsejéből golyót repített volna a fejembe. Az összes tartalékát el kellett használnia Nikslausra? Tamás rezzenéstelen arccal nézett rá. – Ha lenne magában bármiféle becsület – folytatta Charlemund –, most úton lenne a Délorom-hegyhez, hogy feláldozza magát Kresimirnek, hátha ezzel megmentheti az országot. – Ez aztán a beszéd – mondta Tamás. – Egy árulótól. – Mit akar csinálni, Tamás? – kérdezte Charlemund. – A legjobb formájában sem olyan jó vívó, mint én. – A fő-diocel hirtelen megiramodott, és fejjel előre, karját egy ragadozó madár szárnyaihoz hasonlóan hátrahúzva, Tamásnak rontott. A tábornagy földre ejtette a légpuskát, előhúzta a kardját, és egy fájdalmas rándulással hátralépett a rossz lábával. Adamat felszisszent. Azt a lábat nemrég összezúzták. Tamás nem lesz képes manőverezni. Egy jobb napján közel kerülhetett volna ahhoz, hogy méltó ellenfele legyen Charlemundnak, de így ez egy nevetséges párbaj lesz. Charlemund előrelendült, és amint elérte Tamást, máris brutálisan döfött egyet. A tábornagy hárított, a pengék összecsaptak, és a fő-diocel azonnal Tamás mögé pördült, hogy halálos erővel sújthasson le, mielőtt ellenfele megfordulhatna a rossz lába körül. Charlemund győzelemkiáltása elhalt a torkában, tekintete a kardjára tévedt. Tamás szabad keze fölött fekete lőporfüst szállt a levegőbe. Kinyitotta öklét, és a lőportöltet elégett csomagolása a földre hullott, Charlemund kardjának pengéje mellé. A fő-diocel a penge nélkül maradt markolatát bámulta. Arcát eltorzított a düh, szeme lángolt. Elhajította a markolatot, és Tamásra rontott, aki lassan felé fordult. A markolat eltalálta Tamás homlokát, és enyhe vágást ejtett rajta. Pislogott, és szabad kezével a csípőjén, párbajozó pózban, előredöfött. Charlemundot saját lendülete vitte kézfejnyire a kardba. Tamás kihúzta belőle, aztán újra döfött, és újra. Charlemund a sebeit szorítva eltántorgott, tiszta reverendáját vér áztatta. Nekidőlt a hintónak, kezével kinyúlt a semmibe, és lecsúszott a kavicsútra. Adamat nagy levegőt vett. Charlemund sebei nem tűntek halálosnak, de sok volt belőlük. Lassan és fájdalmak közepette vérzik majd el – ha Tamás hagyja. A tábornagy nem mozdult, hogy segítsen neki, és nem

hívta a katonáit sem. Csak nézte, ahogy Charlemund remegő kezekkel próbálja elállítani a vérzést. Aztán beletörölte véres kardját a fő-diocel eldobott köpenyébe, és visszadugta a hüvelyébe. Adamat sebei is súlyosak voltak, de úgy gondolta, túléli, ha alaposan bekötözi azokat. Lerázta magáról a gondolatot, és leguggolt Siemone mozdulatlan teste mellé. A pap nyaka eltört a zuhanástól. Szeme vakon meredt egy legelőre, szája néma, kétségbeesett sikolyra nyílt. Adamat az ujjbegyeivel lezárta a szemhéját, majd felállt, és megkerülte a hintót. Olem és Tamás egymásra támaszkodva tanácskoztak. Tamás ismét a légpuskát használta botként, arra támaszkodott. Mindketten felnéztek Adamatra. – Olem azt mondja, feltartotta Charlemundot, amíg ő utol nem érte. – Tamás lassan biccentett felé. – Köszönettel tartozom. Adamat megnyalta száraz ajkait. Egyiküknek sem ült gyanú a tekintetében, sem vád az ajkán. Miért? Tamás számos katonája fizetett az életével azért, mert Adamat figyelmeztette Lord Vetast. De ezek szerint még nem jöttek rá, hogy miért volt most itt. – Uram – mondta Adamat. – Sajnálom. De a családomat… Tamás visszatért a kastélyba. Mindenfelé halott Felügyelők és egyházi őrök hevertek. A tökéletes találatokat csodálta – a golyók szívet vagy fejet értek, amelyek a ház szűk terein belül könnyű célpontokat nyújtottak. A vér tócsába gyűlt a márványpadlón, csúszóssá téve azt. Talált egy elefántcsont napernyőt az előcsarnok egyik sarkában, és a rúdját kisajátította botnak, a légpuskát pedig a falnak támasztotta. Nikslaus eltűnt. Tamás az ajkára harapott, és küzdött fortyogó frusztrációja ellen. A kínjában vonagló Kiváltságost itt hagyta a padlón, ahonnan most vérnyom vezetett egy oldalsó szobába. Tamásnak nem volt elég embere, hogy ellássák a sérülteket, és keresést is szervezzenek. Lehunyta a szemét, és bicegve követni kezdte a vérnyomot. Adamat. Mit tegyen a nyomozóval? Bevallotta, hogy elárulta őt és Adrót Lord Vetasnak és urának, Lord Claremonte-nak. Mégis hány nagy hatalmú ellensége van Tamásnak? Végül is Adamat volt a felelős Sabon haláláért – vagy mégsem? Adamat szerint a Charlemundnak küldött figyelmeztetés csak alig valamivel érkezhetett meg őelőtte, a fődiocel azonban nem sebtében állította fel ezt a védelmet.

A lábát kínzó fájdalom felerősödött, ahogy a lőportransz kezdett gyengülni. Még időbe telik, hogy teljesen elmúljon, így egy bot segítségével pár óráig továbbra is talpon tud maradni. De ha egyszer elmúlik, olyan erős agónia tör majd rá, hogy szerencséje lesz, ha egyáltalán fel tud majd állni. Dr. Petrik átkozottul dühös lesz. Lehet, hogy a harccal Tamás helyrehozhatatlanul károsította a lábát. Ostobaság volt. A vérnyom két szobán vezetett keresztül, két külön világon a maguk drága berendezéseivel, amelyekhez hasonlót ritkán látni egy király palotáján kívül. Fatrasztai állatok szarvaiból készült székek, állatbőrök és kitömött nagymacskák a legmesszibb dzsungelekből. Egyetlen darab, színtiszta obszidiánból faragott kisasztal. Egy ősi gyík lóméretű csontváza. Művészeti alkotások a világ minden tájáról, szobrok a Kresimir Kora előtti időkből. A vérnyom egy szolgabejárón keresztül vezetett ki egy kis teraszra. Tamás gondosan felmérte a területet. Nem tudhatta, hogy az összes Felügyelővel elbántak-e. Az egyik legelőn mozgásra lett figyelmes. Kinyílt egy istállóajtó, és két ló ügetett ki rajta, megkerülve a csűrt, és eltávolodva a villától. A lőportranszban Tamás látta a Nikslaus kezét borító szedett-vedett kötéseket, és a lovát vezető Felügyelő vonagló izmait. A Kiváltságos idegesen pillantott hátra a villára. Tamás addig nézte őket, amíg el nem tűntek a láthatáron. Mindez hiába volt, ha Julene-nek sikerül megidéznie Kresimirt. – Nem találom Nikslaust – mondta Olem. Tamás megfordult. Testőre még csak el sem látta a saját sebeit. Olyan feszesen húzta ki magát, ahogy csak tudta, és igyekezett állni Tamás tekintetét. Nem álcázta valami jól a fájdalmát, ami azt jelentette, hogy komoly kínokat élt át. Papírért és dohányért matatott a kabátzsebében, de aztán majdnem kicsúsztak véres ujjai közül. Tamás elvette őket tőle, megtekerte a cigarettát Olemnek, és meggyújtotta a testőr mellzsebéből vett gyufával. Olem beleszívott, és hálásan mosolygott. – Intézkedjen, hogy ellássák a sebesülteket – mondta Tamás. – Nikslaus már nem jelent fenyegetést. És először a saját sebeivel foglalkozzon. Jól csinálta, barátom. – De Nikslaus…

– A bosszúm az, hogy életben marad – szakította félbe Tamás. Tudta, hogy mosolyában kegyetlenség bujkál. – Ennyi elég lesz.

40. FEJEZET

Tániel csak több órányinak tűnő lépcsőmászás után értette meg, hogy mekkora is valójában Kresimir palotája. Ahogy Del mondta, az egész egy burok volt – egy hatalmas héj, amely egykor ezer és ezer szobát és folyosót és galériát foglalt magában. Mindebből csak a külső, vulkáni réteg és a fal mentén felfelé tekergő, roppant lépcső maradt. Ahogy egyre magasabbra értek, a hamuréteg vékonyodott, lépéseik visszhangzani kezdtek, és Tániel hamarosan rájött, hogy a tűhegynyi fények fenti ablakokból származtak. Rávette magát, hogy erősebben, gyorsabban szedje a lépcsőfokokat, és nem érdekelte, hogy Del tudja-e tartani a tempót, vagy sem. A csaknem teljes csendben Tániel úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Az árnyékokban mintha sápadt fények, rég-holt varázslatok kísérteties aurái vibráltak volna. Időről időre hamufuvallatok emelkedtek fantomokként a levegőbe. Ahogy közeledtek a palota tetejéhez, tényleg látott ablakokat, csakhogy túl magasan voltak a lépcső fölött ahhoz, hogy lőni tudjon belőlük, és nem volt semmi, amire ráállhatott volna, hogy elérje őket. Ment tovább. A falak lassan beszűkültek körülöttük, ahogy a lépcső elvékonyodott. Elértek egy fényben fürdő, koromtól feketéllő, bálterem szélességű helyiségbe, és

Tániel látta fölöttük a tetőboltozatot, és a falon magasan lévő ablaknyílásokat. A falnak dőlve várta, hogy Del beérje. – Merre? – kérdezte, amikor az végre zihálva felbukkant. Köpenyénél fogva ragadta meg Delt. – Merre? Azt mondtad, hogy innen fentről tudok majd lőni, hát vezess el egy átkozott ablakhoz! – Keményen megrázta a szerzetest. – Ott! – sírt fel Del. Lehunyta a szemét, kezét védekezőn Tániel vállára tette. A lőpormágus elengedte, és megfordult. Borzongás futott végig rajta, ahogy újra felmérte a helyiséget. Mintha egy hideg kéz érintette volna meg a szívét. Kresimir tróntermében álltak. A végében volt egy emelvény, amelyre tizenhárom lépcsőfok vezetett fel, rajta egy megfeketedett székkel. Mögüle fény szivárgott be. Tániel felsietett az emelvény lépcsőin, elhaladt az üres trón mellett, és talált egy ajtó nélküli, boltíves átjárót. Összeszedte a bátorságát, és belépett rajta. A szoba látványától hirtelen megtorpant. Levegőért kapkodott, elméje túlcsordult. A helyiség úszott a fényben, és teljesen be volt rendezve. A falakat kárpit borította, az ablakok üvegezve voltak, a szoba közepén pedig egy baldachinos ágy állt, körülötte bársonypárnás székekkel és aranyszegélyű asztalokkal. Tániel egy fehér szőnyegen koromnyomokat látott. Olyan volt, mintha egy barlangból lépett volna be az Égbolt Palotába. Megtántorodott. – Bót hátrahagytátok? – kérdezte egy női hang. Tánielt az ájulás környékezte. Julene lépett be egy erkélyről. – Igen, asszonyom – lépett Del Tániel mellé. – És a lány? – kérdezte Julene megvetően fintorogva. – Bóra vigyáz. – Del egyenesen, állát felszegve állt. Már nem remegett. Már nem is úgy nézett ki, mint Del. Arcának fiatalsága eltűnt, nyomában ráncok ültek, és a hamis szerzetes Tániel szeme láttára vett elő a zsebéből egy pár Kiváltságos kesztyűt, és húzta fel a kezére. Julene Tánielhez lépett. Egyik ujját az álla alá tette, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Tániel émelygett. Belül halott volt.

– Volt egy olyan érzésem, hogy utánam jössz majd – mondta a nő. – Örülök, hogy hátrahagytam Jekelt. Mi volt a terve? – kérdezte a Kiváltságost. – Lelőni közülünk annyit, hogy ne tudjuk megidézni Kresimirt – válaszolta Jekel. – Be is válhatott volna – ismerte el Julene. – Rengeteg varázslat kell hozzá, hogy elhívjuk őt a világok közti Semmiből. Tániel szédült. Elő akart kapni egy pisztolyt, hogy legalább a hamis szerzetest megölje, de az ujjai nem engedelmeskedtek neki. Tudta jól, hogy legyőzték. – Miért? – Tániel nagy levegőket vett, és próbálta megfogalmazni a kérdését. – Miért idézzük meg Kresimirt? – Julene a szemét forgatta. – Nem. Miért kellett ez a kutya? Minek az átverés? Egyszerűen kivárhatta volna a megfelelő időt, és megölhetett volna mindnyájunkat. Miért nem öltök meg most? Julene vállat vont. – Ha az apád valahogy túlélné a közelgő tűzvihart, jól jössz majd túsznak. Tamás nem túl leleményes, viszont annál makacsabb. Igyekezett elfogadni Julene szavait, aki hosszú körmeivel megkocogtatta Tániel nyakát. – Ha szükség lesz rá, megöllek. – Felemelte a kezét. Tániel lehunyta a szemét. Aztán kinyitotta, csak hogy kapjon a képére egy pofont. Julene körmei végigszántották a bőrét. – Ezt azért, mert lehajítottál a szakadékba – mondta, és megfordult, hogy menjen a dolgára. Tániel megmozgatta az ujjait. Szóval mozognak. Helyes. Mit tudna tenni? – Mész megidézni Kresimirt? Julene felkuncogott. – Az már megtörtént. Megyek megnézni az érkezését. Akartok jönni? Amikor utoljára földet ért, a hegy fele összeomlott alatta. A mágiám talán megvéd majd benneteket. Jekel aggodalmas arckifejezéssel lódult Julene után. Tániel pislogott, kezét a pisztolyára tette, és követte őket. Az erkély tele volt emberekkel – kéttucatnyi Kiváltságossal, ha nem többel. Mind az eget nézték. Tániel a hatalmas épület csúcsán állt –

vagy olyan közel hozzá, amennyire csak lehetett. Átfurakodott a Kiváltságosok között, és lenézett az erkély oldaláról. Elfojtott egy hisztérikus nevetést, amikor rájött, hogy tényleg van egy kolosszeum odalent, a tó mellett. Ebből a pozícióból pont a falai közé látott. – Élvezd az előadást – suttogta valaki a fülébe. Jekel volt. A hamis szerzetes üresen mosolygott Tánielre. – Undorodom tőled – mondta a Kiváltságos. – Tőled és a fajtádtól. Kresimir egyszer és mindenkorra elpusztítja majd a lőpormágusokat. Átkozott Különbök. Tániel elkapta Jekel grabancát – a férfi vicsorogva felemelte kesztyűs kezét, mire Tániel letaszította őt az erkélyről. Jekel sikolya még sokáig hallatszott, ahogy lefelé bukfencezett és csúszott az épület burkaként szolgáló hatalmas, csupasz, vulkanikus sziklán. – Mi történt? – kérdezte valaki. – Ez meg ki a pokol? – szólalt meg egy másik Kiváltságos. Tániel előhúzta a pisztolyát, aztán azon tanakodott, hogy mire megy vele. Mekkora kárt okozhat? Szeme sarkából fényt látott felragyogni odafent, a felhők között. A vér kiszökött az arcából. Szorosabban markolta a pisztolyát – legalább néhányat magával vihet. Egy Kiváltságos Tániel felé emelte kesztyűs kezét, ujjai megrándultak. Tániel felhúzta a pisztolyát, aztán csak nézte, ahogy a Kiváltságos hirtelen – és látszólag örömmel – leveti magát az erkélyről. Egy másik is követte a példáját. Egy harmadik üvöltözve, a szemét kaparászva esett össze. Tániel az erkély bejáratához pördült. Ka-poel állt ott széttárt lábbal és kézzel. Szarvasbőr kabátját hanyagul kilazította a nyakánál, hátizsákja a lábánál hevert – körülötte mindenfelé babák. Tűzvörös haja kuszaság volt. Felemelte az egyik kezét. Tucatnyi baba röppent a levegőbe, és úgy váltak szét előtte egy láthatatlan kézben, mint kártyák egy jövendőmondó előtt. Julene észrevette Ka-poelt, és felsikoltott. Azután minden egyszerre történt. A Kiváltságosok a kesztyűik után kaptak, és védelmező gesztusokat tettek. Julene pánikszerűen lefagyott, Ka-poel pedig támadásba lendült.

Ujjbegyeiből tűz rontott rá a babák egy részére, mire Kiváltságosok lángoltak fel. A lány fogott egy tűt, és keményen, gyorsan különböző babákba döfködte. Az erkély fájdalmas üvöltésekkel telt meg. Fényvillanás kapta el Ka-poelt, ahogy egy Kiváltságos végre le tudott adni rá egy lövést – a lány meg sem rezzent, a fény pedig elkanyarodott róla, és egy babán landolt. Egy Tánieltől jobbra álló Kiváltságos porfelhővé vált, és eltűnt a szélben. A mongúz megtalálta a kígyó fészkét, Tániel pedig pont a felfordulás közepébe került. Felemelte a pisztolyát, és lelőtt egy Kiváltságost, aki még nem részesült Ka-poel figyelmében. Félredobta a pisztolyt, és elővette a másikat. Miután azt is elsütötte, lekapta válláról a puskáját. Ahogy Ka-poel sorra irtotta a Kiváltságosokat, Julene összeszedte magát, és ökölbe szorított kézzel, dühtől eltorzult arccal a lánynak rontott. Tánielt félelem járta át, és nem saját maga miatt. Bármilyen sikeres volt is Ka-poel ismeretlen mágiája a Kiváltságosok ellen, Julene-t nem lesz képes legyőzni. Tániel bajonettel előre Julene-re támadt, azonban a nő egyetlen legyintésétől a levegőbe röppent. Valami reccsent, ahogy az erkély korlátjára esett – alig tudott megkapaszkodni, hogy ne zuhanjon tovább. Puskája végigcsúszott az erkélyen. Julene körül Kiváltságosak haltak és feküdtek máris holtan, de ő csak törtetett Ka-poel felé. A lány babái sorra elolvadtak, ahogy a Kiváltságosok elhulltak. Néhányan rángatóztak, és összeestek, mások elsodródtak. Ka-poel fordított a kezén, és a maradék babák is megfordultak. Tániel felismerte azt, amelyik Julene-t mintázta. A nő ádázul röhögött, ahogy Ka-poel a baba fölött masszírozta a levegőt. A lány kinyitotta a száját. – Fuss, Tániel! A szavak Julene szájából jöttek, az elkeseredettséggel fűszerezett hang mégsem az övé volt, hanem egy lányé. – Tűnj el innen! Julene mintha észre sem vette volna, hogy beszélt. Fejét lehajtva rohant Ka-poel felé, ujjaiból tűz terjedt, és felperzselt mindent, amihez hozzáért – követ és húst egyaránt. Elérte Ka-poel két babáját is, mire két Kiváltságos felüvöltött fájdalmában. Tániel megtalálta a puskáját az erkély másik sarkában. A megmaradt Kiváltságosok nem is foglalkoztak vele. Amennyire tudtak,

szétszéledtek, és eltávolodtak Ka-poeltól, kezükkel tébolyultan próbálták visszaverni a lány mágiáját. Nem, nem fog elmenekülni. Nem hagyja magára Ka-poelt. Tániel felkapta a puskát, és ellenőrizte a csövét. A golyó kiesett belőle, amikor elejtette. Megtisztította a csövet, és beletöltött egy golyót, aztán még egyet – mindkettő vöröscsík volt. Vásznat tunkolt le rájuk, hogy a helyükön tartsa őket. Egy Kiváltságos botladozott felé felemelt kezekkel. Keresztüldöfte a szemét a bajonettel. Talált egy helyet a korlát mellett, ahonnan célozhatott. A fény, amit korábban észrevett, lassan ereszkedett az égből. Olyan volt, mint egy felhő, és ahogy közeledett, egyre gyorsabbnak tűnt. Elrepült mellettük, és ereszkedni kezdett a lenti kolosszeum közepére. Tániel megnyalta az ajkát, és megköszörülte a torkát. Igyekezett stabil kézzel célozni. Egy csipetnyi lőpor segített kitisztítani az elméjét, és megélesíteni a látását. A kolosszeum azonban túl messze volt, legalább tíz kilométerre. Kizárt, hogy addig el tudjon lőni. Vett egy mély levegőt. A felhő leért a földre. Először csak egy lábat látott kiválni belőle, aztán már az egész testet. Tániel leküzdötte egy gyengülő varázslat sötétségét. A felhővel érkezett férfi gyönyörűbb volt, mint bárki, akit Tániel valaha látott. Bőre tökéletes volt, arany haja hosszú és ragyogó. Egy tunikát viselt, akár egy szereplő egy Kresimir Korában játszódó darabban. Teljesen kilépett a felhőből, és megállt. Tökéletes arcát homlokráncolás csúfította el. Tániel kipislogta a szeméből az izzadságot, és meghúzta a ravaszt. A dörrenés visszhangzott a fülében, ahogy leengedte a puskáját. Nem annyira látta, mint inkább érezte a Kresimir felé repülő két golyót. Amikor már rég le kellett volna pottyanniuk, az akaratereje még mindig a levegőben tartotta őket. Elméje belesajdult az erőlködésbe, keze remegni kezdett. Az egész lőporszarut elégette, hogy tovább küldje a lövedékeket, és fájdalom hasított a fejébe. De még mindig kitartott. Az egyik golyó Kresimir jobb szemét találta el. A másik a mellkasába csapódott, és átfúrta a szívét. Tániel látta, ahogy az isten teste összerogy és eldől. Zokogás tört fel belőle. Megölt egy istent. Összeesett.

Képtelen volt foglalkozni Julene-nek az agyába metsző üvöltésével. Hallott egy nagy puffanást, aztán a világ remegni kezdett. Magához szorította a puskáját, és magzati pózba kuporodott. Az épület kezdett összeomlani. Megöltem egy istent. Ka-poel. Életben volt még? Puskáját félredobva feltápászkodott. Kapoelt sehol sem látta, és Julene is eltűnt. Az épület recsegett és imbolygott alatta. Újabb földrengés? Kint, az Orom-tó közepéből hatalmas gejzír spriccelt az égre. Tániel érezte a forróságát. Kényszerítette magát, hogy bemenjen az erkélyről. Ka-poel a trónterem boltíves átjárója mellett feküdt. Szájából, orrából és szeme sarkából vér szivárgott. Felnézett Tánielre, közben még mindig az egyik babáját szorongatta. Napnál is világosabb volt, hogy Julene az. A baba a féktelen düh maszkját viselte. Tániel térdre esett Ka-poel mellett. – Nem tudlak biztonságos helyre vinni. Nem maradt biztonságos hely. Megöltem egy istent. Ka-poel pislogott. Tániel a saját könnyeiben fuldoklott. – Pole? A lány elmosolyodott, és a tarkójánál fogva közelebb húzta magához, erősebben, mintsem Tániel el tudta volna képzelni. Ekkor omlott össze alattuk az épület.

EPILÓGUS

Átkozott pokol, gondolta Olem, ahogy behozták a holttesteket, és

lefektették őket Tamás elé. A fejük fölött feszülő vászonsátrat eső verte és szél csapkodta. A levegőt megtöltő hangok – kísérteties sikolyok, amelyek nem jöhettek halandó torokból – és a kén szaga megbénították az érzékeit, és pár másodpercenként köpésre ingerelték. Időről időre megpillantotta a Délormot a dülöngélő fák mögött. Az egész hegy, nem is, az egész délkeleti égbolt úgy ragyogott, akár egy domboldal a tűz alatt. Idegessé tette, hogy ilyen közel voltak, bármit mondott is a tábornagy. A hegy megváltozott. Ismerős, peremes csúcsa ráomlott a déli oldalra, és a Kez mezőkre köpte tüzes beleit. Olem remélte, hogy elnyelte az egész átkozott kez sereget. Akkora hamu- és füstfelhők lebegtek fölöttük, mint Adró maga, és visszatükrözték a hegyből előtörő áradat fényét. Folyamatosan hamu zuhogott rájuk, ezért mindenkinek el kellett takarnia az arcát valamivel. A déli peremből egy tűzfelhő robbant ki, és eltűnt Kez irányába. Olem megborzongott. Az a felhő valószínűleg elég nagy volt, hogy betakarjon egy egész várost. A Hegykorona nem létezett többé, a hegy oldalával együtt az is leomlott. Az utolsó kimenekítettek éppen most érkeztek meg Tamás

táborába. A jelek szerint az összes Hegyőrt sikerült időben kijuttatni. A hegycsúcson lefolyt csatából is hoztak magukkal túlélőket, meg olyan pletykákat, amikbe belerázkódott az ember lelke. – Meghaltak? – kérdezte Olem. Új cigarettát érintett a parazsas üsthöz, majd szájába vette, és beszívta édes füstjét. Dr. Petrik rondán nézett rá. Olem elfintorodott. Jobban kell figyelnie. Itt most a tábornagy fiáról volt szó. Három ember teste hevert előtte, mindegyik tetőtől talpig bebugyolálva, hogy megvédjék a hulló hamutól. Egyikük, egy középmagas, lesoványodott, törékenynek tűnő férfi bizonyosan életben volt. Egy hordágyon hozták be, kezét és lábát lekötözték. Karját egy villás bottal kitámasztották, hogy kilógjon a teste mellől, és puszta keze mindig látható legyen. Borbador Kiváltságos, tippelte Olem. A királyi társaság utolsó tagja. Bo tekintete a szobát fürkészte. Száját nem tömték be, mégsem beszélt. A két másik test egy fiatal férfié és nőé volt. A katonák levették róluk a takarókat, hogy dr. Petrik megvizsgálhassa őket. A nő – illetve, inkább lány, a méretéből ítélve – egy barbár volt, szeplős bőrrel, és olyan hajjal, ami tűzvörös lehetett volna, ha nem perzselődik szinte semmivé. Olem nem tudta megmondani, hogy lélegzik-e. A fiú Tániel volt. A testőr könnyen felismerte, akárcsak Tamás összes katonája. Olem a Kiváltságos hordágya mellé sompolygott, és odahúzott egy sámlit. – Rossz volt a helyzet odafenn? – kérdezte, és elfintorodott a mellkasába hasító fájdalomtól. A Charlemund ejtette seb egyenes és tiszta volt, így Mihali meggyógyíthatta valamiféle mágiával, amit Olem egyáltalán nem értett. De attól, hogy meggyógyult, a bordái között még mindig érezte a fájdalmat. Bo ránézett. – Cigarettát? – Olem sodort egy új szálát, és Bo szájába tette, majd meggyújtotta egy gyufával. Bo belélegezte a füstöt, és felköhögött. Olem elkapta a lehulló cigarettát, és visszatette Bo szájába. A Kiváltságos gyengén biccentett. – Úgy hallom, a fiúkat mind sikerült kimenteni – mondta Olem –, mielőtt a hegy összeomlott. Szerencsénk volt. Bo nem válaszolt.

– Azt beszélik, hogy volt odafönt egy nagy varázslónő, aki harcba szállt magával és Tániellel. Túlélte? – Nem tudom. – A suttogásnak is alig nevezhető szavakat Bo összeszorított ajkakkal formázta, hogy ne essen ki közülük a cigaretta. – Nagy kár – jegyezte meg Olem. – Reméljük, hogy ha túl is élte, a hegy kez oldalán van. Bo ezúttal sem válaszolt. Ekkor egy férfi lépett a sátorba. Mérete és a vállát borító szőrmék alapján akár egy medve is lehetett volna. Mellényén az Őrparancsnok emblémáját viselte. Olem nem ismerte fel. Tamás egy pillanatra elhagyta fia oldalát. – Jakola – üdvözölte az Őrparancsnokot. – Hogy van a fiú? – kérdezte Jakola. – Él, de csak éppen hogy. – Kész csoda. Köszönd annak a lánynak, és ugyanúgy gondoskodj róla, ahogy Tánielről. Ha a fiú megmarad, neki tartozik majd az életével. Pokolba is, azok alapján, amit az emberek mondanak, talán mind neki tartozunk az életünkkel. Tamás a barbár lányra nézett. – Ő még gyengébb, mint Tániel. Nem tudom, mit tehetnénk érte. – Akármi is az, csak csináld. Több sebészed is van, nem csak ez a vén bohóc. – Átvágott a szobán Tamás ágyához, leült rá, és előhúzott a mellényzsebéből egy flaskát. Olem elfintorodott. Meg kellene tán feddnie ezt az embert? Háromszor akkorának tűnt, mint ő. Sabon volt az egyetlen, akiről Olem tudta, hogy nyíltan így beszélhetett a tábornaggyal. – Jakola – ízlelgette a szót. – Ismerősen cseng. Bo enyhén megrázta a fejét. – Én Gavrilként ismerem. Olem kivette a szájából a cigarettát, leveregette róla a hamut, és visszatette. – Jakola – ismételte. – Jakola, Jakola. Hmm. Várjunk csak. Pensbrooki Jakola! – Elkerekedett a szeme. – Ő az? – Ne tőlem kérdezze – mondta Bo. Olem visszaült a sámlijára, szívta a cigarettáját, és próbálta felidézni a seregben terjengő pletykákat. Azt beszélték, hogy Jakola Tamás egyik legközelebbi barátja volt. Egyesek szerint a halott felesége testvére.

Olem kíváncsi volt, mennyi lehet ebben az igazság. Jakola felől már azóta nem lehetett hallani, hogy Olem a hadseregben szolgált. Tamás odabicegett Bo ágyához, és leguggolt. Nem engedte Mihalinak, hogy meggyógyítsa őt, amíg Tániel élete hajszálon függött. A lába pocsék állapotban volt, és egyre rosszabbodott, de a makacssága nem változott. – Kérdéseim vannak – közölte. Olem kivette a cigarettát Bo szájából, hogy az válaszolhasson. – Mi történt odafent? Bo komoran nézett a tábornagyra. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar beszélni fog. – Nem fogom kivégezni – mondta Tamás. – Legalábbis egyelőre nem. Ez az egész – a köteleire mutatott – csak elővigyázatosság. Gondolom, a gész még mindig a hatalmában tartja. Bo bólintott. – Ezek szerint Tániellel nem találták meg a módját, hogy elpusztítsák? – Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy visszaverjük a Kezt – válaszolta Bo nyersen. – Nem volt rá időnk. – Mikor fogja megölni a gész? – Nem tudom. Tamás ezen elgondolkodott. – Egyelőre így kell maradnia, de igyekszünk gondoskodni a kényelméről. Tudom, hogy nem tehet a késztetésről. Bo ettől nem tűnt nyugodtabbnak. – Mi történt odafent? – kérdezte ismét Tamás. – Tániel tényleg lelőtte Kresimirt? – Igen. – Látta? – Éreztem. A Kilencek összes Kiváltságosa érezte. Belehasított a lelkembe. Maga nem érezte? Tamás megrázta a fejét. – Olem, maga érzett valamit? – Nem, uram. – Olem beleszívott Bo cigarettájába, hogy ne aludjon ki. – Bár talán mégis. Amióta fejadagokat eszem, emésztési gondjaim vannak. Hiányzik Mihali főztje. – Éreznie kellett – mondta Bo.

Tamás hátradőlt, és összerándult a fájdalomtól. – Szóval Kresimir halott. – Megkapaszkodott a hordágy szélében, hogy stabilizálja magát. Olem homlokán összefutottak a ráncok. – Hol a mankója, uram? Bo kuncogni kezdett. Hangja mély, halk és nyugtalanító volt, de aztán lassan egyre hangosabb lett. – Mi olyan vicces? – kérdezte Olem. Bo megrázta a fejét. – Semmi sem vicces – felelte. – Maga nem érti, Tamás. Nem ölhet meg egy istent.

Tamás a fia mellett ült. Tániel az életéért küzdött. Az orvosok szerint kómában volt, és nem tudták megmondani, hogy mikor tér magához, ha ugyan valaha is. Tamásnak ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy Mihali eljöjjön. Leküzdötte a keserűséget, és remélte, hogy Tániel túléli a visszautat Adopestbe. Egy isten bizonyosan meg tudná gyógyítani. Azután hagyná Mihalinak, hogy ellássa az ő lábát is. – Jól csináltad – mondta Tamás, és kezét Tániel homlokára helyezte. Forró volt. – De ne halj meg nekem. Nem veszíthetlek el. Anyádat már elveszítettem. Téged nem foglak. Félrehúzták a sátor bejáratát. Odakint a tüzes hegy hatalmas árnyékot vetett. – A fiad pokoli egy harcos. Tamás a sógorát fürkészte, ahogy a nagydarab férfi belépett a sátorba, és leült az egyetlen másik székre. – Hogy hívjalak, Jakolának vagy Gavrilnak? – kérdezte Tamás. Kezét az arcához emelte, és remélte, hogy a másik nem látja, amint könnyeket töröl le vele. – A Gavril megteszi – válaszolta az Őrparancsnok. Gavril. Akkor vette fel ezt a nevet, amikor Ipille vadászai elől bujkált, miután Tamással megpróbálták megölni Kez királyát. Régen történt, szinte már egy másik életben. És Gavril azóta is részeges volt – most viszont elég józannak tűnt.

– Amikor elhagytuk a Délormot, láttuk, hogy a kez hadsereg nyugatra tart – mondta Gavril. – Wasal Kapui felé. – Támadni akarnak. Teljes erővel, megállás nélkül. – Ha Bónak igaza van, és Kresimir él, akkor most már egy isten is áll az oldalukon. – A miénken is. – Hogyhogy? – Adom. Kresimir testvére. De Adom nem Kresimir, nem egy erőszakos isten. Ha háborúról van szó, az esélyek Keznek kedveznek. Gavril kinyújtotta a lábát, hátradőlt, aztán gyorsan kiegyenesedett, amikor a szék recsegni kezdett alatta. – Egy isten – sóhajtott fel. – Két isten! Meg ősi varázslók. Ez már nem az a világ, amit mi ismerünk, Tamás. – Én ennél tovább nem tudok gondolkodni – mutatott a tábornagy a fiára. Gavril hagyott neki egy kis csendet, mielőtt folytatta. – Tizenöt évet töltöttem el a nővérem gyászolásával. Könyörgöm neked, ha megtörténik a legrosszabb, ne kövesd el te is az én hibámat. És ne sirasd, amíg még meg sem halt. Tamás bólintott. Mit mondhatott volna? – Hallottam Sabonról. Sajnálom. – Az embereim közt árulók voltak – mondta Tamás. Gavril a homlokát ráncolta. – A nyomozó, akit megbíztam, hogy találja meg a tanácsomban lévő árulót. – Tamás felsóhajtott. – Sikerrel járt, de kiderült, hogy ő maga is áruló, mert a családját túszként tartották fogva. Ezért halt meg Sabon. – Mit fogsz tenni vele? – Gondoskodom róla, hogy feleljen a bűneiért. – Ne hagyd, hogy felemésszen a gyűlölet – figyelmeztette Gavril. – Nem gyűlölet. Igazság. – Ha az igazságon múlt volna, Kresimir hamuvá égeti egész Adrót. Tamás felállt, és az utazóládájához ment, noha minden lépése kínzó fájdalommal járt. Felnyitotta a láda fedelét, és kivette belőle a Tánieltől kapott két egyforma Hrusch pisztoly egyikét. – A fiam a halál torkában van – mondta Tamás. Visszaült a székébe, pisztolyát az ölébe fektette. – A feleségem rég halott, és azóta sok barátom csatlakozott hozzá. – Belenézett a csőbe, majd felhúzta a

kakast, és megcélozta a sátor falát. – Nem maradt semmim, ami könyörületet ébreszthetne bennem. Be fogom várni Ipille erőit a Wasal Kapuinál, és visszaverem őket. Át fogom kergetni a hadsereget Kezen, és utat égetek magamnak Ipille ajtajáig. – Tamás meghúzta a ravaszt, és a kakas kattant egyet. – Szembe fogok nézni Kresimirrel, és megtanítom neki, hogy mi az igazság.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rengeteg ember van, akik nélkül ez a könyv nem létezne.

Először is fantasztikus ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek köszönném meg, hogy meglátta bennem a potenciált, és foggal-körömmel végigrángatott engem a könyv részletes szerkesztésén, mielőtt egyáltalán megfontolta, hogy egy szerkesztő kezébe adja. Aztán a szerkesztőmnek, Devi Pillainak. Fertőző lelkesedésének köszönhetően még akkor is folytattam a munkát, amikor legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Ne… kérlek… nem akarom megváltoztatni annak a karakternek a nevét!” Köszönöm briliáns feleségemnek, Michele-nek a sok ötleteléssel eltöltött órát. Sok menő dolog van ebben a könyvben, amely az ő agyából pattant ki. Már középiskolában kezdtem rájönni, hogy az írásból akarok megélni. Különösen hálás vagyok Marlene Napalónak, aki a kedvemre tett, és elolvasta a legkorábbi próbálkozásaimat, noha számított rá, hogy utálni fogja azokat. Kulcsszerepe volt abban, hogy megkezdjem ezt az utazást. William Prueter arra tanított meg, hogy szeressem a történelmet, amelyben ott van a legfantasztikusabb képzelet gyökere is. Az egyetemen sokaknak volt szerepük benne, hogy folytassam ezt az

utat, tanáccsal és bátorító szavakkal láttak el. Közülük is kiemelném Zina Petersent és Grant „Boz” Boswellt. Köszönöm Nancy Gouldnak, aki a pártfogóm volt életem egy nagyon képlékeny szakaszában, annak ellenére, hogy semmiféle bizonyíték nem mutatott arra, hogy valaha is viszem valamire. Isaac Stewart, Steve Diamond és Logan Moritz mind több változatát olvasták el ennek a könyvnek, és más könyveknek is. Megfogalmazni sem tudom azt a barátságunk iránti elhivatottságot, amely ehhez szükséges lehetett. Visszajelzéseik felbecsülhetetlenek voltak. Köszönöm Charisa Playernek, az első idegennek, aki elolvasott tőlem valamit, és úgy gondolta, hogy lehet esélyem a kiadásra. Írási és kiadási próbálkozásaim során több tucatnyian olvasták a műveimet, és adtak róluk visszajelzést. Mindnyájuknak köszönöm! Köszönöm Susan Barnesnak, Lauren Panepintónak és mindenki másnak az Orbit kulisszái mögött. Még mindig döbbenetes számomra, hogy mások lelkesedhetnek egy olyan művel való munkáért, ami az én képzeletem bugyraiból pattant ki. Legnagyobb csodálatom és elismerésem Brandon Sandersonnak jár, amiért többet tanított nekem az írásról, mint bárki más, és megmutatta, hogyan tudok elnavigálni egy egész iparágban. Ez persze mind elhomályosul az anyám iránti hálám mellett, aki rávett, hogy érdeklődjek olyan dolgok iránt, amelyek ritkán foglalkoztattak, és sosem kételkedett benne, hogy egy nap viszem valamire; és az apám iránti hálám mellett, aki imádkozott mindazokért, amikre az anyám rávett engem. És végül köszönöm az egész családomnak, amiért bátorítottak, hogy hajszoljam az álmaimat.