A Malazai Bukottak Könyvének Regéje IV. - A Láncok Háza

Steven Erikson

A Láncok

Háza –––––––––––––––+––––––––––––––– A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

Szerepl k

A Telorok Uriád törzse Karsa Orlong, fiatal harcos Barót Gild, fiatal harcos Delum Thord, fiatal harcos Napcsók, egy fiatal n Pahlk, Karsa nagyapja Szünüg, Karsa apja A Végrehajtó serege Tavore Végrehajtó Gamet/Gimlet Ököl Borostyán Tene Baralta Ököl Hólyagos Ököl Keneb kapitány Rongyos, Keneb fogadott fia Nok admirális Alardisz parancsnok Nil, wicka boszorkánymester Nether, wicka boszorkány Temul, wicka a Holló Klánból (a Kutyák Láncának túlél je) Hunyor, az Areni rség katonája Gyöngy, Karmos Losztara Yil, tiszt a Vöröspengéknél Malícia, a kundril Ég Könnyek hadvezére Imral, a kundril Ég Könnyek egyik harcosa Cilinder, a Karmosok mestere

A nyolcadik légió kilencedik századának tengerészgyalogosai Ranal hadnagy Vonós rmester Geszler rmester Borvirág rmester Kátrány tizedes Felh s tizedes Pipás tizedes Üveges, harci mágus Kacaj Kólika, egy félvér szeti katona Szépia, utász Igaz Pella Tavicsiga Homoki Balgrid Ibb Talán Lantos A nyolcadik légió kilencedik századának nehézgyalogsága Mózel rmester Szappanos rmester Rántás rmester Észlény Uru Hela Teke Pisze A nyolcadik légió kilencedik századának középnehéz gyalogsága Balzsam rmester Móka rmester Óriáscinke rmester Hullaszagú tizedes Ég tizedes Tulipán tizedes Gégemetsz

Fonák Gubacs Cimpa Boglya Svindler Lelkes A Malaza Birodalom más katonái Zsineg rmester, Asóka Regiment, második század Ebron, ötödik osztag, mágus Totyak, ötödik osztag Harang, ötödik osztag Cserép tizedes, ötödik osztag Kedves kapitány, második század Ragya hadnagy, második század Jibb, Ehrlitai rség Palimadár, Ehrlitai rség Kaparó, Ehrlitai rség Fésültfog f törzs rmester, Malaz Városi rség Irriz kapitány, áruló nös, menekült Gentur Sárdobáló Sasszem Nathiik Silgar rabszolga-keresked Damaszt Balansz Astrabb Borrúg Más genabarisi szerepl k Torvald Nom Nyugalom Ganal Shei'k és a Világvége követ i Shei'k, a Forgószél Istenn Kiválasztottja (eredetileg a Paran Ház gyermeke, Felisin) Ifjabb Felisin, fogadott leánya Toblaka

Párducos L'oric F mágus Bidithal F mágus Febryl F mágus Szellemkez Heborik Kamist Reloe, Korbolo Dom mágusa Hínáros, varázslón Fayelle, varázslón Mathok, a Sivatagi Törzsek hadvezére T'morol, a test re Korabb Bhilan Thenu'alas, egy tiszt Párducos hadseregében Scillara, táborlakó Ethume, tizedes Korbolo Dom, renegát napani Kasanal, bérgyilkos Egyéb szerepl k Kalam Mekhar, merényl Trull Szengár, Tiste Edur Onrack, T'lan Imass Késes, merényl (más néven Sáfrány) Apsalar, merényl Belzár, Apsalar apja Cotillion, a Merényl k Patrónusa Utazó Heves, az Árnyak Kopója Vak, az Árnyak Kopója Darist, Tiste Andii Ba'ienrok (Torony r), remete Ibra Gholan, T'lan Imass Klánvezet Monok Ochem, a Logros T'lan Imassok Csontvet je Haran Epal, T'lan Imass Olar Shayn, T'lan Imass Szürkebéka, házi démon Kín, az Árnyak egyik Szárnyatlan Démona Azala, az Árnyak démona Panek, az Árnyak gyermeke Mebra, kém Ehrlitában Iszkiri Puszt, az Árnyak F papja Mogora, Puszt Szétszéledt felesége Künnig, jaghuta Phyrlisz, jaghuta Aramala, jaghuta

Ikárium, jhag Mappó Runta, trell Jorruda, Tiste Lián országbíró Malakár, Tiste Lián Eniász, Tiste Lián Orenász, Tiste Lián

Prológus

Szül föld pereme, a Keresés 943-ik napja Hamvas Álmának 1139-ik éve

Szürke, felpüffedt, fekélyes holttestek hevertek sorban a hordalékos parton, ameddig csak a szem ellátott. Az emelked víz úgy halmozta ket kupacba, mint az uszadékfát. A kupacok szélére szorult hullák mozogtak, ringatóztak, a rothadó húsban mindenfelé fekete páncélos, tízlábú rákok nyüzsögtek. Az érme nagyságú kis lények éppen csak megkezdték az alagutak kiépítését a hihetetlen lakomában, amit az elárasztott Üreg tálalt eléjük. A tenger visszatükrözte az égbolt szürkeségét. Tompa hamuszín a horizont alatt és fölött, melyet csak a hordalék sötétebb szürkesége tört meg, valamint úgy harminc evez csapásnyi távolságban az elárasztott város magasabb épületeinek vékonyka, okker vonala. A viharok elvonultak, a víz nyugodtan ringatózott a fulladozó világ emlékei körül. E világ lakói alacsonyak, robusztusak voltak. Lapos arcukat hosszúra növesztett haj keretezte. Mivel világuk hideg volt, régebben mindig vastag ruhákat viseltek, de az Áradással minden megváltozott. A leveg párás, fojtogató lett, s b zlött az elmúlás szagától. A tenger egy folyóból született, méghozzá egy másik világban. Széles, b viz , valószín leg egész kontinenseket átszel édesviz folyam volt ez, síksági hordalékkal. A sötét mélyben óriási harcsák és szekérkerék nagyságú pókok rejt ztek, a sekélyebb vízben rákok és gyökértelen ragadozó növények tanyáztak. A folyam beömlött ebbe a sík, idegen világba. Napokon, heteken, aztán hónapokon keresztül is csak ömlött. A trópusi légáramlatok és a helyi hideg leveg összecsapásából hatalmas viharok keletkeztek, a víz nagy hullámokban tört a lakókra, így az áradás borzalmas járvánnyal sújtotta azokat, akik nem fulladtak meg. A hasadás múlt éjjel valahogy bezárult. Az idegen folyó visszatért természetes medrébe. A tengerpartot valójában nem is igazán lehetett volna tengerpartnak nevezni, de Trull Szengárnak nem jutott eszébe más kifejezés, miközben végigvonszolták a szárazföld szélén. A part tulajdonképpen csak hordalék volt, amit a tenger a fal

tövében halmozott fel. A végtelen hosszúnak t fal eddig ellenállt a tenger ostromának, de a víz már kezdett átszivárogni a túloldalára. Balra hullák hevertek, alig tíz-tizenöt méteres mélységben, s az egész fal csak úgy harminclépésnyi szélesség volt – mivel ez tartotta vissza a tenger egész tömegét, varázslatnak kellett lennie a dologban. A széles, lapos kövek, amelyeken lépkedtek, sárosak voltak, de már száradtak a melegben. Barnás szín kis rovarok táncoltak fölöttük, s elrebbentek Trull Szengár és fogva tartói el l. Trull Szengár még mindig nehezen gondolt rájuk így. Fogva tartók. Küzdött a kifejezéssel. Végül is a fivérei voltak. A vérrokonai. Arcok, amelyeket egész eddigi életében ismert, látta ket mosolyogni, nevetni, de fájdalommal eltelve is, saját arca tükörképeként. Ott volt velük a dics gy zelmek és a szívszorító vereségek idején is. Fogva tartók. Most nem mosolygott senki. Semmi nevetés. Fogva tartói arckifejezése hideg elszántságot tükrözött. Hová jutottunk! A menetelés véget ért. Kezek nyomták le Trull Szengárt a földre, s nem tör dtek vele, hogy a testén lév horzsolásokból, vágásokból még mindig szivárog a vér. A világ immáron halott slakói valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva hatalmas vaskarikákat er sítettek a k be, végig a fal mentén. Közepük a hatalmas k tömbök mélyében gyökerezett. A gy k egymástól egyforma távolságra – úgy tíz-tizenöt lépésnyire – sorakoztak a falban, ameddig csak Trull ellátott. Ezek a karikák most új funkciót kaptak. Láncok ölelték körül Trull Szengár testét, bilincseket kalapáltak csuklójára és bokájára. Kovácsolt övet er sítettek fájdalmasan szorosan a dereka köré, ebbe f zték a láncokat, amelyek a karikához préselték a testét. Állára is vasat er sítettek, amely szétfeszítette a száját, nyelvét pedig egy fémlappal szorították le. Ezután következett a Kitagadás. Egy t rrel kört vágtak homlokába, majd a t r hegyével megnyomták a kör közepét, hogy megrepedjen a csont. A sebbe hamut dörzsöltek. Ezután egyetlen, hosszú hajfonatát durva rántással kitépték, így a tarkója is vérezni kezdett. S , ragacsos ken csöt kentek a feje többi részére, majd bedörzsölték a fejb rébe. Pár óra, és egy id re teljesen kopasz lesz. A Kitagadás végleges, visszafordíthatatlan és kegyetlen aktus. Mostantól kitagadott lett. Testvérei szemében megsz nt létezni. Nem fogják gyászolni. Cselekedetei – csakúgy, mint a neve – elt nnek majd az emlékek közül. Anyjának és apjának eggyel kevesebb gyermeke született. Népük körében ez volt a legkeményebb büntetés – rosszabb, sokkal rosszabb, mint a kivégzés. Trull Szengár azonban nem követett el b nt. Hát idáig jutottunk! Fölötte álltak, és talán csak most fogták fel, hogy mit is tettek. Ismer s hang törte meg a csendet. – Most beszélünk róla, de amint elhagytuk ezt a helyet, nem lesz többé a fivérünk. – Most beszélünk róla – mondták a többiek, majd egyikük hozzátette: – Elárult téged.

Az els hang h vös volt, nem tükrözte a lélekben rejtez mohóságot. De Trull Szengár tudta, hogy a kapzsiság ott bujkál. – Azt mondod, elárult engem. – Igen, testvér. – Mi erre a bizonyíték? – Szavak a szájából. – Csak te hallottad ezt t le? – Nem, én is hallottam, fivérem. – Én is. – És mit mondott rólam a fivérünk? – Azt, hogy te elválasztottad a véredet a miénkt l. – Hogy most egy titkos urat szolgálsz. – Hogy a törekvéseiddel sírba juttatsz mindannyiunkat. – Egész népünket. – Tehát ellenem szólt. – Igen! – Saját szavaival állította, hogy elárulom népünket? – Igen. – És ezt tettem volna? Vizsgáljuk csak meg ezt a vádat! A délvidék lángokban áll. Az ellenséges seregek menekülnek. Az ellenség letérdel és könyörög, hogy a rabszolgánk lehessen. A semmib l építettünk fel egy birodalmat. És az er nk egyre ! De! Ahhoz, hogy még er sebbek legyünk, mit kell tennetek? – Keresni! – Igen. És ha megvan, amit kerestek, mit kell tennetek? – Elvinni azt hozzád, fivérünk! – Látjátok, hogy miért van erre szükség? – Igen. – Megértitek, hogy milyen áldozatot hozok értetek, a népünkért, a jöv nkért? – Igen. – Mégis, keresés közben ez az ember, a fivérünk, ellenem beszélt. – Igen. – Ami még rosszabb, ezzel új ellenségeinket védte. – Igen. Tisztavér nek nevezte ket, és azt mondta, nem szabad megölnünk ket. – De ha tényleg Tisztavér ek lettek volna... – Akkor nem haltak volna meg olyan könnyen. – Tehát... – Tehát elárult téged, fivérünk. – Elárult mindannyiunkat. Csend lett. Aha, szóval meg akarod osztani velük a b nödet. k pedig haboznak ezt elfogadni. – Elárult mindannyiunkat, igaz, fivéreim? – Igen. – A válasz rekedten, alig hallhatóan szólt – a bizonytalanság kórusa nyilatkozott. Egy hosszú percig hallgattak, aztán az els hang törte meg a csendet, alig palástolt

haraggal. – Tehát, fivéreim, muszáj megszabadulnunk ett l a veszélyt l, ugye? Ett l az árulótól, a pestist l, a méregt l, amely családjainkat fenyegeti? Elterjedne a betegség? Vajon ki kell még ide jönnünk? Er snek kell lennünk, testvéreim! Magunkra, társainkra is vigyázni kell. Most már beszéltünk róla. És elt nt. – Elt nt. – Sosem létezett. – Sosem létezett. – Akkor hát menjünk err l a helyr l! – Menjünk! Trull Szengár csak hallgatta a léptek zaját, majd egy id után elhalt a csizmák dobogása, és nem érezte a léptek rengését a kövön. Egyedül volt, nem tudott megmozdulni, s nem látott mást, csak a sáros követ a vaskarika tövében. A tenger a hullákat ringatta a parton. Rákok nyüzsögtek mindenütt. A víz beszivárgott a kövek között, átáztatta a köt anyagot, motyogó szellemekkel töltötte meg a hatalmas falat, majd lecsorgott a túloldalon. Népe körében köztudott volt a nagy igazság, az egyetlen igazság, miszerint a természet csak egyetlen végtelen csatát vív. Egy ellensége van. Ha ezt megérti valaki, akkor meglátja a világ m ködését is. Minden világét. A természetnek csak egy ellensége van. Az egyensúly hiánya. A fal kordában tartja a tengert. És ez két dolgot jelent. Fivéreim, hát nem látjátok? Két dolgot jelent! A fal visszatartja a tengert. Most még igen... Ennek az áradásnak nem lehet ellenállni. Az özönvíz éppen csak elkezd dött – ezt a fivérei nem értették, és talán soha nem is fogják megérteni. A fulladásos halál mindennaposnak számított népe körében. A fulladástól nem félt senki. Trull Szengár meg fog fulladni. Nem is olyan sokára. Gyanította, hogy nem sokkal kés bb egész népe csatlakozik majd hozzá. Fivére megtörte az egyensúlyt. És a Természet ezt nem hagyja majd!

Els könyv

Arcok a sziklában

Minél lassabb a folyó, annál vörösebb a vize. Nathii közmondás

Els fejezet

A sötét ház gyermekei árnyas utat választanak. Nathii közmondás

A kutya széttépett egy asszonyt, egy öregembert és egy kisgyereket, mire a harcosok beterelték az elhagyott éget kemencébe, a falu szélén. A kutya korábban sosem mutatta jelét a h tlenségnek. Nagy lelkesedéssel védte az uriád földeket, kivette a részét falkája kegyetlen, ám igazságos feladataiból. Testén nem voltak gennyes sebek, amelyekbe az rület szellemei beköltözhettek volna, s a kutya biztosan nem szenvedett a habzó szájú betegségben sem. Helyét a falka rangsorában senki sem kérd jelezte meg. Igazán semmi, de semmi oka sem volt a hirtelen pálfordulásnak. A harcosok lándzsájukkal odaszorították a kutyát a kemence kerek, agyagtéglás falához, és addig szurkálták a sivalkodó, acsarkodó állatot, amíg el nem pusztult. Amikor kihúzták bel le a lándzsákat, látták, hogy a nyelek véresek, nyálasak, rágottak, a fémrészek pedig meghajoltak, elhasználódtak. Tudták jól, hogy az rület rejtve maradhat, mélyen a felszín alatt, s valami keser dologgá alakíthatja át a vért. A sámánok megvizsgálták a három áldozatot; ketten már meg is haltak, de a gyermek még élt. Apja szomorúan felvitte t a Szikla Szellemeihez, letette a Teblorok Hét Istenének színe elé, s otthagyta. Hamarosan meg is halt. Egyedül, a sziklába vésett kemény arcok szeme láttára, nagy fájdalmak közepette. Sorsa nem jött váratlanul. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy imádkozzon. Mindez persze évszázadokkal ezel tt történt. Jóval azel tt, hogy a Hét Isten kinyitotta volna a szemét.

Urugal, a Megkötött éve Hamvas Álmának 1159-ik éve

A történetek dics ségesek voltak. Lángoló tanyák, ló mögé kötözött, mérföldeken át húzott gyerekek. Azon a réges-régi napon szerzett trófeák díszítették az alacsony falakat nagyapja kunyhójában. Sérült skalpok, törékeny állkapcsok. Furcsa ruhafoszlányok, melyek valami ismeretlen anyagból készültek, mostanra pedig már megfeketedtek, szétfoszlottak. Kicsiny füleket szegeztek minden faoszlopra, mely a kunyhó szalmateteje felé nyúlt. Bizonyítékok, hogy az Ezüst-tó létezik, tényleg ott van a titkos utakkal átsz tt erd s hegyvidéken túl, egy, vagy talán két heti járásra az uriád törzsek területét l. Veszélyekkel teli utazás, hiszen át kell haladni a szuniádok és ratiádok területén, ami már magában is dics séges küldetés. Csendben, titokban átsuhanni a táborokon, felforgatni a t zhely köveit – ez a legnagyobb sértés –, nappal és éjjel is elkerülni a vadászokat és a nyomolvasókat, majd elérni a határvidéket, melyen túl sosem látott dics ség és gazdagság vár a harcosokra. Karsa Orlong benne élt nagyapja történeteiben. k ketten kemény, rettenthetetlen légióként álltak Szünüg sápatag, üres életmódjával szemben – volt Karsa apja és Pahlk fia. Szünüg semmi mást nem csinált egész életében, csak nevelgette a lovakat a völgyben, és egyszer sem merészkedett ki az ellenséges vidékre. Szünüg volt az apja és a fia legnagyobb szégyene. Igaz, Szünüg nem is egyszer megvédte a lovait az idegen törzsek harcosaitól, méghozzá igen vad harciassággal – de ez volt a minimum, amit el lehetett várni egy uriád férfitól. Urugal, a Megkötött volt a klán Arca a Sziklában, és a hét isten közül éppen Urugal volt a legvérszomjasabb. A többi törzs joggal tartott az uriádoktól. Szünüg akkor is mesteri harcosnak bizonyult, amikor egyetlen fiát végigvezette a Harcos Táncokon. Karsa kortársait messze meghaladó ügyességgel kezelte a vérfa pengét. A klán legjobb harcosai között tartották számon. Az uriádok lenézték az íjat, viszont ügyesen használták a lándzsát, az atlatlot, a fogazott lemezt és a fekete kötelet, és Szünüg ezen fegyverek m vészi használatára is megtanította a fiát. Az uriád törzsben azonban ezt természetesnek tartották, így Karsa nem érzett semmiféle büszkeséget. Végül is a Harcos Táncok csak a felkészülés részei. A dics ség csak ezután jön, a versenyekkel, a rajtaütésekkel és a véres bosszúhadjáratokkal. Karsa megfogadta, hogy nem követi az apja példáját. Nem lesz... semmittev . Nem, nagyapja útját fogja járni. Követni fogja, jobban, mint bárki gondolná. A törzs dics legendái közül túl sok játszódott a távoli múltban. Az uriádok önelégülten ültek a babérjaikon, mint a teblorok közül a legveszedelmesebb klán. Pahlk nem is egyszer elmotyogta ezt, f leg olyan éjjeleken, amikor a régi sebek emlékét l megsajdultak csontjai, s szívébe hasított a nagy szégyen, amit fia miatt érzett. Vissza kell térni a régi élethez. És én, Karsa Orlong, vezetni fogom a törzset. Delum Thord velem tart. Barót Gild is. Mindhárman az els sebek évében. Részt vettünk már merész akciókban. Öltük az ellent. Loptunk lovakat. Megforgattuk a keliádok és buriádok t zhelyköveit. Most pedig, az újholddal, a rólad elnevezett évben, Urugal, elmegyünk az Ezüst-

tóhoz. Le fogjuk ölni a gyerekeket, akik ott élnek. A nyiladékban, lehajtott fejjel térdelt a Szikla Arcai el tt, s tudta, hogy Urugal arcmása, amely magasan helyezkedett el a falon, tükrözi saját vérszomjas arckifejezését. Tudta azt is, hogy a többi isten, akiknek mind van saját törzsük – kivéve 'Siballát, a Felfedezetlent –, gy lölettel, irigykedve néznek le Karsára. Gyermekeik közül senki sem térdelt így el ttük, s nem tett ilyen fogadalmat. Karsa úgy gondolta, a teblor törzsek elkényelmesedtek. A hegyeken túli világ nem kutatta életüket, már évtizedek óta nem érkezett hír onnan. Egyetlen utazó sem merészkedett a teblorok földjére. A teblorok sem néztek ki sötét éhséggel a határvidéken túlra már generációk óta. Az utolsó harcos, aki lecsapott az idegen területekre, a nagyapja volt. eljutott az Ezüst-tóig, ahol a tanyák rothadt gombaként gubbasztanak a f között, a gyerekek pedig úgy inalnak, mint az egerek. Akkoriban két tanya volt, és féltucatnyi küls épület. Karsa úgy hitte, mostanra biztos terjeszkedtek. Lehet akár három vagy négy tanya is. Még Pahlk dics napja is elhalványul majd a mészárlás mellett, amit Karsa, Delum és Barót visz véghez. Fogadalmat teszek hát, drága Urugal. Annyi trófeát hozok majd neked, amennyi még sosem feketítette be a földet itt, a nyiladékban. Talán arra is elég lesz, hogy kiszabadulj a sziklából, hogy ismét soraink között járhass, és halált hozhass ellenségeinkre. Ezt fogadom én, Karsa Orlong, Pahlk Orlong fia. S ha kételkednél, Urugal, hát még ma éjjel elindulunk. Az utazás a mai naplementével veszi kezdetét. S amint minden hajnalban új nap születik, az mindig lenézhet az uriádok három harcosára, akik csatalovon haladnak végig a csapásokon, le, az ismeretlen vidékre. És az Ezüst-tó több mint négyszáz év után ismét a teblor harcosoktól fog rettegni. Karsa lassan felemelte a fejét, tekintete felszaladt a viharvert sziklafalon Urugal kemény, állatias arcáig a társai között. Karsa úgy érezte, a szemgödörb l a tekintet t figyeli, méghozzá elégedetten. S t, ebben biztos is volt, ezért úgy döntött, ezt el is mondja majd Delumnak, Barótnak és Napcsóknak, s utóbbi elmondhatja áldását, mert Karsa nagyon vágyott erre az áldásra, a szertartásos mondatokra... Én, Napcsók, akinek még nincs családneve, megáldalak téged, Karsa Orlong, veszedelmes utad el tt. Ölj le egy légiónyi gyereket! Sírásuk töltse ki álmaidat! Vérük ízét l szomjazz még többre! Lángok övezzék utadat! Térj vissza hozzám, ezer lélek súlyával a válladon, és végy feleségül! Lehet, hogy pont ezekkel a szavakkal áldja majd meg. Els , ám végleges kifejezése annak, hogy érdekl dik Karsa iránt. Nem Barót érdekli – Baróttal csak játszott, mint ahogy azt minden fiatal, férjezetlen lány tenné, szórakozásból. Az Éj T re természetesen a tokban maradt az oldalán, mert Barótból hiányzott az elszánt ambíció – ezt persze tagadta, de látszott, hogy nem vezetésre, hanem követésre termett, és Napcsók ezzel biztosan nem elégedne meg. Nem, az övé lesz, Karsáé, rögtön azután, hogy visszatér az Ezüst-tó feldúlásából. Neki, és csakis neki, Napcsók majd kihúzza a tokból az Éj T rét. Ölj le egy légiónyi gyereket! Lángok övezzék utadat! Karsa fölegyenesedett. A nyiladék körüli nyírfák lombját nem borzolta még egy kis szell sem. A leveg nehéz és fojtogató volt, hiszen hajnalban az alföldi leveg

felkapaszkodott a hegyek közé, most pedig, a naplemente közeledtével egy része itt rekedt, a nyiladékban, a Szikla Arcai el tt. Mint az istenek lehelete, miel tt felszívódna a humuszos talajban... Karsa egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Urugal jelen van, olyan közel a sziklaarca mögött, amennyire csak lehet. Idevonzotta Karsa fogadalmának ereje, a dics visszatérés ígérete. A többi isten is itt lehetett a közelben. Beroke, a Halkszavú; Kahlb, a Néma Vadász; Thenik, az Összetört; Halad, a Pusztító; Imroth, a Kegyetlen és 'Siballe, a Felfedezetlen. Mind feléledtek, és vérre szomjaztak. S még csak most indulok el az úton. Most értem nyolcvanadik életévembe, végre valóban harcos vagyok. Hallottam a régi szavakat, az elsuttogott legendát az Egyr l, aki majd egyesíti a teblorokat, eggyé olvasztja a törzseket, és levezeti ket a síkságra, elkezdve ezzel a Népek Háborúját. A suttogás ígéret, méghozzá nekem! Rejt zköd madarak jelezték az alkony érkezését. Ideje volt, hogy induljon. Delum és Barót a faluban várják. És Napcsók is, aki még hallgat, de már megvannak lelkében a Karsának szánt szavak. Barót fel fog robbanni mérgében! A meleg leveg kis felh je sokáig megmaradt a nyiladékban Karsa Orlong távozása után. A puha, t zeges talaj is sokáig meg rizte térde, mokaszinos lába lenyomatát, miközben a lemen nap egyre keményebbre festette a sziklába vésett arcok vonásait, a nyiladék pedig megtelt árnyakkal. Hét alak emelkedett ki a földb l, b rük ráncosan, barnára színez dve lötyögött száraz izmaikon és nehéz csontjaikon. Hajuk vörös volt, mint a réz, és büdös, fekete víz csöpögött bel le. Néhányuknak hiányzott valamelyik végtagja. A többiek törött, roncsolt lábon álltak. Egyiküknek nem volt meg az állkapcsa, míg egy másiknak a bal oldali járomcsontja és a szemöldöke hiányzott, így nyitott lett a bal szemürege. Mind a heten töröttek voltak valamilyen szempontból. Tökéletlenek. Hibásak. Valahol a sziklafal mögött helyezkedett el egy lezárt barlang, mely néhány évezreden keresztül a sírjuk volt – a bebörtönzés viszonylag rövid ideig tartott. Senki sem számított rá, hogy valaha még visszatérnek. Túlságosan összetörtek ahhoz, hogy népükkel maradhassanak, ezért a hagyománynak megfelel en hátrahagyták ket. A bukás büntetése az elhagyás volt, és az örökké tartó mozdulatlanság. Amikor a bukás dics módon történt, a megszentelt maradványokat a szabad ég alatt hagyták, hogy a lélek békét leljen a múló évszázadok és korok szemlélésében. De k heten nem dics ségben buktak el. Így az ítéletük sötét sírbolt lett, mindörökké. Nem is éreztek emiatt keser séget. Ez a sötét ajándék csak kés bb érkezett, a megvilágítatlan börtönön kívülr l, s vele együtt érkezett a lehet ség is. Nem kellett mást tenni, csak megszegni a Fogadalmat, és h séget esküdni valami másnak. A jutalom ezért: újjászületés és szabadság. Társaik a sziklába vésett, rájuk emlékeztet arcokkal jelölték a börtön helyét – az üres, vak szemgödrök csúfot ztek a m vészetb l. Aztán elmondták a neveket, hogy lezárják a megköt rituálét, s ezek a szavak elég er vel maradtak a leveg ben ahhoz, hogy eltorzítsák a sámánok gondolatait – azon nép sámánjaiét, akik ezek között a

hegyek között, az si néven Laederon-fennsíknak nevezett területen találtak menedéket. A hetek némán, mozdulatlanul álltak, ahogy beállt az alkony. Hatan arra vártak, hogy a hetedik megszólaljon, de ez az egy nem sietett. A szabadság nagy boldogságot hozott, bár egyel re csak erre a nyiladékra korlátozódott. Csak egy rövid id még, és lehullanak a régi kötés utolsó láncai is – látásuk elszakadhat a sziklába vésett szemgödrökt l. Az új mester szolgálatában utazás várt rájuk, egy egész világ, amit újra felfedezhettek, és végtelen sok élet – amit kiolthattak. Urual, akinek a neve azt jelentette, Mohos Csont, és akit a teblorok Uguralként ismertek, végül megszólalt. – megfelel. Sin'b'alle – Zuzmó a Mohán –, vagyis 'Siballe, a Felfedezetlen leplezetlen kétkedéssel válaszolt: – Túl nagy a hited ezekben a bukott teblorokban. Teblorok! Nem tudnak ezek semmit, még az igazi nevüket sem! – Örülj neki, hogy nem tudják! – mondta Ber'ok, akinek széttört légcsövén csak gyenge, reszel s hang jött ki. Kitekeredett nyakával, félrebillen fejével egészen el kellett fordulnia, hogy lássa a sziklát. – Mindenesetre, neked megvannak a saját gyerekeid, Sin'b'alle, és k az igazság örökösei. A mi céljainkat az segíti, ha a többiek számára az elveszett történelem mindig elveszett marad. A tudatlanságuk a mi legnagyobb fegyverünk. – Holt Fa Hamva igazat szólt – mondta Urual. – Ha tisztában lennének az örökségükkel, nem torzíthattuk volna ennyire el a hitüket. Sin'b'alle vállat vont. – A Pahlk nev is... megfelel volt. Már szerinted, Urual. Megfelel ahhoz, hogy vezesse gyermekeimet. Ám elbukott. – A mi hibánkból, nem önmaga miatt! – morogta Haran'alle. – Türelmetlenek voltunk, túlságosan bíztunk a hatékonyságunkban. De a Fogadalom megszegése túl sok er t szívott el... – De mit adott helyette az új mesterünk a sajátjából, Nyári Agancs? – kérdezte Thek Ist. – Semmit, csak pár cseppet! – Mit vártál? – kérdezte Urual halkan. – is most szabadul a börtönéb l, mint mi. Emroth is megszólalt, s hangja olyan sima volt, akár a selyem. – Tehát te, Mohos Csont, úgy gondolod, hogy Pahlk Orlong unokája majd kikapar minket a börtönünkb l? – Igen, ezt hiszem. – És ha megint csalódnunk kell? – Akkor újra kezdjük. Barót gyermekével, aki ott van Napcsók méhében. Emroth felszisszent. – Egy újabb évszázadnyi várakozás! A fenébe ezekkel a hosszú élet teblorokkal! – Egy évszázad szinte semmi... – Szinte semmi, és csaknem minden, Mohos Csont! Pontosan tudod, hogy mire célzok! Urual végigmérte a n t, akit találóan neveztek Agyaras Csontváznak, felidézte

Lélekvesztett tulajdonságait, s a mohóságot, mely annak idején a bukásukhoz vezetett. – Ismét eljött a nevemmel jegyzett év – mondta. – Közülünk ki más jutott el egy teblor törzzsel a ránk váró úton olyan messze, mint én? Te, Agyaras Csontváz? Zuzmó a Mohán? Palaláb? Senki sem felelt. Végül Holt Fa Hamva hallatott valami nevetéshez hasonlatos hangot. – Olyanok vagyunk, mint Vörös Moha – mind hallgatunk. Az út meg fog nyílni. Ezt az új gazda megígérte. Lassan rátalál erejére. Urual választott harcosának nyomában már így is halad egy tucatnyi lélek. Teblor lelkek. Ne feledjük azt se, hogy Pahlk egyedül indult útnak, Karsa viszont két rátermett harcost tudhat az oldalán. Ha meghal, még ott lesz Barót vagy Delum... – Barót túl okos – jegyezte meg Emroth. – Olyan, mint a nagybátyja, Pahlk fia. S ami még rosszabb, csak önmagának akarja a dics séget. Úgy tesz, mintha követné Karsát, de közben ott van a keze a hátán. – Az enyém pedig az hátán – mondta Urual. – Már majdnem itt az éj. Vissza kell hát térnünk a sírunkba! – Az si harcos megfordult. – Agyaras Csontváz, maradj a Napcsók méhében fejl gyermek közelében. – Most is az én keblemb l táplálkozik – mondta Emroth. – Lánygyermek? – Csak a teste az. Amit a lelkéb l faragok, az nem lesz se lány, se gyerek. – Jól van. A hét alak azonnal elt nt a földben, amint az égen pislákolni kezdett az els csillag. Ez a csillag csak pislákolt, aztán lenézett a nyiladékra, ahol nem laktak istenek. Ahol sosem lakott egy isten sem... A falu a Laderii-folyó sziklás partján terült el, egy folyó mellett, amelynek jéghideg, keser és gyors sodrású vize egész völgyet vájt ki magának a t level erd ben, úton egy távoli, ismeretlen tenger felé. A házak alapját görgetegkövek adták, a falakat durvára vágott cédrustörzsek, a kövér zsúptet kön moha tenyészett. A part mentén felállított rácsokon halhúscsíkok száradtak. Egy kisebb liget mögé tisztást irtottak, hogy a lovaknak legyen elég legel helyük. Apja háza felé közeledve Karsa t z fényét látta a ködön keresztül. Tucatnyi ló mellett haladt el, melyek mozdulatlanul álltak a tisztáson. k csak egy dologtól féltek: a rajtaütésekt l, hiszen gyilkolásra nevelték ket, és a hegyi farkasok már régen megtanulták, hogy jobban teszik, ha elkerülik a hatalmas hátasokat. Id nként egy-egy rozsdás gallérú medve is letévedt hegyi barlangjából, de ez általában egybeesett a lazacok vonulásával, s a nagy bestiáknak nem akaródzott megtámadni a lovakat, a falu kutyáit vagy a rettenthetetlen harcosokat. Szünüg az idomítókarámban volt, s Tombolót, kedvenc csatalovát csutakolta. Karsa érezte az állatból áradó h t, pedig még csak sötét foltot látott bel le. – Vörös Szem még mindig szabadon kószál – mondta Karsa köszönés helyett. – Hát semmit sem teszel a fiadért? Apja tovább csutakolta Tombolót. – Vörös Szem még túl fiatal egy ilyen utazáshoz, de ezt már mondtam...

– De az enyém, ezért rajta fogok lovagolni. – Nem. Még önállótlan, és nem futott Barót és Delum lovával. Csak tönkretennéd az idegeit. – Akkor talán gyalog menjek? – Neked adom Tombolót, fiam. Ma este finoman megjárattam, és a kantár még rajta is van. Menj, hozd a felszerelésedet, miel tt túlságosan leh lne a teste. Karsa nem szólt semmit. Nagyon meglep dött. Megfordult, és elindult a ház felé, ahol apja az eresz alá, egy oszlopra tette a zsákját, nehogy átnedvesedjen. Vérfa kardja ott lógott mellette, frissen olajozva, a széles pengén frissen festve ott virított az uriádok harci szimbóluma is. Karsa leakasztotta a kardot, s magára csatolta a szíjakat, így a kard b rrel bevont, kétkezes markolata a bal válla fölé került. A felszerelést szíjjal er sítette a vállára, bár a súly nagy részét a térde viszi majd. A teblor lószerszámok között nem volt igazi nyereg – a harcos sz rén ülte meg a lovat, közvetlenül a váll alatt, rövid kengyellel. A síksági trófeák között akadt nyereg is, ami kisebb, síksági ló hátára helyezve felfedte, hogy ilyenkor a lovas súlypontja hátratolódik. Ám az igazi csatalónak szabadon kellett hagyni a hátsó felét, hogy gyorsan rúghasson. S t, a harcosnak mindig védenie kell a ló mellkasát és mells lábát karddal vagy szükség esetén akár páncélos alkarral is. Karsa visszatért apjához és Tombolóhoz. – Barót és Delum az er dnél várnak – mondta Szünüg. – Napcsók? Karsa nem látta apja arckifejezését, miközben kifejezéstelen hangon válaszolt. – Napcsók megáldotta Barótot rögtön azután, hogy elindultál a Szikla Arcaihoz. – Megáldotta Barótot? – Igen. – Úgy t nik, félreismertem – mondta Karsa, s közben küzdött a szokatlan, fojtogató érzéssel, mely megkeményítette a hangját. – Nem meglep , hiszen n . – És te, apám? Megáldasz engem? Szünüg Karsa kezébe nyomta a kantárt, és elfordult. – Pahlk már megáldott. Elégedj meg ezzel! – Pahlk nem az apám! Szünüg megállt a sötétben, elgondolkodott. – Nem, tényleg nem az. – Akkor hát megáldasz? – Mit áldjak meg, fiam? A Hét Istent, akik nem léteznek? Az üres dics séget? Hogy elégedett leszek-e, ha sok gyereket leölsz? Örömömet lelem-e majd a sok trófeában, amit az öveden hozol? Az apám, Pahlk fényesre dörgöli az ifjúságát, mert abban a korban van. Milyen szavakkal áldott meg téged, Karsa? Hogy lépj túl az dics ségén? Fogadok, hogy nem ezt mondta! Gondold át alaposan a szavait, és meglátod majd, hogy azok inkább az dics ségét szolgálták, és nem a tiédet. – Pahlk, az Ösvény Kitaposója, melyet követni fogsz, megáldja utadat. Ezt mondta. Szünüg egy percig hallgatott, s amikor megszólalt, Karsa szinte kihallotta szavaiból a feszült vigyort.

– Ahogy sejtettem... – Anyám megáldott volna! – csattant fel Karsa. – Mert az anyáknak ez a kötelessége. De nehéz szívvel tette volna. Menj hát, fiam! A társaid már várnak. Karsa morogva, dühösen felpattant a csataló széles hátára. Tomboló az ismeretlen lovast érezve hátrakapta a fejét, és felhorkant. – Nem szeret haragot cipelni – szólt Szünüg a sötétb l. – Nyugodj meg, fiam! – Egy csataló, amelyik fél a haragtól, szinte használhatatlan. Tombolónak meg kell tanulnia, hogy ezentúl kit hordoz. – Ezzel Karsa feljebb húzta egyik lábát, egyet rántott a félszáras kantáron, s a csatamén szépen meg is fordult. Egy csapás a megmarkolt kantárral, és Tomboló elindult az ösvényen. A faluba vezet utat négy kopjafa szegélyezte, Karsa négy feláldozott testvérének emlékére. Másoktól eltér en Szünüg nem díszítette fel a faragott oszlopokat. Annyit tett csupán, hogy faragással elnevezte a három fiút és a lányt, akiket a Szikla Arcai kaptak, s ezután rokonvért fröcskölt rájuk, ami persze az els es t sem élte túl. A kopjafák derekán copf helyett csak vadsz kapaszkodott, a csúcsukon pedig tollas, béllel font fejdísz helyett madárürülék díszelgett. Karsa tudta, hogy testvéreinek emléke többet érdemel, így megfogadta, hogy csatába menet szájára veszi a nevüket, hogy gyilkolás közben a fülében csengjen az örömkiáltásuk is. Az hangja lesz a testvérei hangja is, ha eljön az id . Túl régóta szenvedtek már apja közömbössége miatt. Az ösvény kiszélesedett, régi tuskók és alacsony tuják szegélyezték. Távolabb a füstben szögletes, sötét, nagy házak t ntek fel a tüzek tompa fényében. Egy ilyen zhely közelében két lovas várakozott, mellettük pedig egy gyalogos alak állt, sz rmékbe burkolva. Napcsók. Megáldotta Barót Gildet, és most kijött t elbúcsúztatni. Karsa laza szártartással odalovagolt hozzájuk. volt a vezet , és ezt rögtön az elején világossá akarta tenni. Végül is Barót és Delum vártak rá, és hármójuk közül ki ment fel a Szikla Arcaihoz? Napcsók egy követ t áldott meg. Karsa talán túlságosan távolságtartó volt vele? De ez az ára a vezetésnek. A lány ezt biztos megértette... Nem, Karsa nem értett semmit. Megállította el ttük a lovát, és egy ideig hallgatott. Barót er sebb testalkatú volt, de nem olyan magas, mint Karsa vagy Delum. Alkata a medvéére hasonlított, erre már régen rájött, és még rá is játszott egy kicsit. Megmozgatta a vállát, mintha lazítana a nagy út el tt, és elvigyorodott. – Bátor kezdés, fivérem! – mondta. – Ellopni apád lovát... – Nem loptam el, Barót. Szünüg nekem adta mind Tombolót, mind az áldását. – Akkor ez a csodák éjjele. Urugal pedig kimasírozott a sziklából, és homlokon csókolt, Karsa Orlong? Napcsók ezen jót kuncogott. Ha az isten tényleg kilépett volna a halandó földre, azt látta volna, hogy három harcosból csak egy térdel el tte. Barót durva viccére Karsa nem felelt. Lassan Napcsók felé fordult. – Megáldottad Barótot?

A lány közömbösen vállat vont. – Sajnálom, hogy megfutamodtál – mondta Karsa. A lány szeme haragosan villant. Karsa mosolyogva fordult vissza Baróthoz és Delumhoz. – A csillagok fordulnak. Lovagoljunk ki! De Barót ügyet sem vetett a szavakra, s nem a rituális válasszal felelt: – Rosszul teszed, hogy t bántod sértett büszkeséged miatt. Napcsók a feleségem lesz, amint visszatérünk. Ha t bántod, engem is megsértesz. Karsa mozdulatlanná dermedt. – Barót! – mondta. – Oda csapok, ahová nekem tetszik. A gyávaság terjedhet, mint egy betegség – talán a lány áldása átokként rombolja lelked? Én vagyok a hadvezér. Felszólítalak, hogy hívj ki engem most, még miel tt elindulnánk! Barót megmozgatta a vállát, majd lassan el red lt. – Nem a bátorság hiánya tartja vissza a kezemet, Karsa Orlong... – Ezt örömmel hallom – vágott közbe Karsa. – A csillagok fordulnak. Lovagoljunk ki! Barót a közbeszólás hallatán elkomorodott, mintha mondani akart volna még valamit, de aztán nem tette. Elmosolyodott, megnyugodott. Napcsókra pillantott, és bólintott, mintha valami titkuk lenne. – A csillagok fordulnak. Vezess engem, Hadvezér, a dics ségbe! Delum, aki csendben, kifejezéstelen arccal nézte végig a jelenetet, szintén megszólalt. – A csillagok fordulnak. Vezess engem, Hadvezér, a dics ségbe! Karsával az élen a három harcos végiglovagolt a falu f utcáján. A törzs bölcsei az út ellen szóltak, így senki sem jött ki megnézni az indulást. Ám Karsa tudta, hogy mindenki fültanúja a távozásuknak, s azt is, hogy egy szép napon majd bánni fogják, hogy csak a paták tompa dobogására emlékezhetnek vissza. Mindenesetre nagyon szerette volna, ha más is látja ket, nem csak Napcsók. Még Pahlk sem jött ki. Mégis úgy érzem, hogy figyelnek. Talán a Hetek? Urugal fölemelkedett a csillagok közé, rajtuk lovagol, és lenéz ránk. Hallgass meg, Urugal! Én, Karsa Orlong, ezer gyereket mészárolok le a nevedben! Ezer lelket terítek a lábad elé! A közelben egy kutya felmordult álmában, de nem ébredt fel. A völgy északi, falura néz oldalán, a fák vonala mellett huszonhárom néma tanúja volt Karsa Orlong, Barót Gild és Delum Thord indulásának. Szellemszer en álltak a széles level fák között, mozdulatlanul, egészen addig, míg a három harcos el nem nt a szemük el l a keleti ösvényen. Uriádnak születtek. Uriádok áldozták fel ket, s vérrokoni kapcsolatban álltak Karsával, Baróttal és Delummal. Életük negyedik hónapjában mindannyian a Szikla Arcai elé kerültek áldozatként, anyjuk letette ket naplementekor a nyiladékba. Felajánlották ket a Hetek ölelésének, és napkeltére el is t ntek. Mindannyian egy új anyához kerültek. Akkor és most is 'Siballe gyermekei voltak. A Felfedezetlené, a Hét Isten közül azé, akinek nem jutott saját törzs. Így 'Siballe csinált magának egy saját klánt, egy titkosat,

melyr l a másik hat nem tudott, és megtanította nekik, hogy kikhez kapcsolódnak vér szerint – azért, hogy hozzákösse ket fel nem áldozott rokonaikhoz. Megtanította nekik azt is, hogy mi lesz különleges feladatuk, a sorsuk, ami csakis az övék, és senki másé. Úgy hívta ket, hogy a Megleltek. A gyerekek is ezen a néven azonosították magukat, titkos klánjukat. Láthatatlanul éltek rokonaik között, s a hat törzsb l senki sem tudott a létezésükr l. Persze voltak páran, akik gyanakodtak, de nem tudtak semmi biztosat. Az olyan férfiak, mint Karsa apja, Szünüg, akik közömbösen, szinte ellenséges érzelmekkel kezelték a kopjafákat. Az ilyen férfiak általában nem jelentettek veszélyt, de ha mégis fenyeget vé vált a leleplez dés lehet sége, szigorúbb intézkedésekre volt szükség. Ez történt Karsa anyjának esetében is... A huszonhárom Meglelt, akik a völgy oldalában, a fák között rejt zve figyelték a három harcos indulását, mind vértestvérei voltak Karsának, Barótnak vagy Delumnak, mégis idegenek – de ez most nem nagyon számított. – Egyiküknek sikerülni fog. – Ezt Barót legid sebb fivére mondta. Delum ikerhúga válaszként vállat vont. – Akkor hát itt leszünk majd, amikor visszatér az az egy. – Így legyen! A Meglelteknek volt még egy közös tulajdonsága. 'Siballe szörny sebbel jelölte meg a gyermekeit, letépte a húst arcuk bal oldaláról – a homlokuktól egészen az állukig, s ezzel a sérüléssel arckifejezéseik is elvesztek, örökre. A bal orca vonásai lefelé görbültek, fintorszer en, mintha folyton elégedetlenek lennének. Furcsa módon a sérülés a hangjukat is egysíkúvá tette – de az is lehet, hogy 'Siballe monoton hangja túl nagy befolyással volt rájuk. Így, intonáció nélkül viszont a remény szavai a saját fülükben is hamisan csengtek, eléggé ahhoz, hogy a beszél k is elhallgassanak. Egynek sikerülni fog. Talán. Szünüg tovább keverte a pörköltet a t z fölött, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Kis szuszogás, csosszanás, bot koppanása az ajtófélfán. Aztán egy harsány, vádló kérdés. – Megáldottad a fiadat? – Neki adtam Tombolót, apám. Pahlk valahogy képes volt rá, hogy egyetlen szót egyszerre meg tudjon tölteni elégedetlenséggel, gyanakvással és undorral. – Miért? Szünüg nem fordult meg, csak hallgatta, hogy apja nagy nehezen a t zhöz legközelebbi székhez botorkál. – Tomboló megérdemelt még egy utolsó csatát, és tudtam, hogy én ezt már nem adhatom meg neki. – Úgy van, ahogy sejtettem! – csattant fel Pahlk, majd leereszkedett a székbe. Fájdalmasan felnyögött. – Tehát a ló kapott áldást, nem a fiú. – Éhes vagy? – kérdezte Szünüg.

– Nem utasítom vissza az ételedet. Szünüg megengedett magának egy kis, keser mosolyt, majd kerített egy másik edényt is, és letette a sajátja mellé. – Képes lerobogni a hegyek közül, hogy felrázzon téged! – dörmögte Pahlk. – Amit tesz, azt nem miattam teszi, hanem teérted, apám! – Tudja, hogy csak a legnagyobb dics ség fogja rendbe hozni az életét – csak ez szünteti meg a szégyent, amit te hoztál a családra, fiam. Kis bokor vagy te két magas fa között, az egyiknek a fia, a másiknak az apja. Ezért nyújtotta felém a kezét a gyermek – csak nem szégyelled magad az árnyékunkban? A te bajod, mert te is megkaptad a lehet séget. Szünüg megtöltötte a két edényt, fölegyenesedett, és az egyiket odaadta az apjának. – A régi seb körüli heg már érzéketlen – mondta. – Az érzéketlenség nem erény! Szünüg mosolyogva leült a másik székbe. – Mesélj egy mesét, apám, ahogy régen! A dics séged napjaiban. Mesélj megint a gyerekekr l, akiket megöltél! Mesélj a n kr l, akiket megöltél! Mesélj a lángoló házakról, a bent ég marhák és birkák b gésér l! Ismét szeretném látni ezeket a lángokat, a szemedben! Kavard fel a hamut, apám! – Amikor ezekr l a napokról beszélsz, fiam, nem hallok mást, csak annak az átkozott n nek a hangját! – Egyél, apám, mert megsértesz engem és az otthonomat... – Eszem. – Mindig nagyon jó vendég voltál. – Igaz. Nem esett több szó, amíg mindkét férfi be nem fejezte a vacsorát. Aztán Szünüg letette a tányérját, felemelkedett, megfogta Pahlk tálját, és egy hirtelen mozdulattal bedobta a t zbe. Az apja szeme elkerekedett. Szünüg lenézett rá. – Egyikünk sem fogja megérni Karsa visszaérkezését. A közted és köztem álló hidat ezennel elsöpröm. Ha megint az ajtómhoz jössz, apám, megöllek! – Fölrántotta Pahlkot a székb l, az ajtóhoz vonszolta a méltatlankodó öregembert, és kidobta. Utánahajította a botot is. Egy régi ösvényen utaztak, amely párhuzamosan haladt a hegygerinccel. Helyenként régi sziklaomlások nyoma nehezítette a haladást, f leg azért, mert ezek nyomán bokrok, cédrusok n ttek az ösvény közepébe, a völgy felé. Két napnyi és három éjszakányi járásra voltak még a ratiádok földjét l; az összes teblor törzs közül az uriádok a ratiádokkal harcoltak a legtöbbet. Rajtaütések, véres megtorlások egész sora jellemezte a két törzs viszonyát már évszázadok óta. Karsának eszében sem volt észrevétlenül átosonni a ratiádok területein. Szándékában állt véres ösvényt vágni kardjával a vélt és valós sérelmekért, hogy újabb teblor lelkeket csatoljon nevéhez. Tudta jól, hogy az oldalán lovagló két harcos lopakodós, rejt zköd s utazásra számít – elvégre csak hárman indultak el, nem

többen. De Urugal velünk van most ebben az évben, ezen az úton. Az nevében fogunk bemutatkozni, véres harcokban. Kicsalogatjuk a darazsakat a fészkükb l, és a ratiádok hamarosan megismerik, és félve emlegetik majd Karsa Orlong nevét. Ez lesz aztán a szuniádok sorsa is. A csatalovak óvatosan lépkedtek át egy viszonylag friss omlás törmelékén. El télen rengeteg hó leesett, több, mint amire Karsa bármelyik évb l emlékezett, jóval azel tt, hogy a Szikla Arcai feléledtek, és megjelentek a falu bölcseinek, álmokban és transzban, azel tt, hogy megverték volna a teblor szellemeket, és engedelmességet követeltek volna a népt l; azel tt, hogy a teblorok életében az ellenséges lelkek gy jtögetése vált volna a f céllá, a földet és a rajta él embereket a szellemek uralták. Szellemek, akik a szikla csontjai, a föld húsa, az erd és a mez bundái voltak, s akiknek lehelete befolyásolta az egyes évszakokat. A tél hatalmas viharokkal érkezett és vonult el, ilyenkor a szellemek véget nem ér harcaikat vívták. A tél és a nyár szinte egyforma volt – mozdulatlan és száraz, de az el bbi kimerültséget tükrözött, míg az utóbbit jeges, törékeny béke jellemezte. Ennek megfelel en a teblorok szerették a nyarat, s együtt éreztek a harcban megfáradt szellemekkel, de megvetették a telet a harcolók gyengesége miatt, mert a békesség illúziójában nem láttak semmi értéket. Alig tucatnyi nap volt már csak hátra ebb l az átmeneti évszakból, amit tavasznak neveztek. A viharok tombolása csillapodott, egyre ritkábban és rövidebb ideig uralták a hegyeket. Bár a Szikla Arcai már régen megölték a régi szellemeket, és láthatóan közömbösen szemlélték az évszakok változását, Karsa titokban úgy érezte, hogy és két társa az utolsó viharok megszemélyesít jeként érkeznek az ellenség földjére. Vérfa kardjuk si harag hangján szólal majd meg a gyanútlan ratiádok és szuniádok között. Átértek a friss omláson. Az ösvény egy lankás völgybe vezetett, egy nyílt rétre, amelyet beragyogott a délutáni napfény. Barót megszólalt Karsa háta mögött. – Hadvezér, a völgy túloldalán letáborozhatnánk. A lovaknak pihenésre lenne szüksége. – A te lovadnak talán szüksége van némi pihenésre! – felelte Karsa gúnyos hangon. – Túl sok mulatság terheli a csontjaidat. Bízom benne, hogy ez az utazás ismét harcost farag majd bel led. A hátadat mostanában túl sokszor érte a szalma. – Mert Napcsók rajtad lovagolt. Barót válaszként csak nevetett. Delum is megszólalt. – Az én lovamra is ráférne a pihenés, Hadvezér. Az a nyiladék ott megfelel táborhely lenne! Nyulak csapásait látom, hurkot vetnék nekik. Karsa vállat vont. – Tehát két lánc is visszahúz. Gyomrotok csatakiáltásától majd megsüketülök! Legyen hát, táborozzunk le. Nem rakhattak tüzet, így aztán nyersen ették meg a nyulakat, amelyeket Delum fogott. Régen egy ilyen lakoma kockázatos lett volna, hiszen a nyulak gyakran

hordoztak betegségeket, melyek kórokozóit csak f zéssel lehetett eltüntetni, s amelyek végzetesek is lehettek a teblorokra nézve. A Szikla Arcainak érkezése óta minden betegség megsz nt a törzsi tagok körében. Az rület persze még mindig el fordult, de ennek semmi köze sem volt ahhoz, amit megettek vagy megittak. A bölcsek azt mondták, id nként túl nagy megterhelést jelent egyes emberek számára a Hetek áldása. Az elmének er snek kell lennie, er t pedig csakis a hitb l nyerhet mindenki. A gyenge emberek, a kételked k számára a szabályok és a rituálék börtönt jelenthetnek, és a bebörtönzés rületet von maga után. A kis gödör körül ültek, amit Delum a nyúlcsontok számára ásott, és evés közben csak ritkán szóltak egymáshoz. Fölöttük az égbolt lassan elszíntelenedett, és megjelentek az els csillagok, készen a mindennapi fordulóra. Az alkonyatban Karsa hallgatta, ahogy Barót az egyik nyúlfejet szopogatja. Mindig fejezte be az evést utoljára, s képes volt még másnap is folytatni a b r alatt maradt zsír rágcsálásával. Végre Barót is befejezte az evést – a gödörbe dobta a koponyát, és ujjait nyalogatva hátrad lt. – Átgondoltam az el ttünk álló utat – szólalt meg Delum –, a ratiád és szuniád földeken át. Nem szabad olyan ösvényt választanunk, amelyen az éggel vagy csupasz sziklával a háttérben tisztán láthatóak a körvonalaink. Vagyis alacsonyabban fekv utakra kell térnünk. Ezek azonban közel esnek a táborokhoz, tehát szerintem éjjelente kellene továbbhaladnunk. – Akkor vakmer csínyekre is vállalkozhatunk – biccentett Barót. – Felforgatjuk a zhelyek köveit, tollakat lopunk. Talán néhány magányosan alvó harcos lelke is a miénk lehet. – Ha nappal elbújunk, nem láthatjuk a füstöt, ami a táborokat jelölik – mondta Karsa. – Éjjel a szél tekereg, nem segít megkeresni a tüzeket. A ratiádok és a szuniádok sem ostobák. Nem raknak tüzet sziklák alatt vagy sziklafalak el tt – nem villan majd üdvözl fény a köveken. Egyébként pedig a lovaink is jobban látnak nappal, és olyankor biztosabb a léptük. Tehát nappal megyünk tovább. – Ezzel befejezte. Egy percig egyik társa sem szólalt meg, aztán Barót megköszörülte a torkát. – Háborúba keveredhetünk, Karsa! – Olyanok leszünk, akár a laniádok nyila az erd n át – irányt váltunk, mintha göcsörthöz, ághoz, k höz csapódnánk. Tomboló viharként fogjuk a lelkeket gy jteni, Barót! Háború? Igen, az lesz. Félsz a háborútól, Barót Gild? – Csak hárman vagyunk, Hadvezér! – ellenkezett Delum. – Igen, mi hárman: Karsa Orlong, Barót Gild és Delum Thord. Én huszonnégy harcossal néztem eddig szembe, s mindet megöltem. Nincs párom a táncban – talán tagadjátok? Még a bölcsek is félve beszélnek rólam! És te, Delum – tizennyolc nyelvet látok az övedre f zve. Olvasod még a szellemek nyomát is, és húsz lépésr l meghallod, ha felfordul egy kavics. És Barót, még azokban a napokban, amikor csak izmokat cipelt – hát nem törted el puszta kézzel egy buriád gerincét? Nem tepertél le egy csatalovat? Az a kegyetlenség ott szunnyad a lelkedben, és ezen az úton fel fog éledni! Bármely más hármasnak... igen, dics lenne a sötétben osonni, felforgatni a köveket, ellopni a tollakat, eltörni pár légcsövet a szunnyadó ellenség közt... Elég

nagy dics ség bármely másik három harcosnak. De nekünk? Nem elég! A hadvezéretek szólt hozzátok! Barót Delumra mosolygott. – Nézzünk hát felfelé, Delum Thord, és szemléljük a csillagok fordulását, mert nem túl sokszor lesz már részünk e látványban! Karsa lassan felemelkedett. – Követned kell a hadvezéredet, Barót Gild. Nem kérd jelezheted meg a döntéseit! Gyávaságod megmérgezhet mindhármunkat. Hinned kell a gy zelemben, harcos – ha nem így van, fordulj vissza most! Barót vállat vont és hátrad lt, kinyújtotta b rbe burkolt lábát. – Remek hadvezér vagy, Karsa Orlong, de sajnos nincs semmi humorérzéked. Hiszem, hogy tényleg megleled majd a dics séget, amit keresel, s hogy Delum meg én, ha kisebb fénnyel is, de szintén ott ragyogunk majd melletted. Nekünk ez is elég. Felesleges megkérd jelezned a h ségünket, Hadvezér. Itt vagyunk veled... – És megkérd jelezitek bölcsességemet! – Bölcsességr l eddig még nem esett szó – felelte Barót. – Harcosok vagyunk, ahogy mondtad, Karsa. És fiatalok. A bölcsesség az öregek sajátja. – Igen, az öregeké, akik nem áldották meg utunkat! – csattant fel Karsa. Barót felnevetett. – Ez a mi igazunk, és magunkkal kell hordanunk a keser séget, mely a szívünkbe mar. De ha visszatérünk, Hadvezér, látni fogjuk, hogy távollétünkben ez az igazság bizony megváltozott. Az áldást mégis megkaptuk, akkor már így tudja majd mindenki. Majd meglátod, Karsa Orlong! Karsa szeme elkerekedett. – A bölcsek hazudni fognak? – Hát persze, hogy hazudni fognak! És elvárják majd, hogy mi is elfogadjuk az új igazságot, és mi ezt is fogjuk tenni – mert muszáj lesz megtennünk, Karsa Orlong! Sikerünk, dics ségünk lényege az, hogy összeköti az embereket – ha meg akarod magadnak tartani, az nem egyszer en ostobaság, hanem halálos ostobaság. Gondolkodj el ezen, Hadvezér! Mi is állítunk majd valamit, ha visszatérünk a faluba. Igen, lesz pár trófea is, amivel igazolhatjuk a történetet, de ha nem osztozunk a dics ségen, az öregek majd gondoskodnak róla, hogy állításainkat kétkedéssel fogadják. – Kétkedéssel? – Igen. Hinni fognak nekünk, de csak akkor, ha nekik is jut a dics ségb l. Hinni fognak nekünk, de csak akkor, ha cserébe mi is hiszünk nekik – elhisszük az újraformált múltat, az áldást, amit nem adtak meg, mégis megkaptunk, a kilovaglást, ahol minden falunkbéli jelen volt, és sorfalat állt. Mind ott voltak, ezt fogják mondani neked, és id vel ezt k maguk is elhiszik majd, a jelenet beég emlékeik közé. Még mindig nem érted, Karsa? Ha nem, akkor jobb, ha nem beszélünk a bölcsességr l. – A teblorok nem játszadoznak a valósággal – morogta Karsa. Barót végigmérte, majd bólintott. – Igaz, nem játszanak vele. Delum köveket és földet lökött a gödörbe.

– Ideje nyugovóra térni – mondta, majd felkelt, és még egyszer ellen rizte a kikötött lovakat. Karsa végigmérte Barótot. Elméje, akár a laniádok nyílvesszeje az erd ben, de vajon hasznára lesz ez, ha el rántjuk vérfa kardunkat, és csatakiáltásokat hallunk minden oldalról? Ez történik az emberrel, ha az izom hájjá alakul, és túl sok szalmaszál marad a hátunkon. Szavakkal vívni – ezzel nem nyersz semmit, Barót Gild, vagy talán csak annyit, hogy a nyelved nem szárad majd ki olyan gyorsan a ratiád harcos övén. – Legalább nyolcan vannak – mormogta Delum. – Egy ifjú is lehet velük. Tényleg két tüzet gyújtottak! Levadásztak egy szürke medvét, amely barlangban lakik, és magukkal cipelik a trófeát. – Vagyis nagyon el vannak telve magukkal – állapította meg Barót Gild. – Ez jó! – Miért? – kérdezte Karsa komoran. – Az ellenség gondolkodása, Hadvezér. Sebezhetetlennek fogják érezni magukat, és ezért könnyelm sködnek majd. Vannak lovaik is, Delum? – Nincsenek. A szürke medvék túl jól ismerik a patadobogást. Ha hoztak is magukkal kutyákat a vadászatra, egy sem érte meg a visszatérést a táborba. – Újabb jó hír. Leszálltak a lóról, és most a fák vonalának közelében guggoltak. Delum el reosont, hogy felmérje a ratiádok táborhelyét. Úgy kelt át a magas f , a térdig ér tuskók és a bokrok között, hogy egy levél sem rezdült meg miatta. A nap magasan a fejük fölött járt, a leveg száraz volt, forró és mozdulatlan. – Nyolc – vigyorodott el Barót. – És egy ifjú. t kellene el ször leszedni. Hogy a túlél k megismerjék a szégyent. Barót tehát arra számít, hogy mi fogunk veszíteni. – Hagyd t nekem! – mondta Karsa. – Támadásom kemény lesz, és eljutok majd a tábor túlsó felébe. A még él harcosok mind énfelém fordulnak. Ekkor jöttök majd ti ketten. Delum csak pislogott. – Azt akarod, hogy hátulról támadjunk? – Igen, hogy kiegyenlítsük az er viszonyokat. Aztán áttérhetünk a személyes párbajokra. – Menet közben kitérsz, elhajolgatsz majd? – kérdezte Barót csillogó szemmel. – Nem, támadni fogok. – Akkor le fognak kötni, Hadvezér, és nem jutsz el a táboruk túlsó végéhez. – Nem fognak lekötni, Barót Gild. – Kilencen vannak! – Csak figyeld a táncomat! – Miért nem használjuk a lovakat, Hadvezér? – kérdezte Delum. – Belefáradtam a beszédbe. Kövessetek, de csak lassan! Barót és Delum összenéztek, majd Barót vállat vont. – Akkor hát a tanúid leszünk. Karsa el rántotta vérfa kardját, és két kézzel megragadta a b rrel bevont

markolatot. A penge mélyvörös volt, szinte már fekete, s úgy csillogott, hogy a festett törzsi jel lebegni látszott a felület fölött. A fegyver éle szinte áttetsz volt, ahol a bedörzsölt vérolaj megszilárdult, és átvette a fa helyét. Az élen nem volt sehol megkarcolódva vagy megcsorbulva, csak egy halvány vonal látszott ott, ahol egy sérülés magától begyógyult, mert a vérolaj ragaszkodott saját emlékeihez, és nem viselte el a sebeket, hajlításokat. Karsa maga el tt tartotta a fegyvert, így indult a magas füvön át a táncba. Amikor elérte az erd ben a Delum által felfedezett vaddisznócsapát, Karsa lejjebb görnyedt, de ritmusváltás nélkül váltott át a keményre taposott földre. A széles, lekerekített kardhegy valósággal vezette t, mintha némán utat vágna magának, egyenesen át az árnyékok között. Gyorsított. A ratiádok táborának közepén három feln tt harcos guggolt egy medvehússzelet körül, amit éppen akkor csomagoltak ki egy darab zb rb l. Két másik harcos a közelben üldögélt – k éppen a combjukra fektetett kardjukat olajozták. A maradék három feln tt éppen beszélgetett, a vaddisznócsapás torkolatától alig háromlépésnyire. Az ifjonc a tisztás túloldalán állt. Karsa akkor rohant a leggyorsabban, amikor elérte a tisztást. Hetvenlépésnyi vagy rövidebb szakaszon egy teblor képes volt lépést tartani még a vágtázó csatalovakkal is. Karsa érkezése robbanásszer re sikeredett. Az egyik pillanatban a nyolc harcos és a velük lév ifjú még békésen beszélgettek, a következ pillanatban viszont az ácsorgó harcosok közül kett nek a feje teteje messzire repült egy vízszintes suhintástól. A skalp és a csont elrepült, a harmadik ratiád arcába vér és agyvel fröccsent. Ez a harcos hátraugrott, és balra hajolt, hogy elkerülje Karsa visszafelé száguldó kardját, de az eltalálta az álla alatt. A törzse elt nt szem el l, tágra nyílt szeme azonban pár másodpercig még döbbenten figyelte az eseményeket. Aztán beállt a sötétség. Karsa továbbra is lendületben volt, magasra ugrott, hogy kikerülje a harcos földre es , felé guruló fejét. A kardjukat olajozó ratiádok már felálltak, és fel is készültek. Szétváltak, próbálták bekeríteni Karsát. Karsa felnevetett, megperdült, és a három harcosra vetette magát, akiknek véres kezében csak mészároskés volt. Kardját törzse védelmére emelte, és lehajolt. A három kis kés mindegyike célba talált – áthatoltak a b rpáncélon, b rön, beleálltak a húsába. A lendület kiszabadította Karsát a szorult helyzetb l, s magával vitte a három kést is, de közben egy mozdulattal levágott két kart, és bedöfött egy hónaljba, széttépve a vállat. A lila, erekkel átsz tt lapocka a kard élén maradt, s magával húzott még pár izomcafatot is az ég felé repül karból. Egy harcos Karsa lába felé vet dött, s átkarolta vastag karjával. A még mindig kacagó uriád hadvezér lefelé döfött a kardja markolatával, mire az ellenséges harcos koponyája recsegve betört. A kar megrándult, elengedte Karsát. Jobbról egy penge érkezett sziszegve a nyaka felé. Karsa, aki még mindig a törzsét védte, megperdült, s kardjával hárította a csapást. A két kard fülsiketít , cseng hangon csapott össze. Hallotta, hogy egy ratiád mögé pattan, érezte a bal válla felé siet penge szelét, így

azonnal jobbra rándult. Közben megfordította saját kardját, a karja megnyúlt esés közben. Kardjának hegye gyorsan suhant, kivédte a ratiád harcos kegyetlen csapását, elvágta a vastag csuklót, majd belehasított a törzsbe is, a köldök vonalában, továbbhaladt a leng borda és a csíp csont között, aztán kiszabadult. Még mindig esett, még mindig fordult, s gyorsan újabb lendületet adott a csapásnak, amit lelassított a csont és a hús, majd vállát kitekerve követte a kardot a túloldalra. A suhintás a föld fölött éppen annyival történt, hogy bokában levágta az utolsó ratiád harcos bal lábát. Karsa a jobb vállával csapódott a földnek, majd továbbgurult. Kardjával felfogott egy csapást, de nem védte ki teljesen – lángok lobbantak jobb csíp jénél –, de aztán a harcos már nem érhette el. Különben is azzal volt elfoglalva, hogy sikoltozva, sután hátráljon. Karsa a gurulásból guggolásba érkezett, s rögtön felmérhette sérüléseit: jobb lábán vér csordogált, bal oldala fájdalmasan lüktetett, háta a jobb lapockája alatt sérült, bal combjában pedig még mindig ott volt egy kés. Azon kapta magát, hogy szembenéz az ifjonccal. Nem lehetett több negyvenévesnél, még növésben volt, végtagjai pedig vékonykák voltak, ami elég gyakori a Felkészületlenek körében. Szeméb l sütött a rettegés. Karsa rákacsintott, majd megfordult, hogy végezzen a féllábú harcossal. A harcos sikolyai közben er södtek, s Karsa látta, hogy Barót és Delum is elértek hozzá, és beszálltak a játékba – kardjukkal a többi végtagot is lecsapták. A ratiád ott hevert a földön, kettejük között, rángatózó végtagjaiból vér ömlött a letaposott f re. Karsa hátrapillantott, és látta, hogy az ifjú az erd felé menekül. Elmosolyodott. Barót és Delum üldözni kezdték a ratiádot, és tovább vagdosták csonkolt végtagjait. Karsa tudta, hogy dühösek, mert nem hagyott nekik semmit. Hátat fordított hát kegyetlenül vagdalkozó társainak, és kihúzta a mészároskést a combjából. A vér csak csordogált, de nem spriccelt, vagyis a vágás nem ért f üt eret. A bal oldalát ért kés megcsúszott a bordákon, és laposan beékel dött a b re alá, az izomzat felszínébe. Ezt könnyedén kihúzta, és félredobta. Az utolsó kést, ami a hátába állt, nehezebb volt elérni, s csak többszöri próbálkozásra tudta megragadni a csúszós markolatot, és kihúzni a fegyvert a sebb l. Ha hosszabb lett volna a penge, eléri a szívét is. A penge szerencsére rövid volt, de a három kis seb közül így is ez volt a legkellemetlenebb. A csíp jét és a farizmát ért vágás ennél valamivel súlyosabbnak bizonyult. Látszott, hogy gondosan össze kell ölteni, és Karsa sejtette, hogy a lovaglás és a gyaloglás is fájdalmat okoz majd egy ideig. A ratiád végre elhallgatott, vagy egy végs csapás, vagy a kivérzés miatt. Karsa hallotta Barót nehéz lépteit – társa pont felé tartott. Egy újabb sikoly jelezte, hogy Delum átnézte a többi elesettet is. – Hadvezér! – szólalt meg a harcos haragtól feszült hangon. Karsa lassan odafordult. – Igen, Barót Gild? A nagydarab harcos arca sötét volt. – Futni hagytad az ifjút! Most le kell vadásznunk, és ez nem lesz egyszer , mert ez itt az földjük, nem a miénk! – Éppen az volt a cél, hogy elmeneküljön! – felelte Karsa.

Barót értetlenül nézett rá. – Te vagy a legokosabb – mutatott rá Karsa –, miért vagy ennyire meglepve? – Eljut a falujába! – Igen. – És beszél majd a támadásról. Három uriád harcosról. Harag, kapkodás, készül dés következik. – Barót biccentett, majd folytatta. – Hajtóvadászat indul három uriád harcos után. Három gyalogosan közleked harcos után... Az ifjú erre megesküszik. Természetes, hogy ha az uriádoknál lettek volna lovak, azon támadnak. Három a nyolc ellen – ha van ló, rültség gyalogosan támadni. Tehát a hajtóvadászat kifejezetten ezzel a céllal indul, s mindenben a célpontokhoz alkalmazkodik. Három uriádot keresnek, gyalogosan. Delum is csatlakozott hozzájuk, és kifejezéstelen arccal mérte végig Karsát. – Delum Thord, látom, hogy szeretnél beszélni. – Igen, Hadvezér! Az ifjú agyába beleégettél egy képet. Id vel ez majd megszilárdul, kiélesedik, kiszínesedik. Agyában csak még hangosabbá válnak majd a halálsikolyok. Az ismer s arcok, amint a halál érkeztével eltorzulnak. Ebb l az ifjúból, Karsa Orlong, egyszer feln tt lesz. És nem fog megelégedni a követéssel, vezet vé válik. Muszáj vezetnie; senki sem száll majd szembe az akaratával, a keménységével, kardjának erejével. Karsa Orlong, ellenséget szereztél az uriádoknak, méghozzá olyat, amilyet még nem hordott a hátán a föld. – Egy napon – mondta Karsa –, ez a ratiád hadvezér letérdel majd el ttem. A rokonainak vérére esküszöm, itt és most, hogy így lesz. A leveg hirtelen leh lt. A nyiladékban nagy csend lett, amit csak a bogarak zümmögése tört meg. Delum szeme elkerekedett, arckifejezése félelmet tükrözött. Barót elfordult. – Ez a fogadalom összetör majd, Karsa Orlong. Egyetlen ratiád sem térdel le egy uriád el tt. Kivéve persze, ha élettelen testét egy fának támasztod. A lehetetlent hajszolod, és ez az út csakis az rületbe vezethet. – Ez csak egy fogadalom a sok közül, amit letettem – felelte Karsa. – Mindet teljesíteni fogom! Légy szemtanúja, ha tudsz! Barót, aki közben a ratiádok trófeáit, a kif zött medvekoponyát és a lenyúzott bundát szemlélte, felnézett. – Van választásunk? – Ha megélitek, nincs más választásotok, Barót Gild. – Emlékeztess, Karsa Orlong, hogy egy napon majd mesélnem kell neked. – Mir l? – Arról, hogy milyen a te árnyékodban élni. Delum közelebb lépett Karsához. – Hadvezér, a sebeidet el kell látni! – Igen, de most csak a kardvágással foglalkozzunk. Hamar vissza kell térni a lovakhoz, és folytatni az utat. – Mint egy laniád nyílvessz ... – Igen, Delum Thord, pontosan úgy. Barót odakiáltott.

– Karsa Orlong, összegy jtöm neked a trófeáidat! – Köszönöm, Barót Gild. Magunkkal visszük a medve bundáját és koponyáját is, ezek a tieitek lehetnek. Delum Baróthoz fordult. – Vedd ket magadhoz, barátom. A szürke medve hozzád jobban illik, mint hozzám. Barót köszönettel bólintott, majd a széttrancsírozott harcos felé intett. – Ennek a füle és nyelve téged illet, Delum Thord! – Igen, köszönöm. A teblor törzsek közül a ratiádok tenyésztették a legkevesebb lovat – ennek ellenére ven akadtak széles, kijárt utak, ahol Karsa és társai végighaladhattak. Az egyik tisztáson rajtaütöttek egy feln ttön és két gyereken, akik hat csatalovat riztek. Lóval támadtak rájuk, villogtak a pengék, aztán csak annyi id re álltak meg, amíg összegy jtötték a trófeákat, s magukhoz vettek fejenként két lovat. Egy órával az alkony beállta el tt eljutottak egy elágazásig, ahol az alsó úton indultak tovább, aztán harminc lépés után elengedték a vezetett lovakat, s továbbhajtották ket. A három uriád harcos ezután vékony kötelet vetett saját hátasuk nyakába, és gyengéd, ösztökél rántásokkal visszafaroltatták ket az elágazásig, ahol is a fels úton haladtak tovább. Ötvenlépésnyire a keresztez dést l Delum leszállt a lóról, visszament, és eltüntette a nyomaikat. Miután a fejük fölött felfénylettek a csillagok, letértek a sziklás útról, és találtak egy kis tisztást, ahol tábort vertek. Barót vágott pár szeletet a medvehúsból, ezt ették. Delum ezután felkelt, és ellátta a lovakat. A csutakoláshoz nedves mohát használt. Az állatok fáradtak voltak, így kipányvázatlanul, szabadon sétálhattak, hogy kinyújtóztassák a nyakukat. Karsa megszemlélte a sebeit, és felfedezte, hogy azok szépen gyógyulnak. Így volt ez a tebloroknál. Elégedetten el kereste vérolajos flaskáját, és nekilátott a fegyvere kijavításának. Delum csatlakozott hozzájuk, és Baróttal k is a fegyverek javításához láttak. – Holnap – szólalt meg Karsa – elhagyjuk ezt az ösvényt. – Lemegyünk a szélesebb, könnyebb útra, a völgybe? – kérdezte Barót. – Ha elég gyorsak vagyunk – f zte tovább Delum –, egyetlen nap alatt átsurranhatunk a ratiád területeken. – Nem, magasabbra vezetjük a lovainkat, a kecskék és a birkák ösvényére – felelte Karsa. – Reggeltájt másfelé fordulunk, aztán ismét lemegyünk a völgybe. Barót Gild, ha a harcosok vadászni mennek, ki marad a faluban? A nagydarab harcos magára terítette új medveköpönyegét, csak ezután válaszolt. – Ifjak. Asszonyok. Az öregek és a nyomorékok. – Kutyák? – Nem, azokat kiviszik a vadászatra. Akkor, Hadvezér, megtámadjuk a falut? – Igen. Aztán megkeressük a vadászok csapását. Delum nagy leveg t vett, és lassan kifújta. – Karsa Orlong, áldozataink faluja messze nem az egyetlen a környéken. Csak az

els völgyben három újabb falu található. A hír szárnyra kap. Minden harcos a kardját készíti ellenünk. Minden kutyát elengednek és kihajtanak majd az erd be. Ha a harcosok nem is találnak meg minket, a kutyák biztosan a nyomunkra akadnak. – És ezután – folytatta Barót – még három völgy következik, amin át kell jutnunk. – Kisebbek – mutatott rá Karsa. – És a déli végen kelünk át rajtuk, egy vagy többnapnyi járásra a ratiád vidék szívét l, az északi völgyvégekt l. – Akkora haraggal fognak minket üldözni, Hadvezér, hogy követnek majd minket a szuniádok völgyeibe is! – mondta Delum. Karsa megfordította a kardot a combján, és a másik oldalt kezdte olajozni. – Ebben reménykedem, Delum Thord. Válaszolj, ha tudsz: vajon mikor láttak a szuniádok utoljára uriád harcost? – A nagyapád idején – felelte Barót. Karsa bólintott. – És jól tudjuk, milyen a ratiádok csatakiáltása, ugye? – Háborút indítanál a ratiádok és a szuniádok között? – Igen, Barót. A harcos lassan megcsóválta a fejét. – Még nem végeztünk a ratiádokkal, Karsa Orlong. Túlságosan el re tervezel, Hadvezér. – Majd meglátod, mi jön, Barót Gild. Barót felkapta a medvekoponyát. Az állkapocs alsó része egy porcon még mindig csatlakozott a fejhez. Barót leszedte és félredobta. Aztán el szedett egy csomó felesleges b rszíjat. Szorosan bevonta velük az állcsontot, de hosszan hagyta róla lelógni a csíkok végét. Karsa kíváncsian figyelte a fejleményeket. A medvekoponya sisakként még Barótnak is túl nehéz lett volna. Ráadásul ehhez pont alul, a gerinccsatorna becsatlakozásánál kellett volna kiütni a csontot – ott, ahol a legvastagabb. Delum felkelt. – Most aludni fogok – közölte, s elvonult. – Karsa Orlong – szólalt meg Barót –, van felesleges b rszíjad? – Persze, szívesen adom! – felelte Karsa. – Azért aludj is ma este, Barót Gild! – Fogok. A napkelte utáni els órában kutyákat hallottak a völgyb l, az erdei útról. A hangok eltompultak, miután a harcosok visszaosontak a magasabban fekv sziklaparti ösvényen. Amikor a nap már a fejük fölött járt, Delum keresett egy lefelé induló csapást, és elkezdtek leereszkedni a völgybe. A délután közepén tuskókkal borított tisztásra érkeztek, és megérezték a leveg ben a falu füstjét. Delum leugrott a lóról, és el resietett. Kis id múlva visszatért. – Pont, ahogy gondoltad, Hadvezér. Tizenegy öreget, háromszor annyi asszonyt és tizenhárom ifjút láttam – mind nagyon fiatalok, úgyhogy az id sebbek biztos elmentek vadászni a feln ttekkel. Sehol egy ló vagy kutya. – Visszamászott a lovára. A három uriád harcos el készítette a lovát. Mindhárman el vették a vérolajos

flaskát, és fröcsköltek pár cseppet a csatalovak orrlyuka köré. A lovak azonnal megfeszültek, kapkodni kezdték a fejüket. – Az enyém a jobb oldal – mondta Barót. – Enyém a közép – mondta Karsa. – Én támadok balról – mondta Delum, majd elkomorodott. – Elfutnak majd el led, Hadvezér! – Ma nagylelk vagyok, Delum Thord. Ez a falu neked és Barótnak hoz majd dics séget. Ne hagyjátok, hogy bárki elmeneküljön a túloldalon. – Egy sem menekülhet! – És ha valamelyik n egy ház felgyújtásával akarna jelezni a vadászoknak, öljétek meg! – Nem lesznek olyan bolondok – mondta Barót. – Ha nem ellenkeznek, akkor megkapják a magvainkat, de életben maradnak. Mindhárman levették a kantárt a lovakról, és a derekukra csavarták. El rébb csúsztak a lovak válla fölé, és feljebb húzták a térdüket. Karsa a csuklójára tekerte kardjának tartószíját, majd megforgatta a fegyvert a leveg ben, hogy biztosabb fogása legyen. A társai ugyanezt tették. Karsa alatt Tomboló már remegett. – Vezess engem, Hadvezér! – mondta Delum. Tombolót csak kicsit kellett nógatni, máris gyorsítani kezdett, s három lépés után lassú, osonó vágtába ugrott, így haladtak át a tuskókkal teli tisztáson. Kicsit balra kanyarodva rátértek a falu ösvényére. Amikor odaértek, Karsa a ló látóterébe helyezte a kardját. A csataló gyorsított. Hét hosszú vágtalépés, és máris a faluban voltak. Karsa két társa már szétvált, a házak mögött haladtak tovább, így a f út Karsának maradt. Alakokat látott maga el tt, fejek fordultak felé. Sikoly harsant. A gyerekek szétszaladtak. A kard meglendült, s könnyedén átvágta az ifjú csontokat. Karsa jobbra pillantott – Tomboló azonnal reagált. Megfordult és kirúgott egy öregre. Aztán továbbszáguldottak, s mészárolták az embereket. A házak túlsó felér l, az emészt gödrökön túlról újabb sikolyok harsantak. Karsa elérte a falu végét. Látott egy ifjút, aki a fák felé rohant, és utánaeredt. Az ifjú gyakorlókardot szorongatott. Amikor meghallotta Tomboló patájának dobbanásait a háta mögül, még messze volt az erd menedéket nyújtó fáitól, ezért megfordult. Karsa csapása el ször a gyakorlókardot vágta el, aztán az ifjú nyakát. Tomboló egy fejmozdulatára a lefejezett holttest eld lt. Pont így veszítettem el egyik unokatestvéremet. Ledarálta egy lovas ratiád. Elvitte a fülét és a nyelvét. A holtteste egy ágról lógott le, egyik lábánál fogva akasztották fel. Feje a földön hevert, ürülékkel bekenve. A gaztett megválaszoltatott. Bosszút álltam! Tomboló lassított, majd megfordult. Karsa végignézett a falun. Barót és Delum a végére értek a mészárlásnak, és éppen a n ket terelték egy kupacba, a falu t zhelyének tisztására. Tomboló ügetésben vitte vissza lovasát a többiekhez. – A törzsf nök asszonyai az enyémek! – közölte. Barót és Delum erre csak bólintottak, ebb l is látszott, mennyire lelkesek, hiszen

könnyedén lemondtak a privilégiumról. Barót a n k felé fordult, és intett a kardjával. Egy középkorú, csinos n lépett el , valamint az fiatalabb változata – a lány talán egyid s lehetett Napcsókkal. Mindketten pont olyan gondosan mérték végig Karsát, mint a férfi ket. – Barót Gild és Delum Thord, válasszatok magatoknak a többi asszony közül! Majd én rködöm. A két harcos elvigyorodott, leszállt a lováról, és bevonult az asszonyok közé válogatni. Mindketten választottak, s választottjukkal kézen fogva elt ntek egy-egy házban. Karsa felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket. A törzsf nök felesége felkuncogott. – Harcosaid meglátták a hajlandóságot abban a két asszonyban – mondta. – A harcosaik, akár apák, akár férjek, nem lesznek elragadtatva ett l a hajlandóságtól – jegyezte meg Karsa. Az uriád asszonyok sosem... – Sosem fogják megtudni, Hadvezér – felelte az asszony. – Kivéve persze, ha te elmeséled nekik, de erre ugyan mekkora az esély? Nem lesz id tök fecsegni, miel tt megölnek benneteket. Ah, látom már, mire gondolsz! – tette hozzá, s közelebb lépett, hogy Karsa arcába bámulhasson. – Azt hitted, az uriád n k mások, és most rájöttél, hogy mi az igazság. Minden férfi ostoba, de te ezentúl valamivel okosabb leszel, hiszen az igazság már utat talált a szívedhez. Mi a neved, Hadvezér? – Túl sokat beszélsz! – felelte Karsa. – Karsa Orlong vagyok, Pahlk unokája... – Pahlké? – Igen. – Karsa elvigyorodott. – Látom, emlékszel rá! – Csak gyerek voltam, de elég közismert minálunk. – Még él, és nyugodtan alszik az átkok ellenére is, amiket a nevére mondtatok. Az asszony felkacagott. – Átkok? Nem volt egy sem! Pahlk fejet hajtott, úgy kért engedélyt, hogy átkelhessen a földjeinken... – Hazudsz! Az asszony végigmérte, majd vállat vont. – Nekem mindegy... Az egyik kunyhóban egy asszony felkiáltott – inkább az élvezett l, semmint fájdalmában. A f nök felesége elfordította a fejét. – Közülünk hányan veszik magukhoz a magotokat? Karsa hátrad lt. – Mind a tizenegyen, mindegyikünkét. – Hány napba fog ez telni? Azt akarod, hogy közben még f zzünk is rátok? – Napokba? Úgy gondolkodsz, akár egy öregasszony. Mi fiatalok vagyunk, és ha kell, ott a vérolaj. A n szeme elkerekedett. Mögötte a többi asszony suttogni, mormogni kezdett. A nök asszonya sarkon fordult, és egy pillantással elhallgattatta ket. – Eddig még sosem használtad ilyesmire a vérolajat, ugye? Igaz, valóban t z költözik az ágyékodba. Napokig tudni fogod majd, mi is az a merevség. De Hadvezér,

azt nem tudod, hogy mit tesz ez majd velünk, asszonyokkal. Én tudom, mert voltam fiatal és bohó. Még a férjem ereje sem volt elég, hogy távol tartsa a fogaimat a torkától – a mai napig látszanak a sebek. De van még más is. Ami nektek alig egy hétig tart, attól mi hónapokon át fogunk szenvedni. – Vagyis ha mi nem öljük meg a férjeiteket, majd ti megölitek ket, miután hazatértek – állapította meg Karsa. – Ti hárman nem élnétek túl a ma éjszakát. – Érdekes lesz, hogy vajon Barótnak, Delumnak vagy nekem lesz rá els ként szükségem, ugye? – A többi asszonyhoz fordult. – Javaslom, hogy mind legyetek lelkesek, mert nem irigylem azt, akinél els ként kudarcot vallunk! Barót felbukkant és biccentett Karsának. A f nök felesége felsóhajtott, és intett a lányának. – Nem – mondta Karsa. A n zavarba jött, nem értette a helyzetet. – De... nem akarod, hogy gyermek szülessen ebb l? Az els viszi a legtöbb magot... – Igen, az viszi. Te talán nem hordhatsz már ki gyermeket? Egy hosszú perc után az asszony megrázta a fejét. – Karsa Orlong – suttogta –, kiprovokálod, hogy a férjem elátkozzon téged. Imroth ajkán vért fog égetni miattad! – Igen, ez valószín – felelte Karsa. Leszállt a lóról, és az asszony elé lépett. – Most pedig vezess a házadba! Az asszony hátrah költ. – A férjem házába? Hadvezér, ne, kérlek, válassz egy másik kunyhót... – A férjed házába megyünk! – csattant fel Karsa. – A beszélgetésnek ezennel vége! Egy órával alkonyat el tt Karsa már az utolsó n t vezette a kunyhó felé – a törzsf nök lányát. Végül egyiküknek sem lett szüksége a vérolajra – Barót állította, hogy ez az uriád harciasságnak köszönhet , de Karsa gyanította, hogy inkább a ratiád asszonyok ügyessége lehetett a dönt , pedig az utolsó pár n már makacsabbnak bizonyult az els néhánynál. Miután berántotta a fiatal lányt a haldokló t zhely , árnyas házba, Karsa becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt is. A lány felé fordult, az álla furcsán megfeszült. – Anyám azt mondja, meglep en gyengéd voltál. Karsa végigmérte a lányt. Olyan, mint Napcsók, de mégsem teljesen. Ebben a lányban nincs sötét vonás. Ez a... különbség. – Vedd le a ruhádat! A lány gyorsan ledobta a szarvasb r tunikát. – Ha én lettem volna az els , otthont adtam volna a magodnak, Karsa Orlong. Éppen azon a napon járok az id m kerekében. – Büszke lennél magadra? A lány megtorpant, meglepetten felnézett, majd megrázta a fejét. – Megölted az összes gyermeket és az összes öreget is. Évszázadokba telik, mire a falunk rendbe jön, és nem is biztos, hogy ez bekövetkezik, mert a hazatér harcosok haragja ellenünk is fordulhat – ha megmenekülnétek.

– Menekülni? Feküdj ide, ahol anyád is feküdt. Karsa Orlongot nem érdekli a menekülés. – A lány fölé állt. – A harcosaitok sosem térnek vissza. Ebben a faluban vége az életnek, és sokan közületek mostantól uriád magot hordoznak magukban. Menjetek mindannyian, és éljetek tovább az én népem közt. Te és az anyád, ti menjetek a szül falumba. Várjatok rám! Neveljétek a gyereketeket, az én gyerekeimet uriádnak. – Vakmer ígéreteket teszel, Karsa Orlong. A férfi elkezdett vetk zni. – Aha, látom már, nem csak ígérgetsz – szólalt meg a lány. – Tehát nem lesz szükség arra a vérolajra! – Meghagyjuk a vérolajat, te meg én, a visszatérésem örömére. A lány szeme elkerekedett, majd hátrad lt, hogy a férfi ráfeküdhessen. Halkan merte csak feltenni a kérdést. – Tudni akarod a nevemet? – Nem – morogta Karsa. – Napcsóknak foglak hívni. Nem látta, hogy a gyönyör , fiatal arcot elönti a szégyen. Nem látta, hogy szavai fekete sebet martak az ifjú lélekbe. Karsa Orlong magja, csakúgy, mint az anyjában, a lányban is otthonra talált. Kései vihar ereszkedett le a hegyek közül, s felfalta a csillagokat. A fák lombja sírt a szélben, amely nem akart mélyebbre hatolni, így a magasból nagy csapkodás hallatszott, a fák tövében azonban furcsa nyugalom honolt. Id nként villámlott, de a dörgés csak jóval kés bb ért el hozzájuk. A sötétség beállta után még egy órán át úton voltak, majd elértek egy régi táborhelyhez a vadászok útvonalán. A ratiád harcosokat a harag hanyaggá tette, így túl sok nyomot hagytak arra vonatkozóan, hogy merre mentek tovább. Delum úgy számolta, hogy tizenkét feln tt és négy ifjú lehet ebben a csapatban – lóháton –, vagyis a falu erejének úgy egyharmada. A kutyákat elengedték, hadd vadásszanak önállóan, egy falka sem csatlakozott ehhez a ratiád csoporthoz, amit az uriádok követtek. Karsa elégedett volt. A darazsak kirepültek a fészkükb l, de vakon kóboroltak az erd ben. Még egyszer ettek a vénül medvehúsból, majd Barót ismét el szedte a medvekoponyát, és tovább tekergette rá a b rszíjakat – ezúttal az orron dolgozott, s a szíjakat a fogak között húzta szorosra. A szabadon hagyott végek legalább másfél karhossznyiak voltak. Karsa most már megértette, mit is készít Barót. Ehhez a fegyverhez általában két-három farkaskoponyát használtak – csak egy Baróthoz hasonló erej és súlyú ember használhatta ugyanígy a medvekoponyát. – Barót Gild, amin dolgozol, biztosan fontos szerepet kap majd a rólunk sz tt legendában. A férfi erre csak morgott. – Teszek a legendákra, Hadvezér! De hamarosan ratiádokkal kerülünk szembe, akik csatalovakon ülnek! Karsa elmosolyodott a sötétben, és nem mondott semmit.

A lejt n finom szell futott le hozzájuk. Delum hirtelen felkapta a fejét, és hangtalanul felegyenesedett. – Nedves sz r szagát érzem! – mondta. Régóta nem esett már az es . Karsa levette magáról a kardot és a szíjat, s maga mellé fektette a fegyvert. – Barót! – suttogta. – Te maradj itt. Delum, te csak a késeket hozd, a kardodat hagyd itt! – Felemelkedett és intett. – Vezess! – Hadvezér! – mormogta Delum. – Ez egy egész falka, amit a vihar kerget lefelé a magasan fekv területekr l. Még nem fogtak szagot, de a fülük is érzékeny, meghallhatnak minket! – Nem gondolod, hogy már nekiálltak volna vonyítani, ha meghallottak volna bennünket? – kérdezte Karsa. Barót szinte felvihogott. – Delum, ebben a szélben nem hallhatnak semmit! De Delum csak a fejét rázta. – Vannak magas hangok, és vannak mélyek, Barót Gild, és mindegyik máshogy utazik a leveg ben! – Karsához fordult. – Kérdésedre, Hadvezér: nem vonyítanak, mert azt még nem tudhatják, hogy ratiádok vagyunk-e, vagy uriádok! Karsa elvigyorodott. – Még jobb! Vezess hozzájuk, Delum Thord! Már sokat gondolkodtam a ratiádok kutyáin, a szabadon engedett falkákon. Vigyél el hozzájuk, és legyenek készen a dobókéseid! Tomboló és a másik két csataló mindeközben csendben a harcosok mellé araszolt, mindhárman a lejt felé fordultak, a fülüket hegyezték. Egy másodpercnyi tanakodás után Delum vállat vont, és görnyedten megindult a fák közé. Karsa követte. Pár lépés után a lejt jóval meredekebbé vált. Nem volt ösvény, és a kid lt fák nehezítették a közlekedést, viszont az avarnak és a vastag moharétegnek köszönhet en a két uriád harcos a nehéz terepen is szinte zajtalanul haladhatott. Elértek egy laposabb párkányhoz – úgy tizenöt lépésnyi lehetett a szélessége, és tízlépésnyi a magassága, szemben vele egy magas, repedezett szikla állt. Pár fa támaszkodott a sziklánál, mind szürkék és halottak. Delum tekintete végigfutott a sziklaoldalon, majd a harcos elindult volna a bal szélen található keskeny, földdel teli repedéshez, amelyet az állatok csapásként használtak, de Karsa visszafogta. Közelebb hajolt. – Milyen messze vannak? – Ötven szívdobbanásnyira. Még van id nk felmászni... – Nem. Idelent helyezkedünk el. Menj ahhoz a kis párkányhoz, ott, jobb oldalt, és készítsd el a késeket! Delum értetlen arccal engedelmeskedett. A párkány a sziklafal felénél lehetett, Delum azonban másodperceken belül a helyén volt. Karsa elindult a csapás felé. Egy feny kid lt valamikor, s ugyanezt a helyet szemelte ki magának, majd végül a vadcsapástól féllépésnyire pihent meg. Karsa kinyújtotta a kezét, megtapogatta a fa törzsét. A fa még nem volt pudvás. Gyorsan felmászott rajta, majd lábát az ágaknak támasztva megfordult, hogy szembenézzen a

lapos sziklafallal. Ekkor már szinte csak karnyújtásnyira volt az ösvényt l, s neki tudott támaszkodni a fatörzsnek. Ezután várt. Nem láthatta Delumot, ehhez ugyanis ki kellett volna hajolnia, de ezzel kibillentette volna a fát az egyensúlyából, és a hangos zuhanásban alaposan összetörte volna magát. Bíznia kellett tehát abban, hogy Delum id ben átlátja, mire készül, és ennek megfelel en cselekszik. Kavicsok gurultak le az ösvényen. A kutyák megkezdték az ereszkedést. Karsa mély leveg t vett, és benntartotta. A falkavezér nem els ként jön majd. Valószín leg lesz a második, egy vagy két szívdobbanásnyi távolságban a felderít mögött. Az els kutya nagy kavics-, por- és ágfolyamban haladt el Karsa el tt. Vitte a lendület, csak hat lépés után állt meg a sziklapárkányon, hogy beleszagoljon a leveg be. Hátán lassan felállt a sz r, s óvatosan megindult a sziklapárkány széle felé. Újabb kutya érkezett az ösvényen, egy nagyobb bestia, amely még több követ rúgott fel a talajról. Amint Karsa meglátta a sebhelyes fejet és a széles vállat, azonnal tudta, hogy a falkavezérrel van dolga. Az állat leért a lapos területre. A felderít kutya éppen ekkor fordította el a fejét. Karsa ugrott. Biztos kézzel megragadta a vezérkutya nyakát, a földre teperte az állatot, és a hátára fordította. Bal kezével a kutya nyakát fogta, míg a jobbal a mells mancsait szorította össze, a talp fölötti részen. A kutya vonaglott alatta, de Karsa tartotta magát. Újabb kutyák érkeztek a lejt n, és zavarodottan, ijedten szétszaladtak. A vezérkutya morgása átváltott nyüszítésbe. Fogak martak Karsa csuklójába, míg nem sikerült új fogást találnia az állat torkán, valamivel feljebb. Az állat még vonaglott, de ezt a meccset már elveszítette, és ezt mindketten tudták. Csakúgy, mint a falka többi tagja. Karsa végre felnézett, és szemügyre vette a körülötte sorakozó kutyákat. Fejmozdulatára mind engedelmesen hátraléptek – egy kivételével. Egy fiatal, nagydarab kan volt az engedetlen, kúszva megindult a harcolók felé. Delum két kése fúródott az állatba, egy a nyakába, egy pedig a jobb lapockája mögé. A kutya meglepett vakkantással a földre rogyott, majd mozdulatlanná dermedt. A falka többi tagja erre még hátrább húzódott. A vezérkutya végre elcsendesedett Karsa alatt. A harcos kimutatta fogait, majd lassan lehajolt, hogy arca a kutya szájával egy vonalba kerüljön. Ezután az állat fülébe suttogott. – Hallottad a halálsikolyt, barátom? Ez volt a kihívód. Most örülnöd kellene, igaz? Mostantól te és a falkád hozzám tartoztok. – Miközben halk, megnyugtató hangon beszélt, lassan elengedte a kutya torkát. Egy perc múlva felegyenesedett, áthelyezte a súlypontját, teljesen visszahúzta a bal kezét, majd elengedte a vezér mancsát is. Az állat talpra kecmergett.

Karsa felállt, a kutya elé lépett, és a férfi elmosolyodott, amikor látta, hogy az elkezdte csóválni a farkát. Delum lemászott a párkányról. – Hadvezér! – mondta, miközben Karsa felé közeledett. – Szemtanúja vagyok a történteknek! – Eltette a késeit. – Delum Thord, te tanú és résztvev is vagy, mert én láttam a késeidet, amelyek éppen id ben érkeztek. – A vezérkutya riválisa felismerte a lehet séget. – És te ezt megértetted. – Most már van egy falkánk, amely értünk fog harcolni. – Igen, Delum Thord. – El remegyek Baróthoz. A lovakat meg kell nyugtatni. – Adunk neked néhány perc el nyt. A párkány szélénél Delum megállt, és visszanézett. – Már nem félek a ratiádoktól, Karsa Orlong. Sem a szuniádoktól. Most már elhiszem, hogy ezen az úton Urugal tényleg itt van veled. – Akkor tudnod kell valamit, Delum Thord. Nem elégszem meg azzal, hogy az uriádok bajnoka legyek. Egy napon az összes teblor letérdel majd el ttem. Ez az út, amire most vállalkoztunk, csupán a majdani ellenségeink helyzetének felderítése. A népünk túl sokáig szunnyadt. – Karsa Orlong, nem kételkedem benned. Karsa hidegen elmosolyodott. – Pedig nem is olyan régen még kételkedtél. Delum erre csupán egy vállrándítással felelt, majd megfordult, és elindult lefelé a lejt n. Karsa megszemlélte sérült csuklóját, aztán lenézett a kutyára, és felnevetett. – Ott a vérem íze a szádban, te bestia! Urugal a szíved felé száguld, így te meg én mostantól összetartozunk. Gyere, sétálj mellettem! Elnevezlek Marcangnak. A falkában tizenegy feln tt és három növendék kutya élt. Elindultak Karsa és Marcang nyomában, s magára hagyták elhullott társukat, a sziklapárkány egyel re rivális nélküli urát. De a legyek már közeledtek... A nap közepe táján a három uriád harcos és a hozzájuk tartozó falka leereszkedett a ratiád földek délkeleti oldalán lév három kis völgy közé. A vadászok, akiknek a nyomát követték, egyre inkább kétségbe eshettek, amiért ilyen messze kellett utazniuk, eredmény nélkül. Az is nyilvánvaló volt, hogy a harcosok kerülik a találkozást a környéken lév többi falu lakóival. Elhúzódó, eredménytelen kutatásuk miatt már nagyon szégyenkezhettek. Karsa emiatt kicsit elszontyolodott, de azzal vigasztalta magát, hogy tetteikr l így is beszélni fognak, a hírek elterjednek, és a visszatérés a ratiád földeken át így még halálosabb és izgalmasabb feladat lesz. Delum úgy gondolta, a vadászok alig pár órányival járnak csak el ttük. Lassítottak a tempón, mindkét oldalra felderít ket küldtek, hogy kutassák a nyomokat, amik persze még nem léteznek. Karsa azonban nem engedhette meg magának, hogy

kárörvend legyen, hiszen a ratiád faluból még két csoport indult útnak, gyalogosan, óvatosan haladva, szinte nyomtalanul. Ezek bármikor rábukkanhatnak az uriád harcosok nyomára. A kutyafalka a közelben haladt, a szél fel li oldalon, s minden gond nélkül tartotta az üget lovak tempóját. Barót csak a fejét rázta, amikor Delum elmesélte neki, hogy mit tett Karsa, bár érdekes módon az ígéretekr l Delum nem szólt egy szót sem. Elértek a völgy aljába, ahol a sziklás talajon nyírfák, erdei feny k, nyárfák és égerfák n ttek. A mohos, rothadó tuskókkal teli talajon egy folyó medrének maradéka látszott, fekete viz tavacskák formájában, melyekr l nem lehetett megállapítani, mennyire mélyek. Sok az ilyen gödrök közül kövek, kid lt fák között és alatt bújt meg. A harcosok tempója lelassult, hiszen csak óvatosan tudtak továbbhaladni az erd mélye felé. Kis id múlva elértek az els sárral borított, fából készített ösvényhez, amelyet az ebben a völgyben él ratiádok építettek és kezeltek, bár nem túl nagy lelkesedéssel. A réseken buja, zöld f csomók n ttek, vagyis nem használták túl gyakran az utat, de az uriádoknak éppen megfelelt az iránya, így aztán leszálltak a lóról, és gyalog vezették tovább hátasaikat. Az ösvény nyikorgott, mozgott a teblorok, lovaik és kutyáik együttes súlya alatt. – Jobb lesz, ha szétszéledünk, és gyalogosan megyünk tovább – javasolta Barót. Karsa leguggolt, és szemügyre vette a durván megmunkált deszkákat. – A fa nem korhadt! – közölte. – De sárban vannak a deszkák! – ellenkezett Barót. – Nem sárban, Barót Gild. Agyagban! – Karsa Orlongnak igaza van! – mondta Delum, s visszalendült a nyeregbe. – Lehet, hogy kicsit nyikorognak a deszkák, de a keresztfák alulról megakadályozzák, hogy kiforduljanak a lábunk alól. A legjobb az lesz, ha középen haladunk, libasorban. – Nem lenne sok értelme épített úton továbbhaladni, ha csak vánszorgunk, mint a csigák – tette hozzá Karsa Barót Gild felé fordulva. – De így lehet, hogy túlságosan szem el tt leszünk, Hadvezér! – Akkor a legjobb lesz, ha gyorsan haladunk! Barót elfintorodott. – Úgy legyen, Karsa Orlong! Delummal az élen lassú vágtában haladtak az út közepén, a falkával a nyomukban. Mindkét oldalon jóformán csak elhalt nyírfák értek fel a lovon ül harcosok szeméig, kopasz, fekete ágaikat hernyók bábjának hálója borította. Az él fák – nyárfák, égerek és szilfák – poros, zöld lombozatukkal nem emelkedtek a mellkasuk vonalánál magasabbra. A távolban látszottak ennél magasabb feny k is, de mind halott volt, vagy haldokolt. – Visszatér a régi folyó – jegyezte meg Delum. – Ez az erd lassan megfullad. Karsa morgott valamit, aztán megszólalt. – Ez a völgy egy lánc tagja, melynek a vége északon, a Buriád-szakadéknál van. Pahlk ott volt a teblor bölcsek között, akik hatvan éve összegy ltek a szakadéknál. A szakadékot kitölt jégfolyam elhalt, és olvadni kezdett. Karsa mögött Barót is megszólalt.

– Sosem tudtuk meg, mit fedeztek fel ott a bölcsek, vagy hogy megtalálták-e egyáltalán, amit kerestek. – Úgy tudom, nem kerestek semmit – motyogta Delum. – A jégfolyam haláláról hallottak vagy száz völgyben, és köztük volt a miénk is. Nem csak azért utaztak a szakadékhoz, hogy megnézzék, mi történt? Karsa vállat vont. – Pahlk azt mesélte nekem, hogy a jégbe évezredekkel el bb belefagyott állatok az olvadással elkezdtek felt nni a kövek között. Rothadó sz r és hús, a föld és az égbolt tele hegyi kesely kkel meg varjakkal. Volt ott csont is, de túlságosan összetört, nem lehetett semmire sem használni. A folyónak volt egy fekete szíve, a halála legalábbis ezt tárta fel, de bármi hevert is a szívében, vagy elpusztult, vagy elment onnan. si csata nyomait rejtette az a hely. Rengeteg gyerek csontjával, k l készült, összetört fegyverekkel. – Ennyit még sosem hallottam... – kezdte Barót, de gyorsan elhallgatott. Az ösvény, ami eddig csak az lépteiket verte vissza, most furcsán dübörgött. El ttük úgy ötven méterre az út elkanyarodott balra, és elt nt a fák között. A falka kutyái hangtalanul, figyelmeztet en nyitogatták a szájukat. Karsa megfordult, és látta, hogy mögöttük úgy kétszáz méterrel az úton tucatnyi ratiád harcos szalad... gyalog. Fegyverüket néma fenyegetéssel már csapásra emelték. Mégis patadobogás hallatszott. Karsa visszafordult, el re, s ekkor látta csak, hogy hat lovas éppen befordul el ttük az úton. A leveg megremegett a csatakiáltásoktól. – Adjatok helyet! – bömbölte Barót, s elhaladt Karsa, majd Delum mellett is a lován. A medvekoponya a leveg be röppent, a szíjak csattogva kifeszültek, és Barót elkezdte pörgetni a nehéz, b rrel bevont koponyát a saját és lova feje fölött, két kézzel – térdét magasra húzta, így tartotta magát a lovon, a medvekoponya már surrogott, olyan sebesen pörgött a leveg ben –, Barót lova el reugrott. A ratiád lovasok vadászvágtában közeledtek. Kettesével jöttek, így kétoldalt alig félkarnyi hely maradt csak az útból szabadon. Már csak húszlépésnyire voltak Baróttól, amikor a harcos elengedte a medvekoponyát. Amikor két-három farkaskoponyát használtak így, a cél az volt, hogy lábak törjenek. De Barót ennél többet akart. A koponya olyan er vel csapódott a bal oldali els ló mellkasába, hogy annak rögtön összetört minden csontja. Az állat orrából és szájából vér fröccsent. Elestében meglökte a mellette haladót is – nem nagyon, éppen csak a patája ért a vállához, de a másik ló ett l nagyot botlott, és lezuhant az ösvényr l. A lába rögtön eltört, a ratiád harcos pedig átrepült a lova feje fölött. Az els ló lovasa hatalmas puffanással landolt a csapáson, Barót csatalovának patája el tt. A pata pedig rögtön lecsapott a harcos fejére, így abból nem maradt más, csak valami véres maszat. A támadósor teljesen felborult. Újabb ló bukott el hangos nyerítéssel – átesett az utat eltorlaszoló társán. Barót megeresztette az uriád csatakiáltást, és nekilódult a lovával. Az elesett állaton egy ugrással átjutottak, és már ott is voltak a második hátasról lezuhant ratiád harcos mellett, aki még éppen id ben felnézett, s láthatta Barót kardját az orrához közeledni.

Delum hirtelen ott termett a társa mellett. Két kés suhant a leveg ben Barót jobb válla mellett. Az egyik éles csengéssel egy ratiád kardpengének ütközött, a másik azonban célba talált – a harcos nyakában kötött ki. Az ellenségb l két harcos maradt, egy Delumnak és egy Barótnak – kezd dhettek a párbajok. Karsa, miután végignézte Barót els dleges támadásának eredményét, megfordította a lovát. Kardját már a kezében tartotta, s megvillantotta Tomboló látómezejében – teljes sebességgel robogtak visszafelé az úton, az ket üldöz gyalogosok felé. A kutyafalka kettévált, mert egy állat sem akart a dobogó paták alá keveredni, aztán megindultak k is a vezér, a lovas harcos után. El ttük nyolc feln tt és négy gyerek állt. Egy elvakkantott utasítás nyomán az ifjak a csapás két oldalára húzódtak, aztán leléptek oldalra. A feln ttek helyet akartak maguknak, és amikor Karsa látta, milyen magabiztosan állnak be fordított V alakba, felnevetett. Azt akarták, hogy belovagoljon a fordított V alakzat közepébe – ezzel a taktikával kihasználhatta volna Tomboló sebességét, de ugyanakkor mind a ló, mind pedig a lovasa védtelenné vált volna az oldalról érkez csapásokkal szemben. Az összecsapásban ugyanakkor nagy szerep jutott a sebességnek. A ratiádok gondolkodása általában tökéletesen m ködött volna minden támadónál – de nem Karsa Orlongnál. – Urugal! – üvöltötte, miközben felemelkedett Tomboló hátán. – Te légy a tanúm! A kardot hegyével el re tartotta, a ló feje el tt, tekintete pedig a V alak bal els ratiád harcosára szegez dött. Tomboló megérezte, hogy lovasa figyelme másfelé irányul, mint eddig, és a találkozás el tt egy gondolatnyival irányt váltott. Patája az út legszélén dobbant. Az el ttük álló ratiádnak egyetlen lépést sikerült megtennie hátrafelé, miközben kardját Tomboló orra felé lendítette. Karsa hárította a csapást, miközben megfordult a lovon, jobb lábát el relendítette, a balt pedig hátra. Tomboló fordult alatta, és a csapás közepe felé ugrott. A V alak összeomlott, és minden ratiád harcos Karsa baljára került. Tomboló rézsútosan haladt tovább. Karsa repes szívvel csapott le újra és újra, s pengéje éppen olyan gyakran talált húsra vagy csontra, mint másik pengére. Tomboló megfordult, miel tt elérkezett volna a túlsó véghez, és kirúgott. Egyik patája biztosan talált – lerúgott egy összetört harcost a hídról. Ekkor megérkezett a falka is. Az acsarkodó állatok nekiestek a ratiád harcosoknak, akik többségében megfordultak a Karsával való összecsapás miatt, így az ebek felé védtelen hátukat mutatták. A leveg megtelt sikolyokkal. Karsa megfordította Tombolót, s már vágódtak is vissza a véres ütközetbe. Két ratiádnak sikerült kikeverednie a kutyák közül, k véres karddal kihátráltak a járdára. Karsa kihívást kiáltva megindult feléjük. Legnagyobb meglepetésére mindketten leugrottak a járdáról. – Gyáva kutyák! Én vagyok a tanú! Az ifjaitok a tanúk! Ezek az átkozott kutyák a tanúk! Amikor ismét felbukkantak, a fegyverük már nem volt sehol – botladozva

menekültek a mocsáron át. Delum és Barót is megérkeztek, és gyalogosan csatlakoztak a túlél kutyák vérengzéséhez a ratiád harcosok között. Karsa oldalra húzta Tombolót, s tekintetével még mindig a menekül harcosokat követte, akikhez közben csatlakozott a négy ifjú is. – Tanú vagyok! Urugal is a tanútok! Marcang, akinek fekete-szürke bundája alig látszott a sok ráfröccsent testnedv alatt, odaügetett Tombolóhoz. Izmai rángatóztak, de egy seb sem éktelenkedett a testén. Karsa hátranézett, és látta, hogy maradt még négy kutya, és egy ötödik is, amelyik elvesztette egyik mells lábát, és vörös kört rajzolt a járda egyik oldalára. – Delum, kösd be annak a szukának a lábát – kés bb majd össze is varrjuk a sebét. – Mi haszna egy háromlábú vadászkutyának, Hadvezér? – kérdezte Barót, aki er sen fújtatott. – Még a háromlábú kutyának is jó a füle meg az orra, Barót Gild. Esküszöm, ez a kutya egy szép napon kövéren, szen ott fekszik majd a t zhelyem mellett. Megsebesült valamelyik tök? – Csak karcolások – vont vállat Barót. – Én elvesztettem az egyik ujjamat! – közölte Delum, miközben el vett egy rszíjat, és elindult a sérült kutya felé. – De nem fontos ujjat... Karsa még egyszer, utoljára elnézett a visszavonuló ratiádok után. Már majdnem elérték a fekete feny k vonalát. Megeresztett feléjük még egy utolsó kacajt, majd tenyerét Tomboló homlokára helyezte. – Apám igazat mondott, Tomboló. Még sosem láttam hozzád fogható csatalovat! – Szavai hallatán az állat hegyezni kezdte a fülét. Karsa a ló fejéhez szorította ajkát, majd a fülébe suttogott. – Te meg én, Tomboló – kezdte –, legendává válunk! Legendává! – Felegyenesedett, végignézett a kiterített holttesteken, majd elmosolyodott. – Ideje összegy jteni a trófeákat, fivéreim. Barót, megmaradt a medvekoponyád? – Azt hiszem, igen, Hadvezér. – Neked köszönhetjük a gy zelmet, Barót Gild! A nagydarab harcos megfordult a ló hátán, és résnyire húzott szemmel végigmérte Karsát. – Most megleptél, Karsa Orlong. – Te is mindig meglepsz engem az er ddel, Barót Gild. A férfi habozott, majd bólintott. – Elégedett vagyok, hogy téged követhetlek, Hadvezér. Mindig az voltál, Barót Gild, és éppen ez a különbség kett nk között.

Második fejezet

Ha valaki tiszta fejjel és éles szemmel figyeli a földet, láthatja, hogy az a jaghuta háború, amely a Logros T'lan Imassok számára a tizenhetedik vagy tizennyolcadik volt, csúnya véget ért. Az Adeptusok, az expedíció tagjai bizton állítják, hogy egy jaghuta életben maradt a Laederon-gleccserben. Borzalmasan megsérült, mégis hihetetlen varázser vel rendelkezett. A jégmez határán (amely persze változott az id vel) rengeteg összetört T'lan Imass volt található, furcsán torz csontokkal, melyeken a mai napig is érezni az er s és halálos Omtose Phellack ízét. A Kron klán harcosainak varázslattal er sített palafegyverei közül csak a töröttek maradtak a csata helyszínén, ami arra enged következtetni, hogy vagy hullarablók jártak a környéken, vagy a T'lan Imass túlél k (ha voltak ilyenek) magukkal vitték a még ép fegyvereket...

Az 1012-es nathii expedíció története Kenemass Trybanos, krónikás

– Úgy gondolom – kezdte Delum, miközben lefelé vezették lovaikat az ösvényr l –, hogy az utolsó vadászcsapat visszafordulhatott. – A gyávaság pestise gyorsan terjed – morogta Karsa. – Feltételezték, hogy csak át akarunk kelni a földjükön – mondta Barót. – Hogy az els támadásunk nem egyszer en csak rajtaütés volt. Így aztán várni fognak a visszatértünkre, és valószín leg segítségül hívják más völgyek harcosait is. – Ez engem nem érdekel, Barót Gild. – Tudom, Karsa Orlong, hiszen az utazásnak melyik részét nem tervezted meg el re? Tehát még vagy két ratiád völgy áll el ttünk. Tudni szeretném, hogy megkerüljük ket, vagy újabb trófeákat gy jtünk. – Elnehezíti majd tagjainkat a sok trófea, mire elérünk a síkságiakhoz az Ezüst-

tónál – morogta Delum. Karsa ezen jót nevetett, majd átgondolta a helyzetet. – Barót Gild, kígyóként surranunk majd át a területeken éjjelente, egészen a legutolsó ratiád faluig. Mégis magunk után akarok rángatni pár harcost a szuniád területekre. Delum talált egy csapást, amely felfelé vezetett a völgy oldalában. Karsa megnézte a kutyát, amely ott bicegett a nyomukban. Marcang mellette ügetett, így lehetségesnek t nt, hogy a sérült szuka a párja. Karsa elégedett volt a döntéssel, hogy nem ölte le az állatot. A leveg csíp sen hideggé vált, ahogy egyre feljebb kapaszkodtak a hegyen. A szuniádok földje még magasabban feküdt, és keletr l szakadék határolta. Pahlk azt mesélte Karsának, hogy ezen a szakadékon csak egy út vezet át, melyet egy hatalmas vízesés jelöl. A vízesés már az Ezüst-tavat táplálja. A mászás lefelé veszélyesnek ígérkezett. Pahlk az utat Csont-szorosnak nevezte. Az ösvény elkezdett szeszélyesen tekeregni a hideg által megrepeszteti sziklák és a kid lt fák között. Már látták a hegytet t – vagy hatszáz méterrel feljebb, meredeken fölfelé. A harcosok leszálltak a lóról. Karsa hátralépett, és a karjába vette a háromlábú kutyát. Feltette Tomboló széles hátára, s szíjjal rögzítette. Az állat nem tiltakozott, meg sem mukkant. Marcang ezután a csataló mellett haladt tovább. Folytatták az utat. Mire száz méterre értek a hegytet l, a nap már aranyos fényben fürdette a lejt t. Elérkeztek egy széles párkányhoz, amely úgy t nt, az egész völgyön áthalad. Tépett, szél által kicsavart tölgyfák n ttek rajta. Delum végigmérte a párkány oldalát t lük jobbra, és felmordult. – Látok egy barlangot! Ott! – mutatta. – A kid lt fák mögött van, ahol a párkány mintha megrogyna! Barót bólintott. – Elég nagynak t nik ahhoz, hogy a lovaink is elférjenek. Karsa Orlong, ha éjjel akarunk továbbhaladni... – Egyetértünk! – vágott közbe Karsa. Delum vezette ket a párkány mentén. Marcang kis id után el reszaladt, majd a barlang bejáratához érve lelassított, lelapult, és kúszva haladt tovább. Az uriád harcosok megálltak és várták, hogy a kutya felborzolja-e a sz rét, szürke medvét vagy más lakót jelezve. Marcang egy hosszú percig csak mozdulatlanul feküdt a bejárat el tt, aztán felkelt, és kényelmesen beügetett. A kid lt fák természetes takarást biztosítottak, a völgyb l így egyáltalán nem látszott a barlang szája. Valaha volt egy túlnyúló párkány is, de az letört – talán éppen a kid lt fák súlya alatt –, és törmelékhalmot alkotva félig eltorlaszolta a bejáratot. Barót elkezdte megtisztítani az utat a lovak el tt. Delum és Karsa bebújtak a barlangba ott, ahol Marcang is elt nt. A törmelékb l és homokból épült akadály mögött viszonylag vízszintes padló és avarsz nyeg fogadta ket. A lenyugvó nap helyenként arany fénnyel árasztotta el a hátsó falat, és megmutatta, hogy azt szinte teljes hosszában vésett írásjelek borítják. A

kupolás barlanghelyiség közepén egy kisebb kövekb l rakott kupac díszelgett. Marcang nem volt sehol, csak a nyomai látszottak, melyek az árnyas hátsó részbe vezettek. Delum el relépett, tekintete egy nagyobb jelre tapadt, amely pont a bejárattal szemben volt látható a falon. – Az a törzsi jel nem ratiád és nem is szuniád – mondta. – De alatta a szavak teblor nyelven íródtak – jegyezte meg Karsa. – A stílus nagyon... – Delum elkomorodott – homályos... Karsa elkezdte hangosan olvasni a szöveget. – „Én vezettem a családokat, melyek megmaradtak. Le a felvidékr l. Keresztül a megtört ereken, melyek véreznek a napsütésben...” Megtört erek? – Jég – találgatott Delum. – Igen, ez stimmel – vérzik a nap alatt. „Oly kevesen maradtunk! Vérünk zavaros, és a jöv ben csak még zavarosabb lesz. Szükségét láttam, hogy szétzúzzam, ami megmaradt, mivel a T'lan Imassok még mindig a közelben ólálkodtak, izgatottan, s hajlandónak t ntek folytatni a mészárlást, válogatás nélkül...” – Karsa elkomorodott. – T'lan Imass? Nem ismerem ezt a két szót. – Én sem – mondta Delum. – Talán egy rivális törzs neve. Olvasd tovább, Karsa Orlong! A te szemed gyorsabb, mint az enyém! – „Így aztán elválasztottam a férjet az asszonyától. Gyermeket szül jét l. Fivért húgától. Új családokat alkottam, s elküldtem ket. Mindegyiket máshová. Kimondtam az Elszigetel dés Törvényét, ahogy azt Ikárium el írta, akit egykoron magunk közé fogadtunk, és akinek a szíve elnehezedett, amikor látta, mivé lettünk. Az Elszigetel dés Törvénye lehet csak a megváltás, ami majd megtisztítja a vért, és meger síti a gyermekeket. Mindenkinek, ki követi törvényemet, vagy olvassa szavaimat, most következzék az igazolás...” – Nyugtalanítanak ezek a szavak, Karsa Orlong. Karsa hátrapillantott Delumra. – Ugyan miért? Nem jelentenek számunkra semmit. Valami öreg bölcs meséje. Túl sok a szó – évekbe telhetett, mire bevéstek minden jelet, s ilyet csak egy rült tenne. Egy rült, akit szám ztek, ide zártak törzsének tagjai... Delum éles pillantást vetett Karsára. – Szám ztek? Igen, azt hiszem, igazad lehet, Hadvezér. Olvass hát tovább – hallgassuk, mivel igazolja önmagát, s így alkossunk véleményt. Karsa vállat vont, s visszafordult a k falhoz. – „Ha élni akarunk, felednünk kell. Ezt mondotta Ikárium. El kell felednünk a dolgokat, melyeket szereztünk, melyekt l elpuhultunk. El kell hagynunk ket! Szét kell szednünk a... – ezt a szót nem ismerem –, és szétzúzni minden egyes követ, hogy ne maradjon emléke annak, akik voltunk. El kell égetnünk a... – ezt a szót sem ismerem – , hogy csak hamu maradjon bel le. El kell felednünk a történelmünket, csak a leg sibb legendákra emlékezhetünk. A legendákra, amelyek egyszer életr l szólnak. Az erd ben. Vadászatról, halászatról a folyónál, lótenyésztésr l. Amikor a kalandozók törvényei szerint éltünk, gyilkosként, s amikor mindent a kardsuhintás mércéjével mértünk. Csak azokra a legendákra emlékezhetünk, amelyek fosztogatásról, vérbosszúról, er szakról szólnak. Vissza kell térnünk e borzalmas

id kbe. Hogy elszigeteljük a vérvonalakat, és új, kisebb családokat építsünk. Az új szálak csakis er szakból születhetnek, mert ilyesmi csak ritkán történhet – a gyakoriságot pedig csakis az er szak akadályozhatja meg. Hogy megtisztítsuk a vérünket, el kell felednünk mindazt, amivé váltunk, s meg kell találnunk azt, amik voltunk...” – Itt lent! – mondta Delum, aki guggolt. – Még lejjebb! Ismer s szavakat látok... – Már sötét van, Delum Thord, de azért megpróbálom. Ah, igen! Ezek itt... nevek. „El is neveztem ezen új törzseket, s azokat a neveket adtam nekik, miket atyám fiainak.” Aztán itt a lista. „Bariád, Szaniád, Phaliád, Urad, Gelad, Maniád, Ratiád és Laniád. Ezek lesznek hát az új törzsek...” Már túl sötét van ahhoz, hogy tovább olvassak, Delum Thord, s nem is vagyok kíváncsi többre – tette hozzá. Megborzongott. – Ezek a gondolatok mérgezettek, a láz hazugsággá csavarta ket... – A phaliádok és a laniádok már... Karsa felegyenesedett. – Ne tovább, Delum Thord! – Ikárium neve szerepel a... – Elég! – csattant fel Karsa. – Ezeknek a gondolatoknak nincs semmi értelme! – Ahogy gondolod, Karsa Orlong. Marcang el nt a barlang mélyéb l, ahol ekkorra tisztán kirajzolódott egy sötétebb hasadék. Delum a hasadék felé biccentett. – Az író holtteste ott nyugszik. – Oda kúszhatott meghalni, egyedül – vihogta Karsa. – Térjünk vissza Baróthoz! A lovak idebent pihennek, mi viszont kint fogunk aludni. Mindkét harcos megfordult, elindultak a barlang szája felé. Marcang hátramaradt, és megállt egy percre a k halom mellett. A nap már nem ért el a falig, nyomában árnyak suhantak a barlangba. A kutya szeme megvillant a sötétben. Két éjszaka elteltével lóhátról néztek le a szuniádok els völgyére. A terv, hogy ratiád harcosokat csalogatnak magukkal a szuniádok földjére, elbukott, mivel az utolsó két faluban már régóta nem lakott senki. A környez ösvényeket ben tték a bokrok, az es pedig kimosta a szenet a t zhelyekb l, vörös szegély fekete foltot hagyva csak emlékül a földön. A szuniád völgy egész hosszán egyetlen t z nyomát sem látták. – Elmenekültek – állapította meg Barót. – De nem el lünk! – felelte Delum. – Már ha a szuniád falvak is olyanok, mint a ratiádok. Ez a menekülés már régen történt. – S vajon merre mehettek? – morogta Barót. Karsa vállat vont. – Vannak szuniád völgyek innen északra is. Vagy tucatnyi, talán még több. Talán hitszakadás történt, vagy valami ilyesmi. Nekünk ez nem nagyon számít, csak annyit jelent, hogy az Ezüst-tóig nem tudunk több trófeát gy jteni. Barót megrándította a vállát. – Hadvezér, amikor elérünk a tóhoz, a nap vagy a csillagok fényénél támadunk?

Mivel ez a völgy üres, letáborozhatnánk éjszakára. Ezek az ösvények ismeretlenek, sötétben csak nagyon nehezen haladhatnánk. – Igazat szólsz, Barót Gild. Nappal fogunk támadni. Menjünk hát a völgy mélyére, és keressünk táborhelyet! A csillagok már útjuk egynegyedét megtették az égen, mire a három uriád harcos leért a völgy aljába, és megfelel táborhelyet talált. Ereszkedés közben Delum a kutyák segítségével megölt vagy féltucatnyi hegyi nyulat, melyeket aztán megnyúzott és nyársra húzott, míg Barót kis tüzet rakott. Karsa ellátta a lovakat, aztán csatlakozott társaihoz a t znél. Csendben ültek és várták, hogy megsüljön a hús – az édes illat és a zsír sercegése egészen furcsának t nt annyi nyers vacsora után. Karsa érezte, hogy az izmai sajognak, és csak most döbbent rá, hogy mennyire elfáradt. A nyúlhús megsült. A három harcos csendben megvacsorázott. – Delum mesélt a barlangban olvasottakról – mondta Barót, miután befejezték az evést. Karsa szigorú pillantást vetett Delumra. – Delum Thord akkor beszélt, amikor nem kellett volna. A barlangban nem olvastunk mást, csak egy rült képzelgéseit. – Átgondoltam a hallottakat – folytatta Barót –, és azt hiszem, lehet benne valami igazság. – Céltalan gondolatok, Barót Gild. – Nem hiszem, Hadvezér. A törzsek neve – egyet értek Delummal, aki azt mondja, közöttük vannak a mi törzseink is. Az „Urad” túl hasonló az uriádhoz, hogy véletlen legyen, f leg, hogy a többi név között van olyan, ami egy az egyben megegyezik a teblor törzsnevekkel. Igaz, ezen törzsek közül egy már nem létezik, de még a saját legendáink is arról mesélnek, hogy valaha több törzs volt, mint most. És az a két kifejezés, amit nem ismertél, Karsa Orlong... „nagy falvak” és „sárga faháncs”... – Nem ezek a szavak álltak ott! – Ez igaz, de Delum ehhez hasonlította ket. Karsa Orlong, a kéz, amely e szavakat véste, egy kifinomult korban és helyen élt, egy olyan id ben, amikor a teblor nyelv sokkal összetettebb volt, mint most. Karsa a t zbe köpött. – Barót Gild, ha igaz is, amit te és Delum Thord gondoltok, ugyan mi hasznunkra lehet? Talán bukott emberek vagyunk? Ez nem igaz. Legendáink mind egy dics korról beszélnek, valamikor a távoli múltban, amikor százával éltek h sök a teblorok között, méghozzá olyan h sök, akik mellett saját nagyapám, Pahlk is csak játszadozó gyermeknek t nt volna... Delum arcán a lángok fénye komor arckifejezést mutatott. – Éppen ez nyugtalanít engem, Karsa Orlong. Azok a legendák, a dics történetek olyan kort ábrázolnak, ami szinte semmiben sem különbözik a miénkt l. Igen, több a s, több a h stett, de az életmódunkat tekintve teljesen ugyanolyan. S t, nekem úgy nik néha, hogy ezeknek a legendáknak pont a tanítás a célja, hogy mindenki megtanulja a viselkedési kódexet, az egyetlen helyes teblor életformát. Barót bólintott. – És a barlang vésett szavai magyarázattal szolgálnak mindenre.

– Leírja, hogy milyenek lennénk – f zte tovább Delum. – Nem, inkább azt, hogy milyenek vagyunk! – Nem számít – morogta Karsa. – Legy zött nép voltunk – folytatta Delum, mintha nem is hallotta volna Karsa szavait. – Csak maréknyi maradt bel lünk. – Felnézett, s tekintete találkozott Karsáéval a t z fölött. – A fivéreink és a n véreink közül, akiket a Szikla Arcainak áldoztak, hányan születtek tökéletlenül? Túl sok ujj a kézen és a lábon, száj szájpadlás nélkül, arc szem nélkül. Ugyanezt láttuk már a kutyáknál és a lovaknál is, Hadvezér. A hibák a belterjesség miatt alakulnak ki. Ez az igazság! A bölcs, aki a barlangban élt, tudta, hogy mi fenyegeti a népünket, ezért kitalálta, hogyan zárhatja el egymástól a családokat, hogyan tisztíthatja meg lassan zavaros vérünket – és kitaszították mint árulót a teblorok közül. Ott, a barlangban, egy régi b ntény szemtanúivá váltunk... – Bukottak vagyunk – mondta Barót, s felnevetett. Delum éles pillantást vetett rá. – És ezen mi olyan vicces, Barót Gild? – Ha magyarázni kell, Delum Thord, akkor nincs értelme... Barót nevetése hallatán Karsa megborzongott. – Mindketten elsiklotok a lényeg fölött... – A lényeg fölött, ami szerinted nem létezik? – kérdezte Barót. – A bukottak számára csakis egy cél létezhet – magyarázta Karsa. – Az, hogy újra felemelkedjenek! A teblorok valaha kevesen voltak, legy zték ket. Ez a múlt. De már nem vagyunk kevesen! A legy zöttséget sem ismerjük azóta! Ki merne a síkságról bemerészkedni a területeinkre? Azt mondom, eljött az id , hogy elérjük a célunkat. A tebloroknak ismét fel kell emelkedniük! – És ki fog minket vezetni? – vihogta Barót. – Ki egyesíti majd a törzseket? Nem tudom... – Állj! – mondta Delum villogó tekintettel. – Barót Gild, szavaidból leplezetlen irigység árad. Azután, amit mi hárman véghez vittünk, azután, amit a hadvezérünk eddig elért, Barót Gild, szerinted elnyel még bennünket az sök szelleme? Én azt mondom, már nem! Karsa Orlong most már azok között a h sök között sétál, és mi vele tartunk! Barót lassan hátrad lt, lábát kinyújtotta a t z mellett. – Legyen igazad, Delum Thord... – A táncoló fény széles vigyort mutatott a harcos arcán, tekintete a lángokat fürkészte. – „Ki merne a síkságról bemerészkedni a területeinkre?” Karsa Orlong, kihalt völgyben utazunk. Nem él itt egy teblor sem. De vajon mi zhette el ket? Lehet, hogy a bátor teblorokat ismét bukás fenyegeti... Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg, aztán Delum újabb ágat dobott a t zre. – Lehet – mondta közben halkan –, hogy nem voltak h sök a szuniádok között. Barót ismét jót nevetett. – Igaz. A teblorok közé csak három h s született. Mit gondoltok, elég lesz ez? – Még mindig több mint a kett – csattant fel Karsa –, de ha kell, a kett is elég lesz... – Imádkozom a Hetekhez, Karsa Orlong, hogy sose fogjon el kétkedés. Karsa rádöbbent, hogy a keze már kardjának markolatára fonódott.

– Aha, szóval ezt gondolod! Apja fia! Tehát azzal vádolsz, hogy gyenge vagyok, mint Szünüg? Barót végigmérte Karsát, majd lassan megrázta a fejét. – Az apád nem gyenge, Karsa Orlong. Ha kételyekr l akarsz hallani, itt és most, azok Pahlk nevéhez f dnek. Hozzá, és a dics támadáshoz Ezüst-tó ellen... Karsa ekkor már talpon volt, karddal a kezében. Barót meg sem mozdult. – Nem látod azt, amit én! – mondta halkan. – Megvan a lehet séged, hogy apád fia váljon bel led, Karsa Orlong. Hazudtam, amikor azt mondtam, szeretném, ha sosem kételkednél. Éppen ennek ellenkez jéért imádkozom, Hadvezér. Imádkozom, hogy fogjon el téged a kétkedés, edzzen meg bölcsességgel. Azok a h sök a legendáinkban, Karsa Orlong... Borzalmasak voltak, igazi szörnyetegek, mert nem ismerték a kételyt, a bizonytalanságot! – Állj elém, Barót Gild, mert nem öllek meg úgy, hogy a kardod ott van az oldaladon! – Nem állok eléd, Karsa Orlong. Szalmás a hátam, és nem vagyok az ellenséged... Delum el relépett, keze tele volt földdel, amit a t zre dobott a két harcos között. – Kés van – motyogta –, és lehet, hogy úgy van, ahogy Barót Gild mondja, s nem vagyunk annyira egyedül ebben a völgyben, mint hisszük. Hadvezér, ma este csak szavak hangzottak el, nem történt semmi. Hagyjuk a vérontást akkorra, ha találkozunk valódi ellenségeinkkel. Karsa állva maradt, s lenézett Barót Gildre. – Szavak – morogta. – Igen, és a szavakért, amelyeket kimondott, Barót Gildnek bocsánatot kell kérnie. – Én, Barót Gild, bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Most pedig, Karsa Orlong, eltennéd végre azt a kardot? – Figyelmeztetlek, hogy legközelebb nem úszod meg ennyivel! – mondta Karsa. – Értem a figyelmeztetést. A szuniád falut visszahódították a füvek és facsemeték. A faluba tartó és onnan kivezet ösvényeket csaknem teljesen ben tte már a szeder, de imitt-amott, a néhai házak k lábazatán látszott a t z és az er szak nyoma. Delum leszállt a lováról, és kutakodni kezdett a romok között. Pár perc után meg is találta az els csontokat. – Egy rajtaütés, amely nem hagyott túlél ket – morogta Barót. Amikor Delum felegyenesedett, törött nyílvessz volt a kezében. – Síkságiak tették. A szuniádok kevés kutyát tartottak, máskülönben nem érte volna ket ilyen felkészületlenül a támadás. – Mostantól nem rajtaütésre készülünk, hanem háborúra – jelentette ki Karsa. – Az Ezüst-tóhoz nem úgy utazunk mint uriádok, hanem mint teblorok. És bosszút állunk! – Leszállt a lováról, és a zsákjából el szedett négy keményített b rdarabot, amelyeket elkezdett felcsatolni Tomboló négy lábára, a szederbokrok ellen. A másik két harcos is követte a példáját. – Vezess engem, Hadvezér! – mondta Delum, amikor elkészült, s visszalendült csatalovának hátára.

Karsa fogta a háromlábú kutyát, és ismét a lova hátára emelte, a hátsó kápa mögé. Visszaült, és Barótra pillantott. A nagydarab harcos szintén visszaült lova hátára. Tekintete felh s volt, amikor megszólalt. – Vezess engem, Hadvezér! – Olyan gyorsan fogunk haladni, amennyire csak a vidék engedi – kezdte Karsa, s közben a combjára emelte a háromlábú kutyát. – Amint átérünk ezen a völgyön, északnak fordulunk, aztán megint keletnek. Holnap estére már közel leszünk a Csontszoroshoz, amely dél felé, az Ezüst-tóhoz visz. – És mi lesz, ha út közben síkságiakkal találkozunk? – Akkor, Barót Gild, elkezdünk trófeákat gy jteni. De egyet sem hagyhatunk futni, mert a tanya elleni támadásnak teljesen meglepetésszer en kell lezajlania – különben a gyerekek elmenekülnek el lünk! Megkerülték a falut, s elértek az ösvényre, mely az erd be vezetett. A fák alatt gyérebb aljnövényzet tenyészett, így ügetésben haladhattak tovább. Id vel az út felfelé kanyarodott, a völgy oldalában. Alkonyatkor értek a tet re. A harcosok megállították lovaikat, az állatok b rér l izzadság párolgott. Elérkeztek a szakadék széléhez. Északon és keleten a lemen nap ragyogó fényében, a horizonton hófödte hegycsúcsok sorakoztak fehér folyókkal az oldalukon. A harcosok el tt hatalmas, erd s medence helyezkedett el, a partoldal meredek volt, és legalább háromszáz méteres. – Nem látok tüzeket – közölte Delum az árnyakba burkolózó völgyet fürkészve. – Most észak felé kell mennünk, a perem mentén – mondta Karsa. – Itt nincs ösvény a partoldalban. – A lovaknak pihenésre lenne szüksége – mondta Delum –, de idefent túlságosan szem el tt vagyunk, Hadvezér. – Akkor gyalogosan vezetjük ket tovább – mondta Karsa, s leszállt a lováról. Amikor letette a háromlábú kutyát a földre, Marcang azonnal odasietett mellé. Karsa megfogta Tomboló kantárszárát, és elindultak egy vadcsapáson, amely vagy harminc méteren át követte a peremet, aztán valamivel lejjebb folytatódott – éppen annyival, hogy körvonalaik ne rajzolódjanak ki az ég hátterében. Tovább mentek, míg az égen a csillagok meg nem tették útjuk egyötödét. Ekkor találtak egy magas falú kis zsákutcát az ösvény közelében, ahol le tudtak táborozni. Delum nekilátott a vacsorakészítésnek, míg Barót rendbe tette a lovakat. Karsa magával vitte Marcangot és a párját, s felderítette az ösvény el ttük lév részét. Eddig nem találkoztak más nyommal, csak hegyi kecskékével és vadjuhokéval. A gerinc megtört, lassan ereszkedett, és Karsa tudta, hogy valahol el ttük lesz majd egy folyó, amely az északi hegyvonulat vizeib l táplálkozik, és egy zuhatag, amely barázdát vág a szakadék sziklafalába. Hirtelen mindkét kutya megugrott a félhomályban – bele is ütköztek Karsa lábába, ahogy visszafelé hátráltak egy másik kis beugróból. Amikor Karsa meg akarta simogatni Marcangot, hogy megnyugodjon, érezte, hogy a kutya reszket. El húzta a kardját. Beleszagolt a leveg be, de nem érzett semmi gyanúsat, és nem is hallott semmit a sötét zugból, pedig elég közel volt, hogy még a lélegzetvételt is meghallja. Nem rejt zhetett ott senki.

El relépett. A zug közepén hatalmas k tömb hevert, mely körül mindhárom oldalon csak félkarnyi hely maradt a magas sziklafalakig. A k lap felülete sima volt, de úgy t nt, mintha halvány, zöldes fény áradna magából a k l. Karsa közelebb lépett, és lassan leguggolt a magányos kéz el tt, amely a k közelebb es sarka alól állt ki. Viharvert volt, de ép, a b r tejszer , de zöldes-kékes, a körmök töröttek, az ujjakat pedig fehér por borította. A kéz körül, ameddig az elért, minden csupa barázda volt, az ujjak mély árkokat vájtak a k be, kaotikus, kusza mintázatot hozva létre. Karsa látta, hogy a kéz nem teblor, de nem is síksági, hanem valahol a kett között lehet a méretét tekintve; a csontok er teljesek, az ujjak hosszúak és karcsúak, de túl sok volt bennük az ízület. Karsa jelenlétét felfedte valami – talán a lehelete, ahogy vizsgálódás közben közelebb hajolt a k höz –, mivel a kéz megrándult, és ujjait szétterpesztve lelapult. Karsa ekkor vette csak észre az eltéveszthetetlen jeleket: a kezet a múltban több állat is megtámadta – hegyi farkasok vagy még nagyobb állatok. Rágott volt, karmolt, de úgy nt, semmi sem törött el benne. A kéz ismét mozdulatlanná dermedt. Karsa lépteket hallott, így felállt és megfordult. Delum és Barót érkeztek, kivont karddal. Karsa elébük sietett. – A két kutyád visszarohant hozzánk – mondta Barót. – Mit találtál, Hadvezér? – kérdezte Delum suttogva. – Egy démont – felelte Karsa. – Örökre a k alá zárták. Még mindig él. – A Forkata... – Lehet. Úgy t nik, törzsünk legendáiban mégis sok igazság van... Barót megkerülte, és közelebb lépett a k laphoz. Leguggolt a kéz mellé, hosszasan nézegette a homályban, majd felegyenesedett, és visszament társaihoz. – A Forkata. A hegyek démona, Aki Békét Akart. – A Szellemháborúk idején, amikor a régi isteneink még fiatalok voltak – mondta Delum. – Mondd, Karsa Orlong, mire emlékszel abból a történetb l? Olyan rövid volt... nem több, csak néhány foszlány. A bölcsek maguk is bevallották, hogy a történet nagy része régen, még a Hetek ébredése el tt elveszett. – Igen, csak foszlányok maradtak bel le – ismerte be Karsa. – A Szellemháborúk két, talán három invázióból álltak, és kevés közük volt a teblorokhoz. Idegen istenek és démonok küzdöttek. Csatáiktól megremegtek a hegyek, és a végén csak egy er maradt talpon... – Csak ebben a történetben említik Ikárium nevét – szólt közbe Delum. – Karsa Orlong, lehetséges, hogy a T'lan Imassok, akikr l a bölcs barlangjában volt szó, a Szellemháborúk idején jártak itt, és k gy ztek, de aztán elmentek, és sosem tértek vissza. Lehet, hogy pont a Szellemháború zilálta szét népünket... Barót le sem vette a szemét a k l. – A démont ki kell szabadítani! – mondta végül. Karsa és Delum is odafordultak, de szóhoz sem jutottak a meglepetést l. – Ne szóljatok közbe, míg be nem fejeztem a gondolatmenetet! – kérte Barót. – Tehát a Forkata állítólag azért jött a Szellemháborúba, hogy kibékítse a küzd feleket. Ez szerepel az egyik történetfoszlányban. A démont ezért elpusztították. Ez egy másik részben van. Ikárium is véget akart vetni a háborúnak, de túl kés n érkezett, és a

gy ztesek tudták, hogy nem tudnák legy zni t, ezért meg sem próbálták. Ez szerepel egy harmadik történetfoszlányban. Delum Thord, a barlangban szintén szó volt Ikáriumról, ugye? – Igen, Barót Gild. Ikárium adta a tebloroknak a Törvényeket, melyek biztosították a túlélést. – Ennek ellenére, ha lett volna hozzá erejük, a T'lan Imassok rá is k lapot helyeztek volna. – Ezután Barót elhallgatott. Karsa megfordult, és a k laphoz sétált. A bel le áradó fény helyenként egyenetlen volt, ami a varázslat korára utalt – kezdett szétfoszlani. A teblor bölcsek is dolgoztak varázser vel, de csak ritkán. Amióta felébredtek a Szikla Arcai, a varázslat látogatóként érkezett, és csakis az álom vagy a transz határain belül m ködött. A régi legendákban szerepeltek kirobbanó varázslathullámok meg átkokkal edzett félelmetes fegyverek, de Karsa úgy gondolta, ezeket csak azért találták ki, hogy a történetek izgalmasabbak legyenek. Elkomorodott. – Nem értem ezt a varázslatot – mondta. Barót és Delum csatlakoztak hozzá. A kéz még mindig csak lapult, mozdulatlanul. – Vajon a démon hallja a hangunkat? – t dött Delum. – Ha hallja is, ugyan miért értené a szavunkat? – kérdezte Barót. – A síkságiak más nyelvet beszélnek. A démonoknak is biztosan van saját nyelvük. – Mégis eljött, hogy békét teremtsen... – Nem hall bennünket! – szólt közbe Karsa. – Csak megérzi, ha valaki vagy valami itt van a közelében. Barót vállat vont, aztán leguggolt a k mellé. Kinyújtotta a kezét, aztán némi habozás után letette a tenyerét a k re. – Se nem meleg, se nem hideg. Ez a varázslat nem nekünk szól. – Tehát nem elriaszt, csak fogva tartja a rabot – találgatta Delum. – Hárman együtt fel tudnánk emelni! Karsa végigmérte Barótot. – Mit akarsz itt felébreszteni, Barót Gild? A nagydarab harcos felnézett, aztán felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. – A béke hozóját? – A béke értéktelen. – A teblorok között béke kell, hogy legyen, különben sosem egyesülhetnek a törzsek. Karsa oldalra billentette a fejét, és fontolóra vette Barót szavait. – Lehet, hogy már meg rült – motyogta Delum. – Vajon mióta lehet már ez alatt a tömb alatt? – Hárman vagyunk – mondta Barót egyszer en. – De ez a démon abból az id l származik, amikor mi elbuktunk, és ha ezek a T'lan Imassok tették rá a követ, az azért történt, mert nem tudták megölni, így börtönbe zárták. Barót Gild, mi hárman nem állhatjuk útját ennek a lénynek! – Hálával tartozik majd nekünk... – Az rület láza nem ismer barátokat.

Mindkét harcos Karsa felé fordult. – Nem tudhatjuk, mi jár egy démon fejében – mondta . – De egy dolog biztosnak nik: megpróbálja védeni magát. Ez az egy szem kéz elriasztott már ki tudja, hány fenevadat. Ebben a cselekedetben én célt látok. – Egy halhatatlan türelme – bólintott Barót. – Karsa Orlong, én is ugyanazt látom, mint te. Karsa Delum felé fordult. – Delum Thord, még mindig kételkedsz? – Igen, Hadvezér, de er mmel engedelmeskedem a parancsodnak, mert látom a szemeden, hogy döntöttél. Legyen! A három uriád harcos ezután egy szó nélkül elhelyezkedett a k lap három oldalán. Leguggoltak, és megragadták a k lap szélét. – Negyedik légvételre! – mondta Karsa. A k lap emelkedését csikorgó hang és porfelh kísérte. Egy közös lendülettel a harcosok a falhoz lökték. A lény az oldalán feküdt. A k tömb hatalmas súlya valószín leg csontokat nyomott ki a helyéb l, és izmokat zúzott szét, de nem volt elég ahhoz, hogy legy zze a démont, mivel az – talán évezredek alatt – kivájt egy egyenetlen gödröt furcsán hosszúkás teste felének. Az a keze, amelyik a teste alá szorult, el ször saját magának vájt helyet, aztán a csíp nek és a vállnak is. Mindkét meztelen talp valami hasonlón munkálkodhatott. Az alakot tompa szürke fátyolként lepte be a pókhálók és k por keveréke, s a k alól felszabaduló, furcsán rovarszagú és állott leveg látványosan keveredett a frissel. A három harcos csak állt, és a démont nézte. Még nem mozdult, de már látszott, milyen furcsa az alkata. Hosszúkás végtagok, rengeteg ízület, holdvilág-sápadt, feszes b r. Az arccal lefelé lév fejb l kékesfekete haj n tt kuszán, mint a finom gyökérzet a kövön. A démon meztelen volt, és n nem . A végtagok megrándultak. Barót közelebb merészkedett, és halk, megnyugtató hangon szólalt meg. – Szabad vagy, démon! Mi teblorok vagyunk, az uriád klánból. Ha szeretnéd, segítünk neked. Csak mondd, hogy mire lenne szükséged! A végtagok rángatózása abbamaradt, már csak remegtek, egészen finoman. A démon lassan felemelte a fejét. A kéz, amely az örök sötétségre kárhoztatott, kiszabadult a test tömege alól, s a démon a k lap fölött megmozgatta. Ujjai átvágták hajtincseit, és a tincsek porrá omlottak. A kéz a másik kézhez hasonló helyzetben elnyugodott a sziklán. A kar izmai megfeszültek, aztán a vállé és a nyaké is – a démon lassan, reszketve felemelkedett. A haj fekete porfelh ként hullott köré, míg végül el nt sima, fehér fejb re. Barót már lépett, hogy kisegítse a gödörb l, de Karsa útját állta. – Ne, Barót Gild! Szegény elég ideig érezte az idegen nyomást. Nem hiszem, hogy szeretné, ha hozzáérne valaki. Szerintem soha többé nem engedi majd, hogy hozzáérjenek. Barót felh s tekintete egy pillanatra megpihent Karsán, majd a harcos felsóhajtott. – Karsa Orlong, szavaidban bölcsességet érzek. Újra és újra meglep döm rajtad –

nem, nem akartalak megsérteni! Inkább csodálatot érzek – kérlek, bocsáss meg éles szavaimért... Karsa vállat vont, s tekintete visszavándorolt a démonra. – Mostantól csak várnunk kell. Vajon ismerik a démonok az éhséget? A szomjúságot? Ebben a torokban évszázadok óta nem volt víz, a gyomra rég elfeledhette, hogy mi a dolga, a tüdeje akkor jutott utoljára leveg höz, amikor rárakták a követ. Szerencse, hogy este van, mert a napfény biztosan égetné a szemét... – Ekkor elhallgatott, mert a négykézlábra emelkedett démon fölemelte a fejét, így most el ször megpillanthatták az arcát is. re, akár a csiszolt márvány, hibátlan volt, vastag szemöldöke alatt hatalmas éjkék szeme száraznak, laposnak t nt, akár az ónix több réteg por alatt. Magasan ül járomcsontja kiugrott a b re alól, széles száján kristályok reszkettek. – Nincs benne semmi víz – mondta Delum. – Semennyi. – Hátrált, majd a táborhely felé indult. A n lassan felült, majd megpróbált feltápászkodni. Nehéz volt csak állni és nézni, de a két harcos visszafogta magát, s csak azt figyelték, hogy ha elesne, el tudják kapni. Úgy t nt, a n ezt észlelte, és a szája sarka felkunkorodott. Ez az egyetlen kis mozdulat egészen megváltoztatta az arcát, és Karsának válaszként nagyot dobbant a szíve. Mosolyog saját állapotán. Ez az els érzése a kiszabadítással kapcsolatban. Szégyelli magát, mégis meglátja a helyzet komikus voltát. Halld meg szavam, Urugal a Megkötött – akik ezt tették velem, megbánják még b neiket, ha k vagy leszármazottaik még életben vannak. Ezek a T'lan Imassok – mostantól k az én ellenségeim. Én, Karsa Orlong, ezt fogadom! Delum egy vizestöml vel tért vissza, s a léptei lelassultak, amikor meglátta, hogy a felegyenesedett. Vékony volt, teste csupa szöglet és hajlat. Melle magasan ült, széttartott, a szegycsontja élesen kirajzolódott. Úgy t nt, túl sok bordája van. Magassága elérte a teblor gyermekekét. Látta a vizestöml t Delum kezében, de nem nyúlt érte. Ehelyett megfordult, és lenézett arra a helyre, ami annyi id n át a börtöne volt. Karsa látta, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa, de egyébként a démon nem mozdult. – Te vagy a Forkata? – kérdezte végül Barót. A n ránézett, és megint felragyogott az a félmosoly. – Mi teblorok vagyunk – folytatta Barót, s ennek hallatán a n mosolya kiszélesedett. Karsa úgy látta, a felismerést l, melybe enyhe megvetés is keveredett. – Ért téged – mondta Barótnak. Delum közelebb merészkedett a vizestöml vel. A n ránézett, és megrázta a fejét. Delum megtorpant. Karsa ekkor látta csak, hogy a poros jelleg elt nt a n szeméb l, és az ajka is teltebbé vált. – Kezd felépülni – jegyezte meg. – Csak a szabadságra volt szüksége – tette hozzá Barót. – Úgy gyógyul, mint a moha éjjel, ha nappal megkeményítette a napfény – mondta Karsa. – Szomját a leveg ben lév víz csillapítja... A n hirtelen felé fordult, a teste megmerevedett. – Ha megbántottalak valamivel...

Karsa leveg t sem tudott venni, a démonasszony máris a nyakában volt. Öt nagy ütés érte a testét, és a földön találta magát hanyatt fekve, s a talajon mintha vöröshangyák futkároztak volna alatta. Tüdejéb l kiszorult a leveg . Testét átjárta a fájdalom – mozdulni sem bírt. Meghallotta Delum csatakiáltását, de az furcsa véget ért. Hallotta, hogy egy másik test is a földhöz csapódik. Barót is felkiáltott. – Forkata! Maradj, kérlek! Hagyd t! Karsa felpislogott, s a könnyeken át látta, hogy a démonasszony arca az övé fölött lebeg. Közelebb hajolt, a szeme már úgy ragyogott, mint a szurok, az ajka telt volt, és a csillagfényben csaknem bíborvörösnek látszott. Reszel s hangon, a teblorok nyelvén szólt hozzá. – Nem hagynak el téged, ugye? Ezek, akik valaha ellenségeim voltak. Úgy t nik, nem volt elég, hogy széttörték a csontjaikat. – A tekintete ellágyult. – A te néped jobb sorsot érdemelt volna. – Lassan elhátrált. – Úgy érzem, várnom kell még. Várni, hogy meglássam, mi lesz bel led, s csak aztán döntöm el, hogy megajándékozlak-e, harcos, végtelen békémmel. Barót most pár méterrel arrébb szólalt meg. – Forkata! A n felegyenesedett, és hihetetlenül lágy mozdulattal megfordult. – Messze jutottatok, hogy így kifacsarjátok a nevemet – a sajátotokról már nem is beszélve. Én Forkruli Támadó vagyok, ifjú harcos – nem pedig démon. A nevem Nyugalom, a Béke Hozója vagyok, és figyelmeztetlek, hogy igen er s késztetést érzek, hogy békét osszak, úgyhogy vedd le a kezedet a fegyveredr l! – De hiszen kiszabadítottunk! – méltatlankodott Barót. – Mégis leteperted Karsát és Delumot! A n felnevetett. – Ikárium és azok az átkozott T'lan Imassok nem lesznek túl boldogok, hogy tönkretettétek a munkájukat. Persze Ikárium valószín leg nem is emlékszik semmire, a T'lan Imassok pedig messze járnak. Nos, második esélyt nem hagyok nekik. Viszont ismerem a hálát, így ezt meg is kapod t lem, harcos. Karsa nev társad kiválasztott. Ha csak egy keveset is elárulnék abból, amit megéreztem, arra törekednél, hogy megöld t, de ennek nem lenne értelme – az, aki eszközként használja, egyszer en csak választana helyette egy másikat. Ne tedd hát! Figyeld a barátodat! rködj fölötte! Eljön az id , amikor majd megváltoztathatja a világot. Amikor ez az id eljön, én is ott leszek, mert én hozom a békét. Amikor eljön az id , ne rizd t tovább! Lépj hátra, ahogy most is tetted! Karsa szaggatottan teleszívta sajgó tüdejét leveg vel, s rögtön elkapta a hányinger. Az oldalára fordult, és a zsíros jelleg k re hányt. Öklendezés és köhögés közben hallotta, hogy a Forkruli Támadó – a Nyugalom nev asszony – elsiet. Egy perc múlva Barót már ott térdelt Karsa mellett. – Delum Thord csúnyán megsérült, Hadvezér – mondta. – Folyadék csorog ki a fején lév sebb l. Karsa Orlong, én már bánom, hogy kiszabadítottuk ezt a... lényt. Delumnak kételyei voltak, mégis...

Karsa köhögött, köpött egyet, majd küzdve a mellkasát gyötr fájdalom ellen, talpra kecmergett. – Nem tudhattad, Barót Gild – motyogta, s a könnyeit törölgette közben. – Hadvezér, nem húztam el a fegyveremet. Nem keltem a védelmedre, ahogy Delum Thord tette... – S ennek köszönhetjük, hogy hármunk közül legalább te nem sérültél meg – vágott közbe Karsa. Odaballagott, ahol Delum feküdt keresztben az ösvényen. Úgy t nt, egyetlen ütéssel repült idáig. Homlokán négy mély árok éktelenkedett, s a széthasadt r alól kilátszó csont réseib l sárgás folyadék szivárgott. A démon az ujjaival ütötte át a csontot... Delum szeme tágra nyílt, de zavaros volt. Arcának bizonyos részei löttyedté váltak, nem érte el ket az érzelem és a tudat. Barót is odalépett melléjük. – Látod? A folyadék átlátszó. Ez tudat-vér. Delum Thord egy ilyen sérülés után nem térhet vissza mellénk teljes épségben... – Nem – mormogta Karsa –, nem fog teljesen visszatérni. Akik tudat-vért vesztenek, sosem térnek vissza egészen. – Az én hibám! – Nem, Delum Thord hibát követett el, Barót Gild. Meghaltam talán? A Forkata úgy döntött, nem öl meg engem. Delumnak is azt kellett volna tennie, amit te tettél – vagyis semmit. Barót arca összerándult. – Beszélt hozzád, Karsa Orlong. Hallottam a suttogást. Mit mondott? – Nem sokat értettem bel le, csak azt, hogy béke gyanánt halált oszt. – Legendáink id vel elhomályosultak... – Igen, Barót Gild. Gyere, be kell kötöznünk Delum Thord sebeit! A tudat-vér meggy lik és megkeményedik majd a kötésben, és elzárja a sebet. Talán akkor már nem folyik bel le olyan sok, és Delum Thord mégis visszatér társai közé... A két harcos elindult a táborhely felé. Amikor visszaértek, látták, hogy a kutyák összebújtak és dideregnek. A tisztás közepén ott voltak Nyugalom nyomai. Az asszony dél felé indult. A szakadék szélén hideg szél söpört végig. Karsa Orlong a sziklának d lve üldögélt, és Delum Thordot figyelte, aki négykézláb mászkált a kutyák között. Néha kinyújtotta a kezét, és magához húzta az ebeket, hogy simogassa ket, összeszagoljon velük. Delum Thord torkából halk, búgó hang tört el , arcát sosem hagyta el a torz mosoly. A kutyák vadászok voltak. Az emberi kéz érintését savanyú arccal fogadták, id nként odamorogtak, odakaffogtak Delum Thordnak, aki azonban ügyet sem vetett a haragjukra. Marcang, aki Karsa lábánál feküdt, álmos tekintettel figyelte Delum mászkálását a falka tagjai között. Delum Thordnak több mint egy napjába került a visszatérés, s az úton elveszett a harcos énjének nagy része. Eltelt egy újabb nap, Karsa és Barót várták, hátha javul egy kicsit az állapota, hátha a tompa tekintetben értelem villan, hátha visszatalál még Delum Thord az igazi társai közé. De nem történt semmilyen változás. A harcos ügyet sem vetett rájuk – csak a kutyákat látta. Barót korábban elment vadászni, de ahogy telt-múlt az id , Karsa kezdte sejteni,

hogy Barót Gild valami más okból kerüli a tábort. A démon kiszabadítása elvette lük Delum Thordot, s a katasztrófa f okozója Barót volt. Karsa nem igazán értette az ilyen érzelmeket, az önsanyargatást meg a b ntudatot. Szerinte Delum volt a hibás, hiszen kardot rántott a démon ellen. Karsa sajgó oldala kézzel fogható bizonyítéka volt a Forkruli Támadó harci képességeinek – gyorsabb és er sebb mozdulatokkal támadott, mint bármi vagy bárki, akit Karsa eddigi életében látott, vagy akivel szembekerült. A három teblor gyereknek t nt hozzá képest. Delumnak ezt rögtön át kellett volna látnia, és vissza kellett volna fognia magát, mint ahogy azt Barót tette. A harcos rosszul döntött, és most a kutyák között mászkál. A Szikla Arcaiban nem volt szánalom az ostoba harcosok iránt – miért szánta volna hát Karsa a társát? Barót Gild ostorozta önmagát, és a szánalomból édes nektárt kevert, amit l aztán részegen kóválygott fel s alá. Karsának fogytán volt már a türelme. Indulni kellett tovább. Ha bármi visszahozhatja még Delum Thordot önmagába, akkor az csakis a harc lehet, a vér dobolása az erekben, amely feléleszti a lelket. Léptek hallatszottak a fels ösvény fel l. Marcang odafordította a fejét, de csak egy pillanatra. Barót Gild érkezett, egy vadkecske tetemével a vállán. Megállt, szemügyre vette Delum Thordot, aztán ledobta a kecskét a földre. Annak hangosan összever dtek a patái. El vette a mészároskését, és letérdelt a kecske mellé. – Egy újabb napot vesztettünk – szólalt meg Karsa. – Ritka erre a vad – felelte Barót, s közben felvágta a kecske hasát. A kutyák várakozón félkörbe állták, és Delum is elfoglalta a helyét a körükben. Barót átvágta a hasfalat, és elkezdte az állatok felé dobálni a véres bels szerveket. Egyik sem mozdult. Karsa meglapogatta Marcang oldalát, aki feltápászkodott, és nagy kegyesen odacammogott a felajánlott falatokhoz. Háromlábú társa ott ügetett mögötte. Marcang végigszimatolta a bels ségeket, aztán kiválasztotta a májat, míg párja a szív mellett döntött. Mindketten elügettek a szerzeményükkel. A többi kutya ezután lecsapott a maradékra, fogvicsorgatva küzdöttek a falatokért. Delum Thord a fogát mutogatva elszedett egy fél tüd t az egyik kutyától, majd elvonult a zsákmánnyal, és ráhasalt. Karsa figyelte, ahogy Marcang odaüget Delum Thordhoz, és látta, hogy Delum nyüszögve eldobja a tüd darabot, majd lelapul, s megadóan lehajtja a fejét. Marcang megnyalogatta a bels ség körüli vértócsát, majd visszatrappolt a saját vacsorájához. – Marcang falkájának mostantól eggyel több tagja van – morogta Karsa. Nem jött válasz, így Barótra nézett, s látta, hogy a harcos iszonyodva nézi Delumot. – Látod a mosolyát, Barót Gild? Delum Thord boldogságra lelt, és ez azt jelenti, hogy nem fog már ennél jobban közeledni hozzánk, mert ugyan mi oka lenne rá? Barót lenézett véres kezére, és a haldokló fényben vörösl késre. – Te nem ismered a gyászt, Hadvezér? – Nem. nem halt meg. – Tán jobb lenne, ha meghalt volna! – csattant fel Barót. – Akkor öld meg! Barót szemében nyers gy lölet villant. – Karsa Orlong, mit mondott neked a démon?

Karsa a váratlan kérdés hallatán elkomorodott, majd vállat vont. – Elátkozott a tudatlanságomért. Szavai nem sebeztek meg, mert közömbös voltam a mondanivalója iránt. Barót szeme összesz kült. – Levonod hát a tanulságot a történtekb l? Hadvezér, mostantól nem vagy a vezet m. Nem segítelek ebben az átkozott háborúban. Túl sokat vesztettünk... – Gyengeség lakozik benned, Barót Gild. Ezt egész úton tudtam. S t, már évek óta tudom. Nem vagy más, mint amivé Delum Thord lett, és ez a tudat gyötör annyira. Tényleg azt gondoltad, hogy mind sértetlenül térünk majd vissza err l az útról? Azt hitted, az ellenség nem érhet el minket? – Ezt te hitted... Karsa harsányan felnevetett. – Ostoba vagy, Barót Gild! Mit gondolsz, hogy jutottunk el idáig? A ratiádok és a szuniádok földjén át? A csatákon át? A gy zelem nem a Hetek ajándéka volt. A sikert mi magunk kapartuk ki a kardunk élével, az ügyességünkkel és az én vezetésemmel. De nem láttál bennem mást, csak vakmer séget, az ifjú, tapasztalatlan harcosok vakmer ségét. Értékesebbnek érezted magad, és ez megnyugtatott. Semmiben sem állsz fölöttem, Barót Gild. Barót Gild csak állt, szeme tágra nyílt, vért l vörösl keze reszketett. – És most – folytatta Karsa –, éld túl! Éld túl ezt az utazást! Élj túl engem, aztán javaslom, hogy vedd át újra a követ k leckéjét! Az életed a vezet d kezében van. Kövess engem a dics gy zelembe, Barót Gild, vagy hullj el út közben! Akárhogy is lesz, én az igaz történetet fogom elmondani! Nos, mit akarsz? Barót sápadt, széles arcára kiült az érzelmi vihar. Szaggatottan kapkodta a leveg t. – Én vezetem ezt a csapatot, csakis én – mondta Karsa halkan. – Kihívsz engem? Barót lassan leült a földre, a sarkára, megforgatta markában a kést, tekintete pedig lassan Karsa tekintetébe fúródott. – Hosszú ideje szeret k vagyunk már, Napcsók és én. Te nem tudtál semmit, mi pedig jókat nevettünk az esetlen próbálkozásaidon. Mindennap közénk álltál, büszke szavakkal, mindig kihívtál engem, próbáltál ellehetetleníteni a szemében. De magunkban nevettünk, Napcsók meg én, és az éjszakákat összebújva töltöttük. Karsa Orlong, lehet, hogy te leszel az egyetlen, aki visszatér a faluba – s t, azt hiszem, err l mindenképpen gondoskodni fogsz, ezért az életem már egy fabatkát sem ér –, de ett l nem félek. Amikor visszatérsz a faluba, Napcsókot elveszed feleségül. Ám egyvalamit nem felejtesz majd el a halálod napjáig sem: Napcsók esetében nem én voltam, aki követett, hanem te. És bármit teszel, ezen nem változtathatsz. Karsa lassan elvicsorodott. – Napcsók? A feleségem? Nem hiszem. Nem, ehelyett kitagadtatom a törzzsel, amiért szeretkezett egy férfival anélkül, hogy a felesége lett volna. Kitagadják majd, és azután magamnak követelem – mint rabszolgámat... Barót Karsára vetette magát, a kés megvillant a kezében. Karsa hátát a falnak vetve csak oldalra gurulva védekezhetett, így nem tudott talpra állni, amikor Barót ráugrott, fél karral átfogta a nyakát, hátrahúzta, a kése pengéje pedig végigszaladt a mellkasán, hegye a torka felé szaladt...

Ekkor a kutyák rájuk támadtak – a becsapódás vel trázóra sikeredett, csontok rezzentek, fogsorok csattogtak, fogak mélyedtek a b rpáncélokba. Barót felsikoltott, elhúzódott, karja elt nt Karsa nyakáról. Karsa a hátára gördült, és látta, hogy harcostársa tántorog, mindkét karjáról kutyák lógtak, Marcang pedig a csíp jébe mélyesztette a fogsorát, onnan lógott. A többi kutya is rávetette magát, újabb fogást keresve. Civakodtak, némelyik nagyot puffant a földön. – El onnan! – mennydörögte Karsa. A kutyák összerezzentek, elengedték a zsákmányukat, és el is hátráltak, de azért még mindig morogtak. Karsa, miközben feltápászkodott, látta, hogy oldalt ott lapul Delum is a többiek között, arcára vad, rült mosoly ül ki, szeme csillog, keze lelóg szinte a földig, és néha meg-megrándul. Aztán, amikor tekintete Delumon túlra vándorolt, Karsa ledermedt. Sziszegett, mire a kutyák azonnal elhallgattak. Barót négykézlábra emelkedett, és felemelte a fejét. Karsa intett, majd egy bizonyos irányba mutatott. El ttük az ösvényen fáklyák fénye villant. Még vagy százlépésnyire lehetett t lük a fény, de egyre közeledett. Mivel a zsákutcában megrekedtek a hangok, nem valószín , hogy a közeled k meghallhatták a csatazajt. Karsa már ügyet sem vetett Barótra, csak fogta a kardját, és elindult a fény irányába. Úgy gondolta, ha szuniádok közelednek, akkor az óvatlanságuk végzetes lesz. De valószín bbnek t nt, hogy az érkez k síkságiak. Ahogy árnyékról árnyékra haladva lopakodott el re az ösvényen, látta már, hogy vagy féltucatnyi fáklya lobog – vagyis nagyobb csapattal van dolga. Már hallotta a hangjukat is – a síkságiak ronda nyelvén beszéltek. Barót megérkezett mellé. Neki is a kezében volt a kardja. Karján a fognyomokból vér szivárgott, akárcsak a csíp jén lév sebb l. Karsa komoran ránézett, majd intett, hogy lépjen vissza. Barót fintorogva visszahúzódott. A síkságiak ahhoz a helyhez jöttek, ahol a démon börtöne volt. A fáklyák fénye vad táncot járt a magas sziklafalakon. A hangok er södtek, izgatottabbá váltak. Karsa hangtalanul el reosont, egészen a fénykör széléig. Kilenc síkságit látott, akik a zsákutcában lév , immáron üresen ásító gödör körül álltak. Ketten sok páncélt és fegyvert viseltek, volt sisakjuk, karjukon nehéz számszeríjat cipeltek, szíjukról hosszú pengéj kard lógott. A kis beugró bejáratának két oldalán álltak, és az ösvényt figyelték. Az egyik oldalon négy hímnem síksági állt földszín ruhában, befont és a mellcsont fölött összekötözött hajjal, fegyvertelenül. A maradék három síksági amolyan felderít féleség lehetett, k sz k b rruhát hordtak és kisebb íjjal, vadászkéssel fegyverkeztek fel. Szemöldökük fölött törzsi tetoválások sorakoztak. Egyikük a csapat f nöke lehetett, mivel kemény hangon beszélt, mintha éppen utasításokat osztana. A másik két felderít a gödör mellett guggolt, és a sziklás talajt fürkészte. Mindkét r a fénykörön belül állt, így gyakorlatilag vakok voltak – nem láthattak semmit, ami a fénykörön kívül történt. Egyikük sem t nt különösebben ébernek. Karsa megmarkolta vérkardját, tekintete a hozzá közelebb álló rre tapadt. Aztán támadásba lendült. A fej lerepült a nyakról, vér spriccelt a leveg be. Karsát a lendület már vitte is tovább oda, ahol a másik r állt, de legnagyobb meglepetésére a síksági már nem volt ott. A teblor szitkozódva fordult egyet, és a három felderít re támadt.

k közben szétszéledtek, s fekete vaspengéik is ott sziszegtek már a leveg ben. Karsa felnevetett. Nem sok olyan hely volt a sz kös kis zugban, ahová ne ért volna el a keze, és az egyetlen menekülési útvonal rajta keresztül vezetett. Az egyik felderít kiáltott valamit, majd nekiugrott. Karsa fakardja lecsapott, s el bb ínba, majd csontba hatolt. A síksági felsikoltott. Karsa ellépett az összeroskadó alak mellett, és kirántotta bel le a fegyverét. A másik két felderít eltávolodott egymástól, és két oldalról próbáltak Karsára támadni. Az egyikkel egyel re nem is foglalkozott – de érezte, hogy annak vadászkése áthatol a b rpáncélján, és felhasítja a b rét valahol a bordái fölött –, csak hárította a másik fegyverét, és még mindig kacagva betörte a fejét a kardjával. A másik felderít vel egy visszakézb l lendített csapás végzett – az áldozat a lendülett l a falig repült. A négy hosszú ruhás alak csak nézte Karsát, s egyikük sem mutatott félelmet. Halkan kántáltak. El ttük a leveg furcsán felragyogott, aztán lángok villantak el a semmib l, és a t z Karsa felé indult a leveg ben. Olyan érzés volt, mintha száz meg száz karom tépne a b rébe, kezek püfölnék mindenét, még az arcát és a szemét is. Karsa kissé összébb húzta magát, és átsétált a t zön. A t z szétterjedt, lángok szaladtak az éjszakai égbolt felé. Karsa egy morgással lerázta magáról a tüzet, és a négy síksági felé indult. Arckifejezésük, amely egy perccel korábban még magabiztosságot és nyugalmat hirdetett, most hitetlenkedést és hamarosan félelmet is sugallt, ahogy Karsa kardja feléjük lendült. Pont olyan könnyen meghaltak, mint a többiek, így a teblor pár pillanat múlva már rángatózó haldoklók között állt, kardjáról pedig csöpögött a sötét, csillogó vér. A földön fáklyák hevertek, s füstös fényük tovább táncolt a sziklafalakon. Barót Gild is berobogott a képbe. – A második r elfutott az ösvényen, Hadvezér! – jelentette. – A kutyák már követik. Karsa csak morgott valamit. – Karsa Orlong, leölted az els csapat gyereket. A trófeák mind téged illetnek. Karsa lehajolt, és megfogta a lábánál hever egyik hulla ruhared kbe rejtett kezét. Aztán felegyenesedett, és felemelte a síksági hullát is a leveg be, ahol szemügyre vette az apró végtagokat, az apró fejet és a furcsa hajfonatokat. Az arc ráncos volt, mint a tebloroknál az öregeké, több évszázad után, de az arckifejezés inkább egy teblor újszülöttére emlékeztette. – Úgy visítottak, mint a kisbabák – mondta Barót Gild. – A legendák igazat szóltak, Hadvezér. Ezek a síkságiak tényleg olyanok, akár a gyerekek. – És mégsem – mondta Karsa a halálba sikló öreg arcot figyelve. – Könnyen meghaltak. – Igen, így volt – felelte Karsa, majd elhajította a holttestet. – Barót Gild, ezek itt a mi ellenségeink. Követed a Hadvezéredet? – Ebben a háborúban igen – felelte Barót. – Karsa Orlong, többet ne beszéljünk a... falunkról. A köztünk lév feszültség várhat a visszatérésünkig. – Rendben.

A falkából két kutya nem tért vissza, és Marcang meg a többiek tartásából semmi sem árulkodott gy zelemr l, miközben visszafelé battyogtak a tábor felé hajnalban. A magányos r meglep módon elmenekült. Delum Thord, aki lelkesen ölelte Marcang háromlábú párját – egész éjjel így aludtak –, nyüszítve lelkendezett a visszatér k láttán. Barót átpakolta a felszereléseket Karsa csatalováról és a saját lováról is Delum hátasára, mert nyilvánvaló volt, hogy Delum Thord nem tud többé lovagolni, és a kutyákkal halad tovább, futva. Éppen indultak volna, amikor Barót megszólalt. – Lehet, hogy az r az Ezüst-tótól jött. Figyelmeztethet mindenkit, hogy közeledünk! – Meg fogjuk találni – felelte Karsa, aki guggolva f zte fel az utolsó trófeákat a rszíjára. – Csak úgy menekülhetett el a kutyák el l, ha magasra mászott, vagyis nem menekült gyorsan. Keresni fogjuk a nyomait. Ha egész éjjel menekült, akkor fáradt lesz. Ha nem, akkor meg nem lehet messze. – Karsa felegyenesedett, maga elé tartotta a fülekb l és nyelvekb l álló nyakláncot, kicsit elnézegette a kis, aszott tárgyak füzérét, majd a nyakába akasztotta a hordozható trófeagy jteményt. Felült Tomboló hátára, és megragadta a gyepl t. Marcang falkája el ttük rohant, és felderítette az ösvényt. Delum Thord is köztük szaladt, karjában a háromlábú kutyával. Elindultak. Kevéssel dél el tt az utolsó síksági nyomaira bukkantak, harminclépésnyire a két hiányzó kutya tetemét l – a két állattal nyílvessz végzett. Vas páncéldarabok, csatok és szíjak hevertek a földön, vagyis a síksági könnyített a terhein, úgy haladt tovább. – Ez a gyermek elég okos – jegyezte meg Barót Gild. – Hallani fog minket, miel tt még meglátnánk, és csapdát állít. – A harcos tekintete Delumra villant. – Több kutyát is elveszíthetünk... Karsa megrázta a fejét Barót szavai hallatán. – Nem állít nekünk csapdát, mert abba belehalna, és ezt is tudja. Ha utolérjük, megpróbál majd elbújni. A menekülés az egyetlen esélye, fel a sziklafalon, aztán addig marad fent, amíg le nem hagyjuk – így tehát nem érhet el bb az Ezüst-tóhoz, mint mi. – Hát nem vadásszuk le? – kérdezte Barót meglepetten. – Nem. Megyünk a Csont-szoroshoz. – Követ majd bennünket. Hadvezér, egy szabadon kószáló ellenség a hátunk mögött... – Egy gyermek. Azok a nyilak megölhetnek egy kutyát, de bennünk, teblorokban csak annyi kárt tehetnek, mint egy ágacska. A páncélunk felfogja a kis nyilakat. – Jó lehet a szeme, Karsa Orlong, ha megölte két kutyánkat is a sötétben. Oda céloz majd, ahol testünket nem védi páncél. Karsa vállat vont. – Akkor a szoroson túl le kell t hagynunk. Folytatták útjukat. Az ösvény ahogy emelkedett, úgy lett egyre szélesebb, s a szakadék pereme észak felé haladva egyre csak magasodott. Gyors ügetésben sebesen

maguk mögé utasították a mérföldeket, míg a délután közepén nagy ködfoltok közé érkeztek, és mély, dübörg hangot hallottak elölr l. Az ösvény hirtelen meredeken a semmibe bukott el ttük. Karsa megállította a lovat a forgolódó kutyák között, és leszállt. A szakadék fala meredek volt. A peremen túl, a harcostól balra a folyó vagy ezer méter mély szakadékot vájt a hegybe, elért egy sziklapadig, ahonnan még vagy ezer métert zuhant a ködös völgy mélyébe. Tucatnyi vagy még annál is több vékonyka ér tört el a szakadék két oldalában lév repedésekb l. Karsa csak egypercnyi szemlél dés után döbbent rá, hogy a látvánnyal valami nem stimmel. Elértek a szakadék peremének legmagasabb pontjára. A síkságon természetes medret vájó folyó nem illett a hegyek közé. Mi több, a kisebb vízesések nem egy vonalban törtek el a szakadék falából, hanem elszórtan, mintha a hegy mindkét fele tele lenne vízzel. – Karsa Orlong! – Barót alig tudta túlkiabálni a vízesések robaját. – Valaki – talán egy si istenség – félbetört egy hegyet. Ezt a szakadékot nem a folyó vájta! Nem, inkább mintha egy óriási fejsze ütötte volna... És a seb... vérzik! Karsa nem válaszolt, csak megfordult. T le jobbra kanyargós, sziklás ösvény vezetett le a partoldalban – egy nedvesen csillogó, agyagos, törmelékes út. – Ez a lefelé vezet út? – Barót megkerülte Karsát, majd kétked n visszafordult a Hadvezérhez. – Ez lehetetlen! El fog t nni a talpunk alól! Elt nik a lovak patája alatt, szétomlik! Úgy zuhanunk majd lefelé a hegyoldalon, mint a kövek! Karsa leguggolt, felvett egy kavicsot, majd ledobta az ösvényre. Ahol a kavics el ször a földre ért, a paladarabok megfordultak, megremegtek, majd hullámokban megindultak a kavics nyomában lefelé, s elt ntek a ködben. Széles, durván munkált lépcs fokok t ntek el . Mind csontból épültek. – Úgy van, ahogy Pahlk mondta – mormogta Karsa, miel tt visszafordult Baróthoz. – Gyere, az ösvény már vár bennünket. Barót tekintete felh s volt. – Igen, Karsa Orlong. Talpunk alá az igazság simul. Karsa elkomorodott. – Ez csak út lefelé a hegyr l, Barót Gild, semmi több. A harcos vállat vont. – Fejet hajtok, Hadvezér. Elindultak lefelé, Karsával az élen. Méretüket tekintve a csontok síksági emberekt l származhattak, de valahogy vastagabbak, robusztusabbak voltak, s megkövültek. Helyenként agancsok, szarvak látszottak, valamint m vészien faragott, nagy állatok koponyájából készített sisakok. Egy egész hadsereget mészároltak le itt, s csontjukból lépcs épült. A köd miatt gyorsan átvizesedett a felület, de a lépcs fokok szélesek, biztonságosak voltak, s hátrafelé d ltek, hogy ne csússzon meg rajtuk olyan könnyen az ember. A teblorok tempóját csak a csatalovak óvatossága fogta vissza. Úgy festett, hogy a Karsa kezéb l elhajított kavics megtisztította a lépcs t egészen a széles sziklapárkányig, amelyen a folyó kicsit megpihent, miel tt fejest ugrott volna a völgybe. Baljukon egyre szilajabb dübörgéssel rohant a víz, jobbjukon pedig egyre magasabbra nyúlt a nyers, cikcakkos sziklafal. A harcosok már ezerméteres mélységbe ereszkedtek, és minden egyes lépéssel egyre nagyobb lett a homály

körülöttük. A vízesés fel lük lév oldalán halovány, szellemszer fények és sötét, átláthatatlan ködfoltok váltakoztak a sziklapárkány fölött. A csontok egyfajta talajszintet alkottak, egészen a függ leges sziklafalig, és úgy t nt, ez a talajréteg a dübörg , szilajul vágtázó folyó vize alatt is folytatódik. Alig húszlépésnyire álltak a vízt l. A lovaknak pihenésre volt szükségük. Karsa figyelte, ahogy Barót elsétál a folyóhoz, majd Delumra pillantott, aki Marcang falkájában kuporgott, nedvesen, reszketve. A csontokból áradó halovány fény jegesen hideg leheletet hordozott magában. A környezet mindenfelé színtelen, furcsán halott volt. Még a folyó hihetetlen ereje is valahogy halottnak t nt. Barót közeledett. – Hadvezér, ez az alattunk lév csontsz nyeg folytatódik a folyó túlpartján is. A sz nyeg mély, ha belesüllyednék, a mellkasomig érne. Több ezer holttest csontja. S t, több tízezeré. Ez az egész hegyoldal... – Barót Gild, eleget pihentünk. Kavicsok potyognak a hegyoldalból: vagy közeledik az r, vagy egy újabb lavina jön, ami eltakarja, amit felfedtünk. Biztos, hogy sok ilyen lavina van errefelé, mert a síkságiak is ezt a lépcs t használták, és alig pár nappal ezel tt kelhettek csak át... Mégis, mire ideértünk, a lépcs elt nt a törmelék alatt. Barót arcán átfutott a nyugtalanság, s felnézett oda, ahol apró kavicsok hullottak az ösvényre. A kavicsok s bben érkeztek, mint egy perccel korábban. Megint összegy jtötték a lovakat, és a párkány szélére vonultak. Az el ttük álló ösvény túl meredek volt ahhoz, hogy megálljon rajta a földcsuszamlás, a teblorok nem is látták a mélyben a lépcs sor végét. A lovak megmakacsolták magukat. – Karsa Orlong, ezen az ösvényen nagyon sebezhet ek leszünk. – Eddig is azok voltunk, Barót Gild. Az a síksági, aki mögöttünk halad, már elszalasztotta a legjobb lehet ségeket. Ezért gondolom, hogy messze lehagytuk, és hogy ezek a hulló kavicsok csak a takaró lavinát jelzik, semmi többet. – Ezzel Karsa megnógatta Tombolót, s lelépett az els lépcs fokra. Harminc métert haladhattak csupán, amikor halk robajt hallottak fentr l, mélyebbet, mint a folyó hangja. Kavicszápor zúdult át a fejük fölött, de sértetlenek maradtak. Kis id múlva sáros es következett. Folytatták az utazást, bár végtagjaik már sajogtak. A köd valamivel kés bb mintha oszladozni kezdett volna, de lehet, hogy csak hozzászokott a szemük a homályhoz. A nap és a csillagok útja láthatatlanul múlt el fölöttük. Az id t csak kétféleképpen tudták mérni: az éhséggel és a fáradtsággal. Nem állhattak meg, amíg le nem értek az ösvényen. Karsa már régen nem számolta a fokokat, mert amit ezer méternek gondolt, jóval többnek bizonyult. Mellettük a folyó továbbzuhogott, de már nem látszott bel le más, csak a köd, a sziszeg , jéghideg lehelet, ami szétterjedt és megvakította ket. Nem látták t le sem a völgyet, ahová tartottak, sem az eget. Világuk besz kült, nem állt már másból, csak a talpuk alá simuló csontokból és a meredek sziklafalból. Újabb párkányra érkeztek, ahol a csontok elt ntek a szörcsög , ázott föld és a buján zöldell f csomók alatt. A párkányon rengeteg lehullott, mohával borított ág hevert – minden mást viszont eltakart a köd. A lovak csak kapkodták a fejüket, amikor végre sík talajra vezették ket. Delum és a kutyák leroskadtak, egyetlen nedves sz r- és

rkupacot alkotva. Barót Karsához tántorgott. – Hadvezér, én meg rülök! Karsa elkomorodott. A lába remegett, és nem tudta megakadályozni, hogy minden izma reszkessen. – Miért, Barót Gild? Végeztünk. Leereszkedtünk a Csont-szorosban. – Igen. – Barót Gild köhögött, majd válaszolt. – És egyszer majd visszajövünk, hogy felfelé is megtegyük ezt az utat. Karsa lassan bólintott. – Gondolkodtam már ezen, Barót Gild. A síkság körbeveszi fennsíkjainkat. Vannak más átjárók is, a mi uriád földjeinkt l délre – kell, hogy legyenek, különben hogy jutottak volna el közénk a síkságiak? Visszafelé innen nyugatra kalandozunk majd, és felfedezzük a rejtett átjárókat. – A síkságiak vidékén át? Csak ketten vagyunk, Karsa Orlong! Egy dolog rátámadni az Ezüst-tó tanyájára, de rültség lenne hadat üzenni egy egész törzsnek! Vadásznak majd ránk, üldözni fognak egész úton; lehetetlen véghezvinni! – Vadásznak, üldöznek? – Karsa felnevetett. – Mi ebben az újdonság? Gyere, Barót Gild, keressünk egy száraz helyet, távol a folyótól! Tüzet rakunk, és ismét felfedezzük, hogy milyen érzés melegedni, teli hassal pihenni! A sziklapárkányról egy többnyire mohával, zuzmóval és termékeny, sötét földdel borított morénahalmon át vezetett az út lefelé, az si vörösfeny kb l és cédrusokból álló erd be. Az égboltból látszott egy kék szelet, és helyenként a nap sugarai is eljutottak hozzájuk. A fák között a köd avarszagú, elmúlásra emlékeztet párává szelídült. A harcosok csak úgy ötven lépést haladtak tovább, ekkor elértek egy napsütötte tisztásra, ahol egy beteg cédrus valamikor kid lt. Pillangók táncoltak az aranyszín leveg ben, a környékr l mindenhonnan feny szú percegése hallatszott. A cédrus hatalmas, ágas-bogas gyökérzete mellett egy gödör ásított, ahol a gyökerek valaha laktak. A gödör aljában kilátszott a sziklás talaj, és a napsütésnek köszönhet en az egész terület világos és száraz volt. Karsa a holmikat kezdte pakolni, míg Barót száraz ágakat gy jtött a halott cédrusról. Delum talált egy mohos részt, amit átmelegített a napfény, és lefeküdt aludni. Karsa arra gondolt, hogy leveszi hajdani társáról a vizes rongyokat, de aztán a falka többi tagja gyorsan köré gömbölyödött, így a harcos csak vállat vont, és folytatta a lepakolást a lovakról. Kicsivel kés bb a ruháik már a gyökerekre akasztva, a t z mellett száradtak, a két harcos pedig meztelenül feküdt a sziklán. Id be telt, mire a jegesség elt nt izmaikból és csontjaikból. – A völgy túlsó végén – kezdte Karsa – a folyó kiszélesedik, és széles torkolattal érkezik a tóhoz. Ez az oldal, ahol most vagyunk, a folyó déli partja. A torkolat mellett lesz majd egy nagy, csupasz szikla, ami eltakarja el lünk a kilátást jobbra. Rögtön a szikla után, a tó délnyugati partján áll a síkságiak tanyája. Már nagyon közel vagyunk, Barót Gild. A t z túloldalán pihen harcos átmozgatta a vállát. – Hadvezérem, kérlek, mondd, hogy nappal támadunk! Nagyon meggy löltem a sötétséget. A Csont-szoros félelmet ültetett a szívembe.

– Nappal támadunk, Barót Gild – felelte Karsa, de az utolsó megjegyzésre nem reagált, mert a szavak hallatán megremegett a szíve, és szájába keser íz költözött. – A gyerekek a földeken fognak dolgozni, így nem érhetnek el id ben a ház falainak védelmébe. Látják majd, hogy lefelé robogunk a dombról, és támadunk, és szívüket átjárja a rettegés. – Ez örömmel tölt el, Hadvezér! A vörösfeny kb l és cédrusokból álló erd egészen a völgy végéig húzódott, s nem volt benne nyoma sem irtásnak, sem tisztásnak. A s t level lombok alatt csak kevés állat maradt meg, s napok teltek el félhomályban, míg elértek egy-egy kid lt fához és az üresen maradt helyen beáramló napsugarakhoz. A teblorok élelmiszertartalékai gyorsan apadtak, a lovak lefogytak a sovány – borostyánból, mohából és keser vadsz l álló – koszton, és a kutyák is ráfanyalodtak a rothadó fakéregre, a bogyókra meg a bogarakra. A negyedik nap közepe táján a völgy besz kült, így a harcosok közelebb kényszerültek a folyóhoz. A s erd ben utazva a teblorok biztosították észrevétlenségüket azzal, hogy elkerülték a folyó mentén haladó egyetlen ösvényt, de most egészen közel kerültek az Ezüst-tóhoz. Alkonyatkor értek a folyó torkolatához, éppen akkor, amikor a csillagok megindultak fölöttük az égen. A folyó mentén haladó ösvényen nemrég jártak – a csoport északnyugati irányba haladt, de a visszatérésnek nem volt nyoma. A folyó rohanó vize fel l friss leveg szállt feléjük. A folyó torkolatában homokból és hordalékból emelt kis sziget állt, uszadékfával övezve. A víz fölött köd táncolt, így a tó északi és keleti partja csak homályosan látszott. A hegyek azon a távoli parton lenyúltak a vízig, s szinte beletérdeltek a szélt l fodrozódó tóba. Karsa és Barót leszálltak a lovak hátáról, és nekiláttak a táborverésnek, bár ezen az estén nem állt szándékukban tüzet rakni. – Azokat a nyomokat – kezdte Barót egy kis id múlva – biztosan azok a síkságiak hagyták, akiket megöltél. Nem tudom, mit akarhattak azon a helyen, a démon börtönénél. Karsa közömbösen vállat vont. – Talán arra készültek, hogy kiszabadítják. – Nem hiszem, Karsa Orlong. A varázslat, amit ellened használtak, istent l fakadt. Szerintem azért jöttek, hogy áldozzanak neki, vagy talán a démon lelkét ki lehetett vonni a testéb l, mint a Szikla Arcainak esetében. Lehet, hogy a síkságiak számára ez szent hely volt, talán éppen az istenük otthona. Karsa egy hosszú percig csak nézte a társát, aztán megszólalt: – Barót Gild, szavaidból méreg csöpög. Az a démon nem volt isten. A k rabja volt. A Szikla Arcai igaz istenek. Össze sem lehet ket hasonlítani! Barót felvonta a szemöldökét. – Karsa Orlong, én nem is hasonlítottam össze ket. A síkságiak ostoba teremtmények, míg a teblorok nem azok. A síkságiak csak gyermekek, akiket könny becsapni. Ugyan miért ne imádhatnák azt a démont? Mondd csak, éreztél valami él t abban a varázslatban, ami neked vágódott?

Karsa átgondolta a dolgot. – Volt benne... valami. Karmolt, sziszegett, köpdösött. Elhessegettem, és akkor elmenekült. Tehát nem a démon saját ereje volt. – Nem, az nem lehetett, mert a démon addigra messze járt. Talán a követ imádták, ami lefogta a démont; abban is volt valami varázslatféleség. – De nem él , Barót Gild. Nem értem a gondolatmenetedet, és kezdek belefáradni a felesleges szócséplésbe. – Úgy hiszem – er sködött Barót –, hogy a Csont-szoros csontjai azoktól származnak, akik bebörtönözték a démont. Ez nyugtalanít, Karsa Orlong, mert azok a csontok pont olyanok, mint a síksági gyermekeké – vastagabbak, igaz, mégis gyerekesek. S t, még az is lehet, hogy a síkságiak rokonságban állnak ezzel az si néppel. – És akkor mi van? – Karsa felkelt. – Nem akarok err l többé hallani. Most egyetlen feladatunk van: a pihenés. Hajnalban felkelünk, el készítjük a fegyvereinket, és gyerekeket fogunk ölni. – Odasétált, ahol a lovak álltak a fák alatt. Delum is a közelben volt, a kutyák között üldögélt, Marcang háromlábú párjával a karjai között. Fél kézzel szórakozottan simogatta az állat fejét. Karsa nézte ket még egy percig, aztán elfordult, és megágyazott magának. A folyó zúgása volt az egyetlen hang éjjel, amíg a csillagok lassan megtették a rájuk kirótt utat. Az éjszaka folyamán valamikor megfordult a szél, és füst meg állatok szagát hozta, és egyszer halk kutyaugatást is. Karsa, aki a mohaágyon feküdt, Urugalhoz imádkozott, hogy reggel már ne forduljon meg a szél. A síksági tanyákon mindig éltek kutyák, akiket ugyanazért tartottak, mint a teblor kutyákat. Éles hallás, érzékeny orr – gyorsan jelezték az idegenek érkezését. Ám ezek síksági fajták lesznek, vagyis sokkal kisebbek, mint a teblorok ebei. Marcang és falkája gyorsan végez majd velük. Nem lesz semmiféle figyelmeztetés... kivéve, ha megfordul a szél. Hallotta, hogy Barót felkel, és odasétál, ahol a falka alszik. Karsa odanézett, és látta, hogy Barót ott guggol Delum mellett. A kutyák kérd n felemelték a fejüket, aztán figyelték, ahogy Barót simogatja Delum arcát. Karsa csak egy perc elteltével jött rá, hogy mit is lát. Barót harci maszkot festett Delum arcára, feketéb l, szürkéb l és fehérb l, az uriádok színeib l. A harci maszk azoknak a harcosoknak járt, akik tudatosan mentek a halálba; bejelentés volt, hogy ezt a kardot többé nem teszik hüvelybe. Ám ez a maszk hagyományosan az öreged harcosoknak járt, akik elindultak egy utolsó, végs rajtaütésbe, nehogy szalmával a hátukon érje ket a halál. Karsa felemelkedett. Ha Barót hallotta is a közeled t, nem mutatta jelét. A nagydarab harcos széles, lapos arcán könnyek csorogtak végig, miközben Delum, aki mozdulatlanul feküdt el tte, pislogás nélkül meredt az arcába. – ezt nem érti, de én igen! – szólalt meg Karsa. – Barót Gild, megbecsteleníted minden uriád harcos emlékét, aki valaha viselte a harci maszkot. – Úgy gondolod, Karsa Orlong? Azok a harcosok megöregednek, és utolsó csatába indulnak – semmi dics nincs e tettben, semmi dics nincs a maszkban. Vak vagy, ha másként gondolod. A festék nem takar semmit – a reménytelenség még ott villog a szemükben, leplezetlenül. Az életük végére érnek, és rájönnek, hogy az élet tartalom nélkül maradt. Ez a tudás hajtja el ket a faluból, ez készteti ket arra, hogy gyors

halált keressenek. – Barót végzett a fekete festékkel, s áttért a fehérre; három ujjával kente fel Delum széles homlokára. – Nézz a barátunk szemébe, Karsa! Nézz bele jó közelr l! – Nem látok semmit – motyogta Karsa halkan, mert nagyon megrázták Barót szavai. – Delum is ezt látja, Hadvezér. A semmit. Bámulja a... semmit. De veled ellentétben, nem fordul el t le. S t, teljesen átlátja a semmit. Átlátja, és megrémül le. – Ostobaságokat beszélsz, Barót Gild! – Nem igaz. Te meg én, mi teblorok vagyunk. Harcosok vagyunk. Nem kínálhatunk Delumnak semmi vigaszt, ezért ahhoz a kutyához ragaszkodik, amelyiknek szenvedést lát a szemében. Mert most vigaszt keres. Semmi más nem érdekli már. Hogy miért ajándékozom meg a harci maszkkal? Ma meg fog halni, Karsa Orlong, és ez talán elég vigasz lesz majd Delum Thordnak. Imádkozom Urugalhoz, hogy így legyen. Karsa az ég felé pillantott. – A csillagok már csaknem útjuk végére értek. Készülnünk kell. – Már majdnem kész vagyok, Hadvezér. A lovak felriadtak, amikor Karsa vérolajat dörzsölt kardjának fapengéjébe. A kutyák is talpon voltak, és nyugtalanul járkáltak. Barót befejezte Delum arcának kifestését, és elrohant, hogy rendbe rakja a fegyverét. A háromlábú kutya már fészkel dött Delum karjában, de hiába szabadult volna, a férfi egyre er sebben szorította, majd Marcang morgását hallva nyüszítve elengedte. Karsa felcsatolta a keményített b röket Tomboló mellkasára, nyakára és lábára. Amikor megfordult, látta, hogy Barót már a lova hátán ül. Delum hátasára is páncélt helyeztek, de gyepl t nem kapott. Az állatok remegtek. – Hadvezér, a nagyapád leírása eddig hibátlannak bizonyult. Mondd el, mit mesélt a tanyáról! – Van egy rönkház, akkora, mint két uriád ház, a meredek szög tet alatt emelettel. Nehéz fatáblák az ablakokon, íjászréssel. Elöl és hátul vastag, gyorsan reteszelhet ajtó. Három küls építmény van: az istálló, aminek egyik fala az er d-házzal közös, a másik a kovácsm hely, a harmadik pedig f l van, és ez volt az els lakóház, miel tt a rönkház megépült volna. A tóparton van kiköt , cölöpökkel. Lesz ott egy kisebb karám is, a síkságiak lovainak. Barót elkomorodott. – Hadvezér, hány generáció telt el a síkságiaknál azóta, hogy a nagyapád itt járt? Karsa fellendült Tomboló hátára. Barót kérdése hallatán vállat vont. – Éppen elég. Készen állsz, Barót Gild? – Vezess engem, Hadvezér! Karsa a folyó menti ösvényre irányította Tombolót. A torkolat t le balra volt, jobbján magas, csupasz sziklafal magasodott, tetején fákkal – ez egészen a tóig húzódott. A sziklafal és a tó között széles, gömböly kavicsos part terült el. A szél nem fordult meg. A leveg ben füst és trágya szaga érz dött. A tanya kutyái is

hallgattak. Karsa kivonta kardját, és Tomboló orra elé emelte a csillogó pengét. A csataló felkapta a fejét. Ügetésb l vágtába váltott, átért a kavicsos partra, balján a tó, jobbján a sziklafal suhant. Mögötte Barót lovának patái dobogtak a kavicson, és hátrébb ott rohantak a kutyák is, meg Delum és a lova – utóbbi h ségesen rohant egykori gazdája mellett. A szikla végénél éles jobbkanyar várta ket, azon túl pedig a mit sem sejt gyerekek a tanyán. Vágtából vadászvágtába váltottak. A sziklafal elt ntével rendezett, megm velt földek bukkantak fel. A vadászvágtából támadásba lendültek. Ott volt a tanya – a füstös romok alig látszottak ki a magas kukoricából – és mögötte, a tó partjától egészen a hegyig nagy város húzódott. Magas, k l épült házak, k pillérek és rengeteg csónak a tóparton. A szárazföldi épületek nagy részét k fal védte, amely olyan magas lehetett, mint egy feln tt síksági. Széles út vezetett a kapuhoz, melynek két oldalán szögletes, lapos tetej tornyok álltak. A palatet k fölött füst szállt. A tornyokban alakok t ntek fel. Még több síksági került el – meg sem lehetett már számolni ket –, mind rohangáltak, és egy harang is megszólalt. A síkságiak szerszámaikat hátrahagyva a kukoricaföldekr l a kapu felé rohantak. Barót üvöltött valamit Karsa mögött – nem a csatakiáltást. Hangja rémülten csengett. Karsa ügyet sem vetett rá, hiszen végre elérte a síkságiak els csapatát. Leölt párat menet közben, de nem lassult a tempója. Ezeket a gyerekeket a falkára akarta hagyni. azokra vágyott, akik a falak és a már záródó kapu mögé bújtak. Kardja megvillant, levitte egy fej hátsó felét. Tomboló közben ráfutott még egyre – a n sikoltozva t nt el a hatalmas paták alatt. A kapu nagy robajjal becsukódott. Karsa balra irányította Tombolót, el rehajolt, és közben a falat nézte. Nyílvessz suhant el mellette, t le jobbra, tízméternyire a földbe fúródott. Egy másik a feje fölött haladt el. Egyetlen síksági ló sem tudta volna átugrani ezt a falat, de Tomboló akár huszonhat tenyérnyi magasra is fel tudott ugrani – ez a síksági lovak magasságának éppen a kétszerese volt. Izmai megfeszültek, felhúzta a lábát, és a hatalmas csataló könnyedén átsuhant a fal fölött. Els patáival egyenesen belerobbant egy kunyhó palatetejébe. A paladarabok szétrobbantak, a fagerendák nagyot reccsentek. A kis tákolmány összeomlott, csirkék szaladtak szanaszét. Tomboló megtántorodott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát, és nekilendült a sáros, szekérkerekek szántotta útnak. Újabb épület magaslott el ttük, ezúttal egy k ház. Tomboló jobbra tért ki. Az ajtóban egy alak bukkant fel, kerek arcához ill , elkereked szemmel. Karsa harántcsapása nyomán a koponya széttört, s a síksági ott, az ajtóban összerogyott, de el tte még megfordult a tengelye körül. Tomboló nagy patadobogással a kapu irányába vitte Karsát. Hallotta, hogy kint a földön és az úton nagy a mészárlás – a legtöbb munkás a jelek szerint a falakon kívül rekedt. A tucatnyi rnek éppen sikerült betolni egy újabb reteszt, s megpróbáltak alakzatba rendez dni, amikor Karsa odaért hozzájuk. A vassisak széttört, lerepült a haldokló gyerek fejér l, aki mintha beleharapott volna a kiszabaduló pengébe. Egy visszalendül csapás megszabadított egy másik gyereket

a karjától és a vállától. Tomboló közben agyontaposott egy harmadik rt, aztán kirúgott, és fellökött egy negyedik gyereket. Az a kapunak repült, kardja kifordult a kezéb l. Egy hosszúkard – pengéje Karsa fegyveréhez képest csak bicskának t nt – csapott a rpáncélos combjára, s kett , talán három réteget is átvágott, miel tt elcsúszott volna. Karsa a kardja markolatával válaszolt a síkságinak – csont reccsent. Egy rúgás, és a gyerek tovaszállt. Útjából sikoltozva szaladtak szét a síkságiak. Karsa nevetve hajszolta tovább Tombolót. Leölt még egy rt, de a többiek már mind az utcán futottak. Valami belefúródott a teblor hátába, aztán rövid, de éles fájdalom hasított belé. Karsa hátranyúlt, kirántotta a nyílvessz t, és elhajította. Leugrott a lováról, tekintete a bereteszelt kapura szegez dött. A vastag fadeszkát vaspántok tartották szilárdan a helyén. Karsa három lépést hátrált, aztán lejjebb engedte fél vállát, és nekirohant. A k be, habarcsba ágyazott fémzsanérok kifordultak a helyükb l, a kapu két szárnya kid lt. A Karsa jobbján álló torony megroggyant, süllyedni, d lni kezdett. Bentr l kiáltások harsantak. A k fal omlásnak indult. A teblor átkozódva visszahátrált az utcára, mert a torony hatalmas porfelh kíséretében teljesen összed lt. A kavargó fehér porfellegen át belovagolt Barót, kardjáról vér és más testnedvek csöpögtek, lova átugrott a törmelék fölött. Mögötte érkeztek a kutyák is, köztük Delum és a lova. Delum Thord szája véres volt – Karsa döbbenten állapította meg, hogy egykori barátja kutyamódra elharapta a földm vesek torkát. Barót és a lova nagy sarat vertek fel, amikor megtorpantak. Karsa visszalendült a ló hátára, megfordította Tombolót, és szembefordult az utcával. Egy csapat pikás közeledett futólépésben, hosszú nyel fegyvereik táncoltak a leveg ben, a lándzsák hegye szikrázott a reggeli fényben. Még mindig vagy harminclépésnyire voltak a tebloroktól. Az egyik közeli ház emeleti ablakából kil ttek egy nyílvessz t, de Barót lovának faráról vissza is pattant. A falon túlról lódobogás hallatszott. – Nem tudunk visszavonulni, Hadvezér! – morogta Barót. – Visszavonulás? – Karsa felkacagott. A közeled lándzsások felé biccentett. – Nem lehetnek többen harmincnál, és a hosszú lándzsás gyerekek is csak gyerekek, Barót Gild! Gyere, ritkítsuk meg ket! Barót szitkozódva elkezdte el készíteni a medvekoponyát. – Akkor haladj el ttem, Karsa Orlong, hogy ne lássák, mire készülök! Karsa örömében elmosolyodott, s elindította Tombolót. A kutyák mindkét oldalon meglódultak, Delum a hadvezért l kissé távolabb, a jobbján rohant. El ttük a lándzsákat lassan mellmagasságba eresztették, kitámasztották. A katonák megtorpantak. A fels bb emeleti ablakok kinyíltak, fejek bukkantak el ; az emberek látni akarták az összecsapást. – Urugal! – üvöltötte Karsa, miközben vágtába ugratta Tombolót. – Nézz le rám! Háta mögött Barót is nekilendült, és a patadobogáson túl surrogó hang is hallatszott, ahogy a medvekoponya újabb és újabb fordulatokat tett meg a leveg ben. Tízlépésnyire a felkészült lándzsásoktól Barót felüvöltött. Karsa lehajolt, balra rántotta Tombolót, és lelassított vele. Valami nagy és nehéz suhant el mellette a

leveg ben, s amikor Karsa el refordult, látta, hogy a hatalmas koponya tucatnyi katonát terít le egyszerre. Ezután halálos káosz következett. Az öt sorból három a földre került. Fülsiketít sikolyok harsantak. Aztán a kutyák is közéjük vágódtak, Delum lovával a nyomukban. Karsa ismét fordított egyet csatalován, s megindult a tépázott zászlóalj felé. Éppen id ben érkezett, hogy Baróttal együtt lovagolhasson a gyerekek közé. Játszva félrelökték a feléjük bökött lándzsákat, s húsz szívdobbanásnyi id alatt végeztek a még lélegz gyerekekkel. – Hadvezér! Karsa kirántotta vérkardját utolsó áldozatából, s Barót kiáltása hallatán megfordult. Újabb zászlóalj érkezett, ezúttal íjászokkal kiegészítve. Ötvenen, talán hatvanan közeledhettek az utca vége fel l. Karsa komor arccal hátranézett a kapuhoz. Onnan húsz lovas gyerek közeledett nehéz páncélzatban, s a porban mögöttük ott jöttek a gyalogosok is; sokan számszeríjjal, mások karddal felfegyverkezve. – Vezess engem, Hadvezér! Karsa Barótra pillantott. – Így lesz, Barót Gild! – Megfordította Tombolót. – Itt ez a kis mellékutca, ami a tengerpart felé fut. Megkerüljük a támadóinkat. Mondd, Barót Gild, szerinted elég gyereket öltünk meg? – Igen, Karsa Orlong. – Akkor kövess! A mellékutca csaknem olyan széles volt, mint a f út, s egyenesen a tóhoz vezetett. Az utca mentén házikók, raktárak és boltok sorakoztak. Az ablakokban, a kapukban és a sikátorok bejáratában árnyékszer alakok jöttek el a teblorok közeledése hallatán. Az utca a part el tt húsz méterrel véget ért. A közbees területen, melyen át széles, fapalánkos rakodóút vezetett a kiköt be a cölöpökhöz, hatalmas szemétkupacok álltak. A törmelékhalmok között a legfelt bb egy kifehéredett csontokból álló kupac volt, melyb l póznák meredtek felfelé, koponyákkal a csúcsukon. Teblor koponyák voltak. A szemétlerakónak látszó hely minden szabad négyzetméterén sátrak, bodegák helyezkedtek el. Gyerekek bújtak el minden építményb l, kezükben fegyver volt, koszos ruháikon teblor kabalák és skalpok lógtak. Kemény tekintettel méregették a közeled két harcost, és már készítették is a fegyvereiket – hosszú nyel fejszéket, kétkezes kardokat, alabárdokat, de volt, aki robusztus, ívelt íjat feszített túlságosan hosszú, hegyes vasban végz vessz vel. Barót üvöltése egyszerre árulkodott félelemr l és haragról, miközben megrohamozta ezeket a néma, halálos pillantású gyerekeket. Nyílvessz k suhantak a leveg ben. Barót lova fájdalmasan felnyerített, megbotlott, majd a földre zuhant. Barót is megtántorodott, kardja kicsúszott a kezéb l, miközben a harcos belecsapódott egy deszkabódéba. Újabb nyílvessz k suhantak. Karsa gyorsan megfordította Tombolót, elnézett egy nyílvessz után, ami a combjától alig pár centire suhant el, és már ott is volt a gyerekek között. Vérkardja összecsapott egy bronzfejszével, s a hatalmas er ki is csavarta a fegyvert a gyerek kezéb l. Karsa bal keze is dolgozott, elkapott egy másik fejszét, amit Tomboló

fejének szántak. Kirántotta a fejszét a férfi kezéb l, elhajította, majd szintén bal kézzel megragadta a síksági nyakát, felemelte az ellenséget a földr l, így ment tovább. Egyetlen csontroppantó mozdulat bal kézzel, s a fej élettelenül bukott oldalra. A test megrándult, húgy fröcskölt szanaszét. Karsa eldobta a holttestet. Tomboló lendülete hirtelen tovaszállt. A csataló felnyerített, oldalra tántorodott, szájából és orrlyukából vér fröccsent. Egy nehéz lándzsát vonszolt magával, melynek vashegye mélyen a mellkasába merült. Az állat még egyszer megtántorodott, és lassan a földre rogyott. Karsa a haragtól sikoltozva leugrott a haldokló állat hátáról. Egy kard hegye rohant felé, de félresöpörte. Landolás közben legalább három síkságit maga alá temetett, és ahogy tovagurult, hallotta, hogy a gyenge csontok megroppannak súlya alatt. Aztán egy másodperc múlva már talpon is volt, s vérkardjával azonnal szétvágta egy fekete szakállas síksági fejét. Éles fegyver merült mélyen a hátába. Karsa megperdült, s támadója kinyújtott karja alá döfött. Bevágott a bordák közé, elérte a szegycsontot is. Vadul megcsavarta a kardot, majd kirántotta a már halott síkságiból. A hulla szaltóban távozott a látómezejéb l. Nehéz fegyverek vették körbe. Sokat teblor kabalák díszítettek, s mind uriád vérre szomjazott. Gyakran éppen egymást találták el velük a síkságiak, de Karsa még így is csak nehezen tudott kiverg dni a szorításukból. Megölt két újabb ellenséget. Ekkor végre eljutottak füléhez egy másik csata hangjai is – a hangok onnan jöttek, ahol Barót a kunyhóba zuhant, s ahol a kutyák harcoltak. Egy perccel korábban támadói még mind hallgattak, most azonban már sikoltoztak zagyva nyelvükön, arcukra kiült a rettenet, mert Karsa visszafordult, és mivel úgy tucatnyit látott maga el tt, rájuk rontott. Szétszaladtak, s ekkor t ntek el a guggoló, íjjakkal, nyílpuskákkal felfegyverkezett síkságiak. A húrok megpendültek. Fájdalom hasított Karsa nyakába, mellkasába kett , jobb combjába egy lövedék fúródott. A hadvezér ügyet sem vetett a sérülésekre, csak nekiesett a támadóinak. Újabb kiáltások hallatszottak, s a szétszaladt gyerekek ismét támadtak volna, de már elkéstek. Karsa kardja villámgyorsan csapott az íjászok közé. Sokan megfordultak, futottak volna el le. Meghaltak, hatalmas vértócsákba zuhantak. Koponyák roppantak szét. Karsa utat vágott magának, s mire az el támadósor odaért hozzá, nyomában nyolc alak feküdt a földön. Volt, aki már mozdulatlanná dermedt, s volt, aki még verg dött kínjában. Megfordult, és a koszos, kerek kis arcokra kiül rettenet láttán felnevetett, majd a támadósorra vetette magát. Az azonnal megtört. A gyerekek eldobálták a fegyvereiket, forgolódtak, félelmükben menekültek volna. Karsa egyiket a másik után ölte meg, míg végül egy sem maradt a kardjának sugarában. Ekkor felegyenesedett. Ahol Barót harcolt, hét síksági hullája hevert a földön, de a teblor harcosnak nyoma sem volt. Feljebb az utcán valahol kutyák üvöltöttek, s Karsa a hang irányába indult. Elhaladt a falka tagjainak nyílvessz kkel t zdelt tetemei mellett, de Marcangot nem látta közöttük. Jó néhány síkságit megöltek, miel tt elestek volna. Amikor felnézett, alig harminc méterre maga el tt Delum Thordot látta elesett lova mellett, t le alig tizenöt lépésnyire pedig egy csapatnyi falusit.

Delum sikoltozott. Tucatnyi vagy talán még több nyíl állt ki a testéb l, törzsébe pedig egy balta állt bele, alig valamivel a bal csíp csontja felett. Széles vércsíkot hagyott maga mögött, de még mászott el re – arrafelé, ahol a falusiak éppen körülállták a háromlábú kutyát, és nekiláttak, hogy sétapálcákkal, ásókkal és kapákkal agyonverjék. Delum visítva vonszolta magát el re, a balta közben felszántotta a port, nyelén vér csorgott lefelé. Karsa már rohant felé, de egy alak t nt el a közeli sikátorból, pont Delum mögött, hosszú nyel lapáttal a kezében. Magasra lendítette a szerszámot. Karsa figyelmeztet en felkiáltott. Delum hátra sem nézett, tekintete az immáron halott háromlábú kutyára szegez dött akkor is, amikor a lapát lecsapott a fejére. Hangos reccsenés hallatszott. A lapát nyomán el tarkó behorpadt, törött csontok és véres massza keverékévé alakult. Delum el rezuhant, és nem mozdult többé. Gyilkosa Karsa lépteinek hallatán megperdült. Öregember volt, fogatlan szája nagyra nyílt a rettenett l. Karsa suhintása nyomán a férfi teste kettévált csíp tájt. A hadvezér kiszabadította vérkardját, s továbbrohant a tucatnyi falusi felé, akik még mindig a háromlábú kutya péppé vert teteme körül tettek-vettek. Amikor meglátták t, szétszaladtak. Vagy tízlépésnyire ott hevert Marcang is, aki szintén vérrel jelölte eddigi útját. Hátsó lábait csak vonszolni tudta, de azért tovább küzdött, hogy eljusson párja teteméhez. Karsa láttán felkapta a fejét. Könyörg tekintetét a hadvezérre szegezte. Karsa üvöltve lerohant két falusit, s rángatózó, félholt áldozatai hamar a sárba kerültek. Látott még egy harmadikat is – Marcang támadóját –, aki rozsdás bontócsákányt cipelt fegyver gyanánt, s éppen bevetette magát két ház közé. A teblor némi habozás után szitkozódva megfordult, és egy pillanat múlva már ott guggolt Marcang mellett. A kutyának szilánkosra tört a csíp je. Karsa felnézett, s látta, hogy az utca végéb l lándzsás katonák közelednek felé ügetve. Mögöttük három lovas haladt, k parancsokat üvöltöttek. A tó felé pillantott, s látta, hogy ott meg lovasok gyülekeznek, s mind felé fordítják a fejüket. A hadvezér felkapta a földr l Marcangot, s a bal karja alá csapta. Aztán gyors léptekkel a csákányos falusi nyomába eredt. A két ház közötti kis sikátor, amelyben rothadó zöldségek hevertek mindenfelé, túlsó végén két karám állt. Amikor Karsa a két kerítés közé érkezett, húszlépésnyire maga el tt meglátta a csákányost is. A karámokon túl lankás csatorna következett, melyen át a szennyvíz a tóba jutott. A gyerek átkelt a csatornán, és bevetette magát a fiatal nyárfák közé, melyeken túl több épület látszott – ezek vagy raktárak lehettek, vagy hombárok. Karsa a csákányos után rohant, s egy lépéssel átugrott a csatorna fölött. A vadászkutyát még mindig a hóna alatt tartotta. A teblor tudta, hogy a rázkódás miatt szerencsétlennek hatalmas fájdalmai lehetnek, így fontolgatni kezdte, hogy átvágja-e a torkát. A gyerek a csákánnyal a kezében berohant egy pajtába. Karsa a nyomában haladt, de csak a fejét lehajtva tudott bemenni az oldalajtón. Homály fogadta. Az állásokban nem voltak állatok; a magasan felhalmozott szalma

nyirkosnak, réginek t nt. A széles, középs folyosót egy bakokra állított, felfordított, nagy halászcsónak uralta. Balra egy dupla ajtó látszott, egyik szárnya résnyire nyitva maradt, a kilincsr l lógó kötelek kicsit még himbálóztak. Karsa belépett a leghátsó és egyben legsötétebb állásba, s letette Marcangot az állott szalmára. – Visszatérek hozzád, barátom! – ígérte. – Ha nem sikerülne, gyógyulj meg, és térj haza nélkülem az uriádokhoz! – A teblor harcos leszedett egy darab b rt a páncéljáról, aztán levett néhány uriád törzsi jelvényt a szüty jér l, s felf zte azokat a rre, de úgy, hogy ne mozogjanak, vagyis ne csörögjenek. A kezdetleges nyakörvet Marcang izmos, er s nyakába kötözte. Ezután fél kezét könnyedén rátette a szétzúzott csíp re, és lehunyta a szemét. – Ez állat megkapja a teblorok lelkét, az uriádok szívét. Urugal, hallgass meg! Gyógyítsd meg ezt a fantasztikus harcost! Aztán küldd haza! Most pedig, büszke Urugal, rejtsd el! Visszahúzta a kezét, és kinyitotta a szemét. Az állat nyugodtan nézett rá. – Marcang, hosszú életed legyen dics séges! Találkozunk még, a ma lemészárolt gyerekek vérére esküszöm! Karsa fogást váltott a kardján, aztán megfordult, és távozott az istállóból anélkül, hogy hátranézett volna. A kétszárnyú ajtón kilépve körülnézett. Szemben egy magas, palatet s raktár állt szénapadlással. Az épületb l reteszek csattanása, zörgése hallatszott. Karsa mosolyogva elindult oda, ahol a nyitott szénapadláshoz csatlakozó rakodó-emel láncai lógtak. Miközben felemelte a kardját, meglepetten vette észre, hogy a teste tele van nyílvessz kkel és nyílpuskalövedékekkel, s csak ekkor döbbent rá, hogy a b rét színez vér nagy része t le származik. Komor arccal kihúzta a nyílvessz ket. Még több vér volt az eredmény, f leg a jobb combján és a mellkasán lév sebekb l. A hátába is fúródott egy nyílvessz , melynek horgas vége mélyen az izomba süppedt. Megpróbálta ezt is kihúzni, de akkora fájdalmat érzett, hogy csaknem elájult. Megelégedett hát azzal, hogy letörte a nyílvessz szárát a fémvég fölött, de már ett l is alaposan megizzadt. A távolból érkez kiáltások hallatán rádöbbent, hogy a rá vadászó katonák és falusiak kordonja egyre közeledik. Karsa megragadta a láncot, és mászni kezdett. Ahányszor felemelte a bal kezét, fájdalom hasított a hátába. Marcangot azonban egy csákány éle tette nyomorékká, egy kétkezes, hátulról érkez csapás – egy gyáva támadása. Semmi más nem számított. Felhúzta magát a szénapadlás poros deszkáira, és halk léptekkel, kardját el húzva indult el re. Lentr l szaggatott, hörg légzést hallott, a leveg vételek között pedig halk suttogást: a gyermek imádkozott az istenhez, akit imádott. Karsa a padlás közepén tátongó lyuk felé settenkedett, s nagyon ügyelt, hogy ne húzza a lábát, mert a felkavart por lehullott volna a deszkák között. A peremhez ért, és lenézett. A bolond pont alatta guggolt, reszketve, csákánnyal a kezében, s a bereteszelt ajtót figyelte. Félelmében összecsinálta magát. Karsa óvatosan megfordította a kardját, hegyével lefelé, és leugrott. A kard hegye a férfi feje búbján hatolt be, s áthatolt a csonton és az agyvel n is. Ahogy Karsa teljes testsúlyával a raktár padlójára érkezett, hatalmas reccsenés

hallatszott, és a teblor áldozatával együtt bezuhant valamilyen pincébe. Törött padlódeszkák hullottak a nyakukba. A pince mély volt, Karsa állva is elfért volna benne. Mindenhonnan büdös halszag áradt. Karsa, aki még kába volt az esést l, a kardja után tapogatózott, de nem találta sehol. Sikerült kicsit felemelnie a fejét, és ekkor látta, hogy valami vörös, hegyes dolog áll ki a mellkasából. Meglepetten döbbent rá, hogy felnyársalódott. Keze tovább tapogatózott a kard után – a harcos egyébként mozdulni sem bírt –, de a fegyver csak nem akart el kerülni. Kezébe csak fadarabok és halak kerültek, utóbbiak zsírosak és sósak. Pikkelyek tapadtak az ujjaira. Fentr l csizmadobogást hallott. Karsa pislogva felnézett, s egy csomó sisakos gyerekfej úszott be a látómezejébe. Aztán megjelent egy másik, sisak nélküli fej, törzsi jelekkel tetovált homlokkal, és furcsán együttérz arckifejezéssel. Nagy vita támadt, aztán a tetovált gyerek intett, és mindenki elhallgatott. A férfi a teblorok szuniád dialektusában szólalt meg. – Harcos, ha meghalsz is odalent, biztos szenvedni fogsz egy ideig! Karsa megpróbált felállni, de a fanyárs visszatartotta. Fintorogva grimaszolt. – Mi a neved, teblor? – kérdezte a gyerek. – Karsa Orlong vagyok, Pahlk unokája... – Pahlk? Az uriád, aki évszázadokkal ezel tt nálunk járt? – Hogy leöljön sok tucat gyereket... A férfi komolyan bólintott, s közbeszólt. – Gyerekek, igen, teljesen logikus, hogy a te fajtád így nevez bennünket. De Pahlk el ször nem ölt meg senkit. Kiéhezve, lázasan jött le a szorosból. Az els földm vesek, akik letelepedtek a tónál, befogadták, és ápolásuknak köszönhet en meg is gyógyult. Csak ezután ölt le mindenkit, és menekült vissza a falujába. Vagyis mégsem ölt meg mindenkit. Egy lány megszökött el le, és a tó déli partjának mentén eljutott Orbis városába; elmondta az ottaniaknak – szóval, elmondott mindent, amit tudni kell a teblorokról. Azóta a szuniád rabszolgáktól még többet megtudtunk. Te uriád vagy. A te törzsedhez még nem érkeztünk el, még nem értek el hozzátok a vadászok, de már nem kell erre sem sokat várni. Úgy tippelek, úgy száz év múlva már nem él majd több teblor a Laederon-fennsíkon. Csak olyan teblorok lesznek majd, akik láncok között, megbélyegezve élnek. Hálót eregetnek a mi halászhajóinkból, mint most a szuniádok. Mondd csak, Karsa, megismersz engem? – Te vagy az, aki megmenekült el lünk a szoros felett. Aki túl kés n érkezett, hogy figyelmeztesse a többi gyereket. Aki, most már tudom, csak hazudni tud. Vékonyka hangod sértés a teblor nyelvnek. Megfájdult a fülem is. A férfi elmosolyodott. – Nagy kár! Mindenesetre jobban tennéd, ha átgondolnád a dolgokat, harcos. Mert csak én állok az életed és a halálod között. Feltéve persze, ha nem halsz bele a sebeidbe. Persze tudom, hogy a teblorok szívósabbak, s ezt a társaim éppen most tanulták meg, saját kárukon. Nem látok vért a szád sarkában, ami jó jel, és persze nagyon meglep , mivel a négy tüd db l ezek szerint egy sem sérült meg. Nekünk csak kett van... Megjelent egy újabb alak, s tekintélyt parancsoló hangon mondott valamit a

tetováltnak, aki válaszként csak vállat vont. – Karsa Orlong, uriád harcos! – kiáltott le. – Katonák fognak hozzád leereszkedni, hogy köteleket kötözzenek a végtagjaidra, és kihúzzanak onnan! Úgy t nik, a városi adószed földi maradványain heversz, s ezzel idefent csökkent valamelyest az irántad érzett harag, mert nem volt valami közkedvelt figura. Javasolnám, hogy ha életben akarsz maradni, ne bosszantsd a hm... hadvezér ideges önkénteseit! Karsa figyelte, ahogy a négy katona óvatosan leereszkedett. Nem ellenkezett, amikor kötelet hurkoltak a csuklójára és a bokájára, bár igazság szerint nem is lett volna rá képes. A katonákat gyorsan visszahúzták, aztán megfeszültek a kötelek, és Karsa emelkedni kezdett. Figyelte, ahogy a szilánkos gerendavég lassan visszahúzódik a mellkasából. Magasan hatolt be, a jobb válla alatti izmoknál, és elöl, ugyanazon az oldalon, a kulcscsontja alatt t nt el . Amikor a gerenda kiszabadult a sebb l, fájdalom áradt szét a testében. Kéz csattant az arcán, s ett l magához tért. Kinyitotta a szemét. A raktár padlóján hevert, mindenfel l arcok hajoltak fölé. Úgy t nt, mindenki hozzá beszél cérnavékony hangon, azon a furcsa nyelven. Bár a szavakat nem értette, minden hangból csak úgy áradt a gy lölet. Karsa tudta, hogy átkot szórnak rá, méghozzá egy rakás síksági isten, szellem, bosszúálló s nevében. Elégedetten elmosolyodott. A katonák hátraugrottak a mosoly láttán. A tetovált síksági, akinek a keze felébresztette, ott guggolt mellette. – A Csuklyás szakállára! – motyogta. – Minden uriád ilyen, mint te? Vagy talán te vagy az, akir l a papjaink meséltek? Az a harcos, aki a Csuklyás lovagjaként vágtázik keresztül álmaikon? Nos, azt hiszem, végül is mindegy, hiszen a jelek szerint félelmeik alaptalannak bizonyultak. Nézz csak magadra! Félholtan várakozol, míg a város összes lakója szeretne téged és a társadat is elevenen megégetni – nektek hála, nincs olyan család, amelyik ne gyászolna! Megragadni a világot a nyakánál fogva? Nem lehetséges – Oponn szerencséjével talán túléled a következ órát... A letört vég nyílvessz feje a zuhanáskor még mélyebbre fúródott Karsa hátában, megsértette a kulcscsontját is. Hatalmas vértócsa terjedt alatta a padlón. Nagy nyüzsgés támadt, mert egy újabb síksági érkezett, fajtájához képest magas volt és vékony, az arca viharvert és ráncos. Csillogó ruhát viselt, sötétkék alapszínnel, melyet aranyszín hímzések díszítettek. Az r hosszan beszélt hozzá, de a férfi közben nem szólt egy szót sem, s az arckifejezése sem változott. Amikor az r befejezte a mondókáját, az újonnan érkezett bólintott, fél kézzel intett, és elfordult. Az r megint lenézett Karsára. – Ez Silgar mester, az a férfi, akinek többnyire dolgozom. Hiszi, hogy begyógyulnak majd a sebeid, Karsa Orlong, így már készül számodra egyfajta... leckével. – A férfi felegyenesedett, és mondott valamit a katonáknak. Ezután kisebb vita következett, aztán az egyik katona közömbösen vállat vont. Karsát ismét felemelték a végtagjainál fogva – minden kötélre két-két síksági jutott, de így is csak nagyon nehezen bírták elcipelni a raktár kapujához. A vér egyre lassabban csöpögött a sebeib l, a fájdalmat a teblor elméjét belep kábaság enyhítette. A katonák kicipelték az utca közepére, és felnézett a kék égre. Körülötte

embertömeg csoportosult. Letették, kikötözték egy hatalmas kerékhez, és Karsa meglátta maga el tt Barót Gildet. t egy sokkal nagyobb, küll s kerékhez kötözték ki, magát a kereket pedig póznákhoz er sítették. A hatalmas harcos telis-tele volt sebekkel. Szájába lándzsát döftek, melynek vége a bal füle alatt bukkant fel újra, szétzúzva ezzel a fél állkapcsot. A csont vért l vörösen csillogott a seb mélyén. Törzséb l több, mélyre fúródott nyílvessz is kiállt. A tekintete azonban éles volt, s Karsára szegez dött. Falusiak töltötték meg az utcát, de a katonák kordonján nem juthattak túl. A leveg volt a dühös kiáltásoktól, az átkozódástól, a gyászos sikolyoktól. Az r beállt Karsa és Barót közé, arcára gúnyosan elgondolkodó kifejezés ült ki. Aztán Karsához fordult. – Kedves harcostársad semmit sem hajlandó elárulni az uriádokról. Tudni akarjuk, hány harcosotok van, hány falutok van, hol vannak ezek a falvak. Többet akarunk tudni a phaliádokról is, akikr l azt tartják, hogy még az uriádoknál is harciasabbak. Ám nem mond semmit. Karsa vicsorgott. – Én, Karsa Orlong, kérlek, hogy küldj ezer harcost az uriádok ellen! Egy sem fog visszatérni, de a trófeáik nálunk maradnak! Ha kétezret küldesz, akkor is ez lesz az eredmény! Az r elmosolyodott. – Tehát válaszolsz a kérdéseinkre, Karsa Orlong? – Igen, mert szavaim mit sem segíthetnek nektek... – Remek! – Az r fél kézzel intett. Egy síksági lépett Barót mellé, kivont karddal. Barót Karsára vigyorgott. Elkiáltotta magát, torzan, de Karsa értette szavait. – Vezess engem, Hadvezér! A kard lecsapott. Átvágta Barót Gild torkát. Vér fröccsent a leveg be, a nagydarab harcos feje hátrahanyatlott, aztán oldalra borult a vállra, s onnan le a porba. Nagy puffanás hallatszott. A falusiak örömteli üvöltözésbe kezdtek. Az r odalépett Karsához. – Örömmel hallom, hogy hajlandó vagy az együttm ködésre. Ezzel megvásároltad az életedet is. Silgar mester a rabszolgái közé tesz, amint megválaszoltad a kérdéseinket. Azt viszont nem hiszem, hogy csatlakozni fogsz a szuniádokhoz a tavon. Nem, Karsa Orlong, te nem fogsz hálót rángatni! – Megfordult, mert egy nehéz páncélzatú katona közeledett feléjük. – Aha, már jön is a malaza kapitány! Nagy balszerencse, Karsa Orlong, hogy a támadásotokat pont akkorra id zítettétek, amikor a malazák, úton a bettrysi er d felé, megálltak nálunk. Most pedig, ha a kapitánynak nincs ellene kifogása, talán el is kezdhetnénk a vallatást! A rabszolgáknak szánt két gödör egy hatalmas raktár pincéjében volt, a tó partján. Egy csapóajtón és egy sáros lépcs soron lehetett lejutni. Az egyik oldalon pillanatnyilag csak néhány síksági raboskodott, a szabad láncok azonban visszavárták a tavon dolgozó szuniád rabszolgákat. A másik gödör a betegeknek és a haldoklóknak

adott otthont. Csontsovány síkságiak hevertek a saját mocskukban. Volt, aki nyöszörgött, volt, aki némán és mozdulatlanul feküdt. Miután Karsa leírta az uriádokat és a földjeiket, átvonszolták a raktár aljába, és leláncolták a második árokban. Az árok két partján keményre döngölték a síkos agyagot. A középs farönk a sz kös, keskeny fenéken hevert, és félig elt nt a véres, zavaros szennyvízben. Karsát a túlsó végen kötözték meg, a többi rabszolgától jó távol, és minden végtagját leláncolták, míg a többiek láthatóan csak egy bilincset kaptak. Ezután magára hagyták. Legyek nyüzsögtek h s, izzadt b rén. Az oldalán feküdt, a partoldalnak d lve. A seb, amelyben benne maradt a nyílhegy, már kezdett összezáródni, és ezt Karsa nem hagyhatta. Lehunyta a szemét, és koncentrált, míg nem érezte az összes izomrostot, amely tépetten, véresen körülvette a vashegyet. Ezután mozgatni kezdte ket, de csak finoman, hogy érezze a hegy pontos helyzetét. Minden izomránduláskor iszonyatos fájdalmat érzett. Pár percnyi próbálkozás után abbahagyta, ellazult, aztán többször nagy leveg t vett, és kipihente magát. A vashegy csaknem teljesen mer legesen állt a kulcscsontjához képest. A hegy árkot vájt a csontba, a tüskék pedig – mert azok is voltak rajta – belekapaszkodtak a húsába. Ha a húsában hagyja ezt a valamit, arra rámehet a karja is. Ki kell szednie! – gondolta magában. Ismét a bemeneti nyílás körüli szakadozott izmokra, inakra, a szétvágott húsra összpontosított. Közben izzadság ült ki a b rére. Lassan lélegzett, készült. Összerántotta az izmait. Olyan fájdalmat érzett, hogy nem bírta visszatartani a kikívánkozó sikolyt. A hihetetlen fájdalomhullámmal sok vér is érkezett. Valami koppant az agyagfalon, és lecsúszott a szennyvízbe. Karsa hosszú ideig csak feküdt reszketve, s kapkodva szedte a leveg t. A hátán csordogáló vérpatak egyre vékonyodott, végül pedig elállt. – Vezess engem, Hadvezér! Barót Gild átokká formálta az si szavakat, méghozzá olyan üzenetté, amit Karsa nem értett. Barót Gild érzelemmentes, közömbös halált halt. Bármit tesznek is a síkságiak, az uriádokat nem tudják megrémiszteni, mert az uriádok nem olyanok, mint a szuniádok. Barót lemondott a bosszú lehet ségér l, méghozzá olyan könnyedén, hogy Karsa nem tért magához a meglepetést l. Brutális, sokatmondó tekintet, amely csakis Karsára szegez dött, még akkor is, amikor a kard már a nyaka felé suhant. Nem mondott a síkságiaknak semmit, de az ellenállás is hiába való volt – ám mégis volt értelme... Mert ezzel Barót kimutatta, hogy magamra hagyott. Hirtelen reszketni kezdett. Urugal, hát elhagytak a fivéreim? Delum Thord menekülése, Barót Gild halála – hát újra és újra meg kell ismernem az elhagyatottság keser ízét? Mi lesz az uriádokkal, akik a visszatérésemet várják? Vajon nem követnek majd, ha csatába hívom ket a síkságiak ellen? Talán el ször nem. Nem, döbbent rá, el bb még lesz némi vita, ellenkez vélemények a tábort z körül, és az öregek majd csendben lökdösik vissza a parázsló fadarabokat a t zbe, és csak csóválják a fejüket... Egészen addig, amíg hírét nem veszik, hogy a síkságiak hadserege közeledik.

És akkor nem lesz választásuk. Talán a phaliádok karjai közé menekülünk? Nem. Nem lesz más lehet ségünk, mint harcolni, és én, Karsa Orlong, akkor vezetni fogom az uriádokat, akik felnéznek majd rám. Ez a gondolat meg is nyugtatta. Lassan megfordult, s csak pislogott a sötétben. A legyek még mindig ott zümmögtek körülötte. Beletelt néhány percbe, mire megtalálta a nyílhegyet és a hozzá tartozó törött, csonka kis fadarabot a szennyes lében. Ezután leguggolt a középs farönk mellé, és szemügyre vette láncainak rögzítéseit. Két lánc volt, egy a csuklóbilincséhez, egy pedig a lábbilincséhez tartozott. Mindegyik egy hosszú vasrúdhoz csatlakozott, amelyet átfúrtak a fatörzsön, és a túloldalon laposra kalapáltak. A láncszemek nagyok voltak és kemények – látszott, hogy a teblor erejéhez méretezték ket –, de a fa alul már korhadni kezdett. Karsa a nyílhegy segítségével kaparni, faragni kezdte a szennyvízt l rothadó fát a vas csatlakozása körül. Barót elárulta t, elárulta az uriád törzset. Ebben a végs tagadásban nem volt semmi bátorság. S t, inkább gyáva volt. Együtt rábukkantak a teblorok ellenségeire. Vadászokra, akik teblor trófeákat gy jtöttek. Ezt minden teblor harcosnak meg kellett tudnia, és a hírt már csak Karsa vihette meg nekik, egyedül. nem szuniád, és erre hamarosan a síkságiak is rá fognak döbbenni! A rothadás végighúzódott a vas mentén is. Karsa kikotorta a lyukból az ázott masszát, ameddig csak leért a nyílheggyel. Ezután a második láncnál folytatta, amit elkezdett. El ször azt a láncot akarta levetni, amelyik a lábát fogta. Nem lehetett tudni, hogy nappal vagy éjjel van-e odakint. Feje fölött id nként csizmás léptek dobbantak a padlódeszkán, de túl ritkán ahhoz, hogy mérni lehessen velük az id t. Karsa fáradhatatlanul dolgozott, de közben azért fel-felfigyelt a tuskó túlsó végéhez kötözött síkságiak köhögéseire, nyögéseire. El sem tudta képzelni, mit követhettek el azok a szomorú gyermekek, hogy társaik ilyen sorsot szántak nekik. A tebloroknál a szám zetés volt a legnagyobb büntetés, s ezt azok érdemelték ki, akik veszélybe sodorták a falu túlélési esélyeit – a b nök ezen csoportja a figyelmetlenségt l a rokongyilkosságig terjedt. A szám zetés általában halálhoz vezetett, ami a magára hagyott lélek éhsége miatt következett be. A kínzás nem tartozott a teblorok eszköztárába, és nem gyakorolták a bebörtönzés szokását sem. Persze, gondolta át, lehetséges, hogy ezek a síkságiak már azért betegek, mert a lelkük éhezik. A legendák között voltak olyan kósza foszlányok, melyek szerint valaha a tebloroknak is voltak rabszolgái – Karsa innen ismerte a szót és a jelenséget. Birtokolni egy másik embert, rendelkezni a sorsa fel l. A rabszolgák lelke mindig éhezik. Karsának esze ágában sem volt éhezni. Urugal árnyéka vigyázott a lelkére. A derékszíja alá rejtette a nyílhegyet. Hátát az árok falának vetette, lábát a farönknek támasztotta, mégpedig a vasrúd két oldalán, és lassan kinyújtotta a lábát. A lánc megfeszült. A rönk alsó felén a vas lapos vége csikorgó, recseg hang kíséretében a korhadó fába mart. A bilincs Karsa b rbe bugyolált bokájába vágott. Ekkor még keményebben nekifeszült. Újabb reccsenés hallatszott, aztán a vas nem mozdult tovább. Karsa lassan ellazult. Egy rúgással visszanyomta a vasat eredeti

helyzetébe. Pihent pár percet, aztán elölr l kezdte az egészet. Tucatnyi próbálkozás után sikerült a vasat háromujjnyira berángatnia a fába. A lapos vég ekkorra meghajolt, elgyengítette a fa. Karsa b rnadrágja már elszakadt, a bilincsen vér csillogott. Fejét az agyagos partoldalra hajtotta, lába reszketett. Újabb csizmás léptek hallatszottak, majd felnyílt a csapóajtó. Lámpa fénye ereszkedett le a lépcs n, s a fénykörben Karsa a névtelen r arcát pillantotta meg. – Uriád! – kiáltotta a férfi. – Lélegzel még? – Gyere közelebb! – hívta Karsa halkan. – Majd megmutatom, mennyire lélegzem! A síksági nevetett. – Úgy t nik, Silgar mester jól döntött! Azt hiszem, szép munka lesz betörni a lelked. – Az r ott maradt, félúton a lépcs n. – Szuniád rokonaid egy vagy két nap múlva visszatérnek. – Nincs olyan rokonom, aki elfogadja a rabszolgaságot! – Ez furcsa, mert te nyilván elfogadtad – különben már megpróbáltad volna magad megölni! – Gondolod, hogy mivel láncok között vagyok, rabszolgává lettem? Akkor hát gyere közelebb, gyerek! – Gyerek, igen. Még mindig büszke vagy és fens bbséges, pedig a gyerekek kezében van a sorsod! Na, mindegy. A leláncolás csak a kezdet, Karsa Orlong. Az akaratod is megtörjük, és ha a vadászok fognak el a fennsíkon, mire leérnek veled a városba, már nyoma sincs a teblor büszkeségnek, pláne az ellenállásnak! A szuniádok isteníteni fognak, Karsa Orlong, mert megöltél egy egész falunyi vadászt! – Mi a neved? – kérdezte Karsa. – Miért? Az uriád elmosolyodott a sötétben. – Hiába mondasz mást, még mindig tartasz t lem. – Aligha... De Karsa hallotta, hogy az r hangja er ltetetten könnyed, és még szélesebben elmosolyodott. – Akkor mondd meg a nevedet! – Damaszt. A nevem Damaszt. A malaza hódítás idején felderít voltam Szürkekutya seregében. – Hódítás. Tehát veszítettetek. Akkor hát melyikünknek a lelkét törték meg, Damaszt Szürkekutya? Amikor megtámadtuk a csapatodat a gerincen, te elmenekültél. Magukra hagytad azokat, akik felbéreltek. Elmenekültél, ahogy azt a gyávák, a megtört lelk ek teszik. Ezért vagy most itt. Mert én le vagyok láncolva, és nem érhetlek el ott, ahol állsz. Nem azért jössz, hogy elmondj dolgokat, hanem azért, mert nem tehetsz mást. Jössz, mert szeretsz mások kárán örvendezni, de közben emészted magad, így nem érzel igazi boldogságot. De mindketten tudjuk, hogy jössz majd máskor is. Újra és újra. – Azt fogom tanácsolni a gazdának – szólalt meg Damaszt rekedten –, hogy adjon a megmaradt vadászoknak, hadd tegyenek veled, amit akarnak. Én pedig majd végignézem... – Hát persze, hogy ott leszel, Damaszt Szürkekutya!

A férfi visszahátrált a lépcs n, a lámpa közben er sen lengett. Karsa nevetett. Egy perc múlva a csapóajtó a helyére vágódott, és ismét teljes lett a sötétség. A teblor harcos elhallgatott, aztán ismét nekitámasztotta lábát a farönknek. Az árok túlfeléb l felhangzó vékonyka hang hallatán azonban megdermedt. – Óriás! A nyelv szuniád volt, a hang egy gyermeké. – Nincs mondanivalóm a számodra, síksági! – mennydörögte Karsa. – Nem is a szavaidat kérem! Éreztem, hogy dolgozol ezen a Csuklyás átkozta fán. Sikerrel jársz majd abban, amit tervezel? – Nem csinálok semmit! – Oké, oké! Biztos csak a fantáziám... Mi, a többiek, meghalunk idelent. Elég borzalmas és méltatlan halállal... – Biztos, hogy nagy b nt követtetek el... A válaszként felhangzó nevetés hamar köhögésbe fulladt. – Hát persze, óriás! Igazad van. Mi voltunk azok, akik nem fogadták el a malaza uralmat. Nem tettük le a fegyvert, hanem elrejt ztünk az erd ben, a hegyek közt. Rajtaütéseket szerveztünk, bosszantottuk az ellenséget. Jó móka volt! Egészen addig, amíg a szemetek el nem kaptak minket... – Óvatlanságra vall. – Hárman egy maréknyi kutyával lerohantok egy egész várost, és még te nevezel engem óvatlannak? Ám azt hiszem, mindketten azok voltunk, hiszen most itt vagyunk. Karsa egy fintorral elismerte az igazságot. – Mit akarsz t lem, síksági? – Az er det, uriád. Még négyen élünk a farönknek ezen a végén, bár már csak én vagyok magamnál... és észnél. Annyira mindenképpen, hogy belássam helyzetem reménytelen voltát. – Túl sokat beszélsz. – Biztosíthatlak afel l, hogy már nem sokáig. Meg tudnád emelni ezt a farönköt, óriás? Vagy esetleg körbe tudnád párszor fordítani? Karsa egy hosszú percig csak hallgatott. – Ezzel mit érnél el? – Rövidebb lenne a lánc. – Én nem akarom, hogy rövidebb legyen a láncom. – Csak egy kis ideig lenne rövidebb... – Miért? – Csak forgasd meg ezt az átkozott rönköt! Így a láncaink újra meg újra rácsavarodnak. Az utolsó fordítással minket, szegény párákat, akik itt vagyunk a végében, a víz alá nyomsz. És megfulladunk. – Azt akarod, hogy megöljelek benneteket? – Gyors felfogásod tapsot érdemel, óriás. Még több lélek tolakodna az árnyékodban, teblor – így látja a te fajtád, ugye? Ölj meg, és büszkén járok majd az árnyékodban! – Nem érdekel a könyörületesség, síksági. – És a trófeák?

– Nem érlek el, nem tudom megszerezni a trófeádat. – Mennyire látsz jól a sötétben? Azt hallottam, hogy a teblorok... – Látok. Elég jól, úgyhogy látom, hogy a jobb kezed ökölbe szorul. Mi van benne? – Egy fogam. Most esett ki. Ez már a harmadik, amióta le vagyok láncolva. – Dobd ide! – Megpróbálom. De attól tartok, kissé... rossz b rben vagyok. Készen állsz? – Dobhatod. A férfi keze megremegett dobás közben. A fog magasan és messzire repült – volna, ha Karsa el nem kapja. A lánca hangosan megcsörrent. Leengedte a kezét, megnézte a fogat, aztán felmordult. – Ez rohadt! – Valószín leg azért esett ki. Nos? Ez is egy szempont ám! Az egész fatörzset bevizeznéd, vagyis az még jobban átpuhulna. Nem mintha csináltál volna valamit... Karsa lassan bólintott. – Kedvellek, síksági. – Remek! Akkor ölj meg! – Meglesz. Karsa lecsusszant, s lábszárig a szutykos vízbe ereszkedett, a friss sebek rögtön meg is sajdultak. – Láttam, amikor lehoztak, uriád – mondta a síksági. – Egy szuniád sincs olyan nagy, mint te. – A teblorok közül a szuniádok a legkisebbek. – Lehet, hogy keveredett a vérük a síkságiakkal... – Tényleg nagyon mélyre jutottak – bólogatott Karsa. Leengedte mindkét kezét a vízbe, s átfogta a fatörzset. – Köszönet neked, teblor! Karsa megemelte, megforgatta a fatörzset, majd visszatette, és pihegett. – Ez nem fog túl gyorsan menni, síksági. Sajnálom... – Megértelek. Csak nyugodtan! Biltar mindenesetre már elmerült, és a következ fordulattal Alrute is megfullad. Eddig jól megy! Karsa megint felemelte a törzset, és fordított rajta egy felet. A túlsó végr l csapkodás és bugyborékolás hallatszott. Aztán egy nyögés. – Már majdnem kész vagyunk, teblor. Én vagyok az utolsó. Még egy fordítás – aláfordulok, hogy leszorítson a fatörzs. – Akkor nem megfulladsz, hanem összetöröd magad. – Ebben a trutymóban? Nem aggódom, teblor. Érezni fogom a súlyát, ez igaz, de nem érzek majd fájdalmat. – Hazudsz. – És akkor? A cél a fontos, nem az eszköz. – Minden fontos – felelte Karsa, s még egyszer nekiveselkedett. – Ezúttal teljesen át fogom fordítani, síksági. Könnyebb lesz így, hogy az én láncom is rövidebb. Készen állsz? – Még egy perc, kérlek! – nyöszörögte a férfi. Karsa felemelte a fatörzset, s a hatalmas súly miatt felnyögött.

– Meggondoltam magam... – Én nem! – Karsa megfordította a fatörzset, aztán ledobta. Vad csapkodás hallatszott a túlsó végr l, aztán a lánc a leveg be lendült, végül er s köhögés következett. Karsa meglepetten felnézett. Egy barnás trutymóval borított alakot látott, aki még csapkodott és rugdosott. Karsa lassan hátrad lt, és megvárta, míg a férfi rendbe jön. Egy ideig semmi más nem hallatszott, csak az, hogy az alak leveg után kapkod. – Sikerült hátragördülnöd, aztán lebuknod és kijutnod. Igazán leny göz , síksági. Úgy fest, mégsem vagy annyira gyáva. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek is akadnak a gyerekek között. – Víztiszta bátorság – nyögte a férfi. – Ez a második nevem! – Kinek a foga volt az? – Alrute-é. Most viszont már ne pörögjünk többet, ha kérhetem! – Sajnálom, síksági, de most az ellenkez irányba kell pörgetnem, amíg a fatörzs ugyanúgy nem lesz, mint el tte. – Átkozom a logikádat, teblor. – Mi a neved? – Torvald Nom, bár malaza ellenségeim csak Fricskaként ismernek. – És hogyan tanultad meg a szuniád nyelvet? – Ez igazából a régi keresked nyelv. A szerencsevadászok helyében korábban nathii keresked k voltak. Kölcsönösen jövedelmez kapcsolatban álltak a szuniádokkal. Az igazság az, hogy a nyelvetek közeli rokonságban áll a nathiival. – A katonák zagyvaságokat beszéltek. – Természetesen, hiszen katonák! – Kis hatásszünet következett. – Oké, látom, nem szereted az ilyesfajta humort. Hát legyen! Valószín , hogy azok a katonák malazák voltak. – Úgy döntöttem, hogy a malazák az ellenségeim. – Egy közös pont, teblor... – Csak egy közös dolgunk van, síksági: ez a fatörzs. – Ahogy tetszik. Mégis úgy érzem, valamit tudnod kell. A malazák elég gy löletesek, de mostanság már a nathiik sem jobbak. Biztos lehetsz benne, hogy a síkságiak között nincs szövetséges nép, teblor. – Te nathii vagy? – Nem. Daru vagyok. Egy messzi déli városból származom. A Nom Ház hatalmas, és bizonyos tagjai gazdagok is. S t, Darujhisztán Tanácsában is van egy Nom. Sosem találkoztam vele. Persze én a családnak a... hm... szerényebb ágából származom. Ezért utazom annyit, és ezért van annyiféle foglalkozásom... – Túl sokat beszélsz, Torvald Nom. Készen állok, hogy visszaforgassam a fatörzset. – A fenébe, azt hittem, már megfeledkeztél róla... A vasrúd már félúton járt a fában, a lelapított perem teljesen eldeformálódott. Karsának már egyfolytában sajgott és remegett a lába, hiába tartott egyre hosszabb és hosszabb szüneteket. A mellkasán és hátán lév mély sebek az er lködést l ismét szétnyíltak, s folyamatosan szivárgott bel lük a vér, amely gyorsan elkeveredett az

izzadságával. Bokája mer b r- és húscafat volt csupán. Torvald megadta magát a kimerültségnek, és nem sokkal azután, hogy a fatörzs visszakerült az eredeti helyére és helyzetébe, mély álomba merült. Karsa közben tovább dolgozott, most azonban pihent, nekitámaszkodott az agyagfalnak, s hallgatta az árok kétféle zaját: saját, szaggatott lélegzését és a fatörzs túlsó végéb l hallatszó halk horkolást. Aztán fentr l csizmás léptek hallatszottak. Az illet elhaladt fölöttük, aztán megfordult és visszament. Karsa megint felegyenesedett, bár forgott vele a világ. – Pihenj tovább, teblor! – Nincs rá id , Torvald Nom... – Ó, dehogy nincs! A rabszolga-keresked , akinek most a tulajdona vagy, még várni fog itt, a városban egy darabig, mert a malaza katonák védelmében akar majd továbbutazni. Malyhídig legalábbis mindenképpen. Az rült-folyó és Sárga Pont környékén rengeteg a bandita, amire meglehet sen büszke vagyok, hiszen éppen én voltam az, aki egyesítette az útszéli torokmetsz k és banditák szánalmas csapatait. Ha a malazák nem lennének itt, már régen ki is szabadítottak volna. – Megölöm azt a rabszolga-keresked t! – közölte Karsa. – Óvatosan, harcos! Silgar nem kedves ember, és volt már dolga máskor is ilyen harcosokkal... – Én uriád vagyok, nem szuniád. – Tudom, mondtad már párszor, és nem kétlem, hogy er sebb vagy – mert az biztos, hogy nagyobb vagy. Csak azt mondom, vigyázz Silgarral! Karsa elhelyezkedett a fatörzs fölött. – Van még id d pihenni, teblor! Nincs értelme kiszabadulni a láncokból, ha aztán nincs er d elmenekülni! Nem ez az els alkalom, hogy láncra vernek, úgyhogy tapasztalatból beszélek: várd ki a megfelel pillanatot, mert eljön a lehet ség, de csak akkor, ha nem öleted meg magad idejekorán. – Meg is lehet fulladni... – Igen, értem a célzást, és azt is, hogy milyen fajta bátorságról beszélsz. Elismerem, egy pillanatra odalett a lelki er m... – Tudod, hogy mióta vagy itt leláncolva? – Hát, még volt hó a parton, és a tó jege éppen csak megtört... Karsa lassan odapillantott az alig látható, vékonyka gyerekre a túlsó végen. – Torvald Nom, ilyen sorsot még egy síksági sem érdemelhet! A férfi rekedten felnevetett. – És még te hívsz minket gyereknek! Ti, teblorok úgy vágjátok le az embereket, mint a hivatásos hóhérok, de az én fajtám szerint a kivégzés kegy. Az átlagos, elítélt gyilkosok esetében az elhúzódó kínzásra van nagyobb esély. A nathiik a kínzást vészi fokra fejlesztették – biztosan a hideg tél az oka, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre ha Silgar nem követel magának – és ha a malaza katonák nincsenek éppen a városban –, akkor a helybéliek most éppen a b rödet nyúznák, érme nagyságú foltokban, apránként. Aztán bezárnának egy dobozba, és megvárnák, amíg meggyógyulsz. Tudják, hogy a te fajtád immúnis a fert zésekre, így annál tovább kínozhatnának. Azt hiszem, a városban most elég sok frusztrált ember mászkál...

Karsa ismét húzni kezdte a vasrudat, de aztán abba kellett hagynia, mert hangokat hallott fentr l, majd er s dübörgést, mintha tucatnyi mezítelen láb csattant volna egyszerre. Aztán meghallotta a csattogó lábak zaja mellett a láncot is, ami súrlódott a földön. Karsa led lt az árok túloldalára. Kinyílt a csapóajtó. Egy gyerek jött elöl, lámpával a kezében, aztán következtek a szuniádok – meztelen testüket csak durva zsákvászonból varrt, kis szoknya takarta. Lassan ereszkedtek le, s mindegyiküknek a bal bokájára volt er sítve a bilincs, amibe a hosszú láncot f zték. A lámpás síksági végigsétált a két árok közötti járdán. A szuniádok – hat férfi és öt n – követték. Lehajtották a fejüket; egyikük sem nézett Karsa hideg, szúrós tekintetébe. A lámpás gyerek négy nagy lépésnyire Karsától megállt, és intett, mire a szuniádok megfordultak, és lecsusszantak az árkukba. Három másik síksági bukkant fel, akik szintén lementek az árokba, hogy rögzítsék a bilincset a szuniádok másik bokájára is. A teblorok nem ellenkeztek. Néhány perc múltán a síkságiak visszamentek fel, a lépcs n. A csapóajtó megnyikordult, majd nagy puffanás és porfelh kíséretében bezárult. – Tehát igaz! Egy uriád! – A hang éppen csak suttogás volt. Karsa elvigyorodott. – Egy teblor hangját hallottam volna? Nem, az lehetetlen! A teblorokból nem lesznek rabszolgák. A teblorok el bb halnak meg, mint hogy letérdeljenek egy síksági el tt. – Egy uriád... leláncolva. Csakúgy, mint mi, többiek... – Mint a szuniádok? Akik engedik, hogy a gyerekek közel menjenek hozzájuk, és bilincset tegyenek a bokájukra? Nem. Én rab vagyok, de nem sokáig tarthatnak fogva. A szuniádoknak is emlékezniük kellene rá, hogy milyen teblornak lenni... Újabb hang szólalt meg a szuniádok közül, egy asszonyé. – Láttuk a halottakat, sorba rakták ket a földön a vadászok tábora mellett. Láttunk szekereket, tele halott malazákkal. A városiak gyászban vannak. Mégis azt mondják, hogy csak hárman voltatok... – Ketten, nem hárman. Harmadik társunknak, Delum Thordnak megsérült a feje, és elborult az elméje. a kutyákkal futott. Ha ép marad a feje, és kezében van a vérkardja... A szuniádok felszisszentek, mormogni kezdtek, s félve ejtették ki azt a szót, hogy vérkard. Karsa elkomorodott. – Mi ez az rület? A szuniádok talán minden teblor hagyományt elfeledtek? A n felsóhajtott. – Elfeledtünk? Igen, már régen. Gyermekeink éjszakánként elszökdöstek, s délre vándoroltak, mert csábította ket az átkozott síksági pénz – a sok kis fémdarab, ami körül itt az élet forog. Gyermekeink igen rossz útra tértek – némelyikük visszatért még a völgyeinkbe, de csak felderít ként, a vadászokat vezetve. A titkos vérfa erd ket felperzselték, a lovainkat leölték. A saját gyerekeink árultak el bennünket, uriád – ez okozta a szuniádok pusztulását. – A gyerekeiteket le kellett volna ölni – mondta Karsa. – A harcosaitok szíve túl

lágy volt. Az árulással elsorvadnak a vérségi kötelékek. Azok a gyerekek megsz ntek szuniádnak lenni. Majd én megölöm ket helyettetek! – Nehéz lenne meglelni ket, uriád! Szétszóródtak, sokan elbuktak, mások pedig szolgaként fizetnek az adósságaikért. Mások messze utaztak, Nathilogba meg Genabarisba, a hatalmas városokba. Törzsünk megsz nt létezni. Az els szuniád, aki megszólalt, most ismét közbeszólt. – Különben is, uriád, le vagy láncolva! Most te is Silgar gazda tulajdona vagy, akit l még sosem szökött meg egy rabszolga sem! Nem fogsz te már megölni senkit ebben az életben! És ahogy minket, téged is térdre fognak kényszeríteni. Szavaid mögött üres ígéret van csupán... Karsa megint nekifeszült a fatörzsnek. Ezúttal megragadta a láncokat is, és a csuklójára tekerte ket, ahányszor csak tudta. Aztán hátradobta magát. Izmai megremegtek, lába nekifeszült a fatörzsnek, háta kiegyenesedett. Csikorgás, nyikorgás, aztán hangos reccsenés hallatszott. Karsa hátraesett az árok falának, láncai ott kígyóztak körülötte. Kipislogta szeméb l az izzadságot, és lenézett a fatörzsre. Az kettéhasadt, méghozzá teljes hosszában. A túlsó végr l szisszenés, majd láncok csörgése hallatszott. – A Csuklyás vigyen el, Karsa Orlong – suttogta Torvald –, nem viseled jól, ha sértegetnek, ugye? Karsa ugyan már nem volt a fatörzshöz láncolva, de a végtagjaihoz er sített láncok még mindig a vasrudakhoz kapcsolódtak. A harcos lecsavarta a láncot megviselt, vérz alkarjáról, aztán megfogta az egyik rudat. A bokájára er sített láncot a fatörzsre tette, aztán a rúd szabad végét az egyik láncszembe helyezte, és csavarni kezdte. – Mi történt? – kérdezte egy szuniád. – Mi volt ez a hang? – Az uriád gerince eltört – humorizált az els ként megszólaló szuniád. Torvald hidegen felnevetett. – Attól tartok, Ganal, nem ez a szerencsenapod... – Ezt meg hogy érted, Nom? A láncszem elpattant, egy vasdarab pedig átrepült az árok fölött, és a döngölt falnak csapódott. Karsa kihúzta a láncot a bokájára er sített bilincsb l, aztán nekilátott, hogy szétszedje azt is, ami a csuklóján volt. Újabb csattanás. A karja is kiszabadult. – Mi történt? Egy harmadik csattanás, és Karsa leszedte a láncot arról a vasról is, amit használt, vagyis a jobb állapotban lév l, melynek lapos vége még ép, fogazott és éles volt. El kecmergett az árokból. – Hol van Ganal? – kérdezte. A szemben lév árokban fekv szuniádok közül mindenki hátrált, egy férfi kivételével. – Én vagyok Ganal! – mondta a magányos harcos, aki nem húzódott el. – Tehát mégis van még gerinced... Nos, harcos, szkeptikus, gúnyos szavaimért most megölhetsz. – Meg is öllek! – Karsa végigment a járdán, kezében a vassal. – Ha ezt megteszed – szólalt meg Torvald sietve –, a többiek kiabálni fognak! Karsa habozott. Ganal felmosolygott rá.

– Ha meghagyod az életemet, akkor nem fújunk riadót, uriád! Még mindig éjszaka van, több mint egy óra van hátra a napkeltéig. Elmenekülhetsz... – De ha csendben maradtok, mind büntetést kaptok! – mondta Karsa. – Nem. Mindannyian aludtunk, és kész. Megszólalt az asszony is. – Hozd az uriádokat, teljes létszámban! Ha lemészárolsz mindenkit ebben a városban, ítélkezhetsz majd a szuniádok felett, mert jogod lesz hozzá! Karsa némi habozás után bólintott. – Ganal, éld csak tovább szánalmas kis életedet! Ám egy szép napon visszatérek, és emlékezni fogok rád! – Nem kétlem, uriád – felelte Ganal. – Már nem kételkedem benned. – Karsa! – szólt közbe Torvald. – Csak síksági vagyok, meg minden, de... – Kiszabadítalak téged is, gyermek! – felelte az uriád, s hátat fordított a szuniádoknak. – Bátorságról tettél tanúbizonyságot. – Lecsusszant a férfi mellé. – Túl sovány vagy ahhoz, hogy járni tudj – állapította meg. – Futni biztosan nem fogsz. Biztosan azt akarod, hogy elengedjelek? – Még hogy sovány? Alig fél kilót fogytam csak, Karsa Orlong. Tudok én futni! – A hangod alapján gyengébbnek t ntél... – Együttérzésre hajtottam. – Együttérzést akartál kicsikarni egy uriádból? A férfi felvonta csontos vállát. – Egy próbálkozást megért! Karsa szétszedte a láncot. Torvald kihúzta végre a kezét. – Beru áldása rád, harcos! – Tartsd meg magadnak a síksági isteneidet! – Jaj, persze, elnézést! Amit csak akarsz... – Torvald felmászott az árokparton. A járda közepén aztán megállt. – Mi lesz a csapóajtóval, Karsa Orlong? – Mi lenne vele? – morogta a harcos, majd megkerülte a síkságit, és felmászott a lépcs n. Torvald csontos karja kecses mozdulatra lendült, a síksági fejet hajtott. – Menj csak el re. Vezess! Karsa megtorpant az els lépcs fokon, és lenézett a gyerekre. – Én hadvezér vagyok – morogta. – Azt akarod, hogy vezesselek, gyerek? Ganal szólalt meg a szomszédos árokból. – Vigyázz, mit válaszolsz, daru! A teblorok komolyan veszik a szavakat! – Hát, izé, csak udvariaskodtam. Úgy értettem, menj fel te els ként a lépcs n... Karsa folytatta az útját. Megállt a csapóajtó alatt, és szemügyre vette a sarkait. Eszébe villant, hogy van az ajtón egy vasretesz is, amit elhúznak, miután leengedték a padlódeszkákkal egy szintbe. Karsa a vas laposra kalapált végét bedugta a csapóajtó zár alatti részébe, aztán el bb gyengébben, majd teljes er l feszíteni kezdte felfelé. Nagy reccsenés hallatszott, a csapóajtó feljebb ugrott. Karsa nekinyomta a vállát, és felemelte. A vas megnyikordult. A harcos megdermedt, várt egy kicsit, majd valamivel lassabban folytatta, amit

elkezdett. Amikor kidugta a fejét a nyíláson, látta, hogy a raktár távoli végében egy lámpa halvány fénnyel világít a kis, kerek asztal körül ül három síkságinak. Nem katonák voltak – Karsa látta már ket korábban a rabszolga-keresked , Silgar társaságában. Az asztalon csontok koppantak halkan. Karsa el ször hihetetlennek találta, hogy a férfiak nem hallották meg a csapóajtó nyikorgását. Aztán újabb hang ért el a füléhez – nyikorgások és reccsenések kórusa, és kintr l a szél fütyülése. Vihar érkezett a tó belseje fel l, és a raktár északi falát már es is verte. – Urugal! – suttogta Karsa. – Köszönet néked. Most pedig, nézz le rám... A harcos fél kézzel megtartotta a csapóajtót maga fölött, és lassan kimászott. Elég távol lépett, hogy Torvald is kimászhasson – szintén nagyon csendben –, aztán óvatosan leengedte az ajtót. Egy intéssel utasította Torvaldot, hogy maradjon, ahol van, a síksági pedig lelkesen bólogatott, hogy érti. Karsa óvatosan átvette a vasat a bal kezéb l a jobba, és elindult el re. A három r közül csak egy volt, aki a szeme sarkából megláthatta volna, de neki minden figyelme az asztalra hulló csontokra irányult. A másik kett háttal volt a szökevényeknek. Karsa szinte a padlóhoz tapadt, úgy osont az rök felé, majd amikor már csak háromlépésnyire volt t lük, lassan felegyenesedett. El relendült, vízszintesen meglendítette a vasat, és lecsapta az els , majd a második sisaktalan fejet. A harmadik r csak tátott szájjal bámulta. Karsa a lendület végén bal kézzel megragadta a vas véres végét, és a hápogó r torkába nyomta. A férfi hátratántorodott, keresztülesett a székén, majd nekivágódott a raktárajtónak, aztán a földre zuhant, és nem mozdult többé. Karsa letette a vasat az asztalra, aztán leguggolt, és lecsatolta az egyik r kardszíját. Torvald ekkor ért oda hozzá. – Csuklyás rémálma! – motyogta. – Az vagy, uriád! – Szerezz magadnak fegyvert! – utasította Karsa, s már lépett is tovább a következ hullához. – Rendben. Na, akkor merre meneküljünk, Karsa? Arra számítanak, hogy északnyugat felé indulsz, vagyis arra, amerr l jöttél. Vágtában üldöznek majd egészen a szorosig. Vannak barátaim... – Eszem ágában sincs menekülni! – közölte Karsa, miközben a hátára kötözte a talált hosszúkardokat, amelyek úgy néztek ki a hátán, mint valami játékszerek. Ismét magához vette a véres vasat. Megfordult, és látta, hogy Torvald értetlenül bámul rá. – Menekülj a barátaidhoz, síksági! Amit ma éjjel végrehajtok, az kell képpen eltereli majd a figyelmet a szökésedr l. Ma éjjel bosszút állok Barót Gild és Delum Thord haláláért. – Azt ne várd, hogy én meg majd megbosszulom a te halálodat, Karsa! Ez rültség – már így is véghez vitted a lehetetlent! Azt tanácsolnám, hogy légy hálás az Úrn mosolyáért, és fuss, amíg lehet. Ha elfelejtetted volna, közlöm: ez a város tele van katonákkal! – Indulj, gyerek! Torvald habozott, majd tehetetlenül széttárta a kezét. – Hát legyen! Köszönöm, Karsa Orlong, hogy megmentetted az életemet! A Nom család ezentúl imáiba foglalja nevedet!

– Várok ötven szívdobbanásig. Torvald nem szólt többet, csak indult a raktár ajtajához. A f reteszt ezen az estén nem tolták a helyére, csak egy kis kallantyú rögzítette az ajtót a kerethez. Kiakasztotta, aztán eltolta kicsit az ajtót – csak annyira, hogy a fejét kidugva körül tudjon nézni –, majd kicsit tágabbra nyitotta, és kisurrant. Karsa figyelte a léptek zaját, a csupasz talp csattogását a sárban, balra távolodva. Úgy döntött, nem vár ötven szívdobbanásnyi ideig. Bár a vihar miatt lassabban világosodott, a napkelte már nem volt messze. A teblor nagyobbra nyitotta az ajtót, és kilépett. Az út keskenyebb volt, mint a utca, s a túloldali faépületek alig látszottak az es függönyön át. Jobbra, alig húszlépésnyire egy oldalsó utcácska sarkán álló ház egyetlen koszos, emeleti ablakából fény sz dött ki. Karsa vissza akarta kapni a vérkardját, de nem tudta, merre lehet. Úgy döntött, bármilyen teblor fegyver megteszi. És pontosan tudta, hol találhat ilyet. Karsa halkan becsukta az ajtót maga mögött. Jobbra indult, és az utca végén a tópart felé tartott. A szél es cseppeket vágott az arcába, amelyek feloldották a megkérgesedett vért és koszt. Az ingéb l maradt b rcafatok csapkodták a testét, ahogy kocogva a tisztás, a rabszolgavadászok tábora felé tartott. Voltak túlél k – Karsa az els alkalommal hibázott, de úgy döntött, most kiköszörüli a csorbát. A jeges tekintet gyerekek sátraiban lesznek teblor trófeák. Fegyverek. Páncélok. Az elesettek kunyhóit és sátrait már kifosztották – az ajtókat nyitva hagyták, szemét hevert szanaszét. Karsa tekintete megállapodott egy közeli fabódén, amiben nyilvánvalóan még mindig lakott valaki. Elindult felé. A harcos ügyet sem vetett a kis ajtóra, rögtön a falnak vetette a vállát. A deszkák bed ltek, Karsa bejutott a házikóba. T le balra valaki meglepetten felhorkant az ágyban, s a homályban látszott, hogy az illet felül. A vasrúd lecsapott. A falra vér és agyvel fröccsent. Az alak visszazuhant az ágyba. A házikó egyetlen kicsiny szobája zsúfolásig volt szuniád tárgyakkal. Ezeknek nagy része értéktelen kacat volt: kabalák, szíjak és tálak. Talált azért egy pár szuniád dobókést, favázas b rtokban. Karsa felfigyelt egy kis oltárra. Valami síksági istennek emelték, akit pici agyagszobor képviselt – egy vaddisznó, amely a hátsó lábán áll. A teblor leverte a szobrot a döngölt padlóra, és sarka egyetlen mozdulatával széttaposta. Kilépett a kunyhóból, és a következ lakott házikó felé indult. A szél a tó fel l fújt, a kavicsos tengerpartot tajtékos hullámok ostromolták. Az égen fekete felh k tornyosultak, s még mindig szakadt az es . Összesen még hét lakott kunyhó volt a téren, és a hatodikban – miután megölte a szürke vadkan b re alatt egymásba gabalyodott két férfit – talált egy réges-régi szuniád vérkardot és egy szinte teljes páncélzatot, amely a méretéb l és a ráégetett jelekb l ítélve, csakis teblor lehetett, bár a stílusát Karsa nem ismerte fel. Már elkezdte felcsatolni a darabokat, amikor rájött, hogy a páncél anyaga tulajdonképpen vérfa, csak kifakult az évszázados elhanyagoltságtól. A hetedik kunyhóban végre rábukkant egy kis tégelynyi vérolajra, s nem sietett azonnal tovább, hanem módszeresen bedörzsölte a páncélzat minden darabját. Az utolsó cseppekkel aztán a kard szomját csillapította. Végül megcsókolta a pengét.

Szájában szétfutott a vérolaj keser íze. A hatás azonnali volt. Szíve hevesebben kezdett dobogni, izmaiba láng csapott, elméjét elöntötte a harag és a kéjvágy. Azon kapta magát, hogy ismét kint áll, s vörös fátylon keresztül szemléli a várost. A leveg zlött a síkságiak szagától. Elindult el re, bár már nem érezte a lábát. Tekintete egy nagy faház bronzveretes bejáratára szegez dött. Aztán az ajtó betört, Karsa pedig behatolt az alacsony mennyezet folyosóra. Az emeleten valaki kiabált. A lépcs n találta magát, szemt l szemben egy széles vállú, kopasz gyerekkel. Mögötte szes hajú asszony sápítozott, távolabb pedig vagy féltucatnyi szolga rohangált fel s alá. A kopasz gyerek éppen levett a falról egy gyémántberakásos markolatú hosszúkardot, ékszerekkel díszített tokban. Tekintetében félelem villant, s arcára még akkor is hitetlenkedés ült ki, amikor a feje levált a nyakáról. Aztán Karsa ott találta magát a legutolsó emeleti szobában, ahol le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be a plafonba. Átlépett az utolsó, immáron halott szolga tetemén, mögötte a ház már teljes némaságba burkolózott. El tte, a baldachinos ágy mögött egy fiatal síksági n rejt zött. A teblor eldobta a kardját, s egy perc múlva már a lányt tartotta a kezében, aki persze rugdosott, valahol a harcos térdének vonalában. Jobb kézzel megragadta a lány tarkóját, és az olajos mellvérthez nyomta a száját. A lány küzdött ellene, aztán hátrarántotta a fejét, s tekintete vadul villogni kezdett. Karsa felnevetett, és az ágyra dobta. A n torkából állatias hangok törtek el , hosszú ujjaival a harcos után kapkodott, miközben az fölébe kerekedett. A n még vadabbul nyúlkált felé, dereka ívben megfeszült a vágytól. Mire Karsa végzett, a lány már nem volt eszméleténél, s amikor a férfi hátrahúzódott, látta, hogy az ágy véres. Tudta, hogy a lány életben fog maradni – a vérolaj türelmetlenül gyógyítja a megtört húst. Ismét kint találta magát az es ben, karddal a kezében. A felh k kelet felé sodródtak. Karsa már indult is a következ házhoz. Ekkor egy pillanatra elvesztette az öntudatát, s amikor magához tért, a harcos egy padlástérben találta magát, s a szemben lév ablakon át ragyogó napfény áradt a helyiségbe. Négykézláb állt, testét vér borította, és egy kövér gyerek holttestét látta maga mellett. A gyereken szakadt, hosszú ruha volt, csodálkozó tekintete vakon az égre meredt. Egész testében megremegett, s hangos légzése visszhangzott a sz kös, poros padláson. Kintr l kiáltásokat hallott, mire leguggolt, és odamászott a távoli végen lév kerek, koszos, vastag üveg ablakhoz. A f utcán nagy volt a kiáltozás, és Karsa csak ekkor döbbent rá, hogy csaknem a nyugati kapuig jutott. Az üvegen át torznak t alakok gyülekeztek nyughatatlan lovakon – malaza katonák. Legnagyobb meglepetésére a csapat hirtelen elindult a kapu felé. A patadobogás gyorsan elhalkult, ahogy a csapat elt nt a nyugati kapun túl. A harcos lassan a sarkára ereszkedett. Lentr l egy pisszenés sem hallatszott, és Karsa tudta, hogy senki sem maradt már életben a házban. Azt is tudta, hogy az éjszaka folyamán vagy tucatnyi ilyen házon áthaladt, néha az els ajtón ment be, máskor pedig a cselédbejárón vagy a hátsó ajtón. És most azokban a házakban is ilyen csend volt, mint ebben, amiben magához tért. Felfedezték a szökést. De mi a helyzet a vadászokkal? Mi a helyzet a városlakókkal, akik még nem léptek ki az utcára, pedig már dél lehet? Vajon mennyit ölhettem meg valójában?

Puha léptek lentr l – öt-hat ember széledt szét a házban alatta. Karsa, akinek érzékei a vérolaj miatt még mindig élesebbek voltak a normálisnál, beleszagolt a leveg be, de a szaguk még nem ért el hozzá. Mégis biztosan tudta, hogy ezek vadászok, és nem katonák. Nagy leveg t vett, bent tartotta, aztán bólintott. Igen, a rabszolga-keresked emberei. Okosabbnak hiszik magukat a malazáknál, vissza akarnak szerezni a gazdájuknak. Karsa nem mozdult – tudta jól, hogy minden apró mozdulatot meghallanak lentr l. Lassan elfordította a fejét, s hátranézett a csapóajtóra. Az csukva volt – nem emlékezett rá, hogy tette volna, tehát biztosan a saját súlyától zuhant vissza. De vajon mikor? Tekintete visszavillant a gyerek tetemére. A tátongó sebekb l lassú cseppekben folyt a félig alvadt vér. Tehát eltelt némi id . Beszélgetést hallott a földszintr l, és csak egy perc múltán döbbent rá, hogy érti a nyelvet. – Egy órája történhetett, vagy talán még több is, uram. – Akkor hát hol lehet Balantis keresked ? Itt a felesége, a két gyerekük... négy szolga – volt neki több is? Mozgás zajai következtek. – Nézd meg a padlást is... – Ahol a szolgák alszanak? Kétlem, hogy az öreg és kövér Balantis fel tudott volna mászni azon a létrán... – Nézzétek! – kiáltotta egy másik hang. – A padláslétra le van hajtva! – Oké, szóval a keresked félelmében szárnyakat növesztett. Menj fel, Astabb, és gyorsan nézz körül odafent – bár tudom, mit találsz majd. Meg kell néznünk a következ házat is. – A Csuklyás szakállára, Borrúg, az el házban otthagytam a reggelim felét! Csend van odafent, nem lehetne ennyiben hagyni? Ki tudja, lehet, hogy az a szemét éppen most áll neki felszeletelni a következ családot! Kis csend következett. – Oké, menjünk! – engedett a f nök. – Azt hiszem, Silgar ezúttal téved. Az uriád mészárlásának iránya egyenesen nyugat felé mutat, és egyéves fizetésemet tenném rá, hogy már a Csont-szoros felé tart! – Akkor a malazák biztos elkapják... – Igen, elkapják majd. Na, menjünk! Karsa figyelte, ahogy a szerencsevadászok az els ajtó felé dobognak, aztán kitrappolnak az utcára. A teblor még tucatnyi szívdobbanást várt, miel tt megmozdult volna. Silgar emberei feljebb már nem találnak majd lemészárolt embereket. Ennyi elég is lesz, hogy azonnal visszajöjjenek. Karsa végigosont a padláson, a csapóajtóhoz lépett, felemelte, s lelépkedett a vért l mocskos létrafokokon. A folyosó teljes hosszán hullák hevertek, a leveg ben az elmúlás szaga terjengett. Gyorsan a hátsó ajtóhoz ment. Kint az út sáros volt és hepehupás, tele pocsolyákkal – az egyik oldalon nagy halom k várta az útépít munkások érkezését. Ezen túl újonnan épített, alacsony k fal állt, íves kapuval a közepén. Az égbolton tépett felh ket terelt a gyors szél. Az utcán folyamatosan úsztak át az árnyékok és a napfoltok. Senki sem volt a közelben. Karsa sprintelve kelt át az udvaron, aztán az íves kapunál leguggolt. A f utcával párhuzamosan keskeny, sáros ösvény futott, azon

túl pedig a magas, sárguló f ben szabálytalanul vágott bokrok sorakoztak. A bokrok mögött házak hátsó falai látszottak. Karsa a város nyugati részében volt, csakúgy, mint a vadászok. Logikus következtetésnek t nt, hogy a keleti városrészben nagyobb biztonságban lenne. Ugyanakkor azonban a malaza katonák éppen ott vannak elszállásolva... Bár harmincat látott kilovagolni a kapun. Vajon összesen mennyien lehetnek? Karsa korábban kijelentette, hogy a malazák az ellenségei. A harcos befordult az ösvényre, és kelet felé indult. Hajlottan, de gyorsan futott, tekintete folyton az el tte lév szakaszt fürkészte, búvóhelyeket keresett, s minden pillanatban azt várta, hogy valaki meglátja, és felkiált. Elbújt egy nagy, az utca felé hajló épület árnyékában. Csak öt lépés választotta el a széles úttól, ami a tópartra vezetett. Nehéz feladatnak nt észrevétlenül átkelni az úton. Silgar vadászai még a városban voltak, csakúgy, mint az ismeretlen létszámú malaza sereg. Vajon elegen vannak ahhoz, hogy nehéz helyzetbe hozzák? Nem lehetett tudni... Öt óvatos lépés után ott volt az utca szélén. A tó fel li végen kisebb csoportosulást látott. Leped be csavart holttesteket hordtak ki egy házból, miközben két férfi egy fiatal, mezítelen, vért l mocskos lánnyal küzdött. Az sziszegett, a szemük felé kapkodott. Beletelt egy percbe, mire Karsa felismerte. A vérolaj még mindig ott égett a testében, s a tömeg nyilvánvalóan tartott t le. Mindenki csak t figyelte. Karsa jobbra pillantott. Sehol senki. Átrohant az úton. Csak egy lépésnyire volt már a túloldali sikátortól, amikor rekedt kiáltás harsant, aztán kórusban kiabálni kezdtek az emberek. A harcos megcsúszott a sárban, a kezébe fogta kardját, majd a távoli tömeg felé fordult. Ám csak a hátukat látta, ahogy rémült zekként menekültek, s maguk mögött hagyták a becsomagolt hullákat. A fiatal n , akit hirtelen elengedtek, sikoltozva a sárba hullott, és fél kézzel elkapta egyik fogva tartója bokáját. Egy egész testhossznyit vonszolták a sárban, mire sikerült elgáncsolnia a férfit. Aztán morogva rámászott. Karsa berohant a sikátorba. Vadul kongatni kezdtek egy harangot. A teblor folytatta útját kelet felé, párhuzamosan a f utcával. A távolabbi végen, még több mint harminclépésnyire, hosszú, k falú, egyszintes épület terpeszkedett, ablakain vastag zsalugáterekkel. Ahogy rohant a ház felé, három malaza katona futott át a látómezején – mindhárman sisakot viseltek leeresztett rostéllyal, és egyikük sem nézett felé. Karsa a sikátor végéhez közeledve lassított. Most már többet látott az el tte álló épületb l. Valahogy más volt, mint a város többi háza, stílusában egyszer bb, katonásabb – olyan stílusban épült, amit még egy teblor is megcsodálhatott. Megtorpant a sikátor végében. Jobbra pillantott, s látta, hogy az el tte álló ház egészen a f utcáig ér, azon túl pedig egy olyan kapu áll, mint a nyugati, s rzi a városnak ezt a végét. Balra, egészen közel az épület véget ért, s fából ácsolt karámok, istállók és más melléképületek sora következett. Karsa ismét jobbra fordult, s kicsit kihajolt. A három malaza katonát nem látta sehol. A harang még mindig kongott valahol mögötte, de a város furcsán kihaltnak t nt. Karsa a karám felé kocogott. Érkezését nem jelezte riasztás, így átlépett a karámfa fölött, és a fal mentén az ajtó felé tartott. Azt nyitva hagyták. Az el térben polcok és kampók voltak, ahol fegyvereket lehetett

tárolni, de minden fegyvert elvittek. Az áporodott, poros leveg ben félelem szaga érz dött. Karsa lassan belépett. Újabb ajtó következett, de az zárva volt. Egyetlen rúgással belökte. Az ajtón túl nagy terem következett, mindkét oldalán priccsekkel. Sehol senki. Miután az ajtó kid lésének zaja elült, Karsa lehajtott fejjel belépett, majd felegyenesedett, körülnézett és beleszimatolt a leveg be. A helyiség zlött a feszültségt l. Úgy érezte, mintha lenne még ott valaki, de láthatatlanul. A harcos óvatosan el relépett. Hallgatózott, hogy hall-e légzést, de mivel nem hallott semmit, lépett még egyet. A hurok a fejére hullott, majd továbbcsúszott a nyakába. Vad kiáltást hallott, aztán a kötél a nyakára szorult. Amikor Karsa fölemelte a kardját, hogy elvágja a kötelet, négy alak ért mögötte földet, t pedig a leveg be rántotta a kötél. Fentr l reccsenés hallatszott, aztán káromkodás, mivel a keresztgerenda eltört – a kötél tehát meglazult, de a hurok Karsa nyakán még mindig szoros maradt. Leveg t nem kapott, de azért megfordult, és vízszintesen meglendítette a kardját – s kettészelte vele a nagy semmit. A malaza katonák ugyanis a földre vetették magukat, és elgurultak. Karsa lerángatta a kötelet a nyakából, aztán a legközelebbi reszket katona felé indult. Varázslat csapott a hátába, vad hullám, amely maga alá temette a teblort – de csak egy pillanatra, mert Karsa megtántorodott, aztán egy üvöltés kíséretében lerázta magáról. Megint meglendítette a kardját. A malaza hátraugrott, de a kard hegye elérte a jobb térdét, s szilánkosra zúzta a csontját. A katona felsikoltott, s a földre rogyott. zháló hullott Karsára, hihetetlenül nehéz, fájdalomból sz tt rács, ami térdre kényszerítette a harcost. Próbált belevágni, de a kard nem bírt a lángokkal. Reszketni kezdett, önálló életre kelt. A harcos egy ideig küzdött az egyre szorosabb hálóval, de hamar tehetetlenné vált. A sebesült katona csak sikoltozott, míg egy kemény hang el nem mormolt egy parancsszót, mely nyomán fura fény villant a szobában. A sikoltozás elhalt. Alakok vették körbe Karsát, egyikük leguggolt a feje mellé. Sötét b r, sebhelyes arc meg kopasz, tetovált fej. A férfi elmosolyodott, s megmutatta aranyfogait. – Ha jól tudom, érted a nathii nyelvet. Ez remek. Nos, Totyak rossz lába miattad még rosszabb állapotba került, és ennek persze nem örül. Viszont azzal, hogy idepottyantál az ölünkbe, bizony kárpótoltál minket a házi rizetért, amiben vagyunk... – Öljük meg, rmester! – Ebb l elég, Cserép! Harang, nyomás, keresd meg a rabszolga-keresked t! Mondd meg neki, hogy a kezünkben van a báránykája. Visszakaphatja, de persze nem ingyen. Ó, és csendben csináld – nem akarom, hogy az egész város idegy ljön fáklyákkal meg vasvillákkal. – Az rmester felnézett, mert újabb katona érkezett. – Szép munka volt, Ebron! – Csaknem összecsináltam magam, Zsineg! – felelte az Ebron nev férfi. – Te, amikor megláttam, hogy lerázza magáról a leger sebb varázslatomat... – Ez is mutatja, nem igaz? – motyogta Cserép. – Mit mutat? – kapta fel a fejét Ebron. – Hát csak azt, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, ennyi. – Ebron, lásd el Totyakot, miel tt magához tér, és ismét sikoltozni kezd! – mondta

Zsineg. – Oké, máris! Ahhoz képest, hogy milyen totyakos, egész jó a tüdeje, nem igaz? Zsineg kinyújtotta a kezét, és óvatosan átnyúlt a t zhálón, hogy megfoghassa a vérkardot. – Szóval ilyen az a híres fakard! Annyira kemény, hogy eltöri még az areni acélt is! – Nézd az élét! – mondta Cserép. – Attól a trutymótól lesz ilyen éles a penge... – És olyan kemény is, igen. Ebron, ez a háló fájdalmat okoz neki? A varázsló válasza valahonnan hátulról, Karsa látómezején kívülr l érkezett. – Ha te lennél benne, Zsineg, úgy vonyítanál, hogy még a Kopókat is megszégyenítenéd. Ám csak egy-két percig, mert aztán meghalnál és sercegnél, akár a zsír a t zhely kövén. Zsineg komoran lenézett Karsára, aztán megcsóválta a fejét. – meg még csak nem is remeg. A Csuklyás tudja, ha ötezer ilyen harcos lenne a seregünkben, mi mindenre lennénk képesek! – Talán még a Mott erd t is sikerülne kitakarítani, rmester? – Talán igen. – Zsineg felállt, és arrébb lépett. – Nos, hol maradhat Harang? – Biztos nem talál egy lelket sem – felelte Cserép. – Sosem láttam még, hogy egy egész város így csónakba pattanjon... Az el térben csizmás léptek dobbantak, s Karsa hallotta, hogy legalább féltucatnyian érkeztek. Egy halk hang szólalt meg. – Köszönöm, rmester, hogy visszaszolgáltatja jogos tulajdonomat... – Már nem a maga tulajdona! – vágott közbe Zsineg. – mostantól a Malaza Birodalom foglya. Malaza katonákat gyilkolt, nem is beszélve a kincstári vagyon rongálásáról: berúgta azt az ajtót! – Ezt nem gondolhatja komolyan... – Én mindig komolyan beszélek, Silgar! – felelte Zsineg nyugodt hangon. – El tudom képzelni, milyen sorsot szántál ennek az óriásnak. Herélés, nyelv kivágása, béklyók. Pórázra kötöd, és elindulsz a déli városok felé, ahol újabb szerencsevadászokat toborzol az elesettek helyett. De az Ököl véleménye a rabszolgavadászatról közismert. Ez elfoglalt terület: mostantól a Malaza Birodalom része, akár tetszik, akár nem... És mi nem állunk háborúban ezekkel a bizonyos teblorokkal. Ó, azt persze nem hagyhatjuk, hogy renegátok robogjanak le a hegyek közül, és leöljék a császárság békés polgárait, meg minden. Ezért van ez a fickó most rizetben, és valószín leg a szokásos büntetés vár rá: drága szül földem otataral bányái. – Zsineg leült Karsa mellé. – Ez persze azt jelenti, hogy sokáig élvezhetjük egymás társaságát, hiszen csapatunk úton van hazafelé. Azt mondják, valami forradalom készül, bár er sen kétlem, hogy komoly lenne az ügy. A rabszolga-keresked gúnyosan válaszolt a háta mögül. – rmester, a malaza uralom, hogy úgy mondjam, elég ingatag lábakon áll ezen a területen, f ként most, hogy a legf bb hadsereg Palásnál állomásozik. Valóban úgy érzi, hogy ez a legjobb id itt egy incidensre? Így fittyet hányni a helyi szokásokra... – Szokásokra? – Zsineg lenézett Karsára, és elvicsorodott. – A nathiiknak az volt a szokása, hogy ha jöttek a teblorok, akkor futottak és elbújtak. Az, ahogy a szuniádokat megrontottátok, hihetetlenül ügyes húzás volt, Silgar. A törzs elpusztítása

üzleti fogás volt. Átkozottul sikeres, ami azt illeti. Itt csakis maga hány fittyet, méghozzá a malaza törvényekre. – Felnézett, s szélesen elmosolyodott. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinál itt a mi csapatunk, te parfümszagú rohadék? A leveg vibrálni kezdett, és minden kéz a kardmarkolatokra tévedt. – Azt javaslom, nyugodj meg! – mondta Ebron oldalról. – Tudom, hogy Mael papja vagy, Silgar, és azt is, hogy most az Üreged szélén állsz, de ha csak egy lépést is teszel felé, azonnal tócsává változtatlak! – Hívd vissza a csatlósaidat! – parancsolta Zsineg. – Máskülönben a teblornak lesz társasága is az otataral bányában... – Nem merészelnéd... – Nem-e? – A kapitányod... – Nem, nem tenné. – Értem. Rendben van. Damaszt, vidd ki egy kicsit a többieket! Karsa távolodó lépteket hallott. – Na, rmester, mennyi? – kérdezte Silgar. – Nos, bevallom, hogy gondoltam valamiféle csereüzletre. De aztán a városi harangok elhallgattak, ami annyit tesz, hogy nincs több id nk. Tehát a kapitány visszatért, már hallom is a lovak dobogását. Gyorsan közelednek. Ez azt jelenti, hogy mostantól minden hivatalosan zajlik, Silgar. Persze az is lehet, hogy egészen eddig csak dróton rángattalak, kicsikartam bel led, hogy le akarj fizetni. Mert, mint ahogy ezt tudjuk, ez bizony b n! A malaza csapat megérkezett a karámhoz, Karsa ezt tisztán hallotta. Kiáltások, patadobogás, egy rövid párbeszéd Damaszttal és a többi rrel, akik kint álltak, aztán nehéz léptek a padlón. Zsineg megfordult. – Kapitány... Mennydörg hang szakította félbe. – Azt hiszem, mintha házi rizetben hagytam volna magukat, katona! Ebron, nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna rá, hogy felfegyverezze ezeket a részeges disznókat... – Aztán a kapitány váratlanul elhallgatott. Karsa érezte, hogy Zsineg elmosolyodik, miel tt megszólal. – A teblor megtámadta a szállásunkat, kapitány... – Vagyis gondolom, hamar kijózanodtak. – Igen, uram. Szerencsére ez az eszes varázsló úgy döntött, visszaadja a fegyvereinket, úgyhogy el tudtuk fogni ezt a túlméretezett barbárt. De azóta, kapitány, még bonyolultabbá vált az ügy. Silgar szólt közbe. – Kedves kapitány, azért jöttem ide, hogy visszakapjam a rabszolgámat, de ez a szakasz itt ellenségesen és er szakos fellépéssel fogadott. Remélem, az példájuk nem a malaza hadsereg nívóját jelzi... – Ebben biztos lehet, kedves keresked uram... – felelte Kedves. – Remek. Akkor hát, ha lehetne... – Megpróbált lefizetni, uram – szólt közbe Zsineg gondterhelt hangon. Csend támadt.

– Ebron? – szólalt meg a kapitány. – Igaz ez? – Sajnos igen, uram. Kedves hangja hidegen, elégedetten csengett, amikor ismét megszólalt. – Milyen szörny ! Végül is a megvesztegetés b n... – Magam is ezt akartam volna mondani, uram – tette hozzá Zsineg sietve. – Hiszen megkértek, hogy tegyek ajánlatot! – sziszegte Silgar. – Nem, nem kérte erre senki! – felelte Ebron. – Ragya hadnagy, vegye rizetbe a rabszolga-keresked t és a vadászait! – parancsolta Kedves kapitány. – Két osztag felügyelje a bebörtönzésüket a városi fegyházban! Ne tegye ket egy cellába azzal a helyi banditavezérrel, akit visszafelé jövet elfogtunk – a népszer tlen Fricskának biztos akad pár barátja a helyiek között. Kivéve persze azokat, akiket leöltünk a keleti úton. Ja, és küldj egy felcsert Totyakhoz, Ebron láthatóan elszúrt valamit gyógyítás közben. – Nos – csattant fel Ebron sértetten –, nem éppen a Denul az Üregem... – Vigyázzon a szájára, mágus! – figyelmeztette a kapitány halkan. – Elnézést, uram! – Bevallom, kíváncsi vagyok, Ebron – folytatta Kedves. – Pontosan milyen varázslatot vetettél be a harcos ellen? – Huh, a Ruse egy megnyilvánulása... – Igen, tudom, hogy melyik az Ürege, Ebron. – Igen, uram. Nos, arra használják, hogy megleljék és megbénítsák a dhenrabikat az óceánban... – Dhenrabikat? Azokat a hatalmas tengeri szörnyeket? – Igen, uram. – Akkor hát hogy a fenébe élhet még ez a teblor? – Jó kérdés, kapitány. Elég kemény fickó, mi? – Beru vigyázzon ránk! – Igen, uram... – Zsineg rmester! – Uram? – Úgy döntöttem, visszavonom a fegyelmit, amit maga és a szakasza ellen indítottam ittasság miatt. Gyászolták az elesetteket. Mindent egybevetve, logikus reakció... Most az egyszer! De ha legközelebb egy elhagyott kocsmába botlanak, nem állnak neki fosztogatni! Megértette? – Tökéletesen, uram! – Remek. Ebron, tudassa a szakaszokkal, hogy elhagyjuk ezt a fest i kis várost. Méghozzá amilyen gyorsan csak lehet! Zsineg rmester, a maga szakasza gondoskodik az ellátmány csomagolásáról. Leléphetnek, katonák. – És mi lesz ezzel a harcossal? – kérdezte Ebron. – Meddig hatásos ez a varázsháló? – Ameddig ön akarja, uram. De a fájdalom... – Úgy látom, bírja. Hagyjuk így, de gondolkodjon rajta, hogy miként rögzíthetnénk t egy szekérderékon. – Igen, uram. Szükség lesz hosszú rudakra...

– Magára bízom! – vágott közbe Kedves, és elsietett. Karsa érezte, hogy a varázsló lenéz rá. A fájdalom már rég elmúlt, és bármit állított is Ebron, a folyamatos izomfeszítés és lazítás hatására a varázslat már sokat vesztett erejéb l. Már nem tart soká...

Harmadik fejezet

Darujhisztán alapító családjai között ott van a Nom is.

Darujhisztán nemesi családjai Misdy

– Hiányoztál, Karsa Orlong! Torvald Nom arca csupa kék-zöld folt volt, jobb szeme annyira feldagadt, hogy ki sem tudta nyitni. A szekér elejében kötözték ki, ott hevert a rothadó szalmában, és figyelte, ahogy a malaza katonák leengedik a hálóban szenved teblort a szekér aljába, méghozzá hatalmas, lehántolt farudak segítségével. A szekér megnyikordult, amikor Karsa teljes súlya ránehezedett. – Sajnálom a szerencsétlen ökröket! – mondta Cserép, miközben a kimerültségt l vörös arccal, lihegve kihúzta az egyik rudat Karsa alól. Volt a közelben egy másik szekér is, éppen a szekéraljban mozdulatlanul hever Karsa látómezejében. A végében ott ült Silgar, Damaszt meg még három síksági nathii. A keresked arca fehér volt és felpüffedt, drága ruhájának kék és aranyszín szegélye összekoszolódott, meggy dött. A látványtól Karsának nevethetnékje támadt. Silgar odakapta a fejét, fekete szeme sötéten villant az uriád harcos láttán. – Rabszolgák ura! – vihogta Karsa. A malaza katona, Cserép, felmászott a szekér falára, lenézett Karsára, majd megrázta a fejét. – Ebron! – kiáltotta. – Gyere, ezt látnod kell! A háló már nem olyan, mint volt! A varázsló felmászott mellé. A szeme összesz kült. – A Csuklyás vigye el! – motyogta. – Szerezz láncokat, Cserép! De jó er set és sokat! Szólj a kapitánynak is! Gyerünk, szedd a lábad! A katona elt nt a látókörb l. Ebron komoran nézett le Karsára. – Talán otataral van az ereidben? Nerusse tudja, ebbe a varázslatba már régen bele kellett volna halnod. Mennyi is? Már három napja! De ha nem is halsz meg, minimum meg kellett volna bolondulnod a fájdalomtól! Ám te most sem vagy rültebb, mint

egy héttel ezel tt, igaz? – Még komorabban nézett maga elé. – Van benned valami... valami... Hirtelen minden oldalon katonák bukkantak fel, volt, akinek lánc volt a kezében és volt, aki nyílpuskával célzott a harcosra. – Hozzáérhetünk ehhez? – kérdezte az egyik, Karsa fölött habozva. – Most már igen! – felelte Ebron, aztán köpött egyet. Karsa egyetlen er s mozdulattal tesztelte a háló erejét, torkából rekedt kiáltás tört el . A háló megpattant. Hirtelen többen is kiáltozni kezdtek. Kitört a pánik. Az uriád már nekiállt, hogy kiszabadítsa magát, s a kard is ott volt a kezében, amikor valami keményen nekivágódott a feje oldalsó részének. Sötét lett körülötte. Amikor felébredt, a hátán feküdt, szétrakott kézzel-lábbal a szekérben, ami hullámzott és döcögött. Végtagjaira nehéz, deszkához szögezett láncokat hurkoltak. A hasára és a mellkasára is láncokat helyeztek. Arcának bal oldalára rászáradt a vér, a szemhéja is leragadt t le. Por szagát érezte a deszkák közül, meg a saját ürülékét. Torvald szólalt meg valahol a feje fölött. – Ha, szóval mégis élsz! Bármit mondtak is a katonák, nekem eléggé halottnak ntél. A szagod mindenesetre olyan volt... Na, majdnem. Ha esetleg érdekel, hat nap telt el. Az aranyfogú rmester elég keményen odavágott. Eltört az ásó nyele! Amikor Karsa megpróbálta felemelni a fejét a büdös deszkáról, éles, lüktet fájdalom nyilallt bele. Elfintorodott, visszaengedte a fejét. – Túl sokat beszélsz, síksági. Maradj csendben! – Nem jellemz , haver. Persze nem muszáj figyelned. Szóval lehet, hogy neked más a véleményed, de szerintem örülhetünk a szerencsénknek! A malazák rabjának lenni nagy el relépés Silgar rabszolgáinak státusához képest. Persze lehet, hogy a végén kivégeznek, mint egy közönséges b nöz t, mivel tulajdonképpen az is vagyok, de sokkal valószín bb, hogy mindketten a malaza bányákba kerülünk, Hétvárosba. Jöhetnek közben kalózok. Viharok. Ki tudja? Még az is lehet, hogy a bánya nem is olyan rossz hely, mint ahogy mondják. Ugyan, mit árthat egy kis ásás? Már alig várom, hogy csákányt adjanak a kezedbe! Hú, jó móka lesz, nem? Erre már érdemes várni! – F leg, ha a nyelvedet is kivághatom. – Humor? A Csuklyás vigyen el, nem is gondoltam, hogy van humorérzéked, Karsa Orlong! Van még esetleg valami mondanivalód? Csak nyugodtan! – Éhes vagyok. – Estére elérjük a Csavaros-átjárót. Kínosan lassan haladtunk eddig, hála neked, mert úgy fest, hogy nehezebb vagy, mint kellene. Nehezebb vagy, mint Silgar és a négy embere együttvéve. Ebron azt mondja, neked nem rendes húsod van – ugyanez igaz a szuniádokra is, de rád fokozottan. Tisztább a véred. Az biztos, hogy haragosabb... Emlékszem, egyszer, amikor csak kisfiú voltam, érkezett egy csapat Darujhisztánba, és volt velük egy leláncolt szürke medve. Nagy sátorban tartották Gondavárosban, egy ezüstért bárki megnézhette. Ott voltam már az els napon. Hatalmas volt a tömeg, mert mindenki azt hitte, hogy a szürke medvék már évszázadokkal korábban kihaltak...

– Akkor mind bolondok voltatok – szólt közbe Karsa. – Igen, mert ez a medve bizony élt. Láncra verték, a szeme vérben forgott. A tömeg körbevette, az a nyavalyás meg megvadult. Úgy szabadult ki, mintha a láncokat f l fonták volna. Nem hinnéd, mekkora volt a pánik! Kicsit megtapostak, de sikerült úgy eljutnom a sátor alá, hogy bájos, de kissé sovány testem többnyire sértetlen maradt. Az a medve! Csak úgy röpködtek az emberek jobbra-balra! Egyenest a Gadrobidombság felé rohant, és azóta sem látták. Persze a mai napig pletykálják, hogy még ott lakik, és id nként megesz egy-egy pásztort... és nyájat. Mindegy, szóval engem erre a medvére emlékeztetsz. Ugyanazt látom a szemedben. A tekinteted azt mondja: a láncok engem nem foghatnak le! És én ezért vagyok olyan kíváncsi, hogy mi minden történik még veled! – Én nem fogok elbújni a dombok között, Torvald Nom! – Nem is gondoltam rólad. Tudod, hogyan raknak fel a börtönhajóra? Cserép elmondta nekem. Leveszik a kerekeket err l a szekérr l, és ennyi. Egészen Hétvárosig ezen a nyavalyás szekérderékon leszel... A szekér kereke mély, kavicsos árokba futott, s a nyikorgás miatt Karsa feje hasogatni kezdett. – Magadnál vagy? – kérdezte Torvald egy perc múlva. Karsa csendben maradt. – Na, remek! – sóhajtotta a daru. Vezess engem, Hadvezér! Vezess engem! Nem erre a világra számított. A síkságiak egyszerre voltak gyengék és er sek, olyan formában, amit képtelen volt megérteni. Látott egymás tetejébe épített kunyhókat, és olyan vízi járm vet, ami nagyobb volt, mint egy teblor ház. Tanyára számított, ehelyett várost talált. Menekül , gyáva nyulak lemészárlására készült, ehelyett olyan ellenséggel került szembe, aki keményen védekezett. És szuniád rabszolgákat is találtunk. A legborzalmasabb felfedezés. Teblorok, megtört lélekkel. Nem gondolta volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Le fogom szakítani a láncot a szuniádokról. Ezt a Hetekre fogadom! Aztán síksági rabszolgákat adok majd nekik – nem, mégsem! Akkor pont olyan rosszat tennék, mint a síkságiak a szuniádokkal meg saját társaikkal. Nem, az a mód, ahogyan karddal gy jtött lelkeket, sokkal tisztább, igazságosabb volt. Elgondolkodott ezeken a malazákon. Tisztán látszott, hogy ez a törzs egészen más, mint a nathiiké. Hódítók, akik valami távoli vidékr l érkeztek. Szigorú törvények szerint éltek. Foglyaik nem rabszolgák lettek, hanem rabok, bár kezdte kapiskálni, hogy a különbség csak szóban létezik. Dolgoztatni fogják. Ám nem akart dolgozni. Ezért ez olyan büntetés volt, ami id vel megtörte volna a harcos lelket. Vagyis ugyanazt a sorsot szánták neki, mint a szuniádoknak. Ez nem történhet meg! Én uriád vagyok, nem szuniád! Ha rájönnek, hogy nem tudnak uralkodni felettem, meg kell majd ölniük! Tehát ez a helyzet. Ha siettetem ezt a felfedezést, sosem szabadulok ki élve ebb l a szekérb l. Torvald Nom a türelemr l beszélt – ez a rabok törvénye. Urugal, bocsáss meg nekem, de most engedelmeskednem kell ennek a törvénynek! Megtörtnek kell látszanom.

Amint átgondolta a dolgot, rögtön tudta, hogy nem m ködne. Ezek a malazák túl okosak. Nem vennék be a hirtelen passzivitást. Nem, valami másféle színjátékra lesz szükség! Delum Thord. Te leszel a vezet m. A te veszteséged nekem most ajándék. Végigmentél el ttem az ösvényen, mutattad a lépéseket. Ismét fel fogok ébredni, de nem megtört lélekkel, hanem megtört elmével. A malaza rmester valóban nagyot csapott a fejére. Nyakizmai megmerevedtek, hátizmai is összecsomósodtak a gerince táján. Még a légzés is nagy fájdalmat okozott. Kényszerítette magát a lassabb légzésre, a gondolatait próbálta másfelé terelni. A teblorok évszázadokon át tudatlanságban éltek, nem is sejtették, hogy a síkságiak száma egyre n , és ezzel egyre veszélyesebbekké válnak. A határokat, amelyeket valaha vadul és éberen védtek, valamilyen oknál fogva elhagyták, így délr l beszivároghatott a méreg. Karsa rájött, hogy fontos lenne kideríteni, hogyan következhetett be az erkölcsi bukás. A szuniádok sosem tartoztak a leger sebb törzsek közé, de teblorok voltak, és ami velük történt, az id vel elérheti a többieket is. Kemény igazság volt ez, de szembe kellett vele nézni, mert ha ezt nem teszik, végigmennek ugyanazon az ösvényen – a bukás felé. Voltak hibák, melyekkel szembe kellett nézni. Pahlk, Karsa nagyapja például harcosként valamivel kevésbé dics tetteket hajtott végre, mint ahogy azt állította. Ha annak idején az igaz történetekkel tért volna vissza a törzshöz, akkor a figyelmeztetésre biztosan felfigyelnek. Lassú, kérlelhetetlen invázió közeledett feléjük, lépésr l lépésre. Háború a teblorok ellen, mely nem csak a földjeiket, de a lelküket is el akarta venni. Talán egy ilyen figyelmeztetés elég lett volna a törzsek egyesítéséhez... Átgondolta még egyszer a dolgot, s sötétség ereszkedett elméjére. Nem. Pahlk hibája sokkal nagyobb volt: nem a hazugság volt a legnagyobb b ne, hanem a bátorság hiánya, hiszen nem tudta levetk zni a teblorok elavult szabályait. Népének uralkodási elvei, a sz kre szabott elvárások és lehet ségek; a bels konzervativizmus, amely elavulttá tette életüket a halálosan veszedelmes elzártság miatt – ezek miatt bukott el a nagyapja büszkesége. De az apámé talán mégsem... A szekér megint nagyot zöttyent alatta. Bizalmatlanságodat gyengeségnek láttam. Azt, hogy nem akartál részt venni a törzs végtelen, halálos játékaiban, a büszkeség és a vérbosszú hadjáratában, gyávaságnak hittem. De ugyan mit tettél, hogy változtass az életünkön? Semmit. Csak egy válaszod volt – elbújtál, és kigúnyoltad a céljaimat, nevettél a lelkesedésemen... Felkészítettél erre a pillanatra. Rendben van, apám, szinte látom, hogy a szemedben most büszkeség villan. Ám azt tudnod kell, hogy sok sebet ütöttél rajtam. És már elegem van a sebekb l! Urugal vele maradt. Mind a hét isten vele volt. A hatalmuk majd legy z mindent, ami meg akarná törni az teblor lelkét. Egy szép napon majd visszatér a népéhez, és szétzúzza a törvényeket. Egyesíti a teblorokat, és mind mögötte fognak menetelni... Le a síkságra! Ami addig a pillanatig történik vele – vagyis minden, amit most túl kell élnie –, csak felkészülés. lesz a bosszú fegyvere, amit most éppen az ellenség edz keményre.

Úgy t nik, a vakság egyformán sújtja mindkét oldalt. Ám a szavaimban majd meglátják az igazságot! Ezek voltak az utolsó gondolatai, miel tt ismét öntudatlanságba merült. Izgatott hangokra ébredt. Alkonyodott, a leveg ben lovak, por és f szeres ételek illatát érezte. A szekér mozdulatlanul állt, s a közeli hangokon túl most már emberek, történések és egy rohanó folyó hangjait is hallotta. – Ahá, szóval ismét köztünk vagy! – állapította meg Torvald Nom. Karsa kinyitotta a szemét, de nem tett más mozdulatot. – Ez a Csavaros-átkel – folytatta a daru –, és a délr l érkez hírek miatt kitört a vihar. Oké, csak egy kis vihar, mert ez az egész város alig nagyobb, mint egy latrina. A nathiik közül is a söpredék lakik itt – gondolom, nem kell részleteznem. A malaza csapat viszont elég izgatott. Tudod, Palás nemrég elesett! Nagy csata volt, sok varázslattal, és a Hold Szülötte visszavonult – valószín leg Darujhisztán felé indult. Beru vigye el, de megnézném, ahogy átkel a tó fölött! Micsoda látvány lehet! A csapat persze azt kívánja, bárcsak átvezényelnék ket a harcvonalhoz. Idióták, de hát mit várjon az ember a katonáktól? – Miért ne akarnánk harcolni? – méltatlankodott Cserép, miközben fellépett a szekér oldalára. A járm kicsit meglendült. – Az Asóka Regiment többet érdemel, mint hogy itt rostokoljon, banditák meg rabszolgák között... – Gondolom, ti vagytok az Asóka Regiment – állapította meg Torvald. – Igen, és egyt l egyig harcedzett veteránok vagyunk! – Akkor hát miért nem vagytok délen, tizedes? Cserép elfintorodott, majd összevont szemöldökkel elfordult. – Nem bízik bennünk, ezért! – mormogta. – Hétvárosiak vagyunk, és a céda nem bízik bennünk! – Elnézést, de ha – és gondolom, hogy az imént a császárn dre céloztál – nem bízik bennetek, akkor miért küld titeket haza? – kérdezte Torvald. – Nem azt mondják, hogy Hétvárosban lázadás készül? Ha van rá esély, hogy hátat fordítotok neki, renegátként, akkor miért nem akar benneteket itt tartani, Genabackison? Cserép gyanakodva lenézett Torvaldra. – Ugyan miért is beszélem ezt meg veled, te tolvaj? Lehet, hogy te is a kémje vagy! Akár Karmos is lehetsz... – Ha az vagyok, tizedes, hát nem bántatok velem valami jól! Ezt pedig biztosan beírom majd a jelentésembe – a titkosba, amit titokban írok. Cserép, ez a neved, ugye? Mint törött agyagedény? És hogy is nevezted a császárn t – céda? – Pofa be! – förmedt rá a malaza. – Csupán egy nyilvánvaló lehet ségre hívom fel a figyelmedet! – Hiszed te! – vihogta Cserép, majd leugrott a szekérr l, és elt nt a szemük el l. Torvald Nom egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán Karsához fordult. – Karsa Orlong, van ötleted, hogy mit akarhatott mondani ezzel az utolsó mondattal? Karsa halkan felelt. – Torvald Nom, figyelj rám! Volt egy harcos, Delum Thord, aki engem követett.

Megsérült a feje, betört a koponyája, és kifolyt a tudat-vére. A tudata már nem talált vissza hozzánk, elveszett az ösvényen. Engem is fejbe vágtak. Megrepedt a koponyám, és kifolyt a tudat-vérem... – Inkább csak a nyálad folyt ki... – Maradj csendben, és figyelj! És ha válaszolni akarsz, azt is halkan tedd! Másodszor is felébredtem, s mint láthattad... Torvald halkan suttogva közbeszólt. – Elméd eltévedt az ösvényen, vagy mi? Ezt láttam hát? Értelmetlenségeket motyogsz, gyerekdalokat dúdolsz, meg ilyenek? Rendben, benne vagyok. Egy feltétellel... – Milyen feltétellel? – Azzal, hogy ha sikerül megszöknöd, engem is kiszabadítasz. Neked biztosan apróságnak t nik, de szeretném, ha megígérnéd... – Rendben van. Én, Karsa Orlong, a szavamat adom. – Remek. Tetszik, hogy olyan hivatalosan fogalmaztál. Így hihet bb... – Mert igaz. Ne gúnyolódj, mert különben megöllek, miután kiszabadítottalak. – Huh, látom a rejtett csapdákat! Na, most ki kell csikarnom bel led egy újabb ígéretet, miszerint... A teblor türelmetlenül felmordult. – Én, Karsa Orlong, nem foglak megölni, miután kiszabadítottalak, csak ha okot adsz rá. – Részletezd, hogy milyen okokra gondolsz... – Minden daru ilyen, mint te? – Nem kell túlbonyolítani, csak mondd, hogy milyen okokra gondolsz. Mondjuk, hogy gyilkossági kísérlet, csalás, árulás és persze gúnyolódás. Nem jut eszedbe több? – A túl sok beszéd. – Nos, ezzel nagyon sötét és ingoványos területre tévedtünk, nem gondolod? Kulturális különbségek, eltér hagyományok... – Azt hiszem, Darujhisztán lesz az els város, amit meghódítok. – Attól tartok, a malazák el bb odaérnek. Teszem hozzá, szeretett szül városomat még soha senki nem hódította meg, pedig sajnálják a pénzt a hadseregre. Az istenek nem csak védelmez pillantásukat vetik Darujhisztánra, hanem szerintem ott isznak a kocsmákban. Mindenesetre... pszt, jön valaki! Csizmás léptek közeledtek, s Karsa összehúzott szemmel Zsineg rmestert látta felbukkanni. A katona végigmérte Torvaldot. – Hát, nem úgy nézel ki, mint egy Karmos... – állapította meg. – De lehet, hogy pont ez a csel? – Lehet. Zsineg Karsa felé fordította a fejét, aki gyorsan lehunyta a szemét. – Magához tért már? – Kétszer is. De csak dúdolt, meg állatias hangokat hallatott. Azt hiszem, túl nagy volt az ütés, megsérült az agya – már ha volt neki egyáltalán. Zsineg felmordult. – Hé, lehet, hogy így a legjobb! Feltéve persze, ha nem hal meg itt nekünk. Szóval,

hol is tartottam az el bb? – Ott, hogy Torvald Nom, a Karmos. – Igen. Oké. Tehát továbbra is úgy kezelünk, mint egy banditát – addig, míg be nem bizonyítod ennek az ellenkez jét –, vagyis a többiekkel együtt irány az otataral bánya! Szóval, ha mégis Karmos vagy, ezt még az el tt kellene bebizonyítani, hogy elhagynánk Genabarist... – Feltéve persze, ha a feladatom nem az, hogy rabként beépüljek az otataral bányába – felelte Torvald ártatlan hangon. Zsineg elkomorodott, halkan elkáromkodta magát, és leugrott a szekérr l. Hallották a kiáltását. – Tegyétek fel ezt az átkozott szekeret a kompra! De most rögtön! A kerekek nyikorogva megmozdultak, az ökrök nekifeszültek az igának. Torvald Nom nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét, és nekid lt a szekér oldalának. – Halálos játékba kezdtél! – suttogta Karsa. A daru fél szemmel felnézett. – Játék, teblor? Az bizony, de nem az, amire te gondolsz. Karsa megvet en felhorkant. – Ne hessegesd el ilyen könnyedén... – De így teszek – felelte a harcos, miközben az ökrök felhúzták ket egy farámpán. – Megvannak az okok: gyilkossági kísérlet, árulás, gúnyolódás és ha kiderül, hogy Karmos vagy. – És a sok beszéd? – Ezt úgy látom, el kell viselnem valahogyan. Torvald lassan biccentett, majd elvigyorodott. – Rendben! Furcsamód az rület tettetése sokat segített Karsának abban, hogy épelméj maradjon. Napokig, aztán hetekig feküdt ugyanabban a helyzetben, kikötözve és leláncolva a szekérbe, és ilyen kínzást egy teblor el sem tudott volna képzelni. Férgek mászkáltak a testén, összevissza csipkedték, így folyton viszketett. Hallott már nagy test állatokról, melyek belebolondultak a feketelégy csípéseibe, s most már nagyon is átérezte a helyzetüket. Minden este lemosták a testét egy vödör jéghideg vízzel, s a szekér hajtója – egy öreg, büdös nathii – meg is etette. Leguggolt a feje mellé egy nagy, kormos vaskondérral, amiben s , magokkal teli étel volt. Nagy, fából készült kanál segítségével adagolta a gabonafélét és a húscafatokat Karsa szájába, forrón, úgyhogy a teblor szája, nyelve és szájpadlása borzasztóan kisebesedett, mivel az étkezések túl gyakran követték egymást ahhoz, hogy a sebek közben begyógyuljanak. Az étkezés valóságos tortúrává vált, s ez csak akkor ért véget, amikor Torvald Nom rábeszélte a nathiit, hogy hadd etesse Karsát. Ezután mindig vigyázott, hogy a pörkölt ne legyen túl forró, amikor Karsa szájába kerül. A hólyagok és sebek pár nap alatt begyógyultak. A teblor igyekezett rendben tartani az izmait, kés éjjelente úgy gyakorlatozott, hogy megfeszítette, aztán ellazította ket. Az ízületei azonban már fájtak a folyamatos mozdulatlanságtól – ez ellen pedig nem tehetett semmit.

Id nként önuralma cserben hagyta, gondolatai visszatértek a démonhoz, akit társaival kiszabadított. Az a n , a Forkata hihetetlenül hosszú id t töltött el egy helyben, a k alá préselve. Kicsit persze tudott mozogni, s ahogy a követ kaparta, biztosan a lassú haladás adott neki er t. De Karsa nem tudta felfogni, miként kerülhette el az rületet és az abból következ halált. Ha a démonra gondolt, elszégyellte magát, mert a lelkét gyengítette önnön törékenységének és tehetetlenségének tudata a láncok között. A szekérderék deszkái ledörzsölték a b rét, szégyellte összerondított ruháit, s azt is, hogy alig bírja elviselni a legyek és a férgek okozta viszketést. Torvald elkezdett úgy beszélni hozzá, mint egy gyerekhez vagy kis állathoz. Megnyugtató szavak, csitító hangnem... és a b beszéd ség, amely kezdetben átoknak nt, átalakult valamivé, amibe Karsa kapaszkodhatott, egy biztonsági kötéllé, mely segített meg rizni az ép eszét. A szavak táplálták, megakadályozták, hogy a lelke elsorvadjon az éhségt l. Szavak mérték a napok és éjszakák múlását, megtanították neki a malazák nyelvét, s szavakból ismerte meg a helyeket is, amelyeken áthaladtak. A Csavaros-átkel után egy nagyobb város, Ninsano-árok következett, ahol egy csomó gyerek felmászott mellé a szekérre, és piszkálták, szurkálták, míg Cserép el nem zavart mindenkit. Aztán átkeltek egy újabb folyón. Továbbmentek Malyhídba, amely egy Ninsanóhoz hasonló méret város volt, aztán tizenhét nappal kés bb Karsa felnézhetett egy város – Tanys – íves körkapujára, s a macskaköves utcán zötyköl dve a három, s t négyemeletes házakra is, melyek körülvették. És mindenhonnan síkságiak hangját hallotta – többen voltak, mint valaha képzelte volna. Tanys kiköt város volt, a Malyn-tenger keleti, csipkézett partvidékén. A víz itt fekete volt a sótól – ilyet látni lehetett néha tavasszal a rathiádok határvidékén is. De a Malyn-tenger nem egy apró kis tó volt, hanem hatalmas víztömeg, hiszen az utazás át rajta, Malyntaeas városába négy napot és három éjszakát vett igénybe. A hajóra való átpakolás közben Karsát függ leges helyzetbe emelték – a kerekeit l megfosztott szekérderékkal együtt –, a leláncolást követ en most el ször, s a láncok teljes súlya újabb szenvedést hozott. Ízületei felsikoltottak, és Karsa velük sikoltott, egészen addig, míg valaki belé nem töltött valami éget folyadékot, amit l megtelt a hasa, és amit l elvesztette az öntudatát. Amikor felébredt, látta, hogy a szekéralj függ leges helyzetben maradt, s hozzákötözték egy oszlophoz, amit Torvald f árbocnak hívott. A darut a közelben láncolták le, mivel végleg rá hagyták a teblor gondozását. A hajó gyógyítója valami balzsamot dörzsölt Karsa feldagadt ízületeibe, így az a fájdalom el is múlt, de jött helyette másik: szörny hasogatás a fejében. – Fáj, mi? – mormogta Torvald Nom. – Ezt, barátom, úgy hívják: macskajaj. Egy egész töml nyi rumot töltöttek beléd, te szerencsés flótás! Persze a felét rögtön kihánytad, de közben szerencsére eléggé megromlott a pia, így meg tudtam állni, nem vetettem magam a padlóra, és nem nyaltam fel... így legalább az önérzetem sértetlen maradt. Most mindkett nknek árnyékra lenne szüksége, különben belázasodunk, és elborul az elménk. Hidd el, te már kett nk helyett is beszéltél eleget, öntudatlan

állapotban. Szerencsére csak a teblor nyelvet használtad, amit a fedélzeten rajtam kívül csak kevesen ismerhetnek – vagy talán senki. Hát igen, pillanatnyilag elváltak útjaink Kedves kapitánytól és csapatától. k egy másik hajón kelnek át. Te, amúgy ki az a Napcsók? Ne, inkább ne is mondd! Elég hosszan soroltad a borzalmakat, amiket ezzel a Napcsókkal akarsz tenni, bárki legyen is . Mindenesetre mire beérünk a kiköt be, remélem, megszokod a hullámzást, mert így felkészülsz valamelyest a Menningalle-óceán borzalmaira. Legalábbis remélem... Éhes vagy? A legénység, mely többnyire malazákból állt, szép nagy helyet hagyott Karsa körül. A többi rabot lent zárták el, a fedélközben, ahová a szekérderék sajnos nem fért volna le, Kedves kapitány viszont ragaszkodott hozzá, hogy a teblort semmilyen körülmények között se szedjék le róla. Torvald suttogva elmagyarázta, hogy ez nem a gyanakvás jele, hanem a kapitány híres óvatosságára utal csak, amely állítólag még a katonák körében is szokatlannak számít. A színjáték meggy nek bizonyult – Karsa ártalmatlan ökörré szelídült, fénytelen tekintetében semmi értelem nem csillant, a végtelen, ostoba vigyor állandó értetlenségr l tanúskodott. Egy óriás, aki nemrég harcos volt, most viszont ártalmatlanabb, mint egy gyerek – csak egy leláncolt bandita, Torvald Nom vigasztalgatta szavaival. – Id vel azért le kell, hogy szedjenek err l a szekérr l! – motyogta a daru egyszer a sötétben a hajón, amely Malyntaeas felé haladt. – De lehet, hogy ez majd csak a bányában történik meg. Ki kell tartanod, Karsa Orlong – feltéve persze, ha még mindig csak tetteted az rületet. Bevallom, mostanság nem vagyok benne biztos, hogy érted még, amit mondok... Magadnál vagy még? Karsa halkan felmordult, bár id nként maga sem tudta, hogy rült-e vagy épelméj . Voltak napok, amelyek teljesen kiestek, emlékei között nem maradt meg bel lük semmi – ez volt a legijeszt bb dolog, amit valaha is tapasztalt. Kitartani? Nem volt benne biztos, hogy menni fog... Malyntaeas városa úgy nézett ki, mintha valamikor három városból állt volna. A hajó délben futott be a kiköt be, és Karsa a f árboctól szinte akadálytalanul belátott mindent. A területen három domb, azokon három különálló, k fallal borított építményegyüttes állt, a középs valamivel beljebb a parttól, mint a másik kett . Mindháromnak megvolt a maga jellegzetes építési stílusa. A bal oldali barbakán nehézkes, robusztus, fantáziátlan volt, aranyos, szinte narancsszín homokk l épült, amely kopottnak, foltosnak látszott a napsütésben. A középs építmény csak halványan látszott a két domb közötti lakott területr l felszálló füstben, de így is régebbinek, elny ttebbnek t nt, s tornyaival, falaival együtt mindenütt fakó pirosra festették. A jobb oldalon álló torony közvetlenül a parti szikla szélére épült, alatta a tenger nagy kövek és kisebb szikladarabok között tombolt, míg maga a sziklafal rothadó, himl helyes, karmolt volt. A torony falait valamikor a múltban hajóról kil tt lövedékekkel bombázták, a sebekb l mély repedések indultak mindenfelé, az egyik szögletes oldaltorony megroggyant, s kifelé d lt. Mögötte azonban egy sor zászló lobogott a falon túl. A tornyos épületek körül, a domboldalakon és lent, a sík vidéken épületek töltöttek be minden kis talpalatnyi területet, s stílusukban mind azt a tornyot utánozták, amely köré épültek. A határokat a szárazföld belseje felé tartó széles utcák jelölték, s ezek

két oldaláról a két stílus nézett farkasszemet egymással. Miközben a hajó átfurakodott a halászbárkák és keresked hajók tömkelegén, Karsa megállapította, hogy ezen a területen három törzs telepedett le. Torvald Nom nagy lánccsörömpölés közepette felállt, és megvakarta immáron tekintélyesre gyarapodott szakállát. Csillogó szemmel nézett végig a városon. – Malyntaeas! – sóhajtott fel. – Nathiik, genabariik és korhivik élnek itt egymás mellett. S hogy mi tartja ket vissza attól, hogy elvágják a másik torkát? Semmi más, csak egy malaza parancsnok meg az Asóka Regiment három csapata. Karsa, látod azt a félig lerombolt tornyot? Ez a nathiik és korhivik háborújának emléke. Az egész nathii flotta idegy lt az öbölbe, köveket hajigáltak a sziklára, és annyira el voltak foglalva egymás kiirtásával, hogy szinte észre sem vették a malazák érkezését. Félkarú Dujek, három légió a Másodikból, a Hídéget k meg két f mágus. Mindössze ennyi állt Dujek rendelkezésére, a nap végére azonban a nathii flotta az öböl iszapjában nyugodott, a genabarii királyi család minden tagja vérbe fagyva hevert a vörös falú kastélyban, ahová elbújtak, a korhivi torony pedig kapitulált. A hajó egy széles k móló felé közeledett, amelyen emberek rohangáltak. Torvald elmosolyodott. – Az ember azt gondolná, haha, itt minden szép és jó! A katonai jelenlét békét hozott, meg minden. Csakhogy a város Ökle most fogja elveszíteni három csapatának kétharmadát. Igaz, hogy az utánpótlás már úton van, de mikor ér ide? Honnan jön? Mennyien vannak? Látod, drága teblorom, hogy mi történik, ha túl nagyra duzzad a törzsed? Hirtelen a legegyszer bb dolgok is borzasztóan bonyolulttá válnak. A káosz ködként beszivárog, s mindenki vakon botladozik benne... Karsától kicsit balra valaki rekedten felnevetett. Egy görbe lábú, kopasz katona lépett a látóterébe. Tekintete a közeled k mólóra tapadt, szája savanyú mosolyra húzódott. Nathii nyelven szólalt meg. – A banditák vezére politikai kérdéseken filozofál, s biztosan tapasztalatból beszél, hiszen nehéz is lehet összefogni egy tucatnyi engedetlen útonállót! És egyáltalán miért beszélsz ehhez az agyatlan ökörhöz? Ah, hát persze! Ez a közönség nem panaszkodik, és biztosan nem szökik el... – Hát igen, lelepleztek – ismerte be Torvald. – Talán az els tiszthez van szerencsém? Azon t dtem, uram, vajon meddig id zünk a városban... – Szóval t dtél, mi? Oké, akkor hadd magyarázzam el, mi fog történni az elkövetkez egy-két napban! Egy: a rabok nem hagyják el a hajót! Kett : felszedjük a második század hat szakaszát. Három: továbbhajózunk Genabaris felé. Ott leraklak benneteket, és kész! – Érzek önben némi bizonytalanságot, uram – mondta Torvald. – Talán aggódik a szép Malyntaeas biztonsági helyzete miatt? A férfi lassan elfordította a fejét, s csendben végigmérte a darut. – Aha, te vagy az, aki talán Karmos. Nos, ha tényleg az vagy, akkor ezt is írd bele az átkozott jelentésedbe! A Bíborsereg emberei beszivárogtak és lázítják a korhivikat! Az árnyas utcák már nem biztonságosak, és a helyzet már olyan pocsék, hogy két szakasznál kevesebb katona nem is indul jár rözni. És most a katonák kétharmadát elviszik haza. A helyzet Malyntaeasban hamarosan meglehet sen bizonytalanná válik.

– A császárn biztos nem olyan hanyag, hogy figyelmen kívül hagyja tisztjeinek véleményét – felelte Torvald. Az els tiszt felvonta a szemöldökét. – Biztos nem olyan hanyag... Aztán elindult el re, s ráüvöltött egy maréknyi matrózra, akik rögtön a dolguk után indultak. Torvald megvakarta a szakállát, Karsára nézett, és kacsintott. – Bíborsereg. Ez tényleg elég nyugtalanító. A malazáknak biztosan az! Napok teltek el. Karsa akkor tért ismét magához, amikor a szekéralj vadul hullámzani kezdett. Az ízületei lángoltak, a súlypontja áthelyez dött, a láncok megfeszültek a végtagjain. A leveg be emelték, s egy csomó nyikorgó gerendából épített emel szerkezettel mozgatták. Kötelek pattogtak körülötte, kiáltások harsantak. Feje fölött az árbocon és a kötélzeten sirályok rikoltoztak. A köteleken emberek is mászkáltak, s a teblort bámulták. A szerkezet megnyikordult, s Karsa figyelte, ahogy a matrózok egyre csak zsugorodnak. Minden oldalról kezek ragadták meg Karsa deszkáját, s stabilizálták. A lába fel li rész süllyedni kezdett, lassan függ leges helyzetbe került. Egy hatalmas hajó fedélzetének középs és els részét látta maga el tt, dugig szállítókkal, rakodókkal, katonákkal és matrózokkal. A rakomány nagy halmokban állt mindenfelé, a csomagokat tátongó lejárókon át helyezték el a hajó belsejében. A szekérderék alja elérte a fedélzetet. Kiáltások, nagy nyüzsgés, aztán a teblor érezte, hogy megint a leveg be emelkedik, és kicsit más szögben teszik le újra. Ezúttal hallotta és érezte is a feje fölött a deszkák koppanását a f árbocnál. Köteleket húztak a láncok fölé, azokkal stabilizálták a szekérderekat. Aztán a munkások eltávolodtak t le, s felnéztek rá. Karsa mosolygott. Torvald hangja hallatszott oldalról. – Igen, kissé ijeszt a mosolya, de biztosítok mindenkit, teljesen ártalmatlan szegény. Semmi ok az aggodalomra, feltéve persze, ha nincs önök között egy babonás barom se... Csattanás hallatszott, és Torvald Nom hasra esett Karsa el tt. Összetört orrából ömlött a vér. A daru ostobán pislogott, de meg sem próbált felkelni. Nagydarab fickó lépett oda mellé. Nem is magas, hanem inkább széles volt, b re poros, kék szín . Lenézett a földön fekv banditára, aztán a köréjük gy lt néma matrózok felé fordult. – Ilyen, ha hátba döfnek valakit, és jól megforgatják a t rt – morogta malaza nyelven. – És mind egy szálig eltalált benneteket! – Visszafordult Torvald Nomhoz. – Még egy ilyen döfés, fogoly, és kivágatom, aztán az árbocra szegeztetem a nyelvedet! És ha te vagy ez az óriás még egyszer bármilyen galibát okoztok, odakötöztetlek mellé, és az egész szekeret a vízbe hajíttatom! Ha értetted, amit mondtam, bólints! Torvald Nom letörölte a vért az arcáról, és buzgón bólintott. A kék b férfi kemény pillantással Karsához fordult. – Töröld le az arcodról azt a vigyort, vagy levágatom késsel! – mondta. – Az evéshez nem kellenek ajkak, és a többi rab a bányában nem fogja bánni... Karsa tekintete üres maradt, a mosolya nem változott. A férfi arca elsötétedett.

– Hallottad... Torvald habozva felemelte a kezét. – Kapitány, uram! Nem érti, amit mondanak neki... Sérült az agya. – Bosun! – Uram? – Pecket a szájába! – Igenis, kapitány! Só miatt megkeményedett rongyot tekertek Karsa arca elé, amit l nehézkessé vált a légzése. – Ne fojtsátok meg, barmok! – Igen, uram! A csomón lazítottak, a rongy az orra vonala alá csúszott. A kapitány elfordult. – Na, Mael vigyen el benneteket, most mit bámultok? A munkások szétszéledtek, a kapitány eldübörgött, Torvald pedig lassan talpra állt. – Ne haragudj, Karsa! – motyogta felhasadt ajakkal. – Megígérem, ki fogom szedni a szádból! De lehet, hogy id be telik majd. És amikor megteszem, kérlek, ne mosolyogj... Miért jöttél hozzám, Karsa Orlong, Szünüg fia, Pahlk unokája? Egy jelenség, és még hat. Arcok, melyeket mintha k l faragtak volna, de alig látszottak a homokviharban. Egy, és még hat. – El tted állok, Urugal! – mondta Karsa, bár nem értette a helyzetet. Nem vagy el ttem. Csak a lelked, Karsa Orlong. Megszökött halandó börtönéb l. – Akkor hát elbuktam, Urugal. Bukás. Igen. Elhagytál bennünket, így mi is el kell, hogy hagyjunk téged. Keresnünk kell egy másikat, egy er sebbet. Valakit, aki nem hódol be. Valakit, aki nem menekül el. Hibáztunk, amikor beléd vetettük a bizalmunkat, Karsa Orlong. A homály er södött, tompa foltok suhantak benne. Karsa egy dombon találta magát, ami recsegett-ropogott alatta. Csuklójára láncok kulcsolódtak, melyek a domb felé haladtak tovább. Több száz láncot látott, s minden láncnak a sokszín homályba veszett a vége, ahol valami mozgott, láthatatlanul. Amikor lenézett, Karsa csontokat látott a talpa alatt. Teblorokét. Síkságiakét. Az egész domb csontokból épült fel! A láncok hirtelen megfeszültek. A mozgás a ködben egyre közeledett felé, minden irányból. Karsán úrrá lett a rettegés. Holttestek – némelyik fej nélküli – tántorogtak el a ködb l. A láncok, amelyek Karsához csatolták a rémiszt lényeket, keresztülkasul hálózták a mellkasukat. Aszott, hosszú karmos kezek nyúlkáltak felé. A rémlények botladozva elindultak felfelé a dombon. Karsa küszködött, próbált menekülni, de körülvették. Még a talpa alatt recseg csontok is ellene voltak, lassan a lába köré szorultak. Sziszegés, rothadó torkokból el tör hangok kórusa. – Vezess minket, Hadvezér! Felsikoltott. – Vezess minket, Hadvezér! Közelebb másztak, felnyúlkáltak, karmuk a leveg be mart... Egy kéz a bokájára kulcsolódott.

Karsa hátrakapta a fejét, s hatalmas csattanással beverte a fába. A leveg , melyet lenyelt, homokként, szárazon érte a torkát, fulladozott t le. Kinyitotta a szemét, és a hajó enyhén hullámzó fedélzetét látta maga el tt. Sokan álltak el tte mozdulatlanul, s mindenki t nézte. Köhögött a pecek mögött, s minden er lködéssel mintha kigyulladt volna a tüdeje. Torkát mintha széttépték volna... Csak ekkor döbbent rá, hogy sikoltozik, méghozzá olyan er sen és annyi ideje, hogy az izmok már görcsbe rándultak, s elzárták torkában a leveg útját. Haldoklott. Lelke mélyén egy hang ezt suttogta. – Lehet, hogy mégsem hagyunk még magadra. Lélegezz, Karsa Orlong! Kivéve persze, ha ismét találkozni akarsz a halottaiddal! Lélegezz! Valaki kiszedte a pecket a szájából. H vös leveg áramlott a tüdejébe. Karsa Orlong könnyein át nézett le Torvald Nomra. Alig ismerte meg a darut, mert a b re sötétebb lett, a szakálla pedig hosszú és dús. A Karsát fogva tartó láncokon mászott fel, hogy elérje a pecket, és most érthetetlen szavakat üvöltött hátra a rémülett l jéggé dermedt malazáknak. Karsa alig hallotta a hangját. A tekintete végül megakadt az árbocokon túl, az égen. A toronymagas felh k között színek villództak, s egy nyílt, hatalmas sebnek látszó valamib l mintha vér csorgott volna. A vihar – ha az volt – az egész égboltot betöltötte el ttük. Aztán meglátta a láncokat is, amelyek a felh k közül érkeztek, s hatalmas csattanások kíséretében darabokra szaggatták az eget. Több száz volt bel lük, feketék voltak, hatalmasak, nyomukban vörös fergeteg támadt az égen. Karsa szíve elszorult a félelemt l. Szél nem volt. Minden vitorla lankadtan lógott. A hajó egy helyben ringatózott az alig fodrozódó vízen. És a vihar egyre közeledett... Egy matróz érkezett vízzel teli bádogbögrével a kezében, odanyújtotta Torvaldnak, aki elvette, és Karsa kicserepesedett szájához emelte az edényt. A feketés, zavaros folyadék savként égette a szájüregét. Elhúzta a fejét. Torvald halkan beszélt Karsához, aki lassan fel is fogta a szavak értelmét. – ...rég elvesztél a számunkra. Csak a szíved dobogása és a mellkasod ütemes emelkedése-süllyedése árulta el, hogy még élsz. És ez így ment hosszú heteken át, barátom. Alig tudtunk bármit beléd er ltetni. Szinte semmi sem maradt már a csontjaidon – csontok ott is vannak rajtad, ahol nem kellene lenniük. Aztán jött ez az átkozott szélcsend. Nap nap után, semmi változás. Egy árva felh sem volt az égen... egészen három órával ezel ttig. Három órával ezel tt felriadtál, Karsa Orlong, és sikoltozni kezdtél a pecek mögött. Tessék, igyál még egy kis vizet! Karsa, azt állítják, hogy te hívtad ezt a vihart. Érted, amit mondok? Azt akarják, hogy küldd el; megtesznek mindent, leszedik a láncaidat, ismét szabad lehetsz. Bármit, barátom, tényleg bármit – csak küldd el ezt az istentelen vihart! Érted, amit mondok? Már azt is látta, hogy a tenger szinte felrobban a láncok csapásai nyomán, s a víz hatalmas hullámokban tört az ég felé. A kavargó, toronymagas felh k szinte ráhajoltak a vízre, s most már minden irányból körbevették a hajót. Karsa látta, hogy a malaza kapitány lejön a fedélzetre, kékes b re most beteges szürke színben játszott. – Ezt a vihart Mael nem áldotta meg, vagyis nem ebbe a világba való! – közölte.

Reszket ujjával Karsára mutatott. – Mondd meg neki, hogy kezd kifutni az id l! Mondd neki, hogy küldje el! Ha ezt megtette, tárgyalhatunk. Mondd meg neki, a fenébe is! – Már mondtam neki, kapitány! – csattant fel Torvald. – De hogy a fenébe várod le, hogy elküldje a vihart, amikor nem is tudhatjuk biztosan, hogy hívta! – Majd meglátjuk, oké? – A kapitány megfordult, és intett. Egy csomó matróz sietett el , s mindnek fejsze volt a kezében. Torvaldot lerángatták, és a fedélzetre dobták. A fejszék átvágták a vastag köteleket, amelyek az árbochoz rögzítették a szekérderekat. El készítettek egy rámpát, amit a jobb oldali korláthoz támasztottak. A durván leeresztett szekéralj alá görget fákat helyeztek. – Egy pillanat! – kiáltotta Torvald. – Ezt nem tehetik! – De igen! – morogta a kapitány. – Legalább a láncokat vegyék le róla! – Dehogy vesszük! – felelte a kapitány. Megragadta egy elsiet matróz karját. – Keressetek meg mindent, ami az óriással került a hajóra; mindent, amit a rabszolgakeresked l koboztatok el! Mindent vele dobunk. Siessetek, a fenébe is! A láncok már egészen közel csapkodták a tengert, így vízpermet érkezett a fedélzetre, s a kötelek meg az árbocok minden csapásnál megremegtek. Ahogy a korlát felé vonszolták a szekéraljat, Karsa felnézett a föléjük tornyosuló viharfelh kre. – Azok a láncok le fogják húzni! – kiáltotta Torvald. – Talán igen, talán nem. – Mi van, ha arccal lefelé érkezik a vízre? – Akkor megfullad, s Mael azt tehet vele, amit akar. – Karsa! A fenébe is! Ne játszd tovább az rültet! Mondj már valamit! A harcos kiköhögött két szót, de a hang, amit kipréselt magából, még a saját fülének is érthetetlenül csengett. – Mit mondott? – kérdezte a kapitány. – Nem tudom! – sikoltotta Torvald. – Karsa, a fenébe is, próbáld meg újra! Karsa megpróbálta, de ugyanaz volt az eredmény. Ismételgetni kezdte ugyanazt a két szót, újra meg újra, miközben a matrózok a korlát felé húzták-vonták a szekéraljat, míg végül az félig a tenger, félig a fedélzet fölött egyensúlyozott. Miközben ismét kimondta a két szót, Karsa látta, hogy fölöttük elt nik az utolsó tiszta folt is az égen, mintha bezárult volna egy ajtó. Aztán következett a zuhanás a sötétségbe, és Karsa tudta, hogy elkésett, amikor a félelem miatt beállt néma csendben tisztán és érthet en kimondta újra ugyanazt a két szót: – Menj el! A fejük fölül lecsaptak a hatalmas, vastag láncok, melyek mintha egyenesen Karsa mellkasára pályáztak volna... Vakítóan éles villanás, robbanás, egy kid árboc fülsiketít recsegése, a vitorlavászon és a kötelek csapkodása, suhogása... Az egész hajó szétesett Karsa és a szekérderék alatt. A deszkatákolmány végigcsúszott a korlát egész hosszán, majd az els fedélzetnek ütközött, megperdült, és a hullámok felé kezdett zuhanni.

Karsa lenézett a betegesen zöld színben játszó, hullámzó vízre. Az egész szekéralj megrázkódott zuhanás közben, majd nekiütközött a széthulló teherhajó orrának. Karsa egy pillanatra a fejen álló hajót látta – a fedélzetet feltépték a láncok, a három árboc elt nt, a törmelékek között ott hevertek a kicsavarodott test katonák és matrózok – aztán az eget nézte, melyen pont a feje fölött hatalmas seb tátongott. Becsapódás, majd sötétség. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, halovány derengést látott maga körül, hullámzást érzett, majd azt, hogy a szekéralj belendült valaki más mozdulatai alatt. Puffanások; halk, ziháló motyogás. A teblor felnyögött. Úgy érezte, b re alatt minden ízületet darabokra téptek. – Karsa? – mászott be a látómezejébe Torvald Nom. – Mi... Mi történt? A bilincs még mindig ott volt a daru csuklóján, a lánc túlsó végén pedig a fedélzet egyik deszkájának karhossznyi darabja fityegett. – Könny neked, átaludtad a munka nehezebbik felét! – motyogta Torvald, miközben felült, és átkarolta a térdét. – Ez a tenger sokkal hidegebb ám, mint gondolnád, és a lánc sem könnyíti meg a helyzetemet! Vagy tucatszor csak kevésen múlt, hogy nem fulladtam meg, de örömmel jelentem, hogy most már van három vizestöml nk és egy kisebb csomagunk, amiben talán élelem van – még nem csomagoltam ki. Ja, és megvan a kardod meg a páncélod is, mert minden darab a víz felszínén lebegett. Az égbolt felettük természetellenesen szürke volt, helyenként sötétebb hamuszín csíkokkal. A víz agyagos, iszapos szagot árasztott. – Hol vagyunk? – Abban reménykedtem, hogy te majd megmondod. Elég nyilvánvalónak látszik, hogy te hívtad a nyakunkba azt a vihart. Ez az egyetlen magyarázat a történtekre... – Én nem hívtam semmit! – Azok a villám-láncok, Karsa; egy sem tévesztett célt! Egyetlen malaza sem élte túl a csapást. A hajó széthullott, a szekérderekad a jó felével felfelé ért a vízre, és elsodródott. Én még mindig azon dolgoztam, hogy kiszabaduljak, amikor Silgar meg három embere el másztak a fedélközb l, a láncaikkal együtt – a hajótest szétment körülöttük, de csak egyikük fulladt meg. – Csodálom, hogy nem öltek meg bennünket... – El ször is te nem voltál elérhet közelségben. Engem persze ledobtak a hajóról. Kicsivel kés bb, miután felkapaszkodtam melléd, láttam ket az egyetlen ép ment csónakban. Éppen megkerülték a süllyed hajót, és biztos vagyok benne, hogy utánunk akartak jönni. Aztán a hajó túlsó felén, ahol nem láttam rájuk, történhetett valami, mert nem t ntek fel újra. Elt ntek, a ment csónakkal együtt. Aztán a hajó elsüllyedt, de egy csomó holmi a vízen maradt. Úgyhogy én szépen feltankoltam. Gy jtöttem kötelet, fát, mindent, amit ide tudtam rángatni. Karsa, a szekéralj sajnos süllyed. Egyik vizestöml sincs tele, ez segít, hogy a felszínen maradjunk, meg a deszkák alá tolok egy csomó mindent, hogy lassabban süllyedjünk. Mindenesetre azonban...

– Tépd el a láncaimat, Torvald Nom! A daru bólintott, aztán beletúrt vizes, kócos hajába. – Már megnéztem, mit tehetek, barátom. Id be fog telni. – Van valahol a közelünkben szárazföld? Torvald a teblorra pillantott. – Karsa, ez itt nem a Menningalle-óceán. Valahol máshol vagyunk. Hogy van-e a közelben szárazföld? Ameddig ellátok, nincsen. Hallottam, hogy Silgar valami Üreget emleget – az olyan másik világ, amit a varázslók használnak. Azt mondja, beléptünk egy ilyen Üregbe. Lehet, hogy itt egyáltalán nincs olyan, hogy szárazföld. Csak víz. A Csuklyás tudja, nincs semmi szél, és láthatóan nem mozdulunk semmilyen irányba, a hajó maradványai még mindig itt lebegnek körülöttünk. A roncs majdnem a víz alá húzott bennünket. Ja, és a víz édes, nem mintha inni akarnék bel le. Csupa iszap az egész. Nincs benne hal, sehol egy madár; életnek semmi jele... – Vízre van szükségem. Meg ételre. Torvald a kimentett bugyorhoz mászott. – Vizünk az van. Étel? Nem tudom, Karsa. Te, figyelj! Az isteneidet szólítottad, vagy ilyesmi? – Nem. – És miért kezdtél el úgy sikoltozni? – Egy álom miatt. – Egy álom? – Igen. Na, találtál ételt? – Hm, nem tudom, mert ez nagyrészt csomagolás – egy kis fadoboz körül. – Karsa hallgatta a zörgést, ahogy Torvald kicsomagolta a dobozt. – Van rajta valami jelzés... szerintem moranth jel lehet. – Felfeszítette a tet t is. – Újabb csomagolóanyag meg egy csomó agyaglabda... viaszdugasszal... Ó, Beru vigyázzon ránk! – A daru elhátrált a csomagtól. – Csuklyás csöpög nyálára! Azt hiszem, tudom mik ezek! Sosem láttam még egyet sem, de hallottam róluk... Ki nem? Nos... – Hirtelen felnevetett. – Ha Silgar felbukkan, és ránk akar támadni, nagy meglepetésben lesz része! Mint ahogy mindenkinek, aki rosszat akar nekünk. – Ismét odaaraszolt a csomaghoz, és gondosan, nagyon-nagyon óvatosan visszahelyezte a csomagolóanyagot meg a doboztet t. – Mit találtál? – Kémiai fegyvert. Hadifegyvert. Úgy használjuk, hogy eldobjuk, lehet leg jó messzire. Az agyag összetörik, és a benne lév vegyszerek felrobbannak. Vigyázni kell, nehogy a kezünkben vagy a lábunk el tt robbanjon fel, mert akkor kész, vége. A malazák már használták ezeket a genabarisi hadjáratban. – Kérek vizet! – Oké, persze... Ott egy merít ... Valahol... Na, megvan! Egy perc múlva Torvald már ott görnyedt Karsa fölött, aki szépen lassan kiitta a merít teljes tartalmát. – Jobb? – Igen. – Kérsz még? – Most nem. Szabadíts ki!

– El bb vissza kell mennem a vízbe, Karsa. Be kell tolnom pár deszkát a tutaj alá. – Rendben van. Ezen a furcsa helyen nem váltakozott az éjszaka és a nappal; az égbolt néha színt váltott, talán a magas légáramlatok miatt, így a hamuszín csíkok megtekeredtek, arrébb sodródtak – de ennyi volt az összes változás. A tutaj körül a leveg mozdulatlan, párás, h vös és furcsán s volt. A Karsa láncait rögzít vasak a tutaj túloldalán végz dtek, a rendszer hasonló volt, mint a rabszolgaárokban, az Ezüst-tónál. A bilincset szorosra kovácsolták. Torvaldnak csak egy lehet sége volt: egy vaskapoccsal megpróbálta kitágítani a lyukakat, melyekbe a láncrögzít vasakat tették. A több hónapos börtönélet legyengítette a darut – gyakran meg kellett állnia pihenni, és a kapocs véresre marta a kezét, de amibe belefogott, azt nem hagyta annyiban. Karsa a ritmikus csapkodás és recsegés segítségével mérte az id múlását, s észrevette, hogy a szünetek egyre hosszabbra nyúlnak, míg végül a daru légzése elárulta, hogy Torvald mély álomba merült a kimerít munka után. Ezután a teblor egyetlen társasága a dögletes szagú víz maradt, ami fel-le csordogált a tutajon. Torvald hiába tuszkolt sok fát a tutaj alá, az még mindig süllyedt, és Karsa tudta, hogy a daru nem tudja majd id ben kiszabadítani. Még soha nem félt attól, hogy meg fog halni. De most már tudta, hogy Urugal és a többi Arc a Sziklában magára hagyja a lelkét, szabad prédaként a sok éhes, bosszúszomjas tetemnek. Tudta, hogy az álom az elkerülhetetlen és igaz végzetet tárta fel el tte. Megmagyarázhatatlan volt. Ugyan ki uszíthatta rá azt a sok rémséges lényt? Halhatatlan teblorok, él halott síkságiak, harcosok és gyerekek, egy egész hadseregnyi halott, mind hozzáláncolva. Miért? Vezess minket, Hadvezér! Hová? És most – meg fog fulladni. Itt, ezen az ismeretlen helyen, távol a falujától. A dics séges tervek, a fogadalmak, most minden groteszknek, nevetségesnek t nt. A suttogó hangok, nyikorgások és halk nyögések... – Torvald. – Hm... Mi van? – Új hangot hallok... A daru felült s kipislogta a száraz iszapszemeket a szeméb l. Körülnézett. – Beru vigyázzon ránk! – Mit látsz? A daru tekintete a Karsa feje mögött lév területet fürkészte. – Nos, úgy fest, hogy mégis vannak itt áramlatok, bár nem tudom, hogy melyikünket mozgathatták? Hajókat látok, Karsa! Több tucatnyi, rengeteg, és mind mozdulatlanul rostokol a vízben. Lebeg roncsok. Semmi mozgás a fedélzeten... Legalábbis én még nem látok semmit. Úgy fest, csata zajlott. Méghozzá sok varázslattal f szerezett csata... Valami láthatatlan áramlat úgy fordította a tutajt, hogy Karsa is ráláthatott a szellemhajókra, melyek t le jobbra lebegtek. Két különböz stílust fedezett fel. Úgy húsz hajó alacsony és karcsú volt. Ezeknek feketére színezték a fáját, de ahol

ütközésb l vagy más okból sérülés támadt rajtuk, látszott, hogy az anyaguk természetesen vörös cédrus. Sok ilyen hajó mélyen ült a vízben, s volt, amelyiknek a fedélzetét is elárasztotta a tenger. Egyetlen árbocukon szögletes, szintén fekete vitorla lógott tépetten, a sz rt fényben csillogva. A másik hat hajó nagyobb volt, szélesebb fedélzettel és három árboccal felszerelve. Olyan fából építették ket, amely valóban fekete volt, nem csak festett. Err l a széles, nagy fenek törzseken ütött szilánkos sebek tanúskodtak. Ezek a hajók nem álltak egyenesen a vízben, mindegyik erre vagy arra d lt; kett közülük igen meredeken. – Fel kellene másznunk rájuk – mondta Torvald. – Át kell ket kutatni... Találhatunk szerszámokat, talán fegyvereket is. Átúszhatnék oda, arra a hadihajóra. Még nem árasztotta el teljesen a víz, és sok holmit látni a fedélzeten. Karsa megérezte, hogy a daru elbizonytalanodott. – Mi a baj? Hát ússz! – Hm, kicsit aggódom, barátom. Nem sok er m maradt, és itt vannak rajtam a láncok... A teblor egy percig nem szólt. – Hát legyen – mondta végül. – Nem kérhetek t led többet, Torvald Nom. A daru lassan odafordult, és végigmérte Karsát. – Együttérzés, Karsa Orlong? A tehetetlenség miatt ilyen mélyre süllyedtél? – Túl sok az üres frázis, síksági – sóhajtotta Karsa. – Nem származik semmi jó abból, ha az ember... Halk loccsanás hallatszott, némi köpködés és csapkodás, aztán a köpködésb l nevetés lett. Torvald Karsa mellé érkezett a vízbe, a tutaj mellett. – Most már tudom, hogy miért állnak így ezek a hajók! – És a teblor ekkor meglátta, hogy Torvald áll, és a víz csak a mellkasáig ér. – Oda tudlak vontatni! Ráadásul ebb l azt is megtudtuk, hogy mi sodródtunk! És van még valami... – Mi? A daru Karsa láncainak segítségével vontatni kezdte a tutajt. – Ezek a hajók mind megfeneklettek csata közben. Azt hiszem, a kézi tusa nagy része a hajók közötti területen zajlott, a mellig ér vízben. – Ezt mib l gondolod? – Onnan, hogy hullák vannak körülöttem, Karsa Orlong! Nekiütköznek a combomnak, forognak a homokban; elég kellemetlen, elhiheted! – Húzz fel egyet! Lássuk, kik küzdöttek egymással! – Mindent a maga idejében, teblor. Már majdnem ott vagyunk. Meg aztán ezek a hullák eléggé... hm... puhák. A hajókon majd biztos találunk olyanokat is, amelyek jobb állapotban vannak. Na! – Egy koppanás következett. – Itt is vagyunk! Egy perc, és felmászom. Karsa hallgatta a daru lihegését és nyögéseit, meztelen talpának dobbanását, aztán a láncok csörgését, végül pedig egy tompa puffanást. Aztán csend lett. – Torvald Nom! Semmi. Karsa feje fölött a tutaj nekiütközött a hajónak, aztán lassan sodródni kezdett körülötte. H s víz öntötte el a tutaj felszínét, és Karsa összerezzent az érintését l, de

nem tehetett semmit a szivárgás ellen. – Torvald Nom! A hangja furcsán visszhangzott. Nem jött válasz. Karsából akarata ellenére el tört a nevetés. Olyan vízben fog tehát megfulladni, amelyben leérne a lába, és amely talán a derekáig sem érne. Feltéve persze, hogy lesz rá id . Talán Torvald Nomot megölték – elég bizarr csata lenne az, aminek nincs egy túlél je sem –, és most is nézik fentr l, s tanakodnak, hogy mi legyen a sorsa. A tutaj lassan elért a hajó farához. Kis zörgés, aztán: – Hol? Mi? Ja... – Torvald Nom? Er tlen léptek zaja, Torvald végighaladt a hajó fedélzetén. – Sajnálom, barátom. Azt hiszem, elájultam. Te nevettél egy perccel ezel tt? – Igen. Mit találtál? – Nem sokat. Száraz vérnyomokat. Meg rajtuk lábnyomokat. Ezt a hajót teljesen kifosztották. A Csuklyás vigye el! Te süllyedsz! – Igen, és nem hiszem, hogy bármit is tehetnél ellene, síksági. Hagyj sorsomra! Vidd a vizet meg a fegyveremet... De Torvald kötéllel a kezében bukkant fel újra, s az orrnál visszacsusszant a vízbe. Zihálva küzdött egy percig a kötéllel, miel tt becsúsztatta a lánc alá. Aztán felhúzta a végét, és megismételte a m veletet a tutaj másik oldalán. A harmadik alkalommal Karsa lábánál dolgozott, a negyedik hurok pedig ezzel szembe került. A teblor érezte, hogy a nedves, vastag kötél átcsusszan a láncai között. – Mit csinálsz? Torvald feje és válla beúszott a látómezejébe. A síksági holtsápadt volt. – Mindent, amit lehet, barátom. Lehet, hogy lesz még egy kis süllyedés, de remélhet leg csak kevés. Kis id múlva visszajövök. Ne aggódj, nem hagyom, hogy megfulladj! De most körül kell néznem egy kicsit; az nem lehet, hogy azok a nyavalyások mindent elvittek! – s ezzel elt nt Karsa szeme el l. A teblor várt, s reszketett a tenger hideg ölelésében. A víz szintje már elérte a fülét, így minden hang eltompult, kivéve a tenger morajlását. Nézte, ahogy a kötél a négy oldalán lassan megvastagodik és megfeszül. Nehezen tudta csak felidézni, milyen volt, amikor a végtagjait szabadon mozgathatta, amikor véres, gennyes csuklóját még nem ölelte körül a bilincs, amikor elgyötört teste még nem ismerte a gyengeséget, a törékenységet, s vére nem ilyen lagymatagon csörgedezett az ereiben. Lehunyta a szemét, s érezte, hogy lassan elúszik a tudata. Elúszik... – Urugal, ismét el tted állok. A Szikla Arcai, az isteneim el tt. Urugal... – El ttem nem áll teblor. Nem látom a harcost, aki átvág az ellenségen, és szüreteli a lelkeket. Nem látom a hatalmas hullahegyet, nem látom, hogy annyi lenne itt az áldozat, mint a szikláról leterelt bhederincsorda. Hol vannak az ajándékaim? Ki ez, aki a szolgámnak vallja magát? – Urugal, vérszomjas istenség vagy... – Ebben az igazságban a teblor harcos örömét leli! – Valaha velem is így volt. De most, Urugal, már nem vagyok benne biztos...

– Ki áll itt el ttünk? Nem egy teblor harcos! Nem a szolgám! – Urugal. Mi az a bhederin, amir l beszélsz? Milyen csorda? A teblorok földjén hol... – Karsa! Megremegett, és kinyitotta a szemét. Torvald Nom egy zsákkal a vállán éppen lemászott a hajóról. Lába leért a tutajra, s az egy centivel lejjebb süllyedt. Karsa szeme sarkát csípni kezdte a víz. A zsákból nagy csörömpölés hallatszott, amikor a daru letette, és turkálni kezdett benne. – Szerszámok, Karsa! Egy hajóács szerszámai! – El húzott egy reszel t és egy vasfej kalapácsot. A teblor szíve nagyot dobbant. Torvald a lánc illesztéséhez tette a reszel t, és kalapálni kezdte. Tucatnyi ütés következett, s minden becsapódás felkavarta az állott csendet. Aztán a lánc eltört. Saját súlyánál fogva gyorsan átcsúszott a Karsa jobb csuklóján lév bilincsen, s halk csobbanás kíséretében elt nt a tengerben. Amikor megpróbálta megmozdítani, fájdalom hasított a karjába. A teblor felmordult, s érezte, hogy el fog ájulni. Arra ébredt, hogy most a jobb lába fel l hallatszik a kalapálás, s a zaj meg a mindent elsöpr fájdalom miatt csak alig hallotta, hogy Torvald mond valamit. – Nehéz, Karsa. Véghez kell vinned a lehetetlent. Fel kell másznod. Ez azt jelenti, hogy hasra kell fordulnod, aztán négykézlábra emelkedni. Aztán fel kell állnod. Járnod kell; áh, a Csuklyásra, igazad van, ki kell találnom valami mást. Sehol egy szem élelem ezen a nyavalyás hajón! – Hangos reccsenés hallatszott, aztán a lánc sziszeg hang kíséretében elsüllyedt. – Kész, szabad vagy! Ne aggódj, a kötelet átkötöztem a tutaj deszkáihoz, úgyhogy nem fogsz elsüllyedni! Szabad vagy. Milyen érzés? Hagyjuk, majd megkérdezem újra, néhány nap múlva. De akkor is szabad vagy, Karsa, ahogy ígértem. Nem mondhatja senki, hogy Torvald Nom nem tartja magát a... Szóval, ne mondja senki, hogy Torvald Nom fél az újrakezdést l. – Túl sokat beszélsz! – motyogta Karsa. – Hát igen, ez már igaz. Legalább próbálj mozogni! – Próbálok. – Hajlítsd be a jobb karodat! – Próbálom! – Behajlítsam én? – Csak lassan. Ha eszméletemet vesztem, akkor se hagyd abba. Hajlítsd meg az összes végtagomat! Érezte, hogy a síksági megragadta a csuklóját és a könyökét, s a sötétség jótékony leple borult az elkövetkez eseményekre. Amikor ismét felébredt, vizes ruha volt a feje alá gy rve, s az oldalán feküdt, behajlított végtagokkal. Minden izomban, ízületben tompa fájdalmat érzett, de a sajgás furcsán távolinak t nt. Lassan felemelte a fejét. Még mindig a tutajon volt. A kötelek, melyek a hajó orrához rögzítették, megakadályozták, hogy tovább süllyedjen. Torvald Nom nem volt sehol. – Hívom a teblor vért! – suttogta Karsa. – Most mindent, ami bennem van, arra kell használnom, hogy gyógyuljak, er södjek. Szabad vagyok. Nem adtam meg magam. A harcos bennem él. Bennem él... – Próbálta mozdítani a karját. Lüktet fájdalmat

érzett: er set, de elviselhet t. Megmozdította a lábát is, s a csíp jébe hasító kíntól felhördült. Percnyi kótyagosság következett, s már attól félt, hogy ismét elájul... de nem ájult el. Próbált négykézlábra emelkedni. Minden apró mozdulat valóságos kínszenvedés volt, de nem adta fel. Verejték csorgott végig a végtagjain. A remegés hullámokban tört rá. Szorosan lehunyt szemmel folytatta tovább, amit elkezdett. Fogalma sem volt, mennyi id telhetett el, de végül felült, s ezen nagyon megdöbbent. Ült, teljes súlyával a farára nehezedett, és a fájdalom kezdett elmúlni. Felemelte a karját, kicsit meglep dött a könnyedségét l, és nagyon megijedt attól, hogy milyen sovány. Pihenés közben körülnézett. A szétzúzott hajók ott maradtak körülöttük, a törmelékdarabok kis szigeteket alkottak a vízen. A pár épen maradt árbocról tépett vitorladarabok lógtak szomorúan. A mellette lebeg hajóorrt faragott képek díszítették: egymással harcoló alakok. A hosszú kez -lábú alakok a Karsa körül látható csatahajókhoz hasonló járm veken álltak. Ám ezeken a képeken a kis hajók tulajdonosai nem azokkal harcoltak, mint itt – az ellenség hajói ugyanis még kisebbek és alacsonyabbak voltak. A harcosok nagyon hasonlítottak a teblorokra, er sek és robusztusak voltak, bár alacsonyabbak, mint ellenfeleik. A vízben mozgás támadt: csillogó fekete b r, tarajos gerinc emelkedett a látható magasságba, majd visszabukott a mélybe. Aztán többen is jöttek, s a hajók között a víz mintha felforrt volna. Tehát mégis élnek lények ebben a tengerben, és eljött az ebédid . A tutaj megingott Karsa alatt, aki elvesztette az egyensúlyát. Esés közben kinyújtotta bal kezét, hogy megkapaszkodjon. A rántással járó fájdalom rettenetes volt, de a karja nem hagyta cserben. Látta, hogy egy felpuffadt holttest el bukkan a mélyb l a tutaj mellett, aztán jött egy fekete alak, egy hatalmas, fogatlan száj, szélesre nyílt és egyben lenyelte a holttestet. A tüskés szemöldök alatt apró, szürke szem villant, s a hatalmas hal elsuhant. A tekintet végigmérte Karsát, aztán a lény elt nt. Karsa nem látott eleget a holttestb l ahhoz, hogy eldöntse: volt-e akkora, mint , vagy legalább, mint a daru, Torvald Nom. De a hal pont ilyen könnyen lenyelhette volna Karsát is. Fel kell állnia. Aztán másznia kell. És ráadásul közben látta, hogy egy másik hatalmas, fekete test bukkan fel a vízb l egy másik hajó mellett, ami majdnem akkora volt, mint a hal – szóval gyorsan kell cselekednie. Lépteket hallott fentr l, aztán Torvald Nom megjelent a hajó orrában. – Meg kellene... Ó, Beru vigyázzon rád, Karsa! Fel tudsz állni? Nincs más választásod: ezek a harcsák nagyobbak, mint a cápák, és pont olyan gonoszak is! Ott is van egy, pont mögötted! Köröz a vízben, tudja, hogy itt vagy! Gyere, állj fel, használd a köteleket! Karsa bólintott, és a legközelebbi kötélért nyúlt. Mögötte mintha robbant volna valami a vízben. A tutaj megremegett, a fa szétforgácsolódott. Torvald figyelmeztet en felkiáltott, és Karsának nem kellett hátranéznie, hogy tudja: az egyik harcsa feldobta magát a tutajra, és kettétörte azt a súlyával. A kötél már a teblor kezében volt. Keményen megmarkolta, hiszen a vizes deszka lassan elt nt alóla. A lába már teljesen a vízben volt, a hullámok a csíp jét nyaldosták. – Urugal! Te légy a szemtanúm! Kihúzta a lábát a tajtékos vízb l, aztán elkezdett felfelé kapaszkodni. A kötél

megszabadult a tutaj maradványaitól, és a hajótesthez lökte Karsát. A harcos felnyögött, de nem hagyta el magát. – Karsa! A lábad! A teblor lenézett, és nem látott semmi mást, csak egy tátogó, hatalmas szájat, ami közeledett felé. Kezek ragadták meg a csuklóját. A vállába és csíp jébe hasító fájdalom miatt Karsa sikoltozott, miközben egyetlen kétségbeesett lendülettel felhúzta magát a hajó fedélzetére. A száj habosan fröccsen vízcseppek kíséretében összecsukódott. A teblor térde nekiüt dött a hajóorrnak, aztán Karsa egy pillanatig vadul egyensúlyozott, majd sikerült áttolnia magát a korlát fölött, áthúzta a lábát is, és nehézkes puffanással a fedélzetre érkezett. Torvald tovább sikoltozott, így a teblor kénytelen volt odanézni, s látta, hogy a daru valami szigonyféleséget próbál megtartani. Torvald alig érthet kiáltásaiból kivette, hogy valami kötelet kellene elrendeznie. Karsa körülnézett, és látta, hogy a szigony nyelébe vékony kötelet f ztek, amelynek kígyózó halma ott hevert, egészen közel. A teblor felnyögött, és a kötélért nyúlt. Megtalálta a végét, és húzni kezdte a hajóorr felé. Felhúzódzkodott a korlát mellé, és rátekerte a kötelet egyszer, kétszer – aztán Torvald hangosan elkáromkodta magát, és a kötél elkezdett kitekeredni. Karsa még egyszer áthurkolta a korlátot, és megcsomózta. Nem számított rá, hogy a vékonyka kötél bírni fogja. Amikor az utolsó hurok is kiugrott a kezéb l, a megfeszül kötél után vetette magát. A hajó megnyikordult, az orr látványosan megd lt, aztán a járm nekilendült. Az els métereken eléggé rázkódott, mert a homokos fenéken húzták végig. Torvald odamászott Karsa mellé. – Az istenekre, nem gondoltam – reménykedjünk, hogy bírni fogja! – nyögte. – Ha bírja, akkor jó ideig nem éhezünk meg, de nem ám! – Hátba veregette Karsát, aztán felhúzta magát az orra. A széles mosoly lehervadt arcáról. – Óh! Karsa felkelt. A szigony vége nem sokkal el ttük szelte a vizet, V alakot vágott a habokba... s egyenesen az egyik nagyobb, három árbocos hajó felé tartott. A csikorgó hang elenyészett, és a hajó meglendült. – A tatba, Karsa! A tatba! Torvald megpróbálta magával húzni Karsát, aztán némi szitkozódás után futva a tat felé indult. A teblor kínlódva, az ájulással küszködve a daru után támolygott. – Nem tudtál volna egy kisebbet elkapni? A becsapódástól mindketten elestek. Szörny reccsenés hallatszott a hadihajó gerince fel l, aztán mindenhonnan víz tört el , tajtékosan felcsapott a fedélzetre, a deszkák között szivárgott. A törzsr l deszkák váltak le mindkét oldalon, mint a széttárt ujjak. Karsa arra eszmélt, hogy mellig ér vízben tapos. Valami fa ott maradt alatta, és sikerült azon egyensúlyoznia. És a víz színén, pont el tte ott úszott... a vérkardja! Megragadta, érezte az ismer s markolatot a tenyerében. Teste megborzongott a gyönyör ségt l, és eleresztett egy uriád csatakiáltást. Torvald odaúszott mellé. – Ha ett l nem állt le a kis halacska szíve, akkor semmit l! Gyere, át kell jutnunk arra a másik hajóra! Több ilyen dög is van még körülöttünk! Megindultak el re. A hajó, amibe belerohantak, a másik irányba d lt. A kis csatahajó egyenesen belevágódott a járm törzsébe, és hatalmas lyukat vágott rajta,

miel tt darabokra hasadt volna. A hajóorr és a csapkodó kötél elt nt a nagyobb hajó gyomrában. A nagy hajó nyilvánvalóan mélyen az iszapba ágyazódhatott, mert a becsapódás sem mozdította ki a helyéb l. Ahogy közelebb értek a lyukhoz, bentr l vad csapkodást hallottak. – A Csuklyás vigye el! – hitetlenkedett Torvald. – Ez az izé átment a hajón! Hát, legalább kiderült, hogy a lény, aki ellen harcolunk, nem egy észlény... Szerintem csapdába esett odalent. Le kellene vadászni! – Ezt hagyd rám – morogta Karsa. – Rád? Hiszen alig állsz a lábadon... – Akkor is megölöm. – Azért nézhetem? – Ha ragaszkodsz hozzá... Három fedélközi szint is volt a hajó belsejében, ameddig beláttak. A harmadik maga a hajófenék lehetett, a másik kett t síkságiakra méretezték. A fenék félig volt rakománnyal, s most minden a vízben úszott: zsákok, csomagok, ládák. Karsa belevetette magát a mellig ér vízbe, és közeledett a bentr l jöv , csapkodó hangokhoz. A nagy halat a második szinten találta meg, a habzó vízben, ami a teblornak alig a bokájáig ért. A hal nagy fejéb l szilánkok álltak ki, a tajtékot rózsaszínre színezte a vére. Az oldalára gördült, látszott az ezüstös, sima hasa. Karsa átmászott a lényen, és beledöfte a kardját. A hatalmas halfarok egy csataló erejével csapott le rá. A teblor a leveg ben találta magát, háttal a hajó oldalának csapódott, aztán a vízbe zuhant. Kipislogta a szeméb l a cseppeket, aztán mozdulatlanul várt a sötétben, amíg a hal haláltusája véget ért. Torvald lemászott hozzá. – Még mindig nagyon gyors vagy, Karsa: alaposan lehagytál. De látom, megtetted. Akadhat élelem is ezek között a dolgok között... Ám Karsa nem hallott már többet, mert elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy a mozdulatlan leveg ben rothadó hús szaga terjeng. A félhomályban kis id után már ki tudta venni a döglött hal alakját, szemben. A hal hasa fel volt vágva, s félig kilógott bel le egy sápadt b tetem. Valahol a feje fölött dobogás hallatszott. Jobbra, a halon túl meredek lépcs sort látott. Karsa öklendezve fogta a kardját, és elindult a lépcs felé. Kis id múlva feljutott a középs szintre. A varázslat égette felszín mélyen barázdálódott, és eléggé megsérült ahhoz, hogy a közlekedés nehézkessé váljon. A lépcs korlátja alá mindenféle csomagokat halmoztak, s kötelek kígyóztak mindenütt. Karsa megállt a fordulóban, hogy leveg höz jusson, és Torvald Nomot kereste tekintetével, de a daru nem volt sehol. A varázscsapások mély barázdákat vájtak a hajó anyagába. Hullák nem voltak sehol, s nem utalt semmi a hajó tulajdonosainak hovatartozására. A fekete fa – amelyb l szinte áradt a sötétség – olyan fajta volt, amit a teblor még sosem látott. Nyoma sem volt díszítéseknek, a formavilágot a funkció határozta meg. Karsa furcsán otthonosan érezte magát. Torvald Nom bukkant fel, fentr l érkezett a lépcs n. Sikerült leszednie a láncokat a kezér l és a lábáról, csak a bilincsek éktelenkedtek minden végtagján. Nehezen kapott leveg t. Karsa feltápászkodott, s a kardra támaszkodott.

– Ah, óriás barátom! Ismét köztünk? – Biztos nagyon idegesít a gyengeségem! – morogta Karsa. – Erre számítani kellett, mindent figyelembe véve – felelte Torvald, s a felhalmozott készletekhez lépett. – Találtam élelmet. Gyere, és egyél, Karsa, én közben elmondom, hogy mit találtam. – A teblor lassan végigsétált a lejt s fedélzeten. Torvald el vett egy tégla formájú fekete kenyeret. – Találtam egy csónakot, meg evez t és vitorlát is hozzá, úgyhogy nem maradunk többé a végtelen nyugalom áldozatai. A víz másfél hétre elég, ha beosztjuk, és éhesek biztos nem leszünk, még akkor sem, ha visszatér az étvágyad... Karsa elvette a kenyeret a daru kezéb l, és kis falatokat kezdett bel le tépkedni. A fogai kicsit mozogtak, így nem mert a gyenge rágásnál nagyobb feladatot bízni rájuk. A kenyér puha volt és ízletes, gyümölcsdarabokkal és mézzel ízesítették. Az els falatot még alig tudta lent tartani. Torvald a kezébe nyomott egy vízestöml t, majd folytatta a beszámolót. – A csónakban vagy húsz ül hely van – a síkságiaknak elég tágas és kényelmes, de ki kell majd ütnünk pár padot, hogy elférjen a lábad. Ha áthajolsz a korlát fölött, magad is láthatod. Szorgalmasan bepakoltam mindent, amire szükségünk lehet. Átnézhetünk még néhány hajót, ha gondolod, de ami nálunk van, az elvileg több is, mint elég... – Nem kell – szólt közbe Karsa. – Hagyjuk itt ezt a helyet, amilyen gyorsan csak lehet. Torvald összevont szemöldökkel végigmérte a teblort, aztán bólintott. – Egyetértünk. Karsa, azt mondod, nem te hívtad azt a vihart. Rendben van. Hinnem kell neked, de csak azt hiszem el, hogy nem emlékszel arra, amikor a vihart hívtad. Eszembe jutott ez a kultusz, a Hét Arc a Sziklában; van ezeknek az isteneknek saját Üregük? Egy olyan világra gondolok, ami más, mint a miénk, ahol k valóban léteznek... Karsa lenyelt egy falat kenyeret, miel tt válaszolt. – Sosem hallottam még ezekr l az Üregekr l, amiket emlegetsz. A Hetek a sziklában élnek, meg a teblorok álomvilágában. – Álomvilág... – Torvald legyintett. – Nem hasonlít ez a hely az álomvilágodhoz? – Nem. – És mi van, ha... elöntötte a víz? Karsa felvonta a szemöldökét. – Barót Gildre emlékeztetsz. A szavaidnak nincs semmi értelme. A teblor álomvilágban nincsenek dombok, a félig elsüllyedt sziklákról moha és zuzmó lóg, a hideg szél pedig dombokat épít a hóból. A távolban furcsa, barna sz állatok rohannak, csordában... – Jártál már ott magad is? Karsa vállat vont. – A sámánjaink mesélték, hogy milyen. – Némi habozás után még hozzátette: – A hely, ahol én jártam... – a hangja elhalt, aztán megrázta a fejét. – Más volt. A köd... színes volt... – Színes köd. És ott voltak az isteneid?

– Te nem vagy teblor. Nem kell többet mondanom. Már így is túl sokat beszéltem. – Jól van, na! Csak próbálnám kideríteni, hol vagyunk! – A tengeren vagyunk, és nem a szárazföldön. – Hát ez igaz. De melyik tengeren? Hol a nap? Miért nincs soha éjszaka? Miért nincs szél? Melyik irányba induljunk? – Mindegy, melyik irányba megyünk. Bármelyik jó lesz. – Karsa felkelt a ládáról, amin eddig ült. – Eleget ettem. Gyere, fejezzük be a pakolást, és menjünk! – Rendben, Karsa. Minden eltelt nappal egyre er sebbnek érezte magát, és egyre hosszabb id re vette át az evezést Torvaldtól. A tenger sekély volt, és nem is egyszer érezték, hogy a csónak feneke leér, szerencsére a medret f leg homok borította, így a járm ben nem esett kár. Nem láttak több hatalmas harcsát, és más él lényt sem találtak a vízben, leszámítva a csupasz, leveleit l és kérgét l megfosztott ágakat, melyek id nként elúsztak a csónak mellett. Ahogy Karsa ereje visszatért, az élelmiszer-tartalékok gyorsan megcsappantak, s bár egyikük sem beszélt róla, harmadik utasként beszállt hozzájuk a kétségbeesés is. Jelenléte hallgataggá tette a teblort és a darut is, ismét fogságban érezték magukat: a szellemláncok egyre nagyobb súllyal húzták ket. Kezdetben az alvás és ébrenlét ritmusával mérték a napokat, de ez a módszer hamar cs döt mondott, mert Karsa egy id után akkor is evezett, amikor Torvald aludt, s máskor is leváltotta a fáradt darut. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a teblornak egyre kevesebb, a darunak viszont egyre több alvásra van szüksége. Már az utolsó vizestöml nél tartottak, s az is csak harmadáig volt. Karsa evezett, széles mozdulatokkal húzta a túlságosan kicsi evez ket az opálos vízben. Torvald a vitorla alatt, összegömbölyödve aludt, nyugtalanul. Karsa vállából már majdnem elt nt a fájdalom, de a csíp je és a lába még sajgott. Gépiesen mozgott, nem is gondolt arra, amit csinál, nem tör dött az id múlásával, csak azzal, hogy egyenesen haladjon; már amennyire jelz pont hiányában ez lehetséges volt. Nem hagyatkozhatott másra, csak saját csónakjuk nyomvonalára. Torvald kinyitotta véreres, fáradt szemét. Már napok óta alig látott. Karsa gyanította, hogy a férfi beteg; egy ideje már nem is beszélgettek egymással. A daru lassan felült. Aztán ledermedt. – Társaságunk van! – mondta rekedten. Karsa a helyükre tette az evez ket, és megfordult a padon. Nagy, háromárbocos, fekete hajó közeledett feléjük, a tejszer vízben sok evez csobbant. A hajón túl, a horizont vonalában egyenes, fekete vonal húzódott, ameddig a szem ellátott. A teblor fogta a kardját, és lassan felállt. – Ez a legfurcsább partvonal, amit valaha is láttam – motyogta Torvald. – Kár, hogy nem érhetjük el társaság nélkül. – Az egy fal! – mondta Karsa. – Egyenes fal, ami el tt valamiféle part terül el. – Tekintete visszaugrott a közeled hajóra. – Ez a hajó is olyan, mint amilyeneket a csata helyszínén láttunk. – Igen, csak kicsivel nagyobb. Szerintem vezérhajó lehet, de nem látok rajta

semmilyen zászlót. Most már látták az alakokat is a fedélzeten, ott tolakodtak. Magasak voltak, de Karsánál alacsonyabbak és soványabbak is. – Nem emberek – motyogta Torvald. – Karsa, nem hiszem, hogy barátságosak lesznek. Persze ez csak egy megérzés... mégis... – Láttam már ilyet korábban! – mondta a teblor. – Félig kilógott egy harcsa hasából. – Az a partszakasz hullámzik, Karsa. Ezek szerint hordalékzátony, nem part. Lehet úgy két-háromezer méter hosszú is. Egy egész világ hordaléka. Ahogy sejtettem, ez a tenger nem tartozik ide! – De ott vannak a hajók! – Aha, és azok sem tartoznak ide! Karsa az információ hallatán közömbösen vállat vont. – Van fegyvered, Torvald Nom? – Egy csákányom... meg egy kalapácsom. Nem akarnál el bb beszélni velük? Karsa nem felelt. A dupla evez sor kiemelkedett a vízb l, és mozdulatlanul a leveg ben maradt, ahogy a hatalmas hajó nesztelenül feléjük suhant a vízen. Aztán az evez k lecsaptak, egyenesen, s a víz felhabzott, ahogy a hajó lelassult, majd megállt. A csónak megrázkódott, amikor nekiütközött a hajó bal oldalának, az orr alatt. Leeresztettek egy kötélhágcsót, de Karsa a karddal a hátán már megindult felfelé a hajó törzsén, melyen b ven akadt kapaszkodó. Elérte a fedélzet korlátját, és átlendült fölötte. Talpa a deszkákra ért. Karsa felegyenesedett. Szürke b harcosok gy jében találta magát. Magasabbak voltak, mint a síkságiak, de még így is egy fejjel alacsonyabbak, mint a teblor. Csíp jükr l görbe kard lógott, s ruházatuk nagy része valami rövid, csillogó, fekete sz állat prémjéb l készült. Hosszú, barna hajukat furcsán befonva viselték, ez keretezte az arcukat, melyet a szögletes ív , színváltó szempár határozott meg. Mögöttük, a hajó közepe táján egy kupac levágott fej hevert, melyek között néhány síkságié volt, de a legtöbbjük hasonló vonásokkal rendelkezett, mint a szürke harcosok, csakhogy a rük fekete volt. Karsa hátán végigfutott a hideg, amikor látta, hogy a levágott fejeken lév szemek felé fordulnak. Az egyik szürke b harcos kaffogott valamit, s hangja ugyanolyan gös volt, mint a megjelenése. Karsa mögött ekkor Torvald is felért a korláthoz. A beszél valamiféle válaszra várhatott. Ahogy nyúlt a csend, minden oldalon elvigyorodtak a harcosok. A beszél megismételte a parancsot, és a fedélzetre mutatott. – Hm, azt hiszem, azt akarja, hogy térdeljünk le, Karsa – motyogta Torvald. – Talán nem lenne rossz ötlet... – Nem térdeltem le akkor sem, amikor le voltam láncolva – morogta Karsa –, akkor most miért tenném? – Azért, mert tizenhatot számoltam bel lük, és ki tudja, hányan lehetnek még a fedélközben. És egyre dühösebbek... – Tizenhat vagy hatvan, igazán mindegy – vágott a szavába Karsa. – Nem tudják, hogyan kell a teblorokkal harcolni! – Ezt meg honnan...

Karsa látta, hogy két harcos keszty s keze kardjuk markolatához indul. A fakard lecsapott rájuk, egyetlen vízszintes lendítéssel, s végigszaladt a szürke harcosok gy jén. Vér fröccsent mindenfelé. Holttestek zuhantak a földre, némelyek átbuktak a korláton, és leestek a középs fedélzetre. Karsa és a mögötte álló Torvald Nom el tt tiszta volt a terep. A harcosok, akik a középs fedélzeten álltak, egyként hátrah költek, majd mind a heten el vették a fegyverüket, és megindultak el re. – Kartávolságon belül voltak – adta meg a választ Karsa a daru kérdésére. – Innen tudom, hogy nem harcoltak még teblorokkal. Most pedig légy szemtanúja annak, ahogy elfoglalom ezt a hajót! A szürke b harcosok ügyesen forgatták a kardot, de ezzel sem értek sokat. Karsa megismerte a fogság keser ízét: azért harcolt, hogy soha többé ne legyen fogoly. A parancs, hogy térdeljen le ezek el tt a szürke, beteges kinézet lények el tt, iszonyatos dühöt ébresztett benne. A hét harcosból hat már elesett; az utolsó megfordult, és kiabálva megindult a fedélzet túlsó felén lév ajtó felé. Közben azért megtorpant, kihúzott egy nagyobb szigonyt egy közeli deszkából, és Karsa felé hajította. A teblor bal kezével elkapta a szigonyt. Utolérte a menekül t, és még a küszöbön megölte. Fogást váltott mindkét fegyverén – mivel a csákány is ott volt már nála, a bal kezében –, fejet hajtott, és berontott az ajtón. Két lépés egy sötét folyosón, aztán egy teremben találta magát, melynek közepén faasztal állt. A túlvégen újabb ajtó, majd egy priccsekkel szegélyezett folyosó következett, végül pedig egy díszes ajtó, amely er sen nyikorgott, amikor Karsa berúgta. Négy igen dühös harcos fogadta. Csapásaikat Karsa a szigonnyal hárította, és a vérkarddal viszonozta. Pár pillanat, és négy összetört holttest hevert a kabin fényes fapadlóján. Az ötödik alak, aki a terem másik felében ült egy széken, felemelte a kezét. Varázslat villant a leveg ben. Karsa felmordult, és el relendült. A varázslat nagyot csattant, sistergett, aztán a szigony behatolt a varázsló mellkasába, s csak a szék fatámlájában állt meg. A szürke arcra kiült a döbbenet, aztán elszállt bel le az élet. – Urugal! Te légy szemtanúja egy teblor haragjának! Cseng szavait csend követte, aztán csepegés: a varázsló holttestéb l lusta vércseppek hullottak a padlóra. Valami hidegség költözött Karsába, egy ismeretlen, névtelen, haragos er lehelete. Felmordult, lerázta magáról az idegen jelenlétet, aztán körülnézett. A hajó kabinja túl magas volt ahhoz, hogy síkságiakra legyen méretezve, és ugyanabból a fekete fából készült, mint a hajó többi része. A falon tartókban olajlámpák világítottak. Az asztalon térképek és táblázatok hevertek, de a teblor a rajzokból semmit sem értett. Hangot hallott az ajtóból. Megfordult. Torvald Nom belépett, végignézett a földön hever holttesteken, aztán tekintete megállapodott a széken ül , felnyársalt alakon. – Nem kell aggódni az evez sök miatt – mondta. – Rabszolgák? Kiszabadítjuk ket! – Hogy rabszolgák-e? – Torvald vállat vont. – Nem hiszem. Nincsenek láncaik, Karsa. Hozzáteszem: fejük sincs. Ahogy mondtam, szerintem nem kell miattuk aggódni. – Az asztalhoz lépett, és szemügyre vette a térképeket. – Valami azt súgja,

hogy ezek a szerencsétlenek is pont olyan elveszettek voltak, mint mi... – De k nyerték a hajók közötti csatát! – Nem sok el nyük származott bel le. Karsa lerázta a vért a kardjáról, aztán nagy leveg t vett. – Nem térdelek le senki el tt! – Én kétszer is letérdelhettem volna, és ezzel talán megelégszenek... Most éppen olyan tudatlanok vagyunk, mint miel tt feljöttünk a hajóra. Ketten nem irányíthatunk el egy ekkora hajót... – Azt tették volna velünk is, amit az evez sökkel – ellenkezett Karsa. – Lehet. – Tekintete megállapodott a lábánál hever holttesten, s lassan leguggolt mellé. – Elég barbár a kinézetük, már daru szemmel nézve. Fókab r: tehát valóban tengeri népség! Meg karmok, agyarak, kagylók. A kapitányi székben ül harcos mágus volt? – Igen. Nem értem ezeket a harcosokat! Miért nem használnak kardot meg nyilat? A varázslatuk szánalmas, mégis annyira bíznak az erejében! Aztán nézd az arcukat! – Meglepettek, igen – mormogta Torvald. Hátrapillantott Karsára. – Azért olyan magabiztosak, mert a varázslatuk többnyire m ködik. A legtöbb ellenségük nem bírja ki a találkozást a varázslattal. Szétszakítja ket! Karsa visszament az ajtóhoz. Egy perc múlva Torvald is követte. Visszatértek a viharvert fedélzetre. Karsa nekilátott a közelben hever hullák átvizsgálásának, s összegy jtötte a füleket és a nyelveket is, miel tt a meztelen hullákat lehajította a hajóról. A daru egy ideig figyelte, aztán a levágott fejekhez sétált. – A tekintetükkel követték minden egyes mozdulatodat – magyarázta Karsának. – Túl sok ez nekik! – Levette a fókab r csomagolást egy közeli batyuról, és beletette a legközelebbi levágott fejet. Szorosan bekötözte a csomagot. – Mindent összevetve, a sötétségben jobb lesz nekik... Karsa elkomorodott. – Miért mondod ezt, Torvald Nom? Neked mi tetszene jobban: ha mindent láthatnál magad körül, vagy ha bezárnának a sötétbe? – k Tiste Andiik, néhányat kivéve, és az a pár kivétel nagyon hasonlít rám. – Kik ezek a Tiste Andiik? – Csak egy nép. Harcolnak Caladan Brood felszabadító seregében Genabackison. Azt mondják, si nép. Mindenesetre k a Sötétséget imádják. Karsa, aki hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, leült a fedélzetre vezet lépcs re. – Sötétség! – motyogta. – Egy hely, ahol az ember megvakul; furcsa imádat lehet... – Talán a leglogikusabb az összes közül – felelte a daru, s közben becsomagolt még egy fejet. – Hiszen mennyien hajbókolnak különböz istenek el tt abban a kétségbeesett reményben, hogy ezzel megváltozik a sorsuk? Ha ismer s arc el tt imádkozunk, azzal megszabadulunk az ismeretlent l való félelemt l – az ismeretlen persze a jöv . Ki tudja, lehet, hogy közülünk csakis ezek a Tiste Andiik tudják, mi az igazság, csak k látják, hogy a feledés a legfontosabb. – Torvald félrenézett, így fogta meg a következ fekete b , hosszú hajú fejet. – Remek, hogy ezeknek a szegény páráknak már nincs torka, mert különben komoly vitába keverednénk velük... – Akkor hát te magad sem hiszed, amit mondasz...

– Sosem, Karsa. Világi szinten a szavak olyanok, mint az istenek: féken lehet velük tartani a félelmet. Valószín leg rémálmaimban visszatér majd ez a jelenet, amíg fáradt szívem fel nem adja a harcot... Végtelen sok levágott fej, túlságosan is értelmes és él szempárral, s mindet fókab rbe kell csomagolnom. És ha becsomagoltam egyet, tádám: itt a következ . – Csupa ostobaságot beszélsz. – Ó, és te hány lelket kísértél át a sötétségbe, Karsa Orlong? A teblor szeme összesz kült. – Nem hiszem, hogy k a sötétbe kerültek volna – felelte halkan. Egy pillanat múlva elfordult, mert hirtelen rádöbbent valamire. Egy évvel ezel tt még megölt volna bárkit azért, amit Torvald mondott: ha rájött volna, hogy a szavakat sértésnek szánták. Ez persze nem túl valószín . Egy évvel ezel tt a szavakat nehézkes, furcsa dolgoknak gondolta az egyszer , de kissé titokzatos világban. Ám ez a gyengeség csak Karsáé volt – nem a teblorok általános jellemz je –, mert Barót Gild rendszeresen vágott hozzá sokél szavakat. Az okos harcos valószín leg jót mulatott mindezen, bár a vidámságot biztos rontotta a tény, hogy Karsa nem fogta fel a szavak mögötti szándékot. Torvald Nom szavainak végtelen sora – de nem is csak ez, hanem más is... Mindaz, amit Karsa azóta tapasztalt, hogy elhagyta a falut, megtanította t arra, milyen bonyolult a világ. A ravaszság mérges kígyóként, láthatatlanul gy zte be az életét. A méregfogak többször is mélyen a húsába vájtak, de sosem tudta, honnan ered a méreg; s egyszer sem értette meg a fájdalom forrását. A méreg mélyen felszívódott a szervezetében, s az egyetlen válasza – ha válaszolt rá egyáltalán –, az er szak volt. Gyakran rossz irányba, vagy mindenkire lecsapott vele... Sötétség, vakságban élni... Karsa ismét a darura nézett, aki ott térdelt a fedélzet deszkáin, és becsomagolta a levágott fejeket. S ki nyitotta fel a szememet? Ki ébresztette fel Karsa Orlongot, Szünüg fiát? Urugal? Nem, nem Urugal volt az. Ebben biztos volt, mert a kabinban érzett túlvilági harag, a jeges lehelet, mely végigszaladt a testén – ez az istenéhez tartozott. Kemény ellenszenv, amellyel kapcsolatban Karsa furcsa... közömbösséget érzett. A Hét Arc a Sziklában sosem beszélt a szabadságról. A teblorok a szolgáik. A rabszolgáik. – Rosszul nézel ki, Karsa – mondta Torvald, s közelebb lépett. – Bocsáss meg azért, amit legutoljára mondtam... – Semmi baj, Torvald Nom – felelte Karsa, s felállt. – Vissza kellene térnünk a... Elhallgatott, mert megérezte az els es cseppeket a b rén, aztán a fedélzet deszkáján is látta a nyomukat. Tejszer , nyálkás cseppek hullottak az égb l. – Pfuj! – fintorgott Torvald Nom. – Ha ez egy isten köpése, hát nincs valami jól szegény! A víznek rossz, rothadó szaga volt. A vastag nyálka gyorsan beborította a fedélzetet, a köteleket és a tépett vitorladarabokat is. A daru átkozódva elkezdte gy jteni az élelmiszeres csomagokat és a vizestöml ket, amiket le kellett pakolni a csónakba. Karsa tett még egy kört a fedélzeten, s szemügyre vette a fegyvereket és a páncélokat, melyeket az ellenséges harcosokról szedett le. Megtalálta a deszkát, ahol a szigonyokat tartották, és magához vette a maradék hatot.

Az es egyre jobban zuhogott, így a hajót minden oldalról szürkés, átláthatatlan fal ölelte körül. Karsa és Torvald a nyálkán csúszkálva gyorsan felszerelték a csónakot mindennel, aztán elrugaszkodtak a hajó oldalától. A teblor ült az evez knél. A hajó gyorsan elt nt mögöttük, s ahogy távolodtak, az es már nem is zuhogott körülöttük annyira. Öt evez csapás után teljesen ki is keveredtek bel le, s megint ott találták magukat a gyengéden hullámzó vízen, a szürke égbolt alatt. A furcsa partvonal már látszott el ttük, s gyorsan közeledtek felé. Néhány pillanattal azután, hogy a csónak és két utasa elt nt az es ben, a hajó els fedélzetén hét alig látható alak emelkedett ki a nyálkából. Széttört csontok, tátongó sebek, melyekb l már nem csorog semmi... Az alakok bizonytalanul lebegtek a homályban, mintha alig fognák fel a jelenetet, amibe csöppentek. Egyikük dühösen felszisszent. – Ahányszor szorosabbra akarjuk húzni a csomót... – elvágja! – fejezte be egy másik alak keser hangon. Egy harmadik alak lépett melléjük a csúszós fedélzetre, s belerúgott egy gazdátlanul maradt kardba. – A Tiste Edurok csak maguknak köszönhetik a bajt – jelentette ki ez az alak rekedtes hangon. – Csak a jól megérdemelt büntetést kapták tudatlanságukért... – Nem a mi ügyünk! – csattant fel az els alak. – Nem mi irányítjuk ezt a történetet... – De nem is a Tiste Edurok! – Akkor is, mindenkinek megvan a maga feladata! Karsa Orlong még mindig él, és nekünk erre kell összpontosítani... – Kezd kételkedni. – Ennek ellenére folytatja az utazást. Mostantól kevéske er nket arra kell áldoznunk, hogy irányítsuk t, a megfelel ösvény felé tereljük... – Eddig nem értünk el valami sok sikert! – Ez nem igaz. A Széthasadt Üreg éledezik. Az Els Birodalom összetört szíve ismét vérzik... Igaz, most csak egy kis patak csordogál, de hamarosan meglesz a nagy áradás is. Csak fel kell taszítanunk a kiválasztott harcost a megfelel hullámra... – S vajon a még mindig korlátozott er nk elég lesz ehhez? – Majd kiderül! Kezdjük meg a készül dést! Ber'ok, szórd szét azt a marék otataralt a kabinban – a Tiste Edur varázsló Ürege nyitva maradt, és ezen a helyen gyorsan sebbé alakulna... Növekv sebbé. Az ilyen leleplez déseknek még nem jött el az ideje... – A beszél ezután felemelte szétvert fejét, és mintha beleszagolt volna a leveg be. – Gyorsan kell dolgoznunk! – jelentette ki egy perc múlva. – Azt hiszem, vadásznak ránk! A maradék hat alak felé fordult, pedig bólintott a ki nem mondott kérdésre. – Igen. Vérrokonok vannak a nyomunkban! A masszív k fal el tt egy egész zátonyra futott világ törmeléke halmozódott fel. Gyökerestül kicsavart fák, durván kivágott rönkök, deszkák, zsindelyek és szekerek romjai látszottak a törmelékek között. A törmelékhalom szélén vastag rétegben

rothadó f és levelek torlódtak össze, s ez a sz nyeg a hullámok kénye-kedvére tekeredett, emelkedett és süllyedt. A fal helyenként alig látszott, olyan magas volt a hordalék és alatta a víz szintje. Torvald Nom a kormánynál ült, Karsa pedig evezett. – Nem tudom, hogy juthatunk oda ehhez a falhoz! – mondta Torvald. – Barátom, jobb, ha most behúzod az evez ket, mert még a végén hajótörést szenvedünk a roncsok között. Lehetnek errefelé harcsák... Karsa lelassította a csónakot. Sodródtak tovább az uszadéksz nyeg szélén. Pár perc után nyilvánvalóvá vált, hogy egy áramlat viszi ket el re. – Nos – szólalt meg Torvald –, ez újdonság ezen a tengeren. Gondolod, hogy ez valami áramlat? – Nem – felelte Karsa, s tekintete a falat fürkészte az áramlat irányában. – Van egy hasadék a falon. – Óh! Látod, hogy hol? – Igen, azt hiszem. – Az áramlás most már gyorsabban húzta ket el re. Karsa folytatta: – Van egy bemélyedés a falon, és sok fa meg deszka feltorlódott ott, ahol a falnak kéne lennie; hát nem hallod a zúgást? – Hát, most már igen. – A daru feszült hangon felelt. Felegyenesedett a kormánynál. – Látom is. Karsa, jobb lenne, ha... – Igen, ezt el kellene kerülnünk! – A teblor visszaült az evez khöz, s próbálta ellökni magukat az uszadéktól. A csónak részegesen megrázkódott, aztán keresztbe fordult. Karsa minden egyes evez csapásba beleadta a teljes súlyát is, próbálta visszanyerni az uralmat a csónak fölött. A víz már habzott körülöttük. – Karsa! – üvöltötte Torvald. – Embereket látok; ott, a hasadás közelében! Látok egy zátonyra futott csónakot! A hasadás a teblortól balra volt, ahogy próbálta átverekedni magát az áramlaton. Odanézett, ahová Torvald mutatott, s néhány másodperc múlva elvicsorodott. – A rabszolga-keresked és az emberei! – Integetnek, hogy menjünk oda. Karsa a bal evez lapáttal abbahagyta az evezést. – Nem gy zhetjük le a szívóer t – jelentette ki, s megfordította a járm vet. – Minél tovább jutunk, annál er sebb lesz az áramlat! – Azt hiszem, ez történt Silgar csónakjával is: sikerült partot érniük a torkolatnak ezen az oldalán, de közben összetört a csónak. El kell kerülnünk, hogy mi is ilyen sorsra jussunk! Már ha lehet, Karsa... – Akkor figyelj a kiálló, alattomos fadarabokra! – mondta a teblor, miközben a part felé irányította a csónakot. – Fel vannak fegyverkezve a síkságiak? – Nem látom, hogy fel lennének – felelte Torvald egy perc múlva. – Eléggé, huh, rossz állapotban vannak. Uszadékfából épült egy kis sziget, azon kuporognak. Silgar, Damaszt és még egy... Borrúg, azt hiszem. Istenem, Karsa! Ezek éheztek! – Fogj egy szigonyt! – morogta a teblor. – Az éhség rossz tanácsadó, bármire képesek lehetnek! – Még egy leheletnyit fordulj a part felé, mindjárt ott vagyunk. Alulról halk nyikorgás hallatszott, aztán er sebb csikorgás és rázkódás következett, ahogy az áramlás megpróbálta továbbcibálni a csónakot az uszadéksziget mentén.

Torvald kimászott, egyik kezében a kötelet, a másikban a szigonyt tartotta. Amikor Karsa megfordult, látta, hogy barátja mögött ott gubbaszt a másik három síksági is, akik nem mozdultak, hogy segítsenek, s t, amennyire lehetett, a sziget túlsó felére húzódtak. A hasadék zúgása még mindig csak távoli hang volt, de közelebbr l szakadás, mozgás hangja hallatszott: az uszadéksziget bizonyos részei kezdtek leválni. Torvald a kötelek segítségével több fához és gyökérhez rögzítette a csónakot. Karsa is partra szállt, s karddal a kezében Silgar felé fordult. A rabszolga-keresked próbált még jobban elhátrálni. A három sovány síksági közelében ott hevert a negyedik holtteste – a húst már leették a csontjairól. – Teblor! – szólalt meg Silgar. – Meg kell hallgatnod! Karsa lassan közeledett. – Megmenekülhetünk! Torvald megrángatta Karsa könyökét. – Várj, barátom, hallgasd meg a javaslatát! – Bármit képes lenne megígérni! – morogta Karsa. – Akkor is... Damaszt Szürkekutya is megszólalt. – Karsa Orlong, figyelj rám! Ez a sziget szét fog esni: szükségünk lesz a csónakotokra! Silgar mágus nyithatna egy átjárót. Ám ha megfullad, már nem teheti meg. Érted már? El tud minket vinni ebb l a világból! – Karsa! – morogta Torvald, s ahogy megmozdult alattuk a sziget, er sebben is belekapaszkodott barátja karjába. Karsa lenézett a darura. – Megbíznál Silgarban? – Természetesen nem. Ám nincs más választásunk: nem valószín , hogy túlélnénk, ha átcsúsznánk a csónakkal azon a hasadáson. Még azt sem tudjuk, hogy ez a fal milyen magas; lehet, hogy a túloldalon végtelen mély szakadék húzódik. Karsa, mi fel vagyunk fegyverkezve, k meg nem. Különben is, te is látod, hogy túl gyengék ahhoz, hogy ránk támadjanak, nem igaz? Silgar felsikoltott, mert egy nagy farönk éppen a lába mögül süllyedt el, teljesen váratlanul. Karsa komor arccal eltette a kardját. – Kezdd eloldozni a csónakot, Torvald! – A síkságiak felé intett. – Akkor hát gyertek! De egyet tudnod kell, rabszolga-keresked ! Ha bármi jelét látom, hogy árulásra készülsz, legközelebb a te csontjaidat tisztogatják le a barátaid! Damaszt, Silgar és Borrúg közelebb támolyogtak. A szigetnek egy jó nagy része leszakadt, és darabokra esett. A darabok a hasadék felé indultak. A hasadék nyilvánvalóan tágult, mert nem bírt tovább ellenállni a tenger nyomásának. Silgar bemászott a csónakba, és bekuporodott a kormánylapát mellé. – Nyitok egy átjárót! – közölte rekedtes hangon. – Ezt csak egyszer tudom megtenni... – Akkor miért nem mentetek el már régen? – érdekl dött Torvald, miközben eloldozta az utolsó kötelet is, és bemászott a csónak hátuljába. – Kint, a tengeren nem volt ösvény. De itt és most... Valaki nyitott egy átjárót. A

közelben. A világ anyaga... meggyengült. Nincs hozzá tehetségem, hogy ilyesmit egyedül megtegyek. De tudom követni! A csónak elszakadt a szétes szigett l, és vadul meglódult az áramlatban. Karsa az evez k segítségével tartotta egyenesben a járm vet. – Követni? – kérdezte Torvald. – Hová? Silgar válaszként csak a fejét rázta. Karsa hagyta az evez ket, és két kézzel megragadta a kormánylapátot. A fortyogó törmeléktengeren át a hasadék felé száguldottak. A falban lév résnél égig ér , homokszín köd gomolygott. Azon túl pedig... Mintha semmi sem lett volna. Silgar két kézzel gesztikulált, s úgy tapogatózott, ahogy a vakok az ajtógomb után. Aztán jobbra mutatott. – Ott! – sikoltotta, s vad pillantást vetett Karsára. – Oda! Irányíts minket oda! A hely, ahová Silgar mutatott, ugyanúgy nézett ki, mint a többi. Azon túl a víz egyszer en elt nt; a rezg vonal maga volt a hasadék. Karsa vállat vont, s igazított egyet a kormánylapáton. Neki teljesen mindegy volt, hol merülnek alá. Ha Silgar elbukik, akkor átkerülnek a fal másik oldalára, zuhannak valamennyit, aztán becsapódnak a vízforgatagba, ami mindannyiukat megöli. Figyelte, ahogy Silgar kivételével mindenki riadtan lapult a csónakban. A teblor elmosolyodott. – Urugal! – üvöltötte, s félig felállt, miközben a csónak a semmi felé robogott. Elnyelte ket a sötétség. Aztán zuhantak. Hangos, robbanásszer reccsenés hallatszott. Karsa keze alatt széthasadt a kormánylapát nyele, aztán a tat egy része is a hátába vágódott, és el relökte. Egy perc múlva a vízbe zuhant, s a becsapódás erejét l leveg után kapott, így egy korty sós tengervíz került a szájába. Aztán belesüllyedt a hideg sötétségbe. Felfelé küzdötte magát, míg a feje fel nem ért a felszínre, de a sötétség ekkor sem enyhült körülötte – olyan volt, mintha egy kútba vagy egy barlangi tóba zuhantak volna. Valahol a közelben valaki tehetetlenül köhögött, míg arrébb egy másik túlél csapkodott a vízben. Karsa mellett a romok is a víz felszínére jutottak. A csónak darabokra esett, pedig Karsa biztos volt benne, hogy nem zuhantak túl nagyot – talán kétharcosnyi magasságból estek a vízbe. Tehát a csónak valami szilárdnak ütközött, mert különben egyben kellett volna maradnia. – Karsa! Torvald Nom érkezett köhögve a teblor mellé. A daru megtalálta az egyik evez fejét, azt ölelte. – Mit gondolsz, mi a fene történhetett? – Átmentünk azon a varázskapun – felelte Karsa. – Ez nyilvánvaló, hiszen most egy másik helyen vagyunk. – Ez nem ennyire egyszer – felelte Torvald. – Az evez vége, nézd meg magad is! Karsa, aki furcsán könny nek érezte magát ebben a sós vízben, egy pillanat alatt odaúszott az evez végéhez. Azt elvágták, de olyan egyenesen, mintha egy síksági vaskard egyetlen csapással szelte volna át. Karsa felmordult. A távoli csapkodás közeledett feléjük. Távolabbról Damaszt hangját hallották. – Ide! – kiáltott neki Torvald. Egy alak bukkant fel mellettük. Silgar volt az: az egyik vizestöml be kapaszkodott.

– Hol vagyunk? – kérdezte Karsa. – Honnan tudjam? – csattant fel a nathii. – Nem én csináltam a kaput, én csak használtam. Már majdnem bezárult, amikor átjöttünk, ezért nem ért át a csónak feneke. Leborotválódott. Mindenesetre, szerintem tengerben vagyunk, felh s égbolt alatt. Ha egyáltalán nem lenne semmi sz rt fény, akkor nem látnánk egymást. Eddig még nem hallottam, hogy a hullámok a partot vernék, de az is lehet, hogy olyan nyugodt a víz, hogy nincs is hullámzás. – Tehát lehet, hogy csak néhány karcsapásnyira vagyunk, de nem tudunk róla. – Igen. Szerencsére elég meleg a víz. Egyszer en csak megvárjuk a hajnalt... – Feltéve, hogy van itt olyan – szúrta közbe Torvald. – Van! – er sködött Silgar. – Érezni a rétegeket a vízben. Lent, a lábunknál hidegebb, mint itt fent. Tehát én biztos vagyok benne, hogy a nap szokta sütni ezt a tengert. Damaszt is odaúszott hozzájuk, s magával hozta Borrúgot is, aki ájultnak t nt. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon a vizestöml ben, Silgar ellökte, és arrébb rúgta magát. – De f nök! – nyögte Damaszt. – Ez a töml az én súlyomat is alig bírja el – sziszegte Silgar. – Csaknem tele van friss vízzel, amire biztosan szükségünk lesz. Mi van Borrúggal? Torvald közelebb úszott, s helyet adott Damasztnak az evez fejnél. A tetovált r próbálta Borrúg karját is elérni, mire Torvald még közelebb ment, hogy segítsen. – Nem tudom, mi lehet a baja – mondta Damaszt. – Biztos beüthette a fejét, bár sebet nem találtam. El ször motyogott, dünnyögött valamir l, aztán egyszer en elájult, és majdnem elsüllyedt. Szerencse, hogy még éppen el tudtam kapni! Borrúg feje továbbra is a víz alatt volt. Karsa kinyújtotta a karját, és megfogta az ájult síksági csuklóját. – Majd én viszem! – morogta, majd megfordult, és a nyakába vette a férfi karját. – Fény! – kiáltotta Torvald. – Fényt láttam, ott! A többiek odafordultak. – Én nem látok semmit! – morogta Silgar. – Én láttam! – er sködött Torvald. – Elég halvány volt, el is t nt már, de láttam! – Biztos túl élénk a fantáziád! – mondta Silgar lekezel hangon. – Ha lenne hozzá er m, most megnyitnám az Üregemet... – Tudom, hogy mit láttam! – kötötte Torvald az ebet a karóhoz. – Lehet, hogy teljesen rossz irányban van! – sziszegte Silgar. – Biztonságosabb, ha várunk... – Akkor várj! – felelte Karsa. – Nálam van a friss víz, nem nálad... – Jó meglátás. Tehát meg kell öljelek, hiszen úgy döntöttél, nem jössz velünk. Nekünk viszont szükségünk lesz a vízre, neked meg nem, mert egy halottnak ugyan minek a víz? – Teblor logika! – kuncogott Torvald. – Imádnivaló, nem? – Rendben, megyek én is – morogta Silgar. A daru lassú, egyenletes tempóban elindult, a lábával tempózott, úgy húzta magával

az evez t. Damaszt fél kézzel az evez t fogta, lábával pedig furcsa mozdulatokat tett a vízben, olyan volt, mint egy nagy béka. Karsa, aki fél kézzel Borrúg csuklóját fogta, mögöttük haladt. Az ájult síksági feje a jobb vállán pihent, térde minduntalan beleütközött a teblor lábába. Mellettük Silgar tempózott el re a vízestöml vel. Karsa látta, hogy a töml nincs annyira tele, mint ahogy azt a rabszolga-keresked állította – ven elbírta volna mindannyiukat. A teblor viszont nem érezte, hogy szüksége lenne rá. Nem volt különösebben fáradt, és úgy t nt, testének s sége kisebb a síkságiakénál, ezért könnyebben lebeg a vízben. Válla, felkarja és mellkasa fels fele minden lélegzetvételnél kiemelkedett a vízb l. S a mindig rossz helyre üt térdt l eltekintve, a síksági nem jelentett valami nagy terhet... Ekkor jött csak rá, hogy van valami furcsa abban a térdben. Megállt, és lenyúlt a víz alá. Mindkét lábszár hiányzott térdt l lefelé, s a csonkok körül a víz valahogy melegebbnek t nt... Torvald hátrapillantott. – Mi a baj ? – kérdezte. – Gondolod, hogy ebben a tengerben is élnek óriás harcsák? – Nem hiszem – felelte a daru. – Az édesvíz volt... – Rendben – mondta Karsa, s folytatta az úszást. A fény, amit Torvald látott, nem t nt fel újra. k mindenesetre folytatták útjukat a sötét, de tökéletesen nyugodt vízben. – Ez rültség! – jegyezte meg Silgar kis id múlva. – Kifárasztjuk magunkat, teljesen értelmetlenül... – Karsa, miért kérdeztél a harcsákról? – kérdezte Torvald. Valami nagy és durva b t nt fel a víz alól, s Karsa hátán landolt – a hatalmas súly a víz alá nyomta. Borrúg csuklóját kitépték a szorításából, a férfi karja a leveg be lendült, aztán elt nt. Karsa, akit több méter mélyre löktek a vízben, megfordult. Egyik lába valami kemény, hatalmas testbe ütközött. Ellökte magát, s visszajutott a felszínre. Amikor felért a felszínre, karddal a kezében, egy hatalmas, szürke halat látott alig néhány méterre. Hatalmas, s n fogazott szája éppen összecsukódott akörül, ami Borrúgból még maradt. Szétloccsant fej, váll, csapkodó kar. A hal széles feje vadul el re-hátra lendült, furcsa, tányérszer szeme villogott, mintha lámpás égne mögötte. Karsa háta mögött felsikoltott valaki, s hátranézett. Damaszt és Silgar vadul csapkodva menekültek. Torvald a hátára fordult, kezével az evez t szorította, lábával pedig csendben tempózott a víz alatt – volt az egyetlen, aki nem zajongott, bár szeméb l sütött a rettegés. Karsa ismét odafordult a halhoz. Annak láthatóan nehézségei támadtak Borrúg elfogyasztásával – a férfi fél karja beragadt a szája sarkába. A hal már szinte függ legesen állt a vízben, és jobbra-balra ingatta a fejét. Karsa felmordult és odaúszott. Borrúg karja kiszabadult, és miel tt Karsa odaért volna, elt nt a hal torkában. A teblor nagy leveg t vett, egy rúgással kiemelkedett a vízb l, és felemelte a kardját. A kard a leveg ben vízpermet csíkot húzott maga után, aztán lecsapott a hal orrára. Forró vér fröccsent Karsa alkarjára. A hal egész teste hátravet dött. Karsa közelebb úszott, és a lábával átkulcsolta a lény törzsét, pont az uszonyok alatt. Az érintés el l a hal elhúzódott volna, de nem tudta magát kiszabadítani Karsa öleléséb l. A teblor

lefelé fordította a kardját, és mélyen a hal hasába döfött, majd végighúzta a fegyvert az állat gyomrában. A víz átmelegedett a sok vért l és más testnedvt l. A hal teste elernyedt, s lefelé húzta Karsát. A teblor eltette a kardját; aztán miel tt a hal végképp a mélybe süllyedt volna, benyúlt a tátongó sebbe. Fél kézzel megragadta Borrúg combját – az ujjai benyomultak a cafatossá tépett húsba, s megmarkolták a csontot. Karsa a felh ben terjeng tejszer , csíp s folyadékon át kihúzta a síkságit, és a holttesttel együtt a felszínre lökte magát. Most Torvald kiabált. Karsa megfordult, és látta, hogy a daru a derékig ér vízben áll, és két kézzel integet felé. A közelben Silgar és Damaszt azon voltak, hogy a partra kecmeregjenek. Karsa elindult feléjük, s maga után húzta Borrúgot is. Fél tucat karcsapás után a lába elérte a homokos tengerfeneket. Felállt, s közben sem engedte el Borrúg lábát. Pár perc, és már ott is volt a parton. A többiek a halovány homokban térdeltek vagy ültek, és próbáltak leveg höz jutni. Karsa a homokra dobta a holttestet, s állva maradt. Hátravetett fejjel beszívta a meleg, szeres leveg t. A dagály vonalán túl, a sziklás, kagylós part után dús lombozatú erd húzódott. Rovarok zümmögése hallatszott, s valami apró lény átkelt a közelben a partra vet dött hínárok között. Torvald közelebb lépett. – Karsa, ez az ember halott! Már akkor is halott volt, amikor a cápa lenyelte... – Tehát cápa a neve! A malaza hajón a tengerészek beszéltek a cápáról... – Karsa, ha valakit lenyel egy cápa, nem szokás a szerencsétlen után menni! Neki már vége... – Felel sséget vállaltam érte! – morogta Karsa. – A cápának nem volt joga t elvinni, akár él volt, akár halott. Silgar pár lépésnyire t lük közben talpra kecmergett, s Karsa szavainak hallatán felnevetett. – A cápa gyomrából a sirályokéba meg a rákokéba! Borrúg szelleme bizonyára hálás neked, teblor! – Kihoztam a síkságit – felelte Karsa –, és most ismét a te gondjaidra bízom. Ha te a sirályoknak és rákoknak akarod t hagyni, az a te dolgod. – Visszafordult a sötét tengerhez, de a halott cápának nyomát sem látta. – Senki sem hisz majd nekem – motyogta mellette Torvald. – Mit nem hisznek majd el, Torvald? – Ó, csak elképzeltem magam öregemberként, évek múlva, ahogy a F nix Fogadóban ülök Darujhisztánban, és mesélem ezt a történetet. A saját szememmel láttam mindent, de még én is alig hiszem el. Félig kint voltál a vízb l, amikor lecsaptál azzal a karddal; gondolom, jó lehet, ha az embernek négy tüd lebenye van. De akkor is... – Elhallgatott, s a fejét csóválta. Karsa vállat vont. – A harcsák rosszabbak voltak – mondta. – Nem szerettem a harcsákat. – Azt javaslom, aludjunk egy keveset! – kiáltotta oda Silgar. – Ha eljön a hajnal, kiderítjük, hová is kerültünk. Most pedig adjunk hálát Maelnek, hogy életben maradtunk. – Bocsáss meg, de én inkább hálálkodnék egy bizonyos makacs teblor harcosnak, mint bármelyik tengeri istenségnek – felelte Torvald.

– Akkor a hited sajnálatosan rossz irányba hajol – vihogta a rabszolga-keresked , majd elfordult. Torvald lassan felkelt. – Karsa! – suttogta. – Tudnod kell, hogy Mael szent állata nem más, mint a cápa. Biztos vagyok benne, hogy amíg odakint voltunk a vízen, Silgar igen er sen imádkozott az istenéhez... – Nem számít! – felelte Karsa. Nagyot szippantott az erd illatú leveg l, aztán lassan kifújta. – A szárazföldön vagyok, szabadon, és most végigmegyek ezen a parton, hogy felfedezzek valamit az új világból. – Csatlakozom hozzád, barátom, mert azt hiszem, a fény, amit láttam, t lünk jobbra, a part kicsit magasabban fekv területén volt. Szeretnék utánajárni... – Ahogy akarod, Torvald Nom. Elindultak a homoksávon. – Karsa, sem Silgarban, sem Damasztban nincs egy csepp becsület, bennem viszont van még tisztesség. Igaz, hogy csak egy kicsi, de van. Tehát: köszönöm neked! – Megmentettük egymás életét, Torvald Nom, így örömmel nevezlek a barátomnak, és harcosként gondolok rád. Nem teblor harcosként persze, de harcosként. A daru hosszú ideig nem szólt semmit. Messze maguk mögött hagyták Silgart és Damasztot. A jobbra fekv földszakasz hegységgé n tte ki magát, s a hullámok formálta falakra hálót sz ttek a dús növényzetb l felkapaszkodó futók. Fejük fölött megtört a felh k sora, s a tiszta folton át csillagfény ragyogott le rájuk, bevilágítva a gyakorlatilag mozdulatlan vizet is a baljukon. A homok helyét sima, legömbölyített kavicsok vették át. Torvald megérintette Karsa karját, megállt, és felfelé mutatott. – Ott! – suttogta. A teblor halkan felmordult. A cserjés fölött szögletes, formátlan torony emelkedett. A nagyjából négyzet alapú építmény lapos tet ben ért véget, s fekete rként magasodott a partszakasz fölé. A tenger fel li oldalon, a föld és a tet között számítva háromnegyed úton mélyen elhelyezett, háromszöglet ablak látszott. Az ablaktábla szélein sápadt fény ragyogott ki. A partról keskeny ösvény vezetett fel az építményhez, s az ösvény elején – a dagály vonalától úgy ötlépésnyire – halászcsónak romjai hevertek. A deszkák bordaként álltak ki a csónak gerincéb l, s az egészet egy csomó hínár meg madárürülék borította. – Fellátogassunk oda? – kérdezte Torvald. – Igen – felelte Karsa, s megindult felfelé az ösvényen. A daru gyorsan felzárkózott mellé. – De most nem akarsz trófeákat gy jteni, ugye? A teblor vállat vont. – Attól függ, milyen fogadtatásban lesz részünk. – Idegenek egy elhagyatott parton, egyikük egy óriás, akkora karddal, mint egy ember. Az éjszaka közepén dörömbölnek az ajtón. Az lenne a csoda, ha tárt karokkal fogadnának bennünket, Karsa! Ráadásul nem látok rá túl sok esélyt, hogy megtaláljuk a közös nyelvet... – Túl sok a beszéd! – vágott közbe Karsa.

Elértek a torony tövéhez. A tenger fel li oldalon nem volt bejárat. Az ösvény elkanyarodott, s továbbvitte ket a túloldalig. A mészk poros úton látszott, hogy gyakran használják. Nagy kupacokban sárga kövek hevertek mindenfelé – sokat más helyr l vonszoltak ide, látszott rajtuk a vés meg a csákány nyoma. A torony is hasonló anyagból épült, bár a stílusa egészen ismeretlen volt, egészen addig, amíg Karsa és Torvald közelebb nem ért. A daru kinyújtotta a kezét, és végigfuttatta ujjait a sarokköveken. – Ez a torony csupa fosszíliából épült! – hüledezett. – Mi az a fosszília? – kérdezte Karsa, miközben szemügyre vette a k ben látható fura alakokat. – si élet, mely k vé vált. Azt hiszem, a tudósoknak magyarázatuk is van erre a folyamatra, de tanulmányaim kissé... hm, szelektíven alakultak, és a tudás nem talált bennem termékeny talajra. Nézd, ez itt egy nagy kagyló. Ez meg mintha egy hatalmas kígyó csigolyája lenne... – Ezek csak vésetek – ellenkezett Karsa. A mély, dübörg nevetés hallatán megfordultak. A férfi, aki az ösvényen állt a kanyarban, t lük alig tízlépésnyire, a síkságiak mércéjével mérve nagy volt, b re pedig szinte fekete. Nem viselt inget, csak valami ujjatlan mellényt – láncból, amit már szétmart a rozsda. Hatalmas izmain nem volt egy csepp zsír sem, így karja, válla és törzse is olyan volt, mintha vastag kötelekb l rakták volna össze. Színtelen anyagból készített ágyékköt t viselt. A kalap, ami egy letépett csuklyából készülhetett, szinte az egész fejét eltakarta, de Karsa látta, hogy arcának alsó felét , szes szakáll borítja. Nem látott nála fegyvert, még egy kést sem. Amikor elmosolyodott, kivillantak a fogai. – Sikolyok a tenger fel l, most meg két idegen daru nyelven motyog a tornyom tövében. – Fejét kissé hátrahajtotta, és végigmérte Karsát. – El ször azt hittem, Fenn vagy, de nem az vagy, ugye? – Teblor vagyok... – Teblor! Nos, öcsém, jó messzire vetett a sors otthontól! Torvald el relépett. – Uram, daru nyelvtudásod igazán kiváló, bár er s malaza akcentust érzek benne. Mi több, b rszíned alapján megkockáztatnám, hogy származásodat tekintve napani vagy. Akkor tehát Quon Tálin vagyunk? – Nem tudjátok? – Uram, sajnos nem tudjuk... A férfi felmordult, majd megfordult az ösvényen. – Még hogy vésetek! Hah! Torvald hátrapillantott Karsára, majd vállát vonogatva megindult az idegen után. Karsa is követte ket. Az ajtó a szárazföld fel li oldalon volt. Az ösvény a bejárat el tt elágazott: az egyik ág az ajtóhoz vezetett, a másik pedig egy magasabban fekv , épített úthoz. Ez az út a parttal párhuzamosan futott, mögötte ott sötétedett az erd . A férfi kinyitotta az ajtót, és belépett. Torvald és Karsa is megtorpantak az elágazóban, annyira megdöbbentette ket a hatalmas koponya, amely az áthidalót alkotta az ajtó felett. Olyan széles volt, mint

amilyen magas a teblor, s végigfutott a fal teljes hosszán. A t rszer fogak el l még egy szürke medve is elmenekült volna. A férfi ismét felbukkant. – Jól néz ki, mi? Sikerült összegy jtenem a nyavalyás testének nagy részét is; gondolhattam volna, hogy nagyobb, mint ahogy el ször képzeltem, de a helyzet az, hogy a karjait leltem meg el ször, és azok elég nyeszlettek, úgyhogy azt képzeltem, a lény kábé akkora lehetett, mint te, teblor, és ugyanakkora volt a feje is, mint a teste. Gondoltam is magamban: hát, nem csoda, hogy kihaltál! De persze az ember éppen az ilyen tévedésekb l tanulja meg, hogy alázatosnak kell lenni. A Csuklyás tudja, ez aztán jó nagy adag alázatot adott! Na, gyertek be, f zök egy teát! Torvald felnézett Karsára, és elvigyorodott. – Látod, mi történik, ha az ember sokáig él egyedül? Beléptek a toronyba. Alaposan meglep dtek azon, ami bent fogadta ket. A torony egyter volt, csak egy kezdetleges állvány vezetett fel a tenger fel li falon az ablakig. A padlót vastagon beborították a k szilánkok. Viharvert póznák álltak mindenfelé, különböz szögekben, s itt-ott keresztgerendák meg szarufák csatlakoztak hozzájuk. Kötelek is feszültek az állvány fái között, s mindez egy megkövesedett csontváz alsó fele köré épült fel. A csontváz két vastag, hátsó lábán állt, amelyek a három ujj és a karmok miatt leginkább madárlábakra hasonlítottak. A csigolyákból álló farok az egyik falra tekeredett. A férfi az állvány alatt ült, k l épített t zhelynél, és a parázsban álló két bogrács egyikét kavargatta. – Látjátok, mi a gondom? Amikor megépítettem a tornyot, azt hittem, lesz helyem ven a hüll rekonstruálásához. De egyre többet és többet fedeztem fel azokból a Csuklyás átkozta bordákból; a kulcscsontot és az alkart egyáltalán nem tudom felrakni, pláne a nyakat meg a fejet... Amúgy is arra gondoltam, hogy teljesen szétszedem a tornyot, hogy hozzáférjek a koponyához. De most minden tervem dugába d lt, és el ször is meg kell magasítanom a tet t, ami trükkös feladat. Nagyon trükkös! Karsa a t zhelyhez lépett, és beleszagolt a bográcsba, amiben valami s folyadék bugyogott. – Azt én nem kóstolnám meg! – szólt oda a férfi. – Ezzel ragasztom össze a csontokat. Keményebbre köt, mint maga a csont, és elbír bármilyen súlyt. – Talált néhány üres edényt, és kiöntögette a gyógyteát. – Jó edényeket is lehet bel le csinálni! Torvald elfordult a csontváztól, és kézbe vette a teáját. – A nevem Torvald Nom... – Nom? A Nom Házból? Darujhisztánból? Fura, én azt hittem, bandita lehettél, miel tt rabszolgát csináltak bel led... Torvald Karsa felé grimaszolt. – Ezek az átkozott sebhelyek, a bilincsek nyomai! Másik ruhát kell szereznünk, hosszú ujjú inget meg olyan mokaszint, ami térdig takar. – Elég sok szökött rabszolga járkál erre mostanság – vonta meg a vállát a napani. – Nem nagyon aggódnék emiatt a helyetekben. – Hol vagyunk? – Hétváros északi partján. Az a tenger az Otataral-tenger. A félszigetet borító erd

neve A'rath. A legközelebbi város neve Ehrlitan, gyalog tizenöt napnyi járásra van, nyugati irányban. – S ha megkérdezhetem, mi a becses neved? – Nos, Torvald Nom, erre a kérdésre nem könny választ adni. A helybéliek úgy hívnak: Ba'ienrok, ami ehrlü nyelven annyit jelent: a Torony r. Ezen túl a hideg és kegyetlen világban egyáltalán nem ismernek, csak mint valakit, aki már réges-régen meghalt, és terveim szerint ez így is marad. Tehát két név közül választhatsz: Ba'ienrok vagy Torony r. – Akkor maradjunk a Torony rnél. Mi van ebben a teában? Vannak benne aromák, amelyeket nem ismerek, és egy olyan embert l, aki Darujhisztánban született és nevelkedett, ilyesmit nem hall túl gyakran senki. – Helyi növények keveréke – felelte Torony r. – Nem ismerem a nevüket és a pontos hatásukat sem, csak szeretem az ízüket. Már régen kiválogattam azokat, amikt l rosszul lettem... – Ezt örömmel hallom – mondta Torvald. – Hát, azért úgy fest, elég sokat tudsz arról a hideg és kegyetlen világról. Daru, teblor... az a csónakrom a parton... A tiéd volt? Torony r lassan felemelkedett. – Kezdesz felidegesíteni, Torvald. Nem jó ám, ha ideges vagyok! – Huh, akkor nem teszek fel több kérdést. Torony r megbökte Torvald vállát, aki majdnem hanyatt esett. – Bölcs döntés, öcsém! Azt hiszem, egészen jól ki tudnék jönni veletek, ha a barátod is szólna pár szót. Torvald a vállát dörzsölgetve Karsához fordult. A teblor elvicsorodott. – Nincs mondanivalóm. – Szeretem az olyan embereket, akiknek nincs mondanivalójuk! – lelkendezett Torony r. – Akkor szerencsés vagy – vetette oda Karsa –, mert nem járnál jól, ha az ellenséged lennék... Torony r újratöltötte a poharát. – Annak idején voltak nagyobb és csúnyább ellenségeim is. Meg er sebbek és gonoszabbak. Persze mostanra már mind meghaltak... Torvald megköszörülte a torkát. – Hát igen, a kor végül mindenkit legy z... – Ez igaz, öcsém – felelte Torony r. – Ám ezt sajnos egyiküknek sem volt lehet sége meglátni. Na, biztos éhesek vagytok! De ahhoz, hogy ehessetek az ételemb l, el ször dolgoznotok kell. Vagyis ti fogtok segíteni a tet szétszerelésében. Csak egy-két napról van szó. Karsa körülnézett. – Nem dolgozom neked. Csontokat kiásni és összerakni ket: tiszta id pocsékolás. Értelmetlenség. Torony r teljesen ledermedt. – Értelmetlenség? – lehelte. – Ez a teblorok egyik f ismérve, a fene nagy gyakorlatiasság – magyarázta

Torvald. – Meg aztán a harcosoknak általában rossz a modora, és ezért akaratlanul is megbántanak másokat... – Túl sokat beszélsz! – vágott közbe Karsa. – Ez az ember ostobaságokra pazarolja az erejét. Ha megéhezem, elveszem az ételt. A teblor számított arra, hogy Torony r hirtelen fog reagálni, és keze a kard markolatánál volt, mégsem tudta hárítani a hatalmas ökölcsapást, ami bordáinak alsó felén, jobb oldalon találta el. Csontok reccsenése hallatszott. A tüdejéb l sziszegve távozott a leveg . Karsa tehetetlenül hátratántorodott, nem kapott leveg t, s a fájdalomtól lassan elsötétedett körülötte a világ. Soha életében nem ütötték még meg ennyire. Még Barót Gild sem ütötte meg soha ilyen er vel. Miközben tudata elröppent, csodálattal vegyes félelmet kezdett érezni Torony r iránt. Aztán összeesett. Amikor felébredt, napfény áradt be az ajtónyíláson. A kavicsok között feküdt. A leveg ben por kavargott, mely fentr l érkezett. Karsa a törött bordák miatt fájdalmasan nyöszörögve ült fel. A torony plafonja fel l hangokat hallott. A vérkard még mindig ott lógott a hátán. A teblor a csontváz lábának támaszkodott, úgy állt fel. Felnézett, s látta, hogy Torvald és Torony r az állványzaton egyensúlyoznak a tet alatt, amit félig már szét is szedtek. A daru lenézett. – Karsa! Mondanám, hogy gyere csak fel, de azt hiszem, ez az állvány nem bírná el a súlyodat. Mindenesetre elég szépen haladunk... Torony r közbeszólt. – El fogja bírni a súlyát. Felhúztam rajta az összes csigolyát, és azok jóval nehezebbek, mint ez az egy szál teblor. Gyere ide, öcsém, nekilátunk a falnak! Karsa megtapogatta az ököl formájú foltot, ami az oldalán éktelenkedett. Fájdalmas volt minden légvétel; abban sem volt biztos, hogy fel bír mászni, nem hogy még dolgozni is... Ugyanakkor nem akart gyengének mutatkozni, különösen a csupa izom napani el tt nem. Fintorogva felnyúlt a legközelebbi gerendáért. A mászás kész kínszenvedés volt, s csak lassan haladt. Fentr l a két síksági némán figyelte t. Mire Karsa felért a plafon alatti állványszakaszhoz, amire rá lehetett állni, s felhúzta magát Torony r és Torvald mellé, egész testét verejték borította. Torony r csak nézett rá. – A Csuklyás vigyen el! – motyogta kis id múlva. – Már azon is meglep dtem, hogy egyáltalán fel tudtál állni, teblor! Tudom, hogy csontokat törtem... – Felemelte bekötözött, sérült öklét –, hiszen a sajátomat is eltörtem, a fenébe is. Tudod, ilyen a természetem. Ez mindig sok gondot okozott. Nem viselem jól a sértéseket. Inkább ülj csak le, boldogulunk ketten is. Karsa felnevetett. – Én az uriád törzsb l származom. Azt hiszed, egy síksági legyintése megállíthat? Felegyenesedett. A tet t egyetlen lapos mészk lap alkotta, amely kicsit túllógott a falakon. Az eltávolításához el ször ki kellett vakarni a habarcsot az összeeresztésekb l, hogy aztán egyszer en megemeljék a lapot, amely majd lecsúszik és lezuhan a földre, a torony mellé. A nagy, durván faragott kövek mell l a habarcsot már nagyjából eltávolították. Karsa nekinyomta a vállát a lap egyik felének, és tolni kezdte. A másik két férfi gyorsan a vérkard szíjáért nyúlt, mert a teblor el l hirtelen elt nt a fal egy nagyobb része, és elkezdett el red lni. Lent hatalmas puffanással landolt a k ,

az egész torony megrázkódott. Volt egy pillanat, amikor úgy t nt, Karsa súlya mindhárom férfit a mélybe rántja, de aztán Torony r egy oszlop köré kulcsolta a lábát, s felnyögött, mert egyik karjában pattanásig feszültek az izomkötegek. Egy szívdobbanásnyi ideig minden egyensúlyban volt, aztán a napani lassan visszahúzta a karját, s ezzel visszavonta Karsát az állványra. A teblor nem tehetett semmit, hogy segítsen – amikor lelökte a köveket, kis híján elájult, s fájdalom hasított a fejébe. Lassan térdre rogyott. Torony r felnevetett. – Hát, ez könnyen ment! Rendben, mindketten megérdemlitek a reggelit! Torvald köhögött, majd Karsához fordult. – Ha esetleg aggódnál, elárulom, hogy hajnalban visszamentem a partra Silgarért és Damasztért. Ám nem voltak ott, ahol hagytuk ket. Nem hiszem, hogy a rabszolgakeresked velünk tervezte volna a további utazást: valószín leg féltette az életét a társaságodban, Karsa, s el kell ismernünk, erre volt is némi alapja. Követtem a nyomaikat a parti útig. Nyugat felé indultak, ami arra enged következtetni, hogy Silgar sokkal többet tudott landolásunk helyér l, mint ahogy állította. Tizenöt nap Ehrlitanig, ami elég nagy kiköt . Ha kelet felé indultak volna, csak egy hónap múlva érnek város közelébe... – Túl sokat beszélsz – figyelmeztette Karsa. – Igen, ez igaz! – helyeselt Torony r. – Nektek aztán izgalmas utazásban volt részetek! Most már többet tudok, mint amennyi érdekelt volna... De ne aggódj, teblor! Úgyis csak a felét hiszem el. Megölni egy cápát – hát, azok, amik ezen a parton felbukkannak, túl nagyok, némelyik még a dhenrabikkal is elbánik. A kicsiket meg megeszik. Olyat még nem láttam, ami kétszer akkora lenne, mint te, teblor. Egyetlen csapással szétvágni a fejét? Egy fakarddal? A mély vízben? Ja, és mi volt az a másik? Harcsa, ami le bír nyelni egy embert, egészben? Hah, jó vicc! Torvald a napanihoz fordult. – Mindkett igaz. Igaz, éppen úgy, mint az elárasztott világ és a hajó a fej nélküli Tiste Andiikkal az evez knél! – Azt el is hiszem, Torvald. De a cápa meg a harcsa? Hülyének nézel? Na, most másszunk le, és reggelizzünk meg! Hadd kössek rád egy hámot, teblor – hátha félúton elalszol! Megyünk mögötted... A lepényhal, amit a krumplisbográcsba dobott a Torony r, füstölt volt és sós. Mire Karsa végzett a két adaggal, majd' szomjan halt. Torony r a torony közelében lév természetes forráshoz irányította ket, ahol mind Karsa, mind pedig Torvald jó sokat ittak az édes vízb l. A daru megmosta az arcát is, és hátát egy kid lt pálmafa törzsének vetve leült. – Gondolkodtam, barátom. – Tehetnéd gyakrabban is, mondjuk beszéd helyett, Torvald Nom. – Ez családi vonás. Az apám még nálam is rosszabb! Furcsamód a Nom család más ágain éppen ennek az ellenkez je dívik – még kínzással is csak nehezen lehet kiszedni bel lük egy szót is. Van egy unokatestvérem, merényl ... – Azt hittem, gondolkodtál... – Ja, igen. Gondolkodtam. Ehrlitan. Oda kellene mennünk.

– Miért? Semmi jót nem láttam azokban a városokban, amelyeken Genabackison keresztülutaztunk. Büdös van, túl nagy a zaj, és a síkságiak úgy rohangálnak, mint a hegyi egerek. – Ehrlitan kiköt , Karsa. Malaza kiköt . Ez azt jelenti, hogy hajók indulnak mindenfelé – Genabackisra is. Nem gondolod, hogy ideje hazamennünk, barátom? Dolgozhatnánk a fuvarért cserébe. Én készen állok, hogy visszatérjek drága családom ölel karjai közé. A tékozló gyermek megtér, bölcsebben, szinte megjavulva. Ami téged illet, gondolom, a törzsed örülne, ha visszatérnél hozzájuk. Most már sok mindent tudsz, és erre a tudásra igen nagy szükségük lesz. Feltéve persze, hogy nem akarnak az uriádok is a szuniádok sorsára jutni... Karsa komoran nézte a darut, aztán elfordította a tekintetét. – Valóban vissza fogok térni a törzsemhez. Egy napon. De Urugal még mindig irányítja lépteimet; érzem t. A titkoknak addig van erejük, amíg titkok maradnak. Barót Gild szavai, bár annak idején ügyet sem vetettem rájuk. Mostanra azonban ez megváltozott. Én is megváltoztam, Torvald Nom! A bizalmatlanság gyökeret vert a szívemben, és amikor Urugal sziklaarcát látom a fejemben, amikor érzem, hogy akarata harcol az enyém ellen, érzem saját gyengeségemet. Urugal éppen a titkaival uralkodik felettem: az istenem nem fedi fel el ttem a titkait. Már nem harcolok ez ellen a lelkemben. Urugal vezet, és én követem, mert utunk az igazság felé tart... Torvald aggodalmasan tanulmányozta Karsa arcát. – Lehet, hogy nem fog majd tetszeni, amit találsz, Karsa... – Azt hiszem, ebben igazad lehet, Torvald Nom. A daru nézte még egy percig, aztán feltápászkodott, és leporolta szakadt tunikáját. – Torony rnek az a véleménye, hogy nem biztonságos a közeledben lenni. Azt mondja, olyan, mintha ezernyi láthatatlan láncot vonszolnál, s a láncok végén a mérget, a gy löletet... Karsa ereiben megfagyott a vér. Torvald biztosan észrevehette, hogy a teblor arckifejezése megváltozott, mert gyorsan hozzátette: – Várj! ezt csak futólag említette, nem számít, barátom! Csak azt mondta, legyek óvatos a társaságodban, mintha nem tudnám magamtól is... Te a Csuklyás mágnese vagy; már az ellenségeid számára. Mindenesetre azt javasolnám, ne húzz vele ujjat, barátom. a leger sebb ember, akivel valaha is találkoztam, téged is beleértve. Meg aztán visszanyerted ugyan az er d egy részét, de van egy tucatnyi törött bordád... – Elég a szavakból, Torvald Nom! Nem áll szándékomban rátámadni Torony rre. Csak arról van szó, hogy a látomása nyugtalanná tett. Éppen azért, mert álmomban pont ezt láttam. Most már érted, miért keresem az igazságot, ugye? – Rendben van. – Torvald leengedte a kezét, és felsóhajtott. – Azt javaslom tehát, menjünk Ehrlitanba. Szükségünk lenne ruhákra, és... – Torony r igazat mondott, amikor figyelmeztetett, hogy veszélyes a közelemben lenned. És ez a veszély egyre csak n . Elkísérlek tehát Ehrlitanba. Aztán felteszlek egy hajóra, hogy hazatérhess a családodhoz. Amikor ez megvolt, elválnak útjaink. Ám barátságod emlékét mindörökre meg rzöm! A daru elvigyorodott. – Akkor ezt megbeszéltük. Irány Ehrlitan! Gyere, menjünk vissza a toronyba, és

köszönjük meg Torony r vendégszeretetét! Elindultak visszafelé az ösvényen. – Egyébként én is meg rzöm a barátságod emlékét – tette hozzá Torvald –, bár rajtam kívül nem sokan fognak hinni ebben az emlékben... – Ugyan miért? – kérdezte Karsa. – Sosem voltam túl jó a barátkozásban. Ismeretségek, bajtársak, ilyesmi – az más, az könny . De a nagy szám... – Elriasztja a lehetséges barátokat. Igen, értem. Nagyon is! – Á, már világos! Fel akarsz dobni az els hajóra, hogy megszabadulj t lem! – Err l van szó – felelte Karsa. – Jelen siralmas körülményeimet tekintve még ez a legkisebb bajom... Egy kis id múlva, amikor túljutottak a kanyaron, és a torony közelébe értek, Karsa ismét megszólalt. – Még mindig nehezemre esik szavakba önteni a gondolataimat... – Ja, az a beszélgetés a barátságról csak kényelmetlenséget okozott... Jól tetted, hogy elterelted a szót. – Nem, arra céloztam, amit most fogok mondani. A hajón, a láncok fogságában lógtam az árbocról, te voltál az egyetlen, ami ehhez a világhoz kötött. Nélküled és végtelen szavaid nélkül az rület, amit tettettem, valósággá vált volna. Teblor hadvezér voltam. Szükség volt rám, de én magam nem éreztem szükséget. Követ im voltak, nem barátaim, és egészen mostanáig nem éreztem a különbséget. Ami nagy! És így már azt is értem, milyen érzés a megbánás. Barót Gilddel, Delum Thorddal szemben is ezt érzem. Még a ratiádokkal szemben is, akiket nagyon meggyengítettem. Amikor a régi ösvényen visszatérek a teblorok földjére, lesznek sebek, amelyeket be kell gyógyítanom, így aztán, amikor azt mondod, ideje visszatérned a családodhoz, megértelek, Torvald Nom, és szívemben öröm ébred. Torony r egy háromlábú széken ült a torony bejárata mellett. Lábánál nagy táska pihent, vállpántos fajta, meg két párás falú tökhéj palack. Ép kezében egy kis szüty t tartott, amit Torvald felé hajított, miután a két vándor odaért hozzá. Ahogy a daru elkapta, a szüty ben valami csörrent. Torvald felvonta szemöldökét. – Mi a... – F leg ezüst jakaták – mondta Torony r. – Van benne helyi pénz is, de az nagyobb érték , úgyhogy vigyázzatok, hol mutogatjátok! Ehrlitanban legendás zsebmetsz k élnek. – Torony r... A napani legyintett. – Figyelj, öcsém! Ha valaki megszervezi a saját halálát, jó, ha el relátóan tervez! A névtelenség nem olyan olcsó mulatság, mint gondolnátok! Tragikus fulladásom el tt egy nappal, félig kirámoltam Aren kincstárát... Szóval, most megpróbálhattok megölni, hogy utána megkeressétek a kincset, de el re szólok, ez veszett fejsze nyele. Úgyhogy inkább mondjatok köszönetet a nagylelk ségemért, és menjetek békével! – Egy szép napon – kezdte Karsa – visszatérek majd, és visszafizetek mindent... – Most a pénzre vagy a törött bordákra célzol? A teblor csak mosolygott. Torony r felnevetett, aztán felkelt, és bement az ajtón.

Egy perc múlva hallották, hogy elindult felfelé az állványra. Torvald fogta a hátizsákot, a vállára vette, a tökhéj palackokat pedig Karsa kezébe nyomta. Elindultak az út felé.

Negyedik fejezet

Volt egyáltalán valaha olyan, hogy egy vízbe fúlt napani holtteste a felszínre jött?

Laseen Császárn kérdése Tajszkrenn F mágushoz (az Elt nések után) Laseen Császárn élete Abelard

A parti út mentén falvak sorakoztak, többnyire a szárazföld fel li oldalon, mintha lakosaik ki akarták volna fejezni, hogy nem akarnak semmit a tengert l. A falvakban csak nyomorúságos házakat, szakadt karámokat, kutyákat és kecskéket láttak, meg sötét b alakokat, akik mind leped nyi, nap fakította anyagokba burkolóztak. Az ajtók árnyékából arcok figyelték a teblor és a daru vonulását, de nem próbáltak velük kapcsolatba lépni. A negyedik napnál és az ötödik ilyen falunál jártak, amikor végre találtak egy keresked szekeret a falu gyakorlatilag üres piacterén. Itt Torvaldnak egy marék ezüstért sikerült vásárolnia egy „orrnehéz”, díszes markolatú kardot. A keresked árult szövetet is, de kész ruhát nem. A kard markolata persze hamar szétesett. – Keresnem kell egy fafaragót! – jelentette be Torvald hosszadalmas és igen cifra szitokáradat után. Megint az úton sétáltak, a felh tlen égboltról er sen t zött a nap a fejükre. Az erd mindkét oldalon elkopott mell lük, s átadta helyét a poros cserjésnek, amely mögül kilátás nyílt egyik oldalon az Otataral-tenger hullámaira, a másikon pedig a szárazföld homokdombjaira. – Meg mernék rá esküdni, hogy a keresked értett malazául, bármilyen rosszul is beszélem. Csak nem akaródzott neki beismerni... Karsa vállat vont. – A malaza katonák Genabarisban azt mondták, hogy Hétváros fel fog lázadni a megszállók ellen. Ezért nem hódítanak a teblorok! Sokkal jobb, ha az ellenség

megtartja a földjét, mi meg újra meg újra kifoszthatjuk ket! – A Birodalom nem így m ködik – felelte a daru a fejét csóválva. – Birtoklás és irányítás – bizonyos emberekben csillapíthatatlan éhség él e két dolog iránt. Persze nem kétséges, a malazák legalább száz magyarázatot találtak már a végtelen terjeszkedésre, a háborúzásra. Köztudott, hogy Hétváros egy viperafészek volt, folyton polgárháborúk dúltak, lázadások törtek ki, így a lakosság nagy része éhezett és szenvedett a kövér hadurak és a még kövérebb f papok kezei között. Aztán a malaza hódítás után a b nöz k a városok falaira szögelve végezték, vagy elbujdokoltak. A vadabb törzsek pedig többé nem rohantak le a hegyek közül, hogy lemészárolják és kifosszák a civilizáltabbakat. A papság rémuralmának is véget vetettek: nem volt több emberáldozat és kínzás. És a keresked k persze még sosem voltak ilyen gazdagok, és sosem érezhették magukat ekkora biztonságban az utakon. Mindezek után nem csoda, hogy ez a kontinens megérett egy polgárháborúra. Karsa egy hosszú percig csak bámulta Torvaldot, aztán megszólalt. – Igen, értem, hogy ez hogy lehetséges... A daru elvigyorodott. – Gyorsan tanulsz, barátom! – A civilizáció leckéi... – Igen. Kevés értelme volna azt kutatni, hogy az emberek miért teszik ezt vagy azt, vagy hogy miért éreznek így vagy úgy. A gy lölet a legveszedelmesebb gaz, mert minden talajon megmarad. Önmagából táplálkozik. – Szavak segítségével. – Igen, szavakon keresztül. Az ember kigondol egy elméletet, elég gyakran ismételgeti, és hamarosan mások is átveszik, és vele ismételgetik. Ekkor hit lesz bel le, amit harag is táplál, és amelyet a félelem fegyverei védenek meg. Ezen a ponton a szavak aztán feleslegessé válnak, s az ember ott marad a harccal, ami a halálig tart. – Vagy inkább a halálon is túl – jegyezte meg Karsa. – Igaz. Nemzedékeken át tarthat... – Darujhisztánban minden ember ilyen, mint te, Torvald Nom? – Többé-kevésbé. Perleked gazemberek mind. Mi a vitából élünk, ami annyit tesz, hogy sosem lépünk túl a szavakkal való háborúzáson. Imádjuk a szavakat, Karsa, úgy, ahogy te imádsz fejeket lenyisszantani, meg füleket és nyelveket gy jteni. Végigsétálhatsz bármelyik utcában, bármelyik kerületben, s mindenkinek, akivel szóba elegyedsz, más lesz a véleménye, mindegy, mi a téma. Még abban sem egyeznek meg, milyen esélyei vannak egy malaza hódításnak. Az el bb eszembe jutott az a cápa, amelyik bekapta Borrúgot, és fuldokolni kezdett. Gyanítom, hogy ha Darujhisztán valaha is a Malaza Birodalom részévé válik, a Birodalom úgy jár vele, mint a cápa Borrúggal. A nagy falattól fuldokolni fog. – A cápa nem fuldokolt túl sokáig Borrúg miatt... – De csak azért, mert Borrúg túlságosan halott volt ahhoz, hogy befolyásolja az eseményeket. – Érdekes megközelítés, Torvald Nom. – Hát persze! Mi, daruk, nagyon találékony emberek vagyunk.

Újabb falu következett az úton. Csak annyiban különbözött a többit l, amin eddig keresztülhaladtak, hogy ezt alacsony k fal vette körül. A közepén három magas, mészk épület emelkedett. A közelben volt egy karám is, tele kecskékkel, melyek hangosan tiltakoztak a meleg miatt. – Ezeknek kint kellene legelészniük valahol – jegyezte meg a teblor, amikor közelebb értek. – Kivéve, ha le akarják mészárolni ket. – Mindet? Karsa beleszagolt a leveg be. – Lovak szagát érzem! – Nem látok egyet sem... A falhoz érve az út besz kült, és az árok fölött átvezet , omladozó hídban folytatódott. Karsa és Torvald átkeltek a hídon, és átmentek a város ütött-kopott, íves kapuja alatt is. A falu f utcáján találták magukat. Senkit sem láttak a környéken. Ez nem volt teljesen szokatlan, hiszen a teblor láttán a legtöbb faluban az emberek behúzódtak a házukba, de furcsamód itt az ablakokat és az ajtókat is szorosan bezárták. Karsa el vonta a kardját. – Besétáltunk a csapdába! – mondta. Torvald felsóhajtott. – Azt hiszem, igazad van! – Kardja végét korábban egy szabad b rdarabbal tekerte be, ezzel az ideiglenes és nem túl kielégít módszerrel próbálta a fegyvert használhatóvá tenni. A daru most el vonta a kardot kopott fatokjából. Az utca túlsó végén, a nagy épületeken túl lovasok bukkantak fel. Tucatnyi, aztán kéttucatnyi, három... A lábuk ujjától a fejük búbjáig könny , sötétkék vászonba burkolóztak, arcukat fátylak mögé rejtették. Rövid, íves íjaikat betöltve Karsára és Torvaldra irányították. A két vándor háta mögül is patadobogás hallatszott, így megfordultak, s látták, hogy még egy sor lovas érkezik a kapun át. Voltak köztük íjászok és lándzsások is. Karsa elkomorodott. – Mennyire hatékonyak ezek a kicsi íjak? – kérdezte a darut. – Át tudják l ni még a páncélinget is – felelte Torvald, s leengedte a kardját. – És rajtunk amúgy sincs páncél. Egy évvel korábban Karsa még gondolkodás nélkül támadt volna, ilyen körülmények között is. Most egyszer en csak eltette a fegyverét. A hátulról közeled lovasok odaértek, és megálltak. Többen indultak feléjük – láncokkal és bilincsekkel a kezükben. – Beru irgalmazz! – motyogta Torvald. – Már megint! Karsa vállat vont. Egyikük sem tiltakozott, amikor a bilincseket a csuklójukhoz és a bokájukhoz er sítették. A teblor esetében ez nem is ment olyan könnyen: amikor a bilincsek a helyükre kattantak, olyan szorosan ráfeszültek a harcos végtagjaira, hogy teljesen elszorították a vérkeringését. Torvald csak figyelt, és malazául közbeszólt. – Ezeket majd ki kell cserélni, különben elveszti minden végtagját... – Nem gond! – szólt egy ismer s hang az egyik épület ajtajából. Silgar lépett ki a poros utcára, nyomában Damaszttal. – Valóban el fogod veszíteni a kezedet és a lábadat, Karsa Orlong, s ezután végre nem jelentesz olyan nagy veszélyt a világra!

Természetesen ezzel sokat veszítesz az értékedb l, mint rabszolga, de azt hiszem, együtt tudok majd élni a veszteséggel... – Ez a hála, amiért megmentettük a szánalmas kis életeteket? – kérdezte Torvald. – Igen, ez. Ezzel fizetek. Az embereim elvesztéséért. A malaza letartóztatásért. A temérdek egyéb atrocitásért, amit most inkább nem sorolok fel, mert ezek a drága arak törzsi harcosok elég messze vannak a hazájuktól, és mivel nem fogadták ket túl lelkesen ezen a vidéken, szeretnének mihamarább távozni. Karsa már nem érezte a lábát és a kezét. Amikor az egyik harcos meglökte, hogy induljon, megtántorodott, aztán a földre esett. Bunkósbot csapódott a fejéhez. Szívében fellángolt a harag: kinyújtotta jobb kezét, kitépte a láncot az egyik arak kezéb l, és támadója arcába csapott vele. A férfi felsikoltott. A többiek gyorsan körbevették, és botjaikkal – ami fekete, összefont hajból készült – gyorsan eszméletlenre verték Karsát. Amikor magához tért, már alkonyodott. Egy érdekes, hevederes szánkához er sítették, melyet éppen lecsatoltak egy rakat vékony, hosszú lábú ló vontatmányából. Karsa arca csupa seb volt, szeme annyira bedagadt, hogy alig látott, nyelvét és száját összevagdosta a saját fogsora. Lenézett a kezére. Mindkett kék volt, ujjbegyei már feketébe fordultak. Holtsúlyt jelentettek csak két karjának végén. Ugyanez volt a helyzet a lábfejével is. A törzsi harcosok a parti úttól nem messze ütöttek tábort. Nyugaton, a horizonton egy város tompa fényei látszottak. Az arakok tucatnyi kicsiny, gyakorlatilag teljesen füstmentes tüzet gyújtottak valamilyen különleges trágyából. Karsa megpillantotta a rabszolga-keresked t és Damasztot is, alig húszlépésnyire, az egyik t znél. Egy csapat törzsi harcos körében üldögéltek. A teblorhoz legközelebb es tüzeket húsból és krumpliból készült ételek f zésére használták. Torvald a közelben ült, és valamin dolgozott a sötétben. Az arakok közül senki sem figyelte a két rabszolgát. Karsa felszisszent. A daru odapillantott. – Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de nekem átkozottul melegem van! – mondta. – Meg kell szabadulnom a ruháimtól! Biztos vagyok benne, hogy te is így érzel. Egy perc, és már megyek is segíteni! – Szakadó szövet halk reccsenése hallatszott. – Na végre! – mormogta a daru, s lerángatta magáról a tunikát. Meztelenül elkezdett közelebb araszolni a teblorhoz. – Ne is próbálj meg beszélni, barátom! Csodálom, hogy egyáltalán kapsz leveg t, annyira összevertek. Mindenesetre szükségem van a ruhádra! A teblor mellé ért, a nomádokra pillantott – egyikük sem figyelt fel rá –, aztán felnyúlt, és elkezdte rángatni Karsa tunikáját. Csak egy varrás volt rajta, és már eléggé viseltes volt, helyenként ki is feslett. Munka közben Torvald sutyorgott. – Kicsi tüzek. Füst nélkül. Völgyben táborozunk, pedig sok a rovar. Motyogva, nagyon halkan beszélgetnek. És ott van Silgar megjegyzése: ostoba tulok, ha az arakok értették volna, amit mond, azonnal megnyúzzák! Nos, ebb l az ostobaságból született briliáns ötletem, amibe valószín leg belehalok, de nem érdekel; szellemként is visszajövök megnézni, hogy mi történik! Aha, megvagyok! Ne reszkess már, nem segítesz vele! Levette a szakadt tunikát Karsáról, aztán visszatért vele eredeti helyére. Tépkedett

némi füvet is a földr l, s két kupacot csinált bel le. Fogta a két tunikát, és teletömte vel. Karsa felé villantott egy vigyort, és a csomagokkal a legközelebbi tábort zhöz araszolt. A csomagot a parázsló trágyadarabokhoz nyomta, s elhátrált. Karsa figyelte, ahogy el bb az egyik, majd a másik csomag is begyullad. Lángok csaptak az ég felé, szikrák pattogása és f szálak sercegése törte meg az éjszaka csendjét. Az arakok kiáltozni kezdtek, odarohantak, s földért nyúltak volna, de abból kevés volt a völgyben – a talajt kavicsok meg keményre szikkadt agyag alkottak. Találtak pár lópokrócot, azt dobták a lángokra. Kitört a pánik, így a két rabszolgával már senki sem foglalkozott; az arakok sietve tábort bontottak, pakolták a holmijukat, nyergelték a lovaikat. Közben Karsa hallotta, hogy egy szót többször is elismételnek, méghozzá félelemt l reszket hangon. Grala. Miközben az arakok a lovakat gy jtötték össze, felbukkant Silgar is, a haragtól vörös arccal. – Ezért, Torvald Nom, az életeddel fizetsz! – Nem juthatsz el Ehrlitanig! – jósolta Torvald kemény mosollyal. Három nomád közeledett hozzájuk, kezükben görbe pengéj kést szorongattak. – Örömmel nézem végig, ahogy elvágják a torkotokat! – mondta Silgar. – A gralák egész id alatt a törzs nyomában voltak, rabszolga-keresked ! Hát nem jöttél rá? Én még sosem hallottam a gralákról, de ezek a harcosok itt vizeltek már a tábortüzeikbe, mind egy szálig, és még egy daru is könnyedén megértheti, hogy ez mit jelent. Nem gondolják, hogy túlélik ezt az éjszakát, és egyikük sem akarja haláltusájában összevizelni magát. Valami hétvárosi tabu, azt hiszem... Az els arak elért Torvaldhoz. Megragadta a daru haját, hátrarántotta a fejét, és a nyakához emelte a kését. Az arak mögötti hegygerincen sötét alakok bukkantak fel, s igen nagy számban, némán leözönlöttek a lejt n. Az éjszaka megtelt sikolyokkal. A Torvald el tt guggoló arak felmordult, és kését végighúzta a daru torkán. Vér fröccsent a kemény agyagra. A nomád felegyenesedett, megfordult, és a lováért indult... volna. Egyetlen lépést tehetett csupán: féltucatnyi sötét alak vált ki az árnyak közül, némán. Furcsa, csattanó hang hallatszott, és Karsa látta, hogy az arak feje lerepül a nyakáról. Két társa is elesett. Silgar ekkor már menekült. Amikor fölemelkedett el tte egy alak, intett. Varázslathullám csapta meg az ellenfelét, aki a sisterg szorításban a földre zuhant, egy percig vonaglott, majd szétrobbant a húsa. Huhogó kiáltások hasítottak az éjszakába. Az iménti csattanó hang hallatszott mindenfel l a sötétben. Lovak nyerítettek. Karsa elvonta tekintetét a mészárlásról, és Torvaldra nézett. Legnagyobb meglepetésére, a daru még mozgott, lábával a kavicsos talajt rúgta, kezével a torkát markolászta. Silgar visszatért Karsa mellé, sovány arca verejtékt l csillogott. Damaszt is felbukkant. A keresked intett a tetovált szolgának, hogy tegye a dolgát. Damaszt kezében kés villant. Gyorsan elvágta a köteleket, amelyek Karsát a szánkóhoz kötözték. – Ne is álmodozz kegyes halálról! – sziszegte. – Meglépünk. Üregen keresztül, és

téged is magunkkal viszünk. Silgar úgy döntött, hogy a játékszere leszel. Élethosszig tartó kínzás... – Elég a locsogásból! – csattant fel Silgar. – Már majdnem mind meghaltak! Siess! Damaszt elvágta az utolsó kötelet is. Karsa felnevetett, aztán sikerült megszólalnia. – Mit akarsz, mit tegyek? Fussak? Silgar sziszegve közelebb lépett. Kék fény villant, aztán mindhárman meleg, b zös vízbe csobbantak. Karsa képtelen volt úszni, a láncai lehúzták az éjsötét mélységbe. Érezte, hogy megrántják a láncait, aztán újabb villanást látott. Feje, aztán a háta is kemény kövekhez csapódott. Kábán az oldalára gördült. Silgar és Damaszt a közelben térdeltek, s mindketten köhögtek. Egy utcán voltak, hatalmas raktárak álltak az egyik oldalon, a másikon pedig k pillérek és kikötött hajók. Pillanatnyilag senki sem volt látótávolságon belül. Silgar köpött egyet, aztán megszólalt. – Damaszt, vedd le gyorsan azt a bilincset – nincs rajta a b nöz knek járó égetett szégyenbélyeg, a malazák pedig anélkül nem fogadják el, hogy rabszolga. Nem fognak megint letartóztatni, ezek után nem! Ez a szemét a miénk, de el kell t vinnünk az utcáról. El kell rejt znünk. Karsa figyelte, ahogy Damaszt az oldalához araszol, és elkezd babrálni a kulcsokkal. Látta, hogy a nathii leveszi a bilincset, el bb a csuklójáról, aztán a bokájáról is. Amikor a vér beáramlott a szinte élettelen húsba, a teblor felsikoltott a fájdalomtól. Silgar megint varázsolt, a hullám lepelként borult a teblorra – de ezt könnyedén lerántotta magáról. Sikolyai kettészakították az éjszakát, visszaver dtek a környez épületekr l, s végigsuhantak a zsúfolt kiköt n. – Ti ott! – Malaza szavak, egy kiáltás, aztán a páncélos katonák gyors léptekkel megindultak feléjük. – Egy szökött rabszolga, uram! – mondta Silgar gyorsan. – Ahogy ön is láthatja, most fogtuk el... – Szökött rabszolga? Lássuk a billogot... Karsa ezeket a szavakat hallotta utoljára, aztán a kezében és a lábában érzett fájdalomtól eszméletét vesztette. Arra ébredt, hogy malazául beszélgetnek fölötte. – Hihetetlen! Sosem láttam még ilyen öngyógyító folyamatot! A keze és a lába; elég régen rajta lehetett már a bilincs, rmester. Egy normális embernek ennyi után le kellett volna vágni a végtagjait... Egy másik hang folytatta: – Minden fenn olyan, mint ez itt? – Nem hallottam még róla... Feltéve, hogy tényleg fenn... – Ugyan mi más lehetne? Olyan magas, mint két dal honézi egymás tetejébe rakva... – Nem tudom, rmester. Miel tt idehelyeztek volna, csak egy helyet ismertem igazán jól: Li Heng hat kanyargós utcáját. A fenn ott csak egy név volt, meg valami legenda arról, hogy minden fenn óriás. Óriásokat pedig évtizedek óta nem látott a környéken senki. A rabszolga elég rossz állapotban volt, amikor behozta. Keményen összeverték, és valaki úgy oldalba vágta, hogy eltörtek a bordái is: nem szívesen találkoznék azzal, aki ezt tette. Az arcáról azonban nagyrészt már lehúzódott a duzzanat – annak ellenére, amit csináltam vele –, és a foltok szinte a szemünk láttára

halványodnak el. Karsa továbbra is ájultnak tettette magát, s hallgatta, ahogy a beszél hátralép, és az rmester ismét átveszi a szót. – Tehát a fickó most nincs életveszélyben? – Amennyire látom, nincs. – Rendben van, felcser. Most visszatérhetsz a barakkba. – Igen, uram! Többféle zaj következett: csizmatalp csosszanása a kövön, aztán a nehéz vasajtó nyikorgása és dördülése. Amikor ezek elhaltak, a teblor a közelb l légzést hallott. A távolban valaki kiáltozott – a k falak elnyomták ugyan a hangot, de Karsa így is tudta, hogy a rabszolga-keresked , Silgar az. A teblor kinyitotta a szemét. Kicsi, füstös falú szobában volt, a mennyezet túl alacsony volt ahhoz, hogy felálljon. Szalmával teleszórt, zsíros tapintású kövön feküdt. A cella egyetlen fényforrása a bereteszelt ajtó kitekint je volt, amely mögött a folyosó húzódott. Az arca sajgott, állán, orcáján és homlokán furcsán húzódott és bizsergett a b r. Karsa felült. Volt még valaki a kicsi, ablaktalan cella túlsó, sötét sarkában. A kucorgó alak köhintett, majd valami hétvárosi nyelven mondott valamit. Karsa lába és keze még mindig sajgott. Szája kiszáradt, s úgy érezte, meg is égett belülr l, mintha forró homokot nyelt volna. Megdörzsölte bizserg arcát. A férfi egy perc múlva ismét próbálkozott, de ezúttal malaza nyelven. – Biztos megértettél volna, ha fenn lennél! – Értelek, de nem vagyok ennek a fenn népnek a tagja. – Csak azt mondtam, hogy a gazdád hallhatóan nem élvezi a nyaralást a kalodában! – Letartóztatták? – Hát persze! A malazák szeretik letartóztatni az embereket. Nincs rajtad billog – egyel re –, tehát a birodalmi törvények szerint nem tarthatnak rabszolgasorban. – Tehát elengednek? – Erre igen kicsi az esély. A gazdád beismerte, hogy az otataral bányákba küldtek benneteket. Egy hajón mentetek, Genabarisból indultatok, és te megátkoztad a hajót, az átok pedig a legénység halálához és a hajó pusztulásához vezetett. Az itt állomásozó csapatot csak félig-meddig gy zte meg a történettel, de ez is elég: mehettek a szigetre! Ahogy én is. Karsa felállt. Az alacsony mennyezet miatt görnyedten. Elvonult az ajtóig. – Hát igen, valószín , hogy be tudnád törni – mondta az idegen. – De levágnának, mint a répát, miel tt három lépést tennél a börtönön kívül. Ugyanis a malaza hely rség kell s közepében vagyunk! Különben is, ki akarnak minket vinni, oda akarnak minket is láncolni a falhoz, a többi rab mellé. Reggel aztán lemasírozunk a birodalmi kiköt be, és felpakolnak minket egy hajóra. – Mennyi ideig voltam eszméletlen? – Azon az éjjelen, amikor behoztak, a következ napon, a következ éjjelen és ma. Még csak dél van. – És a rabszolga-keresked közben végig a kalodában volt? – Többnyire igen.

– Remek! – sziszegte Karsa. – És a társa? – Ugyanaz... – És te milyen b nt követtél el? – kérdezte Karsa. – Lázítás, eltér vélemény, de persze ártatlan vagyok! – tette hozzá sietve. – Nem tudod bebizonyítani? – Mit? – Az ártatlanságodat. – Be tudnám bizonyítani, ha az lennék... A teblor hátranézett a sarokban guggoló alakra. – Nem vagy véletlenül darujhisztáni? – Darujhisztáni? Nem, miért? Karsa vállat vont. Visszagondolt Torvald Nom halálára. Az emléket jeges lehelet kísérte, de érezte az összes visszafojtott indulatot is. Tudta, hogy nem jött még el a megadás ideje. A bereteszelt ajtó vaskeretben volt, melyet nagy vaspántokkal er sítettek a fal k tömbjeihez. A teblor megrázta. A pántok körül felkavarodott a por, az ajtó a földre hullott. – Látom, olyan ember vagy, aki nem fogadja meg a tanácsokat – jegyezte meg az idegen. – Ezek a malazák elég óvatlanok... – Inkább csak túlzottan magabiztosak. De az is lehet, hogy nem. Igazából volt már dolguk fennekkel, trellekkel, barghasztokkal – egy csomó túlméretezett barbárral. Keményebbek és okosabbak, mint mutatják. A rabszolga-keresked re otataral bokaperecet raktak: soha többé nem fog tudni varázsolni... Karsa megfordult. – Mi ez az otataral, amir l mindenki beszél? – Egy anyag, ami gátolja a varázslatot. – És bányászni kell... – Igen. F ként por formájában, rétegekben lehet kikaparni a sziklából. Olyasmi, mint a homokk . Rozsdaszín . – Mi egy vörös port vakarunk ki a sziklafalból, abból készítjük a vérolajat – mormogta a teblor. – Mi az a vérolaj? – A kardjainkat meg a páncéljainkat ezzel dörzsöljük be. A harci rület felélesztéséhez megcsókoljuk... Az idegen egy percig hallgatott, de Karsa érezte, hogy a férfi tekintete t vizslatja. – És hogy m ködik ellened a varázslat? – Azok, akik varázslattal támadnak rám, általában meglepett képet vágnak... Miel tt megölöm ket. – Hát, ez igazán érdekes! Mindenki úgy hiszi, hogy otataralt csak egy helyen találni: egy nagy szigeten, innen keletre. A Birodalom kezében van a kitermelése. Szorosan fogják a gyepl t. A mágusaiknak igen nehéz volt az élete, még miel tt a T'lan Imassok beszálltak a háborúba. Ha nincsenek a T'lan Imassok, a hódításuk elbukik. Volna számodra még egy tanácsom! Ne árulj el ebb l semmit a malazáknak! Ha megtudják, hogy van még egy olyan hely, ahol otataralt lehet bányászni, egy olyan

forrás, amit nem k birtokolnak, felkutatják a földjeiteket, és bárhol is legyenek, minden regimentet odaküldenek! Eltiporják a népedet. Teljesen! Karsa vállat vont. – A tebloroknak sok ellenségük van. Az idegen lassan kihúzta magát. – Teblor? Így nevezitek magatokat? Teblor? – Egy pillanat múlva ismét hátrad lt, és halkan felnevetett. – Mi olyan mulatságos? Egy küls ajtót kinyitottak, és Karsa gyorsan elhátrált a cella ajtajától. Csapatnyi katona bukkant fel a folyosón. Az els három kivonta a kardját, mögöttük négyen pedig töltött nyílpuskával várakoztak. Az egyik kardos az ajtóhoz lépett. Amikor meglátta Karsát, megtorpant. – Óvatosan! – szólt hátra a társainak. – A vadember felébredt! – Végigmérte a teblort, s halkan megszólalt. – Ne csinálj semmi ostobaságot, fenn! Nekünk mindegy, hogy élsz-e vagy halsz; az otataral bányák így is dugig vannak foglyokkal, nem hiányoznál. Megértetted? Karsa vicsorgott, s nem mondott semmit. – Te, ott a sarokban! Talpra! Ideje egy kis friss leveg t szívnod! Az idegen lassan felegyenesedett. Ruházata jóformán csak rongyokból állt. Sovány volt és sötét b , a szeme hihetetlenül kék. – Tisztességes tárgyalást akarok; a birodalmi törvények szerint ez megillet engem! Az r felnevetett. – Add fel! Azonosítottunk. Pontosan tudjuk, ki vagy. Igen, a titkos szervezeted korántsem olyan tökéletes, mint gondoltad! A saját embered árult el, ehhez mit szólsz? Na, menjünk! El ször te! Jibb, Palimadár! Célozzatok a fennre a nyílpuskával, nem tetszik a mosolya. F leg most – tette hozzá. – Ó, nézd már! – mondta egy másik katona. – Összezavartad a szegény ökröt! Fogadok, még nem is tudja, hogy az egész arcát egyetlen nagy tetoválás borítja! Kaparó jó munkát végzett. Régóta nem láttam már ilyen szépet! – Aha – felelte egy másik. – És hány szökött fegyenc tetoválásához volt eddig szerencséd? – Csak egyhez, de az valóságos m remek volt! Karsa most már tudta, miért bizsereg úgy az arca. Az arcához kapott, hogy kitapintsa a mintázatot, s lassan végigfuttatta ujjait a kidudorodó, még gyulladt b rön. A vonalak nem függtek egybe. Nem tudott rájönni, mit ábrázol a tetoválás. – Összetört – mondta a másik rab, miközben az ajtóhoz sétált, amit az els r kireteszelt és kitárt. – A tetoválás miatt olyan az arcod, mintha összetört volna. Két r kikísérte az idegent, a többi pedig meglehet sen idegesen Karsát méregette, amíg várták a másik kett visszatérését. Az egyik íjász, akinek magas homlokán fehér pettyek látszottak – a teblor ebb l arra következtetett, hogy t hívhatják Palimadárnak –, a falnak d lt, és megszólalt. – Én nem is tudom, de szerintem Kaparó kicsit eltúlozta a dolgot: alapból is elég ronda volt, de most valósággal rémiszt ! – És aztán? – vont vállat egy másik r. – Rengeteg hegyi barbár van, aki pont azért

vagdossa össze az arcát, hogy megrémissze az ilyen zöldfül eket, mint te, Palimadár. Barghasztok, szemkák, kundrilok... de mind megtörnek a malaza légiók el tt! – Hát, mostanában azért nem sokat ölünk le közülük... – De csak azért, mert az Ököl bujkál a tornyában, és azt akarja, hogy minden éjjel az álmát rizzük. Nemesi származású tisztek, ugyan mit vársz t lük? – Talán változik valami, ha megjön az er sítés – bizakodott Palimadár. – Az Asóka Regiment ismeri a vidéket... – Éppen ez a gond! – vágta rá a másik. – Ha ez a lázadás most tényleg bekövetkezik, ugyan ki tudja biztosra mondani, hogy bel lük nem lesznek renegátok? Lehet, hogy magunk engedjük be a torokmetsz ket a barakkjainkba! Már az is éppen elég, hogy a Vöröspengék nyugtalanságot szítanak... A két r visszatért. – Na, most te jössz, fenn! Ha nem teszel keresztbe nekünk, neked is könnyebb lesz a sorsod! Sétálj csak! De lassan ám! Ne gyere túl közel... És hidd el, a többi lehet séget számba véve, a bánya nem is olyan rossz hely! Oké, most indulhatsz! Karsa nem látta értelmét az ellenkezésnek. Napos udvarra érkeztek. A terjedelmes, parádés teret magas falak vették körbe. A négy fal közül háromból szögletes, elég id tállónak t építmény emelkedett ki. A negyedik fal mentén rabok sorakoztak, akik mind a fal egész hosszán végigfutó, helyenként az alapkövekhez er sített vastag lánchoz voltak kikötve. Az er sen védett kapu közelében egy sor kaloda állt, de csak kett volt foglalt: az egyikben Silgart, a másikban Damasztot helyezték el. A rabszolga-keresked jobb bokáján rézszín karika csillogott. Karsa felbukkanásakor egyik férfi sem emelte fel a fejét, a teblor már kiáltani akart, de aztán csak elvigyorodott nyomorúságuk láttán. Miközben az rök végigvezették ket a leláncolt foglyok során, Karsa a Jibb nev höz fordult, és malazául szólalt meg. – Mi lesz a rabszolga-keresked sorsa? A férfi meglepetten felkapta sisakos fejét, aztán vállat vont. – Még nem döntötték el. Azt állítja, nagy vagyona van odaát, Genabackison. Karsa elmosolyodott. – Tehát pénzben fizethet a b neiért? – Ha komoly b nr l van szó, akkor a Birodalom törvényei ezt szigorúan tiltják. De lehet, hogy t csak bírsággal sújtják. Lehet, hogy hússal kereskedik, de akkor is csak egy keresked . Az ilyet mindig érdemes azzal büntetni, ami a legjobban fáj neki... – Eleget fecsegtél, Jibb! – figyelmeztette egy másik r. Elértek a lánc egyik végéhez, ahová túlméretezett bilincseket illesztettek. Karsa ismét láncok között találta magát, de most nem volt olyan szoros a bilincs, hogy fájdalmat okozzon neki. A teblor észrevette, hogy a kék szem idegen mellé került. Az rök ismét ellen rizték a zárakat, aztán elmeneteltek. Nem volt árnyék, de forrásvizes palackokat helyeztek el a lánc mentén, minden rabnak egyet. Karsa egy ideig állva maradt, aztán leült, hátát a falnak vetve, ahogy a többi rab. Ahogy lassan eltelt a nap, csak keveset beszélgettek. Kés délután az árnyék végre elért hozzájuk, de nem könnyebbülhettek meg, mert az árnyékkal együtt érkeztek a csíp s legyek is. Amikor az égbolt elsötétedett felettük, a kék szem helybéli mocorogni kezdett, és

halkan megszólalt. – Óriás, volna egy javaslatom! – Mi az? – kérdezte Karsa. – Azt mondják, a bányákban nagy a korrupció, vagyis az ember kicsikarhat magának bizonyos el jogokat, amelyekkel könnyebb az élet. Olyan helyre megyünk, ahol kifizet dik, ha az embernek van szeme a tarkóján is... Partneri viszonyt ajánlok. Karsa átgondolta a dolgot, aztán bólintott. – Rendben. Ám ha megpróbálsz elárulni, megöllek! – Nem látok más választ az árulásra – felelte a férfi. – Befejeztem a beszélgetést! – mondta Karsa. – Remek, én is! Arra gondolt, esetleg még megkérdezhetné a férfi nevét, de erre lesz még ideje kés bb is. Egyel re megelégedett a hosszú csenddel, mert így alkalma adódott gondolkodni. Úgy t nt, Urugal mégis azt akarja, hogy eljusson ebbe az otataral bányába. Karsa jobban szeretett volna egyenesebb – és egyszer bb – úton odajutni. Például úgy, ahogy azt a malazák is tervezték eredetileg. Elég a véráztatta kitér kb l, Urugal! Elég! Beköszöntött az este. Két katona lámpással felszerelkezve végigjárta a rabok sorát, és még egyszer ellen riztek minden bilincset. Ezután elt ntek a barakkok irányában. Karsa onnan, ahol guggolt, látta, hogy a kapunál maréknyi katona áll rt, s minden falnál van egy-egy jár r is. A f hadiszállás bejáratát is védték ketten. A teblor a nek támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Kis id vel kés bb kinyitotta. Elaludt. Az ég borult volt, a falakon sötét és világos foltok váltakoztak. Valamire felriadt. Fel akart állni, de egy kéz megakadályozta. Oldalra nézett, s látta, hogy a helybéli mozdulatlanul guggol a fal tövében, lehajtott fejjel, mintha aludna. A teblor karját megszorította a kéz, aztán elhúzódott. Karsa elkomorodott, és visszaült. Ekkor meglátta! A kaputól elt ntek az rök, és a f hadiszállás bejárata el l is. A falak mentén... nem volt senki. Aztán egy közeli épület tövében mozgolódás támadt: egy alak suhant az árnyak között némán, a nyomában pedig egy másik. A második alak sokkal kevésbé volt kecses, id nként megtorpant, és a falnak támaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A két alak egyenesen Karsa felé tartott. A feketébe öltözött alakok megtorpantak a teblor el tt, a második felzárkózott az els mellé, aztán még közelebb lépett. Felemelte a kezét, hátratolta a fekete csuklyát... Torvald Nom. Nyaka körül véres kötés, arca halálosan sápadt és izzadt... De a daru vigyorgott. Odalépett Karsa mellé. – Ideje indulni, barátom! – suttogta, s felemelt valamit, ami pont úgy nézett ki, mint egy bilincskulcs. – Ki ez itt veled? – kérdezte Karsa szintén suttogva. – Hát, egy elég vegyes társaság tagja. A piszkos munkát errefelé f leg a grala törzsi harcosok végzik, meg az ehrlita ügynökök a városban... – Felragyogott a szeme. – A Nom család a rendszer vezet je, úgy bizony! Hát igen, a vérségi kapcsolat vékonyka,

mint egy sz zlány hajszála, de azért tiszteletben tartják. S t, örültek nekem. Na, elég a dumából, biztos te is pont ezt akartad mondani, mert nem akarjuk, hogy más is felébredjen... – Elkéstetek! – mormogta a Karsa mellé láncolt férfi. A Torvald mögött álló grala el relépett, de az idegen furcsa kézjelei láttán megtorpant. Torvald felnyögött. – Már megint az a nyavalyás jelbeszéd! – Rendben – szólalt meg az idegen rab. – Veletek megyek. – És ha nem engedünk el, riadót fújsz... Az idegen erre nem mondott semmit. Torvald egy pillanatnyi habozás után vállat vont. – Hát legyen! Annyit beszéltünk, csodálom, hogy nem ébredt fel még mindenki a soron... – Felébredtek volna, ha nem halnak meg! – A Karsa mellett álló rab lassan felállt. – Senki sem szereti a b nöz ket. A gralák különösen nagy ellenszenvvel viseltetnek irántuk... Elért hozzájuk egy másik törzsi harcos is, aki lassan haladt végig a soron. Egyik kezében egy nagy, görbe pengéj kardot tartott, amelyet vér borított. Újabb kézmozdulatok következtek, melyek nyomán az újonnan érkezett gyorsan eltette a kardját. Torvald motyogott valamit a bajsza alatt, majd leguggolt, hogy kinyissa Karsa bilincsét. – Téged pont olyan nehéz megölni, mint egy teblort – mormogta Karsa. – Csuklyásnak hála, hogy az arak nem figyelt oda arra, amit csinált! De ha nem jönnek a gralák, kivéreztem volna. – Miért mentettek meg? – A gralák szeretik túszul ejteni az embereket. Persze ha kiderül a túszról, hogy értéktelen, akkor megölik. De a Nom Házzal való kereskedés természetesen felülírt minden szabályt... Torvald a következ rabhoz lépett. Karsa felállt, s a csuklóját dörzsölgette. – Milyen kereskedés? A daru arcán mosoly villant. – Természetesen a váltságdíj beszedésének a jogáról van szó! Pár perc múlva már a f kapu felé osontak a sötétben, a világos foltokat gondosan elkerülve. A kapusfülke közelében vagy féltucatnyi holttest hevert a fal tövében. A föld szinte fekete volt a vért l. Három grala csatlakozott még hozzájuk. A csapat tagjai egyesével kisurrantak a kapun át az utcára. Átkeltek, beosontak egy sikátorba, majd annak a túlsó végén megálltak. Torvald Karsa karjára tette a kezét. – Barátom, most hová mennél? Én egy ideig még nem térek vissza Genabackisra. Az itteni rokonaim olyan lelkesen fogadtak be maguk közé, hogy ilyet még sosem tapasztaltam, s szándékomban áll velük maradni egy ideig. A gralák nem visznek magukkal, túl felt vagy. – Majd velem jön – szólalt meg a kék szem idegen. – Biztonságos helyre viszem. Torvald felvonta a szemöldökét, s felnézett Karsára. A teblor vállat vont. – Nyilvánvaló, hogy a városban nem bújhatok el; téged és a rokonaidat pedig nem

akarlak veszélybe sodorni, Torvald Nom. Ha ez az ember becstelennek bizonyul, legfeljebb megölöm. – Mennyi id nk van még az rségváltásig? – kérdezte az idegen. – Legalább egy óra, úgyhogy b ven lesz id ... A malaza barakkok fel l riadó hangjai törték meg az éjszaka csendjét. A gralák olyan gyorsan szaladtak szét, hogy Karsa úgy látta, valósággal elt ntek a szeme el l. – Torvald Nom, hálás vagyok mindazért, amit értem tettél... A daru odarohant egy halom szeméthez a sikátor szélébe. Szétkotorta a szemetet, és el húzta bel le Karsa fakardját. – Tessék, barátom! – A teblor kezébe nyomta a fegyvert. – Néhány év múlva látogass majd meg Darujhisztánban! Egy utolsó integetés, és a daru el is t nt. A kék szem férfi – aki maga is begy jtött egy kardot az egyik halott rt l – intett neki. – Maradj a közelemben! Vannak olyan kifelé vezet utak a városból, amelyekr l a malazák nem tudnak semmit... Elindult, Karsával a nyomában. Áthaladtak a külvároson, végighaladtak számtalan sikátoron, melyek közül pár olyan keskeny volt, hogy a teblor csak oldalazva tudta magát átpréselni rajtuk. Karsa azt hitte, az idegen majd a kiköt höz, vagy a déli síkság fel li városfalhoz vezeti, de ehelyett felmásztak az Ehrlitan szívében álló egyetlen dombra. Kis id múlva már a számtalan összed lt épület romjai között kanyarogtak. Elérkeztek egy ütött-kopott, de masszívan álló toronyhoz, s az idegen habozás nélkül besurrant a sötéten ásító ajtón. Karsa követte. Romos szobában találta magát, ahol a padlót borító kövezet felhullámosodott. A bejárattal szemben egy alig észrevehet másik ajtó is volt, ennek a küszöbén torpant meg az idegen. – Mebra! – sziszegte. Mozgás támadt, majd: – Te vagy az? Dryjhna áldjon meg, hallottam, hogy elfogtak; ah, lent a riadó... Szép munka... – Elég a fecsegésb l! Megvannak még a felszerelések a csatornákban? – Persze! Mindig. Ott van a te rejtekhelyeden is... – Oké, most menj az útból! Van velem valaki. Az ajtón túl egy sor töredezett lépcs fok következett, azon túl pedig a sötétség. Karsa érezte a Mebra nev férfi jelenlétét, ahogy elhaladt mellette, s hallotta azt is, hogy milyen hirtelen vesz leveg t. A kék szem férfi hirtelen megtorpant Karsa el tt. – Ja, és Mebra: ne mondd el senkinek, hogy láttál bennünket; még a hit más követ inek se... Érted? – Persze! A két menekült folytatta útját, maguk mögött hagyták Mebrát. A lépcs sor olyan hosszan folytatódott, hogy Karsa már azt hitte, lejutottak a föld gyomrába. Amikor végre egyenes talajra értek, a leveg fojtogatóan párás volt, meg sószagú, a talpuk alatt a nedves kövek csúsztak. A csatorna torkolatában néhány üreget vájtak a falba; ezekben b rzsákok, utazófelszerelések sorakoztak. Karsa figyelte, ahogy útitársa az egyik üreghez siet. Némi vizsgálódás után a férfi eldobta a malaza kardot, amit eddig a kezében hozott, és el húzott két tárgyat, melyeknek olyan hangja volt, mint a

rozsdás láncoknak. – Fogd azt az élelmiszercsomagot! – utasította a férfi, s egy közeli üreg felé intett. – Találsz ott pár telabát is – ezek ruhák – meg fegyvertokokat és szíjakat. Hagyd a lámpásokat, az alagút hosszú, de nincs benne elágazó... – Hová vezet? – Ki innen – felelte a férfi. Karsa elhallgatott. Nem tetszett neki, hogy az élete ilyen szinten függ egy idegent l, de úgy t nt, ez ellen egyel re még nem tehet semmit. Hétváros furcsa hely volt, furcsább még Genabackisnál meg az ott látott nagyvárosoknál, Malyntaeasnál és Genabarisnál is. A síkságiak úgy elárasztották a földet, mint a pestis – több törzs élt itt bel lük, mint ahogy azt a teblor gondolta volna, és úgy t nt, egymást sem szeretik túlságosan. Ezt Karsa megértette – hiszen a törzseknek kötelessége utálni egymást –, de azt is látta, hogy a síkságiak körében nyoma sincs az összefogásnak, a lojalitásnak. Karsa uriád volt, és egyben teblor is. A síkságiakat viszont annyira lekötötték a különbségek, hogy nem értek rá azzal foglalkozni, ami összekötötte ket. Ezt a hibát pedig könnyen ki lehet játszani ellenük. Karsa vezet je kemény tempót diktált, s bár a teblor szervezete gyorsan regenerálódott, kitartása és ereje még a közelében sem volt a réginek. Id vel a távolság kettejük között növekedni kezdett, s a teblor hamarosan azon kapta magát, hogy egyedül lépked a vaksötétben, jobb kezével a csatorna nedves falát simítva. Nem hallott mást, csak saját lépteinek zaját. A leveg már nem volt olyan párás, és Karsa port is érzett a szájában. A fal hirtelen elt nt a tenyere alól. Karsa megbotlott, majd megállt. – Szépen teljesítettél! – mondta a helyi idegen valahonnan a teblor baljáról. – Ilyen görnyedten futni, ennyi ideig... Nem könny feladat! Nézz fel! Karsa felnézett, s lassan kihúzta magát. Az égen csillagok ragyogtak. – Egy csatornában vagyunk – folytatta a férfi. – Hajnal lesz, mire kimászunk. Aztán öt, talán hat nap alatt átvágunk a Pan'potszun Odhanon. A malazák persze a nyomunkban lesznek, úgyhogy óvatosnak kell lennünk. Pihenj egy kicsit, és igyál egy kis vizet! A nap egy démon, és ha teheti, elszívja az életer det. Utunk során egyik forrástól a másikig haladunk majd, úgyhogy biztosan nem fogunk szenvedni. – Te ismered ezt a vidéket – mondta Karsa –, én nem. – Felemelte a kardját. – De az biztos, hogy soha többé nem leszek senkinek a foglya! – Ez a megfelel hozzáállás! – mondta a síksági. – Nem így értettem. A férfi felnevetett. – Tudom. Ha úgy jobban tetszik, miután kiértünk a csatornából, arra mehetsz tovább, amerre tetszik. Én a túlélés legjobb módját ajánlottam. Ezen a vidéken nem csak attól kell tartani, hogy a malazák elfogják az embert. Történhet rosszabb is! Ha velem utazol, megtanulhatod, hogyan kell túlélni. De már mondtam: a döntés a tiéd. Na, akkor indulhatunk? A hajnal megérkezett, miel tt a két menekült kijutott volna a csatornából. Láthatták ugyan a kék eget a fejük felett, de továbbra is a magas falak h s árnyékában utaztak. A kijáratot néhány leomlott k jelezte ott, ahol egy korábbi áradás alámosta és

beomlasztotta a falat. Felmásztak a meredek lejt n, s egy forróságtól csupasz vidéken találták magukat. Mindenfelé kopasz sziklák, fonnyadt kaktuszok és tüskés bokrok meredeztek, helyenként az id szakos folyók homokos, üres medre törte meg a monotóniát. A leveg minden irányban táncolt a nap forró sugaraitól. Senkit sem láttak a közelben, s annak sem látták nyomát, hogy a környéket a vadon él állatokon kívül más is lakná. A síksági délnyugati irányba vezette Karsát; kanyargósan utaztak, minden lehetséges fedezéket kihasználtak, s kerülték a hegygerinceket vagy a csúcsokat, ahol alakjuk kirajzolódott volna az ég háttere el tt. Egyikük sem beszélt: spóroltak az erejükkel, hiszen a forróság nem csillapodott. Kés délután a síksági hirtelen megtorpant és megfordult. Anyanyelvén elsziszegett valami cifrát, aztán megszólalt. – Lovasok! Karsa megperdült, de senkit sem látott az élettelen tájon maguk mögött. – A rezgéseket érzem a talajon – motyogta a férfi. – Tehát Mebra elárult bennünket. Nos, egy napon megbosszulom majd az árulását! S most már Karsa is érezte meztelen talpán a távoli patadobogást. – Ha gyanakodtál erre a Mebrára, miért nem ölted meg? – Ha mindenkit megölnék, akit gyanúsnak találok, elég kevés ismer söm maradna. Bizonyítékra volt szükségem, és most megkaptam. – Kivéve, ha elmondta valaki másnak... – Akkor vagy áruló, vagy ostoba: mindkett ugyanahhoz a végzetes eredményhez vezet. Gyere, tegyünk róla, hogy a malazáknak ne legyen olyan könny a dolga! Elindultak. A síksági tévedhetetlenül kiválasztotta azokat az ösvényeket, ahol nem hagytak lábnyomot vagy más jelet. Ennek ellenére a lovasok dobogása egyre csak közeledett. – Van közöttük egy mágus is! – motyogta a síksági, miközben átsurrantak még egy sziklavölgyön. – Ha sötétedésig ki tudjuk kerülni az összeütközést – kezdte Karsa –, akkor bel lem lesz a vadász, s bel lük az üldözött! – Legalább húsz emberb l áll a csapat! A sötétséget inkább arra kellene használni, hogy növeljük a távolságot! Látod azt a hegyvonulatot délnyugaton? Oda megyünk! Ha elérjük a titkos átjárót, onnantól biztonságban vagyunk. – Nem tudjuk lefutni a lovakat! – morogta Karsa. – Ha leszáll az est, részemr l vége a menekülésnek! – Akkor egyedül támadsz, mert ez kész öngyilkosság! – Egyedül. Remek. Nincs rá semmi szükség, hogy egy síksági is a lábam alatt legyen. Az éjszaka váratlanul köszöntött be. Miel tt az utolsó napsugarak is elt ntek, a két menekül , akik éppen egy nagy kövekkel teli síkságon keltek át, végre megpillantották üldöz iket. Tizenhét lovas, három szabad ló. A malazák közül kett kivételével mindenki teljes páncélzatot viselt, sisakkal, és vagy nyílpuskával, vagy lándzsával kiegészítve. A maradék két lovast Karsa gyorsan felismerte. Silgar és Damaszt voltak azok. Karsának hirtelen eszébe villant, hogy szökésük éjjelén a

kalodák mind üresen ásítoztak. Akkor nem is nagyon t nt ez fel neki – feltételezte, hogy a két rabot biztos bevitték éjszakára. Az üldöz k nem látták meg a két menekültet, akik azonnal fedezékbe vonultak. – Egy régi táborhelyhez vezettem ket – suttogta a síksági Karsa mellett. – Figyelj csak! Tábort ütnek. Azok ketten, akik nem katonák... – Igen, a rabszolga-keresked és a vadásza. – Biztos levették róla az otataral karikát. Úgy látom, nagyon akar téged! Karsa vállat vont. – Meg is talál. Ma éjjel. Végzek ezzel a kett vel! Urugalra esküszöm, hogy egyikük sem látja többé a napkeltét! – Nem támadhatsz meg két szakaszt egymagad! – Tekintsd úgy, hogy jó figyelemelterelést biztosítok a szökésedhez, síksági! – felelte Karsa, s ezzel megfordult, és elindult a malazák táborhelye felé. Nem állt szándékában megvárni, amíg letelepszenek. Az íjászok egész nap úgy lovagoltak, hogy élesítve volt a fegyverük. Biztos éppen most cserélik ki a megnyúlt húrt frissre, már ha k is azt a gyakorlatot követik, amit Karsa az Asóka Regiment katonáitól annyiszor látott. A többiek közben a lovakat ápolják, leszerszámoznak, a csapat maradéka pedig vacsorát f z, és sátrakat állít fel. Legfeljebb két vagy három r állhat csak rt mindehhez. Karsa megállt egy nagyobb k mögött, a malazák közelében. Hallotta, hogy készülnek az éjszakára. A teblor egy marék homokkal felitatta a verejtéket a tenyerér l, aztán jobb kezébe fogta vérkardját, s megindult el re. Szárított trágya segítségével három kisebb tüzet gyújtottak, s nagy kövekkel vették körbe a t zrakóhelyeket, nehogy a lángok fénye messzire jusson. A lovak kötéllel készített karámban álltak, három katona járkált közöttük. A közelben féltucatnyi íjász üldögélt, szétszedett fegyverrel az ölében. Két r állt a sziklás síkság felé fordulva, egyikük valamivel a másik mögött. A Karsához közelebb álló katonánál kard és kerek pajzs volt, a másiknál kis hatótávolságú íj, lövésre készen. Igazság szerint több volt az rhely és az r, mint Karsa szerette volna – minden oldalra jutott egy. Az íjász úgy helyezkedett el, hogy gyorsan fordulhasson bármelyik irányba. Silgar, Damaszt és egy malaza tiszt a tábor közepén lév t znél ültek, utóbbi Karsának háttal. A teblor zajtalanul megkerülte a magányos sziklát. A közelebbi r éppen balra nézett. Öt lépés, amelyet futva kell majd megtenni. Az íjász éppen a tábor legtávolabbi végében lév rposzt felé fordult. Most! A sisakos fej visszafordult, a fáradt arc elsápadt. Aztán Karsa már ott is volt mellette, bal kezével gyorsan megragadta a férfi nyakát. A légcs száraz reccsenéssel összetört. Ez a zaj is elég volt ahhoz, hogy az íjász odaforduljon. Ha a támadó síksági lett volna, akkor az íjásznak maradt volna ideje egy lövésre. Így azonban még a húrt sem tudta megfeszíteni, mire a teblor el tte termett. A férfi szája kiáltásra nyílt, teste megfeszült, hátra akart ugrani, de Karsa kardja megvillant, s a katona feje a földre hullott. Aztán a teste is eld lt lassan, nagy páncélcsörömpölés közepette. Arcok fordultak oda. Figyelmeztet kiáltások törték meg az éjszaka csendjét. A

teblor el tt füstölg kis t z mell l három katona pattant fel. Kardjuk sziszegve szabadult ki a tokjából. Az egyik malaza gyorsan a teblor útjába ugrott – h sies cselekedet volt, szeretett volna id t hagyni a többieknek a felkészülésre. Bátor és végzetes tett volt, mivel kardja nem vehette fel a versenyt a vérkarddal. A férfi felsikoltott, mert a gonosz csapás mindkét karjától megszabadította. A két másik katona közül az egyiknek sikerült kivonnia a kardját, s Karsa lefelé irányuló csapásának útjába lökni azt. A bronzkard szétrobbant, s a kézben, amely tartotta, darabokra tört a csont a csapástól. A katona összerogyott, a teblor pedig gyorsan átlépett fölötte, és levágta a harmadik katonát is. Jobb combjába éget fájdalom hasított – egy lándzsa utat vágott a húsán át, majd a poros földbe fúródott. Megperdült, s id ben kapta maga elé a kardját, hogy félreüsse vele a mellkasának célzott, második lándzsát. Mögötte és t le balra léptek dobbantak – az rszemek léptei –, míg el tte, alig háromlépésnyire ott állt Silgar, Damaszt és a malaza tiszt. A rabszolga-keresked arca eltorzult a félelemt l, de a varázslat vonagló hálóként emelkedett fel el tte a semmib l, s Karsa felé rohant. A varázslat pontosan akkor ért hozzá, amikor az r, így a háló mindkettejüket beborította. A malaza hangosan felsikoltott. Karsa a vibráló, húsába maró varázsvillámokra vicsorgott, aztán az egészet lerázta magáról, és el rerontott. Szemt l szembe került a rabszolga-keresked vel. Damaszt már elmenekült. A tiszt oldalra vet dött Karsa csapása el l. Silgar felemelte a kezét... Karsa pedig mindkett t levágta. A rabszolga-keresked hátrah költ. A teblor lecsapott, s levágta Silgar jobb lábát, pont a boka fölött. A keresked a vállára zuhant, lába a leveg be emelkedett. Egy negyedik suhintás nyomán a bal lábából is csak csonk maradt. Két katona rohant Karsa felé jobbról és balról. Parancs harsant az éjszakában, s Karsa, aki megfordult, meglepetten látta, hogy a három katona elrohan. Számításai szerint öten maradtak még, és persze ott volt még a tiszt és Damaszt is. Megfordult, körülnézett, de nem látott senkit – csak a sötétben távolodó dobogást hallotta. Odanézett, ahol az imént még a lovak álltak – elt ntek, mind egy szálig. Lándzsa repült felé. Karsa kardjának lapjával félrelökte, s ezzel darabokra hasította a fegyvert. Megtorpant, és Silgarhoz lépett. A keresked összegömbölyödött a földön, négy végtagcsonkjából csorgott a vér. Karsa a selyemövénél fogva felkapta, s elindult vele vissza, a síkság felé. Amikor belépett az els nagy k mögé, halk hang szólalt meg a sötétben. – Erre! – Neked el kellett volna menekülni! – morogta a teblor. – Újraszervez dik a csapat, de a mágus már nincs köztük, így biztosan lerázhatjuk ket! Karsa követte társát a síkságon át, de aztán úgy ötven lépés után a síksági megállt, és visszafordult a teblorhoz. – Természetesen így, hogy a zsákmányod vércsíkot csöpögtet, erre igen kicsi az esély! Csinálj vele valamit!

Karsa a földre dobta Silgart, és egy rúgással a hátára gördítette. A keresked nem volt eszméleténél. – Ki fog vérezni – jegyezte meg a síksági. – Megvolt a bosszú. Hagyd itt, hadd haljon meg! A teblor ehelyett csíkokat hasogatott Silgar telabájából, és minden végtag végére szoros kötést készített. – Még így is csöpög majd valami... – Ez elkerülhetetlen – morogta Karsa. – Még nem végeztem ezzel az emberrel. – Mi értelme az esztelen kínzásnak? Karsa némi habozás után felsóhajtott. – Ez a férfi egy egész teblor törzset rabszolgasorba hajtott. A szuniádok lelke megtört. A rabszolga-keresked nem olyan, mint egy katona: nem érdemel kegyes halált. Olyan, mint a veszett kutya, amit be kell vinni egy kunyhóba, és megölni... – Akkor öld meg! – Meg is ölöm... amint megbolondítottam. Karsa ismét felemelte Silgart, és a vállára vetette. – Vezess tovább, síksági! A férfi felszisszent, és bólintott. Nyolc nappal kés bb elérkeztek végre a Pan'potszun-hegység titkos átjárójához. A malazák folytatták ugyan az üldözést, de már két napja nem hallottak fel lük, vagyis valószín nek t nt, hogy sikerült lerázni ket. Egy egész napon át másztak felfelé a meredek, sziklás lejt n. Silgar még életben volt, de láz gyötörte, s csak id nként tért magához. A száját kipeckelték, hogy ne adhasson ki semmilyen hangot. Karsa a vállán cipelte. Kis id vel alkonyat el tt elérkeztek a hegy tetejéhez, és a délnyugati határhoz. Az ösvény egy árnyas fennsíkon át vezetett tovább. A hegygerincen letelepedtek pihenni. – Mi vár bennünket arrafelé? – kérdezte Karsa, miközben ledobta Silgart a földre. – Nem látok semmi mást, csak homoksivatagot. – Jól látod – felelte a társa tiszteletteljes hangon. – És a sivatag szívében ott lakik az, akit szolgálok. – Karsára pillantott. – Azt hiszem, érdekelni fogod t... teblor. Karsa elkomorodott. – Miért találod ilyen viccesnek a népem nevét? – Mulatságosnak? Inkább rémiszt nek! A fennek messze kerültek hajdani dics ségükt l, de emlékeznek még a régi nevükre. Te még ezt sem mondhatod el magadról. Néped már akkor is ezen a földön élt, amikor a T'lan Imassok még hús-vér emberek voltak. Véretekb l származnak a barghasztok és a trellek. Te Thelomen Toblaka vagy! – Nem ismerem ezeket a neveket – morogta Karsa –, és nem tudom a tiédet sem, síksági! A férfi visszafordult a sötéted tájhoz. – A nevem Párducos. Akit szolgálok, a Kiválasztottat, akihez téged vezetlek, Shei'knek hívják. – Én nem szolgálok senkit! – mondta Karsa. – Ez a Kiválasztott tehát a sivatagban

lakik? – A szívében, toblaka. Raraku szívében!

Második könyv

Hideg vas

Az árnyak fodrai között... Egész világok bújnak meg.

Kiáltás az Árnyakhoz Felisin

Ötödik fejezet

Jaj a legy zötteknek Aren sikátoraiban...

Ismeretlen

A vezet – egy nagydarab katona – egyetlen rúgása elég volt ahhoz, hogy a kopott ajtó betörjön. A férfi elt nt az ajtón túli homályban. A csapat többi tagja is a nyomában volt. Bentr l kiáltások hallatszottak, majd összetört pár bútordarab. Gamet Hólyagos parancsnokra pillantott. A férfi vállat vont. – Hát igen, az ajtó nem volt bezárva: végül is ez itt egy fogadó, bár ez a koszos lyuk aligha érdemel ilyen nevet. Mindegy, a lényeg a megfelel hatás elérése... – Félreértettél! – felelte Gamet. – Egyszer en csak nem tudom elhinni, hogy az embereid pont itt találtak rá... Hólyagos széles arcán nyugtalanság suhant át. – Nos, volt ám, akit ennél is rosszabb helyen találtunk meg, Ököl. Ez a megtört szívek sorsa! – Gyorsan körbenézett az utcán. Ököl. A cím még mindig úgy mar a gyomromba, mint egy éhes varjú. – A Végrehajtónak nincs ideje a megtört szív katonákat babusgatni, parancsnok! – Irreális elképzelés volt, hogy idejönnek, és a bosszú lángjából táplálkoznak majd. A kih lt hamunál már nem lehet melegedni, de ne értsen félre: a Hölgy szerencséjét kívánom a Végrehajtónak! – Ennél azért többet várunk el t led! – felelte Gamet szárazon. Az utcák ilyenkorra gyakorlatilag teljesen kiürültek, olyan nagy volt a délutáni ség. Természetesen Aren a nap más id szakaiban sem volt már olyan, mint hajdan. A kereskedelem az északi területekkel gyakorlatilag megsz nt. A malaza hadihajóktól, teherhajóktól meg pár halászcsónaktól eltekintve, a kiköt és a folyam torkolata üresen tátongott. Gamet megállapította, hogy a köznépen is nagy sebet ejtettek... A szakasz ismét felbukkant: egy rongyos öregembert cipeltek ki magukkal a

fogadóból. Az öreg ruháin hányás száradt, kevéske haja szürke csimbókokká állt össze, b re szürke volt és ragadt a kosztól. Hólyagos areni rei átkozódtak a b z miatt, úgy cipelték terhüket az el készített szekér felé. – Kész csoda, hogy egyáltalán élve megtaláltuk! – mondta a parancsnok. – Komolyan azt hittem, hogy az öreg rég a vízbe ölte magát valahol! Gamet egy pillanatra megfeledkezett új címér l – megfordult, és a k re köpött. – Ez az állapot tarthatatlan, Hólyagos parancsnok! A fenébe is, legalább a katonai fegyelem látszatát rizzétek meg; vagy az irányításét, a Csuklyás vigyen el! Nem igaz, hogy nem lehetett... A parancsnok Gamet hangneme hallatán megmerevedett. A szekér végében összegy lt katonák is megfordultak a kemény szavakra. Hólyagos közelebb lépett az Ökölhöz. – Most figyelj rám, de jól nyisd ki a füledet! – sziszegte, miközben az álla megfeszült, tekintete pedig jéghidegen villant. – Ott álltam azon az átkozott falon, és néztem! Csakúgy, mint az összes katonám! Pormkval körbe-körbe rohangált, mint egy herélt kandúr, az a történész meg a két wicka gyerek pedig sikoltozott fájdalmában. Végignéztem – mind végignéztük –, ahogy Koltént és a Hetediket a szemünk láttára lemészárolták! És ha ez még nem lett volna elég, a Legf bb Ököl ezután kivonult a hadseregével, és parancsot adott a fegyverletételre! Ha az egyik kapitányom nem hozta volna a hírt, hogy Melik Rel Shei'k egyik embere, akkor az rségem is odaveszett volna a többiekkel! Katonai fegyelem? Menj a pokolba a katonai fegyelmeddel, Ököl! Gamet rezzenéstelen arccal hallgatta végig a parancsnok panaszáradatát. Nem most fordult el el ször, hogy a parancsnok elveszítette a türelmét. Amióta megérkezett Tavore Végrehajtó seregeivel, Gamet feladata a csapatszervezés volt, így neki kellett a legtöbbet foglalkoznia a Kutyák Láncának túlél ivel – azokkal, akik Dujker történésszel érkeztek a városba, és azokkal, akik a városban várták ket. Gamet úgy érezte, folyamatosan ostromolják. A katonai fegyelem álarca mögül újra és újra el tört a harag. Az emberek szíve nem egyszer en összetört, hanem darabokra hullott, megtaposták, porba tiporták... A Végrehajtó eredetileg azt remélte, hogy a veteránok, akiket besoroznak az újoncok közé, majd helyismeretükkel és tapasztalatukkal a többiek segítségére lesznek, de Gamet egyre inkább úgy érezte, hogy ez elveszett vállalkozás. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Hólyagost igen kevéssé izgatja a tény, miszerint Gametnek naponta jelentést kell tennie a Végrehajtónak – talán éppen azt várta, hogy a panaszai így minden részletre kiterjed en eljutnak majd Tavore füléhez. A parancsnok nem is sejtette, milyen szerencséje van: Gamet eddig semmit sem mondott a Végrehajtónak, jelentéseiben csak a lényegre szorítkozott, s személyes megjegyzéseit a minimálisra csökkentette. Hólyagos hangja elhalt. Gamet egyszer en csak felsóhajtott, majd a szekér mellé lépett, és lenézett a benne hever részeg emberre. A katonák hátráltak egy lépést, mintha az Ököl valami fert betegségben szenvedne. – Tehát Hunyor – mormogta Gamet. – A katona, aki megölte Koltént... – Kegyelemb l! – csattant fel az egyik r.

– Nyilvánvaló, hogy Hunyor ezt nem így látja. Erre nem jött válasz. Közben Hólyagos is az Ököl mellé lépett. – Rendben van! – szólt az embereihez. – Vigyétek, józanítsátok ki, vakarjátok ki a koszból, és tegyétek lakat alá! – Igen, uram! Néhány perc múlva a szekér elgurult. Gamet visszafordult Hólyagoshoz. – A stratégiád, amivel el akarod érni, hogy megfosszanak a rangodtól, és az els hajóval, vasra verve visszaküldjenek Untába, nem fog sikerülni. A Végrehajtót és engem sem érdekel a siralmas lelkiállapotod. Háborúra készülünk, és szükségünk lesz rád is. Rád, meg a többi savanyú arcú katonára... – Bár meghaltunk volna a többiekkel együtt! – De nem haltatok meg! Itt van háromlégiónyi újonc, parancsnok. Tágra nyílt szem ártatlanság mind egy szálig, de készen állnak, hogy hétvárosi vért ontsanak. A kérdés csak az, hogy mit mutattok nekik ti – te és a katonáid? Hólyagos tekintete villámokat szórt. – A Végrehajtó Öklöt csinál a házi rsége parancsnokából, és elvárja t lem... – Negyedik Hadtest – csattant fel Gamet. – Els légió és az utódai. Wicka háborúk. Huszonhárom év szolgálatot tudok magam mögött, parancsnok! Ismertem Koltént már akkor, amikor te még csak anyád térdén lovagoltál! Egy lándzsa áthatolt a mellkasomon, de túl makacsnak bizonyultam ahhoz, hogy meghaljak. A parancsnokom elég rendes volt, és egy békésnek hitt posztra rendelt vissza nyugdíjasként, Untába. Igen, a Paran Ház rségének lettem a kapitánya. De megdolgoztam érte! Egy hosszú perc után Hólyagos ajka szomorkás mosolyra húzódott. – Tehát te is annyira örülsz, hogy itt vagy, mint én... Gamet válaszként csak elfintorodott. A két malaza visszatért a lovához. Gamet, miközben fellendült a nyeregbe, még odaszólt: – Valamikor a mai nap folyamán érkezik az utolsó szállítmány újonc Malazszigetr l. A Végrehajtó úgy rendelkezett, hogy minden parancsnok legyen a tanácstermében este nyolckor! – Mi célból? – érdekl dött Hólyagos. Ha rajtam múlna, megnyúzna és felnégyelne mindenkit! – Csak legyél ott, parancsnok. A Menykh-folyó széles torkolata barnán hullámzott, s áramlataival fél mérföldre is kinyúlt az Areni-öbölbe. Vonós a szállítóhajó els fedélzetén állt, a korlátnak támaszkodott, s el ször a lent kavargó vizet nézte, majd felemelte a fejét, és a folyó északi torkolatába épült várost szemlélte. Megdörgölte hosszúkás állát. Szakálla régebben vörös volt, mostanra azonban sz lett... aminek határozottan örült. Aren városa keveset változott azóta, hogy évekkel ezel tt itt járt – a különbséget egyel re csak a kiköt kihasználatlanságában tudta felfedezni. Ugyanúgy füstfelh terjengett a város fölött, a folyó ugyanúgy ontotta a mocskot a Vándorok Mélységébe – a széles, lassú teherhajó most éppen ezen a tengeren ringatózott. Az újonnan kapott b rsapkától viszketett a nyaka; csaknem megszakadt a szíve,

amikor kidobta a régit, s megszabadult a koszlott b rzakótól és a fegyverszíjtól is, amit még egy Falah'd rr l tépett le, akinek már nem volt többé szüksége ilyesmire... Igazság szerint csak egyetlen dolgot tartott meg az el életéb l, azt is mélyen elrejtette a málhazsákjában. A fedélközben tartotta, a priccsén, és nem állt szándékában bárkinek megengedni, hogy megnézze. Egy férfi odalépett mellé, nekitámaszkodott a korlátnak, és a közeled várost meg a vizet kezdte bámulni. Vonós nem köszöntötte. Ranal hadnagy a malaza katonai vezetés legrosszabb melléktermékének iskolapéldája volt. Nemesi származás, Quon városában vásárolt katonai beosztás, arrogancia, rugalmatlanság, fene nagy igazságérzet – haragjában is képes volt kardot rántani. Két lábon járó halálos ítélet a katonáinak, és Vonós az Úr jóindulatából kifolyólag sajnos egyike volt ezeknek a katonáknak. A hadnagy magas volt, quoni vére nem is lehetett volna tisztább; világos r, világos haj, magas és széles járomcsont, hosszú és keskeny vágású orr, telt ajkak. Vonós az els pillanattól utálta. – Általában az a szokás, hogy az ember tiszteleg a feljebbvalójának – mondta Ranal kényszeredett fahangon. – A tisztelgés megöli a feljebbvalókat... – Itt, a behajózáskor? – Csak hogy megszokjam – felelte Vonós. – Az els perct l kezdve nyilvánvaló, hogy nem el ször csinálja ezt, katona! – Ranal kis szünetet tartott, s közben szemügyre vette fekete keszty be bújtatott ujjait. – A Csuklyás tudja, az apja lehetne a legtöbb tengerészgyalogosnak, aki ott ül a fedélközben. A verbuválótiszt egyenesen ide küldte – egyetlen gyakorlat vagy alaki kiképzés nélkül, nekem meg nincs más választásom, el kell fogadnom, hogy maga a katonáim egyike. – Vonós vállat vont, s nem szólt semmit. – Az a verbuváló – folytatta Ranal, miközben világoskék szeme a várost vizslatta – azt mondta, kezdett l fogva látta, amit maga próbál rejtegetni. Furcsamód úgy gondolta, hogy ez a titok – vagyis inkább maga – értékes er forrás, s t még azt is javasolta, tegyem meg rmesternek az egyik szakasz élén. Tudja, miért találom ezt furcsának? – Nem, uram, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtudom. – Mert szerintem maga egy dezert r! Vonós el rehajolt, és beleköpött a vízbe. – Nem is egy ilyen embert ismertem, s mindenkinek megvolt a maga oka a dezertálásra – mindenkié más. De egy közös volt bennük. – Mi volna az? – Sosem találná meg a nevüket egy újabb sorozási listán, hadnagy! Élvezze a kilátást, uram! – Elfordult, és elsétált oda, ahol a társai ücsörögtek a középs fedélzeten. A legtöbben már leküzdötték a tengeribetegséget, de látszott, hogy nagyon szeretnének már partra szállni. Vonós leült, és kinyújtotta a lábát. – A hadnagy tálcán szeretné látni a fejedet – mormogta mögötte egy hang. Vonós felsóhajtott, aztán lehunyta a szemét. Arcát a délutáni nap felé fordította. – Amit a hadnagy szeretne, és amit megkap, az két külön dolog, Kólika. – Minket kap, ezt a bagázst itt! – felelte a szeti félvér, majd megmozgatta széles vállát, s hosszú, fekete hajtincsei lapos arcába csapódtak.

– A gyakorlat az, hogy az újoncokat a veteránokkal keverik – mondta Vonós. – Bármit is hallottatok eddig, abban a városban vannak emberek, akik a Kutyák Láncának túlél i. Azt hallottam, egy egész hajónyi sebesült malaza és wicka is bejutott a falak mögé. Aztán ott vannak az Areni rök és a Vöröspengék. Egy csomó parti rhajó is befutott az öbölbe. Végül, de nem utolsósorban, ott van Nok admirális flottája, bár azt hiszem, a seregét óvni akarja majd. – Miért? – kérdezte egy másik újonc. – Sivatagi háborúba megyünk, nem? Vonós a n re pillantott. Rémiszt en fiatal volt, s emlékeztette egy másik fiatal n re, akivel nem olyan régen együtt masírozott. Vonós megborzongott, majd válaszolt: – A Végrehajtó komplett idióta, ha szétszedi a flottát. Nok készen áll, hogy visszafoglalja a part menti városokat; már hónapokkal ezel tt is neki tudott volna állni. A Birodalomnak biztos kiköt kre van szüksége. Kiköt k nélkül végünk ezen a kontinensen! – Hát – mormogta a fiatal n –, az alapján, amit én hallottam, lehet, hogy a Végrehajtó pont az, aminek nevezted. A Csuklyás tudja, végül is nemesi származású, nem? Vonós megvet en felhorkant, s ismét lehunyta a szemét. Aggódott, hogy a lánynak talán igaza lesz. Ám ez a Tavore nem más, mint Paran kapitány n vére. Paran pedig megmutatta Darujhisztánban, hogy helyén van a szíve. mindenesetre nem volt idióta. – Amúgy hol kaptad azt a nevet, hogy Vonós? – kérdezte a fiatal n egy kis id múlva. Muzsikus elmosolyodott. – Az hosszú történet lenne, kislány... A keszty je nagyot csattant az asztalon, s kisebb porfelh t kavart. Nyikorgó páncélzattal, melle között verejtékezve, lecsatolta a sisakját, s – miközben a pincérn befutott a korsó világossal – kihúzott egy rozoga széket, és leült. Egy utcakölyök hozta az üzenetet – egy darabka zöld selymet, amelyen finom kézírással, malaza nyelven ez állt: „Táncos kocsmája, alkonyatkor”. Losztara Yil inkább ingerült volt, mint izgatott. Táncos kocsmája egyetlen teremb l állt, melynek négy fala valaha fehérre lehetett festve. A festék és a vakolat néhány darabja még most is állhatatosan ragaszkodott a téglákhoz, de felületüket borfoltok tarkították: olyan volt, mint a részegek paradicsomának térképe. Az alacsony mennyezet a tulaj és a vendégek szeme láttára rothadt szét; a résekb l felh kben ereszkedett alá a finom por – ezt mindenki láthatta az utca fel li ablaktáblák nyiladékain beáramló fényben. A Losztara el tt álló korsóban a habon már finom porréteg alakult ki. Csak három másik vendég volt a fogadóban; ketten az ablakhoz legközelebbi asztalnál forgáccsal játszottak, egy félig öntudatlan részeg pedig a falnak d lve motyogott a vizelde mellett. Korán volt még, de a Vöröspengék kapitánya már alig várta, hogy vége legyen ennek a színpadias titokzatoskodásnak – már ha az volt egyáltalán. Csak egyetlen percre volt szüksége, hogy rájöjjön, ki is szervezte ezt a rejtélyes találkát. És míg lelke egy részében kellemes melegséget érzett, hogy újra

fogja látni – hiszen a sok affektálás ellenére a férfi elég jókép volt –, Tene Baralta jobb kezeként súlyos problémákkal kellett megküzdenie. Eddig a Vöröspengéket úgy kezelték, mintha nem lennének a Végrehajtó büntet seregének tagjai – annak ellenére, hogy kevés katonának volt harctéri tapasztalata a városban... S még kevesebb volt az olyan, aki elég gerinces volt, és használni is akarta a tapasztalatát. A Vöröspengék nem vették át a Hólyagos vezette Areni rök apatikus, fegyelmezetlen életmódját. A Kutyák Láncában sok társuk elesett, és ez nem maradhat megtorlatlanul. Ha lehet... A Végrehajtó malaza volt – Losztara és a többi Vöröspenge számára ismeretlen ember; még Tene Baralta sem tudta t kiismerni, szándékait megsaccolni, pedig háromszor is találkozott vele, szemt l szemben. Vajon megbízik Tavore a Vöröspengékben? Talán az igazság itt van az orrunk el tt. Még nem adott a csapatunknak semmit. A hadserege részének tekint bennünket? Megengedik majd a Vöröspengéknek, hogy harcoljanak a Forgószél ellen? Kérdések vannak, válaszok nincsenek. meg itt ül, csak pazarolja a drága idejét... Az ajtó végre kinyílt. Csillogó szürke köpönyeg, zöldre színezett b rnadrág, sötét, nap barnította b r, széles, örömteli mosoly. – Losztara Yil kapitány! Örömömre szolgál, hogy ismét találkozunk! – Odasétált az asztalhoz, s közben a felbukkanó felszolgálót egy kézmozdulattal elhessegette. Leült a vel szembeni székbe, a semmib l el varázsolt két kristálykelyhet, és letette a poros asztalra. A poharak nyomában egy hosszú nyakú, csillogó, sötét üveg is felbukkant. – Drágám, javaslom, hogy ebben a bizonyos intézményben kerüld a világos sör fogyasztását! Ez a ned sokkal jobban illik az alkalomhoz. Gris napsütötte déli lejt jér l származik, ahol a világ legfinomabb sz je terem. Talán azon t dsz, miért vagyok ilyen jól informált? Nos, drágám, én már csak tudom – f részvényese vagyok az említett sz skertnek... – Mit akarsz t lem, Gyöngy? A férfi rendületlen mosollyal töltött a bíborszín borból a kelyhekbe. – Tudod, nagyon szentimentális alkat vagyok, ezért azt gondoltam, el ször koccinthatnánk a régi szép id k emlékére. Elismerem, viharos id szak volt, de azért túléltük, és ez a lényeg, ugye? – Hát persze! – felelte Losztara. – Te pedig mentél tovább a rád kiszabott, bizonyosan dics séges úton. Én is mentem tovább: egyenesen egy cellába. A Karmos felsóhajtott. – Nos, szegény Pormkvalt súlyosan félrevezették a tanácsadói. De látom, hogy te és a többi Vöröspenge is szabadok vagytok, fegyvereiteket visszakaptátok, helyetek a Végrehajtó seregében bombabiztos... – Nem igazán. Gyöngy elegánsan felvonta a szemöldökét. Losztara felemelte a kelyhet, ivott egy kortyot, s alig tör dött az ital ízével. – Nem tudjuk, hogy a Végrehajtónak mi a szándéka velünk. – Milyen különös!

A kapitány elkomorodott. – Elég a játékból! Te biztos sokkal többet tudsz, mint én... – Nos, ezt sajnos cáfolnom kell. Az új Végrehajtó számomra is olyan kiismerhetetlen, mint mindenki más számára. Tévedtem, mert azt hittem, gyorsan ki akarja majd köszörülni a csorbát, ami a fantasztikus seregetek becsületén esett. Megválaszolatlanul hagyni a Vöröspengék h ségének kérdését... – Gyöngy ivott egy korty bort, majd hátrad lt. – Kiengedtek benneteket a börtönb l, visszakaptátok a fegyvereiteket; megtiltották, hogy elhagyjátok a várost? Vagy a szállásotokat? – Nem, csak a tanácsteremb l tiltottak ki bennünket, Gyöngy. A Karmos arca felragyogott. – Hát, ebben nem vagytok egyedül, drágám! Amennyire én tudom, néhány kiváltságostól eltekintve, akiket magával hozott Untából, elég kevés emberrel beszélt a Végrehajtó. Hiszem, hogy a helyzet hamarosan megváltozik. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy ma estére haditanácsot hívtak össze, ahová bizonyosan meghívták parancsnokodat, Tene Baraltát is, csakúgy, mint Hólyagost meg egy csomó más embert, akiknek a felt nése biztosan nagy meglepetést okoz mindenkinek. – Ekkor elhallgatott, zöld szeme a n re tapadt. Losztara csak pislogott. – Ha ez a helyzet, akkor gyorsan vissza kell térnem Tene Baralta mellé... – Logikus következtetés, kedvesem, de tévedsz. – Magyarázd meg, Gyöngy! A férfi el red lt, és újratöltötte a n poharát. – Örömmel! Bár a Végrehajtót elég nehéz megközelíteni, az egyetlen találkozásunk alkalmával sikerült benyújtanom hozzá egy kérést, amit jóvá is hagyott. Losztara színtelen hangon tette fel a következ kérdést: – Milyen kérést? – Nos, mint már említettem, elég szentimentális típus vagyok. Nagyon szép emlékek f znek ahhoz az id szakhoz, amikor te meg én együtt dolgoztunk. Annyira jó volt, hogy kértem, nevezzenek ki téged a segédemmé. Természetesen a parancsnokodat már értesítették... – Én egy Vöröspenge kapitány vagyok! – csattant fel Losztara. – Nem Karmos, nem kém, és nem gyil... – Gyorsan elharapta a szó végét. Gyöngy szeme elkerekedett. – Mélyen megbántottál! Ám ez az este elég kellemes ahhoz, hogy elnézzem a tudatlanságodat... Lehet, hogy te nem látsz különbséget a m vészi fokon kivitelezett merénylet és a hétköznapi gyilkosság között, de biztosíthatlak, hogy a különbség nem kicsi! Hadd oszlassam el félelmeidet! A ránk váró feladat nem a hivatásom árnyasabb oldalát érinti. Kislány, két okból van szükségem a társaságodra az elkövetkez megbízásom során. Az egyik ok az, hogy jól ismered Hétvárost, a másik pedig az, hogy senki sem merné megkérd jelezni h ségedet a Malaza Birodalom iránt. Nos, lehet, hogy az els ok nem elég nyomós, de lássuk be, a második ellen igazán nem lehet semmi kifogásod! Losztara egy hosszú percig csak nézte a férfit, aztán lassan bólintott.

– Értem. Rendben van, a rendelkezésedre állok. Gyöngy ismét elmosolyodott. – Csodás! Beléd vetett bizalmam töretlen! – Milyen küldetésre készülünk? – A részleteket ma este tudjuk meg, amikor személyesen megjelenünk a Végrehajtó színe el tt. Losztara kiegyenesedett. – Tehát fogalmad sincs, mi? Gyöngy mosolya kiszélesedett. – Izgalmas, nemdebár? – Tehát nem tudhatod, nem lesz-e a feladatok között merénylet is... – Merénylet? Ki tudja? De gyilkosság? Az biztosan nem... Most idd meg a borodat, kislány! Gyorsan a néhai Legf bb Ököl palotájához kell mennünk. Azt hallottam, hogy a Végrehajtó nem t ri a késést... Mindenki korán érkezett. Gamet annak az ajtónak a közelében állt, amelyen keresztül a Végrehajtó érkezését várták. Hátát a falnak vetette, karját keresztbe fonta. El tte a hosszúkás, alacsony mennyezet teremben már ott állt a három parancsnok – az els tanácskozás résztvev i. Az elkövetkez pár óra a forgatókönyv alapján érdekesnek ígérkezett. Mindenesetre a Paran Ház egykori rkapitánya úgy érezte, megfélemlítették. A múltban közkatona volt, nem vett részt hadi tanácskozásokban. Az új egyenruhát – az Ökölét – nem találta túl kényelmesnek, hiszen tudta, hogy nem érdemei miatt kapta a posztot. Tavore ismerte t, hozzászokott, hogy parancsol neki, hogy ráhagyja a szervezést, az id beosztás elkészítését... De csak egy nemesi háztartásét! Most úgy nt, továbbra is ezt a szerepkört szánja Gametnek, de az egész Tizennegyedik Hadtesttel! Vagyis Gamet ügyintéz lett, nem pedig Ököl. Ezzel a ténnyel pedig a teremben lév összes személy tisztában volt. Nem volt hozzászokva a szégyenérzethez, ami most folyton rátört, s már tudta, hogy azért pirul el folyton, mert úgy érzi, nem érdemelte ki a rangját. Úgy érezte, pillanatnyilag nem képes kezelni sem a bátortalanságát, sem a pirulásait. Nok admirális pár méterre t le ácsorgott, a Vöröspengék tekintélyt parancsoló vezet je, Tene Baralta társaságában. Hólyagos egy székben ücsörgött a térképasztal túlsó végében, a legtávolabb attól, ahová a Végrehajtó valószín leg ülni fog. Gamet tekintete újra és újra a magas admirálisra vándorolt. Félkarú Dujeken kívül csak Nok admirális maradt meg a parancsnokságban az öreg császár emberei közül. Az egyetlen admirális, aki nem fulladt vízbe. A napani fivérek, Urko és Crust hirtelen halála után Nok admirális kezébe adták az egész flotta vezetését. Amikor a lázadásról szóló pletykák már elég komollyá váltak, a Császárn Nok admirálist és százhét hajóját küldte Hétváros partjaihoz. Ha a Legf bb Ököl nem rendeli kiköt be a flottát Arenben, Koltén vonulását, a Kutyák Láncát meg lehetett volna akadályozni; s t, talán az egész lázadást le lehetett volna verni. Az újrafoglalás elhúzódó, véres menetnek ígérkezett. De bármit érzett is az admirális a történtekkel vagy a jöv ben rá váró feladatokkal kapcsolatban, semmit sem mutatott – arckifejezése h vös és

közömbös maradt. Tene Baraltának megvolt a maga baja. Pormkval árulással vádolta a Vöröspengéket, annak ellenére, hogy egyik csapatuk Koltén oldalán harcolt, és a csatában meg is sz nt létezni. Miután a Legf bb Ököl elhagyta a várost, Hólyagos els parancsa az volt, hogy engedjék ket szabadon. A Végrehajtó megörökölte a jelenlétüket – csakúgy, mint a Kutyák Lánca túlél it és az Areni rséget. A kérdés csak az volt, mihez is kezdjen velük – mindannyiukkal –, s erre a kérdésre most végre választ kellett adni. Gamet azt kívánta, bárcsak eloszlathatná a többiek kételyeit, de igazság szerint Tavore még vele sem osztotta meg a gondolatait. Az Ökölnek fogalma sem volt, miként végz dik majd ez a tanácskozás. Kinyílt az ajtó. Tavore ízlésének megfelel en minden ruhája jó min ség , de egyszer , és seszín darab volt. Illett a szeméhez, az sz csíkokhoz vörös, rövid hajában, s rezzenéstelen, kemény vonásaihoz. Magas volt, kicsit széles csíp vel, s termetéhez képest kicsit túlméretezett keblekkel. A rangjával járó otataral kard a derekán lógott – ez volt az egyetlen jele birodalmi beosztásának. Egyik karjában féltucatnyi irattekercset cipelt. – Üljenek le vagy maradjanak állva, ahogy tetszik! – Ezek voltak az els szavai, s közben a Legf bb Ököl díszes karosszékéhez sietett. Gamet figyelte, ahogy Nok és Tene Baralta is az asztalhoz lép, aztán maga is leült egy székre. A Végrehajtó egyenes derékkal foglalt helyet. Letette maga elé a tekercseket. – A megbeszélés tárgya a Tizennegyedik Hadtest felosztása. Nok admirális, kérem, maradjon velünk! – Az els tekercsért nyúlt, maga elé terítette. – Három légiót alakítunk. A Nyolcadikat, a Kilencediket és a Tizediket. A Nyolcadikat Gamet Ököl vezeti. A Kilencediket Hólyagos Ököl, a Tizediket pedig Tene Baralta Ököl gondjaira bízom. A légiók tiszti karának megválasztása az Öklök feladata lesz. Azt tanácsolom, döntsenek megfontoltan! Nok admirális, kérem, szerelje le Alardisz parancsnokot a vezérhajóról. mostantól az Areni rség vezet je. – Szünetet sem tartott, csak maga elé húzta a következ tekercset. – Ami a Kutyák Láncának túlél it és az egyéb alakulatokat illeti, minden veterán csapatot feloszlatunk. A tagokat beosztjuk a három légió soraiba. – Tavore most végre felnézett, s ha észre is vette a döbbenetet, amit Gamet látott a többiek arcán, jól titkolta. – Három nap múlva seregszemlét tartok. Ennyi. A négy férfi néma csendben felállt. A Végrehajtó a két kikészített tekercsre mutatott. – Hólyagos Ököl, kérem, vigye ezeket magával! Javaslom, vonuljanak félre Tene Baralta Ököllel – bármelyik oldalsó kis tárgyaló a rendelkezésükre áll –, és tárgyalják meg új feladataikat. Gamet Ököl kés bb csatlakozik önökhöz. Most még velem marad. Nok admirális, önnel kés bb négyszemközt is szeretnék beszélni. Kérem, álljon rendelkezésre! A magas, id s férfi megköszörülte a torkát. – A hallban leszek, Végrehajtó. – Kiváló.

Gamet nézte, ahogy három társa távozik. Amint becsukódott az ajtó, a Végrehajtó felállt a székb l. A régi sz tteshez sétált, amely teljes hosszában beborította az egyik falat. – Hihetetlen minta, nem gondolod, Gamet? Egy kultúra, amit az intrika tart életben. Nos – fordult oda a férfihoz –, ez könnyen ment. Nem is számítottam rá. Maradt pár percünk a következ látogató érkezéséig. – Azt hiszem, túlságosan meglep dtek ahhoz, hogy bármit is válaszoljanak, Végrehajtó. A birodalmi vezetési stílusnak általában része a megbeszélés, a vélemény kikérése, a kompromisszumok megkötése... Tavore erre csak egy félmosollyal felelt, s visszafordult a falvéd höz. – Mit gondolsz, milyen tiszteket választ majd Tene Baralta? – Vöröspengéket, Végrehajtó. Nem is tudom, mit szólnak majd a malaza újoncok... – És Hólyagos? – Beosztottjai között csak egy rátermett embert láttam, de most az Areni rség tagja, így Hólyagos számára nem elérhet – felelte Gamet. – Egy kapitány, bizonyos Keneb... – Malaza? – Igen, de itt állomásozott Hétvárosban. A renegát Korbolo Dom miatt veszítette el az embereit, Végrehajtó. Keneb figyelmeztette Hólyagost Melik Rel árulására... – Értem. Tehát ezen a Keneb kapitányon kívül ki van még? Gamet a fejét rázta. – Nem lennék most Hólyagos helyében... – Igazán? – Nos, azt nem mondtam, hogy miért... – Sajnálod? – Bizonyos fokig igen – felelte Gamet egy perc után. – Tudod, mi zavarja Hólyagost leginkább? – Az, hogy szemtanúja volt a mészárlásnak... – Lehet, hogy ezt állítja, és reméli, hogy te el is hiszed, de nem így van. Hólyagos nem engedelmeskedett egy Legf bb Ököl parancsának. Most úgy áll el ttem, mint új tiszt, és azt hiszi, nem bízom benne. Ebb l pedig arra következtet, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha t vasra verve Untába küldeném, a Császárn színe elé. – Ismét elfordult, s hallgatott. Gamet fejében száguldoztak a gondolatok, de Tavore nyilván már olyan szinten járt, ahová nem követhette. – Mit szeretne, mit mondjak neki? – Azt hiszed, ez a célom? Rendben van. Mondd meg neki, hogy megkapja Keneb kapitányt. Kinyílt egy oldalajtó, s amikor Gamet megfordult, három wickát látott belépni. Ketten még csak gyerekek voltak, s a harmadik sem lehetett sokkal id sebb. Az Ököl eddig még nem találkozott velük, de tudta, hogy kik. Nether és Nil. A boszorkány és a boszorkánymester. És ez az ifjú velük Temul, a legid sebb a wicka harcos ifjak közül, akiket Koltén el reküldött a történésszel. Csak Temul arcán látszott, hogy elégedett, amiért a Végrehajtó színe elé került. Nil

és Nether ápolatlanok voltak, lábuk csupasz és szinte fekete a mocsoktól. Nether hosszú haja zsíros tincsekké állt össze. Nil szarvasb r tunikája tépett és koszos volt. Mindketten üres tekintettel meredtek maguk elé. Velük ellentétben Temul harci felszerelése és öltözete makulátlan volt, arcán a vörös arcfesték mély gyászról tanúskodott. Amikor a Végrehajtó elé állt, fekete szeme ragyogott, mint két drágak . Ám Tavore figyelmét els sorban Nil és Nether kötötte le. – A Tizennegyedikben nincs túl sok mágus – mondta. – Ti tehát ezentúl ebben a min ségben m ködtök tovább. – Nem, Végrehajtó – felelte Nether. – Ez nem vitatéma... – Haza akarunk menni! – szólt közbe Nil. – A Wicka-síkságra... A Végrehajtó egy percig csak méregette ket, aztán rezzenéstelen arccal megkérdezte: – Temul, Koltén Ököl téged tett meg a három klán wicka ifjainak vezet jévé a Kutyák Láncában. Létszám? – Harminc – felelte az ifjú. – És hány wicka volt a sebesültek között, akik hajón jutottak el Arenbe? – Tizenegy. – Vagyis összesen negyvenegyen vagytok. Vannak más boszorkánymesterek a csapatban? – Nincsenek, Végrehajtó. – Amikor Koltén el reküldött benneteket a történésszel, Dujkerrel, rendelt boszorkánymestereket a csapathoz? Temul tekintete Nilre és Netherre villant, majd bólintott. – Igen. – Feloszlatták már hivatalosan a csapatot, Temul? – Nem. – Vagyis még mindig érvényben van Koltén utolsó parancsa. – Ismét Nilhez és Netherhez fordult. – Kéréseteket visszautasítom. Szükségem van rátok, és Temul kapitány wicka lándzsásaira is. – Nem adhatunk semmit – felelte Nether. – A bennünk él boszorkánymesterek lelke hallgat – tette hozzá Nil. Tavore pislogva nézte ket tovább. Aztán megszólalt: – Meg kell találnotok a módját, hogy ismét felébredjenek! Azon a napon, amikor megküzdünk Shei'kkel és a Forgószéllel, elvárom, hogy varázser tök segítségével megvédjétek a légiókat. Temul kapitány, te vagy a wickák közül a legid sebb? – Nem, Végrehajtó. Van négy rült Kutya harcos, akik a sebesültek között érkeztek a hajón. – Elfogadják a parancsnokságodat? Az ifjú kihúzta magát. – Nem fogadják el – felelte, s jobb keze az egyik hosszú kés markolatára kulcsolódott. Gamet hunyorogva elfordult. – Ti hárman elmehettek – mondta a Végrehajtó pillanatnyi hallgatás után.

Temul némi habozás után megszólalt: – Végrehajtó, a csapatom harcolni akar. A légiókhoz csatol bennünket? Tavore oldalra hajtotta a fejét. – Temul kapitány, hány nyarat éltél meg eddig? – Tizennégyet. A Végrehajtó bólintott. – Kapitány, jelen pillanatban a lovas hader nk a szeti önkéntesekre korlátozódik, de k csak ötszázan vannak. Katonai alapon ez csak legfeljebb könny lovasságot jelent, de inkább csak felderít ket. Egyikük sem látott még csatát, és egyikük sem sokkal id sebb, mint te. Saját csapatod negyven f l áll, és ebb l csak négy id sebb nálad. Az északi menetelés során a csapatod, Temul kapitány, hozzám lesz beosztva. Test rségként. A szetik közül a legjobb lovasok hírviv k és felderít k lesznek. Értsd meg, nem áll módomban felállítani egy lovas sereget! A Tizennegyedik els sorban gyalogos hadsereg. – Koltén taktikája... – Ez már nem Koltén háborúja! – csattant fel Tavore. Temul összerezzent, mintha megütötték volna. Feszülten bólintott, aztán sarkon fordult, és kiment a teremb l. Nil és Nether is követték. Gamet nagyot fújt. – Az ifjú jó hírt akart vinni a harcosoknak. – Hogy elhallgattassa a morgolódó rült Kutya harcosokat – felelte Tavore még mindig ingerült hangon. – Találó a nevük. Mondd, Ököl, szerinted hogy állhat Tene Baralta és Hólyagos Öklök megbeszélése? Az öreg veterán felmordult. – Ha jól sejtem, forró lehet a hangulat. Tene Baralta valószín leg arra számított, hogy a Vöröspengék önálló csapatban maradnak. Nem hiszem, hogy nagyon érdekelné négyezer malaza újonc vezetése... – És az admirális, aki odakint várakozik? – Róla nem tudok semmit, Végrehajtó. Kifürkészhetetlensége legendás... – Mit gondolsz, miért nem váltotta le egyszer en Pormkvalt? Miért engedte, hogy el bb Koltént és a Hetediket, majd a Legf bb Ököl hadseregét is kiirtsák? Gamet csak a fejét csóválta. Tavore egy percig nézte, majd lassan odasétált az asztalhoz, ahol a tekercsek hevertek. El húzott egyet, s levette róla a madzagot. – A Császárn nek sosem volt oka kételkedni Nok admirális h ségében. – Félkarú Dujek h ségében sem volt oka kételkedni – mormogta Gamet, inkább csak saját magának. Tavore meghallotta, felnézett, és feszülten elmosolyodott. – Igaz. Nos, maradt még egy megbeszélés. – A tekercset a hóna alá csapta, s elindult az egyik kis oldalajtó felé. – Gyere velem! Az ajtó mögött található kis szoba alacsony volt, s faltól falig drapériák borítottak mindent. Amikor beléptek, lépteik zaját vastag sz nyeg fogta fel. Középen finom vonalú, kerek asztal állt, fölötte díszes olajlámpás lógott – ez volt az egyetlen fényforrás. Volt egy másik ajtó is szemben: kicsi, alacsony. Az egyetlen bútordarab az asztal volt. Tavore ledobta a tekercset az asztal ütött-kopott lapjára, Gamet pedig

becsukta az ajtót maguk mögött. Amikor megfordult, látta, hogy a n t nézi. A tekintetéb l áradó sebezhet ség láttán összeszorult a gyomra: ilyesmit még sosem látott ennek a Paran lánynak a szemében. – Végrehajtó? A n elfordította a tekintetét, s összeszedte magát. – Ebben a szobában – kezdte halkan – a Császárn nincs jelen... Gametnek elakadt a lélegzete, aztán bólintott. A kisebb ajtó is kinyílt, s amikor az Ököl odafordult, magas, szinte óriás termet embert látott szürke ruhában, csinos arcán behízelg mosollyal belépni a terembe. Egy páncélos n követte – a Vöröspengék egyik tisztje. B re sötét volt, pardu hagyomány szerint tetovált, szeme nagy, fekete és távol ül , járomcsontja magas, orra keskeny és hajlott. Mindennek látszott, csak boldognak nem, s szándékos arroganciával méregette a Végrehajtót. – Csukja be az ajtót maga után, kapitány! – kérte Tavore a Vöröspengét. A szürke ruhás férfi Gametet vizsgálta, mosolya kissé gúnyossá alakult. – Gamet Ököl – mondta. – Gondolom, azt kívánja, bárcsak Untában lehetne, és a lókeresked kkel vitatkozhatna a Paran Ház nevében. Ehelyett itt találta magát, ismét katonaként... Gamet komor arccal válaszolt. – Attól tartok, nem ismerem magát... – Hívjon Gyöngynek! – felelte a férfi, de a név el tt habozott egy másodpercet, mintha valami nagy poént árulna el, aminek csak ismeri a lényegét. – Kedves útitársam pedig Losztara Yil kapitány, egykori Vöröspenge, de most már – legnagyobb örömömre – az én oldalamon munkálkodik. – A Végrehajtó felé fordult, és kecsesen meghajolt. – Szolgálatára! Gamet látta, hogy Tavore arca megrándul. – Majd meglátjuk! Gyöngy lassan felegyenesedett, arcáról elt nt a gúny. – Végrehajtó, ön csendben – nagyon csendben – szervezte meg ezt a találkát. Ebben a teremben nincs közönségünk. Én Karmos vagyok ugyan, de mindketten tudjuk, hogy nemrég elégedetlenné tettem a vezet met, Cilindert, s a Császárn t is, ezért utaztam ide ilyen gyorsan a Birodalmi Üregen át. Természetesen a kegyvesztettség csak átmeneti állapot, de ennek következtében jelenleg leginkább egy elvarratlan szálra hasonlítok. – Ez arra enged következtetni – kezdte Tavore óvatosan –, hogy készen áll egy jóval... személyesebb jelleg feladatra is... Gamet éles pillantást vetett rá. Az istenekre! Mi ez az egész? – Lehet erre következtetni, igen – felelte Gyöngy, s vállat vont. Csend támadt, amit végül a Vöröspenge kapitány, Losztara Yil tört meg. – A beszélgetés számomra nyugtalanító irányt vett – mondta. – A Birodalom h alattvalójaként... – Semmi olyanról nem lesz szó, ami sértené a Birodalom érdekeit – felelte a Végrehajtó, de tekintete továbbra is Gyöngyre szegez dött. Nem mondott mást. A Karmos elmosolyodott. – Hm, kíváncsivá tett! Tudja, hogy nagyon szeretek kíváncsi lenni? Attól tart,

megpróbálom majd visszavásárolni a Császárn bizalmát, mert a feladat, amit rám és a bájos kapitányra bízna, nem a Császárn , és nem is a Birodalom érdeke... Különleges ez a távolodás a Végrehajtó feladatkörét l... S t, szinte hihetetlen! Gamet tett egy lépést el re. – Végrehajtó... Tavore felemelte a kezét. – Gyöngy, a feladat, amivel meg akarom bízni magát és a kapitányt... áttételesen a Birodalom jólétét is szolgálja... – Nos, erre való a jó képzel er , nem igaz? – kérdezte Gyöngy. – Az ember festhet mintát a kiontott vérbe, mindegy, milyen száraz. Elismerem, én ügyesen találtam mindig magyarázatot mindenre, amit tettem. De folytassa csak... – Még ne! – csattant fel Losztara Yil, aki nyilvánvalóan nagyon dühös volt. – Ha a Végrehajtót szolgálom, akkor egyben a Birodalmat is. a Császárn akarata. Nem engedhet meg magának más szempontokat... – Igaza van! – felelte Tavore, s visszafordult Gyöngyhöz. – Karmos, mi a helyzet a Karvalyokkal? Gyöngy szeme elkerekedett, s a férfi csaknem hátra is lépett. – Már nem léteznek! – suttogta. A Végrehajtó összevonta a szemöldökét. – Elszomorít, Karmos! Pillanatnyilag mind igen kényes helyzetben vagyunk. Ha szinteséget várnak el t lem, akkor én nem várhatom ugyanezt cserébe? – Még vannak – morogta Gyöngy fintorogva. – Olyanok, mint a bögöly lárvái a Birodalom irhájában. Ha megpiszkáljuk ket, csak mélyebbre fúrják magukat. – Mindenesetre, azért bizonyos feladatuk még van – mondta Tavore. – Csak sajnos nem úgy végzik, ahogy elvárnám. – Támogatókra találtak a nemesség körében? – kérdezte Gyöngy. Magas homlokán már verejték csillogott. A Végrehajtó szinte közömbösen vállat vont. – Talán meglepi? Gamet szinte látta, hogy a Karmos fejében száguldoznak a gondolatok. Arcára kiült a növekv döbbenet... és a harag. – Mondja a nevét! – szólalt meg végül. – Baudin. – t megölték, Quonban... – Az apát igen. A fiát nem. Gyöngy járkálni kezdett a kis szobában. – És ez a fiú mennyire hasonlít arra a szemétre, aki nemzette? Id sebb Baudin Karmos hullákat hagyott a város szinte valamennyi sikátorában... A vadászat négy éjjelen át tartott... – Okom van feltételezni, hogy egykor dics séget hozott apja nevére – mondta Tavore. – De már nem? – fordult oda Gyöngy. – Nem tudom megmondani. De azt hiszem, küldetése teljes dugába d lt. Gamet ajkáról öntudatlanul hangzott el a név, amely egy vasmacska súlyával

vágódott közéjük. – Felisin! Látta a rándulást Tavore arcán, miel tt a n elfordult volna mindhármójuktól, hogy szemügyre vegyen egy falvéd t. Gyöngy jóval el ttük járt a gondolatmenetben. – Mikor szakadt meg a kapcsolat, Végrehajtó? És hol? – A Felkelés éjjelén – felelte a Végrehajtó, még mindig háttal. – A bányában, amit Csontkupának neveznek. Ám már el tte pár héttel... kicsúszott a kezéb l az irányítás. – Az asztalon hever tekercsre mutatott. – Részletek, lehetséges kapcsolatok. Ha végigolvasta, azonnal égesse el, és a hamut szórja az öbölbe! – Hirtelen visszafordult hozzájuk. – Gyöngy! Losztara Yil kapitány! Keressék meg Felisint! Találják meg a húgomat! A ház falain túl a tömeg moraja hol er södött, hol elhalkult. A Rothadás Havát élték Untában, és a többezres tömeg ezt úgy értelmezte, hogy ki kell metszeni a társadalomból a rothadást. Megkezd dött a rettegett Szomjúság Órája. Gamet kapitány a kapufülkénél állt, három ideges rrel az oldalán. A villa fáklyáit kioltották, a ház mögöttük sötét volt, ablakait betörték. És a hatalmas épület mélyén ott kucorgott a Paran család legutolsó gyermeke, akinek a szüleit aznap elvitték – letartóztatták –, fivére elt nt, és valószín leg meg is halt egy távoli kontinensen, és a vére... a n vére... A Birodalmon ismét végigsöpört az rület, méghozzá egy trópusi vihar erejével... Gametnek csak tizenkét r állt a rendelkezésére, s ezek közül hármat csak az utóbbi napokban vett fel, amikor az utcák csendje azt súgta a kapitánynak, hogy közeleg a katasztrófa. Nem adtak ki semmilyen kiáltványt, nem volt birodalmi parancs, ami jó mederbe terelhette volna a nép haragját és mohóságát. Csak pletykák voltak, amelyek végigrohantak a város utcáin, a sikátorokban és a piactereken, s felkavarták a port meg az indulatokat. „A Császárn elégedetlen!” „A birodalmi hadsereg tehetetlen parancsnoksága mögött a nemesség mérgez befolyása lappang!” „A posztok megvásárlása pestis, ami az egész Birodalmat fenyegeti. Csoda hát, hogy a Császárn elégedetlen?” Hétvárosból érkezett egy csapat Vöröspenge – hidegvér gyilkosok, lefizethetetlenek, nem fog rajtuk a nemesi érmék mérge. Nem volt nehéz kitalálni, mi volt az üzenet az érkezésük mögött. A letartóztatások els hulláma precízen, szinte tökéletesen zajlott le. Szakaszok jöttek az éjszaka közepén. Nem voltak egyezkedések a házi rségekkel, nem figyelmeztettek el re egy házat sem, így senkinek sem volt ideje barikádot emelni, vagy elmenekülni a városból. És Gamet tudni vélte, miért zajlott ilyen szépen minden. Most már Tavore volt a Császárn Végrehajtója. Tavore pedig ismerte... a fajtáját. A kapitány felsóhajtott, aztán el resietett a kapuból nyíló kisebb ajtóhoz. Elhúzta a nehéz reteszt, s hagyta, hogy a vaspánt hangosan leessen. A három rhöz fordult. – A szolgálatotokra már nincs szükségünk. A l résben megtaláljátok a fizetéseteket! A három páncélos alakból kett összenézett, vállat vont, aztán az ajtóhoz sétált. A harmadik ember nem mozdult. Gamet úgy emlékezett, a fickó Kollenként mutatkozott

be – quoni név, quoni akcentussal. Leginkább tekintélyt parancsoló termete miatt fogadta fel, bár Gamet felfedezett benne egyfajta... önbizalmat. Például abban, ahogy a férfi a páncélzatot viselte – mintha nem is lenne súlya. Olyan harci könnyedséget sugallt, amivel csakis a hivatásos katonák rendelkeznek. Szinte semmit sem tudott Kollen múltjáról, de nehéz id ket éltek, és biztos, ami biztos, a három újoncot nem engedték be a házba. A kapufülke árnyékából Gamet végigmérte a mozdulatlan katonát. A tömeg egyre közeled , egyenletes morajából sikolyok harsantak. Az éjszakai csend kétségbeesett kórusnak adta át helyét. – Ne légy ostoba, Kollen! – mondta csendesen. – Négy emberem áll mögötted, alig húszlépésnyire, rád irányított, felhúzott nyílpuskával. A nagydarab fickó oldalra hajtotta a fejét. – Kilencen vagytok. Alig negyedóra múlva több száz lincsel és gyilkos jön ide. – Lassan körülnézett, mintha felmérné a falak erejét, a szerény védelmet, aztán tekintete ismét megállapodott Gameten. A kapitány elkomorodott. – Nem kétlem, szívesen megkönnyítenéd a dolgukat. De még lehetséges, hogy eléggé összevérezzük az orrukat ahhoz, hogy inkább máshol próbálkozzanak. – Nem, kapitány, ez nem fog sikerülni. A dolgok egyszer en csak még... véresebbre fordulnak. – Így egyszer síti le a helyzetet a Császárn , Kollen? Egy nyitott kapu... A h röket hátulról döfik le. Késed talán az én hátamra fenegetted? – Nem a Császárn megbízásából vagyok itt, kapitány. Gamet szeme résnyire sz kült. – Nem akarom bántani – folytatta a férfi. – Persze, ehhez szükség van a teljes együttm ködésre. De kezdünk kifutni az id l! – Ez Tavore terve? Mi van a szüleivel? Nem utalt rá semmi, hogy más sors várna rájuk, mint a többi letartóztatottra... – Nos, a Végrehajtó lehet ségei korlátozottak. Hogy úgy mondjam, nyomás alatt áll. – Mit terveznek Felisin számára, Kollen – vagy mi a neved? – Egy rövid kirándulást az otataral bányában... – Micsoda?! – Nem lesz teljesen egyedül. Egy r lesz vele. Kapitány, meg kell értened: vagy ez, vagy a cs cselék odakint! Kilenc h r legy zve, vér a falakon és a padlón, maréknyi szolga a gyerek ajtaja el tti barikádnál... Aztán a gyerek... egyedül marad. – Ki lenne ez az r, Kollen? A férfi elmosolyodott. – Én, kapitány. És igazad van, a nevem tényleg nem Kollen. Gamet odalépett elé, arcuk között csak egytenyérnyi szabad hely maradt. – Ha bármi baja esik, megtalállak! És nem érdekel, hogy Karmos vagy... – Nem vagyok Karmos, kapitány. Ami pedig a Felisint ér bajokat illeti, lesz valamennyi. Nem lehet elkerülni. Bíznunk kell benne, hogy elég kitartó – a Paran

gyerekekre jellemz a kitartás, ugye? Gamet egy hosszú perc múlva legy zötten hátralépett. – Most akarsz minket megölni, vagy kés bb? A férfi felvonta a szemöldökét. – Kétlem, hogy ezt meg tudnám tenni, tekintve, hogy nyílpuskákkal céloznak a hátamra. De meg kell kérjelek, hogy kísérj el egy biztonságos házba! Mindenáron meg kell akadályozni, hogy a gyermek a cs cselék kezére jusson! Számíthatok a segítségedre, kapitány? – Hol van ez a ház? – A Lelkek Útján... Gamet elfintorodott. Ítélet Körtér. A láncok. Kislány, Beru vigyázzon rád! Megkerülte Kollent. – Felébresztem a gyereket! Gyöngy a kerek asztalnál állt, lehajtott fejjel, két kézzel támaszkodott, és a tekercset tanulmányozta. A Végrehajtó fél órával korábban távozott, s az Ököl úgy követte, mint valami eldeformálódott árnyék. Losztara várt, keresztbe tett karral, s hátát annak az ajtónak támasztotta, amelyen át Tavore és Gamet távoztak. Csendben volt, amióta Gyöngy elkezdte tanulmányozni a tekercset, de haragja minden perccel egyre csak tt. Végül elege lett. – Én ebben nem veszek részt! Engedj vissza Tene Baralta parancsnoksága alá! Gyöngy fel sem nézett. – Ahogy óhajtod, drága! – Mormogta, majd hozzátette: – Ebben az esetben persze meg kell, hogy öljelek, még miel tt jelentést tennél a parancsnokodnak. Hát igen, a titkos megbeszélések titkos szabályai... – Ugyan mióta ugrasz a Végrehajtó szeszélyes parancsaira? – Természetesen azóta, hogy meger sítette sziklaszilárd h ségét és elkötelezettségét a Császárn iránt! – felelte. Felpillantott, majd visszafordult a tekercshez. Losztara értetlenül nézett rá. – Sajnálom, de azt hiszem, ez a rész nekem valahogy kimaradt... – Nem csoda! – felelte Gyöngy. – Ez ugyanis a kimondott szavak között hangzott el! – Elmosolyodott. – Pontosan, ahogy kell. Losztara felszisszent, aztán járkálni kezdett, s közben alig bírta legy rni a késztetést, hogy belevágja a kését ezekbe a végtelen dics séget ábrázoló falvéd kbe, és végighasítsa mindet. – Nem értem az egészet, Gyöngy! – morogta. – Akkor majd megnyugszik a lelkiismereted, és nyugodtan maradsz velem a küldetés során? Rendben van. A nemesi hatalom újjászületése a birodalmi vezetésben meglep en gyorsan bekövetkezett. Mondhatni, természetellenesen gyorsan. Mintha segítséget kaptak volna – de kit l, kérdeztük. Ó, persze voltak holmi abszurd pletykák a Karvalyok újjászületésér l. Aztán id nként egy-egy szegény bolond, akit letartóztattunk valami teljesen más ügy kapcsán, bevallotta, hogy Karvaly. Ám mind fiatalok voltak, akiket magával ragadhatott a különböz kultuszokban rejl vadregényes romantika. Lehet, hogy Karvalyoknak nevezték magukat, de meg sem

közelítették az eredeti szervezet – Táncos szervezete – tagjainak ügyességét, amir l sok Karmos els kézb l is meggy dhetett. Na de térjünk vissza a szóban forgó esethez! Tavore nemesi származású, és most már nyilvánvaló, hogy a valódi Karvalyok álruhás tagjai is beépültek társadalmunkba, méghozzá a nemesség segítségével. Szimpatizánsokat építenek be a katonaságba és a közigazgatásba – ez a beszivárgás mindkét fél számára el nyöket hoz. De Tavore most már Végrehajtó, és mint olyannak, meg kell szabadulnia a régi szövetségekt l. – Gyöngy kis szünetet tartott, s az el tte kiterített tekercsre bökött. – Átadta nekünk a Karvalyokat, kapitány. Ha megtaláljuk ezt az Ifjabb Baudint, rajta keresztül az egész hálózatot felgöngyölíthetjük! Losztara egy hosszú percig nem mondott semmit. – Bizonyos szempontból tehát – szólalt meg aztán – a küldetésünk egyáltalán nem ellentétes a Birodalom érdekeivel... Gyöngy szélesen elmosolyodott. – De ha így van – folytatta Losztara –, akkor miért nem mondta meg egyenesen a Végrehajtó? – Ó, azt hiszem, erre a kérdésre nem muszáj most rögtön megkeresni a választ... – De igen, most azonnal akarom tudni! Gyöngy felsóhajtott. – Azért, drágám, mert Tavore számára a Karvalyok megsemmisítése másodlagos. els sorban Felisint akarja megtalálni. És ez már bizony nem a Birodalom érdekeit szolgálja. S t, elítélend . Gondolod, hogy a Császárn mosolyogna az okos kis terv hallatán? A Végrehajtó azon cselekedete, amivel kihirdette a h ségét – elküldte a húgát az otataral bányába! A Csuklyás vigye el, ez aztán a kemény csaj! A Császárn igazán jól választott, ugye? Losztara elfintorodott. Jól választott... De mi alapján? – Igazán jól választott. – Igen, egyetértünk. Mindenesetre a csere tisztességes – megmentjük Felisint, s cserébe megkapjuk a Karvalyok f ügynökét. A Császárn persze elcsodálkozik majd, hogy mit kerestünk az Otataral-szigeten... – Hazudnod kell majd neki, ugye? Gyöngy mosolya kiszélesedett. – Mindketten hazudni fogunk, kislány! Ahogy azt a Végrehajtó és Gamet is tenné, ha arra kerülne sor. Kivéve persze, ha elfogadom a Végrehajtó ajánlatát. A személyesen nekem szánt ajánlatot... Losztara lassan bólintott. – Te vagy az elvarratlan szál. Igen. Kiestél a Császárn és a Karmos Mester kegyeib l. Lelkesen próbálod jóvá tenni hibáidat. Egy önálló munka – valahogyan kiszagoltad, hogy van még egy valódi Karvaly, és elindultál felkutatni. Így a Karvalyok levadászásának dics sége a tiéd, és csakis a tiéd lesz. – Vagy kett nké – javította ki Gyöngy. – Ha te is akarod... A lány vállat vont. – Ezt kés bb is eldönthetjük. Rendben, Gyöngy. Szóval – lépett oda a férfi mellé –, milyen részleteket tudhatunk még az ügyr l?

Nok admirális a kandalló el tt állt, és a kih lt hamut bámulta. Amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, megfordult, de a tekintete pont olyan kifejezéstelen maradt, mint volt. – Köszönöm a türelmét! – kezdte a Végrehajtó. Az admirális erre nem szólt semmit, de tekintete egy pillanatra Gamet felé villant. Az éjféli harangszó még alig hallgatott el. Az Ököl fáradt volt, gyengének és szétszórtnak érezte magát, s képtelen lett volna sokáig állni az admirális pillantását. Ezen az éjjelen kicsivel sem volt több, mint a Végrehajtó kutyusa – vagy familiárisa. Némán rábólintott minden tervre, a döntési jognak még a látszatától is megfosztották. Amikor Tavore el ször bevonta t tanácsadói körébe – kevéssel Felisin letartóztatása után –, Gamet fejében megfordult, hogy szépen elt nik, ahogy azok a malaza veteránok szoktak, akik kellemetlen feladat el tt találták magukat. De nem t nt el, és az ok, ami miatt csatlakozott Tavore sleppjéhez – hiszen a n igazából a tanácsadóktól sosem kért tanácsot –, némi önvizsgálat után már nem is t nt olyan dics nek. F ként a kíváncsiság hajtotta. Tavore elrendelte a szülei kivégzését, aztán az otataral bányák borzalmas világába küldte a kishúgát. A karrierje miatt. A fivére, Paran, valahogyan kegyvesztetté vált Genabackison. Dezertált. Szégyen, de nem elég nagy ahhoz, hogy magyarázatul szolgáljon Tavore cselekedeteire. Hacsak... Bizonyos pletykák szerint a fiú Árva Végrehajtó segédje volt, és hogy közvetve a dezertálása okozta a n halálát Darujhisztánban. De ha ez igaz, akkor a Császárn miért fordította fenséges tekintetét a Paran Ház egy újabb gyermeke felé? Miért éppen Tavore lett az új Végrehajtó? – Gamet Ököl? Összerezzent. – Végrehajtó? – Kérlek, foglalj helyet! Szeretnék majd még pár szót váltani veled, de ez ráér. Gamet bólintott, aztán körülnézett, és meglátta a teremben álló egyetlen széket: egy magas támlájú darabot a túlsó falnál. Nagyon kényelmetlennek t nt, de az állapotát tekintve ez nem is volt baj. – Nem csoda, hogy Pormkval ezt nem küldte el az összes többivel – motyogta. – Tudomásom szerint a kérdéses teherhajó elsüllyedt a kiköt ben Malaz városánál, és magával vitte a mélybe a Legf bb Ököl teljes zsákmányát – közölte Nok admirális. Gamet felvonta a szemöldökét. – Annyit utazni... hogy aztán így elsüllyedjenek a kiköt ben? Mi történt? Az admirális vállat vont. – A legénység egyetlen tagja sem ért partot, így nem tudjuk. – Senki? Nok láthatóan felfigyelt a szkepticizmusára, így hozzátette. – Malaz kiköt je híres a cápáiról. Több csónakot is megtaláltak, de nem volt bennük senki. A Végrehajtó furcsamód hagyta, hogy folytatódjék ez a kis magánbeszélgetés, így Gametnek az a gyanúja támadt, hogy Tavore valami rejtett jelent séget fedezett fel a teherhajó titokzatos elt nésében. Most végre megszólalt.

– Ez a titokzatos átok tehát nem múlik el: megmagyarázhatatlan elt nések, üres csónakok, elveszett legénységek... Malaz kiköt je valóban híres a cápáiról, f leg, mert azok minden áldozatot egyben nyelnek le, s nem hagynak bel lük semmilyen maradványt... – Vannak cápák, amelyek képesek erre – felelte Nok. – Legalább tizenkét hajót ismerek azok közül, amelyek az iszapos fenéken pihennek... – Köztük van a Csavart is – tette hozzá a Végrehajtó –, a régi császár egykori vezérhajója, amely a merénylet utáni éjjelen titokzatos módon leszakadt a horgonyáról, aztán szépen elsüllyedt, a fedélzetén él házi démonnal együtt... – Talán társaságra vágyik – jegyezte meg Nok. – A sziget összes halásza esküszik rá, hogy az öbölben szellemek járnak. Túl gyakran vesznek el a hálóik... – Admirális – szakította félbe Tavore. – Maga van, meg még három ember. Csak ennyien maradtak! Gamet lassan kihúzta magát a széken. Három másik. Tajszkrenn F mágus, Félkarú Dujek és Pálinkás. Négyen... Istenem, hát csak ennyien maradtak? Szélfogó, Bellurdan, Éjsötét, Dujker... Annyian estek el... Nok admirális csak nézte a Végrehajtót. Állta már a Császárn haragját is, el ször Cartheron Crust, majd Urko és Ameron elt nése után. Bármilyen választ is tudott, azt már régen elmondta. – Én most nem a Császárn nevében beszélek – mondta Tavore pillanatnyi szünet után. – Nem érdekelnek a... részletek sem. Csak a személyes kíváncsiság vezérel. Szeretném megérteni, admirális, miért hagyták el mindannyian a Császárn t? Csend töltötte meg a szobát, amely így lassan egy logikai zsákutcává alakult. Gamet hátrad lt, és lehunyta a szemét. Ah, kislány, úgy teszel fel kérdéseket a... h ségr l, mint valaki, aki sosem tapasztalta ezt meg személyesen. Felfedtél valamit ennek az admirálisnak, és ezt a valamit csakis hibának tekinthetjük. Vezényled a Tizennegyediket, Végrehajtó, de elzárkózol, s magad építed fel a falakat, amelyeket minden jó parancsnok lebont, hogy irányíthasson. Mit gondolhat most Nok? Hát, csoda, hogy nem... – Kérdésére a válasz – kezdte az admirális – abban rejlik, ami egyszerre volt er ssége és gyengesége a Császár... családjának. A családjának, amelyet összegy jtött, hogy velük építsen fel egy birodalmat. Kellanved egyetlen társsal indult – Táncossal. k ketten aztán felbéreltek egy pár helybélit Malaz városában, és meghódították a város b nöz it – akik történetesen az egész szigetet uralták. Célpontjuk Mohos volt, Malaz-sziget nem hivatalos vezet je. Egy kalóz, egy hidegvér gyilkos. – Kik voltak ezek az els bérencek, admirális? – Én, Ameron, Dujek, egy Sasszem nev asszony – a feleségem. Els tiszt voltam egy kalózhajón, ami a Napani-szigetek körül portyázott. A szigeteket éppen akkor foglalta el Unta, és az untai király dobogónak akarta használni a területet Kartool elfoglalásához. Megvolt egy rajtaütés, és becsorogtunk Malaz kiköt jébe, ahol azonnal Mohos fogságába kerültünk, a hajóval együtt. éppen túszcserét tervezett Untával. Ám Ameron, Sasszem és én megszöktünk. Egy Dujek nev suhanc felfedezte a rejtekhelyünket, és elvitt bennünket az új munkaadóihoz: Kellanvedhez és

Táncoshoz. – Ez még azel tt volt, hogy bebocsáttatást nyertek a Halottasházba? – kérdezte Gamet. – Igen, de alig valamivel. Mint ahogy az most már nyilvánvaló, a Halottasházban való tartózkodás bizonyos el nyöket hozott. Kitartás, immunitás bizonyos betegségekkel szemben, hosszabb élet és... más dolgok. A Halottasház bevehetetlen bázist is jelentett. Táncos kés bb növelte a követ k létszámát úgy, hogy a hódítás el l menekül napaniak közül verbuvált: így került hozzánk Cartheron Crust és a fivére, Urko, meg persze Komor – vagyis Laseen. Kicsivel kés bb csatlakozott még három ember: Id sebb Tok, Dassem Ultor – aki Kellanvedhez hasonlóan dal honézi származású volt – és a D'rek kultusz egy szökött F szeptuma, Tajszkrenn. És végül Dujker. – Tavore felé mosolygott. – A család. Kellanved ezzel a családdal hódította meg Malaz-szigetet. Gyorsan, minimális veszteséggel... Minimális... – A felesége... – mondta Gamet. – Igen, odaveszett. – Némi töprengés után megrázkódott, és folytatta: – Tehát a válasz a kérdésére, Végrehajtó. Mi, többiek nem tudtuk ugyan, de a közénk bekerült napaniak nem csupán egyszer menekültek voltak. Komor például a királyi családhoz tartozott. Crust és Urko a napani flotta kapitányai voltak – azé a flottáé, amely valószín leg visszaverte volna az untaiakat, ha nem pusztítja el egy vihar. Mint kiderült, egyetlen céljuk volt csupán: az untai hegemónia megdöntése. Ehhez akarták felhasználni Kellanvedet. Bizonyos értelemben ez volt az els árulás a családban, az els seb. Könny volt begyógyítani, hiszen Kellanvednek amúgy is birodalmi törekvései voltak, és a kontinensen lév két ellenfél közül messze Unta volt az er sebb. – Admirális! – szólt közbe Tavore. – Tudom már, hogy ez hová vezet. Azzal, hogy megölette Kellanvedet és Táncost, Komor végképp szétzúzta a családot, de pontosan itt jön az, amit nem értek. Komor a végs megoldásig vitte a napani ügyet. Mégsem ön, Tajszkrenn, Dujker, Dassem Ultor vagy Id sebb Tok voltak azok, akik... elt ntek. Hanem a... napaniak! – Ameron kivételével – mutatott rá Gamet. Az admirális ráncos arcára humortalan mosoly kúszott. – Ameron félvér volt. – Tehát csakis a napanok hagyták magára az új császárn t? – kérdezte Gamet. Felnézett Nokra, aki már ugyanolyan zavarodott volt, mint Tavore. – De Komor a napani királyi család tagja? Nok egy ideig semmit sem mondott, aztán felsóhajtott. – A szégyen er s, gyötr méreg. Az új Császárn t szolgálni... bonyolult, szégyenletes kérdés. Crust, Urko és Ameron nem vettek részt az összeesküvésben... De ki hitt volna nekik? Ki ne hitte volna azt, hogy k is részesei voltak a gyilkos tervnek? Pedig igazság szerint – nézett Nok Tavore szemébe – Komor egyikünket sem avatott be a terveibe: nem engedhette meg magának. Ott volt neki a Karmos szervezet, nem volt szüksége másra. – És hogyan jöttek a Karvalyok a képbe? – kérdezte Gamet, majd némán átkozta

magát: Ah, istenem, túl fáradt vagyok... Nok admirális szeme aznap este el ször elkerekedett. – Éles a memóriája, Ököl! Gamet szorosra zárta a száját, mert érezte magán a Végrehajtó kemény pillantását. Az admirális folytatta: – Azt hiszem, erre sajnos nem tudok választ adni. Azon a bizonyos éjszakán én nem voltam a városban; nem is beszéltem olyanokkal, akik ott voltak. A Karvalyok nagyrészt elt ntek Táncos halálával. Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a merényletek éjszakáján a Karmosok lecsaptak rájuk. A Végrehajtó hangja feszült volt és kimért. – Köszönöm a beszélgetést, admirális. Nem tartom fel tovább... A férfi meghajolt, majd távozott. Gamet visszafojtott lélegzettel várta a dührohamot, de a n csak felsóhajtott. – Sok munkád lesz a légió átszervezésével, Ököl. Jobb, ha most lepihensz. – Igen, Végrehajtó – mondta Gamet, s talpra állt. Némi habozás után biccentett, s elindult az ajtó felé. – Gamet! Megfordult. – Igen? – Hol van Borostyán? – Önre vár a lakosztályban, Végrehajtó... – Rendben van. Jó éjt, Ököl! – Önnek is, Végrehajtó. Az istálló közepén végighaladó kövezett járdára többvödörnyi sós vizet zúdítottak, s ennek köszönhet en a por elült a leveg l, a csíp s legyek azonban rült rajzásba kezdtek, és az ammóniaszag koncentrációja is a duplájára emelkedett. Vonós belépett az ajtón, és már érezte is, hogy emelkedik a gyomra. Kutató tekintete megállapodott a túlsó végen, ahol négy katona üldögélt a szalmabálákon. A Hídéget komor arccal átvette a zsákját a másik vállára, és elindult a többiek felé. – Ki volt az a szerencsétlen, akinek ennyire hiányzott az otthon illata? – kérdezte, amikor odaért. A Kólika nev félvér szeti harcos felelt. – Ranal hadnagy volt az. De aztán gyorsan valami sürg s dolga támadt, és itt hagyott bennünket. – Valahol talált egy darab b rt, és most a hegyes malacbök jével hosszú, vékony csíkokat vágott bel le. Vonós ismerte ezt a típust: megszállottan kötözött le dolgokat, vagy rosszabb esetben magára kötözött mindenfélét. Nem csak kabalákat, hanem a zsákmányt, a felszerelést, f csomókat vagy leveles ágakat, attól függ en, éppen milyen álcára volt szükség. Ebben az esetben Vonós szinte csodálkozott, hogy Kólika testén nincsenek szalmacsomók. A szetik évszázadokon át harcoltak Quon és Li Heng városállamok ellen, s védték azt az alig lakható földsávot, amely a hagyományok szerint az él helyük volt. Reménytelenül nagy volt a túler , folyamatosan menekültek, így alaposan kitanulták a rejt zködés m vészetét. A szeti földeken azonban már hatvan éve nyugalom honolt,

s csaknem három emberölt óta éltek az emberek abban az ambivalens, bizonytalan világban, amit a civilizáció határvidéke jelentett. A különböz törzsek egyetlen, zavaros vér nemzetté olvadtak össze, s a populáció nagy részét immáron a félvérek alkották. A velük történtek adtak tulajdonképpen er t Kolténnek és a wicka háborúkhoz – mert Koltén tudta, hogy az vár az népére is, ami a szetikkel történt. Vonós már rájött, hogy ez nem a jó és rossz kérdése. Vannak kultúrák, amelyek befelé fordulnak, és vannak, amelyek agresszíven kifelé. Az el bbiek csak ritkán tudnak megfelel védelmet kiépíteni az utóbbiakkal szemben – olyankor is csak metamorfózissal, ha átalakulnak valami mássá, valamivé, amit harag és elkeseredettség hajt. Eredetileg a szetik nem is tudtak lovagolni. Most lovas harcosként tartják ket számon, mint a wickák sötétebb b , magasabb és morózusabb változatait. Vonós nem tudott valami sokat Kólika élettörténetér l, de volt pár tippje. A félvérek élete általában nem volt móka és kacagás. Az, hogy Kólika a malaza hadsereg katonájaként is rizte a régi szeti hagyományokat, sokat elárult a férfi lelkének sebzett voltáról. Vonós megállt a négy újonc el tt, és letette a zsákját. – Utálom kimondani, de mostantól én vagyok az rmesteretek. Hivatalosan mi vagyunk a negyedik szakasz, a Ranal hadnagyra bízott három szakasz egyike. Az ötödik és a hatodik szakasz állítólag már úton van idefelé egy areni sátorból. Mind a Kilencedik századhoz tartozunk, amely három szakasz nehézgyalogságból, három szakasz tengerészgyalogságból és tizennyolc szakasz középnehéz gyalogságból áll. A parancsnokunk bizonyos Keneb kapitány – nem, még nem találkoztam vele, és nem is tudok róla semmit. Összesen kilenc század alkotja a Nyolcadik légiót, a mi légiónkat. A Nyolcadik Gamet Ököl parancsnoksága alá tartozik, róla azt sikerült megtudni, hogy veteránként a Végrehajtó családjánál helyezkedett el, persze még miel tt a Végrehajtó Végrehajtó lett volna. – Kis szünetet tartott, s a négy értetlen arc láttán elfintorodott. – De ez mind nem számít. Ti vagytok a negyedik szakasz. Még jön egy katona hozzánk, de még így is túl alacsony a létszámunk, egy szakaszhoz képest, de ez ugyanígy van minden más szakasznál is. És miel tt még megkérdeznétek: fogalmam sincs, ennek mi az oka. Na, eddig van kérdés? A három férfi és a fiatal n némán ültek, és csak néztek rá. Vonós felsóhajtott, és a Kólika balján ül , jellegtelen arcú katonára mutatott. – Mi a neved? – kérdezte. Egy ijedt pillantás, aztán: – Az igazi nevem, rmester, vagy az, amit a kiképz rmestert l kaptam Malaz Városban? Akcentusa és sápadt, közönyös arca alapján Vonós rögtön tudta, hogy a férfi Li Hengb l való, vagyis a valódi neve nagyon hosszú – kilenc, tíz, akár tizenöt név, egybef zve. – Az új neved érdekel, katona. – Kátrány. Kólika közbekotyogott. – Ha látta volna kiképzés közben, értené! Ha egyszer megállt a pajzsa mögött, akár faltör kossal is üthették volna, akkor sem mozdult el...

Vonós szemügyre vette Kátrány nyugodt, álmos tekintetét. – Rendben van. Mostantól tizedes vagy, Kátrány... A n , aki eddig egy szalmaszálat rágcsált, hirtelen mintha meg akart volna fulladni. Köhögött, kiköpött pár szalmadarabot, aztán hitetlenkedve felnézett Vonósra. – Ki? ? Sosem mond semmit, sosem csinál semmit, csak ha utasítják, sosem... – Örömmel hallom! – szólt közbe Vonós. – Tökéletes tizedes lesz, f leg, ha tényleg nem beszél sokat... A n arca megfeszült, majd elfordult, mintha nem érdekelné az egész. – És mi a te neved, katona? – érdekl dött Vonós. – Az igazi nevem... – Nem az érdekel, hogy régen hogy hívtak. Egyik tök régi neve sem érdekel. A legtöbben itt új nevet kapunk, és ez így van jól. – Én nem kaptam újat – morogta Kólika. Vonós nem tör dött a férfival, a lányhoz fordult. – Tehát a neved, kislány? Savanyúan ejtette ki azt, hogy kislány. – A kiképz rmester Kacajnak nevezte el – mondta Kólika. – Kacaj? – Aha. Még mosolyogni sem láttuk soha. Vonós összevonta szemöldökét, és az utolsó katonához fordult, egy egyszer kinézet fiatalemberhez, aki b rpáncélt viselt, de fegyvert nem. – És a te neved? – Üveges. – Ki volt a kiképz tök? – kérdezte a négy újoncot. Kólika hátrad lt, és válaszolt. – Fésültfog... – Fésültfog! Él még az az anyaszomorító? – Id nként nem esküdtem volna meg rá – dünnyögte Kacaj. – Amíg el nem vesztette a türelmét – tette hozzá Kólika. – Csak kérdezze meg Kátrány tizedest! Fésültfog majdnem két órán keresztül püfölte a pajzsát egy buzogánnyal – de nem jutott semmire. Vonós az újdonsült tizedesre sandított. – Hol tanultad ezt? A férfi vállat vont. – Nem tudom. Csak nem szeretem, ha ütnek. – Nos, és visszatámadni azért szoktál néha? Kátrány elkomorodott. – Persze. Amikor elfáradnak... Vonós egy hosszú percig hallgatott. Fésültfog – nagyon ledöbbent. A fattyú már akkor is ott üvöltözött, amikor... az egész névadós dolog elkezd dött. Fésültfog kezdte az egészet. Fésült nevezte el a legtöbb Hídéget t. Pálinkás, Üget , Kalapács, Sunyi, Rebbencs, Csákány, Ujjas... Muzsikusnak sikerült elkerülnie az új név szerzését az alapkiképzés során; t Pálinkás nevezte el azon a bizonyos els úton Rarakuban. Megrázta a fejét, s oldalra pillantott Kátrányra.

– A nehézpáncélos gyalogsághoz kellene tartoznod ezzel a képességgel, tizedes. A tengerészgyalogosoknak gyorsnak és ravasznak kell lenniük, ha lehet, kerüljük a szemt l szembeni összecsapást, de ha erre nincs mód, akkor gyorsan lerendezzük. – Jó vagyok a nyílpuskával is – jegyezte meg Kátrány a vállát vonogatva. – És gyorsan újra tud tölteni – kotyogott bele ismét Kólika. – Ezért tette Fésültfog a tengerészgyalogsághoz. – De ki nevezhette el Fésültfogat, rmester? – kérdezte Kacaj. Én, miután a szemétláda a vállamban hagyta egyik fogát a verekedés éjszakáján, amir l azt állítottuk, hogy nem is történt meg. Istenem, hány éve már... – Fogalmam sincs – mondta. Visszafordult Üveges nev beosztottjához. – Hol a kardod, katona? – Nem használok kardot. – Akkor mit használsz? A férfi vállat vont. – Ezt is, azt is. – Nos, Üveges, egy nap szívesen meghallgatnám, miként sikerült fegyver nélkül végigcsinálnod az alapkiképzést. Ne, nem most gondoltam! Nem holnap, de még csak nem is a jöv héten. Most elég, ha megmondod, mire használhatnálak. – Felderítésre. Csendes feladatokra. – Például arra, hogy odalopózol valaki mögé? És aztán mit teszel? Megkopogtatod a vállát? Áh, mindegy. – Messzir l b zlik, hogy ez a srác egy mágus, de nem akarja reklámozni. Remek, legyen így, de el bb vagy utóbb úgyis színt kell vallanod! – Én is ugyanazt a fajta munkát végzem – mondta Kacaj. Mutatóujját a derékszíján viselt két vékony pengéj t r egyikének markolatára tette. – Én azonban ezekkel fejezem be a dolgot. – Tehát van a csapatban két ember, aki tud harcolni is? – Azt mondta, jön még valaki, nem? – mutatott rá Kólika. – Mind értünk a nyílpuskához – tette hozzá Kacaj. – Kivéve Üvegest. Kintr l, a lefoglalt istálló el l hangokat hallottak, aztán hat alak bukkant fel az ajtóban, nagy málhazsákokkal. Egy mély hang bekiáltott. – A Csuklyás szakállára, a latrinát a barakkon kívül szokás elhelyezni! Hát manapság már semmit sem tanítanak a kiképzésen? – Ranal hadnagy remek ötlete volt – mondta Vonós. A katona, aki beszélt, az érkez szakasz elején vonult. – Aha, találkoztam már vele... Igen, többet err l nem is érdemes beszélni. – Vonós rmester vagyok, ez itt a negyedik szakasz – mondta hangosan. – H , nicsak! – vigyorodott el egy vörös, bozontos szakállú katona. – Valaki tud itt számolni is! Ezek a tengerészgyalogosok sok meglepetést tartogathatnak még... – Mi vagyunk az ötödik – mondta az els katona. A férfi b rét furcsa, bronzos csillogás jellemezte, így Vonós visszavonta els tippjét, hogy falari lehet. De aztán észrevette, hogy a vörös szakállú katona b re is olyan bronzos, és egy náluk sokkal fiatalabb srácé is. – Geszler vagyok – mutatkozott be az els katona. – Ideiglenesen ennek a szinte használhatatlan szakasznak az rmestere.

A vörös szakállú férfi a földre dobta a holmiját. – A parti rségben voltunk, Geszler, én meg Igaz. A nevem Felh s. De Koltén tengerészgyalogosokat csinált bel lünk... – Nem Koltén! – szólt közbe Geszler. – Lulla kapitány, hogy a Királyn vigyázzon a lelkére. Vonós csak bámulta a két fickót. Felh s felvonta a szemöldökét. – Valami problémád van velünk? – kérdezte, s közben lassan elsötétedett az arca. – Felh s adjutáns – motyogta Vonós –, és Geszler kapitány. A Csuklyás zörg csontjaira... – Már nem vagyunk azok, akiket emlegetsz! – csattant fel Geszler. – Mint mondtam, én most rmester vagyok, és Felh s a tizedesem. A többiek pedig... Igaz, Tavicsiga, Homoki és Pella. Igaz velünk van Hisszar óta, Pella meg r volt az otataral bányáknál – a csapatból csak maréknyian élték túl a felkelést. – Szóval Vonós, mi? – Felh s szeme gyanakodva résnyire sz kült. Oldalba bökte az rmesterét. – Te, Geszler, nekünk is ezt kellett volna csinálni, nem? Úgy értem, nevet változtatni. Ez a Vonós itt a Régi Gárda tagja, ez olyan biztos, mint ahogy az apám szemében egy démon vagyok... – Fel lem úgy nevezteti magát, ahogy csak akarja – motyogta Geszler. – Rendben, szakasz, keressetek magatoknak valami helyet, és dobjátok le a cuccotokat! A hatodik szakasz is bármelyik percben befuthat, és a hadnagy is. Azt rebesgetik, hogy egy-két napon belül fel kell majd sorakoznunk, hogy a Végrehajtó megnézhessen bennünket magának. Megszólalt az egyik újonc, akit Geszler Tavicsigaként mutatott be – magas, sötét, bajuszos, talán korelri származású férfi. – Akkor ki kell fényeznünk a felszerelésünket, rmester? – Azt fényesítesz, amit csak akarsz! – felelte a férfi közömbösen. – Csak ne nagy nyilvánosság el tt! Ami pedig a Végrehajtót illeti: ha nem tud mit kezdeni pár poros katonával, akkor nem jósolok neki nagy jöv t. Poros a világ odakint, és minél hamarabb hozzáidomulunk, annál jobb! Vonós felsóhajtott. Máris sokkal magabiztosabb volt. Odafordult a saját katonáihoz. – Eleget üldögéltetek a szalmán! Teregessétek szét, hogy felszívja a lóhugyot! – Visszafordult Geszlerhez. – Beszélhetünk négyszemközt? A férfi bólintott. – Menjünk ki, oda hátra! Valamivel kés bb a két férfi egymással szemben állt a villa kövezett udvarán, amely nemrég még egy jómódú keresked otthona volt, de most Ranal szakaszainak adott szállást. A hadnagy lefoglalta a házat saját részre, bár Vonósnak ötlete sem volt, hogy mihez is kezdhet Ranal annyi üres szobával. Egy hosszú percig nem szólaltak meg, aztán Vonós elvigyorodott. – El tudom képzelni, ahogy Pálinkás álla leesik, amint elmondom neki, hogy veled szolgáltam a Nyolcadik Légióban! Geszler komor képet vágott. – Pálinkás. Az a szemét gyorsabban fokoztatta le magát rmesterré, mint én! Ám végül mégis én gy ztem, mert engem tizedessé is lefokoztak egy id re!

– Most azonban megint rmester vagy, Pálinkás viszont törvényen kívüli. Ezt fejeld meg valamivel! – Lehet, hogy megpróbálom! – motyogta Geszler. – Talán aggódsz a Végrehajtó miatt? – kérdezte Vonós halkan. Az udvar ugyan üres volt, de sosem lehet elég óvatos az ember... – Tudod, már találkoztam vele. Hideg, mint Csuklyás vágott nyelve! Lefoglalta a hajómat. – Volt egy hajód? – Igen, zsákmányoltam. Mi hoztuk be Aren kiköt jébe Koltén sebesültjeit. És ez a hála! – Mindig ott a lehet ség, hogy az arcába vágj! El bb vagy utóbb minden feljebbvalóddal ezt teszed, nem? – Hát igen. De ahhoz persze ki kell kerülnöm Gametet. A lényeg a következ : ez a még soha nem vezetett semmi mást, csak egy nemesi háztartást! Most meg itt áll, a kezébe adtak három légiót, hogy hódítson vissza egy egész kontinenst! – Vonósra sandított. – Nem sok falari került be a Hídéget k közé. Biztos rossz volt az id zítés. De egy azért volt közöttük... – Igen, és én vagyok az... Geszler egy perc múltán elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét. – Vonós. Muzsikus... Hah, értem, persze! Kezet fogtak. Vonósnak olyan érzése támadt, hogy a másik katona kezét k l faragták... – Van itt az utcában egy kocsma – folytatta Geszler. – Nagy beszélgetés el tt állunk, de lefogadom, hogy az én történetem kenterbe veri a tiédet! – Ó, Geszler! – sóhajtotta Vonós. – Azt hiszem, nagy meglepetésben lesz részed!

Hatodik fejezet

A sziget látótávolságon belülre került, elég közel ahhoz, hogy bekukkanthassunk az si cédrusok és erdei feny k közé. Úgy t nt, mintha valami mozogna a homályban – mintha a régen halott és kid lt fák árnyékai még mindig ott hajlonganának és suhognának a szelek szárnyán...

Quon-tengeri felfedezések Hamvas Álmának 1127-ik évében Drift Avalii Hedoranas

Az út hazafelé b ven elég volt, ha másra nem, hát arra, hogy még egyszer, utoljára lássák a helyet, ahol minden elkezd dött – visszatértek a dagály vonala felett töredez korallok között bolyongó emlékekhez, a maréknyi elhagyatott kunyhóhoz, melyeket a számtalan vihar valósággal csontvázzá soványított. A hálók félig eltemetve hevertek a napfényben vakítóan fehér homokban. És az országútról idevezet út, amelyet mostanra ben tt a ragadós level , magasra kapaszkodó gaz... A múltból egyetlen hely sem úszta meg változások nélkül, és itt, ebben a kicsiny halászfaluban, Itko Kan partjainál, a Csuklyás alaposan kinyilvánította eltökélt szándékát... Vagyis egyetlen lelket sem hagyott hátra. Egy ember kivételével, aki most visszatért. A másik kivétel ennek az embernek a lánya volt, akit megszállt egy istenség. És abban a kis kunyhóban, amely régen kettejüknek adott otthont – nádtetejét már régen elhordta a szél –, a nagy halászcsónak mellett, amelyb l csak az árboc meg az orr látszott, mert a többit betemette a homok, az apa lefeküdt aludni. Sáfrány halk hüppögésre ébredt. Felült és látta, hogy Apsalar ott térdel mozdulatlan apja mellett. Az el esti céltalan keresgélés számtalan nyomot hagyott a kunyhó padlóján, de Sáfrány észrevett egy különöset: nagy volt, a lépésnyom széles, de túlságosan lágy lenyomat maradt csak a nedves homokban. Egy néma vendég, aki

múlt éjjel érkezett, átkelt a kis szobán, és odaállt Belzár ágya mellé. Hogy azután hova mehetett, azt nem mutatta nyom a homokban. A daru megborzongott. Egy dolog, hogy egy id s ember meghal álmában, és egy másik, hogy maga Csuklyás – vagy egy csatlósa – jön el a lelkéért személyesen. Apsalar gyásza halk volt, alig hallatszott a parti hullámok zaja és a kunyhó falát alkotó deszkák között befütyül szél miatt. Lehajtott fejjel térdelt, fekete haja fátyolként – alkalomhoz ill en – takarta el arcát. Kezében az apja jobb kezét szorongatta. Sáfrány nem indult el felé. Az elmúlt hónapok során, amíg együtt utazgattak, furcsamód úgy érezte, egyre kevesebbet tud a lányról. Lelke mély bugyrait kiismerhetetlennek látta, és bármi rejtezett is a szíve mélyén, az túlvilági volt, és... nem egészen emberi. Az isten, aki birtokba vette – Cotillion, a Kötél, a Merényl k Patrónusa az Árnyak Házában –, valaha halandó ember volt. Táncosként ismerték, és a Császár társa volt – állítólag is ugyanúgy végezte, mint Kellanved, Komor keze által. Természetesen valójában egyikük sem halt meg: El ddé váltak. Sáfránynak fogalma sem volt, miként lehetséges az ilyesmi. Az El ddé válás a világ számtalan misztériumának egyike, a világé, amelyben a bizonytalanság uralkodik – istenek és halandók felett is –, és a szabályai áthághatatlanok. De úgy látta, hogy az El ddé válás egyben behódolás is. Kezdte azt hinni, hogy a halhatatlanság felvállalása egyben elfordulás az élett l és annak szépségeit l. Akkor hát a halandók sorsa nem az – tudta, hogy a sors rossz kifejezés, de nem talált pontosabbat –, hogy magukhoz öleljék az életet, akár egy szeret t? Az életet a törékenységgel, a pillanatnyisággal együtt... Az élet lenne hát a halandók els szeret je? A szeret , akinek ölelését elutasítják azok, akik El ddé válnak? Sáfrány elt dött, vajon milyen messze jutott a lány ezen az ösvényen – mert biztosan tudta, hogy elindult rajta; ez a gyönyör lány, aki nem volt id sebb, mint , aki halálos csendben tudott mozogni, egy gyilkos borzalmas kecsességével, s szenvtelenül tudott ölni... Minél távolabb sodródott a lány, Sáfrány annál jobban vonzódott hozzá. Néha szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy fejest ugorjon abba a sötétségbe, s egy pillanat alatt elvesztette a fejét – a szíve hevesebben kezdett verni, a vére felforrt az ereiben. A néma vonzás pont attól volt olyan ijeszt , hogy a lány csaknem közömbösen ajánlotta felé. Mintha a vonzás... magától értet lenne. Figyelmet sem érdemel, semmi jelent sége. Apsalar azt akarja, hogy vele lépkedjen az El ddé válás útján – ha ez az? Vajon Sáfrány az, akit akar, vagy egyszer en csak... valaki? Az igazság az volt, hogy már félt Apsalar szemébe nézni. Felkelt a pokrócáról, és halkan kiment a házból. A sekély vízben halászcsónakok álltak, a fehér vitorlák úgy sorakoztak a hullámtör mentén, akár egy csomó fehér cápauszony. A Kopók egyszer végigdúlták a partnak ezt a szakaszát, s nem hagytak mást maguk mögött, csak hullákat, de az emberek visszatértek – oda, ha ide nem is. Ám az is lehet, hogy betelepítették ket, er szakkal. Maga a föld könnyedén felitta a vért, ahogy minden föld ezen a világon.

Sáfrány leguggolt, és a kezébe vett egy maréknyi fehér homokot. A korallszemcsék kiperegtek ujjai közül, s csak nézte ket. Végül a föld mégis meghal. De ez az igazság elveszik, ha továbbhaladunk ezen az úton. Vajon a haláltól való félelem lehet az els lépés az ösvényen? Ha igen, akkor sosem jut el az út végére, mert mindazok után, amiken keresztülment, amiket átélt és túlélt, Sáfrány már nem félt a haláltól. Leült, hátát egy nagy cédrusnak vetette, amit a tenger sodort ide – gyökerestül, mindenestül –, és el vette két kését. Gyakorolni kezdett egy mozdulatsort, melyben két keze tükörmozdulatokkal mozgott, s lefelé nézett, amíg a fegyverek – és az ujjai is – elhomályosultak a gyors mozgástól. Aztán felemelte a fejét, és a tengert nézte, a hullámtör ket a távolban, meg a fehér tajték felett suhanó hajók háromszöglet vitorláit. Végigcsinálta a mozdulatsort jobb kézzel, aztán ballal is. Harminclépésnyire t le a parton ott pihent egyárbocos kis hajójuk – kurtított vitorlája magenta, törzse kék, vörös és kopottas arany színben pompázott a napsütésben. Egy korelri járm , a tartozás fejében kapták egy bukmékert l Kanban, mert Árnytövis egy kani sikátorba küldte ket, nem pedig az út menti faluba, ahogy ígérte. A bukméker tartozása egyetlen éjszaka alatt keletkezett, ami Sáfrány számára brutálisan ijeszt volt. Egy dolog gyakorolgatni a mozdulatsorokat, harcolni a képzeletbeli árnyak ellen, de azon az éjjelen két embert is megölt. Igaz, gyilkosok voltak, egy olyan ember bérencei, aki a kizsákmányolásból és mások félelméb l épített karriert. Apsalarnak cseppet sem esett nehezére elvágni az illet torkát, s nem sikoltott akkor sem, amikor a férfi vére összemocskolta keszty s kezét és alkarját. Volt velük egy helybéli is, aki szemtanúja lett az éjszaka történteknek. Kés bb ott állt az ajtóban, lenézett a három holttestre, aztán felemelte a fejét, és Sáfrány szemébe nézett. Bármit látott is, kiszaladt a vér az arcából. Reggelre Sáfrány új nevet kapott. Késes. El ször elutasította. A helybéli bizonyára félreértette azt, amit aznap éjjel a daru szemében látott. Nem volt benne keménység, csak a sokk, ami gyorsan önváddá alakult. A gyilkosok életének kioltása is gyilkosság, a cselekedet pedig olyan, mintha bilinccsel összekötné az embereket végtelen sorba, egyik gyilkost a másik után – s innen nincs menekvés. Lelke irtózott a névt l, és a benne hordozott jelentést l. Az elutasítás azonban csak rövid ideig tartott. A két gyilkos valóban meghalt – egy Késes nev férfi keze által. Nem Sáfrány volt a gyilkos, a daru ifjú, a zsebmetsz : elt nt. Elt nt, és valószín leg sosem tér vissza. Az önámítás bizonyos értelemben kényelmes volt – kissé üres ugyan, mint Apsalar ölelése éjjelente, de azért örömmel fogadta ezt is. Késes pedig elkíséri a lányt az úton. Igen, ahogy a Császárnak ott volt Táncos, ugye? Egy társ, mert csakis egy társra volt szükség. Arra van szükség. Most itt van Késes. Késes, meg az kései. Késes, aki úgy táncol a láncok között is, mintha azok csak súlytalan cérnák lennének. Késes, aki szegény Sáfránnyal ellentétben tudja, hol a helye, aki tudja, mi az egyetlen feladata: vigyázni a lányra, segíteni t a gyilkos mutatványok során. S ez volt a végs konklúzió. Gyilkos bárkib l lehet. Bárkib l. A lány kilépett a kunyhóból, sápadtan, de száraz szemmel. Késes egyetlen laza

mozdulattal eltette fegyvereit, felkelt, és szembefordult Apsalarral. – Igen – mondta a lány. – De hogyan tovább? Az egyhangú tájban törött oszlopok jelentek meg, melyek habarccsal kötött k l épültek. A féltucatnyi oszlopmaradványból csak kett volt olyan magas, mint egy ember, és egyik sem állt egyenesen. A pusztaság furcsa, színtelen füve csomókba gy lt az oszlopok tövében, s a párás, szürke leveg ben olajosan csillogott. Ahogy Kalam belovagolt közéjük, lova patájának tompa dobogása visszhangzott az ösvényen, s a hang megsokszorozódott, így egy id után olyan érzése támadt, hogy egy egész lovas sereget vezet. Lassú vágtára fogta a lovat, majd ügetésre, végül megállt az egyik viharvert oszlop mellett. Ezek a néma roszlopok megzavarták a magányt, amit keresett. El rehajolt a nyeregben, és szemügyre vette a legközelebbit. Réginek látszott, olyan réginek, mint sok dolog az Árnyak Üregében – elhagyatottnak t nt, s Kalamnak az volt az érzése, sosem tudhatja meg, mi lehetett a funkciója. Nem voltak rúnák, sem alapok, pincék vagy más szabályos gödrök a földben. Minden oszlop egyedül állt, magában. Tekintete megakadt egy rozsdás karikán, amely az oszlop tövébe, az egyik k be ágyazódott, s amelyb l lánc vezetett a szürke f csomók közé. Kalam egy perc múlva leszállt a lováról. Lehajolt, és megfogta a láncot. Kicsit rántott rajta felfelé, mire a l el nt egy szerencsétlen lény kiszáradt keze és alkarja. T r hosszúságú karmok, négy ujj, két hüvelykujj. A rab törzse és többi testrésze a gyökerek alá került, s félig eltemetve senyvedt a halovány talajban. A f szálak közé szalmasz ke hajszálak keveredtek. A kéz hirtelen megrándult. Kalam undorodva elengedte a láncot, mire a kar visszahullott a földre. Az oszlop alól halk, könyörg hang hallatszott. A merényl felegyenesedett, és visszatért a lovához. Oszlopok, pillérek, farönkök, dobogók, semmibe vezet lépcs k, és minden tucatnyi közül egy rabot tartott fogságban a föld alatt. Úgy t nt, ezek közül a rabok közül egy sem tudott meghalni. Vagyis nem tudtak teljesen meghalni. Ó, a lelkük elhalt – a legtöbbjüké már nagyon régen. Különböz nyelveken motyogtak, értelmetlenségeket mormoltak, bocsánatért könyörögtek, ajánlatokat tettek, bár – amennyire Kalam hallotta – egyikük sem vallotta magát ártatlannak. Mintha a könyörület járna az ártatlanság nélkül is... Ismét elindult a lován. Nem tetszett neki ez a birodalom. Nem mintha lett volna választása... Az istenekkel egyezkedni – egy halandó számára – olyan volt, mint egy önámítási gyakorlat. Kalam szívesebben hagyta volna Fürge Benre a birodalom uraival való játszadozást, s a varázsló még élvezte is volna a kihívást, de több dolgot kellett figyelembe venni. Fürge Ben már túl sok t rt hagyott túl sok hátban – egyik seb sem volt halálos, csak elég fájdalmas ahhoz, hogy sajogjon, ha a t rt megrántják. És éppen ez a t rrángatás volt az, amit Fürge Ben annyira élvezett. A merényl elt dött, vajon hol lehet éppen az kedves barátja. Baj volt – na, ebben nincs semmi új –, aztán azóta néma csend. Aztán ott volt Muzsikus is – a Csuklyás szakállára, az a nyavalyás ismét besoroztatta magát! Nos, k legalább tettek valamit. Nem úgy, mint Kalam. Háromezer gyerek, akiket

egy gondolata mentett meg. Csillogó szemmel követték minden mozdulatát, tudtak minden lépésér l, megjegyezték minden gesztusát – ugyan mit taníthatna nekik? A káosz m vészetét? Mintha szegény gyerekek még nem tudnák... Hegygerinc húzódott el tte. Elért a tövéhez, és lassú vágtában indult felfelé a lovával. Különben is, Minala mindent kézben tartott. A lány született zsarnok volt – mind nyilvánosan, mind az intim helyzetekben, mint például a pokrócok között a félromos kunyhóban, ahová együtt költöztek be. Furcsamód Kalam rájött, hogy nincs is ellenére a zsarnokság. Már elvileg, persze. A dolgok egészen jól tudtak m ködni, ha egy megfelel kvalitásokkal bíró személy vette kezébe az irányítást. Kalamnak meg elég tapasztalata volt már ahhoz a parancsteljesítésben, hogy ne kérd jelezze meg a lány hatalmi pozícióját. Minala és a szárnyatlan démon között egyfajta együttm ködés alakult, s élettapasztalataikat együtt adták át... Lopás, nyomkövetés, csapdaállítás kétlábú és négylábú vadaknak, lovaglás, falmászás, mozdulatlanná dermedés, késdobálás, számtalan más fegyver használatának megtanulása, amely fegyvereket a birodalom rült urai adták – a csapat fele elátkozott, kísértet, vagy nem emberi kezek által átformált volt. A gyerekek félelmetes gyorsasággal és természetességgel sajátították el a tudnivalókat, és a Minala szemében villanó büszkeség láttán a merényl hátán végigfutott a hideg. Egy hadsereg Árnytövisnek. Finoman szólva is ijeszt jöv kép... Kalam elért a gerinchez, és gyorsan meg is állt. A szemben lév domb tetejét hatalmas kapu uralta: két oszlop, melyeket íves gerenda kötött össze. Közte pedig gomolygó szürkeség. A kapu innens oldalán, a füves domboldalban egy csomó önmagában létez árny kavargott – mintha kiszakadtak volna a szürke falból, és tanácstalanul ácsorogtak volna a küszöbön. – Óvatosan! – morogta egy hang Kalam mellett. Megfordult, és magas, csuklyás, köpönyeges alakot látott pár lépésnyire, két Kopó társaságában. Cotillion volt az két kedvencével, Hevessel és Vakkal. A bestiák sebhelyes hátsójukon ültek, csillogó szemük – a látóé és a vaké is – a kapura szegez dött. – Miért kellene óvatosnak lennem? – kérdezte a merényl . – Ó, a kapunál szálldosó árnyak miatt. Elvesztették a gazdájukat... és bárki megfelelne nekik helyette. – Tehát ez a kapu le van zárva? A csuklyás fej lassan odafordult. – Drága Kalam, csak nem szökni készülsz csodás birodalmunkból? Milyen... közönséges! – Nem mondtam semmit, amivel erre utalnék... – Akkor hát miért nyújtózik arrafelé az árnyékod olyan vágyakozón? Kalam lenézett az árnyékára, és elkomorodott. – Honnan tudjam? Talán úgy érzi, jobbak lennének az esélyei a haverok között. – Esélyei? – Hogy jól érezze magát. – Hm, ingerült vagy, ugye? Sosem gondoltam volna. – Hazudsz – felelte Kalam. – Minala kidobott. Ezt te is nagyon jól tudod, és pont ezért jöttél engem megkeresni.

– Én a Merényl k Patrónusa vagyok – húzta fel az orrát a Kötél. – Nem meditálok házastársi veszekedéseken... – De ez azon is múlik, meddig megy a vita, nem? – Tehát készek vagytok megölni egymást? – Nem, csak rámutattam valamire. – Igen? – Mit csinálsz itt, Cotillion? Az isten egy hosszú percig hallgatott. – Gyakran elt dtem már, vajon miért van az, hogy te, mint merényl , nem engedelmeskedsz a Patrónusodnak – mondta végül. Kalam felvonta a szemöldökét. – Ugyan mióta várod ezt t lem? A Csuklyás vigyen el bennünket, Cotillion, ha fanatikus hív kre vágytál, sosem kellett volna a merényl k felé fordulnod! Természetünknél fogva idegen t lünk az alárendeltség, ha eddig ezt nem tudtad volna. – A hangja elhalkult, majd megfordult, és szemügyre vette az árnyakba burkolózó alakot. – Persze, te egészen a végs kig kiálltál Kellanved mellett. Táncos láthatóan ismerte a h séget és a szolgaságot... – Szolgaságot? – Hangjából vidámság és csodálkozás csengett ki. – Egyszer megalkuvás lenne? Ezt nehéz elhinni, tekintve, hogy min mentetek keresztül ti ketten. Gyerünk, Cotillion, ki vele! Mit akarsz kérni? – Kértem volna valamit? – Azt akarod, hogy szolgáljalak, ahogy egy hív az istenét. Biztos valami ízléstelen küldetés lesz. Szükséged van rám valami miatt, de sosem tanultál meg kérni. Heves felállt, aztán kinyújtóztatta tagjait, hosszan. Nagy fejét odafordította, átható pillantása megpihent Kalamon. – A Kopók nyugtalanok – mormogta Kötél. – Látom – felelte a merényl szárazon. – Várnak rám bizonyos feladatok – folytatta az isten. – Ezek a közeljöv ben sok id met felemésztik majd. Közben viszont vannak más dolgok is, amelyeket... végre kellene hajtani. Egy dolog h követ t találni, és megint más egy olyanra bukkanni, aki jó helyen van, és hasznos munkát tud végezni... Kalam felnevetett. – H szolgák kutatására indultál, és felfedezted, hogy a híveid nem tökéletesek. – Egy egész napig is vitatkozhatnánk az értelmezésen – morogta Cotillion. Kalam iróniát fedezett fel az isten hangjában, s ez elégedettséggel töltötte el. Igazság szerint el kellett ismernie, hogy kedveli Cotilliont. Cotillion bácsit, ahogy a Panek nev gyermek nevezte. Igen, Árnytövis és Cotillion közül csak az utóbbiban lakozott valamicske késztetés az önvizsgálatra, így csak tudta szégyellni magát. Ez persze csak egy távoli, és igen bizonytalan lehet ség volt. – Rendben! – felelte Kalam. – Jó, Minala úgysem akarja egy ideig látni a csinos pofimat, úgyhogy nagyjából szabad vagyok... – És nincs tet a fejed felett. – Nincs tet a fejem felett, ez így igaz. Szerencsére úgy fest, a birodalmadban sosem esik az es ...

– Ah – mormogta Cotillion. – Az én birodalmamban... Kalam szemügyre vette Hevest. A bestia továbbra is meredten nézte merényl t kezdte idegesíteni a rezzenéstelen tekintet. – Talán megkérd jelezték a jogotokat, a tiédet és Árnytövisét? – Nehéz megmondani – felelte Cotillion. – Voltak... remegések. Feszültség... – Ahogy mondtad, a Kopók is idegesek. – Igen, azok. – Többet szeretnél tudni a lehetséges ellenfélr l... – Igen. Kalam szemügyre vette a kaput, s a küszöbön kavargó árnyakat. – Mit szeretnél, hol kezdjem? – Ezt neked kell eldönteni. A merényl az istenre pillantott, és lassan bólintott.

t. A

Alkonyatkor a félhomályban a tenger megnyugodott, a sirályok a mélyvíz fel l a part felé vitorláztak. Késes máglyát rakott uszadékfából, de inkább csak azért, hogy csináljon valamit. Nem fázott, hiszen a kanézi part a szubtropikus éghajlathoz tartozott, a homok felett lengedez szell gyenge volt és langyos. A daru az ösvény közelében talált egy forrást, és most annak a vizéb l f zött teát. Feje fölött lassan felragyogtak az esti égbolt els csillagai. A kérdésre, amit Apsalar korábban, a délután folyamán feltett, még nem született válasz. Késes még nem állt készen, hogy visszatérjen Darujhisztánba, és nem érzett semmit a nyugalomból, amit a küldetés teljesítése után várt. Belzár és Apsalar végül sikeresen hazatértek, de otthonuk holt vidékké változott, s ennek szele utat talált az öregember szívébe is, így a parton immáron eggyel több szellem bolyongott. Nem volt semmi, ami itt tartotta volna ket. Késes tudta, hogy a Malaza Birodalommal kapcsolatos tapasztalatai tökéletlenek és kicsavartak. Egyetlen véres éjszaka Malaz városban, aztán három feszült nap Kanban, újabb gyilkosságokkal t zdelve. A Birodalom idegen hely volt, és az ember természetesnek veszi, hogy különbséget érez ez és Darujhisztán, egy jól ismert hely között. Az igazság azonban az volt, hogy amit Késes a hétköznapok során az utcán látott, er s jogállamiságra, rendre és nyugalomra utalt. Ám az apró részletek felkavarták az érzéseit, és meger sítették benne a tudatot, hogy mégis csak idegen. A sebezhet ség olyan gyengeség volt, amiben nem osztozott Apsalarral. A lány teljesen nyugodt volt, és magabiztos is, mindegy, hol jártak; az isten önbizalma, aki benne lakozott, nyomot hagyott a lelkén. És nem csak az önbizalomról volt szó. Ismét eszébe jutott az éjszaka, amikor megölte azt az embert Kanban. Halálbiztos kéz, jeges bizonyosság a tudás felhasználása közben... Megborzongott, mert eszébe jutott, hogy az isten emlékei közül is sok maradt a lány fejében – még abból az id l is, amikor halandó volt, és Táncosnak hívták. Ezek között ott volt a merényletek éjszakája is, amikor a kés bbi Császárn lecsapott a Császárra – és Táncosra. Ennyit legalább elmondott a lány, szenvtelenül, érzelmekt l mentesen, mintha csak az id járásról beszélgetnének. Húsba maró vágások, aztán a porral borított vércseppek úgy gurultak a padlón, akár a gyöngyök...

Levette a bográcsot a t z fölül, és beleszórt egy marék gyógynövényt. A lány sétálni indult a fehér parton, nyugat felé. Ahogy beállt az alkony, Késes szem el l tévesztette, s kezdett kételkedni, hogy egyáltalán visszatér hozzá. Egy ág hirtelen megroppant, s szikrákat köpött az ég felé. A tenger teljesen sötétté és láthatatlanná vált; Késes a t z pattogásán túl még a hullámok zaját sem hallotta. H vösebb szell rohant végig a parton. Késes lassan felemelkedett, és a szárazföld belseje felé perdült, ahol valami megmozdult a sötétben, a t z fénykörén túl. – Apsalar? Nem jött válasz. Halk dobogás hallatszott, és a homokos talaj megremegett, mert valami nehéz trappolt végig rajta – valami nehéz, négylábú... A daru el húzta a késeit, és elhúzódott a fénykörb l. Tízlépésnyire, szemmagasságban, ég szempárt látott, távol ül t, aranyosan világítót, végtelenül mélyet. A fej és a test csak sötétebb foltok voltak az éjszakában, de a sugallt méretek láttán Késes megborzongott. – Aha! – szólalt meg egy árnyék, t le balra. – A daru ifjú! Vak megtalált téged, remek! Na és hol a társad? Késes lassan eltette a fegyvereit. – Ett l az átkozott Kopótól csaknem szívrohamot kaptam! – suttogta. – És ha vak, akkor miért bámul rám így? – Nos, a neve kissé félrevezet . Lát, de nem úgy, mint mi. – Köpönyeges alak lépett a fénykörbe. – Tudod, ki vagyok? – Cotillion – vágta rá Késes habozás nélkül. – Árnytövis sokkal alacsonyabb. – Annyival azért nem, de hajlamos mindent eltúlozni. – Mit akarsz? – Természetesen szeretnék beszélni Apsalarral. A halál szagát érzem itt... méghozzá friss halálét. – Belzár. Az apja. Álmában ment el. – Nagy szerencsétlenség! – Az isten hirtelen felkapta a fejét, körülnézett, majd a tekintete ismét Késesre villant. – Most már a patrónusod vagyok? – kérdezte. Szeretett volna nemet mondani. El akart hátrálni, el akart menekülni a kérdés és a válasz, meg annak összes következménye el l. A kérdés hallatán nagyon mérges lett. – Azt hiszem, akár az is lehetsz, Cotillion. – Én... Örülök, Sáfrány. – A nevem most már Késes. – Sokkal kevésbé kifinomult, de azt hiszem, elég egyértelm . A régi, daru nevedben is volt valami halálos báj. Biztos, hogy nem gondolod meg magad? Késes vállat vont. – Sáfránynak nem volt... patrónus istene. – Hát persze. Egy napon egy férfi érkezik majd Darujhisztánba. Malaza neve lesz, és nem fogja t senki sem ismerni, hacsak nem hírb l. S biztosan eljutnak majd a fülébe a történetek az ifjú Sáfrányról, a fiatalemberr l, akinek olyan fontos szerepe volt a város megmentésében sok évvel azel tt, az Ünnepség éjszakáján... Ártatlan, romlatlan Sáfrány. Hát legyen... Késes. Látom, van csónakod. A témaváltáson kicsit meglep dött, de bólintott.

– Igen, van egy hajónk. – Kell en felszerelt? – Többé-kevésbé. De túl messzire azért nem indulnék vele... – Nem, hát persze. Miért is kellene? Láthatnám a késeidet? Késes el vette a késeket, majd markolattal el re az isten felé nyújtotta ket. – Remek penge! – mormogta Cotillion. – Kiegyensúlyozott. Benne visszhangzik a tudásod, a vér íze. Megáldjam a fegyvereidet, Késes? – Csak akkor, ha az áldásban nincs varázslat – felelte a daru. – Nem akarsz varázslatot? – Nem. – Értem. Tehát Relik Nom útját járnád... Sáfrány szeme résnyire sz kült. Igen, emlékszik rá. Talán Siralom szemén keresztül látta, a F nix Fogadóban? Vagy Relik is elfogadta t Patrónusának... Bár ezt nehezen tudom elképzelni. – Azt hiszem, nehezen követhetném t, Cotillion. Relik Nom képességei kiemelked k... voltak... – Igen, kiemelked k. Nem hiszem, hogy múlt id ben kellene beszélned Relik Nomról vagy Örvényr l, ha már itt tartunk. Ne nézz így! Nem tudok semmit, csak ez a megérzésem. – Visszaadta a késeket. – Alábecsülöd a saját képességeidet, Késes, de ez most még talán nem is baj. – Nem tudom, hová ment Apsalar – mondta a fiú. – Nem tudom, visszajön-e egyáltalán. – Mint kiderült, jelenléte sokkal kevésbé fontos, mint gondoltam volna. Van egy feladatom számodra, Késes. Készen állsz teljesíteni Patrónusod egyik kérését? – Hát nem kötelez ? Cotillion egy percig hallgatott, majd felnevetett. – Nem, nem fogom kihasználni a... tapasztalatlanságodat, bár elismerem, nagy a kísértés! Nem kezdhetnénk mindent tisztességesen? Kölcsönösség, Késes. Alapozzuk kapcsolatunkat kölcsönösségre, rendben? – Bárcsak ezt ajánlottad volna Apsalarnak is! – Aztán gyorsan összeszorította a száját. Cotillion csak felsóhajtott. – Bárcsak ezt tettem volna! Vedd úgy, hogy új hozzáállásom egy csomó kemény lecke eredménye. – Kölcsönösséget mondtál. Mit kapok a szolgálatért cserébe? – Nos, mivel nem fogadod el az áldásomat vagy más varázslatos közbelépést, így bevallom, nem tudom a választ a kérdésedre. Volna esetleg ötleted? – Szeretném, ha megválaszolnál néhány kérdést! – Igen? – Igen. Például azt, miért akartátok Árnytövissel tönkretenni Laseent és a Birodalmat? Egyszer en csak bosszút akartatok állni? Az istenség megremegett a köpönyegében, és Késes érezte, hogy a láthatatlan szempár keményen villan. – Ó, még a végén megbánom az ajánlatomat – sziszegte Cotillion.

– Tudni szeretném! – er sködött Késes. – Meg akarom érteni, miért... tettétek ezt Apsalarral. – Azt követeled, hogy Patrónusod indokolja meg a cselekedeteit? – Nem követelek semmit. Csak kérdeztem. Cotillion egy hosszú percig nem szólt. A t z lassan kihunyt, a szell nyomán még fel-felizzottak a zsarátnokok. Késes megérezte, hogy valahol a sötétben újabb Kopó bukkant fel, s nyugtalanul járkált fel és alá. – Szükségszer ségek – felelte az isten halkan. – Játszmákat játszunk, s ami elhamarkodott lépésnek t nik, arról kés bb kiderülhet, hogy csak álca volt. Talán csak arról van szó, hogy a város, Darujhisztán jobban szolgálja az érdekeinket így, szabadon. Minden gesztus, minden kockázatos lépés mögött számtalan lehet ség rejlik. Ennél többet nem mondhatok, Késes. – Megbántad, amit tettél? – Te tényleg nem ismered a félelmet, ugye? Hogy megbántam-e? Igen. Sok-sok dolgot megbántam. Egy napon talán majd te is rájössz, hogy a megbánás semmi. A lényeg az, mivel kompenzálunk. Késes lassan elfordult, és a sötét vizet kezdte fürkészni. – Belehajítottam Oponn érméjét a tóba! – mondta. – És most már bánod, hogy így cselekedtél? – Nem tudom. Nem tetszett, hogy... figyelnek. – Nem lep meg – felelte Cotillion. – Lenne még egy kérésem! – fordult vissza Késes az istenhez. – Itt ez a feladat, amit rám bízol, ha közben szorult helyzetbe kerülnék, hívhatom Vakot? – A Kopót? – Cotillion meg sem próbálta leplezni döbbenetét. – Igen – felelte Késes. A hatalmas állat felé fordult. – A figyelmét... megnyugtatónak találom. – Sokkal kevesebben vannak így ezzel, mint hinnéd, halandó. Rendben, legyen! Ha szorult helyzetbe kerülsz, hívd Vakot, és segít. Késes bólintott. – Nos, akkor hát mi lenne az a feladat, amit rám szeretnél bízni? A nap már a horizonton volt, amikor Apsalar megjelent. Késes néhány órányi alvás után felkelt, és eltemette Belzárt a dagály vonala felett. Éppen a hajócska törzsét vizsgálgatta még egyszer, utoljára, amikor árnyéka mellett egy másik is megjelent. – Látogatóid voltak – mondta. Késes felnézett rá, s belenézett a lány sötét, mély tekintetébe. – Igen. – És most már van válaszod a kérdésemre? Késes elkomorodott, aztán felsóhajtott, és bólintott. – Van. Egy szigetet kell felfedeznünk. – Egy szigetet? Messze van? – Közepesen, de egyre messzebb kerül. – Aha, persze.

Hát persze. Fejük fölött sirályok vijjogtak a reggeli égen, úton a tenger felé. A sekély vízen túl kis, fehér pontként sodródtak tovább a szelek szárnyán, délnyugati irányba. Késes nekifeszült a hajó farának, visszatolta a vízre, aztán bemászott. Apsalar követte, s automatikusan a kormánylapáthoz lépett. Hogyan tovább? Egy isten jött, és megadta a választ. Már öt hónapja nem ment le a nap abban a világban, amit a Tiste Edurok Szül földnek hívtak. Az égbolt szürke volt, a fény furcsán sz rt és tompa. Volt áradás, aztán nagy es zések, és egy világ elpusztult. Ám még a roncsok között is volt élet. Egy csomó lábas harcsa mászott ki a sáros tetej falra – teljes hosszuk kétembernyi volt. Jól táplált lények voltak, ezüstös hasuk kétoldalt kitüremkedett. B rük kiszáradt, fekete hátukon repedések jelentek meg. Pici, fekete szemük csillogását tompította a rán tt hártya. Úgy t nt, ezek a szemek egyáltalán nem fedezték fel a T'lan Imasst, aki ott állt a halak fölött. Onrack tépett, szikkadt lelkében még ott szunnyadt a kíváncsiság. A száraz b r alatt megnyikordultak csontjai, ahogy leguggolt a legközelebbi harcsa mellé. Nem gondolta, hogy a halak elpusztultak. Kicsivel korábban ezeknek a lényeknek még nem voltak végtagjai. Gyanította, hogy egyfajta metamorfózisnak lesz a szemtanúja. Egy perc után lassan felegyenesedett. A varázslat, amely a falat meger sítette a tenger nyomásával szemben, ezen a szakaszon még kitartott. Máshol már összeomlott, azokon a helyeken a k is megadta magát, és a hatalmas hasadásokban tajtékozva, dübörögve száguldott a hordalékos víz, át a túloldalra. Odaát sekély tenger alakult ki a szárazföldön. Onrack sejtette, hogy hamarosan csak a fal törött kis darabjai emelkednek majd ki a vízb l ebben a világban. A tenger hirtelen érkezése váratlanul érte ket, s a viharban elszakadtak egymástól. A T'lan Imass tudta, hogy vannak még túlél rokonai, akik közül páran ezen a falon formálódtak újjá, míg mások a vízen úszó fadarabokon vetették meg a lábukat, s kapcsolatba is léptek egymással, hogy folytathassák az üldözést. De a Kurald Emurlahn nem engedelmeskedett az Imassok erejének, sem egészben, sem darabokra esve. Csontvet segítsége nélkül Onrack nem tudta kiterjeszteni a Tellann erejét, nem nyúlhatott rokonai felé, nem értesíthette ket arról, hogy életben van. Népe legtöbb tagja számára ez már elég is lett volna ahhoz, hogy... feladja. A hullámzó víz, amelyb l nemrég kikecmergett, valódi megsemmisülést ígért. A halhatatlan rituáléból csak egy kiút volt: a feloldódás, és Onrack tudta, hogy még a Logros klán – az Els Trónus riz i – között is volt, aki ezt az ösvényt választotta. Vagy még ennél is rosszabbat... A harcos csak egy percig gondolkodott el azon, véget vessen-e az életének. Igazság szerint t sokkal kevésbé zavarta a halhatatlansága, mint a legtöbb társát. Mert mindig talált valami új látnivalót. A legközelebbi harcsa b re alatt mozgást észlelt; apró összehúzódásokat, a visszatér tudat els mozdulatait. Onrack azonnal el húzta kétkezes, görbe pengéj obszidiánkardját. A legtöbb lényt, amibe belebotlott, kénytelen volt megölni. Néha önvédelemb l, gyakrabban viszont egyfajta undor ellen

kellett harcolnia. Már régen nem kérdezgette magától, vajon miért olyan ellenszenves minden lénynek. Széles válláról egy enkar'al rothadó, seszín , pikkelyes b re lógott. Viszonylag új szerzeménynek számított a maga ezer évével... Újabb példa egy lényre, amely els látásra meggy lölte t. Lehet, hogy a fekete penge suhintása a fej felé szintén nem volt valami barátságos megnyilvánulás... Onrack úgy tippelte, beletelik még egy kis id be, amíg a harcsa kibújik régi réb l. Leengedte a fegyverét, és kikerülte a halat. A Szül föld furcsa, egész kontinensen átível fala már magában is elég nagy látványosságot jelentett. Egy perc múlva a harcos úgy határozott, végigsétál rajta. Vagy legalábbis elsétál a következ hasadásig. Elindult, b rbe burkolt lába ütemesen csoszogott a falon, kardja, melyet bal kezében tartott, hegyével lefelé, furcsa mintát húzott a száraz iszapban. Szakadt b ringér l sárcsimbókok lógtak, csakúgy, mint kardja szintén b rb l készült tokjáról. Iszapos, víz férk zött teste üreges részeibe, s most minden nehéz lépéssel egyre több csorgott kifelé a réseken át. Valaha volt egy nagyon szép sisakja is, egy ifjúkori trófeája, de összetört, amikor megvívták a végs csatát a Jhag Odhanon él jaghuta család ellen. A csapás a koponyája egyötödét is magával vitte – a homlokból és a feje búbjából hiányzott egy kicsi – a jaghuta asszonyok hihetetlen er l és haragról tettek tanúbizonyságot, különösen olyankor, ha sarokba szorították ket. Az égboltnak beteges színe volt, de már kezdett hozzászokni. A régen felszabdalt Tiste Edur Üregnek még sosem találkozott ekkora darabjával – ez nagyobb volt még annál is, amit körbevett Tremorlor, az Azath Odhanháza. S ebben a darabban létrejött a stabilitás is, elég ideig ahhoz, hogy civilizáció épüljön ki – a varázslat szolgái ugyanis elkezdték kiaknázni a Kurald Emurlahn erejét. S ezek a lakosok nem Tiste Edurok voltak... Onrack elt dött, hogy talán az áradást okozó sebért a renegátok lehetnek a felel sek, akiket és a társai idáig üldöztek. Ez elég valószer nek t nt, hiszen így sikeresen elmosták saját nyomaikat. Vagy ez történt, vagy a Tiste Edurok visszatértek, hogy visszaköveteljék, ami egykor az övék volt. Igen, érezte is a szürke b Edurok szagát – nemrég elhaladhattak erre, egy másik Üregb l érkezve. Persze a Rituálé után a „szag” szó új értelmezést nyert a T'lan Imassok szótárában. A hétköznapi érzékelés a hússal együtt elenyészett. Például a szeméb l maradt gödrökön át a világ tompa foltokból álló kollázsnak t nt, melyben a hideg, a meleg és a mozgás jelentett csak változást. A kimondott szavak párás leheletcsomóban értek hozzá – feltéve, hogy élt még, aki beszélt. Ha nem, akkor magát a hangot látta, ahogy az megrezegtette a leveg t. Onrack a hangokat látta és hallotta is egyszerre. Így könnyedén felfedezte, hogy egy melegvér alak hever nem messze el tte a falon. A fal ezen a szakaszon lassan megadta magát. A hatalmas kövek között kis patakokban már át-áttört a víz. Nem kell hozzá sok id , és teljesen összeomlik. Az alak nem mozdult, ugyanis le volt láncolva. Ötven lépés, és Onrack elért hozzá. A Kurald Emurlahn szaga mindent elnyomott, s ahogy a T'lan Imass látta, pocsolyaként körbe is vette a mozdulatlan alakot. A

varázslat felszíne fodrozódott, mintha kitartó, de nem túl er s es verné. A rab kopasz fején, a homloka közepén mély seb éktelenkedett, mely lüktetett a varázslattól. Eredetileg egy fémlap szorította le a férfi nyelvét, de ezt sikerült kilöknie, így csak a pántok fogták körbe a fejét. Palaszürke szempár nézett fel az Imassra, pislogás nélkül. Onrack még egy percig tanulmányozta a Tiste Edurt, aztán átlépett fölötte, és folytatta útját. Rekedtes, gyenge hang szólt utána. – Várj! A halhatatlan harcos megállt és visszanézett. – Én... én üzletet kötnék. A szabadságomért. – Nem érdekel semmiféle üzlet – felelte Onrack edur nyelven. – Nincs semmi, amit szeretnél, harcos? – Semmi olyan, amit te megadhatnál... – Akkor hát kihívsz? Onrack oldalra hajtotta a fejét, mire megnyikordultak a csigolyái. – A falnak ez a szakasza hamarosan összeomlik. Nem akarok itt lenni, amikor ez bekövetkezik. – Gondolod, hogy én igen? – Értelmetlenség volna, ha megpróbálnám elképzelni, hogy te mit érzel ezzel kapcsolatban. Semmi kedvem a helyedbe képzelni magam. Miért tenném? Meg fogsz fulladni. – Tépd el a láncaimat, és egy biztonságos helyen folytathatjuk ezt a beszélgetést. – A beszélgetés színvonala nem elég magas ahhoz, hogy er feszítéseket tegyek – felelte Onrack. – Id vel javítanék rajta! – Ez elég valószín tlenül hangzik – Onrack elfordult. – Várj! Beszélhetnék az ellenségeidr l! A T'lan Imass lassan visszafordult. – Az ellenségeimr l? Nem emlékszem, hogy bármi ilyesmit is mondtam volna, Edur. – Ó, dehogynem! Én már csak tudom! Egykor én is egy voltam közülük, és éppen azért találtál most itt, mert már nem vagyok az ellenséged. – Akkor hát renegát vagy a saját néped szemében – állapította meg Onrack. – Nem bízom az árulókban. – A népem számára, T'lan Imass, nem vagyok áruló. Ez a jelz arra illik, aki ideláncolt engem. Mindenesetre a hit dolgában nem ilyen egyszer a helyzet, ez biztos. – Elismered ezt, Tiste Edur? A férfi elfintorodott. – Miért is ne? Nem csaplak be. Onrack ekkor már tényleg kíváncsi volt. – Miért ne csaphatnál be? – Éppen azért, ami miatt Kitaszított lettem – felelte az Edur. – Arra kárhoztattam, hogy mindig igazat mondjak. – Ez borzalmas átok! – bólintott Onrack.

– Igen. A T'lan Imass felemelte a kardját. – Ebben az esetben kénytelen vagyok bevallani, hogy engem is súlyt egy átok. Kíváncsi vagyok! – Együtt sírok veled... – Nem látom a könnyeidet. – A szívemben vannak, Imass! Egyetlen csapás elégnek bizonyult a láncok eltöréséhez. Szabad jobb kezével Onrack lenyúlt, és megragadta az Edur bokáját. Elkezdte maga után húzni a férfit a fal tetején. – Harcolnék a szégyen ellen – jegyezte meg az Edur, akit minden egyes csoszogó lépéssel el rébb vonszoltak –, ha lenne hozzá er m. Onrack nem felelt. Fél kézzel a férfit húzta, másik kezében a kardját, s csak ment el re, míg el nem hagyták a fal meggyengült részét. – Most már elengedhetsz – nyögte az Edur. – Tudsz járni? – Nem, de... – Akkor így haladunk tovább. – Hová sietsz ennyire, hogy nem érünk rá megállni, pihenni, hogy visszanyerjem az er met? – Végigmegyünk a falon – felelte a T'lan Imass. Ezután jó ideig hallgattak, s a csendet csak Onrack csontjainak nyikorgása, rbocskoros talpának csoszogása és a Tiste Edur testének súrlódása és huppanásai törték meg. Baljukon az uszadékkal borított tengert látták, a jobbjukon mocsaras táj terült el. A kép nem változott. Elhaladtak egy újabb csapat harcsa mellett és között – ezek nem voltak olyan nagyok, mint az el csoport, de ugyanolyan szépen kifejl dtek a végtagjaik. El ttük a fal töretlenül húzódott tovább, ameddig csak a szemük ellátott. A Tiste Edur egy id múlva ismét megszólalt, fájdalommal teli hangon. – Még egy kicsi... T'lan Imass... És csak egy hullát vonszolsz tovább. Onrack ezen egy percig elgondolkodott, majd megállt, és elengedte a férfi bokáját. Lassan meg is fordult. A Tiste Edur nyöszörögve az oldalára fordult. – Feltételezem, nálad nincs se friss víz, se étel. Onrack visszaemelte a tekintetét a nemrég elhagyott harcsákra. – Azt hiszem, tudok szerezni egy keveset – mondta. – Már ami az ételt illeti. – Tudsz kaput nyitni, Imass? Ki tudsz minket vinni ebb l a világból? – Nem. A Tiste Edur lehajtotta a fejét a száradó iszapra, és lehunyta a szemét. – Akkor mindegy, úgyis halott vagyok. Mindenesetre értékelem, hogy kiszabadítottál. Nem kell hát itt maradnod velem, bár szeretném tudni a harcos nevét, aki a t le telhet legtöbb együttérzést mutatta irántam. – Onrack. Klán nélküli vagyok, Logros népéb l. – Én pedig Trull Szengár vagyok. Szintén klán nélküli. Onrack lenézett a Tiste Edurra, és egy ideig csak bámulta. Aztán átlépett fölötte, és

elindult visszafelé. Megérkezett a harcsák közé, és egyetlen mozdulattal lefejezte a legközelebbit. A csapással felzavarta a többi halat is. A b rük felhasadt, s nyálkás, négylábú alakok t ntek el . Széles, t hegyes fogsorral felszerelt fejek fordultak a közéjük keveredett halhatatlan harcos felé, apró szemük gonoszul megvillant. Hangos sziszegés hallatszott mindenfel l. A bestiák szögletes, izmos lábakkal rendelkeztek, három lábujjal és rajtuk er s karmokkal. Farkuk rövid volt, de végig, a gerincük mentén tüskés taraj húzódott. Úgy támadtak, ahogy a farkasok szoktak a sebesült prédára. Az obszidiánpenge megvillant, híg vér fröccsent a leveg be, majd fejek és végtagok hullottak a földre. Az egyik lény fellökte magát a leveg be, s hatalmas szája a T'lan Imass fejére cuppant. Ahogy a hal teljes súlyával ránehezedett, Onrack érezte, hogy nyakcsigolyái megnyikordulnak, és közel kerülnek ahhoz, hogy szétroppanjanak. Hátraesett, hagyta, hogy az állat súlya magával sodorja. Aztán porrá omlott. Öt lépéssel arrébb öltött testet, és folytatta a lábasjószágok pusztítását. Pár perc kellett csak, és egyik sem mozdult többé. Onrack megfogta az egyik tetem hátsó végtagját, és odavonszolta Trull Szengárhoz. A Tiste Edur félkönyékre támaszkodott, lapos szeme a T'lan Imassra szegez dött. – Egy pillanatig azt hittem, valami furcsa álomba csöppentem – mondta. – Láttalak téged a távolban, egy hatalmas, vonagló kalappal a fejeden. Aztán a kalap egészben lenyelt... Onrack odahúzta a tetemet Trull Szengár mellé. – Nem álmodtál. Tessék, egyél! – Nem süthetnénk meg? A T'lan Imass a fal tenger fel li részéhez sétált. A hordalékba számtalan fa is bekerült, ezekb l ágak álltak ki. Lemászott az összegabalyodott szeméthalomra, s érezte, hogy az mozog, hullámzik a talpa alatt. Pár percbe telt csupán, hogy összeszedjen egy ölnyi olyan fát, amely nagyjából száraz volt. Ezt feldobta a fal tetejére, majd maga is utánamászott. Miközben tüzet rakott, érezte, hogy a Tiste Edur figyeli. – Találkozásaink a népeddel ritkán következtek be, és rövid ideig tartottak – mondta Trull. – Igazából csak a Rituálé után történt mind. El tte a néped tagjai amint megláttak bennünket, menekültek. Kivéve azokat, akik a Thelomen Toblakákkal járták a tengereket. Velük harcoltunk. Évszázadokon keresztül, amíg el nem ztük ket a vizeinkr l. – A Tiste Edurok felbukkantak a mi világunkban – mondta Onrack, miközben el szedte a fen köveit, hogy szikrát csiholjon. – Rögtön a Tiste Andiik megjelenése után. Valaha sokan voltak, nyomokat hagytak a hóban, a partokon, a mély erd kben. – Most már sokkal kevesebben vagyunk – mondta Trull Szengár. – Ide jöttünk, erre a helyre, amikor a Sötétség Anya gyermekei kitaszítottak bennünket. Nem gondoltuk volna, hogy üldözni fognak, de ez történt. És amikor szétzúzták ezt az Üreget, továbbmenekültünk – a ti világotokba, Onrack. Ahol aztán eléldegéltünk... – Amíg az ellenségeitek ismét rátok nem találtak. – Igen. Az els k még... fanatikusan, szívb l gy löltek bennünket. Hatalmas háborúk következtek; senki sem láthatta ket, mert a sötétségben vívtuk mindet, a rejtett,

árnyas helyeken. A végén leöltük az utolsókat is ezek közül az els ként érkez Tiste Andiik közül, de magunk is megtörtünk az er feszítésekben. Aztán újabb Tiste Andiik érkeztek, de ezek valahogy kevésbé t ntek... gy lölköd nek. És ekkor mi is befelé kezdtünk fordulni, már nem érdekelt bennünket annyira a terjeszkedés... – Ha tovább kínozott volna benneteket ez az éhség – mondta Onrack, miközben megjelentek az els füstfelh cskék a tábort z fölött –, akkor bennetek leltünk volna új feladatra. Trull hallgatott, szeme fátyolosnak t nt. – Elfelejtettünk mindent – mondta végül halkan, s ismét letette a fejét az agyagos talajra. – Mindent, amit most elmondtam neked. Kis id vel ezel ttig a népem – mely úgy t nik, a Tiste Edurok utolsó csapata – nem tudott semmit a múltunkról. A hosszú, szenvedésekkel teli történelemr l. Amit meg tudtunk, azt rosszul értelmeztük. Bárcsak tudatlanságban maradtunk volna! – sóhajtotta. Onrack tekintete lassan az Edur felé fordult. – A néped már nem szigetel dik el a világtól... – Azt mondtam, beszélni fogok az ellenségeidr l, T'lan Imass. – Igen, ezt mondtad. – Onrack, a néped tagjai is beférk ztek a Tiste Edurok közé. Szövetségre léptek az új küldetésben... – És mi ez az új cél, Trull Szengár? A férfi elfordította a fejét, és lehunyta a szemét. – Borzalmas, Onrack, valami borzalmas dologra készülnek! A T'lan Imass odafordult a harcsa teteméhez, és el vette obszidiánkardját. – Ismerek én is borzalmas célokat – mondta, majd szeletelni kezdte a húst. – Most elmondom neked a történetünket, ahogy megígértem. Meg kell értened, hogy mivel fogsz szembe kerülni. – Ne, Trull Szengár! Most ne mondj többet! – De miért ne? Mert az igazság ismét terheket róna rám. Kényszerítene, hogy ismét keressem meg a társaimat. Az igazság ideláncolna, ehhez a világhoz – a saját világomhoz, megint. És erre még nem vagyok felkészülve! – Fáraszt a sok beszéd, Edur – felelte. A bestia serceg húsának olyan volt az illata, mint a fókahúsé. Kis id vel kés bb, amíg Trull Szengár evett, Onrack a fal mocsaras táj fel li széléhez lépett. Az áradó víz megtalálta a régi medencéket, megtöltötte ket, és ezekb l most sápadt g zfelh k bugyogtak el , melyeket valami könny szell szétoszlatott a sz rt fénnyel megvilágított felszín fölött. A horizonton még s bb köd gomolygott, de a T'lan Imass a ködön túl mintha emelked t látott volna, meg egy sor dombot. – Egyre világosabb van – mondta Trull Szengár a t z mell l, ahol feküdt. – Az ég helyenként kivilágosodott. Ott... és ott is. Onrack felemelte a fejét. Az égbolt eddig reménytelenül hamuszürke volt. Id nként elsötétedett, és es hullott bel le, bár ez egyre ritkábban fordult el . Most hasadások jelentek meg a felh zeten, szakadozott szél rések. Az egyik horizontot termetes, sárga fénygömb uralta, s a fal mintha egyenesen a gömb közepe felé tartott volna;

pontosan a fejük fölött pedig egy kisebb t zgömb ragyogott – ez utóbbit mintha kék karika övezte volna. – A napok visszatérnek! – mormogta a Tiste Edur. – Itt, a Szül földön a Kurald Emurlahn si ikerszívei tovább élnek. Nem tudhattuk, hiszen csak az Áradás után fedeztük fel ezt az Üreget. Az árvíz valószín leg összezavarta a világ éghajlati viszonyait – és elpusztította a civilizációt, ami itt virágzott. Onrack lenézett rá. – Tiste Edurok voltak? A férfi megrázta a fejét. – Nem, inkább a ti leszármazottaitok lehettek, Onrack, de persze a tetemek, amelyeket itt, a fal mentén találtunk, eléggé rossz állapotban voltak. – Trull elfintorodott. – Ezek a ti embereitek! Olyanok, mint valami vírus, terjednek féktelenül! – Nem a mieink – felelte Onrack, – Hát nem töltenek el büszkeséggel a sikereik? A T'lan Imass oldalra hajtotta a fejét. – Nagyon könnyen hibáznak, Trull Szengár. A Logros harcosok ezrével ölték le ket, amikor a rend visszaállítása ezt kívánta. Elég gyakran irtják egymást, mert a siker ellenségeskedést szül, és gy löletet éppen azon tulajdonságok iránt, amelyeknek maga a gy zelem köszönhet . – Úgy látom, gondolkodtál már ezen. Onrack nagy zörgés közepette vállat vont. – Talán kicsivel többet, mint a társaim, de nem is érzek olyan er s ellenszenvet irántuk, mint a többiek. A Tiste Edur közben megpróbált felállni. Mozdulatai lassúak, megfontoltak voltak. – A Szül földet meg kellett... tisztítani – mondta keser hangon. – Legalábbis a többiek így gondolták... – A módszereitek drasztikusabbak, mint amit egy Logros harcos választana – felelte Onrack. Trull Szengárnak sikerült talpon maradnia. Lassan Onrack felé fordult és elfintorodott. – Amit elkezdünk, barátom, nem mindig tudjuk kordában tartani... – Ez a siker átka. Trull e szavak hallatán összerezzent, majd elfordult. – Friss, tiszta vizet kell keresnem. – Mennyi ideig voltál leláncolva? A férfi vállat vont. – Gondolom, sokáig. A Kitaszításkor alkalmazott varázslat célja, hogy elnyújtsa a szenvedést. A kardod elvágta a varázslatot is, így most visszatérnek testem hétköznapi igényei... A napok a felh k mögött er sen sütöttek, s alaposan felmelegítették a leveg t, amely így telít dött párával. A felh k a szemük láttára foszlottak szét, s elenyésztek. Onrack ismét szemügyre vette a két ragyogó napot. – Nem volt éjszaka – mondta.

– Nem, nyáron nem szokott éjszaka lenni. A tél... nos, az más tészta. Ugyanakkor viszont azt hiszem, az áradás következményei még nem értek véget, és nem lehet tudni, mi következik még. Én személy szerint nem is szeretném látni... – El kell hagynunk ezt a falat – mondta a T'lan Imass egy perc múlva. – Igen, még miel tt teljesen összed l. Mintha dombokat látnék a távolban... – Ha van er d, kapaszkodj a karomba! – mondta Onrack. – Együtt lemászunk. Aztán körülnézhetünk a medencékben. Ha vannak túlél állatok, azok is a feljebb fekv vidéken lesznek. Vigyünk még ebb l a húsból, hogy kés bb megsüsd? – Ne! Ehetetlen... – Nem csodálom, Trull Szengár. Húsev , de már régóta döghúson él. Amikor leértek a fal tövébe, vizes talajra érkeztek. Rovarfelh emelkedett köréjük, s a szomjas állatok mind lecsaptak szegény Tiste Edurra. Onrack hagyta, hogy a társa diktálja a tempót, ahogy elhaladtak két, vízzel teli medence között. A leveg olyan párás volt, hogy a víz kicsapódott a b rükön, és eláztatta minden ruhadarabjukat. Bár a talajszint közelében nem volt szél, fejük fölött a felh k elnyúltak, mint a szalagok, s egymással versenyezve rohantak a távoli hegyvonulat felé, ahol aztán összetorlódtak. Az ég azon a részen egyre sötétebb lett. – Vihar felé közeledünk – motyogta Trull, miközben heves legyezéssel próbálta elhessegetni a vérszívó rovarokat. – Ha kitör a vihar, a víz elárasztja ezt a mélyföldet – jegyezte meg Onrack. – Tudnál gyorsabban haladni? – Nem. – Akkor viszlek. – Vinni vagy vonszolni fogsz? – Melyiket szeretnéd? – Ha vinnél, az talán kevésbé lenne megszégyenít ... Onrack visszacsúsztatta kardját a b rtokba. Bár a harcos a társihoz képest magasnak számított, a Tiste Edur még nála is jóval – talán egy karhossznyival – magasabb volt. A T'lan Imass a földre ültette a férfit, felhúzott térddel, aztán egyik karjával a térdhajlatba nyúlt, a másikat pedig a lapockái alá csúsztatta, és nyikorgó inakkal felállt. – Friss sebek vannak a koponyádon, vagyis azon, ami a koponyádból még megmaradt – jegyezte meg a Tiste Edur. Onrack nem mondott semmit, csak kocogva elindult. Kicsivel kés bb megjött a szél, legördült a dombokról, s úgy feler södött, hogy a T'lan Imassnak bele kellett lnie, miközben végigtaposott a pocsolyák közötti járható, kavicsos részen. A vérszívók hamar elt ntek. Onrack rájött, hogy az el ttük magasodó dombok furcsán szabályosak. Összesen hét volt bel lük, s egyenes vonalban, sorban helyezkedtek el. Mindegyik egyforma magas volt, de más-más formájú. A viharfelh k messze a dombok mögött kavarogtak, egy hihetetlenül magas hegyvonulat fölött. A szél süvítve karmolászta Onrack kiszáradt arcát, bele-belekapott aranyló szín re fakult hajába, s mély zengéssel fütyült a b r ruhadarabok között. Trull Szengár hozzábújt, fejét lehajtotta, hogy ne érje az er s szél. A tornyosuló fellegek között villám cikázott át, a mennydörgés azonban csak lassan ért el hozzájuk.

A dombok nem is dombok voltak, hanem szobrok; hatalmas, terjedelmes szobrok, amelyeket sima, fekete k l emeltek – úgy t nt, mindet egy darabból faragták ki. Több mint húszembernyi volt a magasságuk. Kutyaszer bestiák voltak, széles pofával és apró fülekkel, vastag, kötött izomzattal, fejüket pedig pont abba az irányba hajtották le, amerr l a két utazó közeledett, s amerre a távolban a hihetetlen fal húzódott. A végtelenül mélynek t szemgödrökb l mély, borostyános ragyogás áradt. Onrack lassított, de nem állt meg. Maguk mögött hagyták a medencét. Talpuk alatt a talaj csúszott az idefújt es vízt l, de egyébként biztonságosnak t nt rajta a járás. A T'lan Imass a legközelebbi szobor irányába igazította lépteit. Ahogy közelebb értek, a szobor szélvédett oldalára állt. Ahogy hirtelen kikerültek a szélb l, hihetetlen csend lett körülöttük. A szél zúgása nagyon-nagyon távolinak t nt minden oldalon. Onrack letette Trull Szengárt. A Tiste Edur hitetlenked tekintete az el ttük magasodó szoborra tapadt. Némán, lassan felállt, miközben Onrack arrébb lépett. – Ezen túl – mormogta Trull halkan – lennie kell egy kapunak. Onrack lassan a társához fordult. – Ez itt a te Üreged – mondta egy perc múlva. – Mit érzel ezekkel a... szobrokkal kapcsolatban? – Semmit, de tudom, hogy mit jelképeznek; ahogy te is. Úgy fest, a világ lakói az isteneikké emelték ket. Erre Onrack már nem felelt. Ismét a hatalmas szobor felé fordult, tekintete feljebb, egyre feljebb vándorolt, amíg el nem érte a csillogó, borostyánszín szempárt. – Lesz ott egy kapu! – ismételte Trull Szengár. – Azon át elhagyhatjuk ezt a világot. Miért habozol, T'lan Imass? – Az el tt habozom, amit te nem láthatsz – felelte Onrack. – Heten vannak, ez igaz. De közülük kett ... él. – Némi habozás után hozzátette: – És ez az egyik közülük.

Hetedik fejezet

A várakozó hadsereg hamar csatába bocsátkozik önmagával.

Kellanved

A világot vörös fal zárta el. Pont olyan volt a színe, mint a száradó véré vagy mint a csatatéren rozsdásodó vasé. A fal olyan volt, mint egy oldalára fordított folyó, s ez a folyó id nként nekicsapódott a durva, töredezett szikláknak, amelyek Rarakut határolták. A Szent Sivatag leg sibb rei, a fehér mészk sziklák most szenvedtek a Forgószél végtelen viharában, mert a tomboló istenn nem t rt egyetlen riválist sem birodalmában. Haragjában fel akarta falni még a sziklákat is... Szívében azonban látszólag béke honolt. Az öregember, akit mindenki Szellemkéznek hívott, lassan felfelé kapaszkodott az emelked n. Öreged b rének furcsa, bronzos fénye volt, tetovált, széles és csúf arca pedig olyan töredezettnek t nt, mint a szél marta sziklák felszíne. A dombtet t kicsi, sárga virágok borították – a helybéliek hen'barának hívták ezt a ritka, alacsony növés , sivatagi növényt. Szárított virágaiból teát készítettek, amely gyógyír volt a bánatra, a fájdalomra a halandó lélekben. Az öregember szinte kétségbeesetten kapaszkodott és botladozott felfelé a domboldalon. Nincs olyan életút, amelyhez ne tapadna vér. Ontjuk azokét, akik utunkat állják. Ontjuk a sajátunkat. Tovább küszködünk, haladunk az árral szemben, s mindig engedelmeskedünk a kegyetlen késztetésnek, hogy védjük önmagunkat. Sodródunk az árral, s közben véres táncot járunk, de ebben nincs semmi m vészi – aki szépet keres benne, csak áltatja magát. Áltatás. Könny kez Heborik, Fener egykori papja már nem dédelgetett több ábrándot. A saját kezével fojtotta meg mindet, egyt l egyig, még régen. Keze – Szellemkeze – különösen alkalmasnak bizonyult erre a feladatra. Láthatatlan er kr l suttogott, titokzatos, ellenállhatatlan er irányította. Tudta, hogy nincs hatalma a keze fölött, így nem ringatta magát hiú ábrándokba. Hogyan is tehette volna – kéz nélkül?

Háta mögött, ahol a síkságon több tízezer harcos és követ táborozott a város romjai között, nyoma sem volt a tisztánlátásnak. A hadsereg képviselte az er t – most pihent, de már készült a harcra, rendíthetetlen er irányította, egy er , amely szinte belefulladt az ábrándokba. Heborik nem pusztán különbözött a lentiekt l, de egyenesen szöges ellentétük volt, torz tükörképük. A hen'bara ajándékaként éjjelente álomtalan alvásban volt része. Elfeledhetett mindent a világon. Elért a dombtet höz, s mivel nehezen kapott leveg t, leült a virágok közé egy percre, pihenni. Szellemkeze éppen olyan fürge volt, mint egy valódi, de nem láthatta – még halványan dereng foltként sem, ahogy mások érzékelték. Látása minden tekintetben cserben hagyta. Hitte, hogy ez az öregség átka; a horizont minden oldalon egyre közeledett, a világa egyre sz kebbé vált. Míg azonban az t körülölel sárga virágtakarót csak elmosódott foltként látta, a f szeres illat olyan er vel töltötte meg az orrát, hogy szinte a nyelvén érezte az ízt. A sivatagi nap melege zsarnoki módon elnyomott mindent. Saját er vel bírt, s börtönné alakította a Szent Sivatagot, kegyetlen börtönné, ahonnan nincs szabadulás. Heborik elkezdte gy lölni a meleget, átkozta Hétvárost, s megtanulta megvetni lakosait. És csapdába esett, nem menekülhetett közülük. A Forgószél fala nem nézte, hogy barát jön-e, vagy ellenség; átjárhatatlan volt mindkét oldalról – mert a Kiválasztott így akarta. Mozgást látott maga mellett – vékony, sötét hajú alak lépett hozzá, aztán le is ült mellé. Heborik elmosolyodott. – Azt hittem, egyedül vagyok. – Mindketten egyedül vagyunk, Szellemkéz! – Erre egyikünket sem kell emlékeztetned, Felisin. – Ifjabb Felisinnek neveznélek, de ezt nem mondhatom ki hangosan. Az anyának, aki téged örökbe fogadott, megvannak a titkai, gyermekem! – Mi van a kezedben? – Tekercsek – felelte a lány. – Anyámtól kaptam. Úgy t nik, ismét felfedezte a költészet utáni éhségét. A tetovált egykori pap köhintett. – Azt hittem, a költészetet szeretni kell, nem éhezni rá... – Látszik, hogy te nem vagy költ – válaszolta a lány. – Mindenesetre a nyílt beszédhez igazi tehetség kell; a költ k célja viszont mostanában az, hogy nagy zagyvalékhalom alá rejtsenek mindent. – Brutális kritikus vagy, kislány – állapította meg Heborik. – Kiáltás az Árnyakhoz, ezt a címet adta neki. Igazából a folytatása egy versnek, amit még az anyja kezdett el. – Hm, hát az Árnyak Birodalma elég homályos hely. Nyilvánvalóan a stílust is a témához igazította, vagy talán az anyja lelkivilágához... – Túl kézenfekv , Szellemkéz. Most nézzük azt a nevet, amit Korbolo Dom adott a seregének. Kutyaöl k. Ez, öreg, igazán költ i. Egy név, amely a szégyent dölyfösség mögé rejti. Egy név, amely jól illik Korbolo Domhoz, aki félelmében azt sem tudja, hová kapjon. Heborik kinyújtotta a kezét, és leszedte az els virágfejet. Egy pillanatra az orrához emelte, miel tt beledobta volna a szíjára er sített b rtasakba.

– „Félelmében azt sem tudja, hová kapjon.” Megkapó kép, kislány. De én a napaniban nyomát sem látom a félelemnek. Az Arenben gyülekez malaza hadsereg nem más, csak háromlégiónyi zöldfül . Egy olyan n vezeti ket, akinek nincs semmi harctéri tapasztalata. Korbolo Domnak nincs oka félni. A fiatal lány kacaja nyomán mintha jeges ösvény nyílt volna a leveg ben. – Hogy nincs rá oka, Szellemkéz? Túlságosan is sok oka van! Soroljam? Leoman. Toblaka. Bidithal. L'oric. Mathok. És a legfélelmetesebb mind közül: Shei'k. Az anyám. A tábor olyan, akár egy kígyóverem, szinte megsüketül az ember a sok sziszegést l. Ja, lemaradtál a legutóbbi balhéról! Anyám el zte Melik Relt és Szárnyas Pullykot. Kizavarta ket. Korbolo Dom ismét elvesztette két szövetségesét a hatalmi harcokban... – Nincs itt semmiféle hatalmi harc! – morogta Heborik, s közben leszakított egy marék virágot. – Bolondok, ha azt hiszik, hogy ilyesmi lehetséges. Shei'k azért hajította ki azt a kett t, mert vér helyett árulás csordogál az ereikben. Nem érdekli, hogy Korbolo Dom milyen véleménnyel van err l. – Korbolo Dom ezt másként gondolja, és ez számít, nem az, hogy mi az igazság. És hogy reagál anyám a bejelentéseire? – Felisin végighúzta a tekercseket a virágokon. – Költészettel! – A tudás ajándék! – motyogta Heborik. – A Forgószél Istenn a Kiválasztott fülébe suttog. Vannak titkok az Árnyak Birodalmában, amelyek fontosak a Forgószél Istenn jének is... – Ezt hogy érted? Heborik vállat vont. A tasakja már majdnem tele volt. – Nos, én is tudok egyet s mást. – De ugyan mi hasznom származik bel le? – Szétzúztak egy si Üreget, s ennek darabjai szanaszét szóródtak a különböz világokban. A Forgószél Istenn nek hatalma van, de ez a hatalom eredetileg nem az övé volt. Csak egy leszakadt Üregdarab volt, amely fájdalmában ide-oda bolyongott. Vajon mi lehetett az istenn , miel tt rátalált volna a Forgószélre? Gondolom, valami sivatagi törzs kis szelleme. A nyári szél hozója vagy valami forrás védelmez je, nem vitás. Egy a sok közül, ez biztos. De persze miután a magáévá tette ezt a darabkát, nem telt sok id be, és leszámolt a riválisaival, hogy teljes és egyedüli uralomra tegyen szert a Szent Sivatag fölött. – Szép elmélet, Szellemkéz – mosolyodott el Felisin. – De egy szót sem szóltál a Hét Szent Városról, a Hét Szent Könyvr l vagy Dryjhna és az Apokalipszis próféciájáról. Heborik felhorkant. – A kultuszok egymásból táplálkoznak, kislány! Egész mítoszokat használtak fel ahhoz, hogy a hitet táplálják. Hétváros egy rakás nomád törzsb l állt, de el ttük élt már itt egy si civilizáció, sok legendával, s ez a civilizáció egy még sibb birodalom alapkövein ingadozott: a T'lan Imassok Els Birodalmán. Hogy mi marad meg az emlékekb l, és mi kopik ki a fejekb l, az csupán a véletlen és a sors m ve... – Lehet, hogy a költ k ismerik az éhséget, de a történészek tudnak csak igazán emészteni! – mondta Felisin. – Az emésztés, az értelmezés megöli a nyelvet, halottá teszi azt.

– Ez nem a történészek b ne, kislány, hanem a kritikusoké! – Miért aprózzuk el? Egyszer en a tudósoké, és kész. – Panaszkodsz, hogy az elméletemmel szétzúzom a panteon misztériumait? Felisin, a világon rengeteg olyan dolog van, ami ennél sokkal érdemesebb arra, hogy gondolkodj rajta! Hagyd az isteneket és az istenn ket, hadd marják egymást! Betegesek! A lány nevetése nyomán Heborik ismét fázósan megborzongott. – Hah, micsoda vicces társaság vagy te, öreg! Egy pap, akit elhagyott az istene. Egy történész, akit egykor rabláncra vertek az elméletei miatt. Egy tolvaj, akit l már semmit sem érdemes ellopni. Nem én vagyok az, akinek csodára lenne szüksége... Hallotta, hogy a lány feláll. – Na, tulajdonképpen azért küldtek – mondta –, hogy megkeresselek. – Igazán? Shei'knek tanácsra van szüksége, hogy legyen mit figyelmen kívül hagyni? – Ezúttal nem róla van szó. Párducos vár. Heborik elkomorodott. És ahol Párducos van, ott hamarosan megjelenik Toblaka is. A gyilkos egyetlen erénye, hogy tartja a szavát – tényleg nem szólt hozzám, amióta ezt megfogadta. De a tekintetét mindig érzem... Egy gyilkos tekintete. Ha van valaki, akit nagyon ki kellene zni a táborból... Lassan felállt. – Hol találom? – A Templomgödörben – felelte a lány. Hát persze. És te, drága leányom, vajon mit csináltál Párducos társaságában? – Vezetnélek kézen fogva – jegyezte meg a lány –, de a kezed érintése túlságosan is poétikus jelleg ... Egymás mellett sétáltak lefelé a dombról, két nagy kral között, melyek éppen üresek voltak – a kecskéket és birkákat aznap átterelték a romoktól keletre fekv legel re. Átkeltek a holt város falának egy nagy hasadékán, s az egyik széles sugárúton találták magukat, amely egyenesen az egykor hatalmas épületek halmazához vezetett – mostanra persze csak félig lerombolt falak és alapkövek maradtak a hajdani pompából. Ezt a részt Templom-körnek nevezték el. Kunyhók, sátrak és jurták alakítottak modern várost az si romok tetején. A kofák utcaszéles standokon kínálták portékáikat, a forró leveg megtelt számtalan hanggal és a f zéssel felszabaduló illatokkal. A helyi törzsek, akik a saját hadvezérüket – Mathokot, aki generálisnak megfelel rangban volt Shei'k seregében – követték, keveredtek a Kutyaöl kkel, meg a városi szökevényekkel, a zsiványokkal, és persze a számtalan malaza börtönb l kiszabadított banditával. A hadsereget követ civilek társasága is éppen ilyen összetett volt: bizarr kis törzs, amely nomád szokások szerint mozog és költözik a szedett-vedett városban, emberek, akiknek vándorlását a szeszélyek éppúgy befolyásolták, mint a politika. Pillanatnyilag valamilyen vereség miatt a szokottnál is óvatosabbak voltak – az öreg kurvák, akik sorban vezették a csaknem meztelen, sovány gyerekeket, a fegyverkovácsok, a segédmunkások és a szakácsok, a latrinaásók, az özvegyek, a feleségek, a néhány férj, a még kevesebb apa, anya... a vérségi szálak legtöbbjüket Shei'k hadseregének harcosaihoz kötötték, de ezeket a szálakat könnyedén és gyakran elvágták, vagy házasságtöréssel,

vérfert zéssel összekavarták. Heborik véleménye az volt, hogy a város pont olyan, mint Hétváros kicsiben. Iskolapéldát nyújtott minden betegségr l, amelyet a malaza hadsereg el bb hódítóként, majd megszállóként orvosolni akart. Ezen a helyen az expap kevés örömét lelte a nagy szabadságban – de sejtette, hogy egyedül marad ezzel az áruló gondolattal. A Birodalom b nöz vé nyilvánított, de én még mindig malaza vagyok. A Birodalom gyermeke, az öreg Császár „karddal vágott békéjének” újjászületett hív je vagyok. Tehát, kedves Tavore, masírozz be a lázadás szívébe, és fejezd le! Nem siratom majd a veszteséget... A Templom-kör gyakorlatilag lakatlannak t nt azokhoz az utcákhoz képest, amelyeken nemrég áthaladtak. Régi, elfeledett istenek lakhelye volt ez, akiket szintén elfeledett emberek imádtak. Kevés nyomot hagytak maguk után, eltekintve a templomromoktól és a sikátorokban helyenként bokáig ér poros cseréptörmelékt l. De úgy t nt, valami szentség még mindig maradt bizonyos emberek számára a leveg ben, hiszen a legtöbb elveszett lélek és nyomorult ember itt talált menedéket. Alacsonyabb rangú gyógyítók kis csoportja járkált közöttük – voltak itt öreg özvegyek, akik nem találtak menedéket egy harcos vagy keresked harmadik, esetleg negyedik feleségeként, voltak harcosok, akik elvesztették valamelyik végtagjukat, leprások és más betegségben szenved k, akik nem tudták megfizetni a Fels bb Denul gyógyítást. Régebben nagy számban voltak közöttük elhagyott gyerekek is, de Shei'k ennek véget vetett. Örökbe fogadta ket – el ször Felisint, aztán az összes többit is –, és ezek a gyerekek lettek az személyes kísér i, s egyben a Forgószél hitének tanítványai is. Heborik legutóbbi, múlt heti felmérése szerint a gyerekek úgy háromezren lehettek, újszülöttekt l kezdve egészen a Felisin-korúakig – vagyis az olyanokig, akik majdnem egyid sek voltak Shei'kkel. Ám minden gyermek számára ugyanaz volt: anya. Az örökbefogadás nem volt népszer lépés. A stricik elvesztették a báránykáikat. A Templom-kör közepén volt egy széles, nyolcszöglet árok, amelyet mélyen a mészk be vájtak. Mélyét sosem érte napfény, de az itt él kígyókat, skorpiókat és pókokat el zte Párducos és Toblaka, amikor beköltöztek. Párducos, aki egykor id sebb Shei'k legh bb test re volt. De az újjászületett Shei'k mélyen a férfi lelkébe nézett, és ürességet talált, a hit hiányát, mert valami furcsa folyamat megakadályozta a bizonyosság kialakulását, minden téren. Az új Kiválasztott úgy döntött, nem bízhat ebben az emberben – legalábbis úgy nem, hogy a közvetlen közelében legyen. Bel le lett Mathok helyettese, de úgy t nt, új beosztása kevés munkával jár. Toblaka Shei'k mellett maradt, mint személyi test r, de a töröttre tetovált arcú óriást így is gyakran lehetett Párducos nem túl vidám társaságában látni. Kettejük múltja közös volt, de err l Heborik csak igen keveset tudott. Azt rebesgették, hogy k ketten egykor együtt sínyl dtek a malaza rabláncon. Heborik úgy érezte, a malazák alaposabb munkát is végezhettek volna Toblaka esetében. – Most magadra hagylak! – szólalt meg Felisin az árok téglával körberakott szélén. – Majd ha megint ideológiai csatára vágyom, megkereslek. Heborik elfintorodott, majd bólintott, és elindult lefelé a létrán. Ahogy leért a homályos részhez, úgy h lt le a leveg is körülötte. A durián édes, nehéz füstje

lengedezett mindenütt. Heborik kezdte sejteni, hogy a leány talán jobban hasonlít az anyjára, mint el ször gondolta volna. A mészk padlót sz nyegek borították. A sok díszes bútortól – hordozható darabok voltak, olyanok, amilyeneket a gazdag keresked k használnak – a tágas helyiség zsúfoltnak t nt. A falak mellett itt-ott fakeretes paravánok álltak, a panelekben feszül vászondarabokra törzsi jeleneteket sz ttek, valaha nagyon régen. Ahol nem voltak paravánok, valamilyen si m vész képei tették mozgalmassá a falat: a fekete és vörös festmények a sima, fodrozott követ több réteg látomásokká változtatták: a képeken áttetsz állatok rohantak a szavannákon. Valamilyen oknál fogva Heborik is tisztán és élesen látta ezeket a képeket, s a periférikus látómezejében mintha mozdultak, suttogtak volna az alakok... Az árokban régi szellemek járkáltak, melyeket örökre rabul ejtettek a magas falak. Heborik gy lölte ezt a helyet, amely sok rétegében is csak a különböz kultúrák bukásáról mesélt. Toblaka egy támla nélküli díványon ült, olajat dörzsölt fakardjába, és fel sem nézett, amikor Heborik a létra legalsó fokára lépett. Párducos a szemben lév fal közelében feküdt, párnák között. – Üdv, Szellemkéz! – köszöntötte a sivatagi harcos. – Látom, van nálad hen'bara! Gyere csak, van itt egy t zhely... – Ezt a teát csak lefekvés el tt közvetlenül fogyasztom – felelte Heborik, s egyenesen Párducos elé lépett. – Beszélni akartál velem? – Mindig szívesen beszélek veled, barátom! Hát nem nevezett Shei'k minket az Szent Triumvirátusának? Mi, hárman ebben az elfeledett gödörben... Vagy talán megbotlott a nyelvem, és fordítva használtam a „szent” és „elfeledett” szavakat? Gyere, ülj le! Van gyógyteám, olyan fajta, ami ébren tartja az embert. Heborik leült egy párnára. – És ugyan miért kell ébren maradnunk? Párducos szélesen elmosolyodott, amib l Heborik arra következtetett, hogy a durián már elsöpörte a férfi természetes kimértségét. – Drága Szellemkéz! – mormogta. – Ez az üldözöttek szükséglete! Elvégre az oroszlán is azt a gazellát kapja el, amelyik a földhöz nyomja az orrát... Az expap felvonta a szemöldökét. – És ki üldöz minket, Párducos? Párducos hátrad lt, s úgy felelt. – Hát természetesen a malazák! Ki más? – Na, akkor mindenképpen beszélnünk kell! – mondta Heborik gúnyos komolysággal. – Fogalmam sem volt, hogy a malazák ártani akarnak nekünk! Mondd csak, egészen biztos vagy te ebben? Toblaka Párducoshoz fordult. – Régóta mondom, hogy meg kellene ölni! Párducos felnevetett. – Drága barátom, így, hogy hármunk közül egyedül benned bízik csak Shei'k, javasolnám... hogy vesd el ezt az ötletet. megtiltotta, és kész. Ráadásul én sem értek veled egyet ebben az ügyben. Régi nóta, ideje volna eltemetni. – Toblaka azért gy löl, mert tisztán látom, mi gyötri a lelkét – mondta Heborik. – S mivel megfogadta, hogy nem beszél többé velem, társalgási lehet ségei meglehet sen

lesz kültek. – Fantasztikus az együttérzésed, Szellemkéz. Heborik felhorkant. – Ha van tárgya ennek a találkozónak, Párducos, akkor ki vele! Különben visszatérek a fénybe. – Ez bizony hosszú utazás lenne – kuncogta a harcos. – Rendben van. Bidithal visszatért a régi szokásaihoz. – Bidithal, a F mágus? Milyen régi szokásaihoz? – A szokásaihoz a gyerekekkel. A kislányokkal, Heborik. A természetellenes... éhségéhez. Mint láthatjuk, Shei'k sem tud mindent. Ó, azt persze tudja, hogy mit csinált régen Bidithal, elvégre Id sebb Shei'kként ezt els kézb l tapasztalhatta. De most már közel százezer ember él ebben a városban. Minden héten elt nik pár gyerek... Ez gyakorlatilag senkinek sem t nik fel. De Mathok emberei természetüknél fogva mindenre odafigyelnek. Heborik elkomorodott. – És mit vársz t lem? – Talán nem érdekel az ügy? – De, természetesen érdekel! Csakhogy én, ahogy te is mondtad, hang nélküli ember vagyok. Bidithal viszont egy hatalmasság, egyike a három f papnak, akik felesküdtek Shei'kre. Párducos elkezdett teát f zni. – H séggel tartozunk valaki iránt, barátom – mormogta –, mi, hárman, akik itt összegy ltünk. Egy bizonyos gyermek iránt. – Felnézett, feltette a teásfazekat a t zre, és tiszta, kék szeme Heborikra szegez dött. – Bidithal szeme megakadt ezen a gyermeken. De érdekl dése nem pusztán szexuális jelleg . Felisin Shei'k kiválasztott utódja, ezt mind látjuk, igaz? Bidithal hiszi, hogy t is ugyanúgy kell hát alakítani, mint az anyját, vagyis az Id s Shei'ket. Bidithal úgy tartja, hogy a lánynak is az anya által kitaposott ösvényt kell járnia. Ahogy az anyát megtörték legbelül, úgy a gyermeket is meg kell törni! Párducos szavai hallatán Heborikot elöntötte a rettegés. Toblakára pillantott. – Shei'ket is értesíteni kell! – Már tud mindenr l – mondta Párducos. – De szüksége van Bidithalra, ha másért nem, hát azért, hogy ellensúlyozza vele Febryl és L'oric játékait. Ezek hárman utálják egymást. Shei'k tud mindent, Heborik, és minket, hármunkat bízott meg azzal, hogy vigyázzuk a gyermek lépteit... – Hogy a Csuklyás szakállára akarhatjátok, hogy én vigyázzak rá? – csattant fel Heborik. – Hiszen majdnem teljesen vak vagyok! Toblaka! Mondd meg Shei'knek, hogy fogja azt a ráncos szemétládát, és nyúzza meg elevenen, bármit tesz is Febryl vagy L'oric... A nagydarab barbár Párducos felé vicsorított. – Egy sivatagi gyíkot hallottam sziszegni a k alatt, Párducos! A kis lény börgését gyorsan elfojthatjuk csizmánk sarkának határozott mozdulatával... – Nem Bidithallal van a gond – sóhajtotta Párducos Heborik felé. – Lehet, hogy lesz majd Shei'k védelmez je. Febryl árulást tervez, barátom. Hogy kik a társai? Nem

tudjuk. L'oric nem tartozik közéjük, ez biztos; L'oric a három közül a legravaszabb, nem csinálna ilyen nagy ostobaságot. De Febrylnek er s szövetségesekre van szüksége. Vajon Korbolo Dom vele tart? Nem tudjuk. És Kamist Reloe? Két mágusa, Hínáros és Fayelle? Ha mind a társai, Febrylnek még akkor is szüksége lenne Bidithalra – vagy azért, hogy álljon félre, és ne tegyen semmit, vagy azért, hogy segítse ket. – De Bidithal ez idáig h maradt – tette hozzá Toblaka. – A maga módján, igen – bólintott Párducos. – És tudja, hogy Febryl árulásra készül, s csak a hívó szóra vár. Ha ez megérkezik, azonnal értesíti a Kiválasztottat. – És akkor az árulók meghalnak, mind egy szálig – mondta Toblaka. Heborik a fejét csóválta. – És mi van, ha Shei'k teljes parancsnoksága benne van az összeesküvésben? Párducos vállat vont, majd elkezdte kitölteni a teát. – Shei'knek ott van a Forgószél, barátom. Hogy ki vezetné a hadsereget? Ott van Mathok, és itt vagyok én is. És L'oric is vele marad, ez biztos. A Hetek vigyék el, Korbolo Dom minden szempontból elviselhet veszteségnek számít... Heborik egy hosszú percig hallgatott. Nem mozdult, amikor Párducos egy mozdulattal teázni hívta. – Leleplez dött hát a hazugság – mormogta. – Toblaka semmit sem mondott Shei'knek. Sem Mathok, sem te, Párducos. Ez a kis terv arra jó, hogy visszakerülj a vezet ségbe. Leleplezed az összeesküvést, és ezzel megszabadulsz az összes riválisodtól. És most arra kérsz, hogy én is vegyek részt ebben... – Nem valami nagy hazugság – mondta Párducos. – Shei'ket informáltuk, hogy Bidithal ismét gyermekekre vadászik... – De azt nem mondtátok neki, hogy különösen Felisinre fáj a foga... – Nem hagyhatjuk, hogy a Kiválasztott a személyes érdekeltségei miatt kockáztassa a lázadás sikerét. Túl elhamarkodottan cselekedne... – És gondolod, hogy engem kicsit is érdekel ez a forradalom? A harcos elmosolyodott, majd hátrad lt a párnák közé. – Te nem tör dsz semmivel, Heborik. Még önmagaddal sem. Nem, ez mégsem igaz. Igenis van valaki, akinek a sorsa foglalkoztat. Ott van Felisin, a gyermek. Heborik talpra kecmergett. – Végeztem. – Menj csak, barátom! Tudd, hogy mindig szívesen látunk a mi kis otthonunkban! Az expap elindult vissza, a létra felé. Amikor elérte, megtorpant. – És én még azt hittem, hogy a kígyók elköltöztek ebb l a gödörb l... Párducos felnevetett. – A h vösben sokkal... aluszékonyabbak. Vigyázz a létrán, Szellemkéz! Miután az öreg elment, Toblaka eltette a kardját, és felállt. – Egyenesen Shei'khez megy! – közölte. – Gondolod? – kérdezte Párducos, majd vállat vont. – Nem, szerintem nem. Nem Shei'khez indul... A Hétvárosban létez összes kultusz közül csak egy isten hív i emeltek olyan

stílusú templomokat, amelyek hasonlítottak a Templom-kör si építményeinek romjaihoz, így aztán Heborik logikája szerint nem volt semmi különös abban, hogy Bidithal pont egy bizonyos épületet választott lakhelyéül. Ha a F mágus jelenlegi romos lakóhelyén az alapkövekhez tartoztak volna még falak és tet gerendák, akkor a szemlél egy alacsony, furcsán megnyújtott kupolát látott volna, olyan íves, félig megtört gerendákkal, mint egy óriási vízi állat bordái, vagy egy csontvázig lepusztított hajó teste. A romok fölé er sített sátorponyva csatlakozott a még megmaradt félgerendákhoz. Ezek, valamint az alaprajz bizonyították, miként nézett ki eredetileg a templom; a Hét Szent Városban és a s bben lakott, alacsonyabb rangú településeken fennmaradt egy bizonyos templomtípus, amely a megtévesztésig hasonlított ehhez a romhoz. Heborik úgy érezte, rábukkant egy újabb titokra. Bidithal nem volt mindig mágus. Legalábbis a rangja nem ez volt. Dhobri nyelven úgy hívhatták: Rashan'ais. A Rashan kultusz f papja, amely jóval azel tt is létezett Hétvárosban, hogy az Árnyak Trónja új gazdára lelt. Úgy t nt, az emberek kifacsart logikája szerint nem volt abban semmi rossz, hogy egy üres trónt imádnak. Ez sem furcsább persze, mint letérdelni a Nyár Vadkanja, a harc egyik istene el tt... A Rashan kultusz nem fogadta kitör lelkesedéssel, hogy Ammanas – Árnytövis – és a Kötél El ddé válás útján bepottyantak az Árnyak Birodalmának hatalmi pozícióiba. Heborik csak vázlatosan ismerte ugyan az események menetét, de úgy emlékezett, hogy a kultusz valósággal széttépte önmagát. Vért ontottak a templomok falai közt, és a szentségtör gyilkosságok nyomán csak azok maradtak a kultuszban, akik elismerték az új istenek pozícióját. A többiek félrehúzódtak, s keser en nyalogatták mély sebeiket. Az olyan emberek, mint Bidithal. Megverték ket, de Heborik sejtette, hogy számukra a háború még nem ért véget. Mert építészeti stílusát tekintve ez az épületrom leginkább a hétvárosi Meanas templomokra hasonlít... amelyek a vidék korábbi kultuszainak egyenes ági leszármazottjai... A Forgószélben menedékre lelt az el zött Rashan'ais. Újabb bizonyíték, hogy a Forgószél nem más, mint az eredeti Árnyak Üregének letépett darabja. S ha ez igaz, vajon milyen titkos tervei vannak Bidithalnak Shei'kkel? Valóban h séges követ je a Dryjhna Apokalipszisének, a szabadság nevében sz tt szent tervnek? Tudta, hogy ezekre a kérdésekre vagy sosem kap választ, vagy csak sokára. Az ismeretlen játékos, a láthatatlan áramlat a forradalom mögött – s t, az egész Malaza Birodalom alatt – nem más, mint az Árnyak új Ura, halálos társával az oldalán. Ammanas Árnytövis, aki valaha Kellanved volt – a malazák Császára és Hétváros meghódítója. És Cotillion, aki Táncos volt – a Karvalyok vezet je, a Birodalom leghalálosabb merényl je – veszedelmesebb, mint maga Komor. Az istenekre, itt valami mozog... Vajon kinek a háborúja ez valójában? Ilyen borús gondolatokkal a fejében közeledett Heborik Bidithal lakhelyéhez, így csak késve jött rá, hogy a nevén szólították. Er ltette a szemét, kereste volna a hang gazdáját, amikor egy kéz pihent meg a vállán. Megijedt. – Bocsáss meg, Szellemkéz, ha megijesztettelek...

– Ah, L'oric, te vagy az! – felelte Heborik, amint felismerte a mellette álló magas, fehér ruhás alakot. – Általában nem szoktál erre kóborolni, szomorú szellemként, ugye? Kis, fájdalmas mosoly volt a válasz. – Sajnálattal hallom, hogy szellemként tartasz számon; kivéve persze, ha a szóválasztás felületes volt... – Gondatlan, ezt akartad mondani? Az volt. Párducostól jövök, akinél akaratom ellenére is duriánfüstöt szívtam. Csak azt akartam mondani, hogy ritkán látni téged errefelé. – Ez megmagyarázza gondterhelt arckifejezésedet – mormogta L'oric. Mármint az, hogy találkoztunk, hogy Párducosnál voltam, vagy hogy duriánfüstöt szívtam? A magas mágus – Shei'k három F mágusa közül az egyik – természeténél fogva nem volt hatásvadász, de nem nagyon lehetett a közelébe férk zni. Heboriknak fogalma sem volt, vajon melyik Üreg segítségével hajthatja végre varázslatait. Ezt talán csak Shei'k tudta egyedül. A F mágus pillanatnyi hallgatás után ismét megszólalt. – Lépteid irányából arra következtetek, hogy a Templom-kör bizonyos lakójához készülsz látogatóba. De azt is érzem, hogy az érzelmek viharosan táncolnak a lelkedben, így lehetséges, hogy az elkövetkez beszélgetés is problémásan alakul majd... – Úgy érted, Bidithal és én talán veszekedni fogunk? – morogta Heborik. – Nos, igen, ez nagyon is lehetséges. – Nemrég a társaságában voltam én is – mondta L'oric. – Talán figyelmeztethetlek is... Bidithal valami miatt nagyon ideges, és türelmetlen ma. – Talán azon húzta fel magát, amit mondtál – felelte Heborik. – Meglehet – bólintott a F mágus. – Ebben az esetben t led kell elnézést kérnem... – Fener patáira, L'oric, mi a csudát keresel te ebben a viperafészekben? Újabb fájdalmas mosoly, majd egy vállrándítás következett. – Mathok törzsében vannak olyan n k és férfiak, akik csörg kígyókkal táncolnak – ez a fajta ritka, a magasabb f ben lakik. Ez bonyolult és nyilvánvalóan veszedelmes tánc, de van benne egyfajta szépség. Van valami vonzó az ilyen testgyakorlásban... – Te élvezed, hogy kockáztathatsz, hogy veszélyeztetheted a saját életedet... – Most én kérdezlek téged: miért vagy itt, Heborik? Visszatérnél eredeti hivatásodhoz, és történészként akarod biztosítani, hogy Shei'k és a Forgószél története ne merüljön feledésbe? Vagy te is belekeveredtél a h ség és a szabadság iránti nemes törekvések hálójába? Nyilvánvaló, hogy a két dolog egyszerre nem megy... – Én csak középszer történetíró voltam, L'oric – motyogta Heborik, mert nem szívesen árulta volna el a maradás valódi okát, aminek persze nem volt semmi jelent sége, hiszen Shei'k semmiképpen sem engedte volna el t. – Türelmetlenül válaszolgatsz. Menj hát dolgodra! – L'oric kurtán biccentett, és hátralépett. Heborik egy percig még állt, és csak nézte, ahogy a másik férfi távozik, aztán folytatta útját és a töprengést is. Tehát Bidithal ideges? Egy vita L'orickal vagy valami más van a háttérben? Elérkezett a F mágus lakhelyéhez, melynek sátorfalai és

mennyezete napszítta, füstös színben pompáztak, a nagy alapköveken még látszottak a maszatos magenta festék maradványai. A bejárat el tt barna b , koszos alak kuporgott, valamilyen idegen nyelven motyogott, arcát eltakarták a hosszú, zsíros, barna hajtincsek. Az alaknak nem volt se keze, se lábfeje; a csonkokon a régi sebb l még mindig szivárgott a tejszer , sárgás váladék. A férfi az egyik csonk segítségével, széles mozdulatokkal láncokat rajzolt maga köré a homokba. Körbe-körbe haladt, s az új rétegekkel elmaszatolta az el eket. Toblaka mestermunkája – Sulgar? Nem, Silgar. A nathii. A férfi egyike volt a Templom-körben él nyomorékoknak. Heborik elt dött, vajon miért pont Bidithal lakhelye el tt köthetett ki... Elért a bejárathoz. A sátorlap a törzsi hagyományok jegyében félre volt kötve, jelezve, hogy az itt él k szívesen fogadják a vendégeket. Már éppen lehajtotta a fejét, hogy belépjen, amikor Silgar odafordult hozzá. – Fivérem! Láttalak már, igen! Megcsonkítottak: mi testvérek vagyunk! – A nyelv, amit használt, a nathii, a malaza és az ehrlii keveréke volt. Elmosolyodott, s ezzel el ntek rothadó fogai. – Test és lélek egy, igaz? Te meg én, mi ketten vagyunk csak szinte halandók itt! – Ha te mondod – vont vállat Heborik, s belépett Bidithal otthonába. Silgar kuncogása elkísérte egy darabon. Senki sem foglalkozott a romos terem kitakarításával. A homokból, a cserépdarabokból és a vakolatdarabkákból álló padlósz nyegen tégladarabok és más, nagyobb törmelékek éktelenkedtek. A hatalmas szobában féltucatnyi bútor állt elszórtan. Egy nagy, alacsony ágy – fa volt a váza, ebbe vékony matracokat tettek. Az ágy mellett négy keresked szék – helyi, három lábú fajta – állt sorban, mintha Bidithal tanítványokat vagy papnövendékeket okítana fekve. Egy kis asztalon, a közelben tucatnyi pici olajlámpát zsúfoltak össze. A F mágus háttal állt Heboriknak és a hosszú helyiség nagy részének. Bidithal bal válla mögött fáklya világított, amelynek tartóját a kövek között rögzítették. A férfi árnyéka így a sátor falára vet dött. Heborik hátán végigfutott a hideg, mert úgy t nt, hogy a F mágus kézmozdulatokkal a saját árnyékával beszélget. Lehet, hogy csak névlegesen tagadták ki. Még mindig szívesen játszik a Meanasszal. De vajon a Forgószél nevében, vagy saját érdekei szerint? – F mágus! – szólalt meg Heborik. Az sz, öreg, ráncos férfi lassan megfordult. – Gyere ide mellém! – mondta. – Kísérleteznék veled. – Nem valami biztató meghívás, Bidithal – felelte Heborik, de azért közelebb lépett. Bidithal türelmetlenül intett neki. – Gyere már! Látni akarom, van-e árnyéka a szellemkezednek! Heborik azonnal megtorpant, és hátrált. A fejét rázta. – Elhiszem, hogy te látni akarod, de én nem! – Gyere! – Nem. A sötét, ráncos arc komoran megfeszült, a fekete szempár felvillant. – Túlságosan hevesen véded a titkaidat!

– Te talán nem? – Én a Forgószelet szolgálom. Semmi más nem számít. – Kivéve az ízlésedet. A F mágus oldalra hajtotta a fejét, aztán legyintett. – A halandó test szükségletei. Amikor Rashan'ais voltam, akkor sem láttuk szükségét, hogy elforduljak a hús gyönyöreit l. S t, az árnyak összeillesztése nagyobb er t eredményez... – Ezért meger szakoltad Shei'ket gyermekkorában. És elvetted t le az olyan gyönyörök élvezetének lehet ségét, melyekben te most dagonyázol. Nem látok ebben túl sok logikát, Bidithal, csak betegességet. – Céljaim messze túlmutatnak azon, amit te megérthetsz, Szellemkéz – felelte gúnyosan a F mágus. – Ilyen hebehurgya módon engem nem lehet megsebezni! – Azt mondták, ideges vagy, és kényelmetlenül érzed magad. – Ah, L'oric! Egy újabb ostoba! Összetévesztette az izgatottságot az idegességgel, de err l nem beszélek többet. Neked semmiképpen. – Engedd meg, hogy én is egyenes legyek, Bidithal! – Heborik közelebb lépett. – Ha csak ránézel Felisinre, az én szellemkezem kitekeri a nyakadat! – Felisin? Shei'k legkedvesebbje? Tényleg azt hiszed, hogy még sz z? Miel tt Shei'k visszatért, a gyermek árvaként kóborolt a táborban. Senki sem foglalkozott vele... – Ez cseppet sem számít! – szólt közbe Heborik. A F mágus elfordult. – Jó, legyen, Szellemkéz. A Csuklyás tudja, vannak elegen... – De most már mind Shei'k védelme alatt állnak. Gondolod, hogy elt ri majd t led a gusztustalankodást? – Ezt neked kell t le megtudakolni – felelte Bidithal. – Most menj! Már nem vagy szívesen látott vendég. Heborik habozott, s alig bírta megállni, hogy ott, helyben megölje a férfit. Lehet, hogy még igazságos is lenne? Hiszen bevallotta a b neit! De ezen a helyen nem a malaza törvények szerint jártak el, itt csak egy akarat létezett: Shei'ké. Nem is vagyok egyedül vele szemben. Még Toblaka is megfogadta, hogy védelmezi Felisint. De mi lesz a többi gyerekkel? Miért t ri ezt Shei'k? Lehet, hogy igaz, amit Párducos mondott? Szüksége van Bidithalra. Szüksége van rá, hogy szétzúzhassa Febryl terveit... De ugyan miért töprengek annyit? Ez a... lény nem érdemli meg, hogy éljen. – Fontolgatod, hogy megölj-e? – mormogta Bidithal, aki közben hátat fordított, és saját, magában táncoló árnyékát nézte. – Nem lennél az els , s gyanítom, hogy az utolsó sem. De figyelmeztetlek, hogy ezt a templomot nemrégiben újból felszenteltük. Ha még egy lépést teszel felém, Szellemkéz, meglátod, micsoda er k védenek! – Gondolod, hogy Shei'k elt ri majd, hogy térdet hajtasz Árnytövis el tt? A férfi megfordult, arca elsötétedett a haragtól. – Árnytövis? Az az... idegen? Meanas egy si Üregben gyökerezik! Egykoron nem más uralta, mint... – Gyorsan becsukta a száját, aztán elmosolyodott, s kimutatta fekete fogait. – Nem, neked, expap, hah, neked ezt nem árulhatom el! A Forgószélnek saját akarata van – jelenlétedet elt ri, de ennél több neked nem jár! Támadj csak meg,

Szellemkéz, és megtudod, milyen a szent harag! Heborik válaszként keményen elmosolyodott. – Már tudom, milyen az, Bidithal! Mégis élek. Akarat? Talán az én sorsom az, hogy utadat álljam. Javaslom, hogy ezen gondolkodj el alaposan! Kilépett a sátorból, s megtorpant, mert az éles napfényben el ször nem látott semmit. Silgar nem volt sehol, de közben alaposan kidolgozott rajzot készített oda, ahol Heborik éppen megállt. Láncok vettek körbe egy alakot, akinek nem volt keze... de volt lába. Az expap elkomorodott, s átgázolt a rajzon. Silgar nem volt m vész. Heborik szeme meg rossz volt. Talán csak a saját félelmeit látta manifesztálódni – végül is, amikor el ször látta, Silgar maga ült a láncok között. Mindenesetre nem találta elég fontosnak a dolgot ahhoz, hogy megálljon, és visszanézzen. Lépteivel amúgy is biztosan tönkretette... Mindez persze nem magyarázta meg, miért borzong még a napra érve is. A viperák vonaglottak a fészkükben, és ott ült közöttük. A rabság régi sebei miatt minden végtagja olyan repedezett volt, mint a fák kérge, s minden körkörös heg azokra az id kre emlékeztette, amikor bilincsek kattantak rajta, s láncok fogták le. Álmában gyakran érezte újra a fájdalmat, az ismét életre kelt benne, s átvezette a zavaros, homályos emlékképeken. A kéz nélküli öreg malaza, akinek testén szinte éltek a tetoválások, a vaksága ellenére elég jól látott. Látta az t követ szellemeket, a süvít -sóhajtozó, menetel holtakat, akik éjjel és nappal is követték, s elég hangosan sivítoztak ahhoz, hogy elnyomják Urugal hangját Toblaka fejében, s az isten k be faragott arcát is elmosták, egy rakás emberi arc mögé rejtették... Minden arc a halál el tti pillanat kifejezését viselte, félelmet és fájdalmat sugárzott. De az öregember mégsem értette a helyzetet pontosan. Az áldozatok között voltak gyerekek – és itt a szót most síksági értelemben használta, vagyis nemrég születetteket értett alatta –, és nem mindenkit Karsa Orlong kardja segített át a halálba. k voltak azok a családtagok, akik már sosem születhettek meg, a vérvonalak tagjai, amelyeket a teblor trófeagy jtése során a vérkard örökre elvágott. Toblaka. Régi dics ségb l ered név, egy harcos nemzet neve, amely a hús-vér Imassok, a jeges Jaghuták és a démoni Forkruli Támadók mellett élt, velük egy id ben. Most Karsa Orlongot ezen a néven szólították, mintha lenne az egyetlen örököse az si hagyatéknak ebben a fiatal és kegyetlen világban. Pár évvel korábban Karsa erre igen büszke lett volna – de most úgy érezte, elkapja a sivatagi köhögés. Csontjaiban érezte a gyengeséget... Látta, amit senki más: hogy új neve nem más, mint a fényesre csiszolt, tiszta irónia. A teblorok régen elbuktak a Thelomen toblaka múlttól. Csupán testalkatukban emlékeztettek a h sökre. Ostoba módon letérdeltek hét durván faragott sziklaarc elé. Völgybe költöztek, s a horizont minden oldalon csak karnyújtásnyira volt t lük. Áldozatai a teljes tudatlansággal vegyes árulásnak – el bbir l persze nem tehetett senki, de az utóbbi miatt Karsa Orlongnak szándékában állt bosszút állni. Vele és népével csúnyán elbántak, és a harcos, aki most besétált a fehér kövekkel kirakott, poros, régen halott kertbe, megfogadta, hogy egy szép napon megbosszul

majd mindent. De az ellenségnek olyan sok arca van... Még olyankor is magányra vágyott, amikor egyedül volt, de sosem kaphatta meg. A láncok csörgése nem halkult, a legyilkoltak sikoltozása sosem ért véget. Még Raraku titokzatos, de szinte kézzel fogható ereje sem adhatott nyugodalmat – Rarakué, nem a Forgószélé, mert Toblaka tudta, hogy a Forgószél csak olyan, mint egy gyermek a Szent Sivatagban, és a gyermek ereje rá nem hatott. Raraku rengeteg ilyen vihart megélt már, és fel rölte ket, mint ahogy mindent – széttéphetetlen homokb rével és a k igazságával. Raraku titka, a homok alatti k volt az, ami itt tartotta a harcost. Karsa hitte, hogy Raraku segít majd megkeresni neki is az igazságot... Letérdelt az Újjászületett Shei'k elé, annyi hónappal ezel tt. A malaza akcentussal beszél fiatal lány elé, aki úgy tántorgott eléjük, hogy félig-meddig a kezében cipelte kezetlen, tetovált társát. Letérdelt elé, de nem azért, hogy szolgája legyen, nem azért, mert hinni kezdett benne, hanem mert megkönnyebbült. Megkönnyebbült, hogy véget ért a várakozás, hogy végre elvonszolhatja Párducost a bukás és halál helyszínér l. Id sebb Shei'ket úgy ölték meg, hogy kettejük védelme alatt állt. A bukást Karsa azóta sem heverte ki, de nem tudta magát hamis hitbe ringatni – tudta, hogy az Új Shei'k nem más, csak egy szerencsétlen, akit az rült Forgószél Istenn találomra kiválasztott a vadonból, egy halandó eszköz, akit kíméletlenül ki fognak facsarni. Karsa igazán patetikusnak találta, hogy a lány ilyen lelkesen részt is vesz önmaga elpusztításában. Nyilvánvaló volt, hogy a fiatal n nek megvannak a maga céljai, és hogy a hatalom éppen jókor hullott az ölébe. Vezess minket, Hadvezér! A szavak keser en martak belé, miközben átvágott a cserjésen – a várostól keletre, vagy egymérföldnyire járt már, egy kisebb város romjai között. Minden hadvezérnek szüksége van erre a mondatra, és azokra, akik kimondják – a fanatikus követ kre, akik feltétel nélkül ott állnak mellette. A Kiválasztott jobban hasonlított Toblakára, mint ahogy azt bárki gondolta volna... vagy inkább a fiatal Toblakára, a teblorra, aki gyilkosokat vezetett – egy két f l álló, halálosztó sereget. Shei'k, az Id sebb – na, egészen más volt. Sokáig élt, tartotta magát az Apokalipszis látomásaival szemben, amelyek úgy rángatták kifelé a csontjait, mintha azok csak holmi száraz ágak volnának. Meglátta az igazságot Karsa lelkében, és figyelmeztette t az eljövend borzalmakra is – nem konkrétan persze, mert mint minden látót, t is megátkozták a bizonytalansággal –, elég hihet en ahhoz, hogy Karsában feléledjen egyfajta... óvatosság. S ezekben a napokban valóban nem is nagyon tett mást, csak figyelt. A Forgószél Istenn lelkéb l kiáradt az rület mérge, s megfert zött minden vezet t a forradalmi hadseregben. Forradalom... Ó, ez már magában is elég érdekes hazugság volt. Mert az igazi ellenség bizony nem a Malaza Birodalom volt. Az emberek a józanság ellen lázadnak. A rend ellen. A becsületes vezetés ellen. „Egy bolond százat csinál” – ezt mondta Párducos, még miel tt tudata elsüllyedt volna a durián áttetsz füstjében. Igen, nagyon is megérteném a menekülést, ha el tudnám hinni, amit a külvilág felé mutat – a gödörben terjeng füstöt, az álmos pillantást, az elmosódó szavakat... De, Párducos, sosem láttam, hogy valóban magadhoz vetted volna a drogot – mindig csak

a hatásának lehettem szemtanúja. Láttam a szétszórt bizonyítékokat, meg ahogy álomba merülsz – érdekes módon mindig pont akkor, amikor le akarsz zárni egy számodra kellemetlen beszélgetést... Karsa gyanította, hogy Párducos is csak azt teszi, amit : várja a kedvez pillanatot. Raraku is velük várakozott. Talán éppen értük. A Szent Sivatagnak volt egy különleges ajándéka, valami, amit kevesen ismertek fel, és még kevesebben fogadtak el. Egy ajándék, ami el ször észrevétlenül érkezik, láthatatlanul, egy ajándék, ami túl régi ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni a lényegét, túlságosan elvont ahhoz, hogy az ember kardként megragadhassa. Toblaka, aki valaha a hegyi erd k harcosa volt, megszerette a sivatagot. A t z végtelenül sok hangja a k re meg a homokba festve, a keser , tüskés növények, a számtalan fajta kúszó-mászó, sziszeg vagy az éjszakai leveg ben némán suhanó szárnyas lény... Imádta a lények kegyetlen éhségét, azt a táncot, amit áldozatként és ragadozóként is jártak végtelen körben a homokban és a kövek alatt. Cserébe a sivatag is újjáformálta Karsát – a b re barnább lett, az izmai keményebbek és szálkásabbak, a szeme résnyire sz kült. Párducos sokat mesélt korábban err l a helyr l, a titkokról, melyekr l csakis egy valódi lakos tudhat. Ott volt a romvárosok köre, amelyek mind kiköt k voltak egykor, meg az egykori partvonal gerince, amely mérföldeken át futott, egyenesen. Kagylók, melyek k vé váltak, s a szélben mélyen, gyászosan zenéltek – Párducos meglepte egy ajándékkal: egy b rmellénnyel, amire ilyen kagylókat varrtak, egy páncéllal, ami szüntelenül sírt a mindig száraz szélben. A sivatagban voltak rejtett források, barlangok és termek, ahol egy si tengeristent imádtak. Eldugott medencék, amelyekb l pár évente a szél kifújja az összes homokot, így el nnek a hosszú, magas orrú, faragott hajók – a régen halott flotta felt nt éjjel, megfürdött a csillagok fényében, aztán másnapra elt nt újra a homokban. Más helyeken, többnyire a parti gerinct l védve, a régen elfeledett tengerészek temet ket hoztak létre, ahol halott társaikat cédrusok kivájt törzsében helyezték végs nyugalomra. Raraku rendíthetetlen hatalma ezeket is mind k vé változtatta. Réteg réteg hátán, számtalan szint, ahol a szél titkokat fedhet fel. Rámpaként magasodó csupasz sziklák, melyekben hatalmas lények megkövült csontváza látható. Kivágott erd k nyomán maradt tuskók, melyekb l Karsa láthatta, hogy a fák itt is voltak akkorák, mint a hazájában. Dokkok, mólópillérek oszlopai, horgony-kövek, és persze a bányák tátongó üregei – vasércet és palát is termeltek ki – meg a nyílegyenes, épített utak, fák, amelyek teljes egészében a föld alatt fejl dtek ki, s gyökérzetük több mérföldes távolságba is elért. Ebb l vájták ki Karsa új kardjának anyagát, a vasfát is – régi vérkardja ugyanis már régen széthasadt. Raraku els kézb l tapasztalta meg, milyen is az Apokalipszis, sok évezreddel azel tt, és Toblaka nem volt egészen biztos benne, hogy a sivatag örömmel üdvözli a káosz visszatérését. Shei'k istenn je itt jár a sivatagban, rült haragja végtelen szelet kavar annak határán, de Karsa most elgondolkodott, hogy vajon ki alakította ilyenre a Forgószelet? A hideg, oktalan harag, vagy kegyetlen, kérlelhetetlen vitapartnere? Lehet, hogy az istenn harcol a sivataggal? Mindezt persze aközben, hogy a malaza hadsereg csatába készül a délvidéken.

Amikor elért a cserjés szívébe – a kis tisztásra, amelynek közepén egy alacsony kövekb l emelt oltár állt –, látta, hogy magas, hosszú hajú, vékony alak ül ott az oltáron úgy, mintha az csak egy egyszer pad volna egy elhagyatott kertben. Könyvet tartott a kezében, a repedezett b rkötés nagyon ismer s volt Karsának. A n megszólalt, anélkül, hogy odafordult volna. – Láttam a nyomaidat ezen a helyen, Toblaka. – Én is a te nyomaidat, Kiválasztott. – Azért jövök ide, hogy töprengjek – mondta, miközben Karsa megkerülte az oltárt, és szembe került a n vel. Én is. – Kitalálod, hogy min töprengek? – kérdezte. – Nem. A vérdarazsak csípése nyomán maradt hegek elhalványodtak, s csak olyankor mutatkoztak, amikor elmosolyodott. – Az istenn ajándéka... – a mosoly fájdalmasan feszültté vált – csak pusztítást ígér. Karsa elfordította a fejét, és szemügyre vette a közelben álló fákat. – Ez a liget ugyanúgy tartani fogja magát, mint Raraku – mondta. – K l van. A pedig tartja magát. – Egy ideig – felelte a lány, s arcáról elt nt a mosoly. – De bennem valami azt súgja, hogy... teremtenem kell. – Szülj egy gyereket! A n nevetése leginkább sikolyra emlékeztetett. – Ó, te vicces bolond, Toblaka! Gyakrabban kellene a társaságodat keresnem. Mi akadályoz meg ebben? A lány az ölében tartott könyv felé intett. – Dryjhna szerz ként finoman szólva is csak kiforratlan talentummal bírt. Attól félek, ebben a könyvben csak vázlatokat találhatunk, s mind az élet kioltásával, a rend kiirtásával foglalkozik. De sehol sem javasol semmit annak a helyére, amit elpusztít... A víziók hamvai között nincs újjászületés, és ez elszomorít engem. Téged nem szomorít el, Toblaka? Egy hosszú percig csak nézett a lányra, aztán intett neki. – Gyere! Shei'k vállat vont, letette a könyvet az oltárra, és felkelt. Az egyszer , seszín , kopott telaba finoman követte testének gömböly vonalait. Toblaka bevezette a csontfehér fák közé. A lány némán követte. Harminc lépés után eljutottak egy újabb kis tisztásra, amit vastag, megkövült fatörzsek öveztek. Szögletes szerszámosláda hevert a csupasz ágak árnyékában – a fák ugyanis az utolsó kis ágacskáig épen maradtak. Toblaka oldalra lépett, s a lány arcát nézte, amint az szemügyre vette a harcos folyamatban lév munkáját. A tisztást övez fatörzsek közül kett t vés vel és kalapáccsal átalakítottak. Két harcos nézett rájuk vak szemgödörrel, az egyik kicsivel alacsonyabb és szélesebb volt, mint Toblaka, a másik pedig magasabb és soványabb. A harcos látta, hogy Shei'k légzése felgyorsul, arca kissé elpirul. – Tehetséges vagy... durva az ábrázolásmód, de a lelkesedés megvan benned... –

mormogta, s közben le sem vette a szemét a két szoborról. – Az egész tisztást ilyen figyelemre méltó harcosokkal akarod övezni? – Nem. A többi szobor... más lesz. A n felkapta a fejét, mert hallott valamit, s gyorsan közelebb lépett Karsához. – Egy kígyó! A harcos bólintott. – Több is érkezik majd, minden irányból. Ha úgy döntünk, hogy itt maradunk még, a tisztás hamarosan megtelik kígyókkal. – Gyémánthasúakkal? – Meg másfélékkel. De nem fognak se harapni, se mérget köpni. Sosem tesznek ilyet. Csak azért jönnek, hogy... nézel djenek. A lány kutató pillantást vetett rá, majd megborzongott. – Milyen er jut itt kifejezésre? Ez nem a Forgószél... – Nem. Nem tudom megnevezni. Talán maga a Szent Sivatag. A lány megrázta a fejét. – Azt hiszem, tévedsz. Az er szerintem hozzád tartozik. A férfi vállat vont. – Majd meglátjuk, ha kész leszek minddel. – Mennyi lesz még? – Barót Gilden és Delum Thordon kívül? Még heten. A n elkomorodott. – Mint a Hét Szent Védelmez ? Nem. – Talán. Még nem döntöttem el. k ketten, akiket itt látsz, a barátaim voltak. Most már halottak. – Kis szünet után hozzátette: – Csak két barátom volt. Ennek hallatán a n összerezzent. – És Párducos? És Mathok? És... én? – Nem áll szándékomban titeket megformázni. – Nem ez volt a kérdésem lényege. – Tudom. – A két teblor harcosra mutatott. – Alkotások, Kiválasztott. – Amikor fiatal voltam, verseket írtam, s azon az ösvényen haladtam, amelyen az anyám el ttem. Tudtad ezt? A férfi a „fiatal” szó hallatán elmosolyodott, de teljes komolysággal válaszolt. – Nem, nem tudtam. – Én... visszatértem ehhez a szokáshoz. – Szolgáljon a javadra! A lány megérezhetett valamit a szavak mögött feszül , vért l síkos gúnyból, mivel arca megkeményedett. – De hiszen nem ez a célja! Sosem szolgál! Nem célja a kielégítés – úgy értem, önmagunké, mert a másik fajta csak olyan, mint a kútban hullámzó víz... – Összezavarja az eredeti mintát... – Ahogy mondod! Túlságosan egyszer dolog téged fonott hajú barbárnak nézni, Toblaka! Nem, valami más sarkallja az embert alkotásra, igaz? Meg tudod mondani, hogy mi?

A férfi vállat vont. – Ha van válasz, azt csakis keresés közben lelhetjük meg, és a keresés az alkotás lelke, Kiválasztott. A lány ismét a két szoborra bámult. – És te mit keresel? Ezekkel a... régi barátokkal? – Nem tudom. Még nem... A kígyók ekkorra már százával vették körbe ket, s a lábuk, bokájuk körül tekerg ztek. Id nként felemelték a fejüket, nyelvükkel a tuskókat kóstolgatták. – Köszönöm, Toblaka – mormogta Shei'k. – Letörted a g gömet, és... újjáélesztetted a lelkesedésemet. – Baj van a városodban, Kiválasztott. A lány bólintott. – Tudom. – Te lennél a nyugalom a forgatag közepén? A lány keser mosollyal az arcán elfordult. – Vajon engedik majd ezek a kígyók, hogy elmenjünk? – Persze, de ne lépkedj, csak csoszogj. Lassan! Utat fognak nyitni el ttünk. – Meg kellene ijednem ett l az egészt l – mondta, miközben lassan elindult visszafelé arra, amerr l jött. De kisebb gondod is nagyobb ennél, Kiválasztott. – Ha akarod, értesítelek majd a fejleményekr l... – Köszönöm, az jó lesz. A harcos figyelte, ahogy a Kiválasztott távozik a tisztásról. Toblaka lelke köré eskük sokasága szorult. Lassan meg is kötöttek. Valamikor a közeljöv ben az egyik el fog törni. Nem tudta még, hogy melyik lesz az, de Párducostól egy dolgot megtanult: a türelem fontosságát. Amikor a n elt nt, a harcos megfordult, és közelebb lépett a szerszámosládához. A kezére üleped port furcsán rózsaszín re festette a világot körülölel haragos, vörös vihar. A nappali h ség csupán illúzió volt Rarakuban. Amint leszállt a sötétség, a sivatag halott csontjai hamar el zték a nap vibráló, lázas leheletét. A szél leh lt, a homok pedig pezsegni kezdett az élett l – mintha férgek másztak volna el egy holttestb l. A romok fölé emelt sátorváros fölött kering molylepkék és fekélylegyek között rhizanok cikáztak vadul. A távolban a sivatagi farkasok úgy üvöltöttek, mintha szellemek üldöznék ket. Heborik egy szerényebb sátorban élt egy hajdani hombár alapkövei között. Lakhelye jó távol esett a város központjától, s teljesen körbevették Mathok sivatagi népének jurtái. A padlót régi sz nyegek borították. Az egyik oldalon, téglából épített állványon állt a kis fém parázstartó, ami f tésre nem, de teaf zésre b ven elegend volt. A közelében állt egy töml , tele édes borral ízesített forrásvízzel. A sátor belsejét tucatnyi kicsi olajlámpa töltötte meg sárgás fénnyel. Egyedül üldögélt, a hen'bara tea édeskés illata megtöltötte a h s esti leveg t. Kintr l a leteleped törzs hangjai ideális alapzajt szolgáltattak, mert elég kaotikusak voltak ahhoz, hogy szétszórttá tegyék a

gondolatait. Csak kés bb kezd dik majd az ostrom, miután az álom magával ragadja a körülötte él ket. Akkor jön majd a jádearc, amely olyan nagy, hogy képtelenség hinni a létezésében. Egy idegen, mégis evilági hatalom, amely mintha olyan természetes er l születne, amit sosem lett volna szabad megváltoztatni. Mégis megváltoztatták, átformálták, elátkozták. Egy otataralba ágyazott óriás, aki mozdulatlanul fekszik örök börtönében. De most már két emberi kéz szellemképének segítségével megérintheti a külvilágot – két olyan kézzel, amit magához hívott, majd visszautasított egy isten. De Fener hagyott el engem, vagy én hagytam el Fenert? Vajon melyikünk lehet a... kiszolgáltatottabb? Ez a tábor, ez a háború, ez a sivatag... Összefogtak, hogy enyhítsék a bujkálás okozta fájdalmat. De Heborik tudta, hogy egy napon majd vissza kell térnie múltjának legfélelmetesebb sivatagába, a szigetre, ahol a k óriás csakis t várja. Vissza kell mennie. De vajon mi célból? Mindig azt hitte, hogy Fener magához vette a két levágott kezet, s várta az Agyaras Isten szigorú ítéletét. Heborik ezt a sorsot, amennyire tudta, elfogadta. De úgy t nt, egy egykori pap végtelen sokszor el tudja árulni egykori istenét. Fenert kirángatták a birodalmából, s magányosan csapdába került ebben a világban. Heborik levágott keze új gazdához került, méghozzá egy olyan hatalmas gazdához, aki még az otatarallal is szembe tudott szállni. De az er nem ide tartozott. Heborik most már hitte, hogy a jádeóriás betolakodó, akit valami titkos céllal küldtek ide egy idegen világból. A feladatot azonban már nem tudta végrehajtani, mert valaki bebörtönözte. Belekortyolt a teába, s remélte, hogy ez majd elég lesz az álmok el zéséhez. A növény vagy veszített erejéb l, vagy Heborik túlságosan hozzászokott a narkotikumhoz. A k arc már fel is t nt... Az arc próbált beszélni hozzá... Valaki megkaparászta a sátorlapot, és félrehúzta. Felisin lépett be. – Ah, még ébren vagy! Remek, így egyszer bb a dolgom. Anyám látni kíván. – Most? – Igen. Történt pár dolog a külvilágban. A következményeket meg kell beszélni. Anyám a bölcsességedre kíván támaszkodni. Heborik gyászos pillantást vetett a kezében tartott agyagcsészére, s a benne g zölg teára. Hidegen vízíze volt a teának. – Nem érdekelnek a külvilág történései. Ha t lem vár bölcs szavakat, csalódni fog. – Én is ezzel érveltem – felelte Ifjabb Felisin, s szemében huncut láng villant. – De Shei'k ragaszkodik a részvételedhez. A lány segített neki felvenni egy köpönyeget, aztán kikísérte; a keze olyan könny volt a vállán, akár egy lepke. Az éjszaka fogvacogtatóan hideg volt, ízét az üleped por határozta meg. Némán indultak el a jurták között kanyargó úton. Elhaladtak az emelvény mellett, ahonnan Újjászületett Shei'k el ször szólt a tömeghez, aztán áthaladtak a nagy, de romos kapun, amely a Kiválasztott palotájának nevezett, sokszobás sátor el tt állt. Nem voltak rök, hiszen az istenn jelenléte szinte kézzel

fogható volt, s nyomásként nehezedett az emberekre a hidegben. A sátorlap mögötti els helyiségben nem volt valami nagy meleg, de ahogy továbbhaladtak a függönyök és helyiségek során, a h mérséklet egyre csak emelkedett. A palota ilyen különálló szobák labirintusa volt, a legtöbben nem volt semmi bútor, így nehéz volt ket megkülönböztetni egymástól. Ha egy merényl esetleg kijátssza az istenn t, és eljut idáig, gyorsan eltéved. A Shei'k szobájához vezet út hosszú és kanyargós volt. A lakhelyét nem központi helyen helyezték el, mint ahogy azt az ember várta volna. Heborik, rossz szemének és a sok kanyargásnak hála, hamar elvesztette a fonalat; nem tudta, hogy merre van az úti céljuk. Eszébe jutott a menekülés a bányából, a kínokkal teli utazás a sziget nyugati partvidékére – Baudin vezette ket, Baudin, akinek irányérzéke tévedhetetlen volt, szinte földöntúli. Nélküle Heborik és Felisin meghaltak volna. Egy Karvaly, nem kevesebb. Tavore, igenis jó emberbe fektetted a bizalmadat! Felisin volt az, aki nem tudott együttm ködni vele... Erre számíthattál volna. Nos, számítanod kellett volna még egy csomó dologra... De erre nem számíthattál. Megérkeztek a szögletes, alacsony helyiségbe, ami a Kiválasztott – Id sebb Felisin, a Paran Ház gyermeke – a Tróntermének nevezett. S volt is egy emelvény, amit valaha a t zhelynek építettek, most viszont egy napszítta, magas támlás, fából ácsolt szék állt rajta. A mostanihoz hasonló tanácskozások alkalmával Shei'k mindig itt foglalt helyet, s nem hagyta el a széket, amíg a tanácsadói jelen voltak, még azért sem, hogy megmutasson valamit a sárguló térképeken, amit a hadvezérek kiteregettek a padlót borító sz rmékre. Ifjabb Felisint kivéve, a teremben mindenki magasabb volt a Kiválasztottnál. Heborik gyakran elt dött, vajon az Id sebb Shei'ket is gyötörte-e kisebbségi komplexus. Gyanította, hogy a válasz: nem. A szoba dugig volt, megtelt a hadsereg vezet ivel és Shei'k bizalmasaival. Csak Párducos és Toblaka hiányzott. A teremben nem volt több szék, de a három sátorfal mentén párnákat és sz nyegeket helyeztek el, ezeken foglaltak helyet a parancsnokok. Felisinnel az oldalán Heborik a távolabbi falhoz ment, Shei'kt l balra, az emelvényt l néhány méterre telepedett le. A fiatal lány odaült mellé. A helyiséget valamilyen permanens varázslat világította be, s ez a varázslat a leveg t is átmelegítette. Heborik észrevette, hogy mindenki elfoglalta a neki kiszabott helyet. Bár csak homályos foltoknak látta ket, elég jól ismert mindenkit a helyiségben. A trónnal szemben lév fal közepénél foglalt helyet Korbolo Dom, a kopaszra borotvált félvér napani, akinek púderes kék b rét sok sebhely csúfította. Jobbján Kamist Reloe F pap ült, egy szinte csontsovány, rövid, sz hajú férfi, akinek göndör, hosszúra növesztett, acélszürke szakálla fölött mélyen ül szempár csillogott. Korbolo balján Hínáros foglalt helyet – boszorkány egy sivatagi törzsb l, amely valamilyen ismeretlen oknál fogva szám zte t. Valamilyen varázslatnak hála, a külseje fiatal maradt, sötét szeme pedig azért volt olyan homályos, mert folyton hígított tralbot ivott. Ez egy sivatagi kígyó mérge volt, s a boszorkány azt remélte, ez majd megvédi a mérgezéses merényletekt l. Mellette Fayelle ücsörgött – egy megszállott, eléggé ideges típusú n , akir l Heborik nem is tudott ennél többet. A másik fal mentén – az expappal szemben – foglalt helyet L'oric, Bidithal és

Febryl; utóbbi formátlan alaknak t nt a túlméretezett selyem telabában, amelynek csuklyás része mélyen nyílt, s kiszélesedett, mint valami kígyó nyaka. A csuklya árnyékában apró, fekete szempár villogott, a szempár alatt pedig aranyagyarak csillogtak a fels két szemfogon. Állítólag egy emulor nev méreg volt bennük – egy kaktusz kivonata, amely nem halált okoz, hanem állandósult elmebajt. Az utolsó parancsnok Felisin balján ült. Mathok. A sivatagi törzsek szeretett vezére, magas, fekete b harcos, akib l áradt a magabiztosság és a nemesség, de olyan fajta, ami valahogy mindenkit idegesített – Párducost kivéve. t láthatóan hidegen hagyta a vezér túláradó személyisége. Látszólag kevés alapja volt az ellenszenvnek, hiszen Mathok mindig udvariasan viselkedett, meg kedélyesen, s nem fukarkodott a mosolyokkal. Talán éppen ez lehetett a gond, mert olyan volt, mintha a férfi mosollyal bocsátana el mindenkit, akinek a véleményét nem tartja figyelemre méltónak. Ez gyakorlatilag mindenkit zavart, kivéve persze a Kiválasztottat. Amikor Heborik is leült, Shei'k megszólalt. – Velünk vagy hát ma este, Szellemkéz? – Eléggé – felelte. A lány hangjában burkolt izgalom hallatszott. – Jobb is, öreg! Igazán... meglep fejleményekr l kaptunk hírt. A távoli katasztrófák miatt a Malaza Birodalom zátonyra futott... – Mennyi ideje? – kérdezte Heborik. Shei'k elkomorodott a furcsa kérdés hallatán, de Heborik nem adott magyarázatot, így folytatta: – Alig egy hete. Az Üregek mind egy szálig megremegtek, mintha földrengés lett volna. Félkarú Dujek seregében továbbra is vannak szimpatizánsaink, és k részletesen beszámoltak az eseményekr l. – Intett L'oricnak. – Nem áll szándékomban átbeszélni az egész estét. Kérlek, mesélj a történtekr l azok kedvéért, akik – mint például Korbolo Dom vagy Heborik – semmit sem tudnak még. A férfi fejet hajtott. – Örömmel, Kiválasztott! Azok, akik Üreggel dolgoznak, bizonyára tudnak már a megrázkódtatásról, az istenek körének er szakos átalakításáról. Hogy mi is történt pontosan? Az els és legegyszer bb válasz: trónfosztás. Fenert, a Nyár Vadkanját teljes mértékben megfosztották a harc istenének posztjától. – Elég kegyes volt ahhoz, hogy ne nézzen közben Heborikra. – Helyét az egykori Els H s, Hamis foglalta el. A Nyár Tigrise... Fener ki zetett. Ez csakis az én hibám, senki másé. Shei'k szeme csillogott, s a lány Heborikot nézte. A közös titkok ott táncoltak közöttük a leveg ben, mindenki más számára láthatatlanul. L'oric kis hatásszünet után folytatta volna, de Korbolo Dom közbeszólt: – És ennek ugyan mi jelent sége van a mi szempontunkból? A háborúhoz nem kell isten, csak két halandó ellenfél, meg egy indok, amire hivatkozva megpróbálják leölni egymást. – Kis szünetet tartott, rámosolygott L'oricra, és vállat vont. – Nekem ez ven elég! Szavai hallatán Shei'k figyelme elterel dött Heborikról. Felvonta a szemöldökét, s a napanihoz intézte szavait.

– És egészen pontosan mi a te indokod, Korbolo Dom? – Szeretek embereket ölni. Ez az egyetlen dolog, amiben igazán tehetséges vagyok. – Úgy érted, embereket ölni, úgy általában? – kérdezte Heborik. – Vagy csakis az Apokalipszis ellenségeire gondoltál? – Ahogy mondod, Szellemkéz. Egy percig általános feszültség lett úrrá mindenkin, aztán L'oric folytatta a beszámolót. – A trónfosztás, Korbolo Dom, olyan információ, amit itt sok mágus ismerhet már. De én szeretném finoman átterelni a szót a kevésbé ismert, távoli eseményekre, melyek Genabackison estek meg. Nos, folytatom. A panteon ismét megrendült – mert hirtelen újra gazdára talált a Bestia Trónja. Az új urak Fanderay és Togg, az si Farkasok, akik látszólag arra ítéltettek, hogy soha többé ne láthassák egymást, mert a Nyomorék Isten Bukása elszakította ket egymástól. Még nem is tudjuk pontosan, milyen következményei lesznek annak, hogy újjáéledt az si Er d, a Bestia Kunyhója az Asztalon. Én személy szerint azt javasolnám a körünkben lév alakváltoztatóknak, lélekvesztetteknek, hogy nagyon vigyázzanak a Bestia Trónjának új uraival! Könnyen meglehet, hogy eljönnek hozzátok, és követelik, hogy hajtsatok el ttük fejet. – Ezután elmosolyodott. – Most pedig azokhoz a szegény bolondokhoz fordulok, akik követték a Kezek Ösvényét. A játékot megnyerte valaki, innen nagyon-nagyon messze... – Félrevezettek bennünket! – mormogta Fayelle. – Nem más, mint Árnytövis a követ ivel, és ezért egy szép napon még drágán megfizet! Bidithal e szavak hallatán elmosolyodott, de nem szólt semmit. L'oric közömbösen vállat vont. – Ami azt illeti, Fayelle, a mondandómnak még korántsem értem a végére. Engedjétek meg, hogy világiasabb, de nem kevésbé fontos eseményekre hívjam fel a figyelmeteket. Genabackison nagyon nyugtalanító szövetség született, hogy végezzen a Pannioni Domínium nev titokzatos fenyegetéssel. Félkarú Serege összeállt Caladan Brooddal és Fürkész Anomanderrel. Az összevont seregek a hihetetlenül gazdag Darujhisztán anyagi támogatásával masíroztak a Domínium ellen. Igazság szerint el ször megkönnyebbültünk e hír hallatán, de a hosszabb távú következményeket figyelembe véve, igenis volt okunk a nyugtalanságra. Ez a szövetség igen nagy fenyegetést jelentett a hétvárosi forradalomra is. Végül is, ha Genabackison békét kötnek, akkor Dujek és serege felszabadul, mi pedig belecsöppenhetünk a rémálomba: Tavore és serege délr l közeledne felénk, Dujek pedig partra szállna Ehrlitanban, és tízezer f s seregével elindulna felénk északról. – Kellemetlen gondolat – kotyogott közbe Korbolo Dom. – Tavore önmagában nem ad okot a nyugtalanságra. De a Legf bb Ököl és tízezer katonája... Nos, k egészen mások. Persze a legtöbb katonája hétvárosi, de egy lyukas garast sem tennék arra, hogy közülük bárki átállna a mi oldalunkra. Dujekhez tartoznak testben és lélekben... – Kivéve néhány kémet – jegyezte meg Shei'k szárazon. – Közülük egy sem lépett volna kapcsolatba velünk – magyarázta L'oric –, ha a dolgok másképpen... alakulnak. – Egy pillanat! – kért szót ifjabb Felisin. – Én úgy tudtam, hogy Félkarút és seregét a Császárn törvényen kívül helyezte!

– Igen, mert így szövetséget köthettek Brooddal és Fürkésszel – felelte L'oric. – Egy kényelmes és átmeneti megoldás, kislány. – Nem akarjuk, hogy Dujek idejöjjön! – közölte Korbolo Dom. – Hídéget k. Pálinkás. Fürge Ben, Kalam, a fekete moranthok és az átkozott robbanóanyagaik... – Engedd meg, hogy csillapítsam riadalmadat, parancsnok! – vette vissza a szót a pap. – Dujek valószín leg nem jön ide. Legalábbis mostanában nem... A pannioni háború ugyanis pusztítónak bizonyult. A tízezerb l közel hétezer katona elesett. A fekete moranthok is hasonló mérték veszteségeket szenvedtek. Ah, végül gy ztek, de milyen áron! A Hídéget knek... vége. Pálinkás pedig... halott. Heborik lassan kihúzta magát. A helyiség hirtelen mintha leh lt volna. – Dujek pedig megtört emberré lett – folytatta L'oric halkan. – Ez a hír elég megnyugtató, igaz? És a következ hír: a T'lan Imassok fenyegetésének is vége. Elmentek, mind egy szálig. Nem kínozzák soha többé Hétváros ártatlan lakosságát. Tehát – összegezte – mi is maradt a Császárn kezében? Tavore Végrehajtó. Igazán különleges év volt ez a Birodalom történetében! Oda Koltén a Hetedikkel, az Areni rség, Pálinkás, a Hídéget k, Félkarú serege... Nehéz feladat el tt állunk, ha ezt felül akarjuk múlni! – De megtesszük! – kacagta Korbolo Dom, s mindkét kezét ökölbe szorította. – Pálinkás meghalt! Ó, áldás szálljon Csuklyás nevére! Még ma bemutatom neki az ill áldozatot. És Dujek – t végleg összetörjük! S t, szétzúzzuk! – Elég a kárörvendésb l! – szólt Heborik, akinek a gyomra is felkavarodott. Kamist Reloe el rehajolt. – L'oric! – sziszegte. – Mi van Fürge Bennel? – életben van. Kalam sem volt a hadsereggel; senki sem tudja, hová t nt. Volt egypár túlél a Hídéget k között, de Dujek feloszlatta a csapatot, és a túlél ket is a halottakhoz sorolta... – Kik maradtak életben? – vágott közbe Karnist. L'oric elkomorodott. – Mint mondtam, csak páran maradtak. Ennyire fontos? – Igen! – Rendben van. – L'oric Shei'kre pillantott. – Kiválasztott, megengeded, hogy kapcsolatba lépjek egy szolgámmal abban a távoli seregben? Csak néhány percet venne igénybe az egész... A lány vállat vont. – Tedd azt. – Aztán, amikor L'oric lehajtotta a fejét, lassan hátrad lt a székében. – Tehát az ellenség pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. A Császárn és drága Birodalma már csak egyszer kaphat sebet, s elfolyik minden éltet vére. Úgy fest, miénk lesz a végs csapás. Heborik sejtette, hogy a jelenlév k közül egyedül hallja ki a lány hangjából az ürességet. Tavore n vér most már egyedül maradt. De éppen ezt szereti! Egyedül tud mindent a legügyesebben véghezvinni. Kislány, tetteted, hogy az újság nagyon izgalomba hozott, de valójában éppen ennek az ellenkez je történt, ugye? Most még jobban félsz Tavorétól. És félelmedben tehetetlenné dermedtél.

L'oric beszélni kezdett anélkül, hogy felnézett volna. – Rebbencs. Ujjas. Kalapács. Inda. Hangyás rmester. Csákány hadnagy... és Paran kapitány. A magas támlás szék fel l puffanás hallatszott – Shei'k túl gyorsan kapta fel a fejét, s beütötte. Az arcából teljesen kifutott a vér. Heborik a rossz szemével csak ezt tudta kivenni, de tudta, hogy a döbbenet valószín leg kiült a lány arcára. is meglep dött a felismerést l – bár abba még nem gondolt bele, hogy mit jelent ez a hír a trónon ül fiatal lánynak. L'oric mit sem sejtve folytatta. – Fürge Bent megtették F mágusnak. Állítólag a megmaradt Hídéget k Üregen át Darujhisztánba távoztak, de a forrásom ezt nem tudja biztosan. Pálinkást és az elhunyt Hídéget ket elhelyezték... a Hold Szülöttében... amit... az istenekre! Elhagytak! A Sötétség Fia elhagyta a Hold Szülöttét! – Ekkor megrázkódott, és lassan, pislogva felnézett. Nagy leveg t vett. – Pálinkást Brood egyik parancsnoka ölte meg. Úgy fest, a szövetséget árulás gyengítette meg... – Hát persze! – vihogta Korbolo Dom. – Fürge Bennel számolnunk kell! – mondta Kamist Reloe, s keze meg-megrándult az ölében. – Vajon átküldi t Tajszkrenn Tavorénak? És mi lesz a Félkarú seregéb l maradt háromezer katonával? Ha Dujek nem is tudja vezetni ket... – Megtört a lelkük – felelte L'oric. – Ezért keresett meg engem néhány szomorú lélek... – És hol van Kalam Mekhar? – sziszegte Kamist, s önkéntelenül is hátrapillantott az árnyékára. – Kalam Mekhar Fürge Ben nélkül nem ér semmit – felelte Korbolo Dom. – Most, hogy a drága Pálinkásuk meghalt, még annyit sem, mint egyébként... Kamist a társához fordult. – És mi van, ha Fürge Ben ismét összekerült azzal az átkozott merényl vel? Na, akkor mi van? A napani vállat vont. – Nem mi öltük meg Pálinkást. Fogadok, hogy a szívük telve van gy lölettel az iránt, aki Brood emberei közül megtette. Ne félj olyasmit l, amire sosem kerülhet sor, barátom! Shei'k hangja ijeszt en élesen és hangosan szólt a teremben. – Heborik kivételével mindenki menjen ki! Most, azonnal! Csodálkozó pillantások... aztán a legtöbben felkeltek. Ifjabb Felisin habozott. – Anyám? – Te is, gyermekem! Menj ki! – Kiválasztott, ott van még az új Ház, és minden, ami ezzel jár... – szólt L'oric. – Majd holnap este. Akkor folytatjuk a megbeszélést. Menj ki! Pár perc múlva Heborik egyedül ült a teremben Shei'kkel. A lány egy ideig csak nézett rá egy szó nélkül, majd felpattant, és lelépett az emelvényr l. Heborik el tt térdre esett, elég közel ahhoz, hogy a férfi lássa az arcát. Maszatos volt a könnyekt l. – A fivérem él! – szipogta. És ezzel a férfi karjába vetette magát, arcát a vállához szorította, s egész testében

rázkódni kezdett. Zokogott. Heborik mozdulni sem tudott a döbbenett l. A lány hosszú, nagyon hosszú ideig sírt, és csak fogta, tartotta, olyan mozdulatlanul, ahogy csak tudta. S ahányszor felbukkant el tte bukott istenének arca, elhessegette. A karjában lév gyermek – mert most végre ismét gyermek lehetett – a megváltás miatt zokogott. Végre nem volt már egyedül, a családi vért nem csak az áruló n vére képviselte a világban. Ezért – mivel szüksége volt a lánynak a jelenlétére – Heborik saját gyásza várhatott...

Nyolcadik fejezet

A Tizennegyedik Hadsereg harcban ki nem próbált újoncainak csaknem fele Quon Táli kontinensér l, a Birodalom közepér l származott. Fiatalok, idealisták voltak, s kiléptek a véráztatta földre, ahol apáik, anyáik, nagyapáik és nagyanyáik áldozták fel életüket. A háború igazi borzalma az, hogy az új generációk érkezésével újabb ártatlanoknak kell átélniük ugyanazokat a szörny ségeket...

A Shei'k-féle forradalom, a gy zelem illúziója Imrygyn Tallobant

Tavore Végrehajtó egyedül állt a négyezer lökdös , nyüzsg katona el tt, míg a tisztek elkeseredett kiáltásokkal próbáltak rendet teremteni a tömegben. A felvonulási tér poros leveg jében lándzsahegyek inogtak és villogtak, mint megannyi riadt vasmadár. A nap ég t zgolyóként ragyogott a fejük fölött. Gamet Ököl húsz lépéssel a n mögött állt, s könnyes szemmel nézte Tavorét. Egy gonosz kis szell éppen a Végrehajtó felé sodorta a porfelh t. Pillanatokon belül elborította szegényt a por, de meg sem mozdult, csak állt egyenes háttal, keszty s kezével az oldalán. Egy parancsnok sem volt még olyan egyedül, mint . Egyedül volt, senki sem segíthetett neki. S ami még rosszabb, ez az én légióm – a Nyolcadik. Az els , amely összeállt – Beru vigyázzon ránk! De a lány azt parancsolta, hogy maradjon, ahol van – így megkímélte a szégyent l, ami akkor érte volna, ha rendet akar tenni a légiójában. Tavore magára vette ezt a szégyent, és Gamet sírt emiatt, mert képtelen volt leplezni szégyenét és fájdalmát. Aren hatalmas felvonulási terén a föld keményre, csaknem fehérre volt taposva. Hatezer katona tudott itt felsorakozni teljes fegyverzetben úgy, hogy a szakaszok között szabadon hagyott ösvényeken a tisztek végigvonulhassanak szemle közben. A

Tizennegyediknek három részben, légiónként kellett felvonulnia Tavore Végrehajtó el tt, seregszemlére. Gamet Nyolcadik Légiója több mint két órával ezel tt érkezett meg olyan formában, mint egy marhacsorda. Elfelejtették a kiképz rmesterek leckéit, s a kevés veterán tiszt gigászi küzdelemmel próbálta megzabolázni a négyezer fej szörnyeteget, ami elfelejtette, micsoda is valójában. Gamet megpillantotta Keneb kapitányt – akit Hólyagos Ököl nagylelk en átadott neki a Kilencedik század vezetésére –, amint az kardlappal ütötte a katonáit, így próbálva ket sorba rendezni, de nyomában azonnal felbomlott megint a rend, mert a hátrébb állók megint fészkel dni kezdtek. Voltak id sebb katonák is abban az els sorban, akik próbálták megvetni a lábukat – rmesterek és tizedesek, vörös fejjel, a sisakjuk alól kicsorduló verejtékkel... Tizenöt lépésnyire Gamet mögött ott várakozott a másik két Ököl is, valamint a wicka felderít k, Temul vezetésével. Nil és Nether is ott voltak, de Nok admirális szerencsére nem – a flotta ugyanis már kihajózott. Gametben harcot vívtak az érzelmek, reszketett, és szeretett volna valahol máshol lenni – bárhol –, és magával vinni Tavorét is erre a helyre. Mivel ezt nem tehette, el re akart lépni, megszegni az utasítást, és ott állni mellette. Valaki odaért mellé. Nehéz b rzsák landolt a lába mellett a porban, s amikor Gamet megfordult, széles, szögletes alkatú katonát látott maga mellett. Fején b rsapka volt, s a tengerészgyalogságnak kiutalt páncélzatnak jó, ha a felét viselte – egypár kikeményített b rpáncél darabot, egy kopott, foltos egyenruha fölött, melynek magenta festése már rózsaszínné fakult. Nem volt rajta semmiféle rangjelzés. A férfi sebes, himl helyes arcára közömbös kifejezés ült ki, miközben a zajongó tömeget vizslatta. Gamet továbbfordult, és látta, hogy még tucatnyi hasonló öltözet férfi és n érkezett, de k megálltak vagy egyméternyire a b rsapkás mögött. Javítatlan, felpuhult páncélzatot viseltek, szedett-vedett fegyverzetüknek pedig a fele sem volt malaza. Az Ököl a vezet höz fordult. – Hát magukat meg mi szél hozta ide? – Sajnálom, hogy késtünk! – morogta a katona. – De nehogy azt higgye, hogy szintén mondom... – Késtek? Melyik század? Melyik csapat? A férfi vállat vont. – Ez is, az is. Az areni börtönben voltunk. Hogy miért? Ezért-azért. De most itt vagyunk, uram. Akarja, hogy megregulázzam ezeket a szemtelen kölköket? – Ha képes rá, katona, parancsnoki rang lesz a jutalma! – Nem, az nem nekem való! Megöltem egy untai nemest itt, Arenben. A Lenestro nev t. Puszta kézzel tekertem ki a nyakát! A porfelh l kivált egy alak – egy rmester indult Tavore felé a tömegb l. Gamet egy pillanatra megrémült, hogy a férfi ott, helyben leszúrja a Végrehajtót, de az eltette a kardját, miel tt az asszony elé ért volna. Váltottak pár szót. Az Ököl elhatározásra jutott. – Jöjjön velem, katona!

– Igen, uram! – A férfi lehajolt, és felkapta a b rzsákot. Gamet odavezette, ahol Tavore és az rmester beszélgettek. Ekkor furcsa dolog történt. Az Ököl mellett álló veterán felmordult, miközben a keménykötés , vörösesszes szakállú rmester elnézett a Végrehajtó válla fölött, s tekintete megállapodott a veteránon. Széles vigyor és gyors mozdulatsor következett – felemelt kéz, mely mintha láthatatlan követ vagy gömböt tartana, aztán legyintés, egy kör rajzolása a mutatóujjal, a hüvelykujj rándulása kelet felé, s végül egy vállrándítás. Mindezekre a börtönb l érkezett veterán azzal felelt, hogy megrázta a kezében tartott zsákot. Az rmester kék szeme elkerekedett. Odaértek a Végrehajtó mellé, aki üres pillantással fordult Gamet felé. – Elnézést, Végrehajtó! – kezdte az Ököl, de az asszony egy kézmozdulattal elhallgattatta, hogy megszólalhasson. Nem volt rá esélye sem. A Gamet mellett álló veterán az rmesterhez fordult. – Rajzolj egy vonalat, oké? – Rendben! Az rmester szalutált, és visszalépkedett a hullámzó tömeghez. Tavore tekintete dühösen a veterán felé villant, de aztán nem mondott semmit, mert a férfi letette a földre a zsákját, kinyitotta, és turkálni kezdett benne. Az rmester a hullámzó embertömeg el tt öt lépéssel ismét el vette a kardját, tompa hegyét letette a porba, és elindult, hogy hosszú vonalat húzzon maga után. Rajzolj egy vonalat, oké? A katona, aki a zsákjában turkált, hirtelen felnézett. – Maguk ketten még itt vannak? Menjenek csak hátra a wickákhoz, aztán hátráljanak még legalább harminc-negyven lépést. Ja, és mondják a wickáknak, hogy szálljanak le mind a lóról, és fogják jó szorosan a szárat, és amúgy mindenki álljon jó stabil kisterpeszbe. És amikor jelt adok, fogják be a fülüket! Gamet összerezzent, amikor a veterán agyaglabdákat kezdett kiszedni a táskájából. A zsák... ami alig ötven szívdobbanással ezel tt a lábam mellett landolt, a porban. A Csuklyás szakállára! – Mi a neve, katona? – nyögte Tavore Végrehajtó. – Szépia. Most menjen, kislány! Gamet a n vállára tette a kezét. – Végrehajtó, azok ott... – Tudom, hogy mik azok! – csattant fel. – És ez az ember képes lenne megölni akár ötvenet is a katonáim közül... – Asszonyom! – szólt Szépia, aki éppen egy összecsukható kis ásót húzott el a zsákjából. – Magának jelenleg nincs egy katonája se! Higgye el, az a szép otataral kard, amit az oldalán hord, semmit sem segíthet magán, ha úgy dönt, hogy itt marad! Húzódjanak szépen hátra, a többit pedig bízzák rám és az rmesterre, oké? – Végrehajtó! – mondta Gamet szinte könyörögve. Az asszony rávillantotta a szemét, majd sarkon fordult. – Akkor hát menjünk, Ököl! Hagyta, hogy az asszony menjen elöl, s néhány lépés után megtorpant, és hátranézett. Az rmester ismét ott állt Szépia mellett, aki hihetetlenül rövid id alatt

egy kisebb gödröt ásott. – Macskakövek odalent! Az rmester bólintott. – Tökéletes. – Pont, ahogy gondoltam – felelte Szépia. – Szögbe állítom ezeket a csattanósokat, a lángolóst meg egy arasznyival mélyebbre teszem... – Tökéletes! Magam sem csinálnám másképp, ha hoztam volna magammal... – Ellátás? – Elég jó. – Nekem ezek az utolsók, amik itt vannak a zsákban... – Ezen segíthetek! – Ezért, Muzs... – Vonós. – Ezért, Vonós, egy csókkal tartozom! – Alig várom! Gamet fejcsóválva távozott. Ezek az utászok! A robbanás két hullámban rázta meg a talajt a lábuk alatt. Kövek törtek el a por nyomása alól – ami persze az ég felé repült –, s hullottak szilánkokká a leveg ben. Gyakorlatilag a légió egyharmada elesett, de magukkal sodortak még másokat is. Hihetetlen módon senki sem sérült meg, mintha Szépia valahogy lefelé, a köveken át elirányította volna a robbanás pusztító erejét. Amikor az utolsó morajok is elhallgattak, Tavore Végrehajtó és Gamet ismét el reléptek. Szépia ott állt a néma tömeggel szemben, és egy csattanóst tartott magasan a feje fölé. Üvöltve szólt az újoncokhoz. – Aki els ként kilép a sorból, az ezt kapja a lába elé! Ha valaki kételkedne abban, hogy milyen jól tudok célozni, tegyen próbára! Most pedig, kedves rmesterek és tizedesek, gyertek szépen el re! Keressétek csak meg az embereiteket. Ti, itt elöl! Vonós rmester szép vonalat rajzolt a lábatok elé, oké, látom, kicsit elmosódott, de újrarajzolja! Lépjetek hát el re, egyujjnyira a vonaltól, a csizmák egymással párhuzamosan! Ezt most rendesen végig fogjuk csinálni, vagy ha nem, hát emberek halnak meg! Vonós rmester már az els sor el tt lépegetett, ellen rizte, hogy a vonal egyenes-e, és megfelel en szell sre rendezte a sorokat. A tisztek ismét kiáltoztak, de nem olyan hangosan, mint korábban, mert az újoncok hallgattak. A légió lassan megfelel formába rendez dött. Azok az újoncok valóban elcsendesedtek, és... figyeltek. Gamet ezt vette észre, amikor a Végrehajtóval visszatértek eredeti helyükre, a tátongó, füstölg gödör mellé. Figyelték... az rültet, aki magasan a feje fölé tartott egy robbanószert. Az Ököl egy perc múlva odalépett Szépia mellé. – Megölt egy nemest? – kérdezte halkan, s közben szemrevételezte az alakuló sorokat. – Igen, Ököl. – A Kutyák Láncában volt? – Igen.

– Csakúgy, mint maga, Szépia... – Amíg be nem kaptam egy nyílvessz t a vállamba. A Silandán utaztam a többiekkel. Sajnos lekéstem az utolsó vitáról. Lenestro csak amolyan... pótlék volt. Szárnyas Pullykot akartam megölni, de megszökött Melik Rellel. És én mindkett t el akarom kapni, Ököl! Lehet, hogy szerintük a vitánknak vége, de nekem még volna egy és más a tarsolyomban. – Nagyon örülnék, ha elfogadná a parancsnoki posztot – mondta Gamet. – Köszönöm, uram, de nem, uram. Már beosztottak egy szakaszhoz. Ami azt illeti, éppen Vonós rmester rajába kerültem. Nekem ez nagyon is megfelel. – Honnan ismeri t? Szépia a szemébe nézett, a szeme résnyire sz kült. Kifejezéstelen arccal válaszolt. – Ma láttam életemben el ször, uram. De most, ha megbocsát, tartozom neki egy csókkal! Alig negyedórával kés bb Gamet Ököl légiója mozdulatlanul állt a téren egyenes, rendezett sorokban. Tavore Végrehajtó már megszemlélte ket onnan, ahol Gamettel álltak, de még nem szólt hozzájuk. Szépia és Vonós rmester csatlakoztak a kilencedik század negyedik rajának többi tagjához. Tavore láthatóan valamiféle elhatározásra jutott. Intett, mire Hólyagos és Tene Baralta Öklök elindultak felé. Pár pillanat, és már oda is értek Gamet mellé, ahol megálltak. A Végrehajtó megfejthetetlen pillantással Hólyagoshoz fordult. – A légiója a sugárúton várakozik? A vörös kép férfi bólintott. – Ott olvadoznak a h ségben, Végrehajtó. De a robbanástól megnyugodtak. Az asszony tekintete továbbsiklott a Vöröspengére. – Baralta Ököl? – Mindenki megnyugodott, Végrehajtó. – Miután elbocsátom a Nyolcadik Légiót, és az levonul a térr l, javaslom, hogy a továbbiakban vonuljanak be a katonák századonként. Lehet, hogy így valamivel tovább tart majd a seregszemle, de legalább nem ismétl dik meg az imént látott káosz. Gamet Ököl, meg van elégedve a felsorakozott légiójával? – Igen, Végrehajtó! – Én is. Most pedig... Nem fejezhette be a mondatot, mert látta, hogy a három férfi figyelme már máshová összpontosul – valahová távolabbra, a válla mögé néztek. A négyezer vigyázzban álló katona fel l pedig teljes csend áradt: se egy kis páncélnyikorgás, se egy köhintés. Mert a Nyolcadik Légió nagy leveg t vett, és bent tartotta. Gamet küszködött, hogy ne változzon az arckifejezése, amikor Tavore felvonta a szemöldökét. Aztán az asszony lassan megfordult. A gyerek szinte a semmib l érkezhetett, mert senki sem vette észre egészen addig, amíg oda nem ért, ahol a Végrehajtó eredetileg állt. Túlméretezett, rozsdavörös telabájának alját királyi uszályként vonszolta maga után. Kócos, göndör, sz ke haja alól napbarnított, piszkos, de angyali arcocska nézett a nagyvilágra, azon belül is a felsorakozott katonákra. Fojtott köhögés hallatszott a sorok közül, majd az egyik katona el relépett.

Miközben a férfi az els sor felé közeledett, a gyermek is megtalálta – mert t kereste. Mindkét, eddig a ruha fodraiba rejtett kezét kinyújtotta, s ekkor látták, hogy az egyik kezében egy csontot tart. Egy emberi combcsontot. A férfi lépés közben megdermedt. A felvonulási tér fölött szinte életre kelt a leveg a szisszenést l, ahogy a négyezer katona egyszerre kapott leveg után. Gamet leküzdötte a borzongást, majd a férfihoz fordult. – Keneb kapitány! – mondta hangosan, visszanyelve a torkát mardosó félelmet. – Javaslom, hogy vegye magához a csemetét, még miel tt... hm... visítani kezd. Keneb vörös arccal, kapkodva szalutált, majd a kisfiúhoz lépett. – Neb! – kiáltotta a gyerek boldogan, miközben a kapitány felnyalábolta. – Kövessen! – vetette oda Tavore Gametnek, s a párocskához sietett. – Keneb kapitány, igaz? – Elnézést, Végrehajtó! A fiúnak van dadája, de feltett szándéka, hogy minden lehetséges alkalommal megszökjön szegény asszony keze közül; van egy temet , amit felszínre hozott a szél, pont... – A maga fia, kapitány? – kérdezte Tavore éles hangon. – Hát, tulajdonképpen igen, Végrehajtó. Egy árva a Kutyák Láncából. A történész, Dujker bízta a gondjaimra... – Van neve is? – Rongyos. – Rongyos? Keneb bocsánatkér en vállat vont. – Csak ideiglenesen, Végrehajtó. De most még jól illik hozzá... – És a Nyolcadik Légióhoz is. Igen, látom. Vigye t vissza a fogadott dadához, kapitány! Aztán holnap szépen rúgja ki a dadát, és vegyen fel mellé egy jobbat... Vagy inkább rögtön hármat. A gyermek is a hadsereggel utazik majd? – Nincs senkije rajtam kívül, Végrehajtó! Másnak a családja is követi a sereget... – Igen, tudom. Most menjen a dolgára! – Én... Nagyon sajnálom, Végrehajtó... De az asszony ekkorra már elfordult, és talán csak Gamet hallotta az elmormolt választ. – Ezzel bizony elkésett! És ebben igaza volt. A katonák – még az újoncok is – felismerték az elébük lép óment. Egy gyermek, annak az asszonynak a nyomában, aki a sereget vezetni fogja. Magasra emel egy napszítta csontot... Az istenek kegyelmezzenek nekünk! – A Csuklyás golyóira, amit grillen sütögetnek! A káromkodás halkan, dühösen hangzott el. Vonós figyelte, hogy Szépia leteszi a zsákját, és alacsony deszkaágya alá csúsztatja. Az istálló ideiglenesen barakká alakult át, és nyolc szakasznak adott otthont. A sebtiben átalakított épület friss verejtékt l és friss félelemt l b zlött. A hátsó falnál lév latrinán valaki éppen rosszul volt. – Menjünk ki, Szépia! – mondta Vonós egy perc után. – Összeszedem Borvirágot és Geszlert is! – Szívem szerint inkább berúgnék – morogta az utász.

– Sor kerül majd arra is, de el bb le kell zavarnunk egy kis megbeszélést. A másik férfi még mindig habozott. Vonós felállt a priccsér l, és közelebb lépett. – Igen, ennyire fontos! – Oké! Menj el re... Vonós. Mint kiderült, Felh s is csatlakozni akart a veteránok csapatához, akik némán átvonultak a hamuszürke arcú újoncok között – sokan lehunyták a szemüket, és némán imákat mormoltak –, és kivonultak az udvarra. Az üres volt. Ranal hadnagy – aki a seregszemlén reménytelenül tehetetlennek bizonyult – azonnal bemenekült a házba, amint a csapat megérkezett. Minden szempár Vonósra szegez dött. is végigmérte a köré gy lt komor arcokat. Senki sem kételkedett a látottak jelentésében, és Vonós hajlott rá, hogy igazat adjon nekik. Egy gyerek a halálba vezet minket. A menetelést egy combcsont jelképezi, amely szenved a sivatagi nap sugaraiban. Mind túl sokat éltünk, túl sokat láttunk már ahhoz, hogy elhessegessük az igazságot: ez az újonc hadsereg már most halottnak érzi magát. Felh s viharvert, vörös szakállas képe túl keser volt ahhoz, hogy gúnyos lehessen. – Vonós, ha most azt akarod mondani, hogy a Csuklyás kapujában van esélyünk az árral szemben, akkor elment az eszed! Ezek a fiúk és lányok nem különlegesek, ez csak három nyavalyás légió, amiben... – Tudom! – vágott közbe Vonós. – Egyikünk sem bolond. Na, azt kérem, hogy egy pár percig csak én beszélhessek. Ne szóljon közbe senki! Majd szólok, ha végeztem, oké? Borvirág elfordította a fejét, és köpött egyet. – Te egy Csuklyás átkozta Hídéget vagy! – Az voltam. Van ezzel valami problémád? A hatodik raj rmestere elvigyorodott. – Úgy értem, Vonós, hogy téged meghallgatlak. Pont, ahogy kéred. – Mi is meghallgatunk – motyogta Geszler, és Felh s egyetért en bólintott. Vonós Szépiához fordult. – És te? – Csak azért, mert te vagy itt, és nem Sunyi, Muzsikus! Bocs, Vonós. Borvirág szeme a név hallatán elkerekedett. Ismét köpött egyet. – Köszönöm. – Még ne köszönj semmit! – mondta Szépia, de gyorsan elmosolyodott, hogy elvegye szavainak élét. – Oké, egy történetet szeretnék elmesélni. Nok admirális a f szerepl je, bár akkoriban még messze nem volt admirális, csak hat dromon parancsnoka. Csodálkoznék, ha valaki közületek ismerné a történetet, de ha így is van, megkérem az illet t, hogy ne szóljon közbe. Azt hiszem, a leglényegesebbet már el is mondtam: hat dromonról van szó. A kartooliak flottája ellen vonultak, ami három kalózhajóból állt. Ezeket a kalózhajókat megáldotta a sziget D'rek f papja. Az szi Féregé. Tudom, mindenki ismeri D'rek másik nevét, csak a hangsúly kedvéért mondtam. Na szóval, Nok a hajóival megállt a Napan-szigeteken, és felúszott a Koolibor-folyó torkolatába. Ott szereztek friss vizet. Ezt csinálta minden hajó, miel tt elindult Kartool felé, vagy nekifeszült az óceánnak. Hat hajó, mind feltankolt friss vízzel, és a hordókat lerakták

a fedélközbe. Fél napja hagyták csak hátra a Napan-szigeteket, amikor a vezérhajón a szakács segédje felbontotta az els hordót. De a lyukon egy kígyó siklott ki. Egy paralt... Felmászott a fiú karján, és belemélyesztette fogait a bal szemébe. A fiú sikoltozva indult a fedélzet felé, a kígyó ott vonaglott rajta, nagyra nyitott szájjal. Hát, a srácnak két lépést sikerült megtennie a fedélzeten, miel tt meghalt volna. Már akkor fehér volt, mint a fal. A kígyót persze megölték, de gondolhatjátok, hogy addigra már kés volt. Nok fiatal volt még, így elmaszatolta az egész történetet, és amikor híre ment, hogy a matrózok meg a tengerészgyalogosok inkább meghalnak a szomjúságtól – egy hajón, ami tele van friss vízzel –, azt tette, ami a legkézenfekv bbnek t nt. Felhozatott egy újabb hordót, és saját kez leg nyitotta fel. – Vonós kis szünetet tartott. Látta, hogy senki sem ismeri rajta kívül a történetet, s érezte, hogy mind rá figyelnek. – Az a nyavalyás hordó dugig volt kígyókkal! Valósággal kifolytak a fedélzetre. Kész csoda, hogy Nokot egy sem harapta meg! Tudjátok, éppen akkor kezd dött a száraz évszak, és a folyóban véget ért a paraltok ideje. A víz megtelt velük a torkolatban, mert éppen akkor indultak el a tenger felé. Mind a hat dromon összes hordója tele volt paraltokkal! A flotta nem ütközött meg a kartooliakkal. Mire visszaértek Nap városába, a legénység fele szomjan halt. A hat hajót megpakolták D'reknek címzett ajándékokkal, és elsüllyesztették a kiköt n túl. Noknak várnia kellett a következ évig, hogy szétzúzhassa a kartooliakat. Ezután két hónappal a szigeteket meghódították. – Egy percre elhallgatott, majd megrázta a fejét. – Nem, még nem fejeztem be! Ez a történet arról szólt, milyen a rossz megoldás. A rossz óment nem lehet úgy legy zni, hogy megpróbáljuk szétzúzni. Le kell nyelni, keresztben! A többiek zavartan néztek rá. Geszler kapcsolt els ként, és vigyora láttán Vonós bólintott. – Ha nem ragadjuk meg két kézzel ezt az óment, akkor mi sem vagyunk jobbak azoknál a szürke arcú újoncoknál; csak koporsóviv k lehetünk... Szóval jól hallottam, hogy a közelben van valami temet , amit a felszínre hozott a szél? A csontok mind a napvilágra kerültek. Javaslom, keressük meg. Méghozzá most. Oké, most már befejeztem! – De az egy átkozott combcsont volt! – morogta Felh s. Geszler a tizedesére bámult. – Két nap múlva indulunk! – jelentette be a Végrehajtó. Miel tt még valami más is történne – tette hozzá gondolatban Gamet. Nilre és Netherre pillantott, akik a fal mellett ültek egy padon. Mindketten remegtek még – a különös ómen miatt sápadtan, er tlenül. A világban sok volt a titok. Gamet máskor is érezte már ezt a jeges érintést, az er megtestesülését, amely nem tartozott egyik istenséghez sem, mégis létezett. Rendíthetetlenül, akár a természet törvényei. Igazság a felszín alatt. Véleménye szerint a Császárn érdekeit leginkább az szolgálta volna, ha a Tizennegyedik hadtestet azonnal feloszlatják. Szépen rajokra bontják az egészet, és minden apró kis egységnek más-más új feladatot adnak, s csak egy év múlva próbálkoznak ismét Hétvárosban egy újabb seregnyi újonccal. Tavore Végrehajtó szavai mintha pont

Gamet gondolataira adtak volna választ, pedig csak a szobában összegy ltekhez szólt. – Nem engedhetjük meg magunknak! – mondta, s közben t le szokatlan módon járkálni kezdett. – A Tizennegyediket nem gy zhetik le úgy, hogy még ki sem tette a lábát Arenb l! Ha ez bekövetkezik, oda az egész szubkontinens! Akkor már inkább haljunk meg Rarakuban! Akkor legalább leapasztjuk valamelyest Shei'k seregeit. – Két nap... – Közben kérem, hogy minden Ököl hívja össze a tiszteket, hadnagyi rangtól felfelé. Tájékoztassák ket, hogy személyesen fogok végiglátogatni minden századot, ma estét l. Ne informáljanak senkit arról, mikor melyikhez készülök – azt akarom, hogy mind éberek legyenek. Az rségt l eltekintve, a katonák nem hagyhatják el a barakkokat. Különösen a veteránokat tartsák szemmel! k, ha megtehetik, berúgnak, és részegek is maradnak. Baralta Ököl, kerítse el Orto Szetrált, és hívasson vele össze egy csapatnyi Vöröspengét. Az feladatuk végigjárni a katonaságot követ civilek táborát, és elkobozni t lük az alkoholt, a duriánt és minden más helybéli anyagot, ami kábultságot okozhat. Aztán szervezzenek rséget is a tábor köré. Van kérdés? Remek. Mind mehetnek. Gamet, hívassa Borostyánt! – Igen, Végrehajtó! – Szokatlanul gondatlan vagy, kislány! A te parfümillatú szeret det mindenki el l rejtegetted, eddig csak én láthattam. Persze tudtak róla, de akkor is... Kint a folyosón Hólyagos és Tene Baralta összenéztek, bólintottak, aztán Baralta megragadta Gamet felkarját. – Jöjjön velünk, kérem! Nil és Nether odapillantottak, aztán elsiettek. – Vedd le rólam az átkozott kezed! – mondta Gamet halkan, tegezésre váltva. – Segítség nélkül is tudlak követni, Hólyagos! A kéz elt nt. Találtak egy üres szobát, ami korábban tárolóhelyiség lehetett, mert három falát kampók borították. A leveg ben lanolin illata terjengett. – Itt az id ! – mondta Hólyagos mindenféle bevezet nélkül. – Nem indulhatunk el két nap múlva, Gamet, és ezt te is tudod. Egyáltalán nem indulhatunk el. A legrosszabb esetben lázadás is kitörhet, de a legenyhébb esetben is folyamatossá válna a dezertálás. A Tizennegyediknek vége. A férfi szemének elégedett villanása láttán Gametnek felforrt a vére a haragtól. Egy percig viaskodott az indulataival, aztán sikerült kell képpen megnyugodnia ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. – Te és Keneb kapitány el re elterveztétek a gyermek érkezését? Hólyagos hátrah költ, mintha megütötték volna, aztán elsötétedett az arca. – Mit képzel rólam... – Jelenleg nem is tudom, mit képzeljek! – vágta rá Gamet. Az Areni rség egykori parancsnoka erre már oldozta volna ki a kardját a hüvelyéb l, de Tene Baralta nyikorgó páncéllal a két férfi közé lépett. A sötét b férfi magasabb és szélesebb is volt, mint a két malaza, s most a két férfi mellkasára tette a kezét, és határozott mozdulattal eltolta ket egymástól. – Azért vagyunk itt, hogy egyezségre jussunk, nem azért, hogy megöljük egymást!

– mondta. – Egyébként – tette hozzá Hólyagos felé fordulva –, Gamet gyanúja nekem is megfordult a fejemben. – Keneb sosem tenne ilyesmit – nyögte Hólyagos –, még ha ti ketten azt hiszitek is, hogy én képes lennék rá. Becsületes válasz. Gamet elhúzódott, és a hátsó fal elé lépett, hátat fordítva két társának. Gondolatai csak úgy száguldoztak, de végül csak megrázta a fejét. Meg sem fordult, úgy szólalt meg. – Két napot kért... – Kért? Én csak parancsot hallottam... – Akkor nem figyeltél eléggé, Hólyagos! A Végrehajtó fiatal és tapasztalatlan, de nem bolond. Látja, amit ti is láttok, és mindenki más. De két napot kért. Ha eljön az indulás ideje... Nos, akkor majd minden kiderül. Addig is bízzatok benne! – Megfordult. – Ezért és csakis ezért... kell az a két nap! Baralta némi t dés után bólintott. – Legyen. – Rendben van – felelt Hólyagos is. Beru áldjon meg minket! Gamet már indult volna, de Baralta egy érintéssel megállította. – Ököl! – mondta. – Mi a helyzet ezzel a... Borostyánnal? Ismered t? Miért olyan... gyanakvó a Végrehajtó? N k, akik n ket fogadnak szeret ül – az egyetlen b n a férfiak szemében a veszteség, s ez mindig is így volt. – Gyanakvó? Nem, Tene Baralta. Csak diszkrét. A Végrehajtó egyszer en csak diszkréten intézi a magánéletét. A Vöröspenge csak kötötte az ebet a karóhoz. – Milyen ez a Borostyán? Vajon befolyásolja a mi parancsnokunkat? – Utóbbi kérdésedre a válaszom: fogalmam sincs. Hogy milyen? Úgy tudom, ágyas volt az Álmok Királyn jének nagytemplomában, Untában. Ezenkívül csakis a Végrehajtóról beszélgettem vele, és csak pár szót. Borostyán nem kimondottan beszéd ... – Ez bizony meg sem közelíti a valóságot. Gyönyör , és nagyon-nagyon zárkózott. Hogy befolyásolja-e Tavorét a döntéseiben? Bár tudnám! – Borostyánról jut eszembe, most mennem kell! – Az ajtóban megállt, és hátrapillantott Hólyagosra. – Jó volt a válasz, Hólyagos! Már nem gyanúsítalak. A férfi válaszként csak bólintott. Losztara Yil eltette Vöröspenge egyenruhájának utolsó darabját is, és lecsukta a láda fedelét. Felegyenesedett, hátralépett, és félembernek érezte magát. Nagyon sok lelki er t nyert abból, hogy ehhez a félelmetes hír csapathoz tartozott. A tény, hogy a Vöröspengéket a törzsi társak gy lölték és árulónak tartották, meglep módon, jóformán örömet okozott neki – mert is gy lölte ket. A kívánt fiú helyett lányként született egy pardu családba, és így gyermekkorát Ehrlitan utcáin töltötte. Sok törzs életében elfogadott szokás volt – a malazák és a családjogi törvényeik érkezése el tt –, hogy a nemkívánatos gyermekeket ötéves korukban kitették az utcára. A templomok papjai – a számtalan kultusz nyomán

támadt titokzatos hit követ i – rendszeresen begy jtötték az ilyen elhagyott gyerekeket. Senki sem tudta, mi volt a további sorsuk. Az utcagyerekek körében, akiket Losztara ismert, az optimisták úgy gondolták, hogy a kultuszok értelmesebb jöv t adhatnak. Iskola, étel, biztonság, s mindezekért cserébe az embernek csak tanítvánnyá kell válnia. De a gyerekek nagy része valami másra gyanakodott. Hallottak történeteket – és a saját szemükkel is láttak ilyen gyanús jeleneteket –, melyek szerint a templomok hátsó bejáratán az éj leple alatt kisurrannak a köpönyeges alakok, s a sikátorokon át haladnak lefedett kis szekerükkel, egészen a várostól keletre es , rákoktól hemzseg dagálytavakhoz, amelyek nem voltak elég mélyek... Tisztán látszott az apró, letisztogatott csontok csillogása a meder aljában... Egy dologban azonban mindenki egyetértett. A templomok éhsége csillapíthatatlannak bizonyult. Az ehrlitani utcagyerekek – az optimisták és a pesszimisták egyaránt – megtettek mindent, hogy elkerüljék a hálóval és hurkos bottal dolgozó papokat. Így védték életüket, ami keser volt ugyan, de legalább szabad. Losztara a hetedik életéve közepén járt, amikor egy tanítvány hálója a szürke kövezetre kényszerítette. A járókel k mintha meg sem hallották volna a sikolyait – egyszer en kikerülték, a néma pap pedig visszatért a gúzsba kötött zsákmánnyal templomába. Szörny utazás volt, Losztara sosem felejtette el, ahogy a közömbös tekintet id nként rá-rátévedt. Rashan sokkal kevésbé volt vérszomjas, mint a többi gyerekvadászattal él kultusz. Maréknyi újonnan érkezett között találta magát, akiknek feladata a templom udvarának tisztogatása volt – úgy t nt, egy életen át szolgaság lesz a sorsuk. A léleköl munkát csak kilencéves koráig végezte, mert akkor valamilyen ismeretlen oknál fogva kiválasztották tanoncnak az Árnyak Táncának iskolájába. Csak ritkán, rövid ideig látta korábban a táncosokat – titkos, magába forduló társaság volt ez, s olyan férfiakból és n kb l állt, akik hitüket tánccal fejezték ki. Csak papoknak és papn knek táncoltak – de ezek a néz k sem ket látták, hanem az árnyékaikat. Te semmi vagy, gyermek! Nem te vagy a táncos! Tested Rashan szolgálatában áll, és Rashan az Árnyék manifesztációja ebben a világban – a fény és a sötétség keveredéséé. Amikor táncolsz, nem te vagy az, akit néznek. Az árnyat nézik, amit a tested fest. Az árnyékod a táncos, Losztara Yil! Nem te! Éveken át tartó fegyelmezés, nyújtó gyakorlatok, melyeknek köszönhet en minden ízülete rugalmassá vált, a gerince megnyúlt – az Árnyéleszt így képes folyékony, hullámzó mozdulatokra –, és mindez a nagy semmiért. A templom magas falain túl a világ megváltozott. Losztara nem tudott semmir l, de az események sorozata egy egész civilizációt küldött a pusztulásba. A Malaza Birodalom megszállta a kontinenst. A városok elestek. Ehrlitan kiköt je elé idegen hajók vontak blokádot. Rashan kultuszát megkímélték Hétváros új, kegyetlen urai, mert ez náluk is elismert vallásnak számított. A többi templom nem járt ilyen jól. Emlékezett, hogy néha füstöt látott a város fölött, és nem tudta, honnan eredhet, meg hogy éjjelente felébredt a szörny kiáltozásra az utcán. Losztara középszer Árnyéleszt volt. Árnyékának mintha saját akarata lett volna, s köteked , hátráltató partnere volt a tanulásban. Nem kérdezte magától, hogy boldog-

e, vagy boldogtalan. Rashan Üres Trónja nem vonzotta úgy a hitét, mint a többi tanulóét. Élt, de kérdések nélkül. Élete nem volt se cirkuláris, se lineáris, mert a lelkében egyáltalán nem volt mozgás, és a fejl dést is csak azzal mérte, hogy sikerülte elsajátítania a reá er szakolt gyakorlatokat. A kultusz pusztulása hirtelen jött, és belülr l. Eszébe jutott az éjszaka, amikor minden elkezd dött. Nagy volt az izgalom a templomban. Egy F pap érkezett hozzájuk látogatóba egy másik városból. Nagyon fontos ügyekr l tárgyalt Bidithal mesterrel. Az idegen tiszteletére táncot adtak el , amiben Losztara és tanulótársai háttérmozdulatokat végzett az Árnyéktáncosok ritmusának kiegészítéseként. Losztarát az egész nem nagyon érdekelte, s a tánc közben, a kis szerep el adásában meg sem közelítette a tanulók közül a legjobbat. De eszébe jutott az idegen. Annyira más volt, mint az öreg, savanyú Bidithal! Magas, vékony, nevet arc, hihetetlenül hosszú ujjak, szinte n iesen karcsú kéz – egy kéz, melynek láttán új érzések keltek életre a szívében. Az érzelmek pedig tönkretették a mechanikus táncmozdulatokat, árnyéka olyan ritmusra váltott, amely nem csupán a tanulók, de az Árnyéktáncosok mozdulataival is ellenkezett. Mintha egy egészen más tánc csöppent volna a nagy terembe, a másik kell s közepébe. Túl felt volt ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Bidithal a haragtól vörösöd arccal felkelt, de az idegen gyorsan közbelépett. – Kérlek, hadd folytatódjék a Tánc! – mondta, s közben tekintete Losztara szemébe kapaszkodott. – Ilyen el adásban még sosem láttam a Nádas Táncát! Itt nem gyenge szell fújdogál, igaz, Bidithal? Nem, ezzel bizony már lehet mit kezdeni! A Táncosok szüzek, ugye? – Halkan, de mély torokhangon felnevetett. – Mégsem volt semmi sz zies ebben a táncban... Ó, vágyak vihara! A szempár még mindig Losztarára szegez dött, s látszott, hogy a férfi tisztában van vele, milyen vágy lett úrrá a lányon – milyen vágy okozta az érzéki táncot. Felismerést sugárzott, és egyfajta kellemes, de kissé h vös... elfogadást. Mint akit levettek ugyan a lábáról, de még nem tud viszonzást ajánlani. Az idegennek más dolga volt aznap éjjel – valamint az elkövetkez éjjeleken –, de Losztara ezt csak kés bb tudta meg. Abban a pillanatban csak annyit tudott, hogy ég az arca a szégyent l, ezért kiszaladt a többi táncos közül, és elrohant a szobájába. Delat természetesen nem azért érkezett a templomba, hogy ellopja egy Éleszt szívét. Azért jött, hogy elpusztítsa a Rashant. Delat, akir l kiderült, hogy egyszerre pap és Hídéget , s bármilyen oka is volt a Császárnak eltüntetni a kultuszt, Delaté volt a végrehajtó gyilkos kéz. Bár a feladatot nem egyedül kellett elvégeznie. A gyilkosságok éjjelén, három harangszóval a Nádas Tánca után, vagyis két órával éjfél után, egy másik alak is érkezett, a merényl k fekete ruhájában... Losztara többet tudott arról, ami az ehrlitani Rashan-templomban történt aznap, éjfél után, mint a végrehajtókat kivéve bárki más, hiszen volt az egyetlen lakó, akinek az életét megkímélték. Vagyis ezt hitte, nagyon hosszú ideig, míg Bidithal neve fel nem bukkant Shei'k felkelésével kapcsolatban. Ó, kicsit több történt, mint egyszer megkímélés, ugye? Delat szeretni való, hosszú ujjai... Másnap reggel, amikor hét hosszú év után ismét kilépett az utcára, szembe kellett

néznie azzal a borzalmas tudattal, hogy végképp és teljesen egyedül maradt. Eszébe jutott egy régi emlék: ötödik születésnapjának reggele, amikor felébresztették, és egy öregember kezébe lökték, akit azért béreltek fel, hogy elvigye, és otthagyja a város egy távoli, idegen részében. Az emlék hangos volt: tele volt az anyja után síró gyermek sikolyaival. A rövid id szakot, ami a templom elhagyása és a Vöröspengékhez – ez Hétváros új, helybéliekb l álló zsoldosserege volt, amely h séget fogadott a Malaza Birodalomnak – való csatlakozás között eltelt, önálló emlékképek jellemezték, de ezeket igyekezett elnyomni magában. Éhség, lecsúszottság, megaláztatás és a végtelennek látszó, lefelé vezet spirálszer út... azaz zuhanás. De a verbuválok rátaláltak, vagy rájuk. A Vöröspengék a Császár seregének vallották magukat, s ezzel új korszakot indítottak a kontinens életében. Békét akartak. Ez azonban Losztarát egy cseppet sem érdekelte. t inkább az a pletyka vonzotta, miszerint a Vöröspengék lesznek a malaza törvények betartatói a városban. Nem feledkezett meg a közömbös pillantásokról. Nem felejtette el a járókel ket, akiknek esze ágában sem volt felelni segélykéréseire, akik szemrebbenés nélkül végignézték, hogy egy papnövendék elhurcolja az ismeretlen végzet felé. Nem felejtette el, hogy bántak vele a saját szülei. Az árulásra egy, csakis egy módon lehetett felelni, és Losztara Yil, a Vöröspengék egykori kapitánya mesteri fokon osztogatta ezt a feleletet. És most lehet, hogy bel lem is árulót akarnak faragni? Elfordult a faládától. Már nem volt Vöröspenge. Kis id n belül Gyöngy megérkezik, és együtt elindulnak Tavore szerencsétlen húgának jegesre h lt nyomain, hogy közben esetleg kiiktassák a Karvalyokat is. De a Karvalyok nem a Birodalomhoz tartoznak? Táncos saját csapata, kémjei, merényl i, akaratának halálos közvetít i. Akkor hát mit l lettek k árulóvá? Az árulás a legtitokzatosabb b nök közé tartozott. Losztara nem találta a magyarázatot. Csak azt tudta, hogy ezzel lehet a legmélyebb sebeket ütni másokon. És azt már nagyon-nagyon régen megfogadta, hogy rajta ugyan soha senki nem üt többé ilyen sebeket. Az ágy fölötti kampóról leakasztotta a kardtokját, s a csíp jére er sítette a nehéz szíjat. Aztán megdermedt. A kis szoba megtelt táncoló árnyakkal. S közöttük egy alak jelent meg. Sápadt b r, kemény vonások, de a szeme sarkába gy lt szarkalábaktól szinte jókép volt az arc – s a szempár sem volt semmi... A szempár a lányra szegez dött, s olyan volt, mint két mélységes mély, fekete kút. Losztara úgy érezte, fejest tudna ugrani ebbe a kútba. Itt, most, örökre. Az alak kis meghajlással köszöntötte, majd meg is szólalt. – Losztara Yil! Talán kételkedni fogsz a szavaimban, de emlékszem rád... A lány hátrálni kezdett, majd nekid lt a falnak, és megrázta a fejét. – Én nem ismerlek – suttogta. – Ez igaz. De azon az éjszakán, réges-régen, Ehrlitanban hárman voltunk jelen. Én is szemtanúja voltam... váratlan el adásodnak. Tudtad, hogy Delat – vagyis az ember, akir l megtudtam, hogy Delat – magának szeretett volna téged? Nem csak egy éjszakára. Csatlakoztál volna hozzá, mint Hídéget , és ezzel nagy örömet szereztél volna neki. Én legalábbis ezt gondolom. Most már sosem tudhatjuk meg, hiszen –

kívülr l nézve – minden olyan rosszul sült el... – Emlékszem – felelte a lány. A férfi vállat vont. – Delat, aki ebben az akcióban más nevet viselt – és amúgy is a társam felel ssége volt az alkalmazása –, tehát Delat elengedte Bidithalt. Ez, ugye... árulásnak látszik? A társam mindenesetre így fogta fel a dolgot. Árnytövisben bizony a mai napig – na, akkor persze még nem volt Árnytövis, csak a Rashan Üreg n vérének, a Meanasnak egy igen ügyes használója – ég a bosszúvágy tüze. Ám Delat igen ügyesen elrejt zött. Csakúgy, mint Kalam. Csak egy újabb ismeretlen katona a Hídéget k soraiban... – Nem tudom, ki vagy. A férfi elmosolyodott. – Igen, megint túlságosan el reszaladtam... – Tekintete az árnyékára esett, amely messze el renyúlt annak ellenére, hogy háta mögött nem volt fényforrás, csak egy csukott ajtó. Mosolya kiszélesedett, újraértelmezte saját szavait. – Cotillion vagyok, Losztara Yil. Valaha régen Táncos voltam, és igen, tanulmányaid alapján helyesen következtethetsz arra, hogy mire is utal ez a név. De Hétvárosban természetesen a kultusz bizonyos fontos tanai feledésbe merültek, és itt f leg az Árnyak Táncának eredeti funkciójára gondolok. Losztara, ezt sosem szánták bemutatónak! Igazság szerint, ez egyfajta harcm vészet. A merénylet m vészete. – Nem követem az Árnyakat, sem a Rashant, sem a te változatodat... – Nem is ezt a h séget akarom most számon kérni rajtad – felelte Cotillion. Losztara hallgatott, próbálta rendbe szedni a gondolatait és az érzéseit. Cotillion... Táncos. Akkor Árnytövis... nem lehet más, mint Kellanved, a Császár. Losztara elkomorodott. – Én a Malaza Birodalomhoz vagyok h . A Birodalomhoz... – Remek! – felelte a férfi. – Elégedett vagyok. – És most az jön, hogy megpróbálsz meggy zni, mennyire nem való Laseen Császárn a Birodalom élére... – Nem ez jön. Laseen legyen csak uralkodó. De most bajban van, nem gondolod? Ráférne némi... segítség. – Állítólag megölt benneteket! – sziszegte Losztara. – Téged és Kellanvedet is! – Elárult benneteket. Cotillion egyszer en csak vállat vont. – Mindenkinek megvan a... maga feladata. Losztara, ez a játszma messze túlmutat egy halandó birodalom sorsán! De a kérdéses birodalom – a te birodalmad – sikeressége fontos a mi céljaink szempontjából. S ha minden részletében megismernéd a távoli eseményeket, nem kellene gy zködni arról, hogy a Császárn trónja elég ingatag. – De akkor most te is elárulod a Csász... vagyis Árnytövist. Nem most mondtad... – Én néha jobban átlátom a dolgokat, mint a drága társam. Igen, t továbbra is az izgatja, hogy Laseent szenvedni lássa – nekem viszont más céljaim is vannak, s ha csak úgy tekint rám, mint az els számú követ jére, nincs okom megcáfolni... De nem próbálom elhitetni veled, hogy mindentudó vagyok. Elismerem, hogy követtem már el igen súlyos hibákat, és megismertem a gyanakvás mérgét is. Fürge Ben. Kalam.

Pálinkás. Valójában kihez voltak h ek? Nos, id vel persze megtudtam a választ, de még mindig nem döntöttem el, hogy ez örömet okoz-e nekem, vagy gondokat jelent. Van egy hiba, amire minden El d igen hajlamos: túl sokáig várunk. Miel tt cselekednénk, miel tt belépnénk – ha úgy tetszik – az árnyak közé. – Ismét elmosolyodott. – Próbálom helyre hozni a múltban elkövetett, id nként végzetes hezitálásokat. Így most itt állok el tted, Losztara, és a segítségedet kérem. A lány még komorabban nézett maga elé. – És mi van, ha elmesélem Gyöngynek ezt az egész... találkozót? – Nincs okom megtiltani, de talán mégis jobb lenne, ha nem tennéd. Még nem készültem fel arra, hogy találkozzak Gyönggyel. Számodra a hallgatás nem fog árulást jelenteni, mert ha azt teszed, amit kérek, ti ketten együtt fogtok utazni. Nem kerültök szembe problémákkal, mindegy, merre jártok, vagy mit fedeztek fel út közben. – Hol van ez a... Delat? A férfi felvonta a szemöldökét, mintha a kérdés váratlanul érte volna, de aztán csak felsóhajtott, és bólintott. – Nos, manapság sajnos semmi sem köt hozzá. Hogy miért? Mert túl er s. Túl titokzatos. Túl rejt zköd . Túlságosan okos a fattyú! Ami azt illeti, még Árnytövis figyelme is másfelé fordult. Szívesen szerveznék egy nagy találkozást, de attól tartok, ehhez nekem sincs hatalmam. – Némi habozás után még hozzátette: – Losztara, az embernek néha nem marad más lehet sége, mint bízni a sorsban. A jöv mindig egy, csakis egy dolgot ígérhet biztosan: meglepetéseket. De egyet mindenképpen tudnod kell: mi mindannyian arra törekszünk, hogy megmentsük a Malaza Birodalmat, a magunk módján. Segítenél nekem ebben? – Ha megteszem, Karvaly lesz bel lem? Cotillion mosolya vigyorrá szélesedett. – De drágám, a Karvalyok már rég nem léteznek! – Azt akarod, hogy segítsek, és közben hülyének nézel, Cotillion? A mosoly lassan lekopott a férfi arcáról. – De mondom, tudomásom szerint a Karvalyok már nem léteznek. Komor teljesen kiirtotta a szervezetet. Vagy talán tudsz valamit, ami másra utal? A lány egy percig hallgatott, majd elfordult. – Nem. Csak... lehetségesnek tartottam. – Igazán? Akkor segítesz? – Gyöngy már úton van ide! – fordult vissza Losztara az istenhez. – Ha kell, nagyon tárgyilagos tudok lenni. – Mit szeretnél kérni t lem? Fél órával kés bb halkan kopogtak az ajtón. Gyöngy lépett a szobába. És azonnal meg is torpant. – Varázslatot érzek! Losztara, aki az ágyon ült, vállat vont, majd felállt, és a zsákjáért nyúlt. – Vannak az Árnyak Táncának olyan részei – mondta közömbösen –, amelyek

felélesztik a Rashan erejét. – Rashan! Ez az! – Közelebb lépett, kutakodó pillantással végigmérte a lányt. – Az Árnyak Tánca. Te... ? – Egyszer, régen. De nem tartozom egy istenhez sem, Gyöngy. Sosem tartoztam. De úgy találtam, hogy a Tánc segít a harcban. Rugalmas maradok, és amikor ideges vagyok, vagy szomorú, csakis ez segít igazán. – A vállára vette a zsákot, és várt. Gyöngy felvonta a szemöldökét. – Ideges vagy szomorú? A lány savanyú pillantással válaszolt, és az ajtóhoz sétált. – Azt mondtad, egy nyomra bukkantál... A férfi csatlakozott hozzá. – Igen. De el ször hadd figyelmeztesselek! Azokat a mozdulatsorokat, amelyek felélesztik a Rashant, javaslom, hogy mindkett nk érdekében kerüld a jöv ben. Az ilyen tevékenységgel könnyedén... magunkra vonhatod a figyelmet. – Rendben van. Na, most menjünk! A villa kapujában egyetlen rszem árválkodott egy szalmabála társaságában. Amikor Losztara és Gyöngy befordultak elé az utcáról, halványzöld szempár mérte végig ket. A férfi egyenruhája és páncélja csupa por volt. Egyik füléb l rézkarikán egy kis emberi ujjcsont lógott. Arckifejezése beteges volt, s nagy leveg t vett, miel tt megszólalt volna. – Ti vagytok az el futárok? Menjetek vissza, mondjátok neki, hogy még nem vagyunk kész! Losztara pislogott, és Gyöngy felé fordult. A társa elmosolyodott. – Talán úgy nézünk ki, mint két hírviv , katona? Az r szeme résnyire sz kült. – Nem téged láttalak a Koszfészek Bárban az asztal tetején táncolni? Gyöngy mosolya kiszélesedett. – Van neved, katona? – Talán. – És mi lenne az? – Most mondtam. Talán. Bet zzem is, vagy ilyesmi? – Képes lennél rá? – Nem. Csak azt hittem, idióta vagy, vagy ilyesmi. Szóval, ha nem a Végrehajtó el futárai vagytok, és nem a véletlenszer látogatásról akartok szólni, akkor kik vagytok, és mit akartok? – Egy pillanat! – mondta Gyöngy értetlen arccal. – Hogy lehetne egy ellen rzés véletlenszer , ha el tte értesítik a csapatokat? – Csuklyás kérges talpára, hát mégis idióta vagy! Ez a szokás, és kész! – Akkor hát figyelmeztetlek! – Losztarára pillantott, majd kacsintott és folytatta. – Ügy látszik, mostanában ez a beosztásom: a figyelmeztetések osztogatása. Figyelj, Talán, a Végrehajtó nem fog el re figyelmeztetni az ellen rzésr l, és arra se számíts, hogy a tisztek majd megteszik. Megvannak a maga szabályai, és ehhez jobb, ha miel bb hozzászoksz!

– Még mindig nem mondtad meg, hogy mit akarsz. – Egy bizonyos katonával akarok beszélni, aki a Kilencedik század ötödik osztagában van, és ha jól értesültem, itt helyezték el, az ideiglenes barakkban. – Nos, én a hatosba tartozom, nem az ötösbe. – Igen... és? – Nos nyilvánvaló, nem? Hát nem velem akartok beszélgetni! Menjetek be, itt csak az id töket pazaroljátok! És siessetek! Nem érzem magam túl jól! Az r kinyitotta a kaput, beengedte ket, majd a tekintete elid zött egy keveset Losztara ringó csíp jén, és becsapta a meger sített kaput. Mellette a szalmabála megrázkódott, és átalakult egy túlsúlyos fiatalemberré, aki törökülésben ült a macskakövén. Talán elfordította a fejét, és felsóhajtott. – Ne csináld ezt többet, legalábbis a közelemben ne! A varázslattól mindig hánynom kell, Balgrid! – Nem tehettem mást, fent kellett tartanom az illúziót! – felelte Balgrid, majd ingujjával megtörölte a homlokát. – Az egy Karmos volt! – Igazán? Meg mernék rá esküdni, hogy t láttam n i ruhában táncolni egy asztal tetején a Koszfészekben... – Hagyd már ezt a hülyeséget! Sajnáld inkább azt a szerencsétlent, akit keresnek az ötösben! Talán hirtelen elvigyorodott. – Hé, éppen most vertél át egy igazi, él Karmost! Szép munka volt! – Nem te vagy az egyetlen, akinek hányingere van – jegyezte meg Balgrid. Harminc lépés, és Losztara meg Gyöngy már az istálló-barakk közepén jártak. – Ez vicces volt – jegyezte meg a férfi. – És mi értelme volt? – Á, csak jó volt nézni, ahogy izzadnak! – k? – Természetesen a férfi és a bála! Nos, megérkeztünk. – Amikor a lány az ajtógomb után nyúlt, Gyöngy elkapta a csuklóját. – Egy pillanat! Igazából nem egy, hanem több katona van, akikkel beszélnünk kell: egy csapatnyi veterán. ket bízd rám! Van egy srác is, aki r volt a bányánál. Vesd be nála a csáber det! Én addig beszélek a másik kett vel. Losztara csak nézett rá. – A csáber met? – kérdezte fakó hangon. Gyöngy elvigyorodott. – Igen, és ha nagyon megperzseled, tekintsd azt befektetésnek, hátha szükségünk lesz még a fiúra a kés bbiekben is! – Értem. Kinyitotta az ajtót, majd hátralépett, és el reengedte Gyöngyöt. Az istállóban borzalmas b z fogadta ket: vizelet, verejték, fegyverolaj és nedves szalma szagának keveréke. Katonák voltak mindenfelé, ültek vagy feküdtek az ágyukban, vagy különböz díszes bútordarabokon, amiket a házból hoztak ki nekik. Nem volt túl élénk a csevegés, és az is elhalt, amikor a furcsa páros megérkezett. Fejek fordultak

feléjük. – Köszönöm a figyelmet! – kezdte Gyöngy. – Egy bizonyos Geszler rmestert és egy Felh s nev tizedest keresek! – Én vagyok Geszler – mondta egy keménykötés , bronzos b férfi, aki egy plüss-hever n terpeszkedett. – Az a figura, aki ott horkol a selymek alatt, Felh s. És ha Oblattól jöttök, mondjátok meg neki, hogy megfizetjük az adósságot... id vel. Gyöngy mosolyogva intett Losztarának, hogy kövesse, majd az rmester elé vonult. – Nem holmi adósságok miatt jöttünk. Bizalmasan szeretnék beszélgetni... a nemrégiben átélt kalandjaitokról. – Remek. És Fener büdös patájára, ki a fene vagy te? – Birodalmi ügyr l van szó – felelte Gyöngy, s tekintete Felh sre siklott. – Felébreszted, vagy én tegyem meg? A társam közben szeretne beszélni a Pella nev katonával. Geszler hidegen elvigyorodott. – Fel akarod ébreszteni a tizedesemet? Hajrá! Ami Pellát illeti, most nincs idebent. Gyöngy felsóhajtott, és az ágy mellé lépett. Egy kis ideig tanulmányozta a horkoló katonát borító drága selymek halmát, aztán egy határozott mozdulattal megragadta az anyagokat, és félretolta. A kéz, amely megragadta Gyöngy jobb lábszárát – félúton a bokája és térde között – elég nagy volt ahhoz, hogy teljesen a végtag köré kulcsolódjon. Az ezután következ mozdulat láttán Losztarának még a lélegzete is elakadt. Emelkedés. Gyöngy üvöltött. Emelkedés – Felh s tizedes úgy kelt ki az ágyából, mint egy dühös medve, akit a téli álmából ébresztettek fel, és az üvöltése is pont olyan volt, mint a nevezett állaté. Ha a helyiség mennyezete normál magasságú lett volna – nem pedig pár keresztgerenda az istállótet alatt, amelyek közül, hála az isteneknek, egyik sem volt a Karmos feje fölött – akkor Gyöngy elég keményen ütközött volna vele, mert a kéz magasra emelte. Felemelte, aztán elhajította. A Karmos megperdült a leveg ben, karjával csak hadonászott, térde a feje fölé került, pörgött, és amikor Felh s elengedte, zuhant. Keményen, a vállára érkezett, tüdejéb l hangosan távozott a leveg . Aztán csak feküdt mozdulatlanul, a mellkasához húzott lábbal, magzatpózban. A tizedes ekkor már állt, vörös haja és szakálla kócos volt, tekintetéb l lassan elt nt az álom öntudatlansága, helyébe kis szikrák léptek. Szikrák, amelyek igen gyorsan fel tudtak lángolni. – Azt mondtam, ne ébresszen fel senki! – üvöltötte, s közben oldalra nyújtott kezével belemarkolt a leveg be, mintha torkon akarna ragadni mindenkit, aki ellenkezik vele. Élénk kék szeme hirtelen megállapodott Gyöngyön, aki ekkor már négykézlábra emelkedett, de a fejét még lehajtotta. – Ez volt az a marha? – kérdezte Felh s, és megindult felé. Losztara az útját állta. Felh s felmordult és megtorpant. – Hagyd ket, tizedes! – szólalt meg Geszler a hever l. – Az a nyikhaj, akit elhajítottál, egy Karmos. És ha még egyszer megnézed ezt a hölgyet el tted, rájössz, hogy Vöröspenge, vagy az volt, és igen könnyen meg tudja magát védeni. Semmi

értelme fegyelmi ügyekbe keveredni egy kis alvás miatt! Gyöngy talpra kecmergett, a vállát masszírozgatta, s nehezen vette a leveg t. Losztara keze kardjának gombján pihent, tekintete Felh s szemébe fúródott. – Azon tanakodtunk, vajon melyik tök lehet a jobb mesél – kezdte a lány. – A társam szeretne hallani egy szép mesét. Természetesen nem gondoltuk, hogy ingyen. Lehet, hogy csodálatunk jeleként esetleg... gondoskodhatnánk ennél az Oblatnál az... adósságotokról. Felh s hátranézett Geszlerre. Az rmester lassan felkelt a hever l. – Nos, kislány, a tizedes jobban nyomja a félelmetes sztorikat... mert olyan rosszul mesél, hogy semmi félelmetes nem maradt a történetben! Nos, mivel ilyen megértést tanúsítasz a, hm, közelmúltbeli, Úr vezérelte játszmánk költségeivel kapcsolatban, a tizedes is, és én is mesélhetünk, ha éppen ezt szeretnétek. Végül is nem vagyunk szégyenl sek! Hol is kezdjem? Amikor megszülettem... – Ennyire ne menjünk vissza! – szólt közbe Losztara. – A többit Gyöngyre hagyom, bár valaki talán hozhatna neki valami innivalót, segítend a felépülését. Majd megmondja, hol kezdjétek! Közben megkérdezném, hol van Pella? – Kint, hátul – felelte Geszler. – Köszönöm! Miközben az istálló hátsó, kicsi ajtaja felé tartott, egy másik rmester csatlakozott hozzá. – Kikísérlek! – mondta. Megint egy átkozott falari veterán! És mik ezek az ujjcsontok? – Talán eltévedhetek, rmester? – kérdezte, s kinyitotta az ajtót. Hatlépésnyire el tte már ott magasodott a ház hátsó fala. A fal mentén száradó lótrágyát halmoztak fel. Az egyik kupacon egy fiatal katona ücsörgött, el tte két kutya feküdt a földön: egy nagy és nagyon sebes, meg egy kicsi, turcsi orrú sz rcsomó. – Lehetséges – felelte az rmester. Amikor a lány továbblépett volna Pellához, az rmester megérintette a karját, mire Losztara kérd tekintettel odafordult hozzá. – Az egyik légióhoz tartozol? – Nem. – Értem! – Hátranézett az istállóba. – Frissen kineveztek a Karmos dadájának... – Dadájának? – Igen. A fickónak még... sokat kell tanulnia. De legalább amikor téged választott, akkor nem tévedett! – Mit akarsz, rmester? – Ne is tör dj vele! Most megyek. Nézte, ahogy a férfi visszalép az istállóba. Aztán vállat vont, és Pellához sétált. Egyik kutya sem riadt fel az érkezésére. A katona mellett két hatalmas b rzsák állt. A katona jobbján lév dugig volt valamivel, a balján lév pedig csak harmadáig. A fiú el rehajolt, és egy kis rézdarab segítségével éppen lyukat fúrt egy csontocskába. Losztara ekkor döbbent rá, hogy a zsákok tele vannak emberi csontokkal – kézközépcsontokkal, ujjpercekkel. – Pella! A fiú felnézett, pislogott.

– Ismerlek? – Nem. De azt hiszem, akadhat közös ismer sünk. – Aha. – A fiú folytatta a munkát. – Te r voltál a bányában... – Nem egészen – felelte a fiú anélkül, hogy felnézett volna. – Én az egyik bányatelepen voltam beosztva. Csontkupában. De aztán jött a felkelés, és csak tizenöten éltük túl az els éjszakát. Nem maradt egy tiszt sem. Kerültük az utakat, így jutottunk el végül szerencsésen Dosin Paliba. Négy éjszaka alatt. Az els három során láttuk, hogy a város lángol. Mire odaértünk, nem maradt bel le sok. Egy malaza keresked hajó pont velünk egy id ben futott be, és elhozott minket Arenbe. – Csontkupában volt egy bizonyos rab – kezdte Losztara. – Egy lány... – Tavore húgára gondolsz. Felisin volt a neve. Losztarának elakadt a lélegzete. – Már vártam, hogy el vegyen valaki miatta. Most akkor le vagyok tartóztatva? – Végre felnézett. – Nem. Miért? Úgy érzed, hogy le kellene tartóztatni téged? A fiú visszatért a munkájához. – Valószín leg igen. Végül is segítettem neki megszökni. A felkelés éjszakáján. De azt nem tudom, hogy végül is sikerült-e nekik. Hagytam felszerelést, amit tudtam. El ször északnak, aztán nyugatnak akartak haladni... át a sivatagon. Biztos, hogy nem én voltam az egyetlen segít jük, de az sosem derült ki, hogy kik voltak a többiek... Losztara lassan leguggolt, amíg tekintete egy vonalba nem került a fiúéval. – Tehát nem csak Felisin volt ott egyedül. Ki volt vele? – Baudin, egy átkozottul ijeszt pofa, aki furcsán h séges volt Felisinhez, pedig a lány... – Felemelte a fejét, s Losztara szemébe nézett. – Szóval, nem nagyon érdemelt séget, érted? Szóval ott volt vele Baudin, meg Heborik. – Heborik? Az meg ki? – Egykor Fener papja volt: tele van tetoválva a Vadkan sz rével meg minden. De nincs keze, levágták. Szóval k hárman voltak. – Át akartak kelni a sivatagon – mormogta Losztara. – De a sziget nyugati partján... nincs semmi! – Hát, egy hajót vártak, nem? Így volt megszervezve! De én csak eddig tudom a történetet. A többir l kérdezd az rmesteremet. Vagy Felh st. Vagy Igazat. – Igazat? kicsoda? – az, aki éppen most bukkant fel mögötted az ajtóban... És még több csontot hozott. – Megemelte a hangját. – Ne félj semmit, Igaz! Ez a szép hölgy itt pár kérdést tenne fel neked. Még egy fickó ezzel a furcsa b rszínnel. Szemügyre vette a magas, csinos fiút, aki óvatosan közeledett feléjük egy újabb teli zsákkal, amib l homok szóródott szanaszét. A Csuklyás vigye el, micsoda egy jókép fiú! Bár a sebezhet sége el bb vagy utóbb az idegeimre menne... Felegyenesedett. – Felisinr l akarok hallani – mondta, s kis hidegséget vitt a hangjába. Pella felkapta a fejét, és csúnyán nézett rá. Igaz érkezésére mindkét kutya felfigyelt, de egyikük sem kelt fel – egyszer en csak nézték a fiút. Igaz letette a zsákot, és

hirtelen rájött, hogy figyelik. Arcát elöntötte a pír. A csáber m. Nem Pella fog emlékezni erre a napra. Nem Pella az, aki talált magának valakit, akit imádhat. – Meséld el, mi történt az Otataral-sziget nyugati partján. Megvolt a randevú a terv szerint? – Igen – felelte Igaz némi habozás után. – De mi eredetileg nem voltunk benne a tervben, csak egy hajón találtuk magunkat Kupával, és Kupa volt az, aki fel akarta ket szedni. – Kupa? A Hetedik harci mágusa? – Igen. . t Dujker küldte... – A birodalmi krónikás? – Az istenekre, hány szál keveredett itt össze? – És miért akarta megmenteni Felisint? – Kupa szerint igazságtalanság történt – felelte Igaz. – De tévedésben vagy, nem Felisint akarta megmenteni, hanem Heborikot. Pella halkan, egészen más hangon szólalt meg, mint korábban. – Ha Dujkerb l valamiféle b nbakot akartok csinálni... Hát, kislány, gondold meg jól! Hiszen ez itt Aren! A város, amelyik mindent látott! Látta, ahogy Dujker meghozta a menekülteket, biztonságba vezette ket. Azt mondják, jött be utolsóként a kapun. – A hangjából ekkor már nyers keser ség áradt. – És Pormkval letartóztatta! Losztara hátán végigfutott a hideg. – Tudom – mondta. – Minket, Vöröspengéket Hólyagos engedett ki a börtönb l. Mire Pormkval kiért a síkságra a hadseregével, mi már a falakon voltunk. Ha Dujker ki akarta szabadítani Heborikot, a történész kollégáját, nincs azzal semmi baj. Mi Felisin nyomát követjük. Igaz erre bólintott. – Tavore küldött, ugye? Téged meg a Karmost, aki bent Geszlerrel és Felh ssel beszél. Losztara lehunyta a szemét. – Attól tartok, bel lem hiányzik Gyöngy körmönfontsága. Ez a küldetés elvileg... titkos. – Rám számíthatsz – mondta Pella. – Igaz? A magas ifjú bólintott. – Már úgysem nagyon számít az egész. Felisin halott. Mind meghaltak. Heborik is, Kupa is. Meghaltak. Geszler éppen most mesélte el ezt a részt. – Értem. Mindenesetre kérem, hogy ne beszéljetek err l senkinek! Végrehajtjuk a feladatot akkor is, ha a csontjait találhatjuk csak meg. Vagyis a csontjaikat. – Jó lenne ket eltemetni – felelte Igaz, s felsóhajtott. Losztara már indult volna, de Pella intett neki. – Tessék! – Odanyújtotta neki a csontot, amit átfúrt. – Ezt neked adom. Viseld jól látható helyen! – Miért? Pella elkomorodott. – Az el bb kértél t lünk egy szívességet... – Rendben van. – Elfogadta a hátborzongató emléktárgyat.

Gyöngy bukkant fel az ajtóban. – Losztara, végeztél idekint? – kérdezte. – Igen. – Akkor indulás! A szemében látta, hogy neki is elmondták: Felisin halott. De lehet, hogy részletesebben, mint amennyit Igaz elárult. Némán visszatértek az istállón át az udvarra, majd ki a kapun. Amikor odaértek, az ajtó kinyílt, és a Talán nev katona kitessékelte ket. Losztara figyelme a szalmabálára terel dött, amelyik furcsán reszketett és izzadt, de Gyöngy intett, hogy haladjanak tovább. Amikor kicsit már eltávolodtak az épülett l, Gyöngy halkan elkáromkodta magát, majd megszólalt. – Egy felcserre lesz szükségem. – A bicegésedet alig lehet észrevenni – állapította meg Losztara. – Ezt teszi a sok éves rutin, kedvesem. A legszívesebben sikoltoznék. Legutóbb az a szemka istenség használt ellenem ekkora er t. Ebben a háromban – Geszlerben, Felh sben és Igazban – más furcsaság is van, nem csak a b rük színe... – Van valami elméleted? – Átkeltek egy tüzes Üregen, és valahogy túlélték, bár úgy t nik, Heborik, Baudin és Felisin belehaltak. Persze még nem tudjuk, pontosan mi történt velük. Geszler egyszer en csak következtet, hogy biztosan meghaltak. De ha valami furcsaság történt a parti rökkel abban az Üregben, miért ne feltételezhetnénk, hogy ugyanez történt azokkal is, akik lezuhantak a fedélzetr l? – Sajnálom, de nekem nem árultak el ilyen részleteket... – El kell látogatnunk egy bizonyos lefoglalt hajóra. Majd út közben elmagyarázok mindent. Ja, és legközelebb ne ajánld fel, hogy kifizeted valakinek az adósságát, amíg nem tudod, hogy pontosan mennyi is ez az adósság. Te meg legközelebb hagyd kint a pökhendiséget a kapu el tt! – Rendben. – És ne vedd át a parancsnokságot! A férfira pillantott. – Azt javasoltad, használjam a csáber met, Gyöngy. Nem tehetek róla, hogy bennem ebb l több van, mint benned... – Igazán? Elmondanám, hogy annak a tizedesnek nagyon nagy szerencséje, hogy közénk álltál! Losztarának nevetni támadt kedve, de visszafogta magát. – Nyilvánvalóan nem vetted észre, milyen fegyver volt a fickó ágya alatt. – Fegyver? Engem nem... – Kétkezes palakard volt. Egy T'lan Imass fegyvere, Gyöngy. Valószín leg annyit nyomhat, mint én. Gyöngy ezután nem szólt semmit, míg át nem értek a Silandára. A hajót er sen rizték, de korábban érkezhetett valami parancs, mert Gyöngyöt és Losztarát szó nélkül feltessékelték a fedélzetre, aztán mindenki más eltakarodott a régi dromonról. Kettesben maradtak. Losztara szemügyre vette a hajó közepét. Korom, sár. A f árboc körül egy különös, vitorlavászonnal letakart halom állt. Új vitorlákat, új kötélzetet is szereltek fel,

nyilván több különböz hajóról. Gyöngy, aki a lány mellett állt, a halomra nézett, majd halkan köhintett. – Felismered ezt a hajót? – kérdezte. – Felismerem, hogy ez egy hajó – vágta rá Losztara. – Értem. Nos, ez itt egy quoni dromon, régi, birodalom el tti stílus. De a fa és a szerelékek nagy része Drift Avaliiról valók. Tudsz valamit Drift Avaliiról? – Egy mitikus sziget Quon Táli partjainak közelében. Sodródó sziget, amit démonok és szellemek népesítenek be. – Nem mitikus, de valóban sodródik, bár az útvonala kissé kótyagos. Ami pedig a démonokat és szellemeket illeti, nos... – a halomhoz sietett – nem olyan rémiszt ek! Lerántotta a vitorlavásznat. Levágott fejek voltak alatta, szépen, akkurátusan halomba hordva. A szemek pislogtak, aztán a sok tekintet Losztarára és Gyöngyre szegez dött. Friss vér csillogott a nyakakon. – Ha te mondod – nyögte Losztara, és hátralépett. Még Gyöngy is meglepettnek látszott, mintha nem erre számított volna. Egy hosszú perc után lehajolt, és belenyomta az ujját a vérbe. – Még meleg... – De ez lehetetlen! – Lehetetlenebb, mint az, hogy ezek itt mind élnek, de legalábbis látnak bennünket? – Felegyenesedett, és a lányhoz fordult, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Ez a hajó egy mágnes! Sok-sok réteg varázslat rakódott itt egymásra, s mind beleivódott a fába, a szerkezetbe. Ezer köpönyeg súlyával nehezedik az ember vállára. – Igazán? Én nem érzem... A férfi értetlenül nézett rá, majd visszafordult a levágott fejekhez. – Mint láthatod, nem démonok, és nem is szellemek. A legtöbbjük Tiste Andii volt. Van köztük pár Quon Táli-i tengerész is. Gyere, nézzük meg a kapitányi kabint, a varázslat onnan lüktet a leger sebben. – Milyen varázslat, Gyöngy? A férfi már elindult a fedélköz felé. Legyintett. – Kurald Galain, Tellann, Kurald Emurlahn, Rashan... – Hirtelen megtorpant, és sarkon fordult. – Rashan. Hát nem érzed? A lány vállat vont. – Vannak még... fejek odalent? Ha igen, azt hiszem, én inkább... – Kövess! – csattant fel a férfi ellentmondást nem t hangon. Bent fekete fa fogadta ket, a leveg pedig s volt, mert nem múlt el bel le az er szak aromája. Szürke b , barbár külsej hulla szegez dött a kapitányi székbe. A többi hulla a földön hevert, elszórtan, mintha felkapták, összeroppantották, aztán elhajították volna ket. Az alacsony, felforgatott szobában tompa, forrás nélküli ragyogás terjengett. Kivéve persze a padlónak bizonyos foltjait, ahova otataral port szórtak – Losztara felismerte az anyagot. – Nem Tiste Andiik – motyogta Gyöngy. – Ezek csakis Tiste Edurok lehetnek! Ó, rengeteg titok lappang ezen a hajón! Geszler mesélt nekem az evez sökr l, a fejetlen testek eveznek. Azok a szegény Tiste Andiik a fedélzeten... De nem tudom, vajon ki

ölhette meg ezeket az Edurokat... – De hogyan vezet mindez Felisin nyomára minket? – Hát itt volt, nem? Szemtanúja volt mindennek. A kapitánynak volt egy síp a nyakában, azzal lehetett irányítani az evez söket. De elt nt... – És a síp nélkül ez a hajó nem mozdul innen. Gyöngy bólintott. – Nagy kár, nem igaz? Képzeld csak, egy hajó olyan legénységgel, amit nem kell élelmezni, ami sosem fárad el, és sosem lázad fel! – Megtarthatod! – felelte Losztara, s már fordult is az ajtó felé. – Utálom a hajókat! Mindig is utáltam ket. És most távozom err l a példányról! – Nem látom akadályát, hogy veled tartsak – felelte Gyöngy. – Végül is hosszú út áll még el ttünk... – Igazán? Hova megyünk? – A Silanda az Üregeken át utazott onnan, ahol Geszlerék megtalálták, oda, ahol a mi világunkban felbukkantak. Abból, amit mondtak, az utazás során elhaladtak a szárazföld fölött, északon az Otataral-tengert l délen majdnem Arenig. Ha Felisin, Heborik és Baudin leugrottak, lehet, hogy menet közben valahol a szárazföldön kötöttek ki. – A lázadás kell s közepén... – Lehet, hogy azok után, amiket átéltek, ez t nt a kisebbik rossznak. – Egészen addig, amíg rájuk nem bukkantak a banditák... Keneb kapitányt a kilencedik századból hívták, hogy vezényeljen le három felvonulást a téren. Nem volt el zetes üzenet, egyszer en csak megjött a tiszt, és futólépésben felvezette a katonákat. Els ként az egyes, kettes és hármas szakaszok vonultak fel. k alkották a nehézgyalogságot, összesen harmincan voltak, s mind fémpáncélokat, mellvértet, karés lábvértet, keszty t, pajzsot viseltek, f fegyverük a nehéz, hosszú kard volt, de hátukon viseltek lándzsát is. Sisakjukon volt rostély, állvéd meg tolldísz is, szíjukon pedig malacbök t hordtak. Ezután a tengerészgyalogosok következtek. Ranal négyes, ötös és hatos szakaszai. Aztán jött a század nagyobbik, ömlesztett fele – a középnehéz gyalogság –, a hetes szakasztól a huszonnégyesig. Páncélzatuk alig volt könnyebb, mint a nehézgyalogságé, de ezek között a katonák között voltak képzett íjászok, nyílpuskások és pikások is. A szervezés alapelve az volt, hogy minden század – az összedolgozás mellett – legyen képes az önálló munkára is, és legyen benne mindenféle katona, mint egy minihadseregben. Vonós a szakasza el tt állt, így végignézhetett az egész századon. Önálló hader ként ez volt az els szemléjük. Precízen felsorakozva várták a Végrehajtó érkezését, nem beszélgettek túl sokat, és nem volt senki, akir l hiányzott volna az egyenruha vagy a fegyverzet bármely el írt része. Közeledett az alkonyat, és a leveg kegyesen h vössé vált. Ranal hadnagy már jó ideje járkált a háromrajnyi tengerészgyalogos között, fel és alá, lassú léptekkel. Simára borotvált arcán verejtékcseppek csillogtak. Végül Vonós orra el tt állt meg.

– Rendben, rmester! – sziszegte. – A maga ötlete volt? – Uram? – Az a nyavalyás csont! A maga szakaszában bukkant fel el ször, ne higgye, hogy nem vettem észre! És most hallottam a kapitánytól, hogy elterjedt már a többi légióban is! Sírokat rabolnak ki városszerte! Mondok én magának valamit! – Közelebb hajolt, s rekedt suttogással folytatta. – Ha a Végrehajtó megkérdezi, hogy ki a felel s ezért az arculcsapásért, ami a tegnapi eseményekre emlékezteti, és kigúnyolja, én habozás nélkül magához fogom irányítani! – Arculcsapás? Gúny? Hadnagy, maga kötözni való bolond! Nézze, egy csomó tiszt jelent meg a kapuban. Szerintem magának is be kellene állnia a helyére... Ranal a düht l sötét arccal beállt a három szakasz elé. A Végrehajtó jött elöl, mögötte a kísérete. Keneb kapitány köszöntötte. Vonós emlékezett a fickóra az els , katasztrofális seregszemlér l. Egy malaza. Azt hallotta, hogy a kapitány a szárazföld belsejében teljesített szolgálatot, és derekasan harcolt, amikor megtámadták a csapatát. Aztán délnek indult, és Arenbe menekült. Vonós ennek hallatán elt dött, hogy a tiszt nem választotta-e a gyávák útját... Lehet, hogy nem akart meghalni az embereivel, hanem inkább volt az els , aki elmenekült. A tisztek ugyanis nem sokat érnek a harcban, már amennyire az rmester tapasztalta. A Végrehajtó most a férfival beszélgetett, aztán a kapitány hátralépett és tisztelgett, majd egy mozdulattal hívta a Végrehajtót, hogy szemlélje meg a sereget. De Tavore ehelyett közelebb lépett, kinyújtotta a kezét, és megfogott valamit, ami a férfi nyakában lógott. Vonós szeme elkerekedett. Az egy ujjcsont! A férfi és a n beszélgettek még néhány mondatot, aztán a Végrehajtó bólintott, és megindult a felsorakozott katonák felé. Egyedül jött, lassú léptekkel, kifejezéstelen arccal. Vonós azért látta a szemében a felismerés lángját, ahogy végignézett a szakaszokon. Rajta, aztán Szépián. Egy hosszú percig rá sem hederített Ranalra, aki úgy állt ott, mint aki karót nyelt. Az asszony végre odafordult hozzá. – Hadnagy! – Igenis, Végrehajtó! – Úgy látom, katonái körében nagyon elterjedt a nem standard felszerelési tárgyak használata. Jobban, mint a többi szakaszban, amelyeket eddig megszemléltem. – Igen, Végrehajtó. A határozott tiltásom ellenére történt a dolog, és pontosan tudom, hogy ki a felel s... – Elhiszem! – felelte az asszony. – De nem érdekel. Azért javasolnám, hogy viseljék egyformán ezeket a... csecsebecséket. Mondjuk, a derékszíjon, a karddal ellentétes oldalra varrva. Továbbá ott van még az areni lakosság panasza, miszerint kitakarva, feldúlva találják a sírokat városszerte. Figyelni kellene rá, hogy a megdézsmált gödröket és sírokat, amennyire lehet, tisztességes állapotban hagyják hátra! Ranal láthatóan semmit sem értett. – Igen, Végrehajtó! – Talán észrevette már – tette hozzá az asszony szárazon –, hogy ön jelenleg nem a Tizennegyedik hadtest... hivatalos egyenruháját viseli. Öltözete hiányos. Javaslom,

ezen miel bb javítson, hadnagy! Most visszavezényelheti a szakaszait. És szóljon Keneb kapitánynak, hogy a megbeszélt rend szerint vezesse fel a következ szakaszokat, a középnehéz gyalogságot! – I-igen, Végrehajtó. Azonnal! – Szalutált. Vonós nézte, ahogy a Végrehajtó visszavonult a kíséretéhez. Szép volt, kislány! Gamet mellkasát majd szétvetette valami éget érzés, amíg figyelte, ahogy a n visszatér hozzájuk. Vad örömöt érzett. Bárki találta is ezt ki, megérdemelt volna... nos, egy átkozott nagy csókot, ahogy Szépia mondta volna. Megfordították a rossz óment. Megfordították! És amikor Tavore odaért hozzájuk, ismét látta a tüzet a szemében. – Gamet Ököl! – Végrehajtó? – A Tizennegyedik hadtestnek lobogóra lenne szüksége. – Igen, Végrehajtó. – Talán átvehetnénk a katonák ötletét... – Igen, az jó lenne, Végrehajtó. – Elintézné, kérem? Kész lesz holnapra, az indulásra? – Igen. A kapu fel l hírviv érkezett, lóháton. Gyorsan közeledett a Végrehajtó felé, s odakanyarodott mellé. Gamet figyelte, ahogy a férfi leszáll a lováról. Az istenekre, csak ne rossz hír legyen... Most ne... – Jelentést kérek! – mondta Tavore. – Három hajó érkezett, Végrehajtó! – nyögte a hírnök. – Most kötöttek ki! – Folytassa! – Önkéntesek! Harcosok! Lovak és harci kutyák! Nagy a káosz a kiköt ben! – Mennyi? – kérdezte Gamet. – Háromszázan jöttek, Ököl. – Honnan a csudából érkezhettek? A hírviv tekintete elsiklott, s megkereste Nilt és Nethert. – Wickák! – Visszafordult Tavoréhoz. – Végrehajtó! A Holló Klán érkezett meg hozzánk. A Hollók! Koltén saját törzse!

Kilencedik fejezet

Éjjel szellemek törnek ki A gyászos hullámból, S homokot marnak ki Az ember talpa alól...

G'danii közmondás

A két hosszú kés kopott, hullámzó pardu mintázattal díszített b rtokban pihent. A bolt sarkában, az oszlopba vert szögr l lógott, közvetlenül egy díszes kherahn sámáni fejdísz alatt. A vászontet s építmény elejében hosszú asztal állt, amely tele volt csicsás obszidiántárgyakkal, melyeket csak nemrég lophattak ki egy sírból, de már újraszentelték ket mindenféle istenek, szellemek vagy démonok nevében. Az asztal túloldalán a fogatlan tulajdonos-árus magas széken ült, keresztbe tett lábbal, t le balra pedig magas, üvegezett szekrényke állt. A keménykötés , sötét b vásárló egy ideig nézegette az obszidiánfegyvereket, aztán egy röpke kézmozdulattal jelzett az árusnak, hogy vásárolni szeretne. – Démonok lehelete! – visította az öregember, s összevissza mutogatott mindenféle pengékre. – Ezeket pedig Mael áldotta meg, látod, hogy milyen simára csiszolta a víz? Van még... – Mi van a szekrényben? – kérdezte az érdekl . – Ó, milyen éles a szemed! Talán Olvasó vagy? Akkor hát érzed a káoszt? Azok Asztalok, barátom! Asztalok! Óh, minden feléledt! Igen, minden újra... áramlás... – A Sárkányok Asztala folytonos mozgásban van... – Igen, de van egy új Ház! Ah, látom, ez meglep! Egy új Ház. Azt mondják, nagy hatalma van. Gyökerei a világ gyomrába hatolnak... A férfi elkomorodott. – Már megint egy új Ház? Biztosan valami helyi kultusz... De az öreg a fejét rázta, aztán tekintete egyetlen vásárlója mögé vándorolt, és végigpásztázta a nem túl változatos vásári népséget. Ezután el rehajolt.

– Azokkal nem foglalkozom, barátom. Ó, h vagyok a Dryjhnához, mint mindenki, de ez más! Az Asztalban nincs helye az elfogultságnak, igaz? Ó, kell az egyensúly, a tiszta fej, az éles szem. Igen. Nos, hogy miért t nik valódinak az új Ház? Elmondom, barátom. El ször is jött egy Pártatlan kártya, egy új lap, amely azt jelzi, hogy az Asztal Mestert szerzett magának. Dönt bírót, érted? Aztán futót zként megjelennek az új Ház elemei. Hogy elfogadták-e ket? Még nem tudni. De nem lettek rögtön elutasítva, nem bizony! És az Olvasók – a mintázatok! A Házat el fogják fogadni; ebben egy Olvasó sem kételkedik! – És mi a neve ennek az új háznak? – kérdezte a vev . – Milyen a trónja? Ki az ura? – Láncok Háza, ez a neve, barátom. A többi kérdésedre nincs tiszta válasz. Az El dök zavarodottak. De egy biztos: a Trón, amelyen a Király fog ülni... A Trón, barátom, repedt! – Azt mondod, ez a Ház a Leláncolté? – Igen. A Nyomorék Istené. – A többiek biztos keményen támadják – mormogta a férfi elgondolkodva. – Az ember ezt hinné, de éppen ellenkez leg. k azok, akiket támadnak! Akarod látni az új lapokat? – Kés bb talán visszajövök emiatt – felelte a férfi. – Ám el bb nézzük azt a két szerencsétlen kést az oszlopon! – Szerencsétlenek? Jaj! Nem szerencsétlenek, nem! – Az öreg megfordult a székén, kinyújtotta a kezét, és leemelte a késeket a helyükr l. Elvigyorodott, kék erekkel átsz tt nyelve ide-oda járt vörös fogínye mentén. – Legutóbb egy pardu szellemirtóé volt! – El húzta az egyik kést, a penge fekete volt, s egy ezüst kígyóminta húzódott végig rajta. – Ez nem pardu! – mondta. – Azt mondtam, egy pardué volt. Éles a szemed, igen. Ez wicka munka. Zsákmány a Kutyák Láncából. – Lássuk a másikat! Az öregember el vette a másik pengét is. Kalam Mekhar szeme önkéntelenül is résnyire sz kült. Gyorsan összeszedte magát, és az eladóra nézett, de a férfi látott mindent, és bólintott. – Igen, barátom. Igen... Az egész penge feketés alapszín volt, de tollas mintázattal, ami ezüstös borostyán színben ragyogott. Az a rozsdás vörös szín... Otatarallal edzették. Holló Klán. De nem valami alsóbbrend harcos kései, nem ám! Nem, ez valami fontos emberé volt. Az öregember eltette a Holló-pengét, és a másikra bökött. – Ezt itt megáldották. Hogy miként lehet legy zni az otataralt? Egyszer . si mágiával! – si mágia. A wicka varázser nem si... – Nem, de ennek a már halott wicka harcosnak volt egy barátja. Fogd csak a kezedbe a kést! Hunyorogva nézd meg jobban azt a jelet ott, a tövében. Látod? Egy kígyó farka tekeredik köré... A hosszú kés furcsán nehéznek bizonyult. A markolat ujjbarázdái túl szélesek voltak, ezen a wicka harcos b rszíjakkal segített. A kígyófarok közepében a fémbe

dolgozott jel bonyolult volt, s szinte elképzelhetetlennek t nt, miként rajzolhatta oda egy akkora kéz. Fenn. Thelomen Toblaka. A wickának valóban volt egy barátja. De ami rosszabb, én is ismertem ezt az embert! Pontosan tudom, hogy ki áldotta meg ezt a fegyvert. Az istenekre, hát milyen furcsa köröket kell még itt lefutnom? Nem lett volna értelme alkudozni. Túl sokat mutatott magából. – Mondd az árat! – sóhajtotta Kalam. Az öregember mosolya vigyorrá szélesedett. – Gondolhatod, szép darab, boltom büszkesége... – Egészen addig, amíg a Holló harcos fia rád nem talál. Kétlem, hogy hajlandó lenne aranyban fizetni a fegyverért. Megöröklöm t led azt a bosszúálló harcost, vagyis fogd vissza a mohóságodat, és mondd az árat! – Ezerkétszáz. A merényl letett egy kis szüty t az asztalra, meglazította a szalagot, és hagyta, hogy az eladó belekukkantson. – Milyen sötétek ezek a gyémántok! – mondta az öreg halkan. – Éppen az árnyék miatt olyan értékesek, és ezt te is tudod! – Igen, tudom. A fél zacskó elég lesz. – Egy becsületes árus... – Ritkaság, bizony. De manapság a h ség jövedelmez befektetés... Kalam figyelte, ahogy az öreg kiszámolja a gyémántokat. – Úgy látom, a birodalmi kereskedelem elapadása nagy érvágást jelent... – Igen. De a helyzet itt, G'danisban városában kétszer olyan pocsék. – S ugyan miért van ez? – Hát, mert mindenki B'ridysnél van. Az ostromnál. – B'ridysnél? A régi hegyi er dnél? Ki ásta be magát oda? – Malazák. Az ehrlitani és a pan'potszuni állásokból menekültek oda; mindet bekergették a dombok közé. Á, ez a Kutyák Láncának a lába nyomába sem érhet, de pár száznak azért sikerült. – És még mindig tartják magukat? – Igen. B'ridys ilyen hely. De azt hiszem, már nem bírják sokáig. Most végeztem, barátom. Rejtsd el jól azt a szüty t, és az istenek járjanak az árnyékodban! Kalam csak nehezen tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. – A tiédben is, barátom! Fognak is! Közelebbr l követnek majd, mint gondolnád... Sétált egy kicsit a piac utcáján, aztán megállt, hogy megigazítsa a fegyver szíját. Az el tulajdonos nem volt olyan széles vállú, mint Kalam. Ezt csak kevesen mondhatták el magukról. Amikor elkészült, belebújt a szíjba, és maga köré vonta a telabához tartozó köpönyeget. A nehezebbik fegyver árulkodón kitekintgetett a bal karja alól. A merényl továbbhaladt a város szinte teljesen kihalt utcáin. Két hosszú kés, mindkett wicka. Ugyanaz lehetett a tulajdonosuk? Nem tudni. Bizonyos értelemben kiegészítették egymást, de kemény feladat elé állítottak mindenkit, aki egyszerre akart a kett vel harcolni. Egy fenn kezében a nehezebbik kés is csak olyan lett volna, mint egy fogpiszkáló.

A stílusa egyértelm en wicka volt, vagyis az áldás vagy ajándék volt, vagy fizetség. Van-e olyan wicka, aki ezt kiérdemelhette? Nos, ott van Koltén – de csak egy kést hordott, és azon nem volt minta. Ha többet tudnék arról a nyavalyás Thelomen Toblakáról... Természetesen a F mágus, akit Bellurdan Koponyazúzónak neveztek, meghalt. Tényleg ciklikus az élet. És most itt ez a Láncok Háza. Az átkozott Nyomorék Isten... Te hülye Cotillion! Ott voltál az utolsó Leláncoláson, nem? Szíven kellett volna szúrnod azt a nyavalyást ott, és akkor! De vajon Bellurdan is ott lehetett? Ó, a fenébe is! Elfelejtettem megkérdezni, hogy mi történt a pardu szellemirtóval... Az utat, ami G'danisbanból délnyugat felé indult, az alapkövekig elkoptatták. Nyilvánvaló, hogy az ostrom olyan sokáig elhúzódott, hogy a csapatokat ellátó kis város kimerült. Az ostromlottak valószín leg még rosszabb helyzetben lehettek. B'ridys sziklafalba vájt er d volt – régi hagyomány ez a fajta építkezés a Szent Sivatagot körülvev pusztákon. Nem volt hivatalos, kiépített bejárata – se lépcs t, se kapaszkodókat nem vájtak a sziklába –, és az er d mögötti barlangrendszer mélyen a hegy gyomrába nyúlt. Az alagutak forrásaiból lehetett vizet nyerni. Kalam eddig csak kívülr l látta B'ridyst, lakatlanul, s ebb l arra következtetett, hogy a forrás bizonyosan kiszáradhatott. S bár az ilyen er dítményekben hatalmas raktárhelyiségek szoktak lenni, nem gondolta, hogy a malazáknak olyan szerencséjük volt, hogy feltöltve találták ezeket. Vagyis szegény ördögök biztosan éheznek. Alkonyodott, de Kalam még mindig az úton volt. Nem látott senki mást, s ebb l arra következtetett, hogy a szállítmányozó karavánok csak a sötétség beállta után indulnak el G'danisbanból, nehogy az állatok meghaljanak a nagy melegben. Az út már emelkedni kezdett, s a domb oldalán tekeredett tovább. A merényl a lovát Cotillionnál hagyta, az Árnyak Birodalmában. Az elkövetkez feladatban nem a gyorsaság, hanem a lopakodás volt a lényeg. Raraku amúgy sem bánt kíméletesen a lovakkal. Az ismertebb források nagy részét valószín leg már megmérgezték, számítva a Végrehajtó seregére. Kalam persze tudott a titkos forrásokról is, amelyeket minden körülmények között frissen és tisztán tartottak. Kalam rádöbbent, hogy maga a táj is ostrom alatt áll – pedig az ellenség még meg sem érkezett. Shei'k szorosabbra húzta a Forgószelet, s a merényl ebb l arra következtetett, hogy az istenn szívében lakozik egy kis félelem is. Kivéve persze, ha Shei'k kifejezetten az elvárások ellen akart játszani. Talán csak csapdába akarja csalni Tavorét, be akarja csalogatni egy olyan terepre, amit az emberei jól ismernek, az ellenség viszont egyáltalán nem. De van Tavore seregében legalább egy ember, aki ismeri Rarakut, és az illet jobban teszi, ha még id ben kinyitja a száját... Leszállt az est, kigyúltak az égen a csillagok. Kalam továbbhaladt. Hiába h lt le a leveg , továbbra is izzadt – a hátizsákja tele volt nehéz vizestöml kkel és élelmiszercsomagokkal. Amikor elérkezett a következ domb tetejére, a szaggatott vonalú horizonton megpillantotta az ostromlók táborának fényeit. Magáról a sziklafalról semmi sem világított. Folytatta a menetelést.

Már reggel volt, mire elérte a tábort. Sátrak, szekerek, k vel kirakott t zhelyek álltak nagyjából félkörben a magas sziklafal és a füstös falú er d el tt. Mindenfelé szemétkupacok éktelenkedtek, a latrinák megteltek, és orrfacsaró b zt árasztottak a melegben. Az úton lefelé ereszkedve Kalam szemügyre vett mindent. Úgy saccolta, hogy talán ötszázan lehetnek az ostromlók, akik közül sokan – az egyenruhájuk alapján – a malaza hadsereghez tartozhattak régebben, de a származásuk szerint helybéliek voltak. Egy ideje már nem történt ostrom. Összetákolt faállványok várakoztak elfeledve a tábor egyik szélén. Észrevették, de senki sem akarta megtámadni, s nem is nagyon keltett érdekl dést, ahogy a tábor széléhez ért. Csak egy újabb fickó, aki malazákat akar ölni. Hozott magával élelmet is, vagyis nem jelent majd senkinek sem terhet, tehát szívesen látott vendég. Valóban úgy volt, ahogy a g'danisbani keresked jósolta – a támadók türelme elfogyott. Megkezdték a felkészülést a végs támadásra. Nem erre, hanem a következ napra tervezhették. Az állványokat túl sokáig hagyták a napon – a kötelek kiszáradtak, a fa repedezni kezdett. A munkások már megkezdték a javítást, de csak szépen, ráér sen dolgoztak a nagy melegben. A táborban a széthúzás hangulata terjengett, és ezt még a forradalom elvei sem tudták leplezni. A z itt már kihunyt. Már csak azért akarnak támadni, hogy ezzel is meglegyenek, és mehessenek haza. A merényl észrevett egy kisebb csapatot a félkör közepe táján – mintha innen indultak volna a parancsok. Különösen egy ember keltette fel az érdekl dését, aki a malaza hadsereg hadnagyi páncélzatában feszengett, csíp re tett kézzel, és éppen egy csapatnyi utászt gyötört. A még parancsra sorakozó munkások Kalam érkezése el tt egy perccel szétszóródtak, és a tornyok felé indultak. A hadnagy felfigyelt rá. A sisak pereme alatt a szeme résnyire sz kült. A sisakon volt valami plecsni. Asóka Regiment. Pár évig Genabarisban állomásoztak. Aztán visszarendelték ket... talán Ehrlitanba. A Csuklyás sütögesse a combjukat, azt hittem, h ek maradnak... – Jöttél megnézni, miként vágjuk el az utolsó anyaszomorítók torkát? – kérdezte a hadnagy egy kemény mosoly kíséretében. – Remek. Tapasztalt, összeszedett katonának látszol, és a Csuklyás tudja, olyanból nem vagyok túl jól eleresztve! A neved? – Ulfas – felelte Kalam. – Barghasztnak hangzik. A merényl vállat vont, és letette a zsákját. – Nem maga az els , aki ezt gondolja. – Szólíts uramnak! Már ha részt akarsz venni a végs összecsapásban... – Nem maga az els , aki ezt gondolja... uram. – Irriz kapitány vagyok. Kapitány... egy hadnagyi egyenruhában. A seregben úgy érezted, nem becsülnek eléggé? – Mikor kezd dik az ostrom, uram? – Lelkesedés? Remek! Holnap, hajnalban. Csak tucatnyian maradtak odafent.

Hamar bevesszük majd azt a teraszt... Kalam felnézett az er dre. A terasz inkább csak sz k kis párkány volt, az ajtónyílás pedig keskenyebb, mint egy feln tt ember válla. – Elég, ha egy maréknyian vannak... uram. Irriz elkomorodott. – Most érkeztél, de máris szakért nek érzed magad? – Elnézést, uram. Csak egy észrevétel volt. – Nos, most érkezett a mágusunk. Azt mondja, tud ütni egy lyukat oda, ahol az ajtó van. Egy nagy lyukat. Aha, már jön is! Az érkez n fiatal volt, sovány és sápadt. És malaza. Tízlépésnyire volt, amikor bizonytalanul lassított, majd meg is állt, s világosbarna szemével végigmérte Kalamot. – Az a fegyver maradjon a tokjában, ha a közelemben állsz! – morogta. – Irriz, szólj neki, hogy álljon t lem minél messzebb! – B nös! Mi a baj vele? – Baj ? Semmi, bizonyára. De az egyik kése otataral fegyver. A kapitány pillantása gyanakvóvá vált, s Kalamnak végigfutott a hátán a hideg. – Igazán? Na és hol szerezted azt a kést, Ulfas? – Egy wickától, akit megöltem. A Kutyák Láncában. Hirtelen nagy lett körülötte a csend. Minden arc Kalam felé fordult. Irriz kétkedve nézett rá. – Ott voltál? – Igen, miért? Mindenfel l kézmozdulatok, halk imák. Kalam hátán ismét végigfutott a hideg. Istenem, hiszen áldást mondanak... de nem rám! A Kutyák Láncát áldják! Mi a fene történhetett valójában odafent, ami ilyen hatással volt mindenkire? – Miért nem vagy Shei'kkel? – kérdezte Irriz. – Miért engedett volna el Korbolo? – Azért – válaszolt B nös Kalam helyett –, mert Korbolo Dom egy idióta, Kamist Reloe meg még nála is rosszabb! Személy szerint csodálkozom, hogy a Bukás után nem veszítette el a seregeinek a felét. Melyik valódi katona lenne képes megemészteni, ami ott történt? Ulfas, igaz? Tehát dezertáltál Korbolo Kutyaöl it l, igaz? Kalam egyszer en csak vállat vont. – Tisztább harcot kerestem... A lány nevetése fülsiketít en éles volt, és a lány egy piruettet is levágott a porban. – És ide jöttél? Ó, te ostoba! Ez vicces! Olyan vicces, hogy a legszívesebben sikoltoznék! Elméje megtört. – Nem látok semmi vicceset a gyilkolásban – felelte. – De azt furcsának találom, hogy itt vagy, és olyan lelkesen meg akarod ölni a malaza társaidat. A lány arca elsötétedett. – Megvan az okom rá, Ulfas. Irriz, négyszemközt akarok veled beszélni! Gyere velem! Kalam közömbös arcot vágott, amikor a kapitány a fels bbrend hanghordozás

hallatán összerezzent. Aztán a renegát tiszt bólintott. – Egy perc, és csatlakozom hozzád, B nös! – Visszafordult a merényl höz. – Ulfas. Élve akarjuk elfogni ket, hogy elszórakozhassunk velük. Büntetést érdemelnek a csökönyösségükért. F leg a parancsnokukra fáj a fogam. A neve Kedves... – Ismeri t, uram? Irriz elvigyorodott. – Mi az Asóka harmadik századában voltunk, Kedves a másodikat vezeti. – Az er d felé intett. – Vagyis azt, ami megmaradt bel le. Ez egy személyes ügy, azért is akarok annyira gy zni. Ezért akarom azt a szemetet élve. Sebesülten, fegyvertelenül. nös már türelmetlenkedett. Most meg is szólalt. – Van egy ötletem! Ulfas az otataral t rével talán hatástalaníthatná a mágusukat. Irriz ismét elvigyorodott. – Akkor te mész be els ként. Elfogadható terv, Ulfas? Els k a harcban, utolsók a kivonulásban. – Nem ez az els alkalom, uram. A kapitány ezután B nössel együtt elvonult. Kalam utánuk bámult. Kedves kapitány. Sosem találkoztunk, uram, de éveken át hallgattam, hogy maga a legelvetemültebb tiszt az egész malaza hadseregben. S most kiderült, hogy a legmakacsabb is egyben. Kiváló! Pont ilyen katonákra lenne szükségem! Talált egy üres sátrat, ahová lepakolhatott – azért volt üres, mert egy latrina bekúszott a homokos hátsó sátorlap alatt, és már a padló egyetlen sz nyegét áztatta. Kalam letette a zsákját a bejárat mellé, aztán kinyújtózott mellette, s elhatárolta elméjét és érzékeit a b zt l. Perceken belül elaludt. Arra ébredt, hogy már sötét van. A táborban csend honolt. A merényl felguggolt, gyorsan kibújt a telabájából, és szíjakkal elkezdte szorosra rögzíteni b ruhadarabjait. Amikor ezzel megvolt, ujjrész nélküli finom b rkeszty t húzott, és fekete ruhát csavart a feje köré, hogy csak a szeme látsszon ki. Kiosont. Pár füstölg t z, két közeli sátorban lámpafény. Három r ült a sebbel-lobbal összetákolt rhelyen a sziklafallal szemben, úgy húszlépésnyire. Kalam elindult, némán megkerülte a latrinagödröt, és az ostromtornyok felé osont. Oda nem tettek röket. Irriz valószín leg rossz hadnagy volt, kapitánynak meg még rosszabb lett. Közelebb araszolt. Amikor varázslat fénye villant az els torony tövében, megtorpant. Egy hosszú, légvétel nélküli perc után újabb varázslat villant a torony egyik meger sítésénél. Kalam lassan letelepedett, és nézni kezdte a m sort. B nös szisztematikusan haladt összeeresztésr l összeeresztésre. Amikor végzett a legközelebbi toronnyal, továbbhaladt a következ höz. Összesen három volt bel lük. Amikor a második torony utolsó csapolásához ért, Kalam felkelt, és el rébb osont. A lány közelébe érve kihúzta az otataral pengét a hüvelyéb l. A halk szitkozódás hallatán elmosolyodott. Aztán a lány rádöbbent, hogy mi történhetett, és megperdült. Kalam felemelte szabad kezét, lassan megemelte a kést is, és némán visszatette a hüvelyébe. Odaügetett a lány mellé.

– Kislány! – suttogta oda malaza nyelven. – Kiválasztottad a legveszedelmesebb viperafészket a környéken játszótérnek! A lány szeme elkerekedett, és úgy csillogott a csillagfényben, mint két mély tó. – Nem voltam benned biztos – felelte halkan. Vékonyka karjával átölelte magát. – Még mindig nem vagyok. Ki vagy te? – Csak egy férfi, aki a tornyokhoz jött... hogy meggyengítse azokat. Ahogy te tetted. Egyet akartam csak megkímélni. A harmadik a legjobb, azt hiszem, malaza építés . Ezt az egyet épen akarom hagyni. – Akkor egy oldalon állunk – mondta a lány, aki még mindig magát ölelte. Nagyon fiatalka. – Elég jól színészkedtél korábban, kislány. És meglep en képzett vagy a varázslatok terén ahhoz képest, hogy milyen... – Sajnos csak kis varázslatokra vagyok képes. Beiskoláztak, ott tanultam. – Ki oktatott? – Fayelle. Aki most Korbolo Dom oldalán van. Fayelle, aki elvágta anyám és apám torkát. Aki utánam is hajtóvadászatot indított. De én megszöktem, és még a varázsereje sem volt elég, hogy rám bukkanjon. – És ez lenne a te bosszúd? A lány némán felnevetett. – Csak most kezdem, Ulfas. t akarom elkapni. De ehhez el bb katonákra lesz szükségem. – Kedves kapitányra és a csapatára. Említetted, hogy van egy mágus is az er dben. Nem léptél vele kapcsolatba? A lány megrázta a fejét. – Sajnos erre nem vagyok képes. – Akkor mib l gondolod, hogy a kapitány csatlakozni fog hozzád az ügyedben? – Mert az rmesterei közül az egyik a fivérem, vagyis a féltestvérem. De még azt sem tudom, hogy él-e... A lány vállára tette a kezét, bár az megborzongott az érintést l. – Rendben, kislány! Együtt fogunk dolgozni. Megvan az els szövetségesed. – Miért? Kalam láthatatlanul elmosolyodott a fekete kend alatt. – Fayelle Korbolo Dommal van, igaz? Nos, nekem elszámolnivalóm van Dommal és Kamist Reloéval is. Vagyis együtt fogjuk meggy zni Kedvest, hogy álljon mellénk. Rendben? – Rendben. A hangjába vegyül megkönnyebbülés hallatán Kalam megborzongott. A lány túlságosan sokáig volt egyedül ebben a halálos küldetésben. Szüksége lett volna segítségre... de nem volt körülötte senki, akihez fordulhatott volna. Egy újabb árva ebben a Csuklyás átkozta felkelésben. Eszébe jutott, mit érzett, amikor legutóbb átkelt ezen a vidéken, és el ször megpillantotta az ezerháromszáz gyereket, akiket egyetlen gondolatával meg is mentett. Azokban az arcokban látszott a háború valódi borzalma. A gyerekek még éltek, amikor a dögev k lecsaptak rájuk, hogy kivájják a szemüket... Megborzongott.

– Mi a baj? Mintha messze járnál gondolatban... A lány szemébe nézett. – Nem, kislány, közelebb voltam, mint gondolnád. – Nos, én már nagyjából elvégeztem mindent, amit mára terveztem. Irriz és harcosai nem érnek majd túl sokat holnap... – Igazán? És velem kapcsolatban mit terveztél? – Semmi biztosat. Reméltem, hogy mivel elöl mész majd, hamar kil nek. Gondoltam, hogy az otataral miatt Kedves nem a mágust, hanem az íjászokat küldi rád. – És mi van azzal a lyukkal, amit a falba robbantanál nekik? – Illúzió. Napok óta erre készülök. Azt hiszem, képes vagyok rá! Bátor és elszánt. – Nos, kislány, azt hiszem, messze túlszárnyaltál engem. Én csak egy kis felfordulást terveztem, semmi többet. Azt mondtad, hogy Irrizék holnap nem lesznek nagy formában. Ezt hogy értetted? – Megmérgeztem a vizüket. Kalam a maszk mögött elfehéredett. – Méreg? Milyen fajta? – Tralb. A merényl egy hosszú percig meg sem bírt szólalni. – Mennyi? – nyögte végül. A lány vállat vont. – Mind, amit csak találtam a gyógyítónál. Négy fiola. Egyszer azt mondta, ezzel szokta megszüntetni az öregek remegését. Igen, egy cseppnyivel. – És mikor tetted? – Nemrég. – Akkor nem valószín , hogy bárki ivott volna bel le... – Talán egy-két r igen. – Várj meg itt, kislány! – Kalam némán elindult a sötétben, míg el nem ért a három harcos és az rhely közelébe. Korábban a férfiak ültek. Most már nem. De mozgást látott, méghozzá a földön – közelebb húzódott. A három férfi a földön rángatózott, vonaglott, végtagjaikkal csapkodtak. Szájuk sarkába hab ült ki, szemükb l már vér csöpögött. Összecsinálták magukat. A közelben vizestöml hevert a nedves homokon, de gyorsan elt nt a rhizanok és molylepkék halma alatt. A merényl el húzta a malacbök jét. Óvatosan kell ilyenkor eljárni, mert ha az ember érintkezik a beteg vérrel, nyállal vagy más testnedvvel, akkor rá is szomorú vég vár. A harcosok nem épülhetnek már fel, így fognak szenvedni a halálukig – hajnalban még mindig itt fognak vonaglani, s ez így folytatódik majd, amíg le nem áll a szívük, vagy bele nem pusztulnak a kiszáradásba. A tralbban éppen az volt a szörny , hogy többnyire a második lehet ség következett be. Elért a legközelebbi harcoshoz. A férfi szemében felismerés lángja villant. Kalam felemelte a kését, mire a férfi láthatóan megkönnyebbült. A merényl az r bal

szemébe döfte a t rét, kissé felfelé irányítva azt. A test megfeszült, majd egy habos sóhaj kíséretében elernyedt. Kalam gyorsan elvégezte a borzalmas feladatot a másik két harcoson is, aztán alaposan letisztogatta a kését a homokban. Verdes molylepkék ereszkedtek a halottakra. Rögtön utánuk érkeztek a zsákmányra les rhizanok is. Az éjszaka megtelt a kitinpáncélok reccsenésével. Kalam a tábor felé fordult. Ki kell üríteni a töml ket! Lehet, hogy ezek a harcosok a Birodalom ellenségei, de ennél kegyesebb halált érdemelnek! Egy halk hang hallatán megperdült. A sziklafalon, a párkányról kötél tekerg zött lefelé. Pár alak halkan, gyorsan ereszkedni kezdett. rszemeket állítottak. A merényl várt. Összesen hárman jöttek, de egyiknél sem volt a t rnél komolyabb fegyver. Felé indultak, majd t le pár méterre az egyik megállt, s csak ketten léptek hozzá. A vezet a merényl mellé lépett. – És ki a fene vagy te? – sziszegte, a szájában aranyfog villant. – Egy malaza katona – suttogta Kalam a választ. – Az ott a mágus, aki távolabb maradt, ugye? A segítségére lenne szükségem! – Azt mondja, nem tudja... – Tudom. Az otataral hosszú késem miatt van. De nem kell a közelembe jönnie, csak ki kellene üríteni a vizestöml ket a táborban. – Minek? A forrás alig ötvenlépésnyire van innen, egyszer en merítenek bel le újra. – Van itt egy másik szövetségesetek is – felelte Kalam. – Megmérgezte a vizet, méghozzá tralbbal. Mit gondoltatok, mi érte ezeket a szegény ördögöket? A második fickó felmordult. – Hát, nem tudtuk. Nem valami szép halál. De pont ezt érdemelték! Én azt mondom, hagyjuk a vizet! – Miért nem visszük az ügyet Kedves kapitány elé? Úgy tudom, hozza a döntéseket... A férfi elkomorodott. Társa szólalt meg helyette. – Nem ezért jöttünk le! Az a dolgunk, hogy felvigyünk téged. És ha van még valaki, akkor t is fel kell vinnünk. – Minek? – kérdezte Kalam. Már tette volna hozzá, hogy: Éhezni? Együtt halni szomjan? De rádöbbent, hogy egyik katona sem volt különösebben sápadt vagy sovány. – Örökkön-örökké odafent akartok maradni? – Nekünk megfelel! – csattant fel a második katona. – Bármikor elmehetünk. Vannak hátsó kijáratok. De a kérdés az: hová mennénk? Mihez kezdenénk? Az egész vidék malaza vérre szomjazik. – Mik voltak az utolsó hírek, amiket hallottatok? – kérdezte Kalam. – Semmit sem hallottunk! Azóta, hogy elhagytuk Ehrlitant. Amennyire innen látom, Hétváros már nem a Malaza Birodalom része, és nem jöhet értünk senki. Ha lett volna felment sereg, rég ideértek volna. A merényl végigmérte a két katonát, majd felsóhajtott. – Oké, beszélnünk kell. De nem itt. Hadd hozzam ide a lányt, veletek megyünk!

Feltéve, ha a mágusotok megtesz nekem egy szívességet. – Nem jó üzlet – morogta a második katona. – Kapd el nekünk Irrizt! Elbeszélgetnénk azzal az idióta rmesterrel. – rmester? Nem tudtátok, hogy most már kapitány a szentem? Oké, szóval t akarjátok. Rendben. A mágusotok eltünteti a vizet a töml kb l, én meg küldöm a lányt. Legyetek vele kedvesek! Menjetek csak föl! Lehet, hogy ez eltart majd egy ideig. – Áll az alku! Kalam bólintott, és visszament oda, ahol B nöst hagyta. A lány ott volt, de bujkálás helyett táncolt az egyik torony tövében, a homokban. A karja hullámzott, két keze verdesett, mint a molylepkék szárnya. A merényl figyelmeztet en odasziszegett, amikor a közelbe ért. A lány megállt, meglátta Kalamot, és odarohant hozzá. – Túl sokáig elmaradtál! Már azt hittem, meghaltál! És ezért táncra perdültél? – Nem, de az a három r meghalt! Kapcsolatba léptem az er dben lév katonákkal. Meghívtak bennünket, hogy menjünk velük; úgy fest, egész jó körülmények között vannak odafent. Belementem. – De mi lesz a holnapi támadással? – El fog bukni. Figyelj, B nös, k bármikor lemehetnek, láthatatlanul. Amint meggy ztük Kedvest, indulhatunk is Raraku felé! Most gyere utánam, csak halkan! Visszatértek a három birodalmi katonához. Kalam komoran a mágusra pillantott, aki elvigyorodott. – Már kész is vagyok! Ha nem vagy a közelben, gyerekjáték a munka! – Rendben. Ez itt B nös, is mágus. Na, most menjetek! – A Hölgy szerencséje legyen veled! – mondta az egyik katona Kalamnak. A merényl nem szólt semmit, csak megfordult, és visszaosont a táborba. Visszatért a saját sátrába, bemászott, és leguggolt a zsákja mellé. Turkált benne egy kicsit, aztán kihúzta a gyémántos zacskót, és kivett bel le egy darabot. Egy percig csak tanulmányozta, jó közelr l. A szépen csiszolt k ben árnyak úsztak. Óvakodj az Árnyak ajándékaitól! Kinyúlt a sátor elé, és megfogta az egyik lapos követ, ami a sátorfalat rögzítette a földhöz. A gyémántot a k poros felületére helyezte. A csontsípot, amit Cotilliontól kapott, a nyakában hordta, hosszú szíjon. El húzta, és az ajkához emelte. „Ha er sen fújod meg, mind felébred! Ha halkan, és egy bizonyos gyémánt felé fordulva fújsz, akkor csak az az egy ébred fel!” Kalam remélte, hogy az isten tudja, mit csinál. Csak ne Árnytövis játékszere lenne... El rehajolt, amíg a síp tenyérnyire nem került a gyémánttól. Aztán halkan, óvatosan belefújt. Nem hallott semmit. Elkomorodott, elvette a sípot az ajkától, és megnézte. Ekkor egy halk pukkanásra lett figyelmes. A gyémánt porrá omlott. A porból pedig árnyék emelkedett fel. Pont ett l féltem – egy azalan! Az Árnyak Birodalmában ezek a démonok a Szárnyatlanok mellett éltek. Ritkán lehetett csak ket látni, s olyankor is egyszerre csak egyet. Némák, látszólag képtelenek kommunikálni – Árnytövis azonban valami titokzatos módon uralkodni tudott fölöttük.

Gomolygott, kitöltötte az egész sátrat, majd megjelent mind a hat végtagja, s széles, púpos hátán a gerinc mentén haladó tüskesor súrolta a sátor tetejét és oldalát is. A fekete, hátracsapott homlok alól nagyon is emberi, kék szempár nézett Kalamra. Széles száján az alsó ajak furcsán kitüremkedett, mintha be lenne dagadva, orra helyén két vágás látszott. Kékesfekete, vékony szálú sörénye tincsekben lógott, a tincsek vége a földet söpörte. A nemére nem utalt semmi. Hatalmas törzsén bonyolult szíjrendszer feszült, erre különböz fegyvereket t zködött a démon – de egyik sem nt túl praktikusnak, használhatónak. Az azalannak nem volt kimondott lába, minden végtagja széles, rövid ujjakkal ellátott kézben végz dött. A démonok otthona egy erd volt, s a lények általában a magasban, a fels bb lombkoronaszinten éltek, s csak akkor látogattak le az árnyas talajszintre, ha megidézték ket. Megidézték... aztán gyémántokba zárták. Én a helyében elég dühös lennék. A démon hirtelen elmosolyodott. Kalam elfordította a fejét, és azon tanakodott, miként fogalmazza meg kérését. Fogd el Irriz kapitányt! Élve, de csendben! Találkozzunk a kötélnél! Hát, ezen bizony lesz mit magyarázni, pláne, ha a démon nem érti a nyelvet... Az azalan hirtelen elfordult, s szimatolni kezdett. A széles, szögletes fej és a hosszú, izmos nyak lefelé bukott... a sátor hátsó falának tövéhez, ahol a latrinagödörb l származó vizelet beszivárgott. Halk csettintés, aztán a démon megfordult, és felemelte az egyik hátsó végtagját. Két pénisz ugrott el egy b rred l. Két vizeletsugár ért a szétázott sz nyegre. Kalam a b zt l hátrah költ, kihátrált a hideg éjszakába, és egy percig ott is maradt négykézláb, öklendezni. Kis id múlva a démon is felbukkant. Felemelte a fejét, beleszagolt a leveg be, aztán bevetette magát az árnyak közé... és elt nt. Pont a kapitány sátrának irányában... Kalam megtöltötte a tüdejét tisztító, h s leveg vel, és lassan a remegés is abbamaradt. – Oké, kutyusom! – nyögte. – Ezek szerint olvasol a gondolataim között. – Pihegett még egy kicsit, majd guggolásba emelkedett, lélegzetét visszafojtva beugrott a sátorba a zsákjáért, majd megindult a sziklafal felé. Hátrapillantott, és füstöt látott felszállni a sátorlap alól, s már az egyre er söd pattogást is hallotta. Istenem, ugyan minek ide tralb? Gyorsan odaszaladt, ahol a kötél himbálózott a sziklafal el tt. A sátra lángolni kezdett. Egy ilyen esemény aligha maradhat észrevétlen. Kalam elkáromkodta magát, és futásnak eredt. A táborban kiáltások harsantak. Aztán sikolyok, hörgések, és furcsa, tompa puffanások hallatszottak. A merényl megtorpant a kötél el tt, megragadta, és mászni kezdett. Már félúton járt, amikor a mészk fal megrázkódott, és port böfögött ki a repedéseib l. Kavicsok záporoztak fentr l. Egy púpos alak bukkant fel mellette, aki magába a csupasz sziklába kapaszkodott. Egyik kezében az öntudatlan, takaróba bugyolált Irrizt tartotta. Az azalan valósággal úszott felfelé a falon, végtagjaival úgy ragadta meg a tépett árnydarabokat, mintha vaskarikák lennének. A démon egy perc múlva már fel is ért a párkányhoz, átlendült fölötte, és elt nt szem el l. A párkány megnyikordult. Repedések futottak végig rajta. Kalam felnézett, és látta, hogy az egész párkány

megroggyant, és kezd led lni a falról. Mokaszinja megcsúszott, mert vadul próbált kitérni az egyik oldalra. Aztán látta, hogy hosszú, nem emberi kezek fonódnak a párkány szélére. A k darab nem d lt tovább. Hogy a Csuklyásra... A merényl továbbmászott. Pillanatokon belül felért a párkányra, és felhúzódzkodott. Az azalan teljes hosszában végignyúlt a k terasz fölött. Két kézzel a párkányt fogta, a másik hárommal pedig árnyakat tartott a kis ajtó fölött. A démonról úgy váltak le az árnyékok, mintha vedlene, s az emberre emlékeztet alakok mind kinyújtóztak, hogy a falhoz fogják a párkányt – aztán a meger ltetést l egyenként szétszakadtak. Ahogy Kalam ránehezedett, csikorgó, recseg hang hallatszott onnan, ahol a párkány a k falhoz csatlakozott, és az egész tenyérnyi szélesen szétnyílt. A merényl az ajtónyílás felé vet dött, ahol meglátott egy rémült arcot a sötétben – a harci mágusét. – Hátra! – sziszegte Kalam. – Barát vagyok! A mágus megragadta Kalam kezét. Miközben Kalam berepült az ajtón, a párkány elt nt a talpa alól. Mindketten átbucskáztak Irriz ájult teste fölött. Minden megremegett, amikor a k darab földet ért. A puffanás még hosszú másodpercekig visszhangzott. Az azalan is megjelent az ajtóban. Vigyorgott. A folyosón, t lük kis távolságra szakasznyi katona guggolt. B nös átölelte az egyiküket – Kalam feltételezte, hogy ez a fiú lehet a féltestvére. Közben lassan talpra állt. Az egyik katona, akivel Kalam már korábban is találkozott, el relépett. Nagy gonddal elmászott a merényl , majd az azalan mellett, ki a párkány maradékára. Egy kis id múlva hátraszólt. – Odalent nagy a csend, rmester! A táborban nagy a rendetlenség. Nem látok senkit... A másik ismer s katona elkomorodott. – Senkit, Harang? – Senkit. Biztosan elmenekültek. Kalam nem szólt semmit, de más volt a véleménye. Volt valami furcsa a démon árnyékaiban... A harci mágus kikeveredett Irriz végtagjai közül, és a merényl höz fordult. – Elég ijeszt a haverod! És nem birodalmi... Árnyak Birodalma? – Átmeneti szövetséges – felelte Kalam, s vállat vont. – Mennyire átmeneti? A merényl az rmesterhez fordult. – Irrizt elhoztam, mik a terveitek vele? – Még nem döntöttük el. Ez a lány azt mondja, hogy a neved Ulfas. Igaz ez? Genabackisi barghaszt név... Nem volt egy ilyen nev hadvezér? Akit megöltek Feketekutyánál? – Nem akartam megmondani Irriznek az igazi nevemet, rmester. Hídéget vagyok. Kalam Mekhar tizedes. Csend lett. Aztán a mágus felsóhajtott. – Nem lettetek törvényen kívül helyezve? – Ez csak álca volt, a Császárn egy titkos akciója. Dujeknek egy id re meg kellett

szabadulnia a kötöttségekt l... – Oké – felelte az rmester –, mindegy, hogy igaz-e, mert már hallottunk rólad. Én Zsineg rmester vagyok, a harci mágus, Ebron, azok meg ott Harang és Cserép tizedes. A tizedes volt B nös féltestvére, s a fiatalember arca még mindig üres volt. Nem is kicsit sokkolta B nös váratlan felbukkanása. – Hol van Kedves kapitány? Zsineg elfintorodott. – A csapat másik fele – vagyis, ami még megmaradt bel le – lent van. A kapitányt és a hadnagyot pár napja veszítettük el. – Elveszítettétek? Hogyan? – Hát, belezuhantak egy kútba. Megfulladtak. Vagyis ezt állapította meg Ebron, aki lemászott a kút szájához, és körülnézett. A kút aljában föld alatti, gyors sodrású folyó fut. Szegény ördögöket elsodorta az áramlat... – És hogyan zuhan be két ember egy kútba, rmester? A férfi elvicsorodott. – Gondolom, fel akarták térképezni. Nos, tizedes, azt hiszem, én vagyok magasabb beosztásban. Ami azt illeti, én vagyok az egyetlen megmaradt rmester. Ha nem vagy törvényen kívül helyezve, akkor még mindig a Birodalom katonája vagy. És a Birodalom katonájaként... – A beosztottad vagyok – motyogta Kalam. – Egyel re a régi szakaszomba kerülsz. Id sebb vagy Cserép tizedesnél, ezért te leszel a szakaszvezet . – Oké, és kik vannak a szakaszban? – Cserép, Harang és Totyak. Haranggal már találkoztál. Totyak lent van, mert eltörte a lábát egy k omláskor, de gyorsan gyógyul. Összesen ötvenegyen vagyunk. Asóka Regiment, második század. – Úgy fest, az ostromlók elmentek – állapította meg Kalam. – A világ nem nyugodott, mialatt idefent csücsültetek, rmester. Azt hiszem, kötelességem elmondani, amit tudok. Van más lehet ségünk is, mint itt maradni, és meghalni öregen, vagy kútba fúlni... – Igen, tizedes. Majd megteheted a jelentésedet. És ha tanácsra lesz szükségem, hogy mit tegyek, neked szólok el ször. Most elég a magánvéleményekb l! Ideje lemenni; javaslom, hogy találj ki valami pórázt erre az átkozott démonra! És szólj neki, hogy ne vigyorogjon! – Ezt mondd neki te, rmester! – morogta Kalam. Ebron felcsattant. – A Malaza Birodalomnak nincs szüksége szövetségesekre az Árnyak Birodalmából! Szabadulj meg t le! A merényl a mágusra pillantott. – Mint ahogy azt korábban is említettem, történt egy-két változás a világban. Zsineg rmester, ha pórázt akarsz rakni az azalan nyakába, próbáld csak meg, de figyelmeztetlek – bár, mint tudjuk, nincs szükséged a tanácsaimra –, hogy azok a használhatatlannak t botok, serpeny k és fura lopótökök a démon szíjain nem

nnek fegyvereknek, de éppen az imént vette el velük ötszáz rebellis katona életét. Hogy mennyi id alatt? Nem volt szüksége többre, csak ötven szívdobbanásnyi id re. Hogy megteszi-e, amit kérek t le? Ezen érdemes elgondolkodni, nem? Zsineg egy hosszú percig méregette Kalamot. – Fenyegetsz! – rmester, mivel hosszú ideje dolgozom egyedül, kissé érzékennyé váltam – felelte a merényl halkan. – Beállok a szakaszodba. Még a parancsaidat is követem, ha nem ostobaságok. Ha valami problémád van az elhangzottakkal, számon kérheted az rmesteremen, ha legközelebb találkozol vele. A neve Pálinkás. A Császárn n kívül az egyetlen ember, akinek a parancsait szó nélkül követem. Hasznát akarod látni a képességeimnek? Semmi gond! A szolgálatodban leszek... egy ideig. – Valami titkos küldetésen van! – motyogta Ebron. – Szerintem a Császárn küldhette. Biztos visszatért a Karmosokhoz. Elvégre ott kezdte, nem igaz? Zsineg elgondolkodott, majd vállat vont, és elfordult. – Ett l megfájdul a fejem. Irány lefelé! Kalam figyelte, ahogy az rmester a katonák között végignyomakodik a folyosón. Valami azt súgja, hogy ezt nem fogom élvezni... nös tánclépésben lejtett el mellette. A horizonton elmosódott vonalú, acélszürke kard cikázott jobbra-balra. Egyre nagyobbnak látták, ahogy közeledett. A szél elállt, és nagyon úgy t nt, hogy a kard hegyével egy vonalban lév sziget egy arasszal sem kerül közelebb hozzájuk. Késes felmászott az árbocra, és el készítette a lobogó vitorlákat a viharhoz. – Egy ideig az evez nél maradok! – mondta – Átveszed addig a kormányt? Apsalar vállat vont, majd a kormánylapáthoz lépett. A vihar még mindig Drift Avaliin túl volt, de a sziget fölött állandónak t , kimozdíthatatlan, szürke felh sereg sorakozott. A meredeken emelked partvonaltól eltekintve, a sziget felszíne egyenletes volt, s mindenhol áthatolhatatlannak látszó, cédrusokból, erdei feny kb l és vörösfeny kb l álló erd borította. A fák csúcsa szinte súrolta a fellegeket. Késes egy percig még bámulta a szigetet, aztán megpróbálta megsaccolni a közeled vihar sebességét. Leült az árboc mögötti padra, és megfogta az evez t. – Talán sikerülhet – mondta, majd a zavaros vízbe mártotta az evez ket, és húzni kezdte. – A sziget szét fogja zúzni – felelte Apsalar. A fiú összevont szemöldökkel mérte végig a lányt. Hosszú napok óta ez volt az els alkalom, hogy Apsalar magától megszólalt, anélkül, hogy Késes kapacitálta volna. – Hát, átkeltem egy átkozott óceánon, de még mindig nem értek semmit a tengerészethez. Miért törné meg egy olyan sziget a vihart, amin nincs egy árva hegy se? – Egy normális sziget nem törné meg – felelte a lány. – Ah, így már értem! – Elhallgatott. A tudás Cotilliontól származott, és a lány ett l még boldogtalanabb lett. Az istenség ismét közéjük ült, velük maradt. Késes mesélt a lánynak az esti látogatásról, Cotillion szavairól. Nyugtalansága – és alig leplezett haragja – láthatóan abból fakadt, hogy az isten Késest is maga mögé állította. Választott új nevét az els perct l kezdve ellenezte, és az, hogy most már a

merényl k istenét is követte, mélyen megsebezte. Utólag a fiú is belátta, hogy naiv dolog volt azt hinni, ez majd közelebb hozza ket egymáshoz. Apsalar nem volt boldog ezen az ösvényen – a daru nagyon meglep dött, amikor erre rádöbbent. Nem érzett sem boldogságot, sem elégedettséget attól, hogy ilyen hidegen, ilyen hatékonyan tud gyilkolni. Késes egykor azt hitte, hogy a tehetség önmagában is jutalom, hogy a tudás magát igazolja, éhséget teremt, és az éhségb l egyfajta kielégülést. Az embert szólítja a hivatás – végül is Darujhisztánban sem szükségb l lett tolvaj. Nem éhezett az utcán, nem élt nyomorúságban. Csak azért lopott, mert ez szerzett neki örömet, és mert jól értett hozzá. A mestertolvaji jöv képet vonzónak találta, bár a hírességet és a hírhedtséget nem tudta volna megkülönböztetni egymástól. Ám Apsalar most arról próbálta meggy zni, hogy a tehetség nem igazol semmit. Hogy a szükség hajtja az embert bizonyos ösvényekre, melyek mögött lehet, hogy nem találni semmilyen nemes célt. Azon kapta magát, hogy folytonos háborúba bocsátkoztak, melyben a hallgatás és a szemrehányó pillantás vált fegyverekké. Evezés közben felnyögött. A tenger kezdett felkorbácsolódni alattuk. – Hát, remélem, hogy neked lesz igazad – mondta. – Ránk férne a menedék... Bár ha igaz, amit a Kötél mondott, meggy lhet a bajunk a lakókkal. – Tiste Andiik – felelte Apsalar. – Fürkész Anomander népe. Idetelepítette ket, hogy rizzék a Trónt. – Emlékszel rá, hogy Táncos – vagy Cotillion – beszélt-e velük valaha? A lány sötét szeme megvillant, majd elfordította a fejét. – Rövid beszélgetés volt. Ezek a Tiste Andiik túl hosszú ideje vannak elszigetelve a világtól. A vezet jük itt hagyta ket, és sosem tért vissza hozzájuk. – Sosem? – Vannak... bonyodalmak. A part nem vendégcsalogató. Majd meglátod magad is. Késes behúzta az evez ket, és hátrafordult a padon. A partvonalat tompa szürke homokk alkotta, melyet a hullámok számtalan red vel és barázdával csinosítottak ki. – Hát, elég könny lesz felkapaszkodni rajta, de értem, hogy mire gondolsz. Nincs olyan hely, ahol felhúzhatnánk magunkkal a hajót, és így lehet, hogy a hullámok összetörnék. Van valami ötleted? A vihar – vagy a sziget – nagy leveg t vett, s szívta maga felé a vitorlát. Gyorsan közeledtek a sziklás part felé. Az ég most már közelebbr l dörgött, és Késes látta, hogy az érkez szélben meghajol a fák lombja, a sziget felh i pedig megnyúlnak. – Nincs semmi ötletem – felelte végül Apsalar. – De van még egy gond: az áramlatok iránya... Ekkor már Késes is látta. A sziget valóban sodródott, nem köt dött a tengerfenékhez. A k fal mentén kis örvények alakultak. A vizet maga alá szívta, aztán kiköpte, mintha a tenger forrongott volna körülötte, az egész part mentén. – Beru vigyázzon ránk, ez nem lesz könny ! – motyogta Késes. Aztán a hajó orrába mászott. Apsalar a partvonallal párhuzamos pályára állította a kis hajót. – Keress olyan párkányt, ami közel van a víz színéhez! – kiáltotta. – Talán fel tudjuk rá vonszolni a csónakot...

Késes erre semmit sem szólt. Egy ilyen feladathoz legalább négy markos férfira lett volna szükség... De akkor legalább egy darabban érnénk partot! Az áramlatok már kóstolgatták a kis hajót, jobbra-balra rángatták a törzsét. Hátrapillantott, s látta, hogy Apsalar csak nagy küzdelmek árán tudja egyenesben tartani. A tompa szürke k fal számtalan red jével és gödrével megmutatta, milyen sokat változott a tenger vízszintje. Késesnek fogalma sem volt, hogy egy sziget miként lebeghet. Ha varázslat okozta, akkor az hatalmas volt, de messze nem tökéletes. – Ott! – kiáltotta hirtelen, s oda mutatott, ahol a partvonal alig egy alkarnyira a háborgó víz fölött kiszélesedett. – Készülj! – mondta Apsalar, és félig felemelkedett a padról. Késes a bal kezében egy darab kötéllel feltápászkodott az orrból, és arra készült, hogy átugrik a párkányra. Ahogy közelebb értek, már látta, hogy a párkány elég vékonyka, mert er sen alámosták a hullámok. Gyorsan odaértek. Késes ugrott. Jól érkezett, guggolva. Aztán éles, reccsen hangot hallott, és a k elgurult mokaszinba bújtatott lába alól. A daru elvesztette az egyensúlyát, és egy kiáltás kíséretében a vízbe esett. Háta mögött a csónak sorsa bevégeztetett azon a hullámon, amit a leszakadó szikladarab gerjesztett. Késes a mély vízbe került, a roncs pedig fölé sodródott. Az áramlat lerántotta a jeges sötétségbe. Bal sarka nekiüt dött a sziget kövének, de hála a vastag moszatrétegnek, nem sérült meg. Az áramlat azonban ijeszt sebességgel vitte egyre mélyebbre. Aztán a sziklafal elt nt, és az áramlat berántotta t a sziget alá. A feje megtelt a dübörg hanggal, a víz surrogásának hangjával. Az utolsó lélegzetvételkor szerzett oxigén semmivé olvadt a tüdejében. Valami kemény nyomódott az oldalába – a felborult csónak egyik darabja lehetett, mert a roncsot is magával rántotta a víz. Ez azt jelentette, hogy Apsalar vagy itt bukdácsol valahol a közelében, vagy sikerült szilárd talajon földet érnie. Reménykedett, hogy ez utóbbi történt, és nem fulladnak meg mindketten – mert biztos volt benne, hogy rá most már csak a fulladás vár. Ne haragudj, Cotillion! Remélem, nem vártál t lem túl sokat... Ismét k nek ütközött, végiggördült rajta, aztán az áramlat felfelé nyomta, és hirtelen kiköpte magából. Csapkodott a végtagjaival, markolászta az állóvizet, amibe került, vére hangosan dobolt a fejében. Nem tudta, hol van, de a pánik végigsöpört rajta, s arra késztette, hogy még egyszer, utoljára kinyújtsa a kezét felfelé. Jobb keze hideg leveg t ért. Pár pillanat múlva a feje is el bukkant a víz alól. Jeges, kesernyés leveg töltötte meg a tüdejét, de ezt is édesnek érezte, akár a mézet. Nem volt semmi fény, és a lihegése nem vert visszhangot – mintha valami végtelen mélység nyelte volna el a hangját. Apsalar után kiáltott, de nem kapott választ. A tagjai kezdtek elgémberedni. Véletlenszer en elindult egy irányba... és k falnak ütközött. Kinyújtotta a kezét, tapogatózott, de csak a nyálkás moszatot érezte a falon. Továbbúszott, de a végtagjai leh ltek, s lassan elöntötte a halált hozó álmosság. Tovább küzdött, de érezte, hogy egyre gyengül az akarata. Aztán a keze egyszer csak egy lapos párkányra csapódott. Késes két kézzel próbált kapaszkodni a k be, de béna lába lefelé húzta. Felnyögött, próbált felhúzódzkodni, de

ereje cserben hagyta. Ujjaival árkokat vájt a moszatba, ahogy lassan visszacsúszott. Ekkor a vállát er s kéz ragadta meg, s vasmarokkal szorította. Érezte, hogy kihúzzák a vízb l, és a párkányra ejtik. Késes mozdulatlanul feküdt, és sírt. Reszketett. Id vel meghallotta a furcsa, recseg hangot, ami mintha minden irányból egyszerre érkezett volna. A leveg felmelegedett, s valami tompa fény is megjelent benne. A daru az oldalára gördült. Arra számított, hogy Apsalart látja majd maga mellett, de ehelyett egy öregembert pillantott meg. A férfi, aki ott állt mellette, hihetetlenül öreg és hihetetlenül magas volt. A haja fehér, hosszú és kócos, szakálla szintúgy. De a re fekete volt, mint az ébenfa, a szeme pedig mély, csillogó borostyán. Késes rádöbbent, hogy ez a tompa fény forrása. Körülöttük a hínár és a moszat megszáradt, összepöndörödött az idegenb l áradó h hatására. A párkány szélessége csak pár lépésnyi volt, s a vízszintes teraszt minden oldalról síkos, teljesen függ leges fal határolta. Késes lassan ismét érezni kezdte a lábát, a ruhája g zölgött a melegben. Ül helyzetbe küzdötte magát. – Köszönöm, uram! – mondta malaza nyelven. – A csónakod beszennyezte a forrást – felelte a férfi. – Gondolom, szeretnéd majd visszakapni a megmentett darabokat. Késes megfordult, és a vizet fürkészte, de nem látott semmit. – Volt egy társam... – Egyedül érkeztél. A társad valószín leg megfulladt. Csak egy áramlat hozza ide az embert, a többi a biztos halálba vezet. Magán a szigeten csak egy hely van, ahol partra lehet szállni, és ti nem találtátok meg. Mostanában persze kevés hullát hozott felszínre a víz, mert távol kerültünk a szárazföldt l. És persze a kereskedelem is abbamaradt... Elhallgatott, mintha régóta nem beszélt volna ennyit, s elszokott volna saját hangjától. Megrázta magát. Megfulladt volna? Inkább kimászott a partra! Apsalarnak nem való az a pórias vég, ami engem majdnem elvitt. De mégis... A lány még nem volt halhatatlan, és éppen úgy ki volt téve a világ kegyetlenségének, mint mindenki más. Elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat. – Felépültél? Késes felnézett. – Hogy találtál rám? Egy vállrándítás. – Ez a dolgom. Nos, ha tudsz járni, akkor ideje távozni. A daru talpra kecmergett. A ruhája már csaknem száraz volt. – Furcsa képességekkel bírsz – jegyezte meg. – A nevem... Késes. – Hívj Daristnak! Nem késlekedhetünk! Az élet jelenléte is felélesztheti itt t... Az sz, öreg Tiste Andii a k fal felé fordult. Egyetlen mozdulatára el nt egy ajtó, azon túl pedig egy felfelé vezet lépcs sor. – Ami megmaradt a hajódból, odafent vár rád, Késes. Gyere! A daru elindult a férfi után. – Felébresztheti? Kit ébreszthet fel?

Darist nem felelt. A lépcs fokok csúszósak és kopottak voltak, meredeken következtek egymás után, látszólag végtelenül. A hideg víz kiszívta Késes erejét, így csak lassan tudott haladni. Darist újra meg újra megállt, hogy bevárja, de nem mondott semmit, és az arca sem árult el érzelmeket. Id vel felértek egy sík folyosóra, amelynek fala mentén végig durva kérg cédrusoszlopok helyezkedtek el. A leveg páratartalma magas volt, illatát egyértelm en az erd határozta meg. Senki mást nem láttak. – Darist! – szólalt meg Késes, miközben végigsétáltak a folyosón. – Még mindig a tengerszint alatt vagyunk? – Igen, de egyel re nem is fogunk feljebb menni. A szigetet támadják. – Micsoda? Kicsoda? Mi van a Trónnal? Darist megállt, majd megperdült, és szemének fénye valahogy elmélyült. – Egy kérdés, amit óvatlanságból nem tettem fel korábban. Mi hozott téged, halandó, a Drift Avaliira? Késes habozott. A Tiste Andiik és az Árnyak Birodalmának jelenlegi urai nem szerették egymást túlzottan. Cotillion ráadásul még véletlenül sem mondta, hogy lépjen kapcsolatba a Sötétség Gyermekeivel. Végül is ket pont azért helyezték ide, hogy biztosítsák: az Árnyak Trónusára ne ülhessen többé senki. – Egy mágus küldött, egy tudós, aki tanulmányai során arra a következtetésre jutott, hogy a szigetet – és mindazt, ami rajta van – veszély fenyegeti. Szeretné megtudni, honnan jön ez a fenyegetés. Darist egy percig hallgatott, ráncos arca kifejezéstelen maradt. – Mi a neve ennek a tudósnak? – kérdezte. – Hát Baruk. Hallottál róla? Darujhisztánban él... – Ami a szigeten túli világban történik, annak számomra nincs jelent sége – felelte a Tiste Andii. Ezért vagy hát ekkora bajban, öreg! Cotillionnak igaza volt. – A Tiste Edurok visszatértek, igaz? Vissza akarják kapni az Árnyak Trónját. De titeket Fürkész Anomander pont azért hagyott itt, hogy... – Él még, igaz? Ha Sötétség Anya kedvenc fiacskájának nem tetszik az, ahogy elvégeztük a feladatot, személyesen kell eljönnie, hogy ezt közölje. Téged nem valami halandó mágus küldött ide, ugye? Letérdeltél Dragnipur hordozója el tt? Akkor hát ismét igazi Tiste Andiinak vallja magát? Megszabadult sárkány vérét l? – Nem tudom... – Öregembernek láttad – öregebbnek még nálam is? Ó, az arcodon látom a választ! Nem volt öreg. Nos, akkor hát menj vissza hozzá, és mondd meg neki... – Várj! Én nem Fürkész Anomandert szolgálom! Igen, találkoztam vele, nem is olyan régen, és akkor elég fiatalnak látszott. De nem térdeltem le elé – a Csuklyás tudja, éppen nagyon el volt foglalva. Túlságosan lefoglalta, hogy legy zzön egy démont, így nem tudott velem társalogni! Éppen csak összefutottunk. Nem tudom, mir l beszélsz, Darist. Sajnálom. Az pedig egészen biztos, hogy helyzetemnél fogva nem kereshetem meg, és nem adhatom át neki az üzenetedet, mert nem vagyok rá képes, és kész! A Tiste Andii még egy percig méregette Késest, aztán elfordult, és folytatta útját. A

daru követte, de közben teljesen össze volt zavarodva. Egy dolog elfogadni egy isten megbízását, de minél tovább jutott ezen az ijeszt ösvényen, annál jelentéktelenebbnek érezte saját magát. Viták Fürkész Anomander és a Drift Avaliin él Tiste Andiik között... Nos, ehhez már igazán nem volt semmi köze. A terv az volt, hogy ideoson erre a szigetre, és láthatatlan marad. Kideríti, hogy az Edurok valóban rábukkantak-e erre a helyre, bár azt nem tudta, hogy Cotillion vajon mihez kezd majd ezzel az információval. Pedig azt hiszem, ezen el kellene gondolkodnom. A fenébe is, Késes – Sáfránynak legalább lettek volna kérdései! Mowrira, biztosan sokkal tovább habozott volna, miel tt elfogadja Cotillion ajánlatát! Ha elfogadta volna egyáltalán! Ez az új személyisége kissé szolgalelk volt – azt hitte, hogy majd szabadabb lesz általa, de úgy t nt, hogy az igazán szabad a kett közül Sáfrány volt. Nem mintha a szabadság egyet jelentett volna a boldogsággal. S t, szabadnak lenni egyet jelentett a hiányérzettel. Nem volt felel sség, nem volt h ség, se elvárások... Ah, a nyomorúságtól a gondolataim sötétebbek lettek. A nyomorúságtól és attól, hogy közel a valódi gyász. De nem, élnie kell! Valahol fölöttünk kell lennie. Az ostromlott szigeten... – Darist, kérlek, várj egy percet! A magas férfi megtorpant. – Nem látom be, miért kellene válaszolnom a kérdéseidre. – Aggódom... a társam miatt. Ha életben van, akkor itt lesz valahol fölöttünk, a felszínen. Azt mondtad, ostrom alatt áll a sziget. Aggódom, hogy... – Mi megérezzük az idegenek jelenlétét, Késes. Fölöttünk Tiste Edurok vannak a szigeten, és senki más. A társad bizony megfulladt. Nincs értelme reménykedni. A daru hirtelen leült. Rosszul érezte magát, a szíve majd' megszakadt. Nagy szomorúságot érzett. – A halál nem rossz sors – folytatta Darist fölötte. – Ha a barátod volt, hiányozni fog a társasága, és ez a szomorúságod valódi forrása: valójában önmagadat sajnálod. Lehet, hogy a szavaim nyersnek t nnek, de tapasztalatból beszélek. Sok fajtámbéli halálát éltem át, és azt a helyet gyászolom, ahol a szívemben valaha álltak. De az ilyen veszteségek segítenek saját elmúlásunk elfogadásában... Késes felnézett a Tiste Andiira. – Darist, bocsáss meg azért, amit mondani fogok! Lehet, hogy öreg vagy, de mérhetetlenül ostoba is egyben! És kezdem érteni, miért felejtett itt Fürkész. Kérlek, fogd be! – Feltornázta magát a földr l, s bár üresnek érezte a szívét, eltökélte, hogy nem adja meg magát a kétségbeesésnek, ami fenyeget en tornyosult fölé. Mert a Tiste Andiik bizony megadták magukat! – Haragod nem ér el hozzám – mondta Darist. Megfordult, és az el tte álló kétszárnyú ajtóra mutatott. – Odabent pihenhetsz. A megváltás is ott vár rád. – Nem mondasz nekem semmit a csatáról, ami odafent zajlik? – Mit mondhatnék, Késes? Vesztettünk! – Vesztettetek? Hányan maradtatok? – Itt, az Er dben, ahol a Trón áll, csak én maradtam. Most jobb, ha lepihensz! Nemsokára társaságunk lesz...

Onrack a csontjaiban érezte a haragos kiáltásokat, bár tudta, hogy társa ebb l semmit sem hallhat. Ezek a szellemek kiáltásai voltak – a két léleké, akiket bezártak az el ttük magasodó, a síkságon uralkodó, félelmetes szobrokba. Fölöttük a felh réteg megtört, és gyorsan szétszakadozott. Három hold és két nap uralta az égboltot. A fény hullámokban érkezett, ahogy a holdak körbeforogtak láthatatlan pórázukon. Furcsa, nyugtalanító világ, gondolta Onrack. A vihar elcsendesedett. Egy kis domb oldalában vártak, amíg kitombolta magát a hatalmas szobrok között, s a szél is kiüvöltötte magát a keskeny utcákon, a szobrok tövében talált, régen halott romvárosban. A leveg már zölgött. – Mit látsz, T'lan Imass? – kérdezte Trull onnan, ahol ült, hátát egy építménynek vetve. A T'lan Imass, aki hosszasan tanulmányozta a szobrokat, odafordult hozzá. – Titkokat... amelyekr l te többet tudhatsz, mint én. A Tiste Edur komoran nézett fel rá. – Ez elég valószer tlenül hangzik. Mit tudsz az Árnyak Kopóiról? – Nagyon keveset. A Logrosok csak egyszer találkoztak velük, nagyon régen. Még az Els Birodalom idején. Heten voltak. Ismeretlen gazdát szolgáltak, de mindig a pusztítás felé hajlottak. Trull furcsán elmosolyodott, majd megkérdezte. – Az emberek Els Birodalmára gondolsz, vagy a sajátotokra? – Keveset tudok az emberi birodalomról, amit így neveztek. Csak egyszer hatoltunk be a mélyébe, Trull Szengár, válaszként a Lélekvesztettek és a Szétszéledtek okozta káoszra. A Kopók a mészárlás során nem bukkantak fel. – Onrack visszanézett az el ttük álló nagy kutyaszoborra. – A Csontvet k úgy hiszik – kezdte lassan –, hogy az istenek, szellemek képmását megformázni egyet jelent a törekvéssel, hogy megragadjuk a lényegüket ebben a képmásban. Még a kövek elhelyezése is jelképezheti ezt. Ahogy egy kunyhó jelezheti egy halandó hatalmának határait, úgy köt dhet egy isten is a kiválasztott földhöz, k höz vagy fához... vagy tárgyhoz. Így az er t megkötik, és az kezelhet vé válik. Mondd, ismerik a Tiste Edurok ezt a fogalmat? Trull Szengár felkelt. – Gondolod, hogy mi emeltük ezeket a k szobrokat, Onrack? A Csontvet itek abban is hisznek talán, hogy a hatalom a születésekor egy alaktalan forma, amit nem lehet irányítani? S hogy az alak kifaragása – vagy a kör kirakása kövekb l – rendre kényszeríti azt az er t? Onrack oldalra hajtotta a fejét, és egy percig hallgatott. – Akkor viszont mi magunk teremtjük meg az isteneinket és a szellemeinket. A hitnek formára van szüksége, és a formázás életre kelti a hatalmat. A Sötétség Anya nem úgy teremtette a Tiste Edurokat? Nem úgy formált benneteket az istenn ? Trull mosolya kiszélesedett. – Én csak ezekr l a szobrokról beszéltem, Onrack. Nem tudom, hogy ezeket itt Tiste Edur kezek formálták-e. Ami pedig a Sötétség Anyát illeti, úgy teremtett meg bennünket, hogy egyszer en elválasztotta azt, ami korábban nem volt külön entitás.

– Akkor hát ti a Tiste Andiik árnyékai vagytok? S istenn anyátok kegyesen leszakított benneteket, hogy szabaddá legyetek? – Onrack, mindannyiunkat úgy tépnek le, hogy szabadok legyünk! – A Kopók közül kett itt van, Trull Szengár. Lelkük rabságban sínyl dik a k ben. S még egy érdekesség: ezek a szobrok nem vetnek árnyékot. – Ahogy maguk a Kopók sem. – Ha k is csak árnyképek, akkor kell, hogy legyenek Sötétség Kopói is, amelyekr l leszakították ket – makacskodott Onrack. – De ilyenr l nem... – Aztán a T'lan Imass hirtelen elhallgatott. Trull felnevetett. – Úgy látom, mégis többet tudsz az emberek Els Birodalmáról, mint állítottad. Hogy is hívták azt a zsarnok uralkodót? Mindegy. Tovább kell mennünk, a kapuhoz... – Dessimbelackis – suttogta Onrack. – Az emberi Els Birodalom alapítója. A Bestiák Rituáléjának elszabadulásakor már régen elt nt. Azt rebesgették, hogy... átváltozott. – Szétszéledt lett? – Igen. – És hány állatból állt? – Hétb l. Trull felnézett a szobrokra, és intett. – Nem mi építettük ezeket. Nem vagyok persze biztos benne, de a szívemben... nincs gyengédség. Túl nagynak és túl durvának látom ket, T'lan Imass. Az Árnyak Kopói nem érdemlik meg, hogy imádják ket. Kezelhetetlenek, vadak és halálos veszedelmet jelentenek mindenkire. Csak az uralkodhat igazán fölöttük, aki az Árnyak Trónusán ül – és a gazdájuk. De kell még más is! El ször is össze kell szedni a szétszórt darabokat. Ismét eggyé kell olvasztani a szétszakított Kurald Emurlahnt! – És erre törekszenek a rokonaid – morogta Onrack. – A lehet ség nyugtalanít... A Tiste Edur végigmérte a T'lan Imasst, majd vállat vont. – Nem osztottam a nyugtalanságodat a terv hallatán, legalábbis kezdetben nem. És tényleg, ha a terv... tiszta maradt volna, még mindig kitartanék a fivéreim mellett. De a terv mögött egy másik, ismeretlen er munkálkodik. Nem tudom, hogy ki vagy mi , de lerántom róla a leplet! – Miért? Trull meglep dött a kérdés hallatán, aztán megborzongott. – Mert szörnyszülötté torzította népem tagjait, Onrack! A T'lan Imass elindult a két legközelebbi szobor közötti rés felé. Trull Szengár is követte. – Gondolom, nem igazán tudhatod, milyen érzés azt látni, hogy az egész néped korrupttá válik, nem tudod, milyen folyamatosan azért küzdeni, hogy kinyíljon a szemük, ahogy az enyém kinyílt, hála a sors ajándékának. – Igaz – felelte Onrack, s tovább lépkedett. – És nem is puszta naivitásról van szó – folytatta Trull Szengár a T'lan Imass nyomában baktatva. – A megtagadás tudatos volt, a tanulmányozott közömbösség kényelmes, és a legalapvet bb vágyakat szolgálja. Hosszú múltú nép vagyunk, amely

most letérdel a rövid távú érdekek el tt... – Ha ezt szokatlannak találod – motyogta a T'lan Imass –, akkor gondolj bele abba is, hogy a szálakat mozgató er nek csak rövid távon van szüksége rátok; ha tényleg egy titkos er manipulálja a Tiste Edurokat. – Érdekes gondolat. Igazad lehet! Akkor viszont a kérdés az, hogy ha elértük azt a rövid távú célt, vajon mi lesz a népem sorsa? – Azokat a dolgokat, amelyek túlélik saját hasznosságuk idejét, eldobják... – Elhagyatottság. Igen... – Kivéve persze – folytatta a T'lan Imass –, ha ezután már veszélyt jelentenének arra, aki korábban a háttérben munkálkodott. Ha ez így van, akkor amint nem vagytok már a hasznára, azonnal megpróbál kiirtani benneteket. – Szavaid furcsán, kellemetlenül csengenek, Onrack... – Általában nem tartanak kellemes beszélget partnernek, Trull Szengár. – Kezdem megtapasztalni. Tehát azt mondod, két Kopó lelke be van zárva ide; melyikekbe is? – Ebbe a kett be, amelyek között most elhaladunk. – Vajon mit csinálhatnak itt? – A követ azért formázták így, hogy magába zárja a lelküket, Trull Szengár. Senki sem kérdezi meg a szellemet vagy az istent, amikor elkészíti a képmását, hogy akar-e bezárva élni. Vagy igen? Az ilyen tárgyak készítése a halandók szükséglete. Azzal, hogy pihentethetik a szemüket azon, amit imádnak, minimum úgy érzik, hogy valamiféle rend van a világban, de van, aki még azt az illúziót is valósnak hiszi, hogy tudatosan alakíthatja a sorsát. – És te ezt kell en patetikusnak látod, Onrack? – A legtöbb elméletet patetikusnak érzem, Trull Szengár. – És vajon örökre be vannak ide zárva ezek a bestiák? Ide kerülnek, miután elpusztították ket? Onrack vállat vont. – Nincs türelmem az ilyen játékokhoz. Te tudsz valamit, sejtesz dolgokat, de nem akarsz mindent megosztani velem. Ehelyett próbálod kideríteni, én mit tudok, mit érzek ezekkel a bezárt szellemekkel kapcsolatban. Elárulom, nem érdekel ezeknek az Árnyak Kopóinak a sorsa. S t, sajnálom, hogy – ha tényleg azért került ide ez a kett , mert valami másik világban megölték ket – már csak öt rohangál bel lük a világban, mert így kisebb az esély, hogy megölhetek egyet. Azt hiszem, nagy élvezetet jelentene megölni az Árnyak egyik Kopóját. A Tiste Edur harsányan felnevetett. – Hát, biztos, hogy önbizalomban aztán nem szenvedsz hiányt! De azt hiszem, Onrack a Logros klánból, te nem élnéd túl az összecsapást egy Kopóval. A T'lan Imass megállt, és Trull Szengár felé perdült. – Van k , és van k . – Attól tartok, ezt nem értem... Onrack válaszként csak kivonta obszidiánkardját, és odalépett a két szobor közül a közelebbihez. A lény mancsa nagyobb volt, mint az egész T'lan Imass harcos. Onrack két kézzel felemelte a kardját, és lecsapott vele a sötét, karcolásoktól mentes k re.

Fülsiketít en hangos reccsenés hallatszott. Onrack megtántorodott, hátrakapta a fejét. A hatalmas szobron repedések futottak végig. Úgy t nt, a szobor megremeg, aztán az egész tornyosuló porfelleggé robbant szét. Trull Szengár kiáltozva hátraugrott, mert a porfelleg továbbhömpölygött, és t is el akarta borítani. A felleg összezárult Onrack körül. Kihúzta magát, aztán harci alapállásba helyezkedett, mert a kavargó szürkeségben megjelent egy sötétebb alak. Egy második reccsenés is hallatszott, s a T'lan Imass háta mögött álló szobor is szétrobbant. Ahogy a két felh az ég felé emelkedett, besötétedett, s a horizont pár lépésnyire sz kült minden oldalon. A bestiának, amely Onrack el tt emelkedett, Trull Szengár éppen a válláig ért. Bundája seszín volt, szeme feketén izzott. Széles, lapos fej, apró fülek... A szürke derengésben utat tört magának a két nap fényéb l valami – talán a holdak verhették vissza –, és tucatnyi árnyékot vetett a Kopó alá. A bestia kimutatta hatalmas agyarait, b re hang nélkül húzódott vissza vérvörös ínyér l. A Kopó támadásba lendült. Onrack pengéje éjfekete villámként cikázott a leveg ben, s a lény vastag, izmos nyaka felé suhant – de csak a port hasította ketté. A T'lan Imass érezte, hogy hatalmas állkapocs zárul a mellkasára. Lába már nem érte a talajt. Csontjai hasadtak. Egy vad rázás nyomán kihullott a kard a kezéb l, aztán csak repült át a poros homályon... Hogy aztán egy másik állkapocsban kössön ki. Bal karjában a csontok ízekre törtek a pergamenszer b r alatt, aztán az egész karja leszakadt a testér l. Újabb cibálás következett, aztán megint feldobták a leveg be. A földre hullott, mint egy halom száraz t zifa, aztán egyszer arrébb gördült, s mozdulatlanul maradt. Onrack koponyájában vihar dúlt. Arra gondolt, hogy porrá kellene omolnia, de életében el ször nem érzett erre igazi késztetést, s úgy t nt, már nem is képes rá. Elvették t le az er t – a Fogadalom megtört, elszakadt a testét l. Rádöbbent, hogy most olyan lett, mint a bukott társai, azok, akik annyira megsérültek, hogy már nem tartoztak többé a T'lan Imassok közé. Csak hevert mozdulatlanul, s érezte, hogy az egyik Kopó nehéz léptekkel odaüget mellé. Poros, cserepes orr ért a testéhez – a Kopó megbökdöste a törött bordákat. Aztán fölemelkedett, s a T'lan Imass már csak nehéz légzését hallotta – olyan volt, mint a barlangokba csapódó hullámok zaja –, és a jelenléte nyomán támadó nyomást érezte a párás leveg ben. Egy hosszú perc után Onrack rádöbbent, hogy a bestia már nincs ott fölötte. Nem hallott nehéz lépteket sem a földön. Olyan volt, mintha a két Kopó egyszer en felszívódott volna. Aztán a közelb l csizmás léptek zaja hallatszott, és valaki a hátára fordította. Trull Szengár nézett le rá. – Nem tudom, hogy hallod-e még, amit mondok – motyogta –, de ha ez vigasztal valamelyest, Onrack a Logros klánból, ezek nem az Árnyak Kopói voltak. Nem bizony! k a valódiak voltak! A Sötétség Kopói, barátom! Félek belegondolni is, hogy mit engedtél itt szabadon... Onracknak sikerült válaszolnia, bár hangja halk susogás volt csak. – Ennyit a háláról! Trull Szengár elvonszolta az összetört T'lan Imasst a város szélénél álló alacsony falhoz, és ott ül helyzetben megtámasztotta.

– Bár tudnám, mit tehetnék még érted! – mondta, s hátralépett. – Ha itt lennének népem tagjai – felelte Onrack –, most elvégeznék a szükséges rítusokat. Lefejeznének, és a fejemnek keresnének egy olyan helyet, ahonnan az id k végezetéig nézel dhetek. Aztán szétszednék fejetlen testemet, és szanaszét szórnák a végtagjaimat. Elvennék a fegyveremet, és visszavinnék azt a születésem helyére. – Óh! – De természetesen te nem teheted meg velem mindezt. Így aztán kénytelen vagyok továbbutazni, siralmas állapotom ellenére. – S ezzel Onrack lassan feltápászkodott. Épen maradt csontjai megcsikordultak, néhány helyr l csontszilánkok hullottak a földre. – Ezt megtehetted volna még azel tt, hogy idáig vonszoltalak! – jegyezte meg Trull Szengár. – Sajnálom, hogy elvesztettem egy karomat – jegyezte meg a T'lan Imass, s szemügyre vette a bal vállát csúfító tépett izomdarabokat. – A kardom akkor a leghatékonyabb, ha két kézzel fogom. – Odasántikált, ahol a fegyver hevert a sárban. Amikor lehajolt érte, mellkasának egyik darabja a földre zuhant. Felegyenesedett, és Trullhoz fordult. – Már nem vagyok képes megérezni a kapuk jelenlétét. – Innen már elég nyilvánvaló, hol vannak – felelte a Tiste Edur. – Szerintem a város közepén lehetnek. Szép kis páros vagyunk, mi? – Nem értem, hogy a Kopók miért nem öltek meg téged. – Úgy láttam, nagyon siet s volt a dolguk. – Trull Szengár elindult azon az úton, amelyik pont el ttük kezd dött, s Onrack követte. – Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevettek-e... Nagyon s volt a por. Árulj el valamit, Onrack! Ha lennének itt más T'lan Imassok, akkor tényleg megtették volna veled ezeket a dolgokat? Annak ellenére, hogy a tested még... m ködik? – Most már olyan vagyok, mint te, Trull Szengár – Kitaszított. Nem köt döm már a Rituáléhoz. Nem köt döm a társaimhoz. Létezésem értelmét vesztette. Már csak egy feladatom van: meg kell keresnem népem más vadászait, hogy megtegyék, amit meg kell velem tenni. Az utcát vastagon beborította a nedves iszap. Mindkét oldalon alacsony épületek sorakoztak, derékban kettétörve, tetejüket rég elsodorta a víz, s mindet egyforma szürke iszap borította, ami kiegyenlített minden egyenetlenséget – így olyan volt, mintha a város olvadozna. Az építészet nem szárnyalt m vészi fokon, s t, az utcán hever törmelék alapján az épít k alig jutottak túl a téglaégetés szintjén. Életnek semmi jele sem volt. Borzasztó lassan folytatták útjukat. Az utca lassan kiszélesedett, s sugárutat alkotott, két oldalán talapzatokkal, melyeken valaha szobrok állhattak. Bokrok, kicsavart fák törték csak meg az egyenes vonalak világát, de mindent ugyanaz a szürkeség borított, aminek az immáron domináns kék nap és az általa magenta színre festett nagyobbik hold túlvilági árnyalatot kölcsönzött. Az utca végén híd állt, egykor egy folyón ívelt át, de most csak üledék és iszap volt alatta. A híd egyik oldalánál feltorlódott az uszadék és a hulladék, s a víz is a járdára ömlött. A szemét között egy kis doboz hevert. Trull odaoldalazott a dobozhoz, amikor

a hídhoz értek. Leguggolt. – Úgy látom, jól le volt zárva – mondta. Kinyitotta a zárat, majd felcsapta a doboz tetejét. – Ez furcsa! Olyan, mintha agyaglabdák lennének. Kicsik... Onrack odalépett a Tiste Edur mellé. – Ezek moranth robbanószerek, Trull Szengár. A Tiste Edur felnézett. – Nem hallottam még ilyesmir l. – Fegyverek. Ha az agyag eltörik, felrobban az egész. Általában úgy dobják ket. Amennyire messze csak lehet... Hallottál már a Malaza Birodalomról? – Nem. – Halandó birodalom. A születésem világában van. Ezeket a robbanószereket k szokták használni. – Hát ez kissé nyugtalanító, mert akkor ugyan hogy kerülnek ide? – Nem tudom. Trull Szengár lecsukta a tet t, és felkapta a dobozt. – Nos, jobban tetszene ugyan egy kard, de azért ez is megteszi. Nem voltam túl boldog, hogy ennyi ideig kellett fegyvertelenül mászkálnom. – Van ott valami építmény, egy boltív. A Tiste Edur felegyenesedett, és bólintott. – Igen. Ezt kerestük! Továbbindultak. A boltív emelvényen állt, egy kövezett tér közepén. Az árvíz iszapot hordott a szájához, ahol az iszap furcsán, hullámosan megkeményedett. Amikor a két vándor közelebb ért, felfedezték, hogy az iszap olyan, akár a k . Bár a kapu maga nem manifesztálódott látható formában, a boltív forróságot lehelt a világba. Az oszlopok dísztelenek voltak. Onrack végigmérte az építményt. – Mit érzel ebb l? – kérdezte a T'lan Imass egy perc múltán. Trull Szengár a fejét rázta, majd el relépett. A boltívt l karnyújtásnyira megtorpant. – Nem hiszem, hogy át lehet rajta menni; a forróság megölne minket. – Valószín leg varázslat – jegyezte meg Onrack. – Igen. És nincs rá mód, hogy hatástalanítsuk. – Ez nem igaz. A Tiste Edur hátrapillantott a T'lan Imass harcosra, aztán lenézett a ládikóra. – Nem értem, hogyan szüntethetne meg egy varázslatot egy halandó fegyver! – A varázslat mintázatokból tev dik össze, Trull Szengár. Ha szétzúzod a mintázatot, a varázslat elenyészik. – Rendben van, próbáljuk meg. Húsz lépést hátráltak mindketten a kaputól. Trull kinyitotta a dobozt, és vidáman el vette az egyik labdát. Tekintetét a kapura szegezte, és elhajította a robbanószert. A robbanás hatalmas t zvihart okozott a kapuban. Fehér és aranylángok táncoltak a boltív alatt, aztán a vihar elült, és maradt a tüzes, aranyszín fal. – Ez maga az Üreg – állapította meg Onrack. – A varázslatot megtörtük. De még mindig nem ismerem fel! – Én sem – motyogta Trull, s visszazárta a robbanószeres dobozt. Aztán felkapta a fejét. – Valami közeledik!

– Igen. – Onrack egy hosszú percig hallgatott és figyelt. Aztán felemelte a kardját. – Menekülj, Trull Szengár! Menekülj! A Tiste Edur megfordult, és futásnak eredt. Onrack lépésr l lépésre, hátrálva követte. Érezte a kapun túli er t, amely idegen volt és agresszív. A zár feltörését észrevették, és a kapun túli er nagyon felháborodott. Egy gyors pillantás hátra, a válla fölött, s látta, hogy Trull Szengár már átkelt a hídon, és elt nt szem el l. Három lépés, és Onrack is elér a hídhoz, ahol megvetheti a lábát. Arra számított, hogy el fog pusztulni, de id t akart nyerni a társának. A kapu vakítóan felragyogott, aztán négy lovas bukkant el bel le. Hosszú lábú szürkéken lovagoltak, amelyeknek a sörénye dús volt és rozsdaszín . A harcosok díszes páncélzatot viseltek, és illettek a lovaikhoz – magasak voltak, fehér b ek, de arcukat nagyrészt eltakarta a sisak rostélya és állvéd je. Keszty s kezükben görbe kardot tartottak, amely mintha elefántcsontból lett volna kifaragva. A sisakjuk alól hosszú, ezüstös haj buggyant ki. Egyenesen Onrack felé tartottak. Ügetésb l könny vágtába, aztán vadászvágtába váltottak. A viharvert T'lan Imass harcos szélesebb terpeszbe állt, és felemelt karddal várta a támadást. A harcosok csak kettesével tudták támadni a keskeny hídon, és úgy nt, egyszer en csak le akarják t rohanni. De Onrack harcolt a Malaza Birodalom háborúiban, Falarban és Hétvárosban, és sok csatában került szembe lovas harcosokkal. Egy pillanattal azel tt, hogy az els lovaspár elérte, el reugrott. Egyenesen be a két ló közé. Nem tör dött a karddal, ami balról tört rá, a másik harcos törzse felé suhintott obszidiánfegyverével. Egyszerre két elefántcsont fehér kard csapott le rá, a balról érkez a vállába mélyedt, a jobbjáról lecsapó pedig homloktól állig az arcába vágott. Mindkét csapás a csontjáig hatolt. Onrack obszidiánpengéje áttörte a harcos fehér páncélját. Aztán mindkét lovas elsuhant mellette, és érkezett a következ kett . A T'lan Imass leguggolt, és a feje fölé emelte a kardját, vízszintesen. Egy pár elefántcsont penge csapott le rá, s a T'lan Imass beleremegett. Mind a négyen elhaladtak hát mellette, és kiértek a szélesebb térre, ahol megfordultak, s a sisakrostélyon keresztül a magányos harcost nézték, aki valahogyan túlélte a támadásaikat. A négy ló nyugtalanul dobogott az agyagos köveken, de a harcosok meghúzták a kantárt, és leengedték fegyverüket. Az, akinek páncélját Onrack kardja betörte, el regörnyedt, és fél kézzel a hasát fogta. A lova farán vércseppek szennyezték a sz rt. Onrack megrázta magát, mire csontszilánkok hullottak bel le a földre. Aztán leengedte a fegyvere hegyét a földig, így várt. Az egyik lovas elindult felé. A keszty s kéz az arc elé emelkedett, s amikor felhúzta a rostélyt, Onrack meglátta a harcos vonásait, melyek meglep hasonlóságot mutattak Trull Szengár arcával, csak a b re szinte világított, annyira fehér volt. Hideg, ezüstszín szempár szegez dött Onrackra megvet en, undorral. – Tudsz beszélni, Élettelen Harcos? Érted a Tisztaság Nyelvét? – Nem t nik tisztábbnak, mint a többi – jegyezte meg Onrack. A harcos elkomorodott. – Nem bocsátjuk meg a tudatlanságot! Te a Halál szolgája vagy. Csak egyetlen

kötelességünk van, ha ilyen alakkal találkozunk, mint te: meg kell semmisítenünk. Készülj a pusztulásra! – Nem szolgálok senkit – felelte Onrack, s ismét felemelte a kardját. – Gyere csak! De a sebesült harcos felemelte a kezét. – Nyugalom, Eniász! Ez itt nem a mi világunk, és ez a halhatatlan idegen nem tartozik az illetéktelen határsért k közé, akiket keresünk. S t, neked is érezned kell, hogy egyik üldözött sem tartózkodik ebben a világban. Ezt a kaput vagy ezer éve nem használta senki. Folytatnunk kell a kutatást, de máshol. El bb azonban gyógyításra lesz szükségem. – A harcos élénk mozdulatokkal lemászott a lóról, kezét még mindig a gyomrához szorította. – Orenász, segíts! – Engedd meg, hogy el bb elpusztítsam ezt a rémlényt, országbíró! – Nem. Elt rjük a létezését. Talán választ adhat a kérdéseinkre, segítheti további utunkat. Ha ez nem megy, kés bb még mindig megölhetjük... Az Orenász nev harcos leugrott a nyeregb l, és az országbíróhoz lépett. Eniász közelebb oldalazott a T'lan Imasshoz a lovával, s láthatóan még nem tett le a harcról, vicsorgott. – Nem maradt bel led valami sok, Élettelen Harcos. Azok ott agyarnyomok? Azt hiszem, valami nagy bestia beleharapott a mellkasodba. Ugyanaz vitte el a karodat is? Milyen varázslat tart téged össze? – Tiste vérb l vagy – jegyezte meg Onrack. A férfi elvigyorodott. – Hogy Tiste vérb l? A Tiste vér csakis a Liánok ereiben tiszta! Ezek szerint találkoztál már romlott vér testvéreinkkel. Nem többek, csak férgek k! Nem feleltél a kérdésemre. – Hallottam már a Tiste Andiikr l, de még nem találkoztam eggyel sem. A Sötétségb l születtek, k voltak az els k... – Az els k! Ó, igen. S tragikusan tökéletlenek! Hiányzik bel lük Fény Atyánk tisztító vére. Az Edurokat megt rjük a világban, mert bel lük van valami Apánkból, de az Andiikat nem: k csakis halált érdemelnek, ha kell, a kezünk által! De fáraszt a durvaságod, Élettelen Harcos. Több kérdést is feltettem neked, és te még egyre sem válaszoltál. – Nem. – Nem? Ez meg milyen válasz? – Elismertem, hogy nem válaszoltam egy kérdésre sem. De nem is érzem szükségét, hogy megtegyem. A népem nagy tapasztalattal rendelkezik az arrogáns lényekkel kapcsolatban. Bár a kapcsolatunk velük elég egysíkú: az arroganciára válaszként örök háborút hirdettünk, ami csak a teljes pusztulásukkal érhet véget. Mindig is úgy hittem, hogy a T'lan Imassoknak el bb vagy utóbb új ellenséget kell keresniük. De végül is arrogáns népekben nincs hiány! Talán a Tiste Liánok a ti világotokban elegen vannak ahhoz, hogy egy id re elszórakoztassanak bennünket... A harcos csak nézett, mintha a döbbenett l szóhoz sem jutna. Hátrébb az egyik társa felnevetett. – Kevés hasznod lehet abból, hogy egy alacsonyabb rangúval társalogsz, Eniász! Megkísérelnek hazugságokkal megtéveszteni, eltéríteni a helyes útról.

– Most már látom – felelte Eniász –, milyen az a méreg, amelyt l oly régen óva intesz, Malakár. – Lesz még több is, ifjú testvérem, azon az úton, amit követnünk kell! – A harcos odaléptetett Onrack mellé. – Tehát T'lan Imassnak nevezed magad, igaz? – Onrack vagyok, T'lan Imass, Logrosz klánjának tagja. – És vannak még fajtársaid ebben a szétrombolt világban, Onrack? – Ha a fivéred kérdésére nem válaszoltam, mib l gondolod, hogy a tiédre majd fogok? Malakár arca elsötétedett. – Játszadozhatsz az ifjú Eniásszal, de velem nem... – Végeztem veletek, Liánok! – Onrack eltette a kardját, és megfordult. – Még hogy végeztél velünk! Jorrude országbíró! Ha Orenász befejezte az asszisztálást, kérlek, figyelj rám egy kicsit! Az Élettelen Harcos menekülni akar! – Hallom szavaidat, Malakár! – felelte az országbíró, s megindult el re. – Állj, Élettelen Harcos! Még nem engedtünk el. El fogod nekünk mondani azt, amit tudni akarunk, vagy itt és most elpusztítunk! Onrack visszafordult a Liánhoz. – Ha ez fenyegetés akart lenni, ostobaságodat üdít en viccesnek találom. De fárasztónak is... Négy elefántcsont kard emelkedett a leveg be. Onrack ismét kivonta a kardját. Aztán habozott, mert a tekintete megakadt valamin mögöttük. A harcosok is megérezték, hogy van mögöttük valaki, s megfordultak. Trull Szengár alig tizenöt lépésnyire állt, a robbanószeres dobozzal a lábánál. Volt valami szokatlan a mosolyában. – Ez a küzdelem kissé egyenl tlennek látszik. Onrack barátom, nem lenne szükséged segítségre? Nos, válaszolnod sem kell, mert az már megérkezett. Egyszerre örülök és vagyok szomorú... A Tiste Edur körül felkavarodott a por. Egy perc sem telt bele, máris négy T'lan Imass harcos állt a sáros köveken. Hárman készen álltak a harcra, kivonták fegyverüket. A negyedik alak egylépésnyivel hátrébb maradt, Trull jobbján. Ez az alak er sebb csontozatú volt, mint a társai, s karja is hosszabbnak t nt. Vállát fekete sz rme borította, amely a fejére érve csuklyává alakult, s ezüstössé fakult. Onrack ismét a kövekre engedte kardjának hegyét. Mivel a Rituálé adta kapcsolata a többiekkel megszakadt, csak úgy tudott kommunikálni velük, hogy hangosan megszólalt. – Én, Onrack, köszöntelek téged, Csontvet , aki a Logrosz Klánhoz tartozol, amelyhez én is tartoztam. Monok Ochem vagy. Egy a sok közül, akiket a renegátok üldözésére küldtek, s akik a nyomokat követve szintén ide érkeztek. Csapatomból én vészeltem csak át az áradást. – Tekintete a három harcosra vándorolt. A Klánvezet törzsét és végtagjait dhenrabi b re borította, jó szorosan, kezében fogazott, szürke palakardot tartott. A neve Ibra Gholan volt. A másik két harcost, akik csonttal kiegészített, kétél baltával voltak felfegyverkezve, Onrack nem ismerte személyesen, csak azt tudta, hogy Ibra klánjába tartoznak. – Téged is köszöntelek, Ibra Gholan, és alávetem magam a parancsaidnak.

Monok Ochem Csontvet nehéz léptekkel el resétált. – Elszakadtál a Rituálétól, Onrack – mondta a T'lan Imassokra oly jellemz , lényegre tör hangnemben. – Ezért el kell pusztulnod. – Az el jogot megkérd jelezik – felelte Onrack. – Ezek a lovas harcosok itt Tiste Liánok, és a rabjuknak tekintenek, akivel tetszés szerint bánhatnak. Ibra Gholan intett két harcosának, s együtt megindultak hárman a Liánok felé. Az országbíró gyorsan megszólalt. – Elengedjük a rabot, T'lan Imassok! A tiétek! Vitánk veletek ezennel lezárult, így távozunk. A T'lan Imassok megtorpantak, s Onrack érezte csalódottságukat. A Liánok parancsnoka végigmérte Trullt, aztán megszólalt. – Edur, akarsz velünk jönni? Szükségünk lenne egy szolgára. Egy egyszer bólintással is felelhetsz a hihetetlenül nagylelk ajánlatra... Trull Szengár megrázta a fejét. – Hát, ilyen még nem történt velem! Nos, én inkább a T'lan Imassokkal tartok. De érzem, hogy ez számotokra kényelmetlen lesz, ezért javasolnám, hogy jelölj ki a társaid közül egy szolgát, ha éppen arra van szükségetek! Támogatom a megszégyenítést mint fegyvert, és úgy érzem, ti, Tiste Liánok, nagyon is megérdemlitek. Az országbíró hidegen elmosolyodott. – Nem felejtelek el téged, Edur! – Megfordult. – Lóra, fivéreim! Elhagyjuk ezt a világot! Monok Ochem is megszólalt. – Lehet, hogy ez nehezebb lesz, mint gondolnád. – Még sosem okozott nekünk problémát az ilyen átkelés – felelte az országbíró. – Talán titkos védvonalak vannak ezen a helyen? – Ez a világ a szétszaggatott Kurald Emurlahn egy darabja – mondta a Csontvet . – Azt hiszem, a fajtád túl sokáig élt elzártan. Nem tudtok semmit a többi világról, a Sebzett Kapukról. Nem tudtok az El dök háborúiról... – Számunkra csak egy igazi El d létezik! – csattant fel az országbíró. – Fény Apánk Fia. A mi urunk Osric. Monok Ochem oldalra hajtotta a fejét. – És mikor járt közöttetek utoljára Osric? – Mind a négy Tiste Lián összerezzent a kérdés hallatán. A Csontvet érzelemmentes hangon folytatta: – Uratok, Osric, Fény Apa Fia a versenyz k között szorong, egy másik világban. Nem tért vissza hozzátok, Liánokhoz, mert nem teheti. S t, egyáltalán nem képes semmire. Az országbíró tett egy lépést el re. – Mi történt az urunkkal? Monok Ochem vállat vont. – Elég gyakori sors sújtja. Eltévedt. – Eltévedt? – Javaslom, dolgozzunk össze, mert együtt sikerülhet végrehajtani a szertartást – mondta a Csontvet –, amivel kaput nyithatunk. Ehhez szükség lesz a Tellannra, a Lián er re és ennek a Tiste Edurnak a vérére. Onrack, majd akkor kerítünk sort az

elpusztításodra, ha visszatértünk a saját birodalmunkba. – Ez kézenfekv nek t nik – bólintott Onrack. Trull szeme elkerekedett. A Csontvet re nézett. – Azt mondtad, a véremre? – Nem az összesre, Edur... ha minden jól megy.

Tizedik fejezet

Ami eltörik, azt Szemétre kell dobni; A hit ege beborul, De a vihar Döreje egyre halkul...

Prelúd Anomandarishoz Halász

A teblorok egy dallal ünnepelték azt a napot, amikor az Arcok a Sziklában feléledtek. Karsa Orlong most már tudta, hogy népe emlékei eltorzultak. A kellemetlen eseményeket kitörölték, a h sies pillanatokat hatalmasra, tüzesre fújták. A vereséget minden mesében gy zelemmé alakították. Azt kívánta, bár élne még Barót Gild. Bölcs barátja most csak álmaiban kísértette, nappal durva faragású k szobor formájában állt csak el tte, arcán apróbb hibákkal, melyek miatt vonásai gúnyosnak hatottak. Barót el tudná mondani mindazt, amit most tudnia kell. Mivel Karsa sokkal jobban ismerte szül földjük szent tisztását, mint Barót Gild vagy Delum Thord, a szobrokban megvolt a hasonlóság, de a harcos megérezte, hogy valami hiányzik mind a hét képmásból, amit kifaragott a megkövült fákból. Talán a tehetség cserben hagyta, bár Barót Gild és Delum Thord képmásában nem lett semmi hiba. Életer sugárzott a szobraikból, mintha az átjárta volna a faragott, megkövesedett fa emlékeit is. Az erd ben a fák mintha azt várták volna, hogy eljöjjön végre a tavasz, hogy újjászülethessenek a csillagok fényében. A közöttük álló két k harcos is mintha az évszakváltásra várt volna, tettre készen. De Raraku visszavert minden évszakot. Raraku maga volt a megkövült pillanat, az állandó várakozás az újjászületésre. Türelem volt a sziklákban, s türelmesek voltak a nyughatatlan, folyton költöz homokszemek is. Karsa úgy találta, hogy a Szent Sivatag tökéletes otthona lehet a teblorok Hét

Istenének. Ahogy fel s alá járkált a k be faragott arcok el tt, arra gondolt, talán ez a keser en gúnyos hangulat vezethette félre a kezét. Ha így van, akkor a hibát nem is a szeme látja. Az istenek arcán nem sok olyan rész volt, amivel érzelmeket lehetett volna kifejezni – a b rük ráfeszült széles, er s csontjaikra, szemöldökcsontjuk kiugrott, s árnyékot vetett szemükre. Széles, lapos járomcsont, nehéz, szögletes áll... bestiális vonások, melyek annyira nem voltak jellemz ek a teblorokra... Elkomorodott, s megállt Urugal el tt, akit – csakúgy, mint hat másik istenét – saját magasságáig mintázott meg. Poros, csupasz lábán kígyók cikáztak: egyedüli társaságát k alkották ebben a ligetben. A nap már elindult a horizont felé, de még mindig nagy volt a forróság. Hosszas t dés után Karsa hangosan megszólalt. – Barót Gild, nézd meg velem az istenünket! Mondd meg, hol a hiba! Hol vétettem el? Hiszen ebben voltál a legtehetségesebb, nem igaz? Tisztán láttad minden hibás lépésemet. Joggal kérdeznéd: ugyan mi volt a célom ezekkel a faragványokkal? Ezt kérdeznéd, mert ez itt az egyetlen értelmes kérdés. De nincs még válaszom – igen, szinte hallom, hogy a nevetséges válasz hallatán felnevetsz. Nincs válaszom. Talán azt gondoltam, hogy hiányzik neked a társaságuk, Barót Gild. A nagy teblor isteneké, akik egy napon felébredtek. A sámánok fejében. Az álmaikban. Ott, és csakis ott. De most már tudom, hogy hol születtek ezek az álmok, és semmi sincs úgy, mint a dalban. Semmi sem olyan! Akkor találta ezt a ligetet, amikor a magányt kereste, és a magány keltette fel benne az alkotás vágyát. De most, hogy elkészült, már nem érezte magát egyedül. Elhozta erre a helyre a saját életét, tetteinek hagyatékát. Már nem menedék volt, s id vel az alkotási vágy és a hagyomány rzés vonzotta újra meg újra ide. Idejött a kígyók közé, akik elébe siettek, hallgatta a sivatagi szélben sziszeg homok dalát, a homokét, ami a ligetbe, a fák és szobrok közé is eljutott, hogy vértelen ujjaival cirógasson mindent. Raraku el akarta hitetni az emberekkel, hogy megállt az id , s a világegyetem is visszafojtott lélegzettel vár. De ez csak megtévesztés volt. A Forgószél dühös falán túl a homokórákat még mindig meg-megforgatták. Hadseregek gyülekeztek és kezdtek masírozni, csizmájuk, pajzsaik és fegyvereik zaja halálos kórust alkotott. S egy távoli kontinensen a teblorok már ostrom alatt álltak. Karsa tovább nézte Urugal k arcát. Te nem vagy teblor, mégis állítod, hogy az istenünk vagy. Feléledtél ott, a sziklában, annyi évvel ezel tt. De mi volt azel tt? Hol voltál akkor, Urugal? Te és hat borzalmas társad? Halk kuncogás hallatszott a tisztás túlsó felér l. Karsa megpördült. – Számtalan titkod közül ez vajon most melyik lehet? – Párducos! – morogta Karsa. – Régen nem jöttél már el a gödrödb l... A sivatagi harcos elindult el re, óvatosan lépkedve a kígyók között. – Már éheztem a társaságra. Ha jól látom, neked nem voltak ilyen gondjaid. – A kifaragott fák felé intett. – A néped tagjai? Látok köztük két toblakát; az ember minden pillanatban várja, mikor lépnek le a fáról, olyan életh ek. Zavar, hogy szembesülnöm kell a ténnyel: nem vagy egyedül... De kik ezek, a többiek? – Az isteneim. – Észrevette Párducos döbbent arckifejezését, és kifejtette. – Az Arcok a Sziklában. A szül földemen egy sziklafalon láthatóak, egy ehhez nagyon hasonló tisztás mellett.

– Toblaka... – Még mindig velem vannak – folytatta Karsa, s visszafordult, hogy tovább nézze Urugal barbár vonásait. – Amikor alszom. Úgy van, ahogy Szellemkéz mondja: kísértenek. – De mi kísért, barátom? Mi az, amit... az isteneid... kérnek t led? Karsa furcsa pillantást vetett Párducosra, majd vállat vont. – Miért kerestél meg? Párducos már majdnem megszólalt, de habozott egy pillanatig és valami mással kezdte. – Mert a türelmem véget ért. Híreket hallottunk a malazákról. Távoli vereségekr l. Shei'k és a sleppje nagyon izgatott lett... de nem tesznek semmit. Itt várjuk be a Végrehajtó seregeit. Egy dologban Korbolo Domnak azért igaza van: a légiókat vonulás közben kellene megtámadni. De nem úgy, ahogy akarja! Semmi állócsata! Semmi drámai, látványos ütközet. Toblaka! Mathok adott nekem egy csapatot, amivel kilovagolhatok, és Shei'k is engedélyt adott, hogy kilépjünk a Forgószél területér l. Karsa elmosolyodott. – Igazán? Tehát szabadon zaklathatod a Végrehajtót? Igen, gondoltam, hogy ez lesz. Feladatod a felderítés lesz, de nem mehetsz a dombokon túl. Nem engedi, hogy délre utazz. De legalább így majd lesz valami feladatod, és ennek nagyon örülök, Párducos. A kék szem harcos közelebb lépett. – Ha túljutok a Forgószélen, Toblaka... – De azért tudni fog róla! – felelte Karsa. – S ezzel kiváltom a rosszallását – vihogta Párducos. – Ebben pedig nincs semmi új. S veled mi lesz, barátom? A test rének hív téged, de mikor engedett legutóbb a közelébe? Abba az átkozott sátrába? Tényleg újjászületett, mert nem olyan, mint volt... – Malaza volt – bökte ki Toblaka. – Micsoda? – Miel tt Shei'k lett volna bel le. Tudod te is, éppolyan jól, mint én... – Újjászületett! lett az istenn akarata, Toblaka! Minden, ami azel tt volt, már lényegtelen... – Igen, ezt mondják – felelte Karsa. – De az emlékei megmaradtak! És most ezek az emlékek láncolják le. Visszatartja a félelem, s ez a félelem egy olyan titokból született, amit sosem fog velünk megosztani. Az egyetlen ember, aki tud róla, Szellemkéz... Párducos egy percig még méregette Karsát, majd leguggolt. A két férfit körbevették a kígyók, amelyek surrogva kúsztak ide-oda a homokon. Párducos leengedte az egyik kezét, és csak nézte, ahogy az egyik vipera feltekeredik a karjára. – Szavaidból, Toblaka, a vereség hangját hallom ki. Karsa vállat vont, s odatrappolt a fa tövében elhelyezett szerszámkészletéhez. – Az elmúlt éveket hasznosnak látom. Értékes volt a társaságod, Párducos. És Id sebb Shei'ké is. Egyszer kijelentettem, hogy a malazák az ellenségeim. De abból, amit azóta láttam a világból, rájöttem, hogy k sem kegyetlenebbek, mint a többi

síksági. S t, úgy látom, egyedül k rendelkeznek némi igazságérzettel. Hétváros népe, amely megveti, gy löli, kontinense határain kívül akarja látni ket, nem vágyik másra, csak a hatalomra, amit a malazák elvettek t lük. A hatalomra, amit arra használtak, hogy nyomorgassák saját társaikat. Párducos! Te és a társaid az igazságosság ellen háborúztok, és ez nem az én háborúm. – Igazságosság? – Párducos vicsorgott. – Arra számítasz, hogy ellenkezni fogok veled, Toblaka? Nem fogok. Újjászületett Shei'k azt mondja, nincs bennem h ség. Talán igaza van. Túl sokat láttam. De mégis itt maradtam; sosem gondolkodtál még el azon, vajon miért? Karsa el vett egy kalapácsot és egy vés t. – A fény elenyészik, és így mélyebbek az árnyak. Már tudom! A fény az oka! Ezért olyan mások! – Az Apokalipszis jön, Toblaka! A szétszakadás. A megsemmisülés. Mindenkié. Minden halandóé... vagyis síkságié. Gyötr kínzás minden, amit egymással teszünk. A kegyetlenség, mások megalázása... minden kedves és gyengéd megnyilvánulásra tízezer kegyetlenség jut. Hogy nincs bennem h ség? Igaz, nincs. Nem vagyok h a fajtámhoz, és minél hamarabb megszabadítjuk a világot önmagunktól, annál jobb! – Ebben a fényben – mormogta Karsa – majdnem olyan, mintha emberek lennének! Toblaka úgy elgondolkodott, hogy nem vette észre: barátja szeme résnyire sz kült. Azt sem vette észre, mennyire küzd a szavak ellen. Az ember nem áll a barátja és annak istene közé. A kígyó feje Párducos szemével egy vonalba emelkedett, és ott lebegett. Villámgyorsan öltögette a nyelvét. – A Láncok Háza – motyogta Heborik, s arca keser fintorba rándult. Bidithal megborzongott, bár azt nem lehetett megállapítani, hogy félelmében vagy bánatában. – Martalóc. Hitves. És az Eloldozottak; érdekesek, ugye? Mindegyikük hibás, tökéletlen. – Honnan származnak ezek a képek? – kérdezte Heborik. Elég volt egy pillantást vetni a festett, lakkozott falapokra – amelyek persze kissé homályosak voltak –, és savanyú ízt érzett a szájában. Érzem... a hibákat. Mindben, egyt l egyig. Ez nem véletlen, és nem is annak a keze vétett, aki elkészítette a képeket... – Nem kétséges – felelte L'oric a kérdésére –, hogy valódiak. A bel lük áradó er varázslat szagú. Még sosem láttam ilyen nagy horderej születést az Asztalon! Még az Árnyak sem... – Árnyak! – csattant fel Bidithal. – Azok a csalók még az Üreg valódi erejét sem tudták felfedni! Nem, ebben a Házban itt az er tiszta. A tökéletlenség éltetése, a káosz is lehet séget nyer az érvényesülésre, s soraiba szólít mindenkit... – Csendet! – sziszegte Shei'k, aki szorosan ölelte magát. – Át kell gondolnunk ezt! Senki se beszéljen! Hadd gondolkodjak! Heborik egy percig méregette – hunyorognia kellett, hogy rá tudjon fókuszálni, pedig egész közel ültek egymáshoz. Az új Ház kártyái egy napon érkeztek a hírrel, hogy a malaza er k megfogyatkoztak Genabackison. Azóta Shei'k vezet i között

nagy volt a vita, így nem t nt fel senkinek, mennyire örül fivére, Ganoes Paran életben maradásának. Mostanra a lány teljesen szórakozottá vált, pedig ez nem volt rá jellemz . A Láncok Házát belesz tték a sorsukba. Egy betolakodó, egy fert zés, amely ellen lehet ség sincs védekezni. De vajon ellenség lesz, vagy egy újabb er forrás? Úgy nt, Bidithal er sen gy zködi magát, hogy az utóbbiról van szó. Az sem volt kétséges, hogy az Újjászületett Shei'kkel való nézeteltérései is az új er irányába hajtják. L'oric viszont láthatóan inkább Heborik aggodalmát osztotta; Febryl mindeközben felt en mélyen hallgatott, s nem mondott véleményt. A sátorban a leveg áporodott volt, s b zlött az emberi verejték átható szagától. Heborik mindennél jobban szeretett volna kimenekülni, de érezte, hogy Shei'knek szüksége van rá – a spirituális kapaszkodás er sebb volt, mint korábban bármikor. – Mutasd még egyszer az új Pártatlant! Igen. Vagy ezredszer már! Bidithal komor arccal beletúrt a lapok közé, aztán el húzta a kért lapot, és letette a kecskesz rb l sz tt sz nyeg közepére. – Ha van az újonnan érkezettek között, akinek valódiságában kételkedhetünk, hát az! – vihogta. – Az Asztal Mestere? Abszurdum! Ugyan hogyan irányíthatná valaki azt, ami irányíthatatlan? Csend lett. Irányíthatatlan? Mint maga a Forgószél? Shei'k nyilvánvalóan nem fogta fel a sértést. – Szellemkéz, kérlek, fogd meg a lapot, tapogasd meg, mondd el, mint érzel! – Újra és újra erre kérsz, Kiválasztott! – sóhajtott fel Heborik. – De ismét elmondom, nincs kapcsolat a kezem és a Sárkányok Asztala között! Nem tudok neked segíteni... – Akkor figyelj, majd én elmondom, hogy néz ki! Hagyjuk a kezedet, most a volt pap tanácsát kérem, és a tudósét. Figyelj! Az arc elmosódott, de arra utal... – Azért elmosódott – röfögött közbe Bidithal –, mert az egész kártya nem más, mint valakinek a vágyálma, fára kivetítve! – Ha még egyszer félbeszakítasz, Bidithal, nagyon megbánod! – figyelmeztette Shei'k. – Eleget hallattad már a hangodat ebben a témában! Ha még egyszer kinyitod a szádat, kitépem a nyelvedet! Szellemkéz, most folytassuk! Az alak az átlagosnál egy kicsivel magasabb. Az egyik orcáján vérvörös vonal – talán seb vagy vérpatak – fut végig. Egy sebesülés... A férfi – mert biztos, hogy nem n , hanem férfi – egy hídon áll. K híd, tele repedésekkel. A horizont lángokban áll. Úgy látom, t és a hidat alakok veszik körbe, mintha szolgák vagy követ k lennének... – Vagy rangyalok – szólt közbe L'oric, de rögtön össze is rezzent. – Bocsáss meg, Kiválasztott... – rangyalok. Igen, ez is lehetséges. Olyan katonás a külsejük, nem? – Min állnak ezek az rangyalok? – kérdezte Heborik. – Látod a földet, amin állnak? – Csontsz nyegen állnak; itt különösen sok az aprólékosan kidolgozott részlet. Szellemkéz, honnan tudtad?

– Kérlek, írd le, milyenek azok a csontok! – Nem emberiek. Elég nagyok. Látom egy koponya maradványát is, hosszú állkapoccsal, borzalmas agyarakkal... Egy sisakféleség maradványát látom rajta. – Sisakét? A koponyán? – Igen. Heborik elhallgatott. Elkezdett ringatózni, öntudatlanul. Fejében a semmib l sóhajtozás támadt, amely átváltott gyászos kiáltozásba és sírásba. – A Mester – folytatta Shei'k reszket hangon – furcsán áll. Kitartja a karját, könyékben behajlítva, hogy a keze elálljon a törzsét l. Nagyon furcsa póz... – A lábát összezárja? – Szinte fizikai képtelenség, hogy mennyire... Mintha rámutatna valamire. Heborik saját hangját is csak távolról, tompán hallotta, ahogy újabb kérdést tett fel. – És milyen ruha van rajta? – Szoros selyem, a fényéb l ítélve. Fekete. – Valami más? – Van itt egy lánc. Átlósan vág a törzsébe, bal vállától halad a jobb csíp höz. Vastag lánc, fekete, kovácsolt vas. A vállán fakorongok vannak; mint a váll-lap, csak nagyobbak, mindegyik tenyérnyi széles... – Mennyi van bel le? – Négy. Rájöttél valamire, Szellemkéz! Mondd, mi az? – Igen – mormogta L'oric –, ebb l rájöttél valamire... – Hazudik! – morogta Bidithal. – Elfelejtette mindenki – még a saját istene is –, és most újra fontosnak akarja érezni magát. Febryl is megszólalt, gúnyosan, reszel s hangon. – Bidithal, te ostoba! Ez az ember megérinti, amit mi nem érzünk, és meglátja, amit mi nem láthatunk. Folytasd, Szellemkéz! Miért áll így a Mester? – Azért – felelte Heborik –, mert egy kard. És nem is akármilyen kard! Az egyetlen kard, amelyik mind fölött áll, és hidegen lecsap. Ennek az embernek a természete, mint azé a kardé. Utat vág magának. Senki sem parancsolhat neki. Most itt áll el ttem, a fejemben. Látom t. Látom az arcát. Óh, Shei'k... – Az Asztal Mestere – mondta L'oric, majd felsóhajtott. – A rend mágnese... ellenpólusa a Láncok Házának. De egyedül van, rangyalok ide vagy oda, míg a Háznak sok szolgája akadt... Heborik elmosolyodott. – Egyedül? Mindig egyedül volt! – Akkor miért mosolyogsz olyan szomorúan, Szellemkéz? Siratom az emberiséget. Ezt a családot, amelyik harcban áll önmagával. – Erre a kérdésre, L'oric, nem adhatok választ. – Most pedig négyszemközt akarok beszélni Heborikkal! – közölte Shei'k. Ám Heborik megrázta a fejét. – Mára befejeztem a beszélgetéseket, még veled is, Kiválasztott. Csak annyit mondhatok: bízzatok az Asztal Mesterében! Választ ad a Láncok Házának. Megoldja

majd a helyzetet. Heborik sokkal öregebbnek érezte magát a koránál, amikor feltápászkodott. Mozgást hallott maga mögül, aztán ifjabb Felisin keze érintette a karját. Hagyta, hogy a lány kivezesse a szobából. Kint leszállt az alkony, amelyet a karámokban tartott kecskék nagy mekegéssel köszöntöttek. Délen, a város határán túlról er s patadobogás hallatszott. Kamist Reloe és Korbolo Dom azzal mentették ki magukat a ma esti megbeszélésr l, hogy felügyelniük kell a csapatok hadgyakorlatát. A gyakorlatot malaza stílusban folytatták, és Heborik elismerte, hogy ezen az egy területen a renegát Ököl valóban zseniálisnak bizonyult. A malaza hadsereg történetében el ször egyenrangú ellenfélre talál – a moranth munícióktól eltekintve. A taktika és a csapatok felosztása azonos lesz, s ez biztosítja, hogy csakis a számokon múljon a gy zelem a nagy napon. A robbanószerek támadásait majd mágiával védik ki, mert a Forgószél hadseregének egy egész szakasznyi mágusa volt, Tavore hadseregében viszont – amennyire tudták – nem akadt egy sem. Az areni kémek jelentették, hogy a két wicka gyerek, Nether és Nil a sereggel vonulnak, de azt is tudta mindenki, hogy Koltén halála megtörte az erejüket. De miért is lenne szüksége mágusokra? Otataral karddal jár! Persze a varázslattaszító hatás nem terjeszthet ki az egész hadseregére... Drága Shei'k, lehet, hogy a végén mégis legy zöd a n véredet? – Hová mennél, Szellemkéz? – kérdezte Felisin. – Haza, a sátramba, kislány. – Nem így értettem! A férfi oldalra hajtotta a fejét. – Nem tudom, hogy... – Ha tényleg így van, akkor el bb láttam a számodra kijelölt utat, mint te magad, és ezt elég hihetetlennek érzem. El kell menned innen, Szellemkéz. El kell indulnod visszafelé az ösvényen, amelyen érkeztél, mert különben az, ami kísért, meg is fog ölni... – És ez számít? Kislány... – Gondolj egy percig másokra is, öreg! Valamit hordozol a testedben. Ez a valami csapdába esett halandó testedben. Mi lesz, ha a tested feladja a harcot? A férfi egy hosszú percig hallgatott, aztán megkérdezte. – Hogyan lehetsz ebben annyira biztos? Lehet, hogy a halálommal egyszer en csak bebiztosítom, hogy sose szabadulhasson ki – talán lezárul a kijárat, és az idegen bezárva marad, mint eddig... – Mert nincs visszaút! Itt az er , ami a szellemkezed mögött lappang – és nem az otataral, mert az fakul, egyre inkább megfakul... – Fakul? – Igen, megfakul! Hát nem lettek rosszabbak az álmaid, a vízióid? Nem jöttél rá, miért van ez? Igen, anyám elmesélte – az Otataral-szigeten ott volt az a szobor. Heborik, egy egész szigetnyi otataral született, hogy fogva tartsa a rabot. De te lehet séget adtál neki a menekülésre – ide, a kezeden keresztül. Vissza kell térned! – Elég! – csattant fel, s ellökte a lány kezét. – Mondd csak, mesélt arról is, hogy

vele mi történt út közben? – Mindaz, ami korábban történt vele, már lényegtelen... – Dehogy lényegtelen, kislány! Nagyon is számít! – Ezt hogy érted? A kísértés csaknem felülkerekedett rajta. Mert malaza! Mert Tavore húga! Mert ez a háború már nem a Forgószélé – ellopták t le, és átalakították valami sokkal hatalmasabbá, a vérség kötelékével, ami mindannyiunkat összeköt! Ugyan milyen esélyei lehetnének ez ellen egy haragos istenn nek? De persze nem szólt semmit. – El kell indulnod! – mondta Felisin halkan. – De tudom, hogy egyedül nem vagy rá képes. Ezért veled megyek. A lány szavai hallatán megtántorodott, s a fejét rázta. Az ötletet borzalmasnak, iszonyatosnak találta. Mégis tökéletes volt, rémálomba ill en tökéletes lehet ség... – Figyelj! Nem kell csak nekünk, kett nknek menni – keresek még valakit. Egy harcost, egy h védelmez t... – Elég! Nem akarok err l többet beszélni! – De ezzel megmenekülne – megmenekülne Bidithaltól és az természetellenes éhségét l. Megmenekülne... a közelg vihartól. – Kivel beszéltél még err l? – kérdezte. – Se-senkivel, csak... Párducossal lehetne szervezkedni... Választana mellénk valakit Mathok emberei közül... – Err l többet nem beszélünk, kislány! Most nem. Még nem. A lány ismét megfogta a felkarját. – Nem várhatunk túl sokáig, Szellemkéz. – De még nem mehetünk, Felisin. Most kérlek, kísérj haza! – Velem jössz, Toblaka? Karsa tekintete végre elszakadt Urugal arcától. A nap szokása szerint hirtelen lement, a csillagok már ott ragyogtak az égen. A kígyók lassan szétszéledtek, zsákmány után indultak a kísértetiesen néma erd ben. – Azt akarnád, hogy fussak mellettetek és a kis lovaitok mellett, Párducos? Ezen a vidéken nem teremnek teblor lovak. Semmi olyasmi, ami illene hozzám méretre... – Teblor lovak? Igazság szerint tévedsz, barátom. Persze igaz, itt nincsenek olyan lovak. De nyugaton, a Jhag Odhanban vannak lovak, amelyek termetre illenek hozzád. Vadak. Jhag lovak: réges-régen a jaghuták tenyésztették ket. Könnyen meglehet, hogy a ti teblor lovaitok is hasonló vérvonalból származnak, elvégre jaghuták Genabackison is éltek... – Miért nem beszéltél err l korábban? Párducos leengedte jobb kezét a földre, és nézte, ahogy a kígyó lassan letekeredik róla. – Igazság szerint most el ször említetted, hogy ti, teblorok, lovakat tenyésztettetek. Toblaka! Gyakorlatilag semmit sem tudok a múltadról! Itt senki sem tud rólad semmit! Nem vagy túl beszédes... Te meg én, mi mindig gyalog utaztunk, nem igaz? – A Jhag Odhan. Az Rarakun túl van. – Igen. Nyugatnak kell kikeveredned a Forgószélb l, aztán elérsz a sziklákhoz,

amelyek a sivatag helyén egykor hullámzó si tenger megtört partvonalából maradtak. Haladj tovább, míg egy kis városhoz nem érsz, Lato Revae lesz a neve. Rögtön nyugatra látszik majd a Thalas-hegység vonulata. Ezt a déli oldalon kerüld, s tarts mindig nyugatnak, míg el nem érsz az Ugarat-folyóhoz. Y'Ghatantól délre van egy er d. A túloldalon haladj nyugat-délnyugat felé, úgy két hétig, és elérsz a Jhag Odhanba. Van ebben némi irónia, valaha nomád jaghuták éltek arra. Innen kapta a pusztaság a nevét. De ezek a jaghuták elestek. Olyan hosszú ideig vadásztak rájuk, hogy tisztára elvadultak. – Ott laknak még? – Nem. A Logros T'lan Imassok lemészárolták ket. Nem is olyan régen... Karsa elvicsorodott. – T'lan Imass. Egy név a teblor múltból... – Közelebbr l is – motyogta Párducos, majd felegyenesedett. – Kérj engedélyt Shei'kt l, hogy elutazhass a Jhag Odhanba. Nagyon ijeszt látvány lennél a csatatéren egy jhag ló hátán... A néped harcolt is lóhátról, vagy csak utazásra használtátok? Karsa elmosolyodott a sötétben. – Azt teszem, amit javasoltál, Párducos. De az utazás hosszú lesz: ne várjatok rám! Ha visszatérésemkor te és a felderít id még mindig a Forgószélen kívül lesztek, utánatok megyek. – Rendben. – Mi lesz Felisinnel? Párducos egy hosszú percig hallgatott, miel tt válaszolt volna. – Szellemkéz el tt is felfedtem a... veszélyt. Karsa fújtatott. – Ugyan mit ér az? Egyszer en meg kellene ölnöm Bidithalt, és kész! – Toblaka! Szellemkéz nem csak temiattad olyan nyugtalan. Nem hiszem, hogy sokáig marad a táborban. És amikor elmegy, magával viszi majd a gyermeket is... – És ez talán jobb perspektíva? Betegápoló lesz szegényb l... – Egy ideig igen. Természetesen velük küldök valakit. Ha Shei'knek nem lenne rád szüksége – vagyis nem hinné ezt –, akkor téged kérnélek erre a feladatra. – rültség, Párducos! Egyszer már utaztam Szellemkézzel. Nem teszem még egyszer. – Igazságot tartogat még neked, Toblaka! Egy szép napon majd megkeresed t. Talán még a segítségét is kéred... – A segítségét? Nincs szükségem segítségre, senkit l. Kellemetlen, amit mondasz. Nem akarok többet hallani. Párducos fehér fogai megvillantak a sötétben. – Te nem változol, barátom! Mikor mész a Jhag Odhanba? – Holnap indulok. – Akkor jobb, ha most rögtön beszélünk Shei'kkel. Ki tudja, talán fogadna személyesen is, és akkor elterelhetném a figyelmét err l a Láncok Házáról... – Mir l? Párducos legyintett. – A Láncok Házáról. Egy új er a Sárkányok Asztalában. Az utóbbi napokban

mindenki csak err l beszél. – Láncok – motyogta Karsa, s hátrafordult Urugalhoz. – Gy lölöm a láncokat! – Találkozunk még reggel, Toblaka? Miel tt elindulnál? – Igen. Karsa hallgatta, ahogy barátja elvonul. Elméjében vihar tombolt. Láncok. Láncok kísértették azóta, hogy Baróttal és Delummal kilovagoltak a faluból. Talán már el tte is, hiszen a törzsek is kialakítják a saját láncaikat. Rokonság, barátság, történetek, melyek tanítanak, és áldozatra szólítanak fel... És ott feszülnek a láncok a teblorok és isteneik között is. Meg én és a hét istenem között. Láncok szerepeltek a látomásomban is – a holtakhoz, akiket leöltem, láncok kötnek, azokon húzom magam mögött a lelkeket, akiket Heborik lát. Mindent, ami vagyok – amivé lettem – láncok alakítottak ilyenre... Ez az új Ház – talán hozzám tartozik? A tisztáson hirtelen leh lt a leveg , nagyon leh lt. Hallatszott még egy vad surrogás, ahogy az utolsó kígyók is eltakarodtak a tisztásról. Karsa pislogott, s látta, hogy Urugal k l faragott arca... életre kel. Az értelem megjelent a sötét szemgödrökben. Karsa fejét megtöltötte az üvölt szél. Ezer lélek nyögdécselt, láncok csörrentek. Felmordult, de keményen állta az ostromot, s tekintetét egy pillanatra sem vette le istene rángatózó arcáról. – Karsa Orlong! Hosszú ideje várunk már erre a pillanatra! Három évbe telt a szent hely kialakítása. Túl sok id t pazaroltál el a két idegenre – bukott barátaidra, akik nem álltak helyt ott, ahol te igen. Ez a templom nem lehet az érzelg sség melegágya! Jelenlétük számunkra sért . Pusztítsd el ket, még ma éjjel! A hét arc most már mind feléledt, és Karsa érezte pillantásaik súlyát, a halálos nyomást, ami mögött bujkált valami... valami sötét, mohó és irigy. – A kezem által – mondta Karsa Urugalnak – kerültetek ide. A kezem által szabadultatok ki a teblorok földjén álló k börtönötökb l; bizony, nem vagyok olyan ostoba, mint hittétek! Vezettetek az úton, és most ti is ideértetek. S els szavaitokkal rögtön lefitymáltok? Csak óvatosan, Urugal! A kezem által itt bármelyik szobor elpusztulhat, amelyiket csak akarom... Érezte haragjukat, amivel támadták, próbálták térdre kényszeríteni, de mozdulatlanul, érzelemmentesen állta a sarat. A teblor harcos, aki térden csúszott istenei el tt, már nem létezett többé. – Közelebb hoztál bennünket – mondta Urugal reszel s hangon. – Elég közel ahhoz, hogy pontosan érezzük annak a helyét, ami a szívünk vágya. S most oda kell menned, Karsa Orlong. Túl sokáig vártál az utazással, ami elvisz minket önmagunkhoz, az ösvényen, amit kijelöltünk neked. Túl sokáig bujkáltál egy nevetséges kis szellem társaságában, aki nem is képes másra, csak arra, hogy köpködje a homokot. – Ez az utazás, az ösvény; hová vezet? Mi az, amit kerestek? – Mi is a szabadságot keressük, harcos, csakúgy, mint te. Karsa hallgatott. Tényleg mohók. Azután megszólalt. – Nyugat felé utazom. A Jhag Odhanba. Érezte, hogy meglep dnek, és izgalomba jönnek, aztán gyanakvás áradt felé. – Nyugatnak! Valóban, Karsa Orlong? De honnan tudtad? Azért, mert végre az apám fia lettem!

– Hajnalban indulok, Urugal. Megkeresem nektek, amire vágytok. – Érezte, hogy a jelenlétük lassan megfakul, és ösztönösen megérezte, hogy ezek az istenek nincsenek még olyan közel a szabadsághoz, mint ahogy azt megpróbálják elhitetni vele. És nem is olyan hatalmasok... Urugal a tisztást templomnak nevezte, de a szentelésért harc folyt, s most, ahogy a Hetek visszahúzódtak, aztán egészen elt ntek, Karsa lassan elfordult az istenek szobraitól, és ránézett azokra, akiknek valójában felszentelte ezt a helyet. Saját, két kezével. Azon láncok nevében, melyeket minden halandó büszkén viselhet. – H ségemet – kezdte halkan a teblor harcos – rossz helyre irányítottam. Csak a dics séget szolgáltam. A szavakat, barátaim. És a szavak viselhetnek hamis patinát is. Eltakarhatják a kegyetlen igazságot. A múlt szavai, amelyek h si gúnyába öltöztették a teblorokat – ezt szolgáltam én. Pedig az igazi dics ség ott volt az orrom el tt. Vagyis mellettem. Benned, Delum Thord. És benned, Barót Gild. Barót k szobra fel l gyenge, halk hangot hallott. – Vezess minket, Hadvezér! Karsa összerezzent. Talán álmodom? Aztán kihúzta magát. – Idehoztam a lelketeket. A Hetek nyomában jöttetek? – Üres tájon keltünk át – felelte Barót Gild. – Üres volt, mégsem voltunk egyedül. Idegenek várnak ránk, Karsa Orlong! Ez az igazság, amit el akarnak titkolni el led. Megidéztek bennünket. Itt vagyunk! – Senki sem gy zhet le téged ezen az úton – szólt a hang a másik szoborból. – Az orránál fogva vezeted az ellenséget, ellent mondasz minden el zetes számításnak, így végrehajtod, amit akarsz. Követni akartunk, de nem voltunk rá képesek. – Hadvezér! – szólt Barót bátrabb hangon. – Ki az ellenségünk? Karsa kihúzta magát a két uriád harcos el tt. – Legyetek szemtanúi válaszomnak! Legyetek tanúim! – Nem voltunk hozzád méltóak, Karsa Orlong! – felelte Delum Thord. – Mégis azt akarod, hogy újra veled tartsunk? Karsa visszanyelte a kikívánkozó csatakiáltást – mintha az visszaverhette volna a közelg sötétséget! Nem értette saját ösztöneit, az érzelmi vihart, ami lassan átcsapott a feje fölött. Bámulta magasabb barátja k mását, a tudatosságot a faragott vonásokban – Delum Thord ilyen volt azel tt, hogy a Forkata, vagyis a Nyugalom nev Forkruli Támadó egy távoli kontinensen, egy hegyi ösvényen egyetlen szórakozott mozdulattal tönkretette. Barót Gild is megszólalt. – Nem voltunk hozzád méltóak, Karsa Orlong! Mégis azt akarod, hogy újra veled tartsunk? – Delum Thord! Barót Gild! – Karsa hangja rekedtes volt. – Én voltam az, aki kudarcot vallott. Szeretnék ismét a hadvezéretek lenni, ha ti is így akarjátok! Egy hosszú percig mind hallgattak, aztán Barót megszólalt. – Végre valami, amire érdemes volt várni! Karsa ekkor kis híján térdre rogyott. Végre gyászolhatott. Végre véget ért a magány! Letöltötte a büntetését. Újra útnak indulhat. Drága Urugal, te leszel a szemtanúm! De még mennyire!

A t zhely alig volt több, mint egy maréknyi izzó zsarátnok. Miután Ifjabb Felisin elment, Heborik egy ideig mozdulatlanul ült a homályban. Eltelt egy kis id , aztán rászánta magát, és egy ölnyi szárított trágyával újraépítette a tüzet. Az éjszaka ugyanis olyan hideg volt, hogy még láthatatlan keze is átfagyott, mintha két nagy jégdarab lenne csak a csuklóinak a végén. Egyetlen út állt már csak el tte, és annak egyedül kellett nekiveselkedni. Vak volt, de ebben csak annyira, mint bárki más. A halál szakadéka mindig váratlanul éri az embert – akkor is, ha távolról látja meg el ször, és akkor is, ha egyenesen belesétál. Az ígéret, hogy megsz nnek a kérdések, de a kapun túl egy válasz sem várja az embert. A megsz nésnek elégnek kell lennie. Minden halandó számára. Még akkor is, ha mind a megváltásra vágyunk. Persze sokan álmodoznak az újjászületésr l is... S most ennyi id után végre felismerte, hogy el bb vagy utóbb minden ösvény egy és ugyanazon csapásba torkollik. Ott, a vég el tt. Aztán... megsz nik létezni. Így csak azzal nézett szembe, amivel minden halandó. A halál magányával, s a végs öntudatlanság ajándékával, a közömbösséggel. Az istenekre hagyta, hogy csemegézzenek csak elkínzott lelkéb l, csámcsogjanak a pompás lakoma fölött. S ha pár halandó gyászolja, ez csakis azért lesz, mert halálával megrendíti bennük az összetartozás illúzióját, amivel mindenki elviselhet bbé próbálja tenni az utazást. Eggyel kevesebb halandó jár majd az úton. Valaki megkaparászta a sátorlapot, aztán félre is húzták, és valaki belépett a sátorba. – Csak nem máglyát készülsz csinálni az otthonodból, Szellemkéz? – L'oric volt az. Heborik a F mágus szavai hallatán felriadt, s rájött, hogy homlokáról patakokban csorog az izzadság, mert a lobogó lángok pokoli h t sugároznak felé. Töprengés közben ugyanis egymás után pakolta a t zbe a trágyadarabokat. – Láttam a fényt; nehéz is lett volna eltéveszteni, öreg. Most már hagyd, hadd csendesedjen le. – Mit akarsz, L'oric? – Megértem, hogy nem akarsz beszélni arról, amit tudsz. Végül is nem lenne értelme átadni a tudást olyanoknak, mint Febryl és Bidithal. Ezért nem is kérem, hogy magyarázd el, mit éreztél az Asztal Mesterével kapcsolatban, inkább beszélgetést javasolok, ami az utolsó szóig kett nk közt marad. Senki sem fog megtudni semmit. – Miért bíznék benned? Rejt zködsz; még Shei'k el l is. Nem indokolod semmivel a jelenlétedet. Ebben a seregben, ebben a háborúban... – Ebb l is láthatod, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek – felelte L'oric. Heborik elvigyorodott. – Ez kevesebbet ér, mint gondolnád! Nem lehet szó kölcsönös információcserér l, mert nem tudsz olyat mondani, ami engem érdekelne. Febryl cselszövése? Az egy vén bolond! Bidithal perverziója? Egy gyermek egy szép napon majd kést döf a bordái közé. Korbolo Dom és Kamist Reloe? Egy olyan birodalom ellen harcolnak, ami messze nem halott. Amikor végül a Császárn elé kerülnek, nem számíthatnak kegyes elbánásra. Nem, hiszen csak b nöz k, és ezért a pokol tüzében fog senyvedni a lelkük. A Forgószél? Az istenn t lenézem, és megvetésem nem csökken. Tehát,

L'oric, ugyan mi olyat mondhatnál nekem, ami számomra értékes? – Volna egy dolog, ami érdekelhet téged, Könny kez Heborik. Úgy, ahogy engem érdekel ez az Asztal Mestere. Nem járnál rosszul az üzlettel. Nem, mert elmondanék mindent, amit err l a Jade Kézr l tudok, ami kiemelkedik az otataralból – a Kézr l, amit megérintettél, és ami most álmaidban kísért. – Ezt meg honnan... – Elhallgatott. A homlokán csorgó verejték hirtelen leh lt. – Miért, te honnan tudsz olyan sokat megállapítani egy lap jellemzéséb l az Asztal Mesterér l? Ne menjünk bele ebbe, mert olyan beszélgetésbe keverednénk, ami túlélné még Raraku pusztulását is. Tehát, Heborik, kezdhetjük? – Nem. Most ne... túl fáradt vagyok ehhez. Majd holnap, L'oric! – A késlekedés... végzetes következményekkel járhat! – A F mágus rövid hallgatás után felsóhajtott. – Rendben van! Látom, mennyire fáradt vagy. De engedd meg, hogy legalább egy teát f zzek neked! Heborikot váratlanul érte a kedves gesztus, s lehajtotta a fejét. – L'oric, ígérj meg nekem valamit! Amikor eljön az utolsó nap, legyél innen minél messzebb! – Nehéz lenne ezt megígérni. Engedd meg, hogy kicsit gondolkodjak rajta! Nos, hol is van a hen'bara? – Egy zacskóban, a bogrács fölött lóg. – Ah, megvan! Heborik hallgatta az el készületek zörejeit, a zacskóból kiöntött virágfejek surrogását, a víz csobogását, ahogy L'oric megtöltötte az edényt. – Tudtad – mormogta munka közben a F mágus –, hogy a legrégebbi tudományos tanulmányok az Üregekr l egy triumvirátusról beszélnek? A Rashan, a Thyr és a Meanas szövetségér l. Mintha ezek hárman szoros kapcsolatban álltak volna egymással. A megfelel si Üregekhez is kötik ket... Heborik köhintett, aztán bólintott. – Mind ugyanannak a különböz ízei, igaz? Egyetértek az elmélettel. Ott vannak a Tiste Üregek. Kurald ez meg Kurald az. A halandó verzióknak nincs is más lehet sége; átfedést alkotnak, összekeverednek. Nem vagyok szakért , L'oric, és úgy látom, te sokkal többet tudsz err l, mint én. – Nos, kétségtelen, hogy van valamiféle összhang a Sötétség, az Árnyak és feltehet leg a Fény szerkezete között is. Némi kis keveredés is létrejöhetett a három között, igen. Fürkész Anomander végül is kinevezte magát az Árnyak Trónusa tulajdonosának... A leforrázott tea illata megrángatta Heborik idegszálait. – Tényleg? – kérdezte, de nem igazán érdekelte a dolog. – Nos, tulajdonképpen igen. Népének tagjait állította mellé rségbe, feltehet leg a Tiste Edurok ellen. Mi, halandók csak igen nehezen láthatjuk át ezeket a Tiste történeteket, mert olyan hosszú az életük. Mint tudod, az emberi történelmet bizonyos személyiségek alakítják, akik kiemelkednek a tömegb l, és szétzilálják az egyensúlyt. Szerencsénk, hogy ilyen férfiak és n k ritkán születnek, s végül mind meghal vagy elt nik. De a Tiste nép körében... Nos, ezek a személyek sosem t nnek el – már amennyire mi meg tudjuk állapítani. Cselekszenek, aztán ismét cselekszenek.

Kitartanak. Válaszd ki a legrosszabb zsarnokot az emberek történelméb l, akit csak ismersz, aztán képzeld el, milyen lenne, ha az illet sosem halna meg. Gondolatban hozd vissza újra meg újra ezt a zsarnokot. Mit gondolsz, így hogy nézne ki most a történelmünk? – Sokkal er szakosabb lenne, mint a Tiste népeké, L'oric. Az emberek nem olyanok, mint a Tisték. De még sosem hallottam Tiste zsarnokról... – Talán rossz kifejezést választottam. Emberi fogalmak szerint olyan személyre gondoltam, akiben óriási, végzetes hatalom vagy tehetség lakozik. Nézzük például a Malaza Birodalmat – egyetlen ember, Kellanved Császár akaratából született meg. Mi lenne, ha Kellanved halhatatlan lett volna? Heborik L'oric szavai hallatán kissé magához tért a kábulatból. – Halhatatlan? – Felkacagott. – Talán tényleg az. Van egy lehet ség, amit érdemes lenne figyelembe venned, mert talán fontosabb minden másnál, ami eddig elhangzott. Arról van szó, hogy a Tiste népek már nem élnek elzártan. Most már emberek is szerepelnek a játszmáikban: emberek, akikben nincs meg a Tistékre oly jellemz türelem és nyugalom. A Kurald Galain és a Kurald Emurlahn már nem tiszta, megfert zte ket az emberi jelenlét. Talán a Meanas és a Rashan? Talán ezek ajtót nyitnak mind az Árnyakhoz, mind pedig a Sötétségbe. Vagy a helyzet talán még ennél is bonyolultabb, mert hogy is lehetne teljesen elválasztani egymástól a Sötétséget, az Árnyakat és a Fényt? Ezek olyanok, amilyennek a tudósok látták ket: szétbonthatatlan triumvirátus. Anya, apa és gyermek – egy civakodó család... de most már az unokák és a sógorok is beszálltak a vitába! Várta, hogy L'oric majd mit válaszol minderre, de a F mágus nem szólt semmit. Az expap felnézett, er lködve ráfókuszált a F mágusra... A F mágus mozdulatlanul ült, a csészével az egyik, a teáskanna fogantyújával a másik kezében. Mozdulatlanul ült, és csak bámult Heborikra. – L'oric? Ne haragudj, de nem értelek... – Nem baj – nyögte a F mágus. – Azt hittem, át kell adnom a figyelmeztetést, hogy a Tisték beletúrnak az emberek ügyeibe: erre te figyelmeztetsz ennek az ellenkez jére. Mintha nem is nekünk lenne félnivalónk, hanem maguknak a Tistéknek. Heborik nem szólt semmit. Furcsa gyanú suhant át a gondolatai között, amit L'oric egyik szava ébresztett fel. Egy pillanat után elhessegette a gyanút. Túl nevetséges, túl abszurd volt ahhoz, hogy az ember komolyan elgondolkodjon rajta. L'oric kitöltötte a teát. Heborik felsóhajtott. – Úgy látom, már sosem élvezhetem ennek a f zetnek a hatását. Beszélj hát a Jade Kézr l! – Te pedig cserébe beszélni fogsz az Asztal Mesterér l? – Bizonyos dolgokat nem fejthetek ki el tted... – Mert Shei'k titkos múltjához kapcsolódnak? – Fener patájára, L'oric! Mit gondolsz, hányan hallgathatják ebben a patkányfészekben a beszélgetésünket? rültség ilyesmir l... – Senki sem hall minket, Heborik. Err l gondoskodtam. Nem bánok könnyelm en a titkokkal. Már az els pillanattól sokat tudok a múltadról...

– Honnan? – Megbeszéltük, hogy nem fedjük fel a forrásainkat. A lényeg, hogy senki más nem tudja, hogy malaza vagy, és hogy az otataral bányából szöktél. Kivéve persze Shei'ket. Mert maga is veled együtt szökött. Én hiszek a magánélet szentségében, s védem azt – gondolataimmal, tudásommal –, és nem lankad az igyekezetem. Ó, természetesen voltak próbálkozások, varázserej kutakodások: egy egész csokornyi varázsige kering, amivel a különböz lakók próbálják szemmel tartani az ellenfeleiket. Minden éjjel. – Akkor a távollétedet észreveszik... – Én nyugodtan alszom a sátramban, Heborik; ezt látja mindenki, aki kutakodik. Te is nyugodtan alszol a sátradban. Mindenki egymaga. Semmi veszély. – Akkor hát könnyedén lef zöd a varázslataikat. Vagyis hatalmasabb vagy, mint bármelyikük. – Inkább hallotta, mint látta, hogy L'oric vállat vont. Egy perc múlva az expap felsóhajtott. – Ha többet akarsz megtudni Shei'kr l és az Asztal Mesterér l, akkor hárman kell, hogy találkozzunk. S ahhoz, hogy ez megtörténhessen, többet kell felfedned magadról a Kiválasztott el tt, mint szeretnéd, F pap. – Legalább egyvalamit árulj el! Ez az új Mester... a genabackisi malaza katasztrófa nyomán született. Vagy nem így látod? Az a híd, amin áll... valamilyen formában kapcsolódik vagy kapcsolódott a Hídéget khöz, ugye? S azok a kísérteties rangyalok a megmaradt Hídéget k lehetnek, mert a többit megölték a Pannioni Birodalomban, ugye? – Semmiben sem lehetek biztos – felelte Heborik –, de amit mondasz, elég valószín nek t nik. – Tehát a malaza befolyás növekszik, és nem csak a halandó világban, hanem az Üregek között, és most már a Sárkányok Asztalán is. – Te is elköveted azt a hibát, amit oly sokan a Birodalom ellenségei közül, L'oric. Feltételezed, hogy minden, ami malaza eredet , egységes, megtervezett, és egy célt szolgál. De a helyzet sokkal komplikáltabb, mint gondolnád. Nem hiszem, hogy az Asztal Mestere a Császárn szolgája. S t, szerintem nem hajt fejet senki el tt. – Akkor miért a Hídéget k a test rei? Heborik érezte, hogy ez beugratós kérdés, de úgy döntött, játszik tovább. – Van h ség, amit még a Csuklyás kapuja sem vághat el... – Ah, vagyis az illet katona volt ebben a híres csapatban! Nos, így már kezd érthet bbé válni minden... – Igen? – Mondd csak, hallottál már a Kimlok nev szellemdalnokról? – A név ismer s valahonnan. De nem err l a vidékr l. Karakarang? Rutu Jelba? – Most Ehrlitanban lakik. Az élettörténete nem tartozik a tárgyhoz, de a lényeg az, hogy nemrég kapcsolatba kerülhetett egy Hídéget vel. Nincs más magyarázat arra, amit csinált. Adott nekik egy dalt, Heborik! Egy tanno dalt, ami furcsamód itt kezd dik. Itt, Rarakuban. Raraku pedig, barátom, az a hely, ahol a Hídéget k csapata megszületett. Tudod, mire képes egy ilyen dal? Heborik elfordult, a hamvadó t zre szegezte a tekintetét, és nem szólt semmit. – Persze – folytatta L'oric egy perc múlva – az egésznek csökkent a jelent sége

most, hogy a Hídéget k megsz ntek létezni. Nem lehetséges a felszentelés... – Nem, azt hiszem, nem – mormogta Heborik. – Mert ahhoz, hogy a dal felszentel djön, egy Hídéget nek vissza kellene térnie Rarakuba, a helyre, ahol a csapat megszületett. S ez most már nem t nik lehetségesnek, igaz? – Miért fontos az, hogy egy Hídéget visszatérjen Rarakuba? – Mert a tanno varázslat... elliptikus. A dalnak olyannak kell lennie, mint a kígyó, amelyik a farkába harap. Kimlok dala a Hídéget kr l jelenleg végtelen. De elénekelték, ezért él! – L'oric vállat vont. – Olyan ez, mint egy varázslat, ami aktív marad, mert várja, hogy befejezzék az igét. – Beszélj a jádeóriásról! A F mágus bólintott. Kitöltötte a teát, és letette a csészét Heborik elé. – Az els t az otataral bányák mélyén találták meg... – Az els t! – Igen. És a találkozás végzetesnek bizonyult azon munkások számára, akik túl közel merészkedtek. Ami azt illeti, nyomtalanul elt ntek. Két másiknak a darabjaira is rábukkantak – most mindhárom ér, amit érintenek, le van zárva. Az óriások... betolakodók a világunkban. Egy másik birodalomból érkeznek... – S amikor megérkeznek – motyogta Heborik –, azonnal az otataral csapdájába kerülnek. – Tehát te sem vagy egészen tudatlan a témában! Igen, vagyis úgy fest, hogy érkezésükr l eddig minden alkalommal el re tudtak. Valaki, vagy valami gondoskodik arról, hogy a veszedelmet, amit ezek az óriások hoznak, kiiktassák... De Heborik megrázta a fejét. – Nem, azt hiszem, tévedsz, L'oric! Az út – a kapu, amin át minden óriás érkezik – az, ami létrehozza az otataralt! – Biztos vagy ebben? – Természetesen nem. Túl nagy titokzatosság lengi körül az otataralt ahhoz, hogy az ember vele kapcsolatban bármiben is biztos lehessen. Volt egy tudós – elfelejtettem a hölgy nevét –, aki azt mondta, hogy az otataral a varázslathoz szükséges körülmények elpusztulásából keletkezik. Mint a salak, ha minden ércet kiolvasztottak. Úgy nevezte, hogy a teljes energiamegvonás – az energiáé, amely minden él és élettelen entitásban benne van. – Arról is volt elmélete, miként játszódhat le a folyamat? – Talán a kirobbanó varázslat mágneses hatása; egy olyan varázslaté, ami felemészti az éltet energiát. – De még az istenek sem képesek ilyen varázslatokra! – Igaz, de szerintem ennek ellenére lehetséges... Rituálén keresztül, amit egy csapatnyi – vagy hadseregnyi – halandó mágus hajt végre. – Mint a Tellann Rituálé – bólogatott L'oric. – Igen. – Vagy – tette hozzá Heborik a csésze után nyúlva – a Nyomorék Isten megidézése... L'oric mozdulatlanul ült, s az expapot bámulta. Hosszú ideig nem mondott semmit, Heborik pedig csak a hen'bara teáját kortyolgatta. Végül megszólalt.

– Rendben van, akkor van még valami, amit el kell mondanom. Látom már, hogy ezt sajnos muszáj elmondani, bár ezzel... túlságosan felfedem magam. Heborik csak ült és figyelt, s ahogy L'oric beszélt, a kis sátor elt nni látszott a feje fölül, a t z melege már nem érhetett el hozzájuk, s egyetlen érzés maradt csak: a szellemkeze. Ott, a csuklóján a két szellemkéz a világ súlyát vette magára... A felkel nap minden színárnyalatot elmosott a keleti égboltról. Karsa még egyszer, utoljára ellen rizte a felszerelését, az élelmet, a vizestöml ket s az egyéb felszerelési tárgyakat, amelyekre szükség van, ha az ember túl akarja élni az utazást a forró, száraz sivatagban. Ez a felszerelés egészen más volt, mint amit korábban hordozott. Még a fegyvere is különbözött – a vasfa nehezebb, s bb anyagból készült, mint a vérfa, éle pedig vastagabb, de majdnem olyan kemény volt. Nem szelte olyan könnyedén a leveg t, mint régi vérkardja. De szépen szolgálta. Az égre pillantott; a hajnal színei már csaknem teljesen elt ntek, a kékség pedig elbújt a kavargó por mögé. Itt, Raraku szívében a Forgószél Istenn ellopta a nap tüzes színét is, így a táj sápadt, halott színeket öltött. – Színtelen lett, Karsa Orlong? – Barót Gild szellemhangja megtelt fekete humorral. – Nem igaz. Ezüstszín lett, barátom. És az ezüst az öntudatlanság színe. A káoszé. Az ezüst az a szín, amikor az utolsó csepp vért is lemossák a pengér l... – Elég a szavakból – mormogta Karsa. Párducos szólalt meg a háta mögött. – Még csak most érkeztem, Toblaka! Meg sem szólaltam! Vagy mégsem szeretnéd, hogy elköszönjek t led? Karsa lassan kihúzta magát, és a vállára vette a zsákját. – Nem kell kimondani a szavakat ahhoz, hogy kellemetlenek legyenek, barátom. Csak saját gondolataimra válaszoltam hangosan. Jelenléted örömet okoz nekem. Amikor sok évvel ezel tt elindultam els utamra, senki sem jött elbúcsúztatni. – Megkérdeztem Shei'ket – felelte Párducos, aki tízlépésnyire állt meg, miután átlépett az alacsony, vályogtéglából épített fal résén. Karsa látta, hogy az árnyas téglákon rhizanok pihennek szárnyukat összecsukva, s színük szinte teljesen olyan volt, mint az okkerszín fal. – De azt mondta, nem csatlakozik hozzám ma reggel. Furcsa, de mintha el re tudott volna a szándékaidról, és várta volna az érkezésemet... Karsa vállat vont, és Párducoshoz fordult. – Egyetlen tanú is elég. Most pedig búcsúzzunk, barátom! Ne bujkálj túl sokáig a gödrödben, barátom! És amikor kilovagolsz a harcosaiddal, teljesítsd a Kiválasztott parancsait; ha túl sokat böködjük bicskával a medvét, az felébredhet, mindegy, milyen mélyen aludt! – Ezúttal egy fiatal és gyenge medvével van dolgunk, Toblaka. Karsa a fejét rázta. – Megtanultam tisztelni a malazákat, és félek, hogy id el tt öntudatra ébreszted ket! – Átgondolom majd a szavaidat – felelte Párducos. – S most kérlek, te is hallgass meg engem! Vigyázz az isteneiddel, barátom! Ha le kell térdelned egy er el tt, el ször jól nézd meg azt magadnak! Mondd, mit szoktak a néped tagjai búcsúzóul

mondani? – Ölj le egy légiónyi gyereket! Párducos elsápadt. – Jó utat, Toblaka! – Köszönöm. Karsa tudta, hogy Párducos nem látja, nem érzi a mellette álló két harcost az ösvény kezdetén. Delum Thord volt a balján, Barót Gild a jobbján. Teblor harcosok, akikr l a vérolaj vörösét még a Forgószél sem kaparhatta le, s el reléptek, amikor a teblor hadvezér nyugat felé fordult. – Vezess minket! Vezesd a halottaidat, Hadvezér! Barót ironikus kacaja olyan recseg volt, mintha cserépdarabok törtek volna össze Karsa mokaszinba bújtatott lába alatt. A teblor elfintorodott. Úgy t nt, kemény árat fizet a megtiszteltetésért. Egy pillanat múlva azonban arra is rájött, hogy ha már egyszer muszáj elviselnie a szellemeket, inkább vezeti ket, mint hogy azok üldözzék t. – Ha így látod, Karsa Orlong... A távolban ott emelkedett a Forgószél fala. Jó lesz ismét látni a világot a falon túl, gondolta a teblor. Ennyi id után! Ahogy az új nap megszületett, elindult nyugat felé. – Elment – közölte Kamist Reloe, miközben lehuppant a párnák közé. Korbolo Dom végigmérte a mágust, s közömbös pillantása nem árulta el, mennyire megveti a férfit. A varázslóknak nem volt semmi keresnivalója a háborúban. Ezt be is bizonyította, amikor szétzúzta a Kutyák Láncát. De most fontossági sorrendben haladt, és Reloe az utolsó elintézend k között volt a sorban. – Vagyis csak Párducos marad – morogta a párnák és takarók közül. – Aki szintén távozik a patkányok élén, pár napon belül. – El adja végre Febryl a terveit? A mágus vállat vont. – Nehéz megmondani, de ma reggel furcsa mohóság villant a tekintetében. Mohóság. Nahát! Újabb F mágus, újabb rült, aki olyan er kkel cicázik, melyeket jobb lenne békén hagyni. – Marad még valaki, és talán jelenti a legnagyobb veszélyt mind közül: Szellemkéz. Kamist Reloe felnevetett. – Egy vak, magában motyogó bolond. Tudja egyáltalán, hogy maga a hen'bara ny vi el a szövetet a valós világ és a rémálmok között, amelyek el l annyira menekülne? Nemsokára teljesen elveszik majd a rémálmokban, és azután nem lesz többé gondunk vele. – A lánynak titkai vannak – motyogta Korbolo Dom, miközben el rehajolt, hogy magához vegyen egy tányér fügét. – Sokkal több, mint amit a Forgószél Istenn a fülébe súgott. Febryl tudatlanul szövögeti saját terveit. Amikor végre sor kerül a csatára a Végrehajtó seregeivel, a siker vagy a vereség a Kutyaöl kön múlik majd – az én seregemen. Tavore otataralja megveri a Forgószelet; ebben biztos vagyok. Csak

annyit kérek t led, Febrylt l és Bidithaltól, hogy a csatát én alakíthassam. – Mindketten pontosan tudjuk – mormogta Kamist –, hogy ez a harc messze túlmutat a Forgószélen. – Igen, túlmutat rajta. Még Hétvároson is, Mágus. Ne téveszd szem el l a végs célunkat, a trónt, ami egy szép napon a miénk lesz! Kamist Reloe megborzongott. – Ez a mi nagy titkunk, öreg barátom! Ha elég óvatosan haladunk el re, ellenfeleink semmivé lesznek egy szemvillanás alatt! Febryl megöli Shei'ket, Tavore megöli Febrylt, mi pedig elpusztítjuk Tavorét és a seregeit. – És akkor mi leszünk Laseen megment i – hiszen teljesen leverjük ezt a forradalmat. Az istenekre, ha kell, az egész kontinensen kiirtok minden él lényt! Gy zedelmes visszatérés Untába, aztán audiencia a Császárn nél, végül pedig a kés. Ugyan ki állíthatna meg bennünket? A Karmosok és a Karvalyok egymással csatáznak. Pálinkás meg a Hídéget k elpusztultak, Dujek pedig egy másik kontinensen rekedt. Hogy áll a Jiszta pap? – Melik akadálytalanul utazik dél felé. Okos ember, bölcs ember, és tökéletesen el fogja játszani a rá kiszabott szerepet. Korbolo Dom erre nem mondott semmit. Végtelen megvetést érzett Melik Rel iránt, de nem tagadhatta, hogy a pap hasznos munkát végez. De megbízni nem lehetett benne... Pormkval Legf bb Ököl ez ellen biztosan tiltakozna, ha még élne. Ó, az ostoba! – Küldj Fayelle-ért! Egy asszony társaságára vágyom. Hagyj magamra, Kamist Reloe! A F mágus habozott, mire Korbolo felvonta a szemöldökét. – Itt volna még – suttogta Kamist – L'oric... – Akkor intézkedj! – csattant fel Korbolo. – Most menj innen! A F mágus fejet hajtott, és kihátrált a sátorból. Varázslók. Ha talált volna rá módot, hogy elpusztítsa a varázslatot, a napani egy percig sem habozott volna. Ha kiirtja az er t, amivel egyszerre több ezer katonát is meg lehet ölni, azzal visszaadja a halandók sorsának alakítását a halandók kezébe – ez csak jó lehet! Az Üregek halála, aztán az istenek és emlékük elt nése, minden mágia pusztulása... A világ attól fogva olyan emberek kezében lenne, mint Korbolo maga. És a birodalom, amelyet felépítene, nem hagyna helyet a kétkedésnek, az ügyeskedésnek. Legy zve minden más akaratot a napani kiirthatná a kórt, ami az emberiséget gyötri – most és mindörökké. Rendet teremtek! És egységbe tömörülve megszabadulunk minden más fajtól, népt l, legy zünk és megtörünk minden eltér világnézetet, mert a végén csakis egy út, egy életmód, egy uralkodó nézet létezhet ebben a világban. És ez a nézet az enyém! Jó katonaként tudta, hogy a sikerhez aprólékosan meg kell tervezni mindent, még a legkisebb lépéseket is. Az ellenfelek viszont láthatóan maguktól t ntek el az útból. Már a Csuklyás kezében vagy, Pálinkás! Ahová mindig is kívántalak. Te és az átkozott csapatod... a férgeket etetitek egy távoli kontinensen! Senki sem maradt hát, aki megállíthatna.

Tizenegyedik fejezet

Nem örült, amikor erre az ösvényre került. A Shei'k forradalma Tursabaal

A lovak lehelete meglátszott a hajnali leveg ben. Éppen felkelt a nap, és a leveg ben nem érz dött még semmi a h ségb l, ami nap közben jellemezte a helyet. Gamet Ököl mozdulatlanul ült wicka hátasán. Régi bhederinsz rme védte a hidegt l, de a rászáradt izzadság miatt olyan érzése volt, mintha egy hulla érintené a nyakát. Gamet tekintete a Végrehajtóra szegez dött. Azt az Erougimontól délre es dombot, ahol Koltén elesett, Bukásnak nevezték el. A tet n számtalan kis halom jelezte az eltemetett holttestek helyét, de a fém rágta földet már beborította a f és a sok réti virág. Láthatóan hangyák szállták meg az egész dombot. Nyüzsögtek a földön, fekete és vörös testüket por borította, mégis csillogtak, ahogy mindennapos dolgaik után indultak. Gamet, a Végrehajtó és Tene Baralta még napkelte el tt kilovagoltak a városból. A nyugati kapukon túl a hadsereg már ébredezett. Ez volt az indulás napja. A menetelés kezdetéé, amelynek célja észak, Raraku, Shei'k és a Forgószél. És a bosszú. Talán a pletykák hozták ki Tavorét ide, Bukásra, de Gamet már meg is bánta, hogy t is magával hívta. Ez a hely nem azt mutatta, amit látni szeretett volna. Gyanította, hogy a Végrehajtó sem lelkesedett azért, amit találtak. Vörösre festett hajfonatokból sz tt lánc vette körbe a dombtet t, s hurkolódott a két tuskóhoz, ami az egykor ott álló keresztb l maradt. A gerinc mentén hieroglifákkal telerótt kutyakoponyák sorakoztak, s bámulták üres szemüregükkel a tájat. A felfelé álló, törött nyílvessz khöz hollótollakat er sítettek. Tépett lobogókat rögzítettek a földhöz, amelyre egy törött wicka hosszú kést festettek, több különböz formában. Képek, kabalák s egy csomó más emléktárgy – mind egy ember halálának emlékére. És mindent hangyák borítottak. Öntudatlanul is rz i lettek egy immár megszentelt földnek... A három lovas némán ült egy ideig a nyeregben. Tavore csak hosszú percek múlva bírt megszólalni.

– Tene Baralta! – mondta szárazon. – Igen, Végrehajtó? – Ki... Ki a felel s... mindezért? Areni malazák? Vöröspengék? Tene Baralta nem válaszolt azonnal. Ehelyett leszállt a lováról, és elindult el re, tekintetét a földre szegezve. Az egyik kutyakoponyánál megállt és leguggolt. – Végrehajtó, ezek a koponyák... Az írás kundril nyelven van. – A fatuskókra mutatott. – A sz tt láncok... Kherani dobri szokás szerint... – A lejt re mutatott. – A lobogók... Nem tudom, talán bhilardok. A hollótollak? A gyöngyök, amivel t zték ket, szemkák... – Szemkák! – Gamet nem tudta titkolni hitetlenkedését. – A Vathar-folyó túlpartjáról? Tene, biztosan tévedsz... A nagydarab harcos vállat vont. Felegyenesedett, és észak felé mutatott, egy sor roggyant kis dombra. – A zarándokok csak éjjel jönnek, azért, hogy ne lássák ket. Most is ott rejt zködnek. Várják, hogy leszálljon az est. Tavore megköszörülte a torkát. – Szemkák. Bhilardok. Ezek a törzsek ellene harcoltak... Most pedig jönnek, hogy leróják a kegyeletüket. Hogy van ez? Tene Baralta, kérem, magyarázza meg! – Nem tudom, Végrehajtó. – Végigmérte az asszonyt, aztán hozzátette: – De a hallottak alapján azt hiszem, ez... szinte semmi ahhoz képest, ami az Areni Úton vár minket... Ismét csend lett, de Gametnek nem volt szüksége kimondott szavakra ahhoz, hogy ismerje a lány gondolatait. Ez – ez az út, amin most el kell indulnunk. Végig kell mennünk, lépésr l lépésre az örökségen. Nekünk? Nem, Tavorénak. Neki egyedül. „Ez már nem Koltén háborúja!” – ezt mondta Temulnak. De úgy fest, mégis az maradt. S a lány most döbbent rá valahol a lelke mélyén, hogy egészen Rarakuig ennek az embernek az árnyékában kell majd menetelnie. – Most hagyjanak magamra mindketten! – mondta a Végrehajtó. – Az Areni Úton csatlakozom magukhoz! Gamet némi habozás után megszólalt. – Végrehajtó, a Holló Klán még mindig úgy érzi, hogy joga van a menetoszlop legelején haladni. Nem ismerik el Temult parancsnokuknak. – Majd intézkedem! – felelte a lány. – Most pedig menjenek! Gamet nézte, ahogy Tene Baralta a nyeregbe lendül. Összenéztek, aztán mindketten megfordították a lovukat, és vágtában megindultak a nyugati kapu felé vezet ösvényen. Gamet a lova patái alatt elsuhanó kavicsos talajt nézte. Itt vezette a történész, Dujker a menekülteket a város felé, ezen az üres, kietlen földön át. Itt állt meg végül az öreg h séges, fáradt kancájával – a kancával, amelyen most Temul lovagol –, és figyelte, ahogy a reá bízott utolsó menekültek is bejutnak a kapun. Azt mondják, csak ezután lovagolt be a városba. Gamet elt dött, vajon mi járhatott akkor az öreg fejében. Tudta, hogy Koltén és a Hetedik maradéka még kint van, harcol, s kétségbeesetten látja el a hátvéd szerepét. Azzal a tudattal, hogy véghez vitték a lehetetlent.

Dujker bevezette a menekülteket a városba. Hogy aztán egy fára kifeszítve végezze. Gamet képtelen volt felfogni: ennyire mély árulással még sosem volt dolga. Egy holttest, amit sosem találtak meg. Csontjait nem helyezték végs nyugalomba. – Annyira sok – mormogta Tene Baralta Gamet mellett. – Sok? – Sok kérdésre kellene választ kapni, Gamet. Az ember torkából kifogynak a szavak, de a csend, ami a helyén marad... Tele van sikolyokkal! Gametet kellemetlenül érintette Tene Baralta nyíltsága, ezért hallgatott. – Kérlek, nyugtass meg megint – folytatta a Vöröspenge –, hogy Tavore alkalmas erre a feladatra! Lehetséges ez egyáltalán? – Persze, hogy alkalmas! – Így kell, hogy legyen... különben elvesztünk. – Egy szép napon, Gamet, el kell majd mesélned, hogy mit tett ez a n , amivel ilyen séget érdemelt ki... Istenem, mit lehetne erre válaszolni? A fenébe is, Tene, hát nem látod, ami az orrod el tt van? Nem tett semmit! Könyörgöm, hagyd meg egy öregembernek az utolsó hitét! – Könyöröghettek, amiért csak akartok – morogta Geszler –, de szerintem a hit akkor is a bolondoknak való! Vonós megköszörülte a torkát, és az út szélére köpött, hogy megszabaduljon a portól. A sebességük fájdalmasan lassú volt, mindhárom szakasz a felszerelésüket szállító szekér nyomában bandukolt. – Te mit gondolsz? – kérdezte a mellette menetel másik rmestert l. – Egy katona csakis egy igazságot ismer: azt, hogy hit nélkül halott az ember. A hit olyan, mint a katonatárs az oldaladon. De ami még fontosabb – bár ez kívülr l nevetségesnek t nhet –, az a hit abban, hogy minket nem lehet megölni. Ez a két hit, és semmi más... ezek tartják talpon a világ összes hadseregét! A borostyán b katona felmordult, majd az Areni Út legközelebbi fája felé intett. – Nézz oda, és mondd meg, mit látsz! Nem, nem azokra az átkozott kabalákra gondolok, hanem arra, ami még mindig kilátszik a sok vacak alól. A szögek hagyta lyukak, a sötét vérfoltok... Kérdezd a katona szellemét, aki ezen a fán volt, kérdezd t a hitr l! – A cserbenhagyott hit nem pusztítja el a hit létezését – felelte Vonós. – S t, éppen ellenkez leg... – Talán te így látod logikusnak, Muzsikus, de vannak dolgok, amelyeket nem kerülhetünk ki szavak és dics elvek segítségével. És ez bizony azon múlik, hogy ki van ott elöl, a menetoszlop élén. A Végrehajtó. Aki éppen most veszített a vitában egy rakás koszos wickával szemben. Szerencsés vagy: neked ott volt Pálinkás meg Dujek. Tudod, hogy nekem ki volt az utolsó parancsnokom, miel tt áthelyeztek a parti rséghez? Korbolo Dom. Esküszöm, annak a fattyúnak volt egy oltára Pálinkás számára a sátrában – de nem ahhoz a Pálinkáshoz, akit te ismersz. Korbolo egész másnak látta. Beteljesületlen lehet ség, ezt látta benne. Vonós Geszlerre pillantott. Felh s és Kátrány ott meneteltek a két rmester mögött,

elég közel ahhoz, hogy halljanak mindent, de egyik sem mert közbeszólni. – Beteljesületlen lehet ség? Mi a fenér l beszélsz te egyáltalán? – Nem én találtam ki! Korbolo Dom. „Ha elég vér lett volna a pucájában, magának követeli a trónt! Így kellett volna történnie!” Ezt szokta mondani. Korbolo Dom úgy érezte, hogy Pálinkás elárulta t, elárult mindannyiunkat – és ez az, amit az a renegát napani sosem fog elfelejteni. – Az baja! – morogta Vonós. – Nagy rá az esély ugyanis, hogy a Császárn átküldi ide az egész genabackisi hadsereget a végs csatára. Dom tehát személyesen is el adhatja problémáit Pálinkásnak. – Kellemes gondolat – nevetett Geszler. – De azt próbáltam elmagyarázni, hogy neked voltak parancsnokaid, akik érdemesek voltak a beléjük vetett hitre. Nekünk, többieknek nem volt ilyen szerencsénk. Úgyhogy másként érzünk, és ez nem is csoda. Ennyit akartam csak mondani. Az Areni Út két oldala lassan haladt el mellettük. Az egész környék hatalmas, nyitott templommá változott, mert minden fára kabalákat, lánccá font szöveteket tettek, és alakokat festettek, tiszteletadásként a katonák el tt, akik nemrég ott vonaglottak a Korbolo Dom harcosai által beütött szögeken. A legtöbb katona némán menetelt Vonós el tt és mögött is. A széles, tiszta kék égbolt ellenére az út nyomasztó volt. Beszélték, hogy a fákat ki fogják vágni, de a Végrehajtó egyik els parancsa, miután Arenbe érkezett, az volt, hogy ezt megtiltsa. Vonós elt dött, vajon nem bánta-e meg azóta... Tekintete a Tizennegyedik új zászlójára vándorolt, amely alig látszott a kavargó porfelh ben. A Végrehajtó elég jól megértette azt a dolgot a kis csontokkal, megértette, hogy az óment megfordították. Az új zászló ezt igazolta. Egy szutykos alak volt rajta, vékony végtagokkal, aki egy csontot tartott a kezében. A homokszín részletek szinte elvesztek a kavargó, sárga háttérben, amit a birodalom színeib l, magentából és acélszürkéb l font lánc vett körül. Egy akaratos kis alak, aki állja a sarat a homokviharral szemben. Furcsamód a zászló a Végrehajtó seregét is szimbolizálhatta az Apokalipszis és Shei'k seregével szemben. Mintha Tavore és Shei'k – a két sereg, a két ellentétes er – egymás tükörképei lennének... Sok volt a furcsa részlet, s mind úgy nyüzsgött Vonós b re alatt, mintha tele lenne fekélylégylárvákkal. Egész nap úgy érezte, hogy talán láza van. Alig hallható dal foszlányai bukkantak fel újra és újra a fejében, amit l meg-megborzongott. A legfurcsább azonban az volt, hogy a dal teljesen ismeretlen volt számára. Tükörképek. Talán nem csak Tavore és Shei'k. Mi van Tavoréval és Kolténnel? Itt vagyunk, és visszafelé haladunk ezen a véráztatta úton. Ez az út volt az, ami kivívta a legtöbb ember h ségét Koltén iránt. Mi is ezt érjük majd el az út során? Miként tekintünk majd Tavoréra azon a napon, amikor szembenézünk a Forgószéllel? S milyen lesz a visszatérés nekem? Rarakuba, a sivatagba, amelyik elpusztított, csak azért, hogy titokzatos módon újjászülessek – méghozzá fiatalon, mert bár korosodom, nem érzem magam öregembernek, és nem is látszom annak. S ez igaz minden Hídéget re, mintha Raraku elragadott volna valamit a halandóságunkból, hogy a helyébe... valami mást csepegtessen.

Hátranézett, ellen rizte a szakaszát. Egyikük sem maradozott le, amit jó jelnek tekintett. Nem hitte, hogy bármelyikük formában lenne ehhez az utazáshoz. Az els napok lesznek a legnehezebbek, amíg az emberek meg nem szokják, hogy teljes páncélzatban és fegyverzetben menetelnek. Persze sosem érzik majd kényelmesnek a dolgot, de hozzá lehet szokni. Ez a vidék viszont gyilkosan forró és száraz, és a századokhoz beosztott gyógyítók úgy emlékeznek majd vissza erre a menetelésre, mint egy végtelen csatára a kiszáradás és a h guta ellen. Még nem tudhatta, mennyit ér a csapata. Kólikának kétségkívül olyan volt a természete és a kinézete is, mint a szöges ökölnek, amire minden szakaszban szükség van. Kátrány kemény vonásai pedig azt sugallták, hogy a férfi elég makacs természet lehet. Volt valami a lányban, Kacajban, ami túlságosan is Siralomra emlékeztette Vonóst – tekintetének hideg villanása mintha gyilkost takargatott volna, és az rmester elt dött, vajon mi lakozhat a múltjában. Üvegesben megvolt a fiatal mágusok összes jellemz je, bár valószín leg csak maréknyi varázslatra lehetett képes egy alsóbbrend Üregben. Az utolsó emberrel kapcsolatban Vonós nem aggódott egy percig sem. Életében sok olyan embert ismert már, mint Szépia. Olyan volt, mint Sunyi, csak kicsit köpcösebb, szerencsétlenebb. Szépia jelenléte miatt úgy érezte... hazaérkezett. Közeledett az er próba, ami kegyetlennek ígérkezett, de amibe az ember nem hal bele, az meger síti. Végre elérték az Areni Út végét, amikor Geszler rámutatott a legutolsó fára. – Itt találtunk rá – mondta halkan. – Kire? – Dujkerre. Nem árultuk el, mert a fiú – Igaz – annyira reménykedett! De legközelebb, amikor visszatértünk érte, a történész holtteste már nem volt itt. Ellopták. Láttad te is a piacot Arenben – a kiszáradt húsdarabokat, melyekr l állítják, hogy Kolténb l, Bultból vagy éppen Dujkerb l valók. A törött hosszú kések, a tollas fejdíszek maradványai... Vonós egy percig t dött, aztán felsóhajtott. – Egyszer láttam csak Dujkert, akkor is elég messzir l. Csak egy katona volt, akit a Császár érdemesnek tartott rá, hogy taníttassa. – Egy katona volt, bizony. Ott állt az els sorban, a többiek között. A rövid karddal meg a kis pajzsával. A vén lóköt ! – Nyilvánvaló, hogy Kolténnek valamiért megakadt rajta a szeme. Végül is t választotta ki a menekültek vezetésére. – Azt hiszem, nem a katonai múltja miatt döntött Koltén Dujker mellett, Vonós. Inkább azért, mert volt a birodalmi történész. Azt akarta, hogy a történetre emlékezzenek, és pontosan adják tovább. – Hát, végül Koltén maga mondta el a saját történetét; nem volt szüksége a történetíróra, igaz? Geszler vállat vont. – Ahogy mondod. Nem voltunk sokáig a csapatában, csak amíg össze nem szedtük a hajónyi sebesültet. Beszélgettem egy kicsit Dujkerrel, aztán Lulla kapitánnyal. Aztán Koltén eltörte a kezét, amikor arcba vágott...

– Hogy mit csinált? – Vonós felkacagott. – Biztosan megérdemelted... Felh s is megszólalt végre mögöttük. – Eltörte a kezét, ez igaz, Geszler. De a te orrodat is! – Az orrom már annyiszor be volt törve, hogy rutinból, magától is képes rá – legyintett a veterán. – Nem volt valami nagy ütés... Felh s felhorkant. – Úgy eld ltél, mint egy zsák krumpli! Az ütés talán nagyobb volt, mint Urkóé, amikor... – Meg sem közelítette! – tiltakozott Geszler. – Egyszer a saját szememmel láttam, hogy Urko puszta kézzel ledöntött egy vályogházat! Három vagy talán négy ütés volt az egész, nem több, és az egész épület összerogyott. Az a napani csirkefogó aztán tudott ütni! – És ez fontos neked? – kérdezte Vonós. Geszler komolyan bólintott. – Az egyetlen mód, amivel egy parancsnok kiérdemelheti a tiszteletemet, Muzsikus. – Tervezed már a Végrehajtó letesztelését is? – Talán. Persze kap némi el nyt, mert nemesi származású, meg minden... Amint kiértek Aren viharvert kapuján, és maguk mögött hagyták egy kis falu elhagyatott romjait, megpillantották a szeti és wicka lovasokat kétoldalt – Vonós számára ez megnyugtató látványt jelentett. A kisebb rajtaütések bármikor elkezd dhetnek, mert a hadsereg elhagyta Aren biztonságot jelent falait. Ha a pletykák igazak, a legtöbb helyi törzs már elfelejtette a vámokat, amiket a malazáktól kaptak. A régi hagyományok csak szunnyadoztak egy ideig az ilyen népek körében, de nem t ntek el. A táj el ttük napégette, megtört volt, olyan hely, ahol még a hegyi kecskék is soványak és nyughatatlanok. A horizonton mindenfelé lapos tetej dombok látszottak, melyek régen halott városok törmelékeit takarták. si, épített utakat is láttak a dombok oldalában, de a legtöbb már megsüllyedt, használhatatlanná vált. Vonós letörölte az izzadságot a homlokáról. – Tapasztalatlanok, mint mi vagyunk, de szerintem éppen ideje volna megfújni a... Kürtszó harsant, méghozzá a hosszú menetoszlop mentén mindenhol. Megálltak, a vízhordók, akik a hatalmas tárolók felé szaladtak, kiáltoztak. Vonós megfordult, hogy szemügyre vegye a szakaszát, a katonák már mind a földön voltak, ültek vagy feküdtek. Hosszú ujjú alsóruhájuk sötét volt az izzadságtól. Borvirág és Geszler szakasza is hasonlóan reagált a pihen re, de Borvirág mágusa, Balgrid – aki kicsit túlsúlyos volt, és nyilvánvalóan nagyon szokatlannak találta a páncélzat súlyát – sápadt volt és reszketett. A szakasz gyógyítója – egy kicsi, halk szavú, Lantos nev fickó – már lépett is oda hozzá. – Ez olyan, mint a szeti nyár – mondta Kólika, s vadállati vigyort villantott Vonós felé. – A csordák porrá tapossák a legel t, és a föld úgy csörög az ember talpa alatt, mint a bádog, ha eltörik. – A Csuklyás vigyen el! – csattant fel Vonós. – Ez a vidék nem véletlenül olyan halott! – Hát igen! – felelte a félvér szeti. – Csak a leger sebbek maradhatnak életben. De

azért van itt elég törzs, hagytak nyomot b ven, amikor elhaladtak. – Szóval észrevetted? – kérdezte Vonós. – Remek! Mostantól te vagy a szakasz felderít je. Kólika még szélesebben vigyorgott. – Ha ragaszkodsz hozzá, rmester... – Kivéve éjjel – tette hozzá Vonós. – Olyankor a poszt Kacajé. És Üvegesé, feltéve, hogy az Ürege megfelel ehhez. Üveges elkomorodott, majd bólintott. – Elég jó, rmester. – És mi lesz Szépia feladata? – kérdezte Kacaj. – Heverni a földön, mint egy partra vetett bálna? Partra vetett bálna? Szóval a tengerparton n ttél fel, kislány? Vonós a veteránra pillantott. Az persze aludt. Én is ezt szoktam csinálni, még régen, amikor nem volt semmi feladatom, felel sségem, nem bíztak rám egy átkozott szakaszt. A régi szép napok! – Szépiának az a feladata – felelte Vonós –, hogy mentse az irhátokat, ha én nem vagyok a közelben. – Akkor miért nem a tizedes? – akarta tudni Kacaj, akinek csinos vonásai harciasra rendez dtek. – Mert utász, és az utászokból nem csinál az ember tizedest, kislány. – Persze én is utász vagyok, de ezt jobb, ha csak én tudom. Három katona érkezett melléjük a század gyalogságából, vizestöml kkel. – Lassan igyatok! – utasította Vonós a többieket. Geszler elkapta a tekintetét, így Vonós odament hozzá a szekérhez. Borvirág is csatlakozott hozzájuk. – Hát ez nagyon furcsa – motyogta Geszler. – Borvirág beteg mágusa – az Ürege a Meanas. Az enyémé, Tavicsigáé szintén. Szóval, Vonós, ott van a fiú, Üveges... – Még nem tudom biztosan. – is Meanas – morogta Borvirág, s közben öntudatlanul rángatni kezdte a szakállát. Vonós tudta, hogy ezzel el bb vagy utóbb az idegeire fog menni. – Balgrid mondta. Mindhárman a Meanasszal dolgoznak. – Mint mondtam, furcsa dolgok történnek – sóhajtotta Geszler. – Ezzel még kezdhetünk valamit – morfondírozott Vonós. – Együtt dolgozhatnának, az illúziók, ha jól csinálják, állati hasznosak tudnak lenni! Fürge Ben is tudott pár trükköt, a siker kulcsa a részletekben lakozik. Össze kellene ülnünk ma este... – Ahá! – szólalt meg valaki a szekér mögött. Ranal hadnagy masírozott eléjük nagy peckesen. – Jött port nyelni a pórnéppel, uram? – kérdezte Geszler. – Igazán kedves önt l! – Ne higgye, hogy nem tartom szemmel! – csikorogta Ranal. – Ha rajtam múlik, maga most a vízhordó fiúk közé lenne beosztva... – Meg is szomjazna hamar! – vágta rá az rmester. Ranal arca elsötétedett. – Keneb kapitány tudni akarja, vannak-e mágusok a szakaszaikban. A Végrehajtónak tudnia kell, mib l építkezhet.

– Nincs... – Csak három – vágott közbe Vonós, és nem foglalkozott Geszler villámló tekintetével. – Mindhárman alsóbb rangúak, ahogy várható. Mondja meg a kapitánynak, hogy kiválóak lennének álcás feladatokhoz... – Tartsa meg a véleményét, Vonós! Szóval azt mondja, három. Rendben van – megfordult, és elvonult. Geszler Vonósnak esett. – El is veszíthetjük azokat a mágusokat! – Nem fogjuk. Kicsit szállj le a hadnagyról, Geszler! Szegény fiú nem tud semmit arról, hogy mi a dolga egy tisztnek élesben. Hallottad? Azt mondja egy rmesternek, hogy tartsa meg a véleményét! Oponn szerencséjével Keneb kapitány el bb vagy utóbb elmagyaráz neki egyet s mást! – Feltéve, hogy Keneb jobb egy fokkal – motyogta Borvirág. Beletúrt a szakállába. – Azt mondják, volt az egyetlen túlél a csapatában... És tudjátok, hogy ez mit jelenthet! – Csak várjunk egy kicsit, és meglátjuk! – javasolta Vonós. – Kicsit korai lenne még élesíteni a késeket... – Élesíteni a késeket! – felelte Geszler. – Végre olyan nyelvet beszélsz, amit én is megértek! Hát, én benne vagyok, hogy csak várok, Muzsikus. Egy ideig. Oké, szedjük össze este a mágusokat, és ha tényleg elboldogulnak anélkül, hogy megölnék egymást, talán egy-két lépéssel el rébb is juthatunk. Újabb kürtszó jelezte a menetelés kezdetét. A katonák morogva, szitkozódva tápászkodtak fel a földr l. A menetelés els napja véget ért, és Gamet úgy látta, fikarcnyit sem távolodtak Arent l. Ez persze várható volt. A hadsereg még messze volt attól, hogy magára találjon. Ahogy én is. Feltörte a nyereg, és a h ségt l kóválygott is – így nézte egy lejt l, ahogy a menetoszlop lassan tábort ver. Rendezett kis zsebek a mozgó káoszban. A szeti és wicka lovas harcosok továbbra is messze elkalandoztak az rsáncok vonalától, de ahhoz túlságosan kevesen voltak, hogy Gamet nyugodtan alhasson. És a wickák – nagypapák és nagymamák, mind egy szálig. A Csuklyás tudja, lehet, hogy némelyikükkel annak idején a csatatéren is találkoztam. Ezek a régi harcosok... sosem tör dtek bele igazán, hogy a területeik a malazák fennhatósága alá kerültek. k egészen más okból jöttek ide. Koltén emlékére. A gyerekek pedig – nos, ket most a keser , öreg harcosok táplálták a régmúlt dics ség emlékeivel. Tehát itt vannak azok, akik még sosem érezték a csata félelmeit, és azok, akik régen elfeledték azt. Veszedelmes párosítás... Nyújtózkodott, hogy feloldja a csomókat a hátában, aztán mozgásba lendült. Leügetett a lejt n, végighaladt a törmelékkel feltöltött gödör mentén, ahol a Végrehajtó parancsnoki sátra állt, amely körül Temul wickái álltak rt. Temul nem volt a közelben. Gamet nagyon sajnálta a fiút. Máris részt vet féltucatnyi rajtaütésben anélkül, hogy kihúzta volna a kardját, és vesztésre állt. És ez ellen egyikünk sem tehet semmit.

Odalépett a sátor bejáratához, megkaparászta a sátorlapot, és várt. – Gyere be, Gamet! – szólt ki Tavore. A lány egy nagy k láda el tt térdelt az el térben, és éppen akkor helyezte rá a tet t, amikor Gamet belépett. Egy pillantás – a ládában az otataral kard feküdt –, és a fedél lezárult. – Egy kis olvasztott viasz kellene; ott van, abban a csuporban. Add ide, kérlek! A férfi engedelmeskedett, majd figyelte, ahogy a n belesimítja a viaszt a láda és a fedél résébe, míg az teljesen légmentesen le nem zárult. Azután felállt, és lesöpörte a szél hordta homokot a térdér l. – Már most unom ezt a szívós homokot – motyogta. Végigmérte az Öklöt. – Van mögötted egy kis vizezett bor, Gamet. Tölts magadnak! – Úgy látja, szükségem van rá? – Igen. Ó, tudom ám jól, hogy csendes életre vágytál, amikor beléptél a családom szolgálatába. Én meg idecibáltalak egy háborúba! Érezte, hogy megroggyan a térde, ezért kihúzta magát. – Nem tiltakoztam, Végrehajtó. – Persze. Mindenesetre tölts magadnak egy kis bort! Híreket várunk. Gamet megfordult, megkereste az agyagkancsót, s odalépett hozzá. – Híreket, Végrehajtó? A n bólintott, és Gamet aggodalmat látott az egyszer vonásokon, de csak egy pillanatig, mert gyorsan elfordult, hogy bort töltsön magának. Ne mutass gyengeséget, kislány! Ki kell tartanom a hitemben! – Gyere, állj ide mellém! – kérte hirtelen a n . Csatlakozott hozzá, s együtt fordultak a sátor üres középs része felé. Egy portál bukkant fel el ttük, szinte kivirágzott a semmib l – olyan volt, mintha szürke folyadék foltja terjedt volna szét egy láthatatlan szöveten. Halott, áporodott leveg t lehelt a sátorba. Egy magas, zöld ruhás alak lépett ki az átjáróból. Furcsa, szögletes vonások és szénporos márványra emlékeztet arcb r jellemezték; a széles száj mintha mindig félmosolyra húzódott volna, de most biztosan nem volt kedve mosolyogni. Megtorpant, leverte a szürke port a nadrágjáról és a köpönyegér l, aztán felemelte a fejét, és Tavore szemébe nézett. – Végrehajtó, a Császárn üdvözletét hozom. Meg persze én is köszöntöm. – Cilinder! Érzem, hogy nem kellemes küldetéssel érkezett hozzánk. Gamet Ököl, töltenél a vendégünknek egy kis bort? – Természetesen! – Az istenekre, a Karmosok mestere! Lenézett a poharára, és Cilinder felé nyújtotta. – Most töltöttem ki, még nem ittam bele. A magas férfi fejet hajtott, és elfogadta a csészét. Gamet visszament a kancsóhoz. – Egyenesen a Császárn l jön? – kérdezte Tavore a Karmosok vezet jét. – Igen, el tte pedig átkeltem az óceánon... Genabackis fel l, ahol egy nagyon pocsék estét töltöttem Tajszkrenn F mágus társaságában. Meglep dik, ha azt mondom: berúgtam? Gamet erre felkapta a fejét. Annyira elképzelhetetlennek t nt az ötlet, hogy valóban meglep dött. A Végrehajtó is nagyon meglepetten nézett, majd összeszedte magát. – Milyen híreket hozott nekünk?

Cilinder lenyelt egy nagy korty bort, majd elkomorodott. – Vizezett... Mindegy. Veszteségekr l kell beszámolnom, Végrehajtó. Hatalmas veszteségekr l, Genabackison... Üveges, aki harminclépésnyire feküdt a szakasz tábortüzét l, egy füves kis gödörben, lehunyta a szemét. Hallotta, hogy a nevén szólítják, keresik. Vonós – akit Geszler Muzsiknak szólított – látni akarta, de a mágus még nem állt készen. Még nem. Volt egy másik beszélgetés, amit végig kellett hallgatnia, és ez – úgy, hogy nem veszik észre – nem volt egyszer feladat. Nagyanyja odahaza, Malaz városban most büszke lenne rá. „Sose tör dj azokkal az átkozott Üregekkel, fiam, a mély varázslat sokkal sibb! Ne feledd, keresd a gyökereket és az indákat, a gyökereket és az indákat! A járatokat a földben, a láthatatlan hálót, amely minden él lényt összeköt. Minden lényt – a föld alatt, a föld felett, a vízben –, mindegyik kapcsolódik a többihez. És mindez benned él, ha felébredt a lelked, márpedig a te lelked aztán nagyon fel lett ébresztve! Benned van hát a képesség, hogy utazz a gyökerekben és az indákban...” És tényleg utazott bennük, bár nem mondott le a hobbijáról, a Meanas Üregben való játszadozásról. Illúziók... Játszani az indákkal, a gyökerekkel, összecsomózni, szétválasztani ket, becsapni a szemet, a tapintást, minden érzékszervet, hát ez a játék volt csak valami! De most visszatért a régi módszerhez, a felfedezhetetlenhez – ehhez persze ügyesnek kellett lenni. Molylepkék, rhizanok, csótányok és fekélylegyek ereiben utazott, meg vérszívó legyekében. Értelem nélküli állatok ereiben táncolt a sátor falán, állatokban, akik hallották, de nem tudták értelmezni a bentr l hallatszó szavakat. Az értelmezés Üveges feladata volt. Így figyelt is nagyon. És az újonnan érkezett beszélt, nem szakította félbe sem a Végrehajtó, sem Gamet Ököl. Üveges hallott és értett mindent. Vonós lenézett a két ücsörg mágusra. – Nem érzitek? Balgrid vállat vont. – Ott van kint, valahol bujkál a sötétben. – És készül valamire – tette hozzá Tavicsiga. – De azt nem tudjuk, mire. – Furcsa – motyogta Balgrid. Vonós felhorkant, majd visszasétált Geszlerhez és Borvirághoz. A szakaszok többi tagja teát f zött a kis t zön, amit az ösvény mellett raktak. Szépia hangosan horkolt a sátorban. – A csirkefogó felszívódott! – mondta Vonós. – Talán dezertált – mondta Geszler –, és ha ez a helyzet, akkor a wickák majd levadásszák, s lándzsán hozzák vissza a fejét. Nem lesz... – Megjött! Megfordultak és látták, hogy Üveges letelepedik a t zhöz. Vonós odatrappolt hozzá. – Hol a Csuklyás seggében jártál? – kérdezte. Üveges felnézett, s lassan felvonta a szemöldökét.

– Hát senki sem érezte rajtam kívül? – Balgridra, majd Tavicsigára pillantott, akik közben odaértek. – A portált! A Végrehajtó sátrában! – A másik két mágus értetlen arckifejezése láttán elkomorodott, aztán fahangon megkérdezte. – Ti ketten, sikerült már elsajátítani a kavicsok elrejtését? Az érmék eltüntetése megy már? Vonós odaguggolt Üveges mellé. – Mi ez az egész azzal a portállal? – Rossz híreket kaptunk, rmester – felelte a fiatalember. – Minden pocsékba ment Genabackison. Dujek seregét csaknem teljesen elsöpörték. A Hídéget k meghaltak. Pálinkás halott... – Halott??? – A Csuklyásra! – Pálinkás? Az Istenekre! A szitkozódás egyre cifrább lett, mindenki hitetlenkedett, de Vonós ezt már nem hallotta. Elméje eltompult, mintha t zvihar pusztított volna lelkének tájain, csupaszra perzselve a talajt. Érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, és Geszler mormogott valamit, de egy perc után lerázta magáról a kezet, felkelt, és a tábor mögötti sötét területre sétált. Nem tudta, hogy mennyi ideig ment, vagy hogy milyen messzire jutott. Minden lépést gépiesen tett meg. A testén kívüli világ nem ért el hozzá, minden az elméjére boruló homályon kívül maradt. Csak akkor rogyott le a száraz, színtelen f közé, amikor a lába már elgyengült. Sírás hangjai jutottak el hozzá, a végtelen gyász hangjai, melyek végre áthatoltak a ködön, és a szívéig jutottak. Figyelte a hüppög sírást, s összerezzent, amikor hallotta, hogy a hangok szinte kiszakadnak a kiszáradt torokból – mintha a gyász hullámai átcsaptak volna a gát fölött. Megrázkódott, s ismét tudatába került a környezetének. Térde alatt meleg, kemény talajt érzett, amit csak vékony rétegben borított f . A sötétben rovarok zümmögtek és röpködtek körülötte. Csak a csillagok fénye világította meg a minden oldalon messzire nyúló pusztaságot. A letáborozott hadsereg lehetett vagy ezerlépésnyire a háta mögött. Vonós nagy leveg t vett, majd felállt. Lassan elindult a szipogó hangok forrása felé. Egy cingár, vagyis inkább görcsösen sovány fiú guggolt a f ben a térdét átkarolva, fejét lehajtva. Egyszer b rpántot viselt a fején, melyb l egyetlen hollótoll állt csak ki. Néhány lépésnyire egy kanca ácsorgott wicka nyereggel a hátán, egy koszos pergamentekerccsel a nyeregkápára kötözve. A ló nyugodtan, a nyakába dobott szárral legelészett. Vonós felismerte az ifjút, bár a nevére nem emlékezett. De Tavore ezt a fiút helyezte a wickák élére. Egy hosszú perc után az rmester megindult el re. Meg sem próbált csendben haladni. Úgy hatlépésnyire a fiútól leült egy magányos sziklára. A wicka felkapta a fejét. A könnyek elmosták az arcán a harci festést, és csavarodott hálóvá változtatták. A sötét szempárban harag villant, a srác felszisszent, és miközben felpattant, fél kézzel el rántotta hosszú kését. – Nyugalom! – motyogta Vonós. – Ma éjjel én is a gyász karjában ringatózom, bár valószín leg egészen más okból, mint te. Egyikünk sem számított társaságra, de ez

van. A wicka habozott, majd eltette a kést, és felállt, hogy elsétáljon. – Várj egy percet, lovas harcos! Nem szükséges elmenekülnöd... Az ifjú megperdült, a szája megfeszült. – Fordulj velem szembe! A tanúd leszek ma éjjel, és senki más nem fogja ezt tudni, csak mi ketten! Ajándékozz meg a gyászod szavaival, wicka, és én meghallgatlak! A Csuklyás tudja, ez most nekem is jót tenne... – Én nem menekülök senki el l! – mondta a harcos rekedt hangon. – Tudom. Csak fel akartam hívni magamra a figyelmedet. – Ki vagy te? – Senki. És ha te is úgy akarod, ez így is maradhat. Én sem kérdezem a te nevedet... – Temul vagyok. – Nos, rendben. Bátorságod helyre tesz engem is. A nevem Muzsikus. – Mondd csak! – kezdte a fiú harsányabb hangon, miközben dühösen letörölte a könnyeit. – Nemesnek hitted a gyászomat? Azt hitted, Koltént siratom? Vagy elesett társaimat? Nem így volt. Saját magamat sajnáltam! Most már mehetsz. Elítélhetsz; végeztem a parancsnoksággal, mert önmagamnak sem tudok parancsolni... – Nyugalom, Temul! Eszem ágában sincs elítélni. De azt hiszem, értem az indokaidat. Azok a ráncos wicka Holló harcosok bosszantanak, igaz? k meg a Geszler hajóján utazó menekültek. Nem fogadnak el vezérüknek, ugye? Így aztán minden lépésnél megpróbálnak elgáncsolni, mint a gyerekek. Megtagadják a parancsokat, szembe fintorognak, a hátad mögött sutyorognak. És ugyan mit tehetnél? Elvégre nem hívhatod ki ket... – Talán mégis! Ezt kellene tennem! – Nos, ezzel csak k nyerhetnek, fiam. Túler ellen harcolnál, így el bb vagy utóbb meghalnál, és k nyernének... – Nem mondtál semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna, Muzsikus. – Tudom. Csak emlékeztetlek rá, hogy okkal vagy felháborodva az igazságtalanságon és azoknak az ostobaságán, akiket vezetned kellene. Egyszer volt egy parancsnokom, aki ugyanezzel a problémával került szembe, mint te, Temul. Egy rakás gyereket bíztak a gondjaira. Egy rakás rossz gyereket. – És mit csinált? – Semmit, így a végén egy késsel a hátában végezte. – Percnyi csend után Temul felnevetett. Muzsikus bólintott. – Hát igen, nem vagyok túl jó a tanmesékben, Temul. Gyakorlatiasabb típus vagyok, így keresek megoldásokat. – Például? – Nos, feltételezem, hogy a Végrehajtót is így bosszantja a dolog, mint téged. Azt akarja, hogy vezet legyél, és biztosan segítene is, de csak diszkréten. Túl okos ahhoz, hogy nyíltan melléd álljon. Nem, itt a hangsúly a tekintélyen van. Mondd csak, hol vannak a lovaik? Temul elkomorodott. – A lovaik? – Igen. Szerintem a szetik igazán kibírnák egy napig a Holló Klán nélkül, nem gondolod? Biztos vagyok benne, hogy a Végrehajtó is egyetértene velem: a szetik

fiatalok, és többnyire kipróbálatlanok. Hagyni kell, hogy érvényesüljenek. Tehát taktikailag nyomós érvek szólnak amellett, hogy a wickák holnap ne üljenek lóra. Hadd meneteljenek k is a többiek között! Kivéve persze téged, és h hátasodat. És ki tudja, talán nem is lesz elég egy nap... De lehet bel le három vagy négy is... Temul halkan, elgondolkodva szólalt meg. – Csak nagyon halkan juthatunk a lovaik közelébe... – Újabb kihívás a szetiknek, vagyis szerintem a Végrehajtó biztos így értelmezné. Ha a néped tagjai gyerekesen viselkednek, hát vedd el a kedvenc játékszereiket – a lovakat! Elég nehéz magasnak, nemesnek látszani, ha az ember egy szekér mögött menetel, és nyeli a port. Mindenesetre jobb lesz, ha sietsz, nehogy felriaszd a Végrehajtót... – Lehet, hogy már mélyen alszik... – Nem, nem alszik, Temul. Ebben biztos vagyok. Most, miel tt távoznál, kérlek, válaszolj egy kérdésemre! Egy tekercs lóg a kancád nyergér l. Miért? – A ló egykor Dujkeré volt – felelte Temul, s az állat felé fordult. – tudott írniolvasni. Én vele lovagoltam, Muzsikus. – Visszafordult, szemében büszkeség villant. – Vele lovagoltam! – És a tekercs? A fiatal wicka legyintett. – A Dujkerhez hasonló emberek ilyen dolgokat hordanak magukkal! De azt hiszem, ez egykor az övé volt, a kezében tartotta... – És a tollat azért viseled... hogy Koltén emléke el tt tisztelegj? – Igen, ezért. De ezt muszáj megtennem. Koltén azt tette, amit vártak t le. Nem csinált semmit, ami túlmutatott volna a képességein. Tisztelem t, igen, de Dujker... Vele más a helyzet. – Elkomorodott, és megrázta a fejét. – Öreg volt, öregebb nálad is. De harcolt! Akkor is, amikor nem várta t le senki; tudom, mert hallottam, amikor Koltén és Bult err l beszélgettek, meg ismertem is ket. Ezt beszélték a történészr l. És akkor is ott voltam, amikor Koltén összehívta a többieket, mindenkit, csak Dujkert nem. Lullát, Bultot, Bársonyost, Darálót. És mind igazat mondtak, és meggy désb l beszéltek. Azt mondták, Dujker vezesse a menekülteket. Koltén még a követ is neki adta, amit a keresked k hoztak... – A követ? Milyen követ? – A nyakában kellett hordania. Nil úgy hívta, lélekment k . Egy lélekcsapda, messzir l hozták. Dujker viselte, akár tetszett neki, akár nem, pedig Kolténnek szánták, hogy ne vesszen oda. Persze mi, wickák tudtuk, hogy nem fog odaveszni. Tudtuk, hogy a hollók eljönnek majd a lelkéért. Az öregek, akik jöttek, akik most így bánnak velem, beszéltek egy gyermekr l, aki a törzsbe született. Egy gyermekr l, akinek a teste üres edény volt csupán, de aztán megtelt, mert a hollók eljöttek. Bizony, eljöttek! – Koltén újjászületett? – Újjászületett. – És Dujker holtteste elt nt... – motyogta Vonós. – Elt nt a fáról... – Igen! Ezért magamnál tartom a lovat, meg rzöm, hogy megtalálja, amikor visszatér. Vele lovagoltam, Muzsikus!

– S rád meg egy maréknyi ifjú harcosra bízta a menekülteket. Rád is, Temul, nem csak Netherre és Nilre. Temul sötét szeme keményen villant. Vonóst nézte töprengve, majd bólintott. – Most megyek a Végrehajtóhoz! – A Hölgy húzzon jó irányba, parancsnok! Temul habozott, majd megszólalt. – Ma éjjel... te... – Nem láttam semmit – felelte Vonós. Az ifjú kurtán biccentett, majd a ló hátára lendült, s a szárat egyik kést l sebes kezébe fogta. Vonós csak nézte a fiút, ahogy ellovagolt a sötétben. Egy ideig mozdulatlanul ült a kövön, aztán lassan a tenyerébe temette az arcát. Mindhárman a sátor lakószobájában, az olajlámpa halovány fényében ültek. Cilinder befejezte a történetet, és úgy t nt, már csak hallgatni tudnak. Gamet lenézett a poharába, látta, hogy üres, ezért a kancsóért nyúlt... de már az is üres volt. Gamet szeme majd leragadt a fáradtságtól, de tudta, hogy még nem megy sehová, mert nem mehet sehová. Tavorénak el ször a bátyja h siességér l meséltek... Aztán a haláláról. Egyetlen Hídéget sem maradt életben, Tajszkrenn a saját szemével látta a holttesteket, szemtanúja volt a temetésnek a Hold Szülöttében. De kislány, Ganoes tisztára mosta a becsületét – és a család nevét is. Ezt legalább megtette! De a kés talán éppen itt hatolt a legmélyebbre. Tavore hatalmas áldozatokat hozott, hogy visszaszerezze a család nevének becsületét. De Ganoes sosem volt renegát; nem is felelt Árva haláláért. Akárcsak Dujek és Pálinkás esetében, a törvényen kívüli státus nála is csak formalitás volt. Nem történt becstelenség. Tehát az ifjú Felisin feláldozása... talán felesleges volt. S jött még más is. Fájdalmas igazságok. Cilinder elmagyarázta, hogy a Császárn eredetileg abban reménykedett, hogy Félkarút és seregét sikerül majd id ben behajózni az északi parton, hogy kett s csapást mérhessenek az Apokalipszis Seregére. Mi több, végig az volt a terv, hogy a nagy összecsapás el tt Félkarú átveszi mindkét hadsereg fölött a parancsnokságot. Gamet értette Laseen logikáját – túlságosan nagy bizalomról tett volna tanúbizonyságot, ha egy fiatal és kipróbálatlan Végrehajtó kezébe teszi a Birodalom hétvárosi jelenlétének további sorsát. De Tavore azt hitte, hogy a Császárn pontosan ezt tette. Most viszont, hogy rájött, mennyire kevéssé bíztak benne... Istenem, ez aztán a Csuklyás átkozta este! Félkarú Dujek persze úton volt, az alig háromezer katonával, akik megmaradtak a seregében, de késni fog, és mind Cilinder, mind pedig Tajszkrenn úgy találták, hogy a férfi megtört emberré vált. Megtörte t legrégebbi barátjának a halála. Gamet elt dött, vajon mi más történhetett még ezen a távoli kontinensen, abban a rémálomba ill birodalomban, amit Pannionnak neveznek. Megérte, Császárn ? Megérte ez a hatalmas veszteség? Gamet úgy érezte, Cilinder túl sokat mondott. Laseen eredeti tervének részleteit egy finomabb, érzelmileg kevésbé labilis emberen keresztül kellett volna megtudniuk. Ha az igazság tényleg olyan fontos, akkor már régen el kellett volna mondani mindent a Végrehajtónak – akkor, amikor még tényleg számított. Így közölni Tavoréval, hogy a

Császárn sosem bízott benne igazán, aztán hozzávágni még azt is, hogy most már az utolsó remény Hétvárosban... Nos, kevés olyan n vagy férfi létezett a világon, aki ezek után ne tört volna meg. A Végrehajtó arca nem árult el érzelmeket. Megköszörülte a torkát. – Rendben, Cilinder. Van még valami? A Karmos Mester furcsán vágott szeme egy pillanatra elkerekedett, aztán a férfi megrázta a fejét, és felállt. – Semmi több. Üzenne valamit a Császárn nek? Tavore elkomorodott. – Üzenni? Nem, nincs mit üzenni. Megkezdtük a menetelést a Szent Sivatag felé. Nem kell többet mondani. Gamet látta, hogy Cilinder habozik, miel tt megszólal. – Volna még valami, Végrehajtó! Valószín leg hadseregének tagjai között akadnak Fener hit katonák. Nem hiszem, hogy istenük... bukását el lehetne titkolni el lük. Úgy fest, mostantól a Nyár Tigrise a harc új istene. Nem tesz jót a hadseregnek, ha gyászol; s t, mint tudjuk, ez az egyik leger sebb bomlasztó elem. Lehetséges, hogy egy rövid ideig nehezebb lesz ket irányítani – számítani lehet dezertálásokra... – Itt senki sem fog dezertálni – közölte Tavore, s a hangjában rejl keménység hallatán Cilinder torkán akadt a szó. – A portál gyengül, Karmos Mester, még egy bazaltdoboz sem fojthatja el teljesen a kardom erejét. Ha még ma éjjel távozni akar, most megteheti. Cilinder lenézett rá. – Nagy veszteség ért bennünket, Végrehajtó, s a seb sajog. A Császárn reméli, hogy ön kell óvatossággal jár majd el, és nem cselekszik elhamarkodottan. Ne térjen le az útról, haladjon Raraku felé; lesznek majd kísérletek, hogy eltérítsék úti céljától, hogy rajtaütésekkel meggyengítsék a sereget... – Ön a Karmosok Mestere – vágott közbe Tavore pengeéles hangon. – Dujek tanácsait figyelmesen meg fogom hallgatni, mert katona, s t parancsnok. De amíg nem érkezik meg közénk, a saját ösztöneimre fogok hallgatni. Ha a Császárn ezzel elégedetlen, bármelyik percben jöhet, és leválthat. Nos, részemr l végeztem. Viszlát, Cilinder! A Karmos komor arccal megfordult, és minden szertartásosság nélkül bevonult a Birodalmi Üregbe. A kapu összeomlott mögötte, s csak egy kis savanyú, poros szag maradt hátra emlékként. Gamet nagyot fújt, majd felpattant a rozoga tábori székr l. – szinte részvétem a bátyja miatt, Végrehajtó. – Köszönöm, Gamet. Most pihenj egy kicsit! És állj meg... – Borostyán sátránál. Igenis, Végrehajtó. A n felvonta a szemöldökét. – Csak nem rosszallást hallok ki a hangodból, Gamet? – De igen, azt. Nem csak nekem lenne szükségem alvásra. A Csuklyásra, hiszen ma este még nem is vacsoráztunk! – Holnap találkozunk, Ököl. A férfi biccentett. – Értettem. Jó éjt, Végrehajtó!

A pislákoló t z mellett csak egy alak üldögélt, amikor Vonós visszatért. – Mit csinálsz itt ébren, Szépia? – Letudtam a mára kiszabott alvást. Te viszont holnapra sántítani fogsz, rmester! – Nem hiszem, hogy képes lennék ma éjjel aludni – motyogta Vonós, majd törökülésben letelepedett a széles vállú utász mellé. – Olyan messze történt! – morogta Szépia, s egy darab trágyát lökött a lángok közé. – De közelinek érzem... – Legalább nem jársz a halott bajtársaid nyomában, Muzsikus. De akkor is, minden olyan messze történt! – Nos, nem tudom, pontosan mit akartál mondani, de köszönöm, Szépia. – Ja, amúgy kösz a muníciót! Vonós köhintett. – Ez a legrohadtabb az egészben, Szépia! Mindig találunk még többet, és azért vannak, hogy használjuk ket, de ehelyett mi csak feltankolunk, és nem mondjuk el senkinek, hogy mennyi van nálunk – nehogy parancsba adják, hogy használjuk fel... – A rohadékok! – Ja, a rohadékok! – Ezeket, amiket adtál, fel fogom használni – fogadkozott Szépia. – Amint bemásztam Korbolo Dom talpa alá. Nem érdekel az sem, ha közben én is a Csuklyáshoz kerülök vele együtt... – Valami azt súgja, hogy Sunyi is így végezte. Mindig túl közelre dobta ket; abban a fickóban annyi agyag lehetett már, hogy köcsögöt lehetett volna égetni a beleib l! – Lassan megcsóválta a fejét, tekintetét a haldokló lángokra szegezte. – Azt kívánom, bárcsak ott lettem volna velük. Ennyi. Pálinkással, Üget vel, Kalapáccsal, Csákánnyal, Fürgével... – Fürge nem halt meg – szólt közbe Szépia. – Voltak még hírek, miután elmentél. A sátorból hallgatóztam. Tajszkrenn F mágust csinált a varázslótokból... – Hát ez igazán nem lep meg. Az, hogy valahogy mégis túlélte. De azon dtem, hogy vajon Paran volt-e még a parancsnokuk... – . Velük együtt meghalt is. – A Végrehajtó bátyja. Vajon gyászol ma éjjel? – Id pocsékolás ezen tanakodni, Muzsikus. Vannak itt lányok meg fiúk, akiknek gondját kell viselnünk. Korbolo Dom harcosai tudnak küzdeni! Az én tippem az, hogy jól elvernek bennünket, aztán a farkunkat behúzva rohanunk majd vissza Aren felé, és ez egy újabb Lánc lesz, csak mi a közelébe sem érünk majd a városnak... – Szívderít kilátások, Szépia... – Nem számít. Ha megölhetem azt a napani árulót, semmi sem drága – ja, és persze a mágusát is, ha lehet. – És ha a közelükbe sem jutsz? – Akkor annyit viszek magammal a Csuklyáshoz, amennyit csak bírok. Nem megyek vissza, Muzsikus! Még egyszer már nem... – Majd nem felejtem el, ha eljön az id . De mi a helyzet azzal, hogy gondját kell viselnünk az újoncainknak?

– Hát, ez a menetelésre vonatkozik, nem? Erre, amit csinálunk. Elvisszük ket ebbe a csatába, ezt megtesszük, ha tudjuk. Aztán meglátjuk, milyen vas van a kezükben. – Vas! – Vonós elmosolyodott. – Rég nem hallottam már ezt a szólást. Mivel bosszút állni megyünk, gondolom, szerinted forró vasra lenne szükség... – Rosszul hiszed! Nézz csak Tavoréra – t le nem várhatunk forróvér séget. Ebben pontosan olyan, mint Koltén. Ez nyilvánvaló, Muzsikus! A vasnak hidegnek kell lennie! Ha eléggé leh l, ki tudja – talán még nevet is szerezhetünk magunknak... Vonós átnyúlt a t z fölött, és megtapogatta Szépia csontjelvényét. – Azt hiszem, az els lépést már megtettük! – Az lehet, rmester. Ezekkel meg a zászlóval. Az els lépés. A n tudja, mire képes, ez biztos. Tudja, mire képes. – A mi dolgunk az, hogy ezt más is lássa... – Igen, Muzsikus, ez a mi dolgunk. Most pedig menj! Ezt a pár órát szeretném egyedül tölteni. Az rmester bólintott, és feltápászkodott. – Úgy fest, talán mégis fogok tudni aludni... – Hála a sziporkázó beszélgetésünknek... – Igen. Úton kis sátra felé, Vonós fejében visszacsengett valami, amit Szépia mondott. Vas. Hideg vas. Igen, megvan benne. Most kereshetem én is... saját magamban.

Harmadik könyv

Valami megmozdul

A Rashan m vészetének lényege a fény játékának feszült jellegében rejlik, de f jellemz je mégis a szétoszlatás – árnyak, sötétség teremtése, bár ebben az esetben a sötétség nem tökéletes, mint az si Üregben, a Kurald Galainban. Nem, ez a sötétség különleges, mert nem a fény hiánya miatt létezik, hanem azért, mert látható.

A Rashan titkai – egy rült monológja Untural Lato Revae-ból

Tizenkettedik fejezet

Fény, árny és sötét – Ez a háború végtelen...

Halász

Az ezüstösen csillogó páncélzat egy T alakú állványon volt. A pikkelyekr l olaj csöpögött a földre, s a kövezeten tócsába gy lt. A páncélzat ujjrésze nem volt b , de láthatóan pont úgy tervezték, hogy testhez simuló viselet legyen. Sokat használták már, s a javított láncszemek sötétebbek voltak, magasabb széntartalommal bírtak. Mellette egy szabadon álló fémállványon kétkezes kard feküdt két kampóra rögzítve, alatta, vele párhuzamosan pedig a tok is ott pihent, két másik kampón. A kard hihetetlenül vékony volt, hosszúkás, kúp alakú heggyel. Kétél fegyver volt, két vércsatornával. Felülete furcsán, olajosan fénylett, s szürke, magenta és kék színekben játszott. A markolat nem lapos volt, hanem kerek, s béllel tekerték be; a kard gombját egyetlen nagy, hosszúkás hematit alkotta. A tok fekete fából készült, a hegyen és szájnál látható ezüstvereten kívül más díszítés nem volt rajta. A szíj, amihez csatlakozott, vékony, szinte törékenynek t fekete láncokból készült. A páncélzat mögötti fali polcon páncélozott keszty k várakoztak. A mellettük lév fénytelen vassisak alig volt több egy berácsozott koponyaformánál; a rácsok úgy nyúltak le az arcrészbe, mint egy kéz ujjai, s védték az orrot, az orcát és a járomcsont vonalát. Az enyhén ívelt nyakrészr l láncszövet lógott le a tarkó védelmében. Késes állt az egyszer , alacsony szoba ajtajában, és figyelte, ahogy Darist nekilát magára ölteni a harci páncélzatot. A daru ifjú nehezen tudta elhinni, hogy ez a gyönyör fegyverzet és páncélzat – amelyet nyílván már évtizedek, ha nem évszázadok óta használhattak – ennek az ezüsthajú öregembernek a tulajdonában van, aki úgy jár-kel, akár egy szórakozott professzor, s akinek fényl , borostyánszín szemében a ragyogás mögött zavarodottság lappangott. Aki olyan lassan mozgott, mintha törékeny csontjait féltené... De én már megtapasztaltam az öreg Tiste Andii erejét! S minden mozdulata ismer s

valahonnan – egy másik Tiste Andiinál láttam ket, túl az óceánon. Népének sajátossága? Talán, de veszedelmet érzek, dalként zsong a fejemben, s beleivódott a csontjaimba... Darist a páncélzattal szemben állt, s meredten t dött valamin – mintha elfelejtette volna, miként kell felvenni a ruhát. – Ezek a Tiste Edurok – szólalt meg Késes – hányan lehetnek? – Azt akarod kérdezni, hogy túléljük-e a következ összecsapást? A válaszom: nem valószín . Legalább öt hajó átvészelte a vihart. Kett partot ért, és sikeresen kikötött. Lehettek volna többen is, de ezeket elpusztították a malaza hajók, amelyekkel véletlenül összefutottak. A Purahl-szikláról figyeltük a harcot... – A Tiste Andii lassan visszafordult Késeshez. – Embertársaid jól harcoltak, sokkal jobban, mint ahogy az Edurok gondolták volna. – Tengeri csata a malazák és a Tiste Edurok között? Mikor történt ez? – Talán egy hete. Csak három malaza harci dromon jött, de mindegyik magával vitt egy másik hajót a mélybe. Volt egy képzett varázsló az emberek között: a varázscsata elég leny göz volt... – Te és a társaid ezt végignéztétek? Miért nem segítettetek? Tudnotok kellett, hogy az Edurok ezt a szigetet keresik! Darist a páncélhoz lépett, és látszólag er lködés nélkül leemelte a helyér l. – Nem hagyjuk el többé ezt a szigetet. Évtizedek óta tartjuk magunkat az elhatározáshoz, hogy elszigetelve maradunk... – Miért? A Tiste Andii erre nem adott választ. Felöltötte a páncélzatot. A hangja olyan volt, mintha valami folyadék csörgedezne. Aztán a kardért nyúlt. – Nem túl bizalomgerjeszt , mintha eltörne az els blokkoláskor, ha nehezebb fegyverrel kerül szembe... – Nem így lesz. Több neve is van ennek a kardnak. – Darist leemelte a fegyvert a kampókról. – A készít je Bosszúállónak nevezte. T'an Arosnak, a mi nyelvünkön. De én úgy hívom, K'orladis. – Az mit jelent? – Szomorúság. Késes hátán végigfutott a hideg. – Ki készítette? – A fivérem. – Eltette a kardot a tokjába, és magára öltötte a láncszíjat, aztán a keszty ért nyúlt. – Miel tt talált volna egyet, ami... jobban illik a természetéhez. – Darist megfordult, tet l talpig végigmérte Késest, aztán megkérdezte: – Ügyesen bánsz a késekkel, amiket magadon rejtegetsz? – Igen, bár nem okoz örömet a vérontás. – Ugyan mi másra valók? – kérdezte a Tiste Andii, majd a fejébe húzta a sisakot. Késes vállat vont, s azt kívánta, bárcsak tudna választ adni erre a kérdésre. – Szándékodban áll harcolni az Edurok ellen? – Mivel a trónra fáj a foguk, igen. Darist lassan oldalra hajtotta a fejét. – De ez nem a te harcod! Miért vállalod hát magadra az ügyet?

– Genabackison – a szül földemen – Fürkész Anomander és követ i úgy döntöttek, hogy harcolnak a Malaza Birodalom ellen. Nem az harcuk volt, de a magukévá tették. Meglepetten látta, hogy a Tiste Andii ajka mosolyra húzódik a viharvert sisakrostély mögött. – Ez érdekes. Rendben van, Késes, akkor csatlakozz hozzám, bár meg kell mondanom, ez lesz az utolsó harcod! – Remélem, nem! Darist kivezette a szobából, ismét kijutottak a széles folyosóra, aztán átkeltek egy alacsonyabb, fekete fakapun. Az út a kapun túl alagútnak bizonyult, amit egyetlen fából faragtak ki; olyan volt, mint egy hatalmas, kid lt farönk kivájt belseje. Az alagút a homályba nyúlt, s enyhén emelkedett is. Késes a Tiste Andii után menetelt, a férfi páncélzata olyan finom hangokat adott, mint a tavaszi zápor zizegése. Az alagút rövid, de meredek kaptatóba torkollott. Fent nyílás látszott, ez volt a kijárat. A kicsiny, halovány fénykorong felé gyökerekb l összetákolt, durva létrán haladtak tovább. Darist lassan, megfontoltan mászott felfelé, Késes pedig türelmetlenül ugrált mögötte – egészen addig, amíg nem tudatosult benne, hogy valószín leg hamarosan meg fog halni. Ezután furcsa tompaság ereszkedett rá, s minden izma lelassult, így alig tudta tartani a lépést az öreg Tiste Andiival. Végre levelekkel borított, kövezett szobába értek. A napfény poros csíkokban hatolt be a tet és az ablaktáblák résein – a vihar láthatóan teljesen elkerülte ezt a helyet. Az egyik fal teljesen leomlott, efelé vette az irányt Darist. Késes követte. – Ha kicsit rendben tartottátok volna ezt a házat, védhet lenne... – Ezek a felszíni építmények nem a Tiste Andiik munkái: ezeket az Edurok építették, és már akkor is romosak voltak, amikor ideérkeztünk. – Mennyire vannak közel? – Lassan, óvatosan haladnak az erd n át a szárazföld belseje felé. Tudják, hogy nincsenek egyedül. – Mennyit érzel? – Ez az els csapat talán tucatnyi harcosból, ha áll. Az udvarban fogunk összecsapni velük, ahol elég helyünk lesz kardozni, de lesz egy fal is, ami majd védi a hátunkat az utolsó pár percben. – A Csuklyás szakállára, Darist, ha véletlenül legy zzük ket, te biztos a meglepetésbe fogsz belehalni! A Tiste Andii hátranézett a darura. – Kövess! – mondta. Vagy féltucatnyi hasonlóan lepusztult szobán áthaladtak, mire elérték az udvart. A folyondárral ben tt falak kétszer olyan magasak voltak, mint egy ember, a tetejük cakkos. A növényzet alól helyenként megfakult freskók részletei kukucskáltak ki. A bels kijárattal szemben, melyen kimasíroztak, volt egy íves kapu, amelyen túl a hatalmas fák és a mohos sziklák árnyékában feny kt l puha, gyökerekkel átsz tt ösvény kanyargott. Késes úgy tippelte, hogy az udvar húsz méter széles és huszonöt mély.

– Túl sok a hely, Darist! – mondta. – Oldalba támadhatnak minket... – Én leszek középen. Te mögöttem maradsz, és harcolsz azok ellen, akik átjutnak mellettem. Késes felidézte magában Fürkész Anomander harcát a démonnal Darujhisztán utcáin. A Sötétség Fiának kétkezes kardforgató technikája sok helyet igényelt, s úgy nt, Darist is hasonló stílusban fog küzdeni, de Késes úgy látta, az pengéje túl vékony és gyenge az ilyen széles mozdulatokhoz. – Talán varázslattal áldották meg a fegyveredet? – kérdezte reménykedve. – Nem a hagyományos módon – felelte a Tiste Andii, s közben el húzta és a kezébe vette a fegyvert; egyik kezét a markolat tövébe, a másikat a hematit fölé helyezte. – Szomorúság ereje a készítésekor tapasztalható összpontosításban rejlik. A kard megköveteli, hogy hordozója csak egy dologra összpontosítson. Ha ilyen hordozóra lel, együtt legy zhetetlenné válnak. – És megvan benned ez az akarater ? Darist lassan leengedte a kard hegyét a földre. – Ha meglenne, halandó, akkor nem ez lenne az utolsó napod a Csuklyás kapuján innen. Az Edurok felfedezték az ösvényt, és errefelé tartanak. Késes azon vette észre magát, hogy remeg a keze, amikor el kell húznia két kését. Volt még négy másik kése, kett a hóna alatt, b rtokban, fémkampóval rögzítve – most ezeket is készenlétbe helyezte. Ezt a négy kést dobásra szánták. Amikor végzett, megtörölgette a tenyerét, és biztos fogással megmarkolta a hosszabb késeit. Egy halk, susogó hang hallatán felnézett, s látta, hogy Darist harci állásba helyezkedett, bár kardjának hegye még mindig a kövezeten pihent. És Késes ekkor felfedezett még valamit. A kövezeten lerakódott levéltörmelék és por mozgásba lendült, mintha egy láthatatlan szell mozgatná, gy jtené a kapu és a fal tövébe, kupacba. – Húzd résnyire a szemed! – mondta Darist. Résnyire? A kapun túl a homályban mozgás támadt, majd három alak lépett be a boltív alá. Olyan magasak voltak, mint Darist, de a b rük szürkés, nem fekete. Hosszú, barna hajukba kabalákat kötöztek. Karmokkal, agyarakkal díszített nyakláncok egészítették ki barbár kinézet , bronzzal er sített b rpáncéljukat. Szintén bronzból vert sisakjuk medve, farkas koponyájára hasonlított. Bennük semmi sem volt abból az eleganciából, amit Késes Daristban – és Fürkész Anomanderben – felfedezett. Az Edurok sokkal durvábbra sikeredtek. Kezükben fejnehéz, fekete pengéj , görbe kardot fogtak, alkarjukon fókab rrel borított pajzsot tartottak. Darist láttán megtorpantak, s haboztak egy keveset. Aztán a középs harcos felcsattant, s valamilyen, Késes számára ismeretlen nyelven mondott valamit. Az ezüstös hajú Tiste Andii vállat vont, és nem szólt semmit. Az Edur kiáltott valamit – ez nyilvánvalóan egy kérdés volt. Aztán felemelték a kardjukat és a pajzsukat, s felkészültek a támadásra. Késes látta, hogy az ösvényen további harcosok gyülekeznek. A három els beljebb lépett a kapuból, s szétszéledtek, hogy bekerítsék ket. A középs Edur egy lépéssel hátrébb maradt, mint a társai oldalt.

– Nem tudják, mire készülsz – mormogta Késes. – Még sosem küzdöttek... A két oldalsó harcos tökéletes egységben megindult el re. Darist kardja felfelé lendült, s ezzel a mozdulattal hatalmas szél kerekedett az udvarban. A három Edur körül a leveg megtelt porral és levéldarabokkal. Késes figyelte, hogyan támad a Tiste Andii. A penge vízszintesen lendült, hegye a jobb oldali Edurt fenyegette, de a valódi támadás a markolattal történt, a bal oldali harcos ellen. Egy láthatatlanul gyors mozdulat a gombbal, s a pajzs kettéhasadt. Darist bal keze lecsusszant a markolatról, és félresöpörte az útból az Edur kardját, közben pedig guggolásba ereszkedett, és elhúzta Szomorúság hegyét ellenfele el tt. Nem is látszott az érintés, de az Edur bal vállától ágyékáig seb nyílt, melyb l vér csordult. A guggolásból ugrás lett, hátrafelé, így Darist kétlépésnyire landolt, s pengéje már ott suhant a leveg ben, hogy kivédje a másik két támadót, akik a meglepetést l megtorpantak. A sebesült Edur belezuhant a saját vértócsájába, s Késes látta, hogy Szomorúság keresztülvágta a kulcscsontot, és minden bordát a mellkas bal oldalán. A kapun túl várakozó harcosok csatakiáltásokat rikkantottak, és rohamra indultak a szeles udvarba. Egyetlen módon volt csak esélyük a gy zelemre: ha körbezárják Daristot, fegyverének hatótávolságán belülre jutnak, és valahogyan kiiktatják a sziszeg pengét. Az Edurokból pedig nem hiányzott a bátorság... Késes látta, ahogy egy újabb harcos megsebesül, s véresen a földre esik, aztán egy harmadik a sisakja oldalába kapta Szomorúság gombját – a horpadás túl mély volt a bronzsisakon, a harcos végtagjai rángatózni kezdtek, majd lezuhant is a k re. Mindkét nagyobb kés a daru bal kezében volt, míg jobbjával egy dobókésért nyúlt. Visszakézb l hajította el a fegyvert, ami beleállt egy Edur harcos szemgödrébe, a markolatáig. Késes tudta, hogy fegyvere hegye elérte a harcos koponyáját hátul. Eldobta a második kést is, de szitkozódva látta, hogy azt eltéríti egy pajzs. A pörg levelek viharában Darist kardja mintha egyszerre mindenhol ott lett volna – támadást támadás után blokkolt, aztán egy Edur el revetette magát, és átkulcsolta Darist lábát. Egy kard csapott le az ezüst hajú harcosra. Darist jobb vállából ömleni kezdett a vér. Szomorúság gombja behorpasztotta a harcos sisakját, aki így a földre esett. Újabb csapás jutott el a Tiste Andiig, ezúttal a csíp jénél, de a penge visszapattant a csontról. Darist megtántorodott. Késes el rerohant, amikor a megmaradt Edurok rájuk rontottak. Átkelt a süvít , lebeg falevelek között, s bejutott középre, ahol a leveg meg sem mozdult. A daru már megtanulta, hogy aki késsel harcol, az nem támadhat szemb l, nyíltan. Olyan Edurt választott, akinek a figyelme Daristra szegez dött, így neki kissé oldalvást állt – de a harcos felfigyelt rá a periférikus látómezejében, és gyorsan reagált. A görbe kard visszakézb l meglendült, s a pajzs is nekilódult. Késes a balos késével megállította a kardot; a hegyét l számolva úgy a harmadánál érte el. Közben a pajzsos kezet is megállította másik késével, amit a harcos alkarjába döfött. A penge áthatolt a rpajzson, és a csontok közé futott. Ebben a pillanatban érte el a másik kése a kardot – és ki is lökte azt a bénult kézb l. Az Edur hangosan felnyögött, amikor Késes elhaladt mellette, és megrántotta a kést. Az csak nem akart kiszabadulni, magával húzta a felnyársalt kart is. A harcos

elbotlott, térdre esett. Miközben a pajzsát emelte, Késes szabad késével átvágta a torkát. A pajzs pereme keményen nekicsapódott a daru csuklójának – az ifjú majdnem elejtette a kését, de aztán sikerült megtartania. Újabb rántás, és a másik kés kiszabadult az Edur felkarjából. Balról pajzs csapódott az oldalának, elég nagy er vel, így Késes mokaszinos lába is a leveg be emelkedett. A fiú megfordult a leveg ben, és a támadója felé suhintott, de nem találta el. A pajzs csapása miatt egész bal oldala egyetlen lüktet fájdalomgóccá változott. A földre esett, összegömbölyödött. Valami utánazuhant, s a földre huppant egyszer, kétszer, s amikor a daru feltápászkodott, az Edur levágott feje a jobb combjának ütközött. Az utolsó ütés okozta fájdalom minden eddigit felülmúlt. Sikoltva elkáromkodta magát, s fél lábbal hátraugrott. Egy Edur rohant felé. Késesb l még cifrább szavak szakadtak ki. Bal kezéb l elhajított egy dobókést. A kés elé pajzs lendült – a harcos elhajolt a fegyver útjából. Késes fintorogva a fegyvere után lendült – közben az Edur semmit sem láthatott –, és átszúrt a pajzs fölött. A kés a férfi bal kulcscsontja mellé süppedt, s ahogy kihúzta, nyomában gejzírként tört az ég felé a vér. Most már kiáltozás hallatszott az udvarból, s hirtelen úgy t nt, a csata mindenfelé szétterjedt. Késes hátrált egy lépést, s látta, hogy újabb Tiste Andiik érkeztek – és közöttük ott volt Apsalar is. Három Edur maradt a nyomában, mindhárman vértócsában vonaglottak. A többiek – kivéve azokat, akik Apsalar, Késes vagy Darist keze által már elestek – menekül re fogták a dolgot, s kihátráltak a kapun át. Apsalar és Tiste Andii társai csak a kapuig üldözték ket. A szél lassan lecsendesedett, s a levéldarabok úgy szállingóztak lefelé, akár a hamu szemcséi. Késes Darist felé nézett, és látta, hogy még áll, de nekid l az oldalsó falnak, magas, karcsú testét vér borította, sisakja elt nt, összetapadt haja az arcába lóg, s csöpög bel le a vér. Kardját, Szomorúságot két kezében fogta, de a hegyét ismét a föld felé irányította. Az újonnan érkezett Tiste Andiik közül az egyik a három hangosan haldokló Edur mellé lépett, és minden cifrázás nélkül elvágta a torkukat. Amikor végzett, felemelte tekintetét, és Apsalarhoz fordult. Késes rádöbbent, hogy Darist minden rokona olyan fehér hajú, mint – bár egyik sem volt olyan öreg. S t, meglehet sen fiatalnak látszottak, nem id sebbnek, mint a daru. Szedett-vedett volt a páncélzatuk és a fegyverzetük, s úgy tartották a kardokat, mintha most lenne ilyesmi el ször a kezükben. Gyors, ideges pillantásokat vetettek el ször a kapu, aztán Darist irányába. Apsalar eltette kethra késeit, és odasietett Késeshez. – Sajnálom, hogy csak most jöhettünk! A fiú pislogott, aztán vállat vont. – Azt hittem, megfulladtál... – Nem, elég könnyen partot értem, bár mindenünk odaveszett. Aztán jött egy varázskutatás, de azt könnyedén leráztam. – A fiatalok felé intett. – ket innen jó messze találtam, a szárazföld belsejében. Bujkáltak. – Szóval bujkáltak. De Darist azt mondta... – Ó, szóval Darist! Hogy pontos legyek, Andarist. – Elgondolkodva végigmérte az szöreg Tiste Andiit. – Az parancsára történt. Nem akarta, hogy itt legyenek...

mert arra számított, hogy akkor meghalnának. – Így is lesz! – morogta Darist, aki végre felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. – Halálra ítélted ket, az Edurok most majd levadásszák valamennyit – a régi gy lölet feléledt! A lányt nem hatották meg a szavak. – A trónust meg kell védeni! Darist megmutatta vért l piros fogait, szeme megvillant a félárnyékban. – Ha tényleg ezt akarja, akkor jöjjön ide, és végezze el a feladatot maga! Apsalar értetlenül nézett le rá. – Kicsoda? – Természetesen a testvére! – felelte Késes. – Fürkész Anomander. Ez csak egy tipp volt, de Darist pillantása azonnal igazolta. volt Fürkész Anomander öccse. Ereiben nem csörgedezett egy csepp sem a drakóni vérb l, ami a Sötétség Fiát jellemezte. S kezében ott volt a kard, amit készít je nem talált megfelel nek – legalábbis Dragnipurhoz képest. Ám még ez a tudás is csak egy kis elejtett suttogás volt – a két testvér között hosszú ideje sötét vihar dúlt, amelyr l valószín leg egyik sem szívesen beszélt volna. Késes legalábbis ezt gyanította. S a keser sérelmek még bonyolultabban alakultak, mint ahogy azt Késes gondolta volna – kiderült ugyanis, hogy az ifjoncok mind egy szálig közeli rokonai Anomandernek: az unokái. A szüleik mind alávetették magukat a késztetésnek – vándorolni, elt nni a ködben, saját kis világot kialakítani a régen elfeledett, elszigetelt helyeken... „A becsület és h ség keresése” – mondta Darist gúnyosan, miközben Phaed – a fiatal n , aki könyörületes volt Apsalar áldozatai iránt – bekötözte a sebeit. Nem volt egyszer feladat. Darist – Andarist – legalább tucatnyi sebet kapott, testének különböz részein, és minden csapás a csontjáig hatolt. Azzal, hogy nem csupán talpon maradt, de harcolt is, megcáfolta korábbi kijelentését, miszerint akarata nem elég tiszta Szomorúság viseléséhez. De miután a csata véget ért, az öreg harcost hajtó er gyorsan szertefoszlott. Jobb karja használhatatlanná vált, a csíp jén lév seb pedig a földre kényszerítette. Segítség nélkül nem is tudott volna felkelni onnan. Kilenc halott Tiste Edur feküdt az udvaron. A visszavonulás célja valószín leg az lehetett, hogy átszervezzék a csapatot, nem pedig a menekülés... Sajnos ez csak egy felderít csapat volt. A parton két hatalmas hajó állt; mindkett szállíthatott akár kétszáz harcost is. Apsalar – aki felderítette az öblöt, ahol horgonyoztak – mindenesetre így gondolta. – Sok a törmelék a vízben – tette hozzá a lány –, s mindkét hajó olyan, mintha csatából jött volna... – Három malaza harci dromonnal csaptak össze – mondta Késes. – Véletlenszer tengeri csata alakult ki. Darist azt mondja, a malazák derekasan helyt álltak. Egy törmelékhalmon ücsörögtek, pár méterre a Tiste Andiiktól, és csak nézték, ahogy a fiatalok ott nyüzsögnek Andarist körül. Késesnek sajgott az egész bal oldala, és bár még nem nézett be a ruhája alá, tudta, hogy hatalmas kék foltokra tett szert. Küzdött a kényelmetlen érzések ellen, és csak figyelte a Tiste Andiikat. – Nem olyanok, mint vártam – mondta halkan. – Nem tudnak harcolni sem... – Igaz. Darist vágya, hogy mindenáron megvédje ket, végül a vesztüket okozhatja.

– F leg most, hogy a Tiste Edurok már tudnak a létezésükr l. Ez nem képezte Darist terveinek részét... Apsalar vállat vont. – Feladatot bíztak rájuk. Késes csendben elgondolkodott ezen a kijelentésen. Mindig úgy hitte, hogy a hivatásszer gyilkolás egyfajta bölcsességet szül – a lélek törékenységének, a halandóságnak a felismerését –, s Relik Nom esetében Darujhisztánban ez a feltételezése igazolást is nyert. De Apsalarban nyomát sem látta effajta bölcsességnek; szavaiból keménységet, gyakran közömbösséget hallott ki. Fegyvert kovácsolt az összpontosításból... és ezzel védte magát. Nem törekedett rá, hogy a három Tiste Edur harcos minél könnyebben haljon meg, de nem is élvezte a szenvedésüket, ahogy az igazi szadisták tették volna. Olyan, mintha erre képezték volna ki... hogy tökéletes kínzó legyen. De Cotillion – és Táncos – nem volt kínzó. Csak merényl . Akkor hát honnan származhat ez a gonosz vonás? Talán a saját természetéb l ered? Kellemetlen, nyugtalanító gondolat... Felemelte a bal kezét, és arca rögtön összerándult. A következ csata valószín leg rövid lesz, még így, Apsalarral az oldalukon is. – Nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj – állapította meg a lány. – Darist sincs! – vágta rá Késes. – A kard viszi magával. De te csak teher leszel. Nem akarom, hogy elvond a figyelmemet azzal, hogy vigyázni kell rád. – Mit javasolsz? Öljem meg magam most, hogy ne legyek kés bb útban? A lány megrázta a fejét – mintha ez is egy lenne a reális lehet ségek közül, melyekb l egy másikat választott –, és halkan felelt: – Vannak mások is ezen a szigeten. Jól bujkálnak, de el lem nem tudtak elt nni. Azt akarom, hogy menj értük. Azt akarom, hogy hozd ide ket, segítségnek. – Kik ezek? – Te magad adtad meg a választ, Késes! Malazák. Túlél k lehetnek a három harci dromonról. Van közöttük egy, aki nagy hatalommal bír. Késes Daristra pillantott. A fiatalok elmozdították az öreg harcost, hogy a bels bejárat mellett, a falnak d lve üljön, szemben a kapuval. Fejét lehajtotta, szakállas álla a mellkasán nyugodott, s csak a mellkasának emelkedése-süllyedése árulta el, hogy még él. – Rendben van. Merre találom ket? Az erd tele volt romokkal. Összetörtek, moha borította ket, némelyik alig volt több, mint egy nagyobbacska kupac, de Késes számára, aki végigkocogott az Apsalar által pontosan leírt ösvényen, nyilvánvaló volt, hogy az erd egy halott város szívében tt ki – egy hatalmas városban, amelyben f ként nagy épületek álltak. Itt-ott szobrok maradványait is felfedezte, hatalmas képmásokét, melyeket fadarabokból raktak össze, és egy Késes számára ismeretlen, üvegszer anyaggal rögzítettek. A legtöbbet ugyan moha borította, de Késes feltételezte, hogy minden alak Edur. Homály borított mindent, ami az erd lombsátra alatt volt. Néhány él fa kérgét lehántották, és bár a kéreg ébenfekete volt, a fa húsa alatta vérvörös. A kid lt fák

megmutatták azt is, hogy a halál feketévé változtatja a vérvöröset is. A sebesült, de még álló fák Daristra emlékeztették Késest – a Tiste Andii fekete b re jutott eszébe, a mély, vörös vágásokkal. A leveg , melyben menetelt, nagyon párás volt, így reszketni kezdett. Bal karja teljesen használhatatlanná vált, s bár visszaszerezte minden kését – még azt is, aminek letört a hegye –, nem hitte, hogy túl nagy er t képviselne a csatában. Már látta maga el tt úti célját. Hatalmas törmelékhalmot, piramis alakút és szokatlanul nagyot, melynek tetejét a nap sütötte. Voltak fák is az oldalában, de mind haldoklott a futónövények fojtogató ölelésében. A Késeshez legközelebb es oldalon mély, sötét üreg tátongott. Lassított, aztán a barlang bejáratától húszlépésnyire meg is állt. Amit tenni készült, az ellen minden porcikája lázadt. – Malazák! – kiáltotta, majd összerezzent saját hangjától. De az Edurok a Trónushoz közelítenek – senki sem lehet a közelben. Remélem. – Tudom, hogy odabent vagytok! Beszélni akarok veletek! A barlang bejárata mellé két-két katona érkezett, mindegyiknek felhúzott íjpuska volt a kezében. Aztán középen is megjelent három alak, két n és egy férfi. A bal oldali n intett, majd megszólalt. – Gyere közelebb, és emeld fel a kezed! Késes némi habozás után felemelte a jobb kezét. – Attól tartok, a balt nem tudom felemelni! – Gyere közelebb! Engedelmesen közelebb lépett. A szószóló magas volt, és izmos. A haja hosszú és festett vörös. B rpáncélt viselt, derékszíjáról hosszú kard lógott. B re mély, bronzos árnyalatú volt. Késes úgy vélte, az asszony legalább tíz évvel id sebb nála, de amikor felemelte a tekintetét, és belenézett az aranybarna szempárba, megborzongott. A másik n nél nem volt fegyver. Id sebb volt, és teljes jobb oldala – a feje, az arca, a törzse, a lába – borzalmasan megégett. Húsába beleégett a ruhája, minden összeolvadt, összesült a varázstámadások során. Csoda volt, hogy megállt a lábán – vagy hogy egyáltalán még élt. A férfi egy lépéssel a n k mögött maradt. Késes úgy tippelte, hogy dal honézi lehet – a b re füstös volt, rövidre vágott, göndör haja szbe forduló –, bár a szeme ett l eltér en különlegesen élénk, mélykék volt. Vonásait kissé átszabták a sebhelyek. Kopott páncélinget, egyszer hosszú kardot viselt, és olyan zárkózott arckifejezés jellemezte, hogy akár Apsalar bátyja is lehetett volna. Az oldalvédet alkotó tengerészgyalogosok teljes páncélzatban voltak, sisakkal, sisakrostéllyal. – Csak ti vagytok már életben? – kérdezte Késes. Az els n elég komor pillantást vetett rá. – Nincs sok id nk! – folytatta a daru. – Szükségünk van a segítségetekre! Az Edurok támadnak... – Edurok? Késes értetlenül pislogott, majd biccentett. – A tengeri nép, akikkel csatáztatok! Tiste Edurok. Keresnek valamit ezen a szigeten, valamit, aminek nagy hatalma van – nem szabad hagyni, hogy rátegyék a kezüket! Hogy miért segítenétek nekünk? Azért, mert ha a tárgy a kezükbe kerül, a Malaza Birodalomnak annyi. És mellesleg az egész emberiségnek is...

Az összeégett asszony felkacagott, majd rátört a köhögés. Szája sarkában vörös hab jelent meg. Kis id múlva aztán rendbe jött. – Ó, fiatalság – bolondság! Az egész emberiség, mi? Miért nem mindjárt az egész világ? – Ezen a szigeten van az Árnyak Trónusa – közölte Késes szárazon. A dal honézi férfi meghökkent képet vágott. Az égett asszony bólogatott. – Igen, igen, igaz szavak! Így aztán hirtelen minden új értelmet nyer! Tiste Edurok, Tiste Edurok, egy flotta, amit keresésre küldtek, egy flotta, amely messzir l érkezett, és most megtalálták! Ammanast és Cotilliont kisemmizik, na és? Az Árnyak Trónusa – ezért harcoltunk az Edurokkal? Ó, micsoda pazarlás! A hajóink, a katonáink – az életem, az Árnyak Trónusáért? – Ismét köhögni kezdett. – Nem a mi harcunk – morogta a másik n . – Egyáltalán nem akartunk csatázni, de a bolondok nem akartak tárgyalni meg követek útján értekezni. A Csuklyás tudja, ez nem is a mi szigetünk, nem a Malaza Birodalom területén található. Keress mást... – Nem! – mordult fel a dal honézi. Az asszony meglepetten hátrafordult. – Utazó, mi szintén megköszöntük, hogy megmentetted az életünket, de ez aligha hatalmaz fel arra, hogy átvedd a parancsnokságot... – A Trón nem kerülhet az Edurok kezébe! – felelte az Utazó nev férfi. – Nem akarom átvenni a parancsnokságot, kapitány, de a fiú nem túlzott... Sem a Birodalmat, sem az emberiséget fenyeget veszélyt illet en. Tetszik vagy sem, az Árnyak Ürege most már emberi... – Elmosolyodott. – ...és ez nekünk nagyon megfelel. – A mosoly elt nt. – Ez bizony a mi háborúnk. Harcolhatunk most vagy kés bb. – A Malaza Birodalom nevében szállsz be ebbe a harcba? – kérdezte a kapitány. – Jobban, mint gondolnád! – felelte Utazó. A kapitány intett az egyik tengerészgyalogosnak. – Gentur! Hívd ki a többieket, de Sárdobáló maradjon a sebesültekkel! Aztán a szakasz számolja át a nyilakat! Tudni akarom, hogy mib l gazdálkodunk. A Gentur nev katona kiakasztotta a nyílpuska kakasát, és elt nt a barlangban. Pár perc múlva katonák t ntek fel. Összesen tizenhatan voltak – azokkal együtt, akik el ször kijöttek. Késes a kapitány mellé lépett. – Van köztetek valaki, aki hatalommal bír – mormogta, s az égett asszony felé nézett. éppen el rehajolt, és véres nyálat köpködött a földre. – Varázslón ? A kapitány követte a daru tekintetét, majd elkomorodott. – Igen, de haldoklik. A hatalom, amit... A leveg megremegett egy távoli becsapódás hatására. Késes sarkon fordult. – Ismét támadnak! Ezúttal varázslattal is. Kövessetek! – Egy pillanatig sem habozott, hátra sem nézett, a daru úgy indult visszafelé az ösvényen. Halk szitkozódást hallott maga mögül, majd a kapitány nekilátott parancsokat osztogatni. Az ösvény egyenesen az udvarhoz vezetett, és az ismétl dörrenésekb l Késes arra következtetett, hogy nem kell megvárnia a malaza csapatot, mert könnyedén oda fognak találni a csata helyszínére. Ott harcol Apsalar, Darist meg egy maréknyi tapasztalatlan Tiste Andii ifjú – nem sok esélyük lehet varázslatok ellen. De Késes úgy gondolta, vele más a helyzet. Továbbrohant a homályban, jobbjával

fogta bal karját, mert minden egyes lépéssel szörny fájdalom hasított sérült végtagjába, és mellkasába is. Felt nt az udvar legközelebbi fala. A színek vad táncot jártak a leveg ben, csapkodták a fákat – egyetlen vörös-kék-magenta fergeteg volt az egész. A becsapódások egyre s bben jöttek, egyre gyakrabban támadták az udvart. A kapu el tt már nem volt több Edur – Hihetetlen... Késes az udvar felé rohant. Jobbról mozgást látott, s amikor odanézett, látta, hogy újabb csapatnyi Edur közeledik a part fel l. Alig hatvanlépésnyire voltak csak. Velük a malazáknak kell majd összecsapni... az Álmok Királyn je legyen velük! A kapu már el tte volt, s végre megláthatta, mi történik az udvarban. Középen négy Edur állt sorban, háttal Késesnek. Mindkét oldalon tucatnyi vagy még több Edur alkotta az oldalvédet. Ezek a harcosok kivont karddal várták, hogy támadhassanak. A négy középs Edurból hullámokban áradt a varázslat, egyre er sebben – majd négy színes fergeteg indult Darist ellen. egyedül állt, lába el tt a halott vagy eszméletlen Apsalarral. Fürkész Anomander halott unokái mögötte hevertek elszórtan. Daristnak valahogy sikerült még a kezében tartania a kardját, bár mindenütt vér borította, s szétroncsolt mellkasából a csontok is kilátszottak. Állt a varázslathullámokkal szemben, és egyetlen lépést sem hátrált, még akkor sem, amikor a testébe martak. A kard, Szomorúság már fehéren izzott, a fém fülsiketít hangon sírt, egyre hangosabban. – Vak! – sziszegte Késes. – Most szükségem van rád! Árnyak virultak ki körülötte, aztán négy nehéz tappancs ért a kövekre, és a Kopó ott termett az oldalán. Az egyik Edur megperdült. Nem emberi szeme elkerekedett a Kopó láttán, aztán a varázsló parancsoló hangon felcsattant. Vak megtorpant. És a Kopó... lekushadt. – Beru vigyázzon ránk! – sziszegte Késes, és a fegyverei után kapott. Ekkor az egész udvar megtelt árnyakkal, s furcsa, reccsen hang hallatszott... És egy ötödik alak jelent meg az Edur varázslók között – szürke köpönyeges, keszty s férfi, fején durva anyagú csuklyával. Kezében kötél volt, amely mintha maga is élt volna. Késes látta, hogy a kötél belecsap az egyik varázsló szemébe, s nyomában vér és agyvel spriccelt a leveg be. A varázslat kihunyt, az Edur pedig elesett. A kötél olyan gyorsan mozgott, hogy szemmel nem is lehetett követni, csak gazdáját, aki körbesétált a varázslók között, nyomában egy fej a porba hullott, egy tátongó sebb l kifordultak a bels szervek, az utolsó varázslóval pedig, nem is lehetett tudni, hogy pontosan mi végzett: csak annyi látszott, hogy mire a földre zuhant, már halott volt. Az Edur harcosok kiáltozva megindultak. Ekkor kezd dtek a sikolyok. A kötél Cotillion jobb kezében dolgozott, baljával pedig egy kést forgatott, amely látszólag csak nyaldosta, megérintette az ellent, de a hatás borzalmas volt. A leveg ben vérzápor hullott a Merényl k Patrónusa körül, és Késes csak negyedszer vett leveg t a csata kezdete óta, amikor véget is ért minden, s Cotillion körül csak hullák maradtak. Egy utolsó csapás a kötéllel, hogy a vér a falra fröccsenjen, aztán az isten hátratolta a csuklyát, és Vakhoz fordult. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be

is csukta egy hang nélkül. Dühös mozdulatára az árnyak körbefogták a Kopót. Amikor szétoszlottak, Vak már nem volt sehol. Az udvaron túlról csatazajok értek el hozzájuk. Késes megperdült. – A malazáknak segítségre van szükségük! – kiáltotta Cotillionnak. – Nem, nincs rá szükségük – morogta az isten. Mindketten megfordultak egy hangos csattanás hallatán, s látták, hogy Darist mozdulatlanul fekszik Apsalar mögött, a kard pedig a közelében hever. A fegyverb l áradó h l meggyulladtak a levéldarabok is, amelyeken feküdt. Cotillion arcára kiült a szomorúság, a mély gyász. – Ha végez odakint – mondta Késesnek –, vezesd a kardhoz a fickót. Mondd meg neki a neveit. – A fickót? Cotilliont ismét körbevették az árnyak, és elt nt. Késes odarohant Apsalarhoz, s letérdelt mellé. Ruhái ropogósra sültek, füst szállt bel lük az ég felé. A t z a hajába is belekapott, de nem hosszú ideig; az arca sem égett meg, de hólyagos szél , hosszú, vörös seb látszott a nyakán, keresztben. A végtagok enyhe rángatózása – a varázslathullámok utóhatásai – mutatta, hogy még életben van. Próbálta felébreszteni, de nem járt sikerrel. Egy perc múlva felnézett, hallgatózott. A csatazaj elhalt, és már csak egy hangot hallott: csizmás léptek közeledtek felé lassan, csikorogva a felperzselt talajon. Késes lassan felkelt, és a kapu felé fordult. Utazó lépett be rajta. Egyik keszty s kezében törött kardot tartott. A fegyver fels harmada hiányzott. Csupa vér volt, de nem látszott rajta sérülés. Megállt, s körülnézett az udvaron. Késes valahogy kérdés nélkül is tudta, hogy az egyetlen túlél , de azért arrébb lépett, hogy kinézzen. A malazák mind a földön hevertek, mozdulatlanul. Körülöttük, félkörben legalább ötven Tiste Edur holtteste hevert. A tisztáshoz vezet ösvényen még többen, nyilakkal telet zdelve. A halálba küldtem azokat a malazákat. Azt a kapitányt... a gyönyör szem t... Odalépett Utazó mellé, aki közben az elesett Tiste Andiik mellé sétált. Kérdése rekedtesen, halkan hangzott el. – Igazat mondtál, Utazó? – A férfi ránézett. – Tényleg a Malaza Birodalom nevében harcoltál? – fejtette ki Késes. Utazó válaszként vállat vont, így a daru hátán végigfutott a hideg. – Némelyikük még életben van! – mutatott a Tiste Andiikra. – És ott vannak még a sebesültek is a barlangban – mutatott rá Késes. Nézte, ahogy az idegen odasétál Apsalar és Darist mellé. – A lány hozzám tartozik – mondta Késes. Utazó köhintett, majd eldobta törött kardját, és átlépett Darist fölött. A kardért nyúlt. – Óvatosan... De a férfi keszty s keze már rákulcsolódott a fegyver markolatára, és felemelte. Késes felsóhajtott, egy hosszú percre lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és megszólalt.

– A neve Bosszúálló... vagy Szomorúság. Kiválaszthatod, melyiket akarod használni. Utazó megfordult, és Késes szemébe nézett. – Nem akarod megtartani? A daru megrázta a fejét. – A használatához az kell, hogy a hordozója egy dolgot akarjon csak. Nem illek a kardhoz, és azt hiszem, sosem illenék... Utazó a kezében tartott kardot nézegette. – Bosszúálló – mormogta, majd bólintott, és leguggolt, hogy levegye a szíjat és a tokot Daristról. – Ki volt ez az öregember? Késes vállat vont. – Egy r. A neve Andarist volt. De most meghalt, és a Trónus védelmez nélkül maradt... Utazó felegyenesedett. – Egy ideig itt maradok. Ahogy te is mondtad, vannak sebesültek, akiket ápolni kell... és halottak, akiket el kellene temetni. – Segítek... – Nem szükséges. Az isten, aki erre járt, ellátogatott a Tiste Edurok hajóira is. Van lent egy kisebb hajócska, felpakolva. Fogd a n t, és menj el err l a szigetr l. Ha még több Edur bukkanna fel ezen a helyen, csak hátráltatnál... – Mennyi ideig akarsz itt maradni a szigeten, rként, mint Andarist? – Elég hosszú ideig, hogy tiszteljem az emlékét. Apsalar felnyögött, és közelebb húzta magához Késest. Rángatózni kezdett, mintha rohama lenne. – Vidd el innen! – mondta Utazó. – A varázslat hatása még itt van a leveg ben. Felnézett, bele az idegen szemébe – és szomorúságot látott benne. Ez volt az els érzelem, amit Utazó kimutatott. – Segíthetek temetni... – Nincs szükségem segítségre. Nem ez lesz az els alkalom, hogy eltemetem a bajtársaimat. Nem is az utolsó... Menjetek! Vidd t! Felemelte a lányt. A rángatózás abbamaradt, és Apsalar felsóhajtott, mintha mély, békés álomba merült volna. Késes egy percig még nézte Utazót. A férfi elfordult. – Köszönet a kardért az istenednek, halandó – morogta, háttal Késesnek. A barlangban a padló hosszúkás darabja lezuhant, s elvitte a föld alatti folyó fekete, rohanó vize. A tátongó lyuk mellett egy csomó nagyobb lándzsa állt, ezekre er sítették a kötelet, amit még mindig cibált az áramlat. A durván megmunkált falú helyiségben a leveg h vös volt és párás. Kalam leguggolt a lyuk mellé, és egy hosszú percig bámulta az alant kavargó, zubogó vizet. – Ez a kút – mondta Zsineg rmester, aki ott állt a merényl mellett. Kalam köhintett, majd megkérdezte: – Ugyan mi a Csuklyás csókja inspirálta a kapitányt és a hadnagyot, hogy lemenjenek oda? – Ha elég sokáig nézi az ember, és kiviszik az összes fényt a helyiségb l, akkor

látni odalent valami derengést. Valami fekszik a kút fenekén, ami pár méterre van innen. – Valami? – Olyan, mint egy ember... páncélban. Kiterülve fekszik. – Akkor vigyétek ki a fáklyákat! Látni akarom. – Mondtál valamit, tizedes? A démon barátod elt nt, ne feledd, felszívódott... Kalam felsóhajtott. – A démonok már csak ilyenek, de ebben az esetben kifejezetten hálásnak kellene lenned. Most, rmester, arra a következtetésre jutottam, hogy túl régóta bujkáltok ebben a hegyi er dben. Talán meg is buggyantatok... Ja, meggondoltam magam a csapatodban betöltött posztot illet en. Elhatározásra jutottam, éspedig a következ re. – Odafordította a fejét, és Zsineg szemébe nézett. – Nem vagyok a csapatod tagja, Zsineg. Én Hídéget vagyok. Ti meg az Asóka Regiment. És ha ez nem elég, akkor visszaveszem a régi helyemet, mint Karmos – vagyis Kézvezet ként vagyok jelen. Mint ilyen, csakis Cilinder Karmos Mester, a Végrehajtó és maga a Császárn állnak fölöttem rangban. Most pedig vigyétek ki innen azokat az átkozott fáklyákat! Zsineg elmosolyodott. – Át akarod venni a parancsnokságot a csapatban? Rendben, ahogy akarod. De Irrizzel mi akarunk elbánni! – Hátranyúlt, és leemelte a falról az els , parazsat köpköd fáklyát. Kalam Zsineg hirtelen arculatváltása láttán meghökkent, aztán gyanakodni kezdett. Persze, addig tart majd, amíg el nem alszom. Az istenekre, mennyivel jobb volt, amíg egyedül dolgoztam! És hová t nhetett az az átkozott démon? – Miután végeztél, rmester, menj vissza a többiekhez, és kezdjetek pakolni; elmegyünk innen. – Mi lesz a kapitánnyal és a hadnaggyal? – Mi lenne velük? Elsodorta ket a víz, és vagy megfulladtak, vagy valami forrásnál a felszínre kerültek. Így vagy úgy, nem valószín , hogy visszatérnek... – Ezt nem tudhatod! – Túl régóta vannak már távol, Zsineg! Ha nem fulladtak meg, akkor is csak a közelben lyukadhattak volna ki valahol – olyan messze, ameddig egy leveg vel jutni lehet. Nos, lezártnak tekintem a vitát. Menj! – Igen... uram... Zsineg a két fáklyával a kezében elindult felfelé a lépcs n. A szobában gyorsan sötét lett. Kalam várta, hogy a szeme hozzászokjon a fényviszonyokhoz, s hallgatta az rmester távolodó lépteinek zaját. S ekkor végre meglátta odalent a mélyben a dereng alakot a hullámzó vízen keresztül. A merényl kihúzta a ruhákból összecsomózott kötelet, és oldalra tekerte. Legalább húsz karhossznyi volt az a rész, amit eddig leengedtek, de a lándzsákra még ennél is több volt tekerve. Fogott egy nagyobb követ, és rákötözte a kötél jéghideg, vizes végére. Oponn szerencséjével, gondolta, a k elég nehéz lesz ahhoz, hogy többé-kevésbé egyenesen a fenékre süllyedjen. Még egyszer ellen rizte a csomókat, aztán lelökte a követ a vízbe. Az süllyedni kezdett, s vitte magával az egész kötegnyi kötelet. A lándzsák megfeszültek, Kalam pedig lekukkantott. A k kihúzta a kötél teljes hosszát

– azt a távolságot, amit Kalam és a kapitány meg a hadnagy is elegend nek ítéltek ahhoz, hogy elérjék a lényt. De a k nem ért le odáig, bár elég közel került. Vagyis nagydarab fickóról van szó. Rendben van... Lássuk, mennyire nagy! Megragadta a lándzsát, és elkezdte letekerni róla a többi kötelet is, egyre hosszabban. Kis szünet következett, ellen rizte, merre jár a k , aztán még több kötelet engedett. A k végre leért az alakhoz – a kötél meggörbült, engedni kezdett az áramlatnak, miután a k már nem húzta feszesre. Kalam ismét lenézett. – A Csuklyás szakállára! – A k ott hevert a lény mellkasán... olyan mélyen, hogy egészen kicsinek látszott. A páncélos alak hatalmas volt, talán háromszor akkora, mint egy ember. A kapitány és a hadnagy tévedtek az arányokat illet en – talán végzetesen. Hunyorított, elt dött, vajon honnan eredhet a furcsa derengés, aztán megragadta a kötelet, hogy visszahúzza a követ... És ekkor lent, a mélyben egy hatalmas kéz villámgyorsan megragadta a kötelet – és megrántotta. Kalam felkiáltott, majd belezuhant a vízbe. A jeges áramlatba érve kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon a lándzsákban. Újabb vad rándulás következett, és feje fölött a lándzsák szétroppantak. A merényl még mindig a kötélbe kapaszkodott, bár már az áramlat kezébe került. Érezte, hogy egy er húzza lefelé, egyre gyorsabban. A hideg bénító volt. A füle már pattogott. Aztán egy pár hatalmas, leláncolt kéz ragadta meg – közel húzta magához, így szemt l szembe került a lény sisakos fejével. A sisakrostély mögötti áramló sötétségben rothadó, vadállati arcot látott, melyen a hús cafatokban lebegett a vízben. Fogsor, ajak nélkül... És a lény megszólalt Kalam fejében. – A másik kett elmenekült el lem... de téged nem engedlek! Olyan éhes vagyok... – Éhes? – felelte Kalam. – Ezt kóstold meg! Mindkét kést a lény mellkasába döfte. Mennydörg kiáltás, aztán az ököl felfelé lendült, s ellökte Kalamot – gyorsabban és er sebben, mint ahogy azt valaha is lehetségesnek tartotta. Mindkét fegyvere megrándult – csaknem eltörtek markolatban, de Kalam nem engedte el ket. Az áramlatnak nem volt ideje elkapni, így egyenesen felfelé száguldott a vízben, s egy valóságos szök ár kíséretében kirobbant a kút száján. Egyik lába elakadt a peremben, s az lerántotta a csizmáját. Nekivágódott a helyiség alacsony k mennyezetének, így a maradék leveg is kiszorult a tüdejéb l, aztán a földre esett. A kút szélén landolt, lába belelógott a vízbe, így az áramlat majdnem visszahúzta, de sikerült még id ben kimásznia. Aztán csak hevert mozdulatlanul, bénultan, a csizmája szomszédságában, míg végre – hosszú-hosszú másodpercek múltán – sikerült teleszívnia a tüdejét a kesernyés leveg vel. Lépteket hallott közeledni, lefelé a lépcs n, aztán Zsineg berobbant a helyiségbe, és csúszkálva megállt Kalam mellett. Az rmester egyik kezében kard volt, a másikban fáklya. Lebámult a merényl re. – Mi volt ez a zaj? Mi történt? Kalam az oldalára gördült, és lenézett a kútba. A habzó víz átláthatatlanná vált – vörös volt a vért l.

– Többet ne... – nyögte Kalam. – Többet ne? Mit ne? Nézd ezt a vizet! – Többet ne... húzzatok vizet... ebb l a kútból... Beletelt némi id be, mire elmúlt a remegés, s nyomában rögtön a fájdalom érkezett – a számtalan sérülés miatt, melyeket a szoba mennyezetével ütközve szerzett. Zsineg elment, majd visszatért a csapat más tagjaival, valamint B nössel. Pokrócokat és még több fáklyát hoztak magukkal. Csak nehezen sikerült kiszedni a késeket Kalam kezéb l. Miután ez megvolt, látták, hogy a markolatok nyomot hagytak a merényl rén és ujjain. – A hideg tette – motyogta Ebron. – Megégett a fagytól. Mit is mondtál, hogy nézett ki az az izé? Kalam, aki egy rakás pokróc között kuporgott, felnézett. – Úgy nézett ki, mint valami, aminek már réges-régen meg kellett volna halnia, mágus. Mondd csak, mennyit tudsz B'ridysr l – err l az er dr l? – Valószín leg kevesebbet, mint te – felelte Ebron. – Én Karakarangban születtem. Ez valami monostor volt, ugye? – Igen. Egyike volt a legrégebbi kultuszoknak, és már régen kihalt. – A szakasz gyógyítója leguggolt mellé, és fájdalomcsillapító balzsamot kezdett dörgölni a kezén lév sebekbe. Kalam a falnak támasztotta a fejét, és felsóhajtott. – Hallottál már a Névtelenekr l? Ebron felhorkant. – Karakarangot mondtam, nem? A tanno kultusz azt vallja, hogy a Névtelenek kultuszára épül. A szellemdalnokok állítják, hogy a varázslataik, a dalok meg minden a Névtelenek rituáléi által létrehozott mintára épülnek; ezek pedig állítólag behálózzák az egész kontinenst, s még mindig van bennük er . Azt akarod mondani, hogy ez a monostor a Névteleneké volt? Igen, persze, hogy ezt akarod mondani. De k nem démonok voltak... – Nem, de gyakran láncoltak le démonokat. Ez, aki a kútban van, valószín leg kissé elégedetlen a találkozásunkkal, de nem olyan mérges, mint gondolnád. Ebron elkomorodott, majd elsápadt. – A vér... ha valaki megissza a vizet, amibe belekeveredett... Kalam bólintott. – A démon elveszi az illet lelkét... és cserél vele. Kiszabadul. – És nem csak emberekkel lehetséges a csere! – sziszegte Ebron. – Állatok, madarak. .. bogarak! Bármi megfelel neki! – Nem, azt hiszem, azért nagy kell, hogy legyen; nagyobb, mint egy madár vagy bogár. És ha kiszabadul... – A nyomodba ered – suttogta a mágus. Gyorsan Zsineghez fordult. – Ki kell jutnunk innen. Most rögtön! De az lenne a legjobb... – Igen – morogta Kalam –, minél távolabb kerültök t lem, annál jobb. Figyeljetek! A Császárn átküldte az új Végrehajtót egy hadsereggel: nagy csata lesz Rarakuban. A Végrehajtónak jóformán csak újoncok vannak a keze alatt. Jól jönne neki egy veterán század, még akkor is, ha ilyen ütött-kopott. – Arenb l indulnak? Kalam bólintott.

– Valószín leg már meg is kezdték a menetelést. Vagyis van egy hónapotok... hogy életben maradjatok, és ne kerüljetek bajba... – Menni fog! – mondta Zsineg. Kalam B nösre nézett. – Vigyázz magadra, kislány! – Úgy lesz. Azt hiszem, hiányozni fogsz, Kalam! A merényl visszafordult Zsineghez. – Hagyjátok itt a felszerelésemet! Egy ideig még pihenek. Hogy ne keresztezzük egymás útját, én nyugat felé indulok, és északról kerülöm a Forgószelet... egy darabig. Id vel majd megpróbálok áttörni rajta, hogy bejussak Rarakuba. – A Hölgy mosolyogjon rád! – felelte Zsineg, majd intett. – Mindenki más, indulás! – A lépcs nél azért még visszanézett a merényl re. – Az a démon... mit gondolsz, megölte a kapitányt és a hadnagyot? – Nem. Azt mondta, nem így történt. – Beszélt hozzád? – Igen, a fejemben hallottam a hangját. De csak egy rövid beszélgetés volt... Zsineg elvigyorodott. – Valami azt súgja, hogy nálad majdnem minden ilyen beszélgetés rövid! Egy perc múlva Kalam ismét egyedül volt, s még mindig rá-rátört a reszketés. Szerencsére a szakasz hagyott neki néhány fáklyát. Arra gondolt, milyen kár, hogy elt nt az azalan démon. Milyen nagy kár! Alkonyodott, amikor a merényl felbukkant a sziklafal keskeny repedésében, vagyis a monostor titkos kijáratában. Az id zítés minden volt, csak el nyös nem. A démon talán már kiszabadult, talán már rá vadászik – bármilyen alakkal ajándékozta is meg a sors. Az éjszaka nem ígérkezett éppen felh tlennek... A hasadék el tti poros talajon látszottak a katonák lábnyomai, és Kalam megállapította, hogy Zsinegék délnek indultak, s valamivel több mint négy órával el tte járhatnak. Elégedetten a vállára vette a zsákját, megkerülte az er döt, és elindult nyugat felé. Vad bhok'aralok követték egy ideig, ugráltak a köveken, és furcsán gyászos kiáltásokkal üdvözölték az éjszakát. Csillagok jelentek meg az égen, a szállingózó porréteg fölött, mely miatt a sivatag ezüstös ragyogása acélszürkévé fakult. Kalam lassan haladt, és kerülte az olyan helyeket, ahol a horizonton kirajzolódott volna az alakja. Megdermedt, mert észak fel l kiáltást hallott. Egy en'karalét. Ritka, de elég hétköznapi jelenség. Kivéve, ha az a szerencsétlen nemrég leszállt egy forráshoz, és ivott a véres vízb l... A bhok'aralok a kiáltás hallatán szétszaladtak, és elt ntek. Kalam nem érzett légmozgást, de tudta, hogy a hang messzire szállhat egy ilyen éjszakán, s ami még rosszabb, a nagy, szárnyas hüll k a magasból könnyedén kiszúrhatnak mindent, ami mozog... A merényl pedig tökéletes vacsora lenne. Kalam magában szitkozódva dél felé fordult, ahol a Forgószél masszív homokfala le háromezer-ötszáz, vagy talán négyezer lépésnyire emelkedett. Szorosabbra húzta a zsákja szíjait, és a késeiért nyúlt. A balzsam hatása sajnos már múlóban volt, így

egyre er söd , lüktet fájdalmat érzett mindkét tenyerében. Felvette ujjatlan keszty jét, és a páncélozottat is – a fert zést kockáztatva –, de még ezekkel sem sikerült visszaszorítani a fájdalmat, ahogy megragadta késeinek markolatát, és kihúzta ket a tokjukból. Ezután elindult lefelé a lejt n, amilyen gyorsan csak tudott. Száz szívdobbanással kés bb elérte Raraku medencéjének peremét. Már hallotta a Forgószél tompa moraját maga el tt, s h s szell húzta a homokfal felé. Tekintetét a távoli, homályos falra szegezte, és futásnak eredt. Ötszáz lépés. A zsák vállpántja maga alá gy rte a telabát, és a vékony páncélingen keresztül is törte már a vállát. A felszerelés lassította, de tudta, hogy enélkül Rarakuban hamar hulla lesz bel le. Hallotta, hogy a légzése egyre hangosabbá válik. Ezer lépés. A hólyagok kifakadtak a tenyerén, átázott a keszty je, így csúszkálni kezdett a kezében a kés. Nagyokat szippantott az éjszakai leveg l, hogy megtöltse a tüdejét, de combja és vádlija már égett. Kétezer lépés volt már csak hátra, már amennyire meg tudta saccolni. A dübörgés most már hangosabb volt, és a homok fel-felrepült körülötte a leveg be. Érezte az istenn haragját. Már csak ezerötszáz lépés... Hirtelen suhogást hallott, mintha egy barlangba jutott volna, aztán már a leveg ben bucskázott, és az immáron tépett hátizsák tartalma szanaszét szóródott. Fülét megtöltötte egy olyan hang visszhangja – egy csontrepeszt csapásé –, melyet igazából nem is hallott. Aztán a földre zuhant, és tovagurult, a kések kiestek a kezéb l. Válla, háta nedves volt, csorgott rajta a meleg vér, mert az enkar'al karmai széttépték a vékony páncélingét is. Hiába volt nagy a sérülés, látszott, hogy az állat csak játszik. Egy enkar'al könnyedén le is haraphatja az ember fejét, egyetlen mozdulattal. Ismer s hangot hallott a fejében. – Igen, akár azonnal megölhettelek volna, de most másként akarom. Fuss, halandó, a menekvést ígér homokfal felé! – Kiszabadítottalak – morogta Kalam. – Hát ez a hála? – Fájdalmat okoztál nekem. Ez elfogadhatatlan! Engem nem arra teremtettek, hogy fájdalmat érezzek. Csak osztogathatom... – Nos – nyögte a merényl , miközben lassan négykézlábra emelkedett –, így az utolsó percekben jó tudni, hogy te sem sokkal fogsz túlélni, ilyen hozzáállással. A Csuklyás kapujának túloldalán várlak, démon! Hatalmas karmok ölelték körül, hegyük behatolt a láncszövetbe – egy a kismedencéje tájékán, három pedig a hasába –, és felemelkedett a földr l. Aztán ismét a leveg be lendült. Ezúttal saját magasságának háromszorosáról esett a földre, s amikor leért, sötétség robbant szét a koponyájában. Lassan magához tért, s a repedezett földön találta magát szétterülve. Háta alatt a föld a saját vérét l volt sáros. A csillagok részegen táncoltak fölötte, és képtelen volt megmozdulni. Koponyájában doboló hangot hallott, mely a gerincéb l eredt. – Ah, hát felébredtél! Remek! Akkor folytatjuk a játékot? – Ahogy akarod, démon. De már nem vagyok valami virgonc játékszer. Eltörted a

gerincemet. – A te hibád, halandó! Miért fejre érkeztél? – Bocsáss meg! – De a bénultság múlóban volt: bizsergést érzett minden végtagjában. – Gyere, és zárd le a játszmát, démon! Érezte, hogy a föld is megremeg, amikor az enkar'al leszállt a földre, valahol t le balra. A lény nehéz léptekkel közeledett felé. – Mondd meg a nevedet, halandó! Ez a legkevesebb, hogy megjegyzem, hiszen több ezer éve te vagy az els zsákmányom. – Kalam Mekhar. – És milyen teremtmény vagy? Az Imassokra emlékeztetsz. – Ah, szóval jóval a Névtelenek ideje el tt estél fogságba... – Nem ismerek semmilyen Névteleneket, Kalam Mekhar. Érezte az enkar'al jelenlétét maga mellett, pedig nem nyitotta ki a szemét. Aztán a ragadozó leheletét is megérezte, és tudta, hogy a hüll szája nagyra nyílt. Kalam átfordult, és jobb öklével belecsapott a lény torkába. Aztán elengedte a maréknyi véres kavicsot és homokot, amit eddig a kezében tartott. Másik kezével mélyen a lény bordái közé döfött a t rével. A hatalmas fej hátrah költ, a merényl pedig az ellenkez irányba gördült, és talpra állt. A mozdulat elvette minden erejét, és vissza is esett a földre, de közben legalább meglátta egyik kését a homokba fúródva, alig ötvenlépésnyire. Az enkar'al rángatózott, csapkodott, fuldoklott, karmait félelmében a napégette, sziklás talajba vájta. Kalam végre ismét rendesen érezte a lábát, így kúszva elindult a felperzselt talajon. Egyenesen a kése felé. Azt hiszem, pont a kígyós penge. Milyen stílusos! A föld is megremegett. A merényl hátrapillantott, és látta, hogy a lény felugrott a leveg be, majd ott landolt, ahol pár perccel korábban még volt. Hideg szeméb l vér csöpögött, s felismerés villant benne – miel tt ismét úrrá lett rajta a pánik. Véres, habos nyál jelent meg a szája sarkában. Kalam továbbvonszolta magát, míg végre sikerült maga alá húzni a lábát, és négykézláb haladni tovább. Végre a jobb kezében tarthatta a kést! Kalam lassan megfordult, s kóválygó fejjel elindult visszafelé. – Van itt neked valami! – nyögte. – Egy régi barát, aki eljött köszönni! Az enkar'al megtántorodott, és az oldalára zuhant – s ezzel összetörte a csontokat egyik szárnyában. Csapkodott a farkával, rugdosott a lábával, karmai ritmikusan kinyíltak-összecsukódtak, s feje is ütemesen a földhöz csapódott. – Emlékezz a nevemre, démon! – folytatta Kalam, miközben elkúszott az állat fejéhez. Maga alá húzta a térdét, és két kézzel megragadta a kést. A kés hegye egy ideig ingadozott a vonagló nyak fölött. – Kalam Mekhar... aki elvágta a torkodat! – Ezzel lesújtott, s kése áthatolt a vastag pikkelyen, majd elvágta az üt eret, melyb l szök kútként tört el a vér. Kalam hátrált, éppen id ben, hogy elkerülje a vér érintését, és ismét elgurult. Háromszor fordult át, s a hátán landolt. Ismét úgy érezte, lebénul a teste. Felnézett a táncoló csillagokra, s lassan elsötétedett minden.

Az si er dben, amely egy ideig a Névtelenek templomaként szolgált, de már akkor is régi volt – épít it már régen elfelejtette a történelem –, sötétség honolt. A legalsó szinten lév egyetlen szoba padlója alatt er s sodrású, föld alatti folyó rohant. A jeges mélységben hatalmas, páncélos harcos feküdt, si varázslattal a sziklához láncolva. Tisztavér Thelomen Toblaka volt, de vérét megszállta egy démon, s ez a megszálló ki zte a nemes harcos igazi énjét, már nagyon-nagyon régen. A test azonban most megvonaglott a mágikus bilincsekben. A démon elment, elszállt a kicsorduló vérrel – a vérrel, aminek már régen nem lett volna szabad léteznie, tekintve a harcos állapotát... A vér mégis létezett, s a folyó magával vitte a szabadságba. Egy távoli forrásig sodorta, ahol egy enkar'al bika – egy érett korba lép állat – leszállt, hogy igyon. Az enkar'al egy ideje már egyedül volt – a közelben még a nyomát sem látta egyetlen fajtársának sem. Bár az állat nem érezte az id múlását, igazából évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára találkozott egy fajtársával. Az élet tehát úgy hozta, hogy már soha többé nem párosodhatott. Halálával az enkar'alok kihalása a Jhag Odhantól keletre teljessé vált volna. Ám a lelke most egy furcsa, jéghideg testben verg dött – se szárnyak, se doboló szív, se zsákmányillatú szél az esti, sivatagi szélben... Valami a földhöz szegezte, s úgy t nt, a bebörtönzés gyorsan az rülethez vezet majd. Messze, fent az er dben csend és sötétség honolt. A leveg ismét mozdulatlanná vált, kivéve persze az enyhe huzatot, ami más termekb l néha-néha ide is eljutott. Harag és félelem. Válasz pedig nincs... A szenvedés örökkön-örökké tart majd. Legalábbis így kellett volna történnie. Ha a Bestia Trónusa üres marad. Ha az újjáéledt farkas istenek nem érzik szükségét, hogy szerezzenek... egy bajnokot. Elértek a lény lelkéhez, s megnyugtatták: megajándékozták egy álomképpel. Egy világgal, ahol enkar'alok röpködtek a sárszín égen, ahol a bikák keményen összecsaptak a párzási id szakban, miközben a n stények a távolból figyelték ket. Az álomkép békét hozott az elgyötört léleknek – de ezzel együtt mély szomorúság is jött, hiszen a testnek, amely felöltöztette a lelket, rossz volt. Tehát ideje szolgálatba állni. A jutalom – csatlakozni a fajtársakhoz egy másik világ egén. A vadállatoktól nem volt idegen a remény, és ismerték a jutalom fogalmát is. Különben is, ez a bajnok vért kóstolhat... méghozzá hamarosan. De el bb még ott volt az a néhány varázsbilincs, amelyet le kellett vetnie... Végtagjai olyanok voltak, akár a jégcsap. De a szíve tovább dolgozott. Arra ébredt, hogy egy árnyék kúszik az arcára. Kinyitotta a szemét. Egy öregember ráncos arca hullámzott fölötte a forróságban. Dal honézi, kopasz, elálló fül , akinek arcára komor kifejezés ült ki. – Már kerestelek! – mondta vádló hangon, malaza nyelven. – Hol voltál? Miért fekszel idekint? Nem zavar, hogy h ség van? Kalam ismét lehunyta a szemét. – Engem kerestél? – Megrázta a fejét. – Engem nem keres senki – folytatta, s er lködve kinyitotta a szemét, annak ellenére, hogy t zött a nap. – Vagyis, most már nem...

– Idióta! Buggyant! Ostoba! De lehet, hogy inkább kedveskednem, biztatnom kellene? Vajon átverhetem ezzel? Valószín leg. Igen, stratégiát váltok. Te! Te ölted meg ezt az enkar'alt? Leny göz ! Csodálatos! De büdös. Nincs rosszabb, mint egy rothadó enkar'al, kivéve persze, hogy te is összecsináltad magad. Szerencséd, hogy a vizeletmániás haverod megtalált, és idevezetett engem is! Ó, azt hiszem, megjelölte az enkar'alt is – micsoda b z! Perzselt b r! Mindegy, majd visz téged. Igen, vissza, szellemjárta otthonomba... – Ki a fene vagy te? – kérdezte Kalam, miközben igyekezett felkelni a földr l. Bár a bénultság elmúlt, egész testét száraz vér borította, a szúrt sebek égtek, mintha izzó vasat forgatnának mindegyikben, és a csontjai is mintha összetörtek volna. – Én? Hát nem tudod? Nem érzed a bel lem áradó hírnevességet? Kell, hogy legyen ilyen szó – elvégre éppen most használtam! Hát persze. Az Árnyak legh ségesebb szolgája! Iszkiri Puszt, Legf bb F pap! A bhok'aralok istene, a pókok ellensége. A világ összes Szétszéledtének és Lélekvesztettének Legmesteribb Megtéveszt je! És mostantól a te megment d! Feltéve persze, hogy hoztál nekem valamit, valamit, amit nekem küldtek. Egy csontsípot? Esetleg egy kis zacskót? Amit egy árnyas birodalomban kaptál, annak még árnyasabb istenét l? Egy zacskót, te ostoba, tele árnyas gyémántokkal? – Te vagy az? – nyögte Kalam. – Az istenek segítsenek! Igen, itt vannak a gyémántok... – Próbált felülni, s közben a derékszíja alá rögzített zacskóért nyúlt – és egy másodpercre megpillantotta az azalan démont, aki ott lebegett a pap mögött, az árnyak között. Aztán elájult. Amikor ismét magához tért, egy k emelvényen feküdt, amely gyanúsan sok hasonlóságot mutatott az oltárokkal. A fali polcokról olajlámpák hunyorogtak felé. A szoba kicsi volt, a leveg je pedig áporodott. A gyógyító f zeteknek – és valószín leg a varázslatoknak – köszönhet en úgy érezte, felfrissült, bár az ízületei még mindig merevek voltak, mintha hosszú ideig nem mozgatta volna ket. Ruháit levették, csak egy kosztól ragacsos takaró borította a testét. A torka kiszáradt. A merényl lassan felült, s lenézett az apró, lila sebhelyekre, amelyek az enkar'al karmai nyomán maradtak a testén, aztán csaknem felugrott, mert kaparászást hallott lentr l. Egy bhok'aral volt az. A kis állat hátranézett a válla fölött, szemrehányó pillantást vetett Kalamra, majd kirohant az ajtón. Egy poros kancsóban víz, mellette agyagpohár pihent a földre terített gyékénysz nyegen. Kalam félredobta a takarót, és a vízért indult. Miközben teletöltötte a poharat, a szeme sarkából látta, hogy az egyik sarokban árnyak virulnak ki, így nem is lep dött meg, hogy az árnyak szétoszlása után Iszkiri Puszt ott állt mellette. A pap guggolt, idegesen az ajtó felé pislogott, majd lábujjhegyen odatipegett a merényl höz. – Most már jobban érzed magad? – Suttogni kell? – kérdezett vissza Kalam. A férfi összerezzent. – Pszt! A feleségem! – Alszik?

Iszkiri Puszt kerek kis arca annyira hasonlított egy bhok'araléra, hogy Kalam elgondolkodott, milyen lehet a vérvonala. Ugyan, Kalam, ne légy nevetséges! – gondolta magában. – Hogy alszik-e? – kérdezte dühösen a pap. – Sosem alszik! Nem, te ostoba! vadászik! – Vadászik? Mire vadászik? – Nem mire! Kire! Természetesen rám vadászik! – A szeme büszkén csillogott. – De megtalált? Nem! Már hónapok óta nem láttuk egymást! Hi-hi! – Közelebb dugta a fejét. – Ez a tökéletes házasság! Sosem voltam még boldogabb! Ki kellene próbálnod. Kalam töltött magának még egy pohár vizet. – Ennék valamit... Iszkiri Puszt azonban már elt nt. Kalam csodálkozva körülnézett. Szandálos léptek közeledtek a folyosón, aztán egy kócos, öreg n lépett be az ajtón. Dal honézi volt – természetesen. Csupa pókháló volt. Körülnézett. – Hol van? Itt volt, ugye? Érzem a szagát! Az a piszok itt járt! Kalam vállat vont. – Igazság szerint éhes vagyok... – Talán étvágygerjeszt nek találsz? – csattant fel az asszony. Aztán egy gyors, elismer pillantással végigmérte Kalamot. – Hozzáteszem, te az vagy! – Keresgélni kezdett a kis szobában, beszagolt minden sarokba, s belekukkantott még a vizeskancsóba is. – Ismerek minden szobát, minden búvóhelyet – motyogta, s a fejét rázta. – Hogy is ne? Amikor átváltoztam, egyszerre lehettem ott mindenhol... – Lélekvesztett vagy? Persze, a pókok... – Ó, hát nem csak kívánatos, de okos is vagy! – Miért nem változol át ismét? Akkor kereshetnéd... – Ha átváltoznék, én lennék az, akire vadásznak! Nem, az öreg Mogora nem bolond, nem lép bele a csapdába! Meg fogom találni! Figyeld csak meg! Kirohant a szobából. Kalam felsóhajtott. Ha szerencséje van, nem kell sokáig ezzel a két rülttel maradnia. Iszkiri Puszt belesuttogott a fülébe. – Ez meleg helyzet volt! Az arccsontja és az orrsövénye is összetört, s a törött darabkákat száraz b r- és izomdarabok tartották csak a helyükön. Ha Onrack szeme több lett volna, mint egy aszott kis mogyoró, a Tiste Lián elefántcsont kardja azt is szétvágja. Természetesen mindez nem befolyásolta a látását, hiszen minden érzékszerve a Tellann Rituálé szellemködében létezett – a láthatatlan aurában, amely körbevette ütött-kopott testét, s életben tartotta emlékeit. De bal karja elvesztése után furcsa érzések törtek rá: mintha a seb a valóságban és a rituálé szellemvilágában is vérzett volna. Az er és a személyiség is elszivárgott, s a T'lan Imass harcos ott maradt a zavaros gondolatokkal, és azzal az érzéssel, hogy... kevesebb lett. Csak állt, mozdulatlanul, és figyelte, hogyan készítik el társai a rituálét. már csak kívülálló volt, nem tudta egyesíteni lelkét a többiekével. Ebb l a szomorú tényb l furcsa dolog következett – Onrack más szemszögb l kezdett látni mindent.

Társainak csak fizikai mivoltát látta, a szellemképüket már nem. Aszott hullák. Iszonyatosak! Semmi fenségesség, karikatúrája csupán mindannak, ami valaha nemes volt... A kötelesség és a bátorság önálló életet kapott, de a T'lan Imassokban semmi más nem maradt, csak ez a két dolog, és ez így ment már több százezer éve. De a választás lehet sége híján az olyan fogalmak, mint a kötelesség és a bátorság üres szavakká zsugorodnak. Ha nincs a halandóság, ami kardként lebeg az ember feje fölött, a jelentés elveszti értelmét, s mindegy, mi van a cselekedet hátterében. S ez minden cselekedetre vonatkozik. Amikor Onrack ismét a testvéreire pillantott, úgy érezte, most végre azt látja, amit minden nem T'lan Imass lát, ha ezekre a halhatatlan, iszonyatos harcosokra néz. Egy kihunyt múlt, amely nem hajlandó porrá omlani. Borzalmas bizonyítékai annak, hogyan változhat egy fogadalom rült monomániává... És ilyennek láttak engem is. Talán még mindig ilyennek látnak. Ilyennek lát Trull Szengár. Ezek a Tiste Liánok is. Hát hogy érezhetném magam? Mit kellene most gondolnom? Mikor volt utoljára, hogy számítottak az érzéseim? Trull Szengár megszólalt mellette. – Ha nem ismernélek, Onrack, azt mondanám, elgondolkodtál... – Egy alacsony falon üldögélt, a moranth muníciós dobozzal a lábánál. A Tiste Liánok a közelben ütöttek tábort. Szépen kialakították a véd árkot, a törmelékekb l három láb széles járdát húztak az egyszemélyes sátrak közé, a lovak pedig kötélkarámban kaptak helyet. Egyszóval, a táborépítés kínos precizitással zajlott. – Persze az is lehet – folytatta Trull Szengár a Tiste Liánokat méregetve –, talán néped tagjai valóban nagy gondolkodók. Minden nagy titok megfejt i. Megvan bennük a válasz minden kérdésre... Csak nem tudom, hogy mit kell kérdezni! Hálás vagyok a társaságodért, Onrack, de bevallom, elég frusztrálónak talállak. – Frusztrálónak. Igen. Olyanok vagyunk. – És a társaid arra készülnek, hogy szétszedik a maradványaidat, amint átérünk egy másik világba. Ha a helyedben volnék, most fejvesztve menekülnék... – Menekülni? – Onrack átgondolta a kérdést, majd bólintott. – Igen, ezt tették a renegátok. Azok, akiket most üldözünk. S igen, már értem, miért tették. – Nem egyszer en csak elmenekültek! – mondta Trull. – Találtak valaki vagy valami mást, azt szolgálják, azzal vannak szövetségben... El tted azonban nem nyitott ez a lehet ség. Kivéve persze, ha a Liánokat választod... – Vagy téged. Trull meglepett pillantás vetett rá, majd elmosolyodott. – Vicces vagy... – Persze – tette hozzá Onrack –, Monok Ochem ezt b nnek látná, ugyanolyan nnek, mint amit a renegátok elkövettek. A T'lan Imassok már majdnem végeztek a rituálé el készítésével. A Csontvet rajzolt egy húsz lépés átmér kört a megkeményedett sárba egy bhederinbordával, aztán magokat és porként lebeg spórákat szórt szét a körben. Ibra Gholan és két harcosa közben építettek egyfajta katedrát – egy hosszúkás építményt a házakból származó égetett agyagtéglákból –, s folyamatosan igazítottak rajta a két nap

megtéveszt fényjátékában, Monok Ochem utasításai alapján. – Hát, ez nem lesz valami könny ! – jegyezte meg Trull, miközben a T'lan Imassok megforgattak egy követ. – Azt hiszem, egy ideig még megtarthatom a véremet... Onrack lassan az Edur felé fordította formátlan fejét. – Te vagy az, akinek oka lenne menekülni, Trull Szengár! – A Csontvet d azt mondta, csak egy-két csepp vérre lesz szükség... A Csontvet m... már nem az én Csontvet m. – Igaz, ha minden jól megy. – Miért ne menne jól? – A Tiste Liánok miatt. Kurald Thyrllan – ez az Üregük neve. De Jorrude országbíró nem varázsló! csak egy harcos-pap... Trull elkomorodott. – Ugyanaz, mint az én népemnél, Onrack... – S mint ilyennek, az országbírónak fejet kell hajtania a hatalom el tt. A varázsló ezzel szemben irányítja az er t. A hozzáállásotok veszedelmes, Trull Szengár! Feltételezitek, hogy az er t egy jó szellem biztosítja. Meg sem érzitek, ha esetleg ezt a szellemet felfalja valami. Pedig azután áldozattá válhattok, egy ismeretlen cél szolgálóivá... Onrack elhallgatott, és csak figyelte a Tiste Edurt... akinek halálosan elsápadt az arca, s a felismerést l a szemében csillogó fény is kihunyt. Nagyon megrémült. Tehát választ adtam egy kérdésre, amit még nem tettél fel. Azért ett l még én sem vagyok mindent tudó... – Lehet, hogy a szellemet, amelyt l az országbíró az erejét kapja, megrontották. Sosem lehet tudni... Míg el nem szabadul. S még akkor is, a gonosz szellemek általában elég jól bujkálnak, leplezik magukat. Az, akit Ossericknek neveznek... elveszett. Az emberek világában egyébként Osric a neve. Nem, fogalmam sincs, honnan tud ilyeneket Monok Ochem! Tehát a kéz az országbíró ereje mögött valószín leg nem Osricé, hanem egy másik teremtményé, aki Osric nevével takarózik. De ezek a Tiste Liánok mit sem sejtve készül dnek tovább. – Trull Szengár nyilvánvalóan képtelen volt arra, hogy bármiféle választ adjon, vagy kérdést tegyen fel, ezért Onrack egyszer en csak folytatta, bár nagyon csodálkozott, hová lett a rá oly nagyon jellemz sz kszavúság. – Az országbíró arról beszélt, hogy üldöznek valakiket. Birtokháborítókat, akik átkeltek az tüzes Üregükön. De ezek a birtokháborítók nem azonosak a renegátokkal, akiket mi üldözünk. A Kurald Thyrllan nem lezárt Üreg. Mi több, közel áll a mi Tellannunkhoz, hiszen a Tellann merít is bel le! A t z az élet, és az élet a t z! A t z harcol a hideg ellen, a jég pusztítója. A mi segít nk. A Csontvet k gyakran használják a Kurald Thyrllant. Valószín leg mások is merítettek már bel le. De azt, hogy a Tiste Liánok ezt birtokháborításként értékelik, sosem gondoltuk volna. Mert úgy t nt, hogy Tiste Liánok nincsenek is! Most Monok Ochem is ezen tanakodik. Nem tehet mást, át kell ezt gondolnia. Honnan jönnek ezek a Liánok? Mennyire távol – vagy közel – van az otthonuk? Miért reagáltak most erre a birtokháborításra? Mit akarhat az, aki Osric neve mögé bújt? Hol... – Hagyd abba! Onrack, kérlek, hagyd már abba! Gondolkodnom kell! – Trull

felpattant, intett a T'lan Imass felé, majd elbattyogott. – Azt hiszem, visszatérek a sz kszavúsághoz – mondta magának halkan Onrack, miközben figyelte a távolodó Tiste Edurt. A kör közepén már egy kisebb agyagdarab hevert; tetejébe vonalakat és alakzatokat húztak, és Onrack rádöbbent, hogy id közben Monok Ochem megfejtette a két nap és a számtalan hold égi útjának vonalát. A táj fölött folyton változtak a színes fények; a vörösek felett id nként gy zedelmeskedtek a kékek, melyek acélos csillogást adtak mindennek. Pillanatnyilag a magenta dominált, mely mintha egy szélviharon át jutott volna el hozzájuk – pedig a leveg továbbra is mozdulatlan és párás volt. Árnyakkal teli világ. A Kopók, melyeket Onrack kiszabadított k börtönükb l, tucatnyit vetettek. A viharvert harcos elt dött, vajon hová t nhettek az állatok. Eléggé biztos volt benne, hogy már nincsenek ebben a világban, ezen a helyen, amit Szül földnek neveznek. Az árnyék és a szellem egyesült... A bestiákban volt valami... szokatlan. Mintha mindkett t két külön anyagból formálták volna, s ezt a két tulajdonságot összeláncolták volna bennük. Onrack elengedte a két Kopót, de így, hogy jobban belegondolt, talán nem is igazán szabadította meg ket. Árnyék a Sötétségb l. Az, amelyik vettetett, abból, ami vetette. A harcos lehajtotta a fejét, és megszemlélte saját, többszörös árnyékát. Van feszültség közte és köztük? A kapcsolat nyilvánvaló... De a gazda, és az árnyak a szolgái... Legalábbis így hisszük... Az én néma társaim. Követnek, megel znek, a lábamon taposnak. Alám bújnak. Világotok az én húsomból és csontomból formálódik, de hosszatokat és szélességeteket a Fény határozza meg. Ti vagytok a híd a két világ között, de ezen a hídon nem lehet járni. Mert nincs kézzel fogható mivoltuk, csak láthatók... – Onrack, elzárkózol t lünk! Felemelte a tekintetét. Monok Ochem állt el tte. – Igen, Csontvet . Elzárkózom. Kételkedsz a becsületemben? – Szeretném tudni, mire gondolsz. – Gondolataim... lényegtelenek. Monok Ochem oldalra billentette a fejét. – Akkor is... Onrack egy hosszú percig hallgatott. – Csontvet . Továbbra is kapcsolódom a feladathoz. – De elváltál t lünk... – A renegátokat meg kell találni! k a mi... árnyékaink. Én most köztetek és köztük állok, így mutathatom az utat. Most már tudom, hol kell keresni, milyen jelekre kell odafigyelni. Ha elpusztítasz, elvész az el nyöd a kutatásban. – Csak nem a... fennmaradásért alkudozol? – De igen, Csontvet . – Akkor mondd el, melyik úton indultak el a renegátok! – Elmondom... amikor ez már fontos lesz. – Most! – Nem.

Monok Ochem lenézett a harcosra, aztán elfordult, és visszatért a körhöz. Ezen a helyen most már a Tellann uralkodott. A sárból a tundra virágai bújtak el , meg persze moha és zuzmó. A föld fölött alig tíz centivel fekete legyek nyüzsögtek. Úgy tízlépésnyire álltak a Liánok, mind a négyen. Fehér páncéljukon magenta fények cikáztak. Trull Szengár Onracktól balra, tizenöt lépésnyire állt meg, onnan figyelte az eseményeket. Karját szorosan keresztbe f zte, arcára zött kifejezés ült ki. Monok Ochem odalépett az országbíró elé. – Készen állunk, Lián. Jorrude bólintott. – Akkor belefogok az imámba, Halhatatlan Pap. Ezzel majd bebizonyosodik, hogy Gazdánk, Osric egyáltalán nem veszett el számunkra. Megismeritek az erejét! A Csontvet erre nem mondott semmit. – És mikor kell szétspriccelnem a véremet? – érdekl dött Trull. – Melyik tök fog megsebezni? – Választhatsz – felelte Monok Ochem. – Remek! Akkor Onrackot választom; az egyetlen, akiben megbízom. Elnézést, ha valakit ezzel esetleg megbántottam... – Ez az én feladatom! – ellenkezett az országbíró. – Osric erejének közepén a vér lüktet... Egyedül Onrack vette észre, hogy e szavak hallatán a Csontvet összerezzent, s a harcos magában bólintott. Ezek a szavak sok mindenre választ adtak... – ...és amúgy is – folytatta Jorrude –, a sajátomból is szükség lesz pár cseppre... Trull Szengár azonban a fejét rázta. – Nem. Onrack... vagy senki más! – És ezzel megmutatta, hogy mindkét kezében egy-egy agyaglabda van. Jorrude felhorkant, az Eniász nev harcos pedig felmordult. – Hadd öljem meg, országbíró! Majd én gondoskodom róla, hogy ne szenvedjünk hiányt Edur vérben... – Ha megpróbálod, garantálom, hogy Lián vér is csordul majd b ven – felelte Trull. – Csontvet , felismered ezt a muníciót? – A malazák csattanósnak nevezik – felelte Ibra Gholan, a Klánvezet . – Állapotunkat és helyzetünket tekintve, egy is b ven elég lesz bel le... Trull a T'lan Imass harcosra vigyorgott. – Még a válladon lév dhenrabib r sem segítene sokat, mi? – Igaz – felelte Ibra Gholan. – Bár a páncélzat nem teljesen hatástalan, ebben az esetben nem segítene. Monok Ochem az országbíróhoz fordult. – Egyezz bele! – mondta. – Megkezdheted az imát! – Te nem parancsolgathatsz egy Liánnak! – fortyant fel Jorrude. Trull felé fordult. – Neked, Edur, sokat kell még tanulnod. Megteremtjük a kaput, aztán jöhet a megtorlás! Trull Szengár vállat vont. – Ahogy akarod... Az országbíró megigazgatta véres köpenyét, majd a kör közepére vonult. Letérdelt, állát a mellkasára hajtotta, és lehunyta tüzes szemét. A fekete legyek zümmög

felh ben köré gy ltek. Bármilyen kapcsolatban volt is Jorrude az istenével, az gyorsan, er sen reagált. Aranyszín lángok keltek életre itt-ott a kör mentén, a vonalon túl. A maradék három Tiste Lián visszatért a táborba, pakolni. Monok Ochem is bevonult a körbe, s követte t a két harcos, Haran Epal és Olar Shayn. A Klánvezet Onrackhoz fordult. – Tartsd magadhoz közel a társadat, ha azt akarod, hogy életben maradjon! Csak ezzel tör dj, Onrack! Bármi történjék is... – Így lesz – felelte Onrack. A harcos ekkor döbbent rá, hogy alapvet en hiába lett Kitaszított, még mindig ismeri társainak észjárását. Trull Szengárhoz lépett. – Kövess! – utasította. – Most be kell lépnünk a körbe! A Tiste Edur elkomorodott, majd bólintott. – Akkor fogd meg te a muníciósdobozt! Nekem mindkét kezem tele van... Trull szíjakat er sített a dobozra. Onrack átvette t le, majd bevezette barátját a kör közepébe. A három Lián befejezte a táborbontást, s már a három szürkét nyergelték. A lángok tovább nyaldosták a kör szélét, megjelentek, aztán kihunytak, de egyik sem jelentett komoly veszélyt. Onrack azonban érezte, hogy a Liánok istene már közeledik. Vagy legalábbis a küls álcája közeledett... Óvatosan, bizalmatlanul – nem az országbíróval szemben. Mert ahhoz, hogy ez a varázslat m ködjön, a rejtett szellemnek egészen a világ széléig kellett lépkednie. És amikor majd Jorrude felajánlja a saját vérét, az istene és közötte teljessé válik az er híd. Patadobogás jelezte, hogy a másik három Lián az országbíró lovával együtt megérkezett. Onrack a rothadó sz rme alól el húzott egy kicsi, sarló alakú kést, melynek csak a bels fele volt éles, és Trull felé nyújtotta. – Amikor szólok, vágd meg magad, Trull Szengár! Néhány csepp b ven elég lesz. A Tiste Edur elkomorodott. – Én azt hittem... – Az átkelés pillanatában nem akarom, hogy másfelé terel djön a figyelmem. – Másfelé? – Ne mondj semmit! Te vágod meg magad. Trull egyre értetlenebb arccal leguggolt, eltette a két csattanóst, ismét lezárta a dobozt, a vállára vette a csomagot, majd felegyenesedett, és átvette a görbe kést. A lángok növekedni kezdtek, s most már töretlen vonalat alkottak a kör peremén. Kurald Thyrllan volt, de az El d, aki alakította, nem látszott. Onrack elt dött, milyen lehet a természete. Ha ezekb l a Liánokból lehet erre következtetni, akkor a tisztaság a legfontosabb, már ha egyáltalán létezik ilyesmi. Hajthatatlanság. Egyszer ség. Egyszer en egy csepp vér... Ez a részlet si jelleget sugall. Tehát olyan szellem lehet, aki el tt valaha maréknyi barbár hajbókolt. Egykor sok ilyen szellem született abból az egyszer lépésb l, hogy a tárgyakhoz jelentés kapcsolódott, jelentés, amely jelekké alakult, rajzokká a sziklafalakon, a barlangok mélyén. Nem volt hiány... De a törzsek kihaltak, elsöpörték ket, felszippantották ket er sebb szomszédaik. A rajzok titkos nyelvezete, a barlangok falára festett alakok,

amelyek a dobszóval életre keltek – a titokzatos, mennydörg ritmusra... Mindez elveszett, feledésbe merült. S a titkok elt nésével odalettek maguk a szellemek is – legalábbis a legtöbbjük. Onrack nem lep dött meg, hogy néhány még a világokban kószál. Azon sem, hogy egy új törzs hitét lopta el. A harcos számára az érzés volt csak új, az, ahogy száraz torka összeszorult... a sajnálattól. A Liánok a tisztaság nevében imádják az istenüket. Az istenük pedig a... nosztalgia nevében imádja azt, ami volt, és ami nem lehet soha többé. A vérontás a leghalálosabb játék. Ahogy azt mindjárt meg is láthatjuk. Az országbíró éles hangon felkiáltott, mire a lángok minden oldalon magas fallá emelkedtek, és csak úgy sütött bel lük a féktelen er . Jorrude kitárta bal kezét. A körön belül szél kerekedett, szénaszagú szél – egy északi táj tavaszi illata. Onrack Trullhoz fordult. – Most! A Tiste Edur megvágta bal karját az obszidiánpengével, aztán hitetlenkedve meredt a sebre – az tiszta, egyenes vonalú, és félelmetesen mély volt. A vér csak egy másodperc múlva indult meg, s több kis patakban csorgott lefelé karjának szürke rén. Mintha szétszakadna a világ körülöttük, úgy nyílt meg a kapu. Forgószélszer alagutak nyúltak ki bel le, melyek mintha a végtelenbe vezettek volna. Oldalt a káosz üvöltése hallatszott, a kapuk közötti részen pedig szürke lángok kavarogtak. Onrack kinyújtotta a kezét, és elkapta a már szédelg Trull Szengárt. A vér csak úgy fröcskölt a bal karjából, mintha valami láthatatlan, de kegyetlen er ki akarná bel le szívni az életet. Onrack oldalra pillantott, s látta, hogy Monok Ochem egyedül áll, s hátrahajtja a fejét. A Tellann szelében az ezüstös sz r a feje körül csapkodott. Sisak nem volt rajta. A Csontvet mögött egy pillanatra még látta Ibra Gholant, Olar Shaynt és Haran Epalt, miel tt azok elt ntek egy tüzes alagútban. Az országbíró ájultan hevert a földön, a társai pedig már rohantak felé. Onrack elégedetten látta, hogy pillanatnyilag mindenki el van foglalva, így közelebb húzta magához Trullt, hogy a testük érintkezzen. A T'lan Imass furcsa, félkezes ölelésbe fogta az Edurt. – Kapaszkodj belém! – mondta. – Trull Szengár, kapaszkodj belém, de a bal kezedet hagyd szabadon! Ujjak kapaszkodtak Onrack tépett köpönyegébe, egyre nagyobb súllyal. A T'lan Imass gyorsan kinyújtotta megmaradt kezét – és megragadta Trullét. A vér savként mart abba a húsba, amely már elfelejtette, mi is az a fájdalom. Onrack majdnem kitépte magát a fogásból, mert hirtelen jött a hatalmas fájdalom, de aztán er t vett magán. Megszorította Trull kezét, és közelebb hajolt hozzá. – Figyelj! Én, Onrack, aki valaha a Logros klánhoz tartoztam, de elszakadtam a Rituálétól, mostantól Trull Szengár, a Tiste Edur szolgája vagyok! Fogadom, hogy megvédem az életedet! Ezt az esküt nem oldja fel semmi. Most pedig vezess ki innen minket! A kezük még mindig összekulcsolódott, egybeforrt a lassabban csorgó vér által. Onrack megfordította Trullt, míg szembe nem kerültek az egyik alagúttal. Aztán

megindultak el re. Onrack látta, hogy a Csontvet feléjük perdül, de a távolság már túl nagy volt, és a rituálé kezdte széttépni önmagát. Aztán Monok Ochem felöltötte Lélekvesztett alakját. Elhomályosultak a körvonalai, majd hatalmas, széles állatként indult meg Onrack nyomában. Onrack el akarta engedni Trull kezét, hogy el rántsa kardját, s ezzel biztosítsa barátja megmenekülését, de az Edur is megfordult, s amikor látta, mi történt, nem engedte el Onrackot. Ehelyett inkább er sen megrántotta. Onrack hátraesett. Lábak dobbantak a kemény talajon: Monok Ochem gorillává változott, amely ugyan kicsit száraz volt a haláltól, de hatalmas és félelmetes, még így is. Sz re fekete-szürke foltos, széles vállán és tarkóján ezüstös foltokkal, szeme beesett, arca aszott. Szájában hatalmas agyarak villogtak. A bestia felüvöltött. Aztán Monok Ochem egyszer en elt nt. Elnyelte a káosz. Onrack átbucskázott valamin, lezuhant a kemény talajra. Kavicsok csikordultak meg alatta. Trull Szengár is letérdelt mellé. Az esés elszakította ket egymástól. Trull most a kezét bámulta, amelyen nem látszott más, csak egy vékony, fehér kis sebhely. Csak egyetlen nap látszott az égen a fejük fölött, és Onrack tudta, hogy visszatértek az világába. A T'lan Imass lassan talpra kecmergett. – Mennünk kell, Trull Szengár. A rokonaim követni fognak bennünket. Lehet, hogy csak Monok Ochem maradt, de nem adja fel egykönnyen. Trull felemelte a fejét. – Hogyhogy csak maradt? Hová mentek a többiek? Onrack lenézett a Tiste Edurra. – A Liánok túl kés n kaptak észbe. A Tellann megfordításával az országbíró eszméletét vesztette. Teljesen váratlanul érte ket a dolog. Ibra Gholan, Olar Shayn és Haran Epal besétáltak a Kurald Thyrllanba. – Besétáltak? Minek? Onracknak sikerült felvonnia fél vállát. – Azért mentek oda, Trull Szengár, hogy megöljék a Lián istenséget. Abból, ami valaha egy hadsereg volt, alig maradt több a hamu között, mint csontok és rozsdás páncéldarabok. Meredek falú gödör körül hevertek elszórtan. Nem lehetett megállapítani, hogy a sereg kifelé nézett – vagyis valamiféle föld alatti lejárót védelmezett – vagy pedig befelé, hogy megakadályozza az ellen menekülését. Losztara Yil bokáig süllyedt a hamuban. Figyelte Gyöngyöt, aki a csontok között járkált, s id nként lehajolt, hogy el húzzon és megnézzen ezt vagy azt. A lány torka száraz volt, s a Birodalmi Üreg iránt érzett gy lölete minden perccel csak növekedett. – A kép nem változik, mégis valahogy mindig más – jegyezte meg Gyöngy. – Jártam már ezen az ösvényen: pont ezen. Akkor nem voltak semmiféle romok. Se csontok, se gödör a földön. És nem volt szél sem, ami borzolhatta volna a hamut... Ám a csontoknak és a nagyobb tárgyaknak már csak az a szokásuk, hogy id vel a felszínre keverednek. Legalábbis a homokkal ez volt a helyzet – és ugyan miért viselkedne másként a hamu? Mindenesetre azért voltak nagyobb maradványok is. Hatalmas, lekövezett területek, tisztán, egy szem por nélkül. Magas, ferde tornyok – mintha rothadó agyarak maradványai álltak volna ki a földb l. Egy hídon, amely a

semmit a semmivel kötötte csak össze, olyan precízen voltak összeillesztve a kövek, hogy még egy kés fokát sem lehetett volna beszuszakolni a résekbe. Gyöngy leporolta a keszty jét, és társához lépett. – Igazán furcsa! Losztara felköhögött némi szürke slejmet. – Csak keress egy kaput, és húzzunk innen! – kérte. – Ah, drágám, az istenek ránk mosolyogtak! Találtam egy kaput, méghozzá egy elég él t! A lány komoran nézett rá. Tudta, milyen kérdést kellene feltennie, de nem volt játékos hangulatában. – Ó, tudom, mi jár a fejedben! – folytatta Gyöngy egy perc után, egy gyors, száraz mosoly kíséretében. Hátramutatott a gödörre. – Odalent van... sajnos. Vagyis kevés lehet ségünk maradt. Vagy tovább gyalogolunk – kockáztatva ezzel, hogy kiköpöd a tüd det – és keresünk egy egyszer bben megközelíthet kaput... vagy ugrunk itt egyet. – Rám bízod a választást? – Miért is ne? Most pedig válassz! Melyik legyen? Losztara a szája elé tette a kend jét, meghúzta hátizsákjának szíját, és határozott léptekkel elindult... a gödör irányába. Gyöngy követte. – Bátorság vagy vakmer ség, néha olyan nehéz eldönteni, hogy melyikkel van dolgunk... – Utólag mindig kiderül – felelte Losztara. Közben lerúgott magáról egy bordát, ami a lábába akadt, aztán a hamufelh miatt csúnyán elkáromkodta magát. – Kik lehettek ezek a nyavalyás katonák, hm? Tudod? – Különleges a megfigyel képességem, és hihetetlenül mélyenszántó gondolatokra vagyok képes, kislány, de nem tudok olvasni ott, ahol nincs mit látni. Maradványok. Amennyire látom, emberiek. Egyetlen részlettel szolgálhatok csupán: a csatát térdig homokban gázolva vívták... – Vagyis addigra ez a világ már ropogósra sült – vágott közbe Losztara. – Vagyis ezek itt vagy túlélték a dolgot, vagy kés bb érkeztek... akárcsak mi. – Nagy rá az esély, hogy pont ebb l a kapuból jöttek el , amibe belépni készülünk. – De kivel harcoltak? Gyöngy vállat vont. – Fogalmam sincs. De azért lenne pár ötletem... – Hát persze, hogy van! – csattant fel a lány. – Mint minden férfinak! Nem tudnád azt mondani, hogy nem tudom, és kész. Van valami válasz a tarsolyodban minden kérdésre, és ha nincs, hát kitalálsz valami frappánsat. – Borzalmas rágalom, kedvesem! Itt nem a válaszok komponálásáról van szó, hanem a problémamegoldás a lényeg! Van különbség... – Ez, amit te mondasz, nem pedig az, amit nekem meg kellene hallgatnom! Egyfolytában ez van! Szavak végtelen sora. Vajon létezik olyan férfi a világon, aki szerint van túl sok beszéd? – Nem tudom – felelte Gyöngy. A lány szúrós pillantást vetett rá, de a férfi rendületlenül nézett el re. Elértek a

gödör szélére. Megálltak, és lenéztek. A lejt nyaktör en meredek volt, csontok borították, s rozsdás kardok álltak ki az ismeretlen vastagságú hamurétegb l. A gödör alján a lyuk talán tíz lépés széles lehetett, s feketén ásított feléjük. – Vannak pókok a sivatagban – motyogta Losztara –, amik pont ilyen csapdákat építenek. – Talán valamivel kisebbeket. A lány leguggolt, felvett egy combcsontot. Egy pillanatra meglep dött a súlya miatt, aztán ledobta a lejt n. Huppanás következett... Aztán csizmájuk alól elt nt a kitaposott hamu. Zuhanni kezdtek, körülöttük felrobbant a sok por, hamu és csontmaradvány. Sziszeg , surrogó robogás – vakon, fulladozva –, aztán mintha egy száraz vízesésen estek volna lefelé. Nagy huppanással landoltak – egy újabb lejt n, ahonnan egy robajló lavinában haladtak tovább, lefelé. A csontszilánkok és vasdarabok közötti zuhanás végtelennek t nt. Losztara nem tudott leveg t venni: fuldoklott a s porban, csúszott és gurult, lesüllyedt, aztán ismét a felszínre került. Lefelé, lefelé a tökéletes sötétségen át. Aztán hirtelen ütközés valamivel – valószín leg valami fával –, majd egy romosabb kövezet jött, s újabb gurulás. Újabb huppanás és becsapódás. Aztán a lány továbbgurult, immáron a kövezeten, ahogy a hamulavina hajtotta, majd végül megállt. Hanyatt érkezett, s érezte, hogy bal oldalát enyhe szell éri – alulról. Kinyújtotta a kezét, s tapogatózni kezdett, de ott, ahol a padlót kereste, nem volt semmi. Vagyis egy párkányon kötött ki, és valahogy az volt az érzése, hogy ha ez az újabb zuhanás is bekövetkezne, a végén nem várná más kapu, csak a Csuklyásé. A lejt n – mert ismét azon hevertek – feljebbr l, a jobbja fel l köhögést hallott. Mellette megmozdultak a csontok és a hamu... Még egy ilyen kis lökés, és lezuhan a párkányról! Losztara balra fordította a fejét, köpött egyet, majd megpróbált megszólalni. Hangja vékonyra, rekedtesre sikeredett. – Ne! Újabb köhintés volt a válasz, majd: – Mit ne? – Ne mozogj! – Óh! Ez nem hangzik valami jól! Baj van. Ugye? – Igen, baj van. Újabb párkány. Újabb lejt ... Azt hiszem, ez tényleg a végtelenbe visz... – Ebben a helyzetben talán okosabb volna az Üregemet használni, ugye? – Igen. – Egy pillanat türelmet... Tompa fénygömb jelent meg fölöttük, a sugarai egyel re még kétségbeesetten küzdöttek a porfelh vel valahol a magasban. Aztán a fény közelebb ért... És felfedte mindazt, ami fölöttük volt. Losztara nem mondott semmit. A mellkasa összeszorult, mintha a tüdeje nem akarna többé leveg t venni. A szíve nagyot dobbant. Fa. Ferde kereszt magasodott föléjük, akár egy négyszintes épület. Hatalmas, fémes pikkelyek csillogása... És a keresztre szögezve...

...egy sárkány. Szétfeszített, leszögezett szárnyak. Szintén leszögezett hátsó végtagok. A nyaka körül láncok voltak, melyek felfelé feszítették a hatalmas, ék alakú fejet, mintha a sárkány folyton az eget bámulná... ...és az égen látható ködfelh ben fel-felvillanó csillagokat csodálná. – Nem itt van... – suttogta Gyöngy. – Micsoda? Hiszen pont fölöttünk... – Nem. Vagyis igen, de mégsem. Nézd csak meg alaposabban! Be van zárva egy aurába. Egy zseb-Üregbe, egy önmagába forduló kis világba... – Vagy a bejáratba – vetette fel Losztara. – zárja le... – A kaput? Az Álmok Királyn jére, azt hiszem, igazad van! De ereje nem érhet el hozzánk... Hála az isteneknek, a szellemeknek, a démonoknak és az El döknek... – Miért, Gyöngy? – Azért, kislány, mert ez a sárkány egy er höz tartozik. – Azt hittem, mindegyik egy-egy er höz tartozik... – Igaz. Folyton a szavamba vágsz, Losztara Yil! Szóval egy er höz tartozik. De nem egy Üreghez! Az istenekre! El sem tudom képzelni... – A fenébe is, Gyöngy! – Otataral. – Micsoda? – Otataral! A sárkány ereje az otataral, kislány! Ez itt egy otataral sárkány! Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Losztara elkezdett óvatosan hátrálni a peremt l. Lassan helyezte át a testsúlyát, s minden kis porfelh láttán megdermedt. Amikor elfordította a fejét, meglátta Gyöngyöt. A férfi annyira megnyitotta az Üregét, hogy képes volt felemelkedni, így most kicsivel a lejt fölött lebegett. Tekintete továbbra is a keresztre feszített sárkányra szegez dött. – Egy kis segítség nem ártana... – morogta Losztara. A férfi meglep dött, majd lenézett rá. – Igen. Bocsáss meg, kislány! Rögtön kiterjesztem rád is az Üregemet. Érezte, hogy a leveg be emelkedik. – Ne küszködj, kislány! Lazulj el! Felúszol ide mellém, és függ leges helyzetbe fordulsz majd. – Losztara mozdulatlanságot er ltetett magára, de nem tudott ellazulni. Gyöngy kuncogott. – Hát, nem túl kecses, de megteszi! – Féltucatnyi szívdobbanás elteltével már ott lebegett a férfi mellett, függ legesen. – Csak lazíts, Losztara! A lány kemény pillantást vetett a férfira, de az már felfelé bámult. Vonakodva követte a tekintetét. – Tudod, hogy még mindig él? – kérdezte Gyöngy suttogva. – Ugyan ki tehette ezt? – Bárki volt is, nagyon hálásak lehetünk neki... vagy nekik. Ez a lény magába szívja a varázser t. Felszippantja az Üregeket. – Minden régi legenda a sárkányokról azzal kezd dik, hogy varázslatból teremt dtek. Akkor viszont hogy a csudába jöhetett létre ez itt? – A természet mindig egyensúlyra törekszik. Az er k szimmetriát próbálnak elérni. Ez a sárkány az ellenpontja minden másik sárkánynak, amely valaha létezett, vagy

létezni fog. Losztara köhögött, megint köpött egyet, majd megborzongott. – A Birodalmi Üreg, Gyöngy! Mi volt az, miel tt... hamuvá égették? A férfi résnyire sz kült szemmel nézett rá. Vállat vont, majd elkezdte leporolni a ruháját. – Nem látom értelmét, hogy tovább id zzünk ezen a borzalmas helyen... – Azt mondtad, van idelent egy kapu... de biztosan nem erre gondoltál! – Nem. Van egy a párkányon túl. Azt hiszem, azok használták utoljára, akik vagy amik keresztre feszítették ezt a sárkányt. Meglep módon nem zárták be maguk mögött... – Trehányak voltak! – Szerintem inkább túlságosan magabiztosak. Ezúttal valamivel rendezettebben ereszkedünk le, rendben? Nem kell mozognod – bízd csak rám magad! – Ennek még a gondolatától is rosszul vagyok, Gyöngy, de azt még jobban utálom, hogy nincs más választásom! – Hát nem mardostál már eleget, kislány? Egy kedves, édes mosoly is elég lett volna... – Losztara acélos pillantással válaszolt. Gyöngy felsóhajtott. – Szép próbálkozás, kislány! Majd együtt dolgozunk az ügyön. Amikor átlebegtek a perem fölött, Losztara még egyszer, utoljára felnézett, de nem a sárkányra, hanem az égboltra, fölötte. – Mit gondolsz err l az éjszakai égboltról, Gyöngy? Én nem ismerem fel a csillagképeket... S még nem is láttam soha ilyen fényes ködfellegeket, egyetlen égbolton sem... A férfi köhintett. – Ez idegen égbolt; annyira idegen, amennyire csak lehet. Egy lyuk, amely idegen világokba vezet, számtalan elképzelhetetlen világba, melyekben fura lények élnek... – Igazából fogalmad sincs, ugye? – Hát persze, hogy nincs! – csattant fel a férfi. – Akkor miért nem ezt mondtad? – Természetesen azért, mert sokkal hasznosabb a fantáziadús következtetés. Hogyan lehetne egy férfi érdekes egy n szemében, ha mindig felfedi tudatlanságát? – Azt akarod, hogy érdekesnek találjalak? Miért nem ezzel kezdted? Mostantól természetesen csüngeni fogok minden szavadon! Szeretnéd, ha imádattal bámulnálak is? A férfi savanyú képet vágott. – A férfiaknak semmi esélyük, mi? – Tipikus férfitévedés, ha másként gondoltad, Gyöngy. Finoman suhantak lefelé a sötétben. A varázslatos fénygömb követte ket, de csak távolról, így a porfelh n át csak elmosódottan látszott. Losztara lenézett, majd gyorsan felkapta a fejét, és lehunyta a szemét. Tériszonya volt. Összeszorította a fogait, úgy kérdezte. – Mit gondolsz, meddig süllyedünk még? – Nem tudom. – Ennél jobb választ is adhattál volna! – Mivel nem jött válasz, oldalra pillantott.

Gyöngy határozottan kétségbeesetten nézett. – Szóval? – kérdezte Losztara. – Ha ez itt a lemondás mélysége, kislány, hát már majdnem a fenekén járunk! Mint kiderült, még száz szívdobbanásnyit várniuk kellett, míg leérkezhettek a poros talajra. A fénykör is követte ket, s bevilágította a környezetüket. A talaj szilárd k zet volt, egyenetlen, teli csontokkal. Sehol sem látszottak falak. A varázslat, amely lassan eresztette ket lefelé, lassan szertefoszlott. Gyöngy lépett kett t, majd intett, s mintha ezzel félrehúzott volna egy láthatatlan fátylat, felbukkantak el ttük egy kapu ragyogó körvonalai. A Karmos felhorkant. – És most? – kérdezte Losztara. – Ez Thyr. Vagyis pontosabban szólva az si Üreg, amib l a Thyr származik. Nem jut eszembe a neve. Kurald valami. Tiste. Nem Edur, és nem is Andii, hanem a harmadik féle. És... – a hangja suttogássá halkult – ...az utolsó használója nyomokat hagyott! Losztara lenézett a küszöbre. A nyomok elmosódottak voltak, de azért felismerhet ek. Sárkányok! – Legalább három pár láb... – Inkább hat vagy még több. Az a kett ment át utoljára – mutatott rá néhány nyomra. – Hatalmas fenevadak! Megvan tehát a válasz arra, hogy vajon ki vagy mi gy zhette le az otataral sárkányt. Természetesen más sárkányok! De nem lehetett valami egyszer feladat... – Thyr, azt mondod? Tudjuk használni? – Ó, biztosan! – Hát akkor mire várunk? A férfi vállat vont. – Kövess! A lány a férfi mögé lépett, és szorosan a nyomában indult el re. Átvonultak a kapun... és az aranyszín t z birodalmában találták magukat. Vad viharok dúltak mindenfelé a horizonton, a vakítóan fényes égbolt is dühöngött. Csillogó kristályfolton álltak, amit egy korábbi h hullám hagyhatott maga mögött; a magas mérsékleten színes kristályok váltak ki a k zetb l. Itt-ott látszottak hasonló foltok a talajon. El ttük egy oszlop állt, olyan alakú, mint egy nyújtott piramis, kopott és perzselt felülettel, csak az a fele volt sima, amelyik feléjük nézett. Valamilyen ismeretlen nyelven szavakat véstek a felületbe. Losztara tüdejében forrt a leveg , s mindenütt csorgott rajta a verejték. De még elviselhet volt a h ség. Gyöngy az oszlophoz sétált. – Ki kell jutnunk innen! – üvöltötte Losztara. A fülsiketít en hangos t zvihar ellenére a férfi hallotta a szavait, de úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Losztara ritkán t rte, ha semmibe vették. A férfi után csörtetett. – Figyelj rám! – Nevek! – Gyöngy odafordult hozzá. – A nevek! Azoké, akik fogságba ejtették az otataral sárkányt! Minden név itt van! A lány er söd dübörgésre lett figyelmes, így jobbra fordult, és szemben találta magát egy lángfallal, ami egyenesen feléjük tartott.

– Gyöngy! A férfi felnézett, és látványosan elsápadt. Hátrálni kezdett, de a lába kicsúszott alóla, így fenékre esett. Hátranyúlt, s amikor visszahúzta keszty s kezét, az csupa vér volt. – Csak nem? – Nem sérültem meg! – Felpattant, s már mindketten látták a vérnyomot, ami keresztülvágott a kristályfolton, s elt nt a lángok túloldalán. – Valami itt nagy bajba került! – kiáltotta Gyöngy. – Ránk is ez a sors vár, ha nem iparkodunk! A t zvihar már a fél eget beborította – s a h ség... Gyöngy megragadta a lány karját, és gyorsan befordultak az oszlop mögé... Csillogó barlangban találták magukat. Vért ontottak itt, s az befröcskölte a falakat, a mennyezetet, s a padlót is, ahol egy mumifikálódott harcos maradványai hevertek szanaszét. Egy T'lan Imass. Losztara lenézett rá. Rothadó, egykor homokszín farkasbunda, törött, csontnyel , kétél balta, melynek vörösesbarna palából faragott fejét szinte teljesen elborította a vér. Bármit támadott is meg a harcos, az visszaütött. Mellkasa laposra taposva, két karja vállból kitépve... És a T'lan Imasst le is fejezték. Némi keresgélés után meglett az elgurult fej is. – Gyöngy, menjünk már innen! – A férfi bólintott. Majd habozva megállt. – Most meg mi van? – Ez a kedvenc kérdéseid egyike – morogta a férfi, aztán gyorsan begy jtötte a levágott fejet. Visszafordult Losztarához. – Oké, mehetünk! A furcsa barlang elhomályosult, majd elt nt, és k ott álltak egy napszítta szikla tetején, mely kavicsos völgyre nézett, ahol egykor folyó kanyargott. Gyöngy a lányra vigyorgott. – Otthon, édes otthon! – Maga elé emelte a rémálomba ill fejet, és beszélni kezdett hozzá. – Tudom, hogy hallod, amit mondok, T'lan Imass. Keresek neked egy szép kis fát végs nyughelyként, ha válaszolsz pár egyszer kérdésre. A harcos válasza furcsán visszhangozva érkezett, a hang mélyen zeng , tekintélyt parancsoló volt. – Mit akarsz megtudni? Gyöngy elmosolyodott. – Remek! El ször is áruld el a nevedet! – Olar Shayn vagyok, Logros népéb l. Ibra Gholan klánjából. A Kétfej Kígyó évében születtem... – Tehát Olar Shayn. Mi a csudát kerestél abban az Üregben? Kit próbáltál megölni? – Nem próbáltuk: sikerrel jártunk. Halálos sebeket ejtettünk rajta. Meg fog halni, és a társaim a nyomában maradtak, hogy ennek tanúi legyenek. – Rajta? Pontosan kicsodán vagy micsodán? – Egy hamis istenen. Ennél többet nem tudok róla. Parancsot kaptam, hogy öljem meg. Most pedig kérlek, keress nekem egy szép nyughelyet, halandó! – Keresek! Amint találunk valahol egy fát... Losztara letörölte a homlokáról a verejtéket, majd a sziklapárkányhoz lépett, és

leült. – Nem muszáj fát keresni, Gyöngy! – mondta, s felsóhajtott. – Ez a párkány is megfelel lesz... A Karmos megfordította a levágott fejet, hogy az lássa a völgyet és a tájat a völgyön túl. – Elég kellemes látvány, Olar Shayn? – Igen, az. Áruld el a nevedet, s tiéd örök hálám! – Örök? Ha jól sejtem, ez nem túlzás, ugye? Nos, nevem Gyöngy, elragadó társamat pedig Losztara Yilnek hívják. Most pedig keresünk egy biztonságos helyet neked, rendben? – Nem számítottam ilyen kedvességre t led, Gyöngy... – Ez mindig így van – felelte a Karmos a párkányt fürkészve. Losztara csak bámulta a társát, és maga sem hitte el, hogy benne is olyan érzelmek éledeznek, mint az Imassban. – Gyöngy, tudod pontosabban, hogy hol vagyunk? A férfi vállat vont. – Mindennek eljön a maga ideje, kislány! Értékelném, ha hagynád, hogy kiélvezzem ezt a megható pillanatot. Ah! Ez lesz a megfelel hely, kedves Olar Shayn! Losztara lehunyta a szemét. A hamu és por közül... a homokba érkeztek. Legalább otthonosabban érezhette magát. Már csak annyit kell tenni, hogy megkeresik egy malaza lány nyomát, aki hónapokkal ezel tt elt nt. – Semmi gond! – suttogta magában. – Mondtál valamit, kislány? Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi éppen kövekkel rakja körül az él halott harcos levágott fejét. – Nem tudod, hol vagyunk, ugye? A férfi elmosolyodott. – Nem gondolod, hogy eljött az ideje egy kis fantáziadús következtetésnek? A lány fejében a gyilkosság gondolata forgott – immár nem el ször.

Tizenharmadik fejezet

Nem új gondolat, hogy a Meanas és a Rashan közel állnak egymáshoz. De az árnyak és az illúziók játékai talán nem a fényb l erednek? Tehát eljutunk egy pontra, ahonnan ezen Üregek különválasztása értelmetlennek tetszik. Meanas, Rashan és Thyr. Csak a legfanatikusabb hív k tiltakoznak e következtetés ellen. Az a hasonló e három Üregben, hogy mindegyik a bizonytalanságra épít, ezzel játszik. Minden csak látszat, minden átverés. Ezekben a játékokban semmi, de semmi sem az, aminek látszik.

Az Üregek általános elemzése Konoralandas

Ezerötszáz sivatagi harcos gy lt össze a romos város déli szélén. Szürke lovaik szellemszer nek tetszettek a kavargó por borostyános felh jén át, aranyszín telabájuk alól fel-felvillantak a páncélingek, a mellények. A csapathoz tartozott még ötszáz cserehátas is. Korbolo Dom ott állt Shei'k és Szellemkéz mellett az ütött-kopott emelvényen, az egykori szentély vagy közösségi ház alapjának romjain, ahonnan tisztán látta az összegy lt harcosokat. A napani renegát kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy Párducos Shei'k elé lovagol egy utolsó szóra. Neki esze ágában sem volt hamis áldást osztani, hiszen szívesebben vette volna, ha Párducos sosem tér vissza élve. Vagy ha már visszatér, azt ne gy ztesként tegye. S bár sebhelyes arca semmit sem árult el gondolataiból, pontosan tudta, hogy Párducos nem ringat hiú ábrándokat kapcsolatuk milyenségét illet en. Csak annyira voltak szövetségesek, hogy mindketten a Kiválasztottat szolgálták. S még ez sem volt olyan bombabiztos, mint ahogy egy kívülálló láthatta. A malaza persze nem hitte, hogy a Kiválasztott ne tudna a parancsnokai között lév feszültségr l. A kifelé mutatott tudatlanság csupán egy jól felépített terv része, mellyel lassan, de biztosan el akarja érni a céljait. Korbolo ebben teljesen biztos volt.

Különben a n már régen közbelépett volna. Párducos az emelvény el tt megállította a lovát. – Kiválasztott! Most elindulunk, és amikor visszatérünk, híreket hozunk majd a malaza hadseregr l. A felépítésér l, a gyorsaságáról... – De a bátorságukról nem! – vágott közbe Shei'k határozottan. – Semmi összecsapás, Párducos! Az els vérontásra itt kerül majd sor. Az én kezem által! Párducos összepréselte a száját, és bólintott. – A törzsek támadásokat intéznek ellene, Kiválasztott! Valószín leg attól kezdve, hogy elhagyják az Areni Utat. Már most is onthatják a vérüket... – Az ilyen apróbb kis rajtaütések nem változtatnak semmin! – felelte Shei'k. – Azok a törzsek ide küldik a harcosaikat, hozzánk: mindennap érkeznek újabbak. A te sereged lesz a legnagyobb, amivel a Forgószélig találkozhat... és én ezt nem akarom! Ne szállj velem vitába, Párducos, különben nem hagyhatod el Rarakut! – Minden a parancsod szerint lesz, Kiválasztott – morogta Párducos. Hihetetlenül kék szeme Szellemkézre szegez dött. – Ha bármire szükséged lenne, fordulj Mathokhoz! Korbolo felvonta a szemöldökét. – Furcsa tanács! – jegyezte meg Shei'k. – Végül is Szellemkéz az én védelmem alatt áll! – Az apróbb dolgokra céloztam – felelte a harcos –, olyasmikre, amik csak elvonnák a figyelmedet, Kiválasztott. Végül is fel kell készítened a hadsereget... – Ezt a feladatot – vágott közbe Korbolo – a Kiválasztott rám bízta, Párducos... A sivatagi harcos elmosolyodott, aztán fogta a szárat. – A Forgószél vigyázzon rád, Kiválasztott! – Rád is, Párducos! A férfi visszalovagolt a lovas harcosokhoz, akik már várták. Fehéredjen ki és száradjon a csontod olyan könny re, mint a madár tolla, Párducos! – gondolta Korbolo, majd visszafordult Shei'khez. – Nem fog engedelmeskedni a parancsodnak, Kiválasztott. – Hát persze, hogy nem! A napani csak pislogott, aztán a szeme résnyire sz kült. – Akkor viszont rültség lenne megnyitni el tte a Forgószél falát... A lány kérd tekintettel fordult oda hozzá. – Tehát félsz a Végrehajtó seregét l? Hát nem te mondtad számtalanszor, mennyivel jobbak a mi csapataink? Mind fegyelemben, mind bátorságban? Nem Félkarú Seregével kell összecsapnunk, csak egy csapatnyi újonccal, és ha meg is edz dnek valamelyest egy-két apró összecsapásban, ugyan mi esélyük lehet a te Kutyanyúzóid ellen? Ami a Végrehajtót illeti... t bízd csak rám! Tehát igazából az, hogy mit csinál Párducos az ezerötszáz sivatagi farkassal, teljesen lényegtelen. Vagy talán megváltozott az álláspontod, Korbolo Dom? – Természetesen nem, Kiválasztott. De egy olyan farkast, mint Párducos, rövid pórázon kellene tartani! – Rövid pórázon? Szerintem inkább azt akartad mondani, hogy meg kellene ölni. Mert nem farkas, hanem rült kutya. Nos, szerintem nem szabad megölni, és ha

tényleg rült kutya, miért ne szabadítanánk rá a Végrehajtóra? – Sokkal bölcsebb vagy, mint én, Kiválasztott. Szellemkéz e szavak hallatán megvet en felhorkant, és Shei'k is elmosolyodott. Korbolo elpirult. – Febryl már vár a sátradban! – mondta Shei'k. – Kezd türelmetlenné válni, mert késel. Itt már nincs rád szükség. Forróságból a jégbe. A malaza nem mert megszólalni, és Shei'k elbocsátó kézmozdulata láttán csaknem össze is rezzent. Egy perc múlva már ismét volt hangja. – Akkor talán jobb, ha kiderítem, mit akarhat – mondta. – Úgy gondolja, igen fontos dologról van szó – mormogta Shei'k. – Azt hiszem, ez az öregemberek nagy hibája: mindig fontosabbnak hiszik magukat másoknál. Javaslom, hogy nyugtasd meg, Korbolo Dom, nehogy túlságosan szapora legyen a szívverése! – Köszönöm a tanácsot, Kiválasztott! – Ezzel Korbolo Dom még egyszer tisztelgett, aztán sarkon fordult, és levonult az emelvényr l. Heborik felsóhajtott, amikor a napani lépteinek zaja elhalt. – Szegény ördögöt most jól összezavartad! Ki akarod talán ugrasztani a nyulat a bokorból? Most, hogy Párducos elment? Meg Toblaka is? Ki maradt még, akiben bízhatnál, kislány? – Bízni? Talán azt hitted, hogy magamon kívül megbízom bárkiben is, Heborik? Ó, Id sebb Shei'k talán ismerte a bizalmat... Bízott Párducosban és Toblakában is. De amikor rám néznek, egy csalót látnak; tudom jól, hogy ez a meggy désük, így nem is próbálom ket meggy zni. – És mi a helyzet velem? – kérdezte Heborik. – Ah, Szellemkéz, hát eljutottunk ide is, ugye? Rendben, akkor nyíltan szólok hozzád. Ne menj el! Ne hagyj itt, Heborik! Most még ne! Az, aki téged kísért, várhat még a csata végéig! Ha azzal megvagyok, kiterjesztem majd a Forgószél erejét: vissza, egészen az Otataral-szigetek széléig. Az Üregen belül semmi er feszítésre sem lesz szükséged az utazáshoz. Máskülönben, bármennyire is kitartó vagy, félek, nem élnéd túl azt a hosszú-hosszú gyaloglást. A férfi a lányra nézett, bár csak homályos foltot látott ott, ahol Shei'k állt, fehér telabában. – Van olyasmi, amir l nem tudsz, kislány? – Sajnos túlságosan is sok, azt hiszem. Például ott van L'oric. Igazi nagy titok! Úgy nik, képes ellenállni még a Forgószél si erejének is, kivédte minden kutakodó varázslatomat, amivel megpróbáltam kifürkészni a gondolatait. El tted viszont azt hiszem, sok mindent feltárt... – Bizalmasan, Kiválasztott. Sajnálom! Csak ennyit mondhatok: L'oric nem az ellenséged! – Nos, ez nekem többet jelent, mint hinnéd. Tehát nem az ellenségem. Akkor a szövetségesem? Heborik nem szólt semmit. Shei'k rövid hallgatás után felsóhajtott: – Rendben van! Tehát a legfontosabb dolog vele kapcsolatban továbbra is titok

marad. S mit tudsz arról, hogy Bidithal ismét felfedezte régi Üregét? A Rashant... A férfi oldalra hajtotta a fejét. – Nos, a válaszom attól is függ, te mit tudsz err l, Kiválasztott. Hogy mit tudsz az Istenn Üregér l – az si Üreg foszlányáról, ami a Forgószél lett. – Kurald Emurlahn a neve. Heborik bólintott. – Igen. És mit tudsz az eseményekr l, amelyek a széttépését kísérték? – Keveset azon kívül, hogy a régi urai elhagyták, és így sebezhet vé vált. A lényeg azonban ez: a Forgószél a legnagyobb darabja ebben a világban. És a hatalma egyre csak növekszik! Bidithal arra törekszik, hogy lehessen az els – és egyetlen – papja. Nem képes megérteni, hogy ilyen szerep nincs! Én vagyok a F Papn . A Kiválasztott. Én vagyok a Forgószél Istenn egyetlen halandó manifesztációja. Bidithal szeretné bevonni a Rashant a Forgószélbe, vagyis inkább a Forgószél segítségével meg akarja tisztítani az Árnyak Birodalmát a hamis uraktól. – Kis szünetet tartott, és Heborik érezte, hogy meg is borzong közben. – A hamis uraktól, akik valaha a Malaza Birodalom élén álltak. Tehát mind ugyanarra az összecsapásra készülünk... de nem ugyanaz a végs célunk. A f kihívás az, hogy ezt a sokféle eltér motivációs er t egy mederbe tereljük a gy zelem érdekében. – Ez nem kis feladat, kislány! – mondta Heborik. – Ezért van rád szükségem, Szellemkéz! Szükségem van a titokra, ami a birtokodban van... – Nem mondhatok semmit L'oricról... – Nem arról a titokról beszélek, öreg! Nem, az igazi titok a kezedben van! A férfi nagyot nézett. – A kezemben? – Az a jádeóriás, amihez hozzáértél: legy zi az otataralt. Elpusztítja. Rá kell jönnöm, hogyan! Kell egy válasz az otataral ellen, Heborik! – De a Kurald Emurlahn si, Shei'k; a Végrehajtó kardja... – Igen, eltörli az el nyömet, amit a F mágusok jelentenek. Gondold csak át! Tudja, hogy a Forgószelet nem ütheti ki a kardjával... ezért meg sem próbálja! Nem, a mágusaimat fogja kihívni. Eltávolítja ket a pályáról. Arra törekszik majd, hogy elkülönítsen engem... – De ha nem gy zheti le a Forgószelet, akkor ez mit számít? – A Forgószél sem gy zheti le t! Heborik elhallgatott. Ezt most hallotta el ször, de percnyi gondolkodás után már teljesen logikusnak t nt. A Kurald Emurlahn si volt ugyan, de darabokra tépték. Meggyengült, és átsz tte a Rashan is – egy Üreg, ami viszont nagyon is védtelen az otatarallal szemben. A Végrehajtó kardja és Shei'k Forgószél Istenn je tehát lenullázzák egymást. Vagyis a csata tényleg a seregeken d l majd el. S ott az otataral kiiktatja a mágusokat. Tehát minden Korbolo Domra marad. És Korbolo tudja ezt. Neki is megvan a maga célja. Az istenekre, kislány, micsoda káosz! – Nos, Kiválasztott – motyogta –, nem tudok neked segíteni, mert fogalmam sincs, miért bukik el a véremben az otataral. De egyvalamit azért biztosan tudok! A

jádeóriás hatalmát nem használhatjuk! Sem én, sem te. Ha a Forgószél Istenn ezt akarná kihasználni, nem csupán a kudarc lenne a jussa: valószín leg el is pusztulna. – Akkor hát úgy kell megtudnunk a titkot, hogy közben nem érintkezünk az er vel. – És hogy a Csuklyásba akarod ezt véghez vinni? – Szeretném, ha erre a kérdésre te adnád meg a választ, Heborik. Én? – Akkor elvesztünk! Nincs uralmam az idegen er fölött. Egyáltalán nem is értem! – Még nem – felelte a lány, s hangjából hideg magabiztosság sugárzott. – De egyre közelebb kerülsz ehhez, Heborik! Minden alkalommal teszel egy lépést, amikor hen'bara teát iszol. A tea? Amit azért adtál, hogy ne legyenek éjjelente rémálmaim? Azt mondtad, Id sebb Shei'k tudásából táplálkoztál. Azt hittem, könyörületes cselekedet. Egy ajándék... Érezte, hogy összeomlik benne valami. Er d a szívem sivatagában – tudnom kellett volna, hogy csak homokból épült! Elfordult, s úgy érezte, a vakság egyre jobban elszigeteli a világtól. A külvilág lassan elt nt, nem számított, hogy mit mond Shei'k, nem számított, hogy milyen tüzesen süt rá a nap. Maradni? Úgy érezte, nem is tudna már elmenni. Láncok. Épített nekem egy házat, láncokból... Ifjabb Felisin a gödör széléhez ért, és lenézett. A napfény elhagyta a talaj szintjét, s így ott nem maradt más, csak a sötétség. Nem világított sehol tábort z fénye, így bizonyossá vált, hogy senki sem ütött tanyát Párducos lakhelyén. Kaparászást hallott, megfordult. Toblaka egykori rabszolga-keresked je mászott el a leomlott fal mögül. Napégette b re csupa por és szutyok volt, a végtagjai végén lév csonkokból áttetsz , sárga genny szivárgott. Könyökénél és térdénél már látszottak a lepra els tünetei. Vörös szemét Felisinre emelte, majd elmosolyodott, kimutatva fekete fogsorát. – Ah, gyermek! Alázatos szolgád vagyok. Mathok harcosa... – Mit tudsz err l? – kérdezte a lány. A férfi mosolya vigyorrá szélesedett. – Üzenetet hoztam! Alázatos szolgád vagyok. Mindenki alázatos szolgája... Elveszítettem a nevemet, tudtad? Régen tudtam, de már elfelejtettem. Kiment a fejemb l. De megteszem, amit mondanak. Most üzenetet hoztam. Mathok harcosától. Nem találkozhat veled itt. Nem akarja, hogy meglássák. Érted? Ott, a tér túlsó felén, a süllyesztett épület romjai közt vár rád. Nos, gondolta a lány, végül is megalapozott a titkolózás. A szökésük a táborból megköveteli a diszkréciót, bár nem Szellemkez Heborik a legjobban rzött lakó a csapatban... A férfi napokkal ezel tt bevonult a sátrába, és azóta nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. De azért Felisin értékelte Mathok harcosának diszkrécióját. Bár arról nem tudott, hogy Toblaka rabszolga-keresked je is benne van a terveikben. – A süllyesztett templomban? – Igen, ott! Alázatos szolgád vagyok! Menj! Már vár téged! A lány elindult a kövezett téren át. A tábor nyomorékjai közül több százan telepedtek le ezen a környéken, s meg sem próbáltak bármit is megszervezni – a tér

ürülékt l és vizelett l b zlött, a szennyes lé patakokban folydogált. A lány útját a templomrom felé hurutos köhögés, nyöszörgés és halkan elmormolt áldások kísérték. A templom alapkövei a csíp jéig értek; a falakon belül meredek lépcs vezetett a föld alatti részbe. A nap már olyan szögbe ereszkedett, hogy a lépcs alatti rész teljes sötétségbe merült. Felisin megállt a lépcs tetején, és próbált belátni a sötétbe. – Ott vagy? – kiáltotta. Halk hangot hallott a túlsó végr l. Mozgást is érzékelt. Elindult hát lefelé. A homokos talaj még mindig meleg volt. A lány óvatosan haladt el re. Már csak tízlépésnyire volt a hátsó faltól, amikor meglátta. A férfi a falnak háttal ült. Sisakja, mellvértje megcsillant. – Várnunk kellene, amíg egészen leszáll az éj! – mondta Felisin, s bátran megindult a harcos felé. – El ször Szellemkéz sátrához kell mennünk. Eljött az id : nem bujkálhat tovább. Mi a neved? Nem jött válasz. Valami feketeség emelkedett fel el tte, s kapott a szájához. Felemelték a földr l. A sötétség úgy fonta körül a testét, mint megannyi kígyó, leszorította karját, lefogta rugdalózó lábát. Egy perc múlva már mozdulatlanul lebegett a homokos talaj fölött. Bütykös ujj ért az arcához, és a szeme elkerekedett, amikor egy hang a fülébe suttogott. – Drága gyermekem! Mathok bátor harcosa nemrég magán érezte Rashan érintését. Most már csak én vagyok itt. Csak alázatos Bidithal köszönt itt téged. Eljöttem, hogy kiszürcsöljek minden édeset a testedb l, és csak keser séget hagyjak hátra, meg sorvadást odabent. Tudod, muszáj! – Ráncos kezével ekkor már fogdosta, cirógatta, csipkedte a testét. – Amit teszek, nem csupán az én élvezetemet szolgálja. A Forgószél gyermekeit medd vé kell tenni, hogy tökéletes másai legyenek az istenn nek; ó, ezt nem is tudtad, ugye? Az istenn nem tud alkotni. Csak pusztítani! Biztosan ez haragjának forrása. Ez meg kell, hogy történjen a gyermekeivel is! Az én kötelességem! Az én feladatom! Most már nem kell mást tenned, csak megadni magad. Megadás. Nagyon régen volt, hogy utoljára megadásra kényszerítették, arra, hogy mindenét odaadja. Régen volt, hogy utoljára hagyta a sötétséget eluralkodni magán. Évekkel ezel tt, amikor még nem is tudta, mit veszít, mert nem is ismert mást, csak éhséget, nyomort és er szakot. De mindez már megváltozott. Shei'k véd szárnyai alatt megismerte a sérthetetlenséget. És Bidithal most éppen ezt próbálta lerombolni benne. A lény, aki valaha rabszolga-keresked volt Genabackison, a lépcs tetején feküdt, és Bidithal szavai hallatán elmosolyodott. Aztán a fojtott nyöszörgést meghallva még szélesebben elvigyorodott. Karsa Orlong kedves, fogadott gyermeke egy beteges öregember kezébe került. Amit most vele tesznek, azt már nem lehet visszafordítani... A beteges öregember nem fukarkodott az ígéretekkel. Vissza fogja hát kapni a végtagjait, és ráadásul bosszút állhat a tebloron is. Ismét meg fogja találni a nevét! Tudta, hogy sikerülni fog. S ezzel elmúlik majd a zavarodottság is, a vak rettegés már nem tör majd rá, és a téren a többiek nem verik el többet. Így kell, hogy legyen, mert lesz az új gazdájuk. Megfizetnek mindazért, amit tettek. Mindenki megfizet! Amint

megtalálja a nevét... Ekkor már sírt. A kétségbeesést l egyszerre nevetett, és csorogtak a könnyei. A kislány nem nézhet le rá többé undorodva! Hogyan is tehetné? Hiszen most már egyformák! Jó leckét kapott! Kegyetlenül elbántak vele – ezt még a rabszolgakeresked is látta, el tudta képzelni, s a fejében felvillanó képek láttán összerezzent. De akkor is megérdemelte a leckét! Ideje távozni – léptek közeledtek. Visszacsúszott a napfénybe, s a hang, amit a kavicson, cseréptörmeléken hallatott, furcsamód láncok csörgésére hasonlított. Mintha láncokat húzott volna maga mögött... Nem láthatta senki, de dél után nem sokkal tompa fény jelent meg L'oric sátrában. Csak egy pillanat volt az egész, aztán visszatért minden a normális kerékvágásba. Most már alkonyodott. Újabb fény villant a sátorban, majd elenyészett. Ezt sem vette észre senki. A F mágus kitántorgott az Üreg tökéletlen, ideiglenes kapuján. Csupa vér volt mindene. Terhével áttántorgott a sz rmékkel borított padlóra, aztán térdre esett, a karjába vette a formátlan lényt, s vért l vörös kezével vakargatni kezdte s , gyapjas sz rét. A fájdalmas nyüszögés lassan abbamaradt – szerencsére, mert L'oric minden egyes kis szipogásnál úgy érezte, újra meg újra darabokra törik a szíve. A F mágus lassan lehajtotta a fejét, s végre szabadjára engedhette a gyászt, amit vissza kellett fognia, amíg kétségbeesetten és hiába küzdött az si démon életéért. Gyötörte a b ntudat, átkozta alkalmatlanságát. Túl hosszú ideje éltek elzárva, túl hosszú ideje tett úgy, mintha más világok nem jelentenének számukra fenyegetést. Most meghalt a familiárisa, s lelkében hatalmas, holt r támadt. S egyre csak növekedett, felemésztette a lelkét, ahogy a betegség felemészti az egészséges húst. Nem maradt ereje, mert a harag mindent felfalt. Megsimogatta a lény véres arcát, s ismét elmerengett, hogy a csúnya arc – amely most nyugodt volt, és már nem tükrözött fájdalmat – hogyan is képes olyan er s szeretetet kiváltani benne. – Barátom, sokkal jobban hasonlítottunk egymásra, mint gondoltuk. Nem is... te tudtad, ugye? Ezért ült a szemedben a végtelen fájdalom, amit minden látogatásomkor érzékeltem, de sosem vettem komolyan, igaz? Tudod, annyira biztos voltam benne, hogy az átverés sikerült! Magabiztos voltam, hittem, hogy folytathatjuk, hogy mindenki azt fogja hinni, atyám továbbra is velünk van. Én csak... – Összeomlott, s pár percig képtelen volt megszólalni. A vereség az hibájából következett be, csakis tehetett róla. Itt múlatta az id t, belebonyolódott a nevetséges kis játszmákba ahelyett, hogy védte volna a familiárist – ahogy az t védte évszázadokon át. Ó, pedig majdnem sikerült – ha csak eggyel kevesebb T'lan Imass jön, nem gy znek... Nem, most hazudsz magadnak, L'oric! Az els fejszecsapás megtette már a magáét, megnyitotta a halálos sebet. Minden, ami azután történt, haláltusa volt csak. Ó, ez a kedves kis lény bizony nem volt gyenge, és a fejsze hordozója drágán megfizetett! És tudd meg, barátom, a másikat szétszórtam a t zben! Csak a Klánvezet menekült el el lem. De megfogom találni! Erre megesküszöm! De ennek még nem jött el az ideje. Tisztulást kényszerített gondolataira, miközben a

karjában tartott familiáris egyre könnyebb lett – a halál elragadta testi mivoltát is. A Kurald Thyrllan mostantól védtelen. Azt még elképzelni sem tudta, miként juthattak be a T'lan Imass harcosok az Üregbe, de megtették, és legendás kegyetlenséggel hajtották végre a kit zött feladatot. Vajon megérezték a Liánok a halált? El ször talán csak az országbírók. Beszélnek a többieknek err l? Nem, ha csak egy pillanatot is szánnak rá, hogy átgondolják a helyzetet. Természetesen egész id alatt az orruknál fogva vezették ket. Osric elt nt – istenük elment –, és a Kurald Thyrllan készen állt a behódolásra. Az országbírók pedig id vel majd rá fognak jönni, hogy ha valóban Osric állt volna az imáikra válaszként érkez er mögött, akkor három T'lan Imass nem lett volna elég – nem, közel sem! Atyámról sok minden elmondható, de az nem, hogy gyenge! Az aszott, madárméret re zsugorodott valami, ami valaha a familiárisa volt, a padlóra hullott. L'oric csak bámulta, s közben átkarolta önmagát. Segítségre... lenne szükségem. Atyám társai közül valakire. Melyikük legyen az? Fürkész Anomander? Nem. a társa volt, igen, de csak id nként. Sosem volt Osric barátja. Irigy Hölgy? Az istenekre, dehogy! Caladan Brood... de mostanság neki is megvan a maga baja. Akkor csak egyvalaki jöhet szóba... L'oric lehunyta a szemét, és hívni kezdte az Álmok Királyn jét. – Valódi neveden szólítalak, T'riss, mert beszélni akarok veled! Atyám, Osric nevére kérlek, halld meg imámat... Lassan kialakult egy kép a fejében, egy ismeretlen helyr l. Gondozott kis kert. Magas falakkal körülvéve, kerek medencével a közepén. A környez növények árnyékában márványpadok várták a látogatókat. A medence körül finom, fodrozódó, fehér por borította a kövezetet. Azon vette észre magát, hogy a medencéhez lép, és belenéz a tükröz felületbe. Saját arca helyett végtelen sötétségben úszó csillagokat látott. – Megvan a hasonlóság! – A finom hang hallatán megfordult, és látta, hogy egy n ül a medence mellett. Alig látszott id sebbnek húszévesnél, a haja aranyszín volt és hosszú. Szív alakú arc, világos b r, világosszürke szempár. A n nem L'oricot nézte, hanem a medence vizében tükröz képet figyelte. – Bár – tette hozzá egy halovány mosoly kíséretében – meg kell mondanom, ügyesen leplezed Lián vonásaidat... – Van tehetségünk az ilyesmihez, Álmok Királyn je. A n bólintott, s még mindig nem nézett a szemébe. – Mint minden Tistének. Anomander egyszer csaknem kétszáz évig volt királyi test r... Halandó képmással, ahogy te is. – Úrn ! – kezdte L'oric. – Apám... – Alszik. Régen meghoztuk a döntéseinket, L'oric. Mögöttünk hosszú, alaposan kitaposott ösvény húzódik. Keser a gondolat, hogy újra meg újra végig kellene mennünk rajta. De azoknak, akik közülünk még ébren vannak, úgy látszik... nincs más választása. Újra meg újra ugyanaz az ösvény, de a lépteink mindig el re visznek, csalfán – mert az ösvény körbe-körbe halad. A tudás azonban – és ez az, ami igazán szomorú – nem lassítja lépteinket! – Naiv ostobaság, a malazák így mondják... – Kissé durva megfogalmazás, de benne van a lényeg – felelte a n . Hosszú ujjaival

a vízbe nyúlt. L'oric figyelte, ahogy a kéz elt nik a felszín alatt, de nem a medence vize, hanem az környezetük rebbent meg a mozdulattól. Halvány hullámzás vonult át rajta... – Álmok Királyn je, Kurald Thyrllan elvesztette a védelmez jét! – Igen. A Thyr és a Tellann mindig közel álltak egymáshoz, de most még közelebb kerültek... Furcsa megjegyzés... de ezen majd kés bb is ráér gondolkodni. – Nem leszek rá képes, hogy egyedül... – Nem, az tényleg lehetetlen. A te utadon is nagy huppanók következnek, L'oric. Ezért hát eljöttél hozzám abban a reményben, hogy esetleg én adhatok megfelel ... védelmez t. – Igen. – A kétségbeesés arra sarkall, hogy bizalmat keress ott, ahonnan ezt nem várhatod... – Hiszen atyám barátja voltál! – Barát? L'oric, mi túl hatalmasok voltunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk a barátságot! Er feszítéseink túl kemények! Magával a káosszal szálltunk harcba, és néha egymással is. Azért harcoltunk, hogy megformáljuk a jöv t. És néhányan közülünk elvesztek a csatában. Ne érts félre, nem táplálok mély haragot atyád iránt! De is éppen olyan kiszámíthatatlan volt, mint mi mindannyian – ez volt talán az egyetlen közös vonásunk. – Tehát nem fogsz segíteni? – Ezt nem mondtam. L'oric várt. Az Álmok Királyn je továbbra is a medence nyugodt vizében hagyta a kezét, s még mindig nem emelte fel a tekintetét, nem nézett L'oric szemébe. – Ez id be fog telni – mormogta. – A jelenlegi... sebezhet ség... marad egy ideig. Van egy jelöltem, de a lehet ség még messze van. És azt hiszem, neked nem is nagyon fog tetszeni a választásom. Közben viszont... – Igen? A n vállat vont. – Reménykedjünk, hogy a lehetséges érdekl k addig távol maradnak. A férfi látta, hogy a Királyn arckifejezése megváltozik, s amikor megszólalt, hangja sürget volt. – Térj vissza a világodba, L'oric! Egy másik kört is rövidre zártak, méghozzá borzalmasan! – Kiemelte a kezét a vízb l. L'oric leveg után kapott. A n keze csupa vér volt. Felpattant a szeme, s ismét a sátorban találta magát. Leszállt az éj, kintr l csak fojtott, békés hangokat hallott – a város vacsorához készül dött. De tudta, hogy valami borzalmas dolog történt. Mozdulatlanná dermedt, és kutatni kezdett odakint. Ereje – oly gyenge, reszketeg... – Az istenekre! Egy er szakgóc, amely már önmagába fordult, és fájdalmat sugárzott – egy kicsi, görnyedt alak tépett, véráztatta ruhában mászik a sötétben... L'oric talpra ugrott, elméjét elborította a harag. Aztán már odakint volt, futásnak eredt. Megtalálta a lány nyomát a porban – a romokon túlra, a k vé vált erd felé

vezetett. Ösztönösen tudta, hogy a lány a szent tisztás felé indult, amit Toblaka teremtett. De ott nem várja megváltás. Újabb hely, ahol hamis istenek laknak. És Toblaka elment, hogy megbirkózzon saját sorsával. A lány azonban nem tudott higgadtan gondolkodni. Csak az éget fájdalmat érezte, s próbált el le menekülni. Vonszolta magát, ahogy minden haldokló lény tenné. Meg is látta végre: a lány már a tisztás szélén járt. Nagyon lassan vonszolta magát el re. L'oric odaért mellé, s kezét a verejtékt l csatakos hajára tette. A lány halkan nyöszörögve elhúzódott, próbált belekarmolni a karjába. – Felisin! már elment! L'oric vagyok! Biztonságban vagy! Most már biztonságban vagy... De a lány még mindig menekülni próbált. – Azonnal értesítem Shei'ket... – Ne! – sikoltotta a lány, s összegömbölyödött a homokban. – Ne! Szüksége van rá! Még mindig szüksége van rá! – Alig bírt beszélni, teljesen ki volt cserepesedve a szája, de azért érteni lehetett, amit mondott. L'oric megdermedt, az iszonyattól szóhoz sem jutott. Tehát nem csak egy egyszer , sebesült lény... Tiszta fejjel mérlegel, számolgat, latolgat, félre akar állni. – Tudni fogja, kislány – megtudja majd! – Nem! Ha segítesz, akkor nem! Segíts nekem, L'oric! – csak te – még Heborik sem tudhatja! Megpróbálná megölni Bidithalt, és azt nem lehet! – Heborik? Én akarom megölni Bidithalt! – Nem szabad! Nem teheted! Hatalma van... Látta, hogy a lány megborzong. L'oric habozott, aztán megszólalt. – Vannak gyógyító balzsamaim, f zeteim... de egy id re el kell rejt znöd! – Majd itt leszek Toblaka templomában. Itt, L'oric. – Hozok vizet meg egy sátrat. – Igen! A harag már fehéren izzott a szívében. Próbált úrrá lenni rajta, s lelkébe gyöngeséget vitt a tudat, hogy talán nem cselekszik helyesen. Ez... borzalmas volt! Nem lehet annyiban hagyni! Meg kell bosszulni! És az volt a legrosszabb az egészben, hogy mind tudtak a veszélyr l. Tudtuk, hogy a lányt akarja. De nem tettünk semmit! Heborik mozdulatlanul feküdt a sötétben. Halványan érezte ugyan, hogy éhes is, szomjas is, de az érzés nem ért el hozzá igazán. A kell mennyiségben fogyasztott hen'bara tea elsöpörte a világi szükségleteket. Legalábbis most így tapasztalta. Elméje kavargó tengeren lebegett, mely végtelennek tetszett. Várt, még mindig csak várt. Shei'k az igazságot akarja. Megszerzi neki! Aztán nem köti majd többé semmi hozzá. És valószín leg az élethez sem... Hát legyen! Már öregebb, mint amire valaha is számított, és ezekkel a plusz hetekkel, hónapokkal nem adott sok jót a világnak. Halálra ítélte a saját istenét, így most Fener nem lesz majd ott akkor, amikor végre kiszabadul a hús és a vér börtönéb l. S t, ami azt illeti, talán Csuklyás sem fogadja majd szívesen... Nem tartotta valószín nek, hogy felébred még valaha – sokkal több teát ivott, mint

eddig bármikor, ráadásul t zforrón, amikor a leger sebb. És most lebegett a sötét tengeren, a láthatatlan folyadékban, amelynek meleg érintését ott érezte az arcán, a végtagjain, a mellkasán. Már várta a jádeóriást. Egész lelkét neki áldozta, és mindazt, ami halandó életéb l még megmaradt. A régebbi ajándék, a történelmi látásmód már odaveszett – a látásmód, amivel sikerült meglátni a múltat, mindazt, ami a legtöbb szem el l rejtve maradt. Az si titkokat, a történelem fonalát... Megöregedett. Megvakult. A víz átcsapott az arca fölött. Érezte, hogy csúszik lefelé – a csillagok tengerében, melyek élesen világítottak a végtelen sötétségben. Messze, nagyon messze tompa köd úszott a lángolóan fényes csillagok körül, és az öregembert ekkor villámcsapásként érte a felismerés. A csillagok mind olyanok, mint a nap. Minden csillag! Mindegyik! És ezek a ködfoltok – ezek is világok, birodalmak, mind más és más, mégis hasonló... A világ r nem olyan üres, mint hitte. De... hol lakhatnak az istenek? Ezek a világok – az Üregek? Vagy az Üregek csak folyosók, melyek összekötik ket? Újabb tárgy érkezett. Egyre nagyobbnak t nt. Zöldes villanás, egy mozdulatlan alak, akinek a törzse kicsavarodott, mintha hátrafordulva k vé vált volna. Meztelenül forgott, csak forgott, a csillagok fénye pedig mint megannyi es csepp, úgy gurult végig a zöld felszínen. Mögötte egy másik érkezett, egy törött alak – fél karja és fél lába letört, de ezek a törött végtagok is követték a törzset, s szaltózva, némán, szinte békésen haladtak el re a semmiben. Aztán egy újabb következett. Az els óriás elcigánykerekezett Heborik mellett, s a férfi úgy érezte, ha kinyújtaná szellemkezét, meg tudná érinteni az óriást. Persze tudta, hogy valójában még nagyon messze van t le. A látószögébe került az arca: túl tökéletes ahhoz, hogy emberi legyen, a szeme nyitva, az arckifejezése kifürkészhetetlen, bár Heborik mintha lemondást vélt volna felfedezni benne. Már tucatnyian voltak, s mind a sötétségnek ugyanabból a pontjából érkeztek. Mindegyik más testhelyzetben volt; némelyik szinte darabokra esett, de volt olyan is, amelyik tökéletesen ép állapotban leledzett. Vitorláztak a nagy sötétségben. Egy hadsereg. De nincs fegyverük. És semmi nemi jelleg... Tökéletességet sugároztak – alkatukkal, a hibátlan felszínnel –, s az expap ebb l arra következtetett, hogy sosem lehettek él lények. Ezek építmények voltak, valóban csak szobrok, bár nem volt közöttük két tökéletesen egyforma. Heborik álmélkodva nézte az elsuhanó alakokat. Eszébe jutott, hogy megfordulhatna, és megnézhetné, hogy a távolban, a fekete r egyik végtelen pontjában t nnek-e el, vagyis hogy egy végtelennek tetsz jádezöld folyam szélén lebeg-e. Nem esett nehezére megmozdulni. Aztán, amikor megfordult, meglátta az igazságot... és felkiáltott. Kiáltását nem kísérte hang. Hatalmas – hihetetlenül nagy – vörös szél seb tátongott a feketeségben, szakadozott peremét lángok övezték. Szürke, kavargó káoszviharok törtek el bel le itt-ott. Az óriások ebbe a szájba

ereszkedtek alá. Egyik a másik után. Aztán elt ntek. Heborik hirtelen megértett mindent. Tehát így került a Nyomorék Isten a mi világunkba. Ezen a... borzalmas seben át. És ezek az óriások... követik t. Mint egy hadsereg a parancsnokát. Vagy mint egy hadsereg, amely menekül t üldöz. Az összes jádeóriás az világában bukkan fel valahol? Nem, az lehetetlen! Ebben az esetben számtalan helyen lennének már jelen. Így nem maradt volna észrevétlen az érkezésük. Nem, az a seb hatalmas, hiszen az óriások kicsiny ponttá zsugorodnak el tte. Egy ilyen seb akár több ezer világot is átölelhet. Vagy több tíz, több százezret is... Talán minden, amit most lát, csak hallucináció, a hen'bara okozta láz szüleménye... Ám a kép fájdalmasan tiszta volt, és kegyetlenül... furcsa... így el kellett hinnie, hogy igaz, vagy legalábbis a valóságnak egy olyan átirata, amit az elméje még fel tud fogni, amit meg tud jeleníteni – szobrok és sebek, viharok és vérfolyam, s csillagok és világok végtelen tengere... Némi összpontosítás után ismét megfordult. Szembe a végtelen menettel. Aztán megindult a legközelebbi óriás felé. Az nem volt több, csak egy törzs és rajta egy fej, végtagjai leszakadtak, s most ott pörögtek a nyomában. A szobor már ott tornyosult el tte – túl gyorsan jött, és túl nagy lett... Heborikot elfogta a pánik. Belelátott a szoborba, mintha a jádeóriáson belül létezne egy világ, mely az léptékével készült. Ez volt eddig a legborzalmasabb, amit látott... Alakok. Testek, mint az övé. Halandók, több ezer halandó, s mind csapdába esett az óriásban. Csapdában voltak... És sikoltoztak, arcuk pedig eltorzult a félelemt l. A számtalan arc közül sok most felé fordult. Szájuk néma kiáltásra nyílt – figyelmeztetésként, az éhséget hirdetve, vagy talán fenyeget en... Nem tudhatta meg. Ha sikoltoztak is, a hangjuk nem jutott el hozzá. Heborik hozzáadta ehhez a saját néma sikolyát is, és kétségbeesetten elevezett a szobor el l. Mert most már megértette – azok az emberek foglyok voltak, csapdába estek a k -húsban, rabjai lettek egy ismeretlen er nek. Aztán az óriás mögé került, és elkapta t a hátszél. Tehetetlenül forgott a leveg ben, s ismét jade villant – éppen az orra el tt. Egy kéz. Egy ujj, amely éppen t vette célba. A becsapódáskor felsikoltott. Nem érezte az ütközést, de a feketeség egyszer en elt nt mell le, és a tenger most már zöld volt és halálosan hideg. És Heborik ott találta magát egy csomó vonagló, kiáltozó alak között. Csaknem megsüketült. Nem volt mozgástere – végtagjai a törzséhez szorultak. Leveg t sem kapott. Fogságba esett. Hangok süvítettek át a koponyáján. Túl sok egyszerre, olyan nyelveken, melyeket nem ismert, és nem is értett. Mintha viharos hullámok csapkodtak volna egy gátat, s a ritmus egyre szaporábbá vált, ahogy a zöld fényt egyre jobban beszennyezte valami vörösesség. Nem tudott megfordulni, de nem is volt rá szükség: így is tudta, hogy percek kérdése, és a seb elnyeli ket. Aztán a hangorkánon át elért hozzá egy beszélgetés, amelyet értett. Olyan volt, mintha a fülébe suttognának. – Onnan jöttél. Mi vár ránk, Kéz nélküli? Mi van a hasadékon túl? Aztán egy er sebb, parancsolóbb hang folytatta. – Melyik isten birtokolja most a kezedet, öreg? Áruld el! Még a szellemük sincs itt

– mondd, ki kapaszkodik beléd? Áruld el! – Nincsenek istenek – vágott közbe egy harmadik hang, ezúttal egy n é. – Mondod te! – jött egy újabb, irigyked hang. – A ti üres, csupasz, szerencsétlen világotokban! – Az istenek a reményb l születnek, de a remény meghalt. Megöltük, a végtelen intelligenciánkkal. Ti meg túl primitívek voltatok... – Nem nagy feladat megölni egy istent! Ez a legegyszer bb minden gyilkosság közül. Nem is az intelligenciát jelzi... Még csak nem is a civilizáció fejlettségét. S t, a közömbösség, amivel a halálos csapást beviszik, inkább tudatlanságra vall... – Vagy feledékenységre. Végül is nem az istenség a fontos, hanem a fölöttünk álló er , amelynek köszönhet en a halandó értékesebbnek érezheti magát... – Letérdelni a Rend el tt? Te ostoba, vak! – Rend? Én az együttérzésr l beszéltem... – Rendben, akkor hát rajta! Lépj ki önmagadból, Leandris! Nem, jobbat mondok! Csak innen lépj ki! – Erre csak az új fiú képes, Cassa. És jobban tenné, ha iparkodna... Heboriknak sikerült hátrafordítania a fejét, s lenézett saját karjára, kezére – ami nem is volt ott. Egy isten. Egy isten magához vette. Vak voltam – a jádeóriás szellemkeze eltakarta ezt el lem... Hátrahajtotta a fejét, s a sikolyok és kiáltások hangereje er södni kezdett. Már fülsiketít vé, rjít vé vált. Minden vörös lett – vörös, akár a vér... Valami megrántotta a karját. Er sen. Egyszer. Kétszer. Sötétség. Heborik kinyitotta a szemét. A sátor színtelen ponyváját látta maga fölött. A leveg alaposan leh lt. Nem emberi hang szakadt ki a torkából, majd az oldalára gördült a takaró alatt, és összegömbölyödött. Reszketni kezdett. Egy isten. Egy isten rám talált. De melyik isten? Éjszaka volt, de már csak egy óra lehetett hátra hajnalig. A táborban csend honolt, kintr l csak a sivatagi farkasok távoli, panaszos üvöltése jutott el hozzá. Kis id múlva Heborik ismét felriadt. A t z kialudt, lámpást meg elfelejtett gyújtani. Levetette magáról a takarót, és lassan felült. És hitetlenkedve nézett le a kezére. Az kísérteties maradt, de az otataral elt nt bel le. A jade ereje megmaradt, tompán lüktetett. Ám már fekete csíkok borították. Piszkossárga – szinte folyékonynak tetsz – csíkok is voltak a kézfején, aztán felfelé is folytatódott a minta, de irányt váltott. A tetoválása átalakult. És ezt a mélységes mély sötétségben is látta. Emberfeletti élességgel, minden részletében, mintha legalábbis szikrázó napsütés lenne. Mozgást hallott, felkapta a fejét – de csak egy rhizan szállt le egy pille könnyedségével a sátor tetejére. Egy rhizan? A sátor tetejére? Heborik gyomra megkordult az éhségt l. Ismét lenézett a tetoválásaira. Tehát új istent találtam magamnak. Nem mintha kerestem volna... de már tudom, ki az! Vagyis mi... Keser ség öntötte el a szívét. – Hát Desztriánra volt szükséged, Hamis? Vagyis... elvettél magadnak egyet.

Elloptad az életét. Persze nem volt valami nagy élet, de ez legalább az enyém volt! Hát így toborzol követ ket? Szolgákat? Az alvilágra, Hamis, sokat kell még tanulnod a halandókról! A harag elhalványult. Végül is kapott ajándékokat... Egyfajta csere volt hát. Már nem volt többé vak. S t, még azt is hallotta, hogyan szuszognak a szomszédai a jurtáikban és sátraikban. S a szinte mozdulatlan leveg ben érezte... az er szak szagát. De csak távolról. A vérontás órákkal azel tt történt. Biztos valami családi perpatvar... Id vel meg kell majd tanulnia kisz rni a felesleges adatokat abból a rengeteg impulzusból, amit új érzékei begy jtenek. Heborik felmordult, majd elkomorodott. – Rendben van, Hamis. Úgy fest, mindkett nknek lesz mit tanulni. De el ször is... eszem valamit! Meg iszom is! Amikor felkelt a pokrócáról, a mozdulat meglep en macskásra sikeredett, de beletelt némi id be, mire rádöbbent, hogy már nem sajog, nem recseg-ropog minden ízülete. Túlságosan is lefoglalta az, hogy megtöltse a bend jét. Elfeledte a jádeóriás titkait, s a benne raboskodó számtalan lelket, meg a világ rben tépett sebet is. És megfeledkezett a távolból érzett vérszagról, az er szak gyümölcsér l is... Bizonyos érzékek meger södésével más képességek automatikusan elgyengülnek. Heborik így szerencsés módon éppen azt nem vette észre, milyen jól fejlett cs látásra tett szert hirtelen. A két tény, mely oly hosszú ideje gyötörte már, végre nem bukkant fel a tudatalattijából. Nincs olyan ajándék, amit teljesen ingyen adnak. És a természet mindig egyensúlyra törekszik. Az egyensúly azonban bonyolult jelentéssel bír. A jóvátételt nem könny véghez vinni az él k világában. Így keletkezhet újabb és újabb híd... a múlt és a jelen között. Ifjabb Felisin szemhéja megrebbent, a lány lassan magához tért. Nagyot aludt, de ébredéskor rá kellett jönnie, hogy a fájdalom nem múlt el, s még mindig iszonyattal emlékezett arra, amit az öregember tett vele, bár furcsamód nem heves, tüzes haragot érzett, hanem h vös bosszúvágyat. Korlátolt látóterében, a homok szintjének közelében megjelent egy kígyó, pont az arca el tt. Ekkor jött csak rá, mi ébresztette fel; a kígyók, melyek a testén csúszkáltak. Tucatnyian voltak. Toblaka nyiladéka. Most már emlékezett mindenre. Ide vonszolta magát. És L'oric rátalált, aztán elment. Gyógyszerért, vízért, pokrócért, sátorért. Még nem tért vissza. A kígyók sziszegését leszámítva a tisztáson csend honolt. Ebben az erd ben az ágak nem mozogtak. Nem voltak levelek, melyek megrebbenhettek volna a h vös szell ben. Ahogy felült, a b re red ibe száradt vér meg-megcsípte. Alhasában éles, lüktet fájdalmat érzett, és ott, ahol a férfi kivágta a nyers húst – ott, a lába között – mintha izzó vassal sütögették volna. – Ha már a Forgószél F papja leszek, ezt a Rituálét kötelez vé teszem népünk körében, gyermekem. Az újjáformált világban ezen minden kislánynak át kell esnie. A fájdalom gyorsan elmúlik. Minden érzés elmúlik vele. Nem fogsz érezni többé semmit, mert a kéj nem tartozik a halandók világába. Az élvezet a legsötétebb ösvény, mely az irányítás elvesztéséhez vezet. Ezt nem hagyhatjuk! Asszonyaink nem lehetnek ilyenek!

Most csatlakozhatsz a többiekhez, azokhoz, akiket már megszabadítottam a tökéletlenségt l... Két ilyen kislány érkezett, a vágóeszközöket hozták. Kedves szavakkal bátorították, üdvözölték t a csapatban. Áhítattól csöpög hangon újra és újra elmondták, milyen csodás dolgokat hoz a Megsebzés. Illend séget. H séget. Az éhség csillapodik, a vágy elhal. Ez mind csodás, bizonygatták. A szenvedély átok a világon. Hiszen nem a szenvedély volt az, ami elragadta az anyjukat, nem a szenvedély a felel s azért, hogy egyedül maradt Felisin is? A gyönyör utáni vágy ellopta Felisin anyját... Elhagyta miatta anyai kötelességeit... Felisin el rehajolt, és a homokba köpött. De a szavak íze így is a szájában maradt. Nem csodálkozott rajta, hogy a férfiak ilyesmiket találnak ki, képesek ilyen dolgokat cselekedni. De hogy egy n is képes legyen rá... Ezt bizony nehezen emésztette meg. De tévednek! Rossz úton járnak! Igen, anyám elhagyott engem, de nem valami szeret kedvéért. Nem, t bizony Csuklyás csábította el t lem... Bidithal tehát F pap akar lenni? Az ostoba! Shei'k majd megtalálja számára a megfelel helyet a templomában – legalábbis a koponyájának. Talán egy csontkupa lesz bel le, melybe vizelni lehet. És erre nem is kell már sokáig várni! De még ez is túl hosszú id . Bidithal minden éjjel újabb és újabb lányokat ragad magához. Hadsereget toboroz, légiót a megsebzettekb l, a reményvesztettekb l. S k lelkesen osztják majd meg másokkal is az élvezetek elvesztését. Hiszen k is csak emberek, és az emberi természet hajlamos a veszteségb l erényt kovácsolni. Mert így együtt lehet vele élni, mert így indokoltnak t nik. Gondolatmenetét tompa fény lüktetése szakította félbe, felnézett. A k be vésett arcok mind fénylettek körülötte. Szürke, varázslatból ered fényt árasztottak magukból. S mindegyik mögött... volt valaki. Toblaka istenei. – Üdvözlünk, megtört! – A hang olyan volt, mintha két mészk szikla egymásnak dörzsöl dött volna. – A nevem Ber'ok. A bosszúvágy olyan er vel pulzál bel led, hogy felébredtünk. Nem bánjuk, hogy megidéztél minket, gyermek! – Ti Toblaka istenei vagytok – motyogta a lány. – Nekem semmi közöm hozzátok. Nem is akarom, hogy közöm legyen! Menj el, Ber'ok! Te is, meg a többiek is; menjetek el! – Enyhítenénk a fájdalmadat. Te lennél az én különleges... küldetésem. Bosszút akarsz állni? Megteheted! Az, aki megsebzett, magának akarja a sivatagi istenn erejét. Magáévá tenné az egész Üreg-foszlányt, és a saját, rémálomba ill világává alakítaná. Ó, gyermekem! Tudom, hogy te most mást gondolsz, de a megsebzésnek valójában nincs sok jelent sége. Az igazi veszélyt Bidithal hatalomvágya jelenti. T rt kell döfni a szívébe! Lennél ez a t r? A lány nem szólt semmit. Nem lehetett tudni, hogy a faragott arcok közül melyik lehet Ber'oké, így a lányka egyikr l a másikra pillantott. Egy-egy pillantás a két kidolgozott harcosra – ezek nem fénylettek, csak szürkén, élettelenül álltak a hajnal el tti sötétségben. – Szolgálj minket – mormogta Ber'ok –, és cserébe mi is szolgálunk téged. Gyorsan adj választ, valaki közeledik.

A lány megpillantotta az imbolygó lámpafényt az ösvényen. L'oric. – Hogyan? – kérdezte az istent. – Hogyan fogtok szolgálni? – Gondoskodunk róla, hogy Bidithal halála passzoljon rémtetteihez, és hogy... mihamarább bekövetkezzen. – És bel lem hogyan lesz t r? – Gyermekem! – felelte az isten nyugodtan. – Már az vagy!

Tizennegyedik fejezet

A teblorok régen rászolgáltak kétes hírnevükre mint gyermekgyilkosok, ártatlanok lemészárlói, a nathiikra oktalanul rászabadított halandó démonok. Minél hamarabb fel kell számolni a teblorok hegyi falvait, minél hamarabb el kell érni, hogy megfakuljanak emlékezetünkben. Míg a„teblor” nem lesz más, mint egy szó, amivel a gyerekeket riogatjuk, nem nyugodhatunk!

Szent hadjárat 1147 Ayed Kourbourn

A farkasok rohantak a szinte világítóan fehér ködben, szemük megvillant, amikor felé fordították nagy fejüket. Mintha egy szarvas lenne, amely a mély hóban küzdi magát el re, a farkasok úgy követték, tartották a tempót két oldalán, a ragadozók kikezdhetetlen türelmével. De nem t nt valószín nek, hogy ezek a hegyi farkasok valaha is vadásztak volna teblor harcosra. Karsa nem számított rá, hogy hóval fog találkozni, f ként, mivel útja a lánchegység északi oldalán vezetett végig – szerencsére nem kellett átverekednie magát egy szoroson sem. T le jobbra, alig kétmérföldes távolságban még látta a sivatag aranyszín homokját a medencében, és tudta, hogy ott a nap szinte perzsel – ugyanaz a nap, ami rá is lenéz, mint egy hideg, homályos t zgömb. A hó a combjáig ért, lassított a tempóján. A farkasoknak sikerült valahogy a szélt l fagyott felszínen maradni, s csak id nként szakadt be a mancsuk. A vadászokat és az üldözöttet körbevev köd tulajdonképpen csillogó, szikrázó hókristályokból állt. Karsának azt mondták, valahol nyugaton a hegyvonulat véget ér. A jobbján tengert lát majd, a balján lepusztult kis dombságot. A dombokon túl, déli irányban lesz egy város. Lato Revae. A teblornak nem állt szándékában ellátogatni ide, csak megkerülni a települést. Minél hamarabb maga mögött hagyja a lakott területeket, annál jobb. De

ehhez el bb még át kell kelni két folyón, és heteken át utazni... Egyedül futott a hegy oldalában, de érezte, hogy két társa vele van. Legfeljebb szellemek lehettek, s talán egyik sem volt más, csak saját elméje lehasadt darabja. A szkeptikus Barót Gild. A közönyös Delum Thord. Saját lelkének két másik oldala, melyekkel folyamatosan vitában áll. Tehát lehet, hogy ez az egész csak egy... hóbort? Így is lehetne, ha Barót Gild nem f zne mindenhez gúnyos kommentárt. Karsa id nként ismét rabszolgának érezte magát, s szinte meggörnyedt az ostorcsapásokra emlékeztet , szúrós megjegyzések súlya alatt. Fel sem tudta fogni, hogy mindezt talán maga kreálja... – Megértenéd, Hadvezér, ha csak egy percet is szánnál a saját gondolataidra! – Ne most, Barót Gild! – felelte Karsa. – Már így is alig kapok leveg t. – A magassági különbségek miatt van, Karsa Orlong – hallotta Delum Thord hangját. – Bár nem érzed, minden lépéssel, amit nyugati irányba teszel, egyre mélyebbre ereszkedsz! Hamarosan magad mögött hagyod a havat is. Lehet, hogy Raraku egykor beltenger volt, de vizét igen magas hegyek dajkálták! Egész eddigi utad, Hadvezér, ereszkedés volt! Karsa erre csak egy nyögést tudott pazarolni. Igazából nem érezte, hogy lefelé ereszkedne, de a horizont ezen a vidéken mindig hazudott. A sivatag és a hegyek is hazudnak – ezt jó régen megtanulta már. – Ha elt nik a hó – mormogta Barót Gild –, a farkasok támadni fognak! – Tudom. Most hallgassatok el, már látom elöl a csupasz sziklákat! Látták ezt a vadászok is. Tucatnyian voltak, magasabbak, mint az a fajta, ami Karsa szül földjén élt, sz rük homokszín, szürke és fehér pettyekkel tarkítva. A teblor nézte, ahogy négy bestia el rerohan a csupasz szikla felé, kett -kett mindkét oldalán. Karsa morogva kivonta fakardját. A csíp s leveg ben kicsit elgémberedett a keze. Ha a Szent Sivatag nyugati csücskében lettek volna vízlel helyek, nem mászott volna ilyen magasra, de ezen már kár volt bánkódni. Mindkét oldalán és a háta mögül is hallotta a farkasok lihegését. – Biztos talajt akarnak tudni a lábuk alatt, Hadvezér. Ugyanúgy, mint te. Vigyázz azzal a hárommal, amelyik a nyomodban jön – k támadnak majd el ször, valószín leg egy-két lépéssel azel tt, hogy kiérnél a sziklára. Karsa elvicsorodott Barót Gild kéretlen tanácsa hallatán. Pontosan tudta, mikor mit akarnak csinálni ezek a fenevadak. Hirtelen nagy dobogás támadt, hó fröcskölt a mancsok alól a leveg be, és az összes farkas elrohant a meglepett Karsa mellett. Karmok koppantak a csupasz kövön, a naptól megolvadt hó nyomán víz fröcsögött, mert minden állat megállt, s a falka félkörívben Karsa felé fordult. Léptei lelassultak, kezét a fegyverén tartotta. Ezúttal még Barót Gild is hallgatott – valószín leg éppen olyan bizonytalan volt, mint maga. Liheg , rekedtes, idegen hang szólalt meg Karsa fejében. – Ezt igazán élveztük, Toblaka! Három éjszakán és csaknem négy egész napon át rohantál megállás nélkül. Azzal, hogy csodálunk, még a felét sem mondtuk el annak, amit érzünk! Még sosem láttunk ilyet! Látod, hogy jár az oldalunk? Kifárasztottál bennünket. Ha látnád magad – nagyokat szippantasz a leveg l, és vörös ugyan a

szemed, de készen állsz a csatára, nem remeg a lábad, nem reszket a kezed sem annak a furcsa kardnak a markolatán. Meg akarsz bennünket sebezni, harcos? Karsa megrázta a fejét. A lény malaza nyelven beszélt. – Szóval olyan vagy, mint egy Lélekvesztett. Csak nem egy, hanem sok alakban. Akkor te... Szétszéledt vagy? Öltem már Lélekvesztettet – ha kételkednél a szavaimban, úgy szerezhetsz bizonyosságot, hogy a vállamra nézel: itt van rajtam a sz rméje. Ha akarsz, támadj csak meg, és miután mindannyitokkal végeztem, olyan kabátot rittyentek magamnak, amit még az istenek is megirigyelhetnek! – Már nem akarunk megölni, harcos. Csak azért állítottunk meg, hogy figyelmeztessünk. – Ugyan mire? – Valakinek a nyomában vagy. Karsa vállat vont. – Két férfi, mindkett nehéz, de az egyik magasabb, mint a másik. Egymás mellett haladnak. – Igen, egymás mellett. És mire következtetsz ebb l? – Nincs vezér, és nincs követ . – Veled utazik a veszedelem, Toblaka. Még a leveg is baljósan izzik körülötted: újabb ok, ami miatt nem akarunk szembe kerülni veled. Er k harcolnak a lelkedért. Túl sokan vannak, és túl hatalmasak. De halld hát a figyelmeztetést: ha csatába bocsátkozol az egyik utazóval... az egész világ látja kárát. Az egész világ, harcos! Karsa ismét vállat vont. – Jelenleg nem áll szándékomban senkivel sem harcolni, Szétszéledt. Ha viszont valaki rám támad, megvédem magam, bármit tapasztaljon is ennek nyomán a világ. Most elég a szavakból! Állj el az utamból, vagy megöllek! A farkasok haboztak. – Mondd el nekik, hogy Ryllandaras próbált beszélni a fejeddel! Mondd el, miel tt az utolsó cselekedeted nyomán elpusztul a világ! Karsa figyelte, ahogy a farkasok elvonulnak, lefelé a lejt n. Barót Gild nevetése olyan volt, mintha kisebb vihar tört volna ki a koponyájában. Karsa bólintott. – Senki sem vállalja a felel sséget olyasmiért, ami még meg sem történt – morogta. – Ez már magában is komoly figyelmeztetés... – Egyre jobban magadba fordulsz, Karsa Orlong. Most mi lesz? Karsa vicsorgott, majd eltette a kardját. – Hogy mi lesz, Barót Gild? Az lesz, hogy megkeresem ezt a két furcsa utazót! Barót Gild ekkor már nem nevetett. Karsa mokaszinja alatt kis patakokban csörgedezett a víz a sziklán. El tte a lejt n valóságos kis labirintussá változott, az ösvény hósipkás homokk sziklák és fennsíkok között kanyargott tovább. A felh tlen égen szikrázóan sütött a nap még így, délután is, de a keskeny kis ösvény, mely mélyen a sziklák között haladt, árnyékban maradt. A hó azonban végre elt nt a talpa alól, és Karsa újfajta melegséget is érzett a leveg ben. Úgy t nt, csak egy út vezet lefelé, s ez legalább annyira volt meder, mint ösvény. Jelek hiányában a teblor arra következtetett, hogy a két idegen el tte

ugyanezt az utat választotta. Már lassabban lépkedett, a lába elnehezedett. A Szétszéledt farkasok el tt nem mutathatta meg, hogy valójában mennyire fáradt, de a veszély most már elmúlt. Közel állt az összeomláshoz – aligha kielégít állapot, ha az ember össze akarja mérni az erejét egy világpusztító démonnal. A lába viszont saját akaratából vitte tovább. Mintha ez lenne a sorsa. – A sorsnak pedig, Karsa Orlong, nagy ereje van! – Visszatértél, hogy ismét a fülembe huhogj, Barót Gild? Akkor legalább adj tanácsokat! Ez a Ryllandaras, ez a Szétszéledt – baljós üzenetet hozott, igaz? – Abszurd módon baljós üzenetet, Hadvezér! Nincs olyan er ebben a világban – vagy bármelyik másikban –, amely ekkora fenyegetést jelentene. A lényb l a félelem beszélt. Valószín leg személyes ellentét lehet mindennek az alapja; bárki jár is el ttünk, már volt dolga ezzel a Ryllandarasszal, és a Szétszéledt szenvedett vereséget az összecsapásban. – Valószín leg igazad van, Barót Gild. Delum Thord, régóta nem szólaltál meg. Min t dsz? – Aggódom, Hadvezér. A Szétszéledt elég hatalmas démon. Ennyi alakot ölt, mégis egységes marad... S úgy beszél a fejedben, akár egy isten... Karsa elfintorodott. – Egy isten... vagy két szellem. Ez nem démon volt, Delum Thord! Mi, teblorok elég nyeglén bántunk eddig ezzel a szóval. Forkruli Támadó. Lélekvesztett. Szétszéledt. Ezek közül egyik sem démon, mert egyik sem tartozik másik világhoz, csak ehhez. Valójában nem sokban különböznek a tebloroktól vagy éppen a síkságiaktól. Nem különböznek a rhizanoktól és a molylepkékt l, a lovaktól és a kutyáktól. Mind ebb l a világból valók, Delum Thord. – Legyen igazad, Hadvezér. De mi, teblorok sosem bántunk nyeglén ezzel a szóval! A démoniság egyben viselkedést is jelent, és ilyen értelemben bármi és bárki lehet démon. Ryllandaras vadászott ránk, és ha nem fárasztottad volna ki ennyire, megtámadott volna, hiába mondod te másként. Karsa átgondolta, majd bólintott. – Igaz, Delum Thord. Azt javaslod, legyek óvatosabb. Mindig ezt szoktad javasolni, úgyhogy nincs min csodálkoznom. Ám mostantól nem hagyom figyelmen kívül a tanácsodat! – Természetesen figyelmen kívül fogod hagyni, Karsa Orlong... Még egy utolsó, napos terület, aztán a teblor árnyékba került. A patak vize már a bokáját nyaldosta, az ösvény elkeskenyedett, a talaj veszedelmesebbé vált. Ismét meglátszott a lehelete a leveg ben. Balra nézett, ahol széles, csontszáraz párkányféleség futott, az árnyékon túl. Csak egy kicsit kellett mászni, így Karsa habozás nélkül mászni kezdett a mederfalon, míg fel nem tudott húzódzkodni a párkányra. Felegyenesedett. Mégsem természetes párkány volt, hanem út, amely a patakkal párhuzamosan futott a következ homokszikláig, amire szépen felkapaszkodott. Úgy t nt, valaha a szikla falát is simára dolgozták, Karsa magasságáig. Halvány képek látszottak rajta, melyek az évszázadok során színtelenre koptak. Egy sor emberi alak, méreteik alapján síkságiak, mindegyik fedetlen f vel,

egy szál ágyékköt ben és furcsa pózban. Mindegyik a feje fölé nyújtózott, s a leveg t markolászta. Az út tele volt repedésekkel, mert kikezdték a szikláról lezúduló kövek. Ett l eltekintve olyan volt, mintha egy darabból faragták volna ki az egészet – de persze ez lehetetlen volt. Az ösvény kissé hepehupásan felkanyargott a sziklára, aztán egy sor rámpaszer ségen haladt tovább, majd valahol a távolban valószín leg a síkságra ért. Karsától jobbra, a horizonton k tornyok sorakoztak, de a harcos tudta, hogy azon túl már a Longshan-tenger várja. A kimerültség arra késztette a teblort, hogy lassan leüljön. Levette a hátizsákját, és nekid lt a sziklafalnak. Az utazás hosszú volt, de tisztában volt vele, hogy ami el tte van, az még ennél is több. S úgy t nt, sosem kell egyedül mennie. Mert ezek a szellemek velem maradnak. Talán tényleg csak az elmém szülöttei... Ezt a gondolatot nem találta túl kellemesnek. A fejét is a durva, naptól langyos k nek támasztotta. Kinyitotta a szemét – és sötét volt körülötte. – Felébredtél végre, Hadvezér? Már azt hittük, örök álomba szenderültél. Valakik zajonganak el ttünk, te nem hallod? Ó, messze jutottak, de ezen a vidéken másként terjed a hang. Ugye? Azt hiszem, köveket mozgatnak. Félrelökik ket. Túl lassan, túl szabályosan ismétl dik a hang ahhoz, hogy sziklaomlás lehessen. Szerintem a két idegen lesz az. Karsa lassan felállt, s nagyot nyújtózkodott, hogy megmozgassa elgémberedett, sajgó izmait. Hallotta a kövek ritmikus kopogását, de Barót Gildnek igaza volt: a hang távolról jött. A harcos leguggolt a táskája mellé, s el vett bel le némi élelmet meg egy vizestöml t. Majdnem hajnal volt. Bárki dolgozott is a távolban, korán kezdte. Karsa szépen, komótosan megreggelizett, s mire ismét készen állt az útra, már rózsaszín volt az ég alja. Még egyszer, utoljára ellen rizte a kardját és a páncélzatát, aztán indult is. A kövek kopogása fél délel tt folytatódott. A sziklafalat kerül útszakasz hosszabb volt, mint amire számított, a rámpa hatalmasnak bizonyult, oldalai meredekek voltak, a síkság legalább egyharmad mérföldes mélységben húzódott alatta. Miel tt az út leért volna a szikláról, széles párkányra nyílt, s itt, a sziklafal oldalában egy néhai város képe rajzolódott ki. A sziklaomlások több, mint felét eltemették, a régi omlások tetejébe pedig már frissek is keletkeztek. Egy ilyen kisebb csuszamlás tövében állt a két sátor. Karsa háromszáz lépésre t lük megállt. A kis omlásnál egy alak állandó, szinte hipnotikus ritmussal tisztogatta, válogatta a köveket. Nagy homokk darabokat dobott a háta mögé, ahonnan azok továbbgurultak, le a lejt n. A közelben, egy sziklán egy másik alak ült, s míg az els magas volt – sokkal magasabb, mint a síkságiak –, ez meglep en széles vállal, sötét b rrel és nehéz csontozattal rendelkezett. Nagy b rzsák hevert mellette, az illet pedig éppen egy füstös hátsó combon rágódott; a kis hegyi kecske többi része még mindig ott volt a nyárson, a k l épített tábori t zhely fölött. Karsa egy ideig szemlélte az idilli jelenetet, aztán vállat vont, és elindult a két alak felé. Alig húszlépésnyire volt csak, amikor a nagydarab, barbár külsej férfi felé fordította a fejét, aztán intett. – Szolgáld ki magad! Ez a szerencsétlen csaknem szétloccsantotta a fejemet, amikor lezuhant a szikláról, úgyhogy szinte kötelességemnek éreztem elfogyasztani. Ez fura!

Az ember látja, hogy mindig odafent ugrabugrálnak, és feltételezi, hogy sosem lépnek rossz helyre. Nos, újabb téveszme, amely leleplez dött. Sivatagi dialektusban, síksági nyelven beszélt, de nem volt síksági. Nagy, vastag agyarai voltak, a vállán a sz r olyan s , akár egy medvéé, arca széles, lapos. A szeme pont olyan szín volt, mint a homokk körülöttük. Szavainak hallatán a másik idegen abbahagyta a k dobálást, felegyenesedett, és most kíváncsian méregette Karsát. A teblor ugyanilyen nyíltan viszonozta pillantását. Az idegen majdnem olyan magas volt, mint , csak vékonyabb. B re szürke, enyhe zöldes beütéssel. Alsó szemfogai elég nagyok, hogy agyarnak nevezze ket az ember. A közelben nagy íj hevert, meg egy tegez, és egy b rszíj, rajta karddal, tokban. Ez volt az els fegyver, amit Karsa a kis táborban látott – mert a másik idegen a vadászkését l eltekintve, teljesen fegyvertelennek t nt. A kölcsönös vizsgálódás folytatódott még egy darabig, ám aztán az agyaras harcos visszatért a munkájához. Elt nt a szem el l, mert bevonult a barlang bejáratán, amit megtisztított a kövekt l. Karsa visszafordult a másik harcoshoz, aki ismét intett – ezúttal a kecskecombbal. A teblor közelebb lépett. A t z közelében letette a táskáját, aztán el vette a kését, vágott egy darab húst, majd visszatért oda, ahol a barbár idegen ült. – A törzsi nyelvet beszéled – kezdte Karsa –, de még sosem találkoztam néped tagjaival. A társadhoz hasonlatossal sem... – Te is éppen olyan ritka látvány vagy, Thelomen Toblaka! A nevem Mappó, és a trell nev nép tagja vagyok, akik a Jhag Odhantól északra élnek. Makacs társam Ikárium, Jhag... – Ikárium? Gyakori név ez, Mappó? Ugyanis a törzsem történelmében is szerepel egy Ikárium. A trell szeme egy pillanatra résnyire sz kült. – Hogy gyakori-e? Nem úgy, ahogy érted. A név kétségkívül számtalan nép történeti írásaiban szerepel. Karsa a furcsa pedantéria – ha az ez volt – hallatán elkomorodott. Aztán leguggolt Mappóval szemben, és tépett egy falást a zsenge húsból. – Most döbbentem csak rá valamire! – kezdte Mappó, s vigyor villant át durva vonásain. – Ez a véletlen találkozás egyedülálló, méghozzá több szempontból is. Egy trell, egy jhag és egy Thelomen Toblaka – valószín leg mi vagyunk népünk kizárólagos képvisel i Hétváros kontinensén. S ami még különösebb, azt hiszem, tudom, ki vagy; persze csak hírb l ismerlek. Shei'knek van egy test re... Egy Toblaka, akinek megkövült kagylók borítják a vértjét, és fából készült karddal jár... Karsa bólintott, lenyelte a húst, csak azután válaszolt. – Igen, Shei'k szolgálatában állok. Ez a tény talán az ellenségemmé tesz téged? – Csak akkor, ha te így akarod – felelte Mappó. – De én nem javasolnám... – Mindenki ezt mondja – motyogta Karsa, és visszatért az ennivalóhoz. – Ah, tehát mégsem vagy olyan tudatlan velünk kapcsolatban, mint mondtad! – Tucatnyi farkas beszélt hozzám – magyarázta Karsa. – Persze a figyelmeztetésen kívül nem mondtak sokat. Nem tudom, mit l vagytok ti ketten olyan veszedelmesek,

de nem is érdekel. Ha akadályozzátok az utamat, megöllek benneteket. Ennyire egyszer az egész. Mappó lassan bólintott. – És volna okunk az utadat állni? – Csak akkor, ha te így akarod – felelte Karsa. A trell elmosolyodott. – Akkor talán jobb volna, ha nem is tudnánk meg semmit egymásról. – Igen, ez lenne a legjobb. – Viszont – sóhajtotta Mappó, – Ikárium már mindent tud rólad, amit csak tudni akart, de hogy mit határozott, azt csak tudja... – Ha azt hiszi, ismer engem, hát becsapja magát! – közölte Karsa. – Nos, hát gondoljuk át a dolgot! Válladon egy Lélekvesztett bundáját viseled, méghozzá egy olyanét, akit egészen véletlenül mi is ismertünk. Szép állatot öltél meg! Szerencsére nem volt a barátunk. Tehát harci tehetségedet ezzel felmértük. A következ , hogy szellemek járnak a nyomodban: nem csak a két társad, akik mindig ott ülnek a válladon. Ott van az összes szerencsétlen, akiket rövid, de kegyetlen életed során megöltél. Sokan vannak, és gy lölnek téged. Ám ugyan ki hordozza így magával a holtakat? Csakis az, akit megátkoztak. Nagy tapasztalattal mondhatom, hogy az átok az egyik legborzalmasabb dolog a világon. Mondd csak, beszélt neked Shei'k valaha a konvergenciáról ? – Nem. – Úgy is mondhatnánk, hogy amikor az átkok találkoznak. Hibák és erények, a hith megszállottság és a makacsság sokféle formája... Er k és akaratok húzódnak egymás felé, mintha az egyik természeténél fogva arra törekedne, hogy kiirtsa a másikat, így, hogy te és Ikárium egy helyen vagytok, csak percek választanak el bennünket egy borzalmas konvergenciától, s az én sorsom, hogy szemtanúja legyek. Majd meg rjít a tehetetlenség. Szerencsére nem el ször tapasztalom ezt... Karsa evett, miközben Mappót hallgatta. Most szemügyre vette a kezében tartott csontot, majd félredobta. Zsíros kezét beletörölte a fehér medvesz rbe, és felegyenesedett. – Mit fedeztetek még fel velem kapcsolatban, te meg Ikárium, Mappó? – Pár apróságot. Ryllandaras is felmérte az er det, és úgy döntött, nem áll szándékában b víteni a sz rmekollekciódat. Ryllandaras mindig is bölcs lény volt. Tucatnyi farkas, ezt mondtad? Akkor a hatalma n tt, ami a szívében lakozó káoszt is figyelembe véve, meglep és egyedülálló teljesítmény. Hogy mit láttunk még? Nos, a többit nem fedem fel el tted. Karsa felmordult. Kioldozta a medvebundát, és hagyta, hogy a földre hulljon, aztán el húzta a kardját, és a k halom felé fordult. Egy szikla repült ki a nyíláson, nagyobb, mint Barót Gild. A föld is beleremegett a landolásába. A k gurult még egy darabig, majd nagy porfelh közepette megállt. – Most meg akar engem várakoztatni? – morogta Karsa. Válaszként Ikárium megjelent a bejáratnál, és leporolta kecses ujjait. – Te nem vagy Fenn – állapította meg. – Azt hiszem, teblor vagy, a laederoni bukott törzs fia. Messzire utaztál, harcos, hogy találkozz a Csuklyással!

– Ha ennyire vérszomjas vagy – morogta Karsa –, akkor hagyd már a szavakat! A jhag arckifejezése gondterheltté vált. – Vérszomjas? Nem, én sosem vagyok vérszomjas! Azt hiszem, ez a pátosz pillanata. Most el ször érzek ilyesmit, és elég furcsának találom. – A társához fordult. – Átéltünk már ehhez hasonló pillanatokat, Mappó Runta? – Igen, barátom. Sokszor! – Nos, az emlékezés terhe csakis a tiéd... – Mint mindig, Ikárium. – Sajnálom, barátom! Mappó bólintott. – Tudom, hogy sajnálod! Most jobb lesz, ha el húzod a kardod, Ikárium! A tebloron a nyugtalanság és türelmetlenség jelei mutatkoznak! A jhag odalépett a fegyveréhez. – Mi sül ki ebb l, Mappó? A trell a fejét csóválta. – Nem tudom, de gyötör a rettegés. – Akkor hát hatékony leszek és gyors, hogy ne szenvedj sokáig! – Ez nyilvánvalóan lehetetlen! – jegyezte meg Karsa. – Hiszen imádod a saját hangodat! – Felemelte kardját, harci állásba helyezkedett. – Akkor hát essünk túl rajta, még lovat kell találnom magamnak! Ikárium felvonta a szemöldökét, majd végre el húzta a kardját. Furcsa fegyver volt, egyél , régi. A jhag el relépett. Támadása követhetetlenül gyors volt, gyorsabb, mint bármi, amit Karsa valaha is látott, de a kardját még id ben fel tudta emelni, hogy hárítson. A pengék összecsaptak. Furcsa, csattanó hang hallatszott, és Karsa azon kapta magát, hogy csak a markolat maradt a kezében. Elöntötte a harag. Közelebb lépett, és hatalmas öklével Ikárium arcába csapott. A jhag hátraesett, lába sem érte a földet, kardja kiesett a kezéb l, és a k omláson landolt. Ikárium nagy puffanással becsapódott, és nem mozdult többet. – A nyavalyás, eltörte a kardomat! – kezdte Karsa Mappó felé fordulva. Koponyájában fehér fény villant, és elvesztette az eszméletét. Mappó csak nézte a földön fekv Thelomen Toblakát, és látta, hogy mellkasa ritmikusan emelkediksüllyed. Felkapta a buzogányát, és odafordult, ahol Ikárium feküdt, látta, hogy barátja keze megemelkedik, megrándul, majd visszaesik a földre. A trell felsóhajtott. – Jobbat nem is remélhettem volna! Visszasétált a nagy b rzsákhoz, és eltette a fegyverét, majd szépen, komótosan nekilátott a táborbontásnak. Lüktet fájdalom a szemhéj mögött, és dübörg hang, mint amikor folyó rohan valamilyen szorosban. Karsa felnyögött. Beletelt egy kis id be, mire sikerült négykézlábra emelkednie. Hajnalodott... Ismét. – Ne mondj semmit, Barót Gild! – motyogta. – Te se, Delum Thord! Pontosan tudom, mi történt! Az a trell leütött hátulról! Persze nem ölt meg, de egy napon majd azt kívánja, bár megtette volna! Lassan, óvatosan körülnézett, s látta, hogy egyedül van. Törött kardját mellé

fektették, a markolatot és a pengedarabot is, és egy kis csokor sivatagi virágot tettek rá. Fejsérülése miatt hányingere volt, s amint sikerült felállnia, rájött, hogy szédül is. Lecsatolta a sisakját, és félredobta. Haja összetapadt a vért l, s nyakát is vér borította. – Legalább kipihented magad, Karsa Orlong... – Nem is vagy olyan kárörvend , mint amire számítottam, Barót Gild. Ez az Ikárium – ugyanaz, aki a legendáinkban szerepel, ugye? – És te vagy az egyetlen él teblor, aki összecsapott vele. – Eltörte a kardomat! Erre nem jött válasz. Karsa készül dni kezdett, hogy folytassa az utazást. Felvette a medvesz rmét, hátára vette a zsákját. A fakard darabjait és a csokrot ott hagyta, ahol voltak, majd elindult a lejt s úton. Néhány lépés után megállt, és a bejárat felé fordult, amit Ikárium készített a k omlásba. A jhag er feszítéseinek köszönhet en részben láthatóvá vált egy szobor, amelyr l itt-ott hiányzott pár darab, és tele volt repedésekkel, de azért fel lehetett ismerni, hogy mit ábrázol. Groteszk képz dmény volt, olyan magas, mint Karsa, s fekete, zsíros l készült. Egy hétfej kutya. A k omlás teljesen betemette, így semmi jele sem lehetett, hogy itt bujkál a kövek között. Ám Ikárium mégis rátalált, bár azt Karsa igazán nem értette, hogy mi értelme volt feltárni ezt a borzalmat. – Azt hiszem, túl régóta él már – morogta. Kilépett a barlangból, és ismét megindult az úton. Hat nappal kés bb a teblor már messze maga mögött hagyta Lato Revae-t, s egy gúlafa árnyékában hevert mozdulatlanul. Két pásztort figyelt, akik egy poros kis karám felé terelték a kecskéiket. A karámon túl apró falu húzódott, pálmalevéllel borított kunyhók sora, a leveg fölötte remegett a tüzek melegét l és a füstt l. A nap hamarosan lemegy, és akkor majd folytathatja az utazást. Láthatatlanul várakozott egész nap. Ez a vidék Lato Revae és a Mersin-folyó között viszonylag zsúfolt volt, már ahhoz képest, amit eddig látott, s err l eszébe jutott, hogy mióta kikötött Ehrlitanban, szinte csak a lakatlan vadonon át vezetett az útja. A Pan'potszun Odhan – maga a Szent Sivatag – olyan hely volt, ahol gyakorlatilag kihalt a civilizáció. Itt azonban öntöz csatornák szabdalták a síkságot. Kutak, szántóföldek, falvak és több út, mint amit valaha is látott – még a nathiik földjén sem volt ennyi. A legtöbb persze csak poros ösvény volt, két árok között. Kivételt csak a birodalmi utak jelentettek: ezek egyenesek voltak, simák, magasan épültek, és elég szélesek ahhoz, hogy két szekér elférjen rajtuk egymás mellett. Ezek a malaza utak persze sokat szenvedtek az elmúlt évek során; nyilvánvaló hasznosságuk ellenére, alapköveiket megdézsmálták, a mérföldjeleket elhordták. Ám az árkok még mindig mélyek voltak mellettük, és Karsa ezen árkok segítségével észrevétlenül tudott haladni délnyugat felé. Az el tte épült falu a malaza utak találkozásánál épült, az alacsony épületek között magas, szögletes torony állt, középen. Mészk falait fekete foltok borították, f leg a rések és az ablakok környékén. Amikor a nap a látóhatár mögé bukott, a toronyban nem gyúltak fények.

Bár lehetségesnek t nt, hogy a falu az Apokalipszis lázadóinak kezében van – hiszen stratégiailag fontos ponton épült –, Karsának nem állt szándékában benézni hozzájuk. Utazását személyes okok vezérelték. Mindenesetre úgy látta, ezen a vidéken a lázadás nem söpört végig olyan er vel; vagy ez történt, vagy a vérszomj már régen alábbhagyott. Nem pusztították el a tanyákat és a szántóföldeket, nem mészárolták le a falvak, városok lakosságát. Karsa arra gondolt, hogy itt, nyugaton talán nem is volt olyan sok malaza keresked meg földtulajdonos, vagy hogy a helyi er ket átvezényelték a nagyobb városokba – Kayhumba, Sarpachiyába és Ugaratba –, és a civil lakosság is velük tartott. Ha így történt, hát nem jártak valami jól. Nem szerette, hogy fegyvertelen – csak a malaza rövidkard lógott a szíján, amit kés gyanánt használt. De ebben a régióban nem talált megfelel fát. Azt hallotta, a Jhag Odhanban vannak vasfák, így addig ki kellett, hogy tartson. Az est gyorsan leszállt. A teblor harcos motozni kezdett, összeszedte a holmiját, és elindult. Az egyik birodalmi út éppen abba az irányba tartott, amerre neki is indulnia kellett. Valószín leg ez köthette össze Lato Revae-t Ugarat Szent Várossal. Ha van híd a Mersin-folyó fölött, ami túlélte a lázadást, akkor az csakis malaza építés lehet. És ez az út vezet hozzá... Északról kerülte meg a falut, át a térdig ér vetésen. A talaj még puha volt az esti locsolástól. Karsa feltételezte, hogy a víz a folyóból jöhet valahonnan, abból az irányból, amerre tart, de el sem tudta képzelni, miként szabályozhatják a folyását. A teblor harcos undorítónak találta még a gondolatot is, hogy valaki a földek locsolásával tölti egész életét. Jutalmat ugyanis csak a fels bbrangú síkságiak várhattak. Az alacsonyabb születés ek minimális egzisztenciára, gyors öregedésre és látástól vakulásig tartó munkára számíthattak csupán. És a magasabb és alacsonyabb rang közötti különbség éppen a gazdálkodásból fakadt – legalábbis Karsa így látta. A gazdagságot abban mérték, hogy minél több ember legyen az irányításuk alatt, és ezt az irányítást sosem engedték ki a kezükb l. Éppen ezért különösnek találta, hogy ez a felkelés semmit sem tett az ilyen igazságtalanságok ellen, hogy igazából csak az volt a kérdés: kinek a kezében legyen az irányítás. Ám a szenvedés nagyobbik fele megint csak az alacsonyabb rangúaknak, a köznépnek jutott. Mit számít, milyen szín a szíj az ember nyaka körül, ha a lánc, ami rákapcsolódik, ugyanaz? úgy gondolta, sokkal jobb, ha a tehetetlenség ellen küzd az ember. Ez a véres Apokalipszis értelmetlen, a harag rossz felé irányuló kitörése, mely ha véget ér, nem hagy nyomot a világban. Átkelt egy árkon, aztán egy kisebb bozótoson, és egy nagyobbacska gödör mellett találta magát. Legalább húsz lépés szélesség lehetett az egyik irányban, harminc a másikban. Ide gy jtötték a város szemetét, de még nem sikerült vele elfedniük a rengeteg síksági csontot. Tehát ide kerültek a malazák. Megtörtek, mint a föld maga. A hús gazdagsága visszakerült a talajba, hogy táplálja. Karsának kétsége sem volt, hogy azok kiáltoztak a leghangosabban a lincselésen, akik átvették a vagyonukat és a posztjukat. – És Karsa Orlong ismét szembesült a síkságiak gyarlóságával. – Barót Gild hangja epésen gunyoros volt. – Minden erényükre ezer önz gonoszság jut. Ismerd ki ket alaposan, Hadvezér, mert egy napon k lesznek az ellenségeid! – Nem vagyok ostoba, Barót Gild. És vak sem!

Most Delum Thord vette át a szót: – Kísértett hely van el ttünk, Hadvezér. si, akár a vérünk. Azok, akik itt élnek, kerülik, mindig is kerülték. – Nem egészen – javította ki Barót Gild. – A félelem id nként cselekvésre sarkallta ket. A helyet megrongálták. Ám az si varázslat még ott tanyázik. Az ösvény vonzónak t nik – elindulsz rajta, Karsa Orlong? Karsa megkerülte a gödröt. Látott valamit maga el tt: földhalom törte meg a síkság egyhangúságát. Hosszúkás sírhalmok, helyenként kövek is, bár a legtöbbet tüskés bokrok és sárga f csomók borították. A halmok szabálytalan kört alkottak egy nagyobb, lapos tetej domb körül, melynek egyik oldala mintha megsüllyedt volna az évek során. A dombtet n tucatnyi k emelkedett. Kisebb, a közeli term földek feltöréséb l származó köveket szórtak erre az egykor szent helyre, a sírok közé, a középs domb elé, és persze hoztak ide más szemetet is: elhasznált ekéket, száraz pálmaleveleket a tet kr l, törött edényeket és a levágott állatok csontjait. Karsa becsusszant két sír között, és a középs domb felé indult. A legközelebbi állók alig a csíp jéig ért. Fekete jelek borították – a szénalapú festék viszonylag friss volt. A teblor felismerte az írásjeleket, mert ezt a titkos nyelvet használták az ellenállók a malaza elnyomás idején. – Aligha a félelem helye – motyogta. A köveknek legalább a felét eltörték vagy feldöntötték, s ez utóbbiakból Karsa megtudta, hogy a mementók eredetileg magasabbak voltak, mint , csak mélyen leásták ket a domb talajába. A dombtet maga gidres-gödrös, egyenetlen volt. – De igen, ezek bizony a félelem jelei, Karsa Orlong! Ez a szentségtörés. Ha ezen a helyen nem lakozna hatalom, másként viszonyulnának hozzá! Karsa csak köhintett, és óvatosan indult el az egyenetlen talajon a k l rakott kör közepe felé. Ott négy kisebb követ összekötöttek, s a f minden oldalon egylépésnyire ezekt l a kövekt l elt nt. Középen tehát csakis a csupasz föld maradt, széndarabokkal pettyezve. És persze csontok – tette hozzá magában Karsa, miután leguggolt. Felvett egy nagyobb darabot, és szemügyre vette a csillagfényben. Egy koponyából származott, mely nem volt nagyobb, mint egy síkságié, de valamivel robusztusabb; egy szemüreg széle lehetett. Vastag... mint az isteneimé... – Barót Gild! Delum Thord! Egyik tök sem érzi itt egy isten vagy szellem jelenlétét? – Nem – felelte Delum Thord. – Egy sámánt temettek itt el, Hadvezér – mondta Barót. – A fejét levágták, és a négy középs k között hagyták. Bárki törte is össze, ezt jóval kés bb tette. Évszázadokkal kés bb. Vagy talán ezer év is eltelt. Hogy ne lásson többé. Ne figyeljen többé. – Akkor hát mi értéket rejteget számomra ez a hely? – Egy átkel t, Hadvezér! – Min, Barót Gild? – Egy út nyugat felé, a Jhag Odhanba. Ösvény az álmok világán át. Az utazás, mely több hónapig tartana, csak pár napot fog igénybe venni, ha erre mész. Még mindig él,

mert nemrég használta is valaki. Egy egész hadsereg! – És hogyan léphetek erre az ösvényre? Delum Thord válaszolt: – Majd mi vezetünk, Karsa Orlong! Mert mi is olyanok vagyunk, mint akiket egykor ide temettek: se él k, se holtak. Az úr, Csuklyás nem éri el a lelkünket, mert az itt van veled. A mi megkötésünkkel csak méginkább kivívtad Csuklyás gy löletét. – Gy löl? – Mert elvettél t le valamit, és nem adod vissza. Nem fogod visszaadni. Talán Lelkek re válik bel led? Ezért aztán a Csuklyás most fél. Mikor volt legutóbb riválisa? Karsa elkomorodott, és a földre köpött. – Nem akarok a riválisa lenni. Szeretném elszakítani ezeket a láncokat. Kiszabadítanálak téged és Barót Gildet is! – Jobb szeretnénk, ha nem tennéd, Hadvezér! – Talán csak te és Barót Gild gondoljátok ezt így! – És akkor mi van? – csattant fel Barót. Karsa nem mondott semmit, mert kezdte megérteni, hogy a jöv ben milyen döntésre kényszerül majd. Ha meg akarok szabadulni az ellenségeimt l... El kell majd zavarnom a barátaimat is. Így Csuklyás követ, és vár. Várja a napot, ami egyszer biztosan eljön. – Most elrejted a gondolataidat, Karsa Orlong. Ez az új képesség nem tetszik nekünk! – Én vagyok a Hadvezér! – mordult fel Karsa. – Nem az a dolgom, hogy tetszést arassak! Talán megbántátok, hogy követtek? – Nem, Karsa Orlong. Még nem! – Akkor hát vezessetek erre az álmok ösvényére, Delum Thord! A leveg hirtelen leh lt körülötte, s olyan szag vette körül, ami a tavaszi hegyoldalra emlékeztette – az életre kelt, átázott moháé és zuzmóé. S el tte, ahol egy perce még a sötétségbe boruló tanya volt, most tundra húzódott, er sen borult égbolttal. Széles ösvényt látott, mely végighúzódott a dimbes-dombos vidéken. A zuzmókat, a mohákat eltaposták, félrerúgták. Ahogy Barót Gild mondta, egy hadsereg haladt végig rajta nemrég, bár úgy t nt, mintha ez csak egy perce történt volna. Karsa szinte csodálkozott, hogy nem látja a menetoszlop végét a horizonton, de nem látott semmit. Csak az üres, csupasz tájat. Elindult a hadsereg nyomában. Ez a világ id tlennek tetszett, az égbolt mit sem változott. Id nként csordák bukkantak fel – túl messze ahhoz, hogy megállapítsa, milyen állatok lehetnek –, végigdübörögtek a domboldalon, aztán elt ntek valamelyik völgyben. Madarak repültek az égen V alakban, érdekes, hosszú nyakú teremtmények, magasan a feje fölött, s mind abba az irányba repült, ahonnan Karsa jött. A teblor körül nyüzsg rovarok zümmögését l eltekintve furcsa, irreális csend honolt a tájon. Egy álomvilág, olyan, mint amilyenbe törzsének bölcsei szoktak ellátogatni, ha jóslatot, tanácsot akartak kérni. A táj éppen olyan volt, mint amit Karsa akkor látott, amikor istene, Urugal el tt találta magát.

Folytatta útját. Id vel a leveg egyre h vösebb lett, s a széles ösvény mindkét oldalán jégkristályok csillogtak a zuzmókon. Karsa orrát megtöltötte a rothadó jég szaga. Újabb ezer lépés után elért az els hófolthoz, mely betöltötte a jobbján lév völgyet. Aztán jégsziklák következtek, félig a földbe fúródva, mintha az égb l hullottak volna. Sok ezek közül nagyobb volt, mint egy síksági szekér. A táj errefelé szaggatottabb volt, a lankákat sok helyen meredek szakadékok, magas falú csatornák szabdalták. Volt, ahol mintha az egész domboldalról feltolták volna a talajréteget, hogy el njön a homokk . A k repedéseiben zöldes jég csillogott. Barót Gild megszólalt. – Most már egy új Üreg szélén állunk, Hadvezér. Egy Üreg, ami ellenségesen fogadta a hadsereget. Így háborút vívtak. – Milyen messzire jutottam, Barót Gild? A mi világunkban közel járok már Ugarathoz? Sarpachiyához? A szellem nevetése olyan volt, mint amikor egy szikladarab legurul a domboldalon. – Ezeket már magad mögött hagytad, Karsa Orlong. Most éred el azt a vidéket, amit Jhag Odhannak neveznek. Pedig úgy érezte, nem gyalogolt többet ebben az álomvilágban, mint fél napot. A hadsereg vonulásának nyomai már kevésbé voltak kivehet k, a föld keményre fagyott, és nagyrészt gömböly kövek borították. El tte a síkság tele volt nagy, lapos, fekete szikladarabokkal. Pár perccel kés bb Karsa már ott sétált közöttük. A sziklák alatt holttesteket látott. Mindet a földre szorították. – Kiszabadítod ket, Karsa Orlong? – Nem, Delum Thord, nem teszem. Úgy haladok itt át, hogy nem nyúlok semmihez. – De ezek itt nem Forkruli Támadók! Persze a legtöbbjük már halott, mert nincs meg benne az er , ami az seit jellemezte. De sokan még életben vannak, és évszázadokon át fognak itt szenvedni. Karsa Orlong, már nem hiszel a könyörületességben? – A hitem csakis rám tartozik, Delum Thord! Nem fordítom vissza azt a folyamatot, amit nem értek meg, és kész. Továbbutazott, és hamarosan maga mögött hagyta a borzalmas síkságot. Nemsokára repedezett jégmez re érkezett, melynek pocsolyáiban tükröz dött az ezüstszín égbolt. A jégen csontok hevertek elszórtan, több száz vagy talán több ezer lény csontjai. Már korábban is találkozott ilyen csontokkal. Volt, amelyikr l még mindig nem rothadt le a száraz hús és b r. K fegyverek darabjai hevertek közöttük, meg sz rmecafatok, agancsos sisakok meg rothadó b rök. Az elesettek maradványai hatalmas félkört alkottak egy alacsony, szögletes torony körül, melynek viharvert köveit jég borította, ajtaja sötéten ásított. Karsa óvatosan átkelt a mez n, mokaszinja meg-megcsikordult a jégen és havon. A torony ajtaja elég nagy volt ahhoz, hogy a teblor harcosnak ne kelljen lehajtania a fejét, amikor belépett. Bent csak egy helyiség volt. A k padlót törött bútorok darabjai meg újabb harcosok tetemei borították. A középen emelked csigalépcs láthatóan teljes egészében vasból készült. A romok alapján a teblor úgy ítélte meg, hogy a bútorokat inkább teblor méret lénynek készítették, nem síkságiaknak. Karsa felment a jégpáncélos lépcs n. Fent is

csak egy szoba volt, magas falait egykor fapolcok borították. Tépett tekercsek, szétszaggatott könyvek hevertek szanaszét, összetaposott, orrfacsaró szagokat árasztó tégelyek és fiolák között. Egy hatalmas asztalt kettétörtek és a falhoz toltak, a szoba közepén pedig... Karsa felért a lépcs n, és lenézett. – Thelomen Toblaka, üdvözöllek szerény hajlékomban! Karsa elkomorodott. – Összecsaptam nemrég valakivel, aki nagyon hasonló volt hozzád. A neve Ikárium. Ilyen volt, de nem egészen. – Természetesen azért, mert félvér! Én meg nem az vagyok! Jaghuta vagyok, nem jhag. A n szétvetett végtagokkal feküdt a földön, öklömnyi kövek gy jében. Mellkasán egy nagyobb k pihent, ebb l h lüktetett. A terem leveg jében g z és jégkristályok kavarogtak. – Varázslattal ejtettek foglyul. A hadsereg téged keresett, de nem öltek meg. – Nem tudtak megölni, ez így pontos. Legalábbis nem azonnal. Ám id vel a Tellann Rituálé megöli majd az Omtose Phellack ezen kis darabját, ami egyben a Jhag Odhan pusztulását is jelenti; már most is pusztul, északról az erd k, délr l a sivatag falják fel nagy falatokban a pusztát, amely az otthonom volt. – A menedéked. A n kimutatta a fogait: talán elmosolyodott. – A jaghuták számára ez a két dolog egy és ugyanaz, Thelomen Toblaka. Karsa körülnézett, szemügyre vette a sok szemetet. Nem látott fegyvereket, és a n nem viselt páncélzatot. – Amikor az Omtose Phellacknak ez a darabja meghal, akkor meghalsz te is, ugye? De te csak a Jhag Odhanról beszélsz. Mintha saját magadat kevésbé tartanád fontosnak, mint a pusztát. – Azért, mert kevésbé vagyok fontos! A Jhag Odhanon a múlt még mindig él! Nem csak az elbukott társaimban, a jhagokban – abban a néhányban, akik túlélték a Logrosz T'lan Imassok támadását. Vannak si állatok, amelyek a fáktól mentes, jeges pusztán élnek. Állatok, amelyek a környéken mindenhol kihaltak, többnyire a T'lan Imass harcosok lándzsái által. De a Jhag Odhanba eddig nem jutott be T'lan Imass. Mint te is mondtad, ez menedék. – Állatok. Például jhag lovak? Látta, hogy az asszony furcsa szeme összesz kül. A pupillája függ legesen állt, ezüstös vonal keretezte. – A lovak, amelyeket valaha azért tenyésztettünk, hogy lovagoljunk rajtuk. Igen, de visszavadultak. Kevés van csak bel lük, a trellek ide járnak nyugatról, és vadásznak rájuk. Minden évben eljönnek. Lehajtják ket a szikláról. Ez a f vadászati módszerük. – Miért nem próbáltad ket megállítani? – Azért, kedves harcosom, mert elbújtam! – Taktikád kudarcot vallott... – Egy T'lan Imass felderít csapat rám talált. Megöltem a legtöbbjüket, de egy

megmenekült. Ett l a perct l kezdve tudtam, hogy id vel ideér majd a hadsereg. Szó mi szó, nem siették el, de idejük, mint a tenger... – Felderít csapat? Hányan voltak? – Heten. – A maradványaik itt vannak a torony környékén valahol? Az asszony ismét elmosolyodott. – Nem hinném, Thelomen Toblaka. A T'lan Imassok szemében a pusztulás egyenl a bukással. A bukást pedig megbüntetik. A módszereik... eléggé kidolgozottak. – De mi a helyzet azokkal a harcosokkal, akik itt hevernek lent és a torony körül? – Elestek, de nem buktak el. Végül is itt fekszem! – Az ellenséget megölni kell – morogta a teblor –, nem bebörtönözni! – Nem vitatkozom veled – felelte a n . – Nem érzek benned semmi gonoszságot! – Régóta nem hallottam már ezt a kifejezést. A T'lan Imassokkal folytatott háborúkban ennek a szónak nem volt helye. – Az igazságtalanságot nem hagyhatom megtorlatlanul! – mennydörögte a harcos. – Ahogy gondolod. – A szükség átlép az óvatosság fölött, Delum Thord most biztosan mosolyog. – Ki az a Delum Thord? Karsa nem válaszolt, csak letette a zsákját, levette a medvesz rmét, és közelebb lépett a kövek alkotta körhöz. – Ne közelíts, harcos! – sziszegte a jaghuta. – Ez Fels bb Tellann... – Én pedig Karsa Orlong vagyok, a teblor törzsb l! – felelte a harcos. Belerúgott a legközelebbi k be. Lángok csaptak fel Karsa irányába. felmordult, és átnyomult közöttük, majd lehajolt, és két kézzel megragadta az asszony mellére helyezett nagyobb követ. Amikor felemelte, a lángok ismét körülölelték, próbálták lemarni a húst a csontjairól, de csak morgott tovább. Megfordult, és eldobta a követ. Az elérte a falat, és összetört. A lángok elhaltak. Karsa megrázkódott, és lenézett. A kör immáron megtört. A jaghuta tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett fel rá. Végtagjai lassan megmozdultak. – Sosem láttam még ilyet! – sóhajtotta, s hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – A tudatlanság fegyverré kovácsolva. Hihetetlen, Thelomen Toblaka! Karsa leguggolt a zsákja mellé. – Nem vagy éhes? Szomjas? Az asszony lassan felült. A T'lan Imassok levetk ztették, meztelenül hagyták a földön, de t láthatóan nem zavarta a maró hideg, ami elöntötte a termet. Fiatalnak látszott, de Karsa sejtette, hogy nem az. Magán érezte a n pillantását, miközben elkészítette az ételt. – Tehát összecsaptál Ikáriummal. Ennek az ostoba döntésnek eddig mindenkinél csakis egyfajta eredménye lehetett, de neked sikerült ezt valamiféleképpen elkerülni. Karsa vállat vont. – Nem kétlem, hogy a következ találkozásunkkor majd ott folytatjuk, ahol

abbahagytuk. – Miért jöttél ide, Karsa Orlong? – Egy lovat keresek, jaghuta. Az út hosszú volt, és azt mondták, hogy ez az álomvilág majd lerövidíti valamelyest. – Aha, a szellem-harcosok, akik ott lebegnek a vállad fölött! Mindenesetre nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy a Tellann Üregben utazol. Megmentetted az életemet, Karsa Orlong. – A n óvatosan felállt. – Hogyan hálálhatom meg? Karsa felegyenesedett, és meglepetten – valamint örömmel – látta, hogy a n majdnem olyan magas, mint . Haja hosszú, sötétbarna, hátul összefogva. Méregette még egy percig, miel tt válaszolt. – Keress nekem egy lovat! A n felvonta a szemöldökét. – Ennyit akarsz csak, Karsa Orlong? – Talán volna még valami: mi a neved? – Ez a kérésed? – Nem. – Aramala. Karsa bólintott, és visszatért az étel elkészítéséhez. – Szeretnék minél többet megtudni az els hétr l, aki rád talált, Aramala. – Rendben, de én is kérdeznék valamit. Áthaladtál egy mez n, ahol a jhagok... foglyok. Természetesen ki fogom szabadítani azokat, akik még élnek. – Ez természetes. – k félvérek. – Igen, már hallottam err l. – És nem t dtél még, hogy mi lehet a másik felük? Karsa felnézett, s lassan elkomorodott. A n elmosolyodott. – Azt hiszem, sok mindent el kell neked mesélnem! Valamivel kés bb Karsa Orlong kilépett a toronyból. Továbbindult a hadsereg nyomában az Omtose Phellack fagyos talaján. Amikor végre kikerült az Üregb l, születésének világában kés délután volt, és nagyon meleg. Egy lepusztult hegyvonulat gerincén találta magát. Megtorpant, hátranézett, és a távolban, a horizonton egy várost látott – valószín leg Sarpachiyát –, és egy hatalmas folyó csillogását vette észre. A dombok el tte szintén egy gerinc mentén futottak, bár sejtette, hogy ez csak a helyi térképeken szerepelhet. A síkságon el tte nem voltak gazdaságok, a domboldalakban nem legelésztek nyájak. A T'lan Imassok is itt bukkantak fel el tte, bár további vonulásuk a dombok felé nem hagyott nyomot, hiszen ezen a világon azóta évtizedek teltek el. A Jhag Odhan peremén járt. Leszállt az alkony, mire elérte az els dombokat, és elindult felfelé a lekopott lejt n. A felszínre került k zetréteg betegesen nézett ki, mintha furcsa kór támadta volna meg. Mászás közben szét is morzsolódott némelyik rész a talpa alatt. A dombtet tényleg nem volt sokkal több, mint egy gerinc – a lapos terület pusztán háromlépésnyi széles volt. A felszínt kavics és száraz f borította. A gerincen túl a

domb meredek lejt ben folytatódott, majd széles völgy következett, melyb l lapos homokk sziklák álltak ki. A völgy túloldalát – ötezer vagy annál is több lépés távolságban – meredek, rozsdaszín fal jellemezte. Karsa el sem tudta képzelni, milyen természeti er hozhatta létre ezt a felszínt. A sziklák lent erózióból születtek, mintha áradás futott volna végig a völgy mentén, vagy er s szél fújt volna folyamatosan a csatornában – ez kevésbé drámai, és sokkal hosszabb id t vesz igénybe. Vagy az is lehet, hogy egykor az egész völgy egy szinten volt a dombokkal, aztán lesüllyedt. Az erodált sziklák arra utaltak, hogy valamiféle víz is munkálkodott a környéken. Elindult lefelé a meredek lejt n, s gyorsan felfedezte, hogy az tele van barlangokkal és gödrökkel. Az összeállt törmelékhalmokból ítélve a vidéken bányásztak valamit. De nem vasat vagy rezet! Palát. A domboldalban sok tátongó sebben látszott az üveges, barna anyag. Karsa résnyire húzott szemmel nézegette a homokk sziklákat. A faluk mind meredek volt, és nem egyforma szög . Tetejük nem volt olyan lapos, mint ahogy a szemlél várta volna; inkább rágott, szilánkos. A völgy talaját is – ameddig csak Karsa ellátott a szögletes sziklák között – éles, apró szilánkok borították. A bányásztevékenység mellékterméke. Ebben az egyetlen völgyben egy egész hadsereg elkészíthette k fegyvereit... És a pala még korántsem fogyott el. Barót Gild hangja töltötte meg a fejét. – Karsa Orlong, úgy körözöl az igazság körül, mint a magányos farkas a szarvasbika körül. Karsa csak egy kis morgással válaszolt. A túloldali sziklafalban is barlangokat látott. Amikor elért az árnyas völgybe, ezek felé a mélyedések felé indult. A törmelék vastag sz nyeget alkotott a talpa alatt, s veszedelmesen viselkedett – az élesebb szilánkok bele-belemartak mokaszinjának b rtalpába. A leveg ben mészk por terjengett. A sziklafal harmadánál egy nagyobb barlang bejáratához ért. Széles, törmelékb l álló rámpa vezetett a bejárathoz, de veszedelmesen mozgott a talpa alatt. Végre sikerült felküzdenie magát az egyenetlen talajra. Mivel a sziklafal északkelet felé nézett, a nap pedig már a horizonton járt, a barlangba nem jutott be természetes fény. A teblor letette a zsákját, és el vett egy kis lámpást. A falak mészk l voltak, amit megfeketített a több generáció által elégetett fa füstje. A mennyezet magas, boltozatos volt. Tíz lépés után az út elt nt, a fal, a mennyezet és a padló összeért. Karsa leguggolt, s úgy mászott át a keskeny résen. Azon túl hatalmas barlang várta. Szemben a falon hatalmas palaér húzódott, egészen a mennyezetig. A környez falakba mély üregeket vájtak. Volt egy repedés a mennyezeten, ebb l szürke fény öntötte el a termet – odakint alkonyodott. A rés alatt homokkupac látszott, melyb l megcsavarodott, nyomorult kis fa n tt: egy gúlafa, de nem magasabb, mint a teblor térde. Levelei a szokásosnál sötétebb zöldek. Már az is kész csoda volt, hogy a fény lejutott a szikla belsejébe, kétharmad útig. De ez a fa... Karsa az egyik üreghez sétált, és bevilágított a lámpásával. Újabb barlangot látott. A helyiség tele volt palafegyverekkel. Volt köztük, ami eltört, de voltak ott épek is.

Kardok, csontnyel , kétél balták... Több száz ilyen fegyver borította a padlót. A következ barlangban is ugyanez a kép fogadta, meg a következ ben is. Összesen huszonkét ilyen oldalszoba volt. A halottak fegyverei. A bukottak fegyverei. Tudta, hogy a szikla minden barlangjában ugyanezt látná. Ám a többi számára nem volt fontos. Letette a lámpát az oszlopszer palaér elé, aztán felegyenesedett. – Urugal, a Megkötött; Beroke, a Halkszavú; Kahlb, a Néma Vadász; Thenik, az Összetört; 'Siballe, a Felfedezetlen; Halad, a Pusztító; Imroth, a Kegyetlen! Arcok a Sziklában, teblorok istenei! Én, Karsa Orlong, a teblorok uriád harcosa, elhoztalak benneteket ide! Összetörtetek. Széthasadtatok. Fegyvertelenek voltatok. Megtettem, amit parancsoltatok. Elhoztalak benneteket ide. Urugal megtört hangja felelt. – Megtaláltad azt, amit elvettek t lünk, Karsa Orlong! Kiszabadítottad az isteneidet! A teblor látta, hogy Urugal szellemalakja lassan körvonalazódik el tte. Szögletes, nagydarab harcos, alacsonyabb, mint egy teblor, de szélesebb. Végtagcsontjai szilánkosra törtek – ez látszott a széles b rszíjak és a sz rmedarabok között, melyek összekötötték, egyben tartották ket. A harcos mellkasán is hasonló szíjak húzódtak. – Karsa Orlong, megtaláltad a fegyvereinket! A harcos vállat vont. – Ha tényleg itt vannak a sok ezer között, valamelyik teremben. – Itt vannak! k nem hagytak bennünket cserben! – De a Rituálé igen... Urugal oldalra hajtotta a fejét. Már hat társa is megjelent körülötte. – Tehát érted! – Igen, értem. – Fizikai mivoltunk is közeledik, Karsa Orlong. Messzir l jönnek, a szellem segítsége nélkül, csakis akaratunk tartja ket... – És az, akit most szolgáltok – morogta a teblor. – Igen. Az, akit most szolgálunk. Vezettünk téged, Hadvezér. És most azért cserébe, amit nekünk adtál, te is kapsz ajándékot. 'Siballe, a Felfedezetlen szólalt meg: – Hadsereget gy jtöttünk, Karsa Orlong. Az összes gyermeket, akiket valaha feláldoztak a Szikla el tt. Mind élnek, Hadvezér! Felkészültek. Te leszel a vezet jük. A te sereged. Mert a népedet ostromolják. A síkságiakat vissza kell verni, a seregeiket meg kell semmisíteni. Le fogsz zúdulni rájuk a légióiddal, és nagy mészárlást hajtasz majd végre. – Így lesz. – A teblorok Hét Istenéb l – vette vissza a szót Urugal – most nyolc lesz! A Halad nev – a hét közül messze a legnagyobb, púpos, vad kinézet – el relépett. – Kardot kell készítened, Karsa Orlong. K l. A bányák odakint már várnak, majd mi segítünk a tudásunkkal... – Nem szükséges – vágott közbe Karsa. – Már ismerem a k titkait. A tudás az enyém, és hamarosan a kard is az enyém lesz. Azok, amiket készítetek, megfelelnek a ti fajtátoknak. De én teblor vagyok! Thelomen Toblaka! – Ezzel megfordult, és az

els terem nagy palaeréhez lépett. – Ez az ér kifog rajtad! – mondta Halad. – Hogy elég hosszú kardot hasíts, fentr l kell lecsapnod! Nézd csak meg jó alaposan ezt az eret, és látni fogod, hogy nagyon tiszta, de a k benne nem felejt. Népünk tagjai közül soha senkinek nem sikerült a saját magasságánál hosszabb érb l hasítani. Ezt az eret, amit magad el tt látsz, már nem lehetett továbbszabni, ezért így hagyták. Ha lecsapsz rá, összetörik. Ez a bukás pedig megpecsételi majd következ próbálkozásaidat, és gyengíti a készítés varázslatát. Karsa csak állt a barna, szinte fekete palaoszlop el tt. – El ször tüzet kell gyújtanod a tövében – mondta Halad. – Több napon és éjjelen át kell égnie, megállás nélkül. A völgyben kevés fát találsz, de a Jhag Odhanban számtalan bhederincsorda jár az erd kben... T z, Karsa Orlong, aztán hideg víz... – Nem. Ezzel a módszerrel elvész minden irányítás, T'lan Imass. Nem csak a te néped ismeri a k titkait! Ez a feladat az enyém, egyedül kell végrehajtanom. Most pedig elég a beszédb l! – Ez a név, amin neveztél bennünket! – nyögte Urugal. – Hogyan jutottál ilyen tudáshoz? Karsa visszafordult, szája gúnyos mosolyra húzódott. – A teblorok ostobák, ti legalábbis ezt hittétek! Ezt akartátok! Bukott Thelomen Toblakák vagyunk, Urugal, ez igaz; de aki elbukott, még felemelkedhet! Ahogy ti egykor T'lan Imassok voltatok, elbuktatok, és most Feloldozottak vagytok. – A mosoly vicsorgássá torzult. – Vándorlásból kunyhóba. Kunyhóból házba! A harcos mászni kezdett felfelé a palaoszlopon. Amikor felért a tetejére, kivonta malaza rövid kardját. Egy percig tanulmányozta az oszlop tetejét, aztán el rehajolt, s szemügyre vette a barlang padlójáig húzódó tökéletes palaeret így, fentr l is. Karsa lapjára fordította a kardot, és elkezdte kaparászni az oszlop tetejét, az éles szélét l úgy tenyérnyire. Látta a régi csapások nyomait – bármit mondott is Halad, a T'lan Imass harcosok próbálkoztak, de egynek sem sikerült. Karsa tovább tanulmányozta a felületet, amit meg akart hasítani. Közben gondolatban beszélni kezdett. – Barót Gild, Delum Thord! Halljátok szavam, amit senki más nem hallhat! Egy napon lerázom láncaimat, megszabadulok azoktól, akik kísértenek! De ti nem lesztek közöttük! Nem akarom azt sem, hogy a Csuklyás ölelésébe jussatok! Figyelembe vettem a kéréseteket. Sikerült találnom egy megoldást... – Hadvezér, Delum Thord és én értjük a szándékodat. Lángelméd mindig csodálatra késztet, Karsa Orlong! Csak a beleegyezésünkkel járhatsz sikerrel. Így add szavad, és mi kénytelenek leszünk a ránk kiszabott ösvényt követni. Vagy Csuklyás ölelése... vagy az, amit te szántál nekünk. Karsa megrázta a fejét. – Nem csak én, Barót Gild! Te magad is ezt akartad! Vagy most már tagadod? – Nem, Hadvezér. Nem tagadjuk. Elfogadjuk, amit kínálsz. Karsa tudta, hogy ebben a pillanatban csakis látja barátainak szellemalakját, amely lassan feloszlott, és színtiszta akarattá lényegült át, amely aztán belecsorgott a palába. Belecsorgott, aztán új alakot öltött, új kötéseket hozott létre.

Várakozott... aztán letörölte a port és a szutykot a durva felületr l, és két kézzel megmarkolta a kard markolatát. Magasra emelte a fegyvert, tekintetét a célpontra szegezte, és lesújtott a kard gombjával. Furcsa, reccsen hang hallatszott... Aztán Karsa el reugrott, s már a leveg ben félredobta a rövid kardot, és megfordult. Térdét meghajlította, hogy tompítsa a becsapódás erejét, s közben felemelte a kezét, hogy elkapja a zuhanó paladarabot. A palát, ami csaknem olyan magas volt, mint a teblor maga. Az levált az oszlopról – kell en lapos volt –, és a kezébe esett. Forró, nedves érzés a tenyerén – egy másodperc, és már vérpatak csorgott végig az alkarján. Karsa gyorsan hátralépett, és letette a pengét a földre. Amikor arca elé emelte a kezét, látta, hogy a seb csontig hatol. Okos Barót, a véremmel pecsételte meg az alkut... – Te... Többet tudsz, mint mi! – suttogta Halad. Karsa a zsákjához lépett, s el szedte a kötszert meg a varróalkalmatosságot. Természetesen fert zést l nem kell tartania, és a gyógyulás is gyors lesz, de be kell zárnia a vágásokat, hogy nekiláthasson a munkának. Tudta, hogy mihamarabb markolatot kell készítenie a hatalmas fegyverhez. – Meg fogjuk áldani a fegyvert – jelentette ki Urugal a háta mögött. – Így majd nem lehet eltörni! Karsa bólintott. – Bel led lesz a teblorok Nyolcadik Istene! – Nem! – felelte, majd dolgozni kezdett bal kezén. – Nem vagyok olyan, mint ti, Urugal. Nem vagyok Feloldozott. Ti magatok zártátok rám a bilincset. Saját kez leg gondoskodtatok róla, hogy akiket megöltem, azoknak a lelke örökké kísértsen. Megformáztátok a kísérteteimet, Urugal. Ilyen átok súlya alatt sosem lehet bel lem Feloldozott! – Ennek ellenére, helyet kapsz a Láncok Házában... – Igen. A Láncok Lovagja, a Nyomorék Isten bajnoka. – Sokat tanultál, Karsa Orlong! Karsa lenézett véres kezére. – Igen, T'lan Imass. Meglátjátok!

Tizenötödik fejezet

Hányszor indulsz még el ugyanazon az ösvényen, kedves utazó?

Kayessan

Északon a birodalmi sereg pora elhomályosította Vathar erd vel borított dombjait. Kés délután volt, a nap legmelegebb id szaka. A szél elült, s a sziklák úgy lehelték magukból a h t, mint a t zhely kövei. Vonós rmester mozdulatlanul lapult okkerszín es kabátja takarásában, és a délnyugati vidéket fürkészte. Verejtékcseppek csorogtak végig arcán, s csiklandozták állát az szbe csavarodó, rézvörös szakáll alatt. Egy hosszú percig nézte a poros odhanból mögöttük el lovassereget, majd felemelte keszty s kezét, és intett. A csapat többi tagja felemelkedett a rejtekhelyér l, s elhátráltak a gerincr l. Az rmester figyelte ket, míg ismét takarásba nem értek, aztán megfordult, és a nyomukba eredt. Az utóbbi hetekben – mióta elhagyták Dojalt – folyamatosan rajtaütésekkel kellett számolniuk. Tathimonnál és Sanimonnál keményebb összecsapásokra is sor került a kherahn dhobri törzsekkel. Ám ez mind semmi volt ahhoz a sereghez képest, ami most a nyomukba szeg dött. Legalább háromezer harcos, egy eddig sosem látott törzsb l. A csapat fölött számtalan barbár lobogó látszott, magasan hordozott lándzsáikon agancsokat, szarvakat és koponyákat vittek felt zve. A fekete telabák és a bundák alatt páncélzat csillant, néhol bronz, de leginkább szürkés, keményített sz rmének t . A sisakok – már amennyire Vonós ilyen távolságból meg tudta állapítani – díszesek voltak, sokra hollószárnyat tettek, a legtöbb b rb l, bronzból készült. Vonós odakúszott a szakaszához. Még nem voltak igazi bevetésen, így összes harci tapasztalatuk csak annyi volt, hogy l ttek nyílpuskával, meg tartották a vonalat. Eddig rendben volna... Az rmester Kacajhoz fordult. – Oké, megvan. Mássz fel arra a szerencsétlen lóra, kislány, és menj a hadnagyhoz! Úgy fest, harcolni fogunk.

A lány arcán a verejték patakokat vájt a porrétegbe. Nem szólt semmit, csak biccentett, és elment. – Üveges, menj Geszlerékhez, és szólj, hogy k meg üzenjenek Borvirágnak. Megbeszélést hívok össze! Gyorsan, még miel tt a felderít k ideérnek! – Igen, rmester! Ezután Vonós el vette a vizestöml t, átadta Kátránynak, aztán megkopogtatta Szépia vállát, és elindultak vissza, a gerinc felé. Leültek szépen egymás mellé, és tovább nézegették a hadsereget odalent. – Ezek nagyobb sebet is üthetnek rajtunk – motyogta az rmester. – De olyan szoros kötelékben lovagolnak, hogy elt dtem... Szépia résnyire húzott szemmel bólintott. – Valami itt nekem b zlik, Muzsikus! Tudják, hogy közel vagyunk, mégsem helyezkedtek harci állásba. Takarásban kellett volna maradniuk estig, csak aztán támadni... És különben is, hol vannak a felderít ik? – Hát, azok a cserkel k... – Túl közel jönnek. A helybéliek jobban tudják... Kavicsok roppantak a közelben, mire a két veterán hátrafordult, s látta, hogy minden oldalról lovasok bukkannak fel körülöttük a gerincen, s körbeveszik a szakaszt. – A Csuklyás vigye el! Honnan... Ugató csatakiáltások hallatszottak, fegyvereket lengettek a leveg ben, s a lovas harcosok közben rövidre fogták a szárat, felálltak a kengyelben, és így közeledtek a szakasz tagjaihoz. Vonós talpra kecmergett. Hátrapillantott, s látta, hogy a hátvédek is felfelé kocognak már a domboldalon. Az rmester elkapta Szépia tekintetét, és vállat vont. Az utász válaszként csak grimaszolt egyet. A két katona a lovas harcosok kíséretében leballagott oda, ahol Kólika és Kátrány álltak. Mindkett megtöltötte a nyílpuskáját, de már nem céloztak a törzsi harcosokra, akik idegesít en járkáltak körülöttük körbekörbe. Lejjebb, a gerinc mentén Vonós Geszler csapatát is látta már, Üvegessel kiegészülve – velük is volt néhány lovas harcos. – Szépia! – mormogta az rmester. – Összecsaptatok ezekkel valahol a Vatharfolyótól északra? – Nem. De azt hiszem, tudom, kik ezek. A felderít k közül egy sem viselt bronzpáncélt, mindegyiken a szürke változat volt a sivatagszín köpönyeg meg a sz rmék alatt. Furcsán hüll szer nek t ntek. Alkarjukon hollószárnyat viseltek, ami olyan volt, mint valami visszafésült uszony. Arcb rük a helyi jellemz khöz képest világos, s az is szokatlan volt, hogy hosszú szakállat és bajuszt viseltek. Ráncos arcb rükre fekete könnyek sorát tetoválták. A lándzsák mellett sz rmével borított fatokot hordtak a hátukon, benne pedig görbe kardot. Mindegyiknek hollóláb-fülbevaló fityegett a sisakja alatt. Közben a törzs hátvédjei is felértek fölöttük a gerincre, és megálltak. A túloldalon felbukkant egy wickákból, szetikb l és malaza tisztekb l álló csapat. Beru vigyázzon ránk, a Végrehajtó is ott van közöttük! És ott volt még Gamet Ököl, Nil, Nether és Temul, valamint Keneb kapitány és Ranal hadnagy. A két lovas csapat

szembenézett egymással a sekély kis völgyön át, majd Vonós látta, hogy Temul látványosan megdöbben, el rehajol a nyeregben, és mond valamit a Végrehajtónak. Egy perc múlva Tavore, Gamet és Temul megindultak el re. A törzsi harcosok hátvédjéb l kivált egy magányos lovas, és elindult lefelé a lejt n. Törzsi vezet , feltételezte Vonós. A férfi tagbaszakadt volt; a mellkasán áthúzott szíjra két görbe kardot is kötözött, az egyik eltörött a markolata fölött. A széles arcra tetovált könnyek olyanok voltak, mintha az él húsba sütötték volna ket. Odalovagolt Vonós és Szépia mellé, és megállt mellettük. A közeled csapat felé biccentett a fejével, és malaza nyelven megkérdezte: – Ez az Egyszer N , aki vezet titeket? Vonós arca megrándult, majd felelt. – Igen, Tavore Végrehajtó. – Találkoztunk a kherahn dhobrikkal – mondta a törzsi vezér, majd elmosolyodott. – Nem zaklatnak többé benneteket, malaza! Tavore és kísérete megérkezett, s öt lépés távolságban megálltak. A Végrehajtó szólalt meg els ként. – Üdvözöllek, kundrilok vezére! Én Tavore Paran Végrehajtó vagyok, a Malaza Birodalom Tizennegyedik Hadtestének vezet je. – Én Malícia vagyok, a kundril Ég Könnyek vezet je. – Az Ég Könnyeké? A férfi gyászos mozdulatot tett. – Feketeszárny, a wickák vezet je miatt. Én beszéltem vele! A harcosaim kihívták, hogy eld ljön, kik a legnagyobb harcosok. Keményen harcoltunk, de megszégyenültünk. Feketeszárny meghalt, klánja szétzúzva, Korbolo Dom Kutyaöl i meg a sírjukon táncolnak. Ezt nem lehet válasz nélkül hagyni, tehát eljöttünk. Háromezren – mind, akik el ször Feketeszárnnyal versenyeztünk. Megváltoztunk, Végrehajtó! Mások vagyunk, mint akkor. Magunkénak tekintjük a veszteséget, hibásak vagyunk, ezért örökre elvesztünk! – Szavaid elszomorítanak, Malícia! – felelte Tavore rekedtes hangon. Csak óvatosan, kislány... – Csatlakozni akarunk hozzád – mondta a kundril hadvezér rekedten –, mert mást nem tehetünk, máshová nem mehetünk. Jurtáink fala idegen lett. Feleségeink, férjeink, gyerekeink arca – mindazoké, akiket egykor szerettünk, és akik egykor szerettek bennünket – idegen lett. Mi is olyanok lettünk, mint Feketeszárny: szellemek ebben a világban, ezen a földön, amely nemrég még az otthonunk volt. – Csatlakoznátok hozzánk, és harcolnátok a parancsnokságom alatt, Malícia? – Igen. – Hogy bosszút álljatok Korbolo Domon... A férfi megrázta a fejét. – Igen, majd annak is eljön az ideje. De el bb helyre akarjuk hozni a hibánkat! A parancsnokn arca elkomorodott. – Helyrehozni? Temul elbeszélése alapján bátran, jól küzdöttetek. Ha nem léptek közbe, a Kutyák Lánca már Sanimonnál véget ért volna. Minden menekültet lemészároltak volna...

– De aztán ellovagoltunk, vissza a törzsi földekre, Végrehajtó. Csak a sebeink nyalogatásával voltunk elfoglalva. A Lánc pedig közben haladt tovább! Újabb csatákba! A végs csatába! – Most már sírt, és a többi harcos is furcsa, nyüszít hangot hallatott. – Ott kellett volna lennünk! Err l van szó. A Végrehajtó egy hosszú percig nem szólt semmit. Vonós levette a sisakját, és megtörölte izzadt homlokát. Felnézett a dombra, és látta, hogy a kundril harcosok ott sorakoznak a gerincen némán, mozdulatlanul. Vártak. Tavore megköszörülte a torkát. – Malícia, az Ég Könnyek hadvezére... a Tizennegyedik Hadtest üdvözöl benneteket a soraiban! Válaszként olyan kiáltás harsant, hogy a föld is megremegett a talpuk alatt. Vonós megfordult, és elkapta Szépia tekintetét. Háromezer veterán ebb l a Csuklyás átkozta sivatagból. Az Álmok Királyn jére, mégis van esélyünk! Végre van esélyünk! Nem kellett egy szót sem szólni: Szépia ugyanerre gondolt, és biccentett. Ám Malícia még nem végzett. Akár tudatában volt a következ gesztus fontosságának – nem, Vonós végül úgy döntött, hogy a hadvezér nem tudhatta, milyen jelent s volt az, amit tett –, akár nem... A hadvezér fogta a szárat, és ellovagolt a Végrehajtó mellett. Megállította a lovát Temul el tt, és leszállt a nyeregb l. Három lépés el re. Háromszáz wicka, és ötszáz szeti szeme láttára a tagbaszakadt kundril harcos megállt. Szürke szeme Temulra szegez dött. Ezután el rántotta a törött kardot, és a wicka ifjú felé nyújtotta. Temul sápadtan lehajolt, és átvette a fegyvert. Malícia hátralépett, és lassan féltérdre ereszkedett. – Nem születtünk wickának – mondta a hadvezér –, de esküszöm, törekedni fogunk, hogy azzá váljunk! – Lehajtotta a fejét. Temul csak ült mozdulatlanul, s láthatóan küzdött a rá zúduló érzelmekkel. Vonós rádöbbent: a fiúnak fogalma sincs, mit tegyen, hogyan feleljen. Az rmester el relépett, és felfelé lendítette a sisakját, mintha vissza akarná venni. Temul tekintete megakadt a mozdulaton, miközben éppen le akart szállni a lováról. Megmerevedett, Vonós szemébe nézett. Egy diszkrét fejrázás. Maradj a nyeregben, Temul! Az rmester megérintette a száját. Beszélj! Szavakkal válaszolj, fiú! A parancsnok lassan visszaereszkedett a nyeregbe, és kihúzta magát. – Malícia, Ég Könnyek vezére! – kezdte a fiú kissé remeg hangon. – Feketeszárny minden jelenlév wicka szemén keresztül lát téged. Lát, és válaszol. Állj fel! Feketeszárny nevében én, Temul, a Holló Klán hadvezére elfogadlak benneteket... Ég Könnyeket... mint a Holló Klán, a wicka nép tagjait! – Ezután fogta a b rt, amire a törött kardot kötötték, és a vállára vette. A hang olyan volt, mintha mérföld széles hullám ért volna partot: a gerinc mentén minden harcos kivonta fegyverét, s csakis a vas szavával tisztelgett. – A Csuklyás szakállára! – mormogta Szépia. – Ez még a csatakiáltásuknál is sokkal félelmetesebb volt! Igen, egyértelm , mint a Csuklyás mosolya. Visszafordult Temul felé, és látta, hogy a fiú t nézi. Az rmester leengedte a sisakot a fejére, aztán elvigyorodott, és bólintott. Tökéletes, fiam! Magam sem csinálhattam volna jobban! Temul ezentúl már nem volt egyedül a kaffogó, ízületes vén rókák között, akik még

mindig nem voltak hajlandók t elismerni parancsnokukként. Nem, a fiúnak most már ott volt Malícia, és háromezer harcedzett veterán... akik mind t támogatták. Err l ennyit! Malícia, ha vallásos lennék, ma este biztos hollószárnyat áldoznék érted! A Csuklyás vigyen el, lehet, hogy meg is teszem! – Malícia, Ég Könnyek vezére! – szólalt meg a Végrehajtó. – Kérlek, csatlakozz hozzánk a parancsnoki sátorban! Megtárgyalhatnánk er id legmegfelel bb elhelyezését, egy vacsora mellett – egy szerény vacsora mellett... A kundril végre felkelt a földr l. A Végrehajtóhoz fordult. – Szerény? Nem. Hoztunk magunkkal élelmet, és ma este ünnepelünk: egyetlen katona sem térhet nyugovóra a hadseregben úgy, hogy legalább egy falat bhederinhúst vagy vaddisznópecsenyét ne evett volna! – Megfordult, és a seregét fürkészte, amíg észre nem vette azt, akit keresett. – Imrahl! Vonszold vissza a segged a szekerekhez, és vezényeld ket el re! És keresd meg a kétszáz szakácsot – nézd meg, kijózanodtak-e már! Ha nem, a fejükkel fizetnek! Az Imrahl nev harcos – egy vénséges, sovány alak, aki szinte csónakázott a túl nagy bronzpáncélzatban – széles, kísérteties vigyorral felelt, majd megfordította a lovát, és ügetésben elindult visszafelé. Malícia megfordult, mindkét kezét az ég felé emelte, így az alkarjára er sített hollószárny szétnyílt. – Reszkessenek a Kutyaöl k! – kiáltotta. – Az Ég Könnyek megkezdik a vadászatot! Szépia közelebb hajolt Vonóshoz. – Ezzel egy gond megoldva: a wicka kölyök legalább szilárd talajt érezhet a talpa alatt. Egy seb begyógyult, egy másik meg kinyílt. – Egy másik? – Óh, igen. Ez igaz. A wicka Ököl szelleme újra meg újra felbukkan. Szegény kislány! – Mintha Koltén hagyatéka nem csaholna így is folyton a fülében... Ha megbocsátod a kis szóviccet – folytatta az utász. – De a csaj egész jó képet vág hozzá... Nem tehet mást szegény. Vonós a csapatához fordult. – Szedjétek össze a felszerelést, katonák! Még evés el tt fel kell állítanunk az rség vonalát. – A morgás hallatán elkomorodott. – Tekintsétek magatokat szerencsésnek: a felderít ket nem észrevenni, ez bizony nem mutat valami jól a bizonyítványban, igaz? Figyelte, ahogy a katonák összeszedik a holmijukat. Geszler és Borvirág saját szakaszaik felé indultak. Szépia ismét megszólalt az rmester mellett. – Ha esetleg ez kiment volna a fejedb l, Muzsikus, mi sem láttuk meg a nyavalyásokat! – Igazad van – felelte Vonós. – Tényleg kiment a fejemb l! Huh, már megint, ott suhan! Kész, elment. Szépia megvakarta borostás állát. – Ez furcsa. Mir l is beszélgettünk az imént? – Azt hiszem, a bhederinr l meg a vaddisznóról. A friss húsról. – Igen. Már a gondolattól is összefut a nyál a számban!

Gamet megállt a parancsnoki sátor el tt. Az ünnepség töretlenül folyt, a kundrilok fel s alá rohangáltak a táborban, barbár dalaikat üvöltve. Többhektónyi erjesztett tej elfogyott már, és az Öklöt nem tette túl boldoggá a bizonyosság, hogy a tüzek körén túl már nem egy bend nyi félig nyers, félig szenes hús id el tt visszatért a földbe, vagy vissza fog térni a hajnalig hátralev nem túl hosszú id során. A másnapi menetelést a Végrehajtó parancsára megfelezték, bár valószín nek t nt, hogy a legtöbb katona ötórányi vonulás hatására is er sen bánni fogja az éjszakai mulatozást. Vagy mégsem. Figyelte, ahogy egy tengerészgyalogos – a saját légiójából való – elbotorkál mellette, egy kundril n vel a derekán, karja a n nyaka körül. A n már meztelen volt, a katona csak majdnem. A párocska gyorsan elt nt a homályban. Gamet felsóhajtott, összébb húzta magán a köpönyegét, aztán megfordult, és a Végrehajtó sátrának bejáratát rz két wickához lépett. Ezek a Hollókhoz tartoztak, hajuk sz volt, arcuk savanyú. Felismerték az Öklöt, így elléptek az útjából. áthaladt közöttük, s meghajolva lépett be a ponyva alá. Az összes többi tiszt elment már, a sátorban csak a Végrehajtó és Malícia tartózkodtak. Utóbbi egy hatalmas karosszékben terpeszkedett, ami a kundril szekerek egyikén érkezett. A hadvezér levette a sisakját, így láthatóvá vált s , göndör, fekete haja, mely hosszú volt, és csillogott a zsírtól. Gamet gyanította, hogy az éjsötét tónus festéknek köszönhet , hiszen a harcos legalább ötven nyarat megélt már. Bajusza vége a mellkasán nyugodott, és talán félálomban lehetett, de egyik hatalmas kezével rendületlenül markolta korsójának agyagfülét. A Végrehajtó a közelben állt, tekintete a füstöl re meredt, s úgy t nt, nagyon elgondolkodott. Ha vész lennék, ezt a jelenetet biztosan megfesteném! Ezt a pillanatot, és utána hagynám, hogy a szemlél találgasson. A térképasztalhoz vonult, ahol újabb korsó bor várakozott. – A seregünk részeg, Végrehajtó – mormogta, s teletöltötte a poharát. – A te sereged is olyan, mint az enyém – motyogta a kundril. – Elveszett! Gamet Tavoréra pillantott, de nem látott semmilyen reakciót. Nagy leveg t vett, és a kundrilhoz fordult. – Még nem keveredtünk nagyobb csatába, hadvezér! Így még nem tudhatjuk, mire vagyunk képesek. Csak err l van szó. Nem vesztünk el... – Csak még nem találtátok meg önmagatokat – fejezte be helyette Malícia, és kimutatta fogait. Nagyot kortyolt a korsójából. – Talán máris megbántad, hogy csatlakoztál hozzánk? – kérdezte Gamet. – Egyáltalán nem, Ököl. Sámánjaim kiolvastak mindent a homokból. Sokat megtudtak a jöv tökr l. A Tizennegyedik Hadsereg hosszú élet lesz, de ez az élet nyugtalannak ígérkezik. Arra kárhoztattatok, hogy keressetek, hogy folyton vadásszatok... De hogy mire, azt nem tudjátok, és talán soha nem is fogjátok megtudni. Olyanok vagytok, mint maga a homok: örökkön-örökké vándoroltok. Gamet komoran nézett maga elé. – Nem akarlak megsérteni, hadvezér, de kevés bizodalmam van a jóslatok iránt. Sem halandó, sem isten nem mondhatja teljes bizonyossággal, hogy sorsunk el re

meg van írva. A jöv ismeretlen terep, valami, amire senki sem kényszeríthet törvényeket. A kundril köhintett. – Törvények, a sámánok vérében... De nem csak ott, ugye? A Sárkányok Asztala; azt is használják jósláshoz, vagy nem? Gamet vállat vont. – Vannak, akik nagyon hisznek a Sárkányok Asztalában, de én nem tartozom közéjük. – Nem látod a törvényszer ségeket a történelemben, Ököl? Vakon elnézel a körforgás fölött, melyben mind senyvedünk? Nézd csak meg ezt a sivatagot, ezt a pusztaságot, amin átkelsz! Nem a tiétek az els a birodalmak sorában, amely magáénak akarja tudni. És mi a helyzet a törzsekkel? A kundrilok, a kherahn dhobrik és a treginek el tt ott voltak a szanidok, az oruthok, el ttük meg számtalan olyan törzs, amelynek neve már feledésbe merült. Nézd csak meg a régi utakat, a városromokat! A múlt csupa törvényszer ség, és ezek a törvényszer ségek itt hevernek a lábunk alatt, míg maguk a csillagok is egyfajta mintázatot mutatnak, mert a csillagok, melyekre esténként felnézünk, csak emlékek a múltból, illúziók. – Ismét felemelte a korsóját, és egy percig nézegette. – Vagyis a múlt ott hever a jelen alatt és fölött is, Ököl. A sámánjaim ezt az igazságot ölelik keblükre, ez a csont, amire a jöv húsa épül. A Végrehajtó lassan a hadvezérhez fordult. – Holnap elérjük a Vathar-átkel t, Malícia. Mi vár ott ránk? A kundril szeme megvillant. – Ezt neked kell majd eldönteni, Tavore Paran. A halál helye, és beszélni fog hozzád, de szavait csak te fogod hallani, más senki! – Ott voltál? – kérdezte a n . A férfi bólintott, de nem mondott semmit. Gamet ivott egy korty bort. Furcsa volt ez az este, ez a perc a Végrehajtó sátrában – bele is borzongott. Kívülállónak érezte magát, mintha ostoba lenne, aki tudósok közé tévedt. Az ünneplés a táborban lassan elhalkult, s Gamet tudta, hogy hajnalra csend honol majd mindenütt. A részeg ájultság mindig olyan, mint egy rövid, ideiglenes kis halál. A lélek helyét felváltja a Csuklyás, és amerre jár, másnapra a halandó hús megromlik... Letette a poharát a térképasztalra. – Azt hiszem, szívok egy kis friss leveg t – motyogta. Egyikük sem válaszolt. Gamet kiment a sátorból. Kint, a két mozdulatlan wicka rön túl Gamet megállt, és felnézett. si fény? Ha ez igaz, akkor a törvényszer ségek, amelyeket én látok... Talán már nagyon régen elhaltak. Nem, erre nem szabad gondolni! Ennek az igazságnak semmi értéke, mert nem ajánl mást, csak azt, hogy kihúzza a talajt az ember lába alól. Nem kellett olaj erre a régi t zre. Túlságosan öreg volt már ehhez a háborúhoz. A Csuklyás tudja, már az els körben sem élveztem. Végül is a bosszú a fiatalokra tartozik. Az érzelmek ekkor égnek a leghevesebben, az élet ilyenkor elég éles, hogy vágni lehessen vele, hogy megbélyegezze a lelket... Arra riadt fel, hogy egy nagy tehénkutya halad el mellette. Lehajtott fejjel futott,

izmai fodrozódtak a foltos, számtalan sebhellyel csúfított bunda alatt. Az állat némán végighaladt a két sátorsor között, és egy perc múlva már el is t nt. – Követni szoktam – szólalt meg egy hang az Ököl mögött. Gamet megfordult. – Keneb kapitány! Meglep, hogy még ébren vagy! A katona vállat vont. – Az a vaddisznó nem érzi jól magát a gyomromban, uram. – Inkább az erjesztett tejjel lehet baj, amit a kundrilok hoztak, mi is a neve? – Urtathan. De nem, korábban már találkoztam ezzel az itallal, így most elkerültem. Holnapra azt hiszem, a sereg háromnegyede rájön majd arra, amit én már tudok... – És a maradék egynegyed? – Meghalnak! – Gamet fancsali arca láttán elmosolyodott. – Bocsánat, uram, csak vicceltem. Az Ököl intett a kapitánynak, hogy tartson vele, és sétára indultak. – Miért követed azt a kutyát, Keneb? – Mert ismerem a történetét, uram. Túlélte a Kutyák Láncát. Hisszartól eljutott egészen Arenig, vagyis Bukásig. A saját szememmel láttam, hogy lerogyott Koltén mellé. Tele volt nyílvessz kkel. Nem is élhette volna túl. – Akkor hogy lehet mégis itt? – Geszler miatt. Gamet elkomorodott. – Az rmesterr l beszélsz, aki a légiónk tengerészgyalogságában szolgál? – Igen, uram. Megtalálta ezt, és egy másik kutyát is. Aztán fogalmam sincs, mi történhetett, de az biztos, hogy mindkét kutya felépült a halálos sebekb l. – Talán egy gyógyító... Keneb bólintott. – Talán, de az illet nem Hólyagos csapatába tartozott; kérdez sködtem egy kicsit. Nem, itt bizony van egy nagy titok, amit le kellene leplezni. Nem csak a kutyákról van szó, hanem Geszlerr l magáról, meg a tizedesér l, és arról a harmadik katonáról – nem vetted még észre, milyen furcsa, bronzos a b rük? Falariak, de a falari embereknek világosabb a b rük, és a sivatagi barnulás sem ilyen. Furcsa, hogy éppen Geszler volt az, aki behozta az areni kiköt be a Silandát. – Gondolod, hogy lepaktáltak valami istenséggel, kapitány? Az ilyen kultuszokat a birodalmi seregben nem szokás elt rni... – Erre nem tudok válaszolni, uram. Semmilyen bizonyítékkal nem támaszthatnék alá egy ilyen vádat. Eddig Geszler csapatát meg még párat a hátvédben osztottam be... Az Ököl köhintett. – Ez igazán nyugtalanító hír, kapitány. Nem bízol a saját katonáidban. És most el ször beszélsz nekem err l. Gondoltál már rá, hogy nyíltan kérd re kellene vonnod az rmestert? Elértek a tábor szélére. El ttük megtört vonulat húzódott; jobbra pedig Vathar sötét erdeje. Gamet kérdésére Keneb válaszként sóhajtott és bólintott. – k sem bíznak bennem, Ököl. A századomban az a pletyka járja... hogy a lázadás idején magukra hagytam a katonáimat.

És igaz ez, Keneb? De Gamet csak magában tette fel a kérdést, hangosan nem mondta ki. A kapitány azonban mintha meghallotta volna a gondolatait. – Nem így volt, bár nem tagadom, hogy pár döntésem alapján megkérd jelezhetnék a birodalom iránti h ségemet. – Ezt jobb, ha most azonnal megmagyarázza! – figyelmeztette Gamet halkan. – Velem volt a családom. Meg akartam ket menteni, és egy ideig semmi más nem számított. Uram, egész csapatok álltak át a lázadókhoz! Az ember nem tudhatta, kiben bízzon. És az én parancsnokom... – Egy szót se többet, kapitány! Meggondoltam magam. Mégsem akarom hallani a történetet. És a családod? Sikerült megmenteni ket? – Igen, uram. Egy törvényen kívül helyezett Hídéget hathatós segítségével. – Hogy kivel? Ki volt az, a Csuklyásra? – Kalam tizedes, uram. – itt? Hétvárosban? – Itt volt. Azt hiszem, éppen úton a Császárn höz. Amennyire értettem, valamiféle, hm, személyes problémát készült neki felvetni. Szemt l szemben. – Ki tud még err l? – Senki. Hallottam a történetet, miszerint a Hídéget k megsemmisültek, de az biztos, hogy Kalam nem volt velük. Itt volt velünk, uram, és hogy most hol van, azt talán csak a Császárn tudja. A f ben mozgás támadt, alig húszlépésnyire t lük. Az a kutya! A Csuklyás tudja csak, hogy mire készülhet... – Rendben, kapitány. Akkor tartsd továbbra is a hátvédben Geszlert, de te is tudod, még az els csata el tt meg kell tudnunk, hogy széna-e vagy szalma. Tudnom kell, hogy megbízható-e! – Igen, uram. – Az a bestia odakint császkál... – Tudom. Minden éjjel. Mintha keresne valamit... vagy valakit. Talán... Koltént. Keresi t, és ett l nekem majd megszakad a szívem, uram. – Kapitány, nagyon meglepne, ha a kutya tényleg Koltént keresné! – Ezt hogy érti, uram? – Úgy, hogy az a fattyú itt van! Vaknak, süketnek és ostobának kell lenni, hogy ezt valaki ne vegye észre, kapitány! Jó éjt! – Ezzel megfordult, és elmasírozott, közben pedig úgy érezte, köpnie kellene, de tudta, hogy az a keser íz így is ott maradna a szájában... A t z már régen kihunyt. Vonós a köpönyegébe burkolózva ült el tte, és bámulta, de nem látta a kövek között lév hamut, ami a trágya után maradt. Az apró hengézi kutya is ott feküdt mellette – Igaz azt mondta, a kis dög neve Csótány. A csont, amit a kutya rágott, nagyobb volt, mint maga; ha lett volna foga meg étvágya, az étkezés fordítva zajlott volna, vagyis a csont rágta volna a kutyust. Megfelel társaságban volt tehát ezen a gyászos estén. Szakaszának tagjai pokrócba csavarva, mozdulatlanul hevertek körülötte. Túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy lerészegedjenek, miután felépítették az rvonalat, aztán els ként álltak rt. Teli

gyomorral gyorsan álomba szenderültek. Sebaj, gondolta rezignáltan – legalább azon kevesek között lesznek, akiket pár óra múlva nem fog kínozni a másnaposság. Még Szépia sem ébredt fel – szokásával ellentétben –, bár lehet, hogy nyitott szemmel feküdt, háttal a t znek. Nem számított. A magányt, amit l Vonós szenvedett, nem lehetett társasággal orvosolni – itteni társasággal legalábbis semmiképpen. Gondolatait sem szívesen osztotta volna meg másokkal. Szinte a menetelés kezdete óta nyelték a port. A haditengerészeknek nem ez a megszokott helye, kivéve, ha folyamatos és er s ostromtól kell tartani a menetoszlop végén – de itt nem ez volt a helyzet. Nem. Keneb büntette ket, de Vonósnak fogalma sem volt, miért. Még a hadnagy – aki egyébként gondosan kerülte, hogy személyesen is jelen kelljen lennie a katonái között – sem tudta, mi motiválja a kapitányt. Ám persze nem elégedetlen. De ugyan hogy gondolja Ranal, hogy nagy karriert futhat be, ha a szakaszai menetelés közben felszippantják az egész Tizennegyedik porát? Ugyan, érdekel ez még engem egyáltalán? Az éjszakai leveg b zlött, mintha maga Poliel járkált volna a táborban. A háromezer veterán érkezése sokat lendített a Tizennegyedik hangulatán – Vonós remélte, hogy nem fizetnek ezért túl nagy árat. Rendben, akkor hát nézzük a helyzetet! Ennek a hadseregnek most már van esélye. Nincs már szüksége az olyan elvetemült alakokra, mint én. Különben is, minek mennék vissza Rarakuba? Már el ször is utáltam! Nem vagyok olyan fiatal és nagyszájú – nem vagyok már olyan, mint akkor. Tényleg azt gondoltam, hogy visszakapok majd valamit abban a szent sivatagban? Ugyan mit? Az elveszett éveket? Azt a lendületet, ami csakis a fiataloké? Az olyan katonáké, mint Kacaj, Kólika, Üveges és Kátrány. A bosszú miatt soroztattam be magam újra, de nem ízlik úgy, mint régen – a Csuklyás tudja, már semmi sem ugyanolyan. Sem a bosszú, sem a h ség. Még a barátság sem. A fenébe is, Kalam, le kellett volna, hogy beszélj róla! Még ott, Malaz városban. Meg kellett volna mondanod a szemembe, hogy mekkora hülye vagyok! Geszler tehénkutyája ügetett oda elé. Csótány morogni kezdett, mire a nagyobb állat megállt, beleszimatolt a leveg be, aztán pár lépésnyire a t zhelyt l leült. Az öleb tovább rágcsálta a csontot. – Gyere csak el , Geszler! – motyogta Vonós. Az rmester megjelent, korsóval a kezében. Leült Vonóssal szemben, méregette egy percig a korsóját, aztán undorodva elhajította. – Már nem tudok berúgni – mondta. – Se én, se Felh s, se Igaz. Meg vagyunk átkozva! – Hallottam már rosszabb átokról is – motyogta Vonós. – Hát én is, de nem ez a lényeg! Az igazi nagy gáz az, hogy nem tudok aludni! Egyikünk sem tud. Amikor ott voltunk a Vathar-átkel nél – oda futottunk be a Silandával, a Kutyák Láncát várva –, keményen orrba csaptak. Hogy meglep dtem! Szóval nem vágyom újra látni. Azok után, ami ott történt, semmiképpen... – Persze lehet, hogy a híd elsodródott – felelte Vonós. Geszler csak morgott valamit. Egy ideig egyik sem szólt semmit.

– Azon t dsz, hogy meglépj-e, ugye? Vonós csak nézett maga elé. Geszler lassan bólintott. – Elég rossz, ha az ember elveszíti ket. Úgy értem, a barátait. Elgondolkodsz, vajon miért vagy még itt, miért lépked tovább a lábad... Vagyis szöknél. És akkor mi lesz? Semmi! Nem leszel itt, de bárhová mész is, ez az érzés nem változik. Vonós grimaszolt. – Ezt most értelmeznem kellene? Figyelj, nem csak arról van szó, ami a Hídéget kkel történt. A katonasággal van baj. Azzal, hogy ezt az egészet újrakezdtem. Most jöttem rá, hogy már akkor sem tetszett igazán, amikor el ször csináltam. Eljön egyszer a pillanat, Geszler, amikor már úgy érzi az ember, hogy nem ez a megfelel hely, és nem ez a megfelel foglalkozás. – Lehet, de én még nem találkoztam ezzel a bizonyos pillanattal. A kérdés mégis az, hogy mihez ért az ember. Semmi máshoz, Muzsikus. Szóval nem akarsz többé katona lenni. Oké, de akkor mihez akarsz kezdeni? – Voltam k vesinas... – Az inasok tízévesek, Muzsik. Nem ilyen vén csontok, mint te. Nézd, egy katona csakis katonáskodásból képes megélni. Be akarod fejezni? Nos, el ttünk áll egy csata. Elég lehet ség adódhat! Ugorj rá egy kardra, és kész! – Geszler kis szünetet tartott, és Vonós felé bökött. – De neked nem is ez a bajod, ugye? Csak az, hogy van egy szakaszod, és felel s vagy értük. Ez az, ami nem tetszik, és ez az, ami el l menekülni szeretnél! Vonós felpattant. – Foglalkozz inkább a kutyáddal, Geszler! – Elsétált a sötétbe. Nedves f ben gázolva jutott el az rség vonaláig. Halk hangok szólították, pedig felelt a kérdésekre, és már kint is volt a táborból. Feje fölött a csillagok lassan elhalványultak, mert az ég világosodni kezdett. Vathar erd s hegyei felé nagy rajokban vonultak a molylepkék. Id nként lecsaptak közéjük a rhizanok, ilyenkor a felh szétrebbent, de gyorsan visszarendez dött, amint elmúlt a veszély. A gerincen, az rmester el tt úgy háromszáz lépéssel féltucatnyi sivatagi farkas ácsorgott. A ma éjjeli üvöltésen már túl voltak, csak kíváncsiságból maradtak, hogy megvárják, amíg távozik a sereg, aztán lemenjenek a völgybe, és csemegézzenek az otthagyott maradékok között. Vonós megtorpant, mert halk, gyászos, szívet tép énekszót hallott – mintha egy kisebb medencéb l áradt volna, a lejt felé es oldalából. Más éjjeleken is hallotta már, mindig a táboron túlról, de nem érzett soha késztetést, hogy felkutassa a forrását. Nem volt semmi vonzó abban a vékonyka, hamiskás hangban. Ám a dallam most t hívta. Ismer s hangokon szólalt meg. Sajgó szívvel eredt a dal nyomába. A medencében s n n tt valamilyen, már sárguló virág, de középen, egy körben letaposták. A két wicka gyermek, Nether és Nil ott ültek egymással szemben, közöttük pedig egy széles, mély bronztál állt. Bármi volt is a tálban, az vonzotta a lepkéket – még csak tucatnyian voltak, de sokkal több gyülekezett a leveg ben. Vonós habozott, majd megfordult, hogy távozzon. – Gyere közelebb! – mondta Nil cérnavékony hangon. – Gyorsan, mindjárt felkel a

nap! Az rmester elkomorodott, s közelebb lépett. Amint elért a medence széléhez, rögtön megtorpant, mert megrémült. A lepkék körbevették, csak a halványsárga felh t látta – szárnycsapásaik nyomán úgy érte b rét a leveg , mint megannyi lehelet. Forogni kezdett egyhelyben, de a verdes szárnyakon túl nem látott semmit. – Gyere közelebb! Azt akarja, hogy itt legyél! – kiáltotta Nether magas hangon. De Vonós nem tudott még egy lépést sem tenni. Teljesen körbevették, és a sárga fellegben... volt valaki. És ez a valaki megszólalt. – Hídéget ! Raraku vár téged! Ne fordulj vissza! – Ki vagy te? – kérdezte Vonós. – Ki beszél? – Most már ennek a tájnak a része vagyok. Hogy ki voltam azel tt, már nem számít. Felébredtem. Felébredtünk! Menj, csatlakozz a társaidhoz! Rarakuban – ott talál majd rád is. Együtt le kell gy znötök az istenn t! Meg kell szabadítanotok a sötét folttól, ami kiszipolyozza. – Társaim? Kit találok ott? – A dal vándorol, Hídéget . Hazát keres. Ne fordulj vissza! És ezzel a lény elt nt. A lepkék az ég felé emelkedtek, pörögtek-forogtak a kel nap fényében. Magasabbra, egyre magasabbra szálltak... Kis kezek ragadták meg, s lenézett. Nether felnézett rá, arcára kiült a rémület. Kétlépésnyire mögötte ott állt Nil is, karját keresztbe fonta, és a szeme megtelt könnyekkel. Nether sikoltozott. – Miért te? Csak hívtuk és hívtuk! Miért te? Vonós csak rázta a fejét, és eltolta magától a gyereket. – Én... nem tudom! – Mit mondott? Mondd el! Üzent nekünk valamit, ugye? Mit mondott? – Nektek? Semmit, kislány. Miért, mégis mit gondoltok, ki volt az? – Sormo E'nath! – A boszorkánymester? De ... – Vonós hátrált még egy lépést. – Hagyjátok már abba ezt az átkozott éneklést! A wickák csak bámultak rá. És Vonós rájött, hogy egyikük sem énekel – nem énekelhet –, mert a dal tovább szólt, bent, a fejében. – Milyen éneklésr l beszélsz, katona? – kérdezte Nether. Ismét megrázta a fejét, majd megfordult, és elindult vissza, a táborba. Sormo nem üzent nekik semmit. sem tudott mit mondani nekik. Nem akarta látni az arcukat sem – a menthetetlen kétségbeesést, a vágyakozást egy szellem után – aki örökre távozott. Ez nem Sormo E'nath volt. Valaki más – a Csuklyás tudja, ki. „Felébredtünk!” Mit jelenthet ez? És ki vár rám Rarakuban? A társaim – nem voltak más társaim, csak a Hídéget k, az istenekre! Kalam? Fürge Ben? Egyikük vagy talán mindkett ? Legszívesebben sikoltozott volna, ha másért nem, hát azért, hogy elnyomja a fejében zeng dallamot, a félelmetes, fájdalmasan kiteljesületlen zenét, ami folyton a gondolatai közé férk zött. Úgy t nt, Raraku még nem végzett vele. Vonós halkan káromkodott magában. A fene vigye el ezt az egészet! Északon, a tábor fürtjén túl Vathar hegyei mintha levetk ztek volna az aranyos napsugarak hatására. Vonós mögött, a gerincen a farkasok üvölteni kezdtek.

Gamet visszaült a nyeregbe, amikor a lova elindult lefelé, a folyóhoz vezet lejt n. A tájnak még nem volt rá elég ideje, hogy elnyelje a mészárlás áldozatainak maradványait. A parton a homokos sárban hófehér csontok villogtak. Meg ruhafoszlányok, b r- és bronzdarabok. Magát az átkel t alig lehetett felismerni. A pontonhíd darabjai a parton tornyosultak, s még több szemét akadt fenn rajtuk. Elsüllyedt, szétázott szekerek, fák, f , nád, mindezt összetapasztotta az iszap... Púpos, mocorgó tömeg, amely maga is egyfajta hidat alkotott. Az Ököl úgy tippelte, az egész borzalmat csak percek választják el attól, hogy szétessen. A felderít k gyalog keltek át. Gamet látta is a tucatnyi, nyakig sáros szetit, akik éppen akkor másztak felfelé a túlsó, meredek partoldalon. Az erd a folyó mindkét oldalán csupa szín volt, az ágakon vászoncsíkok, hajfonatok és színesre festett emberi csontok lebegtek a szélben. Mesh'arn tho'ledann. A Tiszta Vér Napja. A folyó fels szakaszán, ameddig csak ellátott, mindkét oldalon hosszú cölöpöket vertek az iszapba úgy, hogy a végük a vízre hajoljon. Mindegyikr l birkák és kecskék tetemei lógtak. Volt, amelyikb l még mindig csorgott a vér, de volt olyan is, amelyik már jó ideje rohadt ott, s vonzotta a molylepkéket, a legyeket és a dögev madarakat. A feláldozott állatokból apró, fehér valamik hullottak a vízbe, a halak pedig majd megvesztek értük – Gamet csak egy perc után döbbent rá, hogy a fehér izék kukacok. Keneb kapitány megállította a lovát Gamet mellett, s együtt indultak a part felé. – Nem sár köti össze azt a hordalékkupacot, ugye? Van benne egy kis iszap meg homok, de a nagyobb része... – Igen, vér – motyogta Gamet. A Végrehajtót követték, akit Nether és Nil fogott közre. k hárman elértek a víz széléhez, és megállították hátasaikat. Mögöttük következett Gamet és Keneb, aztán a Tizedik Légió els szakaszai, melyek már szintén a lejt n voltak, s láthatták a folyót meg a viharvert hidat. – Gondolod, hogy azokat az áldozatokat a mi kedvünkért mutatták be, Ököl? Nem hiszem, hogy az ilyen jelleg mészárlás folyamatos lehet – a csordák már rég elt ntek volna... – Van, amelyik már hosszabb ideje itt rohad – jegyezte meg Gamet. – De azt hiszem, igazad van, kapitány. – S mindez azért, hogy Vérfolyamon keljünk át. Ha ezek az átkozott törzsek ezt tiszteletadásnak szánták, hát a Királyn biztos elvette az eszüket. Ez a metaforikus látásmód lassan az rületbe kerget! A hétvárosiak mindent másként fognak fel. Számukra a táj él lény; nem csak a szellemek miatt, hanem van valami más, bonyolultabb gondolatmenetük is. Gamet a kapitányra sandított. – Érdemes ennyire belemerülni, kapitány? Keneb meglep dött, majd félmosollyal, vállvonogatással válaszolt. – Egy bizonyos beszélgetés már hónapokkal az események bekövetkezése el tt a forradalomról szólt. Ha vettük volna a fáradságot, hogy olvassunk a jelekb l, Ököl, sokkal jobban felkészülhettünk volna.

Megálltak a Végrehajtó és a wicka gyerekek mögött. Keneb szavai hallatán Tavore hátrafordult a nyeregben. – Néha van úgy – mondta –, hogy a tudás nem elég! – Elnézést kérek, Végrehajtó! – felelte Keneb. Tavore pillantása Gametre szegez dött. – Hozassuk el re a tengerészgyalogságot, Ököl! Szükségünk lesz utászokra, robbanóanyagra. Átkel n fogunk átvonulni, nem hídon, amit vér tart egybe. – Igenis, Végrehajtó! Kapitány, ha velem jönnél... Megfordultak, és elindultak vissza az emelked n. Gamet oldalra pillantott, és látta, hogy Keneb... vigyorog. – Mi olyan mulatságos? – A robbanószerek, Ököl. Az utászok zokogni fognak. – Ha nem robbantják ki az egész gázlót, akkor kisírhatják magukat a vállamon. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha k is hallanák ezt az ígéretet, uram... – Nem, azt hiszem, igazad van... Elérték a Tizedik Légió elejét, és Gamet magához intett egy futárt. A közeled asszonyhoz Tene Baralta Ököl is csatlakozott. – Utászok kellenek? – kérdezte a Vöröspenge. Gamet bólintott. – Igen. Tene Baralta szintén bólintott, majd a futárhoz fordult. – Üzenet a tengerészgyalogság hadnagyainak! A Végrehajtó robbantást rendelt el! Azonnal! Figyelték, ahogy a n vágtában elindul visszafelé, majd a Vöröspenge Gamethez fordult. – Sértésnek veszik majd. Ezt a vérhidat áldásnak szánták... – Tavore tudja ezt, Tene Baralta! – felelte Gamet. – Ám a talaj így túlságosan bizonytalan. Ez nyilvánvaló, még a titkos megfigyel k is be kell, hogy lássák. A nagydarab fickó vállat vont, páncélja megzörrent. – Talán nem ártana pár szót váltani Malíciával, a kundril vezet vel. Kiküldhetne egy hírviv t a titkos megfigyel khöz, biztosítandó, hogy ne történjen félreértés. – Jó ötlet! – helyeselt Gamet. – Akkor intézkedem! A Vöröspenge ellovagolt. – Elnézést a nyíltságért, Ököl – mormogta Keneb –, de nekem az az érzésem, hogy a Végrehajtó pont azt szereti a legkevésbé, ami itt az imént történt.... – Úgy hiszed, nem szereti, ha a tisztjeinek vannak önálló gondolatai, Keneb? – Nem feltételezném... – Éppen az imént tetted. – Igen, értem már. Bocsánat, Ököl! – Sose kérj bocsánatot, ha igazad van, kapitány! Várd meg itt a kért szakaszokat! – Elindult vissza a Végrehajtóhoz, aki még mindig a lován ült, a parton. Nil és Nether viszont leszálltak, és fejüket lehajtva a sáros vízben térdeltek. Amikor Gamet odaért, látta, hogy a Végrehajtó türelme már csaknem elfogyott. Igen, k még

mindig kapaszkodnak a láncba, és eszük ágában sincs azt elengedni... ha hagyjuk. Nos, éppen én voltam az, aki az önálló kezdeményezéseket védte... – Látom, a gyerekek játszanak egy kicsit a sárban, Végrehajtó! – A n felkapta a fejét, a szeme résnyire sz kült. Gamet folytatta. – Javasolnám, hogy jelöljünk ki melléjük egy dadát, nehogy valami bajuk essen! Végül is, Végrehajtó, kétlem, hogy a Császárn azt akarta volna, hogy nevelgesse ket... – Nos, nem így volt – nyögte a n némi habozás után. – Úgy volt, hogy k lesznek a mágusaim. – Ah, akkor viszont felvet dik a kérdés: megbízta ket azzal, hogy hívogassák a szellemeket? Talán a folyó lelkével tárgyalnak éppen? – A válasz megint nem, Ököl. Igazság szerint fogalmam sincs, mit csinálnak. – Az a véleményem, Végrehajtó, hogy ön túlságosan engedékeny anyuka! – Igazán? Akkor kérem, hogy cselekedjen helyettem, Ököl! Lehetetlen, hogy Nether és Nil ne hallották volna ezt a beszélgetést, de egyikük sem reagált. Gamet hangosan felsóhajtott, leszállt a lováról, és a sáros partra lépett. Aztán lehajolt, megragadta a két wicka gyerek tunikáját, éppen a nyakuk alatt, és talpra rántotta ket. Hangos sikoltozás volt a válasz, aztán haragos sziszegés, mert az Ököl alaposan meg is rázta ket, miel tt a Végrehajtóhoz fordult. – Ezt tette volna egy wicka nagymama. Tudom, valamivel durvább módszer, f leg a malaza nevelési elvekhez képest, de ezek a gyerekek nem malazák, igaz? – Elengedte ket. – Talán elkéstem a figyelmeztetéssel, Ököl, de ne feledje, hogy ezek a gyerekek boszorkánymesterek is egyben! – mondta a Végrehajtó. – Ennek még semmi jelét nem láttam, Végrehajtó. De ha meg akarnak átkozni, hát csak tegyék! Pillanatnyilag egyik gyereknek sem az átkon járhatott az esze. A harag átadta a helyét valaminek, ami leginkább a duzzogásra hasonlított. Tavore megköszörülte a torkát. – Nil, Nether, úgy hiszem, kapcsolatba kellene lépni a helyi, erdei törzsekkel, hogy tudják, felismertük a gesztus célját. De tudniuk kell, hogy muszáj biztonságos átkel t nyitnunk ezen a folyón... – Végrehajtó, Tene Baralta Ököl az imént éppen ezt javasolta, csak a kundrilokat küldené... – Akkor talán menjen vegyes küldöttség – visszafordult a wickákhoz. – Jelentkezzetek Tene Baralta Ökölnél! Gamet figyelte, hogy a testvérek összenéznek, aztán Nil felelt. – Igenis, Végrehajtó! Nether gy lölköd pillantást vetett Gametre, miel tt távoztak. – Imádkozz, hogy ne kelljen megbánnod, amit tettél! – mondta Tavore, amikor a gyerekek már hallótávolságon kívülre kerültek. Gamet vállat vont. – És legközelebb Tene Baralta személyesen is elmondhatja nekem az ötletét! – Igenis, Végrehajtó! Szépia és Vonós rohantak fel a partról. Átáztatta, beborította ket a véres sár, de

mindketten er sen vigyorogtak. Dupla öröm, hogy a felhasznált muníció nem a sajátjuk volt, hanem a Tizennegyedik központi készletéb l származott. Tizenkét csattanós, hogy a robbanás függ legesen hasson, és három robbanós a hordalékban, lazán elhelyezve, hogy szépen kimozdítsa a helyér l. S alig pár szívdobbanás múlva ez az egész fel fog robbanni. A hadsereg többi része visszahúzódott a lejt l ezen a parton, a túlsón pedig a szeti felderít k nem látszottak sehol. A két utász rültek módjára rohant. A mennydörgésszer robaj mindkét katonát a leveg be emelte, aztán jött a homok, a sár meg a víz, nyomában hordalékes vel. Egy hosszú percig csak feküdtek, kezükkel védve a fejüket, aztán már csak a víz zubogását hallották a megtisztult átkel fel l. Aztán Vonós Szépiára nézett, és látta, hogy hátrafelé tekint. Talán két robbanós is elég lett volna. Bólintottak, majd felkeltek. A gázló valóban kitisztult. A víz elsodorta, s már a Dojal Hading-tenger felé vitte a hordalékot. Vonós letörölte a sarat az arcáról. – Mit gondolsz, csináltunk lyukakat is? – Olyat biztos nem, amibe bárki belefulladhatna. Jó, hogy nem futottál – tette hozzá halkan, miközben a lovasok már elindultak mögöttük lefelé. Vonós a társára sandított. – Mit nem hallasz? – Erre a kérdésre lehetetlen válaszolni, ugye, Muzsikus? Megérkezett az els lovas, utász volt is, a Talán nev , a hatos szakaszból. – Tiszta – mondta –, de túl rövid id t hagytatok. Mi értelme nagyot robbantani, ha a sárba temetitek az arcotokat, amikor elszáll? – Más elmés megjegyzés, Talán? – morogta Szépia, s leporolta magát, vagyis erre irányuló, látványosan eredménytelen mozdulatokat tett. – Ha nincs több, akkor légy olyan kedves, és lovagolj vissza megnézni, nincs-e gödör valahol az úton. – Lassan haladj! – figyelmeztette Vonós. – Hagyd, hogy a lovad a saját ütemében lépkedjen! Talán felvonta a szemöldökét. – Nem mondod? – Aztán megsarkantyúzta a lovat. Vonós csak nézett katonatársa után. – Utálom az ilyen ironikus alakokat! – A wickák élve megnyúzzák, ha kitöri a ló lábát. – Ez úgy hangzik, mintha egy bosszúhadjárat kezdete lenne... Szépia abbahagyta a fölösleges tisztálkodást, és felnézett. – Mi van? – Semmi... Ranal és Keneb lovagolt oda melléjük. – Szép munka! – mondta a kapitány. – Innen legalábbis úgy látom. – Minden rendben lesz – felelte Vonós. – Egészen addig, amíg nem kezdenek el dözni ránk. – Err l már gondoskodtunk, rmester. Hát, a maguk szakasza kelhet át els ként! – Igenis, uram!

Örömöt kellett volna éreznie a jól végzett munka után, de Vonós semmit sem érzett a robbanás utáni mámorból. A megtört dal tovább susogott a fejében, egy dallam, ami átsz tte minden gondolatát. – Az út el ttünk tisztának t nik – motyogta Szépia. Igen. De ez nem jelenti azt, hogy szeretem is... A Vathar-folyó északi partja meredeken emelkedett, a nyugati ösvény fölé kopasz domb tornyosult. A hadsereg folytatta az átkelést, míg a Végrehajtó és Gamet egy kecskecsapáson kaptattak felfelé, a kopasz domb tetejére. A nap már a horizont közelében járt – ez volt a második egész nap, amit az átkel nél töltöttek. T lük balra a folyó a fényben mintha olvadt aranyból lett volna, de a szikla ezen oldalára árnyék borult. A Gamet b rbe bugyolált lábát borító sár lassan keményre, repedezettre száradt, és elkezdett lepotyogni, miközben az Ököl a Végrehajtó nyomában haladt. Nehezen kapott leveg t, alsónem jéb l pedig már csavarni lehetett volna a verejtéket. Elértek a dombtet ig, s ismét kijutottak a fényre. A csupasz, kopár sziklát forró szél borotválta tovább. A szélvédett oldalon, egy kisebb párkányon körbe rakott kövek jelezték, hogy valaha régen – valószín leg még a Kutyák Lánca idején – itt rt z égett. A Végrehajtó leporolta a keszty jét, majd az északi végre sétált. Gamet is követte. Innen már látszott Ubaryd városa északkeleten, porba és füstbe burkolózva. A városon túl ott csillogott a Dojal Hading-tenger. A város kiköt je zsúfolásig tele volt hajókkal. – Nok admirális! – mondta a Végrehajtó. – Tehát visszafoglalta Ubarydot. – És mi feltölthetjük a készleteinket. – Ezután a n észak felé mutatott. – Ott, Gamet. Látod? A férfi hunyorogni kezdett, s elt dött, vajon mit kellene látnia a nagy pusztaságban, az Ubaryd Odhanban. Aztán felszisszent. Ég vörös fal a horizonton – mint egy második lemen nap... – A Forgószél – mondta Tavore. A szél hirtelen sokkal hidegebbnek t nt, s er sebben nekifeszült Gametnek. – Azon túl vár ránk az ellenség – folytatta Tavore. – Mondd csak, szerinted Shei'k megpróbálja majd utunkat állni? – Ostobaság volna, ha nem ezt tenné – felelte az Ököl. – Biztos vagy ebben? Nem lenne inkább jobb, ha nyeretlen kétévesekkel csapna össze? – Nehéz megítélni a helyzetet, Végrehajtó. Már maga a menetelés is megedzi a Tizennegyediket. Én Shei'k helyében szívesebben néznék szembe a nagy csatában egy olyan sereggel, amelyik fáradt, sérült. Egy ellenséggel, aki alig bírja cipelni a sebesülteket, s akinek kevés a l szere, a lova és mindene. És a végs összecsapás el tt én az helyében meg akarnék tudni magáról még valamit, Végrehajtó. Hogy milyen taktikát követ! Ha nem támad, akkor Shei'k nem ismerheti ki az ön gondolkodását. – Igen. Érdekes, ugye? Vagy közömbös irántam, vagy úgy érzi, hogy máris kiismert – ami persze nem lehetséges. Még akkor sem, ha esetleg kémeket épített be a hadseregembe, eddig ugyanis nem tettem mást, csak gondoskodtam róla, hogy a

vonulás rendezetten történjen. Kémek? Az égre, erre nem is gondoltam! Egy ideig egyikük sem szólalt meg, mindketten gondolataikba merülten néztek észak felé. A nap t lük balra a horizont alá bukott. Ám a Forgószél tüze nem hunyt ki.

Tizenhatodik fejezet

Az er nek van hangja, és ez nem más, mint a tanno Szellemdalnokok éneke.

Kimlok

Arra ébredt, hogy valami nedves kis izé nyomódik az oldalához. Lassan kinyitotta a szemét, oldalra fordította a fejét, és látta, hogy egy bhok'aral bébi simul a hasához. A kis állat b rbetegséggel küzdött. Kalam felült, s legy zte az ingert, hogy a nyakánál fogva megragadja, és falhoz vágja a kis teremtményt. Nem a könyörület tartotta vissza... Tudta, hogy a sziklába vájt templom több száz ilyen állatnak ad otthont, de lehet, hogy több ezernek is, és hogy a lények bonyolult társadalmi rendszerben élnek: ha bántja ezt a kis kölyköt, lehet, hogy egy perc múlva tucatnyi nagy hím ugrik a nyakának. A bhok'aralok kis test állatok, de olyan fogaik vannak, akár a medvéknek. Így aztán úrrá lett az undorán, és óvatosan eltolta magától a foltos kis állatot. Az nyüszögni kezdett, és nagy, könnyes szemmel nézett fel a merényl re. – Meg ne próbáld! – motyogta Kalam, majd kibújt a sz rmék alól, és felkelt. Törzsére levált b rdarabok tapadtak, vékony gyapjúinge pedig átázott a kölyök nedves orrától. Kalam gyorsan levette, és az apró szoba sarkába dobta az inget. Már több, mint egy hete nem látta Iszkiri Pusztot. Az ujjaiban id nként jelentkez zsibbadástól eltekintve többé-kevésbé felépült az en'karal démon támadásából. Kalam elhozta a gyémántokat oda, ahova kellett, és most készen állt a távozásra. A folyosóról halk énekszót hallott. A merényl a fejét rázta. Lehet, hogy egy napon Mogora el is találja majd a dallamot, de most... Az istenekre, rettenetesen hamis! Viharvert táskájához lépett, és addig kutatott benne, amíg nem talált egy pótinget. Hirtelen dübörgést hallott kintr l, s mivel gyorsan megfordult, láthatta, hogy az ajtó kivágódik. Mogora állt a küszöbön, favödörrel az egyik, és felmosófával a másik kezében. – Itt volt? Most, az el bb? Itt volt? Mondd meg! – Már napok óta nem láttam – felelte Kalam.

– Ki kell takarítania a konyhát! – Csak ennyit csinálsz, Mogora? Kergeted Iszkiri Puszt árnyékát? – Ez minden! – sikoltotta a n . Odarobogott Kalamhoz, a felmosófát pedig úgy tartotta, mint valami fegyvert. – Még hogy ez minden! Talán csak én használom azt a konyhát? Nem! – Kalam hátrálni kezdett, s letörölte az arcáról a nyálcseppeket, de a dal honézi asszony követte. – Na és te! Talán azt hiszed, hogy az ebédjeid a semmib l pottyannak ide? Gondolod, hogy az árnyak istene a semmib l teremt el minden falatot? Talán én hívtalak meg ide? Az én vendégem vagy? Vagy talán én lennék a szolgálód? – Isten ments... – Csöndet! Most én beszélek! – Kalam kezébe nyomta a tisztítóeszközöket, aztán megpillantotta a bhok'aral kölyköt az ágyon, így támadóállásba helyezkedett, s már emelte is a kezét. – Szóval itt vagy! – mormogta. – Otthagyod a b röd darabkáit mindenhol, mi? Már nem sokáig! Kalam az útjába állt. – Elég, Mogora! Kifelé! – Nem megyek sehová a kis állatkám nélkül! – Állatkád? Az el bb még ki akartad tekerni a nyakát! – És akkor mi van? Kalam letette a vödröt meg a fát. Ezt nem hiszem el! Megvédek egy taknyos bhok'aralt... egy szétszéledt boszorkától. Az ajtóban mozgolódás támadt. Kalam intett. – Nézz magad mögé, Mogora! Ha bántod ezt a kölyköt, velük kerülsz szembe! Megfordult, és felszisszent. – A fenébe! Iszkiri kis szolgái; mindig kémkednek utánam! Így bújik el, ket használja! Mogora félelmetes csatakiáltással az ajtó felé indult. Az ott gyülekez bhok'aralok visítozva szétszaladtak, de Kalam látta, hogy egyikük bátran átsuhan a n lába között, az ágyhoz rohan, felkapja a kölyköt, és úgy menekül ki a folyosóra. Mogora üldözés közben hallatott kiáltásai lassan elhalkultak. – Hi-hi! Kalam megfordult. Iszkiri Puszt a távolabbi sarok árnyai közül bukkant el . Csupa por volt, csontos vállán egy kis zsákot cipelt. A merényl elkomorodott. – Már éppen eleget várakoztam ebben a bolondok házában, Pap! – Igen, valóban! – Iszkiri Puszt oldalra hajtotta a fejét, és rángatni kezdte a még fején lév pár tincs egyikét. – Én végeztem, pedig mehet, ugye? Kedvesnek, nyíltnak kellene lennem, aranyporral kellene beszórnom el tte a rá váró világba vezet utat. Nem gyaníthat semmit. Azt hiszi, szabad akaratából távozik. Pontosan, ahogy lennie kell! – Iszkiri Puszt váratlanul elmosolyodott, majd átnyújtotta a kis zsákot. – Itt egypár gyémánt! Költsd el ket itt-ott, amott, mindenfelé! De ne feledd, át kell törnöd a Forgószelet: be kell jutnod Raraku szívébe, érted? – Pontosan ezt szándékozom tenni! – morogta Kalam, miközben átvette a szüty t, és beletömte a hátizsákjába. – Nincsenek egymással ellentétes céljaink, Pap, bár ha jól értem, te perverz módon pont ett l lennél boldog. De különben áttörni a

Forgószélen... úgy, hogy nem veszik észre... Ugyan hogy leszek erre képes? – Természetesen Árnytövis kiválasztott halandó szolgájának a segítségével! Iszkiri Puszt F pap, a Rashan, a Meanas és a Thyr mestere segíti majd utadat! A Forgószél Istenn , így nem lehet ott egyszerre mindenhol a szeme. Gyorsan szedel zködj! Mennünk kell! Visszajön, én pedig megint felfordulást csináltam a konyhában! Siess már! Napfényben, egy nagy szikla alatt értek ki az Árnyak Üregéb l, alig százlépésnyire a Forgószél dühöng falától. Három lépés után Kalam megragadta a pap karját, és maga elé rántotta. – Mi ez az énekszó? Honnan a fenéb l jön ez az énekszó, Iszkiri? Hallottam már a kolostorban is, azt hittem, Mogora dalol... – Mogora nem tud énekelni, te ostoba! Én nem hallok semmi de semmit, csak a vad szelet meg a homok sziszegését! Meg rültél! Meg rült? Igen, valószín leg. Nem, talán... A naptól felforrt az agyvize. Talán már párolog is; de nem, hát persze, hogy nem! Ez a tanno dal, azt hallja, bizony. De azért valószín , hogy meg is rült. Ez két külön dolog. Az ének. Meg az rültség. Különállóak, semmiben sem kapcsolódnak egymáshoz, és mindkett a gazdám céljait szolgálja. Legalábbis egyel re. Talán. Ezen az átkozott vidéken semmi sem egészen biztos, f leg ezen a pontján nem. A nyughatatlan Raraku... nyughatatlan! Kalam felmordult, ellökte a papot, és elindult a Forgószél fala felé. Iszkiri Puszt is követte. – Mondd el, hogyan fogjuk ezt végrehajtani, F pap! – Igazán egyszer ! Az istenn tudni fog a behatolásról. Ez olyan, mintha kést döfnének az oldalába. Ez elkerülhetetlen. Tehát el kell terelni a figyelmét! És nem létezik jobb figyelemelterelés, mint Iszkiri Puszt! Már csak húszlépésnyire voltak a sisterg homokfaltól. Porfelleg ölelte ket körül. Iszkiri Puszt közelebb lépett, s kimutatta sárga fogait. – Kapaszkodj, Kalam Mekhar! – S ezzel elt nt. Nagy árnyék vet dött a merényl re, és egy rakás kar ölelésében találta magát. Az azalan! S már futott, gyorsabban, mint bármilyen ló, rohant a Forgószél fala mentén. A démon a törzséhez szorította Kalamot – aztán ugrott. Üvölt hang töltötte meg Kalam fejét, b réhez homokszemcsék csapódtak. Szorosan lehunyta a szemét. Több puffanás hallatszott, az azalan átrohant a s homokfalon. El ttük egy város romjai látszottak. A démon talpa alatt t z lobbant, nyomukban lángösvény nyílt. Egy halott város dombja magasodott el ttük. Az azalan még csak nem is lassított, úgy rohant, mintha fel akarna mászni a falon. Nyílt egy rés is, a démonnak nem elég nagy, de Kalamnak éppen megfelel . Az azalan átugrott a táguló résen, és behajította a merényl t, aki keményen landolt a homokos, cserépdarabokkal teli talajon. Jó mélyen a rés árnyékában... Feje fölött mennydörgés hallatszott, a sziklák megrázkódtak, aztán újabb és újabb dörej következett, a Forgószél fala felé távolodva. Aztán a dübörgés elhalt, csak a Forgószél zúgása maradt. Azt hiszem, sikerült is kijutnia. Gyors a fenevad! A merényl egy ideig mozdulatlanul várt, s azon gondolkodott, hogy az elterel hadm velet sikerrel járt-e. Mindenesetre elhatározta, hogy így vagy úgy, de kivárja

az éjszakát, csak azután indul útnak. Már nem hallotta a dalt. Valami, amiért hálás lehetek... A rés falában, az egyik oldalon több réteg cserépdarabot látott, a másikon pedig egy macskaköves utca megsüllyedt, felpúposodott darabját, a harmadikon meg egy egykori bels falat, lepergett festékkel és vakolattal. Alatta a törmelék mélynek t nt és elég ingatagnak. Kalam ellen rizte a fegyverzetét, és leült várakozni. Késes Apsalarral a karjában lépett ki a kapun. A n súlyától már égett a válla, és úgy hitte, nem bírja már sokáig cipelni. Harminc lépés után eljutottak a két ösvény csomópontjához, ahol sok hulla hevert. Közöttük pedig ott állt Cotillion. Késes odasétált az árnyak istenéhez. A Tiste Edurok nagy halomban hevertek a tisztás körül, de Cotillion láthatóan egyetlen holttest iránt érdekl dött csak, mely a lábánál hevert. Ahogy a daru közelebb lépett, az isten lassan leguggolt, és kisöpörte a hajat a hulla arcából. Az öreg boszorkány volt az – a félig égett. Akir l azt hittem, hogy a malaza csapat erejét adja. De nem volt az. Hanem Utazó. Az isten arckifejezése láttán megtorpant: Cotillion olyan fájdalmasan nézett, hogy húsz évvel id sebbnek t nt. A keszty s kéz, mely az imént a hajat söpörte félre, gyengéden megcirógatta a halott asszony égett arcát. – Ismerted? – kérdezte Késes. – Sasszemnek hívták – felelte az isten egy perc múlva. – Azt hittem, Komor lemészárolt mindenkit közülük. Azt hittem, meghalt minden vezet a Karvalyból. Azt hittem, is halott... – Az. – Aztán gyorsan becsukta a száját. Átkozottul szerencsétlen dolog, hogy pont ezt mondtam... – Jól megtanítottam ket bujkálni – folytatta Cotillion, s közben le sem vette a szemét a letaposott füvön hever holttestr l. – Úgy t nik, még el lem is el tudtak rejt zni... – Mit gondolsz, mit keresett itt? Cotillion összerezzent. – Rossz a kérdés, Késes. Inkább azt volna jó tudni, hogy mit csinált Utazóval. Mire készülnek a Karvalyok? És Utazó... Az istenekre, vajon tudta, ki Sasszem? Persze, hogy tudta; megöregedett ugyan, és nem túl szépen, de akkor is... – Megkérdezheted t le – mormogta Késes, s új fogást keresett Apsalaron, hogy tovább bírja tartani. – Végül is itt van mögöttünk, az udvarban... Cotillion a n nyakához nyúlt, és el húzott valamit, ami egy b rszíjon lógott. Egy sárgás, foltos karom volt az. Levette a helyér l, nézegette egy percig, aztán megfordult, és Késes felé dobta. A valami a fiú mellkasának üt dött, majd Apsalar ölében landolt. A daru lenézett a kis kabalára, majd az isten szemébe fúrta tekintetét. – Menj az Edurok hajójához, Késes! Elküldelek kett töket egy... másik ügynökünkhöz. – Mi lesz a dolgunk? – Csak várjatok! Lehet, hogy szükség lesz rátok. – Mihez?

– Segítenetek kell elfogni a Karvalyok Mesterét. – Tudod, hol van ez a férfi vagy n ? Az isten a karjába vette Sasszemet, majd felegyenesedett. – Van egy gyanúm. Most végre van elképzelésem err l az egészr l. – Megfordult a törékeny alakkal a kezében, majd végigmérte Késest. Elmosolyodott. – Nézz csak ránk! – mondta, majd elfordult, és megindult az erdei ösvényen. Késes csak nézett utána. Aztán felkiáltott. – Ez nem ugyanaz! Nem az! Mi nem... Az isten elt nt az erdei árnyak között. Késes sziszegve elkáromkodta magát, majd rátért a parti ösvényre. Az isten, Cotillion addig sétált az ösvényen, amíg el nem ért egy kis tisztáshoz. Ennek közepéig cipelte terhét, majd gyengéden lefektette a földre. A tisztás túloldalán egy csomó árny szökkent életre, s lassan kirajzolódott közöttük Árnytövis alakja. Az istenség a változatosság kedvéért jó ideig nem szólt egy szót sem. Cotillion ott térdelt Sasszem élettelen teste mellett. – Utazó is itt van, Ammanas. Az Edur romok között. Ammanas halkan felmordult, és vállat vont. – Nem akarna választ adni a kérdéseinkre. Sosem akart. Pont olyan csökönyös, mint minden dal honézi. – Te is dal honézi vagy – jegyezte meg a Kötél. – Pontosan! – Ammanas hangtalanul a holttest másik oldalára suhant. – Hát az, ugye? – Igen. – Hányszor kell a követ inknek meghalni, Cotillion? – kérdezte az isten, majd felsóhajtott. – Igaz, egy ideje már nem volt a követ nk... – Azt hitte, meghaltunk, Ammanas! A Császár és Táncos. Meghaltak, végük, kész. – Bizonyos értelemben igaza is volt... – Igen. De nem a legfontosabb értelemben! – Vagyis? Cotillion felnézett, és grimaszolt. – A barátunk volt! – Ja, arra a legfontosabb értelemre gondolsz! – Ammanas egy percig hallgatott, majd megkérdezte: – Utánajársz a dolognak? – Nem látok más lehet séget. A Karvalyok készülnek valamire. Meg kell ket állítanunk... – Nem, barátom. Gondoskodnunk kell róla, hogy elbukjanak. Találtál már... nyomot? – Többet is! Rájöttem, ki áll az egész terv hátterében! Árnytövis csuklyás feje oldalra billent. – És Késes meg Apsalar most... Oda tartanak? – Igen. – Megfelelnek? Cotillion megrázta a fejét. – Vannak más, elérhet ügynökeim is, de azt akarom, hogy Apsalar mindenképpen

a közelben legyen. Hátha valami balul sül el... Ammanas bólintott. – Nos, tehát hová mentek? – Rarakuba. Cotillion nem látta ugyan társának arcát, de érezte, hogy széles vigyor jelent meg rajta. – Nos, drága Kötél, ideje, hogy meséljek egy kicsit az én privát akciómról... – A gyémántokról, amiket Kalamnak adtam? Már t dtem ezen. Ammanas Sasszem teteme felé intett. – Vigyük t haza... a mi otthonunkba. Aztán beszélgetni fogunk... jó hosszan. – Cotillion bólintott. – Különben is – tette hozzá Árnytövis, miközben felegyenesedett –, idegesít, hogy Utazó ilyen közel van hozzám. Egy perc múlva a kis tisztás már teljesen üres volt, eltekintve pár forrás nélküli, kósza árnytól. Ám ezek is gyorsan szertefoszlottak... Késes elért a homokk partra. Négy kis hajót húztak fel a lapos, gránitos sziklapárkányra. Ezeken túl, az öbölben két dromon horgonyzott, mindkett elég megviselt állapotban. A kis hajók körül különböz felszerelési tárgyak hevertek, két nagy fát is kivágtak, és a közelbe húzták ket, biztosan azért, hogy ezekre cseréljék ki az eltört árbocokat. Voltak ott sós halat tartalmazó hordók, de kisebbek is sorakoztak a közelben, tele friss vízzel. Késes letette Apsalart, aztán az egyik hajóhoz lépett. Tizenöt lépés hosszú volt, törzse széles, egyszer árboccal és oldalsó elhelyezés kormánylapáttal felszerelve. Két pár evez nek alakítottak ki helyet. A paneleken furcsa, faragott képek sorakoztak. Apsalar hirtelen köhögni kezdett, Késes pedig odafordult hozzá. A lány felült, köpködött, hogy kitisztuljon a torka, aztán keresztbe fonta a karját, mert rohamszer en rátört a reszketés. Késes gyorsan visszament mellé. – D-Darist? – Meghalt. De az összes Edur is. Volt valaki a malazák között... – Aki hatalommal bírt. Éreztem. Mennyi... harag! Késes a legközelebbi vizeshordóhoz lépett, keresett egy merít t. Telemerte vízzel, és visszasétált a lányhoz. – Azt mondta, Utazó a neve. – Ismerem t – suttogta a lány, majd megborzongott. – Nem a saját emlékeimb l... Táncoséból. Táncos ismerte t. Méghozzá jól! k... hárman voltak. Sosem csak ketten; tudtad te ezt? Nem csak Kellanved és Táncos volt. Nem, is ott volt velük. Talán egészen a legelejét l. Tajszkrenn, Dujek és Komor el tt. – Nos, ez most már mindegy, Apsalar – jegyezte meg Késes. – El kell hagynunk ezt az átkozott szigetet. Utazó megtarthatja magának, engem aztán nem érdekel! Van elég er d ahhoz, hogy segíts vízre bocsátani az egyik kis hajót? Felszerelésünk van dögivel... – Hová megyünk? – A fiú habozott. A lány sötét szeme megvillant. – Cotillion! – Igen, újabb feladatot kaptunk.

– Ne indulj el ezen az ösvényen, Sáfrány! A fiú elkomorodott. – Azt hittem, örülsz majd, hogy van társaságod. – Felé nyújtotta a vízmer t. A lány egy percig csak méregette Késest, majd elfogadta a vizet. – Pan'potszun-dombság. – Tudom – krákogta Losztara. Gyöngy elmosolyodott. – Persze, hogy tudod! És most végre megértheted azt is, miért ragaszkodtam a társaságodhoz ezen a küldetésen... – Várj egy percet! Nem tudhattad, hová vezetnek majd a nyomok... – Nos, ez igaz, de hiszek a vakszerencsében. Nem tudod, nincs véletlenül egy eltemetett romváros valahol a közelben? – A közelben? Úgy érted, azon kívül, amin éppen állunk? – Örömmel látta, hogy a férfinak leesett az álla. – Mit gondoltál, mik ezek a lapos tetej dombok, Karmos? A férfi meglazította a köpönyegének köt jét. – Nos, ez a hely tökéletes lesz! – Mihez? Megsemmisít pillantás volt a válasz els fele. – Természetesen egy rituáléhoz, drágám! Egy nyomot kell követnünk, egy varázsnyomot, de az már régi. Talán azt gondoltad, majd mászkálunk itt fel s alá céltalanul, abban a reményben, hogy véletlenül rábukkanunk valamire? – Furcsa, de azt hittem, napok óta ezt tesszük. – Csak azt akartam, hogy kell en eltávolodjunk attól az Imass-fejt l – felelte a férfi, majd odasétált egy lapos k darabhoz, és elkezdte lerugdosni róla a törmeléket. – Amíg átkeltünk a völgyön, végig magamon éreztem a halhatatlan pillantását... – Igen, meg a kesely két is! – Hátrahajtott fejjel szemügyre vette a felh tlen égboltot. – Ami azt illeti, még mindig itt vannak. Azok az átkozott madarak! Nem meglep . Csaknem kifogyott már a vizünk, az élelmünk meg még kevesebb. Egy-két nap múlva komoly bajban leszünk. – Az ilyen világias gondokat rád hagyom, Losztara... – Ez annyit jelent, hogy ha minden más terv dugába d l, még mindig megölhetsz és megehetsz engem, igaz? De mi van, ha én öllek meg el bb? Mert ugye én vagyok annyira elfoglalva a világias gondokkal... A Karmos törökülésben elhelyezkedett a földön. – Mennyivel h vösebb lett, érzed? Gyanítom, helyi jelenségr l van szó. Bár azt hiszem, ha sikerrel végrehajtom a következ szertartást, azzal felkavarom majd valamelyest az állóvizet... – Persze, annyira hitetlenkedik majd mindenki! – motyogta Losztara, aztán a tel széléhez sétált, és délnyugat felé fordult, ahol a Forgószél vörös fala szinte kettészelte a sivatagot. Maga mögül furcsa, ismeretlen nyelven elgagyogott szavakat hallott. Valószín leg csak halandzsázik. Elég mágust láttam már munka közben, tudom, hogy nincs szükségük szavakra... Kivéve, ha látványos el adást akarnak tartani. Gyöngy valószín leg éppen ezzel a céllal dolgozott. Egyfolytában pózolt, és közben

közömbösséget tettetett egyszemélyes közönségével szemben. Egy ember, aki azt akarja, hogy neve bekerüljön a történelemkönyvekbe. Valami fontos szerepet akar, amin a Birodalom sorsa múlhat... Megfordult, mert a férfi porolgatni kezdte a kezét, s látta, hogy feláll. Csinos arcára gondterhelt kifejezés ült. – Hát ez nem tartott sokáig! – jegyezte meg Losztara. – Nem. – Úgy t nt, ezen maga is meglep dött. – Szerencsém volt. Egy helyi földszellemet megöltek... Itt, a közelben. A sors keze, a véletlen m ve folytán. A szellem még itt lebeg, mint egy gyerek, aki a szüleit keresi, és szívesen szóba áll akármilyen idegennel, aki készen áll, hogy meghallgassa. Losztara felmordult. – Oké, és mit mondott? – Szörny eseményr l mesélt – vagyis az szempontjából a legszörny bb eseményr l, mert ez a halálához vezetett –, és a részletek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy van valamilyen kapcsolat... – Remek! – vágott közbe a lány. – Mutasd az utat, ne pazaroljuk itt tovább az id nket! A férfi elhallgatott, és fájdalmas pillantást vetett Losztarára: még az is lehet, hogy komolyan megbántódott. Én kérdeztem, illett volna hagynom, hogy válaszoljon – gondolta magában Losztara. Gyöngy intett, és elindult lefelé a tel meredek, de lépcs zetes oldalán. Losztara felkapta a zsákját, és megindult a nyomában. Amikor elérték a tel tövét, a Karmos elkezdte megkerülni, és egyenesen délnek indult tovább, egy kavicsos, sík részen. A napfény vakítóan ver dött vissza a felületr l. Egy pár hangyától eltekintve a kopár vidéken nyoma sem volt életnek. Itt-ott a kisebb kavicsok furcsa alakban hevertek, mintha egy haldokló tó partvonalát mutatnák, amely el ször tócsákká szakadt szét, aztán végképp elt nt, s nem hagyott maga után mást, csak egy kis sót. Egész délután gyalogoltak, amíg a délnyugati horizonton fel nem bukkant egy dombság, melyt l balra újabb nagy fennsíkot láttak. A síkság, ahol meneteltek, medence alakot kezdett ölteni, s úgy t nt, egyenesen a fennsík és a dombság közé visz. Amikor elérték a medence egyenletes alját, csak néhány perc volt már vissza alkonyatig. Baljukon a fennsík emelkedett, jobbról pedig egy erodált domb nézett le rájuk. A medence közepén keresked szekér romjai hevertek, körülötte a föld fel volt perzselve, s azon furcsa, fehér pernye kavargott, mely úgy t nt, nem szállhat sehová a széllel. Gyöngy ment elöl, így vonultak be a furcsa, égett körbe. A hamu tele volt apró csontokkal, amelyek a magas h hatására fehérre meg szürkére sültek, és apró darabokra törtek a talpuk alatt. Losztara kíváncsian leguggolt, hogy közelebbr l is szemügyre vegye ket. – Madarak lehettek? – t dött hangosan. Gyöngy tekintete a szekérre tapadt, vagy valamire azon túl. A lány kérdése hallatán a fejét rázta. – Nem, kislány. Patkányok voltak. Losztara apró koponyát látott a lába el tt, ami a férfi szavait igazolta.

– Van egy patkányfaj, amely ezeken a sziklás részeken él... Gyöngy ránézett. – Ezek itt Szétszéledtek... vagyis azok voltak. Egy kivételesen kellemetlen személy, akit Gryllennek hívtak. – Itt ölték meg? – Nem hiszem. Ám eléggé megsérülhetett. – Gyöngy egy nagyobb hamukupachoz lépett, és leguggolt mellé. Losztara közelebb lépett. A hamu alól holttest t nt el , semmi más, csak a csontok: és ezeket a csontokat er sen megrágták. – Szegény ördög! Gyöngy nem mondott semmit. Matatott valamit a csontok között, és el húzott egy kis fémdarabot. – Megolvadt – motyogta egy perc múltán –, de én azt mondanám, hogy ez egy malaza jelvény. A harci mágusoké... Négy hasonló hamukupac volt még. Losztara odalépett a legközelebbihez, és rugdosni kezdte róla a hamut. – Ez még egészben van! – szisszent fel a feketére égett hús láttán. Gyöngy odalépett mellé, s együtt megtisztították a hulla fels testét. Ruházata persze nagyrészt elégett, és a t z végzett némi pusztítást a b rén is, de láthatóan csak a felületet volt képes megperzselni. Amikor a Karmos lesöpörte a maradék kis hamut is a hulla arcáról, az kinyitotta a szemét. Losztara átkozódva hátraugrott, és azonnal kardot rántott. – Semmi baj! – mondta Gyöngy. – Ez a valami már nem megy sehová, kislány! A hulla aszott, perzselt szemhéja mögött csak egy gödör tátongott. Az ajkai is összehúzódtak, kiszáradtak már, így olyan volt, mintha gonoszul, fekete fogsorát mutogatva vigyorogna. – Mi maradt bel led? – kérdezte Gyöngy. – Tudsz még beszélni? A hulla halk hangokat hallatott, így Gyöngy közelebb hajolt hozzá. – Mit mondott? – kérdezte Losztara. A Karmos hátranézett. – Azt mondta: „a nevem Kagyló, és borzalmas volt a halálom...” – Nem vitatkozom vele. – Aztán él halott hintószolga lett bel le. – Gryllené? – Igen. A lány eltette a kardját. – Elég kellemetlen foglalkozás a halál után... Gyöngy felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. – Nos, szegény öreg Kagylóból ennél többet már nem nagyon szedünk ki. A többiekb l sem. A varázslat, amely az élethez köti ket, lassan elenyészik. Ez azt jelenti, hogy Gryllen vagy meghalt, vagy nagyon messze jár innen. Mindenesetre jusson eszedbe a t zvilág: itt is ezt nyitották meg, méghozzá elég különös módon. Hagyott nekünk nyomokat is. – Túl sötét van, Gyöngy. Tábort kellene vernünk.

– Itt? A lány átgondolta a dolgot, aztán a homályba meredt. – Talán nem pont itt, de én elég fáradt vagyok, és különben is, a nyomkereséshez napfényre is szükségünk lesz, nem? Gyöngy kivonult a hamukörb l. Egy kézmozdulat, és fénygömb jelent meg fölötte a leveg ben. – Úgy hiszem, a nyomok nem vezetnek túl messze. Van még egy utolsó feladatunk mára, Losztara. Aztán keresünk valami táborhelyet a közelben. – Ó, rendben, legyen így! Mutasd az utat, Gyöngy! Bármilyen nyomokat követett is a férfi, Losztara nem látott bel lük semmit. Furcsán, kanyarogva haladtak el re, s a Karmos ett l elkomorodott, óvatossá vált, és egyre lassabban lépkedett. Kis id múlva már csak tipegve, csigatempóban haladt. És Losztara látta, hogy a férfi arcáról csöpög a verejték. Visszanyelte a kikívánkozó kérdést, de szépen lassan megint kihúzta a kardját. Végül újabb hullához érkeztek. Gyöngyb l sziszegve szaladt ki a leveg , s térdre esett a nagy, égett holttest el tt. Losztara várt, amíg a férfi légzése ismét egyenletessé nem vált, aztán megköszörülte a torkát. – Mi történt, Gyöngy? – Csuklyás itt járt – suttogta a férfi. – Igen, azt látom... – Nem, nem érted! – A holttest felé nyújtotta a kezét, ökölbe szorította, és lecsapott a mellkasra. A holttest csak egy burok volt. Az ütés nyomán egyszer en porrá omlott. Gyöngy felnézett a lányra. – Csuklyás itt járt! Az isten maga, Losztara! Személyesen! Eljött ezért az emberért, és nem csak a lelkéért, hanem a testéért is, amit megfert zött a T z Ürege... vagyis pontosabban a Fény Ürege. Istenem, mit meg nem adnék most egy Sárkányok Asztaláért! Biztos, hogy változás következett be a Csuklyás... udvartartásában. – De mi a jelent sége ennek az egésznek? – kérdezte a lány. – Úgy tudtam, mi Felisint keressük! – Nem használod a fejedet, kislány! Emlékezz csak Felh s meséjére! Meg Igazéra. Felisin, Heborik, Kupa és Baudin. Gryllen szekerénél megtaláltuk Kupa maradványait. És ez itt – a halomra mutatott – minden, ami Baudinból maradt. Az átkozott Karvaly, de a bizonyíték persze már nincs ott a nyakában. Emlékszel, milyen furcsa a b rük? Geszleré, Igazé meg Felh sé? Ugyanez történt Baudinnal is. – Fert zésnek nevezted. – Nos, igazából nem tudom, hogy mi ez. Az Üreg megváltoztatta ket. Nem lehet tudni, hogy pontosan miben. – Akkor hát nem maradhatott más, csak Felisin és Könny kez Heborik. A férfi bólintott. – Akkor úgy érzem, ideje, hogy elmondjak valamit – folytatta Losztara. – Lehet, hogy semmi jelent sége... – Mondd csak el, kislány! Losztara a délnyugati hegyek felé fordult. – Amikor követtük Shei'k ügynökét... ezek közé a dombok közé...

– Kalam Mekhart. – Igen. És lecsaptunk Shei'kre a régi templomnál a fennsíkon, a Rarakuba vezet út mellett. – Igen, ezt már elmondtad. Losztara ügyet sem vetett a türelmetlen közbeszólásra. – Látnunk kellett volna mindezt. Vagyis az események, amelyeket most feltártunk, már azután történtek, hogy én itt jártam. – Nos, igen. A lány felsóhajtott, és keresztbe fonta a karját. – Felisin és Heborik az Apokalipszis Seregével vannak. Rarakuban. – Miért vagy ebben olyan biztos? A lány vállat vont. – Hol máshol lehetnének? Gondolkodj! Felisin biztosan engesztelhetetlen gy löletet érez a Malaza Birodalom iránt. Heborik sem szeretheti túlzottan azt az uralkodót, aki börtönbe záratta, halálra ítéltette t. Gryllen támadása után biztosan nagyon kétségbe estek. F ként, hogy Kupa és Baudin is meghalt. Kétségbe estek, és haragudhattak is. A férfi lassan bólintott, majd felegyenesedett a hulla mell l. – Van valami, amit még sosem meséltél el nekem, Losztara. Miért d lt dugába a Shei'k elleni merénylet? – Nem d lt dugába! Megöltük Shei'ket; erre megesküszöm! Egy nyílvessz állt bele a homlokába. Az rök miatt nem tudtuk megszerezni a holttestét, túlságosan er sek voltak. De megöltük t, Gyöngy. – Akkor ki a fene vezeti most az Apokalipszist? – Nem tudom. – Meg tudnád mutatni, hol történt a merénylet? – Majd reggel igen. Oda tudlak vinni. A férfi csak elgondolkodva nézett rá, s a fénygömb fölöttük homályosulni kezdett, majd egy halk sóhaj kíséretében kihunyt. Az emlékei feléledtek. Onrack ismét láthatta mindazt, amit a számtalan évszázad lassan eltakart el le. Így most... elt ntek a horizonton látható fennsíkok, a szél faragta homokk oszlopok, a homokd nék és a fehér, apróra morzsolódott koralldarabok fodrai. Elt ntek a hegyszorosok, a patakok és a kiszáradt folyómedrek, a m velt földek és az öntöz csatornák. Még az északi város – mely úgy pöffeszkedett a horizonton, mint valami tumor – is elt nt, elhomályosult lelki szeme el tt. Mindaz, amit most látott... nagyon régen volt így. A beltenger hullámai szürkén gördültek ide-oda, a végtelenségr l locsogva, a kavicsos part északon egészen a hegyekig húzódott, amelyet kés bb Thalasnak neveztek el, délen pedig magába foglalta azt a mélyedést, amib l a Clatar-tenger lett. A parton túl, azzal párhuzamosan, párszáz lépés távolságban korallzátonyok mutogatták pikkelyes gerincüket, mely fölött sirályok és régen kihalt, hosszú cs madarak köröztek. A parton alakok sétáltak. Renig Obar klánjának tagjai, akik azért jöttek el tundrabeli otthonaikból, hogy elefántcsonttal és bhederinolajjal kereskedjenek. Úgy t nt,

magukkal hozták a hideg szelet is... Vagy talán a meleg éghajlaton oly szokatlan hideg áramlatok valami sötétebb titokra mutatnak rá. Egy jaghuta is okozhatja, aki elbújt az er djében, és megkavarta az Omtose Phellack bográcsát. Még egy pár nap ebb l az id l, és a korallzátonyok elpusztulhatnak, s velük együtt minden lény is, amely bel lük él. Onrack, aki hús és vér volt, megborzongott a nyugtalanságtól. De már félreállt. Már nem volt klánjának Csontvet je – Absin Tholai sokkal jártasabb volt a titkos tudományban, és megvolt benne az éhség, a hatalomvágy is, ami a Tellann Ösvényének követéséhez szükséges. Onrack túl gyakran érezte úgy, hogy a gondolatai másfelé kalandoznak. leg a nyers szépség láttán, amit most maga el tt látott. Nem szeretett harcolni, nem szerette a pusztító célzatú rituálékat. Mindig vonakodott a mélyebben fekv barlangokban táncolni, ahol a dobszó úgy visszhangzott a falakról, hogy megzörrent bele a hús és a csont. Mintha a táncos a rohanó ranagok útjába feküdne – egy olyan csorda útjába, amelyet Onrack most a falra festett. Szájában keser ízt érzett a nyál, a szén és az okker miatt, kézfeje csupa fekete volt, mert azzal formálta a fújt festék útját, amit a k re szánt. Magányosan alkotott, fény nélkül festette az alakokat a láthatatlan falakra, amíg a klán többi tagja a küls barlangokban aludt. Egyszer igazság volt ez – Onrack úgy tanult meg a festék varázserejével bánni, hogy egyedül akart lenni, magányosan. Népének körében a magányra való törekvés olyan volt, mint valamilyen ncselekmény. Az elkülönülés egyet jelent a meggyengüléssel. A látás feldarabolása pedig – nézés, látás, aztán az emlékkép elraktározása és a feldolgozás a szem határain túl, a barlang falán – érzékenységet, teljes nyugalmat és egyedüllétet igényelt. Szegény Csontvet . Onrack, sosem lettél az, aminek szántak. Aztán megszegted az íratlan szabályt, és megfestetted egy hús-vér Imass életh képmását, s ezzel az id csapdájába ejtetted azt a kedves, szép, fekete hajú asszonyt ott, a barlangban, amit senkinek sem kellett volna megtalálni... Ó, akkor aztán magadra vontad néped haragját! Magát Logrosét, és az Els Kardét is. De nem felejtette el, milyen kifejezés ült ki az Els Kard csinos, fiatal arcára, amikor el ször meglátta a n vérér l készült képet. Csodálkozás, áhítat és szeretet – Onrack biztosan tudta, hogy ezt látta az Els Kard arcán, mint hogy mások is ezt láthatták, csak persze senki sem beszélt róla. Megszegte a törvényt, így meg kellett, hogy büntessék. Sosem tudta meg, hogy Kilava elment-e megnézni a képet; sosem tudta meg, hogy haragudott-e rá, vagy hogy megértette-e: Onrack saját vérével, szíve szeretetéb l rajzolta azt a képet. Ez az utolsó emlék, amihez most elérkeztem... – Hallgatásodtól mindig a hideg futkos a hátamon, Onrack – motyogta Trull Szengár. – A Rituálé el tti éjszakán töprengtem – felelte Onrack. – Nem voltam messze ett l a helyt l, ahol most állunk. Úgy volt, hogy szám znek a törzst l. Olyan b nt követtem el, amire nem létezett más válasz. Ám más események ragadták magukkal a klánokat. Négy jaghuta zsarnok felemelkedett, és összefogott. El akarták pusztítani

ezt a vidéket – és el is pusztították. A Tiste Edur nem felelt, talán azon t dött, pontosan mit is lehetett itt elpusztítani. A folyó mentén öntöz csatornák sorakoztak, közöttük buja zöld termény várta a következ évszakot. Utak, tanyák, templomok, s csak délnyugaton, a horizont mentén rontotta a képet csupasz, kopár dombok vonulata. – A barlangban voltam, b nöm helyszínén – folytatta Onrack egy perc múlva. – Természetesen sötét volt. Az utolsó éjjelem a népem körében, így gondoltam akkor. Persze igazából már akkor is magányos voltam, a táborból el ztek. Aztán jött valaki. Egy érintés... egy meleg test... hihetetlen puhaság... nem, nem a feleségem volt, hiszen tagadott meg engem els ként azért, amit tettem, az árulásért, amit a kép jelentett. Nem, egy számomra ismeretlen n látogatott meg a sötétben... volt az? Sosem tudhatom meg. Reggelre elt nt, egész népét elhagyta, akkor, amikor a Rituálé összehívott minden törzset. Megtagadta a hívást; nem, ennél is rosszabbat tett, mert megölte saját rokonait, mindenkit, Onos kivételével. Onosnak sikerült t elzavarnia, ez mutatja csak igazán, mennyire értett a harchoz. volt az! Láthatatlanul vér tapadt a kezéhez! Az a száraz, szétkent por, amit a römön találtam, s amir l azt hittem, hogy a felborított edényb l származó festék? Elmenekült Onos el l... Hozzám, szégyenem barlangjába. És ki lehetett az, akit a folyosón hallottam? Szeretkezésünk közben ki jött oda, és ki látta azt, amit én sem láthattam? – Nem kell többet mondanod, Onrack – mondta Trull halkan. Igaz. És ha még mindig hús-vér halandó lennék, könny csorogna a szememb l, és te pontosan ezt mondanád, hogy vigasztalj... Vagyis gyászom így is látod, Trull. Mégis megkérded, miért tettem esküt... – A renegátok nyoma... friss – mondta Onrack egy perc múlva. Trull elmosolyodott. – És te élvezed a gyilkolást. – A m vészet mindig talál új kifejezési formákat, Edur. Nem t ri, hogy elhallgattassák. – A T'lan Imass lassan szembefordult vele. – Természetesen most már minden más. Már nem hódolhatok szabadon a vadászat örömének... Csak akkor, ha te is ezt akarod. Trull elfintorodott, és délnyugat felé nézett. – Megvallom, már nem vonz annyira ez a lehet ség, mint régebben. De tudom, hogy ezek a te renegátjaid közrem ködnek a népem becsapásában, és szándékomban áll minél többet megtudni róluk. Így muszáj megtalálnunk ket. – És beszélni velük. – Igen, el ször beszélni akarok velük, aztán megölheted ket. – Nem hiszem, hogy még képes lennék rá, Trull Szengár. Túlságosan sérült vagyok. De Monok Ochem és Ibra Gholan itt vannak, a nyomunkban. k majd elvégzik a feladatot. A Tiste Edur felkapta a fejét. – Csak k ketten? Biztos vagy ebben? – Er m jelent sen megcsappant, de igen, így van. – Mennyire vannak közel?

– Nem számít. Visszatartják a bosszúvágyat, amit irántam éreznek... Mert így elvezethetem ket azokhoz, akiket kezdett l fogva keresnek. – Azt gyanítják, hogy csatlakozni akarsz a renegátokhoz, ugye? – A többi Feloldozotthoz. Igen, ezt hiszik. – És ez a szándékod? Onrack egy percig csak nézte a Tiste Edurt. – Csak akkor, ha neked ez a szándékod, Trull Szengár. A m velt területek szélén haladtak, így viszonylag könnyen elkerülték a helyi lakosokat. Egyetlen úton keltek csak át, és azon egy lelket sem láttak, egyik irányban sem. Az öntözött földeken túl a természetes növényzet visszafoglalta a vidéket. csomók a száraz, kavicsos lejt kön, és helyenként egy-egy gúlafa. A dombok kopárak voltak, az innens oldaluk a szikláig csupasz. A T'lan Imassok ezen a helyen törték meg a jégmez ket, ez volt az ellenállás els góca. Védték a szent helyeket, a rejtett barlangokat, a palabányákat. A helyet, ahol most az elesettek fegyverei nyugodtak. Fegyverek, melyeket ezek a renegátok meg akarnak szerezni. A k fegyvereket megedz varázslat nem válogatott, legalábbis a Tellannon belül. Segítették azokat, akik harcoltak velük, feltéve, hogy ugyanazon nép tagjai, mint a készít k – ha nem éppen maguk a készít k voltak a használók is. Vagyis a használónak Imassnak kellett lennie, hiszen ez a m vészet a halandók körében régen feledésbe merült. Vagyis a fegyverek meglelése egyben szabadságot is adna a renegátoknak, hiszen elvágná testükt l a Tellann erejét, az uralkodó er t. – A klánod elárulásáról beszéltél, Onrack – mondta Trull Szengár, miközben a dombok felé baktattak. – Úgy érzem, ezek régi emlékek. – Talán az a végzetünk, hogy megismételjük saját hibáinkat, Trull Szengár. Visszatértek az emlékeim. Minden, amit elveszettnek hittem. Nem tudom, hogy miért... – Nem a Rituálé megszakadása lehet az oka? – Lehet. – Mi volt a b nöd? – Az id csapdájába ejtettem egy asszonyt. Legalábbis azt hiszem, ez történt. Megfestettem a képmását egy szent barlangban. Úgy hiszem, emiatt én vagyok a felel s a borzalmas gyilkosságokért, amelyek utána történtek, s azért is én felelek, hogy a n elhagyta a klánját. Nem tudott csatlakozni a Rituáléhoz, amely halhatatlanná tett minket, mert a kezem által már az volt. Tudta ezt? Ezért árulta el Logrost és az Els Kardot? Erre nem tudom a választ. Milyen rültség vitte rá, hogy megölje a legközelebbi rokonait, és megpróbálja megölni fivérét, az Els Kardot is? – Tehát ez a n nem a párod volt... – Nem. Csontvet volt. Lélekvesztett. – De te szeretted t. Vállrándítás volt a válasz. – A megszállottság önmagában is elég mérgez , Trull Szengár. A vonulathoz keskeny, kanyargós ösvény vezetett. Elindultak felfelé. – Nem értek veled teljesen egyet – mondta a Tiste Edur. – Nem hiszem, hogy

minden hibánkat meg kell ismételnünk, Onrack. Hát egy leckéb l se tanulunk? A tapasztalat nem vezet bölcsességhez? – Trull Szengár! Éppen most árultam el Monok Ochemet és Ibra Gholant. Elárultam a T'lan Imassokat, mert nem fogadtam el a rám kiszabott sorsot. Vagyis ugyanazt a nt követtem el, mint régen. Mindig arra vágytam, hogy egyedül lehessek, távol népem tagjaitól. A Szül föld világában elégedett voltam. Csakúgy, mint a szent barlangokban, amelyek felé közeledünk. – Elégedett? És most? Onrack egy ideig hallgatott. – Az emlékek visszatértével, Trull Szengár, a magány csak illúzió, mert minden csend megtelik számtalan jelentéssel. – Barátom, te egyre inkább... halandónak t nsz, ahogy telik-múlik az id . – Úgy érted, hibásnak. A Tiste Edur csak morgott. – Mindegy, hogy érted. Csak gondolj bele, mit teszel most, Onrack! – Mire célzol? Trull Szengár megállt az ösvényen, és az Imasshoz fordult. – Éppen hazatérsz! A Tiste Liánok nem messze táboroztak. Megsérültek, de életben voltak. Malakár úgy gondolta, ez is valami. Furcsa csillagok ragyogtak fölöttük, a fényük pislogott, mintha könnyeken át világítanának. A táj körülöttük élettelen, kövekkel és homokkal borított pusztaság volt. A t z, amelyet a fennsík szélvédett oldalán raktak, furcsa, madár méret molylepkéket vonzott, meg még egy csomó más repül lényt is, köztük szárnyas gyíkokat. Korábban egy rakás légy támadt rájuk, összevissza csipkedték ket, de amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is t ntek. És a csípések mintha arrébb másztak volna, mintha a legyek hagytak volna valamit maguk után. Malakár úgy érezte, ez a világ meglehet sen... barátságtalan. Megvakarta az egyik csípést, és felszisszent, mert a forró b r alatt a púp megmozdult. Visszafordult a zhöz, és az országbíróra nézett. Jorrude a t z mellett térdelt, lehajtott fejjel – egy ideje nem változtatott ezen a pozitúrán –, és Malakár nyugtalansága egyre csak fokozódott. Eniász az országbíró közelében térdelt, készen, hogy közbelépjen, ha netán újabb roham törne a vezet jükre. De ezek a rohamok egyre ritkábban jelentkeztek. Orenász a lovakra vigyázott, és Malakár tudta, hogy kardját kivonva áll a t z fénykörén túl. Tudta, hogy egy napon majd leszámolnak a T'lan Imassokkal. A Tiste Liánok jóhiszem en mentek bele a szertartásba. Túlságosan nyitottak voltak. Sose bízz egy hullában! Malakár nem tudta, van-e ilyen parancs Osric Víziójának szent könyvében. Ha nincs, majd gondoskodik róla, hogy bekerüljön a Tiste Liánok összegy jtött bölcsességei közé. Amikor visszatérünk. Ha visszatérünk! Jorrude lassan felegyenesedett. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Az Oltalmazó halott – jelentette be. – Világunkat ostrom alá fogták, de fivéreink és n véreink id ben tudomást szereztek a veszélyr l, és kivonultak rizni a kapukat.

A Tiste Liánok kitartanak majd. Osric visszatértéig mindenképpen. – Lassan végignézett a társain, Orenászon is, aki halkan visszatért a homályból. – Feladatunk van. Az, ami miatt eredetileg is elindultunk. Valahol ebben a birodalomban vannak a birtokháborítók. A T z tolvajai. Kerestem ket, s még sosem voltunk hozzájuk ennyire közel. Itt vannak ebben a világban, és meg fogjuk ket találni. Malakár várt, mert tudta, hogy van még más is. Jorrude elmosolyodott. – Fivéreim! Nem tudunk ugyan semmit err l a világról, de ez a nehézség csak átmeneti, mert megéreztem, hogy a Tiste Liánok egyik régi barátja is a közelben jár. Itt van, nem messze. Megkeressük – ez az els küldetésünk – és megkérjük, hogy mondja el, mire is számíthatunk. – Ki ez a régi barát, országbíró? – kérdezte Eniász. – Az Id Készít je, Eniász testvér. Malakár lassan bólintott. Tényleg a Tiste Liánok barátja. A Tízezrek gyilkosa. Ikárium. – Orenász! – szólalt meg ismét Jorrude. – Készítsd a lovakat!

Tizenhetedik fejezet

Hét arc a sziklán; Hat a teblorok felé fordul, De egy felfedezetlen marad, Szellemek törzsének anyja – A teblor gyerekeké, Kiket neki Kellett adnunk...

Az áldozó anya imája Teblor ima

Karsa Orlong számára nem volt idegen anyag a k . A sziklákból nyert réznek, a cinknek és a házasításukból származó bronznak is megvan a maga helye. De a k és a fa illik a kézbe, mert megformázza a szent akarat. Hosszú, vékony, szinte átlátszó, párhuzamos kis szeletek estek le a pengér l, nyomukban a kard egyre simább lett, a markolattól egészen a hegyéig. A két élr l aztán kisebb szilánkok is lehasadtak, el ször az egyik oldalon, aztán Karsa minden két csapás között megforgatta a kardot, így haladt végig annak teljes hosszán. A fegyver hatékony forgatásához Karsának szakítania kellett az eddig megszokott harcmodorral. A fa rugalmas volt, könnyedén elsiklott a pajzsok fölött és a támadó kardok mellett. Ennek a palakardnak a cakkos széle másképpen fog viselkedni, s ehhez gyorsan alkalmazkodni kell – f leg a hatalmas súlyhoz és a hosszhoz. A markolat kialakítása jelentette a legnagyobb kihívást. A pala nem szerette a kerekdedséget, s minél kevésbé volt szögletes a markolat, annál bizonytalanabbá válhatott a fogás. A kardgombot Karsa durva gyémánt formájúra alakította – a kialakított vájatok normális esetben veszedelmes hibát jelentettek volna, mert az ilyen helyeken a k könnyen megrepedhet, elhasadhat, de az istenek megígérték, hogy a fegyver törhetetlen lesz, így Karsa nem aggódott. Úgy döntött, ez is megfelel, amíg nem talál megfelel anyagot egy keresztmarkolathoz.

Fogalma sem volt, mennyi id telt el, amíg a kardot készítette. A külvilág teljesen elveszett számára: nem érzett éhséget, szomjúságot, és azt sem vette észre, hogy a barlang falára már kicsapódott a pára, mert a h mérséklet addig emelkedett, hogy végül t is, és a kardot is verejték borította. Azt sem vette észre, hogy a kövekkel körberakott t zhelyben a furcsa szín lángok rendületlenül lobogtak, bár nem tett senki a t zre. A kard mindent felülmúlt. Társainak szellemei a pengéb l az ujjaiba, aztán onnan a csontjaiba, izmaiba jutottak. Barót Gildé, kinek éles iróniája valahogy áthatotta a fegyvert, és persze ott volt Delum Thord h sége is – ezek váratlan ajándékok voltak, melyek titokzatos módon ötvöz dtek a kard anyagával, s különleges személyiséggel ruházták fel. A legendák között voltak dalok, melyek híres fegyverekr l és az ket hordozó teblor harcosokról szóltak. Karsa mindig úgy tartotta, hogy a kard akarata aligha több egy költ i túlzásnál. És azok a h sök, akik elárulták a kardjukat, s ezért tragikus véget értek... Nos, Karsa minden történetben felfedezte a f s nyilvánvaló tévedéseit, melyek tökéletes magyarázatot adtak a bukásra. A teblorok sosem hagytak kardot örökségként a leszármazottakra: a halottal eltemették minden személyes tárgyát, hiszen mit ér egy szellem, ha megfosztják mindent l, ami életében az övé volt? Így hát a palakard, amit a kezében tartott, nem hasonlított semmilyen fegyverre, amit látott vagy amir l hallott. Ott feküdt el tte a földön, s hiába tekert b rszíjat a markolatára, furcsán csupasznak hatott. Se keresztmarkolat, se hüvely. Hatalmas, kegyetlen, de csodálatosan szimmetrikus, még a vérfoltok ellenére is, amelyeket sebzett keze hagyott. Hirtelen tudatosult benne, milyen nagy a h ség a barlangban, és lassan felnézett. A hét isten felé fordított arccal állt a lapos kis medencében, a t zhely lángjai megtört, viharvert testüket nyaldosták. Olyan fegyvereket tartottak a kezükben, mint a földön lév , csak kisebbeket – olyat, amely megfelelt szögletes testalkatuknak. – Hát valóban eljöttetek! – állapította meg Karsa. Az válaszolt, akit Urugalként ismert. – Igen. Most már nem vagyunk a Rituálé rabjai. A láncaink, Karsa Orlong, lehullottak. Egy másik isten vette át a szót, rekedtes hangon beszélt. – A Tellann Üreg megtalálta a kardodat, Karsa Orlong! – Ennek az istennek el volt törve a nyaka, a feje oldalra nyeklett, s csak egy kevés épen maradt izomszövet és ínszalag tartotta a helyén. – Sosem fog összetörni! Karsa felmordult: – Bent, a barlangokban vannak törött fegyverek is! – Az si Mágia miatt – felelte Urugal. – Az ellenséges si Üregek tették. A népünk sok háborút vívott... – Tényleg sok háborút vívtatok ti, a T'lan Imassok – állapította meg a teblor harcos. – Jártam egy lépcs n, amely társaid tetemeib l épült. Láttam néped tagjait, akik olyan számban estek el, hogy az felfoghatatlan. – Végignézett a hét alakon. – Miért harcoltatok? Urugal vállat vont.

– Már nincs jelent sége, Karsa Orlong. Egy régi-régi csata, egy ellenség, aki azóta porrá lett, egy bukás, amit jobb volna elfelejteni. Számtalan háborút vívtunk, s ugyan mit értünk el velük? A jaghuták kihalásra voltak ítélve: mi csak siettettük az elkerülhetetlent. Más ellenségek léptek az utunkba. Nem érdekeltek bennünket a céljaik, egyik sem tudott eltántorítani bennünket. Így lemészároltuk ket. Újra és újra ez történt. Értelmetlen háborúk, harcok, amelyek gyakorlatilag semmin sem változtattak. Az élet egyenl vé vált a szenvedéssel. A létezés – még ebben a formában is – az ellenállással. – Ennyit tanultunk, Karsa Orlong – vette át a szót a n nem T'lan Imass, akit 'Siballe néven ismertek a teblorok. – Összességében ennyit. K , tenger, erd , város és minden valaha élt lény ugyanannak a harcnak a részesei. A létezés ellenállás a nemlétnek. A rend harcol a rendetlenség, a káosz ellen. Karsa Orlong, ez az egyetlen nagy igazság, az egyetlen, amivel érdemes foglalkozni. Mit éltetnek maguk az istenek is? A tökéletességet! A gy zelmet a természet fölött, vagyis a természet bizonytalansága fölött. Sok kifejezés van erre a csatára. Rend a káosz ellen, építés a rombolás ellen, fény a sötétség ellen, élet a halál ellen. De mind ugyanazt jelenti! A törött nyakú T'lan Imass ismét megszólalt, suttogása olyan volt, akár a kántálás. – A ranag lesántul. Eltávolodik a csordától, de a nyomában jár. Keresi a csorda védelmét. Id vel vagy meggyógyul, vagy elgyengül. Ez a két lehet ség létezik. Ám a sánta ranag nem ismer mást, csak a makacs reménykedést. Mert ilyen a természete. Az ayák meglátják, közelebb húzódnak. A zsákmány még er s, de egyedül van. Az ayák ismerik a gyengeséget. Olyan ez, mint egy szag a hideg szélben. Együtt futnak a sánta ranaggal, és elterelik a csordától. De a makacs remény nem lankad. A ranag védekez állásba helyezkedik. Leengedi a fejét, készen áll, hogy szarvával bordákat törjön, farkasokat reptessen. De az ayák okosak. Köröznek, támadnak, majd szétszaladnak. Újra és újra. Az éhség és a makacs reménykedés csatáznak egymással. Egészen addig, amíg a ranag ki nem fárad. Vérzik. Tántorog. Akkor minden aya egyszerre támad rá. Harapják a nyakát. A lábát. A torkát. Amíg a ranag végül a földre kerül. És a makacs reménység átadja a helyét valami másnak, Karsa Orlong. Valami másnak, ami mindig csak a tompa tehetetlenség lehet. A teblor kimutatta a fogait. – De új uratok megmentené a sánta ranagot. Menedéket kínálna neki. – Átkeltél a hídon, amit még meg sem építettünk, Karsa Orlong – mondta Urugal. – Úgy t nik, Barót Gild megtanított téged gondolkodni, miközben maga elbukott, és meghalt. Tényleg kiérdemelted, hogy Hadvezérnek szólítsanak. – A tökéletesség csak illúzió – mondta 'Siballe. – Vagyis a halhatatlanok és a halandók is olyasmi felé törekednek, amit sosem érhetnek el. Új mesterünk változtatni akar ezen, Karsa Orlong. a harmadik er , amely örökre megváltoztatja a rend és a káosz közötti harcot. – Egy mester, aki a tökéletlenséget élteti – morogta a teblor. 'Siballe feje megnyikordult, amikor bólintott. – Igen! Karsa rádöbbent, hogy szomjas, ezért a táskájához sétált, s el vette a vizestöml t. Nagyot ivott, majd visszatért a kardjához. Két kézzel megragadta a markolatot, és

maga elé emelte, majd szemügyre vette fogazott élét. – Egyedülálló fegyver – mondta Urugal. – Ha az Imass fegyvereknek lehetne istene... Karsa rámosolygott a T'lan Imass harcosra, aki el tt egykor letérdelt; megboldogult ifjúkorában, amikor a világot egyszer nek látta maga körül és... tökéletesnek. – Ti nem vagytok istenek! – De igen – felelte Urugal. – Istennek lenni annyit tesz, hogy vannak hódolóink. – Akiket vezethetünk – tette hozzá 'Siballe. – Mindketten tévedtek! – mondta Karsa. – Istennek lenni egyet jelent azzal, hogy ismerjétek a hódolóitok vállára nehezed súlyt. Megvédtetek minket? Nem. Szerettetek, vigasztaltatok minket? Sajnáltatok? Szántatok? A teblorokkal ti, T'lan Imassok úgy bántatok, mint a rabszolgatartók, mohón és kegyetlenül. Nagy dolgokat követeltetek meg kegyetlen áldozatokat – mindezt azért, hogy saját vágyaitokat elérhessétek. Ti voltatok a teblorok láthatatlan láncai. – Tekintete megállapodott 'Siballén. – És te, asszony, 'Siballe, a Felfedezetlen, te elvetted a gyermekeinket. – A tökéletlen gyerekeket, Karsa Orlong, akik enélkül meghaltak volna. És nem bánják, hogy megajándékoztam ket... – Nem, elhiszem, hogy nem bánják. A bánat az anyáknak és az apáknak jut, akik átadták ket. Mindegy, milyen rövid ideig él egy gyermek, a szül i szeretetet nem lehet megtagadni. És tudd meg, 'Siballe, hogy a szül i szeretetet a tökéletlenség sem csökkenti! – Saját hangját élesnek, hangosnak hallotta, s a kiszáradt torka miatt rekedtesnek is. – „Imádjuk a tökéletlenséget!” – ezt mondjátok. S ezt azzal pecsételtétek meg, hogy követeltétek: áldozzuk fel a tökéletlen gyerekeket. De nem tudtátok, és még most sem tudjátok, hogy az áldozatnak mi a legfontosabb következménye. Ti nem tudjátok megkönnyíteni a hódolóitok terheit! De még csak nem is ez a legnagyobb b nötök... hanem az, hogy emellett még újabb terheket róttatok ki ránk! – Tekintete elkalandozott. – Mondd, Urugal, mivel érdemelték ezt ki a teblorok? – Saját népetek elfelejtette... – Áruld el! Urugal vállat vont. – Hát jó. Elbuktatok. Karsa csak nézte a viharvert istenséget, és szóhoz sem jutott. A kard remegett a kezében. Egész id alatt feltartotta, és most a súly már majdnem lehúzta a kezét. Tekintetét a fegyverre szegezte, s lassan leengedte, hogy hegye a barlang k padlóján nyugodjon. – Egyszer régen mi is elbuktunk – mondta 'Siballe. – Ezen nem lehet változtatni. Tehát az ember vagy megadja magát, és örökkön-örökké szenved a súly alatt, vagy le is vetheti ezt a terhet! Karsa Orlong, a mi válaszunk egyszer : vétkezni annyi, mint megmutatni egy tökéletlenséget. Nézz szembe az igazsággal, ne fordíts neki hátat, ne tégy üres fogadalmakat, hogy sosem ismétled meg a hibádat. Bevégeztetett. Ünnepeld! Ez a mi válaszunk, és ez az a válasz, amit a Nyomorék Isten mutatott meg nekünk! Karsa vállából szertefoszlott a feszültség. Nagy leveg t vett, majd lassan kifújta.

– Rendben van. Most választ adok nektek és a Nyomorék Istennek! A fogazott k nem hangtalanul suhant a leveg ben. Úgy zúgott, mint amikor a feny gallyak lángra kapnak. Fel, Karsa feje fölé, aztán körbe, és le... A kard hegye a bal válla és a feje között érte 'Siballét. Csontok törtek a hatalmas, fogazott pengén, ahogy áthatolt a mellkason, elvágta a gerincet, s a jobb csíp fölött távozott a fels testb l. 'Siballe felemelte a kardját, hogy védekezzen, de az szilánkosra tört – Karsa meg sem érezte az összecsapást. Palaszilánkok repültek szét a leveg ben. Karsa kardját továbbvitte a lendület, aztán pont a feje fölött megállt a leveg ben. 'Siballe maradványai a k padlóra hullottak. A T'lan Imasst a csapás félbevágta. A maradék hat Imass felemelte a fegyverét, de egyikük sem indult Karsa ellen. Karsa felvihogott. – Hát gyertek! – Most megölsz mindannyiunkat? – kérdezte Urugal. – A gyerekekb l álló sereg követni fog engem – mondta a teblor, s lenézett 'Siballéra. Aztán ismét felemelte a tekintetét. – Eltakarodtok a népem közeléb l! Otthagyjátok a nyiladékot! Végeztetek velünk, T'lan Imassok! Elhoztalak benneteket ide, kiszabadítottalak benneteket. Ha még egyszer az utamba álltok, elpusztultok! Ha megjelentek a bölcsek álmaiban, vadászni fogok rátok! És nem tántoríthat el semmi! Én, Karsa Orlong, az uriádok fia, teblor, Thelomen Toblaka, fogadom! – Tett egy lépést el re, mire a hat T'lan Imass látványosan összerezzent. – Használtatok minket. Kihasználtatok engem. És milyen jutalmat adnátok? – Azt akartuk... – Újabb láncokat ajánlottatok! De most t njetek innen! Megkaptatok mindent, amit akartatok. Takarodjatok! A hat T'lan Imass a barlang kijárata felé indult. Egy pillanatig eltakarták a napfényt, aztán elt ntek. Karsa leengedte a kardját, s lenézett 'Siballéra. – Nem várt fordulat – mondta a n . A harcos felmordult. – Hallottam, hogy titeket, T'lan Imassokat nehéz megölni. – Lehetetlen, Karsa Orlong. Mi... nem halunk meg. Itt hagysz? – Nincs számodra megváltás? – Egyszer, még nagyon régen tenger ölelte körül ezt a dombvidéket. Egy ilyen tenger megadhatná nekem azt a megváltást, amir l beszélsz. Most visszakaptam azt a sorsot – és büntetést –, amit l ezer éve próbálok menekülni. Azt hiszem, pont ezt érdemeltem. – Mi a helyzet az új gazdával, a Nyomorék Istennel? – Elhagyott. Úgy fest, hogy a tökéletlenségnek is van elfogadható formája – és elfogadhatatlan mértéke. Nem vagyok többé hasznos. – Egy újabb isten, aki nem tudja, mit jelent istennek lenni – morogta Karsa, s a zsákjához lépett. – Most mihez kezdesz, Karsa Orlong? – Keresek magamnak egy lovat! – Ah, egy jhag lovat! Igen, innen délnyugatra, az odhanban találni még néhányat

bel lük. Elég ritkák, úgyhogy lehetséges, hogy sokáig kell majd keresned. A teblor vállat vont. Kinyitotta a zsákot, és 'Siballe maradványaihoz sétált. Felemelte azt a darabot, amin a fej és a jobb kar volt, s eltette a táskájába. – Mit csinálsz? – Szükséged lesz a többi részre? – Nem. Mit... Karsa bedugta a fejet, a vállat és a kart a táskába, aztán behúzta a száját. A kardhoz szükség lett volna egy hüvelyre és egy szíjra, de úgy döntött, ez még várhat. Felvette a zsákot a hátára, majd felegyenesedett, és a jobb vállára emelte a kardot. Még egyszer, utoljára körbenézett. A t zhelyben még mindig lobogtak a varázslat lángjai, bár a nyelvecskék kezdtek szaporábban csapkodni, mintha a láthatatlan anyag, ami táplálta ket, fogytán lenne. Átfutott az agyán, hogy talán egy kis kavicsot kellene rúgni rá, hogy elaludjon, de aztán vállat vont, és a barlang szájához indult. A bejárathoz érve két alak t nt fel el tte, akik eltakarták a fényt. Karsa a kardja lapjával félresöpörte mindkét alakot, akik lerepültek az ösvényr l. – El az utamból! – mennydörögte, s kilépett a napfényre. Egyetlen pillantást sem pazarolt a két idegenre, csak elindult délnyugat felé az ösvényen. Trull Szengár felnyögött, és kinyitotta a szemét. Felemelte a fejét, s a tarkójába hasító éles fájdalom miatt összerándult. A palakard suhintása után kavicsokkal teli párkányra esett... bár szegény Onrack kapta az ütés nagyobbik részét. A mellkasa azért sajgott, és félt, hogy a bordái meghorzsolódtak, vagy talán meg is repedtek. A T'lan Imass pár lépéssel arrébb éppen talpra kecmergett. Trull köpött egyet, aztán megszólalt. – Ha tudtam volna, hogy az ajtó csukva van, el bb kopogok! Az egy átkozott Thelomen Toblaka volt! A Tiste Edur látta, hogy Onrack felkapja a fejét, és a barlang felé fordul. – Mi az? – kérdezte Trull. – Visszatér, hogy végezzen velünk? – Nem – felelte az Imass. – Abban a barlangban... a Tellann Üreg még ott lebeg... – És akkor mi van? Onrack a leomlott köveken át megindult felfelé, a barlang bejáratához. Trull felszisszent, aztán felkelt, és szépen lassan megindult a barátja után. Minden lépésnél megállt, egészen addig, amíg nem kapott megint rendesen leveg t. Amikor belépett a barlangba, felkiáltott. Onrack a t zben állt, s a szivárványszín lángok körülölelték a testét. Jobb kezében egy másik T'lan Imass maradványait tartotta. Trull el relépett, de kifordult alóla a lába, és egy csomó éles k szilánkra zuhant. Fájdalom hasított az oldalába, és beletelt egy kis id be, mire ismét kapott leveg t. Átkozódva átfordult, aztán feltápászkodott. A leveg meleg volt, akár egy katlanban. Aztán a barlangban hirtelen sötét lett – a furcsa t z kihunyt. Egy pár kéz nehezedett Trull vállára. – A renegátok elmenekültek! – mondta Onrack. – De közel vannak. Gyere! – Vezess, barátom! Miel tt kiléptek volna a napfényre, Trull döbbenten megtorpant.

Egy pár kéz. Karsa megkerülte a völgyet, végighaladt egy ösvényszer ségen, amit tíz lépésenként k omlások tettek járhatatlanná. A harcos átmászott a bizonytalan, veszélyes részeken, s csak porfelh t hagyott maga után. Ahogy jobban belegondolt, eszébe jutott, hogy a két idegen közül, akiket a barlangból kifelé jövet látott, az egyik T'lan Imass volt. Nem meglep , hiszen az egész völgy – a sok barlanggal, bányával és sírral – szent hely e nép tagjai számára... Feltéve, hogy egy halhatatlan nép számára még lehet valami szent. A másik pedig – nem halandó. De ismer s, nagyon ismer s! Aha, olyanok, mint a hajón látottak! A szürke b ek, akiket megöltem! Talán vissza kellene fordulnia. Elvégre a kardja még nem kóstolt vért... a sajátját kivéve. Az ösvény meredeken ívelt fölfelé, s elhagyta a völgyet. Amikor belegondolt, hogy még egyszer végig kellene mennie ezen a poros, veszedelmes úton, elhatározta magát. Kardja szüzességét meg rzi valami méltóbb ellenfélnek. Megindult felfelé. Biztos volt benne, hogy a hat T'lan Imass nem erre indult. Szerencséjük! Már nem volt türelme a sok beszédhez, f leg, hogy az Imassok cselekedetei hangosabbak voltak minden álságos magyarázatnál, amit hangoztattak. Elért a domb tetejére, és végre egyenes talajt érezhetett a talpa alatt. A délnyugati irányban látható vidék olyan zabolátlan volt, amilyet Karsa Orlong még nem látott, Hétváros kontinensén sem. Sehol sem látszott civilizáció nyoma: semmi sem utalt arra, hogy ezt a földet valaha is betörték volna. Magas prérif hullámzott a forró szélben, s ez borította a lankás dombokat is, amelyek egészen a látóhatárig sorakoztak. A völgyekben alacsony, dús lombú kis fák hajlongtak, s mutogatták a szélben sötétzöld, ezüst hátú leveleiket. A Jhag Odhan. Ösztönösen tudta, hogy ez a vidék mindörökre rabul ejtette a szívét, mint egy szirén a dalával. A léptéke... illett hozzá, valami olyan formában, amit nem tudott megfogalmazni. Jártak már itt más Thelomen Toblakák is, sokan el ttem. Tudta, hogy ez az igazság, de nem tudta megmagyarázni, honnan származik ez a tudás. Felemelte a kardját. – Barót Delum – így nevezlek el! Nézz körül! Ez a Jhag Odhan. Mennyire más, mint a hegyi otthonunk! Ennek a szélnek adom oda a nevedet, hogy ezzel fésülje tovább a füvet, ezt görgesse dombokon át, fák között! Átadom a nevedet ennek a tájnak, Barót Delum! A forró szél felsóhajtott a kard élén. Egy villanás – valami mozdult a f ben, alig ezerlépésnyire. Farkasok, mézszín bundával, hosszú végtagokkal, magasabbak, mint bármelyik alfaj, amit eddig ismert. Karsa elmosolyodott. Elindult el re. A f a mellkasáig ért, talpa alatt a föld keményre száradt a gyökerek között. Kisebb lények szaladtak el az útjából, és id nként szarvasokat is megriasztott, egy kisebb fajtát, ami úgy inalt, akár a csík, ha menekülnie kellett. Aztán volt egy, ami nem bizonyult elég gyorsnak, s nem tudott elfutni a palakard el l. Karsa így már biztos lehetett benne, hogy este nem marad éhen. Kardjának szüzességét tehát nem a harci láz, hanem a szükség vette el. Elgondolkodott, vajon a szellemek sért döttek-e a pórias kezdetek miatt. Amikor a k be hatoltak, lemondtak a képességr l, hogy kommunikáljanak vele, de Karsának elég jó volt a fantáziája, és

könnyedén el tudta képzelni – ha akarta –, hogy mi lenne Barót Gild gúnyos megjegyzése az adott helyzetben. Delum kimért bölcsességével nehezebben boldogult, de értékesnek találta. A nap szépen, egyenletes vonalban haladt a felh tlen égen, miközben Karsa tovább menetelt. Alkonyattájt nyugati irányban megpillantott egy bhederincsordát, kétezer lépésnyire pedig egy csapat csíkos antilop álldogált a hegycsúcson. Egy ideig t nézték, aztán egyszerre megfordultak és elt ntek. A nyugati horizont lángba borult, amikorra elérte a helyet, ahol az antilopok voltak. Valaki már várta. Kis körben letaposták a füvet. Középen háromlábú t zhely állt, tele sárgán izzó bhederintrágya darabokkal, melyek semmi füstöt sem engedtek a leveg be. A t z mögött egy jaghuta üldögélt. A háta hajlott volt, a teste csontsovány, mintha éhezne. Szakadozott b röket, sz rméket viselt, hosszú, sz tincsei belelógtak ráncos, foltos homlokába és a szemébe is, melynek pont olyan volt a színe, mint a környez mez é. Amikor Karsa közelebb lépett, a jaghuta felnézett, és félig mosolyogva, félig grimaszolva üdvözölte. Sárgás agyarai kivillantak. – Így elbánni egy szarvasb rrel, Toblaka! Mindegy, azért a tüzért cserébe elfogadom! – Rendben! – felelte Karsa, és ledobta a tetemet a t z mellé. – Aramala kapcsolatba lépett velem, így eléd jöttem. Nemesen cselekedtél, Toblaka! Karsa letette a zsákját, és leguggolt a t z mellé. – Nem tartozom h séggel a T'lan Imassoknak! – közölte. A jaghuta kezelésbe vette a szarvast. Apró kés villant a kezében, s az apró paták fölött megejtette az els vágást. – Ezt adták neki hálájuk jeleként, miután Aramala velük harcolt a Zsarnokok ellen. Én is ott voltam, de szerencsém volt, és megúsztam egy gerinctöréssel. Holnap elvezetlek valakihez, aki még Aramalánál és nálam is rosszabbul járt. Karsa felmordult. – Jhag lovat akarok, nem összeismerkedni a barátaiddal! Az szöreg jaghuta felnevetett. – Nyílt beszéd! Thelomen Toblaka a javából! Elfelejtettem már, milyenek vagytok, így elfelejtettem azt is, hogy csodáltalak benneteket. Az, akihez elviszlek, hívni fogja a vadlovakat, azok pedig hallgatni fognak a szavára. – Egyedülálló képesség. – Igen, és csak rendelkezik vele, mert többé-kevésbé és az akarata hívták életre a jhag lovakat. – Tehát egy tenyészt ! – Valahogy úgy – bólintott a jaghuta. Közben nyúzni kezdte a szarvast. – Az a néhány bukott társam, aki még életben van, nagyra értékeli majd ezt a b rt, bár kegyetlen k kardod súlyos sebeket ejtett rajta. A törpeszarvasok fürge, okos állatok. Sosem használják kétszer ugyanazt a csapást, tehát nem is járnak ki ösvényt! Így nem lehet lesben várni ket. Hurkot sem lehet vetni nekik. S ha üldözöd ket, tudod, mit tesznek? Bemenekülnek a bhederincsordába, annak is a kell s közepébe! Mondom,

nagyon okosak! Bizony azok. – Én Karsa Orlong vagyok, az uriád klán... – Igen, igen, tudom! A távoli Genabackisról jöttél. Csak kevésben különbözöl bukott társaimtól, a jhagoktól. Nem ismered néped dics és nemes történetét... – Most már nem vagyok olyan tudatlan, mint egykor. – Remek! A nevem Künnig, s most még kevésbé vagy tudatlan! Karsa vállat vont. – Ez a név nem mond nekem semmit. – Hát persze, hogy nem! Mert az enyém! Hogy népszer tlen voltam-e? Nem, bár volt id , amikor erre törekedtem. Nos, csak egy vagy két perc. De aztán meggondoltam magam. Neked, Karsa Orlong, az a sorsod, hogy népszer tlen legyél. Talán már el is érted ezt odahaza, a szül földeden. – Nem hiszem. Szerintem halottnak hisznek, és a családom meg a törzsem nem tud semmit arról, amin keresztülmentem. Künnig levágta az állat egyik combját, és a t zre dobta. A sziszeg , köpköd parázsról most csak úgy d lt a füst. – Ezt hiszed te, de én másra tippelek. A hírek terjednek, nem tör dnek vele, mi áll az útjukba. Majd meglátod, amikor visszatérsz! – Nem érdekel a hírnév – felelte Karsa. – Egyszer, régen ez éltetett... – És mi történt? – Meggondoltam magam. Künnig ismét felnevetett, ezúttal valamivel hangosabban. – Hoztam magammal bort, fiatal barátom. Ott van, abban a ládában! Karsa felegyenesedett, és a ládához sétált. Az nagy volt, vaspántok és vastag lapok alkották, s elég nehéznek t nt. Még Karsának is kihívást jelentett volna felemelni. – Csak a kerekek hiányoznak róla, meg az ökrök el le – morogta a teblor, miel tt leguggolt. – Hogy sikerült elhoznod idáig? – Sehogy. Ez hozott engem. Játék a szavakkal. Karsa komor arccal felnyitotta a ládát. Nem volt benne más, csak egy kristály boroskancsó középen, mellette pedig két pohár. A bor mélyvörösen csillogott a kristályon át, s szép, piros fénnyel töltötte meg a láda belsejét. Karsa egy percig csak nézte, aztán felmordult. – Igen, látom, hogy éppen elférnél itt, ha összegömbölyödsz. Te meg a borod, és a zhely... – A t zhely! Igazán forró utazás lenne! A teblor felvonta a szemöldökét. – Természetesen úgy, hogy nem ég benne t z. – Igen, hát persze. Akkor hagyd a bambulást, és tölts egy keveset! Mindjárt megfordítom a húst. Karsa a ládába nyúlt, majd visszakapta a kezét. – Hideg van odabent! – Jobban szeretem a bort h tve. A vöröset is. Igazság szerint mindent jobban szeretek h tve. A teblor grimaszolva felkapta a kancsót meg a poharakat.

– Akkor valaki úgy hozott ide. – Csak ha elhiszed, amit mondok. És mindazt, amit látsz, Karsa Orlong. A T'lan Imass hadsereg masírozott erre nem is olyan régen. Megtaláltak engem? Nem. Miért? Mert természetesen elbújtam a ládában. Megtalálták a ládát? Nem, mert az egy szikla volt. Észrevették a sziklát? Talán igen. De csak egy szikla volt, semmi egyéb. Na most tudom, mit gondolsz, és igazad is van. A varázslat, amir l beszélek, nem az Omtose Phellack. Ugyan miért alkalmaznám az Omtose Phellackot, amikor a T'lan Imassok pont ennek a szagára vadásznak? Nem, nem. Van talán olyan kozmikus törvény, miszerint a jaghuták csak az Omtose Phellackot használhatják? Százezerszer is láttam már a nyári eget, és egyszer sem írták még fel rá – olvastam persze sok-sok másik szabályt, de erre egy sem célzott, még véletlenül sem. Így szerencsére nem kell keresnünk egy átkozott Forkruli Támadót, hogy bíráskodjon, mert nekem elhiheted, hogy az a bíráskodás véresre sikeredne! Az is ritka, hogy bárki elégedett lenne az eredménnyel. Még ritkább, hogy az érintett felek közül bárki életben marad... Hát van igazság, kérdem én? Ó, igen, talán ez a legtisztább igazság a világon. Adott napon alperes és felperes egymás helyébe képzelheti magát. Igazából sosem az a kérdés, hogy mi a jó, és mi a rossz, hanem inkább csak az, hogy mi a kevésbé rossz. Érzékeled... – Csak egyetlen dolgot érzékelek – vágott közbe Karsa –, azt, hogy ég a hús! – Igen. Ritkán van alkalmam beszélgetni... – Nem gondoltam volna. – ...de ez a hús már nem várhat. Persze, hogy nem tudod, mert még sosem találkoztunk! De biztosítalak, tényleg ritkán van alkalmam beszélgetni... – Ott bent, a ládádban. Künnig elvigyorodott. – Pontosan! Érted a lényeget! Hát persze! Thelomen Toblaka a javából! Karsa adott a jaghutának egy pohár bort. – A kezemt l sajnos megmelegedett egy kicsit... – Túlélem, köszönöm! Tessék, egyél egy kis húst! A szén jót tesz a gyomornak, tudtad? Tisztítja az emészt rendszert, elpusztítja a gilisztákat, feketévé változtatja az ürüléket. Feketévé, mint egy hegyi medvéé. Ajánlom, ha éppen üldöznek, mert a legtöbben beveszik ezt a trükköt, kivéve persze azokat, akik tanulmányt írtak az ürülékekr l. – És van ilyen lény a világon? – Fogalmam sincs. Ritkán járok társaságba. Mennyi nevetséges kis birodalom született a Jhag Odhanon túl, csak azért, hogy aztán porrá omoljon! Az el kel ség porba fullad, s a rövid élet lények ezt a kört futják újra meg újra. Nem bánom, hogy nem tudok többet a külvilágról. Miért bánnám? Nem tudni, mir l maradtam le, egyet jelent azzal, hogy amit nem tudok, az nem hiányzik. Hogy is hiányozhatna? Érted? Aramala folyton az ilyen fölösleges tudást hajtotta, és látod, hová jutott! Ugyanez történt Phrilisszel, akit holnap fogsz megismerni. Sosem láthat tovább az arcába hulló leveleknél, pedig folyton arra törekszik, mintha a táj látványa mást is nyújtana, mint emlékeztetést az id lassú múlására. Birodalmak, trónusok, zsarnokok és felszabadítók, százezer könyv, amely ugyanarra a kérdésre keresi a választ, újra és

újra. Vezethet bárhová is, ha végre megtalálják a választ? Nem hiszem. Gyere, süssünk még egy kis húst, Karsa Orlong, és igyunk még bort! Látod, ez a kancsó sosem ürül ki! Ügyes, igaz? Nos, hol is tartottam? – Ott, hogy ritkán jársz társaságba. – Igen. Mennyi nevetséges kis birodalom született a Jhag Odhanon túl, csak azért, hogy aztán porrá omoljon! Az el kel ség porba fullad... Karsa szeme résnyire sz kült. A teblor a borért nyúlt. Egy nagyobb domb el tt egy kisebb domb állt, s a kisebb domb tetején magányos fa emelkedett. A szélt l védett helyen a fa hatalmasra n tt, de a kérge vékony volt és töredezett, mintha nem tudná magában tartani a duzzadó, folyton növeked rostokat. Az er s, göcsörtös törzsb l akkora ágak n ttek ki, mint Karsa combja. A fa fels egyharmada lombos volt, széles, poros, sötétzöld. – Öregnek látszik, ugye? – kérdezte Künnig, miközben felfelé baktattak a dombon, a jaghuta furcsa, kifelé kaszáló mozdulatokkal haladt el re. – Fogalmad sincs, mennyire az, fiatal barátom! Fogalmad sincs! Nem merem felfedni el tted a valódi korát. Láthattál már valaha ilyet? Nem hiszem. Talán leginkább egy gúlafára hasonlít, olyanra, amit itt-ott találhatsz az odhanban is. Hasonlít rá, de csak annyira, mint egy kecske egy ranagra. Ez nem csupán alkati kérdés, hanem sokkal inkább törzsfejl dési. Ez a fa si fajtájú. Akkor volt magonc, amikor itt még egy tenger leheletét l volt sós a szél. Több tízezer év, azt gondolod? Nem. Több százezer! Egykor, Karsa Orlong, ez a fafajta volt a domináns az egész világon. Minden él lény tudja, mennyi id t szab neki a sors, és ha ez lejár, a lény elt nik. – De ez itt maradt. – Micsoda elmés megállapítás! És azt kérded, miért? – Nem kérdem, mert tudom, hogy akár akarom tudni, akár nem, te úgyis elmondod. – Hát persze, hogy elmondom, mert segít kész vagyok, ilyen a természetem. Az okot, fiatal barátom, nemsokára magad is megtudod. Felmásztak az utolsó kaptatón is, és sík területre érkeztek, a fa árnyékába, ahol nem tt f . Karsa ekkor meglátta, hogy a fának minden ágát és levelét pókháló borítja vastagon, de bármennyire is vastag volt a fonat, áttetsz maradt, csak a kis csillogás árulkodott. És a csillogás alól egy jaghuta nézett vissza Karsára. – Phrilisz – mondta Künnig –, az, akir l Aramala beszélt. keres megfelel lovat. A jaghuta n teste itt-ott el nt a fából, így látszott, hogy az tényleg körben tte. De volt egy vékonyabb része a törzsnek, ami a jobb kulcscsontja mögött bukkant el , és a feje mellett csatlakozott a törzs vastagabbik részéhez. – Elmeséljem neki a történetedet, Phrilisz? Hát persze, muszáj: ha másért nem, hát azért, mert olyan egyedülálló. A n hangja nem a szájából hallatszott, hanem bársonyosan, finoman Karsa fejében szólalt meg. – Hát persze, Künnig. Természeted része, hogy egy történetet sem hagyhatsz elmondatlanul! Karsa elmosolyodott, mert a hang túl kedves volt ahhoz, hogy a sért szavak

valóban sért ek legyenek. – Thelomen Toblaka barátom, ez a történet valóban páratlan, s nincs rá valódi magyarázat – kezdte Künnig, s közben törökülésben elhelyezkedett a kavicsos talajon. – A drága Phrilisz gyermek volt még, nem is, csak kisbaba, anyja tejéb l táplálkozott, amikor csapatnyi T'lan Imass lerohanta ket. Ezután a történet a szokásos módon folytatódott. Az anyát megölték, és Phrilisszel is hasonlóképpen bántak el: lándzsára zték, a lándzsát pedig a földbe szúrták. Senki sem gondolhatta, hogy ez lesz a dologból, sem jaghuta, sem T'lan Imass, mert ilyesmi még sosem történt. A lándzsa helyi fából készült, magába szívta Phrilisz életerejét, és újjáéledt. Gyökeret eresztett a talajba, ágakat, leveleket hajtott, és saját életerejével táplálta a gyermeket, aki megmentette, így n ttek, n dögéltek együtt, elkerülve az elkerülhetetlent. Phrilisz élteti a fát, a fa élteti Phriliszt. Karsa a földre támasztotta kardjának hegyét, s rád lt. – De tenyésztette a jhag lovakat! – Csak kis szerepem volt a fajta kialakulásában, Karsa Orlong. Véremnek köszönhetik hosszú életüket. A jhag lovak ritkán párosodnak, nem lehet növelni, de még megbecsülni sem a számukat. – Tudom, mert a teblorok, a népem, amely Genabackis északi részén, a hegyek között él, szintén jhag lovakat tenyészt. – Ha így van, annak nagyon örülök. Lassan mindet levadásszák itt, a Jhag Odhanban. – Le vadásszák? Kik? – A távoli rokonaid, Thelomen Toblaka. A trellek. Karsa egy percig gondolkodott – mintha már hallott volna err l valahol –, majd összevonta a szemöldökét. – Olyanok, mint a Mappó nev ? – Igen. Mappó Runta, aki Ikáriummal utazik, Ikáriummal, aki az ágaimból készített nyílvessz kkel járja a világot. Aki ahányszor ellátogat hozzám, sosem emlékszik az el találkozásokra. Aki újra és újra a színfámat kéri, hogy id mér gépezetet készíthessen bel le, mert ez és csakis ez képes túlélni minden más anyagot. – És megadod neki, amit kér? – kérdezte Karsa. – Nem, mert belehalnék. Ehelyett mindig alkudozom vele. Egy er s ágat kap, íjnak. Gallyakat nyílvessz knek. – Tehát nem tudod magad megvédeni? – Ikáriummal szemben senki sem tudja magát megvédeni, Karsa Orlong. A teblor harcos felmordult. – Volt egy csatám Ikáriummal, amit egyikünk sem nyert meg. – Megkopogtatta kardját. – Akkor a fegyverem még fából volt, de most már ezt használom. Ha legközelebb találkozunk, még Mappó trell aljas húzása sem mentheti meg Ikáriumot. Egy percig mindkét jaghuta hallgatott, és Karsa rájött, hogy Phrilisz beszél Künnighez, mert a férfi arca összerándult az ijedtségt l. Az okkerszín szempár egy pillanatra megállapodott a tebloron, aztán ismét tovasiklott. Künnig végül reszketegen felsóhajtott, és megszólalt: – Karsa Orlong, Phrilisz most idehívja a legközelebbi ménest, az egyetlent, ami az

els hívásra elég közel jött. Azt remélte, többen lesznek, talán ez azt bizonyítja, mennyire kevés jhag ló maradt a Jhag Odhanban. – Mennyien vannak ebben a ménesben? – Nem tudom megmondani, Karsa Orlong. Általában nincsenek többen tucatnyinál. Lehet, hogy akik most közelednek, az utolsó példányok a Jhag Odhanban. Karsa felkapta a fejét, mert már érezte talpán a föld által közvetített patadobogást. – Kicsit többen vannak tizenkett nél – jegyezte meg. Künnig nyöszörögve feltápászkodott. A völgyben mozgolódás támadt. Karsa megperdült. Már mozgott a föld, s minden oldalról csak dübörgés hallatszott. Mögötte a fa is megrázkódott, mintha megütötték volna. A teblor hallotta, hogy Phrilisz felkiált. A lovak több százan érkeztek. Acélszürkék voltak, és nagyobbak, mint azok, amelyeket Karsa törzse tenyésztett. B rük g zölgött, dobálták fekete sörényüket. Cs dörök, akik bakoltak, ágaskodtak, fejüket dobálták, hogy helyük legyen. Széles hátú kancák, rohangáló csikók. A több százból több ezer lett. A leveg ben kavargott a por, s az ég felé emelkedett, mintha magát a Forgószelet akarná párbajra hívni. Még több vadló bukkant fel a magas dombon fölöttük, aztán a dübörgés váratlanul megsz nt, mert minden állat megállt. Hatalmas, acélszürke kört alkottak, s mindegyik állat befelé fordult. Csend volt, a porfelleget lassan elfújta a szél. Karsa visszafordult a fához. – Úgy t nik, mégsem kell annyira félni a kihalástól, Phrilisz. Még sosem láttam ennyi szopós és választott csikót egy ménesben. S t, ekkora ménest sem láttam még soha; legalább tíz, de inkább tizenötezren vannak, és nem is látjuk mindet. Phrilisz képtelen volt válaszolni. Az ágak még mindig rázkódtak, a gallyak remegtek a forró leveg ben. – Igazat szóltál, Karsa Orlong – nyögte Künnig, s tekintete félve tapadt a Thelomen Toblakára. – A ménesek összegy ltek; van, amelyik igen messzir l érkezett ide, válaszként a hívásra. De nem Phrilisz hívó szavára érkeztek. Nem, nem az szavára. Hozzád jöttek, Karsa Orlong. Erre pedig mi már nem tudunk mit mondani. De az biztos, hogy most választanod kell. A harcos bólintott, és elkezdte szemlélni a lovakat. – Karsa Orlong, korábban fafegyverr l beszéltél. Milyen fából volt? – Vasfából, mert itt csak azt találtam. Hazámban vérfát használunk... – És vérolajat? – Igen. – Bedörzsölve a fába. Vérolaj, amely megfogta a kezedet. Érzik a szagát rajtad, Karsa Orlong. – De már nincs egy csepp se nálam! – Nem nálad. Benned! Ott kering az ereidben, Karsa Orlong. A vérfa több tízezer éve nem honos már a Jhag Odhanban. De ezek a lovak emlékeznek rá. Most pedig válassz! – Vérfa és vérolaj – mondta Künnig. – Nem túl meggy magyarázat, Phrilisz. – Hát igen, de jobbat nem mondhatok. Karsa hagyta ket tovább vitatkozni. Otthagyta a kardját a földbe szúrva, és lesétált

a várakozó lovak közé. Közeledtére a cs dörök kapkodni kezdték a fejüket, Karsa pedig elmosolyodott, de vigyázott, nehogy kimutassa a fogait, mert tudta, hogy a lovak ragadozónak gondolják, magukat pedig a lehetséges zsákmányainak. Pedig könnyedén megölhetnének! Ilyen túler vel szemben esélyem sem lenne! Megpillantott egy mént, amely kétségtelenül domináns lehetett, erre utalt a nagy, üres tér körülötte, és ideges, dobogó várakozása. Karsa elsétált mellette, s ezt suttogta: – Nem téged viszlek, büszke harcos! A ménesnek nagyobb szüksége van rád, mint nekem! – Megpillantott egy másik ígéretes mént, a férfikor hajnalán, s arra irányította lépteit. Lassan közeledett, és úgy, hogy a ló biztosan lássa minden mozdulatát. Sörénye és farka fehér volt, nem fekete. Hosszú lábak, a fényes sz r alatt fodrozódó izomzat. Szürke szempár. Karsa megállt t le egy lépésre. Lassan kinyújtotta jobb kezét, s tenyerét az állat reszket orrnyergére helyezte. Nyomni kezdte. Az állat el ször ellenállt, hátrált egy lépést. Karsa tovább nyomta a fejét, próbálgatta, mennyire rugalmas a nyaka. Tovább nyomta, míg az állat álla el nem érte a két mells láb közötti részt. Ekkor a teblor is megállt, de a kezét továbbra is ott tartotta az állat orrán, miközben az felemelte a fejét. – Elnevezlek téged Tombolónak – suttogta. Továbbvitte a kezét, míg tenyérrel felfelé el nem érte az állat puha állát, s ott megállapodott. Lassan hátrálni kezdett, s kivezette a cs dört a ménesb l. Ekkor a domináns mén felnyerített, és a ménes ismét mozgásba lendült. Kifelé robbantak, kisebb csapatokra oszlottak, és végigvágtáztak a magas f ben. Megkerülték a két dombot, délnek, nyugatnak, és ismét elt ntek a Jhag Odhan szívében. Tomboló már nem remegett. Az állat Karsa tempójához igazodva lépkedett felfelé a kis dombon. Amikor felértek, Künnig szólalt meg els ként. – Még egy jaghuta sem képes így megnyugtatni egy jhag lovat, Karsa Orlong. Thelomen Toblakák – igen, ti teblorok valóban azok vagytok, de közöttük is egyedülállóak. Thelomen Toblaka lovas harcosok. Sosem gondoltam, hogy ilyesmi lehetséges. Karsa Orlong, miért nem hódították meg a teblorok egész Genabackist? Karsa hátranézett a jaghutára. – Egy napon, Künnig, megtesszük! – És te leszel az, aki majd vezeti ket? – Igen, én. – Akkor tanúi lehettünk a hírhedtség születésének. Karsa sétált Tomboló mellett, végigsimított izmos nyakán. Tanúi? Igen, tanúim vagytok. De azt, amit én, Karsa Orlong létrehozok majd, el sem tudjátok képzelni! Senki sem tudja elképzelni... Künnig a fa árnyékában ült, amely Phriliszt rejtette, és halkan dudorászott. Alkonyodott. A Thelomen Toblaka kiválasztott lova hátán elment. Felugrott rá, és ellovagolt – se kantárra, se nyeregre nem volt szüksége. A ménes is elt nt, s a táj ugyanolyan üres lett, mint korábban volt. A hajlott hátú jaghuta el szedte a becsomagolt törpeszarvas húst, amit el este megsütött, és elkezdte feldarabolni apró falatokra. – Egy kis ajándék, drága húgom!

– Látom – felelte a n . – A kard által esett el? – Igen. – Akkor remek lelki táplálék lesz. Künnig bólintott. Intett késes kezével. – Ügyesen elrejtetted a maradványokat... – Természetesen az alapkövek még állnak. Meg a Ház falai. A sarokkövek a kert körül – mind itt van a talajtakaróm alatt. – Ostoba, meggondolatlan T'lan Imass lehetett, aki lándzsát döfött le egy Azath udvarba. – Ugyan mit tudtak k a házakról, Künnig? Barlangokban, sátrakban éltek. Különben is, a Ház már évek óta haldoklott. Halálos sebet kapott. Ó, Ikárium már térdre kényszerült, amikor vak haragjában bevitte a végs csapást. És ha Toblaka társa nem használja ki az alkalmat, és nem üti le... – Kiszabadította volna az apját – bólintott Künnig egy falat húst véve a szájába. Felkelt, és a fához lépett. – Tessék, húgom! – mondta, s felé nyújtott egy szeletkét. – Ez égett! – Kétlem, hogy te jobban f zöl... – Igen. Oké, akkor nyomd le a torkomon, ne félj, nem harapok! – Nem is tudsz harapni, drágám! De azért értékelem a humorodat... Persze tudjuk, hogy Ikárium apja cseppet sem vágyott rá, hogy megmentsék. A Ház meghalt, meggyengült a szövet... – Eléggé ahhoz, hogy az Üreget széttépjék. Kérek még – te többet eszel bel le, mint én! – Mohó kis cafka! Tehát Karsa Orlong... meglepetéseket okozott. – Kétlem, hogy mi lennénk az els k, akik alábecsülik ezt a fiatal harcost, fivérem. – Igazad lehet. Nem is mi voltunk az utolsók, akiknek meglepetést szerzett. – Érezted a hat T'lan Imass szellemet, Künnig? Ott lebegtek az udvar határán túl. – Igen, éreztem ket. A Nyomorék Istent szolgálják szegények... Azt hiszem, mondani akartak neki valamit... – Kinek? A Nyomorék Istennek? – Nem. Karsa Orlongnak. Tudás van a birtokukban, s ezzel próbálnák terelgetni a Thelomen Toblakát, de nem mertek közelebb jönni. Azt hiszem, a Ház jelenléte miatt ijedhettek meg. – Nem, mert az már meghalt: minden, ami az életerejéb l maradt, átköltözött a dárdába. Nem a Háztól féltek, fivérem, hanem magától Karsa Orlongtól, t le riadtak meg annyira. – Aha. – Künnig mosolyogva egy újabb falat húst nyomott be Phrilisz farostokkal átsz tt száján, ahonnan lehullott az üregbe. Ott majd elrohad, és tápanyagokat biztosít a fának. – Tehát ezek az Imassok mégsem olyan ostobák, mint hittem!

Negyedik könyv

A Láncok Háza

Bezártál minden ajtót S persze minden ablakot. Lezártál mindent, Mi a külvilágba vezet, S most pont az lett, Amit l annyira féltél – Gyilkosok tényleg vannak, S éppen bent, a Házban!

A Ház Talanbal

Tizennyolcadik fejezet

A Forgószél Istenn haragja Pokoli t zként tombolt, S edzette a Szent Raraku homokja. A légiók, melyek meneteltek A nap égette porban Hideg vasnak ígérkeztek. Ott, a halott város kiszáradt kiköt jében, Hol a két sereg csatába ereszkedett, Csuklyás sétált a feláldozott vérben. Ott, hol már sokszor sétált régen is...

A megosztott szív Halász

Elkúszott a gondosan felstócolt kövek mellett, egészen az emészt széléig – tudva, hogy anyja borzasztóan dühös lesz majd, amiért tönkretette vadonatúj ruháját –, és végre meglátta a n vérét. Tavore kisajátította bátyjuk csontból-szarvból készített játék katonáit, és miniat r csatát vezényelt le a villa egyik falának romjai között. Éppen felújítási munkálatok zajlottak. Felisin csak kés bb tudta meg, hogy kilencéves n vére valamilyen valódi csatát játszott le újra, egy történelemkönyv leírásai alapján – egy száz éve történt összecsapást az untai királyi sereg és a lázadó K'Azz D'Avore hercegi család között. A csatát, amelyben elpusztult a renegát nemesi család teljes hadereje, s mely után a D'Avore család kénytelen volt megadni magát. Tavore Kenussen D'Avore báró szerepét választotta, s minden lehetséges taktikát kipróbált, hogy sikert érjen el. Mivel a nemesi sereg el nytelen helyzetben, szerencsétlen körülmények között, egy meredek

hegyoldalból, reménytelen túler vel szemben szállt a csatába, minden hadtudós egyetértett abban, hogy semmiképpen sem gy zhettek volna. Felisin sosem tudta meg, sikeres volt-e n vére ott, ahol Kenussen D'Avore báró – egy taktikai zseni – elbukott. A kémkedés id vel szokásává vált, s már mániákusan próbálta kiismerni kemény, hallgatag n vérét. Felisin úgy látta, hogy a testvére sosem volt igazi gyermek, sosem játszott igazán. Belépett bátyjuk árnyékába, és csak az volt a célja, hogy ott is maradhasson, s amikor Ganoest elküldték otthonról tanulni, Tavore jelent s változáson ment keresztül. Mivel már nem élhetett bátyja árnyékában, olyan volt, mintha azzá változott volna: Ganoes vissza-visszatér , szigorú árnyékává. Akkor, évekkel ezel tt még nem ezek a gondolatok forogtak Felisin fejében. A Tavore iránt érzett megszállottság létezett, de forrása megfoghatatlan volt, mint ahogy az egy gyerek esetében normális. A hozzá kapcsolt értelem mindig kés bb érkezik, mintha valaki lesöpörné a port a k l, s felfedné a faragásokat. A romváros déli szélén meredek lejt k alakultak ki a víz után hátramaradt iszapból, és kivezettek az egykori kiköt öblébe. Az évszázadok és a napsütés keményre sütötték ezeket a lankákat, így valóságos széles, masszív rámpák lettek bel lük. Shei'k a legnagyobb ilyen si lanka tetején állt, mely ezredévekkel korábban, egy tenger haldoklásával született; Shei'k az el tte elterül síkságot próbálta egy csata színtereként látni. Négyezer lépésnyire, szemben korallszigetek fogazott vonulata emelkedett, fölötte ott tombolt a Forgószél. A varázsvihar lesöpörte a szirtekr l a vastag homoktakarót, amely eddig elrejtette ket. Ami maradt, az kevés volt ahhoz, hogy valaki felsorakoztassa és el készítse rajta a seregét. A talaj bizonytalanná vált, s tovább erodálódott. A déli oldalról félkörívben ezek a szirtek védték a várost, és az el tte elterül síkságot. Keleten volt egy meredek vonalú völgy a vonulatban, éppen ott, ahol az egykori tenger a legmélyebb volt. A szoros alig nyolcvanlépésnyi szélesség lehetett, de délnyugati irányban, a korallszigetek túloldalán kiszélesedett, s a Raraku déli vidékét alkotó medencévé alakult. Nyugaton homokd nék sorakoztak, a homok rajtuk puha és mély, szél formálta, tele csapdákkal. Itt fogja felsorakoztatni a csapatait, hogy azok védjék a hét f rámpát. Mathok lovas íjászai alkotják a két oldalszárnyat, Korbolo Dom új nehézgyalogsága – a Kutyaöl k elit seregei – pedig minden rámpán elöl állnak majd. Lovas lándzsások és harcosok állnak majd készenlétben, hogy parancsszóra elkapják a meredek emelked l visszafelé hátráló malazákat. Így magyarázta Korbolo Dom – Shei'k nem volt teljesen biztos a helyes sorrendben. Ám úgy t nt, a napani védekez felállásból akarja indítani a csatát annak ellenére, hogy jelent s túler ben vannak a malazákkal szemben. Alig várta, hogy összemérhesse nehézgyalogságát és rohamcsapatait malaza megfelel ikkel. Amióta Tavore elindult, hogy összecsapjon velük, ide várták t, ezekre a lankákra. Minden üt kártya az Apokalipszis Seregének jutott. Tavore megint ott találta magát Ibilar Gorge-ben, Kenussen D'Avore báró helyében. Shei'k szorosabban maga köré húzta bárányb r bekecsét, mert hiába volt meleg, hirtelen fázni kezdett. Odanézett, ahol Mathok és a tucatnyi test r várták, diszkrét távolságban, de ahhoz azért elég közel, hogy szükség esetén két-három

szívdobbanásnyi id alatt odaérjenek hozzá. Fogalma sem volt, miért fél annyira az udvarias hadvezér attól, hogy merénylet áldozata lesz, de nem bánta, hogy vigyáznak rá. Amióta Toblaka és Párducos elmentek valahová délnek, Mathok átvette a védelmez szerepét. Ez persze így volt jó, bár nem feltételezte, hogy Tavore bérgyilkosokat küldene rá – a Forgószél Istenn t senki sem támadhatja meg észrevétlenül. A többréteg véd falon még egy Karmos Kéz sem juthatna át csak úgy, még akkor sem, ha Üreget használnak. Mert maga a véd fal is egy Üreg határa. Egy Üregé, amely láthatatlan hálóként feszül a Szent Sivatag fölé. Ez a megkaparintott darabka már nem csak egy darab, hanem egy önálló egység. És az ereje egyre n . Egy szép napon aztán saját helyet követel majd a Sárkányok Asztalán. Ahogy most a Láncok Háza tette. Egy új Ház alakul majd – a Forgószélé. S egy lemészárolt hadsereg kiontott vére fogja táplálni az erejét. És amikor letérdel el ttem... Akkor mi lesz? Ha drága n vérem megtörve meghajol el ttem, portól és mástól koszosan, lemészárolt légiókkal a háta mögött, melyeken már a kesely k és a molylepkék lakomáznak – levegyem akkor a sisakomat? Megmutassam neki akkor az arcomat? Elvettük ezt a háborút. Elvettük a lázadóktól, a Császárn l és a Malaza Birodalomtól. Még a Forgószél Istenn l is. Tavore, te meg én átírtuk Dryjhna és az Apokalipszis Könyvét – saját, személyes apokalipszisünkké tettük. A családi vér harca, semmi másé. És amikor megmutatom neked az arcomat, Tavore, és a szemedben felismerés villan, a világ – a te világod – megfordul majd körülötted. És abban a percben, n vérem, megértesz majd mindent. Hogy mi történt. Hogy mit tettem. És mit miért tettem! És aztán? Ezt még nem tudta. Valamilyen egyszer kivégzés túl sima lenne, szinte árulás. Végül is büntetni csak azt lehet, aki még él. Az igazi büntetés az, hogy tovább kell élni, a tudás láncait csörgetve. Nem pusztán élni, de együtt élni... Ez az egyetlen válasz... mindenre. Csizmás lépteket hallott közeledni a cseréptörmeléken, s megfordult. Neki nem jár üdvözl mosoly – most nem. – L'oric! Örülök, hogy válaszra méltattad az üzenetemet. Úgy látszik, mostanában leszoktál err l. – Ó, hogy bujkál el lem, titkokat hordoz magában, s nem néz a szemembe; érzem, hogy küzdelem dúl a lelkében. Szeretne elmondani valamit, mégsem teszi. Hiába van a birtokomban az istenn minden ereje, mégsem tudom megfogni ezt a férfit, nem tudom kiszedni bel le a titkait. Ez figyelmeztetés: nem az, akinek látszik. Több , mint egyszer halandó. – Nem éreztem jól magam. Ez a rövid kis séta is kifárasztott, a tábortól idáig... – Nagyon sajnálom, L'oric. Akkor rögtön a tárgyra térek. Heborik elzárkózott: hetek óta nem jön el , és nem is fogad senkit. A férfi arca megrándult, szintén, fájdalmasan. – Mindenki el l elzárkózik, úrn m. A lány oldalra hajtotta a fejét. – De te voltál az utolsó, akivel még beszélt. Hosszasan, kettesben, az sátrában

beszélgettetek. – Igazán? Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélt valakivel? Shei'k nem ezt a reakciót várta. Rendben, tehát bármit titkol is, az nem Heborikkal kapcsolatos. – Igen. Idegesnek t nt, amikor meglátogattad? – Úrn m, Heborik régóta ideges... – Miért? A férfi szeme kissé elkerekedett, miel tt válaszolt. – ... sajnál téged az áldozatok miatt, Kiválasztott. A lány pislogott. – L'oric, fogalmam sem volt, hogy szarkazmusommal ennyire megsebezhetlek. – Veled ellentétben – felelte a férfi komolyan –, én nem ironikusan szóltam. Heborik tényleg sajnál téged... – Az áldozatok miatt? Nos, ez elég furcsa, mert nem tartott valami sokra az... újjászületésem el tt. Melyik veszteséget emelte ki? – Nem tudom, azt hiszem, ezt személyesen t le kellene megkérdezned. – Tehát a barátságotok nem jutott olyan mélységig, hogy kölcsönösen megvalljátok egymásnak titkaitokat. A férfi erre nem válaszolt. Nos, nem teheti. Ezzel ugyanis elismerné, hogy vannak titkai. Tekintete elsiklott, s a férfi helyett ismét a leend csatamez t kezdte nézegetni. Szinte látom, ahogy a seregek felsorakoznak! De aztán mi lesz? Hogyan mozdulnak? Mi lehetséges, és mi nem? Istenn , ilyen kérdésekre te nem adsz választ. Mert mindez méltóságon aluli lenne. De drága istenn , az akarat néha nem elég! – Korbolo Dom nagyon elégedett ezzel az... arénával. – Nem vagyok meglepve, úrn m. Shei'k visszafordult: – Miért? A férfi vállat vont, s látszott rajta, hogy keresi a megfelel szavakat. – Korbolo Dom azt akarja, hogy Tavore pontosan azt tegye, amit szeretne látni le. Hogy itt sorakoztassa fel a seregét, itt, és ne máshol. Hogy pontosan innen támadjon. Hogy ott csapjanak össze, ahol Korbolo Dom akarja. Arra számít, hogy a malaza hadsereg felsorakozik, és önként vonul kés alá, mintha a puszta akaratával ostobává, butává tudná tenni Tavorét. – L'oric a hatalmas medence felé intett. – Azt akarja, hogy a n itt küzdjön. De Tavore ugyan miért fogadna szót? Shei'k megborzongott a bundában. Most még jobban fázott. Igen, ugyan miért tenné? Korbolo magabiztossága... talán csak hetvenkedik! Lehet, hogy azt hiszi, ha valamit kimond, az rögtön úgy is lesz! De ugyan miben különböznek t le a többiek? Kamist Reloe, meg az kutyusai, Fayelle és Hínáros? És Febryl? Bidithal? Párducos... idegesít félmosollyal az arcán ülte végig Korbolo Dom beszámolóját a bekövetkez összecsapásról. Mintha tudna valamit... Mintha egyedül más lenne, mint a többiek. De az a félmosoly... Az ostoba belesüllyedt a duriánfüstbe. Nem várhatok t le semmit, f leg nem taktikai zsenialitást. Különben is, Korbolo Dom már bizonyított, és most is bizonyítani akar... – Veszedelmes döntés – mormogta L'oric – bízni egy olyan hadvezérben, akinek

harci célja a mészárlás. – Mi más lehetne? A férfi felvonta a szemöldökét. – Ugyan mi más, mint a gy zelem? – Hát nem gy zelmet érünk el, ha lemészároljuk az ellenséget, L'oric? – Éppen itt sántít Korbolo Dom gondolkodása, Kiválasztott! Egyszer régen, hónapokkal ezel tt Párducos is rámutatott: a hiba a sorrendiségben van. Úrn m, a gy zelem a mészárlás el tt kell, hogy bekövetkezzen! Nem fordítva! A lány csak értetlenül nézett rá. – Akkor miért nem akkor adtatok hangot ennek a kritikának, amikor megtárgyaltuk Korbolo Dom taktikáját? – Megtárgyaltuk? – mosolyodott el L'oric. – Nem volt itt semmiféle tárgyalás, Kiválasztott. Korbolo Dom nem az a típus, aki szívesen veszi a kritikát. – Tavore is ilyen! – csattant fel a lány. – Ennek semmi jelent sége! – felelte L'oric. – Ezt meg hogy érted? – Malaza harci szabályzat: valami, amit Koltén jól ismert, de Pormkval Legf bb Ököl nyilván teljesen szem el l tévesztett. A taktika megegyezésen alapul. Dassem Ultor eredeti doktrínájának alapja, amit még akkor alkotott, amikor a Malaza Birodalom Els Kardja lett. „A stratégia a parancsnokságra tartozik, de a taktika az els csata, s ezt a harcot a parancsnoki sátorban vívják”. Dassem saját szavai. Persze ez a rendszer a megfelel , képzett tisztekre épült. A tehetségtelen parancsnokok – azok, akik id vel beférk ztek a katonaság soraiba... – Úgy érted, a nemesi születés tisztek. – Nagyjából err l van szó. A címek vásárlása – Dassem ezt sosem engedte volna meg, és ha jól tudom, a Császárn sem engedi. Most már nem. Volt egy tisztogatás... – Igen, tudom, L'oric. Tehát azt mondod, nem számít Tavore személyisége... – Ez így nem teljesen igaz, úrn m. Van jelent sége, mert a taktika a stratégia gyermeke. És a stratégiát bizony Tavore jelleme formálja. A veterán katonák azt mondják, van a hideg vas és a forró vas. Koltén hideg vas volt. Félkarú Dujek is hideg vas, de nem mindig – azon ritka egyének közé tartozik, akik képesek szükség esetén átváltozni. De Tavore? Nem tudhatjuk, milyen... – Magyarázd el, milyen ez a hideg vas, L'oric! – Úrn m, ez nem az én szakterületem... – Nem hiszek neked. Magyarázd meg! Most! – Rendben, tehát amennyire én tudom... – Ne kertelj! Megköszörülte a torkát, megfordult és kiáltott: – Mathok! Csatlakoznál hozzánk, kérlek? Shei'k elkomorodott, majd átgondolta a helyzetet. Végül is ez fontos. Érzem! A magva mindannak, ami történni fog! – Igen, csatlakozz hozzánk, Mathok! – mondta. A férfi leszállt a lováról, és odasétált hozzájuk. L'oric tette fel neki a kérdést: – Segítenél, hadvezér? Arra kértek, hogy magyarázzam el, mi is az a hideg vas.

A sivatagi harcos kimutatta a fogait. – Hideg vas. Koltén. Dassem Ultor – ha a legendák igazat szólnak. Félkarú Dujek. Nok admirális. K'Azz D'Avore a Bíborseregb l. Inish Garn, a gralák egykori vezet je. Ilyen a hideg vas, Kiválasztott. Ha az ember elé tartják, érte nyúl. – Keresztbe tette a karját. – Érte nyúlunk – bólintott L'oric. – Igen, ez az. Érte nyúlunk. És gyorsan lecsapnak ránk. – Hideg vas – morogta Mathok. – A hadvezér szíve – vagy tombol benne a haragos z, vagy hideg, akár a halál csókja. Kiválasztott, Korbolo Dom forró vas, mint ahogy én is az vagyok. Te is az vagy. Olyanok vagyunk, mint a nap tüze, a sivatag forrósága, a Forgószél Istenn lehelete. – Az Apokalipszis Serege tehát tüzes vas. – Igen, Kiválasztott. Így most imádkoznunk kell, hogy Tavore szíve is forró legyen a bosszúvágytól. – Hogy is forró vas legyen? Miért? – Mert akkor nem veszítünk majd. Shei'k térde hirtelen meggyengült, a lány kicsit meg is tántorodott. L'oric ijedt arccal lépett oda mellé, hogy a támasza legyen. – Úrn ? – Én... minden rendben. Egy perc... – Tekintete ismét Mathokra szegez dött, s látta, hogy a harcos egy percig kutatóan néz rá, majd ismét elbújik a szokásos negédes álarc mögé. – Hadvezér, mi van, ha Tavore hideg vas? – Az a leghalálosabb összecsapás lesz mind közül. Melyik törik össze el bb? – A hadi történelem azt mutatja, úrn – vette át a szót L'oric –, hogy a hideg vas többször legy zi a forrót, mint fordítva. Három vagy négy az egyhez az arány... – De ott volt Koltén! Hát nem esett el Korbolo Dom ellen? Látta, hogy a két férfi tekintete egy másodpercre találkozik. – Nos? – kérdezte. – Kiválasztott! – kezdte Mathok. – Korbolo Dom és Koltén összesen kilenc alkalommal csaptak össze egymással. A Kutyák Lánca során kilenc nagy csatát vívtak. Ebb l Korbolo egyszer, csak egyszer gy zött. A Bukásnál. Aren falai el tt. És ehhez szükség volt Kamist Reloéra és Mael erejére is, a Jiszta papon, Melik Relen keresztül. A lány szédült, belé hasított a félelem, és tudta, hogy L'oric érzi, mennyire reszket. – Shei'k! – suttogta a férfi, egészen közel a füléhez, hogy más ne hallja. – Ismered Tavorét, nem igaz? Ismered t, és tudod, hogy hideg vas! A lány némán bólintott. Nem tudta, miért ilyen biztos benne, hiszen sem L'oric, sem Mathok nem adtak pontos leírást, így feltételezte, hogy zsigerb l ráérzett a lényegre. Így ösztönösen tudta a választ. L'oric felemelte a fejét. – Mathok! – Igen, F pap? – Közülünk ki a hideg vas? Van egyáltalán köztünk ilyen? – Ketten vannak, F pap. És csak egyikük képes mindenre: Toblaka.

– És ki a másik? – Párducos. Korabb Bhilan Thenu'alas egy réteg homok alatt feküdt. Telabája teljesen átnedvesedett már a verejtékt l, így teste alatt átázott és le is h lt a homok. Most már egyfolytában reszketett. Egy kitaszított pardu vezér hatodik fiaként élete nagy részét a sivatagban vándorolva töltötte. Vándor, keresked és még rosszabb is volt. Amikor Párducos rátalált, már egy órája vonszolták a gralák a lovuk mögött. A vételár nevetségesen alacsony volt, mivel a b re teljesen lehorzsolódott a forró homokon, így egész teste egyetlen vérz , nyílt sebbé alakult. De Párducos elvitte t egy gyógyítóhoz, egy öregasszonyhoz, aki számára teljesen ismeretlen törzsb l származott. Az asszony elvitte egy forráshoz, ahol hosszú ideig feküdt meztelenül, láztól gyötörve, míg az asszony szertartást vezetett, s odahívta a víz si szellemeit. Korabb meggyógyult. Sosem jött rá, miért jótékonykodott vele Párducos, kés bb pedig már jobban ismerte, mint hogy megkérdezze t le. H séget esküdött neki. Tudta, milyen széls séges a természete, mennyi olyan tulajdonsága van, amit egy életben csak egyszer fedhet fel. De egyvalamiben azért biztos volt: Párducosért kész volt az életét is feláldozni. Egész nap némán, mozdulatlanul hevertek egymás mellett, s most, kés délután végre meglátták az els cserkel lovasokat is, akik óvatosan derítették fel a sós, repedezett síkságot. Korabb megmozdult. – Wickák! – sziszegte. – És szetik – morogta Párducos válaszként. – De azok ott, a szürke páncélban... másmilyenek! A hadvezér csalódottan elkáromkodta magát, majd magyarázatot is adott. – Kundrilok. A Vathar-folyótól délre élnek. Azt reméltem... de ez a furcsa páncélzat elég réginek t nik! A Hetek tudják csak, milyen si sírokat fosztottak ki miattuk! A kundrilok csak kés n kezdtek lovakat használni, ezeket a páncélokat elnézve nem is csodálkozom! Korabb hunyorogva nézte a felderít k mögött látható hatalmas porfelh t. – Az el rs elég közel halad a cserkel khöz... – Na, majd teszünk róla! A két harcos ezután visszahátrált a gerincr l, hogy a felderít k ne láthassák meg ket, majd egy pillanatra megtorpantak, kis homokkal eltakarták azt a helyet, ahol feküdtek, aztán visszatértek a szorosba, ahol a lovakat hagyták. – Ma este! – mondta Párducos, majd fogta a lova kantárját, és a nyeregbe lendült. Korabb követte vezet jének példáját, és közben bólintott. Shei'k persze tudni fogja, hogy megtagadták a parancsát. A Forgószél Istenn minden gyermekén rajta tartja a szemét. De ez az földjük, nem igaz? A megszállók nem járkálhatnak rajta büntetlenül. Nem, a homok majd felszippantja a vérüket, s eljön értük a Sötét Kaszás. L'oric az ösvény mellett állt, ami Toblaka nyiladékához vezetett. Óvatosan

körbenézett, majd alig látható kézmozdulattal felfedte a gondosan sz tt varázshálót – ami amilyen gyorsan jött, el is t nt. Elégedetten elindult az ösvényen. A lány ugyan szétszórt, de az istenn nem az. Érezte, hogy egyre er sebben kutakodik utána, egyre több szál próbálja kifürkészni tetteit, gondolatait. S egyre nehezebben tudott elbánni ezekkel a varázslatokkal, f leg, amióta nem csak egy irányból érkeztek. Febryl egyre idegesebbé vált, csakúgy, mint Kamist Reloe. Bidithal üldözési mániájának már f anyag sem kellett – ne is kelljen! A fokozódó nyugtalanság jeleib l L'oric arra következtetett, bármi készül is, hamarosan bekövetkezik... vagy így, vagy úgy. Nem számított rá, hogy Shei'ket ennyire... felkészületlennek fogja találni. Igaz, a lány szinte nyíltan kijelentette, hogy tud mindenr l, ami a táborban történik, többek között arról is, hogy van, aki vissza tudja verni kutakodó sugarait, s így számára láthatatlanul tud közlekedni. De ezenkívül volt még más is, amir l ha tudott volna – vagy ha gyanakodott volna –, halálos csapással kellett volna válaszolnia. Biztosan vannak zugok, ahová nem láthat be. Arra számítottam, sokkal súlyosabb kérdéseket tesz ma fel nekem. Hol van Felisin? Persze az is lehet, azért nem kérdezte, mert már tudja. Ez a gondolat leh tötte, s nem csak azért, mert az istenn tudásának mélységére utalt, hanem azért is, mert ez Shei'k jellemér l árulkodott. Tudja, mit tett Bidithal Felisinnel... és nem érdekli. Az alkonyat mindig lelkesen toppant be a k fák erdejébe. A poros ösvényen talált nyomok láttán fellélegzett – azt jelentették, hogy mostanában nem járt más rajta kívül ezen a környéken. Nem mintha az istenn nek ösvényekre lenne szüksége. Ám volt valami furcsa Toblaka tisztásán, valami, ami arra utalt, hogy varázser lakozik itt, mintha a tisztást szentéllyé avatták volna. S ha ez valóban megtörtént, talán ez az egyik vakfolt az istenn birodalmában. De mindez nem adott magyarázatot arra, hogy Shei'k miért nem érdekl dött Felisin iránt. L'oric, mennyire vak vagy! Shei'ket most csak Tavore érdekli. S ahogy telnek a napok, s egyre közelebb kerül egymáshoz a két sereg, megszállottsága is egyre csak . Csakúgy, mint a kétkedése, és talán a félelme is. Végül is malaza – ebben igazam volt. S ebben rejlik még egy titok, de sokkal, sokkal mélyebbre temetve. Ismeri Tavorét. Az Újjászületés óta ez irányította minden cselekedetét. Ezért rendelte vissza az Apokalipszis Seregét a Szent Város falai alól. A visszavonulás Raraku szívébe... Az istenekre, lehet, hogy menekülés volt? Erre gondolni sem bírt. Felt nt a tisztás, a fák köre, amelyek hideg, embertelen tekintettel néztek le a viharvert kis sátorra – és a fiatal n re, aki a sátortól néhány méterre, egy t zhely mellett kuporgott. Fel sem nézett a férfi lépteinek hallatán. – L'oric, éppen azon gondolkodom, vajon miben különböznek Bidithal és Korbolo Dom gyilkosai? Mostanában zsúfolt hely ez a tábor, és én örülök, hogy itt bujkálhatok – de sajnállak, amiért ott kell élned. Sikerült ma végre beszélned vele? A férfi felsóhajtott, majd leült a lánnyal szemben, levette a hátizsákját, és élelmet vett el bel le. – Igen.

– És? – A közelg összecsapás leköti minden figyelmét... – Vagyis anyám nem kérdezett fel lem – vágott közbe Felisin fájdalmas mosoly kíséretében. L'oric félrenézett. – Nem – suttogta. – Tehát tudja. Akkor úgy van, ahogy gondoltam – Bidithal közel jár az összeesküvés leleplezéséhez. Szükségük van rá, hogy vagy álljon melléjük, vagy maradjon tétlen. Ez nem változott. S közeleg az éj, az árulás éjjele. Anyámnak tehát szüksége van rá, hogy végigjátssza a szerepét. – Nem vagyok ebben olyan biztos, Felisin – kezdte L'oric, majd elhallgatott. A lány azonban mindent értett, s borzasztó mosolya kiszélesedett. – Akkor a Forgószél Istenn ellopta a szeretetet a szívéb l. Igen, hosszú ideje volt már ostrom alatt. Persze nem is volt igazából az anyám: ezt a címet csak azért választotta, mert mulattatta... – Nem igaz, Felisin. Shei'k látta a nyomorúságodat... – Én voltam az els , akivel találkozott akkor, amikor az újjászületés után visszatért. Véletlen csupán, hogy aznap éppen ott voltam, és hen'barát gy jtöttem. Azel tt Shei'k észre sem vett, ugyan miért is vett volna észre? Egy voltam csak a sok ezer árva közül. De aztán... újjászületett. – Igen, vagyis visszatért az él k közé... Felisin felnevetett. – Ó, L'oric, sosem adod fel, ugye? Tudtam már akkor is, amit te is tudsz: Újjászületett Shei'k és Id sebb Shei'k nem ugyanaz az asszony. – Ez aligha számít, kislány. A Forgószél Istenn t választotta... – Mert a másik Shei'k meghalt, megölték. Te nem láttad az igazságot Párducos és Toblaka arcán! Láttam, mennyire bizonytalanok: nem tudták, hogy a csalás leleplez dik-e. És amikor minden simán ment, az rajtam is múlott ugyanúgy, mint rajtuk. A Forgószél Istenn kényszerb l választotta t, L'oric. – Mint már mondtam, Felisin, ez nem számít. – Neked talán nem. Nem, ezt te nem érted! Egyszer láttam Id sebb Shei'ket egészen közelr l. A tekintete átsiklott fölöttem, a pillantása nem látott senkit, s abban a pillanatban – bár még csak gyerek voltam – megláttam az igazságot, és teljesen kiismertem t. t és az istenn jét is. L'oric kinyitotta a töml t, amit a vacsora utánra hozott, és megnedvesítette a száját, mert hirtelen úgy érezte, nagyon kiszáradt a torka. – És mi volt az igazság? – suttogta, de közben képtelen volt a lány szemébe nézni. Inkább ivott egy jót a tömény borból. – Az, hogy mind rabszolgák vagyunk. Eszközök, amelyek segítségével eléri céljait. Ezen túl az életünk az istenn számára közömbös. De Újjászületett Shei'k esetében mintha láttam volna mást is... – A férfi a szeme sarkából látta, hogy a lány vállat vont. – De – folytatta Felisin – az istenn túlságosan er s. Az akarata minden mást elsöpör. Megmérgez a közömbösségével mindenkit... És én jól ismerem az ízét, L'oric. Kérdezd bármelyik árvát, mindegy, hány évesek most, s mind ezt fogják mondani.

Mind szoptuk azt a keser anyatejet... A férfi tudta, hogy kibuggyantak a könnyei, és most végiggördülnek az arcán, de nem tudott ellene tenni semmit. – És most, L'oric – folytatta a lány rövid szünet után –, mindannyian leleplez dtünk. Mind, akik itt vagyunk. Mi mind árvák vagyunk! Gondolj csak bele! Bidithal elveszítette a templomát, az egész vallását. Ugyanez történt Heborikkal. Korbolo Dom egykor egy rangban volt olyan nagyszer katonákkal, mint Pálinkás vagy Koltén. És Febryl; tudtad, hogy megölte a saját anyját és apját? Toblaka elveszítette a népét. És mi, a többiek: egykor a Malaza Birodalom gyermekei voltunk. És mit tettünk? Megtagadtuk a Császárn t, s egy rült istenn t tettünk a helyére, aki csak pusztításról álmodik, aki tengernyi vért akar látni maga körül... – És – kérdezte a férfi halkan – én is árva vagyok? Nem kellett, hogy a lány válaszoljon, mert mindketten kihallották a fájdalmas igazságot a kérdésb l. Osric... – Így már csak... Párducos marad. – Felisin átvette t le a borostöml t. – Ó, Párducos! A mi csiszolatlan gyémántunk. Vajon megmenthet minket? Közülünk csak rajta nincsenek... láncok. Kétségtelen, hogy az istenn a magáénak vallja... De valójában nem az övé, s ezt te is látod, ugye? A férfi bólintott, és letörölte könnyeit. – És azt hiszem, erre már Shei'ket is rávezettem... – Tehát tudja, hogy Párducos az utolsó esélyünk? A férfi szaggatottan felsóhajtott. – Azt hiszem, igen... Egy ideig hallgattak. Leszállt az éj, a kis t z elhamvadt, s így csak a csillagok fénye adott világosságot a nyiladékban. Aztán mintha a k l faragott szemek megteltek volna élettel – rájuk szegez dtek. Éhes, kíváncsi pillantással. L'oric felkapta a fejét. A kísérteties arcokra nézett, aztán a két Toblaka harcos felé pillantott. Megremegett. Felisin halkan felnevetett. – Elég hátborzongatóak, igaz? L'oric köhintett. – Valami titok lappang Toblaka szobrai mögött. Ezek az arcok – T'lan Imassok. De... – mégis az isteneinek hitte ket, igen. Párducos beszélt egyszer err l, a durián füstjének hatása alatt. De figyelmeztetett, hogy ne mondjak semmit Toblakának. – Ismét felnevetett, ezúttal hangosabban. – Mintha erre készültem volna! Csak egy bolond lépne Toblaka és az istenei közé! – Nincs semmi egyszer ség abban az egyszer harcosban – mormogta L'oric. – Ahogy te sem egyszer F pap vagy csupán – felelte a lány. – Hamarosan cselekedned kell. Ugye tudod? Döntened kell! Ha túl sokáig habozol, mások döntenek helyetted, és akkor már nem tehetsz ellene semmit! – Ugyanezt mondhatnám én is neked... – Nos, ezek szerint még sok megbeszélni valónk van ma estére. El bb együnk! Még miel tt a bortól lerészegednénk...

Shei'k megremegett, hátrah költ. Rémülten és fájdalmasan felszisszent. Heborik sátra körül egy sor véd varázslat kavargott, s még mindig villogtak a behatolás hatására. Visszanyelte haragját, s halkan megszólalt. – Pontosan tudod, ki jött el hozzád, Heborik. Engedj be! Ha megtagadod a kérésemet, az istenn teljes haragjával sújtok le rád! Rövid hallgatás, aztán: – Lépj be! Belépett. Egy pillanatig nyomást érzett, aztán megbotlott, és nekiesett az omladozó falnak. Váratlan... üresség tört rá. Ijeszt volt, mert a legtisztább fény hullott oda, ahol egy perccel azel tt még s homály honolt. Kevesebb... de szabad! Az istenekre, szabad! A fény... – Szellemkéz! – nyögte. – Mit tettél? – A benned lakozó istenn t, Shei'k – jött Heborik válasza – nem látom szívesen a templomomban! Templom? Üvölt káosz kavargott benne, lelke kietlen tájain, ahol eddig a Forgószél Istenn tombolt, most nem volt semmi, s gyorsan visszatért minden emlék... arról, hogy ki voltam. Keser harag épült benne, ahogy az emlékképek démoni er vel és kristálytisztán törtek rá. Beneth! Te szemét! Rátetted a kezed egy gyerekre, de amivé tetted, az minden, csak nem n . Játékszer. Rabszolga neked és a te kifacsart, brutális világodnak. Elnéztem azt a kést a kezedben, a játékokat, amelyekkel szórakozottan játszottál. S ez az, amire leginkább megtanítottál, nem? Hogy vágjak szórakozásból, a vér látványa miatt. És az istenekre, én aztán vagdalkoztam! Baudin. Kupa. Heborik... Valaki állt mellette, egy kéz... jádezöld, fekete csíkokkal... Egy alak, alacsony, szögletes, árnyak között – nem, egy csomó tetoválás volt a b rén, nem árnyék. Heborik... – Odabent, kislány. Én... csupasszá tettelek. Váratlan következménye annak, hogy ki ztem az istenn t a lelkedb l. Gyere! Bevezette t a sátor belsejébe. A leveg h vös volt és párás, s egyetlen kis olajlámpa küzdött csupán a sötétség ellen: egy láng, amely hirtelen megmozdult, mert a férfi felemelte, és a t zhelyhez vitte, ahol az olaj segítségével gyújtotta meg a trágyát. Munka közben tovább beszélt. – Nem nagyon van szükségem a fényre... Csak az id múlását mérem vele... Miel tt megbízást kapok az ideiglenes templom felszentelésére... Különben is, ugyan mit tudok én Hamisról? A lány párnák között ült, reszket kezét a t zhely lángjai felé tartotta, testét prémek melengették. Hamis neve hallatán felkapta a fejét, s azt látta, hogy Heborik ott guggol mellette. Így guggolt azon a napon is, akkor régen, az Ítélet Körtéren. Amikor Csuklyás hírhozói eljöttek hozzá, hogy megjósolják Fener bukását. A legyek nem tudtak leszállni spirális tetoválására. Nem felejtem el. Mindenütt rülten nyüzsögtek... Most ezek a tetoválások megváltoztak. – Hamis! Heborik szeme résnyire sz kült, így fordult felé. Egy macska szeme – megint lát! – Istenné vált, Shei'k...

– Ne nevezz így! Felisin Paran vagyok, a Paran Ház gyermeke. – Átölelte magát. – Shei'k... odakint vár rám, a sátor el tt... a varázskörökön túl. – S visszatérsz az ölelésébe, gyermekem? A lány a tüzet nézte, úgy suttogta a választ. – Nincs más választásom, Heborik. – Nem, azt hiszem, tényleg nincs. A lány rémülten felkapta a fejét. – Felisin! – Micsoda? – Ifjabb Felisin! Nem láttam t... Régóta! Napok óta? Hetek óta? Mi... hol van? Heborik macskaszer , pontos, rugalmas mozdulatokkal felegyenesedett. – Az istenn biztosan tudja, kislány... – Ha tudja is, nekem nem árulta el! – Ugyan miért... Ekkor meglátta a választ a férfi szemében, s belé hasított a félelem. – Heborik, mit... A férfi ekkor elindult vele a sátor bejárata felé, lépésr l lépésre kísérte vissza arra, amerr l jött. – Beszéltünk, te meg én, és minden rendben van. Nem kell aggódnod semmi miatt. A Végrehajtó és seregei közelednek, sok a tennivaló. És persze ott van Febryl titkos terve, amit ki kell deríteni, és ebben csak Bidithalra támaszkodhatsz... – Heborik! – Küzdött a férfi ellen, de az nem engedte el. Elértek a kijárathoz, és a férfi kilökte. – Mit akarsz... – Egy nagy lökés, és a lány megtántorodott. Kizuhant a véd falakon. Shei'k lassan felegyenesedett. Biztosan megbotlott valamiben. Persze, beszélgettem Heborikkal. Minden rendben van. Ez megnyugtató, hiszen így foglalkozhatok a fontosabb dolgokkal. Például az árulók fészkével. Újra beszélnem kell Bidithallal, még ma este. Igen... Elfordult az expap sátrától, és elindult vissza, a palotájához. Feje fölött a sivatagi égbolt csillagai remegtek – ez gyakran így volt, ha az istenn közelebb jött hozzá... Shei'k elgondolkodott, vajon most mi vonzhatta. Talán csak annyi, hogy óvni akarta Kiválasztottját... Sem , sem pedig az istenn nem látták azt az alakot, aki kirohant Heborik sátrából, s elt nt a következ árnyékos zugban. A nyomot sem érzékelték, amit a csíkos alak követett. A város nyugati széle felé tartott, aztán rátért az ösvényre, s a megkövült fák között a tisztás felé ügetett. Bidithal a forrongó árnyak között ült, ismét egyedül, de a mosoly nem olvadt le az arcáról. Febrylnek megvolt a maga kis játszmája, de az Árnyak egykori F papját sem ejtették a fejére. Végül is az árulókat is el lehet árulni, a kés hirtelen megfordulhat az ember kezében. És a homok fordul majd még egyet, mint amikor a leveg megmozdul, el re-hátra, oda-vissza fúj a szél, mozgatja a homokszemeket, mint a hullámzás a tenger vizét a parton, s így takarja újabb és újabb vékony réteg a következ t. A rétegek száma végtelen, s ezt Febryl és összeesküv társai hamarosan a saját

rükön tapasztalják majd. Maguknak akarták az Üreget. Bidithalnak sok idejébe került, mire felfedte ezt a mélyen rejt célt, mert hiába minden kimondott szó, ez a csend titka maradt. Ez nem pusztán egyszer , világias hatalmi harc volt. Nem ám! Ez bitorlásnak indult. Trónfosztásra készültek – s ez még több titokra utalt. Akarják az Üreget – de miért? Erre a kérdésre még nem találta meg a választ, de meglesz hamarosan. Tudta, hogy ebben az ügyben a Kiválasztott számít rá, és nem is akarta cserbenhagyni. Igen, meg fogja kapni, amit vár t lem. De persze vannak ügyek, amelyek túlmutatnak Shei'ken, az istenn n és a Forgószél Üregen, amit uralni akar. A panteon arculata forog kockán... Hosszú id után végre bosszút állhatok az idegeneken, akik maguknak követelték az Árnyak Trónját! Most is, ha nagyon, nagyon odafigyel, hallhatta volna ket. Mert közeledtek, egyre közelebb és közelebb értek. A félelemt l megremegtek a végtagjai, és az árnyak egy pillanatra szétrebbentek, de amint megnyugodott, vissza is tértek. Rashan... és Meanas. Meanas és Thyr. Thyr és Rashan. Az si Üregek három gyermeke. Galain, Emurlahn és Thyrllan utódai. Mi azon a meglep , hogy ismét háborúznak? Hiszen nem örököljük mi is a szüleink gy lölködését? De a félelem szelleme megmaradt. Végül is nem hívta ket. Nem értette, milyen igazságot leplez a Forgószél Ürege, hogy mi tartja ezen a helyen, miért nem vándorol máshová. Nem fogta fel, hogy a régi csaták sosem értek véget, csak szunnyadtak, s hogy minden csontot a homokban nyugtalan emlékek gyötörnek. Bidithal felemelte a kezét, és az árnyak serege, mely a templomában kavargott, közelebb húzódott hozzá. – Gyermekeim! – suttogta a Záró Ima els szavát. – Atyánk! – Emlékeztek? – Emlékezünk. – Emlékeztek a sötétségre? – Emlékszünk a sötétségre. Atyánk... – Kérdezzétek, s zárjuk le ezt a pillanatot. – Emlékszel a sötétségre? A pap mosolya kiszélesedett. Egyszer kérdés, amit bárkit l, de tényleg, akárkit l meg lehet kérdezni. És talán meg is értenék. Bár nem biztos. De én értem! – Emlékszel a sötétségre? – Emlékszem. S az árnyak sóhajok kíséretében szertefoszlottak, s Bidithal ismét megmerevedett az alig hallható hangok hallatán. Tényleg egyre közelebb értek... S most elt dött, vajon mit fognak majd tenni, ha egyszer odaérnek. Összesen tizenegyen voltak. A kiválasztottjai. Korbolo Dom hátrad lt a párnák közé, és fátyolos tekintettel végigmérte a felsorakozott alakokat. A napani kristálykelyhet tartott a jobb kezében, benne ritka bor lötyögött – Quon Táli Gris nev hegységéb l származott. A n , aki az este folyamán szórakoztatta, aludt, feje a férfi jobb combján pihent. Elég duriánfüstöt szívatott vele ahhoz, hogy legalább tizenkét harangszó idejéig ne térjen magához, bár

ezt inkább csak a biztonság kedvéért tette, nem a kéjvágy miatt. A Kutyaöl k közül kiválasztott tizenegy gyilkos különösen képzett volt. Öten a birodalmi id k el tt a Szent Falah'd bérgyilkosaiként dolgoztak, eléggé jártasak a varázslatban és alkímiában ahhoz, hogy fiatalos maradjon a külsejük. A maradék hatból három malaza volt – Korbolo Dom saját emberei, akiket régen szervezett be: akkor, amikor rájött, hogy igenis van félnivalója a Karmosoktól. Félnivaló... Micsoda finom megfogalmazás! Szinte nevetséges. Egy rakás váratlan felfedezés, tudás, amit sosem szántak nekem – olyan dolgokról, amelyekr l azt hittem, rég elmúltak. Egykor tíz ilyen test re volt. Akik most el tte álltak, bizonyították, hogy tényleg szüksége volt egy ilyen csapatra. Hárman maradtak egy brutális kiiktatássorozat után, amelyet csak a legjobbak, csak azok élhettek túl, akiknek a legtöbb szerencsét adta Oponn – ez a két vonás jól kiegészítette, táplálta egymást. A maradék három merényl különböz törzsekb l származott, s mindegyik bizonyította tehetségét a Kutyák Lánca során. Az egyik l tte ki hetven lépés távolságról azt a nyilat, amely megölte Sormo E'nath boszorkánymestert a Tiszta Vér Napján. Voltak más nyilak is, melyek találtak, de ez volt az, ami a fiú torkába szaladt. A tüdeje így gyorsan megtelt vérrel, és nem tudta hívni azokat az átkozott gyógyító szellemeket. Korbolo ivott egy kis bort, és lassan megnyalta az ajkát. – Kamist Reloe választott közületek – morogta rövid hallgatás után. – Kiválasztotta azt, akinek cselekedetével elindul majd a lavina. És én elégedett vagyok a választásával. De ne higgyétek, hogy ezzel lekicsinylem a többieket! Lesznek feladatok – alapvet feladatok – azon az éjjelen. Itt, ebben a táborban. Biztosítalak benneteket, nem fogtok valami sokat aludni, úgyhogy készüljetek! Ketten közületek folyamatosan velem lesznek, mert garantálom, hogy miel tt felvirrad az a végzetes hajnal, nem is egy ember kívánja majd a halálomat! Elvárom, hogy meghaljatok helyettem. Természetes! Erre esküdtetek fel, meg kell tennetek, ha a helyzet úgy adja. – Most hagyjatok magamra! – mondta, s szabad kezével intett. A tizenegy merényl egyszerre biccentett, majd némán kivonultak a sátorból. Korbolo a hajánál fogva felemelte a n fejét a combjáról – megállapította, hogy az asszony mennyire érzéketlen a durva bánásmóddal szemben –, és felkelt a párnák közül. A n fejét hagyta visszaesni. Megállt, ivott egy korty bort, majd lelépett a kis emelvényr l, és a selyemfüggönnyel leválasztott oldalfülkéhez lépett. Odabent Kamist Reloe járkált fel-alá. Kezét tördelte, válla, nyaka megfeszült. Korbolo az egyik sátoroszlopnak d lt, s néma vigyorral szemlélte a F pap rettegését. – Most éppen számtalan félelmed közül melyik kínoz, Kamist? Tudod mit, inkább ne is válaszolj! Beismerem, már nem érdekel... – Nagy ostobaság ez a részedr l! – csattant fel a F mágus. – Mit gondolsz, mi vagyunk csak okos emberek? – A világban? Nem. Itt, Rarakuban – nos, ez már más kérdés. Ugyan kit l kellene félnünk, Kamist Reloe? Shei'kt l? Az istenn felemészti t – a lány minden nappal egyre kevesebbet észlel abból, mi is történik körülötte. Velünk alig tör dik – igen, lehet, hogy gyanakszik, de ennyi. Tehát ki marad még? L'oric? Sok ilyen embert

ismertem már: jó titokzatos légkört teremtenek maguk körül, de mindig kiderül, hogy nincs mögötte semmi. Csak színészkedik, nem kell vele foglalkozni. – Attól tartok, ebben tévedsz, de nem is L'oric miatt aggódom. – Akkor ki miatt? Szellemkéz aggaszt? A fickó elt nt a saját, hen'barával kiásott gödrében, önként. Párducos? nincs itt, és már megvannak a terveim akkorra, amikor visszatér. Toblaka? Azt hiszem, t nem látjuk többé. Ki maradt még? Senki más, csak Bidithal. De Febryl esküszik, hogy már majdnem teljesen magunk mellé állította – csak azt kell megtudni, egészen pontosan mire vágyik. Biztos valami gusztustalanságra. Bidithal a saját vágyainak a rabszolgája. Adj neki tízezer árva lányt, és a mosoly sosem hagyja el többé azt a ronda arcát! Kamist Reloe karba font kézzel tovább járkált. – Nem azért aggódom, hogy ki áll mellettünk, Korbolo Dom, hanem azért, hogy ki lehet az a sorainkban, akit nem ismerünk! A napani elkomorodott. – Hány száz kémünk van ebben a táborban? És a Forgószél Istenn – gondolod, hagyná, hogy idegenek épüljenek be a seregébe? – Az a te hibád, Korbolo Dom, hogy csak lineárisan vagy képes gondolkodni. Tedd fel újra ezt a kérdést, de ezúttal sz dd bele azt is, hogy az istenn esetleg gyanakszik ránk! A F mágus túlságosan elmerült a gondolataiban, így nem vette észre, hogy a napani tett egy fél lépést el re, és ütésre emelte a kezét. De Korbolo Dom pofonja a születés pillanatában el is hamvadt, mert felfogta, mire is céloz Kamist Reloe. A szeme lassan elkerekedett, aztán megrázta a fejét. – Nem, ez túl nagy kockázatot jelentene! Ha szabadjára engedne egy Karmost a táborban, azzal mindenkit veszélybe sodorna: nem lehet kiszámítani, kiket is venne célba... – Szükség volna erre? – Ezt hogy érted? – Mi vagyunk a Kutyaöl k, Korbolo Dom! Koltén, a Hetedik és az Areni Légió gyilkosai! Ráadásul sorainkban található az Apokalipszis Seregének összes harci mágusa. S végül, de nem utolsósorban, ki vezetné a sereget azon a napon? Hány oka lehet a Karmosnak, hogy lecsapjon ránk, csakis ránk? Ugyan milyen esélyei lennének Shei'knek, ha mi elesnénk? Minek ölnék meg t? Nélküle és az átkozott istenn je nélkül is meg tudjuk vívni ezt a háborút; már tettünk ilyet korábban is. És éppen arra készülünk, hogy... – Ebb l elég, Kamist Reloe! Értem, mire célzol. Szóval attól félsz, hogy az istenn beenged egy Karmost, hogy elbánjon velünk. Veled, Febryllel és velem. Érdekes lehet ség, de azt mondom, nem kell ilyesmit l tartani. Az istenn túlságosan kemény kez , nehéz fej és csakis az érzelmei vezérlik – nem tud ilyen tisztán és logikusan gondolkodni. – Nem is neki kell mindezt kigondolni, Korbolo Dom! Neki csak meg kell hallgatni az ajánlatot, felfogni az el nyöket, aztán eldönteni, elfogadja-e, vagy sem. Nem az tiszta gondolkodása számít, hanem Laseen Karmosaié! Talán kételkedsz Cilinder elmésségében?

Korbolo Dom elfordította a tekintetét, úgy mordult fel. – Nem! – ismerte be. – De abban azért hiszek, hogy az istenn nek esze ágában sincs tárgyalni a Császárn vel, Cilinderrel vagy bárki mással, aki nem hajt fejet és térdet az akarata el tt. Kiagyaltál magadnak egy rémálmot, Kamist, és most hívsz, hogy csatlakozzak hozzád én is. Nem fogadom el a meghívást, F mágus! Megfelel védelem alatt állunk, és túlságosan el rehaladtunk a terveinkben ahhoz, hogy most nekiálljunk rettegni. – Azért éltem túl ennyi mindent, Korbolo Dom, mert képes vagyok el re megjósolni, mit terveznek az ellenségeim. A katonák úgy tartják, egy haditerv sem éli túl a találkozást az ellenséggel. Ám az agyafúrt játszmákra éppen ennek az ellenkez je vonatkozik. A tervek éppen az ellenséggel való érintkezésb l születnek! Tehát ezentúl te is, én is belátásunk szerint cselekszünk. – Ahogy tetszik! Most pedig hagyj magamra! Kés re jár, aludni akarok. A F mágus abbahagyta a járkálást, kifürkészhetetlen pillantást vetett a parancsnokra, majd sarkon fordult, és távozott. Korbolo hallgatta, hogy a küls helyiségben szétnyílik, majd összecsukódik a sátorlap. Tovább hallgatózott, s elégedetten konstatálta, hogy egyik test re szorosra kötözi a szíjakat a sátorlapon a mágus után. Megitta maradék borát. Átkozottul drága, de pont olyan pocsék, mint az a kiköt i moslék, amit még a szigeten szoktam inni. Elhajította a kelyhet, és a szoba távoli végében lév párnahalom felé indult. Ágyak minden szobában. Vajon mit árulhat el ez a személyiségemr l? De persze a többi nem alvásra való! Aludni csak ezen szoktam... A selyemfüggöny túloldalán, a küls szobában a n mozdulatlanul hevert a kupac párnán, pont úgy, ahogy Korbolo Dom hagyta. A durián folyamatos, egyenletes fogyasztása – ugyanúgy, mint minden kábítószeré – azzal járt, hogy a hatása gyengült. Végül, bár maradt az érzéketlenség tompa fátyla, mely igen jó volt olyan esetekben, ha az ember fejét a hajánál fogva rángatták, a fátyol alatt az elme tisztán, h vösen pihent. A rituáléknak hála, amelyeket a mester végrehajtott rajta, már nem gyötörte az élvezetek okozta gyengeség. Nem veszítette el többé az irányítást, mert elméje nem küzdött az érzelmek ellen, hiszen nem maradtak érzelmei. Nem volt nehéz megadni magát, s ezt örömmel fogadta – gyermekkorában ugyanis nem érték olyan örömök, amelyeknek elvesztésén bánkódhatott volna. Nem rzött szép emlékeket a beavatás el tti id kb l. A feladatot éppen a megfelel ember kapta. A megfelel torokhangok hallatásával leplezni tudta, mennyire hidegen hagyja mindaz, amit Korbolo Dom tett vele, aztán mozdulatlanul hevert, nem érdekelte még a slejm sem, amit a szinte folyékony duriánfüst hagyott a torkában... Mindezt addig, amíg kellett, vagyis amíg a férfi borába kevert szagtalan, ízetlen cseppek meg nem tették a magukét. Amikor hallotta, hogy mélyen, egyenletesen lélegzik, tudta, hogy nem fog valami könnyen felébredni. Ekkor az oldalára gördült, és köhögni kezdett. A köhög roham végén ismét mozdulatlanná dermedt, s megbizonyosodott róla, hogy a napani még mindig alszik. Elégedetten talpra kecmergett, és elbattyogott a sátor bejáratáig. Kicsit

szöszölt a szíjakkal, mire egy hang odakintr l megkérdezte. – Scillara, megint a latrinához mennél? Egy másik hang halkan felnevetett, s hozzátette: – Csoda, hogy még van rajta hús, amennyi füstöt magába szív minden áldott este! – A rozsdalevél és a keser bogyók miatt van, amit a duriánhoz kevernek – felelte a másik r, aki átvette a szíjak kioldozásának feladatát, s a sátorlapot is félrehúzta a lány el tt. Scillara kitántorgott, s nekiment a két rnek is. A kezek, melyek azért nyúltak hozzá, hogy megfogják, el ne essen, furcsa pontokon támasztották, szorongatták... Egykor talán még élvezte is volna az ilyen jelleg közeledést – amolyan sértett, kacér módon. De most nem érzett mást, csak kellemetlen tapogatózást, amit el kellett viselnie. Ahogy minden mást is el kellett viselnie az életben, amíg várja a végs jutalmat, a tiszta és der s túlvilági létet. „A bal kézben az élet van, tele fájdalommal. És a jobb kézben – igen, drágám, a csillogó késben – a halál van, s mögötte a jutalom, amit megismertetsz másokkal, hogy aztán te is magadhoz vedd, méghozzá akkor, amikor te akarod.” A mester szavainak volt értelme, mint mindig. Végül is mindennek a középpontjában az egyensúly áll. És az élet – a fájdalom és bánat ideje – csupán a mérleg egyik serpeny je. „Minél keményebb, szerencsétlenebb, borzalmasabb és gusztustalanabb az életed, gyermek, annál nagyobb jutalom vár rád a halál után...” – A lány tehát tudta, hogy mindez így igaz. Tehát nincs értelme küzdeni. Az elfogadás az egyetlen járható út. Kivéve ezt az egyet! Szépen haladt a sátorsorok között. A Kutyaöl k tábora rendezett volt és szervezett, a malaza stílus szerint – és Scillara ezt jól ismerte, hiszen gyermekként anyjával az Asóka Regimentet követte. Még azel tt, hogy a Regiment elment volna a tengerentúlra, több száz szomorú embert hagyva maga után – szeret ket és porontyokat, szolgákat és él sköd ket. Ekkor Scillara anyja megbetegedett, és meghalt. Persze a lánynak volt apja is, az egyik katona. Lehet, hogy még él, lehet, hogy már meghalt, de akárhogy is van, teljesen közömbösen viseltetik a gyermek iránt, akit hátra hagyott. Egyensúly! Nehéz dolog egyensúlyozni, ha az ember feje megtelt duriánfüsttel – még így is, hogy már hozzászokott a szervezete. Ám el kellett jutnia a lejt aljában lév latrinákhoz, át az árkok fölött épített pallós járdákon. Edényekben itt-ott füvet égettek, hogy a füst elriassza a rovarokat, és elfedje a b z egy részét is. A lyukas ül kék mellett más edényekben a maréknyi f csomók egészen más célt szolgáltak. Nagyobb, nyitott hordókban víz állt a járdákon. Scillara kinyújtotta két kezét, így egyensúlyozott végig az egyik keskeny hídon. Az ilyen hosszú távra tervezett tábori latrinák nem csak emberi ürüléket fogadtak magukba. A katonák és más lakosok rendszeresen ide hordták a szemetet is – vagyis azt, amit k már szemétnek ítéltek. De a város árvái számára ez a szemét sokszor kincs volt. Olyasmi, amit meg lehet tisztítani, javítani, és el lehet adni. Így aztán kis alakok nyüzsögtek lent, a sötétben. Scillara elért a túloldalra, meztelen lába belesüllyedt a loccsanások nyomán keletkez sárba, ami felkúszott az árok

pereméig. – Emlékszem a sötétségre! – énekelte az évek óta szívott duriántól rekedtes torokhangon. A latrinában mozgolódás támadt, és egy kislány, akit tet l talpig ürülék borított, elé pattant. Kivillantotta fehér fogait. – Én is, n vérem! Scillara el húzott egy kis erszényt a ruhájából. A mesterük elkomorodott az ilyen cselekedetek láttán, s valóban: ez ellentétes volt a tanításokkal, de Scillara nem tudta megállni. Pénzt nyomott a kislány kezébe. – Élelemre adom! – Nem fog örülni, n vérem! – De kett nk közül csak én szenvedek majd emiatt egy percig. Legyen! Nos, üzenetem volna a gazda számára ma éjjel... Mindig furcsán járt, közel a talajhoz, így egy rakás kellemetlen becenévre is szert tett. Varangy, ráklábú... Nevek, amelyeket a gyerekek egymásnak adnak, s amelyek közül néhány a feln ttkorig elkíséri az embert. De Heborik gyerekkorában keményen dolgozott – még a Fener hitével való els , végzetes találkozás el tt – azért, hogy megszabaduljon a gúnynevekt l, s id vel kiérdemelte a „Könny kez ” jelz t, ami egy, az utcán szerzett és gyakorolt képességére utalt. Ám oldalazó járása most átalakult, s Heborik ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy még alacsonyabbra ereszkedjen, és kezével is hajtsa magát el re. Ha jobban belegondol, valószín leg savanyú arccal konstatálta volna, hogy mozgása nem macskás, hanem olyan, mint a majmoké a dal honézi dzsungelben. Hatékony, de a szemnek nem túl kellemes. Lassított, amikor elért Toblaka nyiladékának közelébe. Füstszag, gyorsan kih t z halovány fénye, halkan mormogó hangok. Heborik kiért a megkövesedett fák közé, és amikor meglátta a t znél üldögél két alakot, leguggolt. Túl sokáig volt magában, túl sokáig próbálta megalkotni a templomot – most viszont furcsa felismerésben volt része. Túl sokáig nem vett tudomást a falakon túli világról. Keser haraggal konstatálta, hogy a fizikai változások mellett a személyiségében is változások következtek be, méghozzá nem túl el nyösek. Már nem volt olyan figyelmes, mint régen. S emiatt, döbbent rá, miközben a t znél ül alakokat tanulmányozta, borzalmas b ntény történt a táborban. Szépen meggyógyult... De ahhoz nem elég jól, hogy leplezze, milyen borzalmas dolgot tettek vele. Felfedjem magam? Nem! Egyikük sem tett semmit, hogy leleplezze Bidithalt, máskülönben nem bujkálnának itt. Ez pedig azt jelenti, hogy megpróbálnának lebeszélni arról, amit muszáj megtenni. Én azonban figyelmeztettem Bidithalt! Figyelmeztettem, és ... kinevetett. Nos, azt hiszem, legközelebb az arcára fagy a mosoly. Lassan hátrált, aztán mélyen az árnyak között Heborik megtorpant, és habozott. Régi és új ösztönei között nem volt ellentét ebben a kérdésben. Mindkett vért akart. Még az éjjel. Ha lehet, azonnal. De a régi Heborikból valami a felszínre tört, és megmakacsolta magát. Új volt még a Desztrián szerepe. Mi több, Hamis is új volt az istenek között. S míg Heborik nem hitte, hogy Bidithalnak bármilyen szerepe volna az

Árnyak Birodalmában, templomát felszentelték valakinek. Egy támadás el hozhatja a felszentelés forrásának erejét, és nem lehet el re tudni, hogy egy ilyen összecsapás mivé fajulhat. Jobb lett volna, ha egyszer en csak Heborik maradok. Olyan kézzel, melyben az otataral egy ismeretlen lény hatalmas erejével ötvöz dik... Akkor egyszer en széttéphettem volna, apró cafatokra. Rájött, hogy így, megváltozva már nem tehet semmit. Legalábbis ezen az estén még semmiképpen. Várnia kell, keresni a lehet séget, a megfelel pillanatot, amikor az er másfelé összpontosul. Ám ehhez az is kell, hogy elrejt zzön, láthatatlan maradjon – Bidithal nem tudhat a hirtelen el léptetésr l. Nem tudhatja meg, hogy lett Hamis, az új harci istenség Desztriánja. A harag hirtelen visszatért, és elfojtotta magában. Egy perc múlva légzése ismét egyenletessé vált. Megfordult, és visszaosont az ösvényre. Ezen még gondolkodnia kell. Tiszta fejjel. A fenébe is, Hamis! Megkaptam a tigris bundáját, most adj egy kicsit a ravaszságából, a vadász gondolkodásából, a gyilkos észjárásból is... Elért az ösvény végéhez, és egy halk hang hallatán megtorpant. Énekszó. Tompa, egy gyermeké, aki egy nagyobb épület romjai között járkál. A férfi tekintete a sötétben is magabiztosan kiszúrta a mozgást, és oda szegez dött. Lassan kirajzolódott a lány alakja. Rongyokba öltözött kislány volt, bottal, amit két kézzel szorongatott. Tucatnyi döglött rhizan volt a farkánál fogva a derekára kötött szíjra er sítve. Miközben a férfi nézte, a gyermek felugrott, és meglengette a botot. Az megütött valamit, s a gyerek a földre hulló, rángatózó kis valamire vetette magát. Egy másodperc múlva diadalmasan emelte a magasba a rhizant. Gyors csavarintás a nyakon, és egy újabb kis holttest került a szíjra. A lány lehajolt, és ismét kézbe vette a botját. És megint énekelni kezdett. Heborik megtorpant. Nehezen tudna csak észrevétlenül elosonni mellette... De nem lehetetlen feladat. Valószín leg ez teljesen felesleges óvintézkedés. De akkor is... Heborik az árnyak között maradt, úgy indult el re, s mindig csak akkor mozdult, amikor a lány hátat fordított neki. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Kis id múlva átjutott a lány látómezején. Közeledett a hajnal, a tábort már csak percek választották el az ébredést l. Az expap sietve otthonához ment, és elt nt a sátorlap mögött. A kislánytól eltekintve senkit sem látott út közben. Amikor a lány úgy gondolta, a férfi végre elt nt, lassan utána fordult, s abbahagyta az éneklést. A sötétséget fürkészte. – Vicces bácsi! – suttogta. – Emlékszel a sötétségre? Már csak tíz perc volt vissza napkeltéig, amikor Párducos és kétszáz sivatagi harcosa megtámadták a malaza tábort. Az rhelyeken állomásozó gyalogság már az rség végére ért, s fáradtan, kis csapatokba gy lve várták a napkeltét – a fegyelmezetlen perceket az íjászok jól ki tudták használni, mert így alig harminclépésnyi távolságba merészkedhettek gyalogosan. Susogó nyílzápor – minden íjat egyszerre pendítettek meg –, és a malaza katonák elestek. A harminc katonának legalább a fele nem halt meg azonnal, s fájdalmas, félelemmel teli kiáltásaik megtörték az éjszaka csendjét. Az íjászok már le is tették íjaikat, és kethra késsel a kezükben megindultak el re, hogy végezzenek a sebesült rökkel, de

tíz lépést sem tettek még meg, miel tt Párducos és a lovas harcosai eldübörögtek mellettük, átugrattak az árkokon, s már bent is voltak a táborban. Korabb Bhilan Thenu'alas a parancsnok mellett lovagolt, jobbjában hosszú nyel fegyverrel, amely átmenetet képezett a kard és a fejsze között. Párducos alkotta a csatasor közepét, mögötte néhány másik lovas harcos haladt, akik fel l zúgó hang hallatszott. Korabb tudta, mit jelez ez a hang – parancsnoka megtalálta a választ a moranth l szerekre: két agyaglabdát megtöltöttek olajjal, vékony lánccal összekötötték, és meggyújtva, mint egy lámpást dobták a célpontra. A sivatagi harcosok ekkor már a hatalmas szállítószekerek között jártak, s Korabb hallotta, hogy elhajítják az els sivatagi agyaglövedéket. Ezt t z ropogása követte, s az éjszakai sötétséget vörösl fényrobbanás váltotta fel. S ekkor Korabb meglátott egy alakot, aki éppen a lova el tt szaladt át. Meglendítette hosszú pengéj fejszéjét. A fegyver a menekül malaza fejének hátsó részét érte, s a becsapódás erejét l Korabbnak csaknem kificamodott a válla. Vér fröccsent az alkarjára, miközben kiszabadította a fegyverét, de az valahogy nehezebbnek t nt, így lenézett rá. A penge a sisak feléig szaladt, és magával vonszolta azt. A bronzsisakból koponya- és agyvel darabok potyogtak szanaszét. Korabb átkozódva lassított vadul vágtázó lován, és próbálta lerázni a sisakot a fegyverér l. Minden oldalon harcoltak, vagy tucatnyi szekér lángba borult – és ugyanennyi csapatsátor is. Katonák bukkantak fel, egyre többen és többen. Hallotta a malaza nyelven elvakkantott parancsokat, s látta, hogy a nyílpuskákból kil tt nyilak már társaira záporoznak. Magas, hullámzó hangon megszólalt a kürt. Korabb egyre er sebben szitkozódva megfordította a lovát. Párducost már elvesztette szem el l, de pár társát azért még látta. Mind reagáltak a visszahívó parancsra. Neki is ezt kellett tennie. A fejsze húzta megrándult vállát, még mindig rajta cipelte azt az átkozottul nehéz sisakot. Visszairányította a lovát a széles ösvényre, a sátrak közé. A füstt l nehezen látott, csípte a szemét, és szúrta a tüdejét is. Hirtelen éget fájdalom hasított az arcába, s félrekapta a fejét. Nyílvessz esett a földre, t le tizenöt lépésnyire. Korabb a nyereg fölé hajolt, és körülnézett, honnan is érkezhetett a lövedék. Egy egész szakasznyi malazát látott, alig tízlépésnyire, s mindnek nyílpuska volt a kezében – mind a sivatagi harcosra irányították fegyverüket, egy katona kivételével, aki már kil tte a nyilát, s akit az rmester éppen leteremtett. Ezt a jelenetet két szívdobbanásnyi id alatt szívta magába. A szemetek ott voltak, köpésnyire t le. Korabb elhajította a fejszéjét. Egy kiáltás kíséretében oldalra rántotta a lovát, egyenesen bele az egyik kiszolgáló sátorba. Kötelek pattogtak, nehezékek repültek az ég felé, a sátor oszlopai széthasadtak. A káosz közepén a harcos hallotta, hogy kil tték rá a nyílvessz ket, de a lova közben éppen oldalra d lt, és Korabb már ugrott ki a nyeregb l, mokaszinos lába kicsusszant a kengyelb l. Belezuhant az összed sátor falába, éppen egy másodperccel a lova el tt, amely nyerítve felbucskázott. A viaszolt sátorlap engedett, és Korabb bukfencezni kezdett. Átfordult egyszer, kétszer, aztán a talpára érkezett, és megfordult... Látta, hogy lova is éppen akkor landol. Korabb az állat mellé ugrott, fellendült a nyeregbe – és már ott

sem voltak. A sivatagi harcos hitetlenkedve vágtázott el. Az út túloldalán hét malaza katona guggolt nyílpuskával a kezében, s megdöbbenve bámultak az elporzó sivatagi harcos után. – Láttad ezt? – kérdezte az egyik. Egy újabb dermedt pillanat után a Lantos nev katona undorodva ledobta a nyílpuskáját. – Vedd föl! – mordult rá Borvirág rmester. – Ha Talán nem l túl korán... – Nem tudhattam! – tiltakozott Talán. – Töltsetek be, idióták, lehet, hogy vannak még! – Hé, rmester, lehet, hogy az a ló megölte a szakácsot! Borvirág köpött egyet. – Talán úgy látod, Pipás, hogy az istenek ránk mosolyogtak ma éjjel? – Hát... – Látod! Nincs más hátra, nekünk kell t megölni, még miel tt öl meg minket. De ez most nem érdekes. Menjünk. A nap már kel ben volt, amikor Párducos megállította a lovasait. Korabb késve érkezett – igazság szerint a legutolsók között –, s ezzel elégedett biccentést érdemelt ki a parancsnokától. Azt hihette, hogy hadnagya kötelességtudatból, szándékosan maradt hátra, hogy fedezze a visszavonulást. Nem is vette észre, hogy a fegyvere hiányzik. Mögöttük porfelh emelkedett az immáron napsütötte égbolt felé, s a távoli kiáltások, majd a patadobogás zaja is elért hozzájuk. Párducos elvigyorodott: – S most jön támadásunk valódi célpontja! Eddig szép volt, katonák. Halljátok a lovasokat? Szetik, wickák és kundrilok – ebben a sorrendben. A kundrilok, akikkel vigyáznunk kell, a nehéz páncélzat miatt lassan haladnak. A wickák óvatosan lendülnek támadásba. De a szetik, amint megpillantanak bennünket, vágtában fognak közeledni. – Felemelte a jobbjában tartott buzogányt, s mindenki láthatta a véres hajcsomókat a tüskés gömbön. – És hova vezetjük ket akkor? – A halálba! – mennydörögték a katonák a választ. A kel nap aranyszín re, Febryl vizeny s szeme számára kellemesre festette a távolban kavargó homokfalat. Kelet felé fordulva ült törökülésben egy romon, amely valaha kaputorony volt, de most már csak formátlan k halomnak látszott, melyet megkoptatott a szélfútta homok. Az újjászületett város a háta mögött csak lassan ébredezett ezen a reggelen, olyan okból, amit csak kevesen ismertek. Febryl egyike volt a titok tudóinak. Az istenn felemésztette ket. Magába szívta az életer t, kielégítette vadállati ösztönét, és szerencsétlen, félrevezetett halandó szolgáiból táplálkozott. A hatás gyenge volt, de fokozatosan, napról napra egyre halálosabbá vált. Kivéve persze, ha valaki tisztában volt ezzel az éhséggel, és tenni is tudott az ellen, hogy elszívják az erejét.

Hosszú id vel ezel tt, Újjászületett Shei'k azt állította, ismeri – felkutatta minden titkát, kifürkészte lelkének minden zugát. S valóban, ijeszt módon képes volt a fejében megszólalni, mintha valójában folyton ott lenne a fejében, de csak néha akarná t emlékeztetni erre. Ám egyre ritkábban történt ez meg, talán pont azért, mert Febryl újult er vel kezdte védeni magát, míg végül most már biztos volt benne, hogy a n nem tud áthatolni védelmi vonalain. De persze az is lehet, hogy az igazságnak messze semmi köze sincs az képességeihez. Lehet, hogy az istenn pusztán... közömbösségbe ringatta Shei'ket. Igen, lehet, hogy máris halálra ítéltek, csak még nem tudok róla. Talán a n és az istenn is tudnak mindent, amit kiterveltem. Miért csak nekem lennének kémjeim? Korbolo utalt rá, hogy neki is vannak ügynökei, és tény, hogy a terveim közül semmi sem valósulhat meg a napani titkos gyilkosai nélkül. Keser en jegyezte meg magában, hogy ebben a játékban mindenki – ellenség és szövetséges egyaránt – annyit rejteget magából, amennyit csak tud, mert az ilyen szövetségek hajlamosak el zetes figyelmeztetés nélkül felbomlani, vagy a visszájára fordulni. Mindenesetre Febryl bízott Kamist Reloéban. A F mágusnak megvolt rá minden oka, hogy tartsa magát a nagy tervhez – a tervhez, melyben az árulásnak jutott a szerep –, mivel ez volt az egyetlen út, ami Kamistnak is túlélést ígért a jöv ben. Ami pedig Febryl egyéb, magánjelleg terveit illette, nos, ezekhez Kamistnak nem volt semmi köze. Ugye? Még akkor sincs hozzájuk köze, ha beteljesülésük mindenki másra végzetes következményekkel jár... Engem kivéve. Mind túlságosan okosnak hitték magukat, és hiba lett volna ezt nem kihasználni. De mi a helyzet velem? Nos, kedves Febryl? Te is okosnak hiszed magad? Rámosolygott a távoli homokfalra. Az okosság nem szükségszer , feltéve, hogy az ember ragaszkodik az egyszer megoldásokhoz. A bonyolultság úgy vonzza a hibákat, mint a szajha a kimen s katonát. Az érzelmekre irányuló jutalmak sosem voltak olyan egyenesek, mint ahogy azt az ember az elején kigondolta. De én elkerülöm ezt a csapdát! Nem szövök halálos hurkokat, mint Bidithal, mert ezek csak komplikálnák az utamat – bár nem kellene panaszkodnom, hiszen éppen ezek miatt a hibák miatt fog a kezembe kerülni! – A nap fénye feloldja a sötétséget. A férfi riadtan hátrafordult. – Kiválasztott! – Lélegezz mélyeket, öreg, hogy lecsillapodjon a szívdobogásod. Tudok várni, türelmes vagyok. A n ott állt, majdnem mellette – persze, hogy nem látta az árnyékát, hiszen a nap szemb l sütött. De hogyan érkezhetett ilyen csendben? Vajon mióta állhat itt? – Kiválasztott, csatlakozol hozzám a kel nap köszöntésében? – Tehát ezért jössz ide minden hajnalban? Kíváncsi voltam, mi lehet az oka... – Egyszer szokásaim rabja vagyok, úrn m. – Valóban? Ez arra utal, hogy egyszer életre törekszel. Mintha azzal, hogy tested egyszer szokásokra kényszeríted, elmédet is a tökéletesség felé hajtanád. – Febryl

nem szólt semmit, de a szíve még mindig ugyanolyan hevesen kalapált. Shei'k felsóhajtott: – Tökéletességet mondtam volna? Akkor talán mondhatnék valamit, amivel segítem törekvéseidet. – Kérlek, mondd! – nyögte a F pap. – A Forgószél fala gyakorlatilag egyáltalán nem átlátszó, csak némi sz rt fényt enged át. Ezért aztán ki kell, hogy javítsalak, Febryl! Te most északkelet felé nézel. – Felmutatott az égre. – A nap valójában ott van, F pap. Ne ijedj meg ennyire – legalább következetes voltál. Ja, és van még egy dolog, ami úgy érzem, magyarázatra szorul. Kevesen ellenkeznének, ha azt mondanám, hogy az istenn t emészti a harag, ezért is felemészti a hódolóit. De amit te úgy látsz, mint az éhség kielégítését sokak kárára, egészen másként is értelmezhet . – Igazán? – Igazán. Nem egyszer en táplálkozik a követ inek energiájából, hanem inkább egybegy jti és egy dologra összpontosítja azt. Igazság szerint nem nagyon különbözik a Forgószél falától, amely látszólag csak kívül tartja a nap fényét, de valójában magába is gy jti azt. Próbáltál valaha átjutni ezen a falon, Febryl? F leg este, amikorra a nap erejéb l a legtöbbet gy jti magába? Csontig égetne, F mágus, méghozzá egy szempillantás alatt. Tehát te is beláthatod, hiába értelmezünk egy jelenséget bizonyos módon, kiderülhet, hogy éppen ennek az ellenkez je igaz rá. Ropogósra égni – borzalmas lehet ség, igaz? A sivatag gyermekének kell lenni, és hatalmas varázser vel kell rendelkezni ahhoz, hogy ezt valaki visszaverje. Vagy kell en mély árnyakkal kell bírni... Febryl tehát csak megkésve döbbent rá, hogy az egyszer életmódot nem szabad azonosítani az egyszer látásmóddal, mert míg az el bbi nemes és célravezet tulajdonság, utóbbi halálos hiba. Figyelmetlenségb l fakadó tévedés, és lám, is elkövette. Rádöbbent, hogy most már túl kés . Ami a tervek megváltoztatását illeti, nos, ezzel is elkésett. Az új nap fényét valahogy már nem találta olyan szépnek.

Tizenkilencedik fejezet

Azt mondják, a kapitány örökbe fogadott fia – aki akkoriban a szerencsétlen Rongyos névre hallgatott – a meneteléskor nem volt hajlandó szekérre szállni. Hogy egész úton gyalogolt, még akkor is, amikor az év legforróbb napjaiban egészséges, feln tt katonák estek össze körülötte. Ez persze lehet kitaláció is, hiszen a fiú akkoriban nem lehetett több ötévesnél. A kapitány pedig, akinek naplójából megismerhetjük az út és az összecsapások részleteit, csak nagyon keveset ír Rongyosról, mert inkább a parancsnoki teend k foglalták le. Így aztán a Kései Birodalom Els Kardjának gyermekkoráról csak keveset tudunk, s ennek egy része valószín leg koholmány.

A Hármak élete Moragalle

A szurdok forró leveg jében darazsak és legyek zümmögtek folyamatosan, s a b z már minden más szagot elnyomott. Gamet Ököl meglazította sisakjának szíját, és levette a viharvert vasdarabot a fejér l. A vászonbels átázott a verejtékt l, de mivel azonnal megrohanták a legyek, ezt nem vette le a fejér l. A déli oldalon állt, egy kis emelked n, innen nézte, hogyan szemrevételezi a Végrehajtó a mészárlás helyszínét. Háromszáz szeti és több mint száz ló esett el, többnyire nyílvessz k által ebben a kis szorosban, ahová becsalták ket. Nem tarthatott sokáig a dolog, még azzal együtt sem, hogy az ellenség megfordult, és magával vitte a felszabadult hátasokat. Alig egy harangszónyi volt a távolság az els szetik és a kundrilok között, és ha Temul nem rendeli vissza a wickákat a menetoszlop védelmére... Nos, akkor ket is elveszítettük volna.

Így azonban a wickák megakadályoztak egy újabb támadást a hadtáposzlop ellen, s puszta jelenlétük is elég volt ahhoz, hogy az ellenség gyorsan visszavonulót fújjon – anélkül, hogy egyetlen csepp vér is hullott volna. A sivatagi harcosok vezet je túlságosan okos volt ahhoz, hogy végzetes csatába kényszerítse rajtaütésre szánt csapatát. Sokkal jobb, ha arra hagyatkoznak... hogy a malazák hibáznak. A szetik, akiket nem ilyen célokra osztottak be a hadtáposzlop mellé, megtagadták a parancsot, és ennek következményeként meghaltak. Ennek a nyavalyás sivatagi vezérnek nem kell más, mint néhány ilyen hiba a részünkr l. A jelenet láttán valahogy felállt a sz r a tarkóján. A Végrehajtó egyedül lovagolt végig a csatatéren, egyenes háttal, s nem tör dött vele, hogy a lova kapkodva, óvatosan lépked. Sosem a legyekkel van a baj, hanem a darazsakkal. Egy csípés, és a szép vérvonalú bestia elveszítheti a fejét. Bakolhat, ledobhatja magáról a lányt, aki kitöri a nyakát... Vagy lehet, hogy megindul, el re a szorosban, és megpróbál a meredek lejt n továbbhaladni... Mint ahogy azt pár szeti lova is tette... Ám a ló egyszer en csak lépkedett tovább a hullák között, a darázsfelh pedig felemelkedett, és elkanyarodott az útjából, hogy a ló és lovas nyomában ismét visszaszálljon táplálkozni. Egy öreg katona állt az Ököl oldalán. Köhintett és a földre köpött, majd amikor az Ököl odafordult, bocsánatkérést mormolt. – Semmi baj... kapitány. Borzalmas már a látvány is, mi pedig túl közel vagyunk... – Nem err l van szó, uram. Csak... – Elhallgatott, s megrázta a fejét. – Ne is tör dj vele, uram! Csak egy régi emlék tört fel bennem, ennyi az egész. Gamet bólintott. – Ilyenem nekem is van b ven. Tehát Tene Baralta Ököl tudni szeretné, el reküldje-e a gyógyítóit. A válasz, amit el kell hozzá vinni, itt van el ttünk. – Igen, uram! Nézte, ahogy a veterán tiszt hátralépteti a lovát, aztán megfordítja, és ellovagol. Gamet tekintete ezután ismét a Végrehajtóra szegez dött. A Végrehajtó elérte a túlvéget, ahol a legtöbb hulla hevert a vérrel telefröcskölt k fal el tt, aztán egy hosszú perc múltán, mely alatt alaposan körülnézett, megfordította a lovát, és elindult visszafelé. Gamet ismét a fejére tette a sisakját, és bekapcsolta a szíjat. A Végrehajtó elért a lankához, és felkaptatott az Ököl mellé. Sosem látta még ilyen komolynak az arcát. Egy igen kevés n iességgel megáldott n , ezt szokták rá sajnálkozva mondani. – Végrehajtó... – Sokukat sebesülten hagyták itt – mondta. – Talán arra számítottak, hogy még id ben ideérünk. Végül is az szempontjukból a sebesült malaza jobb, mint a halott malaza. – Ha feltételezzük, hogy a hadvezér le akar bennünket lassítani, akkor igen. – Ez a célja. A kundril ellátó vonalak ellenére, a hadtáposzlopunk így is eléggé meg van nyújtva. Mindenki megérzi majd a tegnap elvesztett szekerek hiányát... – De akkor miért nem küldte Shei'k ezt a hadvezért a Vathar-folyóhoz? Már csak egyheti járásra vagyunk a Forgószélt l. Ha az átkeléskor támadnak, nyerhettek volna akár egy hónapot is, és sokkal rosszabb formában álltunk volna fel ellenük...

– Igazad van, Ököl, és nem tudok választ adni a kérdésre. Temul azt mondja, ennek a rajtaüt seregnek a létszáma csak úgy kétezer f lehet. Eléggé biztos volt benne, hogy a déli ütközetkor az ellenség teljes létszámban felvonult, mert látták a málhás lovakat és a szetikt l átvett hátasokat is a sereg mellett. Vagyis viszonylag nagy rajtaüt seregr l van szó. Gamet ezen elgondolkodott, majd felmordult. – Olyan, mintha az ellenség zavarodott lenne, harcban állna önmagával. – Ugyanez megfordult már az én fejemben is. De most jobb, ha ezzel a hadvezérrel foglalkozunk, nehogy halálos sebet ejtsen rajtunk! Gamet megfordította a lovát. – Akkor jobb lesz, ha ismét beszélek Malíciával – mondta fintorogva. – Talán ha rávesszük ket, hogy vegyék le végre a dédszüleik páncélzatát, fel tudnak majd lovagolni egy dombra anélkül, hogy a lovaik kiköpnék a tüdejüket. – Azt akarom, hogy a tengerészgyalogosok ma éjjel kivonuljanak! A férfi szeme résnyire sz kült. – A tengerészgyalogosok, Végrehajtó? Azt akarja, hogy megkeverjük az rséget? A lány nagy leveg t vett. – 1147-ben Dassem Ultor hasonló helyzetbe került, csak sokkal kisebb serege volt, és három egész törzsi hadsereggel kellett szembenéznie, gyakorlatilag minden éjjel. Gamet némi habozás után bólintott. – Ismerem a csata történetét, Végrehajtó, s tudom, mi volt Dassem taktikája. A tengerészgyalogosok ma este bevetésre mennek. – Gondoskodj róla, hogy pontosan megértsék, mi a feladatuk! – Vannak közöttük veteránok is – felelte Gamet. – S minden eshet ségre készen, magam fogom vezényelni a csatát. – Erre nem lesz... – De igen, Végrehajtó. Elnézést, de igenis erre lesz szükség! – Hát legyen. Egy dolog, ha az ember nem bízik a parancsnoka hatékonyságában, s megint egy másik, ha saját magában sem. Az odhanban három fajta skorpiófaj élt, s egyik sem bírta elviselni a másik kett t. A menetelés második hetének elején Vonós félrehívta a másik két rmestert, és felfedte el ttük a nagy tervet. Geszlernek és Borvirágnak is tetszett az ötlet – f leg az, hogy megfelel arányban szépen háromfelé osztják majd a nyereséget. A húzáskor els ként Borvirághoz került a furcsa szín kavics, és gyorsan kiválasztotta a Vörös Hátú Istencsapást – a három skorpiófaj közül küls re ez volt a legriasztóbb. Ezután Geszler választhatott, a Kifordítottat vitte – ez az állat az átlátszó b rér l kapta a nevét, melyen át látszott a mérgek keringése a testében. A két rmester ezután sajnálkozva méregette szerencsétlen társát. Pont annak jutott a Madárszar – egy kicsi, fekete és lapos vacak, amely pont olyan jelent s, mint a névadója –, aki el állt a remek ötlettel. Persze mivel a hasznot háromfelé osztják, végs soron nem számít, kinek mi jutott; ez csak az egymás közti fogadásokat érinti, azokban lesz Vonós hátrányban.

De Vonós nem mutatott túl nagy csalódottságot amiatt, hogy rá maradt a Madárszar, csak vállat vont, s közben összeszedte a sorshúzásra használt kavicsokat. Sem Borvirág, sem Geszler nem látták az öreg veterán arcán felvillanó elégedett félmosolyt, mert elfordult, s azt sem látták, hogy vet egy pillantást a közelben – egy nagy k árnyékában – üldögél Szépiára, aki aprót biccentett válaszként. A szakaszok ezután azt a feladatot kapták, hogy keressék meg a kiválasztott fajtából a saját bajnokukat menetelés közben, vagy ha akkor nem megy, akkor folytassák a keresést alkonyatkor is, amikor a borzalmas kis teremtmények el bújnak a rejtekhelyükr l, és zsákmány után indulnak. A hírek gyorsan terjedtek, és a fogadás is beindult. Borvirág egyik katonáját, Talánt választották bukmékernek, mert könnyen fejben tudta tartani az adatokat. Minden szakaszban kiválasztottak egy Hordozót, és ezek választottak maguk mellé egy-egy Edz t. A rajtaütést és a szetik lemészárlását követ délutánon Vonós lassított menetelés közben, míg oda nem ért Üveges és Kátrány mellé. Arca nyugalmat sugárzott, de igazából eléggé kavargott a gyomra. A Tizennegyedik megtalálta a maga kis skorpióját a sivatagban, s az már meg is marta ket. A katonák kedve pocsék volt, önbizalmukat megtépázta a bizonytalanság. Nyilvánvalóan egyikük sem gondolta volna, hogy az els vér, amit kóstolnak, a sajátjuk lesz. El kell terelni a gondolataikat! – Hogy van a mi kis Örömtelink, Üveges? A mágus vállat vont. – Éhes és gonosz, mint mindig, rmester. Vonós bólintott. – És hogy áll a kiképzés, tizedes? Kátrány elkomorodott a sisakja alatt. – Azt hiszem, minden rendben. Már ha rájöttem, hogyan is kell edzeni egy skorpiót. – Oké, a helyzet ideálisnak t nik. Kezd dhet a hírverés! Az els csata ma este lesz, egy harangszóval a táborverés után. Erre mindkét katona felkapta a fejét. – Ma este? – kérdezte Üveges. – Azok után, ami reggel... – Hallottátok! Geszler és Borvirág is készítik a szépségeiket, csakúgy, mint mi. Készen állunk, fiúk! – Elég nagy tömeg gy lhet össze – csóválta a fejét Kátrány. – A hadnagy biztosan felfigyel majd rá... – Szerintem nem csak a hadnagy – felelte Vonós. – De igazából nem is lesz olyan nagy a tömeg. A régimódi, él szavas rendszerrel terjesztjük a hírt. Indítsátok el a láncot, hadd szaladjon végig az egész táboron! – Örömtelit darabokra fogják szedni – motyogta Üveges fájdalmas arccal. – Én meg itt etetem minden éjjel! Nagy, szaftos molylepkékkel... El ször szépen elkapja a kislány, aztán addig eszik, amíg nem marad más, csak a szárny, meg az emészthetetlen kitin. Ezután a fél éjszakát azzal tölti, hogy tisztogatja a lábait, és nyalogatja a szája szélét... – Szája szélét? – kérdezte Kacaj, aki a három férfi mögött menetelt. – Milyen

száját? A skorpióknak nincs is szája... – Ugyan, mit tudsz te? – vágott vissza Üveges. – Még csak a közelükbe sem mész... – Amikor közel megyek egy skorpióhoz, megölöm. Ezt teszi minden normális ember. – Normális? – csattant fel a mágus. – Megfogod ket, és szétszeded! Kihúzod a farkát, a lábát, a csápját... Sosem láttam még ilyen kegyetlenséget! – De elég közel vagyok, hogy lássam, van-e szája, nem? – Hová t nhet belé az a sok kaja? – motyogta Kátrány. Üveges bólintott. – Fel nem foghatom. Olyan kicsi! – Ez a mi titkunk – mondta Vonós halkan. – Mi? – Ezért választottam Madárszart, katonák! – Nem is te választottad... Gyanús csend következett, Vonós ugyanis válaszként csak elmosolyodott. Aztán vállat vont. – Egy dolog a vadászat. Egyszer feladat. Madárszarnak nem kell... produkálnia magát ahhoz, hogy megöljön egy lebénított molylepkét. Harc közben mutatja ki igazán a karmait! Amikor védi a területét vagy a gyerekeit. Ekkor jön a meglepetés! Azt hiszed, hogy Örömteli ma veszíteni fog, Üveges? Azt hiszed, összetörik a szívedet? Nyugi, fiam, a jó öreg Vonós mindig szem el tt tartja a vajpuha szívedet... – Ezt a Vonós-dolgot most már igazán elhagyhatnád! – mondta Üveges egy perc múltán. – Mind tudjuk, hogy ki vagy. Mind tudjuk a valódi nevedet. – Hát ez átkozottul peches dolog! Ha a parancsnokság megtudja... – Nem fogják, Muzsikus. – Talán akarattal nem, de a csata hevében? – Ugyan ki hallgatja majd, hogy mit sikoltozunk a csatában, rmester? Muzsikus kutató pillantást vetett a fiatalemberre, aztán elmosolyodott. – Remek meglátás. De azért vigyázzatok, mikor mit mondotok, és ki el tt! – Igen, rmester. Most elmagyaráznád, milyen meglepetésr l beszéltél? – Nem. Majd meglátjátok! – Vonós ekkor elhallgatott, mert észrevette, hogy egy kis csapat feléjük tart a menetoszlop eleje fel l. – Igazodj, katonák! Tisztek érkeznek! Gamet Öklöt az rmester öregnek, megviseltnek látta. Sosem jó, ha visszarángatnak valakit a nyugdíjból, ezt jól tudta, hiszen az els dolog, amit egy öreg katona a szögre akaszt, az a bátorsága, és ezt a legnehezebb visszaszerezni. Talán lehetetlen is. Persze nyugdíjazás és nyugdíjazás között is van különbség, s van olyan típusa, amit az óvatos katona elkerül. Egy dolog elhagyni az életmódot, s megint más lemondani a harci kedvr l. Ahogy elnézte a közeled Öklöt, Vonósnak összeszorult a gyomra a nyugtalanságtól. Gametet Keneb kapitány és a hadnagy kísérték, utóbbi annyira komoran nézett maga elé, hogy az már komikus volt. A tiszti álarca, amivel id sebbnek és tapasztaltabbnak akar látszani. Ehelyett csak úgy néz ki, mint akinek szorulása van. Valaki szólhatna már neki... A hármas lassított, és lépésben haladt tovább Muzsikus szakasza mellett. Az

rmester ett l kicsit ideges lett, de azért biccentett nekik. Észrevette, hogy Keneb tekintete Szépiára szegez dik. De Ranal volt az, aki els ként megszólalt: – Vonós rmester! – Igen, uram? – Te és Szépia gyertek félre, beszédem van veletek! – Aztán hangosabban az el ttük masírozó szakaszhoz szólt. – Geszler rmester, Felh s tizedes, futólépésben hozzám! – Négy elég kell, hogy legyen – morogta az Ököl. – Így már mindenkihez eljut a parancs. – Igen, uram – mondta Ranal, aki már éppen azon volt, hogy szóljon Borvirágnak is. Amikor a négy tengerészgyalogos összegy lt, Gamet Ököl megköszörülte a torkát. – Nyilvánvaló, hogy ti mind veteránok vagytok. És Keneb kapitány arról tájékoztatott, hogy jártatok már ezen a vidéken is; nem, err l nem akarok többet megtudni! Bizalmam ezen a tudáson alapul. A Végrehajtó azt akarja, hogy a tengerészgyalogosok adjanak választ a sivatagi harcosok támadására. Ma éjjel. Elhallgatott. Egy ideig senki sem szólt, s az Ököl mondanivalója végre leülepedett a tengerészgyalogosok fejében. Végül Keneb kapitány törte meg a csendet: – Igen, Dassem válaszáról van szó, amit sok évvel ezel tt adott. Tiszta szerencse, hogy éppen ma este akarták használni az él szavas láncot. Egyszer en a hármas csata után is tovább megy a lánc. – Oldalra d lt a nyeregben, Muzsikus felé. – A magáé a Madárszar, rmester? Mik az esélyei most? – Talán azt mondja, negyven az egyhez ellenem az arány – felelte Muzsikus komoly arccal. – Jobb, mint gondoltam! – felelte Keneb vígan, s visszaült a nyeregbe. – De elárulom, kedves rmester, hogy még az Öklöt is rábeszéltem, hogy a maga skorpiójára tegyen! – Tíz jakatát tettem meg – mondta Gamet. – Hallgatok a kapitány megérzésére. Meg a magáéra is... Vonós rmester. – Hm, megtesszük, ami t lünk telik, uram. Geszler Felh shöz fordult. – Szerinted is b zlik valami? A nagydarab falari a palakarddal elfintorodott. – A fenébe is, a parton nem élnek skorpiók! Igen, rmesterem, szerintem is b zlik valami. – Szokj hozzá! – javasolta Szépia. Ranal zavartan nézett maga elé, nem értett semmit, de nem szólt... Egyel re. – Használják az él láncot! – ismételte Keneb a parancsot. – És ne feledjék, a legkeményebb szakaszok a mosolyukat is mutatják! – Igen, kapitány – felelte Muzsikus, és közben azon t dött, nem kellene-e felülbírálni a kapitányról alkotott véleményét. – Még valami! – tette hozzá a kapitány. – A ma esti akciót Gamet Ököl vezeti. Szeretném, ha ez a két szakasz és Borvirágé ma éjjel dupla szolgálatot vállalna. Ó, a Csuklyás csapjon a golyóidra! – Értettem, kapitány! A Tizennegyedik Hadtest katonái a sátorverés és a tábortüzek megrakása után

furcsán rendez dtek el a táborban. Felülr l nézve úgy ültek le, mint egy nagy, csomós kötél. Vacsora után pedig gyakorlatilag minden cselekvés megsz nt, kivéve persze a vonakodva rségbe vonuló katonákat. Egy helyen, a Nyolcadik Légió kilencedik századának tengerészgyalogosai másként rendez dtek el: egy kis, üres kör volt középen, melyet földbe döfött t rök gy je vett körül. A kis körben pillanatnyilag nem volt semmi, csak a szépen elsimított, kavicsoktól megszabadított homok. Talán volt az utolsó, aki csatlakozott a szerény kis aréna körül várakozó, meglehet sen türelmetlen katonákhoz. Nem szólt semmit, csak hangtalanul mozgó ajakkal felmondta magában a nevek és a hozzájuk tartozó tétek listáját. Amikor látta, hogy a többiek mind t figyelik, bólintott. Muzsikus Üvegeshez fordult. – Hozhatod Örömteli Egyesülést, fiam! Borvirág és Geszler hasonló utasításokat adtak a segédeiknek. A Vörös Hátú Istencsapást Borvirág szakasza Faltör nek nevezte el, míg Geszlerék borostyánszín Kifordítottja Karmosmester lett. El hozták a három dobozt, és Muzsikus a másik két rmesterhez fordult. – Rendben, akkor itt és most megnézzük a mi szépségeinket, és megesküszünk, hogy semmiféle változtatást nem hajtottunk végre rajtuk, sem varázslattal, sem alkímiával, sem más módon. Olyan természetesek, mint az els nap, amikor rájuk találtunk. Változatlanok. Mind megvizsgáljuk mindhárom skorpiót, olyan közelr l, ahonnan akarjuk, s akár mágus segítségével is, és hangosan megesküszünk arra az istenre, amire egyébként esküdni szoktunk, hogy azt látjuk, amit. Na, én kezdem! Intett, mire a három dobozt letették elé, a késkör mellé. Hátratolták az els fadoboz fedelét – Borvirágé volt –, és Muzsikus közelebb hajolt. Egy ideig hallgatott, majd bólintott. – Én, Vonós rmester, a Nyolcadik Légió kilencedik századának négyes osztagából, esküszöm a Halottasház szellemeire és minden rémálomra, ami engem kísért, hogy ez a lény el ttem természetes, buherálatlan Vörös Hátú Istencsapás skorpió. Az rmester ezután odalépett Geszler bajnokához, és hosszas szemlél dés után felsóhajtott, majd bólintott. Elismételte az esküt a fadobozban kuksoló Kifordított skorpióra vonatkozóan is. Aztán saját h sével, az Örömteli Egyesüléssel zárta a sort. Geszler volt a következ – Tavicsiga és Homoki segítségével jó alaposan megvizsgálta Örömteli Egyesülést, miközben Muzsikus halvány mosollyal szakállas arcán hátrad lt, s türelmesen várakozott. Geszler végül is dühösen elmondta az esküt. – Én, Geszler rmester, a Nyolcadik Légió kilencedik századának ötös szakaszából, esküszöm a Harc két Nyári Istenére, Fenerre és Hamisra, hogy ez a lény el ttem természetes, változatlan állapotú Madárszar skorpió; bár tudom, hogy valami van, amit nem látok, és el fogom veszíteni az összes pénzemet az rmesterek fogadásában. Muzsikus mosolya egy pillanatra kiszélesedett. Borvirág odamászott Örömteli Egyesülés elé, s olyan közel hajolt, amennyire csak tehette anélkül, hogy az állat megcsípné. Arca csaknem benne volt a kis dobozban. Mivel így árnyékot vetett az állatra, átkozódva hátrébb húzódott. – Ismernem kellene a skorpiókat, nem igaz? De mindig csak eltaposom ket, mint minden normális ember. Ismertem egyszer egy szajhát, aki egy skorpiót viselt a

nyakában láncon, a melle között – pont olyan színe volt, mint a b rének. Aranyos homokszín... Finom mellbimbók... Nem szerette, ha durván bánt vele valaki... – Nyögd már ki! – csattant fel Geszler. – Ne sürgess! Utálom, ha sürgetnek! – Oké, akkor nem sürgetlek. Csak mond el azt az átkozott esküt, miel tt leszáll a szívem, és megtölti a gatyámat! – Én, Borvirág, a Nyolcadik Légió kilencedik századának hatos szakaszából, esküszöm az Álmok Úrn jének csodás pocakjára, hogy ez a lény el ttem egy természetes, változatlan állapotú Madárszar skorpió, s kívánom, hogy atyám szelleme maradjon a sírban, elvégre jogom van elveszíteni az örökségemet, nem igaz? Ha valaki meghalt, akkor ilyesmik már nem érdekelhetik, ugye? Remélem, így van, mert ha nem, akkor életem hátralév részében atyai kísértésre számíthatok... – A legrosszabb fajta – motyogta Lantos. – Még egy szó, katona – morogta Borvirág, miközben visszahátrált a többiek közé – , és gondoskodom róla, hogy pocsék legyen az estéd! – Különben is – szólt közbe Balgrid –, nem is az a legrosszabb. Hanem az anyai! Az már valami! Meddig bírja egy ember elviselni, hogy hétévesként kezelik? – Most már hallgassatok el! – csattant fel Borvirág, s nagy, csontos kezével közben úgy markolászta a leveg t, mintha fojtogatna valakit. – Készen áll mindenki? – kérdezte Muzsikus halkan. – El fog bújni, ugye? – kérdezte Geszler. – Biztos megvárja, amíg a másik kett összevissza sebzi és fárasztja egymást, aztán rájuk ugrik. Err l van szó? Az agya nagyobb, mint a másik kett é, tisztább, és gyorsabban forog, ugye? Muzsikus vállat vont. – Nem tudom, Geszler. Készen álltok? A bronzos b rmester visszaült, de állkapcsa meg-megfeszült. – Hogy áll az él szólánc, Szépia? – Megismételtek minden szót azóta, hogy leültünk, Muzsikus – felelte az utász. – Így születnek a legendák – jegyezte meg Kólika. – Akkor irány az aréna! – vezényelte Muzsikus. A dobozokat felemelték, és az aréna fölé tartották. – Egyforma a távolság? Remek! Engedjétek ket, fiúk! Els ként Faltör landolt, feltartott farokkal és rágókkal. Közel került a késes akadályhoz, de hajszálnyira az élekt l megtorpant, hátrált. Az egész állat vörösen izzott az esztelen haragtól. Karmosmester is földet ért, s szemmel láthatóan azonnal készen állt a harcra – páncélja alatt mérges folyadék keringett. Örömteli Egyesülés érkezett utolsóként lassan, kimérten. Olyan laposan feküdt a homokon, mintha a hasa is leérne. Fegyverzete nyugalmi állapotban maradt. A másik két skorpióhoz képest fekete páncélja üvegesnek, laposnak t nt. Az állatka el relépkedett, majd megdermedt. Geszler felszisszent. – Ha most kihúz pár kést a körb l, és azokkal áll neki hadakozni, akkor megöllek, Muzsikus! – Nem lesz rá szükség – felelte Muzsikus, aki megosztotta figyelmét az aréna és Ibb

kommentárja között. A katona feszült hangon, színesen ecsetelte azt, ami eddig történt – vagyis a nagy semmit. Aztán ez gyorsan megváltozott, mert egyszerre három dolog is történt. Örömteli Egyesülés az aréna közepére táncolt, mire Faltör élesbe vágta természetes fegyverzetét, de vörös páncélzata áttüzesedett, és az állat hátrálni kezdett. Karmosmester egy az egyben megfordult, és nekirohant a falnak – vagyis a halálos ütközés el tt egy másodperccel azért megtorpant. Az állat valósággal reszketett. – Úgy látom, menne a mamihoz, Pipás – állapította meg Kólika szárazon. Karmosmester Hordozója válaszként csak nyüszögött halkan. Aztán egy fagyos pillanat múltán Örömteli Egyesülés végre felemelte a farkát. Ezután mindenki legnagyobb döbbenetére – ebben a mindenkiben Muzsikus persze nem volt benne – Örömteli Egyesülés... kettévált. Hosszában. Lett bel le két egyforma, hosszúkásabb, vékonyabb skorpió. Ezek el reszaladtak, az egyik Faltör höz, a másik Karmosmesterhez szaladt – arányaiban a megkett zött skorpió olyan volt, mint egy falusi korcs, amelyik nekimegy a bhederinbikának. Vörös Hátú Istencsapás és Kifordított megtettek minden t lük telhet t, de nem vehették fel a versenyt a kis harcosok sebességével, fürgeségével, ahogy a kis rágók csattogtak – hallhatóan –, s leharapták a lábukat, belemartak farkukba, aztán amikor a nagyobb skorpiók már nem tudtak védekezni, finoman, elegánsan meg is marták ket. Kifordított áttetsz páncélja alatt látszott is az élénkzöld méreg – Ibb alaposan le is írta –, amely a sebt l gyorsan szétterjedt, míg az egykor csodaszép, borostyánszín Karmosmester át nem ment zöldbe, majd feketébe. – Ennek annyi – állapította meg Pipás. – Karmosmester... Faltör hasonló sorsra jutott. Az ellenség pusztulásával a két Madárszar skorpió visszafutott egymás karjába – s egy szempillantás alatt ismét összeforrtak. – Ez csalás! – mennydörögte Felh s, aki felugrott, és már a palakardja után kapkodott. Geszler gyorsan felpattant, és Igaz segítségével próbálta visszafogni háborgó bajtársát. – Megnéztük, Felh s! – kiáltotta Geszler. – Megnéztük, alaposan – és aztán esküt tettünk! Megesküdtem! Fenerre és Hamisra, a fenébe is! Honnan tudhattuk volna, hogy az Örömteli Egyesülés nem csak egy jópofa név? Muzsikus felnézett, és elkapta Szépia pillantását. Az utász a következ t mondta hangtalanul: Gazdagok vagyunk, te istencsapása! Az rmester vetett még egy pillantást Geszlerre és Igazra, akik elvonszolták a habzó szájú Felh st – aztán leguggolt Ibb mellé. – Oké, fiú, ami most jön, az csak a tengerészgyalogosoknak szól, azok közül is az rmestereknek. Ma este bel lünk is Örömteli Egyesülés lesz a csúnya, gonosz Faltör vel szemben. Elmagyarázom, hogy mi a Végrehajtó parancsa – szó szerint add tovább, amit mondok, érted, Ibb? Három harangszóra jártak már a naplementét l. A Forgószél falából szállingózó por eltakarta a csillagokat, így a sötétséggel csak az rtüzek harcoltak. A gyalogság

katonái közül sokan felváltották az rségben lév ket. A kundril táborban a harcosok levetették nehéz páncélzatukat, és lefekvéshez készül dtek. A tábor legszélén lév árkok mentén szetik és wickák rjáratoztak. A négyes szakasznál Muzsikus éppen visszatért a szekért l a t zhöz. Letette a csomagját, és elkezdte kioldozni. Szépia, aki a közelben feküdt, csillogó szemmel figyelte, ahogy az rmester különböz méret , b rbe csavart tárgyakat szed el . Szemében tükröz dtek a lángok. Muzsikus egy perc alatt tucatnyi kisebb csomagot szedett el , majd szépen, akkurátusan elkezdte ket kihajtogatni. Csiszolt fa és feketére mart vas t nt el . A szakasz többi katonája fegyverzetének és páncélzatának ellen rzésével volt elfoglalva, s szótlanul, feszülten tették a dolgukat. – Jó ideje nem láttam már ilyet! – motyogta Szépia, miközben Muzsikus kiteregette az alkatrészeket. – Persze láttam utánzatokat, némelyik majdnem olyan jó volt, mint az eredeti. Muzsikus felmordult. – Csak kevés készült bel le. A visszacsapásnál rejlik a legnagyobb veszély, hiszen ha az túl kemény, az egész cucc felrobbanhat a kezedben. A szerkezetet Sunyival ketten dolgoztuk ki, aztán találtunk egy mare ékszerészt Malaz városban; hogy mit keresett ott, azt nem tudom... – Ékszerészt? Nem fegyverkovácsot? – Igen, ékszerészt. – Elkezdte összerakni a nyílpuskát. – És egy fafaragót az összeeresztések elkészítéséhez, ezeket minden húsz lövés után ki kell cserélni... – Mert elgyengülnek. – Igen, vagy megrepednek. Visszahúzáskor ezek adják a kell tartást: ezek biztosítják a gördülékeny kilövést. Egy normál nyílpuskánál ez nem gond, mert ott a lövedék elég gyorsan távozik ahhoz, hogy ne keltsen rezgéseket. De ebben az esetben a lövedék nagy, mint egy disznó, és nem áramvonalas, ráadásul fejnehéz; nem hagyja el olyan gyorsan a fegyvert, mint szeretnénk, így kell valami, ami tompítja a rezgést, és gyorsítja a húrt... – És az agyaggolyóbist. Okos megoldás, Muzsikus! – Eddig mindig m ködött... – És ha cserben hagy... Muzsikus felnézett, és elvigyorodott. – Hát, akkor bizony én már nem nagyon fogok panaszkodni. – Az rmester a helyére pattintotta az utolsó összeillesztést is, aztán letette a nagydarab fegyvert, és az egyesével csomagolt lövedékek felé fordult. Szépia lassan kihúzta magát. – Ezeken nem csattanósok vannak! – Hát persze, hogy nem! Azokat el tudom dobni! – És ez a nyílpuska elég messzire tudja l ni a robbanóst? Nehéz elhinni. – Nos, a lényeg az, hogy lövés után az ember gyorsan lehasal. – Bölcs terv, Muzsikus. De azért velünk is tudatod, mikor fogsz l ni, ugye? – Igen, tisztán és érthet en. – Mi lesz a jelszó?

Muzsikus észrevette, hogy a szakasz többi tagja abbahagyta a szöszölést, és mindenki a válaszát várja. Vállat vont. – Le! Vagy lehet, hogy az, amit Sunyi szokott használni. – És az mi? – Egy sikoly! – Talpra kecmergett. – Rendben, katonák, itt az id ! Amikor az utolsó homokszemek is lefutottak, a Végrehajtó elfordult a homokórától, és Gamet felé biccentett. – Mikor csatlakozol a csapatodhoz, Ököl? – Pár perc múlva, Végrehajtó. Nyeregben maradok ugyan, de nem akarok kilovagolni utánuk, csak a csata kezdete után. Látta, hogy a n elkomorodik, de nem tett megjegyzést, ehelyett a két wicka ifjú felé fordult, akik a sátor bejáratában várakoztak. – Végeztetek a szertartással? A fiú, Nil vállat vont. – Beszéltünk a szellemekkel, ahogy parancsolta. – Beszéltetek? Ennyi? – Régebben talán... kényszeríthettük volna ket. De még Arenben megmondtuk: az er nk nem olyan, mint volt. Nether hozzátette. – A vidék szellemei most zaklatottak, könny elterelni a figyelmüket. Valami más is történik. Megtettünk minden t lünk telhet t, Végrehajtó. Lehet sámán is a sivatagi harcosok között, a titok nem tudódik ki. – Azt mondod, valami más is történik? Pontosan mi? Gamet nem várta meg a választ, közbeszólt. – Elnézést, Végrehajtó! Most távozom. – Menjen csak... Az Ököl otthagyta a beszélgetést. Elméjére s köd telepedett, az összecsapás el tti percekben csak nyugtalanságot és bizonytalanságot érzett. Hallott már más katonáktól err l a bajról, de sosem gondolta volna, hogy egyszer vele is el fordulhat. Az ereiben rohanó vér úgy zúgott, hogy hangjával falat emelt elméje és a külvilág közé. De úgy t nt, a többi érzéke is eltompult, nem csak a hallása. Miközben a lova felé lépkedett – amit egy katona tartott –, a fejét rázta, hátha úgy kitisztulnak a gondolatai. Lehet, hogy mondott valamit a katona, miközben felszállt a lovára, de Gamet nem hallott semmit. A Végrehajtó nem örült a tervnek, hogy is kilovagol a csatába. De Gamet úgy érezte, a mozgékonyság megéri a kockázatot. Lassú vágtában indult el, keresztül a táboron. A tüzeket hagyták elhamvadni, így a környezet furcsán túlviláginak t nt. Elhaladt a kuporgó, alvó alakok mellett, és irigyelte ket a szabadságukért. Az élet sokkal egyszer bb volt, amíg egyszer közkatonaként szolgált. Gamet kezdett kételkedni abban, hogy van tehetsége a parancsnoki szerephez. A bölcsesség nem n a korral egyenes arányban. De itt többr l van szó, nem igaz? Öklöt csinált bel lem, a kezem alá adott egy légiót, s a katonák szalutálnak, ha elhaladnak mellettem – persze nem itt, az ellenséges területeken, a Csuklyásnak hála.

Nem, ezek a küls ségek még nem igazolják a rátermettségemet. Ez az éjszaka lesz az els próbatételem. Az istenit, nyugdíjban kellett volna maradnom! Vissza kellett volna utasítanom a parancsát – vagyis már az ötletet is! –, és nem lett volna szabad egyszer en teljesítenem mindent, amit akar. Id közben rájött, hogy már gyenge. Lehet, hogy egy bolond ezt erénynek nevezné... Mondjuk, óvatosságnak. De ennél okosabb volt. Továbblovagolt, s az elméjére boruló köd egyre csak s södött. A síkságon található görgetegkövek között nyolcszáz harcos guggolt némán, mozdulatlanul. Matt páncélzatot és terepszín telabát viseltek, így gyakorlatilag láthatatlanok voltak, s Korabb Bhilan Thenu'alast elöntötte a büszkeség – bár ugyanakkor értetlenül szemlélte Párducos túlzott... óvatoskodását. Hadvezére tíz lépéssel el tte, a domb lejt jén hasalt. Egy ideje nem mozdult. A hideg ellenére Korabb hátán csorgott a verejték, s ismét új fogást kellett, hogy keressen a szokatlan görbe kardon, amit a jobb kezében tartott. Mindig jobban szerette a fejszeszer fegyvereket, az olyanokat, amelyeket szükség esetén két kézzel is meg tudott markolni. Nem szerette ezt a pengét, ami egészen a markolatig éles volt, és azt kívánta, bárcsak lett volna elég ideje megreszelni, s ezzel meghosszabbítani a markolatot. Olyan harcos vagyok, aki nem tudja elviselni, ha éles pengék vannak a teste közelében. Melyik szellemnek juthatott eszébe, hogy ilyen ironikus alakot kreáljon bel lem? Átkozom az összest! Nem tudott tovább várni, így lassan odakúszott Párducos mellé. A gerincen túl egy másik medence húzódott, tele tüskés bokrokkal. Ez a hatvan-hetven lépésnyi szélesség mélyedés határolta egyik oldalról a malaza tábort. – Ostobaság, hogy itt álltak meg! – suttogta Korabb. – Azt hiszem, nem kell félnünk ett l a Végrehajtótól! A hadvezér lassan fújta ki a leveg t. – Igen, fedezékb l tudjuk ket megközelíteni. – Akkor mire várunk még, Hadvezér? – Gondolkodom, Korabb! – Min? – A Császárn n. Egykor volt a Karmosok vezet je. formálta ilyen veszedelmessé azt a csapatot, s mi megtanultunk félni a mágus-harcosoktól. Szép kezdet, nem igaz? Aztán Császárn ként remek hadvezérekkel vette körbe magát. Félkarú Dujek. Nok admirális, Koltén, Szürke Sörény... – De itt, ezen az éjjelen egyikkel sem kell szembenéznünk! – Ez igaz. De itt van nekünk Tavore Végrehajtó, akit a Császárn személyesen választott, hogy bosszút álljon rajtunk. Korabb elkomorodott, majd vállat vont. – Hát nem a Császárn választotta Pormkval Legf bb Öklöt? És Korbolo Domot? Nem fokozta le Pálinkást – a legkeményebb malazát, akit a törzsünk valaha látott? És ha igazak a pletykák, a felel s Dassem Ultor haláláért is... – Szavaid élesek, Korabb. Igen, a Császárn nek is voltak rossz döntései. Nos, akkor

hát tanítsuk meg neki a leckét! – Megfordult, és intett a harcosainak: el re! Korabb Bhilan Thenu'alas elvigyorodott. Talán a szellemek ma éjjel rám mosolyognak. Imádkozom, hogy találjak egy megfelel buzogányt vagy fejszét a számtalan malaza hulla egyikénél! Borvirág szakasza egy kisebb dombot szemelt ki magának. Átkozódva, szuszogva másztak fel a kis fennsíkra, aztán elkezdtek ásni, s átrendezték a köveket. A dombjuk valószín leg régi, kerek temet domb volt – az árkok az aljában túl szabályosak voltak ahhoz, hogy természetesek legyenek. Húsz lépéssel arrébb Muzsikus hallgatta, ahogy a hatos szakasz tengerészgyalogosai szuszogva, zörögve beássák magukat a helyükre. Er feszítéseiknek id nként Borvirág zúgolódása adott hangsúlyt. Ötven lépéssel arrébb, nyugati irányban egy másik szakasz ásta be magát egy másik domboldalba, s az rmester kezdte úgy érezni, hogy kés n láttak munkához. Végül is a temet dombokon általában a vékony réteg homok alatt sok k volt, és csak nehezen lehetett benne ásni. Hallotta, hogy nehéz köveket mozgatnak, az ásók kemény gránitnak ütköznek, s pár k vadul legurul a bokros domboldalon. A Csuklyás szakállára, ennél hangosabban nem lehetne? Korabb éppen mozdult volna a következ fedezékbe, amikor Párducos megragadta a vállát. A harcos megdermedt. Már is hallotta. A medencében katonák mozgolódtak. Párducos odakúszott mellé. – El retolt rség – motyogta halkan. – Azokon a sírdombokon. Úgy fest, mégis készült egy kis meglepetéssel a malaza hölgy – tette hozzá vigyorogva. – Figyeled, mennyit zörögnek? Túl sokáig vártak, és most nem tudnak csendben mozogni a sötétben. Nem volt nehéz lokalizálni az ellenséges pozíciókat – mind sírdombokat választottak, és hangosan ástak rajtuk. Korabb gyorsan rádöbbent, hogy ahhoz túl távol vannak egymástól, hogy támogatást nyújtsanak. Vagyis minden rhelyet könnyedén bekeríthetnek, és minden katonát lemészárolhatnak jóval azel tt, hogy bármiféle segítség érkezne a táborból. Korabb arra gondolt, miközben a malaza rhelyek felé osont, hogy az ellenség talán hajnali támadásra számított, az el höz hasonlóra. Így a Végrehajtó elrendelte, hogy védekezésként létesítsenek kihelyezett rhelyeket. De, ahogy azt Párducos egyszer elmagyarázta neki, egy hadsereg minden egyes tagjának támogatnia kell a többieket – még az els kkel is kapcsolatban kell állni, azokkal, akik els ként csapnak össze az ellenséggel. A Végrehajtó nyilvánvalóan megfeledkezett err l az alapvet szabályról. Tavore korábban képtelen volt kordában tartani a szeti harcosokat, s íme: újabb bizonyíték az alkalmatlanságára – ezt gondolta Korabb. Ismét új fogást keresett a kardján, s ötvenlépésnyire az els rhelyt l megállt. Már látta két malaza katona sisakját a gödör fölött, amit ástak. Korabb arra koncentrált, hogy lassabban lélegezzen, s várta a jelet. Gamet megállította a lovát az immáron üres tengerészgyalogos tábor mellett. A halk parancsszó végigfutott a tábor többi részén, így az összes felcser és gyógyító ébren

volt. El vigyázatosságból persze, hiszen nem lehetett tudni, hogy a sivatagiak valóban arról az oldalról támadnak-e, ahonnan a Végrehajtó várja ket. Mivel minden más oldalon természeti akadályok vannak, illetve könnyen belátható és védhet területek, lehet, hogy a sivatagi hadvezér gyanakodni kezd, és nem ugrik bele a csapdába. Várakozás közben az Ököl kezdte úgy érezni, semmi sem lesz a tervb l – legalábbis ma éjjel semmi. S ugyan mennyi esély van rá, hogy egy újabb napi menetelés után az id zítés és a terep ismét ilyen tökéletes lesz? Hátrad lt a nyeregben, s elméjében egyre mélyült a furcsa tompaság. Az éjszaka, ha lehet, még sötétebb lett, a csillagok próbáltak áttörni a porfellegen. Molylepke rebbent az arca elé, mire összerándult. Egy ómen? Megrázkódott, és kihúzta magát. Három harangszó volt csak hátra hajnalig. De nem lesz visszahívás, és a tengerészgyalogosoknak holnap a szekerekre szól a beosztása. Ha ezt megismételjük, jobb, ha én is kialszom magam... Farkasüvöltés törte meg az éjszaka csendjét. Korabb várta már, mégis úgy meglep dött, hogy egy pillanatig mozdulni sem bírt. Minden oldalon harcosok indultak el re, az árkok felé. Nyílvessz k susogtak a leveg ben, s eltalálták a látható sisakokat. Látta, hogy az egyik sisak a leveg be repül – s rájött, hogy nincs alatta katonafej. Villanásnyi nyugtalanság... Csatakiáltások harsantak. Nehéz páncélzatú katonák emelkedtek az árkok fölé, nyílpuskával a kezükben. Kisebb tárgyak repültek a leveg be, s az egyik Korabb mellett – t le alig ötlépésnyire – landolt a földön. A detonációtól megsüketült. A robbanás oldalra lökte, a leveg be repült, majd egy tüskés bokorban landolt. Több robbanás következett: lángok csaptak az ég felé, s bevilágították a környéket... A farkasüvöltés hallatán Muzsikus még jobban odanyomta magát a földhöz a homok és a bokrok alá – egy másodperccel azel tt, hogy egy mokaszinos láb a háta közepébe taposott. Az árkok megtették a dolgukat – elhitették a támadókkal, hogy a malazák elkülönült rhelyeket hoztak létre. Minden harmadik szakasz mutatkozott csak meg az ellenségnek – a másik kett egy órával korábban, nagy titokban beásta magát az árkok közötti szakaszon. És a csapda most bezárult. Az rmester felemelte a fejét, és tucatnyi hátat látott önmaga és Borvirág árka között. A támadás lelassult, mert a harcosok közül három elesett a nyílzáporban. – Fel, a fenébe is! – sziszegte Muzsikus. A katonái felemelkedtek körülötte, s ágakat, homokot potyogtattak magukról. Az rmester lapos kúszásban, a robbanós-kilöv nyílpuskával a karján távolodni kezdett Borvirágék pozíciójától. Geszler katonái elegen voltak ahhoz, hogy támogassák az árokban lév kirakat-szakaszt. Muzsikus látta, hogy a gerinc mentén, a medencén túl nagyobb csapat mozgott – akár kétszáz f t is számlálhatott –, s gyanította, hogy hátba akarják támadni ket. Ott egy igen keskeny folyosó várt rájuk, de ha át tudnak törni a gyalogság rvonalán, bejuthatnak a hadtáptábor szívébe.

Elvigyorodott, amikor a csattanósok recsegve felrobbantak mögötte, és a lángolósok is mind m ködésbe léptek. A völgy megtelt vörös lángokkal. A támadást csírájában elfojtották, az ellenség sorait összekuszálta a zavarodottság. Muzsikus és a nyomában haladó öt katona elég alacsonyan voltak ahhoz, hogy sziluettjük ne rajzolódjon ki a fények hátterében, amikor elérték a lejt szélét. Félúton jártak a gerinc felé, amikor Muzsikus feltartotta ökölbe zárt kezét. Szépia, aki odaosont mellé, halkan megszólalt. – Ehhez még le sem kell hasalnunk. Az rmester felemelte a nyílpuskáját, a gerinc vonala fölé célzott, és a vállához támasztotta a fémszerkezetet. Nagy leveg t vett, bent tartotta, és kioldott... A vashúr megpendült, a robbanós szépen, íves röppályán átrepült a gerinc fölött, és elt nt a szemük el l. A robbanás több harcost a leveg be repített, sikolyok harsantak. – Nyílpuskát készenlétbe! – csattant fel Szépia. – Hátha megindulnak a... A gerincen fölöttük nyüzsögni kezdtek a harcosok. – Vissza! – kiáltotta Muzsikus, miközben újratöltött. – Vissza! Miután elterült a tüskés bokorban, Korabb s káromkodások közepette összeszedte magát, és kikecmergett. Bajtársainak hullái hevertek mindenhol, vagy nehéz nyílpuskalövedékek terítették le ket, vagy azok a borzalmas moranth lövedékek. Az rposztok között voltak más tengerészgyalogosok is, és most már a mögöttük készen álló lovasokat is hallotta. Közeledtek, kundrilok voltak, és a szemetek csak könny páncélzatot viseltek. Párducost kereste a tekintetével, de hiába volt olyan nagy a fény, sem az elesettek, sem a még harcolók között nem látta. Úgy döntött, eljött a visszavonulás ideje. Megkereste elejtett kardját, aztán megperdült, és a gerinc felé indult. Egyenesen beleütközött egy szakasznyi malazába. Meglepett kiáltások harsantak. Egy szeti álcaszíjakat visel , nagydarab katona az arcába vágott egy b rborítású pajzzsal. A sivatagi harcos hátraesett, szájából és orrából d lt a vér, de suhintott egyet a fegyverével. A görbe kard nehéz pengéje keményen nekicsapódott valaminek, és a markolata fölött eltört. Korabb nagyot koppant a földön. Egy katona elrohant mellette, és valamit az ölébe pottyantott. A gerincen valahol újabb robbanás rázta meg a környéket – ez jóval hangosabb volt, mint amiket eddig hallott. Döbbenten, könnyezve ült fel. Látta, hogy a valami, amit az ölébe dobtak, egy agyaggolyóbis. A golyó, mely legurult az öléb l, füstölgött, mert egy csepp sav átette magát az agyagon. Korabb az oldalára gördült, és szemben találta magát egy elhagyott sisakkal. Megragadta, visszafordult a csattanóshoz, és ráborította a bronzsisakot. Aztán lehunyta a szemét. Miközben a szakasz folytatta a visszavonulást – a lejt mögöttük tele volt véres holttestekkel Muzsikus második robbanósa után, s kundril Ég Könnyek vágtáztak a menekül ellenség után – Szépia megragadta az rmestere karját.

– Arra a szemétre, akit Kólika leütött, nagy meglepetés vár, Muzsik! Muzsikus tekintete az alakra tapadt, aki éppen felült. – Egy füstölg csattanóst hagyott az ölében – tette hozzá Szépia. Mindkét utász megállt, hogy szemtanúja legyen az eseménynek. – Négy... A harcos megtette a borzalmas felfedezést, és az oldalára gördült. – Három... Aztán visszagurult a csattanós fölé. – Kett ... S fölé szorított egy sisakot. – Egy! A detonáció nyomán a szerencsétlen egy embermagas lángoszlop tetején az égbe repült. De sikerült tovább kapaszkodnia a sisakban, így az tovább repítette. Kalimpáló lábakkal visszazuhant a földre, s nagy porfelh támadt ott, ahol landolt. – Hát ez... De Szépia nem jutott tovább, s mindkét utász hitetlenkedve bámulta a harcost, aki bizony feltápászkodott, körülnézett, magához vett egy elhagyott lándzsát, és elrohant. Gamet belevágta a sarkát hátasának oldalába. A ló a nyugati oldalról robogott be a medencébe, szemben a kundrilokkal. Háromszakasznyi sivatagi harcosnak sikerült átjutni a nyíl- és robbanóanyag-záporon, s megostromolták az egyik árkot. A két titkos szakaszt is visszaszorították a kirakat-szakasz mellé, s az Ököl látta, hogy a tengerészgyalogosok sebesült bajtársakat vonszolnak magukkal az árokba. A három szakaszból már kevesebb, mint tíz katona volt csak harcképes állapotban, s k kétségbeesetten tartották magukat a sikoltozó sivatagi támadókkal szemben. Gamet kivonta a kardját, és a nehéz helyzetben lév katonák felé irányította a lovát. Miközben közeledett, látta, hogy két újabb katona elesik, és az árkot megrohanja az ellenség. Az érzékeire teleped köd még jobban bes södött, s zavarodottan részelni kezdett a szárral – megrémült a körülötte zúgó hangorkántól. – Ököl! Felemelte a kardját, és a lova saját akaratából, vágtában megindult az árok felé. – Gamet Ököl! Jöjjön ki onnan! Túl sok a hang. A haldoklók sikolyai. A lángok – elhalnak. Sötétség ereszkedik ránk. A katonáim meghalnak. Mindenfelé. Elbuktunk – az egész terv bukásra volt ítélve... Tucatnyi harcos rohant felé – s a jobbján másfajta mozgolódást is látott. Egy újabb szakasznyi tengerészgyalogos volt az. Egy pillanattal korábban még úgy t nt, hogy az árokban rekedtek megsegítésére jönnek, de most már az ellenkez irányba rohantak. Nem értem. Nem erre – a másik irányba. Menjetek oda, mentsétek a katonáimat... Látta, hogy valami nagy tárgy repül az egyik katona kezéb l az t támadó harcosok közé. – Ököl! Két lándzsa szaladt egyszerre felé. Aztán felrobbant körülötte az éjszaka. Érezte, hogy a lova megemelkedik alatta, s hátracsúszott a nyeregben. Az állat felkapta a fejét, hátrafeszítette, már lehetetlenül ki volt csavarodva – s a fej Gamet combjára esett, egy másodperccel azel tt, hogy a férfi kizuhant volna a kengyelb l és a

nyeregb l is. Bele a vérpocsolyába. Pislogott, kinyitotta a szemét, és egy csomó hulla meg testrész között találta magát, egy kráter aljában. A sisakja elt nt, csakúgy, mint a kard a kezéb l. Én... Én egy lovon ültem... Valaki lecsusszant mellé, az oldalának ütközött. Próbált elmászni, de visszarántották. – Gamet Ököl, uram! Geszler rmester vagyok Keneb kapitány kilencedik századából; hall engem? – I-igen... Azt hittem, hogy ti... – Igen, Ököl. De visszavertük ket, és a szakaszom többi tagja meg Borvirágék felszabadítják a harmadik század tengerészgyalogosait. El kell vinnünk önt egy gyógyítóhoz, uram. – Nem, nincs semmi baj! – Próbált felülni, de valami nem stimmelt a lábával: sehogy sem akart engedelmeskedni a parancsainak. – Lássák el azokat, akik az árokban vannak... – Igen, uram. Pella! Gyere ide, segíts az Ökölnek! Másik tengerészgyalogos érkezett, sokkal fiatalabb katona. Ó, nem, túl fiatal még ehhez! Megfogom kérni a Végrehajtót, hogy küldje haza. Az anyjához és apjához, igen. Nem szabad itt meghalnia. – Nem szabad itt meghalnod! – mondta ki hangosan. – Uram? – Csak a lova állt közte és a robbanós között – mondta Geszler. – Sokkot kapott, Pella. Most fogd meg a karját... Sokkot? Ne, az elmém tiszta. Teljesen tiszta. Végre! Mind túl fiatalok ehhez. Ez Laseen háborúja, harcoljon ! Tavore – egykor gyerek volt. De aztán a Császárn meggyilkolta ezt a gyereket. Megölte. El kell mondanom a Végrehajtónak... Muzsikus lezuttyant az immáron kihunyt t z mellé. Letette maga mellé a nyílpuskát, és kitörölte a szeméb l a verejtéket és a port. Szépia is leereszkedett mellé. – Kólikának még mindig fáj a feje – motyogta az utász. – De úgy t nik, semmi sem tört el, ami eddig ne lett volna törött. – Kivéve a sisakját – felelte Muzsikus. – Igen, kivéve azt. Az egyetlen igazi akció a szakaszunk számára ma éjjel, a pár tucat kil tt lövedékt l eltekintve. És még csak meg sem öltük a szemetet! – Túl rafinált lettél, Szépia! A férfi felsóhajtott. – Igen. Azt hiszem, öregszem. – Én is erre a következtetésre jutottam. Legközelebb egyszer en csak bökj bele egy malacbök t! – Kész csoda, hogy túlélte a robbanást! A kundril Ég Könnyek messze a gerincen túlig üldözték az ellenséget, és a malaza hadsereg elleni támadás gyorsan átalakult törzsi háborúvá. Két harangszó volt már

csak vissza hajnalig. A gyalogság levonult a völgybe, hogy összeszedje a sebesülteket, a nyilakat, és megfossza a hullákat minden értékükt l – hogy az ellenségnek semmi használható ne maradjon. Minden csatának ez a borzalom a vége, de a sötétség leple alatt szerencsére minden könnyebben ment. Geszler rmester el bukkant a sötétb l, és csatlakozott hozzájuk a hideg t zhely mellett. Lehúzta a keszty jét, ledobta a porba, majd megdörzsölte az arcát. Szépia szólalt meg els ként: – Hallom, megrohanták az egyik rhelyet! – Igen. Az elején még kézben tartottunk mindent. Gyorsan jött a támadás. Szegény ördögök! A legtöbbjük simán elsétálhatott volna az árokból, de másként alakultak a dolgok. Csak négyen élték túl... Muzsikus felnézett. – Négyen? Három szakaszból? Geszler bólintott, és a hamu közé köpött. Csend lett. Szépia felmordult: – Valami mindig rosszul sül el... Geszler felsóhajtott, fogta a keszty jét, és feltápászkodott. – Lehetett volna rosszabb is... Muzsikus és Szépia csak néztek távozó társuk után. – Mit gondolsz, mi történhetett? Muzsikus vállat vont. – Azt hiszem, ezt hamarosan kiderítjük. Most keresd meg Kátrány tizedest, és mondd neki, hogy hívja össze a többieket. El akarom magyarázni, hol hibáztunk. – Kezdve azzal, hogy felfelé kezdtél vezetni minket a dombra? Muzsikus grimaszolt. – Igen, kezdve azzal. – Ne feledd, ha nem teszed, többen is elestünk volna! – mondta Szépia. – Több sivatagi harcos is átjutott volna azon a megszállt rhelyen. A robbanósod megtette a magáét: elterelte a figyelmüket. Elég hosszú id re, hogy a kundrilok ideérjenek, és elkapják a grabancukat. – Igen – bólintott az rmester –, de ha Geszler mellett maradunk, talán néhány tengerészgyalogossal több menekül meg... – De az is lehet, hogy még nagyobb lett volna a mészárlás, Muzsikus. Okosabb vagy te annál, hogy ezen filozofálj! – Azt hiszem, igazad van. Most pedig gy jtsük össze a többieket! – Rendben. Gamet felnézett, és látta, hogy a Végrehajtó lép be a felcser sátrába. A n sápadt volt – biztosan a kialvatlanságtól –, s levette a sisakját, így el nt rövidre vágott, egérszín haja. – Nem fogok panaszkodni – kezdte Gamet, amikor a gyógyító végre elt nt a közeléb l. – Ezt hogy érted? – kérdezte a Végrehajtó, s elfordította a fejét, hogy a többi ágyon fekv sebesültet is megnézze. – A lefokozásom miatt – felelte a férfi.

A lány tekintete ismét rátapadt. – Óvatlan volt, Ököl – mondta hivatalos hangon. – Nem lett volna szabad ilyen veszélybe sodornia magát. De ez még nem ok arra, hogy lefokozzam. – Jelenlétem elterelte a tengerészgyalogosok figyelmét, akik a társaik segítségére siethettek volna, Végrehajtó. A jelenlétem miatt emberek haltak meg. A n egy percig nem szólt semmit, majd közelebb lépett. – Minden bevetés áldozatokkal jár, Gamet! – mondta halkan. – Ez a parancsnokok terhe. Talán azt hitted, véráldozat nélkül is megnyerhetjük ezt a háborút? Elfordította a fejét, és elfintorodott az er szakos gyógyítás okozta tompa fájdalom miatt. A felcserek tucatnyi agyagdarabot távolítottak el a lábából, s összevarrták a ronggyá szakadt izomzatot. De azért tudta, hogy ma éjjel a Hölgy vigyázott rá. Szerencsétlen lováról ezt már nem lehetett elmondani. – Egykor katona voltam, Végrehajtó – nyögte. – Már nem vagyok az. Ezt fedeztem fel ma éjjel. Ami pedig az Ököl posztját illeti, azt hiszem, a képességeim elegend ek voltak egy házi rség vezetéséhez... De egy légióhoz? Kevés vagyok, Végrehajtó. Sajnálom... A n végigmérte, majd bólintott. – Id be telik, mire teljesen felépül a sérüléseib l – folytatta ismét hangosan, hivatalos hangnemben. – Melyik kapitányát tartja alkalmasnak, hogy helyettesítse a posztján? Igen, így kell ezt csinálni. Remek! – Keneb kapitányt javasolnám, Végrehajtó. – Értem. Most mennem kell. A kundrilok rögtön visszaérnek. – Remélem, sok trófeával. – A n bólintott. Gamet kipréselt magából egy mosolyt. – Így van jól. A nap már a zenitjére ért, amikor Korabb Bhilan Thenu'alas megállította kimerült lovát Párducos mellett. A harcosok folyamatosan érkeztek, de tudták, napokba telhet, mire a szétzilált csapat ismét összever dik. A könny páncélzatú kundrilok képesek voltak folyamatosan a sivatagi harcosok nyakában lihegni, s kiderült róluk, hogy kemény, tehetséges harcosok. A rajtaütés megfordult, az üzenet egyértelm volt. Alábecsülték a Végrehajtót. – Els gyanúd beigazolódott – morogta Korabb, miközben lezöttyent a nyeregbe. A lovának remegett a lába. – A Császárn bölcsen választott. Párducos jobb orcáját felsértette egy nyílvessz , s barna vonalat hagyott maga után, mely meg-megcsillant a por alatt. Korabb megjegyzését hallva Párducos elfintorodott, oldalra hajolt, és köpött egyet. – A Csuklyás vigye el azokat az átkozott tengerészgyalogosokat! – folytatta Korabb. – Ha k nincsenek a robbanószereikkel meg az ostrom-nyílpuskáikkal, mindet leterítjük! Kár, hogy nem találtam egy ilyen nyílpuskát – a betölt szerkezet biztosan... – Hallgass, Korabb! – motyogta Párducos. – Parancsom van számodra. Válassz egy megbízható hírviv t, és három cserelóval együtt küldd vissza, Rarakuba. Menjen, amilyen gyorsan csak lehet! Shei'knek üzenem, hogy folytatjuk a rajtaütéseket, hogy

kiderítsük, milyen taktikával harcol a Végrehajtó, s három nappal a nagy összecsapás el tt csatlakozunk a Kiválasztott seregéhez. Üzenem azt is, hogy már nem bízom Korbolo Dom haditervében, sem a taktikai érzékében. Igen, Korabb, tudom, hogy nem fog rám hallgatni, de át kell neki adni az üzenetet, méghozzá tanúk el tt! Értetted? – Értettem, Párducos, és a legjobb lovast választom! – Akkor menj!

Huszadik fejezet

Az árnyakat mindig ostromolják, ilyen a sorsuk. Míg a sötétség felfal, a világosság pedig belopódzik. Láthatjuk, hogy az árnyak mindig visszavonulnak, titkos helyekre bújnak, de a sötétség és a világosság közötti háború nyomában mindig felbukkannak...

Az Üregek megfigyelése Insallan Enura

A Kötél ellátogatott az Edur hajókra. Holttestek hevertek mindenfelé, volt, amelyik már rothadt a fedélzeten a sikoltozó, vereked sirályok és varjak sz nyege alatt. Késes az orr közelében állt, és némán figyelte a hullák között járkáló Apsalart, aki id nként meg-megállt, hogy szemügyre vegyen valamit. Nyugalma láttán Késes hátán futkosott a hideg. A karcsú kis hajót a dromon mellé húzták, s Késes hallotta, ahogy az ütemesen a nagy hajó törzsének csapódik a friss, hajnali szélben. Az élénkít id járás ellenére mindketten kissé kábán mozogtak. El kellett hajózniuk, de a Merényl k Patrónusa azt nem mondta meg, hogy merre menjenek. Az Árnyak egy másik szolgája már várja ket... valahol. Ismét tornáztatni kezdte a bal karját, vízszintesen oldalra nyújtotta. Válla lüktetett, de a fájdalom most már sokkal tompább volt, mint el nap. Késekkel harcolni szép és jó, egészen addig, amíg az ember össze nem fut egy pajzsos, páncélos kardforgatóval. Akkor aztán megismeri a rövidke fegyver hátrányait... Arra a következtetésre jutott, hogy meg kell tanulnia az íj kezelését. Aztán ha ezzel megvolt, akkor talán a hosszú kését is – ez a hétvárosi fegyver kombinálta a kés és a háromnegyedes kard jó tulajdonságait. Valamilyen oknál fogva idegenkedett a valódi hosszúkard használatától. Talán azért, mert ez a katonák fegyvere volt, s a leghatékonyabban kis vagy nagy pajzzsal kombinálva lehetett használni. Ez a tehetségét tekintve pazarlás lett volna, hiszen akkor a bal kezét nem használja. Késes

felsóhajtott, lenézett a fedélzetre, és hányingerrel küszködve végignézett a madarak alól alig látszó holttesteken. És meglátott egy íjat. A húrját elvágták, a nyílvessz k kiszóródtak a deszkán hever Edur csíp jére kötözött tegezb l. Késes odalépett, és leguggolt. Az íj nehezebb volt, mint amilyennek látszott, szép íve szarvban ért véget. Hosszra félúton volt a nagy íj és a lovas íj között – az Edurok számára valószín leg egyszer , hétköznapi rövid íj lehetett. Késesnek húr nélkül a válláig ért. Elkezdte összeszedni a nyilakat, aztán elhessegette a madarakat, kijjebb húzta az íjász holttestét, és levette róla a szíjjal egybeépített tegezt. Talált még egy kisebb szüty t is rajta, ebben volt féltucatnyi viaszolt húr, néhány toll, egy feny gyantával töltött kis kupak, egy vaspenge és néhány vas nyílhegy. Késes kiválasztotta az egyik húrt, és felállt. Beakasztotta a húrt az alsó kapocsba, majd a jobb lábával megtámasztotta a fegyvert, és elkezdte lenyomni a fels végét. Nehezebben ment, mint várta. Az íj megremegett, amikor megpróbálta fent is beakasztani a húrt. Végül azért sikerrel járt. Késes ekkor felemelte az íjat, hogy közelebbr l is megismerkedjen vele, de hamar ledobta. Sziszegve megpróbálta kifeszíteni. Miután elengedte a húrt, megállapította, hogy ez nehezebb lesz, mint gondolta. Érezte, hogy valaki figyeli, így megfordult. Apsalar a f árboc mellett állt, alkarja barna volt a rászáradt vért l. – Mit csináltál? – kérdezte Késes döbbenten. A lány vállat vont. – Körülnéztem. Valakinek a mellkasában? – gondolta magában Késes. – Mennünk kell. – Eldöntötted már, hogy merre? – Biztos vagyok benne, hogy erre is hamarosan megkapjuk a választ – felelte, majd leguggolt, hogy összeszedje a nyilakat, a tegezt meg a többi holmit. – Ez a varázslat itt... furcsa. A fiú felkapta a fejét. – Hogy érted? – Nem tudom biztosan. Ismereteim az Üregeket illet en kissé... zavarosak. Tudom. – De – folytatta a lány – ha ez Kurald Emurlahn, akkor valahogyan megváltoztatták a jellegét. Halottidézéssel. Élet- és halálmágiákkal, melyeket a hajótestbe véstek. Mintha boszorkánymesterek és javasasszonyok dolgoztak volna a felszentelésén. Késes elkomorodott. – Felszentelés. Úgy beszélsz, mintha ez a hajó templom lenne. – Az volt. Még mindig az. A vérontás nem szentségtelenítette meg, és pont ez az, amire céloztam. Talán még egy Üreg is képes elvadulni... – Vagyis a felhasználók befolyásolhatják az Üreg jellegét? Nagybátyám – nyugodjék békében – érdekesnek találta volna ezt a gondolatot. De akkor nem megszentségtelenítés történt... hanem megrontás. A lány lassan körülnézett. – Rashan. Meanas. Thyr.

A fiú befejezte a gondolatot. – Úgy gondolod, hogy minden halandó Üreg tulajdonképpen az si Üregek lerontott változata? A lány ekkor felemelte a kezét. – Még a vér is képes megromlani! Késes még komorabban nézett maga elé. Nem tudta biztosan, hogy ez mit is jelenthet, de nem akart kérdez sködni. Könnyebb, egyszer bb volt köhinteni egyet, és a hajópárkányhoz lépni. – Ki kellene használnunk ezt a szelet. Feltéve persze, hogy készen vagy itt... A lány válaszként a hajó oldalához sétált, és átmászott a korlát fölött. Késes figyelte, ahogy lemászik a kis hajóba, és elfoglalja a helyét a kormányrúdnál. Megállt, hogy még egyszer körülnézzen. Megdermedt. Drift Avalii egyik távoli csúcsán egy magányos alak kétkezes kardjára támaszkodott. Utazó. Késes ekkor meglátta, hogy mások is vannak körülötte, guggolnak, ülnek. Féltucatnyi malaza katona. És mögöttük, a fák között Tiste Andiik álltak, szellemszer en, hófehér hajjal. A kép az elméjébe égett, mint egy éget en fagyos érintés. Megborzongott, kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét. Gyorsan csatlakozott Apsalarhoz a kis hajón, és magával vitte a kiköt kötelet is. A helyükre tette az evez ket, és eltolta magukat a nagy hajó fekete törzsét l. – Azt hiszem, azt tervezik, hogy átveszik ezt az Edur dromont – mondta Apsalar. – És mi lesz a Trónus védelmezésével? – Az Árnyak Birodalmából démonok költöztek a szigetre. A véd istened nyilván úgy döntött, nyíltan felvállalja a titok rzését. „A véd istened.” Köszönöm, Apsalar. És ki tartotta a kezében a kis lelkedet? Egy gyilkos. – Nem lenne egyszer bb, ha visszavinné az Árnyak Birodalmába? – Ha képes lenne rá, biztosan ezt tenné – felelte a lány. – De amikor Fürkész Anomander ide helyezte rokonait, hogy vigyázzanak a Trónra, véd varázslatot is sz tt köré. Nem lehet elmozdítani. Késes kitámasztotta az evez ket, és elkezdte beállítani a vitorlákat. – Akkor nincs más hátra, mint hogy Árnytövis idejön, és ráteszi a fokhagymaseggét, nem? – Nem tetszett neki a válaszként villanó mosoly. – Így biztosítaná, hogy senki más ne foglalhassa el, és ne lehessen az Árnyak Házának Királya. Kivéve persze, ha a trónkövetel megöli Árnytövist. Egy bátrabb, er sebb isten talán tényleg rátenné a fokhagymaseggét arra a trónra, s ezzel lezárná a vitát. De Árnytövis ezt már megtette egyszer, még Kellanved császárként. – Igazán? – Magának követelte az Els Trónt. A T'lan Imassok trónját. Óh! – Szerencsére – folytatta Apsalar – Árnytövisként kevés érdekl dést mutatott a T'lan Imass császári címmel járó jogok iránt. – Miért is tör dne vele? Így biztos lehet benne, hogy senki sem találja meg és foglalja el ezt a trónt, de közben, mivel nem él a trónus adta jogokkal, azt is biztosítja,

hogy senki se akarja elvenni t le... Az istenekre, kezdek úgy beszélni, mint Kruppe! Mindenesetre szerintem inkább okos, mint gyáva. A lány egy hosszú percig csak nézte. – Erre még nem is gondoltam. Természetesen igazad van. Az er leleplezése elvégre konvergenciát okoz. Úgy fest, Árnytövis sokat tanult a Halottasházban. Talán többet, mint Cotillion. – Persze, hiszen ez az Azath taktikája, ugye? Lefegyverez. Ha lehet sége nyílna rá, nyilván minden trónt elfoglalna, hogy aztán az így nyert hatalommal... ne csináljon semmit. Egyáltalán semmit. A lány szeme lassan elkerekedett. Arca láttán Késes elkomorodott. Aztán nagyot dobbant a szíve. Nem, én csak vicceltem! Ez nem lehet célja, ez rültség! Sosem sikerülne neki... De mi van, ha mégis? – Az istenek és az játékaik... – Igen, rendesen... megrövidítene mindenkit. Sáfrány, lehet, hogy belebotlottál az igazságba? Lehet, hogy éppen most fogalmaztad meg, mi Árnytövis legh bb vágya? Lehet, hogy a kis játékok mögött az a célja, hogy világuralomra tegyen szert? – Csak ha tényleg rült, Apsalar – felelte a daru a fejét csóválva. – Ez lehetetlen! Sosem sikerülne neki! Sosem kerülhetne még a közelébe sem. Apsalar hátrahúzta a kormányt. A vitorlák megfeszültek, a hajó elindult. – A Császár és Táncos – kezdte – két éve elt ntek. Otthagyták a Birodalmat Komornak. Lopott emlékeim elég hiányosak err l az id szakról, de azt tudom, hogy mindkét férfit véglegesen megváltoztatta mindaz, ami ez alatt a két év alatt történt. Nem csupán az Árnyak Birodalmáról volt szó, bár kétségtelen, hogy ez volt az els dleges célpontjuk. Más dolgok is történtek... Fény derült néhány igazságra, megfejtettek pár titkot. Egy dologban azonban biztos vagyok, Sáfrány! Táncos és Kellanved ebben a két évben nem voltak ebben a világban! – Akkor hol a fenében voltak? A lány a fejét rázta. – Nem tudok választ adni erre a kérdésre. De úgy érzem, egy ösvényen haladtak, olyanon, ami az összes Üregen áthaladt, s t még olyan világokon is, amelyekbe az ismert Üregeken keresztül nem vezet út. – Milyen ösvény? Kié? – Csak tippelhetek... Az ösvénynek volt valami köze, hm, az Azath Házaihoz. Titkok, melyeket megfejtettek. Az Azath – a legnagyobb titok. – Neked tudnod kell, Sáfrány – folytatta Apsalar. – k mindketten tisztában voltak vele, hogy Komor vár rájuk. Tudták, mit tervelt ki. De visszatértek. – Ennek így nincs semmi értelme! – Kivéve, ha a Császárn pontosan azt tette, amit vártak t le. Végül is mi tudjuk, hogy a merénylet nem járt sikerrel: nem halt meg egyikük sem. A kérdés nyilvánvaló: ugyan mit értek el ezzel a nagy cécóval? – Ez költ i kérdés volt? A lány felszegte az állát. – Nem! – mondta meglepetten. Késes megdörzsölte az állát, aztán vállat vont.

– Oké. Így Komor maradt a malaza trónon. Megszületett Laseen Császárn . Megfosztotta Kellanved Császárt a biztos hatalmi poszttól. Hm! Közelítsük meg a témát egy másik oldalról! Mi lett volna, ha Kellanved és Táncos visszatérnek, és visszakövetelik a birodalmi trónt? De közben ugye elfoglalták az Árnyak Birodalmát is! Lett volna egy birodalom, ami két világban is él; egy halandó-árnybirodalom, vagy mi. – Kis szünetet tartott, és bólintott. – Ezt nem hagyták volna, már az istenek. Az összes El d a Malaza Birodalomra vetette volna magát. A porba döngölték volna a Birodalmat, és az élén álló két férfit is. – Valószín . És Kellanved meg Táncos nem rendelkeztek akkora hatalommal, hogy állják a sarat egy ilyen támadással szemben. Nem mutathatták nyíltan azt sem, hogy elfoglalták az Árnyak Birodalmát. – Igen, tehát elterjesztették saját halálhírüket, és amilyen sokáig csak lehetett, inkognitóban uralták az Árnyak Birodalmát, közben meg el készítették a terepet a nagy terv végrehajtásához. Hát, ez az egész kicsit sokba került, és bonyolultra sikeredett. De segít megválaszolni a kérdést, hogy most mire készülhetnek. Én csak még jobban összezavarodtam. – Miért? Cotillion azért fogadott fel, hogy elrendezd az igazi Árnyak Trónusának sorsát Drift Avaliin; ennél jobban nem is sülhetett volna el ez az egész, ha az és Árnytövis érdekeit nézzük. Darist meghalt, a kardja – Bosszú – egy sötét hír vándor kezébe került. Az Edur expedíció megsz nt létezni, így a titok titokban maradt, s egy ideig biztos nem kerül napvilágra. Igaz, hogy a végén szükség volt Cotillion személyes közbelépésére is, amit nem kétlek, szívesen elkerült volna. – Hát, nem hiszem, hogy eljön, ha a Kopó nem vall kudarcot... – Micsoda? – Hívtam Vakot, amikor te már elestél. És az egyik Edur mágus mondott valamit, amit l a Kopó meghunyászkodott. – Aha! Tehát Cotillion megtanult még valamit: azt, hogy nem hagyatkozhat a Kopókra az Edurokkal szemben, mert azok emlékeznek az eredeti gazdáikra. – Igen, valami ilyesmi történt. Nem csoda, hogy olyan undorral nézett Vakra. Folytatták volna még a beszélgetést, Késes szívesen kihasználta volna, hogy Apsalar szünetelteti a h vösséget, de az ég hirtelen elsötétedett, árnyak gy ltek köréjük, elnyelték ket... Hatalmas mennydörgés... A síkság monotóniáját csak egy hatalmas tekn s törte meg, amely lassan, de biztosan – és végtelen türelemmel – haladt el re az si tengermederben. Oldalán két árnyék haladt. – Kár, hogy nem kett van bel le – jegyezte meg Trull Szengár. – Akkor stílusosan meglovagolhatnánk ket. – Azt gondolom – felelte Onrack, miközben lassítottak, hogy egy ütemben haladjanak a tekn ssel –, hogy is így érez. – Ezért indult erre a nagy útra... Nemes küldetés, és együtt érzek vele. – Talán hiányoznak a társaid, Trull Szengár? – Ez így túlzottan általános kijelentés...

– Hm, szóval a fajfenntartásról van szó! – Aligha. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki továbbvigye a hajam vonalát, vagy uram bocsá', a füleimet! – Lehajolt, és megkopogtatta a tekn s poros páncélját. – Mint ennek a fickónak itt, nekem sincs id m olyan tojások fölött sajnálkozni, melyeket sosem rakhatok le. Egy ösztön, amelyen nem fog az id , s amelynek igen bonyolult következményei vannak... F leg arra a n stény tekn sre nézve, amelyikre ez a fickó ráugrik. – Nem szoktak ugrálni, Trull Szengár. Az esemény sokkal lassabban, körülményesebben zajlik... – Hát nem így van ez minden faj esetében? – Emlékeim szerint... – Ebb l elég is lesz, Onrack! Gondolod, hogy szeretném végighallgatni az élménybeszámolódat? Tudatom veled, hogy én bizony még nem voltam n vel! Így csupán sekélyes fantáziámra hagyatkozhatok. Kérlek, ne traktálj a szaftos részletekkel! A T'lan Imass lassan odafordította a fejét. – Néped körében szokás ezt az eseményt az esküv utánra hagyni? – Igen. Az Imassoknál nem így van? – Nos, így volt. De mindenki igyekezett minél többször megszegni ezt a szabályt. Mindenesetre, mint már említettem, nekem volt párom. – Akit elhagytál, mert beleszerettél egy másik n be. – Hogy elhagytam, Trull Szengár? Nem. Elveszítettem t. S ez a veszteség nem csak engem bántott... Mindabból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy elég fiatal vagy. A Tiste Edur vállat vont. – Gondolom, az vagyok, f leg a mostani társaságomban... – Akkor hát hagyjuk ezt a lényt továbbhaladni, hogy ne emlékeztessen ilyesmikre. Trull Szengár a T'lan Imassra nézett, és elvigyorodott. – Jó ötlet! Gyorsítottak, és pár lépés után maguk mögött hagyták a tekn st. Trull Szengár visszanézett és felkiáltott. Onrack is megállt, és megfordult. A tekn s megfordult, tömpe lábain nagy kört írt le. – Mit csinál? – Meglátott bennünket – felelte Onrack. – Így most menekül. – Ó, akkor oda az esti hancúr! Szegényke... – Id vel majd úgy ítéli meg, hogy elég biztonságos továbbhaladni. Mi csak pillanatnyi akadályt jelentünk neki. – Szerény emlékeztet ... – Igen, ahogy mondod. Az égbolt felh tlen volt, az egykori tengermederb l hullámokban sugárzott a h . Az odhan füves sztyeppéje pár ezer lépéssel el ttük már folytatódott. A sótól kikeményedett talajon nem nagyon látszottak meg a nyomok, de Onrack azért fel tudta fedezni a hat renegát T'lan Imass elhaladásának jeleit – egy kaparás itt, egy karcolás ott. Az egyikük húzta a lábát, míg a másik jobban ránehezedett az egyik

oldalára, mint a másikra. Mind a hatan nagyon megsérülhettek. A Rituálénak – annak ellenére, hogy a Fogadalmat megtagadták – maradt bennük ereje, de volt még valami más is emellett, egyfajta káosz, ismeretlen Üregek ereje; vagy ismer söké, csak felismerhetetlenné csavarodtak. Onrack úgy sejtette, van közöttük egy Csontvet is. Olar Ethil, Kilava Onas, Monok Ochem, Hentos Ilm, Tem Benasto, Ulpan Nodost, Tenag Ilbaie, Ay Estos, Absin Tholai... a Logros klán Csontvet i. Kik vesztek el közülük? Kilava, persze, de régen elveszett. Hentos Ilm és Monok Ochem felváltva részt vettek az üldözésben. Olar Ethil a T'lan Imassok többi seregét kutatja – mert a hívást mindenki hallotta. Benasto és Ulpan Logrosszal maradtak. Ay Estos itt, a Jhag Odhanban veszett oda az utolsó háborúban. Absin Tholai sorsáról nem tudok semmit. Maradt még Tenag Ilbaie, akit Logros a Kron tagjaihoz küldött, segítségként a laederoni háborúba. Vagyis Absin Tholai, Tenag Ilbaie vagy Ay Estos. Természetesen abban sem lehetett biztos, hogy a renegátok a Logros klán tagjai, de jelenlétük ezen a kontinensen erre utalt, hiszen nem csupán itt léteztek barlangok és fegyvertemet k; minden más kontinensen is épültek ilyen titkos helyek. De ezek a renegátok Hétváros kontinensére jöttek, az Els Birodalom bölcs jébe, hogy visszaszerezzék a fegyvereiket. És a szül föld rzésével bizony a Logros klán tagjait bízták meg. – Trull Szengár! – Igen? – Mit tudsz a Névtelenek kultuszáról? – Csak azt, hogy nagyon sikeresek voltak. A T'lan Imass oldalra hajtotta a fejét. – Ezt hogy érted? – Nos, létezésük rejtve maradt el ttem: sosem hallottam róluk! Aha! – Logros elrendelte, hogy az Els Trónust vigyék el err l a kontinensr l, mert a Névtelenek egyre közelebb kerültek a felfedezéséhez. Rájöttek, hogy érdemes megszerezni az er t, mert a T'lan Imassok kénytelenek lesznek fejet hajtani az els halandó el tt, aki felül rá. – És Logros nem akarta, hogy ezek közül a Névtelenek közül kerüljön ki az a bizonyos halandó. Milyen szörny célt t ztek maguk elé? S miel tt válaszolnál, Onrack, emlékeztetlek, hogy népeink történetét tekintve a „szörny cél” valami igazán komoly kell, hogy legyen... – Értelek, Trull Szengár, s fontos dologra tapintottál rá. A Névtelenek az Azath Házakat szolgálják. Logros úgy hitte, hogy ha ennek a kultusznak az egyik papja foglalná el a trónt, egyetlen parancsot adna csak a T'lan Imass harcosoknak: azt, hogy fogadják el önként az örökös rabságot. Eltörölnének minket a világból. – Ezért a trónt elköltöztettétek... – Igen, egy kontinensre, amely Hétvárostól délre található. Itt rábukkant egy mágus – Kellanved, a Malaza Birodalom Császára. – S most parancsol minden T'lan Imassnak? Nem csoda, hogy ez a Malaza Birodalom olyan er s lett; ugyanakkor mostanra már el kellett volna, hogy foglalják az egész világot. Ha hívja az összes T'lan Imasst...

– A Császár furcsán... szerényen aknázta ki az er nket. Meglep en... csekély mértékben használt csak ki minket. Aztán megölték. Az új Császárn pedig nem parancsol nekünk. – Miért nem ült át az Els Trónusra? – Megtenné... Ha megtalálná. – Ah, tehát ismét szabadok vagytok! – Úgy t nik – felelte Onrack némi t dés után. – De vannak más... tényez k is, Trull Szengár. Kellanved ugyanis egy ideig az Azath egyik Házában lakott... Közben elérték a sós meder szélét, s elindultak felfelé a lankán. – Nagyon keveset tudok ezekr l a dolgokról – szólalt meg Trull Szengár. – Attól félsz, hogy ez a Kellanved vagy egyike volt ezeknek a Névteleneknek, vagy kapcsolatban állt velük. Ha így van, akkor viszont miért nem adta ki azt a bizonyos parancsot, amit l úgy rettegtek? – Nem tudjuk. – Egyáltalán hogyan sikerült megtalálnia az Els Trónt? – Nem tudjuk. – Oké, tehát mi köze van ennek az egésznek ahhoz, amire most készülünk? – Van egy gyanúm, Trull Szengár, hogy merre tart ez a hat renegát T'lan Imass. – Hát, úgy látom, délnyugat felé mennek... – Ha van közöttük olyan, aki a Logros klán tagja, akkor tudják, hová rejtettük az Els Trónt. – Nos, van ok azt hinni, hogy egyedül vagy ezzel a tudással a T'lan Imassok között? Nem gondolod, hogy a klán más tagjai is erre a következtetésre juthattak? – Nem is tudom. Van valami, ami közös bennem és a renegátokban, de nincs meg a többiekben. Ez a tehermentesség! Felszabadultunk a Rituálé kötése alól. Ezzel együtt jött a... gondolatok szabadsága is. Monok Ochem és Ibra Gholan egy zsákmányt követnek, és a vadász elméjét mindig csakis ez köti le. Mást nem látnak... Megálltak az els emelked tetején. Onrack kihúzta a kardját, és a földbe döfte, olyan mélyre, hogy állva maradt, még akkor is, amikor elsétált onnan. Tíz lépés után állt csak meg. – Mit csinálsz? – Ha nem bánod, Trull Szengár, most megvárnám Monok Ochemet és Ibra Gholant. ket és Logrost is tájékoztatni kell a gyanúról. – És gondolod, hogy Monok hagy majd id t a beszélgetésre? Ha jól emlékszem, az utolsó együtt töltött percek nem teltek túl kellemesen, így jobban érezném magam, ha nem állnál olyan messze a kardodtól. – A Tiste Edur egy közeli sziklán foglalt helyet, s egy hosszú percig csak nézte Onrackot, miel tt folytatta volna. – És mi van azzal, amit a barlangban tettél, ahol az a Tellann Rituálé még aktív volt? – Onrack bal karja és az egyéb, kijavított sérülések felé intett. – Eléggé... nyilvánvaló. A kar rövidebb, mint a tiéd, tudod? Észrevehet en. Valami azt súgja, hogy... nem lett volna szabad azt tenned, amit tettél. – Igazad van – vagyis igazad lenne, ha még kötne a Rituálé. – Értem. És vajon Monok Ochem is így fogja ezt gondolni, amikor meglátja, mit tettél?

– Nem hiszem. – Nem jelentetted ki véletlenül, hogy engem fogsz szolgálni, Onrack? A T'lan Imass felemelte a fejét. – De igen. – És mi van, ha én nem akarom, hogy ilyen veszélynek tedd ki magad és engem is? – Logikusan érvelsz, Trull Szengár. De hadd kérdezzek valamit! Ezek a renegátok azt a gazdát szolgálják, akit a te rokonaid. Ha egyik halandó társadat ültetnék az Els Trónusra, szerinted is olyan körültekint lenne az er használatában, mint Kellanved Császár? A Tiste Edur egy ideig nem szólt semmit, aztán felsóhajtott. – Rendben van. De most már érdekelne, hogy ha az Els Trón ennyire sebezhet , akkor miért nem ültettetek rá ti valakit, a választásotok szerint? – Az Els Trónus erejével csak egy halandó rendelkezhet. Melyik halandóra lehet ekkora felel sséget bízni? Még Kellanvedet sem mi választottuk – egyszer en elfoglalta a trónt, és kész. Mi több, lehet, hogy ez az egész hamarosan érdektelenné válik. A T'lan Imassokat összehívták – és ezt mind hallottuk, azok is, akiket köt még az Eskü, és azok is, akiket nem. Egy távoli vidéken halandó Csontvet született. – És azt akarjátok, hogy ez a halandó Csontvet foglalja el az Els Trónt? – Nem. Azt akarjuk, hogy a Hívó szabadítson fel mindannyiunkat. – A Fogadalom alól? – Nem. A létezés terhe alól, Trull Szengár. – Onrack vállat vont. – Vagyis gondolom, ezt fogják kérni azok, akiket köt a Fogadalom, de lehet, hogy már meg is tették. Furcsamód úgy találom, engem már nem vonz ez a lehet ség. – Gondolom, mindenki így érez, akit már nem köt a Fogadalom. Tehát valószín leg ez az új, halandó Csontvet nagy veszélyben van. – Ezért megfelel en vigyáznak is rá. – És képes vagy ellenállni hívó szavának? – Nekem... van lehet ségem a választásra. A Tiste Edur oldalra hajtotta a fejét. – Úgy érzem, Onrack, hogy te már most is szabad vagy. Nem pont úgy, ahogy azt ez a Csontvet megadhatja, de akkor is... – Igen. De ez a lehet ség, amely nekem megadatott, a Fogadalom által Kötöttek számára nem elérhet . – Reméljük, hogy Monok Ochem nem túl bigott. Onrack lassan megfordult. – Mindjárt meglátjuk! lük nem messze, a f között két oszlopban por kavarodott fölfelé, s az egyikb l Monok Ochem Csontvet , a másikból pedig Ibra Gholan Klánvezet lett. Utóbbi azonnal felemelte a kardját, és Onrack felé indult. Trull Szengár a harcos útjába lépett. – Állj meg, Ibra Gholan! Onracknak fontos hírei vannak számotokra. Monok Ochem Csontvet , neked különösen fontos lehet ez a hír, ezért kérlek, hívd vissza a Klánvezet t! Ibra Gholan megtorpant, majd leengedte a kardját, és tett egy lépést hátra.

Onrack végigmérte a Csontvet t. Bár a spirituális kötelék, amely egykor összef zte ket, már megszakadt, mégis kézzel foghatóan érezte Ochem haragját. Onrack jól ismerte b neinek listáját, a régi hibákat, és ezt az utolsót: ellopta egy másik T'lan Imass testrészeit, és a lehet legkifacsartabb módon használta a Tellann erejét. – Monok Ochem! A renegátok el akarják vezetni új gazdájukat az Els Trónhoz! Úgy hiszem, hogy egy halandó Tiste Edurt akarnak a Trónra ültetni, aki ezután ura lenne minden T'lan Imassnak, még a halandó Csontvet nek is, aki összehívott bennünket. Ibra Gholan lassan Monok Ochemhez fordult, s Onrack látta, hogy megriadtak. Onrack ekkor folytatta: – Tudassátok Logrosszal, hogy én, Onrack és az, akit most szolgálok – Trull Szengár Tiste Edur – osztozunk haragotokban. Együtt akarunk m ködni a borzalom megakadályozásában. – Logros hallotta szavaidat – mondta Monok Ochem –, és elfogadja az ajánlatodat. A gyors válasz hallatán Onrack meglepetten felkapta a fejét. Elgondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte: – Hányan rzik most az Els Trónt? – Sehányan. Trull Szengár is felkapta a fejét. – Senki sincs ott? – Van még T'lan Imass Quon Táli kontinensén? – kérdezte Onrack. – Nincs, Onrack, a Törött – felelte Monok Ochem. – Ez a lehet ség, amit most leírtál... Senki sem számított rá. Logros hadserege itt gyülekezik Hétváros kontinensén. Onrack még sosem érzett ilyet, mint most: rájött, hogy meg van döbbenve. – Monok Ochem, miért nem menetel Logros népe a Hívóhoz? – Küldött képvisel ket – felelte a Csontvet . – Logros azért tartja itt a seregét, mert úgy hiszi, hamarosan szükség lesz ránk. Szükség! – És senkit sem nélkülözhet? – Senkit, Onrack, a Törött. Senkit sem nélkülözhet. És amúgy is mi vagyunk a legközelebb a renegátokhoz. – Úgy hiszem, hatan vannak – mondta Onrack. – Egyikük Csontvet , Monok Ochem. Lehet, hogy lelassíthatjuk ket, de nem hiszem, hogy ennél többet... – Legalább keressünk nekem is valami rendes fegyvert! – motyogta Trull Szengár. – Végül is lehet, hogy a végén szembe kell majd néznem népem tagjaival... Ibra Gholan szólalt meg. – Tiste Edur, milyen fegyvert használsz szívesen? – Lándzsát. Jól bánok az íjjal is, de csatában... lándzsával harcolok. – Szerzek neked egyet – mondta a Klánvezet . – És egy íjat is. De kíváncsi vagyok – a barlangban, ahol nemrég jártatok, voltak lándzsák is. Miért nem vettél akkor magadhoz egy fegyvert? Trull Szengár válasza rövid volt és h vös. – Nem vagyok tolvaj!

A Klánvezet Onrackhoz fordult. – Jól választottál, Onrack, a Törött. Tudom! – Monok Ochem, tudja már Logros, hogy ki lehet a renegát Csontvet ? – Tenag Ilbaie – felelte Monok Ochem azonnal. – Valószín , hogy új nevet választott magának. – És Logros biztos benne, hogy az? – Minden más Csontvet l tudunk – kivéve persze Kilava Onast, aki továbbra is halandó alakjában él, és így biztosan nem lehet a renegátok között. – Ban Raile Klánjában született, tenag Csontvet lett. Miel tt klánja Csontvet jének választották volna, Haran'Alle volt a neve. A Nagy Halál Évében született. H séges Csontvet volt... – Míg el nem bukott a Forkruli Támadóval szemben a L'aederoni Háborúk során – vágott közbe Monok Ochem. – Igen, hogy aztán mi is elbukjunk – nyögte Onrack. – Ezt hogy érted? – kérdezte Monok Ochem. – Milyen értelemben buktunk el? – Úgy, hogy az elesést egyenl vé tettük a h tlenséggel, Csontvet . De amíg ilyen kegyetlenül pálcát törtünk bukott társaink fölött, magunk is h tlenné váltunk. Tenag Ilbaie arra törekedett, hogy sikeresen elvégezze a feladatát. A bukás nem az választása volt. Mondd csak, el fordult valaha, hogy gy zedelmeskedtünk egy Forkruli Támadóval szemben? Tenag eleve kudarcra volt ítélve, mégis elfogadta a rá kiszabott feladatot. Pontosan tudta, hogy el fog bukni. Rájöttem erre, Monok Ochem, és rajtad keresztül elmondom Logrosnak és az összes T'lan Imassnak is: a renegátokat mi magunk teremtettük. – Akkor a mi feladatunk az is, hogy végleg elrendezzük a sorsukat – felelte Ibra Gholan. – És mi lesz, ha elbukunk? – kérdezte Onrack. Erre a másik két T'lan Imass nem adott választ. Trull Szengár felsóhajtott. – Ha valóban meg akarjuk állítani ezeket a renegátokat, akkor ideje volna elindulni... – A Tellann Üregen át fogunk utazni – mondta Monok Ochem. – Logros engedélyezte, hogy ti is használjátok velünk az Üreget. – Milyen nagylelk ! – motyogta Trull Szengár. Miközben arra készült, hogy megnyissa a Tellannt, Monok Ochem habozva visszafordult Onrackhoz. – Amikor... megjavítottad magad, Onrack, a Törött... Hol volt a test többi része? – Nem tudom. Úgy t nt... elvitték. – És egyáltalán, ki pusztította el? Valóban, ez nyugtalanító kérdés. – Nem tudom, Monok Ochem. S van még valami, ami ezzel kapcsolatban nyugtalanít. – Éspedig? – A renegátot egyetlen csapással szelték ketté.

A sziklákkal telet zdelt dombtet re vezet kanyargós ösvényt Losztara túlságosan ismer snek találta, így érezte is, hogy arcára feszült kifejezés ül ki. Gyöngy pár lépéssel elmaradt mögötte, s minden alkalommal, amikor egy-egy k kifordult a csizmája alól, és legurult a domboldalon, motyogott valamit. Amikor majdnem hasra esett, nagyot káromkodott, Losztara komor arckifejezése pedig gonosz vigyorrá változott. A fickó sima modora megkopott, el ntek alóla a kisebb-nagyobb egyenetlenségek, tökéletlenségek, s ezeket Losztara egyszerre találta idegesít nek és furcsán vonzónak. Talán túl öreg volt már ahhoz, hogy tökéletességr l ábrándozzon, ezért találta rokonszenvesnek a hibákat. És Gyöngynek abból volt b ven! A férfi ragaszkodott a vezet i poszthoz, de ez bizony itt Losztara terepe volt. Már felt nt el ttük a régi, lerombolt templom padlója, ahol belel tte azt a nyilat Shei'k homlokába. S ha nem lett volna az a két test r – f leg Toblaka –, akkor az a nap még nagyobb dics séggel végz dött volna, hiszen a Vöröspengék úgy térhettek volna vissza G'danisbanba, hogy Shei'k fejét is viszik magukkal, lándzsán. Ezzel a forradalom véget is ért volna, miel tt elkezd dik. Ha minden úgy történt volna, ahogy azt most a fejében végigpörgette, sok élet megmenekült volna. Egy egész szubkontinens sorsa múlott azon a néhány véráztatta percen. Az a nyavalyás Toblaka! Azzal az átkozott fakarddal! Ha nincs ott, vajon mivel telne ez a napom? Kezdjük azzal, hogy biztosan nem itt lennék. Felisin Parannak nem kellett volna átmenekülnie egy egész kontinensen, hogy meg ne öljék a vérszomjas lázadók. Koltén élne, és a Birodalom vasökleként lecsapna minden izzó zsarátnokra, miel tt az forradalmi lángra kap. Pormkval Legf bb Öklöt pedig a Császárn színe elé vitték volna, hogy személyesen feleljen az alkalmatlanságából és korruptságából ered hibákért. Mindez csak azon a csökönyös Toblakán múlt... Losztara elhaladt a nagy sziklák mellett, amelyek mögé annak idején elbújtak, aztán a mellett a k mellett is, amely mögül a halálos lövést bevitte. S ott, tízlépésnyire a templom padlójától megtalálta az utolsó elesett Vöröspenge tetemét. Losztara a kövezett padlóra lépett, és megállt. Gyöngy is odaért mellé, s kíváncsian körülnézett. Losztara el remutatott. – Ott ült a n . – Ezek a test rök nem vették a fáradságot, hogy eltemessék a Vöröspengéket – jegyezte meg a férfi. – Miért is tették volna? – De úgy t nik, Shei'k eltemetésével sem fáradtak – tette hozzá a Karmos. Egy régi kapu két oszlopa között húzódó árnyas részbe vonult. Losztara követte, s szíve már a torkában dobogott. Az alak kicsi volt, szél tépte sátorponyvába csavarták. A fekete haj csak n tt, n tt, sokáig a halál után, s a hatás így borzalmas lett. Ezt rögtön meglátták, ahogy Gyöngy félrehúzta a vásznat, s el nt a kiszikkadt arc és fej. A nyíl ütötte lyukon át látszott, hogy a koponyaüreg megtelt homokkal. A finom szemcséket a szél a szem, az orr és a tátongó száj üregébe is eljuttatta. – Raraku visszaköveteli, ami az övé – jegyezte meg Gyöngy. – Teljesen biztos vagy benne, hogy ez itt Shei'k volt?

A lány bólintott. – Ahogy elmagyaráztam, a Dryjhna Könyvét leszállították. Egyenesen a kezébe adták. A jóslat szerint ebb l következett volna az újjászületés, ami feléleszti a Forgószelet, aztán az Apokalipszist... vagyis a forradalmat. – Írd le újra ezeket a test röket! – Toblaka és a Párducos néven ismert sivatagi harcos. k voltak Shei'k személyes test rei. – De úgy fest, hogy a forradalomhoz nem kellett sem Shei'k, sem a Forgószél. Minden ment a maga útján, mire Felisin idetántorgott. Nos, akkor hát mi történhetett? Azt gondolod, hogy a test rök egyszer en csak... vártak? Itt? Mire? Losztara vállat vont. – Talán az újjászületésre. Az a szép a jóslatokban, hogy szükség esetén végtelen sok interpretációt is elbírnak. A bolondok csak vártak és vártak... Gyöngy komor arccal felegyenesedett, és körülnézett. – De az újjászületés megtörtént! A Forgószél felemelkedett, s központjává, szívévé vált a forradalomnak. Minden megtörtént, pont úgy, ahogy megírták. Én nem is tudom... Losztara félig lehunyt szemmel figyelte t. Talán a kecses mozdulatai miatt van minden, gondolta. Az elegancia, amely talán femininnek t nne, ha egy kevésbé halálos férfihoz tartozna. Olyan volt, mint egy gyémánthasú kígyó, nyugodt és békés... Amíg nem provokálták. – De nézz csak rá! – mondta. – Itt nem született újjá senki, Gyöngy! Csak az id nket vesztegetjük. Talán Felisin is belebotlott mindebbe, miel tt továbbvánszorgott volna. – Direkt vagy ilyen értetlen, ugye? – mormogta Gyöngy. Losztara keser en vette tudomásul, hogy lebukott. – Igen? A férfi mosolya láttán csak még dühösebb lett. – Igazad van, Losztara Yil. Ebb l a holttestb l valóban nem születhetett semmi. Tehát csak egy lehet ség maradt. Az a Shei'k, aki él és virul a Szent Sivatag szívében, nem ugyanaz a Shei'k. A test rök találtak egy... helyettest. Egy csalót, valakit, akit az eredeti vezet helyébe ültethettek: a jóslatok rugalmassága, amit éppen az imént jellemeztél, segített nekik. Újjászületett. Rendben, akkor hát fiatalabb kell, hogy legyen, igaz? Végül is egy id s n nem vezetheti új háborúba a sereget. Mi több, egy öreg n nehezen gy zhetne meg bárkit is arról, hogy újjászületett. – Gyöngy! – Igen? – Visszautasítom a feltételezést; igen, tudom, hogy mire gondolsz. De ez lehetetlen! – Miért? Nincs más magyarázat... – Nem érdekel, mennyire jó a magyarázat! Hát erre lennénk csak jók mi, halandók? A kifacsart irónia áldozatai, az rült istenek gyilkos játékainak bábui... – A hollók öröme, az istenek gyilkos játéka... Ez tetszik, kislány. Ami a kifacsart iróniát illeti... Szerintem inkább kifinomult humorról van szó. Nem gondolod, hogy Felisin ugrott volna a lehet ségre, hogy ilyen közvetlenül állhasson bosszút a

vérén? Meg a birodalmon, ami a börtönbányába küldte? Lehet, hogy a sors diktál, de a lehet ségeket meg is kell ragadni, önként, dalolva. Ebben az esetben nem a sors vagy a véletlen dolgozott – inkább arról van szó, hogy a vágyak és lehet ségek jókor, jó helyen találkoztak, hogy kiegészítsék egymást. – Vissza kell térnünk a Végrehajtóhoz! – jelentette ki Losztara. – Nos, közénk áll a Forgószél. Ebben az er térben nem gyorsíthatom semmilyen Üreggel az utazásunkat. Megkerülni meg túl sok id be telne... Ne aggódj, megpróbáljuk id ben elérni Tavorét, hogy szóljunk neki a borzalmas felfedezésr l. De ehhez át kell kelnünk a Forgószélen, magán Rarakun, méghozzá csendesen, óvatosan. Ha felfedeznek minket, az végzetes következményekkel járhat. – Elégedettséggel tölt el mindez, ugye? A szeme elkerekedett – s Losztara bosszankodva döbbent rá, hogy nagyon megszerette ezt az arckifejezést. – Igazságtalan vagy, drága Losztara Yil! Elégedettséggel tölt el, hogy megoldottuk a rejtélyt, hogy sikerült megfejtenünk, mi is történt Felisinnel. Már persze, ameddig jelenlegi körülményeink között juthattunk... – És mi a helyzet a Karvalyok vezet jével? – Ó, azt hiszem, hamarosan ezt a szálat is felgöngyölítjük. Igazából minden szépen alakul. – Látod? Tudtam én, hogy elégedett vagy! A férfi széttárta a kezét. – Jobban szeretnéd, ha ostoroznám magam? – A lány felvonta a szemöldökét, mire Gyöngy szeme gyanakodva résnyire sz kült, aztán nagy leveg t vett, és folytatta. – Már majdnem végeztünk a küldetéssel, kislány. Hamarosan leülhetünk egy h s sátorban, és h tött borral a kezünkben szépen átbeszélhetjük, mennyi mindent felfedeztünk. – Alig várom – közölte Losztara szárazon, s keresztbe fonta a karját. Gyöngy megfordult, és szemügyre vette a Forgószelet. Az üvölt , sikoltozó szél uralta az egész égboltot, s végtelen homokes t hullajtott köréjük. – Persze el bb észrevétlenül át kell törnünk az istenn védelmén. Te pardu származású vagy, úgyhogy nem fog veled foglalkozni. Én viszont egynegyed részben Tiste Andii vagyok... A lány csak nézett, s még a lélegzete is elakadt. – Tényleg? A férfi is meglepetten nézett rá. – Hát nem tudtad? Az anyám Drift Avaliiról származott, félvér, fehér hajú szépség volt, vagyis ezt mondták róla, hiszen személyes tapasztalataim nincsenek. Amint elválasztott, elhagyott engem és az apámat... Losztara fantáziája meglódult, ahogy elképzelte a kis Gyöngyöt, amint anyja kebeléb l táplálkozik, de ijeszt nek találta a jelenetet. – Tehát élve születtél? Aztán a férfi sértett hallgatásán jót mosolygott. Az ösvényen lejutottak a medencébe, ahol rendületlenül tombolt a Forgószél haragja. Minél közelebb értek hozzá, annál jobban fölébük tornyosult. Már

alkonyodott. Élelmük fogyóban volt, de vizük akadt még b ven, mert feltöltötték a készleteiket a templomrom közelében lév forrásból. Losztara csizmája szétes ben volt, Gyöngy mokaszinjából pedig csak cafatok maradtak. Az éget napfényben a ruhájuk varrásai kikeményedtek, elszakadtak. A b r kirepedezett, a vas pedig rozsdás lett – ez még a Thyrllan Üregen való átkeléskor történt. Losztara fáradt volt és viharvert – tudta, hogy tíz évvel id sebbnek látszik a koránál. Ez csak fokozta Gyöngy iránt érzett haragját, hiszen a férfi b re sima volt és ránctalan, furcsa formájú szeme pedig tiszta és ragyogó. Könnyed léptei láttán a lány legszívesebben jól megcsapkodta volna a fejét kardjának lapjával. – Hogy akarod elkerülni, hogy a Forgószél Istenn észrevegyen minket? – kérdezte, ahogy közelebb értek a homokfalhoz. A férfi vállat vont. – Van egy tervem. Lehet, hogy m ködni fog, és az is lehet, hogy nem. – Ez úgy hangzik, mint az eddigi legtöbb terved. Mondd csak, milyen szerepet szánsz nekem ebben a színjátékban? – Rashan, Thyr és Meanas – mondta a férfi válasz helyett. – A folytonos háború! Még az istenn sem érti igazán ennek az Üregdarabnak a lényegét, amit magunk el tt látunk. Nem meglep , hiszen szegényke eredetileg csak valami szellemecske lehetett. Én viszont megértem... Nos, nála mindenesetre jobban átlátom a helyzetet. – Sosem tudsz tisztességesen válaszolni? „Fáj valamid?” „Ó, Mockra, Rashan és Omtose Phellack Üregei, amelyekb l minden térd alatti fájdalom ered...” – Rendben. El fogok bújni az árnyékodban! – Hát, ehhez bizony már hozzászoktam, Gyöngy. De muszáj rámutatnom, hogy a Forgószél fala eléggé eltakarja a napot... – Igen, mégis van elég fény. Csak annyi lesz a dolgom, hogy óvatosan lépkedjek. Feltéve persze, ha nem teszel hírtelen, váratlan mozdulatokat. – Erre még sosem éreztem késztetést a társaságodban, Gyöngy. – Ó, ez remek! De úgy érzem, muszáj rámutatnom, hogy folyamatosan feszültséget keltesz kett nk között. Ez a feszültség pedig minden, csak nem szakmai jelleg . Furcsamód minél többet sértegetsz, annál jobban feler södik. Furcsa flörtölési szokás... – Flörtölés? Te idióta! Sokkal szívesebben látnálak pofára esni, és végignézném, ahogyan hülyére ver az istenn , s nagy-nagy örömömet lelném mindebben... – Pontosan err l beszéltem, drágám. – Igazán? Tehát ha forró olajat öntenek rád, akkor a sikolyaid között azt kiabálnád, hogy vegyem ki a fejem a... – Szinte csattant a szája, olyan hirtelen becsukta. Gyöngy bölcsen nem f zött ehhez megjegyzést. A kardom lapjával? Dehogy, az élét érdemli! – Meg akarlak ölni, Gyöngy! – Tudom. – De most megelégszem azzal is, hogy az árnyékomba bújsz. – Köszönöm. Most indulj szépen el re, egyenletes léptekkel. Egyenesen be a homokfalba! És már most hunyd le a szemed: nem akarom, hogy az a két gyönyör ,

tüzes ablak megsérüljön... Losztara arra számított, hogy majd ellenállásba ütközik, de a séta nem igényelt er feszítést. Hat lépés a tompa, okkerszín falban, aztán kiért Raraku kiégett földjére, s pisloghatott az alkonyati fényben. Újabb négy lépés után már a kövezeten haladt, majd hirtelen megfordult. Gyöngy mosolyogva felemelte a kezét, tenyérrel felfelé. Egy lépéssel mögötte volt. A lány habozás nélkül odalépett, keszty s kezével megragadta a férfi tarkóját, és a szájára tapasztotta a száját. Pár másodperc múlva már egymás ruháját tépték. Semmi ellenállás. Kevesebb, mint négy mérföldnyire t lük, délnyugati irányban a sötétség beálltával Kalam Mekhar hirtelen felébredt. Teljesen kiizzadt, s az álmában érzett szenvedést még mindig érzékelte – bár azt, hogy pontosan mi volt a cselekmény, már elfelejtette. Megint ez a dal... Azt hiszem. Üvöltéssé hangosodott, amely mintha meg akarná ragadni a világ torkát... Lassan felült, és sziszegve, fintorogva vette számba, hány helyen sajognak az izmai, csontjai. A keskeny, árnyas hasadékban nem volt kifejezetten pihentet az alvás. És a hangok, amelyek a dalt éneklik, ismer sek... mégis furcsák. Olyan hangok, melyek sosem énekeltek egy sort sem. Barátok. S nem a lélek nyugalma a cél – nem, ezek a hangok a háborút öntik dalba. Fogta a vizestöml t, és ivott egy nagyot, hogy eltüntesse a por ízét a szájából, aztán néhány percet arra szánt, hogy ellen rizze a fegyverzetét és a felszerelését. Mire végzett, szívdobogása normálisra lassult, és a keze sem remegett már. Nem tartotta valószín nek, hogy a Forgószél Istenn észrevette volna a behatolást, s úgy gondolta, ez így maradhat, amíg árnyak között, óvatosan közlekedik. Tudta jól, hogy tulajdonképpen az éjszaka is csak egyfajta árnyék. Úgy gondolta, ha napközben el tud bújni, akkor észrevétlenül elérheti Shei'k hadseregének táborát. Felkapta a hátizsákját, és elindult. A porfelh n keresztül alig látszottak a csillagok. Raraku vad és nomád kinézete ellenére tele volt ösvényekkel, utakkal. Sok hamis vagy mérgezett forráshoz vezetett; megint mások a biztos halálba, a futóhomokba vitték a vándort. A lábnyomok és a régi törzsi utak alatt pedig ott kanyarogtak az egykori parti utak, a gerincek mentén – ezek kötötték össze egykor a nagy, sekély öböl szigeteit. Kalam kocogva áthaladt egy köves aljú mélyedésen, melyben tucatnyi hajó – megkövesedett fájuk szürke volt, mint a csont a homályban – maradványai hevertek a kemény agyagon. A Forgószél felemelte a homoktakarót, és megmutatta Raraku múltját, a régen elveszett civilizációk emlékeit, melyek évezredeken át csak a sötétséget ismerhették. A környék kissé nyugtalanító volt, s éjszakai rémálmaira emlékeztette. És arra az átkozott dalra! A merényl továbbhaladt, talpa alatt tengeri lények csontjai ropogtak. Nem fújt a szél, a leveg szinte hihetetlen módon mozdulatlan volt. Kétszáz lépés után a talaj ismét emelkedni kezdett, s az út omladozó folyosóban folytatódott. Kalam felpillantott a gerincre, és megdermedt. Lehasalt, s hosszú késeinek markolatához

kapott. Menetoszlop haladt át a folyosón. A sisakos fejüket lehajtó katonák sebesült bajtársaik súlya alatt roskadoztak. Lándzsák villogtak és hintáztak a zsíros sötétségben. Kalam úgy tippelte, lehetnek vagy hatszázan. Az oszlop harmada táján zászlótartót vittek. A rúd tetejére emberi mellkascsontvázat er sítettek. Szíjakkal fogták össze a bordákat, s az üregbe két koponyát tettek. A rúdra agancsokat is szegeltek, még a hordozó sápadt keze körül is volt néhány. A katonák némán meneteltek. A Csuklyás szakállára! Ezek kísértetek! A merényl lassan felegyenesedett. Ismét elindult el re. Felmászott a lejt n, így pár perc múlva már úgy állt az út mellett, mint egy járókel , akinek félre kellett húzódnia a vonuló sereg útjából. A katonák elhaladtak mellette, elég közel, így akár meg is érinthette volna ket, hogy megnézze, nem hús-vér emberek-e. – A tenger fel l jött. Kalam meglep dött. Nem ismerte ezt a nyelvet, mégis értette. Hátrapillantott – s a medencében, melyen az imént átkelt, csillogó víz hullámzott. Száz evez csapásnyira a parttól öt hajó sodródott a vízen: három égett, így szemetet, hamut szórt a vízbe, ahogy ringatták a hullámok. A maradék kett közül az egyik gyorsan süllyedt, míg a másik csak állt egy helyben, mozdulatlanul, fedélzetén semmi nyoma sem volt életnek, csak hullák hevertek mindenfelé. – Egy katona. – Egy gyilkos. – Túl sok szellem jár ezen az úton, barátom! Hát nem kísértenek még minket elegen? – Igen, Dessimbrelackis végtelen számban veti be ellenünk a légióit, és nem számít, mennyit mészárolunk le, az Els Birodalom Császára mindig újabbakat toboroz. – Ez nem igaz, Kullsan! A Hét Szent Védelmez l öt nincs többé. Ez talán semmi? És a hatodik sem fog felépülni most, hogy el ztük a fekete bestiát is. – Gondolod, hogy valóban el ztük ebb l a világból? – Ha a Névtelenek igazat beszélnek, akkor igen... – Kérdésed, Kullsan, összezavart. Nem a városból menetelünk ki? Nem most gy ztünk éppen? A beszélgetés lassan elhalt, mert a beszélget k elvonultak Kalam közeléb l, de a kétked Kullsan válaszát azért még hallotta: – Akkor miért kísérnek minket szellemek az úton, Erethal? De ami még fontosabb, gondolta magában Kalam, engem miért kísérnek szellemek? Megvárta, hogy elvonuljon az utolsó katona is, aztán elindult, hogy átkeljen a régi úton. A túloldalon magas, sovány alakot látott kopott narancssárga ruhában. Szeme helyén fekete üreg tátongott. Egyik hústalan kezében elefántcsont botot tartott, spirálos vég t. Alkarjával rátámaszkodott, mintha csak ez tartaná. – Hallgasd csak ket, te, szellem a jöv l! – recsegte, s oldalra hajtotta a fejét. És Kalam ekkor meghallotta. A szellemkatonák énekelni kezdtek! A merényl éjfekete rére kiültek a verejtékcseppek. Már hallottam ezt a dalt... vagyis egy nagyon hasonlót. Egy feldolgozás...

– Mi a pokol... Te, Tanno Szellemdalnok, magyarázd meg, kérlek... – Szellemdalnok? Ezen a néven ismernek majd? Ez tiszteletteljes titulus? Vagy egy átok? – Ezt hogy érted, pap? – Nem vagyok pap. Tanno vagyok, Yaraghatan Tizenegyedik és egyben utolsó Szeneszkálja, s azért zött el az Els Császár, mert árulóként szövetségre léptem a Névtelenekkel. Gondoltad volna, hogy ezt fogja tenni? Gondolta volna bármelyikünk is? Hét Védelmez , igen, de ennél többek voltak, igen, sokkal többek... – A szellem darabos léptekkel elindult az úton a menetoszlop nyomában. – Adtam nekik egy dalt, mely az utolsó csatájuknak állít emléket – nyögte. – Legalább ezt megadtam nekik... Kalam nézte, ahogy az alakok elt nnek a sötétben. Megfordult. A tenger elt nt, a medencében megint el ntek a csontok és a kövek. Megborzongott. Miért vagyok szemtanúja ilyen dolgoknak? Eléggé biztos vagyok benne, hogy még nem haltam meg. De lehet, hogy hamarosan meghalok. Talán ezek a halál el tti víziók? Hallott már ilyesmir l, de nem nagyon hitt benne. A Csuklyás ölelése nem olyasmi, amit be lehetne el re sz ni a sors fonalába... csak utólag egyértelm . Kalamnak legalábbis ezt súgták a tapasztalatai. Megrázta a fejét, és átkelt az úton, majd az omladozó folyosón át leereszkedett a sziklákkal t zdelt síkságra. A Forgószél felemelkedése el tt itt csak homokd nék voltak. Magasabban volt, mint az si tengermeder, amit az imént maga mögött hagyott – talán kétszer annyival, mint egy ember magassága –, s itt, a felborult kövek között egy hajdani város képe rajzolódott ki a megmaradt alapokból. Mély csatornák szabdalták több részre, s még látszott néhány helyen, hol íveltek át hidak a csatornák fölött. A falak közül csak kevés ért a merényl combja fölé, de látszott, hogy pár épület elég nagy volt – olyan, mint amilyeneket Untában vagy Malaz városban lát az ember. Mély gödrök jelölték az egykori ciszternák helyét, melyekbe össze tudott gy lni a túloldalról átszivárgó, a homok által minden sótól megszabadított tengervíz. A teraszok maradványai arra utaltak, hogy a városban sok volt a park. Kalam elindult, s hamarosan az egykori f úton haladt, mely észak-dél irányban húzódott. A talajt vastag sz nyegként fedték a sótól és homoktól elszíntelenedett cserépdarabok. Most én is olyan vagyok, mint egy szellem – utolsóként járok ezeken az utakon, az átlátszó falak, felfedett titkok között. Ekkor hallotta meg a patadobogást. Kalam a legközelebbi fedezékbe rohant, vagyis egy megsüllyedt lépcs re, amely egykor egy hatalmas épület pinceszintjére vezetett. A patadobogást egyre közelebbr l hallotta, a f utca túloldalán lév mellékutcák egyikéb l. A merényl lebukott, ahogy felt nt az els lovas. Pardu. Rövid szárral, óvatosan, kivont fegyverrel haladt. Aztán intett. Négy újabb sivatagi harcos érkezett, aztán megint egy pardu – a vad frizurából, a kabalákból és a rongyos kecskeb r köpenyb l Kalam arra következtetett, hogy sámán az illet . A sámán körülnézett – szeme villogott, mintha valami bels tüzet tükrözne –, majd el húzott egy hosszú csontot, és körözni kezdett vele a leveg ben, a feje fölött. Aztán felszegte a fejét, és hangosan beleszagolt a leveg be. Kalam lassan el húzta késeit a tokjukból.

A sámán morgott pár szót, majd leugrott a magas kápájú pardu nyeregb l a földre. Rosszul érkezett, kificamította a bokáját, így az elkövetkez perceket azzal töltötte, hogy fél lábon ugrált, körbe-körbe, közben pedig nagyokat köpött és káromkodott. A harcosok kecsesebben ugrottak le a lovukról, és Kalam látta, hogy az egyik férfi arcán vigyor villan. A sámán ezután elkezdett körbe-körbe járkálni, közben motyogott, és id nként meg-megrángatta kócos haját. Ezekben a mozdulatokban Kalam egy rituálé kezdetét vélte felfedezni. Valami azt súgta a merényl nek, hogy ezek a parduk nem tartoznak Shei'k Apokalipszis hadseregébe. Ahhoz túlságosan óvatosan közlekedtek. Lassan visszatolta a helyére otataral hosszú kését, beült az árnyékba, várt és figyelt. A sámán motyogása ritmikussá vált, aztán a derekára kötözött b rszüty be nyúlt, s el vett egy maréknyi apró tárgyat, amit végtelen körben járva szórni kezdett. A csillogó fekete tárgyak úgy recsegtek-ropogtak a földre érve, mintha a kemencéb l vették volna ki ket. A rituális kör fel l orrfacsaró, savas b z áradt a merényl felé. Kalam sosem tudta megfejteni, hogy ami ezután következett, azt akarattal tették-e – mindenesetre a következményeken nem csupán lep dött meg. Az utcára nehezed sötétség szétrobbant, sikolyok harsantak. Két hatalmas szörny érkezett bel le, és azonnal rátámadtak a pardu harcosokra. Mintha maga a sötétség öltött volna testet, csak csillogó bundájuk remegése árulta el ket, ahogy gyorsan futottak, vért fröcsköltek, csontokat törtek. A sámán felsikoltott, amikor az egyik bestia rátámadt. A nagy, fekete fej oldalra fordult, az állkapocs szétnyílt, és a sámán feje elt nt a szájban. Nedves reccsenés hallatszott, amikor az agyarak egymáson csattantak. A kopó – mert Kalam rájött, hogy két kopót lát – ezután ellépett, s a sámán fejetlen teste lassan a földre hullt. A másik kopó falatozni kezdett a pardu harcosok teteméb l, így folytatódott a gyomorforgató csontrecsegés. Kalam jól látta, hogy ezek nem az Árnyak Kopói. Nagyobbak, er sebbek voltak nálunk, inkább medvére hasonlítottak, mint kutyára. Ám miközben megtöltötték bend jüket a nyers emberi hússal, barbár kecsességgel, ösztönös, halálos mozdulatokkal járkáltak. Semmi félelem, csak magabiztosság – mintha ez a furcsa hely is csak olyan lenne, mint a vadászterületük. Látványuktól a merényl hátán futkosott a hideg. Mozdulatlanul várt, lelassította légzését, aztán szívdobogását is. Nem tehetett mást, míg a kopók el nem mennek. De azok láthatóan nem siettek sehová. Mindketten lehasaltak, hogy elrágják az utolsó ízületeket és csöves csontokat is. Éhesek voltak ezek a bestiák! Nem tudom, honnan jöhetnek... És vajon mire készülhetnek? Aztán az egyik felemelte a fejét, és megdermedt. Mélyr l feltör morgással felállt. A másik tovább rágcsált egy emberi térdcsontot, s láthatóan rá sem hederített társa váratlan idegességére. Még akkor sem, amikor az már arra fordult, ahol Kalam bujkált. Gyorsan támadásba lendült. Kalam felugrott a romos lépcs l, és fél kézzel a telabája ráncai közé nyúlt. Megfordult, és futásnak eredt, de közben maga mögé hajította az utolsó adag füstös gyémántot – ezt saját készletéb l spórolta meg, nem a Pusztnak szánt csomagból. Háta mögött karmok koppantak, mire oldalra dobta magát, s vállával a földre érve

továbbgurult. Alig egy másodperc múlva a fekete kutya már ott volt, ahol az imént még állt. A merényl csak gurult, gurult, majd ismét talpra érkezett, s közben kétségbeesetten tapogatózott a nyakában lógó síp után. A kopó végigrohant a poros kövezeten, lába meg-megcsúszott, amikor meg akart fordulni. Egy pillantás, és Kalam tudta, hogy a másik kopó még mindig nyugodtan eszeget a hátuk mögött, az utcán. Ekkor a merényl a fogai közé kapta a sípot. Tett még pár lépést, hogy a szétszórt gyémántok éppen közötte és a kopó között legyenek. Aztán amilyen er sen csak tudott, belefújt a csontsípba. Öt azalan démon emelkedett fel az srégi kövezetr l. Egyetlen pillanatra sem álltak le tanakodni, három azonnal a támadó kopóhoz lépett, a másik kett pedig Kalam mellé szeg dött, s megindult az eszeget kopó felé. Amely végre felnézett. Kalam kíváncsi lett volna ugyan a hatalmas szörnyek összecsapására, de egy másodpercet sem vesztegetett bámészkodásra. Dél felé rohant, átugrotta az útjába kerül köveket, falakat, megkerülte a sötét fenek gödröket, s tekintetét a magasabban fekv , alig ötszáz lépésnyire lév területre szegezte. Mögötte csattanások, puffanások, morgások, s felboruló kövek robajai jelezték, hogy a csata nem csillapodik. Ne haragudj, Árnytövis... De remélem, legalább egy démonod túléli a csatát, és visszaszökik hozzád. Ebben az esetben gyorsan értesülhetsz a világra szabadított új csapásról. És ne feledd: ha kett van bel lük, akkor lehet több is! Futott tovább az éjszakában, amíg már nem hallott maga mögött semmit, de semmit. A meglepetések éjszakája. Egy ékszerész üzletében G'danisbanban. Fény , lassú lefolyású vacsorán, melyen egy kaleffa keresked és nagyra becsült vev jének még nagyobbra becsült felesége költöttek el kettesben. És Ehrlitanban, a rabszolgakeresked k és gyilkosok titkos találkozóján, akik éppen egy malaza kollaboráns elárulására készültek, mert az titokban meghívta a városba Nok admirális flottáját – amely eközben éppen az Otataral-tengeren került egyet, hogy találkozzon a Genabackis fel l érkez tizenegy teherhajóval; egy kollaboráns elárulására, aki másnap reggel nem csak hogy épen és egészségesen fog ébredni, de már nem is fenyegeti majd többé a merénylet veszélye. És Ehrlitantól nyugatra, húsz mérföldnyire, egy karavánösvényen az éjszaka csendjét riadt sikolyok törik meg – elég hosszan és hangosan ahhoz, hogy felébresszék a vasökl öregembert, aki magányosan éldegél Otataral-tengerre néz tornyában. Ám aztán az öreg a másik oldalára fordul, és ismét mély, pihentet álomba szenderül. A távoli, gyakorlatilag nem is hallható sípszóra a számtalan füstös gyémánt, melyeket a g'danisbani piac egyik keresked je terített a városban, porrá omlott – akár zárt szekrényben tartották, akár gy be vagy medálba foglalva, vagy egy keresked kirakatában. A porból azalan démonok emelkedtek el , akiket jóval a tervezett id el tt felébresztettek. De k ezt cseppet sem bánták! Mindre bíztak egy-egy feladatot, amihez magányra volt szükség – legalábbis kezdetben, így aztán szükségszer vé vált, hogy születésük szemtanúit elhallgattassák, és az azalanok err l szívesen gondoskodtak. Gyorsan, profi módon.

Azok, akik Raraku romvárosában találták magukat, két olyan lényt láttak, amelyeknek felismeréséhez jó mélyen kellett belekotorni a faji emlékezetbe... S az érkezés utáni percek meglehet sen kellemetlennek bizonyultak. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a kopók nem akarják feladni a megkaparintott területet. A harc kemény volt és hosszú, s az öt azalan számára kellemetlenül zárult, mert elzavarták ket, sebesülten, véresen. Jó mély árnyékot kerestek, oda húzódtak a közelg napfény el l. Elbújtak, hogy nyalogassák sebeiket. És az Árnyak által fémjelzett Birodalomban egy bizonyos istenség mozdulatlanul ült anyagtalan trónusán. Már magához tért a meglepetésb l, s gondolatai száguldoztak a fejében. Száguldoztak. Recsegve hasadó fa, kettétört árboc, mely viszi magával az összes kötélzetet... Nagy dörrenés, becsapódás, melybe az egész hajó beleremeg. Aztán már nem hallottak semmi mást, csak a vízcseppek koppanását a k padlón. Késes nyöszörögve felült. – Apsalar? – Itt vagyok! Hangjuk visszhangzott. A falak, a mennyezet közel voltak hozzájuk – a hajó valamilyen barlangszobában landolt. – Milyen kifinomult! – motyogta a daru, s a hátizsákja után kezdett kutatni a törmelékek között. – Van itt valahol egy lámpásom. Egy perc, és meglesz! – Nem megyek sehová – felelte a lány a hajó farának környékér l. Szavai hallatán Késes hátán végigfutott a hideg, mert olyan végzetes, beletör volt a hangja. Végre rátalált a táskájára, és közelebb húzta. Turkált benne egy kicsit, s végre megtalálta a kis lámpást, meg a hozzá való t zgyújtó készletet. A készlet Darujhisztánból származott, s volt benne kovak , vasrúd, viasz, l por, madzag helyett egy fa rugalmas bels rostjai, és persze egy adag a hosszan ég zseléb l, amit a városi alkimisták a város alatti gázból alakítottak át. Háromszor villant szikra, miel tt a l por meggyulladt volna. Ezután következett a farost, amit Késes gyorsan beledugott egy adag zselébe, meggyújtotta, majd a lámpásba helyezte. A szobában fénykör jelent meg, láthatóvá vált a ronccsá tört hajó, a durván megmunkált k fal és a mennyezet. Apsalar még mindig a szilánkosra tört kormányrúd mellett ücsörgött, alig jutott el hozzá a fény. Olyan volt, mint egy szellem, nem mint egy hús-vér ember. – Látok egy ajtót mögötted – közölte a lány. A fiú megfordult, és feljebb emelte a lámpát. – Oké, legalább nem egy sírba jutottunk. Inkább valami raktárhelyiségbe... – Por szagát érzem... és homokét. A fiú lassan bólintott, majd egy hirtelen támadt gyanú miatt elkomorodott. – Nézzünk körül egy kicsit! – mondta, majd elkezdte összeszedni a felszerelését, közte az íjat is. Az ajtó fel l nyüszítést hallott, s megdermedt. Felnézett, és egy sor szempár verte vissza a lámpa fényét. Közel ül szemek, minden oldalról, még az ajtó tetejér l is – Késes sejtette, hogy fejjel lefelé lógnak. – Bhok'aralok – sóhajtotta Apsalar. – Visszatértünk Hétvárosba.

– Tudom – felelte a daru, s a legszívesebben köpött volna egyet. – Az elmúlt év nagy részét azzal töltöttük, hogy átverekedjük magunkat ezen az átkozott, sivatagos vidéken, és most visszakerültünk oda, ahonnan elindultunk. – Igen, úgy t nik. Na, Sáfrány, milyen érzés egy isten játékszerének lenni? A fiú úgy látta, nem volna sok értelme válaszolni erre a kérdésre, ezért inkább elindult az ajtó felé. A bhok'aralok sikoltozva szétszaladtak, s elt ntek a sötétben, a folyosón. Késes megállt az ajtóban, és hátranézett. – Jössz? Apsalar vállat vont a homályban, majd elindult. A folyosó húsz lépésen át egyenesen, egy szintben futott, majd egy jobbkanyar következett, a talaj pedig megd lt, és feljutottak a következ szintre. Nem voltak sem oldalszobák, sem oldalfolyosók, míg el nem értek egy kör alakú szobáig, melynek falában lezárt ajtók sorakoztak – mögöttük valószín leg sírkamrák lehettek. Az egyik ívelt falban, két ilyen lezárt ajtó között egy alkóv rejt zött, melyb l lépcs vezetett felfelé. És a lépcs aljában egy ismer s alak guggolt, vigyorogva, csillogó fogakkal. – Iszkiri Puszt! – Hiányoztam, igaz, fiam? – Úgy indult feléjük, mint egy rák, aztán oldalra hajtotta a fejét. – Meg kellene nyugtatnom ket, igen, mindkett t. Üdvözl szavak, széles ölelés, régi barátok, igen, akiket ismét összehozott a sorsdönt feladat. Nem számít, milyen sokat várnak t lünk az elkövetkez napok és éjjelek folyamán... Mintha szükségem lenne segítségre! Iszkiri Pusztnak nem kell a segítség! Hát igen, a kislány talán hasznosnak bizonyulhat, de nem t nik túl lelkesnek, ugye? Szegény kislány, elszomorítja a sok tudás! – Felegyenesedett, de állás és guggolás között félúton megállt. Mosolya kiszélesedett. – Isten hozott benneteket, barátaim! Hah! Késes odalépett elé. – Erre most nincs id nk, te rühes menyét... – Hogy nincs id nk? Dehogy nincs, fiam! Sok feladatunk van, és arra sok id fog elmenni. Hát nem csodás ez a változás? Hogy igyekezni kellene? Dehogy! Ráérünk pepecselni! Nem fantasztikus? – Mit akar t lünk Cotillion? – kérdezte Késes, s közben igyekezett ellazítani ökölbe szorult kezét. – T lem kérdezed, hogy mit akar t lünk Cotillion? Honnan tudnám? – Lehajolt. – Vajon hitt nekem? – Nem. – Mit nem? Elment az eszed, fiacskám? Itt aztán nem találod meg! De lehet, hogy a feleségem megtalálná – egyfolytában csak takarít, takarít –, legalábbis azt hiszem. De nem hajlandó az ajándékokhoz nyúlni: az én kis bhok'aral gyermekeim mindenfelé hagynak bel le, amerre csak járok. Már hozzá is szoktam a szaghoz. Na, hol is tartottam? Ó igen, legdrágább Apsalar, flörtöljünk, te meg én? Hogy dühöngene az a boszorkány! Hi-hi! – Szívesebben flörtölnék egy bhok'arallal – felelte a lány. – Semmi akadálya! Biztosan örülsz a hírnek, kislány: nem vagyok féltékeny típus! Van itt b ven bhok'aral, kedvedre válogathatsz! Nos, éhesek vagytok? Szomjasak?

Remélem, hoztatok magatokkal ételt, italt... Csak menjetek fel egyenesen ezen a lépcs n, és ha kérdi, mondjátok, hogy nem láttatok. Iszkiri Puszt ezzel hátrált egy lépést, és elt nt. Apsalar felsóhajtott: – Talán a... felesége majd normálisabb vendéglátónak bizonyul. Késes hátrapillantott. Valahogy kétlem, gondolta.

Huszonegyedik fejezet

Nincs halál a fényben.

Anarmann Osserc f papja

– Mezlák egyt l egyig! – motyogta Febryl, miközben végigbicegett a régi, poros ösvényen, s egyre hangosabban szedte a leveg t. Már csak kevés olyan dolog volt a világban, ami örömet tudott okozni neki. Mert itt voltak a malazák. A teste cserbenhagyta. A Forgószél Istenn vak haragjával, tomboló erejével... Fejében a világ káoszba fordult, s mindaz, ami történt – és ami volt –, a múltban rekedt. De a múlt nem halt meg. Csak szunnyadozott. A régi mintázatok tökéletes, kimért egyesítésével el lehet érni az újjászületést. Nem úgy, ahogy Shei'k újjászületett – ott ugyanis csak annyi történt, hogy egy régi, elhasznált edényt újra cseréltek. Nem, Febryl ennél sokkal tökéletesebb újjászületésr l álmodott. Egykor Enqura Szent Falah'dot szolgálta. Ugarat Szent Város és környéke éppen reneszánszát élte. Tizenegy nagy iskola is m ködött a városban. Rég elveszett tudást fedeztek fel újra. Egy nagy civilizáció virága a nap felé fordult, és bontogatni kezdte szirmait. Ám a mezlák és a sok légió elpusztítottak... mindent. Ugarat Dassem Ultor kezére került. A katonák megostromolták az iskolákat, és dühösen rá kellett jönniük, hogy a sok kincs, szöveg elt nt, együtt a tudósokkal és akadémikusokkal. Enqura jól tudta, hogy a mezlák szomjazzák a tudást, hogy a Császár éhezik a külföldi titkokra, és mint a város Szent Védelmez je nem adhatott nekik semmit. Ehelyett a malaza hadsereg érkezése el tt egy héttel utasította Febrylt, hogy zárassa be az iskolákat, és gy jtse be a több százezer tekercset, kötetet, az Els Birodalom relikviáit, a tudósokat és kutatókat magukat is. A Védelmez dekrétumának értelmében Ugarat kolosszeuma hatalmas égetés helyszínévé vált – mindent elégettek, elpusztítottak. A tudósokat keresztre feszítették – már azokat, akik nem vetették magukat a máglyára az rületes gyász miatt –, holttestüket pedig azokba a gödrökbe vetették a város falain kívül,

ahová a széttört relikviák is kerültek. Febryl elvégezte, amit parancsoltak neki. Az utolsó h séges cselekedet, szívb l jöv , szinte és bátor. A borzalmat nem lehetett elkerülni. Talán az egész háborúban Enqura ellenállása volt a legnagyobb csapás a malazákra. Bátorság, amiért a Szent Védelmez az életével fizetett, mert Dassem Ultor, akit a hír el ször megdöbbentett, hirtelen támadt haragjában kivégeztette. Közben Febryl elvesztette a hitét, megtört emberré lett. Azzal, hogy követte Enqura parancsát, annyira magára haragította anyját és apját – akik mindketten tanult nemesek voltak –, hogy szemt l szemben megtagadták fiukat. És Febryl aznap éjjel elvesztette az eszét, s józanságát csak a hajnal els sugarai hozták vissza, amikor is felfedezte, hogy megölte a szüleit. Meg a szolgálóikat. Aztán olyan varázslatot szabadított a házi rségre, hogy a katonák csontjairól leperzsel dött a hús. Hogy olyan er áramlott át tagjain, ami évekkel öregítette, ráncossá, megtörtté tette, csontjait meghajlította, megvékonyította. Senki sem figyelt fel az öregemberre, aki aznap kibicegett a város kapuján. Enqura kereste, de Febryl sikeresen kivédte a keresést, és sorsára hagyta vezet jét. Megbocsáthatatlan. Kemény szó, az igazság keményebb a sziklánál is. De Febryl sosem tudta eldönteni, hogy melyik b nére volt ez igaz. Három árulást követett el, vagy kett t? A sok tudás elpusztítása, a tudósok és a tanárok kivégzése lett volna a leggonoszabb tette? A mezlák és a többi Falah'd ugyanis ezt állították. Rosszabb volt talán még annál is, amit a T'lan Imassok tettek Arenben – hogy lemészároltak mindenkit? Annyira elvetemült tett, hogy Enqura neve jogosan lett átokká mind a mezlák, mint a hétvárosi slakosok számára? Három, nem kett ? És a kurva tudta ezt! Tudta minden titkát. Nem volt elég, hogy megváltoztatta a nevét; nem volt elég, hogy vénséges vén öregembernek látszott, míg Iltara F pap, Enqura legh bb szolgája fiatal és magas volt, s bomlottak utána a n k és férfiak egyaránt? Nem, mert a n látszólag er feszítések nélkül lerombolta minden védvonalát, és kifürkészte lelkének rejtett titkait. Megbocsáthatatlan. Nem engedhette meg magának, hogy titkainak egyetlen ismer je is életben maradjon. Nem engedhette meg magának, hogy ilyen... sebezhet legyen. Senkivel szemben. Még Shei'kkel szemben sem. F leg vele szemben nem. Vagyis, meg kell t le szabadulni. Akkor is, ha ehhez a mezlákkal kell szövetkezni. Nem voltak illúziói Korbolo Dommal kapcsolatban. Tudta, hogy a napani ambíciói – bármit is hangoztat most – messze túlmutatnak ezen a lázadáson. Nem, birodalmi jelleg elismerésre vágyik. Valahol délen Melik Rel, az si Mael Jiszta papja Aren felé vonul, hogy megadja magát. Célja nem lehet más, mint a Császárn elé kerülni. És aztán hogyan tovább? Az a kígyó-pap majd bejelenti, milyen csodás fordulatot vettek az események Hétvárosban. Korbolo Dom egész id alatt a Birodalom érdekei szerint dolgozott. Vagy valami ehhez hasonló ostobaság... Febryl biztos volt benne, hogy nem téved. Korbolo Dom dics séges visszatérésre vágyik a Birodalom kebelére. Valószín leg szívesen viselné a Legf bb Ököl címet. Melik Rel majd szépen elkeni a szerepét a Bukás körüli eseményekben. Koltén haláláért és a Legf bb Ököl seregének

lemészárlásáért pedig teljes egészében Pormkval, a halott ember lesz a felel s. A jiszta szépen ellavírozik majd az eseményekben, vagy ha minden befuccsol, megszökik megint. Febryl úgy hitte, hogy Korbolo Domnak vannak ügynökei Untában, a palotában – ami itt, Rarakuban történt, alig rezgette meg a teljes, hatalmas hálót. De a végén le fogom gy zni! Még akkor is, ha most látszólag vele tartok. Végül is elfogadta a feltételeimet – hazugság volt, tudom –, és én is elfogadtam az feltételeit: egy újabb hazugság, természetesen. Végigsétált a külvároson, és most az oázis vadabb részén járt. Az ösvény elhanyagoltnak t nt, mintha régóta nem használnák – repedezett volt, száraz pálmalevelek borították. Febryl tudta, hogy áthaladásával most elrontja ezt a gondosan megteremtett látszatot, de nem foglalkozott vele. Korbolo gyilkosai majd rendet raknak. Úgyis olyan büszkék a tehetségükre... Az ösvény kanyarodott egyet, majd egy alacsony kövekkel övezett tisztásba torkollott. Egykor kút is volt itt, de régen telefújta a szél homokkal. Kamist Reloe a tisztás közepén állt, csuklyásan, kesely szer en, Korbolo négy merényl jével maga mögött, félkörben. – Elkéstél! – sziszegte Kamist Reloe köszönés helyett. Febryl vállat vont. – Úgy nézek ki, mint aki táncból jön? Nos, megkezdtétek az el készületeket? – A tiéd itt a tudás, Febryl, és nem az enyém. Febryl felszisszent, és intett karmos kezével. – Nem baj. Még van id nk. Szavaid csak emlékeztetnek, hogy mennyit kell szenvednem az ostobák miatt... – Ezzel nem vagy egyedül – felelte Kamist Reloe. Febryl el rébb bicegett. – Az ösvény, amin a... szolgáid elindulnak, hosszú lesz. Az Els Birodalom ideje óta nem járt rajta halandó. Meglehet, hogy azóta veszedelmesebbé vált... – Elég a figyelmeztetésekb l, Febryl! – csattant fel Kamist Reloe, aki közben látványosan rettegett. – Csak meg kell nyitnod az ösvényt. Csak ennyit kérünk t led: sosem kértünk többet. – Neked ennél többre van szükséged, Kamist Reloe – felelte Febryl mosolyogva. – Azt akarod, hogy ezek a szerencsétlenek vakon tapogatózzanak? Az istenn egykor törzsi szellem volt... – Ez nem titok. – Lehet, de milyen szellem? A sivatagi szél hátán lovagló, gondolod te. De tévedsz. A k szelleme? A homoké? Nem, egyik sem! – Legyintett. – Nézz csak körül! Rarakuban számtalan civilizáció csontjait megtalálhatjuk, egészen az Els Birodalomig, Dessimbrelackis idejéig visszamen leg. S még azon is túl; igen, a jelek rejtve, de itt vannak, és látja, akinek... van hozzá szeme. – A tisztás körül álló lapos kövek egyikéhez lépett, s próbálta leplezni a csontjaiban érzett, hasogató fájdalmat. – Ha leásnál a homokba, Kamist Reloe, felfedeznéd, hogy ezek a kövek tulajdonképpen menhirek, magasabbak, mint itt bármelyikünk. És az aljukba furcsa jeleket véstek... Kamist lassan megfordult a tengelye körül, és résnyire húzott szemmel végigmérte a

köveket. – T'lan Imass? Febryl bólintott. – Dessimbrelackis Els Birodalma nem az els volt, Kamist Reloe. Az a T'lan Imassoké volt. Igaz, kevés olyan vonása volt, mint te vagy én... birodalminak gondolnánk. Nem voltak nagy városaik. Nem törték fel a földet, nem termesztettek növényeket, nem öntöztek. És a hadseregük halhatatlan volt. Persze volt egy trónus, amire egy halandót szántak: a T'lan Imassok leszármazottainak egyikét. Egy embert. De az emberek másként látták a birodalmiságot. És az álomképükben nem szerepeltek a T'lan Imassok. Tehát következett az árulás. Aztán a háború. Egyenl tlen volt a küzdelem, de a T'lan Imassoknak nem akaródzott megölni halandó gyermekeiket. Így elmentek... – És csak akkor tértek vissza, amikor összetörték az Üreget – motyogta Kamist Reloe, s bólogatott. – Amikor a Lélekvesztettek és Szétszéledtek rituáléján elszabadult a káosz. – Visszafordult Febrylhez. – Az istenn T'lan Imass... volt? Febryl vállat vont. – Voltak égetett agyagtáblába vésett szövegek, az Els Birodalom egyik kultuszának emlékei, melyekb l néhány példány létezett Ugarat elestéig. Azt a néhány T'lan Imasst, akit az embereknek sikerült megölni, szent helyeken temették el. Olyan helyeken, mint ez itt, Kamist Reloe. De a másik mágus a fejét csóválta. – haragos lény. A T'lan Imassokban nem él ilyen düh... – Kivéve, ha okuk van rá. Talán az árulás emlékei halandó életéb l. Seb, ami túl mély volt ahhoz, hogy a Tellann Rituálé eltüntesse. – Febryl vállat vont. – Nem számít! A szellem T'lan Imass. – Kicsit elkéstél ennek a titoknak a felfedésével – morogta Kamist Reloe, s elfordította a fejét, hogy köpjön. – Még mindig köti t a Tellann Rituálé? – Nem. Azt a láncot rég lerázta magáról, s visszaszerezte a lelkét; Raraku titkos ajándékai az életb l és halálból fakadnak, ösztönösek, mint maga a létezés. Visszatért az emlékezetébe minden, amit elveszített, talán még a haragja is újjászületett. Raraku, Kamist Reloe, a legnagyobb titok, mert meg rzi saját emlékeit... a tengerr l, az élet vizér l. És az emlék: hatalom. Kamist Reloe összébb húzta a köpönyeget sovány testén. – Nyisd meg az ösvényt! S ha ezt megtettem neked és a mezla barátaidnak, F pap, tartozni fogsz nekem és a vágyaimnak. Hétvárost felszabadítjuk! A Malaza Birodalom vissza fog vonulni, és civilizációnk ismét felvirágozhat... A gy közepére lépett, és felemelte a kezét. Valami közeledett. Vad és nyers er . S minden eltelt pillanattal, ahogy a lény közelebb ért, L'oric egyre jobban félt. si háborúk... Ezt érzem, mintha újjászületett volna a gy lölet, a harag, amit nem koptatnak el az évezredek sem. S hiába érezte, hogy a harag nem a táborban él halandók valamelyike ellen irányul... Mind az útjában vagyunk!

Többet kellett megtudnia. De tanácstalan volt, hogy melyik ösvényen induljon. Hétváros láthatatlan terheket nyögött. B re több rétegb l állt, keményre edz dött. Titkait nem adta ki könnyen – f leg Rarakuban. Törökülésben ült sátrának közepén, lehajtott fejjel, száguldozó gondolatokkal. A Forgószél haragja még sosem volt ilyen er s, s ebb l arra a következtetésre jutott, hogy a malaza hadsereg már közel járhat, s közeledik a két akarat végs összecsapása is. Igazából ez egy konvergencia volt, és a hullámai fogságba ejtettek, s magukkal húztak más er ket is. És mindezek mögött egy dal hallatszott, suttogva... Menekülnie kellene innen. Elvinni magával Felisint – és Heborikot is. Hamarosan. De a kíváncsiság egyel re még itt tartotta. A rétegek hasadoztak, s el bukkantak a titkok, melyeket L'oric bizony meg akart tudni. Azért jöttem Rarakuba, mert itt éreztem apám jelenlétét... Valahol itt van a közelben. Talán már nincs itt, de erre járt, nem is olyan régen. Az esély, hogy rátalál a nyomára... Az Álmok Királyn je azt mondta, Osric elveszett. Mit jelent ez? Hogyan? Miért? Ilyen kérdésekre akart mindenképpen választ kapni. A Kurald Thyrllan er szakból, a Sötétség szétzúzásából született. Az si Üreg azóta sok ágra bomlott, s a Thyr formájában a halandók számára is elérhet vé vált. De el tte még kialakította a Tellann éltet lángjait is. A Tellann itt, Hétvárosban er sen jelen volt – homályosan, lappangva ugyan, de er sen. A Kurald Thyrllant viszont meggyengítette testvérüregének szétzúzása. L'oric tudta jól, hogy a Thyrllanba nem könny eljutni. Rendben, legyen hát. Megpróbálkozom a Tellannal. Felsóhajtott, majd lassan felkelt a földr l. Természetesen a terv sok veszélyt rejtett. Fehér telabáját karjába emelte, s az ágya mellett álló ládához lépett. Leguggolt, elhúzta fölötte a kezét, ideiglenesen megszüntette a varázsvédelmet, és felemelte a fedelet. Lián páncélzat, fehér anyaga karcolt, horzsolt. A rostélyos sisak is ugyanebb l az anyagból készült. A b rbélés hálóssá volt lyuggatva a szem és száj el tt, a lyukakat fekete vas keretezte. Volt ott még egy világos szín , keskeny pengéj kard is, tompított, lapos heggyel, halovány fahüvelyben. Felhúzta a páncélt, a sisakot is, majd rávette a telabáját, s felhajtotta a csuklyát is. Felöltötte a b rb l készült keszty t, aztán a derékszíjat és a kardot. Aztán megtorpant. Megvetette a harcot. Lián társaival ellentétben neki nem volt kenyere a gyors ítélkezés, s nem fogadta el a fekete-fehér világképet sem, melyben nem volt helye kétkedésnek. Nem hitt abban, hogy a kard hegyével rendet lehet tartani. Véglegességet lehet vele teremteni, ez igaz, de a véglegességet mindig bemocskolja a bukás lehet sége. A szükségszer ség keser ízét érezte a szájában, de nem látott más lehet séget, ezért elviselte. Megint el kell indulnia, át kell kelnie a táboron, óvatosan kell majd merítenie az erejéb l, hogy ne láthassák a halandók, de az istenn se érezze meg a jelenlétét. Az istenn haragja volt eddig a legjobb szövetségese, s ezután is erre akart hagyatkozni. Elindult.

A nap vörös labdaként ragyogott a porfelh mögött, amikor L'oric elért Toblaka tisztására. Egy harangszónyira volt még a naplemente. Felisin aludt a három oszloppal kifeszített ponyva alatt, a faragott alakokkal ellentétes oldalon, és a férfi úgy döntött, hagyja tovább pihenni. Ehelyett vetett egy kíváncsi pillantást a két faragott teblorra, majd a hét k arc elé lépett. Szellemük már régen elt nt – ha egyáltalán itt volt valaha. Ezek a titokzatos T'lan Imassok, akik Toblaka istenei is voltak egyben. A felszentelést elvették t lük, így a tisztás most már egy másik szentséghez tartozott. A nyílás azonban megmaradt, talán egy gyors látogatás emlékeként. Egy ösvény. Remélte, hogy elég lesz ahhoz, hogy átjusson rajta a Tellann Üregbe. Felfedte erejét, beer szakolta akaratát a nyiladékba, s kitágította, amíg elég nagy nem lett, hogy átlépjen rajta... S egy sáros parton találta magát, egy nagy tó mellett. Csizmája bokáig süllyedt a sárban. A víz fel l több felh nyi rovar indult meg felé. L'oric megtorpant, s felnézett a felh s égboltra. A leveg ben kés tavasz illata érz dött. Rossz helyre kerültem... vagy rossz id be. Ez itt Raraku leg sibb emlékezete. A szárazföld felé fordult. A mocsaras síkság még húsz lépésen át folytatódott – a lágy szell ben nád és zsurlók ringatóztak –, majd a talaj lassan emelkedni kezdett, és szavannává alakult. A horizonton sötétebb dombok sorakoztak. A f l csak pár, tekintélyt parancsoló fa emelkedett a magasba, de mind dugig volt fehér szárnyú, hangos madarakkal. A nád között mozgásra lett figyelmes, így keze önkéntelenül is a kard markolatára siklott. Vadállati fej bukkant fel, majd csapott váll. Egy hiéna – olyan, amilyet Arent l nyugatra láthat az ember, meg ritkán Karashimeshben is, de ez itt akkora volt, mint egy medve. Felemelte széles, vad fejét, beleszimatolt a leveg be, szeme résnyire sz kült. A hiéna tett egy lépést el re. L'oric el húzta a kardját. A penge sziszegését meghallva az állat megijedt, elugrott balra, s fejvesztve elmenekült a nád közé. A hullámzó növények mutatták útját, aztán ismét felt nt, de ezúttal már a lejt n – rohant felfelé. L'oric eltette a fegyverét. Elindult a sáros partról, s szerette volna a hiéna által vágott csapást követni, de négy lépés után megtorpant, ugyanis egy rágott tetemre bukkant. Eléggé el rehaladott stádiumban volt már a bomlás, a végtagok a húsev k miatt szanaszét hevertek, így a F pap csak nehezen tudta felfogni, kit is lát. Emberi alak, ezt állapította meg. Olyan magas, mint egy normális ember, de ami megmaradt a réb l, azt finom, sötét sz r borította. A vízt l a hulla felpüffedt, s ez arra utalt, hogy a lény bizony vízbe fúlt. Egy perc keresgélés után L'oric megtalálta a fejét is. Leguggolt, és egy percig mozdulatlan maradt. Csapott homlok, csapott, csúcs nélküli áll, a mélyen ül szempár fölött pedig boltozatos, er sen kiugró szemöldökcsont. A hajszálak, melyek még a koponyához tapadtak, alig valamivel voltak csak hosszabbak és göndörebbek a testet borító sz rnél, és a színük is ugyanolyan volt. Sokkal majomszer bb, mint a T'lan Imassok. És a koponya rmérete is jóval kisebb.

De magasabb, s ilyen szempontból emberszer bb alkat. Vajon milyen néphez tartozott? Nem volt ruha vagy ékszer rajta. A lény – egy férfi – meztelenül halt meg. L'oric felegyenesedett. Látta a hiéna ösvényét a nádasban, így elindult azon. A felh k felszakadoztak, a leveg pedig forróbbá és s bbé vált. Pázsitra lépett, s most el ször száraz talajt érezhetett a talpa alatt. A hiéna nem volt sehol, és L'oricnak eszébe jutott, hogy talán még mindig menekül. Furcsa reakció, tanakodott – nem talált rá semmiféle magyarázatot. Nem volt a fejében semmilyen célpont; még csak azt sem tudta igazán, mit találhatna itt. Végül is ez itt nem a Tellann volt. Valószín leg arra a helyre került, ami az Imass Tellann alatt lakozott, mintha a nép tagjai szent helyeik kiválasztásakor egy sokkal sibb, észrevehetetlen mágia hívó szavának engedelmeskedtek volna. Már tudta, hogy Toblaka tisztása nem egy frissen felszentelt teblor templom; nem is a T'lan Imassoké, akiket isteneiként tisztel. Ez eredetileg Raraku szent helye volt, illetve a természeti er é, amit a vidék birtokolt. Így L'oric a kezdeti id be és helyre csöppent. De vajon jöttem vagy húztak? Jobbján, egy távoli lejt n egy csapat nagy vadállat bukkant fel, s a föld is beleremegett a rohanásba. L'oric habozott. Látta, hogy az állatok nem felé rohannak, de azt is tudta, hogy az ilyen csordák bármikor új irányba kanyarodhatnak. Azok azonban egyszerre hirtelen a másik irányba fordultak. Elég közel voltak ahhoz, hogy tisztán lássa, milyenek. Hasonlítottak a vad szarvasmarhákhoz, de nagyobbak voltak, és tompa vég agancsot vagy szarvat viseltek. Sz rük fehér-bézs foltos volt, sörényük fekete. Elt dött, vajon mi riaszthatta fel ket, s tekintetét visszafordította oda, ahol az állatokat el ször látta felbukkanni. L'oric azonnal lehasalt, szíve hevesebben kezdett dobogni. Hét kopót látott, feketék voltak, mint a sötét éjszaka, s jóval nagyobbak az üldözött marháknál is. Hányaveti arroganciával sétáltak végig a gerinc mentén. Mellettük pedig, ahogy a sakál az oroszláncsalád mellett, egy csapat félember vonult – olyanok, mint amilyet a tóparton talált holtan. Nyilvánvalóan alárendelt szerepben voltak, mint dögev k a ragadozók közelében. Bizonyára a kapcsolat kölcsönösen el nyös volt, de L'oric nem tudta elképzelni, ugyan milyen jelleg segítségre lehet szükségük ezeknek a hatalmas fenevadaknak. S tisztában volt azzal is, hogy ezek az állatok nem ide tartoznak. Betolakodók. Idegenek ebben a világban, és semmi sem szállhat velük szembe. Dominánsak... És ezzel tisztában is vannak. Már azt is látta, hogy mások is figyelik a borzalmas bestiákat. Három K'Chain Che'Malle, a karjuk végén éktelenked kard szerint K'ell Vadászok. A bestiákkal párhuzamosan, de t lük több száz lépésnyire haladtak. Fejüket, tekintetüket a betolakodók felé fordították, akik viszont rájuk sem bagóztak. Ezek sem ebbe a világba tartoznak, ha apám helyesen vélekedett. Több hónapig volt Fürkész Anomander vendége a Hold Szülöttében, és felkutatta titkait. De a K'Chain Che'Mallék városai távoli kontinenseken helyezkednek el, talán csak nemrég érkeztek ide, s helyet keresnek az új kolóniák számára... Ám rádöbbentek, hogy itt nem k lesznek a teremtés koronái.

Ha a kopók látták is L'oricot, ennek nem adták semmi jelét. A félemberek sem. A mágus figyelte, ahogy távolodnak, míg végül egy medencébe értek, s elt ntek a szeme el l. A K'ell Vadászok mind megálltak, aztán szétszóródtak, és óvatosan megindultak a medence felé. Ez végzetes hibának bizonyult. Sötét foltok törtek el a medencéb l. A K'ell Vadászok gyorsan rájöttek, hogy körbefogták ket, ezért felemelték hatalmas kardjukat. De hiába voltak gyorsak, egyetlen szívdobbanásnyi id alatt a háromból kett a földre került, széttépett torokkal, felnyitott hassal. A harmadik a magasba lendült, s csak húsz lépéssel arrébb ért földet, majd azonnal futásnak eredt. A kopók nem követték. Összegy ltek a hullák körül, azokat szimatolták, míg a félemberek csaholva, kaffogva szintén odaértek. Pár hím felmászott a hullákra, s ott ugrált, csapkodott a karjával. L'oric úgy gondolta, most már tudja, miért nem létesítettek a K'Chain Che'Mallék kolóniát ezen a földrészen. Figyelte, ahogy a kopók és az emberszabásúak tovább szöszölnek a csatamez n, majd óvatosan elkezdett hátrálni, vissza, a tó irányába. Már a nádashoz vezet lejt felénél járt, amikor még egyszer, búcsúzóul hátranézett... S látta, hogy mind a hét kopó t nézi. Aztán ketten megindultak a nyomában. Néhány pillanat múlva a másik öt állat is két társa nyomába szeg dött. Óh... Hirtelen megszállta lelkét a nyugalom. Tudta, hogy szinte már halottnak tekintheti magát. Nem lenne ideje megnyitnia az Üregét, visszatérni a saját világába – de ezt amúgy sem akarta megtenni, mert úgy a kopók követnék. És én nem vállalnám a felel sséget azért, hogy eljutnak az oázisba. Jobb, ha inkább itt és most meghalok. Megfelel büntetés lesz a túlzott kíváncsiságomért. A kopók nem jöttek olyan gyorsan, mint a K'ell Vadászok ellen. Talán érezték L'oric viszonylagos gyengeségét. Hallotta, hogy víz csobban a háta mögött, és megperdült. Egy sárkány töltötte be a látóterét, alacsonyan repült a víz fölött – olyan gyorsan, hogy hullámokat kavart –, és szétterpesztett, karmos ujjakkal nyúlt felé. Arca elé kapta a kezét, s a hatalmas ujjak már köré is fonódtak, ketrecet formáltak körülötte, s felemelték az ég felé. Egy pillanatra látta a kopókat, amelyek szétszaladtak a sárkány el l – a félemberek sikoltoztak –, aztán már semmi más nem volt el tte, csak a sárkány csillogó fehér hasa, két karom közötti résen. Messzire szálltak, a tenger fölé, aztán egy szigetre, ahol egy szögletes torony emelkedett, széles, lapos tet vel, ahová egy sárkány is leszállhatott. Az szépen lassan le is szállt. A karmok szétnyíltak, és L'oric a tet re esett, majd a falig gurult, és lassan felült. Felnézett a hatalmas, arany-fehér sárkányra, amelynek lángszín szeme szemrehányón rászegez dött. A F mágus vállat vont. – Apám! – mondta. – Téged kerestelek! Osric nem volt oda a sok bútorért és díszért. A tet alatt sivár, szalmával szórt, guanótól b zl szoba húzódott meg. L'oric a falnak d lve nézte, ahogy apja fel s alá járkál a szobában. Külsejét tekintve olyan volt, mint minden tiszta vér Lián: magas,

hófehér, hosszú haja ezüst-arany csíkos. Tekintete mögött bels t z lobogott, hasonló árnyalatú, mint a haja – ezüst, arannyal díszítve. Egyszer , szürke b rpáncélt viselt, s a szíján hordott kard gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint L'oricé. – Apám! Az Álmok Királyn je úgy hiszi, elvesztél – mondta egy perc után. – Így is van. Vagyis így volt. De szeretném, ha így is maradna... – Nem bízol benne? A Lián megtorpant, végigmérte a fiát, majd megszólalt: – Hát persze, hogy bízom benne! De tudatlansága miatt csak még nagyobb a bizalmam... Ám mit keresel itt? Néha a vágyakozás sokkal jobb, mint a megvalósulás. L'oric felsóhajtott. – Még azt sem igazán tudom, hol is van az „itt”. Én... igazságok után kutattam. Osric felhorkant, és ismét járkálni kezdett. – Korábban azt mondtad, engem kerestél. Hogy találtál a nyomomra? – Sehogy. A keresésed egy, hm, általánosabb dolog volt. Ez a kirándulás egy másik ügy folyománya. – És ebbe majdnem belehaltál. L'oric bólintott. Körülnézett. – Itt élsz? Az apja elfintorodott. – Ez megfigyel állás. A K'Chain Che'Malle égi er dök mindig észak fel l érkeznek, a víz fölött. – Égi er dök... Olyanok, mint a Hold Szülötte? Fátyolos pillantás, majd bólintás. – Igen. – Fürkész er djében bukkantál el ször a nyomra, mely idáig hozott. Mit találtál te, amire a Sötétség Ura nem talált rá? Osric ismét felhorkant. – Csak azt, ami a lába el tt hevert! A Hold Szülöttén sérülések, ostrom nyomai látszottak. És mészárlásé is. Mindenesetre páran túlélték a dolgot, legalábbis elég ideig ahhoz, hogy útnak indítsák otthonukat hazafelé. Északra, a jégmez kön túlra. De persze sosem jutottak túl a jégmez kön. Tudtad, hogy a jéghegy, amelyben a Hold Szülötte volt, több mint ezer mérföldet utazott zsákmányával? Ezer mérföldet, L'oric, mire mi rábukkantunk északon, a Laederon-síkságtól nem messze. – Azt mondod, hogy a Hold Szülötte egy az égi er dök közül, melyek ide érkeztek? – Igen, az volt. Amióta itt vagyok, három érkezett. Egy sem élte túl a Deragothokkal való találkozást... – A mikkel való találkozást? Osric megállt, és ismét odafordult a fiához. – A Sötétség Kopói. A hét bestia, akikkel Dessimbrelackis szövetségre lépett; ah, hogy megrázta a Névteleneket ez a szörny séges szövetség! A hét bestia, L'oric, akikr l a Hét Szent Várost elnevezték, bár err l már nem maradtak fenn emlékek. Természetesen nem a mi korunkban létez Hét Szent Városról van szó, ezek már nem azok. Csak a szám maradt meg az utókornak. L'oric lehunyta a szemét, és nekitámasztotta fejét a nedves k falnak.

– Deragothok. Mi történt velük? Miért vannak itt, és miért nincsenek jelen a jöv ben? – Nem tudom. Valószín leg az Els Birodalom kaotikus összeomlásakor történhetett valami. – Milyen Üreg ez? – Ez egyáltalán nem Üreg, L'oric! Emlék. Azt hiszem, hamarosan feledésbe merül, mert... kezd összemenni. Ha továbbrepülnénk észak felé, látnánk, hogy a semmi, a feledés mardossa a szélét. – Emlék. Kinek az emléke? Osric vállat vont. – Rarakué. – Úgy beszélsz, mintha a sivatag élne, mintha él lény lenne. – Nem az? – Azt mondod, az? – Nem, én nem ezt mondtam. Téged kérdeztelek: hát nem pont onnan jössz? L'oric kinyitotta a szemét, és végigmérte az apját. Micsoda idegesít ember vagy te! Nem csoda, hogy Fürkész Anomander elvesztette a türelmét... – És mi a helyzet azokkal a félemberekkel, akik a Deragothokkal járnak? – Furcsán megfordult a világ, nem igaz? Ez volt a Deragothok egyetlen háziasítási kísérlete. A legtöbb tudós fajtaorientált, önelégült: úgy hiszik, hogy az emberek háziasították a kutyát, de lehet, hogy kezdetben ez pont fordítva volt. Ki futott ki után? – De azok ott nem emberek! Még csak nem is Imassok! – Nem, de egy napon majd azzá válnak. Láttam másokat is, k farkasfalkák mellé szeg dtek. Mivel két lábon állnak, jobban belátják a terepet, s ez hasznos kiegészítése a farkasok fels bbrend hallásának és kifinomult szaglásának. Szép kombináció, de egyel re a farkasok irányítanak. Ez id vel majd megváltozik... De nem azoknál, akik a Deragothokhoz szeg dtek. – Miért? – Mert gyanítom, hogy valami történni fog. Itt, ebben a csapdába ejtett emlékben. Csak remélni tudom, hogy szemtanúja lehetek, még miel tt a világ teljesen összemenne... – A Sötétség Kopóinak nevezted a Deragothokat. Tehát a Sötétség Anya gyermekei? – k nem gyermekei senkinek – morogta Osric, majd megrázta a fejét. – Olyan az aurájuk, de igazából fogalmam sincs, honnan erednek. Csak megfelel nek t nt a név. „Deragoth” a Tiste Andiik nyelvén. – Nos – motyogta L'oric –, pontosabban Dera'tin'jeragoth lenne... Osric végigmérte a fiát. – Annyira hasonlítasz anyádra! – sóhajtotta. – Hát csoda, hogy nem maradunk meg egymás társaságában? A harmadik napig, mindig a harmadik napig bírtuk együtt. Egy élethossznyit össze tudnék hozni ezekb l a háromnapos szakaszokból! Szenvedély, kényelem, aztán ellenszenv. Egy, két, há! L'oric elfordította a fejét.

– És a fiaddal kapcsolatban is így érzel? Osric felmordult. – Vele csak három órát bírok... L'oric talpra kecmergett, aztán leporolta magát. – Rendben van. Lehet, hogy szükségem lesz segítségre abban, hogy visszatérhessek Rarakuba. De van valami, amit tudnod kell a Liánokkal és a Kurald Thyrllannal kapcsolatban. Néped és Üreged elveszítette a védelmez jét. Imádkoznak a visszatérésedért, apám. – Mi a helyzet a familiárisoddal? – Megölték a T'lan Imassok. – Akkor keress másikat! – vágta rá Osric. L'oric összerezzent, majd komor arcot vágott. – Ez nem ilyen egyszer ! Tehát semmi felel sséget nem érzel a Liánok iránt? A fenébe is, hiszen istenként tisztelnek téged! – A Liánok saját magukat istenítik, L'oric. Én csak kényelmes címerállat vagyok számukra. Lehet, hogy a Kurald Thyrllan sebezhet nek látszik, de valójában nem az. – És akkor mi van, ha ezek a Deragothok valóban a Sötétség szolgái? Akkor is ez a véleményed, apám? A férfi hallgatott, majd elindult a bejárat felé. – Minden az anyja hibája! – motyogta közben. L'oric követte az apját. – Ez a... megfigyel torony nem jaghuta építmény? – De, az. – És k hol vannak? – Nyugaton. Délen. Keleten. De itt nincsenek; egyet sem láttam. – Szóval nem is tudod, hol vannak, ugye? – Nem léteznek ebben az emlékben, L'oric. Ez biztos. Most lépj hátra! A F pap a torony tövében maradt, s figyelte, ahogy apja felölti sárkány alakját. A leveg megtelt édes, f szeres illattal, a Lián alakja elhomályosult. Fürkész Anomanderhez hasonlóan is sokkal inkább volt sárkány, mint bármi más. Vér szerint rokonok voltak – ha természetük alapján ez nem is látszott. Azt kívánom, bár megérthetném ezt az embert, aki az apám! A Királyn vigyen el, bárcsak tudnám szeretni! El relépett. A sárkány kinyújtotta felé karmos lábát. L'oric elkomorodott. – Apám, szívesebben utaznék a válladon! De a karmos láb kíméletlenül körézárult. Úgy döntött, szótlanul t ri a megaláztatást. Osric a part vonalát követve nyugat felé repült. Hamarosan erd k fölé értek, s északnak kanyarodtak. A sárkány karmai közé szök leveg el ször hideg, majd jeges lett. A talajszint emelkedni kezdett, a hegyek oldalában az erd ség bozóttá satnyult. Aztán L'oric már csak havat látott, amely hófehér folyamként megtöltötte a réseket, völgyeket is. Nem emlékezett rá, hogy a jöv beni kontinensen lennének errefelé hegyek. Talán ez az emlék is olyan, mint a többi: pontatlan. Osric ereszkedni kezdett, és L'oric hamarosan meglátta a nagy, fehér ürességet, mintha az el ttük tornyosuló hegyet félbevágták volna. Közeledtek a peremhez. A

sárkány célja egy nagyjából sík, hófödte párkány volt. Déli oldalon meredek partban ért véget, északról pedig... a nagy semmi, a feledés határolta. Osric csattogó szárnyakkal, porhót kavarva lebegett néhány másodpercig, aztán elengedte L'oricot. A F mágus derékig ér hóban landolt. Szitkozódva biztosabb talajra evickélt, miközben a hatalmas sárkány a talajt megremegtetve landolt mellette. Osric gyorsan visszanyerte Lián alakját, haját csattogtatta a szél. Odalépett a fia mellé. Voltak... valamik a feledésbe merül emlék szélében. Némelyik mászkált is. Osric elindult feléjük a hóban, s közben magyarázni kezdett. – Lények potyognak ide, az emlék szélére. Ez a helyzet a határon végig. A legtöbbjük gyorsan meg is hal, de van, amelyik életben marad. – Mik ezek? – Többnyire démonok. Osric irányt változtatott, és megállt egy ilyen lény mellett, amely g zölgött. Négy végtagját mozgatta, karmaival belekapart a sáros hóba. Apa és fia megálltak mellette. A lény kutya méret , de hüll szer volt, négy, majomszer kézzel. Feje széles, lapos, szája is széles, orra helyett csak két lyuk volt fölötte, valamint négy kiguvadó, gyémánt alakban elhelyezked , nedves szem. A pupillák függ legesen álltak, és a hó, valamint jég miatti nagy fényben meglep en kitágultak. – Ez talán megfelelne a Kurald Thyrllannak – mondta Osric. – Milyen fajta démon ez? – kérdezte L'oric, s lenézett a lényre. – Fogalmam sincs – felelte Osric. – Közeledj hozzá! Lássuk, meg lehet-e szelídíteni! – Feltéve, hogy egyáltalán csillog benne valamicske értelem – motyogta L'oric, és leguggolt. – Hallasz engem? Érted, amit mondok? A négy szem mind rámeredt. És a lény válaszolt! – Varázsló. Kinyilatkoztatás. Felismerés. Mondták, hogy jössz, de ilyen hamar? Ironikus. – Én nem ebb l a korból származom – magyarázta L'oric. – Azt hiszem, meg fogsz halni. – Így hívják? Érdekes élmény. – Kínálnék egy másik lehet séget. Van neved? – Nevem? Erre van szükség? Gondolkodás. Persze! Megértés! Egy társulás, szellemek szövetsége. Hatalom t led és hatalom t lem. Cserébe az életemért. Egyenl tlen üzlet. Ebben a helyzetben nincs lehet ség tárgyalni. – Nem, mindenképpen megfoglak menteni! Visszatérünk az én világomba... Egy sokkal melegebb helyre. – Meleg? Gondolkodás. Ja, olyan leveg , ami nem lopja el az er met! Tanakodás. Ments meg, varázsló, és azután majd tárgyalunk err l a szövetségr l! L'oric bólintott. – Rendben van! – Megkötöttétek? – kérdezte Osric. A fia felegyenesedett. – Nem, de azért velünk jön.

– Ha nincs kötés, akkor nincs hatalmad a démon fölött, L'oric! Miután visszatértek Rarakuba, könnyen ellened fordulhat. Jobb lesz, ha folytatjuk a kutatást, amíg nem találunk egy kezesebb lényt. – Nem. Vállalom a kockázatot ezzel. Osric vállat vont. – Ahogy tetszik. Most tovább kell mennünk, a tó felé, ahol felbukkantál. L'oric figyelte, ahogy apja elsétál, majd megtorpan, és ismét felölti sárkány alakját. – Eleint! – kiáltotta a démon a F mágus fejében. – Csodálkozás. Neked egy Eleint a társad! – Az apám. – Az apád! Nagy öröm, izgalom! Kíváncsiság. Nevem Szürkebéka, Mocsárkút Almában születtem a Sötétség Huszadik Évszakában. Büszkeség. Magam is apává lettem, harmincegy almot nemzettem... – És hogy kerültél ide, Szürkebéka? – Hirtelen rám tört a komorság. Eggyel többet ugrottam a kelleténél. A sárkány közeledett feléjük. Szürkebéka a meleg homokra vonszolta magát. L'oric megfordult, és látta, hogy az átjáró már csukódik is. Tehát rátalált az apjára, és a búcsúzás éppen olyan kurtánfurcsán sikerült, mint a találkozás. Nem közömbösségr l volt szó. Sokkal inkább... másfelé terel dött a figyelme. Osricot leginkább Osric maga érdekelte. Saját céljai. L'oric fejében egyszerre legalább ezer olyan kérdés bukkant fel, amire feltétlenül választ kellett volna kapnia az apjától. – Bánat? L'oric a démonra pillantott. – Gyógyulgatsz, Szürkebéka? A nevem L'oric. Most már megbeszélhetjük a szövetségünket? – Nyers hús szagát érzem. Éhes vagyok. Egyek. Aztán beszélünk. Mindenr l. – Ahogy akarod. De ami a nyers húst illeti... Keresek neked valami megfelel eledelt. Vannak bizonyos szabályok arra vonatkozólag, mit szabad megölnöd, és mit nem. – Magyarázd el! Óvatosság. Nem akarok senkit megbántani. De éhes vagyok! – Elmagyarázom... A bosszúvágy már oly régóta keringett ereiben, és most már csak napok választották el attól, hogy ismét szemt l szembe kerülhessen a n vérével. Következik az utolsó felvonás. Gonosz játék volt, de csak játék. Shei'k tudta, hogy gyakorlatilag minden adu az kezében van. Tavore légiói zöldfül ekb l állnak, a terep Shei'ké, az Apokalipszis Serege pedig számát és tapasztalatát tekintve is fölényben van. A Forgószél Istenn egy si Üregb l meríti erejét – erre nemrég jött rá –, s az, ha nem is teljesen tiszta, de az otataral hatásaival szemben immúnis. Tavore varázslóinak száma kett re csökkent – két wicka gyerekre, két megtört lélekre –, míg Shei'knek négy F mágus és tucatnyi boszorkány, sámán és varázsló állt rendelkezésére, köztük Fayelle és Hínáros is. Mindent összevetve lehetetlennek t nt, hogy veszítsenek.

Shei'k mégis rettegett. Egyedül ült a központi helyiségében annak a hatalmas, többszobás sátornak, ami a palotáját alkotta. A trón közelében lév kis t zhelyekben lassan elhamvadt a t z, s minden oldalról árnyak vették körül. Menekülni támadt kedve. A játék túl kemény, túl kegyetlen volt. A végs ígéret pedig hideg – jegesebb, mint ahogy azt valaha is gondolta volna. A bosszú felesleges szenvedély, én mégis hagytam, hogy úrrá legyen a lelkemen. Ajándékként adtam az istenn nek. Ritkán voltak csak tiszta pillanatai, józansága úgy hervadozott, mint a virágok télen, mert a Forgószél Istenn vasmarokkal, egyre jobban szorította a lelkét. A vérem eladott engem a Császárn hitéért, hogy meggy zze Laseent saját h ségér l. Mindez az ambíciói miatt történt. Jutalma pedig a Végrehajtói poszt lett. Ez az igazság, ezek a puszta tények. Én pedig cserébe eladtam a szabadságomat a Forgószél Istenn hatalmáért, hogy ezzel bosszút állhassak a n véremen. Valójában különbözünk egyáltalán egymástól? Voltak tiszta pillanatok, de nem vezettek sehová. Tudott kérdezni, de nem volt rá képes, hogy megkeresse a válaszokat. Tudott kijelentéseket tenni, de azok furcsán üresnek, értelmetlennek t ntek. Akadályozták abban, hogy gondolkodjon. Miért? Egy újabb kérdés, amire nem kaphat, s t nem is kereshet választ. Az istenn nem akarja, hogy gondolkodjak. Nos, ez legalább egyfajta magyarázat volt... Érezte, hogy valaki közeledik, és némán parancsot adott reinek – Mathok kiválasztott harcosainak –, hogy engedjék csak be az illet t. A szoba bejáratát takaró függöny szétnyílt. – Kései óra ez egy olyan öreg léleknek, mint te, Bidithal – mondta Shei'k. – Pihenned kellene, készülni a csatára. – Sok csata van kilátásban, Kiválasztott, s némelyik bizony már el is kezd dött! – Ránehezedett a botjára, és ráncos száján kis mosollyal körülnézett. – A t z már hamvadóban van – mormogta. – Azt gondoltam, a növekv árnyak miatt így majd kényelmesebben érzed magad... A férfi mosolya jegessé dermedt, majd vállat vont. – Nem az én árnyaim, Kiválasztott. – Igazán? A mosoly még er ltetettebbé vált. – Sosem voltam Meanas papja. – Nem, itt Rashan volt, Kurald Galain szellemgyermeke... De az Üreg, amiben létezett, minden ellenkez híreszteléssel ellentétben, az Árnyaké volt. Mindketten pontosan tudjuk, hogy minél mélyebbre hatolunk az si Triumvirátus történetében, annál elenyész bb a különbség. Végül is az Árnyék a Sötétség és a Fény összecsapásából született. Meanas pedig Thyrllanból és Galainból, vagyis Thyrb l és Rashanból született. Ha úgy tetszik, mindkett ben otthon van... – A legtöbb, halandók számára elérhet varázslat kapcsolatban áll egymással, Kiválasztott. Attól tartok, nem értem, mire akarsz kilyukadni. A lány vállat vont. – Csak arra, hogy ide küldted árnyék-kémjeidet, Bidithal. Azért, hogy engem

figyeljenek. De minek akartál a tanúja lenni? Az vagyok, akinek látsz. A férfi széttárta a kezét, a botot közben az oldalához támasztotta. – Talán nem is kémek, hanem védelmez k! – Ennyire nagy szükségem lenne a védelemre, Bidithal? Félelmeid talán... konkrétak? Err l akartál ma este beszélni velem? – Közel járok hozzá, hogy felismerjem a veszedelem pontos forrását, Kiválasztott. Hamarosan ezt is megoszthatom veled. Jelen látogatásom témája azonban L'oric pap, és talán Szellemkéz. – Remélem, nem képzeled, hogy bármelyikük is részese lehet egy ellenem sz tt összeesküvésnek? – Nem, de kezdem sejteni, hogy itt más er k is munkálkodnak. Egy konvergencia szívében vagyunk, Kiválasztott, és nem csak mi és a malazák leszünk a résztvev i... – Igazán? – Szellemkéz már nem olyan, mint volt. Ismét pappá lett. Shei'k hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – Fener már nincs többé, Bidithal... – Nem Fener papja. De gondold ezt át! A harc istenét megfosztották a trónjától. Egy másik emelkedett a helyére, hiszen ezt kívánta a szükség. A Nyár Tigrise, aki egykor Hamis, Els Bajnok volt. Az Els Birodalom egyik Lélekvesztettje... mostantól isten. Kiválasztott, neki most igen nagy szüksége lesz halandó tanítványokra és bajnokokra, hogy elfoglalhassa a tervezett helyet az istenek között. Egy Halandó Kard, egy Lélekpajzs, egy Desztrián – az összes si cím... és az er , amit az isten a címek visel jére ruház. – Szellemkéz sosem fogadna el más istent, mint Fener – tiltakozott Shei'k. – S azt sem tudom elképzelni, miért akarná egy isten magához ölelni pont t. Keveset tudsz a múltjáról, Bidithal! Nem egy szentélet ember. Elkövetett bizonyos... b nöket... – Mindenesetre, Kiválasztott, a Nyár Tigrise bizony t választotta. – Mint mit? Bidithal vállat vont. – Mi más lehetne, mint Desztrián? – Milyen bizonyítékod van erre a különös átváltozásra? – Jól rejt zködik... de nem elég jól, Kiválasztott. Shei'k egy hosszú percig hallgatott, majd is vállat vont. – Tehát az új hadisten Desztriánja lett. Miért ne lehetne itt? Elvégre háborúban állunk! Majd elgondolkodom ezen a... fejleményen, Bidithal. Jelen pillanatban azonban szintén mondom, nem látom, mi ennek a jelent sége. – Talán a legjelent sebb következmény a legegyszer bb is egyben, Kiválasztott: Szellemkéz már nem egy megtört, hasztalan ember. S mivel... vegyes érzelmekkel viszonyul a harcunkhoz, potenciális veszélyforrás lehet... – Nem hiszem – vágott közbe Shei'k. – De, mint mondtam, megfontolom a dolgot. Szóval az összeesküvés-elmélettel kapcsolatban felmerült L'oric neve is. Miért? – Mostanában sokkal rejt zköd bb, mint korábban, Kiválasztott. Kissé túlzottak az óvintézkedések, melyekkel a jövés-menését leplezi. – Talán csak megunta, hogy folyton kémkedsz utána, Bidithal.

– Talán, bár nem hiszem, hogy tudná: a szem, amely minden lépését követni próbálja, az enyém. Elvégre Febrylnek és a napaninak is megvannak a kémjeik. Nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal... Félnek L'orictól, mert eddig visszavert minden kutakodást, közeledést. – Ezt örömmel hallom, Bidithal. Hívd vissza az árnyékaidat L'oricról! És ez parancs! Jobban szolgálnád a Forgószél érdekeit, ha inkább Febrylre, Korbolo Domra és Kamist Reloéra koncentrálnál. A férfi fejet hajtott. – Rendben van, Kiválasztott. Shei'k végigmérte az öregembert. – Nagyon vigyázz, Bidithal! Látta, hogy a F pap kissé elsápad, majd bólint. – Mindig óvatos vagyok, Kiválasztott. A lány egy intéssel elbocsátotta. Bidithal ismét fejet hajtott, majd megmarkolta a botját, és kibicegett a központi teremb l. Áthaladt a köztes szobákon, eltotyogott Mathok tucatnyi harcosa mellett, aztán végre kiért a h vös éjszakai leveg be. Hogy hívjam vissza az árnyékokat, Kiválasztott? Parancs ide vagy oda, ennyire azért nem vagyok ostoba! Árnyak gy ltek köré, miközben beosont egy keskeny sikátorba a sátrak és jurták között. Emlékszel a sötétségre? Bidithal magában elmosolyodott. Ez a leszakadt Üregdarab hamarosan önálló világgá alakul. A Forgószél Istenn pedig rá fog jönni, hogy papságra van szüksége, hierarchiára a halandó világban. S egy ilyen szervezetben nem lehet helye Shei'knek – de azért majd elneveznek talán egy kisebb szentélyt az emlékére... Most természetesen el ször a Malaza Birodalommal kell leszámolni, s ehhez még szükség van Shei'kre, a Forgószél Istenn erejének közvetlen átadójára. Az árnyaknak ez a bizonyos ösvénye bizony keskeny! Bidithal gyanította, hogy Febryl szövetsége a napanival és Kamist Reloéval csak átmeneti. A vén idióta ki nem állhatja a malazákat. Valószín leg a terveiben szerepel egy végs , nagy árulás, egy, amelyben a sajátján kívül minden más érdeket ki akar iktatni. Nem tudom azonban kideríteni a pontos részleteket, s ez a tehetetlenség megköti a kezemet. Így aztán a... megel zéshez kell folyamodnom. Shei'k mellett kell maradnom, mert az keze lesz az, amely lecsap a cselszöv kre. Szellemszer hangok sziszegtek rá. Bidithal megtorpant, felnézett sötét gondolataiból. S azt látta, hogy Febryl ott áll el tte. – Gyümölcsöz volt az audienciád a Kiválasztottnál, Bidithal? – Mint mindig, Febryl – mosolyodott el Bidithal, s közben azon t dött, vajon hogyan kerülhetett hozzá Febryl ennyire közel, mire a védelmez i figyelmeztették. – Mit akarsz t lem? Kés van. – Eljött az id – mondta Febryl halkan, rekedt hangon. – Választanod kell! Állj mellénk, vagy állj félre! Bidithal felvonta a szemöldökét. – Nincs harmadik lehet ség? – Ha arra célzol, hogy harcolnál ellenünk, akkor a válaszom: sajnálom, de nem. Ám

javaslom, halasszuk el ezt a beszélgetést egy kicsit! Ehelyett tudatom veled, milyen ajándékot szánunk számodra, akár csatlakozol hozzánk, akár félreállsz az utunkból. – Ajándékot? Hallgatlak, Febryl! – Shei'k elt nik, és elt nik a Malaza Birodalom is. Hétváros szabad lesz, mint régen. De a Forgószél Üreg megmarad, s ismét visszaszáll Dryjhnára – az Apokalipszis kultuszára, a lázadás örök, valódi szívére. Egy ilyen kultusznak szüksége van vezet re, F papra, aki hatalmas, fény templomban él, s akit megfelel en elismernek, tisztelnek. Hogyan alakítanál egy ilyen kultuszt, Bidithal? – Febryl elmosolyodott. – Úgy látom, te már el is kezdted, Bidithal. Igen, mind tudunk a te különleges... gyermekeidr l. Képzeld el mindezt úgy, hogy egész Hétváros a rendelkezésedre áll! Egész Hétvárosban mindenki megtiszteltetésnek venné, hogy eléd viheti nem kívánt leánygyermekét... Bidithal megnyalta a szája szélét, a tekintete elrebbent. – Ezen még gondolkodnom kell... – Nincs több id d gondolkodni. Állj mellénk, vagy állj el az utunkból! – Mikor kezditek? – Már el is kezdtük, Bidithal! A Végrehajtó és seregei néhány nap múlva megérkeznek. Már a helyükre irányítottuk ügynökeinket, mindenki készen áll, hogy elvégezze a feladatát. A tanakodás ideje elmúlt. Döntened kell! Most azonnal! – Rendben van. Tiszta a terep, Febryl! Elfogadom az ajánlatodat. De a kultusz csakis az enyém lesz, én döntök az alakításáról! Semmi beleszólás... – Semmi. Ezt megígérem... – Kinek a nevében? – A sajátomban. – És mi a helyzet Kamist Reloéval és Korbolo Dommal? Febryl mosolya kiszélesedett. – Ugyan mit ér az szavuk, Bidithal? Korbolo Dom esküt tett a Császárn nek. Aztán Shei'knek... És te is az övé voltál, Febryl. – Akkor mi – te meg én – értjük egymást, Febryl. – Igen. Bidithal figyelte, ahogy a másik F mágus elvonul. Tudta, hogy az árnyszellemeim körbevették, de nem foglalkozott velük. Nem volt harmadik lehet ségem. Ha nemet mondok, most már halott lennék. Tudom. Érzem Csuklyás h vös leheletét, itt, ebben a sikátorban. Az er met... lepipálták. De hogyan? Meg kellett tudnia, honnan eredhet Febryl magabiztossága. Miel tt bármi mást tenne, bármerre lépne. De merre is menjek? Febryl ajánlata... tetszik. Ám Febryl azt ígérte, nem szól bele senki semmibe, közben pedig arrogánsan, közömbösen szemlélte az er t, amit Bidithal eddig megszerzett. Közömbössége pedig nagyfokú tudásra utalt. Végül is az ember nem legyint arra, amit nem ismer. Ilyen tétnél már nem... Bidithal folytatta útját a templomába. Sebezhet nek érezte magát. Furcsa, szokatlan érzés volt ez, s reszketni kezdtek t le a végtagjai.

Alig érezhet kis marás, aztán tompaság áradt szét a tüdejéb l az egész testébe. Scillara hátrahajtotta a fejét, és egy rövid pillanatig maga is elhitte, hogy nincs többé szüksége leveg re... Majd heves köhögésben tört ki. – Maradj csendben! – csattant fel Korbolo Dom, majd egy ledugaszolt palackot gurított felé az ágyban. – Igyál, asszony! Aztán nyisd fel a függönyt, alig látok, annyira kiszáradt a szemem... Scillara hallotta, hogy csizmás léptek távolodnak az egyik hátsó szoba irányába. A köhög roham végre elmúlt. Úgy érezte, mellkasa megtelt valami fojtogató, s folyadékkal. Feje is kóválygott, és alig tudta felidézni, mi is történt néhány perccel korábban. Megérkezett Febryl. Izgatottan, úgy látta. Valami a mesterével, Bidithallal kapcsolatban. A régen várt, édes gy zelem beteljesedése. Aztán mindketten elt ntek a bels szobában. Scillara eléggé biztos volt benne, hogy volt id , amikor tiszták voltak a gondolatai – bár gyanította, hogy azok legtöbbje már akkor is kellemetlen lehetett. Így nem látta értelmét, hogy visszasírja a régi szép id ket. Talán csak magát a józanságot vágyta vissza: a képességet, hogy er lködés nélkül észleljen, emlékezzen. Szolgálni akarta gazdáját, méghozzá jól. Kiemelked en, hogy új beosztást, új feladatokat kapjon – lehet leg olyanokat, melyek során nem kell összefeküdnie mindenféle férfiakkal. Eljön a nap, amikor Bidithal majd nem bír az összes új beavatottal – túl sokan lesznek, még neki is. Scillara biztos volt benne, hogy boldogulna a sebzéssel, az élvezetek kiirtásával. Persze nem tetszik nekik a felszabadítás. El ször nem. De tud nekik segíteni az elfogadásban. Kedves szavak, és jó sok durián, hogy elmúljon a fizikai fájdalom... és a felháborodás. talán felháborodást érzett? Honnan érkezett ez a kifejezés, honnan pattant ilyen hirtelen és váratlanul a gondolatai közé? Felült, és eltántorgott a leveg t és fényt kirekeszt vastag, nehéz függönyök közeléb l. Meztelen volt, de a hideget nem is érezte. Fedetlen melle furcsán, kellemetlenül nehéz volt. Kétszer teherbe esett, de Bidithal elintézte a problémát. Keser teát itatott vele, ami felszakította a mag gyökereit, és kimosta azt a szervezetéb l. Akkor is ilyen nehéznek érezte a keblét, s elt dött, vajon megint megfogant-e benne a napani magja. Scillara matatott kicsit a köteleken, míg az egyik függöny le nem gördült, és ki nem látott az utcára. Látta mindkét rt, balra, néhány lépésnyire a bejárat mellett. Odanéztek, arcukat eltakarta a sisak és a telaba csuklyája. Továbbra is csak bámulták, de nem köszöntek, és nem mondtak semmit. Az éjszakai leveg furcsán opálos volt, mintha a sátorban szívott füst lerakódott volna a szemére. Tompán, elmosódottan látta a világot. Egy percig még egy helyben állt, ingott, majd elindult. Febryl nem kötötte be maga mögött a függönyt. Csak félrehúzta, és kilépett a két r közé. – Elege van bel led ma estére, Scillara? – kérdezte az egyik. – Sétálni akarok. Nehezen kapok leveg t. Azt hiszem, megfulladok. – Ja, megfulladsz a sivatagban! – morogta a másik r, majd jót nevetett. Scillara választott egy tetsz leges irányt, és tántorogva elindult. Nehéz vagyok.

Elteltem. Megfulladok a sivatagban. – Ma éjjel nem, kislány! Amikor megfordult, meg is botlott, széttárta karjait, hogy el ne essen. Hunyorogva felnézett az rre, aki követte. – Micsoda? – Febryl megunta, hogy kémkedsz utána. Azt akarja, hogy Bidithal ma éjjel vak és süket legyen. Fáj ez nekem, Scillara. Komolyan mondom! – Megragadta a karját, er sen szorította keszty s kezével. – Azt hiszem, ez inkább kegyelemdöfés lesz, és igyekszem, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak. Mert egykor kedveltelek! Mindig mosolyogtál, de persze többnyire csak a durián miatt. – Miközben beszélt, elvezette a lányt a f utcáról egy törmelékkel teli kis sikátorba, a sátorfalak közé. – Hajlok rá, hogy el bb kedvemet töltsem veled. Jobb, ha egy sivatagi harcos lesz az utolsó szerelmi emléked, nem pedig egy hajlott lábú napani, ugye? – Meg akarsz ölni? – Nehezen tudta ezt felfogni, nehezére esett a gondolkodás. – Attól tartok, muszáj lesz, kislány! Nem tagadhatom meg gazdám parancsát, f leg ebben nem. De igazán örülnöd kellene, hogy én leszek az, aki megteszi, és nem valamilyen idegen! Mert, mint már mondtam, nem leszek kegyetlen. Ide, be a romok közé, Scillara, tisztára söpörték a padlót. Nem most használják el ször, de ha minden nyomot eltüntetünk, nincs bizonyíték, igaz? Van egy régi kút a kertben, a holttesteknek. – Le akarsz hajítani valami kútba? – Nem, majd csak a hulládat. Addigra a lelked már a Csuklyás kapuján túl lesz, Scillara. Ebben biztos lehetsz! Most pedig feküdj csak le ide, a köpönyegemre! Már éppen elég ideje áhítozom szép tested után, s hozzád sem érhettem. Arról álmodoztam, hogy megcsókolhatom végre a szádat... A lány lefeküdt a köpönyegre, felnézett a homályos, reszket csillagokra, miközben az r lecsatolta a derékszíját, s vele a kardját. Látta, hogy el húzza a kését – a penge feketén villant –, aztán leteszi maga mellé, a k re. A kezével szétfeszítette a combjait. Nincs szenvedély. Elt nt. Csinos férfi. Egy n férje. El rébb valónak tartja az élvezetet a kötelességnél. Egykor én is így voltam ezzel. Azt hiszem. De most már nem tudok semmit az élvezetr l. Így nem maradt más a szívében, csak a kötelesség. A köpönyeg dörzsölte a derekát, a férfi beleszuszogott a fülébe. Nyugodtan kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a kést. Felemelte, majd az r háta mögött két kézzel megragadta. Aztán beledöfött a késsel az r bordái közé, a veséje tájékára. Rögtön két ver eret is elvágott, megsértette a gerincvel t, aztán továbbhaladt, és megsebezte az r bels szerveit. A férfi a halál pillanatában elélvezett, és a reszketése rángatózássá er södött. A leveg sziszegve távozott a tüdejéb l, majd homloka nagyot koppant a kövön, a lány jobb füle mellett. Scillara a kést a hátában hagyta, félig beledöfve – ennyire vitte az erejéb l. Lelökte magáról az ernyedt holttestet, s oldalra gurult. Egy sivatagi asszony az utolsó szerelmi emléked... Scillara felült, köhöghetnékje támadt, de inkább csak nagyokat nyelt. Az inger

lassan elmúlt. Még nehezebbnek érezte magát, mint korábban. Edény vagyok, amit egyfolytában töltenek, mégis mindig van még hely. Még több duriánnak. Még több férjinak, még több magnak. A gazdám megtalálta a gyönyör helyét, és kitépte. Mindig töltenek, de sosem telek meg. Nincs alja ennek az edénynek. Ezt tette velünk. Mindannyiunkkal. Feltápászkodott. Lebámult az r holttestére, az alatta terjeng sötét foltra. Hangot hallott maga mögül. Megfordult. – Te gyilkos kurva! A lány elkomorodott, mert a másik rt látta közeledni, t rrel a kezében. – Az ostoba kettesben akart veled maradni egy ideig. Ez a büntetése, amiért megtagadta Febryl parancsát – figyelmeztettem... A lány a t rt szorongató kezet figyelte, így teljesen váratlanul érte, amikor a másik kéz megvillant, és keményen, ököllel az arcába csapott. Rövid id múlva magához tért, valami mozgott alatta. Rájött, hogy fél kezénél fogva húzzák a földön, a törmelék között. Latrinaszag csapta meg az orrát, s ködként telepedett a környékre a meleg, mérges leveg . Ajka felszakadt, szájában vér ízét érezte. Sajgott a válla – azon az oldalon, ahol az r a kezét húzta. A fickó motyogott magában. – ...még hogy csinoska! Aligha! Belefulladt már a szennybe! Az ostoba, most halott. Pedig olyan egyszer feladat lett volna. Ebben az átkozott táborban van kurva ven. Mi... ki... Megállt. Scillara lógó fejjel is megpillantotta a sötétségb l el bukkanó szögletes alakot. Az r elengedte a csuklóját, és a nedves, büdös sárba ejtette. Aztán a kardjáért nyúlt. Ezután egy reccsenés kíséretében a férfi feje megnyeklett, aztán forró sugár ömlött Scillara mellére. Vér. Úgy látta, mintha az r gyilkosának egyik keze smaragdzölden fénylene – a kézen karmok voltak, olyan volt, mint egy macska mancsa. Az alak keresztüllépett az r hulláján, és leguggolt Scillara mellé. – Már kerestelek – morogta a férfi. – Most jöttem rá. Különös, hogy a magányos életek összekavarodnak, s újra meg újra kaotikus vihart kavarnak, amely mindig része egy másik, nagyobb viharnak. Forgunk körbe, körbe, s úgy fest, mindig egyre lejjebb süllyedünk. Mindig egyre lejjebb. Mind bolondok vagyunk, ha azt hisszük, hogy kiszabadulhatunk még valaha ebb l az örvényb l. Furcsa árnyak vet dtek a férfi testére. Mintha pálmák, magas pampafüvek között állna – de nem, a széles vállú férfi fölé csak a sivatagi égbolt terült. A lány rádöbbent, hogy egy tigris mintázatát látja a b rre tetoválva. – Mostanában sok gyilkosság történt – motyogta a férfi, s borostyánszín szeme a lányra szegez dött. – Azt gyanítom, lassan minden elvarratlan szálra csomó kerül... Scillara csak nézte, ahogy a ragyogó, tetovált kéz közeledik felé. Könnyedén megpihent a melle között, meleg volt. Karmai végével felsértette kicsit a b rét, és Scillara megborzongott. A borzongás végigfutott a testén, forrón haladt végig erein. A forróság elérte a torkát, a tüdejét, a lába közét is. A férfi felmordult.

– Azt hittem, a szaggatott légzést tüd baj okozza. De nem, csak túl sok duriánt szívtál. Ami meg a többit illeti – nos, fura dolog az élvezet. Van valami, amit Bidithal sosem akarna, hogy tudj. Az élvezet ellensége nem a fájdalom. Nem, a fájdalom egyszer en csak a közömbösségbe vezet ösvény. A közömbösség pedig elpusztítja a lelket. Bidithal persze szereti az elpusztított lelkeket – tükörképei neki, magának. Ha folytatta is a beszédet, Scillara már nem hallott semmit, mert a régen elvesztett érzések megrohanták a testét, s a durián fátyla is csak alig tompított rajtuk. Érezte, hogy lába köze sajog, de tudta, hogy ez az érzés hamar elmúlik majd. – Felháborodás. A férfi ölbe kapta, de a szó hallatán megtorpant. – Beszéltél? Felháborodás. Igen. Ez az! – Hová viszel? – A kérdést köhögve tette fel, s félre is tolta a férfit, hogy el rehajoljon, és a földre köpjön, míg az válaszol. – A templomomba. Ne félj, biztonságos hely! Ott sem Febryl, sem Bidithal nem fog rád találni. Er szakkal gyógyítottalak meg, és most aludnod kell. – Mit akarsz t lem? – Még nem tudom biztosan. Azt hiszem, a segítségedre lesz szükségem, méghozzá hamarosan. De a választási lehet ség a tiéd. Nem kell megadnod magad... semminek, amibe nem mennél bele magadtól is. S ha úgy döntesz, egyszer en csak elmész, azzal sem lesz semmi baj. Kapsz majd t lem pénzt és felszerelést, s ha tudok, még lovat is szerzek. De mindezt holnap is megbeszélhetjük. Mi a neved? – Scillara. – Én Heborik vagyok, Hamis Desztriánja, a Nyár Tigriséé, a Harc Istenéé. A lány felnézett rá, ahogy elindultak az ösvényen. – Attól félek, csalódást fogok neked okozni, Heborik. Azt hiszem, elegem van a papokból. Érezte, hogy a férfi vállat vont, majd le is mosolygott rá, fáradtan. – Semmi baj! Ezzel én is így vagyok. Felisin nem sokkal azután felébredt, hogy L'oric visszatért egy frissen vágott báránnyal a familiáris démonja, Szürkebéka számára. A F pap úgy sejtette, hogy amikor a lány megmozdult a ponyva alatt, éppen a csontropogásra riadt fel. A démon étvágya hatalmas volt, és L'oric csodálta t céltudatosságáért – ha az étkezési szokásaiért nem is. Felisin felkelt, és pokrócokba burkolózva L'oric mellé sétált. Hallgatott, haja kócosan lógott fiatal, barna arcába, s csak figyelte, ahogy a démon hangos csámcsogás közepette felfalja a bárány maradékát is. – Szürkebéka – mormogta L'oric. – Az új familiárisom. – A te familiárisod? Biztos vagy benne, hogy nem inkább fordítva? Ez a valami mindkett nket le tudna nyelni keresztben. – Megfigyelés. Igaza van, L'oric társam. Érzelg sség. Döcögés. Tehát! Sebezhet ség. Szétszórtság. Egyedüllét. – Rendben van – mosolyodott el L'oric. – Társulásunk jellegére jobban illik az a

kifejezés, hogy szövetségesek. – Sarat látok a csizmádon, meg nád- és f darabkákat. – Utaztam ma éjjel, Felisin. – Szövetségeseket kerestél? – Nem ezzel a céllal indultam útnak. Nem, én inkább válaszokat kerestem. – És találtál valamit? A férfi habozott, majd felsóhajtott. – Néhányat. Kevesebbet, mint reméltem. De egyvalamit már biztosan tudok. Azt, hogy el kell innen menned! Amint lehet! A lány kutató pillantást vetett rá. – És veled mi lesz? – Én is követlek, amilyen hamar csak tehetem. – Egyedül kell hát mennem? – Nem. Veled lesz Szürkebéka. És még valaki... legalábbis ezt remélem. A lány bólintott. – Készen állok. Elegem van ebb l a helyb l. Már nem álmodom, hogy bosszút állok Bidithalon. Csak el akarok menni. Gyávaság ez a részemr l? L'oric lassan megrázta a fejét. – Bidithal meg fog b nh dni, méghozzá a b neihez ill módon. – Ha meg akarod ölni, akkor azt mondom, nem jó ötlet velem küldeni Szürkebékát. Bidithal er s – talán er sebb, mint gondolod. Tudok egyedül is utazni, végül is senki sem fog rám vadászni. – Nem. Nagyon szeretném ugyan megölni Bidithalt, de nem fog a kezemhez tapadni a vére. – Van valami hátborzongató abban, amit mondasz, vagy inkább abban, amit nem mondasz, L'oric. – Konvergencia készül, Felisin. És lesz néhány... váratlan vendég is. És nem hiszem, hogy sokan túlélhetik a velük való találkozást. Nagy... mészárlás várható. – Akkor te miért maradsz? – Szemtanúnak, kislány. Ameddig csak tehetem. – Miért? A férfi elfintorodott. – Mint mondtam, még mindig válaszokat keresek. – S ezek elég fontosak ahhoz, hogy kockára tedd miattuk az életedet is? – Igen, elég fontosak. Most egy id re Szürkebéka gondjaira bízlak. Biztonságban vagy. És hamarosan visszatérek a szükséges felszereléssel. Szerzek lovat is! A lány a pikkelyes, négyszem teremtményre pillantott. – Azt mondod, biztonságban? Legalábbis, míg meg nem éhezik a kicsike. – Figyelemre méltó! Meg fogom t védeni. De ne maradj el soká! Ha-ha! A hajnal életet lehelt a keleti égboltra, amikor Heborik kilépett a sátor elé, hogy üdvözölje látogatóját. A Desztrián amennyire tudott, a sötétben maradt, de nem azért, hogy L'oric el l bujkáljon – aki már hallótávolságon belül került, s egyre közeledett hozzá –, hanem a többi kíváncsi szempár miatt. Láthatnak egy alakot, aki az ajtó

mellett támaszkodik, de ennél többet nem baj, ha nem látnak. Magára húzott egy nehéz köpönyeget, fejére húzta a csuklyát, és kezét is a köpeny ráncai közé rejtette. L'oric léptei lelassultak, ahogy a férfi közelebb ért. Nem lehet el le eltitkolni az igazságot, gondolta Heborik, és elmosolyodott, amikor látta, hogy a F pap szeme elkerekedik. – Igen – motyogta Heborik –, el ször vonakodtam. De megtörtént, és most már elfogadom a sorsomat. – Milyen érdekek hajtották ide Hamist? – kérdezte L'oric egy hosszú, nyugtalan perc után. – Csata készül – mondta Heborik, s vállat vont. – Azon túl... hát, nem tudom biztosan. Azt hiszem, hamarosan kiderül. L'oric fáradtnak látszott. – Azt reméltem, meggy zhetlek, hogy menj el innen. Hogy vidd el magaddal Felisint. – Mikor? – Még ma éjjel. – Költöztesd át egy mérfölddel arrébb, az oázis északkeleti határán túlra. Három felnyergelt lóra és még három málhásra lesz szükségünk. Élelem és víz három f nek, G'danisbanig számolva. – Három f re? Heborik elmosolyodott. – Nem vagy tudatában, de van valami... költ i abban, ha hárman indulunk útnak. – Rendben van. És mit mondjak Felisinnek, meddig kell várnia? – Amíg van türelme, L'oric. Akárcsak te, én is maradnék még pár napig. A F pap szeme elfátyolosodott. – A konvergencia. – Heborik bólintott. L'oric felsóhajtott. – Bolondok vagyunk, te meg én. – Nyilvánvaló. – Szellemkéz, egykor abban reménykedtem, hogy szövetségesek leszünk, te meg én. – Többé-kevésbé azok is vagyunk, L'oric. Szövetkeztünk Felisin biztonságáért. Nem mintha eddig megfelel en gondoskodtunk volna a védelmér l. Segíthettem volna! – morogta Heborik. – Meglep, hogy tudtál Bidithal tettér l, mégsem álltál bosszút. – Bosszút? Mi értelme lett volna? Nem, L'oric. Jobb választ tartogatok Bidithal mészárosmunkájára. Hagyd csak Bidithalt a sorsára... A F mágus meglep dött, majd elmosolyodott. – Furcsa, én is valami ilyesmit mondtam Felisinnek, nem is olyan régen. Heborik figyelte, ahogy a férfi távolodik. Egy perc múltán a Desztrián megfordult, és bevonult a templomába. – Van bennük valami... kérlelhetetlenség... A távoli légiók útjában álltak, s nézték a porfelleg alatt meg-megcsillanó fémhalmazt. A porfelh ebb l a szögb l nézve emelkedni látszott, majd a magasan

fújó sivatagi szelek szétoszlatták. Párducos szavai hallatán Korabb Bhilan Thenu'alas megborzongott. Szakadozott telabája ráncaiban homokpatakok futottak lefelé; a Forgószél falához ilyen közel a leveg teljesen megtelt homokkal, s megtöltötte a száját, orrát is. Párducos megfordult a nyeregben, hogy szemrevételezze harcosait. Korabb visszacsúsztatta lándzsáját a nyeregkápán kialakított tartóba, és leült. Kimerült volt. Gyakorlatilag minden éjjel megpróbálták megtámadni a menetoszlopot, s bár az csapata nem vett részt magában a bevetésben, mégis sok dolguk volt a visszavonulók fedezésével, az ellencsapások visszaverésével. Aztán a meneküléssel. Mindig menekültek. Ha Párducos ötezer katonát kapott volna Shei'kt l, most a Végrehajtó és az serege menekülne. Vissza, Arenig, nyüszögve, panaszkodva. Párducos persze megtett mindent, ami t le telt, a korlátozott lehet ségekb l a maximumot hozta ki, és ezzel nyert is néhány értékes napot. Ezekért vérrel fizetett. Kifürkészték a Végrehajtó taktikáját, a hadsereg felépítését. Többször is sikerült koncentrált támadással áttörni a gyalogság védelmi falán, és ha Párducosnak elég katonája lett volna, ki is irtja ket. Így azonban mindig jöttek Malícia Ég Könnyei, vagy a wickák, vagy azok az átkozott tengerészgyalogosok, és a sivatagi harcosoknak menekülniük kellett. Ki az éjszakába, olyan lovas harcosok el l, akik képzettségben és kitartásban felértek Párducos hadaival. Hétszázan maradtak csak – sok sebesültet hátra kellett hagyniuk. ket megtalálták a kundril Ég Könnyek: lemészárolták, feldarabolták valamennyit, testrészeiket trófeaként magukkal vitték. Párducos ismét el refordult a nyeregben. – Végeztünk. Korabb bólintott. A malaza hadsereg alkonyatra eléri a Forgószél falát. – Talán az otataralja cs döt mond – jegyezte meg. – Lehet, hogy az istenn még ma éjjel elpusztítja mindet. A Párducos hihetetlen kék szemét keretez ráncok megs södtek, ahogy hunyorogva szemlélte a közeled seregeket. – Nem hiszem. Semmi tisztaság nincs a Forgószél varázslatában, Korabb. Nem, itt bizony csata lesz, méghozzá az oázis szélén. Korbolo Dom vezeti majd az Apokalipszis Seregét. Te, én és talán Mathok is megfelel helyet keresünk majd, hogy figyeljünk. – Korabb oldalra hajolt, és kiköpött. – A mi háborúnknak vége – fejezte be mondandóját Párducos, és fogta a szárat. – Korbolo Domnak szüksége lesz ránk! – ellenkezett Korabb. – Ha így van, akkor elvesztünk! Elindították fáradt hátasaikat, és keresztüllovagoltak a Forgószél falán. Fél napig tudott vágtában haladni, aztán egy órán keresztül lépésben, a fejét lógatva haladt a jhag hátas, majd alkonyatig ismét vágtázhatott. Tombolóhoz hasonló lovat még sosem látott – még az els Tomboló sem volt hozzá fogható. Elég közel haladt el Ugarathoz, láthatta, hogy rszemek figyelik a falakról, és aztán a városi rség szakasznyi lovast is kiküldött, hogy megakadályozzák az átkelését a folyó fölött átível széles k hídon; lovasokat, akiknek sokkal el bb oda kellett volna érni a

hídhoz. De Havok megértette, hogy mit várnak t le, és a galopp elnyújtott vadászvágtává gyorsult. A ló nyaka megnyúlt, s ötven lépéssel a lovasok el tt értek a hídhoz. A gyalogosok szétspricceltek el ttük, így elég széles út maradt, hogy kényelmesen átkeljen a szekerek és kocsik között. Az Ugarat-folyó széles volt ugyan, de k tizenkét szívdobbanásnyi id alatt elérték a túlpartját. Tomboló patája hamarosan már nem a kövön, hanem a keményre taposott földön dobbant. Elérték az Ugarat Odhant. A távolság jelent ségét vesztette Karsa Orlong életében. Tomboló könnyedén vitte t. Nem volt szükség se nyeregre, se másra, egyetlen, a ló nyaka köré vetett kötéllel megoldotta az irányítást. A teblor éjszakára nem pányvázta ki a lovat, hagyta, hogy szabadon kószáljon és legelésszen körülötte a magas, kövér f ben. Az Ugarat Odhan északi része összesz kült a két nagy folyó bels kanyarja között – az egyik az Ugarat volt, a másik talán a Mersin vagy a Thalas. Karsa nem emlékezett pontosan. A két folyót egy észak-déli vonulat választotta el egymástól, lankáikon és tetejükön a földet egykor keményre taposták a minden évszakban átvonuló, többezres létszámú bhederincsordák. A csordák már elt ntek, csak csontjaik maradtak ott, ahol a ragadozók és a vadászok elhagyták ket, s a vidéket most legel ként használták, de annak is csak kevésszer, és csak az es s évszak után. Abban az egy hétben, ami alatt Karsa átkelt a dombságon, csak nyomait találta a pásztorok táborainak meg a csordáknak – legelészni csakis antilopokat és nagyobb szarvasokat látott. Ezek is éjjel jártak legelni, nappal az alacsonyabban fekv területekre húzódtak, ahol elfeküdhettek a magas, sárga f ben. Karsa könnyedén le tudta ket vadászni, hogy legyen elég élelme. A Mersin-folyó sekély volt, a száraz évszak végére csaknem teljesen kifogyott bel le a víz. Miután átkelt rajta, Karsa északkelet felé lovagolt, s hamarosan elért a Thalas-hegység déli lejt in kanyargó ösvényekhez. Aztán kelet felé indult, Lato Revae irányába, a Szent Sivatag legszélén. Éjjel kelt át a várostól délre es úton, kerülte a találkozást mindenkivel, s másnap hajnalra el is érte végre a Rarakuba vezet út kezdetét. Hajtotta az ösztön. Képtelen volt magyarázatot találni saját vágyaira, de nem kérd jelezte meg ket. Régen elindult már, és bár biztos volt benne, hogy még nem volt meg a csata, tudta, hogy már nincs sok id hátra. És Karsa ott akart lenni. Nem azért, hogy malazákat öljön, hanem hogy védhesse Párducost. De tudta, hogy az ösztön mögött sötétebb igazság is lapul. A csata napja a káosz napja is lesz egyben, és Karsa Orlong is adni akart valamit ehhez a káoszhoz. Shei'k ide vagy oda, sokan vannak abban a táborban, akik halált érdemelnek. S t lem majd meg is kapják! Nem bajlódott az okok felsorolásával, a sérelmek számbavételével, az ellenségességgel, a b nökkel. Régóta közömbös volt már, sok téren. Megfékezte szellemének legnagyobb er sségeit, köztük a késztetést is, hogy ítélkezzen, aztán büntessen, igazi teblor módon. Túl sokáig t rtem a csalást és hazugságot. Kardom most választ ad mindenkinek. A toblaka harcos még a nevek listájával sem bajlódott, mert a névhez esküt kellett volna kapcsolni, és neki már elege volt az eskükb l. Nem, úgy fog ölni, ahogy éppen a kedve tartja. Már alig várta, hogy odaérjen. Feltéve persze, hogy id ben érkezik.

Amikor lefelé ment a Szent Sivatagba vezet lejt n, megkönnyebbülve látta, hogy északon és keleten még ott tombol a vörös harag, a Forgószél fala. Már csak pár nap volt vissza. A távoli harag láttán elmosolyodott, mert megértette. Visszafogták, leláncolták... Túl hosszú ideig, de az istenn hamarosan bosszút állhat. Érezte az éhségét, csakúgy, mint a kardjába költözött két lélekét. A szarvas vére túl kevés volt nekik. A sós síkság el tt, egy régi tábor közelében állította meg Tombolót. A maga mögött hagyott dombokon találhatta az utolsó víz- és f tartalékokat a lova számára a Forgószél falán innen, így eltöltött némi id t a gy jtögetéssel. Tépkedett némi füvet, és megtöltötte a vizestöml ket is a tábortól alig tízlépésnyire lév forrásból. A Jhag Odhanból származó utolsó adag bhederintrágyából tüzet rakott – ezt nem tette mindennap –, és vacsora után, most el ször el vette a T'lan Imass maradványait a zsákból. – Alig várod, hogy megszabadulhass t lem? – kérdezte 'Siballe száraz, recseg s hangon. A harcos lenézett a tetemre. – Messzire jutottunk, Felfedezetlen. Régen nem néztem már rád. – Miért döntöttél úgy, hogy most megnézel, Karsa Orlong? – Nem tudom. Már meg is bántam. – A zsák anyagán keresztül néha láthattam a nap fényét. Sokkal jobb, mint sötétben senyvedni. – Ugyan miért érdekelne engem az, hogy neked mi tetszik? – Azért, Karsa Orlong, mert ugyanabba a Házba tartozunk. A Láncok Házába. A gazdánk... – Nekem nincs gazdám! – b dült fel a teblor. – Ez neki is megfelel így – felelte a Felfedezetlen. – A Nyomorék Isten nem várja el, hogy letérdelj el tte. Nem is akar parancsokat adni a Halandó Kardnak, a Láncok Lovagjának – mert ez vagy te, erre a szerepre szánunk az elejét l fogva. – Nem tartozom a Láncok Házához, 'Siballe. Nem fogadok el több hamis istent! – nem hamis, Karsa Orlong. – Éppen olyan hamis, mint te! – morogta a harcos, és dühösen vicsorgott. – Álljon elém, és szól majd helyettem a kardom. Azt mondod, erre a szerepre szántak? Akkor sok mindenre kell majd magyarázatot adnia. – Az istenek leláncolták. – Ezt hogy érted? – Odaláncolták t a halott talajhoz, Karsa Orlong. Megtört. Folyamatos fájdalomban él. Meggyötörte t a fogság, és most már csak a szenvedést ismeri. – Akkor majd én elszakítom a láncait... – Örülök... – Aztán megölöm. Karsa megragadta a szétvágott T'lan Imasst egyetlen karjánál fogva, és begyömöszölte a zsákba. Aztán felállt. Nagy feladatok vártak még rá. Ez a gondolat örömmel töltötte el. A Ház csak újabb börtön. És nekem már elegem van a börtönökb l. Ne emeljen

falat körém senki, mert úgyis ledöntöm! Ha kételkedsz a szavaimban, Nyomorék Isten, hát megbánod!

Huszonkettedik fejezet

Úgy hiszem, az otataral varázslatból született. Ha elhisszük, hogy a varázslat a rejtett energiákból táplálkozik, akkor ennek logikus következménye, hogy ezen energiaforrások végesek. A varázser megfelel en er s felhasználása, ha irányíthatatlanná válik, könnyen kiszívhatja az összes ilyen éltet energiát egy területb l. Állítólag az si Üregek ellenállnak az otataral bénító erejének, s ez arra utal, hogy a világ energiaszintjei rétegekre oszlanak. Elég csak összehasonlítani a halandó test erejét egy élettelen tárgy, mondjuk, egy k rejtett – ám tagadhatatlanul létez – erejével. A felületes szemlél talán úgy ítéli meg, hogy míg az el bbi eleven, utóbbiban nincs élet. Ebb l a szemszögb l nézve az otataral talán nem is olyan bénító, mint ahogy azt el ször hittük...

Elmélkedés a világ fizikai tulajdonságain Motti Tryrssan

A kilences, tizenegyes és tizenkettes szakasz középnehéz gyalogságát a kilencedik század tengerészgyalogosaihoz csatolták. Voltak pletykák, melyek szerint hamarosan az els , második és harmadik szakasz – a nehézgyalogság, túlméretezett izomzatával és lapos homlokával – szintén a századhoz kerül, hogy együtt alkossanak egy külön bevethet csapatot. Az újonnan érkezett szakaszok egyike sem volt teljesen idegen Vonós számára. Már régen elkezdte emlékezetébe vésni az összes nevet és arcot a kilencedik században. Sajgó lábbal, a megszakított éjszakai pihen k miatt fáradtan hevertek a vacsorat z körül. A Forgószél fala agybénítóan, fülsiketít en üvöltött t lük alig ezerlépésnyire.

Úgy t nt, még a harag is meg tudja süketíteni az embert. Miután Balzsam rmester elhelyezte a kilences szakaszt az új táborhelyen, Vonós felé indult. A magas, széles vállú dal honézi imponált Vonósnak, f ként a h vös közömbösségével. Balzsam szakasza már megtette a magáét a csatatéren, és Hullaszagú rmester, Gégemetsz , Fonák, Gubacs és Cimpa neve gyakran szerepelt a légióban kering történetekben. Ugyanez vonatkozott a másik két gárdára is. Móka, Ég és Boglya. Óriáscinke, Tulipán, Csaló és Lelkes. A nehézgyalogság még nem nedvesíthette be a kardját, de Vonóst már a fegyelmezettségük is leny gözte – persze egyszer bb dolguk van a lapos homlokúaknak. Az ember azt mondja nekik, hogy tartsák a vonalat, k meg gyökeret eresztenek a k zetbe is. Észrevette, hogy páran arra sétálnak, az táborukban. Észlény, Teke, Pisze és Uru Helan. Mind keménykötés ek. Balzsam rmester leguggolt mellé. – Te vagy az, aki Vonósnak hívja magát, ugye? Azt hallottam, nem ez a valódi neved. Vonós felvonta a szemöldökét. – Miért, a tiéd talán tényleg Balzsam? A sötét b fiatalember arca elkomorodott, két szemöldöke az égbe szökött, és egy vonallá olvadt. – Hát persze, hogy az! Vonós a kilences osztag másik katonája felé sandított, egy férfira, aki úgy ácsorgott a közelben, mint aki valakit meg akar ölni. – És mi a helyzet vele? Mi is a neve, Gégemetsz ? Az anyukája úgy döntött, ez jó név lesz az kicsikéjének? – Nem tudom – felelte Balzsam. – Adj egy kést egy baba kezébe, s ki tudja, mi minden történhet! Vonós egy percig csak méregette a bajtársát, aztán felmordult. – Meg akartál esetleg beszélni velem valamit? Balzsam vállat vont. – Nem igazán. Vagyis valami olyasmi. Mit gondolsz a kapitány új egységeir l? Kicsit mintha kés lenne már az ilyen átszervezésekhez... – Igazság szerint az ötlet nem új. Szürkesörény légiói néha ilyen elrendezésben csatáznak. Mindenesetre az új Ököl áldását adta rá. – Keneb. Nem tudom biztosan, hogy mit gondoljak róla. – És mit gondolsz az újsütet kapitányról? – Benne biztos vagyok. Ranal nemesi származású. Ennyi. – Vagyis? Balzsam elfordította a fejét, és tekintetével követni kezdett egy, a távolban repked madarat. – Ó, szerintem valószín , hogy mindannyiunkat a halálba visz. Aha. – Hangosabban, még nem hallotta mindenki a véleményedet. – Nem szükséges, Vonós. k is ezt gondolják. – Egyre gondolni és ugyanazt hangoztatni, két különböz dolog.

Geszler, Borvirág, valamint a tizenegyes és tizenkettes szakaszok rmesterei is közeledtek. A táborban elmormolt parancsok jártak körbe. Móka a tizenegyesb l falari volt – vörös hajú és szakállú, csakúgy, mint Vonós. Lándzsával végigszántottak a hátán, válltól farokcsontig, és hiába tett meg érte mindent a felcser, láthatóan még mindig fájlalta a rosszul összeforrt izmokat. A tizenkettes rmestere Óriáscinke volt, szögletes alkatú fickó olyan vonásokkal, melyek talán vonzóvá tehetnek egy n stény varangyot. Orcáján kiütésnyomok, kézhátán bibircsókok éktelenkedtek. Amikor levette a sisakját, a többiek láthatták, hogy szinte teljesen kopasz. Móka Vonósra hunyorított, s egy hosszú percig méregette, mintha felismerésre várna, de aztán el vett egy vastagabb halszálkát a szíján hordott szüty l, és piszkálni kezdte a fogait. – Hallottatok arról a halott katonáról? Nehézgyalogos volt, nem tudom, melyik században, és azt sem, hogy melyik légióban, a neve Neffariás Bredd. Azt hallottam, tizennyolc harcost ölt meg egy este leforgása alatt. Vonós felemelte a fejét, és Geszler szemébe nézett. Egyikük arckifejezése sem változott. – Én azt hallottam, egyik éjjel tizennyolcat ölt meg, a másik éjjel meg tizenhármat – felelte Óriáscinke. – Majd megkérdezzük a lapos homlokúakat, ha erre járnak. – Ott épp látok egyet! – mutatott rá Vonós, majd emeltebb hangon folytatta. – Hé! Észlény! Kérlek, csatlakozz hozzánk egy percre! A n közeledtére a föld is megrendült alattuk. Napani volt, és Vonós elt dött, vajon tudja-e még egyáltalán, hogy n nem . Karizmai nagyobbak voltak, mint a férfi combja. Kopaszra borotválta magát, kerek arcát egyetlen bronzkarika díszítette. A szeme azonban meglep en gyönyör , smaragdzöld volt. – Hallottál egy másik nehézr l, Észlény, akit Neffariás Breddnek hívnak? A gyönyör szempár elkerekedett. – Azt mondják, megölt ötven sivatagit! – Melyik légióba tartozik? – kérdezte Móka. A n vállat vont. – Nem tudom. – De nem a miénkbe... – Nem vagyok benne biztos. – Nos – csattant fel Móka –, akkor miben vagy biztos? – Azt tudom, hogy megölt ötven sivatagi harcost. Mehetek végre? Hugyoznom kell! Figyelték, ahogy elvonul. – Mit gondoltok, állva csinálja? – kérdezte Óriáscinke a többiekt l. Móka felhorkant. – Miért nem kérded meg t le? – Nem akarok még meghalni. Kérdezd meg inkább te! – Ott jönnek a nehézgyalogság rmesterei – jegyezte meg Balzsam. Mózel, Szappanos és Rántás akár ikrek is lehettek volna. Mindhárman Malaz városban születtek, a szigeten jellemz keverék családokból származtak, és nem alkatuk, hanem inkább a hozzáállásuk miatt t ntek veszedelmesnek. Szappanos volt a legid sebb közöttük – szigorú tekintet asszony, vállig ér , fekete hajába már sok sz

szál keveredett, a szeme kék volt, akár az égbolt. Mózel sovány volt, és a szeme körüli ráncok arra utaltak, hogy a családba bizony kanézi vér is keveredett valahol. Haját befonva, ujjhosszúságúra vágva hordta, úgy, ahogy a jakataka kalózok szokták. Hármuk közül Rántás volt a legnagyobb termet , fegyverként rövid nyel , egyél fejszét hordott magával. A hátára kötözött pajzs hatalmas volt, keményfából készült, cink borította, réz er sítette. – Melyik tök Vonós? – kérdezte Mózel. – Én. Miért? A férfi vállat vont. – Semmi. Csak kíváncsi voltam. És te – intett Geszler felé –, te vagy az a parti r, Geszler, ugye? – Igen. És akkor mi van? – Semmi. Percnyi kínos csend után Rántás kezdett beszélni, hangja vékonyságát Vonós gyanúja szerint egy toroksérülés okozhatta. – Hallottuk, hogy a Végrehajtó holnap odamegy a falhoz. A kardjával. És aztán? Beledöf? Ez csak egy homokvihar, nincs rajta mit böködni. Nem vagyunk már így is Rarakuban? A Szent Sivatagban? Nem érzek semmi különbséget, nem is látok semmi különbséget. Miért nem várjuk ki ket? Vagy miért nem hagyjuk inkább megrohadni ket ebben az átkozott sivatagban? Ha Shei'knek kell ez a homokbirodalom, hát legyen vele boldog! Kész kínszenvedés volt azt a vékonyka, sipító hangot hallgatni, ezért amikor Rántás leveg t vett, Vonós gyorsan átvette a szót. – Sok itt a kérdés – mondta, mert úgy t nt, Rántás végtelen monológra készül. – A homokbirodalmat nem hagyhatjuk így, Rántás, mert rothad, és ez a rothadás továbbterjedhet; elveszítenénk egész Hétvárost, és már az els alkalommal is túl sok véráldozatba került az elfoglalása. És Rarakuban vagyunk már, de még csak a legszélén. Lehet, hogy ez Szent Sivatag, de úgy néz ki, mint bármelyik másik. Ha van hatalma, az abban rejlik, amit tesz velünk, egy id után. Nem is tesz, hanem ad... Nem könny elmagyarázni. – Ezután vállat vont, és köhintett. Geszler megköszörülte a torkát. – A Forgószél fala varázslat, Rántás. A Végrehajtó kardja meg otataral. A kett összecsap egymással. Ha a Végrehajtó kardja veszít, akkor mind hazamegyünk – vagy legalábbis vissza, Arenbe. – Én nem ezt hallottam – mondta Móka, majd köpött egyet, s csak azután folytatta. – Kelet felé fordulunk, aztán északnak, G'danisban vagy Ehrlitan felé. Ott várjuk be Félkarú Dujeket és Tajszkrenn F mágust. Azt is hallottam, talán Szürkesörényt is visszarendelik a korelri hadjáratból. Vonós csak bámult rá. – Kinek az árnyékában álltál, Móka? – Hát, szerintem logikusan hangzik, nem? Vonós felsóhajtott, majd felegyenesedett. – Csak tépjük a szánkat, katonák. A vége úgyis az lesz, hogy belemenetelünk a dolgok s jébe, tágra nyílt szem ostobasággal. – Ezzel elvonult abba az irányba,

ahol a csapata tábort vert. Katonái, köztük Szépia, Üvegest vették körbe, aki törökülésben foglalt helyet a földön, és látszólag ágakkal és gallyakkal játszott. Vonós megtorpant, és végigfutott a hátán a hideg. Az istenekre, egy pillanatra azt hittem, Fürge Bent látom valami átkozottul rizikós varázslat közben, Pálinkás katonái között... A táboron túl, a sivatagban halk ének szólt, egy dal, amely utat vágott a Forgószél üvöltésén át is. Az rmester megrázta a fejét, és a csapatához lépett. – Mit csinálsz, Üveges? A fiatalember b ntudatosan felnézett. – Uh, semmi különöset, rmester... – Valami jóslással próbálkozik – morogta Szépia –, de szerintem sehova sem jut vele. Vonós lassan leguggolt a kör közepére, Üveggel szemben. – Érdekes módszer, fiam. Ágak és gallyak. Honnan szedted ezt? – A nagyanyámtól – felelte a fiú. – Boszorkány volt? – Többé-kevésbé. Az anyám is. – És az apád? mi volt? – Nem tudom. Voltak pletykák... – Lehajtotta a fejét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Hagyjuk! – mondta Vonós. – Ez a varázslat, amivel próbálkozol, föld jegy . Többre volna szükség, nem csak egy vasmacskára, ami lefogja a varázser t... A többiek ostobán néztek rá. Üveges bólintott, aztán el húzott egy f l font babát, amely sötét, lilás f szálakból készült. Valamilyen fekete rongy volt köré csavarva ruha gyanánt. Az rmester szeme elkerekedett. – Ki a Csuklyás akar ez itt lenni? – Nos, a halál keze, vagy valami ilyesmire gondoltam. Tudod, meg akarom tudni, merre tart. De nem akar együttm ködni velem. – Csuklyás Üregéb l merítesz? – Egy kicsit... Hát, ebben a fiúban bizony több van, mint el ször gondoltam. – Hagyd a csudába a Csuklyást! Lehet, hogy itt lappang, de nem fog el csörtetni, majd csak az események után, és különben sem valami megbízható fickó. Ami ezt a figurát illeti, próbált átnevezni a Merényl k Patrónusának. Üveges összerezzent. – A Kötél? De az... túl közeli... – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Kacaj. – Azt mondtad, ismered a Meanast. És most kiderült, hogy a Csuklyás Üregét is ismered. Meg a boszorkányságot. Kezdem azt hinni, hogy ez az egész csak egy színjáték! A mágus elkomorodott. – Rendben, legyen! Most mindenki fogja be a száját! Koncentrálnom kell! A szakasz ismét letelepedett. Vonós tekintete a különböz gallyakra és ágakra szegez dött, melyek Üveges körül a földbe voltak döfve. Egy hosszú perc után a mágus lassan letette maguk közé a babát, a homokba fúrta annak lábát, hogy álljon,

majd óvatosan elhúzta onnan a kezét. Az egyik oldalon az ágak sorba voltak téve. Valószín leg ez jelképezhette a Forgószél falát. Vonós erre következtetett, mivel a jóslás kezdetekor a gallyak megmozdultak, rezegni kezdtek, mint a nád a szélben. Üveges motyogott magában, el ször sürget , majd dühös hangon. Kis id múltán felszisszent, hátrad lt, és kinyitotta a szemét. – Nem megy... A botok abbahagyták a mozgást. – Bele lehet nyúlni? – kérdezte Vonós. – Igen, rmester. Vonós benyúlt, felkapta a babát... és letette a Forgószél falának túloldalán. – Próbáld meg így! Üveges egy percig csak nézett rá, majd el rehajolt, és ismét lehunyta a szemét. A Forgószél fala ismét remegni kezdett, aztán jó pár gally megroppant a sorban. A körben többen leveg után kaptak, de Üveges csak még komorabban nézett maga elé. – Nem mozog. A baba. Érzem a Kötelet... Közel van, túlságosan is közel. Hatalom ömlik a babába, és talán kifelé is, de nem mozog... – Igazad van – mondta Vonós, és a szája szépen lassan vigyorra húzódott. – nem mozog. Az árnyéka azonban igen... Szépia felmordult: – A Királyn re, igaza van! Átkozottul fura, már eleget láttam! – Hirtelen felpattant, idegesnek, kissé nyugtalannak t nt. – A varázslat ijeszt . Megyek aludni! A jóslás hirtelen abbamaradt. Üveges kinyitotta a szemét, és verejtékben fürd arccal körbenézett a többieken. – Miért nem mozdult? Miért csak az árnyéka? Vonós felállt. – Azért, fiam, mert még nem áll készen. Kacaj felsandított az rmesterre. – Szóval, ki az? Maga a Kötél, személyesen? – Nem – felelte Üveges Vonós helyett. – Nem, ebben biztos vagyok! Vonós szó nélkül elvonult. Nem, nem a Kötél az. Ami engem illet, szerintem sokkal jobb az, aki helyette jött. S t, a malazák szempontjából is jobb, hogy az! Itt van, és már a Forgószél falának túloldalán jár. És én pontosan tudom, kire feni a fogát, vagyis a késeit. Csak ez az átkozott éneklés maradna már abba! Állt a sötétben, és ostromolták. Minden oldalról hangok támadták, verték koponyájának a falát. Nem elég, hogy felelt a katonák haláláért; most ráadásul nem hagyták t békén. Szellemük sikoltozott felé, szellemkezük átnyúlt a Csuklyás Kapuja alatt, és agyába karmolt. Gamet meg akart halni. Rosszabb volt még a haszontalanoknál is. Nem, is teherré vált, csatlakozott az alkalmatlan parancsnokok sorához, akik mindig vérfolyamot hagynak maguk mögött. Újabb név azon a hosszú listán, mely megtestesíti minden katona legnagyobb rémálmát. És ett l a tudattól meg rült. Most már értett mindent. A hangokat, a bénító bizonytalanságot, azt, hogy miért fázik folyton – egyfolytában rázta a hideg, mindegy, milyen melegen sütötte a nap, vagy mennyire magasra csaptak a lángok a t zhelynél.

És értette a gyengeséget is, melyet a végtagjaiban érzett – ez hígította a vérét, egyre jobban, míg a végén már úgy érezte, hogy szíve sáros vizet pumpál csak körbe-körbe a testében. Megtörtem. Az els tesztnél elbuktam, cserben hagytam a Végrehajtót. Kenebbel persze nem lesz semmi baj. Keneb jó választás volt Ökölnek a légió élére. Nem túl öreg, családos ember – vannak tehát szerettei, akikért harcolhat, akikhez visszatérhet, emberek, akik számítanak. Ezek fontos dolgok. Szükségszer nyomás, tüzesség a vérben. Gamet életéb l ez hiányzott. Igazából sosem volt rám szüksége, igaz? A család széttépte magát, és én nem tehettem ez ellen semmit. Csak szolga voltam, egy dics séges... házi r. Parancsokat teljesítettem. Amikor egyetlen szavammal megváltoztathattam volna Felisin sorsát, akkor is csak szalutáltam, és azt mondtam: Igenis, asszonyom! Mindig is tisztában volt saját lelkének gyengeségével. Aztán jött egy sor esemény, melyek során bizonyíthatta gyengeségét, er tlenségét. Nem volt bennük hiány. Igaz, akkoriban ezeket a pillanatokat úgy tartotta számon, mint h sége megnyilvánulását, a parancsok végrehajtását, mindegy, milyen borzalmas következményekhez vezettek. – Hangos. Új hang. Pislogva körülnézett, s látta, hogy ott áll mellette Keneb fogadott fia, Rongyos. A félmeztelen kölyök napbarnított b re koszos volt, szeme csillogott a csillagok fényében. – Hangos. – Igen, azok. – A gyerek egy kis vadóc volt. Kés re járt, vagy talán már közeledett a hajnal. Mit csinál egy gyerek ilyenkor ébren? Miért jár idekint, az rvonalon túl, mészárlásra csábítva a sivatagi harcosokat? – Nem k. Az. Gamet komoran lenézett a gyerekre. – Mir l beszélsz? Mi hangos? – Én csak a hangokat hallom, azokat te nem hallhatod. Hát persze, hogy nem. – A homokviharról! Üvölt! Nagyon, nagyon, nagyon... nagyon hangos! A vihar? Gamet kitörölte a port a szeméb l, és körülnézett – majd rádöbbent, hogy nem egészen ötvenlépésnyire áll a Forgószél falától. És a homok hangja, ahogy a földön lév kövek között tekerg zött, vadul az ég felé táncolt, kavicsokat mozgatott, azok itt-ott leestek, maga a szél pedig átsüvített a mészkövek között. És a hangja... olyan, mint az emberi hangok. Sikoltozó, haragos kórus. – Nem vagyok rült. – Én sem. Boldog vagyok. Apunak van egy új, csillogós pántja. A karján. Vannak rajta karcok. Több parancsot kellene adnia, de kevesebbet ad. De én akkor is boldog vagyok. Nagyon csillogós. Szeretem a csillogós dolgokat. Szeretem, pedig bántja a szememet. Talán pont azért szeretem, mert bántja a szememet. Mit gondolsz? – Nem gondolok én már semmit, fiam. – Azt hiszem, túl sokat gondolkodsz. – Igazán? – Apu is ezt gondolja. Olyan dolgokon gondolkodsz, amelyeken nem is érdemes. Nem változtatsz semmin. De tudom, miért csinálod! – Tudod?

A fiú bólintott. – Ugyanazért, amiért én szeretem a csillogós dolgokat. Apu keresett. Meg fogom neki mondani, hogy megtaláltalak. Rongyos elfordult, és elt nt a sötétben. Gamet is megfordult, és felnézett a Forgószél falára. Haragja láttán szinte elállt a lélegzete. A kavargó homok a szemébe mart, s a tüdejébe is. Éhes volt, mindig éhes, de érkezett valami, amit l most megváltozott a rezgése. De mi lehet az? Sürget hangnem, telve... valamivel. Mit keresek itt? Már tudta. Azért jött, hogy rátaláljon a halál. Egy sivatagi harcos pengéje a torkán. Gyorsan, váratlanul, ha nem is véletlenül. Véget vethetne a gondolatoknak is... amelyek annyira bántják a szememet. Patadobogást hallott közeledni, így megfordult, és két lovast látott, akik egy harmadik, üres hátast vezettek. – A fél éjszaka kereséssel telt – mondta Keneb, amikor megálltak. – Temul kiküldte a wickák harmadát, mindenki téged keres, uram. Uram? Ez most nem a megfelel titulus. – A gyermeked pedig könnyedén megtalált. Keneb elkomorodott a sisakja szíja fölött. – Rongyos? Itt járt? – Azt mondta, megy hozzád, és elmondja, hogy megtalált. A férfi felhorkant. – Ez nem valószín ! Még sosem szólt hozzám egy szót sem. Még Arenben sem. Hallottam, hogy ha kedve tartja, beszélget másokkal, de csak ritkán. Hozzám viszont még sosem szólt. És nem... Nem tudom, miért. Mindenesetre hoztunk neked egy lovat. A Végrehajtó készen áll. – Mire? – Hogy kivonja a kardját, uram! Hogy megtörje a Forgószél falát! – Ehhez nincs szüksége rám. – Ez igaz, de mégis vár téged. Nem akarom! – Ez a parancsa, uram! Gamet felsóhajtott, és a lovához lépett. Annyira gyenge volt, hogy alig bírta felhúzni magát a nyeregbe. A többiek rjít türelemmel vártak. Gamet a meger ltetést l és a szégyent l vörös arccal végre felült a nyeregbe. Kicsit keresgélnie kellett a kengyelt, aztán átvette a szárat Temultól. – Mutasd az utat! – morogta Kenebnek. Kelet felé indultak, párhuzamosan a fallal, de tisztes távolságban t le. Kétszáz lépés után elértek az öt tagból álló, mozdulatlan csoporthoz. A Végrehajtó, Tene Baralta, Hólyagos, Nil és Nether. Gametbe belehasított a félelem. – Végrehajtó! Lehet, hogy ezer harcos vár a túloldalon! Össze kell hívnunk egy kisebb sereget! Oldalvédnek nehézgyalogságot. Cserkel ket, íjászokat, tengerészgyalogosokat... – Elég, Gamet! Most elindulunk, a nap már kel ben van. Különben is, nem hallod?

A sikoltásba félelem vegyül. Egy új hang. Egy hang, amely elégedettséggel tölt el. Felnézett a kavargó homokfalra. Igen, ez az, amit nemrég megéreztem! – Akkor tudja, hogy az akadály le fog omlani. – Az istenn tudja – bólintott Nether. Gamet a két wickára nézett. Szerencsétlenül festettek, és ez az utóbbi napokban folyamatosan igaz volt rájuk. – Mi fog történni, ha a fal leomlik? A fiatal lány megrázta a fejét, de a választ a fivére adta meg. – A Forgószél fala mögött egy Üreg van. Ha leomlik a fal, nyitottá válik az Üreg. Így az istenn sebezhet vé válik. Ha lenne egy rakás Karmosunk meg fél tucat mágusunk, levadászhatnánk és megölhetnénk. De így nem érhetjük ezt el. – Furcsa gesztussal legyintett. – Az Apokalipszis Seregét tovább er síti majd a hatalmával. Azok a katonák nem fognak megtörni, harcolni fognak a keser végig. F leg, mivel a vég valószín leg a miénk lesz, és nem az övék. – Tragikus jóslataiddal nem segítesz rajtunk, Nil – mormogta a Végrehajtó. – Kísérjetek mind, amíg ellenkez parancsot nem adok. Közelebb lovagoltak a Forgószél falához, szembenéztek a harcias, kemény széllel és homokkal. Ötven lépésre voltak t le, amikor a Végrehajtó felemelt kézzel megálljt intett. Leszállt a lováról, s fél kézzel a kardja markolatát szorongatva elindult gyalog el re. A rozsdaszín otataral penge félig bújt csak ki a tokjából, amikor hirtelen csend lett, és a Forgószél falának harsogó haragja elhalt, csak a por- és homokfelh maradt. A vihar után sistergés támadt, a lefelé hulló homokszemeké. Suttogás. Szület fény. Aztán csend. A Végrehajtó megperdült, arcára kiült a döbbenet. – Visszahúzódott! – kiáltotta Nil, s elindult el re, botladozva. – Tiszta az út el ttünk! Tavore felemelt kézzel megállította a wickát. – A kardom miatt, boszorkánymester? Vagy ez valami taktikai csel? – Azt hiszem, mindkett . Szerintem nem akart magára venni egy ilyen komoly sebet. Inkább halandó seregére támaszkodik. A por úgy hullott, akár az es , pergését aranyes vé változtatta a kel nap fénye. És a Szent Sivatag szíve is láthatóvá vált lassan a haldokló vihar réseiben. Gamet megkönnyebbülve látta, hogy nem vár rájuk hatalmas sereg a túloldalon. Semmi más nem fogadta ket, csak újabb pusztaság, egy nagyobb szakadékféleséggel az északkeleti horizonton, aztán nyugat felé lankásabban folytatódott, s arra furcsa vonalú dombság alkotott természetes határvonalat. A Végrehajtó visszaült a lovára. – Temul! A felderít k hatoljanak be mélyen a Szent Sivatagba! Nem hiszem, hogy számítanunk kellene újabb rajtaütésekre. Nem, most már várnak ránk, egy általuk kiválasztott helyen. A mi feladatunk, hogy ezt megtaláljuk. És akkor eljön a csata ideje. Több száz, talán több ezer katona meghal. Egyik oldalról ott lesz a Végrehajtó, a Császárn keze. A másik oldalról Shei'k, az istenn Kiválasztottja. Két akarat csap össze. De több ezer ember sorsáról döntenek... Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez.

Tene Baralta odaléptetett Gamet mellé. – Nagyobb szükségünk van rád, mint valaha – mormogta a Vöröspenge, miközben a Végrehajtó újult energiával osztogatta a parancsokat a táborból érkez tiszteknek. – Egyáltalán nincs itt rám szükség – ellenkezett Gamet. – Tévedsz. Szükség lesz megfontolt tanácsokra is... – Igazából én a gyávaság hangján szólhatnék csak, és nem, Tavorénak arra nincs szüksége. – A köd, ami a csata el tt az ember elméjére száll... – Tudom. Egykor én is voltam katona. Méghozzá elég jó! Parancsokat hajtottam végre, és nem utasítgattam senki mást, csak saját magamat. Néha esetleg egy-egy szakaszt, de nem ezreket. Ez volt az én tehetségemnek megfelel szint, évekkel ezel tt. – Rendben van, Gamet. Légy hát megint katona! Egy katona, aki véletlenül éppen a Végrehajtó kíséretéhez tartozik. Tárd fel el tte az egyszer közkatona véleményét is! A gyengeség, amit érzel, nem egyedi. Tudd meg, hogy csak ebben a táborban ugyanezt érzi több száz vagy talán ezer katona. A másik oldalára közben Hólyagos érkezett, s most átvette a szót. – Tavore túlságosan távolságtartó velünk, Gamet. Nem kap t lünk tanácsot, mert esélyünk sincs elmondani neki a véleményünket. S ami még rosszabb, nem ismerjük a stratégiáját... – Ha van neki egyáltalán – motyogta Tene Baralta. – És azt sem tudjuk, milyen taktikával akarja megvívni a csatát – folytatta Hólyagos. – Ez veszélyes, teljességgel ellentétben áll a malaza katonai szabályzattal. A Végrehajtó kisajátította ezt a háborút, Gamet. Gamet végigmérte a Végrehajtót, aki közben el relovagolt a két wickával az oldalán. Azt a dombságot nézték, amely mögött – jól tudták – Shei'k várja ket a seregeivel. Kisajátította? Igen, ez rá vall. Mindig, mindent személyes ügynek tekint. – ilyen. A Császárn biztosan tudta, hogy ilyen a természete. – Besétálunk egy gondosan megtervezett csapdába – morogta Tene Barala. – Korbolo Dom majd gondoskodik róla. Tartani fog minden talpalatnyi magasabb fekvés területet, minden l állást. Akár egy nagy, vörös keresztet is festhetne oda, ahol le szeretne bennünket mészárolni. – Tavore is tisztában van mindezzel – felelte Gamet. Hagyj engem békén, Tene Baralta! Te is, Hólyagos! Már nem hárman vagyunk! Kett plusz egy. Beszéljetek Kenebbel, ne velem! megfelelhet az elvárásoknak. Én nem. – Menetelnünk kell, szembe kell velük nézni. Mi mást tehetne? – Meghallgathatna bennünket! – felelte Hólyagos. – Találnunk kell valami más lehet séget is. Talán ha dél fel l indulnánk... – És több héten át menetelnénk? Nem gondoljátok, hogy ezt Korbolo Dom is számításba vette? Minden forrást és kutat megmérgezhettek. Vánszorognánk, amíg Raraku meg nem öl bennünket, és egyetlen kardot sem kellene kivonni ellenünk. – Észrevette, hogy Hólyagos és Tene Baralta egy pillanatra összenéznek. Gamet elkomorodott. – Az ilyen beszélgetésekkel nem lehet megragasztani, ami összetört,

uraim. Kár a szóért! Nem kétlem, hogy a Végrehajtó a megfelel pillanatban majd összehívja a haditanácsot. – Jobban is tenné – csattant fel Tene Baralta, majd fogta a szárat, és megfordította a lovát. Miután ellovagolt, Hólyagos el rehajolt a nyeregben, és a földre köpött. – Gamet, ha tényleg összehívja a haditanácsot, legyél ott te is! – És ha nem? – Van elég nehezék ebben a menetben: a sok nemesi származású tiszt, meg a végtelen panaszlistájuk. Ritka ebben a seregben az olyan vezet , aki a csatasorból küzdötte fel magát – túl ritka ahhoz, hogy akár egyet is hagyjunk elkallódni. Igaz, el ször nem tartottalak valami sokra. A Végrehajtó kutyusa! De szépen elboldogultál a légióddal... – Egészen az ellenséggel való els összecsapásig. – Ahol egy moranth l szer darabokra szaggatta a lovadat, és kis híján téged is. – Már el tte elment a józan eszem, Hólyagos. – Csak az volt rossz döntés, hogy belovagoltál a csata kell s közepébe. Egy Ököl ezt nem teheti! Az Ököl hátramarad, körbeveszi magát hírviv kkel, rökkel. Lehet, hogy egyetlen parancsot sem kell kiadnia, de ott van a kulcspozícióban, rendíthetetlenül. Elég az is, ha ott van! Elérhetik, is elérheti a többieket. Felmérheti a helyzetet, visszavonhat csapatokat, reagálhat a fejleményekre. Ez a dolga egy magas rangú tisztnek. Ha a csata közepében találja magát, haszontalanná válik, vagyis inkább veszedelmes teherré, mert a katonák körbeveszik, és kötelességüknek tekintik, hogy kimenekítsék. S ami még rosszabb, nem látszik, nem érhetik el a hírviv k sem. Elveszíti a kulcspozíciót. Ha a központ összeomlik vagy elt nik, a légió is elbukik. Gamet átgondolta Hólyagos szavait, majd vállat vont és felsóhajtott. – Ez már mind nem számít. Már nem vagyok Ököl. Keneb az, és tudja, mi a dolga... – a helyettes Ököl. A Végrehajtó ezt világosan közölte. Ideiglenes a kinevezése. Most már kötelességed visszavenni a rangot, visszavenni a parancsnokságot. – Nem fogom! – Muszáj lesz, te makacs... ökör! Keneb átkozottul jó kapitány volt. Most egy nemesi származású zöldfül van a helyén. Egy sültbolond. Amíg Keneb parancsnoksága alatt volt, nem ártott senkinek. Vissza kell, hogy térjen minden a rendes kerékvágásba. Még ma, Gamet! – Honnan tudsz te err l az új kapitányról? Nem is az én légiómhoz tartozol... – Keneb beszélt róla. Szívesebben léptette volna el valamelyik rmesterét; vannak nála páran, akik nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint bárki más a seregben. Lapulnak persze, de az ilyesmit nem lehet sokáig titkolni. De a tisztikar, amib l a Végrehajtó válogathatott, tele volt nemesekkel. Az egész rendszernek megvannak a privát játékszabályai. Kizárják az idegeneket, korruptak. A Tisztogatás ellenére ez most is él, ebben a seregben is. – És egyébként is – bólintott Gamet –, azokra az rmesterekre nagyobb szükség van ott, ahol most vannak. – Igen. Úgyhogy hagyd az önsajnálatot, és térj vissza a csatasorba, öreg!

Gamet keszty s kézfeje elég er sen ütötte meg Hólyagos arcát ahhoz, hogy betörje az orrát, és lelökje a nyeregb l. A veterán hallotta, hogy megáll mellettük egy másik lovas, és amikor megfordult, a Végrehajtót látta. A n lovának patája nagy port kavart. Csak nézte Gametet. Hólyagos vért köpködve feltápászkodott. Gamet grimaszolt, majd odalépett a Végrehajtó elé. – Készen állok, hogy visszatérjek a szolgálatba – mondta. A n felvonta fél szemöldökét. – Remek. Arra azért megkérném, hogy a jöv ben diszkrétebben rendezze el a nézeteltéréseit a többi Ököllel. Gamet hátrapillantott. Hólyagos buzgón porolta magát, de véres arcán feszült vigyor ült. A szemét! De tartozom neki eggyel, nem igaz? – Értesítsd Kenebet! – mondta a Végrehajtó. Gamet bólintott. – Ha megengedi, Végrehajtó, váltanék még pár szót Hólyagos Ököllel. – Remélem, kevésbé drámai módon, mint eddig... – Meglátjuk, Végrehajtó. – Hm? – Azt hiszem, az türelmén múlik minden. – Akkor hát eredjen a dolgára, Ököl. – Igenis, Végrehajtó! Vonós meg még néhány rmester felmásztak egy dombra – mindenki más a táborbontással volt elfoglalva –, hogy jobban lássák az összeomlott Forgószél falát. A por még mindig hullott az égb l, bár nem egyenletesen, mert az élénkül szél megmegforgatta. – Még egy pisszenés sem volt – sóhajtotta Geszler a háta mögött. – Az istenn visszavonult – mondta Vonós. – Lefogadom, hogy a Végrehajtónak még a kardját sem kellett el húznia. – De akkor minek tartotta fenn eddig ezt a falat? – t dött Borvirág. Vonós vállat vont. – Ki tudja? Más dolgok is történnek Rarakuban, olyasmik, amir l nem tudunk. A világ nem várt mozdulatlanul hónapokon keresztül, amíg mi meneteltünk. – Csak azért volt, hogy a Karmos ne jusson be! – jelentette ki Geszler. – Shei'k és az istenn is akarják ezt a csatát. Tisztán akarnak küzdeni. Katona a katona ellen, mágus a mágus ellen, parancsnok a parancsnok ellen. – Az bajuk – motyogta Vonós. – Egyfolytában célozgatsz, Muzsikus! El a farbával! – Csak egy sejtés, Geszler! Néha vannak megérzéseim. S ezek most azt súgják, hogy beszivárogtunk közéjük! Ezt láttam Üveges jóslatában. A csata el tti éjjelen az oázis felbolydul. Bár ott lehetnék, hogy lássam! A fenébe is, bárcsak segíthetnék neki! – Azt hiszem, mi is el leszünk foglalva – motyogta Geszler. Az utolsó rmester, aki még velük volt, felsóhajtott, majd rekedten megszólalt. – Móka szerint nem leszünk elfoglalva. Kivéve, ha az új kapitány valami nagy

marhaságot csinál. A Végrehajtó tesz majd valami váratlan dolgot. Lehet, hogy egyáltalán nem is lesz csata. Vonós köhintett. – Honnan szedi Móka mindezt, Rántás? – Gondolom, a latrina fölött guggol – morogta Borvirág, majd köpött egyet. A nehézgyalogsági rmester vállat vont. – Móka egyszer en tud dolgokról, ennyi az egész. – És mennyire gyakran téved? – kérdezte Geszler, s megköszörülte a torkát. – Nehéz lenne megmondani. Annyi mindent mond, hogy nem is emlékszem mindenre. Azt hiszem, elég gyakran igaza volt. S t, biztos vagyok benne. Majdnem biztos. – Rántás ezzel Vonóshoz fordult. – Azt mondja, te a Félkarú Seregében harcoltál. És hogy a Császárn lándzsára t zve akarja viszontlátni a fejedet, mert törvényen kívül lettél helyezve. – Geszlerhez fordult. – Azt is mondja, hogy te meg a tizedesed, Felh s, a Régi Gárda tagjai voltatok. Korengedménnyel tengerészgyalogosként szolgáltátok Dassem Ultort, vagy talán Cartheron Crustot, vagy a fivérét, Urkót. Hogy ti voltatok azok, akik a quoni dromonon az areni kiköt be hoztátok azt a sok sebesültet a Kutyák Láncában. Te meg, Borvirág, egyszer lehajítottál egy nemesi származású tisztet egy szikláról, Karashimesh közelében, csak nem tudták rád bizonyítani. Mindhárom férfi szótlanul bámulta Rántást. Rántás megvakarta a nyakát. – Hát, szóval ilyeneket mond. – Döbbenetes, hogy mennyire téved! – jegyezte meg Geszler szárazon. – És jól sejtem, hogy ezeket a történeteket még terjeszti is? – kérdezte Vonós. – Nem, dehogy! Csak nekem mondta, meg Szappanosnak, és azt is hozzátette, hogy fogjuk be a szánkat. – Rántás ártatlanul pislogva még hozzátette: – De persze nem el ttetek, mert ti már úgyis tudjátok mindezt. Én csak beszélgetni akartam! Barátkozni, meg ilyenek. Hihetetlen, hogy összeomlott a Forgószél fala, ugye? A távolban megszólaltak a kürtök. – Indul a mandula – motyogta Geszler –, Csuklyás áldásával, meg minden... Keneb felzárkózott Gamet mellé. Légiójuk erre a napra hátvédnek volt beosztva, így nyelhették a s port a forró leveg l. – Már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy a Forgószél fala összeomlott – mondta Keneb. – Igen, kevesebbet rúgunk fel, mint amennyi még a leveg ben van – felelte Gamet. Aztán némi habozás után folytatta. – Elnézést kérek, kapitány... – Semmi szükség rá, uram! Megkönnyebbültem, ha megbocsátod a szóviccet. Nem is csak a nyomás alól, amit az Ököl posztja jelent, hanem azért is, mert ezzel Ranal el léptetését is visszavonták. Öröm volt tájékoztatni t err l. Tudtad, hogy már átszervezte a csapatokat? Szürkesörény elrendezését alkalmazta. Persze Szürkesörény akkor elnyújtott háborút vívott egy hatalmas területen, úgy, hogy nem volt kimondott menetirány. Önálló harci egységekre volt szüksége, hogy minden támadásra felelni tudjon. S ami még irritálóbb, elfelejtette ezt a döntését bárki mással megosztani! – Visszarendezted a csapatokat az eredeti felállásba, kapitány?

– Még nem, uram. A te parancsodra vártam. Gamet elgondolkodott. – Értesítem a Végrehajtót, hogy a csapataink új felállásban harcolnak. – Uram? – Lehet, hogy még hasznunkra válik a dolog. A csatában a hátvéd szerepe jut nekünk, egy rendezetlen terepen. Ranal döntése – bár meggondolatlanul hozta – még hasznosnak is bizonyulhat. Keneb sóhajtott, de nem mondott semmit, és Gamet értette t. Lehet, hogy visszatértem az Ököl posztjára, a Végrehajtó parancsára, de a menetoszlopban való elhelyezésünk jelzi, hogy nincs már bennem bizodalma. Csendben lovagoltak tovább, de ez a csend nem volt kellemes.

Huszonharmadik fejezet

Az istenek közül kit gy lölhet és félhet a legjobban a Bukott Isten? Nézzük az utolsó Leláncolást – ezen részt vett Csuklyás, Fener, az Álmok Királyn je, Osserc és Oponn is, valamint Fürkész Anomander, Caladan Brood és még egy sor másik El d is. Nem meglep tehát, hogy a Nyomorék Isten sosem gondolta volna, hogy leghalálosabb ellensége olyasvalaki lesz, aki nem szerepel a fent említettek között...

A leláncolások Istan Hela

– Csak azért, mert nagyon is n vagyok, még nem kell tudnom f zni! Késes Apsalarra pillantott, majd tiltakozni kezdett. – Nem, ez tényleg nagyon finom... De Mogora még nem fejezte be, csak lóbálta a füves fa mer kanalat, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Üres a kamra, nincs semmi! De vendég, az van! Egyfolytában! És elmegy csak egyszer is, hogy valami kaját hozzon? Sosem! Azt hiszem, már meghalt... – Nem halt meg – vágott közbe Apsalar, kanalát mozdulatlanul a tányér fölött tartva. – Nemrég láttuk. – Mondod te, a fényes hajaddal meg a duzzadó ajkaddal; és azok a mellek! Várd csak ki a végét, majd ha elkezded potyogtatni a kölyköket, egy szép napon a bokádnál találod ket. Nem, nem a kölyköket, hanem a két melledet! A kölykök a fejed tetején fognak táncolni... Mir l is beszéltem? Ja, persze: mindennap ki kell mennem, le kell másznom azon a kötélhágcsón, hogy élelmet szerezzek. Igen, az a f ehet , úgyhogy rágjátok csak! Rágjátok és rágjátok! Minden áldott nap egyölnyi füvet, gumót hozok, meg rhizanokat, csótányokat és vérdarazsakat...

Késes és Apsalar egyszerre tették le a kanalukat. – ...és közben majd keresztülesem a csöcsömön! – Legyintett a kanállal, s ezzel az egyik falra nagy adag nedves füvet tapasztott. – Aztán azok az átkozott bhok'aralok megcsócsálják a készleteimet, és elvisznek minden zaftos falatot! Az összes vérdarazsat és csótányt! Nem vettétek még észre? Egyetlen féreg sincs ebben a romhalmazban! Se egér, se bogár; mihez kezdhet itt ezernyi pók? A két vendég óvatosan folytatta az evést, de most már alaposan megnézték, mi lehet a tányérjukba mert zavaros lében. – És meddig szándékoztok itt maradni? Mi ez, talán egy kollégium? Hogyan élhetnénk így a férjemmel normális családi életet? Ha nem ti vagytok itt, akkor jönnek istenek, démonok, meg merényl k csinálnak kupit a hálószobákból! Sosem lesz már nyugtom? – S ezzel kiviharzott a szobából. Késes egy pillanat múlva pislogva felkapta a fejét. – Merényl ? – Kalam Mekhar – felelte Apsalar. – Jeleket hagyott, egy régi Hídéget szokás szerint. – Visszatért? Mi történt? A lány vállat vont. – Úgy fest, Árnytövis és Cotillion mindannyiunk számára talált megfelel szerepet. Ha engem kérdezel, Kalam Mekhar valószín leg éppen azon van, hogy minél többet kiiktasson Shei'k vezérkarának tagjai közül. – Nos, Mogora felvetett egy igen érdekes kérdést. Cotillion azt akarta, hogy jöjjünk ide, de vajon miért? Most hogyan tovább? – Nem tudom a választ, Sáfrány. Úgy látom, Cotilliont inkább te érdekled, és nem én. Ami persze nem meglep . – Nem az? Szerintem pedig igenis meglep . Miért mondod, hogy nem az? A lány végigmérte, majd tekintete tovasiklott. – Mert nem akarok a szolgája lenni. Túlságosan sok emléke van a birtokomban – még halandó korából is, amikor Táncos volt – ahhoz, hogy teljesen megbízhasson bennem. – Ez nem valami biztató, Apsalar... Új hang sziszegett rájuk az árnyak közül. – Biztatás kell? Egyszer , könny , gondtalan. Miért is nem jut eszembe ilyen megoldás! Valami ostobaságot igazán mondhatnék, elvégre nem kerülne semmibe! Hát nem? – Iszkiri Puszt egy perc múlva kilépett a fényre, s a leveg be szagolt. – ... zött! – Tekintete az asztalon lév tálakra esett. – És ti megettétek! Meg rültetek? Mit gondoltok, miért bujkálok ennyi ideje? Miért nézetem át a bhok'aralokkal a készleteket, hogy kiválogassák, ami ehet ? Az istenekre, ti bolondok! Igen, igazán kiváló étek... egy antilopnak! – Elvagyunk vele – felelte Késes. – Akarsz t lünk valamit? Ha nem, hát egy dologban egyetértek Mogorával: minél kevesebbet látlak, annál jobb... – látni akar engem, te idióta daru! Mit gondolsz, miért keres egyfolytában? – Jó játék, ugye? De nézzük a dolgot reálisan! Puszt, sokkal boldogabb, ha nem vagy folyton az orra el tt! Nincs rád szükség. S t, tulajdonképpen teljességgel

haszontalan vagy. A F pap szeme bepárásodott, majd a férfi sarkon fordult, visszavonult az árnyak közé, majd elt nt. Késes elmosolyodott, és hátrad lt. – Ez jobban ment, mint reméltem! – Beleavatkoztál férj és feleség dolgába, Sáfrány. Ez nem valami bölcs dolog... A fiú szeme összesz kült. – Hová akarsz innen menni, Apsalar? A lány nem nézett a szemébe. – Még nem döntöttem el. És Késes tudta, hogy igenis eldöntötte. A lándzsa nehéz fából készült, mégis, meglep en rugalmas volt. Tompa végére állítva a hegye pont Trull Szengár tenyeréig ért, amikor vízszintesen kinyújtotta a kezét. – Kicsit rövidke az én harci stílusomhoz, de azért jó lesz. Köszönöm, Ibra Gholan. A T'lan Imass megfordult, és visszasétált Monok Ochem mellé. Onrack figyelte a Tiste Edurt, aki ráfújt a kezére, aztán a tenyerét szakadozott fókab r nadrágjához dörgölte. Trull ezután ismét kipróbálta, mennyire rugalmas a lándzsa nyele, aztán vállára vette, és Onrackhoz fordult. – Készen állok! Bár el tudnék viselni egy bundát; ez az Üreg hideg, és a szélnek jégszaga van. Szerintem estére esni fog a hó. – Dél felé indulunk – mondta Onrack. – Hamarosan elérjük az erd sávot, és a hóból ott már es lesz. – Ez sem hangzik túl biztatóan. – Az utazás, Trull Szengár, csak néhány napig fog tartani, és ez id alatt a tundrából átjutunk a szavannába, majd a dzsungelbe. – Gondolod, hogy tényleg elérhetjük az Els Trónt a renegátok el tt? Onrack vállat vont. – Valószín leg igen. A Tellann ösvényén nem várnak ránk akadályok, amíg a káosz útja lelassítja az ellenségeinket, mert sosem halad egyenesen. – Sosem egyenes, igen. Éppen ez nyugtalanít. Ah! Tehát ezt éreztem! – Ez valóban aggodalomra ad okot, Trull Szengár! De van ennél komolyabb problémánk is: nem elég elérni az Els Trónt, meg is kell védeni! Ibra Gholan ment elöl, aztán Monok Ochem maga elé engedte Onrackot és a Tiste Edurt. – Nem bíznak bennünk – motyogta Trull Szengár. – Ez igaz – értett vele egyet Onrack. – Mindenesetre azért szükségük van ránk. – A lehet legrosszabb szövetség... – De a legbiztosabb is, legalábbis addig, amíg el nem múlik a szükség. Észnél kell lennünk, Trull Szengár. A Tiste Edur egyetért n horkantott. Azután elhallgattak, és megindultak dél felé. Mint sok Tellann ösvényen, ezen is nyomokat hagyott az Omtose Phellack – érezhet ,

látható nyomokat. A tájat jégfolyamok szabdalták szét, de nyomukban már csak sziklák, morénahalmok és más hordalékok maradtak, valamint szakadékok, omlások és széles völgyek, melyeknek az alja egészen a legalsó k zetrétegig lepusztult. A jegesedés egy id után átadta helyét a mocsaras talajnak, majd az si, rothadó fák által létrehozott szigeteken magas, fekete feny fák jelentek meg. A szigeteket elfeketedett víz vette körül, fölötte a leveg ködös volt, maga a víz pedig a bomlással járó gázokat köpködte ki magából. A leveg ben rovarok nyüzsögtek, és bár semmi érdekeset nem találtak a T'lan Imassokban, és a közöttük lépked egyetlen halandóban sem, a rovarfelh nem tágított. Nemsokára a lápvidék átadta helyét egy sziklás területnek, ahol a sziklák meredek falai között bokrok, halott feny k árválkodtak. Ezután a sziklák kupolás dombokká váltak, magasabbra emelkedtek, így a négy utazó sokkal könnyebben haladhatott el re, mint korábban. Esni kezdett, és a bazaltos talaj ett l feketébb lett, és jobban csúszott. Onrack hallotta, hogy Trull Szengár egyre hangosabban szedi a leveg t, és tudta, hogy társa fáradt. A Tiste Edur azonban egyszer sem kért pihen t, pedig már túrabotnak használta a lándzsáját. A sziklás talajt hamarosan erd váltotta fel, el ször t level , majd lombhullató fákból, a dombok pedig átadták helyüket a laposabb, egyenletesebb talajnak. A fák gyérülni kezdtek, s egy sor kid lt törzs után megnyílt el ttük a síkság. Az es is elállt. Onrack felemelte a kezét. – Itt megállunk! Ibra Gholan, aki tíz lépéssel el tte haladt, megtorpant, és hátrafordult. – Miért? – Enni és pihenni, Ibra Gholan. Te talán már elfelejtetted, milyen szükségletei vannak a halandóknak... – Nem felejtettem el, Onrack a Törött. Trull Szengár leült a f be, s száraz mosollyal az ajkán megszólalt: – Közömbösségnek hívják, Onrack. Végül is én vagyok ennek a harci csapatnak a legértéktelenebb tagja... – A renegátok nem fognak megállni menetelés közben – mondta Ibra Gholan. – Nekünk sem kellene. – Akkor menjetek el re! – javasolta Onrack. – Azt nem lehet – közölte Monok Ochem. – Együtt maradunk. Ibra Gholan, rövidke pihen nem jelent nagy gondot. Úgyis szeretném, ha a Tiste Edur mesélne nekünk! – Mir l, Csontvet ? – A népedr l, Trull Szengár. Mi késztette a népedet arra, hogy fejet hajtson a Leláncolt el tt? – Erre a kérdésre nem egyszer választ adni, Monok Ochem. Ibra Gholan visszatért a többiekhez. – Megyek vadászni! – jelentette be, majd porrá omlott. A Tiste Edur egy percig új fegyvere hegyét nézegette, majd letette a lándzsát, és felsóhajtott.

– Ez bizony hosszú történet lesz. És már nem is én vagyok a legjobb közvetít , nem biztos, hogy számotokra hasznos módon tudom elmesélni a történteket... – Miért? – Azért, Monok Ochem, mert Számkivetett lettem. Már nem létezem. Fivéreim, népem tagjai számára sosem léteztem. – Az igazság szemszögéb l ez lényegtelen – felelte Onrack. – Itt vagy velünk. Létezel. Léteznek az emlékeid is. – Vannak Imassok, akiket szám ztek – recsegte Monok Ochem. – Mégis beszélünk róluk! Muszáj beszélni róluk, figyelmeztetni a többieket. Mi haszna egy történetnek, ha nem tanul bel le senki? – Nagyon felvilágosult a gondolkodásod, Csontvet . Ám az én népem nem felvilágosult. Mi nem tör dünk a tanulással, sem az igazsággal. A legendákat azért tartjuk, hogy azok dics ítsék harciasságunkat. Vagy hogy nyilvánvalóvá tegyük a drámaiságát vagy a jelent ségét valaminek. Lehet, hogy ez tulajdonképpen „tanulás”, de nem ez a cél. Minden vereség a jöv beni gy zelmet fémjelzi. Minden gy zelem figyelmeztetés. A Tiste Edurok nem lépnek félre, mert tánclépésben követik a sorsukat. – De te már nem veszel részt ebben a táncban! – Nem, Onrack. S t, sosem vettem részt benne. – Akkor a szám zetés miatt még önmagadnak is hazudnod kell – jegyezte meg Onrack. – Bizonyos értelemben ez igaz. Kénytelen vagyok újjáformálni a történetet, és ez nem kis feladat. Sok olyan dolog történt, amit els re nem értettem; akkor még nem, amikor bekövetkeztek. Tudásom nagy részét csak kés bb kaptam. – A Kitagadás után... Trull Szengár mandulavágású szeme résnyire sz kült, Onrackra fókuszált. – Igen – biccentett. Ahogy a tudás kivirágzott a szemem el tt, miután elszakadtam a Tellann Rituálétól. Rendben, ezt én is értem. – Készülj fel rá, hogy elmondhasd a történetedet, Trull Szengár. Ha van benne tanulság is, azt azoknak kell felismerniük, akik meghallgatják. Ez nem a te felel sséged. Monok Ochem is megszólalt. – Ezek helytelen szavak. Minden történet tanulságot hordoz. Ha a mesél nem vesz tudomást az igazságról, a történet megsínyli. Ha kell, töröld magad a történelemb l, amir l mesélni fogsz, Trull Szengár. Azzal csak egy kis szégyenkezést vállalsz, magadban... Trull Szengár a Csontvet re vigyorgott. – Ne aggódj, sosem voltam els vonalbeli játékos. Ami önmagam törlését illeti, nos, az már megtörtént, így azoknak a Tiste Eduroknak a történetét fogom elmondani, akik Feledést l északra éltek, úgy, ahogy azt k maguk is elmondanák. Egyetlen kivétellel – bevallom, ez okozta nekem a legnagyobb gondot –, s ez az, hogy én nem fogok semmit felnagyítani, eltúlozni. Nem dagonyázok majd a dics ségben, nem hivatkozom az elkerülhetetlen sorsra. Próbálok más lenni, mint a Tiste Edur, akinek

látszom, próbálom megtisztítani a történet néz pontját a kulturális kódoktól, s megtisztítani... – A vér nem válik vízzé – jegyezte meg Monok Ochem. – Minket tehát nem fogsz becsapni. – A vér nem válik vízzé, de a szellem hazudhat, Csontvet ! Tanulj vakságot és közömbösséget, én is ezzel próbálkozom majd. – Mikor kezded el a történetet? – Az Els Trónnál, Csontvet . Míg várjuk a renegátok érkezését... és Tiste Edur szövetségeseikét. Ibra Gholan ismét felbukkant – egy kitört nyakú nyúl társaságában, amit egyetlen mozdulattal megnyúzott, majd a véres tetemet odadobta Trull Szengár mellé. – Egyél! – parancsolta a harcos, és elhajította a b rt. Miközben a Tiste Edur t zrakáshoz készült, Onrack elsétált a közeléb l. Rájött, hogy zavarják Trull Szengár szavai. A Kitagadáskor sokat tettek azért, hogy Trull Szengár ne látsszon többé Tiste Edurnak. Kopaszra borotválták a fejét, megsebezték a homlokát. De ezek a küls változások eltörpültek amellett, ami a férfi lelkében keletkezett. Onrack rájött, hogy Trull Szengár társaságában már jól érezte magát, megnyugodott, és err l az Edur határozottsága tehetett, valamint az, ahogyan a nehézségeket és az extrém körülményeket viselte. De most már úgy látta, tévedett. Trull Szengár nyugalma a sebekb l született, mert a hegei érzéketlenre gyógyultak. Szíve már nem volt teljes. Olyan, mint egy halandó b rbe bújt T'lan Imass. Kérjük, hogy változtasson az életben szerzett emlékein, aztán csodálkozunk, miért teljesíti olyan nehezen a kérésünket. A mi hibánk, nem az övé. Beszélünk azokról, akiket kitagadtunk, de nem figyelmeztetésb l – nem úgy, ahogy Monok Ochem állítja. Nem, semmi nemesség nincs ebben. Csak azért beszélünk róluk, hogy meger sítsük döntésünk jogosságát. De hajthatatlanságunk vívja a legkeményebb háborút – magával az id vel, a körülöttünk változó világgal. – A történethez mondanék el szót is – mondta Trull Szengár, amikor már sütögette a nyúzott nyulat. – Ez egy nem titkoltan figyelmeztet jelleg megállapítás lesz. – Mondd, mi ez a megállapítás? – kérdezte Monok Ochem. – Azonnal, Csontvet . A természetr l lesz szó... és az egyensúlyra való törekvésr l. Ha Onracknak lett volna lelke, akkor az most fagyosra h lt volna. Így csak megfordult Trull Szengár szavai hallatán. – Az er k és késztetések mindig ellentétesek – kezdte az Edur, s közben lassan megforgatta a nyulat a lángok fölött. – S mindig minden egyensúlyra törekszik. Mindez természetesen az istenek fölött áll, a létezés lényege; nem is, még a létezésnek is fölötte áll, hiszen a létezést legy zi a feledés. Ebben a csatában mindenki részt vesz, a világegyetem összes szigete. Én így hiszem. Az életre a halál a válasz. A sötétségre a fény. A túláradó sikerre a katasztrofális bukás. Az iszonyatos átokra a lélegzetelállító áldás. Úgy t nik, minden él lény célja, hogy szem el l tévessze ezt az igazságot, elvakítja ket, hogy sikert sikerre halmoznak. Nézzétek csak ezt a kis tüzet itt, el ttem! Szerény gy zelem... De ha táplálom, saját örömömre, akár az egész tisztást felgyújthatom, aztán az erd t, majd az egész világot. Itt jön tehát a bölcsesség... Ki kell oltanom a lángokat, amint megsütöttem a húst. Mert ha az egész

világot felgyújtom, megölök benne minden él t, ha nem a lángokkal, hát a nyomukban támadó éhínséggel. Érted, mit akarok mondani, Monok Ochem? – Nem értem, Trull Szengár. Ez nem egy megállapítás, nem ad el szót semmihez. Onrack szólt közbe. – Tévedsz, Monok Ochem. Ez el szó... mindenhez. Trull Szengár ránézett és elmosolyodott. A mosolyából végtelen szomorúság, teljes... kétségbeesés áradt. És a halhatatlan harcos megrendült. A táj meghatározó eleme egy sor szirt volt, de ezek szépen, lassan elt ntek az aláhulló homokban. – Ezek a parti szirtek – mormogta Gyöngy halkan –, hamarosan újra elt nnek a homokd nék alatt. Losztara vállat vont. – Az id nket vesztegetjük! – jelentette ki, majd elindult az els szikla felé. A leveg volt az üleped portól és homoktól, csípte a szemüket, marta a torkukat. De a homokes nek volt jó oldala is: csökkentette a látótávolságot, így kisebb esélye volt annak, hogy felfedezzék ket. A Forgószél falának hirtelen leomlása arra utalt, hogy a Végrehajtó és serege elérte Rarakut, s talán már el is indultak az oázis felé. Gyanította, hogy az északkeleti részen kevés r lesz – vagy semennyi. Gyöngy kijelentette, hogy most már biztonsággal utazhatnak nappal is. Az istenn visszahúzódott, erejét talán egyetlen, végs csapásra tartogatja. A csatára a Végrehajtóval. Egyetlen dologra összpontosul minden haragja, és ezt a hibát könnyedén kihasználhatják. Losztara megengedett magának egy mosolyt. Hibák. Errefelé nincs bel le hiány, igaz? A vad szenvedély ideje elmúlt, már ami t illette. Elszabadultak a régen felhalmozott energiák – most, hogy ez is megtörtént, végre foglalkozhattak mással. Fontosabb dolgokkal. Úgy t nt, Gyöngy másként látja a történteket. Reggel még a kezét is megpróbálta megfogni, de ezt elhárította, bár a pátosz kicsit azért meghatotta. A halálosan veszedelmes merényl változóban volt: kezdett átalakulni nyüszög kis kölyökkutyává. Losztarát elöntötte az undor, ezért más irányba terelte gondolatait. Az idejük fogyott, az élelemr l és a vízr l nem is beszélve. Raraku ellenséges vidék volt, elutasító minden életformával szemben, ami megpróbált talpon maradni benne. Egyáltalán nem is szent, hanem átkozott! Álmok felemészt je, törekvések szétzúzója! Miért is ne? Ez egy átkozott sivatag! Kavicsok, kövek között verg dve feljutottak végre az els gerincre. – Közel járunk! – mondta Gyöngy, s résnyire húzott szemmel el renézett. – Ott az a magasabb párkány, onnan már látni fogjuk az oázist. – És aztán mi lesz? – kérdezte Losztara, miközben a ruháját porolta. – Nos, hiba lenne nem kihasználni a helyzetünket, beszivároghatunk a táborba, és bajt keverhetek. Különben is – tette hozzá –, az egyik nyom, amit követek, pont a rebellis sereg szívébe vezet... A Karvalyok. Az újjáélesztett kultusz feje. – Ennyire biztos vagy benne?

A férfi bólintott, majd vállat vont. – Eléggé. Kezdem azt hinni, hogy a lázadást korrumpálták, már régen, talán a legelején. Hétváros függetlensége nem is volt annyira központi cél, mint kellett volna, és a titkos célok, rejtett ármányok most napvilágra kerülnek. – És elfogadhatatlan az a verzió, hogy a leleplez désben ne legyen benne a te kezed is. Gyöngy a lányra pillantott. – Drágám, te elfelejted, hogy én a Malaza Birodalom ügynöke vagyok, s mint ilyennek, vannak bizonyos kötelességeim... A lány tekintete rátévedt valamire a kavicsok között, felismer en megvillant, majd gyorsan továbbsiklott. Tanulmányozta az eget is. – Az még nem fordult meg a fejedben, hogy érkezéseddel összezavarhatsz már folyamatban lév akciókat a rebellisek táborában? A Császárn nem tudja, hogy itt vagy. S t, valószín leg még a Végrehajtó is azt hiszi, hogy innen messze járunk... – Nem áll messze t lem a fedez szerepkör... Losztara felhorkant. – Nos – engedett a férfi –, elismerem, a háttérmunka nem az er sségem. De együtt tudok vele élni... Hazug! Féltérdre ereszkedett, hogy megigazítsa a combvértjét. – Még naplemente el tt el kellene érnünk azt a teraszt! – Egyetértünk. A lány felegyenesedett. Leereszkedtek a sziklás lejt n. A talaj tele volt a számtalan sivatagi él lény aszott tetemével. A Forgószél felkapta ket, és bár szinte azonnal meghaltak, tovább lebegtek a falban, s csak most estek ismét a földre, hogy elállt a szél. Már egy egész napja potyogtak, tetemek kopogtak, recsegtek mindenfelé, néhanéha a sisakján és a vállán is landolt pár példány. Nagyrészt rhizanok, molylepkék és más apró állatok voltak az es ben, de id nként jött egy-egy nagyobb példány is. Losztara örült, hogy a különös es végre véget ért. – A Forgószél nem bánt túl barátságosan Rarakuval – jegyezte meg Gyöngy, miközben arrébb lökte egy bhok'aral kölyök tetemét. – Ha feltételezzük is, hogy a sivatag tör dik ilyesmivel, ami nem igaz, kétlem, hogy hosszú távon bármit is számítana. A táj életkora sokkal hosszabb, mint ami halandó ésszel felfogható, sokkal hosszabb, mint ezeké a szerencsétleneké itt. Különben is, Raraku már majdnem halott. – A küls ségek megtéveszt ek. A szellemek mélyen élnek a Szent Sivatagban, kislány. Mélyen, a k be temetve... – És hogy a k fölött élet van-e vagy homok, az a szellemeket fikarcnyit sem érdekli – tette hozzá Losztara dölyfösen. – Ostoba vagy, ha mást hiszel. – Tényleg ostoba vagyok, mert mást hiszek, sok téren – motyogta a férfi. – Ne várd, hogy ellentmondok ezen megállapításnak! – Álmomban sem jutna eszembe, hogy ilyesmit teszel, Losztara. Mindenesetre javasolnám, hogy próbálj némi tiszteletet érezni Raraku titkai iránt! Nagyon könny vakká válni ebben a látszólag üres és élettelen sivatagban. – Ezt már els kézb l tapasztalhattuk.

A férfi elkomorodott, majd felsóhajtott. – Sajnálom, hogy... így látod a helyzetet, és csakis egy dologra következtethetek: hogy megelégedettséggel tölt el, ha visszásságot találsz ott is, ahol az nincs jelen, vagy inkább ahol annak nincs oka jelen lenni... – Túl sokat gondolkodsz, Gyöngy. Ez a legidegesít bb hibád, és legyünk szinték: figyelembe véve, hogy milyen nagyságrend hibáid vannak, ez már valami! Mivel úgy látszik, eljött a tanácsok osztogatásának ideje, én azt javasolnám, hagyj fel mindörökre a gondolkodással! – És ezt hogyan hajthatom végre? Talán a te példádat kell követnem? – Én nem gondolkodom se túl sokat, se túl keveset. Tökéletes egyensúlyban vagyok – ez az, amit te annyira vonzónak találsz. Ahogy a molylepkét is vonzza a t z fénye... – Tehát az a veszély fenyeget, hogy megperzsel döm? – Feketére, ropogósra sülhetsz! – Vagyis a saját érdekemben taszítasz el magadtól? Együttérzésb l... – A t z nem taszít, és nem is vonz. Csak létezik, szenvtelenül, s ügyet sem vet az ostoba bogarak öngyilkos vágyaira. Egy újabb hibád, Gyöngy: érzelmeket látsz ott is, ahol az nem létezhet. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy két nappal ezel tt, éjjel még voltak érzelmek... – Ó, a t z bizony hevesen ég, ha olajat öntenek rá... – De reggelre csak a kih lt hamu marad. – Látom, kezded érteni. Na, ezt most persze megint biztatásnak veszed, és megpróbálod tovább fejtegetni. De ez tiszta id pocsékolás, úgyhogy javaslom, hagyj is fel vele. Elégedj meg a csillogó külcsínnel, Gyöngy! – Kicsit... homályosan látok. Rendben hát, elfogadom listányi jó tanácsodat. – Igazán? A hiszékenység is elég taszító tulajdonság, Gyöngy. Azt hitte, a férfi sikoltani fog, így imponált neki a mutatott visszafogottság – Gyöngy lassan kifújta a leveg t, sziszegve, mint amikor távozik a g z a fazékból. Elértek az utolsó domb széléhez. Losztara elégedettebb volt, mint aznap bármikor, Gyöngy viszont valószín leg másként érzett. Miel tt elérték a gerincet, a Karmos megszólalt. – Mi volt az, amit felvettél a földr l a legutóbbi dombon, kislány? Láttad, mi? – Egy csillogó k . Megakadt rajta a szemem. Azóta már eldobtam. – Igen? Akkor már nincs ott a szíjadon lév szüty ben? A lány sziszegve lekapta a szóban forgó szüty t, a földre dobta, s közben el vette lánccal sz tt hátú keszty jét. – Nézd meg magad! A férfi meglepett pillantást vetett rá, majd lehajolt a szüty ért. Amikor felegyenesedett, Losztara odalépett elé. Keszty s öklével nagyot csapott a férfi halántékára. Gyöngy nyöszörögve eszméletét vesztette, és a földre rogyott. – Idióta! – motyogta a lány, s visszavette a szüty t. Levette a keszty t, aztán nyögve a vállára kapta az ájult férfit. Alig kétezer lépésnyire el ttük terült el az oázis, mely fölött az égbolt szürke volt a homoktól és a

számtalan t z füstjét l. A fák árnyékában számtalan kecske legelészett. A tábort err l az oldalról egy városfal maradványai védték. Gyönggyel a vállán Losztara elindult lefelé a lejt n. Már közel járt a lejt aljához, amikor patadobogás ütötte meg a fülét. Gyorsan maga mellé dobta Gyöngyöt, leguggolt, s úgy figyelte a tucatnyi sivatagi harcost, akik északnyugati irányból érkeztek. Hátasaik éhezhettek, csontjaik jól látszottak. Két foglyot cipeltek gúzsba kötve. A por és a közelg alkony okozta látási nehézségek ellenére Losztara rögtön felismerte a két rab egyenruháját. Malazák! Asóka Regiment. Azt hittem, ket már rég leölték... A harcosok felderít nélkül lovagoltak, s a tábor széléig nem vettek vissza az egyenletes vágtából, aztán elt ntek a b rszer levelekkel rendelkez fák között. Losztara körülnézett, és úgy döntött, jelenlegi pozíciója tökéletes lesz éjszakai szállásnak. Lankás kis völgy a domb tövében. A földön fekve nem láthatják meg ket máshonnan, csak a gerincr l, de éjszaka talán még onnan sem. Ellen rizte Gyöngy állapotát, s a halántékát csúfító lila folt láttán elkomorodott. A férfi azonban egyenletesen vette a leveg t, s a szívdobogása is normális, egyenletes volt. Losztara kiterítette a köpönyegét, és ráfektette a fickót, aztán megkötözte, és kipeckelte a száját. Ahogy gy ltek az árnyak a völgyben, Losztara csak ült és várt. Kis id múlva egy alak lépett el az árnyak közül, egy pillanatra megtorpant, majd egyenesen Gyöngy mellé lépett. Losztara fojtott morgást hallott. – Majdnem szétloccsantottad a fejét! – Keményebb, mint hinnéd – felelte a lány. – Biztos, hogy erre tényleg szükség volt? – Úgy ítéltem meg. Ha nem hiszel a megérzéseimben, miért fogadtál fel? Cotillion felsóhajtott. – Tudod, nem rossz ember ám ! H a birodalomhoz. Most teljesen tönkretetted a lelki egyensúlyát! – Közbe akart lépni. Nem lehetett tudni, mire jut. Azt hittem, azt akarod, hogy az út tiszta legyen. – Igen. De úgy érzem, a kés bbiekben, ahogy az események... kibontakoznak, még hasznunkra válhat. Ébreszd fel t holnap este, ha addig nem ébredne fel magától! – Rendben, ha ragaszkodsz hozzá! Pedig már egészen megszerettem a békét és a nyugalmat... Cotillion egy percig csak szótlanul nézte a lányt, aztán megszólalt. – Most magadra hagylak, mert van még más dolgom is az éjjel. Losztara a szüty jébe nyúlt, és egy apró tárgyat nyújtott az isten felé. – Úgy gondoltam, biztos a tiéd – mondta. – Nem, de tudom, ki hagyta el. És elégedett vagyok! Megtarthatom? A lány vállat vont. – Nekem nem számít... – Ne is számítson, Losztara Yil. Száraz humort hallott ki a férfi szavaiból, és rájött, hibát követett el, amikor hagyta,

hogy az megtartsa a kis tárgyat; rájött, hogy az igenis számítana neki, csak most még nem tudhatja, hogy mikor és miért. Ismét vállat vont. Kés bánat. – Nem azt mondtad, hogy mennél? Érezte, hogy az isten ezen megsért dik, aztán Cotillion elt nt egy árnyfergetegben. Losztara hátrad lt a kavicsos talajon, és elégedetten lehunyta a szemét. Az éjszakai szell meglep en langyos volt. Apsalar a víznyel re néz kis ablak el tt állt. Sem Mogora, sem Iszkiri Puszt nem jártak szívesen ebben a magasságban, kivéve, ha a szükség ide kényszerítette ket, mert mondjuk, élelmet kerestek. Így aztán a lány összes társasága néhány öregecske, szül sz bhok'aral volt, akik morogva, nyöszörögve csúsztak-másztak a szoba szemetes padlóján. A csontok láttán a lány arra a következtetésre jutott, hogy az állatok ide, a magasba járnak meghalni. Miközben a bhok'aralok zörögtek mögötte, a lány kinézett a pusztára. A homok és a mészk ezüstösnek látszott a csillagok fényében. Az ablak körül a torony durva falán rhizanok landoltak halk szárnycsattogtatással. Végeztek az evéssel, s most kopogó karmokkal bemásztak a fal kiszemelt réseibe, hogy ott töltsék a napot. Sáfrány valahol odalent aludt, az itt lakó házaspár tagjai pedig egymást kergették a kivilágítatlan folyosókon és az árnyas szobákban. Apsalar rádöbbent, hogy sosem érezte még magát ennyire egyedül, és sosem volt még, hogy ennyire élvezte volna a magányt. Megváltozott. A lelkét óvó kérges héjak a belülr l érkez , láthatatlan nyomás hatására meglágyultak, felengedtek valamelyest. S ami a legfurcsább, id vel kezdte megvetni a tudását, halálos képességét. Azt ráer ltették, beleoltották izmaiba, csontjaiba. Csillogó, vakító páncélzatba zárták. S az isten távollétében is úgy érezte, két n , és nem egy. S ezután persze elt dött azon is, hogy Sáfrány vajon melyik n be szerethetett bele. De nem, itt nem volt semmi titok. Elvégre a gyilkos szerepét öltötte magára, nem? A fiatal, csodálkozó szem tolvaj Darujhisztánból átalakult, hogy passzoljon a párjához – nem Apsalarhoz, a halászlányhoz, hanem Apsalarhoz, a merényl höz, a hidegvér gyilkoshoz. Mindezt abban a hitben, hogy a hasonlóság majd szorosabbra zi a köztük lév köteléket. Talán sikerrel is járt volna, ha a lány szereti a foglalkozását, ha nem találja azt elfogadhatatlannak, taszítónak. Ha nem érzi úgy, hogy láncok zárják körbe a lelkét, tartják fogva. Nem könnyebbült meg, hogy társat kapott a börtönében. A fiú szerelme nem a megfelel n , nem a megfelel Apsalar felé szólt. pedig Sáfrányt szerette, nem pedig Késest. Így együtt voltak, mégis külön, bels séges viszonyban él idegenek, s úgy t nt, ez ellen már nem is tehetnek semmit. A benne él merényl magányra vágyott, s a halászlány más ösvényen járt ugyan, de eljutott ugyanerre a pontra – is magányra vágyott. El bbi nem engedhette meg magának, hogy szerelembe essen. Utóbbi tudta, hogy t bizony sosem szerették. Mint Sáfrány, is egy gyilkos árnyékában élt. Ez ellen nem lett volna értelme lázadni. A halászlányban nem volt annyi er és élettapasztalat, hogy legy zze a merényl t. Sáfrány valószín leg ugyanígy megadta magát Késesnek. Érezte, hogy valaki áll mellette, így halkan megszólalt: – Jobb lett volna, ha távozáskor mindent magaddal viszel.

– Jobban örültél volna, ha kifosztottan hagylak ott? – Kifosztottan, Cotillion? Inkább ártatlanul! – Az ártatlanság, kislány, éppen az átmeneti volta miatt olyan nagy érték. El kell hagyni, hogy hátranézve felfedezd a romlatlanságot, a tisztaságot. Ha ártatlan maradsz, az azt jelenti, hogy egész életedben hajlongsz a láthatatlan, ismeretlen er k szelében, míg egy szép napon rádöbbensz, hogy nem ismersz saját magadra. Ekkor jön aztán a felismerés, hogy az ártatlanság egy átok volt, amely leláncolt, megbénított és megfosztott minden élettapasztalattól. A lány elmosolyodott a sötétben. – De Cotillion, a tudás az, ami tudatosítja bennünk láncaink létezését! – A tudástól a szem meglátja, ami mindvégig ott volt, Apsalar. Hihetetlen tudás van a birtokodban. Hatalommal bírsz, és ezt nem lenne értelme tagadni, takargatni. Nem bonthatod szét a saját egyéniségedet... – De azt megtehetem, hogy nem megyek tovább ezen az úton! – Megteheted – hagyta rá az isten. – Választhatsz másikat, de még a választásaidat is az fogja befolyásolni, aki voltál... – Aki te voltál... – Ezen sem lehet változtatni. A te b rödben éltem, a te testedben, Apsalar. A halászlányban, akib l n lett. Egymás árnyékában álltunk. – És élvezted, Cotillion? – Nem igazán. Nehéz volt tartani magam a végs célhoz. Értékes társaságban voltunk szinte egész id alatt – Pálinkás, Kalapács, Muzsikus, Kalam... Egy szakaszban, amely más körülmények között örömmel tagjává fogadott volna téged. De én megakadályoztam ezt. Szükségszer volt, de nem igazságos veled és velük szemben. – Felsóhajtott, majd folytatta. – Végtelen ideig sorolhatnám, hogy mi mindent bántam meg, kislány, de látom, hogy a hajnal lassan ellopja t lünk az árnyakat, így tudnom kell, miként döntöttél. – Miként döntöttem? Mivel kapcsolatban? – Késesr l. Apsalar a sivatagot nézte, s közben a könnyeit nyeldeste. – El akarom t venni t led, Cotillion. Meg akarom akadályozni, hogy azt tedd vele is, amit velem. – Ennyire fontos neked? – Igen. Nem a bennem él merényl nek, hanem a halászlánynak... akit nem szeret. – Nem? – a merényl t szereti, ezért úgy döntött, olyanná válik, mint . – Most már értem a benned dúló harcot... – Igazán? Akkor érted azt is, miért nem engedném át t neked. – De tévedsz, Apsalar! Késes nem a benned él merényl be szerelmes. Vonzódik hozzá, ezt nem kétlem, mert a hatalom, az bizony ezt teszi... Mindenkivel. Neked pedig van hatalmad, ami megadja a választás lehet ségét is, hogy használod-e, vagy sem. Mindez nagyon vonzó, csábító. Késes próbálja utánozni az általad megszerzett függetlenséget. De a szerelme? Idézd csak fel közös emlékeinket, Apsalar!

Darujhisztánt, az els találkozást a tolvajjal, Sáfránnyal. Látta, hogy gyilkosságot követtünk el, és tudta, hogy mivel a szemtanú, élete értéktelenné vált. Szeretett akkor téged? Nem, az jóval kés bb jött, a várostól keletre lév dombok között, amikor én már nem voltam veled. – A szerelem id vel változik... – Igen, változik, de nem úgy, ahogy a molylepke szálldos a csatamez n, hulláról hullára! – Megköszörülte a torkát. – Hát igen, elég rossz volt a párhuzam... A szerelem változik, méghozzá egyre terebélyesedik, hogy a szerelem tárgyából minél többet magába fogadjon. Erényeket, hibákat, korlátokat, mindent: a szerelem id vel mindent szépen elfogad, mint egy gyerek. A lány e szavak hallatán keresztbe fonta a karját. – Bennem két n lakik... – Kett ! Több ezer, kislány, és Késes mindet szereti! – Nem akarom, hogy meghaljon! – Ez a végs döntésed? A lány bólintott, mert már nem mert megszólalni. Az ég világosodott, széles, kék takaróvá változott a szürke és csupasz táj fölött. Látta, hogy madarak szállnak a szélben. Cotillion tovább er sködött: – De tudod, hogy akkor mit kell tenned? Apsalar ismét bólintott. – Rendben... Örülök. Apsalar felkapta a fejét, és az isten arcába bámult. Rájött, hogy most látja el ször így, teljes egészében. A nyugodt, békés szempárt keretez finom szarkalábakat, az egyenletes vonásokat, a jobb szem alatt látható furcsa sebhelyet. – Örülsz? – suttogta a lány. – Miért? – Azért, mert én is kedvelem a fiút – felelte Cotillion halvány mosollyal az ajkán. – Mit gondolsz, mennyire vagyok én bátor? – Amennyire kell. – Újra... – Igen, újra. – Egyáltalán nem is vagy olyan, mint egy isten, Cotillion. – Tradicionálisan tekintve nem is vagyok isten, hanem patrónus. A patrónusoknak vannak kötelezettségei. Persze ritkán adódik alkalmam, hogy ezzel tör djek... – Vagyis még nem érzed a kötelességeidet tehernek. A férfi mosolya kiszélesedett, s arca kedves volt így, hogy mosolygott. – Ártatlanságod hiányában most sokkal többet érsz, Apsalar. Hamarosan találkozunk! – Ezzel visszalépett az árnyak közé. – Cotillion! A férfi megtorpant, karját félig felemelve. – Igen? – Köszönöm! És vigyázz Késesre! Kérlek! – Fogok, Apsalar. Mintha a saját fiam lenne, úgy vigyázok majd rá! A lány bólintott, mire az isten elt nt. És kis id múlva a lány is követte példáját.

A k erd ben kígyók laktak. Kalam Mekhar szerencséjére a hüll kb l hiányzott a fajtársaikra másutt jellemz agresszió. Feküdt az árnyékban, egy kid lt, szilánkosra tört, poros fa közelében, s mozdulatlanul nézte a körülötte, rajta csúszkáló kígyókat. A k gyorsan veszített éjszakai hidegségéb l, a sivatagból forró szél szállt a nyiladék felé. Eddig nyomát sem látta röknek, és az ösvényeket is alig használták el tte. Mindenesetre érezte, hogy valaki lakozik ebben a megkövült erd ben – valaki, akinek az ereje nem ebb l a világból származott. Nem lehetett ugyan biztos benne, de úgy érezte, az er ben van valami démoni. Elég ok az aggodalomra. Shei'k beljebb már biztosan állított röket, és azok mellett is el kell még jutni valahogyan. A merényl leemelt magáról egy gyémánthasút, és el húzta két hosszú kését. Megvizsgálta a markolatukat, feszesre húzta a b rszíjat rajtuk. Ellen rizte a markolat és a gombok rögzít it. Az otataral kés éle kissé megcsorbult – az otataral nem volt éppen ideális fém a fegyverkészítéshez. Könnyen kicsorbult, folyamatosan kellett élezni, még akkor is, ha nem használták, ahogy a vasat is megrágta a rozsda az id k folyamán. A malaza hódítás el tti id kben az otataralt a hétvárosi nemesek f ként a páncélzatban kedvelték. Forgalmát szigorúan szabályozták, bár nem olyan szigorúan, mint a birodalom. Összes tulajdonságát csak kevesen ismerték. Ha valaki a b rébe dörzsölte, vagy hosszú id n át belélegezte, annak igen változatos és kiszámíthatatlan következményei lehettek. Az si mágiával szemben gyakran alulmaradt, és volt egy olyan gyengéje is, amir l Kalam sejtette, hogy nem sokan ismerhetik – teljesen véletlenül derült ki, egy csatában Y'Ghatan mellett. Csak maréknyi szemtanú élte túl az esetet, s köztük volt Kalam és Fürge Ben is. Aztán gyorsan megegyeztek, hogy a feljebbvalóknak tett jelentések homályosak és sz kszavúak lesznek, a kérdésekre pedig vállvonogatással és fejrázással válaszolnak. Mint kiderült, az otataral nem viseli jól a moranth muníciót, f ként a lángolós és a csattanós fajtákat. Más szóval, nem szereti a forróságot. Tudta, hogy a kovácsolási folyamat végén alkalmazzák csak az otataralt, amikor a vas már feketére h lt. Valószín , hogy a fegyverkovácsok is eljutottak már erre a bizonyos következtetésre, csak a nehezebbik úton. De ez még nem leplezte le teljesen a titkot. A titok az, ami a forró otatarallal történik... ha varázslat éri. Lassan eltette a fegyverét, s figyelme a másik felé fordult. Ennek sima, kissé hullámos volt az éle – ez gyakori jellemz je volt a többréteg fegyvereknek. A vizes maratás alig látszott a csillogó, fekete pengén, az ezüstberakás hajszálvékony volt. A két hosszú kés közül ezt kedvelte jobban a kiegyensúlyozottsága és a súlya miatt. Valami koppant a földön mellette, egy darab faháncson, arról visszaugrott, aztán a jobb térde mellett állapodott meg. Kalam egy percig csak nézte a kis tárgyat. Ezután felnézett a fára, ami alatt ült. Elmosolyodott. – Aha, egy tölgy! – mormogta. – Nem mondhatják, hogy nem értékelem a helyzetkomikumot! – Felült, és felkapta a makkot. Aztán ismét hátrad lt. – Mint a régi szép id kben... Örülök, mint mindig, hogy nem kényszerülünk már ilyesmire... A síkság szavannává lett, aztán végre elérték a dzsungelt. Az es s évszakba

csöppentek bele, reggel hatalmas felh szakadás volt, aztán délután a nap olyan er vel kezdett t zni, hogy minden csupa g z volt a s , buja aljnövényzet fölött, melyen a T'lan Imassok és a Tiste Edur átvágtak. Láthatatlan állatok menekültek el lük, mindenfelé er sen kepesztettek a bokrok között. Id nként, amikor rábukkantak egy-egy vadcsapásra, ami éppen dél felé vezetett, egy ideig gyorsabban haladhattak. – Nem ez a természetes közegetek, igaz, Onrack? – kérdezte Trull Szengár két korty párás leveg között. – Elnézve ezt a sok sz rmét, amit viseltek... – Igaz – felelte a T'lan Imass. – A hideghez vagyunk szokva. De ez a vidék az emlékeink között él. Az Imassok el tt élt egy másik nép, régebbi, vadabb. k ott éltek, ahol meleg volt, magasak voltak, és testüket finom, sötét sz r borította. ket Erészeknek nevezzük. Szórványosan maradtak csak meg a mi id nkben, vagyis ebben az id ben, ami ebben az Üregben állandó. – És az ilyen dzsungelekben éltek? – Az erd peremén, de inkább a környez szavannán. k is k vel dolgoztak, de még nem voltak olyan kifinomultak, mint mi. – Voltak köztük Csontvet k? Monok Ochem válaszolt hátulról: – Minden Erész csontvet volt, Trull Szengár. Mivel nekik jutott el ször a tudatosság szikrájából, a szellemek mindet megajándékozták a Csontvet i léttel. – És most már nincsenek többé? – Nincsenek. Onrack nem tett hozzá semmit. Végül is ha Monok Ochemnek volt is oka becsapni a Tiste Edurt, Onracknak nem volt semmi oka t meghazudtolni. Amúgy sem számított. Egyetlen Erészt sem találtak még a Tellann Üregben. – Onrack, közel vagyunk már? – kérdezte Trull Szengár. – Igen, közel. – És hamarosan visszatérünk a saját világunkba? – Igen. Az Els Trón egy szakadék tövében egy város alatt található, melyet... – A Tiste Edurnak felesleges megtudnia a város nevét – szólt közbe Monok Ochem. – Már így is túl sokat tud a népünkr l. – Amit eddig megtudtam rólatok, T'lan Imassokról, az aligha számíthat titoknak – mondta Trull Szengár. – Tudom, hogy szerettek egyezkedés helyett ölni. Nem haboztok megölni még egy istent sem, ha alkalom adódik. És szeretitek magatok feltakarítani a szemeteteket, mint most, legutóbb. Sajnos ez a probléma, amiben benne vagyunk, túl nagy, de azt hiszem, ahhoz túl büszkék vagytok, hogy ezt ti is beismerjétek. Ami az Els Trónt illeti, nem érdekel a pontos helye. Különben sem valószín , hogy túlélem az összecsapást a renegát társaitokkal. – Ez igaz – értett vele egyet Monok Ochem. – Ti pedig biztosan gondoskodtok is majd err l – tette hozzá Trull Szengár. A Csontvet erre nem szólt semmit. Onrack tudta, hogy nincs is rá szükség. De én megfogom védeni! Talán Monok és Ibra ezt is értik, s ezért els ként ellenem fognak fordulni. Én is ezt tenném, ha a helyükben lennék. Tulajdonképpen ott is vagyok... Az ösvény váratlanul egy csontokkal teli tisztásba torkollott. A dzsungel és a

szavanna számtalan állatát vonszolták ide a leopárdok és a hiénák – Onrack legalábbis nekik tulajdonította volna a dolgot. A csöves csontokat mind megrágták, széthasították az er s állkapcsok. A leveg b zlött a rothadó hús szagától, és milliónyi légy nyüzsgött mindenfelé. – Az Erészek nem építettek szent helyeket – mondta Monok Ochem –, de azt megértették, hogy a halál bizonyos helyeken koncentráltabban van jelen, s ezeken a helyeken az élet csak elveszett emlékek formájában létezik. És gyakran k is ezekre a helyekre vitték a halottaikat. Az er rétegekben gy lik össze – ez a szentség születési helye. – És ti ebb l kaput alakítotok – mondta Trull Szengár. – Igen – felelte a Csontvet . – Túl lelkesen tulajdonítasz minden dics séget a T'lan Imassoknak – javította ki Onrack, aztán a Tiste Edurhoz fordult. – Az Erész szent helyek átégetik a Tellann anyagát. Túl régiek ahhoz, hogy ellen tudjunk nekik állni. – Azt mondtátok, a szentsége a halálból született. Akkor ezek a helyek a Csuklyásé lettek? – Nem. Csuklyás még nem létezett, amikor ezeket létrehozták, Trull Szengár. Nem is szigorúan haláljel ek. Ahogy Monok Ochem is mondta, erejük rétegekb l tev dik össze. A k l szerszám és fegyver lesz. A leveg t a torok alakítja. Az elme felfedezi – halványan, ahogy a csillag világít az égen –, hogy az életnek, szerelemnek vége lehet. A szemek figyelik a küzdelmet a vég ellen, s csodálkozva ráébrednek, hogy azt nem lehet legy zni. Tudni és megérteni, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, nem azonos a halál imádásával, Trull Szengár. Tudni és érteni már magában is varázslat, mert ez állított bennünket két lábra. – Úgy látom – állapította meg Trull Szengár –, hogy a Fogadalommal ti, Imassok tulajdonképpen megszegtétek a leg sibb törvényt. – Erre sem Monok Ochem, sem Ibra Gholan nem fog válaszolni – mondta Onrack. – De igazad van. Mi vagyunk az els törvényszeg k, és elég hosszú ideig elkerült bennünket a büntetés. Így csak remélhetjük, hogy a Hívó megadja nekünk a feloldozást. – A hit veszedelmes dolog – sóhajtotta Trull Szengár. – Nos, akkor hát használjuk ezt a kaput? Monok Ochem intett, mire a környezetük elhomályosodott, a fény pedig elt nt. Miel tt teljes sötétség borult volna rájuk, a Tiste Edur felkiáltott. Onrack odafordult, és látta, hogy vagy tízméternyire egy alak álldogál. Magas, izmos, finom sz rzet , hosszú, kócos hajú. Egy n . Melle nagy volt és duzzadó, csíp je széles és telt. Magas járomcsontok, széles, dús ajkak. Mindezt egyetlen másodperc alatt felfogta, miközben a n tekintete végigsiklott a három T'lan Imasson, és megállapodott Trull Szengáron. Tett pár lépést a Tiste Edur felé, kecsesen, akár egy szarvasün ... Aztán a fény teljesen elt nt. Onrack újabb meglepett kiáltást hallott Trull Szengártól. A T'lan Imass elindult a hang irányába, aztán megtorpant. Gondolatai szétszaladtak, képek villantak fel a harcos fejében. Az id magába fordult, elt nt, aztán ismét visszatért a rendes kerékvágásba...

A föld fölött szikrák táncoltak, a fa lángra kapott. A szakadékban voltak, álltak a szemetes talajon. Onrack rögtön Trull Szengárt kereste, s meg is találta. A Tiste Edur le tucatnyi lépésre hevert a nedves kövön, ájultan. A T'lan Imass odalépett hozzá. A halandó tényleg nem volt eszméleténél. Ölében vérfolt terjengett, pont az ágyékánál, de Onrack látta, hogy a vér már alvad, úgyhogy feltételezte, hogy nem is Trull Szengáré, hanem az Erész asszonyé, aki... elvette a magját. Az els magját. De a n külsejében nem utalt semmi arra, hogy érintetlen lenne. Melle korábban már duzzadozott a tejt l; mellbimbója ismerte a kölykök ajkának szívóerejét. A vérnek így nem volt semmi értelme. Onrack leguggolt Trull Szengár mellé. És ekkor meglátta a friss sebet a férfi köldöke alatt. Három párhuzamos vágás, függ legesen, és három másik lenyomata vízszintesen – valószín leg a n is megvágta ugyanott a saját hasát. – Az Erész boszorkány ellopta a magját – mondta Monok Ochem, aki két lépéssel odébb állt. – Miért? – kérdezte Onrack. – Nem tudom, Onrack, a Törött. Az Erészek gondolkodása olyan, mint az állatoké... – De mégsem teljesen – felelte Onrack. – Ezt te is tudod! – Talán... – Ennek a példánynak átgondolt célja volt. Monok Ochem bólintott. – Úgy látszik. De miért nem tér magához a Tiste Edur? – Elméje másutt jár... A Csontvet oldalra hajtotta a fejét. – Igen, ez az öntudatlanság definíciója... – Nem, tényleg máshol jár. Amikor közelebb léptem hozzá, varázslattal kerültem kapcsolatba. Mivel nem tudok rá jobb szót, Üregnek nevezem. Alig megformált, a feledés szélén egyensúlyozó Üregnek. Olyan volt – folytatta Onrack –, mint maguk az Erészek. Egy villanás a szemhéjunk mögött. Ibra Gholan ekkor el kapta a fegyverét. Onrack felegyenesedett. A t z fényén túlról hangokat hallottak, és a T'lan Imass már hús-vér alakokat is látott, tucatnyit, aztán még többet. Valami más is közeledett velük, egyenetlen, furcsa ritmusú léptekkel. Egy pillanat múlva szárnyatlan démon lépett a fénybe, a testét mintha fekete selyem borította volna. Púpos, egyedi vállán pedig egy ifjú ült. Teste emberi volt, arca azonban olyan, akár a démoné – egyetlen nagy szeme volt csak, csillogó, kerek. Szája is nagy volt, s ahogy kinyitotta, kicsiny agyarak villantak el , melyek, úgy t nt, visszahúzhatóak: csak a hegyük maradt kívül az ínyen. A lovas fekete b rpáncélt viselt, átlapolós fazonút, pikkelyeset. Mellszíján tucatnyi fegyver sorakozott, a hosszú kést l a dobónyílig. Az ifjú derekán két nyílpuskát viselt, melyeknek vázát agancsból alakították ki. A lovas el rehajolt a púpos váll fölött, aztán reszel s, rekedtes hangon megszólalt. – Ennyit tudott csak nélkülözni Logros? – Titeket itt nem látunk szívesen! – közölte válaszként Monok Ochem. – Nagy kár, Csontvet , mert mi bizony itt vagyunk! rizzük az Els Trónt. – Kik vagytok, és ki küldött benneteket ide? – kérdezte Onrack.

– Panek vagyok, Kín fia. A másik kérdésedre nem nekem kell megadnom a választ, T'lan Imass. Én csak a küls termet rzöm. Az Els Trón bels termét az vigyázza, aki vezet bennünket. Talán tud válaszolni. Lehet, hogy meg is teszi. Onrack felkapta Trull Szengárt. – Akkor beszélünk vele! Panek elmosolyodott, kimutatva agyarait. – Mint mondtam, a trónteremben van. Gondolom, ismeritek a járást! – tette hozzá vigyorogva.

Huszonnegyedik fejezet

A legrégebbi, legtöredékesebb írásos emlékekben említik az „Eres'al” nevet, amely a világ alapját alkotó si szellemekre utal. Természetesen nem létezik olyan empirikus módszer, amellyel megállapíthatnánk, hogy a jelentéssel való felruházás – az élettelen dolgok jelek általi hatalommal való felruházása – volt-e az Eres'alok mögött álló er lényege, vagy volt valami más, titokzatos er , amely a jelentés és értelem fogalmának létrehozásával megteremtette a kés bbi, intelligens életformák alapjait. Akárhogy is, létezik egy tagadhatatlan, ám ritkán felismert er , amely ott lakozik a táj mélyében, a föld alatt; ezt az er t azonban nehéz igába fogni, de ha sikerül, akkor elgáncsolhatja az istenek lépteit is – s t, akár le is igázhatja ket...

El szó a Térképészeti kézikönyvhöz Li Heng-i Kellarstellis

A hatalmas korallpárkányokat az évezredek során lapos szigetekké koptatta a homok és a szél. Szélük cakkos volt és rothadó, lyukacsos és omlatag, a köztük lév keskeny, kanyargós részeket éles törmelék borította. Gamet úgy látta, az istenek sem találhattak volna ennél rosszabb táborhelyet. De nem volt sok választásuk. Más irányból nem juthattak volna be a csatatérre, és az is gyorsan kiderült, hogy ez a pozíció legalább úgy védhet , mint egy hegyi er d – ez volt az egyetlen jó hír. Az Ököl gyanította, hogy a légiók nyugtalanságát f leg az okozhatja, hogy Tavore szemrebbenés nélkül besétált az ellenség karmai közé, a Shei'k által kiválasztott csatatérre. Gamet figyelte, ahogy a katonák századokra oszolva elfoglalják a

medencére néz szigeteket. Amint a helyükre kerültek, a törmelékb l véd falat, sáncot emeltek, a déli oldalon lév rámpákkal szemben is. Keneb kapitány kényelmetlenül feszengett a nyeregben az Ököl mellett, s figyelték, ahogy légiójuk els szakaszai elindulnak egy nagy, csontfehér sziget felé, a medence legnyugatabbi részén. – Nem próbálnak majd minket elüldözni a szigetekr l – mondta Keneb. – Minek, amikor nyilvánvaló, hogy a Végrehajtó egyenesen a kezük közé masíroztat bennünket? Gamet hallotta a Keneb szavai mögött bujkáló kétkedést és félelmet, s azt kívánta, bárcsak mondhatna neki valami biztatót, valamit, amivel bizalmat ébreszthetne Tavore taktikai érzéke és tudása iránt. De még az Ököl is bizonytalan volt. Amióta elindultak Arenb l, nem látta semmi jelét a taktikai zsenialitásnak. Igazság szerint csak annyi történt, hogy nyílegyenesen vonultak észak felé. S ez vajon mire utal? Követend céltudatosság, vagy sorvadozó fantázia? S ez két különböz dolog, vagy ugyanaz, más-más néz pontból? A kiadott parancsok szerint úgy kell elhelyezkedniük, hogy már másnap hajnalban megindulhassanak az ellenség beásott, meger sített állásai felé. Olyan ellenség ellen kell vonulniuk, amely elég okos ahhoz, hogy még a pozíciójához vezet utakat is szabályozza. – Azokba a rámpákba fogunk belebukni – motyogta Keneb. – Korbolo Dom felkészült mindenre, ahogy azt minden kompetens, malaza képzésben részesült parancsnok tenné. Azt akarja, hogy tömegbe gy ljünk, felfelé kapaszkodjunk, miközben nyílzáport zúdít a nyakunkba, meg lövedékeket, a varázslatokról nem is beszélve. Nézd csak, mennyire simára készíttette azokat a rámpákat, Ököl! Véresen úgy csúszik majd a k , mintha zsírral kenték volna be. Nem találunk majd kapaszkodót... – Nem vagyok vak – morogta Gamet. – Feltételezhetjük, hogy a Végrehajtó sem az. Keneb éles pillantást vetett a veteránra. – Örülnék, ha err l bizonyosságot szerezhetnék, Ököl! – Ma este lesz haditanács – felelte Gamet. – És holnap hajnal el tt egy harangszóval is. – Már úgyis eldöntötte, milyen elrendezésben vonulunk – recsegte Keneb, majd a helyi szokás szerint oldalra hajolt a nyeregben, és a földre köpött. – Igen, ez igaz, kapitány. Nekik az volt a dolguk, hogy rizzék a visszavonulási útvonalakat – nem a maguk számára, hanem azokat, amelyeket az ellenség alkalmazhat. Túl korai feltételezés, mely rületr l suttog. Túler vel állnak szemben. Minden üt kártya Shei'knél van, a Végrehajtó seregének több mint egyharmada mégsem volt beosztva a csatába. – És a Végrehajtó azt várja, hogy mi szakért hozzáállásunkkal támogassuk – tette hozzá Gamet. – meg parancsol – morogta Keneb. Az utászok és a mérnökök az er sítésen dolgoztak, por szállt az ég felé. Szikrázóan sütött a nap, a szél viszont alig-alig fújt. A kundril, a szeti és a wicka lovasok a korallszigetekt l délre helyezkedtek el, s várták, hogy út készüljön, amin át

bejuthatnak a medencébe. De még úgy is kevés lesz a hely man verezni. Gamet gyanította, hogy Tavore nagy részüket vissza fogja tartani – a medence egyik oldalról sem volt alkalmas arra, hogy tömeges lovas támadást hajtsanak végre. Shei'k saját sivatagi harcosai is biztosan tartalékban lesznek, hogy frissen tudják majd üldözni a megtört, menekül malazákat. És a kundrilok majd fedezik a visszavonulást – vagy szétolvadnak. Meglehet sen dicstelen vég: a malazák, amint a kundril lovasokkal versenyezve menekülnek a csatából. Az Ököl elfintorodott a gondolattól, s kisöpörte azt a fejéb l. – A Végrehajtó tudja, mit csinál – bizonygatta. Keneb nem mondott semmit. Gyalogos futár érkezett. – Gamet Ököl! – kiáltotta a férfi. – A Végrehajtó látni óhajtja! – Majd én szemmel tartom a légiót – ígérte Keneb. Gamet bólintott, és megfordította a lovát. A mozdulattól kissé megszédült – még mindig nagyon fájt a feje –, aztán nagy leveg t vett, kihúzta magát, és biccentett a hírviv nek. Lassan átkeltek a csapatok között, amelyek oda-vissza vonultak, az elvakkantott parancsoknak megfelel en. A medence közelében lév , lapos kis domb felé haladtak. Gamet már látta is, hogy a Végrehajtó azon a dombon van, ül a lován, s mellette ott áll Nil és Nether is. – Már látom ket! – mondta Gamet. – Igen, uram. Akkor most magára hagyom, uram! Gamet átlovagolt a tömegen, majd vágtába ugratta a lovát, és pár perc múlva lefékezett a Végrehajtó mellett. Innen tisztán láthatták az ellenség által elfoglalt pozíciókat, s miközben azokat fürkészték, látták, hogy az ellenség is figyeli ket: kis csapat látszott a középs rámpán. – Mennyire éles a szeme, Ököl? – kérdezte a Végrehajtó. – Nem eléggé éles – felelte a férfi. – Korbolo Dom. Kamist Reloe. Hat tiszt. Kamist már kutakodik, keresi, vannak-e mágusaink. F mágusaink. Természetesen, mivel Nil és Nether itt állnak a közelemben, Kamist Reloe hiába kutat, ket nem fedezheti fel. Gamet Ököl, mit gondol, mennyire érzi most magát nyeregben Korbolo Dom? A férfi egy percig csak nézte parancsnokát. Tavore páncélt viselt, de sisakrostélyát felhajtotta, s résnyire húzott szemmel nézte a medence nap fényét visszaver , keményre taposott, agyagos talaját. – Úgy gondolom, Végrehajtó – felelte a férfi lassan –, hogy önbizalma lassan apad. A n meglepetten nézett rá. – Apad? Miért? – Mert az egész túl egyszer nek látszik. Túlságosan kedvez neki minden, Végrehajtó. A n csendben visszafordult az ellenség irányába. Ezért kéretett ide? Hogy feltegye ezt a kérdést? Gamet figyelme a két wickára terel dött. Nil sokat nyúlt a menetelés alatt, s Gamet gyanította, hogy pár év múlva már sudár férfi lesz bel le. Csak ágyékköt t viselt, és kócos, fonatlan hajával, zöld-fekete testfestésével elég vadnak látszott. Meglepetten vette észre, hogy Nether kigömbölyödött a szarvasb r ruha leple alatt, s most az a

duciság jellemezte, ami a legtöbb lányt, miel tt n vé érett volna. A komor arckifejezés állandósult rajta, s a csinos arc így elkínzottá és szigorúvá vált. A gyász jeleként szorosan összefogta fekete haját. – Kamist végzett a kutakodással – jelentette ki hirtelen a Végrehajtó. – Most muszáj lesz egy kicsit pihennie. – Megfordult a nyeregben, s egy el re megbeszélt jelre a két wicka harcos felkocogott a lejt n. Tavore lecsatolta a kardhüvelyét, és átadta nekik. A két ifjonc gyorsan visszavonult az otataral fegyverrel. Nil és Nether vonakodva leültek a köves talajra. – Gamet Ököl! – szólt Tavore. – Kérlek, vedd el a t röd, és áldozz pár csepp vérrel a jobb tenyeredb l! Gamet szó nélkül lerántotta a keszty jét, el húzta a kést a hüvelyéb l, és megvágta tenyerének húsosabb részét. Vér serkent a sebb l. Gamet kinyújtotta a kezét, és a földre cseppentette a vérét. Megszédült, s meg is ingott a nyeregben egy pillanatra, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Nether meglepetten felszisszent. Gamet lenézett rá. A lány lehunyta a szemét, és mindkét kezét a homokos talajhoz szorította. Nil is felvette ugyanezt a testhelyzetet, és arcán egy sor érzelem suhant át. Végül megállapodott a félelemnél. Az Ökölnek még mindig kóválygott a feje, koponyáját megtöltötte a zúgás. – Szellemek jönnek – morogta Nil. – Haragosan emelkednek fel... – Egy ének! – szólt közbe Nether. – Csatadal, katonák dala... – Új és régi – vette át a szót a fivére. – Annyira új... és egyben annyira régi! Harc és halál, újra meg újra... – A föld emlékszik minden csatára, amit végigküzdöttek a felszínén... Minden felszínén, a kezdetekt l fogva. – Nether megborzongott, aztán elfintorodott. Szemét továbbra is szorosan lehunyva tartotta. – Az istenn ehhez az er höz képest semmi, de megpróbál... lopni bel le. A Végrehajtó hangja élesen csengett. – Lopni? – Az Üreggel! – magyarázta Nil. – Meg akarja szerezni ezt a nagy darabot, és leültetné erre a vidékre, mint egy parazitát. Árnyék-gyökerek kúsznak a talajba, hogy onnan szívják magukba a vidék emlékeit. – De a szellemek ezt nem engedik – suttogta Nether. – Ellenállnak? – kérdezte a Végrehajtó. Mindkét wicka bólintott, aztán Nil elmosolyodott. – A szellemeknek nincs árnyéka! Úgy van, ahogy mondtad, Végrehajtó! Az istenekre, igazad volt! Igaza? Miben volt igaza? Ez futott át Gamet fején. – És elegen lesznek? – kérdezte Tavore. Nil megrázta a fejét. – Nem tudom! Csak akkor, ha a Karvalyok Mestere azt teszi, amit te gondolsz, Végrehajtó. – Feltéve – tette hozzá Nether –, hogy Shei'k még nem tudja, milyen viperát engedett a táborába.

– Ha tudna róla, már régen lefejeztette volna! – mondta Tavore. – Talán – felelte Nether, de Gamet kihallotta a kétkedést a hangjából. – Ha nem döntöttek úgy az istenn vel, hogy megvárják, amíg az összes ellenségük összegy lik. A Végrehajtó tekintete ismét a távoli tiszteket vizslatta. – Majd meglátjuk, nem igaz? Mindkét wicka felkelt, és Tavore háta mögött összenéztek. Gamet a bal kezével benyúlt a homlokához, a sisak alá, és csupa víz lett a tenyere. Rájött, hogy egy er használta t. A vére volt a közvetít . Távoli zenét hallott, emberi hangokat, ismeretlen hangszereket. Koponyájában növekedett a nyomás. – Ha nem kíván t lem egyebet, Végrehajtó, távoznék – mondta rekedt hangon. A n bólintott, de nem is nézett oda. – Térjen vissza a légiójához, Ököl! Kérem, közölje a tisztjeivel a következ t: a holnapi csata során felbukkanhatnak ismeretlen szakaszok. Lehet, hogy parancsot kérnek majd; adják ki nekik az utasításokat úgy, mintha csak a saját katonáik lennének! – Értettem, Végrehajtó. – Nézesse meg egy felcserrel a kezét, és köszönöm! Kérje meg az röket, hozzák vissza a kardomat! – Igenis! – Megfordította a lovát, és lesétált vele a lejt n. A fejfájása nem csitult, s a dal a vérét is megfert zte – csontjaiban, húsában érezte a zenét. Megint megrémült, hogy kezd meg rülni. Hagyjatok békén, a fenébe is! Nem vagyok több, csak egy katona! Egy katona... Vonós egy sziklán ült, fejét a tenyerébe hajtotta. Levette a sisakját, és a lába elé dobta, de nem emlékezett rá, mikor tette. A viharos tengerként hullámzó homály és fájdalom mögül alig látta maga körül a világot. Hangok beszéltek körülötte, próbálták elérni, de nem értette, mit mondanak. A dal acélosan, keményen szólt a fejében, és izzó lávaként csorgott végig a végtagjaiban. Egy kéz megragadta a vállát, aztán érezte, hogy varázslattal kutakodnak az ereiben, de az er gyorsan visszahúzódott – majd sokkal nagyobb er vel tért vissza, s áldott csendet, nyugalmat és békességet hozott magával. Az rmester végre képes volt felnézni. Látta, hogy szakaszainak tagjai köré gy ltek. A vállára nehezed kéz Üvegeshez tartozott, a fiú arca sápadt és izzadt volt. Tekintetük összekapcsolódott, aztán Üveges bólintott, és elhúzta a kezét. – Hallasz engem, rmester? – Halkan, mintha legalább harminclépésnyire lennél. – Elmúlt a fájdalom? – Igen. Mit csináltál? – Üveges zavartan félrenézett. Vonós elkomorodott. – Mindenki más térjen vissza a munkájához! Üveges, te maradj! Szépia oldalba bökte Kátrányt, mire a tizedes felegyenesedett, és felsóhajtott. – Oké, katonák, indulás! Ki kell ásnunk néhány árkot! Az rmester és Üveges együtt nézték, ahogy a többiek elvonulnak, s menet közben magukhoz veszik ásójukat. Szakaszuk a legdélnyugatibb szigeten kapott helyet, pozíciójuk a horizontig nyúló homokd nék felé nézett. Északra egyetlen, elég széles folyosó húzódott, melyen keresztül az ellenség, miután megtört és szétzilálódott, majd

elhagyhatja a medencét. Azon túl egy kisebb, lapos tetej tel helyezkedett el, melyen egy csapat lovas sivatagi harcos rködött: a gerincr l folyamatosan figyelemmel kísérték a malazák ténykedését. – Rendben, Üveges! – mondta Vonós. – Ki vele! – Szellemek, rmester! Ébredeznek. – És a Csuklyásra, mi közöm van nekem hozzájuk? – A halandó vérr l lehet szó. Megvan a maga dala. Emlékeznek rá. Hozzád jönnek, rmester, mert k is együtt akarnak dalolni a véreddel. Vagyis... neked... akarnak énekelni. – Miért pont nekem? – Nem tudom. Vonós egy percig méregette a fiatal mágust, ízlelgette a hazugságot, aztán elfintorodott. – Azt gondolod, hogy azért hozzám jönnek, mert tudják, az a sorsom, hogy meghaljak itt, ebben a csatában. Üveges ismét félrenézett. – Nem tudom biztosan, rmester! Ez az egész messze meghaladja a képességeimet... Ez a vidék... meg a szellemei. És hogy mi közük lehet hozzád... – Hídéget vagyok, fiam. A Hídéget k itt születtek, Raraku bölcs jében. Üveges résnyire húzott szemmel méregette a nyugatra elterül sivatagot. – De... ket eltörölték... – Igen, meghaltak. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Kólika eltörte az ásóját egy k ben, és most egy sor szeti átkozódást f zött össze. A többiek az ásójukra támaszkodtak, s érdekl dve hallgatták az egzotikus szitkokat. A sziget északi csücskében Geszler szakasza buzgón építgette a törmelékfalat, amely persze gyorsan omlani kezdett. A túlsó végén már felborultak a sziklák. A telr l gúnyos nevetés, pfujolás harsant. – Ez nem lesz valami szokványos küzdelem, ugye? – kérdezte Üveges. Vonós vállat vont. – Olyan nincs, fiam! Nincs semmi szokványos a gyilkolásban, a halálban, a félelemben és a fájdalomban. – Nem így értettem... – Tudom, Üveges. De manapság a háborúhoz hozzátartozik a varázslat meg a robbanóanyag, úgyhogy az ember hozzászokik a meglepetésekhez. Geszler két kutyája ügetett el mellettük. Elöl haladt a hengézi öleb, mögötte a tehénkutya – olyan volt, mintha Csótány láthatatlan pórázon vezetné a társát. – Ez a hely eléggé... bonyolult – sóhajtotta Üveges. Lehajolt, és felvett egy nagyobb, kör alakú követ. – Az Eres'alok munkája – mondta. – Egy fejsze; az a medence tele van ilyenekkel. Simára csiszolta ket a tó, amely egykor itt hullámzott. Napokba telt egy ilyet megcsinálni, és még csak nem is használták, csak bedobták ket a tóba. Semmi értelme, igaz? Miért csináltak szerszámot, ha utána nem használták? Vonós értetlenül bámult a mágusra. – Mir l beszélsz, Üveges? Kik azok az Eres'alok?

– Voltak, rmester. Már nem élnek. – k a szellemek? – Nem, azok különböz id kb l származnak, minden id l, amit ez a vidék megélt. Nekem a nagyanyám mesélt az Erészekr l. k voltak a Lakók, akik az Imassok el tti id kben éltek, akik els ként készítettek eszközöket, akik els ként alakították a világot. – Megrázta a fejét, leküzdötte a reszketést. – Sosem gondoltam, hogy találkozom velük. De ott voltak, ott volt egy n a benned él énekben. – mesélt az eszközökr l? – Nem közvetlenül. Inkább csak... megosztotta velem az emlékeit, az elméjét. ajándékozott meg téged a csenddel. Nem én voltam, nekem nincs ekkora hatalmam, de kértem, és könyörületes volt. Mert ugye – pillantott az rmesterre – ez könyörületes cselekedet volt? – Igen, fiam, az volt. Tudsz még... beszélni ezzel az Erésszel? – Nem. Minél hamarabb ki akartam jutni abból a vérb l... – Az én véremb l. – Nos, a nagyobbik része tényleg a tiéd... – És a többi? – A dalé. A... hm... Hídéget k daláé. Vonós lehunyta a szemét, és fejét a háta mögött lév k nek támasztotta. Kimlok, az az átkozott Szellemdalnok Ehrlitanban! Én nemet mondtam, de mégis megtette! Elvette a történetemet – nem csak az enyémet, hanem az összes Hídéget ét –, és dallá faragta. A szemét visszaadott minket Rarakunak... – Menj, segíts a többieknek, Üveges! – Igen, rmester. – És... köszönöm! – Átadom majd az Erész boszorkánynak, amikor legközelebb találkozom vele. Vonós csak nézte a mágust. Tehát lesz legközelebb, igaz? Pontosan mennyit titkolsz még el lem, fiam? Elt dött, hogy a holnapi tényleg az utolsó csatája lesz-e. Nem volt túl kellemes gondolat, de talán pont erre van szükség. Talán hívják, hogy csatlakozzon a többi halott Hídéget höz. Akkor mégsem lesz olyan rossz. Nem is kívánhatnék gyászosabb társaságot. De a fenébe is, hiányoznak! Mind hiányoznak! Még Sunyi is... Az rmester kinyitotta a szemét, aztán felkelt, és feltette a sisakját. Elfordult, és a medence felé nézett, északkeleti irányba, amerre az ellenség pozíciói voltak, meg az oázis és a tábor füstje. Ez rád is vonatkozik, Kalam Mekhar. Nem tudom, te sejted-e, miért kellett idejönnöd... A sámán transzban volt, rángatózva, sziszegve, rák módjára araszolt körbe-körbe a porban a t z fölött feketed lapos csont körül. Korabb teletömte a száját a féltucatnyi szárított skarabeusszal, amelyeket azért viselt a nyakába f zve, hogy megvédjék a gonosztól, aztán elfintorodott, mert az egyik páncél megroppant, és a száját megtöltötte a keser íz. Kivette a nyakláncot a szájából, és kiköpte a kitindarabokat. Párducos a sámánhoz vonult, a telabájánál fogva megragadta a ványadt kis embert, felemelte a földr l, és jól megrázta. Rázkódott a ruha, a kócos haj, a nyál a leveg be

fröccsent. Aztán Párducos letette a férfit, és rámordult: – Mit láttál? – Seregeket! – sikoltotta a sámán, s úgy rángatta az orrát, mintha az most n tt volna csak arcának közepére. Párducos elkomorodott. – Igen, azokat mi is látjuk, te átkozott fakír... – Nem! Még több sereg! – Eltántorgott mellettük, aztán a tel déli oldalára rohant, ahol ugrálni kezdett, és a régi csatorna túloldalán lév szigeten munkálkodó malazák felé mutogatott. Párducos nem indult utána. Odasétált, ahol Korabb várakozott három másik harcossal, egy alacsony fal mögött, guggolva. – Korabb, küldj újabb lovast Shei'khez; nem, meggondoltam magam! Inkább te magad menj! Lehet, hogy nem foglalkozik majd az érkezésünkkel, de én mindenképpen tudni akarom, miként helyezkednek majd el hajnalban Mathok seregei! Ezt is derítsd ki, miután beszéltél Shei'kkel. Nagyon fontos, hogy személyesen beszélj vele! Azután gyere vissza ide! – Parancsod szerint cselekszem – jelentette ki Korabb, s felegyenesedett. A sámán, aki húszlépésnyire volt t lük, megperdült, és felsikoltott: – Itt vannak! A kutyák, Párducos! A wicka kutyák! Párducos elkomorodott. – Ez megbolondult... Korabb a lovához ügetett. Nem vesztegette az idejét nyergeléssel, f leg, mivel nem akarta tovább hallgatni a sámán süket szövegelését. Az állat hátára pattant, meghúzta a szíjat, ami a lándzsát a hátán tartotta, aztán fogta a szárat, és elindította a lovát. Az oázishoz vezet út kanyargós volt, és nehezen járható, a talaj hol futóhomok, hol éles törmelékdarabok miatt volt szinte járhatatlan. Korabb gyakran lelassította a lovát, s hagyta, hogy lépésben haladjon el re. A nap a végéhez közeledett, az árnyékok egyre mélyültek, ahogy az ösvény megközelítette az oázis délnyugati végét, s a meredek falú sziklák közé ért. Lova átlépdelt egy törmelékhalmon, s áthaladtak egy éles kanyaron. Ekkor ló és lovasa egyszerre érezték meg a rothadás szagát. Az ösvényt eltorlaszolta valami. Egy lótetem, s mögötte egy hulla aszalódott az úton. Korabb heves szívdobogással lecsusszant a lováról, és óvatosan megközelítette a holtakat. Párducos hírviv je volt az, még az els , akit akkor küldtek, amikor megérkeztek. Nyílvessz találta el a halántékát, behatolt a csonton át, majd nagy roncsolással távozott a túloldalon. Korabb tekintete végigsiklott a sziklafalon, mindkét oldalon. Úgy gondolta, ha volt is itt merényl , már régen meghalt. Valószín , hogy amúgy sem vártak újabb hírviv ket. Visszatért a lovához. Nagyon nehéz volt megkerülni a tetemeket, de végül is sikerült átjutnia az akadályon. Ekkor ismét felült a lovára. Folytatta útját, de sokkal figyelmesebben, mint eddig. Hatvan lépéssel arrébb az ösvény homokos kaptatóba, nyílt terepbe torkollott, s azon túl már látszott az els gúlafák poros lombja is. Korabb megkönnyebbülten felsóhajtott, és ügetésbe ugratta lovát.

Két ütés érte a hátát, ett l el relódult. Mivel nem volt nyeregkápa, amibe kapaszkodhatott volna, Korabb az állat nyakát ölelte át – de az közben felnyerített félelmében, és ágaskodni kezdett. A mozdulattól alig tudott kapaszkodni, s el rebukott, minek következtében a ló jobb mells lába újra meg újra nekicsapódott sisakos fejének. Aztán a sisak leesett, és a csontos térd ezután a fejét kezdte püfölni. Korabb tartotta magát, de közben folyamatosan csúszott, csak csúszott lefelé, amíg végül már mindkét mells láb t püfölte. Ölelésével szerencsére eléggé le tudta lassítani az állatot ahhoz, hogy a kaptatóra érve – fél lábát a földön húzva – felhúzza magát a ló feje alá. Újabb nyílvessz érkezett, de balra elpattant. A ló a kaptató felénél megtorpant. Korabb letette a másik lábát is, aztán a túloldalra perdült, és feldobta magát a ló hátára. A szárat persze elvesztette, de ujjaival bele tudott markolni a sörényébe, miközben az állat oldalába vágott a sarkával. Újabb nyíl érkezett a szikla fel l, aztán a ló patái homokon dobbantak, s hirtelen mindent elárasztott a napfény. Egyenesen el tte volt az oázis, a fedezéket nyújtó fákkal. Korabb a ló nyakához hajolt, és még gyorsabb tempóra ösztökélte. Megérkeztek a gúlafák mögött folytatódó ösvényre. Hátrapillantott, s látta, hogy lova farának bal oldalán mély seb tátong, melyb l csorog a vér. Aztán megpillantotta a lándzsáját. A szíj eloldódott, a fegyver már nem simult a hátára. Nyelébe két nyílvessz ágyazódott. Mindkett más szögben állt, és valószín leg körülbelül egy id ben csapódhattak be, mert a hasadás, amit ütöttek, összefutott, s a fegyver megállította mindkét lövedék lendületét. Korabb leemelte magáról a tönkretett lándzsát, elhajította, majd vágtában végigrobogott az ösvényen. – Egy tigris csíkjai – mormogta a lány, akinek tekintetét elhomályosította a rozsdaf füstje – egy varangyra festve. Valahogy ett l még veszedelmesebbnek látszol... – Igen, kislány, tiszta méreg vagyok – motyogta Heborik, s végigmérte a lányt a félhomályban. Annak ismét élet költözött a tekintetébe, szavai élesek, érthet ek voltak, ami arra utalt, hogy elméje végre megtisztult a durián fojtogató füstjét l. Még mindig úgy köhögött, mintha tüdeje tele lenne folyadékkal, de a rozsdaf vel kevert zsálya füstje ezt is csillapította valamelyest. A férfi kíváncsi pillantására hasonlóan kérd – bár kissé neheztel – arckifejezéssel válaszolt. Közben folyamatosan szívta a vízipipát, s orrából füst gomolygott el . – Ha látnálak – motyogta Heborik –, megállapíthatnám, hogy az állapotod sokat javult. – Így is van, Hamis Desztriánja, bár azt hittem, a macskaszemeddel a homályban is élesen látsz. Heborik nevetett. – Inkább csak arra támaszkodom, hogy már nem beszélsz olyan elmosódottan, Scillara. – Most mihez kezdünk? – kérdezte a lány egy perc múlva. – Hamarosan leszáll az est. Akkor megkeresem L'oricot, és szeretném, ha te is velem tartanál. – És azután?

– Azután elviszlek Ifjabb Felisinhez. – Shei'k fogadott lányához... – Igen. – Scillara elfordította a fejét, és elgondolkodva beszívta a füstöt. – Mennyi id s vagy, kislány? A lány vállat vont. – Annyi, amennyi kell. Ha ezután Ifjabb Felisin parancsait kell követnem, legyen. Felesleges bosszankodni. Furcsa beszélgetés volt ez, nagy léptekkel haladtak, és Heborik nehezen tartotta a tempót. Fintorogva megállapította, hogy az intuitív gondolkodás képessége talán csak a n k sajátja – életkora ellenére be kellett ismernie, hogy ezen a téren nem szerzett túl sok tapasztalatot. Fener templomát nagyrészt férfiak lakták, legalábbis a hit részér l, és tolvajként Heborik csak kevés emberrel volt kapcsolatban. Most tehát megint a mélyvízbe került. – Úgy hiszem, Ifjabb Felisinnek esze ágában sincs parancsokat osztogatni másoknak. Nem arról van szó, hogy az egyik kultuszt lecserélted a másikra; legalábbis nem úgy, ahogy te ezt értelmezed. Itt senki sem fog arra törekedni, hogy manipulálhasson téged. – Igen, ezt már mondtad, Desztrián. – A lány felsóhajtott, aztán kihúzta magát, és letette a vízipipát. – Rendben, akkor hát vezess a sötétségbe! Heborik szeme résnyire sz kült. – Vezetlek... majd ha eljön a sötétség... Az árnyak egyre hosszabbra nyúltak, s a posztjuk alatti egész völgyet elnyelték. Shei'k a legészakabbra fekv rámpa szélén állt, és a távolban munkálkodó malaza seregeket szemlélte. Hát igen, a n vére mindig is a fegyelem mintaképe volt. Balra fordult, és szemügyre vette Korbolo Dom állásait is. Minden készen állt a másnapi csatára, s látta a napani hadvezért is, akit segédek és rök vettek körül. A férfi a középs rámpa szélén állt, és ugyanazt tette, amit – Tavore seregét figyelte. Mind a helyünkön vagyunk. Hirtelen az egész olyan feleslegesnek t nt. A gyilkos zsarnokok játéka – el retolják seregeiket, hadd csapjanak csak össze a végzetes csatában. Hidegen elsiklanak afölött, hogy hány élet veszik majd oda, hogy k elérhessék kegyetlen vágyaikat. Mi értelme ennek az esztelen vágynak? Mit akarsz lünk, Laseen Császárn ? Hétváros sosem t ri majd nyugodtan az igát. Rabszolgasorba kell döntened minket, s azzal ugyan mit érsz el? De mi a helyzet az istenn vel? Más , mint Laseen? Minden karmát kinyújtja, éhesen, szomjasan, készen áll, hogy vérrel fesse vörösre a homokot. De Raraku nem a tiéd, drága Dryjhna, mindegy, milyen vadul követeled. Most már belátom. Ez a sivatag önmagában szent. És most lázad – érzem, istenn ! Lázad! Mindenki ellen, aki igába akarja hajtani. Mathok is ott állt mellette, és csendben figyelte a malazák állásait. Most azonban végre megszólalt. – A Végrehajtó megjelent, Kiválasztott. Shei'k er szakkal elfordította tekintetét Korbolo Domról, és odanézett, ahova a sivatagi hadvezér mutatott.

A Paran Ház egyik lován ült. Hát persze! A közelben két wicka, gyalogosan. vére teljes páncélzatban jelent meg, sisakja vörösen csillogott a haldokló fényben. Shei'k tekintete visszavillant Korbolóra. – Kamist Reloe megérkezett... Megnyitotta Üregét, és most az ellenséget fürkészi. De Tavore otataral kardjával nem bír... így megkerüli, és magát a sereget nézi. mágusok... váratlan szövetségesek után kutat... – Egy perc múlva felsóhajtott. – És nem talál senkit, csak pár sámánt és harci mágust. Mathok felmordult. – Az a két wicka a Végrehajtóval! k Nil és Nether. – Igen. Azt mondják, megtört a lelkük: nincs már meg bennük az er , amit a klánjuktól kaptak, mert a klánjukat lemészárolták. – De Kiválasztott! – ellenkezett Mathok szelíden. – Azzal, hogy az otataral ködében tartja ket, utal rá, hogy talán nem is olyan gyengék, mint hisszük! – Vagy azt is jelentheti, hogy Tavore nem akarja, hogy tudjuk, mennyire gyengék. – Miért vacakolna ezzel, ha a bukásról már amúgy is tudunk? – Hogy elmélyítse a kétkedésünket, Mathok – felelte a n . Mathok röviden intett, s ingerülten felmordult: – Ebben a mocsárban nincs járható út, Kiválasztott... – Várj! – Shei'k ismét Tavorét nézte. – Elküldte a fegyverét... Kamist Reloe már befejezte a kutakodást... És most... ah! – Meglepett, fájdalmas sikoly következett, mert megérezte, hogy Netherb l és Nilb l szétárad a hatalom: egy hatalom, ami sokkal nagyobb volt, mint amilyen kellett volna, hogy legyen... Shei'k leveg után kapott, és a benne él istenn hátrah költ, mintha megcsípte volna valami, majd felsikoltott a koponyájában. Mert Raraku válaszolt a hívó szóra, számtalan hang éledt fel benne. Egy dal szólt, nyers, rendíthetetlen vággyal – Shei'k rádöbbent, hogy ez annak a számtalan léleknek a hangja, amelyek nekifeszülnek láncaiknak. Az árnyak láncainak. Láncoknak, melyek olyanok, akár a gyökerek. Ebb l a széttépett, idegen Üregdarabból származnak. Ebb l az árnydarabból, ami azért jött, hogy megkösse lelküket, és életerejükb l táplálkozzon. – Mathok, hol van Párducos? – Szükségünk van Párducosra! – Nem tudom, Kiválasztott. Ismét megfordult, és Korbolo Domra nézett. A férfi a rámpa szélén állt, peckesen, mint aki karót nyelt, hüvelykujját a derékszíjába akasztotta, s olyan g ggel szemlélte az ellenséget, hogy Shei'knek kedve támadt sikoltozni. Semmi – semmi sem olyan volt, mint amilyennek látszott. Nyugaton a lemen nap vörösre festette az eget. A nap lángok tengerébe fúlt, s amikor Shei'k látta, hogy a vidék megtelik árnyakkal, a szíve jegesre h lt. Heborik sátra el tt az út mindkét irányban üres volt. A naplementével nem csupán sötétség, hanem furcsa csönd is érkezett. A por is mozdulatlanul lebegett a leveg ben. Hamis Desztriánja megállt a sikátorban. – Hová lett mindenki? – kérdezte mögötte Scillara. is ugyanezen t dött. Aztán tarkóján lassan felállt a sz r.

– Hallod ezt, kislány? – Csak a szél... A szél azonban nem fújt. – Nem, a szél nem lehet – mormogta Scillara. – Ez egy dal. Messzir l száll ide; gondolod, hogy a malaza hadsereg énekel? A férfi megrázta a fejét, de nem szólalt meg. Aztán egy perc múlva intett Scillarának, hogy kövesse, s elindult a sikátorban. A dal mintha magában a leveg ben kavargott volna, mintha az remegtette volna a porszemeket. Verejték csorgott végig a végtagjain. Félelem. A félelem kergette el a város összes lakóját az utcákról. Ezek a hangok a háború hangjai. – Lenni kellene itt gyerekeknek – mondta Scillara. – Kislányoknak... – Miért éppen lányoknak, gyermekem? – k Bidithal kémjei. A kiválasztott szolgái. A férfi rápillantott. – Azok, akiket... megsebzett? – Igen. Ott kellene lenniük... mindenfelé. Nélkülük... – Bidithal süket és vak. Lehet, hogy máshová küldte ket, vagy visszahívta valamennyit. Ma éjjel... történni fognak bizonyos dolgok, Scillara. Vér fog folyni. A játékosok már biztosan az állásaik felé tartanak. – Beszélt err l az éjszakáról – mondta a lány. – A sötét órákról a csata el tt. Azt mondta, ezen az éjjelen megváltozik a világ. Heborik elvicsorodott. – A bolond lesüllyedt a pokol fenekére, és most a sötét iszapban matat! – Arról álmodik, hogy eljön az igazi Sötétség, Desztrián. Az árnyék csak a kezdet, egy világ, amely kompromisszumokból született, és tele van csalókkal. Az Üregdarabokat vissza kell adni az Els Anyának. – Tehát nem csak egyszer en ostoba, de tényleg meg rült. A leg sibb csatáról beszél, s úgy hiszi, érdemes arra, hogy megvívja – Bidithalnak elment az esze! – Azt mondja, valami jön – folytatta a lány, és vállat vont. – Valami, amire senki sem számít, és csak Bidithalnak van rá esélye, hogy irányítsa, mert az egyetlen, aki emlékszik a sötétségre. Heborik megtorpant. – A Csuklyás vigye messzire a lelkét! Oda kell mennem hozzá! Most! – Meg fogjuk találni... – Az átkozott templomában, igen. Na, menjünk! Megfordultak. A sikátor végében két alak t nt fel. Még a sötétben is látszott az el húzott pengék villanása. Heborik felmordult, és azonnal támadásba lendült. Karmos keze megvillant, beletépett az egyik merényl nyakába, aztán felemelte a fejet – és eldobta. A másik gyilkos támadásba lendült, s Heborik bal szemét vette célba. A Desztrián elkapta a férfi csuklóját, és mindkét csontját elroppantotta. Másik kezével közben egyet karmolt, és a gyilkos belei a k re omlottak. Heborik elhajította a hullát, és körülnézett. Scillara pár lépéssel hátrébb állt, elkerekedett szemmel. A Desztrián ügyet sem vetett a lányra, leguggolt a közelebbi holttest mellé. – Korbolo Domé. Túl türelmetlen...

Egyszerre három nyílvessz vágódott a testébe. Egy mélyen a jobb csíp jébe ágyazódott, s széttörte a csontot. Egy másik a jobb kulcscsontjánál fúródott be, alig egyujjnyira a gerincét l. A harmadik lövedék ellentétes irányból érkezett, s elég er vel csapódott a bal vállába ahhoz, hogy megperdüljön, és ráessen a hullára. Scillara odavetette magát mellé. – Öreg? Élsz még? – A szemetek! – morogta a férfi. – Ez rohadtul fáj! – Már jönnek... – Igen, hogy végezzenek velem. Menekülj, kislány! A k erd be menj! Gyerünk! Érezte, hogy a lány ellép mell le, aztán hallotta, ahogy könny léptekkel, gyorsan távolodik. Heborik próbált felállni, de törött csíp csontjából olyan fájdalom sugárzott ki, hogy alig bírt eszméleténél maradni. Három mokaszinos személy közeledett felé, kett jobbról, egy balról. Kések pattantak el sziszegve a tokjukból. Közeledtek... aztán csend lett. Valaki állt Heborik fölött. Rossz szemével csak egy poros csizmát látott, s bel le száraz, halott szag csapta meg az orrát. Még egy pár csizma csikordult a Desztrián mellett a köveken. – T nés, kísértetek! – sziszegte egy hang kicsit távolabbról. – Ezzel már elkéstél, merényl ! – mormogta a Heborik mellett álló figura. – Amúgy még csak most érkeztünk... – Csuklyás, a Lelkek riz je nevében felszólítalak, hogy takarodj ebb l a világból! A merényl parancsára halk kacaj volt a válasz. – Szóval Csuklyás el tt hódolsz? Igen, érzem az er t is a szavaidban. De Csuklyás ebben a meccsben bizony vesztésre áll. Igaz, kislány? Az, aki Heborik másik oldalán állt, csak morgott válaszként. – Utolsó figyelmeztetés – morogta a gyilkos. – Pengénk felszentelt: megsebzi a lelketeket is... – Nem kétlem. De ehhez az kell, hogy elérjetek minket vele! – Ti csak ketten vagytok... három ellen. – Ketten? Csosszanó hangok hallatszottak, majd a közelben vér fröccsent. Testek estek a földre, hosszú, nedves sóhajok következtek... – Egyet azért életben hagyhattunk volna – jegyezte meg egy másik n i hang. – Minek? – Hogy visszaküldjük ahhoz a bolha csípte napanihoz, a holnapi ígérettel... – Így sokkal jobb lesz, kislány! Manapság már senki sem értékeli a meglepetéseket – ha engem kérdezel, ez a baj a világgal... – Hát, én bizony nem kérdeztelek téged. Mit gondolsz, ez az öregember túléli? Egy köhintés. – Kétlem, hogy Hamis olyan könnyen, egyetlen nyikkanás nélkül hagyná veszni újdonsült Desztriánját. Különben is, az édes tüdej szépség már úton van visszafelé. – Akkor ideje volna mennünk! – Igen. – És mostantól egészen hajnalig nem lepünk meg senkit. Értettétek? – A kísértés nagy úr! De nem fog el fordulni többet.

Csend, aztán ismét közeled léptek zaja. Egy kis kéz simult a Desztrián homlokára. – Scillara? – Igen, én vagyok! Azt hiszem, katonák voltak itt. Nem néztek ki túl jól... – Ne is tör dj velük! Húzd ki a testemb l a nyilakat! A hús gyógyulni akar, a csont összeforrni! Húzd ki mindhármat, kislány! – És azután? – Cibálj vissza a templomomba... ha tudsz. – Rendben van! Érezte, hogy a lány keze a bal vállában lév nyílra kulcsolódik. Villanásnyi fájdalom után elájult. Id sebb Shei'k páncélja az asztalon feküdt. Mathok egyik harcosa kicserélte az elhasznált szíjakat és csatokat, aztán kipolírozta a bronzlapokat és a teli, rostélyos sisakot. A hosszúkardot is megolajozták, élét finomra csiszolták. Az asztal egyik lábánál ott támaszkodott a vassal szegett, b rrel bevont pajzs is. Egyedül állt a szobában, és csak nézte az el dje által ráhagyott páncélzatot. Az id s állítólag igen jól bánt a karddal. A sisak furcsán nagynak t nt, az orcát véd részt teljes hosszában újjákalapálták, s a szemöldökvéd höz er sítették. A szemrés el tt finom, fekete láncszövet lógott. A hátsó részen a tarkót hosszú, széles, homárfarok alakú páncél védte. A foltvarrott alsóruhához lépett. Az nehéznek t nt, tele volt verejtékfoltokkal, de a kar alatti részt és a két oldalát láncszövet er sítette. Comb-, váll-, kar- és csuklórészére g zölt b r feszült. Automatikus mozdulatokkal meghúzott minden szíjat, becsatolt minden csatot, s minden darab után megfordult, hogy megszokja a súlyt. Ezután magához a páncélhoz lépett. Az éjszaka nagy része még hátra volt, s a hajnalig visszalév órák szinte végtelenül hosszúnak t ntek, de Shei'k érezni akarta, hogy a páncél körülöleli testét; szüksége volt a súlyára, így magára öltötte a lábpáncélt, a páncélozott csizmát, a csuklóvértet, aztán a mellvértet is. A bronzot varázslattal könnyítették, a hangja is olyan volt, mintha csak vékony bádog zörögne. A páncélzatot úgy alakították ki, hogy egyedül is magára tudjon kapcsolni mindent, így pár perc múlva már a kardnál tartott. Beletette a hüvelyébe, aztán a nehéz szíjat a derekára er sítette, s hozzákapcsolta a páncélon kialakított szíjhoz is, hogy ne a csíp je vigye a nehéz súlyt. Már csak a keszty maradt, a sisakbélés és maga a sisak. Shei'k habozott. Van választásom? Az istenn ott tornyosult a lelkében, uralta minden izmát, csontját, ott susogott az ereiben csörgedez vérben. Shei'k testében egy El d ereje várakozott, s tudta, hogy használni is fogja, amikor eljön az id . Vagy inkább majd az er fogja t használni... Hogy megöljem a n véremet. Érezte, hogy valaki közeledik, s a bejárat felé fordult. – Bejöhetsz, L'oric. A F mágus belépett. Shei'k nagyot nézett. A férfi ugyanis páncélt viselt. Fehér, lakkozott öltözet volt, a sok használattól foltos és kopott. Csíp jér l hosszú, vékony pengéj kard lógott. Egy perc múltán a n felsóhajtott.

– Mindannyian készül dünk... – Talán már láttad, hogy Mathok több mint háromszáz harcossal védeti a palotát, Kiválasztott. Mind... téged riznek. – Eltúlozza a veszélyt. A malazák ma éjjel mással vannak elfoglalva... – A veszélyt, amit l félt téged, nem a malazáknak tulajdonítja, Kiválasztott. A lány végigmérte a F papot. – Kimerültnek látszol, L'oric. Javaslom, térj vissza a sátradba, és pihenj egy keveset. Holnap nagy szükségem lesz rád! – Nem hallgatsz a figyelmeztetésemre? – Az istenn megvéd engem. Nincs mit l félnem. Különben is – folytatta mosolyogva – Mathok több mint háromszáz harcossal rizteti a palotát. – Shei'k, ma éjjel bekövetkezik a konvergencia. Tanácsadóid között akadnak, akik tudják olvasni a Sárkányok Asztalát. Parancsold meg, hogy terítsék ki a lapjaikat, és mindent, amit mondok, meg fognak er síteni. El dök ereje gy lik ide. Árulás b ze terjeng a leveg ben. A lány legyintett. – Ez mind nem számít, L'oric! Hozzám nem érhetnek el! Az istenn t nem tudják legy zni. L'oric közelebb lépett, szeme elkerekedett. – Kiválasztott! Raraku ébredezik! – Mir l beszélsz? – Hát nem hallod? – Az istenn haragja minden más hangot felemészt, L'oric. Ha hallod is a Szent Sivatag hangját, az csak a halálsikolya lehet. A Forgószél ma éjjel felemészti Rarakut. S minden El d is erre a sorsra jut, aki elég ostoba, és idemerészkedik! Az istenn t, L'oric, nem lehet legy zni! A férfi egy percig csak nézte, aztán szemmel láthatóan megroggyant páncéljának súlya alatt. Elhúzta a kezét a szeme el tt, mintha valami rémálomba ill képet akarna elhessegetni. Aztán biccentett, és megfordult, hogy távozzon. – Várj! – Shei'k utánalépett, aztán megállt. A sátorfalon túlról hangok hallatszottak. – Engedjétek be! – kiáltotta a n . Két r tántorgott be, egy ismeretlent vonszoltak magukkal. Az illet csupa por és vér volt, s annyira elfáradt, hogy lábra sem tudott állni. Az egyik r megszólalt: – Ez itt Korabb Bhilan Thenu'alas! Párducos egyik tisztje! – Kiválasztott! – nyögte a férfi. – Én vagyok a harmadik lovas, akit Párducos hozzád küldött! Megtaláltam út közben a másik kett t, a merényl k engem is szinte a palotádig üldöztek! Shei'k arca elsötétedett a haragtól. – Hívjátok Mathokot! – vakkantotta az egyik rnek. – L'oric, gyógyítsd meg ezt a szegény embert! A F mágus el relépett, és Korabb vállára tette a kezét. A sivatagi harcos légzése lassabbá, egyenletesebbé vált, s hamarosan már fel is tudott állni. – Párducos üdvözletét küldi, Kiválasztott! Tudni akarja, hol helyezkedik majd el Mathok serege...

– Korabb! – vágott közbe a vezér. – Vissza kell térned Párducoshoz, természetesen kísér kkel. A következ a parancsom, figyelsz? – A férfi bólintott. – Párducos azonnal térjen vissza hozzám! Át kell vennie a seregem irányítását! Korabb nagyot nézett. – Kiválasztott? – Párducos átveszi a seregeim irányítását. Még hajnal el tt. L'oric, te menj Korbolo Domhoz, és tudasd vele, mit határoztam. Parancsolom, hogy jöjjön ide azonnal! L'oric habozott, majd bólintott. – Ahogy parancsolod, Kiválasztott. Akkor távozom. Kilépett a szobából, végighaladt a folyosókon és a termeken, s közben újabb meg újabb r mellett haladt el. Látta, hogy készenlétbe helyezik fegyverüket, hogy gyanakodva néznek, még rá is. Korbolo Dom nagy ostobaságot követne el, ha a merényl it Shei'k ellen küldené. De az éjjel már elkezd dött, és az oázisban a csillagok fénye kivont pengéken játszott. A palota el tti térre érve L'oric megtorpant. Megnyitotta Üregét, és ezt láthatóvá is tette – csillogó aurát vont maga köré, nehogy valaki ostobaságra vetemedjen. Védett volt, mégis furcsán sebezhet nek érezte magát, ahogy Korbolo Dom parancsnoki sátra felé indult. A Kutyaöl k készen várakoztak a gödrökben, folyamatosan zörgették páncéljukat, fegyverüket, és halkan beszélgettek. Ahogy L'oric közelebb ért, elhallgattak, de a távoztával újrakezdték a zörgést. L'oric jól tudta, hogy ezek a katonák a körülmények miatt lettek különálló sereggé. A mészárosmunka miatt, amit végeztek. A malaza harag miatt. k bizony tudják, hogy nekik nem juthat dézsma. Hangoskodásukat a bátortalanság okozta, állítólagos kegyetlenségükbe pedig félelem szálai vegyültek. És életük Korbolo Dom vért l csuszamlós kezében volt. Teljes mértékben. k nem alszanak ma éjjel. Elgondolkodott, vajon mi történik majd, ha Párducos átveszi az irányítást a napanitól. Fellázadnak? Nagyon valószín . Természetesen Shei'k az istenn jóváhagyásával döntött, és nem habozik majd lecsapni, ha Párducos jogait valaki vitatná. Ám egy hadsereget akkor sem így kellene felkészíteni a csata el tti éjjelen! Túl sokáig várt. De lehet, hogy ez is akarattal volt így. Azért, hogy Korbolo Dom kiessen a nyeregb l, ne legyen ideje ellenlépést tervezni. Ha így van, akkor ez a valaha látott legnagyobb kockázat, s a legfontosabb éj... Felkapaszkodott a napani parancsnoki sátrához vezet keskeny ösvényen. Két r állta útját a sátor bejáratánál. – Tudassátok Korbolo Dommal, hogy Shei'kt l hoztam utasítást! A két katona összenézett, aztán az egyikük bólintott, és belépett a sátorba. Néhány perc múlva a boszorkány, Hínáros vonult ki a bejáraton. Arca csupa ránc volt a szigorúságtól. – L'oric F mágus! Be kell zárnod az Üregedet, ha audienciát akarsz az Apokalipszis Seregének Legf bb Parancsnokától... A férfi félig felvonta a szemöldökét a giccses cím hallatán, aztán vállat vont, és visszavonta mágikus védkörét. – Akkor mostantól a te védelmed alatt állok – mondta.

A n oldalra hajtotta a fejét. – Ki ellen kellene megvédeni, L'oric? A malazák a medence túloldalán vannak... L'oric csak mosolygott. Hínáros intett, majd megfordult, és belépett a parancsnoki sátorba. L'oric követte. A nagy helyiséget az ajtóval szemben, a túlsó falnál álló emelvény uralta, melyen nagy, fából készült karosszéket helyeztek el. A magas fejtámlára si szimbólumokat véstek, melyekben L'oric meglepetten ismerte fel a hengézi stílust. Az si város, Li Heng a Malaza Birodalom szívében helyezkedett el. A faragások között az uralkodó motívum egy ragadozó madár stilizált, karmos lába volt – a kinyújtott ujjak pont a napani feje fölött voltak, aki ott gubbasztott, csuklyásan, és a közeled L'oricot nézte. – L'oric! – recsegte. – Te ostoba! Mindjárt megtudod, mi történik azokkal a lelkekkel, akik túlságosan bizakodóak. Persze – tette hozzá mosolyogva – joggal hihetted, hogy szövetségesek vagyunk, hiszen egy ideje már egy oázisban lakunk, nem igaz? – Shei'k utasít, hogy csatlakozz hozzá. Most, azonnal! – Mert fel akar menteni a parancsnokság alól – igen, tudom. Szegény, azt hiszi, hogy a Kutyaöl im hajlandóak lennének engedelmeskedni Párducos parancsainak. Láttad ket idefelé jövet, L'oric? Szemtanúja lehettél, hogy készen állnak! A seregemet, F mágus, ellenség veszi körül. Érted? Párducos megpróbálhatja megközelíteni a sátramat, annyi sivatagi harcossal, amennyit Mathokkal össze tudnak szedni... – Elárulnád az Apokalipszist? A szövetségeseid ellen fordulnál, és megnyernéd a csatát a Végrehajtó helyett, Korbolo Dom? Mindezt csak azért, hogy meg rizd vezet pozíciódat? – Ha Shei'k ragaszkodik hozzá... – Nos, itt most nem Shei'kr l van szó – mondta L'oric. – A Forgószél Istenn je az, aki számít, és úgy hiszem, kezdi elveszteni a türelmét veled kapcsolatban, Korbolo Dom. – Így gondolod, L'oric? És talán még azt is elviselné, hogy a Kutyaöl k elpusztuljanak? Mert ket is el kell pusztítania, ha el akarja t lem venni a hatalmat. Elpusztulna a drága Apokalipszis Sereg. Tényleg ezt választja az istenn ? L'oric oldalra hajtotta a fejét, és felsóhajtott. – Már látom, hogy mi a te nagy hibád! Az egész helyzetet taktikai szempontból értékeled, ahogy azt a katonák teszik. De azt nyilván még nem értetted meg, hogy a Forgószél Istenn t hidegen hagyják a taktikai lépések, a nagy stratégiák. A józan eszére támaszkodsz, Korbolo, de nem rendelkezik ilyesmivel! A holnapi csata? Gy zelem vagy vereség? Az istenn nek ez nem számít! pusztításra vágyik! A malazák lemészárolva a harcmez n, vagy a Kutyaöl k az árkaikban – neki ez egyre megy. Varázslat, ami vérfolyammá változtatja Raraku homokját – csak erre vágyik! – És akkor mi van? – kérdezte a napani g gösen, de L'oric látta, hogy már izzad a homloka. – Még az istenn sem férhet hozzám, itt, ezen a szent helyen... – És még te nevezel engem bolondnak? Az istenn gondoskodik róla, hogy még ma éjjel meghalj, de túlságosan jelentéktelen vagy ahhoz, hogy személyesen cselekedjen. Korbolo Dom felugrott a székéb l.

– Akkor ki lesz az? – sikoltotta. – Talán te, L'oric? A F mágus széttárta a kezét, és megrázta a fejét. – Én csak hírviv vagyok ebben az ügyben, vagy talán még az sem. Inkább csak... a józan ész szava. Nem arról van szó, hogy kit küld ellened, Legf bb Parancsnok! Szerintem az a lényeg, kinek engedi majd, hogy átjusson a védelmi rendszereden! Te nem így látod? Korbolo lenézett a F mágusra, aztán felmordult, és intett. A kés, amely L'oric hátába hatolt, nem tudott halálos sebet ejteni. L'oric szorosra húzott, láthatatlan védelme, a Kurald Thyrllan legbels bb rétege ellenállt a vas szomjúságának. Ám a csapástól a F mágus azért térdre esett, majd el red lt, a vastag sz nyegre, szinte a napani lábai elé. És már nem is tör dtek L'orickal, akinek a vére megfestette a sz nyeget. Korbolo felpattant, és parancsokat kezdett osztogatni. Senki sem volt elég közel, hogy hallja, mit mormog a F mágus. – A vér nyitja az ösvényt, te ostoba fajankó! És te megnyitottad! Te szerencsétlen barom... – Gyászos bejelentés. Szürkebékának egy id re le kell mondania zamatos társaságodról. Felisin a démonra pillantott. Négy szeme csillogni kezdett, éhesen. – Mi történt? – Nyugtalanító esemény. Hívó szó a fivéremt l. – L'oric bajba került? – Ma éjjel sötét van, de az Anya arca másfelé fordul. Ami jön, azt nem lehet megláncolni. Figyelmeztetés. Óvatosság. Maradj itt, drága gyermek! Fivéremet nem érheti komolyabb baj, de az utamat megtisztította. Öröm. Ma éjjel emberhúst eszem! A lány összébb húzta magán a telabáját, és megborzongott. – Én, hm, örülök, Szürkebéka. – Bizonytalan figyelmeztetés. Az árnyak szakadoznak, egy ösvény sem lehet teljesen tiszta, még a véré sem. Ugrálnom és hajladoznom kell, ide-oda szökdécselni, az árulkodó fényben mozdulatlanná dermedni, és a legjobbakat remélni. – Meddig kell rád várnom, Szürkebéka? – Ne hagyd el ezt a tisztást, amíg el nem jön a hajnal, te drága, akit feleségül vennék annak ellenére, hogy nem nagyon lehetnek tisztességes kölykeink. Kótyagosság. Most már mennem kell! – Akkor hát menj! – Valaki közeledik. Egy lehetséges barát. Légy hozzá kedves! S ezzel a démon elt nt az árnyak között. Egy lehetséges barát? Ugyan ki lehet az? – gondolta Ifjabb Felisin. Most már hallotta, hogy közeledik valaki az ösvényen, az illet mezítláb volt, s hallhatóan kimerülten húzta a lábát. Egy perc múlva egy n tántorgott be a tisztásra, majd a homályban megállt, s körülnézett. – Ide! – mormogta Felisin, s kilépett a rejtekhelyér l. – Ifjabb Felisin? – Ah, csak egyvalaki van, aki így szokott nevezni. Heborik küldött?

– Igen. – A n közelebb lépett, és Felisin ekkor meglátta, hogy csupa vér mindene, s állán csúnya zúzódás éktelenkedik. – Megpróbálták megölni! Aztán jöttek a kísértetek. Megvédték t a merényl kt l... – Várj, várj! Nyugodj meg! Itt már biztonságban vagy! Heborik életben van? A n bólintott. – Gyógyul, a templomában. Gyógyul... – Kérlek, nyugodj meg! Tessék, egy kis bor! Ne mondj semmit! Majd ha úgy érzed, készen állsz, szívesen meghallgatom a történetedet... Az oázis északnyugati bejáratánál árnyas nyiladékokkal teli dombok emelkedtek. A porfelleg miatt alig jutott le a földre a csillagok fénye. Rarakura gyorsan leszállt az est, mint mindig, és a nappali meleg gyorsan elenyészett. Ezen az éjszakán még fagyra is lehetett számítani. Az egyik ilyen nyiladékban négy lovas ült mozdulatlanul hátasán, meghajszolt lovaik g zölögtek. Páncéljuk fehéren csillogott, akár a csiszolt elefántcsont, arcuk színe halálosan sápadt volt. Messzir l kiszúrták a közeled lovast, s volt idejük csendben, láthatatlanul visszahúzódni az útjából, mert a magányos lovas nem az prédájuk volt – egyikük sem mondta ki hangosan, de ennek nagyon örültek. Mert az idegen hatalmas volt. Egy hozzá ill en hatalmas ló hátán ült. És ezer elkínzott lélek járt a nyomában, láncon húzta ket – közömbösen, mintha nem érezné súlyukat. Hátáról k kard lógott, melyben két, vérre szomjazó lélek lakozott. Mindent egybevetve, rémálomba ill jelenség volt. Hallgatták a nehéz paták dobogását, megvárták, amíg a doboló hang elenyészik az oázis szélén lév k erd fái között. Aztán Jorruda megköszörülte a torkát. – Az út immáron tiszta, fivéreim! A birtokháborítók a közelben táboroznak, a hadseregben, amelyik csatába indult az oázis lakói ellen. Hajnalban lecsapunk rájuk! – Jorruda fivérem! – szólt közbe Eniász. – Mi volt ez a jelenség, ami elhaladt el ttünk? – Nem tudom, fivérem, de a halál szelét hordozza magával. – Egyetértünk – bólintott Malakár. – Lovaink most már eleget pihentek! – jelentette ki Jorruda. A négy Tiste Lián elindult a kaptatón, s hamar felértek a gerincre, ahol dél felé fordultak. Jorruda vetett még egy utolsó pillantást hátra, mert meg akart bizonyosodni, hogy az idegen nem fordult vissza, hogy nem vette észre, hol rejt znek. Elrejt ztünk. Bármilyen gyáván hangzik is, bizony, ezt tettük. Leküzdötte a reszketést, és a sötétben a k erd szélét fürkészte. A jelenség azonban nem fordult vissza. – Osric, Egek Ura – mormogta Jorruda halkan, hogy társai meg ne hallják –, köszönöm néked! A tisztás szélér l Karsa Orlong visszanézett a távoli lovasok felé. Észrevette ket, jóval azel tt, hogy azok felfedezték, és óvatosan kitértek az útjából. Semmi baj, hiszen éppen elég ellenség várta az oázisban, és egy éjszaka sem tarthat örökké. Munkára!

Huszonötödik fejezet

Hallani, hogy csörögnek Az élet rabláncai; Nehéz minden pillanat... Aztán a romhalmaz összed l Fülsiketít zajjal, S ezután minden lépést Gyászdal kísér.

A Láncok Háza Kel Tath Halász

Törökülésben ült a sötétben a szokásos helyén, a legkeletebbre es gerincen, lehunyt szemmel, ráncos arcán üdvözült mosollyal. A lehet legkifinomultabban nyitotta meg Üregét, így ereje most láthatatlan hálóként feszült ki, s az egész oázist beterítette. Tudta jól, hogy hamarosan feldúlják, de pillanatnyilag még érzett minden lépést, minden rezdülést. Az er k tényleg gyülekeztek, és az éjszaka vért és pusztulást ígért. Febryl örült. Shei'k teljesen elszigetel dött. A napani gyilkos serege kirajzott, ahogy a hadvezér torkát fojtogatni kezdte a félelem. Kamist Reloe visszatért az Üregekben tett kirándulásáról. A medence túloldalán a malaza hadsereg beásta magát, a Végrehajtó pedig már fente otataral kardját a másnapi csatára. Egyetlen nyugtalanító részlet volt csupán. Egy furcsa dal, halk, de egyre er söd . Raraku hangja. Elt dött, hogy ez vajon mit ad hozzá az elkövetkez éjszakához. Csuklyás a közelben volt – igen, az isten személyesen –, és ez bizony sok más jelenséget... eltakart. De a homok éledezni kezdett, talán a Halál Urának léptei nyomán. Szellemek és kísértetek bújtak el , nem kétséges, azért, hogy szemtanúi legyenek az elkövetkez órákban ígérkez számtalan halálesetnek. Furcsállotta ezt a fordulatot, és nem is ok nélkül. Mészárlás következik. Újabb apokalipszis Raraku nyughatatlan homokjában. Úgy

lesz, ahogy elrendeltetett. L'oric küls leg teljesen halottnak látszott. Át is vonszolták a parancsnoki sátor fala mellé, s otthagyták. A kést azért kihúzták a hátából, így most csak feküdt, arccal a durva anyagú sátorfal felé fordulva, nyitott, látszólag üveges szemmel. Mögötte az Apokalipszis Seregének Legf bb Parancsnoka beszélt. – Ereszd neki mindet, Hínáros, a test röket kivéve! Azt akarom, hogy Bidithal összes csinos kis kémjét levadásszák és megöljék; és keressék meg Scillarát! Az a kurva eljátszotta az utolsó lapját! – Te, Duryl, fogsz még valakit, és irány a Végrehajtó! Vigyétek az üzenetemet, és bizonyosodjatok meg róla, hogy senki sem lát meg benneteket. Mathok harcosai kint járnak! Fayelle varázslattal majd segít nektek. Gy zzétek meg Tavorét, hogy muszáj visszahívnia a merényl it, nehogy még segítse a Forgószél munkáját! – Legf bb Parancsnok! – szólt valaki. – Mi legyen Párducossal? – Egy harangszó múlva Fayelle és a négyes század csendben távoznak. Párducos nem juthat a közelünkbe, de még a hadseregébe sem! Ethume tizedes, azt akarom, hogy sebtiben kerülj Febryl közelébe, l távolon belülre, a szemét a szokásos helyen rejt zik. Nos, van még valami? – Félelmem egyre mélyül – mormogta Hínáros. – Valami történik... a Szent Sivatagban. Úgy érzem, hatalmas er k közelednek felénk... – Ezért van szükségünk a Végrehajtóra és az otataral kardra. Itt bent elég biztonságban vagyunk, Hínáros? – Szerintem igen; a véd falak, melyeket Kamist, Fayelle és én sz ttünk, elég er sek, hogy akár egy istent is visszatartsanak. – Lehet, hogy ezt még bizonyítanunk is kell – morogta Korbolo Dom. Hozzátett még valamit, de a napani hangját ekkor már elnyomta valami furcsa, bugyborékoló zaj, ami közvetlenül L'oric feje mellett hallatszott a sátorfal túloldaláról. Nedves bugyogás, fröcsköl zajok következtek, aztán egy sóhaj – de mindezt csak L'oric hallotta, mert csak volt elég közel. Aztán karmok mélyedtek a fal tövébe, s szalagokká szabták a sátorfalat. Négyszem , hihetetlenül randa fej bukkant fel lelkesen a nyílásban. – Fivérem, rosszul nézel ki! – A látszat csal, Szürkebéka. Te például még sosem voltál a szememben ennél csinosabb! A démon benyúlt, és megragadta L'oric karját. Ezután szépen áthúzta a résen. – Önbizalom. Túl elfoglaltak. Csalódottság. Csak két rt kellett megennem, a véd falak alszanak, és a visszavonulás útja tiszta el ttünk. Furcsaságok következnek. Kell en durva er k. Komolyan! Elismerem, hogy félek, és azt javaslom... bújjunk el! – Igen, egy ideig csakis ezt tehetjük. Keress nekünk egy jó helyet, Szürkebéka! – Rendben. Keresek. – Aztán magamra hagyhatsz, és visszatérhetsz Felisinhez. Merényl k vadásznak rá is... – Örömmel megyek!

Kasanal egykor szemka sámán volt, de most új gazda parancsára gyilkolt. És még élvezte is a dolgot, bár el kellett ismerni, hogy szívesebben öldösött volna malazákat, mint helybélieket. De legalább leend áldozatai között nem volt szemka – azon nehezen tudta volna magát túltenni. Erre a jöv ben sem nagyon kerülhetett sor. Korbolo Dom úgymond örökbe fogadta azoknak a törzseknek a maradékát, akik vele és Kamist Reloéval harcoltak a Kutyák Láncában. És a következ két célpont... Két n , a gy löletes mészáros, Bidithal szolgái! Mozdulatlanul hasalt a tisztás mellett, és figyelte ket. Az egyik Scillara volt, és Kasanal tudta, gazdája örömmel fogadja majd a lány lándzsára t zött fejét. A másikat is ismer snek találta – látta már Shei'k vagy Párducos társaságában. Nyilvánvalóan bujkáltak, vagyis kulcsfontosságú szerepük lehetett az álnok Bidithal terveiben. Lassan felemelte a jobb kezét, és a két gyors mozdulat láttán négy merényl indult el re a fák között, hogy bekerítsék a tisztáson lév ket. Halkan varázsigét kezdett mormolni, s az si szavak hatására a hangok elhaltak, a két leend áldozatba pedig er szakosan nyugalom szállt, s minden érzékük eltompult. Elmosolyodott, amikor látta, hogy a két n egyszerre teszi a fejét a földre. Kasanal felkelt rejtekhelyér l. Már nem kellett rejt znie. Kilépett a tisztásra, és a négy szemka harcos is követte. El vették a késüket, és közelebb lépkedtek. Kasanal nem is láthatta már a hatalmas kardot, amely félbevágta, nyaka bal oldalától indulva a jobb csíp jéig. Egy szemvillanásnyi ideig talán még érezte, hogy kettéhullik, de aztán a lelke eltávozott, s nem hallhatta négy rokona sikolyait, ahogy a hatalmas kard hordozója közébük toppant. Amikor Kasanal végre kinyitotta a szemét, azon kapta magát, hogy a Csuklyás Kapuja felé bandukol, s elégedetten látta, hogy nincs egyedül: négy társa is ott vonult vele. Karsa Orlong letörölte a vért a kardjáról, majd a két n felé fordult. – Felisin! – morogta. – Sebeid ott égnek a lelkedben is. Bidithal tehát úgy döntött, nem hallgat a jó szóra. Hát legyen! Merre találom? – Felisin még mindig érezte azt a furcsa kábaságot a tagjaiban, és nem bírt megszólalni, csak megrázta a fejét. Karsa komoran nézett rá, majd tekintete a másik asszonyra siklott. – Az éjszaka talán a nyelveteket is ellopta? – Nem. Igen. Nem, vagyis nyilván nem. Azt hiszem, varázslattal is támadtak ránk. De már jobban vagyunk, Toblaka! Üdvözöllek! Sokáig voltál távol... – De most visszatértem. Hol van Párducos? Bidithal? Febryl? Korbolo Dom? Kamist Reloe? Szellemkez Heborik? – Figyelemre méltó lista; azt hiszem, mozgalmas éjszakád lesz. Nem tudom, hol találod ket, Toblaka. Jó utat, az éjszaka rád vár! Felisin reszketegen leveg után kapott, átölelte magát, és felnézett a hatalmas harcosra. Az éppen az imént ölt meg öt óriási kardcsapással öt merényl t, szinte nevetséges könnyedséggel. Már ez a könnyedség is megrémítette. Igaz, a merényl k pont ezt a sorsot szánták neki és Scillarának. Karsa vállat vont, aztán elindult a város felé vezet ösvény irányába. Rövidesen el is t nt. Scillara közelebb húzódott Felisinhez, és a vállára tette a kezét. – A halál mindig sokkolja az embert – mondta. – Ez a bénultság hamarosan elt nik,

megígérem! De Felisin a fejét rázta. – Mindenkit, Párducost kivéve – motyogta. – Tessék? – Akiket megnevezett. Párducos kivételével mindet meg akarja ölni. Scillara lassan az ösvény felé fordította a fejét, arcára töpreng kifejezés ült ki. Az utolsó két próbálkozó négy harcost megölt, és harminclépésnyire megközelítette a sátrát, miel tt elbukott. Mathok komoran nézte a nyilakkal telet zdelt hullát. Hat merényletkísérlet egyetlen éjszaka alatt – és még nem is telt el egy óra. Elég! – T'morol, hívd össze a klánt! A nagydarab harcos morgott, hogy igenis, aztán elporzott. Mathok összébb húzta magán a sz rméket, s visszatért a sátrába. Szerény hajlékában egy hosszú percig csak állt és gondolkodott. Aztán megrázta magát, és a b rrel bevont ládához lépett, amely az ágya el tt állt. Leguggolt, félresöpörte a sz rméket, és felnyitotta a láda díszes fedelét. Dryjhna Könyve ott pihent benne. Shei'k neki adta, meg rzésre. Hogy vigyázzon rá. Lecsukta, lezárta a fed t, aztán felkapta a ládát, és elindult kifelé. Hallotta, hogy a sötétben a katonái tábort bontanak. – T'morol! – Hadvezér? – Kilovagolunk és csatlakozunk Párducoshoz. Azok a klánok, amelyek itt maradnak, vigyáznak Shei'kre; bár neki meggy dése, hogy nem fenyegeti veszély, lehet, hogy reggel azért szüksége lesz rájuk. T'morol sötét szeme Mathokra szegez dött, hidegen, meglepetten. – Ellovagolunk a csata el l, hadvezér? – Meg kell védenünk a Szent Könyvet, ezért muszáj menekülnünk, öreg barátom! Hajnalban... már a hegyen leszünk. – Hogy a szelet védjük... – Igen, T'morol, hogy a szelet védjük... A szakállas harcos bólintott. – A lovakat már nyergelik. Megsürgetem a készül dést! Heborik hallgatta a csendet. Csak a csontjai érezték a varázslatos háló zümmögését, mely az egész oázist, az egész romvárost befedte. Csontjaiban érezte a rezdüléseket is, ahogy bizonyos er k a háló érzékel in belül megindultak, aztán kegyetlen nemtör dömséggel széttépték azt. Felkelt a priccsr l, az er szakkal gyógyított sebekben érzett fájdalomtól felfelnyögött. Nehézkesen talpra állt. A szén már hamuvá olvadt a t zhelyen. A homály tartósnak tetszett, s vonakodva adott utat, amikor elindult a bejárat felé. Heborik karmos keze megremegett. Kísértetek jártak a halott városban. Még az istenek is a közelben voltak, hogy tanúi lehessenek mindannak, ami történni fog. Tanúi legyenek, vagy megragadják a lehet séget, és közvetlenül is cselekedjenek. Egy rántás itt, egy taszítás ott, csak hogy rendben legyen az egójuk... és persze, hogy kísérletezgessenek egy kicsit. Ezeket a

játékokat nagyon elítélte, annak idején ez váltotta ki az ellenszenvét. Ez volt a b ne, ha annak lehetett nevezni egyáltalán. És ezért elvették a kezemet. Egy másik isten azonban visszaadta. Rájött, hogy közömbös Hamissal szemben. Egy vonakodó Desztrián az új hadisten oldalán – a sok ajándék ellenére. Céljain sem változtatott. Otataral-szigetek, a jádeóriás – ez vár énrám. A hatalom visszaszolgáltatása. Ahogy az utolsó gondolat átsuhant a fején, rögtön tudta, hogy csalás lakozik mögötte. A titkot már tudta, de még nem tudta megfogalmazni. Ez talán majd csak akkor sikerülhet, ha ismét ott áll a pusztában, a zöld oszlop alatt. De el ször még itt egy másik kihívás – élve kijutni a táborból. Az ajtóban habozott még egy percig, s minden érzékével a kinti sötétséget fürkészte. Érezte, hogy az út tiszta – legalábbis húsz lépésen át –, így kiosont. Még egyszer, utoljára megforgatta a makkot az ujjai között, aztán ruhájának ráncai közé gy rte, és kígyózó mozdulatokkal kimerészkedett a hasadékból. – Ó, a Csuklyás kegyetlen kezére... A dal olyan volt, mintha távoli dörej rezegtetné a csontjait, és nem szerette ezt az érzést. Ráadásul el tte, az oázisban olyan er k keltek életre, hogy még is megérezte ket, t zként a vérében – pedig nem volt varázstudó. Kalam Mekhar ismét ellen rizte fegyvereinek állapotát, aztán eltette ket. Er s késztetést érzett, hogy csupaszon hagyja az otataral pengét, s ezzel hatástalanítson minden, felé szórt varázslatot. De a tompaság kétél , igaz? Megszemlélte az el tte álló utat. A csillagok fénye furcsán élettelen volt. Emlékezetb l táplálkozott hát, amennyire tudott – arra alapozott, amit nap közben látott a rejtekhelyér l. Pálmák, melyek kísértetiesen nyújtják tenyerüket a leomlott, vályogból, faragott k l épült falak fölé. Karámok, aklok, jurták maradványai. Homokos talaj, törmelékkel és csontokkal szennyezve. Nem várták új, szokatlan árnyak. Kalam tehát elindult. Látta maga el tt az épületek szögletes körvonalait, mind alacsonyak voltak, tehát csak az alapkövek maradhattak, melyekre sátrakat, jurtákat emeltek vászonból, rattanból, nádszövetb l. Tehát lakott épületek. Kalamtól jobbra, a távolban szürke folt jelezte a furcsa, megkövesedett fákból álló erd t. Meggondolta, hogy talán azon kellene átkelnie, de volt abban a helyben valami gonosz, taszító, és gyanította, hogy nem annyira elhagyatott, mint látszik. Amikor elért egy gyakran használt úthoz, mozgást látott – villanást a sikátor bal oldalából a jobb felé. Kalam leguggolt, és mozdulatlanná dermedt. Egy második alak is érkezett, aztán jött a harmadik, a negyedik és az ötödik. Egy kéz. Nos, ki lehet ebben a táborban, aki összehívja a bérgyilkosait? Várt még néhány szívdobbanásnyi ideig, aztán elindult. A gyilkosokkal ellentétes oldalra került, és követni kezdte ket. Az öt között hét-hét lépés távolság volt, kett vel több, mintha Karmosok lettek volna. A fenébe is, erre gyanakodott Cotillion? Ezért küldött ide, hogy ezt megtudjam? Ezek itt Karvalyok! Hét vagy öt, Kalamnak ez nem sokat számított. Látta már a legutolsó gyilkost. Az

illet varázslattal er sített ruhákat viselt, így alakja illékony, homályos lett. Sötétszürke, testhez simuló ruhákat hordott, mokaszint, keszty t és csuklyát is. Fekete pengék villantak a kezében. Tehát nem csak rjáratoznak – vadásznak. Kalam ötlépésnyire megközelítette a kiszemelt gyilkost, aztán nekilendült. Jobb kezével szorosan befogta a gyilkos száját, baljával közben az ellentétes oldalról fogta meg a fejét. Kegyetlen csavarás, és a bérgyilkosnak már ki is tört a nyaka. Kalam kezébe hányás fröccsent, de tartotta, s a földre engedte az immáron halott vetélytársat. Miután nesztelenül a talajra engedte a hullát, elengedte, beletörölte a kezét a szürke ingbe, és továbbhaladt. Kétszáz szívdobbanás múlva már csak ketten maradtak el tte. Útjuk sok-sok kanyar után egy olyan negyedbe vezetett, ahol régen hatalmas templomok álltak. Egy széles sétány széléhez tartottak, nem kétséges, azért, hogy csatlakozzanak társaikhoz. Kalam úgy közeledett feléjük, mintha lenne a harmadik társuk a sorban. Egyikük sem figyelt rá, mindketten a sétány túloldalán álló építményre koncentráltak. Az utolsó pillanatban Kalam el húzta mindkét kését, és a két merényl hátába vágta. Halk nyögések hallatszottak, s mindkét gyilkos azonnal a poros macskak re rogyott. A Karvalykéz vezet jét ért döfés azonnali halált okozott, de Kalam a másiknál kissé félrecélzott, így az még élt. Az oldalára fordította, leguggolt mellé. – Ha a gazdátok figyel – mormogta –, márpedig miért ne figyelne, üzenem: üdvözlet a Karmosoktól! Hamarosan találkozunk! Kirántotta két kését, letörölgette róluk a vért, majd eltette ket. Feltételezte, hogy a vadászok célpontja a romos épületben lehetett, amit annyira figyeltek. Semmi gond – Kalamnak úgysem voltak barátai ebben a táborban. Átvágott az úton. A következ sikátor torkolatában három tetemre bukkant – három kislányéra. A sok vér és a több vágás arra utalt, nem adták magukat könnyen. Volt két véres nyomvonal is, ezek a templomhoz vezettek. Kalam követte a nyomokat, amíg el nem ért a romos építmény omladozó kapujába, s ott megállt. A széles ajtóból varázslat keser szaga áradt. A fenébe is, ezt a helyet nemrég szentelték fel újra! Bentr l nem hallott semmit. El relopakodott, míg el nem ért a bejárat széléhez. Bent egy hulla feküdt, szürkén, kicsavarodva – látszott, hogy varázslat hulláma alatt halt meg. A sötétségben árnyak úsztak mindenfelé. Kalam el húzta otataral kését, és besurrant az ajtón. Az árnyszer kísértetek visszarettentek. A padló régen beomlott, hatalmas gödör tátongott a helyén. Ötlépésnyire a merényl el tt, egy romos rámpa tövében kislány ült három másik tetem vérében és bels ségeiben. Csupa vér volt, a szeme sötét, zavaros, ahogy felnézett Kalamra. – Emlékszel a sötétségre? – kérdezte. Figyelmen kívül hagyta a lány kérdését, és biztonságos távolságban kikerülte. – Ne mozogj, kislány, és túlélheted a látogatásomat! A gödör távoli végéb l, a homályból halk kuncogás hallatszott. – Megbolondult, Karmos! Sajnos nem volt rá id , hogy teljesen hozzászoktassam a kicsikéimet a modern világ kegyetlenségéhez. Pedig én azt hittem, sikerülhet... Mindenesetre jó, ha tudod, hogy én nem vagyok az ellenséged. S t, aki ma éjjel meg akar engem ölni, nem más, mint a malaza renegát Ököl, Korbolo Dom. És persze ott

van mellette Kamist Reloe is. Megadjam a lakóhelyük koordinátáit? – Majd megtalálom, kösz! – mormogta Kalam. – Gondolod, hogy az otataral pengéd elegend lesz, Karmos? Itt, a templomomban? Nem érzed, hogy mi ez a hely? Azt hiszem, úgy gondolod, hogy tökéletesen értesz mindent, de attól tartok, tévedsz. Rabszolga-keresked , kínáld meg egy kis borral a vendéget! Torz figura mászott el a törmelékb l Kalam balján. Nem volt se keze, se lába. Egy csomó nedvedz seb volt rajta, a lepra jelei. Borzalmas, fekete humor – a lény hátára ezüsttálcát kötöztek, ezen égetett agyagedények sorakoztak. – Attól tartok, kicsit lassú szegény. A bor viszont annyira finom, hogy érdemes kivárni! Ebben egyet értesz majd. Merényl , te most Bidithallal beszélsz, aki F papja mindenkinek, aki megtört, nyomorék, sebesült vagy szenved. Saját... ébredésem elég hosszadalmasra és fájdalmasra sikerült, elismerem. Gondolatban részletesen megterveztem a kultuszt, amit ki fogok alakítani. De közben nem is hittem volna, hogy... irányítanak, méghozzá végig! Vak voltam, akaratos és gy lölköd . Még akkor sem jöttem rá az igazságra, amikor az új Ház már ott volt el ttem. A Kurald Emurlahn ezen letört darabja, Karmos, nem lesz a sivatagi istenn játékszere. Sem a Császárn é. Egyik sem kaparinthatja meg, mert ez lesz az új Ház, a Láncok Házának központja. Mondd meg a Császárn dnek, hogy álljon félre! Azzal nem foglalkozunk, ki uralja a Szent Sivatagon túli területeket. Megkaphatja mindet. – És Shei'k? – t is megkaphatja. Láncon viheti vissza Untába, és ez sokkal költ ibb hasonlat volt, mint hinnéd... Az árny-kísértetek – a Kurald Emurlahnból tépett lelkek – egyre közelebb húzódtak Kalamhoz, aki megborzongott, mert rájött, hogy az otataral kés talán tényleg nem lesz elég. – Érdekes ajánlat! – morogta. – De valami azt súgja, hogy több benne a hazugság, mint az igazság, Bidithal. – Azt hiszem, igazad van! – sóhajtotta a f pap. – Szükségem van Shei'kre, ma éjjel és még holnap. Febrylt és Korbolót ki kell iktatni, de te meg én ezen dolgozhatunk együtt is, hiszen ez mindkett nknek hasznos lenne! Korbolo Dom a Karvalyok Mesterének nevezi magát. Igen, szívesen visszatérne Laseen mellé, és ehhez Shei'ket akarja felhasználni mint fizetséget. Ami Febrylt illeti, nos, senki sem tudja, pontosan mit akar, de elég rült, úgyhogy még talán maga sem tudja... – Miért vacakolsz ezzel, Bidithal? Nem áll szándékodban hagyni, hogy élve elmenjek innen. És még valami! Jön két bestia, két kopó, de nem az Árnyakhoz tartoznak, hanem valami máshoz. Te hívtad ket, Bidithal? Tényleg azt hiszitek, te meg a Nyomorék Isten, hogy parancsolni tudtok ezeknek a bestiáknak? Ha így hiszitek, akkor ti vagytok az rültek! Bidithal el red lt. – Gazdát keresnek! – sziszegte. Aha, tehát Cotillionnak igaza volt a Nyomorékkal kapcsolatban! – Valakit, aki méltó e feladatra – felelte Kalam. – Más szóval valakit, aki keményebb és agyafúrtabb, mint ti! És ebben az oázisban nem találhatnak ilyen

személyt, vagyis attól félek, meg fognak ölni mindenkit! – Nem tudsz err l semmit, merényl ! – mormogta Bidithal, majd ismét hátrad lt. – Az er l sem tudsz, ami immáron az enyém. Ami pedig azt illeti, hogy nem hagylak innen élve távozni... Nos, ez bizony igaz. Túl nagy tudásról tettél tanúbizonyságot, és sokkal kevésbé fogadod lelkesen az ajánlataimat, mint reméltem. Nem örülök, de mindegy. Szolgáim az imént szétszéledtek, védenek minden bejáratot, s id be telt az is, hogy rendesen összehívjam és elrendezzem ket kett nk között. Ah, hát odaért végre a rabszolga-keresked ! Igyál csak egy kis bort! Ezt még van id m megvárni. De ha végeztél, sajnos távoznom kell. Elvégre ígértem valamit Shei'knek, és azt meg is fogom tartani. Ha valami különös csoda folytán élve kijutnál innen, tudnod kell, hogy ha Korbolo Dom és a szövetségesei ellen indulsz, nem állom utadat! Ennyit igazán megérdemelsz... – Akkor jobb, ha most mész, Bidithal! Ma este valahogy nem kívánom a bort. – Ahogy akarod... Sötétség jött, körülölelte a f papot, és Kalam megborzongott a varázslatos távozás ismer s jellege láttán. A kísértetek támadásba lendültek. Mindkét kése a leveg be lendült, és a terem megtelt nem emberi sikolyokkal. Mint kiderült, az otataral kés mégis elég volt. Kiegészítve a megfelel pillanatban betoppanó istenség erejével... Korbolo Dom láthatóan egész hadsereget küldött egykori szövetségeseinek nyakába ezen az éjjelen. Karsa Orlong újra és újra vérszomjas merényl ket talált az útjában. Nyomában persze csak holttestek maradtak. Szerzett néhány kisebb sebet a varázslattal er sített késekt l, de a hatalmas harcosról csöpög vér nagyobbik része nem a sajátja volt. Két kézzel fogta a kardját, hegyét lefelé, oldalra tartotta, úgy sétált. Szellemkez Heborik lakhelye körül négy merényl t is talált. Miután végzett velük, Karsa széthasította az új sátorlapot, ami az ajtó el tt függött, s belépett, de a helyiséget üresen találta. Dühösen elindult a templom felé. Párducos gödre is üres volt, s úgy nt, jó ideje nem lakik már ott senki. Ahogy közeledett Bidithal temploma felé, Karsa lassított, mert fülét csatazaj ütötte meg. Éles sikolyok harsantak. A Toblaka felemelt karddal, lassan indult a bejárat felé. Egy alak mászott ki az épületb l, hason csúszva, magában motyogva. Karsa gyorsan ráismert. Megvárta, amíg a rabszolga-keresked elér a lábáig. A betegségt l eltorzult arcon vigyor terült szét. – Úgy harcol, akár egy démon! – nyögte Silgar. – Mindkét penge áthatol a szellemeken, s azok szertefoszlanak, s darabokra esve rángatóznak! Egy isten harcol az oldalán. Öld meg ket, teblor! Meg kell ölnöd mindkett t! Karsa elvigyorodott. – Nem fogadok el parancsot t led, rabszolga-keresked ! Talán elfelejtetted? – Ostoba! – köpte Silgar. – A Házban most már fivérek vagyunk, te meg én! Te vagy a Láncok Lovagja, én pedig a Leprás! A Nyomorék Isten kiválasztott minket maga mellé! És Bidithal, lett a Mágus... – Igen, Bidithal. Bent rejt zködik? – Nem; okosan tette, hogy elmenekült. A Karmos és patrónus istene most ölik le az

utolsó árny-szolgákat. Te vagy a Lovag: neked is van saját patrónusod, Karsa Orlong, teblorok harcosa! Öld meg az ellenséget... Ez a te dolgod... Karsa elmosolyodott. – Igen, meg is teszem! – Ezzel fogást váltott a kardon, meglendítette, s az behatolt Silgar válla mellett, átvágta a gerincét, aztán két macskak között landolt. A rabszolga-keresked l undorító folyadékok bugyogtak el . Feje nagyot koppant a kövön, s vége volt. Párducosnak mégis igaza volt annak idején: a gyors halál lett volna a megfelel választás. Karsa kihúzta a testb l a kardját. – Én nem követek semmiféle patrónus istent! – morogta. Ismét a templom bejáratához fordult. Bidithal biztosan varázslatot használt a szökéskor, árnyakat vont maga köré, hogy ne lássák. De a lábnyomai akkor is ott lesznek a porban... A Toblaka átlépett Silgar hullája fölött, s maga mögött hagyta az embert, aki egykor megpróbálta t rabszolgává tenni. Kutatni kezdett. Mathok törzsi harcosai közül húsz csatlakozott Korabb Bhilan Thenu'alashoz, amikor elindult vissza Párducos táborhelyére. Senki sem állta útjukat, de Korabb biztosan érezte, hogy titkos helyekr l árgus szemekkel figyelik ket. Felértek a dombra, ahol rök állták útjukat. Korabb el sem tudott volna képzelni ennél kellemesebb fogadtatást! Ismer s hangok, harcosok, akikkel a malazák ellen harcolt. – Korabb vagyok! – Kapott egy sarlószer kardot a Kiválasztott fegyverraktárából, s most ezt a magasba emelte, úgy tisztelgett az rhelyr l el osonó rnek. – Beszélnem kell Párducossal! Hol van? – Alszik! – morogta az egyik rt. – Ha szerencséd van, Bhilan, érkezésed elég zajos volt, és már felébredt. Lovagolj a fennsík közepére, de a kísér id itt maradnak! Korabb ezen meglep dött. – De k Mathok harcosai! – Párducos parancsa. Az oázisból senki sem léphet a táborba! Korabb bólintott, majd intett a lovasoknak. – Meg ne sért djetek, bajtársak! – mondta, de a választ már nem várta meg. Leugrott a lóról, és Párducos sátrához rohant. A hadvezér a sátor el tt állt, és éppen vizet ivott egy töml l. Nem volt rajta a páncélja, csak egy vékony, verejtékfoltos ing. Korabb megtorpant el tte. – Sok mondanivalóm van, Párducos! – Ki vele! – felelte a vezér, miután szomját oltotta. – Én voltam az egyetlen hírviv d, aki élve eljutott Shei'k színe elé. meggondolta magát: azt akarja, hogy holnap te vidd csatába az Apokalipszis Seregét. Azt akarja, te vigyél minket gy zelembe, ne Korbolo Dom. – Igazán? – morogta a férfi, majd hunyorogva elfordult. – A napani merényl i itt vannak Shei'k és köztem? – Igen, de a teljes hader nkkel nem szállnak szembe; rültek lennének, ha ezt tennék. – Igaz. És ezt Korbolo Dom is tudja... – Még nem értesítették a parancsnokságban beállt változásról. Legalábbis, amikor

én eljöttem, még nem tudott róla. De Shei'k magához hívatta, ez biztos... – És ezt a parancsot figyelmen kívül fogja hagyni. Ami a többit illeti, a napani tudja. Mondd csak, Korabb, szerinted a Kutyaöl k követni fognak egy másik hadvezért is? – Nincs más választásuk! Ezt parancsolta a Kiválasztott! Párducos lassan bólintott. Aztán visszafordult a sátrához. – Tábort bontunk! Megyünk Shei'khez! Korabb szívét elöntötte a büszkeség. A holnapi nap Párducos dics ségét hozza! – Pont, ahogy lennie kell – suttogta. Kalam kilépett az utcára. A ruhái elrongyolódtak, de legalább egyben volt. Önbizalma azonban er sen megrendült. Mindig úgy hitte, egyike a legjobb merényl knek, és az évek során számtalan halálos ellenfél ellen küzdött késeivel. De Cotillion mellett bizony szégyenben maradt. Nem csoda, hogy isten lett bel le! A Csuklyás szakállára, sosem láttam még ilyen fürgeséget! És az a kötél... Kalam nagy leveg t vett. Megtette, amit a Merényl k Patrónusa kért. Megtalálta az Árnyak Birodalmát fenyeget veszély forrását. Vagy legalábbis tisztáztam egy csomó gyanút. A Kurald Emurlahn ezen darabját bizony fel akarja habzsolni valaki... Nem más, mint a Nyomorék Isten. A Láncok Háza belépett a játszmába, és a világ megrendült. Kalam megrázta magát. Ez már Cotillion és Ammanas gondja! Ma éjjel neki még el kellett intéznie egy-két dolgot. És a Merényl k Patrónusa volt olyan kedves, és hozott egy párat Kalam kedvenc fegyveréb l... A szeme megakadt a pár méterre hever leprás tetemen, majd résnyire sz kült. Kalam közelebb lépett. Az istenekre, ez aztán a vágás! Ha nem tudnám, amit tudok, azt mondanám, hogy ezt T'lan Imass fegyver okozta. A vér már kezdett alvadni, s magába szívta a port is a k l. Kalam megállt gondolkodni. Korbolo Dom biztosan nem telepíti a táborát a városromok közé. Nem választhatta a nyugatra es k erd t sem. A napani mindenképpen tiszta, belátható terepet választott, olyan helyet, ahol lehet árkokat ásni, és jó a kilátás. Csak a keleti rész maradt – a város egykor öntöz rendszerrel ellátott, m velt része. Megfordult, és elindult abba az irányba. Egyik sötétség-pocsolyától a másikig haladt, végig a furcsán üres utcákon és sikátorokon. Az oázisra varázslat nehéz rétegei szálltak, s most a leveg ben hullámzottak – volt, amelyik olyan vastagra sikeredett, hogy Kalam szó szerint úgy nyomakodott át rajta. Az áramlatok kibogozhatatlanul összegabalyodtak, és egyik sem volt emészthet . Csontjai sajogtak, fájt a feje, a szeme mögött pedig mintha valaki forró homokot kevergetett volna a koponyájában. Talált egy jól kitaposott ösvényt, amely keleti irányba futott, s ezen haladt tovább, de persze az árnyékosabb oldalon. Kétszáz lépés után meger sített töltés elé ért. Malaza elrendezés. Ez bizony hiba volt, napani! Már éppen elindult volna, hogy közelebb menjen, amikor csapatnyi lovas katona vonult ki egy közeli kapun. Gyalogság követte ket, az oldalvédet lándzsások

alkották. Kalam beugrott egy sikátorba. A csapat lépésben elvonult mellette – a fegyvereket betakarták, a lovak patáit b rbe csavarták. Csendben kellett lenniük. Furcsa jelenség – de minél kevesebb katona marad abban a táborban, annál jobb. Valószín nek t nt, hogy a tartalékos csapatok kivételével már mindenki elhelyezkedett a holnapi csatára el írt helyén. Korbolo Dom persze nem volt el vigyázatlan, ha saját életének védelmér l volt szó... Elvégre a Karvalyok Mesterének nevezi magát. Nem mintha Cotillion, aki egykor Táncos volt, bármit is tudna róluk. A felfedezésnek biztosan szán majd egy vigyort... Elhaladtak az utolsó katonák is. Kalam várt még ötven szívdobbanásnyi ideig, aztán elindult a Kutyaöl k táborába. A töltés el tt meredek falú gödör állta útját. Egy rohamozó hadseregnek ez megfelel akadályt jelentett volna, de a magányos merényl nek csak pillanatnyi kellemetlenséget okozott. Lemászott, aztán a túloldalon fel, és a töltés tövében megtorpant. Számolt rhelyekkel. A kapu, amely t le balra harminclépésnyire volt, lámpafényben úszott. Kalam elkúszott a fénykör széléig, aztán felkapaszkodott a töltésre. Jobbra t le egy r jár rözött, de nem volt elég közel ahhoz, hogy kiszúrja a merényl t, ahogy az átmászott a nap égette, keményre szikkadt földkupacon. Újabb árok következett, de ezúttal sekélyebb. Aztán kis sátrakból álló sorok, középen pedig hatalmas parancsnoki sátor. Kalam bejutott a táborba. Jól sejtette: a sátrak nagy része üresen állt, így hamarosan ott guggolt az egyik tövében, szemben a nagy parancsnoki sátorral. Ezt széles út vette körül. Minden oldalról rök vették körbe, öt lépésenként állt egy-egy ember, felhúzott, kibiztosított íjpuskával. Tíz lépésenként fáklyák égtek, oszlopokra szerelve, így az egész utca fényben úszott. A bejáratban még három alak állt, szürke ruhában, látható fegyverzet nélkül. Hús-vér kordon... Azon belül pedig varázsfalak. Nos, akkor hát haladjunk csak szépen, sorban! El vette miniat r, szétszedhet nyílpuskáját. Egy Karmos fegyverei... csavarozottak, feketék. Óvatosan összerakta, betöltötte és kibiztosította a fegyvereket, aztán hátrad lt, hogy átgondolja a helyzetet. Miközben figyelt, a sátor bejáratánál kavarogni kezdett a leveg , és portál nyílt a semmiben. Vakító fehér fény, lángok... aztán felbukkant Kamist Reloe. A portál bezárult mögötte, és a fények kihunytak. A mágus fáradtnak t nt, de furcsán gy zedelmesnek is egyben. Intett az röknek, majd bevonult a sátorba. A három szürke ruhás követte. Könnyedén, akár egy levél, kéz érintette Kalam vállát, s recseg s hang szólalt meg mellette. – Mindig el re nézz, katona! Ismerte ezt a hangot, több éve már, mint amibe szívesen belegondolt. De az a fattyú meghalt! Meghalt, miel tt még Komor átvette volna a trónt! – Beismerem – folytatta a hang, és Kalam tudta, hogy a sav marta arc vigyorra húzódott –, nem vagyok éppen oda a társaságért, amibe keveredtem... Már megint. Azt hittem, soha többet nem találkozom egyik tökkel sem... f leg veled! De most már mindegy. Be kellene jutnod, mi? Akkor a legjobb lesz, ha eltereljük rólad a figyelmet! Adj ötven szívdobbanásnyi id t... Neked legalább még van mit számolni, tizedes! A kéz elt nt a válláról.

Kalam Mekhar lassan, szaggatottan leveg t vett. Hát itt meg mi a nyavalya folyik? Az a nyavalyás kapitány lázadó lett! A merényletek éjszakája utáni reggelen megtalálták a holttestét Malaz város utcáin, valahol – vagyis találtak valamit, ami egykor lehetett... Tekintete ismét a parancsnoki sátorra szegez dött. A falon túl sikoly harsant, aztán jött a moranth muníciókra oly jellemz fény és robaj. Az rök futásnak eredtek. Kalam az egyik nyílpuskát a szíjára akasztotta, s kézbe vette az otataral kést. Várt, míg már csak két Kutyaöl volt a képben – közvetlenül a bejárat mellett álltak, de a támadás irányába fordulva, ahonnan félelemb l és fájdalomból fakadó sikolyok hallatszottak –, és elindult feléjük. Bal kézzel felemelte a nyílpuskát. A lövést l megrezdültek a csontjai is. A nyíl belevágódott a távolabbi r hátába. A hosszú kés pengéje a közelebbi r húsába vágódott: a hegye átfért a bronzlapok között, és könnyedén behatolt a g zölt b rön. Hús hasadt, aztán a penge becsusszant a bordák közé, és elérte a szívet. Amikor kirántotta a fegyvert, sok vér fröccsent a leveg be. Ugyanazzal a lendülettel Kalam berohant az ajtón is. A véd falak összeomlottak körülötte. A küszöbön újratöltötte a fegyverét, és a csuklójára csatolta, a b ujj alá. A másik fegyvert ugyanígy a bal kezére helyezte. A nagy helyiségben, ahová belépett, csak egy személy tartózkodott – az egyik szürke ruhás merényl , aki Kalam érkezésére megfordult, s kethra késeivel rögtön támadó állásba helyezkedett. A csuklya alatt kifejezéstelen arc bújt meg, keskeny, napszítta. A m vészien kidolgozott pardu tetoválást szinte otromba bélyeg törte meg a férfi homlokán: egy karvaly karma. A szürke ruhás merényl elmosolyodott. – Kalam Mekhar! Biztos, hogy nem emlékszel rám! Kalam válaszként el húzta másik kését is, és támadásba lendült. Ahogy a kések összeakaszkodtak, szikrák pattantak a leveg be; acél sziszegett az acélon. A pardu két lépést hátrált, majd nagy lendülettel kivágta magát jobbra, hogy több helye legyen man verezni. Kalam továbbnyomult, s villogó késekkel támadott, hogy védekez állásban tartsa a pardut. Az ügyesen bánt a kethra késekkel, er s és fürge volt. Kalam olyan csapásokat blokkolt saját késeivel, hogy még a csontjai is beleremegtek. A pardu nyilván arra hajtott, hogy eltörje a vékonyabb anyagú késeket, s valóban, hiába voltak igen jó min ség ek: már látszottak csorbulatok, karcolások mindkét pengén. Kalam közben azt sem tévesztette szem el l, hogy lassan kifut az id l. Az elterel hadm velet folytatódott, de a moranth l szerek csattanásaira már fülsiketít varázshullámok indultak válaszként. Bármilyen csapatok támadták is a Kutyaöl ket, varázslók adták a választ. S ami még rosszabb, ez a Karvaly bizony nem egyedül jött ide! Kalam hirtelen pozíciót váltott, a bal kezében lév pengét nyújtotta támadásra, a jobbost pedig visszahúzta védekezésre. A kés hegyével vezetett, kerülte a támadásokat, és apránként visszahúzta a bal kezét, kezdve a vállával. Egy kis mozdulat a csíp jével, aztán a lábát is visszahúzta... A pardu egyetlen lépéssel el tte termett. Kalam jobb keze ekkor villámgyorsan el relendült, félresöpörte a két kethra pengét, s ezzel egyid ben a magasba lendítette

bal kezét. A pardu mindkét pengével készült, hogy leüsse a fentr l várható csapást. Kalam viszont még közelebb lépett, és a jobb kezében lév hosszú késsel átlósan vágott egyet. A kés pengéje a férfi alhasába merült. Mindenféle testnedvek fröccsentek szanaszét, a kés elérte a gerincet, aztán a túloldalon kiszabadult. A hárítás sajnos kirepítette a másik kést a bal kezéb l, de a Karvaly már omladozott, ráborult a hasi sebre, és a fegyverre, ami okozta. Kalam közelebb hajolt. – Nem – mondta –, tényleg nem emlékszem. Kihúzta a kését, és hagyta, hogy a haldokló a sátor vastag sz nyegére essen. – Átkozottul nagy szégyen! – humorizált egy hang a sátor hátsó falánál. Kalam lassan megfordult. – Kamist Reloe! Már kerestelek... A F mágus elmosolyodott. Két Karvaly volt vele, egyikük Kalam kését tartotta a kezében, s gyanakodva vizsgálgatta. – Számítottunk egy támadásra a Karmosoktól – mondta Kamist Reloe. – De azt elismerem, egy régen elfeledett szellem támadása bizony nem szerepelt az elképzeléseim között! Tudod, ez itt Raraku. Ez az átkozott vidék... éledezik. Na, ez neked úgyis mindegy! Hamarosan elj ... a csend! – Otataral fegyvere van! – mondta a Kamist jobbján álló gyilkos. Kalam lenézett a jobb kezében lév , vért l mocskos hosszú késre. – Hát igen. – Akkor bizony a hagyományos módon kell eljárnotok – sóhajtotta a F mágus. – Elegen lesztek ketten? Az, akinél a hosszú kés volt, maga mögé dobta az idegen fegyvert, és bólintott. – Megfigyeltük. Ügyes... és sokrét en dolgozik. Bármelyikünk állna vele szembe, könnyen bajba kerülhetne. De ketten? Elbánunk vele! Kalam egyet kellett, hogy értsen a Karvaly megállapításával. Hátralépett, és eltette a fegyverét. – Valószín leg igaza van – morogta. Másik kezével el húzta a makkot, és a padlóra dobta. Mindhárom férfi megrettent és hátraugrott, ahogy az feléjük gurult. Az ártatlan kinézet tárgy megállt. Az egyik Karvaly felhorkant. Elrúgta a makkot. Aztán mindkét merényl el relépett, kezükben kések villantak. Kalam felemelte mindkét kezét, kicsavarta csuklóit, aztán megfeszítette mindkett t. Mindkét Karvaly felnyögött, aztán hátratántorodott. Mindegyiknek jutott egy-egy nyíl. – Micsoda óvatlanság! – motyogta Kalam. Kamist felsikoltott, és megnyitotta az Üregét. Teljesen váratlanul érte a varázslathullám, ami telibe kapta oldalról. A halálos varázslat körbefogta, méghozzá sisterg , feketén lángoló háló formájában. Sikolya egyre er södött. Aztán Kamist Reloe elesett, de égett testén még mindig ott sistergett a varázslat. Egy alak lépett el onnan, ahová a Karvaly egy perccel korábban rúgta a makkot, s leguggolt a még rángatózó, él Kamist Reloe mellé. – Az árulást tekintjük a legnagyobb b nnek – mondta a haldokló F mágusnak. – Mindig megbosszuljuk. Mindig ezt tettük, és a jöv ben is ezt fogjuk tenni. Kalam visszaszerezte másik kését is, de tekintete máris az összekötött sátorlapra szegez dött a túlsó falon.

– Ott van valahol, bent – mondta, majd elvigyorodott. – Jó újra látni, Fürge! Fürge Ben ránézett, és biccentett. Kalam ekkor látta, hogy a mágus sokkal öregebbnek látszik, mint legutóbb. Fáradtnak. A sebeket nem a b rén, hanem a szívében viseli. Ha jól sejtem, miután végeztünk, nem sok jót hallok majd t le. – Volt valami közöd az eltereléshez? – kérdezte. – Nem. Csuklyásnak sem, bár már megérkezett. Ezt mind Raraku tette! – Ezt mondta Kamist is, de még mindig nem értem. – Majd kés bb elmagyarázom, barátom! – felelte Fürge Ben, majd feltápászkodott, és a hátsó fal felé fordult. – Azt hiszem, Hínáros boszorkánynak is odabent kell lennie vele. áll a Kamist Reloe által alkalmazott keményebb véd er mögött! Kalam az ajtónyíláshoz lépett. – Bízd csak ide mindkett t! – morogta, s kivonta otataral pengéjét. A szoba kicsi volt, nagyobb részét egy térképasztal uralta, ezen hevert Hínáros holtteste. Vére még mindig csöpögött az asztal szélér l. Kalam hátranézett Fürge Benre, és felvonta a szemöldökét. A varázsló a fejét rázta. A merényl fürgén el relépett, és tekintete megakadt valami csillogó, apró, fehér tárgyon, ami a n mellkasán hevert. Egy gyöngyszem. – Úgy fest, tiszta a terep! – suttogta Kalam. A túloldali falon újabb sátorlap várta ket. Kalam késének hegyével félrehúzta a vásznat. A szobában hatalmas fatrónus állt, rajta ült Korbolo Dom. Kék b re beteges szürke színben játszott, a szék díszes karfáján nyugvó keze reszketett. Amikor megszólalt, hangja vékony, feszült, reszketeg volt a félelemt l. – Már elküldtem a követeimet a Végrehajtóhoz! Meghívással! Felkészültem, hogy megtámadjam Shei'ket és a törzseit – a Kutyaöl immel. Kalam felmordult. – Ha azt hiszed, hogy a választ hozzuk, hát nagyon tévedsz, Korbolo! A napani szeme Fürge Benre villant. – Azt hittük, hogy vagy te is meghaltál a többi Hídéget vel, vagy még Genabackison vagy. A varázsló vállat vont. – Tajszkrenn el reküldött. A flotta pedig mágiával gyorsítva érkezett. Félkarú Dujek és légiói már egy hete kikötöttek Ehrlitanban... – Úgy érted, ami a légióiból megmaradt... – Szerintem ahhoz elegen vannak, hogy kiegészítsék a Végrehajtó seregeit... Kalam csak nézte a két férfit. A Hídéget k... meghaltak? Pálinkás? Félkarú Serege – az alvilágra, mi a fene történt odaát? – Megtárgyalhatjuk – mondta Korbolo Dom, s el red lt. – Egész Hétváros visszakerül a Birodalom kebelére. Shei'k láncra verve kerül a Császárn elé... – Ezért te és katonáid b nbocsánatot kértek? – kérdezte Fürge Ben. – Korbolo Dom, neked tényleg elment az eszed... – Akkor dögölj meg! – visította a napani, és begörbített ujjaival a varázsló torkának ugrott. Kalam közbelépett, s kése markolatával nagyot ütött a napani halántékára. A renegát Ököl megtántorodott. A merényl öklével belevágott az orrába. Fürge Ben

lenézett az immáron ájult Korbolóra. – Kötözd meg, Kalam! Az elterelésnek vége, ha jól értem a kinti csendet; majd megtalálom az utat kifelé! Kalam elkezdte megkötözni az eszméletlen férfi kezét. – Hová visszük? – Van egy tippem... A merényl felnézett a barátjára. – Fürge! A Hídéget kkel mi van? És Pálinkással? A kemény, sötét szempár ellágyult. – Meghaltak. Kivéve Csákányt meg még pár embert. Hosszú történet, és ígérem, el is fogom mondani, de... csak kés bb. Kalam lenézett Korbolo Domra. – Úgy érzem, kedvem lenne torkokat metszeni! – nyögte. – t ne! Most ne! Fogd vissza a gy löletedet, Kalam Mekhar! Fogj vissza mindent! Fürgének igaza van. Majd eljön az id . Eljön... Ó, szegény Pálinkás! Volt id ... mindenre. Ezen az éjjelen és még másnap is Bidithalnak szüksége volt Shei'kre. És a Forgószél Istenn re. És talán, ha minden rendben megy, lesz lehet ség alkudozni is. Ha az istenn haragja gyönyörré szelídül a gy zelem láttán – talán még lehet vele alkudozni. De tudom, hogy mit tett Febryl. Tudom, mit tervez Kamist Reloe és Korbolo Dom hajnalra... Meg lehet ket állítani. A késeket meg lehet fordítani. Shei'k palotája felé bicegett, amilyen gyorsan csak tudott. Látómezeje szélén kísértetek úszkáltak, de az árnyak megvédték. A távolból sikolyokat hallott, varázslat és robbanóanyagok robajait – rájött, hogy a hangok a Kutyaöl k tábora fel l jönnek. Aha, szóval ilyen messzire jutott az a Karmos? Ez remek, és egyben... nyugtalanító. Nos, legalább lefoglalja Kamistot! Persze a táborban járkáló merényl k még mindig veszélyt jelentettek, de minél közelebb jutott Shei'k palotájához, annál kevésbé érezte a közeget fenyeget nek. Az utcák, sikátorok zavaróan kihaltak voltak. Végre megpillantotta a palota-sátrat – megkönnyebbülve látta, hogy fényárban úszik. Keresztül kell húzni a napani számításait – tudatni kell az istenn vel, milyen veszély fenyegeti. Aztán megnyúzom azt a bhok'aral Febrylt, lefejtem az összes b rt a nyamvadt testér l! Az istenn – igen, még az istenn is el kell, hogy ismerjen. Engem, a hatalmamat. Amikor majd velem lesz a két kis kutyusom is... Kéz nyúlt ki a sötétb l, s megragadta Bidithal nyakát. A leveg be emelkedett – hiába kapálózott –, aztán a földre dobták. Vak volt, fulladozott. Árny-szolgái köré gy ltek, hogy megvédjék. Egy morgás, aztán egy suhogó hang, amely kettészelte körülötte a leveg t, és az árnyak elt ntek. Bidithal er lködött, s lassan felismerte az el tte tornyosuló alakot. Toblaka... – Békén kellett volna t hagynod! – mondta Karsa Orlong halkan, nyugodt hangon. Az óriás körül szellemek keringtek, megláncolt lelkek.

Mindketten ugyanazt az istent szolgáljuk! Te ostoba! Hagyj szóhoz jutni! Meg kell mentenem Shei'ket! – De eddig nem tetted. Tudom, Bidithal, honnan erednek gonosz vágyaid. Tudom, honnan ered a szenvedély, amit el akarsz venni másoktól. Légy a tanúm! Karsa Orlong letette a kardját, és Bidithal lába közé nyúlt. Keze rákulcsolódott mindenre, amit ott talált. És megrántotta! Csak húzta, míg izom, ín nem engedett, és vér meg más folyadékok társaságában a kezében nem tarthatta a kiszemelt zsákmányt. A fájdalom elviselhetetlen volt. A fájdalom a lelkébe tépett. Felemésztette. És csorgott, csak csorgott a vére, forrón, akár a t z, közben a végtagjai pedig h ltek, halálosan leh ltek. Elsötétedett körülötte minden, s már csak Toblaka közömbös, viharvert arcát látta maga el tt, aki h vösen figyelte Bidithal haldoklását. Halál? Igen. Te ostoba, buta Toblaka... Nyakáról elt nt a szorítás, a kéz elengedte. Bidithal önkéntelenül is nagy leveg t vett, hogy sikoltson... Valami puha és véres került a szájába. – Neked, Bidithal! Minden névtelen kislány nevében, akit tönkretettél! Tessék! Fulladj csak meg az élvezetben! És Bidithal meg is fulladt. Csuklyás Kapuja kitárult el tte... És ott, a Halál Urának hívó szavára összegy ltek azok a démonok, akik olyan természet ek voltak, mint Bidithal maga, s örömmel üdvözölték új áldozatukat. Élethosszig tartó gyönyör. S válaszként az id k végezetéig tartó szenvedés. Mert még Csuklyás is ismerte az egyensúly fontosságát. Losztara Yil felaraszolt a gödörb l, és hunyorogva próbált tájékozódni a sötétben. Háta mögé pillantva csillagfényes, csillogó sivatagot látott, de el tte az oázis és a romváros sötétségbe burkolózott. Kicsivel korábban távoli puffanásokat hallott, és halk sikolyokat is, de most megint csend honolt mindenhol. A leveg fagyosan hidegre h lt. Losztara komor arccal számba vette a fegyverzetét, majd indulni készült. – Ne mozdulj! – morogta egy hang a jobbján, alig kétlépésnyi távolságból. A lány odakapta a fejét, és még komorabban nézett maga elé. – Ha nézel dni jöttél, Cotillion, hát nem nagyon látni semmit! Felébresztettem Gyöngyöt, és alig szitkozódott, pedig nagyon fájt a feje. Valahol ott van, bent... – Igen, kislány. De már úton van visszafelé... Mert érzi, hogy mi közeledik. – Hogy mi közeledik? Elég er s ahhoz, hogy ide bújj mellém? Az árnyakba burkolózó isten vállat vont. – Vannak esetek, amikor tanácsos visszahúzódni... és várni. A Szent Sivatag is érzi, hogy si ellenség közeledik, és ha kell, szembe is száll vele. Mi több, a Kurald Emurlahn ezen darabja, amelyet a Forgószél Istenn magának akar, átalakul. Az istenn portált készít, olyan nagyot, ami magába foglalná az egész oázist. Az a vicc, hogy t is manipulálják – egy sokkal okosabb isten, aki magának akarja ezt a darabot, és ebb l kovácsolná a Láncok Házát. Láthatod tehát, Losztara Árnytáncos, jobb, ha itt maradunk, ahol vagyunk. Ma éjjel ezen a helyen világok csapnak össze! – Ez Gyöngynek és nekem meg sem kottyan! – er sködött a lány, s közben er sen kémlelte a sötétséget. – Felisinért jöttünk ide... – Meg is találtátok, de nem érhettek el hozzá. Se te, se Gyöngy. Pillanatnyilag...

– Akkor meg kell várnunk, amíg kitisztul a terep. – Igen. Ahogy már mondtam, türelem! A homok fölött árnyak kavarogtak, és az isten elt nt. Losztara felmordult. – Neked is jó éjt – motyogta, majd összébb húzta magán a kabátot, és leült, hogy... várjon. Nyílpuskás merényl k kerültek a háta mögé. Febryl megölte ket, egyiket a másik után, egy sor igen fájdalmas varázslattal, s most a varázshálója azt zizegte, nincsenek többen. Tudta azt is, hogy Korbolo Dom és Kamist Reloe elbuktak. Szellemek támadtak rájuk, s még rosszabbak: a Malaza Birodalom ügynökei. Hálójába véres, széles ösvényeket vágtak, így voltak területek, amelyeket egyáltalán nem láthatott, de egyik vakfolt sem húzódott jelenlegi pozíciójáig – legalábbis eddig nem. Ám az oázisban hamarosan életre kel egy szörny rémálom, és az ellenség teljesen elfeledkezik majd Febrylr l, mert mással lesz elfoglalva. Hajnalig már csak két harangszó volt hátra. Amíg háta mögött a sötétség felfalta az oázist, el tte, keleten a sivatag szinte fürdött a csillagfényben. Minden tökéletesen alakult. A csillagfény arra is jó volt, hogy Febryl meglássa a rávet árnyékot. – Sosem kedveltelek – morogta egy hang fölötte. Febryl vinnyogva próbált menekülni... de minden nehézség nélkül felemelték. Aztán összetörték. Gerincének reccsenése alig volt hangosabb, mint egy száraz ág roppanása a hideg éjszakában. Karsa Orlong eldobta Febryl holttestét. Egy percig a csillagokat nézte, majd nagy leveg t vett, és próbálta kisöpörni a fejét. Urugal elgyötört hangja egyfolytában visított a fejében. Ez a hang, ez az akarat volt az, ami el zte az oázisból. Az uriád törzs hamis istene azt akarta, hogy Karsa Orlong... elt njön innen. Keményen lökdösték, el... el mindattól, ami ezen a helyen készül ben volt. De Karsa nem szerette, ha lökdösik. Kiemelte kardját a hordozószíjból, két kézzel megragadta, majd a hegyét a föld felé engedte. Er t vett magán, és sikerült az oázis felé fordulnia. Ezernyi szellemlánc feszült meg a háta mögött, aztán megpróbálták visszahúzni. A teblor felmordult, és el rehajolt. Én vagyok ezeknek a láncoknak a mestere! Én, Karsa Orlong nem hajlok meg senki el tt! Sem az istenek, sem a lelkek el tt, akiket rabszolgasorba döntöttem! Most elindulok el re, és vagy megsz nik a húzás, vagy elszakítom a láncokat! Különben is, a lovamat a k erd ben hagytam. Az oázis fölött két kutya vonyítása harsant élesen és váratlanul, mint a villám. Karsa Orlong elmosolyodott. Ah, hát megérkeztek! Kicsivel feljebb emelte kardjának hegyét, és elindult el re. Kiderült, hogy mégsem kell elszakítania a láncokat. A nyomás hirtelen megsz nt, és Toblaka akarata szabaddá vált – legalábbis erre az éjszakára mindenképpen. Elhagyta a gerincet, elindult lefelé a lejt n, s ismét elnyelte a sötétség.

Gamet Ököl a priccsén feküdt, s leveg után kapkodott, mert a nyakán szorítást érzett. Fejében vihar tombolt, a jobb szeme mögött egy pontból lüktet , er s fájdalom áradt szét az egész koponyájában. Ilyen fájdalmat még soha életében nem érzett. Az oldalára fordult, megreccsent az ágy, és a hányinger olyan hirtelen jött, hogy semmire sem maradt ideje – sugárban a padlóra hányt. De hiába ürült ki a gyomra, a fejében nem akart sz nni a nyomás, a fájdalom. Nyitva volt a szeme, de nem látott. Folyton fájt a feje. Mindennap, amióta leesett a lóról. De mind semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. Miközben szenvedett, az alig gyógyult seb ismét felszakadt a tenyerén, így összevérezte a fejét, az arcát, miközben megpróbálta nyomással csökkenteni a fejében érzett fájdalmat. A seb mintha lángolt volna, s az éget érzés továbbkúszott az ereiben. Nyöszörögve lemászott az ágyról, majd négykézláb megtorpant, a fejét lógatva, s reszketett megállíthatatlanul. Mozognom kell. Cselekedni. Valamit. Bármit! Muszáj. Ezután egy kis emlékezetkiesés következett, majd azon vette észre magát, hogy a sátor bejáratában áll. Páncélban, keszty ben, fején sisakkal. A fájdalom múlóban volt, helyében h s üresség áradt. Ki akart menni. Fel akart szállni a lovára. Gamet kivonult a sátorból. Egy r lépett hozzá, de egy intéssel elküldte a n t, és a karám felé indult. Kilovagolni. Ki kell lovagolni! Eljött az id ! Aztán feltette a nyerget a lóra, megvárta, hogy az állat kifújja a leveg t, és szorosabbra húzta a hevederszíjat. Okos paci! Természetesen a Paran-istállók nevelése. Gyors és legendásan kitartó fajta. A képzetlen lovast nem viseli jól, folyamatosan próbálgatja, hogy ki az úr, de ez igazán nem róható fel egy ilyen jó házból való telivérnek. Gamet a nyeregbe lendült. Jó érzés volt, hogy ismét lovagolhat. Mozgásba lendült, a föld susogott, ahogy leügetett a hátsó rámpán, majd megkerülte a szigetet, és a medence felé indult. Három alakot látott maga el tt, a gerincen, és semmi furcsát nem talált a jelenlétükben. k a jöv . k hárman. Nil. Nether. A gyerek, Rongyos. Utóbbi megfordult, amikor Gamet megállt mellettük a lovával. Biccentett. – A wickák és a malazák a két szélen mennek, Ököl. De neked egyenesen a Kutyaöl k középs rámpáját kell támadnod! – És el remutatott. A medencében, a s homályban gyalogság és lovasság mozgolódott. Gamet hallotta a páncélok zörgését, érezte a számtalan pata dobbanását. Lobogókat és csapatzászlókat látott, mind ernyedten, szakadozottan lógott. – Lovagolj hozzájuk, Ököl! – mondta Rongyos. pedig szalutált a gyereknek, és a ló oldalába vágta a sarkát. Fekete és rozsdavörös páncélok, rostélyos sisakok, díszes orcavéd k, rövid, szúrásra használatos lándzsák, kemény pajzsok, számtalan csizmás láb dobbanása – ellovagolt egy oszlop mellett, s elismer en nézett végig a gyalogságon. Aztán egy lovas csapat sorai közé keveredett. Egy lovas közelebb ért hozzá. Sárkányszárnyas mintájú sisak fordult felé. – Velünk tartasz, katona? – Nem tehetem! – sajnálkozott Gamet. – Én vagyok az Ököl. Parancsokat kell adnom...

– De nem ma éjjel! – felelte a harcos. – Harcolj mellettünk, mint katona. Ahogy régen. Emlékszel a régi csatákra? Amikor nem volt más dolgod, mint védeni a társaidat, akik melletted voltak? Így lesz ma éjjel is! Hagyd a parancsolgatást az urakra! Gyere, vágtázz velünk a szabadságba! És a dics ségbe! Gamet testén végigsöpört a lelkesedés. Fejéb l már elfújták a fájdalmat. Érezte, hogy ereiben lángok száguldanak, s megtöltik minden izmát élettel. Ezt akarta. Igen, pontosan ezt. Gamet kivonta a kardját – a suhogás visszhangzott a párás, hideg leveg ben. Sisakos társa felnevetett. – Velünk tartasz, katona? – Igen, barátom! Elértek a kavicsos rámpa tövébe, s lassítottak, hogy alakzatba tudjanak igazodni. Ék alakban indultak a rámpának, a lovak patkója szikrákat hányt a kövön. A Kutyaöl k még nem fújtak riadót. Ostobák! Átalusszák az egészet. Vagy talán varázslat nyomja el közeledésünk zaját? Hát persze! Nil és Nether. Még mindig ott vannak a gerincen, a medence túloldalán. A század zászlóviv je egészen közel volt Gamethez – néhány sorral el rébb, balra. Hunyorogva felnézett, s elt dött, látta-e már valaha ezt a címert. Szakadt volt és koszos, de valahogy kundrilosnak t nt. Tehát az Ég Könnyek egyik csapatába került – ebben volt némi logika, mert a társai furcsa, régi páncélban voltak. Olyan régiben, hogy némelyik félig el is rothadt már. Túl sokáig tartották ládában – a molyok meg a többi féreg megtámadták, de a bronz elég er snek t nik a b r fölött. Persze arra is ráférne egy javítás, fényezés... Kés bb majd beszélek a parancsnokokkal... s, nyugodt gondolatok jártak a fejében, amíg büszke lova a többiek között dübörgött. Gamet felnézett, és látta, hogy éppen a gerinc széléhez érnek. Magasba emelte hosszúkardját, és nekieresztett egy vad csatakiáltást. Az ék átbukott a gerinc fölött, s lecsapott a mit sem sejt Kutyaöl kre, akik még ekkor is az árkokban gubbasztottak. Sikolyok minden oldalon, de furcsán tompa sikolyok. Csatazaj, de mintha egy mérföldr l érne a füléhez, a szél hátán. Gamet meglendítette a kardját, tekintete találkozott a Kutyaöl kével, és félelmet látott. Látta, hogy szájuk sikolyra nyílik, de nem jön ki hang, mintha a homok mindent felszippantana, s olyan mohón inná magába a hangokat is, mint a vért. Tömeg áradt az árkokra, megfeketedett kardok lendültek és csaptak le. A keleti rámpát már lerohanták a wickák. Gamet látta a lobogókat, és elvigyorodott. Hollók. rült Kutyák. Menyétek. A hihetetlenül fekete égboltról lepkék érkeztek, nagy rajokban, s ellepték az árkokban lemészároltakat. A nyugati rámpán moranth l szer robbant, s beleremegett a föld is, Gamet pedig látta, hogy ott is nagy mészárlást hajtanak végre. Olyan volt, mintha egy tájképet figyelne – a színek tompák voltak, mint az olyan képeken, ahol az si seregek végtelen harcban forrnak össze. A Kutyaöl kért jöttek, akik lemészárolták a fegyvertelen malazákat, katonákat és civileket egyaránt, makacsokat és menekül ket, kétségbeesetteket és tehetetleneket. A Kutyaöl kért, akik eladták a lelküket, s árulóvá lettek. A harc tovább tombolt, de többnyire egyoldalúan zajlott. Az ellenség láthatóan

sehogy sem tudott védekezni. A katonák egyszer en csak meghaltak az árkokban, vagy menekül re fogták a dolgot, de néhány lépés után lerohanták ket. Széttépték ket lándzsával, karddal. Széttaposták ket a harci mének patái. Gamet megértette az iszonyatot, s elégedetten látta, hogy rettegés ül ki az arcukra, hogy és bajtársai bosszút állnak. Most már a csatadalt is hallotta, hullámzott, mint a tenger a kavicsos fövenyen, egyre er sebben, már majdnem kiteljesedett – de csak majdnem. Hamar eljön az is! Igen, szükségünk volt már egy dalra. Egy dalra, amely megénekli dics tetteinket, áldozatainkat. Életünket és halálunkat. Kellett már egy saját dal, hogy szellemünk masírozhasson, masírozhasson tovább. A csatába. A háborúba. Védeni ezeket az omladozó falakat. Védeni a csontszáraz kiköt t s a halott városokat, melyeket egykor a sekély, langyos tenger moraja éltetett. Még az emlékek is védelemre szorulnak. Még az emlékek is... Harcolt tovább sötét páncélos bajtársai oldalán, s gyorsan megszerette ket, ezeket a bátor katonákat, és amikor a sárkánysisakos katona végre odaállt elé, Gamet üdvözlésképpen megforgatta a kardját a feje fölött. A lovas felnevetett. Felnyúlt véres, keszty s kezével, feltolta a sisakrostélyát – s kiderült, hogy egy sötét b n az illet , hihetetlenül égkék szemmel, sivatagi ráncokkal. – Vannak még! – kiáltotta Gamet, s most saját hangját is furcsán távolinak hallotta. – Van még ellenség! Mennünk kell! A n fogai fehéren villantak, amikor felnevetett. – Nem vonulunk a törzsek ellen, barátom! Nem k az ellenség! Ennek a csatának vége; majd jönnek mások kiontani a maradék vért, hajnalban. A partra vonulunk, katona. Velünk tartasz? Gamet a n szemében mást is látott, nem csak szakmai érdekl dést. – Igen. – Itt hagynád a barátaidat, Gamet Ul'Paran? – Érted igen! A mosoly és az azt követ nevetés elrabolta a férfi szívét. Vetett még egy pillantást a rámpákra, s nem látott semmi mozgást. A wickák keleten továbblovagoltak, de egy magányos holló még ott repkedett a fejük fölött. Nyugaton a malazák visszahúzódtak. A lepkék pedig elt ntek. A Kutyaöl k árkaiban egy órával napkelte el tt csak halottak voltak. Bosszú. A lány örülni fog! Meg fogja érteni, és örülni fog! Ahogy én is örülök. Viszlát, Tavore Végrehajtó! Kólika lassan leereszkedett mellé, és északkelet felé nézett, hogy meglássa, mi köti le annyira bajtársa figyelmét. – Mi az? – kérdezte kis id múlva. – Mit nézel annyira, rmester? Muzsikus megtörölte a szemét. – Semmit... Semmit, amit meg tudnék magyarázni... – Reggel nem lesz csata, ugye? Muzsikus végigmérte a fiatal szetit, fürkészte a kemény, éles vonásokat, keresett benne valamit, bár maga sem tudta, mit. Egy perc múlva vállat vont, és felsóhajtott.

– A csata dics sége csak a bárdok énekében születik meg, Kólika, a mesemondó szavaiban. A dics ség a szellemek és a költ k tulajdona. Amit hallasz, és amir l álmodsz, az nem ugyanaz, mint amit átélsz; ha eltörlöd a határvonalat, megbánod, fiam! – Egész életedben katona voltál, rmester. Ha nem csillapítja a szomjadat a harc, miért vagy itt? – Erre nem tudom a választ – ismerte be Muzsikus. – Talán idehívtak. – Azzal a dallal, amir l Üveges beszélt? – Igen. – Mit jelenthet? Mi lehet az a dal? – Fürge Ben majd megmondja, de az ösztöneim újra meg újra ugyanazt súgják. A Hídéget k, fiam, El ddé váltak! Kólika véd jelet rajzolt a leveg be, és hátrálni kezdett. – Úgy értem, a halott Hídéget k! Mi, többiek, nos... Csak elütjük az id t. Itt, a halandó világban. – Tehát úgy hiszed, hamarosan meg fogsz halni? Muzsikus felmordult. – Nem terveztem! – Jó, mert mi nagyon elégedettek vagyunk az rmesterünkkel! A szeti elsétált. Muzsikus tovább fürkészte a távoli oázist. Ez szép volt, kölyök! Tekintete résnyire sz kült, de a sötétség kifogott rajta. Valami készült. Olyan érzés, mintha... mintha barátok harcolnának. Szinte hallom a csatazajt! De csak szinte... Hirtelen két vonyítás harsant az éjszakában. Muzsikus talpra ugrott. – A Csuklyás szakállára! – Az istenekre, ez mi volt? – kérdezte Kacaj. Nem, az nem lehet! De... S ekkor az oázis fölött a sötétség elkezdett átalakulni. A lovas katonák sora porfellegben lovagolt eléjük, a lovak félelmükben kapkodták a fejüket, s ágaskodtak. Párducos intett, hogy megállítsa a csapatot, aztán jelzett Korabbnak, hogy kövesse, miközben az újonnan érkezettek felé indult. Mathok üdvözlésképpen biccentett. – Hiányoltunk, Párducos... – A sámánom eszméletét vesztette – vágott közbe Párducos. – Az öntudatlanságot választotta a félelem helyett. Mi történik az oázisban, Mathok? A hadvezér véd jelet rajzolt a leveg be. – Raraku felébredt. Szellemek éledtek fel, a Szent Sivatag saját emlékei. – És ki az ellenségük? Mathok a fejét rázta. – Árulás árulást követ odalent, Párducos. Visszarendeltem a katonáimat az oázisból, és a malazák meg Shei'k között táboroztattam le ket. Mindenhol máshol káosz uralkodik... – Vagyis nem tudsz választ adni.

– Attól tartok, a csatát már el is vesztettük... – Shei'k? – Nálam a Könyv. Megesketett, hogy megvédem. Párducos elkomorodott. Korabb félrefordult a nyeregben, és északkelet felé nézett. Természetellenes sötétség ölelte magához az oázist, s nyüzsögtek benne a rémlények: szárnyas árnyak, szellemdémonok. Alattuk, a földön hatalmas tömegekben katonák vonultak. Korabb megborzongott. – Y'Ghatanba mész? – kérdezte Párducos. Mathok bólintott. – Csak a saját törzsem kísér. Csaknem kilencezer sivatagi harcost hagyok a kezed alatt. Párducos a fejét rázta. – Ezt a csatát a Kutyaöl knek kell megvívniuk, Mathok! Nincs más választás. Nincs rá id , hogy taktikát változtassak! A pozíciók ki vannak jelölve; Shei'k túl sokáig várt. Nem feleltél a kérdésemre, Mathok. Mi van Shei'kkel? – Az istenn még mindig fogva tartja – felelte a hadvezér. – Még Korbolo Dom merényl i sem férhettek hozzá, úgy védelmezi! – A napani biztosan tudta, mi fog történni – motyogta Párducos. – Ezért kitervelt... valami mást. Mathok még mindig a fejét rázta. – A szívem összetört ma éjjel, barátom. Párducos végigmérte az id s harcost, és bólintott. – Akkor majd Y'Ghatanban találkozunk, Mathok! – Shei'khez mész? – Muszáj. – Mondd meg neki... – Megmondom. Mathok bólintott, s talán maga sem tudta, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Aztán kihúzta magát a nyeregben. – Dryjhna egykor hozzánk tartozott, Párducos. A sivatag törzseié volt. A Könyv próféciáit régebbi b rre írták. A Könyv igazából nem más, mint a történelem, az apokaliptikus események leírása, melyet valakik túléltek; nem jövendölés... – Tudom, barátom. Vigyázz a Könyvre, és menj békével! Mathok nyugati irányba fordította a lovát. Egy dühös kézmozdulat, és harcosai követték a sötétségbe. Párducos egy hosszú percig csak nézett utánuk. Vonyítás törte meg a csendet. Korabb látta, hogy parancsnoka vicsorogva a sötétség felé fordul. Két vadállat kerül egymással szembe. A szellemekre, mi vár még ránk? – Fegyverbe! – kiáltotta Párducos. A század megindult el re, végig az ösvényen, amit Korabb már olyan sokszor megjárt. Minél közelebb értek az oázishoz, annál tompábban hallották a saját maguk által keltett zajokat, mintha a sötétség a hangokat is elnyelte volna. A vonyítások nem ismétl dtek meg, és Korabb már kezdte azt hinni, csak képzel dött. Nem is valódi torokból jött a hang! Csak illúzió volt, valami varázslat, hogy a rémülett l mindenki megdermedjen...

Az el rs beért egy hegyszorosba, és nyílvessz k záporoztak lovakra és lovasokra. Sikolyok, potyogó harcosok, elbotló lovak... Hátulról pedig kardcsattogás. Kutyaöl k! Korabbnak és a lovának sikerült valahogy kievickélnie. Egy alak bukkant fel a balján, felsikoltott, és felemelte a fegyverét. – Én vagyok, a fenébe is! – Párducos! Parancsnoka alól kil tték a lovat. Felnyújtotta a kezét. Korabb megragadta Párducos alkarját, és maga mögé rántotta a nyeregbe. – Vágtázz, Bhilan, vágtázz! Fekete páncélos lovasok ugrattak át az alacsony falon, keszty s kezükben fejszét forgattak. Fürge Ben felkiáltott, és fedezékbe ugrott. Kalam szitkozódva követte, Korbolo Dom ájult testével a vállán. Ledobta magát a mágus mellé, és paták suhantak el fölöttük. Kavics, homok záporozott a nyakukba. Aztán a nehézlovasság elt nt. Kalam elengedte a napanit, és az oldalára fordult, hogy lássa Fürge Bent. – Hát ezek meg honnan a fenéb l jöttek? – Jobb, ha kicsit itt maradunk – motyogta a varázsló fintorogva, s kisöpörte a homokot a szeméb l. – Raraku nekieresztette a szellemeit... – k énekeltek? Azok a hangok itt zúgnak a fejemben... – Az enyémben is, barátom! Mondd csak, nem találkoztál mostanság egy Tanno Szellemdalnokkal ? – Egy mivel? Miért? – Mert ez az, amit hallasz! Ha ez egy si dal lenne, amit ezek köré a szellemek köré sz ttek, akkor nem hallanánk. S t, már semmit sem hallanánk, mert mostanra darabokra vágtak volna minket, Kalam. A Tanno dal a Hídéget ké! Tessék? – Elgondolkodtató az ok-okozati összefüggés, ugye? Egy Tanno ellopta a történetünket, és dalt faragott bel le; de ahhoz, hogy a dal hatásos legyen, a Hídéget knek meg kellett halniuk. Mint csapatnak. És ez meg is történt. Kivéve téged meg engem... – És Muzsikust. Várj! Muzsikus említett valami Szellemdalnokot Ehrlitanban... – Csak egy közvetlen érintésre volt szükség. Egy kézfogás, egy ölelés, egy csók... – Az a nyavalyás utász; emlékszem, elég ideges volt akkor valami miatt. Egy csók? Emlékeztess, hogy tartozom egy csókkal Muzsikusnak, ha legközelebb találkozunk! Olyan csókot kap, hogy sosem felejti el... – Bárki miatt történt, megtörtént – felelte Fürge Ben. – A Hídéget k El dökké váltak... – El dökké? A Királyn alsójára, mi a fenét akar ez jelenteni? – Átkozott legyek, ha tudom, Kalam! Még sosem hallottam ilyet. Egy egész század... Ilyenre még nem volt példa, soha! – Talán csak a T'lan Imassoknál... A varázsló sötét szeme résnyire sz kült. – Érdekes gondolat! – mormogta. Aztán felsóhajtott. – Mindenesetre Raraku

szellemei a dal hallatán felébredtek. Felébredtek, és csatába vonultak. De van itt még más is: esküszöm, hogy az egyik rámpa fölött wicka lobogót láttam elsuhantunkban... – Hát, lehet, hogy Tavore kihasználja a helyzetet... – Tavore nem tud semmit, Kalam. Végül is otataral kardot hord. Talán a mágusok, akik vele vannak, érzik, hogy történik valami, de az oázisra ereszked sötétség mindent eltakar... – Más jó hír, Fürge? – sóhajtotta Kalam. – A sötétség varázslat. Emlékszel, milyen, amikor Fürkész Anomander úgy érkezik meg valahova, hogy nyitva az Ürege? A súlyra, a föld remegésére, a nyomásra? – Nem mondod, hogy a Sötétség Fia ide tart... – Remélem, nem! Úgy értem, nem hiszem. Más dolga van, majd kés bb elmagyarázom. Nem, ez szerintem sokkal, hm, ösztönösebb. – Azok a vonyítások, Fürge! – nyögte Kalam. – Két kopó volt. Összefutottam már velük. Olyanok, mint az Árnyak Kopói, csak valahogy még rosszabbak... – A varázsló mereven nézett rá. – Hagyd abba, Fürge! Nem szeretem ezt a tekintetet! Csak azért menekültem meg, mert nekik eresztettem néhány azalan démont. Nem állították meg ket, de elég ideig feltartóztatták, hogy elmenekülhessek... Fürge Ben lassan felvonta a szemöldökét. – Egy pár azalan démont, Kalam? Ugyan merre jártál mostanában? – Hát, nem csak neked vannak hosszú történetek a bögyödben... A varázsló óvatosan guggolásba emelkedett, és tekintete végigfutott az omlatag falon túli területen. – Azt mondod, két Sötétség Kopója? Akkor Deragothok voltak. De vajon ki szakíthatta el az láncaikat? – Ez annyira jellemz ! – csattant fel Kalam. – Van olyan, amit te nem tudsz? – Pár dolog akad – felelte a varázsló halkan. – Például: mit keresnek itt? – Amíg nem vagyunk az útjukban, nem érdekel... – Nem, félreértettél! – Fürge Ben állával a falon túli tisztás felé bökött. – Mit csinálnak itt? Kalam felnyögött. Széles, kemény válluk fölött felállt a sz r. A nyakuk hosszú volt és izmos, a fejük széles, lapos, állkapcsuk körül dagadtak az izmok. Sebhelyes, fekete bundájuk volt, fekete szemük pedig szinte égett, mégsem volt benne egy csepp fény sem. Akkorák voltak, mint a sztyeppi lovak, csak sokkal izmosabbak. Kapartak, fejüket a tér macskakövéhez közelítették. Volt bennük valami hiénás, de hasonlítottak a síksági medvére is. Kegyetlen arrogancia keveredett bennük ravasz alattomossággal. Lassítottak, aztán megálltak, s beleszagoltak a leveg be. Pusztítani jöttek. Hogy elszakítsák az életet a hústól, megleckéztessenek mindenkit, aki a gazdájuk akar lenni, s elsöpörjenek mindent, ami az útjukba áll. Ez a világ új volt nekik, de tudták, hogy egyszer régen ismerték. Csak sok minden megváltozott. A nagy csend világa lett, ahol ellenség és barát egyaránt a másik torkának megy. Semmi sem úgy volt, mint régen, s a Deragothok emiatt elbizonytalanodtak. Azért jöttek, hogy pusztítsanak. Most mégis haboztak. Tekintetük az érkez re

szegez dött, aki most velük szemben állt a tér túlsó végén. Habozás. Igen. Karsa Orlong elindult el re. Halkan beszélt hozzájuk, de a hangja még így is dübörg volt: – Urugal gazdájának voltak... céljai – kezdte. – Arról álmodott, hogy a gazdátok lesz. De most már ért mindent, és nem akar t letek semmit. – A teblor ezután elmosolyodott. – Én viszont igen! Mindkét kopó hátralépett, s utat hagytak maguk között. Karsa elmosolyodott. Ti nem tartoztok ide. – Elengedtek? – Kérdezte, és folytatta útját. Nekem pedig elegem van az idegenekb l! – gondolta magában, majd újra az állatokhoz beszélt. – Emlékeztek a Toblakákra, fenevadak? ket megszelídítette a civilizáció. Az ostoba béke csapdája. Annyira meggyengültek, hogy nem tudtak megállni a T'lan Imassok el tt, a Forkruli Támadók el tt meg a Jaghuták el tt. Most pedig nem tudtak ellenállni a nathii rabszolgavadászoknak. Ébredésre volt hát szükség, barátaim! Emlékezzetek a Toblakákra, ha úgy tetszik! – Ezzel elindult a két kopó közötti úton, mintha elfogadná a hívást, hogy átengedik. A kopók támadásba lendültek. Tudta, hogy ez lesz. Karsa leguggolt, balra hajolt, és feje fölé emelte a hosszúkardot – éppen a kopó útjába, aki arról az oldalról támadott. Mellkason találta. A nehéz szegycsont megreccsent, de nem tört el, a fogazott penge viszont mély sebet vájt a bordák közé. Karsa ezután fegyverének lendületével felugrott, vállát el redöntötte, aztán fel, és nekirohant az állat kulcscsontjának. Fogak csattantak a Toblaka tarkója fölött, aztán mind a harcos, mind a kopó megremegett. Utóbbinak karddal megtört bordái széthasadtak. Karsa jobb lábszárán fogsor csattant. Már fel is emelték a földr l. Aztán oldalra dobták, de a fogsor nem engedte el. Kiesett a kard a kezéb l. rl fogak értek a csontjához, szétcincálták az izmait. A másik kopó is Karsa fölé tornyosult, s vadul rázta a lábát. Az els kopó néhány lépést hátrált, húzta a bal els végtagját, vére a földre ömlött. Karsa nem próbálta kihúzni a lábát a kopó szájából – az viszont szerette volna leharapni. Karsa azonban fél lábára helyezte testsúlyát, és beleöklelt a kopóba. Aztán átvetette a karját annak válla körül. A teblor egy üvöltéssel a leveg be emelte a kopót. Az vadul kapálózott hátsó lábával, de Karsa nem kegyelmezett – megfordította. Az agyarak kiszakadtak a húsából, amikor a földre dobta a bestiát. A kövek felhasadtak, a leveg megtelt porral. A teblor ekkor térdre esett, átölelte a vonagló állatot, és megszorította a torkát. A válasz acsarkodás volt. Fogak téptek a felkarjába, az állat vadul tépte a b rét és a húsát. Karsa fél kezét kiszabadította, és az állat álla alá nyomta. Karmok téptek Karsa testébe, fogak martak a húsába, de a teblor folytatta a nyomulást. Egyre er sebben és er sebben nyomta, s másik kezével is. A rugdalózás egyre vadabbá vált. A kopót már a félelem hajtotta. Karsa hallotta és érezte is a csikorgó roppanást, aztán az állat feje a k re esett. Torkából furcsa, nyüszít hang tört el . A harcos ekkor visszahúzta jobb kezét, ökölbe szorította, és az állat torkába vágott. Széttörte a légcsövét. A lábak rángatózni kezdtek, majd megmerevedtek. Karsa egy üvöltéssel felállt, hajából fröcsögött a vér és a verejték, s odanézett, ahol az imént még a másik kopó állt. De az csak véres nyomokat hagyott

maga után. Karsa a kardjához tántorgott, felkapta, és elindult a csillogó, friss nyomon. Kalam és Fürge Ben felemelkedtek az alacsony fal mögül, és némán az óriás harcos után néztek. A sötétségben árnyak kezdtek nyüzsögni. Úgy gyülekeztek a Deragoth véres teteme fölött, mint egy raj molylepke, de aztán riadtan szétszaladtak. Kalam átgördült a vállán, és késeivel a kezében elindult a kopó felé. Fürge Ben követte. Szemügyre vették a viharvert tetemet. – Varázsló... – Igen? – Kapjuk fel azt a napanit, és húzzunk innen, de gyorsan! – Kiváló terv. – Most gondoltam ki... – Nagyon tetszik. Szép munka, Kalam! – Mindig mondtam, Fürge: van itt más is, nem csak egy csinos pofi! Mindketten megfordultak, s ügyet sem vetettek a szakadt Kurald Emurlahn darabból kiszökdös árnyakra. Gyorsan visszamentek oda, ahol Korbolo Domot hagyták. – Barátom? Heborik lenézett a négyszem , alacsony termet démonra, aki elé toppant az ösvényen. – Ha találkoztunk volna, démon, biztosan emlékeznék rád! – Segít kész magyarázat. L'oric fivére vagyok. A tisztáson fekszik, t led tizenkét lépésnyire. Habozás, javítás. Tizenöt lépésnyire. A lábad majdnem olyan rövid, mint az enyém. – Mutasd az utat! A démon meg sem mozdult. – Barátom? – Többé-kevésbé. Vannak közös hibáink... A lény vállat vont. – Fenntartással. Kövess! Heborik elindult a megkövült erd n át a démon nyomában, s mosolya egyre szélesedett, ahogy a lény tovább karattyolt. – Egy pap, tigriskézzel. Néha. Máskor emberi a keze, de zöld. Végtelenül zöld. Figyelemre méltó. Szép tetoválás. Vicces. Azt hiszem, nehezen tudnám elharapni a torkodat. Még az éhségt l vezérelve sem, pedig engem mindig az vezérel. Elgondolkodtató. Furcsa egy éjszaka ez. Szellemek, merényl k, Üregek, néma csaták. Hát ebben a világban sosem szokás aludni? Kiértek egy kis tisztásra. L'oric páncéljára rászáradt a vér, de amúgy egészen jól nézett ki, törökülésben ült, lehunyt szemmel, s mélyeket lélegzett. A poros földön a Sárkányok Asztala hevert el tte kiterítve. Heborik egy nyögés kíséretében lezuttyant mellé. – Nem is tudtam, hogy szoktál ezzel játszani! – Sosem szoktam – felelte L'oric halkan. – Úgy értem, játszani. Az Asztalnak

Mestere született, és a Mester éppen az imént fogadta be a Láncok Házát a pakliba. Heborik szeme elkerekedett, aztán résnyire sz kült. Biccentett. – Akárhogy dühöngenek most az istenek, csak ezt tehette. – Tudom. Mostantól a Nyomorék Istent is ugyanúgy kötik a szabályok, mint a többit. – Igen, bekerült a játékba, miután annyi ideig kívülr l támadott. Nem tudom, nem fogja-e egy napon megbánni, hogy belekezdett ebbe a játszmába... – Meg akarja kaparintani a Kurald Emurlahn ezen kis darabját, bár esélyei naplemente óta jelent sen csökkentek. – Hogyhogy? – Bidithal halott. – Ez jó hír. Ki tette? – Toblaka. – Óh! Ez nem jó hír. – De úgy hiszem, Toblaka lett a Láncok Házának Lovagja... – Ez átkozottul nagy balszerencse... a Nyomorék Isten számára. Toblaka nem hajt fejet senki el tt. Nem engedheti meg magának. Nem teljesít majd semmilyen elvárást... – Ezt már ki is mutatta ma éjjel, Szellemkéz, s ezzel mindannyiunkat a pusztulásba lökhet. Ugyanakkor az a gyanúm, hogy bizony az egyetlen esélyünk a túlélésre is! – L'oric kinyitotta a szemét, és Heborikra nézett. – Nemrég megérkezett a Sötétség két Kopója; éreztem a jelenlétüket, de nem tudtam közelebbr l is megszemlélni ket. Az otataral és a sötétség miatt, ami körülveszi ket. – És ugyan miért állna Toblaka az útjukba? Ne fáradj, már tudom a választ. Azért, mert Toblaka. – Igen. És azt hiszem, már meg is tette. – És? – És ha jól érzem, már csak az egyik Deragoth van életben. – Az istenekre! – nyögte Heborik. – Toblaka most is üldözi. – Mondd csak, miért jöttek ide a Kopók? Kinek a levesébe köpött most bele Toblaka? – A kártyák ezt nem mutatják, Desztrián. Talán még nincs is meg a válasz. – Örömmel hallom, hogy van még ilyen is. – Szellemkéz! Vidd el Felisint err l a helyr l! Szürkebéka is veletek tart. – És te? – Nekem Shei'khez kell mennem. Nem, ne mondj semmit, amíg a végére nem érek! Tudom, hogy ti egykor közel álltatok egymáshoz – talán nem saját akaratotokból, de akkor is közel. Ez a halandó gyermek hamarosan megsz nik létezni. Az istenn fel akarja emészteni a lelkét, most is, miközben beszélünk; és ha ezzel meglesz, nincs visszaút. A fiatal malaza lány, akit ismertél, megsz nik létezni. Tehát amikor azt mondom, Shei'khez megyek, az istenn re gondolok, nem a gyermekre. – De miért? Tényleg hiszel az apokalipszisben? A káoszban, a pusztításban? – Nem. Valami mást tervezek. Beszélnem kell az istenn vel, még miel tt felemészti

Shei'k lelkét. Heborik hosszasan nézte a F mágust, próbálta kitalálni, mit akarhat a bosszúszomjas, rült istenn l. – Két Felisin van – mormogta L'oric félig lehunyt szemmel. – Mentsd meg azt, akit még megmenthetsz, Könny kez Heborik! – Egy napon – morogta Heborik – kiderítem, ki is vagy valójában, L'oric! A F mágus elmosolyodott. – Egyszer igazságra lelsz majd: egy fiú vagyok, aki sosem érhet apjának nyomdokaiba. Ez id vel éppen eleget elárul majd rólam. Menj, Desztrián! Vigyázz rá nagyon! A szellemek kihúzták magukat, s páncéljukból vörös rozsdapor robbant el , ahogy szalutáltak az elhaladó Karsa Orlongnak, aki arra gondolt, ezek legalább nincsenek leláncolva. A vércseppek elvezették egy romokkal teli részhez, a város egyik kihasználatlan részéhez, ahol sok volt a beomlott pince, pöcegödör és az omladozó fal. Érezte az állat szagát. A közelben volt, és gyanította, hogy zsákutcába juthatott. Vagy – s ez még valószín bbnek t nt – elhatározta, hogy kiáll ellene, s ehhez megfelel búvóhelyet keresett. Ám a lassan, egyenletesen elhullajtott vércseppek elárulták. Karsa igyekezett nem nézni az árnyak övezte kis sikátorra, ami t le jobbra, ötlépésnyire nyílt. Léptei elbizonytalanodtak a fájdalomtól és a habozás miatt – és nem minden volt álca. A kezére, kardjára folyt vér már ragacsossá száradt, mégis félt, hogy megcsúszik miatta a keze. Árnyak tépázták a sötétséget, mintha két si er harcolna egymással, s az utóbbi állna vesztésre. Karsa rádöbbent, hogy közel a hajnal. Elért a sikátor vonalába. A kopó pedig támadott. Karsa el reugrott, és megforgatta a kardját, két kézzel. A hegye elérte a kopó b rét, de az túl gyorsan futott, így kiszabadult a kard hatóköréb l. Fél lábon landolt, s az is kibicsaklott alóla. A kopó fél vállra esett, majd átgördült. Karsa talpra ugrott, hogy szembenézzen vele. A kopó lekushadt, izmai megfeszültek, s újabb támadásra készült. A ló, amely kirobbant a következ sikátor sötétjéb l, nem csak a kopót, de Toblakát is meglepte. A rémült állat vakon rohant, ez gyorsan kiderült – ugyanis nekiment a kopónak. A lovon ketten ültek, s az ütközéssel mindketten átrepültek a kopó feje fölött. A becsapódás hatására a kopó vadul rugdalózó paták közé került. A lónak sikerült valahogyan talpon maradnia, így gyorsan kievickélt a veszélyes területr l, s közben nagyokat horkantott, mintha nem jutna leveg a tüdejébe. Mögötte a kopó a követ kaparta, és szintén felállni készült. Karsa üvöltve el reugrott, és kardjának hegyével nyakon bökte a bestiát. Az felsikoltott, de a Toblakára vetette magát. Karsa félreugrott, s vitte a kardját is. A kopó torkából ömlött a vér, az állat csak három lábára tudott támaszkodni, de felállt. Szédült, imbolygott, a k vöröslött a vérét l. Az árnyak közül el ugrott valaki. A buzogány szögecses feje sziszegve suhant a leveg ben, s a kopó fejéhez csapódott. Hamar jött a következ is. A bestia koponyája

hangos reccsenéssel betört. Karsa el relépett. Egy felülr l bevitt, kétkezes csapással végre a földre kényszerítette az állatot. Karsa és Párducos együtt fejezték be a csatát. A kopó tucatnyi csapás után kimúlt. Korabb Bhilan Thenu'alas tántorgott oda melléjük, kezében törött kardjával. Karsa letörölte a vért a fegyverér l, és mogorva pillantást vetett Párducosra. – Nem volt szükségem a segítségedre – morogta. Párducos elvigyorodott. – Nekem viszont szükségem van a tiédre! Gyöngy kimászott a gödörb l, át a holttesteken. Hínáros elég elegáns meggyilkolása óta meredeken zuhant az este színvonala. Meredekebben, mint ennek az ároknak a fala. Számtalan r jött, aztán a szellemhadsereg, a legkevésbé sem szellemszer fegyvereivel. Feje még mindig sajgott Losztara „csókjától” – átkozott személy! Pedig már éppen azt hittem, hogy kezdem kiismerni! Átverekedte, átvagdosta magát az egész táboron, és most félig vakon a romok felé tántorgott. A sötétséget minden oldalon széttépték. A Kurald Emurlahn úgy nyílt szét, mint a halál virága, s az oázis volt a közepe. A jelenség olyan nyomással járt, hogy Gyöngy alig bírt egyenesen járni. Ha Losztara nyugton marad, talán még kihozhatnak valamit ebb l a helyzetb l. Elért a romok széléig, és szemügyre vette a gödröt, ahol a lányt hagyta. Semmi mozgás. Vagy nyugton van, vagy elment. Elindult. Utálom az ilyen éjjeleket! Semmi sem úgy sül el, ahogy terveztem... Valamilyen kemény tárgy csapódott a fejéhez oldalról. Megszédült, elesett, és egy ideig mozdulatlanul feküdt a földön, még az arcát sem emelte fel a hideg, szemcsés homokból. Egy hang szólalt meg fölötte. – Ezt Malaz város miatt kaptad! És még így is tartozol eggyel! – Hínáros után? – morogta Gyöngy, s beszéd közben kis porfelh ket indított útnak. – Szerintem inkább te tartozol nekem eggyel! – A banya miatt? Említésre sem érdemes! Valami a földre esett Gyöngy mellett. Aztán a valami felnyögött. – Oké – sóhajtotta Gyöngy. Még több por, egy miniat r Forgószél... – Akkor én tartozom neked. – Örülök, hogy megegyeztünk! Na, most nyöszörögj még egy kicsit! A kiscsaj hamarosan magához tér! Gyöngy mozdulatlanul hallgatta a távolodó léptek zaját. Ketten voltak. A varázslónak nem volt kedve beszélgetni. Velem. Azt hiszem, megsért dhetek. Az alak, aki mellé esett, megint felnyögött. Gyöngy elmosolyodott. Keleten az ég már világosodott. Az éjszaka véget ért.

Huszonhatodik fejezet

Ezen a napon Raraku felébred.

XXXIV.II.1.81 „A Prófécia szavai” Dryjhna és az Apokalipszis Szent Könyve

A Forgószél Istenn egykor homokból és szélb l született, tomboló vihar volt. Fal, amely körülvette a fiatal n t, aki egykor a Paran Ház Felisin nev gyermeke volt, de akib l Shei'k lett, a Kiválasztott, az Apokalipszis Seregének vezet je. Az anyja neve is Felisin volt. Fogadott leányának is ezt a nevet adta. maga viszont elveszítette. Ám id nként, az éjszaka legsötétebb óráiban, saját keletkezése borzalmas csendjében meg-megpillantotta azt a lányt, aki egykor volt. Mint elmosódott kép egy koszos tükörben. Kerek kép , mosolygós, csillogó szem . Gyermek, akit imád a bátyja, a térdére ülteti, és lovagoltatja, mintha vad csikót törne be, s a félelemb l és elragadtatásból szület sikolyoktól zeng a ház... Anyja jóstehetséget kapott. Ez köztudott volt. Elismert igazság. És ennek az anyának a legkisebb gyermeke azt álmodta, hogy egy szép napon majd is felfedezi magában ezt a tehetséget. A tehetség azonban csak az istenn vel együtt érkezett, ezzel a borzalmas, gonosz, iszonyatos teremtéssel, akinek a lelke szárazabb és élettelenebb volt minden sivatagnál. És a víziók, amelyek ezután Shei'kre törtek, elmosódott, homályos villanások voltak. Rájött, hogy nem tudásból, nem tehetségb l születnek. Ezek a félelem rémképei. Az istenn félelméé. És a Forgószél fala most összezárult, elt nt a kinti világból, hogy ott tomboljon tovább Shei'k napbarnított b re alatt, ereiben, húsában, vadul süvítsen a fejében, minden más hangot elnyomva. Igen, volt hatalma is. Kortól, haragtól keser . És bármib l született is, az árulás kesernyés ízét hordozta. Egy szívszaggató, nagyon személyes jelleg árulásét. Egy sebb l fakadt, amelynek régen be kellett volna gyógyulnia, amelynek érzéketlenné kellett volna válnia az új, vastag hámréteg alatt. De a szenvedésb l fakadó öröm

nyitva tartotta ezt a sebet, táplálta a seblázat, amíg nem maradt más a szívben, csak gy lölet. Gy lölet... valaki iránt, olyan régi gy lölet, amelynek már arctalanná vált a célpontja. A h vös, tiszta pillanatokban Shei'k pontosan átlátta a helyzetet. A harag olyan er ssé fokozódott, hogy bármi váltotta is ki az istenn l, biztosan nem érdemelt ilyen választ. Az egész sebzettség rosszul indult. A legelejét l kezdve. Shei'k már gyanította, hogy az istenn ben eleve megvolt a hajlam az rületre, s a lelkében lakozó árnyak csak a lehet ségre vártak, hogy eluralkodhassanak végre az elmén, s eljuttassák az El ddé váláshoz... Lépésr l lépésre, lassan haladunk a borzalmas úton. Szinte vakon totyogunk a végtelen mélység szélén. A társaink közben nem látják, hogy baj van. A világ is normális helynek látszik. Lépésr l lépésre, mint bárki más – kívülr l nem látszik semmi. Talán még belülr l sem, egy ideig. Csak a feszültség árulkodó, és a pánik susogása. A bizonytalanság, amely az egyensúlyt fenyegeti. Felisin, aki Shei'kké lett, megértette ezt. Mert is ezen az úton haladt. Gy lölet, édes, akár a méz. Magamtól sétáltam a pokolba. rült vagyok én is, mint az istenn . Ezért választott engem, mert rokonlelkek vagyunk... De akkor mi ez az utolsó szalmaszál, amelybe annyira kapaszkodom? Miért hiszem még mindig, hogy meg tudom menteni önmagamat? Hogy vissza tudok térni... és megtalálni a lelkemben a helyet, ahol nem él rület, ahol nem a káosz az úr. A helyet... a gyermekkorom helyét. Állt a középs teremben, a háta mögött a trónnak nevezett székkel, melynek h s volt a szövete, száraz a karfája. Állt, egy idegen páncéljába zárva. Szinte érezte, hogy az istenn kinyújtja a kezét, és magához öleli – de nem úgy, ahogy azt egy anya tenné, nem! Ez az ölelés teljesen meg fogja fojtani, elnyomja a fényt. Az öntudat utolsó szikráját is. Lelkét gy lölet páncélja védi. Nem lát önmagába, de nem lát kifelé sem. Roggyantan jár, imbolyog, rozsdásan nyikorog, nincs benne semmi báj. Fogai kivillannak az árnyékban, de vigyora ördögi. Felisin Paran, tartsd magad elé a tükröt, ha mered! Kint el ntek a hajnali nap els sugarai. És Shei'k a sisakjáért nyúlt. L'oric a kel nap fényében éppen csak ki tudta venni a Kutyaöl k rhelyeit a rámpákon. A hajnali szürke fényben nem látott semmi mozgást. Ez furcsa volt, de nem túl meglep . Egy ilyen éjszaka után még a legbátrabb katonának sem lehet azonnal mersze felnézni, felegyenesedni a búvóhelyr l, és nekilátni a hétköznapi feladatoknak, mint minden más reggelen. Mégis érezte, hogy valami nem stimmel a gödröknél. Végiglovagolt a gerincen, s a domb felé tartott, ahová Shei'k telepítette parancsnoki helyét – innen akarta végignézni a csatát. A F mágusnak minden csontja sajgott. Izmai is minden lépés után cserben akarták hagyni. Imádkozott, hogy ott találja. Imádkozott, hogy az istenn meghallgassa a szavait, a figyelmeztetését, és elfogadja az ajánlatát. Egy hajszálon múlott minden. A sötétség elbukott... Valahogyan legy zték. Ezen elgondolkodott, de nem sokáig – nem volt most id ilyen elméleti kérdésekre. A

Kurald Emurlahn elkínzott darabja ébredezett, és az istenn már errefelé tartott, hogy teljesen a magáévá tegye. Hogy trónt építsen. Hogy feleméssze Rarakut. Az árnyak között még mindig szellemek suhantak, harcosok és katonák a régen elmúlt birodalmak seregeib l. Furcsa fegyverekkel felszerelkezve, testüket furcsa páncélzattal védve vonultak, arcukat – min megkönnyebbülés! – sisakrostély takarta. Énekeltek, bár a Tanno dal már töpreng vé, gyászossá szelídült, s halkan szólt, akár a szél. Ismét hullámzani kezdett, s ett l L'oric is megnyugodott valamelyest. Kiért fognak harcolni? Egyáltalán miért vannak itt? Mit akarnak? A dal a Hídéget ké volt. De úgy látszott, a Szent Sivatag is a magáévá tette, s halhatatlan kórusával ezt énekeltette. És minden lélek, aki valaha is csatában hunyt el a sivatagban, most összegy lt. A hajszál... Elérte az ösvényt, amely felvezetett Shei'k dombjára. Itt-ott sivatagi harcosokat látott feszesre húzott íjjal, harmattól nedves, csillogó nyílhegyekkel, homokszín telabába burkolózva. A nap közben a keleti horizont fölé emelkedett. L'orictól jobbra Mathok könny lovassága gyülekezni kezdett. A lovak ijedeztek, a sorok hullámoztak, nehezen álltak össze. A F mágus magát Mathokot nem látta – s végigfutott a hátán a hideg, mert rájött, hogy a hadvezér törzsének lobogóját sem látja sehol. Lovakat hallott közeledni, s mikor megfordult, Párducos t nt fel egy tisztjével és Toblakával. Éppen felé tartottak. Toblaka lova jhag volt. Hatalmas, brutális ösztönlény, kegyetlen külsej . Tökéletesen illett az óriáshoz, aki a hátán ült. Ám az óriás nem volt valami fényes formában. A testén látható rettenetes sebeket a természetellenesen gyors gyógyulási folyamat még nem tüntette el teljesen. Karja vörös volt, tépett. Egyik lábát cakkosra rágta valami, aminek hatalmas állkapcsa volt. Toblaka és lova két tárgyat húzott a földön, láncra kötve – L'oric szeme elkerekedett, amikor meglátta, mik azok. Megölte a Deragothokat. Levágta a fejüket. – L'oric! – nyögte Párducos, és megállította lovát. – Odafent van? – Nem tudom, Párducos. Mindhárman leszálltak a lóról, s L'oric látta, hogy Toblaka kíméli rágott lábát. Ezt a kopó tette vele. Aztán megpillantotta a k kardot is az óriás hátán. Ah, tehát tényleg az! Azt hiszem, a Nyomorék Isten súlyos hibát követett el. Az istenekre, ez megölte a Deragothokat! – Hol bujkál Febryl? – kérdezte Párducos, miközben négyen együtt elindultak felfelé a dombra. Toblaka felelt: – Meghalt. Van pár dolog, amit még nem mondtam. Megöltem Febrylt. Megöltem Bidithalt is. Meg akartam ölni Szellemkezet és Korbolo Domot is, de ket sehol sem találtam. L'oric megdörzsölte a homlokát. Keze verejtékes, zsíros lett – pedig még látszott a lehelete a leveg ben. Toblaka kíméletlenül folytatta: – És amikor bementem Korbolo sátrába, ott találtam Kamist Reloét. Megölték. És megölték Hínárost is.

L'oric megrázta magát, és Párducoshoz fordult. – Megkaptad Shei'k legutóbbi parancsát? Nem kellene a Kutyaöl kkel lenned? A harcos felmordult. – De, igen. Onnan jövünk. – Mind meghaltak – mondta Toblaka. – Éjjel lemészárolták ket. Raraku szellemei buzgón dolgoztak, de ellenem egyik sem mert fordulni. – Felnevetett. – Szellemkéz elmondhatná: nekem saját szellemeim vannak! L'oric megbotlott, és Párducos karjában kapaszkodott meg. – Lemészárolták ket? Mindenkit? – Igen, F mágus. Meglep, hogy nem tudtad. De a sivatagi harcosok még megvannak. Még megnyerhetjük a csatát, csak nem itt és most. Vagyis meg kell gy znünk Shei'ket, hogy menjünk el... – Ez nem fog menni – vágott közbe L'oric. – Az istenn közeledik, már majdnem ideért. Túl kés , Párducos. Percekre vagyunk attól, hogy mindenhez túl kés legyen... Felértek a gerincre. Shei'k ott állt. Sisakban, páncélban, háttal nekik, dél felé nézve. L'oric legszívesebben felkiáltott volna, mert látta, amit a társai nem. Elkéstem! Ó, az istenekre! Ezután gyorsan el reugrott, felvillant Üregének kapuja... és már ott sem volt. Az istenn nem veszítette el az emlékeit. S t, a harag minden emlékképet a fejébe vésett, mélyen, keményen – elpusztíthatatlanul, mint a fák a k erd ben. És dédelgethette ket, dajkálhatta, mint egy szerelmes verset, bevackolódhatott a gyilkos gondolatok közé; pedig az, aki igazán megbántotta, vagy halott volt, vagy majdnem halott. Már csak a gy lölet számított. A harag, amit a férfi gyengeségei miatt érzett. Ó, a többiek a törzsben elég gyakran játszották ezt a játékot! Amikor a csillagok nyáron halványabban ragyogtak, a sötétben testek surrantak ki egyik sz rme alól, s rohantak át egy másik sátorba, s maga is gyakran tárta szét combját más n férje vagy egyegy kíváncsi, tétova ifjonc el tt. Ám szívét annak a férfinak adta, akivel élt. Ezt a törvényt szentül betartotta. Ó, a férfi annyira érzékeny volt! Keze követte a szem útját, amikor elkészítette a tiltott képeket a n l, a tiltott helyeken. Kezét szíve köré zárta, s odaadta azt valaki másnak – s közben nem is gondolt arra, akinek egyszer már odaadta. Átadta másnak, aki még arra sem volt képes, hogy cserébe saját szívét adja – gonosz szavakat, vádakat vágott csak a fejéhez. Elég haragosan ahhoz, hogy a többiek elüldözzék maguk közül. De az a kurva el bb még megölte az összes rokonát, egyet kivéve. Ostoba, buta ember, ennek a n nek adta a szerelmét! A megcsalt n haragja nem csitult a Rituáléval sem, és akkor sem halt el, amikor – túl összetörten ahhoz, hogy továbbhaladjon – elszakadt a Rituálé erejét l, és az örökös sötétségbe került. A kíváncsi szellemek, akik sírása hallatán közelebb jöttek, hogy vigasztalják – nos, mindegyikkel éhségét csillapította, mert elvette az erejüket. Egyik réteg jött a másik után. Mert azok is ostobák, buták voltak, önz k, és ostobaságokra pazarolták volna az erejüket is. Neki viszont célja volt!

A gyerekek elözönlötték a világot. És ki volt az anyjuk? Nem más, mint az a kitagadott kurva! És az apjuk? Ó, igen, a n meglátogatta. Azon az utolsó éjjelen. Megtette! T le zlött, amikor másnap reggel kirángatták a fényre. B zlött! És az igazság ott volt a szemében. Tekintetét sosem tudta – és nem is akarta – elfeledni. A bosszú fenevad volt, amely túl régóta rángatta már a láncokat. mindig csak bosszúra vágyott. Bosszúra, amit ma végre nekiereszthet! És még Raraku sem állíthatja meg! A gyerekek meg fognak halni! A gyerekek meg fognak halni. Megtisztítom a világot t lük, a büszke tekintet fattyúktól, mindt l, ami ett l az anyától származik! Hát persze, hogy nem tudott részt venni a Rituálén! Egy új világ élt benne, várva, hogy megszülethessen! És most végre felemelkedem! Egy ilyen gyermek b rébe bújva le fogom mészárolni ezt a világot! Látta, hogy megnyílt az ösvény, az út tiszta volt és hívogató. Alagút, melynek falát pörg -forgó árnyak alkották. Jó lesz ismét járni. Érezni a hús melegségét, a vér forróságát. Vizet ízlelni. Meg ételt. Lélegezni. Gyilkolni! Shei'k se látott, se hallott, csak ment lefelé a dombról. Várta a medence, a csatamez . Menet közben malaza futárokat látott a gerincen – egy visszavágtázott a táboruk felé, a többi pedig egyszer en csak bámulta t. Tehát megértették! Tudta, hogy így lesz. Háta mögött halk kiáltásokat hallott. Elmosolyodott. Persze a végén csak a két harcos maradhatott, akik megtalálták. Ostoba voltam, hogy kételkedtem bennük! És tudom, hogy bármelyik szívesen állna a helyemre. De nem tehetik. Ez a csata az enyém. És az istenn é. – Szabad! Keneb kapitány összeszedte magát, és belépett a parancsnoki sátorba. A Végrehajtó éppen magára öltötte a páncélját. Hétköznapi feladat, ami talán egyszer bb lett volna egy szolga segítségével, de Tavore nem tartott igényt ilyesmire. Vagy... mégis? – Végrehajtó! – Igen, kapitány? – Az Ököl sátrából jövök. Felcsert és gyógyítót is hívtunk, azonnal, de sajnos már túl kés volt. Tavore Végrehajtó, Gamet Ököl múlt éjjel elhunyt. Agyvérzés... A felcser szerint vérrög keletkezett a fejében, amikor leesett a lováról. szinte részvétem. A n egyszer , közönyös arca elsápadt. Keneb látta, hogy fél kézzel megtámaszkodik az asztalban. – Meghalt? – Álmában. Az asszony elfordult, és csak nézte az asztalon hever holmikat. – Köszönöm, kapitány. Most távozhat. Szóljon Borostyánnak! Kintr l lárma hallatszott, majd egy wicka ifjonc robogott be kérdés nélkül a sátorba. – Végrehajtó! Shei'k lement a medencébe! Kihívott téged párbajra!

Tavore pillanatnyi töprengés után bólintott. – Rendben van. Az utolsó parancs semmis, kapitány. Mindketten távozhatnak. – Megfordult, hogy befejezze páncéljának felcsatolását. Keneb intett az ifjoncnak, hogy menjen el re, s kivonultak a sátorból. Kint Keneb megtorpant. Ezt tenné Gamet is... nem igaz? – Kiáll ellene? – kérdezte a wicka. A kapitány ránézett. – Igen. Menj vissza Temulhoz, fiam! Akárhogy is, ránk ma csata vár! – Nézte, ahogy a wicka elszalad. Aztán a t le húszlépésnyire álló, szerény kis sátor felé fordult. Az ajtóban nem álltak rök. Keneb megállt a bejárat el tt. – Borostyán, odabent van? Egy n lépett ki a sátorból. B rruhát viselt – vagyis könny páncélt, s Keneb ezen meglep dött –, valamint egy hosszúkard volt az oldalára kötve. – A Végrehajtó elkezdené a reggeli gyakorlatokat? Keneb a n nyugodt szemébe nézett, melynek színér l a nevét kapta. Végtelenül mélynek t nt... Gondolatban megrázta magát. – Gamet meghalt az éjjel. Éppen az imént értesítettem a Végrehajtót. A n tekintete a parancsnoki sátor felé villant. – Értem. – A két hadsereg közötti medencében ott áll Shei'k... és vár. Arra gondoltam, hölgyem, hogy a Végrehajtónak talán segítségre volna szüksége a páncélzat felöltéséhez. Legnagyobb meglepetésére a n visszafordult a sátorhoz. – Ma reggel nem, kapitány. Értem, hogy mi a célja... de nem. Ma reggel nem. Jó napot, uram! S ezzel elment. Keneb a meglepetést l mozdulni sem tudott. Oké, tehát mégsem tudok semmit a kr l! Visszafordult a parancsnoki sátorhoz, így láthatta, amint a Végrehajtó kilépett az ajtón, a keszty jét igazgatva. Sisak is volt rajta, orcavéd vel. Szemét nem takarta rostély – sok harcos úgy találta, hogy az jelent sen korlátozza a látását. Keneb látta, hogy megtorpan, felnéz a reggeli égboltra, majd továbbindul. A kapitány diszkrét távolságból követte. L'oric átverekedte magát a suhogó árnyak között, ágak karmolták, gyökerekben botlott el. Nem erre számított. Kellett, hogy legyen egy ösvény, egy út ezen a sötét erd n át. Annak a nyavalyás istenn nek itt kell lennie valahol. A közelben. Itt van – de meg kell találni az ösvényt. A leveg párás volt és h vös, a fák erre-arra d ltek, mintha földrengés rázta volna meg a talajt. A magasban fújt a szél, nyikorogtak, nyöszörögtek az ágak. S mindenfelé szellemek, elveszett árnyak jártak. Körbevették a F mágust, aztán elsuhantak mell le. El bújtak el tte a humuszos talajból, aztán sziszegve elsuhantak a feje fölött. Aztán a fák között lángok fénye villant. L'oric leveg után kapkodva rohanni kezdett abba az irányba. volt az. És a lángok meger sítették egy régi gyanúját. Egy Imass, akit kötnek a Tellann láncai, de kapcsolata a Rituáléval megszakadt – ó,

nincs helye, egyáltalán nincs itt hely a számára! Ég testén kis szellemek mocorogtak, a hatalom forrásai, amelyeket évezredeken át magára gy jtögetett. A gy lölet és az irigység miatt a szellemekb l is gonosz kis teremtmények váltak. A mocsár vize és a sár megfeketítette az Imass végtagjait. A moha úgy takarta törzsét, mint valami rothadó sz rme. Szürke haja kötéllé sodródva, kócosan, loncsosan lógott. Szemgödréb l lángok villantak el . Arcán a csont hófehér volt, s a l repedezni kezdett. Foga nem volt, alsó állkapcsa lógott, alig tartotta a helyén a megmaradt pár ínszalag és rothadó izomköteg. Az istenn visított, egyfolytában, még lélegzetet sem vett közben, és L'oric úgy látta, szenved. Közelebb lépett. Az istenn egy csomó iszalag közé került, s a növények szinte lekötözték a karját, a lábát, kígyóként tekeregtek a törzse, a nyaka körül. L'oric csodálkozott, hogy korábban nem látta, az egyik percben ott volt, a másikban nem. De mintha az elt nés ritmikusan ismétl dne, és a növény változik... Lánccá. Hirtelen az egyik elpattant. Az istenn felüvöltött, és megkett zte er feszítéseit. Egy másik lánc is elszakadt, s egy fának csapódott. L'oric még közelebb araszolt. – Istenn ! Hallgass meg! Shei'k – nem elég er s neked! – Az enyém, enyém, az én gyerekem! Az enyém! Elloptam attól a kurvától! Az enyém! A mágus elkomorodott. Mi? Milyen kurva? – Istenn , kérlek, hallgass meg! Felajánlom magamat a lány helyett! Érted? Megint elszakadt egy lánc. És egy hang halkan L'oric fülébe suttogott. – Szarkever ! Megperdült, de már elkésett – egy széles pengéj kés mélyen a bordái közé merült, s utat vágott magának a szívéhez. Vagyis ahhoz a helyhez, ahol a szíve lett volna, ha L'oric ember. A fogazott késél így elhibázta a mélyen megbújó szervet, de azért eltrafált egy ver eret. L'oric felnyögött, és a földre rogyott. A gyilkos kihúzta a kését, leguggolt, és felemelte L'oric fejét, a hajánál fogva. Kése a torkához közelített... – Hagyd már, te bolond! – sziszegte egy másik hang. – Nem látod? Leszaggatja a láncait! L'oric figyelte, ahogy a gyilkos habozik, majd felmordul, és feláll. A F mágus érezte, hogy a vér megtölti mellkasát. Lassan az oldalára fordult, s érezte, hogy a forró folyam távozik a seben keresztül. Új testhelyzetéb l tökéletesen ráláthatott az istenn re – és a felé közelít gyilkosokra. Késeikb l varázslat g zölgött, halálszagú varázslat. Az istenn felsikoltott, amikor az els kés a hátába hatolt. L'oric csak nézte, ahogy megölik. Elhúzódó, kegyetlen mészárlás volt. Korbolo Karvalyai, kiválasztott gyilkosai lesben vártak, Febryl vezette ket ide – senki más nem értett volna az ösvény megnyitásához –, és Kamist Reloe, Fayelle, illetve Hínáros er sítette ket varázserejével. Az istenn hasonlóan kegyetlenül vágott vissza, s a négy merényl l három hamarosan már nem élt – darabokra tépte ket. Az istenn t azonban most már még több lánc kínozta, a földre került, és L'oric látta, hogy a szemében lassan kihunynak a lángok, a szellemek elszökdösnek, mert megérzik a szabadság szelét, és eszük ágában sincs maradni. És

ekkor jött az utolsó gyilkos, s lecsapott a késével. Átszúrta a koponyatet t. Villanás, majd robbanás következett, mely hátravetette a gyilkost. A koponya és a kés is darabokra szakadt, beterítette a gyilkos fejét, fels testét. Az vakon, sikoltozva hátrált, majd elbotlott egy gyökérben, és a földre zuhant. L'oric hallotta, hogy a férfi nyöszörög. Az istenn élettelen testét láncok fonták körbe, újabb és újabb érkezett, amíg végül semmi más nem látszott, csak a csillogó, fekete láncok. Bármilyen szél bolygatta is a fákat, az elmúlt, s csend lett. Mind ezt a tépett Üreget akarták. Ez volt a nyeremény. De Toblaka megölte Febrylt. Meg a két Deragothot. És megölte Bidithalt is. És ami Korbolo Domot illeti – nos, valami azt súgja, hamarosan a Császárn el tt kell majd felelnie tetteiért. Szegény ördög! A F mágus alatt a vért mohón felitta a moha. Ekkor döbbent rá, hogy haldoklik. A közelben ágak roppantak. – Nem is lep döm meg! Elküldted a familiárisodat, mi? Már megint! L'oric elfordította a fejét, felnézett, és megeresztett egy halvány mosolyt. – Apa! – Nem hiszem, hogy sok minden változott volna a szobádban, mióta elhagytad, fiam. – Poros lesz, az biztos. Osric felmordult. – Azt hiszem, az egész torony poros lehet. Nem jártam ott évezredek óta. – Szolgák? – Elküldtem ket... Úgy ezer éve. L'oric felsóhajtott. – Csodálkoznék, ha egyáltalán még állna. Osric lassan leguggolt a fia mellé, s körülvette a Denul fénye. – Ó, még mindig áll, fiam! Mindig nyitva hagyom a vészkijáratokat... Elég csúnya vágás! Az lesz a legjobb, ha szépen, lassan gyógyítjuk be. L'oric lehunyta a szemét. – A régi ágyamban? – Igen. – Túl rövid. Már akkor is az volt, amikor elköltöztem otthonról. – Kár, hogy nem vágtuk rövidebbre a lábadat, L'oric. Er s karok ölelték magukhoz, és emelték fel szinte er feszítés nélkül a földr l. Abszurd módon – ennyi id sen! – békesség szállta meg. Az apja karjában. – Most pedig – kezdte Osric – mondd meg, hogy a fenébe lehet innen kijutni? A pillanat varázsa kihunyt. Megtántorodott, alig tudott talpon maradni. A vaslánc mögül csak forró, fullasztó leveg jutott a tüdejébe. A páncélt hirtelen végtelenül nehéznek érezte. Rátört a rettegés – a nap élve megf zi ebben a rémes fémkaszniban. Shei'k megtorpant. Küzdött, hogy összeszedje magát. Magamat. Az istenekre... Elt nt!

Egyedül állt a medencében. Szemben, a gerincr l magányos alak indult el felé a lejt n. Magas, kimért, fájdalmasan ismer s. Tavore mögött a gerincen és a többi szigeten katonák sorakoztak, s figyelték a fejleményeket. Shei'k gyanította, hogy az Apokalipszis Serege is nézi ket, de nem fordult meg, hogy err l megbizonyosodjon. Elment. Elhagyott. Egykor Shei'k voltam. Most megint Felisin lettem. És itt jön az, aki elárult. A n vérem. Eszébe jutott, hányszor nézte Tavorét és Ganoest játék közben, amikor fakardokkal vívtak. Elindultak az úton halálos könnyedséggel, amikor már nem is érzi az ember a gyilkos fegyver súlyát. Ha nem változott volna meg körülöttük a világ, ha minden maradt volna úgy, ahogy volt, ahogy azt egy gyerek elképzeli, akkor Felisinnek is jutott volna a tanulásból. A fakardok csattogásából, Ganoes nevetéséb l és kedves, oktató szavaiból – bátyja kedves volt és türelmes, az oktatás fontosságát pedig alárendelte a játék örömének. Ám Felisinnek ebb l sosem jutott. S nem jutott más sem, amire most visszaemlékezhetett volna – nem voltak meleg, kedves, megnyugtató emlékei. Tavore szétdarabolta a családot. Felisinnek a rabszolgasors jutott, meg a bánya borzalmai. De a vér olyan kötél, amelyet sosem szakíthatunk el. Tavore már csak húszlépésnyire volt t le. Kivonta otataral kardját. S hiába hagytuk magunk mögött a születés házát, az idáig kísért minket. Shei'k érezte saját kardjának súlyát, a csuklója alig bírta a terhelést. Nem is emlékezett rá, mikor vonta ki a fegyvert. A sisak résén át látta, hogy Tavore egyre közelebb ér hozzá, de közben nem lassít, és nem is gyorsít. Nem érem utol. Nem maradok le. Hogyan is tehetném? Mindig ugyanannyi év lesz köztünk. A lánc sosem lazulhat meg jobban, és sosem feszülhet ki jobban. Hossza meg van határozva. De a súlya, ó, a súlya bizony változik! Tavore könnyedén lépdelt, mozdulatai kimértek, fájón gazdaságosak voltak. Ebben a pillanatban tökéletesnek tetszett. De én olyan nehéznek érzem a vértet! Felisin küzdött a súly ellen – a hirtelen ránehezed teher ellen. Felemelte a kezét, s nem is gondolt bele, hogy ez milyen következményekkel járhat. Tavore, minden rendben... Mennydörgésszer csattanás – karja beleremegett, a kard kiesett a kezéb l. Aztán valami a mellkasába döfött, s húsában, csontjában hideg fájdalom szaladt szét. Úgy érezte, valaki megragadta a páncélt a nyakánál, és megrángatta – pedig csak a kard hegye volt az. Tavore kardjának a hegye, amely átütött a testén, és belülr l megemelte a hátát véd páncélt. Felisin lenézett, s látta, hogy a rozsdaszín penge tényleg a testébe hatolt. Lába felmondta a szolgálatot, a kard pedig meghajlott teste súlya alatt. De nem csúszott le a vasról. A seb görcsösen fogta magában a pengét, s ahogy a földre csúszott, azt is vitte magával. Felisin a hátára esett. A sisak résén át felnézett n vérére, aki fölé magasodott. A vaslánc h vösen birizgálta a szempilláját. Az alak most közelebb lépett, fél lábbal a mellkasára taposott. – Végtelenül nehéznek tetsz súly! –, és kirántotta a kardot. Vér. Hát persze! Csak így lehet megszabadulni az eltéphetetlen lánctól! Ha

meghalunk. Csak tudni akartam, miért tetted, Tavore! Miért nem szerettél engem soha, amikor én szerettelek téged? Csak ezt akartam tudni. A csizma felemelkedett a mellkasáról, de még mindig érezte a súlyát. Nehéz. Milyen nagyon nehéz... Ó, anyu, most nézz le ránk! Karsa Orlong gyorsan kinyújtotta a kezét, és elkapta Párducost, miel tt az a földre rogyott volna. – Figyelj rám, barátom! Meghalt! Fogd a törzseidet, és húzzatok el innen! Párducos a szeme elé kapta egyik kezét. Aztán felegyenesedett. – Igen, meghalt. Ne haragudj, Toblaka! Nem arról van szó. Csak ... – Arca eltorzult a fájdalomtól. – nem tudott vívni! – Igaz, nem tudott. És most meghalt, és vele együtt meghalt a Forgószél Istenn is. Vége van, barátom. Vesztettünk. – Többet, mint hinnéd! – morogta Párducos, majd elfordult. A medencében a Végrehajtó csak állt, és nézte Shei'k holttestét. Az eseményeket figyel katonák mindkét oldalon hallgattak, mint a sír. Karsa elkomorodott. – A malazák nem örvendeznek! – Nem! – csattant fel Párducos, s Korabbhoz fordult, aki a lovaikat fogta. – Biztos utálják a szajhát. Y'Ghatanba megyünk, Toblaka... – Én nem – morogta Karsa. Barátja egy pillanatra megtorpant, majd bólintott anélkül, hogy visszafordult volna. Fellendült a lovára, átvette a szárat Korabbtól, s csak ezután nézett Toblakára. – Jó utat, barátom! – Neked is, Párducos. – Ha L'oric visszatérne onnan, ahová ment, mondd meg neki... – Hangja elcsuklott, majd vállat vont. – Ha kell, segíts neki! – Megígérem, bár szerintem már nem tér vissza. Párducos bólintott, aztán Korabbhoz fordult. – Mondd meg a hadvezéreknek, hogy széledjenek szét a törzsekkel! Menjenek Rarakuból, amilyen gyorsan csak lehet... – Elhagyjuk a Szent Sivatagot, Párducos? – kérdezte Korabb. – Nem hallottad? Mindegy. Igen, elmegyünk. A nyugati úton találkozunk, a régin, amely egyenesen fut. Korabb tisztelgett, aztán megfordította a lovát, és elvágtázott. – Te is, Toblaka! Menj Rarakuból... – Megyek – felelte Karsa –, majd ha végeztem, Párducos! Most már te is menj – a tisztek a Végrehajtó felé tartanak, biztosan támadásra készülnek... – Akkor bolondabbak, mint hittem – felelte Párducos, és a földre köpött. Karsa nézte távolodó barátját. Aztán saját hátasához lépett. Fáradt volt, fájtak a sebei, de volt néhány dolog, amit nem hagyhatott elintézetlenül. Tomboló hátára pattant. Losztara lesétált a lejt n, a repedezett föld meg-megcsikordult a talpa alatt. Mellette ott vonult Gyöngy, aki nehezen szuszogott, mert cipelhette a megkötözött, ájult

Korbolo Domot. Tavore még mindig egyedül állt a medencében, pár lépésnyire Shei'k holttestét l. A Végrehajtó a Kutyaöl k árkait bámulta, és azt a magányos, tépett zászlót, ami a középs rámpa fölött lengett. Egy zászlót, aminek semmi keresnivalója sem volt itt. Egy zászlót, amely tulajdonképpen már nem is létezett. Koltén zászlaja volt – a Holló Klán szárnyaival. Losztara elt dött, vajon ki vonhatta fel, hogyan kerülhetett ide, de aztán úgy döntött, mégsem akarja tudni. Ám volt valami, amit nem lehetett nem tudomásul venni. Mind meghaltak. A Kutyaöl k. Mind egy szálig. És a Végrehajtó a kisujját sem kellett, hogy mozdítsa ennek érdekében. Azonnal látta magában a gyávaságot, és elfintorodott. Újra meg újra elsiklott a gondolatok el l, melyek túl keser ek voltak, hogy végigfusson rajtuk. Útjuk a medencébe rémálomba ill re sikerült, ahogy a Kurald Emurlahn elárasztotta az egész oázist, és az árnyékok harcba szálltak a szellemekkel, s a dal egyre hangosabban emelkedett-süllyedt a környéken, míg végül Losztara is érezte – ha hallani nem is hallhatta igazán. Egy dal, amely még mindig nem érte el a csúcspontját. Mégis, szembe kellett végre nézni a ténnyel. Egyszer , kegyetlen valóság... Elkéstek. Éppen akkor pillantották meg Tavorét, amikor az kiütötte a kardot Shei'k kezéb l, aztán beledöfte a fegyvert a... Gyerünk, Losztara Yil, te átkozott, gyáva féreg, mondd már ki! Mondd ki! A húgába! Beledöfte a fegyvert a húgába. Tessék! Ez történt, s mi tehetetlenül néztük. Nem nézett Gyöngyre, nem mondott semmi. A férfinak sem volt mondanivalója. Össze vagyunk kötve, ez a férfi meg én. Nem akartam. Még mindig nem akarom, de sosem tudnék már meglenni nélküle. Jaj, a Királyn bocsásson meg... Elég közel voltak, hogy lássák Tavore arcát a sisak alatt. Arckifejezése türelmetlen, szinte bosszús volt – feléjük, a közeled k felé fordult. Tisztek is jöttek lóháton, bár elég lassan. Lesz id a magánbeszélgetésre, döbbent rá Losztara. és Gyöngy a Végrehajtótól hatlépésnyire megálltak. A Karmos maga elé dobta Korbolo Domot. – Nem mostanában fog magához térni – mondta, majd nagy leveg t vett. Felsóhajtott, elfordította a tekintetét. – Mit csináltok ti itt? – kérdezte a Végrehajtó. – Elvesztettétek a nyomát? Gyöngy nem nézett Losztarára, csak Tavore kérdésére megrázta a fejét. – Megtaláltuk, Végrehajtó. Nagyon sajnálom... de Felisin halott. – Biztos? – Biztos, Végrehajtó. – Kicsit habozott, majd hozzátette: – Csak egy dolog biztos, Végrehajtó. Gyors halála volt. Gyöngy halk szavainak hallatán Losztara szíve majdnem szétrobbant. Amikor a Végrehajtó a szemébe nézett, összeszorított szájjal biccentett. Tavore egy hosszú percig csak nézett rájuk, aztán lehajtotta a fejét. – Nos, azt hiszem, ebben is van könyörület. Aztán eltette a kardját, elfordult, és elindult a tisztek felé. Losztara halkan szólalt meg, hogy csak Gyöngy hallja. – Igen, ez így van.

Gyöngy hirtelen odafordult hozzá. – Jön Tene Baralta is! Tartóztasd fel, kislány! – Shei'k holttestéhez lépett. – Az Üregek már eléggé tiszták... Legalábbis remélem. – Lehajolt, és gyengéden felemelte a halott lányt, majd visszafordult Losztarához. – Igen, nehezebb teher, mint hinnéd! – Nem hiszem, Gyöngy. Hová viszed? A Karmos mosolya láttán megsajdult a szíve. – Egy dombtet re... Tudod, melyikre. Losztara bólintott. – Rendben. És aztán? – Gy zd meg ket, hogy vonuljanak ki Rarakuból, kislány! Amilyen gyorsan csak tudnak. S ha végeztem... – Habozva elhallgatott. – Gyere, keress meg, Gyöngy! – morogta. – Vagy én kereslek meg téged! A fáradt szempár pajkosan megvillant. – Megkereslek! Ezt megígérem. Látta, hogy a férfi tekintete ezután a válla fölé téved, s megfordult. Tavore még mindig húszlépésnyire volt a lovasoktól, akik megálltak, Tene Baralta kivételével. – Mi az, Gyöngy? – Csak néztem... Ahogy elmegy innen. Olyan... – Magányos? – Igen, ez rá a megfelel szó. Hát nem? Kés bb találkozunk, kislány! Érezte, hogy hátát megcsapja az Üreg szele, majd ez elt nt, és ismét csak a nap melege maradt. Losztara a szíjába dugta a hüvelykujját, és várta, hogy Tene Baralta odaérjen hozzá. Egykori parancsnoka Shei'k tetemét követeli majd. A mai nap trófeáját. Nagyon dühös lesz. – Nos – motyogta a lány –, ezzel már nincs mit tenni! Keneb figyelte közeled parancsnokát. Nem látta a gy zedelmességet, a diadalittasságot, amit várt. A n inkább kimerültnek látszott, mintha a csaták után kéretlenül érkez fásultság már el is érte volna – a lélek halálos nyugalma, mely magához vonzza a töprengést, a kérdéseket, melyekre sosem szabad választ adni. Úgy tette el a kardját, hogy nem pucolta le, ezért most Shei'k vére csíkozta az egyszer kardhüvelyt is. Tene Baralta ellovagolt mellettük – Keneb gyanította, hogy Shei'k holttestéhez megy. Ha mondott is valamit elhaladtában a Végrehajtónak, az nem felelt. – Hólyagos Ököl! – kezdte a n , amikor odaértek hozzá. – Küldjön felderít ket a Kutyaöl k táborába! És egy rcsapatot is, a Karmos elhozta nekünk Korbolo Domot. Aha, szóval azt cipelte! Keneb odanézett, ahol a párbaj lezajlott. Már csak a n állt ott a napani renegát mellett, s felnézett Tene Baraltára, aki még nem szállt le a lováról, és láthatóan éppen leszidta. Kenebnek valami azt súgta, hogy Tene Baralta ezúttal hiába dühösködik, nem ér el vele semmit. – Végrehajtó! – szólalt meg Nil. – Felesleges bejárni a tábort. A Kutyaöl k meghaltak, mind egy szálig. Tavore elkomorodott.

– Magyarázd meg! – Raraku kísértetei tették, Végrehajtó. – És a saját halottaink – vette át a szót Nether. – Nil és én... nem láttuk meg. Elfelejtettük már, hogy... miként kell ezt nézni. De ott volt a tehénkutya, Végrehajtó. Tippan. Meg kellett volna halnia Koltén lábánál. A Bukáskor. De néhány katona megmentette, ellátta a sebeit. – Egy tehénkutya? Mégis, mir l beszélsz? – kérdezte Tavore, akit a társaságban most láttak el ször... türelmetlennek. – Tippan és Csótány – mondta Nil. – Csak k ketten vannak, akik visszafelé is végigjárták gyalog a Kutyák Láncát. Két kutya. – Nem igaz! – szólalt meg Temul a két wicka sámán mögött. – Ez a ló is! Dujkeré volt. Nil félig odafordult, s tudomásul vette a javítást, majd visszafordult Tavoréhoz. – Visszajöttek velünk, Végrehajtó... – A kutyák. A fiú bólintott. – És a legyilkoltak kísértetei. A saját halottjaink, Végrehajtó, velünk meneteltek. Azok, akik ott voltak Koltén körül, amikor elesett. Azok, akik az Areni Út mentén végezték, keresztre feszítve. És lépésr l lépésre egyre többen csatlakoztak: mindenki ott, ahol meghalt. Végrehajtó, bosszúálló seregünk n ttön-n tt. – És ti ebb l nem éreztetek semmit? – A gyász elvakított bennünket – felelte Nether. – Múlt éjjel a gyermek, Rongyos felébresztett bennünket – folytatta Nil. – Elvezetett minket a gerinchez, hogy lássuk az ébredést. Több légió jött el, Végrehajtó; mindenki, aki az elmúlt évezredekben ezen a vidéken menetelt. És Pormkval keresztre feszített serege, meg a Hetedik légiói alkották az egyik oldalszárnyat. A három lemészárolt wicka klán a másikat. És voltak mások is. Sokan. Múlt éjjel, a sötétben háború zajlott, Végrehajtó. – Vagyis azok az álmok igazat mondtak – vette át Nether a szót mosolyogva. – Az álmok, amelyeket az els nap óta láttál... Te tudtad, amit senki más, Tavore. – De ez a teher nem az volt, aminek hitted! – tette hozzá Nil. – Nem húztad magaddal a Kutyák Láncát. – Nem, Nil? – Vékony fels ajka hideg mosolyra húzódott, aztán elfordította a fejét. – Ennyi kísértet... S mindez csak azért, hogy a Kutyaöl k meghaljanak? – Nem, Végrehajtó – felelte Nether. – Voltak más... ellenségek is. – Gamet Ököl szelleme is csatlakozott hozzájuk – újságolta Nil. Tavore szeme résnyire sz kült. – Láttátok? Mindkét wicka bólintott, és Nether még hozzátette: – Rongyos beszélt is vele. A Végrehajtó kérd pillantást vetett Kenebre. – Elég nehéz megtalálni – motyogta a kapitány, s vállat vont. – Ami pedig a szellemekkel való társalgást illeti... Nos, elég furcsa a kölyök, így akár igaz is lehet... A Végrehajtó szaggatottan felsóhajtott. Keneb mozgást látott – Tene Baralta

lovagolt visszafelé két szakadt alak társaságában. Mindketten rongyosak voltak, lovukat sz rén ülték meg. Régen nem borotválkozhattak, a hajuk is hosszú volt. Az Ököl megállt. Arca sötét volt a haragtól. – Végrehajtó! A Karmos... ellopta Shei'k holttestét! Keneb látta a n t, a Karmos társát közeledni, gyalogosan. Olyan... elégedetten nézett maga elé. Tavore nem vett tudomást Tene Baralta megjegyzésér l, hanem szemügyre vette a két szakadt alakot. – És maguk kik? – kérdezte. Az id sebbik tisztelgett. – Kedves kapitány vagyok, Végrehajtó, az Asóka Regimentb l. Rabok voltunk a Kutyaöl k táborában. Ragya hadnagy és én. Keneb meglepetten el rehajolt a nyeregben. Igen, a sok kosz alatt... – Kapitány... – köszönt rekedten. Kedves hunyorított, majd elfintorodott. – Keneb! Tavore megköszörülte a torkát. – Csak maguk ketten maradtak a csapatukból, kapitány? – Nem, Végrehajtó. Legalábbis szerintünk nem... – Majd kés bb elmondanak mindent. Tegyék rendbe magukat! – Igenis, Végrehajtó. – Még egy kérdés – mondta. – A Kutyaöl k táborában... Kedves önkéntelenül is véd jelet vetett maga elé a leveg be. – Nem volt valami kellemes éjszaka, Végrehajtó. – Bilincs nyomát látom a csuklójukon... Kedves bólintott. – Hajnalban jött pár Hídéget , és kiégették a zárat. – Micsoda? A kapitány intett a hadnagyának, hogy kövesse, s a válla fölött visszaszólt. – Nem kell aggódni, már halottak voltak! S ezzel ellovagoltak a tábor irányába. Tavore megrázta magát, majd Kenebhez fordult. – Maguk ketten ismerik egymást? Jelenthet ez problémát, kapitány? – Nem. – Remek! Akkor nincs akadálya, hogy el léptessem. Most pedig menjen az új légiójához! Követni fogjuk a menekül törzseket. Akkor is sarokba szorítjuk ket, ha át kell hozzá kelnünk ezen az átkozott kontinensen! Mire végzünk, ebb l a forradalomból csak füst és hamu marad! Most menj, Keneb kapitány! – Igen, Végrehajtó! – S már fogta is a szárat. – Fegyverbe! – kiáltotta hirtelen Temul. Mind megfordultak, és magányos lovast láttak közeledni a domb fel l, ahonnan Shei'k is jött. Keneb szeme résnyire sz kült, miközben a kapitány kivonta kardját. Valami nem stimmelt... az arányokkal... Hólyagos légiójából alakult az a kis csapat, amely a Végrehajtó személyes biztonságára vigyázott. Ezek a katonák most el léptek.

Hólyagos egyik tisztje vezette ket – nem más, mint Hunyor, aki megölte Koltént. Most mozdulatlanul állt, és figyelte a közeled lovast. – Ez egy Thelomen Toblaka! – morogta. – Egy átkozott jhag lovon ül! A nyílpuskákat leengedték. – Mit vonszol az a ló? – kérdezte a n , aki most ért oda gyalog. Keneb most ismert csak rá: Tene Baralta egykori tisztje volt. Nether felszisszent, és fivérével együtt egyszerre hátrah költek. Fejek. Valamilyen démoni lények levágott fejei... A fegyverek azért elöl maradtak. A Végrehajtó felemelte a kezét. – Várjanak! Nem vette el a fegyverét... – K kardja van – nyögte Hunyor. – T'lan Imass. – Csak nagyobb – mondta valaki más. Amikor a hatalmas, véres alak eléjük ért, senki sem szólalt meg. Tízlépésnyire aztán megtorpant. Tene Baralta el rehajolt, és a földre köpött. – Ismerlek! – morogta. – Shei'k test re... – Hallgass! – vágott közbe Toblaka. – Beszédem van a Végrehajtóval. – Beszélj! – mondta Tavore. Az óriás elvicsorodott. – Egyszer, régen azt mondtam, hogy a malazák az ellenségeim. Fiatal voltam. Örömet okozott, ha fogadalmat tehettem. Úgy gondoltam, minél több ellenségem van, annál jobb. Így volt egykor, de most már másként érzek. Malazák, nem vagytok többé az ellenségeim. Tehát most nem öllek meg benneteket! – Hálásak vagyunk – közölte Tavore száraz hangon. A harcos sokáig nézegette a parancsnokn t. Keneb szíve eközben sokkal hevesebben kezdett dobogni. Aztán Toblaka elmosolyodott. – Lehettek is! S ezzel megfordította jhag lovát, és nyugati irányban elindult kifelé a medencéb l. A nagy kutyafejek ott pattogtak a nyomában. Keneb reszketve felsóhajtott. – Elnézést, hogy véleményt nyilvánítok – nyögte Hunyor –, de valami azt súgja, igaza volt! Tavore megfordult, és végigmérte a veteránt. – Helyes megállapítás – mondta. – Nem vitatkozom, katona. Keneb ismét összeszedte a szárat. Ranal hadnagy a gerincre érve durván fogta a szárat, amit lova nem t rt valami jól. – Az istenekre, valaki l je le szegényt! Muzsikus nem fárasztotta magát azzal, hogy megforduljon megnézni, ki volt az. Túlságosan el volt foglalva a saját lovával, amely wicka vérvonalú volt, és az vérére szomjazott. Kölcsönösen utálták egymást. – Mire készül ez a hülye? – kérdezte Szépia, miközben odalovagolt az rmestere mellé. – Már Geszleréket is magunk mögött hagytuk, és csak a Csuklyás tudja, hogy Borvirágék merre lehetnek! A szakasz a régi úton csatlakozott a hadnagyhoz. Északon Raraku végtelen d néi fölött vibrált a leveg . Ranal megfordította a lovát, és a katonáira nézett. Nyugat felé

mutatott. – Látjátok ket? Ér valamit a szemetek? Muzsikus elhajolt, és kiköpte a szájába gy lt homokot. Ezután odanézett, ahová Ranal mutatott. Egy sor lovas. Sivatagi harcosok, valószín leg sereghajtók. Lusta vágtában haladtak. – Hadnagy! – mondta. – Van egy pók, ami a homokban lakik. A felszín alatt mozog, de furcsa, kígyószer farka van, amit a felszínen húz. Ezt minden éhes ragadozó tutira meglátja ott ficeregni a homokban. Nagy pókról van szó. Jön a sólyom, lecsap a kígyóra, és a pók torkában végzi... – Elég ebb l a szarságból, rmester! – csattant fel Ranal. – Azért vannak itt, mert késve menekültek ki az oázisból! Biztosan túlságosan buzgón forgatták fel Shei'k palotáját, értékek után kutatva, és nem vették észre, hogy a f nöküknek annyi, a Kutyaöl k meghaltak, és mindenki más olyan gyorsan menekül, ahogy csak szusszal bírják a nyamvadt lovaik! – Muzsikusra nézett. – A fejüket akarom, te sz szakállú skövület! – El bb vagy utóbb el is kapjuk ket, hadnagy! – felelte Muzsikus. – Talán jobb lenne az egész századdal menni... – Akkor szállj ki a nyeregb l, és csüccs a k re, rmester! Hagyd a harcot ránk, többiekre! A többiek utánam! Ranal vágtába ugratta elgyötört lovát. Muzsikus lemondóan intett a tengerészgyalogosoknak, és bakoló kancájával elindult a hadnagy után. – Elég rosszak az idegei! – kiáltotta Kólika, miközben elvágtázott mellette. – Kinek, a lovamnak vagy a hadnagynak? A szeti visszavigyorgott. – A lovadnak... természetesen. Nem szereti a terhelést! Muzsikus hátranyúlt, megigazgatta nagy csomagját, és a szétszedett nagy nyílpuskát. – Majd én megmutatom neki! – mormogta. – Várd csak ki a végét! Elmúlt dél. Már csaknem hét harangszó telt el azóta, hogy a Végrehajtó leszúrta Shei'ket. Muzsikus azon kapta magát, hogy újra és újra észak felé bámul – Raraku irányába, ahol a dal még mindig szólt, hívogatta, ölelte volna, hogy aztán elsuhanjon, s hullámokban megint visszatérjen. A távoli horizonton, a hatalmas medence fölött fehér felh ket látott. Nem néz ki valami jól... Arcába homokot szórt a hirtelen támadt szél. – Letértek az útról! – üvöltötte Ranal. Muzsikus nyugat felé sandított. A lovasok valóban leugrattak az út déli partoldalán, és egyenesen a gyorsan közeled homokvihar felé tartottak. Az istenért, nem akarok több homokvihart... De legalább tudta, hogy ez a vihar természetes. Az a fajta, ami gyakori jelenség a sivatagban: dühöng démonként el tör a semmib l, tombol egy-két órán át, aztán elt nik olyan gyorsan, ahogy jött. Felállt a nyeregben. – Hadnagy! Bele fognak lovagolni a viharba! Fedezéknek használják! Jobb lenne, ha... – Ha még egyszer kinyitod azt a lepcses szádat, rmester, bevarrom! Értetted?

Muzsikus vállat vont. – Igen, uram. – Támadás, katonák! – kiáltotta Ranal. – Majd az a vihar megmutatja nekik... De még mennyire... Geszler hunyorgott a vakítóan fehér sivatagban. – Azok meg kik lehetnek? – kérdezte halkan. Megálltak, amikor kiderült, hogy a négy furcsa lovas egyértelm en feléjük tart. Fejük fölött hófehér, hosszú pengéj kardot forgattak. Bizarr, fehér páncélt viseltek. Lovuk sz re is fehér volt. Mindenük fehér volt. – Nem vagyunk nekik valami szimpatikusak – morogta Felh s, miközben beletúrt a szakállába. – Nem baj – felelte Geszler –, de nem renegátok, ugye? – Shei'k emberei lennének? Ki tudja? Nem valószín , de nem is lehetetlen... Az rmester bólintott. – Homoki, gyere ide! – Igenis, uram! – tisztelgett az utász. – Milyen a hatótávolságod azzal a vacakkal? – Nem tudom pontosan. Még nem próbáltam ki. Muzsikusé harminc-negyven lépés lángolóssal, vagyis nem túl nagy... – Oké. Mindenki más, le a lóról! Vezessétek a lovaitokat a gerinc túloldalára. Igaz, tartsátok er sen a szárat, ha megugranak, nekünk végünk! – Borvirágékat innen délre láttam – mondta Pella. – Igen, elvesztek, akárcsak mi; most nem látod ket, ugye? – Nem, rmester. – Hülye Ranal! Emlékeztess, hogy fojtsam meg, ha legközelebb találkozom vele! – Igen, rmester. A négy támadó magas volt. Robogtak a domb alja felé, és közben vad csatakiáltásokat hallattak. – Tölts be, fiam – motyogta Geszler –, és el ne rontsd! A kilöv t Muzsikus példánya alapján készítették. Tisztességesen nézett ki, már amennyire a kilöv knél ez lehetséges. Harminc lépés egy lángolóssal... A Csuklyás ne nézzen ránk! És az idegenek már meg is érkeztek. A lejt alján lovaikat hajszolni kezdték, hogy mihamarább felérjenek az emelked n... Nehéz puffanás, és valami furcsa, szürke úszott el mellettük a leveg ben. Egy lángolós... a szent sza... – Le! Le! Le! Az egész domb megemelkedett alattuk. Geszler a porba vetette magát, köhögött a fehér porfelh kben, aztán átkozódva a feje fölé kapta a karját, mert kavicsok kezdtek potyogni az égb l. Kis id múlva az rmester feltápászkodott. A domb túloldalán közben Igaz megpróbált egyszerre minden irányba szaladni, mert a lovak pánikba estek. – A Csuklyás szakállára! – Geszler csíp re vágta a kezét, és körülnézett. A többi

katona szédülten, porosan tápászkodott fel a földr l. Felh s Homoki elé toppant, és fojtogatni kezdte. – Ne légy annyira szigorú, tizedes! – mondta Geszler, miközben Felh s rázni kezdte az utászt. – Szeretném, ha életben maradna, hogy én is eltángálhassam! És a fenébe is, legalább azt nézd meg, nem tart-e csattanóst a gatyazsebében! Felh s azonnal leállt. Geszler a domb immáron szakadékszer széléhez sétált, és lenézett. – Nos – mondta –, ezek sem mostanában indulnak megint utánunk! – Vajon kik lehettek? – t dött Pella. – A páncéljuk láthatóan túlélte a robbanást, menj le, és kotorj bele valamelyikbe, ha ennyire kíváncsi vagy! Vagy tudod, mit? Inkább mégse! Össze kell szednünk a lovakat! – A többiekhez fordult. – Vége az ejt zésnek, fiúk! Nyomás! Jorruda a füstölg kráterben feküdt, testét lovaktól származó húscafatok borították, s még süket volt a robbanás zajától. Felnyögött. Tele volt zúzódásokkal, fájt a feje, és hányingere is volt – de ennek a sisakkal a fején nem engedhetett. A közelében, a romok között Eniász köhécselt. – Jorruda testvérem? – szólalt meg. – Igen? – Haza akarok menni! Jorruda nem mondott semmit. Végül is posztjához nem illett, hogy lelkesen helyeseljen, még jelen körülmények között sem. – Nézd meg a többieket, Eniász fivérem! – Tényleg ezek voltak azok, akik a hajóval átkeltek a világunkon? – Igen – felelte Jorruda, s közben a sisak szíjával bajlódott. – És közben átgondoltam a helyzetet. Azt hiszem, k nem tudhatták, hogy az átkeléssel megsértik a Lián törvényeket. Persze a törvény nem ismerése még nem jelent ártatlanságot... De alapos okunk van rá, hogy jóhiszem séget feltételezzünk. A közelben Malakár is felnyögött. – Jóhiszem ség? – Igen. Hiszen tulajdonképpen ezeket a birtokháborítókat akaratuk ellenére magukkal sodorta, húzta egy T'lan Imass sárkány, egy Csontvet ! Ha vadásznunk kell valakire, hát az a sárkány maga! – Bölcs szavak – jegyezte meg Malakár. – Rövid id re visszatérünk birodalmunkba – folytatta Jorruda –, felszerelésért, új lovakért, meg némi fegyverjavításra, mert mindezt szükségesnek látom. – Jó meglátás, fivérem! A kráter túloldaláról újabb köhintést hallottak. Jorruda örömmel vette tudomásul, hogy legalább mind életben vannak. Végül is minden a sárkány hibája! Ki állíthatna mást? Belovagoltak a homokviharba, alig ötven lépéssel a sivatagi harcosok mögött, és azon kapták magukat, hogy vakon száguldanak a sikoltozó szélben, s homokszemek meg kavicsok kavarognak körülöttük. Muzsikus hallotta, hogy egy ló felnyerít.

Meghúzta a szárat, miközben a szél minden oldalról egyszerre ostorozta. Már nem látta a társait sem. Ez a tágra nyílt szem ostobaság! Na most, ha én lennék ennek a sivatagi bagázsnak a parancsnoka, akkor bizony... És hirtelen alakok bukkantak fel körülötte, szablyákkal, kerek pajzsokkal, elszánt arccal, gurgulázó csatakiáltással. Muzsikus a lova nyakába hajolt, mert egy széles penge felé suhant, s kettészelte a homokkal teli leveg t ott, ahol egy másodperccel korábban még a feje volt. A wicka kanca megugrott el re, aztán oldalazni kezdett, s éppen ezt a pillanatot választotta, hogy végre megszabaduljon gy lölt lovasától. Teljes sikerrel járt. Muzsikus el rerepült, munícióstáskája el ször a feje fölé csúszott, majd beel zte. Még a leveg ben volt, de már a föld felé közeledett. Összegömbölyödött, bár azonnal tudta, hogy nincs semmi esélye a túlélésre. Egyáltalán semmi. Ezután a homokba zuhant, gurulni kezdett – s fejjel lefelé látta, hogy hatalmas penge hasítja a leveg t ott, ahol az imént volt. És látott egy esésben lév lovat is. Meg annak a lovasát, egy harcost, aki hátracsúszott a nyeregben, és a muníciószsák volt a fickó kezében! Meglepett pillantás a díszes sisak alól – aztán ló, lovas és muníciószsák egyszerre ntek el a kavargó homokban. Muzsikus talpra kecmergett, és futásnak eredt. Futott, csak futott, s remélte – imádkozott is! –, hogy a jó irányba halad. Kéz ragadta meg a gallérjánál fogva. – Nem arra, te bolond! – S ezzel oldalra rántották, és valaki fölé gördült. Az rmester arcát a homokba nyomták, és ott is tartották. Korabb üvöltött. A nagy, nehéz táska sziszegett az ölében. Mintha tele lenne kígyókkal. Keményen a mellkasának vágódott, a széllel érkezett, mint valami furcsa szikla, s csak arra volt ideje, hogy eldobja a kardját, és mindkét kezét maga elé kapja. A becsapódástól a ló farára sodródott, de a lába a kengyelben maradt. A zsák a lendülett l az arcába vágott, és a sziszegés megtöltötte a fülét. Kígyók! Hátrad lt az állat hullámzó testére, és hagyta, hogy a zsák súlya lehúzza a karját. Ne ess pánikba! Felsikoltott. Kígyók! A zsák megrántotta a kezét, s leért a földre. Visszatartotta a lélegzetét, és elengedte a zsákot. Zörgés, majd egyre er söd sziszegés – aztán a lova szerencsére tovaszáguldott vele. Combizma, hasizma megfeszült, ahogy vágta közben próbált felülni a nyeregben, de végül sikerült megragadnia a nyeregkápát, és felhúzta magát. Egy kör, ezt mondta Párducos. Egy kör, aztán irány a vihar szíve, és t nés. Ezt meg is tette. Egy kör. Elég is volt! Ideje menekülni! Korabb Bhilan Thenu'alas el rehajolt, és elvigyorodott. A szellemekre, imádok élni! A detonációban Muzsikusnak meg kellett volna halnia. Volt t z. Volt homok. A leveg bes södött, tüdejéb l kiszorult az oxigén, s a nyomástól az orra és a füle is vérezni kezdett. A test pedig, amely takarta, mintha darabokra szakadt volna. Felismerte a hangot.

Lehetetlen. Vérlázító! Forró füst zúdult a nyakába. És ez az átkozott hang tovább suttogott. – Téged aztán egy percre sem lehet magadra hagyni, mi? Add át üdvözletemet Kalamnak, oké? El bb vagy utóbb majd találkozunk! Látni fogsz engem, mindannyiunkat! – Nevetés. – De nem ma! Viszont nagy kár a heged dért! A súly semmivé foszlott. Muzsikus a hátára gördült. A vihar távolodott, csak a szálldosó fehér port hagyta maga mögött. A katona a homokba markolt. Szörny , szaggatott morgás tört el a torkából, miközben négykézlábra emelkedett. – Sunyi! – kiáltotta. – A fenébe is! Sunyi! Valaki odaszaladt mellé, és letelepedett a homokba. – A tátongó kapura, Muzsikus, te élsz! A Csuklyásra, te élsz! Muzsikus csak nézte a férfi gy rött arcát, aztán felismerte. – Szépia? Itt volt. ... Te, hiszen csupa vér vagy! – Igen. Nem voltam olyan közel, mint te. Szerencsére. De ez sajnos nem mondható el szegény Ranalról. Valaki kil tte a lovát, meg rossz irányba indult... – Az a vér... – Igen – mondta ismét Szépia, majd elvigyorodott. – Ranalt viselem. Kiáltások harsantak, majd többen közeledtek feléjük. Mindenki gyalogosan. – ...megölték a lovakat. Aztán a szemetek elvágtáztak... – rmester! Jól vagy? Üveges, gyere gyorsan... – Megölték a... – Hallgass már, Kacaj, rosszul vagyok t led! Hallottátok azt a robbanást? Atyám, nem volt semmi... Szépia vállon veregette Muzsikust, majd felsegítette. – Hol a hadnagy? – kérdezte Kólika. – Itt – felelte Szépia, s nem fejtegette tovább a témát. Ranalt viseli. – Mi történt? – érdekl dött tovább Kólika. Muzsikus végignézett a szakaszán. Mind megvannak. Kész csoda! Szépia köpött egyet. – Hogy mi történt, kölyök? A kezünkre ütöttek, az történt. Elég keményen a kezünkre csaptak... Muzsikus a távolodó homokvihart nézte. A francba, Sunyi! – Itt jön Borvirág szakasza! – Mindenki nézzen a lovak után! – mondta Kátrány tizedes. – Az rmesternek pihennie kell egy kicsit. Addig gy jtsetek össze mindent, ami még menthet ; azt hiszem, legjobb lesz, ha bevárjuk a század többi részét. Jó katona! – Nézzétek ezt a krátert! – mondta Kacaj. – Az istenekre, rmester, nem is lehettél volna ennél közelebb a Csuklyás Kapujához... élve... Csak a lányt nézte. – Fogalmad sincs, mennyire igazad van, kislány!

A dal halkult és er södött, a szíve pedig átvette a ritmust. Apály, dagály. Raraku több könnyet nyelt el, mint amennyit el lehet képzelni. Most eljött az ideje, hogy a Szent Sivatag is sírva fakadjon. Apad és árad a vér dala, s tovább él. Tovább él. Rossz irányba menekültek. Ez végzetes, de nem túl meglep hiba volt. Az éjszaka kaotikusra sikeredett. Korbolo Dom mágusai közül csak egy maradt életben – Fayelle. Sovány lovon vágtázott tizenhárom Kutyaöl társaságában, végig egy régen kiszáradt folyó medrében, magas, sziklákkal t zdelt partok között. meg tizenhárom véres, viharvert katona. Ennyi maradt csak. Az összecsapás Párducossal tökéletesen indult, mert rendesen megszervezték. És tökéletesen is végz dött volna. Ha nincsenek azok az átkozott szellemek! A csapda megfordult, a hátára gördült, mint egy tekn sbéka. Szerencséjük volt, hogy egyáltalán ennyien is meg tudtak menekülni. Fayelle pontosan tudta, mi történt Korbolo Dom seregének többi tagjával. Érezte Hínáros halálát. Meg Kamist Reloéét is. És Raraku még nem végzett velük. De nem ám! Elértek végre egy lankásabb részhez, ahol kikapaszkodhattak a folyómederb l. Fayelle eddig nem bánt meg semmit... Nyílpuska lövedékek suhantak a füle mellett. Lovak, katonák sikoltoztak. Testek zuhantak a földre. Fayelle lova is megtántorodott, aztán az oldalára fordult. Nem volt ideje kihúzni a lábát a kengyelb l, így a haldokló állat alá szorult. Csíp je megfeszült, fájdalom hasított a testébe. Bal keze is a törzse alá szorult esés közben, s ránehezedett jelent s testsúlya – így csontok reccsentek. Aztán a feje egy k nek vágódott. Fayelle küzdött, hogy eszméleténél maradjon. A fájdalom lassan megfakult, eltávolodott. Elhalkultak a kiáltások is – a katonák kegyelemért könyörögtek, de a sebesülteket megölték. Árnyék vet dött rá. – Már kerestelek. Fayelle elkomorodott. A fölé hajoló arc a múlthoz tartozott. A sivatagban korosabb lett, de még mindig egy gyermek arca volt. Ó, a szellemekre! Ez a gyerek! B nös, a régi tanítványom... Látta, hogy a lány kést emel, majd a hegyét lassan a torkához szegezi. Fayelle felnevetett. – Csináld csak, te kis szörnyeteg! A Csuklyás Kapuján túl várlak... És biztos nem kell túl sokáig ott topognom! A kés áthatolt b rön, éren, légcsövön. Fayelle meghalt. B nös felegyenesedett, és a társaihoz fordult. Mind buzgón gy jtögették a még életben lév lovakat. Tizenhatan maradtak. Az Asóka Regiment háza táján nehéz id k jártak. Éhezés, szomjazás. Rajtaütések. Átkozott sivatag! Figyelte ket egy kis ideig, majd valami más vonta magára a figyelmét. Északi irányban. Lassan felegyenesedett. – Zsineg! Az rmester megfordult. – Mi... ó, Beru vigyázzon ránk! A nyugati horizont átalakult. Fehér szegélyt kapott, és emelkedett. – Futólépés! – üvöltötte Zsineg. – Gyerünk!

Kéz érintette meg a vállát. Cserép közelebb hajolt. – Velem lovagolsz! – Ebron! – Hallom – felelte a mágus. – Meg is teszek mindent, amit tudok ezekkel a gebékkel, de nem ígérhetek semmit... – Rajta! Harang, segítsd fel Totyakot arra a lóra, már megint kiment a térde! nös vetett még egy pillantást Fayelle holttestére. Tehát tudta. Tudta, mi jön. Táncolnom kellene. A véres kés kihullott a kezéb l. Aztán durván megragadták, és Cserép feldobta maga mögé a nyeregbe. Az állat felkapta a fejét, remegni kezdett. – A Királyn re! – sziszegte Cserép. – Ebron t zzel töltötte meg ezeket az állatokat... Szükségünk lesz rá... S már hallották is a hangot, a zúgást, ami er sebb volt még a Forgószél dühödt rombolásánál is. Raraku felemelkedett. Azért, hogy magáévá tegye az összetört Üreget. A wicka boszorkánymesterek tudták, mi jön. Menekülni lehetetlen lett volna, de a korallszigetek elég magasan voltak – magasabban, mint a környék bármelyik pontja –, és ezeken a szigeteken gy ltek össze a hadsereg századai. Hogy bevárják azt, ami el is pusztíthatja ket. Az északi égbolt egyetlen hatalmas, gomolygó, fehér felh tömegnek t nt. H s, párás szél táncoltatta az oázis pálmafáit. Aztán elérte ket a hang. Az egyre er söd dübörgés, a habzó, hullámzó, áradó vízé, amely végigömlött a hatalmas sivatagon. Úgy t nt, a Szent Sivatagnak jóval több is van a tarsolyában, nem csak csontok meg emlékek. Nem csak szellemek és halott városok. Losztara Yil a Végrehajtó közelében állt, és igyekezett nem tudomást venni Tene Baralta gyilkos pillantásairól. Elt dött... hogy Gyöngy vajon elég magasan van-e, Shei'k sírja fölött... Hogy jó helyet választott-e. Végiggondolta mindazt, amit az elmúlt hónapok során átélt. Hihetetlen, misztikus képek égtek a lelkébe, víziók, melyekt l még mindig megfagyott ereiben a vér, ha felidézte ket. A keresztre feszített sárkány. Meggyilkolt istenek. T z Ürege és Hamu Ürege... Furcsa, hogy éppen ezek a dolgok jártak a fejében, amikor a szeme láttára éppen megszületett egy tenger – látszólag a semmib l érkezett, és feléjük tartott, mindent megfojtva, ami az útjába került. Még furcsább, hogy éppen Gyöngy férk zött a leggyakrabban a gondolatai közé. Keményen bánt vele, id nként kifejezetten kegyetlenül. Nem azért, mert haragudott rá, hanem mert szórakoztatta. Nem, ez így túl egyszer lenne, ugye? Igenis megszerette! Micsoda ostobaság, hogy hagytam megtörténni! Fáradt sóhajt érzékelt a füle mellett. Losztara elkomorodott, és meg sem fordult. – Tehát visszajöttél? – Ahogy kérted – mormogta Gyöngy. Ó, ezért a legszívesebben képen törölte volna! – A feladatot... elvégezted?

– Igen. Küldetés a mélybe, meg minden. Ha Tene Baralta még mindig meg akarja t kaparintani, hát jó sokáig vissza kell tartania a leveg t. Ekkor Losztara odafordult. – Igazán? A tenger már olyan mély? Akkor mi... – Nem. Magas, száraz helyre temettem. Csak olyan költ ien hangzott... – Nagyon utállak! A férfi bólintott. – Lesz id d ezt b ven kiélvezni! – Gondolod, hogy túléljük? – Igen. Hát, lehet, hogy a lábunk kicsit vizes lesz, de ezek már akkor is szigetek voltak. A tenger el fogja árasztani az oázist. Aztán megáll a nyugati útnál – mert az akkoriban a parti út volt. Majdnem megtölti majd a szakadékot, vagy talán teljesen. – Ez mind szép és jó! – vágta rá Losztara ingerülten. – És utána mihez kezdünk, a tenger közepén, a szigetekre szorulva? Gyöngy dühít módon erre csak vállat vont. – Tippeljek? Úszóhidat építünk a nyugati útig. A tenger ezen a részen amúgy is elég sekély lesz, ha a híd nem jön be; de én bízom a Végrehajtóban. A vízfal ekkor elérte az oázis távolabbi végét, mennydörgésszer hangok kíséretében. A pálmafák vad táncba kezdtek, majd lassan kid ltek. – Hát, most már azt is tudjuk, miként keletkezett az a k erd – kiáltotta túl Gyöngy a víz zubogását. A tenger elárasztotta a romokat, megtöltötte a Kutyaöl k árkait, lehömpölygött a medencébe. És Losztara látta, hogy Gyöngynek igaza volt. A tenger haragja már elsuhant, és a medence hatalmas kortyokban, szomjasan nyelte magába a vizet. A Végrehajtóra nézett. A parancsnok közömbös arccal figyelte az emelked tengert, fél kézzel kardjának markolatát fogva. Ó, miért sajog a szívem, ha látlak? A homok leülepedett a lovak tetemén. A három szakasz tagjai álltak, ültek, várták a légió többi katonáját. Üveges felment az úthoz, hogy megnézze, mi robajlik annyira, s tántorogva tért vissza a nagy hírrel. Egy tenger. Egy átkozott tenger. És a dala Muzsikus lelkében szólt. Melegen, szinte megnyugtatóan. Egyként fordultak az óriás lovas után, aki végigdübörgött az úton, nyugat felé. Valamit húzott maga mögött, ami sok port vert fel. A kép sokáig ott lebegett Muzsikus szeme el tt, miközben a porfelh is elült, elsodródott lassan a lejt n. Lehet, hogy egy szellem volt. De tudta, hogy nem... Lehetett akár a legrosszabb ellenségük is. De ha az is volt, most nem számított. Most nem. Kis id múlva Kacaj meglepett kiáltása hallatán megfordult, és látta, hogy két alak sétál ki egy Üreg kapuján. A történtek ellenére azon kapta magát, hogy boldogan vigyorog. Igazi barátokat nehéz találni – döbbent rá. De ez a két ember a legjobb barátja, a testvére volt. Raraku halandó lelkei. Rarakué, a vidéké, mely összekötötte ket. Mindannyian össze voltak kötve, és úgy t nt, ezt a köteléket a halál sem szakíthatja szét. Muzsikust nem érdekelte, hogy néznek ki, vagy hogy mit gondolnak

róluk a többiek, amikor látják, hogy összeölelkeznek k, hárman. A lovak felkapaszkodtak a gerincre, ahol a lovasok megállították ket, és együtt visszanéztek a sárgás, habzó tengerre. Egy perc múlva az alacsony, négyszem démon is felért melléjük. A Nyár Ura szárnyakat adott a lovaiknak – Heborik nem tudott más okot találni arra, hogy ilyen gyorsan falták a mérföldeket éjszaka óta. És az állatok még mindig frissnek t ntek. Frissnek, mint Szürkebéka. azonban egyáltalán nem volt kipihent. – Mi történt? – t dött Scillara hangosan. Heborik a fejét rázta. – S ami még fontosabb – szólalt meg ifjabb Felisin –, merre tovább? Nem hiszem, hogy sokáig bírom még ebben a nyeregben... – Tudom, hogy érzed magad, kislány. Le kellene táboroznunk valahol... Mindhárman megfordultak az öszvérb gés hallatán. Sovány, fekete b öreg tartott feléjük egy öszvér hátán – törökülésben. – Isten hozott benneteket! – visította. Tényleg visított, mert beszéd közben kid lt a nyeregb l, és a köves talajra esett. – Segítsetek, ti idióták! Heborik a két n re nézett, de Szürkebéka mozdult els ként. – Kaja! – kiáltotta vidáman. Az öregember ismét felvisított. – T nj a közelemb l! Híreim vannak! Mindenkinek! Meghalt volna L'oric? Nem! Az árnyaim mindent láttak! A vendégeim vagytok! Most pedig gyertek, és egyengessétek ki a lábamat, mert megmacskásodott! Nem te, a lányok! Mindketten! Két gyönyör n keze a lábamon, a combomon! Alig várom! Látszik a kéjsóvárság a tekintetemben? Természetesen nem, de legalább lehetséges apafigura vagyok, kell en kiszolgáltatott helyzetben... Késes a torony legfels szintjén állt, kinézett az ablakon. Bhok'aralok csiviteltek mögötte, de id nként abbahagyták, és búgó, gyászos hangokat hallattak. Egyedül ébredt. És azonnal tudta, hogy a lány elment. Ezúttal nem lesz nyom, amit követhetne. Teljesen egyedül töltötte a nap nagyobbik részét. Egészen mostanáig. – Számtalan ösvény közül választhatsz! Késes felsóhajtott. – Üdv, Cotillion. Már vártam, mikor bukkansz fel... újra. – Újra? – Beszéltél Apsalarral. Itt, ebben a szobában. Segítettél neki dönteni. – Elmondta? A fiú megrázta a fejét. – Nem mindent. – döntött, Késes! Csakis az kezében volt a döntés. – Nem számít, tényleg mindegy. De azért furcsa. Te sok ösvényt látsz... Én viszont egy olyat sem, amelyen érdemes lenne elindulni. – Tehát valami értékeset keresel? Késes lehunyta a szemét, és felsóhajtott.

– Mit akarsz, mit tegyek? – Volt egyszer egy ember, aki azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon egy leánygyermekre. Megtett minden t le telhet t – annyira, hogy szomorú halálát követ en maga a Csuklyás figyelt fel rá. Ó, a Halál Ura is érzékeny az emberi lélek értékei iránt! A megfelel , hm, indíttatással. Tehát, most ez az ember a Halál Lovagja... – Én nem akarok senkinek és semminek a lovagja lenni, Cotillion! – Rossz következtetés, fiam! Hadd fejezzem be a történetet! Ez a férfi megtett mindent, mégis kudarcot vallott. A lány meghalt. A neve Felisin volt. A Paran Házból... Késes felkapta a fejét. Az árnyas arcba bámult. – Paran kapitány? Az ... – Az húga volt. Nézz ki az ablakon, fiam! Ott egy ösvény. Kis id múlva Iszkiri Puszt visszatér. Vendégekkel. Van közöttük egy gyermek, a neve Felisin... – De azt mondtad... – Miel tt Paran húga... meghalt, örökbe fogadott egy árvát. Egy szörnyen bántalmazott gyereket. Azt hiszem – biztosan persze sosem tudhatom –, hogy el akart rajta keresztül érni valamit... Valamit, amire neki sem lehet sége, sem ideje nem volt. Így saját nevét adta a gyereknek. – És mi énnekem, Cotillion? – Azt hiszem, figyelmetlen vagy. Rossz kérdés! – Ó, hát akkor mondd meg, mi a jó kérdés! – Mi vagy te neki? Késes elfintorodott. – A gyermek egy másik n társaságában érkezik, egy nagyon figyelemre méltó n társaságában, mint ahogy azt te is látni fogod. És egy pap is van vele, aki most Hamishoz tartozik. T le... sokat tanulhatsz. Végül, egy démon is utazik ezekkel a halandókkal. Egyel re... – Hová tartanak? Miért állnak meg itt, miért vendégeskednek Iszkirinél? – Hát azért, hogy téged felszedjenek! – Nem értem. – A szimmetria, fiam, önmagában is hatalom. A természet is ebben a formában törekszik egyensúlyra. Megbízlak azzal, hogy vigyázz Felisin életére! Kísérd el a hosszú, veszedelmekkel teli úton! – Milyen romantikus... – Szerintem nem – csattant fel Cotillion. Rövid csend következett, mely során Késes megbánta utolsó megjegyzését. Végül a daru felsóhajtott. – Lódobogást hallok. És Pusztot... Éppen egy gyomorforgató monológ közepén jár. Cotillion nem mondott semmit. – Rendben van! – sóhajtott fel Késes. – Ez a Felisin... azt mondod, bántották. Az ilyenekhez nehéz közel kerülni... Úgy értem, nehéz velük összebarátkozni. Sebeik nem gyógyulnak be, s folyton sajognak... – Fogadott anyja jól boldogult, pedig is sebzett volt. Örülj, fiam, hogy a lánnyal

lesz dolgod, és nem az anyával! És a legrosszabb pillanatokban gondolj arra, mit érezhetett Baudin. – Baudin. volt az id sebb Felisin védelmez je? – Igen. – Rendben – mondta a fiú. – Megfelel. – Micsoda? – Ez az ösvény. Megfelel. – Némi habozás után még hozzátette: – Cotillion. Ez az... egyensúly dolog... Eszembe jutott valami... Cotillion tekintete láttán elhallgatott, s meglepte, mennyi szomorúságot, megbánást lát. A Merényl k Patrónusa bólintott. – T le... neked. Igen. – Mit gondolsz, is látta? – Túlságosan is tisztán. Késes kibámult az ablakon. – Szerettem, tudod? Még mindig szeretem. – Ezért nem is csodálkozol, hogy miért ment el. A fiú megrázta a fejét, s már nem tudta visszatartani könnyeit. – Nem, Cotillion – suttogta. – Nem csodálkozom. Amikor maga mögött hagyta a régi utat, Karsa Orlong észak felé irányította Tombolót az újonnan keletkezett beltenger mentén. Keleten a zavaros víz fölött es felh k gyülekeztek, de a szél elfelé sodorta ket. Egy percig tanulmányozta az eget, majd megállt egy kisebb, kövekkel t zdelt dombon, és lecsusszant a ló hátáról. Egy nagyobb, lapos tetej sziklához sétált, levette a kardját, egy k höz támasztotta, s leült. Levette a hátizsákját is, és a küls zsebb l sajtot, sózott bhederinhúst és aszalt gyümölcsöt szedett el . Evés közben a vizet nézte. Amikor végzett, kinyitotta a zsákot, és el húzta a T'lan Imass maradványait. Felemelte, hogy 'Siballe ráncos arca a fodrozódó hullámok felé nézzen. – Mondd csak – szólalt meg Karsa –, mit látsz? – A múltamat. – Kis szünet. – Mindent, amit elvesztettem... A teblor elengedte a maradványokat, mire a félbevágott tetem kis porfelh kíséretében a földre esett. Karsa megkereste a vizestöml t is, és ivott egy nagyot. Aztán lenézett 'Siballéra. – Egyszer azt mondtad, ha tengerbe dobnának, megszabadulna a lelked. Hogy akkor semmivé foszlanál. Igaz ez? – Igen. A teblor erre felállt, fél kézzel felemelte a T'lan Imasst, és a vízhez sétált. – Várj! Teblor, várj! Nem értem! Karsa arca elszomorodott. – Amikor elindultam ezen az úton, fiatal voltam. Csak egy dologban hittem: a dics ségben. De most már tudom, T'lan Imass, hogy a dics ség nem ér semmit. Semmit! Ezt megtanultam. – Mit tanultál még, Karsa Orlong? – Nem sokat. Talán még egy fontos dolgot. Hogy ugyanez nem mondható el a

könyörületességr l! – S ezzel magasabbra emelte a tetemet, és a tengerbe dobta. A sekély vízbe csapódott, s azonnal sáros folttá olvadt, amit a hullámok gyorsan széthordtak. Karsa megfordult, s a k kardra nézett. Aztán elmosolyodott. – Igen. Karsa Orlong vagyok, a teblorok uriád klánjából. Legyetek szemtanúim, fivéreim! Egy napon méltó leszek majd, hogy olyanokat vezessek, mint ti. Legyetek szemtanúim! Toblaka a karddal a hátán, Tombolóval maga alatt elindult a part mentén. Nyugatnak, a pusztába...

Epilógus

S most csak ülök, Fejemen t zkorona. Királyságom Semmi több, Csak létem emlékeinek halma. Gonosz kis alattvalóim Vágya a trónfosztás. Mind letaszítanák az öreget, S helyébe Mindig fiatalabbat ültetnének, Sorban, egymás után.

Az évek koronája Kel Tath Halász

Minden szempontból kemény asszony volt. Onrack, a Törött nézte a szoba közepén álló asszonyt, aki végignézett ifjú tanítványainak során. Csinos arcára fintor ült ki, amely arra utalt, hogy nem talált semmi kivetnivalót. Aztán tekintete a Tiste Edurra, Trull Szengárra villant, s fintora komorsággá merevedett. – A hátunkra is kell szem, míg itt vagy? Trull a durva padlón ült, hátát a k falnak vetve. Vállat vont. – Nem lesz könny meggy zni téged, hogy méltó vagyok a bizalmadra, Minala. Talán csak úgy sikerülne, ha elmondanám hosszú és kellemetlen történetemet... – Kímélj meg! – morogta a n , s kivonult. Trull Szengár Onrackra nézett, s elvigyorodott. – Senki sem akarja hallani! Nem is vagyok meglepve. Nem is fáj. Elég melankolikus történet... – Én meg akarom hallgatni – felelte Onrack. A bejárat közelében Ibra Gholan hátrafordult, s végigmérte Onrackot. Közben

er sen nyikorgott a nyaka. Aztán visszafordult, s tovább rizte a bejáratot. Trull Szengár felkacagott. – Ez ideális hely egy tapasztalatlan történetmondó számára! Hallgatóságom egy sor gyerekb l áll, akik nem értik az anyanyelvemet, valamint három közömbös, indifferens halhatatlanból. A történet végén csak én sírok majd... S én is rossz okból. Monok Ochem, aki három lépéssel Ibra Gholan mögött állt, lassan Onrackhoz fordult. – Tehát érezted, Törött! Ezért keresel valamit, ami eltereli a figyelmedet... Onrack nem mondott semmit. – Mit érzett? – kérdezte Trull Szengár. – Megölték a n t, aki Onracknak adta a szívét, még jóval a Rituálé el tt. A n t, akinek is odaígérte a szívét... De kés bb visszalopta. Sok szempontból a n már akkor elpusztult, elindult a megsemmisüléshez vezet hosszú úton. Tagadod, Onrack? – Csontvet , nem tagadom. – rület kerítette hatalmába, olyan er s rület, amely még a Rituálét is legy zte. Mint a tábori kutya, amely egy napon arra ébred, hogy láz van a fejében. Persze nekünk sem volt más választásunk, mint levadászni, bekeríteni t. Szétzúztuk, örök sötétségbe taszítottuk. Vagyis mi ezt hittük. De az rület legy zött minket is. Most azonban végre szertefoszlott a lelke is. Er szakos, fájdalmas halála volt, de mégis... – Monok Ochem félrehajtotta a fejét, úgy nézett Trull Szengárra. – Még el sem kezdted a történetedet, de már könnyezel, Tiste Edur! Trull a Csontvet szemébe nézett, arcán könnyek csorogtak végig. – Azért sírok, Monok Ochem, mert nem tud. A Csontvet ismét Onrackhoz fordult. – Törött, sok minden van a világon, amit megérdemelsz... de ez a halandó túl nagy ajándék neked. – S ezzel elfordult. Onrack megszólalt. – Monok Ochem, messze kerültél már a halandótól, aki egykor voltál, s sok olyan dolog van, amit már elfelejtettél. Kellemes és kevésbé kellemes dolgokat. A szívet nem lehet adni vagy venni. A szív... megadja magát. A Csontvet nem fordult felé. – Ennek a szónak nincs hatalma a T'lan Imassok fölött, Onrack, a Törött. – Tévedsz, Monok Ochem! Egyszer en csak megváltoztattuk a szót, hogy emészthet bb legyen, s ezzel hatalmat is adtunk neki. Akkora hatalmat, hogy az felemésztette a lelkünket. – Nem tettünk ilyet! – tiltakozott a Csontvet . – Onracknak van igaza – sóhajtotta Trull. – Megtettétek. Úgy neveztétek, a Tellann Rituálé. Erre sem Monok Ochem, sem Ibra Gholan nem tudott felelni. A Tiste Edur felhorkant. – És van bátorságotok Töröttnek nevezni Onrackot! Ezután egy ideig csend volt a teremben. Ám Onrack tekintete Trull Szengáron maradt. S ha más erénye nem is volt, végtelen türelemmel bírt. A gyászt meg kell osztani másokkal, ahogy a dalokat is. A barlangok mélyén dob pereg. Dics

visszhangja ez a csordának, amely dübörg patákkal ünnepli, hogy élhet, hogy követheti az élet ritmusát. Saját hangunkkal így szolgáljuk mi is a természetet szükség idején. A természettel mi egyensúlyt alkotunk. Egyensúlyt a káosz legy zésére. Id vel türelme elnyerte jutalmát. Tudta, hogy így lesz.

Ezzel véget ér a malazai bukottak könyvének negyedik regéje.

Szószedet

Istenek (El dök) Az Álmok Királyn je, az Élet Házának Királyn je Ammanas/Árnytövis, az Árnyak Házának Ura Apsalar, a Tolvajok Úrn je Azath, a Házak Ereje Beru, a Szelek Ura Búskomor, a Tragédia Ura Cotillion/Kötél (az Árnyak Házának Merényl je) Csuklyás (a Halál Házának Királya) Deragothok, Dessimbrelackis Els Birodalmából D'rek, az szi Féreg Draconus, si Isten, Dragnipur kovácsolója Fener, a Trónfosztott Forgószél Istenn Fürkész Anomander/a Sötétség Fia/a Hold Ura (a Sötétség Házának Lovagja) Gedderone, a Tavasz és a Megújulás Úrn je Hamvas, a Föld Úrn je, az Alvó Istenn Hideg Éj N vér, si Istenn Hídéget k Jhess, a Szövés Úrn je K'rul, si Istenség, az Üregek Ura Mael, a Tengerek si Ura Mowri, a Koldusok, Rabszolgák és Szállítók Úrn je Nerusse, a Nyugodt Tenger és Jó Szél Úrn je Nyomorék Isten, a Láncok Ura, a Fels bb Ház, a Láncok Királya Oponn, az Ikrek, a Szerencse istene(i) Osserc/Osseric/Osric, az Ég Ura Poliel, a Pestis Úrn je Soliel/Sugaras, az Egészség Istenn je A Sötétség Hét Kopója Togg és Fanderay a Tél Farkasai Trake/Hamis, a Nyár és a Harc Tigrise

A teblorok istenei (a hét Arc a Sziklában) Urugal, a Megkötött 'Siballe, a Felfedezetlen Beroke, a Halkszavú Kahlb, a Néma Vadász Thenik, az Összetört Halad, a Pusztító Imroth, a Kegyetlen si népek Tiste Andiik: a Sötétség Gyermekei Tiste Edurok: az Árnyak Gyermekei Tiste Liánok: A Fény Gyermekei T'lan Imassok Erészek/Eres'alok Trellek Jaghuták Forkruli Támadók K'Chain Che'Mallék Eleintek Barghasztok Thelomen Toblakák Teblorok Az Üregek Kurald Galain: a Sötétség si Ürege Kurald Emurlahn: az Árnyak si Ürege, a Széthasított Üreg Kurald Thyrllan: a Fény si Ürege Omtose Phellack: A Jég si Jaghuta Ürege Tellann: a T z si Imass Ürege Starvald Demelain: az Eleintek Ürege Thyr: a Világosság Ösvénye Denul: a Gyógyítás Ösvénye Csuklyás Ösvénye: a Halál Útja Serc: az Egek Ösvénye Meanas: az Árnyak és Illúziók Ösvénye D'riss: a Szikla Ösvénye Ruse: a Tenger Ösvénye Rashan: a Sötétség Ösvénye

Mockra: az Elme Ösvénye Telas: a T z Ösvénye A Sárkányok asztala – A Jóslás (és a hozzá kapcsolódó istenek) Az Élet Háza Király Királyn (az Álmok Úrn je) Bajnok Pap Hírnök Katona Szöv ves Sz z A Halál Háza Király (Csuklyás) Királyn Lovag (a néhai Dassem Ultor, most Baudin) Mágus Hírnök Katona Orsós ves Sz z A Fény Háza Király Királyn Bajnok (Osseric) Pap Kapitány Katona Varrón Épít Leányka A Sötétség Háza Király

Királyn Lovag (Fürkész Anomander) Mágus Kapitány Katona Szöv ves Feleség Az Árnyak Háza Király (Árnytövis/Ammanas) Királyn Merényl (Kötél/Cotillion) Mágus Kopó A Láncok Háza A Láncok Királya Hitves (Poliel) Martalóc (Kallor) Lovag (Toblaka) A Holt T z Hét Istene (A Feloldozottak) Nyomorék Leprás Bolond Pártatlanok Oponn Obeliszk (Hamvas) Korona Jogar Orb Trón Lánc Az Asztal Mestere (Ganoes Paran)

Helynevek Hétváros

Aren: Balahn: Ehrlitan: Erougimon: G'danisban: Jhag Odhan: Lato Revae: Sarpachiya: Thalas-folyó: Oázis: A Forgószél Ürege Vathar-átkel : Y'Gathan:

Szent Város egy kis falu Arent l északra Szent Város tel Arent l északra város Rarakutól keletre a pusztaság Hétváros nyugati részén város Rarakutól nyugatra város Rarakutól nyugatra Rarakutól nyugatra Raraku Szent Sivatagában csata helyszíne a Kutyák Láncában az Els Szent Város

Genabackis Csavaros: Genabaris: Laederon-fennsík Malyhíd: Malyn-tenger Malyntaeas: Ninsano-árok: Ezüst-tó Tanys: Drift Avalii: Szül föld:

város város város nagyváros város város egy sodródó sziget délnyugatra elárasztott világ

Quon

Tálitól