A sorozat eddig megjelent kötetei: A Hold udvara Tremorlor kapuja A jég emlékezete A láncok háza
STEVEN ERIKSON
Éjsötét áradat A Malazai Bukottak Könyvének Regéje
ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Steven Erikson: Midnight Tides A Tale of the Malazan Book of the Fallen Transworld Publishers, 2004 61-63 Uxbridge Road, London W5 55A Copyright © Steven Erikson, 2004 Hungarian translation © Oberon Műfordító Bt., Fehér Fatime Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Uszögi-kiserd ő u. 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail:
[email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezet ő igazgatója Felelős szerkesztő Stemler Miklós A kiadványt Merényi Tamás tördelte A borítót Müller Péter tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 62,45 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978963 370 5186
Christopher Poroznynak ajánlom
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hála és köszönet a régi bajtársaknak, Ricknek, Chrisnek és Marknak, amiért tanácsokkal segítették e könyv alakulását. Courtney, Cam és David Keck: köszönet a barátságért! Mint mindig, most is köszönetet köszönete t kell mondanom Clare–nek és Bowennek, Simon Taylornek és társainak a Transworldnél; Steve Donaldsonnak, Rossnak és Perrynek; Péter és Nicky Crowthernek, Patrick Walshnak és Howard Morhaimnek. S végül, de nem utolsósorban szeretném megemlíteni Tony Bar Italiájának személyzetét – ez már a második könyv, melyet az ő kávéjuk táplált!
SZEREPLŐK A TISTE EDUROK Badar – vértelen ifjú Binadasz – harmadszülött Fear Szengár – els őszülött, a törzsek Fegyvermestere Hannán Moszang – a Hat Törzsek Konföderációjának máguskirálya Kanarth – harcos Kholb Harat – vértelen ifjú Koram Irard – vértelen ifjú Majen – Fear jegyese Matra Brith – vértelen ifjú Midik Buhn – másodszülött Rethal – harcos Rhuland Szengár – negyedik, legifjabb fiú Theradasz Buhn – a Buhn-vérvonal legid ősebb fia Tomad Szengár – a Szengár-vérvonal pátriárkája Trull Szengár – másodszülött Uruth – a Szengár-vérvonal matriárkája A TISTE EDUROK LETHER RABSZOLGÁI Hulad Tollas Boszorka Udinász Virrik LETHEREK A PALOTÁBAN Brys Beddikt - Finadd (kapitány) és a Király Bajnoka, a Beddikt fivérek közül a legifjabb Ezgara Diskanar – Lether királya Gerun Eberikt – a Királyi Gárda Finaddja Janall – Lether királynéje Kuru Quan – a király Krédája (varázslója) Laerdász – mágus a herceg udvartartásában Morok Nevath– Hercegi Test őr Nif adasz – Els ő Eunuch Niszáll – a király Els ő Számú Ágyasa Quillas Diskanar – herceg és trónörökös Tribán Gnol – kancellár Turudal Brizad – a királyné Els ő Számú Kísér ő je Unnutal Hebaz – a lether hadsereg Prétora (parancsnoka) ÉSZAKON Arahathan –mágus Enediktál –mágus Hull Beddikt – Őrszem északon, a legid ősebb Beddikt fivér Nekal Bara –mágusn ő Sápadt Buruk – északi keresked ő Szerén Pedak – Buruk Akvitorja Yan Tövis (Alkony) – Atri-Prétor Fent-foknál
LETHER VÁROSÁBAN Arasz – polgár Biri – keresked ő Bubird – Patkányfogó Liga Bugybor Elalle – tolvajn ő Chalaza – őrszem Delipsz – a bordélytemplom úrn ő je Er ős Guvat – orgyilkos Füstös –polgár Gyömbér– Tehol alkalmazottja Harleszt– házi őr Hejun –Tehol alkalmazottja Huldó –tapasztalt ingatlanüzér Kanna – egy gyermek Kikelet – kertész Limlom– Főnyomozó, Patkányfogó Liga Ónix – Patkányfogó Liga Poloska – Tehol inasa Rámás – Patkányfogó Bajnok Rissarh – Tehol alkalmazottja Rubin – Patkányfogó Liga Szegő – hullamosó Szikra – Patkányfogó Liga Szipor – Patkányfogó Liga Tehol Beddikt – a f őváros lakója, a középs ő Beddikt fivér Ublala Pung – b űnöző Unn– egy félvér Urul – Huldó szolgája Vattázó – Szegő asszisztense Zöldmalac – kétes hír ű mágus Zsivaly – polgár MÁSOK Burok – egy nakt Csőrös – egy katona Dúló Szilkász – egy Tiste Andii Lélekvesztett Eleint Gothos – egy jaghuta Ki Odabent Él Korló – mágus Nyafka– egy nakt Rud Elalle – egy gyermek Rúd vas – egy katona Tokos – egy nakt Ulshun Pral – egy imass Vérszem Szkabandari – egy Tiste Edur Lélekvesztett Eleint Withal – egy mekroszi fegyverkovács
PROLÓGUS Emurlahn Szétszakításának Szétszakításának első napjai Az edur invázió, Vérszem Vérszem Szkabandari kora Az Ő si Istenek kora A KAVARGÓ, füstös fellegekb ől vér hullott alá. Az égi er ődök közül már csak egy mozgott, de ez is lángolt, fekete füstöt okádott, s nem uralta többé az eget. A többi lezuhant; mélyen felszántották a földet, aztán hatalmas rázkódás kíséretében darabokra hullottak. Vörös foltos kövek zuhantak bel őlük a hullákra, melyek nagy kupacokban hevertek a földön, ameddig csak a szem ellátott. A hatalmas gyíkvárosok hamu- és romhalmazokká zsugorodtak, s a fellegek, melyek pusztulásuk közben emelkedtek az ég felé – fellegek telve törmelékkel, tépett hússal és vérrel – , a h őtől kavarogni kezdtek, majd szétterjedtek az égen. A kiirtott ellenség között a hódítók légiói lassan felsorakoztak a síkság közepén, melynek nagy részét tökéletesen egymáshoz illesztett térkövekkel burkolták – kivéve persze ott, ahol az égi er ődök felszántották. A sorakozást jelent ősen megnehezítette a végtelen számú hulla. Meg persze a kimerültség. A légiók két külön hadsereghez tartoztak, két néphez, mely szövetséget kötött ebben a háborúban, s tisztán látszott, hogy az egyik sokkal szerencsésebben szerepelt, mint a másik. Szkabandari hatalmas, acélos szárnyait belepte a vér, ahogy a gomolygó felh ők között repült. S űr űn pislogott, hogy tisztán tartsa jégkék sárkányszemét. A sárkány ereszkedni eres zkedni kezdett, s közben szemügyre vette győzedelmes gyermekeit. A Tiste Edur légiók szürke lobogói vidáman lobogtak a gyülekez ő katonák felett, és Szkabandari úgy látta, árnytestvérei közül legalább tizennyolcezren életben maradtak. Természetesen nagy lesz a gyász az Els ő Földetérés sátraiban ma este. A nap kezdetén több mint kétszázezer Tiste Edur masírozott ki a mez őre. Mindegy… így is elegen maradtak. Az edurok a K'Chain Che'Malle seregek keleti szárnyával csaptak össze, s a fizikai összecsapást varázslathullámokkal készítették el ő. Az ellenség frontális támadásra készült, s végzetes lassúsággal reagált arra, hogy az oldalára csaptak le. Az edurok úgy hatoltak az ellenség szívéig, akár egy éles t őr. Ahogy lejjebb ereszkedett, Szkabandari megpillantotta a Tiste Andiik éjsötét lobogóit is, de csak elszórtan. Ezer harcosuk maradhatott, vagy talán még annál is kevesebb. A viharvert szövetségesek számára a győzelem keser ű maradt. A K'ell Vadászokkal, a három Matróna elit harcos gyermekeivel bonyolódtak harcba. Négyszázezer Tiste Andii hatvanezer Vadász ellen. Ezenkívül voltak még Tiste Andii és Tiste Edur csapatok vegyesen, melyek az égi er ődöket vették ostrom alá. Tudták, hogy a halálba mennek, s áldozatuk nagyban hozzájárult a győzelemhez, hiszen megakadályozták, hogy az er ődök a síkságon harcoló csapatok segítségére siessenek. Maga a támadás nem ért volna sokat, mert a Rövidfarkúak kevesen voltak, de félelmetesen harcoltak, azonban a Tiste Andiik vérén elég id őt vásároltak a szövetségesek, hogy Szkabandari és Lélekvesztett sárkány társai az er ődök közelébe jussanak, s rájuk eresszék a Kurald Emurlahn, Galain és Starwald Demelain együttes erejét. A sárkány egy domb felé suhant, mely halott Che'Mallékból állt, s a Matrónák utolsó védelmi állását jelezte. A Kurald Emurlahn elpusztította a véd őket, s még mindig vad árnyak táncoltak a lejt őkön. Szkabandari széttárt szárnyaival tovább csapkodta a leveg őt, s lassan leereszkedett a gyíktestek halmára. Egy perc alatt felöltötte Tiste Edur alakját. B őre acélszürke volt, hosszú, szürke haját kibontva viselte, horgas orra fölött szemei közel ültek egymáshoz. Szája széles volt, lefelé görbült, s nem voltak körülötte nevetőráncok. Magas, egyenes szemöldöke hófehéren villogott szürke homlokán. Fegyverzete a hátán hordott kétkezes kardból s a csíp ő jén viselt tőrökből állt. Válláról pikkelyes köpönyeg lógott – egy Matróna bőre, olyan friss, hogy még fénylett a saját zsírjától. A magas alak állt, vércseppek hullottak róla a földre, s figyelte a gyülekez ő csapatokat. Az edur tisztek rápillantottak, majd továbbvezényelték katonáikat. Szkabandari ezután északnyugat felé fordult, s összehúzott szemmel figyelte a gomolygó fellegeket. Egy perc sem telt bele, s már fel is bukkant a hatalmas, csontfehér sárkány – talán még nagyobb is volt, mint Szkabandari sárkányalakja. Őt is vér borította… de ebb ől sok a sajátja volt, mert Dúló Szilkász andii rokonai oldalán harcolt a K'ell Vadászok ellen.
Szkabandari figyelte közelg ő szövetségesét, és csak akkor lépett hátra, amikor a hatalmas sárkány leereszkedett a dombra, s gyorsan alakot váltott. Több mint egy fejjel magasabb volt a Tiste Edur Lélekvesztettnél, de nagyon vékony, szálkás izmai kötélként feszültek áttetsz ő bőre alatt. Valami ragadozóállat karma fogta hátra lobogó fehér haját. Szeme lázas-vörösen izzott. Dúló Szilkász megsebesült – kardvágások éktelenkedtek a testén. Páncélzata nagy része elmaradt valahol, így láthatóvá váltak a mellkasa sz őrtelen, vékony b őrén áttetsző, szerteágazó, lüktet ő kék erek. Lábát, karját vér borította. A csíp ő jén viselt fegyverszíjon mindkét kardhüvely üres volt – eltörte mindkét kardját, hiába er ősítette azokat varázslat. Kétségbeesett csatát vívott. Szkabandari üdvözlésként fejet hajtott. – Dúló Szilkász, szellemi testvérem! Szövetségesek legdics ő bbike! Tekints végig a csatamez őn… győztünk! Az albínó Tiste Andii sápadt arcára néma vicsorgás ült ki. – Légióim túl kés őn érkeztek a segítségetekre – folytatta Szkabandari. – Megszakad a szívem a veszteségeitek láttán! De végre a miénk a portál, igaz? Mi uraljuk az ösvényt, ami ebbe a világba vezet, s az egész világ a lábunk el őtt hever… meghódíthatjuk, népeink itt birodalmakat alakíthatnak. Dúló vértől mocskos keze – feltűnően hosszú ujjai voltak – megremegett, ahogy a harcos a mez ő felé fordult. Az edur csapatok körbevették a megmaradt kevés Tiste Andiit. – A halál szaga tölti meg a leveg őt – morogta Dúló Szilkász. – Alig bírom beszívni, alig bírok beszélni… – Késő bb még lesz idő bőven új terveket sz őni! – mondta Szkabandari. – A testvéreimet lemészárolták. Most már körbevesznek minket a csapataitok, de túl kés ő. – Ez csak jelképes, testvérem! Magad mondtad, hogy élnek még más Tiste Andiik is a világokban! Elég, ha megtaláljátok az els ő hullámot, és a Tiste Andii nép ereje ismét töretlen lesz! S jönnek majd mások is! Az én népem és a tiéd… együtt elmenekülünk a korábbi bukások el ől! Dúló Szilkász komoran nézett maga elé. – Ez a mai gy őzelem számunkra elég keser űre sikeredett… – A K'Chain Che'Mallék már csaknem kihaltak… ezt tudjuk. Láttuk a kihalt városokat. Már csak Bánat maradt, azon a távoli kontinensen, a Rövidfarkúak talán most is a láncaikat tépkedik, vérengzenek, lázadnak. A megosztott ellenség hamar elbukik, barátom. S ki másnak lenne még ebben a világban ereje ellenünk? A jaghutáknak? Szétszéledtek, kevesen vannak. Az imassok? Ugyan mit érnek a k őfegyverek a mi acélpengéinkkel szemben? – Egy percig hallgatott, majd folytatta: – A Forkruli Támadók láthatóan vonakodnak ítélkezni felettünk. Különben is, évr ől évre kevesebben vannak. Nem, barátom, a mai gy őzelem után ez a világ tényleg a lábunk el őtt hever! Itt nem kell a polgárháborúktól szenvedned, melyek megmérgezik Kurald Galaint. Én és követ őim pedig megszabadulhatunk a Kurald Emurlahnban eluralkodó versengéstől… Dúló Szilkász felhorkant. – A versengéstől, melyet te magad szítottál, Szkabandari. Még mindig a lent sorakozó tiste er őket nézte, így nem láthatta, milyen haragos szemvillanás kísérte megjegyzését. A harag egy másodperc alatt elt űnt, s Szkabandari arca ismét békét sugárzott. – Egy új világ, csak nekünk, fivérem! – Egy jaghuta áll az egyik csúcson, innen északra ész akra – mondta Szilkász. – Szemtanúja volt a csatának. Nem közelítettem meg, mert éreztem, hogy egy rituáléba kezd. Omtose Phellack. – Félsz attól a jaghutától, Dúló Szilkász? – Amit nem ismerek, attól bizony tartok, Szkabandari… Vérszem. Ebben a világban sok olyan dolog van még, amit nem ismerünk… sokat kell még… – Vérszem? – Te nem látod magad kívülr ől – felelte Dúló – , de azért adom neked ezt a nevet, mert most vér szennyezi… a tisztánlátásodat. – Szép teljesítmény, Dúló Szilkász – Aztán Szkabandari vállat vont, és a domb északi széléhez sétált, óvatosan lépkedve a bizonytalan talajt nyújtó hullákon. – Tehát azt mondod, egy jaghuta. – Sarkon fordult, de Szilkász neki háttal állt, s még mindig kevéske túlél ő követő jét nézte a síkságon. – Omtose Phellack, a Jég Ürege – mondta Dúló, s továbbra sem fordult meg. – Vajon mire készülhet, Vérszem Szkabandari? Nem tudom… Az edur Lélekvesztett elindult vissza Dúló Szilkász felé. Lehajolt, belenyúlt a bal csizmája szárába, és elővett egy árnyas pengéj ű tőrt. Az acélon varázslat fénye játszott. Egy utolsó lépés, és a t őr Dúló Szilkász hátában landolt. A Tiste Andii összerándult, majd felüvöltött…
…s eközben az edur légiók hirtelen a Tiste Andiik ellen fordultak, minden oldalról, s véghezvitték a nap utolsó vérengzését. A varázslat megannyi vonagló láncként vette körül Dúló Szilkászt, s az albínó Tiste Andii a földre zuhant. Vérszem Szkabandari leguggolt mellé. – Testvéreknél már csak így van ez – mormogta. – Csak egy uralkodhat. Kett ő sosem. Ezt te magad is tudod. Bármilyen nagy is ez a világ, el ő bb vagy utóbb sor kerülne egy háborúra az edurok és az andiik között. Ez a vérünkben van! Így aztán csak egyikünk uralkodhat a portál felett! Csak az edurok léphetnek át rajta. Levadásszuk az andiikat, akik már átjutottak. Ugyan milyen bajnokot állíthatnának ki ellenem? Sorsuk megpecsételődött. Így kell lennie. Egy nép. Egy uralkodó. – Felegyenesedett, s közben a csatatéren az utolsó andii halálsikolyok is elhaltak. – Tény, hogy nem ölhetlek meg csak úgy, egyszer űen, ahhoz túl hatalmas vagy. Elviszlek hát egy megfelel ő helyre, s a gyökerekre, k őre és földre bízlak… Felöltötte sárkányalakját. Hatalmas, karmos lába a mozdulatlan Dúló Szilkász köré zárult, s Szkabandari nagy szárnysuhogással a leveg ő be emelkedett. A torony kevesebb mint százmérföldnyire volt onnan, déli irányban, s csak az udvart körülvev ő alacsony fal árulkodott arról, hogy ez nem egy jaghuta építmény, hogy saját akaratából emelkedett a három jaghuta torony közé. Egy törvény hozta létre, mely istenek és halandók számára is megfejthetetlen. Felépült… s várta, hogy megérkezzenek, akiket örök id őkig fogva kell tartania. A halálos hatalommal bíró lények. Olyanok, mint a Lélekvesztett Tiste Andii, Dúló Szilkász, Sötétség Anya három gyermeke közül az utolsó. S ezzel eltávolította Szkabandari útjából az utolsó méltó tiste ellenfelet is. Sötétség Anya három gyermeke. Három név… Andarist, aki réges-régen lemondott a hatalomról válaszként a bánatra, amely sosem múlhat el. S nem is sejti, hogy a bánatot bizony nekem köszönheti… Fürkész Anomandaris, aki szakított anyjával és népével. Aki elt ű n t, miel ő t t elbánhattam volna vele. űnt, őtt Elt ű leg sosem kerül el ő űnt, nt, s valószínű leg ő többé. S most sor került Dúló Szilkászra is, aki rövid id ő őn belül megtapasztalja, hogy milyen az Azath örökké tartó börtöne. Vérszem Szkabandari elégedett volt. A népe miatt. Önmaga miatt. Meghódíthatja ezt a világot! Csak az első andii telepesek okozhatnak egy kis gondot. Egy Tiste Andii bajnok ebben a világban? Senki sem jut eszembe… senki, akinek lenne hatalma kiállni ellenem… Vérszem Szkabandarinak eszébe sem jutott, hogy vajon hová mehetett Sötétség Anya három fia közül az, aki eltűnt. Mégsem ez volt a legnagyobb baklövése… Északon, egy jégcsúcson a magányos jaghuta elkezdte sz őni az Omtose Phellack varázslatát. Szemtanúja volt a vérengzésnek, amit a két Eleint és a hadsereg hajtott végre. Nem kímélték a K'Chain Che'Mallékat. Azok amúgy is kihalófélben voltak, ezernyi olyan ok miatt, ami a jaghutát cseppet sem izgatta. A betolakodók miatt sem aggódott. Már régóta nem aggódott semmi miatt. Nem is félt. És el kell ismerni, már csodálkozni is képtelen volt… Érezte az árulás közeledtét, a varázslat kibontakozását és az ősi vér szagát. A két sárkány eggyé vált. Tipikus. Kis idő múlva éppen szünetet tartott a rituálé közben, amikor megérezte, hogy valaki közeledik felé. Egy j ött, hogy választ adjon a világok rendjén ütött csúnya sebre. s ebre. Várható volt. Mégis… vajon Ősi Isten, aki azért jött, melyikük jött el? K'rul? Drakonusz? Hideg Éj N ővér? Osserc? Kilmandaros? Vagy netán Sechul Kath? Közömbösségén végül úrrá lett a kíváncsiság, s felnézett a jövevényre. Ah, váratlan fejlemény… de nagyon nagyon érdekes. Mael, a Tengerek Ősi Istene széles volt és robusztus, b őre kék, kivéve a torkát és a hasát, ahol halvány aranyszínűvé fakult. Szinte teljesen lapos fejér ől hosszú, szőke tincsek omlottak a vállára. S Mael borostyánszínű szemében harag izzott. – Gothos! – szólalt meg az isten. – Milyen rituáléval adsz választ erre? A jaghuta elkomorodott. – Rendetlenséget csináltak. Kitakarítok utánuk. – Jég! – horkant fel az Ősi Isten. – A jaghuták válasza mindenre. – Mi lenne a tiéd, Mael? Áradás, vagy… áradás? Az Ősi Isten dél felé fordult, állkapcsa megfeszült.
– Lesz egy szövetségesem. Kilmandaros. A hasadás másik oldaláról közeledik. – Csak egy Tiste Lélekvesztett maradt – magyarázta Gothos. – Úgy tűnik, leszúrta a társát, és most úton van vele az Azath-torony zsúfolt udvara felé… – Elhamarkodott döntés. Azt hiszi, hogy ezen a világon világon csak a K'Chain Che'Mallék az ellenfelei? A jaghuta vállat vont. – Valószínűleg így hiszi. Mael egy ideig hallgatott, majd felsóhajtott, és megszólalt. – Gothos, jegeddel ne pusztítsd el mindezt! Azt kérem t őled, hogy inkább konzerváld! – Miért? – Megvan annak is az oka. – Örülök. Mi lenne az? Az Ősi Isten sötét pillantást vetett rá. – Te szemtelen kotnyeles! – Miért változnék meg? – A tengerben, jaghuta, az id ő másként halad. A mélyben ősi áramlatok is haladnak még. A sekély vízben a jövő csacsog. S a hullámok e kett ő között oda-vissza haladnak, örökkön-örökké. Ilyen az én tudásom is. Zárd be ezt a vérengzést az átkozott jegedbe, Gothos! Ezen a helyen fagyaszd meg magát az id őt! Tedd meg, és én adósod leszek egy szívességgel… aminek egy nap majd nagy hasznát veheted! Gothos megfontolta az Ősi Isten ajánlatát, és bólintott. – Rendben, megteszem. Legyen, Mael! Menj Kilmandaroshoz! Csapjatok le erre a Tiste Eleintre és a seregeire! De gyorsan! Mael szeme résnyire sz űkült. – Miért? – Mert érzem, hogy a távolban valaki feléledt… de bizony bizony nem olyan távol, ahogy te szeretnéd. – Fürkész Anomander… Gothos bólintott. Mael vállat vont. – Számítottunk erre. Osserc már megy is, hogy útját állja. A jaghuta elmosolyodott, elmosolyodott, kivillantva agyarait. – Megint? Az Ősi Isten válaszként maga is elvigyorodott. S bár mindketten mosolyogtak, nem lakozott túl sok vidámság ott, a jéghegy csúcsán… ***
Hamvas Álmának 1159-ik 1159-ik éve A Fehér Erek éve az Ébenfában Három évvel a Lether Hetedik Hetedik Lezárás el ő őtt tt Arra ébredt, hogy a gyomra tele van sóval, s félig eltemette a fehér homok és a roncsok egyvelege. Sirályok rikoltoztak felette, árnyékuk ide-oda cikázott a parton. Összerándult a gyomra. Felnyögött, s lassan az oldalára fordult. Többen is hevertek rajta kívül a parton. Rengeteg törmeléket is látott. A sekély vízben gyorsan olvadó jégtömbök s kisebb jégdarabok ringatóztak. A rákok rákok ezrével nyüzsögtek mindenfelé. A nagydarab fickó négykézlábra emelkedett, aztán keser ű folyadékot hányt a homokra. Feje lüktetett, olyan fájdalmat érzett, hogy alig látott. Id ő be telt, mire felemelte a fejét, a sarkára ereszkedett, és körül tudott nézni. A parton, ahol nem is volt part. Előző éjjel jéghegyek emelkedtek ki a tenger mélyéb ől, s egy – a legnagyobb az összes közül – éppen a hatalmas, lebeg ő mekrosz város alatt bukkant a felszínre. Darabokra törte, mintha csak egy ágtutaj lenne. A mekrosz történelem még csak hasonlót sem említ – semmit, ami a közelébe érhetne ennek a pusztulásnak, amit látott. Váratlanul és szinte azonnal megsemmisült a város, amely húszezer embernek adott otthont. Még mindig nem tudta felfogni, hogy mi történt – a tragédia emlékképei olyanok voltak, akár egy lázas vízió mozzanatai. De tudta, hogy nem képzel ődött. Szemtanúja volt mindennek. És valahogy túlélte. A nap melegen sütött, de nem forrón. Feje felett az égbolt inkább tejszer űen fehér volt, nem égkék. S már azt is látta, hogy a sirályok sem olyanok, amilyennek lenniük kellene. Valamiféle hüll ők, áttetsző szárnyakkal.
Lassan talpra kecmergett. A fejfájása múlóban volt, de rázni kezdte a hideg, és a gyomrát mohó démonként mardosta az éhség. A repülő hüllők visítása más lett, így a férfi a szárazföld felé fordult. Három alakot látott közeledni a dagályvonalon túli halvány f űcsomókkal tűzdelt partoldalon. A lények alig érhettek a csíp ő jéig, bőrük fekete volt, kopasz, tökéletesen kerek fejükhöz hegyes füleket adott nekik a sors. Bhok'aralok – emlékezett rájuk ifjúkorából, amikor egy mekrosz keresked őhajó visszatért Nemilb ől. De ezek valami izmosabb alfajból származtak, mert szinte s zinte kétszer akkorák voltak, mint a kis kedvencek, akiket a kereskedők a lebeg ő városba hoztak. Egyenesen felé tartottak. Körülnézett, keresett valamit, amit fegyverként használhatna, s talált is egy darab uszadékfát. A frissen szerzett bunkósbottal a kezében várta a bhok'aralokat. Azok megtorpantak, sárga szemük rászegez ődött. Aztán a középs ő intett. Gyere. Nem volt semmi kétsége, hogy a nagyon is emberi mozdulat ezt jelenti. A férfi megint körülnézett – egyik tetem sem mozdult a parton, a rákok zavartalanul falatozhattak. Ismét felnézett a furcsa égboltra, aztán elindult a három lény felé. Azok elhátráltak, majd felvezették a füves partoldalon. Ilyen füvet még soha életében nem látott – hosszú csövekb ől állt, s ezek a csövek háromszögekben végződtek. Élük is volt, olyan, akár a penge – ezt akkor fedezte fel, amikor áthaladt rajtuk, és lábszára tele lett vágásokkal. A kaptató után síkság következett, melyen csupán a már ismert f űféleség csomói n őttek imitt-amott. Közöttük a föld sókérges volt és csupasz. Ezenkívül sziklák hevertek még a síkságon, mind furcsán szögletes, csiszolatlan, s nem volt közöttük két hasonló. A távolban egy magányos sátor állt. A bhok'aralok egyenesen afelé terelgették. Ahogy közelebb értek, a férfi észrevette, hogy füst szivárog ki a sátor bejáratát fed ő vászon résein. Kísér ői megtorpantak, és egy újabb intéssel egyikük jelezte, hogy be kell mennie. A férfi vállat vont, leguggolt és bemászott. A halovány fényben egy púpos alakot látott, arcvonásait csuklya takarta. El őtte egy kokszkályha állt, ebből gomolygott el ő az a sok füst. A bejárat mellett állt egy kristályüveg, emellett volt egy kevés aszalt gyümölcs és fél vekni fekete kenyér. – Az üvegben forrásvíz van – nyögte a csuklyás alak mekroszi nyelven. – Kérlek, frissítsd fel magad! A férfi köszönetet mormolt, s gyorsan megragadta az üveget. Miután szomját oltotta, a kenyérért nyúlt. – Köszönöm neked, idegen! – mondta, majd megrázta a fejét. – A sok füst miatt szinte lebegsz a szemem előtt! Tüdő bajos köhögés hallatszott, ami lehetett akár nevetés is, majd az alak vállat vont, a maga módján. módján. – Még ez is jobb lehet, mint megfulladni! A füst enyhíti a fájdalmamat. Nem tartalak fel sokáig. Tehát te vagy Withal, a kardkészít ő! A férfi meglepetten felvonta a szemöldökét. – Igen, Withal vagyok, a Harmadik Mekrosz Város lakója… mely nincs többé. többé. – Tragikus baleset! Te vagy az egyetlen túlél ő… hála er őfeszítéseimnek. Alaposan kifárasztott a közbelépés… – Mi ez a hely? – Senki földje, a semmi közepén. Egy vándorló, leszakadt kis világdarab. Felruházom olyan tulajdonságokkal, amilyeneket ki tudok találni, próbálom emlékeim alapján otthonossá tenni. Er őm visszatér ő ben van, de összetört testem ugyanúgy fáj, mint eddig. De figyeld csak, beszélek, és nem köhögtem! Már ez is valami! – Egy megnyomorodott kéz bukkant el ő a szakadozó köpönyeg alól, s magokat szórt a kis kályhára. Azok felpattantak, s a füst ismét s űr ű bbé vált. – Ki vagy te? – kérdezte Withal. – Egy bukott isten… akinek szüksége van a képességeidre. Felkészültem az érkezésedre, Withal. Van otthonod, műhelyed, s beszereztem minden szükséges nyersanyagot. Vannak ruhák, élelem, víz. És három odaadó szolga, akikkel már találkoztál… – A bhok'aralok? – horkant fel Withal. – Mit tudnak… – Nem bhok'aralok, halandó! De lehet, hogy egykor azok voltak. Ezek naktok. Elneveztem őket Buroknak, Tokosnak és Nyafkának. A jaghuták m űvei… megtanulnak mindent, amire szükséged lehet. Withal felállni készült. – Köszönet, hogy megmentettél, Bukott, de most indulnék. Szeretnék viszszatérni a saját világomba…
– Nem érted, Withal? – sziszegte a nyomorék. – Itt azt teszed, amit én mondok, vagy ha nem, hamarosan könyörögni fogsz a halálért! Mostantól az enyém vagy, Kardkészít ő! Te a rabszolgám vagy, és én vagyok a gazdád. A mekroszok is tartanak rabszolgákat, igaz? Szerencsétlen lelkeket, akiket parti falvakból raboltok el. Tehát ismered az intézményt magát. De nem kell aggódnod, mert amint elvégzed a rád bízott feladatot, szabadon távozhatsz. Withal még mindig a kezében tartotta a nehéz fadarabot. Most eltűnődött… Köhögés, majd nevetés hallatszott, aztán újabb köhögésroham, s közben az isten marasztalóan felemelte a kezét. A roham végén megszólalt. – Javaslom, hogy ne cselekedj meggondolatlanul, Withal! Azért halásztalak ki a tengerb ől, hogy elvégezd ezt a feladatot. Hát nem érzel semmi hálát? Engedelmeskedj, ne akard megismerni a haragomat! – Mit kell hát tennem? – Na, így már jobb! Hogy mit kell tenned, halandó? Csak azt, amiben a legjobb vagy! Készíts nekem egy kardot! Withal felhorkant. – Ennyi? Az alak előrehajolt. – Nos, én egy egészen különleges kardra gondoltam… gondoltam…
ELSŐ KÖNYV
JÉGBE ZÁRT VÉR Ott rejtezik egy jégdárda, amely nemrég hatolt a föld szívébe. Benne egy lélek, bezárva, aki ölni akar. Aki megragadja a fegyvert, megismeri a halált. Újra és újra megismeri a halált! Hannan Moszang látomása
ELSŐ FEJEZET Hallgasd! A tenger arról arról susog és álmodik, hogy kiszabadítja az igazságot a k ő ő fogságából… Egy bányazsilip felirata
A Kései Fagyok Éve Egy évvel a Lether Hetedik Lezárás Lezárás el ő őtt tt Az Üres Kunyhó felemelkedése felemelkedése KÖVETKEZZÉK hát a történet! A hullámok morajlanak, az óriások letérdelnek, és hegyek lesznek bel ő l, szétszóródtak a vidéken, de nem állhattak ellen a hajnali sugaraknak. őlük. lük. K ő őként ként hullottak alá az égbő l, A hullámok morajában egy óriásról lesz szó. szó. Mert a történetnek is megvan a maga maga hulláma… És mert mulattató. Tehát! A sötétben lehunyta a szemét. Csak nappal tartotta nyitva, mert így érvelt: az éjszakában amúgy sem lehet sokat látni, s ha ez így van, ugyan mi értelme a sötétséget fürkészni? Hát ennek is szemtanúja lett. Eljutott a vidék széléhez, felfedezte a tengert, s egészen megbabonázta a csodás víztömeg. Azon a végzetes napon csak ez érdekelte, semmi más. Figyelte a hullámok mozgását, ahogy kinyúlnak a partra, majd visszahúzódnak, ameddig a szem ellát. A végtelen mozgás folyton azzal fenyegetett, hogy elnyeli az egész vidéket, de nem tette. Nézte a tengert délután is, a szélben, ekkor vad hullámok ostromolták a partvonalat, s némelyik valóban mélyre nyúlt, de mindig meghátrált mindegyik. Amikor leszállt az est, lehunyta a szemét, és led őlt aludni. Holnap, határozta el, ismét megnézem a tengert! A sötétben lehunyta a szemét. A hullámok éjszaka vették körbe az óriást. Jöttek, és álmában megfojtották. A víz ásványi anyagokat rakott le, míg húsa olyanná nem vált, mint a k ő, s teste már csak egy szikla volt a parton. Ezer éjen át minden éjjel eljöttek hozzá a hullámok, hogy eltüntessék eredeti alakját. Hogy ellopják formáját. De nem jártak teljes sikerrel. Még ma is felsejlik valódi alakja, ha valaki sötétben nézi. Vagy résnyire húzza a szemét a napsütésben. Félre kell nézni, nem a sziklára fókuszálni, hanem másfelé. A képességek közül, melyekkel Árny Atya megajándékozta gyermekeit, ez a leghatalmasabb. Elfordítani a tekintetet, hogy lássunk. Ha ebben bízunk, eljutunk az Árnyak közé, ahol minden igazság láthatóvá válik… Félrenézni, hogy lássunk. Nézz hát félre most! Az egerek rémülten szaladtak szét, amikor egy sötétebb árnyék suhant föléjük az alkonyatban kéknek látszó havon. Hiába menekültek, közülük egynek a sorsa már megpecsétel ődött. Egy tollas, karmos láb lecsapott, a kevéske húsba hatolt, s összetörte a vékonyka csontokat. A tisztás szélén a bagoly némán felemelkedett kedvenc ágáról, elvitorlázott a keményre fagyott hó és a rajta szétszóródott magok felett, fél pillanatra lassított, felkapott egy egeret a földr ől, majd ezúttal nehezebb szárnycsapásokkal ismét felemelkedett, s egy közeli fa felé indult. Fél lábon landolt, s egy perc múlva neki is látott a falatozásnak. Az alak, aki tucatnyi szívdobbanással kés ő bb átkocogott a tisztáson, nem látott semmi különöset. Az egerek elt űntek, a hó elég kemény volt ahhoz, hogy nyomuk se maradjon, a bagoly pedig mozdulatlanná dermedt a feny őfa ágai közt megbúvó kis odúja nyílásában, s tágra nyílt szemmel figyelte az alak útját a tisztáson át. Amint elt űnt, folytatta az evést. Az alkonyat a vadászok ideje, és a ragadozó még nem végzett erre az éjszakára. A fagyos ösvényen haladó Trull Szengár gondolatai messze jártak, így ügyet sem vetett az erd őre, amely körülvette, s rá nagyon nem jellemz ő módon nem érdekelték a hangok, a látvány sem, amit a környezete nyújtott. Még azért sem állt meg, hogy áldozzon Sheltatha Lore-nak, Alkony N ővérnek, Árny Atya három leánya közül a legdics ő bbnek – bár hajnalban ezért vezekelni fog – , s korábban meggondolatlanul
belegyalogolt az ösvényre es ő fényfoltokba is, kockáztatva ezzel, hogy felhívja magára a szeszélyes Sukul Ankhadu, a Hamis N ővér figyelmét, akit egyébként Foltosként is emlegetnek. A tenyészgödrökben csak úgy nyüzsögtek a fókák. Korán érkeztek, meglepték Trullt, aki éppen nyers jádekövet gyű jtött a partvonal felett. A fókák érkezése önmagában csak izgalmat ébresztett volna az ifjú Tiste Edurban, de mások is érkeztek, hajókkal körbevették az öblöt, és már alaposan benne jártak a szüretben… Letherek voltak, fehér b őr ű emberek délr ől. El tudta képzelni, milyen mérges lesz e hírek hallatán népe a faluban, mely felé közeledett – ő is dühös volt. Az edur határok semmibevétele szemtelenség, a népe jogos tulajdonát képez ő állatok megdézsmálása a régi egyezmények sárba tiprása volt. A letherek között is voltak ostobák, csakúgy, mint az edurok között. Trull nem tudta elképzelni, hogy bárki jóváhagyta volna fels ő bb körökből ezt a tolvajlást. A Nagy Találkozóig már csak két holdhónap volt hátra. A vérontás egyik oldal érdekeinek sem kedvezett volna. Persze az edurok teljesen jogosan megtámadhatnák a határsért ő hajókat, és lemészárolhatnák a tolvajokat, a lether képviselet felháborodna a polgáraival szemben alkalmazott eljárás miatt még akkor is, ha ezek a polgárok megszegték a törvényt. Az új egyezmény aláírásának esélyei gyakorlatilag nullára csökkennének. S Trull Szengár emiatt nagyon nyugtalan volt. Az edurok éppen most értek egy hosszú és kegyetlen háború végére – a gondolat, hogy egy újabb következhet, elviselhetetlennek t űnt. A törzsi háborúk során nem hozott szégyent a családjára – széles övén huszonegy vörös szegecs sorakozott, mindegyik egy-egy támadást jelölt, melyben részt vett, s közülük hetet rajzoltak körbe fehérrel – ezek jelképezték az áldozatokat. Tomad Szengár fiúgyermekei közül csak Trull legid ősebb fivére szerzett ennél több trófeát, s ez így volt helyes, tekintve Fear Szengár S zengár helyét és szerepét a hirót törzs életében. Persze a többi öt edur törzs elleni harcot szigorú szabályok irányították, s még a hosszadalmasan elhúzódó, nagy csatákban is csak maréknyi volt a halott. De a hódítások így is kimerít őek voltak. A letherek ellen az edur harcosokat nem kötötték szabályok. Nem kellett számolni az összecsapásokat. Csak gyilkolni kellett. Arra sem volt szükség, hogy az ellenségnek fegyver legyen a kezében – még a védtelenek és az ártatlanok is megismerték a kard harapását. Az ilyen vérengzés megsebzi a harcost is, nem csak az áldozatait. De Trull tudta jól, hogy bár viszolyog az el őtte álló vérengzést ől, ezt csakis a lelke mélyén teszi majd, s karddal a kezében masírozik fivérei oldalán, hogy edur jog szerint megbüntesse a behatolókat. Nincs választás. Ha szemet hunynak e b űn fölött, újabbak követik, s a lavina megállíthatatlanul elindul. Közben elért az erd ő szélén lévő cserzőműhelyek vályúihoz és k ővel kirakott gödreihez. Pár lether rabszolga léptei hallatán felkapta a fejét, de gyorsan meg is hajoltak, s úgy maradtak, míg el nem haladt előttük. A következ ő tisztáson már ott magasodtak a falu véd őfalát alkotó cédrusrönkök, azokon túl pedig füst terjengett a leveg ő ben. A távoli kapuhoz vezet ő keskeny, épített út két oldalán gazdag, fekete földek látszottak. A tél éppen csak kieresztette a földeket a markából, s az els ő vetésig még hetek voltak vissza. Nyár közepére közel harmincféle növény terem majd e földeken, élelmet, gyógyszert, fonható rostot és takarmányt biztosítva, s mivel a harminc között van jó pár virágzó is, ami vonzza a méheket, méz és viasz is lesz bőséggel. A földet a rabszolgák m űvelik a törzs asszonyainak irányítása alatt. A férfiak kis csapatokban az erdő be mennek fát vágni, vadászni, mások pedig a knarri hajókon tengerre szállnak, és fókára, halra vadásznak. Legalábbis így kellene hogy menjenek a dolgok – békeidő ben. Az elmúlt tizenkét évben a legtöbb férficsapat, amely elhagyta a falut, harcolni indult, nem máshová, és a nép bizony szenvedett. A háborúk el őtt az edurok nem ismerték az éhezést. Trull szerette volna, ha véget érnek a szomorú id ők. Hannan Moszang, a hirótok máguskirálya most már az összes edur törzs felett uralkodott. A harcoló népekből konföderációt kovácsolt, bár Trull tudta, hogy ez csak nevében konföderáció. Hannan Moszang túszként maga mellett tartotta az ellenséges törzsf őnökök elsőszülött fiait – ők alkották a k'risnan varázslócsapatot – , és diktátorként uralkodott. A békét tehát a kard védte, de legalább béke volt… Ismer ős alak lépett ki a kapun, s közeledett a keresztez ődéshez, ahol Trull megállt. – Üdvözöllek, Binadasz! Öccse hátán keresztbe volt kötve a lándzsa, vállán a csíp ő jéig lógó hátizsákot hátizs ákot cipelt, derékszíján egyél ű hosszúkés lógott b őrrel bevont fahüvelyben. Binadasz fél fejjel magasabb volt, mint Trull, s arca éppen olyan cserzettnek látszott, mint a ruhái. Trull három fivére közül Binadasz volt a legzárkózottabb, legmegfoghatatlanabb és legkevésbé kiismerhet ő. Csak ritkán tartózkodott a faluban, jobban kedvelte a nyugati vadont és a délen húzódó hegyeket. Nem túl gyakran csatlakozott a többiekhez a rajtaütésekben, de mikor hazatért, gyakran hozta újabb összecsapások trófeáját magával, tehát senki sem kételkedett abban, hogy helyén van a szíve. – Kifulladtál, Trull – állapította meg Binadasz. – S látom, hogy ismét nyugtalanság ült ki arcodra…
– A fókatelepnél lether hajók horgonyoznak! horgonyoznak! Binadasz elkomorodott. – Akkor nem tartalak fel, fivérem! – Soká maradsz távol, fivérem? A harcos vállat vont, majd megkerülte Trullt, és elindult a nyugati ösvényen. Trull Szengár belépett a falu kapuján, s elindult a központ felé. A hatalmas, kerítéssel védett területnek ezen a végén a négy kovácsm űhely volt a legmeghatározóbb. Mindegyiket meredek falú árok vette körül, ez pedig a föld alatti csatornába torkollott, mely a városból és a környez ő földektől kifelé vezetett. A m űhelyek négy éve szinte egyfolytában csengtek-bongtak, készültek bennük a fegyverek, a környéken folyton ott lengedezett a csíp ős szagú, savas pára, mely fehér bevonatot képezett a közeli fák kérgén. Ahogy elhaladt mellettük, Trull látta, hogy csak kett ő ben dolgoznak, s a tucatnyi rabszolga nem siet túlzottan a munkájával. munkájával. A kovácsműhelyeken túl hosszúkás, téglából épült, kaptárszer űen kupolás raktárak következtek, ezekben tárolták a tartalék gabonát, füstölt halat és fókahúst, bálnazsírt és betakarított rostnövényeket. Hasonló épületek rejt őztek a falvak körüli erd őkben is, de ezek többsége mostanság üresen ásítozott – a háborúk miatt. Amint Trull elhagyta a raktárakat, k őházak között találta magát – ezekben éltek a tímárok, fazekasok, fafaragók, alacsonyabb rangú írnokok s a falu más kézm űvesei. Sokan köszöntötték, ezt Trull visszafogottan viszonozta, mozdulataival jelezve ismer őseinek, hogy most nem ér rá megállni beszélgetni. Az edur harcos elért a lakóházak közé. A lether rabszolgák az ilyen falvakat városnak nevezték, de itt egy polgár sem látta értelmét a névváltoztatásnak – a település falu volt a születésekor, tehát falu is marad, még akkor is, ha csaknem húszezer edur és csaknem háromszor annyi lether él benne. A lakóövezetben sok oltárt emeltek az Atyához és Kedvenc Lányához címezve – kerek emelvények, körbevéve él ő, szent feketefával, az alapot adó k őlapokon képek, jelek sorakoztak. A fák gy űr ű jében a Kurald Emurlahn játszott folyamatosan, foszladozó árnyak táncoltak a jeleken – a varázslatos tüneményeket az alkony közeledtével elhangzó imák ébresztették fel. Trull Szengár kiért a Máguskirály útra, a felszentelt járdára, mely a templomként és kastélyként is használt citadellához vezetett, ahol a máguskirály, Hannan Moszang lakott. Az utat fekete kérgű cédrusok szegélyezték. A fák elmúltak ezerévesek, s a falu fölé tornyosultak. Ágak csak a tetejükön voltak, s minden egyes évgy űr ű jükbe varázslatot itattak, mely folyamatos köddel köddel árasztotta el az egész utat. Az út végén egy kisebb fal övezte a citadellát és környékét – ez ugyanabból a feketefából épült, s varázslat er ősítette a rönköket. A f őkapu egy alagút volt, él ő fából kialakítva, sötét árnyakkal kibélelve. Áthaladt egy gyaloghídon – a híd a csatorna fölött feszült ki, melyben vagy tucatnyi k'orthan hadihajó horgonyzott. A gyaloghíd egy kövezett térre nyílt, melynek két oldalán barakkok és raktárak álltak. Ezeken túl épültek fel k ő ből és fából a nemes családok házai – azoké, akiknek vérvonala kapcsolódott Hannan Moszangéhoz – fazsindelyes tetejükkel, feketefa szelemengerendájukkal. A lakóházak szépen, rendezetten sorakoztak az út folytatása mentén, melyen egy újabb gyaloghídon áthaladva lehetett eljutni a citadelláig. Az udvarban harcosok gyakorlatoztak, s Trull meglátta széles vállú, magas fivérét, Feart, aki féltucatnyi segédje körében a gyakorlatozókat figyelte. Trull együtt érzett a fiatal harcosokkal. Maga is sokat szenvedett tanulmányai során fivére kritikus, pengeéles szeme miatt… Egy ismer ős hang hallatán Trull az udvar sarkába nézett, s meglátta öccsét, Rhulandot barátjával, Midik Buhnnal. Ők is gyakorlatoztak, s egy pillanat múlva Trull azt is felfedezte, hogy honnan ez a nagy harci kedv – Majen, Fear jegyese t űnt fel a színen négy másik fiatal hölgy társaságában. Valószín űleg a piacra tarthattak, mivel volt velük tucatnyi rabszolga is. Természetesen kötelesek voltak megállni, és megnézni a bemutatót – az udvarlás komplex szabályai kötelezték őket erre. Majennek Fear minden fivérével tisztelettel kellett bánnia. Bár nem volt semmi helytelen a jelenetben, Trull mégis nyugtalanságot érzett. Rhuland lelkesedése, amivel le akarta ny űgözni fivére leend ő feleségét, már az illetlenség határát súrolta. Trullnak az volt a véleménye, hogy Fear túlságosan engedékeny Rhulanddal. Mind azok vagyunk. Természetesen ennek is megvolt a maga oka… Rhuland a játék küzdelemben legy őzte pajtását, arca kipirult a büszkeségt ől. – Trull! – intett bátyja felé a kardjával. – Ma egyszer már ontottam vért, és még többre szomjazom! Gyere, vakarjuk le a rozsdát arról a kardról, amit cipelsz! – Majd máskor, fivérem – felelte Trull. – Most haladéktalanul beszélnem kell apánkkal! Rhuland kedvesen mosolygott, de Trull még ilyen távolságból is látta, hogy szürke szeme diadalmasan megvillan. – Akkor hát máskor! – mondta kardja egy elbocsátó mozdulatával, s viszszafordult a hölgyekhez.
De Majen közben intett társainak, és a kis csapat már továbbindult. Rhuland éppen mondani akart valamit a menyasszonynak, de Trull megel őzte. – Fivérem, gyere velem! Nagyon fontos híreket hoztam atyánknak, atyánknak, s szeretném, ha te is jelen lennél, hogy részt vehess utána a megbeszélésen. – Az ilyen meghívás inkább azoknak a harcosoknak járt, akik több éves harctéri gyakorlatot tudhattak maguk mögött, s Trull látta, milyen büszke magára az öccse. – Megtisztelsz, Trull – mondta, s eltette a kardját. Otthagyták Midiket egyedül, hadd kezelgesse csuklósérülését, s együtt elindultak a család háza felé. A külső falon trófea pajzsok lógtak, sokat már egészen megfakított a több évtizedes napsütés. A tetőgerendák széléhez bálnacsontokat er ősítettek. Az ajtó felett kaotikus ívet alkottak az ellenséges törzsekt ől zsákmányolt totemek – szőrmedarabok, gyöngyözött b őrcsíkok, kagylók, karmok és fogak – , az egész olyan volt, mint egy hosszúra sikeredett madárfészek. Beléptek. A levegő hűvös volt, a t űzhely füstjétől kicsit maró. A falakon – a szőtt képek és sz őrmék között – kis fülkékben olaj lámpák világítottak. A hagyományos t űzhely, ahol valaha minden család elkészítette az ételeit a ház középpontjában, még mindig meg volt rakva fával, bár a rabszolgák most már a ház mögött kialakított konyhában f őztek, hogy csökkentsék a t űz kockázatát. Feketefa bútorok voltak minden szobában, ezek elrendezése jelezte a válaszvonalakat mert válaszfalakat nem építettek. A keresztgerendákba ütött kampókról fegyverek lógtak, némelyik még a régi id őkben készült – Árny Atya elt űnése után, amikor a vas megmunkálásának fortélyai elvesztek a sötét z űrzavarban. Ezek a fegyverek bronzból készültek, anyaguk nyers volt és kidolgozatlan. A tűzhelyk ő mögött egy él ő feketefa emelkedett, s úgy fejmagasságban egy hosszúkard fels ő egyharmada lógott ki bel őle: egy igazi Emurlahn penge, melynek vasát olyan módszerrel kezelték, amit az edur fegyverkovácsok még nem fedeztek fel újra. Ez volt a Szengár család kardja, a nemesi vérvonal jelképe; a nemesi családok eredeti fegyvereit általában egy feketefához kötözték, még annak csemetekorában, s az évszázadok alatt lassan el is t űnt az élő fában. De ebben a fában valami csomó keletkezhetett, ami kifelé tolta a fegyver végét, így láthatóvá vált a fekete-ezüst penge. Ez nem volt szokványos eset, de egyedülállónak sem lehetett nevezni. Elhaladtában mindkét fiú kinyújtotta a kezét, és megérintette a vasat. Látták anyjukat, Uruthot, aki rabszolgák segítségévei a vérvonal fali sz őttesén dolgozott – már az utolsó jeleneteknél tartott, melyek azt ábrázolták, hogy milyen szerepük volt a Szengároknak az Egyesülés Háborújában. Er ősen a munkájára koncentrált, nem nézett fel fiaira, amikor azok elhaladtak mellette. Tomad Szengár három másik nemesi származású pátriárka társaságában ült a játszóasztalnál, melyet egy nagy, tenyér alakú agancsból alakítottak ki. A játék eszközei csontból és jádek ő ből készültek. Trull megállt a kör szélén. Jobb kezét kardja gombjára helyezte, jelezve, hogy mondanivalója fontos és nagy veszélyre hívja fel a figyelmet. Hallotta, hogy Rhuland nagy leveg őt vesz mögötte. Egyik atya sem nézett fel, mégis szó nélkül, egyszerre felemelkedtek, míg maga Tomad elkezdte elpakolni a játék darabjait. A három atya csendben távozott, s Tomad egy perc múlva a játékasztalt is félretolta, s a sarkára ereszkedett. Trull leereszkedett a földre, atyjával szemben. – Üdvözöllek, atyám. Egy lether flotta garázdálkodik a fókáink között. között. A csapatok korán érkeztek idén, és most lemészárolják őket. Ezt a saját szememmel láttam, és megállás nélkül jöttem, hogy elmondhassam neked. Tomad bólintott. – Tehát három napig és két éjjelen át futottál. – Igen. – És a lether mészárlás ekkor már javában zajlott? – Atyám, ma hajnalban Menandore N ővér szemtanúja lehetett, amint ezek a hajók megtömött raktérrel, duzzadó vitorlákkal elindulnak, s minden hajó vörös folyót húz maga után. – S új hajók érkeznek a helyükbe! – szisszent fel Rhuland. Tomad legkisebb fia szemtelensége láttán elkomorodott, s következ ő szavaival hangot is adott nemtetszésének. – Rhuland, vidd ezt a hírt Hannan Moszanghoz! Trull érezte, hogy öccse összerezzen, de Rhuland természetesen bólintott. – Ahogy parancsolod, atyám! – Sarkon fordult, és elvonult. Tomad komoran nézett Trullra. – Meghívtál egy még vértelen kardú harcost harcost egy ilyen megbeszélésre? – Igen, atyám. – Miért tetted?
Trull úgy döntött, jobb, ha nem mond semmit. Nem akart hangot adni azon félelmének, hogy Rhuland talán illetlen érzelmeket táplál egyik fivére jegyese iránt. Egy perc múltán Tomad felsóhajtott. Nagy, sebhelyes kezét nézte, amit combján nyugtatott. – Önelégültté váltunk – morogta. – Atyám, önelégültség az, ha becsületesnek hiszünk valakit, akivel egyezményt egyezményt írtunk alá? – Igen, az előzményeket tekintve az. – Akkor miért egyezett bele a máguskirály a Nagy Tárgyalásba Tárgyalásba a lether követekkel? Tomad sötét tekintete megvillant, Trulléba fúródott. Összes fia közül csak Fear szeme volt tökéletesen olyan, mint apjuké – színét és határozottságát is tekintve. Trull érezte, hogy kicsit megremeg a szúrós pillantástól. – Visszavonom ostoba kérdésemet – mondta Trull, s elfordította tekintetét, hogy ne látsszon csalódottsága. Az ellenség felmérése. Mindegy, mi volt a lopás eredeti oka, kétél ű karddá válik, hiszen egyértelmű, hogy mi lesz az edurok válasza. Mindkét nép számára meglesz a jó ürügy… – A vértelen kardú harcosok örülni fognak. – Egyszer majd a vértelen kardú harcosok is bekerülnek bekerülnek a tanácsba, Trull. – Hát nem ez lenne a béke jutalma, atyám? Tomad erre nem felelt. – Hannan Moszang össze fogja hívni a tanácsot. Jelen kell lenned, hogy magad mesélhesd el, amit láttál. Emellett a máguskirály kért t őlem valamit… azt, hogy adjam neki a fiaimat egy különleges feladat elvégzéséhez. Nem hiszem, hogy ezen döntését befolyásolnák a hírek. Trull legyűrte meglepetését, s megszólalt: – Úton a falu felé összefutottam Binadasszal… – Már tud a feladatról, és id ő ben vissza fog térni. – Tud minderr ől Rhuland? – Nem, de ő is veletek kell hogy tartson. A vértelen kard az vértelen kard. – Ahogy mondod, atyám. – Most pihenj! Idő ben felébresztenek majd, hogy részt vehess a tanács ülésén. A fehér varjú leugrott a sómarta gyökérr ől, és turkálni kezdett a szemét között. Trull el őször sirálynak vélte az alkonyat furcsa fényviszonyai között, de aztán a madár elkárogta magát, s egy kagylóval halovány csőrében fellebbent a szemétr ől, s elindult a víz felé. Lehetetlenség volt aludni. A tanácsot éjfélre hívták össze. Trull idegesen, fáradtan leténfergett a kavicsos tengerpartra, mely a falutól és a folyó torkolatától északra terült el. S most, miközben leszállt az est, és beköszöntött a sötétség, azon kapta magát, hogy egy fehér varjúval osztja meg a partot. Az elvitte zsákmányát a víz széléhez, s minden alkalommal, amikor a mormogó hullámok elérték, belemártotta a kagylót a vízbe. Hatszor egymás után. Válogatós egy teremtmény, gondolta Trull, s tovább figyelte a varjút, amely felült egy közeli sziklára, és falatozni kezdett. A fehér természetesen a gonoszságot jelképezi, jól tudta mindenki. A csont színe, Menandore gy űlöletes fénysugarai hajnalban. A lether hajók vitorlája is fehér volt, ez csak természetes. S a Fóka-öböl tiszta vizén át fehér villanások látszanak majd a fenékr ől – a több ezer lemészárolt fóka csontjának villanása. Ez a tavasz mind a hat törzs számára a gazdagság visszatérését hozta volna. Végre fel lehetett volna halmozni tartalékokat, hogy még véletlenül se fordulhasson el ő, hogy valaki éhen marad. Trullnak ez a gondolatmenete egészen más megvilágításba helyezte a törvénytelen mészárlást. Tökéletes id őzítés, hogy a konföderáció meggyengüljön, egy trükk, hogy aláássák az edurok helyzetét a Nagy Tárgyaláson. A vita az elkerülhetetlenségr ő l. Ugyanazt az érvet vetik majd be, amit a Nagy Fokkal kapcsolatban. „Lether ő l. királysága növekszik, térre van szüksége. Az edur táborok a Nagy Fokon amúgy is csak ideiglenes lakóhelyek voltak, és a háború során kiürültek…” Nyilvánvalóan egyre több és több hajó érkezik majd, hogy szerencsét próbáljon az északi partvidék gazdag vizein. Nem lehet mindet elkapni. Az edurok el őtt ott a példa: hajdan több törzs is élt a letherek szomszédságában, de mostanra mind h ű béresévé lettek Ezgara Diskanarnak, Lether királyának. De mi nem vagyunk olyanok, mint a többi törzs! A varjú elkárogta magát k őtrónusán, majd egyetlen fejmozdulattal elhajította a kagylót, aztán széttárta halovány szárnyait, és felemelkedett az éjszakába. A sötétben hallatott még egy utolsó, hosszú kurjantást, majd eltűnt. Trull védelmez ő jelet rajzolt maga elé a leveg ő be. Háta mögött kavicsok roppantak valakinek a talpa alatt. Megfordult, s látta, hogy bátyja közeledik felé.
– Üdvözöllek, Trull – mondta Fear halkan. – Híreid felbolygatták a harcosokat. – És a máguskirály? – Még nem mondott semmit. Trull visszafordult a partot mosó sötét hullámok felé. – Minden tekintet azokra a hajókra szegez ődik – jegyezte meg. – Hannan Moszang tudja, hogyan kell félrenézni, fivérem. fivérem. – Tomad Szengár fiait kérte egy feladatra. Te mit tudsz err ől? Fear ekkor már mellette állt, s Trull érezte, hogy vállat vont. – Látomások irányítják Hannan Moszangot, egészen gyermekkora óta – felelte egy perc múltán. – Egészen a Sötét Id őkig látja vérvonala emlékeit. Árny Atya vezérli minden lépését. A látomások Trullt nyugtalanná tették. Nem kételkedett a hatalmukban – éppen ellenkez őleg! A Sötét Idők a Tiste Edurok egymás ellen fordulását hozták, meg varázstámadásokat, és furcsa hadseregeket, s végül Árny Atya elt űnését. S bár a Kurald Emurlahn varázsereje a törzsekkel maradt, maga az Üreg elveszett számukra: darabokra hullott, s darabjaiban hamis királyok és istenek lettek az urak. Trull gyanította, hogy Hannan Moszang tervei között sokkal komolyabb dolgok szerepelnek, mint a hat törzs egyesítése. – Érzem a vonakodást benned, Trull. Elég jól leplezed, de én látom, amit mások nem láthatnak. Te olyan harcos vagy, aki nem szívesen harcol. – Ez nem b űn – motyogta Trull, majd hozzátette: – A Szengárok közül csak neked és atyánknak van több trófeája! – Nem kérdő jeleztem meg a bátorságodat, fivérem. De a bátorság a legkevésbé jelent ős azon dolgok közül, amelyek összekötnek minket. Edurok vagyunk! Mi voltunk a Kopók gazdái egykor. Miénk volt Kurald Emurlahn trónja. Még mindig a miénk lenne, ha nem árultak volna el minket… el őször Vérszem Szkabandari vérei, majd a Tiste Andiik, akik velünk érkeztek ebbe a világba. Küzdelmes a sorsunk, Trull. A lether nép csak egy a sok ellenség közül. A máguskirály ezt tisztán látja. Trull a csillagok fényét figyelte az öböl vizén. – Nem fogok habozni, ha harcolnunk kell az ellenséggel, Fear. – Ez jó, fivérem. Ezzel elhallgattathatom Rhulandot. Trull megdermedt a döbbenett ől. – Ellenem beszélt? Az a vértelen kardú… tacskó? – Ha gyengeséget lát… – Különbség van aközött, amit lát, és ami az igazság – felelte Trull. – Akkor bizonyítsd be neki, hogy tévedett! tévedett! – felelte Fear halkan, nyugodtan. Trull hallgatott. Nyíltan vissza szokta utasítani Rhuland állandó kihívásait, piszkálódásait, s ezt joggal tette, hiszen Rhuland kardja még vértelen volt. De ami még fontosabb, Trull védeni próbálta a n őt, akit fivére feleségül akart venni. Természetesen arra gondolni sem lehetett, hogy ezt szóvá tegye, hiszen azt hitték volna, hogy irigykedik, vagy féltékeny. Végül is Majen Fear jegyese, nem Trullé, és a védelme Fear feladata. A dolog sokkal egyszer ű bb lenne, ismerte be magában, ha ismerné Majent magát. A lány nem provokálta ki Rhuland figyelmét, de nem is utasította vissza. A tisztesség határán sétált, magabiztosan, de bármely lány így viselkedett volna a helyében, hiszen a hirótok Fegyvermesteréhez feleségül menni nagy dics őség. Újra elismételte magában: nem az én dolgom! – Nem bizonygatok Rhulandnak olyasmit, amit látnia kellene magától is – morogta. – Nem tett semmit, ami indokolná, hogy odafigyeljek… – Rhulandból hiányzik az elmésség, nem látja, hogy vonakodásod vonakodásod nem egyenl ő a gyengeséggel… – Ez az ő hibája, nem pedig az enyém! – Elvárnád, hogy egy vak öreg egyedül keljen át a patakon, a köveken lépkedve? Nem, vezeted őt egészen addig, míg bels ő szemével nem látja ugyanazt, amit mindenki más. – Ha mindenki más tisztán lát – felelte Trull – , akkor Rhuland szavai ellenem lényegtelenek, vagyis nem is kell róluk tudomást vennem! – Fivérem, nem Rhuland az egyetlen, akib ől hiányzik az elmésség! – Azt kívánod tehát, Fear, hogy viszály legyen Tomad Tomad Szengár fiai között? – Rhuland nem ellensége sem neked, sem másnak az edurok közül. Fiatal, és vérre szomjazik. Valaha te is ezen az úton jártál, ezért kérlek, emlékezz rá, milyen érzés volt! Hiba volna egymás megsebzésére fecsérelni az id őt, energiát! S egy vértelen kardú harcoson a lekicsinylés ütheti a legmélyebb sebet… Trull elfintorodott. – Igazad van, Fear. Ezentúl ügyelni fogok, fogok, hogy leplezzem közömbösségemet. Fivére nem reagált a szarkasztikus megjegyzésre. – A tanács már gyülekezik a citadellában, fivérem. Belépnél velem a Királyi Terembe? Terembe?
Trull fejet hajtott. – Megtisztelsz, Fear. Hátat fordítottak a fekete víznek, így nem láthatták, hogy egy fehér madár suhan el a partvonalat mosó lusta hullámok felett. Tizenhárom évvel azel őtt Udinász egy fiatal tengerész volt, és harmadik évét töltötte a tartozásból, ami családját egy Intarosz nev ű alkubéli keresked őhöz kötötte. Alku Lether legészakibb városa volt. A Költséges nevű bálnavadászhajón szolgált, éppen hazafelé tartottak a beneda vizekr ől. A sötétség leple alatt érkeztek, leöltek három anyaállatot, és éppen a semleges területnek számító Vályú-öbölbe szórták a tetemeket, nyugatra a Fóka-öbölt ől, amikor a hirótok öt k'orthan hajója üldöz ő be vette őket. A kapitány kapzsisága okozta a vesztüket, mert nem akarta otthagyni a zsákmányt. Udinász jól emlékezett a bálnavadászhajó tisztjeinek – köztük a kapitánynak – az arcára, amikor az edurok az egyik tetemhez kötözték őket, s a vízbe dobták cápák és dhenrabik martalékául. A matrózokat leterelték a hajóról, s magukhoz vettek minden vasat, valamint mindent, amit hasznosnak találtak. Ezután árnyszellemeket engedtek szabadjára a Költséges fedélzetén, s azok széttépték, felemésztették a lether hajó halott fáját. Az öt feketefa k'orthan hajó ezután maga után kötözte a másik két tetemet, s elindult hazafelé. A harmadik bálnát a mélység gyilkosaira hagyták… Udinász már akkor is közömbösen tekintett a kapitány és társai szörny ű halálára. Ő maga adósságba született, csakúgy, mint apja meg az ő apja. Adósság vagy rabszolgaság – számára nem volt különbség. S a hirótok között a rabszolgák élete nem is volt túl nehéz. Az engedelmességért védelem járt meg ruha, fedél a hó és es ő ellen, illetve az utóbbi id őkig bőséges táplálék. Udinásznak több feladata is volt a Szengár háztartásban, például neki kellett megjavítania a család tulajdonában álló négy knarri halászhajó hálóit. Mivel régen matróz volt, itt nem hagyhatta el a szárazföldet, s legközelebb akkor kerülhetett nyílt vízhez, amikor a folyó torkolatától délre a tengerparton a hálókat foltozta, illetve súlyokat kötött rájuk. De nem is akart volna elszökni az eduroktól. Sok rabszolga volt a faluban – természetesen mind letherek – , így nem hiányzott neki honfitársai id őnként szánalmasan sivár társasága. Lether jóléte amúgy sem vonzotta eléggé, hogy megkísérelje a lehetetlent – voltak emlékei a jólétr ől, de sosem tapasztalta meg személyesen. S végül, de nem utolsósorban, Udinász szenvedélyesen gyűlölte a tengert, éppen úgy, mint tengerészkorában. Az alkonyatban meglátta Tomad Szengár két legid ősebb fiát a folyótorkolat túloldalán, a parton. Nem lepődött meg, amikor meghallotta halk, de érthet ő szavaikat. A lether hajók már megint lecsaptak – a hírek már akkor szétterjedtek a rabszolgák között, amikor a fiatal Rhuland még a közelében sem járt a citadella bejáratának. Összehívták a tanácsot, ahogy az várható volt, és Udinász úgy vélte, nem sokat kell várni a véres csatára sem – a vasakarat és varázslat borzalmas keverékére, amely az edurok és letherek minden összecsapását jellemezte. S ami azt illeti, Udinász sok szerencsét kívánt az eduroknak. A letherek által elhurcolt fókák hiánya éhséggel fenyegette az edurokat, és az éhínséget mindig a rabszolgák érezték meg el őször. Udinász természetesen jól tudta, mi vezérli a honfitársait. A letherek számára csak egy dolog számít: az arany. Az arany és annak birtoklása határozza meg számukra az egész világot. Hatalom, pozíció, önbizalom és tisztelet – mindent meg lehet náluk venni arannyal. Az egész királyságot a tartozások kötik össze, meghatároznak minden emberi kapcsolatot, cselekvést, minden apró döntést. A pimasz fókavadászat volt a nyitólépés egy játszmában, amit a letherek már számtalanszor eljátszottak minden szomszédos törzzsel. Az ő szemükben az edurok sem mások, mint a többi. De bizony azok, ti bolondok! bolondok! A következ ő lépés a Nagy Tárgyalás, és Udinász gyanította, hogy hiába olyan okos a máguskirály meg az összes tanácsadója, úgy sétálnak majd bele a csapdába, mint a vak öregek. De Udinász inkább amiatt aggódott, ami ezután következik. A két királyság népe úgy rohant a mély, veszedelmes vizek felé, mint megannyi frissen kikelt kis halacska. A Buhn család három rabszolgája kocogott el mellette, vállukon felkötözött algát cipeltek. Az egyikük odaszólt Udinásznak. – Tollas ma este olvasni fog, Udinász! Miközben a tanács ülésezik. Udinász elkezdte feltekerni a hálót a száradó állványra. – Ott leszek, Hulad! A három rabszolga elment, Udinász ismét egyedül maradt a parton. Észak felé pillantott, s látta, hogy Fear és Trull elindultak a küls ő fal kapuja felé. Végzett a hálóval. Bepakolta szerszámait a kis kosárba, lezárta a fedelet, és felállt.
Szárnycsapásokat hallott maga mögül, így megfordult – meglepődött, hogy napnyugta után ennyivel egy madár még a leveg ő ben van. Egy halovány halovány árny suhant el a víz felett, s elt űnt. Udinász pislogott, majd er ősen figyelt, hátha ismét meglátja a madarat, s közben azt ismételgette magában, hogy csak rosszul látta. Nem az volt! Bármi, csak ne az legyen! Balra lépett, egy csupasz homokfoltra. Leguggolt, és bal kisujjával gyorsan segélykér ő jelet rajzolt a homokba, míg jobb keze két ujjával egy pillanatra lezárta szemhéját, s elsuttogott egy imát. – Csontokkal hívlak, Megment őm, kérlek, nézz le rám ma éjjel! Kóbor! Nézz le mindannyiunkra! – Leengedte jobb kezét, tekintete a jelre szegez ődött, amit rajzolt. – Varjú, távozz! Szellő sóhaja, hullámok mormogása. Aztán egy távoli károgás. Udinász megborzongott, s felpattant. Felkapta a kosarát, s futva indult a kapu felé. A Királyi Terem hatalmas, kerek helyiség volt, a mennyezetet alkotó feketefa rönkök középen elvesztek a füstben. A terem szélén a vértelen kardú, nemesi születés ű harcosok álltak, ők voltak a legalacsonyabb rangon a tanács résztvev ői közül. Ezután támlás padokon következtek a matrónák, a férjezett vagy megözvegyült asszonyok. El őttük szőrméken ültek a hajadonok és az eljegyzettek, törökülésben. El őttük egy lépéssel a terem padlója egy karnyit esett, így középen a harcosok egy gödörben foglaltak helyet, a döngölt földön. A terem középpontjában egy tizenöt lépés szélesség ű emelvényen állt a máguskirály, Hannan Moszang az öt túszként tartott herceggel maga körül, arccal a tömeg felé. Miközben Trull és Fear lemásztak a gödörbe, hogy elfoglalják helyüket a harcosok között, Trull felnézett királyukra. Átlagos magasság, átlagos alkat – első pillantásra Hannan Moszang nem volt valami tiszteletet parancsoló jelenség. Arcvonásai egyenletesek voltak, b őre egy árnyalattal halványabb, mint a legtöbb eduré. Szemei távol ültek egymástól, így olyan volt, mintha mindig csodálkozva szemlélné a világot. Ereje tehát nem fizikumából eredt. Mindent a hangjának köszönhetett. Mély és gazdag – egy olyan hang, amelyre muszáj odafigyelni, akár halkan beszél, akár hangosan. Amikor csendben állt valahol – mint most is – , úgy tűnt, Hannan Moszang talán csak véletlenül került a trónra. Mintha csak besétált volna a terem közepére, s most csodálkozva nézné a köré gy űlteket. Ruhája sem különbözött a többi harcosétól, kivéve, hogy nem viselt trófeákat – elvégre az ő legnagyobb trófeái ott álltak körülötte. Az öt legy őzött törzsf őnök elsőszülött fiai. Ha valaki alaposabban szemügyre vette a máguskirályt, felfedezhette rajta a hatalom egy másik jelét is. Az árnyékát, amely mögötte állt. Hatalmas, nagydarab alak volt. Keszty űs kezében két jellegtelen, de halálosan hatalmas kardot tartott. Sisakot viselt, vállát vért védte. Hannan Moszang árny őre sosem aludt. Trull nem is látott semmi ködszer űt a széles alakon, kontúrjai határozottak voltak. Kevés mágus volt képes ilyen lényt építeni saját árnyéka életerejéb ől. A néma, mindig figyelmes őrben örvénylett a Kurald Emurlahn nyers ereje. Trull tekintete azokra a túszokra esett, akik vele szemben álltak. A k'risnanokra. Többek voltak, mint atyáik képvisel ői. Ők lettek Hannan Moszang varázslótanítványai. Nevüket elszakították t őlük, az újat mesterük választotta nekik titokban, s varázsigékkel kötötte hozzájuk. Egy nap visszatérnek majd a törzseikhez, hogy f őnökké váljanak. És a király iránti h űségük a lehet ő legbiztosabb alapokon nyugszik majd. Trullal szemben a meruda törzs túsza állt. A merudák alkották a legnagyobb törzset a hat közül, így ők voltak az utolsók, akik kapituláltak. Számuk megközelítette a százezret, ebb ől negyvenezer volt véres vagy majdnem véres kardú harcos, így a nagy számok törvénye alapján nekik járt volna a vezet ő szerep az edur törzsek között. Több harcos, több hajó, s a törzs élén egy f őnök, akinek annyi trófea csüngött az övén, amennyit több generáció óta nem láttak egy helyen. A vezet ő szerep a merudáknak járt. Vagyis csak járt volna, ha nem bánik Hannan Moszang olyan mesterien a Kurald Emurlahn azon darabjaival, melyekb ől hatalom meríthet ő. Hanradi Khalag képességei a dárdával sajnos messze mes sze meghaladták mágusi tudását… A végső megadás részleteit senki sem ismeri, csak Hannan Moszang és Hanradi Khalag. A merudák tartották magukat a hirótok és a velük szövetséges arapák, szolanták, den-rathák és benedák ellen, a háború elfogadott szabályai gyorsan felfeslettek, s helyükbe a kétségbeesésb ől fakadó rémiszt ő brutalitás került. Az ősi törvények közel kerültek a véghez. Egy éjjel Hannan Moszangnak sikerült úgy bejutnia a faluba, hogy senki sem látta meg, s beosont a vezér házába. És Menandore kegyetlen ébredésének els ő sugaraival Hanradi Khalag megadta magát népe nevében. Trull nem tudta, hogy mi igaz és mi nem abból, amit suttogtak, hogy Hanradinak már nincs árnyéka. Sosem látta a meruda f őnököt.
Ennek az embernek az els őszülött fia most itt ült el őtte, borotvált feje azt jelképezte, hogy szakított a vérvonalával, a mély sebhelyek árnyékokkal töltötték meg az arcát. Tekintete éber volt, mintha merényletkísérlett ől tartana itt, a máguskirály legbels ő bb termében is. A magas mennyezetr ől alácsüngő olajlámpák lángja egyszerre lobbant egyet, mire mindenki mozdulatlanná dermedt, és Hannan Moszang felé fordította tekintetét. Bár nem emelte meg a hangját, volt benne valami zengés, amit ől mindenki tisztán hallotta szavait. – Rhuland, Tomad Szengár vértelen kardú fia híreket hozott nekem bátyjától, Trull Szengártól. Ez a harcos azért utazott a Fóka-partokhoz, hogy jádekövet gy ű jtsön. Szörny ű jelenetnek lett szemtanúja, s három nap, két éjjel futott megállás nélkül, hogy elmesélhesse nekünk a történteket. – Hannan Moszang tekintete Trullra szegeződött. – Gyere mellém, Trull Szengár, és meséld el, hogy mit láttál! láttál ! Végigsétált az ösvényen, amit a többi harcos szorított neki, s felugrott az emelvényre, miközben küszködött a tagjaira nehezed ő kimerültséggel. Csaknem összecsuklott a lába, de kiegyenesedett. Ellépett két k'risnan között, és a máguskirály jobbjára állt. Végignézett az arcokon, és látta, hogy amit mondani fog, azt a legtöbben már tudják. Haragtól és bosszúvágytól sötét kifejezés ült a vonásokon. Helyenként látott komorságot, undort undort is. – A következő hírt hozom a tanácsnak! Az agyaras fókák idén i dén korán érkeztek a tenyészhelyekre. A sekély vízen túl számtalan éhes cápa körözött. És köztük tizenkilenc lether hajó… – Tizenkilenc! Félszáz hang egyszerre üvöltötte. Az illemszabályok szokatlan, de érthet ő megszegése. Trull várt egy percig, majd folytatta. – A rakterük már csaknem megtelt, mert mélyen ültek a hajók a vízben, és az vörös volt körülöttük a vértől. A vadászcsónakok a nagy hajók mellett ringatóztak. Az ötven szívdobbanásnyi id ő alatt, amíg ott voltam, láttam, hogy több száz fókát emelnek a horgok a várakozó kezek közé. A parton húsz csónak várt a sekély vízben, és hetven ember járt a parton fekv ő fókák között… – Láttak téged? – kérdezte az egyik harcos. Úgy tűnt, Hannan Moszang eltekint a szabályoktól – egy időre legalábbis. – Igen, és abbahagyták a mészárlást… egy pillanatra. Láttam, hogy mozog a szájuk, bár a fókák üvöltése miatt nem hallhattam, hogy mit mondanak, s aztán azt is láttam, hogy nevetnek… A tömegen úrrá lett a harag. A harcosok felugráltak. Hannan Moszang felemelte a kezét. Hirtelen csend támadt. – Trull Szengár még nem fejezte be a történetet! Trull megköszörülte megköszörülte a torkát, s bólintott. – Most itt állok előttetek, barátaim, s akik ismertek, tudjátok, hogy kedvenc fegyverem… a lándzsa. S mikor láttatok ellenségeim vashegy ű veszedelme nélkül járkálni? Nos, barátaim, elhagytam az… az egyik lether mellkasában, aki els őként nevetett fel. Szavaira üvöltés volt a válasz. Hannan Moszang Trull vállára helyezte kezét, és a fiatal harcos oldalra lépett. A máguskirály egy percig vizslatta az előtte sorakozó arcokat, majd megszólalt. – Trull Szengár azt tette, amit bármelyik edur harcos tett volna a helyében. Cselekedete büszkeséggel tölt el. De most itt áll, fegyvertelenül! Trull megdermedt e kéz súlya alatt. – S megfontolva a lehet őségeket, mert egy királynak ez kötelessége – folytatta Hannan Moszang – félre kell tennem a büszkeségemet, és a jöv ő be tekinteni. Arra, amit ez az esemény jelképezett. Egy elhajított dárda. Egy halott lether. Egy fegyvertelen edur. S most drága harcosaim arcát nézve ezernyi elhajított dárdát látok és ezernyi halott lethert. Ezernyi fegyvertelen edurt. Senki sem beszélt. Senki sem jött el ő a logikus ellenérvvel: Sok dárdánk van! – Látom a bosszúvágyat az arcotokon. A lether orvvadászokat le kell mészárolni. Ez lesz a Nagy Tárgyalás el őzenéje, mert halálukat megkívánják t őlünk. Reakciónk kiszámított, része a játéknak, amit a letherek akarnak játszani velünk, az életünkkel. Hogy megtesszük-e, amit várnak t őlünk? Természetesen igen! Bűnükre csakis egyféle válasz adható. S kiszámíthatóságunkkal egy eddig ismeretlen tervet támogatunk, aminek részleteit kétségkívül megismerhetjük majd a Nagy Tárgyaláson. Mély komorság. Leplezetlen zavarodottság. Hannan Moszang az összetettség ismeretlen ingoványába vitte őket, egy idegen ösvény széléhez, s lépésr ől lépésre csalogatta őket előre. – Az orvvadászok meg fognak halni – folytatta a máguskirály – , de egyik őtök sem fogja vérüket ontani. Megtesszük, amit várnak t őlünk, de olyan módon, amit el sem tudnak képzelni. Lesz még alkalom arra, hogy lether vérbe mártsuk kardunkat, de ez most nem az az alkalom. Vért ígérek nektek, harcosaim! De nem most. Az orvvadászok nem érdemlik meg, hogy a kezünk által végezzék. Az ő sorsukat Kurald Emurlahn végzi majd be!
Trull Szengár megborzongott. A teremben halálos csend lett. – Teljes megnyitás – folytatta Hannan Moszang – a k'risnanjaim keze által. A letherek ellen nem vetünk be fegyvert vagy páncélt. A mágusaik vakok lesznek, nem készülhetnek fel hatalmunk ellen. Az orvvadászok fájdalmas, iszonyatos halállal halnak majd. Félelmükben maguk alá csinálnak, sírnak majd, mint a gyerekek… s sorsuk az arcukra lesz írva, leolvashatják majd azok, akik megtalálják őket. Trull szíve a torkában dobogott, szája kiszáradt. Teljes megnyitás? Vajon milyen rég elveszett hatalomra bukkant rá Hannan Moszang? A Kurald Emurlahn utolsó teljes felnyitását még Vérszem Szkabandari, maga Árny Atya végezte. Miel őtt az Üreg szétszakadt. És ez a szakadás nem gyógyult be. Trull gyanította, hogy soha nem is fog begyógyulni. De bizonyos darabjai nagyobbak voltak és több hatalmat rejtettek, mint más foszlányok. A máguskirály talán felfedezett egy újat? Tollas Boszorka el őtt kopott, fakó, csempeszél ű kerámialapok hevertek. A kezd ősort már kivetették, mire Udinász betántorgott a zsúfolásig megtelt pajtába, hogy elmesélje a baljós jelet, s visszariassza a fiatal rabszolgalányt a Kunyhók járásától. De túl kés őn érkezett. Túl kés őn… Vagy száz rabszolga gy űlt össze a nagy eseményre, kevesebben a megszokottnál, de ezen nem is lehetett csodálkozni – sok edur harcos elhalmozta feladatokkal a szolgáit, a várható harcokra készülve. Fejek fordultak Udinász felé – a férfi belépett a körbe. Tekintete Tollasra szegez ődött. A lány lelke már elindult a Kunyhók Ösvényén. Feje lehorgadt, álla kiálló kulcscsontjai közé esett, temérdek szőke haja arcába bukott, s kicsi, gyerekes teste ritmikusan rázkódott. Tollas Boszorka tizennyolc éve született a faluban, ritka téli gyermek volt – ritka azért, mert életben maradt – , s különleges képességeire fény derült, mire betöltötte volna a negyedik életévét. Álmaiban ekkor elindult visszafelé, s megszólították őt ősei. Ekkor kiásták a régi Kunyhó Kártyáit az utolsó ilyen tehetséggel megáldott lether sírjából, s odaadták a gyermeknek. Nem volt senki, aki megtaníthatta volna neki a lapok titkait, de mint kiderült, nem is volt szüksége semmiféle halandó okítására – az ősi szellemek eleget segítettek neki. Majen szobalánya volt, s Majen és Fear Szengár házassága révén hamarosan ő is a Szengár háztartás tulajdonába kerül. Udinász szerelmes volt belé. Természetesen reménytelenül. Tollas Boszorkát a jobb családból származó lether rabszolgák valamelyike veheti majd feleségül, valaki, akinek a vérvonala Letherben nemesi, hatalmas volt. Egy Adósnak, amilyen Udinász is, nincs esélye nála… Ahogy állt ott, és nézte a lányt, odalépett hozzá barátja, Hulad, és megszorította a csuklóját. A gyengéd unszolásra Udinász észbe kapott, s leült törökülésben a többi bámészkodó közé. Hulad közelebb hajolt. – Mi nyugtalanít, Udinász? – Már elkezdte… – Igen, és most várunk, míg ő sétál. – Fehér varjút láttam. Hulad hátrah őkölt. – Lent a parton. Imát mondtam a Kóborhoz, de semmi haszna nem volt. A varjú csak nevetett a szavaimon. Szavaikat mások is hallották, s a néz őközönség felmorajlott. Tollas Boszorka hirtelen felnyögött, mire ismét néma csend lett. Minden tekintet rászegez ődött, s ő lassan felemelte a fejét. Tekintete üres volt, szeme fehérje tiszta, mint a jég a hegyi patakokban, írisze, pupillája elt űnt, mintha soha nem is lett volna. Az áttetsz ő üvegtestben halovány fény játszott – és az Alvilág feketesége. Gyönyör ű vonásai eltorzultak a félelemt ől, a Kezdetek félelmét ől, a lélek az öntudatlanság küszöbén állt. Olyan magányban, amire csakis kétségbeesés lehetett a válasz. De ezen a helyen a gondolat hatalommal bírt, s a Teremtőtől elszakadt élet gondolata cikázott át az Alvilágon, egy lényé, aki még meg sem született – mert csakis a lélek nyúlhat vissza a múltba, csak a gondolatok üthetnek ott tanyát. Tollas a világok el őtti időkbe került vissza, s onnan indult újra a jelen felé. Hogy szemtanúja legyen a Kunyhók épülésének. Udinász, mint minden lether, pontosan ismerte a szertartás lépcs őit. Először érkezik a három Alapelem, akiket a Világok Kovácsainak is neveznek. T űz, a fény néma sikolya, a csillagok forgataga. Aztán Dolmen, aki siváran, gyökerek nélkül bolyongott a semmiben. S a két er ő közé bepottyant a Kóbor. Saját, kiismerhetetlen törvényeinek hordozója, aki kemény háborúkat szított T űz és Dolmen között. Hatalmas csataterek, kölcsönös kiirtás… De nagy ritkán néha béke köttetett a két ellenfél között, s ilyenkor T űz fürdetett, nem égetett, Dolmen pedig feladta a bolyongást, és gyökerekre lelt. A Kóbor ekkor tovább folytatta titokzatos üzelmeit, s megalkotta magukat a Kunyhókat. A Jeget. Az Eleintet. Az Azathot. A Bestiát. S
közéjük érkeztek a többi Alapelemek. Fejsze, Csontok, Penge, Falka, Alakölt ő és Fehér Varjú. Aztán amikor kialakultak a birodalmak, a fényforgatag még élesebbé vált, s felt űnt az utolsó Kunyhó. Az, amely láthatatlanul létezett a kezdetekt ől fogva. Az Üres Kunyhó – a lether hit tárgya – , amely a birodalmak forgatagának középpontját képezi. Otthona a Trónnak, amely sosem ismert Királyt, a Vándor Lovagnak, az Úrhölgynek, aki mozdulatlanul, egyedül várakozik az álmok nyoszolyáján. A Szemtanúnak, aki látott mindent, és az Őrnek, aki olyan határokat véd, melyeket ő maga sem lát. A Megment őnek, akinek kinyújtott kezét sosem éri el senki, és végül az Árulónak, akinek szeret ő ölelése elpusztít mindent, amihez hozzáér. – Gyertek velem a Kunyhókhoz! A tanúk egyszerre felsóhajtottak, s ellen sem állhattak volna a csábító hívogatásnak. – Dolmenen állunk. Törött k ő ő , szétzúzott testvérek nyomaitól gödrös, felszínén zsibog a láthatatlanul apró, de temérdek élet. Az élet, melyet leláncol az örökös harc. Penge és Csontok. A Bestiák között vagyunk. Látom a Bordaterem oszlopait, vért ő ő l síkosak, s számtalan bitorló szellemének emléke ragadt benne. Látom a Vént, még arctalan, még vak. És Banyát, aki a behemótok lassú poroszkálását méri. Látót, aki a közömbösökhöz beszél. Látom Sámánt, aki a halottak között keresi az igazságot. És Vadászt, aki a pillanatnak él, és sosem gondol rá, hogy milyen következményekkel járhat a mészárlás. És Nyomkövet ő őt, t, aki látja az ismeretlen nyomait, és a tragédia végtelen ösvényén jár. A Bestia Kunyhója itt, a völgyben, amely csak egy kis karcolás Dolmen kemény b ő rén. rén. Senki sem ül a Bordaterem tetején. Káosz edz minden fegyvert, s a gyilkolásnak sosincs vége. A viharból hatalmas szörnyetegek születnek, s a mészárlás sosem látott méreteket ölt. Az ilyen er ő kre muszáj, hogy válasz érkezzen. A Kóbor visszatér, s elveti a magot a véráztatta ő kre földbe. Így születik az Azath Kunyhója. Halálos lakhely a zsarnokoknak, akiket óh, milyen könnyű lépre csalni! Így egyensúlyba kerülünk. De hátborzongató ez az egyensúly, igaz? A háború nem ér véget, de jelent ő visszahúzódik, s a kegyetlenség a középpontba kerül. kerül. ő sen Hangja olyan volt, akár az áradó varázser ő. A szokatlan dallamosság felemésztett, transzba ejtett mindenkit, aki hallotta, s különös képeket jelenített meg az elmékben. Tollas Boszorka a Kezdetek rettegésétől indult el, de szavaiban nem volt félelem. – De De az id ő d és. Így a Kóbor ismét eljön, és megteremti a ő maga is egy börtön. Gúzsba köt minket a fejl ő ődés. Jég Kunyhóját, melynek szolgái járják a világokat, s az id ő ő ellen harcolnak. Lépked ő ő , Vadásznő , Formáló, Hordozó, Gyermek, Mag. S a Jég Trónján nem más ül, mint a Halál, csuklyában, deresen. A gondoskodás eltörl ő ő je, az, aki elszakítja a halandó élet bilincseit. Ez is ajándék, de hideg, nagyon hideg… Aztán, hogy ismét egyensúlyt teremtsen, megszületik Eleint, vagyis a káosz testet ölt, és a teste egy sárkányé. Uralkodójuk a Királyné, akit meg kell hogy öljenek, újra meg újra – minden gyermek megöli, akit szül. És a Hitvese, aki csakis önmagát szereti. És Vazallus, szolga és ő r, r, aki örökös bukásra ítéltetett. Lovag, a káosz kardja – el az útjából! Aztán Kapu, a Szell ő v ér, Vérivó és Ösvények Ura. A ő . És Wyval, sárkányok gyermeke, Hölgy, N ő ővér, Bukott Sárkányok. Csak egy Kunyhó Kunyhó maradt… Udinász a többiekkel együtt suttogta: – Az Üres Kunyhó. Tollas Boszorka hirtelen felkapta a fejét, homlokát ráncolta. – Valami köröz az Üres Trón felett! Nem látom, de… itt köröz. Egy sápadt kéz, rideg, táncol… nem, ez… Mozdulatlanná dermedt, majd vér serkent a vállán megjelen ő sebekből. Felemelték a földr ől. Sikoltozás támadt, a szemtanúk talpra ugrottak, s kinyújtott kézzel felé rohantak. De elkéstek. A láthatatlan karmok megszorították, s láthatatlan szárnyak csapásai kavarták fel a pajta poros levegő jét. Tollas Boszorkát felvitték a tet őgerendák közé, az árnyékba. Sikoltott. Udinász szíve a torkában dobogott. A többi szemlél őn átgázolva a tet ő felé vezető falétrához rohant. Szálkák fúródtak a tenyerébe, ahogy mászott felfelé a meredek, durva fokokon. Tollas sikolyai betöltötték a teret, vonaglott a láthatatlan karmok szorításában. De a varjaknak nincsenek karmai… Felért a tetőhöz, majdnem el is csúszott, mert Tollasra szegezte a tekintetét. Aztán egy lépéssel a mélység előtt a levegő be ugrott, kinyújtott karral repült az alant bámészkodó tömeg tömeg fölé. Célpontja a lány fölött kavargó leveg ő volt, az a terület, ahol a láthatatlan szárnyas támadó lebegett. S amikor odaért, keményen nekicsapódott egy durva, pikkelyes testnek. Átkarolta a lény izmos, kötött törzsét, míg bőrszárnyak csapkodtak körülötte vadul. Vad sziszegést hallott, aztán egy pofa ért bal vállához. Tűhegyes fogak hasítottak a b őrébe, mélyedtek a húsába. Udinász felnyögött. Egy Wyval, Eleint sarja… Bal kezével a derékszíjára kötött hálóhorog után nyúlt. A sárkánygyík beletépett a húsába, kiserkent a vére. Udinász ujja elérte a szerszám kopott fa markolatát, s kiszabadította a horgas pengét. A bels ő fele ki volt élezve, ezzel szokta elvágni a csomókat. Elfordult, összeszorította a fogait, s igyekezett tudomást sem venni
a lény fogsoráról, amely újra és újra a vállába mart. Már csak cafrangok maradtak a húsából. Udinász a szerszámmal lecsapott oda, ahol a sárkánygyík egyik lábát sejtette. Szilárd testhez ért. Belemélyesztette a pengét az izomzatba. A szörny felsikoltott. És elengedte Tollas Boszorkát! A lány a magasba tartott kezek közé zuhant. Karmok koppantak Udinász mellkasán, s beléhasítottak. Meglendítette a pengét, s az mélyre hatolt. A lény lába megrándult. A pofa elhátrált, majd ismét megjelent, de ezúttal a nyaka körül. A horog kihullott a kezéb ől, szája, orra megtelt vérrel. Sötétség ereszkedett a szeme elé, s hallotta, hogy a Wyval ismét felsikolt, ezúttal fájdalmasan, félelemmel telve. Érezte hátán a lény meleg leheletét. A fogsor elengedte. Udinász zuhant. S elméje elsötétült… A többiek kifelé vonultak, amikor Hannan Moszang megérintette Trull vállát. – Maradj! – mormogta. – A fivéreid is! Trull nézte, ahogy harcostársai kis csoportokba tömörülve kivonulnak. Nyugtalanok voltak, s nem is egy kemény arc sugallt elégedetlenséget, amikor búcsúpillantást vetett Hannan Moszangra és a k'risnanjaira. Fear odalépett az emelvényhez, s Rhuland is követte. Fear arca zárkózott volt – nem is volt ebben semmi meglep ő – , míg Rhuland láthatóan alig bírt megmaradni egy helyben, fejét ide-oda forgatta, s ujjait a kardja markolatán táncoltatta. Tucatnyi szívdobbanás elteltével egyedül maradtak. Hannan Moszang megszólalt: – Nézz rám, Trull Szengár! Szeretném, ha tudnád… nem akartam bírálni cselekedetedet. A helyedben én is a lether mellkasába vágtam volna a dárdámat, válaszként e törvénysértésre. Kihasználtalak, és ezért elnézésedet kérem… – Arra semmi szükség, uram – felelte Trull. – Örülök, hogy cselekedetem egy elemét felhasználva sikerült megváltoztatnod a tanács közhangulatát. A máguskirály oldalra hajtotta a fejét. – Elem – elmosolyodott, de kényszeredetten. – Akkor err ől nem beszélünk többet, Trull Szengár. – Ezután tekintete továbbvándorolt Rhulandra, s hangja kicsit keményebb lett. – Rhuland Szengár, vértelen kardú harcos, most csak azért lehetsz itt, mert Tomad fia vagy… és nekem az ő összes fiára szükségem van. Elvárom, hogy figyelj, de ne beszélj. Rhuland elsápadt, s bólintott. Hannan Moszang két k'risnanja közé lépett – ők még mindig védelmez ő körben álltak a máguskirály körül – , és levezette Tomad Szengár három fiát az emelvényr ől. – Hallottam, hogy Binadasz ismét útra kelt. Nem képes lehorgonyozni, ugye? Nos, ez nem kisebbíti érdemeit. Ha visszatér, el kell majd mondanotok fivéreteknek, amit ma éjjel t őlem hallotok. Beléptek a máguskirály különtermébe. Nem volt ott sem feleség, sem rabszolga. Hannan Moszang egyszer ű körülmények között élt, egyetlen társa árny őre volt. A szobában feszes, kínos rend uralkodott. – Három holdtöltével ezel őtt – kezdte a máguskirály feléjük fordulva – lelkem vándorútra indult, míg aludtam, és szemtanúja lett egy víziónak. Havas, jeges síkságon álltam. Az arapák földjén túl, északkeletre a Mohó-tótól. De a vidéken, amely mindig csendes, valami felemelkedett. Er őszakos születés volt, egy jelenség jött, mely figyelmet követel. Egy jéghegy. Vagy talán dárda… nem tudtam közel menni hozzá. De magasan a hó fölé tornyosult, csillogva, vakítóan visszatükrözve a nap összes fényét. De valami sötét várakozik a mélyén. – Tekintete üvegessé vált, s Trull megborzongott, tudta, hogy királya ismét azon a hideg, zord vidéken jár. – Egy ajándék. Az eduroknak. A máguskirálynak. – Ezzel elhallgatott. Senki sem szólalt meg. Hannan Moszang hirtelen megragadta Fear Szengár karját, s Trull bátyjának szemébe nézett. – Tomad Szengár négy fia vándorol el arra a helyre. Ők hozzák el nekem az ajándékot! Vihettek magatokkal még két embert… látomásomban hat ember nyomai vezettek a jég felé. Fear megszólalt. – Theradaszt és Midik Buhnt visszük. A máguskirály bólintott. – Jó választás, igen. Fear Szengár, téged nevezlek ki az expedíció vezet ő jének. Te képviseled az akaratomat, neked senki sem mondhat ellent. Sem te, sem az expedíció többi tagja nem nyúlhat az
ajándékhoz! B őrötök nem érintkezhet vele, értitek? Szedjétek ki a jégb ől, ha lehet, csavarjátok sz őrmébe, és térjetek vele vissza. Fear bólintott. – Úgy lesz, ahogy parancsoltad, királyom. – Remek! – Végignézett a három ifjún. – Sokan, köztük talán ti is, úgy hiszik, hogy a hirótok vezető jeként egyetlen célom az edur törzsek egyesítése volt. Tomad Tomad fiai, tudjátok meg, ez csak a kezdet volt! Hirtelen belépett valaki a terembe, s ezt a király és a harcosok egyszerre érezték meg. Együtt fordultak a bejárat felé. Egy k'risnan állt ott. Hannan Moszang bólintott. – A rabszolgák – motyogta – nem lustálkodtak ma éjjel. Menjünk! Árnyszellemek gy űltek a lelke köré, mert csak a lélek maradt bel őle, mozdulatlan, védtelen lélek, szem nélkül látott, test nélkül érzett. A homályos, vad lények körbevették, piszkálták, úgy köröztek, mint kutyák a teknős körül. Éhesek voltak ezek az árnyszellemek. De valami visszatartotta őket, valami ősi törvény. Piszkálódtak, próbálkoztak, de nem tettek ennél többet. Vonakodva szétszéledtek a közelg ő alak, valami, valaki útjából, s Udinász érezte a meleg, védelmez ő jelenséget maga mellett. Tollas Boszorka. Ép volt, arca ragyogott, szürke szeme szikrázott, amikor végigmérte a férfit. – Adósság Gyermeke Gy ermeke – szólalt meg, majd felsóhajtott. – Azt mondják, kiszabadítottál a késeddel. Annak ellenére, hogy a Wyval beléd mart. Azzal nem tör ődtél! – Egy percig némán nézte, majd ismét megszólalt. – Szemedből süt a szerelem, Udinász. Mihez kezdjek ezzel? Udinász felfedezte, hogy tud beszélni. – Semmihez, Tollas. Tudom, hogy ez egy lehetetlen vágy. vágy. Nem adom fel a keresztemet… – Azt látom. – Mi történt? Meghalok? – Majdnem meghaltál. Uruth, Tomad Szengár felesége jött, amikor megérezte, hogy… bajban vagyunk. Kurald Emurlahnból merített er őt, s elűzte a Wyvalt. Most pedig minket gyógyít. Egymás mellett fekszünk, Udinász, a véráztatta földön. Eszméletlenül. Nem is érti, hogy miért nem akarunk már magunkhoz térni. – Hogy miért nem akarunk? – Érzi, hogy csak nehezen képes meggyógyítani meggyógyítani a sebeinket… ellenállok neki, helyetted is. – Miért? – Mert nyugtalan vagyok. Uruth gyanútlan, nem érez semmit. s emmit. Ő úgy érzi, az er ő, amit használ, tiszta. De én érzem, hogy… tisztátalan. – Nem értem. Azt mondtad, Kurald Emurlahn… – Igen. De elvesztette érintetlenségét. Nem tudom, hogyan és miként, de megváltozott. Minden edurban megváltozott! – És most mit tegyünk? A lány felsóhajtott. – Most visszatérünk. Engedelmeskedünk az ő akaratának. Hálásak leszünk a segítségéért, azért, hogy begyógyította tépett sebeinket. S a sok kérdésre, amit majd feltesz, kevés választ adunk. Nagy volt a kavarodás. Harcoltunk egy ismeretlen démonnal. Káosz. S err ől a beszélgetésr ől, Udinász, nem ejtünk többé szót! Értetted? – Igen. A lány felé nyúlt, és kézen fogta. Udinász ismét egyben volt – és szétáradt benne a melegség. Hallotta a szívét is, az érintés nyomán dübörögni kezdett. És egy másik szívdobbanásait is, távolról, közeledve, az övével szinkronban. De nem a lányé volt, és Udinász rettegni kezdett. Anyja hátralépett, homlokán a ráncok lassan kisimultak. – Magukhoz térnek – jelentette ki. Trull lenézett a két rabszolgára. Udinász volt az egyik, az ő háztartásukból. A másik Majen egyik szolgája volt, Tollas Boszorkány, aki híres volt jóstehetségér ől. Még mindig véres volt a karmok nyomán szakadozott ruhájuk, de maguk a sebek összeforrtak. Udinász mellkasán egy másik fajta vér is elken ődött, aranyszín ű, még mindig csillogó. – Törvénnyel kellene tiltanom ezeket a jóslásokat – morogta Hannan Moszang. – Veszedelmes könnyelműség, hogy hagyjuk a lether varázslatokat beférk őzni életünkbe. – De van ennek is haszna, királyom – mondta Uruth, s Trull látta, hogy anyja még mindig gondterhelt. – S mi lenne az, Tomad asszonya?
– Egy harsány figyelmeztetés, amit jó lesz, ha nem hagyunk figyelmen figyelmen kívül! Hannan Moszang elfintorodott. – Wyval vért látok a férfi ingén. Megfert őződött? – Lehetséges, hogy igen – felelte Uruth. – Nagy része annak, ami egy letherben a lélek, rejtve marad a tudásom előtt, királyom. – Ez bizony közös hiányosságunk, Uruth – mondta a máguskirály, s nagyon megtisztelte Uruthot azzal, hogy nevén szólította. – Őt folyamatosan szemmel kell tartani – mondta Udinászt fürkészve. – Ha van benne Wyval vér, az hamar kiderül. Kihez tartozik? Tomad Szengár megköszörülte a torkát. – Az enyém, máguskirály. Hannan Moszang elkomorodott, és Trull tudta, hogy az álma jutott eszébe, s a döntés, hogy a Szengár családot is bevonta mítoszába. A világban csak ritkán fordulnak el ő véletlenek. A máguskirály keményebb hangon szólalt meg. – Ez a Tollas Boszorka pedig Majené, igaz? Mondd csak, Uruth, éreztél benne er őt, amikor gyógyítottad? Trull anyja a fejét rázta. – Semmi jelentős. Hacsak… – Hacsak? Uruth vállat vont. – Lehet, hogy elrejtette el őlem, a sérülései súlyossága ellenére. Ha viszont ez a helyzet, akkor hatalma nagyobb, mint az enyém. Lehetetlen. Egy lether. Rabszolga, és még sz űz! Hannan Moszang hasonló következtetésre jutott. – Egy Wyval támadta meg, egy nagy hatalmú lény, amelyet nyilvánvalóan nem tudott megzabolázni. Nem, ez a gyermek csak botladozott. Taníttatása szegényes volt, fogalma sincs, s incs, mekkora hatalom az, amivel játszadozhat. Nézzétek, most tér magához! Tollas Boszorka szemhéja megrebbent, majd felnyílt. Tekintetéb ől kevés értelem sugárzott, s az is gyorsan átváltott állatias rettegésbe. Hannan Moszang felsóhajtott. – Egy ideig nem sok hasznát vehetjük! Hagyjátok őket Uruth és a többi asszony gondjaira. – Tomad Szengár felé fordult. – Amikor Binadasz visszatér… Tomad bólintott. Trull Fearre pillantott. Mögötte ott térdeltek a rabszolgák, akik részt vettek a jósláson, földhöz szorított homlokkal, mozdulatlanul – így voltak Uruth érkezése óta. Úgy t űnt, Fear szigorú tekintete valami olyasmire szegeződött, amit senki más nem lát. – Amikor Binadasz visszatér… Tomad fiai útra kelnek. A jégmez ők felé… Udinász felnyögött. A máguskirály ezzel már nem foglalkozott, kivonult a pajtából, k'risnanjaival a nyomában, árny őre egy lépéssel mögötte haladt. A küszöbön a hatalmas árny saját akaratából megtorpant, s hátrapillantott – bár azt nem lehetett megállapítani, hogy kit néz formátlan szemével. Udinász másodszor is felnyögött, és Trull látta, hogy a rabszolga végtagjai remegnek. Az árnylény elt űnt a küszöbr ől.
MÁSODIK FEJEZET Egy asszony követi e lábnyomokat, Imádja Őt, s még Lépte nyomát is, S az ösvény, melyen Ő halad, Mindenkié. Minden hegyi patakot a veszteség édes vize táplál, a jég eljut a tengerbe, amely langyos, mint a vér, s elmossa álmainkat. A hely, ahová Ő vezeti, már elvesztette csontjait. Az ösvényből, melyen halad, tovaszállt az élet, és a tenger nem emlékszik semmire … Az Ő si si Kunyhók születése Halász Kel Tath
HÁTRAPILLANTOTT. Messze alatta, nyugaton a ködön át is látszott, csillogott a Fokos-öböl legbels ő nyúlványa, a fekete, végtelenül mély vizet jól álcázta a halvány égbolt tükörképe. A sziklás ösvényt ől eltekintve, mely közvetlenül mögötte húzódott, Szerén Pedakot magas sziklafal vette körül, a havas hegycsúcsok csillogtak a fényben, de a hágó déli végér ől, ahol Szerén állt, nem látszott a nap. A szélnek, mely megrohanta, jégszaga volt – mintha a tél hideg, elmúlásról suttogó leheletét érezte volna. Összébb húzta magán a sz őrmét, majd megfordult, hogy lássa, hogyan halad alatta a karaván. Három zárt szekér, zötyögve, zörögve. Minden szekér körül csupasz hátú nerek törzsi emberek nyüzsögtek, akik elöl voltak, kötélen húzták, a hátul lév ők pedig ékeket tettek a kerekek mögé, nehogy valamelyik otromba szekér visszaguruljon. Ezekben a szekerekben más termékek mellett volt kilencven acélingót, harminc minden szekéren. Természetesen nem a híres lether acél volt az, hiszen ennek árusítása az ország határain túl szigorúan tilos volt, de egy hasonlóan nemes anyag, jó min őségű, edzett anyag, gyakorlatilag hibátlan. Minden ingót olyan hosszú volt, mint Szerén karja, s kétszer olyan vastag. A levegő metszően hideg volt. A nerekek mégis félmeztelenül dolgoztak, csorgott róluk a verejték. Ha egy ék nem állta volna a sarat, a legközelebbi szolga kötelessége lett volna, hogy a kerék elé vesse magát. És Sápadt Buruk ezért éhbért fizetett nekik. Szerén Pedak Buruk Akvitorja volt, szabad bejárással az edur területekre, egyike a hét embernek, aki ilyen jogokat kapott a legutóbbi megállapodáskor. Egyetlen keresked ő sem tehette be a lábát az edurok földjére Akvitor nélkül. Szerén Pedakra és hat társára magas volt a licit. Szerénért Buruk ajánlotta a legtöbbet, így az ő tulajdonába került. Vagyis csak a nyomkeres ői és vezetői szolgálatait birtokolta – de err ől a nagy különbségr ől a férfi gyakorta megfeledkezett. A szerződés hatodik évében jártak. Már csak négy volt vissza. Talán. Ismét megfordult, és az el őtte álló szakaszt tanulmányozta. Már csak százlépésnyi szintkülönbség választotta el őket az erdőhatártól. Térdig ér ő, évszázados törpefeny ők és kis cserjék szegélyezték az egyenetlen utat. Moha és zuzmó borította a görgetegköveket, melyeket a gleccserek hurcoltak le idáig az elmúlt jégkorszakok során. Az árnyas helyeken még makacsul tartották magukat a hófoltok. A szél itt nem mozdított meg semmit, sem a keménykötés ű kis törpefeny őket, sem a bokrok csupasz, göcsörtös ágait. A mozdíthatatlan állandóság láttán csak üvöltött tehetetlenségében.
Mögötte az els ő szekér egyenesbe ért. Nerek kiáltások hallatszottak, miközben a szekeret gyorsan elgurították Szerén Pedak mellett, majd megállították. Miután ezzel végeztek, a szolgák hátrarohantak, hogy segítsenek társaiknak, akik még mindig nem értek egyenesbe. Ajtónyikorgás hallatszott, Sápadt Buruk mászott ki a vezet ő kocsiból. Terpeszben állt, mintha küzdene, hogy visszanyerje egyensúlyát. A metsz ő szél fintorgásra késztette, s arra, hogy elforduljon, és fejébe húzza szőrmés csuklyáját, miel őtt Szerénre nézne. – Koponyám falába égetem ezt a képet mindörökre, drága Akvitorom! Természetesen sok másik mellé. Az a barna sz őrmekabát, kecsességed, ahogy itt állsz… Arcod vonalának keménysége a vadonnal a háttérben… Hé, te nerek! Itt tábort verünk. Szóljatok a vezet őknek, tábort verünk! Készüljön a vacsora! Pakoljátok le a fát a harmadik kocsiról! A tüzet ott rakjátok, a szokásos helyen! Gyerünk, munkára! Szerén Pedak letette a zsákját, majd elindult az ösvényen. A szél hamar elfújta Buruk szavait. Harminc lépés után elérkezett az els ő ősi kegyhelyhez, az ösvény kiszélesedett, a sziklafalat pedig, melyb ől párkányt is kialakítottak, simára faragták. Minden párkányon elhelyeztek egy-egy követ, melynek hajó formája volt – jellegzetes tattal és farral, evez őkkel és menhirrel. A k ő be vésték vést ék az edur isten, is ten, Árny Atya alakját is, de az idő és a szél elkoptatta a részleteket. Bármi volt is eredetileg ebben a két hajóban, réges-régen elt űnt, de a kövön még látszott a sötét elszínez ődés. Csak a sziklafal őrzött meg valamit a régi er ő ből. Sima volt és fekete, szinte áttetsz ő – mint a vékony, füstös obszidián. És a felszín alatt árnyak mozogtak. Mintha a hegyek gyomrát kivájták volna, s ezek a lapok ablakként mutatnák meg a szemlél ődőnek a benti, misztikus világot. A világot, amely mit sem tud arról, hogy határain, az áthatolhatatlan kövön túl is létezik valami. A furcsa ablakokat pedig nem látták, vagy nem akarták látni. Az áttetsző obszidián ellenállt Szerén kíváncsi pillantásainak, s nem engedte, hogy a túloldalon mozgó alakokat tisztán lássa. Ez történt a tucatnyi korábbi alkalommal is, amikor itt járt. Őt pedig éppen a titokzatosság vonzotta ide, újra meg újra. Óvatosan megkerülte a hajót, s a keleti ablakhoz lépett. Jobb kezér ől lerángatta a sz őrmeszegélyes kesztyűt, s a sima k őre nyomta a tenyerét. Melegség csordogált belé, felitta a gémberedettséget ujjaiból, elűzte a fájdalmat az ízületekb ől. Ez volt a nagy titka – a gyógyító er őt akkor fedezte fel, amikor el őször érintette a sziklát. Ez a vad vidék gyorsan felemésztette az ember életerejét. A csontok elhajlottak, fájdalom költözött beléjük. Folyton sziklás s ziklás talajon kellett járni, a rázkódás pedig károsította a gerincet. A nerekek, akik miel őtt fejet hajtottak a lether királynak, a hegység legkeletibb nyúlványaiban éltek, úgy hiszik, hogy egy asszony és egy kígyó nászából születtek, s a kígyó még mindig a testükben él, a finoman ívelt gerinc formájában, s a feje a koponya közepéig nyúlik. De a hegyek megvetik a kígyót, s mindenképpen földre akarják kényszeríteni, hogy ismét a hasán csússzon, a szikla repedései között bujkáljon. Ezért van, hogy élete folyamán a gerinc-kígyó kénytelen meghajolni, megcsavarodni. A nerekek lapos kövek alá temetik halottaikat. Vagyis csak temették, miel őtt a királyi rendelet rájuk kényszerítette a Kunyhók hitét. Most ott hagyják társaik holttestét, ahol meghaltak. Még akkor is, ha emiatt el kell költözniük a kunyhóikból. Evekkel ezel őtt történt, de Szerén Pedak fájdalmasan tisztán emlékezett rá, hogy milyen volt a hatalmas fennsíkra érkezni, ahol a nerekek laktak. A falvak már régen nem különültek el egymástól, kaotikusan egybeolvadtak. Minden harmadik-negyedik ház elhagyatott volt, és romokban állt, szedett-vedett sírként a lakos felett, aki belehalt az öregségbe, a túl sok alkoholba, a fehér nektárba vagy duriánba. A gyerekek felügyelet nélkül kószáltak, vad sziklapatkányok jártak a nyomukban, amelyek reménytelenül elszaporodtak, s már túlságosan sok betegséget hordoztak ahhoz, hogy meg lehessen enni a húsukat. A nerekek napja leáldozott, s ebb ől a gödörb ől már nem volt számukra visszaút. Hazájuk túlburjánzó temetővé vált, a lether városok pedig csak adósságot és romlást ígértek nekik. Nem várhattak együttérzést. A lether életmód kemény volt, de egyenes – a civilizáció útja. A bizonyíték erre az volt, hogy ez a kultúra virágzott ott, ahol a többi csak botorkált, vagy elbukott, és nem is állt fel többé. A metsző szél most nem érhetett el Szerén Pedakig. A k ő melegsége átjárta egész testét. Lehunyta a szemét, és homlokát is a hívogatóan langyos k őhöz nyomta. Vajon ki járkálhat odabent? Tényleg ő k az edurok ő sei, ahogy a hirótok mondják? Ha igen, akkor miért nem láthatnak tisztábban, mint Szerén? Elmosódó alakok, járkálnak fel s alá, elveszetten, mint a nerek gyerekek a haldokló falvakban. Szerénnek megvolt a maga teóriája, s bármilyen kellemetlen volt is e gondolat, tartotta magát hozzá. Ők a hiábavalóság őrei, az abszurdum zsoldosai . Saját árnyképeink, akik az örökös önismétlés rabigájába d ő őltek. ltek. Mindig távol maradnak, mert képtelenek vagyunk tisztán szemlélni saját magunkat, életünket. Érzések,
emlékek, tapasztalások, bű zös talaj, melyen gondolatok vernek gyökeret. Sápatag virágok az üres égbolt alatt… Szerén Pedak szívesen beleolvadt volna a falba, ha tud. Szívesen járkált volna egy örökkévalóságon át a homályos alakok között, hogy amikor kinéz, ne lásson kivágott fákat, mohát, zuzmót, járókel őket. Ne lásson semmit, csak a szelet. A mindig üvölt ő szelet… Jóval azelőtt meghallotta a férfi közeled ő lépteit, hogy felt űnt volna a táncoló lángok fénykörében. A léptek zajára felébredtek a nerekek is, akik a fénykör szélén kuporogtak kopott, szakadt sz őrmék alatt. A dobogás hallatán felpattantak, és a léptek irányába indultak. Szerén Pedak tekintete a t űzre szegeződött, nézte a felháborító fapazarlást, ami melegen tartotta Sápadt Burukot, míg egyre részegebb lett. Bor és fehér nektár keverékét itta, s ironikus mosollyal szemlélte a szolgálatában álló megtört szíveket. Sápadt Buruk titkos utasításokat kapott, méghozzá annyit, hogy megtölthetett volna velük talán egy egész tekercset is. Más keresked őktől, ügyesked őktől, hivatalnokoktól – Szerén gyanította, hogy a megbízók között még a királyi család tagjai is szerepelnek. S ezek az utasítások belülr ől emésztették fel a keresked őt. Mindig szerette a bort, de korábban nem töltött bele a függ őséget okozó fehér nektárból. Ez volt az új utazáshoz választott új szer, mely elcsitította Buruk háborgó lelkiismeretét, de lassan és biztosan belefulladt, mint ahogy a Fokos-öböl mély vizébe is belefulladt volna. Még négy hosszú év. Talán. Talán. A nerekek a látogató körül tolongtak, suttogásuk hátborzongató kórust alkotott – olyan volt, mintha a hívők egy különösen vonzó istent imádnának, s bár az egész jelenet a sötétség leple alatt, a fénykörön kívül zajlott, Szerén nagyon is jól el tudta képzelni, hogy mi történik. A férfi próbál megfelelni, csak szeme árulkodik arról, hogy mennyire kellemetlenül érintik az ölelések. Próbál felelni mindenkinek, valamit adni, amit még véletlenül sem téveszthetnek össze a szánalommal. Szerette volna kimondani, hogy nem érdemli meg a tiszteletet. Szerette volna elmondani, hogy csupa tévedés és bukás volt az élete – ugyanúgy, mint a nerekeké. Mind egyformán elveszettek voltak ebben a hideg szív ű világban. Szerette volna mindezt kimondani. De nem, Hull Beddikt soha nem mondott semmit. Vagyis semmit, ami ennyire… bántóan őszinte lett volna. Sápadt Buruk a zaj hallatán felkapta a fejét, s zavartan pislogott maga elé. – Ki jön? – Hull Beddikt – felelte Szerén Pedak. A keresked ő megnyalta az ajkát. – A régi Őrszem? – Igen. De azt javaslom, ne szólítsd így! Már réges-régen visszaadta a Királyi Pálcát. – S ezzel árulójává lett a lether népnek! – nevetett Buruk. – Szegény, becsületes bolond! Becsületesség, amelyre árulást kiáltanak! Vicces, nem igaz? Láttál már jéghegyet az óceánban? Újra meg újra belemar a sós víz, mint egy éles fogsor. Így! – A szájára tapasztotta az üveget, és hátradöntött fejjel jól meghúzta. Szerén fel-le mozgó ádámcsutkáját figyelte. – Az árulás ilyen szomjassá tesz, Buruk? A férfi leengedte az üveget, aztán elmosolyodott. – Kiszáradtam, Kis záradtam, mint a sivatag, si vatag, Akvitor! Olyan vagyok, mint a fuldokló, aki szomjazik egy csepp leveg ő után. – Csak nem leveg őt nyelsz, hanem valami mást. A férfi vállat vont. – Egy pillanatnyi meglepetés. – Aztán túlteszed magad rajta? – Igen. És az utolsó percekben látom, ahogy a csillagok a láthatatlan hullámok hullámok hátán úsznak. Hull Beddikt megtett mindent a nerekek körében, amire képes volt, majd a fénykörbe lépett. Csaknem olyan magas volt, mint az edurok, s egy északi farkas fehér bundáját viselte, mely illett összefont, hosszú, csaknem fehér hajához. B őre cserzett volt, a nap és a szél egészen sötétre edzette. Szeme világosszürke volt, s úgy tűnt, a tekintet mögött lakozó lélek mindig valahol másutt jár. És Szerén Pedak tudta, hogy ez a hely nem az otthona… Nem, éppen olyan elveszett, mint a teste, ami most el ő t tünk áll. őttünk – Melegedj a körünkben, Hull Beddikt – mondta. A férfi végigmérte a rá jellemz ő szórakozott pillantással – senki sem tudott így nézni, mint ő. Buruk felnevetett. – Ugyan mi értelme? Nem ér el hozzá a meleg ennyi bundán keresztül! Nem vagy éhes, Beddikt? Szomjas? Nem, biztos nem. Mit szólnál egy n őhöz? Szívesen kölcsönadom az egyik félvér nerekemet… a
kicsikék ott várnak a kocsimban! – Hangosan kortyolt egyet az üvegb ől, majd a férfi felé nyújtotta. – Egy kortyot ebb ől? Ó, elég gyatrán leplezed az undorodat! Szerén a régi Őrszemre nézett. – A hágón át jöttél? Visszahúzódott már a hó? Hull Beddikt a kocsik felé nézett. Amikor megszólalt, hangja furcsa volt, mintha régóta nem beszélt volna. – Eléggé. – Hová tartasz? A férfi rápillantott. – Veletek megyek. Szerén szemöldöke felszaladt. Sápadt Buruk felnevetett, és széles mozdulatot tett az üvegével – ami immár üres volt, azt a pár cseppet kivéve, ami sziszegve hullott a t űzbe. – Ó, remek társaságunk lesz! Mindenképpen! A nerekek odalesznek a boldogságtól! – Feltápászkodott, közben veszedelmesen közel táncolt a t űzhöz, aztán egy utolsót intett, és imbolyogva a kocsija felé indult. Szerén és Hull nézték, ahogy távozik, és Szerén látta, hogy bár a nerekek visszatértek alvóhelyükre, mind ébren ültek, s a t űz megvillant szemükben. Mind a régi Őrszemet nézték, aki közelebb lépett a t űzhöz, és leült. Cserzett kezét a t űz fölé tartotta. Lehet, hogy a b őre puhább, mint amilyennek látszik, gondolta Szerén. Az emlékkép kih űlt hamu volt csak, parázs nélkül. Felkapott és a mohó t űzbe hajított egy újabb hasábot, s nézte, ahogy a szikrák az ég felé szállnak. – A hirótok vendége akar maradni egészen egészen a Nagy Tárgyalásig? Szerén kutató pillantást vetett rá, majd vállat vont. – Azt hiszem, igen. Ezért tartasz velünk? – Ez nem olyan lesz, mint a korábbi tárgyalások – mondta. – Az edurok már nem megosztottak. A máguskirály uralmát senki sem kérd ő jelezi meg. – Igen, minden megváltozott. – Így aztán Diskanar király Sápadt Burukot küldi. A nő felhorkant, majd visszarúgott a lángok közé egy szökésben lév ő hasábot. – Nem valami jó választás! Kétlem, hogy elég józan tudna maradni maradni ahhoz, hogy kémkedjen. – Hét nemesi ház huszonnyolc hajója indult a Fóka-öbölhöz – közölte Hull Beddikt, miközben megropogtatta ujjait. – Tudom. – Diskanar delegációja azt állítja majd, hogy a mészárlásra nem adták áldásukat. Sajnálkoznak majd. Aztán erre alapozva azzal érvelnek, hogy a régi megállapodás idejétmúlt, újra kell tárgyalni. Az elveszett fókákért pedig b őséges kárpótlást ajánlanak… aranyat szórnak Hannan Moszang lába elé. A n ő nem felelt. Végül is, gondolta, igaza van. Hull Beddikt az átlagnál jobban ismerte Ezgara Diskanar logikáját – vagyis inkább a királyi házét. Ez a kett ő ugyanis néha eltért. – Gyanítom, többr ől van itt szó – mondta egy perc múlva. – Ezt hogy érted? – Gondolom, még véletlenül sem hallottad, hogy ki ki vezeti a királyi delegációt. A férfi keser űen felmordult. – A hegyek hallgatnak az ilyen témákban! A nő bólintott. – A király érdekeit Nifadasz képviseli. – Remek. Az Els ő Eunuch nem ostoba. – Nifadasz a vezetést Quillas Diskanar Dis kanar herceggel osztja meg… Hull Beddikt lassan lass an a n ő felé fordította a fejét. – Tehát az a n ő ilyen magasra jutott? – Igen. És azóta, hogy utoljára találkoztál a fiával… nos, Quillas elég sokat változott. A királyné rövid pórázon tartja, és mindig kéznél van a kancellár, ha kell egy kis édesség. Azt rebesgetik, hogy a f őrészvényes a hét törvényszeg ő család üzletében nem más, mint Janall királyné személyesen. személyese n. – És a kancellár nem meri elhagyni a palotát – következtetett Hull. Szerén hallotta a kuncogást. – Tehát szüksége van Quillasra. Hiba! A herceg nem veszi észre maga körül a ravaszkodást. Tisztában van saját hiányosságaival, ostobaságával, ezért aztán mindenkivel szemben végtelenül gyanakvó… f őleg, ha olyasmir ől beszél az illető, amit ő nem ért. Érzelmi viharban képtelenség rendesen tárgyalni! – Ez nem titok – felelte Szerén Pedak. Aztán hallgatott, és várt. Hull Beddikt a t űzbe köpött.
– Őket nem érdekli! A királyné lecsatolta a pórázt. Hagyja, hogy Quillas összevissza rohangáljon, és ostobán megsértse Hannan Moszangot. Ilyen vakok lennének? Vagy direkt provokálják ki a háborút? – Nem tudom. – És Sápadt Buruk… kit ől kapott utasításokat? – Nem tudom pontosan. De nem túl boldog. Ezután mindketten hallgattak. Tizenkét évvel korábban Ezgara Diskanar király kedves Prétorának, Hull Beddiktnek az Őrszem tisztséget adományozta. Feladata az volt, hogy északra utazzon, a határhoz, majd azon is túl. Tanulmányoznia kellett azon törzsek életét, melyek még mindig elvadultan éltek a hegyek, s űr ű erdők között. Hull Beddikt képzett harcos volt ugyan, de meglehet ősen naiv. Ő azt hitte, a tudáshoz, a békés egymás mellett éléshez vezet az út, amelyen elindult – de valójában ez volt a hódítás nyitánya. Részletes jelentéseket írt olyan törzsekr ől, mint a nerek, a farád és a tarthenal. Jelentéseit Tribán Gnol kancellár emberei nyálazták át, s kisz űrtek belőlük minden gyengeséget. Aztán a hódító hadjáratok során alaposan kiaknázták ezt a tudást. Hull Beddikt pedig, aki vérszövetséget kötött ezekkel a vad törzsekkel, ott volt, és végignézte, hogy mihez vezetett a nagy lelkesedése. Ajándékok jöttek, melyek valójában nem is ajándékok voltak, mert adósságba verték a törzseket, és az adósságokat egyféleképpen lehetett csak rendezni – földdel. A romlásba vezető ösvényt keresked ők, ügyesked ők, csábítók, hamis vágyak, mérgek szegélyezték. Az ellenállásra mészárlás volt a válasz. Felemésztették a törzsek büszkeségét, szabadságát és önállóságát. Egyszóval olyan cinikus, hideg és szívtelen háború volt ez, amit egy becsületes ember sem bírt végignézni. F őleg az nem, aki felelős volt a történtekért. Mindenért. És a nerekek a mai napig tisztelték Hull Beddiktet. Csakúgy, mint az a féltucatnyi eladósodott koldus, akik a farád nép maradékát alkották. És a tarthenalok szétszórtan, a nagydarab iszákos szegények a déli városok mocskában, akiken még mindig ott volt a három tetovált csík a lapocka alatt – a tetoválás, amilyet Hull is viselt. Csendben ült most a n ő mellett, tekintete a haldokló t űz egyre alacsonyabb lángjaira szegez ődött. Az egyik őrt visszaküldte a f ővárosba, a Királyi Pálcával – az Őrszem nem volt többé Őrszem. Nem is tért vissza a délvidékre. Inkább a hegyek között bolyongott. Szerén nyolc éve találkozott vele el őször, a Felső Er ődtől nem messze. Alig volt több egy kóbor állatnál. És visszavitte magával. Legalábbis bizonyos értelemben. Ó, sokkal kevésbé volt ez nemes cselekedet, mint első re re hittem!Talán az is lehetett volna, egy igazán nemes cselekedet – ha nem használom ki ő t önző módon. Szerén megadta magát saját önz ő vágyainak, és ebben bizony nem volt semmi nemesség. Azon t űnődött, hogy vajon megbocsátott-e neki a férfi, vagy meg fog-e valaha. Aztán azon is elgondolkodott, hogy Ő megbocsát-e magának. – Sápadt Buruk tud mindent, amit nekem is tudnom kell – mondta Hull Beddikt. – Lehetséges. – El is mond mindent. Önszántából biztos nem! – Az utasítások ellenére, amiket kapott – kezdte – Sápadt Buruk csak egy kis csavar a gépezetben, Hull. Egy keresked őház vezet ő je Alkuban, némi gyakorlattal abban, hogy miként kell tárgyalni a hirótokkal és az arapákkal. – És nekem köszönhet ő e n szabad bejárással az edur földekre. ően – Hannan Moszang biztosan a hajók után küldi harcosait! – mondta Hull. – A királyné érdekeltsége a kereskedőházakban veszíteni fog az értékéb ől… – Gyanítom, ő számolt ezzel a veszteséggel. A mellette ül ő férfi már nem volt naiv ifjú, mint egykor. De elég régen kilépett már az intrikából, a halálos csapdák szövevényéb ől, mely minden lethernek a vérében volt. Szerén érezte, hogy Hull küzd, mert át akarja látni a számtalan gondolatot és hátsó szándékot, ami szövevényesen összefonódik az ügy hátterében. – Kezdem érteni, melyik utat választotta a királyné – mondta kis id ő múlva, s hangjából olyan lemondás érződött, hogy Szerén hunyorogva el kellett hogy forduljon. A férfi folytatta: – Ez tehát az átok… mindig el őre akarunk látni mindent, mindig a jöv őt fürkésszük! Mintha az ösvény előttünk bármiben is különbözne attól, amit magunk mögött hagytunk… Igen, és ezt minden alkalommal alkalommal megtapasztalom, ahányszor ahányszor hátranézek. hátranézek. Leszokhatnék végre err ő ől! l!
– Öt szárny kell az igazi házhoz – motyogta Tehol Beddikt az ágyából. – Nem gondolkodtál még el azon, milyen furcsa is ez? Persze minden istennek kellene hogy legyen trónusa, de ebb ől nem az következik, hogy minden trónuson, amit istennek építettek, kellene ülnie valakinek? És ha nem így van, ugyan ki lehetett az a bolond, aki kitalálta, hogy egy üres trónt is lehet istenként dics őíteni? Poloska, aki egy háromlábú széken ült az ágy végében, abbahagyta a kötést. Maga elé tartotta és hunyorogva megszemlélte a durva gyapjúinget, amin dolgozott. Tehol tekintete inasára villant. – Eléggé biztos vagyok benne, hogy a bal karom közel ugyanolyan hosszú, hoss zú, mint a jobb… ha nem pont ugyanakkora! Miért vagy ilyen makacs? Most, hogy így belegondolok, talán semmihez sem értesz igazán, és én éppen ezért szeretlek annyira, Poloska! – Feleannyira sem, mint ahogy önmagát imádja – felelte az öreg inas, s tovább kötögetett. – Nos, ezt nincs értelme tagadni! – Felsóhajtott, s megmozgatta lábujjait a rongyos takaró alatt. A szellő hűvös volt, frissít ő, és alig érz ődött benne a déli parti B űzös Zátonyok szaga. Tehol házának tetején nem volt más bútor, csak az ágy és a szék. Poloska még mindig odalent aludt, a h őség ellenére, és csak akkor járt fel a tet őre, ha munkájához fényre volt szükség. Spóroltak a lámpaolajon, mert amióta a bálnák megritkultak, az olaj ára félelmetesen felment. A féltucatnyi aszalt fügéért nyúlt, amit Poloska egy kopott tányéron az ágy mellé helyezett. – Ah, megint füge! Tehát újabb megszégyenít ő út vár rám a nyilvános latrinához. – Unottan rágni kezdett, s közben az Örökös Palota épül ő kupoláján majomként mászkáló alakokat nézte. A puszta véletlen műve volt ez a tökéletes rálátás a Letheras szívében magasló palotakomplexumra, s az is, hogy Ezgara Diskanar leendő lakhelyét Tehol a közeli tornyok és a hidak keretében láthatta. – Örökös Palota, milyen találó! Örökösen befejezetlen! A kupola akkora kihívást jelentett a királyi építészeknek, hogy az építkezés folyamán már négyen öngyilkosok lettek, egy pedig tragikusan – és kissé misztikus körülmények között – balesetet szenvedett. Belefulladt egy vízelvezet ő cső be. – Tizenhét éve tart, és még mindig nincs vége. Úgy látom, az ötödik szárnyat teljesen feladták. Mit gondolsz, Poloska? Nagyra értékelném szakért ő véleményedet. Poloska szakértelme abból fakadt, hogy odalent a konyhában sikeresen újraépítette a t űzhelyet. Huszonkét égetett téglát sikerült csaknem tökéletes négyszögletes alakban felraknia, s tényleg tökéletes lett volna, ha három tégla nem a helyi temet ő egyik összedőlt kriptájából származott volna. A temet ői k őművesek makacsok, nagyon ragaszkodnak az elképzeléshez, hogy ők pontosan tudják, mekkorának kell lennie egy téglának. Tehol kérdése hallatán Poloska hunyorogva felnézett. A palotát öt szárnnyal tervezték, középen kupolával. A szárnyak négyemeletesek lettek, a folyópartit kivéve, ahol csak két emelet készült el, amikor észrevették, hogy agyag bugyog ki oldalt az alapkövek alól, mint a vaj az ember ujjai közül, ha megmarkolja. Az ötödik szárny süllyedt. – Kavics – felelte Poloska, majd visszatért a kötéséhez. – Micsoda? – Kavics – felelte az öreg. – Mély kutakat kell fúrni, ásni az agyagban, pár lépésenként, és megtölteni őket kaviccsal. Ezt jól össze kell tömöríteni, és kész. Rá egy fejelés, arra mehet az alap. Ha nincs súly az agyagon, akkor annak semmi oka sincs s incs kibugyogni. Tehol csak bámult az inasára. – Rendben. Ezt meg honnan a Kóbor fenekéb ől szeded. Nehogy azt mondd, hogy a tűzhely újraépítése közben bukkantál rá a megoldásra! Poloska megrázta a fejét. – Nem, az nem olyan nehéz. De ha az lenne, azt is így alapoztam volna. – Kutat ásni? Milyen mélyre? – Természetesen a fekük őzetig. Máshogy az egész nem m űködik! – És fel kell tölteni kaviccsal. – Igen, jól összetömörítve. Tehol vett egy újabb fügét a tányérról, s leporolta – Poloska ismét a piac maradványai között kutatott. Túljárt a patkányok és a kutyák eszén. – Igazán figyelemre méltó t űzhelyet lehetne így építeni! – Igen, tényleg. – Abban a biztos tudatban f őzőcskézhetnél, hogy a t űzhely sosem mozdulhat el, kivéve, ha földrengés van…
– Ó, tévedés… a földrengést is kibírja. Kavics, érti? Rugalmas! – Hihetetlen! – Tehol kiköpött egy magot. – Mit gondolsz? Felkeljek ma az ágyból, Poloska? – Nincs rá semmi oka… – kezdte, de gyorsan elhallgatott. Oldalra billentette a fejét, és eltöprengett. – Tudja, mit? Talán mégis van! – Igazán? Jobb lenne, ha nem pazarolnánk pazarolnánk az id őmet ostobaságokra! – Három nő járt itt ma reggel. – Három nő. – Tehol a legközelebbi hídra pillantott, s egy percig nézte az áthaladó szekér- és gyalogosforgalmat. – Nem ismerek három n őt, Poloska. És ha ismernék is, ha együtt érkeznének, az inkább aggodalomra adna okot, nem egy egyszer ű „tudja, mit”-re. – Ez igaz, de őket nem ismeri. Azt hiszem, egyiküket sem. Nem hiszem. Nekem legalábbis úgy t űnik, új arcok… – Újak? Sosem láttad még őket? A piacon sem? Vagy a folyóparton? – Nem. Talán más városból jöttek, vagy valamelyik faluból. faluból. Furcsa akcentusuk volt. – És név szerint engem kerestek? – Nos, nem egészen. Azt akarták tudni, hogy hogy ez-e annak a férfinak a háza, aki a tet őn alszik. – Ha ezt meg kellett kérdezniük, hát tényleg csak valami Kóbor háta háta mögötti faluból jöhettek! Mit akartak még tudni? Hogy milyen szín ű a hajad? Te, mi volt rajtad, amikor ott álltál el őttük? Nem akarták megtudni a saját nevüket is? Mondd csak, testvérek voltak? Vagy sziámi ikrek, a szemöldöküknél összen őve? – Nem vettem észre semmi ilyesmit. Ha jól emlékszem, csinosak voltak. Fiatalok, húsosak. De úgy hallom a hangjából, magát ez nem érdekli… – Az inasoknak nem dolga a következtetés! Szóval csinosak. Fiatalok, húsosak. Biztos vagy benne, hogy nők voltak? – Ó igen, ez egészen biztos! Még az eunuchoknak sincs ekkora és ilyen tökéletes melle… olyan magasra voltak polcolva, hogy a hölgyek talán elérték volna az állukkal is… Tehol azon kapta magát, hogy az ágya mellett áll. Nem tudta biztosan, hogy miként került oda, de úgy érezte, így helyes. – Befejezted azt az inget, Poloska? Az inas Tehol felé nyújtotta az inget. – Azt hiszem, ha felgy űri az ujját, jó lesz… – Végre ismét kimehetek az emberek közé! Csomózd el a szálakat, vagy mi is az, amit éppen csináltál, aztán add ide! – De a nadrágba még bele sem fogtam… – Nem baj! – vágott közbe Tehol, majd egyszer, kétszer, háromszor maga köré csavarta a takaróját, és a csücskét betűrte a csípő jénél. Ezután megtorpant, s furcsa kifejezés suhant át az arcán. – Poloska, Kóbor szerelmére, egy darabig most ne hozz fügét, rendben? Tehát hol találom ezeket a hússal b őségesen megajándékozott n ővéreket? – A Vörös soron. Huldónál. – A gödörben vagy az udvarban? udvarban? – Az udvarban. – Ez is valami. Gondolod, hogy Huldó elfelejthetett már? – Nem. De elég sok id őt tölt lent, a Fullasztóban… Tehol elmosolyodott, majd a fogához érintette a körmét. – Nyer vagy veszít? – Veszít. – Hah! – Beletúrt a hajába, majd pózolt egyet. – Hogy nézek ki? Poloska a kezébe adta az inget. – Sosem értettem, hogy maradnak meg így az izmai, amikor egész egész nap csak fekszik. – Ez a Beddikt-vér ereje, szegény szolgám! s zolgám! Látnod kéne Bryst a sok páncél alatt! De még ő is soványnak tűnik Hull mellett. Mint középs ő gyerek, természetesen én képviselem a tökéletes középutat. Bölcsesség, fizikai er ő és még egy rakás képesség társul természetes bájamhoz! S hozzá a képesség is megadatott, hogy mindezt elpocsékoljam! – Szép, patetikus beszéd volt – biccentett Poloska. – Az volt, nem? Nos, akkor ideje indulnom. – Tehol intett, s a létrához ment. – Takaríts ki! Lehet, hogy ma este vendégeink lesznek! – Rendben, ha lesz rá id őm… Tehol megállt a tet ő beomlott szélénél. – Igen, tényleg, nadrágot akartál akartál készíteni… maradt hozzá elég gyapjúd? – Nos, vagy megcsinálom az egyik szárát végig, vagy mindkett mindkett őt, de csak rövidre.
– Mennyire rövidre? – Nagyon rövidre. – Akkor legyen félszáras! – Igen, uram. Aztán kerítek valami ennivalót. Meg innivalót is. Tehol csípőre tette a kezét, és megfordult. – Nem adtunk már el gyakorlatilag mindent, az ágyat és a háromlábú kisszéket kivéve? Akkor meg mennyi takarításra lehet szükség? Poloska hunyorított. – Nem sokra – mondta. – Mit együnk ma este? – Valamit, amit meg kell f őzni. – Valamit, ami jobb f őve, vagy valamit, amit muszáj megf őzni? – Mindegy! – És a fa? – Nem szoktam enni… – A tűzre! – Ja, persze! Hát keríts valahonnan! Itt van például ez a kisszék, amin ülsz… igazából nem is kell rá három láb, ugye? Amikor a gy ű jtögetés szóba sem jöhet, improvizálni kell, igaz? Megyek, hogy találkozzam a végzetem hármas ikreivel, Poloska! Imádkozz, hogy Kóbor más irányba nézzen, rendben? – Persze. Tehol elindult a létrán lefelé, s egy pillanatra megrémült – felfedezte, hogy a három fokból már csak egy van meg. A földszinti szoba üres volt, eltekintve egy, a fal mellé felcsavart vékony matractól. A t űzhely kövén, az utcára néző ablak alatt csak egy csorba edény árválkodott, a közelben a földön pedig két fakanál és két tálka hevert. Tehol büszkén nézte a puritán eleganciát. Félrehúzta a patkányszürke függönyt, amely ajtó gyanánt szolgált a házon, s emlékeztette magát, hogy ideje volna Poloskával kiszedetni az ajtópántokat a t űzhelyből. Egy kis fényezés, és egy vagy két petákot is adhat érte a bádogos! Tehol kilépett a házból. Egy kis sikátorban volt, olyan sz űk helyen, hogy csak oldalazva tudott el őrehaladni, s minden lépésével szemetet rúgott fel maga el őtt. Húsos nő k… k… bár láttam volna, ahogy az ajtómig préselik magukat! Most már úgy érezte, muszáj meghívnia őket vacsorára. S gondos házigazdaként úgy helyezkedhet, hogy mindent lásson, az arcára kiül ő örömr ől pedig elhiszik majd, hogy vendégszeretet… A sikátoron túl az utca üres volt, eltekintve három nerekt ől – egy anya és két félvér gyermeke a szemközti falfülkében lelt új otthonra, s úgy t űnt, nem csinálnak mást, csak alszanak. Tehol elhaladt az összekuporodott alakok mellett, s arrébb rúgott egy patkányt, amely feléjük közeledett. Ezután elhaladt a felhalmozott faládák között, amelyek eltorlaszolták az utca ezen végét. Biri raktára folyton túl volt pakolva, de a Limlom utcának ez a vége – a Fodros kanális fel őli – az övé volt, itt volt a raktára és az otthona is. Chalaza, az udvar őre egy padon ücsörgött a sarkon túl, ahol a Limlom a Csomó térbe torkollik. B őrrel borított botja az ölében nyugodott. nyugodott. Véreres szemmel nézett fel Teholra. – Szép ing! – mondta köszönés helyett. – Kösz a bókot, Chalaza, máris könnyebbek a lépteim. – Örülök, Tehol. Tehol megállt, csíp őre tette a kezét, s szemügyre vette a zsúfolt teret. – A város gyarapszik. – Nincs változás… az utolsó alkalomtól eltekintve… – Ó, az csak egy kis hullámtörés volt, semmi több… – Biri nem így értelmezi. Még mindig szívesen látná a fejedet lesózva a tengeren, egy hordóban… hordóban… – Biri mindig haragtartó volt… Chalaza felhorkant. – Hetek óta nem jártál idelent! Különleges alkalom? – Három nővel van találkám. – Akarod a fegyveremet? Tehol lenézett, és szemügyre vette a viharvert eszközt. – A világért sem hagynálak fegyvertelenül! – Á, már az arcommal is elijesztem őket! Kivéve ezeket a nerekeket. Ezek beslisszoltak mellettem, úgy biza! – Bajt kevernek? – Nem. Sőt, azóta egyre kevesebb a patkány. De ismered Birit!
– Jobban, mint ő saját magát. Emlékeztesd erre, Chalaza, ha el akarná zavarni ezeket a szerencsétleneket! – Így lesz. Tehol elindult, átverekedte magát a tömegen a téren. Az Alsó Piactér vette körül három oldalról – Tehol sosem látott még ennyi felesleges kacatot egy helyen. És az emberek őrült tempóban vásároltak, nap nap után. Civilizációnk az ostobaságból táplálkozik. S csak egy szikrányi ész kellett ahhoz, hogy valaki megcsapolja az ostobaságot, és nagyot kortyoljon a gazdagságból. A gondolat tulajdonképpen megnyugtató volt, bár kicsit lehangoló is egyben. A legtöbb nagy igazsággal ez a helyzet… Elért a tér túloldalára, s belépett a Vörös sorra. Harminc lépés, és már ott is volt Huldó házának íves kapuja el őtt. Végighaladt az árnyas járdán, s kiért a napos udvarba. Itt féltucatnyi asztal állt, mind foglalt volt. Itt kínáltak ételt az áldottan gyanútlanoknak, illetve azoknak, akiknek nem volt elég pénzük, hogy merítsenek a Huldó gödreiben kínált élvezetekb ől – mert Huldó gödreiben bizony éjjel-nappal folytak különböző tevékenységek, és némely ezek közül tökéletesen illusztrálta az „értelmetlenség” fogalmát. Egy újabb példa arra, gondolta Tehol, hogy mi mindenért képesek az emberek pénzt kiadni, ha lehet . A távoli sarokban lév ő asztalnál ülő három nő nemcsak azzal a nyilvánvaló ténnyel ütött el a többi vendégtől, hogy csak ők voltak n ők, hanem mással is. A csinos… éppen megfelel ő ő szó. Testvérek csakis lelkiekben lehettek, és közös volt bennük a katonásság is – páncélzatot viseltek, fegyverüket az asztal mellé tették. A bal oldalon ül ő nő vörös volt, lángoló, napszítta tincsei vonakodva omlottak végig széles hátán. Egy agyaggal borított kancsóból ivott, nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a kancsóhoz kapott pohár funkcióját. Arca markáns volt, sima és tökéletes, akár egy szoboré, s égkék szeme is a szobrok közömbösségével szemlélte a világot. Mellette könyökl ő társának ereiben némi farád vér is csörgedezett – erre Tehol a mézes b őrszínből és a vágott szemformából következtetett. Haja, mely fekete vagy sötétbarna volt, szorosan hátra volt fogva, s ez kiemelte arca szív alakját. A harmadik n ő hátradőlt, elterpeszkedett a székén, bal lábát oldalra nyújtotta, a jobbot pedig egyfolytában fel-le hintáztatta. Tehol megállapította, hogy a csaknem fehérre fakított b őrbe bújtatott láb igen szép és formás. Fejét kopaszra borotválta, b őre csillogott. Távol ülő, szürke szemével lustán vizslatta a többi vendéget, majd tekintete megállapodott az udvar bejáratában ácsorgó Teholon. A férfi elvigyorodott. A nő elvicsorodott. Urul, Huldó f ő pincére el őmászott egy árnyas sarokból, és intett Teholnak, hogy menjen közelebb. Tehol olyan közel lépett, amennyire csak mert. – Jól… nézel ki, Urul. Huldó itthon van? A férfi arról volt híres, hogy mennyire ráférne egy rendes mosdás. A vendégek mindig kurtán adták le a rendelést nála, és sosem töltették addig újra a boroskancsót, míg nem végeztek az evéssel. Urul homloka olajosan csillogott a verejtékt ől, ujjával széles övét babrálta. – Huldó? Nem, Kóbornak hála. Lent van a Fullasztónál, az Alsó soron… Tehol, ezek a n ők… itt vannak reggel óta! Nagyon ijeszt ően néznek, ahányszor a közelükben haladok el! – Majd én elintézem őket, Urul! – mondta Tehol, s megkockáztatott egy paskolást a férfi izzadt vállán. – Te? – Miért ne? – S ezzel Tehol megigazította az ingét, f őleg annak ujját, s elindult az asztalok között. Megállt a három n ő előtt, körbepillantott, keresett egy üres széket, odahúzta, s egy fáradt sóhajjal leereszkedett rá. – Mit akarsz? – kérdezte a kopasz. – Ezt akartam kérdezni én is! Az inasom inas om arról informált, hogy reggel ellátogattatok otthonomhoz. Tehol Beddikt vagyok… az, aki a tet őn alszik. Három tekintet szegez ődött rá. Egy lovag megremegne megremegne e tekintetek kereszttüzében… de én bizony nem! nem! Vagy csak alig… – Te? Tehol a kopaszra sandított. – Miért kérdezi ezt t őlem mindenki ma reggel? Igen, én! Nos, az akcentusod alapján megkockáztatom, hogy a szigetekr ől származhatsz. Nem ismerek senkit a szigetekr ől. Vagyis titeket sem ismerlek. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem akarom. Már hogy ne akarnálak benneteket megismerni. Legalábbis azt hiszem. A vörös hajú n ő letette a kancsót, az nagyot koppant. – Tévedtünk. – Ezt sajnálattal hallom… – Nem – mondta a kopasz n ő a társának. – Ez csak a látszat. Számíthattunk volna bizonyos fokú… gúnyra.
– Nincs nadrágja! A sötét szemű nő hozzátette: – És nem egyforma a két karja! – Helytelen megfigyelés! – fordult hozzá Tehol. – Csak az ingem ujja felemás… – Nem tetszik – jelentette ki a n ő, és keresztbe fonta a karját. – Arra nincs is szükség! – mondta a kopasz. – A Kóborra, hiszen nem ágyba akarjuk vinni! – Csalódott vagyok! – Bizony, lehetsz is – mondta a vörös hajú n ő egy kelletlen mosoly kíséretében. – Ágyba vinni? A tet őn? Te megbolondultál, Gyömbér! – Hogy lehet lényegtelen az, hogy nekem nem tetszik? A Gyömbér nev ű kopasz nő felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. – Figyelj rám, Hejun! Ez üzlet! Az érzelmeknek itt nincs helye… ezt már százszor elmondtam! elmondtam! Hejun nem mozdult, állt keresztbe font karral, csökönyösen, s a fejét rázta. – Az ember nem bízhat olyanban, aki nem tetszik neki! – Már miért ne bízhatna? – ellenkezett Gyömbér pislogva. – A híre az, ami a legkevésbé tetszik benne! – mondta a harmadik, még ismeretlen nev ű nő. – Rissarh! – sóhajtott ismét Gyömbér. – Hiszen éppen a híre miatt kerestük meg! Tehol összecsapta a tenyerét, elég hangosan ahhoz, hogy megriassza mindhárom n őt. – Remek! Tehát Rissarh Ris sarh a vörös hajú, Hejun a farád félvér, és Gyömbér az, akinek nincs haja. Nos – az asztalra támaszkodott, és felemelkedett – , nekem ennyi elég is. Viszlát… – Leülni! A parancs olyan határozottan érkezett, hogy Tehol azon kapta magát, hogy ismét a széken ül, s verejték csordogál inge alatt. – Így már jobb! mondta Gyömbér valamivel szelídebben. – El őrehajolt. – Tehol Beddikt! Mi mindent tudunk rólad! – Igazán? – Még azt is tudjuk, hogy miért történt az, ami történt. – Tényleg? – És azt akarjuk, hogy ismét megtedd! – Valóban? – Igen. De ez alkalommal be is fejezed, mert lesz hozzá bátorságod! – Igen? – Mert mi… én, Herun és Rissarh, leszünk a te bátorságod! Igen, így lesz. Most pedig menjünk innen, még mielőtt visszajönne az a pincér. Vettünk egy házat, oda mehetünk. Nem büdös. – Ez megnyugtató! – mondta Tehol. A három n ő felállt. Ő ülve maradt. – Mondtam! – fordult Hejun Gyömbérhez. – Nem fog m űködni! Nem maradt benne semmi. Nézz csak rá! – Működni fog! – er ősködött Gyömbér. – Hejunnak igaza van – jelentette ki Tehol. – Nem fog menni! – Tudjuk, hova ment a pénz – mondta Gyömbér. – Ez nem titok. Gazdagságból rongyok közé. Elvesztettem Elvesztettem mindent. De Gyömbér a fejét rázta. – Nem, nem így történt! Mint már mondtam, tudunk tudunk mindent! És ha beszélünk… – Egyfolytában azt hajtogatjátok, hogy tudtok valamit! valamit! – mondta Tehol, s vállat vont. – Ahogy te is mondtad – felelte a nő mosolyogva – , a szigetekr ől származunk. – De nem azokról a szigetekr ől… – Hát persze, hogy nem… ugyan ki menne oda? oda? Te is pont erre alapoztál! Tehol felkelt. – Mint mondani szokták errefelé, öt szárny kell az igazi igazi házhoz. Nos, ti most vettetek egyet. – Meg kell tenned – er ősködött Gyömbér. – Ha kiderül, Hull megöl! – Hull? – Tehol végre tudott mosolyogni. – A fivérem semmit sem tud err ől! Ekkor nagy örömben volt része – alaposan meglepte a három n őt. Tessék, most már tudjátok, milyen érzés!
– Hull okozhat némi problémát! Brys Beddikt nem állhatta az el őtte álló férfi tekintetét. A rózsaszín húsfodrok között megbúvó apró szemek olyan rezzenéstelenül nézték, hogy a Királyi Test őrség Finaddja úgy érezte, egy kígyó szemébe néz. Egy kobra a folyóparti út közepén, három nappal az eső s id ő beköszönte el ő ő szak őtt. tt. A folyóról jött fel, háromembernyi magasságú, fejét feltekert, karvastagságú testén nyugtatja. Jaj a marhának, mely botor módon a közelébe megy! Jaj a hajtónak, ha elég bolond, és nem kerüli el nagy ívben! – Finadd? Brys visszakényszerítette a tekintetét a nagy emberre. – Első Eunuch, nem találok szavakat. Évek óta nem láttam a fivéremet, s nem is hallottam fel őle. Ráadásul nem is leszek a küldöttség tagja. Nifadasz Első Eunuch elfordult, zajtalan léptekkel a hatalmas, egész irodáját uraló asztal mögött álló magas hátú székhez ment. Lassan, nyugodtan helyet foglalt. – Nyugodj meg, Beddikt Finadd! Nagy tisztelettel viseltetem a fivéred, Hull iránt! Tisztelem, hogy ennyire ragaszkodik a meggy őződéséhez, és teljesen megértem, hogy mi motiválta múltbeli… tetteit. – Akkor, ha megbocsátasz, te sokkal messzebb jutottál ezen az ösvényen, mint én, Els ő Eunuch! Fivérem, vagyis fivéreim logikájából én mit sem értek. Ez mindig így volt… Nifadasz álmosan pislogott majd bólintott. – Különös dolog a család, nem igaz? Természetesen vannak dolgok, amikb ől én e témakörben bizony kimaradtam, de mint kívülálló, tiszta fejjel szemlélhettem ezeket a furcsa, törékeny kapcsolatokat. – Felnézett, s ismét Brysre szegezte tekintetét. – Megengednél egy-két észrevételt? – Bocsáss meg, Els ő Eunuch… Nifadasz egyetlen kézmozdulattal csendre intette: – Hagyjuk! Szemtelenség volt részemr ől. És nem is magyaráztam el, hogy mire gondolok! Mint tudod, az előkészületek már megtörténtek. A Nagy Tárgyalás id ő pontja közel. Azt az információt kaptam, hogy Hull Beddikt csatlakozott Sápadt Burukhoz és Szerén Pedakhoz a hirót földekre vezet ő úton. Továbbá tudom, hogy Burukot tucatnyi utasítással látták el… hozzáteszem, ezek közül egyik sem származik t őlem! Más szóval, ezek az utasítások nemhogy nem egyeznek drága királyunk kívánságával, de egyenesen azzal ellentétesek! – Ismét pislogott, lassan és kimérten. – Bizonytalan helyzet, igen. Kellemetlen is. Az aggodalmam a következ ő: Hull talán… félreért valamit… – Úgy érted, azt hiheti, hogy Buruk Diskanar király utasításait utasításait hajtja végre. – Pontosan. – Akkor pedig megpróbálja útját állni áll ni a keresked őnek. – Nifadasz felsóhajtott. – Ami – folytatta Brys – önmagában még nem feltétlenül rossz dolog. – Igaz, önmagában nem feltétlenül rossz dolog… – Kivéve, ha te, mint a király hivatalos követe és a delegáció vezet ő je, a magad módján akarsz fellépni a kereskedővel szemben. Hogy visszaszorítsd az érdekeket, melyeket Buruk tárna az edurok elé… Az Első Eunuch apró szája mosolyra húzódott. Ennél nem történt több, de Brys így is értett mindent. Tekintete Nifadasz mögé, az ablak felé vándorolt. A buborékos, hullámmintás üvegen túl felh ők úsztak az égen. – Nem Hull a kulcsember – állapította meg. – Nem, ebben megegyezhetünk. Mondd csak, Finadd, mit tudsz err ől az Akvitorról, Szerén Pedakról? – Csak hírből ismerem. De azt mondják, van egy háza itt, a f ővárosban. Bár arról sosem hallottam, hogy hazatért volna… – Ritkán teszi. Utoljára hat éve járt itt. – Neve makulátlan – jegyezte meg Brys. – Ez igaz. De az ember elgondolkodik… végül is, ez a n ő nem vak. S amenynyire én tudom, nem is ostoba. – Úgy gondolom. Első Eunuch, hogy az Akvitorok között nem nagyon lehet ostoba ember… – Hát igen. Nos, köszönöm, hogy id őt szántál rám, Finadd. Mondd csak! – folytatta, miközben lassan felemelkedett a székéb ől, jelezve, hogy az audienciának vége. – Beleszoktál már a Király Bajnokának szerepébe? – Huh, igen, eléggé, Els ő Eunuch. – Tehát egy ilyen fiatal és er ős ember, mint te, könnyen viseli a feladattal járó terheket? – Nem viselem könnyen, ezt azért tényleg nem mondanám. mondanám. – Vagyis nem kellemes, de elviselhet ő? – Igen, ez a jellemzés elég pontos. – Őszinte ember vagy, Brys. A király tanácsadójaként elégedett vagyok a választásommal.
De mégis szükségét érzed, érzed, hogy figyelmeztess. Ez vajon miért van? – Megtisztelőnek érzem a király bizalmát, és persze a tiédet is, Els ő Eunuch. – Nem tartalak fel tovább, Finadd. Brys bólintott, és kimasírozott a szobából. Lelke egy része visszavágyott a régi id őkbe, amikor csak egy kis tisztecske volt a Gárdában. Amikor nem lógott még a nyakában politikai jelent őség, s a király társaságát is csak messzir ől élvezhette, mert társaival csak sorfalat kellett állnia a hivatalos audienciákon és találkozókon. De miközben végigment a folyosón, eszébe jutott, hogy az Els ő Eunuch tulajdonképpen nem is a posztja, hanem a vére miatt hívatta. Hull Beddikt. Olyan volt, akár egy nyughatatlan szellem, követte mindenkor, mindenüvé, mindegy, mit csinált. Brys emlékezett rá, hogy festett fivére az Őrszemek egyenruhájában, a Királyi Pálcával. Maradandó, emlékezetes pillanat volt ez a fiatal, befolyásolható fiúnak, aki akkor volt. Ez a pillanat megmaradt a fejében, mint egy él őkép, melybe álmaiban besétált – vagy a mereng ő pillanatokban, mint most is. Egy festett kép. Fivérek, férfi és ifjú, s a sokéves por alatt mindketten megfakultak, megsárgultak. S ő áll, figyeli őket, mint egy idegen – nézi a fiú tágra nyílt szemét, csodálatát, s követi tekintetét a magasba, s az egyenruhás, magabiztos katona láttán immár nyugtalanságot, gyanakvást érzett. Az ártatlanság dics őséges fegyver, de mindkét oldalt elvakíthatja. Nifadasznak azt mondta, nem érti Hull-t. De értette! Túlságosan is megértette. Értette Teholt is, bár őt valamivel felszínesebben. A mérhetetlen gazdagság öröme sokkal h űvösebb és csekélyebb, mint gondolnánk – csak a gazdagság utáni mohó vágy sistereg a forróságtól. A lether nép életében ez a tétel számtalanszor beigazolódott, ez volt az aranykard szívében rejl ő gyenge ér. Tehol magától ugrott ebbe a kardba, s láthatóan megelégedéssel töltötte el az a tény, hogy lassan, nagyon lassan elvérzik. Bármilyen üzenetet is akart közvetíteni társadalmi halálával, munkája felesleges volt, ugyanis senki sem nézett rá, amikor eljött ennek a napja. Senki sem mert. Gyanítom, hogy éppen ezért mosolyog! Fivérei régen eljutottak a csúcsra – mint kiderült, túl korán és egyénre szabott úton csúsztak le a halál, a megsemmisülés felé. S vajon velem mi lesz? Kineveztek a Király Bajnokává. Eszerint engem tartanak az ország legjobb kardforgatójának. Úgy hiszem, itt és most a lehet ő ő legmagasabban állok. Ezt a gondolatot bizony kár lett volna tovább f űzni. Elérkezett egy T keresztez ődésig, és jobbra fordult. Tízlépésnyire egy ajtóból fény ömlött a folyosóra. Amint elérte, bentr ől egy hang szólította. – Finadd! Gyere be gyorsan! Brys magában elmosolyodott, és befordult. Három lépést tett meg az alacsony, f űszerillatú szobában. A számtalan fényforrás a színek háborúját okozta a bútorokon, asztalokon – utóbbiakon temérdek szerszám, tekercs és mér ő pohár sorakozott. – Kréda? – Ülj le! Nézd csak, mit alkottam! Brys oldalazva elhaladt az egyik falból kiálló könyvespolc mellett, s ott találta a Királyi Varázslót mögötte, egy kisszéken görnyedve. Mellette egy kisasztal állt, polccal, a tetején érmék, csiszolt üvegdarabok hevertek. – Lépted megváltozott, Finadd – mondta Kuru Quan –, mióta a Király Bajnoka lett bel őled. – Nem vettem észre, Kréda. Kuru Quan megfordult a széken, és egy különös tárgyat emelt a szeme elé. Két üveglapocska egymás mellett, melyeket egy drót fogott össze. A Kréda amúgy is széles arca még szélesebbnek t űnt az üvegen át. Kuru Quan az orra fölé illesztette a különös tárgyat, és madzaggal rögzítette, hogy a két lap a szeme elé kerüljön – ami így hatalmasnak látszott. Pislogva Brysre nézett. – Pont olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek. Remek! A homály feloszlik. A kép kitisztul, s ez fontos. Most amit hallok, az kevésbé fontos, mint amit látok. Tehát a fókusz eltolódik. A világ változik. Fontos dolog ez, Finadd. Nagyon fontos. – Ezzel a két üveglappal látsz? Ez csodás, Kréda! – A kulcs az volt, hogy egy, a varázslattal ellentétes megoldást kellett keresnem. Végül is, az Üres Kunyhó vizsgálata vette el látásom élét. Nem kereshettem gyógymódot ugyanezen az úton! Ez azonban most még csak részletkérdés, imádkozom, hogy sose nyerjen jelent őséget! Kuru Quan Kréda egyszerre mindig csak egy dologról volt hajlandó beszélni. Legalábbis így magyarázta egyszer. Sokan ezt idegesít őnek találták, de Brys szerette hallgatni. – Én vagyok az első, akinek megmutatod a találmányodat? – Jobban meglátod a jelent őségét, mint a többi ember. Kardforgatóként játszol a hellyel, id őzítéssel és távolsággal, az összes materiális tényez ővel. Igazítanom kell rajta! – Levette arcáról a szerkenty űt, és
fölégörnyedt. Apró szerszámokkal nekiesett. – Az Első Eunuch irodájában jártál. Nem lehetett túl kellemes beszélgetés. Jelenleg lényegtelen… – Hívattak a trónterembe, Kréda. – Igaz. Nem éget ően sürgős, de a Prétor hívatni fog… hamarosan. Az Els ő Eunuch a fivéred iránt érdeklődött? Brys felsóhajtott. – Igen, gondoltam – felelte Kuru Quan, s széles mosollyal felnézett. – A nyugtalanság megváltoztatta a verejtéked összetételét. Nifadasz jelenleg csakis egy dologra koncentrál. – Ismét a szeme elé vette a lencsepárt. A Finadd szemébe nézett, ez furcsa volt, hiszen még sosem történt meg, és folytatta. – Ugyan minek kellenének a kémek, ha az orrom mindent kiszagol? – Remélem, Kréda, ezzel az új találmánnyal sem veszíted el ezt a képességedet… – Ah, hát persze! Egy vérbeli kardforgató! Nem felejtetted el, hogy minden érzékünk fontos! Örömöm mérhető. Gyere, megmutatom! – Leugrott a kisszékr ől, és az egyik asztalhoz lépett, ahol tiszta folyadékot töltött egy átlátszó mér ő pohárba. Leguggolt, és megnézte a folyadék szintjét, majd bólintott. – Mérhető, ahogy sejtettem. – Kivette a lombikot az állványából, és felhörpintette a tartalmát, majd csettintett a nyelvével. – De téged mindkét fivéred kísért. – Megérint a bizonytalanság. – Ez így természetes! Ez fontos! Amikor a Prétor végez veled, nem tart majd soká, gyere vissza hozzám. Vár ránk egy közös feladat. – Rendben, Kréda. – Ideje igazítani. – Ismét lekapta az üveget. – Mindkettőnkre ráfér – tette hozzá. Brys ezen elgondolkodott, majd bólintott. – Akkor késő bb találkozunk, Kréda! Kilépett a varázsló szobájából. Nifadasz és Kuru Quan, Quan, ő k állnak Diskanar király egyik oldalán. Bár ne lenne másik oldala! A trónterem elnevezése pontatlan volt, hiszen a király már elkezdte átköltöztetni a trónt az Örökös Palotába most, hogy a csinos tet őn kijavítgatták a foltokat. Pár dolog azért még itt maradt – például az emelvényhez vezet ő régi szőnyeg. És a kapu a hely fölött, ahol eddig a trónus állt. Amikor Brys megérkezett, a teremben csak régi parancsnokát, Unnutal Hebaz Prétort találta. Domináns alak volt, mint mindig, még ezen körülmények között is. Magasabb volt, mint a n ők általában, csaknem olyan magas, mint Brys. B őre világos volt, sz őke haja napszítta, de a szeme meglep ő módon dióbarna. A léptek hallatán megfordult. Negyvenedik életévében is csodaszép volt, s különleges szépségét csak kiemelték a cserzett ráncok. – Beddikt Finadd, késtél! – Sürgős audiencia az Els ő Eunuchnál és a Krédánál… – Csak pár másodpercünk maradt! – szakította félbe a n ő. – Foglald el a helyed a falnál, ahogy egy őr tenné. Lehet, hogy felismernek, de az is lehet, hogy ilyen soványka fény mellett azt hiszik majd, hogy az egyik beosztottam vagy. Mindenesetre az a dolgod, hogy csak állj, és ne mondj semmit! Brys komor arccal régi falfülkéjéhez sietett, aztán behátrált az árnyékba, míg a hideg falhoz nem ért a válla. Látta, hogy a Prétor egy percig vizslatja, majd helyesl ően bólint, s az emelvény melletti ajtócska felé fordul. Ah, tehát ez a másik oldal találkozója… Az ajtó kitárult a Hercegi Test őr kesztyűs kezének egy mozdulatától, s egy sisakos, páncélos alak vonult be gyanakodva a terembe. Kardja a hüvelyében volt, de Brys tudta, hogy Morok Nevath egy pillanat alatt ki tudja rántani a helyéb ől. Azt is tudta, hogy Morok Nevath volt a herceg jelöltje a Király Bajnoka címre. És meg is érdemelte volna! Morok Nevathnak ugyanis nemcsak a képességei, de a megjelenése is megfelel ő lett volna… S bár Bryst tulajdonképpen idegesítette ez a túlságosan is határozott fellépés, bizonyos szinten azért irigyelte. A herceg test őre körülnézett a szobában, tekintete ide-oda cikázott az árnyékos beugrók között. Megnézte Brys őrhelyét is, de csak egy pillanatig foglalkozott vele – azt hihette, a Prétor test őrét látja aztán tekintete megpihent Unnutal Hebazon. Egy biccentés köszönésképpen, s Morok kilépett oldalra. Belépett a terembe Quillas Diskanal herceg, Tribán Gnol kancellárral szorosan a nyomában. Aztán a következő két alak láttán Brys nagyon meglep ődött: Janall királyné és Turudal Brizad, els ő számú kísér ő je is eljött a találkozóra. Kóborra, az egész egész kígyófészek! Quillas rávicsorgott Unnutal Hebazra, mint egy kutya a lánc végén.
– Nifadasz követségéhez csatoltad Gerun Eberiktet. Vissza akarom kapni, Prétor. Válassz valaki mást! mást! Unnutal hangja nyugodtan szólt. – Gerun Eberikt messze a legmegfelel ő bb személy, Quillas herceg. Úgy informáltak, hogy az Els ő Eunuch elégedett a döntéssel. Tribán Gnol kancellár szólt közbe, szintén higgadtan. – A herceg másként vélekedik, Prétor. Kötelességed tisztelettel figyelembe venni ezt a véleményt. – A hercegnek lehet véleménye bármir ől, de ebben az ügyben nekem atyja, a király ad parancsot. Azt illetően pedig, hogy én mit és mit ne tartsak tiszteletben, javaslom, kancellár, hogy sürg ősen vond vissza szavaid! Morok Nevath felmordult, és el őrelépett. A Prétor keze villámgyorsan mozdult – de nem a herceg test őrét, hanem az ablakfülkéb ől elő pattanó Bryst intette nyugalomra. A kard már a kezében volt, s éppen olyan halkan, mint gyorsan kapta el ő. Morok tekintete Brysre villant, a meglepett pillantást felváltotta a felismerés. Az ő kardja még félig a hüvelyében volt. A királyné szárazon felkuncogott. – Ah, így már érthető, hogy a Prétor miért csupán egy… test őrt hozott. Lépj el őre, Bajnok! – Erre nem lesz szükség – mondta Unnutal. Brys bólintott, majd lassan hátralépett, s közben visszacsúsztatta kardját a tokba, Janall királyné csodálkozva felvonta a szemöldökét a Prétor ellentétes parancsa hallatán. – Drága Unnutal Hebaz, messze a posztod fölé törtetsz… – Törvényesen cselekszem, királyné. A Királyi Gárda tagjai csakis a királynak felelnek, felelnek, senki másnak. – Nos, bocsáss meg, de szívesen ellenkezem a poros, ósdi szabályokkal – Janall királyné kecses kezével legyintett. – Az er ősségeket mindig az a veszély fenyegeti, hogy gyengeségekké válnak. – Közelebb lépett fiához. Hallgass anyádra, Quillas! Ostobaság volt a Prétor hatalmának alapjába vágni, mert az bizony még nem vált homokká! Türelem, kincsem! A kancellár felsóhajtott. – A királyné tanácsát… – Tiszteletben kell tartani – nyávogta Quillas. – Ahogy tetszik! Legyen, ahogy akarjátok! Morok! A herceg test őrével a nyomában kiviharzott a szobából. A királyné kedves mosollyal megszólalt. – Unnutal Hebaz Prétor, elnézésedet kérjük. Ez a találkozó nem a mi ötletünk volt, a fiam ragaszkodott hozzá. Kezdetekt ől fogva azon voltunk a kancellárral, hogy meggy őzzük. – Sikertelenül – sóhajtott fel ismét a kancellár. A Prétor arckifejezése nem változott. – Végeztünk? Janall királyné ujjával némán megfenyegette, majd intett els ő számú testőrének, belekarolt, és távoztak. Tribán Gnol hátramaradt. – Gratulálok, Prétor! – mondta. – Gerun Eberikt tökéletes választás volt! Unnutal Hebaz nem mondott semmit. Öt szívdobbanásnyi id ővel késő bb ő és Brys megint csak ketten voltak a teremben. A Prétor hátrafordult. – Gyorsaságod láttán mindig elakad a lélegzetem, Bajnok. Nem is hallottalak, csak… megéreztelek. Ha nem így történik, Morok már halott lenne. – Valószínűleg, Prétor. Csak azért, mert nem vette észre, hogy én is itt vagyok. – És Quillas csakis önmagát hibáztathatná. – Brys nem szólt semmit. – Nem kellett volna megállítanom… Brys figyelte, ahogy a n ő távozik. Gerun Eberikt, te szegény ördög! Brysnek eszébe jutott, hogy a Kréda még várja, így sarkon fordult, és távozott a teremb ől. Nem hagyott maga után vért, s tudta, hogy Kuru Quan örömmel hallja a lépteib ől kicsengő megkönnyebbülést. A Kréda az ajtaja el őtt várakozott, és éppen egy tánclépést látszott gyakorolni, amikor Brys megérkezett. – Volt pár veszélyes pillanat? – kérdezte Kuru Quan anélkül, hogy felnézett volna. – Lényegtelen, most még. Gyere! Ötvenlépésnyit haladtak, aztán lementek egy k őlépcsőn, végig egy poros folyosón, és Brys már sejtette, hogy merre tartanak. Gyomra összeszorult. Egy hely, amir ől már hallott, de ahol még nem járt. Úgy t űnt, a Király Bajnoka ott is járhat, ahol egy egyszer ű Finadd nem. De a privilégium most gyanakvással töltötte el. Egy nagy, bronzveretes ajtóhoz értek. A két szárnyat zöld penész és moha borította, s nem látszott semmiféle nyitómechanizmus. A Kréda nekid őlt, mire a két szárny nyikorogva szétnyílt. Az ajtón túl keskeny lépcs ő várta őket, ez pedig egy a mennyezetr ől lógó láncokra függesztett járdára vezetett, mely térdmagasságban lebegett a kör alakú terem padlója fölött. A padlóba fényes köveket is ágyaztak, ezek spirált alkottak. A járda egy emelvénybe torkollott a szoba közepén.
– Izgulsz, Finadd? Okkal! – Kuru Quan intett, s Bryst a járdára terelte. Az ijeszt ően kilengett. – Itt aztán muszáj egyensúlyozni! – mondta a Kréda, s két karját oldalra emelte. – Az embernek meg kell találnia a léptek megfelel ő ritmusát. Ez fontos, és nehéz is így, hogy ráadásul ketten vagyunk. Nem, ne nézz le a kövekre… még nem vagyunk készen! El őször el kell jutnunk az emelvényre! Tessék, itt is vagyunk. Gyere ide mellém, Finadd. Nézd meg te is a spirál els ő kövét. Mit látsz? Brys szemügyre vette a világító követ. Az nagy volt, és nem tökéletesen négyszögletes. Kétkarnyi hosszú, s annál valamivel keskenyebb. A Kunyhók. A Jóskövek. A Kréda jóslatainak bölcs ő je. Letherasban sok jós dolgozott a kövekkel, ők voltak a Kunyhók olvasói. De természetesen az ő köveik kicsik voltak, úgy néztek ki, mint a lapított kockák. Csak a Király Varázslójának lehettek ilyen k őlapjai. Ezeknek a lapja folyamatosan változott. – Egy sírt látok egy udvarban. – Ah, tehát tényleg látod! Remek. A felkészületlen elme ebben a pillanatban leleplez ődne, a félelem és rosszindulat elhomályosítaná a látást. Sír, hátulról a harmadik az Azath lapjai közül. Mondd csak, milyennek érzed? Brys elkomorodott. – Nyugtalannak. – Aha. Ez felkavaró, ugye? – Igen. – De a Sír er ős, nem? Nem adja meg magát. De gondolkozzunk egy pillanatig! Valami mozog ott, a föld alatt! S akárhányszor lejöttem ide az elmúlt hónapban, mindig ezzel a k ővel kezdődött a spirál. – Vagy ez zárta… Kuru Quan oldalra hajtotta a fejét. – Lehetséges. Egy kardforgató elme váratlanul rámutat a nyilvánvalóra. Fontos? Meglátjuk, igaz? így kezdődik, vagy így fejez ődik be? Tehát, ha a Sír nem adja meg magát, miért marad itt olyan makacsul a lap? Talán most csak a jelent látjuk, a nyugtalanság viszont a jöv őr ől mesél? Egy figyelmeztetés! – Kréda, voltál mostanában az Azath udvaránál? – Igen, voltam. A torony és az udvar mit sem változott. A Kunyhó fizikai mivolta olyan, mint volt. Most kalandozzon tovább a tekinteted, Finadd! A következ ő? – Egy kapu, amit egy sárkány nyitott állkapcsa formáz. formáz. – Ötödik a Sárkány Kunyhójában. De mi köze van az Azath Sírjához? A Kapu a folytatás, vagy az előzmény? Életem során most történt meg el őször, hogy tényleg láttam a Sárkány Kunyhójának lapját egy mintázatban. Szemtanúi vagyunk vagy leszünk egy sorsfordító eseménynek. Brys a Krédára nézett. – Közeledik a Hetedik Lezárás. Ez tényleg sorsfordító! Újjászületik az Els ő Birodalom. Diskanar király átalakul… övé lesz az Els ő Császár ősi címe. Kuru Quan átölelte magát. – Igen, ez a népszer ű interpretáció. De a valódi jóslat, Finadd, ennél jóval… homályosabb. Brys megriadt a Kréda reakciójától. Nem tudta, hogy az elterjedt interpretáció pontatlan. – Homályos? Ezt hogy érted? – „A király, aki a Hetedik Lezáráskor uralkodik, átalakul, bel őle lesz az újjászületett Els ő Császár.” így szól a jóslat. Ebb ől több kérdés is adódik. Átalakul… hogyan? És újjászületik… testi mivoltában? Az Els ő Császár elpusztult, együtt az Els ő Birodalommal, egy távoli földrészen. Az itteni kolóniák ezzel magukra maradtak. Nagyon hosszú ideig éltünk elszigeteltségben, Finadd. Hosszabb ideig, mint gondolnád! – Csaknem hétezer évig… A Kréda elmosolyodott. – A nyelv sokat változik az id ők során. A jelentés kifacsarodik. Újabb és újabb hibák születnek minden egyes újraértelmezéskor. Még a tökéletesség írott őrei, a számjegyek is tökéletesen megváltozhatnak egyetlen gondatlan pillanatban. Elmondjam, mit gondolok én, Finadd? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy pár nulla elt űnt? A Hetedik Lezárás kezdetén… Hetvenezer év? Vagy hétszázezer? hétszázezer? – Írd le nekem a következ ő négy k őlapot! Brys, akinek kicsit kicsúszott a talaj a lába alól, próbált ismét a kövekre figyelni. – Ezt ismerem! Az Áruló az Üres Kunyhóból. Utána következik a Fehér Varjú az Alapelemek Kunyhójából. A harmadik számomra ismeretlen. Jégszilánkokat látok, egy kimagaslik a földb ől, és fényt tükröz vissza. Kuru Quan felsóhajtott, és bólintott. – Mag, a Jég Kunyhójának utolsó lapja. Újabb váratlan jelenés. És a negyedik? negyedik? Brys a fejét rázta.
– Üres. – Tehát így állunk. A jóslatnak vége. Talán a még meg nem történt események, a még meg nem hozott döntések blokkolják. Vagy a jelent jelöli, ezt a pillanatot. A véghez vezet, ami az utolsó lap… vagyis Sír. Egyedülállóan titokzatos! Tanácstalan vagyok. – Látta ezt már valaki, Kréda? Megbeszélted már valakivel a kételyeidet? – Informáltam az Els ő Eunuchot, Brys Beddikt. Gondoskodni akartam róla, hogy ne vakon sétáljon a Nagy Tárgyalásra, az ott esetlegesen ellene forduló er ők közé. És most veled is megosztottam. Hárman tudunk hát róla, Finadd. – Miért én? – Mert te vagy a Király Bajnoka. A te feladatod, hogy megvédd megvédd az életét. Brys felsóhajtott. – Folyton elküld. – Ismét figyelmeztetem – ígérte meg Kuru Quan. – Fel kell adnia a magány imádatát, különben nem talál majd senkit maga mellett, amikor szüksége lenne rá. Most pedig meséld el, mire akarta rávenni a királyné a herceget a régi trónteremben! – Rávenni? Éppen ennek ellenkez ő jét állította. – Ez lényegtelen. Meséld el, mit látott a szemed, mit hallott a füled. Meséld el, Brys Beddikt, hogy mit súg a szíved! Brys lenézett az üres k őlapra. – Hull bajba kerülhet – mondta halkan. – Ez az, amit a szíved súg? – Igen. – A Nagy Tárgyaláson? Bólintott. – Miért? – Attól félek, Kréda, hogy talán megöli Quillas Diskanar herceget! Az épület földszintjén egykor egy ácsm űhely működött, a fels ő szinten pedig alacsony lakószobák sorakoztak, melyekhez egy lehajtható lépcs őn lehetett feljutni. A ház eleje a Fodros csatornára nézett, s éppen szemben volt a kiköt ővel, ahonnan az ács az alapanyagot kaphatta. Tehol Beddikt körbesétált a tágas m űhelyben, s észrevette a lyukakat a keményfa padlóban, ahol régen a gépek álltak, s a kampókat a falon a szerszámoknak, melyeknek körvonala még mindig ott volt a falon. A levegő ben még érződött a f űrészpor és a pácok illata, s a bejárattól balra lév ő fal mentén egy hosszú munkaasztal állt. Tehol észrevette, hogy az egész utcafronti fal kivehet ő panelekből áll. – Meg is vettétek? – kérdezte a három n őtől, akik a lehajtott lépcs ő előtt álltak. – A műhely tulajdonosának már nagyobb helyre volt szüksége – mondta Gyömbér. – Csakúgy, mint a családjának… – A csatorna mellett… ez egy értékesebb ingatlan… – Kétezret adtunk érte. Megvettük a bútorai nagy részét is, az emeleten van minden. Rendeltünk egy nagy asztalt, tegnap meg is hozták. – Gyömbér egy széles mozdulattal körbemutatott a földszinten. – Ez a rész a tiéd. Nem ártana felhúzni egy vagy két válaszfalat, elég, ha egy folyosó vezet az ajtótól a lépcs őig. Az emeleti konyha falát kiütöttük, mert úgy gondoltuk, a szolgád lát majd el mindannyiunkat. A latrina hátul, az udvaron, a csatornába ürül. Van kamra is, vízálló jégszekrénnyel… akkora, hogy egy egész nerek család ellakhatna benne! – Egy gazdag ács, sok szabadid ővel – állapította meg Tehol. – Ügyes Ü gyes ember – vont vállat Gyömbér. – Most kövess! Az iroda az emeleten van. Meg kell beszélnünk pár dolgot. – Nem úgy t űnik! – felelte a férfi. – Én úgy látom, itt már mindenr ől döntöttek. Képzelem, hogy örül majd Poloska a hírnek! Remélem, szeretitek a fügét… – Itt is alhatsz a tet őn! – mondta Rissarh édes mosollyal. Tehol karba fonta a kezét, és hintázni kezdett a sarkán. – Lássuk, jól értem-e a helyzetet! Megfenyegettek, hogy leleplezitek a borzalmas titkaimat, ti tkaimat, majd egyfajta társulást ajánlotok egy üzletben, amit még le sem írtatok nekem. Ilyen termékeny talajban biztos gyorsan gyökeret ereszt a barátságunk… Gyömbér elkomorodott.
– Először verjük eszméletlenre! – javasolta Hejun. – Egyszer ű az egész! – mondta ehelyett Gyömbér. – Van harmincezer harmadpénzünk, és azt akarjuk, hogy csinálj bel őle tízet. – Tízezer harmadpénzt? – Nem, tíz millát. Tehol csak bámult rá. – Tízezer zacskó aranyat? Tízmillió harmadpénzt? Értem, és pontosan pontosan mi a szándékotok ennyi pénzzel? – Abból veszed meg nekünk a többi szigetet. Tehol a hajába túrt, és járkálni kezdett. – Ez őrültség! Száz petákkal kezdtem, és csaknem kinyírtam magam, mire egyetlen millió lett bel őle… – De csak azért, mert felületes voltál, Tehol Beddikt. Egy év alatt csináltad, de minden hónapban csak egy-két napot dolgoztál. – Hát, gyilkos napok voltak! – Hazug vagy! Sosem léptél rosszul! Egyszer sem. Besurrantál, kisurrantál, s hagytad, hogy mindenki más csak gázoljon a nyomodban. S még csodáltak is érte! – Míg el nem vágtad a torkukat – fejezte be Rissarh széles mosollyal. – Le fog csúszni a szoknyád! – állapította meg Hejun. Tehol megigazította az említett ruhadarabot. – Szó Sz ó sem volt torokmetszésr ől! Micsoda szörny ű hasonlat! Megszereztem az ezer zacskó aranyat. Nem is én voltam az első, aki egymilliónyi aranyra tett szert… csak a leggyorsabb! – És csak száz s záz petákod volt eredetileg! Száz harmadpénzb ől talán nem is olyan nehéz aranyat csinálni, de petákból? Száz petákot kerestem negyedévente gyerekként, sz őlőt meg olívát szedtem. Senki sem indul petákokból. Senki, csak te. – Mi viszont harmincezer harmadpénzt adunk az induláshoz induláshoz – vette át a szót Rissarh. – Számolj, Beddikt! Tízmillió? Miért ne? – Ha szerintetek ez ennyire egyszer ű, miért nem csináljátok ti magatok? – Mert nem vagyunk olyan okosak – felelte Gyömbér. – De nem is könny ű minket félrevezetni. A nyomodra bukkantunk, és követtünk egészen idáig. – Nem is hagytam nyomokat! – Olyat nem, amit az emberek nagy része észrevenne. De mint mondtam, minket nem könny ű félrevezetni. Tehol tovább járkált. – A Vámház feljegyzései szerint a Lether királyság összvagyona tizenkett ő- és tizenötmillió között van, s emellett talán még ötmilliót tartanak elásva… – Abban az ötben benne van a tiéd is? – Emlékezz, az enyémet leírták. – Igen, rengeteg véres verejtékkel. Tízezer átok k őre kötve, a csatorna mélyén, és mindre a te nevedet írták… Hejun meglepetten felnézett. – Igazán, Gyömbér? Nem kellene mederkotrási engedélyt engedélyt kérnünk? – Késő bánat – mondta neki Tehol. – Biri már megszerezte. – Biri csak egy kirakatember – mondta Gyömbér. – A jogok a te kezedben vannak, Tehol. Lehet, hogy err ől még maga Biri sem tud, de bizony neked dolgozik! – Nos, ezt a helyzetet bizony még nem aknáztam ki. – Miért? Tehol vállat vont. Aztán megtorpant, és döbbenten Gyömbérre meredt. – Te ezt sehonnan sem tudhatod! – Igazad van. Blöfföltem! A férfi szeme elkerekedett. – Ilyen megérzésekkel te magad is összehozhatnál tízmilliót! – Azért tudtál mindenkit átverni, Tehol Beddikt, mert nem hibázol. Nem hiszik, hogy elástad a milliódat… Nem, ennyi id ő után már nem, hiszen úgy élsz, akár egy kiköt ői patkány. Tényleg elvesztetted. Senki sem tudja, hová lett, de mindenki biztos benne, hogy már nem a tiéd. Ezért írták le a veszteséget, igaz? – A pénz magában is csak egy b űvésztrükk. Kivéve persze, ha gyémántok vannak a kezedben, akkor már nem csupán egy elméleti értékr ől beszélünk. Ha tudni akarjátok, hogy mi a trükk, hát tessék! Az alapelv! A pénz csupán egy elméleti tétel, de hatalommal bír. Csakhogy ez a hatalom nem valós. Csak a hatalom
ígérete. Maga az ígéret is elegend ő, egészen addig, amíg mindenki hajlandó úgy tenni, mintha valódi, az elmélet pedig igazság lenne. Ha valaki abbahagyja a tettetést, az egész trükk szétesik. – Kivéve, ha gyémántok vannak a kezedben – mondta Gyömbér. – Igen. Akkor igazi hatalomról van szó. – Ezért kezdtél gyanakodni, igaz? Tehát nekiláttál, s tesztelted a rendszert. És minden darabokra hullott. Tehol elmosolyodott. – Képzelhetitek, milyen kellemetlen volt! – Nem bántad – felelte a nő. – Csak rádöbbentél, milyen halálos lehet egy elmélet, ha rossz kezekbe kerül. – Minden kéz rossz, Gyömbér. Az enyémet is beleértve! – Tehát kiléptél… – És nem is térek vissza! Tegyetek, amit akartok! Mondjátok el Hullnak! Mondjátok el mindenkinek! Ami egyszer kikerült a rendszerb ől, simán viszszakerülhet. A Vámház nagyon jó ebben. Nagyot robbanna a hír! Mindenki felsóhajt, és megnyugszik majd, hiszen kiderül, hogy a pénz nem t űnt el, végig a játszmában maradt. – Mi nem ezt akarjuk – mondta Gyömbér. – Hát még mindig nem érted? Ha megvettük a szigetek maradékát, ugyanúgy zárjuk majd le, mint te, Tehol. Tízmillió… el fog t űnni. – Akkor az egész gazdaság összeomlik! – A három n ő bólintott. – Fanatikusok vagytok! – Még rosszabb! – helyesbített Rissarh. – Bosszú hajt minket. – Félvérek vagytok, igaz? – Nem is kellett hallania a választ, már minden világos volt. Nem kell, hogy minden félvér űn látsszon a félvér űsége. – Hejun farád. És ti ketten? Tarthenalok vagytok? – Igen, tarthenalok. Lether elpusztított bennünket. bennünket. Most mi pusztítjuk el Lethert! – És te – vette át a szót Rissarh – majd megmutatod, hogy miként kell ezt csinálni! – Mert gyűlölöd a saját népedet – mondta Gyömbér. – Vérszomjukat, mohóságukat. Nekünk kellenek azok a szigetek, Tehol Beddikt! Tudunk a törzsek megmaradt tagjairól, akiket az általad megvásárolt szigetekre vittél. Tudjuk, hogy ott rejt őznek, és próbálják újra felépíteni mindazt, amit elvettek t őlük. De ez nem elég. Bárki láthatja, elég végigsétálni a város utcáin. Hullért tetted. Fogalmam sem volt, hogy ő maga nem tudott semmir ől, ezzel bizony sikerült meglepned. Szerintem el kellene neki mondanod! – Miért? – Mert meg kellene őt gyógyítani, hát azért! – Erre nem vagyok képes. Gyömbér közelebb lépett, és Tehol vállára tette a kezét. A férfi térde az érintést ől megroggyant, váratlanul érte az együtt érz ő gesztus. – Igazad van, tényleg nem megy. Azért, mert mert mindketten tudjuk, hogy nem tettél eleget! – Mondd csak meg neki! – mondta Hejun. – Tehol Beddikt! Ezúttal csináld végig teljesen! Tehol elhátrált, és végignézett rajtuk. Három átkozott n őszemély! – Kóbor átka, hogy ő olyan Ösvényeken jár, melyeket már korábban is taposott. De a ti utatok, az, hogy nem lehet benneteket eltéríteni, mindkét részr ől vakságot jelent… – Ezt hogy érted? – Úgy, Gyömbér, hogy Lether el fog bukni, de nem az én kezem által! Keresd meg Hullt, és kérdezd meg tőle! Biztos, hogy ott van valahol fent, északon. Tudjátok, azért vicces, hogy ennyire küzdött értetek, vagyis minden törzsért, amit akkor Lether felhabzsolt. Mert most, tudva, amit tud, ismét harcolni fog. De ezúttal nem egy törzsért, nem a Tiste Edurokért. Ezúttal Letherért fog harcolni! Mert barátaim, tudja, hogy ezekben a barbár fattyakban emberünkre találtunk! Ezúttal az edurok lakhatnak jól. – Miből gondolod? – kérdezte Gyömbér, és Tehol látta a hitetlenkedést az arcán. – Mert nem a szabályok szerint játszanak – felelte. – És mi van, ha tévedsz? – Meglehet. De annyi biztos, hogy véres napoknak napoknak nézünk elébe. – Akkor könnyítsük meg az edurok dolgát! – Gyömbér, amir ől beszélsz, az hazaárulás. A nő ajka vékony vonallá présel ődött. Rissarh felvihogott. – Te idióta! Hiszen egész id ő alatt arról beszéltünk! Kóbor vigyen el, igaza van! Nem hiszem, hogy egy rakás barbár törzsf őnök jobb világot teremt nekünk… – Nem – Nem arról van szó, hogy mi a jobb – mondta Gyömbér. – Itt most bosszúról beszélünk! Gondolj Hullra, arra, hogy mit tettek vele! Csináld vissza, Tehol!
Nem hiszem, hogy Hull Hull így látná. Hm, nem. Hosszú, Hosszú, hosszú ideje ideje nem. – Gondolom, észrevettétek, hogy nagyon sok energiát fektettem az apátiám nevelésébe. Úgy érzem, folyamatosan gyümölcsöz ő befektetés volt… – Igen, a szoknya nem takar túl sokat. – Ösztöneim talán kicsit tompultak… – Hazug! Csak lapultak, és a kedvez ő alkalomra vártak… Te is tudod. Hogy kezdjünk hozzá, Tehol Beddikt? A férfi felsóhajtott. – Rendben! Először is, kiadjuk a földszintet. Birinek raktárra van szüksége! – És te? – Történetesen szeretem az otthonomat, és nem áll szándékomban elköltözni. A világ szemében én továbbra sem vagyok benne a játékban, ti hárman vagytok a befektet ők. Úgyhogy tegyétek el azokat a nyavalyás fegyvereket, mostantól egy sokkal halálosabb háborúba léptünk be. Egy nerek család táborozik a házam közelében, egy anya és két gyereke. Fogadjátok fel őket házvezetésre, futárnak. Aztán irány a Vámház, fel kell iratkozni a listára. A profilban ingatlankereskedelem, építészet és szállítás szerepeljen. Ne legyen más tevékenységi kör! Még ne. Aztán van hét eladó ingatlan az Örökös Palota ötödik szárnyának közelében. Az áruk kedvez ő. – Mert süllyednek. – Igen. És mi megjavítjuk őket. S amint ezzel megvagyunk, számíthattok egy látogatásra a Királyi Felügyelettől és a reményked ő építészektől. Hölgyeim, készülhettek a gazdagságra! Szilárd talajt szeretne a lába alá? A Poloska Épít ő vállalat a megoldás! Persze csak addig, míg az ár el ő vállalat nem söpri az egész világot… – Vegyünk neked valami ruhát? Tehol értetlenkedve nézett fel. – Ugyan minek? Szerén lenézett az el őtte elterülő völgyre, melynek meredek falát s űr ű, egyenletes erd ősáv borította. A völgy mélyén rohanó vízen itt-ott megcsillant a nap fénye, ahol azt a fák engedték. A Hegyek Vére, így nevezték az edurok a folyót. Tis'forundal. A víz valóban vörös volt a magas vastartalom miatt. Az ösvény, melyre rátérni készültek, újra meg újra átszelte a folyót. A mélyben felbukkanó magányos Tiste Edur mintha a vastól vörös vízb ől lépett volna el ő. Az ösvényhez vonult, s elindult felfelé. Mintha tudná, hogy itt vagyunk. Sápadt Buruk nem siette el az utazásnak ezen szakaszát, dél körül pihen őt rendelt el. Úgy döntött, a kocsik nem vágnak neki a nehéz útnak lefelé a csúszós, meredek ösvényen másnapig. Óvatosság, avagy részeg közömbösség – az eredmény ugyanaz volt. Hull a nő mellett állt. Mindketten a felfelé mászó Tiste Edurt figyelték. – Szerén. – Igen? – Éjjelente sírsz. – Azt hittem, alszol. A férfi egy percig töprengett, majd ismét megszólalt: – A sírásodra mindig felébredek. Ennél közelebb nem mersz mersz kerülni, igaz? – Bár a te sírásod ébresztene engem! – Biztos felébrednél rá, ha sírnék, Szerén. Szerinted ez csökkenti a bű ntudatomat? ntudatomat? A közeledő Tiste Edur felé intett az állával. – Felismered őt? – Igen. – Bajba kerülhetünk miatta? – Nem, azt nem hinném. Szerintem ő a kísér őnk a hirótok földjére. – Nemesi származású? Hull bólintott. – Ő Binadasz Szengár. A nő habozott, majd megkérdezte: – Belevágtál miatta a húsodba?
– Igen, és ő is miattam. Szerén Pedak összébb húzta magán a sz őrmét. A szél rendületlenül támadta őket, de most már magában hordozta a völgy langyos rothadásszagát is. – Hull, félsz a Nagy Tárgyalástól? – Csak hátra kell néznem, és látom, mi van el őttünk. – Biztos vagy ebben? – Megvesszük a békét, de a Tiste Edurok számára ez a béke halálosnak halálosnak bizonyul… – De legalább béke lesz, Hull! – Akvitor, akár tudhatsz is a szándékomról, láss tisztán! Szándékomban áll szétzúzni ezt a találkozót, hogy háborút gerjesszek a Tiste Edurok és a Lether királyság között. A nő döbbenten nézett rá. Hull Beddikt elfordult. – S most tégy belátásod szerint!
HARMADIK FEJEZET Arccal a Fény felé fekszik Árny Atya. Mindenütt vér. A Sötétség elárulta. Nem lát, őt sem látják, elveszett, míg Gyermekei rátérnek a végs ő útra, s magányosan, idegenek közt Felébrednek újra. Tiste Edur ima
A MÉLY CSEND tökéletesen illett a s űr ű, szinte áthatolhatatlan ködhöz. A feketefa evez ők olyan vízben haladtak, amely s űr ű volt, akár a vér; a fa felületér ől lassan csorgott le, és sós üledéket hagyott maga után a polírozott lapon. A leveg ő hűvös volt, mozdulatlan. Nem volt más teend ő, mint várni. Menandore N ővér aznap reggel komor ómennel szolgált. Egy beneda harcos holttestét hozta el. Egy felpuffadt holttest, melyet mágia perzselt, s melyr ől az éhes tenger már szinte teljesen lenyúzta a b őrt. A morajló legyek felh őként szálltak az ég felé, amikor megjelentek a holttestnél az edurok, akiknek szolgái rábukkantak a maradványokra. Lether varázslat m űve. A harcos nem viselt sem kardot, sem páncélt. Éppen halászhatott. A felfedezés után nem sokkal négy k'orthan hajó indult el lassan a folyó torkolatából. A vezérhajóban utazott Hannan Moszang a K'risnan-csapattal, s hetvenöt véres kardú harcossal. A három másik hajóban száz-száz f ős csapatok követték. Az apály vitte őket kifelé egy ideig. Hamar felismerték, hogy a parton túl nem vár rájuk szél, így a három háromszögletű vitorlát mindegyik hajón felcsavarva hagyták, és huszonöt-huszonöt harcossal evezni kezdtek. Míg a máguskirály megálljt nem intett. A köd körbefogta a négy hajót. Húsz evez őcsapásnyi távolságon túl egyik irányba sem láttak. Trull Szengár Fear mögött ült az evez ő padon. Letette az evez ő jét, s már az apjától kapott új, acélveretes dárdát szorongatta a kezében. A lether hajók közel voltak, ezt tudta, s ugyanúgy sodródtak a ködben, mint az edur hajók. De ők csakis a vitorlákra hagyatkozhattak, így nem tehettek semmit, míg szélcsend volt. És Hannan Moszang gondoskodott róla, hogy ne legyen semmiféle szél. A fedélzeten tolongtak az árnyszellemek, nyugtalanul vonultak, hosszú, karmos ujjaikkal a leveg őt markolászták, s négykézláb mászkáltak. Úgy nyüzsögtek, mintha alig várnák, hogy elhagyhassák a hajót. Trull sosem látott még ennyit egyszerre, s tudta, hogy a többi hajón is jelen vannak. De nem ők lesznek a letherek mészárosai. Erre a feladatra a máguskirály egy másik er őt idézett meg. Trull érezte a jelenlétét. Ott várakozott alattuk. Végtelen türelemmel a végtelen mélységben. A kormányrúd közelében Hannan Moszang lassan felemelte a kezét, s ahogy elnézett a máguskirály mögött, Trull megpillantotta a ködb ől előtűnő lether hajót. A vitorlái fel voltak tekerve, az árbocokra er ősített lámpások er őtlen, sárga fénnyel világítottak. Aztán felbukkant még egy hajó, er ős kötéllel az elsőhöz er ősítve. A víz szinte forrongott körülöttük az ott tolongó cápák miatt. Aztán a háromszög alakú cápauszonyok hirtelen elt űntek. Bármi várt is eddig a mélyben, most felemelkedett. Láthatatlanul, a forrongó víz alatt. Egy elmosódó, bizonytalan pillanat… Aztán sikolyok.
Trull ledobta a dárdáját, és a fülére tapasztotta a tenyerét – s nem volt ezzel egyedül. A sikolyok egyre er ősödtek, sok-sok védtelen torok kórusa zengett. A ködben varázslat villant fel. Majd ez is elt űnt. A lether hajókat most már mindenfelé látta maguk körül, de abból semmit sem tudott kivenni, hogy mi történhet a fedélzetükön. A köd megfeketedett, gomolygott, akár a füst, s csak egy dolog tudott kitörni bel őle – a végtelen sikoly, a vonagló lelkek kiáltása. A hangok visszhangzottak Trull koponyájában, hiába próbálta őket kizárni. Száz hang. Száz meg száz hang. Aztán csend. Végtelen, süket csend. Hannan Moszang intett. Az ismét fehér köd nyomtalanul felszállt. A nyugodt tengert kellemes szell ő borzolta hullámosra. A ragyogóan kék égbolton szikrázóan sütött a nap. Elt űnt a fekete köd is, ami körbevette a lether hajókat. A hajók ringatóztak, a kiégett lámpások vadul rázkódtak. – Evezzetek! Hannan Moszang hangja mintha Trull háta mögött szólalt volna meg. A többiekkel együtt összerezzent, mindenki az evez ő jéért nyúlt. Felemelkedett, megtámasztotta a derekát, és a hullámok közé merítette a lapátot. A hajó elindult. Pár perc múlva keresztbe fordították az evez őket a vízben, s lefékeztek az egyik hajó mellett. A vörös foltos hajótörzsön árnyszellemek kúsztak-másztak. S Trull látta, hogy a vízjel a hajó oldalán elkúszott. Rádöbbent, hogy a hajó belseje kiürült. – Fear! – sziszegte. – Mi folyik itt? Mi történt? Fivére megfordult, és Trull megdöbbent a sápadt arc láttán. – Ez nem tartozik ránk, Trull – mondta, majd visszafordult az evez ő jéhez. Nem tartozik ránk. Mit akar ezzel mondani? Mi nem nem tartozik ránk? A hullámok között halott cápák hánykolódtak körülöttük. A tetemek felnyíltak, mintha belülr ől robbantak volna szét. A víz habos volt. – Most visszatérünk – mondta Hannan Moszang. Bontsátok ki a vitorlákat, harcosaim! Tanúi lehettünk. Most el kell mennünk. Tanúi lehettünk – Árny Atyára, minek is? A lether hajókon a vitorlák lebegtek, csapkodtak. Az árnyak hazaviszik ő ket. ket. Az Alkonyatra, ez nem egyszer ű fitogtatás! Ez… ez egy kihívás. Pimaszabb, ű er ő ő fitogtatás! Ez… arrogánsabb kihívás még a lether fókavadászok öngyilkos akciójánál is. Trullnak a vitorlákon dolgozó társait nézve újabb gondolata támadt. A letherek közül vajon kinek volt szíve tizenkilenc hajónyi embert a biztos halálba küldeni? És vajon miért egyeztek bele az emberek a küldetésbe? Azt mondják, a lether embereket nem érdekli más, csak az arany. De ugyan melyik idióta harap rá a gazdagságra a biztos halál tudatában? Tudniuk kellett, hogy nincs menekvés. De mi lett volna, ha nem botlok beléjük? Mi lett volna, ha nem a Fóka-öbölhöz megyek jádek ő őért! ért! Megrázta a fejét – most ő lett arrogáns. Ha nem Trull, hát valaki más vette volna észre őket. A bűn nem maradt volna észrevétlen. A b űn sosem marad észrevétlen! Osztozott harcostársai zavarodottságában. Itt valami nagyon nem volt rendjén. A letherekkel és… velünk. Hannan Moszanggal. Moszanggal. A máguskirályunkkal. Árnyékaink táncolnak. Lether és edur árnyak, egy közös rituáléban – de a lépéseket nem ismerem. Árny Atya bocsásson meg, de félek! félek! Tizenkilenc halálhajó vitorlázott délnek, míg a négy k'orthan hadihajó kelet felé haladt. Négyszáz edur harcos – ismét közéjük költözött a néma csend. Az előkészületek a rabszolgákra maradtak. A beneda hullát homokágyra fektették a citadella oldalához kapcsolt k őépületben, majd hagyták kicsit száradni. Szemüregét, fülét, tátva maradt száját kitisztították, s kiöntötték puha viasszal. A húsában éktelenked ő rágott sebekbe agyag és olaj keverékét tömték. Hat edur özvegy felügyeletével egy nagy tálcás vasállványt állítottak az el őkészített, szénnel megrakott tűztér fölé, a hulla mellé. A tálcán rézérmék sorakoztak, a rajtuk kicsapódó pára a h ő hatására pattogni, sisteregni kezdett, majd távozott. Udinász a tűzhely mellett guggolt, elég távol ahhoz, hogy verejtéke ne cseppenhessen a t űzbe – ez az óvatlanság ugyanis azonnali halálhoz vezetett volna. Az érméket figyelte, melyek sötétedni kezdtek, elfeketedtek. Majd amikor az érmék közepén megjelent az els ő vöröslő pont, egy fogóval kiemelte őket, s egyesével az ott sorakozó égetett agyagtányérokra helyezte – minden özvegynek külön tányérja volt.
A tányér el őtt térdelő özvegy egy finomabb csipesszel felemelte a tányérjáról a még mindig forró érmét, s a holttesthez fordult. Először a bal szemgödörre került érme. Sziszegés hallatszott, füst gomolygott vékony csíkban a mennyezet felé, ahogy az özvegy a b őrhöz nyomta a forró fémet, míg bele nem épült a húsba úgy, hogy ne lehessen többé kiszedni. Ezután a jobb szem következett, majd az orr, a homlok és az orca – az érmék mindig érintették egymást. Amikor végeztek a holttest elejével, beleértve a végtagokat is, olvasztott viaszt csurgattak az érmékkel borított tetemre. Amikor pedig a viasz kih űlt, megfordították. Újabb érmék következtek, míg az egész testet be nem borították vele, a talp és a tenyerek kivételével. Újabb réteg olvasztott viasz következett. A beborítás folyamata csaknem egy egész napot vett igénybe, és már lassan alkonyodott, amikor Udinász kitántorgott az épületb ől. Lehajtott fejjel állt, s hagyta, hogy a h űs esti szellő felszárítsa a verejtéket a bőrér ől. Köpött egyet, így próbált megszabadulni a keser ű szájíztől. Égett, rothadó hús szaga az épület forró levegő jében. A megperzselt sz őr bűze. Nincs az a mennyiség ű illatos olaj és mosakodás, ami legy őzhetné azt, ami a pórusokba szivárgott. Udinász tudta, hogy napokba telik, mire legy őzi az elmúlás félelmetes szagát. Lenézett a lába között a földre. Válla még mindig hasogatott az Uruth által elvégzett gyorsított gyógyulástól. Az eset óta nem volt alkalma beszélni Tollas Boszorkával. Gazdáinak nem mondott semmit. Igazság szerint nem is er őltették túlzottan. Pár kérdést tettek csak fel, s megelégedtek a zavaros, kurta válaszokkal. Udinász elt űnődött, hogy vajon Uruth is csak ilyen tessék-lássék módon kérdezte-e ki Tollast. A Tiste Edurok csak ritkán mutattak érdekl ődést rabszolgáik élete iránt, s nem is nagyon értették életmódjukat, felfogásukat. Természetesen a hódító kiváltsága, hogy ilyen legyen, és a meghódítottak sorsa világszerte a mellőzöttség. De a személyiség megmaradhat, az egyén szintjén. A szabadság alig több egy szakadozott hálónál, amit egy rakás pitiáner, kitalált korlátozás köré tekerünk. Ha ezt leszaggatják, kevés változik – talán csak a megnyugtató tudat múlik el. A lélek köt ődik a tudathoz, a tudat a húshoz, a hús a csonthoz. – Kóbor akarata szerint csak olcsó ketrec a testünk, és bármi csapkod is benne, csak egy szabadság vár rá – a halál. A hódítók mindig azt hiszik, hogy az ént hódítják meg. De az igazság az, hogy az ént csak belülr ől lehet elpusztítani, s még ez a pusztulás is csak illúzió. Az elszigeteltségnek több sarja is van, s a romlás csak egy a sok közül – de ez az ösvény különleges, mert úgy kezd ődik, hogy hátat fordítunk magunknak. Háta mögött az épületb ől felhangzott a gyász dala, az edur sirató . Hunh, hunh, hunh… E hangba Udinász mindig beleborzongott . Mint amikor újra és újra ugyanazt a falat ütjük. A csapdába esettek hangja ez. Egy hang, mely elcsuklik a világ igazságainak terhe alatt. Az edurok számára a gyász inkább az elveszettségr ől, semmint a veszteségr ől szólt. Ez vár hát az emberre, emberre, ha százezer évig él? Ezután az özvegyek kiléptek, s körbevették a holttestet, mely csíp őmagasságban lebegett a s űr űn kavargó árnyakon. Egy rézérmékkel körbeburkolt halott. Az edurok furcsán használták a pénzt. Réz, ón, bronz, vas, ezüst vagy arany – mindet a halottak páncéljaként használták. Ez legalább ő szinte megnyilvánulás. A letherek éppen ennek az ellenkező jére használják a pénzt – vagyis mégsem… csak az ellenkez ő jének az illúziójára költenek. A gazdagság mint az élet páncélja… Torony, er ő d, citadella, örökké éber hadsereg. ő d, De az ellenséget mindez nem érdekli, mert tudja, hogy védtelen vagy. Hunh, hunh, hunh, hunh… hunh… Eljött Sheltatha Lore N ővér órája, amikor minden világi dolog valószer űtlenné válik. A fény visszavonulásától minden homályosabb lesz, a leveg ő elveszti tisztaságát, el őtűnnek a hibák, tökéletlenségek, melyeket máskor a fény és a sötétség is eltakar. Amikor a Trón is üresnek t űnt… Miért ne imádhatnánk a pénzt? A jutalma legalább világos és azonnali. De nem, ez túl egyszer ű lenne. A lether hit összetettebb, szabályai azokhoz a szokásokhoz és jellemvonásokhoz kapcsolódnak, melyek a vagyonszerzéshez szükségesek. Szorgalom, kitartás, fegyelmezettség, optimizmus és a siker hajszolása. S ezek ellentétei: lustaság, kétségbeesés, lemondás, bukás. A világ pedig elég kegyetlen, világosan megkülönbözteti a két oldalt, nem hagy helyet a bizonytalanságnak. Így a hit pragmatikussá válhat, és a pragmatizmus bizony hideg istenség. Kóbor hidegszív ű istent alkotott nekünk, így azt tehetünk, amit akarunk, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez igazi lether ima lett volna, bár senki sem merte ilyen nyíltan megfogalmazni. Tollas Boszorka szerint minden cselekedet egy-egy ima, így a nap során s orán több istent is szolgálnak az emberek. Azt mondta, az alkohol, al kohol, a fehér nektár, a beszívott mindenféle füst és az ezekkel járó kábulat ima a halálhoz. A szerelem ima az élethez. A bosszúvágy ima az igazságosság démonaihoz. Egy üzlet megkötése, mondta a lány mosolyogva, ima az illúziók suttogóihoz. Végül is, ez a két dolog elválaszthatatlan. A játékhoz mindig két kéz kell… Hunh, hunh, hunh, hunh… hunh… Megrázkódott. Átizzadt tunikájában most már fázott.
Egy kiáltás harsant a tenger fel ől. A k'orthan hadihajók hazaértek. Udinász átsétált az udvaron, s a Szengár család háza felé vette az irányt. Látta, hogy Tomad Szengár és felesége, Uruth kilépnek az ajtón, ezért gyorsan letérdelt, s a földhöz nyomta a homlokát, így maradt, míg el nem haladtak el őtte, aztán felállt, és besietett a házba. A rézérmékkel borított holttestet egy feketefa kivájt törzsébe fektetik, s a rönk végeit cédrusdarabbal dugaszolják le. Hat nap múlva eltemetik az erd ő ben található tucatnyi szent hely egyikében. De addig is folytatódik a gyászolás. Az özvegyek egymást váltva, folyamatosan éneklik ezt a borzalmas búcsúdalt. Udinász a kamrába vonult, ahol már várta a matraca. Tudta, hogy a hadihajók most futnak be, egymás után a kiköt ő be. Nem vallottak kudarcot. Sosem vallanak kudarcot. A tizenkilenc lether hajó legénysége halott – nem, ezúttal biztosan nem gy ű jtöttek rabszolgákat. A nemesi feleségek és atyák a csatorna két oldalán várják a hazatér ő harcosokat, némán. Némán. Mert valami borzalmas dolog történt. Hanyatt feküdt, nézte a plafont, és közben furcsa szorítást érzett a torkában. S a szívdobbanásai mögött, vére rohanásában halk visszhangot hallott. Dupla dobbanást. Hunh hunh – huh huh. Hunh hunh – huh huh… Ki vagy te? Mire vársz? Mit Mit akarsz t ő l em? őlem? Trull kimászott a mólóra, acélveretes lándzsája nyelét jobb kezében tartotta, annak vasvége szikrázott a kövön. Ellépett a csatorna szélét ől, s fivére, Fear mellé állt. Velük szemben, de t őlük öt lépésre Tomad és Uruth állt. Rhulandot nem látták sehol. És Majent sem. Trull oldalra pillantott, látta, hogy Fear is az üdvözl ő tömeget fürkészi. Arckifejezése nem változott, de Tomad felé indult. – Majen az erdő be ment a többi sz űzzel – mondta Tomad. – Morokot gy ű jtenek. Theradasz, Midik és Rhuland vigyáznak rájuk. – Fiam! – lépett közelebb Uruth, s Fear szemét fürkészte. – Mit tett? Fear a fejét rázta. – Dicstelen halállal haltak – felelte helyette Trull. – Nem láttuk a kezet, mely megölte őket, de… szörny ű volt. – És a zsákmány? – kérdezte Tomad. – A gyilkos kéz magával vitte azt is, atyám. Uruth szeme haragosan villant. – Ez nem teljes megnyitás volt! Hanem démonidézés! Trull elkomorodott. – Nem értelek, anyám. Ott voltak az árnyak… – És a sötétség – vágott közbe Fear. – A mélyből érkezett… a sötétség. Az asszony keresztbe tette a kezét, és elfordult. Trull sosem látta még ilyen nyugtalannak az anyját. S lelke mélyén ő is növekvő nyugtalanságot érzett. A Tiste Edurok legalább háromötöde használ varázslatot. Erejük a Kurald Emurlahn széttépett Üregének számtalan különböz ő darabkájából fakad. Az Árny varázserejét számtalan alfajban használják. Uruth fiai közül csak Binadasz járt a varázslat útján. Fear szavai hallatán azonban Trullban is megmozdult valami. Végül is, minden Tiste Edur megismeri azt, ami az övé. Akár használ mágiát, akár nem… – Anyám, amit Hannan Moszang használt, az nem Kurald Emurlahn volt! – Trullnak nem is kellett körbenéznie, hogy rájöjjön, a jelenlév ők közül ő döbbent rá az igazságra utolsóként. Elfintorodott. – Bocsássátok meg ostoba szavaimat… – Az ostobaság csak az, hogy ezt hangosan kimondtad – felelte Uruth. – Fear, vidd Trullt és Rhulandot. Menjetek a K őtálhoz… – Hagyd ezt abba! Most rögtön! – mondta Tomad keményen, sötét tekintettel. – Fear! Trull! Térjetek vissza a házba, és várjatok meg! Uruth, te segíts az özvegyeknek! Egy elesett harcos az els ő alkonyatát tölti halottként társai között. Meg kell tenni a szükséges lépéseket! Trull egy pillanatig azt hitte, anyja ellenkezni fog, de Uruth összepréselte a száját, biccentett, és elvonult. Fear intett Trullnak, s elindultak a házuk felé, apjukat a csatorna mellett hagyva. – Furcsa idők járnak – jegyezte meg Trull. – Komoly okod van rá, hogy hogy Rhuland és Majen közé állj? – kérdezte Fear váratlanul.
Trull összeszorította a száját. Túlságosan váratlanul érte a kérdés ahhoz, hogy el tudja hessegetni valami semleges válasszal. Fear hallgatott egy ideig, majd jött a következ ő kérdés. – És amikor kettejük közé állsz, ki felé fordulsz? – Én… sajnálom, Fear. Kérdésed váratlanul ért. Azt kérded, van-e okom. okom. Válaszom: nem tudom! – Aha, értem. – Öcsénk kakaskodása… idegesít. Fear erre már nem felelt. Az ajtóhoz értek, s Trull fivére felé fordult. – Fear, mi ez a K őtál? Még sosem hallottam… – Nem érdekes – vágott közbe a bátyja, majd bement a házba. Trull a küszöbön maradt. Beletúrt a hajába, megfordult, és végignézett az udvaron. Azok, akik üdvözlésükre felsorakoztak, már elmentek haza a harcosaikkal. Hannan Moszang és a K'risnan mágusai sem voltak sehol. Csak egy magányos alakot látott: Tomadot. Ennyire különböznénk mindenki mindenki mástól? Igen. Mert a máguskirály máguskirály Tomad fiát kérte, hogy üldözzék üldözzék látomását. Szolgáivá tett bennünket. De… valóban ő a gazda? Álmában Udinász hamuban térdelt. Megvágták, vérzett. A keze. A lába. A hamu éhesen mart sebeibe. Torka összeszorult, leveg ő után kapott. A leveg ő be markolt, miközben talpra kecmergett, aztán csak állt imbolyogva – az égbolt pedig minden oldalon kavargott, háborgott körülötte. Tűz. Tűzvihar! Felsikoltott. Aztán ismét azon kapta magát, hogy térdel. Szaggatott légvételein túl nem hallott semmit. Udinász felemelte a fejét. A vihar elvonult. Alakokat pillantott meg a síkságon. Meneteltek, lépteik nyomán por szállt a magasba. Fegyvereik voltak. Végtagjaikon cafatokban lógott az izom. Szemgödrük üresen sötétlett, arcukra rettenetes kifejezés ült ki – hiszen látták saját halálukat. Láthatóan nem vették őt észre. Udinász lelkét elöntötte a bánat. Gyászt érzett, majd az árulás keser ű susogását. Valaki fizetni fog ezért! Valaki fizetni fog! Valaki. Valaki. A szavak nem t őle származtak, a gondolat valaki másban fogalmazódott meg, de a hang ott, a koponyája mélyén – az a hang a sajátja volt. Az egyik halott katona odaért mellé. Magas volt, sötét b őr ű. Arca nagy részét elragadta egy kard éle. Csontja csillogott, egy er ős csapás nyomán vörös repedések szabdalták. Egy villámgyors mozdulat… Acélkesztyűs kéz csapott Udinász fejébe. Vér fröccsent. Egy szürke hamufelh ő ben találta magát a földön. Pislogott, szemét égette a t űz. Érezte, hogy keszty űs kéz ragadja meg bal bokáját. Lábát gonoszul magasra rántották… És a harcos vonszolni kezdte. – Hová Hová megyünk? – A Hölgy kemény. – A Hölgy? – Kemény. – Ő vár ránk az út végén? – Ő nem szokott várni. Tovább vonszolták, hasra fordult, s ezután a barázdát bámulta, amit teste vájt a hamuban. Az árok egészen a horizontig nyúlt, s fekete vér csordult ki bel őle. Mióta vonszol már? És kin ütök sebet? Patadobogást hallott. – Jön Jön a Hölgy! Udinász a hátára fordult, s küszködve felemelte a fejét. Fülsiketítő sikoly harsant. Aztán egy kard hasított a harcosba, aki Udinászt vonszolta. Félbevágta. A kéz elengedte a bokáját, és ő gyorsan félregurult, mert vassal vert paták dübörögtek el mellette. A nő vakítóan fehér volt. Egyik kezében villámként villogó kardot tartott, a másikban egy fejszét, amelynek nyomán olvadt valami csöpögött a földre.
A lova… Csak csontokból állt, melyeket lángok tartottak össze. A hatalmas csonttáltos hátrakapta a fejét, és megfordult. Az asszony lapos, jellegtelen aranymaszkot viselt. Sisakján sörényszer ű díszt viselt. Fegyvereit felemelte. Udinász a szemébe nézett… …aztán összerezzent, felpattant, és futásnak eredt. Patadobogás hallatszott a háta mögül. Hajnal N ő ővér. vér. Menandore… Előtte ott hevertek a földön a harcosok, akik idáig hozták, sebeikb ől lángok csaptak el ő, a tépett húsból füst gomolygott. Egyik sem mozdult. Meghalnak, újra és újra, nem? nem? Meghalnak újra meg meg újra… Futott. Aztán megütötték. Jobb vállához csontfal présel ődött, a lökéstől a levegő be repült. A földre zuhant, átperdült, végtagjai ide-oda csapódtak. Tekintete a porfelh őre meredt, az ég a felh őn túl csak pörgött, pörgött. Egy alak jelent meg a felh ő közepén, mellkasára csizmás láb súlya nehezedett. Amikor megszólalt, a n ő hangja olyan volt, akár ezernyi kígyó sziszegése. – Egy Locqui Wyval vére… egy rabszolga testében. Halandó, melyik szívet választod? Nem kapott levegőt. A láb egyre súlyosabbnak t űnt, egyre jobban nyomta a mellkasát. Belemélyesztette az ujjait. – Hagyd, hogy a lelked feleljen, miel őtt meghalsz. Azt választom… amelyikkel amelyikkel mindig is éltem. – Egy gyáva ember válasza… Igen. – Maradt még egy perced. Még meggondolhatod magad. Lassan körbezárta a sötétség. Vér ízét érezte a szájába gy űlt nyálban. A Wyval! Azt választom, a sárkánygyíkot! A csizma lecsúszott a mellkasáról. Kesztyűs kéz nyúlt a kötélhez, amit öv gyanánt használt. Felemelték a földr ől, teste ívben megfeszült, feje lefelé lógott. A világ tótágast állt körülötte. Addig emelték, míg csíp ő je hozzá nem nyomódott a n ő combjának belsejéhez. Érezte, hogy a tunikáját a hasára hajtják. Egy kéz letépte az ágyékköt ő jét. Hideg acélujjak kulcsolódtak köré… Felnyögött. És ekkor betuszkolták. Tűz égett az ereiben. Csíp ő jében, derekában szörny ű fájdalmat érzett, miközben a n ő újra és újra magába tolta. Míg el nem élvezett. Ezután a kéz elengedte, visszaesett a földre. Nem hallotta a távozó lépteket. Nem hallott semmit. Semmit, csak a testében verseng ő két szívet. Dobbanásaik közeledtek, egyre közeledtek. Kis idő múlva valaki leült mellé. – Adós! Valaki fizetni fog. Csaknem felnevetett. Egy kéz pihent meg a vállán. – Udinász! Hol vagyunk? – Nem tudom. – Oldalra fordította a fejét, s belenézett Tollas Boszorka ijedt szemébe. – Mit mondanak a lapok? – Nincsenek nálam! – Csak gondolj rájuk! Gondolatban vesd ki őket! – Mit tudsz te az ilyen dolgokról, Udinász? Lassan felült. A fájdalom már elmúlt. Nem voltak horzsolások, a hamu alatt egy karcolás sem látszott. A helyére rángatta a tunikáját, hogy eltakarja ágyékát. – Semmit – felelte. – Nincs szükség jóslatra ahhoz, hogy tudjam, mi történt itt! – mondta a lány. A férfi keser űen elmosolyodott. – Igen, tudom. Hajnal volt. Az edurok legrettegettebb legrettegettebb N ővére, Menandore itt járt. – Az edur istenek nem jelennek meg lethereknek! – Hát nálam megjelent! – Elfordította a fejét. – Hogy is mondjam? Használt engem. Tollas felállt. – A sárkánygyík vére elragadott. Víziók gyötörnek, Adós! Meg őrültél. Azt álmodod, hogy több vagy, mint akinek a többi ember lát téged. – Nézd a holttesteket körülöttünk, Tollas! Levágta őket!
– Rég halottak. – Igen, de az el ő bb még meneteltek! Látod ezt az árkot? Az egyikük vonszolt, ezt a nyomot hagytam. És itt vannak a ló patájának nyomai is! De a lány nem oda nézett, ahová mutatott, tekintete Udinászra szegez ődött. – Ez a világ saját elméd kreálmánya – mondta. – Megtévesztenek a hamis víziók. – Egy olvasást, Tollas! – Nem. Ez egy halott hely. – A Wyval vére él, Tollas! A sárkánygyík vére köt minket a Tiste Edurokhoz. Edurokhoz. – Lehetetlen! A Wyvalok Eleint leszármazottai. A sárkányok vad kutyái, de képtelenek őket kordában tartani. A Kunyhóhoz tartoznak, de vadak. – Láttam egy fehér varjút. A parton. Ezért rohantam, hogy elmondjam neked, még az olvasás el őtt. El akartam zavarni egy imával, de csak nevetett rajtam. Amikor megtámadtak olvasás közben, azt hittem, a Fehér Varjú az. De érted már? Fehér, mint Menandore arca… mint a hajnalé. Ezt mutatták akkor nekem az Elemek. – Nem hagyom, hogy őrületed engem is felemésszen, Adós. – Azt kérted, hogy hazudjak Uruthnak és a többi többi edurnak. Azt tettem, amit kértél, Tollas Boszorka. – De a Wyval közben elragadott! S hamarosan meg is fog ölni, és ez ellen még az edurok sem tehetnek semmit. Amint rájönnek, hogy megfert őződtél, kivágják a szívedet. – Attól félsz, hogy Wyvallá változom? Ez a sorsom? A lány a fejét rázta. – Ez nem olyan, mint egy Lélekvesztett csókja, Udinász! Ez egy betegség, ami megtámadja az agyadat. Megmérgezi gondolataidat, tiszta véreddel együtt. – Tényleg itt vagy, Tollas Boszorka? Itt, az álmomban? Válaszként a lány alakja elhalványult, átlátszóvá vált, majd elt űnt, mintha elfújta volna a szél. Ismét egyedül maradt. Sosem ébredek már fel? Jobbra, a horizonton mozgást látott a szeme sarkából, hát odafordult. Sárkányok voltak. Tucatnyi lény repült az égen, a bizonytalan vonalú horizont felett. Körülöttük Wyvalok keringtek, rengetegen. És Udinász hirtelen megértett valamit. Háborúba mennek. A holttestet beborították moroklevelekkel. Az elkövetkez ő napokban ezek a levelek megrothadnak, a borostyánszínű viasznak kis kékes árnyalatot adnak, míg az érmékkel borított holttest a viasz alatt elhomályosul, s olyan lesz, mintha jég borítaná. A viasz árnyéka örökre magába zárja a beneda harcost. A kivájt fatörzs az árny őrök otthonává lesz. Trull a holttest mellett állt. A feketefa koporsót még nem fejezték be, a citadella oldalában, egy kivilágítatlan épületben készítették el ő. Az élő fa ellenállt a kezeknek, melyek meg akarták változtatni az alakját. De imádta a halált, és ezért megadta magát. Távoli kiáltások harsantak a faluban – egy utolsó ima Alkony Leányhoz. Az éjszaka leszálltáig csak percek voltak vissza. Következtek az üres órák, amikor a mikor még a hitet is csak csendben, szíve s zíve mélyén őrizhette az ember. Az éjszaka ugyanis az Árulóé volt. Azé, aki meg akarta ölni Árny Atyát a diadal pillanatában, s kis híján sikerrel járt. Ebben az id őszakban tilos volt a komoly beszélgetés. A sötétségben lappangott az árulás, melyet bárki belélegezhetett, s megfert őződhetett általa. Ilyenkor nem ástak el kardot sz űz leányok házának küszöbe alatt. Egy ilyen órában megkötött házasság azonnali bukásra ítéltetett volna. Az ilyenkor született gyerekeket megölték. A szeret ők nem értek egymáshoz. A nap, az élet meghalt. De kis idő után mindig felkelt a hold, s visszatértek az árnyak. Ahogy Vérszem Szkabandari kiemelkedett a sötétségből, úgy született újjá a világ is. Az Árulóra bukás vár. Nem lehet ez másként, mert különben a világ káoszba fúl. Lenézett a levélkupacra, mely alatt a halott harcos nyugodott, önként jelentkezett őrségbe az els ő éjszakára. Nem hagytak őrizetlenül egy halott edurt sem, ha leszállt az éj, mert az árulást nem érdekelte, hogy amibe beszivárog, az hideg hús-e vagy meleg. Egy halott is tudott olyan szörny űségeket művelni, mint egy élő ember. Nem volt rá szükség, hogy saját szavai, mozdulatai legyenek – mindig akadhatott valaki, aki beszél, kardot ránt helyette.
Hannan Moszang kijelentette, hogy ez az edurok legnagyobb hibája. Az öregek és a halottak suttogták el mindig először azt a szót, hogy bosszú. – Az öregek és a halottak ugyanannál a falnál állnak, csak a halottak a fal mögött, az öregek pedig a hátukat a falnak vetve. Ezen a falon túl a feledés lakott. A végr ől meséltek, s tudták, hogy az ifjakat az övékéhez hasonló útra kell terelni – ha másért nem, hát azért, hogy értelmet adjanak mindannak, amit tettek, amit hittek. A vérbosszút most már betiltották. A bosszúvágyból elkövetett gyilkosságok miatt egy egész vérvonalat végeztek ki dicstelenül. Trull Szengár egy fa alól – a holttest mell ől – figyelte fivérét, Rhulandot, aki az erd ő felé indult. A sötét órákra való tekintettel óvatosan mozgott, akár egy árny őr, úgy osont végig a falu szélén. Be az erdő be, az északi ösvényre. Ami a temet ő mellett futott, ahová a beneda harcos holttestét vitték. Ahol egy magányos n ő várta az éjszakában. Talán csak egy kísértés… amely nem jut sehová. Vagy már több ilyen találkozás is lezajlott korábban. A lány kiismerhetetlen. Minden nő kiismerhetetlen. De Rhuland nem az.– Túl késő n született, nem jutott el a háborúba, ezért a derékszíja csupaszon maradt. Más módon akar hát vért fakasztani… Mert Rhulandnak muszáj győ znie. Mindenben muszáj győ znie. Ez élete célja, a keskeny pengeél, amit saját maga választott. A legkisebb – képzelt vagy valós – esemény, a legcsendesebb pillanatok… ő t minden arra figyelmeztette, hogy eddig nem ért el semmit az életben. Rhuland! Mindent, amiért érdemes lenne harcolni, harc nélkül kaphat csak meg igazán az ember. ember. Minden küzdelem a kétkedés ellen irányul. A tiszteletet nem lehet kiharcolni, mert mint sok minden más az életben, ez is magától szivárog felénk, s akkor derül ki, hogy megérdemeljük-e, amikor elér hozzánk. Egy próbálkozás, amit a lány elutasít, s tekintetéb ől süt majd a megvetés. Vagy karjuk már összefonódott, s a sötétségben verejték és forróság lakozik. És persze árulás. És Trull nem mozdulhatott, nem hagyhatta ott őrhelyét az ismeretlen beneda harcos mellett. Fivére, Fear a hagyományoknak megfelel ően kardot készített. Úgy állt Majen elé, hogy a kardot kézfején tartotta. A lány el őrelépett, és mindenki szeme láttára elvette t őle a kardot. Hazavitte magával. Az eljegyzés megtörtént. Attól a naptól egy évre – vagyis alig öt hét múlva – Majen kilép az ajtón, a karddal a kezében. Aztán árkot ás vele a küszöb el őtt, beleteszi a kardot, és eltemeti. Vas és föld, fegyver és otthon. Férfi és asszony. Házasság. Azelőtt, hogy Fear átadta volna a kardot, Rhuland egyszer sem nézett Majenre. Az ifjak érdektelensége miatt? Nem, az edurok nem olyanok, mint a letherek. Egy év a letherek között olyan, akár egy nap az eduroknál. Nem, egyszer űen voltak csinosabb lányok is a többi nemesi családban. De ezután csak őt figyelte. Hát ezért volt ez árulás. Trull elhagyhatta volna az őrhelyét. Elvégre a beneda harcos nem hirót. Egy tengerrágta holttest, amit bronz borít, nem arany. Elindulhatna Elindulhatna az ösvényen, a sötétben. És ugyan mi haszna lenne? Ezekben a sötét órákban… Trull Szengár szeme elkerekedett. Vele szemben egy alak bukkant el ő az erdő ből. Trull szíve nagyot dobbant, úgy bámulta. Az alak előrelépett. Szájában fekete vér, b őrén tompán megcsillant a hold fénye – sár kenődött testére. Csípő jén két üres kardhüvely, csiszolt fából. Testér ől páncélzat darabjai lógtak. Magas volt, de ejtett vállú, mintha teste túlnyúlt volna azon, amit rá szabtak. Szeme akár a kih űlt szén. – Ah – mormogta, s lenézett a levélhalomra – , mi van itt? – Az éjszaka nyelvét beszélte, mely hasonlított az edurokéra. Trull reszketve el őrelépett, két kézzel megmarkolta a lándzsáját, és a hegyét a holttest fölé emelte. – Nem a te prédád – mondta. Torka hirtelen kiszáradt, s furcsán össze is szorult. A sápadt b őr ű lény felnézett Trullra, s a szeme egy pillanatra felragyogott. – Tiste Edur, tudod, ki vagyok? vagyok? Trull bólintott. – A sötétség árnya. Az Áruló. Sárga-fekete vigyor volt a válasz. Trull összerezzent, mert a lény még közelebb lépett, és leguggolt a levélhalom túloldalán. – Takarodj innen, szellem! – mondta az edur. – Különben? – Különben riadót fújok!
– Hogyan? A hangod gyenge suttogás! Az árulás fojtogat, Tiste Edur? Oda se neki! Messzire Mes szire jutottam, és eszem ágában sincs felölteni ennek a harcosnak a testét. – Felegyenesedett. – Lépj hátra, harcos, ha leveg őt akarsz venni! Trull ott maradt, ahol volt. Alig jutott be egy kis leveg ő szűk torkán, s már érezte, hogy végtagjai is elgyengülnek. – Nos, az edurokra sosem volt jellemz ő a gyávaság. Akkor hát legyen, ahogy te akarod. – Az alak megfordult, és elindult az erd ő széle felé. Áldott levegő áramlott Trull tüdejébe egyszer, még egyszer. Trull kábultan a földbe szúrta lándzsáját, s rátámaszkodott. – Várj! Az Áruló megállt, és visszafordult. – Ez… ilyen még sosem történt! A virrasztás… – Csak az éhes földszellemek! – biccentett az Áruló. – Sőt, ami még szívszaggatóbb, a felforgatott feketefák teszik, amelyek belesüppednek a húsba, hogy… mit is tegyenek? Semmit, csakúgy, mint életükben. Ezen a világon több millió er ő létezik, edur, de a legtöbbjük gyengécske. – Árny Atya fogságba vetett téged… – Igen, és ott is maradok. – Ismét feltűnt arcán az az ijeszt ő mosoly. – Kivéve, amikor álmodom! Sötétség Anya ajándéka, bár vonakodva adta. Emlékeztet arra, hogy Anya sosem felejt. Emlékeztet arra is, hogy nekem sem szabad felejtenem. – Ez nem egy álom – mondta Trull. – Szétzúzták őket – mondta az Áruló. – Réges-régen. Cafatok, szétszórva a csatatéren. Ugyan kinek kellenének? Azokat a szétszaggatott cafatokat már nem lehet egyesíteni. Mindegyik darab magába fordult. De vajon mit tett velük? Az alak bement az erd ő be, és eltűnt. – Ez – suttogta Trull – nem egy álom. Udinász kinyitotta a szemét. Orrában, szájában még mindig a holttest szagát érezte, tele volt vele a torka is. Feje fölött a ház alacsony mennyezetét látta, fekete-sárga színben. Mozdulatlanul maradt a takaró alatt. Közel lehet a hajnal? Nem hallott semmit, a környez ő szobákból nem sz űr ődött be semmi zaj. De ebb ől nem következtethetett túl sok mindenre. A holdkelte el őtti órák mindig csendben teltek, csakúgy, mint azok az órák, amikor mindenki aludt, pihent. Várta a másnapi munka – a javítandó sok háló. Meg a megsodrandó kötél. Talán ez az igazi ő rület, rület, amikor az ember elméje nem képes másra, mint hogy felsorolja az el ő őtte tte álló világi feladatok végtelen sorát, bizonyítandó a tisztaságát. Megjavítani a hálókat. Megsodorni a köteleket. Látod? Még nem veszett veszett el az életem értelme! A Wyval vére nem volt sem forró, sem jeges. Nem lázadozott. Udinász nem érezte máshogy magát a testében, mint korábban. De a gondolataim és a vérem tisztasága, ó, az bizony odalett! Lelökte magáról a takarót, és felült. Ez tehát az utam, ezen kell mennem. Míg el nem jön a pillanat… pillanat… Megjavítani a hálót. Megsodorni a kötelet. Megásni a gödröt a beneda harcosnak, aki éppen most nyitná ki a szemét, ha lenne neki. Nem látja már a bebörtönző érmék sötétjét. Nem látja a kék viaszt, sem a morokleveleket, melyek a viasszal érintkezve megfeketednek, megrothadnak. Ehelyett egy arcot lát… valakiét . Wyvalok köröztek a repül ő sárkányok körül. Látta őket. Olyanok voltak, mint a kutyák a vadászok körül – izgatottan várták a hajsza kezdetét. Tudom már, hogy miért kerültem oda, ahová. S van egy titok, amit az éjszaka még nem suttogott el – nem is, nem suttogni, vonyítani fogja! A Sötétség hajtóvadászatának indulását… Udinász rádöbbent, hogy az ellenség közé került. Nem mint egy lether, aki élethosszig tartó rabszolgaságra kényszerült. Ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, amit új vére érzett az edurok, Kurald Emurlahn szívébe zárva. Tollas Boszorka biztos jobb lett volna, de Sötétség Anya útjai kifürkészhetetlenek. Kiment a középs ő szobába… …és szemtől szemben találta magát Uruthtal. – Ezekben az órákban nem tanácsos bolyongani, rabszolga rabszolga – mondta az asszony. Udinász látta, hogy reszket. A földre térdelt, homlokát a kopott padlóhoz nyomta.
– Készítsd elő Fear, Rhuland és Trull köpönyegét, ma éjjel utazni fognak. Légy készen, mire felkel a hold! Reggelit és innivalót is csomagolj! Udinász gyorsan talpra ugrott, s már ment is volna, de Uruth megállította. – Udinász! – mondta. – Ezt egyedül csináld, és ne beszélj róla senkinek! A rabszolga bólintott. Árnyak kúsztak el ő az erdő ből. Felkelt a hold, Menandore apjának igazi börtöne. Árny Atya régi csatái számtalan módon befolyásolták a világ alakulását. Vérszem Szkabandari, védelmez ő a fanatikusokkal szemben – legyenek bár vakítóan fényesek vagy végtelenül sötétek. Gy őzelmei – Sötétség Fivér eltemetése és Fény Fivér bebörtönzése az égen, abban a távoli világban – áldást hoztak a világnak, s nem csupán az eduroknak, de minden lénynek, aki születik és egyszer meg is hal. A szabadság ajándéka, a láncolatlan akarat, amely csak akkor kap korlátokat, ha az elme kifejezetten ezt akarja – az ajánlatok cs őstül jönnek, mind megváltást ígérnek a káoszból – , s utána fényes páncélként hordozza, mit választott. Trull Szengár láncokat látott a lethereken. Látta az áthatolhatatlan hálót, mely összefogta őket, a kibogozhatatlan ok-okozati összefüggéseket, a káoszt, melynek se eleje, se vége nem látszott. Értette, miért imádnak egy üres trónt. S tudta, milyen módon indokolják minden tettüket. A fejl ődés elkerülhetetlenül szükséges, a növekedés jó. A viszonzás a bolondoknak való, az adósság pedig a természet része, jelen van minden népnél, minden civilizációban. Az adósságnak megvan a saját nyelvezete, melyben olyan kifejezéseket használnak, mint a megegyezés, kompenzáció és bizonyítás – a törvényesség pedig egy gonosz ikertestvér, aki fátylat borít az igazság szemére. Egy üres trón. Egy aranyhegyen. Árny Atya egy olyan világot keresett, ahol bizonytalansággal megmérgezheti azokat, akik a hajthatatlanság fegyverét választották, s ezzel korlátozzák a bölcsességet. Egy helyet, ahol minden er őd végül belülr ől omlik össze, mert a rugalmasnak ígérkez ő, de ólomsúlyúvá váló láncok szétfeszítik. Gondolatban vitatkozott azzal a szellemmel – az Árulóval. Azzal, aki annyi évezreddel ezel őtt megpróbálta megölni Árny Atyát. Azzal érvelt, hogy minden bizonyosság egy üres trón. Hogy azok, akik csak egy utat ismernek, azt fogják dics őíteni, még akkor is, ha a szakadékba vezet. Vitázott, érvelt, és a szellem közömbössége, hallgatása nyomán rádöbbent, hogy ő maga is egy üres trón tövéb ől beszél, nagy hévvel. Vérszem Szkabandari sosem teremtette meg a vágyott világot. Elveszett ebben, elt űnt egy ösvényen, amelyen senki sem követheti. Trull Szengár a holttest és az azon rothadó levélkupac el őtt állt, és szomorúságot érzett. Számtalan ösvény közül választhatott, de mind szürkének, értelmetlennek, szomorúnak t űnt. Lépteket hallott közeledni az ösvényen. Megfordult. Fear és Rhuland közeledtek, köpönyegben. Fear a karján hozta Trull köpönyegét is, vállán kis csomagot cipelt. Rhuland arca kipirult, s Trull nem tudta, hogy ennek vajon az aggodalom vagy az izgalom lehet-e az oka. – Üdvözöllek, Trull – mondta Fear, s a kezébe adta a köpönyegét. – Hová megyünk? – Atyánk ezt az éjszakát a templomban tölti… útmutatásért imádkozik. – A K őtál! – mondta Rhuland csillogó szemmel. – Anyánk a K őtálhoz küld minket! – Miért? Rhuland vállat vont. Trull Fearhöz fordult. – Mi ez a K őtál? Sosem hallottam még róla. – Egy régi hely a Kashan-árokban. – Te tudtál róla, Rhuland? Öccse a fejét rázta. – Nem, csak ma este hallottam róla el őször, anyánk mesélt róla. Mind jártunk már az Árok szélén. Szívében a sötétség áthatolhatatlan, ugyan ki gondolta volna, hogy egy szent hely rejt őzik a mélyén? – Egy szent hely? A teljes sötétségben? – Hamarosan megismered ennek jelent őségét, Trull – mondta Fear. Elindultak, a legid ősebb fivér haladt az élen. Bementek az erd ő be, s rátértek az északnyugati ösvényre. – Fear! – szólalt meg Trull. – Beszélt már neked anyánk a K őtálról? – Én vagyok a Fegyvermester – felelte Fear. – Részt kellett vennem bizonyos rituálékon…
S Trull tudta, hogy többek között meg kellett jegyeznie minden csatát, amit az edurok valaha vívtak. Elgondolkodott, hogy Fear válasza nyomán vajon miért ez jutott eszébe els őként? Milyen titkos összefonódásokat próbál felfedni az agya, s miért nem sikerül neki? Továbbmentek, s óvatosan kikerültek minden olyan holdfényfoltot, melyben nem táncoltak árnyak. – Tomad megtiltotta ezt az utazást – jegyezte meg Trull kis id ő múlva. – A mágiával kapcsolatos ügyekben Uruth szava el őrébb való, mint Tomadé – mondta Fear. – És ez egy mágiával kapcsolatos ügy? Rhuland felhorkant a háta mögött. – Ott álltál velünk a máguskirály hajójában! – Igen – bólintott Trull. – Fear, egyetértene Hannan Moszang azzal, amit most teszünk, amit Uruth parancsolt nekünk? Fear nem szólt semmit. – Túl sok benned a kétely, fivérem! – jegyezte meg Rhuland. – Szinte gúzsba köt. – Láttalak, amikor elmentél a kiválasztott temet ő mellett, Rhuland. Az alkony távozta után, miel őtt felkelt a hold. Ha Fear reagált is erre, nem mutatta jelét, léptei üteme sem változott. – És akkor mi van? – kérdezte Rhuland túlságosan pökhendi, túl közömbös hangon. – Fivérem, szavaimra nem a nyegleség a megfelel ő válasz! – Tudtam, hogy Fear elfoglalt, a fegyverek visszahordását felügyeli a fegyvertárnál fegyvertárnál – felelte Rhuland. – S éreztem, hogy gonoszság kúszik a sötétségben. Ezért aztán titokban őrséget álltam a temet ő ben, ahol jegyese egyedül volt. Lehet, hogy kardomat még nem érte vér, fivérem, de nem vagyok híján a bátorságnak! Tudom, te azt hiszed, hogy a tapasztalatlanság talajában gyökerezik a hamis bátorság, de én nem vagyok hamis, bármit hiszel is! Számomra a tapasztalatlanság sz űz talaj, mely még nem áll készen a gyökerek befogadására. Fivérem helyett álltam ott. – Gonoszság az éjszakában, Rhuland? Kié? – Nem tudom biztosan, de éreztem. – Fear! – fordult Trull a bátyjához. – Neked nincs kérdésed Rhulandhoz ebben a témában? – Nincs – felelte Fear szárazon. – Nincs rá szükség… így, hogy itt vagy te. Trull összeszorította ajkát, s hálás volt, hogy az éjszaka eltakarja arca pirosságát. Ezután jó ideig hallgattak. Az ösvény emelkedni kezdett, s kanyargóssá vált, ahogy kerülgette a fel-felbukkanó csupasz gránitkitüremkedéseket. Itt-ott kid őlt fákon kellett átmászniuk, s felkapaszkodni meredek kaptatókon. A hold fénye egyre szórtabbá vált, s amikor az örvény legmagasabb pontjára értek, Trull már sejtette, hogy hamarosan eljön a hajnal. Az ösvény a szárazföld belseje – kelet – felé vitte őket a gerincen, kid őlt fák és törött görgetegkövek szegélyezték. A szikla mélyedéseiben rekedt víz fekete pocsolyákat alkotott, melyek id őnként át-átértek az úton is. Fejük fölött lassan világosodni kezdett az ég. Fear ekkor levezette őket az ösvényr ől, észak felé, csavarodott fák közé, kavicsos talajra. Kis id ő múlva elértek a Kashan-árokhoz. Egy hatalmas hasadék, amelyet mintha egy nagy kés hasított volna a sziklába. Meredek, vizes falai szaggatott vonalban haladtak Hasana-szorostól, ami félnapnyi járásra volt t őlük nyugatra, s több mint egynapnyi járásra, keletre t űntek el a sziklában. A fivérek a legszélesebb pontjánál álltak, itt a szakadék vagy kétszáz lépés széles volt. Szemben a táj hasonló volt, mint ezen az oldalon, csak talán kicsivel magasabban helyezkedett el – de itt is görgetegkövek hevertek, amiket mintha szétdobáltak volna, s koszlott fák meredeztek az ég felé, melyeket mintha a szakadék mérges lehelete tett volna beteggé. Fear lecsatolta a köpönyegét, ledobta a táskáját, és egy formátlan k őhalomhoz sétált. Eltakarította a száraz ágakat, és Trull ekkor meglátta, hogy ez a k őhalom egyféle útjelz ő. Fear leemelte a legfels ő követ, s benyúlt a halom mélyébe. El őhúzott egy csomókkal ellátott kötelet. – Vegyétek le a köpenyt, tegyétek le a fegyvereiteket! – mondta, s a kötelet a szakadék széléhez cipelte. Megkereste az egyik végét, s rákötözte a csomagját, köpönyegét, kardját és dárdáját. Trull és Rhuland is odamentek a saját holmijukkal, s az is a kötél végére került. Fear ezután elkezdte leengedni a csomagokat a szakadékba. – Trull, vidd a kötél másik végét egy árnyas helyre, de olyat válassz, ahonnan az árnyék kés ő bb, napkeltekor sem vonul vissza.
Trull fogta a kötelet, és egy nagy görgetegk őhöz vitte. Amikor a kötél végét a k ő aljában lévő árnyékba nyomta, érezte, hogy számtalan kéz ragadja meg. Trull hátralépett. A kötél megfeszült. Amikor visszatért a szakadék széléhez, látta, hogy Fear már elkezdett lefelé ereszkedni. Rhuland állt, és nézett lefelé. – Meg kell várnunk, míg el nem ér a szakadék fenekére – mondta Rhuland. – Háromszor megrántja majd a kötelet, úgy jelez. Azt mondta, én legyek a következ ő. – Rendben van. – Neki van a világon a legédesebb ajka – mormogta Rhuland, majd Trull szemébe nézett. – Ezt akartad tőlem hallani? Gyanúid beigazolását? – Sok gyanúm van, öcsém – felelte Trull. – Vannak napégette gondolataink, és vannak olyanok, melyeket a sötétség nyel el. De az árnyas gondolatok azok, melyek képesek az ellenséges birodalmak határán lopózni, és kilesni, amit ki lehet. – És ha nem látnak semmit? – Olyan nincs, hogy nem látnak semmit, Rhuland. – És az illúziók? Mi van, ha csak azt látják, amit a saját képzeletük teremt? A fény hamis játékát? Alakokat a sötétben? Hát nem így válik méreggé a gyanú? De olyan méreggé, mint a fehér nektár… minden korty után még többre vágyik az ember. Trull egy hosszú percig hallgatott, csak aztán válaszolt. – Fear nemrég beszélt velem. Arról, hogy mennyire más az a kép, ami másokban alakul ki rólunk, és az, aminek mi magunkat látjuk. S hogy az els ő idővel felülkerekedhet a másodikon. Arról, hogy a tapasztalás úgy formálja az igazságot, akár a tenger a sziklákat. – Mit akarsz t őlem, fivérem? Szembefordult Rhulanddal. – Ne kakaskodj többé Majen el őtt! Furcsa mosoly, majd: – Rendben, fivérem. Trull szeme elkerekedett. A kötél ekkor háromszor megrándult. – Én jövök! – mondta Rhuland. Megragadta a kötelet, és gyorsan ereszkedni kezdett. E szavak bizony nem oldottak meg semmit. Trull nagy leveg őt vett, lassan kiengedte, s közben ezen a mosolyon töprengett. A különösségén. A mosolyon, mely születhetett fajdalomból, sebzettségb ől is. Aztán magába nézett, és megvizsgálta, hogy mit is érez. Nehéz volt felismerni, megfogalmazni, de… Árny Atya, bocsáss meg, de de úgy érzem, mintha… meggyaláztak meggyaláztak volna. A kötél három rándulására riadt fel. Kézbe vette a nehéz kötelet, s érezte a méhviasz rétegét, melyet azért dörzsöltek bele, hogy ne rothadjon el. A csomók nélkül, melyekbe kézzel és lábbal lehetett kapaszkodni, valóban veszedelmes lett volna az ereszkedés. A szakadék széléhez lépett, megfordult, majd hátralépett, és megkezdte az ereszkedést. Csillogó patakokban csorgott lefelé a víz a csupasz sziklán a szeme el őtt. Itt-ott vöröses cseppkövek díszítették a felszínt. Bolhaszer ű rovarok ugráltak mindenfelé. Rhuland és Fear ereszkedésének nyomai tisztán látszottak – feldörzsölték, felsebezték mindazt, ami a sziklához tapadt. Trull csomóról csomóra haladt lefelé a falon, s egyre s űr űsödött körülötte a sötétség. A leveg ő hűvösebb, párásabb lett, majd kis id ő múlva már kimondottan hideg. Lába mohos k ő be ütközött, s kezek nyúltak, hogy megtartsák. Er őltette a szemét, de alig tudta kivenni fivérei alakját. – Hoznunk kellett volna egy lámpást. – Van fény a K őtálban – felelte Fear. – Egy Ősi Üreg fénye. Kashané! – Az már halott! – ellenkezett Trull. – Árny Atya saját kezével pusztította el. – A gyermekei halottak, öcsém, de a varázslat itt maradt. Hozzászokott már a szemed a körülményekhez? Látod a talajt magad el őtt? Kövek, közöttük csillogó, rohanó víz. – Látok. – Akkor kövess! Elindultak a faltól. A terep nehéz volt, csak lassan haladhattak. Letört ágak, rajtuk moha és gombák… Trull megpillantott egy kicsi, csupasz rágcsálófélét, ami bebújt el őlük két szikla közé. – Ez az Áruló birodalma! – mormogta. Fear felmordult. – Jobban, mint hinnéd, fivérem! – Valami van előttünk! – szólalt meg Rhuland is.
Magas, oszlopszer ű alakok. K őoszlopok, melyeket nem borított sem moha, sem zuzmó. Felületük strukturált volt, s ahogy közelebb lépett, Trull rájött, hogy a mintázat a feketefák felületét utánozza. Minden obeliszk aljából vastag gyökerek indultak ki, s átsz őtték a körülöttük hever ő köveket. Az oszlopokon túl egy mély gödör következett, melyb ől ködként gomolygott el ő a fény. Fear az oszlopok közé vezette öccseit, s megálltak a gödör szélén. A gyökerek lebuktak a gödörbe, és szövevényükben csontok is látszottak. Ezer meg ezer. Trull látott Kashan maradványokat – a hüllőszer ű orr és veszedelmes karmok tulajdonosai egykor az edurok ősi ellenségei voltak. Látott olyan csontokat is, melyek nyilvánvalóan Tistékt ől származtak. Látott finoman ívelt csontokat Wyvalok szárnyából, és a gödör legmélyén ott terpeszkedett egy Eleint koponya – a homlokánál a csont be volt törve, mintha egy hatalmas ököl csapott volna le rá. A gödör oldalában tekerg őző szövevényből levél nélküli ágak, hajtások bújtak el ő, szürkék, íveltek. Aztán Trull levegő után kapott. A szövevény k ő ből volt, amely nem kristályosan növekedett, hanem pontosan úgy, mint az élő fa. – A Kashan varázslat – szólalt meg kis id ő múlva Fear – olyan hangokból áll, melyeket fülünk nem hallhat. Ezekb ől szavakat képeznek, melyek feloldanak minden kötést, mely összetartja, a talajhoz köti a dolgokat. A hangok megnyújtják, hajlítják a fényt, mely folyóként ömlene, merre súlya visz. Ezzel a varázslattal képesek voltak k őer ődöket építeni, melyek úgy suhannak az égen, akár a felh ők. Ezzel a varázslattal a Sötétséget önmaga ellen fordították. Mindent felemészt ő éhséget bocsátottak rá, amely elsősorban önmagából táplálkozik. – Hangja furcsán elhalkult, úgy beszélt tovább. – A Kashan varázslat úgy tört be Sötétség Anya világába, akár a pestis. Ezért zárult le Kurald Galain kapuja minden más Üreg felé. Ezért került Sötétség Anya az alvilág legmélyére, ahol folyamatosan fény kavarog körülötte, az id ők végezetéig – ezt egy nap mind egy szemig felemészti, s ez megöli. Így a Kashanok, akik rég meghaltak, olyan rituálét bocsátottak Sötétség Anyára, amely a halálával végz ődik majd. Akkor minden Fény elt űnik. Nem lesz, ami árnyékot vessen, tehát az Árnyék is elpusztul a Fénnyel. Amikor Szkabandari rájött, hogy mit tettek, már kés ő volt. A vég, a világ halála már bevégeztetett, nem lehet rajta változtatni. Az él őlények életciklusa minden szinten ismétl ődik, testvéreim! Az olyan kicsi világoktól, melyeket nem is látunk, egészen a világmindenségig! A Kashanok mindent halandóságra ítéltek, s arra, hogy az út végén teljes legyen a pusztulás. Ez volt a bosszújuk. Cselekedetüket talán a kétségbeesés vezérelte… vagy a végtelen gyűlölet. Látták saját kihalásukat, ezért minden más él é l őlényt arra kényszerítettek, hogy kövessék e sorsot. Fivérei hallgattak. Fear utolsó szavainak visszhangja lassan elhalt. Rhuland felmordult. – Nem látom ezen utolsó összecsapás nyomait, Fear. – Távol esett a halál, ez igaz. Távolabb, mint képzelnéd. De elér minket minket is… – S mit jelent ez nekünk? – A Tiste invázió hatására a Kashanok egy végs ő, nagy lépésre kényszerültek. Árny Atya kiérdemelte minden Ősi Isten és minden El őd neheztelését. A Kashan rituálé miatt a Sötétség, Fény és Árnyék örök játéka egyszer véget fog érni. S ezzel véget ér minden élet is. – Fivéreihez fordult. – Azért árultam el nektek ezt a titkot, hogy jobban megértsétek, mi történt itt, mit tettek. S hogy miért beszél Hannan Moszang a halandó lethereknél hatalmasabb ellenségekr ől. Trull szíve meglódult, hirtelen rádöbbent valamire. Tekintetét elvonta Fear sötét, elkínzott szemér ől, s lenézett a gödörbe, a legyilkolt sárkány hatalmas, betört koponyájára. – Megölték. – Igen, elpusztították földi testét, és bebörtönözték a lelkét. – Vérszem Szkabandari – mondta Rhuland, s a fejét rázta, mintha ezzel tagadhatná azt, amit lát. – Nem lehet halott! Ez a koponya nem… – Ő az – felelte Fear. – Megölték az istenünket. – Kik? – kérdezte Trull. – Mindannyian. Az Ősi istenek. Az Eleintek. Az Ősi Istenek megoldották ereikben a vért. A sárkányok egy gyilkos, félelmetes fajzatot hoztak a világra, hogy levadássza Szkabandarit. Árny Atyát a földre kényszerítették. Egy Kilmandarosz nev ű Ősi Isten aztán betörte a koponyáját. Ezután Vérszem lelkének egy örökös börtönt készítettek, ahol véget nem ér ő fájdalomban várhatja a világ végét. – Hannan Moszang tehát meg akarja bosszulni az istenünket! Trull elkomorodott. – Az Ősi Istenek már elt űntek, Fear. Csakúgy, mint az Eleintek. Hannan Moszang a Tiste Edurok hat törzsét vezérli, és egy szakadásnyi Üreget.
– Négyszázhúszezer edurt – vágott közbe Rhuland. – És a végtelen kutatások során sehol sem akadtunk népünk más tagjaira a Kurald Emurlahn más darabjaiban. Fear, Hannan Moszang nem lát tisztán. Egy dolog megtámadni a lether hegemóniát idézett démonokkal és vassal. De most már a világ összes istenével hadban állunk? Fear lassan bólintott. – Itt vagytok – mondta – , és tudjátok, amit tudni lehet. Nem szeretném meglátni, hogy fél térdre ereszkedtek, és úgy áldjátok a máguskirály nevét. Hatalomvágy hajtja, fivéreim. Szüksége van a hatalomra, és nem tör ődik sem annak eredetével, sem annak piszkos voltával. – Áruló szavak ezek, fivérem! – mondta Rhuland, és Trull furcsa módon boldogságot érzett ki a hangjából. – Igazán? – kérdezte Fear. – Hannan Moszang megbízott bennünket egy veszedelmes küldetéssel. Egy ajándékot kell számára megszereznünk. A kezébe kell adnunk. De kit ől kapja? – Nem mondhatunk nemet – mondta Trull. – Egyszer űen másokat választ majd helyettünk. Minket meg kitaszítás vagy még rosszabb vár. – Természetesen nem mondunk neki nemet, Trull! De nem úgy fogunk utazni, mint a vak öregek. öregek. – Mi a helyzet Binadasszal? – kérdezte Rhuland. – Mit tud ő err ől? – Mindent – felelte Fear. – Talán még többet, mint Uruth. Trull ismét lenézett a gödör mélyén hever ő sárkánykoponyára. – Miért olyan biztos az, hogy ez itt Vérszem Szkabandari koponyája? koponyája? – Mert az özvegyek hozták ide. A tudás generációról generációról generációra száll az asszonyok között. – És Hannan Moszang? – Uruth tudja, hogy ő is járt ezen a helyen. De hogy miként fedezte fel az igazságot, azt nem lehet tudni. Uruth sosem mondta volna el nekem és Binadasznak, ha nem lett volna ennyire kétségbeesett. A máguskirály halálos er őket mozgósít. Hogy tisztán lát-e Hannan Moszang? Most már biztosan nem. Trull képtelen volt levenni a szemét a koponyáról. Az ököl brutálisan végzett istenükkel… – Csak remélhetjük – suttogta – , hogy az ősi Istenek tényleg nincsenek már.
NEGYEDIK FEJEZET Áramlat bújik át minden áramlat alatt, s a víz felszínének nincs is súlya. Tiste Edur közmondás
A NEREKEK HITE SZERINT a tiste edurok a démonok gyermekei. Vérükben hamu van, az színezi szürkére a b őrüket. Aki a szemükbe néz, látja a világ elszürkülését, a nap elhomályosulását és az alkonyat durva bőrét… Amikor a Binadasz nev ű hirót harcos elindult feléjük, a nerekek visítani kezdtek. Öklükkel arcukat, mellkasukat csapkodták, s térdre estek. Sápadt Buruk közéjük masírozott, átkozódott, parancsokat kiabált, de süket fülekre talált. A keresked ő végül Szerén Pedakhoz és Hull Beddikthez fordult, s nevetni kezdett. Hull elkomorodott. – Majd elmúlik, Buruk – mondta. – Igazán? És maga a világ, az is elmúlik? Halálos széllel, melyben cseppnyi létünk porszemként lebeg? Aztán a szél után leül, holtan, értelmetlenül, s ennek az egész körforgásnak semmi értelme? Hah! Miért nem inkább egy farádot fogadtam fel?! Szerén Pedak továbbra is a közeled ő Tiste Edurt figyelte. Egy vadász. Egy gyilkos. Egy olyan ember, aki valószínűleg szintén a nagy hallgatások híve. El tudta képzelni ezt a Binadaszt a vadonban, egy tábort űznél Hull Beddikttel. Az este, az éjszaka és a hajnal folyamán talán ha fél tucat szót szólhatnak egymáshoz. Szerén gyanította, hogy a két férfi között hatalmas, végtelenül mély barátság kovácsolódott. Ezek a férfiak titkai a nők számára érthetetlen dolgok. A csendb ől közös út lehet. Féltucatnyi összefüggéstelen szó nagy egyetértést kovácsolhat két rokon lélek között. Szerén érezte, értette ezeket az er őket, szemtanúja volt működésüknek, de mindig csak kívülálló lehetett. Zavarodott, mérges, félig-meddig hitetlenked ő kívülálló. A n ők között a szavak építenek hidat. Meg az arckifejezések, gesztusok nyelve. A sz őttest, mely ezekb ől létrejött, csak egyféle módon lehet széttépni, és ezt minden n ő tudja – a n ők barátságát csakis a rosszakarat teheti tönkre. Vagyis minél több szó esik, annál er ősebb a barátság. Szerén Pedak élete nagy részét férfiak között élte le, s most, mikor nagy ritkán ellátogatott Letherasba, az ismer ős nők bizalmatlanul fogadták. Mintha az, hogy ilyen életet választott, gyanakvásra adhatna okot. S társaságukban furcsa, bosszantó sutaságot érzett saját magában. Más fonalból, más kereten sz őttek más mintázatot, mint amit ő. Esetlennek, durvának érezte magát hozzájuk képest, csapdába ejtette saját hallgatása. Minderre úgy felelt, hogy megszökött. A városból, múltja el ől. Más nők elől. De néha, egy-egy ilyen rövid pillanatban, mint e két férfi egyébként jellegtelen találkozása, érezte, hogy szinte fizikailag is hátralökik egy lépéssel, és kizárják. Egy földön, egy ösvényen állnak, ugyanazon fák és sziklák között, mégis külön világban. Túlságosan egyszer ű magyarázat, ha az ember gúnyos mosollyal megjegyzi – a férfiak egyszer ű lények. Tény és való, ha idegenek lennének, talán köröznének és egymás hátsóját szagolgatnák… Az ilyen gondolatok megnyugtatóak, elsöprik az összetettséget, és helyébe kényelmes általánosságokat ültetnek. De két barátságban álló férfi találkozása egyb ől végez az általánosságokkal, s megtámadja a n ő szívébe költözött elégedettséget, így mi az eredmény? A n ő dühös lesz. És furcsa, gonosz késztetést érez, hogy közéjük álljon. Egy kavicsos tengerparton a férfi lenéz maga elé, és lát egy kavicsot meg még egyet, aztán még egyet. A nő lenéz, és mit lát? Kavicsokat… De ez talán túlságosan is egyszer ű ű hasonlat. A férfi egyes számban lát, a nő többes számban. Valójában talán mindegyik bennünk él – egy-egy kis darab a másikból… Csak vonakodunk beismerni. Magasabb volt, mint Hull, válla egy vonalba esett a lether szemével. Haja barna volt, ujjhossznyi fonatokba kötve. Szeme akár a nedves homok. B őrén mintha hamut kentek volna szét. Fiatalos arcvonások, hosszúkás, vékony arc, kivéve a széles száját. Szerén Pedak ismerte a Szengár nevet. Valószín ű, hogy e férfi rokonaival találkozott, tagjai voltak valamelyik küldöttségnek, akikkel dolga volt három hivatalos látogatása során Hannan Moszang népénél.
– Hirót harcos – szólalt meg Sápadt Buruk harsogva, hogy túlkiabálja a visítozó nerekeket – üdvözöllek mint vendégemet. Nevem… – Tudom, ki vagy – felelte Binadasz. Hangja hallatán a nerekek elhallgattak, s a csendet csak a szél süvítése törte meg, mely az ösvény fel ől fujt, s a magasabb régiókból folyton szivárgó, az olvadás nyomán keletkez ő víz csörgedezése. – Hozok a hirótoknak – szólalt meg ismét Buruk – több öntecs acélt… – És kipróbálnád a jég vastagságát – vágott közbe Hull. – Változik az idő – felelte Binadasz Hullnak. – A jég tele van repedésekkel. A fókákat törvénytelen módon megdézsmálták. Hannan Moszang nem hagyhatta ezt válasz nélkül. Szerén Pedak a keresked ő felé fordult. Sápadt Buruk arcát fürkészte. Az alkohol, a fehér nektár és a hideg szél előcsalogatta hajszálereit egészen a b őr felszíne alá, f őleg orra és orcája volt piros. A férfi szeme zavaros, véreres volt. Az edur szavai hallatán össze sem rezzent. – Sajnálatos. Nagyon kellemetlen, hogy keresked őtársaim között vannak olyanok, akik áttipornak az egyezményeken. Az arany csábítása, hiába! Egy hullám, melynek senki sem állhat ellen! – Ugyanezt mondják a bosszúvágyról is – jegyezte meg Binadasz. Buruk bólintott. – Igen, minden adósságot meg kell fizetni. Hull Beddikt felhorkant. – Az arany és a vér nem ugyanaz! – Csakugyan? – kötekedett Buruk. – Hirót harcos, azok, akiket képviselek, szeretnék megszilárdítani a megkötött egyezségeket. Igen, Lether sokfej ű szörnyeteg. Az ellenséges elemek feletti gy őzelem csakis úgy érhető el, ha szövetség köttetik az edurok és azon letherek között, akiket köt az adott szó. Binadasz elfordult. – Tartogasd a beszédedet a máguskirálynak – mondta. – Elkísérlek a faluhoz. Nekünk csak ennyi a közös dolgunk. Sápadt Buruk vállat vont, és visszasétált a kocsijához. – Talpra, nerek népség! Az ösvény itt folytatódik, indulunk! indulunk! Szerén figyelte, ahogy Buruk elt űnik a kocsi hátuljában, a nerekek pedig rohangálni kezdenek. Egy pillantással felmérte, hogy Hull és Binadasz ismét egymás felé fordult. Szavaikat a szél éppen Szerén felé sodorta. – Buruk hazugságai ellen fogok szólni – mondta Hull Beddikt. – Finom ígéretekkel, nyájas modorral akar majd benneteket megpuhítani, de ezek egy garast sem érnek! Binadasz vállat vont. – Láttuk már a csapdát, amit néped a nerekek és a tarthenalok el őtt állított. Minden szó egy-egy csomó a láthatatlan hálóban. Ellene a nerekek szavai gyengék voltak. A tarthenalok túl lassan lettek dühösek. A farádok csak mosolyogtak zavarukban. Mi nem vagyunk olyanok, mint ezek a népek! – Tudom – felelte Hull. – Barátom, népem tagjai a pénz gúlába hordásában hisznek. Egyik érme a másik tetejébe, cél a dics őséges, szédítő magasság. A mászás a fejl ődést szimbolizálja, és a fejl ődés a civilizációk természetes célja. A fejl ődés a hit, barátom, melyb ől a sorsszer űség gondolata fakad. A letherek hisznek a sorsban… a sajátjukban. Képzelt értékeik miatt úgy hiszik, mindent megérdemelnek… az Üres Trón mindig ott van, s azzal kecsegtet, hogy elfoglalható. Binadasz Hull szavai hallatán mosolygott, de mosolya keser ű volt. Hirtelen Szerén Pedakhoz fordult. – Akvitor, kérlek, csatlakozz hozzánk! Mit gondolsz, elhomályosítják a régi sérelmek Hull látását, amikor Letherr ől van szó? – A sors mindenkit megsebez – felelte a n ő –, és mi, letherek büszkén viseljük a sebhelyeket. Legtöbbünk legalábbis – tette hozzá, s bocsánatkér ő pillantást vetett Hullra. – Ez az egyik értékes tulajdonságotok? – Igen, talán így is lehet nevezni. Jó tehetséggel rejtegetjük a mohóságot a szabadság köpönyege alatt. Ami a korábbi züllöttséget illeti, err ől szívesen megfeledkezünk. Végül is, a fejl ődés kulcsa, hogy mindig előre nézzünk, s amin átgázoltunk, azt jobb, ha gyorsan elfelejtjük. – A fejlődés tehát végtelennek tetszik – mondta Binadasz mosolyogva. – Szekereink egyfolytában lefelé rohannak a lejt őn, hirót. Egyre gyorsabban és gyorsabban. – Míg meg nem állítja őket egy fal… – A legtöbbön áttörünk. A mosoly elhalványult, és Szerén szomorúságot látott az edur szemében, miel őtt elfordult volna. – Más világban élünk.
– És én a tiédet választanám – mondta Hull Beddík. Binadasz furcsa pillantással felelt. – Igazán, barátom? A hirót hangjában volt valami, amit ől Szerénnek végigfutott a hátán a hideg. Hull elkomorodott, arcán látszott, ő is furcsállónak hallotta a kérdést. Nem esett több szó. Szerén Pedak hagyta, hogy Hull és Binadasz el őremenjenek az ösvényen, olyan távolságban, hogy bizalmasan is beszélhessenek. De úgy t űnt, nem nagyon akaródzik nekik megszólalni. Nézte őket – lépteik egyforma hosszúságát, mozdulataikat – , és eltűnődött. Hull nyilvánvalóan elveszett. Szerette volna saját bosszúja eszközévé tenni a Tiste Edurokat. Ha teheti, biztosan háborúba hajtja őket. De a mészárlás csak rontana a helyzeten. – Szerén sajnálta a férfit, aki a vérengzés nyomán maradó hamu és vér között tervezte megtalálni a lelki békét. Nem hagyhatta azonban, hogy a sajnálat elhomályosítsa látását, s elfeledtesse vele, milyen veszélyeket hordoz magában ez a férfi. Szerén Pedak maga sem szerette népét. A letherek hatalmas étvágya és az a tulajdonság, hogy képtelenek máshogyan szemlélni a világot, mint saját érdekeik szerint, teljesen biztossá tette, hogy minden idegen néppel, amellyel öszszehozza őket a sors, háborúba keverednek. És egy szép napon majd emberükre akadnak . A szekerek egy olyan falnak ütköznek, amely sokkal szilárdabb, mint bármelyik korábban látott akadály. Ez a fal talán a Tiste Edur nép lesz? Nem tűnt valószínűnek. Igaz, jelent ős varázser ővel rendelkeznek, és a lethereket nem hozta össze még a sors ilyen kemény harcosokkal. De a törzsek egyesült ereje sem eredményez negyedmilliónál több harcost. Diskanar király f ővárosában százezren élnek, s vagy fél tucat olyan város van az országban, ami majdnem olyan nagy, mint Letheras. A Sárkány-tengeren túli és a keleti protektorátusokban él ő harcosokkal együtt számolva a hadsereg hatszázezer f ős lehet, vagy talán még ennél is nagyobb. Minden légióhoz csatolhatnak egy-egy f őmágust, Kuru Quan, a Kréda tanítványait. Az edurokat szétzúzzák. Kiirtják őket… És Hull Beddikt… Nehezen tudta elterelni gondolatait a férfiról. Végül is, ez az ő döntése. Sejtette, hogy nem hallgatna a szép szóra. Szerén Pedak felismerte saját bizonytalanságát, zavartságát. Bármi áron támogatná-e a békét? Mi lenne a kapitulációért járó jutalom? Lether hozzáférése az ásványkincsekhez, melyeket most az edurok birtokolnak. A tenger kincsei. És a feketefa… Hát persze. Az él ő ő fa az, amire igazán éhezünk, az olyan hajók alapanyaga, melyek meggyógyítják saját sebeiket, gyorsabban szelik a habokat, mint bármelyik lether konstrukció, és ellenállnak a varázstámadásoknak is. Ez a játszma valódi mozgatórugója. De Diskanar király nem ostoba – nem az ő fejéből pattant ki a nagy ötlet, Kuru Quan ezt sosem hagyta volna. Nem, ez a játszma a királynéé. Micsoda önteltség azt hinni, hogy a letherek uralni tudják az él ő fát! Hogy az edurok majd könnyedén átadják örökségüket, az ősi tudást, amivel akaratukat összekötik a feketefa akaratával, s maguk alakítják… Az agyaras fókák lemészárlása csak álca volt. A pillanatnyi veszteséget egy nagyobb terv nyitányának szánták, befektetés, melyb ől politikai el őnyöket kívántak kovácsolni, hogy aztán többszörös hasznot tegyenek zsebre. És ilyen befektetést csakis egy olyan gazdag ember engedhet meg magának, mint a királyné, vagy mint Tribán Gnol kancellár. A hajók legénységét Adósokból toborozták, akik halálukkal válthatják meg az adósságot, ami örökl ődne. Életüket adják gyerekeikért, unokáikért. Nem okozott gondot embert találni a hajókra. Arany és vér. Szerén persze nem lehetett benne biztos, hogy minden úgy történt, ahogy gyanítja, de a kép nagyon is összeállt, s éppen olyan keser ű és emészthetetlen volt neki is, mint Sápadt Buruknak. A Tiste Edurok nem adják a feketefát. Az eredmény egyértelm ű. Háború lesz. És Hull Beddiktbő l lesz a háború leglelkesebb pártolója. A királyné legjobb embere, embere, akaratán kívül. Nem csoda, csoda, hogy Buruk elt ű űri ri a körünkben… És Szerénnek milyen szerep jut? Én vagyok a kísér ő a sziszegő káosz élén. Semmi több. Tartsd magad távol mindett ől, Szerén Pedak! Ő Akvitor. Feladata, hogy végrehajtsa, amit mondanak neki. El kell kísérnie Sápadt Burukot. Semmi sem d ő őlt lt még el. Nem mi döntünk. A játszma vége a Nagy Tárgyalás lesz. Bárcsak megnyugtatónak találta volna ezt a gondolatot! Húszlépésnyire az erd ő elnyelte Hull Beddiktet és Binadasz Szengárt. Sötétség és árnyak, s minden lépéssel közelebb ért hozzájuk.
Az a bűnöző, aki képes átúszni a csatornán a hátára kötözött, pénzzel teli zsákkal, elnyeri a szabadságot. A pénz mennyisége az elkövetett b űntől függ. Lopás, gyerekrablás, adósság meg nem fizetése, szándékos károkozás, gyilkosság – ezekért járt a legnagyobb büntetés, az ár itt ötszáz garas volt. A h űtlen kezelésért, testi sértésért, az Üres Trón, a király vagy a királyné nyilvános káromlásáért háromszáz garas volt a büntetés összege. A legkisebb összeggel, száz garassal büntették a naplopást, a nyilvános ürítést és a tiszteletlenséget. Ezek a büntetések a férfiakra vonatkoztak. N őknél mindig az összeg felét számították. Ha valaki képes volt megfizetni ezt az összeget, megtehette, s priuszát ezzel törölték is a nyilvántartásból. Aki nem tudott fizetni, annak maradt a csatorna. A Fullasztó több volt egyszer ű szórakozóhelynél – ez volt egyben a szerencsejátékosok f ő helye is, a legjelentősebb azon események sorában, ahol vagyonok is gazdát cserélhettek mindennap. Mivel csak nagyon kevés b űnözőnek sikerült terhével átjutni a túlpartra, a fogadási alapot a távolság, a megtett csapások adták. Lehetett fogadni még a Felbukkanásokra, Csapkodásokra, Kapálózásokra, és Alámerülésekre. A bűnözőkre kötelet rögzítettek, hogy vissza lehessen hozni a felszínre a pénzt, amikor a fulladás ténye már végleges. A holttestet ezután visszalökték a vízbe. Bű n és bű nh nhő dés. dés. Brys Beddikt a Második Szárnynál, a csatornára néz ő „páholy”-ban, hasonlóan jómódú néz ők között bukkant rá Gerun Eberikt Finaddra a reggeli Fullasztáson. A tömegben nyüzsögtek a bukmékerek, nyereményt osztottak, fogadásokat kötöttek. Izgatott társalgás folyt mindenfelé. A közelben egy n ő felsikoltott, majd visítva nevetni kezdett. Férfiak válaszoltak neki. – Finadd! Brys felé fordult a lapos, sebhelyes arc, amelyet Letherasban gyakorlatilag mindenki ismert. Vékony szemöldöke a magasba ugrott. – A Király Bajnoka! Éppen id ő ben érkeztél. Ublala Pung mindjárt úszni fog. Nyolcszáz garast tettem a kutyafattyára! Brys Beddikt a korlátra d őlt. Az alant sorakozó őröket, hivatalnokokat fürkészte. – Hallottam már ezt a nevet – mondta – , de nem emlékszem, hogy mi volt a b űne. Ő lenne Ublala? – Egy köpönyeges, messze a többiek fölé magasodó alakra bökött. – Igen, ő az. Tarthenal félvér. Éppen ezért hozzátettek még kétszáz garast a büntetéséhez. – Mit csinált? – Inkább mit nem csinált? Három gyilkosság, szándékos rongálás, két emberrablás, átkozódás, szélhámosság, adósság meg nem fizetése és nyilvános ürítés. Mindezt egy délután alatt… – A nagy zűr Urumnál? – A bűnöző ekkor ledobta a köpenyét. Nem viselt alatta mást, csak egy ágyékkötőt. Barna b őrén korbácsnyomok éktelenkedtek. Izomzata ijeszt őnek tűnt. – Ő az. – Mennyit is visz? – Négyezer-háromszázat. Brys ekkor meglátta a két hatalmas zsákot, amit ráer ősítettek a rab széles hátára. – Kóbor szerelmére, egyetlen csapást sem tehet meg ezzel! – Igen, ez az általános vélemény – felelte Gerun. – Minden fogadás Csapkodásra, Kapálózásra és Alámerülésre szól. Se egy Csapás, se egy Felemelkedés… – És te mit tettél meg? – Az arány hetven az egyhez. Brys elkomorodott. Ez az arány csak egyet jelenthetett. – Szerinted tehát megcsinálja! Kiáltása hallatán fejek fordultak feléjük, a tömeg felmorajlott körülöttük. Gerun a korlátra d őlt, fogai között szívta be a leveg őt, s a jól ismert fütyül ő hangot hallatta. – A legtöbb tarthenal félvér a legrosszabbat örökli ebb ől a vérvonalból – mondta halkan, s elvigyorodott. – De nem Ublala! A mólón, a járdákon tolongó tömeg kiáltozni kezdett. Az őrök a part felé indultak a rabbal. Ublala görnyedten ment a hátára kötözött súlyok miatt. A vízhez érve ellökte az őröket, és szembefordult a tömeggel. Félrehúzta az ágyékköt ő jét, és vizelni kezdett. Valahol egy n ő felsikoltott. Ki fogják halászni ezt a holttestet – mondta egy keresked ő ijedten. – Hallottam, vannak sebészek, akik képesek… – Egy vagyont fizetnél érte, mi, Araszos? – vágott közbe a társa. – Nincs rá szükségem, Hulbat… vigyázz, mit beszélsz! Csak azt mondom… – És tízezer asszony err ől álmodik!
Hirtelen csend támadt, Ublala Pung a csatorna felé fordult. Aztán elindult a vízben. Az elérte a csíp ő jét. A mellkasát. A vállát. Egy perc múlva a feje is elt űnt a sötét, zavaros vízben. Se csapkodás, se kapálózás. Akik az Elmerülésre szavaztak, nevetni kezdtek. A tömeg csapatokra oszlott, az emberek már indultak is a bukmékerekhez. – Brys Beddikt, mennyi a csatorna két partja között a távolság? – Száz lépés. – Igen, így van. Ott maradtak a korlátnál. Egy perc múltán Brys kérd ő pillantással Gerun felé fordult. Gerun a víz felé intett. – Nézd a kötelet, fiam! A holttest visszahúzására szolgáló kötél körül kisebb csapat gy űlt össze, s Brys másokkal egy id ő ben meglátta, hogy a kötél még mindig tekeredik kifelé. – A fenéken sétál! Brys azon kapta magát, hogy képtelen levenni a szemét a letekered ő kötélr ől. Tucatnyi szívdobbanás. Kéttucatnyi. Ötven. Es a kötél tovább tekeredett a víz felé. A kiáltások fülsiketít ően feler ősödtek. A közeli háztet őkr ől felszálltak a riadt galambok, s szétszéledtek. A fogadók már összeverekedtek a bukmékerekkel, hogy visszakapják a tétet. Valaki lezuhant a harmadik szárnyról, és szerencsétlen módon két lépésen múlt, hogy nem a vízbe esett. A kövezetre zuhant, és nem is mozdult többé. Holttestét gyorsan körbevették a bámészkodók. – Vége! – sóhajtott fel ekkor Gerun Eberikt. A túlparton ugyanis felbukkant egy alak, sár csorgott róla. – Ezt teszi a négy tüd őlebeny, fiam! Nyolcszáz garas, hetven az egyhez. – Finadd, te gazdag ember vagy, aki éppen éppen most lett még sokkal gazdagabb! – Ublala Pung pedig szabad ember. Hé, láttam ám a fivéredet, Teholt is! A csatorna túloldalán lehet. Szoknya volt rajta. – Ne állj ilyen közel… nem, ennél azért közelebb, mert nem hallasz, Gyömbér, de ne túl közel. Ne látsszon, hogy ismerjük egymást! – Neked elment az eszed – felelte a nő. – Talán. Mindegy, látod azt a fickót? – Melyiket? – Hát természetesen a b űnözőt! A félvért, aki szétszedte Urumot, aki egyébként nagyon is rászolgált arra, amit kapott… – A tarthenaloknak négy tüd őlebenye van. – Igen, és neki is. Gondolom, nem fogadtál? fogadtál? – Megvetem a szerencsejátékokat. – Ez muris… – Na, mi van vele? – Vedd fel dolgozni! – Örömmel. – Aztán vásárolj neki ruhákat. – Muszáj? – Nem a fizikuma miatt alkalmazzuk, vagyis nem amiatt, amire most éppen gondolsz. Nektek hármótoknak szükségetek lesz egy test őrre. – Bármikor őrizheti a testem! – Végeztem, Gyömbér! Nem vagyok hajlandó ma több szót váltani veled! – Tévedsz, Tehol. Ma este találkozunk. A m űhelyben. Hozd Poloskát is. – Minden a tervek szerint halad. Felesleges… – Legyél ott! Négy évvel korábban Gerun Eberikt egymaga leleplezett és elintézett egy merényletkísérletet, amit Diskanar király ellen terveltek ki. Egy éjjel valami miatt visszatért a palotába, és a király lakosztálya el őtt holtan találta a két őrt. Egy varázslattal megtöltötték a tüdejüket homokkal, így megfulladtak. Testük még meleg volt. Az ajtót résnyire nyitva hagyták… A palota Finaddja kivonta kardját. Berobbant a király hálószobájába, s látta, hogy hárman hajolnak Diskanar király alvó alakja fölé: egy mágus és két merényl ő. Gerun el őször a varázslóval végzett – egyetlen jól irányzott csapással elvágta a gerincvelejét a tarkójánál. Ezután egy felfelé vágó mozdulattal hárította az
egyik merényl ő csapását, és kardja hegyével testébe döfött, a bal kulcscsont alatt. A döfés halálos volt. A másik merényl ő Gerun arcába csapott a t őrével, valószínűleg a szemére célzott, de a Finadd hátrakapta a fejét, így a kés elvágta az ajkát, behatolt a szájába, és a két metsz őfoga között állt meg, ahol lyukat ütött. Gerun kezében kegyetlenül lecsapott a kard – szétroncsolta a merényl ő kinyújtott kezét. Még három vad suhintás, és az utolsó támadó is meghalt. Ezt az utolsó pár mozdulatot már a tágra nyílt szem ű király is látta. Két héttel késő bb Gerun Eberikt Finadd, akinek furcsán sípolt a leveg ő a fogai k őzött, letérdelt Diskanar király előtt a trónteremben, és az összegy űlt tömeg el őtt megkapta a Királyi Pálcát. Élete hátralév ő részére teljes amnesztiát kapott, nem vonhatták felel ősségre büntető jogilag. Röviden szólva azt tehetett, amit csak akart, akivel akart, kivéve persze a királyt és érdekeltségét. A merényletkísérlet kitervel ő jének neve sosem került napvilágra. Azóta Gerun Eberikt saját hadjáratot vezetett. Olyan volt, mint egy magányos, kérlelhetetlen ítéletvégrehajtó. Mindenki tudta, hogy személyesen végzett harmincegy polgárral, köztük két igen gazdag, politikai befolyással bíró, köztiszteletben köztiszt eletben álló keresked ővel, s még ezenfelül tucatnyi titokzatos halálesetet is az ő kontójára írtak. Röviden: hamar a legrettegettebb emberré vált a városban. Ugyanakkor alaposan meg is tollasodott. De mindezek mellett Finadd maradt a Királyi Test őrségben, és ezért kötötték a szokásos feladatok. Brys Beddikt gyanította, hogy a döntést, miszerint Gerun Eberikt is tagja a Nagy Tárgyalásra induló követségnek, nem kis mértékben befolyásolta az a vágy, hogy megszabadítsák kicsit a várost nyomasztó jelenlétét ől – amellett persze, hogy személye felkiáltójel lehetett a királyné és a herceg számára. Brys elt űnődött, hogy a király vajon nem bánta-e még meg a négy évvel korábbi döntését… A két palotaőr egymás mellett ment át a Szulán hídon, s betértek a Zsebmetsz ő negyedbe. Meleg volt aznap, az égbolt szinte fehéren izzott, s csak egészen vékony felh ők úsztak a magasban. Betértek Rild kocsmájába, mely intézmény a halkonyhájáról volt híres, meg egy alkoholos italról, mely narancslik őrből, mézből és agyaras fóka spermájából készült. Beültek a bels ő udvarba, Gerun törzsasztalához. Megrendelték az italokat, aztán Gerun hátrad őlt a székén, és kérd őn végigmérte Bryst. – Ma a Király Bajnokaként láthatlak vendégül? – Nos, részben – ismerte be Brys. – Fivérem, Hull Sápadt Buruk társaságában utazik. Buruk mindenki szerint az edurokkal marad a Nagy Tárgyalásig. Hull jelenléte aggodalomra ad okot. – Milyen aggodalomra? – Nos, ismerted őt évekkel ezel őtt… – Igen, ami azt illeti, elég jól. A Finaddom volt akkoriban. Amikor A mikor el őléptettek, ő meg én iszonyatosan berúgtunk Pondnál, és fejenként vagy tucatnyi fattyat nemzettünk egy csapatnyi virágtáncos lánynak, akik Alkuból érkeztek. Úgy hallottam, a tánckar úgy kilenc hónappal kés ő bb feloszlott… – Nos, igen. Szóval, mint tudod, ő már nem ugyanaz az ember. – Nem? Megérkeztek az italok, a borostyánszín ű bor Brysnek és a fókatej Gerunnak. – Nem – felelte Brys a Finadd kérdésére – , nem hiszem. – Hull csak egy dologban hisz, és ez a h űség. Úgy érzi, ez az egyetlen ajándék, amit érdemes adni. Kétségtelen, hogy csúnyán kihasználták, s ennek eredményeként fivéred fejében egy új lista íródott, rajta minden férfi és asszony neve, aki h űtlen volt hozzá. – Gerun felhörpintette az italát, és egy újat kért. – Közte és köztem csak az a különbség, hogy én ki tudom húzni a neveket az én listámról. – És mi van – kérdezte Brys halkan – , ha Hull listáján a király is szerepel? Gerun szeme résnyire sz űkült. – Mint mondtam, csak én tudom lehúzni a neveket a listámról. listámról. – Akkor miért van Hull Sápadt Burukkal? – Buruk nem a király embere, e mbere, Brys. Éppen ellenkez őleg. Már nagyon várom, hogy végre találkozhassak vele. Brys hátán végigfutott a hideg. – Mindenesetre – folytatta Gerun – engem inkább a másik fivéred érdekel. – Tehol? Ne mondd, hogy szerepel a listádon! Gerun elmosolyodott, s így el őtűnt a rés fogai között. – Szerinted megmondanám, ha rajta lenne? Nem, még nincs nincs rajta. De készül valamire, ez biztos! – Ezt nehezen tudom elképzelni. Tehol már régóta régóta nem készül semmire. – Ezt hiszed te… – Nem tudok semmir ől, ami másra utalna, de úgy látszik, te igen. Megérkezett Gerun második itala.
– Tudtad te – mondta a Finadd, miközben beledugta ujját a s űr ű, opálos folyadékba – , hogy Teholnak még számtalan érdekeltsége van ingatlanokban, engedélyekben, kereskedelmi befektetésekben és a szállítmányozásban is? Elég vastag falakat emelt maga köré, gondoskodott róla, hogy senki se tudja meg: még mindig aktív. – Nem elég vastagot… Gerun vállat vont. – Sok értelemben Tehol már el őttem a Királyi Pálcával járt anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá… – Tehol sosem ölt meg senkit… Gerun mosolya gyilkossá vált. – Aznap, amikor a Vámház rendszere összeomlott, tucatnyi befektet ő lett öngyilkos. Ezt az összeomlást pedig csak és kizárólag Tehol okozta. Tökéletesen, zseniálisan id őzítette. Neki is volt listája, csak nem kést vágott az emberek torkába, hanem az üzleti partnerükké vált. És tönkretette őket… – De ő is csődbe ment, nem? – De nem ölte meg magát emiatt, igaz? Ez neked nem mond mond semmit? Kellett volna… – Csak azt láttam, hogy nem érdekli az egész. – Pontosan. Mondd csak, Brys, ki Tehol legnagyobb csodálója? – Te? – Nem. Ó, tény és való, hogy tisztelem, csodálom őt. És szinte biztos vagyok benne, hogy Kóborra… készül valamire! Nem, valaki másról van szó. Brys elfordította a tekintetét. Próbálta eldönteni, hogy kedveli-e ezt az embert, aki vele szemben ül, eléggé ahhoz, hogy ezt a beszélgetést folytassa vele. Egyet biztosan tudott: a témát utálja. Ekkor érkezett meg az ebédjük. Gerun Eberikt figyelme ezután a grillezett lilére összpontosult, ami el őtte az ezüsttálon illatozott. S persze megrendelte harmadik fókatejét. Brysnek eszébe villant, hogy még sosem látta ezt az italt n ő előtt. – Nem tartom a kapcsolatot Tehollal – mondta kis id ő múlva, tekintetét saját ebédjére szegezve. Lassan szétszedte a fehér húst, a rostok közül el őtűnt a gerinc, és egy sor szálka. – Megveted azért, amit tett? Brys elkomorodott, aztán megrázta a fejét. – Nem. Azért, amit utána tett. – Mit is? – Semmit. – Meg kellett várni, míg leülepednek a dolgok, aztán felmerült ismét, s körülnézett, hogy mi maradt. – Isteni észjárást tulajdonítasz neki, Gerun. – Igen, ez igaz. Teholban megvan, ami Hullból hiányzik… A tudás ugyanis nem elég, sosem az! A képesség számít, amivel a tudást felhasználjuk. Tökéletesen. Pontos id őzítéssel. Elsöpr ő következményekkel. Ez az, ami megvan Teholban. Hullból, Kóbor vigyázzon rá, ez hiányzik. Brys felnézett, és tekintete találkozott a Finadd halvány szemével. – Azt mondod, hogy Tehol legnagyobb legnagyobb csodálója Hull? – Ő a példaképe. Ezért van most Sápadt Burukkal. – A Nagy Tárgyaláson az útjába akarsz állni? – Lehet, hogy akkorra már kés ő lesz… Feltéve persze, ha tényleg ez a szándékom. – Nem az? – Még nem döntöttem el. – Háborút akarsz? Gerunnak a szeme sem rebbent. – Ez a különleges hullám kavarja fel legjobban a vizet. Elvakít mindenkit. Egy ember, akinek célja van, sok mindent elintézhet ebben a ködben. Aztán id ővel minden lecsendesedik… – És lám – mondta Brys, s képtelen volt leplezni az érzett keser űséget – , a világ közben megváltozott. – Hát igen. – Háború, mint eszköz… – Egy békés befejezéshez… – Ami persze a te érdekeidet szolgálja. Gerun eltolta maga el ől a tányért, és ismét hátrad őlt a széken. – Ugyan mit ér az élet ambíció nélkül, Brys? Brys felállt, az étel a tányérján széttúrva, kaotikus halomban hevert. – Tehol erre inkább tudna válaszolni, Finadd. Gerun felmosolygott rá.
– Kérlek, tudasd Nifadasszal és Kuru Quannal, hogy nem állok vakon a Nagy Tárgyalást átszöv ő intrikák előtt. Tudom azt is, hogy szívesen megszabadulnak t őlem egy időre, ezért tuszkolnak ki a városból. Természetesen már intézkedtem, lesz helyettesem, aki el őkészíti dicsőséges hazatérésemet. – Átadom az üzenetet, Finadd. – Sajnálom, hogy elment az étvágyad, Brys. A hal isteni volt! Legközelebb inkább majd közömbös dolgokról társalgunk, rendben? Tisztellek és kedvellek is, Bajnok. – Ah, akkor talán nem vagyok a listádon? – Még nem. Csak vicceltem, Brys! – tette hozzá a Bajnok arckifejezése láttán. – Különben is, miszlikbe vágnál! Hogyne csodálnálak, legalább ezért? Egyébként én így látom a helyzetet: Lether történetét az elmúlt évtizedben a legkönnyebben úgy lehet nyomon követni, ha az ember megnézi, mit tettek a Beddikt fivérek. Nyilvánvaló, hogy a történetnek még nincs nincs vége. Hát igen. – Köszönöm a társaságot és a meghívást, Finadd. Gerun el őrehajolt, és felemelte a Bajnok tányérját. – Kérlek, menj a hátsó kijáraton! – mondta, s a kezébe nyomta a tányért. – Él egy éhez ő fiú a sikátorban. De az ezüstöt vissza kell hoznia, ezt értesd meg vele! Mondd neki, hogy az én vendégem voltál. – Rendben, Finadd. – Ezt próbáld fel! Tehol a gyapjúnadrágra bámult, majd érte nyúlt. – Mondd csak, Poloska, van értelme folytatnod? – A nadrágra gondol, vagy a létezésemre? – Felvetted a munkásokat? – Tehol levetette a szoknyát, és elkezdte felhúzni a nadrágot. – A húsz legszerencsétlenebb elégedetlenked őt, akit csak találtam. – Sérelem? – Mindnek van, és eléggé biztos vagyok benne, hogy mind megalapozott. De tény, hogy néhányan tényleg kiérdemelték, hogy kizárják őket a ligából. – A legtöbb engedélymegvonás politikai alapon történik, Poloska. De gy őződj meg arról, hogy egyikük sem inkompetens! Az a legfontosabb, hogy tudjanak titkot tartani, s ehhez a legbiztosabb alap a liga iránt érzett gyűlölet. – Nem vagyok teljesen meggy őzve. Egyébként is, kaptunk pár figyelmeztetést a ligától. – Személyesen? – Üzenetek voltak. Egyel őre. A bal térde nem fog fázni! – Fázni? Odakint meleg van, Poloska, bármit is súgnak reumás reumás térdeid! – Nos, ez a nadrág minden id ő ben megfelelő… – Igazán? Biztosítsd a ligát, hogy nem jelentünk piaci versenytársat. Nem fizetünk túl magas díjat a munkásainknak. Nem adunk járulékot sem… – Kivéve a részvényeket a társaságban… – Err ől ne szólj semmit, Poloska! Nézd csak a sz őrt a jobb combomon! Égnek áll. – Nem tetszik neki a kontraszt. – A ligának? – Nem, a maga sz őrének. A liga csak azt akarja tudni, hogy honnan a Kóbor fenekéb ől kerültem ide, és honnan veszem a bátorságot, hogy céget alapítsak. – Emiatt ne aggódj, Poloska! Amint kiderül, hogy mit állítasz, mire vagy képes, biztosak lesznek benne, hogy el fogsz bukni, így a jöv ő ben rád sem bagóznak. Persze ez csak addig igaz, míg nem jársz sikerrel… – Hm, talán mégsem volt jó ötlet… – Micsoda? – Vegye vissza a szoknyát! – Egyetértünk! Keress inkább még egy kis gyapjút! Lehet őleg azonos szín űt, de ez nem létkérdés, azt hiszem. Tehát ma este találkozunk a három drágasággal. – Kockázatos. – Óvatosnak kell lennünk. – Igen, ez több szempontból is fontos. A gyapjút ugyanis loptam. Tehol körbecsavarta a leped őt a derekán. – Késő bb majd leugrom érted. Takaríts ki egy kicsit, rendben? rendben? – Jó, ha lesz időm.
Tehol felmászott a létrán a tet őre. A nap fénye elmélyült, ahogy a korong lassan elérte a horizontot, a környez ő házak aranyszínben ragyogtak. Két m űvész tábort vert a Harmadik Szárnyon, és azon versenyeztek, hogy ki tudja jobban megörökíteni Teholt és ágyát. Integetett nekik, amivel hangos vitát gerjesztett, majd lefeküdt nap melengette matracára. Felbámult a sötéted ő égre. Látta fivérét, Bryst a Fullasztónál. A csatorna túloldalán állt, és Gerun Eberikttel társalgott. A pletyka szerint Gerun is tagja a követségnek, amely a Tiste Edurokhoz megy tárgyalni. Ezen nem is lep ődött meg. A király a városkapun kívül akarta tudni ezt a vadembert. Az arannyal az a legnagyobb baj, ahogy szivárog. Beszivárog oda is, ahová semmi más nem tud. Kiteregeti a titkokat, kivirul ott, ahol csak egy élettelen repedés lehetne. Megcsillan, amikor rejtve kellene maradnia, távol a kíváncsi szemekt ől. Ott tenyészik a macskakövek között, mint minden gaz, és ha valaki kíváncsi, felkutathatja a mély gyökereket. A halott bérgyilkosok rokonainak hirtelen költekezését gyors – de nem elég gyors – , hirtelen, megmagyarázhatatlan „vagyonátruházás” követte. Furcsa csonkolás, mely nyomán a királyi inkvizíciónak nem maradt kit kérdeznie, kínoznia, hogy megleljék a konspiráció kiötl ő jét. Végül is a merényletkísérlet nem kis dolog, f őleg, ha célpontja maga a király. Fantasztikus, szinte hihetetlen siker, hogy elérték Diskanar hálószobáját, s a férfi feje fölé állhattak, szívdobbanásnyira csak a gyilkosságtól… Az a bizonyos varázsló korábban sosem mutatott ilyen fokú tudást az érintett területeken. A két férfi mellkasának homokkal való feltöltéséhez a legmagasabb szint ű mágiára volt szükség. A vele született kíváncsiság és a lehetséges el őny hajtotta Teholt, és sokkal fürgébb volt, mint a királyi nyomozók. Felfedezte, hogy egy élet megtakarításait, egy egész vagyont öltek a nagy tervbe, a merényletbe. Nyilvánvalóan csakis Gerun Eberikt ismerhette a merénylet összes apró részletét. Bérencei nem hitték volna, hogy munkáltatójuk rájuk támad. Életükre tör. Harcoltak, védték magukat, és egyikük közel került a sikerhez is. A Finadd még mindig hordozta ennek bizonyítékát, a sebet a száján, a rést a fogai között – ebből is látszott, milyen közel járt a halálhoz. Felmentés mindenféle felel ősségre vonás alól. Így aztán Gerun Eberikt nekiláthatott annak, amit mindig is szeretett volna tenni. Bíró lett és hóhér is egy személyben, aki büntetett képzelt és valós tettekért, apró és nagyobb sérelmekért. Bizonyos tekintetben Tehol csodálta a fickót. A módszereiért nem, de az elszántságáért igen. S azért, mert mindent kockáztatott, mindent feltett egy lapra, egy tervre, amely lélegzetelállítóan… széls őséges volt. Semmi kétség, Brysnek csakis hivatalos ügye lehetett ezzel az alakkal. Mint a Király Bajnoka kereshette meg. De Tehol aggódott. Nem tetszett neki, hogy öccsét Gerun Eberikt közelében látja. Mert ha Teholnak van igazi ellensége, olyan, akinek esze legalább olyan csavaros, mint az övé, és láthatóan sokkal gonoszabb – nos, ez csakis Gerun Eberikt Finadd lehet, a Királyi Pálca tulajdonosa. És szimatolt, kutakodott. Biztonságosabbnak t űnt tehát abból kiindulni, hogy Gerun Eberikt nem hiszi el, hogy Tehol nincstelenné vált. És tudja, hogy Tehol nem teljesen… inaktív. Újabb ráncocska a gy űrött, összevissza taposott falisz őttesen. Gerun érinthetetlen. De ellenségei azért még akadnak. Tény, ami tény: halálos kardforgató, s állítólag tucatnyi felesküdött, vérszerz ődéssel kötött testőr őrzi, amikor alszik. Háza gyakorlatilag hermetikusan zárt, Gerunnak van benne saját fegyverkovácsm űhelye, gyógyszerészete alkimistákkal, mérgekkel és azok ellenmérgeivel felszerelve, számtalan raktára és önálló víznyer ő je. Egy szó, mint száz, Gerun Eberikt felkészült minden eshet őségre… Kivéve arra, hogy egy bizonyos bizonyos Tehol Beddikt figyelmének középpontjába középpontjába is kerülhet. Néha a legegyszer ű bb megoldás egyben a leghatékonyabb is. is . Ha az ember gyomot lát a kövek között… kihúzza. – Poloska! Halk válasz a földszintr ől. – Mi van? – Kinél fogadott ma Gerun? A szolga izzadt feje megjelent a létra tetején. – Már magának is tudnia kell, hiszen a szerencsétlen a maga embere! Füstös. Lehet, hogy már meghalt szívrohamban… vagy öngyilkos lett. – Füstös? Nincs az az isten! Szerintem csomagol. Hirtelen el kell utaznia a Küls ő-szigetekre. – Sosem juthat el a városkapuig. – Igen, Gerun rászállhatott szegényre… – Te nem ezt tennéd? Ekkora haszonért? Tehol elkomorodott.
– Most, hogy jobban belegondolok, talán Füstös valóban öngyilkossággal reagál erre a szomorú helyzetre. Váratlan, sokkoló esemény. Ha jól emlékszem, nincsenek rokonai, így aztán az adósság vele együtt a sírba száll… – És Gerun bukott nyolcszáz garast. – Lehet, hogy kicsit összerezzen emiatt, de biztosan nem üti szíven a veszteség. Van mit a tejbe aprítania… – Hát nem tudja, hogy pontosan mennyije mennyije van? – Oké, csak általánosítottam. Természetesen tudom, mennyi a vagyona, az utolsó garasig. Nem is, az utolsó fityingig! Csupán arra céloztam, hogy nyolcszáz garas elvesztése nem fájhat túlzottan Gerunnak. A menekülés viszont annál inkább! Az egyetlen ösvény, amit Gerun nem követhet… legalábbis még nem. Nos, Füstösnek mindenképpen öngyilkosnak kell lennie! – Kétlem, hogy egyetértene ezzel… – Nem, valószín űleg nem. De indítsuk el az akciót, Poloska! Le kell menni a parti negyedbe. Keress egy megfelelő hullát! Frisset, ami még ép. Füstöst ől kérj egy-két palackkal a véréb ől… – Mi lesz? Tűz? Ugyan ki lenne öngyilkos úgy, hogy tüzet gy ű jt? – A tűz egy szerencsétlen baleset lesz, egy őrizetlenül hagyott olajlámpás okozza. Őrizetlen, az öngyilkosság miatt. Felismerhetetlenné ég, de a vizsgálók a vér alapján megesküsznek a halott személyére. Így működik ez, nem igaz? – Az ember erei sosem hazudnak… – Igaz. De képesek rá! – Igen, ha valaki elég őrült, hogy kiszivattyúzzon egy halottat, és egy másik ember vérét pumpálja bele. – Kísérteties feladat, Poloska. Szerencse, hogy te készen állsz rá… A létra tetején az arc összerándult. – És Füstös? – A szokásos úton csempésszük ki. Mindig is szeretett volna halászgatni… állíts valakit a sikátorba, nehogy id ő előtt megszökjön! Gerun őrszemei lesznek a kiváló szemtanúk. Ó, milyen mérges lesz a Finadd! – Bölcs dolog ez, uram? – kérdi Poloska. – Nincs választásom. Ő az egyetlen, aki megállíthat. Ezért muszáj nekem lépni els őként. – Ha kiszagolja, hogy maga az… – Akkor halott ember vagyok. – Én meg munkanélküli. – Ez ostobaság! Majd a lányok továbbviszik az üzletet! Különben is, te vagy az örökösöm… persze csak nem hivatalosan. – Jó ötlet volt, hogy ezt elmondta? – Miért ne? Hazudós vagyok. Poloska feje elt űnt a házban. Tehol visszad őlt az ágyára. Most pedig keresnem kell egy tolvajt, egy jó tolvajt. Á! tolvajt. Á! Már tudom is, ki lesz lesz az! Szegény leány… – Poloska!!! Bugybor Elalle sorsa a lehet ő legrosszabbra fordult. Ennek semmi köze sem volt választott hivatásához, mert a tolvajlás m űvészetében igazi mesternek számított, legendák keringtek róla a törvényen kívüliek társadalmában. Az történt, hogy összeveszett a szállásadójával, s ez a vita a férfiú részér ől gyilkossági kísérletté fajult, amire is Bugybor – teljesen jogosan – úgy felelt, hogy kidobta a fickót az ablakon. Sajnos az esését egy arra járó keresked ő fékezte le. A szállásadó nyaka kitört. A keresked őé is. Az ítélet szerint b űne: önvédelem közben bekövetkezett, gondatlanságból elkövetett emberölés. Négyszáz garas, megfelezve. Normál esetben Bugybor Elalle kifizette volna a büntetést, és kész. De Bugybor vitája a szállásadóval éppen abból fakadt, hogy egy nagyobb összeg sz őrén-szálán elt űnt a bérleményb ől, Bugybor ládájából. Mivel egyetlen garast sem tudott felmutatni, Bugybornak csak a csatorna maradt. Jó kondícióban volt. Kétszáz garas elviselhet ő lett volna – ha a zsákra kötözött kötél nem akad be egy farkashal tarajába, amely a felszínre jött megnézni az úszót, majd visszaúszott a mélybe, s magával vitte Bugybort is. A farkashalak, melyek ritkaságnak számítottak a csatornában, csak férfiakat ettek. N őket sosem. Senki sem derítette még ki ennek az okát. Bugybor Elalle megfulladt.
De mint kiderült, halott és halott között is lehet különbség. Bugybor err ől nem tudott, de egy korábbi áldozata megátkozta. Átkáért rendesen fizethetett, mert az Üres Templom áldását adta rá. Ezért történhetett, hogy bár tüdeje megtelt vízzel, szíve megsz űnt dobogni, s minden más testi funkciója is megsz űnt, amikor kihúzták a csatornából, csak állt ott sárosan, üveges szemmel, melynek fehérje megbarnult a nem kering ő vértől, és szomorúan rácsodálkozott a világra. Ezután még a törvényen és társadalmon kívüliek is elkerülték. S őt, minden él ő ember. Úgy sétáltak el mellette, mintha tényleg meghalt volna, mintha csak egy szellem lenne, egy emlék. Húsa nem kezdett bomlani, bár színe egészségtelenné vált. Érzékei, testi képességei sem romlottak. Tudott beszélni, látott, hallott, gondolkodott. De ezek közül egyik sem deríthette jókedvre. Poloska pont ott találta meg, ahol Tehol mondta, hogy keresse. Egy sikátorban kuporgott, egy bordélyház tövében. Mint minden éjjel, most is a – valódi és színlelt – gyönyör ablakokból kiszivárgó hangjait hallgatta. – Bugybor Elalle! Üveges szempár szegez ődött rá. – Nem árulok gyönyört – mondta. – Én sem, mostanság. Egy határozatlan id őre szóló szerz ődést van tisztem bemutatni neked, gazdám nevében. – Ki lenne az? – Ezt még ne, Bugybor! Tolvajlásról lenne szó. – Ugyan mi szükségem nekem a vagyonra? – Nos, úgy gondolom, ez a vagyon jellegét ől is függ… A n ő kilépett az árnyas falfülkéb ől, ahol eddig állt. – Mit gondol a gazdád, mit akarhatok én? én? – Ez tárgyalási alapot képezhet. – Tudja, hogy halott vagyok? – Persze. Azt üzeni, őszinte részvéte. – Tényleg? – Nem, ezt csak most találtam ki. – Manapság már senki sem akar engem felfogadni. – Igen, ezért volt benne biztos, hogy szabad leszel… – Senki sem kedveli a társaságomat. – Nos, egy fürdő talán nem ártana, de gazdám kész engedményeket adni. – Beszélek vele. – Remek, ő is erre számított. Éjfélkor vár. – Hol? – Egy háztetőn, amin egy ágy van. – Hát ő az? – Igen. – Az ágyában? – Hm, nem hiszem, hogy arra gondolt… gondolt… – Ezt örömmel hallom. Lehet, hogy halott vagyok, de azért nem szabad préda! Ott leszek. Éjfélt ől negyed egyig. Egy perccel sem tovább! Ha ennyi id ő alatt meg tud gy őzni, legyen. Ha nem, akkor így járt. – Negyedóra bőven elég lesz, Bugybor. – Ostoba vagy, ha ebben ilyen biztosnak érzed magad. magad. Poloska elmosolyodott. – Igazán? – Hol van Poloska? – Késő bb csatlakozik – felelte Tehol. A kanapéhoz sétált, leült, s maga alá húzta a lábát. Végignézett a három nőn. – Nos, mi volt az a nagyon fontos, ami miatt a felismerést kockáztatva ide kellett jönnöm? Gyömbér végigfuttatta tenyerét kopasz fején. – Tudni akarjuk, hogy miben sántikálsz, Tehol. – Igen – bólogatott Rissarh. Hejun keresztbe tett karral állt, és komor képpel hozzátette: – Nekünk nem kell test őr! – Hah, róla csaknem elfeledkeztem! Merre van? – Azt mondta, van pár ingósága, amit össze kell szednie – felelte Gyömbér. – Bármelyik pillanatban betoppanhat. Nem, a többiek még nem találkoztak vele!
– Hát ezért szkeptikusak a lelkesedésed láttán… – Köztudottan hajlamos a túlzásra – mondta Rissarh. – Különben is – csattant fel Hejun – , mi köze van annak a test őrséghez? Nem érdekel, milyen nagy a… Az ajtó megnyikordult, mindenki odakapta a fejét. Ublala Pung kerek, félénk arca felbukkant a szemöldökfa alatt. – Drága barátom! – kiáltotta Tehol. – Kerülj beljebb! A félvér habozott. Halvány szeme riadtan cikázott Gyömbér, Rissarh és Hejun között. – Hiszen… hárman vannak! – bökte ki. – Hárman? – Igen, a nők. – Hát, valóban – felelte Tehol. – És… ? Ublala elkomorodott, száját rosszallóan elhúzta. – Ne aggódj! – mondta neki Tehol. – Megvédelek t őlük! – Igazán? – Persze! Gyere be, Ublala Pung, s légy üdvözölve! A nagydarab fickó belökte az ajtót, és bepréselte magát rajta. Tisztán látszott, hogy Ublala ingóságai között nincs se nadrág, se ágyékköt ő. Éppen olyan csupasz volt, mint lent a csatornánál, amikor kimászott a vízb ől. Nem mintha a ruha sokat leplezett volna ékességeib ő l,l, gondolta Tehol, miután végigmérte a félvért . Nos, mindegy. – Éhes, szomjas nem vagy? Nyugodj meg, barátom! Tedd le a szüty ődet… igen, ott jó lesz. Ülj le… nem, ne a kanapéra, és ne a székbe… beleragadnál, bár ha jobban belegondolok… nem, inkább nem. Ublala, ezeknek a n őknek egy test őrre van szükségük. Feltételezem, elfogadtad Gyömbér ajánlatát. – Én azt hittem, csak ő lesz! – Ugyan mit számít? – Így nehezebb lesz! – Ez igaz. De időd nagy részét itt töltöd majd… – Tehol hangja elhalkult, s végre észrevette, hogy mióta Ublala belépett, Gyömbér, Rissahr és Hejun egy szót sem szóltak, és meg sem mozdultak. Ugyan, hát ez igazán… Niszáll három éve volt a király Els ő Számú Ágyasa. A címhez hivatalosan nem tartozott hatalom, kivéve persze azt, amit a szóban forgó hölgy a személyisége révén kiharcolt magának. A cím megítélése a történelem során rengetegszer változott, nagyban befolyásolta az aktuális király hatalma, valamint a királynéé és a kancelláré is. Diskanar királynak jelenleg összesen hat ágyasa volt, ebb ől öt fiatalka, hatalmas nemesi családok sarja. Azért voltak itt, hogy megalapozzák jöv ő jüket, s a király figyelmén kívül azért a hercegét is szívesen magukra vonták volna. A királyné négy test őréhez hasonlóan ők is a palota egy elzárt részében éltek. Csak az Első Kísér ő, Turudal Brizad és az Els ő Ágyas érintkezhetett a királyi család tagjain kívül mással is. Brys Beddikt biccentett Niszállnak, majd tisztelgett Unnutal Hebaz Prétornak. Nem is lep ődött meg azon, hogy az Első Ágyast a Prétor irodájában találja. Niszáll régen állást foglalt… – Bajnok! – mosolyodott el a fiatal n ő. – Unnutal és én éppen rólad beszélgettünk. – Pontosabban – helyesbített a Prétor – arról a beszélgetésr ől volt szó, amely közted és Gerun Eberikt között zajlott ma. – Prétor, elnézést, amiért csak most teszek jelentést. – Mostanra biztosan kiforrott az a jelentés – szólalt meg Niszáll – , tekintve, hogy el kellett mondanod már az Első Eunuchnak és Kuru Quan Krédának is. Ezért aztán engedélyezzük, hogy kevésbé életszer űen add elő… Brys elkomorodott, tekintete parancsnoka arcát kutatta. – Prétor, most jut csak eszembe, Királyi Pálca ide vagy oda, Gerun G erun Eberikt még mindig egy tiszt, aki a parancsnokságod alá tartozik. Csodálkozom, hogy hogy még nem tett jelentést a reggeli beszélgetés részleteir ől… – Ki mondta, hogy nem így volt? – kérdezte Unnutal. Aztán legyintett. – Dicstelen válasz volt ez részemr ől. Ne haragudj, Brys! Valóban hosszú volt ez a nap… – Nincs szükség bocsánatkérésre, Prétor. Én voltam túl nyílt… – Brys! – vágott közbe Niszáll. – Te most már a Király Bajnoka vagy. Nincs olyan helyzet, ahol ne lehetnél olyan nyílt, amilyen csak akarsz. Még Ezgara társaságában is lehetsz nyílt. Bocsáss meg a Prétornak a nyerseségéért. A Gerunnal való társalgás eléggé kimeríti az embert.
– Hát, érdekes a stílusa. – Arrogáns – csattant fel Unnutal. – Nem adott rá ürügyet, hogy kihívd párbajozni? – Nem. – Milyen kár! – sóhajtott fel Niszáll. – De azt hiszem, figyelmeztetett… Mindkét nő odakapta a fejét. Brys vállat vont. – Emlékeztetett arra, hogy a listája változik, b ővülhet… – Fontolgatja, hogy megöli Sápadt Burukot. – Igen, én is így hiszem. Az Els ő Eunuchhal is tudatta ezt a lehet őséget. – Nos – mondta Niszáll, majd járkálni kezdett. – Ha a király tudomására hozzuk ezt a veszélyforrást, talán úgy dönt, hogy visszarendeli Gerunt a delegációból. Ezt a királyné és a kancellár gy őzelemnek tekintené. – Az észlelések beépíthet ők a stratégiába – jegyezte meg Brys. – Így beszél egy vérbeli párbajh ős – mondta Niszáll. – De az előny, amit a királyné Gerun visszarendelése által szerezne, túlmutat minden más el őnyön, amit mi szerezhetnénk. Különben is, tudjuk, hogy Buruk utasításai igazából a királyné táborából valók, így elvesztése nem jelent nekünk nagy csapást. Brys ezen elgondolkodott – kicsit nyugtalanította, hogy egy huszárvágással ilyen könnyedén lemondtak egy ember életér ől. – Hogy bírja Buruk a terhet? – Természetesen van egy kémünk a közelében – felelte a Prétor. – A fickót gyötri a lelkiismerete. Fehér nektárral, alkohollal és furcsa szexuális kilengésekkel próbál ezen könnyíteni. – A királyné… – Háborút akar – fejezte be a mondatot Niszáll egy gyors biccentéssel. – Felelőtlen, kapzsi, rövidlátó tehén. Remek társa a Lether történelmében legostobábbnak tekinthet ő kancellárnak. És a fajankó, megvezethető hercegnek, aki alig várja, hogy rátehesse a fenekét a trónra. Brys fészkelődni kezdett. – Talán ha Burukot gyötri a lelkiismeret, még meggy őzhetjük, hogy térjen át egy másik útra. – Morok Nevath sasszeme el őtt? Nem valószínű. A Bajnok résnyire húzott szemmel mérte végig az ágyast. Ez a beszélgetés határozottan egy irányba tartott, csak még nem tudta, merre. A Prétor felsóhajtott. – Gerun egy másik nevet kell hogy a listájára vegyen. – Morok Nevathét? – Ez kemény feladat lesz. – Igen. Az a férfi egyedülálló. Minden tekintetben tökéletes. tökéletes. Megvesztegehetetlen, el őélete makulátlan. – És kihez hűséges? – Nos, természetesen a herceghez! De a Királyi Pálca arra még nem ad engedélyt, hogy valaki a királyi család tagjait is megölje… – De a történelem nem ilyen patyolatfehér… – Gerun nem tudna közvetlenül a herceg ellen fordulni fordulni – szólalt meg Niszáll. – Csak burkoltan léphet… – Első Ágyas, csak keveset értek Gerun Eberikt logikájából. Nem látom be, hogy mit miért te sz… – Én viszont igen – szólalt meg a Prétor. – Pontosan tudom, hogy mire készül. És azt hiszem, el tudjuk érni, hogy b ővüljön a listája. – A probléma csak az – tette hozzá Niszáll – , hogy nem tudjuk, milyen szerepet kap ebben az ügyben a régi Finadd, Hull Beddikt. Brys elfordította a fejét. Úgy érezte, ostromolják. Ha nem az egyik fivérével, akkor a másikkal kell foglalkozni. – Átgondolom az ügyet. – Csak ne tartson túl sokáig, Finadd – mondta Unnutal Hebaz. – Csak egy-két napot kérek. – Rendben. Akkor majd találkozunk, Brys. – Jó éjt, Prétor! Els ő Ágyas… Kivonult az irodából. A folyosón csak ötlépésnyire járt a két őrtől, akik az ajtót őrizték, melyen az imént kilépett, amikor megtorpant. A Király Bajnokát nem érdekelték a csodálkozó pillantások, csak állt ott mozdulatlanul.
A két őr három címet látott maga el őtt egyszerre – Fegyvermester, Finadd és Király Bajnoka. Mindhárom tiszteletre és irigylésre méltó. De ebben a pillanatban biztosan csodálkoztak rajta. Azon, ahogy állt ott, mintha egyedül lenne széles e világon. Tekintete egy bels ő világot figyelt. Válla fáradtan leeresztve. Biztos, hogy eltűnődtek egy pillanatra, de ezt a kis együttérzést gyorsan felváltotta a két er ősebb érzelem: a büszkeség és az irigység. És az is eszükbe villanhatott, hogy a kiváló képességekkel sok dolgot megkap az ember, például az egyedüllétet, amivel azért együtt lehet élni – de még hogy! – Szomorú – mondta Tehol – , de itt nincs helye az érzelg ősségnek. Lether nem bocsát meg. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. Kóbor szerelmére, Ublala, lazíts már! Egészen elkékültél. Mindegy, Gyömbér azt akartam mondani, hogy felel őtlenség felel őtlennek lenni. Más szóval, nem találkozgathatunk így! – Tudsz varázsolni? – kérdezte Rissarh. – Micsoda? Poloska megköszörülte a torkát. – Holnap találkozom a királyi építészekkel. – Végre! – sóhajtott fel Gyömbér az asztaltól, ahol ült, majd megdörzsölte a szemét, miel őtt folytatta. – Amennyire mi láttuk, egészen eddig az égvilágon semmi sem történt! – Nos – mondta Tehol – , pontosan ezt a látszatot akartuk kelteni. – Ez remek, de ez a látszat, kifelé! Ez ránk nem kellene hogy vonatkozzon, te t e idióta! Ha nekünk nincs közünk a részletekhez, hát senkinek! – Előkészületek, Gyömbér! Alapozás! Ezt nem lehet siettetni. Most pedig mennem kell. – Micsoda? – Későre jár. Vár rám az ágyam. Adjatok egy szobát Ublalának! Szerezzetek neki valami ruhát is! És talán egy fegyver sem ártana, amit tud forgatni. – Ne hagyj itt! – nyöszörögte Ublala. – Ez üzlet – nyugtatgatta Tehol. – Itt biztonságban vagy! Igaz, Gyömbér? – Hát persze – dorombolta a n ő. – Ezt hagyd abba, különben felveszek egy test őrt a test őrötök védelmére! – Esetleg ha lenne Ublalának egy fivére… Tehol intett Poloskának, és az ajtó felé indultak. – Azt hiszem, hasznosak az ilyen találkozók. Id őnként. – Nem kétséges – felelte Poloska. Kiléptek az utcára, ahol már nyüzsgött az éjszakai tömeg. Nyáron a boltok sokáig nyitva tartottak, hogy kiaknázzák a szezon nyújtotta lehet őségeket. A forróság nyughatatlanságot okozott, a nyughatatlanság pedig telhetetlenséget. Kés ő bb, amikor a hőség már elviselhetetlen, jön az enerváltság és az adósság. Tehol és Poloska letértek a csatorna menti útról, a sikátorokon át maguk mögött hagyták a tömeget, s a nyomorúságban találták magukat. Hangok szóltak ki rájuk az árnyékból. Elhagyott gyerekek követték a két férfit, páran szutykos kezükkel megrángatták Tehol szoknyáját, miel őtt kacagva elrohantak. Nemsokára ők is eltűntek, s magányosan baktattak tovább. – Ó, az otthon megnyugtató csendje! – mondta Tehol, miközben a házuk felé sétáltak. – A rohanás, a sietség az, ami a legjobban zavar. Mintha a jelen sosem érne véget… – Filozofikus hangulatba került? – kérdezte Poloska. – Igen. De már vége, szerencsére. Beléptek az ajtón, és Tehol azonnal a létrához lépett. – Holnap reggel takaríts ki! – Ne feledje, ma éjjel látogatója érkezik! – Nem csak álmomban? Tehol felmászott a tet őre. Becsukta a feljáró ajtaját, majd csak állt, és nézte a csillagokat, miközben a n ő elő bújt a sötétb ől, és megszólalt. – Elkéstél! – Nem, nem késtem el. Éjfélt beszéltünk meg, de addig van még még egy negyed óra. – Igazán? Ó… – És milyen az életed mostanság, Bugybor? Bocsánat, nem hagyhattam ki… – Ezt a poént eddig még nem is hallottam. Létezni szörny ű. Napra nap jön, éj éjt követ. Egyik lépés a másik után, céltalanul…
– És a halállal mindez megváltozott? – Ne akarj nevettetni, Tehol Beddikt! Még a végén felköhögök valami csúnyát. Egy szerz ődésr ől volt szó. Mi lenne a feladat? – Állandó alkalmazottat keresek. – Folyamatos munkaviszony. Az ilyen lehet őségeket elutasítottam, amíg éltem, most miért tennék másként? – Természetesen a biztonság miatt! Már nem vagy fiatal. – Az ágyához sétált, leült, és a vendég felé fordult. – Rendben van. Gondold át, mit kínálok! Olyan célpontok vannak a tarsolyomban, melyek ellen egyetlen élő tolvaj sem merne elindulni. S őt, tulajdonképpen csak egy halott vagy egy f őmágus képes nyom nélkül áthatolni a védvonalaikon, és elsétálni. Nem bízom a mágusokban, vagyis maradsz te. – Van más ilyen is… – Ketten vannak, hogy pontosak legyünk. legyünk. És egyikük sem profi tolvaj. – Honnan tudod, hogy ketten vannak? vannak? – Sok mindent tudok, Bugybor. Az egyik egy asszony, aki megcsalta a férjét, mire a férj egész élete megtakarítását költötte az átokra, ami meg is fogant. A másik egy ismeretlen eredet ű gyermek, aki a palota mögött, a régi toronynál tengeti napjait. – Igen, néha meg is látogatom. Nem tudja, hogy ki átkozta meg. S őt, tulajdonképpen semmire sem emlékszik az életéb ől. – Valószínűleg ez is egy adalék az eredeti átokhoz – töprengett Tehol. – De ez nagyon furcsa! – Igen. Az átok ára mostanság félmillió peták. Mennyibe kerülhet kerülhet a varázslat, ami törli az emlékezetet? – Legalább a felébe, azt hiszem. Sok ez egy tízéves t ízéves gyerekért. Miért nem ölték meg és ásták el valahol, ahol nincs útban? Vagy dobhatták volna a kanálisba is. – Előrehajolt. – Azt mondom, Bugybor, hogy vegyük fel a feladataink közé a gyermek rejtélyének megfejtését is. Gyanítom, hogy ez azért még téged is érdekel. – Hát, szívesen böknék kést annak a szeme közé, aki ezt tette vele. De nem maradt maradt semmi nyom. – Aha, tehát azért nem vagy teljesen apatikus… – Sosem mondtam, hogy az vagyok, Tehol. De bevallom, mivel nem volt semmi, amin elindulhattam volna, kicsit elvesztettem az érdekl ődésemet. – Meglátom, mit tehetek. A halott asszony oldalra billentette a fejét, és egy percig némán tanulmányozta Teholt. – Egykor géniusz voltál… – Hát igen. – Aztán elvesztettél mindent. – Mi tagadás… – S ezzel valószínűleg az önbizalmad is odalett. – Ó, az ugyan nem, Bugybor Elalle! – Mindez tehát ördögi terved része volt? – Minden valamire való terv ördögi! – Ne nevettess! – Próbálom megállni, Bugybor. Nos, akkor áll az alku? – Gondolom, eredetileg nem az él őhalott gyermek titkainak felfedését szántad fizetségemül, Tehol Beddikt. Mit fizetsz? – Nyitott vagyok, várom a javaslatokat. Szeretnéd, ha megfordítanánk az átkot? Az örök sötétségre vágysz? Szeretnéd, ha lelked mindörökre ellebbenhetne e gyarló világból? Szeretnél ismét élni? Szeretnél bosszút állni azon, aki megátkozott? – Az már megtörtént. – Hát igen, nem is vagyok meglepve. Kit tartottak felel ősnek? – Gerun Eberiktet. – Ó, okos húzás volt! Ha már szóba került… – Ő az egyik célpontod? – Igen, egy fontos célpontom. – Alapvetően nem szeretem a gyilkolást. Különben is, számát se s e tudni, ő hány embert ölt már meg. – Nem is akarom, hogy megöld, Bugybor! Bugybor! Csak lopd el a vagyonát! – Gerun Eberikt egyre magabiztosabb, ez tény… – Ez pedig sebezhet ővé teszi. – Úgy gondolja, kivételes helyzetének örökös örökös megtartása bármit megér. – Ne menjünk ilyen messzire a következtetésekkel, Bugybor! Inkább az számít, hogy ki próbálja megszüntetni kivételes helyzetét. A Finadd kezdi elveszíteni az uralmat vágyai felett.
– Te is egyike vagy a célpontjainak, Tehol? – Nem tudok róla, most még talán nem. S őt, remélhet őleg nem is leszek. – Nagy dicsőség lenne áthatolni háza védvonalain… – Igen, bizony az lenne. – Ami a bérezésemet illeti, nem akarok újra élni. De meghalni sem! Nem… én az élet él et látszatát szeretném visszakapni! Tehol felvonta a szemöldökét. – Azt akarom, hogy a b őröm ruganyos legyen és csillogjon. Azt akarom, hogy a szemembe visszatérjen a pimasz, sötét fény. A hajamat is át kell szabni. Új ruhákat akarok, és virágillatot a nyomomban. És ismét élvezni akarok! – Élvezni? – Szexuálisan. – Talán ez csak a társon múlik… – Ne nevettess! – Tudom, mert felköhögsz valamit! – Nem tudod, és ne is akard tudni, Tehol Beddikt! Igen, talán ezzel is kezdhetnénk valamit. Az a folyóvíz már három éve poshad bennem… – Kíváncsivá tettél. Lélegzet nélkül hogyan tudsz beszélni? – Nem tudom. A torkomba be tudom szívni a leveg őt. Kis idő múlva kiszárad… – Igen, ezt észrevettem. Nos, pár dolog egészen könnyen megoldható, csak megfontoltnak kell lenni. Van pár, például az élvezetek felélesztése, ami problémásabb. De biztos vagyok benne, hogy mindenre van megoldás… – Nem lesz olcsó mulatság. – Biztos vagyok benne, hogy Gerun Eberikt Eberikt boldogan állja a cechet… – Mi van, ha mindene rámegy? Tehol vállat vont. – Drágám, nekem nem a pénz megszerzése megszerzése a célom! Azt amúgy is a folyó fenekére akartam küldeni. A nő egy percig némán tanulmányozta, majd megszólalt. – Magammal vihetném. – Te se nevettess engem, Bugybor! De komolyan! – Miért? – Mert a nevetés nagyon ragadós. – Ah, értem. – Akkor áll a szerződésünk? – kérdezte Tehol. – Igen, ajánlat elfogadva. Felteszem, nem akarod, hogy hogy folyton körülötted lógjak… – Az ilyen éjféli találkozók megfelel őek lesznek. Gyere el holnap éjjel, és új n őt faragunk bel őled. – Új szaggal… – Ne aggódj! Pontosan tudom, kik kik lesznek a megfelel ő emberek a feladatra… A tolvaj a külső falon lemászva távozott. Tehol a tet ő szélér ől figyelte, hogyan távolodik, s amikor a n ő már leért a sikátorba, megengedte magának, hogy az égre pillantson. Ezután elfordult, és az ágya felé indult. Aztán meghallotta lentr ől a hangokat. Poloska meglepetten, de nem ijedten szólt. Viszont elég hangosan ahhoz, hogy figyelmeztesse Teholt, ha netalán Bugybor még vele lenne. Tehol felsóhajtott. Az élete jobb – és egyszer ű bb – volt pár héttel ezel őtt. Amikor még nem voltak benne tervek, célok, szervezkedések. Röviden: nem volt célja. Egy kis mozgolódás, és tessék – mindenki találkozni akar vele. A létra megnyikordult, és egy sötét alak t űnt fel a tetején. Tehol egy pillanatig nem ismerte fel – aztán szemöldöke felszaladt, ahogy el őrelépett. – Nos, erre nem számítottam! – A szolgád eléggé biztos volt benne, hogy ébren vagy. Hogy lehet ez? – Drága fivérem, Poloska képességei fantasztikusak! Brys az ágyhoz lépett, és szemügyre vette. – Mi van, ha esik? – Nos, akkor kénytelen vagyok a lenti szobában nyugovóra térni. Ott szenvedek Poloska horkolásának viharában. – Hát ezért alszol a tet őn?
Tehol elmosolyodott, aztán rájött, hogy Brys a sötétben nem láthatja ezt a mosolyt. Úgy döntött, talán jobb is így. – Király Bajnoka! Még nem volt alkalmam gratulálni. Most megteszem: megteszem: gratulálok! Brys mozdulatlanul állt. – Milyen gyakran látogatsz el a kriptához? Voltál már ott egyáltalán? Tehol karba fonta a kezét, s tekintetét a kanális felé fordította. Olyan volt, mintha a csillagok elkent fénye úszna keresztül a város sötétjén. – Évek teltek el, Brys… – Amióta utoljára odamentél? – Amióta meghaltak. Mind Mi nd a magunk módján tiszteljük az emléküket. A családi cs aládi kripta? – vállat vont. – Egy k őfalú, süllyesztett helyiség, ahol nincs semmi, aminek jelent ősége lenne. – Értem. Kíváncsi lennék, Tehol, hogy egészen pontosan pontosan hogyan tiszteled mostanság az emléküket? – Fogalmad sincs róla. – Nincs. Tehol megdörzsölte a szemét – csak most jött rá, hogy milyen fáradt. A gondolkodás rengeteg energiát emészt fel – be kellett ismernie, kijött már a gyakorlatból. De persze nem csak a gondolkodásról volt szó. Az agy csinál más, talán még fárasztóbb dolgokat is. Testvérek viszontlátása, régen kiégett kapcsolatok újraszítása… a régi, kopott páncél ismét felöltetik, a fegyver kézbe vétetik, és kiderül, hogy a régen elveszettnek hitt harcállások csak megbújtak a takarásban, de megvannak még mindig. – Valami ünnep van talán, Brys? Kihagytam volna valamit? Van talán egy sor unokatestvérünk, nagybácsink, nagynénink, akikkel összejöhetnénk, hogy emlékezzünk? Körbe-körbe kellene sétálni az üres székek körül, melyekben anyánk és apánk ült egykor? És a hallgatás közben mutogatással is megbeszélhetnénk egymás között a nagy igazságot… hogy a néma csendben a halottak szólnak hozzánk, és sosem hagynak minket békében… – A segítségedre van szükségem, Tehol. Felnézett, de a sötétben nem tudta kifürkészni fivére arcvonásait. – Hullról van szó – folytatta Brys. – Megöleti magát. – Mondd csak – kezdte Tehol – , gondolkodtál már valaha azon, hogy miért nem n ősült meg egyikünk sem? – Éppen arról beszéltem, hogy… – Nagyon egyszer ű, de tényleg. Az anyánkat okold, Brys! Túl okos volt. Kóbor vigyen el, ezzel még nem is mondtam semmit. Nem apánk irányította a befektetéseket sem. – És te anyánk fia vagy, Tehol. Sokkal inkább, mint Hull vagy én. Ahányszor rád nézek, ahányszor hallgatlak… küszködöm, próbálom követni a gondolatmenetedet. De nem látom be, hogyan… – Elvárásaink valahol a fellegek között járnak, fivérem. Ó, próbálkozunk, persze! Mindhárman megpróbáltuk, nem igaz? – A fenébe is, Tehol, hová akarsz ezzel kilyukadni? kilyukadni? – Hullról beszélek, természetesen. Hiszen miatta jöttél ide, nem? Nos, tehát megismerkedett egy n ővel. Rátalált valakire, aki a maga módján olyan okos, mint anyánk volt. Vagyis inkább a n ő találta meg őt. Hull életének legnagyobb ajándéka, de ő ezt észre sem vette… nem ismerte fel, hogy milyen lehet őséget kapott. Brys közelebb lépett, s kezével olyan mozdulatot tett, mintha torkon akarná ragadni a fivérét. – Hát nem érted? – mondta túlfutott, elcsukló hangon. Egy perc után kezét visszaejtette. – A herceg gondoskodni fog róla, hogy meghaljon, vagy ha nem a herceg, majd az Els ő Eunuch… ha Hull netalántán a király ellen emelne szót. De várjunk csak! – Szárazon felnevetett. – Itt van még Gerun Eberikt is, aki szintén ott lesz! Kihagytam valakit? Nem vagyok benne biztos. Számít egyáltalán? Hull egérfogóba kerül. Ő az egyetlen, akinek céljai kifürkészhetetlenek mindenki számára. Az ember nem játszhatja végig nyugodtan a játszmáját, ha az utolsó pillanatban besétál egy idegen, igaz? – Nyugodj meg, fivérem! – mondta Tehol. – Már éppen kezdtem rátérni a lényegre! – Nem vettem észre! – Halkabban, kérlek! Hull megtalálta ezt a n őt, majd elvesztette. De megint mellette van… ez tisztán látszik. Szerén Pedak az, Brys. Meg fogja védeni a bátyánkat… Brys felmordult, és elfordult. – Ahogy anyánk megvédte apánkat? Tehol összerándult, majd felsóhajtott. – Szerencsétlen véletlenek összjátéka… – És Hull az apánk fia!
– Pár perccel ezel őtt kérdezted, hogyan tisztelem a szüleink emlékét. Hát megmondom, Brys! Amikor téged látlak! Ahogy állsz, a halálos kecsesség… igen, apánk tanított téged erre… Nos, ha látlak, nincs is szükség emlékekre. Itt áll el őttem az apám, most is. Sokkal jobban látom őt benned, mint Hullban. Sokkal, de sokkal jobban. És megkockáztatom, én olyan vagyok, ahogy mondod… mint anyánk. Tehát – itt tanácstalanul széttárta a kezét – segítséget kérsz, de nem hallgatod meg, amit mondani akarok. Hát szükség van rá, hogy valami emlékeztessen minket szüleink sorsára? Emlékeket akarsz, Brys? Itt vagyunk mi, te meg én, és megismételjük szüleink cselekedeteit. – Tehát – felelte Brys rekedt hangon – te most a sorsunkról beszélsz? – Megmenthette volna apánkat, Brys. Ha mi nem vagyunk, ha nem kell minket féltenie… anyánk széttépte volna az adósság szépen sz őtt látszatát, de csakúgy, mint én, nem látta, hogy a hamuból bármi is sarjadhat még. És mivel nem látott semmit, félt. – Tehát ha nem vagyunk, megmentette volna őt… visszatartotta volna a fokozhatatlan gyávaság pillanatától? – Brys szemben állt vele, szeme csillogott. – Azt hiszem – felelte Tehol. – És ebből levontuk a tanulságot egy életre. Te a Királyi Test őrség védelmét választottad, és most már Királyi Bajnok vagy. Itt nem érhet téged utol semmiféle adósság. Ami Hullt illeti, ő elsétált… el az aranytól, a halálos csapdától, és az emberek megmentésében keresett vigaszt. És még ebben is szerencsétlenül járt… komolyan azt hiszed, hogy Hull képes lenne megölni magát? Apánk gyávasága árulás volt, Brys. A legrosszabb fajtából. – És te, Tehol? Milyen következtetést vontál le? – Az a különbség anyánk és köztem, hogy én nem cipelek terheket. Nincs gyerekem. Tehát, fivérem, én a végén pontosan azt fogom elérni, amire anyánk nem volt képes, annak ellenére sem, hogy mennyire szerette apát. – Azzal, hogy rongyokat viselsz, és a tet őn alszol? – A látszat gyakran csal, fivérem. – Úgy látta, fivére arcán mintha gúnyos mosoly suhant volna át. – Akkor is, Tehol! Gerun Eberikt nem olyan tudatlan, tudatlan, mint hinnéd! Elismerem, én az voltam. – Egészen ma estig? – Igen, azt hiszem. – Menj haza, Brys! – tanácsolta Tehol. – Szerén Pedak ott van Hull mellett, és ez így is marad, mindegy, mennyire nem ért egyet fivérünk céljaival. Nem tehet mást, minden géniusznak megvannak a maga kis hibái. Újabb vigyor. – Még neked is, Tehol? – Nos, azért általánosítottam, általánosít ottam, hogy megnyugtassalak. Magamat sosem veszem bele az általánosításaimba. Mindig én vagyok a kivétel a szabály alól. – És ez hogy lehetséges? – Nos, természetesen úgy, hogy én magam alkotom alkotom a szabályokat! Ez az én sajátságos játékom, fivérem. – Kóborra, néha igazán gy űlölni tudnálak! Figyelj! Ne becsüld alá Gerun Eberiktet… – Gerunt elintézem. Feltételezem, követtek téged idáig? – Erre bizony nem is gondoltam! Igen, Igen, valószín űleg igen. Gondolod, hogy hallhatták, amir ől beszéltünk? – Nem juthatott át a védvonalakon, melyeket Poloska lefekvés lefekvés el őtt egy este sem mulaszt el aktiválni. – Poloska? Tehol vállon veregette fivérét, és a csapóajtó felé indult vele. – Csak C sak majdnem mindig haszontalan. Folyton a rejtett képességeink után kutatunk, és engem ez nagyon szórakoztat. – Nem ő balzsamozta a szüleinket? A neve… – Igen, Poloska volt az. Ott találkoztam vele el őször, és azonnal megláttam benne a haszontalanságot. Nos, a bejáratot csak egy helyr ől lehet észrevétlenül figyelni, máshonnan nem, Brys. Normál esetben senki sem közelítheti meg észrevétlenül a házat. Aztán hajsza lenne, bonyodalmas, zavaros, valószín ű, hogy nem is tudnál elszelelni, és akkor meg kellene ölnöd az üldöz őt… Gerun emberét. Nem párbajban. Kivégzés lenne, Brys. Készen állsz rá? – Hát persze. De azt mondtad, nem lehet úgy megközelíteni a házat… házat… – Ó, elfelejtettem megemlíteni az alagutat! Brys megtorpant. – Van egy alagutad? – Fárasztó dolog folyamatosan munkát adni Poloskának! Brys Beddikt még ötlépésnyire volt attól az árnyas helyt ől a raktárépület tövében, ahonnan észrevétlenül lehetett figyelni Tehol házának bejáratát, amikor megtorpant. Tekintete hozzászokott a sötéthez, így tisztán látta, hogy nincs ott senki. De vérszagot érzett. Fémes, er ős vérszagot. Kivont karddal lépett közelebb.
Ekkora vérveszteséget senki sem élhet túl. Hatalmas, fekete tócsa terpeszkedett a köveken, és vonakodott felszívódni a macskakövek réseibe. A torkát elvágták, és alaposan kivéreztették, miel őtt a már halott embert elvonszolták. A nyomok ott ordítottak a járdán – a vonszolt halott két sarkának nyoma végig a sikátoron, majd ki a sarkon, egy kanyarral. A Finadd azon töprengett, hogy kövesse-e a nyomokat. Aztán meglátott egy lábnyomot a porban, és meggondolta magát. A lábnyom egy gyermeké volt. Csupasz lábé. Ő vonszolta el a hullát. Minden városnak megvan a maga sötét titka, mindenhol vannak lakosok, akik csak éjszaka játsszák aktívan macska-egér játékaikat. Brys tudta, hogy ez nem az ő világa, esze ágában sem volt megfejteni a titkait. Ezek a Fehér Varjú órái voltak, s ezek a sötét lakók örömmel fogadták a madarat. Az ellenkező irányba fordult, és elindult vissza a palotához. Úgy tűnt, fivére csavaros elméje nem tétlenkedett. Közömbössége csupán látszat volt. Ez tette Teholt annyira veszedelmes emberré. Kóbornak hála, hogy egy oldalon állunk… Mert egy oldalon állunk, ugye? A régi palota, melyet hamarosan teljesen kiürítenek, – ha elkészül az örökös Palota – egy lapos dombon állt, úgy százlépésnyire a folyó szezonálisan változó partjától. Magas fal maradványai jelezték, hogy korábban a palota és a folyó közötti terület, valamint az azon található építmények el voltak zárva a város többi részét ől. Mindez nem a tulajdonjog érvényesítésének érdekében történt, hiszen az itt található épületek eredetét jóval az Els ő Birodalom kora elé datálták. Talán a fal épít ői megérezhettek valamit a terület szent erejéb ől, bár ők maguk természetesen nem vették ezt be saját vallásukba. A másik lehet őség az, hogy az els ő letherek birtokában voltak valami ősibb tudásnak is – amely azóta persze elveszett – , s ez a tudás arra késztette őket, hogy tiszteljék a jaghuta épületeket és a furcsa, magányos tornyot, mely közöttük állt. Az igazság a zárófalakkal együtt leomlott, s a k ődarabok, por és mocsok között kotorászva az ember nem kaphatott válaszokat kérdéseire. A terület már nem volt lezárva, de az emberek már csak megszokásból is kerülték. A föld értéktelen volt, méghozzá egy hatszáz éves királyi rendeletnek köszönhet ően, mely megtiltotta az ősi épületek lerombolását, vagy azok lakhatóvá alakítását. Minden jogi lépést és minden érdeklődést is elutasítottak – anélkül, hogy egyáltalán összehívták volna a bíróságot. S mindez nagyon is rendben volt. A Kunyhók lapjainak avatott olvasói jól ismerték ennek az alacsony, szögletes toronynak és gazos, elhanyagolt udvarának jelent őségét. A jaghuta épületekkel is ez volt a helyzet – ezek a Jég Kunyhóját szimbolizálták. Sokak szerint ez a torony volt az Azath legels ő építménye ezen a világon. Köszönhetően az új szemszögnek, Bugybor Elalle kevésbé volt szkeptikus, mint korábban. A viharvert szürke k őtornyot körülölel ő föld nagyon vonzotta a halott tolvajt. Rokonai voltak ott, de nem vérségiek. Nem, ez az élőhalottak családja volt, azoké, akik képtelenek átadni magukat a megsemmisülésnek, vagy éppen nem is vágynak rá. A torony körüli dimbes-dombos, agyagos talajban leledz ő élőhalottak esetében a sír egyet jelentett a börtönnel. Az Azath nem mondott le a gyermekeir ől. Azt is érezte, hogy sok él őt is eltemettek ezen a területen – ők többnyire meg őrültek a gyökerek ölelésében töltött évszázadok során. Mások csendben, mozdulatlanul várták az örökkévalóság végét. A tolvaj közeledett a palota mögötti tiltott területhez. Már látta az Azath-tornyot, melynek harmadik emelete a jaghuta építmények íves falai fölé magasodott. A többi épület közül egy sem állt egyenesen, mind megdőltek, mert iszonyatos súlyuk kinyomta az agyagot a földb ől, vagy a víz kimosta alóluk a homokot. Oldalukon futónövények alkottak elképeszt ő szövevényt, de azok az indák, melyek az Azath-torony felé nyúltak, elhaltak, s száradtan hullottak a sárguló f ű közé. Nem is kellett látnia a vérnyomot ahhoz, hogy követni tudja. A szag áthatóan ült az éjszakai leveg ő ben, láthatatlan felh ői körülötte lebegtek, s Bugybor ezeket követve jutott el az Azath-tornyot körülvev ő alacsony, omladozó falhoz. A falon túl, egy csavarodott kis fa tövében ült Kanna, a gyermek. Kilenc-tíz éves… mindörökké. Mezítelen volt, sápadt b őre maszatos, hosszú haja összetapadt az alvadt vért ől. Az előtte hever ő holttest félig már a föld alatt volt, lehúzta a sötétség. Az Azathot eteti? Vagy valamelyik éhes rabját? Bugybor nem tudta, de nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A föld felemészti a holttesteket, és ez jó. Kanna felnézett, üveges szeme alig tükrözte vissza a csillagok fényét. Bizonyos penészfajták megvakíthatják az embert, ha nem tartják kordában, és a lány szemén vastag volt már a hártya. Lassan felkelt, és odament hozzá.
– Miért nem leszel az anyám? – Már megmondtam, Kanna. Nem vagyok senkinek senkinek az anyja. – Ma éjjel követtelek! – Mindig követsz engem – felelte Bugybor. – Miután lejöttél arról a tet őr ől, egy másik vendég érkezett a házhoz. Egy katona, és őt is követték. – Na és a kettő közül melyiket ölted meg? – Természetesen a követ őt! Jó gyerek vagyok! Vigyázok rád. Ahogy te is gondoskodsz rólam… – Én nem gondoskodom senkir ől, Kanna. Te már halott voltál jóval azel őtt, hogy én meghaltam volna. Itt éltél régóta. Szoktam neked holttesteket hozni. – Sosem eleget, – Nem szeretek ölni. Csak akkor teszem, ha nincs más választásom. Különben is, nem én voltam az egyetlen, aki igénybe vette szolgálataidat… – De igen. Bugybor hosszan bámult a kislányra. – Én voltam az egyetlen? – Igen, és meg akartad ismerni a történetemet. Mindenki más elfutott el őlem, ahogy most el őled is elfutnak. Kivéve a férfit a tet őn. Ő is más, mint a többi ember? – Nem tudom, Kanna. De mostantól neki dolgozom. dolgozom. – Ennek örülök! A feln őtteknek dolgozni kell. Leköti a figyelmüket. Az üres fej veszélyes. Rossz. Feltölti magát. Rossz gondolatokkal, bizony! Senki sem boldog. Bugybor oldalra hajtotta a fejét. – Ki nem boldog, Kanna? Kanna maszatos kezével körbemutatott a gazos udvaron. – Nyugtalanok, mind. Nem tudom, hogy hogy miért. A torony most már egyfolytában izzad. – Fogok hozni egy kis tengervizet a szemedre – mondta Bugybor. – Ki kell mosni rendesen! – Eléggé látok így is! Már nem csak a szememmel. Lát a b őröm is. És tud ízlelni. És a fényr ől álmodik. – Ezt hogy érted? Kanna félresöpörte a véres tincseket szív alakú arcából. – Öten próbálnak kijutni. Nem szeretem ezt az ötöt… legtöbbjüket nem szeretem, de ezt az ötöt különösen utálom. A gyökerek haldokolnak. Nem tudom, mit tegyek. Suttogják, hogy darabokra fognak engem tépni. Hamarosan. Nem akarom, hogy darabokra tépjenek. Mit tegyek? Bugybor hallgatott. – Mennyit érzel az Eltemetettekb ől, Kanna? – kérdezte némi töprengés után. – A legtöbben nem beszélnek hozzám. Elment már az eszük. Mások utálnak, mert nem segítek rajtuk. Van olyan is, aki könyörög és hízeleg. A gyökereken keresztül szólnak hozzám. – Van olyan, aki nem kér semmit? – Vannak, akik mindig hallgatnak. – Beszélj hozzájuk! Keress valaki mást, akivel beszélhetsz, Kanna! Valakit, aki talán segíthet neked. – Valakit, aki az anyád lesz… vagy az apád. Kérd ki a véleményét, mindenr ől, bármir ől. Ha marad egy, aki nem akar a kedvedre tenni, nem akar elcsábítani, csak hogy kiszabadítsd, és akit nem f űz h űség más rabhoz, akkor majd szólj róla nekem! Mesélj el róla mindent. És én tanácsot adok, a legjobb tudásom szerint… nem mint anya, hanem mint bajtársad. – Rendben. – Jó! Ma este más okból jöttem el hozzád, Kanna. Tudni akarom, akarom, hogy miként ölted meg azt az őrt. – Elharaptam a torkát. Ez a leggyorsabb, és szeretem a vért. – Miért szereted a vért? – Belekenem a hajamba, és az így nem hullik az arcomba, és olyan él ő a szaga, nem? Szeretem ezt a szagot. – Mennyit ölsz meg? – Sokat. A földnek szüksége van rájuk. – Miért van rájuk szüksége a földnek? – Mert haldoklik. – Haldoklik? És mi lesz, ha meghal, Kanna? – Minden kiszabadul. – Ó! – Szeretek itt lenni.
– Kanna, mostantól majd én mondom meg, hogy kit kellene megölnöd. Ne aggódj, sokan lesznek! – mondta Bugybor. – Rendben, ez nagyon kedves tőled. Az Azath földjében eltemetett több száz lény közül csak egy olyan volt, aki hallotta és értette a fent zajló beszélgetést. Az Azath elkezdte szabadon engedni ezt a lényt, nem azért, mert gyengült, hanem mert erre volt szükség. Az Őr még messze nem állt készen. Lehet, hogy sosem készült volna fel egészen a feladatra. A választás sem volt minden szempontból tökéletes, jelezte a csökken ő er őt, azt, hogy a kor lassan legy őzi a világ legöregebb k őépítményét. Az Azath-torony tényleg haldoklott. És a kétségbeesés egészen új utak felé terelte. A választás az összes rab közül egyre mutatott. Megkezd ődtek az el őkészületek, csak lassan, ahogy a gyökér halad a k ő ben, de olyan kitartóan is. Annyira kevés id ő maradt! A sürgetés néma sikoly volt, mely vért préselt ki az Azath-toronyból. Öt rokon lény, akiket még a K'Chain Che'Mallék idején vetett börtönbe az Azath, már szinte elérték a felszínt. És ez nagyon nem volt jó, mivel toblakák voltak.
ÖTÖDIK FEJEZET Villámcsapás a homlokra A lélek otthona, a két szem közé, A csont megrepedt a csapás alatt, S kirántották a lelket, Ott vonaglott az engesztelhetetlen Bosszúvágy markában… Vérszem utolsó éjjele Ismeretlen szerz ő (Fekete Korall Tiste Andii tudósainak gy ű jtése)
AZ ÁRNY NEVETÉSE mély volt, s őrületet ígért mindenkinek, aki hallotta. Udinász hagyta, hogy a háló kicsússzon a kezéb ől, és nekid őlt a naptól forró sziklának. Hunyorogva felnézett a tiszta égre. Egyedül volt a parton, az összes hullám neki susogott. Egyedül, eltekintve a szellemt ől, aki minden éber pillanatában üldözte. Megidézték, aztán elfeledték. Kóborolt, folyton menekült a nap el ől, de mindig akadt rés, ahová elbújhatott. – Hagyd már abba! – nyöszörögte Udinász, s lehunyta a szemét. – Ugyan miért? Érzem a véred szagát, rabszolga. Egyre h ű l.l. Egykor ismertem a jég világát is. Miután megöltek, igen, azután. Még a sötétségben is akadnak hibák, így loptak el engem. De vannak álmaim. – Mindig ezt mondod. Akkor kövesd őket, szellemtest, és hagyj engem békén! – Vannak álmaim, és te nem értesz semmit, rabszolga. Hogy szerettem-e szolgálni? Soha, soha, soha de soha! Téged követlek. Udinász kinyitotta a szemét, és lenézett a két szikla közötti hasadékra, ahonnan a hang szólt hozzá. A köveken homoki bolhák ugrándoztak, de a szellemtestet magát nem látta sehol. – Miért? – Hogy Hogy miért? Az árnyékodat vonzónak találom, rabszolga. Izgalmas útnak ígérkezik… szoktál kertekr ő l ő l álmodni, rabszolga? Tudom, hogy szoktál… érzem. Félig halott, gazzal ben ő tt tt kert… Nincs menekvés. Így aztán az álmaim miatt most hasznos, ha szolgállak. Szolgállak, hogy szolgálj. Hát nem Tiste Andii voltam egykor? Azt hiszem, az voltam. Megöltek, és a sárba löktek, aztán jött a jég. Aztán jóval kés ő bb bb kiszakítottak onnan, hogy a gyilkosaimat szolgáljam. Gyilkosaimat, akiknek igyekezete megingott. Suttoghatunk az árulásról, rabszolga? – Egyezkednél? – Ezentúl Ezentúl ha szólsz hozzám, hívj Illónak. Vannak álmaim. Add nekem az árnyékodat, és én azzá válok! A szemed, mely hátrafelé lát, akit nem lát és hall senki, csak ha gyanakodik, és van hatalma felfedezni, de ugyan ki gyanakodna? Csak egy rabszolga vagy, aki jól viselkedik. Viselkedj jól, rabszolga, míg el nem jön az árulás pillanata… – Úgy tudtam, a Tiste Andiik szomorú, unalmas lények. Kérlek, Illó, kímélj meg a lírádtól! – Rendben, Rendben, ha nekem adod adod az árnyékodat. – Lát téged a többi szellemtest? Hannan Moszang… – Az Az az ökör? Elbújok a természetes árnyékodban. Rejt ő sosem találnak rám. Látod? Elhagytam ő zködöm, a lírát. Bátrak voltunk akkoriban, rabszolga. Katonák a háborúban, az invázióban. K'Chain Che'Mallék hideg vérében fürödtünk! Követtük Sötétség Anya legifjabb gyermekét. És szemtanúk voltunk! – Minek a szemtanúi? – Annak, Annak, hogy Vérszem elárulta a vezet ő rt döfött urunk hátába. Én is egy Tiste őnket. nket. Annak, hogy egy t ő ő rt Edur penge által estem el. Váratlanul. Hirtelen jött a mészárlás. Nem volt semmi esélyünk. Semmi, de semmi esélyünk. Udinász elfintorodott, s a tenger hullámait nézte, melyek dühösen összecsaptak a folyó vizével a torkolatban. – Az edurok szerint éppen fordítva történt mindez, mindez, Illó. – Akkor Akkor miért mi vagyunk halottak, halottak, és ő k él ő ők? k? Ha mi voltunk az árulók aznap, miért nem mi élünk? – Honnan tudjam? Nos, ha az árnyékomban akarsz élni, Illó, akkor meg kell tanulnod csendben lenni. Kivéve, ha én szólok hozzád. Csendben leszel, figyelsz, semmi több.
– De De el ő rabszolga, meg meg kell tenned nekem valamit. ő ször, Udinász felsóhajtott. A legtöbb nemesi származású származás ú edur a meggyilkolt halász temetésén volt, egy tucatnyi benedával együtt – mert végre sikerült kideríteni a halott személyazonosságát. Az Udinász mögött álló épületben alig féltucatnyi harcos maradt. Ilyenkor az árnyak jobban felbátorodtak, el ő bújtak, suhantak a föld felett, a házak között, a falak mentén. Gyakran töprengett azon, hogy ez vajon miért van így. De ha hinni lehet Illónak, akkor megvan a válasz. Ezek az árnyak nem a halandó edurok őseinek szellemtestei. Tiste Andiik, fogva tartott lelkek a leölt ellenfél soraiból. Én pedig kétségbeesetten kerestem a lehetséges szövetségeseket… – Rendben van, mit kellene tennem, Illó? – Miel Miel ő tt ezt a területet elöntötte volna a tenger, rabszolga, egy tó volt itt, a Hasana-öböl helyén. Délre és ő tt nyugatra a szárazföld csatlakozott a Fokos legnyugatibb csücskéhez. Egy hatalmas síkság volt itt, és ezen a helyen gyilkolták le népem utolsó tagjait. Indulj el a parton, dél felé, rabszolga. Van ott valami, ami az enyém volt – meg kell találnunk. Udinász felállt, és leporolta durva gyapjúnadrágját. Körülnézett. A folyótorkolatban három rabszolga dolgozott a máguskirály háztartásából, ruhákat sulykoltak a sziklán. A vízen egy halász dolgozott, de ő messze volt. – Mennyire messze kell sétálnom? – Csak ide, a közelbe. – Ha túl messzire megyek, és észreveszik, azonnal megölnek. – Nem Nem kell messze menni, menni, rabszolga… – A nevem Udinász, szólíts is így! – Büszkeség Büszkeség szól bel ő led? ő led? – Több vagyok egyszer ű rabszolgánál, Illó, és ezt te is tudod! – De úgy kell viselkedned, mintha nem lennél több. Azért szólítalak rabszolgának, hogy erre figyelmeztesselek. Ha nem sikerül álcázni magad, olyan fájdalmakat élsz majd át a kutatás során, amivel a titkaidat fürkészik ki, hogy az elképzelhetetlen… – Elég! – A vízpartra sétált. A nap hosszú, ijeszt ő árnyékot vetett a nyomába. A hullámok homokot hordtak a sziklákra, a tetejébe pedig tengeri növényeket, és szemetet is. Az elnyúló hordalékgáton túl egy lépéssel a szárazföld felé árok húzódott, feltöltve simára koptatott kavicsokkal. – Hol keressek? – A A kövek között. Kicsit arrébb, három, három, még két lépés. Igen, ott! ott! Udinász lenézett, szemügyre vette a talajt. Nem látok semmit. – Nem – Áss! Áss! Nem itt, balra… azokat a köveket emeld meg! Azt, Azt, ott! Most menj mélyebbre! Szabadítsd Szabadítsd ki! Egy formátlan tárgy pihent a tenyerében. Ujjnyi hosszú, egyik felén lapított fémtárgy, amire vastag réteg cseppk ő ült ki. – Mi ez? – Egy nyílhegy, rabszolga. Több százezer évbe telt, mire ideért erre a partra. Az id ő ő múlását a véletlenekben is mérhetjük. A mélységi vonulatok, a hirtelen támadó viharok… így halad el ő őre re a világ. – Több százezer év? Akkor nem lenne már bel bel őle semmi… – Egy Egy egyszer ű ű , varázsmentes vas nyílhegy valóban elporladt volna. Ez a nyílhegy azért van még meg, rabszolga, mert nem adja fel a harcot. Le kell róla kaparnod a lerakódásokat. El ő ő kell szedned. – Miért? – Megvan Megvan annak az oka, rabszolga. rabszolga. Ebben nem volt semmi kellemes, de Udinász felállt, és eltette a nyílhegyet. Visszatért a hálójához. – Nem leszek a bosszúálló kezed! – mormogta. Illó kacaja a kavicsok roppanásában követte. Az alacsonyabban fekv ő területek felett füst terjengett, a felh ők szinte mozdulatlanul ültek a sötét fák lombjai között. – Temetés – mondta Binadasz. Szerén Pedak bólintott. Nem volt vihar az utóbbi napokban, és különben is, az erd ő ben túl magas volt a nedvességtartalom ahhoz, hogy egy bozótt űz szétterjedhessen. Az edur temetkezési szokások része egy különös építmény, melyb ől halottégető máglya lesz. A forróságban az érmékkel borított holttest kiég, akár az
agyag, és vörösre színezi a köveket. A lángok között szellemtestek táncolnak, az ég felé csavarodnak a füsttel, és jóval a gyászolók távozása után is a halottal maradnak. Szerén előhúzta a kését, és elkezdte lekaparni a száraz sarat a csizmájáról. A hegynek ezen az oldalán a napi idő járást a tenger határozta meg, amely párát és es őt küldött a tájra, újra meg újra. Szerén ruhái teljesen átnedvesedtek. Reggel óta a megpakolt szekerek már háromszor csúsztak meg az ösvényen, s egyszer a vassal pántolt nehéz kerekek maguk alá gy űrtek és halálra nyomtak egy nereket. Felegyenesedett, két keszty űs ujja között megpucolta a kését, aztán eltette. Mindenkinek pocsék volt a kedve. Sápadt Buruk már két napja ki sem dugta az orrát a szekeréb ől, s nem látta senki három félvér ágyasát sem. De végre leereszkedtek, és Hannan Moszang falujáig már csak egy széles, viszonylag egyenletes úton kellett végighaladniuk. Binadasz állt, és nézte, ahogy az utolsó szekér is leér a lejt őn. Szerén érezte az edurból sugárzó türelmetlenséget. Végül is, valaki meghalt a falujában. Hull Beddiktre pillantott, de rajta nem látott semmi különöset. Mélyen magába húzódott, mintha tartalékokat halmozna fel az elkövetkez ő nehéz időszakra. Vagy vívódott valamin. Erre is ugyanannyi volt az esély… Szerén úgy érezte, elveszítette a képességét, hogy olvasni tudjon a férfi lelkében. Ha az ember ilyen sokáig viseli a fájdalmat egyfolytában, az maszkká alakulhat. – Binadasz! B inadasz! – szólalt meg Szerén. – A nerekeknek pihenésre van szükségük. Az el őttünk álló útszakasz tiszta. Nincs már szükség arra, hogy kísérj bennünket. Menj csak a népedhez! Binadasz résnyire húzott szemmel, gyanakodva mérte végig. Szerén nem tett hozzá semmit. Binadasz úgyis azt hisz, amit akar, mindegy, milyen tiszta Szerén szándéka. – Igaza van – mondta Hull. – Nem tartóztatunk, Binadasz. – Rendben van. Akkor értesítem Hannan Moszangot, hogy hogy hamarosan megérkeztek. Figyelték az edurt, ahogy elindul az ösvényen. Pár perc múlva elt űnt a fák között. – Látod? – kérdezte Hull. – Csak egymással ellentétes vágyakat és kötelezettségeket láttam – felelte Szerén, és elfordult. – Tehát csak azt láttad, amit látni akartál. Szerén fáradtan vállat vont. – Ó, Hull, hiszen mindannyian ilyenek vagyunk! A férfi közelebb lépett. – De nem kell, hogy így legyen, Akvitor! Meglepetten a férfi szemébe nézett, és elt űnődött annak őszinte nyíltságán. – Hogyan kellene erre felelnem? – kérdezte. – Mind olyanok vagyunk, mint a katonák, guggolunk a mellvédek mögött, melyeket magunknak emeltünk. Azt fogod tenni, amir ől úgy érzed, muszáj megtenned, Hull. – És te, Szerén Pedak? Rád milyen sors vár? Mindig ugyanaz… – A Tiste Edurokat nem kellene felhasználnod. Lehet, hogy hogy hallgatnak rád, de nem fognak követni. követni. A férfi elfordult. – Nincsenek elvárásaim, Szerén, csak félelmeim. Folytatnunk kell az utat. Szerén a nerekekre pillantott. A szekerek közeLében guggoltak vagy ültek, hátuk g őzölgött. Arckifejezésük a szokásos volt, furcsán közömbös ahhoz képest, hogy egy társukat nemrég hagyták maguk mögött szedett-vedett sírjában, kövekkel, gyökerekkel és sárral befedve. Mennyit kell elvenni egy népt ől ahhoz, hogy utána saját magát fossza meg a maradék értékekt ől? A megsemmisülés felé vezet ő meredek út egy kis csúszással indul, amit megállíthatatlan rohanás követ. A letherek csupa rideg igazságban hittek. A lendület egy lavina, és senki sem részesült abban a kiváltságban, hogy elléphetne az útjából. Az élet és a halál között a mindent felemészt ő fejlődés csataterén vívott hatalmi harc húzza meg a határvonalat. Senki sem engedheti meg magának a sajnálat luxusát. Ennek megfelelően másoktól sem várnak sajnálatot. Mostoha id ő t örténelem során tulajdonképpen minden id ő mostoha… őket ket élünk. De a történelem ő szak Ismét eleredt az es ő. Messze délen, túl a hegyeken, melyeken csak most keltek át, a Tiste Edur nép bukását tervezték. S gyanította, hogy Hull Beddiktet máris halottnak tekintették. Nem hagyhatták annyiban a benne rejl ő kockázatot, és az árulást, amit elkövethetett volna. Igazán ironikus, hogy tulajdonképpen a céljuk azonos volt Hulléval: háborút akartak. Csak a gy őzelmet tervezték másként… De Hullban nem volt meg a szükséges éleselméjűség, hogy élve végigjátssza ezt a veszedelmes játékot. És Szerén komolyan elgondolkodott, hogy venné-e a fáradságot, hogy megmentse.
Kiáltás hallatszott Buruk szekere fel ől. A nerekek fáradtan talpra kecmeregtek. Szerén összébb húzta magán a köpönyeget, s résnyire húzott szemmel méregette az ösvényt. Érezte, hogy Hull odalépett mellé, de nem fordult hozzá. – Melyik kolostorban nevelkedtél? A nő felhorkant, majd megrázta a fejét. – Thurlas, avagy az Üres Trón N ővérei. – Szemben a Kis-kanálissal, emlékszem arra az épületre. Milyen gyermek voltál, Szerén? – Nyilvánvalóan van egy kép benned… benned… A szeme sarkából látta, hogy a férfi bólint. – Hithű, engedelmes, őszinte. – Az iskolában van egy tábla, amire feljegyezték az emlékezetes tanulók nevét. Az enyémet újra és újra megemlítik. Például én kaptam a legtöbb büntetést egy tanév alatt… kétszázhetvenegyet! Jobban ismertem a Sötét Zárkát, mint a saját szobámat. Megvádoltak azzal is, hogy elcsábítottam egy oda látogató papot. S mielőtt megkérdeznéd: igen, b űnös voltam! De a pap másra esküdött, hogy engem megvédjen. Kitagadták az egyházból, és kés ő bb hallottam, hogy öngyilkos lett. Ha lett volna még ártatlanságom, azzal mindenképpen elvesztettem volna. Hull odalépett elé, miközben a nerekek megindultak az els ő szekérrel. Szerén kénytelen volt a férfira nézni. Habozott, majd kesernyésen elmosolyodott. – Megleptelek talán, Hull Beddikt? – Beszakadt alattam a jég. Szerénben fellobbant a harag, majd rájött, hogy a férfi önmagát gúnyolta ki. – Nem ártatlanul születünk, csak megméretlenül. – És valószín űleg megmérhetetlenül is. – Néhány évig biztos így van. Aztán a külvilág eljut a bels ő világhoz, és megkezd ődik a nagy háború. Nem születtünk sajnálni sem… tágra nyílt szemek ide, édes szavak oda. – És te elég hamar megtaláltad a saját háborúdat… Szerén vállat vont. – Ellenségem nem a tekintély volt, bár úgy t űnhetett. Magával a gyermekkorral álltam harcban. A felnőttek alacsonyabb elvárásaival, a lelkesedéssel, amivel készen álltak mindig megbocsátani. Rosszul voltam tőle. – Mert igazságtalan volt. – A gyermekek igazságérzetét mindig az önös érdekek vezérlik, Hull. Nem csaphatom be magam. Egyébként miért is beszélünk err ől? – Pár kérdés, amit elfelejtettem feltenni. Még annak idején. Azt hiszem, abban az id ő ben még én magam is gyerek voltam. Minden a bels ő világban, kívül semmi. A nő felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Hull így is megértette. – Igazad lehet. Bizonyos dolgokban mindenképpen. mindenképpen. De az edurok esetében tévedsz. Elnyikorgott mellettük a második kocsi is. Szerén végigmérte az el őtte álló férfit. – Ennyire biztos vagy ebben? – kérdezte. – Mert azt látom, hogy a saját érdekeid hajtanak. Az edur nép a kard, de a kéz a tiéd, Hull. Hol van itt a sajnálat? – Rosszul látod, Szerén. Én a kard akarok lenni. Szerén hátán végigfutott a hideg. – Ezt hogy érted? A férfi azonban megrázta a fejét. – Nem bízhatok benned, Szerén. Mint mindenki másnak, neked is várnod kell. Egy dolgot azonban mondanom kell: ne állj az utamba! Kérlek! Nem bízhatok benned. E szavak a lelkébe hasítottak. De a bizalom őszintén szólva mindkét oldalon kevés volt… Megállt mellettük a harmadik kocsi. Az ablakon elhúzták a függönyt, felt űnt Buruk halálosan sápadt arca. – Ez lenne a kíséret? Ki ellen őrzi az ösvényt? Elveszetten kell bolyonganunk, ez hát a sorsunk? Ne mondjátok, hogy ismét szeret őkké lettetek! Szerén, úgy nézel ki, mint akit ostromolnak. A szerelem sötét verem, ah, a szívem szakad meg érted! – Elég, Buruk! – mondta Szerén. Kitörölte az arcából az es ővizet, és Hullra ügyet sem vetve elindult az ösvényen. A nerekek kitértek az útjából, el őreengedték. Az erdei ösvényt feketefák sora szegélyezte mindkét oldalról, azért ültették őket, hogy így is biztosítsák az edur uralmat a terület fölött. A durva, éjfekete kéregbe rémálomba ill ő arcokat, ősi szövegeket rajzoltak a
szellemtestek, melyek minden lehetséges repedésben és üregben megkapaszkodtak. Az árnyak előmerészkedtek, és figyelték Szerént meg a nyomában érkez őket. A szokásosnál mintha többen lettek volna. Fekete ködként gomolyogtak a hatalmas fatörzsek között. Tucatnyian, aztán már több százan tolongtak az ösvény két szélén. Szerén léptei elbizonytalanodtak, lassított. Hallotta, hogy a nerekek nyüszítenek a háta mögött, a szekerek lassítottak, majd meg is álltak. Hull lépett mellé. – Hadsereggé álltak össze! – suttogta. Hangjából kitetszett a sötét elégedettség. – Tényleg az edurok ősei lehetnek? A férfi tekintete megrebbent. – Hát persze! Mi mások lehetnének? Szerén megrázta magát. – Szólj a nerekeknek, hogy induljanak tovább! Rád hallgatni fognak. Már csak két nap… – Aztán elhallgatott. Mert egy alak állt el őttük az ösvényen. B őre hófehér, magas, mint egy edur, arcát sötét csíkok tették felismerhetetlenné – mintha valaki véres kezét beletörölte volna a b őrébe. A jelenés, a halott szemgödrökben vörösen ég ő szempár világított. A rothadó páncélzatról moha és gyökerek lógtak. A két kardhüvely üresen tátongott az oldalán. A jelenés lábánál árnyak tolongtak, mintha tiszteletüket mutatnák. Az egyik kocsi ajtaja kivágódott, Buruk tántorgott ki rajta egy plédbe burkolózva, amit maga után húzott a sárban, míg Szerén mellé sietett. – Sír és gyökér! – sziszegte a kereskedő. – A lapok nem hazudtak! Szerén tett egy lépést el őre. Hull megfogta a karját. – Ne… – Azt akarod, hogy örökre itt álljunk? – csattant fel a nő, és kiszabadította a karját. A merész szavak ellenére természetesen nagyon meg volt rémülve. A szellemek helye a gyermekeknek szánt mesékben és legendákban volt, meg a f ővárosi pletykákban. Csak félig hitt az ilyesmiben, úgy hitte, a szellemek tulajdonképpen a hív ők számára láthatóvá váló, megtestesült ideák. A történelem suttogó alakja, amely néma figyelmeztetésként bukkan fel a válságos pillanatokban. Egy szimbolikus esemény… És mindezt sokkal… tünékenyebbnek képzelte. Egy arc, melynek vonásai lényegtelenségük miatt felismerhetetlenül homályosak, egy libben ő alak. Tünemény a félhomályban, mely az egyik pillanatban még ott van, a következ ő ben meg már el is t űnik. Az előtte álló magas jelenés azonban szinte él őnek, kézzel foghatónak t űnt. Tisztán kirajzolódó vonások a hosszú, sápadt arcon, tudatosan figyel ő szemek – a tekintet rá szegez ődött. Mintha most mászott mászott volna el ő b en lévő sírok egyikébő l.l. De ő nem… nem edur! ő az erd ő őben – Egy sárkány – szólalt meg a szellem Tiste nyelven – vonszolta végig magát egykor ezen az úton. Akkor még nem volt itt erd ő. Semmi, csak pusztulás. Vér a feltört talajban. Egy sárkány csinálta az ösvényt, halandó! Érzed? Alattad ott az emléke, mely szétlöki a gyökereket, egyik vagy másik oldalra sorolja a fákat! Egy sárkány. – Az alak ezután megfordult, és végignézett az ösvény még el őttük álló részén. – Az edur… nem látott semmit, tudatlanul rohant itt végig. Rokona az árulóimnak, mégis… egy ártatlan. – Ismét Szerénhez fordult. – De te, halandó, közel sem vagy ilyen ártatlan, ugye? Szerén a döbbenett ől szólni sem tudott. Hull Beddikt szólalt meg helyette, a háta mögött. – Mivel vádolod őt, szellem? – Ezer bűnnel! Ezer és ezer b űnös cselekedettel! Őt! Téged! A fajtátokat! Az istenek semmik, a démonok, akár a játszadozó gyerekek, az El ődök suta utánzók… hozzátok, halandókhoz képest! Mindig így lesz ez? A romlottság ott érlel ődik a virágban már akkor, amikor még csak bimbó, a rothadás magvai ott bujkálnak a színpompás szirmok mögött. Mind csak bukdácsolunk mögöttetek, a nyomotokba sem érünk! – Mit akarsz? – kérdezte Hull. A szellemek szétlebbentek, ismét elt űntek a fák között. De a szellem lábánál másféle tömeg gy űlt össze a nyomukban. Cincogó egerek hullámzó tömege öntötte el az ösvényt, bokáig ér ő folyamban, elérték és megkerülték Szerén lábát. Szürke-barna tömeg, egy akarattal. Számtalan apró lény, akiket egy ismeretlen, kiismerhetetlen akarat hajt innen… oda. Volt bennük valami szörnyen ijeszt ő. Több ezren, s őt több tízezren voltak. Ameddig csak ellátott, beborították el őttük az ösvényt. – A vidéket is szétzúzták, egyetlen fa sem maradt talpon – mondta a szellem. – Nem maradt más, csak a sok tetem… és az apró lények, melyek bel őlük táplálkoztak. Csuklyás légiói. A halál hulláma, halandók, a halál szőrös, emelked ő hulláma. Olyan… egyszer űnek tűnik az egész. – A halhatatlan lélek megrázta magát. – Nem akarok semmit t őletek. Minden utazás elkezd ődött már. Azt hiszitek talán, hogy senki sem járt még előttetek az úton, amit választottatok?
– Nem vagyunk olyan vakok, hogy ezt higgyük – felelte Szerén. Küszködött a késztetéssel, hogy belerúgjon a lába körül kavargó rágcsálókba, már a hisztéria szélén s zélén állt. – Ha nem akarod, vagy nem tudod megtisztítani el őttünk az ösvényt, nem lesz más választásunk, mint… A szellemlény oldalra hajtotta a fejét. – Számtalan kis halálnak lennél az okozója? Minek a nevében? A kényelemért? kényelemért? – Nem látom a végét a lényeid áradatának, szellem! – Az én lényeim? Nem az enyémek, Halandó. Egyszer űen csak az én koromhoz tartoznak. A korhoz, amikor ők uralták ezt a vidéket. Számtalan kis uralkodó a hamu és por felett, amit magunk mögött hagytunk. Szellememben ígéretet látnak. – És – mordult fel Hull – nekünk is ígéretet kellene látnunk? A szellemtest elkezdett szétfoszlani, színei megkoptak. – Ha H a jólesik j ólesik – jött a halk válasz. – De persze lehet, hogy nem is bennem látnak lehet őséget, hanem a ti szellemetekben! S ezzel a szellem elt űnt. Az egerek az erd ő felé indultak az ösvényr ől, mintha hirtelen megzavarodtak volna – megvakultak, elt űnt a közös akarat, ami eddig vezette őket. Eltűntek a levelek, az árnyak és a kid őlt fák rothadó törzsei között. Az egyik pillanatban még ott voltak, a következ ő ben viszont már elenyésztek. Szerén Sápadt Burukhoz fordult. – Mire céloztál, amikor azt mondtad, hogy a lapok nem hazudtak? Sír és Gyökerek… ezek a lapok az Azath Kunyhójában szerepelnek, igaz? Részt vettél egy olvasáson, miel őtt elindultál erre az útra, még Alku városában. Tagadod? A férfi nem nézett a szemébe, arca sápadt volt. – A Kunyhók újjáélednek, Akvitor. Akvitor. Az összes. – Akkor ő ki lehetett? – kérdezte Hull Beddikt. – Nem tudom. – Buruk váratlanul elkomorodott, és elfordult. – Számít egyáltalán? A sár felkeveredik, és bizonyos dolgok kiszabadulnak bel őle, ennyi az egész. A Hetedik Lezárás közeledik. De félek, egészen más lesz, mint ahogy tanították. Egy birodalom születése, persze… de ki lesz az ura? A prófécia végzetesen homályos. Az ösvény viszont már tiszta. Menjünk tovább! S ezzel visszamászott a kocsijára. – Van ennek értelme? – kérdezte Hull. Szerén vállat vont. – A próféciák olyanok, mint maguk a lapok, Hull. Azt láthatsz bennük, amit csak akarsz! – A rettegés utóíze marta a torkát, végtagjait gyengének érezte, félt, hogy összecsuklik. Fáradtan lecsatolta és levette a sisakját. A szemerkél ő esőt jegesen hidegnek érezte a homlokán. Lehunyta a szemét. Nem menthetem meg. Egyikünket Egyikünket sem menthetem meg. Hull Beddikt a nerekekhez szólt. Szerén kinyitotta a szemét, pislogott, majd sisakját a csomagjához kötözte. Folytatódott az utazás. Nyikorogtak, recsegtek-ropogtak a kocsik, a nerekek hangosan szedték a leveg őt. A levegő mozdulatlan volt, az es ő éppen csak szemetelt, mint valami fáradt istenség párás lehelete. Két nap, és vége. Harminc lépéssel el őttük egy bagoly suhant át az út felett némán, vitorlázva. Nem látta senki. Karmain, csőrén vér volt. A hirtelen támadt b őséget az ember nem kérd ő jelezi meg. De nem is ünnepli. A vadász csak a vadászatot ismeri, s nem érdekli a préda félelme. Nem érdekli a nyomában haladó fehér varjú sem… A szél megfordult, és a falu fölé sodorta a máglya füstjének maradékát. Egy nap és egy éjjelen át égett, s amikor Trull Szengár hajnalban el őlépett apja házából, érezte, hogy a hajnali ködben ott gomolyog a füst keser ű maradéka. Már bánta, hogy rátalált erre az új világra. De a felfedezéseket nem lehet meg nem történtté tenni. Most már ő is részesült a titkokból, de igazság szerint jobban örült volna, ha nem tud róluk. Az egykor oly ismer ős arcok most megváltoztak. Mit tudhatnak? Mennyire lehet mély és alapos a megtévesztés? Hány harcost csábított el Hannan Moszang ambíciója? Mennyire szervezett az asszonyok frontja a máguskirály ellen? A fivérek között nem esett egyetlen szó sem err ől a témáról azóta, hogy lezajlott a beszélgetés a gödörben. Annak, amit sokan árulásnak mondanának, csak a betört sárkánykoponya volt fültanúja. Már készülődtek a következ ő utazásra. Rabszolgákat nem vihettek magukkal. Hannan Moszang el őreküldött pár szellemtestet a falvakba, melyek az ő falujuk és a jégmez ők közé esnek, így gondoskodott az
ellátmányozásukról. Így nem kell hatalmas, tempójukat jelent ősen lassító tartalékokat vinniük, csak egészen a végén. Féltucatnyi rabszolga húzta a szekeret, mely újonnan kovácsolt fegyverekkel megrakodva átgördült a hídon. Vashegy ű dárdák sokaságát kötözték össze egy csomagba, rézbevonat védte a markolatukat egészen a dárdanyél feléig. Voltak ott keresztmarkolatú kardok is, meg hosszú markolatúak is, és g őzölt bőrből készült hüvelyek. Kampók a lovasok ellen, és rengeteg tollas vég ű nyílvessző. Dobófejszék – az arapák kedvencei. Széles pengéjű, medur stílusú kardok. A kohók ismét a harc zenéjét csengték-bongták. Trull látta, hogy Fear és Rhuland a szekérhez lépnek, rabszolgákkal a nyomukban, és Fear azonnal irányítani kezdte a lerakodást. Rhuland a közeled ő Trullra pillantott. – Szükséged van újabb lándzsákra, fivérem? – Nem, Rhuland. Látok itt arapa és medur fegyvereket fegyvereket is, meg den-ratha és beneda stílusúakat is… – Igen, minden törzs fegyvere jelen van. Így van ez most minden kovácsm űhelyben, minden faluban. Megosztották egymással a tudást. Trull Fearhez fordult. – Mit gondolsz err ől, bátyám? Mostantól új fegyverekkel tanítod harcolni a hirótokat? – Egy ideje azt tanítom, hogyan lehet védekezni ellenük, Trull. A máguskirály igazi hadsereget akar teremteni, olyat, mint a lether sereg. Ez azt jelenti, hogy lesznek speciális osztagok is. – Fear végigmérte Trullt, majd hozzátette: – A hirótok Fegyvermestere voltam, de mostantól az öt törzs Fegyvermestere vagyok. Így döntött a máguskirály. – Te vezeted majd ezt a sereget? – Ha háború lesz, igen, én vezetem majd őket. – Így hullott áldás a Szengárok fejére – szólalt meg Rhuland kifejezéstelen arccal, közömbös hangon. Ez hát a jutalmunk . – Binadasz hajnalban hazatért – mondta Fear. – Ma pihenni fog. Holnap indulunk. Trull bólintott. – Egy lether keresked őkaraván közeledik felénk – mondta Rhuland. – Binadasz az ösvényen találkozott velük. Az Akvitor Szerén Pedak. Hull Beddikt is velük van. Hull Beddikt, az Őrszem, aki elárulta a nerekeket, tarthenalokat és farádokat. Mit akarhat? Trull tudta: nem minden lether egyforma. Az ellentétes vélemények kardként csaptak össze, s a hatalmas városokban csak úgy virágzott az árulás – ha hinni lehet a pletykáknak, még a királyi palotába is jutott bel őle bőven. A kereskedő annak az üzenetét hozta, aki megfizette az árát. Szerén Pedak, az Akvitor viszont nem mondja el a véleményét, és nem avatkozik bele mások dolgába sem. Trull a n ő előző látogatásaikor nem volt a faluban, így ennél többet nem is ítélhetett meg bel őle. De Hull, az egykori Őrszem, azt mondják, immúnis a megvesztegetésre ahogy csak egy olyan ember lehet, akit egykor cserben hagytak. Trull némán figyelte, ahogy a rabszolgák lepakolják a fegyvercsomagokat a szekérr ől, és a fegyvertárba cipelik. Most még a fivéreit is valahogy… másnak látta. Mintha az árnyak mások számára láthatatlanul megfeszültek volna közöttük, de úgy, hogy a szél pengethette volna őket. Sötét árnyalat a testvérek vérében. Ez nem használt az el őttük álló útnak. Cseppet sem. Mindig én voltam az aggodalmaskodó. Nem arról van szó, hogy túl sokat látok, hanem hogy mindig a rosszat. Így én vagyok a hibás. Ezt muszáj szem el ő tt tt tartanom. Mint amit Majenr ő ől és Rhulandról feltételeztem. Rossz dolgok, rossz rossz gondolatok, ezek jönnek… fáradhatatlanul… – Binadasz szerint Buruk lether acélt hoz – törte meg Rhuland Trull sötét gondolatmenetét. – Ez hasznunkra válhat. A letherek aztán tényleg bolondok… – Nem azok – felelte Fear. – Közömbösek. Nem látnak ellentmondást abban, hogy el ő bb acélt adnak el nekünk, aztán másnap meg hadat üzennek. – Vagy lemészárolják az agyaras fókáinkat – tette hozzá Trull bólogatva. – Tízezer mohón kapkodó kéz nemzete ők, és senki sem tudja megmondani, melyik igény valós, melyik mögött húzódik hatalom… – Ezgara Diskanar király nem olyan, mint Hannan Moszang – mondta Fear. – Nem uralja népét abszolút… Trull felkapta a fejét – fivére hangja elhalkult, a mondat befejezetlen maradt. Fear elfordult.
– Majen ma este vendégségbe jön – mondta. – Anyánk lehet, hogy a segítségeteket kéri majd a vacsorakészítésnél. – Akkor segítünk – felelte Rhuland, s tekintete egy pillanatra találkozott Trulléval, miel őtt ismét a rabszolgák felé fordult volna. Abszolút hatalom… nem, azt megtörtük, nem igaz? És lehet, hogy soha nem is létezett. Végül is, az asszonyok… A többi rabszolga a házban tüsténkedett, ide-oda rohangáltak, amikor Udinász belépett, és az alvóhelye felé indult. Éjszakai szolgálatra osztották be, így engedélyt kapott, hogy pihenjen egy keveset. Látta Uruthot, a középső tűzhelynél állt, de sikerült észrevétlenül elsurrannia a tömegben – csak egy volt a többi rabszolga közül a félhomályban. Tollas Boszorka figyelmeztetése benne élt, minden pillanatban összeszorult miatta a gyomra. Ha az edurok felfedezik az ereiben kering ő igazságot, akkor megölik. Tudta, hogy el kell bújnia, csak azt nem tudta, hogyan tehetné. Leült a matracára. Hullámokban terjengtek körülötte a hangok, illatok. Hátrad őlt, és lehunyta a szemét. Ma éjjel Tollas Boszorka mellett fog dolgozni. Csak akkor az egyszer látogatta meg őt a lány, álmában, azóta nem volt rá alkalom, hogy beszéljenek – de nem is tartotta valószín űnek, hogy a lány szót akarna vele váltani. Amellett, hogy osztálybeli különbségek voltak közöttük, a lány meglátta benne a Wyval vérét is – legalábbis álmában ezt mondta . Ha egyáltalán ő volt az, és nem csak elmém játéka, egy porból gyúrt álomkép. Elhatározta, hogy ha alkalma adódik, beszélgetést kezdeményez, akár akarja a lány, akár nem. A szőnyegeket kicibálták, és kiteregették. A botok pufogása, amellyel a rabszolgák kiverték a port a szőnyegekből, olyan volt, akár a távoli mennydörgés. Egy futó gondolat – vajon hova t űnhetett a szellemtest? – , és már aludt is. Alaktalanná vált, érzékeit megkötözték. Jégben volt. Kék, homályos világ vette körül, melybe zöld csíkok, homok vegyült, s ahol a hideg szaga érz ődött. A távolból recseg ő-nyöszörgő hangokat hallott – gleccserek feszültek egymásnak. Egy-egy napsugár meleget hozott a mélybe, amely addig gy űlt, míg nagy csattanással meg nem repesztette a jégvilágot. Udinász lebegett a fagyott világban, melyet kívülr ől minden szemlél ő mozdulatlannak, id őtlennek, élettelennek látott. A nyomásból, a súlyból, az egymásnak feszül ő er őkből pedig semmi sem látszott egészen az utolsó pillanatig, a törésig. A jégben alakok voltak. Testek, melyeket a mélyb ől, a földb ől felemelt, és furcsa pózokban megtartott a jég. Húsuk megmaradt, szemük félig nyitva. Sebeik körül virágként kinyílt, majd mozdulatlanná fagyott a vér. Vér és más testnedvek fagytak felh őkben a jégbe. Udinász egy mészárlás helyszínén úszott át. Voltak ott Tiste Edurok és sötét b őr ű rokonaik. Hatalmas, hüll őszer ű szörnyetegek, némelyiküknek a keze helyén penge nőtt. Megszámlálhatatlanul sokan… Elérkezett egy helyre, ahol a hüll őtestek szinte szilárd falat alkottak. Ahogy kerülgette őket, váratlanul megtorpant. A jeget függ őlegesen haladó, csordogáló patak törte meg el őtte, mely a halomra hordott tetemek között szivárgott felfelé. A víz rózsaszín volt, sáros, és lüktetve haladt felfelé, mintha valami láthatatlan, föld alatti szív dobbanásai hajtanák. És ez a víz mérgez ő volt. Udinász azon kapta magát, hogy menekül a holttestek között, neki-nekiüt ődik a k őkemény húsnak. Aztán csavarodott repedésekbe került, melyekben nem voltak holttestek. Végigsuhant szilárd csatornákon. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt, s elnyelte a homály. Nagydarab, barna bundájú lényeket látott, melyek két lábra ágaskodva fagytak meg, zöld növényekkel a szájukban. Egész csordák lebegtek a fekete föld felett. Elefántcsontagyarak, csillogó szemek. Gyökerest ől kihúzgált f űcsomók. Hosszú alakok – farkasok, csapott vállúak, szürkék – megbilincselve az ugrás pillanatában, egy hatalmas, agyaras lény körül. Ez is egy mészárlás színtere volt, ahol sok élet veszett oda egyetlen kegyetlen szemvillanásnyi id ő alatt – a katasztrófa az oldalára fektette a világot, a tengereket is megállította a halálos hidegség, mely azonnal áthatolt a húson, le a csontig. Maga a világ… a világ csalatott csalatott meg. Kóbor vigyen el, ez meg hogy lehetséges? Udinász sok olyan embert ismert, aki a bizonyosságot istenítette, csak a bizonyosságot, mindegy, hogy az jó-e vagy rossz. S látott olyat, amikor ez a hit egyszer ű bbé tette a világot, ahol a hideg ítélet összevarrhatatlanul választott szét bármit. Látott ilyen bizonyosságot, de sosem osztotta a benne való hitet. De abban azért mindig hitt, hogy a világ maga… megkérd ő jelezhetetlen. Nem statikus – persze, hogy sosem statikus – de megérthet ő. Kétségtelen, hogy néha kegyetlen, halálos … de szinte mindig el ő őre re látja az
ember a veszélyt. Lények megfagyasztva ugrás közben. Állva, f űvel a szájukban. Ez felfoghatatlan volt. Varázslat. Csak az tehette! De az er ő még így is elképzelhetetlennek t űnt, mert alaptétel volt, hogy a világ és annak minden él őlénye természetes módon ellen tud állni a varázslatnak. Ez nyilvánvalónak t űnt, hiszen különben a mágusok és az istenek már réges-régen újraformálták és összeomlasztották volna a világban lév ő egyensúlyt. Vagyis, a föld ellen kell hogy álljon. A rajta él ő oktalan állatok ellen kell, hogy álljanak. A levegő mozgása, a víz szivárgása, a növeked ő növények, a nyüzsg ő rovarok – ellen kell hogy álljanak. De elbuktak. Aztán a mélyben felt űnt valami. A kövön egy k őtorony állt. Magas, keskeny nyílás látszott az oldalán, ez lehetett az ajtó, és Udinász azon kapta magát, hogy efelé tart a tömör jégen keresztül. Bejutott a sötét portálon. Ekkor valami összetört, és ő hirtelen visszanyerte testi mivoltát, s térdre esett. A k ő olyan hideg volt, hogy letépte a b őrt a térdér ől és a tenyerér ől is. Feltápászkodott, s vállal meglökött valamit, ami eld őlt. A levegő jegesen hideg volt, szinte megfagyott t őle a szemgolyója, a tüdeje, ahogy belélegezte. Jéggé dermedő könnyein keresztül, a halvány kék ragyogásban egy magas alakot pillantott meg. B őre hófehér volt, végtagjai valahogy túlságosan hosszúak, túl sok ízülettel. Fekete, fagyos szempár, a keskeny arcon, hosszúkás vonásokon enyhén meglepett arckifejezés. Egész ruházatát néhány b őrszíj alkotta, és semmi más. Nem volt fegyvere sem. Egy férfi – de nem ember. Akkor Udinász meglátta, hogy a magas idegen körül kicsavarodott holttestek hevernek a földön. B őrük sötét, zöldes, s agyaruk is van. Egy férfi, egy n ő, két gyermek. Testük összetört, szilánkosra törött csont áll ki néhol a húsukból. A helyzet, ahogy hevertek, arra utalt, hogy a magas idegen lehetett a gyilkosuk. Udinász megállíthatatlanul reszketett. Kezét, lábát nem is érezte. – Illó? Árnyőr, velem vagy? Semmi válasz. Szíve egyre hevesebben dörömbölt a mellkasában. Ez már nem olyan volt, mint egy álom. Túlságosan is valóságosnak érezte. Nem érezte magát testen kívül, nem érezte a megnyugtató bizonyosságot, hogy valójában a matracán fekszik az edur házban. Itt volt, és éppen kezdett halálra fagyni. Megfordult, és szemügyre vette az ajtót. S csak ekkor vette észre a hidegt ől deres kövezeten a lábnyomokat. Egy gyermek mezítelen lábnyomait, melyek kifelé vezettek. A portálon túl nem látott jeget. Semmit nem látott, csak áttetsz ő ezüstösséget, mintha egy függöny lenne az ajtó el őtt. Udinásznak zsibbadt végtagjaival is sikerült követnie a lábnyomokat vissza, ahonnan indultak – az álló, magas alak mögé. Egypercnyi döbbenet után felfogta, hogy mit lát: a férfi fejét betörték. A haj és a b őr még mindig rajta volt a koponyadarabokon, melyek az alak nyakába lógtak. Egy ököl hatolt a férfi koponyájába, s beletépett a szürke agyállományba. A roncsolás nagyon is frissnek t űnt. A kis nyomok azt mutatták, hogy a gyermek a férfi mögé lépett – vagyis megjelent mögötte, hiszen oda vezető nyom nem volt. Tehát megjelent… hogy mit is tegyen? Belenyúljon a halott koponyájába? De az alak magas volt, mint egy edur. A gyereknek másznia kellett. Udinász gondolatai lelassultak. A borzalmakat mélyh űtött érzelmekkel, szinte szórakozottan szemlélte. És egyre álmosabb volt. Ezt viccesnek találta. Egy álom, mely elálmosítja. Egy álom, mely meg fog ölni. A matracon vajon egy fagyott holttestet találnak majd? Ómennek tekintik majd a halálát? Ó, hát akkor követem a nyomokat az ezüst világba… Ugyan mi mást tehetett volna? Vetett egy utolsó pillantást a régi gyilkosság és újabb kelet ű gyilkosság mozdulatlan helyszínére, és lassan az ajtó felé botorkált. Az ezüst körülölelte, és hirtelen hangok rohanták meg minden irányból. Csata. Sikolyok, fegyvercsattogás. De látni nem látott semmit. Balról h őhullám rohanta meg, melynek hátán nem emberi sikolyok utaztak… A talajjal hirtelen megsz űnt a kapcsolata, a hangok elhalkultak, lassan maga alatt hagyta őket. Süvített a szél, és Udinász rádöbbent, hogy repül, saját b őrlebenyes szárnya tartja a leveg ő ben. Fajtársai is körülötte küzdöttek a légörvényekkel – látta őket elő bukkanni a felh ők közül. Ökör nagyságú, szürke pikkelyes törzs, izmos nyak, karmos lábak, kezek. Hosszú, ellaposodó fej, t űhegyes fogsor, sápadt íny. Hamuszürke szemek, függőleges pupillák. Locqui Wyval. Ez a nevünk. Starvald Demelain gyermekei vagyunk, a gyermekek, akiket senki sem nevez a magáénak. Olyanok vagyunk, mint a rothadó húson szaporodó legyek, egyik világból terjedünk a másikba. D'isthal, Wyvalla, Enkar'al, Trol Trol – ezernyi világban bukkanunk fel. Vad éljenzés. A szereteten kívül van más is, is , amin élni lehet.
Léghullám érkezett, s oldalra lökte őt és társait. A többiek visítozni kezdtek, amikor valami közéjük ért. Eleint! Lélekvesztett, de mennyi sárkányvérrel! sárkányvérrel! Tiam vérével… Csontfehér pikkelyek, a sebek körül a vér elken ődve, mintha festék lenne, hatalmas test – ilyen volt a sárkány, akit a Wyvalok követtek. Most ott lebegett mellettük. És Udinász a nevét is tudta. Dúló Szilkász – Tiste Andii, aki a fivére után ivott – Tiam vérébő l táplálkozott, és jó sokat kortyolt bel ő őle. le. Sokkal többet, mint Fürkész Anomander. Sötétség és káosz. Elfogadta volna az isteni lét súlyát… ha lehet ő kapott volna. ő séget Udinász pontosan tudta, hogy mi következik. A találkozó a messzi dombtet őn. Az árulás. Az Árnyék megöli a becsületet, megszegi az esküt. Egy kés a hátban, aztán a Wyvalok felsikoltanak az égen, a csatatér fölött. Az árny őr nem hazudott. A cselekedet megismétl ődött késő bb, amikor az edurok rabszolgáikká tették az andii szellemeket. A hit hazugság volt, a tudatlanságban gyengeség lapult. Az edurok becsületének vára futóhomokra épült. Dúló Szilkász. A fegyverek, amiket akkoriban használtak, hatalmas er ővel bírtak, de az övé összetört. Egy K'Chain Che'Malle Matróna halálsikolyától. Ezüstös villám cikázott át a tájon. Nagy fájdalom hasított Udinászba, aztán ott találta magát a földön, a Szengár család házában. Tenyerér ől, térdér ől hiányzott a b őr. Ruhája csuromvíz volt az olvadozó dért ől. Az árnyak közül egy hang szólt hozzá halkan. – Követni Követni akartalak, de nem voltam voltam rá képes. Messzire utaztál. Illó. Udinász az oldalára fordult. – A halálotok helyszíne – felelte. – Ott voltam. Mit akarsz t őlem? – Mit Mit akar minden rabszolga? Menekülni! A múlttól, az ő múltjuktól! Vezetlek az ösvényen. A Wyval vére majd megvéd… – Az eduroktól? – Az Az edurokat bízd csak rám! rám! Most pedig készülj! készülj! Ma éjjel feladatok várnak rád! Alvás, mely után kimerült és fáradt volt. Fintorogva feltápászkodott. Majen két kiválasztott rabszolgájával az oldalán átlépett a Szengár-ház küszöbén, majd két lépés után megállt a központi helyiségben. Nádszálvékony volt, b őre sötétebb, mint az átlagé. Zöld szemét hosszú, barna, ónixkövekkel díszített hajkorona keretezte. Hagyományos tunikát viselt ezüstös fókab őrből, derekára széles, gyöngyházfény ű kagylókkal díszített öv feszült. Csuklóján, bokáján bálnacsont ékszerek díszelegtek. Trull Szengár látta a lány szemében, hogy pontosan tisztában van önnön szépségével, s tekintetében némi sötétség is lappangott – úgy tűnt, nem áll t őle távol, hogy kihasználja szépségét, hatalmat nyerjen általa, s a talán kellemetlen szabadságot, hogy kiélje vágyait. Sokféle élvezet létezik, és sok olyan éhség, amelynek semmi köze a becsülethez, csak a gyarlósághoz. Trullt most is szíven ütötte a kétely, amikor látta, hogy anyja Majen elé lép, hogy üdvözölje házában. De az is lehet, hogy a helyzet csak a saját maga által megidézett árnyaktól t űnt olyan sötétnek. Hátradőlt, míg vállával el nem érte a falat. Fearre pillantott – arcán bizonytalan büszkeség ragyogott. Látott rajta nyugtalanságot is, de ezt okozhatta bármi – az előttük álló utazás, népük sorsa. Mögötte ott állt Rhuland, aki szemével majd fölfalta Majent, s úgy nézett ki, mintha piszkos vágyait már a lány látványa is kielégítette volna. Majen Uruth szemébe nézett. Magába szívja. Igen, a figyelem hullámokban éri, és ő magába szívja mindet, ebbő l táplálkozik. Az Alkony vigyen el, ő rült rült vagyok, hogy ilyen értelmetlenségek bukkannak el ő ő elmém legsötétebb zugaiból? A formális üdvözlés befejez ődött. Uruth oldalra lépett, és Majen továbblebbent a feketefa vacsoraasztalhoz, ahol már felszolgálták az els ő fogást. Az ő helye a közelebbi asztalvégen lesz, szemben Tomaddal, aki az asztalf őn foglal helyet. Majen balján Fear, jobbján Uruth ül. Uruth mellett Binadasznak, Fear mellett pedig Trullnak terítettek. Rhuland Binadasz jobbján kap helyet. – Majen! – szólalt meg Tomad, miután a lány helyet foglalt. – Légy üdvözölve a Szengár család tűzhelyénél! Szomorú, hogy ez az utolsó éjszaka hosszú-hosszú ideig, amit fiaim társaságában tölthetek. Útra kelnek a máguskirály megbízásából, s imádkozom, hogy biztonságban hazatérjenek. – Eddig azt mondták nekem, hogy a jégmez ők nem jelentenek veszélyt az edur harcosokra – felelte Majen. – De szemedben aggodalmat és komorságot látok, Tomad Szengár. – Egy idősödő apa félelmét látod – felelte Tomad halvány mosollyal. – Semmi több…
Rhuland közbekotyogott. – Az arapák ritkán merészkednek ki a jégmez őre, mert félnek a kísértetekt ől. A jég ráadásul megvakíthatja az embert, és a hideg úgy lopja ki az életet a testb ől, mintha az egy láthatatlan seben át kivérezne. Azt mondják, élnek ott állatok is… Fear közbevágott. – Fivérem Fi vérem célja, hogy utazásunk minél veszedelmesebbnek t űnjön, és te tisztelettel és csodálattal tekints ránk. – Attól tartok, csak azt érte el, hogy már rettegek – felelte a lány. – Most már aggódnom kell mindannyiótok miatt! – Vagyunk olyan er ősek, mint bármelyik lehetséges ellenfelünk! – mondta Rhuland sietve. Kivéve a vértelen kardú harcos pökhendiségét… pökhendiségét… A boroskelyheket újratöltötték, eltelt pár perc, majd Uruth szólalt meg. – Amikor az ember nem tudja pontosan, mi után is kutat, az óvatosság a legjobb páncélzat. – Binadasz felé fordult. – Közülünk egyedül te jártál az arapa vadászmez őkön túl, keleten, fiam. Milyen veszélyeket tartogathat a jégmez ő? Binadasz elkomorodott. – Régi varázslatot, anyám. De úgy t űnik, az szívesebben szendereg. – Elgondolkodott. – Van egy vadásztörzs, mely a jégen él… de csak a nyomaikkal találkoztam. Az arapák szerint éjjel vadásznak. – Ugyan mire? – kérdezte Trull. Fivére vállat vont. – Hatan leszünk – mondta Rhuland. – Theradasz és Midik Buhn jönnek velünk, és Theradasz képességeit mindenki ismeri. S bár vértelen – tette hozzá –, Midik Buhn csaknem olyan jól ért a kardforgatáshoz, mint én. Hannan Moszang jól választott, amikor Tomad Szengár harcos fiai mellett döntött. Utolsó kijelentése valahogy lógva maradt a leveg ő ben, mintha nem tudná eldönteni, hogy a neki tulajdonítható több jelentés közül melyiket is válassza. Ilyen méreg a gyanú. Trull tudta jól, hogy a n őknek megvan a saját véleménye, és most töprengve néznek a hat harcosra, s azon t űnődnek, vajon mi van Hannan Moszang választása mögött, mi inspirálhatta. Miért pont ők hatan? És Fearnek is megvan a saját véleménye, mert tudja, amit tud – amit most már minden Szengár tud. Trull megérezte a bizonytalanságot, és maga is töprengeni kezdett. Végül is Fear immáron az összes törzs Fegyvermestere, akinek f ő feladata, hogy újrakovácsolja az edur hadsereg szerkezetét. Így aztán fegyvermesterb ől hamarosan hadvezér is lesz. Ostobaságnak t űnt így kockára tenni Fear Szengár életét. Binadaszt a legtöbben az összevont törzsek egyik legígéretesebb varázslójának tartották. A hódító hadjárat során Fear és Binadasz igen hatékony párost alkottak, míg Theradasz Buhnnak nem volt párja a tengeri csaták vezetésében. Csak három feláldozható tagja van az expedíciónak: Rhuland, Midik és én. Talán a bizalom kérdése áll az egész ügy mögött? És vajon mi lehet pontosan ez az ajándék, amit haza kell hozniuk? – Az utóbbi időkben történtek nyugtalanító dolgok – szólalt meg Majen, s Uruthra pillantott. Trull észrevette, hogy apja tekintete elkomorodik, de Majen er őt meríthetett Uruth tekintetéb ől, mert folytatta. – A virrasztás éjjelén szellemek jártak a sötétben. Hívatlanok, nem szívesen látottak. Szent helyeinken jártak… a szellemtestek elmenekültek el őlük. – Err ől most hallok el őször – felelte Tomad. Uruth a boroskelyhéért nyúlt, és felemelte, hogy az egyik rabszolga újratölthesse. – De ez megtörtént, férjem. Hannan Moszang Mosza ng és a K'risnanjai nagyon mélyen felkavarták az árnyakat. A változás áradata j ő… és félek, hogy hamarosan magával sodor bennünket. – De hiszen mi vagyunk azok, akik felemelkednek ezzel az árral! – mondta Tomad sötéted ő arccal. – Egy dolog megkérd ő jelezni a bukást, de te most a gy őzelmet kérd ő jelezted meg, asszony! – Csak a közelg ő Nagy Tárgyalásról beszélek. Hát nem a saját fiaink meséltek a mélyb ől megidézett szörnyr ől, mely magával ragadta a lether fókavadászok lelkét? Amikor ezek a hajók befutnak Alku kikötő jébe, mit gondolsz, mit tesznek majd a letherek? Megkezdtük a harci táncot. – Ha így lenne – ellenkezett Tomad – , akkor nem lenne sok értelme tárgyalni velük. – Kivéve – mondta Trull, felidézve apja szavait, melyeket a Fóka-öbölb ől való visszatérése után hallott tőle – , ha fel akarjuk mérni őket. – Ez már régen megtörtént – felelte Fear. – A letherek azt akarják tenni velünk is, amit a nerekekkel és a tarthenalokkal tettek. Legtöbbjük nem lát rosszat, erkölcstelenséget múltbéli tetteikben. Azok, akik mégis felfedezik a hibát, nem képesek, vagy nem akarják megkérd ő jelezni a módszereket, csak azok kivitelezését, így arra ítéltetnek, hogy megismételjék a borzalmakat, s azok eredményében a szigorúan tartott elvek újabb
megmérettetését lássák. És hiába folyik körülöttük a vér patakokban, őket akkor is csak a részletek érdeklik. Az ilyen emberek hitének alapjait képtelenség megváltoztatni, nem hallgatnak senkire. – Akkor háború lesz – suttogta Trull. – Mindig háború van, fivérem! – felelte Fear. – A hité, a szavaké és a kardoké… a történelem az összecsapásoktól hangos. – Igen, és a csontok reccsenését ől – tette hozzá Rhuland a beavatott, tapasztalt férfiak mosolyával. Meggondolatlan kijelentés volt – Tomad kapott rajta, s el őrehajolt. – Rhuland Szengár, úgy beszélsz, mint egy vak bölcs egy zsáknyi zs áknyi árny őrrel. Er ős késztetést érzek, hogy átcibáljalak az asztalon, és letöröljem az arcodról az önelégültséget. Trull érezte, hogy hátán hideg verejtékcsepp csordul végig. Látta, hogy öccsének kifut a vér az arcából . Ó, apám, mélyebb sebet ejtettél, mint valaha is gondoltad volna. Majenre pillantott, és döbbenten látta, hogy a lány szemében valami oda nem ill őt lát – gonosz kis villanást, alig leplezett elégtételt. – Én nem vagyok olyan ifjú, te pedig nem vagy vagy olyan öreg, apám, hogy ilyen szavak essenek közöttünk… közöttünk… – kezdte Rhuland rekedten. Tomad ökle nagyot puffant az asztalon, as ztalon, a kelyhek, tányérok megcsörrentek. – Akkor beszélj úgy, mint egy férfi, Rhuland! Mesélj err ől a rettenetes tudásról, mely az utóbbi hetekben minden lépésednél kísért! Vagy talán éppen n őies viselkedéssel próbálod szétvarázsolni az ifjú combokat? Azt hiszed, te vagy az els ő harcos, aki ennyire hajtja a n őket? Az együttérzés, fiam, elég gyatra ösvény az élvezetekhez… Rhuland talpra ugrott, arca eltorzult a haragtól. – És mit szeretnél, sz eretnél, melyik lotyót vigyem ágyba, atyám? Kinek ígértél oda? És kinek a nevében? Láncra vertél ebben a faluban, és most kigúnyolsz, amiért nekifeszülök. – A többiekre nézett, tekintete Trullon állapodott meg. – Amikor kitör a háború, Hannan Moszang feláldoz majd valakit. Így kell tennie. Elvág egy torkot, hogy vérrel locsolhassa meg a vezérhajó orrát. Engem fog választani, nem igaz? – Rhuland – szólt közbe Trull – , nem is hallottam még ilyen… – Így lesz! Sorsom, hogy a Három Háro m N ővér ágyasa legyek! Sheltatha Lore, Sukul Ankhadu és Menandore lesznek a menyasszonyaim! Az egyik rabszolga kezéb ől kiesett a tányér, az asztalra zuhant, és kiborult bel őle a kagyló. Amikor a szolga előrehajolt, hogy eltüntesse a baleset nyomait, Uruth elkapta a lether csuklóját, s egy gyors, kíméletlen mozdulattal felfordította a tenyerét. Hiányzott a bőr, a nyers, csillogó, nedves hús látszott, repedésekkel. – Ez meg mi, Udinász? – kérdezte Uruth. Felkelt, és közelebb húzta magához a rabszolgát. – Elestem… – felelte a rabszolga. – És most belecsöpögsz az ételünkbe? Megbolondultál? – Asszonyom! – jött egy másik rabszolga. – Láttam őt hazatérni ma este, akkor még nem voltak rajta ezek a sebek, erre megesküszöm! – Ő az, aki a Wyvallal küzdött! – kiáltotta egy másik, s hirtelen rémült arccal elhátrált. – Udinászt megszállták! – visította egy harmadik. – Csendet! – Uruth Udinász homlokához szorította a tenyerét, és nagyot lökött rajta. Az felnyögött. Varázslat sisteregte körbe a szolgát. Összerándult, aztán összerogyott Uruth lábánál. – Nincs benne semmi! – mondta az asszony, és visszahúzta remeg ő kezét. Majen közbeszólt: – Tollas Boszorka, lásd el Udinászt! A fiatal lether nő előugrott. Egy másik rabszolga segítségével kivonszolták az ájult Udinászt. – Én nem láttam l áttam rosszat a rabszolga cselekedetében – folytatta Majen. – A sebei tényleg nyersek, de egy ruhával védte őket. – Kinyújtotta a kezét, és felemelte a tányért, mely alatt ott volt a fehér gyolcs, amit Udinász a kezén tartott. Uruth lassan leült. – Mindenesetre szólnia kellett volna nekem. Ezért büntetést érdemel. – Éppen most tettél er őszakot a lelkén – felelte Majen. – Az nem elég? Csend lett. A N ő vérek vigyenek el, érdekes évnek nézünk elébe! A hagyomány szerint Majennek és Fearnek egy évig ő vérek itt kell laknia, csak azután költözhetnek külön háztartásba. Uruth csak ránézett a fiatal lányra, és Trull meglepetésére bólintott. – Rendben, Majen. Ma este te vagy a vendég, ezért a te kívánságod szerint járok el. Rhuland mindeközben állva maradt, de most végre lassan leereszkedett.
– Rhuland! – szólalt meg ismét Tomad. – Nem tudok róla, hogy a háború kezdetén fel akarnák idézni ezt az ősrégi hagyományt. Hannan Moszang nem pazarolja a harcosait, még a vértelen kardúakat sem. Nem is tudom, miből gondoltad, hogy ilyen sors vár rád. Talán – folytatta – ez az út majd lehet őséget ad neked is, hogy vér kerüljön a kardodra, és büszkén állhass a fivéreid mellett. Imádkozni fogok érted. Tomad békejobbot nyújtott, és Rhuland volt olyan bölcs, hogy ezt egy biccentéssel nyugtázza is. Nem tért vissza sem Tollas, sem Udinász, de a többi rabszolga nélkülük is meg tudta oldani a vacsora felszolgálását. És mindezek után Trull még mindig nem értette Majent, Fear menyasszonyát. Egy csípős pofon után Udinász szeme felpattant. Tollas Boszorka arca lebegett el őtte – egy igen dühös arc. – Te átkozott bolond! – sziszegte. Udinász pislogva körülnézett. Az alvóhelyén kucorogtak. A függönyön túl vacsoráztak, halk beszélgetés zajlott. Udinász elmosolyodott. Tollas Boszorka viszont elkomorodott. – Ő… – Tudom! – vágott közbe a férfi. – És nem talált semmit! Nézte, hogyan kerekednek el a gyönyör ű szemek. – Tehát igaz? – Az kell hogy legyen. – Hazudsz, Udinász. A Wyval elbújt. Valahogyan, valahol elbújt Uruth el ől. – Miért vagy ebben ennyire biztos, Tollas? A lány hirtelen hirtelen hátrad őlt. – Nem számít… – Voltak álmaid, igaz? A lány megdöbbent, majd elfordította a fejét. – Egy Adós fia vagy. A szememben egy senki. – Te pedig az én mindenem, Tollas Boszorka! – Ne légy ostoba, Udinász! Ennyi er ővel hozzámehetnék egy patkányhoz is! Most pedig hallgass, gondolkodnom kell. A férfi lassan felült, arcuk ismét közelebb került egymáshoz. – Nincs rá szükség – mondta. – Megbízom benned, ezért elmagyarázok mindent. Mélyre nézett, de a Wyval elment. Más lenne a helyzet, ha Uruth az árnyékomat kutatja… A lány hirtelen megértett mindent, szeme megrebbent. – Ez lehetetlen! – rázta meg a fejét. – Te lether vagy. A szellemek csak az edurokat szolgálják… – A szellemek fejet hajtanak, mert muszáj ezt tenniük. Sokkal inkább rabszolgái az eduroknak, e duroknak, mint mi, Tollas Boszorka. Találtam egy szövetségest… – Minek, Udinász? A férfi elmosolyodott, de most sokkal sötétebben. – Azért, amit annyira értek és ismerek. Az adósságok megfizetése következik, Tollas. Teljes visszafizetés!
MÁSODIK KÖNYV
HAJNALHASADÁS Ifjan megragadnak, Az útra vonszolnak, Koppanunk a kövön, Bánat és öröm Túlcsordul szívünkben, De nem a sajátunk… A csontok alatt Patkolatlan pata dobban, S emlékeztet arra A sok sorsdönt ő vágtára Fel a dombokon, melyeknek Halott földjébe Fagyott magot szórtál… Földet nyelünk Csikorogva harapunk S az égre egyedül kapaszkodunk Ügyetlenül, hadonászva Nyomodban vasszikra repül Sietve közeledsz, S tudjuk, harapásod kegyetlen… Desztriánok (Fiúk (Fiúk Atyáikhoz) Halász Kel Tath
HATODIK FEJEZET Kóbor alakítja sorsunkat, Akár egy láthatatlan páncélt, Melyen félresiklik a penge A harctéren, mely egy csapásra Megtelik, s a tömeg Vakon tántorog, szemüket kinyomja Az események alakulása. A lapokon sötét bolondok ropják S a lehetőség egy dárda hegyén utazik Rajta a vörös bronzon, S világokat hasít szét, mint koponyákat, Egyiket a másik után, Míg a tengerek megáradnak, S rozsdás lesz a kézen a vas. Ez tehát a Kóbor, Ki minden emberi Sorsot irányít… Kérlelhetetlenül. Lapok olvasása Ankaran Quan Kréda (Hamvas álmának 1059-ik évében)
A TARANCÉD-TORONY Alku kikötő jének déli oldalán tört az ég felé. Nyers bazaltból emelték, nélkülözött minden bájt és szépséget, ökölbe szorított kézként emelkedett hét méter magasan a mesterséges, kövekből összehordott szigetér ől a város fölé. Minden oldalról hullámok ostromolták, vízpermetet szórtak a levegő be. Nem voltak rajta sem ablakok, sem ajtók, de a legfels ő emeletet egy sor csillogó obszidiánberakás díszítette, egyenként olyan magasak, mint egy feln őtt ember, és csaknem olyan szélesek is. A határvonalon kilenc hasonló torony emelkedett, de csak a Tarancéd lábát mosta az északi vad tenger. A nap fénye százszorosan tükröz ődött vissza az obszidiántáblákon, miközben alant a kiköt őt már kezdte felfalni az esti félhomály. Az öbölben tucatnyi halászbárka úszott a cikkcakkos hullámok között, a sekélyebb déli rész felé tartottak. Messze kint voltak a vízen, így valószín űleg ők nem vehették észre a három hajót, melyek északon megjelentek, s dagadó vitorlákkal a kiköt ő félé tartottak. Hangos sirálycsapat kísérte őket. Közelebb értek, s a mólóról el is indult eléjük a kalauzhajó. A három halászhajó megjelent a torony obszidiántábláin, furcsán ugráltak egyikr ől a másikra, a sirályok pedig fehér maszatnak t űntek a tükörképen. A kalauzhajó evez ői hirtelen hátracsaptak, a hajó elkanyarodott. A vezérhajó kötélzetében alakok mozogtak. A szél, ami eddig szépen hozta a hajókat, most elállt, hirtelen, mintha a világ leveg ő után kapott volna, s a vitorlák leapadtak. A fedélzeten mocorgó, csak halványan emberi alakok elsodródtak, felszívódtak a s űr űsödő homályban. A sirályok éles sikollyal tértek ki előlük. A kalauzhajón megszólalt a riadó jele. Nem egyenletesen, hanem a pániktól, rettenett ől kapkodva, szabálytalan ritmusban. Egyetlen valaha élt vagy még él ő tengerész sem becsüli le a tenger éhes mélyét. A nap fényét ől távol, a sötét áramlatokban ősi szellemek utaznak, s felkavarják az iszapot, mely többrétegnyi közömbös csendet hord a történelem fölé. Hatalmuk iszonyatos, étvágyuk végtelen. Mindent, ami a világosságból érkezik, elnyel a gyomruk. Minden tengerész tudja, hogy a tenger felszíne folyton változik. Semmi sem állandó rajta, az áramlatok elcsúsznak egymáson, s minden élet csak egy-egy szikra, amit bármikor könnyedén kiolthat egy, a mélyb ől feltör ő démoni er ő, amely hátát megrázva felforgathatja a világot. A megelőzést szelleműzés szolgálta, meg egy ima, hogy észrevétlenül elhaladhassanak a szörnyek felett, megmeneküljenek. Vér a hajóorron, delfinek tánca a vízen jobbra, egy köpés a jó szelekért. A bal kéz dörzsölve, a jobb szárítva. Szél fütyül a kötélbakon, a horgonyláncra napszítta rongyokat kötöznek. Egy sor
szokás, melyeket senki sem kérd ő jelez meg – egyszer űen mindenki végrehajtja őket, miel őtt tengerre szállna. Senki sem akarja felcsalogatni a gyilkos szellemeket a mélyb ől, ahol sosem látnak napot. Nem keresik őket, mert nem lehet kordában tartani semmivel. Nem lehet velük alkudozni. Szívük a hold diktálta ütemben dobog, hangjuk a tomboló viharé, szárnyukat horizonttól horizontig tudják tárni, fehér erezet ű hullámok formájában, mely mindent beterít. Az Alku-öböl hullámai alatt, három hullaszállító hajóval a hátán a pórázra fogott szellem hideg áramlatok között haladt a part felé. A nap utolsó sugarai dárdaként hatoltak kavargó húsába, s a nyomáscsökkenés hatására a lény igen nagyot n őtt, kinyomult a sziklás partvonalra, kiszorította az öböl meleg vizét – a sekély vízben élő halak és más tengeri herkenty űk húscafatok, összetört héjdarabok formájában érkeztek a partra, lakomát kínálva a sirályoknak és rákoknak. A szellem megemelte a hajókat, s azok vadul billegtek a magányos hullám taraján, úgy haladtak a part felé. A mólón, ahol pár perccel korábban még néma bámészkodók álltak, mindenki menekülni kezdett, a belváros felé vezet ő utcák eldugultak a tömegt ől. A hullám egyre közelebb ért, majd váratlanul leapadt. A hajótörzsek megroppantak a váratlan esést ől, a harmadik hajón szétrobbant az árboc. A fókavadászok hajói roncsok formájában kötöttek ki a pillérek között. A nyomás ismét megn őtt, a szellem pedig visszahúzódott az öbölb ől. Nyomában csak pusztulás… Az obszidiántükörben is látszott, ahogy az els ő hajó lassan siklott még el őre egy kicsit, majd a pillérnél megállt. A sirályok lecsaptak a fedélzetre, végre nekiláthattak a lakomának, amire már annyira vártak. A Tarancéd-torony mindennek szemtanúja volt, s a tetejéhez közel es ő obszidiánpanelek minden részletet magukba szívtak, bár már alig volt egy kis fény. Letheras régi palotája alatt, messze délkeleten, egy kis szobában Kuru Quan is figyelt. El őtte egy lap hevert, melyen az Alku kiköt ő je fölé magasodó torony pontos mása látszott. Nézte, ahogy az öblöt és a szoros nagy részét betölt ő fekete árnyék lassan visszahúzódik. A varázsló kipislogta a verejtéket a szeméb ől, majd tekintete visszatért a pillérek között kucorgó három hajóra. A sirályok és a sötétedés miatt nem látott túl sokat, csak a fedélzeten hever ő kicsavarodott holttesteket, és az utolsó szellemtesteket, melyek még nem távoztak a társaikkal. De Kuru Quan eleget látott. Az Örökös Palota öt szárnyából csak három volt kész. Ezeken széles folyosók húzódtak végig boltíves mennyezettel, aranylevelekkel díszítve. Mindkét oldalon pillangók lebbentek a falon, s ajtók nyíltak a leend ő irodákba és szobákba, ahol kés ő bb majd az adminisztratív és fenntartó személyzetet helyezik el. Az épület közepe felé haladva a szobákban őrök laknak majd, aztán következnek a fegyverszobák, s a titkos ajtókon keresztül bejuthat az ember a föld alatti alagutakba is, melyek körbehaladnak az egész Örökös Palota alatt. Pillanatnyilag azonban ezekben az alagutakban mellig ért a sáros víz, s ebben patkányok dagonyáztak minden különösebb cél nélkül, pusztán élvezetb ől. Brys Beddikt háromlépésnyire állt a sártól a lépcs őn, és nézte a vízen mozgó kis fejeket a homályban. Mellette egy palotamérnök állt, nyakig sárosan. – A szivattyúk szinte semmit sem használnak – mondta a férfi. – Próbáltuk vastag cs ővel, aztán vékonnyal, de semmi eredmény. Amikor a húzás végre elég er ős lett, a cs ő be került vagy tíz patkány, és minden eldugult. Ráadásul a szivárgás éppen olyan folyamatos, mint eddig. A szivattyúsok esküsznek, hogy errefelé még egész fényes a helyzet. – Biztos vagyok benne, hogy a Kréda engedélyezi engedélyezi egy mágus csatlakozását a csapatotokhoz… – Igazán értékelném, Finadd. Csak egy kis ideig kellene megakadályozni a szivárgást, hogy kimerhessük a vizet, és a patkányfogók összeszedhessék a patkányokat. Tegnap éjjel elvesztettük Rámást, a palota legjobb fogóját. Valószín űleg megfulladt… az ostoba nem tudott úszni. Ha Kóbor félrenéz, talán csak a csontjait találjuk meg. Tudod, a patkányok megérzik, ha egy fogóra bukkannak… – Ezek az alagutak elengedhetetlenek a király védelméhez… – Nos, senki sem használja őket így, elárasztva… – Nem külső behatolásra gondoltam – vágott közbe Brys. – Ezeknek az lenne a lényege, hogy az őrök minél gyorsabban jussanak a palota egyik részéb ől a másikba akkor is, ha eltorlaszolták. – Igen, igen, csak vicceltem, Finadd. Természetesen választhatnál gyors úszókat is őröknek… rendben, felejtsd el! Szerezz nekünk egy mágust, aki körbeszimatol, hogy mi a helyzet, aztán megakadályozza, hogy beszivárogjon a víz, és mi elintézzük a többit. – Remélhetőleg ez nem a süllyedés el ő jele – töprengett Brys.
– Mint a másik két szárnyban? Nem, semmi sem süllyed, azt már tudnánk. Mindenesetre az a hír járja, hogy ismét megpróbálkoznak velük. Van itt a közelben egy új épít ővállalat. Valami bolond megvette a környező területet. Azt rebesgetik, hogy kitalálták, hogyan lehet megakadályozni a süllyedést. – Igazán? Én nem hallottam err ől semmit… – A Liga nem repes a boldogságtól, mert ezek az újak a Kitaszítottakat alkalmazzák… azokat, akik nem kerültek fel a Listára. A szokásosnál alacsonyabb bért fizetnek nekik, ez talán az egyetlen érv, ami mellettük szól. A Liga nem tehet ellenük semmit, míg ez így marad. – A mérnök vállat vont, majd elkezdte leszedni a rákeményedett agyagot a kezér ől. Felszisszent, mert az agyag magával rántotta a sz őrét is. – Természetesen, ha a királyi építészek úgy döntenek, hogy felveszik a Poloska Épít ővállalatot, akkor a cég részvényeinek ára az egekig szárnyal. Brys lassan elfordult a patkányoktól, melyeket eddig nézett, és végigmérte a mérnököt. – Poloska? – A francba, rám férne egy fürd ő! Nézd a körmeimet! Igen, Poloska Épít ővállalat. Tehát kell lennie egy Poloskának is a cégben, igaz? Máskülönben miért neveznék Poloska Épít ővállalatnak? A legalsó lépcs őn egy munkás felkiáltott, majd sikoltott egyet. Villámgyorsan felrohant a lépcs őn, majd megperdült, és lefelé mutatott. Egy hatalmas, folyosó szélesség ű patkánytömeg érkezett lassan. Úgy haladt el őre a lámpák fényköre felé, akár egy tutaj. Közepén – a felfedezés újabb sikolyt csalt ki a munkásból és egy káromkodást a mérnökb ől – egy emberi fej lebegett. Sárgás beütés ű ősz haj, sápadt, mélyen barázdált arc, magas és széles homlok, alatta közel ülő, bámuló szempár. A többi patkány kitért a tutaj útjából, mely lassan a legalsó lépcs őhöz sodródott. A munkás felnyögött. – Kóbor vigyen el, ez itt Rámás! A szem megrebbent, a fej felemelkedett, s magával emelte a tutajból a legközelebbi patkányokat. Víz csorgott le róla. – Ugyan ki más lehetne? – csattant fel a jelenés, majd elhallgatott, megszívta az orrát, és nagyot köpött a vízbe. – Tetszenek a trófeáim? – kérdezte, majd felemelte karját a vastag patkányköpönyeg alatt. – A farkuknál fogva f űztem fel őket. De vizesen dögnehezek! – Azt hittük, meghaltál! – motyogta a mérnök olyan hangsúllyal, melyb ől arra lehetett következtetni, hogy nem bántotta túlzottan a gondolat. – Azt hitted? Mindig csak hiszel igaz, Mogorva? Talán ez van, valószín űleg az van, lehetne, kellene… hah! Azt hitted, megijedek ezekt ől a patkányoktól? Azt hitted, csak úgy megfulladok? A Kunyhókra, én egy patkányfogó vagyok, és nem is i s akármilyen! Ismernek engem, bizony. Ennek a városnak az összes átkozott patkánya ismeri Rámást, a Fogót! Ez ki? – Brys Beddikt Finadd – mutatkozott be a Király Bajnoka. – Igazán szép ez a trófeagy ű jtemény, Fogó! A férfi szeme felragyogott. – Ugye? De azért jobb, amikor lebeg. Most átkozottul nehéz. – Javaslom, hogy mássz ki alóla! – mondta Brys. – Mogorva mérnök, szerintem egy finom vacsora, egy kupa jó bor és egy szabad este igazán kijárna Rámásnak. – Igen, uram. – A kérésedet pedig a Kréda elé terjesztem. – Köszönöm! Brys a lépcs őn hagyta őket. Egyre valószer űtlenebbnek t űnt, hogy az Örökös Palota elkészülne a Nyolcadik Kor hajnalára. A nép körében elég mérsékelt volt a lelkesedés a közelg ő ünnepségek iránt. A történelmek hiába kecsegtettek a dics ő birodalommal, mely alig egy éven belül újjá kell hogy szülessen, a jelenben nem volt semmi sem, ami reneszánszot ígért volna. Nem olyan volt a gazdasági és a katonai élet sem. Sőt, a hangulatot a halvány nyugtalanság jellemezte az edurokkal való közelg ő tárgyalás miatt. Kockázat és lehet őség: a letherek számára e két fogalom ugyanazt jelentette. Ennek ellenére a háborút senki sem fogadta szívesen, bár eddig az eredmény mindig kedvez ő volt. Így a kockázat lehet őségeket hozott, s a legyőzöttekre nem sok gondolatot fecséreltek. Tény, az edur törzsek közben egyesültek. Ugyanakkor viszont a múltban is születtek ilyen szövetségek a letherek ellen, és egyik sem állta a sarat a lether hadviseléssel szemben. Az arany újra és újra megvásárolta az árulást. A szövetségek összeomlottak, az ellenségek elbuktak. Ugyan miért történne most másként? Brys eltűnődött népe jellemén. Tudta, hogy nem érti félre a közhangulatot. Az emberek idegesek voltak, de nem vészesen. A t őzsde tartotta magát. S az emberek mindennapi harca a tulajdonért, a birtoklásért zavartalanul folyt tovább.
A palotában azonban törékenyebb volt a helyzet. A Kréda jóslata alapvet ő változásokat ígért Lether életében. Kuru Quan a maga álmodozó, kissé homályos módján valamiféle újjászületésr ől beszélt. Egy átváltozásról… a királyból császár lesz, de hogy miként, azt még senki sem sejtette. A Tiste Edurok gazdag földjeinek elfoglalása valóban egyfajta újjászületés lett volna, méghozzá a nagy profité. A gy őzelem igazolná Lether jogrendszerének igazságosságát, életmódja helyességét. Brys kilépett a Második Szárnyból, és elindult a Keskeny kanális felé. Kés ő délelőtt volt, majdnem dél. Korábban edzett pár szintén szabadságos őrrel a barakkok közötti téren, majd a Fodros kanális melletti vendéglő ben megreggelizett, s hálás volt ezért a kis nyugalomért. Csak azért jöhetett el a palotából, mert a király az Els ő Ágyas termeibe ment látogatóba, és ott is szándékozott maradni kés ő délutánig. De Brys nyugtalanságot érzett a szíve mélyén, s ez egyre jobban feszítette, míg úgy nem érezte, hogy muszáj tovább dolgoznia. Elment hát az Örökös Palotába megnézni, hogy miként áll az építkezés, majd visszatért a régi palotába, ahol nagy felbolydulás várta a kapun kapun belül, a Nagyteremben. Brys szíve nagyot dobbant, miközben odalépett egy őrhöz. – Tizedes, mi történt? A katona tisztelgett. – Nem tudom pontosan, Finadd. Ha jól értem, hírek jöttek Alku városából. Az edurok megöltek valami lether hajósokat. Nagyon gonosz varázslatot használtak. – A király? – Tanácskozást hívott össze, két óra múlva kezd ődik. – Köszönöm, tizedes. Brys folytatta útját a palotában. Betért a bels ő termekbe. A központi folyosón rohangáló futárok és tanácsadók között meglátta Tribán Gnol kancellárt. Követ ői kis körében állt, suttogó beszélgetésüket izgatott mozdulatok kísérték. A férfi sötét szeme az elhaladó Brysre villant, de szája tovább mozgott. A kancellár mögött Brys megpillantotta Turudal Brizadot, a Királyné Kísér ő jét. A férfi a falnak támaszkodott, finom, szinte nőies vonásain gúnyos mosoly játszott. Brys mindig zavarónak érezte a férfi társaságát, és ennek semmi köze sem volt annak kizárólagos feladatához, a királyné testének őrzéséhez. Némán volt jelen mindenhol, még a legkényesebb témákról folytatott tárgyalásokon is, s bár arca többnyire közömbösséget sugallt, mindig figyelt. S köztudott volt, hogy ágyát nemcsak a királynéval osztja meg, bár azt sokan találgatták, hogy maga a királyné ezt vajon tudja-e. Szeretői között a pletykák szerint ott volt Tribán Gnol kancellár is… Igazi viperafészek! Az Első Eunuch irodájának ajtaja zárva volt, és Nifadasz két rulitja, vagyis eunuch katonája őrizte – magasak voltak, s testükön nyoma sem volt a várt hájnak. Szemük vastagon ki volt festve feketével, szájukat vörös festékkel lefelé görbül őre festették. Fegyverzetük csak a hónaljtokban viselt görbe t őrökből állt, s ha volt is rajtuk páncélzat, az nem látszott a hosszú, vörös ing és a barna nadrág alatt. Mezítláb voltak. Mindketten biccentettek, és félreálltak, hogy Brys bemehessen. Megrántotta a cseng őzsinórt, és hallotta a halk csilingelést a szobából. Az ajtó kinyílt. Nifadasz egyedül volt, s az asztala mögött állt, mely tele volt térképekkel, tekercsekkel. A szobának háttal állt, és láthatóan a falat bámulta. – Király Bajnoka! Már vártalak. – Úgy éreztem, ide kell jönnöm el őször. – Értem. – Egy rövid ideig hallgatott, majd beszélni kezdett. – Vannak bizonyos hiedelmek, melyek a nemzet hivatalos vallását alkotják, de ezek a hiedelmek és maga a vallás valójában csupán vékony aranylemezek, melyeket az ősrégi csontokra kovácsoltak. Nincs egyedi nemzet, nincs olyan, amely mindnél különlegesebb… legalábbis mindenki érdekében ez így kell hogy legyen. Nagyon veszedelmes, ha valaki felső bbrendűnek tekinti magát, születéséb ől vagy másból adódóan. Kevesen ismerik csak el, de Lether gazdagabb attól, hogy felfalja a kisebbségeket, de ez csak akkor m űködik, ha sosem tudja őket teljesen megemészteni. Mindezek mellett, Finadd, be kell vallanom, bizonyos fokú tudatlanságra vagyok kárhoztatva. A palota elszigeteli mindazokat, akik falai között rekedtek, és gyökerei kevés táplálékot nyújtanak. Szeretném megtudni, hogy mit gondol a köznép. Brys elgondolkodott, majd visszakérdezett. Eunuch? – Nem lehetne valamivel konkrétabb ez a kérdés, Eunuch? Nifadasz még mindig nem fordult felé. – A tengerek érdekelnek. A mélység lakói. A démonok démonok és az ősi istenek, Brys. – A Tiste Edurok a sötét vizet Galain birodalmának nevezik, s azt mondják, ez egy rokon népé, amelynek a Sötétség a lételeme. A tarthenalok tudomásom szerint az egész tengert egyetlen szörnyetegnek hiszik, végtelen sok végtaggal… beleértve azokat is, melyek a szárazföldbe nyúlnak mint folyók vagy öblök. A
nerekek alviláguknak hiszik, számukra ez az a hely, ahol a fulladás örökké tart… ez a sors vár hitük szerint a csalókra és a gyilkosokra. – És a letherek mit hisznek? Brys vállat vont. – Kuru Quan err ől sokkal többet mesélhetne, mint én, Els ő Eunuch. A tengerészek félik, de nem hódolnak neki. Azért hoznak áldozatot, hogy észrevétlenek maradhassanak. A tengeren az arrogáns emberekre szenvedés vár, csak az alázatosak élhetik túl az utazást, bár azt mondják, hogy ha a megalázkodás túlzottá válik, az alant lakozó éhség bosszússá válik és lecsap, A hullámok és a vonulatok mutatják az utat, amerre haladni kell, ami részben magyarázatot ad arra a temérdek babonára és rituáléra, amit tartania kell annak, aki tengerre száll. – És ennek az… alant lakozó éhségnek nincs helye a Kunyhók között? között? – Nem tudok róla, hogy lenne, Els ő Eunuch. Nifadasz végre megfordult, s félig lehunyt szemmel végigmérte végigmérte Bryst. – És ezt te nem találod furcsának, Beddikt Finadd? Lethert olyan telepesek alkották, akik az Els ő Birodalomból érkeztek ide. Ez az Els ő Birodalom azután elpusztult, a paradicsomból sivatag lett. De az Els ő Birodalom volt az a hely, ahol el őször felfedezték a Kunyhókat. Igaz, az Üres Kunyhó kés ő bbi felfedezés, már mihozzánk köt ődik. Feltételezhetjük, hogy egy régebbi hit maradványai megmaradtak, s áthozták őket az új világba annyi évezreddel ezel őtt? Vagy éppen ellenkez őleg, talán minden földrésznek és a hozzá tartozó tengereknek megvan a maga egyedülálló hitvilága? Ha ez a helyzet, akkor ez támogatja az elképzelést, miszerint az istenek fizikai mivoltukban is léteznek. – De arra nincs bizonyíték – ellenkezett Brys – , hogy ezek az istenek akár csak egy kicsit is foglalkoznának a halandók világával! Nem hiszem, hogy az éhséget, amir ől beszéltem, a tengerészek istenként értelmeznék. Inkább egy démon lehetne… – Megválaszolni a megválaszolhatatlant, mind ett ől a legyőzhetetlen késztetést ől szenvedünk! – sóhajtotta Nifadasz. – Finadd, a független fókavadászokat mind egy szálig lemészárolták. A hajóik közül három átvészelte az utat vissza Alkuba, egészen a mólóig kísérték őket az edur szellemek, de amin érkeztek, az több volt, mint tenger. Egy démon, olyan, amit ől a tengerészek rettegnek… de még annál is jóval több, vagyis így gondolja a mi Krédánk. Ismered a farád hitet? Van egy szájhagyomány útján terjed ő legenda, és ha a generációk felsorolása nem hazudik, nem csupán költ ői túlzás, akkor ez bizony ősi mese! A farád teremtéstörténetben az Ősi Istenek játsszák a f őszerepet. Mindegyiknek van neve és jellemzése, és sokan vannak. Mindenesetre van köztük egy Ősi Tengeristen, Aki Alant Lakik. A neve Mael. Nos, a farádok legrégebbi történeteiben ez a Mael szerepel. Testi mivoltában ezen a vidéken járt, Finadd, egy Kor halála után. – Ez Kor? Mégis, milyen Kor? – A farádok előtti Korról van szó, azt hiszem. De… ellentmondásos és homályos a történet. – Kuru Quan Kréda szerint a démon, amelyik a hajókat hajókat hozta, ez a Mael? – Ha ő volt, akkor Mael bizony eléggé vissza lett fokozva! Szinte nincs is benne értelem, fékezhetetlen érzelmek zagyva keveréke. De mindenesetre hatalmas, ez biztos. – A Tiste Edurok mégis megzabolázták? Nifadasz felvonta vékonyra szedett szemöldökét. – Vágj egy csapást az erd ő ben, és minden vad ezt fogja használni! Ez irányítás lenne? Nos, csak igen elvont értelemben… – Hannan Moszang üzenni akart. – Igen, Finadd, meg is tette. De ez vajon igazi üzenet, vagy hamis hamis vakmer őség? Brys megrázta a fejét. Nem tudott válaszolni. Nifadasz ismét elfordult. – A király egy megoldást támogat. A Kréda most is ezt… készíti el ő. Mindenesetre neked kijár, hogy ne parancsot kapj, hanem felkérjenek a feladatra. – Mire akarsz megkérni, Els ő Eunuch? Halovány vállrándítás. – Fel kell ébreszteni egy Ősi Istent. – Nagy a kavarodás a színpadon. Fontos ez? Nem hiszem. – Kuru Quan Kréda feljebb tolta a dróttal összefogott lencsepárt az orrán, majd Brysre sandított. – Ez a lélek utazása, Király Bajnoka, de számodra veszélyes lesz. Ennyi er ővel akár az alvilágba is utazhatnál. Ha a lelkedet megölik, nincs visszaút. A szükség igen nagy, ezért kockáztat a király, és kéri, hogy folytassuk, amit elkezdtem.
– Nem képzeltem, hogy a feladat veszélytelen lesz, Kréda. Mondd, tudom majd használni harci képességeimet? – Nem tudom. De fiatal vagy, eszes és kitartó. – Elfordult, és végignézett a háta mögötti zsúfolt polcon. – Nagy a kavarodás, ezért csak cs ak egy lehet őség maradt. – Felkapott egy kelyhet, gyanakodva megszagolta, majd belekóstolt. – Hah! Sejtettem! A keveredést az aludttej okozta! Brys Beddikt, készen állsz? A Király Bajnoka vállat vont. Kuru Quan bólintott. – Ezt meg akartam veled itatni. – Az aludttej nem árthat! – felelte Brys, majd elvette a kelyhet a Krédától. Gyorsan felhajtotta a tartalmát, s az üres ezüstkelyhet az asztalra tette. – Mennyi idő? – Micsoda? – Míg hat a varázsital! – Milyen varázsital? Gyere velem! Ehhez az utazáshoz a Szedánszot használjuk! Brys az öreg varázsló nyomában kisétált a szobából, s gyanakodva visszapillantott az üresen hagyott kehelyre. A keveréknek citromos íze volt, és kecsketejb ől készült. Már érezte is, hogy mocorog, bugyog a gyomrában. – Most már feltételeznem kell, hogy nem volt funkciója funkciója annak, amit az imént megittam. – Tápláló étek. Egyik találmányom. Reméltem, hogy élvezni fogod, de az arcszínedb ől ítélve nem így történt. – Attól tartok, igazad van… – Nos, ha nem bírod magadban tartani, legfeljebb legfeljebb gyorsan megszabadulsz t őle! – Megnyugtató gondolat, Kréda. A palota belsejéig az út ezután szerencsére eseménytelen volt. Kuru Quan Kréda bevezette Bryst a hatalmas szobába, ahol a Kunyhók lapjai várakoztak. – Az Alapelemek egyike fog nekünk segíteni, Király Bajnoka. Dolmen. A keskeny járdán eljutottak a középen lév ő korongra. A hatalmas lapok ott sorakoztak körülöttük. Brys gyomra már nem háborgott annyira. Várta, hogy a Kréda megszólaljon. – Van, V an, ami fontos, és van, ami nem az, de minden magára vonhatja a halandók figyelmét. Mindenkinek saját felelőssége, hogy józan maradjon, és bölcsességet nyerjen döntésekb ől, melyeket meg kell hoznia. A leggyakoribb hibánk, Brys Beddikt, hogy nem gondolunk bele tetteink lehetséges következményeibe. A pillanat örömteli, a jöv ő még messze van. A régi történelem, amit még az Els ő Birodalom idejéb ől őrzünk, hasonló hibákról tanúskodik. A folyótorkolatokban épült gazdag városokat három évszázad után elhagyták a hordalékképződés miatt, amit az erd őirtás és az átgondolatlan öntözés okozott. Kiköt ővárosok, melyeknek ha most ellátogatsz a romjaihoz, azt látod, hogy a jelenlegi partvonaltól egy-két mérföldnyire vannak. A szárazföld a tenger felé araszol – ez mindig így volt. De amit mi, emberek teszünk, nagyon felgyorsíthatja a folyamatot. Hogy releváns-e mindez? Beismerem, csak részben. Mivel sok mindent be kell vallanom, mit számít? Bevallom ezt is. Vannak természeti folyamatok, melyeket ha leleplezünk, el őtűnik a történelem végtelen mélysége. Az emberi életet megel őzően is nagyon-nagyon hosszú ideje íródott már a világ története, Brys Beddikt – intett Kuru Quan. Brys odanézett, amerre a Kréda intett, s a Dolmen lapját látta. A vésett és festett kép egy ferde monolitot ábrázolt, melyet félig betemetett az élettelen agyag. Az égbolt mögötte színtelen s zíntelen és jellegtelen volt. – A tengerek is úgy születnek, hogy egy nap majd meg kell halniuk – mondta Kuru Quan. – De a vidék ragaszkodik az emlékéhez, s mindahhoz, amit arcára vésett a víztömeg. S ez fordítva s igaz: az óceán legmélyén még megvannak a nyomai annak a kornak, amikor a tengerfenék a szárazföldhöz tartozott. Ezt a tudást fogjuk mi felhasználni, Brys. – Nifadasz elég homályosan nyilatkozott a feladatomról, Kréda. Fel kell ébresztenem Maelt, gondolom, azért, hogy ráébresszük: manipulálják. De nem vagyok a híve, és nincs egyetlen lether sem, aki ezt vallhatná magáról… Ugyan miért hallgatna rám Mael? – Fogalmam sincs, Brys. Improvizálnod kell majd. – És ha ez az isten tényleg leépült, mígnem egy szinte értelem nélküli szörnyeteggé vált, vált , akkor hogyan tovább? Kuru Quan pislogott a lencsepár mögött, és nem felelt. Brys nyugtalanul fészkel ődni kezdett. – Ha a lelkem utazik, milyen formában jelenek meg? Lehet Lehet nálam fegyver? – Csakis rajtad múlik, hogy lelkiekben mivel vértezed fel magad, Finadd. Szerintem olyannak fogod látni magad, amilyen most vagy. Fegyverben, páncélban. Mindez persze csak a képzelet lesz, de nem számít. Kezdhetjük?
– Rendben van. Kuru Quan el őrelépett, s megragadta Brys fegyvertokját. Egy durva, meglep ően er ős rántás hatására előrebukott, s lezuhant a korongról. Félelmében felkiáltott, majd a Dolmen lapja felé zuhant… – Még a legnemesebb küldetésekben is el őfordulhatnak apróbb botlások! Poloska ráncos arca kifejezéstelen volt, szeme üres, s szó nélkül bámult Teholra. – Különben is, mindent figyelembe véve csak egy egészen kicsi botlásról van szó! Én speciel boldog vagyok. Igazán! Tökéletesen érthet ő, hogy te csalódott vagy, oda az önbizalmad a gyenge eredmény miatt. De nem benned volt a hiba, err ől biztosíthatlak! – Bizonyítékként lassan a szolgája felé fordult. – Látod? A szára tényleg egyforma. Nem fogok fázni, bármilyen hidegre fordulnak is az éjszakák. De nálunk persze nincsenek hideg éjszakák. Inkább… tikkasztóak. De ugyan kit zavar egy kis verejték a… huh… lába k őzött? – Ez a szürke és a sárgának ez az árnyalata a legrosszabb kombináció, amit valaha is kipróbáltam, uram – mondta Poloska. – Hányingerem van, ha magára nézek… – De mi köze ennek a nadrághoz? – Elismerem, kevés. Az elvek miatt aggódom f őként… – Ezzel már nem vitatkozom… vitat kozom… Most pedig mesélj a mai nap történéseir történései r ől, és siess, mert éjféli randevúm van egy halott n ővel. – Tettei kétségbeesett jellegén nem sz űnök meg csodálkozni… – Kedvenc uzsorásunk az elvárásoknak megfelel ően szomorú módon véget vetett életének? – Akadálytalanul zajlott minden… – Azért egy akadály volt… a kampó, amire felkötötte magát, magát, igaz? – Igen, még azelőtt, hogy a t űz tragikus gyorsasággal végigsöpört a házon. – Van hír arról, hogy mit szólt Gerun Eberikt a történtekhez? történtekhez? – Rossz hangulatba került, uram. – De nem gyanakszik? – Ki tudja? Eberiktnek le kell nyelnie a teljes veszteséget, ami tulajdonképpen nem is igazi veszteség, csak vagyon, amihez már sosem juthat hozzá. Végül is, a t őkéjét nem érte bántódás. – Most hagyjuk a csevegést, Poloska, mert gondolkodnom kell! – Tehol felrántotta a nadrágját, mire Poloska arca összerándult. – Biztos fogytam! – motyogta, majd járkálni kezdett. Négy lépéssel eljutott a tet ő széléhez. Megfordult, és szembenézett Poloskával. – Mi ez rajtad? – Ez a legújabb divat a k őművesek és más iparosok körében. – A Poros Kiválasztottak… – Pontosan. – Egy széles bőröv sok zsebbel és hurokkal. Poloska bólintott. – Ezekben a zsebekben és hurkokban – folytatta Tehol – elvileg különböz ő szerszámokat tartanak. Olyan dolgokat, amiket az iparos használ. – Nos, én a vállalat vezet ő je vagyok. Nem használok ilyen szerszámokat… – De az övre szükséged van? – Ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, vegyenek, uram, akkor igen. – Ez pedig fontos, nem igaz? Feltételezem, a költségeknél felsoroltad? – Természetesen szerepel a listán. Ez és a fasisak is. – Az egy olyan piros, vájdlingszer ű fejfedő? – Igen. – És az most miért nincs rajtad? – Mert most nem dolgozom. Vagyis mint a Poloska Épít ővállalat egyedüli tulajdonosa, nem vagyok munkában. – De az öv rajtad van… – Kényelmes, megnyugtató érzés, gazdám! Azt hiszem, ilyen lehet, amikor valaki fegyverszíjat hord. Van valami hihetetlenül megnyugtató a csíp őre nehezed ő folyamatos súlyban… – Mintha folyamatosan küzdenél… – Igen, gazdám. Befejezte a töprengést? – Igen. – Jó! – Poloska lecsatolta az övét, és a tet őre dobta. – Ferdül t őle a csípőm. Körbe-körbe járok… – Mit szólnál egy kis gyógyteához? – Innék egyet!
– Remek. Egy percig nézték egymást, majd Poloska bólintott, és a létra felé indult. Amint hátat fordított, Tehol ismét feljebb rántotta a nadrágját. Lenézett az övre, majd némi habozás után megrázta a fejét. Elbizakodottság… Poloska lemászott, s elt űnt szem elől. Tehol az ágyához sétált, és leült a nyikorgó keretre. Felbámult a csillagmaszatos égre. Közeledett egy fesztivál ideje, melyet Kóbornak szenteltek – a lehet őségek, végzetes helyzetek és véletlen vagy baljós gondolatok istenének. Vagy valahogy így. Tehol nem volt biztos a dologban. A Kunyhók és azok számtalan lakója úgy lett kitalálva, hogy gyakorlatilag mindenért őket lehessen hibáztatni – Tehol legalábbis így gondolta. Úgy t űnt, az emberi faj általános pestise a felel ősség elhárítása. Mindenesetre hatalmas, eszeveszett ünnepséget terveztek. Valamit ünnepelni akartak, talán a semmit, és ebbe belevontak mindent. Izgatott fogadók a Különleges Fullasztásoknál, ahol a legkeményebb b űnözők szállnak majd hattyúként a vízre. Azok, akik szeretik, ha látják őket, gondoskodnak róla, hogy lássák őket. A külsőségekkel az emberek befektettek a felületességbe, a felületesség pedig gazdagságról susogott. Közben pedig az üresen hagyott házak el őtt álló őrök magukban motyognak és átkozódnak, amiért szolgálatban vannak. Jobbról csosszanás hallatszott. Tehol odapillantott. – Korai vagy! Bugybor Elalle közelebb lépett. – Azt mondtad, éjfél! – Igen, az pedig két óra múlva lesz. – Igazán? Ó! Tehol felült. – Nos, itt vagy, sok értelme pedig nem lenne elküldeni. elküldeni. Mindenesetre Szeg őhöz éjfél el őtt nem mehetünk. – Mehetnénk korábban… – Mehetnénk, bár inkább nem ijesztenék rá. Jelezte, hogy sok mindent mindent be kell még szereznie. – Mitől vagyok én rosszabb akármelyik másik hullánál? – Például más hullák nem ütnek vissza… Az élőhalott nő közelebb lépett. – Ugyan miért éreznék rá késztetést, hogy ellenálljak? Nem egyszer űen csak megszépít? – De, persze! Csak próbáltam veled társalogni. És hogy vagy, Bugybor Elalle? – Egyformán. – Egyformán. Vagyis? – Nos, tulajdonképpen jobban érzem magam. Sokak szerint az állandóság erény. Micsoda különleges nadrág! – Egyetértek. Nem mindenkinek van ízlése… – Nekem nincs. – Ah. Ennek ahhoz van köze, hogy hogy halott vagy, vagy egy általánosabb beismerés? Az élettelen, üveges tekintet, mely eddig kerülte Tehol szemét, most felvillant. – Nos, gondolkodtam… és Kóbor Éjszakája jó is lenne. Tehol elmosolyodott. – Ne csigázz, Bugybor! – Folyamatosan őrségben van tizenhat test őr, míg nyolc másik alszik vagy zsugázik a barakkban, amit egy tizenkilenc lépésnyi hosszúságú fedett folyosó köt a f őépülethez. Minden küls ő ajtót dupla retesz zár. A tető minden sarkánál négy őr van szolgálatban, az ablakokat varázslatok védik. Az épületet véd ő kerítés két ember magasságú fal. – Hm, ez figyelemreméltóan hangzik. Bugybor Elalle vállat vont, s nedves b őr csattanása hallatszott – de hogy a ruházata hallatta ezt a hangot, vagy valami más, azt nem lehetett tudni. Poloska ismét megjelent, fél kézzel kapaszkodott, a másikkal pedig egy kukatet ő ből rögtönzött tálcát egyensúlyozott. A tálcán két csésze g őzölgött. Lassan felért a tet őre, majd felnézett, meglátta, hogy ketten vannak, és töprengve megtorpant. – Elnézést! Üdvözöllek, Bugybor Elalle. Egy kis teát? – Ne légy abszurd! – Ah, persze, meggondolatlan voltam. Ne haragudj! haragudj! – Poloska odalépett a tálcájával. Tehol magához vette az egyik csészét, s óvatosan beleszimatolt. Gyanakodva nézett a szolgájára. Ő pedig vállat vont.
– Nincs is itthon gyógynövényünk, gazdám! gazdám! Improvizálnom kellett! – Mivel? Bárányb őrrel? Poloska szemöldöke felszaladt. – Majdnem eltalálta! Maradt egy kis gyapjú… – A sárgából vagy a szürkéb ől? – A szürkéből. – Nos, akkor minden rendben. – Beleszürcsölt a g őzölgő lébe. – Hm, selymes ízhatás! – Igen, az kell hogy legyen. – Nem mérgezzük meg magunkat, ugye? ugye? – Áh, csak alig, gazdám! – Vannak alkalmak – szólt s zólt közbe Bugybor –, amikor nagyon bánom, hogy halott vagyok. Nos, ez nem az az alkalom! A két férfi értetlenül nézett rá teáját kortyolgatva. – Normál esetben most megköszörülném a torkomat, hogy áthidaljam ezt a kínos pillanatot – mondta Bugybor. – De már nem vagyok képes kínosabban érezni magam, mint alapállásban, állapotom miatt. Egyébként is, ha megköszörülöm a torkomat, annak kellemetlen következményei lehetnek! – Hm, Szegő feltalált egy pumpát – mondta Tehol. – A m űtét nem való kényes gyomrúaknak, de utána rózsaiilatot fogsz árasztani! – És ezt hogyan éri el? – Gondolom, rózsákkal. Bugybor felvonta vékony szemöldökét. – Száraz virággal fog kitömni? – Nos, természetesen nem mindenhol… – Egy gyakorlatias kérdés, Tehol Beddikt. Hogyan lehetnék természetes, ha minden lépésnél zizegek? – Jó kérdés, szerintem megemlíthetnéd Szeg őnek. – Igen, mint minden mást is, úgy látom. Folytathatom a kiszemelt célpont házának leírását? leírás át? Feltételezem, a szolgád megbízható… – Különlegesen megbízható! – felelte Tehol. – Kérlek, folytasd! – Gerun Eberikt Finadd részt vesz a Különleges Fullasztáson, majd ezután vendégségbe megy Turudal Brizadhoz… – A Királyné Kísér ő jéhez? – Igen. Egyszer kiraboltam. – Igazán? És mit loptál el t őle? – A szüzességét. Nagyon fiatalok voltunk, vagyis ő az volt. Ez persze jóval azel őtt történt, hogy táncolt az udvarban, és magára vonta a királyné figyelmét. – Ez igazán érdekes információ! Az igaz szerelme voltál, ha szabad kérdeznem? – Turudal egyedüli igaz szerelme önmaga. Mint mondtam, ő volt a fiatalabb, én az id ősebb. Most persze idősebb nálam, ami különös. Vagyis érdekes. Mindenesetre már akkoriban is elég férfi és n ő kajtatott utána. Valószínűleg azt hitte, hogy ő hódított meg engem. Tán még mindig ezt hiszi. A tökéletes tolvajlás az, amikor az áldozatban nem is tudatosul, hogy meglopták. – Azt hiszem – állapította meg Poloska –, Turudal Brizad nem bánhatta meg, meg, hogy megadta magát… – Hát igen – felelte Bugybor Elalle. Kis ideig hallgatott, majd halkan hozzátette: hozzátett e: – Nincs semmi ezen a világon, amit ne lehetne ellopni. – Ez a gondolat lanolinként kavarog a gyomrunkban – mondta Tehol, s letette csészéjét. – Bugybor, ideje, hogy sétáljunk egyet! – Milyen messze lakik Szeg ő? – Majd lassan megyünk! Drága Poloska, köszönöm az egyedülálló frissít őt! Takaríts fel idefent is, rendben? – Ha lesz időm… Bugybor habozott. – Lemásszak a falon, és észrevétlenül kövesselek? Tehol elkomorodott. – Csak ha nagyon muszáj… szerintem elég, ha az arcodba húzod húzod a csuklyádat, hogy ne lássák, ki vagy. vagy. – Rendben! Akkor az utcán találkozunk… nem lépek ki egy házból, ahová sosem léptem be! – Még mindig kémkednek utánam? – Valószínűleg nem, de jobb el ővigyázatosnak lenni. – Hát legyen. Akkor egy perc múlva találkozunk!
Tehol lemászott a létrán. A kis szoba b űzlött a bárányverejtékt ől, a t űzhely ontotta a meleget. Gyorsan kiment, és nem balra, hanem jobbra fordult, az egykori istállósor felé, ami most tele volt építési törmelékkel és szeméttel, s vele szemben az ajtókat vagy beépítették, vagy leszerelték róluk a zárat. Bugybor Elalle el ő bukkant az árnyékból, a csuklya az arcába arcába húzva. – Mesélj még err ől a Szegőr ől! Elindultak lefelé a keskeny sikátoron a közeli utca felé. – Poloska egy régi ismer őse. A balzsamozók és a halottakkal foglalatoskodó más iparosok úgy t űnik, egy nagy családot alkotnak. Folyamatosan csereberélik a technikákat és a testrészeket. Szinte m űvészet, azt mondják. A tetemek története kiolvasható a sok apró részletb ől… mintha csak egy tekercset olvasna az ember. – Mi értelme összeszedni a történetet, ha az alany már meghalt? – Gondolom, morbid kíváncsiság hajtja őket. Vagy kíváncsi morbidság. – Viccelődni próbálsz? – Sosem tenném, Bugybor Elalle! Nagyon az eszembe véstem a figyelmeztetésedet… figyelmeztetésedet… – Tehol Beddikt, te nagyon veszedelmes vagy rám nézve. De vonzódom hozzád, mintha egyfajta intellektuális fehér nektár lennél. Szomjazom a feszültségre, ami attól keletkezik bennem, hogy próbálok nem mulatni azon, amit mondasz… – Nos, ha Szegő sikerrel jár, akkor a nevetéssel járó veszély elmúlik, és annyit viháncolhatsz, amennyit csak akarsz. – Amikor éltem, élt em, akkor sem se m szoktam viháncolni! Nem fogok rászokni így, holtan sem. De amit mondasz, az… elszomorít. A feszültség elhal, a szikrák kihunynak. Félek, depressziós leszek… – Kockázatos vágyakozni valami után, mert az ember meg is kaphatja, amit akar – bólintott Tehol, miközben elértek a B űzös kanálisig, és elindultak annak mentén. – Együtt érzek veled, Bugybor Elalle. Szomorú dolog a gy őzelem… – Mondd el, mit tudsz a palota mögötti tiltott földön álló toronyról! toronyról! – Nem sokat azon kívül, hogy egy él őhalott társad lakik ott. A kislány. – Igen. Kannának neveztem el. – Itt átkelünk – bökött rá Tehol egy gyalogoshídra. gyalogoshídra. – Jelent ő neked valamit? – Erre nehéz válaszolni. Talán. Még az is kiderülhet, hogy mindannyiunk számára jelent valamit, Tehol Beddikt. – Aha. És segíthetek valamit ebben az ügyben? – Ajánlatod meglepő… – Célom, hogy mindig meglep ő maradjak, Bugybor Elalle. – Szeretném felfedezni a… történetét. Azt hiszem, fontos lehet. Az öreg tornyot kísérti valami, és ez a valami kapcsolatban áll Kannával. Ez az er ő éhezik… – Mire? – Emberi húsra. – Ó, istenem! – Mindenesetre Gerun Eberikt ezért veszti el sorra a kémeket, akiket a nyakadra küld. küld. Tehol megtorpant. – Tessék? – Kanna megöli őket. A meredek, fekete szikla felnyúlt a fény felé. A hullámok nem sz űnő vadsággal ostromolták felszínét, s mindazt, ami borította, s ami ellen tudott neki állni, az kemény volt és szívós. Hatalmas síkságok terültek el, ezek fekük őzetig koptak. A felszínen hatalmas törmelékszigetek látszottak, melyeket a hihetetlen nyomás préselt össze. Ezek úgy vándoroltak a felszínen, mint a hatalmas hüll ők a sötét vízben. Brys a fennsíkon állt, s figyelte a hozzá legközelebb elgörg ő törmelékhalmot. Tudta, hogy olyat lát, amilyet halandó még soha, olyan helyen jár, ahol az él ő szem csak sötétséget látna, ahol a magasból alászálló halandó test összeroppanna a nagy nyomástól. De fizikai mivoltában, valós emberként mindeközben a palotában állt. Ruhában, páncélban, karddal a csíp ő jén. Érezte a víz jegességét, vad hullámzását, de csak távolról, s annak ereje nem tudta kikezdeni egyensúlyát, nem tudta fellökni. A jegesség az er őt sem szívta ki a végtagjaiból. Teleszívta tüdejét, a leveg ő hűvös volt és párás – rádöbbent, hogy ez a Szedánsz, a föld alatti szoba levegő je. Ez a felismerés megnyugtatta, s csökkentette elveszettség érzését.
Egy isten lakott e helyen. Éppen alkalmasnak t űnt ilyen célra. Ősi és szélsőséges, a természet nyers és vad er őinek összecsapásai jellemzik… Újabb törmelékhalom sodródott el mellette, és Brys a sápadt, száraz ágak és gubancosan hagyott kötélcsomó között lapos fémdarabokat vett észre, valamint azok szélén indákat. Kóborra, az a fém páncél lehetett, és akkor az indák… A törmelék továbbsodródott. Brys megpillantott mögötte valamit. Állandó, szögletes, magas tárgyak magasodtak a felszín fölé. Elindult feléjük. Dolmenek. Ekkor rádöbbent valamire. Lehetetlennek t űnt, hogy ez a hely, ahol jár, valaha is látott volna leveg őt, fényt és száraz szeleket… Aztán azt is meglátta, hogy a kimagasodó kövek a fekük őzet anyagából készültek, s tulajdonképpen annak részei – szabályos kinövései. Ahogy Brys közelebb ért, látta, hogy felszínük vésett, folyamatos jelsorok futnak rajtuk végig. Összesen hat dolmen állt sorban, a sziklafalra éppen mer őlegesen. Megállt a legközelebbi el őtt. A jelek ezüsthálót alkottak a fekete kövön, s az egyenetlen felszínen, az írás alatt egy alakot látott kirajzolódni. Sok végtagja volt, feje kicsi, teste szögletes, görnyedt, egyetlen szemgödre fölött boltozatos szemöldökvonal húzódott. A széles szájban hegyes fogak sorakoztak, melyek tökéletesen összepasszoltak egymással. Hat ízelt kar, kett ő – vagy talán négy – láb, de ezeket a fekete szikla már lényegtelen részletnek tartotta, és magába zárta. A jelek elfedték az alakot, és Brys sejtette, hogy egyfajta börtönt alkothatnak, ami megakadályozza, hogy a lény elő jöjjön. Az ezüst valósággal úszott a vésett vonalak fölött. Brys megkerülte a dolment, és minden oldalon alakokat látott, melyek között nem volt két egyforma, de abban hasonlítottak, hogy mind szörny űséges, démoni lények voltak. Egy hosszú perc után Brys továbblépett a következő dolmenhez. És újabb alakokat talált. A negyedik dolmen másmilyen volt. Az egyik oldalon a jelek elmosódtak, az ezüst elfolyt, és ahol az alaknak kellett volna lenni, csak egy mélyedés volt, melyet egy nagydarab, púpos alak hagyott maga után kígyózó végtagjaival. A néma hiány szinte ordított. Valami elszabadult, és Brys nem gondolta, hogy isten lenne az illet ő. Mael, merre vagy? Ezek itt a szolgáid szolgáid lennének? Vagy a trófeáid? Felnézett a mélyedésre, amit a test hagyott. A hiány itt er ősebb volt, mint a furcsa világban máshol. Lelke azt suttogta, ezt a helyet… elhagyták. Mael elment. Ezt a világot a sötét, vad er őkre és a bolyongó törmelékhalmokra hagyta örökül. – Másért jöttél, nem igaz? Brys megperdült. Tízlépésnyire t őle egy páncélos, magas alak állt. A fekete, patinás acélban zöld erek futottak. Nagy sisak, a torok vonalán egyenesen végz ődő állvédővel, meger ősítéssel az orr felett. A keskeny szemrést láncháló takarta, melyek rojtos vége egészen a vállig lógott. A kar és láb ízületeit is páncél védte, s a fémbe tarka növények indái kapaszkodtak, végük lebegett a vízen. A keszty ű egymást fed ő ezüstlapokból állt, s az alak kétkezes kardot tartott a kezében – pengéje olyan széles volt, mint Brys alkarjának hossza. A kard tompa hegye a kövön pihent, a fémmel burkolt kezekb ől pedig – Brys csak ekkor látta meg – vér csordogált. A lether kivonta saját hosszúkardját. A hullámok hirtelen belemartak, mintha az, ami eddig védte a mélységes mély világ erejét ől, eltűnt volna. A pengét minden hullám megcsavarta, arrébb sodorta. A harcos kardjának kivédéséhez fürgeségre lett volna szükség – Brys egyik f ő taktikája éppen ez volt. A hosszúkard lether vasa talán nem törik el az összecsapásban, de a karja annál inkább… És most a hullámok lassították, kardját csaknem kicsavarták a kezéb ől. Nem volt semmi esélye az idegennel szemben. Amikor a harcos megszólalt, a nyelv, amin beszélt, idegen volt, de Brys mégis megértette. – Hogy másért jöttem-e? Nem azért vagyok itt, hogy kiszabadítsam ezeket a démonokat varázsbörtönükből… A jelenés előrébb lépett. – Démonok? Itt nincsenek démonok! Csak istenek! Elfeledett istenek. Azt hiszed, a szavak börtönt alkotnak? – Nem tudom, mit higgyek. Nem ismerem a leírt szavakat… – Az emlékezetben van a hatalom. A megnevezésben van a hatalom… Ha egy isten névtelenné válik, meghal. Így Mael felajánlotta a feledésbe merül őknek ezt a menedéket, ezt az ajándékot. A nevük híján az istenek eltűnnek. Az itt elkövetett b űn kimondhatatlanul nagy. A nevek eltörlése, az új név hozzárendelése,
rabszolgasorba taszítás. Kimondhatatlan b űn, halandó! Válaszként lettem én, hogy őrizzem azokat, akik megmaradtak. Ez a feladatom. – Felemelte a kardját, és el őrelépett. Vannak harcosok, akik láthatatlan sebet ütnek már azel őtt is, hogy egyáltalán lecsapnának kardjukkal. Árad belőlük a halandóság ígérete… vért ontanak, meggyengítik az akaratot és az er őt. Brys máskor is találkozott már ilyen férfiakkal és n őkkel. S válasza mindig… a mulattatás volt. Az előtte álló őr is halált ígért, áradt bel őle… Újabb súlyos lépés. Er ő, mely szembeszáll a dübörg ő hullámokkal. Brys hirtelen megértett valamit, s elmosolyodott. A vad hullámok ismét megszelídültek körülötte. Sebessége, fürgesége egy szemvillanás alatt visszatért. A hatalmas kard vízszintesen suhant a leveg ő ben. Brys hátraugrott, s kardja hegyével az egyetlen elérhet ő célpont felé szúrt. A lether acél beszaladt a balkezes keszty ű ezüstpikkelyei közé, és mélyre hatolt. Mögöttük egy dolmen felrobbant, s a robbanásba a talaj is beleremegett a lábuk alatt. A harcos elvesztette az egyensúlyát, majd lefelé sújtott kardjával. Brys ismét hátradobta magát, s vállán átgördülve ugrásra készen felguggolt. A harcos kardja negyedéig a bazaltba hatolt, s beleragadt. Brys közelebb ugrott. Bal lábát az Őr mögé tette, majd két kézzel meglökte a páncélozott mellkast. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, hiszen a harcos a beágyazódott kardba kapaszkodott. Brys megperdült, és jobb könyökét a sisakrostélyos arcba vágta. Karjába villámként hasított a fájdalom, de a fej hátranyeklett, és a lether oldalra ugrott, majd hosszúkardját gyorsan átvette bal kezébe a gyorsan zsibbadó jobból. A harcos rángatni kezdte a saját kardját, de az meg sem mozdult. Brys ismét előreugrott, s bal lábával a harcos közelebbi lábába rúgott, tenyérnyivel a boka fölé. Az ősrégi fém megroppant, a csont recsegve eltört. A harcos kissé megroggyant ezen az oldalon, de talpon maradt, mert még mindig kapaszkodni tudott a sziklába szorult kardba. Brys gyorsan elhátrált. – Elég! Nem akarok istent ölni! A sisakos fej felnézett rá. – Legyőztél. Elbuktunk. A lether egy hosszú percig méregette a harcost, majd megszólalt, – A kezedből csöpögő vér… ez az itt tanyázó, még él ő isteneké? – Megcsappant… – Meg tudnak gyógyítani? – Nem. Nem maradt semmi tartalékunk. – Miért szivárog a vér? Mi lesz, ha elfogy? – Ez hatalom. Ellopja az er őt, de ellened elbukott. Úgy volt, hogy a legy őzött ellenfelek vére majd… de ez már nem számít. – És mi a helyzet Maellel? Már nem számíthatsz a segítségére? – Több ezer éve nem jött el ide. Brys elkomorodott. Kuru Quan azt mondta, hogy kövesse az ösztöneit. Nem tetszett neki az, ahogyan a dolgok alakultak ezen a helyen. – Segíteni akarok! A saját véremet ajánlom neked. A harcos hosszú ideig hallgatott. – Nem tudod, mit ajánlasz, halandó! – mondta végül. végül. – Nos, nem áll szándékomban meghalni. Túl akarom élni az üzletet. Megfelel ez így? – A haldokló vagy halott ellenfél vérének nagy ereje van. De egy él ő halandó vérének ereje mellett ez eltörpül. Ismét mondom, nem tudod, mit ajánlasz! – Többre gondoltam, harcos. Közelebb léphetek? – Védtelenek vagyunk veled szemben. – A kardod még az én segítségemmel sem szabadulhat ki onnan. Neked adom hát az enyémet. Törhetetlen, nekem legalábbis ezt mondták. És valóban, sosem láttam még lether acélt eltörni. A te kétkezes kardod csak akkor hatékony, ha az ellenfelednek inába száll a bátorsága… nehézre, lassúra tervezték. – Hát igen. Brys örömmel hallotta a harcos hangjában érz ődő fanyar humort. A vereség beismerésében nem volt önsajnálat, mégsem szívesen hallgatta. Megforgatta kardját, majd markolattal a harcos felé nyújtotta.
– Tessék! – Ha elengedem a kardot, el fogok esni! – Fél kezed is elég lesz. A harcos fél kézzel elengedte a saját kétkezes két kezes kardját, és megfogta a lether fegyvert. – Az Alvilágra, ennek semmi súlya! – A kovácsolás technikája titkos m űvészet, csak népem mesterei ismerik. Nem fog cserbenhagyni. – Minden legyőzött ellenféllel így bánsz? – Nem, csak azokkal, akiknek eleve nem is akartam ártani. – Mondd, halandó, te jó kardforgatónak kardforgatónak számítasz a világodban? – Tudásom elmegy… – Brys lehúzta a b őrkesztyűt jobb kezér ől, és fogta a t őrét. – Ez a karom még mindig elég zsibbadt… – Örülök. Bárcsak ugyanezt mondhatnám mondhatnám az arcomról… Brys megvágta a tenyerét, s nézte, ahogy a vér szétterjed a vízben, majd elsodródik. Vérz ő kezét a harcos kesztyűs baljára tette, mely még mindig a k ő be ágyazódott kard markolatát szorította. Érezte, hogy az ezüstlemezek közé szippantják vérét. A harcos keze kicsavarodott, megragadta Brysét, k őkeményen. Izmai összerándultak, és a harcos lassan egyenesedni kezdett. Brys lenézett, s látta, hogy a szétzúzott láb fájdalmasnak t űnő összehúzódások közepette gyógyulni kezd, s már szinte magától megtartja újra a harcos súlyát. Hirtelen gyengeség rohanta meg. – Engedd el a kezem! – mondta a harcos. harcos. – Különben meghalsz! Brys bólintott, kiszabadította kezét, és hátratántorodott. – Életben maradsz? – Remélem! – nyögte Brys, akivel forgott a világ. – Most pedig, miel őtt mennék, mondd el nekem a nevüket! – Micsoda? – Jó az emlékezetem, Őrszem. Nem lesz több rabszolgaság, míg én élek. És biztosítom, hogy halálom után se feledjék el ezeket a neveket… – Ősi istenségek vagyunk, halandó. A kockázat… – Ami engem illet, szerintem megérdemlitek a békességet. A Tiste Tist e Edurok ellen, ők jöttek és rabolták el egy társadat, most már felkészültél, ha újra támadnának. Életem er őt adott neked, és remélhet őleg ez elég is lesz ahhoz, hogy ellenállj. Az Őr kihúzta magát. – Elég lesz, halandó. Áldozatodat nem felejtem el… – A neveket! Érzem, hogy halványodom… halványodom… Szavak töltötték meg a fejét, nevek vad rohama érkezett, s mind akart egy talpalatnyi biztos helyet az emlékezetében. Felsikoltott az áradat erejét ől, alig bírta felfogni a számtalan gyászt, álmot, életet és halált, az elképzelhetetlen birodalmakat, az összeomló, majd porrá hulló civilizációkat. Történetek . Mennyi történet…ah. Kóborra… – Kóbor mentsen meg, mit tettél? Brys arra ébredt, hogy a hátán fekszik, a kemény, lakkozott padlón. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és Kuru Quan ráncos arcát látta maga fölött. – Nem találtam meg Maelt – mondta a Király Bajnoka. Hihetetlenül gyengének érezte magát, alig bírta arcához emelni a kezét. – Alig pár csepp vér maradt az ereidben, Finadd! Finadd! Mondd el, mi történt veled! A Kunyhók irgalmára, irgalmára, ez a végtelen sok történet… – Felfedeztem, hogy mit tettek a Tiste Edurok, Kréda. Egy ősi istent, aki elveszítette a nevét, egy új névvel magukhoz láncoltak. Ez most az edurokat szolgálja. Kuru Quan szeme összesz űkült a vastag üveg mögött. – Elveszítette a nevét. Releváns? Talán. Megtalálhatnánk valamelyik régi nevét? Hasznos lenne, ha kiszabadítanánk Hannan Moszang karmai közül? Brys lehunyta a szemét. A sok név közül, ami most a fejében volt… ismerheti vajon egy másik isten a társa nevét és történetét? – Talán a birtokomban van ez a tudás, Kréda, de id ő be telhet, mire megtaláljuk. – Nagy titkokkal tértél vissza, Brys Beddikt Finadd.
– És alig néhány válasszal… A Kréda hátrad őlt. – Időre lesz szükséged, hogy felépülj, fiatal barátom. Ételre, borra lesz szükséged, méghozzá sokra. Fel tudsz állni? – Megpróbálom… Poloska, az alázatos szolga Szerpa Utolsó Útjának sötétjében haladt – a hely azért kapta ezt a nevet, mert szegény Szerpa itt lehelte ki a lelkét pár évtizede. Poloska jól emlékezett rá: a negyed legismertebb arcai közé tartozott, öreg volt, félig vak, és egyfolytában egy titokzatos repedt oltárról beszélt, ami régen elveszett az utcák alatt, az agyagban. Vagyis pontosan ez alatt a sikátor alatt. Holttestére úgy bukkantak rá, hogy összegömbölyödve hevert egy rajzolt körben, törmelék és féltucatnyi kitört nyakú patkány vette körül. Különös eset volt, de csak kevesen tör ődtek vele annyira, vagy voltak olyan kíváncsiak, hogy magyarázatot keressenek. Végül is a sikátorokban rendszeresen halnak meg emberek, nincs ebben semmi különös… Poloskának még ennyi év után is hiányzott a jó öreg Szerpa, de persze vannak dolgok, melyeket nem lehet meg nem történtté tenni. Arra ébredt, hogy valaki zörget a nádszöveten, amely Tehol házának új ajtajaként szolgált. Egy koszos gyerek volt az, aki sürg ősen magával akarta vinni. A kislány most is ott trappolt pár lépéssel el őtte, s gyakran hátra-hátranézett, hogy követik-e még. Szerpa Utolsó Útja egy másik sikátorba torkollott, mely balra egy víznyel őhöz, Kóbor Sarkához vezetett, ami szeméttelepkén üzemelt, míg jobbra tizenöt lépés után egy romos, nagyrészt beszakadt tetej ű házikóba torkollott. A gyerek ehhez a romhoz vezette Poloskát. Volt egy házrész, ahol még elég nagy volt a belmagasság, és egy feln őtt is felállhatott benne, s ebben a részben most egy család lakott. Nerekek voltak: hat gyermek és a nagymama, aki északról vándorolt ide, miután a gyermekek szülei meghaltak békelázban – ami már magában is elég nagy igazságtalanság volt, hiszen a lether gyógyítók elegend ő pénzért könnyedén ki tudtak gyógyítani bárkit a békelázból. Poloska nem ismerte őket, de hallott már róluk, mint ahogy ők is tudtak róla – hallhatták, hogy szükség esetén milyen szolgáltatásokat ajánl a rászorulóknak, teljesen ingyen. Egy kicsiny kéz ragadta meg a kezét, és vezette az ajtón és a görnyeszt ően alacsony folyosón át egy zsúfolt szobába. A halál szaga fogadta. Halkan elmormolt köszönések, lehajtott fejek fogadták Poloskát, akinek tekintete rögtön megakadt a szoba közepén mozdulatlanul fekv ő, véres pokróccal letakart tetemen. Egy percig méregette, majd felnézett, s megkereste szemével a legid ősebb unokát – ő egy tíz-tizenegy éves leányka volt, aki lehetett id ősebb is, csak borzalmasan alultáplált, vagy fiatalabb is, csak nagyon koravén. Nagy szemek, hideg tekintet… – Hol találtatok rá? – Haza tudott jönni – felelte a kislány fahangon. Poloska ismét lenézett a halott nagymamára. – Honnan? – Azt mondta, a Temet őtérr ől. – Tehát még beszélt, miel őtt elszállt belőle az élet – Poloska álla megfeszült. A Temet őtér két-háromszáz lépésnyire volt innen. Hatalmas akarat lehetett az öregasszonyban, aki ennyire messzire vonszolta magát két halálos kardvágással a mellkasán. – Azt hiszem, nagyon akarhatott valamit… – Igen, közölni velünk, hogy hogy ki volt a gyilkosa. S nem egyszer űen csak elt űnni nyomtalanul, mint annyi más szegény ember, s ezzel is növelni a maguk után hagyott űrt – a gyerekek megérdemelték, hogy az élet megkímélje őket ettől a sebtől. – Tehát ki tette? – Éppen átment a Temet őtéren, amikor összetalálkozott egy csapattal. Hét fegyveres meg a vezet ő jük, mind felfegyverkezve. A gazda éppen tombolt, valami olyasmit mondott, hogy minden kéme elt űnik. A nagymama alamizsnát kért t őle. A férfi elvesztette a fejét, és ráparancsolt az embereire, hogy öljék meg a nagymamát. Ők meg megölték. – És tudjátok, hogy ki volt ez a gazda? – Az ő arca látható a frissen vert petákon. Ah! Poloska letérdelt a halott öregasszony mellé. Kezét a ráncos, hideg homlokra simította, s kereste az elt űnő élet nyomait.
– Urusan, az egykori Bagoly Klánból. Erejét a szeretetb ől merítette. Az unokái iránt érzett szeretetb ől. Eltávozott, de nem ment messzire. – Felemelte a fejét, tekintete végigfutott a hat gyerekszempáron. – Hallom a hatalmas kövek súrlódását, a régen zárt ajtó végre megadja magát. A hideg agyag nem ölelte őt magához. – Mély levegőt vett. – Nerek szokások szerint fogom el őkészíteni… – Szeretnénk az áldásodat kérni! – mondta a kislány. Poloska szemöldöke magasra szaladt. – Az enyémet? Sem nerek nem vagyok, sem pap… pap… – De mi szeretnénk az áldásodat kérni. A szolga habozott, majd felsóhajtott. – Ahogy akarod. De mondd csak, ezután ezután hogyan fogtok élni? Válaszként zaj hallatszott az ajtó fel ől, s egy hatalmas alak préselte be magát a kicsi szobába – mintha ki is töltötte volna. Fiatal volt, vonásai és termete alapján nerek és tarthenal vér egyaránt folyt az ereiben. Apró szeme rászegeződött Urusan holttestére, s a fiatalember arca elsötétült. – Ki ő? – kérdezte Poloska . Hatalmas kövek súrlódása… súrlódása… aztán ez…egész ez…egész hegyek mozdulnak el… Mi veszi itt kezdetét? – Az unokabátyánk! – mondta a lány, szeme tágra nyílt, s rajongással nézett fel a fiatalemberre. – A kikötő ben dolgozik. A neve Unn. Unn, ez az ember ember itt Poloska. Halottakat készít el ő. Unn hangja olyan mély volt, alig hallották. – Ki tette? Ó, Gerun Eberikt Finadd, a véget nem ér ő ő vérengzésedre váratlan vendéged érkezett, s valami azt súgja, hogy nagyon megbánod még ezt az értelmetlen gyilkosságot… Szegő a Bűzös Házból magas volt és jó alakú, de amit el őször észrevett mindenki, az a haja volt. S űr ű fekete haját huszonhét rövid fonatba fogta, s mindet egy-egy agancsszárra tekerte, vagyis a haja szanaszét állt, és semmihez sem foghatóan csavarodott. Valahol harmincöt és ötven között járhatott, a bizonytalanságot a tehetsége okozta, amivel a hibák eltüntetésén szorgoskodott. Ibolyakék szemét egy különleges tintának köszönhette, melyet a déli szigetek partján a homokba fúródva él ő férgekből nyert ki, száját minden reggel egy enyhén mérges kígyó váladékával kente be, attól volt olyan piros és telt. Tehol és Bugybor Elalle el őtt állt szerény és szerencsétlenül elkeresztelt háza ajtajában, s mivel sz űk selyemruhát viselt, Tehol a józan ész parancsa ellenére megszemlélte mellbimbóját a pattanásig feszül ő ruha alatt – így csak egy jó perc után nézett fel s vette észre, hogy a hölgy rémült. – Korán jöttetek! Nem számítottam még rátok! Ó! Most ideges lettem. Igazán, Tehol, Tehol, lehetne annyi eszed, hogy nem teszel ilyen váratlan dolgot! Ő lenne a halott n ő? – Ha nem, akkor még nagyobb bajban vagyok, nem igaz? – kérdezte Bugybor. Bugybor. Szegő közelebb lépett hozzá. – Ez a legrosszabb balzsamozás, amit valaha is láttam. – Nem balzsamoztak. – Ó! Ez felháborító! Hogyan haltál meg? Bugybor felvonta a szemöldökét. – Kíváncsi lennék, hányszor kapsz választ erre a kérdésedre hétköznapi hétköznapi kuncsaftjaidtól. Szegő szeme megrebbent. – Gyertek már be! De ilyen korán! – Drágaságom – mondta Tehol békít őleg –, alig pár száz szívdobbanásnyi id ő van csak hátra éjfélig… – Pontosan ez az! Látod, mennyire zavarba hoztatok? Gyorsan, befelé, be kell csuknom az ajtót! Így ni! A sötét utcák olyan ijeszt őek… most pedig, drágám, hadd nézzelek meg alaposabban! Az asszisztensem a szokásosnál jóval hanyagabb volt… – Hirtelen közelebb hajolt, míg orra csaknem súrolta Bugybor ajkát. Tehol összerándult, de ezt szerencsére egyik hölgy sem vette észre. – Megfulladtál. – Igen. – A Fodros Kanálisban. Szeles Húsfeldolgozó üzeme alatt, egy nyári hónap utolsó napján. Mikor? A Vándor hónapjában? Vagy a Szemtanúéban? – Az Áruló havában. – Igazán? Akkor A kkor Szelesnek S zelesnek szokatlanul jól mehetett a bolt abban az évben. Mondd csak, cs ak, sikoltoznak az emberek, amikor meglátnak? – Igen. – Én is.
– Meg szokták dicsérni a frizurádat? – kérdezte Bugybor. Bugybor. – Nos, igazán kellemes hallgatni ezt a bájcsevejt – mondta Tehol –, de nincs sok id őnk… – Már miért ne lenne, te butus! – mosolyodott el Szeg ő. – Jó, rendben. Mindenesetre Bugybor a Fullasztó áldozata, valamint valamint egy gonosz átoké is, mint kiderült. – Hát nem így van ez mindig? – sóhajtott fel Szeg ő, majd a szoba hátsó falánál álló hosszú asztalhoz sétált. – Tehol rózsákat emlegetett – mondta Bugybor, s követte követte Szeg őt. – Rózsákat? Isten ments, dehogy! Csakis fahéj és pacsuli jöhet szóba. De el ő bb tenni kell valamit a penésszel, valamint az orrodban tenyész ő moszattal. És aztán jöhet az utulu… – A micsoda? – kérdezett vissza kórusban Tehol és Bugybor. – A Kékrózsa-hegység meleg viz ű forrásaiban él. – Megperdült, és felvont szemöldökkel végigmérte Bugybort. – Egy n ői titok. Csodálkozom, hogy még sosem hallottál róla. – Úgy tűnik, sekélyes a m űveltségem… – Nos, az utulu egy kicsiny, puhatest ű lény, amely egy vágás formájú szájnyíláson keresztül táplálkozik. Bőrét csillószőrök borítják, melyek hihetetlenül érzékenyek. Ezek a csillósz őrök gyökeret verhetnek a gazdatest húsában… – Várj csak egy percet! – szólt közbe Tehol. – Csak nem arra célzol, hogy… – A legtöbb férfi észre sem veszi a különbséget, de fokozza az élvezeteket… vagyis nekem ezt mondták. Én sosem vettem magamba utulut, mert a beültetés végleges, és folyamatos… hm… etetésre van szüksége… – Milyen gyakran? – kérdezte Bugybor, s Tehol hallotta hangjában a rettenetet. – Naponta. – De Bugybor idegei elhaltak. Hogyan érezheti azt, amit ez az utulu érez? – Nem N em haltak el, Tehol Beddikt, B eddikt, csak alszanak. Egyébként is, az utulu csillósz csi llósz őrei hamar elszaporodnak az egész testben, s minél egészségesebb a kis lény, annál szebben ragyog a gazdalény b őre! – Értem. És mi lesz az agyammal? Ott is gyökeret vernek ezek a csillóssejtek? – Nos, ezt bizony nem hagyhatjuk, hacsak nem szeretnéd léted hátralév ő részét egy forró fürd ő ben lubickolva tölteni! Nem, az agyadba mérget fecskendezünk… nem igazi mérget, hanem egy kis lény váladékát, mely az utuluval együtt éldegél a forrásokban. Ezt a váladékot az utulu nem tudja megemészteni. Hát nem csodálatos a természet? Poloska véreres szemekkel tántorgott be gazdája házába. Alig egy óra volt már csak vissza napkeltéig. Kifacsartnak érezte magát, de sokkal inkább az áldás, mint az öregasszony el őkészítése miatt. Két lépést tett a szobában, majd megtorpant. Szemben a falnál Gyömbér ücsörgött a földön. – Hol az a szemétláda, Poloska? – Dolgozik, bár ha jól sejtem, te ezt szkeptikusan fogadod. Egész éjjel nem aludtam, úgyhogy nem vagyok túl jó beszélget ő partner… – És engem ez szerinted érdekel? Milyen munka lehet az, amit éjjel kell végezni, amikor a világ többi lelke alszik? – Gyömbér, tényleg… – Válaszolj! Poloska a már kih űlt tűzhely rácsán álló edényhez lépett. Belemerített egy bögrét az állott, hideg teába. – Tizenkét befektetési vonal, mind láthatatlan föld alatti patakként csordogálnak a város alatt, al att, s elmossák el mossák az alapokat, de még nem okoznak földrengéseket. Minden gazdaságnak megvannak az alapjai, amely nélkül nem működhet. – De az ember nem köthet üzleteket az éjszaka közepén! – Nem, olyan üzleteket tényleg nem. De vannak veszélyek, Gyömbér! Fenyegetések. Ezekkel is tör ődni kell. De mit csinálsz te idekint a városban az éjszaka közepén a test őröd nélkül? – Ublalára gondolsz? Arra az ökörre? Most Rissarh ágyában van. Vagy Hejunéban. Mindenesetre az enyémben biztos nem. Felváltva használjuk. Poloska csak nézte a n őt a félhomályban. Megitta a teáját, majd letette a csészét. – Igaz ez? – kérdezte Gyömbér egy perc múlva, múlva, – Tényleg vannak befektetései? – Igen. – Miért nem beszél nekünk ezekr ől a dolgokról? – Mert a ti befektetéseiteknek különállónak kell maradniuk, nem lehetnek összefonódások. Tehát kövesd csak pontosan az utasításait! A végén majd minden világossá válik!
– Utálom a lángelméket. – Ez érthető. És minden, amit tesz, olyan zavarosnak t űnik, ez is tény. De meg lehet szokni. – És hogy megy a Poloska Épít ővállalat? – Elég jól. – Egyébként mi a célotok vele? Csak pénzt keresni? – Nem. A kitűzött cél az, hogy minket szerz ődtessenek az Örökös Palotához. Gyömbér csak bámult rá értetlenül. – Miért? Poloska elmosolyodott. Fertőtlenítés, fehérítés, kaparás, fésülés. Illatos olajok bedörzsölése a ruhába és a b őrbe. Tartósítóolajok bedörzsölése minden más helyre. Szem, fül, orr kimosása. Aztán eljött a pumpa pumpa ideje. Tehol ennél a fázisnál kitántorgott az utcára. Az égbolt világosodni kezdett keleten, és a város eszementebb lakói már ébredeztek, kimerészkedtek az utcára. A kövezeten szekerek zötyögtek. Valahol megszólalt egy kakas, de a harsány kukorékolás furcsa, fuldokló hanggal véget ért. Egy kutya vidáman ugatni kezdett. Lépések zaja – valaki közeledett Teholhoz, s megállt mellette. – Még mindig itt vagy? – Ah, Szegő asszisztense! Hogy vagy ezen a morgós reggelen, kedves Vattázó? Az öregember arca mindig savanyú volt, de Tehol udvarias kérdése hallatán egészen eltorzult. – Hogy vagyok? Kialvatlanul! K ialvatlanul! Így vagyok, te átkozott kígyó! Még mindig odabent vannak? Én mondom, veszett fejsze nyele! Pont, mint te, Tehol Beddikt. Ismertem anyádat. Mit szólna most, ha látna? – Csak a holttestét ismerted, te vén bolond! A halála el őtt nem találkoztál vele. – Azt hiszed, így nem mesélt el mindent magáról? Azt hiszed, nem láttam, amit kellett? A lélek formálja a testet. Igen, éppen eleget mesélt nekem anyád! Tehol felvonta a szemöldökét. – A lélek formálja a testet? – Lenézett a ráncos arcra. – Ó, istenkém! – Éles megjegyzés, ez megy, mi? Hát ez történik, ha egy rendes rendes ember nem alhat eleget! Egy kis agyagkübli robbant szét közöttük a kövezeten, s dühös kiáltások követték a szemben lév ő ház egyik ablakából. – Tessék! – motyogta Vattázó, fejét a tenyerébe hajtva, ide-oda járkálva. – Most ellenségeket szerzünk a szomszédságban, hála neked! Nem te laksz itt, nem bizony! – Nyugalom! – szólt közbe Tehol. – Ha H a elfelejtetted volna, én csak megkérdeztem, hogy vagy ma reggel. Válaszként egy hasonlóan semmitmondó, udvarias frázist vártam. Ha a ny űgjeid listáját akartam volna hallani… nos, azt nem akartam volna hallani. Ugyan ki lenne rá kíváncsi? Udvarias közömbösséget vártam, nem szenvedélyes kirohanást! – Igazán? És ezt honnan kellett volna tudnom? Gyere, van egy hely a közelben, ahol remek süteményt készítenek! És rozsdaf űteát, ami felébreszti még a halottakat is! Elindultak együtt az utcán. – Kipróbáltad már? – kérdezte Tehol. – Mit? – Felébreszteni a halottakat a rozsdaf űteával. – Működnie kellett volna… – De nem működött. – De kellett volna. A f őzet kétszeres sebességre kapcsolja a szívet, és az ember kiteszi t őle a teljes gyomortartalmát. – Hm. Alig várom. – De ez csak addig van így, míg hozzá nem szokik a szervezet. Egyébként remek rovarirtó is egyben! Csak ki kell önteni a padlóra, meg be a repedésekbe. Nem tudom eléggé ajánlani! – A legtöbb ember dohányként szívja a rozsdafüvet, rozsdafüvet, nem teaként issza. – Barbárok! Megjöttünk. Te fizetsz, ugye? – Mivel? – Ebben az esetben Szeg ő számlájához íratunk mindent, és akkor kés ő bb fizeted ki. – Rendben.
Bugybor Elalle a hosszú ezüsttükör el őtt állt. Ösztönösen felbecsülte az ezüst értékét, miel őtt a benne tükröződő képre fókuszált volna. Egészséges b őrszín, élettel teli, rózsás pír. Haja tiszta volt, évek óta most először lett levágva, s egy kis olajjal illatosítva. Szeme fehérje tiszta volt, pupillája nedvesen csillogott. A rothadó b őrből és vászonból készült ruhadarabokat fekete selyemtunika váltotta fel, és felette rövid, fekete marhab őr kabátka feszült. Új fegyverszíj, lábszárvéd ő, hosszú szárú csizma. Sz űk bőrkesztyű is volt rajta. – Úgy nézek ki, mint egy lotyó. – De nem úgy, mint egy öreg lotyó, lotyó, igaz? – kérdezte Szeg ő. – Igaz, elveszem a pénzt, aztán megölöm. Így nézek most most ki. – Tudod, rengeteg férfi van, aki pont pont ezt keresi. – Hogy megöljék? – Bizony. Mindenesetre azt hittem, nem ez a foglalkozásod. De biztos késztetést érzel, hogy kipróbálj valami újat. Jut eszembe, hogy érzi magát az utulu? – Éhes. Nem etethetném, khm, valami mással? Szegő szeme felcsillant. – Kísérletező szellem vagy, helyes! Vannak megjegyzések, gondolta az él őhalott nő, melyekre jobb nem mondani semmit. Bugybor Elalle megfeszítette a rekeszizmait, melyek engedték beáramlani a leveg őt a tüdejébe – ezek nagyon kijöttek a gyakorlatból, mint ahogy Bugybornak is furcsa, távoli érzés volt, hogy a leveg ő végigfut a torkán, és megtölti mellkasát. A kipumpálás után egy beöntés következett – Bugybor lélegzetének fahéj és parfümolajillata volt. Sokkal jobban tetszett neki, mint a folyóvíz és az iszap szaga. – Elfogadható munkát végeztél – jelentette ki. – Nos, ez aztán a megkönnyebbülés! Hajnalodik, és mindjárt éhen halok. Asszisztensem és Tehol bizonyára a helyi étkezdében vannak, és reggeliznek. reggeliznek. Gyere, csatlakozzunk hozzájuk! – Azt hittem, nem szabad ennem és innom… – Ez igaz, de flörtölni és kelletni magad azért még lehet! Bugybor döbbenten nézett a másik n őre. Szegő elmosolyodott. Megrebbent a szeme, és elfordult. – Hol lehet a sálam? Kuru Quan távozott, majd hamar visszatért két segéd kíséretében, akik visszacipelték Bryst a Kréda szobájába, ahol lefektették a kerevetre, és különböz ő folyadékokkal, valamint ételekkel látták el. Az er ő így is csak lassan tért vissza belé, így párnával a feje alatt feküdt és pihent, amikor Nifadasz Els ő Eunuch berobogott a szobába. Apró szeme csillogott, amikor végigmérte Bryst. – Király Bajnoka, elég jól érzed magad ahhoz, hogy találkozz királyoddal? Egy perc múlva múlva itt is lesz. Brys küszködve felült. – Kínos, de jelen pillanatban nem tudom ellátni feladataimat… – Semmi gond, Finadd. Királyod csupán arról szeretne megbizonyosodni, hogy túlélted a nehéz küldetést. Ezgara Diskanart most az őszinte aggodalom hajtja feléd. Kérlek, maradj ott, ahol vagy! Sosem láttalak még ilyen sápadtnak… – Valami a vérét szívta – tájékoztatta Kuru Quan –, de nem hajlandó elárulni, hogy ki volt az. Nifadasz összepréselte ajkát, úgy méregette Bryst. – Nem tudom elhinni, hogy egy isten képes lenne lenne ilyesmire. – Mael nem volt ott, Els ő Eunuch – mondta Brys. – A Tiste Edurok valami mást találtak, és szolgálatukba kényszerítették ezt az er őt. – El tudod nekünk mondani, hogy hogy mi ez a valami? – Egy elfeledett isten, de nagyjából ez minden, amit megtudtam róla. Nem ismerem a természetét, nem tudtam meg, hogy mekkora is valójában a hatalma. Régi, öregebb az óceánnál is. Bármi istenítette is, az nem ember volt… Az ajtóból megszólalt valaki. – Mindig hanyagul bánok az értékeimmel, de Kóbor eddig szerencsére megkímélt ennek legrosszabb lehetséges következményeit ől, s ezért nagyon hálás vagyok. Kuru Quan és Nifadasz is meghajoltak a szobába lép ő Ezgara Diskanar király el őtt. Az uralkodó már élete hatodik évtizedében járt, vonásai mégis meglep ően fiatalosak maradtak. Átlagos magasság, vékony testalkat jellemezte, valamint vad gesztusok, melyekb ől ideges energia áradt. Arccsontjai jellegzetesek voltak és
aszimmetrikusak, egy vad lóval való szerencsétlen gyermekkori afférnak köszönhet ően. Jobb arccsontja magasabban, laposabban feküdt, mint a bal oldali, így ez a szeme nagyobbnak, kerekebbnek t űnt. Ez a szem rosszabbul is működött, s amikor Ezgara fáradt volt, önálló útra kelt. A gyógyítók persze egyszer űen ki tudták volna javítani ezt a hibát, de a király megtiltotta – már gyermekként is nagyon határozott, elszánt volt, s a legkevésbé sem izgatta küls ő megjelenése. Ezt er ősítette az öltözéke is, mely inkább hasonlított egy polgáréhoz a piacról, mint egy királyéhoz. Brys fekvő helyzetben amennyire tudott, fejet hajtott. – Elnézést, felség, de… – Erre semmi szükség, Finadd! – szakította félbe Diskanar király, s intett. – Nekem kell bocsánatot kérnem tőled. Kellemetlen küldetésre küldtelek, mely miatt egy ideig nem teljesíthetted hivatalos kötelezettségeidet. Keményen visszaéltem a h űségeddel, fiatal bajnokom. Megszenvedtél! – Gyorsan rendbe fogok jönni, jönni, uram! – ígérte Brys. Ezgara elmosolyodott, majd szemügyre vette a szobában álló másik két embert. – Nos, szánalmas egy gyülekezet vagyunk, nem igaz? Megkönnyebbülés, hogy drága feleségem most ájultan piheg kimerült test őre alatt, és még a legelszántabb kémei sem merik megzavarni e találkozó hírével. Remélhetőleg mire ez megtörténik, már nem tehet semmit. Nifadasz szólalt meg. – Királyom, ha megbocsátasz, én leszek az els ő, aki távozik. Távozásom órája gyorsan közeledik, és még messze nem készültem fel teljesen… Ezgara féloldalas mosolya kiszélesedett. – Első Eunuch, precizitásod az ilyen ügyekben híres, így szkeptikusan fogadom kérésedet. Mindegy, mehetsz, ha másért nem, hát azért, hogy kémeid jelentsék neked, hogy a királyné kémei pontosan mikor tesznek jelentést, s te ezzel a jelentéssel jelenthess nekem. Bevallom, fogalmam sincs, mihez is kezdhetnék ezzel a tudással, hiszen a sok jelentgetés kiváltója nem más, mint éppen ez a találkozó, amin éppen vagyunk. Nifadasz bólintott. – Senki sem pihenhet ebben a táncban, királyom, királyom, és ezt te is tudod. A király arcán megkeményedett a mosoly. – Tudom, Első Eunuch. Most pedig menj! Brys figyelte, ahogy Nifadasz távozik. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a király Kuru Quanhoz fordult. – Kréda, a Kancellár továbbra is tiltakozik az ellen, hogy Gerun Eberikt a küldöttség tagja legyen. Érvei meggyőzőek. – Félti a fiad életét, felség. Ezgara bólintott. – Annyira megbomlott volna a Finadd elméje, hogy hogy képes lenne megölni az örökösömet? – Reméljük, nem, uram. – Gondolod, hogy fiam tisztában van a veszéllyel, és ennek megfelel ően bölcsen, megfontoltan fog cselekedni? – Quillas herceget figyelmeztettük a veszélyekre, uram – felelte Kuru Quan óvatosan. – Maga köré gyű jtötte legmegbízhatóbb test őreit, Morok Nevath vezetése alatt. – Feltételezem, Morok elég képzettnek érzi magát a feladat ellátására el látására – Ezgara Bryshez fordult, és kérd őn nézett rá. – Morok igen jól képzett, uram – felelte Brys Beddikt egy perc múltán. – Gondolom, el őkóstolókat alkalmaz majd, és mágusokat is, sok védvonalat használ. – Ez utóbbit magam is tanúsíthatom, uram – mondta Kuru Quan. – Sok tehetséges tanítványomat vesztettem el a királyné parancsára. – Tehát – mondta Ezgara Diskanar – próbáljuk ellensúlyozni a veszedelmet, és a játékosok bölcsességére hagyatkozunk. De ha valamelyik fél úgy döntene, megel őző intézkedést tesz, az események igencsak felgyorsulnának… – Igaz, uram. – Brys Beddikt Finadd, elég visszafogott és megfontolt ember Morok Nevath? – Így hiszem, uram. – A kérdés már csak az – folytatta Ezgara –, hogy hogy a fiam képes-e megfogadni a tanácsait. Erre sem a Kréda, sem Brys nem válaszolt. Királyuk egy hosszú percig méregette őket, majd tekintete ismét Brysen állapodott áll apodott meg. – Várom, hogy visszatérj a szolgálatba, Bajnok, és örülök, hogy fel fogsz épülni e kaland után.
Ezgara Diskanar kivonult a szobából. A küszöbön még megszólalt, de nem állt meg, és nem is fordult vissza. – Gerun Eberiktnek csökkentenie kell kísér ői számát… Az ajtót Kuru egyik szolgája becsukta, így a két férfi magára maradt. A Kréda Brysre nézett, majd vállat vont. – Ha az anyagiasság halhatatlan erény volna… – kezdte Brys. – A mi királyunk isten lenne – fejezte be Kuru Quan a mondatot, s bólintott. – És mi most erre tesszük fel életünket. – A szemét takaró két üveglencse megvillant, visszaver ődött rajtuk valami fény. – Furcsa, hogy éppen ez a megjegyzés jutott eszünkbe. Kell ő előrelátásra utal. Brys Beddikt, mesélsz még nekem az utazásodról? – Csak annyit mondhatok még, hogy próbáltam helyrehozni helyrehozni valami rosszat, s ennek következményeként a Tiste Edurok nem hajthatnak rabszolgasorba több elfeledett istenséget. – Tehát igazságosan cselekedtél. – Remélem… – Mit is mondanak mindig az öreg boszorkányok boszorkányok a piacon? „A világ végét egy kedves szó hirdeti.” Brys összerezzent. – De persze – folytatta a Kréda töprengve – ez is csak ürügy arra, hogy pimaszkodhassanak a kérdezősködő öregemberekkel. – Van egy másik mondásuk is, is , Kréda – mondta Brys egy perc múlva. –”Az igazság seszín ű ruhák mögött rejlik.” – Biztos, B iztos, hogy nem ugyanazok a boszorkák mondták!? Mert ha igen, ők a legnagyobb hazugok széles e világon! Brys elmosolyodott a viccen, de szájában hamu ízét érezte, s szívét el őször szorította össze a félelem.
HETEDIK FEJEZET Nem látni mást, csak húst a kidolgozott sémákban, melyeknek minden táncát a fejlődésért lejtik – napjaink rítusai életünket különleges jelentőséggel ruházzák fel Támasz nélkül állunk a roskadozó asztalok, s a hímzett falvédők előtt, s csak egyszer ű tetteket várnak tőlünk, és várunk mi másoktól, mintha a vérbőséget más okozná, s nem a vágy… De látásom nem oly áldott, s amit látok, azok csontok, folyton mozgásban, csontok, melyek rabszolgák, és hullámzik a szilárd talaj a lábuk alatt minden lépésnél, amit teszünk. Rabszolgák alant Halász Kel Tath
SZERÉN PEDAK akvitor nézte, hogyan játszanak az edur gyerekek a szent fák között. a törzsek fekete redőiben élő árnyak összevissza kavarogtak, tolongtak a gyerekek körül, akik erre ügyet sem vetettek. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Szerén borzalmasan ijeszt őnek találta ezt. Évekkel korábban látott nerek gyerekeket az őseik csontjai között játszani, s ez jobban megrázta, mint bármi, amit a csatamez őkön látott. A jelenet, amit most látott, hasonló érzéseket keltett benne. Itt volt a máguskirály falujában, emberek között, mozgó alakok és a ködben terjeng ő harsány kiáltások között, s magányosnak, elveszettnek érezte magát. A szent ligetet széles gyalogút vette körül, a sarat apróra hullott kéregdarabok borították, s az út mellett durván paddá munkált fatörzsek hevertek. Hull Beddikt Szerént ől tízlépésnyire, balra foglalt helyet – térdén könyökölt, s fejét támasztva bámulta a földet maga el őtt. Egy ideje nem mozdult, és nem is szólalt meg, s az elmormolt, kényszeredett köszöntések sem lebegtek már közöttük a leveg ő ben. Nem maradt más, csak egy kis szomorúság a kölcsönös hallgatásban. A Tiste Edurok nem foglalkoztak a két idegen letherrel. Kaptak szállást ők is, meg Sápadt Buruk is. Az első találkozásra Hannan Moszanggal ezen az estén kerül sor, bár a küldöttség már öt napja itt rostokolt. Az általánosan elfogadott várakoztatás egy-két nap volt. Nyilvánvalónak t űnt, hogy a máguskirály valamit üzen ezzel a szokatlan késleltetéssel. A komorabbik üzenet azonban az volt, hogy mennyi más törzsbéli edur látható a faluban. Szerén látott már arapákat, merudákat, benedákat és szolantákat is a helyi hirótok között. A den-rathák, akik az edur területek legészakibb részén éltek, híresek voltak arról, hogy mennyire vonakodnak elhagyni hazájukat. S bár ők nem voltak itt, a törzsek egységességét nem is lehetett volna nyíltabban hirdetni. Szerén eddig csak hallomásból ismerte a tényt, de most már a saját szemével láthatta az egységet. Hátborzongató élmény volt. A régi idők széthúzása, gyengesége nem volt már sehol. Minden megváltozott. A nerekek a vendégház közelébe húzták a szekereket, és most ott gubbasztottak közöttük. Nem mertek bemenni a faluba. A Tiste Eduroknál az volt a szokás, hogy keresztülnéztek a náluk alacsonyabb rangúnak ítélten. A nerekeket ez valahogy megrémítette, mintha úgy érezték volna, hogy az edurok közömbössége a létüket fenyegetné. Megérkezésük óta egyre fogytak, s Buruk kirohanásai ellenére sem voltak hajlandóak
élelmet venni magukhoz. Szerén azért indult Hull keresésére, hátha meggy őzheti, hogy beszéljen a nerekekkel. Amikor rátalált, elt űnődött, hogy nem lett-e úrrá rajta is a nerekeket kínzó enerváltság. Hull Beddikt öregnek látszott, mintha az utazással nagy árat fizetett volna, s mintha ezután még keményebb terhek várnának rá. Szerén Pedak elfordult a játszó gyerekekt ől, és odasétált a hosszú rönkpadhoz, amelyen Hull ült. A férfiak gyorsan falat emelnek maguk köré, és makacsul ragaszkodnak is hozzá, de neki már elege volt ebb ől. – A nerekek éhen fognak halni, ha nem nem teszel valamit. A férfi nem adta semmi jelét, hogy hallotta volna. – Rendben! – csattant fel Szerén. – Ugyan mit számít néhány nerekkel több vagy kevesebb a halállistádon? Haragot akart ébreszteni. Felháborodást. Meg akarta sebezni, ha másért nem, hát azért, hogy lássa: van még vér a testében. De a gonosz szavak hallatán a férfi lassan felnézett, és mosolyogva Szerén felé fordult. – Szerén Pedak! A nerekek ugyanúgy várják, hogy az edurok fogadják őket, mint mi… de mi, lehterek, sokkal védettebbek vagyunk a spirituális sértéssel szemben, amivel az edurok ostoroznak minket. Végül is, a bőrük vastagabb… – Igen, ez pedig az ostoba küldetéstudatból, ebb ől a rögeszméb ől fakad – felelte a n ő. – És? – Régen azt gondoltam – mondta a férfi, miközben lassan lefagyott arcáról a mosoly –, hogy a… páncélunk vastagsága nem más, mint illúzió. Hetvenkedés és öntelt arrogancia leplezi a mélyen gyökerez ő bizonytalanságot. Hogy folyamatos krízisben élünk, mert az önhatalmúlag kijelölt életsorsok ezernyi maszkot viselnek, s egyik sem passzol igazán… – Hogy lehet ez, Hull Beddikt? Hiszen tökéletesre vannak tervezve… A férfi vállat vont, majd lenézett, s mintha szemügyre vette volna kezeit. – De sok szempontból a páncélunk tényleg vastag. Érzéketlen a finom különbségekkel szemben, nem látja át a bonyolult dolgokat. Ezért vagyunk mindig olyan gyanakvóak a nem egyértelm ű dolgokkal szemben, f őleg, ha idegenekt ől, kívülállóktól erednek. – Mi, letherek ismerjük is merjük saját megtéveszt ő játékainkat – mondta Szerén. – Te ostoba bolondokként festesz le bennünket… – Mert sok szempontból azok is vagyunk – felelte a férfi. – Ó, elég tisztán látjuk magunk el őtt a céljainkat! De nem tör ődünk azzal, hogy minden egyes lépéssel, amit ebbe az irányba teszünk, összetörünk valakit, valahol. – Néha éppen saját népünk tagjait. – Igen, ez is megesik. – Felkelt, és Szerén Pedak ismét elámult rajta, hogy mennyire nagy. Egy nagy, megtört ember. – Megpróbálom enyhíteni a nerekek siralmas állapotát. De az igazi válasz a Tiste Edurok kezében van. – Rendben R endben van! – Szerén hátrált egy lépést, lépést , és sarkon fordult. A gyerekek tovább játszottak az elveszett árnyak között. Hallotta, hogy Hull távozik, mokaszinos talpa alatt halkan roppant a kéreg. Rendben van. Elindult befelé a faluba, annak f őutcájára, amely nyitott kapukon keresztül a bels ő udvarba vezetett, ahol a nemesi származású hirótok házai álltak. Ezek mögött állt Hannan Moszang háza is. Szerén Pedak megállt a paliszádfalon belül, a téren. Gyerekeket nem látott, csak rabszolgákat, akik buzgón végezték mindennapi munkájukat, valamint féltucatnyi edur harcost, akik többféle fegyverrel gyakorlatoztak éppen. Egyik sem figyelte az Akvitort, legalábbis látszólag nem, de a n ő biztos volt benne, hogy érkezését alaposan al aposan kifigyelték, s minden mozdulatát megjegyezték. Két lether rabszolga közeledett felé, egy rákkal teli halászhálót cipeltek. Szerén elébük lépett. – Egy edur matrónával szeretnék beszélni. – Itt jön – felelte az egyik, de oda sem nézett. Szerén megfordult. A felé tartó edur n őt segédek kísérték két oldalról. Fiatalnak látszott, de igazából ezt nem lehetett biztosan tudni. Vonzó volt, de ebben önmagában még nem volt semmi különös. Hosszú ruhát viselt, a gyapjú kékre volt festve, aranyhímzés és brokát kézel ő díszítette. Hosszú, egyenes barna haját kibontva viselte. – Akvitor! – szólalt meg edur nyelven. – Talán eltévedtél? eltévedtél? – Nem, hölgyem. A nerekek nevében szeretnék veled beszélni. A vékony szemöldök magasra szaladt a szív alakú arcon. – Velem? – Egy edurral – felelte Szerén. – Aha. És mit szeretnél mondani?
– Míg a Tiste Edurok nem köszöntik őket hivatalosan is vendégeikként, a nerekek éheznek, és gyötr ődik a lelkük. Kérlek, mutass irántuk könyörületességet! – Biztos vagyok benne, hogy csak figyelmetlenségb ől fakad, nincs mögötte rossz szándék. Nem ma este esedékes a találkozótok a máguskirállyal? – De igen, arra viszont nincs garancia, hogy akkor hivatalos vendégekké leszünk nyilvánítva, igaz? – Különleges elbánást kérsz? – Nem magunknak. Csakis a nerekeknek. A nő végigmérte, majd megszólalt. – Akkor kérlek, mondd el nekem, nekem, kik ezek a nerekek! Itt eltelt egy kis id ő némán, hiszen Szerén fel sem tudta fogni ezt a nem várt tudatlanságot. Nem várta, de tudta, hogy nem kellett volna meglep ődnie – saját előítéletei csapdájába esett. Úgy t űnt, nem a lether nép az egyetlen, amely csak önmagával van elfoglalva. És nem is ők az egyedüli arrogánsak… – Bocsáss meg, hölgyem… – A nevem Majen. – Bocsáss meg, Majen! A nerekek, akikr ől beszélek, Sápadt Buruk szolgái. Társadalmi helyzetük hasonló a ti rabszolgáitokéhoz. Egy törzsb ől származnak amit a Lether királyság régebben magába olvasztott, s most azért dolgoznak hogy letudják adósságaikat… – Ha valaki csatlakozik a letherekhez, akkor adósságba esik? Szerén szeme összesz űkült. – Nem közve… nem pontosan így történt, Majen. Voltak… különleges különleges körülmények. – Hát igen, persze. Azok mindig vannak, igaz? – Az edur n ő az ajkához szorította mutatóujját, majd úgy tűnt, sikerült döntenie. – Vezess ezekhez a nerekekhez, Akvitor! – Megbocsáss, most rögtön? – Igen, minél hamarabb megnyugszik a lelkük, annál jobb. Vagy félreértettem valamit? – Nem. – Remélhetőleg bármelyik edur áldása megteszi ezeknek a te szerencsétlen törzsi szolgáidnak. Nem látom, hogyan befolyásolhatná ez a máguskirállyal folytatott ügyeiteket. S őt, biztos vagyok benne, hogy ez semmiben sem befolyásolja a tárgyalásokat. – Az egyik lether rabszolgához fordult. – Tollas Boszorka, tudasd Uruth Szengárral, hogy valamennyit késni fogok, de nem sokat. A Tollas Boszorkának nevezett fiatal n ő meghajolt, majd elsietett egy ház irányába. Szerén egy percig nézett utána. – Majen, ha megkérdezhetem, ki adta ezt a nevet ennek a lánynak? – Tollas Boszorkára gondolsz? Ez egy lether név, nem igaz? Azok a letherek, akik rabszolgaként jönnek közöttünk a világra, az anyjuktól kapják a nevüket. Vagy a nagyanyjuktól… nem is tudom, melyik nálatok a szokás. Nem is gondolkodtam még ezen. Miért kérded? Szerén vállat vont. – Ez egy nagyon régi név, hosszú ideje nem használták már. Igazából csak a történelemleckékb ől ismerem. – Akkor mehetünk, Akvitor? Udinász egy sámlin ücsörgött a bejárati ajtó közelében, és szárított halat pucolt. Keze vörös volt, nedves, és rászáradt a sós paszta, amiben a halat eddig tárolták. Végignézte az Akvitor érkezését, beszélgetését Majennel, s most látta, hogy Tollas közeledik felé gondterhelt arccal. – Adós! – csattant fel a lány ingerülten. – Uruth odabent odabent van? – Igen, de várnod kell. – Miért? – Mert magas rangú özvegyekkel tárgyal. Már egy ideje odabent vannak, de nem tudom, mi lehet a gondjuk. – Azt hitted, talán majd téged kérdezlek? – Hogy vannak az álmaid mostanság, Tollas? A lány elsápadt, majd körülnézett, mintha másik, a várakozásra alkalmas helyet keresne. De eleredt az eső, és a ház eresze alatt szárazon maradhattak. – Nem tudsz te semmit az álmaimról, Adós! – Hogyne tudnék! Minden éjjel eljössz hozzám. Beszélgetünk, te meg én. Veszekszünk. Válaszokat követelsz tőlem. Átkozod a fényt a szememben. Aztán mindig elmenekülsz. A lány nem nézett a szemébe.
– Nem lehetsz ott. Nem lehetsz a fejemben! – mondta. – Semmi vagy nekem! – Elesettek vagyunk, Tollas Boszorka. Te meg én, szellemek. Mind azok vagyunk! Mi vagyunk a por, ami kavarog hódítóink bokája körül, ahogy a gy őzelem felé menetelnek. Id ővel, ha sokat csoszognak, feljebb emelkedünk, és megfulladnak, de ez elég szánalmas bosszú lesz, nem igaz? – Nem úgy beszélsz, ahogy szoktál, Udinász. Már nem tudom, tudom, ki beszél hozzám rajtad keresztül. A férfi lenézett pikkelyt ől mocskos kezére. – Erre ugyan hogy adhatnék választ? Hogy ugyanaz lennék? Aligha. De elhihetem, hogy nem én generáltam a változásokat? Megküzdöttem érted a Fehér Varjúval, Tollas Boszorka. Kimentettelek a karmai közül, és te hálából egyfolytában szidalmazol! – Azt hiszed, örülök, hogy neked köszönhetem köszönhetem az életemet? A férfi összerezzent, majd kipréselt magából egy mosolyt, miközben végignézett a lányon. Észrevette, hogy az is őt nézi, de gyorsan elkapta a tekintetét. – Ah, így már értem! Rájöttél, hogy tartozol… nekem. – Tévedsz! – sziszegte s ziszegte a lány. – Uruth megmentett volna! Te nem tettél t ettél semmit, s emmit, csak bolondot csináltál magadból! – Elkésett, Tollas Boszorka! És azért nevezel mindig Adósnak, mert reméled, hogy ha elég sokszor elismételgeted, akkor… – Hallgass! Nem akarok t őled semmit! – Nincs választásod, bár ha még ennél is hangosabban beszélsz, akkor hamarosan felkerül a fejünk egyegy lándzsára a paliszádfalon. Mit akart az Akvitor Majent ől? A lány fészkel ődni kezdett, majd némi habozás után válaszolt. – Üdvözlést a nerekeknek. Haldokolnak. Udinász a fejét rázta. – Ezt az ajándékot csakis a máguskirálytól kérhetik! – Ezt hinné az ember… Majen mégis felajánlotta magát helyette. A férfi szeme elkerekedett. – Ezt tette? Hát elment az esze? – Halkabban, te ostoba! – Tollas Boszorka leguggolt vele szemben. – Csakis C sakis a közelg ő házasságkötés jár a fejében. Királyn őnek érzi magát, és ezért elviselhetetlenné vált. Most pedig meg akarja áldani a nerekeket… – Áldani?! – Igen, így mondta. Azt hiszem, még az Akvitor is megrendült. megrendült. – Szerén Pedak volt az, ugye? Tollas Boszorka bólintott. Egy percig mindketten hallgattak, majd Udinász törte meg a csendet. – Mit gondolsz, mit tehet egy ilyen áldás? – Valószínűleg semmit. A nerekek megtört emberek. Isteneik meghaltak, őseik szellemei szétszóródtak. Persze lehet, hogy egy újonnan megszentelt terület magához vonzana egy-két szellemet… – Egy edur áldás ezt teheti? Megszenteli a földet? – Talán. Nem tudom. De kötés jöhet létre. Sorsoké, s ez függ Majen vérvonalának tisztaságától, mindattól, ami az életben vár rá, s attól, hogy még mindig… – Tollas dühösen legyintett, és becsukta a száját. Hogy még mindig szű z-e. De hogy is merülhet fel ilyen kérdés? Még nem házas, és az edurok nem szegik meg az ilyen szabályokat. – Te meg én nem beszéltünk err ől – szólalt meg Udinász. – Mondtam, hogy várnod kell, és nekem ennyi volt a dolgom. Nem tudhattad, hogy Majen üzenete fontos, sürg ős is lehet. Mi rabszolgák vagyunk, Tollas Boszorka. Nem gondolkodunk, és szinte semmit sem tudunk az edurokról és az ő szokásaikról. A lány ekkor végre a szemébe nézett. – Igen. – Eltelt egy kis id ő némán, majd ismét megszólalt. – Hannan Moszang ma este fogadja a lethereket. – Tudom. – Sápadt Burukot, Szerén Pedakot, Hull Beddiktet. Udinász elmosolyodott, de de nem túl vidáman. – Mit gondolsz, kivel nyílnak meg a Kunyhó lapjai? – Hármójuk H ármójuk közül? Kóbor tudja csak, Udinász. – Aztán A ztán megérezte, hogy kicsit megenyhült a férfi iránt, ezért gyorsan felpattant. – Ott állok majd, és várok. – Ma este olvasni akarsz, igaz? A lány feszesen biccentett, majd a ház sarkához lépett, a s űr űsödő esőfüggöny széléhez. Udinász folytatta a halpucolást. Visszagondolt saját szavaira. Elesettek.
Vajon ki követi a lépteinket? Ki követ minket, az elfeledetteket, értékteleneket, mell ő Amikor az út ő zötteket? a bukáshoz vezet, senki sem lép rá szívesen. Az elesettek. Miért zokog értük a szívem? Nem is értük, hanem értünk, hiszen bizonyos, hogy én is közéjük tartozom. Rabszolgák, jobbágyok, névtelen földm ű vesek vesek és munkások, elmosódó arcok a tömegben – csak egy maszatfolt az emlékezeten, csosszanások a történelem lapjainak margóján. Meg lehet állni, meg lehet fordulni, és lehet a homályt fürkészni? Lehet látni az elesetteket? Lehet valaha is látni az elesetteket? S ha igen, milyen érzelem születik abban a pillanatban? Arcán könnyek csordultak végig, lecsepegtek koszos kezére. Tudta a választ a kérdésre, éles késként hasított belé a válasz… a felismerés. Hull Beddikt Szerén Pedak mellé lépett, amikor Majen távozott. Mögöttük a nerekek anyanyelvükön beszéltek, gyorsan, hitetlenkedve. A f őzőtüzekben sziszegve robbantak g őzzé az esőcseppek. – Ezt nem kellett volna megtennie – mondta Hull. – Nem – értett vele egyet Szerén –, ezt tényleg nem kellett volna. De nem is értem pontosan, hogy mi történt. Végül is ezek csak szavak. Nem igaz? – Nem vendégként üdvözölte őket, hanem megáldotta érkezésüket. Az Akvitor visszafordult a nerekekhez, s ideges arckifejezésük láttán elkomorodott. – Mir ől beszélnek? – A régi dialektust használják… vannak közte szavak a kereskedelmi kereskedelmi nyelvb ől, de sokat nem értek meg. – Nem is tudtam, hogy a nerekeknek két nyelve nyelve is van… – Nevük szerepel már az Els ő Partraszállás krónikáiban is – felelte Hull. – Az egész dél az ő földjük volt. Nerekek figyelték az els ő hajók érkezését. Nerekek üdvözölték az els ő lethereket, akik erre a kontinensre érkeztek. Nerekek kereskedtek velük, ők tanították meg a telepeseket, hogy miként lehet életben maradni ezen a vidéken, gyógyszert adtak nekik a lázkórok ellen. Nagyon-nagyon hosszú ideje itt élnek. Két nyelv? Azon csodálkozom, hogy nincs nekik vagy ezer! – Nos – mondta Szerén Pedak némi töprengés után –, legalább ismét élet költözött beléjük. Enni fognak, teszik, amit Buruk parancsol… – Igen. De új félelmet érzek bennük, ett ől nem lesznek tehetetlenek, ez borús gondolatok forrása. Úgy tűnik, még ők maguk sem értik ezen áldás jelentését és jelent őségét. – Ez sosem volt az ő földjük, igaz? – Nem tudom. Az edurok mindenesetre azt állítják, hogy ez mindig az ő földjük volt azóta, hogy visszahúzódott a jég. – Igen, el is i s felejtettem! felej tettem! A furcsa teremtésmítoszuk… gyíkok és sárkányok, meg jég, és egy eg y isten-király i sten-király elárulása. Egy perc után a n ő Hullra nézett, s meglepetten látta, hogy az őt bámulja. – Mi az, Hull? – Honnan tudsz te ilyeneket? Binadasz Szengár csak évek múltán fedte fel el őttem ezeket a titkokat, azután, hogy szövetséget kötöttünk. Szerén pislogott. – Hallottam… valahol. Azt hiszem. – Vállat vont, majd kitörölte az es ővizet az arcából. – Minden népnek megvan a maga teremtéstörténete. Ez mindig valami sületlenség. Valós emlékeink összegubancolva, felnagyítva és mágiával meg csodákkal megspékelve. – Meglepően elutasító vagy, Akvitor. – És a nerekek miben hisznek? – Abban, hogy egyetlen közös anyától származnak, aki számtalan generációval ezel őtt élt, ellopta a tüzet, és az idő ben is utazgatott, keresve a választ a gyötr ő hiányra. Bár sosem értette meg, hogy pontosan mi is volt ez a hiány. Egyszer egy ilyen utazás során magához vett egy szent magot, és leánygyermeke született belőle. Ez a gyermek – folytatta a férfi – küls őleg nem különbözött sokban az anyjától, mert a szentség rejtett volt benne, s rejtve maradt mind a mai napig a nerekekben, akik ennek a gyermeknek a leszármazottai. – Így magyarázzák hát a nerekek a furcsa furcsa patriarchális rendszerüket… – Talán – felelte Hull –, bár a n ői vérvonalat tekintik tisztábbnak. – És volt az els ő anya anyjának neve? – Ah, tehát észrevetted a kettejük furcsa keveredését, amely miatt mintha nem is egyének, hanem csak szerepek lennének! Sz űz, anya és nagyanya, fejl ődés az idő előrehaladtával… – Kivéve a feleségként eltöltött léleköl ő időszakot. A bölcsesség virágként bontakozik ki egy rakás trágyából is… A férfi tekintete megvillant.
– Mindenesetre több hasonló néven is emlegetik, ez is arra utal, hogy egy személyr ől van szó, többféle felfogásban. Erész, N'Erész, Eres'al. – Ez rejlik hát a nerekek el ődimádata mögött? – Ez rejlett, Szerén Pedak. Ne feledd, a kultúrájuk meghalt. meghalt. – A kultúrák talán meghalnak, Hull, de az emberek tovább élnek, s magukban hordozzák az a z újjászületés lehetőségét. – Tévedés, Szerén Pedak – felelte a férfi. – Bármi születik is mindezek után, az eltorzult, gyenge és az eredeti gyenge karikatúrája. – Még a k ő is változik. Semmi sem állandó… – De mi azok akarunk lenni. Nem igaz? Ó, folyton a fejl ődésr ől papolunk, de valójában azt szeretnénk, ha minden ugyanolyan maradna, mint amilyen most, a jelenben. A végtelen túlzással, a farkasétvággyal együtt. Mindig ugyanazok a szabályok, mindig ugyanaz a játék. Szerén Pedak vállat vont. – A nerekekr ől volt szó. Egy magas rangú edur asszony megáldotta őket… – Még mielőtt hivatalosan is vendégként üdvözöltek volna bennünket. A nő szemöldöke felszaladt. – Úgy gondolod, ez egy újabb burkolt sértés a letherek felé? Hogy ezt maga Hannan Moszang tervezte így? Hull, azt hiszem, a fantáziád kicsit túlpörgött… – Gondolj, amit akarsz. A nő elfordult. – Megyek, sétálok egyet. Uruth a hídon találkozott össze Majennel. Ami lezajlott közöttük, az rövid volt és nem drámai, legalábbis Udinász így látta a ház el ől, ahol ült. Tollas Boszorka követte Uruthot, miután átadta neki úrn ő je üzenetét, s a két edur n őtől hatlépésnyire várakozott, vagyis még éppen hallótávolságon belül. Uruth és Majen ezután egymás mellett haladtak tovább, a rabszolgákkal a nyomukban. Udinász halk nevetést hallott, ezért megmerevedett, és összébb gömbölyödött a hokedlijén. – Hallgass, Illó! – sziszegte. – Vannak birodalmak, rabszolga – suttogta a szellem –, ahol az emlékek az elmúlás után is dolgoznak, így a régmúlt id ő kbő l is olyan valós világot alakítanak ki, mint ez itt. Így az id ő ő kb ő vereséget szenved, a halált kicselezik. És van úgy, Adós Udinász, hogy egy-egy ilyen világ közel sodródik a mi birodalmunkhoz. Nagyonnagyon közel… – Hagyd abba, kérlek! Nem érdekelnek az ostoba mondásaid… – Szeretnéd látni, amit én látok? Most azonnal? Szemed elé eresszem az Árnyak függönyét, hogy láthasd az eddig nem látott múltat? – Most ne! – Már Már késő . A rabszolga szeme el őtt pókháló vékonyságú leplek bomlottak ki, majd a falu, amelyben élt, összezsugorodott, színtelenné és homályossá vált, majd elt űnt a fergetegben. Udinász küszködve próbált fókuszálni. Az udvar elt űnt, a helyén fák magasodtak, a talajt moha borította, és szakadt az es ő. Balra a tenger sokkal közelebb hullámzott, szürke tajtékot vetett a fekete sziklákra, vízpermet szállt az ég felé. Udinász összerezzent a hullámok vadságától – s azok egyszerre elt űntek a sötétben, és a rabszolga szeme előtt egy újabb jelenet elevenedett meg. A tenger visszavonult a nyugati horizontig, helyén köves síkság terült el, jégsziklákkal t űzdelve. A hideg szell ő az elmúlás szagát hozta. Alakok rohantak el Udinász mellett, akik sz őrmét viseltek, vagy talán saját bundát – fekete-barna-szürke foltosat. Meglep ően magasak voltak, testük aránytalanul nagy a kis koponya és a széles állkapocs alatt. Az egyik nádból font övet viselt, melyr ől halott vidrák lógtak, s mindegyik lasszót hurcolt magával. Némák voltak, de Udinász látta a szemükben a rettenetet, ahogy az északi égbolton figyeltek valamit. A rabszolga hunyorgott, és meglátta, hogy mi keltette fel a lények figyelmét. Egy fekete k őhegy lebegett az égen, a szétzúzott jéggel borított lankák felett. Közelebb sodródott, és Udinász megérezte, hogy gonoszság árad a furcsa, lehetetlen építményb ől – ezt a magas, bundás lények is megérezték. Nézték még egy rövid ideig, majd megugrottak. Elrohantak Udinász mellett – és a jelenet ismét megváltozott. Viharvert sziklatalaj, porrá őrlődött k ő, gomolygó köd. Két magas alak bukkant fel, s egy harmadikat vonszoltak maguk között – egy eszméletlen vagy halott n őt, akinek hosszú, sötétbarna haja kibontva a földet söpörte. Udinász összerezzent, amikor felismerte az egyik sétáló alakot – az a vakító páncél, a vasveretes
csizma, az ezüstköpönyeg és a sisak összetéveszthetetlen volt. Menandore. Hajnal N ővér. Menekülni akart – a nő mindenképpen meglátja, ha marad –, de teljesen ledermedt. Felismerte a másik n őt is, a félelmetes, faragott szobrokról, melyek félig eltemetve pihentek a hirót falut körülvevő erdő ben. Szürke-fekete foltos b őr – arca olyan volt, akár egy harci maszk. Fénytelen vasból vert mellvért. Láncos-b őr alkarvért és lábszárvéd ő. Fókabőr fejvédő. Deres, a szeszélyes szeszélyes nő vér. vér. Sukul Ankhadu. És már tudta azt is, hogy ki a harmadik n ő, akit ezek ketten cipelnek. Hajnal, Sheltatha Lore. Szkabandari legkedvesebb leánya, a Tiste Edurok véd ő je. A két nő megtorpant, elengedték a harmadik ernyedt karját, s az úgy zuhant a földre, mint egy zsák krumpli. Tényleg halottnak látszott. Két széles, jellegzetes Tiste-szempár szegez ődött Udinászra. Menandore szólalt meg els őként. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Udinász azon szenvedett, hogy erre mit is felelhetne, amikor megszólalt mellette egy férfihang. – Mit csináltatok vele? A rabszolga megfordult, és egy újabb Tistét látott karnyújtásnyira onnan, ahol ő ücsörgött a kisszékén. Magasabb volt, mint a n ők, fehér páncélt viselt, vért ől, koromtól mocskosat, kardok nyomán karcoltat. Jobb csípő jén törött sisak fityegett. B őre fehér volt, akár a márvány. Arca bal oldalára rászáradt a vér, villám alakban. Haja nagy részét leperzselte a t űz, fejbőre vörös volt, repedezett és nedves. Hátán két hosszúkard volt keresztbe er ősítve, a markolatok széles válla fölé emelkedtek. – Semmit, amit ne érdemelt volna meg! – köpte Menandore Menandore válaszként a Tiste férfi kérdésére. A másik nő kimutatta fogait. – Drága bácsikánknak tervei voltak kedves kis unokahúgunkkal. De miért nem jött, amikor sikoltozva hívta? A harci sérült férfi ellépett a rabszolga mell ől, figyelme Sheltatha Lore holttestére összpontosult. – Borzalmas kavarodás. Én mosom kezeimet… – Nem teheted! – mondta Menandore furcsa éllel éll el a hangjában. – Végül is mindannyiunkat megmérgezett anyánk vére… Sukul Ankhadu a n ővéréhez fordult. – A lányai a méregnél is rosszabbak! Semmi egyensúly nincs a széttört személyiségekben. Nézz csak magunkra! Bosszúálló riherongyok… Tiam kígyózó feje újra és újra, minden nemzedéknél megjelenik! – Mutatóujjával a Tiste férfi felé bökött. – És te, apánk? Az a n őstény rémálom el ővitorlázott egy másik, sötét birodalomból, széttárt lábakkal, hívogatón, és nem te voltál az els ő a sorban? Tisztavér ű Osserc, a Sötétség és Fény Első fia, a nagyrabecsült! Mégis elvegyítetted a véredet azzal a kurvával. Mondd csak, azel őtt vagy azután kezdted a n ővérednek nevezni, hogy megkefélted? Ha a szavaiból csöpög ő méregnek volt is valami hatása, az nem látszott. Az, akit Ossercnek nevezett, egyszer űen csak elmosolyodott, és félrenézett. – Nem lenne szabad így beszélned anyádról, Sukul. Végül Végül is belehalt, amikor életet adott neked. – Mindannyiunk szülésébe belehalt! – Sukul Ankhadu ökölbe szorított kezét felemelte, s mintha ezzel megkavarta volna a leveg őt is. – Meghal, és újjászületik. Tiam és az ő gyermekei. Tiam és az ő szeretői. Ezerszer is meghalt már, mégsem változik semmi! Menandore szólalt meg nyugodtabb hangon. – És kivel vitatkoztál, Osserc? Osserc elkomorodott. – Anomanderrel. Ezúttal ő győzött. Ha jobban belegondolok – folytatta rövid hallgatás után –, ez nem is meglepő. A harag kardja gyakran er ősebbnek bizonyul a józan ész páncéljánál. – Azután vállat vont. – Mindenesetre elég ideig feltartottam… – Hogy Szkabandari megmenekülhessen? – kérdezte Menandore. – Miért? Rokon vagy sem, már megmutatta, hogy mi valójában… egy áruló gyilkos. Osserc szemöldöke gúnyosan felszaladt, s végigmérte a lányai között hever ő eszméletlen, élettelen harmadik nőt. – Akkor feltételezem, hogy unokan ővéretek, aki nyilvánvalóan a ti kezetek által szenvedett ki, nem halott. Ebben az értelemben felfoghatjuk úgy is, hogy Szkabandari nem ölte meg Dúló Szilkászt… – Igaz – csattant fel Sukul –, amit ő tett, az rosszabb. Kivéve, ha az öröklétig sarat enni elfogadható létformának tekinthet ő. – Kímélj meg a kirohanástól! – sóhajtott fel Osserc. – Ahogy azt oly gyakran felemlegeted, drága leányom, az árulás kiterjedt családunk legdrágább közös vonása, vagyis nem a legdrágább, de mindenképpen a legnépszer ű bb! Mindenesetre itt végeztem. Milyen sorsot szántok neki?
– Arra gondoltunk, Szilkász biztosan értékelné a társaságot. Osserc megdermedt. – Két sárkányvér ű Előd egy földben? Nagy próbatétel lenne az Azath Házának, leányaim! – Szkabandari megpróbálja majd kiszabadítani? – kérdezte Menandore. Menandore. – Szkabandari nincs olyan állapotban, hogy bárkit is kiszabadíthatna – felelte Osserc. – Beleértve önmagát is… A két nő ezen láthatóan igazán meglep ődött. Menandore kérdezte meg: – Kinek sikerült ez? A férfi vállat vont. – Számít ez? Szkabandari ostobán azt hitte, hogy ennek a világnak az istenei nem rendelkeznek elég er ővel ahhoz, hogy szembeszálljanak vele. – Némán, töprengve végigmérte lányait, majd folytatta: – Ezt vehetitek figyelmeztetésnek is, édeseim! Sötétség Anya els ő gyermekeinek nemzéséhez nem volt szükség férfira. És bármit mond is Anomander, ezek nem a Tiste Andiik… – Ezt nem tudtuk – mondta Menandore. Menandore. – Nos, most már tudjátok. Vigyázzatok lépteitekre, gyermekeim! gyermekeim! Udinász nézte, ahogy a férfi elsétál, majd felnyögött – Osserc alakja elhomályosult, elfolyt, majd egy új alakká állt ismét össze. Hatalmas lett, csillogó arany- és ezüstpikkelyei fodrozódtak, ahogy szárnyat bontott. Egy nagy lendület, és a sárkány máris a leveg ő ben volt. Sukul Ankhadu és Menandore addig néztek utána, míg a sárkány ragyogó fényponttá nem vált, és el nem tűnt az égbolton. Sukul felsóhajtott, majd megszólalt. – Csodálom, hogy Anomander nem ölte meg. – Valami köti őket egymáshoz, húgom, s err ől sem mi, sem más nem tudhat semmit. Ebben biztos vagyok! – Talán. De lehet, hogy sokkal egyszer ű bb a helyzet. – Hogyan? – Azt akarják, hogy a játék folytatódjon – felelte Sukul feszes mosollyal. – És az izgalomnak vége szakadna, ha egyikük tényleg megölné a másikat. Menandore tekintete a mozdulatlanul hever ő Sheltatha Lore-ra esett. – Ez itt… ennek a világnak az istenei közül szerzett magának szeret őt, igaz? – Egy időre igen. Két borzalmas kölyöknek adott t őle életet… – Borzalmas? Tehát lányok! Sukul bólintott. – És az apjuk ezt rögtön látta is rajtuk, mert ennek megfelel ően nevezte el őket. – Igen? És mi lett a nevük, testvérem? – Irígy és Bosszú. Menandore elmosolyodott. – Ez az isten… azt hiszem, szívesen találkoznék vele egy nap. – Lehetséges, hogy tiltakozna t iltakozna az ellen, amit Sheltatha Lore-ral tervezünk. S őt, talán már a nyomunkban van, és a bosszút tervezi. Tehát ahogy azt Osserc Oss erc is mondta, jobb, ha sietünk. Udinász látta, ahogy a két n ő eltávolodik egymástól, s unokatestvérüket ott hagyták, ahol feküdt. Menandore szembefordult n ővérével. – Sheltatha szerető je… mi is a neve? Sukul válasza mintha nagy távolságról hallatszott volna. – Drakonusz! Aztán a két nő sárkánnyá alakult, csaknem akkorává, mint korábban Osserc. Az egyik foltos volt, a másik vakítóan fehér. A foltos lény a leveg ő be emelkedett, s addig taposta szinte egy helyben a leveg őt, míg Sheltatha teste fölé nem került. Karmos lábával megragadta az ernyedt testet. Aztán a sárkány feljebb emelkedett, s csatlakozott testvéréhez. Azután elfordultak, s dél felé indultak. A jelenet gyorsan elhomályosult. Udinász ismét a Szengár-ház el őtt találta magát a hokedlin, egy félig pucolt hallal vörös, elkínzott kezében. A hal szeme ostoba csodálkozással meredt rá felfelé – egy szem, alig valami különbséggel, ezt látta, egész délel őtt és délután. Lassan leszállt az est, és még mindig egy bamba szem meredt rá, némán, élettelenül. Mintha nem is egy halat tartott volna a kezében. Csak szemek. Halott, érzéketlen szemek… de még a halottak is vádolnak. – Eleget dolgoztál, rabszolga!
Udinász felnézett. Uruth és Majen állt el őtte. Két Tiste Edur asszony, nem foltosak, nem is vakítóan fehérek. Két árnyék csupán, tompa t ompa árnyalatokból keverve. Kettejük között, egy lépéssel mögöttük állt Tollas Boszorka a többi rabszolga élén. Tágra nyílt, lázas fenyegetőzéssel teli szempár meredt Udinászra. Udinász fejet hajtott Uruth el őtt. – Igenis, úrnőm! – Keress valami írt a kezedre! – javasolta Uruth. – Köszönöm, úrn őm! A menet továbbhaladt, elt űnt a házban. Udinász lenézett a halra. Figyelte még egy percig a bamba szemet, majd hüvelykujjával kinyomta. Szerén Pedak a parton állt az es ő ben, figyelte a víz szüntelen mozgását, azt, ahogy az es ő himlőhelyeket korbácsolt a szürke, pókhálós b őrnek tetsző felszínre, amely a part felé tört, majd sziszegve a sima kövekre csapódott, s ott széttört, megsemmisült. Leszállt az est, el őkúszott a folyton jelen lév ő árnyak közül. Nyakukba szakadtak a sötét órák, a Szerén mögött elterül ő falura csend ereszkedett. A lether rabszolgákon járt az esze. Népe különösen ügyesnek t űnt a megadásban. A szabadság egy oltár, mely felé mindenki mászna egész életében, de a sima kövön addig csúsznak, míg vérük össze nem mocskolja annak tiszta felületét – az igazság az, hogy ez az oltár halandók számára mindörökké elérhetetlen marad, bármennyi áldozatot hoznak is szent nevében. Szerén mindezek miatt úgy gondolta, hogy az istenkáromlás üres b űn. A szabadságnak nincs istene, s ha lenne is, és arcát hódolói felé fordítaná, az gúnyt tükrözne. A rabszolgától láncai olyasmit lopnak el, amit soha nem is birtokolt. A faluban él ő lether rabszolgáknak tulajdonképpen nem volt tartozása. Felismerhet ő igényeket szolgáltak ki, és ezért ételt és szállást kaptak cserébe. Megházasodhattak, gyerekeket is szülhettek, akik nem örökölték szüleik esetleges adósságait. Munkájuk mennyisége nem n őtt, nem vett el egyre több id őt életükből. Mindent egybevetve a szabadság elvesztése tulajdonképpen semmit sem jelentett ezeknek a honfitársainak. Egy gyermek, akit Tollas Boszorkának neveztek el. Mintha a történelemb ől kilépett volna egy furcsán öltözött, merev, modoros alak – mert minden idejétmúlt alak ilyen. Az anyaméhben eld őlt, hogy a lapok olvasója lesz, s tudását inkább a közösség javára, s nem a b őrszütyő ben csörg ő érmék miatt gyakorolja majd. A név jelentése talán elveszett ezek között a rabszolgák között. Talán már nincsenek régi lapok, melyekre rá lehetne bukkanni, nincsenek fennkölt éjszakák, mikor a sorsok egy sáros, repedezett ösvényre gy űlnek, s a jövő félelmetes mozaikja kibontakozik minden résztvev ő előtt – egy üveges tekintet ű gyereklány felügyelete alatt. A folyótorkolat fel ől kavicsroppanást hallott, s amikor odanézett, látta, hogy egy férfi rabszolga leguggol a víz mellé. Kezét a hideg, friss vízbe dugta, mintha fájdalmát akarná enyhíteni, vagy a jeges hidegségbe akarna menekülni. Szerén Pedak kíváncsian odasétált. A férfi pillantása tartózkodó, kimért volt. – Akvitor! – szólalt meg lether nyelven –, borús órák ezek az edurok hite szerint. Jobb, ha nem is beszélünk többet. – De mi nem vagyunk edurok – felelte a n ő –, ugye? A férfi kiemelte kezét a vízb ől, s az Akvitor látta, hogy az vörös, és fel is van dagadva. – Ezen a vidéken az Emurlahn ereje szivárog a földb földb ől. – De mi azért még letherek vagyunk. A férfi szárazon elmosolyodott. – Akvitor, én csak egy rabszolga vagyok. vagyok. – Éppen ezen gondolkodtam. A rabszolgaságon. Megszabadulni az adósságtól… hogy érzed, jó üzletet kötöttél? A férfi leült a sarkára, kezér ől csöpögött a víz, s a hullámokat nézte. Továbbra is esett az es ő, és a hegyek fel ől köd szállt le köréjük. – Az adósság megmarad, Akvitor. Ez határozza meg minden lether életét az edurok között, de ezt az adósságot sosem lehet megfizetni. Szerén döbbenten nézett rá. – De ez őrültség! A férfi elmosolyodott. – Mindannyian ilyen szempontok alapján mérettetünk meg. Miért hitted, hogy a rabszolgaság változtathatna ezen?
Szerén egy hosszú percig hallgatott, figyelte a hullámzó víz partján ücsörg ő férfit. Nem volt éppen csúnya, de így, a hallottak fényében látta rajta az adósság terhét, s azt is, hogy akárhány gyermeket nemzene is élete során, mind magán viselné ugyanezt a stigmát. Kegyetlen gondolatok… lether logika. – Van egy rabszolga – szólalt meg –, akit úgy hívnak, hívnak, Tollas Boszorka. A férfi összerezzent. – Igen, a jósunk. – Aha. Ezen töprengtem. Hány generáció generáció óta él a családja az edurok között? – Tucatnyi, talán. – Mégis megmaradt a tudás? A Kurald Emurlahn világában? Ez igazán különleges! különleges! – Tényleg? – vállat vont, majd felállt. felál lt. – Amikor te és társaid Hannan Moszang vendégei lesztek ma este, Tollas Boszorka olvasni fog a lapokból. Szerén Pedak hátán végigfutott a hideg. Nagy leveg őt vett, amit hangosan fújt ki. – Nagy a kockázata… annak, amit tervez. – Ezt tudjuk, Akvitor. – Igen, gondoltam. – Vissza kell térnem a munkámhoz! – mondta a férfi, és közben közben nem nézett a szemébe. – Hát persze. Remélem, nem tartottalak fel nagyon. A férfi ismét elmosolyodott, de nem mondott semmit, csak elindult felfelé a fövenyen. Az Akvitor sokáig nézett utána. Sápadt Buruk es őkabátjába burkolózva állt a nerekek tábortüze el őtt. Hull Beddikt is a közelben volt, kicsivel a keresked ő mögött, visszahúzódva. Szerén Buruk mellé sétált, s vele nézte az er őlködő lángokat, melyek közül fehér füst szállt felfelé, hogy kevéssel felettük megrekedjen, s mozdulatlan felh őként elterüljön. Az éjszaka hidege az Akvitor csontjáig itta magát, s els ő reakcióként megmerevedtek a tarkóján az izmok. Szemgödre mögött tompa, kezd ődő fejfájás bujkált. – Szerén Pedak! – szólalt meg Buruk. – Nem vagyok jól. Szerén ezt már a gyenge, er őtlen hangjából is érezte. – Sokáig és messzire futottál – felelte. – S mindezt azért, hogy a végén itt találjam magam mozdulatlanul egy haldokló t űz mögött. Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne legyek tisztában b űneim súlyával. Hull felmordult mögöttük. – Azokra a bűnökre gondolsz, amelyeket már elkövettél, vagy azokra, melyek csak most következnek, Sápadt Burok? – Nincs értelme különbséget tenni – felelte a keresked ő. – Ma este – folytatta, s kihúzta magát – Hannan Moszang vendégei leszünk. Felkészültetek mindketten? – A formalitás az – felelte Szerén –, ami talán a legkevésbé számít majd ezen a találkozón, Buruk. A máguskirály szeretné kinyilvánítani, hogy pozíciója megingathatatlan. Figyelmeztetést fogunk hallani, amit át kell majd adnunk a delegáció tagjainak is, ha megérkeznek. – A szándék is hasonlóképpen irreleváns, Akvitor. Nekem nincsenek elvárásaim, de hármunk közül egyet csakis ezek gyötörnek. Untig ismételt kijelentések, üres ígéretek, ez vár ránk ezen a kínos látogatáson. – Buruk Hull Beddikt felé kapta a fejét. – Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy gyerek, igaz? Agyagfigurák, bokáig a homokba állítva, egyik itt, másik ott, és csak állnak. Az egyik ezt mondja, a másik mási k azt mondja, és te ennek megfelel ően átrendezed őket. Jelenetek, cselekmények, ragyogó bizonyosság. Szegény Hull Beddikt! Olyan régen vágták a szívébe a kést, hogy mindennap meg kell csavarnia, különben már nem is tudná, ott van-e! – Ha gyereknek látsz engem, Buruk – morogta a nagydarab nagydarab férfi –, az a te hibád, nem az enyém. enyém. – Diszkrét figyelmeztetés – felelte a keresked ő –, hogy most nem gyerekek között vagy. Buruk ezután intett, hogy kövessék, s elindult a citadella felé. Szerén Hullhoz igazította a lépteit – a keresked ő vagy hat méterrel el őttük haladt, alig látták a sötétben s megkérdezte: – Találkoztál már ezzel a Hannan Moszanggal? – Voltam már itt vendég, Szerén. – A máguskirályé? – Nem, a Szengár családé. Közel állnak a királyi vérvonalhoz, a legid ősebb fiú, Fear Szengár Hannan Moszang hadvezére, pontosan nem ez a címe, de ez jellemzi leginkább a feladatkörét.
Szerén ezen elgondolkodott, majd elkomorodott. – Tehát arra számítasz, hogy a találkozón barátok is jelen lesznek. – Erre számítottam, de nem így lesz. A családf ő, Tomad Szengár és felesége, Uruth kivételével egy családtag sincs a faluban. A fiúk elmentek. – Hová? Hull a fejét rázta. – Nem tudom. Nagyon… furcsa. Feltételeznem kell, hogy Fear és fivérei visszatérnek, mire megkezd ődik a Nagy Tárgyalás. – Tisztában van a máguskirály azzal, hogy vérszövetséget kötöttél egy Szengárral? – Természetesen igen! Sápadt Buruk közben elérte a bels ő udvarhoz vezet ő hidat. A köd tejszer űvé s űr űsödött, s a három lether körül elhomályosult a világ. Senki más nem volt a közelben, s nem hallottak lépteik zaján kívül más hangot. A citadella hatalmas épülete ott magasodott el őttük. A széles, boltíves bejáratban fáklya fénye világított. – Nincsenek őrei – mormogta Szerén. – Olyanok nincsenek, akiket láthatnánk – felelte Hull Beddikt. Buruk fellépett a két lépcs őfokon, megállt, hogy kioldja köpönyege zsinórját, majd belépett. Egy perc múlva Szerén és Hull is követték. A hosszú folyosó gyakorlatilag üres volt. A vacsoraasztal jóval kisebb volt, mint amit általában használtak – ezt bizonyították a fapadlót borító sz őnyegen látható kopott foltok. Szerén jobbra pillantott, s meg is látta az eredeti asztalt – a sz őttessel fedett falnak tolták, hogy ne legyen útban. A szoba távolabbi végében a vacsoraasztalt keresztbe állították, ezen az oldalon három magas hátú szék várta a lethereket. Velük szemben ült a máguskirály, aki már jócskán a vacsora közepén járt. Hannan Moszang mögött öt edur harcos állt az árnyak között, mozdulatlanul. Biztos a K'risnanok. Varázslók… olyan fiatalok! A máguskirály várt, míg levetették köpönyegüket, aztán közelebb intette őket, s tűrhető letherséggel megszólalt. – Csatlakozzatok! Nem szeretem a kih űlt ételt, ezért találtok itt illetlenül, a vacsorám kell ős közepén… Sápadt Buruk derékból meghajolt. – Nem tudtam, hogy késésben vagyunk, uram… – Nem is késtetek kést etek el, de én nem szeretem a formaságokat. S őt, gyakran fárasztónak találom a protokollt. Bocsássátok meg tehát egy király türelmetlenségét! – Az éhséget nem izgatja túlzottan a protokoll, uram – felelte Buruk, és közelebb lépett. – Biztos voltam benne, hogy a letherek meg fognak érteni. Nos – hirtelen felemelkedett, mire három vendége megtorpant –, Sápadt Burukot, Szerén Pedak Akvitort és Hull Beddikt Őrszemet ezennel a vendégeimnek nyilvánítom. Most pedig foglaljatok helyet! Én csak azt eszem meg, amit a saját szakácsaim készítenek. Olyan hangja volt, amit az ember bármeddig, akár órákon keresztül elhallgat, s nem érzi terhesnek. Szerén ekkor döbbent rá, hogy Hannan Moszang egy nagyon veszedelmes király. Sápadt Buruk elfoglalta a középs ő széket, Szerén a keresked ő baljára ült, Hull pedig a jobbjára. Amint leereszkedtek a feketefa székekbe, a máguskiráíy is visszaült. A kupájáért nyúlt. – Bor Alku városából – mondta –, vendégeim tiszteletére. – Békés üzletkötés nyomán került ide, gondolom – mondta mondta Buruk. – Attól tartok, ez nem így van – felelte Hannan Moszang, s szinte közömbösen nézett a keresked ő szemébe. – De mi, akik ennél az asztalnál ülünk, mind kemények vagyunk. Buruk a saját kupájáért nyúlt, és belekortyolt. ízlelgette a bort, majd felsóhajtott. – Kicsit megsavanyodott az állástól. A máguskirály elkomorodott. – Azt hittem, ilyennek kell lennie az ízének. – Ez nem meglepő, uram, hiszen már biztosan hozzászoktál… – A megszokás kényelme, Sápadt Buruk, igen veszedelmes irányítója döntéseinknek. döntéseinknek. – A letherek gyakran megunják az ismer ős dolgokat, s a min őség romlásaként érzékelik az állandóságot. – Ez így túl bonyolult, Sápadt Buruk – felelte Hannan Moszang. – Még nem vagyunk elég részegek ahhoz, hogy táncoljunk a szavak élén, kivéve persze, ha szálláshelyeteken már enyhítettétek szomjatokat. Ebben az esetben viszont hátrányban vagyok. Buruk egy szelet füstölt hal után nyúlt. – Attól tartok, borzalmasan józan vagyok. De ha valaki hátrányban hátrányban van, hát mi vagyunk azok.
– Ezt hogy érted? – Nos, uram, vérrel kevert borral vendégelsz meg bennünket, ami elég nyugtalanító gesztus. Mi több, hallottunk a lether fókavadászok lemészárlásáról. A vérfolyam már elég mély ahhoz, hogy belefulladjunk. Úgy tűnt, Sápadt Buruk nem fogja kerülgetni a forró kását. Szerén arra gondolt, furcsa egy taktika ez – Ezgara Diskanar király a körülmények tekintetében ezt bizonyára helytelenítené. – Ezt a lemészárolt agyaras fókák pár megmaradt rokona is így gondolhatja, a véres habok között hányódva – felelte a máguskirály szinte szórakozottan. – Hallottunk a hajók visszatérésér ől is Alku kiköt ő jébe – folytatta Buruk. – A fedélközben, ahol a drága rakománynak kellett volna lenni, megmagyarázhatatlan módon semmi sem volt. – Üres volt? Micsoda el ővigyázatlanság! Buruk hátradőlt a székén, s két kézzel megragadta a kupát, úgy nézegette sötét tartalmát. Ekkor Hull Beddikt szólalt meg. – Máguskirály, én nem találok semmi kivetnivalót az árulók büntetésében. Azok a vadászok régi egyezményt rúgtak fel, ezért megérdemlik, amit kaptak. – Őrszem! – mondta Hannan Moszang, újfajta komolysággal hangjában. – Kétlem, hogy gyászoló rokonaik ezzel egyetértenének. Szavaid hidegek. Megtanultam, hogy néped körében az adósság fogalmának mindennél nagyobb ereje van. Ezek a szerencsétlen vadászok valószín űleg Adósok voltak, igaz? Kétségbeesésüket aknázták ki a gazdáik, és te most éppen olyan kegyetlen vagy, mint ők akkor. – Végignézett a vele szemben ül ő három letheren. – Egyedül gyászolom hát őket? – A mészárlás potenciális következményei még több gyászt ígérnek, uram – felelte Buruk. – És ez már elkerülhetetlen, keresked ő? Buruk csak pislogott. – Igen, az – felelte helyette Hull Beddikt, s el őredőlt a székén. – Máguskirály, hogy férhetne hozzá kétség, hogy kit látogat majd meg a gyász? Hidegszív ű gazdákról beszéltél, és igen, tényleg az ő vérüket kellene ontani, nem másokét. De ők csak azért gazdák, mert az Adósok elfogadják őket felettesüknek. Az arany mérgez ő, s a mérgezés f ő eredménye, hogy ez marad minden érték mértéke. Azok a vadászok igenis b űnösök, maguk is tehetnek sorsuk alakulásáról. Mind ugyanabban a játékban versenyeznek. – Hull Beddikt! – szólalt meg Buruk. – Csak a magad nevében beszélj! – Hát nem csak a magunk nevében beszélünk mindannyian? mindannyian? – kérdezte Hannan Moszang. – Ezt kellene mondani, de hazugság volna, uram… uram… legalábbis az én számból és a tiédb ől. A máguskirály ellökte maga el ől a tányért, és hátrad őlt a széken. – És mi a helyzet az Akvitorral? Ő egyáltalán nem beszél! – Nyugodt, szelíd tekintet szegez ődött Szerénre. – Te idekísérted ezeket a férfiakat, Szerén Pedak Akvitor. – Igen, uram – felelte –, így feladatomat elvégeztem. – És hallgatásoddal szeretnéd elszigetelni magad mindattól, ami ez után a találkozó után történik. történik. – Ez az Akvitorok feladata, uram. – Ellentétben mondjuk az Őrszemével… Hull Beddikt összerezzent, aztán megszólalt. – Már régen megsz űntem Őrszemnek lenni, uram. – Igazán? Akkor, ha szabad tudnom, miért vagy itt? – Önként jelentkezett! – kotyogott közbe Buruk. – Nem éreztem, hogy nekem kellene elutasítanom. – Igaz. Ha jól tudom, ez az Akvitor feladata lett volna – Hannan Moszang ezzel várakozón Szerénhez fordult. – Nem éreztem er ős késztetést, hogy megtiltsam Hull Beddiktnek, hogy velünk tartson, uram. – Hát igen – felelte a máguskirály. – Nem furcsa ez? Szerén nedves ruhái alatt verejtékcseppek csorogtak végig a b őrén. – Engedd meg, hogy kijavítsam magam, uram. Úgy gondoltam, nem járnék sikerrel, ha megpróbálnám eltanácsolni körünkb ől Hull Beddiktet. Így aztán úgy döntöttem, megtartom a látszatát annak, hogy én hoztam döntést. Hannan Moszang meleg mosolya teljesen felkészületlenül érte. – Őszinte válasz. Szép munka, Akvitor. Most távozhatsz! A nő reszketve felállt, s fejet hajtott. – Öröm volt megismerni téged, máguskirály! – Hasonlóképpen érzek, Akvitor. Kés ő bb majd még szeretnék veled pár szót váltani! – Rendelkezz velem, uram. Szerén kerülte lether honfitársai tekintetét, miközben a széke mögé lépett, s kivonult a teremb ől.
A máguskirály megkímélte a tehert ől – nem kellett végignéznie és végighallgatnia mindazt, ami a három férfi között még lezajlik vacsora után. Személyesen kicsit fájlalta ezt, de tudta, hogy a király talán az életét mentette meg ezzel. Mindenesetre elhangzott minden, aminek el kellett hangoznia. Elt űnődött, hogy vajon Hull Beddikt megérti-e ezt. Abban biztos volt, hogy Buruk érti… Egyensúlynak nyoma sincs! Honnan Moszang, a máguskirály békét akar… Az eső ismét nekieredt. Szerén összébb húzta magán a köpönyegét. Szegény Hull! Valaki odalépett mellé. Udinász felpillantott, s Huladot látta – az ismer ős arc ráncos volt, gondterhelt és kissé üres. – Minden rendben? Hulad vállat vont. – Csak felidéztem az utolsó olvasását. Nyugtalan vagyok. Udinász erre nem felelt semmit. Szinte meglepte, hogy ő nem érez semmi ilyesmit. Változott, ez biztos. Azt hallotta, hogy Tollas Boszorka a saját testén tapasztalja meg Majen frusztráltságát. Úgy t űnt, Uruth haragja a nerekek megáldása miatt szelíden lett tálalva, de tartalma sokkal er ősebb volt, mint ahogy azt a szemtanúk gondolták. Majen pedig a rabszolga hátán élte ki haragját. Természetesen amikor a rabszolgák kerültek sorra, az igazság értelmét vesztette. Figyelte, ahogy a lány az üres tér közepére sétált. Több rabszolga tolongott a pajtában, mint legutóbb. Nem vitás, idevonzottak őket az előző olvasásról terjeng ő pletykák . Majdnem olyan jó móka, mint a Fullasztó. Tollas Boszorka leült a keményre döngölt talajra, s mindenki követte – ő azonban nem volt képes olyan fürgén mozogni, mint a többiek, mert tele volt zúzódásokkal, sérülésekkel. Udinász látta a szenvedést a mozdulataiban, s elgondolkodott, hogy vajon milyen mértékben okolja őt Tollas a verésért, amit kapott. Majen alapvetően nem volt rosszabb gazda, mint bármelyik más edur. A verések szerencsére ritkaságszámba mentek – a legnagyobb b űnökért a rabszolgák gyors halállal fizettek. Ha valaki nem akar megölni egy rabszolgát, ugyan mi értelme munkaképtelenné tenni? Az utolsó olvasáson el sem jutottak a lapokig. A Wyval hirtelen érkezése kitépte Tollas Boszorkát a Kunyhók világából, Udinász az izgalom els ő rezzenéseit észlelte szíve táján. Hirtelen csend lett, ahogy Tollas Boszorka lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, s sz őkés haja függönyként az arca elé omlott. Megrázkódott, majd szaggatottan nagy leveg őt vett, és üres tekintettel felnézett. Szemében a csillagtalan, sötét égbolt tükörképe egyre nagyobbra n őtt, mintha ritkuló köd mögül törne el ő. Aztán jöttek a spirális fények. A Kezdetek ereje az iszonyat maszkját tette arcára, vonásai ösztönösséget, hidegséget tükröztek. Udinász tudta, hogy most az Őskáoszt látja, a nagy ürességet a csillagok között. Még nem érkeztek meg a Teremt ők, és nem voltak világok, melyeket alakíthattak volna. – S jönnek az Alapelemek. T ű Kunyhóknak… ű z, Dolmen és Kóbor. Kóbor, aki alakot ad a Kunyhóknak… – Gyertek velem a Kunyhókhoz! Kunyhókhoz! A lether rabszolgák kifújták a leveg őt, amit már jó régen bent tartottak. – Dolmenen Dolmenen állunk, és minden úgy van, van, ahogy lennie kell. – De hangjából feszültség hallatszott. hallatszott. – Életünk harc az ő skáosz ellen. Ha fejl ő dünk, versengésre bukkanunk, ha stagnálunk, ostrom alá kerülünk, ha ő dünk, haldoklunk, utolsó véd ő bástyáink is leomlanak. Ezek a Bestia Kunyhójának nagy igazságai. Penge és ő bástyáink Csontok, a háború elkerülhetetlen. Az id ő ő elbánt Vénnel, összekarmolta arcát, kinyomta szemét. Sebes, összetörte a harc. Varjú keser ű űen en felnevet, és álmában rángatózik, mert menekül. Látó szája mozog, de senki sem hallja. Sámán a csontok között keresi a halál fonalát, de nem hisz egyik mintázatnak sem, amit a maradványok között talál. Nyomkövet ő ő magabiztosan, tettre készen jár, hogy elfedje, vakon bolyong. Tollas elhallgatott. Mormogó hangok a tömegb ől – ez nem volt éppen egy szívélyes meghívás a Kunyhók világába. Kóbor vigyázzon ránk, bajban bajban vagyunk, nagy bajban bajban – gondolta Udinász. Hulad megrángatta a karját, és a távolabbi fal felé mutatott, ahol az árnyak sáros tócsaként gy űltek össze. Egy alak állt ott, hátát a sáros falnak vetve. Az Akvitor. Szerén Pedak. Tollas Boszorka továbbra is hallgatott, s a nyugtalanság egyre n őtt. Udinász feltápászkodott, s elindult a tömegen át, ügyet sem vetve a rosszalló pillantásokra. Elérte a hátsó falat, s addig haladt annak mentén, míg el nem ért az Akvitorhoz. – Mi a baj ? – kérdezte a n ő.
– Nem tudom… Tollas Boszorka ismét beszélni kezdett: – A Bordatermet mostantól senki sem foglalhatja el, trónusába nem ülhet senki, mert megváltozott alakja nem szelídíthet ő ő . A trón háta most hajlott, a bordák lefelé hajlanak, a kulcscsont csapott, keskeny. A karfa, amin az uralkodó karja nyugodna, felfelé emelkedik, mindegyik egy farkas képmását tükrözi, és a két szempárban élet tüze lobog. – Kis szünetet tartott, majd bejelentette : – A Bestia Kunyhója két uralkodóra talált. – Ez lehetetlen – suttogta Szerén Pedak. – S ami most el ő ttünk áll… az Azath Kunyhója. Kövei véreznek. A földje hullámzik és g ő Néma, ő ttünk ő zölög. véget nem ér ő Azathot ostromolják. ő sikoly tépázza az ő söreg fák ágait. Az Azathot A rabszolgák mozgolódni kezdtek, többen halkan tiltakoztak. t iltakoztak. – A A jég Kunyhója! – kiáltotta Tollas Boszorka, s hirtelen hátrahajtotta a fejét, kivillantva fogait. Ismét csend lett, s minden tekintet rá szegez ődött. – Széthasadó méh! Szanaszét hever ő ő holttestek a küszöbnél. Urquall Jaghuthan taezmalas. Nincsenek itt, hogy begyógyítsák a sebeket. Elfelejtették ő ket, ket, és a jég sem tudja már felidézni létük súlyát. – Ez meg milyen nyelven volt? – kérdezte Szerén Pedak. – Jaghuta – felelte Udinász, majd szorosan összepréselte ajkát. – Mi az, hogy jaghuta? A férfi vállat vont. – A Jég Kovácsai, Akvitor. Már nem számít. Elt űntek. A n ő megragadta a karját, és maga felé fordította. – Honnan tudod ezt? – A Sárkány Kunyhója! – mondta Tollas Boszorka, s b őre már csillogott a verejtékt ől. – Eleint Tiam purake setoram n'brael burás… – Drakóni szavak – mondta Udinász, felfedve titkos tudását. – „Tiam anya gyermekei, elveszve azok között, akik megadták magukat.” Többé-kevésbé ezt jelenti. A líraisága azonban elveszett a fordítással… – Az Az Eleint mindent elpusztítana maga el ő őtt, tt, hogy bosszút álljon – folytatta Tollas rekedten. – Ezt mind látni fogjuk az el ő ttünk álló hosszú éjszakában. A Királyné holtan hever, s tán sosem kel már fel többé. A ő ttünk Hitves egy fán vonaglik, és ő rülten rülten suttog az eljövend ő ő szabadulásról. A Vazallus elveszett, láncokat vonszol egy olyan világban, ahol csak az élhet, aki menetel, mert aki megáll, azt elemésztik. A Lovag saját elátkozott útját járja, s hamarosan kardot ránt saját bosszúja ellen. A kapuban dühös t ű z lobog. Wyval… Feje hátrarándult, mintha egy láthatatlan kéz megrántotta volna, s szájából, orrából vér szivárgott. Vörösen elmosolyodott. – Locqui Locqui Wyval vár. A Hölgy és a N ő vér egymás körül táncolnak, mindketten a világ rájuk eső részében. ő vér Vérivó is vár, vár arra, hogy megtalálják, ösvények Ura tudja, hogy vérét láz emészti, s az elmúlás szakadékának szélén tántorog. tántorog. Így festenek tehát a Kunyhók. Kunyhók. Egyet kivéve. Valaki állítsa meg! – sziszegte Szerén Pedak, s elengedte Udinász karját. S most Udinászon volt a sor, – hogy megragadja a n ő kezét, és visszatartsa. Szerén villámló tekintettel fordult felé, s küzdött, hogy kiszabaduljon a szorításából. Udinász közelebb húzta magához. – Ez nem a te világod, Akvitor! Senki sem hívott ide! Vagy állj, és ne mondj mondj semmit… vagy menj el! – Az Az Üres Kunyhó – folytatta Tollas Boszorka szélesed ő mosollyal – nagyon is zsúfolttá vált. Vigyázzunk a fivérekkel! Figyeljetek! A vér hálója szétterjed, lassan az egész világot rabul ejti! Senki sem menekül, senki sem lel menedékre! – Jobb kezével hirtelen mozdulatot tett, s szétszórta az ősi lapokat a földön. A magasban, a tető alatt felreppentek a galambok, s kaotikus csapkodásuk nyomán por és tollak szálltak le a néz őkre. – A Szemtanúk csak állnak egy helyben, mintha k ő ő bő l lennének! Arcukon az iszonyat maszkja! Az úrhölgyek er ő őltetett ltetett vággyal táncolnak. – Szemét lehunyta, de egyik lapról a másikra vándorolt az ujja, s hangosan, rekedtes hangon azonosította őket. – A Vándorok áttörtek a jégen, érkezik a hideg sötétség a halálos öleléssel. Az Őrök nem tudnak ellenállni a növekvő hullámnak, mely magával húzza ő ket. ket. A Megment ő k … ők… – Mir ől beszél? – kérdezte Szerén Pedak. – Mindr ől többes számban beszél… minden játékosról az Üres Kunyhóban… ennek semmi értelme. – …szembenéznek egymással, és mindketten átkozottak, s megtört tükörképpel állnak ott az Árulók… ez fekszik el ő őttünk, ttünk, ez az, amit látunk. – Hangja az utolsó szavakkal elhalkult, álla elernyedt, feje ismét előrebukott, és hajsátor borult arca elé. Fejük felett a galambok röpködtek körbe-körbe, és semmi más hang nem hallatszott a nagy pajtában. – Versengés az Üres Trónért – suttogta Tollas Boszorka szomorú hangon. – Vér és ő rület… rület… Udinász lassan elengedte Szerén Pedak kezét. A nő nem mozdult, éppen úgy megdermedt az események hatására, mint mindenki más a néz őtéren.
Udinász felmordult, majd gúnyosan az Akvitorhoz fordult. – Tudod, szegényke nem alszik valami jól mostanában. Szerén Pedak kitántorgott a szakadó es ő be. Az ösvény kavicsain vízcseppek szisszentek, a homokot kis patakok szabdalták szét, mintha kötelek húznák lefelé a hegyr ől az erd őt. A folyó és a tenger fel ől dühös morajlás hallatszott. A világ mintha össze akart volna omlani a víz támadása alatt. Szerén kipislogta szeméb ől a hideg könnycseppeket. S eszébe jutott, hogyan játszottak az edur gyerekek, felidézte az ezer perccel korábban hallott csevegést – a kép olyan távolinak t űnt, mintha valaki mástól hallott volna csak az egészr ől. Egy simára és formátlanra kopott kor emlékeivé lettek… S az emlékek csak rohantak, rohantak a tenger felé. Mint a menekül ő gyerekek.
NYOLCADIK FEJEZET Hová tűntek a napok, melyeket Egykor oly lazán megtartott biztos kezünk? Mikor ástak ezek a verseng ő folyamok Végtelen mély árkokat talpunk alatt? S hogy változott körülöttünk a világ A hazugságok nyomán, lassan, Hol az ifjak majd találkoznak, Büszke álmaink földjén? S hol vannak közöttetek, kik Előttem állnak, az egykor ismert arcok? Falba vésett szavak K'rul Belfry, Darujhisztán
A CSATÁBAN, amelyben Theradasz Buhn véres kardú harcos lett, egy meruda szablya felvágta jobb orcáját, összeroppantotta a csontot a szeme alatt, áthatolt a fels ő állkapocscsontján, és megsértette alsó állkapcsát is. A csúnya seb lassan gyógyult, és a cérnától, amivel bajtársai bevarrták a tátongó sebet, elfertőződött a hús, miel őtt még elértek volna a legközelebbi hirót faluba. Ott egy gyógyító asszony megtett mindent, amit tudott – el űzte a fert őzést, és összeforrasztotta a csontokat. Az eredmény egy hosszú, görbe seb volt egy mélyedésben az arcának ezen az oldalán, valamint egy kis üresség a szemében, ami láthatatlan, soha be nem gyógyuló sebekr ől mesélt. Trull Szengár a többiekkel együtt a jégmez ő szélétől ötlépésnyire ült, s figyelte Theradaszt, aki fel s alá járkált a hó és jég határán. Vörösróka köpönyegét tépte, lobogtatta a szél. Maguk mögött hagyták az arapa vidéket, s ezzel együtt az alárendelt edur nép fogcsikorgatástól terhes vendégszeretetét. A hirót harcosok egyedül maradtak, s fehér, töredezett arcú táj terült el el őttük. Élettelennek t űnt, de az arapák éjszakai vadászokról suttogtak, furcsa, sz őrös vállú gyilkosokról, akik csak a sötéttel bújtak el ő, s fogazott él ű fekete vaskarddal jártak. Testrészeket visznek magukkal trófea gyanánt, így nyomukban gyakran találni lefejezett, megcsonkított hullákat. Soha nem kaptak még el egyet sem, és elesett bajtársaik holttestét sosem hagyták hátra. Viszont általában csak párosával vadászó edurokat mertek megtámadni, a nagyobb csapatokat az esetek legnagyobb részében békén hagyták. Az arapák jekkáknak hívják őket, ami nagyjából annyit tesz: kétlábú farkas. – Figyelnek bennünket – jelentette ki Theradasz mély, mély, karcos hangon. Fear Szengár vállat vont. – A jégmező nem olyan élettelen, mint amilyennek t űnik. Nyulak, rókák, baglyok, fehér farkasok, medvék, aranagok… – Az arapák hatalmas állatokról is meséltek – vágott közbe Rhuland. – Barna szőrméjük és nagy agyaruk van. Mi is láttuk a csontot… – Az régi csont volt, Rhuland – felelte Fear. – A jégben találták. Valószín ű, hogy ilyen állatok ma már nem léteznek. – Az arapák nem ezt mondták! Theradasz felmordult. – És rettegésben élnek itt, a jégmez ő mellett, Rhuland, s a félelem megtöltötte elméjüket szörnyetegekkel, démonokkal. A helyzet a következ ő: majd meglátjuk, lesz, ami lesz! Végeztetek az étkezéssel? Elvesztegetjük a drága napfényt… – Igen – felelte Fear, s feltápászkodott –, ideje indulni! Rhuland és Midik Buhn rögtön a két szélre vonult. Mindketten medvebundát viseltek, feketét, ezüstös gallérral. Kezükben, melyet bundás keszty ű – az arapák ajándéka – védett, lándzsát tartottak. Ezt botként használták, ezzel próbálgatták a havat a következ ő lépés előtt. Theradasz haladt legelöl, tizenöt lépéssel a többiek el őtt, így Trull, Fear és Binadasz alkották a csapat szívét, s ők vontatták a két szánkót is, melyen a bőrbe csomagolt ellátmány és felszerelés volt.
Azt mondják, távolabb, a jégmez ő szívében víz van a jég alatt, egy beltenger sós maradványa, mely hártyavékonyságú hó alatt lesi áldozatait. Halálos csapda csa pda lehetett minden lépés alatt, ezért kénytelenek voltak lassan utazni. A szél lecsapott rájuk, belemart a szabadon hagyott b őrbe, s kénytelenek voltak kétrét görnyedni, hogy el ne sodorja őket a jeges er ő. A testét körülölel ő szőrmék ellenére Trull reszketett a hirtelen támadt hidegben, a közömbös, lélektelen er ő ugyanis lopni akart. Bejutott testébe a leveg ővel, s ellopta erejét. A halál leheletét érezte benne… Az edurok gyapjút tekertek az arcuk köré, s csak egy egészen vékony rést hagytak, hogy kilássanak. A beszélgetés gyorsan abbamaradt, és csendben gyalogoltak, még mokaszinos lépteik is tompák, csendesek voltak. A nap melege és a tavasz érkezése ezen a vidéken nem nyerhetett csatát. A hó és jég a széllel a leveg ő be emelkedett, s ott csillogott, tükörképpel csúfolva a napot. Trull gyanította, hogy a szél csak a felszín közelében fúj, míg magasan a fejük felett a jégszemcsék mozdulatlanul lebegnek, fittyet hányva az évszakok, évek múlására. Hátrahajtotta a fejét, felfelé nézett egy rövid ideig, s közben azon t űnődött, hogy a csillogó, alig áttetsz ő ég talán a múlt fagyott emlékeit hordozza magában – minden jégkristály egy-egy pillanatképet rejt, tanúságaként mindannak, ami alant történt. Számtalan sors megörökítése, talán addig visszamen őleg, amikor a jégmező helyén még tenger hullámzott. Vajon sok ezer évvel ezel őtt ismeretlen lények szelték a vizeket régies csónakokban? Bel őlük lettek vajon a jekkák? A letherek hite a Kunyhókról beszél, az elemek e furcsa rendszerér ől, s többek között szerepel ebben a hitben egy bizonyos Jég Kunyhója is. Mintha a tél varázslatból született volna, mintha a jég és hó az akaratlagos pusztítás eszközei lennének. Ebb ől bizony valami az edur legendákban is szerepelt. Jég lopta el a vidéket, mely Tiste-vért ől lett iszamós, csúnyán elkobozta a nehezen megszerzett területeket – mintha bosszút állt volna, mintha valakinek az utolsó lehelettel elmormolt átka fogott volna az edurokon. Az ellenszenv tehát – már ha létezett – régen született. A jég tolvaj, ellopja az életet, a földet és a jogos jutalmat. A halálhoz, a vérhez köt ődik, örökös börtönt alkot. Ebb ől születik a gy űlölet. Egész nap folytatták az utat, lassan, de biztosan haladtak el őre a törött, összevissza jégsziklák között, melyek messzir ől egyszer űen fehérnek t űntek, közelr ől azonban a zöld, kék és barna szín számtalan árnyalatát mutatták. Szél formálta, keményre fagyott hó alkotta síkságokon is jártak, ahol mintha homok fodrozódott volna a lábuk el őtt. Furcsa vonalakkal találkoztak, ahol valamiféle láthatatlan er ő megemelte a jeget, feltorlaszolta, mintha alant a világ mozgásba lendült volna, s vinné magával jégpáncélja egy darabját is. Késő délután Theradasz halk kiáltása állította meg őket. Trull, aki egészen eddig lehajtott fejjel ment, s csak maga elé bámult, most felnézett, s látta, hogy Theradasz megállt valami el őtt, s keszty űs kezével integet, hogy menjenek ők is oda. Pár perc múlva mind oda is értek mellé. Útjukat hasadék keresztezte, legalább tizenöt lépés széles. A meredek jégfal alja a sötétségbe veszett, s furcsa szag áradt bel őle. – Só! – mondta Binadasz, miután félrehúzta az arcát véd ő gyapjút. – Tengermaradvány. Rhuland és Midik is odaértek. – Úgy tűnik, egészen a horizontig nyúlik! – mondta Rhuland. – A törés egészen frissnek t űnik – állapította meg Binadasz, miután leguggolt a szélére. – Mintha a felszín süllyedne. – Talán a nyárnak mégis sikerült kicsit változtatnia ezen a pusztaságon – töprengett Fear. – Átkeltünk már összeforrott vonalakon, talán azok is éppen ilyen hasadék szélei voltak egykor. – Hogyan kelünk át? – kérdezte Midik. – Hívhatnék árnyakat lentr ől – mondta Binadasz, majd megrázta a fejét. – Nem tetszik a gondolat. Ha vannak is szellemek, lehet, hogy zabolátlanok. A hóban és jégben itt olyan varázslat bujkál, mely nem látja szívesen az Emurlahn erejét. – Hozzátok a köteleket! – mondta Fear. – Közel az alkony… – Ha szükséges, majd odalent letáborozunk. Trull Fearre nézett. – Mi lesz, ha összezárul, míg odalent vagyunk? – Nem N em hinném, hogy ez megtörténhet – felelte Fear. – Különben is, ma éjjel láthatatlanná válunk, elrejt minket a mélység. Ha tényleg járnak állatok ezen a vidéken, bár ennek még nem láttuk valós jelét, akkor szeretném, ha minél kevesebb esélyünk lenne a velük való találkozásra…
Mokaszinja megcsúszott a nedves köveken, amikor Trull elérte a kötél végét, és lelépett a talajra. Körülnézett, s meglepetten tapasztalta, hogy halvány, zöldes fény világítja meg új környezetüket. Valóban egy tenger fenekén voltak. A széleken a só elpusztította a jeget, hatalmas barlangokat vájt bele, számtalan jégoszlopot faragva. A leveg ő hideg volt, s űr ű és állott. Egyik oldalon Rhuland és Midik fát szedtek el ő az egyik csomagból, és éppen vacsoratüzet raktak. Binadasz és Fear újra felpakolták a szánkókat, hogy az étel meg ne romoljon a nedves talajon, és Theradasz felfedezőútra indult a barlangokba. Trull egy sekély kis pocsolyához lépett, és leguggolt mellé. A sós vízben apró, szürke lárvák nyüzsögtek. A pocsolya szélén kacsakagylók sorakoztak. – A jég haldoklik. Fear szavai hallatán Trull felállt, és bátyjához fordult. – Miért mondod ezt? – A só felemészti a húsát. Azt hiszem, ez lehet az a z egykori tenger legmélyebb része. Itt gy űlt össze a víz maradéka, majd lassan elpárolgott. Csak a sóoszlopok maradtak. Ha az egész medence ilyen lenne, akkor a jég már régen összeomlott volna fölötte… – Talán éppen azt teszi – vette át a szót Binadasz, aki szintén csatlakozott hozzájuk. – Több ezer éves ciklusokban. Összeomlik, aztán a só ismét munkához lát. Trull az árnyas mélyedések felé nézett. – Nem tudom elhinni, hogy ezek az oszlopok elbírják a jég súlyát. Biztos, hogy ciklusosan összeomlik a jég, ahogy Binadasz mondja. – Tekintete megakadt, megakadt, mozgásra lett figyelmes. Theradasz lépett ki az egyik barlangból, és Trull látta, hogy a harcos kivont karddal közeledik. – Találtam egy ösvényt! – újságolta Theradasz. – És egy gyülekez őhelyet is. Nem mi vagyunk az els ők, akik leereszkedtek ide. Rhuland és Midik csatlakozott hozzájuk. Egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Fear bólintott, és megkérdezte. – Mennyire frissek a nyomok, Theradasz? – Pár naposak. – Binadasz, Trull, menjetek Theradasszal erre a gyülekez őhelyre! Én itt maradok a Vértelenekkel. Az ösvény a hasadéktól húszlépésnyire kezd ődött, az utat, mely az oszlopok között kanyargott, megtisztították a kövekt ől és törmelékt ől. A rothadó mennyezetb ől folyamatosan csorgott a víz. Theradasz még vagy harminclépésnyit vezette őket előre, s ekkor elértek egy nagyobb tér szélére, melyet nem tagoltak oszlopok. A tér közepe táján egy alacsony, formátlan kis oltár állt. Felajánlások övezték – többnyire kagylók, de volt közöttük egy furcsa, faragott csontdarab is. Trull csak egyetlen pillantásra méltatta, mert tekintetét a távolabbi fal vonzotta. Csillogó jégfal volt, százlépésnyi vagy még annál is szélesebb, s ferdén állt – egy fal, melyben több száz fenevad dermedt meg mozgás közben, a menekülés egy pillanatában. Agancsok álltak ki a jégb ől, fejek, vállak – még mindig k őkeményre fagyva – s el őrerúgó vagy behajlított mells ő végtagok. Jeges szemgolyók verték vissza a zöldes, halovány fényt. A jégben mélyebben homályosan még több száz hasonló alak látszott. Trullt teljesen leny űgözte a pillanatkép, ezért lassan megkerülte az oltárt, s közelebb lépett, miközben minden pillanatban azt várta, hogy valamelyik lény megelevenedik, kiugrik jégbörtönéb ől, majd hatalmas patáival eltapossa őket. Ahogy közelebb ért, meglátta, hogy a jég tövében tetemek hevernek – állatok, melyek már kiestek a visszavonuló jég szorításából, fölengedtek, és lassan pocsolyává olvadtak. A rothadó húsról apró, fekete legyek seregei emelkedtek fel, s indultak Trull felé, a lakomájukat védve. Ő megállt, s addig legyezett maga el őtt, míg a felh ő szét nem oszlott – a rovarok visszatértek a tetemekhez. Az állatok – karibuk – havon futottak, mely vastagon beborította a tengerfeneket. Még látta a félelmet a szemükben – és igen, a jégben, karnyújtásnyira ott volt egy hatalmas, ezüstsz őr ű, borostyánszemű farkas feje és válla, egy karibu mellett. A farkas felemelt fejjel, leend ő áldozata nyaka felé tátott szájjal fagyott meg. A felhúzott ajak mögött akkora agyarak csillogtak, mint Trull hüvelykujja. A természet drámája, az élet, mely még mit sem sejt a hátulról – vagy fentr ől – közelgő végzetr ől. Egy kegyetlen istenség csapása – aki éppen olyan közömbös, mint maguk az állatok. Binadasz odalépett mellé. – Ez egy Üreg műve – mondta. Trull bólintott. Varázslat. Semmi más nem okozhatta. – Egy isten.
– Talán, bár nem feltétlenül az, fivérem. Bizonyos er őket elég elszabadítani, és erejük lavinaként, megállíthatatlanul terjed tovább. – A Jég Kunyhója – mondta Trull. – Ahogy Ahogy a letherek hitében is szerepel. – A Szemtanú Keze – mondta Binadasz –, várt, míg véget ért a háború, és csak utána lépett el ő, s eresztette szabadon erejét. Trull a régi legendák terén mindig m űveltebbnek gondolta magát a többi edurnál, ám Binadasz szavait hallgatva szánalmasan tudatlannak érezte magát. – Hová tűntek? – kérdezte. – Hová lettek azok a régi er ők? Miért élünk úgy, mintha… mintha csak mi lennénk? Fivére vállat vont, s látszott, hogy mint mindig, most is nehezére esik kilépni a hallgatásból. – Azért maradunk egyedül – felelte –, hogy megóvjuk múltunk szentségét. Trull ezt fontolóra vette, s tekintete ismét a pillanatképre tévedt, azokra a sötét, homályos lényekre, akik nem menekülhettek el a sorsuk elől, majd megszólalt. – Dédelgetett igazságaink sérülékenyek. – Támadhatóak, igen. – És a só eszi a jeget alattunk, míg a talaj a lábunk alatt hihetetlenül vékonnyá nem nem válik. – S ami fagyos volt… felenged. Trull közelebb lépett az egyik rohanó karibuhoz. – Ami felenged, az összerogyik, a földre zuhan, és elrothad, Binadasz. A múltat belepik a legyek. Fivére elindult az oltár felé, s megjegyezte: – Azok, akik ezt az oltárt tisztelik, alig pár napja jártak erre. – Nem onnan jöttek, ahonnan mi. – Nem kétséges, vannak más utak is ebben a jég alatti világban. Trull Theradaszhoz fordult – csak most jutott el a tudatáig, hogy ő is ott van. A harcos a bejáratban állt, lélegzete meglátszott a leveg ő ben. – Vissza kellene térnünk a többiekhez – mondta Binadasz. – Messze kell még menetelnünk menetelnünk ma este. Eltelt a párás, hideg éjszaka, az olvadó jég folyamatosan susogott a fülükbe. Az edurok felváltva őrködtek, sz őrmékbe bugyolálva, fegyverrel a kezük ügyében. De a tompa fényben nem volt mit látni. Jég, víz és k ő, halál, éhes mozdulatok és áthatolhatatlan csontok; vak triumvirátus uralma az áttetsz ő világban. A társaság hajnal el őtt felkelt, gyorsan megreggeliztek, aztán Rhuland elindult felfelé a kötélen, bízva a messze a fejük felett bevert kampók erejében. Kétharmad úton, ahol a szakadék kell ően összeszűkült ahhoz, hogy átmászhasson az északi falra, megállt, és újabb kampókat kezdett a jégbe verni. Szilánkok és nagyobb jégdarabok potyogtak egy darabig az alant várakozók nyakába, majd Rhuland kiáltással jelzett. Midik a kötélhez ment, és mászni kezdett felfelé, míg Trull és Fear b őrszíjakkal egymáshoz er ősítették az élelmiszercsomagokat. A szánkókat akarták a végére hagyni. – Ma – mondta Binadasz – nagyon óvatosnak kell lennünk. Tudni fogják, hogy itt jártunk, és felfedeztük az oltárt. Trull odapillantott. – De nem szentségtelenítettük meg! – Ki tudja? Talán már a puszta jelenlétünk is halálos sértésnek számít, fivérem! A nap már a horizonton járt, mire az edur harcosok felszerelésükkel és szánkóikkal együtt a szakadék túloldalára kerültek. Az égbolt tiszta volt, és nem fújt a szél, de a dermeszt ő hideg nem tágított. A nap két oldalán kistestvérek ragyogtak – élesebben, tisztábban látszottak, mint korábban, mintha az elmúlt éj során a fenti világ befejezte volna az átalakulást valami furcsa, szigorú, élettelen irányába. Ismét Theradasszal az élen indultak útnak. Talpuk alatt ropogott a jég, a szánkók surrogva haladtak, s a sziszegést egyszerre hallották közelr ől és távolról, mintha maga a csend vált volna hallhatóvá. Trull végre rádöbbent, hogy a hang nem más, mint a vére rohanása, lélegzetének és szívének ritmusához igazodva. A ragyogás bántotta a szemét. Tüdejét minden egyes leveg ővétel égette. Az edurok nem illettek ebbe a tájba. A Jég Kunyhója. A letherek így ismerik: az élet tolvaja – miért küldött ide minket Hannan Moszang? Theradasz megállt, és megfordult. – Farkasnyomok – mondta. Elég nehezek voltak voltak ahhoz, hogy nyomot hagyjanak hagyjanak a fagyott hóban is. Elértek Theradaszhoz, és megálltak a szánkókkal. Trull leengedte a hámot sajgó válláról. A nyomok éppen keresztezték útjukat, s nyugati irányba haladtak tovább. Hatalmasak voltak. – Ezt egy olyan lény hagyta, amilyet múlt éjjel a jégben láttunk – mondta Binadasz. B inadasz. – Mire vadászhat? Nem láttunk eddig semmit… Fear felmordult, majd megszólalt.
– Ez nem jelent jel ent valami sokat, fivérem. Ezekkel a szánkókkal nem mondhatni, hogy nagyon halk utazók lennénk. – De akkor is – felelte Binadasz –, a csordák nyomokat hagynak! Mostanáig kellett volna találnunk valami nyomot! Folytatták az utazást. Valamivel dél után Fear ismét pihen őt rendelt el, s megebédeltek. Körülöttük mindenfelé jellegtelen jégmező terült el, ameddig a szem ellátott. – Nincs mitől félnünk itt – mondta Rhuland, aki letelepedett az egyik szánkóra. – Láthatjuk, ha bárki jön… vagy ha bármi jön. Mondd csak, Fear, milyen messze megyünk még? Hol van ez az ajándék, amit Hannan Moszang meg akar velünk kerestetni? – Még egy napot kell mennünk észak felé – felelte Fear. – Ha ez tényleg egy ajándék, akkor ki adja? – kérdezte kérdezte Trull. – Nem tudom. Ezután egy ideig senki sem szólt. Trull a keményre fagyott havat szemlélte maga el őtt, s nyugtalansága egyre fokozódott. Valami volt a fagyos, mozdulatlan leveg ő ben. Magányuk hirtelen fenyeget őnek tűnt, egy ismeretlen veszedelem id őszakos távollétének. De legalább vértestvérek, hirót harcosok között volt. Mégis, miért van ennek az ajándéknak elmúlásra emlékeztet ő szaga? Egy újabb éjszaka. Felverték a sátrakat, megf őzték a vacsorát, majd beosztották az őrséget. Trull volt az első. A tábor körül sétált folyamatosan, lándzsával a kezében, hogy ébren tudjon maradni. A vacsorától kellemesen eltelt, elálmosodott, s a jégmez ő csupaszsága tovább nehezítette a koncentrálást. Az égbolt mozgalmas volt, furcsán, rendszertelenül mozgó áramlatok uralták. Látott már ilyet korábban is, a tél derekán a hirót falu felett, de sosem ilyen élesen, sosem ilyen fürgén, s nem hallotta még ezt a különös sziszegő hangot sem. Arra emlékeztette, mint amikor a törött üveg ropog az ember talpa alatt. Amikor eljött az idő, felébresztette Theradaszt. A harcos kilépett a sátorból, majd szorosra húzta magán a bundát, és kivonta kardját. Felnézett a mozgalmas éjszakai égboltra, de nem mondott semmit. Trull bemászott a sátorba. sát orba. A levegő bent állott volt, párás. A sátor falai jegesedni kezdtek, s ismeretlen világok térképei rajzolódtak ki a jégvirágokban a viaszolt anyagon. Kintr ől Theradasz nehéz léptei hallatszottak – ő is rótta a köröket. A hang elkísérte Trullt álmába is. Összefüggéstelen álmok következtek. Látta Majent meztelenül az erd ő ben, amint leereszkedett egy férfira, majd kéjesen vonaglani kezdett. Közelebb botorkált, mert látni akarta a férfi arcát, tudni akarta, ki az, de ehelyett elveszett, az erd ő kifürkészhetetlenné vált, felismerhetetlenné, sosem érezte még így magát, s nagyon megijedt. Térden csúszott a nedves talajon, s közben hallotta Majen állatias, kéjes nyögéseit, kiáltásait. S fel is éledt benne a vágy. Nem Majen, hanem az iránt, amire a lány rátalált – a vad, önfeledt élvezetre, a pillanatra, melyhez képest a múlt és a jöv ő értelmét s jelent őségét veszti. Egy pillanat, melyben nem számítanak a következmények sem. Az éhség fájdalommá er ősödött benne, törött késpengeként ágyazódott a mellkasába, s minden egyes légvételnél égette – álmában felkiáltott, mintha Majennek válaszolna. A lány felismer ően felnevetett, s kacaja olyan volt, akár egy meghívás, hogy Trull csatlakozzék az ő világához. Majen, fivére jegyese. Elméje egy része h űvös és objektív maradt, s szinte gúnyosan szemlélte önmagát. Megértette az álom mögötti jelentést, az öntudatlan irigységet és az éhséget. Az edur férfiak általában lassúak ezen a téren. Ez volt az oka annak, hogy a jegyesség és a házasság a feln őttkorba lépés után legalább egy, de inkább két évtizeddel következett csak be. Az edur n ők jóval korábban szembenéztek asszonyi vágyaikkal. A férfiak között az a pletyka járta, hogy a n ők használták a lether rabszolgákat, de Trull nem hitt ennek a valóságtartalmában. Egyszer űen… hihetetlennek t űnt. A gúnyos, objektív énje ezen jót mulatott, elhatárolta magát Trull naivitásától. Fagyosan ébredt, a kételyekt ől és zavarodottságtól gyengén, s egy ideig csak hevert a hajnal el őtti félhomályban, s figyelte saját leheletét, mely felh őként gomolygott a sátor falai között. Valami motoszkált a fejében, de hosszú id ő be telt, mire rájött, hogy mi is a baj. Nem hallott lépteket. Trull kimászott a sátorból, ki a hóba és jégbe, majd felállt. Rhuland volt őrségben. Fivére lehajtott fejjel, görnyedten ült a kihunyt őrtűz mellett, bundákba burkolózva. Trull odasétált Rhuland mellé. Hirtelen elöntötte a harag, mert rájött, hogy a fivére elaludt. Két kézzel felemelte lándzsáját, s annak markolatával nagyot csapott öccse fejére. Tompa puffanás hallatszott, s fivére oldalra dőlt. Rhuland felkiáltott, majd a hátára gördült a keményre fagyott havon, és a kardja után kutatott.
Trull lándzsájának hegye ekkor már öccse nyakánál lebegett. – Elaludtál őrség közben! – sziszegte. – Nem igaz! – Láttam, hogy aludtál! Odasétáltam mögéd! – Nem aludtam! – Rhuland feltápászkodott, s fél kézzel a fejét fogta. fogta. A többiek is el ő bukkantak sátraikból. Fear egy percig csak nézte Trullt és Rhulandot, majd a csomagjaikhoz lépett. Trull reszketett, leveg ő után kapkodott. Egy percig visszakozott volna, hiszen mégiscsak a vértestvérére haragudott meg annyira, de aztán felötlött benne, hogy mekkora volt a kockázat. – Látogatóink voltak! – jelentette be Fear. Felállt, s körülnézett a fagyos talajon. – Nem hagytak nyomokat. – Akkor honnan veszed, hogy itt jártak? – kérdezte Rhuland. – Onnan, hogy minden élelmünk elt űnt, Rhuland. Úgy fest, egy ideig éhen maradunk. Theradasz elkáromkodta magát, majd elindult egy nagyobb körre, nyomokat keresve. Közöttünk jártak. A jekkák. Megölhettek volna minket álmunkban. Csakis azért, mert Rhuland nem képes felfogni, mit is jelent harcosnak lenni. Ehhez már nem volt mit hozzáf űzni, s ezt tudták mind. Kivéve persze Rhulandot. – Nem aludtam! Megesküszöm! Fear, hinned kell nekem. Csak leültem egy percre, pihentetni a lábamat! Nem láttam senkit! – Csukott szemmel nem csoda – morogta Theradasz. – Azt hiszitek, hogy hazudok, pedig nem! nem! Az igazat mondom, esküszöm! – Nem számít – mondta Fear. – A baj megtörtént. Mostantól megduplázzuk megduplázzuk az őrséget! Rhuland Midik felé fordult. – Ugye, te hiszel nekem? Midik Buhn elfordult. – Kész csata volt már felébreszteni is, amikor elkezd ődött az őrséged ideje – mondta szomorú, fáradt hangon. Rhuland döbbenten állt, s arcán tisztán látszott, hogy a történteket árulásként fogja fel. Ajka elvékonyodott, arcizmai megfeszültek, s lassan elfordult. A mocskok a táborunkban jártak. Hannan Moszang Moszang hisz bennünk… – Szedjük a sátorfánkat – mondta Fear –, és menjünk. Trull azon kapta magát, hogy folyamatosan a horizontot kémleli, s életében el őször érzi magát igazán végtelenül kiszolgáltatottnak. Figyelték, követték őket. A táj üressége hazugság volt. Valószín űleg varázslat műve, de ez nem volt mentség – nem lehetett mentség – Rhuland hibájára. A bizalom odalett, és Trull pontosan tudta, hogy Rhuland élete ezután csakis arról fog szólni, hogy megpróbálja visszaszerezni. Egy apró félrelépés, és a jöv ő útja máris egyértelm űvé válik a fiatalember el őtt – nyílegyenes, mély, el nem ágazó. Egy magányos utazás csatáról csatára, minden lépésnél a képzelt vagy valós – mindegy, melyik – kétely s űr ű közege nehezíti dolgát. Rhuland minden fivérében és barátjában újabb és újabb vádlót lát majd. Minden mozdulatban, minden szóban, minden pillantásban ezt keresi. És a szomorú az, hogy nem is jár majd túl messze az igazságtól… Ezt nem lehet titokban tartani a faluban sem. Szégyen a Szengárokra, avagy sem, a történet napvilágra kerül, a riválisok és a kárörvend ők – márpedig abból akad b őven, ha az élet úgy hozza – vihogva faragnak majd nótát bel őle. Ez a folt az egész Szengár vérvonalat érinti. Továbbhaladtak. Északnak, az ürességben. Késő délután Theradasz megpillantott valamit, s pár perc múlva már a többiek is meglátták. Egy fényvisszaver ődés, magas, keskeny, szögletes – ez emelkedett a síkság fölé. Nehéz volt megállapítani, hogy mekkora, de Trull abban biztos volt, hogy a jelenség természetellenes és kézzelfogható. – Ez az a hely – szólalt meg Fear. – Hannan Moszang álma igazat szólt. Itt találjuk meg meg az ajándékot. – Akkor hát gyerünk! – mondta mondta Theradasz, és elindult. A jégszikla egyre nagyobbnak látszott, ahogy közeledtek felé. Repedések jelentek meg a havon és a jégen a talpuk alatt, s minél közelebb értek a helyhez, annál jobban emelkedett a talaj. A szikla nyilvánvalóan a mélyből tört a felszínre, hirtelen, egy váratlan kitöréssel, mely szekér nagyságú jégdarabokat lövellt az ég felé, hogy aztán visszazuhanjanak, s szétrobbanjanak a jégszikla oldalán. Jeges, keményre fagyott sárdarabok hevertek a szikla körül, durván kör alakban. A sziklában tükörsima felületek kapták el és lövellték szanaszét a napsugarakat – a tornyosuló alakzatban a jég kristálytiszta volt.
A kitörés helyszínét ől vagy harminc méterre a csoport megállt. Trull kibújt a szánkó hevederéb ől, és Binadasz is követte a példáját. – Theradasz, Midik! Ti maradjatok itt, és őrizzétek a szánkót! – mondta Fear. – Trull, te vedd kézbe a lándzsádat! Binadasz, Rhuland, ti adjátok az oldalvédet! Mehetünk! Elindultak felfelé, az emelked őn kerülgetniük kellett a sárból és jégb ől álló akadályokat. Rossz szag terjengett a leveg ő ben – a rothadás és elmúlás szaga. Binadasz figyelmeztet ően felszisszent, majd megszólalt. – A szellem, akit Hannan Moszang megidézett az óceán mélyéb ől, itt járt, a jég alatt. Ez az ő keze munkája, és a varázslat még itt lebeg. – Emurlahn? – kérdezte Trull. – Nem. Elértek a jégszikla tövébe. Átmér ő je meghaladta az ezeréves feketefákét is. Számtalan sima tábla keveredett benne össze, s a sok éles, sima felület együttese csordogáló piros vérként tükrözte vissza a lemen ő nap vörös fényét. Fear előremutatott. – Ott! Ez az ajándék! Ekkor Trull is megpillantotta. Halványan, elmosódva látszott a dupla markolatú kard, melynek pengéje furcsán cakkos volt – bár ezt talán csak a vastag jégréteg láttatta így. – Binadasz, sződd át Trull lándzsáját az Emurlahn erejével! Amennyire csak tudod… ez sok, nagyon sok árnyékot felemészt majd! Fivérei elkomorodtak. – Felemészt? Miért? – Mert a jeget összetörve el fognak pusztulni. Az ajándék kiszabadításához áldozatra lesz szükség. Ne feledjétek, ne nyúljatok a kard markolatához csupasz kézzel, miután kiszabadult! És ne hagyjátok, hogy az árnyak ezt megtegyék, mert biztos, hogy ezzel fognak próbálkozni! Méghozzá kétségbeesett elszántsággal! – Milyen kard ez tulajdonképpen? – kérdezte kérdezte Trull suttogva. Fear nem felelt. – Ha összetörjük ezt a jégsziklát – szólalt meg Binadasz akkor mindannyian álljatok távolabb Trulltól és tőlem! – Nem lesz bajunk – felelte Fear. – Hannan Moszang látomása ezt tisztán elárulta. – És meddig mutatja a jöv őt ez a látomás? – kérdezte Trull. – Látta a hazautat is? Fear megrázta a fejét. – Csak azt látta, hogy összetört a szikla, és lehullott az utolsó jégdarab is. Nincs tovább. – Vajon miért? – Nem most jött el a kétkedés ideje, Trull – felelte Fear. – Nem? Szerintem pedig éppen most kellene feltenni ezeket a kérdéseket! Fivérei odafordultak. Trull elfordította a tekintetét. – Nem tetszik ez nekem! – Oda a bátorságod? – csattant fel Rhuland. – Ilyen messzire jöttünk, és most most kezdesz kételkedni? – Milyen fegyver ez az ajándék? Ki készítette? Nem tudunk semmit arról, arról, amit ki akarunk szabadítani! – Máguskirályunk parancsot adott – felelte Fear, s arca sötétedni kezdett. – Szerinted mit kellene tennünk, Trull? – Nem tudom – Binadaszhoz fordult. – Nincs rá mód, hogy hogy kifürkésszük a titkokat? – Csak akkor tudhatok többet, ha már kiszabadítottuk a kardot. Fear felmordult. – Hát akkor kezdd már, Binadasz! Theradasz felkiáltott. – Egy farkas! – mutatott dél felé. A fenevad alig látszott, fehér sz őre egybeolvadt a hóval, s mozdulatlanul állt t őlük vagy ezerlépésnyire, őket bámulva. – Ne vesztegesd már az id őt! – mondta Fear Binadasznak. Árnyak indultak Binadasz irányából, kékes foltok suhantak a havon Trull feketefa lándzsája felé, ahol is mintha beleivódtak volna a csillogó fába. Trull a vastag keszty űn keresztül nem érezte másnak a fegyver tapintását, de mintha valami új hangot hallott volna – egy vonyítást, ami a csontjaiban zenélt. Iszonyatos érzés volt. – Nincs több – nyögte Binadasz. Trull a fivérére pillantott, látta, mennyire elsápadt, milyen izzadt a homloka.
– Ellenállnak neked? Binadasz bólintott. – Igen. Tudják, hogy a pusztulásba küldöm küldöm őket. – Hogy halhatnak meg a szellemek? – akadékoskodott Rhuland. – Hiszen már így is csak árnylények! Nem az őseink lelkei? – Nem a mi őseinké – felelte Binadasz, de nem fejtegette tovább. Inkább intett Trullnak. – Csapj le a jégre, fivérem! Trull habozott. Hátranézett bal válla fölött, s addig kutatta a horizontot, míg meg nem látta a farkast. Az lehajtotta a fejét, lába megfeszült. – Alkony Nővérre! – suttogta – Ez támadni készül! Alant Theradasz és Midik már kézbe vették lándzsájukat. – Most, Trull! Fear kiáltása hallatán úgy megijedt, hogy csaknem elejtette a fegyvert, de aztán megfeszítette magát, visszafordult a jégtorony felé, és teljes er ő ből a jégbe vágta a lándzsa vashegyét. Miközben Trull a lándzsát lendítette, szeme sarkából mozgást észlelt minden oldalról, mintha a fegyverrel együtt a látóhatárt, a havat is megmozdította volna. Aztán a jégtorony vakítóan fehér köddé robbant szét. Kiáltások harsantak. Trull kezében vadul megrándult a lándzsa, a feketefa pedig vasként pendült, ahogy a számtalan szellem kiszakadt belőle. Halálsikolyuk megtöltötte koponyáját. Megtántorodott, megmarkolta lándzsáját, s próbált átlátni a felh őn. Fegyverek csaptak össze. Egy agancs karmolt az arca felé, minden ágát hegyesre faragták, és kvarccal vonták be, hogy er ősebb legyen. Trull hátraugrott, lándzsája nyelét pedig az agancs útjába emelte. Csapdába is ejtette, majd egy csavarással elérte, hogy tulajdonosa elengedje különös fegyverét. Az agancs félrerepült. Egy felfelé irányuló hasítás a lándzsával, és Trull érezte, hogy fegyvere hegye behatol a sz őrme és hús mögé, végigzongorázik a bordákon, majd kiszabadul egy pillanatra, s ezzel a lendülettel behatol az állkapocscsont mögé is. Kezdte tisztábban látni maga körül a világot. Vadak támadtak rájuk, kicsik, félelmetesek. Fehér bundát viseltek, arcukat lapos fehér maszk takarta. Karmos agancsfegyvereket lengettek, valamint rövid nyel ű, k őhegyű szúrólándzsákat. A jekkák minden irányból támadtak. Fear egyszerre hármat tartott sakkban, s mögötte ott állt a kard kiszabadítva a jégb ől, a fagyos földbe szúrva – a jekkák mindenáron meg akarták szerezni. Trull lecsapott Fear hozzá legközelebb es ő ellenfelére, fegyvere fémhegye mélyen a vadember nyakába hatolt. Vér fröccsent, beszennyezve a lándzsa nyelét is. Kitépte a fegyvert a húsból, s éppen elkapta tekintetével azt a pillanatot, amikor az utolsó, Feart támadó jekka egy halálos kardsebbel a földre zuhan. Megperdült, és látta, hogy Binadaszt maguk alá temetik a jekkák. Ezután árnyak lepték be a vonagló tömeget. Rhulandot nem látta sehol. Alant Theradasz és Midik sikeresen állták a farkas rohamát – a hatalmas bestia már az oldalán feküdt, lándzsák kaszabolták testét, lába még rángatózott, de Theradasz megadta a kegyelemdöfést széles pengéj ű kardjával. Két másik farkas közeledett feléjük, és még féltucatnyi jekka. S még féltucatnyi vadember mászott felfelé a lejt őn. Trull felkészült a fogadásukra. A közelben Binadasz kimászott a holttestek kupaca alól. Testét vér borította, f őleg jobb oldalát. – Mögém, Binadasz! – parancsolta Fear. – Trull, te gyere gyere a balomra! Gyorsan! – Hol van Rhuland? Fear csak a fejét rázta. Miközben fivére baljára lépett, Trull szemügyre vette a földön hever ő tetemeket, de mind jekka volt. Mégis, a felismerés ökölcsapásként érte. Meg fognak halni. Ebb ől a kutyaszorítóból nincs kiút. Az emelkedőn közeledő jekkák támadásba lendültek. Agancsokat lóbáltak, az éles ágvégek csillogtak a leveg ő ben, a halálos fegyverek kerepl őként forogtak. Trull felkiáltott, lándzsájával el őredöfött, miközben leguggolva próbált kitérni a fergeteg el ől. Egy agancs kijátszotta védvonalát, és felsértette bal térdét. Szörny ű fájdalom hasított a lábába, s elöntötte a vér, de a lába megtartotta a súlyát, és talpon tudott maradni. A fegyverfergeteg mögül a jekkák is megérkeztek. Tucatnyi szívdobbanás telt el azzal, hogy az edurok védekezni kényszerültek, majd szinte egyszerre találtak lehetőséget az ellentámadásra. Kardok és lándzsák martak a húsba, s két jekka elesett. Sikoly hallatszott Trull és Fear mögül, mire a vadak egy pillanatra ledermedtek, majd egyszerre jobbra indultak… …ahonnan is Rhuland közébük vetette magát, kezében a frissen kiszabadított karddal.
Egy vad suhintás, és egy jekkafej levált a nyakról, s legurult a lejt őn. Egy újabb suhintás, s vér fröccsent szanaszét. Fear és Trull rohantak, hogy lekössék a támadók egy részét… …de a dárdák közben utat találtak Rhuland testébe. Felsikoltott, véres kardja megremegett feje fölött a kezében. Ezután összecsuklott, s egy ütés hatására hanyatt elterült a földön, a karddal a kezében. Az őt körülvev ő jekkák hirtelen szétspricceltek, majd rohanvást, fegyvereiket szanaszét dobálva elindultak lefelé a lejt őn. Trull odaért végre, csúszkálva a vért ől iszamós jégen, s a térdét ért seb fájdalmát azonnal elfelejtette, amint letérdelhetett Rhuland mellé. – Visszahúzódnak – mondta Fear, aki kapkodva kapkodva szedte a leveg őt, s beállt Trull és Rhuland védelmére. Trull szédülten letépte keszty ű jét, és Rhuland nyakára tette kezét a pulzusát keresve. Binadasz is odatántorgott, s letérdelt Trullal szemben. – Hogy van az öcsénk, fivérem? Trull felemelte tekintetét, s csak nézett, míg Binadasz el nem fordította a fejét. – Rhuland halott – jelentette ki Trull, majd lehajtotta a fejét, s tekintete megakadt az öccse testén ejtett hatalmas, tátongó sebeken. Vére már jégvirágos volt a sz őrmén, de a vizelet, ürülék és vér szaga még er ősen érződött a hideg ellenére is. – Jön Theradasz és Midik – mondta Fear. – A jekkák elmenekültek. – Ezután felállt, és elindult a lejt ő túloldala felé. De ennek semmi értelme! A markukban voltunk! Túler ő ben voltak! Ennek semmi értelme. Rhuland… ő ben meghalt. Halott. Az öcsénk halott… Kis idő múltán Fear visszatért, leguggolt mellé, és gyengéd mozdulattal… a kardért nyúlt. Trull figyelte, ahogy Fear ujjai Rhuland kezére zárulnak, s megpróbálják szétfeszíteni a halott ujjait a markolaton… Nem sikerült neki. Trull szemügyre vette a szerencsétlenséget hozó fegyvert. A pengéje foltos volt, láthatóan tiszta acél és egy másik, sötétebb anyag keverékéb ől kovácsolták, a felülete repedezett, egyenetlen volt. A vér ráfagyott, s gyorsan terjed ő rothadás gyanánt fekete foltokat hagyott rajta imitt-amott. Fear megpróbálta kicsavarni a fegyvert a halott kezéb ől. De Rhuland bizony nem eresztette, amit megszerzett. – Hannan Moszang figyelmeztetett bennünket! – mondta Binadasz. – Nem igaz? B őrünk nem érhetett volna a fegyver markolatához… – De hiszen ő már halott! – suttogta Trull. Rájuk szakadt az alkony, a leveg ő gyorsan hűlt körülöttük. Theradasz és Midik is megérkezett. Mindketten megsebesültek, de csak könnyebben. Némán néztek le Rhuland holttestére. Fear hátrad őlt, láthatóan elhatározásra jutott. Egy percig még hallgatott, s lassan visszahúzta a keszty ű jét. Ezután felegyenesedett. – Vigyük le karddal együtt a szánkókhoz. Hannan Moszang feladata lesz, hogy átvegye az ajándékát halott öcsénk kezéb ől. Senki sem szólt semmit. Fear végignézett rajtuk, majd folytatta: – Ezen az éjjelen nem pihenünk, hanem utazunk. Szeretném, ha a lehet ő leghamarabb magunk mögött hagynánk ezt a havas pusztaságot. – Lenézett Rhulandra. – Öcsénk kardja véres lett. Hirót h ősként halt meg. Temetése hősi lesz, s a hirótok mindig emlékezni fognak rá! A tompaság helyét valami más vette át… kérdések tömkelege. De ugyan mi hasznukat vehették volna? A válasz sem lett volna jobb, mint bármilyen féltételezés, ami a bizonytalanságból születhetett. Trull gondolatait megszállták a kételyek. Hová t űnhetett Rhuland? Mit akart elérni azzal, hogy a jekka vadak közé vetette magát? Pontosan tudta, hogy mit nem lehet tenni az ajándékkal, mégis a tilalom ellenében cselekedett. Ami történt, az… értelmetlen volt. Rhuland ezen utolsó cselekedetével sem bizonyította be, hogy tévesen fosztották meg társai a bizalmuktól. Ez a zavaros vég nem egy tiszta hő si cselekedet volt . Fear ugyan h ősnek nevezte az öccsét, de Trull gyanította, hogy mi lehet ezzel a célja. Tomad Szengár egyik fia nem teljesítette kötelességét éjszakai őrség közben. Most holtan fekszik, s áldozathozatalának körülményei, cselekedetének okai homályosak. A kérdésekkel Trull nem jutott sehová, így átevezett egy másik hullámra, s az új gondolatmenett ől görcsbe rándult a gyomra, és megkeseredett a szájíze. Ebben az utolsó cselekedetben bátorság volt. Ha más nem is… meglep ő bátorság, hiszen Trull már kezdte azt hinni, hogy öccse, Rhuland… nem bátor . Kételkedtem benne. Minden téren kételkedtem benne. benne.
Szíve mélyén ott motoszkált a b űntudat… egy szellem s egy szellem hangja, és egy karmos kéz, mely szorította, csak szorította, míg lelke sikoltozni nem kezdett. A sikolyt persze csak Trull hallotta, de már attól félt, hogy bele fog bolondulni. S mindezek mellett egy mindennél áthatóbb érzés – a hiányé. Ürességet érzett. Elvesztette egyik testvérét. Egy arc, mely többé nem húzódik mosolyra, egy hang, amit Trull többé nem hallhat. A hiány egyre nyomasztóbban nehezedett rá. Segített Fearnek viaszos sátorlapba csomagolni Rhulandot és a kardot, s közben egészen távoli hangként érzékelte Midik zokogását, valamint Binadasz beszédét, aki Emurlahnból merítve próbálta gyorsítani sebeik gyógyulását. Amikor a vászon eltakarta Rhuland arcát, Trull leveg ő után kapott, s hátrah őkölt, amikor Fear bőrszíjak segítségével rögzítette a vásznat. – Bevégeztetett – mormogta Fear. – A halál ellen nem harcolhatunk, fivéreim. Mindig utoléri az embert, bújjon bárhová, meneküljön bármilyen sebesen. A halál ott lapul minden halandó árnyékában, igazi árnyékában, az id ő pedig a szolgája, mely lassan körbejáratja ezt az árnyékot, míg az, ami az ember mögött terült el, már el őtte húzódik. – Hősnek nevezted. – Igen, és nem alaptalanul. Az emelked ő túloldalára ment, amit innen nem láthattunk, s felfedezte, hogy a jekkák úgy akarták megszerezni a kardot, hogy hogy hátba támadnak bennünket. Trull felnézett. – Meg kellett tudnom a választ a kérdéseimre, kérdései mre, fivérem. A domb túloldalán két jekkát megölt, de közben elvesztette a fegyverét. Többen támadtak még rá, így Rhuland arra a következtetésre juthatott, hogy csak egy választása van. A jekkák a kardot akarták. Csak a testén keresztül szerezhették meg, Trull, bevégeztetett. Meghalt, véres karddal, bátran. A saját szememmel láttam a tetemeket a domb túloldalán, miel őtt visszajöttem volna hozzátok. Minden kételyem hamis volt… s a gyanú mérgébő l,l, Alkony N ő vérre, de nagyot is kortyoltam ! ő vérre, – Trull, szükségünk lesz rád és a lándzsaforgató tudásodra a hazafelé vezet ő úton hátvédként – mondta Fear. – Binadaszt és Rhulandot is a szánkón kell húzni hazáig, ehhez kellünk ketten, Theradasz és én. Midik lesz az előőrs. Trull meglepetten pislogott. – Binadasz nem tud járni? – Eltört a csípő je, és nem maradt elég ereje ahhoz, hogy meggyógyítsa meggyógyítsa magát. Trull felegyenesedett. – Gondolod, hogy a nyomunkba nyomunkba erednek? – Igen – felelte Fear. Megkezdődött a menekülés. Rájuk borult a sötétség, s magával hozta a szelet is, ami felemelte a fels ő réteg porhavat, míg az égbolt szürkésfehérré és alacsonnyá nem vált. A h őmérséklet tovább csökkent, szinte gonoszul, míg már a testüket véd ő szőrmék is kevésnek bizonyultak. Trull sérült lábát kímélve kocogott húsz lépéssel a szánkók mögött – alig látta a hófúvásban. A véres lándzsa a kezében volt, de err ől félpercenként egy pillantással meg kellett bizonyosodnia, hiszen ujjai elgémberedtek. Folyamatosan tudatában volt, hogy az ellenség ott lehet körülötte a látómezején túl, a sötétben, pillanatokra csupán a támadástól. Nem lenne ideje reagálni, és a figyelmeztet ő kiáltást elsodorná a szél, társai nem hallanának semmit. Holttestéért nem térnének vissza – az ajándékot muszáj hazavinni. Trull tovább futott, s felváltva fürkészte mindkét oldalt, valamint id őnként a háta mögé is kukucskált, de nem látott mást, csak a fehérséget. A fájdalom ritmikus lüktetése a térdében le-legy őzte az egyre elhatalmasodó, halálos lassulást, a kimerültséget, mely elnehezítette a sok sz őrme alatt minden tagját. A hajnal érkeztét a homály lassú, kelletlen tompulása jelezte csak – nem csitult a szél, nem emelkedett a hőmérséklet. Trull képtelen volt tovább figyelni. Egyszer űen csak futott tovább, egyik lábát a másik után tette, tekintetét le sem vette jéggel borított mokaszinjáról. Kezét furcsán melegnek érezte a keszty ű ben, csukló alatt. Ezt valahogy nyugtalanítónak találta. Az éhség elmúlt, csakúgy, mint a fájdalom a térdéb ől. Motoszkáló nyugtalanság – Trull végre felnézett. A szánkókat nem látta sehol. Nagyot kortyolt a keser ű levegő ből, s pislogva próbált keresztüllátni a szempillájára rakódott jégcsapocskák erdején. A tompa nappali fény gyengülni kezdett. Végigrohanta az egész napot vakon, s gyorsan közeledett a következ ő éjszaka. Elveszett. Trull eldobta a lándzsáját. Fájdalmában felkiáltott, amikor megforgatta a karját, s próbált több vért pumpálni hideg, merev izmaiba. A keszty ű ben ökölbe szorította a kezét, és rémülten észlelte, hogy csaknem kifogott rajta ez az egyszer ű feladat. A melegség fokozódott, lassan forrósággá vált, s végül úgy érezte,
mintha lángra gyúltak volna az ujjai. Küzdött a fájdalom ellen, s ököllel csapkodta sajgó combjait. Fehérség vette körül, mintha a valóságot eltörölték volna, leradírozta a színr ől a hó és jég. Szíve összeszorult a félelemtől – érezte, nincs egyedül. Trull ismét magához vette fegyverét. Körülnézett, minden irányban megnézte a havat. Az egyik irány sötétebbnek látszott a többinél, úgy gondolta hát, hogy az lehet kelet. Ő tehát egész eddig nyugat felé futott, a nem látható napot követve. Most dél felé kellett hogy forduljon. Talán üldöz ői id ővel megunják a játékot. Elindult. Száz lépés után hátranézett, és két farkast látott el ő bukkanni a kavargó hóesésb ől. Trull megtorpant, és teljesen odafordult. A bestiák azonnal elt űntek. Trull hevesen dobogó szívvel kivonta hosszúkardját, és beledöfte a keményre fagyott hóba. Ezután hat lépést visszament az úton, és készenlétbe helyezte a lándzsáját. A farkasok ismét felbukkantak, s ezúttal támadásba is lendültek. Éppen annyi ideje volt, hogy megszorítsa a lándzsáját és fél térdre ereszkedjen, miel őtt az első farkas elérte volna. A lándzsa nyele meghajlott, amikor a fémhegy a szegycsontba ütközött. A csont és a feketefa egyszerre hasadt szét, aztán Trull úgy érezte, egy szikla vágódott hozzá. Hátrarepült. Bal vállán landolt, s továbbgurult a porzó hóban. Gurulás közben megpillantotta bal alkarját, melyb ől feketefa szilánkok álltak ki, s vér csöpögött. Ezután megállt, éppen a hosszúkard mellett. Trull kirántotta a fegyvert a földb ől, s megfordult. Fehér szőrme repült felé, valamint nagyra tátott száj, benne fekete íny és hatalmas agyarak. Trull felüvöltött, vízszintesen meglendítette a kardját, majd a kétségbeesett mozdulat végén elesett. A vaspenge átvágta a csontokat is. A farkas rázuhant, mells ő lába félig levált a helyér ől, és spriccelt bel őle a vér. Fogak haraptak rá a kard pengéjére. Trull kiszabadította magát, kitépte a kardot a farkas szájából. Az állat szétvágott nyelvével együtt vér fröccsent a jégre arca el őtt, az izom még mindig úgy rángatózott, mintha az állat élne. Trull guggolásba emelkedett, majd a vonagló állatra vetette magát, a kardot a nyakába döfte. A farkas köhögött, rugdosott, mintha szabadulni akarna, majd mozdulatlanná dermedt a vörös havon. Trull hátrah őkölt. Látta az els ő bestiát is – ott hevert, ahol a lándzsa kioltotta az életét, miel őtt kettétört volna. Mögötte három jekka harcos állt – s egy pillanat alatt beleolvadtak ismét a hó fehérségébe. Vér csorgott végig Trull alkarján, s összegy űlt a keszty ű jében. Felemelte a kezét, és a gyomrához szorította. Nem volt ideje, hogy nekilásson kiszedegetni a szilánkokat. Leveg ő után kapkodva letette a kardját, és bal karját átszuszakolta a lándzsa szíján. Ezután visszavette a kardot a kezébe, és elindult. Ismeretlen világ minden oldalon. Rémálmok kelhetnek életre, hirtelen, váratlanul, ráronthatnak, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak retteg ő elméje képes megjeleníteni, egyiket a másik után, végtelen sorban – vagyis végesen, és a végén a halál vár rá, a végtelen fehérség. Tovább tántorgott, s már azon t űnődött, hogy vajon tényleg megtörtént-e a csata, s nem is mert lenézni a karjára a bizonyítékért – félt, hogy nem találná ott a sebeket. Nem ölhetett meg két farkast. Nem dönthetett úgy, hogy az egyik irányba fordul, és nem a másikba, hogy szembetalálja magát a támadóval. Nem döfhette a kardot a földbe pont annyi lépésnyire maga mögött, mint amennyit a becsapódástól hátrazuhant. Nem, az egész csata csak a fantáziájában eshetett meg. Nem volt más logikus magyarázat. Így lenézett. Alkarjából tüskeként állt ki a sok fadarab. Jobb kezében feketed ő kard, a markolat közelében fehér sz őrök a vérbe tapadva. Lándzsája sehol. Lázas vagyok. Gondolataim a szememen is úrrá lettek, s eltorzítják azt, amit látok. Még a vállamban érzett fájdalom sem több, mint érzéki csalódás. Rohanó lépteket hallott a háta mögül. Trull üvöltve sarkon fordult, kardja sziszegett a leveg ő ben. A penge éppen a vadember fejét találta el, kicsivel a füle fölött. A csont megadta magát, a szemb ől és a fülből vér spriccelt el ő. A vadember összecsuklott. Egy másik érkezett jobbról. Trull hátraugrott, s kardjával hárított. A mozdulatok furcsán lassúnak t űntek, látott minden részletet – hogyan üt ődik félre a vad szúrófegyvere, hogyan nyúlik ki ismét saját kardja hegye, hogy mélyen az ellenség bal kulcscsontja alá merüljön. Egy harmadik balról támadt, Trull szeme felé szúrt. Hátrahajolt, majd teljes fordulatot tett jobb lábára nehezedve, s kardja élével végighasított a vad nyakán. Vér spriccelt végig a jekka mellkasán. Trull befejezte a fordulatot, majd továbbkocogott. A hó csípte a szemét. Semmi más, csak rémálmok.
Mozduladanul hevert, a hó lassan belepte, de lelke tovább futott, menekült a hazugságból, az üres világból, mely nem is volt igazán üres, a vastag fehérségb ől, mely újra és újra színessé és mozgalmassá robbant szét. Támadók bukkantak fel a sötétségb ől és a kavargó hóból. Pillanatok alatt lezajló vad csaták, szikrák és fém sziszegő csengése, fa és k ő harapása. Rajtaütések végtelen sora – Trull már teljesen meg volt róla győződve, hogy valóban egy rémálomba csöppent, mely folyamatosan önmagát ismétli. A jekkák minden alkalommal hármasával, sose többen bukkantak fel, és a hirót harcos kezdte azt hinni, hogy mindig ugyanazzal a hárommal van dolga, s csak azért halnak meg, hogy ismét feltámadva újra támadhassanak – s ez így folytatódik egészen addig, míg sikerrel nem járnak, és meg nem ölik. De továbbment, s tetemeket, vért hagyott maga mögött. Futott, talpa alatt ropogott a hó. Aztán a szél hirtelen elállt, mintha a táj visszatartotta volna lélegzetét. Sötét foltokat, talajt látott maga előtt. Egy láthatatlan határon robbant át, t őle jobbra a nap éppen lemen ő ben volt, a leveg ő hűvös volt, párás, a gyenge szell ő ben sár szagát érezte. És kiáltásokat hallott. Alakok t űntek fel balról, vagy ötszáz lépésre t őle. Testvérek, akik jöttek, hogy üdvözöljék a halálban fivérüket. Trull szíve csordultig telt hálával, úgy botorkált feléjük. Tehát nem kell egyedül bolyongania egy örökkévalóságig a szellemlétben! Vértestvérei lesznek oldalán. Fear, Binadasz. És persze Rhuland. De itt volt Midik Buhn és Theradasz is, rohantak felé. Fivérek, a fivéreim. Mindannyian… A napfény megrebbent, hullámzott párat, mint a víz, majd mindent elöntött a sötétség áradata. A szánkók oldalt hevertek, vasuk mélyen a sárba süllyedt. Az egyiken egy teljesen bebugyolált alak feküdt, melyhez b őrszíjakkal jégtömböket er ősítettek. A másikon Binadasz feküdt lehunyt szemmel, arcán mély fájdalommal. Trull lassan felült, feje furcsán kóválygott, s mindenét könny űnek érezte. Sz őrmék hullottak le róla, miközben feltápászkodott, és szédülten körbenézett. Nyugatra egy tó csillogott szürkén a felh ős égboltot tükrözve. A gyenge szél langyos volt és párás. Tűz ropogott, felette egy soványka nyúl sült, amire Midik Buhn vigyázott. Oldalt Fear és Theradasz álltak, a távoli keleti jégmez őket kémlelték, s halkan beszélgettek valamir ől. A sülő hús illata a t űzhöz csábította Trullt. Midik Buhn felpillantott rá, majd gyorsan elfordult, mintha szégyellné magát valamiért. Trull ujjai szörnyen viszkettek, a szeme elé emelte. Vörösek voltak, a b őre hámlott, de legalább nem fagyott le egyik sem. S őt, tulajdonképpen egész teste sértetlennek t űnt, bár b őrpáncélja mellén, vállán csíkokra volt szabdalva, s látta, hogy a bélése is cafatokban lóg, és ezek a cafatok helyenként feketék a rászáradt vért ől. A szakadások alatt tompán sajgott a b őre – felületes sérülései azért akadtak. Tehát a számtalan összecsapás nem csupán a rémálmában történt meg. Kereste a kardját, de látta, hogy nincs a derékszíján a kardhüvely. Egy perc múlva felfedezte fegyverét az egyik csomagnak támasztva. Alig ismert rá. A penge csavarodott volt, éle annyira kicsorbult, hogy inkább már csak botnak lehetett volna nevezni. Lépéseket hallott, így megfordult. Fear a vállára tette a kezét. – Trull Szengár, nem gondoltuk, hogy látunk még valaha. Elcsaltad a jekkákat az utunkból, ez bátor cselekedet volt, és megmentetted vele az életünket. – A kard felé biccentett. – Fegyvered elmondja helyetted, mi történt. Tudod, hányat gy őzhettél le? Trull a fejét rázta. – Nem. Fear, én nem szándékosan csaltam el az ellenséget! Csak eltévedtem a fergetegben. Fivére csak mosolygott, és nem mondott semmit. Trull Theradaszra pillantott. – Eltévedtem, Theradasz Buhn. – Nem számít – felelte Theradasz halkan. – Azt A zt hittem, meghaltam – Trull elfordította a fejét, fejét , és megdörzsölte az arcát. – Megláttalak benneteket, és azt hittem, csatlakozom hozzátok a halálban. Arra számítottam… – Megrázta a fejét. – Rhuland… – Igazi harcos volt, Trull – felelte Fear. – Bevégeztetett, B evégeztetett, és most tovább kell mennünk. Lesznek út közben arapák. Binadasznak sikerült lelki úton szólítani a sámánjaikat. Meggyorsítják a hazafelé vezet ő utat. Trull szórakozottan bólintott. A távoli jégmez ő felé bámult. Emlékezett az érzésre, a léptei hangjára, a szél süvítésére, a dermeszt ő hidegre. A félelmetes jekkákra, a néma vadászokra, akik magukénak vallották ezt a fagyos világot. A kardot akarták. Miért?
Hány jekkát tarthat el ez a hómez ő? Mennyit ölhetett meg? Hány gyászoló özvegyet és árvát hagyott hátra? Hányat ítélt éhhalálra? Ötszázan kellett volna jönnünk. Akkor békén hagytak volna bennünket. – Ott! Midik kiáltása hallatán Trull megperdült, és abba az irányba nézett, amerre harcostársa mutatott. Északon tucatnyi hatalmas állat vonult lefelé a jégmez őr ől, négylábúak, barna bundájúak, széles orruk két oldalán hosszú, íves agyar díszelgett. A hatalmas, nemes állatok kecsesen vonultak a tó felé. Ez nem a mi világunk. Egy kard várakozott egy halott makacs szorításában, viaszos vászonba bugyolálva, jégbe h űtve. Egy fegyver, mely jól ismerte a jég hideg ölelését. Nem illett Hannan Moszang kezébe. Kivéve, ha a máguskirály megváltozott. És talán ez történt vele. – Gyere enni, Trull Szengár! – hívta a fivére. A N ő vérek kegyelme legyen velünk, ahogy megyünk tovább, csak tovább! ő vérek Bár meghaltunk volna mind ott, a jégen! Bár elbuktunk volna!
K ILENCEDIK ILENCEDIK FEJEZET Így íródik az emberi sors Forog az orsó, készül a fonal, Színezi a vér, az egykori gyermeké, Ki az éj sötétjében kuporgott, S jöttek a démonok, kirajzottak Onnan, hol szeme sarkából látta őket, Fürgén matató végtagok sokasága Fonta szorosan körbe a gyermeket, Hogy késő bb lakmározhasson bel őle… Így is íródhat az emberi sors Leszúrnak a poros úton, Kirabolnak egy sötét ösvényen S bármit látsz is szemed sarkából, Elborítja a sár. Félelmetes anyagok szivárognak el ő A lehetetlen múltból Mindaz, mi még lehetett volna, Ha kitörhetnél a halott testb ől, S ismét átváltozhatnál A gyermekké, ki egykor voltál. Kirabolva Wrathen Uruth
A PARTRA VETETT, meztelen, szürke b őr ű fiatalember mozdulatlanul hevert a homokban. Hosszú, barna haja kócos volt, ágak, hínárdarabok keveredtek bele. Pikkelyes madarak jártak a test körül, horgas csőrüket kitárva párologtattak a reggeli h őségben. Withal közeledtére a madarak a leveg ő be lendültek. Aztán amikor a három fekete nakt is felbukkant, a madarak sikoltozva kirepültek a nyílt víz fölé. Withal leguggolt az alak mellé, egy percig méregette, majd a hátára gördítette. – Kelj fel, fiam! A fiatalember szeme felpattant, s azonnal megtelt félelemmel. Kinyitotta a száját, megfeszült a nyaka, s fülsiketítő sikolyt hallatott. Vonaglani kezdett, lába a homokot kaparta, a fejéhez kapkodott. Withal a sarkára ült, és várt. A sikoly rekedtessé vált, majd szipogássá szelídült. A vonaglás reszketessé csillapodott, s a fiatalember lassan összegömbölyödött a homokon. – Az ember reméli, hogy id ővel majd könnyebb lesz – mormogta Withal. A férfi odafordította a fejét, rámeresztette nagy, könnyt ől csillogó szemét. – Mit… hol… – A két kérdés, amit sajnos pont nem tudok megválaszolni. Kezdjük hát az egyszer ű bbekkel! A nevem Withal, és a Harmadik Mekrosz városból származom. Azért vagy itt… bárhol is legyen az „itt”, mert a gazdám így akarta. – Nyöszörögve felállt. – Talpra tudsz állni? A gazdám már vár, itt van, nem messze. A szempár elsiklott, s a part szélén tevékenyked ő három naktra szegez ődött. – Azok mik? Mit csinálnak? – Bhok'aralok. Naktok. Nevezd őket, ahogy tetszik, én is ezt teszem. Az, aki a fészket építi, Burok, fiatal hím. Ezt a fészket már csaknem egy hete építi. Nézd csak, mennyire beleveti magát a munkába! Igazgatja az ágakat, hínárokat, kritikus szemmel újra meg újra körbejárja. Az id ősebb hím, aki onnan figyeli Burokot, Tokos. Pillanatok választják csak el attól, hogy kitörjön bel őle a gúnyos kacagás. A sziklán magát kellet ő nőstény neve Nyafka. Pont jókor érkeztél körünkbe, fiam. Figyelj! A fészeképítő, Burok elkezdett hátrálni különös építményét ől, s hosszú, fekete farkával közben ide-oda csapkodott. A fészekt ől tizenöt lépésnyire megtorpant, hirtelen leült a homokba, karba tette a kezét, és elkezdte bámulni a seszín ű eget.
A nőstény, Nyafka abbahagyta a láblógázást, s egypercnyi töprengés után a fészek felé indult. Burok megfeszült, s látszott, hogy alig bírja tekintetét az égen tartani. A fészekhez érve Nyafka némi habozás után támadásba lendült. Uszadékfa, gallyak, hínár repült minden irányba. A fészek pár pillanat alatt megsemmisült, és Nyafka leguggolt a romok közé vizelni. A közelben figyel ő Tokos a hasát fogta, és fetrengett a nevetést ől. Burok depresszióba süllyedt. – Ez többször lezajlott, semmint számolni tudnám – mondta Withal, majd felsóhajtott. – Hogy lehet, hogy beszéled a nyelvemet? – Sok nyelv ragadt rám a keresked őktől. A gazdám, úgy t űnik, javította ilyen irányú tudásomat. Egy ajándék, mondaná az ember, egy a sok közül, melyeket sosem kértem t őle. Gyanítom – folytatta –, hogy hamarosan te is hasonlóképpen érzel majd, fiam. Most pedig ideje, hogy menjünk. Withal figyelte, ahogy a fiatalember talpra kecmereg. – Magas – állapította meg –, de láttam már magasabbat is! A fiatalember vonásai ismét eltorzultak a fájdalomtól, és kétrét görnyedt. Withal közelebb lépett, és elkapta, miel őtt elesett volna. – Csak hamis fájdalom, fiam! Hamis fájdalom, és hamis félelem. Gy őzd le hamar! – Nem! Ez valódi! Ez valódi, te idióta! Withal megfeszült, mert az ifjú teljes súlyával ránehezedett. – Most már elég! Állj fel! – Nem tudok! Haldoklom! – Talpra, a fenébe is! Withal durván megrázta, majd ellökte magától. A fiú megtántorodott, de aztán megállt a lábán, s szaggatottan nagy leveg őt vett. Reszketni kezdett. – Olyan hideg van… – A Csuklyás szerelmére, fiam, mindjárt meggyulladok! Napról napra napra egyre melegebb van itt! A fiatalember átölelte magát, úgy nézett Withalre. – Mi… mióta élsz itt? – Régebb óta, mint szeretnék. Bizonyos döntéseket nem mi hozunk meg a sorsunkat illet ően. Ez vonatkozik rád is, rám is. Na gyere, a gazdánk kezdi elveszíteni a türelmét. Kövess! A fiatalember botladozva indult a nyomában. – Azt mondtad, a mi gazdánk. – Valóban? – Hol vannak a ruháim? Hol vannak a… mindegy, nem érdekes. Túlságosan fájdalmas fájdalmas a visszaemlékezés. Hagyjuk! Elértek a partvonal széléhez, ahonnan a homok helyét száraz, vágós f ű vette át. Elindultak a szárazföld belseje felé. A naktok csatlakoztak hozzájuk, másztak és ugráltak, szuszogva tartották az iramot. iramot. Kétszáz lépés után elértek egy viharvert sátorhoz, melynek vászna foltos volt, s megfakította a nap. A széles bejáratból nagy, barnásszürke füstfelh ők szálltak kifelé, s a ponyva el volt húzva, hogy be lehessen látni. Egy csuklyás alak ült odabent. – Ő lenne az? – kérdezte a fiatalember. – Ő a gazdád? Akkor hát rabszolga vagy? – Szolgálok – felelte Withal –, de nem vagyok senkinek senkinek a tulajdona. – Ki ő? Withal hátrapillantott. – Ő egy isten. – Látta a fiú arcán a hitetlenkedést, ezért száraz mosollyal bólintott. – Egy isten, aki jobb napokat is látott már. A naktok megálltak, és hármasban összekuporodtak. Még pár lépés a sivár talajon, és Withal oldalra állt. – A parton bukkantam rá – mondta mondta az ücsörg ő alaknak –, néhány perccel a gyíksirályok el őtt. A Nyomorék Isten vonásai a sötétben maradtak, mint mindig, ha Withalt audienciára hívta. A kis t űzhely megtöltötte füsttel az egész sátrat, s őt a gyenge szell őnek köszönhet ően kintre is jutott bel őle. A ruhaujjból összevissza tört, vékonyka kéz t űnt elő, s az istenség intett. – Közelebb! – recsegte. – Leülni! – Nem vagy az istenem – felelte a fiatalember. – Ülj le! Nem vagyok sem kicsinyes, sem túlérzékeny, fiatalember. Withal látta, hogy a fiú habozik, majd lassan leül a földre törökülésben, törzsét átölelve. Még mindig reszketett. – Hideg van! – Adj szőrméket a vendégünknek, Withal!
– Szőrméket, nincsenek is… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy egy nagy halom fókab őr áll mellette. Felmarkolta a halmot, és az ifjonc kezébe nyomta. A Nyomorék Isten magokat szórt a kis kokszkályha rácsára. Kis puffanások hallatszottak, s még nagyobb lett a füst. – Béke. Melegedj csak, ifjú harcos, és én közben beszélek neked a békér ől. A történelem csalhatatlan, és még a legfigyelmetlenebb halandóval is meg lehet értetni a lényeget, ha az ember elég sokszor elismétli… a békét a háború hiányának tartod, vagy annál alig többnek? A felszínen talán ez igaz lehet. De hadd magyarázzam el a béke igazi velejáróit, fiatal barátom! A béke az érzékek eltompulása, a kultúrát érint ő dekadencia, melyet az alantas szórakozás növekv ő népszer űsége kísér. Az erkölcsök, becsület, tisztesség, áldozatkészség, lobogóra kerülnek címer gyanánt, de a legolcsóbb munkák fizet őeszközévé válnak. Minél tovább tart a béke, annál gyakrabban ismételgetik ezeket a szavakat, s egyre csak gyengülnek. A mindennapi életet átitatja a szentimentalizmus. Minden önmaga karikatúrájává válik, s a lélek egyre… nyugtalanabb lesz. – A Nyomorék Isten kis szünetet tartott, zihálva leveg ő után kapkodott. – Egyedül lennék a pesszimizmusommal? Hadd folytassam azzal, hogy mi is történik a nép körében egy békés id őszakban! Az öreg harcosok a kocsmákban ücsörögnek, történeteket mesélnek a boldog ifjúságról, amikor minden egyszer ű bb, világosabb volt a világban. Nem vakok, látják maguk körül a romlást, látják, hogy már nem tisztelik őket, semmibe veszik azt, amit a királyért, a hazáért és honfitársaikért tettek. Az ifjakat nem szabad tudatlanságban hagyni. A határokon túl mindig élnek ellenségek, és ha nincsenek, hát keresni kell párat! Régi bűnök kerülnek el ő a közömbös anyaföldb ől. Apró, nyílt sértések, vagy az azokról szóló pletykák. Egy váratlanul felfedezett veszély ott, ahol korábban semmi sem volt. Az ok nem számít – az a lényeg, hogy a háborút a békéb ől kovácsolják, és ha egyszer megkezd ődik az utazás, a lavinát nem lehet többé megállítani. Az öreg harcosok elégedettek. A fiatalokat f űti a hév. A király fellélegezhet, mert a bels ő feszültségek megszűnnek. A hadsereg el őszedi a fegyverolajat meg a fen őkövet. A kovácsok m űhelyében csordul az izzó vas, az üll ő cseng, mint a templomi harangok. A gabonakeresked ők, a páncél készít ők, a ruhakészít ők, a lókupecek és a többi keresked ő mind elégedetten mosolyognak a közelg ő gazdagság reményében. A királyságot áthatja a friss er ő, s azt a kevés hangot, mely ellenkezni próbál, gyorsan elhallgattatják. A hazaárulás vádja és a gyors kivégzés hamar meggy őzi a még kétked őket. – A Nyomorék Isten széttárta a kezét. – A béke, fiatal harcos, hitb ől születik, kimerültségb ől edződik, és belehal a hamis emlékekbe. Hamis? Hm, talán mégis túl cinikus vagyok. Túl öreg, túl sok mindent láttam már. Vajon tényleg létezik a tisztesség, a becsület és az áldozatkészség? Vagy csak a képzelet szüleményei? Mit ől válnak értéktelen szavakká, melyeket elkoptat a sok használat? Mik a szellemi gazdálkodás szabályai, melyeket a civilizáció újra meg újra kicsavar és nevetségessé tesz? – Kicsit oldalra d őlt, és Withal megérezte magán az isten tekintetét. – Withal, a Harmadik Városból! Harcoltál háborúkban. Kovácsoltál fegyvereket. Láttál h űséget és becsületet. Láttál bátorságot és önfeláldozást. Mit tudsz mindehhez hozzáf űzni? – Semmit – vágta rá Withal. Csaholó, köhögésbe fulladó nevetés. – Félsz attól, hogy magadra haragítasz, igaz? Nem szükséges. Nyugodtan mondd mondd csak ki, amit gondolsz! – Ültem éppen eleget a kocsmákban – mondta Withal – veterántársaim között. Válogatott társaság volt, s még nem vakított el minket annyira a szentimentalizmus, hogy nosztalgiával gondoljunk vissza az iszonyat és az er őszak idejére. Hogy regéltünk-e ifjúságunk napjairól? Nem. Beszéltünk-e a háborúról? Ha egy mód volt rá, nem. – Miért? – Miért? Mert az arcokat nem lehet elfelejteni. A fiatal vonások egymás után térnek vissza. Az élet villanása, a halál végtelensége a lelkünkbe itta magát. Mert a h űségr ől nem kell beszélni, a becsület pedig arra való, hogy az ember tartsa magát hozzá. A bátorságot meg túl kell élni. Ezek az erények, Leláncolt Istenség, a csendhez tartoznak… – Igazán? – recsegte az isten, s el őrehajolt. – De hogy tobzódnak a béke idején! Újra és újra elkárogják őket, mintha a puszta ismételgetés felruházná a beszél őt a jó tulajdonságokkal! Te nem rezzensz össze, ahányszor hallod őket? Nem rándul görcsbe a gyomrod, nem szorul össze a torkod? Nem érzel növekv ő haragot…? – De igen – felelte Withal –, ha azt hallom, hogy ezekkel akarnak akarnak ismét harcba vinni embereket. A Nyomorék Isten egy percig hallgatott, majd hátrad őlt, és egyetlen kézmozdulattal félresöpörte Withal érveit. Figyelme a fiatal harcos felé fordult. – A béke számomra átok. Méreg, mely meggyengíti a lelket. Mondd, harcos! Ontottál már vért? Az ifjú megremegett a sz őrmék alatt, arca eltorzult a fájdalomtól, majd a félelemt ől. – Ontottam-e vért? Oly sokat ontottam… mindenfelé vért láttam. Nem akarom… nem tudom… ó, a Nővérek ragadjanak el…
– Nem! – sziszegte a Nyomorék Isten. – Nem a N ővérek voltak, én ragadtalak magammal! Téged választottalak. Muszáj volt, mert a királyod elárult engem! Szomjazott a hatalomra, amit kínáltam, de nem akart hódítani. Nem, csak arra vágyott, hogy magát és népét érinthetetlenné tegye. – Az eldeformálódott ujjak ökölbe szorultak. – Ez nekem nem elég! A Nyomorék Isten megrándult a sz őrmék alatt, majd er ősen köhögni kezdett. Kis id ő múlva elcsitult a roham. Újabb magok kerültek a kályhára, több lett a füst. – Téged választottalak, Rhuland Szengár, az ajándékom tulajdonosául. tulajdonosául. Emlékszel? A fiatal harcos szája kék volt, vonásai egy sor különböz ő érzelmet tükröztek egymás után, majd megállapodtak a félelemnél. Bólintott. – Meghaltam. – Nos – mormogta a Nyomorék Isten –, minden ajándéknak ára van. Abban a kardban hatalom lakozik, Rhuland Szengár. Elképzelhetetlenül nagy hatalom. De nem idomul könnyen, fizetni kell érte. A csatában. Halállal. Nem, ezt precízebben kell megfogalmaznom. A te haláloddal, Rhuland Szengár. – Egy kézmozdulat, s a foltos kard már ott is termett a Nyomorék Isten tenyerén. Ledobta a fiatal harcos elé. – Els ő halálod megvolt, s következményeként képességeid, hatalmad megnövekedtek. De ez még csak a kezdet. Fogd a fegyveredet, Rhuland Szengár! Vajon a következ ő halálodat könnyebb lesz elviselned? Nem hiszem. De idővel talán… Withal a fiatal harcos arcát figyelte, mely rettegést tükrözött, s látta, hogy megcsillan rajta a… becsvágy. Csuklyás, ne fordíts hátat! Egy hosszúra nyúlt, fagyos perc következett, mely során Withal látta, hogy növekszik a hatalomvágy az ifjú Tiste Edur lelkében, szemében. Aha. A Nyomorék Isten tehát jól választott. És nem tagadhatod le, Withal, hogy a te kezed is jócskán benne volt ebben! Sok múlott rajtad! A füst megrebbent, majd megcsavarodott, s egy percre elvakította Withalt, miközben Rhuland Szengár a kardért nyúlt. Egy isten kegyelme? Nem gy őzték meg igazán. A lether delegáció érkezéséig már csak négy nap volt hátra. Két éjszaka telt el azóta, hogy a máguskirály a vacsoraasztalhoz hívta Szerént, Hullt és Burukot. Buruk kedve der űs volt, és ezen Szerén Pedak kicsit sem lepődött meg. Azok a keresked ők ugyanis, akiknél a csavaros észjáráshoz bölcsesség is társult, jobban szerették a hosszú távú befektetéseket, mint a rizikós spekulációkat. Persze mindig voltak a keresked ők között kesely űk, akik csakis az azonnali meggazdagodást t űzték célként maguk elé, de Sápadt Buruk bizony nem tartozott közéjük. Ellentétben letherasi megbízóival, Buruk bizony nem akart háborút. Így aztán hallva Hannan Moszang bizalmas információját, miszerint békét akar, a Buruk lelkében dúló vihar elcsitult. Az ügy kikerült a kezéből. Ha tehát Hannan Moszang békét akar, Buruk az ő oldalára áll. Szerén Pedak bizodalma is n őtt a máguskirályban. Az edurok vezet ő je ravasz volt és állhatatos. A tárgyalások során nem fogják majd manipulálni, nem sz őnek csapdákat a nagylelk ű kijelentések közé. Nagy k ő esett le a szívér ől – Hull Beddikt azonban másként járt. Rá kellett döbbennie, hogy vágyai nem teljesülnek. Legalábbis Hannan Moszang keze által biztos nem. Ha akarja ezt a háborút, csakis a letherek oldaláról robbanthatja ki. Ha pedig ezt az utat követi, új szövetségeket kell kötnie, legalább látszólag. Nem állhat többé a Tiste Edurok oldalán, kénytelen lesz választani a lether delegáció tagjai közül – egy csapatból, melyet az intrika és végtelen mohóság tart egybe. Hull elhagyta a falut, valahová az erd ő be ment. Szerén tudta, hogy a tárgyalásra vissza viss za fog térni, de el ő bb biztos nem. Nem irigyelte a dilemmáját. Sápadt Buruk újult er ővel telve nekilátott, hogy vev őt szerezzen portékájának. Ehhez persze egy Akvitor is kellett. Három nerek baktatott a nyomukban m űhelyr ől műhelyre, egy-egy ingóttal a kezükben. A máguskirály termében elköltött vacsora óta folyamatosan szakadt az es ő. A víz patakokban folyt végig a kövezett utakon. A m űhelyek közelében alacsonyan szálltak a felh ők, az eső nyálkás réteggel vonta be a fákat és a k őfalakat is. Nehéz es őköpenybe öltözött rabszolgák járkáltak a keskeny utakon a falak között. Szerén Burukot és a szolgákat egy zömök k őház felé vezette, melynek magas, keskeny ablakai voltak, s ajtaja három lépcs őfokkal a talajszint felett volt. Az ajtót faragott, bronzszer űvé alakított feketefa oszlopok szegélyezték. Az ajtó maga is feketefából készült ezüst- és feketevas berakással, mely egy archaikus szöveg stilizált képét mutatta – Szerén gyanította, hogy a szöveg az árnyak védelmét adja a háznak. Burokhoz fordult.
– Először egyedül kell bemennem… Az ajtó kitárult, és három edur rohant el mellettük. Szerén utánuk bámult, s felt űnt neki gondterhelt arckifejezésük. Szíve megremegett a félelemt ől. – Küldd vissza a nerekeket! – mondta Buruknak. – Valami történt. A kereskedő nem vitatkozott, hanem intett, és a három nerek elsietett. Nem léptek be a liga li ga házába, hanem kettesben a f őutca felé vették az irányt. Egyre több edurt láttak – a házakból, sikátorokból, és mind a nemesi negyed felé tartottak, némán. – Mi folyik itt, Akvitor? A nő a fejét rázta. – Itt jó lesz! Tisztán ráláttak a f őútra, több mint kétszáz méter hosszan, és a távolban éppen felbukkant egy kisebb csapat. Szerén öt edur harcost számolt, egyikük bottal bicegett. Ketten két szánkót húztak a vizes kövön. A negyedik valamivel társai el őtt haladt. – Az ott nem Binadasz Szengár? – kérdezte Buruk. – A biceg őre gondolok. Szerén bólintott. A férfin látszott, hogy nagy fájdalmai vannak, s kimerült a sok varázsgyógyítástól. Az elöl vonuló harcos nyilvánvalóan Binadasz egyik rokona volt. Visszatért tehát a csapat, melyet Hannan Moszang küldött el. Ekkor meglátott valamit – az egyik szánkóra egy alak volt kötözve, tet őtől talpig bebugyolálva, s mellé jégtömböket fektettek. A helyzet nyilvánvaló, teljesen egyértelm ű volt. – Egy holttestet hoznak! – suttogta Buruk. Hová mehettek? Az a sok sz őrme – tehát észak volt az útirány. De odafent nincs semmi, csak jég. Mit kért tőlük Hannan Moszang? Ekkor megmagyarázhatatlan módon felidéz ődött benne Tollas Boszorka jóslata, s hirtelen fázni kezdett. – Gyere! – mondta halkan. – Menjünk a bels ő udvarba! Ezt látni akarom. – Elhátrált a tömegt ől, és elindult. – Feltéve, hogy beengednek minket – motyogta Buruk, Buruk, s szapora léptekkel próbálta tartani a tempót. – A háttérben maradunk, és nem szólunk semmit – mondta mondta Szerén. – Valószín űleg túlságosan lekötik őket az események ahhoz, hogy velünk vacakoljanak. – Nem tetszik ez nekem, Akvitor! Cseppet sem tetszik! Szerén osztotta a férfi félelmeit, de nem szólt semmit. Jóval a menet el őtt keltek át a hídon, de nyilvánvalóan a hírek megel őzték őket. A nemesi családok mind kint álltak az udvaron, mozdulatlanul vártak az es ő ben. Legelöl Uruth és Tomad Szengár álltak, a többiek tiszteletteljesen helyet hagytak a házaspár és szolgái körül. – Tehát az a Szengár fivérek egyike – suttogta Szerén Pedak szinte hangtalanul. hangtalanul. Buruk azért meghallotta. – Tomad Szengár egykor riválisa volt Hannan Moszangnak a trónért folytatott harcban – motyogta. – Nem tudom, hogy érintik majd a történtek… történtek… Szerén a társára nézett. – Ezt meg honnan tudod? – Kioktattak, Akvitor. Mindent egybevetve ezen nem kellene, hogy hogy meglep ődj. A menet a hídhoz ért. – Hah! – sóhajtott fel Buruk. – A máguskirály és k'risnanjai k'risnanjai kivonultak a citadellából. Udinász Uruthtól jobbra, kicsivel mögötte állt, es ő verte az arcát. Rhuland Szengár meghalt. Közömbösen fogadta a hírt. Egy fiatal, harcra szomjazó edur – ebb ől volt éppen elég, eggyel több vagy kevesebb nem sokat számít. Mivel Szengár volt, Udinász teljesen biztosra vehette, hogy neki kell majd elvégeznie a halotton a rituálét – ennek pedig nem örült túlzottan. Három nap a rituáléra, beleértve a vigíliát és a hús megfestését is. Gondolatban szórakozottan számba vette a lehet őségeit, miközben az es ővíz becsorgott a gallérja mögé, és valószín űleg megállt a csuklyájában amit nem borított a fejére. Ha Rhuland kardja vértelen maradt, akkor az érmék rézb ől lesznek, s szemét k őkorongok takarják le. Ha véres lett a kardja, s csatában esett el, akkor viszont valószín űleg aranyérméket kell majd használni. Többnyire lether érméket. Annyit, amennyivel egy herceget is ki lehetne váltani. Extravagáns pazarlás, de furcsamód jólesett a lelkének, hogy ő fogja végrehajtani. De már szinte érezte az égett hús szagát… Nézte, ahogy a csapat átkel a hídon. Fear húzta a szánkót, melyen Rhuland holtteste feküdt a jég között. Binadasz csúnyán sántikált – igen súlyos sérülés érhette, ha ellenállt a varázsgyógyításnak, amit minden
bizonnyal már kapott. Theradasz, Midik Buhn. És a csapat élén Trull Szengár, elhagyhatatlan lándzsája nélkül. Tehát tényleg csata volt. – Udinász, nálad van a felszerelésed? – kérdezte Uruth tompa hangon. hangon. – Igen, úrnőm, mindenem itt van – felelte, s kezét a bal vállára akasztott b őrzsákra helyezte. – Remek. Nem vesztegetjük az id őt. Te készíted el ő a holttestet. Senki más. – Igen, úrnőm. Már izzik a szén. – Kiváló szolga vagy, Udinász – mondta Uruth. – Örülök, Örülök, hogy a mi háztartásunkhoz tartozol. A férfi alig mert az asszonyra nézni, annyira összezavarodott a hallottak után. De ha megtaláltad volna bennem a Wyval vérét, habozás nélkül kitöröd kit öröd a nyakamat! – Köszönöm, úrn őm. – Véres karddal halt meg – mondta Tomad. – Látom Fear büszkeségét. A máguskirály és öt segédje a csapat elé siettek a híd innens ő oldalán, és Udinász hallotta Uruth felháborodott szisszenését. Tomad megfogta felesége kezét. – Biztos oka van rá – mondta. – Gyere, csatlakozzunk hozzájuk! hozzájuk! Nem kaptak parancsot, hogy maradjanak, ahol vannak, ezért Udinász és a többi szolga követték a fiai felé tartó házaspárt. Hannan Moszang és kísér ői el ő bb értek a csapat elé. A máguskirály és Fear Szengár halkan váltottak pár szót. Egy kérdés, egy válasz, és Hannan Moszang mintha megtántorodott volna. Az öt varázslóinas egyként sietett segítségére, de közben tekintetük Rhuland bebugyolált alakjára szegez ődött. Udinász bizonytalanság, félelem és riadtság keverékét látta a fiatal arcokon. Fear a szülei érkezésekor elfordult a máguskirálytól, és apjához szólt. – Cserbenhagytalak, atyám! – mondta. – Legkisebb fiad halott. – A kezében az ajándékkal! aj ándékkal! – szólt közbe Hannan Moszang megdöbbent ően vádló hangon. – Szükségem van rá, de ő tartja a kezében. Talán nem voltak elég világosak az utasításaim, Fear Szengár? A harcos arca elsötétedett. – Megtámadtak bennünket a jekkák, máguskirály. Úgy Úgy hiszem, tudod, kik vagy mik ők… Tomad felmordult. – Én nem tudom! Binadasz közbeszólt. – Lélekvesztett lények, apám, képesek felvenni a farkas alakját. Meg akarták akarták szerezni a kardot… – Milyen kardot? – kérdezte Uruth. – Milyen… – Ebből elég! – csattant fel Hannan Moszang. – Máguskirály! – lépett közelebb Tomad. – Rhuland most már halott. Magadhoz veheted ezt a bizonyos ajándékot… – Nem ilyen egyszer ű – mondta Fear. – Rhuland még mindig szorítja a kardot… nem tudom lefejteni róla az ujjait. – Akkor hát le kell őket vágni! – vágta rá Hannan Moszang habozás nélkül. Uruth felszisszent, és a fejét rázta. – Nem, máguskirály. Megtiltom, hogy megcsonkítsd a gyermekemet! Fear, véres harcosként halt meg az öcséd? – Igen. – Akkor a tiltakozásom még megalapozottabb – mondta mondta Hannan Moszangnak, és karba fonta a kezét. – De nekem kell az a kard! A kitörést követ ő döbbent csendet kihasználva Trull Szengár most el őször szólalt meg. – Máguskirály, Rhuland holtteste még mindig fagyos. Lehetséges, hogy ha felolvad, akkor a kard is kiszabadul. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet higgadtan, megfontoltan kell megtárgyalni. Könnyedén kiderülhet, hogy ellentétes érdekeinket egy kompromisszummal kibékíthetjük. – Szüleihez fordult. – A feladatunk, mellyel máguskirályunk bízott meg minket az volt, hogy hozzunk el neki egy ajándékot, és ez az ajándék a kard, amit jelenleg Rhuland szorít a kezében. Anyám, végre kell hajtanunk a ránk bízott feladatot. A kardot Hannan Moszang kezébe kell adni. Uruth hangja megdöbbenésr ől és iszonyatról árulkodott. – Képes lennél levágni a halott öcséd kezét? A fiam vagy egyáltalán? Képes… Férje egy határozott mozdulattal elhallgattatta. – Trull, én átlátom a helyzet bonyolultságát, és egyetértek veled abban, hogy a döntést kés ő bbre kell halasztani. Máguskirály, Rhuland holttestét el ő kell készíteni. Ezt végre lehet hajtani úgy is, hogy a kézhez nem nyúlnak. Tehát van még id őnk, igaz? Hannan Moszang kurtán biccentett.
Trull Udinászhoz lépett, s a rabszolga látta, milyen fáradt a harcos, mennyi alvadt vérnyom van szétszabdalt vértjén. – A holttest a tiéd – mondta halkan. – Vidd a Halottasházba, ahogy azt minden más holttesttel is tennéd. Az özvegyekre azonban ne számíts a rituálén, ezt el kell halasztanunk addig, míg meg nem oldódnak bizonyos problémák. – Igen, gazdám! – felelte Udinász. Megperdült, és kiválasztotta Huladot meg egy másik rabszolgatársát. – Segítsetek húzni a szánt! Lassan, mint szoktuk! Mindkét férfi, akihez szólt, nagyon meg volt rémülve, ez látszott rajtuk. Sosem láttak még ilyen nyílt konfliktust a hirót edurok között. A pánik szélén álltak, de Udinász szavai megnyugtatták őket valamelyest. A rituálék sokféle értéket hordoznak, és ezek közül a legfontosabb talán, hogy segítenek meg őrizni az önuralmat. Udinász ellépett az edurok mell ől, és két társával a szánkóhoz ment. A viaszosvászon, mely a jeget takarta, lassította valamelyest annak olvadását, de a tömbök összezsugorodtak, szélük lekerekedett, tejszer űen fehér lett. Fear átadta a szíjakat Udinásznak. A másik két rabszolga segítségével elkezdte húzni a szánt a nagy faépület felé, ahol a halott edurokat el ő szokták készíteni. Senki sem állt az útjukba. Szerén Pedak megragadta Buruk karját, és elkezdte őt húzni vissza, a híd felé. A férfi vad, dühös pillantást vetett rá, de bölcsen nem szólt semmit. Nem sikerült si került észrevétlenül távozniuk, és Szerén érezte, érez te, hogy verejtékcseppek csorognak végig a nyakán és a hátán, miközben a keresked őt terelgette vissza a vendégeknek kijelölt tábor felé. Nem állították meg őket, de jelenlétüket kétségtelenül megjegyezték. Ennek a következményei még bizonytalanok; addig nem biztos semmi, míg a konfliktus, melynek szemtanúi voltak, meg nem oldódik. A nerekek az egyik szekérb ől egy ponyvát feszítettek a t űz fölé, melyet folyamatosan tápláltak. Amint Szerén és Buruk megérkeztek, eliszkoltak a füstös lángok közeléb ől, s eltűntek a sátraikban. – Ez bizony – szólalt meg Buruk, miközben közelebb lépett a t űzhöz, s fölé tartotta a kezét – komoly ügynek látszik. A máguskirályt komoly megrázkódtatás érte, és nagyon nem tetszett ez a mese az ajándékról. Egy kard? Valamilyen kard, igaz? De kit ől ajándék? Nem lehet a jekkákkal kötend ő szövetség pecsétje… – Nem – értett vele egyet Szerén –, hiszen éppen a jekkák voltak azok, akikkel harcoltak. Nincs odakint semmi más, Buruk. Egyáltalán semmi! Eszébe jutott az a jelenet a híd túloldalán. Fear fivére, nem Binadasz, hanem a másik, aki nyugalomra intette családját… érdekelte őt. Természetesen fizikailag is vonzó volt – a legtöbb edur az volt. De mást is látott benne. Volt benne… intelligencia. És fájdalom. Szerén elkomorodott. Mindig vonzották a fájdalomtól szenvedők. – Egy kard – merengett Buruk a lángokat l ángokat fürkészve –, mely akkora értékkel bír, hogy Hannan Moszang képes lenne miatta megcsonkítani egy véres kardú harcos holttestét. – Hát nem furcsa? – kérdezte Szerén. – Egy holttest, mely annyira szorít egy kardot, hogy még Fear Szengár sem képes elvenni t őle? – Talán hullamerev? – A halál pillanatától kezdve? A férfi hümmögött. – Nem valószínű, kivéve, ha a fivérei csak valamennyi id ő múlva értek el hozzá. – Legalább egy nap kellett volna hozzá, hogy ez az állapot kialakuljon. Persze nem ismerjük a körülményeket, de ez nem t űnik túl valószín űnek, ugye? – Valóban nem. – Buruk vállat vont. – Egy átkozott edur temetés. A máguskirálynak nem lesz túl jó a kedve. A delegáció a lehet ő legrosszabbkor érkezik meg. – Nem így látom – felelte Szerén. – Az edurok kibillentek az egyensúlyi helyzetb ől. Főként Hannan Moszang. Ha nem találnak gyors megoldást, egy megosztott nép között leszünk. Egy gyors, keser ű mosoly. – Micsoda? – A letherek, Buruk. Én nem vagyok a delegáció delegáció tagja. És szigorúan számolva te sem. – És nem tagja Hull Beddikt sem – tette hozzá a férfi. – De valami azt súgja, hogy visszavonhatatlanul belegabalyodtunk ebbe a hálóba, s vele tartunk tartunk a napvilágra, vagy a mélybe. Szerén erre nem mondott semmit, mert a férfinak igaza volt. A szánkó könnyedén csusszant a nedves szalmán, és Udinász a lábával állította meg, amikor a k őemelvényhez ért. A három rabszolga szó nélkül nekilátott a szíjak kioldozásának, kihúzták mindet a bebugyolált hulla alól. Ezután leemelték róla a viaszosvásznat. A jégtömbök a bebugyolált, egyértelm űen
emberi alakú csomag körül olvadoztak. A három rabszolga egyszerre látta meg, hogy Rhuland szája kinyílt a halálban, s néma sikolya végtelen hosszúra nyúlt. Hulad hátralépett. – Kóbor vigyázzon ránk! – sziszegte. – Ez elég gyakori, Hulad – mondta Udinász. – Ti ketten most elmehettek, de el ő bb húzzátok ide nekem azt a ládát, aminek csúszka van az alján. – Tehát aranyérmével csinálod? – Azt hiszem, azzal kell – felelte Udinász. – Rhuland véres karddal halt meg, és nemesi családból származott, tehát biztos, hogy arannyal kell borítanom. – Micsoda pazarlás! – sóhajtott fel Hulad. A másik rabszolga, Irim elvigyorodott, majd megszólalt. – Miután az edurokat meghódították, mi hárman alakíthatnánk egy csapatot, és kifoszthatnánk a sírokat. – Ő és Hulad közben odahúzták a ládát. A széndarabok vörösen izzottak, a vaslap fölöttük fekete volt a h őtől. Udinász elmosolyodott. – Varázslatok védik azokat a sírokat, Irim. És árny őrök őrzik őket. – Akkor majd fogadunk egy mágust is, aki hatástalanítja ezeket. A szellemek pedig elt űnnek az összes még élő edurral együtt. Nem marad bel őlük más, csak rothadó holttestek. Folyton arról a napról álmodom! Udinász az öregemberre pillantott. – És mekkora az adósságod, Irim? A vigyor megfakult. – Hát éppen ez az! Így képes leszek kifizetni mindent. Az unokáim miatt is, akik még mindig Alkuban élnek. Kifizetek mindent, Udinász. Te nem álmodsz ugyanerr ől? – Van adósság, amit nem lehet megfizetni, Irim. Én nem pénzr ől álmodozom. – Nem – tért vissza Irim arcára a vigyor –, hanem egy lány szívét akarod, aki teljesen elérhetetlen számodra. Szegény Udinász, mind a fejünket csóváljuk, olyan szomorú ez az egész… – Nem is szomorúságot éreztek, hanem inkább szánalmat – mondta Udinász, majd maj d vállat vont. – Így már elég közel van a láda, mehettek. – A szag már most is átható – jegyezte meg Hulad. – Hogy bírod bírod elviselni, Udinász? – Szóljatok Uruthnak, hogy elkezdtem! Ilyenkor senkinek sem jó, ha egyedül marad, Trull Szengár mégis egy szál magában volt. Ez hirtelen tudatosult benne, s pislogva próbálta felmérni, hol is van tulajdonképpen. A házban volt, ahol született, s a központi oszlopnál állt, melyb ől kilátszott a kard markolata. A t űzhelyből áradó meleg nem tudott eljutni a csontjaiig. Ruhái még mindig csatakosak voltak. A többieket kint hagyta néma csatában, ellentétes érdekek között. A máguskirály és az ő célja szemben Uruth és Tomad Szengárral, akik méltó bánásmódot követelnek egy véres kardú h ősi halottnak – aki történetesen a fiuk. Ezzel a konfliktussal Hannan Moszang elveszítheti királyi hatalmát is az edurok felett. A máguskirálynak önmérsékletet kellett volna mutatnia. Ezt az egészet csendben kellett volna intézni, úgy, hogy más ne tudjon róla. Mennyire lehet nehéz kicsavarni egy kardot egy halott kezéb ő l? l? S ha varázslat volt a dologban – márpedig minden erre utalt – akkor Hannan Moszang hazai terepre érkezett. Ő, a k'risnanjaival. Tehetnének valamit. Ha nem megy … Akkor pedig le lehet vágni az ujjait. A holttestben már nem lakik lélek. A halál elszakítja a köteléket. Trull nem érzett semmit a jég alá temetett kihűlt tetem iránt. Az már nem Rhuland volt. De most már nem lehetett semmit titokban tartani. A vitának sok szemtanúja volt, így a hagyomány szerint a megoldást is meg kell mutatni ezeknek a szemtanúknak. És… ugyan mit számít számít mindez? Nem bíztam Rhuland Szengárban. Már jóval azel ő tt sem, hogy elaludt az éjszakai ő rségben. rségben. Ez az ő tt igazság. Kételkedtem benne. A gondolatai nem vitték tovább. A gyötrelem hullámként öntötte el lelkét, és mardosta belülr ől. Mintha teremtett volna magának egy démont, hatalmasat, éheset, és most tehetetlenül nézte, hogyan marcangolja a lelkét. Éhes megbánás és b űntudat, végtelen lakoma a lelkéb ől… Mostantól arra kárhoztattunk, hogy újra meg újra megindokoljuk halálát. Számtalan választ kell keresnünk élete egyetlen kérdésére. Az lenne hát a sorsunk, hogy folyton ostromoljon minket mindaz, amit nem tudhatunk? Idegenek is látták a jelenetet. Ez váratlanul jutott eszébe. Egy keresked ő és az ő Akvitora. Lether látogatók. A delegáció el őreküldött kémei.
Hannan Moszang kitörése sok szempontból hatalmas hiba volt. Trull eddig igen nagyra tartotta a máguskirályt, de tisztelete most megrendült, s nagyon vágyott vissza a világba, melyben egy hónappal korábban élt. Azel őtt, hogy napvilágra kerültek volna a hibák és gyengeségek. Rohantam át az erd ő n, s csak arra gondoltam, hogy minél gyorsabban tudatnom kell a rossz híreket. Egy ő n, hátrahagyott lándzsa, melynek hegye mélyen egy lether mellébe ágyazódott. Ólomnehéz lábak vitték az árnyakon át, mokaszinja tompán puffant a nyirkos úton. Egyfolytában azt érezte, hogy valamit kihagyott, egy óment nem ismert fel. Olyan érzés volt, mint amikor az ember bemegy egy szobába, melyb ől éppen távozott valaki, bár ebben az esetben a szobát egy erd ő-katedrális, egy megszentelt hirót hely helyettesítette, s nem látta mások nyomait, így nem igazolta semmi a gyanúját. Ez az érzés tért vissza most a szívébe. Furcsa eseményeken estek túl anélkül, hogy látták volna azok jelentőségét, vagy felismerték volna a rejtett igazságokat. A túlélés szükségletei bizonyos hányavetiséget szültek. Trull Szengár szívében egyre n őtt a jeges bizonyosság – tudta, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Állt egyedül a házban. Nézte a központi oszlopot, és a kardot. Képtelen volt megmozdulni. Rhuland Szengár holtteste fagyos volt. Egy halványszürke alak az emelvényen, merev végtagokkal. Feje hátravetve, szeme szorosan lehunyva, szája viszont nagyra tátva, mintha folyton az elérhetetlen leveg ő után kapna. A harcos kezében egy furcsa, foltos, egyenes pengéj ű kard volt, melyen dér és rászáradt fekete vér váltogatták egymást. Udinász megtöltötte viasszal az orrot és a fület. Fogta a fogókat, s várta, hogy az els ő aranyérme elérje az optimális h őfokot a vaslemezen, az izzó szén fölött. Tett egyet a lapra, aztán – pontosan húsz szívdobbanással kés ő bb – még egyet odahelyezett. Az érmék elhelyezésének sorrendje egy véres kardú, nemesi származású harcos esetében pontosan meg volt határozva, csakúgy, mint a rituálé pontos id őtartama. Udinászra egy sor agytompító ismételgetés és nagyfokú kimerültség várt. De egy rabszolga minden munkát el kell hogy viseljen. A lélek szolgasorba döntése mögött kemény igazságokat találhat az ember, ha keresi. Például önigazolást. Mondjuk gyilkosság vagy más erkölcsileg elítélhet ő ő tett el ő őtt. tt. Itt van ez a holttest. Egy fiatalember, akinek húsa most már csak a halált hirdeti. Az edurok érméket használnak. A letherek vásznat, ólmot és köveket. Mindkét esetben az eltakarás a lényeg – leplezni kell a hiányt, a mozdulatlan arcra íródó í ródó ürességet. Az első lépés minden esetben a nyitott vagy csukott szem. Udinász csípőfogóval megragadta az els ő lether érmét. Az els ő kettőnek valamivel h űvösebbnek kell lennie, mint a többinek, mert ha túl forró, felrobban a szemgolyó a szemhéj mögött. Egyszer látott ilyet, amikor segédként tanult egy öreg rabszolga mellett, akit már kezdett cserbenhagyni az esze. Sistergés, majd az élettelen, büdös és zavaros folyadék kilövellt a szemgolyóból, s az érme g őzölgés kíséretében mélyen a feketedő bőrbe süllyedt. Megfordult a széken, óvatosan, nehogy leejtse az érmét, majd Rhuland Szengár fölé hajolt, s elkezdte lefelé engedni a ragyogó aranykorongot. Halk sistergés, majd a szemhéj b őre kicsit megolvadt, veszített annyi nedvességet, hogy az érme beágyazódhasson. Az be is ágyazódott, szilárdan. Udinász megismételte a feladatot a második érmével is. A szoba melege felolvasztotta a holttestet, és Udinász, miközben az érméket helyezte a helyükre, folyton mozgásra lett figyelmes. Az ívbe görbült hát kiegyenesedett, a könyökb ől halk kattanás hallatszott, az olvadás nyomán a víz patakokban indult lefelé, s lecsöpögött a padlóra az emelvény két oldalán – mintha a holttest sírt volna. A forró, párás leveg ő ben borzalmasan átható volt az égett hús szaga. Rhuland Szengár holtteste átalakulóban volt. Fényes páncél került rá, így már valami más volt, nem Tiste Edur. Udinász fejében megszűnt egykor él őnek lenni, s nem igazán látta másnak, mint a többi munkáját – mondjuk, mint a javítandó hálókat. Mellkas, aztán has. Mindegyik sebet megtöltötte agyaggal és olajjal, körberakta őket érmékkel, majd összevarrta. Medence, comb, térd, lábszár, boka, lábfej. Váll, felkar, könyök, alkar. Százhatvanhárom aranyérme. Udinász kitörölte a verejtéket a szeméb ől, majd felkelt, és sajgó végtagokkal az olvasztott viasszal teli üsthöz sétált. Fogalma sem volt, mennyi id ő telhetett el. A szag féken tartotta étvágyát, de üres gyomrát már
fél tucatszor megtöltötte hideg vízzel. Kint továbbra is szakadt az es ő, dobolt a tet őn, verte a talajt a falakon túl. Egy gyászoló falu – senki sem fogja zavarni, míg ki nem lép innen. Jobban szerette volna, ha féltucatnyi edur özvegy végzi az érmék elhelyezését, ő pedig a szokásos helyen van – a tüzet őrzi. Legutoljára akkor csinálta ezt végig egyedül, amikor Uruth apját készítette el ő, akit az arapák öltek meg, csatában. Akkor fiatalabb volt, s magával ragadta a látványosság meg önnön szerepének fontossága. Rátette a fogantyút az üstre, leemelte a t űzr ől, és óvatosan a holttesthez sétált vele. Vastag réteg a holttest elejére és oldalára, majd egy kis várakozás – de nem túl sok, hogy a viaszréteg ne repedjen meg, amikor megfordítja a tetemet. Ezután visszatérhet az aranyérmékhez. Udinász egy percig csak állt a halott Tiste Edur fölött. – Ó, Rhuland! – sóhajtotta. – Most aztán igazán páváskodhatnál a n ők előtt, igaz? – Megkezdődött a gyász. Trull megijedt, majd megfordult, és látta, hogy Fear áll mögötte. – Mi? Ó! Tehát milyen döntés született? – Semmilyen. – Fivére elfordult, és a t űzhelyhez sétált. Arca eltorzult, miközben az alacsony lángokat figyelte. – A máguskirály er őfeszítéseinket bukásnak ítéli. Ami még rosszabb, úgy érzi, hogy elárultuk. Rejtegeti ezt, de én látom a szemében. Trull egy percig hallgatott, majd halkan megszólalt. – Nem tudom, mikor kezd ődött az árulás. És kivel… – Te az elejétől fogva kételkedtél az ajándékban. – Most még gyanúsabbnak találom. Egy kard, mely nem feszegethet ő ki egy halott harcos kezéb ől. Milyen fegyver ez, Fear? Milyen varázslat tombol benne? – Fivéréhez fordult. – Nézted már közelr ől azt a pengét? Szépen kovácsolták, de vannak benne… szilánkok, egy másik anyag darabkái a vasban. Ez a fém ellenállt a kovácsolásnak. Bármelyik kezd ő fegyverkovácstanonc megmondhatja, hogy egy ilyen kard az els ő összecsapásnál szétrobbanhat. – Nem kétlem, hogy a belesz őtt varázslat ezt megakadályozza – felelte Fear. – Tehát – sóhajtott fel Trull – Rhulandot most készítik el ő. – Igen, elkezd ődött. A máguskirály háza magányába hívta szüleinket. Mindenki másnak tilos a belépés. Tárgyalások… lesznek. – Legkisebb fiuk kezének levágásáért vajon mit kaphatnak kaphatnak cserébe? – Nem tudom. A döntést természetesen nyilvánosságra hozzák majd. De addig magunkra maradtunk. – Hol van Binadasz? Fear vállat vont. – A gyógyítók magukkal vitték. Napokba telik, mire ismét láthatjuk. A mágusok nehezen gyógyulnak, f őleg, ha csontjuk tört. Az arapák szerint, akik ellátták, több mint húsz csontszilánkra esett szét a medencéje. Mindet vissza kell húzni a helyére, és megkötni. Az izmokat, inakat is vissza kell húzni, az alvadt vért ki kell vezetni. Trull a fal mellett álló padhoz sétált, leült, s arcát a tenyerébe temette. Most már az egész utat valószer űtlennek érezte, eltekintve persze a testén és páncélján esett sérülésekt ől és a borzalmas bizonyítéktól a Halottak Házában hever ő, előkészítés alatt álló holttestt ől. A jekkák Lélekvesztettek voltak. Nem jött rá magától. magától. Azok a farkasok… A Lélekvesztettség ajándék volt, Árny Atya és rokonai kiváltsága. Az éghez tartozóké, a nagy hatalmú lényeké – szent, áldott er ő. Nem értette, hogy rendelkezhetnek vele ezek a primitív, tudatlan barbárok. Lélekvesztettek. Most már… közönségesnek látta az ajándékot. Egy fegyver, mely barbár és közönséges, akár egy k őfejsze. Trull teljesen összezavarodott. – Komoly próba el őtt állunk, fivérem. Trull pislogva felnézett rá. – Te is érzed. Valami közeleg… igaz? – Nem vagyok hozzászokva ehhez az… érzéshez. A tehetetlenséghez. A nem tudáshoz. – Bátyja megdörzsölte az arcát, mintha az izmaiból, véréb ől, csontjaiból akarná kimasszírozni a választ. Mintha mindaz, ami benne várakozik, dühösen próbálna szavakká alakulni, al akulni, hogy megértsék. Trull sajnálatot érzett iránta, ezért gyorsan elfordult, mert nem akarta látni fivére zavarát. – Én is így érzek – mondta, bár ez nem volt teljesen igaz. Hozzá volt szokva a tehetetlenséghez, bizonyos dolgokkal már meg kellett tanulnia együtt élni. Nem voltak meg benne Fear természetes, vele született tulajdonságai, könnyed tehetsége. Úgy t űnt, neki egyetlen igazi er őssége van, az, hogy folyton megfigyel
mindent, és sötét képzel őerejével kiszínezi a látottakat. – Aludnunk kellene – suttogta. – A kimerültség rossz segítség az ilyen helyzetekben. Nélkülünk úgysem jelentenek be semmit. – Igaz, fivérem – felelte Fear, majd megveregette Trull vállát. – Szeretném, Sz eretném, ha mindig mellettem állnál, áll nál, ha másért nem, hát azért, hogy elkapj, ha elesnék. – Fear visszahúzta a kezét, és elindult a ház végében lév ő hálószobák felé. Trull csak nézett utána hitedenkedve – nagyon megdöbbentette az elfogadás. Vigasztalni próbáltam, s ezt viszonozta? Theradasz elmesélte neki, hogy újra és újra hallották a csatazajt a szél és a hó zajfüggönyén túlról. Vadállati fájdalomsikolyokat, haldokló farkasok utolsó üvöltését. Hallották, hogy elcsalja a jekkákat az útjukból. De aztán a távolság elszakította őket, egy id ő után nem hallottak semmit. Várták hát az ellenség érkezését – de az sosem jött meg. Trull nagyrészt már elfelejtette az összecsapások össze csapások többségét, mind egybeolvadt az emlékezetében, kaotikus rémálom lett bel őle, mely kilépett az id ő síkjából, elhomályosította a zuhogó hó, szétnyújtotta a süvít ő szél, s összesodorta. Sodródott, a világtól függetlenül. Így maradnak hát meg a múlt legszörny ű bb bb pillanatai? Ez a fájdalmas egyedüllét megtörténik mindannyiunkkal, minden… túlél ő ővel? vel? A lélek saját temet ő jében ösvény kanyarog a földhalmok és kövek között, melyek alatt sötét barlangok lakoznak vérrel festett falakkal és kormos mennyezettel – az emberi múlt a szürke égbolt alatt. Az ösvényen csak egyszer lehet végigmenni. Az ember csak visszanézhet, s szörnyülködhet a temet ő nagyságán, s azon, hogy mennyi sok sírt hagyott maga után. Felkelt, és elvonult a matracához. Kimerültséget érzett, ha azokra gondolt, akiket az edurok tiszteltek – akik több tízezer éven át éltek. Mögöttük tényleg iszonyatos múlt állt, végtelen hosszú ösvény, melyet megbánás szegélyezett, meg számtalan ilyen-olyan cselekedet, porrá omlott csontok és életek, rozsdás fémdarabok…semmi más, mert az élet csak kevés terhet képes magával cipelni, s mert el őre, mindig csak előre lehet haladni, s mert az utazás alig hoz több eredményt, mint hogy felkavarodik a por. Trull szomorúsággal telt szívvel ereszkedett le a vékonyan párnázott fekhelyre. Hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. De ezzel csak annyit ért el, hogy még inkább elszabadult a fantáziája, újabb és újabb képek bukkantak fel az elméjéből, s összekapcsolódtak a halk, de határozott kiáltásokkal és sikolyokkal, melyek megtöltötték a fejét. Megadta magát az ostromnak, mint egy harcos, aki összerogyott az ütések alatt, hátrazuhant, s elmerült az öntudatlanságban. Aranyér a patak medrében – szeme el őtt szétfolyt a világ. Udinász hátrad őlt, s csak most tudatosult benne igazán, hogy a kimerültség miatt annyira elnehezültek végtagjai, mintha láncokat kötött volna rájuk. Az égett hús bűze beleitta magát a tüdejébe, beborította belülr ől a mellkasát, és méregként a vérébe szivárgott. Teste olyan volt, akár egy pöcegödör. Lenézett Rhuland Szengár arannyal pettyezett hátára. A viaszborítás kih űlt, s minden pillanattal egyre kevésbé látszott át. A gazdagság a halottak kiváltsága, legalábbis az én szemszögembő l nézve. Sosem érhetem el. Átgondolta ezeket a fogalmakat, melyek ott úszkáltak elméjében, a ködben. Adósság és szegénység. A legtöbb életet meghatározó korlátok. A lether lakosságnak csak egészen kis aránya ismerte a valódi gazdagságot, s élvezhette az életet. Világuk különálló volt, egy láthatatlan paradicsom, melyet mindenki más számára ismeretlen érdekek és érdekeltségek öveztek. Udinász elkomorodott, furcsállotta saját érzéseit. Nem érzett irigységet. Csak szomorúságot, mert tudta, hogy mi az, amit nem érhet el sosem. Furcsamód a gazdag lethereket éppen olyan idegennek tekintette, mint az edurokat. Nem kapcsolódott hozzájuk, a távolság éppen akkora volt, mint az, amit most maga el őtt láthatott – ami közte és az arannyal vértezett holttest között feszült. Élet és halál, saját lassú mozdulatai és Rhuland Szengár tökéletes mozdulatlansága. Nekikészült az utolsó feladatnak, amit még végre kellett hajtania. A viasz már eléggé megszilárdult ahhoz, hogy kibírja a holttest átfordítását. Amikor belépnek a házba, Rhuland szülei hanyatt fekve akarják majd látni halott fiukat, felismerhetetlenül a sok viasz és érme alatt. Egyfajta szarkofágba helyezve, máris a távolban, úton az árnyak között… Kóbor segítsen, vajon van ehhez elég er ő m? ő m? A holttest falapátokra lett átgördítve, melyek fogantyúját egyetlen tengely kötötte össze. A tengely alatt egy négylábú kereszttartó rúd adta az alátámasztást. Udinász felegyenesedett, a tengely elé állt, két kézzel megmarkolta a feketefát, és ráereszkedett fels őteste teljes súlyával. Habozott, fejét alkarjára hajtotta. A szellemlény néma volt, egyszer sem suttogott a fülébe már napok óta.
A Wyval vére is szunnyadt. Udinász egyedül volt. Az egész rituálé során azt várta, hogy feltartóztatják. Hogy Hannan Moszang a k'risnanok élén beront a szobába, hogy levágja Rhuland ujjait, vagy egész kezét. Mivel Udinász nem kapott ellentétes utasítást, így a kardot is bevonta viasszal, kissé ferdén a halott combjához igazítva. Nagy levegőt vett, és lenyomta a tengelyrudat. A holttest megemelkedett. Repedések jelentek meg a viaszban, őrült pókhálóként, de erre számított, ezt könnyen kijavíthatta. Még er ősebben nyomta, s nézte, ahogy a holttest átfordul az oldalára. A kard súlya ekkor legy őzte a viaszt – a hegye a k őhöz koccant, s kirántotta a kart is a viasz fogságából. Udinász elkáromkodta magát, s kipislogta a verejtéket a szeméb ől. Tányér nagyságú viaszdarabok hullottak le. Megkönnyebbülve látta, hogy az érmék legalább a helyükön maradtak. Egy szíjat er ősített a tengelyrúdra, hogy a helyén maradjon, majd a holttesthez lépett. Ismét a helyére igazította a kardot, s továbbgördítette a nehéz tetemet, míg végre a hátán feküdt az emelvényen. Udinász várt egy kicsit, míg ismét leveg őhöz jutott. Egy újabb réteg viaszra volt szükség ahhoz, hogy helyrehozza a kárt. Akkor végre kikerül ebb ől a rémálomból. A rabszolgáknak nem kell gondolkodniuk. Feladatok várnak rájuk. Fejében túl sok gondolat buzgott, s ezek akadályozták az összpontosításban. Visszatántorgott a t űzhelyhez a viaszos üstért. Furcsa, pattanó hangot hallott a háta mögül. Udinász megfordult. Szemügyre vette a holttestet, kereste, hogy hol törhetett meg a viasz. Megtalálta – az áll vonala mentén repedt szét, a szájnál. Eszébe jutott a száj állapota, amikor levették a kötéseket. Arra gondolt, hogy talán össze kellene varrnia az ajkakat. Felemelte az üstöt, és ismét a holttest felé indult. Látta, hogy a fej hátrarándul. Egy ziháló légvétel… Aztán a holttest felsikoltott. A semmiből lassan előrajzolódott egy jelenet, és Trull Szengár ismét ott találta magát a süvít ő szélben, a kavargó hóban. Körbevették: sötét, homályos alakok. Borostyánszín ű szemek szegeződtek rá, s amikor Trull a kardjáért nyúlt, a tokja üres volt. A jekkák tehát rátaláltak, és most már nincs menekvés. Trull körbefordult, aztán újra – a hatalmas farkasok közelebb húzódtak hozzá. A szél süvítése megtöltötte a fejét. Keresett egy t őrt vagy bármit, de nem talált semmit. Keze elzsibbadt a hidegt ől, a kavargó hó marta a szemét. Most már minden oldalról egyre közelebb értek hozzá. Trull szíve hevesebben vert. Eltelt félelemmel, ahogy a fuldokló tüdeje megtelik vízzel, majd jön a bukás sokkoló tudata, aztán elszáll minden er ő, s vele az akarat is. A farkasok támadásba lendültek. Állkapcsok zárultak végtagjaira, agyarak sértették fel a b őrét. A földre rogyott a támadás súlya alatt. Az egyik farkas a tarkójába harapott. Félelmetes, csikorgó hang, izom szakadása… Csontok reccsenése. Szája megtelt forró vérrel és epével. A földre zuhant, s már arra sem volt képes, hogy összegömbölyödjön, miközben a bestiák a karját, lábát marcangolták, s a hasába haraptak. Nem hallott semmi mást, csak a szél borzalmas üvöltését, mely egyre er ősödött. Trull kinyitotta a szemét. A matracán hevert szétvetett végtagokkal, izmaiban még élt a kegyetlen agyarak okozta fantomfájdalom… És sikoltozást hallott. Fear bukkant fel az ajtóban, szeme furcsán vörös volt, s döbbenten pislogott. – Trull? – Kintr ől jön a hang – felelte, s talpra kecmergett. Kiléptek az ajtón, s látták, hogy mások is felriadtak – mindenki a Halottak Háza felé tartott. – Mi történt? Trull a fejét rázta. – Talán Udinász… Elindultak. Két rabszolga lépett ki az épület ajtaján, majd hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Egyikük érthetetlen dolgokat kiáltozott. A fivérek szaporázni kezdték lépteiket. Trull látta a lether keresked őt és Akvitorát is a hídon – alakok rohantak el mellettük, s ők is habozva a hang forrása felé indultak. A sikolyok nem halkultak. A kiáltásokból fájdalom és félelem hallatszott ki. A hang hallatán Trull ereiben meghűlt a vér. Mintha… Majen az ajtóban állt, mely csak résnyire volt nyitva. Mögötte állt a szolgája, Tollas Boszorka. Egyikük sem mozdult.
Tollas Boszorka hátrakapta a fejét, szeméb ől őrület sugárzott, ahogy el ő bb Trullt, majd Feart is végigmérte. Fear jegyese mellé ért az ajtóba. Befelé kukucskált, arca minden újabb sikolynál megrándult. – Majen! – mondta –, nem jöhet j öhet ide senki más, csak Tomad és Uruth léphetnek be, ha ideérnek. Meg a máguskirály. Trull… – könyörg ő hangja elhalt. Majen hátralépett, és Trull benézhetett. Egymás mellett léptek fivérével a Halottak Házába. Egy kupacot, vagyis egy kuporgó alakot láttak a k őemelvény tövében, b őrként hámlott róla a vastag viaszréteg, aranyérmék csillogtak testén, fejét lehajtotta, homloka a térdén pihent, karjával combját ölelte, de még mindig a kardot szorongatta. s zorongatta. Egy kuporgó szörnyalak, iszonyatos sikolyokkal. Udinász, a rabszolga a közelben állt. Egy üstnyi viaszt cipelhetett éppen – az üst a lethert ől balra a földön hevert, tartalma kifolyt az ágak és szalma közé. Udinász mormogott. Megnyugtató szavakat suttogott a sikolyok között. Óvatosan, lépésr ől lépésre közeledett a kuporgó alakhoz. Fear is indult volna, de Trull elkapta a kezét, és visszatartotta. Valamit hallott azokból a sikolyokból. A rabszolga megnyugtató szavaira érkeztek válaszként, el őször hevesen, de lassan egyre nyugodtabban – a hang halkult, könyörg ővé vált. Minden sikoly lassan hüppögésbe fulladt. S közben Udinász tovább beszélt. A N ő vérek irgalmára, ez Rhuland! A fivérem! ő vérek Aki halott volt… A rabszolga lassan leguggolt a viaszba burkolt alak mellé, és Trull már megértette, amit beszélt. – Érmék vannak a szemed el őtt, Rhuland Szengár. Ezért nem látsz semmit. Mindjárt leveszem őket. Itt vannak a fivéreid is. Fear és Trull. Itt vannak veled! A sikolyoknak ekkor végre vége szakadt, helyét fájdalmas zokogás vette át. Trull csak bámulta Udinászt, aki ekkor olyat tett, amit nem tartott lehetségesnek. A rabszolga kinyújtotta a karját, és kézbe vette Rhuland fejét, mint anya a tehetetlen gyermekéét. Finom, ám határozott mozdulattal elemelte az arcot a térdt ől. Fear torkából nyüszít ő hang tört el ő, de gyorsan visszanyelte. Ám teste nem tudott hazudni – Trull érezte, hogy fivére reszket. Az arca – Ó, Árny Atya kegyelmezz, az arca! Egy őrült viaszmaszk, repedezett, hólyagos. S alatta aranyérmék égtek a húsba – egy sem esett ki a helyér ől – mintha pikkelyek n őttek volna a feszül ő áll, tátogó száj köré. Udinász közelebb hajolt, s halkan suttogott Rhuland fülébe. Rángatózva, er őlködve kiejtett szavak jöttek válaszként – a hang hallható volt, de a viasz érthetetlenné torzította. Rhuland egyik lábfeje motozott a padlón – maga alá húzta. Fear nekifeszült Trull szorításának, de öccse tartotta. Udinász közben a szíjához nyúlt, és el őhúzta a munkához használt kését. Suttogás… ritmikus, szinte már zenei. A rabszolga felemelte a kést, majd a hegyét óvatosan a Rhuland bal szemét takaró érme pereme alá helyezte. Az arc megrándult, de Udinász jobb karjával átölelte, közelebb hajolt, s közben nem hagyta abba a mormogást. Enyhe nyomás a késen, egy apró mozdulat, majd az érme megvillant, s levált a b őrr ől. Egy pillanat múlva le is esett. A szem le volt hunyva, a szemhéj vörös, dagadt húscafat. Rhuland bizonyára ki akarta nyitni, mert Udinász két ujját ráhelyezte a szemhéjra, és Trull látta, hogy megrázza a fejét, s mond valamit, majd elismétli. Egy furcsa rándulás Rhulandtól – Trull rájött, hogy öccse bólintott. Udinász ezután fogást váltott, és a kés hegyét a jobb szemhez emelte. Kintr ől már egy tömeg moraja hallatszott, de Trull nem fordult hátra. Nem tudta levenni a szemét az öccsér ől és a rabszolgáról. Halott volt, ehhez kétség sem fér. fér. Halott. A rabszolga, aki egy nap és egy éjen át dolgozott Rhuland testén, megtöltötte sebeit viasszal, érméket égetett hideg húsába, s aki aztán látta, hogyan költözik vissza belé az élet, most az edur mellett térdelt, s hangjával, kezével kordában tartotta az őrületet, s lassan visszavezette Rhulandot az él ők sorába. Egy lether rabszolga. Árny Atya, ugyan kik vagyunk mi, hogy hogy ezt megtehetjük? Az érme lepattant. Trull Feart magával húzva közelebb lépett. Nem beszélt, még nem tudott. Udinász visszatette a kést a tokjába. Hátradőlt, bal kezét visszahúzta, s Rhuland vállán pihentette. Majd felnézett Trullra.
– Még nem tud beszélni. A sok sikoltozás s ikoltozás nagyon kifárasztotta, f őleg, mert az érmék nagy súllyal ölelik körbe a mellkasát. – Udinász félig felemelkedett, el akart lépni, de Rhuland bal karja megrándult, keze lecuppant a kard markolatáról, s az érmék csilingelése közepette a rabszolga karja után tapogatózott. Amikor rátalált, megragadta. Udinász elmosolyodott – és Trull ekkor vette észre el őször, milyen fáradt a férfi, mennyi mindenen ment keresztül –, majd visszaereszkedett a földre. – Itt vannak a fivéreid, Rhuland! – mondta. – Trull, és Fear. Itt vannak, hogy gondoskodjanak rólad. Én csak egy rabszolga vagyok… Két érme lepottyant, ahogy Rhuland még er ősebben szorította a szolga karját. – Maradnod kell, Udinász – mondta Trull. – Az öcsénknek szüksége van rád. Nekünk is szükségünk van rád. A lether bólintott. – Ahogy parancsolod. De… nagyon fáradt vagyok. Én… én folyton elájulok , és a saját hangomra ébredek fel. – Lemondóan megrázta a fejét. – Azt sem tudom, hogy a fivéreteknek miket mondtam… – Nem is számít – vágott közbe Fear. – Amit tettél… – Hangja elcsuklott, s egy pillanatig úgy t űnt, összeomlik. Trull látta, hogy fivére nyakán megfeszülnek az izmok. Fear lehunyta a szemét, nagy leveg őt vett, és ismét önmaga volt. Megrázta a fejét, mert beszélni képtelen volt. Trull leguggolt Udinász és Rhuland mellé. – Udinász, megértelek. Pihenésre van szükséged. De kérlek, maradj még pár percig, ha tudsz! A rabszolga bólintott. Trull tekintete továbbvándorolt, Rhuland szétégett arcára nézett. A szeme még csukva volt, de már mozgott mögötte a szemgolyó. – Rhuland! Trull vagyok. Figyelj rám, fivérem! Most még csukva kell tartanod a szemedet. Le kell szednünk rólad ezt a… páncélzatot. Rhuland ezt hallva hevesen megrázta a fejét. – De ezek halotti érmék, Rhuland! – I-igen. Tudom. A szavak nyersen, nehézkesen törtek el ő összepréselt mellkasából. Trull némi habozás után folytatta: – Udinász volt itt veled egyedül, ő készített elő… – Igen. – Nagyon elfáradt, fivérem! – Igen, szólj anyánknak. Akarom. Akarom Udinászt! – Hát persze. De most kérlek, engedd el! A kéz elengedte a rabszolga karját, s tehetetlenül, csörögve a k őre esett. A másik kéz, mely még mindig a kardot markolta, megrándult. És Rhuland arcán kísérteties mosoly terült szét. – Igen! Még mindig nálam van. Ez az. Ezt akarta mondani. Trull kicsit hátrált. Udinász arrébb mászott, és nekid őlt az érmékkel teli ládának. Pont úgy kuporodott össze, mint Rhuland, s mielőtt Trull elfordította volna a fejét, még éppen látta, hogy a rabszolga arca megtelik aggodalommal. Kimerültség ide vagy oda, Udinász számára a békesség és pihenés tízezer lépésnyire volt – Trull ezt tisztán látta, megértette. A rabszolga Rhulandé volt, de Udinász kit mondhatott a magáénak? Ez nem volt éppen tipikus edur gondolat. De semmi – semmi – sem volt már olyan, mint korábban. Trull felállt, és közelebb húzódott Fearhez. Egy percig töprengett, majd az ajtóhoz fordult. Majen még mindig ott állt, s mellette a lether, Tollas Boszorka. Trull intett a rabszolgának, majd Udinászra mutatott. Látta, hogy a lány arca iszonyatot tükröz. Látta, hogy megrázza a fejét. Aztán el is futott az épületb ől. Trull elfintorodott. Egy csoport állt meg a bejáratban, s Majen hátrahúzódott. Tomad és Uruth bukkantak fel. És mögöttük, ahogy lassan lépegettek, felt űnt Hannan Moszang is. Ó! Ó nem! A kard. Az az átkozott kard!
TIZEDIK FEJEZET Fehér szirmok hullnak, lebegnek a végtelenül mély tenger felé. A nő és kosara, a kéz vörösen villan gyors, puha mozdulatokkal, szórja a tiszta szárnyakat, s azok a szél hátán libbennek tova. Kétségbeesett istennő, repülést teremt, mely gyorsan véget ér a víz széles mellén. Egy kosárnyi fulladásra ítélt madár… A nő sír a város árnyékában, keze önálló életet él, karmai újra s újra megvillannak, halált hoz, s szemében ott az élet iránt érzett iszony. Alkubéli Lady Elassara Elassara Kormor Furál
DÖRGÖTT AZ ÉG, a zuhogó es ő a tetőn dobolt. A vihar a folyó mentén haladt, s egyik nehéz es őfellegét éppen Letheras felett vonszolta át. Nem várták, nem örültek neki, s miatta Tehol házának egyetlen kis szobája zsúfolttá és párássá vált. Kett ővel több hokedli állt a szobában, mint korábban – Poloska egy szemétkupacban bukkant rájuk. Az egyiken a sarokban Ublala Pung ült, és zokogott. És ez így ment már egy órája, szünet nélkül – a nagydarab alak rázkódott a zokogástól, az öreg hokedli pedig veszedelmesen nyikorgott alatta. A kis szoba közepén Tehol Tehol járkált fel s alá. Kintr ől vizet taposó léptek hallatszottak, majd az ajtót fed ő függöny fellebbent, és a csuromvizes Poloska toppant be a házba. Köhögött. – Mi ég a tűzhelyben? Tehol vállat vont. – Természetesen az, ami fel volt mögötte halmozva. – De az az esőkalapja volt! Én sz őttem, a saját két kezemmel! – Egy esőkalap? Abban a nádban rothadó hal volt… – Hát akkor annak a b űzét érzem! – biccentett Poloska, majd megtörölte a szemét. – Mindenesetre a rothadás relatív, gazdám. – Igazán? – A farádok kimondott finomságnak tartják… – Azt akartad, hogy halszagom legyen? – Jobb, ha magának van halszaga, mint ha az egész háznak! – mondta Poloska, majd Ublalára pillantott. – Neki meg mi baja? – Fogalmam sincs – felelte Tehol. – Tehát, mi újság? – Megtaláltam. – Remek! – De el kell mennünk érte. – Ki a házból? – Igen. – Az eső be? – Igen. – Nos – mondta Tehol, s ismét járkálni kezdett. – Ez nekem egyáltalán nem tetszik! Túl kockázatos! – Kockázatos? – Igen, az! Kockázatos. Megázhatok! F őleg így, hogy oda az es őkalapom! – És ez vajon kinek a hibája? – Már füstölgött, túl közel hagytad a t űzhelyhez. Alig értem hozzá egy kicsit a lábujjammal, és már lángra is lobbant.
– Ki akartam szárítani. Tehol megtorpant, végigmérte Poloskát, majd megint járkálni kezdett. – Vihar van – mondta egy perc múlva. – A viharok elvonulnak. Kellene valami jó ok, amivel addig halogathatom az indulást… – Igen, gazdám. Tehol megfordult, és Ublala Pungra meredt. – Testőrök gyöngye, mi a baj? Vörös szempár nézett fel rá. – Nem is érdekel, hogy mi van velem! Senkit sem érdekel! érdekel! – Hát persze, hogy érdekel! Poloska, ugye érdekel érdekel engem? Ilyen a természetem, ugye? – Hát persze, gazdám. Az id ő java részében. – A nőkkel van a baj, ugye, Ublala? Tudom én. A nagydarab fickó lemondóan bólintott. – Összevesznek rajtad? Megrázta a fejét. – Beleszerettél az egyikükbe? – Éppen ez az! Esélyem sem volt rá! Tehol Poloskára pillantott, majd visszafordult Ublalához. – Nem volt rá esélyed sem. Milyen furcsa kijelentés! Kifejtenéd ezt b ővebben? – Ez az egész nem igazságos! Nem igazságos! Nem érthetitek, mert veletek ez nem fordulhat el ő. Úgy értem, mi vagyok én? Csak egy játékszer? Csak azért, mert nagy a… – Várj egy percet! – vágott közbe Tehol. – Lássuk, hogy pontosan értelek-e, Ublala! Úgy érted, kihasználnak. Csak a.. khm, férfiasságod érdekli őket. Nem akarnak t őled mást, csakis szexet. Semmi kötöttség, semmi h űség. Tökéletesen megfelel nekik, hogy felváltva használnak téged, s közben nem tör ődnek érzéseiddel, érzékeny lelkeddel. Utána nem is akarnak összebújni meg beszélgetni veled, igaz? Ublala bólintott. – És te szerencsétlenül érzed magad mindezek miatt. Ublala megint bólintott, majd alsó ajka legörbült, s jobb orcája rángatózni kezdett. Tehol egy percig csak nézett rá, majd türelmetlenül az égre emelte a kezét, és felcsattant. – Ublala! Hát nem érted? A férfiak paradicsomába kerültél! Mi többiek csak álmodozhatunk álmodozhatunk minderr ől! – De én ennél többet akarok! – Nem! Nem akarsz! Higgy nekem! Poloska, ugye egyetértesz? Mondd meg meg neki! Poloska elkomorodott, majd megszólalt. – Úgy van, ahogy Tehol mondja, Ublala. Tragikus igazság, ez tény, és az is tény, hogy gazdám szeret dagonyázni a tragikus igazságokban, ami talán szokatlannak, s őt abnormálisnak t űnhet. – Köszönöm a meger ősítést, Poloska! – szakította félbe Tehol komoran. – Menj és takaríts ki, rendben? – Visszafordult Ublalához. – A férfiúi életed tet ő pontjához értél, barátom… de várjunk csak! Azt mondtad, velem ez nem fordulhat el ő? Ezt meg hogy érted? Ublala pislogott. – Hogy? Huh, talán te is a tet ő pontnál vagy micsodánál vagy? Poloska felhorkant. – Már hónapok óta a közelébe sem jutott! – Na, ebből elég volt! – Tehol a t űzhelyhez robogott, és kirántotta bel őle mindazt, ami a nádszövet kalapból maradt. Eltaposta a lángokat, majd a szenes m űtárgyat a fejébe csapta. – Rendben, Poloska, akkor menjünk, és hozzuk vissza a lányt! Ami meg ezt az agyatlan óriást illeti, fel őlem addig ücsörög itt egyedül, ameddig csak akar. Különben is, egy ilyen érzékeny ember, mint én, hány sértést bír elviselni egyszerre? A fején lév ő nádszövet förmedvény közben füstölögni kezdett. – Gazdám, ez megint lángra fog kapni! – Ezért jó, hogy esik, nem igaz? Na, menjünk! Kint a keskeny sikátorban a víz bokáig ér ő kis patak formájában rohant a túlvég felé, ahol rögtönzött tóvá alakult. Poloska fél lépéssel el őrébb haladt gazdájánál, úgy gázoltak el őre a kavargó, es őcseppektől lúdbőröző vízben. – Együttérző bb is lehetne Ublalával, gazdám – jegyezte meg Poloska. – Nagyon Nagyon boldogtalan szegény. – Együttérzés a kistagúaknak jár, Poloska. Ublalán három n ő nyalakodik, talán elfelejtetted? – Elég gusztustalanul hangzik.
– Túl régóta vagy már öreg, kedves szolgám. Alapvet ően semmi gusztustalan nincs a nyalakodásban. – Kis töprengés után elismerte: – Na jó, talán mégis. De muszáj nekünk a szexr ől beszélni? Ez a téma nosztalgikussá tesz. – Kóbor irgalmazzon! – Tehát hol van? – Egy bordélyban. – Ó, hát ez tényleg szánalmas! – Ez inkább egy új kelet ű, igen heves, függ őséget okozó szenvedély, gazdám. Minél többet eteti, annál éhesebb lesz. Átkeltek a Turol úton, és beértek a Bordélynegyedbe. Az es ő csillapodott, már csak egy vékony, felszakadozó felh őréteg volt felettük. – Nos – jegyezte meg Tehol –, ez az állapot nem megfelel ő az egyik nagyra értékelt dolgozóm számára. Főleg, mert szenvedélye nem terjed ki jókép ű, ellenállhatatlan f őnökére. Valami azt súgja, hogy nekem kellene ott zokogni a ház egyik sarkában, nem pedig Ublalának. – Talán csak arról van szó, hogy Bugybor nem akarja keverni az üzletet az élvezetekkel. – Poloska, hiszen azt mondtad, hogy egy bordélyban bordélyban van! – Ó, igen. Bocsánat. – Most már tényleg szerencsétlennek érzem magam. Amikor reggel felkeltem, még nem voltam szerencsétlen. Ha ez így folytatódik, akkor estére a csatornában úszva végzem, pénzeszacskókkal a nyakamban. – Megérkeztünk! Egy keskeny, háromemeletes épület el őtt álltak, ami kicsivel beljebb volt az utcafronttól, mint a környez ő épületek, és pár száz évvel öregebbnek t űnt, mint bármi más a kerületben. Az utcafronton két poros, kék márványoszlop között faragott timpanon díszelgett, rajta határozottan n őnemű démonok vonaglottak nagy tömegben, élvezkedve. Az oszlopok tetején nagy mell ű vízköpők kuporogtak csábítóan. Tehol Poloskához fordult. – Ez a Templom. A Templomban van? – Ez meglepi? – Még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy belépjek a küszöbön! Évente néhányszor még Janall királyné is ellátogat ide! Az éves tagsági díj tízezer félpénz… úgy hallottam… így pletykálják. Valaki egyszer mondta, na. – Delipsz asszony biztosan nagyon örül a legújabb szerzeményének. szerzeményének. – Igen, biztosan. Tehát hogyan hozzuk ki innen Bugybor Elallét, amikor nyilvánvalóan pont ott van, ahol lenni akar, és Delipsznek ráadásul vagy harminc alkalmazott áll a rendelkezésére, hogy eltanácsoljon bennünket? Írjuk le a veszteséget, és menjünk haza? Poloska vállat vont. – Ezt önnek kell eldöntenie, gazdám. – Nos… – Eltűnődött. – Szeretnék legalább pár szót váltani vele! – Valószínűleg ez minden, amit megengedhet magának. – Ne légy abszurd, Poloska! Nem fizettetnek a beszélgetésért… vagy igen? – Lehet, hogy már a pillantásokért is fizetni kell, gazdám! A mi kis halott tolvajunk tolvajunk kivirult. – Hála nekem! Hát ki szervezte meg a tatarozását? Az újrafestést, a csiszolást? Megegyeztünk… – Ezt neki mondja, gazdám, ne nekem! Én pontosan tudom, hogy mi mindenre képes, ha saját vágyainak elérésér ől van szó. – Meg sem kérdezem, hogy ezzel mire céloztál, Poloska! Közönségesen hangzik, és a közönséges énem a privát szférám! – Igen, gazdám, ez így igaz. Szerencse, hogy nem nosztalgiázós típus. Tehol gyanakodva végigmérte Poloskát, majd visszafordult a Templomhoz. Ez volt az ország legrégebbi bordélya. Voltak, akik szerint a bordély itt állt már jóval a város megépülte előtt is – mi több, mások szerint egyenesen a bordély miatt épült fel az egész város! Persze ennek így nem volt sok értelme, de ha szerelemr ől vagy azzal összefüggésbe hozott vágyakról volt szó, kevés dolognak volt igazán értelme. Hátrahajtott fejjel szemügyre vette a vízköp őket, s közben a sok megpróbáltatáson átesett nádkalap a kövezetre esett. – Nos, most már végképp dönteni kell! Vagy itt maradok, maradok, és csupa víz lesz a hajam, vagy bemegyünk! – Gazdám, véleményem szerint az es őkalap amúgy is tragikus ballépés volt.
– A túlzott önkritikád lesz a veszted, Poloska! Most pedig kövess! Tehol eltökélten felment a lépcs őn, de amikor a küszöbhöz ért, az ajtó széles mozdulattal kitárult, s megjelent benne egy alak, aki csaknem kitöltötte az ajtókeretet. Csuklyás, fekete kabátot viselt, keszty űs kezében egy nagy, kétkezes bárdot tartott. Tehol döbbenten megállt, Poloska pedig hátulról beleszaladt. – Elnézést! – nyögte Tehol, majd gyorsan félreállt, és magával húzta Poloskát is. – Éppen egy lefejezésre tart? – Intett a férfinak, hogy menjen csak. Apró szemek villantak a csuklya árnyékában. – Köszönöm, uram – mondta recseg ő hangon. – Ön igazán udvarias! – Levonult a lépcső aljába, majd megtorpant. – Esik! – Igen, de már alig. Látja, hogy szakadozik a felh felh őzet? A bárdos óriás szembefordult Tehollal. – Ha bárki kérdezné, uram, nem látott itt engem sosem! – Ez csak természetes! – Kedves öntől! – A férfi ismét az utca felé fordult, s óvatosan nekiindult. – Óhh! – sziszegte, miközben elindult. – Ez nedves! Óhh! Tehol és Poloska figyelték, ahogy elinal, görnyedten, ugrándozva, hogy elkerülje a mélyebb pocsolyákat. Poloska felsóhajtott. – Elismerem, nagyon megijesztett a hirtelen felbukkanása. Tehol felvonta a szemöldökét, s a szolgájára nézett. – Igazán? Szegény Poloska, ideje volna valamit tenni az idegi problémáid ellen! Gyere hát, és ne félj semmit, amíg engem látsz! Beléptek a Templomba. És Tehol ismét megtorpant, éppen olyan hirtelen, mint el őször, mert egy kés hegye jelent meg az orcájánál, éppen a jobb szeme alatt, s ett ől hevesen pislogni kezdett. Poloskának most sikerült idő ben fékeznie, így nem futott bele ismét gazdájába – Tehol ezért annyira hálás volt, hogy el is gyengült a térde. Édes n ői hang suttogott a fülébe. – Nincs álruhában, kedves uram. Ez pedig azt jelenti… nos, mindketten mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent, ugye? – A lányomért jöttem. – Ah, micsoda alpáriság! Nem engedhetünk meg itt ilyen perverz, perverz, természetellenes vágyakat. – Ön félreért… persze érthet ő módon. Úgy értem, jöttem, hogy magammal vigyem, miel őtt túl késő lenne. – A neve? – Bugybor Elalle. – Túl késő. – Úgy érti, mert meghalt? Nos, ezzel magam is tisztában vagyok. Az őseir ől van szó, tudja? Hiányolják a kriptából. Nagyon várják már, és páran közülük egészen bedühödtek. A szellemek sok galibát okozhatnak… nem csupán önnek és neves intézményének, de nekem is. Érti már, miért jöttem? A kés hegye elhúzódott, s egy alacsony, karcsú asszony lépett Tehol elé a háta mögül. Tapadós selyemruha rozsdaszínben, keskeny derekát széles selyemöv ölelte körül, aprócska lábán felfelé kunkorodó selyempapucs díszelgett. Édes, szív alakú arcában furcsán nagy szempár ékeskedett, de ez a szempár most résnyire szűkült. – Befejezte? Tehol nyájasan elmosolyodott. – Biztos gyakran hall ilyesmit. Ön lenne talán Delipsz úrn ő? Az asszony sarkon fordult. – Kövessenek! Gy űlölöm ezt a szobát. Tehol most el őször nézett körül. Két lépés széles, négy lépés hosszú el őszobában voltak, melynek falait a szerelmi légyott számtalan technikai lehet őségét bemutató sz őttesek borították. – Én elég vendégmarasztalónak találom – mondta, mondta, s követte az asszonyt a bels ő ajtó felé. – Az elhasználtság szagát nem szeretem. – Elhasználtság? Ah, értem… – A megbánásét. Utálom ezt a szagot. Utálok vele kapcsolatban mindent. – Kinyitotta a bels ő ajtót, és belibbent. Tehol és Poloska fürgén követték. A következő szoba legmeghatározóbb eleme a meredek lépcs ő volt, mely rögtön az ajtótól egylépésnyire kezdődött. Az asszony a lépcs őt megkerülve egy plüssel borított váróterembe vezette őket. Az oldalsó falak mentén bőségesen párnázott kanapék álltak, a szemben lév ő falnál pedig egyetlen, magastámlás szék várta gazdáját. Az asszony egyenesen a székhez vonult, és leült.
– Foglaljanak F oglaljanak helyet! Nos, mi ez a mese a szellemekr ől? Mindegy, hagyjuk! Mennyi is, tízéves lehetett, amikor Bugybor Elallét nemzette? Nem csoda, hogy sosem emlegeti az apját! Már akkor sem tette, amikor még élt! Mondja csak, szül ői kudarcként élte meg, amikor Bugybor a tolvajlást választotta hivatásul? – Hangjából úgy veszem ki, hogy kétségbe vonja vonja állításaim valós voltát. – Melyik kérdésem árult el? – De nem vagyok ám olyan ostoba, ostoba, mint hiszi! Mindez csak álca! Az asszony csodálkozva mérte végig. – Harmincpár éves férfinak álcázza magát, aki vizes, rosszul nemezelt nemezelt gyapjút visel? Poloska kihúzta magát. – Rosszul nemezelt? De hiszen… Tehol könyökével alaposan oldalba vágta Poloskát. A szolga morgott még egy kicsit, majd elhallgatott. – Igen, ez így igaz. – Tehát nagy varázslattal van dolgom. Valójában hány hány éves? – Hatvankilenc vagyok… aranyom. – Ez már döfi! Szóval szellemeket emlegetett, ugye? – Sajnos igen, hölgyem. Borzalmasak! Bosszúálló, harcias szellemekr ől van szó. Eddig sikerült őket lakat alatt tartanom a családi kriptában, de el ő bb vagy utóbb ki fognak szabadulni! S bosszúálló körútra indulnak majd a város utcáin… az iszonyat éjszakája lesz az Letheras minden lakója számára. S aztán ideérnek… juj, már a gondolatba is beleborzongok! – Én is borzongok, de egészen más okból. De tény, hogy nagy dilemmával állunk ál lunk szemben. Én ugyanis már egy ideje küszködöm egy problémával… – Igazán? – Szerencsére érkezésükkel született egy lehetséges megoldás. – Igazán örvendek… Az asszony el őrehajolt. – Az emeletre… csak egy szoba van! Beszéljék rá azt az átkozott démont, hogy menjen innen! Még mielőtt a többi leánykám élve kibelez engem! A lépcső meredek volt, de kényelmesen járható, kezük alatt a fakorlát tetején szeretettel kifaragott, tökéletes mellek sora domborodott, melyet számtalan izzadt tenyér csiszolt és olajozott fényesre. Senkivel sem találkoztak menet közben, s mire felértek, alig kaptak leveg őt – természetesen ezt csakis a meredek út okozta, magyarázta magának Tehol, miközben megállt az ajtó el őtt, és vizes nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Poloska lehajtott fejjel, lihegve érkezett mellé. – Kóbor vigyen el, mit dörzsölhettek abba a fába? fába? – Nem tudom, de alig állok a lábamon! – ismerte ismerte be Tehol. – Talán várhatnánk egy percecskét – javasolta Poloska verejtékes verejtékes arcát törölgetve. – Remek ötlet! Kis idő múlva Tehol hunyorogva kihúzta magát, s biccentett Poloskának, aki válaszként elfintorodott. Tehol felemelte a kezét, és bekopogott a nehéz keményfa ajtón. – Gyere be! – szóltak bentr ől fojtott hangon. Tehol kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. A háta mögött Poloska felszisszent. – Kóborra, ennyi mellet! A falat borító fapaneleken és a mennyezeten is a korláton kezd ődő motívum folytatódott, az asszonyi ékesség minden mennyiségben. Még a padló is dimbes-dombos volt a talpuk és a sz őnyeg alatt. – A dekoratőr egyetlen mániája… – kezdte Tehol, de félbeszakították mondandóját. – Ó! – szólt egy ismer ős hang az el őttük álló hatalmas ágyból. – Ti vagytok? Tehol megköszörülte a torkát. – Bugybor Elalle! – Ha szolgáltatásaim érdekelnek – folytatta a n ő –, megnyugtatásotokra közlöm, hogy a hóhérnál a nagy bárd szomorú kompenzáció… – Megázott az eső ben! – közölte Poloska. Tehol hátranézett rá. – Ezt miért volt fontos elmondani? – Nem tudom, de gondoltam, maga majd tudja… – Nem megyek sehová – szakította őket félbe Bugybor –, ha netán ezért jöttetek! – Muszáj lesz – ellenkezett Tehol. – A tulajdonos ragaszkodik hozzá! A lány felült az ágyban. – A földszinti tehenek miatt, mi? Minden kliensüket elloptam, ezért most meg akarnak t őlem szabadulni!
– Gondolom, igen i gen – felelte Tehol a vállát vonogatva –, de ez nem is meglep ő, igaz? Figyelj, Bugybor! Üzletet kötöttünk, emlékszel? A lány arca elsötétült. – Tehát becsületesnek kell lennem? Rendben, de van egy kis problémám bizonyos szükségleteket illetően… – Bár segíthetnék! – A lány szemöldöke magasra szaladt. – Huh, úgy értettem… értem… ó, nem is tudom, hogy értettem! – Elhallgatott, majd felderült az arca. – Bemutatlak Ublalának, a boldogtalan testőrnek, aki tartós kapcsolatra vágyik! – A lány szemöldöke még magasabbra szaladt. – Miért is ne? Nem kell megmondanod neki, hogy halott vagy! Sosem veszi észre, ebben biztos vagyok! Ami pedig a szükségleteidet illeti, azzal biztos nem lesz semmi probléma, bár van három n ő, akik nagyon dühösek lesznek rád! Ezt majd én elrendezem, ne aggódj! Figyelj, Bugybor, ez remek megoldás! – Megpróbálhatom, de nem ígérhetek semmit. Most Most pedig lépjetek ki, felöltöznék! Tehol és Poloska összenéztek, majd engedelmeskedtek, s halkan betették az ajtót maguk mögött. Poloska végigmérte a gazdáját. – Le vagyok ny űgözve! – mondta. – Azt hittem, erre a helyzetre nincs megoldás. Tiszteletem ön iránt úgy dagad, akár a… – Ne bámuld a korlátot, Poloska! – Huh, igaza van… Delipsz úrnő a lépcső aljában várakozott. Amikor meglátta, hogy Bugybor Elalle is ott baktat Tehol nyomában lefelé, elfintorodott. – Kóbor vigyázzon magára, Tehol Beddikt, ezért ezért tartozom eggyel! Tehol felsóhajtott. – Az volt az érzésem, hogy nem hisz nekem. – A gyapjúnadrág az oka – felelte az asszony. – Úgy hallottam, mindenki ilyet akar… Tehol Poloskára nézett, de a szolga ártatlanul rázta a fejét. – Nálam senki sem rendelt, gazdám! Ez h űtlenség volna részemr ől! Nyugodjon meg, mindenki másé csak halvány, gyenge utánzat lesz… – Delipsz úrnő – mondta Tehol – talán csak Tehol Beddiktnek álcázom magam. Ez volna csak igazán ravasz dolog, ugye? – Túlságosan is nagy ravaszság lenne ez magától. – Nos, ebben talán igaza van. – Tehát elfogadja, hogy a lekötelezettje vagyok? Bugybor Elalle el őrenyomakodott. – Nem bírom, ha leveg őnek néznek! Úgy beszélgetnek itt, mintha én… – Halott lennél? – kérdezte Delipsz csíp ősen. – Csupán szerettem volna rámutatni távozásom okára, ami nem más, mint hogy magam is tartozom Tehol Beddiktnek. Halott vagyok ugyan, de a becsületességem nem halt meg. Mindenesetre úgy sejtem, kedves hölgyem, hogy egészen szép summával tartozol nekem. Hatvan százalékban egyeztünk meg, ha jól emlékszem… – Ugyan minek neked annyi pénz? – kérdezte az asszony. – Hányféle szexmerényl ő jelmez létezhet a városban? Hány kötegnyi er ős f űszerre van szükséged, hogy friss maradj? Tudod, mit? Nem akarom hallani a választ. Tehát hatvan százalék. Rendben, de beletelhet egy-két napba… nem tartok itthon annyi pénzt. Hová küldjem? – Tehol Beddikt háza jó lesz. – Hé, egy pillanat! – tiltakozott Tehol. – Nem biztosíthatom… – Szándékomban áll – vágott közbe Bugybor – gyorsan elkölteni. – Értem. Rendben, de nem vagyok túl boldog. Túl nagy lesz már ott a jövésmenés. A gyanakvás áradata dagadni kezd, akár a… – Ne bámulja a korlátot, gazdám! – Kóbor álmaira! Menjünk innen! A vihar elvonult. Az utcán még folyt az es ővíz, de az emberek ismét kimerészkedtek házaikból. Kés ő délután volt. Bugybor Elalle megtorpant a Templom lépcs ő jének aljában. – Ma este találkozunk! – mondta. – A házad tetején, Tehol Beddikt. Beddikt. Pontban éjfélkor. – Mi legyen Ublala Punggal? – Elismerem, kezdek elbizonytalanodni… – Bugybor Elalle! Ublala Pung túlélte a Fullasztót! Átsétált a csatornán, a fenéken! Ha jobban belegondolsz, sok közös van bennetek!
– És a természet nem bánt vele sz űkmarkúan! – tette hozzá Poloska. Tehol odafordult. – Nagyon közönséges vagy… – Hozzátok a tetőre ma este! – mondta Bugybor. – Ez egy összeesküvés, hogy minél nyomorúságosabban érezzem magam, igaz? Mindketten hagyjatok békén! Sétálni megyek. Poloska, mire hazamegyek, takaríts ki! Semmi kétség, Gyömbér hamarosan beviharzik. Mondd meg neki, hogy holnap majd meglátogatom, fontos üzleti ügyben. – Milyen fontos üzleti ügyben? – Még nem tudom, de majdcsak kitalálok valamit! Neked van min aggódni, igaz? Amúgy hogy alakul az alapozási munka? – Bonyolódik… – Akkor rendezd el! – Félreértett, gazdám. Már fent vagyunk a napirenden! napirenden! – Nem értettem félre semmit, csak kérlelhetetlen vagyok. Most pedig megyek, hátha valahol értelmesebb beszélgetés vár rám! – Megfordult, hogy mondjon még valamit búcsúzóul Bugybornak, de a lány már elt űnt. – Átkozott tolvaj! Most mehetsz, Poloska. Várj csak! Mi lesz vacsorára? – Banánlevél. – Remélem, nem hallal… – Természetesen nem, gazdám. – Akkor mivel? – Az anyag, amit körbetekertek vele, már felismerhetetlen, de ha jobban belegondolunk, ez talán így a legjobb… – Hogy élhetünk ilyen dolgokon? – Jó kérdés, gazdám. Valóban megdöbbent ő! Tehol végigmérte a szolgáját, majd intett, hogy elmehet. Poloska balra indult, Tehol pedig jobbra. A leveg ő kezdett felmelegedni, de még mindig friss volt az esőnek köszönhet ően. Vizes bundájú kutyák szimatolták a pocsolyákban álló szeméthalmokat. Macskák vadásztak a sok csótányra, melyek a csatornából menekültek fel az áradat el ől. Egy koldus talált egy darabka szappant, a tet őkr ől lecsorgó vizet kihasználva meztelenre vetk őzött, s szürke pocsolyát képezve maga körül egy százéves slágert énekelgetett. A lakosság gyorsan hasznosította a váratlan áradatot – többen az ablakból ürítették ki éjjeliedényeiket ahelyett, hogy a szokásos módon elcaplattak volna a legközelebbi pöcegödörhöz. Ennek eredményeként a pocsolyák némelyikében ringatózott „valami”, s a sikátorokban a patakok apró, legyekkel teli szigeteket sodortak magukkal, melyek aztán itt-ott zizeg ő tutajjá egyesültek, sárgásbarna nyomdokvízzel. Szép este volt ez Letheras városában. Tehol legalábbis így gondolta, miközben gyanakodva a leveg ő be szimatolt, mielőtt hosszan, elégedetten felsóhajtott volna. Ment tovább lefelé az utcán, míg el nem ért a Fodros-kanálishoz, mely mentén hamar eljutott a folyóhoz. Jobbra árbocerd őt látott – egy seregnyi halászbárka húzódott be a vihar el ől. A fedélközt fed ő vásznakat félrehúzták, s a legénység mindenhol lázasan meregette a vizet, hogy sötétedés el őtt még egyszer kifuthassanak a nyílt vízre. Az egyik bárka mellett féltucatnyi őr dolgozott – egy holttestet próbáltak kihalászni a vízb ől kampós botok segítségével. A bámészkodók tömege tanácsokat üvöltözött, az őrök küszködtek, fejük felett sirályok köröztek. Tehol már látta a régi palotát, ekkor betért egy mellékutcába, s kanyargós, bonyolult útvonalon haladva eljutott a tornyok telkéhez. Az alkonyattól szürke, szemcsés leveg ő ben érkezett az alacsony, omladozó falhoz, s onnan nézett be a hepehupás, gazos udvaron át a tornyok közül ahhoz, amely nyilvánvalóan különbözött a többit ől, mert szögletes volt, nem kerek. A furcsa, háromszöglet ű ablakok sötétek voltak, besz őtték őket a halott kúszónövények. A beültetett, fekete foltos faajtó árnyakba burkolózott. Tehol eltöprengett, hogyan is maradhatott meg ez az ajtó – egy hétköznapi faanyag ennyi évszázad alatt porrá omlik. Nem látott senkit az udvarban. – Kanna! Gyermekem, itthon vagy? Egy kicsi, loncsos alak lépett ki az egyik fa mögül. Tehol meglep ődött. – Ez jó trükk, kislány! A lány közeledett felé. – Van egy m űvész. Egy fest ő. Jön, hogy lefesse a tornyot. Engem is le akar festeni, de én a fa mögé bújok. Ő emiatt jó mérges. Te vagy az az ember, aki a háza tetején alszik. Sokan próbálnak kémkedni utánad! – Igen, tudom. Bugybor mondta, mondta, hogy te… khm, gondoskodsz róluk.
– Nekem meg azt mondta, hogy te talán segíthetsz kideríteni, hogy ki is vagyok valójában. A férfi végigmérte. – Láttad mostanában Bugybort? – Csak egyszer. Rendbe hozták. Alig ismertem rá. – Nos, kislány, elintézhetjük, hogy ezt veled is megtegyék, ha szeretnéd. A koszos, penészfoltos arc töprengve nézett rá. – Miért? – Miért? Hát, hogy ne legyél annyira más. Nem élveznéd, ha te is úgy néznél ki, mint Bugybor most? – Élvezni? – Legalább gondold át, jó? – Jó. Barátságosnak látszol. Azt hiszem, tudnálak kedvelni. Nem kedvelek sok embert, de téged meg tudnálak kedvelni. Hívhatlak apának? Bugybor az anyám. Persze nem igazából, csak így hívom. Keresek nővéreket és fivéreket is! – Elhallgatott, majd megkérdezte. – Tudnál segíteni? – Megpróbálok, Kanna. Bugybor mondta, mondta, hogy a torony beszél hozzád. – Nem szavakkal. Csak gondolatokkal. Érzelmekkel. Fél. Van valaki a földjében, aki majd segít. Amint kiszabadul, segíteni fog nekünk. Ő a nagybátyám. De a rosszaktól félek ám! – Rosszak? Kik ők? Ők is a földben vannak? A lány bólintott. – Van rá esély, hogy ők elő bb kerülnek ki a földb ől, mint a bácsikád? – Ha így lesz, elpusztítanak mindannyiunkat. Engem, a bácsikámat, a tornyot. Mondták. És azt is, hogy kiszabadítják a többieket is. – És a többiek is rosszak? A lány vállat vont. – Nem beszélnek valami sokat. Egyet kivéve. A néni azt mondja, császárn őt csinál bel őlem. Szívesen lennék császárn ő. – Nos, én a helyedben nem bíznék benne! Ez csak az én véleményem, Kanna, de az ilyen ígéretek eléggé gyanúsak. – Ezt mondja Bugybor is. De nagyon kedves az a néni. Sok ajándékot akar nekem adni, meg sok édességet is. – Vigyázz magadra, Kanna! – Szoktál sárkányokról álmodni, apám? – Sárkányokról? A lány ismét vállat vont, majd elfordult. – Sötétedik – szólt vissza. – Meg kell ölnöm valakit… hm… talán a fest őt? Turudal Brizad, Janall királyné testének őre egy falnak támaszkodva ácsorgott, miközben Brys tanítványaival átvetette az ellentámadás utolsó fortélyait is. A király testőrségének edzésein a közönség nem számított ritkaságnak, bár Brys azon azért meglep ődött, hogy Turudal is a néz ők között van, hiszen a többiek maguk is kardforgatók voltak, vagy annak a fegyvernek a forgatói, melyr ől éppen oktatást tartott. A királyné kísér ő je köztudottan kerülte a testedzés katonás formáit, s ezt a kiváltságot Brys nagyapja idején egyetlen egészséges, fiatal lether sem kaphatta volna meg. Négy év katonai szolgálat volt a kötelez ő, tizenhét éves kortól kezdve. Abban az id ő ben persze még több küls ő fenyegetés is létezett. Északról Kékrózsa, a Sárkányok Tengere fel ől a független, makrancos városállamok, a keleti pusztaság fel ől pedig a barbár törzsek gyakoroltak nyomást a Lether királyságra, bár ez utóbbiak a távoli Kolánsz expanzív törekvései miatt induló népvándorlás következtében érkeztek csak. Kékrózsa már adót fizet Ezgara Diskanar királynak, a városállamokat szétzúzták, a szigeteken alig maradt több, mint egy maréknyi kecskepásztor és halász, Kolánsz pedig néhány évtizede elszigetel ődésbe vonult, bizonyos belső lázongások nyomán. Brys nehezen tudta elképzelni, hogyan élhet valaki úgy, hogy feln őtt létére képtelen megvédeni magát – de Turudal Brizad bizony ilyen lény volt. S őt, a Kísér ő gyakran hangoztatta véleményét, miszerint ő csak az előfutára, úttör ő je az új társadalmi elitnek, mely az Adósokra és a szellemileg alacsonyabb szinten állókra hagyja a katonáskodást. Brys felfortyant, amikor el őször hallott a Kísér ő nézeteir ől, de aztán elbizonytalanodott. A lether hadsereg még mindig er ős volt, ám egyre jobban köt ődött a gazdasághoz. Minden hadjáratot a gazdasági fellendülés lehet ősége, vagyis a vagyonszerzés indokolt. És a keresked ők, iparosok, a civilizáció f ő kiszolgálói közül egyre kevesebben vettek részt katonai kiképzésben. A katonák ázsiója a társadalomban bizony nagyot esett, enyhe lenézéssel szemlélték őket.
Míg nincs ránk ismét szükség. szükség. Vagy míg fel nem fedezik, fedezik, hogy ismét hasznot húzhatnak húzhatnak tetteinkbő l.l. Befejezte az edzést, majd id őzött még egy darabig, hogy lássa, ki rohan el, és ki marad gyakorolni. A legtöbben maradtak, így Brys elégedett volt. Azok ketten, akik távoztak, a királyné kémei voltak a testőrségben. Ironikus, hogy ezt mindenki más is tudta róluk. Brys eltette a kardját, és egyenesen Turudal Brizadhoz ment. – Kísér ő? Barátságos biccentés. – Finadd… – Csak nem unatkozol? Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna itt… – A palota furcsán üresnek t űnik, nem igaz? – Nos – felelte Brys –, az biztos, hogy kevesebb a kiabálás… Turudal Brizad elmosolyodott. – A herceg fiatal, Finadd. Némi indulatosság igazán nem a világ vége. Nos, a kancellár találkozni szeretne veled, ha neked is megfelel. Ha jól tudom, teljesen felépültél a titokzatos küldetés fáradalmaiból. – A király gyógyítói a szokásos alapossággal jártak el, Kísér ő. Miért óhajt a kancellár beszélni velem? A férfi vállat vont. – Nem tudom. Ebben az ügyben én csak a hírviv ő vagyok, Finadd. Brys egy percig tanulmányozta a férfi arcát, majd bólintott. – Elfogadom Tribán Gnol meghívását. meghívását. Egy óra múlva? – Megfelel neki. Mindannyiunk érdekében reméljük, hogy ez a találkozó nem mérgesíti tovább a Kancellár és a Kréda kapcsolatát… Brys meglep ődött. – Ellentétek? Nem hallottam hallott am róla. Úgy értem, a szokásosnak mondható véleménykülönbségt ől eltekintve. – Elgondolkodott, majd folytatta: – Osztozom a reményedben, reményedben, Kísér ő. – Gondolkodtál már azon, Finadd, hogy hogy a béke a viszálykodás elmérgesedéséhez vezet? – Nem, mert kijelentésed képtelenség. A béke ellentéte a háború, ami a viszálykodás extrém formája. Állításod alapján az élet nem más, mint a béke idején történ ő viszálykodás és a háborús viszálykodás váltakozása… – Tehát mégsem teljes képtelenség – mondta Turudal Brizad. – Létünk meghatározója a folyamatos feszültség. Önmagunkkal és a külvilággal is feszültségben élünk. – Vállat vont. – Beszélhetünk akármennyit az egyensúly iránti vágyról, de a lelke mélyén minden ember a disszonanciáért rajong. – Ha a lelked zavart, Kísér ő, szerintem jól titkolod! – felelte Brys. – Ebben itt mind nagyon ügyesek ügyesek vagyunk, Finadd. Brys oldalra hajtotta a fejét. – Nem áll szándékomban dagonyázni a viszálykodásban. Még mindig nem fogadom el az állításodat. Mindenesetre most sajnos mennem kell, úgyhogy búcsúzom! Visszafelé menet a szobájához Brys ismét átgondolta Turudal Brizad szavait. Lehetett mögöttük rejtett figyelmeztetés, de a nyilvánvaló utaláson túl, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy kívülr ől látszik – márpedig a palotában ezt mindenki magától értet ődőnek vette –, nem látta át a Kísér ő utalásait. Brys szerint a feszültséget maga az ember gerjesztette. A néz ő ponton múlik minden, és a természeten, ezt pedig a környezet és a neveltetés határozza meg. Persze tekinthet ő úgy is, hogy az életben maradásért folytatott küzdelem már magában is egyfajta feszültséget generál, de ez nem ugyanaz, mint a viszálykodás, amit egy aktív elme gerjeszt vágyaival, érzelmeivel, aggodalmaival és félelmeivel, a halállal folytatott végtelen vitájával. Brys régen rájött, hogy mi vonzotta a harcm űvészetek felé. A katonai világ a párbajtól a háborúig alapvetően redukcionista, mindent igyekszik leegyszer űsíteni. A fenyeget őzést, ügyeskedést és kompromisszumokat kiiktatja a lether acél. Az önuralom lehet őséget ad arra, hogy az ember befolyásolja sorsa alakulását, s csökkenti a feszültség okozta károkat is, hiszen az ember rájön, hogy a halál a vakszerencsét használja, ha más lehet ősége nincs, vagyis el kell fogadni a végzetet, bármilyen kegyetlen is az. Egyszer ű elméletek, melyeken az ember lustálkodás közben bármennyit töprenghet – de akkor nincs rá idő, amikor az ellenség ott áll velünk szemben, kivont karddal, táncolva. A fizika törvényei különleges korlátokat alkottak, s Brys boldog volt, hogy az élete viszonylag kiszámítható, így szilárd alapokra épül. Turudal Brizad élete ennél sokkal bizonytalanabb volt. Fizikuma, vonzó külseje volt az egyetlen érték, amire alapozhatott, és önuralom ide vagy oda, a rohanó éveket senki sem állíthatta meg. Persze voltak bizonyos kencék és varázslatok, melyek lassíthatták az id ő folyamát, de a sötét áradat vonakodott alkukat kötni, mert saját, kérlelhetetlen törvényei szerint m űködött. Ráadásul Brizad hatékonyságát mások szeszélyei befolyásolták. Profi volt ugyan, de minden partnere a nyers érzelmek végtelen forrása volt, s próbálta magához ragadni Brizadot. Persze voltak szabályok, melyeket legalább látszólag be kellett tartani. Elvégre
Brizad a Kísér ő volt! A királynénak már volt férje. A kancellárt ősi törvények kötötték, nem lehetett hivatalosan elismert kapcsolata sem férfival, sem n ővel. Turudal Brizadnak hivatalosan semmilyen kiváltsága sem volt – esetleges gyermekeinek sem neve, sem politikai hatalma nem lehetett. Mi több, a szokás megkívánta, hogy a királyné akadályozza meg az ilyen terhességek kialakulását, s Janall ez idáig tartotta is magát ehhez a szokásjoghoz. De a pletyka szerint Janall Brizadnak adta a szívét. Úgy tartották, hogy Tribán Gnol ugyanezt tette, ennek pedig lehetett akár az is az eredménye, hogy a királyné és a kancellár hagyományos szövetsége s zövetsége felbomlik. Ebben a helyzetben Turudal Brizad volt a boldogtalan forgáspont. Nem csoda, hogy gyötörte a sok feszültség… De vajon mi lehet a Kísér ő célja? Ő is odaadta a szívét – s ha igen, akkor melyik szeret ő jének? Brys belépett a szobájába. Megszabadult a vértjét ől és szíjától, majd levetette átizzadt alsónem ű jét is. Illatos olajjal kente be magát, majd fakefével is átdörzsölte a testét. Miután tiszta ruhát húzott, felvette hivatalos páncélzata darabjait is. A nehezebb gyakorlókard helyett felkötötte derékszíjára kedves hosszúkardját. Miután elkészült, végignézett szerény kis lakhelyén, s észrevette, hogy ágya felett a polcon a kések nincsenek a helyükön, ami arra utalt, hogy megint egy kém járt a szobájában. Ez nem azt jelentette, hogy a kém ügyetlen módon rosszul tette vissza a késeket – nem, ezt az csinálta, aki a kém után kémkedett, s itt járta után beosont, hogy tudassa Bryssel, hogy már megint Kóbor tudja, mit kerestek a szobájában – mostanában ez hetente legalább egyszer el őfordult. Visszatette a késeket a helyükre, és elindult. – Szabad! Brys belépett, majd megtorpant, s körülnézett a zsúfolt, rendetlen szobában. – Itt vagyok, Király Bajnoka! Követte a hangot, s végre meglátta a Krédát, aki egy b őrhámon lógott lefelé a mennyezetr ől. Kuru Quan embernyi magasságban, fejjel lefelé volt, s egy furcsa fémsisakot viselt, melybe a szeme el őtt üveglapok voltak illesztve. A padlón egy ősrégi, megsárgult térkép hevert. – Nincs sok időm, Kréda – mondta Brys. – A kancellárnál van jelenésem. Mit csinálsz? – Fontos, fiam? – Hogy tudjam? Nem. Csak kíváncsi voltam. – Nem! A kancellárral való találkozó! – Azt nem tudom. Úgy fest, hogy fokozottan figyelnek, mint egy játszma szerepl ő jét, de nem tudom, mi ez a játszma. Végül is a király csak elvétve kéri ki a véleményemet államügyekben, amiért végtelenül hálás vagyok, mert szeretném a lehet ő legnagyobb ívben elkerülni az ilyen bonyodalmakat. Vagyis nem áll módomban befolyásolni urunk döntéseit… még ha akarnám, sem tehetném! – Ezzel a módszerrel – mondta Kuru Quan – bebizonyítom, bebizonyítom, hogy kerek a világ. – Igazán? Hát Há t nem bizonyították ezt már be az Els ő Birodalom korai telepesei? Végül is körbehajózták a bolygót! – Igen, de ez fizikai bizonyíték, nem elméleti! Én ugyanezt hipotézissel és elméleti síkon bizonyítom be! – Hogy próbára tedd a módszered pontosságát? pontosságát? – Nem, dehogy! Ez a pontosság adott! Nem, fiam, én a fizikai bizonyítás pontosságát akarom bizonyítani. Végül is ki bízhat abban, hogy a szeme a valóságot látja? De ha már a matematika is alátámasztja a módszert, akkor alakul a dolog… Brys körülnézett. – Merre vannak a segédeid? – Átküldtem őket a Királyi Üveglencsekészít őhöz újabb lencsékért. – Ez mikor volt? – Azt hiszem, valamikor reggel. Igen, éppen reggeli reggeli után. – Vagyis egész nap itt lógtál? – És forogtam erre vagy arra, saját akaratomtól függetlenül. Vannak er ők, fiam, láthatatlan er ők, melyek létünk minden percében hatnak ránk. Er ők, melyek, most már biztos vagyok benne, ellentétben állnak egymással. – Ellentétben? Hogyan? – A talaj lefelé lefel é vonz bennünket, erre bizonyíték az arcomba toluló vér, a kótyagosság, s hogy láthatatlan kezek húznak lefelé. Igazán különleges látomásaim voltak! De van egy ellentétes, gyengébb er ő, amely felfelé vonz… egy másik világba, mely az égen utazik a miénk körül… – A hold?
– Igazából legalább négy hold van, fiam, de a többi nem csupán messze van t őlünk, de olyan helyzetben is vannak, hogy nem verik vissza a nap fényét. Nagyon nehéz őket meglátni, de a krónikák szerint ez nem mindig volt így. Az elhalványulásuk oka ismeretlen, de gyanítom, hogy világunk tömegének van hozzá valami köze. De az is lehet, hogy nem is távol vannak, hanem inkább közel, csak nagyon kicsik. Már hozzávetőlegesen értve. Brys szemügyre vette a padlón hever ő térképet. – Ez az eredeti, ugye? Milyen új néz ő pontot fedeztél fel a sok lencsével? – Fontos kérdés? Valószín űleg, de indirekt módon. A térkép a kezemben volt, fiam, de leejtettem. Ám megajándékoztak egy látomással. A kontinensek egykor egybekapcsolódtak. Ebb ől következő logikus kérdés, hogy vajon milyen er ők húzták őket szét? Ki továbbította a kancellár meghívását? – Hogyan? Ja, Turudal Brizad. – Ah, értem. Egy kóborló, nyugtalan nyugtalan fiú. Az ember látja a szomorúságot a szemében vagy a modorában. modorában. – Igazán? – S mit mondott? – Arról beszélt, hogy ellentét feszül közted és a kancellár között. Egy… khm, új feszültség. – Igazán? Most hallok err ől először. – Aha. Tehát nem létezik? – Nem, nem, fiam! Biztos, hogy létezik! De légy jó, és deríts ki nekem, hogy hogy mit érdemes tudni róla. Brys bólintott. – Rendben, Kréda. Ha tudom, kiderítem. Ennyit mondasz mondasz csak a találkozó el őtt? – Igen. – Nos, segíthetek lemászni? – Dehogy, fiam! Ki tudja, hány felismerésben lehet még így részem! – Elveszítheted a végtagjaidat, elájulhatsz… – Megvannak még a végtagjaim? Brys a Krédához lépett, s bal vállával megtámasztotta a csíp ő jét. – Kioldozlak. – Megköszönöm, fiam. – És lesz egy-két szavam a segédeidhez is, ha végeztem a kancellárnál! – Ne legyél velük nagyon szigorú! Szánalmasan feledékenyek feledékenyek szegények! – Nos, azt nem felejtik el, amit ma t őlem kapnak! Tribán Gnol a kezét hátrakulcsolva fel-alá járkált. – Milyen a hadsereg készültsége, Finadd? Brys elkomorodott. – Unnutal Hebaz Prétor jobban felkészült arra, hogy megfeleljen megfeleljen a kérdésedre. – Jelenleg gyengélkedik, ezért kérdezlek téged. Kettesben voltak a kancellár irodájában. Kint két őr állt. A gyertyák ritka kolánszi f űszerek illatát ontották, amit ől a szobában halványan vallásos hangulat lett. Az aranyérmek temploma, ahol ez a férfi a f ő pap… – Elsődlegesen fontos, hogy a szárazföldi és a tengeri hader ő folyamatos készültségben legyen, kancellár! Az ellátmány és raktárkészlet elegend ő egy egész évszaknyi hadjárathoz. Mint tudod, az ellátmányozókkal kötött szerződések garantálják, hogy háború idején a hadsereg igényeit minden más vásárló elé kell helyezni. Ezeket a szerz ődéseket természetesen szigorúan betartatjuk. – Igen, igen, Finadd. De én egy katona véleményére vagyok kíváncsi! Készen állnak a király katonái a háborúra és a harcra? – Így hiszem, kancellár. Tribán Gnol megállt, és csillogó tekintetét Brysre szegezte. – Szavadon foglak… – Nem mondtam volna véleményt, ha nem állok rá rá készen… Váratlan mosoly volt a válasz. – Remek! Mondd csak, van már feleségjelölted? Gondoltam, hogy nincs, bár kétlem, hogy lenne a nemesség körében olyan hajadon, aki nemet mondana neked! Sokféle örökség van, Fínadd, amivel együtt kell élni, s ezek határozzák meg a férfiak és n ők életét… – Sajnálom, kancellár. Mire célzol?
– Családod története közismert, Finadd, s én nagyon sajnállak téged és szerencsétlen fivéreidet is. F őként Hullt, aki miatt őszintén aggódom, mert folyton olyan dolgokba akar avatkozni, melyek nem tartoznak rá. Aggódom, mert nem akarom, hogy miatta bánat érjen téged, rokonaidat. – Kedves kancellár, úgy érzem, túlságosan b őkezű voltál, amikor aggodalmaid listáját összeállítottad. Ami a hagyatékot illeti, ez az én problémám, s nem kétlem, hogy ezt tiszteletben is tartod. És szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítasz Hullnak… – Azt hiszed, azért vagyunk itt, hogy burkoltan megfenyegesselek? – Gnol hanyagul legyintett, majd folytatta a fel-alá járkálást. – Sért ő, hogy ilyen ostobának gondolsz. A fókavadász talán figyelmezteti a fókát a köré hurkolódó hálóra? Aligha. Nem, Finadd, végeztem veled! Biztos lehetsz benne, hogy nem pazarolok több együttérzést rád és fivéreidre! – Ezt megkönnyebbülés hallani! – felelte Brys. Gyűlölködő pillantás volt a válasz. – Kérlek, csukd be magad után az ajtót, Finadd! – Persze, kancellár. Kint, egyedül a folyosón Brys felsóhajtott. Nem sikerült megtudnia semmit a Gnol és Kuru Quan között állítólag feszül ő ellentétr ől. Mi több, nem is sikerült mást elérnie, mint felkerülni a kancellár ellenségeinek listájára. Egy második, mélyebb sóhaj következett. Nem volt meg benne Hull er ős eltökéltsége, sem Tehol ravaszsága. Csak a kardforgatáshoz értett valamicskét. S ennek is mi haszna, ha ellenfelei szócsatákat vívnak, melyekben behízelgéssel és fenyegetőzéssel harcolnak? Olyan sebeket ejtenek, melyeket nem gyógyít be az id ő? Vonakodott beismerni, de segítségre volt szüksége. Ami azt jelentette, hogy egy újabb párbaj vár rá, ezúttal saját fivérével. De Tehol legalább nem vágyott arra, hogy megsebezze. Kóbor áldja meg, úgy t ű űnik, nik, ő már nem vágyik semmire! – Amire vágyom – mondta Tehol komor arccal –, az egy étkezés, amely valódi étellel kezd ődik. Szeretném, ha egyszer el őfordulna, hogy amit eszem, az legalább alapvet ő szinten tápláló. – Felemelt egy sötét, löttyedt levelet, egy percig tanulmányozta, majd a szájába tömte. Rágni kezdte, s közben Poloskát méregette. – Vannak f őemlősök, gazdám, melyek számára a banánlevél jelenti a legtáplálóbb étket! – Igazán? És kihaltak már? – Nem tudom. Csak eszembe jutott valami, amit egyszer egy matróztól hallottam egy kocsmában. kocsmában. – Részeges volt és hazug! – Aha, szóval ismeri? Tehol körülnézett. – Hol lehet Ublala? Itt kellene lennie, hogy Bugybor Elalle szemügyre tudja tudja venni a… – Hosszát? – Értékét. Hol van? – A tetőn. Epekedik. – Aha. A tető jó. Az epekedés nem. Mit gondolsz, szüksége lehet még egy beszélgetésre? – Önnel, gazdám? Kizárt. – Kérek még pár levelet! De ne öntözd meg a szósszal, vagy mi mi a fene az! – A második megnevezés találóbb… – A mi a fene? Miért, hát nem tudod, mi ez? – Nem, gazdám. Csak kifolyt bel őle. Talán a levél nedve, talán valami más. Emlékeztet E mlékeztet a… – Cserzőfolyadékra? – Igen, pontosan arra! Tehol elsápadt, és lassan letette a tálat. – Valami eszembe jutott… Poloska szeme elkerekedett, és ő is letette a tálat. – Kérem, gazdám, ne járjon a gondolat mélyére! mélyére! – Visszatér… – A gondolat? – Nem, a vacsora! – Hirtelen felpattant. – Elkel egy kis friss leveg ő! – Nem haragszik, ha csatlakozom?
– Nem, Poloska. Nyilvánvaló, hogy míg a vacsora elkészítésén fáradoztál, kemény munka lehetett félretenni benyomásaidat. Megértem, hogy ez alaposan kifárasztott. Ha nem, hát kellett volna… Megfordultak, mert hangot hallottak a sikátorból, majd valaki vadul félrehúzta a függönyt. – Ah, Gyömbér! Már vártuk, mikor futsz be végre! – Hazug tolvaj vagy, Tehol Beddikt! – Csak a társaság miatt – mormogta Poloska. Rissarh és Hejun is beviharzottak Gyömbér nyomában. Tehol a hátsó falhoz hátrált, ami közel sem volt elég messze a három n őtől. – Mondanom sem kell, leny űgöztök! Gyömbér megtorpant. – Mivel? Tehol látta, hogy a n ő keze ökölbe van szorítva. – Nos, természetesen az energikusságotokkal! Ugyanakkor rá kellett döbbennem, hogy eddig nem aknáztam ki kell őképpen adottságaitokat, Gyömbér. Most már világosan látom, hogy nektek… mindhármótoknak, aktívabban kellene részt venni közös homályos ügyeinkben. – Már megint azt csinálja! – morogta Risarh. – Már ütnünk kellene a fejét! – tette hozzá Hejun. – Nézzétek, Nézzétek, mit csinált! Gyömbér, alig egy órával ezel őtt még azt mondtad… – Ne ismételd el, amit mondtam! – vágott közbe Gyömbér. – Tehát aktív részvételt mondtál? Végre! Éppen ideje volt, és most már nem szórakozhatsz velünk, te kígyó… Beszélj, Bes zélj, mentsd meg az életed! – Rendben! – felelte Tehol mosolyogva. – Kérlek, foglaljatok foglaljatok helyet… – Így is megfelel. Beszélj! – Nos, szerintem így nem lesz kényelmes… – Tehol! – Ahogy tetszik! Elmondok egy sor nevet, meg kell jegyeznetek a listát. Horul Esterrict, a Csiga Olívától. Tompa Mirrik, a legid ősebb Tompa, a Tompa Lether Acélönt ő és Tompa Fegyverm űhely tulajdonosa. Púpos Patkány, Rezgő Er őd gabonamágnása. Fivére, Purista serf őző. Erudinász, a dissenti rozsdalevél-ültetvények királynéja. A könyvel ők, Konok Zsizsik, Löbböl ő Horul, letherasi Reszel ő Chizev, Jóságos Hepar Alkuból. Az uzsorások, Druz Thennikt, Pralit Peff, Barrakta Ilk, Uster Taran, Lystry Maullikt, mind letherasiak. Búvó Tharav a tizenegyes szobából, Csóbor Fogadójából, a Fóka utcában, Alku városában. Megvan? Gyömbér szeme már üvegessé vált. – Van még? – Vagy tucatnyi. – Meg akarod őket öletni? – kérdezte Hejun. – Kóborra, dehogy! Azt akarom, hogy kezdjetek részvényeket vásárolni a cégeiknél. Természetesen álneveken. A negyvenkilenc százalékra törekedjetek! Ha oda elérünk, egy hirtelen mozdulattal fordíthatunk. A cél természetesen a többség megszerzése, de ez csak egy váratlan csapással érhet ő el, s ehhez tökéletes időzítés kell. Mindenesetre ha végeztetek, úgy értem, a felvásárlással, ne tegyetek további lépéseket, hanem gyertek vissza hozzám. – És miből engedhetjük ezt meg magunknak? – érdekl ődött Gyömbér. – Ó – legyintett Tehol – menni fog! A pénz, amit befektettem nektek, szépen fial. Ideje, hogy hasznát lássuk! – Mennyi lett bel őle? – Több mint elég… – Mennyi? – Nos, még nem számoltam át pontosan… Poloska közbekotyogott. – Úgy egymillió. – Kóbor szerelmére! – bámult Gyömbér nagy szemekkel Teholra. – De nem láttam, hogy bármit is tettél volna! – Ha láttad volna, Gyömbér, akkor nem lettem volna elég óvatos. Nos, Nos , kezdjük csak a felsorolt nevekkel. A következő lista ráér kés ő bb is. Most pedig, ha megbocsátotok, van még pár találkozóm ma éjjel… – Milyen találkozó? – Ó, ilyen is, olyan is. Most pedig kérlek benneteket, ne robogjatok be többé így az ajtón! El ő bb vagy utóbb feltűnést keltünk, és az nem volna jó… – Mit ettetek? – kérdezte váratlanul Rissarh, fintorogva. – Ilyet is, olyat is – felelte Poloska. – Na, gyertek! – fordult Gyömbér Gyömbér a társaihoz. – Talán Ublala is el őkerült már…
– Biztos, hogy el őkerül! – mondta Tehol, miközben mosolyogva az ajtóhoz tessékelte a három n őt. – Most pedig aludjatok egy kicsit! Sok munka vár rátok! Hejun félig visszafordult. – Csiga Olíva… milyen Horul? Gyömbér megragadta Hejunt, és kirángatta a sikátorba. Tehol mosolyogva megigazgatta a bejárati függönyt, majd megfordult. – Nos, ez egész könnyen ment! – Rissarhnak kése volt – mondta Poloska –, a csuklójához kötve… – Igazán, kötve? – Igen, gazdám. Tehol a létrához lépett. – Remélem, a te késeid is kéznél voltak… – Nekem nincs késem. Tehol megtorpant, kezét a létra fokán nyugtatta. – Micsoda? Hol vannak a fegyvereink? – Nincsenek fegyvereink, gazdám. – Semmi? Nem is volt? – Nem. Csak pár fakanál… – És jól bánsz vele? – Nagyon. – Akkor minden rendben! Jössz? – Egy perc, gazdám! – Jó, és takaríts ki! Szörny ű rendetenség van idelent! – Ha lesz időm… Ublala Pung hason fekve hevert a tet őn az ágy közelében, arcát a földhöz szorítva. – Ublala! – mondta Tehol, miközben felé közeledett közeledett –, valami baj van? – Nincs – jött a válasz fojtott hangon. – Mit csinálsz odalent? – Semmit. – Nos, hamarosan megérkezik a vendégünk, aki találkozni szeretne veled. – Jó. – Talán nem járnál rosszul, ha megpróbálnál jó benyomást benyomást kelteni – javasolta Tehol. – Rendben. – Ez nehéz lesz, ha továbbra is hason fekve maradsz. Amikor felértem, el őször azt hittem, hogy meghaltál. – Elhallgatott, eltöprengett, és felderült az arca. – Hm, ezzel talán nem is járnánk olyan rosszul! Léptek zaja hallatszott, s Bugybor Elalle t űnt elő az árnyak közül. – Ő az? – Korán érkeztél! – mondta Tehol. – Igazán? Miért, talán nekromantát vártál, hogy felélessze, felélessze, vagy ilyesmi? – Így lenne, ha halott lenne. Ublala, állj fel, kérlek! Szeretnélek bemutatni bemutatni Bugybor Elalle… – Ő a halott? – vágott közbe Ublala, s nem mozdult. – A tolvaj, aki megfulladt? – Már jön is az el őítéletével! – felelte Bugybor csüggedten. – Hé, még nem tartunk itt! – mondta Tehol. – Ublala, kelj fel! Bugybornak szükségletei vannak. Te teljesíteni tudod ezeket, és cserébe megszabadulsz Gyömbért ől, Rissarhtól és Hejuntól… – Miért tennék? – kérdezte Ublala. – Mert Bugybor megkéri őket erre. – Megkérem őket? – Nézzétek! – sóhajtott fel Tehol fáradtan – Egyik őtök sem kooperatív! Talpra, Ublala! – Fölösleges! – vágott közbe Bugybor. – Csak gördítsd a hátára! – Oké, ez igazán szép! Kissé közönséges, de remek megoldás! – Tehol leguggolt Ublala mellé, kezét a nagydarab férfi alá csúsztatta, majd emelni kezdte. Lába megcsúszott, nyögött, szuszogott, újra meg újra nekifeszült… igen kevés sikerrel. – Hagyd abba! – kérte Bugybor furcsa furcsa hangon. – Megnevettetsz, az pedig most igen sokba kerülne! kerülne! Tehol, aki Ublala hátán feküdt keresztben, felnézett. – Sokba kerülne? – A f űszerek miatt! Mondd csak, Ublala! Mit láttál, amikor keresztülsétáltál a csatornán? – Iszapot.
– És még? – Szemetet. – És még? Min jártál? – Tetemeken. Csontokon. Folyami rákokon, tarisznyarákokon. Régi hálókon. Törött edényeken, bútorokon… – Bútor? – kapta fel a fejét Tehol. – Használható bútorok? bútorok? – Hát, láttam egy jó széket, de nem próbáltam ki. – Tetemek – mondta Bugybor. – Igen. Igen. Sok tetem. Milyen mély volt eredetileg a csatorna? Megérkezett Poloska, s a kérdés hallatán Tehol hátra is nézett a szolgájára. – Nos? Neked tudnod kell, elvégre te vagy a mérnök! mérnök! – De én csak úgy teszek, mintha mérnök lennék! – mutatott mutatott rá Poloska. – Akkor tegyél úgy, mintha tudnád a választ Bugybor kérdésére! – Azt mondják, hét feln őtt ember ha egymás vállára állt, a hetedik kinyújtott keze talán már elérte volna a felszínt. Régen nagy kereskedelmi hajók is járhattak benne. – Nem voltam túl messze a felszínt ől – mondta Ublala, miközben a hátára gördült. Tehollal nem foglalkozott, elsodorta, s ő nagy puffanással oldalra d őlt. – Csaknem felértem a felszínre – mondta, s leporolta magát. – Összehordtak minden vackot… – Nem hazudok! – tiltakozott Ublala sért ődötten. – Nem is állítottam! – felelte Poloska. – Szóval – kérdezte Bugybor –, ki öli meg azt a sok embert? embert? – Nem N em érdekes! – mondta Tehol, s talpra kecmergett. – Bugybor B ugybor Elalle, engedd meg, hogy bemutassam neked Ublala Pungot. A csatorna jó hely egy romantikus éjszakai sétához nem igaz? Úgy értem, nem a vize… a változatosság kedvéért járhatnátok egyet mellette is. Tökéletes a ténfergéshez… – Ki akarom rabolni Gerun Eberiktet – mondta Bugybor Ublalának. – De vannak küls ő őrök, akiket le kellene rendezni. El tudod terelni a figyelmüket, Ublala Pung? A nagydarab ember töprengve megvakarta az állát. – Nem tudom. Nem szól ellenük semmi… – Nem szeretnek téged. – Nem? Miért? – Nincs oka. Csak nem bírnak, és kész. – Akkor én sem bírom őket! – Ezt mondhatja bárki… nem bizonyítottad be! – Bizonyítékot akarsz? Jó! Mehetünk! Bugybor belekarolt Ublalába, és a tet ő túlvégéhez vezette. – Át kell ugranunk arra a másik tet őre – mondta. – Nem hiszem, hogy képes vagy rá, Ublala. Csendben legalábbis biztos nem tudnád megcsinálni… – De igen! Megmutatom! – Meglátjuk… Tehol a párocska után nézett, majd tanácstalanul a szolgájához fordult. Poloska vállat vont. – A férfiúi lélek bonyolult, uram… A napközben esett es őnek köszönhet ően éjszakára kellemesen leh űlt a levegő. Brys Beddikt az oldalsó kijáraton át hagyta el a palotát, s kanyargós útvonalon fivére háza felé indult. Már éjfél felé járt, mégis sokan sétáltak az utcákon. Sosem érezte magát igazán otthon ebben a forrongó, zsúfolt üstben, Letheras városában. A gazdagság arca többnyire rejtve maradt, az utcákon csak a nyomorúságos szegénység ábrázata nem fedte el magát, és látványa időnként elviselhetetlenül soknak tetszett. Az Adósok után ott poroszkáltak a sorban még az elveszettek, akik teljesen feladták a harcot, és soraikban nemcsak a meghódított törzsek tagjai álltak, hanem sok lether is – több, mint Brys képzelte volna. A királyság robbanásszer ű növekedése során úgy t űnt, a lakosság egyre nagyobb és nagyobb hányada marad le, s ez aggodalomra adott okot. Vajon Lether történelmének mely pontján vált a határtalan kapzsiság erénnyé? Az önigazolás szinte érthetetlen zagyvasággá alakult a sok ismételgetést ől, és úgy t űnt, maga a nyelv a leger ősebb páncél a józan ész ellen.
Nem hagyhatunk ennyi embert lemaradni! Kívül rekedtek, sosem vehetnek részt az élvezetek végtelen hajszolásában, a kellemes izgalmakban – mindezt csak növekvő szomorúsággal és irigységgel szemlélhetik. De mi történik, ha a harag felülkerekedik felülkerekedik a tehetetlenségen? A hadsereg soraiba egyre több és több alacsony származású ember került be. A kiképzés, az elfogadható zsold és a mindig tele has ígérete sokakat vonzott, de ezek a katonák nem vértez ődtek fel annak a civilizációnak a szeretetével, el őnyeivel, amit védeni esküdtek. Sokan a megszerezhet ő zsákmány és dicsőség reményében csatlakoztak. De a hadizsákmány megszerzéséhez agresszió kell, méghozzá szívb ől jövő. Mi történne, ha a hadsereg védekezésre kényszerülne? Harcolnának, hogy megvédjék otthonaikat, szeretteiket. Persze, ezt tennék. Nincs ok az aggodalomra, ugye? Befordult a sikátorba, ahol Tehol háza állt, s a vastag falakon túl valahonnan kemény vita hangjait hallotta. Dolgokat vágtak valakihez, és visítás hallatszott. Brys habozott. Ebb ől a sikátorból nem érhette el a hangok forrását, de Tehol házának tetejér ől talán beláthat a szomszédos utcába. Folytatta hát útját. Kése nyelével kopogtatott az ajtófélfán, de nem jött válasz. Félrehúzta a függönyt, és belépett. Egy haldokló lángú olajlámpást látott, a t űzhelyből is jött némi fény, és fentr ől hangokat hallott. Brys a rozoga létrához ment, és felmászott rajta. A tetőre érve látta, hogy Tehol és szolgája a tet ő túlsó végénél állnak, és lefelé néznek – a vita még mindig tartott. – Tehol! – kiáltotta Brys, s közelebb lépett. – Feladat a városi Őrségnek? Fivére megfordult, és a fejét rázta. – Nem hiszem, fivérem. A megoldás csupán percek kérdése. kérdése. Ugye, Poloska? – Így van, hiszen az öregasszony lassan kifogy a tárgyakból, tárgyakból, melyeket a fejéhez vághat! Brys melléjük sétált, és lenézett. Egy nagydarab fickó azon buzgólkodott, hogy kiássa magát a törmelékek közül, s el-elkapta a fejét a tárgyak el ől, melyeket a ház ajtajában álló öregasszony dobált felé. – Mi történt? – kérdezte Brys. – Egy üzlettársam – kezdte Tehol – átugrott err ől a tetőr ől arra. Azt hiszem, elég halkan landolt. De aztán sajnos a tető megadta magát. Mint láthatod, elég súlyos egyéniség! A szerencsétlenül járt üzlettárs végre kiszabadult. Úgy festett, a fal nagy részét is magával sodorta, csoda, hogy nem esett semmi baja. – Miért ugrott át a tet ődr ől, Tehol? – Kihívás volt. – A tiéd? – Istenkém, dehogy! Sosem tennék ilyet! – Akkor kié? Csak nem a szolgádé? Poloska felháborodottan horkant fel. – Hogy az enyém? Dehogy, Finadd! – Egy másik vendégé – magyarázta Tehol. – Ő már távozott, de bizonyára nem ment messzire. Szerintem az árnyak között csücsülve várja szegény Ublalát. – Ublala? Ublala Pung? Aha, most már ráismertem! Az üzlettársad? Tehol, az az ember egy egy b űnöző… – Aki a csatornában bizonyította ártatlanságát. – Az nem ártatlanság volt, hanem makacs kitartás! – tromfolta tromfolta le Brys. – Akarat, amit Kóbor biztosan meggyengített volna, ha Ublala valóban vétkes lett volna a b űnökben, melyekkel megvádolták. – Tehol, most komolyan… Fivére csodálkozva fordult fordult felé. – Te, a király katonája, kételkedsz igazságszolgáltatásunk helyességében? – Tehol, még a király is kételkedik igazságszolgáltatásunk helyességében! – Mindegy, Brys… jé, amúgy mit keresel itt? – A tanácsodat kérném, azért jöttem. – Aha. Visszavonuljunk talán egy meghittebb helyre? Gyere, kövess! A tet őm e távolabbi sarka sokkal jobban megfelel. – Nem lenne jobb odalent? – De, jobb lenne, ha Poloska kitakarított volna. Így viszont a ház belseje menthetetlenül rendetlen és koszos. Nem tudok koncentrálni odalent, egy percig sem. A gyomrom is felfordul a gondolattól… – Az a vacsora miatt lesz – kotyogta közbe Poloska. A fivérek egyszerre fordultak felé. Poloska legyintett. – Akkor odalent leszek! Nézték, ahogy elt űnik a létrán. Brys megköszörülte a torkát.
– A palota több pártra szakadt. Sok az intrika, és úgy fest, bizonyos emberek engem is be akarnak vonni, pedig én csak h ű akarok maradni a királyomhoz. – Aha, és a pártok egy része nem túl h űséges a királyhoz? – Ez semmiképpen sem se m bizonyítható. Inkább csak másként értelmezik azt, azt , hogy mi lenne l enne jó a királynak és a királyságnak. – Hm, de ez a kett ő teljesen más! A király érdekei a birodalom érdekeivel szemben. Azt hiszem, így értelmezhetik, és csuda tudja, talán igazuk is van. – Lehet, Tehol, de nekem kételyeim vannak. Tehol Tehol karba fonta kezét, és a várost kezdte fürkészni. – Tehát – kezdte – van a királyné pártja, melyben ott csücsül Quillas herceg, Tribán Gnol kancellár, és az Első Számú Kísér ő, Turudal Brizad. Kihagytam valakit? Brys hitetlenkedve bámulta a fivérét, s megrázta a fejét. – Tisztek, őrök, pár kém. – És ott a király pártja. Kuru Quan Kréda, Nifadasz Els ő Eunuch, Unnutai Hebaz Prétor és Niszáll Els ő Ágyas. Meg persze ott vagy te is. – De én nem akarok egy párthoz tartozni! – A Király Bajnoka vagy, fivérem! Szerintem nincs sok választási lehet őséged. – Tehol, reménytelenül ügyetlen vagyok, ha intrikákról van szó! – Akkor ne mondj semmit. Soha! – Ennek mi haszna volna? – Meggyőzöd őket, hogy okosabb vagy náluk. S ami még ijeszt ő bb, biztosak lesznek benne, hogy tudsz mindent. Átlátsz rajtuk… De nem látok át mindent, Tehol! Vagyis nem is vagyok okosabb! – Dehogyisnem vagy! Úgy kezeld az egészet, mint egy párbajt! Álmozdulat, megtévesztés, támadás, védekezés, meg az a sok komplikált… izé! – Könnyű ezt mondani – dörmögte halkan Brys. Elhallgattak, s csendben nézték együtt a várost. Olajlámpások világították meg a csatornaparti járdát, de maga a víz fekete volt, akár a tinta, s a végtelen felejtés szalagjaként kanyargott a hatalmas épületek között. Más fénypontok is mozogtak az utcán, ezeket azok az emberek hurcolták, akik dolguk után siettek. De mindezek ellenére a sötétség uralta a környéket. Brys lenézett a legközelebbi szárnyra. Az őrlámpák miniat űr holdakként lebegtek rajta. – Hull jutott eszembe – törte meg a csendet. – Kicsi a remény a szívemben – mondta Tehol. – Fivérünk vágyai között a legkevésbé sem szerepel önmaga megmentése. Úgy hiszem, maga is meg van róla gy őződve, hogy hamarosan meg fog halni. – Brys bólintott. – S közben igyekszik magával húzni Letherb ől annyit, amennyit csak tud – folytatta Tehol. – Már csak ezért is bizonyos, hogy valaki meg fogja állítani. Véglegesen. – És tőlem majd elvárják, hogy bosszút álljak a gyilkosokon – következtetett Brys. – Nem feltétlenül! – mondta Tehol. – Végül is te els ősorban a királyhoz vagy h ű. – Előrébb helyezve őt még a családomnál is? – Nos, igen. – Ha nem tennék semmit, gyávaságnak t űnne. S ami még rosszabb, nem tudom elképzelni, hogy a gyilkosok szemébe tudnék nézni anélkül, hogy a kardom után kapnék. – Talán szükség lesz rá, hogy megtedd, Brys. Természetesen – váltott hangnemet – engem nem köt semmi ilyesmi… Brys egy hosszú percig fürkészte fivérét. – Megbosszulnád Hullt? – Számíthatsz rá. Brys végre elmosolyodott. Tehol ránézett, és elégedetten bólintott. – Ez tökéletes volt, fivérem! Amikor szemt ől szembe kerülsz velük, ezt a mosolyt mutasd! Rettegés költözik majd a szívükbe… Brys felsóhajtott, és visszafordult a város felé. – Kívülr ől olyan másnak t űnünk mi hárman! – Azok is vagyunk – felelte Tehol. – Ha a módszereinkr ől van szó, mindhárman más úton járunk. Ugyanakkor viszont mindhárman ugyanannak a szomorú örökségnek a terhét nyögjük, egy igen kellemetlen örökségét. – Vállat vont, majd felrántotta trottyos nadrágját. – Három k ő a rohanó patakban. Mindhármat ugyanaz a víz formálja, mégis másként kopnak, anyaguktól függ ően. – És melyikünk a homokk ő? – Hull. Ő kopott el a legjobban. Te viszont bazalt vagy!
– És te, Tehol? – Talán a kettő keveréke, szánalmasan furcsa formát eredményezve. De együtt tudok vele élni. – Te talán igen – jegyezte meg Brys –, de mi lesz velünk, többiekkel? többiekkel? – Lenne valami, amiben segíthetnél nekem, fivérem. – Igazán? – Állítólag Áll ítólag a palotában vannak, akik feljegyzik feljegyzi k a különös információkat, a homályos eseteket. es eteket. Emberek, akik lejegyzik a divatokat, eseményeket, ilyesmi. – Egy egész hadseregnyi van bel őlük, Tehol! – Igazán? Nos, ki tudnál nekem diszkréten deríteni pár dolgot? dolgot? – Milyen téma érdekel? – Az eltűnések Letherasban. Évente körülbelül hányan t űnnek el, meg ilyesmi. – Ahogy tetszik. Miért? – Jelenleg még csak tapogatózom… – Mire készülsz, Tehol? – Erre-arra… Brys elfintorodott. – Légy óvatos! – Az leszek. Érzed? Poloska teát készít! – A teának nem ilyen az illata… – Igen, ő bizony tele van meglepetésekkel! Gyere, menjünk le! Ami engem illet, nagyon szomjas vagyok! Bugybor Elalle figyelte, ahogy Ublala Pung lecsap a két őrre, akik éppen befordultak a házat véd ő külső fal sarkánál. Csak arra maradt idejük, hogy rémülten felnézzenek, miel őtt bepancsolt nekik. Az egyiknek az állkapcsa törött ripityára, a másikat rögtön azután homlokon csapta, betörve a koponyát. Mindketten azonnal összeestek. Ublala egy pillanatra megtorpant, lenézett rájuk, majd indult tovább, hogy újabbakat keressen. Bugybor kilépett az árnyak közül, és a fal felé indult. Az okkerszín ű köveket átitatták védelmez ő mágiával, de pontosan tudta, hogy mindet él ő emberek behatolása ellen tervezték. A test melege, a lélegzet páratartalma, a szívdobbanások indították a riasztást. A mozgásra érzékeny varázslatok sokkal többe kerültek, ezért ezeket minden bizonnyal csak a bels ő falon, magán a házon alkalmazták. Elért a falhoz, megtorpant, körülnézett még utoljára, aztán gyorsan felmászott. A fal teteje tele volt szórva éles vasdarabokkal, melyek belemélyedtek keszty ű je meger ősített tenyérrészébe. Ahogy feljebb húzódzkodott, a szilánkok áthatoltak a keszty űn, és tenyerébe hatoltak, de így legalább jobban tudott kapaszkodni. Úgy gondolta, kés ő bb majd összevarratja a sebeket, nehogy tovább hasadjanak, vagy bogarak költözzenek beléjük. Karjára nehezedve vette szemügyre a bels ő udvart. Mivel nem látott senkit, feljebb húzta magát, és kezét kicsavarva átlendült a túloldalra. Bal tenyerét kiszabadította a szilánkok közül, ujjaival megkapaszkodott a párkányon, és kiszabadította jobb kezét is. A szilánkoktól búcsút véve gyorsan leereszkedett, s megbújt az árnyak között, a fal tövében. Tucatnyi őr járkált közte és úti célja között. Férfiak – nem, erre most nem szabad gondolnia! Majd késő bb, Ublalával! Sajnos a testében tes tében él ő agyatlan vendég nem értékelte a várakozás örömét. Csak az éhséget ismerte, s éhségét mindig csillapítani kellett. Ebben különböznek az él ők a holtaktól, morfondírozott magában. Mohóság, elégedetlenség, éhség. Már el is felejtette, milyen volt. Négy őr állt a ház bejáratában, egy-egy a dupla ajtó két oldalán, és egy-egy a széles lépcs ő mellett. Úgy tűnt, unatkoznak. A földszinten voltak ablakok, de mind be volt deszkázva. Erkélyek a következ ő szinten – a kis ajtókat biztosan varázslattal védik. A legfels ő emeleten három csúcsos toronyszoba sorakozott, tetejük meredek, palával bontott. Ezen kiemelkedések között a ház teteje lapos volt, alacsony fal futott rajta körbe, s cserepes növényeknek, dézsába ültetett fáknak adott otthont. Meg bujkáló megfigyel őknek. Egyszóval lehetetlen vállalkozás. Bugybor pont az ilyeneket szerette. Elindult a legközelebbi küls ő építmény, egy lejt ős tetejű fészer felé, mely pont a házzal szemben állt. Óvatos, zajtalan léptekkel haladt, majd a fészer legközelebbi falának tövében lekuporodott, és várt. Hangosan bedörömböltek a ház kapuján. Az ajtóban álló négy őr kihúzta magát, s összenéztek. Legalább nyolc társuk őrködött odakint, a falon túl, a sikátorban. Kés ő volt már ahhoz, hogy vendég érkezzen, s különben is, uruk, Gerun Eberikt nem volt itthon. Talán ő küldött egy futárt? Nem, akkor jelzés jött volna a kinti őröktől. Bugybor látta, hogy a négy férfi ugyanarra a következtetésre jut: ez egy szokatlan esemény. A lépcsőnél álló két őr a kapu felé indult, kezük kardjuk markolatán pihent.
Félúton jártak a kapu felé, amikor a dörömbölés hirtelen abbamaradt. Az őrök lelassítottak, el őhúzták fegyverüket. Kétlépésnyire voltak már csak a kaputól. A két vastag kapuszárny berobbant, a fa és bronz maga alá temette a két őrt. Ublala nagy lendülettel a bedöntött ajtóra lépett, így az őrök alatta maradtak. A lépcső tetején riadót fújtak, és a két utolsó őr is az óriás felé indult. – Sosem tettem ellenetek el lenetek semmit! – üvöltötte Ublala, vagyis Bugybor ezt hallotta ki abból, amit mondott, a szavak ugyanis artikulálatlanná váltak attól, hogy a férfi közben rohamozott. Bugybor egy pillanatra aggódni kezdett emberéért, hiszen his zen fegyvertelen volt. A kardok lecsaptak. Ublala is odacsapott a lapjukra, s az egyik kard elrepült használója kezéb ől. A másik a kövek közé fúródott az óriás lába el őtt. Egy vísszakézb ől adott pofontól a közelebbi férfi megperdült és eldőlt. A másik őr sikoltozva hátrálni kezdett. Ublala kinyúlt, megragadta a jobb kezét, és közelebb rántotta magához. – Nem halott, ember! Vagy: – Nem hallod, ember? Az őr lába elhagyta a talajt, s nagy páncélcsörgés közepette megrázták. A szerencsétlen elájult, végtagjai ide-oda kalimpáltak. Ublala eldobta, és felnézett. Őrök rohantak felé minden irányból. Ijedten felhorkant, megfordult, és futásnak indult a tátongó kapu irányába. Bugybor felnézett a háztet őre. Négy alakot látott, a menekül ő óriást nézték, és ketten már kézbe vették nyílpuskájukat. De Ublala közben kiért a kapun. Bugybor a fészer hátuljához surrant, majd átrohant a kicsi nyitott részen, mely a ház faláig várt rá. A lépcső felé futott, fel a fogadóteraszra, majd be az őrizetlenül hagyott ajtón. Kintr ől hallotta, hogy valaki kiáltozva utasításokat ad a ház őrzésére, de senki sem fordult meg, hogy vessen egy pillantást a bejárati ajtóra. Bugybor egy fogadószobában találta magát, melynek falain freskók mutatták be, hogyan mentette meg Gerun Eberikt Ezgara Diskanar királyt. A lány megtorpant, el őhúzott egy kést, és gyorsan bajuszt vésett Gerun férfiasan grimaszoló, öntelt képére, majd folytatta útját egy folyosón, mely egy nagy, trónteremre hajazó helyiségbe vezetett. A különbség annyi volt, hogy itt a trónus – egy agyondíszített, hatalmas förmedvény – egy asztal f őhelyén állt, nem pedig külön emelvényen. A szoba minden sarkában ajtók voltak, mind díszes, faragott ajtófélfával. Egy ötödik, kisebb ajtó is nyílt hátrafelé, valószín űleg a szolgák szárnyába vezethetett. A folyosó lakói bizonyosan mind felébredtek már. De mivel szolgák – egyt ől egyig Adósok –, a borzalmas felfordulás közepette valószín űleg a vackukon gubbasztanak a takaró alatt. Elindult hát a legtávolabbi ajtó felé. Az ajtón túl a folyosó keskeny volt, és gyengén megvilágított. Elfüggönyözött kis cellák nyíltak bel őle, a személyzet tagjainak silány kis szobái. Egyik függöny alól sem szivárgott ki fény, de Bugybor a folyosó közepe táján egy kamrából csosszanást hallott, s balra, egy közelebbi cellában valaki fojtottan leveg ő után kapott. Kesztyűs kezével megragadta a bal hónalja alatt hordozott harci kés markolatát, s a pengét er ősen a toknak nyomva el őhúzta a fegyvert. Újabb leveg ő után kapkodás… egy retteg ő nyüszítés… Lassú léptekkel haladt végig a folyosón, id őnként meg-megállt, de sosem olyan hosszú id őre, hogy sikolyt csaljon ki bárkib ől. Aztán egy T keresztez ődéshez érkezett. Jobbján a folyosó a konyhára nyílt, balján egy lépcs ő vezetett le a pincekamrákhoz, illetve felfelé. Bugybor megfordult, és végignézett a folyosón, amin az imént végigsétált. Mélyre torzított hangon megszólalt. – Aludjatok! Csak körbejártam, ellen őrizni. Senki sincs itt, drágáim. Nyugi! – Ki az? – kérdezte egy hang. – Kit érdekel? – tromfolta le egy másik. – Tedd, amit amit mondtak, Kikelet! Aludj! De Kikelet csak kötözködött tovább. – Csak nem ismer ős a hangja… – Ja – vágta rá a másik hang –, te meg nem kertész vagy, hanem egy kibaszott h ős! – Csak azt mondom, hogy… Bugybor visszament, és megállt Kikelet cellája el őtt. Mozgást hallott odabentr ől, de a férfi nem szólt semmit. Félrehúzta a koszos függönyt, és besurrant a rendetlen szobába. Sár és trágya szagát érezte. A sötétben éppen ki tudta venni a nagydarab, kuporgó alakot a túlsó falnál, aki az álláig húzta a takaróját.
– Hm, Kikelet – suttogta Bugybor alig hallhatóan, miközben közelebb lépett –, ügyesen ügyes en tudsz t udsz csendben maradni? Remélem, mert szándékomban áll egy kis id őt eltölteni veled. Ne aggódj – tette még hozzá, miközben lecsatolta az övét –, fincsi lesz! Két harangszóval kés ő bb Bugybor felemelte a fejét a kertész izmos karjáról, s próbált hallgatózni, de ez a hangos horkolás miatt kicsit nehezen sikerült. Szegény pára, teljesen kimerült – Bugybor remélte, hogy Ublala jobban bírja majd és a nyüszögése, hörgése elég gusztustalan volt. A harangszó véget ért, visszhangja is elhalt, s csend lett a házban. Az őrök nem sokkal azután visszatértek, hogy Bugybor besurrant Kikelet cellájába. A keser ű, hangos találgatás arra utalt, hogy Ublala sikeresen megszökött, de mivel hívni kellett a házi gyógyítót, bizonyos, hogy egy-két összecsapásra sor került. Azóta a dolgok lenyugodtak. Átkutatták a házat, de a szolgák folyosójára ügyet sem vetettek, vagyis az őrök egyike sem gondolta, hogy a botrány csak figyelemelterelés volt, hogy valaki bejuthasson a házba. Nagyfokú óvatlanság. A fantázia hiányának biztos jele. Mindent egybevéve pont úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezte. Az önkényurak ilyen hatással voltak embereikre. A kezdeményezés veszedelmes, hiszen Gerun a jól fejlett egójával sértésnek vehet bármit. Bugybor kivonta magát Kikelet kimerült, gyerekes öleléséb ől, s csendben magához vette ruháit és fegyvereit. Gerunnak bizonyosan van egy irodája a privát termei szomszédságában. A Gerunhoz hasonló embereknek mindig volt irodája. Kellett a legitimitás látszatának meg őrzéséhez. A védelme kidolgozott lehet, drága és alapos varázslatokkal gazdagítva. De annyira nem lehet bonyolult, hogy a Finaddot összezavarja. Tehát a kikapcsolás m űvelete logikus és egyértelm ű lesz. Természetesen figyelembe kellett vennie azt is, hogy Eberikt távol van, vagyis lehetséges, hogy kiegészít ő varázslatok is védik a szobát, melyeket viszont nem olyan egyszer ű kikapcsolni. Bugybor gyanította, hogy bizonyára élethez kötöttek, hiszen minden mást túlságosan könny ű véletlenül is bekapcsolni. Csendben kilépett a folyosóra. Alvás hangjait hallotta mindenhonnan, semmi mást. Bugybor elégedetten a T kereszteződéshez lépett, s balra fordult. Miközben felfelé lépkedett a lépcs őn, ügyelt rá, hogy minden fokon olyan részre lépjen, ahol a meger ősítés megakadályozza az árulkodó nyikorgást. Az első fordulóba érve Bugybor egészen közel lépett az ajtóhoz, és megállt. Mozdulatlanul várt. Az ajtókeretben egy buktató drótakadály feszült, az utolsó szolga akaszthatta be, miel őtt becsukta az ajtót. Néha a legegyszer ű bb riasztó volt hatásos ott, ahol a bonyolultabbak elbuktak, már csak azért is, mert a tolvaj túlságosan bonyolult akadályt várt, s nem vette észre az egyszer űt. Hatástalanította a mechanizmust, és lenyomta a kilincset. Ujabb személyzeti folyosóra érkezett, mely párhuzamosan futott az el őzővel, hiszen Gerun háza elég tipikus elrendezés ű volt. A magányos ajtót pont ott találta, ahol várta. Jobbra, a túlvégen. Egy újabb drótakadályt kellett csak hatástalanítania, majd beléphetett. Ravasz húzás – a folyosón nem volt világítás. Három ajtó sorakozott a túlsó falban, fény egyik mögül sem sz űr ődött ki. Bugybor elég biztos volt benne, hogy ráakadt Gerun Eberikt privát lakosztályára. A homályban alig kivehetően egy sor ősi varázsjel sorakozott a legközelebbi ajtón. Bugybor közelebb surrant, hogy szemügyre vegye a jeleket. Aztán ledermedt, amikor egy tompa hang megszólalt a folyosó végéb ől. – Az alkalmatlanság miatt tette. Ezt mondja. Most fizetnem kell érte. Bugybor lassan megfordult. Egy ül ő figurát látott, kinyújtott lábbal, oldalra nyekl ő fejjel. – Halott vagy – állapította meg a férfi. – Ez most fenyegetés, vagy megállapítás volt? – Csak valami, ami közös bennünk – felelte a férfi. – Mostanában ez már nem fordul el ő velem túl gyakran! – Tudom, hogy érzel. Tehát Gerun veled őrizteti a szobáit? – Ez a büntetésem. – Az alkalmatlanságod miatt? – Igen. Gerun nem rúgja ki az embereket, tudod? Megöli őket, aztán attól függ ően, mennyire mérges, vagy eltemeti, vagy egy ideig a szolgálatában tartja őket. Azt hiszem, engem el ő bb vagy utóbb el fog temetni. – A lélek felszabadítása nélkül? – Err ől az apróságról gyakran megfeledkezik… – Azért vagyok itt, hogy ellopjak valamit, ami az övé. – Ha él ő ember lennél, akkor természetesen valami szörny űséges, rémisztő módon megölnélek. Felállnék ebből a székből, a lábamat húzva elindulnék, s közben hadonásznék a kezemmel. Iszonyatos hangokat hallatnák, nyöszörögnék és sziszegnék, mintha alig várnám, hogy a nyakadba mélyeszthessem a fogaimat. – Ez elég is lenne, hogy elriasszon egy tolvajt. Egy él ő tolvajt.
– Elriasztaná, és én élvezném is nagyon! – De én nem élek, igaz? – Nem. De van hozzád egy kérdésem, egy nagyon nagyon fontos kérdésem. – Rendben, kérdezz! – Ha egyszer halott vagy, hogy nézhetsz ki ilyen jól? Ki vágta le a hajadat? Miért nem rothadsz, mint én? Ki vagy tömve gyógyfüvekkel, vagy ilyesmi? Ki vagy sminkelve? Miért ilyen fehér a szemed fehérje? Mit ől csillog úgy a szád? Bugybor egy percig hallgatott, majd megkérdezte: – Ez lett volna az egy kérdésed? – Igen. – Ha akarod, bemutathatlak azoknak az embereknek, akiknek az új énemet köszönhetem. Biztos vagyok benne, hogy veled is megteszik ugyanezt. – Igazán? Manik űr is lesz? – Persze! – És mi lenne, ha kiköszörülnénk a fogaimat? Tudod, Tudod, hogy élesek és ijeszt őek legyenek! – Nos, nem tudom, mennyire lennél ijeszt ő frizurával, sminkkel, tökéletes körmökkel és csillogó ajakkal… – És az éles fogak? Nem gondolod, hogy hogy az éles fogak majd megrémisztik az embereket? – Miért ne elégednél meg ennyivel? A legtöbb ember fél a rothadó dolgoktól, az olyanoktól, akikben nyüzsögnek a férgek, és olyan a szaguk, mint egy frissen felforgatott síré. Akiknek hegyesre vannak vágva a körmei, élesek a fogai. – Tetszik. Tetszik a gondolkodásod! – Örülök. Nos, kell aggódnom ezek miatt miatt a riasztók miatt? – Nem. Ami azt illeti, mindet meg tudom mondani, hogyan hogyan kell hatástalanítani. – Nem buksz le? – Lebukni? Ugyan, hiszen természetesen veled tartok! Feltételezem, ki tudsz juttatni kett őnket is a házból. – Ah, értem. Biztos, hogy sikerülni fog. Egyébként Egyébként hogy is hívnak? – Harleszt Eberikt. Bugybor oldalra hajtotta a fejét, s végigmérte. – Ó! A fivéred szerint már tíz éve halott vagy! – Tíz éve? Csak? – Azt hiszem, azt mondta, hogy lezuhantál a lépcs őn, vagy valami ilyesmi. – Lépcsőn. Vagy kilöktek az erkélyr ől. Talán mindkett ő… – És mit tettél, vagy mit nem tettél, hogy ilyen büntetést érdemeltél ki? – Arra már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy alkalmatlan voltam. – Ez jóval azel őtt történt, hogy Gerun megmentette a király életét. Honnan volt pénze a varázslatra, ami lelkedet a halott testedhez köti? – Azt hiszem, valami szívességet emlegetett. Bugybor visszafordult az ajtóhoz. – Ez vezet az irodájába? – Nem, az a szerelmesked őszobája. Neked az kell, amott! – Van rá csak egy kicsi esély is, hogy valaki most hallja a beszélgetésünket? – Nem, a falak nagyon vastagok. – Még egy utolsó kérdés – mondta Bugybor, Harlesztet méregetve. – Miért nem kötötte meg Gerun a hűségedet is varázslattal? A sápadt, foltos arcon meglepetés tükröz ődött. – Hiszen testvérek vagyunk! A riasztókat kikapcsolgatták, s a két él őhalott nemsokára ott állt Gerun Eberikt Finadd irodájában. – Igazából nem tart itthon sok pénzt – magyarázta Harleszt. – Többnyire tulajdonleveleket találhatsz. Darabokban fekteti be a pénzét, hogy megvédje a vagyonát. – Nagyon bölcsen teszi. Hol tartja a pecsétjét? – Az asztalon. – Nagyon ostobán teszi. Tégy egy szívességet, és kezdd el összegy ű jteni a tulajdonleveleket! – Az asztalhoz lépett, és összeszedte a nehéz, díszes pecsétnyomót meg a sok viaszlapot. – Egyedi szín?
– Igen, persze! Rengeteget fizetett érte! – Harleszt a falhoz ment, és leszedett egy nagy falisz őnyeget, mely mögött egy titkos kis szekrényke volt. Kioldozott vagy tucatnyi drótakadályt, majd kitárta a kisajtót. A szekrényben számtalan tekercs sorakozott, meg egy kicsi, díszes ékszerdoboz. – Mi van a dobozban? – kérdezte kérdezte Bugybor. Harleszt kivette, és odadobta a lánynak. – A pénz. Mondom, sosincs sok nála itthon. Bugybor szemügyre vette a zárat, elégedetten látta, hogy az nem csapda, így kinyitotta, s felemelte a fedelet. – Nem sok? Harleszt, ez itt tele van gyémántokkal! A férfi, aki alig bírta el a karjában lév ő sok tekercset, odament hozzá. – Igazán? – Gondolom, beváltott pár tulajdonlevelet. – Biztosan. De vajon miért? – Mert valami nagyon drága dolgot akart venni! – felelte Bugybor. – Nos, most enélkül kell majd megoldania… – Gerun olyan dühös lesz! – kesergett Harleszt a fejét csóválva. – őrülten dühös lesz! Elkezd vadászni ránk, és nem áll le, míg el nem kap bennünket! – És aztán? Megkínoz? Nem érzünk fájdalmat. Megöl minket? minket? Hiszen már halottak vagyunk! – Visszaveszi a pénzét… – Nem teheti, ha az már nem létezik! Harleszt elkomorodott. Bugybor mosolyogva becsukta a dobozt, és lezárta. – Hiszen egyikünknek sem lesz bel őle előnye, igaz? Nem, ez pont olyan, mintha lelöknénk Gerunt a lépcsőn, vagy kilöknénk az erkélyr ől, csak pénzügyi értelemben. – De hát a fivérem! – Aki megölt, és azóta sem hagy békében nyugodni! nyugodni! – Hát, ez igaz… – Akkor az erkélyen át távozunk. Van egy társam, aki hamarosan ismét elkezdi elterelni a figyelmet. Velem tartasz, Harleszt? – Akkor lehetnek hegyes fogaim? – Megígérem! – Rendben, indulhatunk! Hajnalodott, s a föld g őzölgött. Kanna egy kiemelked ő gyökéren üldögélt, és figyelte, ahogy a kiálló láb lassan eltűnik a földben. A férfi a harc hevében elvesztette a csizmáját, így Kanna most a lábkörmeit nézte, melyeket egyesével falt fel a föld. A férfi keményen védekezett, de miután letépte az állát, és a torka megtelt vérrel, nem tartott sokáig a küzdelem. Kanna megnyalta az ujjait. Örült, hogy a fa még mindig éhes. A rosszak vadászni kezdtek a föld alatt, mászkáltak és morogtak és megöltek mindenkit, akit értek, aki gyenge volt. Hamarosan csak néhányan maradnak, de a legrosszabbak. És akkor ki fognak jönni! Kanna ezt nagyon nem várta. És ráadásul ma éjjel alig talált áldozatot az utcán, olyat, aki ott volt, ahol nem kellett volna lennie, s olyan okból, ami nem volt jó. Rádöbbent, hogy egy ideje egyre nehezebb a dolga. Hátrad őlt, koszos ujjaival még koszosabb hajába túrt, s eltűnődött, hogy vajon hová t űnt az a sok b űnöző meg kém. Furcsa, nyugtalanító gondolat… És a barátja, aki a legid ősebb fa alatt volt eltemetve, azt mondta, csapdába esett. Nem tud kijjebb jönni, még Kanna segítségével sem. A segítség már elindult erre, de bácsikája nem volt benne biztos, hogy id ő ben meg is érkezik. Eszébe jutott az a férfi, Tehol, aki el őző éjjel jött beszélgetni. Elég kedvesnek t űnt. Remélte, ismét eljön. Talán ő tudja, mit kell tenni – megfordult a gyökéren, és felnézett a szögletes toronyra –, igen, ő talán tudja mi a teendő most, hogy a torony meghalt.
TIZENEGYEDIK FEJEZET Horizonton sápadt vitorlák, Szöknek, semmissé tennék A jóslat baljós szövegét Az igazság vásznán. Tudom, a szavak Tőlem származnak, E nyomokat az én tudatom, Az én elmém hagyta. Akkor, régen, most és kés ő bb S közben minden pillanatban A távoli vitorlák dagadnak A lélektelen, vad szélt ől. S az itt kerülgeti K őszívű énem, Szememet csípi Sok el nem sírt könnyem. Sápadt vitorlák lebegnek, A világ íve fölé emelkednek, Elvesztem, szívemben nincs válasz Hogy szöknek-e, vagy támadnak. Szöknek vagy támadnak kéretlenül, S a dagadó has nem ürül Hiába a sok sikoly Távol, távol, oly nagyon távol… Elvágyódni vakon Isbarath (a Partról)
VONZOTTA A PART mintha a halandó lélekbe írt számtalan igazság között szerepelne, mit is jelent a szárazföld szélén állni, s nézni a végtelen ismeretlent, a tengert. A homok és a kövek az ember talpa alatt bizonytalanságról susognak, s ígérik, hogy egyszer minden darabokra hullik, elkopik, mi egykor egész volt és er ős. A világban az emberi lélek tulajdonságainak minden szimbóluma megtalálható, a beszélgetésekb ől kitűnik minden értelem, minden árnyalat és minden íz – hadseregként sorakoznak a szem el őtt. A szemtanúnak csak egy feladata van – eldönteni, hogy az elfogadást választja-e, vagy inkább a tagadást. Udinász egy félig betemetett farönkön ült a parton, a tajték elérte és eláztatta mokaszinját. Nem volt vak, és nem is remélhette, hogy elméje a tagadást választja. Annak látta a tengert, ami volt: a múlt emlékei feloldva, a jelenben szemlélve, táplálék a jöv őnek… az idő valódi arca. Látta a hullámokat állandó susogásukkal, a végtelen áradatot, a hideg szív ű hold vérét, melynek dobbanásait mérik, mérhet őek. A hullámokat, melyeket senki sem állíthatott meg. Az alant suhanó áramlatok minden évben elragadtak egy-egy mellig a vízben álló, hálót vet ő lether rabszolgát, s kisodorták a nyílt vízre. Néhányat a hullámok kés ő bb visszahoztak, élettelenül, felpuffadva, rákok által megcsipkedve. Máskor az áramlatok idegen hullákat hoztak, ismeretlen vizekr ől, meg hajóroncsokat is. Az életet halál követi – a parton túli végtelen víztömeg újra és újra ugyanazt üzente mindenkinek. Udinász kimerülren kuporgott, tekintete a korallzátony távoli vonalán pihent, melyen a szívdobbanás szabályosságával érkez ő hullámok újra meg újra megtörtek, fehér tajtékot vetve. Minden oldalról üzenetek jöttek felé, folyamatosan. A szürke, sötét égbolt fel ől. A sirályok kiáltásaiból. A permetez ő eső ből, melyet süvítő szél hozott. A bizonytalan homokból, mely elszivárgott mokaszinja átnedvesedett talpa alól. Kezdet és vég, a megismerhet ő világ szélén. Elfutott a Halottasházból. A fiatal n ő, akinek lába elé hajította a szívét.
Abban a reményben, hogy talán ránéz – a Kóborra, talán fel is veszi, és felfalja, mint egy szörnyeteg. Bármi jobb lett volna, mint ez… hogy elfutott. Elájult a Halottasházban – hm, van ennek szimbolikus jelentése? –, és valószín űleg kicipelték a helyére, a Szengár-házba. Kés ő bb felébredt, de nem tudta, mennyi idő telt el, mert egyedül volt. Egy árva rabszolga nem sok, annyi ember sem volt az épületben. Nem készítettek ételt, nem maradt étkezésnek semmi nyoma. A t űzhelyben régi, kifehéredett hamu pihent azon a pár szem parázson, ami még megmaradt. Kint a szél és az es ő zaján túl csend volt. Ködös fejjel, lassú és esetlen mozdulatokkal újrarakta a tüzet. Keresett egy es őkabátot, és kisétált. Mivel egy lelket sem látott a közelben, lement a partra. Ott aztán nem csinált mást, csak bámulta az üres, szürke tengert és az üres, szürke égboltot. Ostorozta a civilizációs csend és a természetes zajtömeg – a szél süvöltése, a sirályok sikolyai, az es ő kopogása. Egyedül volt a parton, de az elemek hadseregként támadták. A halott harcos életben élet ben volt. A lether papn ő elmenekült a segélykiáltás el ől, hátat fordított honfitársának, kinek vigaszra és segítségre lett volna szüksége. Udinász gyanította, hogy az edurok a máguskirály citadellájában gy űlhettek össze. Az akaratok borzalmas háborúban csaptak össze, s a kavarodás közepén szigetként ott állt Rhuland Szengár szörnyalakja, aki a Halottasházból lépett el ő. Aranyba páncélozva, viaszba öltöztetve, valószín űleg járni sem tud ekkora súly alatt – persze, csak amíg le nem szedik a sok érmét. Udinász művét… megsemmisítik. Fájdalmas élmény lesz. Borzalmasan fájdalmas, de meg kell tenni, gyorsan, még miel őtt a hús összeforr az érmék körül. Rhuland nem hulla volt, nem is él őhalott, mert egy él őhalott nem sikoltozna. Ismét élt. Érzékei feléledtek, elméje t űzben égett. Az arany fogságába esett. Csakúgy, mint egykor én. Mint minden lether. Ó, Rhuland Szengár egy két lábon járó szimbólum, de szavai a letherekhez szólnak, szólnak, nem az edurokhoz. edurokhoz. Egyetlen üzenet jutott csak el igazán az agyáig a sok közül, s ett ől az egytől sehogy sem tudott szabadulni. Rhuland meg fog bolondulni. Udinász ebben egy percig sem kételkedett. Meghalni, aztán visszatérni egy testbe, mely már nem is az övé, egy testbe, mely az erd őhöz, levelekhez és a földhöz tartozik. Milyen utazás lehetett ez? Ki nyitotta meg az ösvényt, és mi célból? A kard tette. Így kellett lennie! A kard, mely nem engedi el a kezét. Mert még nem végzett Rhuland Szengárral. A halál neki semmit sem jelent. Még nem végzett! Egy ajándék, melyet eredetileg Hannan Moszang mondott a magáénak. De kitől kapta? Ám Hannan Moszang nem kaphatja meg a kardot. Az Rhulandot választotta helyette. S a kard és annak hatalma most a máguskirály feje felett lebeg. Ez széttépheti a konföderációt. Elbuktathatja Hannan Moszangot és k'risnanjait. Kivéve persze, ha Rhuland Szengár alárendeli magát Hannan Moszang akaratának. A helyzet kevésbé lenne bonyolult, ha az áldozat Fear vagy Trull lenne. Vagy Binadasz. De nem – a kard éppen Rhulandot választotta, a vértelent, aki csatába vágyott, egy ifjút titkokkal a szemében és lázongással a szívében. Megtörhetett, de Udinász úgy sejtette, más történt. Képes voltam ő t visszahozni, elcsitítottam a sikolyokat. Visszaút az ő rületb rületbő l,l, s az út során összeszedte magát, eszébe jutott minden, ami valaha vele történt… Udinásznak az a sejtése támadt, hogy talán helytelenül cselekedett. Talán kegyesebb lett volna, ha nem akadályozza meg azt a gyors ugrást az őrületbe. És most azt akarja, hogy hogy a rabszolgája legyek . A tajték már a bokáját nyaldosta. Megérkezett a dagály. – Lehetnénk akár egy kísértetfaluban is – állapította meg Sápadt Buruk, miközben lábával a t űzhöz lökdösött egy fadarabot, majd a nedves háncsból feltör ő er ős füst láttán elfintorodott. Szerén Pedak egy percig még nézte, majd vállat vont, és a viharvert kannáért nyúlt, amely a lángok közelében, a sima kövön állt. Érezte a fogantyú forróságát b őrkesztyű jén keresztül, miközben újratöltötte csészéjét. A tea állott volt, de nem érdekelte, csak nyelte a keser ű folyadékot. Legalább meleg volt. – Meddig fog ez még tartani? – Tartsd kordában türelmetlenségedet, Buruk! – javasolta Szerén. – A megoldás nem szolgál majd megelégedésünkre, feltéve egyáltalán, hogy lesz valaha is megoldás. A saját szemünkkel láttuk őt. Egy halott felkelt, csak túl kés őn. – Akkor Hannan Moszangnak csak le kellene nyisszantania nyisszantania a fiú fejét, és kész.
A n ő erre nem felelt. Bizonyos értelemben Buruknak igaza volt. A tiltások és hagyományok sora véges, és ilyen esetre még soha nem volt, nem lehetett példa. Végignézték, ahogy a két Szengár fivér kivonszolja öccsét az ajtón, a viasz és arany végtagok halmát, Rhulandot. Szemhéja vörös húscafat, lehunyva, a fej felemelkedett, hogy vakon felnézzen a szürke égre, majd visszazuhant. A copfba font haj viaszba burkolva, úgy lógott lefelé, mint egy megtépázott vitorla darabjai. Nyál csorgott a szájából, miközben a citadella felé cipelték. Edurok gyülekeztek a hídon. A túlparton is álltak, a falu fel őli oldalon, és a citadella körüli nemesi házakból is jöttek. Edurok százai, és még több lether rabszolga – jöttek, hogy nézhessék, némán, iszonyodva bámulhassák a történteket. Szerén látta, hogy az edurok túlnyomó többsége ezután a citadellába vonult. A rabszolgák pedig mintha felszívódtak volna. Szerén gyanította, hogy Tollas Boszorka a kerámialapokat olvassa, méghozzá valami kevésbé nyilvános helyen, mint a nagy hodályban, ahol legutóbb tette. Ott mindenesetre nem volt senki – megnézte. Az idő keservesen lassan vánszorgott. Buruk tábora a nerekek sátraival kiegészülve kis szigetté vált a homály közepén, határain túl az ijeszt ő ismeretlen várt rájuk. Eltűnődött, hogy vajon hová mehetett Hull. Az erd ő ben voltak ősrégi romok, és a pletyka szerint furcsa gépezetek is, néhány igen nagy – pár napnyi járásra, északkeletre. Az erd ő ősöreg volt, de a történelem már keletkezésekor is termékeny talajt adott neki. Minden ciklus végét pusztulás és megsemmisülés zárta, s a szétesett részek alapot adtak a fáradt világnak ahhoz, hogy újraépítse önmagát. De a gyógyulás csak a vidéknek jutott. Az nem mindig kapott bel őle, aki rajta élt. A fajták kihaltak – a fajták utolsói, az osztályok utolsói egy ideig mindig egyedül jártak. Azel őtt, hogy lehunyták volna azt az egyedi szempárt, s lezárták volna a benne rejl ő egyedi látásmódot. Szerén szerette nagy távlatokban szemlélni az eseményeket. Kétségbeesetten vágyódott a nyugalom és a békesség után, amit ez a fajta látásmód garantált. Kell ő távolságból még a hegység is ellaposodik, a csúcsok közötti völgyek pedig láthatatlanná válnak. Így egyenlít ődik ki az élet és a halál is, a halandóság sok csúcsa és völgye. Ezzel a gondolatmenettel felvértezve kevésbé volt kitéve a pániknak. S ez egyre fontosabb volt az életében. – És hol a Kóbor fenekében van az a delegáció? – kérdezte Buruk. – Alku városától gyalog jönnek – felelte Szerén. – Már közelednek. közelednek. – Bárcsak ideértek volna még a történtek el őtt! – Szerinted Rhuland veszélyezteti a szerz ődést? Buruk tekintete a lángokra szegez ődött. – A kard emelte őt fel – felelte halkan. – Vagyis az, aki elkészítette, és az eduroknak küldte. Megnéztétek alaposabban a pengét? Foltos. Az egyik N ővér jutott róla eszembe, a foltos, mi is a neve? – Sukul Ankhadu. – Talán tényleg létezik. Egy edur istenn ő… – Akkor gyanús az ajándék, mert az edurok Sukul Ankhadut megbízhatatlan lénynek tartják. Félnek t őle. Főként Árny Atyát és Alkony Leányt, Sheltatha Lore-t dics őítik. S a hétköznapokban egyre inkább az utóbbi kerül el őtérbe. – Szerén megitta a teáját, s újratöltötte a bádogbögrét. – Sukul Ankhadu. Tulajdonképpen lehetséges, bár nem emlékszem olyan történetre, melyben az edurok valamelyik istene vagy istenn ő je ilyen közvetlen formában megjelent volna. Az ő vallásuk inkább az ősök tisztelete, a törzsek alapítóit felszentelik, ilyesmi. – Belekortyolt a teába, és elfintorodott. – Ez lyukakat éget a gyomrodba, Akvitor! Akvitor! – Elkéstél, Buruk. – Nos, ha nem Ankhadu, akkor ki? Az a kard jött valahonnan! – Nem tudom. – Úgy hallom, nem is nagyon érdekel. Nem illik hozzád hozzád ez a fásultság, Akvitor! – Ez nem fásultság, Buruk, hanem bölcsesség. Meglep, hogy nem nem látod a különbséget! – A bölcsesség törli el szemed csillogását, gondolataid élességét? A bölcsesség tesz közömbössé a borzalom iránt, melynek tegnap szemtanúi voltunk? – Persze. Mi más? – Kétségbeesés? – Ugyan mi miatt lennék kétségbe esve? – Erre nem nekem kell választ adnom. – Igaz… – De azért megpróbálom! – El őhúzott egy flaskát, kihúzta a dugóját, s a háta mögé dobta. Két nagy korty, egy elégedett sóhaj, és kényelmesen hátrad őlt. – Már rájöttem, Akvitor, hogy érzékeny típus vagy, ami a te szakmádban talán el őny is lehet. De nem tudod elválasztani az üzletet minden mástól. Az érzékenység egy
gyorsan terjed ő gyengeség. Könnyebben sérülsz, a sebeid könnyebben szétnyílnak, s a legkisebb karcolástól is ismét vérezni kezdesz. – Ivott még egyet, arca kezdett ellazulni az er ős alkohol és a nektár hatására, s következő szavai már sokkal szaggatottabban jöttek. – Hull Beddikt. Ellökött magától, de túlságosan jól ismered. Gondolkodás nélkül rohan a vesztébe. Maga választotta a végzetét, s az vagy megöli, vagy fel őrli. Szeretnél tenni érte valamit, esetleg megállítani, de nem tudod. Nem tudod, mit tehetnél, és ezért magadat hibáztatod. Saját hibádnak, gyengeségednek tartod. Így aztán a végzetéért nem őt magát, hanem saját magadat okolod. Miért is ne? Így egyszer ű bb! Buruk monológja közben Szerén egy ponton úgy döntött, jobban jár, ha a gémberedett kezében szorongatott csésze keser ű tartalmát bámulja. Tekintete végigfutott a lepattogzott peremen, aztán ujjain, melyeket karcos, festett b őr védett. Kifényesedett, kopott, varrásainál már bomló keszty ű, mely a bütykeinél meg is nyúlt. S benne valahol b őr, hús, izom, inak, b őrkeményedések. És csont. A kéz olyan különleges eszköz, tűnődött. Eszköz, fegyver, mely lehet esetlen vagy ügyes, lassú vagy fürge. A törzsi vadászok keze beszélni is tud – körmondatokat fejez ki a néma csendben. De nem tud ízlelni. Nem hall. Nem sír. És ami a legfontosabb – túl könnyen öl. A szájból ezzel ellentétben hangok törnek el ő, melyek kifejeznek gyönyört, szépséget, vakító tisztasággal. tisztas ággal. Vagy besároznak, vagy halkan a szívbe hasítanak, gyilkosan, gonoszul. Néha mindez egyszerre történik. A nyelv háborúzik, s hatalmasabb fegyver, mint a kardok, dárdák és varázslatok serege. Az én csatázik az egész világ ellen. Határokat támad és véd, áttör és visszavonul, a csatatéren levert gyümölcsként rothad a sok tetem. A szavak folyton szövetségeseket keresnek, ironikus hasonlóságot a hatalmas nyomás alatt. Rádöbbent, hogy fáradt. Belefáradt mindenbe. A béke a csendben lakozik, a küls ő-belső csendben, a kimerültségben, az elszigetel ődésben… – Miért nem szólsz egy szót sem, Akvitor? Egyedül, némán ült, görnyedt vállára medveb őrt terítettek, a kardot hegyével lefelé a földre támasztotta aranyba öltöztetett lába között, a hosszú penge és a széles markolat el őtte díszelgett. Valahogy sikerült kinyitnia a szemét, s a viaszos fonatok függönye mögött, a szemöldöke árnyékában látszott szeme csillogása. Zihálva lélegzett, a hatalmas szobában csak ez az egy hang hallatszott, miután véget ért Tomad Szengár és Hannan Moszang hosszú, fárasztó vitája. Elhaltak az utolsó szavak is, nyomukban a tökéletes tehetetlenség maradt. Edurok százai álltak a teremben, s egyikük sem akart megszólalni. Tomad nem tudott többet szólni a fia mellett. Valami különös er ő elragadta határozottságát, s Trull rádöbbent, mi ez az er ő – a félelem, amit apjuk a fekete bundába, aranyérmékbe burkolt, árnyékból csillogó szemű alak iránt érzett. Félt a mozdulatlan kardtól. A máguskirály a központi emelvényen állt, s tekintete Tomadról lassan Rhulandra vándorolt, hidegen, fürkészően. A kardot át kellett adni. Hannan Moszang azért küldte őket, hogy elhozzák neki, és ezt a feladatot nem lehet elvégzettnek tekinteni, míg Rhuland Szengár a kezébe nem adja. Míg ez nem történik meg, Fear, Binadasz, Trull, Theradasz és Midik Buhn mind becsület nélkül maradnak. Most már minden Rhulandon múlott. Egy mozdulattal begyógyíthatta volna a mély sebet. Ő mégsem mozdult. Trull abban sem volt biztos, hogy fivére tud beszélni a mellkasát szorító rettenetes páncél miatt. A légzés is nehezére esett. Hihetetlen volt, hogy Rhuland képes felemelni a karját, és fogni a kardot. Fürge, izgága ifjoncból görnyedt, nagydarab szörnyeteggé vált. A teremben elhasznált és párás volt a leveg ő. A tűzhelyből és a fáklyákból származó füstbe félelem és alig leplezett pánik jellegzetes aromája vegyült. Kint rendületlenül szakadt az es ő, a szél nyikorgatta a terem falának vastag deszkáit. Egy ziháló légvétel után megszólalt a vékony, megtört hang. – A kard az enyém. Hannan Moszang szemében félelem villant. – Ennek nem szabad így lennie, Rhuland Szengár. – Az enyém. Nekem adta. Azt mondta, én vagyok az, nem te. Mert te gyenge voltál. A máguskirályt mintha arcul csapták volna. Kicsoda? Trull éles, kérd ő pillantással fordult Fearhez. Tekintetük találkozott, és Fear megrázta a fejét. Apjuk Rhuland felé fordult. Arcán érzelmi vihar tombolt, s szemük el őtt szinte évszázadokat öregedett egy pillanat alatt. Aztán megkérdezte: – Ki adta neked ezt a kardot, Rhuland?
Mosolyféleség kísérte a választ. – Az, aki most uralkodik felettünk, atyám. Az, akivel Hanna Moszang szerz ődött. Nem, nem az egyik ősünkr ől van szó. Ő egy új… szövetséges. – Err ől nem beszélhetsz! – mondta Hannan Moszang a haragtól elfúló hangon. – A szerz ődést… – Te meg akartad szegni, Hannan Moszang! – vágott közbe Rhuland, s el őredőlt kezére, mely továbbra is a kard markolatát szorította. – De az eduroknál ez nem szokás, igaz? Benned, aki a vezet őnk voltál, már nem lehet megbízni. Máguskirály, eljött a változás ideje! Trull csak nézte, ahogy Rhuland talpra ugrik. Aztán öccse állt, magabiztosan, egyenesen, er ősen, magasra emelt fejjel. A medvebunda lecsúszott, el őtűntek alóla a hullámzó érmék. A Rhuland arcát borító aranymaszk eltorzult. – A kard az enyém, Hannan Moszang! Én megérdemlem. Te nem. Ha felfednéd e fegyver titkát itt, mindenki el őtt, hát beszélj! Fedd fel a leg ősibb hazugságot! Beszélj, máguskirály! – Nem teszem. Egy zörg ő lépés előre. – Akkor… térdelj le! – Rhuland! – Hallgass, apám! Térdelj le el őttem, Hannan Moszang, és fogadj testvéri h űséget! Ne hidd, hogy egyszer űen félresöpörlek, hiszen szükségem van rád! Minden edurnak szüksége van rád és a k'risnanjaidra. – Szüksége? – Hannan Moszang arca szenvedést tükrözött, mintha mintha fizikai fájdalom gyötörné. Rhuland megfordult, s csillogó szemmel végignézett három fivérén, szép sorban. – Lépjetek előre, fivéreim, és fogadjatok nekem h űséget! Én vagyok az edurok jöv ő je. Theradasz Buhn! Midik Buhn! Lépjetek el őre, és nevezzetek fivéreteknek! Kössétek magatokat hozzám! Hatalom vár ránk, hatalom, melynek nagyságát most még elképzelni sem tudjátok! Gyertek! Rhuland vagyok, Tomad Szengár legkisebb fia! Kardom csatában véres lett, és szembenéztem a halállal! – Rhuland hirtelen ismét megfordult, a kard hegye végigkarcolta a padlót. – Halál – mormogta, mintegy magának. – A hit csak illúzió. A világ nem olyan, mint hisszük. Bolondok vagyunk, mindannyian! Micsoda… ostobaság! – Hasonlóan halkan folytatta. – Hannan Moszang, térdelj le el őttem. Nem is olyan nagy dolog a megadás, igaz? Megismerjük a hatalmat. Olyanná leszünk, mint egykor voltunk, amilyennek lennünk kell. Térdelj le, máguskirály, s fogadd áldásomat! – Fejét megint felemelte, arany villant a sötétben. – Binadasz! Ismered a fájdalmat, a sebet, mely nem akar behegedni. Gyere közelebb, és én megszabadítalak a fájdalomtól. Meggyógyítom a sebedet. Binadasz elkomorodott. – Nem tudsz semmit a varázslatról, Rhuland… – Gyere ide! – csattant a parancs. A sikoly megtöltötte a termet. Binadasz összerezzent, majd közelebb bicegett. Rhuland aranykeze egy hirtelen mozdulattal kinyúlt, s tenyerével fivére mellkasához ért. Éppen csak megérintette, de Binadasz hátrah őkölt. Fear közelebb lépett, hogy elkapja. Binadasz elkereked ő szemmel kiegyenesedett. Nem szólt egy szót sem, de nyilvánvalóan látszott, hogy a fájdalma jelent ősen csökkent, vagy el is múlt. Reszketett. – Így! – suttogta Rhuland. – Gyertek, fivéreim! fivéreim! Itt az id ő. Trull megköszörülte a torkát. Muszáj volt beszélnie. Fel kellett tennie a kérdéseket, melyeket senki sem mert eddig feltenni. – Láttuk, hogy meghaltál. – És visszatértem. – A kard ereje által, amit tartasz, Rhuland? Miért adna ez a szövetséges ilyen ajándékot az eduroknak? Mit akar elérni ez a szövetséges? Fivérem, a törzsek egyesültek. Elnyertük a békét… – Te vagy a leggyengébb közöttünk, Trull. Szavaid elárulnak. Tiste Edurok vagyunk! Elfelejtetted, mit jelent ez? Azt hiszem, elfelejtetted. – Körülnézett. – Mind elfelejtettétek! Hat szánalmas törzs, hat szánalmas király. Hannan Moszang nagyobb babérokra tört. Hódítani akart. Szükség volt rá, de a következ ő célokat már nem tudja elérni. Trull Rhuland szavaiban ráismert öccsére, de valami ismeretlen er őt is érzett mögötte. Furcsa, mérgez ő – ez volt hát a hatalom hangja? Az érmék tompa csörrenése hallatszott, ahogy Rhuland végignézett a bels ő körön túl várakozó néma tömegen. – Az edurok szem el ől vesztették a céljukat. A máguskirály el akart fordítani benneteket sorsunk irányából. Fivéreim és n ővéreim… mert mind, akik itt vagytok, a testvéreim, vagy még annál is többek. Én leszek a hangotok! Az akaratotok! A Tiste Edurok utaztak királyok, máguskirályok vezetésével. Az vár ránk,
amit egykor birtokoltunk, de régen elvesztettünk. Hogy mir ől beszélek, testvéreim? Mondom a választ! Birodalomról! Trull csak bámulta Rhulandot. Mert minden birodalomnak… van császára. – Térdeljetek le! – parancsolta Rhuland. Hannan Moszangnak. Mindenkinek. Mindenkinek. A Tiste Edurok nem térdelnek le egyszer ű királyok el őtt… Fear tette fel a kérdést. – Császár akarsz lenni, Rhuland? Fivére odafordult, és rosszalló arccal tárta szét a karját. – Talán késztetést érzel, ér zel, hogy iszonyodva elfordulj t őlem, Fear? Undorodsz? Nem végzett a rabszolga jó munkát? Nem lettem csodaszép? Hangja hisztérikusan csengett. Fear pedig nem felelt. Rhuland mosolyogva folytatta. – El kell mondanom, a súly már nem nehezedik a vállamra. Úgy érzem… megsz űntek a terheim. Igen, fivérem, jól érzem magam. Ó, ezt megdöbbent őnek találod? Miért? Nem látod gazdagságom? Páncélomat? Nem vagyok talán méltó példa minden edur harcos harcos számára? – Nem tudom biztosan, hogy mit is látok – felelte Fear. – Valóban Rhuland Rhuland lakozik abban a testben? – Halj meg, Fear, aztán hason csúszva kapaszkodj vissza az életbe! él etbe! Aztán kérdezd meg magadtól is, hogy nem változtatott-e meg az utazás! – Őseink között jártál? – kérdezte Fear. Rhuland válaszként felnevetett, s ez mindenkit megdöbbentett. Megforgatta a kardot a leveg ő ben, széles, tisztelgő mozdulattal, s olyan könnyedséggel, amit Trull még sosem látott öccsét ől. – Őseink! Büszke kísértetek. Több tízezres sorokban álltak! Üvöltve üdvözöltek! Véres kardú utódként méltó voltam, hogy csatlakozzam hozzájuk, s velük védjem tovább drága emlékeinket. A végtelen közömbösséggel szemben. Hú, micsoda gy őzedelmes pillanat volt! – Hangnemedb ől ítélve megkérd ő jelezed mindazt, ami számunkra kedves, Rhuland. Megtagadod hitünket… – S ki hazudtolhat meg? – Az árnyszellemek… – Ők Tiste Andiik, fivérem! A rabszolgáink. S mondok neked még valamit: akik most szolgálnak minket, egykor a kezünk által haltak meg! – Akkor hol vannak az őseink? – Hogy hol? – kérdezte Rhuland reszel ős hangon. – Hogy hol? Sehol, fivérem! Nincsenek sehol! Lelkünk megszökik testünkb ől, elmenekül ebb ől a világból, mert nem tartozunk ide! Sosem tartoztunk ide! – Akkor hát haza akarsz bennünket vezetni, vezetni, Rhuland? Öccsük szeme megvillant. – Bölcs fivérem! Tudtam, hogy te bukkansz bukkansz rá el őször a helyes ösvényre! – Miért követeled, hogy térdeljünk le? Rhuland oldalra biccentette a fejét. – Azt akarom, hogy elkötelezzétek magatokat az új sors mellett. A sors mellett, melyhez elvezetem a Tiste Edurokat. – Hazavinnél bennünket? – Igen. Fear előrelépett, fél térdre ereszkedett, és fejet hajtott. – Vezess minket haza, Császár! Trull lelke mélyén egy hang pendült. Mint amikor a gerinc eltörik. S másokhoz hasonlóan ő is Hannan Moszanghoz fordult, és varázslóihoz, s szemtanúja volt, ahogy a máguskirály lelépett az emelvényr ől, majd letérdelt Rhuland, a Tiste Edurok császára el őtt. Mint amikor a gerinc eltörik… A víz a combja körül kavargott, zsibbadt húst lökdösött. Udinász küzdött a talpon maradásért. A hullámok lökdösték, taszigálták. Az öbölben hajók ringatóztak. Négyen nyomultak el őre a ködben, sötét törzsük vándorló hüll őként mászott a szürke vízen, hullámok mosták oldalukat. Hallotta a tompa nyikorgást, a falapátok ütemes csapásait a vízen. Csuklyás, köpönyeges kis alakok járkáltak a távoli fedélzeteken. Megérkezett a delegáció. Olyan érzés volt, mintha jégszilánkokon állna, a hegyek a térdéig fúródtak. Nem hitte, hogy még képes lesz járni. Másodpercekre volt attól, hogy összeessen, összees sen, s a hideg hullámok alá merüljön. Olyan egyszer ű lenne – lehúzná az áramlat, a hideg érintés elérne a tüdejéig, tisztára mosná elméjét. Egészen addig, míg a feladás tökéletes pillanatában véget nem érne minden.
Karmok mélyedtek a vállába, s szaggatott mozdulatokkal – ahogy a szárnyak csapkodtak – kiemelték a vízből. A karmok felhasították az es őkabátot, a húsába martak. Túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy kiáltson, mikor érezte, hogy viszik a leveg ő ben, s lábai a vizet hasítják. A dagály vonalától tizenöt lépésnyire, a nedves köveken ért földet. Bármi mentette is ki, elment, de még égett a mellkasa és a háta ott, ahol a karmok beléhasítottak. Tehetetlenségben verg ődve Udinásznak id ővel sikerült hanyatt fordulnia, aztán csak bámult fel a seszín ű felhőkre, és az es ő verte az arcát. Locqui Wyval. Gondolom, Gondolom, nem akarta, hogy meghaljak. meghaljak. Felemelte a kezét, és megtapogatta az es őköpenye vállrészét. Semmi szakadás. Remek, elég nehéz lett volna megmagyarázni… Lassan ismét érezni kezdte a lábszárát. Négykézlábra emelkedett. Átázott, reszketett. Rhuland létezésére egyszer űen nem volt magyarázat. A máguskirálynak meg kell őt ölnie. Feltéve, hogy ez lehetséges. Meg kell ölni, vagy be kell neki hódolni. S mi vehetné rá Hannan Moszangot a behódolásra? Egy alig véres kardú kölyökkel szemben? Nem, le kell vágni a kezét, és a szintén levágott fejét laposra kell taposni. A tetem többi részét hamuvá kell égetni. El kell pusztítani a szörnyeteget, mert Rhuland Szengárból bizony szörnyeteg lett. Lépteket hallott a köveken a háta mögül. Udinász a sarkára ült, és kipislogta az es őcseppeket a szeméb ől. Felnézett, s Huladot látta maga el őtt. – Udinász, mit csinálsz te itt? – Olvasott a lapokból, Hulad? Megtette? – Megpróbálta. – Megpróbálta? – Nem sikerült neki, Udinász. A Kunyhók bezárultak… nem láthatta láthat ta őket. Megijedt. Sosem láttam még ennyire félni. – Mi történt még ezenkívül? – Nem tudom. Az edurok még a citadellában vannak. vannak. – Nem lehetnek mind ott! – Nem, csak a nemesség. A többiek az otthonukban várakoznak. A rabszolgáikat elzavarták hazulról. A legtöbbjüknek nem is volt hová menni. Az erd ő be bújtak, eláztak. Nem látni még a véget. – Lehajolt, és felsegítette Udinászt. – Menjünk vissza a házba! Száraz, meleg hely. Engedte, hogy Hulad a Szengár-házhoz vezesse. – Láttad a hajókat, Hulad? – kérdezte menet közben. – Láttad őket? – Igen. Már engedik le a csónakokat, de nem úgy úgy néz ki, mintha szívélyes fogadtatásban részesülnének. – Vajon mit gondolnak majd? Hulad nem felelt. Beléptek a házba. Hirtelen meleg lett, s csak a lángok pattogását hallották. Hulad lesegítette róla az esőköpenyt. Leveg ő után kapott, és félrehúzta Udinász ingét. – Ezeket meg mikor szerezted? Udinász komoran méregette a karmok nyomán maradt fekete horzsolásokat. – Nem tudom! – Tollas Boszorka sebeire emlékeztetnek, melyeket a démontól szerzett. Éppen olyanok! Udinász, mi a csuda történik veled? – Semmi. Most megyek aludni! Hulad nem szólt semmit, és Udinász a f őtermen át az alvóhelyéhez vonult. A három csónak az árral szemben a folyó déli partja felé közeledett. Mindegyik csónakban tucatnyi lether ült, többségük test őr, teljes páncélzatban, leengedett sisakrostéllyal. Sápadt Buruk mögött négy lépéssel ott haladt Szerén S zerén Pedak is a part felé. Úgy t űnt, mindössze ők alkotják majd a fogadóbizottságot, az els őt legalábbis mindenképpen. – Mit akarsz nekik mondani? – kérdezte. Buruk hátrafordult, csuklyája szélér ől csöpögött a víz. – Abban reménykedtem, te majd javasolsz valamit. Szerén nem hitt neki, de értékelte a gesztust. – Még a protokollal kapcsolatban is bizonytalan vagyok. Nifadasz a delegáció vezet ő je, de itt a herceg is. Kit kell először köszöntenem? Buruk vállat vont. – Azt, aki esetében nagyobb esély van, hogy megsért ődik, ha a másik el őtt hajolsz meg el őször.
– Feltéve – fejtegette tovább Szerén – ha nem akarok valakit valakit szándékosan inzultálni. – Nos, ez is benne van a pakliban. De tartsd észben, Akvitor, hogy neked elvileg semlegesnek kell maradnod! – Akkor talán kettejük között, a semmi felé kellene meghajolnom! meghajolnom! – Ebben az esetben mindketten arra a következtetésre jutnának, jutnának, hogy elment az eszed. – Így igazságos lenne! – Ah, humor! Így már sokkal sokkal jobb, Akvitor! A kétségbeesés utat ad a reménynek… Elértek a partra, s egymás mellett állva nézték a közeled ő ladikokat. Az es ő úgy döntött, még jobban rázendít, cseppjei er ősebben verték a vizet és a köveket a parton. A csónakok elé szürke függöny ereszkedett, s bár közeledtek, szinte teljesen elt űntek, majd hirtelen el ő bukkantak. Az els ő nagy csikorogás-nyikorogás közepette partot ért. A legénység nagy hullámzást csapva kikötött, majd az őrök kiugráltak a partra. Egyikük azonnal Buruk és Szerén felé indult. A sisakrostély mögött arcuk komor volt. – Morok Nevath Finadd vagyok. Hol vannak vannak az edurok? Morok Szerénnek szegezte a kérdést, ezért ő válaszolt. – A citadellában, Finadd. Történt… egy s más. – Kóbor nevére, ez meg mit akar jelenteni? A Finadd és az őrök mögött Quillas Diskanar herceget a szolgák hozták a víz fölött. Nifadasz Els ő Eunuch elutasította a hasonló segítséget, s személyesen küzdött a hullámokkal. – Elég bonyolult a helyzet – folytatta Szerén. – Buruk tábora a hídon túl található. Behúzódhatnánk Behúzódhatnánk az es ő elől… – Nem érdekes az es ő! – csattant fel Morok. Aztán megperdült, és tisztelgett Quillas Diskanarnak, aki a négyszögletű esernyő alatt, amit két szolgája tartott fölé, odacsörtetett Szerén és Buruk elé. – Hercegem! – szólt a Finadd. – Úgy t űnik, a Tiste Edurok éppen ezt a pillanatot választották, s valami fontosabb elfoglaltságot találtak… – Aligha ígéretes kezdet – felelte Quillas, s vigyorogva Szerénhez fordult. – Akvitor! Észhez tért Hull Beddikt, és elhagyta a falut? A nő pislogott, s próbálta leplezni riadalmát, melyet Hull nyilvánvaló helyzete miatt érzett . Hát ennyire félnek t ő le? ő le? – A közelben maradt, hercegem. – Szándékomban áll megtiltani, hogy jelen legyen. legyen. – Azt hiszem, a máguskirály meghívása rá is kiterjed – felelte lassan Szerén. – Igazán? És Hull mostantól az edurok nevében nevében nyilatkozik? Ekkor végre Buruk is megszólalt. – Hercegem, erre a kérdésre mind szeretnénk tudni tudni a választ. Quillas odafordult. – Te vagy a keresked ő Alkuból. – Sápadt Buruk – Buruk olyan mélyen mélyen hajolt meg, hogy alig bírt felegyenesedni. – Egy részeg keresked ő. Szerén megköszörülte a torkát. – Érkezésed váratlan volt, hercegem. Az edurok már másfél napja visszavonultak a citadellába. Nem tehettünk mást, csak vártunk. Az Első Eunuch egy lépéssel hátrébb állt, s láthatóan hidegen hagyta a beszélgetés. Kicsi, csillogó szeme a citadellára szegez ődött. Az sem érdekelte, hogy veri az es ő a csuklyáját és a köpönyeges vállát. Szerénnek az jutott eszébe, hogy másfajta hatalmat lát – Quillas Diskanar herceg tekintélye némán szertefoszlott. Ez hirtelen be is bizonyosodott, amikor a herceg Nifadaszhoz fordult. – Mire következtetsz te mindebb ől, Első Eunuch? Kifejezéstelen arc fordult a herceg felé. – Hercegem, krízishelyzetben érkeztünk. Az Akvitor és a keresked ő tudnak is err ől valamit, s meg kell hallgatnunk a magyarázatukat. – Tényleg – felelte Quillas. – Akvitor, számolj be a krízisr ől! Míg te az eserny ő alatt állsz, mi viszont szétázunk és csontig fagyunk. – Természetesen, hercegem. A máguskirály egy csapat harcost küldött a jégmez őkre, mint kiderült, azért, hogy elhozzanak neki onnan egy kardot. Megtámadta őket egy jekka Lélekvesztett. Az egyik harcos a kezébe fogta a kardot, és megölték. A többiek hazahozták a holttestet, hogy eltemessék, de a hulla nem engedte el a kardot. A máguskirályt nagyon felzaklatta ez a tény, és nyíltan nyílt an követelte, hogy bármi áron, de megkaphassa a kardot. Ez nyilvános összecsapáshoz vezetett közte és a halott fiú apja között.
– Hát miért nem vágják le egyszer űen a hulla ujjait? – kérdezte Quillas Diskanar őszinte hitetlenkedéssel. – Azért – felelte Nifadasz lassan, türelmesen –, mert az eduroknál a halott harcosokat is megilleti az élőknek járó tisztelet. Kérlek, folytasd, Akvitor! Nehéz elhinni, hogy ezt a problémát ennyire bonyolult megoldani! A nő bólintott. – Ez csak a kezdet volt, ezután tovább bonyolódott minden… Mert a holt testbe visszaköltözött az élet. Quillas felhorkant. – Micsoda tréfa ez, te n ő? – Nem tréfa – felelte Sápadt Buruk. – Hercegem, a saját szemünkkel láttuk őt! Élt. Ezt igazolták a sikolyai is, a borzalmas kiáltások, mert már el őkészítették… – Előkészítették? – kérdezte a herceg, és tanácstalanul körbenézett. Az Els ő Eunuch szeme elkerekedett. – Meddig jutottak, Buruk? – Egészen az érmékig és a viaszig, Els ő Eunuch. – Kóbor vigyázzon ránk! – suttogta suttogta Nifadasz. – És ez a kard… nem adja? Szerén megrázta a fejét. – Nem tudjuk, Első Eunuch. – Írd le a fegyvert, ha tudod! – Kétkezes markolata van, de a penge keskeny. Valamilyen ötvözet, ötvözet, de nem elegyedik jól. Van benne vas, és valami fekete fém, amely hosszúkás szilánkokká állt össze. – És az eredete? A stílusa nem árulkodó? – Nem túlzottan, Els ő Eunuch. A markolat kicsit emlékeztet a Mekrosz városok fegyverkovácsai által kifejlesztett csavart technikára… – Mekroszok? – kérdezte Quillas. – A keresked ők az úszó városokkal? – Igen, de ezen a markolaton a csavart minta láncra emlékeztet. Buruk komor arccal fordult felé. – Éles a szemed, Akvitor. Én csupán egy kardot láttam, és kész. – Javaslom – szólalt meg Nifadasz –, hogy pihenjünk le a keresked ő táborában. Quillas felszisszent. – Te lenyelnéd ezt a sértést, Els ő Eunuch? – Nincs itt semmiféle sértés – felelte könnyedén Nifadasz, majd ellépett el lépett a herceg mellett, s belekarolt a meglepett Akvitorba. – Kérlek, vezess, Akvitor! – Szívesen, Első Eunuch. A többieknek nem volt más választása, követték a furcsa párt. Nifadasz gyorsan lépkedett. Tucatnyi lépés után halkan megkérdezte: – Szemtanúja volt ennek Hull Beddikt? – Nem. Legalábbis nem hiszem. Jó ideje már, hogy elment. elment. – De vissza fog jönni? – Igen. – Az őrségem nagy részét a hajó fedélzetén hagytam, köztük Gerun Eberikt Finaddot is. – Gerun… ó. – Igen. Mit gondolsz, bölcs dolog lenne érte küldenem? – Nem… nem tudom, Els ő Eunuch. Azt hiszem, ez attól függ, hogy milyen feladatot bíznál rá. – Mi lenne, ha váltana pár szót Hull-lal, ha visszatér? – A Finadd meggyőző ember? – Természetét tekintve nem… Szerén bólintott, s próbálta visszafogni borzongását – sikertelenül. – Fázol, Akvitor? – Az eső miatt. – Persze. Remélem, Buruk szolgái táplálnak valamiféle tábortüzet. – Talán túlságosan is lelkesen… – Nos, kétlem, hogy ezért most bárki panaszkodna. Ha jól értem, te és Buruk már vártok itt egy ideje. – Igen. Voltunk audiencián a máguskirálynál, de a szerepemnek megfelel ően távoztam, miel őtt lényegi dolgokra terel ődött a szó. Ami az elhangzottakat illeti, sem Buruk, Bu ruk, sem pedig Hull nem beszélt nekem róla. – Tehát Hull is ott volt? – fordult oda a férfi halvány mosollyal. – Semmi lényeges nem hangzott el előtted, Akvitor? Elismerem, ezt nehezen hiszem el. Szerén Pedak habozott. – Akvitor – mondta Nifadasz halkan –, ebben a kérdésben a semlegesség luxusa már senkit sem ill et meg. Válassz!
– Nem err ől van szó, Első Eunuch – hazudta Szerén. – Attól félek, hogy bármilyen álláspont mellett döntött is akkor a máguskirály, az már irreleváns. – A férfira pillantott. – Nem hiszem, hogy Rhuland átadná azt a kardot. – Rhuland. Meg tudod mondani, mondani, hogy ki ez a Rhuland? – Egy nemesi család, a Szengárok legifjabb sarja. – A Szengár család tagja? A legid ősebb fiú Fear, ugye? Az edur harcosok hadvezére. Tehát jelent ős pozícióban lévő család tagja. – Igen. Egy másik fivére Binadasz, ő vérszövetséget kötött Hull Beddikttel. – Érdekes. Kezdem érteni, milyen bonyolult helyzetbe kerültünk, kerültünk, Akvitor… Én is. Mert úgy t ű űnik, nik, választottam. Mintha adott volna Nifadasz Nifadasz más választást is így, hogy hogy kart karba öltve sétálgatunk…
– Kelj fel, Udinász! Szeme hirtelen kinyílt, égett, viszketett. Udinász felnézett a tet őre. – Nem. Aludnom kell… – Ne Ne olyan hangosan! Nem aludnod kell, ostoba, hanem szépen felsétálnod a citadellába! – Miért? Elvágják a torkomat, amiért kíváncsiskodom… – Nem, Nem, nem teszik. Rhuland nem hagyja, mert most már csak az ő rabszolgája vagy, és senki másé. Szólni kell nekik! Megérkezett a lether delegáció. – Hagyj békén, Illó! – A A Tiste Edur császárnak császárnak szüksége van rád, rád, Udinász. Most. – Aha. És ő tud err ől? – Még Még nem. – Rögtön gondoltam! – Ismét lehunyta a szemét. – Menj innen, szellem! – A Wyval és én egyetértünk ebben, Udinász. Az el ő térbe kell lépned. Nélkülözhetetlenné kell tenned ő térbe magad Rhuland számára. Mondd csak, akarod Tollas Boszorkát, vagy sem? Udinász pislogott, majd felült. – Micsoda? – Most Most indulj, és meglátod! meglátod! magya rázod! – Addig nem mozdulok, míg meg nem magyarázod! – Nem Nem teszem, rabszolga. rabszolga. Menj a citadellába! Szolgáld Szolgáld az edur császárt! Udinász felrúgta a takaróját, és ázott mokaszinja után nyúlt. – Miért nem hagysz már békén? – Meger Meger ő téged, Udinász. Elvette a magodat. magodat. Miért tehette? ő szakolt A férfi mozdulatlanná merevedett, egyik mokaszinját már felvette, a másik felét a kezében tartotta. – Menandore. – A A lotyónak tervei vannak, bizony! bizony! Nem szereti az edurokat edurokat és az andiikat, de nem ám! ám! – Mi köze ennek mindenhez? A szellem nem felelt. Udinász megdörzsölte az arcát, majd felhúzta a másik lábára is a mokaszint, s megrángatta az ázott bőrszíjat. – Rabszolga vagyok, Illó. A rabszolgáknak nem adnak rabszolgákat, márpedig ez az egyetlen mód, amivel megnyerhetném Tollas Boszorkát. Kivéve, ha megszállod az elméjét, és lerombolod az akaratát. De ebben az esetben az már nem Tollas Boszorka lesz, igaz? – Olyan er ő ő t tulajdonítasz nekem, amivel nem rendelkezem. – Csak hogy rámutassak arra, milyen képtelenséget ígértél. Most pedig hallgass! Megyek már! – Felkelt, és kitántorgott kamrájából. Hulad a t űznél guggolt, és vagy s űr ű levest, vagy híg pörköltet kanalazott. – Magadban beszéltél, Udinász. Nem kellene. – Ezt mondom én is magamban! – felelte Udinász az ajtó felé menet, s útközben magához vette esőköpenyét is. Kint persze zuhogott, a kiköt ő ben horgonyzó hajókat is alig látta. A parton alakok álltak. Katonák. A fejébe húzta a csuklyát, és elindult a citadella felé, mely nemrég még a máguskirályé volt. Szolgáljam az edurok császárát! És hová vezeted a népedet, Rhuland Szengár?
A bejáratot őrző árnyőrök nem mozdultak, hogy útját állják a lépcs őn felfelé vonuló lether rabszolgának. Két kézzel nyomta be az ajtót, s egy es őrohammal belépett a citadellába . Gyertek, ti átkozott edurok! Vágjátok csak el a torkomat! t orkomat! Döfjetek szíven! A belépő ben nem álltak őrök, a függöny össze volt húzva. Lerázta a vizet a köpenyér ől, és folytatta útját. A függönyhöz ért, s félrehúzta. Látta, hogy az összes edur térdel. Mind térdeltek Rhuland Szengár csillogó alakja el őtt, aki az emelvényen állt, s kardját fél kézzel feje fölött tartotta. Medvebunda a vállán, arca egy hullámzó arany-viasz maszk a két szemüreg körül. Tehát nem vakult meg. És ha meg őrült, őrülete betegségként fert őzött meg mindenkit a teremben. Udinász érezte, hogy a császár tekintete rászegez ődik – éle majdnem olyan volt, mintha karom marna a húsába. – Gyere közelebb, rabszolga! – mondta rekedt rekedt hangon. Mindenki felemelte és Udinász felé fordította a fejét. A rabszolga átkelt a tömegen, az emelvényhez vonult. A lether nem nézett az arcokra, csak Rhuland Szengárra fókuszált. Szeme sarkából látta, hogy Hannan Moszang is fejét lehajtva térdepel, s így tesznek mögötte k'risnanjai is. – Beszélj, Udinász! – A delegáció megérkezett, császárom. – Érdekes a kapcsolatunk, igaz, Udinász? Gazda és rabszolga. Hallottad, hogy hogy hívlak. – Igen, gazdám. – Rádöbbent, hogy hogy egyre könnyebben hazudik. – A delegáció a keresked ő táborában várakozik. Vezesd őket ide, Udinász! – Ahogy parancsolod. – Meghajolt, majd nekilátott, nekilátott, hogy kihátráljon a teremb ől. – Erre semmi szükség, Udinász. Nem találom sért őnek, ha látom valakinek a hátát. Menj, és mondd meg nekik, hogy az edurok ura köszönteni kívánja őket. Udinász megfordult, és kivonult a teremb ől. Ismét kiment az es ő be, át a hídon. A magány általában gondolatokat ébreszt, de Udinász nem engedte szabadjára az elméjét. A falura terül ő köd tükröz ődött a fejében is. Rabszolga volt. A rabszolgák pedig azt teszik, amit parancsolnak nekik. Füst hömpölygött el ő a kereskedőszekerek mellett felállított széles, nagy vászontet ő alól. Alakok álltak a védelmében. Szerén Pedak Akvitor fordult meg és pillantotta meg őt elsőként. Igen, több van benne, mint ő maga hiszi. A szellemek szeretik, úgy legyeskednek körülötte, akár a molylepkék a gyertya körül. Nem is látja ket. Látta, hogy mond valamit, erre a többiek is odafordultak. ő ket. Udinász a vászon szélénél megtorpant, tekintetét a földre szegezte. – Az edurok ura a citadellába hív benneteket. A katona felmordult, felmordult, majd megszólalt. – Lether! Térdre a herceged el őtt, vagy levágom a fejedet! – Már húzhatod is el ő a kardodat – felelte Udinász. – Az én gazdám egy Tiste Edur. – Nem számít! – mondta a katona mellett álló, díszes öltözet ű fiatalember, s legyintett. – Végre, a meghívás! Első Eunuch, csak utánad! A nagydarab, kövérkés férfi, akinek arca éppen olyan komor volt, mint a ruhája, Udinász mellé állt. – Akvitor, kérlek, te is gyere velünk! Szerén Pedak bólintott, a fejébe húzta a csuklyát, majd csatlakozott az Els ő Eunuchhoz. Udinász vezette őket a hídon át. Feltámadt a szél, az es ő így szinte oldalról támadta őket menet közben. Elhaladtak a nemesek otthonai között, majd felmentek a lépcs őn. Az ajtó előtt árnyőrök suhantak ide-oda. Udinász Quillas Diskanarhoz fordult. – Herceg, a testőreidet nem látják szívesen odabent. A fiatalember elkomorodott. – Várj itt az embereiddel, Finadd! Morok Nevath morogva biccentett, majd jelzett az embereinek, hogy sorakozzanak fel a citadella bejáratának két oldalán. Az árnyőrök folyosót nyitottak a dupla ajtóhoz. Udinász ment el őre, kinyitotta az ajtót, majd bent megállt, megfordult. Egy lépéssel mögötte megállt Nifadasz és az Akvitor, mögöttük pedig a fiatal herceg sötét, gyanakvó arccal. Az Első Eunuch komoran nézett a függöny felé. – A trónterem tele van edurokkal? Akkor miért miért nem hallok semmit? – Az érkezéseteket várják – felelte Udinász. – A Tiste Edurok ura a középen lév ő emelvényen áll. Kinézetét meglep őnek találhatják…
– Rabszolga! – mondta Quillas gúnyosan. – Nem számítunk rá, hogy a tárgyalások azonnal megkezdődnek. Most csak vendégekké nyilvánít bennünket… – Szerintem ez nem garantált – vágott közbe Udinász szemrebbenés nélkül. – Azt tanácsolnám, készüljetek fel mindenre. – De ez abszurdum! – Akkor hát menjünk! – mondta mondta az Els ő Eunuch. A herceg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy így semmibe veszik – sötét arccal füstölgött. Szerén Pedak Akvitor szólalt meg. – Udinász, szavaidból nyilvánvalóan kit űnik, hogy Hannan Moszangot megfosztották trónjától. – Igen. – És Rhuland Szengár lett az edurok új királya. – Nem, Akvitor. Császár a titulusa. Hosszú, néma csend. Aztán a herceg felröfögött. – Milyen birodalomé? Hattörzsnyi fókavadászé? Ez meg őrült! – Egy dolog, hogy császárnak nevezi magát – mondta Nifadasz lassan. – Megint más, hogy az edurokkal elfogadtatja ezt. Udinász, elfogadták? – Igen, Első Eunuch. – Ez… hihetetlen. – Hannan Moszang? – kérdezte Szerén. – Ő is letérdelt, és h űséget fogadott, Akvitor. Egy ideig megint nem szólt senki. Ezúttal az Els ő Eunuch szólalt meg els őként. – Köszönöm, most már készen állok rá, hogy találkozzam a császárral! – mondta, s biccentett. Udinász bólintott, és a függönyhöz lépett. Félrehúzta, s belépett a terembe. A nemesek folyosót alkottak az emelvényig. Mindenki állt. Rhuland Szengár az emelvényen a kardjára támaszkodott. A mozgástól lepattant pár érme, helyükön égett b őrfoltok maradtak. A kinti es ős id ő, a meleg és az olajlámpások miatt a levegő er ősen párás volt. Udinász próbálta kívülállóként szemlélni a jelenetet, és megdöbbent nyers civilizálatlanságán. Bukott emberek. Akik éppen arra készülnek, készülnek, hogy ismét felemelkedjenek. Az Első Eunuch és az Akvitor beléptek az ajtón, majd Nifadasz félreállt Udinász baljára, hogy helyet adjon Quillas Diskanar hercegnek. Udinász megemelte a hangját. – Császárom, bemutatom Nifadasz Els ő Eunuchot és Quillas Diskanar herceget, a lether delegációt. – Gyertek közelebb! – mondta a császár reszel ős hangon. – Rhuland Szengár vagyok, és hivatalosan a Tiste Edurok vendégeinek nyilvánítalak benneteket! – folytatta közvetlenül. Nifadasz fejet hajtott. – Köszönjük a vendéglátást, felség! – A lether király terve, hogy hivatalos egyezményt köt velünk – mondta Rhuland, majd vállat vont. – Nekem az volt a benyomásom, hogy egy ilyen egyezmény már létezik. S míg mi tiszteletben tartjuk, népetek tagjai kevésbé. Ugyan mennyivel lenne jobb egy újabb egyezmény? Az Első Eunuch már éppen szólni készült, de Quillas megel őzte. – Elloptatok egy vadászatnyi agyaras fókát. Legyen. Az ilyesmit nem lehet visszacsinálni, igaz? Mindenesetre az adósságról azért szót kell ejtenünk. Udinász elmosolyodott, s fel sem kellett néznie, tudta, hogy a nemesség tagjainak arcára kiül a döbbenet. – Hannan Moszang szól az edurok nevében ezzel kapcsolatban kapcsolatban – mondta Rhuland. Udinász felnézett, s látta, hogy az egykori máguskirály az emelvény elé lép. Arca kifejezéstelen volt. – Herceg, el kellene magyaráznod, hogyan jutottatok ti, letherek arra a következtetésre, hogy az adósaitok vagyunk. A vadászat illegális volt… tagadod talán? – Nem tagadjuk… nem, Nifadasz, most én beszélek! Mint mondtam, Hannan Moszang, nem vitatjuk, hogy a vadászat illegális volt, de illegalitása nem teszi meg nem történtté. S a zsákmány, amiért letherek dolgoztak meg, most edur kézben van. Biztos emlékszel, hogy a jelenleg érvényben lév ő egyezmény megállapítja az agyaras fókák kereskedelmi értékét, és mi éppen ezt az ellenértéket szeretnénk megkapni. – Hihetetlen logika, herceg – mondta Hannan Moszang Moszang halk, de robajló hangon. – Szerencsére nyitottak vagyunk a kompromisszumra kompromisszumra is – tette hozzá a herceg. – Igazán? Udinász eltűnődött, hogy vajon miért van csendben Nifadasz. Hallgatását csakis a herceg és az általa képviselt vélemény iránt érzett h űség magyarázhatta.
– Igen, a kompromisszumra. Az adósságot elfeledjük, földért cserébe. Konkrétan a Alku-fok még edur kézen lévő részét kérjük, amely népetek számára amúgy is csak id őszakos halászati hely. Természetesen az ilyen idényjelleg ű halászatot a jövő ben sem tiltanánk, csak a fogás egy szerény hányadát kérnénk kérnénk cserébe… – Tehát a Lether királyság szerint – mondta Hannan Moszang – a jelen tárgyalásokat úgy kezdjük, hogy az adósaitok vagyunk. – Igen… – S ezt arra a feltételezésre alapozzátok, hogy nálunk van van a zsákmány. – Nos, természetesen… – De nincs nálunk, Quillas herceg! – Micsoda? De itt kell hogy legyen! – Személyesen is meglátogathatod a raktárainkat, szívesen látunk – folytatta Hannan Moszang. – Megbüntettük az orvvadászokat, ehhez jogunk volt. De nem vettük el a zsákmányt. – A hajók üres raktérrel értek Alku kiköt ő jébe! – Talán haragunk el ől menekülve az orvvadászok maguk ürítették ki a rakteret, hogy gyorsabbak legyenek. De, mint kiderült, hiába tették. – Mivel a herceg nem szólt egy szót sem, csak bámult rá hitetlenkedve, Hannan Moszang folytatta: – Tehát nem vagyunk az adósaitok. Ti viszont tartoztok nekünk! A leölt agyaras fókák kereskedelmi értékével. Pillanatnyilag még nem d őlt el, hogy mit kérünk cserébe, hiszen a pénzetekre semmi szükségünk. – Hoztunk ajándékokat! – kiabálta Quillas herceg. – Aminek kifizettetnétek az árát, érdekeltségekben. Tisztában vagyunk kulturális hódításaitok szisztémájával, amit a környez ő törzsekkel szemben alkalmaztatok, herceg. Sajnálunk is benneteket most, hogy fordított helyzetbe kerültetek, de ahogy ti is mondani szoktátok: az üzlet az üzlet! Ekkor végre megszólalt Nifadasz is. – Úgy tűnik, sok mindent át kell gondolnia még mindkét félnek, császár. Az utazás hosszú volt és fárasztó. Ugye, megengeded, hogy visszavonuljunk, s ezt a megbeszélést inkább holnap folytassuk? – Kiváló ötlet! – felelte Rhuland, s az arcára égett érmék elmozdultak, ahogy elmosolyodott. – Udinász. vezesd a vendégeket a vendégházba, aztán gyere vissza! Hosszú éjszaka vár ránk. A herceg úgy állt ott, mint egy bábu, melynek elvágták a zsinórjait. Az Akvitor és az Els ő Eunuch arca azonban összeszedett maradt. De itt mind bábuk vagyunk… Trull Szengár nézte, ahogy a rabszolga kivezeti a teremb ől az Akvitort és a delegációt. A világ nem összeomlott, hanem darabokra szakadt, s most szilánkokat látott maga el őtt, ezernyit, melyek számtalan képet tükröztek vissza. Edur arcokat a megtört tömegb ől, füstöt. Szaggatott mozdulatokat, lázas, mormogó hangot, az arany folyékony csillogását, s egy kardot, mely éppen olyan foltos volt, mint minden más, amit látott. Mint egy zavaros mozaik, amit egy őrült kezd el kirakni. Nem tudta, hová tartozik, hová passzol. A császár fivére. Ez Rhuland, de mégsem ő. Nem ismerem őt, vagy túlságosan is ismerem? A N ővérek vigyenek el, ez a legrémiszt ő bb az egészben! Hannan Moszang halk eszmecserét folytatott Rhulanddal, s a könnyedség, amivel új helyzetét viselte, az egybegyűltek megnyugtatására szolgált – Trull ezt jól tudta. Elt űnődött, hogy vajon mibe kerül ez a máguskirálynak. Egy biccentés, majd egy kézmozdulat bocsátotta el Hannan Moszangot, aki visszavonult a k'risnanjai elé. Rhuland utasítására egy nagy széket cipeltek az emelvényre, s a császár leült. Trull ért ő szeme már látta, milyen fáradt az öccse. Id ő be telik majd hozzászokni az arany elképeszt ő súlyához. A császár hátratámasztotta a fejét, és végignézett a nemeseken. Figyelme gyorsan elhallgattatott mindenkit. – Megismertem a halált – szólalt meg Rhuland rekedt hangon. – Visszatértem, és nem vagyok már ugyanaz. Nem vagyok már az a vértelen harcos, akit ismertetek a jégmez ők előtt. Visszatértem, hogy elhozzam nektek sorsunk emlékezetét. Hogy vezesselek benneteket. – Ezután kicsit hallgatott, mintha ki kellene pihennie ezt a rövid kis beszédet. – Fear Szengár! Lépj el ő, fivérem! Fear eleget tett a kérésnek, s megállt az emelvény el őtt, a belső körnél. Rhuland lenézett rá, s Trull meglátta a mohóságot a szemében. – Fear, kinek rajtam kívül csak Hannan Moszang parancsol, parancsol, nagy szükségem van a h űségedre. Fear meghökkenten nézett rá, mintha feleslegesnek érezné, hogy ilyen egyértelm ű dolgokról beszéljenek. Udinász, a rabszolga ekkor tért vissza. Hátul maradt, onnan figyelte a jelenetet vörös, ég ő szemmel. És Trull még nem értette, miért sz űkült össze gyanakodva a rabszolga szeme. – Császárom, mit kívánsz t őlem? – kérdezte Fear. – Egy ajándékot, fivérem.
– Mindenem a tiéd… – Valóban, fivérem? – kérdezte Rhuland, s el őrehajolt. – Igen, valóban. Ó! Ne, Rhuland, ne! – A császárnak – d őlt hátra ismét Rhuland – egy császárn ő is kell. Fear mindent megértett, arca elsápadt. – Egy feleség. Fear Szengár, adsz nekem feleséget? Te szörnyeteg… Trull előrelépett. Rhuland egy hirtelen kézmozdulattal megálljt parancsolt. – Vigyázz, Trull! Ez nem a te dolgod! – Kimutatta foltos fogait. – Sosem volt az! – Muszáj összetörnöd a követőidet? – kérdezte Trull. – Még egy szó! – csikorogta Rhuland. – Egy szó, és elevenen égettetlek el! Trullt szinte mellbe vágta a gy űlölet, s elhallgatott. Egy érme esett az emelvényre, ahogy Rhuland az arcához emelte a kezét a benne dúló érzelmi vihar fékezésére, majd kinyújtotta a kezét, s ökölbe szorította. – Ölj meg! Csak ennyit kell tenned, s bebizonyosodik minden. Igen, ölj meg! Ölj meg újra! – A csillogó tekintet Trullra szegez ődött. – Tudtad, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül tartom a hátsó lejt őt. Tudtad, Trull, és sorsomra hagytál… – Micsoda? Dehogy tudtam, Rhuland! – Nem kell több hazugság, fivérem! Fear, add nekem a jegyesedet! Add nekem Majent. Megakadályoznád, hogy császárn ői címet kapjon? Ilyen önz ő lennél? Ennyi er ővel késeket is vagdoshatott volna Fearbe, egyiket a másik után. Szétforgácsolva a húsát. Ez hát Rhuland – döbbent rá Trull. Egy gyermek, egy kegyetlen gyermek. Ilyen önző lennél? – A tiéd, császárom. Szavak, melyek életet véreznek, szavak, melyek már magukban is nagy ajándékot jelentenek valakinek, aki megízlelte a halált. De Rhulandból hiányzott a finomság, hogy ezt meglássa. Ehelyett arca az érmék alatt széles, győzedelmes mosolyra húzódott-torzult. Tekintete a házasulandó leányok csapatára vándorolt a tömegben. – Majen – kiáltotta – Bevégeztetett! Gyere hát, csatlakozz császárodhoz! A magas, nemes tartású leány úgy vonult el őre, mintha ezerszer elpróbálta volna ezt a pillanatot. De ez lehetetlen! Úgy vonult el Fear mellett, hogy rá sem nézett, s Rhuland balján, a tömeg felé fordulva állt meg. Rhuland úgy nyújtotta a kezét, mintha már ismerné a lány érintését, s ő megragadta. Ez a mozdulat úgy érte Feart, mintha mellbe vágták volna. Egy lépést hátrált. – Köszönöm, Fear – mondta Rhuland –, ezt a szép ajándékot. Most már biztos vagyok h űségedben, s büszkén nevezlek testvéremnek. Te, Binadasz, Midik Buhn, Theradasz Buhn, Hannan Moszang…és – tekintete továbbsiklott – persze Trull. Ti vagytok a legközelebbi testvéreim. Összeköt bennünket őseink vére… Folytatta még, de Trull már nem figyelt rá. Tekintete Majen arcára tapadt. A kiül ő iszonyatra, amit nem tudott leplezni. Gondolatban Trull Fearnek kiáltott. Nézd, fivérem! Nem akart akart elárulni! Nézd csak! Er őszakkal sikerült elfordulnia Majent ől, s látta, hogy Fear is látta. Minden jelenlév ő látta, csak Rhuland nem. Ez megmentett mindenkit. Mentsvár a szenved őknek. Majen megmutatta nekik, hogy van, amit nem lehet eltörölni, hogy még ez a gonosz valami a trónuson sem tudja eltörölni az edurok becsületét. S arcán látszott még egy ígéret. El fogja viselni a szörny b űneit, mert nincs más választása. S ez az ígéret lecke is volt egyben mindenkinek. T ű rjetek. Szenvedjetek. Éljetek, ahogy élhettek. Egy nap majd eljön, aminek jönnie ű rjetek. kell… De Trull eltöprengett. Ugyan ki jöhetne felszabadítóként? Mi vár rájuk az ismert világ határain túl, ami elég er ős ez ellen a szörnyeteg ellen? És vajon meddig kell rá várniuk ? Elbuktunk, és a császár azt mondja, ismét felemelkedünk. Meg ő rült, mert nem emelkedünk sehová. Zuhanunk, és attól félek, nem ér véget ez a ő rült, zuhanás… Míg valaki választ nem ad. Rhuland abbahagyta a beszédét, talán rájött, hogy valami történt követ őivel, valami, amihez semmi köze sem volt. Hirtelen felállt a székb ől. – A gyűlésnek vége! Hannan Moszang, te és a k'risnanjaid maradnak még velem és a császárn ővel, mert sok megbeszélnivalónk van. Udinász, hozd Majen rabszolgáit, hogy teljesíthessék kívánságait. A többiek mehetnek! Terjesszétek az új birodalom dics őségének hírét! És, fivéreim és n ővéreim, élesítsétek fegyvereiteket!
Könyörgöm, valaki adjon adjon választ! A citadellától tucatnyi lépésre egy alak t űnt elő az eső ből, s megállt Udinász el őtt. Az Akvitor . – Mit tett? Udinász egy percig méregette a n őt, majd vállat vont. – Ellopta a fivére jegyesét. Most már van császárn őnk is, aki elég nehezen leplezi undorát. – Az edurokat szolgasorba döntötte egy zsarnok – jegyezte meg Szerén Pedak. Udinász habozott, majd megszólalt. – Szólj az Első Eunuchnak! Készüljenek a háborúra! A nő nem lepődött meg e szavak hallatán – inkább tompán, fáradtan nézett rá. Megfordult, s hamar elt űnt az esőfüggöny mögött. Csupa jó hír hozója lettem. Most következik Tollas Boszorka… Szakadt az es ő, vakon és vakságot hozón, közömbösen és oktalanul, de más jelentés nem volt mögötte. Hogy is lehetett volna? Csak es ő volt, víz, mely az égboltot takaró nehéz felh őkből zúdult alá. A zúgó szél pedig a természeti törvények lehelete volt, mely vagy a magas hegyek, vagy a végtelen tenger felett született. Hangja nem ígért semmit, de semmit. Nem volt jelentés a lélektelen id ő járás mögött, az apály-dagály váltakozásában, az évszakok forgásában. forgásában. Sem az élőknek, sem a holtaknak nem jelentett semmit. A zsarnok aranyba öltözött, a jöv ő vér szagától b űzlött. Ez sem jelentett semmit.
HARMADIK KÖNYV MI SZEMMEL NEM LÁTHATÓ A férfi, ki sosem mosolyog, A mélyből húzza ki hálóját, Összegyű jt minket, Fuldoklunk a leveg őn, S persze hangja félelmetes Súlya alatt, mely Megváltásról mennydörög. Az igazság vacsorájának vége, A terített asztalnál jóllakott, Megtelt nemes vágyakkal, Mindezt azért meséli, hogy tompítsa Végtelen kegyessége élét, mellyel Felvágja a gyomrunkat Szépen sorban, egyesével. A Jószándék királyságában királyságában Halász Kel Tath
TIZENKETTEDIK FEJEZET Az érmék tetején csücsül ő béka nem mer ugrani. Szegény Umur mondásai Ismeretlen szerz ő
ÖT SZÁRNY KELL a boldogsághoz. gazdám, be kell ismernem, hogy nem sikerült megértenem e mondás lényegét. Tehol mindkét kezével beletúrt a hajába, s megrángatta a csomókat. – Au! Az Örökös Palota, Poloska! Öt szárny, boldogság Kóbor lábánál, a sors lábánál. A birodalom felemelkedik. A Lether királyságra új dics őség vár. Egymás mellett álltak a tet őn. – De az ötödik szárny süllyed. Miért nem elég négy? – Az csalás lenne, Poloska. Istenkém, micsoda forró napunk lesz! Mint a katlanban! Milyen feladatok várnak ma rád? – Ma találkozom el őször Zordon Királyi F őépítésszel. Úgy tűnik, mély benyomást tett rá az, ahogy rendbe hoztuk a raktárt. – Remek! – Tehol egy percig nézte a várost, várost, majd szolgájához fordult. – Vagy nem kellett volna? – Mély benyomást tenni rá? Nos, a padló már nem süllyed, és csontszáraz. A friss vakolaton sehol egy repedés. A tulajdonosok odavannak a boldogságtól… – Azt hittem, az enyém az a raktár… – Miért, nincs oda a boldogságtól? – Nos, igazad lehet. Boldog vagyok. Mind egy szálig. – Ezt mondtam a Királyi F őépítésznek, amikor válaszoltam els ő üzenetére.
– És mi a helyzet az emberekkel, akik a nevemben üzemeltetik a raktárt? – Ők is boldogok. – Nos – sóhajtott fel Tehol – ez egy ilyen nap, nem igaz? igaz? Poloska bólintott. – Igen, gazdám. – És ennyit terveztél csak mára? – Nem, kell szereznem ennivalót is. Aztán meg kell látogatnom Gyömbért és társait, hogy elismételjem nekik a listát. Túl hosszú volt. – Emlékszel az egészre? – Igen. A Purista Serf őző volt a kedvencem. – Köszönöm! – De nem volt mind hamis, ugye? – Nem, akkor túl hamar lebuknánk. Az összes helyi név valódi volt. Mindenesetre ezzel lekötjük őket egy ideig. Remélem! Mi van még? – Egy újabb találkozó a ligával. Ehhez esetleg szükségem lehet némi ken ő pénzre. – Ostobaság! Tartsd magad… egy újabb csapás vár rájuk. – Csapás? Nem hallottam semmit… – Persze hogy nem! A csapást kiváltó incidensre még nem került sor! Tudod, hogy a Királyi F őépítész csak ligatagot alkalmazhat. El kell simítanunk ezt az ügyet, miel őtt bajunk lehet bel őle. – Rendben. Meg kell néznem azt a búvóhelyet is, ahol ahol Bugybor és újdonsült barátja lappang. – Harleszt Eberikt. Micsoda meglepetés volt! Vajon hány él őhalott mászkálhat még ebben a városban, úgy mégis? – Nyilvánvalóan több, mint amennyir ől tudunk, gazdám. – Akár a populáció fele is lehet él őhalott… például azok az emberek ott a hídon, vagy azok ott, bevásárlókosárral, sorban állva… igen, ők is lehetnek él őhalottak. – Lehetnek, gazdám – felelte Poloska. – Az él őhalottat most biológiailag vagy metaforikusan értette? – Hát igen, van különbség, ugye? Bocsáss meg, elragadtattam magam. Jut eszembe, hogy jön ki egymással Bugybor és Ublala? – Lubickolnak a boldogságban. – Remek megfogalmazás, Poloska. Tehát ellen őrzöd a titkos búvóhelyet is. Ennyi mára? – Ez csak a délel őttöm volt. Délután… – Beleférne még egy rövidke látogatás? – Hová? – A Patkányfogó Ligához. – A Pikkelyes Házba? Tehol bólintott. – Lenne számukra egy szerz ődésem. Találkozót akarok, titkosat, a Liga vezet ő jével. Holnap este, ha lehet. Poloska gondterhelt arcot vágott. – Az a Liga… – Tudom. – Beugorhatok úton a kavicsbányába. – Remek. Miért mész a kavicsbányába? – Kíváncsiságból. Feltártak egy új dombot, hogy teljesítsék a legújabb megrendelésemet, és találtak valamit. – Mit? – Nem tudom. Csak azt, hogy egy nekromantát béreltek fel miatta. A szegény bolond elt űnt, eltekintve néhány hajszáltól és lábujjkörömt ől. – Hm, ez igazán érdekes! Tudni akarok a fejleményekr fejleményekr ől! – Mint mindig, gazdám. És ön mit tervezett mára? – Arra gondoltam, visszabújnék az ágyba. Brys felemelte tekintetét a kínos pontossággal kidolgozott tekercsb ől, és a vele szemben ül ő írnokra nézett. – Ez csakis valami tévedés lehet! – mondta. – Nem, uram, sosem, uram.
– Nos, ha ezek csak a bejelentett elt űnések, mennyi bejelentetlen lehet? – Harminc és ötven százalék között lehet, uram. Afölött, amit tudunk. De ez a kék szél ű tekercsen lesz. Azokat a Kiugró Polcon tároljuk. – A micsodán? – A Kiugró Polcon. Azon ott, ami kiáll a falból. – És mi a kék szegély jelent ősége? – A véleményezett adatok, uram, melyek a statisztikák mellett léteznek. A statisztikákat használjuk a hivatalos bejelentésekhez, de az állam a véleményezett, vagyis inkább bizonyítottnak nevezhet ő adatokkal működik. – Két nyilvántartás? – Igen, uram. Csak így m űködhet hatékonyan egy államapparátus. Ha nem így lenne, az anarchiához vezetne. Lázongások, ilyesmi. Vannak véleményezett adatok erre vonatkozólag is, és nem túl szépek. – De – fordult vissza Brys a tekercshez – hétezer elt űnés csak az elmúlt évben? – Hatezer-kilencszázhuszonegy. – És lehetséges, hogy emellett volt még háromezer-ötszáz? – Háromezer-négyszázhatvan és fél, uram. – Kijelöltek valakit ezek felderítésére? – Külsős megbízás történt, uram. – Nyilvánvalóan kidobott pénz… – Nem, uram, a pénz megfelel ően van felhasználva. – Hogyhogy? – A hivatalos és nyilvános bejelentéseknél nagy hasznát vesszük mindennek, uram. – Nos, és kit szerződtettünk erre? – Rossz hivatalban érdekl ődik, uram. Ezt az információt a Szerz ődések és Királyi Megbízások Irodájában őrzik. – Még sosem hallottam róla. Merre találom? Az ímok felállt, és a könyvespolcok között megbúvó keskeny kis ajtóhoz lépett. – Idebent, uram. Kövessen! Az ajtón túl található szoba alig volt nagyobb, mint egy gardróbszekrény. Minden oldalon, padlótól a plafonig dugig volt minden polc kék szél ű tekercsekkel. Az írnok a szemben lév ő falnál betúrt az egyik polcra, kivett egy kék szél ű tekercset, s kitekerte. – Meg is van. Viszonylag friss szerz ődés. Három éve él. Folyamatos nyomozás, félévenkénti jelentések, a pontos határid őig leadva, megkérd ő jelezhetetlen tartalommal, mindegyik elfogadva, el őítéletek nélkül… – Kivel kötöttük? – A Patkányfogók Ligájával. Brys elkomorodott. – Most már tényleg össze vagyok zavarodva! Az írnok vállat vont, majd visszatekerte az iratot, s visszacsúsztatta vis szacsúsztatta a helyére. – Felesleges, uram. A liga nagy szakértelemmel bír több területen is… – A szakértelem valahogy nem t űnik túl jelent ős tényezőnek… – jegyezte meg Brys. – Nem értek egyet. Pontos jelentések. Semmi Se mmi kérdés. Két meghosszabbítás, versenytárs nélkül. Szerintem igenis hatékonyak! – A városban pedig elég, ha a lába elé néz az ember, és láthatja, hogy patkányokban nincs hiány! – Népességszabályozás, uram. Bele sem merek gondolni, mi lenne a Liga nélkül! nélkül! Brys nem szólt semmit. Az írnok védekez ő arccal nézett a Finaddra. – A Patkányfogó Ligáról csak jót mondhatunk, uram. – Köszönöm a fáradozást – mondta Brys. – Nyugalom, kitalálok kitalálok egyedül is! Szép napot! – Önnek is, uram. Örülök, hogy hasznára lehettünk. lehettünk. A folyosón Brys megdörzsölte a szemét. A könyvtárszobák mindig porosak. Ki kellett jutnia, hogy szívhasson egy kis viszonylag friss leveg őt. Évi hétezer elt űnés. Meg volt döbbenve. Mibe botlott Tehol? Fivére még mindig rejtély volt számára. A látszat csalt – Tehol igenis készült valamire. S a színfalak mögött – vagy alatt – hatékonyan tevékenykedett. Az a túlságosan túls ágosan is nyilvános bukás, amely olyan súlyos traumaként érte a városi gazdaságot, már egy újabb kis csalásnak t űnt fivére nagyobb tervében – bármi legyen is annak célja. Brys már a gondolatba is beleborzongott, hogy talán létezik egy ilyen terv. Fivére id őnként félelmetes hatékonyságról és kegyetlenségr ől tett tanúbizonyságot. Kevés irányba tartozott h űséggel. Képes volt
bármire. Mindent egybevetve minél kevesebbet tudott Brys Tehol ügyeir ől, annál jobban járt. Nem akarta, hogy saját h űsége megkérd ő jeleződjön, márpedig fivére bármikor megtámadhatja, és a király ellen fordulhat. Ez volt Hull-lal is.Ó, anyám, Kóbor kegyes volt, nem engedte, hogy így í gy lásd fiaidat. De ki tudja, mennyiben köszönhetjük neked, hogy azzá váltunk, akik vagyunk? Kérdések válasz nélkül. Mostanság túl sok ilyennel találkozott. A palota ismer ősebb részébe ért. Fegyveres gyakorlatozás várt rá, s azon kapta magát, hogy már várja az ezt követő kimerültséget. Talán az majd elhallgattatja gondolatait… Vannak bizonyos nyilvánvaló el őnyei annak, ha az ember meghal, gondolta Poloska, miközben felemelte a raktári iroda padlókövét, mely alól felt űnt egy fekete, tátongó lyuk és egy bronzlétra fels ő foka. Végül is, a halott bujkálóknak nem kell se étel, se víz. Ha már itt tartunk, leveg ő sem nagyon. Vagyis a rejtegetésük pofonegyszer ű volt. Leereszkedett a lépcs őn, annak huszonhárom fokán, s elérkezett az alagútig, melyet a s űr ű agyagba vágtak és cs ővé égettek. Tíz lépés után girbegurba k ő boltívhez ért, melyben egy hieroglifákkal teleírt k őajtó volt. Az ilyen régi sírokból már csak kevés maradt meg. A legtöbb régen összeomlott a fölé épült város súlya alatt, vagy olyan mélyre süllyedt a sárban, hogy megközelíthetetlenné vált. A tudósok próbálták megfejteni az ajtókon látható feliratokat, a hétköznapi emberek pedig azon t űnődtek, hogy minek egyáltalán egy sírra ajtó. A szövegeket csak részben tudták megfejteni, de a lényeg megvolt – a jelek átkok voltak, Kóbornak szentelve. Ez éppen elég ok volt arra, hogy az emberek elkerüljék őket, f őleg mióta néhányba mégis betörtek, s kiderült, hogy a sírokban nincs semmi érték, s ami még furcsább, a jellegtelen k őszarkofágok is teljesen üresek. Aztán ott volt még a pletyka is, miszerint azok a sírrablók rég szörny ű véget értek… Ennek a sírnak az ajtópecsétje a földmozgások miatt eltört, így elég volt egy kis er őfeszítés, és már nyílt is. Poloska az alagútban meggyújtott egy lámpást, s letette a sír küszöbére. Ezután vállával az ajtónak feszült. – Te vagy az? – kérdezte Bugybor bentr ől, a sötétből. – Igen – felelte Poloska –, én vagyok az. – Hazug! Te nem te vagy, hanem Poloska! Hol van Tehol? Tehol? Beszélnem kell Tehollal. – Elfoglalt – felelte Poloska. Miután kinyitotta az ajtót annyira, hogy bejusson, felkapta a lámpást, és benyomakodott a sírba. – Hol van Harleszt? – A szarkofágban. A nagy k őkoporsón nem volt fedél. Poloska odasétált, és belekukkantott. – Mit csinálsz, Harleszt? – Letette a lámpást a koporsó szélére. – Az előző tulajdonos magas volt. Nagyon magas. Hello, Poloska! Hogy mit csinálok? Hát fekszem! – Azt látom, de miért? – Mert itt nincsenek székek! Poloska Bugyborhoz fordult. fordult. – Hol vannak a gyémántok? – Itt. Megtaláltad, amit kértem? – Igen. Egészen kedvező áron megkaptam, vagyonod nagy része érintetlenül maradt. – Tehol megkaphatja, ami a dobozban van. van. A bordélyházi keresetemet megtartom magamnak. – Biztos, hogy nem akarsz ebb ől is részesedést, Bugybor? Tehol boldogan megelégszik az ötven százalékával is. Végül is te vállaltad a kockázatot! – Nem kell. Tolvaj vagyok. Mindig szerezhetek még még többet. Poloska körülnézett. – Ellesztek itt még egy kis ideig? – Nem látom be, miért ne lehetnénk. Száraz, az a lényeg. Többnyire csendes is. De szükségem lenne Ublala Pungra! Harleszt is megszólalt a szarkofágban. – Én meg éles fogakat és karmokat akarok! akarok! Bugybor azt mondta, majd t őletek megkapom! – Már dolgozunk az ügyön, Harleszt. – Ijesztő akarok lenni. Fontos, hogy ijeszt ő legyek. Már gyakoroltam a sziszegést és a vicsorgást. – Nincs ok az aggodalomra – felelte Poloska. – Igazán ijeszt ő leszel. De nekem most mennem kell… – Ne olyan gyorsan! – vágott közbe Bugybor. Bugybor. – Híre ment már, hogy betörtek Gerun Gerun Eberikt házába?
– Nem. Nem is csoda, ha belegondolsz. Gerun él őhalott bátyja elt űnik ugyanazon az éjjelen, amikor egy félőrült óriás eltángálja az Őrök nagy részét, csak úgy. Ett ől eltekintve ugyan mi biztos? Merészelne valaki belépni Gerun őrzött irodájába? – Ha emberi húst ennék – szólalt meg Harleszt –, az rothadni kezd a gyomromban, igaz? Ez az jelenti, hogy bűzleni fogok. Ez tetszik. Szeretek ilyenekre gondolni! A végzet szaga! – A micsoda? Bugybor, szerintem még nem is tudják, hogy a házat kirabolták. S ha tudják is, addig nem tesznek egy lépést sem, míg gazdájuk haza nem tér. – Azt hiszem, igazad lehet. Mindenesetre küldd el Ublala Pungot! Hiányzik, ő és az ő… – Rendben, Bugybor. Még valami? – Nem is tudom – felelte a tolvajn ő. – Hadd gondolkodjam! Poloska várt. – Megvan! – szólalt meg a n ő kis idő múlva. – Mit tudsz ezekr ől a sírokról? Egykor egy hulla feküdt abban a szarkofágban. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Az élettelen szempár rászegez ődött. – Tudjuk mi azt. – Ó. Értem. – Tehát mit tudsz? – Nem sokat. Az ajtón látható jelek egy Forkruli Támadó nev ű kihalt nép nyelvén íródtak, amiket Alapelemeink közül Kóbor testesít meg. A sírokat egy másik, szintén kihalt nép, a jaghuták tagjainak készítették, akik a Kunyhóink közül a jég Kunyhójához tartoznak. Az átkokat egy harmadik nép, a T'lan Imassok ellen alkották, akik a jaghuták esküdt ellenségei voltak. A T'lan Imassok kegyetlenül üldözték a jaghutákat, még azokat is, akik visszavonultak a világtól, s a halálhoz nagyon hasonló állapotnak adták át magukat. Lelkük a Kunyhójukba utazott, testüket pedig ilyen sírokban hagyták maguk mögött. De ez nem volt elég a T'lan Imassoknak. Mindenesetre a Forkruli Támadók pártatlan bírának tartották magukat ebben a konfliktusban, s többnyire nem is ártották magukat ennél mélyebben az ügybe. De ennél többet – vont vállat Poloska – tényleg nem tudok mondani. Harleszt Eberikt Poloska monológja közben lassan felült, és most némán bámult a szolgára. Bugybor Elalle is mozdulatlan volt, mint a hullák oly gyakran. – Lenne még egy kérdésem! – szólalt meg végül a n ő. – Igen? – A szolgák körében mindez közismert? – Nem tudok róla, hogy így lenne, lenne, Bugybor. Én csak összeszedek itt-ott dolgokat. – Olyan dolgokat, melyeket egy tudós sem tud Letherasban? Letherasban? Vagy az egészet csak kitaláltad? – Próbálom kerülni a fikciót… – És sikeresen elkerülöd? – Nem mindig. – Most már jobb, ha indulsz, Poloska. – Igen, jobb. Gondoskodom róla, hogy Ublala meglátogasson ma éjjel. – Muszáj? – nyafogta Harleszt. – Nem vagyok éppen egy kimondott voyeur… – Hazug! – mondta Bugybor. – Igenis az vagy! vagy! – Na jó, tényleg hazudtam. Ez hasznos hazugság, és tartom magam magam hozzá… – Ez a helyzet védhetetlen… – Nagyképű kijelentés ahhoz képest, hogy ki vagy, és mire készülsz ma éjjel. Poloska felkapta a lámpást, és lassan kihátrált, miközben a vita folytatódott. Visszacsukta az ajtót, leporolta a kezét, és visszament a létrához. A raktárba érve visszatette a helyére a követ, majd összeszedte rajzait, és a legújabb építkezési helyszínre sietett. A Poloska Épít ővállalat legfrissebb szerzeménye egykor iskola volt, Letheras gazdag családjainak sarjai számára fenntartva. Az intézmény bentlakásos volt, és az oly népszer ű börtönstílust követte. Bármit oktattak is falai között, egy különösen es ős tavaszon minden véget ért, mert a pince falai beleomlottak a sár és apró csontok keverékébe. A tanulók következ ő gyülekező jén az aula szépen leszakadt, a diákok és a tanárok büdös, fekete iszappal teli gödörben találták magukat, s harmaduk meg is fulladt. A halálos áldozatok felének nem tudták kimenteni a tetemét sem. A gyenge kivitelezést okolták, s ez skandalumhoz vezetett. A szörnyű események óta tizenöt év telt el, a ház azóta üresen állt, állítólag keringtek benne a dühös tanárszellemek és a vad terem őrszellemek. A megvásárlási ár mindezeknek megfelel ően kellően alacsony volt.
Az aula fölötti emeletek szerkezetileg teljesen meggyengültek, így Poloska els ő dolga az volt, hogy er ős támasztóállványzatot építtetett, s csak ezután állította neki a csapatot a gödör feltárásának a pinceszintig. Amint előtűnt annak padlója – és elvitték a sok csontot a temet ő be –, aknákat ástak egyenesen le az agyagés homokrétegeken át, a fekük őzetig. Betont öntöttek be, körbe vasrudakat állítottak, ezután váltakozva öntöttek be kavics- és betonrétegeket, egészen az akna feléig. Ezután jöhettek a mészk ő oszlopok, melyeknek aljába lyukakat fúrtak, hogy passzoljanak a kiálló vasrudakra. Innent ől kezdve a normál építkezési szokásokat követték. Oszlopok, pillérek, hamis boltívek, blabla – ez Poloskát már egyáltalán nem érdekelte. A régi iskolát el őkelő udvarházzá alakították. Ezt majd könnyedén eladhatják egy gazdag keresked őnek vagy egy ízlésficamos nemesnek. Mivel ebb ől akadt a környéken b őven, a befektetés bombabiztos volt. Poloska ellátogatott az építési területre, ahol gyorsan körbevették az emberei, s mindenféle tekercseket toltak az orra alá, bemutatva a számtalan változtatást, módosítást, finomítást, mely mind jóváhagyást igényelt. Egy órába is beletelt, mire végre sikerült túljutnia mindenen, s elmenekülhetett. A kavicsbányához vezet ő széles út a csatornával párhuzamosan futott. Ez volt a város egyik legrégebbi útja. Az agyagra kaviccsal ágyazott partvonalon a házak ellenálltak a város más részein oly jellemz ő süllyedésnek. Némelyik épület már kétszáz éves is megvolt, stílusát olyan rég elfelejtették, hogy külföldinek tűnt. A Pikkelyes Ház magas volt és keskeny, beszuszakolták két nagy k őépület közé – az egyik egyházi könyvtár volt, a másik az Utcai Felügyelet Ligájának központja. Pár generációval korábban egy különlegesen tehetséges k őfaragó feldíszítette a mészk ő homlokzatot és szigorú oszlopokat – patkányokkal. Megszámlálhatatlanul sok patkánnyal. Bukfenceket vet ő patkányok, táncoló patkányok, bujálkodó patkányok, háborúzó patkányok, hullákat dézsmáló patkányok, megrakott vacsoraasztalon, alvó ölebek és részeg szolgák között ficánkoló patkányok. A jelenetek keretét csupasz, összefonódó patkányfarkak alkották. Ahogy Poloska fellépkedett az ajtóhoz, az volt az érzése, hogy a patkányok folyamatosan mozgásban vannak – a szeme sarkából mintha vigyorgást, vonaglást, ficánkolást látott volna. Lerázta nyugtalanságát, egy pillanatra megállt a lépcs őn, majd kinyitotta az ajtót, és berobogott. – Mennyi, mennyire, mióta? Az asztal tömör, szürke kékrózsai márványból volt, s szinte teljesen eltorlaszolta a folyosót, csak a jobb oldalon maradt mellette egy kis hely. Az asztal mögött ül ő titkár még nem nézett fel irataiból. Kis szünet után ismét megszólalt. – Kérem a választ ezekre a kérdésekre, azután mondja meg, hová kell menni, és azt is, hogy egyszeri szolgáltatást akar, vagy havi ellen őrzéseket is. Tudnia kell, hogy jelenleg nem érdekelnek bennünket új szerződések. – Nem. – A titkár letette a tollát, és felnézett. Sötét, apró szeme gyanakodva villogott összen őtt, bozontos szemöldöke alatt. Tintafoltos ujjával megrángatta az orrát, ami remegni kezdett, mintha tüsszenteni készülne. – Nem vagyunk felelősek. – Miért? – Semmiért! – Újabb orrcibálás. – És nem fogadunk újabb petíciókat sem, úgyhogy ha azt hozott, akkor meg is fordulhat, s már mehet is. – Milyen petíciót hoznék pont ide? – érdekl ődött Poloska. – Bármilyet. A háborúskodó lakóközösségeknek is sorba kell állni, mint mindenki másnak. – Nincs nálam petíció. – Akkor nem mi tettük, sosem voltunk ott, rosszul rosszul hallotta, valaki más tette. – A gazdám nevében jöttem, aki találkozni kíván kíván a Ligával, hogy egy szerz ődésr ől tárgyaljon. – Tele vagyunk. Nem vállalunk új szerz ődéseket. – Az ár nem számít – vágott közbe Poloska, majd elmosolyodott –, természetesen ésszer ű határokon belül. – Akkor tehát mégis számít. Lehet, hogy ésszer űtlen magaslatokba törünk, Ez gyakran megesik, tudja? – Nem hiszem, hogy a gazdámat érdekelnék a patkányok. – Akkor őrült… de érdekes. A vezet őség ülésezik ma este egy másik ügy miatt. Gazdájának is szentelhetnek egy kevés id őt, az ülés végén, ezt feljegyzem a napirendbe. Más? – Nincs más. Csak egy kérdés: ma este mikor? – Pontban kilenckor, és egy perccel sem kés ő bb. Ha késik, kizárjuk a teremb ől. Ezt tudnia kell. – A gazdám mindig pontos! A titkár elfintorodott. – Ó, hát olyan fajta? Részvétem! Most mehet! Sok a dolgom. Poloska hirtelen el őrehajolt, és két ujját belenyomta a titkár szemébe.
Semmi ellenállás. A titkár hátrahajtotta a fejét, és elkomorodott. – Csini – mosolyodott el Poloska –, gratulálok a liga varázslójának! – Mi árult el? – kérdezte a titkár, miközben Poloska kinyitotta kinyitotta az ajtót. A szolga hátrapillantott. – Túlságosan patkányszer ű vagy, süt rólad feltalálód mániája. De az illúzió azért tökéletes! – Évtizedek óta nem buktam le. Ki a Kóbor vagy vagy te? – Ehhez bizony szükség lesz egy petícióra! – mondta mondta Poloska, miközben visszafordult a bejárathoz. – Várj! Ki a gazdád? Poloska legyintett, és becsukta az ajtót. Lement a lépcs őn, és jobbra fordult. Hosszú séta várt még rá a kavicsbányához, s ahogy Tehol megjósolta, forró napnak néztek elébe. Bryst szólították, hogy csatlakozzon a Krédához a Szedanszban, a kártyák szobájában. Leért a lépcs őn, és elindult az ösvényen. Kuru Quan körözött a távoli emelvényen szórakozottan, orra alatt dünnyögve. – Kréda! – kiáltotta Brys, miközben közelebb lépett. – Látni akartál? akartál? – Kellemetlen, Finadd, minden nagyon kellemetlen. Érthetetlen, felfoghatatlan. Tiszta fejre lenne szükségem, vagyis nem a sajátomra. Talán a tiédre. Gyere ide, és figyelj! Brys még sosem hallotta a Krédát ilyen kedvetlenül beszélni. – Mi történt? – Minden Kunyhóban káosz dúl, Finadd. Szemtanúja voltam az átalakulásnak. Gyere, nézd meg magad is! Itt az Alapelemek lapja, a Dolmen. Látod? A k ő tövében egy alak kuporog. Láncok kötözik a menhírhez. Minden csak homályosan látszik a füstt ől, mely tompítja az agyamat. A Dolmen bitorló kezére jutott. Brys lenézett a lapra. Az alak szellemszer ű volt, s minél tovább nézte, annál homályosabban látta. – Ki tette? – Egy idegen. Egy kívülálló. – Egy isten? Kuru Quan masszírozni kezdte a homlokát, s tovább járkált. – Igen. Nem. Nem tartom értelmezhet őnek az istenség fogalmát. Jövevények, akik semmik a Kunyhókhoz képest. A legtöbbjük nem is valós lény, csak az emberek vágyainak, reményeinek kivetítése. Meg a félelmeké. Természetesen – tette hozzá – néha nincs is szükség többre. – Ezt hogy érted? Kuru Quan a fejét rázta. – És az Azath-ház, ez nagyon nyugtalanít. A középs ő lap, a T űzhelyk ő, érzed? Az Azath T űzhelyk ő, barátom, meghalt. A többi lap köré gyülekezett a végén, szorosan összébb húzódtak, mint a vér a seb körül. A Sírt feltörték, A portál őrizetlenül áll. El kell menned helyettem a négyszögletes toronyhoz, Finadd. Fegyverkezz fel! – Mit keressek? – Bármit, ami szokatlan. Feltört földet. De légy óvatos… a sírok lakói nem haltak haltak meg. – Rendben van – Brys a következ ő lapra nézett. – Van még más is? Kuru Quan megtorpant, felvonta a szemöldökét. – Más? Feléledt a Sárkány Kunyhója. Wyval. Vérivó. Kapu. Hitves. Az Alapelemek között most a Kóbor áll az események középpontjában. A Falka egyre közeledik, Alaköltő szörnyeteggé vált. A Jég Kunyhója Vadászn ő je fagyos ösvényen jár. Gyermek és Mag kelnek életre. Az Üres Kunyhó, mint láthatod, elhomályosult. Minden lapja. Az Üres Trón mögött egy árny áll. És nézd, Megváltó és Áruló egybefolytak. E kett ő egy és ugyanaz. Hogy lehetséges ez? Vándor, Úrhölgy, Szemtanú és Őr: mind elbújtak, elhomályosultak. Félek, Finadd. – Kréda, hallottál valamit a delegáció fel ől? – A delegáció fel ől? Semmit. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek a máguskirály falujába, megszakadt minden kapcsolat. Blokkol minket az edur varázslatnak egy eddig sosem látott fajtája. Sok félnivalónk van, Finadd. Nagyon sok! – Mennem kell, Kréda, amíg még világos van! – Rendben. Aztán gyere vissza, és meséld el, mit láttál! – Így lesz. A kavicsbányához vezet ő út cikcakkban haladt egészen a domboldalig. A két oldalán álló göcsörtös fácskák fehérek voltak a k ő portól. Az árnyékban kecskék mekegtek.
Poloska megállt, hogy letörölje a poros verejtéket homlokáról, majd folytatta útját. Korábban két, k ővágókkal teli szekérrel találkozott szembe, s a dühös kocsis szavaiból megtudta, hogy a csapat a kialakult helyzetben nem hajlandó tovább dolgozni. Az történt, hogy véletlenül betörtek egy régen elfeledett barlangba, ahol réges-régen rabságban sínyl ődött egy lény. Három k ővágót berángatott, és a kihívott nekromanta sem járt jobban. Poloska elért a domboldalig, s megállt a gödör szélén, amelynek szabályosan vágott mészk őfalai mélyen a tájba hasítottak. A barlang szája alig látszott, de ott volt közel ahhoz a területhez, ahol nemrég még munka folyt. Lassan lefelé indult, s a barlang bejáratától húsz lépésre megtorpant, A levegő fagyosra h űlt. Poloska elkomorodott, s oldalra lépett, majd leült egy mészk őtömbre. Figyelte, hogyan keletkezik dér a földön, a barlangtól balra, a sötét nyílás felé nyúlva. A másik vége egyre szélesedett a kavargó ködfelleg el őtt. Jég roppant, s valaki lassan kisétált a semmib ől, a ködb ől. Magas volt, deréktól felfelé meztelen, b őre zöldesszürke. Hosszú, sz őke fürtjei vállára, hátára omlottak. Szeme világosszürke volt, pupillája függ őleges vonal. Agyarán ezüstkorona villant. N ő volt, bögyös típus. Csak egy rövid szoknyát és bőrmokaszint viselt, és egy széles övet, benne féltucatnyi késsel. Figyelme a barlangra irányult. Kezét csíp őre tette, és látványosan felsóhajtott. – Nem jön ki – jegyezte meg Poloska. A nő odapillantott. – Persze, hiszen már itt vagyok! – Milyen démon? – Éhes és őrült, de gyáva. – Te hagytad itt? A nő bólintott. – Átkozott halandók! Semmit sem tudnak békén hagyni… hagyni… – Kétlem, hogy tudták, Jaghuta. – Nincs mentség. Folyton ásnak. Hol itt ásnak, hol ott. Sosem állnak le. Poloska bólintott, majd megkérdezte: – Akkor most mi lesz? A nő ismét felsóhajtott. A talpa alatt a dér hamar emelkedni kezdett, jégoszloppá, mely gyorsan a barlang bejárata felé terjedt. Nőtt, egyre n őtt, s betöltötte a barlang bejáratát. A k ő recsegni kezdett, majd széthasadt, s el őtűnt alóla a tömör jég. Homokos talaj, mészk ődarabok potyogtak mindenfelé. Poloska szeme összesz űkült, amikor meglátta a g őzölgő jégbe ágyazott furcsa alakot. – Egy Khalibaral? Kóbor vigyen el bennünket, Vadászn ő, de jó, hogy visszatértél! – Most kereshetek neki egy másik helyet! Van ötleted? Poloska eltöprengett, majd felcsillant a szeme. Brys a két kerek, romos torony közé ért, s óvatosan lépkedett a sárga f ű között félig eldugott kövek között. A leveg ő forró volt és mozdulatlan, a nap fénye olvasztott aranyként csorgott végig a falakon. Szöcskék ugráltak szét rémülten el őle, s minden lépésnél reccsent valami a talpa alatt, így Brys lenézett, s látta, hogy a földön nagy a nyüzsgés körülötte mindenfelé. Rengeteg rovar, a legtöbbje számára ismeretlen, túlméretezett, furcsa formájú és szín ű. Mivel mind menekültek, aggodalma fokozódott. fo kozódott. Megpillantotta a szögletes tornyot. Az Azathot. A primitív építészeti technikától eltekintve csak kevésben tűnt ki más épületek közül. Brys teljesen megdöbbent a Kréda azon kijelentésén, miszerint egy k ő és fa építmény őr lehet, s önálló életet élhet. Az épületnek épít ő je is kellett hogy legyen, de Kuru Quan azt állította, hogy az Azath egyszer űen életre kelt, saját akaratából teremt ődött. Ezek után a hétköznapi élet összes törvénye megkérd ő jelezhetővé vált, melyeket tudósok temérdek generációja tartott magától értetődőnek. A környező udvar nem is annyira titokzatos, mint inkább veszedelmes volt. A gazos földön képtelenség volt nem felismerni, hogy a huplik sírhalmok. Itt-ott göcsörtös, halott kis fácskák n őttek belőlük, néha a sírhalom tetején, de leggyakrabban az oldalában. A kanyargó, kövekkel kirakott járda az ajtó el őtt indult, s a kapuig ért, melyet durva, vakolatlan és omladozó oszlopok jelöltek. jelölte k. Befutotta őket a vadszőlő és a borostyán, csakúgy, mint az udvart övez ő alacsony fal maradványát.
Brys elért az udvar széléig, a kaputól balra, a toronytól jobbra. Azonnal észrevett valamit – a legtöbb sírnak besüppedt az oldala, mintha kibelezték volna őket, alulról. A halmokat takaró gaz kiszáradt, megfeketedett. Egy percig még nézel ődött, majd mindent megkerülve a kapuhoz ment. Besurrant az oszlopok között, s rálépett az els ő k őre – amely csikorogva kifordult a talpa alól. Brys megtántorodott, széles karmozdulattal egyensúlyozott, s sikerült talpon maradnia. Produkcióját csilingel ő kacagás jutalmazta a torony ajtajából. Felnézett. A lány a torony árnyékából lépett el ő. – Ismerlek! Követtem azokat, akik követtek téged! És meg is öltem őket! – Itt meg mi történt? – Rossz dolgok. – A penészfoltos, torzonborz alak közelebb lépett. – A barátom vagy? Az lett volna a dolgom, hogy életben tartsam. De meghalt, és most az összes lény öldösi egymást. Azt az egyet kivéve, akit a torony választott. Beszélni akar veled. – Velem? – Az egyik felnőtt barátommal. – Ki a többi felnőtt barátod? – kérdezte Brys. – Bugybor anyu, Tehol apu, Ublala bácsi, Poloska bácsi. bácsi. Brys hallgatott egy ideig. – Mi a neved? – Kanna. – Kanna, hány embert öltél meg az elmúlt évek során? során? A lány oldalra hajtotta a fejét. – Nem tudok, csak nyolcszor kett őig számolni. – Aha. – Sokszor nyolcszor kett őt… – És hová lettek a holttestek? – Elhoztam őket ide, és benyomtam a földbe. – Mindet? A lány bólintott. – Hol van ez a te barátod? Az, aki beszélni akar velem? velem? – Nem tudom, hogy barát-e. Kövess! Oda lépj, ahová ahová én! Kézen fogta, s Brys alig tudta legy űrni a borzongást a hideg, ragadós kéz érintését ől. Lementek a kövezett ösvényr ől, s betértek a sírok közé. A föld minden óvatos lépésüknél bizonytalanul hullámzani kezdett alattuk. Még több rovar vette őket körül, de kevesebb fajta, mintha valami rajzás lenne az Azath Azat h földjén. – Még sosem láttam ilyen rovarokat – mondta Brys. – Olyan… nagyok. nagyok. – Régiek, R égiek, abból az id ő ből valók, amikor a torony született – felelte Kanna. – A tojások a feltört földben voltak. Azok a botszer ű, barnák, amelyeknek mindkét végén fej van… na, azok a legrosszabbak! Ha túl sokáig ülök, megrágják a lábujjaimat. És nehéz őket szétnyomni. – És azok a sárga tüskések? – Azok nem zaklatnak. Csak madarakat és egereket esznek. Itt vagyunk! Kanna megállt egy romos sírhalom el őtt, melyből az udvar egyik legnagyobb fája n őtt ki, furcsán szürkésfeketés, csíkos ágai, gallyai inkább kanyarogtak, mint egyenesen n őttek. A gyökerek az egész sírhalmot befonták, s ahol megmaradt a kérge, furcsán pikkelyesnek t űnt. Brys elkomorodott. – Mégis hogyan beszélgessünk, ha ő odalent van, én meg idefent? – Csapdába esett. Azt mondja, le kell hunynod a szemed, és a semmire gondolni. Azt mondja, úgy, mint amikor harcolsz. Brys megdöbbent. – Most is hozzád beszél? – Igen, de azt mondja, ez így nem jó, mert nem tudok… nem ismerek elég szót. Szót és dolgot. Meg M eg kell mutatnia neked. Azt mondja, már csináltál ilyet. – Úgy tűnik, nem lehetnek titkaim el őtte. – Nem sok, nem, és azt mondja, cserébe ő sem titkolózik. Úgyhogy bízhattok egymásban. Valamelyest. – Valamelyest. Az ő szavait ismétled? A lány bólintott. Brys elmosolyodott. – Nos, értékelem az őszinteségét. Rendben, tegyünk egy próbát! – Lehunyta a szemét. Kanna hideg kis keze a kezében maradt, a hús furcsán lazának t űnt a csontjain. Elterelte gondolatait err ől a részletr ől. A
harcos feje valójában nem ürül ki teljesen harc közben. Inkább h űvösen elvonatkoztat, s figyel mindenre. Az összpontosítás a szükségszer űségek szigorú törvényei alapján alakul. Vagyis az elme megfigyel, mérlegel, megszabadul minden érzelemt ől, s közben feléled minden érzék… Brys az ismer ős állapotban találta magát. Döbbenten észlelte az akarat erejét, mely magával ragadta. Küzdött a növekv ő rettegés ellen, tudta, hogy egy ilyen er ő ellen semmit sem tehet. Aztán megadta magát. Feje felett az ég átalakult. Méregzöld fény kavargott a hatalmas, fekete seb körül, mely képes lett volna elnyelni akár egy holdat is. A felh ők kavarogtak, csavarodtak, szétszakadtak, ahogy számtalan furcsa tárgy hatolt át rajtuk. Minden tárgy mintha harcolt volna a leveg ővel zuhanás közben, mintha ez a világ hevesen ellenállt volna a betolakodóknak. Tárgyak potyogtak a sebb ől, alázuhantak az égbolt rétegein át. Egy hatalmas város terült el el őtte, függőkertekkel, oszlopokra épített járdákkal emelkedett a síkság fölé. A távolban tornyok emelkedtek hihetetlen magasságokba. A várost minden oldalról farmok vették körül, ameddig csak Brys ellátott. Furcsa árnyak úsztak a leveg ő ben. Tekintetét lefelé fordította, s látta, hogy egy vörös foltos mészk ő emelvényen áll. El őtte meredek lépcsősor vezetett lefelé, több száz fokkal, egy széles járdához, melyet kékre festett oszlopok szegélyeztek. Jobbra meredek lejt őt pillantott meg. Egy lapos tetej ű, piramisszer ű alakzaton volt, s ijedten döbbent rá, hogy valaki áll mögötte, t őle balra. Egy alig látható, szellemszer ű, megfoghatatlan alak. Magas volt, s az eget nézte, azon belül is a borzalmas, tátongó sebet. A tárgyak földet értek, a becsapódás ereje nagy volt, de korántsem akkora, amekkorának méretük alapján lenniük kellett volna. Lentr ől, az oszlopok közül nagy reccsenés hallatszott, s Brys látta, hogy egy nagy szobor ért ott földet. Egy bizarr, szörnyszer ű ember, guggolva, izmos keze péniszére kulcsolva. Válla, feje olyan volt, mint egy bikáé. Egy második pár láb – n ői – is látszott, méghozzá a szörny-férfi derekára kulcsolódva. Brys meglátta, hogy az emelvény, amin a szobor térdelt, hanyatt fekv ő női alakot mintáz. A közelben egy sor agyagtábla csúszott – mintha leveg őfüggönyön érkeznének – lefelé, s nagy halomban értek földet. Brys nem látta, hogy van-e rajtuk valami írás, de valószín űnek tartotta, hogy van. Épületek maradványai – vágott mészk őtömbök, sarokkövek, faldarabok, vakolatdarabok, törmelék borított mindent. És voltak levágott végtagok, marhák és lovak véres, megcsonkított tetemei, s egy egész csordányi kecske kifordítva, lógó belekkel. Sötét b őr ű emberek – vagyis a torzóik, karjaik és lábaik. Az égbolt megtelt nagy, halvány pelyhekkel, mintha különös havazás kezd ődne. És valami hatalmas nyomult át a seben. Villámlásba burkolózott, mely a fájdalomtól sikoltozott végtelenül, fülsiketít ően. Brys fejében halk hang szólalt meg. – Szellemem szabadon engedték, talán azért, hogy szemtanú legyen. Kallor ellen harcoltak… nemes volt hát céljuk. De… amit itt tettek… Brys nem tudta levenni a szemét a villámlásról. A nagy fényben végtagokat látott, a köréjük fonódó fénycsíkok olyanok voltak, akár a láncok. – Mi… mi ez? – Egy isten, Brys Beddikt. Saját világában háborúzott. Mert voltak rivális istenek. Csábítások… – Ez egy múltbéli emlékkép? – kérdezte Brys. – A múlt tovább él – felelte az alak. –Nem lehet megmondani… innen, ahol állunk. Honnan mérjük a kezdetet és véget… a tegnap olyan, mint a ma, vagy amilyen a holnap lesz. Nem vagyunk ennek tudatában. Vagy mégis, csak kényelmességb ől, a lelki békénk érdekében úgy teszünk, mintha nem látnánk. Nem gondolunk rá. – Legyintett. – Van, aki szerint tizenketten voltak a varázslók, van, aki szerint heten. Nem számít már, hiszen éppen most válnak porrá. A hatalmas fénygömb már süvítve közeledett, félelmetes sebességgel szelte a leveg őt. Brys rádöbbent, hogy a városba fog becsapódni. – Tehát igyekezetükben, hogy változtassanak sorsukon, sorsukon, kiirtották magukat, és civilizációjukat is. – Vagyis elbuktak. Az alak egy ideig nem szólt semmit. A zuhanó istenség pedig földet ért; vakító villanás, majd a robbanás, mely megrázta a piramist is alattuk, s repedéseket indított a széles járdán. Füstoszlop emelkedett az ég felé, majd szétterjedt, s árnyékba borította a világot. Szél támadt, mely elfektette a fákat a farmokon, s a kék oszlopokat a széles út mentén. A fák ezután lángra kaptak. – Kétségbeesésükben, dühtől fortyogva megidéztek egy istent, és belehaltak ebbe. Ez azt jelentené, hogy elvesztették a játszmát? Nem, itt most nem Kallorról van szó. A kétségbeesésükr ől beszélek, ami a változás utáni vágyukat szülte. Brys Beddikt, ha szellemük most itt állna mellettünk, a jöv ő ben, ahol testünk él, látnák, mit tettek eme cselekedetükkel, s rájönnének, hogy amit szerettek volna, elmúlt. Akit a földhöz
láncoltak, átalakította börtöne falait. Felismerhetetlenül. Mérge szétterjedt, megfert őzte a világot, s mindazokat, akik a felszínén élnek. – Elveszed minden reményemet – felelte Brys. – Sajnálom. Ne keress reményt vezet őidnél! Őket is a méreg irányítja. Te is csak addig érdekled őket, míg képesek irányítani. T őled engedelmességet és szolgalelk űséget várnak, s a h űségre hivatkozva láncolnak magukhoz. Követ őket keresnek, s jaj azoknak, akik kérdéseket tesznek fel, vagy ellenkeznek. Civilizáció civilizáció után, mindig ugyanaz történik. A világ mindig elbukik a zsarnoksággal szemben. A rémült alattvalók mindig készek fejet hajtani a képzelt szükségszer űség előtt, abban a hitben, hogy a szükség konformitást kíván, a konformitás pedig egyfajta stabilitást ad. Az egyformára szabott világból kit űnik mindenki, aki kicsit más… velük pedig könnyedén elbánnak. Nincs több szempont, sem dialógus. Az áldozat folyton a zsarnok arcát látja, önérzetesen, öntörvény űen, és a háborúk gombamód elszaporodnak. És az emberek meghalnak. Brys nézte a t űzvihart, amely elpusztította az egykor gyönyör ű várost. Nem tudta a nevét, nem tudta, mely civilizáció építette, de rádöbbent, hogy ez nem is számít. – A te világodban – mondta az alak –, a prófécia a beteljesülés felé közeledik. Egy császár emelkedik fel. Egy olyan civilizációból jössz, mely a háborút a gazdasági növekedés hatékony eszközének látja. Kereskedelmi útjaitokat csontalapra építitek, s ebben nem láttok semmi kivetnivalót… – Néhányan látunk. – Ez lényegtelen. A történelmetekben szerepl ő rengeteg eltaposott civilizáció mindent elárul. Meg akarjátok hódítani a Tiste Edurokat. Azt mondjátok, mindig mások a körülmények, egyediek, de sosem mások, és nem is egyediek. Mindig ugyanaz történik. Katonai er őtök igazolja indokaitokat. De én mondom, Brys Beddikt, nincs olyan, hogy sors! A gy őzelem nem magától értet ődő. Az ellenség csendben várakozik soraitokban. Álcára nincs szüksége, a képzelt veszedelem is elég, hogy félrenézzetek. A ti nyelveteket beszéli, saját szavaitokat fordítja ellenetek, kigúnyolja az igazságba vetett hiteteket, mert az igazság irányítójává tette magát. – Lether nem zsarnokság… – Úgy hiszed, civilizációd személyisége királyodban testesül meg? Nem. Királyod csak azért áll ott, ahol, mert jelenléte megengedhet ő. Titeket a kapzsiság irányít, egy szörny ű zsarnok, aki aranyfényben tündököl. Legyőzni nem lehet, csak kiirtani. – Újra a lenti káoszra mutatott. – Ez az egyetlen reményünk a megváltásra, Brys Beddikt. Mert a kapzsiság megöli önmagát, amikor már nincs mit megkaparintani, amikor a munkások légióiból már csak a csont marad, amikor a tükörben megjelenik az éhezés csúf arca. Az isten elbukott. Most kuporog, és a pusztítás magvait szórja szanaszét. Emelkedés és bukás, emelkedés és bukás, s a lelkesedés minden emelkedésnél egyre lankadtabb, gyengébb, s egyre csökken a remény. – Miért teszi ezt velünk ez az isten? – Mert nem ismer mást, csak fájdalmat, s csak arra vágyik, hogy megossza azt másokkal, mindenkivel, aki él, aki létezik. – Miért mutattad ezt meg nekem? – Brys Beddikt, megismerted örökségetek szimbólumát, eredetét. – Miért? Az alak egy percig hallgatott, majd megszólalt. – Azt tanácsoltam, hogy ne reménykedj vezet őidben, mert t őlük csak hazugságokat kaphatsz. De van remény! Keresd, Brys Beddikt, abban, aki melletted áll, az idegenben, aki az utca túloldalán sétál. Ne nézz se az égre, se a földre. Létezik a remény, a könyörület nyelvén beszél, és az őszinte kétkedésén. A jelenet kezdett elhomályosulni. Az oldalán álló alak még egyszer, utoljára megszólalt. – Ez minden, amit mondani akartam. Amit mondani tudtam. tudtam. Kinyitotta a szemét, és ismét a sír el őtt találta magát, a lemen ő nap fényében. Kanna még mindig fogta a kezét hideg kis mancsával. – Most már segítesz nekem? – kérdezte. – A sír lakója err ől nem beszélt. – Sosem teszi. – Gyakorlatilag semmit sem mutatott meg magából. Még azt sem tudom, hogy ki ki vagy mi ő. – Igen. – Nem próbált meggy őzni engem… semmir ől. De láttam… – Brys elhallgatott, s megrázta a fejét. – Segítségre van szüksége, hogy kiszabaduljon a sírból. Mások is ki akarnak jutni. És ki is fognak. Azt hiszem, nemsokára. Bántani akarnak engem, és mindenki mást is. – És az, akinek segíteni akarunk, legy őzi őket?
– Igen. – Mit tegyek? – Két kardra lesz szüksége. A legjobb acélból. Egyenes penge kell, kétél ű, hegyes. Vékony, de er ős. Keskeny markolat, nehéz kardgomb. Brys eltűnődött. – A fegyvertárban biztos találok megfelel ő darabokat. Azt akarja, hogy idehozzam őket? Kanna bólintott. Segítségre van szüksége. De nem fogja kérni. – Rendben, megteszem. De beszélni fogok err ől a Krédával is. – Megbízol benne? Tudni akarja, hogy megbízol-e ebben a Krédában. Brys már nyitotta a száját, hogy feleljen, hogy azt mondja, persze, aztán megállt. A sír lakója nagy hatalmú lény, valószín űleg túl er ős ahhoz, hogy irányítani lehessen. Nincs itt semmi, aminek Kuru Quan örülne. De van választása? A Kréda ideküldte, hogy megtudja, mi történt az Azath-toronnyal… az épületre nézett. – Az Azath meghalt? – Igen. Túl öreg és túl gyenge volt már. már. Sokáig harcolt. – Kanna, ölöd még az embereket a városban? – Nem sokat. Csak a rosszakat. Egyet vagy kett őt egy éjjel. A fák közül néhány még él, de nem táplálkozhatnak a torony véréb ől. Én adok nekik más vért, hogy tovább harcolhassanak, és odalent tartsák a gonosz szörnyeket. Brys felsóhajtott. – Rendben, Kanna. Hamarosan újra eljövök. Hozom a kardokat. – Tudtam, hogy kedvelni foglak. Tudtam, hogy kedves leszel. A testvéred miatt. A megjegyzés hallatán Brys elkomorodott, majd ismét felsóhajtott. Kihámozta kezét a halott gyermek szorításából. – Vigyázz magadra, Kanna! – Tökéletesen pihentet ő alvás volt – mondta Tehol a mellette lépked ő Poloskának. – Ebben biztos vagyok, gazdám. gazdám. De ön akarta ezt a találkozót! – Nem számítottam ilyen gyors válaszra. Tettél vagy mondtál valamit, amivel így felkeltetted az érdeklődésüket? – Természetesen igen, különben nem kaptunk volna volna külön audienciát! – Ó, ez baj, Poloska! Megmondtad a nevemet? – Nem. – Felfedtél valamit a nagy tervb ől? – Nem. – Akkor hát mit mondtál? – Azt, hogy a pénz nem számít. – Nem számít? – Tehol lelassított, és maga felé fordította Poloskát. – Mit gondoltál, mennyit akarok fizetni nekik? – Nem tudom – felelte a szolga. – Fogalmam sincs, milyen szerz ődést akar kötni a Patkányfogók Ligájával. – Azért, mert még nem döntöttem el! – És mostanra sikerült eldöntenie, gazdám? – Gondolkodom. Remélem, eszembe jut valami, mire odaérünk! odaérünk! – Hát, tényleg drága lehet… Tehol arca felderült. – Igazad van, tényleg drága lehet! Vagyis a pénz pénz nem számít! – Pontosan. – Örülök, hogy egyetértünk. Remek inas vagy, vagy, Poloska! – Köszönöm, gazdám. Folytatták a sétát. Hamarosan elértek a Pikkelyes Házhoz. Tehol egy ideig csak nézte a furcsa homlokzatot. – Mind engem néznek – mondta. – Tényleg úgy érezni, igaz? – Nem tetszik, hogy ezernyi patkány csak rám összpontosít. Mit tudhatnak, tudhatnak, amit én nem? – Az agyuk méretét tekintve nem sokat.
Tehol egy percig még a patkányokat nézte, majd pislogva Poloska felé fordult. Öt szívdobbanás. Tíz. A szolga arca kifejezéstelen maradt, aztán köhintett, megköszörülte a torkát, és megtörte a csendet. – Nos, be kellene mennünk, nem? A titkár ugyanott ült, ahol korábban, és Poloska úgy látta, pont ugyanazon az iraton dolgozik. Most sem nézett fel. – Korán van. Pontosságot vártam. – Nincs is korán! – ellenkezett Tehol. – Nincs? – Nincs, de mivel már meg is szólalt a harang, ha tovább akadékoskodsz, akadékoskodsz, elkésünk! – Nem én vagyok a hibás. Nem is voltam, ennek a buta beszélgetésnek egyetlen pillanatában sem. Fel F el a lépcsőn. Az emeletre. Csak egy ajtó van. Egy koppantás, és be lehet menni, aztán Kóbor vigyázzon rád. A szolga itt maradhat, ha nem bök megint a szemembe. – Nem marad itt. – Nem? – Nem. – Jó úgy is. Akkor mindketten t űnjetek a szemem el ől! Tehol haladt el el őször az asztal mellett és elindult felfelé. – Beleböktél a szemébe? – kérdezte Tehol. – Úgy ítéltem meg, ezzel bizonyosan felhívom magamra a figyelmet. figyelmet. – Elégedett vagyok, bár kissé megrémültem. – A körülmények arra kényszerítettek, hogy széls őséges eszközökhöz nyúljak. – Ez gyakran előfordul? – Attól tartok, igen. Felértek az emeletre. Tehol el őrelépett, és bekopogott az ajtón. Gyanakodva visszanézett Poloskára, majd benyitott. Együtt vonultak be a szobába. Az dugig volt patkányokkal. Ott nyüzsögtek a padlón, az asztalon, a polcokon. ott csimpaszkodtak a kristálycsilláron. Ott guggoltak az asztal túloldalán ül ő hat ligavezető vállán, ott kukucskáltak ruháik fodrai között. Több ezer csillogó szempár szegez ődött Teholra és Poloskára, többek között a három férfié és három n őé, akik a Patkányfogó Liga szívét alkották. Tehol felrántotta a nadrágját. – Köszönöm mindenkinek… – Te Tehol Beddikt vagy! – vágott közbe az a n ő, aki a bal szélen ült. Mindene gömböly ű volt, arca, feje, törzse, melle, szeme kicsi volt és csillogó, mint a kátrány. Feltornyozott fekete hajából legalább három patkány kukucskált el ő. – És kíváncsi is! – mosolyodott el Tehol. – Mit csinál itt ez a sok patkány? – Ostoba kérdés! – csattant fel a kerekded n ő mellett ülő férfi. – Mi a Patkányfogó Liga vagyunk. Mégis mit kellene tennünk azokkal, amelyeket megfogunk? – Azt hittem, megölitek őket! – Csak ha megtagadják az esküt – felelte a férfi, majd valami érthetetlen oknál fogva fogva felvihogott. – Eskü? Hogyan tehet esküt egy patkány? – Nem rád tartozik – felelte a n ő. – Ónix vagyok, ő itt mellettem Szikra. Utána következik Rámás Bajnok, Szipor, Bubird, és Rubin. Tehol Beddikt, sokat vesztettünk a befektetéseinken miattad. – Tudomásom szerint mindent visszanyertetek… – Nem ez a lényeg! – mondta a Szipor nev ű nő. Szőke volt, s olyan pici és vékony, hogy csak a válla és a feje volt az asztal szintje fölött. Id őnként patkánykupacok vonultak el el őtte, ilyenkor nyújtózkodnia kellett, hogy tartsa a szemkontaktust. – Emlékeim szerint alig félmilliót veszítettetek! – mondta Tehol. – Honnan tudod? – kérdezte Szipor. – Ezt Ezt rajtunk kívül senki sem tudja! – Biztosítalak benneteket, csak tippeltem! Mindenesetre az ajánlott szerz ődésem értéke is hasonló lesz. – Félmillió! Tehol mosolya kiszélesedett. – Ah, most már csak rám figyeltek! Remek! – Abszurd összeg! – szólalt meg Rámás, most el őször. – Mit kellene érte tennünk, meghódítani Kolánsz városát? – Képesek lennétek rá? Rámás összevonta szemöldökét. – Miért kérnéd ezt, Tehol Beddikt?
– Bonyolult lenne – mondta Szipor aggodalmaskodva. aggodalmaskodva. – A nagy emberelvonás… – Nagyon bonyolult lenne – vágott vágott közbe Szikra de nem lehetetlen. Egy kis toborzás a szigeti sejtekb ől… – Várjatok! – szólt közbe Tehol. – Én nem akarom, hogy meghódítsátok Kolánszt! – Az a típus vagy, aki folyton meggondolja meggondolja magát – állapította meg Ónix. Hátradőlt, mire egy patkány visítva kipottyant a hajából, és nagyot puffant a háta mögött a földön. – Nem tudok ilyen emberekkel dolgozni! – Nem gondoltam meg magam! Nem is én hoztam fel Kolánszt. Rámás Bajnok említette… – Hát igen, ő is képtelen dönteni. Nagyon összepasszoltok ti ketten! Tehol Poloskához fordult. – Nem is vagyok döntésképtelen, ugye? Mondd meg nekik, Poloska! Mikor láttál döntésképtelennek? Poloska komoran nézett maga elé. – Poloska! – Gondolkodom! Szipor hangja egy kivételesen nagy patkánykupac mögül csendült. – Nem látom be, mi értelme ennek az egésznek! – Ez teljesen érthet ő – felelte Tehol. – Halljuk a szerződésajánlatot! – mondta Rámás. – De tudnod kell, hogy nem vállalunk privát ügyeket! – Ez meg mit akar jelenteni? – Nem koptatom a számat fölöslegesen. Csak akkor mondom el, ha kiderül, hogy szükséges. Az? – Nem tudom. Honnan is tudhatnám? – Hát ez az! Tehát a szerz ődés? – Legyen – felelte Tehol –, de figyelmeztetlek benneteket, benneteket, kissé bonyolult lesz! Szipor aggodalmaskodva szólalt meg. – Ó, ez nekem cseppet sem tetszik! Tehol próbált a szemébe nézni a patkányok felett, aztán feladta. A patkányhalom ugyanis csak forgott egy helyben előtte. – Meglep, amit mondasz, Szipor – mondta. – Én eddig azt hittem, a Patkányfogók Ligája éppen a bonyodalmakra alapozza üzletmenetét! Végül is nem csak patkányokat gy ű jtötök, annál sokkal többet tesztek, nem igaz? Igazság szerint f ő tevékenységetek a merénylés, persze nem hivatalosan, hiszen ezt a tevékenységet a törvény szigorúan tiltja! Valamelyest a tolvajok ligája is vagytok, de ez még nem tökéletes, hiszen nem tudjátok teljesen kézben tartani az önállósághoz szokott tolvajokat. Van egy kivételesen nemes tevékenységi körötök is, föld alatti menekülési útvonalat biztosítotok az asszimilálódott határ menti törzsek elszegényedett tagjainak. És ott van még a… – Elég! – visította Ónix. Valamivel halkabban folytatta. – Bubird, hozd a F ővizsgálót! Kóbor tudja, ha valakit ki kell vizsgálni, az Tehol Beddikt! Tehol felvonta a szemöldökét. – Fájdalmas lesz? Ónix elvigyorodott, s suttogva felelt. – Önuralom, Tehol Beddikt! Kérdésedre választ kapsz, hamarabb, hamarabb, mint gondolnád! – Bölcs dolog megfenyegetni egy leend ő megbízót? – Nem látom be, miért ne tehetném – felelte Ónix. – Ijesztően sokat tudsz a m űködésünkr ől mondta Rámás. Ez nekünk nem tetszik. – Biztosítalak, csodálom tevékenységeteket! Mi több, szerz ődésemmel tevékenységi körötök egészét szeretném kihasználni! Hogyan is tehetném, ha el őtte nem tájékozódom, nem igaz? – Honnan tudhatnánk? – kérdezte Rámás. – Még nem hallottuk. hallottuk. – Már mondom is! Kinyílt mögöttük az ajtó, és bevonult egy n ő, aki csakis a F ővizsgáló lehetett. Tehol és Poloska mellett elhaladva óvatos léptekkel az asztal jobb oldalánál állt meg, karba fonta kezét, és a falnak d őlt. Ónix szólalt meg. – Limlom Fővizsgáló, egy veszedelmes egyén van a körünkben. A magas, vékony, rövid vörös hajú n ő világos bőrruhát viselt, délnerek stílusban, mintha éppen a sztyeppéról érkezett volna. Persze csak képletesen, hiszen a legközelebbi sztyeppe úgy száz vagy még több mérföldnyíre volt t őlük, keletre. Fegyvertelennek t űnt. Megdöbbent ően sárgás szeme, mely inkább macskaszer ű volt, mint emberi, Teholon állapodott meg. – Ő? – Ki más? – csattant fel Ónix. – Talán a szolgája lenne? – Miért ne? – vágott vissza Limlom. – Ő tűnik veszedelmesebbnek!
– Egyetértek – sziszegte Bubird. – Belebökött a titkárom szemébe! Szikra ezen meglep ődött. – Igazán? Csak így? – Felemelte a kezét, kinyújtotta két ujját, és a leveg ő be bökött. – Így? Csak így, bökött? – Igen – feleke Bubird, és végigmérte Poloskát. – Felfedte az illúziót! Mi értelme illúziókat alkotni, ha ő csak úgy felbukkan, és felfedi! Tehol a szolgájához fordult. – Poloska, élve jutunk ki ebb ől a házból? – Nehéz lenne megmondani, gazdám. gazdám. Legjobb lesz, ha el őhozakodik az ajánlatával, nem igaz? – Remek ötlet. Jó, eltereli a figyelmüket! – Idióták! – mondta Ónix. – Halljuk, amit beszéltek! – Remek! – Tehol el őrelépett, de csak óvatosan, nehogy összetapossa az él ő patkányszőnyeg valamelyik tagját. Mokaszinja orrával gyengéden odébb bökdöste őket, ez jó módszernek bizonyult. – A lényeg. Azt akarom, hogy minden törzsi menekült elt űnjön a városból. Hogy hová? Természetesen a szigetekre! Bizonyos szigetekre, a részleteket majd kés ő bb megadom. El őtte többhajónyi ellátmány menjen, ezt én fizetem. A logisztikai kérdéseket Poloskával dolgozzátok majd ki. Másodszor, tudomásomra jutott, hogy az eltűnések ügyében folytattok nyomozást a Korona megbízásából. Biztos vagyok benne, hogy semmit sem árultok el arról, amit felfedeztek. Én viszont minden részletr ől tudni akarok. A harmadik pont: azt akarom, hogy védjetek meg! Hamarosan felbukkan pár ember, aki meg akar ölni. Nektek az a dolgotok, hogy megállítsátok őket. Ezt az üzletet ajánlom. Félmillió és egy lista a biztonságos befektetésekr ől, s ehhez még hozzáteszem, hogy szó szerint kellene követni a pénzügyi tanácsaimat, és egy szó nélkül lenyelni a költségeket… – Te akarsz nekünk pénzügyi tanácsokat adni? – kérdezte Ónix őszinte döbbenettel a hangjában. – Azok a veszteségek… – Elkerülhetőek lettek volna, ha már akkor is együttm űködtünk volna úgy, ahogyan most fogunk. – És mi a helyzet azokkal a menekültekkel, akik Adósok? – kérdezte Rámás. – Ha mind elt űnnek, az újabb fekete napot okozhat a Vámhivatalban! – Nem fog, mert olyan lassan csorognak majd kifelé, kifelé, hogy senki sem vesz észre semmit. – Hogy nem veszik észre? – Mert… mással lesznek elfoglalva. – Van valami csúnya terved, igaz, Tehol Beddikt? – villant fel Rámás kis szeme. – Ami azt jelenti, hogy ami történt, nem volt véletlen. Nem is a tehetségtelenséged okozta. Csak azon kaptad magad, hogy van egy csomó zsinór a kezedben, és kipróbáltad, mi történik, ha megrángatod őket. Tudod, mit mondasz ezzel nekünk? Azt, hogy te vagy a legveszedelmesebb ember Letherasban. Miért hagynánk, hogy élve kisétálj ebből a szobából? – Egyszer ű. Ez alkalommal magam mellé veszem a barátaimat is. A barátaim vagytok? – És mi lenne, ha a F ővizsgáló itt és most megvizsgálna? – A játszmát már elindítottam, és az lezajlik, akár életben maradok, akár nem. Megtörténik. Természetesen ha meghalok, akkor senki sem menekül a végzetes csapás el ől! – Na várjunk csak! – mondta Ónix. – Említést tettél a költségekr ől. Tehát pénzünkbe fog kerülni, hogy a pénzügyi tanácsadónk leszel? – Nos, természetesen igen. – Mennyibe? – Körülbelül negyedmillióba. – Tehát te fizetsz felet, mi fizetünk negyedet. – Így haszonnal zárjátok az üzletet. – Mond valamit – mondta Szikra, majd felkapott egy patkányt patkányt az asztalról, és leharapta a fejét. Mindenki döbbenten nézett rá, beleértve a szobányi patkányt is. Szikra észrevette magát, rágott egy percig, recsegő hangokat hallatott, majd tele szájjal megszólalt. – Elnézést! Elragadott a hév! – Lenézett a kezében lév ő fejetlen tetemre, és az ingébe tuszkolta. Szipor felől nyafogó hang hallatszott. – Mi rosszat tett veled az a szegény patkány, Szikrácska? Szikra nyelt egy nagyot. – Mondtam, hogy bocsánat! Tehol közelebb közelebb hajolt Poloskához. – Ha szembe bökném őket… – suttogta. – Akkor hárman közülük biztosan panaszkodnának, panaszkodnának, gazdám. –Találgathatok?
– Tessék csak! – Rámás, Bubird és Limlom. – Lenyűgöző! – Mir ől sutyorogtok ti ketten? – kérdezte Ónix. Tehol rámosolygott. – Elfogadjátok az ajánlatomat? Brys a dolgozószobájában találta a Krédát, egy felfordított rák fölé görnyedt az asztalnál. Már lefejtette l efejtette az állat hasát védő lapos páncélt, és két rézpálcával a bels ő szervei között turkált. A rák szerencsére halott volt. Kuru Quan háta mögött egy üst alá tüzet gyújtottak, a fedelet már emelgette a g őz. – Finadd, a szervek ezen elrendezése bámulatos! De elterelem a saját figyelmemet. Nem kellene ezt tennem, f őleg nem ennél a kritikus vízválasztónál. – Letette a szerszámait, és felkapta a rákot. – Mit tudsz nekem mondani? Brys figyelte, amint a Kréda félretolja az üst fedelét, s bepottyantja a rákot. – Az Azath-torony halott. Kuru Quan visszatolta a fedelet a helyére, majd a székéhez lépett, s leült. Megdörzsölte a szemét. – Milyen kézzelfogható bizonyíték van erre? – Elismerem, kevés. De lakik ott egy gyermek – felelte felelt e Brys. – A torony valamilyen módon kommunikált vele. – Az őr szerepe? Furcsa, hogy a Kunyhó egy gyermeket választott. Kivéve persze, ha az eredeti őr meghalt. De akkor is… furcsa. – Van más is – folytatta Brys. – Az egyik sír lakója magára vállalta váll alta a védelmez ő szerepét. A gyermek, Kanna úgy hiszi, hogy ez a védelmez ő képes legy őzni a többieket… azokat, akik kiszökni készülnek börtönükből. – Tehát a Kunyhó kétségbeesésében egyezséget kötött. Mit tud még ez a Kanna err ől a védelmez őr ől? – Folyamatosan beszél hozzá. Rajta keresztül szól a világhoz. Jelenleg még csapdában van. Nem jut tovább, és még nem tudom, hogyan lehetne megoldani ezt a helyzetet. Kréda, magam is beszéltem ezzel az idegennel. Kuru Quan felnézett. – Az elmédbe hatolt? És mit mutatott? Brys a fejét rázta. – Nem próbált meggy őzni semmir ől, Kréda. Nem védte magát. Ehelyett szemtanúja lehettem egy jelenetnek, ami nagyon régen történt, azt hiszem. – Milyen eseményt láttál? – Egy isten földre hozatalát. Egy csapatnyi mágus által. Egyikük sem sem élte túl a rituálét. Kuru Quan szeme elkerekedett e szavak hallatán. – Releváns ez? Remélem, hogy nem, Kóbor legyen hozzánk hozzánk kegyes! – Tudsz err ől valamit, Kréda? – Attól tartok, nem eleget. És ez az idegen is szemtanúja volt ezen eseménynek? – Igen, azt mondta, véletlenül. – Akkor hát nagyon hosszú ideig élt. – Veszedelmes lehet? – Természetesen igen! Azt hiszem, itt senki sem érne fel az erejéhez. És feltételezve, hogy tényleg sikeresen legy őzheti az udvar többi lakóját, logikusan következik a kérdés: hogyan tovább? – Er ős feltételezés ez, Kréda. Megölni a többieket? Miért tartaná az immáron halott Azathnak tett ígéretét? – Hinnünk kell, hogy a Kunyhó bölcsen bölcsen választott, Finadd. Kételyeid vannak? – Nem is tudom. Két kardot kért. Hajlok rá, hogy teljesítsem kérését. A Kréda lassan bólintott. – Egyetértek. Gondolom, a fegyvertárban akartál keresni neki valamit. De egy ilyen egyén számára nem elég az, ami egy hétköznapi harcosnak megfelel, még akkor sem, ha lether acélról van szó. Nem, a magántárlatomból választunk neki! – Nem is tudtam, hogy van ilyened… – Természetesen! Egy perc, és mehetünk! – Kuru Quan az üsthöz lépett, s két nagy pálca segítségével kiemelte a rákot a forró vízb ől. A páncélja izzóan vörös volt. – Ah, tökéletes! Persze nem árt, ha h űl pár percet! Kövess!
Brys eddig azt hitte, hogy az öreg palotának gyakorlatilag minden zugát ismeri, de az a sor föld alatti terem, melyeken a Kréda átvezette, teljesen ismeretlennek t űnt, pedig egy árva rejtekajtón sem haladtak át közben. A Finadd bels ő térképe szerint valahol a folyó alatt jártak. Beléptek egy alacsony kis szobába, melynek körbefutó vasrúdjain több száz fegyver sorakozott. Brys menet közben magához vett egy lámpást, s most felakasztotta egy szögre a keresztgerendán. Egy kardokkal teli rúdhoz lépett. – Minek ez a privát gy ű jtemény, Kréda? – Gy ű jtöm a különlegességeket. Vannak itt antik darabok is. Érdekelnek a kovácsolási technikák, f őleg a külföldiek. És ezekben a fegyverekben varázslat is van. – Mindben? – Brys leemelt egy kardot a helyéb ől, mely nagyjából megfelelt a Kanna által tolmácsolt követelményeknek. – Igen. Ne, azt tedd vissza, Finadd! El van átkozva. Brys gyorsan visszatette a kardot. – Ami azt illeti – folytatta a Kréda aggodalmaskodó hangon –, mindet elátkozták. Nos, ez jelenthet némi gondot… – Egyszer ű bb lenne talán mégis a fegyvertárból… – Türelem, Finadd! Az átkok természete segít minket a megoldáshoz. Azt mondtad, mondtad, két kard kell? – Miért átkozhat meg egy varázsló egy kardot? – Ó, többnyire nem direkt teszik. Többnyire csak cs ak hozzá nem értésük eredménye a dolog. Sok esetben a varázslat, amit a fegyverbe itatnak, nem akar m űködni. Az acél ellenáll, és minél jobb a kovácsolás, annál jobban ellenáll a fegyver. A varázslat ugyanis a hibákba kapaszkodik bele, s ez lehet szerkezeti, de metaforikus jelleg ű is. Látom, már üvegesedik a tekinteted, Finadd. Akkor hagyjuk az elméletet! Nézzünk körül az antik darabok között, rendben? A Kréda a távolabbi falhoz ment, és Brys azonnal meg is pillantott egy tökéletes kardot, hosszú, keskeny, kétélű, hegyes pengével és szerény markolattal. – Lether acél – mondta, s érte nyúlt. – Igen, Kék Stílusban, ami, mint tudod, a lether acélkovácsolás legrégebbi módszere. Bizonyos szempontból a Kék Stílus finomabb acélt teremtett, mint a jelenlegi módszerek. A hátránya egyéb vonatkozásban jelentkezik. Brys a fegyver súlyát méregette. – A kardgombot ki kell cserélni, de egyébként… egyébként… – Felnézett. – De el van átkozva? – Csak annyira, mint minden Kék Stílusban készült fegyver. Mint tudod, a penge szíve csavart huzal, méghozzá öt fonatból, melyek mindegyike tíz szálból áll. Öt rúd adja a szélességet és élet. A Kék Stílus nagyon rugalmas, szinte törhetetlen, de van egy hátránya. Finadd, érintsd a pengét bármelyik másikhoz. Finoman, kérlek. Kezdheted! Brys így is tett, s a Kék Stílusú pengéb ől furcsa hang tört el ő. Egy sikoly, melynek nem akart vége szakadni. – A másik pengétől függően a hang egyedi, de id ővel mindegyik hang a kard szívének hangjához ereszkedik vagy emelkedik. A hatás összeadódik és tartós. – Mint egy haldokló kecske… – A penge lapjába bele van vésve a fegyver neve. neve. Régi bet űkkel. El tudod olvasni, Finadd? Brys hunyorgott, küzdött egy percig az ósdi bet űformálással, majd elmosolyodott. – Győ zedelmes Kecske. Nos, elég ártalmatlan átoknak t űnik. Van benne más varázslat is? – Azt hiszem, az él önélez ő. A karcolások, sérülések maguktól begyógyulnak, de persze mindig elvész egy kis anyag. Vannak törvények, melyeket nem lehet semmissé tenni. – A Kréda kiválasztotta a második kardot. – Ez egy kicsit nagy ugyan, de… – Nem, jó lesz. Az idegen elég magas volt. – Igazán? Brys bólintott, az els ő kardot átvette a bal kezébe, és jobbjába vette azt, amit Kuru Quan választott. – Kóborra, ezt nehéz lehet forgatni! Nekem legalábbis legalábbis az lenne. – Sarat S arat Könnye – mondta a Kréda. – Négygenerációs lehet. Az egyik utolsó darab, ami a Kék Stílusban S tílusban készült. Egykor a Király Bajnokáé volt. Brys elkomorodott. – Urudaté? – Nagyon jó! – Láttam a képmását festményeken, sz őtteseken. Nagy ember volt… – Igen, de állítólag nagyon fürge is.
– Figyelemre méltó, a kard súlyát tekintve. – Kitartotta a kardot. – A penge húz. A súlypont egy hajszállal kijjebb esik a kelleténél. Ez egy balkezes fegyver. – Igen. – Nos – mérlegelte Brys –, az idegen mindkét kezével harcol, két két kardot kért, ami arra utal… – Hogy képes megosztani a figyelmét. Igen. – Varázslat? – Hordozója halálakor széthasad. – De… – Igen, egy újabb alkalmatlan varázsló. Tehát itt van két figyelemre méltó fegyver a Kék Stílusban kovácsolva. Elfogadható? Brys szemügyre vette mindkét fegyvert; mindkett ő akvamarinkékben játszott a lámpa fényében. – Mindkettő gyönyör ű és kiváló kovácsmunka. Igen, azt hiszem, ezek megfelelnek. – Mikor viszed el őket? – Holnap. Nem érzek késztetést, hogy éjjel kilátogassak oda. – Kannára gondolt, s rögtön érezte keze hideg érintését. Akkor eszébe sem jutott, hogy nem említette a Krédának a látogatás egy különös részletét. Ez ugyanis nem t űnt túl jelentősnek. Kanna nem csupán egy gyermek volt. Halott is. Felületességének hála, a Kréda félelme nem volt olyan mérték ű, mint lehetett volna, mint amit a valós helyzet megkívánt. Az elhallgatásnak hála abban a percben, amikor a Finadd elvált Kuru Quantól, egy kereszteződésbe értek, s az események az egyik ösvényen haladtak tovább, visszafordíthatatlanul. Az éjszakai levegő kellemes volt, meleg szél borzolta a szemetet a sikátorokban, ahogy Tehol és Poloska kiléptek a Pikkelyes Ház kapuján. – Ez kimerítő volt! – mondta Tehol. – Azt hiszem, lefekszem. – Nem harapna elő bb valamit, gazdám? – Szereztél valamit? – Nem. – Tehát nincs ennivalónk. – Így igaz. – Akkor miért kérdezted, hogy ennék-e valamit? valamit? – Csak kíváncsi voltam! Tehol csípőre tette a kezét, és a szolgájára nézett. – Figyelj csak, nem miattam akartak ám itt minket kivizsgálni! – Nem? – Nos, nem csak miattam! Te is tehettél róla! Szemek bökdösése meg ilyesmi… – Gazdám, maga küldött hozzájuk! Magának Magának jutott eszébe ez a szerz ődés! – Szemeket bökdösni! – Rendben, rendben! Higgye el, gazdám, gazdám, bánom már nagyon, hogy így cselekedtem! – Bánod nagyon? – Rendben, hát nagyon bánom! – Ebből elég, most lefekszem. Nézd ezt az utcát! Micsoda rendetlenség! – Rendbe teszem, gazdám, ha lesz rá id őm! – Nos, ez nem jelenthet problémát, Poloska! Végül is mit csináltál például ma? – Igaz, alig valamit. – Sejtettem! – Tehol felrántotta a nadrágját. – Mindegy! Menjünk, miel őtt még valami szörny űség történne!
TIZENHARMADIK FEJEZET A fehérségből törünk el ő A vakító hó mögül Mi vagyunk a komor árnyak, Kiktől mindenki fél! A fehérségb ől törünk el ő A süvítő szél mögül Mi vagyunk a sötét árnyak, Kiktől mindenki fél! A fehérségb ől törünk el ő A hóvihar mögül Mi vagyunk a kard farkasai, Kiktől mindenki fél! Jekka induló
TIZENÖT LÉPÉS - nem több, csak ennyi volt a távolság császár és rabszolga között. Lether sz őnyegek sora, zsákmány egy száz évvel korábbi rajtaütésb ől, s rajtuk ösvények, léptek nyoma, szín hiánya keresztül a hősi jeleneteken. Királyok koronázása. Bajnokok gy őzelme. Az edurok történelmi képeken sétáltak, közömbösen, dolguk után járva ebben a kis szobában. Udinász nem állt készen arra, hogy szimbolikus jelent őséget tulajdonítson mindennek. Eljutott saját kis rutinjához, tekintete pontosan követte, de mögötte elméje üres volt, gondolatai felszíne nem fodrozódott, mélye is mozdulatlan volt. Így nagyobb biztonságban volt. Itt állhatott, két fáklya között, fénykörükön éppen kívül, s némán figyelhette, amint Rhuland levetette a medveb őrt, s meztelenül állt újdonsült felesége elé. Udinász jót mulathatott volna – ha ezt megengedheti magának – a következ ő jeleneten: Rhuland péniszér ől szépen lepattogtak az érmék, ahogy a császár vágya egyre n őtt. Az érmék a sz őnyegre hullottak, némelyik egészen messze gurult. Iszonyatot érezhetett volna a császár vörös szemének pillantása láttán, ahogy egy mozdulattal közelebb hívta Majent. Szánhatta volna a szerencsétlen fiatal n őt, de ezt sem tette. A groteszk és furcsán komikus jelenetet szemlélve a rabszolga mozdulatlan maradt, mind testében, mind pedig lelkében. A világ bizarrsága közönségsiker nélkül játszott a színpadon. A lány önuralma el őször tökéletes volt. A császár kézen fogta, s közelebb húzta magához. – Majen – mondta a császár rekedtes hangon, melyet gyengédnek szánt, de az eredmény csak durva vágyakozás volt. – Elmondjam, mennyit álmodtam err ől a pillanatról? – Durva nevetés. – Nem egészen. Nem így álmodtam. Nem ilyen… körülmények között. – Tudattad velem vágyaidat, Rhuland. Még… azel őtt. – Igen, hívj csak Rhulandnak! Ahogy korábban korábban is! Közöttünk nem kell, hogy bármi bármi változzon! – De most már a császárn őd vagyok. – A feleségem. – Nem beszélhetünk úgy, mintha semmi sem történt volna! – Megtanítalak rá, Majen, hogy én még mindig Rhuland vagyok! – Ekkor átölelte a feleségét, sután, gyerekesen fonta körbe arannyal. – Ne gondolj Fearre! – mondta. – Majen, te az ajándéka vagy nekem! Hűsége bizonyítéka! Azt tette, amit egy fivérnek tennie kell. – Jegyes voltam… – Én pedig császár vagyok! Eltaposhatom a szabályokat, melyek csak kárt okoznak az eduroknak! A múlt meghalt, Majen, és én vagyok a jöv ő kovácsa! Veled az oldalamon. Láttalak minden nap, ahogy rám néztél… tekinteted elárulta, hogy vágyódsz utánam. Persze mindketten tudtuk, hogy a végén Fearé leszel! Mit tehettünk volna? Semmit. De én változtattam ezen! – Hátrált egy lépést, de még mindig fogta az asszonyt, fél kézzel. – Majen, feleségem! – Elkezdte vetk őztetni. Realitás. A pillanatok botladozva követték egymást. Bármit álmodott is Rhuland korábban err ől a percr ől, a valóság a hétköznapi akadályok sora lett.
A ruhadarabokat nem könny ű legyőzni, kivéve persze, ha éppen arra szánták őket – de ezek nem adták magukat egykönnyen. A passzivitás, amivel a n ő tűrte Rhuland ügyetlenkedését, tovább fokozta a jelenet kínosságát, míg végül a romantikának az utolsó szikrája is elt űnt a környékr ől. Udinász látta, hogy Rhuland gerjedelme alábbhagyott. Tudta persze, hogy majd visszatér – elvégre Rhuland fiatal. Mindegy volt, hogy vágyainak tárgya hogyan érez – mert Majenb ől az lett, tárgy. Trófea. A császár maga is észrevette, hogy a pillanat varázsa elszállt – ezt onnan lehetett tudni, hogy ismét beszélni kezdett. – Láttam a szemedben, hogy mennyire akarsz engem. engem. Most, Majen, már senki sem áll közénk! De igen, Rhuland. Szörnyeteg lelkedet most már hívül viseled a testeden. Mivé is lettél! A lether arany mindig ugyanarra vágyik. Mostanra pedig magáévá tette ezt a Tiste Edurt. Ha! A császár gerjedelme visszatért. Saját kijelentései meggy őzték. A távoli falnál lév ő ágy felé húzta feleségét. Ez Hannan Moszangé volt, vagyis egy személyre tervezték. Nem volt elég hely ahhoz, hogy ketten egymás mellé heveredjenek rajta, de Rhulandnak nem is ez volt a szándéka. A hátára lökte a n őt. Lenézett rá, majd rövid töprengés után meggondolta magát. – Nem, összetörnélek. Kelj fel, szerelmem! Te leszel felül! Gyermekekkel ajándékozlak meg! Megígérem! Sok gyermekkel, akiket szeretni fogsz. Lesznek örököseink. Sok örökösünk! Udinász hallotta, hogy ez a csábítás a biztos ösztönöknek szól – megváltást ígért. Okot adott, ami miatt érdemes tűrni a pillanatnyi szenvedést. Rhuland lefeküdt az ágyra, kezét oldalra nyújtotta. Majen lenézett rá. Aztán átlépett a keresztet formázó alakon, és ráereszkedett. A halandóság játéka – a szeretkezés. Oly rövid, egész évtizedeket s űrít össze pár percbe. Ébredés, növekedés, egy rövidke csúcspont, hogy legyen utód, majd kimerültség és halál. Rhuland fiatal volt. Nem tartott ki elég sokáig ahhoz, hogy feln ő jön önbizalmához. De mielőtt még elélvezett volna, miel őtt nehéz nyögése vékonyka nyüszítéssé szelídült, Udinász látta, hogy Majen önuralma lassan széthullik. Mintha talált volna valahol a mélyben egy szikrát, amit kis csiholással vággyá, vagy akár gyönyörré is lehetne kovácsolni. De ahogy Rhuland elernyedt, a szikra kihunyt. Rhuland mindezt észre sem vette, mert lehunyt szemmel csakis cs akis önmagára figyelt. Persze idővel javulhat a helyzet. Így t űnt logikusnak. Ha Majen átveszi az irányítást, talán némi legyezéssel lángot csiholhat a szikrából. Ebben a pillanatban Udinász szemében Majenb ől császárnő lett, a császár felesége. Hite a lány szellemének erejében ellobbant – már ha a hit volt egyáltalán a megfelel ő kifejezés a várakozás és remény harcára. Ha szánalmat érzett volna, akkor talán megérti, együtt érez vele. De a szánalom elkötelezettséggel jár, s ez nem fér össze a tanú pártatlanságával. Halk sírást hallott a sötét szoba egy másik zugából, s lassan odafordította a fejét a negyedik, s egyben utolsó jelenlév ő felé. Ő is, mint Udinász, szemtanúja volt az er őszaknak, a lelki terrornak. De ez a másik szemtanú átélte az érzés iszonyatát is. A kopott szín ű, kanyargós ösvények közül egy éppen őhozzá vezetett. Tollas Boszorka a fal tövében guggolt, arcát a tenyerébe temette, és rázta a sírás. Ha így folytatja tovább, abba bele is halhat. Rhulandot egyre szorosabb barátság kötötte a halálhoz. Nem kellett emlékeztetni arra, hogy mibe került neki és a körülötte él őknek. S ami még rosszabb, nem voltak gátlásai. Udinásznak megfordult a fejében, hogy odamegy a lányhoz, ha csak azért is, hogy elhallgattassa. De tekintete végigfutott a sz őnyegeken, azok jelenetein, s rádöbbent – túl nagy a távolság. Majen Rhulandon maradt, lehajtott fejjel. – Még egyszer! – mondta a császár. A nő engedelmesen kihúzta magát, mozogni kezdett, s Udinász figyelte, amint kutat a szikra után. És meg is találta. Jót akarni, s epekedni a rosszért. Ilyen egyszer ű lenne? Ellentmondás lenne, csak valami ostobaság, amit a világon minden férfi és n ő a fejében hordoz, születését ől fogva? Udinász úgy döntött, ez egy olyan kérdés, amire nem érdemes keresni a választ. Már így is eleget vesztett. – Hallgattasd el azt a ribancot! A rabszolga összerezzent a császár rekedt kiáltása hallatán. A sírás er ősödött, mintegy válaszként Majen hallható zihálására. Udinász elindult a sz őnyegen át oda, ahol Tollas Boszorka gubbasztott. – Kifelé innen! Mindketten! Tollas nem ellenkezett, amikor talpra rántotta. Udinász közelebb hajolt hozzá.
– Figyelj, Tollas Boszorka! – suttogta halkan. – Mégis, mit vártál? A lány felkapta a fejét, szeme izzott a gyűlölettől. – Tőled aztán semmit! – sziszegte. – Majenre gondoltam. Ne felelj… mennünk kell. Az oldalsó kijárathoz vezette a lányt, majd ki a szolgák folyosójára. Becsukta maguk mögött az ajtót, majd pár lépéssel arrébb vezette a lányt a folyosón. – Nincs ok sírásra – mondta Udinász. – Majen csapdába esett, csakúgy, mint mi. Nem kell gyászolnod, hogy közben gyönyört keresett és talált. – Tudom, hová akarsz kilyukadni, Adós – mondta a lány, s kiszabadította karját a férfi szorításából. – Hát ezt akarod? Hogy megadjam magam? Hogy gyönyört találjak, amikor magadévá teszel? – Az vagyok, aminek mondasz, Tollas Boszorka. Adós. Hogy én mit akarok? Az nem számít semmit. Vágyaim elnémultak a fejemben. Azt hiszed, még mindig üldözlek? Epekedem a szerelmedért? – Megrázta a fejét, miközben a lány arcát tanulmányozta. – Igazad volt. És aztán? – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád, Udinász. – Igen, tudom jól. De te Majen szobalánya vagy, én pedig Rhuland szolgája. Császár és császárn ő. Szembe kell néznünk a valósággal. Te meg én, egy álomkép. Vagyis az volt. Ami engem illet, már mindegy. – Remek. Akkor csak annyit foglalkozunk egymással, egymással, amennyit feltétlenül muszáj. A férfi bólintott. A lány szeme összesz űkült. – Nem hiszek neked. – Nem érdekel. Bizonytalanság. Nyugtalanság. – Milyen játékot játszol, Udinász? Ki szól rajtad keresztül? – Hátrált egy lépést. – El kellene mondanom neki. Mindent el kellene mondanom arról, aki benned lakozik. – Ha megteszed, Tollas Boszorka, oda az egyetlen esélyed. – Esélyem? Mire? – A szabadságra. A lány arca eltorzult. – S ezzel megvennéd a hallgatásomat? Ostoba vagy, Adós! Rabszolgának születtem. Engem nem kísértenek azok az emlékképek, amelyek téged… – Emlékképek? Tollas Boszorka, nekem csak cs ak arról vannak emlékeim, hogy milyen mil yen az élete egy Adósnak abban a királyságban, ahol még a halál sem adhat feloldozást. Emlékezetem az apám emlékezete, és a gyermekeimé is lett volna. De félreértettél. Nem a saját szabadságomról beszéltem, hanem a tiédr ől. Nem valamir ől, amire ismét rátalálhatsz, hanem olyasmir ől, amit magad alakíthatsz. – És hogy tervezed a megszabadításomat, Udinász? – Háborúba megyünk, Tollas Boszorka. A Tiste Edurok háborút háborút indítanak Lether ellen. A lány elkomorodott. – És akkor? Voltak háborúk korábban is… – De nem olyanok, mint ez! Rhulandot nem nem izgatják a rajtaütések. Ő hódítani akar! – Meghódítani a Lether királyságot? Elbuknak… – Igen, ez lehetséges. A lényeg az, hogy amikor az edurok dél felé indulnak, mi is velük megyünk. megyünk. – Miért vagy ennyire biztos mindebben? A háborúban? háborúban? A hódításban? – Mert a császár megidézte az árny őröket. Az összeset. – Te nem tudhatsz ilyesmir ől! A férfi nem szólt semmit. – Nem tudhatsz! – er ősködött Tollas Boszorka. Aztán sarkon fordult, és végigrohant a folyosón. Udinász visszatért az ajtóhoz. Várta a hívást. Császár és rabszolga. Tucatnyi lépés, vagy több ezer mérföld. Az engedelmesség és kötelesség eltéphetetlen szálaiban verg ődve az elme nem ismeri a távolságot. Mert ezt az ösvényt kényelmesre taposták, sosem tűnhet már el. A szellemek vonakodva gyülekeztek, légiókba szervez ődtek a környez ő erdőkben, s voltak köztük láncos démonok is, páncélosan. Lények bukkantak el ő a tenger mélyér ől, hogy hátukon vigyék délnek a négyszáz vagy még több K'orthan hadihajót – a flottát már készítették el ő. Minden törzs minden falujában felébredtek a varázslók az új császár parancsára. Harcba hívta őket. Egy kopott sz őnyegr ől. A diadalmas hősöket. A faajtó mögül kihallatszott Majen sírása.
Az erdő ből érkezett sápadt arccal, űzött tekintettel, s az útra kész szekerek láttán meglepetten megtorpant. Buruk szokás szerint szidta-hordta a dolguk után futó nerekeket. Szerén Pedak éppen végzett b őrpáncélja felöltésével, s kardszíját csatolta fel. Figyelte a közeled ő férfit. – Borús események, Hull Beddikt. – Indultok? – Buruk így parancsolta. – És mi lesz az eladásra szánt acéllal? – Visszavisszük magunkkal. – Körülnézett, miel őtt folytatta volna. – Gyere, kísérj el! Beszélnem kell még egyszer az Els ő Eunuchhal! Hull lassan bólintott. – Jó. Sok mindenr ől kell beszámolnom neked. A nő mosolya keser űre sikeredett. – Éppen ugyanezt akartam mondani mondani én is. Elindultak a citadella közelében lév ő vendégház felé. Ismét átkeltek a gy űr űs szerkezetű edur településen. De ez alkalommal a lakók, akik mellett elhaladtak, némák voltak és komorak. Szerén és Hull úgy mozgott közöttük, akár a szellemek. – Ellátogattam régi helyekre – kezdte Hull és ébredés jeleit észleltem. – Milyen régi helyekre? – kérdezte Szerén. – A szakadéktól északra az erd ő egy egykori hatalmas, több mérföldes város helyén n őtt. Az egészet lekövezték, olyan k ővel, amilyet még sosem láttam. Nem törik, és csak a feltörekv ő gyökereknek sikerült megbontani katonás rendjüket. – Ugyan mi tevékenykedne egy ilyen helyen? helyen? A szokásos szellemekt ől és árnyalakoktól eltekintve? Hull ránézett, majd elfordult. – Némelyik hely… mészárlás helyszíne volt. A kupacba hordott csontok régen megkövesedtek. Tiste maradványok. De vannak köztük hüll őszer ű lények csontjai is… – Igen, láttam már ilyeneket – felelte Szerén. – A nerekek összegy ű jtik, és gyógyító porrá őrlik őket. – Igen. Akvitor, ezeket a helyeket megzavarták, és a nyomok, amelyeket találtam, igen nyugtalanítóak. Ugyanis sárkányoktól származnak. A nő hitetlenkedve bámult rá. – Az olvasók szerint a Sárkányok Kunyhója id őtlen idők óta szunnyad! – Mikor beszéltél utoljára olvasóval? Szerén habozott, és visszagondolt Tollas Boszorka olvasására. Ahol minden jel arra utalt, hogy a dolgok mozgásba lendültek. – Rendben R endben van. Tehát sárkányok. – Borzalmas B orzalmas volt a gondolat: él ő sárkányok itt, az ő világukban! – De nem látom be, hogy ennek mi köze lehet a Tiste Edurokhoz. – Szerén Pedak, már neked is rá kellett döbbenned a tényre, hogy a Tiste Edurok sárkányokat s árkányokat imádnak. Árny Atya és három lánya… mind drakóniak. Vagy Lélekvesztettek. Innen nem messze egy mély szakadékban egy sárkány bezúzott koponyája látható. Úgy hiszem, ez a sárkány maga Árny Á rny Atya volt, vagyis az, akit az edurok Vérszem Szkabandarinak neveznek. Talán ez az árulás adja az edurok hitének alapját. Találtam nyomokat is körülötte. Edur nyomokat. – És szerinted mi jelent ősége lehet mindennek, Hull Beddikt? – Háború lesz. Sorsfordító háború, melyet a végzetbe vetett megújult hit hajt. Féltem Hannan Moszangot, mert azt hiszem, megragadta a sárkány farkát… talán nem is csak képletesen. Ez pedig túl nagy falatnak bizonyulhat, még neki és k'risnanjainak is. – Hull, már nem Hannan Moszang az edurok ura. Hull arcára el ő bb kiült a döbbenet, majd tekintete elsötétedett. – A delegáció egy merényl ővel kiegészülve érkezett? – Megfosztották trónjától, még miel őtt a delegáció megérkezett volna – felelte Szerén. – Ó, nem is tudom, hol kezdjem! Binadasz fivére, Rhuland volt. Meghalt, majd feltámadt, mert hozzá került egy kard… egy ajándék, amit Hannan Moszang magának akart. Rhuland császárrá kiáltotta ki magát, és Hannan Moszang letérdelt előtte. Hull szeme felragyogott. – Ahogy mondtam! A végzet! – Tehát te így nevezed? – Haragot hallok ki a hangodból, Akvitor.
– A végzet hazugság. A végzet csak a kegyetlenség igazolása. Eszköz, amivel a gyilkosok megvédik magukat, hogy ne kapjanak büntetést. Egy szó, amit az etika helyébe csempésznek, tagadva a morális tartalmat. Hull, te kebledre öleled ezt a hazugságot, pedig nem vagy tudatlan. Elértek a hídig. Hull Beddikt megtorpant, és szembefordult Szerénnel. – Te ismertél engem régen, Szerén Pedak. Visszaadtad az életemet. Nem vagyok vak, ezt tisztán látom, mint ahogy azt is, hogy ki vagy. Tiszteletre méltó vagy egy olyan világban, ahol földbe tapossák a tiszteletet. Bárcsak képes lettem volna hozzád hasonlatossá válni! Hozzád kötni életemet! De nincs bennem annyi er ő, mint benned. Nem tudtam újjáépíteni magam. – Végigmérte a n őt, majd miel őtt felelhetett volna, ismét megszólalt. – Igazad van, nem vagyok vak. Tudom, mit jelent, ha valaki a keblére öleli a végzetet. Csak azt próbálom megértetni veled, hogy ez a legjobb, legjobb, amit tehetek! Szerén hátrált egy lépést, mintha hátralökte volna egy ütéssorozat. Tekintetük egybekapcsolódott, s látta, hogy a férfi vallomása szívb ől jött. Sikoltani szeretett volna, hogy kieressze a feszültséget, hangját az egész falu hallotta volna, válaszként mindarra, ami történt. De nem. Bolond vagyok, ha azt hiszem, mások is úgy éreznek, mint én. Az árhullám egyre emelkedik, és alig akad, aki ellenállhat neki. Hull Beddikt szívszorító gyengédséggel megfogta a karját. – Gyere, látogassunk el az Els ő Eunuchhoz! – Legalább a te szereped összezsugorodott valamelyest – állapította meg Szerén, miközben átkeltek a hídon. – Így nem vagy olyan nagy veszélyben. Mint eddig. – Gondolod? – Máshogy véled? – Attól függ. Rhuland talán nem fogadja el a felajánlott szövetségemet. Lehet, hogy nem bízik meg bennem. – Akkor mit teszel, Hull? – Nem tudom. A vendégház zsúfolásig megtelt. Megérkezett Gerun Eberikt Finadd is az Els ő Eunuch testőrségével, a rulitokkal. Jött vele még tucatnyi más őr és hivatalnok is. Amikor Szerén és Hull beléptek, egy vita kell ős közepén találták magukat. –… varázslók mindkét táborban! Ha most támadunk, talán sikerül kivágnunk az áruló zsarnokság szívét! – Megfordult. – Morok Nevath Finadd, jelen vannak a mágusaink? – Három a négyb ől, hercegem – felelte a kérdezett. – Laerdasz a hajókkal maradt. – Remek. Nos, Els ő Eunuch? Nifadasz a herceget tanulmányozta kifejezéstelen arccal. Nem felelt Quillasnak, hanem inkább az érkezőkhöz fordult. – Akvitor, még mindig esik az eső? – Már nem, Első Eunuch. – És készen áll Sápadt Buruk az indulásra? Szerén bólintott. – Kérdeztem valamit, Nifadasz! – mondta Quillas vörösöd ő arccal. – Ha felelnék – mondta lassan az Els ő Eunuch, apró szemét a hercegre szegezve –, azt mutatnám, hogy a kérdés megfontolásra érdemes. Pedig nem az. Sokkal többel állunk itt szemben, mint Hannan Moszang és az ő k'risnanjai. A császár és az ő kardja… nos, ők együtt… valami más. Akik a társaságomban vannak, a védelmem alatt állnak, és jelenleg még jó helyzetben vagyunk. Mondd csak, herceg, mennyi merényl őt hoztál a varázslók mellé? Quillas nem felelt. Nifadasz Gerun Eberikthez fordult. – Finadd? – Ketten vannak – felelte a férfi. – Mindkett ő ebben a teremben tartózkodik. Az Első Eunuch bólintott, majd ejtette a témát. – Hull Beddikt, tanácstalan vagyok az üdvözlésedet illet ően. – Nem találom ezt sért őnek, Első Eunuch. – Elmagyarázta az Akvitor a helyzetet? – Igen. – És? – Ha számít valamit a véleményem, én azt tanácsolom, hogy távozzatok. Méghozzá Méghozzá mihamarább.
– És te mit fogsz tenni? Hull elkomorodott. – Nem látok rá okot, hogy választ választ adjak erre a kérdésre. – Áruló vagy! – sziszegte Quillas. – Morok Finadd, tartóztasd le azonnal! Az Első Eunuch elfintorodott, amikor a nevezett kivont karddal közelebb lépett Hullhoz. – Ezt nem teheted! – mondta Szerén, s szíve már a torkában torkában dobogott. Minden tekintet rászegez ődött. – Elnézést, hercegem – folytatta, s igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Hull Beddikt a Tiste Edurok védelme alatt áll. Binadasz Szengár, a császár fivére vendéggé nyilvánította. – De hiszen lether! – Az edurokat ez a részlet nem fogja érdekelni – vágta vágta rá Szerén. – Végeztünk! – szólalt meg Nifadasz. – Nem lesz letartóztatás. Quillas herceg, eljött az id ő! – A császár egyet füttyent, mi meg ugrunk? – Quillas már remegett a düht ől. – Kéret minket? Rendben, de várnia kell! – Hull Beddikthez fordult. – Tudnod kell, hogy törvényen kívül akarlak helyezni mint Lether árulóját. Életed egy fabatkát sem ér. Hull részér ől csak egy fáradt mosoly volt a válasz. Nifadasz Nif adasz ismét Szerénhez fordult. – Akvitor, velünk tartanál az audienciára a császárhoz? Szerént meglepte, és nem is kicsit megrémítette a kérdés. – Első Eunuch? – Feltéve persze, hogy Buruk tud még egy kicsit várni. Biztos vagyok benne, hogy ez nem okoz gondot, küldök valakit, aki értesíti. – Intett, mire az egyik szolgája el is rohant. – Hull Beddikt, gondolom, te éppen Rhuland Szengár császárhoz indultál, ugye? Kérlek, legalább a citadelláig tarts velünk! Kétlem, hogy miután belépünk, bárki is helytelenül értelmezné a helyzetet. Szerén nem tudta megtippelni, hogy mi rejt őzhet az Els ő Eunuch meghívásai mögött. Összezavarodott, nem tudta, mit hozhat a jöv ő. – Ahogy akarod – vont vállat Hull. Nifadasszal az élen a négy lether elhagyta a vendégházat, és elindult a citadella felé. Szerén egy lépéssel az Első Eunuch és a herceg mögött maradt Hull-lal. – Nem hiszem, hogy tetszeni fog ez nekem – mondta mondta halkan. Hull felmordult. Szerén csak egy perc múlva döbbent rá, hogy amit morgásnak vélt, az nevetés volt. – Mi vicceset találsz ebben? – A túlságosan finom megfogalmazást, Akvitor. Mindig csodáltam a tehetségedet, amivel mindig kiegyensúlyozott maradsz. – A határozatlanságot többnyire hibának tartják, Hull. – Ha bizonyosságra vágysz, csatlakozz hozzám! Az ajánlatot halkan, alig hallhatóan tette. Szerén felsóhajtott. – Nem akarok bizonyosságot – mondta. – Ami Ami azt illeti, a bizonyosságtól félek a világon a legjobban! – Igen, hasonló válaszra számítottam. A bejáratnál két k'risnan várta az érkez őket, s bevezette őket a trónterembe. Rhuland császár ezúttal is a trónon ült, ifjú felesége a balján állt. A két k'risnanon kívül más nem is volt a teremben. Bár Majen tekintete kifejezéstelenül meredt egy pontra, mégis volt benne valami – valami titkos, női üzenet –, amib ől Szerén tudta, hogy az elhálás megtörtént. A köteléket jelezte Rhuland szemének sötét, diadalmas és fels ő bbrendű pillantása is. – Hull Beddikt – szólalt meg rekedtes hangon –, Binadasz vérszövetségese… kétes társaságban érkezel. – Császár – felelte Hull –, fivéred belém vetett bizalmára nem vagyok érdemtelen! érdemtelen! – Értem. És mit gondol err ől a herceged? – Ő már nem az én hercegem. Érzései nem jelentenek nekem semmit. Rhuland elmosolyodott. – Akkor javaslom, húzódj ki oldalra. Most a hivatalos delegációval delegációval szeretnék beszélni. Hull meghajolt, és három lépést tett jobbra. – Akvitor? – Császár, azért jöttem, hogy tudassam veled, távozom… Sápadt Burukkal tartok. – Értékeljük udvariasságodat, Akvitor. Ha csak ezért járultál színünk elé, úgy csatlakozz te is Hull Beddikthez! Szerén meghajolt, és ellépett. Ugyan miért akarta ezt Nifadasz? – Rhuland császár! – mondta Nifadasz. – Szólhatok? Az edur félig lehunyt szemmel méregette az Els ő Eunuchot.
– Megengedjük. – Lether királysága kész tárgyalásokat kezdeni az agyaras fókák illegális levadászásával kapcsolatos adósságról. Quillas felszisszent, mint egy kígyó, aminek éppen ráléptek a farkára, és köpött. – Az adósság témája – felelte Rhuland, a hercegre ügyet sem vetve – már lényegtelen. Nem érdekel bennünket az aranyatok. S őt, ami azt illeti, ti sem érdekeltek. – Ha elszigetelődés a célod… – Ezt nem mondtuk, Els ő Eunuch. Quillas herceg elmosolyodott – végre ismét nyeregben érezte magát. – Nyílt ellenségeskedést kezdenél népeink között? Figyelmeztetnélek e módszer következményeit illetően, ami nem azt jelenti, hogy nem örülök a fejleményeknek… – Ezt hogy érted, herceg? – Hogy egyszer űen fogalmazzak: akarjuk a nyersanyagforrásokat, amelyek most a ti kezetekben vannak. És te most lehetőséget adsz rá, hogy meg is szerezzük. Békés megoldás is lehetett volna… ha elismeritek, hogy Lether adósai vagytok. De ehelyett te abszurd módon azt állítod, hogy még mi tartozunk nektek! Rhuland hallgatott egy percig, majd bólintott. – A lether gazdaság furcsa alapelvekre épül, herceg. herceg. – Furcsa? Nem hiszem. Természetes, tagadhatatlan törvények irányítják terjeszkedésünket. Az eredményt hamarosan a saját b őrödön tapasztalod, s akkor már bánhatod, hiába! – Első Eunuch, a herceg Lether képviseletében beszél? Nifadasz vállat vont. – Számít ez, császár? – Ah, te valóban ravasz vagy. Kétségtelenül méltóbb a beszélgetésre, mint ez a pökhendi barom, aki attól érzi magát nemesnek, hogy történetesen egy királyné lába közül mászott erre a világra. Igazad van, Els ő Eunuch. Valóban nem számít már. Egyszer űen csak kíváncsiak voltunk. – Nem érzem kötelességemnek, hogy kielégítsem kíváncsiságodat, császár. – És végre megmutattad, hogy van gerinced, Nifadasz! Örülünk! Add át ezt az üzenetet királyodnak! A Tiste Edurok nem hajolnak meg tisztelettel a letherek el őtt. Nem érdekel bennünket a mérgez ő szavak és kacskaringós ösvények játéka, melyet le akartok tömni a torkunkon. – Furcsa, váratlan csend következett, a császár arcán átsuhant egyfajta árnyék. Megrázkódott, hátrad őlt. De a tekintete még mindig homályos volt. Pislogott, s visszatért a csillogás a szemébe. – Mi több – folytatta – úgy döntöttünk, képviselni fogjuk azokat a szerencsétlen törzseket is, akiket elnyomtatok, elpusztítottatok. Ideje, hogy megkapjátok megérdemelt büntetéseteket a sok kárért, amit okoztatok. Nifadasz lassan oldalra hajtotta a fejét. – Ez egy hadüzenet? – kérdezte halkan. – Cselekedetek hirdetik majd szándékunkat, nem pedig szavak, Els ő Eunuch. Beszéltünk. A delegációt elbocsátom. Sajnáljuk, hogy ilyen sokat utaztatok egy ilyen rövidke megbeszélés miatt. Talán a jöv ő ben beszélünk még, de nem ilyen körülmények között. között. Nifadasz fejet hajtott. – Akkor ha megbocsátasz, készül ődnünk kell az induláshoz. – Mehettek. Hull Beddikt, Akvitor, ti még maradjatok egy kicsit! Szerén figyelte Quillast és Nifadaszt, akik merev arccal vonultak ki a teremb ől. Még mindig Rhuland kieső pillanata járt a fejében. Egy repedés, egy kis szakadás. Azt hiszem, ő t láttam odabent – az igazi Rhulandot . – Akvitor! – szólalt meg Rhuland azonnal, amint a függöny a helyére igazodott. Szerén visszafordult hozzá. – Tudasd Sápadt Burukkal, hogy okos dolog készülni a menekülésre. De a kivételezés csak rövid ideig tart, így jobb lesz, ha siet! – Császár, a szekerek még… – Attól tartunk, nem lesz elég ideje magával vinni a szekereit. Szerén csak pislogott. – Azt várod, hogy itt hagyja a birtokában lév ő acélt? – Az üzlet mindig kockázatos, Akvitor, és ezt ti, letherek, mindig ki is hangsúlyozzátok, ha éppen ti vagytok előnyösebb helyzetben. Ám ugyanez vonatkozik a fordított esetekre is! – Hány napot kapunk? – Hármat. És még valami. A nerekek maradnak. – A nerekek?
– Tudjuk, értjük, hogy ők Buruk Adósai. De ilyen az üzleti élet… néha áldozatokkal jár. Megértjük szegény embert. – Buruk egy keresked ő, császár. Megszokta, hogy mindig kocsin utazik. Azt hiszem, három nap alatt megtenni az utat a határig… nos, ez meghaladhatja a képességeit. – Ez számára igen szerencsétlen szerencs étlen lenne. – A halott, üres tekintet arrébb siklott. – Hull Beddikt, mit tudsz nekünk felajánlani? Hull fél térdre ereszkedett. – Elkötelezettje vagyok az ügyednek, császár. Rhuland elmosolyodott. – Még nem is tudod, mi a célom, Hull! – Azt hiszem, többet értek, mint hinnéd, uram. – Igazán? – És melletted állok. A császár tekintete ismét Szerénre vándorolt. – Most jobb, ha indulsz, Akvitor. Ez a beszélgetés már nem rád tartozik. Szerén Hullra nézett, és tekintetük összekapcsolódott. Egyikük sem mozdult, mégis gyorsan távolodtak egymástól, Szerén egyre távolabb érezte őt magától. A köztük lév ő tér végtelen űrként tátongott, a távolságot már képtelenség lett volna áthidalni. Tehát elveszítelek. Emiatt a… lény miatt. Szerén gondolatmenete itt véget is ért. A jöv ő homályos volt, a múlt üres, és fejest ugrunk… – Viszlát, Hull Beddikt! – Jó utat, Szerén Pedak! Szerén lába remegett, miközben az elfüggönyözött bejárat felé tartott. Gerun Eberikt a citadella bejáratától alig tízlépésnyire várta. Arcára gúnyos mosoly ült ki. – Bent marad, ugye? Meddig? Szerén megpróbálta összeszedni magát. – Mit akarsz, Finadd? – Erre a kérdésre nehéz választ adni, Akvitor. Brys Beddikt megkért, hogy beszéljek a fivérével. De úgy látom, erre egyre kevesebb esélyem marad… És ha elmondom, hogy Hullt már elvesztettük, akkor mit fog tenni? Gerun Eberikt elmosolyodott, mintha olvasott volna a gondolataiban. Szerén elfordította a tekintetét. – Hull Beddikt a császár védelme alatt áll. – Örülök neki. Szerén felnézett. – Nem érted. Nézz körül, Finadd! Ez a falu tele van árnyakkal, és az árnyak között között ott vannak az árny őrök is… a Tiste Edurok szolgái. A férfi felvonta a szemöldökét. – Azt hitted, meg akarom ölni? Honnan ez a gyanakvás, Akvitor? Hiszen azt mondtam, beszélni akarok vele, nem? Nem vicceltem. – Híred okot ad a gyanakvásra, Finadd. – Nincs rá okom, hogy ellenségemmé nyilvánítsam Hull Beddiktet, politikai nézetei ellenére sem. Végül is, ha árulónak bizonyul, akkor a királyságnak megvannak az eszközei, amivel megbüntetheti. Nem áll szándékomban beleavatkozni ebbe. Csak szerettem volna megtartani a Brysnek tett ígéretet. – Mit remélt ett ől Brys? – Nem is tudom. Valamikor talán meg tudtam volna mondani, mondani, de minden megváltozott. Szerén az arcát tanulmányozta. – És veled mi lesz, Akvitor? – kérdezte a férfi. – Visszakíséred a keresked őt Alku városába. És aztán? Vállat vont. Nem volt semmi oka, hogy elhallgassa a terveit. – Hazamegyek, Finadd. – Letherasba? Az a ház keveset látott bel őled. – Nyilvánvaló, hogy ez a jöv ő ben változni fog. A férfi bólintott. – Igen, a közeljöv ő ben bizonyos, hogy nem lesz igény Akvitorokra, Szerén Pedak. Megtisztelne, ha megfontolnád, hogy dolgoznál-e nekem a jöv ő ben.
– Hogy dolgoznék-e neked? – A házamnál. Eléggé… kiterjedt üzleti vállalkozásom van. Te összeszedett ember vagy, Akvitor. Olyasvalaki, akiben képes lennék megbízni. – Némi habozás után még hozzátette: – Nem kell most azonnal választ adnod. Kérlek, gondold át. Majd Letherasban felkereslek. – Azt hiszem, Finadd – mondta Szerén –, hogy meglehet meglehet ősen lekötnek majd katonai teend őid. – Az én helyem a palotában van. Én nem vonulok seregek élén. – Körülnézett, s ismét felvillantotta foghíjas mosolyát. – Ezek a barbárok nem jutnak el Letherasig. Ha van egy kis szerencséjük, talán a határt még átlépik. Elfelejted talán, Akvitor, hogy volt már dolgunk hasonló ellenséggel? A nerekeknek volt szellemistenn ő jük… hogy is hívták? – Az Eresz'al. – Igen, ez az. Eresz'al. Meg a tarthenalok öt Szeregálja, a Bosszúállók. Boszorkánymesterek és boszorkányok, átkok és démonok, mindet elsöpörtük. És a Kréda meg a tanítványai meg sem izzadtak az igyekezettől. – Attól félek, ezúttal más a helyzet. Finadd. A férfi oldalra hajtotta a fejét. – Akvitor, amikor a Kereskedelmi Vámházra gondolsz, gondolsz, mi jut eszedbe? – Nem értem… – A kereskedelem üt őere, s pénzügyi központ, amely egész Lethert mozgatja, annak minden polgárát s a társadalom világnézetét. A vámház több mint titkos zug, ahol magasra stócolva állnak az aranyérmék. Több mint a keresked ők, akik esténként számokat üvöltöznek zárás el őtt. A Vámház alkotja civilizációnk gyökérzetét, mely mindent behálóz. Mindent. – Mit akarsz ezzel mondani, Finadd? – Okosabb vagy ennél, Akvitor. Értesz mindent. Ez a szív az emberi természet legjobb és legrosszabb tulajdonságaiból táplálkozik. Lelkesedés, teljesítményorientáltság, ambíció és mohóság, s mindez ugyanazt a célt szolgálja. Természetünk négy metszete, s egyik sem viseli el a korlátokat. Nem csak a hadseregeink segítenek minket a gy őzelemhez, Szerén Pedak. Azért nyerünk, mert rendszerünk nem csupán az emberi, de minden lény természetének a legjobb és legrosszabb oldalaira épít. – Sorsszer űség… – Vállat vont. – Nevezd, ahogy tetszik. De a gépezet megállíthatatlan, és mindent felemészt… – Kevés K evés lelkesedést l elkesedést és teljesítményorientáltságot érzek abban, amit teszünk, Finadd. F inadd. Szerintem inkább a bizonytalanság n ő… A férfi nevetése szakította félbe. – Éppen ez a szabadság lényege, Szerén Pedak! Szerén lassacskán dühbe gurult. – Mindig úgy hittem, a szabadság nem más, mint élni a másság jogával anélkül, hogy megtorlástól kellene tartani. – Fennkölt gondolat, de nyomát sem találod a való világban. Kardot kovácsoltunk a szabadságból. És ha valaki nem olyan, mint mi, hát ezzel a karddal csapunk le rá, s népe többi tagjára, míg szellemük meg nem törik. – És ha a Tiste Edurok meglepetést okoznak? Képes lennél meghalni elveid védelmében? védelmében? – Van, aki képes meghalni. Van, aki meg is teszi majd. maj d. Furcsán hangzik ugyan, de arra is van esély, hogy mind meghalunk. De, hacsak a gy őztesek nyomában nem marad több hamunál, a szív tovább dobog. Gyökerei új talajban találnak otthonra. Lehet, hogy a császárnak van egy tengeri démona, de az nem veheti fel a versenyt a mi szörnyetegünkkel, a mi hihetetlenül hatalmas szörnyetegünkkel. És amit nem tud elnyelni, azt elsorvasztja, halálra éhezteti. Akár gy őznek, akár veszítenek, a Tiste Edurok valójában csak veszíthetnek. Szerén hátrált egy lépést. – Gerun Eberikt Finadd, nem akarom, hogy bármi közöm is i s legyen a te világodhoz. Nem kell hát várnod a válaszomra… éppen most kaptad meg. – Ahogy tetszik, de tudnod kell, hogy akkor sem fogok rólad kevesebbet gondolni, ha meggondolod magad. – Nem fogom. A férfi hátat fordított. – Mindenkinek szüksége van munkára, hogy ehessen, kislány. Letherasban találkozunk!
Udinász csendben állt egy árnyas zugban, míg zajlott a delegáció meghallgatása. A többi lether nem vette észre jelenlétét, de ha észrevették volna, sem számít semmit, mert a beszélgetést csakis a császár irányította. A delegáció elküldése és az Akvitor távozása után Rhuland közelebb hívta Hull Beddiktet. – Tehát hűségesküt tettél nekünk – mormolta halkan a császár, minden szót külön megízlelve, miel őtt kiejtette a száján. – Ismerek minden részletet, amire szükséged van, császár. Minden támaszpont helyzetét és felszereltségét, minden határ menti őrhelyet. Ismerem a taktikájukat, a rendet, ahogy a csapatokat felsorakoztatják. A varázslataikat. Tudom, hol rejtegetik az élelmiszer- és víztartalékokat… a katonai készletekre gondolok, ezek a legnagyobbak. Rhuland el őrehajolt. – Elárulnád a népedet? Miért? – Bosszú – felelte Hull Beddikt. A szó hallatán Udinász hátán végigfutott a hideg. – Uram – folytatta Hull –, a népem elárult engem. engem. Már régen. Régóta várok egy ilyen lehet őségre. – Tehát bosszú. Jó ügy ez? – Császár, számomra nem maradt semmi más. – Mondd meg hát, Hull Beddikt, vízre száll majd a hatalmas lether flotta ellenünk? ellenünk? – Nem, nem hiszem. El őször legalábbis biztosan nem. – És a hadsereg? – A szabály az, hogy kezdetben mozgó, mobil védelmi rendszerrel folyamatosan el őrébb csalogatják a csapataidat. Aztán jön az ellentámadás. Mély csapások, hogy elvágják az utánpótlásvonalakat. Támadás és visszavonulás, támadás és visszavonulás. A harmadik ütemnél körbekerítik a seregedet, hogy teljes legyen a megsemmisülésetek. Flottájuk kerüli majd a tengeri összecsapásokat, mert tudják, hogy Letheras elfoglalásához partra kell szállnotok. Ehelyett gyanítom, hajóikat a partvonalon túlra irányítják, és nagy kerülővel a ti kiköt őiteket fogják majd támadni. Ezeket a falvakat itt, és porig égnek. És lemészárolnak minden Tiste Edurt, öreget és fiatalt, akit itt találnak. Rhuland felmordult, majd megszólalt. – Azt hiszik, bolondok vagyunk. – A lether hadsereg rugalmas, császárom. Katonáit arra képezik ki, hogy gyorsan tudjanak alkalmazkodni minden helyzethez. Jelent ős, halálos er őt képviselnek, kiválóan képzettek, és a kimondottan erre a célra emelt utakat használva ijeszt ően fürgék is. Ami még rosszabb, számbeli fölényben is vannak… – Aligha – vágott közbe Rhuland mosolyogva. – Az edurok új szövetségesre tettek szert, Hull Beddikt, mint ahogy azt te is hamarosan meg fogod látni. Rendben van, elégedettek vagyunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy hasznos lehetsz nekünk. Menj most most apánk házába, ahol Binadasz bizonyára örömmel fogad. fogad. A lether meghajolt, és kisietett a szobából. s zobából. – Hannan Moszang! – mondta Rhuland halkan. Meglebbent egy oldalsó függöny, és Udinász figyelte, mint masírozik be az egykori máguskirály. – Úgy tűnik – mondta Rhuland –, a lether hader őr ől folytatott tanulmányaid konklúziói helyesek. Az ő leírása a taktikáról pontosan megegyezik azzal, amit te lesz űrtél. – Mikor, császárom? – Készülnek már a törzsek? – Sebesen. – Akkor hamarosan indulunk. Mondd Mondd el, mi a véleményed Nifadaszról és a hercegr ől! – Nifadasz gyorsan átlátta, hogy minden elveszett, de a herceg még gy őzelemként értelmezi a vereséget. Ugyanakkor azonban mindketten egyformán bíznak királyságuk katonai erejében. Nifadasz sajnál bennünket, császár. – Szegény ember! Talán kiérdemelte kegyelmünket kegyelmünket ezzel a furcsán ide nem ill ő érzelemmel! – Az utat tekintve, amit népünknek kijelöltél, a kegyelem veszedelmes könnyelm űség lenne. Biztos lehetsz benne, hogy senki sem viszonozza majd. Rhulandot ismét roham rázta meg, éppen olyan, mint amilyet Udinász korábban is látott. Úgy gondolta, tudja, mi okozza. Ezer öltés tartotta össze Rhuland épelméj űségét, de az őrület folyamatosan ostromolta a védvonalakat, és azok repedeztek. Nemrég csak egy nemesi család legkisebb fia volt, aki vértelen karddal, de gőgösen járkált a faluban. Elméjében lassan körbe-körbe jártak a h ősiességét bizonyító jelenetek. Egy ifjú ábrándjai, tele képzelt helyzetekkel, ahol Rhuland szabadon gyakorolhatta ösztöneit, s igazolhatta akarata igazságos voltát. És ez a fiú most az edurok trónján ült. Éppen csak meghalt azért, hogy ide kerüljön.
A hirtelen jött gy őzelem heve még f űtötte, eléggé ahhoz, hogy császárivá formálja szavait és gondolatait, mintha a királyi többessel született volna. De alig tudta kordában tartani magát. Egy tökéletlen homlokzat, melynek repedez ő vakolatát el őre kigondolt szófordulatok, furcsa kijelentések alkották – Rhuland úgy képzelte, gyerekesen, hogy így kell egy császárnak beszélnie. Játszmák, melyekkel másokat és önmagát egyszerre próbálta meggy őzni. De Udinász biztos volt benne, hogy más gondolatok is maradtak Rhuland fejében, melyek rágcsálták a gyökereket, s sápadt kukacokként nyüzsögtek neurotikus lelkében. Mert csillogó arany ide vagy oda, a hús alatta sebes volt és deformált. A homlokzat miatt ugyanis mindennek torzulnia kellett… A rabszolga mindezt a császár pillanatnyi rohama alatt gondolta át, s mozdulatlanul várt. Tekintete Majenre tévedt, de a n ő arca nem árult el semmit, még azt sem, se m, hogy észlelte-e férje rohamát. De Hannan Moszang arcán látta átvillanni a félelmet, amit hamar elfedett némi nyájas figyelemmel. Némi töprengés után Udinász rájött, miért történt így. Hannan Moszangnak épelméj ű, normális császár kellett. Még a felfedett hatalom sem vehette volna rá, hogy egy őrült előtt térdeljen. Valószín űleg az egykori máguskirály azt is megértette, hogy milyen csata dúl Rhuland lelkében, s elhatározta, hogy megad minden segítséget a császár józanabbik énjének. S ha a csata elveszik, ha Rhuland megadja magát az őrületnek – akkor vajon mit tesz majd Hannan Moszang? A lether rabszolga tekintete a kardra tévedt, amit a császár a jobb kezében tartott, hegye a trónus díszes lábánál pihent az emelvényen. A válasz abban a kardban rejlik, és Hannan Moszang jóval többet tud arról a fegyverr ő l ől – és készít ő ő jér ő ő l –, mint bárki közülünk. De én is tudok róla. Illó, a szellem, aki mellé szeg ődött, elmesélt pár titkot. A kard ereje hatalmat adott Rhulandnak a szellemek felett. A Tiste Andii árnyak felett. Illónak valahogy sikerült ellenállni a hívásnak, gy őzelemittas kuncogása ide-oda gurult a rabszolga fejében, s lelkéb ől, Udinász szemén keresztül figyelte az eseményeket. – Császár! – szólalt meg Hannan Moszang, miután Rhuland láthatóan összeszedte magát. – Az arapa boszorkánymesterek… – Igen. Nem állnak ellen. Szívesen fogadnak. – És a nerekek, akiket a keresked őtől vettél el? – Más eset – Rhuland tekintetében egy pillanatra nyugtalanság villant. – Nem szabad őket zavarni. Tisztelet jár nekik. – Tüzüket és táborhelyüket áldás érte – bólintott Hannan Moszang. – Természetesen ezt tiszteletben tiszt eletben kell tartani. De én kevés er őt éreztem abban az áldásban. – Ne N e hagyd, hogy ez megtévesszen! A szellemek, akiket imádnak, a leg ősibbek, melyeket a világ látott. Ezek a szellemek nem biztos, hogy számunkra oly kézenfekv ő formában jelennek meg. – Ah, császár, olyan tudással bírsz, mellyel engem nem áldottak meg. – Igen, Hannan Moszang, ez így van. Óvatosnak kell lennünk a nerekekkel. Nem szeretném felébreszteni azokat a szellemeket. Az egykori máguskirály elkomorodott. – A lether varázslóknak nem okozott nehézséget semlegesíteni… mi több, eltörölni a szellemek hatalmát. Különben a nerekek nem törtek volna meg olyan könnyen. – A gyengeség, amit a letherek l etherek kihasználtak, a halandó nerekekben lakozott, nem pedig a szellemekben. s zellemekben. Úgy hiszem, Hannan Moszang, hogy az Eresz'alt nem ébresztették fel teljesen. Nem emelkedett fel azok védelmére, akik tisztelik. – De valami megváltozott. Rhuland bólintott. – Igen, valami megváltozott – felnézett Majenre. – S ez az edur edur asszony áldásával kezd ődött, aki immáron a feleségem. A nő összerezzent, és kerülte mind a császár, mind a máguskirály tekintetét. A császár vállat vont. – Bevégeztetett. Hogy aggódjunk-e? Ne. Még ne. Talán sosem kell. Mindenesetre jobb, ha óvatosak leszünk. Udinász visszanyelte a kikívánkozó nevetést. Óvatosság, mely félelemb ől fakad. Jó volt tudni, hogy a Tiste Edurok császára is érezhet még ilyesmit. Persze lehet, hogy tévesen ítéltem meg Rhulandot. Lehet, hogy a szörnyeteget, szörnyeteget, amivé vált, éppen a félelem mozgatja. Számíthat ez? Csak akkor, ha Udinász jóslatokba bocsátkozik. – Megérte?
– A den-rathák már a Tenyészöbölt ől nyugatra vannak – mondta Hannan Moszang. – A merudák látják a falvak füstjét. – Mennyien jönnek a tengeren át? – Úgy nyolcezren. Minden hajó elindult. A legtöbbjük harcos, természetesen. A többiek a szárazföldön át érkeznek, és az els ő csapatok már el is érték a szolanta határt. – Ellátmány? – kérdezte a császár. – Elegendő az útra. – És semmi sem maradt hátra? – Semmi, csak hamu, uram. – Remek. Udinász látta, hogy Hannan Moszang habozik, miel őtt ismét megszólalna. – Megkezdődött hát. Már nincs visszaút. – Nincs okunk félni – felelte Rhuland. – Már elküldtem a szellemeket a határra. Figyelnek. Hamarosan át is suhannak Lether területére. – A Kréda határmegfigyel ő varázslói azonnal rájuk találnak! – Biztos, de a szellemek nem bonyolódnak harcba. Egyszer űen elmenekülnek majd. Egyel őre nem akarom megmutatni az erejüket. Bátorítani akarom az ellenség elbizakodottságát. A két edur tovább tárgyalta a harci stratégiákat. Udinász pedig figyelt, mint egy a sok szellem közül az árnyékban. Trull Szengár figyelte, hogyan építi újra lassan, eltökélten apja a hitét, vagyis valamit, ami a hitét helyettesítheti. Szavakat kapcsolt össze, s hangosan kimondta, de nyilvánvalóan csak önmagának szánta mindet, felesége pedig csak nézett maga elé, arca egy megtört öregasszonyé volt. Megérkezett a halál, amit legyőzött a még borzalmasabb újjáéledés, amiben nem volt minek örülni. Ledöntöttek trónjáról egy királyt, helyére egy császár került. A világ nagyot rázkódott, és Trull már nem találta benne a helyét. Csak figyelte a fájdalmas, kínzó jeleneteket, a békülésre tett számtalan kísérletet, melyek mindegyike fáradt csenddel végződött, s csak újabb feszültséget szült – ez pedig arról susogott, hogy nem jártak sikerrel. Mind letérdeltek az új császár el őtt. Fivér és fiú, egy vérrokon, aki meghalt, és most aranyérmékbe burkolva ült trónusán. Egy rekedtes, de felismerhet ő hang. Egy szempár, melyet egykor mind ismertek, de most a hatalom lázától és az átélt borzalmas fájdalmak hatására idegenül csillogott. Fear elajándékozta jegyesét. Borzalmas cselekedet volt. Rhuland őt akarta. És ez… obszcén volt. Trull még sosem érezte olyan tehetetlennek magát, mint most. Tekintete apjáról Binadaszra siklott, aki halkan beszélgetett Hull Beddikttel. A letherrel, aki h űséget esküdött Rhulandnak, aki el akarta árulni népét abban a háborúban, amit most már Trull is elkerülhetetlennek látott . Hogy juthattunk mind idáig. Hogy állíthatnánk meg ezt a borzalmas menetet? Ne küzdj ellene, fivérem! – Ne Trull Fearre nézett, aki mellette ült a padon. – Mi ellen ne küzdjek? Fivére arca kemény, szinte haragos volt. – Nála a kard, Trull. – Annak a fegyvernek semmi köze a Tiste Edurokhoz. Idegen, és arra törekszik, hogy készít ő jét istenünkké emelje. Árny Atyát és Leányait talán felejtsük el? – Az a kard nem több egy e gy eszköznél. Ránk, a Rhulandhoz közel állókra marad a feladat, hogy megtartsuk hitünk szentségét, s irányítsuk Rhulandot. Trull csak nézte Feart. – Ellopta a jegyesedet. – Ha még egyszer szóba hozod, megöllek. Trull tekintete elrebbent, érezte, hogy szíve hevesebben ver. – Rhuland nem fogad el irányítást sem t őlünk, sem mástól. Már a kard irányítja, s az, aki készítette. Ez, és az őrület. – Azért látsz őrületet, mert úgy döntöttél, hogy ezt fogod látni. Trull felmordult. – Talán igazad van. Akkor mondd mondd el, hogy te mit látsz! – Fájdalmat.
– És ezen osztozol is. – Trull megdörzsölte az arcát, s felsóhajtott. – Küzdeni K üzdeni ellene, Fear? Nem volt rá esély sem. – Ismét bátyjára nézett. – De téged tényleg nem érdekel? Hogy ki manipulál bennünket, és mióta? A kardot eszköznek nevezted… mások lennénk? – Tiste Edurok vagyunk. Egykor egy egész birodalom felett uralkodtunk. Harcoltunk ezen világ istenei ellen… – És vesztettünk. – Elárultak minket. – Úgy emlékszem, te is osztottad anyánk kételyeit… – Tévedtem. Elgyengültem. Itt vagyunk. De mindezt most félre kell tenni Trull! Binadasz már érti. Apánk is. Theradasz és Midik Buhn is, márpedig őket császárunk vértestvéreivé nyilvánította. Korám Irard, Kholb Harat, és Matra Brith… – Régi, vértelen kardú barátai – vágott közbe Trull keser ű mosollyal. – A három barát, akiket mindig legyőzött karddal és lándzsával. Őket és Midiket. – És aztán? – Nem értek el semmit, Fear. És ezen semmiféle kinyilatkoztatás sem változtathat. Rhuland viszont elvárná, hogy engedelmeskedjünk… – Ez ránk nem vonatkozik! Mi is a vértestvérei vagyunk, elfelejtetted talán? S még mindig én irányítom a hat törzs harcosait. – És mit gondolsz, hogy érinti ez a többi nemes harcost? Mind végigjárták a véres kardhoz vezet ő ösvényt, kivárták idejüket, bizonyítottak a harcokban. Most úgy érzik, ellopták kiváltságukat… – Az első harcos a csapataimban, aki ilyen kijelentést tesz, megismeri kardom élét! – Kardod éle hamarosan eltompulhat és kicsorbulhat… – Nem. Itt nem lesz lázadás. Trull egy perc múlva bólintott. – Valószínűleg igazad van, és ez a nap legrosszabb igaz híre. Fear felállt. – A fivérem vagy, Trull, és tisztellek. De szavaiddal közel jutottál az árulás szakadékához. Ha mástól hallom ugyanezt, rég elhallgattattam volna. Végleg. Ne beszélj beszél j így többet, Trull! Mi most már egy birodalom vagyunk. Egy újjászületett birodalom. Háború vár ránk. Éppen ezért tudnom kell… harcolni fogsz testvéreid oldalán? Trull hátát a durva falnak támasztotta. Végigmérte Feart, majd megkérdezte: – Tettem valaha is másként? Fivére arca megenyhült. – Nem, soha. Megmentettél mindannyiunkat, miközben hazafelé tartottunk a jégmez őkr ől, így mindenki csodálattal s tisztelettel néz rád. Ugyanezért lesznek, akik példaképüknek tekintenek. Döntéseiket aszerint hozzák majd meg, hogy te miként reagálsz bizonyos helyzetekben. Ha szemedben kételyt látnak… – Nem látnak majd semmit, Fear. A szememben biztos nem. És cselekedeteimben sem látnak majd semmit, ami okot adna a kétkedésre. – Ez megnyugtató. A császár hamarosan szólítani fog bennünket. bennünket. Minket, vértestvéreit. Trull is felállt. – Rendben. De most szükségem van egy kis egyedüllétre. – Nem lesz az veszedelmes társaság? Ha igen, akkor akár halott halott is lehetnék . – Eddig nem bizonyult annak, Fear. – Hagyj most magamra, Hannan Moszang! – mondta a császár, s hangján hallatszott, hogy nagyon kimerült. – És vidd a k'risnanokat is! Mindenki menjen… te ne, rabszolga! Majen, te menj ki. Kérlek. A hirtelen elbocsátás pillanatnyi keveredést okozott, de a terem hamarosan kiürült, csak Rhuland és Udinász maradt a helyén. Majen távozása éppen olyan volt, mint egy hisztérikus menekülés, csak önuralma lassított mozdulatain. Udinász gyanította, hogy lesznek még ilyen pillanatok. Hirtelen törések a normális kerékvágásban. Így nem lepődött meg, amikor Rhuland közelebb intette, szemében láthatta az aggodalmat és félelmet. – Maradj közel, rabszolga! – nyögte Rhuland, s reszketni reszketni kezdett. – Emlékeztess! Udinász, kérlek! A rabszolga átgondolta a helyzetet, majd megszólalt. – Meghaltál. Testedet el őkészítettem a véres kardú hirót harcosokat megillet ő temetésre. Aztán visszatértél. A kezedben lév ő kardnak köszönhet ően visszatértél, s most ismét életben vagy.
– Igen, ez az. Igen. – Nevetés, mely szinte sikolyig fokozódott, s hirtelen egy görcsroham szakította félbe. Levegő után kapott, mintha nagy fájdalmai lennének, majd halkan megszólalt. – A sebek… – Császárom? – Nem érdekes. Csak az emlékek. Hideg vas hatol a testembe. Hideg t űz. Próbáltam… próbáltam összegömbölyödni a sebek köré. Szorosan, hogy megvédjem azt, amit már el is vesztettem… emlékszem… Udinász hallgatott. Mivel a császár nem nézett rá, nyugodtan nézel ődhetett. És következtethetett. A fiataloknak nem szabadna meghalni. Ez az utolsó pillanat csak az öregeknek való. Bizonyos szabályokat sosem szabad megszegni, legyen az ürügy akár jó szándék, akár hideg számítás. Rhuland túl sokáig volt halott, spirituális károkat szenvedett, melyb ől nem volt gyógyulás. Ha a császárt eszköznek szánták, hát hibásra sikerült. És így ugyan mi haszna? – Tökéletlenek vagyunk. Udiász csak nézett meglepetten, s nem szólt semmit. – Érted te ezt, Udinász? – Igen, császár. – Hogyan? Hogyan értheted? – Rabszolga vagyok. Rhuland bólintott. Aranyba burkolt bal kezével megfogta jobb csuklóját a kard markolata fölött. – Igen, persze. Igen, tökéletlenek. Sosem érhetünk fel a célul kit űzött ideákhoz. Ez a halandóság terhe. – Eltorzult fintor. – Nemcsak a halandóságé. – Szeme megvillant, a rabszolga tekintetét kereste, majd ismét elrebbent. – A fejemben suttog. Megmondja, mit mondjak. Okosabbá tesz, mint amilyen vagyok. Mivé tesz ezzel, Udinász? Mi lett így bel őlem? – Rabszolga. – De én Tiste Edur vagyok! – Igen, császár. Komor pillantás. – Életemet visszakaptam, ajándékba. – Adós vagy. Rhuland hátrah őkölt a székében, szemében harag tüze lobbant. – Nem vagyunk egyformák, rabszolga! Érted? Én nem vagyok olyan, mint a ti Adósaitok! Én nem vagyok lether! – Aztán nagy érmecsörömpöléssel összeroskadt. – A N ővérek vigyenek el, ez a súly… – Sajnálom, császár. Igazad van. Nem vagy Adós. Talán rabszolga sem. De néha biztosan így érzel. Néha, amikor elragad a kimerültség. – Igen, ez az! Fáradt vagyok. Ennyi Ennyi az egész. A kimerültség. Udinász némi habozás után megkérdezte. – Császár, most is beszél rajtad keresztül? Er őtlen fejrázás. – Nem, de nem is szokott rajtam keresztül beszélni! Csak tanácsokat suttog, segít megválasztani a szavakat. Rendezi a gondolataimat… de a gondolatok az enyémek. Így kell lennie! Nem vagyok ostoba. Nekem is megvan a magamhoz való eszem. Igen, megvan! megvan! Önbizalmat suttog belém! – Nem ettél – szólalt meg Udinász. – Nem is ittál semmit. Ismered még az éhséget és a szomjúságot, császár? Hozhatok valamit, amit ől visszanyered er ődet? – Igen, ennék. És… hozz egy kis bort! De inkább inkább keress egy szolgát! – Igen, uram. Udinász a függönyhöz sétált, mely a konyhába vezet ő folyosó ajtaját takarta. Az ajtótól tucatnyi lépésre talált egy szolgát, a falnál guggolt. Retteg ő szempár nézett fel közeledtére. – Talpra, Virrik! A császár bort kíván! És ételt! – Az isten enne? – Ő nem isten. Ételt és italt, Virrik. Császárhoz méltót, és fürgén! A szolga feltápászkodott, és indulni készült. – Tudod, hogy kell csinálni – mondta mondta neki Udinász halkan. – Hiszen erre tanítottak! – Félek… – Figyelj rám! Elmondok neked egy titkot. Mindig Mindig szeretted a titkokat, nem igaz, Virrik? Óvatos biccentés. – A helyzet a következ ő! – mondta Udinász. – Nekünk, rabszolgáknak nincs mit ől félnünk. Az edurok viszont okkal retteghetnek, és mi ezért folyamatosan kinevethetjük őket a hátuk mögött. Emlékszel? Ez volt a kedvenc szórakozásod.
– I…igen, Udinász. Emlékszem. – Jó! Most menj a konyhába, és mondd el a többieknek is! Te már ismered a titkot. Oszd meg a többiekkel! Ételt, bort hozz. Amikor elkészültél, gyere a függönyhöz, és halkan füttyents, ahogy egyébként tennéd. Virrik, a dolgoknak vissza kell térni a rendes kerékvágásba. Érted? És ez a feladat ránk, rabszolgákra hárul. – Tollas Boszorka elfutott… – Tollas Boszorka fiatal, és amit tett, helytelen volt. Beszéltem vele, és újra megteszem. – Igen, Udinász. Te a császár rabszolgája vagy. Jogod van hozzá… szavaidban van bölcsesség. Azt hiszem, hallgatni fogunk rád. Adósság ide vagy oda… Kiemelkedtél… – Bólintott. – Tollas Boszorka cserbenhagyott bennünket… – Ne légy vele ilyen szigorú, Virrik! Most pedig menj! A folyosón végigrohanó szolga után nézett, majd sarkon fordult, és visszatért a trónterembe. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Rhuland szinte ijedt hangon. – Hangokat hallottam. – Elmondtam Virriknek, hogy mit óhajtasz, uram. – Túl lassú vagy. Gyorsabbnak kell lenned, rabszolga. – Az leszek, gazdám. – Mindenkinek meg kell mondani, hogy hogy mit tegyen, úgy látszik, senki sem képes önállóan gondolkodni. gondolkodni. Udinász erre nem szólt semmit, s nem is mosolyodott el, miközben pár gondolat végigfutott az agyán. – Hasznos vagy nekünk, rabszolga. Szükségünk lesz… emlékeztet őre… újra. Kiszámíthatatlan idő pontokban. Ez lesz a feladatod mellettünk. Ez, és hogy hogy megfelel ő időközönként együnk és igyunk. – Igen, gazdám. – Most pedig őrködni fogsz, míg a szemünket pihentetjük. – Persze, uram. Tucatnyi lépésre a császártól. Ott állt, várt, figyelt. A távolság császár és rabszolga között… A hídra fellépve Trull Szengár megpillantotta az Akvitort. A híd közepén állt mozdulatlanul, akár egy rémült őzsuta, tekintete a faluból kivezet ő f őutat fürkészte. Trull nem látta, hogy mi köti le ennyire a figyelmét. Habozott, aztán az Akvitor odafordult, és tekintetük találkozott. Nincs arra szó, ami közöttük ebben a pillanatban történt. Egy pillantás, mely fürkész őnek indul, azután gyorsan átváltozik valami mássá. Az összefonódást a következ ő pillanatban egyszerre szakították meg – ez ösztönös reakció volt mindkét részr ől. Ezután kínos csend következett, vagy tucatnyi szívdobbanás idejéig egyikük sem tudott mit mondani. Trull azon kapta magát, hogy küzd a lelkében hirtelen támadt hatalmas ürességgel. Szerén Pedak szólalt meg els őként. – Nem maradt hely, Trull Szengár? És ő megértette. – Nem, Akvitor. Nem maradt hely. – Te másként akarnád, ugye? A kérdés túl közel sodorta őket a szavak nélküli felismeréshez, amit pár perccel korábban együtt átéltek, s Trull ismét látta a n ő szemében a villanást… valaminek a villanását. Lelke mélyén érezte, hogy nem adhat őszinte választ. – A császáromat szolgálom. A szikra elenyészett, helyébe h űvös figyelem került, mely könnyedén áthatolt védelmi vonalain, s szinte a mellébe hasított. – Hát persze. Bocsáss meg! Az ilyen kérdések ideje elmúlt már. Indulnom kell, elkísérem Sápadt Burukot B urukot vissza Alku városába. A látszólag ártatlan szavak mindegyike csavart egyet az ifjú szívébe döfött késen. Trull nem értette, hogyan bánthatják e szavak – és a n ő tekintetéből áradó hűvös megvetés – ennyire, s legszívesebben felkiáltott volna. Tagadás. Vallomás. Ehelyett úgy döntött, egy vállrándítással elsodorja a pillanat minden meghittségét. – Utazz jól, Akvitor! – Nem mondott semmi többet, s tudta, tudta, milyen gyáva. Nézte, ahogy a n ő távozik. Saját életútjára gondolt, és az Akvitoréra, a botlásokra, melyek jelent őségét az ember mindig csak kés ő bb érzékeli. Az egyensúlyt visszanyerheti, de az út véglegesen megváltozik.
Olyan sok döntés bizonyult eddig megváltoztathatatlannak. Trull elt űnődött, hogy vajon ez a legutóbbi is azok közé tartozik-e.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Hová tűnt a sötétség az Elmúlt napokból, mikor A nap mindent Isteni fénnyel borított, S mi is csillogtunk Ifjúságunk delén. Az aranyló sodrás Lelkes sikolyokat, s Távoli kacagást hordozott Napokon át, mert a fény nem sz űnt S az éj összes árnyát elégette A halhatatlan t űz. Aztán a nap halálakor Megérkezett a sötétség, Lopakodva, osonva, Az igazat mormolva A borzalmas lejt őr ől, Mely aztán csendben Magával rántott minket Ebbe a pillanatba. ű z Halhatatlan t ű Halász Kel Tath
EGY HANG SZÓLALT MEG A SÖTÉTBEN. – Én nem mennék be abba az utcába, öreg! öreg! Poloska éppen csak odapillantott. – Köszönöm a figyelmeztetést! – felelte, és persze ment tovább. Tíz lépést tett csak meg a keskeny kis sikátotban, s máris megérezte a kiontott vér szagát. Lépéseket hallott a háta mögül, így tudta, hogy az őrszem utána jött, valószín űleg azért, hogy elvágja a menekülés útját. – Figyelmeztettelek… – Én vagyok az, akiért küldtetek – felelte Poloska. Négy újabb briganti bukkant el ő az árnyak közül, s mind rémültnek t űnt. – Te lennél a Várakozó Inas? Nem éppen rád számítottam. – Mi történt itt? Ki halt meg, és ki ölte meg? – Nem ki, hanem mi ölte meg – motyogta az egyik a négy közül, akik Poloska el őtt álltak. – És nem tudjuk, mi volt az. Csak annyit láttunk, hogy nagy, a b őre fekete, mint a csatorna vize, és tüskék vannak a karján. A szeme, akár a kígyóé, szürkén világított. Poloska beleszimatolt a leveg ő be, a vér szagán kívül valami mást keresett benne. – Darabokra tépte Er ős Gúvatot, aztán bement abba az épületbe. A szolga odafordult, ahová a férfi mutatott. Egy elhagyott templomot látott, melynek egyik sarka megsüllyedt, s azon a sarkon a tet ő is éles szögben bukott alá. Poloska felmordult: – Ez volt az Alapelemek utolsó temploma, nem igaz? – Ne tőlünk kérdezd! – Az a kultusz már vagy száz éve kihalt – folytatta a szolga az omladozó épületet méregetve. A széles, tátongó, k őgerendával lezárt bejárat egykor három lépéssel magasabban volt, mint az utca. Még akkoriban, amikor ez a sikátor utca volt. A legfels ő lépcsőfok jobb sarkát azért még lehetett látni. Bent nagy kupac szemét látszott, amit mintha nemrég megmozdítottak volna. Poloska a három banditára nézett. – Amúgy mi a csudát kerestetek pont errefelé? A banditák összenéztek, majd vállukat vonogatva válaszoltak. – Bujkáltunk. – Bujkáltatok?
– Tudod, van az a kislány… aki… khm… – Ah, értem! – Poloska a templom bejárata felé fordult. fordult. – Várj csak, öreg! – mondta az egyik. – Nem akarsz oda bemenni, ugye? – Hát mi másért hívtatok volna ide? – Arra számítottunk, hogy majd szólsz a városi őrségnek, vagy ilyesmi. Talán hozhatnál néhány varázslót is. – Igen, akár így is tehetnék. De el őször jobb tudni, hogy mivel is van dolgunk! – Poloska ezzel a romos templom felé indult. Bent s űr ű, párás leveg ő és tökéletes sötétség fogadta. Frissen felforgatott föld szagát érezte, majd halkan, nagyon halkan a lélegzés zaját is meghallotta. Lassú, mély lélegzését. A szolga a hang forrása felé nézett. – Rendben van – mondta halkan, mormogva –, rég nem szívhattad már be az éjszakai levegőt, igaz? De ez még nem jelenti azt, hogy következmények nélkül megölhetsz egy ártatlan halandót! Egy nagydarab alak mozdult meg a fal tövében. – Ne bánts! Nem megyek vissza. Megölnek mindenkit! Poloska felsóhajtott. – Ennél azért többet vártam! Az alak szétszakadni látszott, s a szolga mozgást látott. Legalább hat új, kisebb, hosszúkás alak sorakozott a falnál. Csillogó hüll őszemek sora figyelte. – Tehát ezért választottad ezt a templomot – mondta Poloska. – De a követ őid már rég elt űntek… – Ezt hiszed te – felelte fél tucat hang suttogó, sziszeg ő kórusban. – De tévedsz. – Miért ölted meg azt a halandót? – Mert elállta a bejáratot. – Tehát most, hogy bejutottál… – Várni fogok. Poloska ezt átgondolta, meg azt is, hogy mi mindent sugall ez a kijelentés. Arcára lassan kiült a komolyság. – Rendben. De nincs több gyilkolás. Maradj idebent! – Ebbe beleegyezem. Egyel őre. – Addig, míg meg nem érkezik az… amire vársz. – Igen. És akkor vadászni megyünk. Poloska elfordult. – Ezt hiszed te – mondta halkan, csak önmagának. Kilépett a templomból. Végignézett az öt rémült arcon a sötétben. – Terjesszétek, hogy senki sem mehet be ebbe a templomba! – Ennyi? És mi lesz az Őrséggel? És a varázslókkal? És mi lesz Er ős Gúvattal? – Nos, ha bosszút akartok állni, javaslom, el ő bb szedjetek össze úgy ezer havert! Nagy leszámolás lenne. Az őrszem felhorkant. – Tehát a Várakozó azt akarja, hogy várjunk. Poloska vállat vont. – Ez a legjobb, amit tehetünk. Ahhoz, hogy legy őzzük ezt a bestiát, magát a Krédát kellene iderángatnunk! – Akkor küldess érte! – Attól tartok, nem rendelkezem ennyire jó kapcsolatokkal. Most pedig mindannyian menjetek szépen haza! Poloska kikerülte őket, és elindult a sikátor vége felé. A dolgok kezdtek határozottan komplikálttá válni. És ez sosem szerencsés. Elt űnődött, hogy vajon hány lény szökhetett még meg a sírokból. A Falka szavaiból ítélve nem sokan. Ennek azért örült… Mégis úgy döntött, jobb, ha a saját szemével látja. A randevú, amire indult, várhat még magára, amiért bizonyára alapos fejmosást kap majd, de ez nem érdekelte különösebben. A Hetedik Lezárás eseménydúsnak ígérkezett. Elt űnődött, hogy a jóslatnak a Birodalom újjászületésér ől vane valami köze az Azath halálához. Remélte, hogy nincs. Az éjszaka meglep ően csendes volt. A tömeg, ami a meleg nappali órák után meg szokta rohanni az utcákat, most nem volt sehol. Poloska végighaladt a Fodros kanális mentén, és megpillantotta az Örökös Palotát. Nos, emlékeztette magát, ez legalább sikeresen alakult! A Királyi Főépítész vonakodva, irigykedve hozta a szerz ődést, mely kizárólagosan a Poloska Épít ővállalatot bízta meg az új palota süllyed ő szárnyainak alapozásával. Még kevésbé örült, amikor Poloska kiparancsolta a régi gárdát, a felszerelésével együtt. Ezután a következ ő nap nagy részét azzal töltötte, hogy az elöntött alagutakban mászkált, emlékeztetve magát a feladat nagyságára. Tehol jóslatának megfelel ően Poloska szerény kis cége szédít ő gyorsasággal indult felfelé a Vámház ranglistáján. A részvénypiacot szabályozó szigorú titoktartásnak köszönhet ően Poloska sikeresen eladott négyezer-huszonkett ő százaléknyi részesedést
a cégből, s mindemellett még mindig sikerült meg őriznie a f őrészvényesi posztot. Persze, ha a csalásra valaha is fény derülne, mehetne egyenesen a Fullasztóba. – De kész vagyok vállalni ezt a kockázatot! – mondta mondta Tehol széles mosollyal. Vicces ember. Közeledett a régi palotához, majd jöttek a mögötte elhelyezked ő kanyargó utcák, elfelejtett sikátorok. A városnak ez a része teljesen kihalt, senki sem merészkedett ide. A kóbor kutyák a marakodást abbahagyva, csodálkozva néztek utána. A patkányok elrohantak el őle. Odaért a szögletes torony kerítéséhez, s ennek mentén haladt a kapuig, ahol aztán megtorpant. Kis pihenőt tartott, mely során igyekezett legy űrni idegességét, miel őtt belépett az udvarra. Végül is a Torony halott. Nagy leveg őt vett, lassan kifújta, majd elindult el őre. Az út mindkét oldalán furcsán össze voltak roskadva a sírok, de egyiken sem látott tátongó lyukat. Még. Elhagyta az utat. Rovarok ropogtak, rohangáltak talpa alatt és alól, a f űcsomók nyüzsögtek az élett ől. Poloska elérkezett egy sírhoz, melynek hiányzott az oldala – mély, fekete gödör tátongott a helyén, a halott fa pedig keresztben rád őlt. Bentr ől kapirgáló hangok hallatszottak. Kanna mászott ki a gödörb ől. Ragacsos, kócos hajában fehér kukacok vonaglottak, s ott mocorogtak a vállán is. A fa egyik ágába kapaszkodva kihúzódzkodott, majd megtorpant, s lassú, furcsán gyengéd mozdulattal lesöpörte magáról a férgeket. – Elment – szólalt meg a lány. – Poloska bácsi, ez elment! – Tudom. – Nem láttam! Látnom kellett volna! Poloska a fejét rázta. – Nem, Kanna, ez itt it t nagyon ravasz volt. És fürge. Csak egy pillanat kellett neki, amikor hátat fordítottál. Egyetlen pillanat, nem több. Mindenesetre találkoztam vele, és egy ideig nem fog bántani senkit. – Semmi sem működik, Poloska bácsi! Szükségem van arra, aki odalent van. Ki kell szabadítanom. – Mi tartja vissza, nem tudod? A lány a fejét rázta. Kukacok hullottak róla szanaszét. – De legalább most már ott vannak neki a kardok! kardok! Brys bácsikám hozta őket. Benyomtam a sírba. – Brys Beddikt? Kislány, te aztán er ős szövetségeseket választasz magadnak! Járt már itt a Kréda? – Nem ismerek olyat, hogy Kréda. – Ez meglepő! Hamarosan eljön, amint tudomást szerez rólad. – Rólam? – Nos, f őként a szívedr ől. A lány lehajtotta a fejét. – Dobbanásokat hallok. A mellkasomban. Ez a szívem? – Igen. Milyen gyakran hallod ezeket a dobbanásokat? dobbanásokat? – Talán nyolcszor egy nap. Most. El őtte csak négyszer. El őször. Hangos, fáj t őle a fejem. – Fáj? Érzel fájdalmat, kislány? – Már nem annyira. Sajgást. Rándulásokat. Innen tudom, hogy valami baj van velem. Régen Ré gen nem éreztem semmit! Poloska beletúrt ritkuló hajába. Felnézett, s az éjszakai eget tanulmányozta. Felh ős volt ugyan, de a felhők magasan szálltak, szakadozottak voltak, s olyan vékonyak, hogy sok csillag átlátszott rajtuk. Felsóhajtott. – Rendben, kislány, mutasd meg, hová temetted a kardokat! kardokat! Követte a lányt a torony közelében álló sírig. – Ebben van. De a szolga tekintetét a szomszédos, hasonló sír vonta magára. – Vajon ez kié lehet? – Nő, és mindig ígérget nekem. Ajándékokat. Az öt, aki mindenki mást megöl, nem megy a közelébe sem. Néha úgy éget a haragja a fejemben, akár a t űz. Nagyon mérges, de nem rám, azt mondja. Azok a ribancok, mondogatja, és ebb ől tudom, hogy alszik, mert csak akkor mond ilyeneket, amikor alszik. Amikor ébren van, akkor csak kedves dolgokat suttog. Poloska lassan bólintott. – Abszurd gondolat – mondta, már-már már-már csak magának. – Abszurd és nevetséges. – Micsoda, bácsikám? – A nő a bokáját fogja. Tudom, nevetséges, de ezért jut ki olyan nehezen. Mert a n ő a bokáját fogja. – Hogy lent tartsa? – Nem. Hogy biztosan kijusson a nyomában. – Akkor csaló! Poloska minden nyugtalansága ellenére elmosolyodott.
– Igen, az, kislány. De lehet, hogy ezzel csak azt éri el, hogy hogy mindketten bent ragadnak. – Nem, mert már nála vannak a kardok! Csak le kell velük jutnia. Ezt mondta. Akkor nem értettem, miért mondja ezt, de most már értem. Azt mondta, egy kis f űrészelés vár rá. Poloska összerezzent, majd elkomorodott. – Azok öten milyen közel járnak a szabaduláshoz? Kanna vállat vont. – Már majdnem mindenki mást megöltek. Nem tudom, azt hiszem, hamarosan kijutnak. Az mondják, borzalmas dolgokat csinálnak majd velem. – Feltétlenül hívj segítséget, miel őtt kijutnának! – Így lesz. – Most mennem kell! – Rendben. Viszlát, bácsikám! Miután a Prétor egyik segédje felébresztette, Brys gyorsan felöltözött, és követte az ifjoncot a Hadjáratterembe, ahol Ezgara Diskanar király, a Kréda, Unnutal Hebaz és Niszáll Els ő Ágyas várta. A király és ágyasa a térképasztal egyik oldalán állt, szemben a Prétor. Kuru Quan a társaság körül járkált, furcsa szemlencséjét időnként lekapta, s megtisztogatta. – Finadd! – szólította meg Unnutal Hebaz. – Kérlek, csatlakozz hozzánk! – Mi történt? – kérdezte Brys. – Úgy fest, háborúban állunk – felelte a Prétor. – Éppen tájékoztatni akartam a királyt er őink jelenlegi eloszlásáról. – Elnézést, hogy félbeszakítottalak, Prétor. Ezgara Diskanar legyintett. – Én akartam, hogy itt legyél, Brys. Unnutal, most már folytathatod! – Hadosztályok, zászlóaljak és dandárok – kezdte a kérdezett. – És hely őrségek. A szárazföldi hader őnk. A flottáról majd kés ő bb ejtek szót. Tehát haladjunk a határ mentén nyugatról keletre! A Fokon ott van az Első Érinthetetlen Er őd, melynek védelmi vonala még mindig épül, és még nagyon messze áll a kész állapottól. Megtarthatatlannak ítélem, ezért a hely őrséget áthelyezem, hogy a Fels ő Er ődöt védjék. A Második Érinthetetlen Er őd védelmét hatszáz elítélt, kiképzés alatt álló katona adja. Mint tudjátok, a sziget büntetőer őd. Természetesen az elítéltek harci kedvével akadhat probléma, de én azt javaslom, hagyjuk őket ott. Harmadik Érinthetetlen Er őd aktív marad, de csak jelképes hader ővel, melynek feladata, hogy előhírnökként jelt adjon, ha az edur flotta elhalad a sziget el őtt, és megközelíti Vitorlás városát. – Ahol ott a hadsereg – szólt közbe a király. – Igen, uram. A Kígyóöv Zászlóalj a városban állomásozik. A Bíbor Boltív Bolt ív Dandár Tulameshben van, a parton. A Foktól keletre ott van Alku kiköt ő je. Ezt a Hideg Agyag Zászlóalj és az Alku Légió védi, míg a Hasadó Dandár és a Csacsogó Légió Régi Csacsogónál állomásozik. Fels ő Er ődnél a váltó őrcsapatokon felül ott van még a F űkabát Dandár. Normál esetben ott lenne még a Fehérfogó Zászlóalj is, de ők jelenleg a Lápfoknál gyakorlatoznak. Természetesen azonnal elindítom őket észak felé. Keletebbre a helyzet sokkal kielégítő bb. A Rezgő Er ődnél van a Héja Zászlóalj, az Iparos Zászlóalj pedig a Paplaknál táborozik – szintén hadgyakorlaton vannak. – Mennyi idő alatt éri el a Fehérfogó Fels ő Er ődöt? – kérdezte a király. – A foki és thetili út jó állapotban van, uram. Öt nap. Holnap indulnak. Hangsúlyoznám, a Kréda mágusai nagy taktikai el őnyt jelentenek. A kommunikációnk pedig kiváló. – De én többet akarok ennél! – morogta Ezgara. – Megel őző csapást akarok rájuk mérni, Prétor. Olyat, amitől meggondolják magukat ezzel az átkozott háborúval kapcsolatban. Unnutal lassan Kuru Quan felé fordult. – Kréda? – Releváns? Kevésbé, mint reméljük. Azt akarod, hogy csapjunk le a falvaikra? Azokra, melyek éppen a hegyeken túl vannak? Rendben. – Milyen gyorsan tudod megszervezni? megszervezni? – kérdezte a király. – A csapat Alku városában már szervez ődik. Hajnaltól számítva három nap, uram. – Imádkozzunk Kóborhoz, hogy ez elriassza őket! – A király kipréselt magából egy száraz mosolyt, s nézte a Krédát, aki ismét járkálni kezdett. – De te nem bízol ebben, ugye, Kuru Quan? – Nem, uram. Szerencsére viszont még Hull sem gondolná, hogy hogy meg fogjuk támadni a falvakat… Brys gyomra összerándult. – Kréda? A fivérem talán…
Szomorú bólintás. – Hull Beddikt régen ezen az ösvényen jár. Itt senki sincs meglepve, Finadd. Finadd. Brys nagyot nyelt, de még mindig alig jutott szóhoz. – Azt hinné az ember… ezzel a tudással… – Hogy megölhettük volna? – kérdezte Ezgara. – Nem. Brys. Jelenléte az edurok között a mi taktikai előnyünk, nem ezé az átkozott császáré! Pontosan tudjuk, hogy beszámol az eduroknak a taktikai lépéseinkr ől, és szándékunkban áll ezt kihasználni. – A király kis szünetet tartott, s felnézett. – Hull cselekedetei a legkevésbé sem csökkentik értékedet a szemünkben, Finadd. Ebben biztos lehetsz! – Köszönöm, uram. S hogy ezt bizonyítsd, meghívtál erre a megbeszélésre is. is . Sajnálatos, hogy Nifadasz nem járt sikerrel küldetésében. Mit tudunk err ől a felkapaszkodott császárról, akit említettél? – Hatalmas mágikus er ő áll a szolgálatában – felelte Kuru Quan szórakozottan. – Ennél többet nem igazán tudtunk meg. Az Első Ágyas ellépett a király mell ől, s látszólag oda sem figyelt a beszélgetésre. – Számunkra a legfontosabb adat az – tette hozzá Unnutal Hebaz –, hogy teljes h űséget tudhat maga mögött minden edur törzs részér ől. S bár Hannan Moszangot ledöntötte a trónjáról, a máguskirály most a császár mellett áll, s nagy tapasztalatával segíti taktikai döntéseit. Brys ezen meglepődött. – A máguskirály egyszer űen felreállt? Ez… hihetetlen. A Prétor bólintott. – Eléggé ahhoz, hogy megtorpanjunk. El őőrseink a határ mentén folyamatosan jelentenek. Árnyakat látnak mozogni éjjelente. – Az árny őrök – mondta a Kréda, s arca savanyú kifejezést öltött. – Volt már dolgunk velük korábban is, s hatékonyak voltunk. De mindenesetre idegesít őek. – Vannak a Tiste Tist e Eduroknak szent helyeik? – kérdezte Niszáll a távoli fal mell ől, ahol ekkor állt. Minden arc felé fordult. Karba fonta kezét, s vállat vont. – A szent helyeket elpusztító varázslat könnyen elszaggathatná a gyepl őt, amivel ezeket a szellemlényeket magukhoz kötik. Nem valami ilyesmit csináltunk a nerekekkel és a tarthenalokkal is? A Kréda a javaslat hallatán elszomorodott, de bólintott. – Érdekes gondolat, Els ő Ágyas. Az edurok nagyon titokzatosak a szent helyeiket illet ően. De valójában úgy tűnik, hogy a falvaik alatt elterül ő föld is fel van szentelve. Tehát ha elpusztítjuk a falvakat, akkor a hatás talán keményebb lesz, mint hinnénk. Ez megfontolandó gondolat. Ami a rejtett kis szentélyeket illeti, hasznát vehetjük az Akvitoroknak, akik ismerik a területet. – Mikorra éri el a delegáció a torkolatot Gedrynél? – kérdezte Brys a Prétortól. A Prétor Kuru Quan felé biccentett. – A visszaút feszített tempóban történik. Egy hét, nem több. több. Aztán három nap felfelé a folyón, folyón, mire ideérnek. Addigra a háború már javában zajlik. – Uram, kérdezhetek valamit? – Persze, Brys. – Hol van a Királyné Zászlóalja? Csend támadt, amit a Prétor tört meg végül. Megköszörülte a torkát. – Ha megengeded, uram… A király vékonyra préselt ajakkal bólintott. – Finadd, a királyné személyesen irányítja haderejét, együtt a Quillas dandárral. Ragaszkodik az önállósághoz. Ennek megfelel ően nem is számolunk ezekkel a csapatokkal saját haditervünkben. – Az én drága feleségem mindig a saját, privát haderejének tartotta őket – mondta Ezgara Diskanar. – Legyen, ahogy akarja! Jobb, ha a csatamez őn hajszolja a sikert, mint itt, Letherasban! – Ami a helyzetüket illeti – tette hozzá Unnutal Hebaz –, tudomásunk szerint alig egy mérföldre járnak Felső Er ődtől, délre. S észak felé menetelnek, hogy összecsapjanak az edurokkal. A királyné haditervének lényege minden bizonnyal az, hogy ő csapjon le el őször, és keményebben. Elindítja a mágusait, hogy eltakarítsák az útból a szellemeket, vagyis lemond a meglepetés erejér ől. – Személyesen vezeti a csapatait? – Ő és udvartartása négy nappal ezel őtt távoztak – mondta a Király. Brys visszagondolt, hogy mi történt négy napja. – A királynéi látogatás a kedvenc tornyába? – Igen, ez volt a hivatalosan kiadott magyarázat. – Akkor hát Quillas herceg is igyekszik csatlakozni hozzá? – Fiam hajójával elszakadt a delegáció többi tagjától, és most Alku felé tart.
– Mennyiben aknázta ki hadserege a környéken környéken található készleteket? – kérdezte Brys. – Őt ismerve valószín űleg kiürítette mindet! – csattant fel a király. – Igyekszünk pótolni a megcsappant készleteket – mondta mondta Unnutal Hebaz. – Nyilvánvalóan kénytelenek vagyunk emiatt a taktikánkon is változtatni. Védekezni fogunk, és igen, az edurok pontosan erre számítanak. De nem fogunk visszagördülni. Nem vonulunk el őre meg vissza. Ha egyszer összecsapunk, nem hátrálunk. Úgy hiszem, ez igen kegyetlen háború lesz… talán a legkegyetlenebb azóta, hogy meghódítottuk Kékrózsa városállamait. – Most pedig – vette át a szót a király –, szeretném hallani, hogy miként miként védjük határ menti városainkat és a Csacsogó-tengert. Azonkívül a flotta helyzetét is beszéljük meg… Brys az ezután következ ő szavakat már csak távoli morajként érzékelte. Fivérére gondolt, aki a Tiste Edurok között menetelt, hogy harcoljon hazája ellen. A királyság ellen, amely csúnyán elárulta. A királyné és a herceg bizonyára nagyon szeretnék őt kézre keríteni… vagy legalábbis a fejét, mindenképpen. És Hull bűneire hivatkozva támadni fogják majd Bryst is, és helyzetét mint a király védelmez ő jét. Talán valami mondvacsinált ürüggyel még Teholba is belekötnek, katonákat küldenek rá. Szépen megbosszulhatják a pénzügyi veszteséget, amit Tehol brilliáns káosza okozott. Valószín űleg nem is vesztegetik az idejüket. Brys tudta, hogy azonnal figyelmeztetnie kell Teholt. A Patkányfogó Liga F ővizsgálója egy udvari asztalnál ült, fáklyafényben. El őtte egy nagy tányéron kis halom vékony csontocska hevert, a keze ügyében kristálykehelyben fehérbor illatozott. Vele szemben üres szék állt, s az asztalon várakozott még egy üres kehely is a boroskancsón kívül. – Te nem Tehol vagy – jegyezte meg, amikor befutott Poloska, és leült a székre. – Hol van Tehol és az ő illetlen nadrágja? – Nem itt, Fővizsgáló, de abban biztos lehetsz, hogy bárhol is vannak, csakis együtt lehetnek. – Aha, tehát nálam fontosabb emberekkel van találkozója? Végül is, ha aludna, nem lenne rajta a nadrágja, ugye? – Nem tudom, Limlom. Nos, miért kezdeményezted ezt a találkozót? – Tehollal… – Aha, tehát romantikus vacsora lett volna? Limlom szipogva odapillantott az éjszakai étterem másik foglalt asztalához. Egy férj és egy feleség ült ott, akik nyilvánvalóan nem egymással voltak házastársi kapcsolatban. Gyanakvó pillantásokat vetettek feléjük, valamint össze-összesúgtak. – Ez a hely igen specifikus közönségnek készült, a fenébe fenébe is! Mi is a neved? – Poloska. – Ó, persze! Emlékszem, már els őre sem lepődtem meg, amikor meghallottam. Nos, megvárakoztattál, te kis féreg, és mi ez a szag? Poloska előhúzott egy megfeketedett, ráncos valamit, ami lapos volt, és alig hosszabb, mint az alkarja. – Találtam egy angolnát a halpiacon. Gondoltam, f őzök belőle egy levest a gazdámnak és magamnak. – A pénzügyi tanácsadónk romlott angolnát eszik? – A takarékosság nagy érték egy pénzügyi szakembernél, F ővizsgáló! – Poloska visszadugta az angolnát az ingébe. – Milyen a bor? Megengeded? – Nos, miért ne? A csontot is megkóstolhatod, ha akarod. – Persze. Mi volt eredetileg? – Természetesen macska. – Macska. Ó igen, persze. Természetesen. Nos, amúgy sem szeretem a macskákat. A sz őrgolyók – maga elé húzta a tányért, és turkálni kezdett, hogy lássa, mi maradt még. – Érdekelnek a macskagenitáliák? Ez gusztustalan, bár hallottam már rosszabbat is. Az egyik alvállalkozónk megpróbált összeházasodni egy patkánnyal. Nyugodtan elmondhatom, hogy nekem különleges ízlésem van. – Az jó – mondta Poloska, majd a szájába dobott egy csigolyacsontot, hogy kiszívja bel őle a velőt. – No és nem vagy kíváncsi? – Nem – mondta a férfi a csonttal a szájában. – Kellene? Limlom lassan el őrehajolt, és úgy nézte Poloskát, mintha most látná el őször. – Hm, érdekelsz. Nyugodtan elmondhatom. Akarod Akarod tudni, hogy miért? – Hogy miért mondod el nyugodtan? Nos, halljuk! – Mindent egybevetve én egy nagyon nyitott ember vagyok. – Nos, egybevetem azt a mindent, és bevallom, meglep őnek találom, amit mondasz.
– Ez engem egyáltalán nem lep meg, Poloska. Mit csinálsz ma este? És mi ez a rovar? Ott, a válladon! válladon! Poloska kihúzta a szájából a csontot, és egy másikért nyúlt. – Ez a kétfej ű változat. Elég ritka, szerintem nyilvánvaló, hogy miért. Arra gondoltam, a gazdámat talán érdekelné. – És ezért hagyod, hogy fel-alá mászkáljon a testeden? – Á, az napokba telne szegénynek! Sikerült felmásznia a vállamra a felkarom felét ől, ez éppen egy órába telt. – Micsoda szánalmas kis lény! – Gondolom, nehéz a döntés így, két fejjel… – Vicces fiú vagy, igaz? Szeretem a vicces fiúkat. Nem akarsz feljönni hozzám, hozzám, ha itt végeztünk? – Biztos, hogy nem valami üzleti ügyet akartál megbeszélni? Talán van valami híred Teholnak? Teholnak? – Nos, van egy gyilkos kislány, aki él őhalott, és elég sok embert megölt, bár mostanában valahogy kevesebbet. És Gerun Eberikt sokkal elfoglaltabb volt, mint ahogy látszott. – Igazán? De ugyan miért titkolja ezt? – Mert a gyilkosságai mögött nincs politikai indíték. – Nincs? De akkor mi az indok? – Nehéz megmondani. Szerintünk egyszer űen csak szeret ölni. – Nos, és hány embert ölt meg az elmúlt év során? – Úgy számoljuk, szá moljuk, kétezer és háromezer között mozog a szám valahol. Poloska gyorsan a kehelyért nyúlt, felhajtotta a bort, majd köhécselt egy kicsit. – Kóbor vigye el! – Szóval akkor velem jössz? Van egy macskasz őr szőnyegem. – Sajnálom, drága, de cölibátust fogadtam. – Mikor? – Ó, úgy ezer éve… úgy érzem. – Nem vagyok meglepve. Viszont még jobban érdekelsz. érdekelsz. – Ah, ez csak az elérhetetlen utáni vágyakozás. – És igazán elérhetetlen vagy? – Tudom, hihetetlen, de tényleg az vagyok. vagyok. – Micsoda szörny ű veszteség ez a társadalom n őnemű részére nézve! – Most meg te viccel ődsz velem. – Nem, én halál komoly voltam, Poloska. Úgy gondolom, gondolom, valószín űleg csodás szeret ő lehetsz. – Persze – nyögte a férfi –, még az óceán is megremegett! Válthatnánk témát? Kérsz még bort? Nem? Remek. – Magához húzta a boroskancsót, el őhúzott egy flaskát az inge alól, és óvatosan elkezdte áttölteni a bort. – Ez az angolnaleveshez kell? – Igen. – És mi lesz most, hogy megkedveltelek? Nem is csak kedvellek, de vágyom vágyom is rád! – Fogalmam sincs, Limlom. Elvihetném a maradék csontokat? – Persze. Szeretnéd, ha felöklendezném mellé még a vacsorámat is? Megteszem, szívesen, mert a gondolat, hogy magadba fogadod azt, ami el őtte bennem volt… Poloska két kézzel intett nemet. – Kérlek, ne tedd! – Ne légy ennyire rémült! A testi funkciók csodálatos, mondhatni érzéki dolgok! Egy orrfújás is potenciális forrása az extázisnak, ha sikerül flegmatikus hangulatba kerülni… – Huh, nekem most azonnal mennem kell, Limlom. – Gyorsan felpattant. – További szép estét, Fővizsgáló! S ezzel eltűnt. Limlom ismét egyedül maradt. Felsóhajtott, és hátrad őlt a széken. – Nos – mondta magának elégedetten –, ez mindig beválik, ha az ember nem kívánt társaságtól akar megszabadulni. – Megemelte a hangját. – Pincér! Bort kérek! – Úgy érezte, az orrfújós rész különösen jól sikerült. Büszke volt rá, hiszen még a saját gyomra is felfordult önmagától… Az a férfi, aki képes megf őzni ezt az… angolnát, megérdemli a cölibátust, méghozzá az örökkévalóságig. Poloska megállt az étterem el őtt, és számba vette sok rejtett zsebének tartalmát. Flaska, angolna, csontok. Mindent összevetve sikeres találkozó volt. Nagyon értékelte a n ő előadását. Azt hiszem, Tehol kedvelné ezt a nőt, de igazán. Igen, ezen érdemesnek t űnt elgondolkodni. Egy percig még töprengett, majd megengedett magának egy halk kuncogást.
Ideje volt, hogy hazafelé induljon. Tehol Beddikt végignézett a szoba különböz ő pontjain kornyadozó, szomorú n őkön. Gyömbér az asztal mögött ült, borotvált feje maszatosnak t űnt. Rissarh egy kemény padon feküdt, mintha a kényelmetlenségr ől meditálna, s hosszú, vörös haja csaknem a földig omlott. Hejun egy kárpitozott székben ült, újratömte pipáját, arca beteges volt és sápadt. – Istenem – sóhajtotta Tehol csíp őre tett kézzel –, micsoda tragikus jelenet. Gyömbér felnézett, tekintete tompa volt. – Ó, te vagy az! – Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam – Tehol bevonult bevonult a szobába. – Elment – mondta Hejun, miközben megbökdöste a mellette álló háromlábú kis kokszkályha parazsát. – És ez csakis Gyömbér hibája! – Legalább annyira a tiéd is, mint az enyém! – kontrázott Gyömbér. – És ne feledkezzünk meg Rissarhról se! Ó, Ublala! Vigyél körbe! Vigyél körbe! És még én esem túlzásokba! – Tehát Ublala távozása okozza ezt a nagy gyászt? – Tehol a fejét csóválta. – Drágáim, valóban ti üldöztétek el. – Kis szünet után elégedetten tette hozzá: – Mert egyik őtök sem akart elkötelezettséget vállalni! Gusztustalan módon tárgyként kezeltétek! Mindhárman felháborítóan viselkedtetek! – Rendben, elég lesz, Tehol! – motyogta Gyömbér. Gyömbér. – Lehettünk volna… érzelmesebbek. – Tisztelettudóbbak – tette hozzá Rissarh. – Igen – szólalt meg Hejun. – Ugyan ki ne tisztelné Ublala… – Látod? – szakította félbe Tehol, majd az ég felé emelte a kezét. – Ez kétségbeejt ő! – Éppen jó helyre jöttél a kétségbeeséseddel – mondta Gyömbér. Gyömbér. – Úgy volt, hogy ő a testőrötök lesz. Ez volt a terv. Ehelyett megrontottátok… – Nem is igaz – csattant fel Hejun. – Csak egy kicsit. És különben is, jó volt! – És most kereshetek nektek egy új test őrt! – Nem, dehogy! – mondta Gyömbér, s kihúzta magát a széken. – Eszedbe ne jusson! Már így is eléggé megrontottál bennünket… Tehol felvonta a szemöldökét. – Mindenesetre Ublala talált valakit, aki tör ődik vele. – Te idióta! Hiszen halott! Képtelen rá, hogy tör ődjön bárkivel is! – Nem igaz. Van benne valami, ami igenis tör ődő. Nagyon is az. De ideje továbblépni. Vár a munka! – Próbáltuk követni a listát, amit adtál. A cégek fele nem is létezik! Becsaptál minket, Tehol. Kezdjük azt hinni, hogy ez az egész terv egy nagy hazugság. – Micsoda abszurd vádaskodás! Igaz, kicsit feltupíroztam a listát, mert úgy láttam, szükségetek van a folyamatos elfoglaltságra. Emellett viszont meggazdagodtatok, nem? Ekkora vagyonról életetekben nem álmodhattatok még. A befektetési tanácsaim eddig tökéletesnek bizonyultak. Hány pénzkölcsönz ő intézményben van érdekeltségetek? – Az összes nagyban – ismerte be Gyömbér. – De sehol sem vagyunk t őketöbbségben… – Dehogynem! A negyven százalék elég, és ezt elértétek! – Hogy lenne már negyven százalék elég? – Úgy, hogy az enyém a maradékból még húsz! Vagy ha nem az enyém, akkor valamelyik alvállalkozómé, vagy éppen Poloskáé. Nyeregben vagyunk, hölgyeim… káoszba taszíthatjuk az egész Vámházat! Látta, hogy sikerült magára vonni a figyelmüket. Még Rissarh is felült. A tekintetek rászegez ődtek, s felismerés villant bennük. – Mikor? – Hejun csak ennyit kérdezett. – Nos, ez már egy más kérdés. Olyan híreket hozok, melyeket, ha normális állapotban lennétek, már ti is hallottatok volna. Úgy fest, drága barátaim, hogy Lether háborúban áll. – A Tiste Edurokkal? – Igen. – Tökéletes! – vakkantotta Gyömbér, s öklével az asztalt csapkodta. – Ha most lecsapunk, mindennek vége! – Igen, valószín ű – felelte Tehol. – És ez katasztrófa lenne. Azt akarjátok, hogy bevonuljanak az edurok, és mindent porig romboljanak? – Miért ne? Úgyis romlott, züllött az egész… – Azért, Gyömbér, mert így sem rózsás a helyzet, de lehetne sokkal rosszabb is! Például, ha az edurok megnyernék ezt a háborút!
– Várj csak, Tehol! A terv az volt, hogy összeomlást okozunk, de te most visszakozol Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy az edurok a segítségünk nélkül megnyerhetik ezt a háborút! Senki sem gy őzi le a Lether királyságot. Nem volt még ilyen, és nem is lesz! De ha most lecsapunk… – Mindez szép és jó, Gyömbér, de én korántsem hinném, hogy az edurok ideális hódítók lennének! Mint mondtam, ki akadályozná meg őket abban, hogy legyilkoljanak vagy rabszolgaságba döntsenek minden lethert? Ki akadályozná meg, hogy porig romboljanak minden falut és várost? Egy dolog tönkretenni egy gazdaságot, és ezzel egyfajta reformokat bevezetni, megfelel ő értékrenddel! És teljesen más dolog kitenni Lethert a népirtásnak! – Miért? – kérdezte Rissarh. – Nem haboztak kiirtani a saját fajtájukat! Hány tarthenal falut égettek porig? Hány nerek és farád gyermeket t űztek lándzsavégre vagy döntöttek rabszolgasorba? – És te lesüllyednél az ő szintjükre, Rissarh? Miért alkalmaznád egy nép legrosszabb viselkedésmintáját, amikor éppen ez az, ami elborzaszt bennük? Elszörnyedsz azon, hogy babákat t űznek lándzsavégre, ezért ugyanezt tennéd cserébe? – Végignézett rajtuk, de egyikük sem felelt. Tehol beletúrt a hajába. – Képzeljétek el az ellenkez ő jét! Egy feltételezés, ha úgy tetszik. Lether a szabadság nevében indít háborút, és ezzel morálisan magasabb szintre lép. Hogy reagálnátok? – Undorral – felelte Hejun, majd ismét meggyújtotta a pipáját, s arca elt űnt a kék füstfelh ő mögött. – Miért? – Mert ők nem szabadságot akarnak, vagyis nem olyan szabadságot, ami jó az érintett embereknek. Ők azt akarják, hogy a lether gazdaság szabadon profitálhasson azokból az emberekb ől. – És ha mindezt azért teszik, hogy megakadályozzák a népirtást és a zsarnokságot, Hejun? – Akkor sincs szó morális fels ő bb szintr ől, hiszen maguk is túl vannak már a népirtáson. Ami pedig a zsarnokságot illeti, az a lethereket csak akkor zavarja, ha a zsarnokság nem hajt hasznot a lether gazdaságnak. S ugyanezen az alapon eleve tiszteletet követelnek mindenkit ől… – Mindez logikus. Magam is végigvettem ugyanezeket az érveket. S egyetlen következtetésre jutottam; a letherek ebben a helyzetben átkozottak, ha cselekszenek, és akkor is, ha nem. Más szóval, a bizalom a lényeg. A múltbéli cselekedetek alapján logikus a bizalmatlanság. A jelenben láthatunk törekvéseket a bizalom visszaszerzésére, de a bizonyíték egyikre vagy másikra még a jöv ő zenéje. – Ez egy feltételezett helyzet. Tehol – mondta Gyömbér fáradtan. fáradtan. – Mire akarsz kilyukadni? – Azt akarom mondani, hogy semmi sem olyan egyszer ű, mint ahogy els ő ránézésre hisszük. És az elvek nem akaratlagosan változnak. A változás a káosz következménye, átbucskázunk egy küszöbön, s természetünk szárnyakat kap, készen áll, hogy újrarendez ődjön. A mi dolgunk, hogy figyeljünk, s id ő ben lépjünk. – Mi a fenér ől hadoválsz itt nekünk? – kérdezte Gyömbér. – Azt akarom mondani, Gyömbér, hogy a lelkiismeretem lelkii smeretem nem engedi, hogy éppen most tegyük tönkre a lether gazdaságot. Addig nem tehetjük, míg ki nem derül, hogy mir ől is szól ez a háború. – Lelkiismeret? Ugyan kit érdekel? A mi indokunk a bosszú volt! A letherek éppen le akarnak igázni egy újabb népet. Én meg el akarom kapni őket! – Ne írd le ilyen gyorsan a Tiste Edurokat, Gyömbér! Most az els ődleges feladatunk az, hogy titokban kimenekítsük az eladósodott, leigázott nerekeket, farádokat és tarthenalokat. Ki, a szigetekre. Az én szigeteimre. A többi még várhat, és várni is fog. Míg én másként nem döntök. – Elárulsz bennünket! – Nem igaz. És meg sem gondoltam magam. Nem vagyok vak, tisztán látom, hogy társadalmunk a mohóságra építkezik, hiába hirdet igazságosságot, elkerülhetetlen fejl ődést. – Miből gondolod – kérdezte Hejun – hogy a Tiste Edurok sikerrel járnak ott, ahol eddig mindenki elbukott? – Sikerrel? Ez a szó nyugtalansággal tölt el. Hogy kemény, pusztító ellenfélnek bizonyulnak-e majd? Szerintem azok lesznek. A civilizációjuk régi, Hejun. Sokkal ősibb, mint a miénk. Aranykoruknak régesrégen vége már. Jelenleg félelemben élnek, Lether befolyását és anyagiasságát fenyegetésként élik meg, folyamatos, nem hivatalos kulturális háborúnak látják. Az edurok szemében Lether méreg, romlást hozó befolyás, mely ellen sáncokkal, háborúval kell védekezni. Mivel undorodnak attól, amit maguk el őtt látnak, hátat fordítottak neki, és a múltról álmodoznak. A régi gy őzelmek visszatértér ől álmodnak. Ha a letherek békejobbot nyújtanának, azt a megadásra való felszólításként értelmeznék, és büszkeségük nem engedné, hogy elfogadják. Vagy ellenkez őleg, úgy éreznék, hogy ez a kéz támadja mindazt, ami számukra kedves, ezért levágnák, és táncolnának a vérben. A legrosszabb lehet őség, amit az edurok számára el tudok képzelni, az, hogy megnyerik ezt a háborút. Hogy meghódítanak bennünket, és ők lesznek a megszállók. – Ez nem történhet meg, és ha mégis, ugyan mit számít? Nem lehetnek rosszabbak.
Tehol végigmérte Hejunt, majd vállat vont. – Mindez még képlékeny. Maradjatok éberek! Még rengeteg tennivalónk van. Mi történt a nerek anyával és gyermekeivel, akiket ideküldtem? – Behajóztuk őket a szigetekre – felelte Gyömbér. – Többet ettek, mint amennyit az anya f őzött. Kezdtek elhízni. Szomorú eset… – Nos, későre jár, és én éhes vagyok, ezért most mennék is. – És mi lesz Ublalával? – kérdezte Rissarh. – Mi lenne vele? – Vissza akarjuk kapni. – Attól tartok, túl kés ő. Ez történik, ha az ember képtelen elkötelezni magát. Tehol ezután gyorsan kislisszolt az ajtón. A csendes utcákon hazafelé baktatva átgondolta mindazt, amit korábban mondott. Be kellett ismernie, nyugtalan volt. A pletykák elég sok titokzatos részletr ől meséltek, így okkal feltételezte, hogy ez a háború egészen más lesz, mint az eddigiek, melyeket Lether vívott. Akaratok és vágyak összecsapása, melyet egy sor kétes feltevés és gyanús érzelem kísér. Ebben egyezett a többi háborúval. De a végeredmény messze nem volt megjósolható, s még a gy őzelem gondolata is délibábnak t űnt. Átkelt a téren, s elért a raktárterületre, ahonnan az otthonához vezet ő sikátor nyílt. Megtorpant, hogy megrángassa felemás ingujját, és feljebb húzza a nadrágját. Elkomorodott. Fogyott volna? Nehéz lett volna megmondani. Végül is a gyapjú nyúlékony. Egy alak lépett ki az egyik sikátor torkából, az árnyak közül. – Elkéstél. Tehol meglep ődött. – Mir ől is? Bugybor Elalle odamasírozott hozzá. – Vártam rád, Poloska f őzött levest. Hol voltál? – Mit csinálsz idekint? – kérdezte Tehol. – Neked bujkálnod kellene. Ez veszélyes… – Beszélnünk kell! – szakította félbe a tolvaj n ő. – Harlesztr ől van szó. – Mi van vele? – Követeli a hegyes fogait és éles karmait. Egyfolytában ezt halljuk. Agyar és karom, agyar és karom, agyar és karom. Már hallani sem bírom! Hol van Szeg ő? Miért nem szerveztél meg még mindent? Úgy kezelsz bennünket, mint a tárgyakat, pedig egy halottnak is vannak szükségletei, tudod? – Nos, ezt bizony nem tudtam. Mindenesetre mondd meg Harlesztnek, hogy Szeg ő már dolgozik a problémán, valószín űleg éppen most is. Penge kis megoldásra számíthatunk! – Ne nevettess! – Bocsánat. Újratöltésre van talán szükséged? – Hogy mire? – Úgy értem, még több gyógynövényre gyógynövényre meg ilyesmire. – Nem tudom. Van? Büdös vagyok, vagy ilyesmi? – Nem. Illatod édes, akár a méz, efel ől biztosíthatlak. – Az idő előrehaladtával egyre kevésbé bízom a szavadban, Tehol Beddikt. – Hogy mondhatsz ilyen szörny űséget? Elbuktunk már talán? – Mikor tér vissza Gerun Eberikt? – Hamarosan, ami azt illeti. A dolgok akkor izgalmas fordulatot vesznek majd! – Én jelenleg egy, és csakis egy dolgot találok izgalmasnak, s ennek semmi köze Gerun Eberikthez. De ismét lopni akarok. Bármit, bárkit ől. Mutass egy célpontot! Bármit! – Nos, ott lenne a Vámház, például. De ez nyilvánvalóan lehetetlen feladat. Vagy mondjuk a királyi kincstár, de ez megint csak egy lehetetlen célpont. – A Vámház. Igen, ez már kihívás! – Nem fog sikerülni, Bugybor. Még soha, senkinek nem sikerült, és ebbe beleértend ő Zöldmalac is, a varázsló, akinek majdnem olyan nagy volt a tudása, mint a Krédának… – Ismertem Zöldmalacot. Önbizalomtúltengésben szenvedett. – És jutalma az volt, hogy egyenként tépték ki a végtagjait. végtagjait. – Mit akarsz ellopatni a Vámházból? – Bugybor… – Tehát mit? Tehol körülnézett.
– Rendben van. Azt akarom megtudni, hogy melyik hitelez ő birtokolja a legnagyobb királyi adósságot. A király hatalmas kölcsönöket vett fel, és nem csak az Örökös Palota építésére. Tehát ki az, és mekkora az összeg. Ugyanezt szeretném tudni Janall királynéról is. Azok az ügyletek is érdekelnek, amiket a herceg nevében bonyolított le. – Ennyi? Semmi arany? Semmi gyémánt? – Így van, semmi arany, semmi gyémánt, és semmi bizonyíték bizonyíték arra, hogy bárki illetéktelen járt odabent. – Ezt meg tudom csinálni. – Nem, nem tudod. El fognak kapni. És darabokra szednek. – Ó, az fájdalmas lehet. – Talán nem, de biztos kellemetlen lesz. – Nem kapnak el, Tehol Beddikt. Tehát mit akarsz akarsz a királyi kincstárból? – Leltárt. – Tudni akarod, hogy áll az államkassza? – Igen. – Menni fog. – Nem, nem fog menni. – Miért nem? – Mert addigra darabokra leszel szedve! – Vagyis beférek majd olyan helyekre is, ahová egyben egyben nehéz lenne. – Bugybor, a fejedet vágják majd le utoljára, tudod? tudod? – Igazán? Barbár szokás. – Mint mondtam, nagyon kellemetlenül érezheted magad… – Hát igen. Nos, akkor nagyon-nagyon óvatos leszek! Hozzáteszem, számolni még egy fej is tud magában! – És ezt ugyan hogyan csinálnád? Nekem kellene betörni, és begurítani a fejedet? Vagy belógatni egy kötélen, és kihúzni, amikor végeztél? – Ez elég nehézkesen hangzik. – Ugye? – Ennél jobbat nem tudsz kitalálni? Beléd vetett hitem gyorsan zsugorodik, zsugorodik, Tehol Beddikt. – Gondolom, ez ellen nem tehetek semmit. Mit is hallok, vettél egy tengerjáró tengerjáró hajót? – Ez titok volt! Poloska azt mondta, nem árulja el… – Nem is árulta. De nehezen titkolhattad volna el őlem, hiszen a hajó eladója történetesen én magam voltam. Közvetve, persze. – Rendben. Ublala, Harleszt meg én… mi kalózok leszünk. – Ne nevettess, Bugybor! – Ez szívtelenség! – Bocsáss meg! Tehát kalózok. Ami azt illeti, egyik őtök sem az a könnyen fulladós fajta! Még az is lehet, hogy működni fog… – Bizakodásod és jó szándékod szinte elviselhetetlen… – És mikor szándékoztok elindulni az új kalandok kalandok felé? – Természetesen akkor, amikor neked már nincs ránk ránk szükséged. Tehol megint felrántotta a nadrágját. – Újabb izgalmas és mély beszélgetés veled, Bugybor. Hm, érzek valamit, ami akár leves is lehet, neked meg ideje volna visszamenned a kriptádba. – Néha nagyon utállak! Kézen fogva vezette lefelé az alacsony, omladozó lépcs őfokokon. A lány szerette ezeket az utazásokat, bár a helyek, ahová a férfi vitte, furcsák voltak, és gyakran… zavaróak. Ezúttal egy fordított lépcs ős piramisban haladtak lefelé – legalábbis vezet ő je így nevezte. Egy hatalmas gödör négylépcs ős oldallal, le az aljáig, ahol kis, sötét folt várta őket. A levegő páratartalma elég magas volt ahhoz, hogy cseppecskék csapódjanak ki csupasz karján. Fejük fölött magasan az égbolt formátlan volt és fehér. Nem tudta, hogy meleg van-e – az ilyen tapasztalatok emléke megkopott már, csakúgy, mint sok minden más a fejében. Elértek a gödör aljához, és felnézett a mellette álló magas, sápadt alakra. Arcát egyre tisztábban látta, egyre kevésbé takarta homály. Jókép ű volt, de kemény. – Sajnálom – szólalt meg a lány –, hogy megfogta megfogta a bokádat! – Mindenkinek megvan a maga terhe, Kanna.
– Hol vagyunk? – Nem ismered meg ezt a helyet? – Nem. Talán. – Akkor menjünk tovább lefelé! Indultak a sötétbe, lefelé három fordulót, aztán egy fekete csigalépcs ő következett. – Körbe-körbe – vihogta Kanna. Kis idő múlva véget ért a lépcs ő, s kiértek egy tágas, magas mennyezet ű helyiségbe. A homály nem jelentett problémát Kannának, és úgy vélte, ugyanez igaz társára is. Látott egy nagy kupacot a távolabbi falvégen, jobbra, és indult volna megnézni, de a férfi megfogta a kezét. – Nem, kislány. Oda ne! Ehelyett egyenesen el őre indultak. Elhaladtak három ajtó mellett, melyek mindegyike gazdagon díszített volt, s boltív, valamint oszlop lenyomata keretezte. Közöttük a falon mélyen vésett jelenetek látszottak. – Mint láthatod – mondta a férfi –, a perspektíva megfordult. Ami a legközelebb esne, azt vésték a legmélyebbre. Mindennek jelent ősége van. – Hol vagyunk? – A békéhez pusztuláson át vezet az út. A szabadságot úgy ajándékozhatjuk valakinek, ha örökké tartó rabságot ígérünk. A bírói döntés elejét veszi az igazság utáni igénynek. Az ellentétek vonzzák egymást, ez tudományosan bizonyított tény. Az egyensúlyba vetett hit éppen olyan meggy őződéses, mint a vallásos áhítat. De ebben az esetben az isteni er ő nem az okban, hanem az okozatban rejlik. Ennek megfelel ően ebben a világban és a többiben is a cselekmény bizonyít, s ennek megfelel ően minden cselekedet – beleértve azt is, hogy valaki eldönti, nem fog cselekedni – eredend ően morális. Egy cselekedet sem esik kívül a morális kontextuson. Ugyanakkor a morálisan legtökéletesebb cselekedet az, ami ellentétes az el őtte történttel. – Milyenek a szobák ezeken az ajtókon túl? – Ebben a civilizációban – folytatta a férfi – a polgárok végtelenül kegyetlen cselekedeteket hajtottak végre. Hatalmas városokat építettek a világ felszíne alatt. Minden szobát, minden épületet úgy komponáltak, hogy kifejezze a hiányt. A kemény k őzethez üres tér párosult. Ezekr ől a helyekr ől, ahol nem éltek, csak gyülekeztek, azért indultak el, hogy egyensúlyt érjenek el. Úgy tűnt, nem fognak bemenni egyik ajtón sem, ezért a kislány ezután inkább a képeket kezdte figyelni. – Nincsenek arcok. – A személyazonosság ellensúlyozása… igen, Kanna. – A testek is furcsán néznek ki. – Fizikumuk egyedi. Bizonyos értelemben primitívebb, de ennek eredményeként kevésbé… specifikus, vagyis kevésbé kötött. Hosszú élet űek voltak, sokkal hosszabb élet űek, mint más népek. Nagyon nehéz volt őket megölni, de ha már itt tartunk, muszáj volt. Vagyis erre a következtetésre jutottak ellenfeleik az els ő összecsapások után. Legtöbbször. Id őnként persze szövetségre is léptek. Például a Jaghutákkal. De ez is csak az egyensúly elérésének egy újabb eszköze lett volna, amely hatástalannak bizonyult. Mint ahogy ez az egész civilizáció is. Kanna megfordult, és tekintete megpihent a távoli… halmon. – Azok ott holttestek, ugye? – Csontok. Ruhadarabok meg a vértek darabjai, amit viseltek. – Ki ölte meg őket? – Meg kellett értened, Kanna. Annak, aki benned lakik, tudnia kell. Tökéletesen megcáfoltam a Forkruli Támadók egyensúlyba vetett hitét. Nem mintha nem látnám, hogy minden er őhöz tartozik egy ellener ő is, hogy a természet mindig egyensúlyra törekszik. De ebben a törekvésben én nem isteni er őt látok megvalósulni, nem látom az irányító kezet. És ha létezik is ez az isteni hatalom, nem látom a kapcsolatot közte és a sorsukat maguk irányító emberek között, akik szerint a rendre az egyetlen logikus válasz a káosz. A káosznak nem kell szövetséges, mert minden lélekben ott tanyázik. Az egyetlen fontos egyensúlyra való törekvés szerintem az, ami a lelkünkben zajlik. Ha kivetítjük, azzal bels ő tökéletességet hirdetünk, azt, hogy a belső harcnak vége, s gy őzelemmel zárult. – Megölted őket. – Őket igen. Ami a többieket illeti, nem. Túl kés őn érkeztem, és szabadságom túl rövid ideig tartott. Addigra csak néhány kis sziget maradt. Sárkány vér ű társaim elvégezték a feladatot, hiszen más lény nem bírt kellő er ővel. Mint mondtam, átkozottul nehéz volt őket megölni. Kanna vállat vont, és a férfi hallotta, hogy felsóhajt. – Vannak helyek, kislány, ahol még élnek é lnek Forkruli Támadók. Többnyire börtönben sínyl síny l ődnek, de nem nyugszanak. S ami még rosszabb, több helyen bálványozzák is őket börtönükben a tudatlan halandók. – Habozott kicsit, majd folytatta. – Fogalmad sincs, Kanna, hogy milyen hihetetlen helyzetben találta magát az
Azath-torony. Hogy egy ilyen lelket választott, mint te… olyan volt, mintha az ellenség táborának a közepébe nyúlt volna. Nem tudom, utolsó perceiben érzett-e megbánást. Anyám tudja, én éreztem. – Mi ez a lélek, amir ől beszélsz? – Talán úgy akarta használni a lélek erejét, hogy közben nem ébreszti fel teljesen. t eljesen. Már sosem tudhatjuk meg. De most rászabadított a világra. Harcossá faragott a káosz elleni háborúban. S születhet feloldás erre a lelkedben ég ő alapvető ellentmondásra? A lelked, kislány? Forkruli Támadó. – Tehát most hazahoztál? A férfi keze megrándult. – Halandó gyermek is voltál egykor. Ez nagy rejtély. Ki szült e világra? Ki oltotta ki az életedet, és miért? Azért történt, hogy a tested felkészüljön a Támadó lélek befogadására? Ha ez a helyzet, akkor az Azathtornyot vagy becsapta az, aki képes volt kommunikálni vele, vagy tényleg semmi köze annak a lénynek a születéséhez, aki jelenleg vagy. De ennek így semmi értelme. Miért Mi ért hazudott volna nekem az Azath? – Azt mondta, veszedelmes vagy. A férfi egy ideig hallgatott. – Aha, tehát meg kell ölnöd, amint leszámoltam a sírokból kitör ő más lényekkel? – A torony halott – mondta Kanna. – Nem kell megtennem semmit, amit akart. Ugye? – felnézett, és látta, hogy a férfi őt méregeti. – Milyen utat választasz, gyermekem? A lány elmosolyodott. – A tiédet! Kivéve, ha rossz vagy. Nagyon mérges mérges leszek, ha rossz vagy! – Örülök, Kanna. Jobb, ha a közelemben közelemben maradsz, feltéve, hogy sikerrel járunk. – Értem. Lehet, hogy meg kell ölnöd. – Igen, ha tudlak. A lány szabad kezével a csontkupac felé intett. – Nem hinném, hogy nagy gondot gondot okozna neked. – Reméljük, hogy nem jutunk idáig! Reméljük, hogy hogy a benned lakozó lélek nem ébred fel teljesen! – Nem fog. Ezért nem számít az egész. – Miért vagy ebben annyira biztos, Kanna? – A torony mondta. – Igen? Mit mondott? Kérlek, próbálj visszaemlékezni visszaemlékezni a pontos szavakra! – Sosem használt szavakat. Csak mutatott nekem dolgokat. A testemet, betekerve. Az emberek sírtak, de én láttam őket a résen át. Felébredtem. Mindent két szempáron keresztül láttam. Nagyon furcsa volt. Egy szempár a vászon mögött, egy a közelben állt. – Mit mutatott még neked az Azath? – A szemeket kívülr ől. Volt öt másik is. Kint álltunk az utcán, néztük a holttestet cipel ő családot. Az én tetememet. Hatan voltunk. Az álmok miatt hosszú utat tettünk meg. Hetekig vártunk a városban arra, hogy az Azath válasszon valakit. De én nem olyan voltam, mint az öt másik, pedig ugyanazért utaztunk oda, együtt. Ők nerek boszorkányok voltak, ők készítettek el ő engem. A küls ő engem, nem azt az énemet, akit betekertek. – Az, aki kívül voltál, gyerek volt? – Ó, nem! Magas voltam. És csuklyát kellett viselnem, hogy mások ne lássák, mennyire más vagyok. Nagyon messzir ől érkeztem. Amikor fiatal voltam, forró homokon jártam… azon a homokon, ami az Els ő Birodalmat borította. Bármi legyen is az. – Hogy neveztek a nerek boszorkányok? boszorkányok? Volt neved? – Nem. – Címed? A lány vállat vont. – Elfelejtettem az egészet. Névtelennek neveztek. Fontos ez? – Azt hiszem, igen, Kanna. Bár azt nem tudom biztosan, hogy milyen módon. E világ nagy része ismeretlen maradt számomra. Nagyon fiatal volt, amikor börtönbe vetettek. Biztos vagy benne, hogy ez a „Névtelen” egy titulus volt? Nem egyszer űen csak arról volt szó, hogy a nerekek nem tudták a valódi nevedet? – Egy cím volt. Azt mondták, születésemt ől fogva erre készítettek fel. Hogy Erész valódi gyermeke vagyok. És hogy én vagyok a válasz a Hetedik Lezárásra, mert rokoni vér folyik ereimben. Rokoni vér. Vajon mit akartak ezzel mondani? – Amikor végre teljesen kiszabadulok – mondta a férfi feszült hangon –, képes leszek fizikai érintésre is. Ha ujjamat a homlokodra helyezem, Kanna, akkor tudok majd választ adni. – Azt hiszem, ez az Erész lehetett az igazi anyám.
– Igen. – És te hamarosan megtudod, hogy ki volt az apám. apám. – A származását tudni fogom. Azt biztosan. – Nem tudom, hogy élhet-e még… – Erész csavaros észjárását észjár ását ismerve lehet, hogy még nem is az apád. ap ád. Anyád vándorol az id ő ben, Kanna, méghozzá mások számára átláthatatlan módon. És ez itt nagyon is az ő világa. Ő a tűz, mely sosem alszik ki. – Kis szünet után folytatta. – Nagyon szabadon fog választani, vagy választott. Apád nagyon fontos személy, vagy volt, vagy lesz. – Akkor hány lélek van bennem? – Kettő osztozik egy halott gyermek testén. Kislány, id ővel módot kell rá találnunk, hogy kiszedjünk ebből a testből. – Miért? – Mert te ennél valami jobbat érdemelsz. – Vissza akarok menni. Most már visszaviszel? – Lemondtam az angolnáról – mondta mondta Poloska a leves tálalása közben. – Még most is túl kemény. – Mindenesetre, kedves szolgám, az illata remek! – Ez a bor miatt lesz. Limlom F ővizsgáló ajándéka, aki nem pusztán üzleti okokból akart önnel találkozni. – És hogy szerepeltél helyettem? – Biztosíthatom, hogy ön iránt érzett érdekl ődése csak fokozódott. – Az összehasonlítás miatt? – Igen. – Nos, ez jó, nem? Úgy értem, elég ijeszt ő a hölgy. – Ön a felét sem látta még! Emellett viszont nagyon okos is. – Ó, ez nekem egyáltalán nem tetszik, Poloska! Tudod, itt valami b űzlik. – Csak egy egész kicsit. Mégis, mennyire volt száraz ez az angolna? A szolga kanalával kihalászta a levesb ől a kérdéses objektumot. Fekete volt, ráncos, és fele annyira sem lankadt, mint kellett volna. Tehol közelebb hajolt, és figyelmesen tanulmányozta. – Poloska… – Igen, gazdám? – Ez egy szandál talpa. – Igazán? Ó! Gondolkodtam is rajta, hogy vajon vajon miért laposabb az egyik vége, mint a másik. Tehol hátrad őlt, és szürcsölt még egyet. – De mégis haltól b űzlik. Joggal feltételezhet ő, hogy a visel ő je a halpiacon rálépett egy angolnára, miel őtt elveszítette a szandálja talpát. – Kicsit zavar a gondolat, hogy vajon mi mindenre mindenre léphetett még rá… – Az összetett ízhatásból ítélve a történet változatos és hosszú lehet. És milyen volt a napod és az estéd? – Eseménytelen. Limlom azt mondja, Gerun Eberikt úgy háromezer polgárt ölt meg idén. – Háromezret? Ez elég sok… – Szerintem is, gazdám. Még egy kis levest? – Igen, köszönöm. Tehát szerinted mi lehet a problémája? – Gerunnak? Szerintem a vérszomj a bibi. – Ennyire egyszer ű volna? Ez elképeszt ő! Azt hiszem, muszáj lesz tennünk valamit… – És milyen volt az ön napja és estéje, gazdám? – Sűr ű. Kimerítő is. – A tetőn volt? – Igen, többnyire. Bár, ha jól emlékszem, egyszer talán lejöttem. Nem emlékszem, miért. S őt, már akkor sem emlékeztem, úgyhogy vissza is jöttem a tet őre. Poloska oldalra hajtotta a fejét. – Valaki közeledik az ajtónkhoz. Csizmás léptek a sikátorban, egy páncélzat halk zörgése. – Úgy tippelem, a fivérem lesz az – mondta Tehol, majd a függöny felé fordult, és kikiabált. – Brys, gyere csak be! A függönyt félrehúzták, s belépett Brys. – Hát, ez elég érdekes szag – mondta. – Talpleves – felelte Tehol. – Kérsz?
– Nem, köszönöm. Már ettem, jócskán elmúlt két óra. Gondolom, Gondolom, hallottátok a híreket. – A háborúról? – Igen. – Alig hallottam valamit – felelte Tehol. Brys habozott, Poloskához fordult, majd felsóhajtott. – Egy császár emelkedett ki az edurok közül, ő vezeti a népet. Hull h űséget fogadott neki, Tehol. – Hát ez igen kellemetlen… – Ennek megfelelően veszélyben vagy. – Letartóztatnak? – Nem, inkább merénylett ől tartok. A hazafiasság nevében. Tehol letette a tányérját. – Szerintem viszont inkább te vagy veszélyben, Brys, nem pedig én. – Engem jól vigyáznak, fivérem, téged viszont nem. nem. – Butaság! Itt van Poloska! Poloska nyájas mosollyal nézett fel Brysre. –Tehol, nincs időnk viccelődni… – Poloska ezt kikéri magának! – Kikérem? – Miért, nem? Én a helyedben így éreznék… – Én úgy láttam, bele is élte magát. – Akkor elnézésedet kérem, amiért a nevedben szóltam. – Az ön nevében elfogadom a bocsánatkérést. bocsánatkérést. – Most nagyon megkönnyebbültél. – Abbahagynátok végre? – csattant fel Brys, B rys, kezét az égre emelve. Elkezdett járkálni a kis szobában. – A fenyegetés nagyon is valós. A királyné ügynökei nem haboznak. Mindketten nagyon nagy veszélyben vagytok. – De ha engem megölnek, mit változtat ez azon, hogy hogy Hull elárulta a hazánkat? – Természetesen semmit. De az életutad miatt, Tehol, te egy gy űlölt személy vagy. A királyné befektetései megszenvedték ténykedésedet, és ő nem az a felejt ős-megbocsátós típus. – Nos, akkor mit javasolsz, Brys? – Először is, ne aludj a tet őn. És hadd béreljek fel neked néhány test őrt! – Néhányat? Mégis, mennyire gondoltál? – Legalább négyre. – Egy. – Egy? – Egy. Annál több nem jöhet. Tudod, Tudod, hogy nem bírom a tömeget, Brys. – Tömeget? Sosem utáltad a tömeget, Tehol. – Most utálom. Brys eltöprengett, majd felsóhajtott. – Rendben van. Egy lesz. – És ettől boldog vagy? Remek. – Nem alhatsz többet a tet őn. – Attól tartok, fivérem, hogy ez lehetetlen. – Miért? Tehol intett. – Nézz itt körül! Micsoda rendetlenség! Különben is, Poloska horkol. És nem is kicsit! Képzeld azt, hogy egy barlang padlójához vagy láncolva, s a hullámok rád zúdulnak, egyre hangosabban és hangosabban… – Három őrre gondoltam – mondta Brys –, fivérek, akik tudnak váltásban jönni. Egy tehát mindig veled lesz, akkor is, ha a tet őn alszol. – Hát, ha nem horkol hangosan… – Nem aludni jönnek ide, Tehol! Őrködni fognak! – Rendben. Nyugodj meg. Elfogadtam, nem igaz? Na, akkor most mit szólnál egy kis leveshez, csak hogy kibírd a reggeliig? Brys a bográcsra sandított. – Bor van benne, ugye? – Igen. És csakis a legjobb! – Rendben. Egy fél tányérral.
Tehol és Poloska megkönnyebbülten összenéztek.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Fekete üveg áll közénk A másság fátyla Különbséggé er ősödött S az iker-világok között Már nincs átjárás, S nem oszlik az árny, melyt ől Felismerhetetlen a szemben lev ő Még fényben is. A fekete üveg itt áll, S többet mond mindennél Mert ami közös bennünk, Keres, de sosem talál Fókuszt vagy akár jelentést Ami közös bennünk, elvész A sötét válaszfalban, S mikor hátat fordítunk, Nem teszünk mást, mint Nem nézünk szembe önmagunkkal. őszó El ő s zó a Nerekek Feloldozásához Myrkas Preadikt
FÉNY ÉS H Ő szakadt ki hullámokban a sziklákból, s betöltötte a keskeny kis ösvényt. A szellemek repedésekbe, hasadékokba bújtak, s most ott kucorogtak, mint az alkonyatra váró denevérek. Szerén Pedak megállt, hogy bevárja Burukot. Letette a málhazsákját, megrángatta a páncélja alatt viselt átizzadt alsóruhát, s olyan érzése támadt, mintha a b őrét húzná le a hátáról. Felszerelésének alig felét viselte, a többit a hátára kötözte, mégis nagyon elnehezedett a hosszú kaptató végére. Nem hallott semmit a csúcson túlról, húsz lépéssel maga mögül, és már azon töprengett, hogy visszafordul. Ekkor végre meghallott egy halk káromkodást, és némi csoszogást. Szegény ember. Egész úton kísértették őket a szellemek. A lények magát a leveg őt is reszketővé, izzóvá tették. Nehezen tudtak aludni, s a periferikus látómez ő ben zajló folytonos mozgás, a táborhelyükön átsuhanó árnyak miatt idegileg teljesen kimerültek. Szerén felnézett egy pillanatra a napra, majd letörölte a ragacsos verejtéket a homlokáról, s el őrement pár lépést az ösvényen. Már csaknem kiértek az edurok fennhatósága alá es ő területekr ől. Már csak ezer lépés volt vissza. Aztán egynapnyi járás a folyóig. A szekerek nélkül ott egyszer űen fogadhatnak egy ladikost, aki elcsorog velük egészen Alku városáig. Ez egy újabb napot venne igénybe. És azután? Ragaszkodna a szerz ődésemben foglaltakhoz? Ez értelmetlennek t űnt, így Szerén úgy gondolta, Buruk egyszer űen útjára engedi majd, legalább a háború idejére, s akkor szabadon hazamehet Letherasba. De Sápadt Buruk még nem beszélt err ől. Sőt, igazság szerint nem is beszélt túl sokat azóta, hogy elhagyták a hirót falut. Szerén megfordult, amikor hallotta, hogy a férfi felmászott a csúcsra. Poros arcán patakokban csorgott a verejték, nyomában el őtűnt tűzpiros bőre arcán, nyakán. Szerén visszasétált hozzá. – Akkor itt most pihenünk egy kicsit. A férfi köhögött, majd megkérdezte: – Miért? – A szó, akár a gonosz kis morgás, úgy hangzott. hangzott. – Mert szükségünk van rá, Buruk. – Neked nincs, a nevemben meg miért miért beszélsz? Jól vagyok, Akvitor. Vezess a folyóhoz! Szerén csomagjában volt mindkettejük felszerelése, és az összes élelem is. Kivágott egy kis fát, és legallyazta, s Buruk mindössze ezt a rögtönzött túrabotot tartotta magánál. Egykor finom ruhái elrongyolódtak, harisnyáját kiszaggatták az éles kövek. Állt Szerén el őtt, zihálva szedte a leveg őt, kétrét görnyedt, s a botjára nehezedett.
– Pihenni akarok, Buruk – mondta mondta egy perc múlva. – Te azt teszel, amit akarsz. – Nem bírom elviselni, hogy figyelnek! – sikoltotta si koltotta hirtelen a keresked ő. – Egyfolytában figyelnek! Azok az átkozott árnyékok! Nem bírom! – Azzal nekilendült, s Szerént megkerülve elindult az ösvényen. Szerén visszafordult a csomagjához, s ismét a hátára vette. Egy dologban nagyon is egyetértett Burukkal – minél hamarabb útjuk végére érnek, annál jobb. Megindult Buruk nyomában. Tucatnyi lépés után utol is érte, aztán lehagyta. Mire Szerén elért a tisztásra, ahol évszázadokkal korábban a határt megállapították, Sápadt Buruk ismét eltűnt valahol az ösvényen. Megtorpant, ledobta a zsákját, odasétált a csiszolt, fekete üvegfalhoz, s felidézte, mikor simult oda utoljára ehhez a furcsa – és furcsán barátságos – felülethez. Vannak titkok, melyekre nem derül fény sosem, és vannak olyanok, melyekr ől a véletlen összjátéka vagy a sors furcsa szándéka nyomán fellebben a fátyol, s el őtűnik a szörny ű igazság. Tenyerét a meleg, üveges falnak nyomta, és érezte, hogy valamiféle gyógyító er ő áramlik át a testébe. A falon túl az alakok szüntelenül mozogtak, és ügyet sem vetettek rá. Sokkal jobb, mint az árnyak folyamatos kémkedése. Olyan volt, mint mindig. Szerén a falhoz nyomta a homlokát, és lehunyta a szemét. És suttogást hallott. Egy nyelv, mely a Tiste Edurokéhoz hasonlatos. Küszködött a fordítással, de aztán érteni kezdte. – …amikor ő , aki parancsol, legyő zhetetlen. Nem lehet megverni. – És most a mi haragunkon haragunkon él. A mi kínunkat táplálja. – A háromból egy visszatér. visszatér. A megváltás nekünk… – Ostoba! Minden halálból halálból új hatalom születik. A győ zelem lehetetlen! – Nincs számunkra hely. hely. Csak szolgálunk. Csak Csak iszonyatot vérzünk, és kezd ő ődik dik a mészárlás… – A miénk is. – Igen, a miénk is. – Gondolod, hogy eljöhet még? Hiszi még valaki, hogy újra eljön? Eljön, én tudom biztosan. A fényes kardjával. Ő a felkel ő ő nap, és a felkel ő ő nap mindig eljön, s kerget minket, darabokra vág azzal az éles, halálos fénnyel… – A kiirtás pedig éppen ránk férne… halott szilánkokká lennénk… vége vége lenne ennek… – Valaki itt van velünk. – Ki? – Egy halandó velünk van. Két Úrnő egyazon Kunyhóban. Ő az egyik, és itt van velünk. Itt van, és hallgatja, hogy mit beszélünk. – Lopjuk el a szellemét! – Vegyük el a lelkét! – Engedj ki minket! Szerén elhátrált a fekete faltól. Tántorgott, tenyerével befogta a fülét, és ingatta a fejét. – Elég! – nyögte. – Többet ne! Kérem! – Térdre ereszkedett, s mozdulatlanul várt, míg a hangok, a sikolyok végre elhaltak körülötte. – Úrn ő? – suttogta. – Nem vagyok senkinek az úrn ő je. Csak egy újabb vonakodó… szerelmese a magánynak. Lelkemben nincs hely a hangoknak, a nagy szándékoknak… a lobogó tüzeknek. Csak a hamu maradt – pont, mint Hullban. A lehet őségek elmosódó hamvai. De eltér ően attól a férfitól, akit – egyszer úgy hitte – szeretett, ő nem térdelt le a bizonyosság új ikonja el őtt. Nem adagolt magának újfajta drogot, mely függ őségbe taszíthatta volna. Nem akart új gazdát életében. Nem vágyta a barátságok terhét sem. Recsegő hang a háta mögül. – Mi bajod van? A fejét rázta. – Semmi, Buruk. – Fáradtan talpra kecmergett. – Elértünk hát a határhoz. határhoz. – Nem vagyok vak, Akvitor. – Menjünk még egy kicsit, aztán letáborozhatunk. – Gyengének hiszel, ugye? Szerén ránézett. – Belebetegszel a kimerültségbe, Buruk. Én is. Mi értelme h ősködni? A férfi arcán átsuhant a fájdalom, gyorsan el is fordult. – Hamarosan megmutatom. – Mi lesz a szerz ődésemmel? Buruk nem fordult vissza. – Bevégeztetett. Amint elérünk Alku városába, felmentelek a további szolgálat alól.
– Úgy legyen – felelte a n ő, s a csomagjához lépett. Tábortüzet raktak az utolsó adag fából. Úgy t űnt, a szellemeket cseppet sem zavarja a határ holléte – ott röpködtek a lángok fényén túl. Fokozott érdekl ődést mutattak iránta, és Szerén tudta is, hogy miért. A szellemek okozták ott, a fal mögött. Megjelölték. A Kunyhó Úrn ő je. Úrnők . Ketten vannak, és azt hiszik, én vagyok az egyik. Hazugság, tévedés. Melyik Kunyhóé? – Fiatal voltál – szólalt meg hirtelen Buruk –, amikor el őször megláttalak. – Te meg boldog voltál, Buruk. És akkor? akkor? – Boldogság. Ah, milyen ismer ős maszk! Igaz, gyakran viseltem akkoriban. Örvendezve kémkedtem, árultam el, tévesztettem meg embereket, és boldogan néztem még a kezemen id i d őnként megjelen ő vért is. – Mir ől beszélsz? – Az adósságaimról, Akvitor. Igen, kívülr ől úgy tűnik, egy tiszteletre méltó keresked ő vagyok… nagy vagyonnal. – És ki vagy valójában? – Ott vagyok, ahol az álmok elt űnnek, Szerén Pedak. Annál az omladozó épületnél, ami egykor önbecsülés volt. Állsz, túlságosan be vagy rezelve ahhoz, hogy megmozdulj, s csak figyeled, hogyan mozognak kezeid, hogyan zúznak szét minden álmot, igazi arcod minden tisztességes vonását a maszk mögött. Nem segít, ha az igazságról beszélünk… Szerén egy ideig töprengett, majd szeme résnyire sz űkült. – Zsarolnak. – Buruk nem tiltakozott, így folytatta: – Adós Adós vagy, nem igaz? – Az adósságok apránként születnek. Alig észrevehet őek. Ideiglenesek. És cserébe azt kérik, tegyen meg az ember valamit. Valami gonoszságot, árulást. És ezzel megnyerik. Újra adóssá válik az illet ő, cserébe a titokért, hogy ne fedjék fel a b űnt, ami aztán egyre nagyobbra dagad. Mert ha van lelkiismerete az adósnak, akkor érzi b űne növekedését. – Egy percig hallgatott, majd felsóhajtott. – Irigylem azokat, akiknek nincs lelkiismeretük! – Nem tudsz kiszállni, Buruk? Nem nézett fel, a lángokat bámulta. – Hát persze, hogy ki tudok szállni – mondta könnyedén. könnyedén. A hangnem, amely annyira ellentétes volt az elhangzottakkal, valahogy megrémítette Szerént. – Tedd magad… haszontalanná, Buruk. – Igen, úgy t űnik, ez lesz a módja, Akvitor. És igyekszem pontosan ezt tenni – felállt. – Ideje aludni egyet. Már csak a folyóig kell eljutnunk, le a hegyr ől, és egészen Alkuig áztathatjuk a lábunkat a folyó h űs vizében. Egy ideig még ébren maradt, túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodjon, s túl tompa ahhoz, hogy félelmet érezzen. A tűz felett a szikrák és csillagok zavartalanul ragyogtak. A következő napon, alkonyatkor a két utazó elérkezett a Kraig Pihen ő be, s látták, hogy a három roggyant bodegát egy ezred sátrai s átrai veszik v eszik körül. Katonák nyüzsögtek mindenfelé, és a kiköt ő ben egy díszes hajó állt, melyen a király lobogója lebegett a gyenge szélben. A lobogó alatt a Kréda jele látszott. – Itt egy csapat varázsló – mondta Buruk, miközben a tábor felé baktattak az ösvényen. Át kellett haladniuk rajta, úton a dokk felé. Szerén bólintott. – És a katonák kíséretet alkotnak. Még nem lehettek összecsapások, ugye? Buruk vállat vont. – Talán a tengeren. Azt hiszem, megkezd ődött a háború. Szerén kinyújtotta a kezét, és megállította Burukot. – Ott, azok hárman! A kereskedő felmordult. A három kérdéses alak éppen a sátrak egyikéb ől lépett elő. A közelben álló katonák megtartották a távolságot, de nagyon figyeltek, ahogy a varázslók egy percre összegy űltek, félúton a tábor és az utazók között. – Ő ott kékben… felismered, Akvitor? A nő bólintott. Nekal Bara volt, Alku mágusa, akinek hatalma csaknem felért a Krédáéval.
– A fekete bundát visel ő férfi mellette Arahathan, a Hideg Agyag Zászlóalj varázslóparancsnoka. A harmadikat nem ismerem. – Enediktál – mondta Buruk. – Arahathannal egyenrangú, ő a Kígyóöv Zászlóaljban parancsnok. Az északi er ők három leger ősebb mágusa áll el őttünk. Egy rituálét készítenek el ő. Szerén elindult feléjük. – Akvitor! Ne tedd! Szerén ügyet sem vetett Burukra, csak ledobta a zsákját a földre. Ezzel fel is hívta magára a három mágus figyelmét. A félhomályban látta, hogy Nekal Bara felvonta a szemöldökét. – Szerén Pedak Akvitor. Kóbor rád mosolygott ma! ma! – Támadásra készültök – felelte Szerén. – Nem szabad megtenni! – Nem utasíthatsz bennünket – mordult fel Enediktál. – A falvakra akartok lecsapni, igaz? – Csak azokra, melyek közel vannak a határhoz, és elég messze ahhoz, hogy teljes csapást mérhessünk rájuk… a hegyek miatt nem csap vissza a hullám, érted? Ha Kóbor kegyes hozzánk, az edur seregek már össze is gyűltek ezekben a falvakban. – Kiirtjuk az önelégült disznókat – mondta Enediktál. – És ez az ostoba háború véget ér, miel őtt még elkezdődött volna. – Gyerekek is lehetnek ott… – Az ő bajuk. A három mágus ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és elkezdtek helyezkedni, húszlépésnyire egymástól. Az ösvény irányába néztek, szemben álltak a hegyekkel. – Ne! – kiáltotta Szerén. Katonák vették körül, sötét, haragos tekintettel. Egyikük megszólalt. – Vagy ez, vagy a csatamez ő, asszony! Ott pedig meghalnak az emberek! Ne mozdulj, és ne szólj semmit! Sápadt Buruk is melléjük lépett. – Hagyd, Akvitor. Szerén ránézett. – Szerinted nem torolja meg? Visszaveri a támadást, Buruk. Tudod, hogy ez lesz! – Talán nem maradt elég ideje – felelte a keresked ő. – Lehet, hogy a saját faluját meg tudja védeni, de a többit? Villanásra lett figyelmes. Odakapta a fejét, s látta, hogy csak az egyik mágus, Nekal Bara maradt. Aztán észrevette, hogy megvan Enediktál is – kétszáz méterre. Megfordult, és a harmadik mágust is megtalálta, szintén kétszáz méterre, csak a másik irányba. Újabb villanások következtek, s a mágusok ezúttal megduplázták a távolságot Nekal Barától. – Szétterjednek – jegyezte meg Buruk. – Nagy rituálé lesz! Megszólalt az egyik katona. – A Kréda maga is dolgozik ma este! Ezen a három varázslón, és a másik két csapaton keresztül, akik egy-egy mérföldnyire vannak t őlünk. Négy faluból hamarosan csak hamu marad. – Ez egy nagy hiba! – jegyezte meg Szerén. Valami alakult a mozdulatlan varázslók között. Kék és zöld fény feszült közéjük, mintha villámlás csavarodott volna a mágusokat összeköt ő láthatatlan kötélre. A fény úgy dagadt, akár a tengeren a tajték, recsegett-ropogott, és ostorcsapásszer ű szikrák pattogtak ki bel őle. A hang sziszegésb ől lassan üvöltéssé fokozódott. A fény vakítóvá er ősödött, s egyre több szikra pattogott ki belőle. A villám-kötél ott csavarodott-tekeredett a varázslók között, s túlnyúlt a három láthatón azokhoz is, akiket Szerén nem láthatott. Figyelte a duzzadó er őt, s a kicsapódó ostorokat, melyek mintha egy polip karjai lettek volna. S a polip sodródott, csapkodott, egyre gyorsabban. A sötétség visszavonult a villámló energiakötél útjából, az árnyak vadul táncoltak. Kiáltás harsant. A hullámzó lánc elszabadult, s az elszakadás dörejét ől megremegett a föld Szerén talpa alatt. Alakok tántorodtak meg, ahogy a hullám az ég felé tört, s kioltotta az éjszakát. Gerince vakítóan zöld fény volt, a nyomában támadó fal áttetsz ő okker, melyet habcsíkok sz őttek át meg át. A fal elnyelte az északi falat, s a gerinc csak emelkedett tovább, ahogy az er ő az ég felé tört. A mágusok körül megfeketedett, majd fehér hamuvá esett szét a f ű. A hamut a szél gyorsan felkapta. Az üvöltő zúgáson túl egy sikoly, majd több kiáltás harsant. Szerén látta, hogy egy katona magatehetetlenül el őrebukik, neki a hullámfal tövének. Az magával ragadta, letépte páncélját, ruháját, majd
haját és b őrét, s vérét kiontva a húsát is letépte a csontokról. A szerencsétlen még összecsuklani sem tudott, a szél már a csontjait is magával ragadta, s nyomában nem maradt más, csak egy sárba ragadt csizma a feltört földön. A vér bíbor felh ő formájában felemelkedett, elhalványult, majd elt űnt a magasban. Szerén fülébe hideg szél fütyült. Leroskadt, s az őt cibáló szél ellen az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Ujjait a kavicsos földbe vájta. A többiek ugyanezt tették körülötte. Egy újabb katonát rántott közben magával a hullám, sikolya szívszaggató volt. Az üvöltés hirtelen elhalt, mint amikor valakinek elakad a hang a torkában, s Szerén látta, ahogy a hullám alja felemelkedik, felgördül, akár egy hatalmas függöny, s ismét megmutatja az átkel őhöz vezető viharvert lankákat, majd a sápadt hegyeket is, ősöreg csúcsaikkal. A hullám megd őlt, és észak felé kezdett mozdulni – a gerinc fényei visszatükröz ődtek a különböz ő felületekr ől, a csúcsok közelében található hófoltokról, s a jég által simára csiszolt kövekr ől, melyek beteges zöld és arany színt öltöttek, mintha váratlan naplemente öltöztetné őket. Aztán a hegyek ismét fekete sziluettekké lettek. A hullám a hegyek mögé ereszkedett, végig a horizonton, ameddig a szem ellátott. Elt űnt a szemük el ől. Szeme sarkából Szerén látta, hogy Nekal Bara térdre esik. Hirtelen fény villant északon, s mintha viharos tenger csapódott volna a parti szikláknak. A fény felvetődött az éjszakai égre, ezúttal félelmetes karokkal, s csapkodó, vastag ostorokkal. Szerén furcsa, szürke mozgást látott a fekete hegyoldalon. A szürkeség gyorsan ereszkedett, közeledett feléjük. Villámcsapásként érte a felismerés. – Hasra, mindenki! Le a földre! A hullám elérte a lejt ő alját. A közeli domboldalba kapaszkodó pár csenevész fácska egyszerre d őlt el, mintha egy láthatatlan, óriási kéz fektette volna le. A hang becsapódott… …és furcsamód tompán tört körülöttük darabokra. Szerén kábultan felnézett. Látta, ahogy egy kijjebb es ő épület tetejér ől leszédülnek a cserepek, s elt űnnek a feketeségben. Nézte, ahogy az északi fal megbillen, majd összeomlik, s viszi magával az építmény maradványait is. Lassan négykézlábra emelkedett. Nekal Bara a közelben állt, haját, ruháját meg sem mozdította a körülöttük tomboló tomboló vihar. Sáros eső esett a furcsán s űr ű levegő ben. Égett fa és nyers, frissen szétzúzott k ő szaga terjengett körülöttük. Aztán a szél lecsillapodott, elállt, és csak az es ő maradt. Visszatért a sötétség, és ha égett is még t űz a hegyeken túl, nem látszott bel őle semmi ilyen távolságból. Sápadt Buruk tántorodott oda mellé, arca csupa sár volt. – Nem blokkolta, Akvitor! – nyögte. – Úgy lett, ahogy mondtam… nem volt ideje felkészülni. Egy katona felkiáltott. – Kóbor vigyen el bennünket, mekkora mekkora er ő! Jó oka volt annak, hogy a Lether királyság még soha nem vesztett egy háborúban sem. A Kréda csapata még Kékrózsa Ónix Varázslóit is elsöpörte. F ő papok, sámánok, boszorkányok és varázslók – egy sem állt meg sokáig a hatalmas er ővel szemben. Szerén rosszul volt. Hányingert érzett, és reményvesztettséget. Ez nem háború. Ez… mi is? Kóbor vigyázzon ránk, nincs is válasz, mert mert képtelenség szavakba önteni ezt a borzalmas mészárlást. Őrület. Égbekiáltó bű n. n. Mintha elfeledkeztünk volna a tisztességr ő ől. l. A sajátunkról és az ellenségér ő d ött. Nincs különbség ártatlanság és b ű n között, a puszta lét lett ől is. Maga a szó is törl ő ődött. büntetve. Az emberek akaratuk ellenére puszta szimbólumokká alakultak, vázlatos képvisel ő ivé ivé minden rossznak, minden kellemetlennek. Ezt kell hát tenni? Fogjuk az ellenség testét, és beoltjuk betegségekkel, melyek érintéssel is fert ő ő znek, lélegzetvétellel is terjednek? Aztán a betegeket kiirtjuk, nehogy tovább terjesszék a fert ő ő zést… – Kétlem – mondta Buruk üres hangon –, hogy lett volna id ő szenvedni. Igaz. Ez tehát ránk maradt. maradt. Nem védekeztek. Hannan Moszang, Rhuland, a rabszolga, Udinász, és Tollas Boszorka. Hull Beddikt. A nevek végigfutottak a fején, s hirtelen összeszorult a gyomra, mert felvillant el őtte… Trull Szengár arca. Nem. Én Hullra gondoltam. Nem… Miért ő? – De meghaltak! – Mind meghaltak – felelte Buruk. – Innom Innom kell valamit. Megfogta Szerén karját, s húzni kezdte. Szerén nem mozdult.
– Ugyan hová mennél? – Akvitor! A kocsma elég er ős építmény ahhoz, hogy átvészeljen egy ostromot. Szerintem a katonák is oda tartanak, hogy igyanak halott bajtársaik emlékére. Szegény ördögök! Úgy értem, a halottak. Gyere, Szerén! Kedvem volna költeni! Szerén pislogva megfordult. A varázslók is elt űntek már. – Esik az eső, Akvitor. Menjünk! Keze a karjára zárult. Hagyta, hogy a férfi elvezesse. – Mi történt? – Sokkot kaptál, Akvitor. Nem is meglep ő. Tessék, egy kis tea a kapitány készleteib ől. Élvezd a napsütést… mostanában úgyis ritkán volt benne részünk. A folyó sodrásában sebesen siklott a hajó. A nap halvány rézszínbe öltözött, de a víz felszínét csiklandozó szellő langyos volt. Szerén elvette a csészét a férfi kezéb ől. – Alkonyatra odaérünk – folytatta Buruk. B uruk. – Hamarosan meg kell látnunk lá tnunk a körvonalait. Vagy legalább a füstjét. – A füstje – felelte a n ő. – Igen, az is lesz. – Gondolkodtam út közben, Szerén. Szerén. Hamarosan megszabadulsz t őlem. – Nem mintha nem készülne amúgy is éppen háború… háború… – Mindenképpen feloldalak a szerz ődés teljesítése alól. Ránézett, próbált összpontosítani. Eltelt egy éjszaka a támadás óta. A kocsmában voltak. Zsivajgó katonák között. Cserkel őcsapatokat akartak indítani északnak a következ ő nap – vagyis ma. Kezdett visszaemlékezni a részletekre, a furcsa izgalom ragyogására, mely olyan sejtelmes volt, akár az olajlámpás fénye. – Miért tennéd ezt? – Már nincs rád szükségem, Akvitor. – Feltételezhet ő, hogy az edurok békéért fognak könyörögni. Szerintem több dolgod lesz, mint valaha, Buruk. – Belekortyolt a teájába. Buruk lassan bólintott, és az Akvitor egyfajta belenyugvást látott e mozdulatban. – Ó! – mondta. – Majdnem elfelejtettem! Haszontalanná kell válnod. válnod. – Igen. Kémnapjaimnak vége, Akvitor. – Jobb is így, Buruk. – Hát igen. – Maradsz Alkuban? – Igen, bizony. Végül is, ez az otthonom! otthonom! Nem áll szándékomban soha többet elhagyni. Szerén felhörpintette a teáját. Mentát érzett, és valamit, ami csiklandozta a nyelvét. Gondolataira lassan köd szitált. – Megmérgezted a teámat, Buruk. – A szavak elmosódtak. – Muszáj volt, Szerén S zerén Pedak. Az elmúlt este után. Nem hagyhatom, hogy tisztán tis ztán gondolkodj. Még nem. Most ismét aludni fogsz. Éjjel felébreszt majd az egyik dokkmunkás… gondoskodom err ől, s arról is, hogy biztonságban legyél. – Ez egy újabb… újabb árulás? – Érezte, hogy lehanyatlik a padra. – Az utolsó, drága. Emlékezz erre, ha tudsz: nem akartam, akartam, hogy segíts. – Hogy… segítsek. – Bár – tette hozzá vagy mérföldes távolságból – mindig a tiéd volt volt a szívem. Éles fájdalom a szeme mögött. Pislogva felnyitotta a szemhéját. Éjszaka volt. Egy köpönyeg takarta testét, egészen nyakig bele volt bugyolálva. A lassú ringatózás és a halk nyikorgás elárulta, hogy még mindig a hajó fedélzetén van, de az közben kikötött egy k ő pillérnél. Nyöszörögve felült. Csoszogást hallott, majd beúszott elé egy korsó. – Idd meg, kislány. Nem ismerte meg a hangot, de mindenesetre eltolta a korsót. – Ne, ez jó! – er ősködött a férfi. – Ez csak sör! Tiszta, h űvös sör. Elmulasztja a fejfájásodat. Ő azt mondta, fájni fog a fejed. És a sör nekem ilyenkor mindig segített, bármennyire is sokat ittam el őző este. – Én nem ittam sokat… – Mindegy, a lényeg, hogy álmod ál mod nem volt természetes. Nem nagy a különbség, érted? Gyere, kislány! Segítenem kell felkelned. De tudod, a feleségem nincs valami jól. Már háromszor harangoztak, mióta itt vagyok, és nem szeretem túl sokáig magára hagyni. De ő szépen fizetett. Kóbor tudja, többet, mint amit egy
becsületes ember egy év alatt megkeres. Csak azért, hogy itt üljek veled. Hogy biztonsággal felkelj és elindulj. Szerén talpra kecmergett, s a lecsúszó köpönyeg után kapott, de mellényúlt, így az a lábánál landolt. A dokkmunkás, egy görnyedt, töpörödött öregember, letette a korsót, és felvette a köpönyeget. – Fordulj F ordulj csak meg, kislány. Itt a kapocs. H űvös ez az éjszaka… reszketsz. Fordulj csak, ez az, így már jó. – Köszönöm. – A köpeny súlya húzni kezdte a nyakát, vállát, feje lüktetni kezdett. – Volt régen egy lányom, tudod? Egy nemes elvette t őlem. Adósság miatt, érted? Talán él még, talán már meghalt. Az a nemes gyakran váltogatta a lányokat. Még Letherasban. Nem maradhattunk ott, azok után nem. Esetleg láthattuk volna, vagy a tetemét… Mindegy, szóval magas volt, mint te. Ennyi. Tessék, igyál sört! Elfogadta a korsót, és gyorsan kortyolt hármat. – Ugye, máris jobb? – Most már mennem kell. Neked is… tudod, a feleséged miatt. – Kedves vagy, kislány. Tudsz járni? – Hol a csomagom? – Magával vitte, és azt mondta, majd érte mehetsz. A háza mögötti sufniban lesz. A sufniban, ezt nagyon kihangsúlyozta. Ne menj be a házba, ezt mondta. Nagyon kikötötte… Szerén azonnal a létrához fordult. – Segíts! Durva kezek ragadták meg a karját, és segítették felfelé a létrán. Aztán a combját nyomta felfelé az öreg. – Ennyit tehettem, kislány – nyögte, amikor már már sehogy sem érte el, nem tudta felfelé tolni. Szerén kimászott a mólóra. – Köszönöm, barátom – mondta. A város csendes volt, néhány csaholó kutyától eltekintve az egyik raktár mögött. Szerén id őnként megmegszédült, miközben rohant végig az utcákon. De a dokkmunkásnak igaza volt – a sört ől tényleg enyhült a fejfájása. Így tisztábban tudott gondolkodni – talán túlságosan is tisztán. Elért Sápadt Buruk otthonához, egy régi, de jól karbantartott házhoz a folyóparti raktárak mögötti utcák egyikében. Nem szűr ődött ki fény az ablakdeszkák mögül. Szerén fellépett a lépcs őn, és belerúgott az ajtóba. Négy rúgás után az ajtó megadta magát, addigra a szomszédok is felébredtek. Kiáltások harsantak, hívták az őrséget. Valahol az utcában csilingelni kezdett egy cseng ő. Az összetört ajtó nyomában belépett a házba. Sehol egy szolga, semmi mozgás, semmi hang. A sötét folyosón át felment a lépcs őn a következ ő szintre. Ujabb folyosó következett, aztán egy ajtó, mely Buruk hálószobájába vezetett. Bement. Ott lógott a gerendáról, arca puffadtságát nem rejtették el az árnyak. A keskeny ágy mellett egy felborult szék szomorkodott. Szerén torkából kiszakadt egy dühös, fájdalmas kiáltás. Lentr ől csizmás léptek dübörögtek a lépcs őn. Felsikoltott ismét, de ez a sikoly már rekedt szipogásba fulladt. Mindig a tiéd volt a szívem. A füst nagy felh őkké gomolygott, majd visszaereszkedett, és szürke köpönyegként terült szét az északi vidéken. Elhomályosított mindent, de nem takart el semmit. Hanradi Khalag cserzett arca nyugodt volt és üres, nem árulkodott érzelmekr ől a távoli pusztítás láttán. A merudák vezére mellett állva Trull Szengár csendben maradt, s azon töprengett, vajon miért csatlakozott hozzá a vezet ő éppen most, amikor a harcosok tömege tábort bontott körülöttük az erd ős lankákon. Hull Beddikt igazat mondott – szólalt meg a vezér rekedtes hangon. – Megel őző csapást mértek ránk. Beneda, hirót és arapa falvak lettek semmivé. Északon vörös t űz világította be az éjszakát. Legalább négy falu lett oda, s köztük volt Trullé is. Elpusztult az otthona. Megfordult, hogy végignézzen a lankákon. Mindenfelé nyüzsögtek a harcosok, edur asszonyok és rabszolgáik, öregek és gyerekek… Nincs már visszaút. A lether varázslat megsemmisítette otthonainkat… de az otthonaink üresek voltak, a falvainkban f alvainkban csak a varjakat hagytuk.
És egy maréknyi szerencsétlen nereket. Bel ő őlük lük már csak hamu maradt. – Trull Szengár! – szólalt meg Hanradi Khalag –, szövetségeseink is megérkeztek múlt éjjel. Háromezren vannak. Láttak téged. Úgy t űnik, jól ismernek, ha csak hírb ől is. Tomad Szengár fiai közül is f őképpen téged. A vezető jüket Dominánsnak nevezik. Népe többi tagjához képest elég el ég nagydarab, hajában több az ősz szál, mint a fekete. Neve B'nagga… – Ez engem nem érdekel, Törzsf őnök – vágott közbe Trull. – Őket is éppen úgy kihasználták, mint minket, és még messze nincs vége. Nem ismerem B'naggát. – Mint mondtam, ő ismer téged, és beszélni akar veled. Trull elfordult. – Jobb, ha elfogadod az igazságot, Trull Szengár… – Egy nap megértelek téged, Hanradi Khalag. Az énedet, amit oly jól rejtegetsz. Hannan Moszang a maga oldalára állított. Most pedig letérdeltél a fivérem, a császár el őtt. A trónbitorló el őtt. Ez lenne a törzsek egyesítése? Ez lenne a jöv ő, amit elképzeltél? – Trónbitorló. Ha ilyen szavakat használsz, hamarosan halott vagy vagy kirekesztett leszel. Trull felmordult. – Rhuland a nyugati sereggel van… – De a szellemek most őt szolgálják. – Ah, tehát már bels ő kémeink is vannak? Egy császár, aki fél népe tagjaitól. Egy császár, aki nem bírja a kritikát. Valakinek szólnia kell a józan ész nevében! – Ne beszélj err ől többet! Nekem ne! Elutasítok mindent, amit mondtál. Ostoba vagy, Trull Szengár. Ostoba. Haragod irigységb ől fakad. Err ől van csak szó, nem többr ől. – Megfordult, és visszasétált a keskeny kis ösvényen, s egyedül hagyta Trullt a völgyi ösvények fölé emelked ő kis fokon. Trullnak nem jutott eszébe megnézni, hogy a hadvezér tényleg elvesztette-e az árnyékát. Egy hegyfok, ahonnan lenézhet, hogy lássa a fák között nyüzsg ő ezreket. Három szárazföldi hadsereg és négy flotta – a Tiste Edurok teljes népe. Az el őtte elterülő tábor egy mérföld széles és két mérföld hosszú volt. Trull még sosem látott ennyi edurt egy helyen. Hirótok, arapák, szolanták, benedák. Mozgást látott a periférián, a Fear által kormányzott táboron túl – kis, sz őrmés alakok nyüzsögtek arra, és Trull szívébe jeges gy űlölet költözött. A mi… szövetségeseink. A jekkák. Megidézte őket az edur, akit megöltek. A kard imádói. Az elmúlt éjszaka, alkonyattal kezd ődően eltűnt a rémálomba ill ő varázslathullám mögött. A lether mágusok hihetetlen er őket mozgattak meg. Elképeszt ő kegyetlenséggel. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy ez egy olyan háború lesz, melyben nincs kegyelem, ahol a hódítás és népirtás a letherek számára mindenképpen egyet jelent. Trull eltöprengett, hogy Rhuland vajon hasonló választ kíván-e adni. De nekünk nincs már otthonunk, ahová visszatérhetnénk. Nincs más választásunk, mint meghódítani a déli vidéket. Letherast. Nem rombolhatjuk le a városokat… ugye? Nagy levegőt vett. Ismét beszélnie kell Fearrel. De fivére már fejest ugrott a hadsereg vezet ő jének szerepébe. El őőrse, mely fél napja indult el, lassan megpillantja Fels ő Er ődöt. A hadsereg átkel a Katter-folyón a Keskeny-toroknál, ahol egy évszázados k őhíd áll szilárdan, majd elkanyarodik, és csatlakozik az el őőrshöz. És csata lesz. Fear szemében a kérdések ideje már lejárt. De én miért nem tudok ugyanígy érezni? A bizonyosság, a sorsszer űség érzete elkerülte Trullt. Elméje nem pihent, folyton azon töprengett, hogy milyen borzalmak várnak rájuk. Elindult lefelé az ösvényen. A jekkák is ott voltak, kontingensként Fear seregében. Emlékeztette magát: senki sem kényszerítheti, hogy beszéljen velük. Mindenfelé edur harcosok öltötték magukra páncélzatuk darabjait. Az asszonyok védelmez ő varázsigéket kántáltak, hogy a láthatatlanság hálóját sz ő jék az egész tábor köré. Szellemek suhantak ide-oda a fák között – legtöbbjük déli irányba repült, a szoroson át a déli területekre. Itt-ott démoni alakok is tornyosultak mozdulatlanul a sok újonnan kitaposott ösvény között, melyek a csúcsra vezettek. Teljes páncélzatban voltak, ennek darabjai elzöldült bronzból készültek, fejüket nehéz sisak védte, a viharvert állvéd ők messze az állcsonton túl nyúltak, nem látszott az arcuk. Bárdok, pallosok, kétél ű balták, buzogányok, barbár fegyverek egész tárháza volt náluk. Egyszer, nem is olyan régen, az ilyen megidézett démonok ritkaságnak számítottak, a rituálé – melyet n ők vittek véghez – hízelgésre, hamis ígéretekre épült, és végzetes árulással végz ődött. A lényeket megkötözték, kénytelenek voltak harcolni a háborúban, mely nem az övék volt, ahol az egyetlen
szabadulás a halál lehetett számukra. Több százan voltak Fear seregében. Trull rosszul volt már a gondolattól is. A sátorok bontásában a gyerekek segédkeztek. Kitépték őket az ismert kis világukból, újfajta ösvényre terelődött nevelésük. Ha mégsem jön be a taktika… Fear egy tűzhely maradványai mellett állt, melynek füstje még ott gomolygott a bokájánál. Két oldalán két k'risnan állt, akiket a császár csatolt a csapatokhoz. Jelen volt Hanradi Khalag is. Egy jekka közeledett feléjük, valószín űleg az, akit a meruda f őnök emlegetett – erre utalt a vad, acélszürkével csíkozott sörény a lapos, számtalan harci sérüléssel csúfított arc. Ujjatlan fókab őr ingér ől rojtok és kagylóhéjak lógtak. Kerek hasa alatt futó keskeny szíjáról pedig más trófeák lógtak – edur páncélzat és ékszerek darabkái. A múltbéli ellentétek komor bizonyítékai. Hogy is nevezte Hanradi? A Domináns. B'nagga. A jekka szeme sárga volt, fehérje szürkés, zavaros, kék erekkel átsz őtt. Félőrültnek látszott. Elmosolyodott, el ővillantak hegyesre reszelt fogai. – Látod, ki jön, Fear Szengár? – Furcsa akcentussal beszélte az arapa nyelvjárást. – Az, akit nem tudtunk legyőzni! Trull elkomorodott, ahogy fivére hátrafordult hozzá. A Dominánshoz fordult. – Délen nem találsz egy árva jégmez őt sem, jekka! – Rüh és vedlés, Gyilkos. Egyetlen ellenség sem s em tölti el szívünket ekkora rettegéssel. – Szélesed ő vigyora csak kihangsúlyozta a szavai mögött rejl ő iróniát. – Fear Szengár, büszke lehetsz a fivéredre! Vadászaim újra meg újra megpróbálták legy őzni ezt a harcost egyéni párbajban. Bármilyen irányból támadtak, nem számított. Megverte mindet. Még sosem láttunk ilyen fürgeséget, ilyen tehetséget! – Az összes tanítványom közül, B'nagga – mondta Fear –, Trull volt és maradt a legjobb. Trull csak bámult, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. – Ebből elég. Fear, beszélt hozzánk a császár a szellemeken keresztül? Hangot adott elégedettségének, hogy a lether varázslat fuccsba ment? Köpköd dühében? Az egyik k'risnan szólalt meg. – Egyetlen edur sem veszett oda, Trull Szengár. S ezért Hull Beddiktnek lehetünk lehetünk hálásak. – Ah, persze! Az árulónak! És mi a helyzet a faluban táborozó nerekekkel? A varázsló vállat vont. – Nem parancsolhattunk nekik. – Ne légy haragos, fivérem! – mondta Fear. – A pusztítást a letherek hozták, nem mi. – Igaz. És most rajtunk a sor. – Igen. A szellemek jelentették, hogy hadsereg közeledik az átkel őhöz. Ó, ne! Máris? B'nagga felnevetett. – Tőrbe csaljuk őket? Előreküldjem a farkasaimat? – Még M ég nem értek a hídhoz – felelte Fear. F ear. – Arra számítok, s zámítok, hogy megpróbálják majd megakadályozni az átkelésünket, ha nem mi érünk el ő bb oda. Jelenleg lassú menetelésben közelednek, s nem számolnak lehetséges ellenállással. – Ez nyilvánvaló nyi lvánvaló – mondta Hanradi. – Melyik parancsnok akarná hegynek fölfelé támadni az ellent? Ez csak próbálkozás. Az els ő összecsapás után vissza fognak vonulni. Vissza, Fels ő Er ődig. Fear, alaposan meg kellene tizedelnünk őket útközben! – B'nagga, küldd el őre a farkasaid felét! Tartsák szemmel az ellenséget, de ne legyenek láthatóak! A k'risnan, aki korábban is beszélt, ismét megszólalt. – Fear, a hadsereggel egy máguscsapat is érkezik. Fear bólintott. – Hívjuk vissza a szellemeket, úgy egytucatnyi kivételével. Ezzel meger ősítem a hitet, hogy ezek a szellemek azon a vidéken laknak, azért vannak csak ott. Nem szabad, hogy az ellenség gyanút fogjon. Hanradi Khalag, a harcosoknak készen kell állni a menetelésre. Te vezeted őket. – Napkelte után pár harangszóval már úton is leszünk. Trull a távozó meruda vezér után nézett, majd megszólalt. – Azok a lether mágusok nagy galibát okozhatnak. A k'risnan felmordult. – Trull Szengár, méltó ellenfeleik leszünk. – A két varázslóra nézett. – Törzsf őnökök fiai. Annyi id ősek vagytok, mint Rhuland. A k'risnan sokattudóan elmosolyodott.
– Hannan Moszanghoz kapcsolódunk, s rajta keresztül a császárhoz. Trull Szengár, az er ő, amivel most rendelkezünk, hatalmasabb és félelmetesebb, mint bármi, amit eddig az edurok uraltak. – És ez téged nem aggaszt? Mi ennek az er őnek a jellege? Tudod egyáltalán? Tudja Hannan Moszang? Rhuland? – Az er ő a kardon keresztül jut a császárig – felelte a k'risnan. – Ez nem válasz… – Trull! – csattant cs attant fel Fear. – Elég volt! Kértelek, hogy állíts össze egy csapatot a mi falunkból. Készen vagy? – Igen, fivérem. Ötven harcos, fele vértelen vértelen kardú, ahogy parancsoltad. – Szakaszokat alakítottál, és kinevezted a vezet őiket? Trull bólintott. – Vezesd őket a hídhoz! Foglaljátok el a stratégiai pontokat a túloldalon, és várjatok, míg Hanradi csapatai elérnek hozzátok – nem valószín ű, hogy hosszan kell majd várakoznotok. – És ha a letherek is küldenek el őőrsöt, és az ér oda el ő bb? – Mérd fel erejüket, és ennek megfelel ően cselekedj. De Trull, csak semmi utolsó harcállás! Egy rajtaütés bőven elég lesz ahhoz, hogy lassítsa az ellent, f őleg, ha nem tudják meg, hogy pontosan mekkora er ő áll mögötted. Most gy ű jtsd össze a harcosaidat, és indulj! – Igenis. Nem lett volna értelme tovább er ősködni, mondogatta magában, miközben csapatai felé vonult. Senki sem akarta meghallgatni. Az önálló gondolatokat gyorsan és szívesen kitiltották a társadalomból, helyébe a kérdések nélküli engedelmesség került. S ami még rosszabb, Trull képtelen volt visszafogni magát. Hiába látta, hogy sötétedik a haragtól a sok kedves arc körülötte – amiért képes önálló véleményt alkotni, véleményt, mely ellentétes az ő gondolkodásukkal –, képtelen volt csendben maradni. Nőtt körülötte a feszültség, és minél jobban er ősödött, annál jobban megmakacsolta magát. Gyanította, hogy közben éppen olyan reakcióssá vált, mint ők, csak ellentétes érzelmekkel, s hiába harcolt a demagógia ellen, tudta, a csatát szinte biztosan elvesztette. Az ilyen gondolatütköztetéseknek semmi haszna – eredménye nem lehet más, mint elszigetel ődés és a bizalom elvesztése. Harcosai felkészülten, összepakolt holmikkal, páncélzatukat felöltve várakoztak. Trull mindet ismerte név szerint, s arra törekedett, hogy mind tehetségben, mind pedig hozzáállásban kiegyensúlyozott csapatot hozzon létre. Tudta, hogy többen közülük vonakodtak a parancsnoksága alá kerülni, hiszen háborúellenes nézetei már közismertté váltak. Ennek ellenére azt is tudta, hogy engedelmeskedni fognak neki. Nem volt köztük egy nemes sem. Trull csatlakozott a harcoshoz, akit kapitányának választott. Ahlrada Ahn Trull mellett tanult, kedvenc fegyvere a meruda szablya volt. Balkezes volt – ez ritkaságnak számított az edurok körében –, de másik kezében egy rövid pengéj ű kis kést használt a közelharcoknál. Szablyája markolatánál szurony tüskék sorakoztak, melyeket azért helyeztek oda, hogy csapdába ejtsék az ellenfél kardhegyét vagy dárdahegyét, s mivel a harcos szüntelenül gyakorolta ennek használatát, bal csuklója már a kétszeresére dagadt. Trull nemegyszer látta, ahogy saját gyakorlódárdája kettétörik Ahlrada vállsajdító csuklómozdulata hatására. A harcos gy űlölte őt, bár ennek okát Trullnak még nem sikerült kiderítenie. Bár most, ismerte be, Ahlrada valószínűleg újabb indokot talált. – Kapitány…? A sötét szempár kerülte az övét. Mindig kerülte. Ahlrada b őre sötétebb volt, mint bármelyik eduré, akit Trull ismert. Hosszú, kibontott hajába színtelen csíkok vegyültek. Szellemek kavarogtak körülötte – újabb furcsaság, ami csakis erre a harcosra volt jellemz ő. – Vezér…? – felelte. – Tudasd az őrmesterekkel, hogy indulunk. Minimális felszereléssel megyünk… gyorsan kell utaznunk. – Megvagyunk. Csak rád vártunk, Vezér. Trull a saját felszereléséhez lépett, vállára vette kis b őrtarisznyáját, majd kiválasztott négy lándzsát a tartójából. A többit a lether rabszolgák hozzák utánuk, a hadsereg törzsével, mely óvatosan indul majd dél felé Trull és Hanradi csapatai nyomában. Amikor visszatért, látta, hogy a serege már talpon van, s minden tekintet rászegez ődik. – Futnunk kell, harcosok. A déli hídf ő a cél. Amint átértünk a szoroson, szakaszokra oszlunk, és úgy haladunk tovább, az ösvényt elhagyva, a hídig. Így gyorsak és észrevehetetlenek is leszünk egyszerre. Az egyik őrmester megszólalt. – Vezér, ha elhagyjuk az ösvényt, lassabbak leszünk. – Akkor jobb, ha mihamarább indulunk, indulunk, nem igaz?
– Vezér! – er ősködött az őrmester. – Veszítünk sebességünkb ől… – A szoroson túl nem bízom az ösvényben, Kanarth! Most pedig induljunk! – Gondolatban jól leszidta magát. Egy vezér nem magyarázkodik. A parancs elhangzott. És persze, tette hozzá magában némán, egy őrmesternek nem is illene akadékoskodnia. A küldetés határozottan baljóslatúan kezd ődött. Egy szakasz ment elöl, mögöttük Trull, aztán a többi szakasz, a sor végén Ahlradával – így indult a csapat futva a szoros felé. Gyorsan maguk mögött hagyták a tábort. Aztán a számukra biztosított ösvényen keresztül átvágtak Hanradi Khalag csapatain is. Trull örömmel és megkönnyebbüléssel üdvözölte a tempót, mellyel haladtak – az elme kikapcsolhat az egyenletes ritmus mellett. Az erd ő lassan eltörpült, megritkult mellettük, ahogy közeledtek a szoroshoz. Miközben ők másztak, a nap is mászott felfelé a színtelen égbolton. Úgy a délel őtt közepe táján megérkeztek a szoros déli oldalához. Trull elégedetten látta, hogy a harcosok egyike sem fulladt ki, ehelyett lassan, egyenletesen szedték a leveg őt, hogy lassítsák szívük dobogását. A futásnak és a melegnek köszönhet ően természetesen mind megizzadtak. Ittak egy kis vizet, aztán ettek egy kevés szárított lazacot és feny őmagos pástétommal töltött piskótát. Kipihenten, éhségüket csillapítva a harcosok szakaszokká alakultak, s megkezdték a lassú, csendes ereszkedést a ritkás erd ő ben, az ösvény két oldalán. Trull úgy döntött, hogy a Kanarth által vezetett szakasszal tart. Az ösvény nyugati oldalán, attól harminclépésnyi távolságban kezdtek csendben lefelé ereszkedni. Volt még egy szakasz, mely náluk is nyugatabbra volt az ösvényt ől tizenöt lépésnyivel, és a két csapat közötti vonalon, harminclépésnyível mögöttük haladt egy harmadik szakasz. Ugyanezt a mintát követték a keletre osztott szakaszok s zakaszok is. Kanarth őrmester nyíltan kimutatta ellenérzéseit, folyamatosan tört el őre míg már a sarkában taposott a vezető harcosnak. Trull vissza akarta inteni, de Kanarth úgy tett, mintha ott sem lenne. Aztán félúton lefelé a lejt őn az élen haladó megtorpant, leguggolt, s fél kézzel hátraintett Kanarthnak, hogy álljon meg ő is. Trull és a többiek is megtorpantak. Ereszkedés közben egyre s űr ű bb lett körülöttük az erd ő, hadseregnyi fekete feny őtörzs állta a szabad kilátás útját tizenöt lépésnyi távolságon túl. Az aljnövényzet ritka volt, de maga a lejtő egyenetlen és veszélyes, tele mohos törzsekkel és rothadó rönkökkel. Egy pillantás jobbra, s már látta, hogy a másik szakasz legközelebbi harcosa tucatnyi lépéssel lejjebb jár, mint ők – ő is megtorpant, fél kezét felemelte, s tekintete Trullra szegez ődött. Elöl az élen cserkel ő harcos Kanarthnak pusmogott. Egy perc múltán az őrmester visszafordult, és óvatosan visszaosont oda, ahol Trull és a többiek várták. – Van egy őrszem az ösvénynél. Farád, valószín űleg a lether seregben szolgál. Jól rálát az ösvényre, talán hetvenöt vagy még több lépésnyire is. Trull visszanézett a szakasz többi tagjára. Kiválasztott egy harcost, és közelebb hívta. Badar, menj vissza a harmadik szakaszhoz. Válasszanak ki egy harcost maguk közül, aki százhúsz lépésnyit visszamegy felfelé, aztán kivág az ösvényre. Ezután haladnia kell lefelé, mintha cserkel ő lenne. Amint átadtad az üzenetet, gyere vissza ide, hozzánk. Badar bólintott, és elosont. – És mi? – kérdezte Kanarth. – Mi várunk, aztán csatlakozunk a nyugatra es ő szakaszhoz. Leereszkedünk az ellenséges őrszem látóhatárán túl, és csapdát állítunk. – Mi lesz a keletre lévő szakaszokkal? Jó kérdés. Úgy osztotta ketté csapatait, hogy semmilyen módon sem kommunikálhattak egymással. Ez hiba volt. – Csak remélhetjük, hogy ők is meglátták az őrszemet, és tudják, hogy egy farádot lehetetlenség becserkelni. Az őrmester erre csak bólintott. Nem kellett rámutatnia Trull hibájára. Ami azt illeti, a sajátjára sem. Egyenlítettünk. Rendben van. Kis idő múlva Badar visszatért, és biccentett. Trull intett a szakasznak, hogy kövessék, s nyugat felé indult, hogy csatlakozzanak az el őőrshöz. Amint odaértek, gyorsan elmondta utasításait, s a tizenöt harcos megindult. Hatvan lépést haladtak, miel őtt Trull az ösvény irányába fordította őket. Éppen egy kanyaron túl értek ki az ösvényre. El őkészíttette harcosaival a fegyvereiket. Kanarth intett. – Szemben velünk, Vezér! Rethál szakasza. Kitalálták, mit tervezel. Trull bólintott. – Pozícióba! A karunkba fog szaladni. Szívdobbanások. A nap melege visszaver ődött az ösvény poráról, kavicsáról. Rovarok zümmögtek körülöttük.
Aztán halk dobbanásokat hallottak, egyre közelebbr ől. Hirtelen ott termett az ellenfél. A farád sebesen futott, a kanyarban kissé bed őlt, s már-már elsuhant mellettük. Lándzsákat tartottak ki combmagasságban, hogy elgáncsolják. Az őr átugrott felettük. Szitkozódás, majd egy lándzsa elsuhant Trull mellett, acélhegye a farád hátába csapódott, a lapockái között. Reccsenő hang – eltörte a gerincet. Az őr megremegett, majd eld őlt, és rángatózó végtagokkal a porba zuhant, tőlük tízlépésnyire. Elült a por. Csend volt. Trull odasétált a kicsavarodott holttesthez. Ekkor látta csak, hogy az őr egy fiú volt. Tizennégy-tizenöt éves. Piszkos arca csodálkozást tükrözött, tekintete is. Szája torz grimaszba merevedett. – Megöltünk egy gyermeket. – Egy ellenséget – szólalt meg mellette Kanarth. – Nézd a lethereket, Vezér! Gyerekeket küldenek harcba! – Ezután a lándzsa tulajdonosához fordult. – Szép dobás, Badar! Most már véres kardú harcos vagy! Badar odalépett, és visszavette a fegyverét. Megjelent a harmadik szakasz is a kanyarban. Egyikük megszólalt. – Nem is láttam az őrt! – Az első összecsapásunk, Vezér – mondta Ahlrada Ahn. Trullnak felfordult a gyomra. – Húzzátok le a tetemet az ösvényr ől, őrmester! A vért meg fedjétek le porral. Tovább kell mennünk. A híd tulajdonképpen nem is híd volt. Trull egyszer már járt itt, és rengeteg kérdéssel tért haza. Az egész építményt egyetlen hatalmas korong alkotta, szegélyén rovátkák sorakoztak. Elég széles volt ahhoz, hogy nyolc harcos egymás mellett áthaladjon rajta anélkül, hogy válluk összeérne. A korong az élén állt, s betöltötte a mély szakadékot, melynek aljában ott zubogott a Csacsogó-folyó. A korong alja elt űnt a szakadék sötétjében és a zúgó folyó felett lebeg ő állandó ködben. Ahhoz, hogy átkeljenek a túlpartra, végig kellett menni a kerek, sima peremen. A hatalmas kerék kerékagya háromembernyi mélységben látszott. Mindkét oldalon combnyi vastagságú, nyílegyenes, tükörsima k őrudak álltak ki a kerékagyból. Úgy t űnt, a szakadék déli falán a sziklába nyúlnak. A szakaszok összegy űltek az északi parton, s a túlparti fák vonalát fürkészték. Két edur gyorsan átkelt, egyikük vissza is tért jelenteni. Nyomát sem látták őröknek vagy a közelmúltban ütött táborhelyeknek. Úgy tűnt, a magányos farád, akit megöltek, messze megel őzte csapatát, vagy magára vállalta a magányos, mélyreható cserkelést. Bátorsága és intelligenciája az életébe került. Trull a kerék széléhez lépett, oda, ahol elvált a sziklától. Mint ahogy korábban, most is vékony, tejszer ű bevonatot látott ott, ahol a természetes szikla és a korong egymáshoz ért. Mint ahogy korábban, most is letörölte ezt a habot az ujjával, és felfedezte a nyílegyenes vonalat, a rést, mely túl keskeny volt ahhoz, hogy akár egy t őr élét is beledugja, a rést, mely elválasztotta egymástól a nyers követ és az építményt. Ezt a korongot valahogyan beillesztették a hegybe vájt résbe. S ami még furcsább – a korong mozgott. Lassan forgott a tengelye körül. A k ő ből kilátszó széle éppen a közepénél járt az egyik sekély vájatnak, mely a peremen keresztülfutott. Tudta, hogy ráléphetne arra az els ő vájatra, s megállhatna. S ha lenne türelme kivárni, id ővel – napok, hetek vagy talán még hosszabb id ő múlva – a túlparton léphetne le róla. Rejtély, válasz nélkül. Trull gyanította, hogy ezt a korongot sosem szánták hídnak. Inkább valami más céllal építették. Nem látta logikusnak, hogy csakis amiatt készült, ami els ő ránézésre eszébe jutott. Végül is egyszer ű bb módjai is vannak az id ő mérésének. Trull felegyenesedett, s intett a harcosainak, hogy keljenek át. Ahlrada ment els őként. Elértek a túloldalra, s legyez ő alakban szétszéledtek, fedezéket keresve. A talaj lejtett, egyenetlen volt – az ösvény görgetegkövek, feny ők és göcsörtös tölgyek között kanyargott. Pár percnyi várakozás után indultak volna lefelé olyan fedezékbe, ahonnan láthatják az ösvényt. Trull leguggolt Ahlrada közelébe, és éppen a környéket fürkészte, amikor hallotta, hogy a harcos meglepetten felmordul, majd arrébb lép. – Mi a baj, kapitány? – Éreztem, hogy… megmozdult. Itt. Trull közelebb araszolt, és látta, hogy Ahlrada eredetileg egy enyhén ívelt k őlapon állt, amely valamivel lejjebb volt a környez ő sziklás talajnál. Por és murva borította, de túlságosan sima volt ahhoz, hogy természetes képz ődmény legyen. Lehajolt, és tisztára söpörte a lapot. Látta, hogy a k ő be ősi jeleket véstek, sort sor után, egy számára ismeretlen nyelven. Az írás körül vésett indák alkottak tökéletlen keretet, de csak az alsó és a fels ő vonalak látszottak. Az alsó inda alatt újabb sor írásjel teteje tűnt elő. Trull visszanézett a hídra, majd a felfedezett lapra.
– Tehát megmozdult? – Igen, biztos vagyok benne – felelte Ahlrada. – Nem sokat, de mozdult. – Hangot is hallottál? – Inkább éreztem, mint hallottam, Vezér. Mintha valami nagy, eltemetett állat… mozdult mozdult volna. Trull csak nézte a lapot, és végigfuttatta ujjait a jeleken. – Felismered a nyelvet? Ahlrada vállat vont, és elfordult. – Indulnunk kellene lefelé, Vezér. Láttál már korábban korábban is ilyen írást, ugye? – Nem… k ő ben. Jégben. De nem számít. – Jégben? – Egykor a den-rathákkal éltem és vadásztam, az északi partvidéken. Északkeleten, messze a jégtengerben. Még az egyesülés el őtt. Volt egy fal, amit ilyen írás borított, egy gát, ami utunkat állta. Húszharcosnyi volt a magassága, félmérföldnyi a szélessége. De belesüllyedt a tengerbe… a következ ő évre eltűnt. Trull tudta, hogy Binadaszhoz hasonlóan Ahlrada is bejárt sok vidéket, és vérszövetséget kötött sok, rivális törzsbéli edurral. És Trullhoz hasonlóan ő is ellenezte a Hannan Moszang által vezetett egyesít ő háborúkat. Mindent egybevéve nekik tulajdonképpen barátoknak kellett volna lenniük. – És mit mondtak róla a den-ratha bajtársaid? – Azt, hogy az Agyaras Ember írta őket. – Ismét vállat vont. – Semmi az egész. Egy mítosz. – Az Agyaras Ember? – Látták… néha. Több generáción keresztül, néha-néha megpillantotta valaki. B őre zöldesszürke volt, agyara fehér, mint a bálna csontja. Mindig északon, jégen vagy havon állt. Vezér, ennek nem most van itt az ideje. Trull felsóhajtott. – Indítsd lefelé a szakaszokat! Kis idő múlva a kapitány jelentette, hogy bomló hús szagát érzi. De csak egy halott bagoly volt, az ösvény mellett hevert.
Sötét id ő ő k következtek a letherekre, akkor régen. Az Els ő Birodalomra, melynek hatalmas flottái nekiindultak, hogy feltérképezzék a világot. Mind a hat kontinens partját megjárták, és a nyolcszáztizenegy szigetet is, melyek az óceánokban elszórtan léteztek. l éteztek. Felfedeztek romokat és kincseket, ő si varázslatokkal és keményen ellenálló, tudatlan törzsekkel harcoltak. Más, nem emberi lényeket is megismertek – mind elég könnyen adták vérüket. Barghasztok, trellek, tarthenók, fennek, marók, jhagok, krinnek, jekkák… Kolóniákat hoztak létre az idegen partokon. Háborúk és hódítások, mindig csak hódítások. Míg végül… minden összeomlott, mindent elpusztítottak. Az Első Birodalom összeroppant önnön súlya alatt. A városokban szörnyetegek bukkantak fel, s a rémálom rémálom pestisként terjedt szét. A Császár, aki Egy volt, Hét lett, és a Hetek szétszéledtek, úrrá lett rajtuk az ő rület. rület. A nagyvárosok leégtek. Az emberek milliói lettek oda. A rémálomnak volt neve is, és ez a név a T'lan Imass volt. Két szó, mely gyű löletet löletet és haragot sugall. De e két szón túl nem maradt semmi. Az elkövetkez ő káosz során elpusztult minden emlék emlék arról, hogy ki, vagy mi volt volt az a T'lan Imass. Kevés lether maradt, aki ennyit is tudott. Igaz, a nevet, hogy „Első Birodalom” ismerték. És tudták, hogy ez a dics ő séges civilizáció, az ő örökségük, egykor összeomlott, és a jóslatok szerint egyszer újjá fog születni. Ezenkívül nem igazán tudtak semmit. Udinász már nem dicsekedhetett ezzel a dics ő tudatlansággal. A szellemek és árnyak világában a múlt tovább élt, lélegzett, mint egy él őlény, s nem nyugodott. Hangok kísértették, régen halott hangok. A Tiste Andii árny, Illó közömbös volt a lether rabszolga saját vágyai iránt, nem érdekelte, hogy csendért könyörög, s azért, hogy véget érjen a megbánást zeng ő kórus dala – úgy t űnt, a szellemeket, kísérteteket csakis ez az egy dolog tartja össze. Udinász elég borzalmat ismert már meg a saját világában, az él ők k őzött is. S véleménye szerint az ősi igazságok leszűrése nem éri meg a sok fáradságot. T'lan Imass. T'lan Imass… Ugyan mit érdekelte őt valami ősrégi nemezis? Négyezer ilyen lény pora volt éppen a talpuk alatt. Ezt suttogta neki Illó kacagva.
– És ennek a pornak szeme is van, rabszolga. Hogy van-e okod félni? Valószínű leg leg nincs. Nem érdekl ő dnek. Nagyon. Nem eléggé ahhoz, hogy felkeljenek, és lemészároljanak mindannyiótokat, bár ezt nem ő dnek. is biztos, hogy végre tudnák hajtani. De én mondom, Udinász, hogy közel járnának a sikerhez! – Ha porból vannak – mormolta Udinász – nem tudnak megölni senkit. Éjszaka volt. Ült, hátát egy sziklafalnak vetette, az edur táborra néz ő kis párkányon. A császár nemrég küldte el. A nagydarab, aranyba burkolt átokfattya rossz hangulatban volt. Belefáradt abba, hogy súlyát magával cipelje, vitái voltak Hannan Moszanggal, s folyamatosan ránehezedett a nagy logisztikai feladat – hogyan is mozgasson egy több tízezer sátras sereget, családtagokkal együtt? Nem minden perc hoz dicsőséget… – A por felemelkedhet, Udinász. Alakot ölthet. Aszott, csont-bő r harcosokat formázhat, k ő őkardokkal. kardokkal. Hogy honnan érkeztek? Melyik hadvezér küldte ő ket? ket? Nem válaszolnak kérdéseinkre. Sosem válaszolnak. Nincsenek közöttük csontvet ő k. Olyanok, mint mi – elveszettek. ő k. Udinász már belefáradt abba, hogy hallgassa. A szellem rosszabb volt, mint egy kullancs, mélyen befúrta magát az agyába. Kezdett kételkedni abban, hogy valóban létezik. Már arra gondolt, hogy csak őrülete terméke, elméje szüleménye. Titkok kreálója, egy magyarázat a koponyájában susogó temérdek szellemhang jelenlétére. Természetesen T ermészetesen tiltakozik tilt akozik ez ellen, bizonygatja, hogy valóban létezik. Néha még a szeme s zeme el őtt is átvillan, testtelenül, anyagtalanul – a megmagyarázhatatlan, mozgó árnyék ott, ahol semmi sem vet árnyékot. De a rabszolga tudta, hogy a szeme is becsaphatja. Minden érzékszerve hamis észleletekkel látja el… A szellem a Wyval vérében rejt őzködik. A Wyval a szellem árnyékában bujkál. Kölcsönösen el őnyös játék. A császár nem érzett meg semmit. Hannan Moszang és a k'risnanjai nem éreztek meg semmit. Tollas Boszorka, Majen, Uruth, a kötött árny őrök tömege, a vadászkutyák, a madarak és a zümmög ő rovarok – senki sem érzett semmit. És ez abszurd volt. Udinász véleménye szerint – s ez az ítélet elméjének egy racionális, szkeptikus szegletében született, abban a tudatban, amit a szellem szüntelenül próbált meghódítani – Illó nem létezett. Wyval vér. Hajnal N ővér, a kardforgató amazon, akit az edurok Menandore néven ismernek – ő, és az éhség a combja között. Fert őzés és valamiféle er őszak. Úgy gondolta, már érti az összefüggést. Valóban megfertőződött, és Tollas Boszorka jóslatának megfelel ően a nem emberi vér kezdte őrületbe kergetni. Nem volt semmiféle vakítóan fehér boszorka, aki ellopta a magját. Lázálmok, önmagát felmagasztaló képzelgések, melyeket paranoiás gyanakvás követett, hogy a beígért dics őséget elorozták el őle. Igen szomorú helyzetbe került – egy őrült edur rabszolgája lett. Egy rabszolga, aki minden és mindenki előtt meghunyászkodik. Gyáva és haszontalan, ha nem nézi a sok önigazolást és lelki pózolást. Tollas Boszorka. Szerette, de sosem lehet leh et az övé, és ennyi. Az igazság ott hevert el őtte csupaszon, de nem merte őszintén megvizsgálni. Az őrültek szilárd k őházakat építenek, aztán csak köröznek körülötte, és keresik, hogy hol mehetnének be. Be, ahol a kényelem és meghittség várja őket. Emberek, tervek, szemenszedett hazugságok szabnak gátat minden próbálkozásnak, végül is, kívülr ől egészen igazinak t űnik a ház. Vagyis igazi is. Csak még egy kis kaparászás a k őajtón, egy kicsivel több dörömbölés, eggyel több nagy ütés beszakítja majd a gátat. Körbe-körbe, újra meg újra. Az őrület kikoptatott ösvénye. Kaparászást hallott lentebbr ől a sziklán. Egy perc múlva felbukkant Tollas Boszorka. Felhúzódzkodott Udinász mellé, mozdulatai tétovák voltak, mintha lázas lenne. – Most rajtam a sor, hogy fussak? – kérdezte Udinász. – Vigyél oda, Adós! Abba az álomvilágba, ahol korábban rád találtam! – Végig neked volt igazad – felelte Udinász. – Nem létezik. – El kell jutnom oda! Látnom kell a saját szememmel! – Nem. Nem tudom, hogyan juthatunk oda. oda. – Idióta! Én tudok ösvényt nyitni! Jó vagyok vagyok az ösvények megnyitásában. – És aztán? – Aztán te döntesz, Udinász. Vigyél engem a szellemekhez! – Ez nem a megfelel ő hely… Tollas egyik kezében tartott valamit. Most Udinász karjához nyúlt, és hozzányomta ezt a valamit – mintha egy tégla szorult volna kettejük közé. És tűz lett. Vakító tűzvihar robbant köréjük. Udinász érezte, hogy meglökik hátulról, el őrebukott. Át a lángokon. A világban, amit maga mögött hagyott, lefelé zuhanna a sziklafalon, röviden, majd a lejt őhöz csapódna, és továbbpattanna a fák vonala felé. De mokaszinja ehelyett sík, poros talajt fogott.
Megperdült, fél térdre érkezett. Tollas Boszorka is felbukkant mellette, s Udinászhoz hasonlóan maga is sértetlenül jutott át a t űzfalon. Odafordult hozzá. – Mit tettél, Tollas? Egy kéz zárult a tarkójára, s felemelte a földr ől, majd a hátára dobta. Egy k ő penge hideg, cakkos éle szorult a torkához. Hallotta, hogy Tollas Boszorka felsikolt. Pislogott, porfelh ő ben találta magát. Egy férfi állt felette. Nem volt magas, de annál izmosabb. Széles váll, hosszú karok, mézszín ű bőre csaknem teljesen sz őrtelen. Hosszú, fekete haja szabadon omlott nyakába, arca széles volt és markáns. A boltozatos szemöldök alatt sötét szempár villogott. Sz őrmék lógtak válláról, durván összefoltozott köpönyeg formájában, színek és textúrák kavalkádja. Ahol kilátszott, bels ő fele sápadt volt és ráncos. – Peth tol ool havra d ara. – A szavak teltek voltak, a magánhangzókészlet furcsán csonka, mintha a torok, melyb ől előtörtek, nem lenne olyan rugalmas, mint egy átlagemberé. – Nem értelek téged – mondta Udinász. Érezte, hogy mások is köréjük gy űltek, s hallotta, hogy Tollas Boszorka elkáromkodja magát… őt is a földre dobták. – Arad havra'dara. En'aralack havra d'drath. d'drath. Számtalan seb volt rajtuk. Csonttörés nyoma egy alkaron – a csont egyenetlenül forrt össze az izom és b őr alatt. A férfi bal arccsontja behorpadt, széles orra lapos volt, és egyik oldalra görbült. A sérülések egyike sem tűnt frissnek. – Nem beszélem a nyelveteket. A kardhegy visszahúzódott a rabszolga nyakától. A harcos hátralépett, és intett Udinásznak, hogy álljon fel. Udinász szót fogadott. Újabb szőrmébe bugyolált alakok bukkantak fel. Egy természetes medencében voltak, melynek három partja igen meredek volt. Függ őleges repedések a k őfalakban, némelyik elég széles ahhoz, hogy menedéket nyújtson. Ezek az emberek ezekben laktak. A medence negyedik oldalán, a letherekt ől balra a táj kinyílt. S a távolban – a rabszolga szeme elkerekedett – egy lerombolt város látszott. Mintha gyökerestül, mindenestül felrántották volna a földb ől, aztán összetörték volna. Faváz a csálén álló, felhullámosodott macskaköves utcák alatt. Szögletes épületek erre-arra d őlve. Kidőlt oszlopok, félbeszakított, lakószobákat, emeleteket mutogató épületek. Sok szobának még a bútorzata is látszott. Az összetört város képét itt-ott olvadozó jégsziklák tarkították. – Mi ez a hely? – kérdezte Tollas Boszorka. Megfordult, és követte a lány tekintetét néhány lépéssel távolabbra. – Udinász, hová hoztál bennünket? Kik ezek a barbárok? – Vis vol'raele absi'arad. A harcosra nézett, aki beszélt, majd vállat vont, és tekintetét ismét a távoli városromra szegezte. – Oda akarok menni, megnézni. – Nem fogják engedni! Ezt csakis egyféleképpen tudhatták meg. Udinász elindult. A harcosok egyszer űen csak nézték. Egy perc múlva Tollas is követte, felzárkózott mellé. – Olyan, mintha egyszer űen csak… itt hagyták volna. Leejtették… – Ez egy mekrosz város – felelte Udinász. – Az alját alkotó fát sosem kezdi ki a víz. Nem kezd el rothadni. És látod? – mutatott egy pontra. – Az ott a kiköt ő maradványa. Dokkoké. Az ott egy kid őlt árboc, kötelekkel. Még sosem láttam mekrosz várost, de elég sok leírást hallottam, és ez itt az. Kiemelték a tengerből. Ez a jég vele érkezett. – Vannak itt sírhalmok, s írhalmok, frissen emelve – mondta a lány. – Látod? Nyers, sötét földhalmok emelkedtek a síkság fölé a romok körül, s minden földhalmot görgetegkövek vettek körül. – A barbárok eltemették a mekroszi halottakat – mondta. – Több száz halom van… – És mind elég nagy ahhoz, hogy több több száz holttest nyugodhasson benne. – Féltek a fertőzéstől… – Vagy megjelenésük ellenére érz ő lelkek. – Ne légy ostoba, Adós! Ez a feladat hónapokba telt volna! volna! Udinász habozott, majd elárulta: – Ez csak egy klán volt, Tollas Boszorka. Csaknem négyezren élnek ezen a környéken. környéken. A lány megtorpant, megragadta a karját, és szembefordult vele. – Ezt magyarázd meg! – sziszegte. Udinász kiszabadította a karját, és továbbindult. – Ezek a szellemek s zellemek er ős emlékeket hordoznak magukkal. Az életükr ől, a testükr ől. Elég er őseket ahhoz, hogy ezek segítségével valódi lényként ölthessenek alakot. A nevük T'lan Imass…
A lánynak elakadt a lélegzete. – A Bestia Kunyhója! Udinász odapillantott. – Micsoda? – A Bordaterem. Vén, Banya, Látó, Sámán, Vadász és Nyomkövet ő. A Tűz Tolvajai. Ellopták az Eres'altól. – Eres'al. Ez a nerekek istenn ő je. A hamis istenn ő, vagyis annak nevezték tudósaink és mágusaink. Hiszen sikerült őket leigáznunk! Megdöbbent ő felfedezni a hazugságot. Mindenesetre a képeken nem vadállatok vannak? Úgy értem, a Bestia Kunyhójának képein. – Csak a szegényesebb verziókon. Vadállatok sz őrméje, sötét, szögletes vademberek vállára csavarva. Ezt láthatod a legősibb lapokon. De ne tettess tudatlanságot, Udinász! Végül is, te hoztál ide minket. Közeledtek a legels ő sírok felé, és látták, hogy tövükben a csupasz földön számtalan tárgy hever. Törött edények, ékszerek, vasfegyverek, arany, ezüst, kis faszobrok, ruhadarabok. Az eltemetettek vagyontárgyai. Tollas Boszorka valami hangot hallatott, ami akár kacaj is lehetett volna. – A kincseket a felszínen hagyták ahelyett, hogy eltemették volna mindet a holttestekkel. Micsoda furcsa ötlet! – Talán azért, hogy a sírrablók ne túrják fel a földet, s ne zavarják a holtak nyugalmát. – Ó, itt biztos rengeteg hullarabló járkál! – Nem ismerem eléggé ezt a birodalmat ahhoz, hogy véleményt mondjak – felelte Udinász a vállát vonogatva. A lány nyugtalanul sandított rá. Közeledtek az összetört városhoz. A masszív, függ őlegesen álló falpillérekb ől törött vasdarabok álltak ki, és megfeketedett, száraz hínárok lógtak róluk. A pillérek felett következtek az utcákat, házakat alátámasztó keresztgerendák. És a szürke, szivacsos állagú jégdarabokban hús rothadt – nem emberi. Túlméretezett végtagok, fénytelen pikkellyel borítva. Hosszú, hüll őszer ű fej, mely kitekeredett, tépett nyakról lógott lefelé. Felvágott hasából kiomlottak belei. Lábán három ujj, karmokkal. Cakkos szél ű farok. Formátlan páncél, bőrszíjak. Elénk szín ű szövetcsíkok, fényesek, akár a selyem. – Mik ezek a lények? Udinász a fejét rázta. – Ez a város jéggel ütközött, miközben kiszakították világunkból. Nyilvánvaló, hogy a jégnek is megvoltak a maga ősi titkai. – Miért hoztál ide bennünket? Odafordult a lányhoz, s próbálta visszafogni haragját. Sikerült egy nagy sóhajjal megszabadulnia a feszültség nagy részét ől. – Tollas Boszorka, melyik kártya volt a kezedben? – Az egyik Alapelem. A T űz. – Elakadt, majd folytatta. – Hazudtam arról, amikor el őször láttalak így. Hazudtam, hogy nem láttam semmi, senki mást… – Láttad őt, igaz? – Hajnal Nővér… a lángok… – És láttad, hogy mit tett velem. – Igen – suttogta. Udinász elfordult. – Tehát nem képzelgés volt – motyogta. – Nem a képzeletem képzeletem szüleménye. Nem… őrültség. – Ez nem igazságos. Te semmi sem vagy! Egy Adós! Egy rabszolga! Azt A zt a Wyvalt nekem szánta s zánta a sors! Nekem, Udinász! Udinász összerezzent a rázúduló indulattól, s közben megvilágosodott. Kipréselt magából egy keser ű kacajt. – Te idézted meg, igaz? A Wyvalt! A vérét akartad, és el is kapott, vagyis a mérge meg kellett volna hogy fertőzzön. De nem így történt. Helyetted engem választott. Ha megtehetném, neked adnám, Tollas Boszorka. Örömmel… nem, ez nem igaz, bármennyire is szeretném. Adj hálát az égnek, hogy ez a vér nem a te ereidben kering. Igazat mondtál arról, hogy milyen átok. – Jobb átkozottnak lenni, mint… – Elhallgatott, s elfordította a fejét. Udinász a sápadt arcot tanulmányozta, s a sz őke hajat, mely éppen csak reszketett a gyenge szélben. – Mint minek, Tollas Boszorka? Egy rabszolga, rabszolgák szülötte. Arra kárhoztatott, hogy folyton a végtelen álmokat hallgassa a szabadságról… egy fogalomról, amit nem ismer, és valószín űleg soha nem is érthet meg. A lapok segítségével jutottál volna ki, ugye? Nem a lether sorstársaidon akartál segíteni, hanem saját magadon. A lapok mélyér ől suttogva szólt hozzád a szabadság, igaz? Vagyis valami, amir ől azt hitted,
ez a szabadság. Bármit gondolsz is, Tollas, egy átok nem tehet szabaddá. Minden ösvény egy csapda, egy kelepce, mely megpróbál belecsalni a felfoghatatlan er ők játszmáiba. Azok az er ők valószínűleg szívesebben választanak rabszolgákat, ha halandókat használnak eszközként, mivel a rabszolgák értik és elfogadják a rájuk er őltetett kapcsolati sémát. Tollas felsandított rá. – Akkor miért éppen te? – És nem te? – Udinász elfordult. – Mert én nem álmodtam ál modtam szabadságról, talán. Miel őtt rabszolga lettem volna, Adós voltam… és te erre minden adandó alkalommal emlékeztetsz. Az adósság kialakítja a saját rabszolgaságát, Tollas Boszorka, egy olyan rendszerben, mely gondoskodik róla, hogy minél kevesebben menekülhessenek meg a láncokból, ha azok egyszer elkapták őket. A lány felemelte a kezét, és csak bámulta. – Tényleg itt vagyunk? Olyan valósnak t űnik minden! – Kétlem – felelte Udinász. – Nem maradhatunk? – A lapok világában? Te mondd meg, meg, Tollas! – Nem ebbe a világba álmodtad magad, ugye? Elfintorodott, hogy leplezze, mennyire mulatságosnak találja a kérdés mögött rejl ő tartalmat. – Nem. Én figyelmeztettelek. – Vártam, hogy mikor mondod ezt. De nem számítottam ilyen lemondó hangsúlyra. – Haragot vártál? – A lány bólintott. – Igen, volt bel őle bőven – ismerte be. – De már elszállt. – Hogyan? Hogyan tudtál t őle megszabadulni? A lány szemébe nézett, majd egyszer űen megrázta a fejét. Elfordult, a romokat kezdte nézegetni. – Ez a rombolás, ez a mészárlás! Szörny űség ilyet tenni! – Talán megérdemelték. Talán tettek valamit… – Tollas Boszorka, B oszorka, a kérdést, hogy ki mit érdemel, ritkán, szinte sosem teszik fel. Ha felteszik, az halálos ítélethez, oktalan gonoszsághoz vezet. Az igazság nevében elkövetett kegyetlenség éppen olyan kegyetlenség, mint ami kiváltotta. Nekünk, lethereknek éppen elég nagy átok az igazságosság, nincs többre szükségünk. – Puhány vagy, Udinász, egy kemény világban. világban. – Mondtam, hogy bel őlem sem hiányzik a harag. – De kivérzed, miel őtt bárkit bánthatna. – Vagyis rám hárul az összes vérzés, igaz? A lány bólintott. – Félek tőled, Udinász. A férfi felsóhajtott, és megfordult. – Menjünk vissza! Egymás mellett visszaindultak a barlangokban él ő barbárok felé. – Bár értenénk őket! – mondta Tollas Boszorka. – A sámánjuk halott. – A fenébe, Udinász! Leértek a medencébe, ahol valami megváltozott. Felt űnt négy asszony, és volt velük egy fiatal fiú. Aki ember volt. A harcos, aki korábban is beszélt, a fiúhoz fordult, s az ugyanazon a nyelven válaszolt, majd Udinászra és Tollas Boszorkára nézett. Rájuk mutatott, és komoly képpel közölte: – Letherek. – Értesz engem? – kérdezte Udinász. – Kicsit. – Mekroszi vagy? – Kicsit. Lether. Adós. Anya és apa. Menekültek mekrosziakhoz. Szabadon élni, szabadság. Szabadon élni. Udinász a romváros felé mutatott. – Az otthonod? – Kicsit – megfogta az egyik mellette álló n ő kezét. – Itt. – Mi a neved? – Rud Elalle. Udinász Tollas Boszorkára nézett. Rud – ez a mekroszi keresked őnyelven annyit tett, Talált. De rádöbbent, hogy a lány ezt nem tudhatja. – Talált Elalle – szólalt meg a keresked őnyelven –, így jobban értesz? A fiú arca felderült.
– Igen! Jó, igen! Matróz vagy, mint az apám volt! Igen. – Ezek az emberek mentettek ki a városból? – Igen. Bentraktok. Vagyis azok voltak, bármit bármit jelentsen is ez… nem tudod? Udinász megrázta a fejét. – Talált, voltak más túlél ők is? – Nem. Mindenki meghalt. Vagy haldoklott, és utána halt meg. – És te hogyan élted túl? – Játszottam. Aztán jöttek a szörny ű hangok, sikolyok, az utca felemelkedett és eltört, és az otthonom eltűnt. Egy nagy repedés felé csúsztam, ami tele volt jégagyarakkal. Úgy volt, hogy meghalok, mint mindenki más. Aztán beleütköztem két lábba. Úgy állt ott, mintha az utca vízszintesen lenne még mindig. – Ki? – Ez a kereskedőnyelv, ugye? – kérdezte Tollas Boszorka. – Kezdem érteni… ezt használjátok Huladdal, igaz? – Fehér tűz volt – mondta a fiú. – Nagyon magas n ő… lehajolt, és felkapott. – Imitálta a mozdulatot, amivel egy kéz megragadta kopott inge gallérját. – És akkor azt mondta: Ó, nem teheti! Aztán sétáltunk. A levegő ben. Lebegtünk minden felett, aztán ideértünk. És szitkozódott. Szitkozódott és szitkozódott. – Mondott mást is azonkívül, hogy szitkozódott? – Azt mondta, keményen megdolgozott ezért a fogantatásért, és az a lábatlan őrült nem fogja tönkretenni a terveit. Nem, semmi esélyt nem hagy neki, és meg is fizet érte. Mit jelent az, hogy fogantatás? – Gondoltam – mormogta Tollas Boszorka lether nyelven. Nem. – Felt űnő szemek – folytatta a lány. – Biztos az anyjától örökölte. A tiéd sokkal sötétebb. Tompább. De a szája… Nem. – Talált! – nyögte ki Udinász. – Mennyi id ős vagy? – Elfelejtettem. – Mennyi idős voltál, miel őtt a jég széttörte a várost? – Hét. Udinász diadalmas arccal fordult Tollas Boszorka felé. – Hét – ismételte a fiú. – Héthetes. Anyám folyton azt mondogatta, hogy túl gyorsan növök. Úgyhogy biztos magas vagyok a koromhoz képest. Tollas Boszorka furcsán, megtörten mosolygott. A Bentrakt harcos ismét megszólalt. A fiú bólintott. – Ulshun Pralnak lenne hozzád egy kérdése. Tompa Tompa válasz. – Mondja csak. – Rae'd. Veb entara tog'rudd n'lan nVis thai? List vah olar n'lan? Ste shabyn? – A nők tudni akarják, hogy megeszem-e őket, majd ha nagyobb leszek. Tudni akarják, hogy mit esznek a sárkányok. Tudni akarják, hogy kell-e félniük. Nem tudom, hogy mindez mit jelent. – Hogyan lehetne őket megenni? Hiszen… – Udinász elhallgatott. Kóbor vigyen el, hát hiszen szegények nem tudják, hogy halottak! – Mondd meg nekik, Talált, hogy nem kell félniük. – Ki'bri arasteshabyn bri por'tol tun logdara kul absi. absi. – Ulshun Pral azt mondja, megígérték, hogy vigyáznak rám, rám, míg a n ő vissza nem tér. – Entara tog'rudd av? A fiú megrázta a fejét, és a harcos nyelvén felelt. – Mit kérdezett? – érdekl ődött Udinász. – Ulshun Pral tudni akarta, hogy te vagy-e az apám. Mondtam neki, hogy az apám meghalt. Mondtam neki, nem te vagy. Az én apám Araq Elalle volt. Meghalt. Tollas Boszorka lether nyelven szólt Udinászhoz. – Mondd meg neki, Udinász! – Nem. Nincs mit megmondani. – Itthagynád, annak a… n őnek? Udinász szembefordult a lánnyal. – Ugyan mit akarsz, mit tegyek? Vigyem magammal? Még csak nem is vagyunk itt igazán! – Pun havra'ad eventara. Pun veb vol'raele vol'raele bri rea han d En'ev? A fiú fordított. – Ulshun Pral most már ért téged. Egy kicsit. Azt mondja, vannak lyukak, és kérdezi, hogy meg akarod-e őket nézni? – Lyukak? – értetlenkedett Udinász. Tollas Boszorka felhorkant.
– Kapuk! Kapukra gondolt! Éreztem Éreztem az erejüket. Kapuk, Udinász. Méghozzá nagy erej űek! – Rendben van – mondta Udinász Találtnak. – Én nem szeretem azt a helyet – felelte a fiú. – De veletek megyek. Nincs messze. messze. Elindultak az egyik nagyobb barlang bejárata felé. Betértek B etértek a h űvös sötétségbe. A durva talaj húsz lépésig emelkedett, majd lejteni kezdett. A barlangok falait vörös és okkerszín képek díszítették, fekete körvonalak rajzolták ki az ősi állatokat futva vagy állva, vagy éppen amikor a földre zuhantak, tele lándzsákkal. Beljebb következett egy kisebb terem, fala és mennyezete tele fekete pálcikaalakokkal – a T'lan Imassok ügyetlen próbálkozásai voltak ezek önmaguk ábrázolására. A szellemszer ű tenyérnyomok körül vörös festékfoltok virítottak. Aztán az ösvény elkeskenyedett, és.ismét emelkedni kezdett. Felt űnt egy függ őleges hasadék, melyen át fény ömlött befelé, színekkel teli fény, mintha valami földöntúli t űz égne odakint. Kiértek az egyenetlen, de nagyjából vízszintes, megfeketedett sziklatalajra. A barlang kijáratától a völgyben lévő tisztáshoz spirális alakban haladó, szorosan egymás mellé fektetett kövekkel szegélyezett ösvény vezetett. Azon túl az égbolton színkavalkád reszketett, mint megannyi szétzúzott szivárvány. A spirál közepén k őhalom dominált, mely egy alakot formázott, durván. Két lábon állt, ezeket halmok alkották, a csípőt egyetlen széles darab adta, a törzset három másik hasonló, a két kart egyetlen háromszöglet ű k ő alkotta, melynek tetején hosszúkás, moszattal borított darab volt a fej. Az alak egy furcsa, toronyszer ű építmény előtt állt, melynek legalább tízenkét oldala volt. Az oldalak simák voltak, csiszoltak, mint a kristály. De minden egyes felület alatt számtalan szín játszott, s mindegyik tábla kavalkádja egyetlen sötét lyuk felé forgott, spirális alakban. Udinász érezte a leveg ő ben a nyomást, a kordában tartott hatalmas er őket. Minden borzasztóan törékenynek t űnt. – Vi han onralmashalle. S'ril k'ul havra En'ev. N'vist'. Lan'te. – Ulshun azt mondja, egy csontvet ővel jöttek ide. A viharok birodalmából. És szörnyek jöttek a lyukakból, sok szörny. Nem tudták, mik azok, de sok harc volt. A T'lan Imass harcos ismét beszélt, ezúttal hosszabban. – A csontvet ő jük rájött, hogy a lyukakat be kell varrni valahogy, így merített a k ő és a föld erejéb ől, majd új, örökkévaló testében a sebek elé állt. És mindent nyugalomban tart. Most is ott áll, és ott fog állni az id ők végezetéig. – De az áldozat megviselte az itteni T'lan Imassokat, igaz? – kérdezte Udinász. – Igen. De Ulshun és az emberei elégedettek. – Vi truh larpahal. Ranag, bhed, tenag tollarpahal. Kul havra havra thelar. Kul. – Ez a vidék egy ösvény, amit útnak hívunk – mondta Talált, s komor arccal próbálta értelmezni Ulshun Uls hun szavait. – A csordák vonulnak, ide-oda. A semmib ől jönnek, de mindig jönnek. Azért, mert mint maguk maguk a T'lan Imassok, ő k is csak szellem-emlékek. Az út ide vezet? – kérdezte Tollas Boszorka er ős akcentussal a keresked őnyelven. – – Igen – felelte Talált. – És honnan jön? – Epal en. Vol'sav, thelan. A fiú felsóhajtott, és bosszúsan karba fonta a kezét. – Ulshun azt mondja, most… áradásban vagyunk? Ahonnan az út jön, az a hely kiöntött, és el akarja foglalni az utat. És bekeríti ezt a helyet. Ezen túl… nincs semmi. Felejtés. Felfoghatatlan. – Tehát egy világban vagyunk? – kérdezte Tollas Boszorka. – Melyik Kunyhóé ez a hely? – A evbrox'l list. Tev. Starvald Demelain Tev. – Ulshun örül, hogy megérted a Kunyhókat. Örül. Nagyon örül, és meg van lepve. Ezt a Kunyhót úgy nevezi, Starvald Demelain. – Nem ismerem ezt a nevet – mondta a lány a homlokát homlokát ráncolva. A T'lan Imass ismét megszólalt, s Udinász tudta, hogy egy listát hall. Aztán újabb lista következett, s ebben bizony már ismer ős neveket is hallott. A fiú vállat vont. – Piam, Kalse, Silannah, Ampelas, Okaros, Karosis, Sorrit, Atrahal, Eloth, Anthras, Kessobahn, Kes sobahn, Alkend, Karatallid, Korbas… Olar. Eleint. Drakóni. Sárkányok. Tiszta vér ű sárkányok. A hely, ahonnan az út indul, zárva van. A félvérek zárják le, akik régen összegy űltek. Drakónusz, K'rul, Anomandaris, Osserc, Dúló Szilkász, Szkabandari, Sheltatha Lore, Sukul Ankhadu és Menandore. Azt mondja, Menandore mentett meg engem. – A fiú szeme elkerekedett. – Nem is úgy nézett ki, mint egy sárkány! Ulshun ismét beszélt. Talált bólintott. – Rendben van. Azt mondja, innen át kell hogy jussatok, örömmel találkozna veletek újra. Lakomával készülnek majd, ha jöttök. Tenag borjút készítenek. Ugye, visszajöttök egyszer? – Ha tudunk – mondta Tollas Boszorka, majd lether nyelvre nyelvre váltott. – Nem igaz, Udinász?
A férfi elkomorodott. – Honnan tudjam? – Légy kegyes! – Hozzád vagy hozzájuk? – Mindkettő. De legf őképpen a fiadhoz! Nem akarta hallani mindezt, ezért inkább a sokfalú tornyot tanulmányozta. Tehát nem egyetlen ösvény, hanem több ajtó. Legalább tucatnyi. Tucatnyi másik világba vezethetnek? És azok milyenek lehetnek? Milyen lények élhetnek bennük? Démonok. És talán éppen ez a „démon” szó jelentése. Egy lény, amit kiszakítottak saját világából. Rabszolgaként magához köti egy új gazda, akit nem érdekel az élete, a jólléte, aki egyszer űen csak használja, mint minden más eszközt. Míg egyszer csak használhatatlanná válik, és eldobják. De én már belefáradtam a sajnálkozásba. Legalábbis abba, hogy ezt érzem. ]ó lenne, ha már felém is áradna kicsit, ha mást nem, hát oldaná a sok önsajnálatot. Legyek kegyes, ezt mondta. T ő őle le már ez is nagy dolog volt. Visszanézett, le a fiamra. A fiam. Nem, csak a magom. Nem vett el mást, nem volt szüksége bel ő lem másra. A Wyval vér vonzotta – csakis így történhetett. Semmi más. Nem az én fiam. Csak a magom . ő lem Túl gyorsan n ő. A sárkányvér tenné? Nem csoda, hogy a T'lan asszonyok félnek. Felsóhajtott. – Talált, Tal ált, köszönünk mindent! És köszönet Ulshun Pralnak P ralnak is. is . Már M ár alig ali g várjuk a tenag borjúpecsenyét! – Tollas Boszorka felé fordult. – Ki tudod választani a megfelel ő ösvényt? – A testünk irányítja majd a lelkünket vissza! – felelte a lány. – Gyere, fogalmunk sincs, mennyi id ő telhetett el a mi világunkban! – Kézen fogta, és a k őalakhoz vezette. – Álomvilágok. Vajon mit láthatnánk, ha ezeket választhatnánk? – Nem álomvilágok, Tollas Boszorka. Valódiak. Azokon a helyeken helyeken mi lennénk a szellemek. A lány felhorkant, de nem szólt semmit. Udinász visszafordult, hogy még utoljára megnézze magának ezt a világot. A fiút, Találtat, egy rabszolga és egy sárkányvér ű asszony magzatát, akit egyik szül ő je sem nevel. Oldalán ott állt a durva kinézet ű barbár, aki hitte, hogy még mindig él. Hitte, hogy hús-vér él őlény, egy vadász és vezet ő, akinek van étvágya, vannak vágyai, van jöv ő je. Udinász nem tudta eldönteni, hogy a kett ő közül melyik sajnálatraméltóbb. Ahogy nézte őket, elszorult a szíve, s nem tudott már különbséget tenni kettejük között. Mintha a gyásznak lennének árnyalatai! Megperdült. – Rendben, vigyél vissza bennünket! A lány megszorította Udinász kezét, és el őrehúzta. A rabszolga nézte, ahogy besétál a fényfalba. Aztán követte.
Yan Tovis F ő prétor, akit Alkonynak neveztek csapatának azon katonái, akik ereiben ott csörgedezett a Fent-fok rég kihalt halászainak vére – mert ezt jelentette a F ő prétor neve – az Északi-parti torony falán állt, és a Nepah-tenger vizét nézte meredten. Mögötte a torony tövéb ől széles, egyenes út vezetett délnek két mérföldön át az erd ő ben, majd egyharmad mérföldnyi farm következett, s ezután az út a Szárazföldi Kapu előtt egy keresztez ődéshez ért, ahonnan egyenesen el lehetett jutni Fent-fok er őddel védett városába. Ezen az úton akart elindulni a F ő prétor. Méghozzá igen sietve. Mellette a helyi Finadd, egy nádszálvékony kis ember, immáron harmadszor köszörülte meg a torkát az elmúlt tizenkét szívdobbanásnyi id ő ben. – Rendben, Finadd – mondta Alkony. A férfi felsóhajtott, nem is titkolta megkönnyebbültségét. – Összerendezem a csapatokat, F ő prétor. – Egy perc, még van egy döntés, amit meg kell kell hozni. – Igen? – Mit tippelsz, mekkora edur er ővel állunk szemben? A Finadd észak felé sandított. – Nyolc-kilencszáz hadihajó érkezik. Merudák, den-raták, benedák. És azok a túlméretezett t úlméretezett teherhajók… korábban nem láttam még ilyeneket. Talán ötszáz lehet azokból? – Azok a teherhajók a mieink mintájára készültek – felelte Alkony. – És a mieinkbe egyenként ötszáz katona fér, s öt hajóból egy a készletekkel van tele. Szerintem hasonló lehet a felosztás itt is. Négyszáz hajó megrakva edur harcosokkal. Ez kétszázezer f őt jelent. Azok a hadihajók pedig százezer harcossal jöhetnek. Vegyük kilencvenezernek. Tehát a parton közel háromszázezer f ős hadsereg készül partra szállni. – Igen, Fő prétor. – Ötszázezer edur landolt ma reggel Els ő Érinthetetlen Er ődnél. A minimális létszámú őrség minden létező lovat felnyergelt, és er őltetett menetben lovagolnak Fent-fok felé. Ahol az én embereim alkotják az őrséget. – Tehát megállapíthatjuk – mondta a Finadd –, hogy ez az edur flotta nagy része, vagyis az egész hader ő lényegesebb hányada. Ezzel az er ővel indultak neki ennek az öngyilkos hódításnak. A n ő ránézett. – Nem, egyáltalán nem vonhatunk le ilyen következtetést. Sosem tudtuk pontosan, hogy mekkora az edur népesség. – Fő prétor, hetekig tarthatjuk a Fels ő Er ődöt! Közben megérkezik a felment ő sereg, és akkor szétzúzzuk a szürke bőr ű barbárokat! – A városban lév ő máguscsapat – mondta a F ő prétor – három gyanús alakból áll, akik közül egy sosem s osem józan, kett ő pedig folyton meg akarja ölni egymást valami ősrégi sérelem miatt. Finadd, látod a hajók alatt a feketeséget? Alku lakói már pontosan tudják, hogy mi az a fekete víz, és mi jár a mélyén. – Mir ől beszélsz, Fő prétor? – Mindenképpen tarts velünk te is az embereiddel, Finadd. Vagy maradj, de akkor szervezd meg a hivatalos megadásodat az els ő partot ér ő csapatoknál! A férfi szája tátva maradt. Alkony elfordult, és az udvarba vezet ő lépcsőhöz ment. – Fel fogom adni Fels ő Er ődöt, Finadd. – De Fő prétor! Visszavonulhatnánk Alkuba! Mindannyian! A nő megállt a harmadik lépcs őfokon. – Felbukkant egy harmadik flotta is, Finadd. A Csacsogó-tengeren. Már elvágtak bennünket. – Kóbor segítsen! Alkony továbbment lefelé. Halkan ezt mormogta magában: Bár megtehetné… Minden kérdés hiába volt már. A megszállás elkezd ődött. A városomat meghódítják. Már megint .
TIZENHATODIK FEJEZET A régi csatorna egykor patak volt, még jóval azel őtt, hogy ledöntötték a kunyhókat, és az urak elkezdték felhúzni k őházaikat. Szemét és büdös törmelék építette ki a partját, a mederben poshadt víz csordogált. De szívem mélyén valami sötét láng lobogott néma haraggal, ahogy végigsétáltam az Ösvényen, keresve az elveszett hangot, a szabadon csobogó víz hangját, a kavicsokat a víznyelv alatt. Ó, oly jól ismertem azokat a sima köveket, a gyermeki kincseket, megnyugtató formájukkal, s azzal, hogy ha megszáradtak, egyetlen csepp es ő vagy könny ismét kivirágoztatta a színüket. Ez volt a gyermeki kincs, a gyermek pedig persze én voltam, és ma reggel felfedeztem, hogy az én gyermekem a rothadó parton térdepel a koszban, és cserepekkel játszik, melyek nem mutatnak mást, csak a szürke árnyalatait, mindegy, hogy mekkora patakban zúdul rájuk a könny. Alku el ő tt ő tt Ismeretlen fenti
AZ ÁLMOK igazából szemvillanásnyi id ő alatt is megtörténhetnek, ilyenkor vad hadonászás a következmény, az ébred ő nem tudja, hol van, s érzelmei áradatának semmi sem szabhat gátat. Udinász azon kapta magát, hogy lecsúszott, veszélyesen imbolyog a párkány szélén, végtagjai pedig elzsibbadtak, sajognak. A nap lejjebb ereszkedett, de nem sokkal. Mögötte Tollas Boszorka próbált feltápászkodni; a törött lap két fele a k őre esett a kezéb ől, majd lecsúszott, és elt űnt a bokrok között. Haja az arcába hullott, eltakarta érzelmeit. Udinász sikoltani szeretett volna, szabadon engedni a szomorúságot, s a mögötte rejl ő megfoghatatlan eredetű haragot. De ugyan miért lett volna új, hogy használták? Miért lett volna új, hogy nincs mibe kapaszkodnia, hogy nincs mi felé törekednie? Felhúzódzkodott a párkányról, és körülnézett. A hadsereg megmozdult. Valami megváltozott. Látta, hogy sietve indultak meg odalent. – Vissza kell térnünk – mondta. – Mihez? – hangzott a keser ű, mérges kérdés. – Ahhoz, ami eddig voltunk. – Rabszolgák, Udinász. – Igen. – Most belekóstoltam. Belekóstoltam! Udinász ránézett a lányra, aki kihúzta magát, és kisöpörte a haját az arcából, majd kemény pillantást vetett rá. – Nem élhetsz így! – Nem? A lány elfordította a tekintetét. Nem akarja látni, gondolta Udinász. Nem akarja érteni. – Alkuba menetelünk, Tollas Boszorka. – Hogy hódítsunk. Hogy… rabszolgasorba döntsünk. döntsünk. – Részletek – mormogta, miközben óvatosan felkelt. A kezét nyújtotta. nyújtotta. – Majen már vár. – Ver engem, tudod? – Tudom. Nem sikerült elrejtened a zúzódásokat. – Letépi a ruháimat. Használ. Úgy, hogy fájjon. Egyfolytában Egyfolytában fáj valamim. – Nos – mondta Udinász – ő nem ezt teszi Majennel. Nem mintha sok… gyengédség lenne benne. Azt hiszem, ahhoz még túl fiatal. És Majennek nincs meg az ereje ahhoz, hogy átvegye az irányítást. Hogy tanítsa. Ő…, frusztrált. – Elegem van abból, hogy te ezt is megérted, meg azt is megérted! Elég, Adós! Nem érdekel az ő szemszöge, nem akarok az árnyéka lenni, nem akarom úgy látni a világot, ahogy ő. Ez mind nem számít, amikor megcsíp, harap, karmol, amikor meg… csak ne beszélj, Udinász! Hallgass, és kész! – Fogd meg a kezem, Tollas Boszorka! Ideje menni. – Legszívesebben leharapnám! Tudom. Nem szólt semmit. – Tehát nem bántja? – Fizikailag nem – felelte. – Igen. Amit ő tesz Majennel… – Felnézett, Udinász tekintetét kereste –… azt teszem én is veled. – És szívesebben harapnál.
Nem felelt. Valami villant a tekintetében, aztán elfordult, de megfogta megfogta Udinász kezét. A férfi felsegítette a földr ől. Tollas nem nézett a szemébe. – Én megyek le elő bb. Várj egy kicsit! – Rendben. Egy álmából felrugdosott hadsereg nyüzsgött az erd ő ben. Északon otthonaik hamvai. Délen Alku városa. Csak egy dolog következhetett ebb ől – bosszú. Részletek. Egy villanásnyi mozdulat lefelé, aztán… semmi. Trull Szengár egy percig vizslatta még a környéket, aztán visszaereszkedett a kid őlt fatörzs mellé. – Felfedeztek bennünket – mondta. Ahlrada Ahn felmordult. – És most mi lesz? Trull balra, majd jobbra nézett. Alig látta a legközelebbi harcosokat, mozdulatlanul a takarásban. – Ez attól függ – suttogta –, hogy milyen milyen er ővel jönnek. Vártak, s lassan eltelt a délután. Valahol alattuk az erd ő ben egy lether dandár várakozott, benne egy csapatnyi mágus, akik felfedezték, hogy hol bújt meg a hidat véd ő edur csapat. A tisztek meglep ődtek, s kicsit aggódni kezdtek. A mágusok valószínűleg azóta is azon dolgoznak, hogy meghatározzák a pontos elhelyezkedést, és a létszámot is, de ez bizony nehéz feladatnak bizonyult. Volt ugyanis az edur vérben valami, ami ellenállt nekik, amit nem tudtak varázslattal megfogni. Döntést kellett hozniuk, s hogy milyen döntés születik, az nagyban múlott a parancsnok személyiségén. Az egyik lehet őség az volt, hogy óvatosan, apránként haladnak el őre, míg közvetlen kontaktusba nem kerülnek, ami után egy sor tapogatózó összecsapás következik, az ellenség erejét felmérendő. Természetesen ennek megvannak a maga veszélyei. Ha ugyanis elég közel mennek az ellenséghez, hogy lássák annak méregfogait, a harapás, amit kiprovokálnak, talán nem ér véget, hanem folyamatos csatához vezet, melyben a Tiste Eduroké minden el őny. A hegynek felfelé vívott csatáknak mindig nagy az ára. S ami még rosszabb, nagy az esély rá, hogy nyakukba kapják az egész ellenséget, ami persze mészárláshoz vezet. A másik lehetőség, hogy a parancsnok utasítja a mágusait, hogy egy csapással fektessék el a menedéket adó erdőt. Ezzel természetesen felfednék a mágusok helyzetét az esetlegesen jelen lév ő edur varázslók és a velük lévő árnyak, démonok el őtt. Ha pedig a csapást viszonozzák, a lether mágusok bajba kerülnek. Végül volt még egy lehet őség: az, hogy a parancsnok visszavonul. Veszni hagyja a hidat, s visszavonul csapataival a Felső Er őd védelmébe, a hagyományos harci módot kényszerítve az edurokra – azt, amit Lether évszázadok óta olyan nagy sikerrel vív mindenféle ellenséggel szemben. Vajon nagy a kapitány önbizalma? Ha igen, akkor Trullt és ötven harcosát vagy lemészárolják, vagy csak visszakényszerítik a híd túlfelére, de mindkét lehet őség taktikai katasztrófa Hanradi Khalag és csapatai számára. Ha akadályozzák az átkelést, Hanradi és Fear kénytelenek lesznek megmutatni a hadsereg teljes máguserejét – amit eredetileg Fels ő Er őd szétzúzására tartogattak. Ezzel ellentétben egy gyáva vagy bizonytalan parancsnok a visszavonulást választja, s ezzel biztosítja az edurok sikerét. Trull visszahátrált egy kid őlt fáig, s lekukucskált. Nem látott lentr ől mozgást. A leveg ő természetellenesen mozdulatlan volt. – Ha nem támadnak hamarosan – suttogta Ahlrada –, elveszítik az el őnyüket. Trull bólintott. Megfelel ő problémák, teljes odaadást követelnek. Nem engedhette meg magának, hogy másfelé tévedjenek a gondolatai. Úgy döntött, jobb ez így. Megkönnyebbült. S itt maradhatok, ebben az idegállapotban, mostantól sokáig. Végigcsinálhatom így az egész háborút. Könyörgöm, hogy így lehessen! A lejtőn hosszúra nyúltak az árnyak, keresztutakat vágtak, a poros napsugarak aranyfoltokat alkottak, melyeken rovarok nyüzsögtek. Susogó hang hallatszott – el őször mögöttük, majd minden oldalról. Árnyak suhantak el mellettük, s olvadtak bele a növekv ő alkonyi homályba. – Megérkeztek! – suttogta Ahlrada. Trull visszagördült, s a hátára fordult. A bokrok, fák között ezüsthátú farkasok tapodtak. Féltucatnyian, majd tucatnyian érkeztek, fejüket lehajtották, de szemük sandán villogott. Az egyik bestia közelebb lépett Trullhoz. Hirtelen elhomályosult, a leveg ő ben átható, f űszeres illat terjedt szét, s Trull egy perc múlva B'nagga borostyánszín ű szemébe nézett. A jekka elvigyorodott. – Ezerlépésnyire vannak, Trull Szengár. Teljes visszavonulót fújtak! – Jó időt futottatok – mondta Ahlrada. A vigyor kiszélesedett.
– A harcosok csak kétezer lépésnyire vannak a hídtól. A fivéreim találtak egy tetemet a bokrok közé rejtve. A ti munkátok? – Egy előreküldött futár volt – mondta Trull. – A mágusok egy jelz őszálat kötöttek hozzá. Tudták, hogy jöttök. Nem kétlem, hogy ez is sokat lassított a tempójukon. – Akkor – mondta Ahlrada – támadni fogjuk fogjuk őket visszavonulás közben? – Felmerült ez is, de végül nem így lesz. Az árnyak csak zaklatják, hajszolják őket. Gondoskodnak róla, hogy folyamatosan er őltetett menetben haladjanak. Mire elérnek Fels ő Er ődhöz, alaposan megfájdul a lábuk, és véreres lesz a szemük is. Nem nagyon hagyjuk őket pihenni. – Leguggolt. – Híreim vannak. Els ő Érinthetetlen Er őd elesett. Nem volt csata… a hely őrség elhagyta az er ődöt, és Felső Er ődbe menekült. – Ahogy vártuk is – mondta Trull. – Igen. Ha a letherek úgy döntenek, hogy a Fels ő Er ődnél állnak meg, rövid ostromra számíthatunk. A hajóink már kikötöttek, a harcosaink a város felé vonulnak. – Semmi kontaktus a lether flottával? – kérdezte Trull meglepetten. meglepetten. A teherhajók sérülékenyek voltak. – Semmi. A császár er ői Alku felett járnak, még nem vették őket észre. Az elkövetkez ő néhány napban négy nagy csata várható. És ha minden a terveink szerint alakul, az északi és zaki határ elesik. De mindenképpen magunkra magunkra vonjuk teljes figyelmüket . Hullarészeg. Szerén Pedak ezt az állapotot igyekezett elérni, úgy, hogy bugyutára issza magát. De valahogy nem és nem akart sikerülni. Nem lett sem süket, sem vak, hanem fájdalmasan tisztán érzékelte környezetét, a világot a kis asztala körül, a nyomást, a nyüzsgést, a folyamatos zsivajt. A bugyutaság is váratott még magára, s kezdte sejteni, hogy nem érheti el soha – a makacs józanság tartotta magát, akárhány pohár bort döntött is magába. Lázas izgalom, számtalan hang ismételgette a saját változatát az „én megmondtam!” témakörre. Nyáj, bólogató fejek. Bejelentések és jóslatok, mohó, fényes víziók a halott edurokkal teli csatamez őkön megkaparintható busás zsákmányról. Nekik adtuk Első Érinthetetlent, naná! Miért ne? Beljebb és beljebb csalogatjuk a kutyafattyakat! Láttátok, mit tettek a varázslóink azon az estén! Most is megteszik, csak ezúttal a hamuarcú barbárokon! Van egy bérelt helyem a világítótorony közepénél, egy vagyont fizettem érte, de mindent láttam! Mmdennek vége lesz Felső Er ő d nél! Betörjük az orrukat, és a mágusaink lecsapnak a flottára a ődnél! Csacsogó-tengeren! Van egy telkem a Hull-öbölnél, halászati joggal. Amint elül a balhé, indulok is fel! Én mondom, direkt hagyják, hogy bekerítsék ő ket. ket. Alkony csak arra vár, hogy meginduljon az ostrom. Micsoda? Hogy szerinted megadta magát? Kóbor vigyen el, mit hazudozol itt összevissza, ember? Egy átkozott áruló vagy, egy átkozott Hull Beddikt? Fogd be a szádat, vagy én fogom be! Segítek, Kribál, ezt veheted ígéretnek! Egy szájat bevarrni nem nehezebb, mint egy vitorlát összefércelni, márpedig ezt csináltam évekig… Hová ment? Nem számít, Kribál… Az árulókat meg kell leckéztetni, Feluda! Gyere, Gyere, láttam, hogy az ajtó felé ment… ment… Egy nő nek nek sem tesz jót, ha egyedül ücsörög, szivi. Hagyd, hogy egy rendes ember segítsen ebb ő l l kilábalni… Szerén Pedak elkomorodott. Felnézett az asztala felett lebeg ő arcra. Rendben, mondta az agya, de közben csak elkomorodott, s elfordult. – Egy köpést sem ér mindaz, amit itt összehordanak, kislány. Te inni akarsz. Rendben, hát csücsülj, és igyál! Csak egy nyugodtabb helyet akartam ajánlani, ez minden. – Menj innen! A férfi erre magától értet ődően helyet foglalt. – Egész este figyeltelek. Egy újabb lether? Ezt csak egyszer, csakis egyszer kérdeztem magamtól. Nem, mondtam, ez nem. Tehát megkérdeztem, és valaki azt mondta: „Ez az Akvitor, Szerén Pedak. Ott volt a tárgyalásokon, amikor minden rosszra fordult. Sápadt Burukkal állt szerz ődésben, és átkozott legyek, ha nem lehetet t egyszer ű. Nem ő talált rá a dülledt szem ű, akasztott hullára!” És arra gondoltam, hogy ez bizony nem lehetett is csodáltam már, hogy itt ülsz, próbálsz berúgni, és nem sikerül. Szerén a férfira szegezte tekintetét, és végre látta is. Borotvált arc, vállig ér ő, acélszínű, hullámos haj. Ismét hallotta a hangját, s gyanúja beigazolódott. – Nem vagy lether. Széles mosoly, egyenletes, hófehér fogsor. – Ezt eltaláltad, és ne vedd sértésnek, de cseppet sem bánom! – Nem vagy farád sem. Sem nerek, tarthenal vagy fenti. fenti. De nem vagy mekroszi sem…
– Az én népemr ől még sosem hallottál, ebben biztos lehetsz. Nagyon messze járok a hazámtól. – Mit akarsz? – Ajánlatot tennék, de csendben, privát. – Gondoltam. – Nem úgy értettem, bár azt hiszem, ha úgy történne, ahogy te gondolod, akkor úgy érezném, igen szerencsés fordulat állt be az életemben. Nem. – El őredőlt, s intett, hogy a lány is tegyen így. Szerén ironikusan elmosolyodott, s el őredőlt, míg majdnem az orruk is összeért. – Alig várom. A férfi picit hátrált. – Kislány, bűzlesz, mint egy szeszf őzde! Rendben, figyelj! Van egy csónakunk… – Nektek? – Egy csónakunk, és elhajózunk ebb ől a Csuklyás-segge darázsfészekb ől! – Hová? Korshennbe? Pilottba, Békésbe? Kolánszba? – Annak ugyan mi értelme volna? Az els ő három lether h ű béres, Kolánsz pedig a hallottak alapján nagy káosz! Akvitor, a világ sokkal nagyobb, mint gondolnád… – Igazán? Szerintem inkább kisebb, mint gondoltam! – Ugyanaz a butaság más körítéssel, ugye? Talán igazad van. De talán nincs. – Ki vagy te? – Csak valaki, aki messze került a hazájától, de ezt már mondtam. Sikerült kikeverednünk Támadásból, de itt találtuk magunkat, és amint az átkozott lélekveszt ő be kerültünk, adósok lettünk. Kiléptünk a partra, s ezzel újabb adósság szakadt a nyakunkba. Hét hónap telt el azóta, és olyan mélyen ülünk már az adósságban, hogy maga K'azz herceg sem lenne képes kirángatni minket bel őle. Szeméten élünk, és olyan munkát végzünk, amit ől a belünk is kifordul… – Katona voltál. – Most is az vagyok, kislány. – Akkor csatlakozz valamelyik zászlóaljhoz! A férfi megdörzsölte az arcát, majd lehunyta a szemét egy percre, s úgy t űnt, döntésre jutott. H űvös, kék szeme ismét Szerénre szegez ődött. – Már a pokolban is hallani az üvöltést, de a letherek még mindig nem hallják, kislány. Ti bajban vagytok. Igen nagy bajban. Fels ő Er ődöt körbezárták. Alkony okos, tehetséges parancsnok, vagyis mit tehet? Gondolkozz, Akvitor! – Látta, hogy reménytelen az egész. Látta, hogy nem tudja megtartani a várost, és hogy nincs módja visszavonulni. A férfi bólintott. – Nem voltál itt, itt , amikor a vadászhajók visszatértek. visszaté rtek. Nem láttad, mi hozta őket haza. Mi igen. Kislány, ha a dhenrabiknak van istenük, hát az itt járt, ebben a kiköt ő ben! – Kik azok a dhenrabik? A férfi megrázta a fejét. – Van még hely olyan emberek számára, akiknek helyén van a szíve. És nem te lennél az egyetlen n ő, tehát nem arról van szó. – Akkor egyáltalán miért pont engem választanál? – Mert nem vagy vak, Szerén Pedak. A nő mosolyogva hátrad őlt, majd elfordította a tekintetét. És részeg sem. – Ki vagy te? – Nem jelent majd neked semmit… – Azért mondd csak el! – Börtönvas, Második Kard, Negyedik osztag, Bíborsereg. Cal-Brinn Cal -Brinn parancsnok alatt szolgáltam, míg a seregünk szét nem szóródott innent ől a Csuklyás kapujáig. – Érthetetlen és hosszú. Figyelemre méltó, Börtönvas! – Gondold csak át! Van még rá id őd, feltéve, ha id ő ben kijutsz Alku városából. Szerén értetlenkedve nézett. – Ennek így semmi értelme! – Igazad lenne, ha a ladikunk ebben a kiköt ő ben lenne. De nem itt van. Letherasban ringatózik. Legénységként szeg ődtünk el rá, egy ügynökön keresztül. – Vállat vont. – Amint kiérünk a nyílt tengerre… – Megölitek a kapitányt, a tiszteket, és kalóznak álltok.
– Nem N em ölünk meg senkit, s enkit, ha nem feltétlenül feltét lenül muszáj, és nem akarunk kalóznak állni. Csak C sak haza akarunk menni. Haza kell jutnunk! – Tanulmányozta a n ő arcát egy percig, majd felállt. – Ha minden rendben megy, Letherasban majd megkeresünk! Rendben. – Csak az idődet vesztegeted… A férfi vállat vont. – Sok minden meg fog addig változni, vált ozni, Akvitor. Menj el ebb ől a városból! Amint kijózanodsz, csak menj el! – ezzel elvonult. Elkapták, bevonszolták a sikátorba, sikátorba, és bevarrják a száját száját – gyerünk, ezt látni kell! Csak a száját? Ez egy átkozott áruló! Semmi okunk rá, hogy emberségesen bánjunk vele! Varrjuk össze mindenét, lássuk, ehhez mit szól… Bárcsak Hull Beddikt lenne az… Vele ennél sokkal rosszabbat fognak tenni, ezt jól j ól jegyezd meg! Majd meglátod! Nekal Bara a világítótorony tetején állt, s a tenger felé nézett. Kék selyemruhája csattogott a szélben. Semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte. Megel őző csapásuk üres falvakat pusztított el – az egész Tiste Edur nép felkerekedett. És hamarosan itt lesznek a küszöbön. A flotta, mely váratlanul megjelent a Csacsogó-tengeren, s megakadályozta, hogy segítsenek Alkony csapatainak, egyszer űen továbbsuhant, miután a Fels ő Er őd megadta magát. Az ötszáz hadihajó dagadó, vérvörös vitorlákkal, természetellenes gyorsasággal közeledett az Alku-öböl felé. S a karcsú hajótestek alatt a víz mélyén… ott volt a lény. Ősi, borzalmas, éhes. Ismerte ezt az utat, mert járt már erre. A Kréda parancsára azóta belevetette magát a kutatásba, hogy kiderítse, milyen lényt kötöttek magukhoz a Tiste Edurok. A kiköt ő és az öböl valaha szárazföld volt, egy masszív mészk őréteg, mely alatt hatalmas föld alatti folyók futottak. A mészk ő helyenként az erózió miatt beomlott, ezeken a helyeken nagyjából kör alakú, mély kutak keletkeztek. A víz lent id őnként folyt tovább a folyó részeként. Máshol azonban a cseppkövek akadályt építettek a folyó útjába, s a kút vize mozdulatlanná és feketévé vált. Aztán egy ilyen kút áldozóhellyé vált. Kincseket dobáltak a mélybe. Aranyat, jádeköveket, ezüstöt, és él ő áldozatokat is. Fuldoklók hangja zavarta fel a nyugodt, hideg vizet, csontok és hús ülepedett a kút fenekére. És egy földszellem született a mélyben. Véren és kétségbeesésen nevelkedett, kegyelméért könyörögtek, s életeket áldoztak neki, azok akarata ellenére. Nekal Bara jól tudta, hogy sok titok maradt még. Létezett a szellem már az áldozás megkezdése el őtt is, csak az ajándékok vonzották oda? Vagy éppen az ősi imádók akarata hozta őt létre? Mindegy, az eredmény ugyanaz lett. Megszületett egy lény, aki megismerte az éhséget és a vágyakozást. Függ ővé vált vért ől, gyásztól, iszonyattól. Az imádók elt űntek. Kihaltak vagy elvándoroltak, vagy őrületükben talán önmagukat is feláldozták. Lehetetlenség lett volna megmondani, hogy a kút mélyén milyen vastagon állt végül a csont, de mindenesetre bizonyos, hogy jelent ős réteget alkotott. A szellem sorsa megpecsétel ődött, halálra ítéltetett. Ha nem emelkedik fel a tenger, hogy elöntse a szárazföldet, meghalt volna – így viszont kiszabadult, világának sz űk korlátai megsz űntek. A világon mindenütt áldoznak a partokon. Az Els ő Birodalomból fennmaradt legels ő feljegyzések is újra meg újra err ől mesélnek a barangolások során megismert népekkel kapcsolatban. A szárazföld és tenger találkozása minden nép számára misztikus átmenetet jelent ismert és ismeretlen világ között. Élet és halál, szellem és lélek találkozik, s még egy sor er ő és akarat, amelyek ellentétesek, mégis egymásra épülnek. Életeket áldoztak a tengernek, kincseket szórtak a mélybe. S id őr ől időre maga a tenger is magába szippantott egy-egy hajót, legénységével együtt. A szellem tehát megismerte a… konkurenciát. S bizony elég gyatrán szerepelt a versengésben, Nekal Bara legalábbis ezt gyanította. Legyengülve, szenvedve visszatért tehát a lyukba, ahol született, hogy ott haljon meg. Nem tudni, hogyan találtak rá a Tiste Edur varázslók, s hogyan látták meg a benne rejl ő lehetőségeket, a természetét. De rabszolgájukká tették, s vérrel táplálták, míg ereje vissza nem tért, s meg nem n őtt. A növekedéssel együtt persze az éhsége is egyre n őtt… Most pedig módot kell rá találnom, találnom, hogy miként öljem meg! Érezte, ahogy közeledik, egyre közelebb kerül hozzá az edur hajók alatt. Lent a kiköt ő ben katonák nyüzsögtek az er ős falakon. A k őhajítóknál harcra készen álltak a csapatok. Égtek a tüzek, s el ő voltak készítve a hajótörzs áttörésére is képes lövedékek. Arahathan fekete sz őrméjében a móló túlvégén helyezkedett el, s Nekalhoz hasonlóan a gyorsan közeled ő edur flottára koncentrált. Arra törekszik majd, hogy blokkolja a szellem támadását, és lekösse addig, míg Nekal elég közel nem férk őzik mágikusan a szívéhez, s végzetes csapást nem mér rá.
Nekal azt kívánta, bárcsak maradt volna Enediktál is a városban ahelyett, hogy visszatért Vitorlásba a csapataihoz. Sőt, szerette volna, ha az egész Kígyóöv zászlóalj idevonul er ősítésnek. Amint lekötik a szellemet, Enediktál csapást mérhetne a flottára. Nekalnak fogalma sem volt, hogy mennyi pusztítást vihetnek véghez ők Arahathannal, miután megölik a szellemet – lehet, hogy semmi erejük sem marad a flotta ellen. Akkor pedig a kiköt őt szemtől szembe, emberi er ővel kell majd védeni. S ez az abszurd a harci mágiában – alig teszünk többet, mint hogy semlegesítjük egymás erejét. Kivéve, ha az egyik csapat túler ő őben ben van… Hat kisebb tudású varázsló tartozott a parancsnoksága alá, őket elosztotta a Hideg Agyag soraiban, lent. Elégnek kell lenniük az edur varázslók ellen, akik a flottával jönnek. Nekal Bara aggódott, de nem túlságosan. A vörös vitorlák meglebbentek. Már ki tudta venni a legénységet is a kötélzetek között, a fedélzeteken. A flotta lassított. A vezérhajók alatt egy sötét áramlat nyomult el őre, s nyújtotta mohó csápjait az öböl vizébe. Nekalt hirtelen megrohanta a félelem. A lény… hatalmas volt. Lepillantott a magányos, fekete bundás alakra a móló végén. A férfi szélesre tárta a karját. A szellem nagy hullámmá dagadt, hogy minél sebesebben rohanhassa meg a kiköt őt. A mólón pajzs mögé bújt katonák, reszket ő dárdahegyek sorakoztak. Valaki véletlenül kil őtt egy tüzes golyóbist az egyik k őhajítóval. Nekal Bara érdekl ődve nézte, hogyan repül a golyóbis füstcsíkkal a nyomában a dagadó hullám felé. Becsapódott, kis g őz támadt a nyomában, aztán mintha nem is lett volna. Hallotta Arahathan üvöltését, látta, hogy egy vonalon megmozdul a víz, majd éppen a kiköt ő előtt forrni kezd, s g őzfalat emel az ég felé lendül ő, támadó szellemmel szemben. Az összecsapás erejét ől megrázkódott a világítótorony Nekal alatt, karját kitárva próbálta meg őrizni egyensúlyát. A torony kétharmadánál lév ő kis teraszon a bámészkodók felemelkedtek, s sikoltozva a sziklákra zuhantak. Az erkély úgy csavarodott, mint a forró vas a kovács kezében, rögzít ői kis porfelh ők kíséretében felrobbantak. Borzasztó nyikorgás hallatszott, a torony el őre-hátra dülöngélt. Gőz és fekete víz csatázott egymással, s egyre magasabbra kapaszkodtak Arahathan el őtt. A varázslót elnyelte az árnyék. A világítótorony d őlni kezdett. Nekal Bara a kiköt ő felé fordult, kitárta karját, majd a mélybe vetette magát. Teste eltűnt a mágikus lángok között. A vakító fehérségben kék villámok játszottak. Isteni lándzsaként zuhant, zuhant, s belevágott a szellem oldalába. Ösvényt vágott a sötét, zavaros vízben. Kóborra – elbukik! Elesik! Érezte, majd látta is Arahathant. Vörös hús feslett le csontjairól, mintha mohó szél harapdálta volna. Látta a fogait, elt űnt az ajka, mosolya őrült vigyorrá torzult. Szeme összeráncolódott, majd elsötétült, s beesett. Az utolsó pillanatban érezte a férfi meglepetését, hitetlenkedését… Hasított a szellem testében, a vastag rétegeken át. S űr ű, fekete vérréteg. Hajréteg. Szilánkosra tört csontok rétege. Összetört ékszerek, rágott érmék. Vastag rétegnyi aszott újszülött-tetem, mind b őrbe bugyolálva, mind betört homlokkal, mind szenved ő, fájdalmasan eltorzult arccal. Mennyi réteg! Istenem, mit tettünk mi, halandók? Mit tettünk, újra meg újra meg újra? K őszerszámok, kagylók… Egészen le… És rájött, hogy tévedett. Végzetesen nagyot tévedett. A szellem nem volt más, mint egy héj, amit a csontban, vérben, hajban rejt őző emlékezet tart össze. Az emlékezet, és semmi más. A mélyén… Nekal Bara látta, hogy meg fog halni. Mindaz ellen, ami üdvözölte érkezését, nem volt védelme. Semmi. S emmi. Soha… Kréda! Kuru Quan! Quan! Halld szavam! Láss! Láss!
Szerén Pedak kitántorgott az utcára. Lökdöstek, taszigálták, majd térdre is lökték a menekül ők. Egy sötét pincében tért magához üres, törött korsók között. Kirabolták, ellopták páncélzata nagy részét is. Eltűnt a kardja, a kése. A lába között érzett sajgás arról árulkodott, hogy még rosszabb is történt vele. Szája feldagadt, felhasadt a csókoktól, melyekr ől nem is tudott. Haja kócos volt, ragadt a vért ől. Térden csúszva mászott el a zsíros járdaköveken a legközelebbi fal tövébe, s ott összekuporodott. Közömbös arccal bámulta a pánikot. Fent az égbolt helyett csak füstöt látott. Barna, tompa fényt észlelt még, és a távoli csatazajt – a t őle balra eső kikötő és a jobbra lévő északi és keleti falak fel ől is. Az utcán polgárok rohangáltak, látszólag találomra választva meg az útirányt. Szemben két férfi halálos közelharcba keveredett – az egyiknek aztán sikerült sarokba szorítani a másikat. Megfogta, és a kockakövekhez csapkodta ellenfele fejét. A kemény becsapódások helyét hamar puhább hangok vették át, mire a gy őztes legurult rángatózó áldozatáról, felkászálódott, és elsántikált. Ajtókat rúgtak be. Asszonyok sikoltoztak, s ikoltoztak, ahogy felfedezték búvóhelyüket. És egyetlen árva Tiste Edur sem volt még sehol. Jobbról három, fosztogatónak látszó férfi bukkant fel. Az egyiknél véres bunkósbot volt, egy másiknál egy sarló. A harmadik egy haldokló vagy halott lánygyermeket vonszolt az egyik lábánál fogva. Megpillantották őt. A bunkósbotos elmosolyodott. – Jöttünk, hogy összeszedjünk, Akvitor. Felébredtél, mert mert még többet akarsz? Nem ismerte fel egyiküket sem, ők viszont szörnyen bizalmas tekintettel mérték végig. – A város elesett – folytatta a férfi, s közelebb lépett. – De mi tudjuk, hogyan lehet kijutni, és téged is magunkkal viszünk! A sarlós felröhögött. – Úgy döntöttünk, megtartunk magunknak, magunknak, kislány. Ne aggódj, biztonságban leszel! Szerén összébb húzta magát a fal tövében. – Állj! Új hang harsant. A három férfi felnézett. Acélszürke haj, kék szem – Szerén felismerni vélte az újonnan érkez őt. Talán. Nem volt egészen biztos. Még sosem látott ilyen páncélzatot – az ember nem felejtene el egy ilyen vérvörös kabátot. Az idegen derékszíján egyszer ű kard lógott, s nem nyúlt érte. – Ez a külföldi fattyú! – mondta a bunkósbotos. bunkósbotos. – Menj, keress magadnak egy sajátot! – Így is tettem – felelte az idegen. – Már két napja keresem… – Ő a miénk! – közölte a sarlós. – Ne gyere közelebb! – morogta a harmadik férfi, s úgy emelte fel a gyermek testét, mintha fegyverként akarná használni. Szerén ekkor látta csak, hogy ezt korábban bizony már meg is tette, Ó, remélem, halott vagy, kislány! Remélem, végig az voltál… – Ismersz minket, idegen – mondta a bunkósbotos fenyeget ő hangon. – Igen, ti vagytok a külvárosi rémek! rémek! Hallottam gaztetteitekr ől. Vagyis előnyben vagyok. – Ugyan miért? Az idegen tovább közeledett. Szerén látta, hogy felvillan valami a szemében, miel őtt felelne. – Mert ti nem tudtok rólam semmit! A bunkó meglendült, a sarló megvillant, a gyermektest a leveg ő be repült. Az idegen elkapta a gyermeklányt, másik kezét kinyújtotta, tenyérrel felfelé, és ujjaival az egyik bandita álla alá döfött. Szerén semmit sem értett. A bunkósbotos a földön volt. A másik a saját sarlóját nézegette, mely ekkor már a mellkasából állt kifelé. Aztán a földre zuhant. Reccsenés hallatszott. Vér spriccelt a leveg ő be. Az idegen hátralépett, jobb karja alá vette a gyermeklányt, s baljával tovább tartotta a harmadik fickó állát, mintha él ő zablája lenne. A Szeréntől jobbra álló férfi borzalmas hangokat hallatott, miközben tántorgott. Szeme kidülledt, alig kapott leveg őt. Az idegen félretolta az állát a hozzá kapcsolódó nyelvvel együtt. Letette a gyermeket, s immár teljes figyelmével a harmadik, még él ő banditára összpontosított. – Nem tetszik, amit tettetek. Nem tetszik semmi, amit elkövettetek, de f őleg az nem tetszik, amit ezzel a gyermekkel és ezzel a n ővel tettetek. Ezért most fájdalmat fogok okozni. Nem is akármilyet! A férfi megfordult, menekülni akart. Aztán elvágódott a köveken, hasra esett, lábai kifordultak alóla – de Szerén nem látta, hogy mi történt vele.
Az idegen hideg nyugalommal a férfi fölé hajolt. Két gyors ütés a gerinc két oldalán, csaknem a nyak vonalában, s Szerén hallotta a bordák reccsenését. Vér gy űlt tócsában a férfi feje mellett. Az idegen megfordult, hogy a férfi lába közé nyúljon. – Elég! Felnézett, csodálkozva. – Hagyd abba! Öld meg tisztán! Ne kínozd, Börtönvas! – Biztos vagy benne? Az átellenben álló házak ablakaiból arcok bámultak bámultak le rájuk. – Igen, elég volt – nyögte Szerén. – Rendben. Ismét lehajolt. Egy csapás a bandita tarkójára, s az behorpadt. Nem mozdult többé. Börtönvas felemelkedett. – Minden rendben? Igen, minden rendben. A Bíborsereg katonája közelebb lépett. – Az én hibám – szabadkozott. – Aludnom kellett, és azt hittem, biztonságban leszel egy ideig. Tévedtem. Ne haragudj! – A gyerek? Fájdalmas pillantás. – Azt hiszem, lovak taposták agyon, jó ideje már. – Mi történik itt? – Alku elesett. Az edur flottát visszafogták, míg nem végeztek Nekal Barával és Arahathannal. Aztán körbezártak mindent. A védvonalakat megszállták az árnyak. Aztán partra szálltak a harcosok is. Csúnya volt, Akvitor. – Hátrapillantott a válla fölött. – S körülbelül ugyanebben az id ő ben egy hadsereg érkezett a szárazföld belseje fel ől. Megrohamozták a kevés emberrel védett falakat, és úgy száz szívdobbanásnyi id ővel ezelőtt sikerült bedönteniük az Északi kaput. Az edurok nem sietnek el semmit, szépen leöldösnek minden katonát, akivel találkoznak. Nincs kegyelem. Egyel őre civileket még nem bántottak, de ugyan ki garantálja, hogy ez így is marad? Felsegítette Szerént a földr ől, aki összerezzent az érintést ől – az élő fegyverekétől, melyeken még érezte a halál szagát. Ha Börtönvas ezt észre is vette, nem tette szóvá. – A többiek várnak. Korlónak sikerült találnia egy Üreget ebben a Csuklyás-átkozta gödörben… ez az első azóta, hogy két éve itt ragadtunk. Azt mondja, amiatt van, amit az edurok hoztak. Szerén rádöbbent, hogy már sétálnak. A sikátorokban kanyarogtak, kerülték a nagyobb csomópontokat. Mindenfelől mészárlás zajait hallották; Börtönvas hirtelen megtorpant, és oldalra hajtotta a fejét. – A fenébe is, elvágták az utat! Bevonszolták a mészárlás kell ős közepébe. Szemtanúja lehetett a szervezetlen, szerencsétlen katonák lemészárlásának. Töprengett, hogy vajon az uzsorások következnek-e. Udinász ott botladozott a Tiste Edur császár és még tizenkét harcos nyomában, akik úgy vágták át magukat a húson, mintha ösvényt vágnának egy erdő ben. Rhuland olyan tudással forgatta fegyverét, amely nem a sajátja volt. Karja olyan sebesen mozgott, hogy alig látszott, mozdulataiból hiányzott a félelem, a bizonytalanság. És motyogott magában, a mániákus hangot időnként egy-egy sikollyal is megtoldotta – de hangjába inkább félelem vegyült, mint harag. Nem olyan volt, mint egy gy őzedelmes harcos. Nem volt dühös, vagy dics ő sem. Egyszer űen egy gyilkos volt… aki gyilkolt. Egy edur harcos a közelében elesett egy kétségbeesett lether kardcsapása nyomán, mire a császár felsikoltott, és el őreiramodott. A foltos kard átszelte a leveg őt meg amit talált, vér fröccsent szanaszét. A nevetés túlságosan igénybe vette a tüdejét, leveg ő után kapott. Az edur arcok kutatóan vezet ő jük felé fordultak. Végigvonultak az utcán, kiirtottak egy hátvédcsapat-szer űséget. Udinász bukdácsolt a halottak, haldoklók, síró alakok között. A közelg ő halál hályogot vont szemükre, a férfiak az anyjukat szólongatták, s ezekhez a rabszolga lehajolt, megérintette vállukat, homlokukat, s ezt mormogta: – Itt vagyok, fiam. Minden rendben. Már elmehetsz… elmehetsz… Mint egy utolsó kenetet osztó pap, úgy vonult el őre, amerre láncai húzták. Üres áldásokat suttogott, megbocsátást osztott, miközben imádkozott, hogy valaki – vagy valami – bocsásson meg neki is. De az ő homlokát, vállát senki sem érintette meg. A felégetett falvakért. Bosszú. Hol lehetnek az uzsorások? Végül is ez az ő háborújuk!
Újabb száz lépés. Újabb három edur harcos esett el. Rhuland és nyolc fivére tovább harcolt. Hol lehet a hadsereg többi része? Valahol máshol. Ha az ember képes lenne mindig a helyes kérdést feltenni, akkor minden válasz egyértelm ű lenne. Okos felismerés, jó nyomon járt… Megint felsikoltott egy edur, megcsúszott, elesett, arca a kövekhez csapódott. Rhuland megölt még két katonát, és már senki sem állt az útjukban. Kényszeredetten megtorpantak, megálltak egy keresztez ődés közepén, körülöttük füst kavargott. Jobbról váratlanul befutott valaki. Két edur esett hátra, halálos sebekkel. A támadó kinyújtotta a bal kezét, és egy harmadik edur harcos nyaka hangos reccsenéssel kitört. Pengék csendültek, vér fröccsent – megint elesett egy edur, s a támadó t ámadó középre pattant, és megperdült. Rhuland sietett összecsapni vele. Kardok – egy foltos, nehéz és egy egyszer ű – csaptak össze, majd az idegen egy különös csuklómozdulata nyomán valósággal összefonódtak. A támadó szabad kezével gyors mozdulattal el őrenyúlt, tenyere Rhuland homlokán csattant. A császár nyaka hangos reccsenéssel kitört. A foltos penge lecsúszott a támadóéról, amely már mozdult is tovább, egyenesen a következ ő edur harcos mellkasához. Egy újabb szívdobbanás, s az utolsó két edur is a földre került. Vérük fizetségként, b őséggel ömlött a macskakövekre. Az idegen körülnézett, meglátta Udinászt, s biccentett neki. Aztán az egyik sikátor bejárata felé intett, s onnan elő bukkant egy nő. Megtett vagy hat lépést, mire Udinász felismerte. Szépen elbántak vele. De ez soha többé nem fordulhat el ő ő. Amíg ez a férfi él, addig biztos nem. Szerén Pedak nem vette észre sem őt, sem a halott edurokat. Az idegen megragadta a kezét. Udinász nézte, ahogy elindulnak az utcán, s elt űnnek a következ ő kanyarban. A háta mögül edur harcosok kiáltásait hallotta, s lábdobogást. A rabszolga azon kapta magát, hogy Rhuland holtteste felett áll, nézi a kitekeredett nyak bizarr szögét, a kard markolatát szorító makacs kezet. S várta, hogy a száj őrült kacajra nyíljon. – A legfurább páncél, amit valaha láttam! Szerén pislogott. – Micsoda? – De igazán jól bánt azzal a karddal! Gyors volt. Ötévnyi tapasztalat halálossá tehette volna. Elég ügyessé ahhoz, hogy bárkit legy őzzön. Csillámot, Lazúrt, talán még Nyúzót is. De az a páncél! Egy egész vagyon, szabad prédaként! Csak lett volna id őnk, hogy leszedjük… – Micsoda? – Az a Tiste Edur, kislány. – Tiste Edur? – Mindegy, nem számít. Itt vannak a többiek. Előttük, a sikátor végében hat alak állt. Két n ő, négy férfi. Mind vörös kabátot viseltek. Fegyverük a kezükben volt, a pengéken vér csillogott. Egyikük valamivel könnyebb páncélt viselt, mint a többiek, s bal kezében diadémszer űséget tartott. El őrelépett. Olyan nyelven szólalt meg, amit Szerén még soha életében nem hallott. Börtönvas türelmetlen mordulással felelt. Közelebb húzta magához Szerént, miközben a másik férfi jeleket rajzolt a leveg ő be. A levegő hirtelen zizegni kezdett körülöttük. – Korlo megnyitja az Üreget, kislány. kis lány. Átmegyünk rajta, és ha van egy kis szerencsénk, nem futunk össze senkivel sem odabent. Nem tudom, meddig juthatunk. Remélem, elég messzire. – Hová? – kérdezte Szerén. – Hová megyünk? megyünk? A sikátor fala helyén végtelen, fekete folt tátongott. – Letherasba, Akvitor. Vár ránk a hajó, emlékszel? A legfurcsább páncél, amit valaha láttam. Egy egész vagyon… – Meghalt? – Ki? – Meghalt? Megölted? A Tiste Edurt megölted? – Nem volt más választásom, kislány. Utunkban volt, és még többen jöttek a nyomában. Ó, ne!
Hányás ömlött a homokba. Legalább a sikoltozásnak vége van végre, gondolta Withal. A part feletti füves részen ücsörögve várt, míg a fiatal edur négykézláb öklendezett, köhögött és köpködött. Oldalt két nakt. Burok és Tokos egy darab uszadékfa miatt verekedtek, amely er őfeszítéseiknek hála lassan szétesett. Pusztító játékaik az utóbbi id őkben egyre er őszakosabbá váltak, így a mekroszi fegyverkovács kezdte azt hinni, saját gondolatai kivetítését látja. Vagy az elszigeteltségt ől lassan becsavarodnak. Egy másik lehetséges igazság. Megvetette a vallást. Nem állított maga elé egyetlen istent sem. Az El ődök rosszabbak voltak, mint a pestis. Éppen elég, hogy a halandók képesek a gonoszságra – nem akarta, hogy bármi köze legyen a halhatatlanok arányosan nagyobb hatalmú gonoszságához. És ez a megtört isten a sátrában, a végtelen fájdalmával és a bódító füstöt ereget ő magokkal, melyeket a kokszkályhára szór – mindez nagyon is ismer ős volt Withalnak. A megtestesült szenvedés, s csakis az hajtja, hogy fájdalmát továbbadhassa minden él őlénynek, minden egyes világban. Szenvedés és hamis szökés, fájdalom és megadás. Minden olyan ismer ős volt. Az üres tenger közepén, a kis szigeten Withal elveszett. Agyában egy sor arc kavargott, és már képtelen volt bármelyiket is felismerni. A gondolat és én leredukálódott, alaktalanná, anyagtalanná vált. Olyan volt, mintha egy idegen emlékei között sétálna, miközben lassan ismeretlenné fordul körülötte a világ. Fészekrakás. Eszelős rombolás. Agyaras száj, mely hangtalan, megvet ő nevetésre nyílik. A három alak ugyanazt ismételte, újra és újra. Vajon mit jelenthet? Milyen nyilvánvaló leckét kellene megtanulnia, mi az, amit képtelen felfogni, megérteni? Az edur ifjú végre befejezte – nem maradt semmi sem a gyomrában. Felemelte a fejét, szeméb ől csak úgy sütött a fájdalom és a félelem. – Ne! – suttogta. Withal elfordult, a partot kezdte fürkészni. – Többet ne… kérlek… – Nem valami nagy szám itt a naplemente – t űnődött halkan Withal. – S ami azt illeti, a napkelte sem… – Nem tudhatod, hogy milyen érzés! Az edur sikolya elhalt. – A fészkek egyre díszesebbé válnak – mondta Withal. – Azt hiszem, kimondottan egyfajta formára törekszik. Ferde falak, háromszöglet ű bejárat. Aztán Nyafka összerombolja. Vajon mire kellene ebb ől rájönnöm? – Megtarthatja az átkozott kardját! Én nem megyek! Nem megyek oda, és ne is próbálj odavinni! – Nem kell tennem semmit. Semmit. Rhuland elindult felé, négykézláb. – Te készítetted azt a kardot! – mondta vádaskodva. – Tűz, kalapács, üll ő és kovácsmunka. Több kardot készítettem életemben., mint ameddig számolni tudok. Az csak vas és verejték. Azt hiszem, törött pengék voltak. Azok a fekete darabkák. Egy keskeny pengéjű, hosszított késb ől származtak. Kett ő volt, fekete és rideg. Tényleg csak töredékek. Vajon hol szerezhette őket? – Minden eltörik – jegyezte meg Rhuland. Withal odapillantott. – Igen, fiam. Minden eltörik. – Megtehetnéd. – Mi tehetnék én meg? – Eltörhetnéd azt a kardot! – Nem. Nem tehetem. – De minden eltörik! – Az embereket is beleértve, fiam. – De ez nem elég. Withal vállat vont. – Mostanában már nem emlékszem túl sokra. Azt hiszem, elszívja a tudásomat. Azt mondja, ő az én istenem. Nekem csak annyi a dolgom, hogy imádom őt. Ezt mondja. És akkor minden világossá válik. Mondd meg hát, Rhuland Szengár… neked minden világos?
– Ez a gonoszság… a te műved! – Igazán? Talán igazad van. Elfogadtam az ajánlatát. De hazudott, érted? Azt mondta, szabad leszek, ha elkészítem neki ezt a kardot. Hazudik, Rhuland. Ennyit azért tudok róla. Ez az isten hazudik! – Hatalmam van. Császár vagyok. Szereztem feleséget. Háborúban állunk, és Lether el fog bukni. Withal a szárazföld belseje felé intett. – Ő meg már vár. – Félnek tőlem. – A félelem is egyfajta h űséget szül, fiam. Követni fognak. Most is várnak. Rhuland az arcába karmolt, és megborzongott. – Megölt engem. Az a lether… aki nem is lether volt. Megölt minket. minket. Hetet a fivéreim közül. És engem. Olyan… gyors volt! Úgy t űnt, alig mozdul, a társaim mégis elestek, meghaltak! – Legközelebb már nehezebb dolga lenne. Keményebb leszel. Legközelebb már nem lesz könny ű találni valakit, aki meg tud ölni. És azután még nehezebb. Érted, fiam? Ez annak a nyomorék istennek a f ő gondolata, aki rád vár. – Ki ő? – Az isten? Egy szánalmas kis senki, Rhuland. De a lelked a kezében van. – Árny Atya elhagyott bennünket. – Árny Atya halott. Vagy majdnem halott. – Honnan tudod? – Ha nem lenne, akkor nem hagyná, hogy a Nyomorék Isten elraboljon téged. Téged és a népedet. Ide vonulna a partra… – Withal elhallgatott. Rájött végre. Hát ez volt a nagy igazság! Gyűlölte a vallást, gyűlölte az isteneket. Egyedül volt. – Meg fogom ölni. A karddal. – Bolond! Ezen a szigeten nincs olyan, amit Ő ne látna, ne hallana, ne érezne! Kivéve talán azt, ami most az én fejemben jár. És ha tudja is, ugyan hogyan állíthatna meg? Nem, biztos, hogy nem tudja. Hinnem kell ebben. Végül is, ha tudná, megölne. Most azonnal megölne. Rhuland feltápászkodott. – Készen állok a találkozásra. – Igazán? – Igen. Withal felsóhajtott. Hátranézett a két naktra. Az uszadékfa, amin veszekedtek, szálakra esve hevert közöttük. Mindkét lény ezt bámulta, ujjukkal a szálak között turkáltak csodálkozva. A mekroszi felállt. – Rendben, fiam, akkor menjünk! A fekete üveg mögött volt, egy áttetsz ő obszidiánalagútban, és nem voltak kísértetek. – Kurald Galain – suttogta Korló, s hátrapillantott a válla fölött. – Ezt nem vártam volna. Rothadó, ostromolják. Vagy ez, vagy az edurok nem is tudják, hogy mit használnak. A levegő ben a halál bűze terjengett. Bomló húsé, kriptáké. Talpuk alatt a fekete k ő zsíros, bizonytalan volt. A mennyezet a fejük felett egyenetlen, s alig egy tenyérnyivel magasabb, mint Börtönvas, a csapat legmagasabb tagja. – Ez egy átkozott labirintus! – folytatta a mágus, majd majd egy elágazásnál megtorpant. – Csak dél felé tartsunk! – mondta Börtönvas halkan. – Rendben, és az merre van? A katonák összegy űltek, s furcsa anyanyelvükön szitkozódtak, morgolódtak, Korló Szerénhez fordult, arca furcsán feszült volt. – Van esetleg tipped, Akvitor? – Mir ől? A mágus az anyanyelvükön mondott valamit Börtönvasnak, aki elkomorodott. – Ebből elég! Lether nyelven beszéljetek! Mióta jegyzik az udvariatlanságot a Bíborsereg krédójában? Akvitor, ez itt a Sötétség Kunyhója… – Olyan nincs. – Nos, próbálok úgy fogalmazni, hogy hogy értsd. – Rendben. – Korló folytatta. – De nem lenne lenne szabad annak lennie.
Szerén csak nézett rá a homályban. A mágus megvakarta a tarkóját, és a n ő látta, hogy a keze nedvesen csillog a verejtéktől. – Ezek Tiste Edurok, igaz? Nem Tiste Andiik. A Sötétség Kunyhója, az Tiste Andii. Az eduroknak az izé, az Árnyak Kunyhója való. Tehát logikus feltételezés volt, hogy az Üreg a Kurald Emurlahn lesz. De nem az. Ez itt a Kurald Galain, csak éppen betörtek. Elárasztották. Tele van szellemekkel…. Tiste Andii szellemekkel… – Nincsenek itt – felelte a n ő. – Láttam őket. Azokat a szellemeket. Most nincsenek itt. – Itt vannak, Akvitor. Csak távol tartom őket. Egyelőre… – De ez egyre nehezebb. A mágus vonakodva bólintott. – És eltévedtél. Újabb biccentés. Próbált gondolkodni, áttörni a bénultságon – bár csak az védte a testi fájdalomtól. – Azt mondtad, a szellemek nem edurok. – Így van. Tiste Andiik. – Mi a kapcsolat a kett ő között? Szövetségesek? Korló szeme résnyire sz űkült. – Szövetségesek? – A szellemek – magyarázta Börtönvas. A mágus tekintete a parancsnokra villant, majd ismét Szerénen pihent meg. – Azokat a szellemeket megkötötték. Kénytelenek együtt harcolni az edurokkal. Tehát andii szellemek? A Csuklyás szakállára, kerekedik a történet! Ugyan mi mások lehetnének? Nem edurok, hiszen akkor nem lenne szükség kötésre, igaz? Börtönvas Szerén elé lépett. – Mit javasolsz? Eszébe jutott egyetlen érintkezése a szellemekkel, felidézte a mohóságukat. – Korló mágus, azt mondod, távol tartod őket. Támadni akarnak minket? – Nem tudom biztosan. – Engedj át egyet! Talán tudunk vele beszélni, talán szerezhetünk szerezhetünk segítséget! – Miért akarna bármelyik is segíteni nekünk? – Megalkudhatnánk. – Mivel? Vállat vont. – Kitalálunk valamit. A férfi elmormolt egy sor idegen szót, Szerén úgy tippelte, káromkodhatott. – Engedj át egyet! – mondta Börtönvas. Újabb szitkozódás következett, aztán Korló tett néhány lépést el őre, hogy megtisztítsa a terepet. – Készítsétek a fegyvereiteket! – sziszegte. – Hátha mégsem akar majd beszélgetni! Egy perc múlva a mágus el őtt hullámzani kezdett a homály, és befolyt rajta valami sötét, tintapacaszer ű folt. Egy alak vált ki bel őle – bizonytalanul megállt el őttük. Nő volt, magas, akár egy edur, de b őre éjfekete, s hosszú, kibontott hajában vöröses fény villant. Szeme nagy volt, zöld és vágott, arca pedig kerekebb és lágyabb vonalú, mint amire Szerén a magassága és alkata láttán számított. B őr lábszárvéd őt viselt, felsőtestét egy fehér sz őr ű állat bundája védte. Nem volt nála fegyver. Tekintete megkeményedett. Megszólalt, és szavait Szerén hasonlatosnak érezte az edur nyelvhez. – Utálom, amikor ez van – mondta Korló. Szerén az edur nyelvvel próbálkozott. – Üdvözlet. Elnézést, amiért betörtünk a világotokba. Nem maradunk sokáig. Az asszony arckifejezése nem változott. – Az Árulók mindig így tesznek. – Edur nyelven beszélek ugyan, de nem nem vagyunk a szövetségeseik. Ez talán közös bennünk… – Az els ők között voltam, akik meghaltak a háborúban – mondta a n ő –, és nem egy edur keze által. Nem tudnak elvinni, nem tudnak rákényszeríteni, hogy nekik harcoljak. Az olyanokat, mint én, nem érhetik el. – De a szellemed mégis csapdába esett – mondta Szerén. – Itt, ezen a helyen. – Mit akartok? Szerén visszafordult Börtönvashoz. – Azt kérdezi, mit akarunk itt.
– Korló? A mágus vállat vont, majd megszólalt. – Ki kell szabadulnunk az edur befolyás alól. Ki kell jutnunk az általuk uralt területr ől. Aztán visszajuthatunk a saját világunkba. Szerén elismételte Korló mondatait a n őnek. – Halandók vagytok – felelte a n ő. – Átjuthattok ott is, ahol mi nem. – Vezetnél minket? – És mi lenne ezért a jutalmam? – Mit szeretnél? A nő eltöprengett, majd megrázta a fejét. – Nem. Igazságtalan üzlet lenne. Szolgálatom nem ér annyit, mint amit cserébe kérnék. Egy vezet őre van szükségetek, aki mutatja az utat a határhoz. Nem csaplak be benneteket. Nincs messze. El ő bb vagy utóbb magatoktól is megtalálnátok. Szerén lefordította a beszélgetést a Bíborkatonáknak, majd megjegyezte: – Ez igen különös… Börtönvas elmosolyodott. – Becsületes seftel ő? A nő savanyú arccal bólintott. – Végül is, lether vagyok. A becsületesség gyanakvóvá tesz… – Kérdezd meg, mit szeretne kémi t őlünk! Szerén Pedak így is tett. A n ő válaszként feltartotta a jobb kezét, melyben egy apró, megkövesedett, felismerhetetlen tárgyat tartott. – A K'Chain Che'Mallék ellentámadása egy részünket a tengerpartig szorította, majd be a hullámok közé. Gyenge harcos vagyok. Ott haltam meg, a tenger habjai között. A hullámok kisodorták a holttestemet, és elnyelt az iszap. – Lenézett a tenyerében tartott tárgyra. – Ezt a gy űr űt viseltem akkor. Egy szellem hozta el nekem… több szellem megtette ezt értünk, azokért, akiket az edurok nem érhetnek el. Szeretném, ha visszavinnétek a csontjaimhoz, ahhoz, ami még megmaradt bel őlem. Így megtalálhatnám az örök nyugodalmat. De ez túl nagy kérés ahhoz képest, hogy én milyen keveset adhatok cserébe… – Hogyan teljesíthetjük ezt a kérésedet? – Beleolvadnék e gy űr ű anyagába. Nem látnátok többé. El kellene utaznotok a partra, s beledobni a gyűr űt a tengerbe. – Ez nem tűnik nehéz feladatnak… – Talán nem az. De sokkal nagyobb érték, mint mint amit cserébe ajánlok… Szerén a fejét rázta. – Nem érezzük túl nagynak az árat. A mi szempontunkból a mi vágyunk éppen olyan érték ű, mint a tiéd. Elfogadjuk a cserét. – Honnan tudjam, hogy nem csaptok be? be? A lether Börtönvashoz fordult. – Nem bízik bennünk. A férfi a Tiste Andii n ő elé ment, s megállt vele szemben. – Akvitor, mondd meg neki, hogy én egy Fölesküdött vagyok a Bíborseregb ől. Ha akarja, megtudhatja ennek jelentését. Elég, ha a mellkasomra teszi a kezét. Mondd meg neki, hogy betartom, amit ígérek. – Nem mondtam még, hogy mit kér. Azt akarja, hogy hogy a gy űr ű jét dobjuk a tengerbe. – Ennyi? – Ha így teszünk, ő megszűnik létezni. Úgy t űnik, ezt akarja. – Mondd meg neki, hogy beleláthat beleláthat a lelkembe. – Rendben van. A nő szemében lobogó gyanú csak er ősödött, de el őrelépett, és bal tenyerét a férfi mellkasára simította. A kéz elrebbent, a n ő hátrált, arcára kiült a döbbenet, majd az iszonyat. – Hogyan… hogy tudtad… miért? – Gondolom, nem erre a válaszra számítottál, Börtönvas – mondta mondta Szerén. – Ő… megijedt. – Nem számít – felelte a férfi. – Elfogadja az adott szavamat? A nő kihúzta magát, majd Szerén kérdésére válaszként biccentett. – Nem tehetek másként. De… már elfelejtettem… milyen ez az érzés… – Melyik? – A sajnálat.
– Börtönvas! – mondta Szerén. – Bármit jelent is az, hogy Fölesküdött, ez a n ő telve van szánalommal irántad. – Igen, nos – fordult el Börtönvas –, mind követünk el hibákat. A nő ismét megszólalt. – Mehetünk, mutatom az utat. – Mi a neved? – Sandalath Drukorlat. – Köszönjük, Sandalath. De nagyon sajnálom, hogy hogy az ajándékod a megsemmisülés. A Tiste Andii vállat vont. – Azok, akik valaha szerettek, és akiket én szerettem, szerett em, régen azt hiszik, hogy már nem létezem. Nincs ok a gyászra. Nincs ok a gyászra. Akkor Akkor mégis honnan ered a szánalom? – Álljatok fel, fiúk! – mondta Börtönvas. – Mehetünk! Nyafka úgy feküdt a halmon, mintha halott lenne, de aztán ahogy Rhuland és Withal közeledtek felé, lassan felemelte a fejét. Korábban ellopott egy kalapácsot a kovácsm űhelyből, hogy hatékonyabban verhesse szét a Burok által épített fészkeket, s most mindenhová magával hurcolta. Withal a szeme sarkából látta, hogy a fekete b őr ű, göcsörtös alakú kis lény felemeli a kalapácsot, s tekintetét a Tiste Edurra szegezi, mintha gyilkosságot tervezne. A három nakt közül Nyafka volt a legidegesít ő bb. Kis fekete szeme túlságosan intelligensen csillogott, és túlságosan gyakran nézel ődött mosolyféleséggel az arcán. És a testi er ő, amir ől a lények tanúbizonyságot tettek, bárkit aggodalomra késztethetett volna. Withal tudta, hogy ha Nyafkának úgy hozná a kedve, bármikor kitéphetné a karját a vállából. Talán a Nyomorék Isten megkötötte őket úgy, ahogy a démonokat szokás, és talán ez, csakis ez tartja vissza a bestiákat attól, hogy Withal torkának essenek. Kellemetlen gondolat. – Mi állíthat meg abban – mormogta Rhuland –, hogy hogy belemerítsem kardomat ványadt mellkasába? – Ezt ne tőlem kérdezd, edur. Csak a Nyomorék Isten adhat választ. De nem hiszem, hogy ez egyszer ű feladat lenne. Okos a nyavalyás, és a sátorban a hatalma mindenható. – Micsoda hatalmas birodalom! – mondta Rhuland gúnyosan. gúnyosan. – Igen. De miért van az, hogy ezt a megfogalmazást megfogalmazást én olyan érdekesnek találom? A vászontákolmány el őttük állt, nyitott oldalából fiist gomolygott kifelé. Ahogy közeledtek felé, a leveg ő egyre forróbb, szárazabb lett, talpuk alatt már csak kiszáradt f űcsomók zörögtek. A föld is furcsán világosnak, szikesnek t űnt. Elértek a bejárat elé. Bent ott kuporgott az isten a félhomályban. Füst gomolygott a kokszkályha fölött. Köhögés. – Micsoda harag! Ok nélkül, hiszen milyen hatékony az ajándékom! ajándékom! – Nem akarok visszamenni! – közölte Rhuland. – Hagyj itt! Válassz valaki mást! – Ügyünk önkéntelen szolgái… váratlan helyeken bukkannak fel. Mi a csuda, egy Fölesküdött! Örülj neki, hogy nem Nyúzóval vagy éppen Kámzsával találkoztál! Ők jobban felfigyeltek volna rád, és ez nem lett volna jó. Még nem állunk rá készen. – Reszel ős köhögés. – Még nem vagyunk készen. – Nem megyek vissza! – Utálod a testet, test et, amit kaptál. Megértelek. De Rhuland Szengár, ott a fizetséged! Az arany! A hatalomért, amire vágytál. – Már nem akarok semmiféle hatalmat. – Dehogynem akarsz! – mondta a Nyomorék Isten, aki láthatóan jól mulatott. – Gondolj csak az eddig megkapott jutalmakra! A Tiste Edurok trónja, a n ő, aki után évek óta vágyakoztál… a tieid, azt teszel velük, amit akarsz. Fivéreid mind egy szálig fejet hajtanak el őtted. S a kardforgatás terén mutatkozó kimagasló tehetség… – De az nem az enyém, ugye? Én csak kapaszkodom belé! A tehetség nem az enyém… és ezt mindenki látja! Nem nyertem semmit! – Ugyan mit ér a büszkeség, ami után vágyakozol, Rhuland Szengár? Ti, halandók mindig megleptek. A bolondok átka, hogy folyton elégedetlenek vagytok önmagatokkal! Nem én mondom meg, hogy miként vezesd a birodalmadat. Ezt a feladatot egyedül te látod el. Tessék, legyen a birodalom a hely, ahol kiéled büszkeségedet! Különben is, hát nem lettél er ősebb? Nagyobb izmaid vannak, mint fivérednek, Fearnek. Hagyd abba a nyavalygást, edur! – Használsz engem!
A Nyomorék Isten felnevetett. – Mert Vérszem Szkabandari talán nem ezt tette? Ó, most már ismerem a történetet! Az egészet. A tengerek régi igazságokról csacsognak, Rhuland Szengár. Árny Atya, a szent, ó, micsoda abszurd hazugság! Gyilkos köpönyegforgató, hazug áruló! – Hazugság! – …aki egész népeteket árulóvá tette! Elárultátok egykori szövetségeseiteket, a Tiste Andiikat. Szkabandari parancsára nekik estetek. Megöltétek azokat, akik veletek harcoltak. Ez a Tiste Edurok öröksége, Rhuland Szengár. Kérdezd meg Hannan Moszangot! Ő tudja. Vagy a fivéredet, Feart. Anyádat… vagy bármelyik asszonyt. Az ő emlékezetük sokkal kevésbé… szelektív. – Ebb ől elég! – könyörgött az edur a saját arcát karmolászva. – Meg akarsz mérgezni a becstelenséggel. Ez a célod… ezért hazudozol! – Amit ajánlok – mormogta a Nyomorék Isten –, az talán a feloldozás. A lehet őség az egyezkedésre. Megvan benned, Rhuland Szengár. Az er ő a tiéd, úgy alakítod, ahogy akarod. A birodalom a te arcodat tükrözi majd, és senki másét. Elmenekülnél ez el ől? Ha így döntesz, akkor valóban valaki mást kell választanom a helyedre. Valakit, aki talán kevésbé érdemli meg… A kard Rhuland elé esett. – Válassz! Rhuland sikoltozva felkapta a fegyvert, nekilódult… …és elt űnt. Reszelős nevetés. – Annyira kevés dolog van, amin még még meglep ődhetek, Withal! A mekrosz undorodva elfordult. – Egy pillanatra még, Withal. Látom a szomorúságodat, elégedetlenségedet. Mi gyötör ennyire? Ezt kérdem magamtól. – A fiú nem ezt érdemli. – Dehogynem! Mind megérdemlik. – Igen – nézett Withal az istenre –, úgy t űnik, ez az egyetlen ítélet, amit szívesen meghozol. De aligha tiszta, ugye? – Csak óvatosan! Kezd elkopni a hála, amit irántad érzek… – Hála? – kacagott fel Withal harsányan. – Hálás vagy, miután kényszerítettél engem, hogy tegyek, ahogy akarod. Ez tetszik. Légy ilyen b őkezű akkor is, amikor kénytelen leszel megölni engem! – Szemügyre vette a csuklyás alakot. – Tudod, látom én, hogy mi a te bajod. Látom, és átkozom magam, amiért nem jöttem rá már korábban. Neked nincs birodalmad, ahol uralkodhatnál, mint ahogy a többi isten teszi! Tehát csak ülsz itt egyedül, a sátradban, és ennyi az egész birodalmad, igaz? Megtört hús és büdös leveg ő. Vékonyka falak, forróság és az ősi vágy. A te világod, te élsz benne egyedül, és a legrosszabb az egészben az, hogy még a testedet sem tudod uralni! Köhögésroham következett, aztán jött csak a válasz. – Kímélj meg a sajnálatodtól, mekroszi. Problémádat alaposan átgondoltam, és megtaláltam a megoldást… hamarosan magad is láthatod. l áthatod. Amikor ez megtörténik, akkor majd gondold át, hogy mi mindent vágtál a fejemhez! Most mehetsz! – Még mindig nem érted, igaz? i gaz? Minél több fájdalmat okozol másoknak, isten, annál több száll vissza rád! Te okozod saját szenvedésedet, ezért bármilyen szánalmat érdemelnél, az szertefoszlik. – Azt mondtam, menj el, Withal! Építs magadnak egy fészket! Nyafka már vár. Egy szeles partszakaszon bukkantak el ő, jobbra t őlük a tenger hullámai ostromolták a szárazföldet, előttük egy nagy folyó torkollott a tengerbe. A folyó túlpartján falakkal körülvett város állt. Szerén Pedak szemügyre vette a távoli épületeket, a magas, karcsú tornyokat, amelyek mintha a tenger felé hajoltak volna. Csacsogó városa – mondta. – Harmincmérföldnyire vagyunk Alkutól, délre. Hogyan lehetséges ez? – Üregek – motyogta Korló, aki szépen leereszkedett a földre. – Rothadó, szepszises, de akkor is Üreg volt… Az Akvitor elindult a tenger felé. A nap forrón t űzött le rájuk. Mosakodnom kell. Megtisztulni. Megtisztulni. A tenger… Börtönvas követte, kezében a megkövesedett tárggyal, amiben immáron a Tiste Andii asszony lelke lakozott. Szerén a vízbe gázolt, a hullámok hamarosan a combját nyaldosták. A Fölesküdött eldobta mellette a tárgyat – kis csobbanással merült el, nem sokkal Szerén el őtt. Vízbe merült a combja, majd a csíp ő je. Tisztulni. Megtisztulni.
A mellkasa is a vízbe került. Jött egy hullám, felemelte, és visszalökte a part felé. Szerén addig küzdött, míg ismét el tudott indulni befelé. Hideg, sós víz csapott az arcába. Tiszta, napsütötte, áldott víz mosta ki a látás képességét a szeméb ől. Víz mart a sebeibe, csípte felrepedt száját, víz szivárgott a szájüregébe, s könyörgött, hogy hadd jusson még beljebb. Csak így. Kezek ragadták meg és húzták visszafelé. Küzdött ellenük, de nem tudott t őlük megszabadulni. Megtisztulni! Arcát hideg szél csapta meg, szemét bántotta az er ős fény. Köhögött, sírt, küzdött, de a kérlelhetetlen kezek kegyetlenül a partra cipelték, s a homokba lökték. Aztán amikor szabadulni próbált, er ős kezek fogták le, s egy hang mormogott a fülébe. – Tudom, kislány, értelek. Tudom, mit szeretnél. De nem ez a helyes helyes út, nem bizony! Tehetetlen hüppögés. Már nem küzdött. A férfi azonban még mindig tartotta. – Gyógyítsd meg, Korló! – Alig maradt valami er őm… – Most! És altasd el! Hadd aludjon…
Nem, nem halhatsz meg meg újra. Nem engedem. Szükségem van rád! Annyi réteg nehezedett kérgesed ő maradványaira, egy pillanatra szinte elviselhetetlenné fokozódott a nyomás. Mennyi apró halál a vastag, nagyon vastag b őrön… És az élet hangokból állt, nem szavakból, hanem hangokból, mozdulatokból. Ahol minden más néma volt és mozdulatlan. A megsemmisülés akkor jött el, ha megsz űnt az utolsó hang, az utolsó mozdulat is. Már az első halál is éppen elég volt. Végül is, ez egy idegen világ volt számára. A kaput lezárták, elsodorták. A férje – ha él még – már régen elfelejtette a gyászt. A lánya talán már maga is anya vagy nagyanya. Sárkányvéren nevelkedett, Anomander nyomában. Szabadon él valahol, és nem nyomasztja bánat. Fontos volt, hogy így gondolkodjon. Ez volt az egyetlen fegyvere az őrület ellen. A halál csak egyetlen ajándékot hoz. De valami visszatartotta. Valami, aminek volt hangja. Tényleg nyughatatlan ez a tenger. Nem gondoltam, hogy a próbálkozásom ilyen gyors… sikert hoz. Igaz, nem vagy halandó, de így is megfelelsz. Megfelelsz. A maradványok hirtelen mozgásba lendültek. Darabkák, sejtecskék, láthatatlanul apró alkotóelemek kezdtek ismét összerendez ődni. Mintha emlékeznének, hogy minek a részét képezték valaha, A tengerben, az iszapban ott volt minden, amire szükség volt. A húshoz, a csonthoz, a vérhez. Minden emlékezett, újjáéledt, alakot öltött. Iszonyodva figyelte az eseményeket. Figyelte, ahogy a test – olyan ismer ős és idegen egyszerre – el őmászott az iszap közül. Az iszap fellazult, elvékonyodott, majd mintha felrobbant volna. Kezek nyúltak felfelé, s felbukkant a test. A közelben lebegett, s késztetést érzett, hogy csatlakozzon, de tudta, hogy még túlságosan korai lenne. A teste, amit oly régen elhagyott. Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Tudattalanul mászott a tenger fenekén. Tüskés lények suhantak el őtte ide-oda, vonzotta őket a felkavarodott iszap nyújtotta táplálék, de megriadtak a furcsa lényt ől. Többlábú valamik araszoltak el az útjából. Furcsa változás következett, oszlani kezdett a homály, majd fény jelent meg a feje fölött. Keze kiért a felszínre, lába alá homok került, lankás. Arca a leveg őre ért. Ekkor előrelendült, fejest ugrott egykori testébe, s t űzkígyóként suhant végig az izomrostokon, az ereken. Érzések. Hideg, szél, a só szaga, és a parton rothadó algáé. Sötétség Anya, én… élek. A visszatérés hangja nem kacagás volt, hanem sikoly. Mind összegyűltek, amint híre ment, hogy a császár meghalt. A várost elfoglalták, de Rhuland Szengárt megölték. Kitörték a nyakát, mint egy facsemetét. Holtteste ott hevert, ahol elesett, s a rabszolga, Udinász őrizte. Nem szólított senkit, egyszer űen csak nézte az érmékkel borított holttestet. Hannan Moszang. Majen, Tollas Boszorkával a nyomában. Midik Buhn, aki immáron véres kardú, igazi harcosként volt jelen. Valamint több száz edur harcos, vért ől mocskosan, gy őzedelmesen a mészárlás után. Néma, sápadt polgárok, akiket halálra rémített a füstös leveg ő ben feszülő várakozás.
Mind szemtanúi lehettek, ahogy a holttest hirtelen összerándult, és fülsiketít ően sikoltozni kezdett. Egy szörnyű pillanatig Rhuland nyaka törött maradt, s ahogy feltápászkodott, feje torz szögekben himbálózott. Aztán a csont összeforrt, a fej a helyére került, az üveges szemben fény lobbant. Ezúttal a lethereken volt a sikoltozás sora. Szétszaladtak. Rhuland szaggatott sikolyai lassan elhaltak, aztán csak állt, a karddal remeg ő kezében. – Császár, Alku a tiéd – szólalt meg Udinász. Rhuland összerándult, aztán mintha most el őször végre megpillantotta volna a többieket maga körül. – Hannan Moszang, szervezd meg az őrséget! A sereg többi része a város falain kívül fog táborozni. Üzenj a k'risnanjaiddal a flottának… azonnal induljanak Csacsogó felé! A máguskirály közelebb lépett, és halkan megszólalt. – Igaz tehát. Nem tudsz meghalni. Rhuland összerándult. – Meghalok, Hannan Moszang. Nem is tudok mást, mást, csak meghalni! Most hagyj magamra. Udinász… – Császár? – Szükségem… kellene… keress… – A sátor készen áll, hogy Majennel elfoglaljátok – felelte a rabszolga. – Igen. Midik Buhn szólalt meg. – Császár, majd én vezetem a kíséretedet. Rhuland töprengve lenézett testére, a vért ől iszamós érmékre, a mocskos sz őrmékre. – Igen, Midik fivérem. Kíséret. – És megkeressük azt, aki… ezt tette veled… uram… Rhuland szeme megvillant. – Nem lehet legy őzni! Tehetetlenek vagyunk vele szemben! Hazudozik… Midik elkomorodott. Tanácstalanul Udinász felé fordult. – Császár! – mondta a rabszolga. – Midik arra gondolt, aki megölt téged és a fivéreidet. Itt, ezen az utcán. Rhuland az arcába karmolt, és elfordult. – Hát persze. Azt hiszem… vörösben volt. Udinász visszafordult Midikhez. – Majd én adok részletes személyleírást! Éles biccentés. – Átkutatjuk a várost! De elment, te bolond! Nem, tényleg nem értem, hogy ezt honnan tudhatom. De a férfi elment. Szerén Pedakkal együtt. – Persze. – Udinász! – hangzott fel a kétségbeesett, sürget ő kiáltás. – Itt vagyok, császár. – Vigyél el innen! Köztudottá vált, hamarosan a Kréda is tudomást szerez róla. De vajon megérti majd? Hogyan is érthetné? Lehetetlenség, őrültség. Nem tehet semmit. Fel tudja majd fogni? fogni? Az aranyba burkolt harcos a rabszolga után ment, lépésr ől lépésre követte a leigázott városon át, Majennel és Tollas Boszorkával a nyomában. Midik Buhn és tucatnyi harcos vonult mellettük kíséretként, fegyverrel a kezükben. A menetet senki sem próbálta feltartóztatni. Withal egy padon ücsörgött a kovácsm űhelyében. Egyszer ű, vakolt k őfal, hideg t űzhely, tele hamuval. A háromfalú kis m űhely padlója kövezett volt, nyitott oldala a kerítéssel körbevett kis udvarra nézett, melyben egy termésk ő kút állt, a műhelybe vezetett vályúval, mellette t űzifával és gyújtóssal. A túloldalon lév ő kunyhóban volt a fekhelye – és semmi más ezenkívül. Világa határai. Gúnyos emlékeztetés a mesterségére, élete értelmére. A Nyomorék Isten suttogó hangja visszhangzott a fejében. Withal. Megvan az ajándék. Nem hiányzik szívembő l a szánalom, bármit is gondolsz rólam. Megértettelek. A naktok szegényes társaság egy ember számára. Menj le a partra, partra, Withal, és vedd birtokba az az ajándékomat! A férfi lassan, töprengve felkelt. Egy csónak? Egy vitorlás? Egy átkozott farönk, amivel apállyal kievezhetnék? Kiment. Meghallotta a naktokat, azok izgatottan csicseregtek a parton. Withal lesétált, aztán csak állt, és nézett le a homokos sávra.
Egy nő tántorgott ki a vízb ől. Magas volt, fekete b őr ű, meztelen, haja hosszú és vöröses. A mekroszi sarkon fordult, és elvonult. – Te átkozott… A Nyomorék Isten gúnyos meglepetéssel a hangjában felelt . Hát nem erre vágytál? Túl magas neked? Vagy a szeme túl furcsa? Withal, nem értelek… – Hogy tehetted ezt? Vegyem birtokba, ezt mondtad. Csak ezt az egy dolgot ismered, ugye? A birtoklást. Használat. Emberek, életek kihasználása. A segítségedre lesz szüksége, Withal. Elveszett, fél a naktoktól. Lassan emlékezik csak vissza, hogy milyen érzés testben élni. mindkett őnket! Halk nevetés, majd köhögés hallatszott. – Késő bb. Most hagyj békén! Hagyj békén mindkett Ahogy akarod. De elszomorít elszomorít a hálátlanságod. – Menj a pokolba! Semmi válasz. Withal belépett a kunyhójába, egy darabig állt és nézte az ágyát, míg biztos nem lehetett benne, hogy a Nyomorék Isten nem bujkál ott a koponyájában koponyájában valahol. Ekkor térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Gyűlölte a vallást. Utálta az isteneket. De a fészek üres volt. A fészket szét kellett rombolni. Aztán újraépíteni. A mekrosziak egész seregnyi isten közül válogathattak. De volt egy, aki öregebb volt mindnél, és a tengerhez tartozott. Withal imádkozni kezdett. Maelhez.
TIZENHETEDIK FEJEZET Senki sem látott még ilyen csodát! Púpos malma A technika csúcsa volt. Kerék kerék hátán, Gránit és összekapaszkodó fogaskerekek, tengelyek És küllők és abroncsok vasból, a gép egész Három emeletnyivel magasodott a gyors folyó fölé, S a legfinomabb lisztet őrölte, amit Letheras valaha látott. Van, aki szerint az es ő miatt történt minden, az töltötte meg A víz kijelölt útját a malomkövek között. Van, aki szerint a túlbonyolítás okozta a bajt, vagyis A halandó ember túlzott nagyravágyása. Mások szerint Kóbor volt az, ki egy pöccintéssel, Egy váratlan lökéssel a nagy robajt okozta egy hajnalon, K ő robbant és vas sikoltott, s a hatalmas kerekek Elszabadultak, s kitörtek a vastag Falakon, aztán a folyón lejjebb a mosón ők Combig a habok közt felnéztek, s látták Miként robog feléjük a gránitba öntött végzet… Egy ránc, egy folt sem maradt, s az öreg Teszetosza, Gebe, az öszvér hátán ülve - nos, az Öszvér tudta, mi a dolga, s nagy fejessel Ugrott be a kútba, de a szegény öreg Teszetosza Lemaradt és kimaradt, nagyon esett, Térde bőre lement a macskakövön, s hangosan Szitkozódott, így átkozódva pillantotta meg a végzet Fogaskerekét, mely ember magas volt, de magasabb, Mint Teszetosza (akár az öszvér hátán ülve), S nem volt nehéz dolog, hamar vége lett, s Miután vele végzett, hát a patkány – ó; elfelejtettem Volna említeni a patkányt? Részlet: A patkány farka (mindennek (mindennek okozója) Kántáló Prip
A RÉSZEG a homályban botorkált, majd beleesett a csatornába. Tehol a tet ő szélér ől szem elől tévesztette, de hallotta a csapkodást, a szitkozódást és a vaskarikák csörgését a csatorna falán. Tehol felsóhajtott, és a névtelen őrre sandított, akit Brys küldött. Vagyis az egyikükre. A három fivér egészen egyformán nézett ki, s egyikük sem mondta meg a nevét. Nem volt rajtuk, bennük semmi félelmetes vagy tekintélyt parancsoló. Pengevékony ajkukkal, vágott szemükkel, rezzenéstelen arcukkal nem voltak valami jó társaság sem. – Meg tudnak benneteket különböztetni a barátaitok? – kérdezte Tehol, aztán elkomorodott. – Milyen különös, ilyet kérdezni egy férfitól! De már biztosan hozzászoktál a furcsa kérdésekhez, hiszen az emberek folyton feltételezik, hogy ott voltál valahol, ahol nem voltál, vagyis nem is te nem voltál ott, hanem valamelyik másik te, akik közül bármelyik őtök lehetett bárhol. Most jövök csak rá, hogy az ilyen keveredést talán úgy kezelheted a legjobban, ha hallgatsz, s ebben megegyezhettek, mindhárom te, kivéve, ha te magad ugyanaz vagy közületek, mert ebben az esetben az egyetértés egyértelm ű. Hát ez a legjobb! Messze alattuk a részeg kimászott a kanálisból, és több nyelven káromkodott, mint amit Tehol eddig létezni vélt. – Hallod ezt? Felháborító! Ilyen ronda szavakat ekkora meggy őződéssel mondogatni… várjunk csak, hiszen ez nem egy részeges alak! Ez a szolgám! – Tehol integetni, kiabálni kezdett. – Poloska! Mit csinálsz te odalent? Hát ezért fizetlek? Az elázott szolga felnézett, és kiáltott valamit válaszként, de Tehol nem értette. – Mi? Mit mondasz?
– Maga… nem… fizet… nekem! – Ó, hát kürtöld csak szét, miért is ne! Tehol figyelte, ahogy Poloska a hídhoz ment, átkelt rajta, majd a közeli épületek között elt űnt szem el ől. – Milyen szégyenletes! Ideje, hogy komolyan elbeszélgessek elbeszélgessek a jó Öreg Poloskával! Újabb hangok, újabb szitokszavak lentr ől. Aztán megnyikordult a létra. Poloska sáros arca t űnt fel lentr ől. – Nos – kezdte Tehol –, biztos vagyok benne, hogy azért küldtelek el, mert el kellett volna intézned valami fontosat, erre te mit csinálsz? Beleesel a csatornába. Rajta volt ez a feladataid listáján? Szerintem nem! – Most szidalmaz, gazdám? – Igen. Mégis, mit gondoltál? – Nos, hatásosabb lenne, ha tényleg elküldött volna valami fontos ügyben. De én csak egy sétára vágytam a holdfényben… – Ne lépj oda! Vissza! Vissza! Poloska ijedten megtorpant, majd elhátrált. – Csaknem eltapostad szegény Ezgarát! És képes ő arra, hogy kitérjen el őled? Nem hinném! – Tehol közelebb lépett, majd letérdelt a rovar mellé, mely lassan vándorolt a tet ő egyenetlen felszínén. – Nézd, megijesztetted szegényt! – Honnan tudja? – kérdezte Poloska. – Hát irányt váltott, nem? Szerintem ez biztos az ijedelem miatt történt. – Tudja, uram, csak érdekességként hoztam őt haza. Nem gondoltam, hogy házi kedvencet csinál bel őle. – Mert hiányzik bel őled az érzelmesség, Poloska. De Ezgara itt duplán… – Tojás alakú? – De milyen aranyosan az! – Tehol az őrre pillantott, aki csak nézett rá vissza, hiszen ez volt a dolga. – És ez az ember is egyetért velem! Vagy ha nem ő, akkor a fivére! Hiszen egyikük hagyta, hogy Ezgara az arcán másszon, és még csak nem is pislogott közben! – Hogy került Ezgara az arcára, gazdám? gazdám? – A másiknak a zekéjén mászott, és meg sem rezdült. Melegszív ű emberek ezek, Poloska… csak figyeld őket, és tanulj! – Így lesz, gazdám. – És hogy ízlett az úszás? – Nem különösebben. – Azt mondod, rosszul léptél? – Mintha valaki a nevemet suttogta volna… – Bugybor Elalle? – Nem. – Harleszt Eberikt? Kanna? Limlom F ővizsgáló? Rámás Bajnok? – Nem. – Lehet, hogy képzel ődsz? – Nagyon valószínű. Például úgy érzem, követnek a patkányok. – Lehet, Poloska. Talán az egyik suttogta a nevedet. – Kellemetlen gondolat, gazdám. – Igen, az. Szerinted tetszik a gondolat, hogv a szolgám patkányokkal barátkozik? – Nem éhes? – kérdezte Poloska, és az ingébe nyúlt. – Nem tehetted! – Nem, ez csak macska! – mondta, majd el ővarázsolt egy kicsi, nyúzott, fejetlen és lábatlan tetemet. – De már csatornaízesítés ű. – Újabb ajándék Limlomtól? – Meglepő, de nem. A csatorna ajándéka. – Pfuj. – Elég friss, a szaga alapján… – Mi az a drót, ami lóg bel őle? A szolga feljebb emelte a tetemet, aztán két ujja közé fogta a kilógó drótot, és követte, míg ujja el nem tűnt a hús között. Megrántotta, s felhördült. – Mi az? – kérdezte Tehol. – A drót egy nagy horogra van van kötve. – Ó.
– És a drót ezen a végén elszakadt… igen, éreztem, hogy valami megtöri az esésem ívét. – A macska egyik lábcsonkjáról lecsípett egy falat húst, kettétörte, és egy-egy darabot helyezett az Ezgarának elkeresztelt rovar mindkét fejéhez. Az letelepedett, s eszegetni kezdett. – Mindegy, egy-két öblítés, és máris beljebb vagyunk két, ha nem három étkezéssel. Igen nagy szerencse ért bennünket, gazdám! – Igen – tűnődött Tehol. – Ideges is vagyok t őle. Nos, tehát milyen híreket hoztál? – Kiszámolta már, gazdám, hogy Gerun Eberiktnek tíz-tizenöt embert kellett volna megölnie naponta ahhoz, hogy elérje az éves mennyiséget? Emellett hogy maradhatott ideje bármi mást is tenni? – Talán felbérelt olyan alakokat, akiknek szintén ilyen sötét a lelkivilága. – Valóban. Mindenesetre Bugybor elt űnt… Harleszt és Ublala is eléggé le vannak törve… – Harleszt miért? – Mert csak Ublalának mutogathatta az új karmait és agyarait, ő meg nem igazán illet ődött meg, hanem inkább visszatuszkolta Harlesztet a szarkofágba, és lezárta. – Szegény Harleszt! – Elég gyorsan alkalmazkodott – mondta Poloska. – Most a drámai feltámadást tervezi-gyakorolja, amikor csak teheti. – Nyugtalanító hír ez Bugyborról… – Miért? – Mert ez azt jelenti, hogy nem gondolta meg magát. Hogy be fog törni a Vámházba. Talán éppen ezen az estén… Poloska a kenyéradójára nézett. – Gazdám… – Hoppá, ez könnyelm űség volt, ugye? – Felkelt, és arrébb sétált. – Mindent hall, ez tény. De barátom, egy dologban azért megegyezhetünk, igaz? A férfi szeme megvillant, ahogy Teholra nézett. – Bármelyik tolvaj, aki megpróbálkozik betörni oda, hulla. Igaz? – Elmosolyodott, majd visszafordult a szolgájához. Poloska nekiállt levenni a nedves ruháit. – Azt hiszem, megfáztam. – A csatorna sajnos már csak ilyen nedves… – Nem, még korábban, gazdám. gazdám. Az Ötödik Szárnyban. Sikeresen elkészült az alapozás… – Máris? Hiszen ez fantasztikus! – Ugye? Mindenesetre kicsit hideg van az alagutakban… mostanság. mostanság. – Merjek rákérdezni? Poloska mezítelenül állt, s a csillagokat bámulta. – Inkább ne, gazdám. – És mi a helyzet a Negyedik Szárnnyal? – Nos, a csapatom most is azon dolgozik. Egy hét, talán tíz nap, és végzünk. Találtunk alatta egy régi csatornát. Nem harcolunk ellene, hanem inkább bevezettünk egy égetettagyag-csövet… – Egy szennyvízcsövet. – A szakmában égetettagyag-cs őnek mondjuk! – Bocsánat… – Na, és ezt megtöltjük kaviccsal. Nem tudom, a Királyi F őépítész miért nem ezzel kezdte, de ez az ő baja, és a mi szerencsénk. – Megszáradtál már, Poloska? Kérlek, mondd, hogy igen! Nézz rá szegény őrre, egészen halálra van válva! – Látom, és elnézést kérek. – Nem hiszem, hogy láttam valaha is ennyi sebhelyet egy emberen – jegyezte meg Tehol. – Mit csinálsz a szabadidődben, Poloska, mérges kaktuszokkal birkózol? – Nem értem. Miért lennének mérgesek? – Te nem lennél, ha ok nélkül rád támadnának? támadnának? Hé, ezt a kérdést az őrünknek is feltehetnénk, nem igaz? – Csak ha őt… vagy őket is hasonló balsors kínozza. – Igaz. És különben is, le kellene vetnie a ruháit, hogy hogy megmutassa. – Nem valószínű… – Nem. Tessék, Poloska, itt az ingem. Vedd fel, és légy hálás az áldozatokért, amelyeket érted hozok. hozok. – Köszönöm, gazdám. – Jó. Kész vagy? Ideje indulnunk. – Hová?
– Ismer ős lesz a terep számodra, s ezen eléggé meglep ődtem. Titokzatos ember vagy, Poloska. Alkalmi pap, gyógyító, a Várakozó, nyomodban démonok és még rosszabbak járnak. Ha nem lennék olyan egocentrikus, kíváncsiskodni kezdenék. – Mindig hálás voltam azért, hogy ilyen egocentrikus… – Hát igen, Poloska. Nos, feltételezem, hogy néma test őrünk velünk tart. Induljunk hát el hármasban, céltudatosan bele az éjszakába. Rendben? Belevetették magukat Letheras keleti negyedének sikátorlabirintusába. Az éjszakai leveg ő forró, párás és büdös volt. Lények cikáztak a rothadó szeméthalmok között, acsarkodó falkákba ver ődött elvadult kutyák keresték a bajt az árnyak között – elég ijeszt őek voltak ahhoz, hogy a test őr kivonja a kardját. Az állatok a csupasz penge láttán szétszaladtak. Az a kevés otthontalan polgár, aki elég bátor vagy elkeseredett volt ahhoz, hogy az utcán vagy a sikátorokban telepedjen meg, szemétb ől épített magának házikót, kunyhót. Mások a kis házak roskatag tetejére könyörögték fel magukat, és kényelmetlenül vagy egyáltalán nem aludtak. Tehol érezte, hogy számtalan szempár tekint le rájuk, s figyeli útjukat a gettó szíve felé. Menet közben Tehol beszélt. –… a lether társadalom, de talán a világ összes társadalma is egy örök igazságra épül… az egyenlőtlenségre, barátaim. Mert az egyenl őtlenségből fakad az érték fogalma, akár pénzzel mérik, akár a számtalan piszkos emberi találmány valamelyikével. Egyszer űen fogalmazva, mindannyiunkban él valahol a meggyőződés, hogy a szegények és éhez ők bizony megérdemlik a sorsukat. Más szóval, szegények mindig lesznek. Egy igazság, mely alapot ad a folyamatos összehasonlításnak, a stabilitás tehát nem azon múlik, hogy mennyire vagyunk hasonlóak, hanem azon, hogy mi mindenben különbözünk. Tudom, mit gondoltok, és nincs más választásom, mint megcáfolni mindkett őtöket. Figyeljetek! Képzeljétek el, hogy sétáltok az utcán, és közben ezrével szórjátok szanaszét az érméket. A végén itt mindenki hatalmas vagyonra tesz szert. Megoldás lenne ez? Nem, mondhatjátok, hiszen ezek között a hirtelen meggazdagodott emberek között biztosan lesz sok, aki bolond módon pazarolni kezd, s hamar elszegényedik. Különben is, ha így osztogatnák a pénzt, az érmék értéküket vesztenék… megsz űnnének hasznosnak lenni. És nélküle a társadalom, amit annyira szeretünk, bizony összeomlana. Ah, mondom erre, és akkor mi van? Sok más módon is mérhetjük az értéket. Erre mindketten szívb ől felelhetitek: ha nem mérjük a munka értékét, minden odalesz! Én erre válaszként egyszer űen csak elmosolyodom, és a fejemet csóválom. A munka és eredménye tárgyalási alap, csereeszköz lehet. De várjunk, ellenkeztek ti erre, akkor végül mégis becsempészte magát az érték! Mert azt az embert, aki mondjuk téglát éget, nem tekinthetjük egyenlőnek azzal, aki portrékat fest. Az anyag alapvet ően értéket képvisel, szükségleteinkre alapozva… de jaj, nem azon vagyok éppen, hogy megcáfoljam megcáfoljam azt az alapelvet, miszerint mindenkinek muszáj végigjárni az érték ingoványos, csapdákkal teli ösvényét? És akkor feltehetitek a kérdést: mi a lényege a mondanivalódnak, Tehol? Erre én egy vállrándítással felelek csupán. Állítottam Á llítottam egyszer is, hogy monológom értékes időtöltés lesz? Nem. Csak ti feltételeztétek, hogy az lesz. Ezzel is az én érvelésemet támasztottátok alá! – Elnézést, uram – szólalt meg Poloska. – Mi is volt az érvelése lényege? – Elfelejtettem. De megérkeztünk. íme, uraim, a szegények! Egy régi piactér el őtt álltak, amelyen temérdek kalyiba zsúfolódott, s rengeteg ember nyüzsgött. Pár tábortűz füstölgött itt-ott. A területet szemétgy űr ű – többnyire kutyák és macskák csontjai – vette körül, ebben patkányok cikáztak ide-oda. Gyerekek kóvályogtak olyan elveszetten, kábultan, ahogy csak az alultápláltak tudnak. Újszülöttek hevertek gyakorlatilag felügyelet nélkül a puszta földön. Vitatkozó, acsarkodó hangok hallatszottak, s valahol a túloldalon egy verekedés folyt. Félvérek, nerekek, farádok, tarthenalok, még ősi fentek is voltak itt. Pár lethert is láttak, akik az Adósságból menekültek ide. Poloska hosszú ideig némán nézett körbe, majd megszólalt. – Gazdám, nem old meg semmit, ha kitelepítjük őket a szigetekre. – Nem? – Ezek itt megtört lelkek. – Nincs remény a gyógyulásra? – Nos, ez azon is múlik, hogy mennyire akar velük atyáskodni. A múltbéli életmód számukra már nem létezik. Egy-két generációnyit késtünk. Nincs már meg a régi tudás, amihez visszatérhetnének, és közösségként menthetetlenek. Csak er őszakra és közömbösségre képesek, másra nem nagyon. – Tudom, mire célzol, Poloska. Azt mondod, volt már jobb éjszakád is, és az id őzítés rossz volt, nagyon rossz. Rosszul érzed magad, megfáztál, és ágyban lenne a helyed. – Köszönöm, gazdám. Már én is töprengtem.
– De bevallom, az atyáskodással kapcsolatos felvetésed elgondolkodtat – mondta Tehol csíp őre tett kézzel, a koszos kalyibavárost szemlélve. – Ezzel arra célzok, hogy mondasz valamit! Mindenesetre a sors keze hamarosan lecsap erre a szomorú helyre. Lether háborúban áll, Poloska. Lesznek… verbuválások. – Nem túlzottan önkéntes alapon m űködők – bólogatott bús arccal a szolga. – Igen, és a sok kötekedést kiaknáznák. Természetesen az ilyen szegény katonákat csak töltelékként, pajzsként használják. Durva megoldás a sokéves problémára, de hatékony. hatékony. – És mi a terve, gazdám? – Jómagamnak és a Patkányfogó Liga lángelméinek azzal a nyilvánvalóan súlyos kérdéssel kellett szembenézni, hogy miként formálhatunk újjá egy egész társadalmat? Hogyan lehet az ösztönösséget pozitívvá alakítani? Nyilvánvalóan egy régen bevált, igen magas morállal bíró, követhet ő példát kellett találnunk… – Patkányok. – Szép munka, Poloska! Tudtam, hogy számíthatok rád! Tehát azzal kezdtük, hogy felismertük: szükség lesz egy vezet őre. Egy hatalmas, dinamikus, karizmatikus, veszélyes személyre. – Egy bűnöző lángelmére, akinek elég bandita dolgozik a keze alá ahhoz, hogy érvényesítse akaratát. Tehol elkomorodott. – Szomorú vagyok, hogy ilyen szavakat választottál, Poloska. – Maga? – Én? Természetesen nem. Vagyis nem közvetlenül. Egy igazán sikeres vezet ő vonakodik vezetni. Nem olyan, akinek minden szavát kitör ő lelkesedéssel fogadják… végül is, mi történik egy vezet ő lelkével, ha ez a jelenet időr ől időre megismétlődik? Növekedő bizonyosság, hit önnön tévedhetetlenségében, s innen egyenes út vezet a katasztrófához. Nem, Poloska, nekem ne csókolgassa senki a lábamat! – Ezt megkönnyebbüléssel hallom, gazdám, hiszen ez a láb már nagyon-nagyon régen nem látott szappant. – A szervezet id ővel létrehozza az öntisztító folyamatokat. – Mint a vedlés? – Pontosan. Mindenesetre, most általánosságban beszéltem a vezetésr ől. – Ki lenne az, gazdám? – Ki, hát természetesen a Várakozó! Alkalmi pap, gyógyító, démonok démonok kísérik… – Ez nem túl jó ötlet, gazdám – mondta Poloska állát dörzsölve. – Én eléggé… elfoglalt vagyok mostanság. – Igen, egy vezetőnek elfoglaltnak kell lennie. Kissé zavartnak, szórakozottnak. Eltökéltnek. – Gazdám, szerintem ez tényleg nem jó ötlet! – Tökéletes a vonakodás, tökéletes! És nézd csak! Már felfigyeltek rád! Nézd azokat a reményked ő arcokat! – Az éhség teszi, uram… – A megváltás utáni éhség! Terjed a hír, látod? Készen állnak, Poloska. Rád vártak… – Ez nagyon rosszul fog elsülni, gazdám… – Arckifejezésed tökéletes, Poloska. Gyomorfájós és vonakodó, aggodalmas és gyötr ődő. Magam sem csinálhatnám jobban! – Gazdám… – Menj a báránykáid közé, Poloska! Mondd el nekik… mondd, hogy elmennek. Holnap este. Mind. Várja őket egy jobb hely, egy jobb élet. Gyerünk, Poloska! – Amíg senki sem imád, addig nincs baj – mondta a szolga. – Utálom, Utálom, ha imádnak. – Akkor csak maradj esend ő – javasolta Tehol. Poloska furcsa pillantást vetett rá, majd elindult a bodegák között. – Köszönöm, hogy eljöttél, Brys. Kuru Quan a könyvtár bejáratával szemben lév ő falnál álló vastagon kipárnázott széken ült. Csiszolt lencsék voltak a kezében, meg egy darab rongy, amivel tisztára dörgölte a lencséket, el ő bb az egyiket, majd a másikat, majd kezdte elölr ől. Tekintete valami Brys számára láthatatlan dologra szegez ődött. – Újabb hírek Alku városából, Kréda? – Igen, az is van, de err ől majd kés ő bb. Mindenesetre a várost elveszetté nyilváníthatjuk. – Elfoglalták. – Igen. Hamarosan újabb csata lesz, Fels ő Er ődnél. – A királyné és a herceg visszavonta tehát haderejét? Ha jól értettem, át akartak kelni.
– Elkéstek. Az edurok már átkeltek. – Hozzájárulsz majd a védelemhez? – kérdezte Brys, miközben besétált a kis szobába, és helyet foglalt a Kréda balján álló padon. – Nem. Brys meglepődött, de nem szólt semmit. Az est nagy részét a király és Unnutal Hebaz társaságában töltötte, tanulmányozták az ellenség eddigi mozgását, s próbálták kitalálni, hogy fivére, Hull vajon milyen tanácsokkal láthatta el az ellenséget. Nyilvánvaló, hogy Hull megérezte a falvak elleni megel őző csapást. Brys úgy gondolta, az egyik legnagyobb probléma a királyné és a herceg serege, mely azzal, hogy gyorsan kifosztotta a környéket, gyakorlatilag megkötötte az ő kezüket. Janall, Quillas és befektet őik már elkezdték felosztani a még meg sem szerzett zsákmányt, s ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy mindenképpen villámháborúra számítanak. Olyan háborúra, mely váratlanul és végzetesen éri a Tiste Edurokat. Janall azzal, hogy rendületlenül menetelt tovább az átkel ő felé, azt mutatta, hogy nem gondolta meg magát – most viszont visszavonult. A Tiste Edurok ellopták a kezdeményezés el őnyét. Megjelenésük Fels ő Er ődnél, a Fent-fok feladása és Alku bukása legalább két önálló hadseregre és két flottára utalt, s mindkett ő igen gyorsan mozgott. – Kréda, tudunk már valamit arról a démonról, démonról, ami betört Alku kiköt ő jébe? – A veszély nem egyes, hanem többes számban létezik – mondta Kuru Quan. – Látom magam el őtt a Szedánszot, és döbbenettel vegyes félelemmel jöttem rá, hogy az… befejezetlen. – Befejezetlen? Hogy érted? A Kréda tovább tisztogatta a lencséjét. – Meg kell őriznem az er őmet a megfelel ő pillanatig. A tengert fel kell szabadítani. Ilyen egyszer ű. Brys várt egy darabig, aztán mivel Kuru Quan nem folytatta, újabb kérdést tett fel. – Van számomra feladatod, Kréda? – Visszavonulást javasolnék Fels ő Er ődből, de gondolom, a király ebbe úgysem menne bele. Brys a fejét rázta. – Feltételezésed pontos. Szerinte még egy katasztrófának is lennének… el őnyei. – Felesége és fia eltűnnének a képb ől, igen. Tragikus helyzet ez, nem gondolod, fiatal barátom? Rádöbbentem, hogy a Szedánsz szíve a szisztematikus tagadásban rejlik. Ebb ől a szívből ered minden más. Életmódunk, világnézetünk. A halálba küldjük a katonákat, és hogy látjuk ezt a halált? Dics őséges áldozatnak. És az ellenség halálát? Igazságosságunk, becsületességünk áldozatainak. De városainkban, a szűk sikátorokban az élet vége csak tragikus bukás, semmi más. Mi lesz tehát a tagadás, amir ől beszélek? – A halál. Kuru Quan az orrnyergére illesztette az alaposan megtisztogatott lencsepárt, és Brysre sandított. – Tehát te is érted. Tudtam, hogy így lesz. Brys, nincs olyan, hogy a Halál Kunyhója. Hogy mi a feladatod? Semmi más, mint hogy egy öregember társasága legyél a mai estén. A Király Bajnoka megdörzsölte az arcát. Homályosan látott, és ok nélkül vacogott. Rádöbbent, hogy egyszer űen csak kimerült. – A kincsek mániákus halmozása – folytatta Kuru Quan. – A fejvesztett fejl ődés, mintha a mozgásnak célja lenne, s a cél önmagában is dics őséges volna. Az együttérzés hiánya, amit úgy hívunk, realizmus. Az ítéleteink szélsőségesek, minden döntésünk énközpontú… mindez menekülés a halál el ől, Brys. Egy hatalmas tagadás, szemantikába és eufemizmusba burkolva. Bátorság és önfeláldozás, pátosz és bukás, mintha az élet egy verseny lenne, amit meg lehet nyerni vagy el lehet veszteni. Mintha a halál egy dönt ő bíró lenne, a végs ő megmérettetés, amit aktívan hajt végre valaki, nem pedig megtörténik valakivel… – Jobban szeretnéd, ha imádnánk a halált, Kréda? – Ez is éppen olyan értelmetlen dolog lenne. Az embernek nincs szüksége hitre ahhoz, hogy meghaljon, így is, úgy is megtörténik. És a szisztematikus tagadásról beszéltem, mert az tényleg minden szempontból szisztematikus. Világunk anyagát itt, Letherben, és talán máshol is a… hiány köré csavartuk. Kellene hogy legyen egy Halál Kunyhója, érted? Releváns? Az egyetlen igazán releváns dolog! Egykor kellett hogy létezzen. Talán istene is volt, egy ijeszt ő csontváz-alak csonttrónuson, táncoló, repked ő dögevő legyekkel a fején korona gyanánt. De itt vagyunk, nem adunk neki arcot, alakot, nem adunk neki helyet létünk bonyolult szövevényében. – Talán azért, mert éppen a lét ellentéte… – De nem az, Brys, nem az! Kóbor vigyen el, hiszen a halál körbevesz minket! Taposunk rajta, belélegezzük, lényege a tüd őnkbe, vérünkbe szívódik. Mindennap ezen élünk! Dagonyázunk az elmúlás és rothadás kell ős közepén, Brys. Brys végigmérte a Krédát.
– Az jutott eszembe – mondta lassan –, hogy maga az élet is a tagadás ünnepe. Azt tagadja, amir ől beszélsz, Kuru Quan. A menekülésünk… nos, a menekülés az, hogy magunk mögött hagyjuk a csontot, a hamut, azt, ami elesett.., – Menekülés… hová? – Igaz. Sehová, mint máshová. Azon töprengek, hogy amit mondasz, talán megtestesül az olyan lényekben, mint Kanna, vagy az a tolvaj, Bugybor Elalle… A Kréda felkapta a fejét, tekintete megvillant a lencse mögött. – Tessék? Mit mondasz? – Nos, azokról beszélek, akik tényleg nem jutnak át a halálba, Kréda. A gyermek, Kanna… – Az Azath őre? Élőhalott? – Igen. Biztos vagyok benne, hogy már említettem… Kuru Quan ekkor már talpon volt. – Biztos vagy ebben? Brys Beddikt, az a lány tényleg él őhalott? – Igen. De nem értem… – Állj fel, Brys! Megyünk! Most azonnal! – Az elesettek – mondta Kanna. – Válaszokat akarnak. Nem mennek el, amíg nem kapnak választ. Bugybor Elalle gyengéden arrébb rúgott egy rovart, mely rámászott a csimájára. – Mivel kapcsolatban? – Hogy miért haltak meg. – Erre nincs válasz – felelte Bugybor. – Ez az emberek sorsa. Meghalnak. Mind meghalnak. Mindig, mindenki meghal. – De mi nem. – De igen, mi is. – Jó, de nem távoztunk el. – Ahogy hallom, Kanna, Ők sem… – Ez igaz. Miért nem gondoltam erre már korábban? korábban? – Mert körülbelül tízéves voltál, amikor meghaltál. – És most mit tegyek? Bugybor szemügyre vette a gazos, dimbes-dombos udvart. – Adtál egy ötletet, azért vagyok most itt. Azt mondtad, a halottak gyülekeznek. Gyülekeznek e körül a hely körül, ott bujkálnak a kerítés mögött. Tudsz beszélni hozzájuk? – Miért akarnék? Sosem mondanak semmi érdekeset. – De tudnál, ha akarnál? Kanna vállat vont. – Gondolom, igen. – Jó. Keress önkénteseket! – Mire? – Azt akarom, hogy velem jöjjenek. Egy kis kis kirándulásra. Ma éjjel, és holnap is. – Miért akarnának segíteni, anyám? – Mondd nekik, hogy több aranyat látnak majd, mint amennyit létezni hittek. Titkokat tudhatnak meg, melyeket ebben a királyságban csak igen kevesen ismernek. Mondd meg nekik, hogy túrára megyünk a Vámházba és a királyi kincstárba. Mondd meg, hogy ideje mulatni egyet. Megijesztjük az él őket! – Miért akarnák a szellemek az él őket ijesztgetni? – Tudom, furcsa ötlet, de gyanítom, id ővel rájönnek, hogy nagyon megy nekik. És szerintem élvezni is fogják. – De hogy csinálják? Ők szellemek! Az él ők nem láthatják őket! Bugybor Elalle megfordult, és kinézett a nyüzsgő tömegre. – Kanna, mi elég tisztán látjuk őket, nem? – De mi halottak vagyunk… – De miért nem láttuk őket egy héttel ezel őtt? Akkor még csak egy villanásként érzékeltük őket, a szemünk sarkából, nem? Ha egyáltalán… Tehát mi változott? Honnan jött az erejük? Miért növekszik? – Nem tudom. Bugybor elmosolyodott. – Én igen.
Kanna az egyik alacsonyabb falszakaszhoz sétált. Nem tudom, rádöbbent-e. Nem tudom, tudja-e, hogy már inkább él ő ő , mint halott. Tudja, hogy visszatér az életbe? A gyermek egy perc múlva visszatért, s beletúrt a hajába, hogy kibogozzon pár csomót. – Okos vagy, anyám – mondta. – Örülök, Örülök, hogy te vagy az anyám, mert okos okos vagy! – Van tehát pár önkéntesem? – Mind veled tartanak. Akarják látni az aranyat. Ijesztgetni akarják az az embereket. – Kelleni fog pár olyan, aki tud olvasni, számolni. – Rendben. De mondd meg, anyám, miért n ő az erejük? Mi változott? Bugybor visszanézett a szögletes, zömök k őtoronyra. – Az, Kanna. – Az Azath? – Igen. – Ó – mondta a gyermek. – Már értem. Meghalt. Meghalt. – Igen – felelte Bugybor –, meghalt. Miután anya elment, több ezer szellemmel a nyomában, Kanna a torony bejáratához sétált. Szemügyre vette a bejárat el őtti köveket, kiválasztott egyet, és letérdelt elé. Körme letört, mire kibányászta a követ – meglepetten érezte a fájdalmat, és látta, hogy csöpög a vére. Nem mondta meg Bugybornak, hogy mennyire nehezére esett beszélni a szellemekkel. A végtelen hangzavar az utóbbi egy-két napban elhalkult, mintha lassan kezdene megsüketülni. De közben a többi hang – a szél, az avar, az udvar rovarjainak csámcsogása-mocorgása, s a városi élet moraja – éppen olyan éles volt, mint korábban. Valami történt vele. Felgyorsult az a dobogás, amit a mellkasában hallott. Öt-hatszor nyolc is volt már mindennap. A helyek, ahol a b őre valamikor, még régen, felszakadt, összeforrtak, a törések helyén új, rózsaszín b őr jelent meg. Ráadásul szomjúságot is érzett. Id ő be telt rájönni – vagy talán visszaemlékezni –, hogy mi is az a szomjúság, mit jelent, de az állott víz, amit az udvarban az egyik gödör aljában talált, csodásan finom volt. Úgy t űnt, bizonyos dolgok megváltoznak, s ett ől összezavarodott. Kivonszolta a követ oldalra, majd leült mellé. Letörölte a port a sima, csiszolt felületr ől. Vicces mintát látott rajta. Kagylókat, növények lenyomatát – nádat, hagymaszer ű gyökérzettel – és korallok által hagyott nyomatokat. Meg kis csontokat. Valaki nagyon sok munkát fektetett bele, hogy ilyen szépen lerajzolja a halált. Végignézett az ösvényen, ki a kapun, és az utcán. Furcsa volt, hogy így kiürült. De tudta, hogy nem sokáig marad így. Így aztán várt. Mire meghallotta a közeled ő léptek zaját, már nem csöpögött több vér az ujjából. Felnézett, és elmosolyodott, amikor meglátta Brys bácsit és az öregembert az üveglencsékkel – őt még sosem látta, mégis ismerte. Ők is felfigyeltek rá. Brys berobogott a kapun, az öregember óvatos léptekkel követte. – Szia, bácsikám! – köszöntötte Kanna. – Kanna! Sokkal jobban nézel ki. Hoztam egy vendéget, vendéget, Kuru Quan Krédát. – Igen, ő az aki mindig néz engem, de nem lát, csak néz tovább. – Ezt nem tudtam – mondta a Kréda. – Nem úgy, ahogy most csinálod – mondta Kanna. – Nem akkor, amikor ezek a furcsaságok vannak a szemed előtt. – Úgy érted, akkor, amikor a Szedánszt nézem? Akkor Akkor nézlek anélkül, hogy látnálak? A lány bólintott. – Az Azath Kunyhója elt űnt, de te itt maradtál, gyermekem. Te voltál az őrző je, amíg élt… amíg te nem éltél. Még most is az vagy? Amikor az meghalt, te pedig már nem vagy halott? – Nem vagyok halott? – Nem igazán. A szív, ami a testedben van. Egykor megfagyott, de most… kiolvadt. Nem értem az erejét, és beismerem, megrémiszt. – Van egy barátom, aki azt mondja, hogy elpusztít, ha szükség s zükség lesz rá – felelte Kanna mosolyogva. – De azt is mondta, hogy erre valószín űleg nem lesz szükség. – Miért nem? – Azt mondja, a szív nem fog teljesen felébredni. Ezért vették el a testemet a Névtelenek. Látta, hogy az öregembernek mozog a szája, de nem hallat egyetlen hangot sem. Brys bácsi közelebb lépett hozzá, aggodalmas arccal. – Kréda! Jól vagy? – Névtelenek? – Az öregember reszketett. – Ez a hely… a Halál Kunyhója, ugye? Azzá alakult, ala kult, a Halál Kunyhójává.
Kanna lehajolt, és felemelte a kivájt követ. Éppen olyan nehéz volt, mint egy hulla, azoknak meg már hozzászokott a súlyához. – Ez a tiéd, a Szedánszodba, ahol nézni szoktál engem, de nem látsz. – Egy lap – Kuru Quan elfordította a fejét, amikor amikor letette elé. – Kréda – szólalt meg ismét Brys –, én ezt nem értem. Mi történt itt? – A történelmünk… annyi mindenr ől kiderül, hogy nem igaz! A Névtelenek az Els ő Birodalom idején éltek. Kultuszukat kiirtották. Elt űntek. Nem maradhatott fenn, mégis úgy néz ki, pontosan ez történt. Túlélte magát az Első Birodalmat is. – Tehát valami halotti kultusz voltak? – Nem. Ők voltak az Azath szolgái. – Akkor miért asszisztáltak ennek az Azath-toronynak a halálához? Kuru Quan a fejét csóválta. – Talán látták, hogy elkerülhetetlen. Így elejét vették, hogy a földbe temetettek kiszabaduljanak a torony halála után. Lehetséges, hogy semmi közük a Halál Kunyhójának megjelenéséhez. – Akkor miért őrzi még mindig a lány? – Lehet, hogy már nem őrzi, Brys. Azért van itt, hogy elbánjon a földb ől kiszabadulókkal. – A Kréda visszafordult a gyermekhez. – Ezért maradtál itt, gyermekem? A lány vállat vont. – Már nem tart soká. – És az, akit az Azath a segít ődnek választott, id ő ben kiszabadul? – Nem tudom. Remélem. – Én is remélem – felelte Kuru Quan. Q uan. – Köszönöm a lapot, gyermekem. De D e azért furcsa, hogy mennyit tudsz a kialakuló új Kunyhóról… Kanna kiszedett egy rovart a hajából, és félredobta. – A csinos férfi beszélt nekem róla – mondta. – Egy újabb látogató? – Csak Cs ak egyszer jött ide. Többnyire az árnyékban állt, az utca túloldalán. Néha követett, amikor vadászni mentem, de sosem szólt semmit. Egészen máig, amikor is idejött beszélgetni. – Megmondta a nevét? – kérdezte a Kréda. – Nem, de nagyon jókép ű volt. Azt mondta, van barátn ő je. Sok. Barátja is. Különben is, nem szabad elajándékozni a szívemet. Ezt mondta. Hogy ő sem teszi, soha. – És ez az ember beszélt neked a Halál Kunyhójáról? – Igen, nagyapa. Mindent tudott róla. Azt mondta, nem kell neki új Őrző, mert a trónon már ülnek, legalábbis mindenhol máshol. Hamarosan itt is. Most már fáradt vagyok, nem akarok beszélni. – Persze, Kanna – felelte Kuru Quan. – Most magadra hagyunk. hagyunk. – Viszlát. Ó, itt ne hagyjátok a lapot! – Majd küldünk érte pár embert, gyermekem. gyermekem. – Rendben. Nézett utánuk, míg el nem t űntek. Ekkor odament a barátja sírjához, és megállt el őtte. Érezte, hogy közel van. – Ezúttal hová viszel? Egy alacsony dombon álltak kézen fogva, s el őttük hatalmas, sekély völgy húzódott, tele halottakkal. Alkonyodott, a jelenetet füst lengte be. Szemben a horizonton egy fekete k őhegy égett, tépett oldalából oszlopokban gomolygott felfelé a füst. A tetemek nagy része hatalmas volt és hüll őszer ű, furcsa páncélban. Bőrük szürke volt, orruk hosszúkás, testüket összevissza kaszabolták, a hullák halmokban hevertek. Itt-ott látszottak közöttük másféle lények is. Magasak, szürke vagy fekete b őrrel. A férfi megszólalt Kanna mellett. – Több mint négyszázezer, csak ebben a völgyben, Kanna. És vannak másik… völgyek is. Mint amilyen ez. Egy csapatnyi b őrszárnyú lény repült át a völgy felett, t őlük jobbra, a távolban. – Óóó, azok sárkányok? – Azok gyermekei. Locqui Wyvalok, a mesterüket keresik. keresik. De ő eltűnt. Amint rájönnek erre, tudni fogják, hogy várniuk kell. Sokáig kell majd várniuk. – Még mindig várnak? – Igen. – Mikor volt ez a csata?
– Sok ezer évvel ezel őtt, Kanna. De a sérülés megmaradt. Kis id ő múlva megérkezik a jég, és leláncol mindent, amit most magad el őtt látsz. Mindent mozdulatlanná dermeszt a hatalmas varázser ő, olyannyira, hogy gátat emel a halottak elé is… eltorlaszolja a szellemük számára kijelölt utat. Nem tudom, vajon ezt akarta-e a jaghuta. Mindenesetre a táj a varázslat miatt nagyon megváltozott. A halottak… itt maradtak. Itt, északon, és messze délen, még Letheras környékén is. Egy ősi Isten játszadozott. De tetteinek következményeit senki sem láthatta el őre… még egy Ősi Isten sem. – Ezért változott a Torony a Halál Kunyhójává? – Azzá vált? Nem is tudtam. Tehát ez történik, amikor a varázslat végül elhal, és a világ szíve megdobban. Visszatér az egyensúlyi helyzetbe. – Bugybor Elalle azt mondja, háborúban állunk. állunk. A Tiste Edurok megtámadták Lethert. – Reméljük, hogy nem érkeznek meg addig, míg míg ki nem szabadulok. – Miért? – Mert azon lesznek majd, hogy megöljenek. – Miért? – Mert attól félnek majd, hogy én próbálom őket megölni. – És így lesz? – Sok okom lenne, ami miatt megtehetném – felelte a férfi. – De nem, nem teszem, hacsak nem állnak az utamba. Végül is, te meg én tudjuk, hogy a valódi veszély az Azath sírjaiban rejt őzik. – Nem hiszem, hogy az edurok nyerik a háborút – mondta a lány. – Igen, ideális lenne, ha elbuknának. – Tehát mit akartál még mutatni nekem? Halovány kéz mutatott mutatott végig a völgyön. – Valami furcsaság van ebben a jelenetben. Látod? Vagyis látod, hogy hogy mit nem látsz? – Nem látok egy szellemet sem. – Igen, a szellemek elt űntek. A kérdés csak az, hogy hová lettek? Rémült sikolyoktól visszhangzott a Vámház F őtermének széles, magas folyosója, ahogy Bugybor Elalle végigsétált rajta. Az őrök, szolgák, titkárok és takarítók mind átadták magukat az egységesen kaotikus pániknak. Végül is, gondolta Bugybor Elalle, nincs is rosszabb, mint a váratlanul betoppanó, halott rokonok… Elöl a dupla ajtó tárva-nyitva állt, és a benti lámpások ide-oda lengedeztek a nagy rohangászás szelét ől. A tolvaj bevonult. Egy nagydarab szellem bukkant fel mellette, rothadó arcára széles vigyor ült ki. – Megérintettem! Az utolsó érmémet! Megtaláltam a többi között, és megérintettem! – Örülök – felelte Bugybor. – Hol vannak azok, azok, akik számolnak és olvasnak? – He? Bugybor ellépett a szellem mellett. A terem csak úgy fortyogott, szellemek suhantak ide-oda, egyesek a kibontott tekercsek felett görnyedtek, mások a polcokon kutakodtak. Pár pénzesládát kiborítottak, a csillogó aranyérmék ide-oda gurultak csilingelve a márványpadlón, ahogy a motyogó szellemek rugdosták. – Itt dolgoztam! Bugybor végigmérte a mellé szeg ődött újabb szellemet. – Igazán? – Igen! Azóta több polcot tettek be, és nézd azokat a lámpafükéket! Melyik idióta találhatta ki ezt a porfogó megoldást? A por nagyon t űzveszélyes. Borzalmasan t űzveszélyes. Hát nem ezt hajtogattam nekik folyton? Most be is bizonyíthatnám, hogy igazam volt… egy gyengéd lökés, egyetlen lökés azon a lámpán ott, igen… – Gyere vissza! Nem gyújtasz meg semmit. Értetted? – Ha te mondod… oké. Különben is, csak vicceltem. – Megnézted a f őkönyveket? – Igen, igen, és számoltam. És memorizáltam. Mindig jó voltam a memorizálásban, ezért is alkalmaztak. Egyfolytában számoltam, számoltam és számoltam, és nem felejtettem el soha, hogy hol tartok. De a por! Azok a fülkék! Minden leéghet, borzalmasan leéghet… – Ebből elég! Megvan, amiért jöttünk. Most elmegyünk, mindenki! A szellemhangok kórusban válaszoltak. – Nem akarunk elmenni! – Papok jönnek hamarosan. Talán már úton is vannak. És mágusok, akik nagyon szeretnének pár szellemet a rabszolgájukká tenni! – Mehetünk!
– Te – fordult vissza Bugybor a piromániás piromániás szellemhez – velem jössz. Beszélsz. Elmondod a részleteket. – Igen, igen, persze. – Hagyd már békén azt a nyamvadt lámpást! – Bocsánat. Borzalmas tűzveszély, istenem, micsoda lángok lennének! Micsoda lángok, és a sok tintától milyen színesek lennének! – Indulunk, mindenki! – kiáltotta el magát a tolvaj. – Mehetünk, gyerünk! Ti meg hagyjátok azokat az érméket… azok itt maradnak! – A Hetedik Lezárás – motyogta Kuru Quan, miközben visszafelé vonultak a palotába. – Minden befelé halad, csavarvonalban. Nyugtalanít ez a sok részlet. Az Azath meghal, létrejön a Halál Kunyhója. Felt űnik egy Névtelen, és megszállja egy gyermek holttestét, majd szövetséget köt az egyik sír lakójával. Egy trónbitorló kikiáltja magát a Tiste Edurok császárának, és hadjáratot indít ellenünk. Szövetségesei között van egy tengeri démon, elég er ős, hogy megölje két legjobb mágusomat. És ha igazak a pletykák, ennek a császárnak több élete is van… Brys odapillantott. – Milyen pletykák? – Alku lakói szemtanúi voltak, hogy az edur császárt megölték a csatában. De ő… visszatért. Valószínűleg csak túlzás, de ennek ellenére aggaszt a dolog. A Tiste Eduroknak igen kiváló gyógyítóik vannak. Talán egy megkötés lehet a hártérben mely a lelket a testhez láncolja, míg oda nem érnek, hogy ellássák… Ezen még gondolkodnom kell. – És úgy gondolod, Kréda, hogy hogy mindennek valahogy köze van a Hetedik Lezáráshoz? – Birodalmunk újjászületése. Ez a félelmem, bajnok. Hogy valamilyen végzetes oknál fogva félremagyaráztuk az ősi jóslatot. Hogy az a birodalom már meg is született… – A Tiste Edurok? Mi köze lenne egy lether próféciának próféciának a Tiste Edurokhoz? Kuru Quan a fejét rázta. – Ez a prófécia az Els ő Birodalom utolsó napjaiban született. Brys, annyi minden elveszett már! Azt sem tudjuk, milyen volt akkor a világ. A varázslatba hiba csúszott, s borzalmas szörnyetegek születtek, él őhalott hadseregek érkeztek, lemészárolták népünket, majd egyszer űen elmentek. Titokzatos történetek egy furcsa, mágikus világról, mely darabokra esett. Jelenlegi tudásunk alapján lehetséges, hogy bármelyik nép beleillik a képbe? Igen. És mi a helyzet azokkal, akiknek csak a nevét ismerjük, de semmiféle leírással nem rendelkezünk róluk? Barghasztok, jhagok, trellek. Szomszédos törzsek lettek volna? Már sosem tudjuk meg. Elérkeztek a kapuhoz. Az álmos őrség felismerte és beengedte őket a kisebb kapun. A palota udvara csendes volt és kihalt. A Kréda megállt, és felnézett a csillagos égboltra. Brys nem mondott semmit. Várt az öregember mellett, s látta, hogy az éjszakai égbolt tükröz ődik Kuru Quan üveglencséin. Azon t űnődött, hogy mire gondolhat a Kréda. Tehol Beddikt elmosolyodott, amikor a n ő a tömegen át felé indult. – Limlom Fővizsgáló, micsoda öröm, hogy újra láthatlak! – Nem örülsz nekem – felelte a n ő. – Csak el akarsz bizonytalanítani, hogy védekezzek! – Örömöm ugyan miért késztetne védekezésre? – Mert gyanakodni kezdek, hát ezért! Nem csapsz be azzal az abszurd nadrággal és az idióta rovarral a válladon! Tehol meglepetten nézett le. – Ezgara! Azt hittem, a tet őn hagytalak! – Ezgarának nevezted el? Nem hasonlít a királyunkra. Esetleg ha a királyunknak is két két feje lenne, érteném a dolgot, de így ostoba a név, és kész. – Mindhárman mélységesen megbántódtunk, csakúgy mint az itt jelenlév ő testőröm és távol lév ő két ikertestvére is. Tehát összesen hatan vagyunk mélyen megbántva. – Hol van Poloska? – Gondolom, valahol a hátad mögött, mögött, a tömegben. – Nem, nincs. Ott már kerestem. – De egy perce még ott volt! – De már nincs, és az emberek zúgolódnak. – Nem, Limlom, csak nyüzsögnek!
– Megkérdő jelezed a kijelentésemet. Gondolom, azt hiszed, hogy az ellenkezés szexuálisan vonzóbbá tesz. Talán bizonyos n őknél ez bejöhet, gondolom, annál a típusnál, amit kedvelsz. De én kivetnivalót találok minden kivetnivalóban, amit mondandómban felfedezel. – Hát ki ellenkezik kett őnk közül? A nő elkomorodott. – Meg akartalak hívni egy kései vacsorára. Nem messze van egy családias kis vendégl ő… – A Taposott Páva? – Igen, az. Elszomorít kissé, hogy ismered, mert ez nyilvánvalóan arra utal, hogy nem állnak t őled távol a gyertyafényes vacsorák, ez viszont arra utal, hogy viselkedésed olcsó és közönséges. Nem is tudom, miért lep meg, hogy ilyen csélcsap vagy. Számíthattam volna rá. Ennek megfelel ően tehát nem akarom, hogy közöm legyen hozzád. – Még sosem jártam ott. – Nem? Akkor honnan ismered? Az enyém. – Hírb ől. Bár lehetnék pontosabb! Ki, mit, mikor mondott… de túl kés ő van, és ha nem lenne, akkor sem biztos, hogy emlékeznék erre a részletkérdésre… – Tehát éhes vagy? – Mindig. Ó, itt a szolgám! Hallottad, Poloska? Limlom F ővizsgáló éppen most hívott meg bennünket vacsorázni! – Végül is, a macska még várhat… Limlom Teholra nézett. – Ugyan ki említette őt? – Én mindenhová a szolgámmal megyek. És a test őrömmel. – Mindenhová? Még a randevúkra is? – Poloska – fordult Tehol a szolgájához –, megtettél itt mindent, amit tehettél? Ideje hagyni ezeket a szegény embereket aludni? – Éppen ideje, gazdám. – Akkor hát irány a Taposott Páva! – Jó ötlet ez, gazdám? – Nos, nem az én ötletem volt, Poloska, de semmi gond. Limlom, Limlom, kérlek, csak utánad! – Ó, csodás! Alig várom az estét, melyen fárasztó ostrom éri személyemet… s zemélyemet… Gyertek, ne vesztegessük itt tovább az id őnket! Tehol csodálkozva felemelte a kezét, amint beértek az étterem udvarára. – Hihetetlen! Poloska, nézz csak oda! Ez Hejun, Gyömbér és Rissarh! Gyere, toljunk össze két asztalt, hadd ünnepeljen együtt a sok összeesküv ő! – Nyugtalanít ez a véletlen – mondta a szolga. – Ki a fene ez a három n ő? – kérdezte Limlom. – És miért ilyen mérgesek? – Az nem méreg – vágta rá Tehol –, hanem a felismerés öröme. Drága hölgyeim, hogy vagytok? Látom, jól. Úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk hozzátok. – Ki ez az abszurd alak melletted? – kérdezte Gyömbér. – És mi van a köpenyén? köpenyén? – Vigyázz, kit nevezel alaknak, te kockafej ű! – sziszegte Limlom. – Tehol talált magának egy n őt – morogta Rissarh. – Tipikus. Ellopja a pasinkat, ő meg benőzik… Hejun is közbeszólt. – Kezdtem gyanakodni, hogy ő meg az a halott kurva… – Halott kurva? – Limlom szeme elkerekedett. – Ő egy halott kurvával szokott…? – Egy ostoba baleset… – kezdte Tehol. – Ha borotválnád a fejed – fordult Gyömbér Limlomhoz –, láthatnánk, hogy valójában mennyire borzalmasan ronda vagy! A testőr ijedtnek t űnt. A többi asztalnál ül ő vendég mind vadul integetett a kiszolgáló személyzetnek. – Keményen megdolgoztál ezzel az utolsóval, ugye? – kérdezte Limlom. – Tehol, mi ez az egész arról, hogy elloptad a pasijukat? Egy férfin osztoztak? Él még szegény? Meg őrizte az ép eszét? Önként ment a Fullasztóba? – Akarsz látni munka közben? – állt fel Gyömbér, Gyömbér, s már nyúlt is a késéért. – Ó, milyen szánalmas! – mondta Limlom. – Gyere, hasonlítsuk össze a párbajt őrömmel! – Kapjuk el! – Ez már Rissarhtól jött, aki az asztalra vetette magát. Az egy pillanat alatt összed őlt alatta, de közben sikerült megragadnia a F ővizsgáló combját. Limlom furcsán felvisított, amikor kirántották alóla a lábát. A párbajt őr kipattant a helyér ől, és nagyot csattant Gyömbér csuklóján, mire a kés messzire repült.
Ekkor Hejun következett, kicsavarta Limlom kezéb ől a fegyvert. Szépen fényesre polírozott csizma sietett Hejun gyomrába. Kétrét görnyedt, felnyögött. Tehol visszahúzta Poloskát. – Azt hiszem, igazad volt, ez tényleg nem volt valami jó ötlet… Nyögések, puffanások, repked ő pofonok. Menekül ő vendégek, egy kétségbeesett macska nyávogása a konyhában. Tehol felsóhajtott. – Mennünk kellene. De el ő bb rendelj a vendégl őstől négy üveg bort akkorra, amikor befejezik a verekedést. Gyanítom, hogy hajnalra a legjobb barátok lesznek. – Én erre nem esküdnék meg… – Ostobaság, Poloska. A dolgok már csak így mennek. Menjünk, Menjünk, miel őtt még nekünk esnek! Nem meglepő módon a test őr vezette ki őket az udvarból. Kint Tehol leverte a képzeletbeli port a kezér ől. – Mindent egybevetve szép este volt, nem igaz? Most nézzük, tudunk-e szerezni egy kis t űzifát, vagy bármi más égethet őt hazafelé menet. Jólesne egy kis roston sült macska. A vendéglő udvarából recsegés-ropogás hallatszott. Tehol habozott. – Vonz a bentr ől kihallatszó favágó hang… – Ne legyen ostoba, gazdám! – Talán igazad van. Mutasd az utat, Poloska! Irány haza! haza!
TIZENNYOLCADIK FEJEZET A várakozás egyedül áll, S betölti a nagy ürességet A zárt szobát, A hamis padlóval, hamis Emelvénnyel, melyen négylábú Szőnyeges saroglyán Ott gubbaszt a trón, A holnap dics ősége, mikor A vadászok lejönnek A ritkuló erd ő homályából, Ahol keményen üldözték A hatalmasok, színlel ők Árnyait, de egyikük tartja Magát, kiváltságos türelemmel, Mely sosem teremhet babért. A várakozás mindig egyedül Áll az örökösen üres, Jaj, de nagyon üres trónus el őtt. Az Üres Trón Kunyhója Kunyhója Kerrulict
HAMU KAVARGOTT MINDENFELÉ, a folyó iszapfolyammá változott, mely terjeng ő foltot táplált a halott öbölben. A nerek ifjú a szent föld szélén guggolt. Mögötte a többiek a becses tábort űz körül ültek, és veszekedtek. Az ifjú elég bölcs volt, hogy tudja: várnia kell. Megszentelt föld. Ezen guggoltak, míg körülöttük tombolt a varázsvihar, elpusztította a hirót falut, ledöntötte az erd őt, s a t űzvész, ami napokig tombolt, sem érhette el őket melegével. A hamu mostanra már kihűlt, a szélben már nem táncoltak szikrák, és az elmúlt éjszaka folyamán valamikor áttört a gát, amit a püffedt állati tetemek alkottak a folyó torkolatában, így a maradványok mostanra már a tenger cápáit hizlalták. Késtársa leguggolt mellé. – A félelem megbénítja még őket – mondta – de éppen ez a félelem lesz az, ami végül rákényszeríti őket, hogy elfogadják. Nem lesz más választásuk. – Tudom. – Amikor először beszéltél az álmaidról, hittem neked. – Igen. – Népünk nem álmodik azóta, hogy a letherek meghódítottak bennünket. Éjszakáink üresek voltak, s azt hittük, ez így is marad, míg az utolsó nerek meg nem hal, s ezzel ki nem pusztul a népünk. De láttam az igazságot a szemedben. Megosztoztunk a késen, te meg én. Nem kételkedtem. – Tudom, fivérem. A legidősebb nerek dühösen kiáltott rájuk. – Eldöntöttük. Ti ketten mentek. A régi ösvényeken, ösvényeken, hogy gyorsabban utazzatok. Az ifjú és kés-testvére felpattantak, megfordultak. Az öreg bólintott. – Menjetek! Keressétek meg Hull Beddiktet! A két nerek kilépett a zsíros hamuba, és megindult az úton dél felé. Az álmok újjászületése ismét felfedte előttük a régi ösvények vonalát, melyek áthaladtak a világokon is. Nem kell sokáig s okáig menniük. Fear Szengár egy eldugott tisztásra vezette, a készül ődő hadsereg zaját alig hallották. Amint Trull kilépett a tisztásra, fivére megfordult. Alkarját öccse torkának nyomta, míg neki nem ütközött egy fának. Valósággal odaszegezte a törzshöz. – Befogod a szádat! Nem hangoztatod többé kételyeidet, sem másnak, sem nekem! A fivérem vagy, csak ezért nem öltelek meg azonnal. Érted, amit mondok, Trull?
Alig kapott leveg őt, de nem mozdult, tekintete Fearre szegez ődött. – Miért nem felelsz? Még mindig nem mondott semmit. Fear felhorkant, majd elhúzta a karját, és hátrált egy lépést. – Megölnél, igaz? – Trull nem mozdult a fától. Elmosolyodott. – Hátulról? Egy késsel, mely váratlanul ér. Máskülönben, fivérem, nem adnám magam egykönnyen. Fear elfordult, aztán bólintott. – Igen. – Egy kés a hátamba? – Igen. – Mert ha nálam van a lándzsám, akkor ugyanakkora ugyanakkora esély van rá, hogy a végén te halsz meg… Fear végigmérte, majd a harag lassan elt űnt a szeméb ől. – Ezt abba kell hagyni, Trull. Csatába készülünk… – Kételkedsz a képességeimben? – Nem, csak a hajlandóságodban. – Nos, ebben joggal kételkedsz. De azt teszem, amit parancsolsz. Lethereket fogok ölni érted. – A császárért. A népünkért… – Nem. Érted, Fear. Máskülönben joggal kérd ő jelezhetnéd meg a képességeimet. Vagy el is távolíthatnál. Ebből az egész értelmetlen háborúból. Küldj el, a legészakibb falvakba, a den-rathákhoz, ahol biztosan van pár ezer edur, aki hátramaradt. – Nincs. – Természetesen van. – Maréknyi… – Többen vannak, mint gondolnád. gondolnád. És igen, er ős késztetést éreztem, hogy csatlakozzak hozzájuk. – Rhuland ezt nem engedné. Meg kellene ölnie… – Tudom. Fear járkálni kezdett. – A k'risnanok. Azt mondják, Rhulandot megölték tegnap. Alku utcáján. Aztán visszatért. Most már semmi kétség, fivérem. Császárunkat nem lehet megállítani. Hatalma egyre csak n ő… – Rosszul látod a helyzetet, Fear. Bátyja elhallgatott, odanézett. – Ezt hogy érted? – Császárunkat nem lehet megállítani? Én nem így látom. – Rendben. Akkor hogy látod te, Trull? – Fivérünk Fi vérünk arra kárhoztatott, hogy számtalan halállal haljon. Meghal, feléled, meghal, feléled, és megint meghal. Rhuland a legfiatalabb közöttünk, Fear. Én így látom. Keblemre kellene ölelni a hatalmat, ami ezt tette vele? Szolgálnom kell? Szolgálatába helyezni a lándzsámat, tehetségemet? Birodalmat kell építenem neki? A halálai vajon fájdalommentesek? Nem fél? Nem retteg? Vajon mennyi ideig bírja majd ép ésszel? Ott áll a fiatal harcos, borzalmas aranypáncélban, húsa roncs, és fegyverek hasítanak testébe… tudja… tudja, hogy újra és újra meg fogják ölni. – Hagyd abba, Trull! – Fear úgy csinált, mint a gyerekek, tenyerét a fülére szorította, és elfordult. – Hagyd abba! – Ki teszi ezt vele? – Hagyd abba! Trull megadta magát. – Mondd csak, fivérem, te is olyan tehetetlennek érzed magad, magad, mint én? Fear visszafordult, arca ismét megkeményedett. – Adj hangot kételyeidnek, ha akarsz, de csakis el őttem, Trull. Kettesben. – Rendben van. – Most egy csata vár ránk. – Igen. A Csacsogó-folyótól délre húzódó erd ősávból egy csapat szarvast zavartak el ő, a rémült állatok szökdécselve rohantak át a csatamez őn. Morok Nevath a Fels ő Er őd falai előtt húzódó földsáncon állt királynéja és hercege mellett. El őttük Janall négy mágusa állt mozdulatlan sorban, a hajnali csíp ős hideg miatt köpönyegben. A meger ősített sánc két oldalán és mögötte a királyné seregének nehézgyalogsága
sorakozott fel. Minden század mellett er ős szekér állt, ezek mindegyike dresh ballisztát cipelt, lövésre készen, nagy hatású lövedékkel betöltve. A következ ő lövedékeket is el őkészítették már, a nehézpáncélzatba öltözött kezel ők idegesen tipródtak a gép körül, tekintetük az északi erd ősávot fürkészte. – Az edurok megindultak lefelé – mondta Quillas herceg. – Hamarosan meglátjuk őket. A szarvasok közben megálltak a csatamez őn, és legelészni kezdtek. Morok a keleten húzódó kisebb földsánc felé nézett. Ott is elhelyeztek két századot. A két gát közötti rés meredek falú és keskeny volt, s egyenesen a város falának sarokbástyájához vezetett, melyet balliszták és kisebb k őhajítók védtek. A herceg mágusait, három kisebb tudású varázslót a Száraz-pataktól délre fekv ő földsánc elé helyezték, kisszámú őrséggel, a városi fal egy beugrójánál. Északra, ezerlépésnyire a régi csatorna kiszáradt medre kanyargott az alacsonyabb hegyek-dombok között. A Száraz-patakkal párhuzamosan még három kiegészít ő sánc állt, ezeken helyezkedtek el a F űkabátosok el őőrsei. A legkeletibb és egyben legnagyobb sáncon k ő ből épült er őd is állt, itt helyezték el a dandár vezet ői saját mágusaikat. Felső Er őd körül további földsáncok is álltak, válogatott egységekkel, többek között nehézlovassággal is. A falakon, a bástyákon Fels ő Er őd saját őrsége várakozott. Morok úgy gondolta, hogy az els ő összecsapás dönt ő lesz. Az edurok alkubéli csalása itt nem ismétl ődhet meg, mert tizenegy varázsló áll a lether er ők rendelkezésére. – Szellemek! A királyné egyik tisztje kiáltott. Morok Nevath ismét a fák vonala felé nézett. A szarvasok is felemelték a fejüket, és meredten bámulták az erd ő szélét. Egy perc múlva ismét megugrottak, de ezúttal délnyugat felé rohantak, hamar elérték a favágók útját, s elt űntek a ködben. A csatamező túloldalán – mely békeid őkben legelőként szolgált – árnyak úsztak el ő a fák közül. Az emberinek mondható alakok nagyjából egyenes vonalban álltak fel, háromszáz lépés hosszan, tucatnyi lépés szélesen. Mögöttük hatalmas, kövér démonok jöttek, kétembernyi magasak, összesen vagy százan, és szépen felsorakoztak az árnyak mögött. Végül mindkét oldalon megjelentek a harcosok is. Jobbra Tiste Edurok, távol, balra pedig egy hordányi sz őrmés, alacsony vadember. – Ők kik lehetnek? – kérdezte Quillas herceg. – Azok ott, a távolban… nem edurok. A királyné vállat vont. – Talán valami utolsó nerekcsapat. Nem lehetnek ezernél többen, szegényes a páncélzatuk és a fegyverzetük. – Töltelék – mondta Morok. – Úgy látszik, az edurok sokat tanultak t őlünk. Hasonló alakzatban rendez ődött az ellenség északon is, csak itt az árnytömeg mindkét oldalán Tiste Edur harcosok sorakoztak. – A szellemek szell emek támadnak majd el őször – tippelt Morok. – A mögöttük következ ő démonok megpróbálnak áttörni a vonalainkon. Ott pedig jelzéseket látok a F űkabátosoktól. Valószín űleg ők is megpillanthatták a felőlük közeled ő ellenséges csapatokat. – Ha te lennél az edur parancsnok – szólalt meg Quillas –, mit tennél? A támadás nem lehet olyan nyílt és egyértelmű, mint ahogy most látszik, ugye? – Ha a parancsnokuk egy hólyag, akkor akkor lehet – mondta Janall. – A mágusok kiegyenlítik majd egymást, ahogy mindig. A csatát tehát a fegyverek döntik el. – Morok némi töprengés után folytatta: – Én kihasználnám a Száraz-patakot, és váratlanul támadnék a mágusaidra, herceg. – Az utolsó ötven-hatvan méteren nagyon nyílt terepen kellene haladniuk, sebezhet s ebezhet ővé válnának, Finadd. A századok lemészárolják őket támadás közben, és ha ők nem, akkor a F űkabátosok legnyugatibb csapatai elsöpr ő támadást indíthatnak ellenük, lejt őn. – Így a földsáncot őrizetlenül hagynák. A Száraz-patak elterelés, a szabadon hagyott földsáncot a tartalék csapatok elhódítanák t őlünk. – Az a földsánc a Fels ő Er őd legnagyobb bástyája tövében áll, Finadd. Az edurokat azonnal lemészároljuk, ha oda húzódnak. Morok egy perc múlva bólintott. – Ahogy mondod, herceg. herceg. Beismerem, nem látok a Tiste Edurok oldalán semmi el őnyt. – Egyetértünk – mondta Quillas. – Furcsa ez a nagy csend – mondta Morok egy perc után, miközben az ellenséges csapatok tovább rendeződtek. – A szellemek és démonok miatt van, Finadd. Egy katona katona sem szeret rájuk gondolni. – A mágusaink majd megsemmisítik őket – jelentette ki Janall. Díszes páncélt viselt, sisakján arany- és ezüstfonatok tekeregtek. Kardja a legjobb lether acélból készült, de a markolatát aranydróttal fonták be,
gombját pedig egy csomó ezüstbe ágyazott gyöngy alkotta. Kabátját gyöngyhímzés díszítette. Morok tudta, hogy alatta acélsodronyt visel. Nem gondolta, hogy a királynénak ki kell majd húznia a kardját a hüvelyéb ől, de azért… A Finadd megfordult, és intett egy segédnek. Oldalra hívta. – Készítsd el ő a királyné lovait a nyugati bástya déli kapuja mellé. – Igen, uram. Valami nem stimmelt. Morok érezte ezt, miközben figyelte, hogy rohan el a segéd. Az eget fürkészte – az szürke volt. Vagy átégeti magát rajta a nap id ővel, vagy esni fog. Visszatért eredeti pozíciójára, és szemügyre vette a távoli csapatokat. – Alakzatba álltak. Hol marad a kántálás? A kiáltozás? A rituális szitkozódás? – Látják, hogy lesújt rájuk a sors keze – mondta mondta Quillas és megnémultak a félelemt ől. A királyné mágusai között hirtelen mozgás támadt. Feszültek lettek. Janall észrevette a jeleket. – Készüljetek! Az edurok varázslatba fogtak! – Milyenbe? – kérdezte Morok. A királyné a fejét rázta. – Az Áruló golyóira – motyogta a Finadd. Rossz érzése támadt. Nagyon Nagyon rossz… Ahlrada Ahn kivonta szablyáját, és elvigyorodott. – Sosem értettelek benneteket, lándzsásokat. Ez közelharc lesz, Trull Szengár. Kiverik a lándzsát a kezedből… – Meg fogják próbálni. A feketefa nem törik, törik, te is tudod. És a fogásom sem. A démonok mögött egy k'risnan állt. A mágus társa a másik sereggel volt, szintén démonok mögött állt. Hanradi Khalag volt ott a hadvezér, és az alárendelt k'risnan a fia volt. B'nagga és ezer jekkája nyugaton, egy völgyben volt. Ezer másik a kiszáradt mederben vonult, míg a harmadik ezer harcos szellemekkel és démonokkal kiegészítve önálló egységet alkotott, egészen keleten. Trullnak eszébe jutott, hogy szinte semmit sem tud a hatalmas, páncélos démonokról, akiket a k'risnanok megidéztek ehhez a háborúhoz. Még azt sem tudta, hogy milyen néven nevezik saját magukat. Az erdő előtt arapa és hirót harcosok alkottak hatalmas tömeget, bár az összlétszámnak csupán egyharmada vált láthatóvá az ellenség számára. Kívülr ől úgy tűnhetett, hogy a f ősereg Hanradi Khalang tizennyolcezer hirótja és merudája, de valójában Fear serege volt az, itt az erd ő ben – csaknem huszonötezren voltak. Mögöttük pedig annyi szellem várakozott, hogy még csak megközelít őleg sem tudták a számát… A legközelebbi k'risnan körül szürke füstcsík gomolyodott, hálót alkotott, majd vastagodni, emelkedni kezdett. Cérnavékony szálak indultak ki bel őle, s hamar besz őtték a legközelebb álló edur harcosokat. A gyorsan növeked ő indák behálóztak mindenkit, akit értek, kivéve a démonokat és szellemeket. A varázslat szürke falat épített a sereg fölé. Trull érezte, hogy őt is behálózza, s az érintést ől úgy felfordult a gyomra, hogy alig tudta magát türt őztetni. A lether varázslócsapat válaszként tomboló t űzfalat emelt, éppen a földsáncok el őtt, aztán a fal dübörögve megindult el őre a csatamez őn. Így kezd ődött el a csata. Trull csak nézte, hogy robog feléjük a félelmetes t űzfal. A szürke fal az utolsó pillanatban el őremozdult, összeütközött a t űzfallal, és robbanó oszlopok formájában felfelé terelte. Elkezdtek összecsavarodni, ezüstös tüz született. És Trull a lángok között csontokat pillantott meg. Több ezret, majd több százezret, mintha a t űz anyaga változott volna át. Egyre magasabbra és magasabbra tört, ötven-, száz-, kétszáz embernyi magasra, és megtöltötte az eget. Az összevegyült hullám ekkor d őlni kezdett. A t űzoszlopok a lether térfél felé billentek. Miközben a föld felé d őltek, az erd ő ben és az els ő sorban várakozó szellemek is rohamra indultak. A démonok egyszer űen eltűntek. Trull és a többi tiszt éppen erre a jelre várt. – Fegyvert kézbe! – Üvöltenie kellett, hogy hallja saját hangját. A hullám becsapódott. El őször a csatamezőt érte, a föld valósággal felrobbant, mintha egyszerre több ezer ásóval kezdték volna feltépni és felfelé hányni a földet. Por és lángok, csontok csapódtak a síkságba, a hanghatás olyan volt, mintha jéges ő zúdulna vaslemezekre. Aztán továbbterjedt, már a földsáncok oldalát is verte. Nyomában szellemsereg rohant. – Előre! És az edurok megindultak a feltört, g őzölgő talajon. Mögöttük el őrohantak a fák között rejt őző ezrek is.
Trull túlságosan is tisztán látta, hogyan éri el a lángoló, becsapódó csontok hulláma a sáncokat. Vörös lobbanás, aztán emberi húscafatok röppentek az ég felé, egy egész fal – letépett végtagok táncoltak a levegő ben. Páncéldarabok, fadarabok a sánc zsalujából, b őr és haj. A királyné varázslóit belepte a hullám, a csontok siettek vissza oda, ahonnan a t űz eredt. Egy perc múlva az egész szétrobbant, és a négy varázslóból, akik egy perce még ott álltak, csak kett ő maradt, s ez a kett ő véres volt, és reszketett. Egy démon bukkant fel a földb ől előttük, buzogányt lengetve. A mágus, akit eltalált, úgy rogyott össze, mint egy rongybaba, és súlytalanul a leveg ő be repült. Az utolsó varázsló hátraugrott, s alig tudott kitérni a halálos fegyver útjából. Intett, de közben már nyílvessz ők is fúródtak a démon testébe. Trull hallotta, ahogy a lény rémülten felvisít. Villámló varázslat fonta körbe a démont, amely felemelkedett a leveg ő be, majd eld őlt, lecsúszott a vért ől iszamós lejtőn, buzogánya pedig elgurult valamerre. A lether katonaság maradéka között más démonok is felbukkantak, útjukat magatehetetlen, leveg ő be repülő testek szegélyezték. Újabb varázslathullám érkezett, valahonnan délkeletr ől, egy gördül ő oszlop, melyben villámok cikáztak, ahogy keresztben végigsöpört a csatamez őn, s a szellemseregbe tépett. Közülük több százan egyszer űen elolvadtak. Aztán a varázslat lecsapott Hanradi Khalag harcosaira, és ösvényt vágott soraikban. A meruda f őnök fia ellentámadást indított, a szürke csontok ismét támadásba lendültek. Keleten az egyik földsánc hatalmas robbanással megsz űnt létezni, de a csatamez őn több száz halott vagy haldokló edur hevert. Trull és harcosai süketen, félig vakon jutottak el a sáncig, felkapaszkodtak, s eljutottak az els ő árokig. Egy hosszúkás gödröt láttak maguk el őtt, melyet megtöltöttek a felismerhetetlenné robbant emberi maradványok – húscafatok, csontok, belek, bels ő szervek, páncéldarabok. A leveg ő ben égett hús és belsőségek er ős szaga terjengett. Trull öklendezve ment tovább, mokaszinja puhán cuppant, belesüppedt a hátborzongató talajba, s hamar átitatódott vérrel. Előttük tombolt a csata. Szellemek lepték el a katonákat, démonok ütötték a köréjük gy űlő lethereket a buzogányaikkal, mások dupla él ű fejszével vágtak rendet maguk körül. De a balliszták lövedékei egyesével lassan leszedték őket. Trull látta, ahogy egy démon megtántorodik, s már jöttek is a katonák, kardlengetve. Aztán ő és százada is összecsapott az ellenséggel. Morok Nevath a porban tántorgott, a sikoltozó katonák, hullák között, és hercege nevét üvöltözte. De Quillas nem volt sehol. És Janallt sem látta. Csak egy mágus maradt meg a csapatból, aki újra és újra támadást indított távoli ellenfele ellen. Egy századnyi nehéz gyalogság vette véd őgyűr ű be, de gyorsan felmorzsolták őket az edurok. A Finadd, akinek a csontes ő becsapódása óta vér csorgott a füléb ől, még fogta a kardját, s a lether acél kiirtotta a szellemeket, melyek meg-megkörnyékezték. Megpillantott egy edur harcost, aki szinte követhetetlenül sebesen osztotta a halált lándzsájával, s tucatnyi másik harcos élén lassan a mágusn őhöz ért. De Morok túl messze volt, és túl sok hullámzó test volt közöttük, így csak nézhette, ahogy a harcos áttört az utolsó véd ők között, és a varázslón őre vetette magát, A lándzsát a mellkasába vágta, majd felemelte, s a lándzsa nyele éppen csak meghajolt, míg arrébb lökte a rángatózó, haldokló n őt. A lándzsa vashegye vérfolyamot fakasztva kiszakadt a testb ől. Morok Nevath elhátrált, és elindult a sánc déli oldala felé. Egy lóra volt szüksége. Közelebb kellett hoznia a hátasokat. A hercegét. A királynéét. Valahol keleten hangorkán tört ki, majd megrázkódott a föld. Megtántorodott, aztán a bal lába kicsúszott alóla, valami nyálkán, s a hasa táján valami megroppant. Beléhasított a fájdalom. Átkozódva figyelte saját magát esés közben, a feltépett föld el őtte emelkedett fel, s ráesett. Bal lábában, hasában és a gerince mentén iszonyatos, éget ő fájdalmat érzett. Átkozódva vonszolni kezdte magát, a kardot viszont elhagyta valahol menet közben. Csontok. Egő csontok potyogtak az égb ől. A testek felrobbantak, ahol a csontok becsapódtak. Hihetetlenül er ős nyomás, a leveg ő kavargott és sikoltott, mint egy él őlény. Aztán hirtelen minden más hangot elnyomott az, ahogy több ezer ember egyszerre haldoklott és nyögött. Ezt a hangot Morok Nevath sosem felejtette volna el. Mit engedtek szabadjára ezek a nyavalyások? A letherek megtörtek, a földsánc déli oldala felé menekültek. Szellemek vetették rájuk magukat. Tiste Edurok vágták a fejüket, hátukat üldözés közben. Trull Szengár felmászott egy holttestekb ől álló dombra, jobb kilátást keresett. Keleten a két sáncon, amit látott, az ellenség elt űnt. Az ezüst farkassá alakult jekka harcosok elősereglettek a mederb ől, szellemek társaságában, hogy lemészárolják a túlél ő lether védőket. A mágikus tüzek lassan elenyésztek.
A túloldalon B'nagga dél felé vezette saját farkasait, hogy megtámadják a város nyugati oldalán létrehozott védelmi pontokat. Itt volt az ellenség lovassága, a hátasok megrémültek a közéjük rohanó hatalmas farkasoktól. Tucatnyi démon csatlakozott a jekkákhoz, eszeveszett visszavonulásra késztetve a lethereket, s ez érintette a legdélibb csapatokat is. B'nagga csapatai nyomában arapa edurok haladtak. Trull észak felé fordult. Megpillantotta a fivérét, egyedül, egy holttest mellett, a csatamez ő túlfelén. A k'risnan. – Trull! Megfordult. – Ahlrada Ahn. Megsebesültél. – Belefutottam egy kardba… amit egy halott tartott. A vágás széles volt és mély, a harcos bal könyöke alatt kezd ődött, és egészen a válláig ért. – Keress gyorsan egy gyógyítót! Nehogy kivérezz! kivérezz! – mondta Trull. – Megyek. Láttam, hogy megölted a boszorkányt. boszorkányt. – A kijelentéshez Ahlrada semmit sem tett hozzá. – Hol van Kanarth? – kérdezte Trull. – Nem látom a csapatomat. – Szétszóródtunk. Láttam, hogy Kanarth kivonszolta kivonszolta Badart a tömegb ől. Badar haldoklott. Trull a lándzsája hegyére tapadt vért és húscafatokat nézte. – Badar fiatal volt. – Véres kardú volt, Trull. Trull Felső Er őd falai felé pillantott. Látta, hogy katonák sorakoznak rajtuk. Az őrség, mely szemtanúja volt a küls ő védelmet adó lether hadsereg gyors halálának. Már csak a legközelebbi balliszta köpködött, már csak pár démon harcolt. – Csatlakoznom kell a fivéremhez, Ahlrada. Ahl rada. Megpróbáljuk összeszedni a csapatot. Lehet, hogy vár még ránk némi harc. Morok Nevath a nyugati fal tövében kuporogva figyelte, ahogy tucatnyi farkas járja sorra a földön hever ő tetemeket. A bestiákat vér borította. Összegy űltek egy haldokló körül, ekkor némi acsarkodás következett, aztán a haldokló nem vonaglott tovább. Mindennek vége. És milyen gyorsan. gyorsan. Határozottak. Nem találta meg a lovakat. Vele szemben, nyolcvanlépésnyire, a földsáncnál egy csapat edur megtalálta Quillas herceget. Zilált volt kissé, de élt. Morok elt űnődött, hogy a királyné holtteste ott hever-e valahol a tépett húshalmok alatt. A gyöngyhímzés leszakadva, a gyöngyök szanaszét szóródhattak, ékszerkardja érintetlenül pihen a derekán, s a mohó tűz, mely mindig ott égett a szemében, elhalt, nem méregeti már ezt a világot. Egészen lehetetlennek t űnt. De eddig lehetetlennek érezte azt is, ami itt történt – a sok halott lethert, az egyszerre megsemmisített hadosztályokat, zászlóaljakat. A mágiák nem ütötték ki egymást. A tizenegy mágust megölte az ellencsapás. A csata mészárlássá változott, és Morokot ez az egyenl őtlenség bántotta leginkább. Ő és az emberei újra és újra a végrehajtók szerepét kapták a sorstól, míg végül már magától értet ődően igazságosnak tűnt. Valami félresikerült. Árulás történt. A világ kizökkent a… normális kerékvágásból . A fejében ismétlődő szavak egyre keser ű bben hangzottak. Mi nem érdemlünk megaláztatást! Soha! A bukás után tízszeres győ zelem jár! Minden rendbe fog jönni. jönni. Így lesz. Nem tagadhatják tagadhatják meg t ő őlünk lünk a sorsunkat! Esni kezdett. Egy edur harcos megpillantotta, és karddal a kezében odavonult hozzá. Mire odaért, már szakadt az es ő. A kereskedőnyelven szólította meg Morokot. – Nem látok rajtad sebeket, katona. – Ínszakadásom van, úgy érzem. – Fájdalmaid vannak. – Azért jöttél, hogy megölj? Meglepett arckifejezés. – Hát nem tudod? Az őrség megadta magát. Fels ő Er őd elesett. – És akkor mi van? – Hódítani jöttünk, katona. Ugyan mi mi értelme volna megölni az összes leend ő alattvalónkat? Morok elfordította a fejét. – Lether meghódítása. Minket sosem hódítanak meg. Azt hiszed, ez a csata cs ata jelent valamit? Felfedtétek a taktikátokat, edur. Ez a nap nem fog megismétl ődni, és hamarosan ti lesztek alattvalók, nem pedig mi.
A harcos vállat vont. – Gondolj, G ondolj, amit akarsz. De elmondok valamit. A határvidék elesett. eleset t. Alku, Fels ő Er őd és Rezgő Er őd is. Híres hadosztályaitok elt űntek, mágusaitok is halottak. A királyné és a herceg a foglyaink. És elindulunk Letheras felé. A Tiste Edur ezzel elsétált. Morok Nevath nézett utána egy darabig, aztán körbekémlelt. És látott pár lether katonát – fegyvertelenek voltak, de sértetlenek, és éppen elsétáltak a csatamez őr ől. Ki a favágók útjára, dél felé kanyarodtak, és rátértek a Csacsogó-útra. Csak így. Nem értett semmit . Rendezzük sorainkat. Visszahúzódunk, és ismét felfegyverkezünk. Ez magától értet ő d ő ő. Csak így lehet. A fájdalomtól összerándult az arca, miközben próbálta őd elnyomni magát a faltól… Egy ismer ős hang kiabálta a nevét. Felnézett, és felismerte a királyné test őrségének egyik tisztjét. A férfi pár karcolással megúszta a csatát, egészségesnek t űnt. Gyorsan közeledett hozzá. – Finadd, örülök, hogy életben találtalak… – Kell egy ló. – Megvannak, a lovak, Finadd… – Hogy fogták el a királynét? – És miért nem haltál haltál meg a védelmezése közben? – Egy démon tette – felelte a férfi. – Egy szemvillanás alatt ott termett közöttünk. Egyenesen érte jött… esélyünk sem volt cselekedni. Megpróbáltuk, Finadd, megpróbáltuk… – Mindegy, hagyjuk. Segíts felállni! Délre kell lovagolnunk… lovagolnunk… és szükségem lesz egy gyógyítóra. Trull Szengár átkelt a csatamez őn. Az eső mocsárrá változtatta a feltört földet. A varázslattal érkez ő csontok közben elt űntek. Megtorpant, mert jobbról szánalomra méltó zokogást hallott. Tucatnyi lépés után elért egy démonhoz. Négy nehéztüzérségi nyílvessz ő fúródott belé. A lény az oldalán feküdt, ronda arca eltorzult a fájdalomtól. Trull leguggolt a démon sáros pofája mellé. – Érted, amit mondok? Apró, kék szempár villant rá. – Élet irányítója. Kegyelem megtagadója. Itt fogok meghalni. meghalni. A hangja furcsa volt, vékonyka, gyerekes. – Hívok egy gyógyítót… – Miért? Hogy megint harcoljak? Hogy félelmet és fájdalmat osszak? – Hát nem harcos voltál a saját világodban? – Halász voltam. A langyos vizeken, a sárga ég alatt. Halásztunk. – Mind? – Milyen Mi lyen háború ez? Miért Mi ért öltek meg? Miért nem láthatom soha többé a folyót? A párom, a gyerekeim. Győztünk? – Hamarosan visszatérek, ígérem! – Trull felegyenesedett, és odament, ahol Fearen kívül már tucatnyi más társa is állt. A k'risnan élt, gyógyítók vették körül – és láthatóan egyik sem tudott tenni semmit a sárban fekvő ifjúért. Ahogy Trull közelebb ért, már tisztábban látta a varázslót. Kicsavarodott, lehetetlen pózban feküdt, b őrére kiült a hideg verejték, szemén látszott, hogy magánál van. Fear Trull elé lépett, és megszólalt. – A kard varázslata okozza… a kard ajándékozójának ereje árad Rhulandba a fegyveren keresztül, és Rhulandból abba, akit kiválaszt. De… – habozott. – A teste ezzel nem tud mit kezdeni. Miközben az ellenséget öli, megváltozik. Ezt mondják az asszonyok is. Fear arca sápadt volt, és Trull sehogy sem tudta felfedezni rajta a gy őzelem miatt érzett örömet, büszkeséget. – Túléli? – Úgy hiszik, igen. Ezúttal igen. De a sérülést nem lehet visszafordítani. Trull, Hanradi fia halott. Elvesztettünk egy k'risnant. – Ezért? – kérdezte Trull. – A kard ereje miatt? – Részben. De az égési sebek súlyossága miatt azt mondom, a lether mágusok tették. tet ték. Tovább bírták, mint gondoltuk. Trull Felső Er őd felé fordult. – Megadta magát a város? – Igen, pár perce. Egy delegáció jött. Az őrség letette a fegyvert. Arra gondoltam, hogy itt hagyhatnánk Hanradit parancsnoknak. Lelke nagyon megtört az események hatására.
Trull erre nem mondott semmit. Ellépett Fear mell ől, és a k'risnan körül összegy űlt nőkhöz ment. – Egyik őtöket kérem, hogy jöjjön velem – mondta. – Meg kellene gyógyítani valakit. Egy arapa asszony bólintott. – Sebesült harcosok. Igen, ideje mennem. Vezess hozzájuk! – Nem edur. Démon. Az asszony megállt. – Ne légy ostoba! Vannak edurok, akiknek szükségük van rám… nem pazarolhatom az id őmet egy démonra! Hadd haljon meg! Könnyen szerezhetünk helyette másikat. Valami elpattant Trullban, és még miel őtt rádöbbent volna, mit is tesz, kézháta nagyot csattant a n ő arcán. Az asszony a földre zuhant, véres arcára kiült a döbbenet. Aztán harag villant a szemében. Fear hátralökte Trullt. – Mit csinálsz? – Azt akarom, hogy meggyógyítsák a démont – mondta Trull. Reszketett, és megijedt attól, hogy mennyire nem érez sajnálatot a sárból feltápászkodó n ő iránt. – Azt akarom, hogy gyógyítsák meg, engedjük szabadon, és juttassuk vissza a saját világába! – Trull… A nő átkozódott, majd sziszegve felé fordult. – A császárn ő hallani fog err ől! Gondoskodom róla, hogy szám űzzenek! – Társai köré gy űltek, és gyűlölködve néztek Trullra. Rádöbbent, hogy tettével bennük is összetört valamit. Sajnálatos. – Mennyire súlyos a sérülése? – kérdezte Fear. – Haldoklik… – Akkor valószín ű, hogy közben már meg is halt. Hagyjuk ezt, Trull. – Az asszonyokhoz fordult. – Menjetek a harcosok közé, mindannyian! Gondoskodom róla, hogy a k'risnan visszakerüljön a táborba. – Beszámolunk a történtekr ől a császárnőnek! – mondta az els ő gyógyító az arcát törölgetve. – Persze. Ezt kell tennetek. Kivonultak az es ő be. – Még tombol benned a harci láz… – Nem igaz. – Figyelj rám! Ezzel fogod exkuzálni magad! És bocsánatot fogsz fogsz kérni, bizony! Trull elfordult. – Keresnem kell egy gyógyítót. Fear durván megragadta, de Trull kitépte magát a szorításából, és elindult. Keres egy gyógyítót. Egy hirót asszonyt, aki ismeri az anyját. Miel őtt a hír elterjed… A démonnak gyógyítóra volt szüksége. Ilyen egyszer ű. Meghatározhatatlan id ővel késő bb azon kapta magát, hogy halottak között botorkál. Halott edurok között, akik a korábbi varázscsapásban vesztek oda. Megégtek, olyan súlyosan, hogy némelyiknek leolvadt az arca. Nem ismerte, nem ismerhette fel őket. Kóborolt közöttük, a szakadó es ő miatt olyan volt, mintha mozognának, élnének. De mind halottak voltak. Egy magányos alak állt mozdulatlanul közöttük. Egy n ő, keze tehetetlenül lógott. Látta már őt korábban is. Hanradi Khalag n ővére volt, magas, karvalyszer ű vonásokkal, tekintete kemény, mint az ónix. Trull megállt el őtte. – Azt szeretném, ha meggyógyítanál egy démont. A nő mintha nem is látta volna őt. – Nem tehetek értük semmit. A fiaimért. Nem is találom őket. Megfogta a kezét, és megszorította. – Gyere velem! A nő nem állt ellen, el tudta vezetni a halottaktól. – Egy démon? – Igen. Nem tudom, hogy milyen milyen néven nevezik magukat. – Kenyll’rah. Azt jelenti, „Békésen Alvó” vagy valami ilyesmi. A merudák feladata volt, hogy fegyvereket kovácsoljanak nekik. – Csúnyán kihasználtuk őket. – Nincsenek ezzel egyedül, harcos. Hátranézett rá, s látta, hogy szemébe visszatért a fény. Most már az asszony fogta Trull kezét, méghozzá szorosan. – Te a császár öccse, Trull Szengár vagy. – Igen.
– Megütöttél egy arapa asszonyt. – Igen. Úgy látszik, az ilyen hírek gyorsan terjednek… terjednek… titokzatos utakon. – Az asszonyok között ez így m űködik. – És mégis segítesz nekem? – Meggyógyítani ezt a démont? Igen, ha még él. – Miért? A nő nem felelt. Kis idő be telt ugyan, de megtalálták a sérültet. Már nem sírt, de az asszony azért elengedte Trull kezét, és tenyerét a démonra helyezte. – Még él, Trull Szengár. – Mindkét kezét a démon széles mellkasára helyezte, és lehunyta a szemét. Trull csak nézte, hogy esik az es ő az arcára, mintha a világ sírna szenvedései miatt. – Fogd meg az els ő nyílvesszőt! Te óvatosan húzni fogod, míg én tolom. Egyesével így vesszük ki mindet. – Azt akarom, hogy legyen szabad. – Ezt nem tehetem meg. Nem engedik. – Akkor kerüljön az én vezetésem alá. – A császár fivére vagy. Senki sem fog ellenkezni veled. – Kivéve talán a császár egy másik fivérét. – Örömmel látta, hogy a vékony vékony vonások mosolyra húzódnak. – Ez már a te bajod lesz, Trull Szengár, nem az enyém. enyém. Most húzhatod! A démon kinyitotta apró szemét. Nagy tenyerével végigsimított azokon a helyeken, ahol a sebei voltak, és felsóhajtott. A gyógyító hátralépett. – Végeztem. Megyek, még össze kell gy ű jtenem a holttesteket… – Köszönöm! – mondta Trull. Az asszony nem válaszolt. Letörölte az es ővizet az arcáról, és elment. A démon lassan talpra kecmergett. – Ismét harcolni fogok! – mondta. – Ha rajtam múlik, akkor nem – felelte Trull. – Gondoskodom Gondoskodom róla, hogy az én vezetésem alá kerülj. kerülj. – Ne harcoljak? Az igazságtalanság lenne, Tagadó. Szemtanúja lennék társaim halálának, de nem osztoznék a kockázatban, a fájdalomban. Szomorú, hogy otthonomtól ennyire távol fogunk meghalni. – Akkor közületek egynek maradnia maradnia kell, hogy emlékezzen. Ez leszel te. Mi a neved? – Akác. Trull az égboltot tanulmányozta. Úgy t űnt, egy ideig még nem áll el az es ő. – Gyere velem! Beszélnem kell a bátyámmal. Tiste Edur harcosok vonultak be a városba. Nem volt már egy lether katona sem a falakon, sem a bástyákon. A kaput a csata folyamán valamikor betörték, varázslattal. A holttestek között deszkadarabok, csavarodott, törött bronzveretek hevertek a sárban. A démon egyik társa holtteste mell ől összegyű jtött egy kétélű fejszét, és most a vállán cipelte. Akác annak ellenére, hogy termetes volt, halkan mozgott, s rövidített léptein, hogy kényelmesen Trull mellé igazodjon. A harcos észrevette, hogy furcsa ütemben veszi a leveg őt. Egy nagy légvétel után egy rövidebb következett, majd egy furcsa, halkan fütyül ő kilégzés, amely mintha nem a széles, lapos orrból jött volna. – Akác, teljesen meggyógyultál? – Igen. Előttük volt a sánc, amin a négy mágus állt. Hárman közülük belehaltak az els ő varázslathullámba. A halom tetején ott sorakozott Fear és néhány tisztje. És a két fogoly. A sánc oldala veszedelmesen omladozott, Trull és a démon lassan jutottak csak fel rajta. Vörös patakok csordogáltak, hullák csúsztak lassan lefelé. A szellemek úgy mozogtak az es ő ben, mintha még mindig áldozatra lesnének. Nyugatról mennydörgés hallatszott. Elértek a sánc tetejére. Trull látta, hogy az egyik fogoly Quillas herceg. Nem látszott rajta sérülés. A másik fogoly egy n ő volt, sáros páncélban. Sisakja nem volt, s beszerzett egy fejsérülést, így bal orcája vért ől maszatos volt. Tekintetéb ől döbbenet sugárzott. Fear odafordult Trullhoz és a démonhoz, arckifejezése közömbös maradt. – Fivérem – mondta színtelen hangon –, úgy t űnik, foglyul ejtettük a királyi család két tagját. – Ő Janall királyné? – A herceg arra számít, hogy váltságdíjat kérünk értük – mondta Fear. – Úgy látszik, nem érti a helyzetet. – Mert mi is a helyzet? – érdekl ődött Trull. – A császárunk magának akarja ezt a két foglyot. – Fear, nem szoktunk parádézni a foglyokkal…
Fear szemében harag villant, de hangja nyugodt maradt. – Látom, meggyógyíttattad a démonodat. Mit akarsz? – Szeretném, ha az én parancsnokságom alá kerülne ez a Kenyll'rah. Fear végigmérte a hatalmas lényt. Aztán vállat vont, és elfordult. – Ahogy tetszik. Most hagyj magunkra, Trull. Kés ő bb majd megkereslek… pár szóra négyszemközt. Trull összerezzent. – Rendben van. A világ összetört, végérvényesen és menthetetlenül összetört körülötte. – Menj! – Gyere velem, Akác! – mondta Trull. Megtorpant, végignézett Quillas hercegen, és látta a rettenetet a fiatal lether szemében. Rhuland őt akarja, és a királynét. Miért? Végigsétáltak a csatamez őn, az eső halk dörgések kíséretében zuhogott, függönyén túl pedig pusztulás és vég vette őket körül, mindenfel ől. Néhol azért mozgó alakokat is láttak. Tiste Edurok keresték elesett társaikat, szellemek járták értelmetlen őrjáratukat. A vihar magja közeledett. – Van itt egy folyó – mondta Akác. – Éreztem az illatát akkor is, amikor megérkeztünk ide. Ez ugyanaz a folyó, ami a híd alatt folyik. – Igen – felelte Trull. – Ez a Csacsogó-folyó. – Szeretném látni! – Miért ne? Északnyugat felé fordultak. Elérték a favágók útját, amely az erd ővel párhuzamosan futott, s követték a háromvályús nyomot, míg a fák meg nem ritkultak, s el ő nem tűnt a folyó. – Ah – suttogta Akác –, milyen kicsi… Trull nézte a gyors sodrású folyót, a nagy kövek felett zubogó csillogó vizet. – Tehát halász vagy – mondta. – Otthon igen, Tagadó. A Tiste Edur lesétált a folyópartra. Lehajolt, és véres kezét a jeges, rohanó vízbe dugta. – Nincsenek benne halak? – kérdezte Akác. – De, biztosan. Miért? – A folyóban, ami mellett élek, vannak n'purelek, vagyis bajuszos halak. Egyben lenyelnek egy kenyll'rah gyereket, és a mély tavakban vannak olyanok is, amelyek egy feln őttet is lenyelnének egyben. De persze sosem megyünk a mély vizekre. Itt nincsenek ilyen lények? – A tengerben, ott vannak – felelte Trull. – Cápák. C ápák. És persze sok történetet hallani hatalmas szörnyekr ől, némelyik állítólag elég nagy ahhoz, hogy elsüllyesszen egy hajót. – A n'purelek ki tudnak mászni a partra, és átvedleni. átvedleni. Azután a szárazföldön is képesek élni. – Ez furcsa – felelte Trull, hátrapillantva a démonra. – Akkor tehát a halászat veszélyes foglalatosság… Akác vállat vont. – Nem veszélyesebb, mint pókokra vadászni, Tagadó. – Szólíts Trullnak! – Te vagy az Élet irányítója. A Kegyelem megtagadója. Halálom elorzója… elorzója… – Rendben, mindegy. – Milyen háború ez? – Értelmetlen. – Minden háború értelmetlen, Tagadó. A leigázás és a vereség gy űlöletet és fájdalmat szül, amit képtelenség elsöpörni. – Kivéve, ha a meghódítottak lelke megtört – felelte Trull. – Abszolút összetört, mint a nerekek, a farádok és a tarthenalok esetében. – Nem ismerem ezeket a népeket, Tagadó. – Őket a letherek, azok, akik ellen most háborúzunk, hódították meg. – És úgy gondolod, összetörtek? – Igen, összetörtek, Akác. – Talán nem úgy van, ahogy látszik. Trull vállat vont. – Talán igazad van. – Változik a helyzetük a ti uralmatok alatt? – Nem hiszem. – Ha látod mindezt, Tagadó, akkor miért harcolsz?
Mögöttük mokaszinos léptek csosszantak a kavicson. Trull felegyenesedett, és látta, hogy Fear közeledik. Kezében egy lether karddal… Trull átgondolta, hogy kézbe vegye-e a hátára er ősített lándzsát, de úgy döntött, nem teszi. Mindazok ellenére, amit korábban mondott, nem állt készen arra, hogy megküzdjön a fivérével. – Ez a fegyver – mondta Fear, amikor amikor ötlépésnyire volt Trulltól – lether acél. – Láttam őket a csatamez őn. Ellenálltak a k'risnanok varázslatának, amikor minden más elpusztult. Kardok, lándzsahegyek sértetlenek maradtak. – Trull végigmérte a fivérét. – És akkor mi van? Fear habozott, majd a folyóra nézett. – Ez az, amit nem értek. Hogyan érhettek el ilyesmit, mint ez az acél? Korrupt, gonosz emberek, Trull. Nem érdemelnek ilyen fejlett technológiákat. – Miért ők és nem mi? – kérdezte Trull, majd elmosolyodott. – Fear, a letherek mindig el őretekintenek, ez hajtja őket. Belőlünk, edurokból ez hiányzik. Ott a feketefánk, de az mindig a miénk volt. Őseink hozták magukkal az Emurlahnból. Fivérem, mi hátratekintünk… – Arra az időre, amikor Árny Atya uralkodott felettünk – vágott közbe Fear sötét arccal. – Hannan Moszang igazat mondott. Le kell igáznunk a lethereket, zablát a szájukba, aztán hadd húzzon minket a természetük el őre! – És mivé tesz ez minket, fivérem? Ellenállunk a változásnak, nem imádjuk, nem dagonyázunk benne, mint a letherek. Nem is igazán hiszem, hogy az ő életmódjuk lenne a helyes, amit követni kell. Gyanítom, hogy a fejl ődésbe vetett hitük sokkal törékenyebb, mint amilyennek kívülr ől tűnik. Végül mindig csak er őszakkal kaphatják meg, amit akarnak. – Trull a kardra mutatott. – Azzal. – Vezetnünk kell őket, Trull. Hannan Moszang ezt átlátta… – Átírod a múltat, Fear. Hannan Moszang nem akart háborúzni háborúzni a letherekkel. – Nem azonnal, ez igaz, de eljött volna az ideje. Ezt ő is tudta. Ezt mondták a k'risnanok. Elvesztettük Árny Atyát. Muszáj volt találni egy új hitet. – Egy arctalan valamit? – A fenébe is, Trull! Letérdeltél el őtte… nem különböztél t őlünk! – És a mai napig nem értem, miért tettem. És te, Fear? Eltöprengsz néha azon, hogy miért tetted, amit tettél? Fivére elfordult, láthatóan reszketett. – Nem láttam kétséget. – Hannan Moszangban. Ezért követted. Ahogy mi, többiek is, gyanítom. Mind egy szálig letérdeltünk Rhuland előtt, mert bizonyosságot láttunk egymásban, bizonyosságot, ami valójában nem létezett. Fear üvöltve nekiugrott, magasra emelt karddal. Lesújtott vele… …de hirtelen, a mozdulat közepén megállította a démon, aki megfogta Fear kezét, és csak tartotta. – Engedj el! – Nem – felelte Akác. – Ez a harcos ellopta a halálomat. Én most elloptam az övét. övét. Fear küzdött még egy kicsit, aztán amikor látta, hogy a helyzet reménytelen, elernyedt. – Most már elengedheted őt – mondta Trull. – Ha megint támad, megölöm – közölte a démon, démon, miközben elengedte Fear kezét. – Követtük Hannan Moszangot – mondta Trull –, de közben ugyan mit tudtunk róla? Ő volt a máguskirályunk, követtük hát. Gondolkodj el ezen, Fear. Új er őforrást keresett, eldobta Árny Atyát. Igen, tudta, hogy Vérszem Szkabandari halott, de a legjobb esetben sem érhetjük el a lelkét, ha még életben van. Tehát lepaktált… valami mással. És elküldött téged, engem, Binadaszt, Rhulandot és a Buhn fiúkat, hogy hozzuk el az… ajándékot… azt a valamit, amit neki készítettek. A hiba bennünk volt, Fear, mert nem kérdő jeleztük meg a döntését, nem vitatkoztunk a máguskirállyal. Ostobák voltunk, és ami történt, meg ami történni fog, az a mi hibánk. – Ő a máguskirály, Trull. – Aki abszolút hatalmat szerzett minden edur felett. Megragadta, és nem engedte… nem számított semmi. Ezért feláldozta a lelkét is. Így tettünk mi is, amikor letérdeltünk Rhuland el őtt. Fear szeme résnyire sz űkült. – Árulás, amit beszélsz, fivérem. – Kit árulok el? Mit? Mondd meg, tényleg tudni akarom! akarom! Láttad már új istenünk arcát? – Ha Binadasz állna itt, ahol én, már nem élnél – suttogta Fear. – És a csodás új birodalmunkban csak ezt érdemelheti az, aki kételyeinek ad hangot? Fear lenézett a kezében lév ő kardra, majd leejtette. – A harcosaid már várnak, Trull. Két nap múlva folytatódik a menetelés. Délnek, Letheras felé. f elé. – Ezután megfordult, és elvonult.
Trull egy percig nézett utána, majd ismét a folyó felé fordult. Bármennyi szikla, bármennyi szurdok fékezte is, a víz csak zúdult tovább, a kérlelhetetlen természeti törvények rabszolgájaként. Amikor a vízbe dugta a kezét, hamar elzsibbadt. – Akác, idővel azért értelmet nyer minden. A démon persze nem mondott semmit. Trull egy közeli sziklához sétált, és leült. A tenyerébe hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Kis idő múlva a démon odalépett mögé. Aztán nagy kéz nehezedett vigasztalón a vállára.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Láthatatlan minden porcikája, E lény vastag b őre észrevehetetlen Minden őr számára, ki Az alapvető definíciók Határát őrzi, de a hegyek Lekoptak, a tüzek Kialudtak, s csak ez a Mozdulatlan sávnyi fekete Homok maradt, keresztezi utam, A durva következtetésekét, Melyeket számtalan fog rágott, S mind odaveszett e fénytelen Porban. Nem vagyunk, s nem is Voltunk soha friss zöld Futók, életünk nem született Újjá a kegyetlen népirtások Nyomán (az elmúlt, ez született), Mind eltökélt és magabiztos, De a holtsáv láthatatlan, s mozog, A fekete folyó mindig továbbfolyik Megfoghatatlan okból, elszántan, A hely felé, melynek nincs értelme, Jelentéktelen, mert nincsenek Se szálai, se árnyai, Melyek a múltból a jelenbe Nyúlnának, s érzékeikkel Kitapintanának ezt vagy azt… ő fekete homokja (részlet) Az id ő ő i A Darujhisztán öngyilkos öngyilkos Költ ő i című válogatásból (Szerkesztette: Harák)
A HOLTTEST A MÓLÓN TÚL alig látszott. Egy halvány foltocska volt csupán, mely ellenállt a hullámok erejének. A cápa, mely felbukkant mellette, hogy rávesse magát, egyike volt a legnagyobbaknak, melyeket Udinász látott, miközben a lábát lógázta a gáton, s a kiköt őt bámulta. Sirályok és cápák, a lakoma egész reggel eltartott. A rabszolga néz őként figyelte a természet kegyetlen előadását, s furcsamód elégedettséget érzett. S őt, már-már jól szórakozott. Azok, akik birtokoltak – azok, akiket birtokoltak… egyformán bomlottak el a ragadozók, dögev ők gyomrában. És ez csodás volt. Tudta, hogy a császár hamarosan hívatni fogja. A hadsereg lassan mozgásba lendült valahol Alku betört kapuján túl, a szárazföld belsejében. A városban egy kissé túlméretezett beneda hely őrséget hagytak, helyreállítandó a békét, a normális életet. A den-rathák egykori törzsf őnöke lett kinevezve a város élére. S nem volt véletlen, hogy a keze alá adott őrség nem a saját törzsének harcosaiból tev ődik össze. A dics őség nyomában most is, mint mindig, a gyanakvás járt. Hannan Moszang munkája. A császár az utóbbi id őkben… terheltnek t űnt. Szétszórtnak. Szenvedett. Az őrület lángja túl gyakran lobbant a szemében. Majen ájultra verte Tollas Boszorkát, s a lehet ő legközelebb járt ahhoz, hogy megölje a rabszolgát. Az edur f őhadiszállásként szolgáló nagy sátorban – melyet a Hideg Agyag zászlóaljtól rekviráltak – er őszak dúlt. Rabszolgákat, rabokat er őszakoltak meg. Talán Majen csak hagyta, hogy másokkal is az történjen, ami vele. Egy együtt érz ő szív talán ezt gondolhatta. És ami a több száz lether nemesasszonyt illeti, a legtöbbjük a kormányzó parancsára hazamehetett, de közülük sokan ekkor már félvér gyermekeket hordtak a szívük alatt.
A kormányzó hamarosan beleegyezik majd, hogy meghallgassa a város számtalan ligájának és szövetségének követeit. Ekkor elkezdenek kialakulni az új hatalmi viszonyok. Kivéve persze, ha a nagy lether ellentámadásnak sikerül felszabadítania a határ menti városokat. Sokfélét pletykáltak. Összecsapásokról a lether és edur flotta között. Több ezer hullámsírba küldött áldozatról. Az el őző éjjel látott nagy vihar nyugat felé máguscsatára utalt. A Kréda, Kuru Quan végre megmutatta borzalmas erejét. A kikötő ben a lether holttestek voltak többségben, a nyílt tengeren viszont viszont állítólag az edurok… A legfurcsább pletyka azonban az volt, hogy a Második Érinthetetlen Er őd szigete több edur támadást is sikeresen visszavert, és még mindig tartotta magát, s az ötszáz elítélt katona között volt egy mágus, aki egykor a Kréda riválisa volt. Ezért maradt itt az edur hadsereg, ahol volt – nem akartak aktív ellenséges egységet hagyni a hátuk mögött. Udinász azonban másként tudta. Lehet, hogy nyomukban folyamatos lesz majd az ellenállás, de a császárt ez cseppet sem érdekelte. És a lether flotta még nem bukkant fel. A Csacsogó-tengert az edurok uralták, egészen Vitorlás városáig. Felhúzta a lábát, és talpra állt. Visszasétált a mólón. Az utcák csendesek voltak. A csata maradványait nagyrészt eltakarították, a tetemeket, a törött bútorokat és cserepeket. Az éjszakai es ő elmosta a vérnyomok nagy részét. De a leveg ő ben még mindig érz ődött a füstszag, és a házak falára zsíros korom ült ki. Üresen tátongó ablakok, berúgott ajtók bámultak vak szemükkel az utcára. Sosem szerette különösebben Alku városát. Tele volt koldusokkal meg a nerekek és fentek hagyatékával. A piacok dugig voltak egykori szent tárgyakkal, ikonokkal, s az egykor liturgikus tárgyakat furcsaságként adták-vették. F őnöki pálcák, sámáni gyógyfüves zacskók. Fent ősök ládái, bennük a csontokkal. A kiköt ővel párhuzamos utcákban nerek gyerekek árulták árulták testüket, s az egész városban elégedettség uralkodott, mintha ez lenne a világ rendje – a szerepek úgy lettek kiosztva, ahogy kell. A letherek a dominánsak, s körbeveszik őket a születésükt ől fogva szolgalelk ű, alázatos más népek, akiknek kultúrája éppen csak egy kis szín a piac életében. A sorsba vetett hitnek is megvannak a maga mellékhatásai… De megérkeztek a barbárok, és új rend volt szület ő ben – kiderült, hogy a sorsszer s orsszer űség csupán illúzió. A város sokkos állapotba került, s csak pár elvetemült keresked ő hitte azt, hogy az új rend is olyan lesz, mint a régi volt, hogy a természet törvényei érvényesülnek, bárki van is uralmon. Ugyanakkor abban is hittek, hogy pénzügyekben senki sem verheti kenterbe a lethereket, vagyis a végén mégis ők kerekednek majd felül – és a barbárok azon kapják magukat, hogy civilizálódtak. Bizonyítva, hogy az ő sorsuk bizony tényleg csak illúzió volt… Udinász eltűnődött, hogy vajon nekik lesz-e igazuk. Voltak ugyanis más faktorok is. A Tiste Edurok elég hosszú életet élnek. Kultúrájuk exkluzív, a haladást ellenz ő. Konzervatív. Vagyis az volt. Míg nem jött Rhuland. Míg nem tette ő t magáévá a kard. Kis idő múlva beért a szárazföldi kapun át, és elindult az edur tábor felé. A temérdek sátor látszólag minden rendszer nélkül lett felállítva, véletlenszer űen. Ez nem pusztán egy hadsereg volt, hanem népvándorlás – és ez a nép nem volt hozzászokva ehhez az életmódhoz. Szellemek jár őröztek a sátortábor peremén. Vele nem tör ődtek, amikor belépett a palánkokon belülre. Régóta nem hallott már Illóról, saját szellemtársáról, de tudta, hogy nem t űnt el – csak lappang valahol, őrizgeti a titkokat. Néha meghallotta a nevetését, mely mintha egészen messzir ől jött volna, de ez mindig alkalmatlan pillanatokban történt. Rhuland sátra a tábor közepén állt, bejáratánál démonok álltak őrségben. Feketére festett b őrpáncélt viseltek, fejszéjük feje a földön pihent. Arcukat sisak takarta. – Hány tetemet vonszoltak ki ma? – kérdezte Udinász, amikor elhaladt közöttük. Egyik sem válaszolt. Bent négy helyiség volt, ezeket er ős bronzállványra húzott vastag vászonfal választotta el egymástól. Az első szoba keskeny volt, de végigfutott a sátor hosszán. Két oldalán padokat helyeztek el. Jobbra élelmet, innivalót halmoztak fel kosarakban, kancsókban és tálakban. A középs ő terembe két bronzoszlop között lehetett bejutni. Amikor belépett, a császár éppen az emelvényre helyezett trónja el őtt állt. Majen a faemelvényt ől balra, egy díványon heverészett, arckifejezése furcsán tompa volt. Tollas Boszorka a császárn ő mögött állt a fal tövében, az árnyékban, arca szinte felismerhetetlenné püffedt és színesedett az ütések nyomán. Hannan Moszang és Hull Beddikt a császárral szemben álltak, vagyis Udinásznak háttal. A máguskirály szellemtestőre nem volt jelen. Hannan Moszang beszélt éppen. –… semmi kétség, uram. Rhuland homlokáról lehullottak az érmék ott, ahol a katona tenyere hozzáért, amikor kitörte a nyakát. Az alatta feszülő bőr nem is volt b őrnek nevezhet ő, heg hátán heg volt, f őleg ott, ahol a homlokcsont behorpadt
– a belső sérülés azóta meggyógyult, mivel a horpadás elt űnt. A császár szeme véreres volt, szeme fehérje nem is látszott. Egy percig Hannan Moszangot tanulmányozta, s láthatóan fogalma sem volt róla, hogy közben rángatózik az arca. Aztán megszólalt. – Elveszett testvérek? Mit akar ez jelenteni? – Tiste Edurok – felelte Hannan Moszang lágy hangon –, túlél ők abból az idő ből, amikor népünk Vérszem Szkabandari elvesztése után széthullott. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Álmodtam róluk, császárom. Lelkem más világokba vándorolt, olyanokba, melyek a miénken túl léteznek… – Kurald Emurlahnban. – Az a világ darabokra hullott – felelte Hannan Moszang –, de igen, láttam a töredékvilágokat. Egy ilyenben élnek a kenyll'rahok, a démonok, akiket a szolgálatunkba állítottunk. Egy másikban szellemek laknak, a régmúlt csatákból. Hull Beddikt megköszörülte a torkát. – Máguskirály, ezek a világok megfelelnek a népem népem által Kunyhóknak nevezett helyeknek? – Talán, de nem hiszem. – Ez lényegtelen! – szólt közbe Rhuland. Járkálni kezdett. – Hannan Moszang, hogyan élnek ezek az elveszett testvérek? – Rosszul, uram. Vannak, akiknek minden emléke elveszett a múltbéli nagyságról. Mások szolgasorban senyvednek… A császár felkapta a fejét. – Szolgasorban? – Igen. – Meg kell őket mentenünk! – jelentette ki Rhuland, majd folytatta a járkálást. Kijelentése után a teremben nem hallatszott más, csak a fogsajdító, fémes csikorgás, ahogy mozdulatai nyomán az érmék összeértek. Udinász szépen a trónus mögé vonult. Valahogy szánalmasnak érezte, hogy a máguskirály milyen könnyedén manipulálja a császárt. A sok érme alatt, a foltos kard mögött mégis csak egy sérült, törékeny edur ifjú lakozott. Hannan Moszang lemondott ugyan a trónjáról Rhuland hatalmát látva, de nem sz űnt meg benne az uralkodási vágy. – Hajókat fogunk építeni – közölte a császár egy kis id ő múlva. – Azt hiszem, lether típusú hajók lennének a legjobbak. Nagyok, tengerre termettek. Azt mondod, vannak Tiste Andii zárványok is? Azokat meghódítjuk, lakói rabszolgák lesznek, a hajóinkat hajtják majd. Megindulunk ezen az úton, amint elbukik Letheras, amint megnyerjük a birodalmunkat. – Uram, a másik birodalmak, amelyekr ől beszéltem… némelyik meggyorsíthatja majd az utazásunkat. Vannak… kapuk. Keresem a módját, hogy miként irányíthatnánk, miként befolyásolhatnánk őket. Ha vannak tengerek azokban a rejtett világokban, akkor sokkal gyorsabban utazhatunk. – Tengerek? – nevetett fel Rhuland. – Ha nincsenek tengerek, tengerek, Hannan Moszang, akkor majd te csinálsz! – Uram? – Rányitsz egy világot egy másikra. Egy óceánbirodalmat óceánbirodalmat egy sivatagosra. A máguskirály szeme elkerekedett. – A pusztítás… borzalmas lenne. – Tisztulást akartál mondani, ugye? Végül is miért korlátozódna a Tiste Edur birodalom egyetlen világra? Tágabb látókörre van szükség, Hannan Moszang! Túlságosan szűk határokat szabsz a víziódnak. – Kis szünet következett, arca fájdalmasan megrándult valami belső remegés hatására, majd folytatta, valamivel fáradtabb hangon. – Ez következik a hatalomból. Igen, ez következik. Látni engedi a… nagyságot. A lehet őségek széles tárházát. Végül is ki állhatna nekünk ellen? – Megfordult. – Udinász! Hol jártál? – A kikötő ben, uram. – Mit csináltál? – Néztem, hogyan esznek a cápák. – Hah! Hallottad ezt, Hannan Moszang? Hull Beddikt? Higgadt ember, hát nem? Ez a mi rabszolgánk. Remekül választottunk. Mondd csak, Udinász, te hiszel a titkos birodalmakban? – Vakok lennénk a rejtett igazságokkal szemben, császárom? Nem tehetek mást, mint hogy hiszek bennük. Hannan Moszang meglep ődött, szeme gyanakvóan résnyire sz űkült. Majen szólalt meg, halkan, vontatottan. – Tollas Boszorka azt mondja, ezt itt megszállták.
Egy jó ideig senki sem beszélt, majd Rhuland lassan odalépett a szolgájához. – Megszállták? Mi szállta meg, Majen? Ezt is elárulta a rabszolgád? – A Wyval. Hát nem emlékszel arra az incidensre? Hannan Moszang szólt közbe. – Uruth Szengár vizsgálta meg, császárn őm. – Igen. És nem talált semmit. Nem talált mérget a vérében. Rhuland szeme a rabszolga tekintetét kereste. – Udinász? – Az vagyok, aminek látsz, uram. Ha van is bennem méreg, én nem tudok róla. Uruth úrn ő igen biztos volt a kutatása eredményében, mert különben azonnal megölt volna. – Akkor miért vádol ezzel Tollas Boszorka? Udinász vállat vont. – Talán el akarja magáról terelni a figyelmet, hogy kevesebb kevesebb verést kapjon. Rhuland csak bámult rá egy pillanatig, majd a feleségéhez fordult. – Verés? Nem volt semmiféle verés. Egy kósza varázstámadás… – Akkor most ki akarja elterelni magáról a figyelmet? – kérdezte Majen mosolyogva. – Inkább egy rabszolgának hiszel, mint a feleségednek? A császár megtántorodott kissé. – Természetesen nem, Majen. – Hannan Moszanghoz fordult fordult tanácsért. – Te mit mondasz, máguskirály? A férfi komor tekintete tökéletes keveréke volt az aggodalomnak és zavarodottságnak. – Melyik ügyben kellene nyilatkoznom, uram? Hogy a rabszolgát megszállta-e a Wyval, vagy hogy mennyire veri a feleséged a lányt? Majen harsányan felkacagott. – Ó, Rhuland, nem is hiszem el, hogy bed őltél nekem! A szolgálóm nagyon idegesít. Azon gondolkodom, hogy keresek egy másikat, egyet, aki kevésbé ügyetlen, kevésbé… elutasító. Mintha egy rabszolgának joga volna, hogy bármit elutasítson! – Elutasít? – kérdezte a császár. – Mit… miért? – Wyval lakozik Udinászban, vagy sem? – kérdezte Majen, s kihúzta magát. – Vizsgáld meg a rabszolgát, Hannan Moszang! – Ki itt az uralkodó? – Rhuland sikolya hallatán mindenki megdermedt. megdermedt. A császár felemelte a kardját, kezével együtt reszketett a penge is. – Játszotok az uralkodótokkal? Majen visszahanyatlott a díványra, szeme elkerekedett a félelemt ől. A császár ádáz pillantása a máguskirályra vándorolt, majd vissza. – Mindenki kifelé! – suttogta. – Mindenki, Udinászt kivéve! Most! Hannan Moszang már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de meggondolta magát. Hull Beddikttel a nyomában kivonult a sátorból. Majen a dívány selyemtakaróját maga köré csavarva menekült, Tollas Boszorka egy lépéssel a nyomában botladozott. – Asszony! Majen megállt. – A Szengár család sosem hitt a szolgaverésben. Abba fogod hagyni. Ha nem alkalmas feladatai ellátására, keress másikat! Értetted? – Igen, uram – felelte a lány. – Most mehetsz! Amint kimentek, Rhuland leengedte a kardot, és egy ideig Udinászt méregette. – Nem vagyunk vakok, látjuk, ki akar kihasználni minket. A máguskirály szerint túl fiatalok, túl tapasztalatlanok vagyunk, de fogalma sincs, hogy mi mindent láttunk. Majen… olyan, mintha egy halottra feküdnék. Meg kellett volna őt hagynunk Fearnek. Ez bizony hiba volt. – Pislogott, mintha magához térne, majd nyílt gyanakvással mérte végig Udinászt. – És te, rabszolga. Milyen titkaid vannak? Udinász fél térdre ereszkedett, s nem felelt. – Előlünk semmit sem lehet rejtegetni – mondta Rhuland. – Nézz fel, Udinász! A férfi így is tett, és látta, hogy egy árny kuporog a császár vállán. – Ez az árny most megvizsgál, rabszolga. Ha mérget rejtegetsz, ő megtalálja. Udinász bólintott. Igen, tégy csak így, Rhuland! Elfáradtam. Várom már a véget. Az árny meglódult, majd beborította. – Hú, Hú, micsoda titkok! Felismerte a hangot, s lehunyta a szemét. Okos vagy, Illó. Önként jelentkeztél? – Mennyien Mennyien kóborolnak elveszve, mennyit széttéptek! Ez a szemétláda csúnyán kihasznált ki használt bennünket. Azt gondoltad talán, hogy önként hajtjuk végre a feladatokat! Én nem vagyok vagyok a foglya, és ez hasznossá tesz, tesz, mert ellenállok a kényszemek ott, ahol a társaim nem. Vajon érzi a különbséget? Nem hiszem. – Trillázó, kissé
rült ő rült
nevetés csendült. – És mit találok? Udinász. Ezzel az ő rülttel rülttel kell maradnod, Letherasba megy, és neked is oda kell eljutnod. Udinász felsóhajtott. Miért? – Mindent a maga idejében! Ó, viszolyogsz a melodrámától? A te bajod, hihi! Kutasd ki titkaimat, ha mered! Tudod, lehetséges! Nem! Menj el. Illó hátralibbent, s ismét emberszer ű alakot öltve megállt Udinász el őtt. Rhuland fél kézzel elengedte a kardot, és az arcába mart. Megfordult, tett két lépést, majd dühösen felkiáltott. – Miért hazudnak nekünk? Nem bízhatunk bennük! Egyikükben sem! – Megfordult. – Állj fel, Udinász! Egyedül te nem hazudsz. Egyedül benned bízhatunk. – A trónhoz lépett, és lerogyott rá. – Gondolkodnunk kell. Át kell látnunk a helyzetet. Hannan Moszang… sóvárog a hatalmunk után, igaz? Udinász habozott, majd bólintott. – Igen, uram, így van. Rhuland szeme vörösen izzott. – Beszélj még, rabszolga! – Nem méltó feladat… – Mi döntjük el, hogy ki beszélhet. Beszélj! – Elloptad a trónját, császárom. És a kardot, amir ől úgy hitte, jog szerint őt illeti. – Még mindig akarja, igaz? – Hideg, hátborzongató nevetés szakadt ki bel őle. – Ó, szívesen adnám! Nem, nem lehet. Nem szabad. Lehetetlen. És a feleségünk? – Majen összetört. Csak játszott veled, valójában nem akart semmit. Te voltál a legfiatalabb testvére a férfinak, akihez készült hozzámenni. Csak szövetségeseket keresett a Szengár háztartásban. – Itt megállt, szünetet tartott, mert látta, hogy Rhuland ismét rángatózik, felfokozott állapotban van, közel került egy szakadékhoz, és nem lenne jó senkinek, ha lezuhanna. Még nem, vagy talán sosem. A méreg dolgozik bennem, bosszúra éhes, olyan… haragos. Ezek nem az én gondolataim, nem az én következtetéseim. Vésd ezt az eszedbe, Udinász, miel ő tt még rosszabbat tennél, mint Hannan Moszang! – Uram – folytatta lágyan –, ő tt Majen elveszett. És szenved. Te vagy az egyetlen, aki segíthet rajta. – Azért mondod ezt, hogy megmentsd megmentsd a rabszolgalányt – suttogta a császár rekedt hangon. – Tollas Boszorka gy űlöl engem, uram. Adós vagyok, ő nem az. Vágyódásom utána sértés volt, és ő meg akar érte büntetni. – Vágyódásod utána? Udinász bólintott. – Hogy meg akarom-e menteni a verést ől? Persze, uram! Te is ezt tennéd a helyemben. S őt, az imént pontosan ezt tetted. – Azért, mert ez… mocskos dolog. Mihez is kezdjek veled, Udinász? Egy rabszolga. Egy… Adós… mintha ettől kevesebb lehetnél egy másik rabszolga szemében! – A letherek nem engednek el semmit, még akkor sem, ha rabszolgasorba kerülnek. Ezt, uram, a Tiste Edurok sosem értették meg. Szegény vagy gazdag, szabad vagy rab, mindig ugyanúgy élünk… ugyanazt a házat építjük, ugyanazokat a szerepeket játsszuk el. Végül már nem számít, hogy a végzet magához ölel vagy felfal bennünket. Akárhogy van, úgy kell lennie, sorsunkat Kóbor szabja meg. Rhuland végig nézte, miközben beszélt. A rángatózás lassan elmúlt. – Hull Beddikt küszködve próbálta ugyanezt elmondani, de nem éppen a szavak embere, így nem tudta magát megértetni. Ezek szerint, Udinász, meghódíthatjuk őket, uralkodhatunk a testük felett úgy, ahogy feletted és rabszolgatársaid felett uralkodunk, de a hitet, ami mindannyiótokat vezérel, azt nem gy őzhetjük le. – Csak népirtással, uram. – És ez a Kóbor, ő lenne a sors ura? – Igen, uram. – Létezik? – Testi mivoltában? Nem tudom. Nem számít. Rhuland bólintott. – Igazad van, rabszolga, nem számít. – Ha meghódítod Letherast, uram, akkor az felemészt téged. A lelkedet. Az… ártatlanságodat. Rhuland arca furcsa mosolyra húzódott. – Ártatlanság. És ezt egy ilyen rövid élet ű lény mondja nekem, mint te. Meg kellene sért ődnöm. Le kellene tépetnem a fejed a nyakadról. Azt állítod, hogy nem nyerhetjük meg ezt a háborút, mit tegyünk hát veled?
– A válasz ott van a testeden, uram. Rhuland lenézett. Körme hosszúra n őtt, visszahajlott, megsárgult. Megkopogtatott egy érmét a mellén. – Véget vetni… a gazdagság fogalmának. A pénznek. Összetörni az érték illúzióját. Udinász megdöbbent . Lehet, hogy fiatal, lehet, hogy félig ő rült, rült, de Rhuland nem ostoba! – Ah – szólalt meg ismét a császár. – Látjuk arcodon… a döbbenetet. Úgy t űnik, még a rabszolgánk is alábecsült bennünket. De te nem vagy ostoba, Udinász. Hálát adunk a N ővéreknek, hogy nem te vagy Ezgara Diskanar király, mert akkor bizony nehéz dolgunk lenne! – Lehet, hogy Ezgara tehetségtelen, de veszedelmes emberekkel veszi körül körül magát. – Igen, ott van például a Kréda, Kuru Quan. Quan. Miért nem cselekedett még eddig? Udinász a fejét rázta. – Ezen már én is gondolkodtam, uram. – Majd beszélgetünk még, Udinász. És senki más nem fog err ől tudni. Végül is, mit gondolnának magukban? Egy császár egy rabszolgával közösen gondolja ki az új világrendet? Mert meg kell maradnod rabszolgának, ugye? Rabszolga mindenki más szemében. Gyanítjuk, hogy ha felszabadítanánk, elhagynál bennünket. E szavak után hirtelen visszatért a reszketés. Kóbor vigyen el, ennek az embernek embernek csak egy barát kell! – Uram, nem mennék el. Én voltam az, aki elhelyezte az érméket a b őrödön. Ezt nem lehet kiváltani, nem lehet jóvátenni. De melletted maradok, végig. Rhuland borzalmas, véreres, gyulladt szeme elsiklott Udinászról. – Megértesz, Udinász? – suttogta. – Én olyan… Rémült vagy? – Igen, uram, megértelek. A császár eltakarta kezével a szemét. – Fehér nektárba fojtja magát. – Igen, uram. – Szeretném felszabadítani… de nem lehet. Tudod, miért, Udinász? – A gyermekedet hordja a szíve alatt. – Biztos, hogy méreg van a véredben, Udinász, ha ha ennyi mindent tudsz… – Uram, talán érdemes lenne megfontolni, hogy Uruthért küldess. Anyádért. Majennek szüksége van… valakire. Rhuland, aki még mindig az arcát fogta, bólintott. – Hamarosan találkozunk Fear seregével. Öt, talán hat nap múlva. Uruth csatlakozik hozzájuk. Aztán… igen, beszélni fogok anyámmal. A gyermekem… A gyermekem. Nem, ez lehetetlen. Egy mekroszi árva. Nincs értelme rá gondolni. Semmi értelme. Nem vagyok gonosz ember… ember… mégis éppen most most esküdtem neki hű séget. Kóbor vigyen el, vajon mit tettem? Egy tanya égett lent a völgyben, de nem oltotta senki. Mindenki elmenekült. Szerén Pedak tovább vagdosta a haját, amilyen rövidre csak tudta a halbelez ő késsel, amit Börtönvas egyik katonájától kapott. A Fölesküdött a közelben állt, a mágusa, Korló mellette. A távoli tüzet figyelték, és halkan beszélgettek. Valahol délkeletre voltak Aztatótól, félnapnyi járásra a parttól. Szerén nem tudta elképzelni, hogy Tiste Edur megszállók lennének bárhol a közelben, de az utak zsúfolásig megteltek a sok menekülttel, akik mind Letheras felé tartottak. Nem kevés dezert őrt is látott a tömegben, s az út mellett, az árokban tetemek hevertek itt-ott, rablás vagy er őszak áldozatai. Úgy tűnt, az er őszak a menekül ő polgárokra támadó gonosztev ők legkedvesebb elfoglaltságává vált. Szerén tudta, hogy ha egyedül utazna, akkor már rég halott lenne. Bizonyos szempontból talán az lenne a legjobb. Véget érne a szenvedés, a tisztátalanság kínzó érzése. A fejében újra és újra lepörgött a jelenet – Börtönvas megöli a három támadót. Próbál megfelel ő módon bosszút állni a b űnökért. És aztán a saját hangja – ahogy rekedten kéri, hogy hagyja abba, a könyörületesség nevében. Kóbor látja lelkét, ezt kés ő bb nagyon megbánta. Talán jobb lett volna, ha hagyja, hogy hogy megdolgozzanak a szemétládán. Akár még magukkal is hozhatták volna. Kinyomott szemmel, levágott orral, kitépett nyelvvel. És a késsel, amivel most a haját vagdosta, csíkokban hasogathatná le a b őrt a húsáról. Egyszer hallott egy történetet egy uradalmi intéz őr ől egy kis birtokon, aki rászokott, hogy fiatal lányokon tegyen er őszakot, míg végül az asszonyok el nem kapták egy éjjel. Összeverték, összerugdosták, aztán pelenkaként rákötöztek egy tövisekkel teleszurkált ágyékköt őt, jó szorosan, majd felkötözték a lova hátára. hátá ra. A tövisek megőrjítették az állatot. Végül lehajította magáról lovasát egy erdei ösvényen, de a férfi addigra már
kivérzett. A történet szerint amikor megtalálták, a férfi arca a legborzalmasabb fájdalmat tükrözte, amit csak halandó érezhet, ami pedig a lába között találtakat illeti… Lenyiszálta az utolsó hosszú tincset is, és a zsíros hajfürtöt a t űzre dobta. Nagyon büdös lett, de gyakoriak voltak az útszéli mágusok, szedett-vedett sámánok, akik emberi hajtincsre bukkanva nem éppen a legjobb célokra használták fel. Szomorú igazság, de ha lehet őség adódik arra, hogy megkössön az ember egy lelket – nos, csak kevesen képesek ellenállni a kísértésnek… Korló kiáltott valamit a katonáknak, s hirtelen megindultak lefelé a domboldalon, az ég ő tanya felé, s csak Börtönvas meg Szerén maradt hátra. A Bíborkatona odalépett hozzá. – Hallod, kislány? – Mit? – Lovak. Az istállóban. A t űz elérte a tet őt. A gazda hátrahagyta a lovait. – Biztos nem tett volna ilyet… A férfi lenézett rá, majd leguggolt, míg egy vonalba nem került a szemük. – Nem, valószínű, hogy a tulajdonos meghalt. Furcsa, hogy a legtöbb helybéli nem tud lovagolni. Szerén ismét a farm felé fordult. – Valószínűleg a hadseregnek tenyésztett hátasokat. A lovasság ötletét Kékrózsából vettük… csakúgy, mint a lóállomány nagy részét. Azel őtt a lovak nem képezték a kultúránk részét. Voltál valaha lether lovas parádén? Kész káosz! Még így, hatvan év után is. És tucatnyi kékrózsabeli tiszt próbálta már kitanítani a katonáinkat. – Inkább be kellett volna sorozni ezeket a kékrózsabeli katonákat, a lovasságba. Ha ebben tehetségesek, azt érdemes kihasználni. Nem vehetjük csak úgy kölcsön valakinek az életmódját. – Talán nem. Akkor ezek szerint te tudsz lovagolni? – Igen, és te? Bólintott, és eltette a kését. – Az egyik kékrózsabeli katona tanított meg. – Korábban a seregben szolgáltál? – Nem, a szeretőm volt. Egy ideig. Börtönvas is felegyenesedett. – Nézd csak! Idő ben odaértek. Gyere! Szerén habozott. – El is felejtettem köszönetet mondani, Börtönvas. – Megfulladva nem lennél ilyen csinos… – Nem, azért még nem vagyok képes köszönetet köszönetet mondani. Csak azért, amit azokkal a férfiakkal tettél… – Van egy ükunokám Grisben, a D'Avore-völgyben. A leányzó annyi id ős lehet, mint te. Na menjünk, kislány! Szerén követte lefelé a lejt őn. Ükunoka. Micsoda őrült felvetés! Közel sincs még olyan öreg. Ezeknek a Fölesküdötteknek igazán furcsa humoruk van… Korló és a szakasz tucatnyi lovat mentett ki az ég ő istállóból – kantárral együtt. Az egyik katona átkozódott, amikor Szerén és Börtönvas közelebb mentek. Nézzétek ezt a kengyelt! Nem csoda, hogy a nyavalyások nem tudják megülni a lovakat! – A horog ívébe kell beakasztani a lábat – magyarázta Szerén. – És mi történik, ha kicsúszik? – Leesel. – Fölesküdött, át kell alakítanunk ezeket a vackokat… valami vastag b őrrel… – Vágjatok föl egy fölösleges nyerget! – mondta Börtönvas. – Meglátjuk, mire mentek vele. De napnyugta el őtt el kell indulnunk. – Igen, uram. – A stabilabb kengyel – fordult Börtönvas Szerén felé – amolyan félcsizmaszer űség, amibe az ember be tudja csúsztatni a lábát, s egy egyenes vasra nehezedhetünk teljes súllyal. Egyetértek Cs őrössel. Ezek a kékrózsabeli lovas harcosok kihagytak a számításból valami fontosat. Nem hiszem, hogy különösebben jó lovasok lehettek. Szerén elkomorodott. – A szeretőm egyszer említette, hogy ezeket a nyergeket kimondottan Lether számára készítették. Azt mondta, odahaza kicsit másfélét használnak. A férfi szeme résnyire sz űkült, majd felnevetett, de nem szólt semmit. Szerén felsóhajtott.
– Nem is csoda, cso da, hogy a lovasságunk közel használhatatlan. Mindig nehéz feladatnak találtam, hogy bent tartsam a lábam, és ne forogjon ide-oda. – Úgy érted, forog a kengyel? – Attól tartok, igen. – Egy nap szívesen találkoznék ezekkel a kékrózsabeli kékrózsabeli harcosokkal. – Furcsa emberek, Börtönvas. Egy olyan lényt imádnak, akit Feketeszárnyú Úrnak neveznek. – Hasonlítanak a letherekre? – Nem. Magasabbak, és nagyon fekete a b őrük. A férfi egy percig méregette, majd feltette a következ ő kérdést. – Az arcuk mint a Tiste Eduroké? – Nem, sokkal finomabb a csontozatuk. – Hosszú életűek? – Nem hiszem, de hogy őszinte legyek, nem is igazán tudhatom. Kevés lether tudná, nem sokakat érdekel az ilyesmi. A kékrózsaiakat legy őztük. Alárendeltek lettek. Sosem voltak túl sokan, és jobb szerettek elszigetelten élni. Kis városokban, ha jól tudom. Szomorkás helyeken. – Mi vetett véget a kapcsolatnak? – Azt hiszem, pont ez. Ritkán látta meg a jót az életben. Belefáradtam a folytonos szkepticizmusba, a cinizmusba, abba, ahogy viselkedett… mintha mindent már vagy ezerszer átélt volna. Az istálló ekkor már lángokban állt, s kénytelenek voltak arrébb menni a nagy h őség miatt. A közeli réten, ahová visszavonultak, megtaláltak hat hullát – a lótenyészt őt és családját. Életük utolsó órájában kevés kegyeletben volt részük. A katonák közül, akik megnézték őket, egyik sem szólt egy szót sem, de arcuk elsötétült. Börtönvas félrehúzta Szerént, míg három embere el nem földelte a tetemeket. – Találtunk egy nyomot – mondta. – Ha nem bánod, kislány, követnénk. Szót váltanánk azokkal, akik megölték ezt a családot. – Mutasd az utat! – mondta. A férfi intett, mire Korló a tisztás délkeleti végén álló facsoporthoz vezette. Szerén szemügyre vette a favágók ösvényén látható lábnyomkavalkádot. – Húszan vagy még többen vannak – állapította meg. meg. A mágus bólintott. – Dezertőrök. Páncélban. – Igen, vagy alig bírják el a zsákmányt. – Valószínűleg mindkett ő. Szerén visszafordult a férfihoz. – Ti Bíborkatonák… elég magabiztosak vagytok, ugye? – Amikor harcról van szó, igen, kislány. – Figyeltem Börtönvasat harc közben, Alku utcáin. Ha jól értem, ő kivételes… – Igen, de nem a Fölesküdöttek között. Jup J up Alat bizony megizzasztaná. Vagy Poll. Aztán ott vannak még a többiek, a másik századokból. Hatíblan, Lazúr, Id ősebb Fekete… – Még több ilyen Fölesküdött? – Igen. – És mit jelent? Mármint az, hogy Fölesküdöttek? – Azt jelenti, megesküdtek, hogy visszajuttatják a herceget a földjeire. Tudod, az átkozott Kellanved császár űzte ki. Mindegy, még nem történt meg. De meg fog, talán hamarosan. – És ez volt az eskü? Értem. Úgy t űnik, ennek a hercegnek jó katonái vannak. – Igen, kislány, ráadásul az eskü életben tartotta őket ennyi id őn keresztül! – Ezt hogy érted? A mágus ideges lett. – Túl sokat beszéltem. Ne is tör ődj vele, kislány! Mindenesetre láttad a nyomot, amit azok a szemetek hagytak. Nem is próbálták eltüntetni őket, vagyis nagyon magabiztosak, igaz? – Keser űen elmosolyodott. – Utolérjük őket, aztán megtudják, hogy mire képes egy igazi lovasság. Rendes kengyellel fogunk lovagolni, nem mondom, hogy túl gyakran harcoltunk eddig nyeregb ől, de azért nem is lesz új feladat. – Megvallom, felkeltetted az érdekl ődésemet! – Csak kíváncsi vagy, kislány? Nem vagy bosszúéhes? A lány elfordult. – Körülnéznék – mondta. – Ha nem baj, baj, egyedül… A mágus vállat vont. – Ne kóborolj el messzire! Azt hiszem, a Fölesküdött eléggé ragaszkodik hozzád.
Ez… nem túl szerencsés szerencsés. Szerén elindult az erd ő ben. Több évtizedig ritkították itt a fákat, sok volt a tuskó, a kisebb tisztás. Hallotta, hogy Korló lassan eltávolodik, visszamegy a tisztásra. Amint körülvette a csend, már bánta, hogy egyedül akart maradni. Vágyak rohanták meg, és egyik sem volt egészséges, egyik sem volt kellemes. Sosem érezheti már magát tisztának, s ez a tény a másik irányba terelgette a gondolatait; lelke egyik fele késztetést érzett, hogy még jobban lerombolja a testét. Miért is ne? Elveszett a sötétségben már így is, tehát semmibe sem került volna újra és újra befeketíteni a lelkét. Egyedül, már rettegve – önmagától, a lelkét tépázó késztetésekt ől félve – haladt tovább, s nem is figyelte, merre megy. Az erd ő sűr ű jében járt már, ahol egyre kevesebb volt a tuskó, azok is félig elrohadtak már, s egyre több volt a magától kid őlt fa. A délutáni nap sugarai alig jutottak el idáig. A sérülés semmi volt. Jelentéktelen. De nem, mégis van értelme a fájdalomnak – ha más nem, hát annyi, hogy emlékezteti az embert: még mindig élsz! Ha a dolgok már nem térhetnek vissza a normális kerékvágásba, akkor más örömöket kell találni. A testet és a lelket újra kell m űvelni, hogy örömöt leljen a sötétebb cselekedetekben. Egy tisztást pillantott meg, melyen alakok álltak. Megtorpant. Mozdulatlan, félig földbe süppedt, a magas f ű között erre-arra dülöngél ő alakok. Szobrok. Emlékezett, hogy egykor a tarthenaloké volt ez a föld. Még miel őtt a letherek megérkeztek, és a földbe tiporták ezt a kultúrát is. Igazából a „dresh” név tarthenal kifejezés volt, csakúgy, mint a környez ő falvak nevei: Denner, Lan és Brous. Szerén közelebb ment, odaért a tisztás széléhez. Összesen öt szobrot látott, formájuk emberszer ű volt, de a részleteket elmosta az id ő, csak a gránitba vésett szemgödrök látszottak még egy kicsit. Mind derékig a földbe süllyedtek, ami arra utalt, hogy ha a föld felett lennének teljesen, akkor nagyjából olyan magasak lennének, mint a tarthenalok maguk. Szerén úgy gondolta, egy panteonban jár, de az arcokat és neveket már elkoptatták az évszázadok, amióta nem járt hív ő ebben az erdei szentélyben. A letherek akkor csaknem teljesen kiirtották a tarthenalokat. Sok hódításuk során sosem jártak ennyire közel a teljes népirtáshoz. Eszébe jutott egy sor a beszámolóból, amit egy szemtanú jegyzett le. Retteg ő ő arccal védelmezték szent helyeiket, mintha azzal, hogy elbuknak, valami hatalmas, borzalmas szabadulna el… Szerén körülnézett. Az egyetlen hatalmas, borzalmas dolog az elhagyatottság volt ezen a helyen. A lether történelem ilyen sötét pillanatait szisztematikusan figyelmen kívül hagyták, nem játszottak semmiféle szerepet a kultúra víziójában. Lether a fejl ődés mozgatója, a felszabadító, aki szebb életet hoz a primitív életben senyved őknek, eltörli a kegyetlen rituálékat és ostoba szokásokat. Felszabadítók, akik a civilizáció zászlaja alatt legy őzik a kegyetlen zsarnokokat, s felszabadítják alattvalóikat. Arra már csak ritkán tértek ki, hogy ezek után a letherek is kialakítják a saját elnyomási rendszerüket. Végül is a sikerhez és megelégedettséghez csak egy út vezet, arannyal kikövezve, adószed ők által őrizve, s ezen csakis a szabadok járhatnak. Szabadon lehet nyerni a játékban. Szabadon felfedezhetjük a bennünk rejl ő ő alantas ösztönöket. Szabadon hagyhatjuk, hogy bántsanak bennünket. Szabadon hagyhatjuk, hogy kihasználjanak. Szabadon rabságba eshetünk, egy adósságért cserébe. Szabadon er ő tehetnek rajtunk… ő szakot És mindenki megismerheti a gyötrelmet. Magától értet ődő ugyanis, hogy vannak, akik gyorsabban haladnak az úton, mint a többiek. Aztán vannak olyanok is, akik csak mászni tudnak rajta. Mindig akad olyan, aki félúton kizuhan az árokba. A természet törvényei kegyetlenek… De az előtte álló szobrokat mindez nem érdekelte. Imádóik meghaltak, miközben őket védelmezték – a nagy semmiért. Az emlékezet nem h űséges a múlthoz, a jelen szükségletei kötik le. Elt űnődött, hogy vajon a Tiste Edurok is így látják-e a világot. Vajon múltjuknak mekkora hányadát felejtették el, hány kellemetlen, szégyenteljes eseményt koptatott ki vagy alakított kegyes hazugsággá az id ő? Ők is ugyanattól a hibától szenvednek? Újraírják történelmüket, hogy választ adjanak a szívük mélyén leledz ő kételyekre, ürességre? Lehet, hogy a fejl ődés utáni hajsza tulajdonképpen nem más, mint reménytelen kutakodás az elégedettség után? Lehet, hogy a lelke mélyén mindenkiben ott él a homályos, de érthet ő bizonyosság, hogy az egész játszmának semmi értelme, így a gy őzelem sem ér semmit… Igen, az ilyen bizonyosság csakis homályos lehet, mert a tisztánlátás nehéz, és a letherek nem t űrik meg a nehéz dolgokat az életükben. Az alapvet ő érzelmek voltak a kedvelt válaszok, a bonyolult, összetett magyarázatot mindig harag, gyanakvás fogadta.
Szerén a legközelebbi szobor vállára tette a kezét, hogy megtámassza magát, s meglepetten tapasztalta, hogy a k ő meleg. Talán a nap melegét sugározza vissza… de nem, annál sokkal forróbb. Szerén elhúzta a kezét – majdnem megégette magát. Szívén úrrá lett a nyugtalanság. Hátralépett. Ekkor meglátta, hogy a f ű kiszáradt a szobrok körül, mert kiszívta belőlük a nedvességet a forróság. A tarthenal istenek tehát mégsem haltak meg. A múlt néha visszatér, hogy hogy leleplezze a hazugságokat. A hazugságokat, melyek csakis csakis az emberi akarat, a közös, elfogadott és tömegek által hangoztatott véleményen keresztül léteznek. A felismerés néha vérben tocsogva érkezik . A káprázat szinte kiköveteli, hogy szétzúzzák. Lether fels ő bbrendűség. Tiste Edur arrogancia. Saját testem szentsége. Hangot hallott a háta mögül. Megperdült. Börtönvas a tisztás szélén állt. – Korló mondta, hogy valami… nyugtalanságot nyugtalanságot észlel ebb ől az irányból. A nő felsóhajtott. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy csak én voltam! A férfi oldalra hajtotta a fejét, s szomorkásán elmosolyodott. Szerén közelebb lépett hozzá. – Tarthenal szentély. Azt hittem, ismerem ezt a vidéket. Minden ösvényét, az összes régi temetkezési helyet és eldugott szentélyt. Elvégre ez lenne egy Akvitor feladata. – Szeretnénk is hasznát venni ennek a tudásodnak – felelte a Fölesküdött. – Nem akarok fanfárokat, amikor megérkezünk Letherasba. – Egyetértünk. Még a menekültek áradatában is elég felt űnőek lennénk. Talán érdemes lenne valami olyan ruhára váltani, ami kevésbé látszik egyenruhának… – Nem hiszem, hogy ez számítana, kislány. Mindenképpen dezert őröknek tartanának bennünket, s egykettőre a védők soraiban találnánk magunkat. Ez nem a mi háborúnk, és szeretnénk kimaradni bel őle. A kérdés az, hogy be tudsz-e minket juttatni észrevétlenül? – Igen. – Jó. A fiúk már majdnem elkészültek az új kengyellel. Szerén visszanézett a szobrokra. szobrokra. – Elgondolkodtató, igaz, kislány? – Mi? – Hogy a régi harag sehogy sem akar elmúlni. Szerén visszafordult a férfihoz. – Harag. Ha jól sejtem, te is ismered ezt az érzést, nem is kicsit. Komor pillantás volt a válasz. – Korló túl sokat beszél. – Ha vissza akarod szerezni a hercegednek a földjét, akkor mit keresel itt? Még sosem hallottam Kellanved császárról, vagyis jó messze élhet innen. – Ja, err ől van szó? Akkor rendben. Gyere, ideje indulni. – Sajnálom – mondta Szerén, miközben elindultak a fák fák között, visszafelé. – Kíváncsiskodtam… – Igen. – Nos, cserébe te is kérdezhetsz t őlem, amit csak akarsz. – És válaszolni fogsz? – Talán. – Nem tűnsz annak a típusnak, aki így végzi, ahogy Alkuban találtunk. Tehát a keresked ő, akinek dolgoztál, megölte magát. A szeret őd volt, vagy ilyesmi? – Nem. És igazad van, nem vagyok az a típus. Nem csak cs ak Sápadt Buruk miatt volt, bár tudhattam volna, hogy ez lesz… burkoltan vagy tucatnyi alkalommal célzott rá hazafelé menet. Azt hiszem, egyszer űen nem akartam tudomásul venni. A Tiste Edur császárnak van egy lether tanácsadója… – Hull Beddikt. – Igen. – Ismerted? A nő bólintott. – És most úgy érzed, elárultak? Nem csak mint lethert, de személyesen is? Nos, ez tényleg kemény dolog… – Megint tévedsz, Börtönvas. Nem érzem magam elárulva, éppen ez a baj. Megértem őt, túlságosan is értem, miért döntött így… átérzem. – Szívesebben lennél vele? – Nem. Láttam Rhuland Szengárt, a császárt, amikor visszatért az életbe. Ha Hannan Moszangról, a máguskirályról lenne szó… nos, akkor talán én is az ő oldalukra álltam volna. De a császár mellé nem…
– Visszatért az életbe? Ezt hogy érted? – Meghalt. Nagyon is meghalt. Megölték, amikor egy kardot akart megszerezni Hannan Moszangnak… valami elátkozott kardot. Aztán nem tudták kiszedni a kezéb ől. – Miért nem vágták le a kezét? – Nos, gyanítom, hogy lassan az következett volna, de ő visszatért. – Szép trükk. Vajon legközelebb is ilyen szerencséje lesz? Közben elértek az erd ő szélére, s látták, hogy a többiek már lóháton várják őket. A Fölesküdött megjegyzése hallatán Szerén elmosolyodott. – Ha igazak a pletykák, akkor azt kell mondjam, mondjam, ismét szerencséje volt. – Megint megölték? – Igen, Börtönvas. Alku városában. Egy katona, aki ráadásul nem is volt lether. Egyszer űen odalépett elé, és egy mozdulattal kitörte a nyakát. Még annyi ideig sem maradt, hogy leszedegesse az aranyakat a testér ől… – A Csuklyás szakállára – motyogta Börtönvas a többiek felé masírozva. – Ne mondd mondd el a többieknek! – Miért? – Híres vagyok arról, hogy a lehet ő legrosszabb ellenségeket gy ű jtöm be magamnak… Tizenegy tarthenal lakott a tisztástól és a szobroktól egynapi járásra, Öreg Púpos Arbatot réges-régen jelölték ki a feladatra, aminek ha nem is nagy lelkesedéssel, de még mindig eleget tett. Minden hónapban körbejárt kétkerek ű kis kocsiján, egyik családtól a másikig ment. Dreshben egyetlen olyan farm sem volt, ahol az Adósként dolgozó tarthenal családokban lett volna tiszta vér ű. Félvér gyerekek rohantak elé, hogy üdvözöljék Öreg Púpos Arbatot, s rohadt gyümölccsel dobálták a hátát, miközben lapátjával a pöcegödörhöz vonult, hogy tartalmát a szekerére lapátolja. A tarthenalok szerint a világban létez ő összes dolognak szimbolikus jelent ősége van, s ezek a jelentések összefonódnak, s titkos nyelvet alkotnak. Az ürülék az arany. A vizelet a sör. A félvérek elfelejtették az ősi tudás nagy részét, de Öreg Púpos Arbat körútjai megmaradtak, még akkor is, ha jelent őségük elveszett. Amint körbeért, várt rá még egy utolsó feladat: fel kellett vonszolnia a b űzlő, legyektől hemzsegő, csöpögő rakományt egy régi ösvényen a Pásztorerd ő be, ott is a tisztásra, ahol a félig eltemetett szobrok álltak. Amint megérkezett, napnyugta után, tudta, hogy valami megváltozott. A helyen, ahol soha, semmi nem változott még, amióta élt. Látogatók jártak itt, valamikor a nap folyamán. Öreg Púpos Arbat a szobrokat bámulta, látta az égett füvet, s azt is, hogy mindegyik gránitdarab h őt sugároz. Elfintorodott, kimutatva rothadó, fekete fogcsonkjait – ennyi maradt több évtizednyi letherpiskóta-evés letherpiskóta-evés után. Amikor a lapátért nyúlt, látta, hogy remeg a keze. keze. Fellapátolt egy adagot, és a legközelebbi szoborhoz sétált vele. A kopott k őre dobta az ürüléket. – Placcs! – mondta elégedetten, s biccentett. Sziszegés hallatszott, majd az ürülék megfeketedett, füst szállt az ég felé. Csak hamu maradt hátra. – Ó! Lehetne még rosszabb? Kérdezd meg magadtól, Öreg Púpos Arbat. Lehetne rosszabb? Nem, mondja Öreg Púpos Arbat, nem hiszem. Nem hiszed? Biztos vagy benne, Öreg Púpos Arbat? Öreg Púpos Arbat töpreng, de nem sokáig. Igen, mondja, igazad van. Lehetne rosszabb. Arany. Arany és sör. Átkozott arany átkozott sör átkozott semmi átkozott minden. – A szitkozódástól valamivel jobban érezte magát. – Nos, rendben – lépett vissza a kocsihoz –, lássuk, hogy az egész rakomány kell-e! És, Öreg Púpos Arbat, a hólyagod tele van! Jól id őzítettél, mint mindig. Az iddogálás, Öreg Púpos Arbat. Az iddogálás. És ha az nem segít, akkor mi lesz, Öreg Púpos Arbat? Akkor mi lesz? Hát akkor, felelek én, elterjesztem a hírt… ha figyelnek még rám. És ha igen? Nos, akkor azt mondom, elfutunk. És ha nem hallgatnak rám? Nos, felelem, akkor csak én futok el. – Fellapátolt egy újabb adagot falapátjára. – Arany. Arany. Arany és sör… – Sandalath Drukorlat. Ez a nevem. Nem vagyok vagyok szellem. Már nem. A legkevesebb, amit tehetnél, hogy tudomást veszel létezésemr ől. Még a naktok is udvariasabbak nálad. Ha csak ülsz ott tovább, és imádkozol, meg foglak verni. Reggel óta próbálkozott. Id őr ől id őre félbeszakította Withal törekvéseit. El akarta küldeni, de nem ment. Már el is felejtette, milyen idegesít ő tud lenni a társaság. Hívatlan, nem szívesen látott társasága önnön gyengeségére emlékeztette. És a n ő most arra készült, hogy meg is üti.
Withal felsóhajtott, és végre kinyitotta a szemét. Aznap el őször. Még a kunyhója félhomálya is elviselhetetlenül világosnak t űnt, szúrta a szemét. Egy körvonalat látott maga el őtt, kétségkívül n ői alakét. Ahhoz képest, hogy mennyi takarót húzott magára, a Nyomorék Istent láthatóan nem zavarta kiválasztottja meztelensége. Kiválasztott. Hol a fenében találhatta szegényt? Nem vagyok szellem, ezt mondta. Már nem. Így mondta. Ezek szerint eddig az volt. Jellemz ő ! Nem talált senki él ő t . Egy ilyen feladatra nem is csoda. Ugyan ki lenne őt. jobb társaság egy régóta magányosan él ő nek, mint valaki, aki hosszú ideig halott volt? Nézzenek oda! Kezd ő nek, elmenni az eszem… A nő emelte a kezét, hogy megüsse. Hátraugrott. – Rendben, rendben! Tehát Sandalath izébigyó. Nagyon örvendek… – Sandalath Drukorlat. Tiste Andii vagyok… – Remek. Tehát, ha nem vetted volna észre, éppen egy ima közepén tartok… – Egyfolytában egy ima közepén tartasz, már két napja. Azt hiszem, két napja. A naktok mindenesetre már aludtak közben. Egyszer. – Igazán? Milyen különös! – És te ki vagy? – Én? Fegyverkovács vagyok. Mekroszi. Mekroszi. Egyetlen túlél ő je városom pusztulásának… – A nevedet! – Withal. Nem kell kiabálni. Itt nem szokás kiabálni. Nos, persze volt már egy kis sikoltozás, de nem én tettem. Egyelőre… – Hallgass! Kérdéseket teszek fel, és te felelsz. Nem volt nagyon fiatal, ezt már észrevette rajta. Ő sem volt az. És ez nem szülhetett semmi jót. A fiatalok könnyebben barátkoznak. A fiataloknak nincs vesztenivalójuk. – Elég dölyfös vagy, Sandalath. – Ó, megbántottam az érzéseidet? Nagyon sajnálom. Honnan szerezted a ruhádat? ruhádat? – Az istentől, ki mástól? – Milyen istent ől? – Aki a sátorban lakik. El sem tévesztheted. Nem is értem… két napot mondtál? Mit kezdtél magaddal ennyi időn keresztül? A sátor a part felett áll… – Hallgass! – Két kézzel a hajába túrt. Withal azt kívánta, bárcsak maradt volna körvonal a n ő. Elfordult. – Azt hittem, válaszokat akarsz. Menj, őt kérdezd… – Nem tudtam, hogy isten. Úgy gondoltam, te megfelel ő bb társaság leszel, mert tőle csak köhögést és vihogást kaptam… igen, azt hiszem, vihogott… – Biztos. És beteg. – Beteg? – Őrült. – Tehát van egy őrült, köhög ő isten meg egy izmos, kopasz szentfazék. És három nakt. Ennyi? Senki más nincs a szigeten? – Pár sirálygyík meg földi gyík, meg kövigyík kövigyík meg gyíkpatkány, bent a m űhelyben… – És honnan szerezted a kaját? A kis asztalra nézett. – Az isten adja. – Igazán? És mit ad még? Nos, például téged. – Azt hiszem, azt, ami éppen eszébe jut. – A ruhádat is? – Igen. – Ruhát akarok. – Igen. – Hogy érted azt, hogy igen? Szerezz nekem ruhát! – Majd kérek. – Azt hiszed, szívesen álldogálok itt meztelenül egy idegen el őtt? Még a naktok is vihognak rajtam. – Én nem vihogtam. – Nem? – Szándékosan biztos nem. Csak észrevettem, hogy a lether keresked őnyelvet beszéled. Én is. Ennyi.
– Micsoda éles elme! – Csak van tapasztalatom. – Felállt. – Úgy érzem, nem fogod hagyni, hogy tovább imádkozzak, legalábbis addig nem, míg nem kapsz ruhát. Úgyhogy menjünk, beszéljünk az istennel! – Te mész, és beszélsz vele. Én maradok. Hozz ruhát, Withal! Végigmérte. – Segít majd abban, hogy… megnyugodj? megnyugodj? Ekkor a n ő tényleg megütötte, tenyere nagyot csattant a halántékán. Váratlanul érte a csapás, gondolta Withal egy perc múlva, amikor feltápászkodott a fal maradványai közül, melyen átrepült. S csak állt, kóválygó fejjel, és a világ forgott körülötte. A n ő is lebegett, aki kilépett a kunyhóból, s láthatóan azon töprengett, hogy megüsse-e ismét. Táncolt a tenger, a három nakt, méghozzá elég vicces módon. Elindult a tenger felé. – Hová mész? – hangzott a kérdés a háta mögül. – Az Istenhez. – Ő a másik irányban lakik. Withal megfordult, s ellentétes irányba haladt tovább. – Úgy beszél, mintha most járnék el őször ezen a szigeten. Ruhát akar. Tessék, itt az enyém! – Fején át lehúzta az ingét. Aztán azon kapta magát, hogy a földön fekszik, hanyatt, a fehér vásznon át nézi a világot, a nap fénye vakító… Aztán hirtelen besötétedett. A n ő beszélt hozzá. – Feküdj csak még egy kicsit, Withal! Nem akartalak ennyire er ősen megütni! Attól félek, betörtem a fejedet… Nem, nem, az kemény, mint az üll ő ő . Minden rendben. Látod, már kelek is… áh, minek? Jó itt a napon. De ez az ing bizony büdös. Tengerszagú. De mint a parton álló víz, amiben mindenféle halott dolgok rothadnak a napon. Mint a Belső kiköt ő ben. Mondani kell a fiúknak, hogy ne ússzanak benne. Mindig mondom nekik… ő ben. ó, hiszen halottak! Az én fiaim, az én tanítványaim mind halottak! Jobb lenne, ha mihamarább mihamarább felelnél, Mael. – Withal? – A sátorról van szó. Ezt próbálják elmagyarázni a naktok. naktok. Valami a sátorral… – Withal? Azt hiszem, most alszom alszom egyet. A nyomok keleti irányba vezettek, kezdetben nagyjából párhuzamosan a Brousi úttal, majd dél felé kanyarodtak, az út felé, ahogy a fák ritkulni kezdtek bal fel ől. A dezert őrök útba ejtettek még egy farmot, de itt már nem találtak senkit. Fosztogatás jeleit látták, s úgy t űnt, magukkal vittek egy fakerek ű szekeret is. Csőrös szerint a fosztogatók már nem lehettek messze, s legkés ő bb hajnalra utolérik őket. Szerén Pedak Börtönvas mellett lovagolt. Az új kengyel szépen a helyén tartotta a csizmáját – még soha nem érezte magát ilyen biztonságban lóháton. Nyilvánvaló, hogy a kékrózsaiak hosszú ideig megtévesztették a lethereket, s Szerén eltöprengett, hogy ez valami alapvet ő, rejtett hibára mutat-e népében. Sérülékenységre, amely a naivitás és arrogancia keverékéb ől fakad. Ha a Lether királyság leveri az edur hódítókat, és fény derül a kékrózsaiak megtéveszt ő hadműveletére, a lether válasz valószín űleg gyerekes lesz. Valami nagy csapás, valami mély fájdalom, újra meg újra – Kékrózsa b űnhődni fog számtalan módon, többször egymás után. A szakasz két női katonája még az els ő farmon szétszedett egy b őrszárítót, s a rudakból féltucatnyi durva lándzsát alakítottak ki, horgas, éles véggel. Mindegyik embernyi magasságú volt, és mindnek a hegyére rákenték a lótenyészt ő család vérét, megpecsételve a bosszúálló szándékot. Éjjel is lovagoltak, négyszer megálltak, hadd pihenjenek a lovak, s a szakaszból csak egyvalaki volt, aki nem aludt egy negyedórácskát – ezt a katonai tehetséget Szerénnek valahogy sosem sikerült elsajátítania. Mire az ég világosodni kezdett keleten, s derengeni kezdett a ködös táj, Szerén szeme majd leragadt, és meglehetősen lelassultak a gondolatai. Elhaladtak egy menekülttábor mellett a Brousi úton, és egy id ős nőtől, aki felébredt, megtudták, hogy a fosztogatók utolérték őket, elvitték minden értéküket, s magukkal hurcoltak két lányt meg az édesanyjukat. Kétszáz lépés után megpillantották a dezert őröket. A szekér az út közepén állt, a két ökröt, mely idáig húzta, kikötözték egy nagy, göcsörtös tölgyhöz a déli ároktól nem messze. Az egyik kerékr ől lánc lógott, erre volt felf űzve három kicsi alak, akik összegömbölyödve aludtak a földön. A nagy tábort űz zsarátnokai még izzottak, füstölögtek a szekér mögött.
A Bíborkatonák biztonságos távolban megálltak, hogy szemügyre vegyék a fosztogatókat. – Senki sincs ébren – jegyezte meg az egyik n ő. – Ezek a lovak nincsenek eléggé kiképezve egy valódi, végigvitt rohamra – mondta Börtönvas. – Négyegy-négyben megyünk. Akvitor, te leszel az egy, és maradj szorosan a vezérlovasok mögött! Szerén bólintott. Nem volt rá felkészülve, hogy ellenkezzen. Kapott egy kardot, és jól tudta, hogy mihez kezdjen vele. Még akkor is, ha a támadás f ő fegyverzetét a lándzsák alkották. A katonák becsatolták a sisakjuk szíját, felhúzták a keszty űt, s a lándzsát a hossza harmadánál markolták meg. Szerén kivonta a kardját. – Rendben – szólalt meg ismét Börtönvas. – Korló, altasd őket, míg már csak harminclépésnyire leszünk. Akkor ébreszd fel őket, hirtelen és riadtan! – Igen, Fölesküdött. Rég volt már ilyen, igaz? – Akarod, hogy valamelyiket életben hagyjuk, hagyjuk, uram? – kérdezte Cs őrös. – Nem. Az első sort Börtönvas alkotta a balján Cs őrössel, a jobbján pedig két n ővel. Lépésből ügetésbe váltottak, majd lassú vágtába ugratták lovaikat, ötven lépésre voltak, és még senki sem ébredezett a szekér körül. Szerén hátrapillantott Korlóra, aki kacsintott, felemelte keszty űs kezét, és csettintett. Szerén látta, hogy a három rab felriad, majd gyorsan bemászik a szekér alá. Aztán mozgás támadt a dezert őrök között. Talpra ugrottak, riadt kiáltozásba kezdtek. Az első sor kettévált, hogy megkerüljék a szekeret, és Szerén némi habozás után balra húzott. Látta a három szempár vad csillogását a szekér alól, a sötétb ől. Aztán már a magas kerekek mellett járt… Elöl mind a négy lándzsa megtalálta a célpontját, három a menekül ő banditák hátába fúródott. Egy dezert őr Szerén közelében futott el, ő meglendítette kardját. A penge a vállát találta el, a férfi vért fröcsögtetve megperdült. Szerén szitkozódott egy keveset önnön esetlenségén, majd el őredőlt, és teljes súlyával beleállt a nyeregbe. Újra készenlétbe helyezte a kardját. A vezető négy Bíborkatona lassított, s kivonta kardját. A második vonal Szerén mögött szétszéledt, ők f őleg azokra a menekül őkre vadásztak, akik az árokba ugorva próbáltak elslisszolni. Hidegen, hatékonyan gyilkoltak. Egy lándzsa döfött Szerén felé jobbról. Félrelökte a fegyvert, majd ahogy a lova továbbvitte, hátrafordult a nyeregben. Kardja sisakkal találkozott, éle megakadt, s egy határozott mozdulattal Szerén lerántotta viselő je fejér ől. A sisak előregurult, tovapattogott az úton, vért fröcskölve – egyik oldala alaposan behorpadt. Szerén egy pillanatra el őrenézett, s megpillantotta Börtönvasat, tíz lépéssel maga el őtt. Könnyedén gyilkolt, fél kézzel fogta a szárat, úgy irányította lovát, miközben kardja gyilkos táncot járt a leveg ő ben. Valaki a kardforgató kezére vetette magát, belekapaszkodott, s a meglepetés erejével lerántotta a ló hátáról. Szerén felkiáltott. A szakállas, grimaszoló arc úgy közeledett felé, mintha gyilkos csókra vágyna. Aztán látta, hogy vonásai megmerevednek. Szeme megtelt vérrel. A homlokán dagadozó erek kéken szétrobbantak b őre alatt. Vér csöpögött az orrából. Fogása elernyedt, hátrazuhant. Korló lépett mellé, egyik kezében egy vékony pengéj ű, hosszú késsel. – Húzd fel magad, kislány! Kapaszkodj a vállamba… Szerén a kard markolatát szorítva, a férfi vállára támaszkodva felegyenesedett. – Köszönöm, Korló… – Megállhatunk, kislány. Úgy nézem, végeztünk itt. Szerén körülnézett. Három Bíborkatona már leszállt a nyeregb ől, csakúgy, mint Börtönvas, s kivont karddal a haldoklók között járkáltak. Id őr ől időre lecsaptak. Szerén elfordult. – Az a férfi… mi történt vele? – Felforraltam az agyát, Akvitor. Elég csúnya látvány, az már igaz, de a Fölesküdött azt mondta, vigyázzak rád. Szerén csak bámult rá értetlenül. – Milyen varázslat képes erre? – Egyszer talán majd elmondom. Szép volt az a fejre mért csapás. A nyavalyás elég közel férk őzött hozzád a lándzsájával. Igen. Szerén azon kapta magát, hogy reszket. – És ez a te szakmád, Korló? Ez… gusztustalan. – Igen, Akvitor. Az. Börtönvas lépett melléjük. – Minden rendben? – Igen, uram. Mind meghaltak? – Mind a huszonegyen.
– Igen, ennyien voltak – bólintott a mágus. – Alig féltucatnyian tudtak kardot vonni közülük. közülük. Szépen elintézted őket, Korló. Ügyes voltál. – Így nyerik a csatákat a katonáid, Börtönvas? – kérdezte az Akvitor. – Nem azért jöttünk, hogy harcoljunk, Akvitor – felelte Börtönvas. – Kivégezni jöttünk őket. Volt közöttük mágus, Korló? – Csak egy ifjú tanonc. Azonnal kiszúrtam. Kivégzés, igen, jobb így gondolni rá. Nem úgy, mint mészárlásra. mészárlásra. Végül is gyilkosok, gyilkosok, er ő ő szaktev ő k voltak . – Nem hagytál életben egyet sem, Fölesküdött? A férfi felsandított rá. – Nem, egyet sem. – Nem akarod. Hogy azt tegyem… amit akarok. Ugye? – Igaz, kislány, nem akarom. – Miért? – Mert még a végén örömödet lelnéd benne. – És neked ahhoz ugyan mi közöd, közöd, Börtönvas? – Nem jó, és kész. – Elfordult. – Korló, nézd meg a rabokat a szekér alatt. Gyógyítsd meg őket, ha kell. Igaza van. A piszoknak bizony igaza van. Élvezném. Szívesen kínoznék egy tehetetlen embert. És ez nem lenne jó, mert hamar hozzászoknék … Visszagondolt, milyen érzés is volt, amikor a kardja beleállt annak a dezertőrnek a sisakjába. Gyomorforgató és élvezetes, keveredve… Fáj. De fájdalmat okozhatok másoknak. Eleget, hogy kiegyenlítsem saját fájdalmammal, s végre… megnyugodjak. Ez lenne, amire vágyom? Nyugalom? Vagy csak meg kellene keményíteni a szivem, érzéketlenné, hideggé kellene lenni… – Rendben, Börtönvas – szólalt meg végül. – Tarts távol ett ől. De – nézett le rá – nem segít! Semmi sem segít! – Hát igen. Még nem segít semmi. – Soha nem is fog – felelte Szerén. – Tudom, te úgy hiszed, az id ő majd meggyógyít. De tudod, ez olyasmi, amit újra meg újra átélek. Minden pillanatban. Nem napokkal ezel őtt történt. Olyan, mintha minden lélegzetvételem az utolsó lenne egyben. Látta a szemében az együttérzést, és megmagyarázhatatlan módon gy űlölte érte. – Hadd gondoljam át, kislány! – Minek? – Még nem tudom… Lenézett a kezében tartott kardra, a vérre, s a vérbe ragadt hajra a pengén. Volt egy kis csorbulás is ott, ahol belecsapott a férfi fejébe. Gusztustalan. De azt várják, hogy letöröljem. Hogy a vas ismét csillogó és tiszta legyen, mintha nem lenne több, mmt egy darab élesre fent fém, mely független saját cselekedeteit ő l, ő l, Nem akarta eltüntetni róla a mocskot. Szívesen nézegette. történelmét ő l, a céltól, amiért kovácsolták. ő l, Úgy hagyták a tetemeket ahogy a földre estek. Benne hagyták a lándzsákat a gyorsan h űlő húsban. Hagyták a szekeret is, csak annyi élelmet vittek magukkal, amennyit kényelmesen elbírtak – az úton közeledő menekülteknek hagyták a többit. A halottak között volt öt ifjú is, egyikük sem lehetett még id ősebb tizenötnél. Rövid utat tettek meg, de ahogy Cs őrös megállapította, rossz felé fordultak a keresztúton, és ezzel nem volt mit tenni. Szerén egyiküket sem sajnálta.
NEGYEDIK KÖNYV
ÉJSÖTÉT ÁRADAT Rokonok gyászolják távozásom, a szeretet porrá lett A gödör kiásva, mellette nyers kövek, Partján sor épül, szürke fal emelkedik, Tulajdonom kiterítve nyughelyem körül. A faluból mindenki eljött, b őröket csapkodnak, Sikoltva, hamut szórva, nagyon gyászolnak, Csíkok az arcukon, sebek a testükön, S létem emléke lassan elmerül A falapáttal ráhányt föld alatt. S ha szellemként állnék itt az élet peremén, Gyászoló fivéreim és n ővéreim nézvén, Távol a bánattól, a gazdag mez őn, Hol őseink várnak, vállukon állatb őr, Talán megpihennék, szemem lehunynám, S a megsemmisülés örvényét örömmel fogadnám. Vonzó lenne, feloldódnék benne. De testem még meleg, vérem nem pihen, S nem is hideg, a széllel lélegzem, Mely tovaszáll a hamis sikolyokkal – kitagadtak. Egyedül vagyok, a többiek nem látnak, Életem rezdüléseit csak hátuk látja, Mert így akarták. A szeretet porrá omlik, Amerre most járok, s senki sem örvendezik. Nyers kövek sora, szürke fal emelkedik… Kitagadva Kellun Adara
HUSZADIK FEJEZET Úgy tűnt, az éjszaka soha nem ér véget a szári trellekkel vívott háborúk során. Miel őtt megjelent Nagy Császárunk, Dessimbrelackis, légióinkat újra és újra visszaverték. Fiaink és lányaink vérrel öntözték a gazdag mez őket, s nem hallatszott más, csak az ellenség szekérdobjainak viharos dübörgése. De hitünkön nem esett csorba, fényesen ragyogott, legy őzhetetlenül. Soraink magasan álltak, az összeakasztott pajzsok vörösen csillogtak, mint a lemen ő nap, aztán közülünk az, akire szükség volt, aki arra született, hogy megragadja az Els ő Birodalom h ű kardját, hangját és erejét adta, hogy válaszoljunk a trellek torokhangú csatakiáltásaira és a folyton dübörg ő szekérdobokra. Sorsunkban meg volt írva a gy őzelem, ott ragyogott a Hét Szent Város Urának szemében, akaratában, és azon a napon, Arenbal évében, Leth'ara havának tizenkilencedik napján a szári s zári trell hadsereg megtört a YathYat hGhatantól délre elterül ő síkságon, és csontjaik adták az alapot, koponyájuk pedig a macskaköveket a Birodalom útjához… A Desszilán Vilara
VALAHOL ELŐTTE TERÜLT EL az örökös palota királyi oszlopsora. Természetesen boltíves volt, a hajlított mennyezet éjkék alapját aranyháló sz őtte át, s itt-ott gyémántok csillogtak benne, mint megannyi harmatcsepp a hajnali mez őkön. A trónterembe vezet ő oldalfolyosó két oldalán álló oszlopokat spirális, vésett minta és tengerzöld festék díszítette. Húsz-húsz volt bel őlük mindkét oldalon, egymástól háromlépésnyire álltak. Az oszlopok és a fal között elég hely volt, hogy egy palota őr kényelmesen végigsétáljon az úton anélkül, hogy leverné a falat fegyverével. Az oszlopsorok közötti sávon akár tíz ember is elférhetett egymás mellett. A túlvégen nagy, szabad terület volt, egy fogadóterem, els ő birodalombeli freskójeleneteket festettek a falakra – az id ők folyamán ezeket persze annyira túlstilizálták, hogy jelentőségüket már senki sem érthette. A hagyományos faklyatartókban kristályok ültek, melyek varázslatnak köszönhet ően halvány, kék fényt árasztottak. A bels ő végen két hatalmas, ékszerekkel kirakott ajtó állt, ezeken túl keskenyebb, tizenöt lépés hosszú folyosó vezetett a trónterembe. A levegő ben márványpor és festék fes ték szaga terjengett. Az ünnepélyes átadásig még három nap volt hátra – Ezgara Diskanar király az ünnepi ruhájában végigvonul a Királyi Oszlopcsarnokon, s belép a trónterembe, királynéja egy lépéssel mögötte, t őle balra halad majd, a herceg pedig két lépéssel egyenesen mögötte. Vagyis így kellett volna, hogy legyen… Egy sor szolga és őr juttatta Brys Beddiktet ide, aki követte a Kréda látszólag céltalan bolyongását. Az Örökös Palota furcsa üressége így az utolsó szakaszon már kezdte nyugtalanítani, valahogy ideges lett attól, hogy léptei magányosan koppannak a dísztelen kövezeten. Belépett a fogadóhelyiségbe. S ott találta a Krédát négykézláb. Kuru Quan motyogott magában, ujjaival követte a kövezet fugáit. Mellette kopott, festékfoltos kosár állt, benne egy csomó rajzolót ű, ecset, és lezárt üvegekben festékek. – Kréda? Az öregember felállt, rásandított a lencsék felett, mivel a találmány lecsúszott egészen az orra hegyére. – Brys Beddikt? Már t űnődtem, hogy vajon hol lehetsz. – A trónteremben jártam. A régiben, ahol királyunk egyel őre fogad. A még meglév ő zászlóaljak és dandárok közelednek, hogy összeálljanak Letheras védelmére. Zajlanak az események. – Nem kétlem. Releváns? Nagyon is! Sokatmondó részlet. Most pedig számold meg a köveket a teremben! Mennyi széles, mennyi hosszú… – Micsoda? Kréda, a király hívat téged! De Kuru Quan már nem figyelt rá. Elkezdett mászkálni, motyogni, elsöprögette a port, amit az épít ők hátrahagytak. Brys egy kis ideig hallgatott, töprengett, majd elkezdte számolni a köveket. Miután végzett, visszatért a Kréda mellé. Kuru Quan ekkor már csak ült, s láthatóan teljesen lekötötte, hogy az üveglencséit tisztogassa. Fel sem nézett, úgy kezdett beszélni.
– Zászlóaljak és Dandárok. Igen, biztosan. Összegy űlnek a Korpás Torony körüli dombokon. Hasznos? Az utolsó mágusaim. Mondd meg, melyik a középs ő k ő, Brys! A városban marad a Keresked ő zászlóalj? Nem hiszem, őket is odaküldik a dombok közé, mindet. Melyik a középs ő, Brys Beddikt? – Ez, amelyik előtted van, Kuru Quan. – Ah, igen. Remek. Nagyon jó. És milyen seregeink maradtak még? Hogy boldogulnak a flották? Ó, a tenger nem túl barátságos, igaz? Jobb onnan távol maradni! F őleg a Sárkányok-tengerét ől, bár a protektorátusok hangoskodnak. Korshenn, Pilott, Örökös… úgy hiszik, eljött a soha vissza nem tér ő alkalom a kilépésre. Brys megköszörülte a torkát. – Az Iparos zászlóalj elhagyta Palotást, és Ötöscsúcs felé tart. A Hasadó Dandár minimális veszteséggel visszavonult Ó-Csacsogóból. A Kígyóöv zászlóalj elhagyta Vitorlást, a Bíbor Boltív Dandár elhagyta Tulamesht… az északi határvárosok megadták magukat. Múlt éjjel elfoglalták Dresht, az őrséget lemészárolták. A Fehérfogó Dandár er őltetett menetben vonul vissza Lápfokról, és hamarosan elér Korpás Toronyhoz. Unnutal Hebaz Prétor három nap múlva vonul ki a Keresked ő zászlóalj élén a városból. Mindenki arra számít, Kréda, hogy vele tartasz. – Hogy vele menjek? Ostobaság, túl sok a dolgom. Annyi mindent el kell még végezni! Megkapja a mágusaimat. Igen, a mágusaimat. – Már csak tizennégyen maradtak, Kréda. – Tizennégyen? Releváns? Ezen még gondolkodnom kell. Brys szemügyre vette Kuru Quant, öreg barátját, s küzdött a sajnálkozás hullámai ellen. – Terveid szerint mennyi ideig ülsz még itt, a padlón, Kréda? – Nem egyszer ű dolog, Finadd. Nem bizony. Attól tartok, túl sokáig vártam. De majd meglátjuk. – Mikor számíthat a király a megjelenésedre? – Nem tudhatjuk, hogy mire számítsunk, igaz? Kivéve pár igazságot, ami olyan nyilvánvalóan tornyosul előttünk. A Hetedik Lezárás, ah, nagyon nem jól alakulnak az események! Most menned kell. Vigyázz a fivéredre, Brys! Vigyázz rá! – Melyikre? Kuru Quan ismét a lencséit tisztogatta, s nem felelt. Brys megfordult, és az ajtó felé indult. A Kréda megszólalt mögötte. – Finadd! Bármit tehetsz, de ne öld meg! Megállt, és hátranézett. – Kit? – Ne öld meg! Semmiképpen sem szabad megölnöd! megölnöd! Most menj, Finadd. Letherasban oly sok sikátor nem ismerhette meg soha a nap fényét! Keskenyek voltak, erkélyek, féltet ők és napellenzők alkottak felettük tet őt, lent maga a kis folyosó mindig kanyargós volt, és szinte belefulladt a szemétbe. Patkányok, csótányok és pókok birodalma volt mind. És persze az él őhalottaké… Bugybor Elalle az árnyékban állt, ahogy azt az éjszaka nagy részében is tette. Várt. Az utca életre kelt nappal, bár a tömeg kétségkívül feszültebb és óvatosabb volt, mint általában. Két nappal korábban felkelés tört ki a Nyugati kapu közelében, melyet a Keresked ő zászlóalj katonái brutálisan levertek. Kijárási tilalmat rendeltek el, és végre felt űnt a felső bb köröknek, hogy a legalsó néposztály gyakorlatilag elt űnt a városból – ez pedig aggodalomra és nyugtalanságra adott okot. A sikátor túloldalán, majdnem vele szemben volt Gerun Eberikt házának oldalsó bejárata. A Finadd nem szerette a nagy felhajtást a hazatérése körül. Persze nem a szerénység hajtotta, hanem sokkal inkább az, hogy a f ő bejárat környékén számtalan helyen elbújhatott az, aki aki esetleg az életére tört. Mindenesetre Gerun hazaérkezése így is komoly port kavart fel. Közeledtét az jelezte, hogy a sikátor pillanatok alatt megtelt test őrökkel. Bugybor valósággal beleolvadt a falba, nehogy észrevegyék a fürkész tekintetek. Védekez őállásba helyezkedtek a kapu körül, és vártak. Ezután a kapitányuk érkezett, aki bevonult, kinyitotta a zárat, majd belökte a kapuszárnyat. El őtűnt a sötét kis folyosó, mely a napsütötte bels ő udvarba vezetett. Ekkor ritkulni kezdett az utca forgalma, egyre kevesebb polgár sétált a környéken, míg végül nem maradt más közel s távol, csak az őrség. Mintha minden el őre el lett volna rendezve. – Ne röhögtessetek! – suttogta magának Bugybor. Ekkor bevonult a f őszereplő, Gerun Eberikt, aki kezét a kardja markolatán pihentette. Nem torpant meg, egyenesen bemasírozott a kapun. Az őrök sorban mentek utána, a végére maradt az őrség kapitánya, aki bevágta maguk mögött a kaput.
Bugybor elindult a sikátorban, míg el nem ért egy rozsdás, alig feler ősített létrához a jobb oldalon. Mászni kezdett, nem tör ődve az elvékonyodott fém tiltakozó nyikorgásával, s felment a tet őig. A gerincig óvatosan lépkedett, minden szürke pala teherbírását tesztelte, miel őtt ránehezedett volna, aztán leereszkedett a túloldalon, egészen addig, míg rá nem látott Gerun háza tetejére és a bels ő udvar egy részére. Lehasalt, amennyire tudott, míg már csak az ujjai, a feje búbja és a szeme látszódhatott a tet ő vonalában. Nem volt valószínű, hogy ha valaki körülnéz, túl könnyen kiszúrja a tet őkön. Gerun Eberikt az ajtó el őtt állt, és a házi őrség kapitányát hallgatta, aki hosszas beszámolót tartott, s mondókáját a nyomaték kedvéért id őnként széles mozdulatokkal nyomatékosította. A jelentés félbeszakadt, amikor Gerun keze a kapitány nyakára kulcsolódott. Bugybor még ebb ől a távolságból is látta, hogy az őr feje érdekes, kék árnyalatot ölt. Természetesen, akiben egy csepp önérzet van, ezt nem hagyja annyiban, így Bugybor kicsit sem lep ődött meg azon, hogy a kapitány a kése után nyúlt. Gerun éppen erre várt. Már a kezében volt saját kése, amivel gyorsan leszúrta a kapitányt – tövig szaladt a penge az őr mellkasában. A kapitány megroggyant. A Finadd elengedte a férfi nyakát, és nézte, hogyan csuklik össze a kövezeten. – Csak pénz, Gerun – mormogta Bugybor halkan. – És egy fivér, akit már elég régen megöltél. Az önuralom hiánya elszomorító… f őleg a többi alkalmazottad szempontjából. Én csupán a gyanúm beigazolódását látom benne… Vérfürdő lesz, ha nem azonnal, akkor majd a következ ő éjjel. A város számtalan kéme és besúgója – vagyis azok, akik megmaradtak – felbolydul, és megindul a hajsza a tolvaj után. Ez persze nem túl kellemes fejlemény. Gerun vagyona kijuttatott a szigetekre minden elnyomott idegent, így áldozatai csak letherek lehetnek, a megszokott választék – nerek, tarthenal, farád – helyett. S őt, lehet, hogy semmilyen áldozatot sem fog egykönnyen találni. Mindezek mellett Lether háborúban állt, így a Finaddnak egyéb elfoglaltságai is támadhattak. A férfi hamarosan majd felrobban dühében. Megnézte még, hogyan viharzik be Gerun a házába, őrökkel a nyomában, aztán lejjebb ereszkedett a tetőn, a hátára gördült, és csúszni kezdett lefelé. Volt egy erkély pont alatta… De már eltűnt. Bugybor leesett, rá egy ruhaszárító kötélre, ami elpattant a súlya alatt, megperdült egy galambpiszokkal teli párkányon, majd egy szemétkupacon landolt. Egy ideig mozdulatlanul feküdt ott. Ez volt a legnagyobb baj a városokkal. Soha, semmi sem maradt ugyanúgy. Legalább tucatszor használta ezt az erkélyt korábban, amikor még házakat rámolt ki. Felemelte az egyik kezét, majd a másikat is. Maga alá húzta a lábát. Eddig semmije sem volt törött. Alapos vizsgálat után megállapíthatta, hogy nem esett komolyabb baja a baleset során. Szerencse, gondolta, hogy a halottakat nem gyötri a büszkeség sem, hiszen ha nem így lenne, szakmai büszkeségén igen nagy csorba esett volna. Ekkor vette észre, hogy valami mégsincs rendjén – homlokából egy rozsdás vasdarab állt ki. Parfüm csorgott ki a lyukon, elhomályosítva látását. Megtapogatta az oda nem ill ő tárgyat. Az betörte a csontot, és ha hinni lehetett a nyikorgó hangoknak, amiket feje forgatása közben hallott, egészen a koponyája hátuljáig hatolt. – Összerondítottam az agyamat – mondta halkan. – De használtam egyáltalán? Nem hiszem. Szoktam eddig magamban beszélni? Nem hiszem… Ott állt, térdig a szemétben, és azon töprengett, hogy eltávolítsa-e ott helyben a vasat a fejéb ől. De úgy gondolta, ezzel talán még nagyobb kárt csinálna. Végül is, csak egy tenyérnyit állt ki a hossza a fejéb ől… Persze nehéz lenne nem észrevenni, de még mindig kevésbé felt űnő, mintha mondjuk egy alkarnyi darab állna ki onnan. Úgy t űnt, elkerülhetetlen, hogy meglátogassa Tehol Beddiktet, ha másért nem, hát azért, hogy elutasítsa a sok tanácsot. De ezzel is várnia kell estig – döbbent rá. Így mégsem juthat el észrevétlenül a férfi házáig. Volt egy időszak, egészen régen, amikor szeretett a figyelem középpontjában lenni. Elismer ő pillantások, küls ő jegyeit méltató bókok – ez rendben volt. De egy, a homlokából kiálló vasrúd – nos, ez olyan divathóbort, amire mindenki felfigyel. Méghozzá nem jó értelemben. Bugybor Elalle tehát leült a szeméthalom tetejére, hogy kivárja a napnyugtát. – Mi történt az ágyam lábaival? – Kellett a fa, gazdám.
– De miért csak három? – A negyediket félretettem kés ő bbre. Találtam valamit, ami olyan, mint egy zacskó tea. – Nos – ült fel Tehol –, csodálom, hogy végigaludtam az egészet. – Nyilvánvaló, hogy nagyon fáradt volt, gazdám. gazdám. – Igen, és ez érthet ő, hiszen nagyon sok volt a dolgom. Ugye, sok volt a dolgom? – Nem tudhatom, mert túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ezt lássam. De hiszek kijelentései valós voltában, gazdám! Az biztos, hogy úgy aludt, mint aki korábban nagyon elfoglalt volt! – Azt hiszem, ez elég bizonyíték. Meggy őztél. No, és miközben én ájultra dolgoztam magam, állítólag magad is sok mindennel foglalatoskodtál. Halljuk hát, mi mindennel! – Rendben, gazdám. Többé-kevésbé elkészültünk az Örökös Palota szárnyaival. Száraz minden, az alap kész, a csapatom már takarít. Persze voltak panaszok az Ötödik Szárnyban a hideg huzat miatt, de ha pontos akarok lenni, akkor ez már nem az én problémám. – Milyen hideg huzatról beszélsz, Poloska? – Valószínűleg az alapozó módszer okozza, amit alkalmaztam, de ők ezt nem tudják. – Ugyan hogy okozhatnak hideget az alapozó módszereid? Poloska, csak nem nyugtalanságot látok a szemedben? – Nyugtalanságot, gazdám? Dehogy! Biztos, hogy ismerni akarja az ügy részleteit? – Ha így kérdezed, akkor talán nem. Szóval ez minden, minden, amit ma csináltál? – Jártam még itt-ott, s beleástam magam a pletykákba, hogy kikapirgáljak valamennyi igazságot is. Sikerült összeállítanom egy listát a tényekr ől. – Egy listát! Csodás! Imádom a listákat! Olyan… rendezettek. – Igen, gazdám. Tehát folytathatom? Nos, az északi határ immáron a Tiste Eduroké, csakúgy, mint a part menti városok, egészen Ó-Gerudig, azt hiszem. Az edur flotta állítólag a Fosztogató-tengeren van, Lenth közelében, vagyis a Gedry-öböl szélénél. Ebb ől arra következtethetünk, hogy fel akarnak hajózni a Letherfolyón. Valószínű, hogy egyszerre akarnak érkezni a szárazföldi csapatokkal. Nyilvánvaló, hogy a Tiste Edurok Letheras felé masíroznak, szándékukban áll meghódítani a várost, és elfoglalni a királyság trónját. Azt persze még nem tudhatjuk, hogy ezzel az egész királyság kapitulálni fog-e, de én személy szerint úgy hiszem, hogy igen. És a protektorátusok sem fognak nagyon messzebb merészkedni a nyugtalankodásnál. Ha másként cselekednének, az igen sokba kerülne nekik. – Ha te mondod, Poloska… Tehát a Tiste Edur hader ő jelentős? A szolga beletúrt gyérül ő hajába, majd a test őrre pillantott, aki szokás szerint némán, rezzenéstelen arccal állt a helyén. – Gazdám, err ől is számtalan pletykát hallottam. A Tiste Edur hader őr ől a következ őket tartom igen valószínűnek. A császáruk borzalmas képesség birtokában van, de a varázser ő, amit a Tiste Edurok jelenleg használnak, nem a hagyományos forrásaikból ered. Nem Kurald Emurlahn, bár még az is szerepel az arzenáljukban. Az eddigi csatákban rengetegszer használtak árnyakat és Kenyll'rah démonokat, de ezek csak vonakodva engedelmeskednek nekik. – Kurald micsoda? Kenyll kicsoda? Honnan hallasz te ilyen pletykákat egyáltalán? – Na ezzel el is jutottunk a harmadik csoporthoz a listán. A halottakhoz. – Halottak. Persze. Folytasd csak! – Ez a szubkontinens, a Tiste Edur földekkel, az északi tundrával, keleten Kékrózsa és Awl'd'an területéig, délen pedig egészen Lejt őig és D'alibanig… nagyon különleges terület, gazdám, egészen a történelem kezdete óta. Nincsenek, khm, ösvények. Úgy értem, a halottaknak. halottaknak. A szellemeknek. – Nem egészen értelek, Poloska – mondta Tehol, a rozoga ágyból felemelkedve. Felállt, és járkálni kezdett a tetőn. A testőr a szemével követte. – A halottak csak halottak. A szellemek azért maradnak, mert nincs hová menniük, és amúgy sem szeretnek várost nézni. Milyen ösvényr ől beszélsz? – Arról, ami az úgynevezett Halál Kunyhójába vezet. vezet. – Nincs olyan, hogy Halál Kunyhója! – Hát éppen ez az, ami olyan… szokatlan! Lennie kellett volna! Egész id ő alatt! Például Kolánsz lakói tisztelnek egy bizonyos Halál Urát. Hasonlót találhatunk a Bolkando királyságban is. – A Bolkando királyságban? Poloska, senki sem tud semmit a Bolkando királyságról! Senkit sem érdekel! Kezdesz megrémíteni, drága szolgám, a tudásod mélységével. Kivéve persze, ha mindezt csa k kitalálod. – Pontosan, gazdám. Tehát folytatom. Nem volt olyan, hogy Halál Kunyhója. Egykor azonban létezett. Az Első Birodalom kártyái között ugyanis szerepel. Együtt jó pár másik Kunyhóval is, ami id őközben kikopott a Szedánszból. Szép téma lehetne egy tudós számára ez a különös elsorvadás. Az id ő múlása egy kultúrában normális esetben finomodást, kidolgozottságot hoz, nem pedig egyszer űsödést, kivéve, ha valami
szörnyű trauma következik be. A Lether királyság életében azonban az egyetlen hasonló trauma az Els ő Birodalom bukása, és az elszigetel ődés ennek kolóniáitól. Abban az id ő ben volt némi visszaesés, amely időlegesen a független városállamok kialakulásához vezetett. Aztán jöttek a háborúk a Krynt ől keletre és délre élő törzsekkel, s persze a Kékrózsában él ő andii maradványcsoporttal. De mindez kulturálisan nem volt zavaró. Valószínűleg pont azért, mert a Halál Kunyhója nem tudott manifesztálódni. A halottak ösvényének lezárása mindenesetre már tény volt, belefagyva a kontinens talajába. S ami még rosszabb, az egész egy baleset volt… – Várj csak, Poloska! Volna pár kardinális kérdésem. – Az ön kérdései mindig kardinálisak, gazdám. – Tudom, de ezek most különösen kardinálisak. – Jobban, mint máskor? – Arra célzol, hogy a hétköznapi kardinális kérdéseim kérdéseim kevésbé kardinálisak, mint kellene, Poloska? – Természetesen nem, gazdám. Hol is tartottam? Ó, igen, a balesetnél! A legrégebbi írásos emlékek… azok, melyek a lether Els ő Birodalomból származnak, említést tesznek egy népcsoportról, bizonyos jaghutákról… – Igazán? Poloska, egy olyan emberhez beszélsz, akinek a feje telve van klasszikus tudással. De soha életemben nem hallottam még ezekr ől a jaghutákról! – Rendben, csak egyszer említik őket, és akkor sem pont ezen a néven… – Hah, tudtam! Engem nem lehet ám csak úgy átejteni! – Elnézést, gazdám. Mindenesetre a jaghuták primitív ábrázolása megtalálható a legrégebbi kártyákon, méghozzá a Jég Kunyhójának lapjain… – Azokra a békaszer ű szerzetekre célzol? – Hát igen, i gen, csak a zöld b őr maradt bel őlük. A jaghuták valójában meglehet ősen magasak voltak, és kicsit sem hasonlítottak a békákra. A lényeg az, hogy a varázslatuk jég, fagyasztás. Máig általános tévedés, hogy a természetben csak négy alapelemet ismerünk el. A leveg őt, a földet, a tüzet és a vizet. Abszurd ostobaság, természetesen. – Természetesen… – Ezenkívül ott van még a fény, a sötétség, az árny, az élet, a halál és a jég is. Persze lehet még több is, de azok már nem tartoznak ide. A lényeg az, gazdám, hogy valamikor réges-régen egy jaghuta csinált valamit ezzel a vidékkel. Egyszer űen fogalmazva lezárta. Varázslattal. A hatás pedig frenetikusra sikeredett. – Eljegesítette a halottak ösvényeit, mint télen a lavina a szorosokat? – Valami ilyesmi, igen. – Tehát a halottak itt ragadnak Letherasban. Szellemek, árnyak, és olyan emberek, mint Bugybor vagy Kanna. – Igen. De ez most megváltozik. Tehol abbahagyta a járkálást, és Poloskához fordult. – Igazán? – Igen, gazdám. A varázslat… gyengül. Kialakulóban van a Halál Kunyhója. A helyzet változik. Méghozzá igen gyorsan. – Ez azt jelenti, hogy Bugybor bajban van? – Nem. Úgy sejtem, az őt sújtó átok aktív marad. De az átok maga bizony arra a tényre lett alapozva, hogy a Kunyhó nem létezett. – Rendben. Tehát minden kibontakozóban van. van. Meglátogattad mostanában Kannát? – Érdekes, hogy ezt kérdezi, gazdám, mert éppen az Azath Azat h egykori udvara az a hely, ahol az új Kunyhó kialakulóban van. Ebb ől arra is következtethetünk, hogy Kannának valahogy köze van az eseményekhez, de nincs. Mi több, már nem is halott. Úgy értem, nem annyira, mint eddig volt. Már egyértelm ű, hogy az ő küldetése… más. Mint tudja, baj közeleg a sírok fel ől… – Mi az a füst? Ott, arra! Poloska hunyorogva nézte. – Újabb felkelés, azt hiszem. A Számviv ő negyedben. – Hát igen, kissé feszült ott a helyzet azóta, hogy a szellemek szel lemek felforgatták a Vámházat. Emellett persze az északról érkező rossz hírek is sújtják a pénzpiacot. Csodálom, hogy ilyen sokáig tartott… Már hallották a harangszót is, ahogy a városi őrség megindult a területhez közel es ő állomáshelyekr ől. – Nem tart soká – jósolta Poloska. – Igen, de valami eszembe jutott – felelte Tehol. – Azt hiszem, ideje volna gondoskodni Gyömbérr ől, Rissarhról és Hejunról.
– Ellenkeznek majd, hogy utazniuk kell? – Kevésbé a vártnál. Ez egy ideges város. Az a kevés nem lether, aki még itt maradt, zaklatásra számíthat, s nem csak a polgárok fel ől. A hatóságok nyílt rasszizmushoz is folyamodnak, ha úgy érzik, ezzel nagyobb eséllyel védhetik meg keservesen megszerzett el ő jogaikat. – Bizonyíték, hogy a nem lether embereknek ajánlott úgynevezett szabadság valójában csak atyáskodás volt, egy póz. Visszaveszik, amit adtak nekik, és kész. – Igen. Poloska. Gondolod, hogy hogy ez azért lehet, mert a lelke mélyén minden ember hazug és csaló? – Valószínűleg. – És semmi remény, hogy valaha is felülkerekedünk felülkerekedünk a velünk született rosszaságon? – Nehéz megmondani. Sikerült eddig? – Ez nem igazságos. Ó, rendben, tökéletesen igazságos! De nem jól van ez így, ugye? – Kevés dolog van jól az életben, gazdám. – Milyen szokatlan ez a sötét látásmód t őled, Poloska! – Attól tanok, t anok, a Tiste Edurok sem lesznek jobbak, gazdám. A pénz egy fert őzés, amit mindenki elkaphat, kivétel nélkül. – Erre gyanakodtam – töprengett Tehol. – Nyilvánvaló, eljött az ideje, hogy leromboljuk a gazdaságot! gazdaságot! – Akárhogy is, gazdám, igaza van! – Hát persze! Gondolataimat továbbf űzve nyilvánvaló, hogy jelenleg nem tehetünk semmit. Semmivel kapcsolatban. A Patkányfogó Liga eddig kit űnő munkát végzett: ott nincs szükség korrekcióra. Ismerem a részletes adatokat, hogy a t őzsdepiacon ki mit birtokol, és Gyömbér igazán kiválóan hasznosította ezeket az adatokat. Ismerjük a királyi kincstár szomorú helyzetét. Kifizették a munkádat az Örökös Palotán, igaz? – Éppen tegnap, gazdám. – Remek! Nos, ez kimerít ő volt. Azt hiszem, visszamegyek aludni. – Jó ötlet, gazdám. – Végül is, azt hiszem, ez a háztet ő jelenleg a legbiztonságosabb hely Letherasban. – Igen. Jobb is, ha itt marad. – És te, Poloska? – Arra gondoltam, sétálok egyet. – Még több pletykának kellene utánajárni? – Valami ilyesmi, gazdám… – Vigyázz magadra, Poloska, nagyon gy ű jtik a katonákat a seregbe. – Erre már én is gondoltam, gazdám. Magát még nem látogatta meg senki? – Dehogynem! De a néma test őrünk elküldte őket. – Mondott valamit? – Nem, csak nézett rájuk. Elrohantak. – Meggy őző! Ami engem illet, gazdám, megvan a módszerem, miként tegyem magam emészthetetlenné, még a legkétségbeesettebb kényszersorozók szemében is. – Mindig emészthetetlen voltál, ez igaz – jegyezte meg Tehol, miközben leheveredett az ágyára. – Még a bolhák sem bírnak! Egy a megfejthetetlen titkok sorában, Poloska, ami miatt úgy kedvellek. Vagy te kedvelsz engem? – Azt hiszem, az el ő bbi, gazdám. – Ó, nem! Nem kedvelsz. Erre ennyi id ő után kell rájönnöm? – Csak arra céloztam, hogy a kijelentése kontextusába melyik kérdés passzolt bele szemantikailag, illetve hogy a gondolatai mögött rejl ő érzelmi világot melyik fejezheti ki leginkább. Természetesen kedvelem magát, gazdám. Hogyne kedvelném? – Igazad lehet, Poloska. Mindenesetre most aludni fogok, fogok, úgyhogy ha nem akarsz már mást… – Jó pihenést, gazdám! Kés ő bb találkozunk… Turudal Brizad a trónterem el őtt állt, az egyik oszlopnál támaszkodott keresztbe tett karral. Brys biccentett neki, s éppen el akart haladni mellette, amikor a királyné Kísér ő je intett, hogy álljon meg egy szóra. A Finadd habozott, majd közelebb lépett. Turudal elmosolyodott. – Nyugalom! Már nem vagyok olyan veszélyes, mint korábban, Brys Beddikt. Feltéve persze, ha egyáltalán igazán veszélyes voltam valaha. – Első Kísér ő! Kérlek, engedd meg, hogy kifejezzem együttérzésemet…
– Köszönöm! – vágott közbe Turudal. – De erre igazán semmi szükség. Nem a herceg volt az egyetlen meggondolatlan személy a királyi családban. A drága királyném, erre biztos te is emlékszel, az els ők között volt, aki szorgalmazta ezt a háborút a Tiste Edurok ellen. Végül is benne is megvan a népére jellemz ő arrogancia… – Hiszen ők a te néped is, Kísér ő… A férfi mosolya kiszélesedett. – Életem nagy része, Brys Beddikt, már amit ebben a palotában töltöttem, azzal telt, hogy objektív nézőként szemléltem az eseményeket, a királyság ügyeit, melyekt ől saját jólétem is függ. Vagyis inkább már csak függött. Ebben nem különbözöm n ői megfelelőmtől, az Első Ágyastól, hiszen tulajdonképpen szerepünk mindig szimbolikus volt. Ennek megfelel ően is viselkedtünk. – És most cím nélkül maradtál – állapította meg Brys. – Úgy fogalmaznék, hogy minden eddiginél eddiginél objektívebb szemlél őnek érzem magam, Finadd. – Mi értelme? – Éppen ez az! Semmi értelme! Semmi. Már el is felejtettem, hogy ez micsoda szabadság! Ugye, te is tisztában vagy azzal, hogy a Tiste Edurok meg fogják hódítani a királyságot? – Érkezésükkor er őinket belső viszályok szabdalták, Els ő Kísér ő. – Ez rájuk is igaz, Finadd. Brys szemügyre vette az el őtte álló férfit, s eltöprengett, hogy mi is olyan furcsa rajta. A közömbösség és… mi még? – Miért akarta a királyné ezt a háborút? A férfi vállat vont. – A lether motiváció csakis egy dolog volt, és mindig is ez lesz… a vagyon. A hódítás mint vagyonszerzési lehet őség. A lehetőség mint csábítás. A csábítás mint jogos követelés. A jogos követelés pedig mi? Természetesen a sors keze, a végzet – Sötétség villant a szemében.– A végzet a győzelem, a gy őzelem a hódítás, a hódítás pedig természetesen vagyon! De a tökéletes vízióban a bukás, mint lehet őség sehol sem szerepel! Minden bukás csak ideiglenes, és persze más hibája. Ha kiiktatjuk a hibát, a következ ő körben megjön a gy őzelem is. – Míg olyan helyzetbe nem kerülünk, ahol ahol nincs második lehet őség. – És a jövő beni történészek másodpercekre cincálják majd a mostani eseményeket, s összeállítják a maguk kis listáját a különleges körülményekr ől, melyeknek hála, nem kell majd általánosságokat levonniuk ebből a bukásból. Igazából ez egy világra szóló, örökös összeesküvés, egy tökéletes mechanizmus, mely garantálja, hogy egy egész sor kegyetlen, ostoba meggy őződés életben marad, az id ők végezetéig. – Úgy tűnik, tényleg eljutottál az objektivitáshoz, Turudal Brizad. – Tudod, hogyan omlott össze az Els ő Birodalom, Brys Beddikt? Nem a kozmetikázott verzióra gondolok, amit az iskolásoknak tanítanak, hanem az igazságra. Őseink önnön pusztulásukat okozták. Egy rituáléval, amely elvadult, a civilizáció széttépte önmagát. Természetesen a hivatalos verzióban azokat, akik az események után a romokat jöttek eltakarítani, tettük meg agresszoroknak, küls ő befolyásnak, mely a csodás Első Birodalom végét okozta. És még egy igazság: a kolóniák sem maradtak immúnisak az elszabadult rituálé következményei iránt. Bár sikerült el űznünk a veszedelmet, egészen messze, a jégmezőkön túlra. Abban reménykedtünk, hogy ott majd kihalnak a szemetek. De nem haltak ki. És most, Brys Beddikt, visszatérnek. – Kik? A Tiste Edurok? Nincs bennünk velük semmi közös, Turudal… Turudal… – Nem a Tiste Edurokról beszéltem, bár történelmük és f őként a varázslataik erejét adó világ szoros összefüggésben volt az Els ő Birodalommal, s annak bukásával. Nem, Finadd, én a jégmezei szövetségeseikre, a jekkákra gondoltam. – Érdekes történet – mondta Brys egy perc múlva. – Attól tartok, nem értem a jelent őségét. – Magyarázatot kínáltam – mondta az Els ő Kísér ő, s ellökte magát az oszloptól. – Mire? A férfi távoztában felelt, anélkül, hogy visszafordult volna. – Az objektivitásom elkerülhetetlen bukására, Finadd. Morok Nevath lassabb tempóra fogta a lovát, ahogy a kapuhoz közeledett. Az út két oldalán, ahol korábban kunyhók és sátrak sokasága állt, mindent leromboltak, így a sárban nem maradt más, mint egy csomó szemét, törött cserép és fadarab. A város falán már csak foltok jelezték, hogy valaha épületek támaszkodtak hozzá. Az utolsó pár mérföldön már er ősen megritkult a menekül ők folyama. Morok látott közöttük dezert őröket is bőven, s er ős késztetést érzett, hogy ott, helyben elbánjon a bitangokkal. De úgy gondolta, erre kés ő bb
kellene időt szakítania. A kapu nyitva állt, a Keresked ő zászlóalj egy százada adta az őrséget. Morok megállt előttük. – Alkonyatra ez az út dugig lesz – mondta. – Legalább még négy századra lesz szükség ahhoz, hogy úrrá legyünk az áradaton. – És ki a Kóbor ujja vagy te? – sandított fel rá az őrmester. – Csak egy újabb dezertőr – motyogta az egyik katonája. Morok uniformisát por és régi, rászáradt vér borította. Szakálla n őtt, haja kócos volt és koszos. De döbbenten bámult az őrmesterre, nem tudta elhinni, hogy nem ismerték fel. Aztán kimutatta fogait. – Lesznek dezertőrök is, igen. Őket félre kell állítani, és a megfelel ő korúakat és állapotúakat be kell sorozni. Őrmester, én Morok Nevath Finadd vagyok. A Fels ő Er ődből a Korpás Toronyhoz vezettem a menekülteket, ahol csatlakozott hozzánk az Iparos Dandár is. Most pedig megyek, hogy jelentést tegyek a Prétornak. Örömmel látta, hogy neve hallatán rögtön megérkezett a kell ő tisztelet. Az Őrmester tisztelgett, majd megkérdezte: – Igaz tehát, uram? A herceg és a királyné a Tiste Edurok foglyai? foglyai? – Csoda, hogy egyáltalán életben maradtak. Az őrmester arcán furcsa kifejezés suhant át. Gyorsan rendezte vonásait, de a Finadd így is értette. Miért nem halt bele a védelmükbe, kedves Finadd? Elfutott, mint a többiek… – Visszaszerezzük őket, uram – mondta az őrmester egy perc után. – Hívj er ősítést! – utasította Morok, s elindította a lovát. Igazad van. Meg kellett volna halnom. De nem voltál ott, igaz? Belovagolt a városba. Rámás Bajnok és Limlom F ővizsgáló a Patkányfogó Liga központjának lépcs ő jén ücsörögtek, és egy üveg boron osztoztak. Mindketten elkomorodtak, amikor meglátták a feléjük közeled ő Poloskát. – Most már mindent tudunk rólad – mondta mondta Limlom. Felvihogott, s nem mondott többet. – Nos – felelte Poloska –, ez igazán megnyugtató. Milyen új híreket kaptatok az elfoglalt városokban dolgozó ügynökökt ől? – Ó – szólalt meg Rámás –, most osszuk meg minden tudásunkat csak azért, mert kérdezted? – Miért ne? – Igaza van a piszoknak – fordult Limlom a Bajnokhoz, aki döbbenten bámult rá vissza. – Nem, nincs igaza! Csak tetszik neked… igazam van? Tehol is meg a szolgája is! Mindkett ő! – Ne légy ostoba, Rámás! A szerz ődésr ől van szó. Megosztjuk az információt… – Rendben, de mit osztott meg velünk ez az ember? Ő a Várakozó. Mire vár? Ezt szeretném én tudni! – Részeg vagy. Poloska vállat vont. – Nem is hallottatok semmit. – Már hogyne hallottunk volna! – csattant fel Rámás. – A béke helyreáll. Újra kinyitottak a boltok. Gurulnak az érmék, a tengeri utak járhatók. – Helyőrség? – Lefegyverezték őket, az utolsó katonáig. Minden fegyveres őrséget az edurok adnak. Az üres villákat elfoglalták az edur családok… létezik náluk is valamiféle nemesség, a törzseken belül. Mégsem különböznek olyan nagyon. – Különös – mondta Poloska. – Semmi ellenállás? – Az átkozott árnyaik ott vannak mindenütt. Még a patkányok patkányok sem mernek rendetlenkedni! – És milyen közel járnak Letherashoz az edurok? – Ezt nem tudjuk. Pár napnyira, talán. Elég nagy a káosz az ország innen északra es ő vidékein. Több kérdésre nem felelek, és kész! – Rámás elvette az üveget Limlomtól, és nagyot húzott bel őle. Poloska körülnézett. Az utca üres volt. – Valami van a leveg ő ben… – Tudjuk – felelte Limlom. A csend hosszúra nyúlt, aztán Poloska megvakarta a tarkóját. Szó nélkül szépen elvonult. Kis idő múlva elért az Azath-toronyhoz. Már indult, hogy az utcán átkelve bemenjen az udvarba, amikor egy alak lépett ki egy közeli sikátorból. Poloska megtorpant. – Meglep, hogy itt találkozunk – mondta a férfi, amikor közelebb ért a szolgához. – De csak egy pillanatig tartott a meglepetésem. Ha jobban belegondolok, hol hol máshol lehetnél?
– Nem tudtam, mikor ébredsz fel végre, ha ha felébredsz egyáltalán. – Jobb későn, mint soha. – Azért jöttél, hogy kicsit megpiszkáld a dolgokat, igaz? – Igen, így is fogalmazhatunk. És te? – Nos – töprengett Poloska –, az attól függ. – Mitől is? – Tőled, gondolom. – Ó, én csak beugrottam – felelte a férfi. Poloska egy hosszú percig méregette beszélget ő partnerét, majd megkérdezte: – Szóval mennyire voltál te benne ebben az egész kalamajkában? A királyné mohóságának szítása, a herceg elhidegülése az apjától. Talán a Hetedik Lezárás gondolatát szórakoztatónak találtad? – Én csak cs ak figyeltem – felelte a férfi, és vállat vont. – Mint mindig, most is az emberi természet a felel ős. Ezt a terhet nem veszem a vállamra, bármennyire is tukmálnád. – Rendben van. De most itt vagy, és úgy látszik, aktívabb szerepet szerepet vállalsz. – Régi ügy ez, öreg. Edurok vagy halandók, halandók, én bizony nem akarom újra látni a T'lan Imassokat. Poloska egy perc múlva biccentett. – A Falka. Értem. Sosem kedveltelek valami nagyon, de ezúttal egyet egyet kell hogy értsek veled. – Szívmelengető. – Hogy ilyen emberségesen ítéllek meg? Jelen helyzetben nem tehetek mást. A férfi felnevetett, majd legyintett, és elsétált. Poloska arra a következtetésre jutott, hogy az istenekkel is tenekkel a legnagyobb baj, hogy id ővel elsodródnak. Arra, amerre a híveik viszik őket. Ez itt mindenhol elt űnt az emberek emlékezetéb ől, mint maguk a Kunyhók. Tehát T'lan Imassok, a Falka és a jekkák érkezése. Lélekvesztett hívei egy ősi úrnak, s a régi kultusz feléledéséből egyenesen következik, hogy a T'lan Imassok is visszatérhetnek, hogy kiirtsák az őrületet. Tehát mi késztethette arra, hogy pont most el őlépjen, és cselekedjen? Poloska már tudta is a választ, és szomorúan elmosolyodott. Úgy hívják, b űntudat. Tehol Beddikt fémes kopogásra ébredt. Felült, körülnézett. Kés ő délután volt. A kopogás folytatódott, s Tehol látta, hogy a test őre kivont karddal a tet ő szélén áll és lefelé néz. Intett, hogy menjen ő is oda. Tehol fürgén kimászott a rozoga ágyból, és a tet ő széléhez tipegett. Lent, a sikátorban egy alak mászott egy festett vitorlavászon alá bújva. Lassan, de biztosan haladt a sarok felé. – Elismerem – mondta Tehol – ez tényleg különös dolog. De elég ok ez arra, hogy felébressz? Ah, ebben azért már kételkedem. Végül is a város tele van kúszó-mászó dolgokkal. Legalábbis egy átlagos napon. De mindenesetre, ha már felkeltettél, szórakozásképpen nézzük végig útját! Az alak elért a sarokig, s bekanyarodott. Tehol és a test őre fentr ől követték. Végig a fal mentén, majd a sikátoron át egészen Tehol házának a bejáratáig. – Hu, tehát velünk akar találkozni! Bármit is árul, nem hiszem, hogy kérek bel őle. Vészhelyzetben vagyunk, barátom, tudod, mennyire utálok durván beszélni! De mi van, ha a portékája valami borzalmas betegség? A lény elért az ajtóhoz, és bebújt rajta. A testőr a csapóajtóhoz sétált, és lenézett. Tehol követte. Amikor lenézett, ismer ős hang köszöntötte. – Tehol! Gyere le ide! – Bugybor? Integető alak a sötétben. – Jobb, ha te itt maradsz – fordult Tehol a test őrhöz. – Azt hiszem, bizalmas a közlend ő je. Innen fentr ől is szemmel tudod tartani a bejáratot, igaz? Remek! Örülök, hogy ezt így megbeszéltük! – S ezzel lemászott a létrán. – Van egy problémám – kezdte a tolvaj n ő. – Ha tehetek érted bármit, Bugybor, azonnal meg is teszem! Te, tudtad, hogy egy rozsdás vasrúd áll ki a fejedből? – Ez a problémám, te idióta! – Aha. Szeretnéd, ha kihúznám? – Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet, Tehol.
– De nem rosszabb annál, hogy bent hagyjuk! – A helyzet nem olyan egyszer ű – mondta Bugybor. – Valami fogja a végét. Korántsem olyan könnyen mozog, mint remélném. – Koncentrálsz rá? Bugybor nem mondott semmit. – Talán elhajlott, vagy valami – tette hozzá sietve Tehol. – Elér egészen a tarkómig. Lehet, hogy van valami horga vagy pereme. – Akkor miért nem lököd meg befelé? – Hogy szilánkosra törjön a fejem hátulja? – Nos, csak egyetlen más lehet őségre tudok gondolni, Bugybor, és ez az, hogy kicsivel kijjebb húzzuk, lef űrészeljük, és a maradékot visszalökjük, igaz, a lyuk megmarad, de hordhatnál bandanát vagy más kend őt, legalább addig, míg el nem jutunk Szeg őhöz. – Nem rossz, de mi van, ha a maradék elkezd zörögni a fejemben? Különben is, a kend ő siralmasan régen kiment a divatból. Elsüllyednék szégyenemben, ha ilyenben látnának. – Lehet, hogy Szeg ő tud majd egy állandóbb megoldást! Például egy gyémánttal díszített dugót, vagy egy odavarrt b őrdarabot… – Egy gyémánttal díszített dugó? Ez tetszik! – Új trend! – Gondolod, hogy Ublalának tetszene? – Biztos, hogyne! Ami pedig a lötyögést illeti, nos, ez bizony probléma. De elég nyilvánvaló, hogy te nem is használod az agyadat. Úgy értem, magát a szürkeállományt, ami a koponyádban van. A lelked egyszer űen csak használja a testedet, igaz? Valószín űleg azért, mert ismeri. Ezt figyelembe véve talán mégis kihúzhatnánk… – Nem. Tetszik a lef űrészelős ötlet. És a gyémántos dugasz. Jól hangzik. Ide tudod hozni Szeg őt? – Most azonnal? – Nos, amint lehet. Nem szeretnék így járkálni az utcán. Mondd meg neki, hogy busásan megfizetek minden kényelmetlenséget. – Megpróbálom… – Mondanom sem kell, pocsékul vagyok. – Hát persze, Bugybor. – És Ublalát akarom! Most azonnal! – Megértelek… – Nem, nem értesz meg. Azt mondtam, most akarom. De ez lehetetlen. Tehát veled kell beérnem. – Velem? Istenkém, de ugye, nem harap? – Ezt csak egy módon tudhatod meg, Tehol Beddikt. Vedd le azt az ostoba ruhát! – Jó, de nehogy kibökd a szememet! – Ne akarj… jó, rendben! Megígérem, hogy hogy nagyon óvatos leszek. – Tudnod kell, Bugybor, hogy általában nem csinálok ilyet az alkalmazottaimmal, f őleg nem a halottakkal… – Nem értem, miért hoztad ezt most fel! Mintha tehetnék róla! – Tudom, tudom, csak valahogy… – Hátborzongató? – Csodaszép vagy, meg minden, Szeg ő legszebb munkája… – Gondolj csak bele, én mit érezhetek, Tehol! Kóbor tudja, te aztán nem vagy egy Ublala! – Hát, köszönöm szépen! – Most pedig vedd le a ruhádat! Biztos vagyok benne, benne, hogy nem fog sokáig tartani. Az utca szinte üres volt, így Morok Nevath gyorsan eljutott a régi palotához. Tudta, hogy a lova valószínűleg sosem fog tökéletesen felépülni ebb ől az utazásból Fels ő Er ődtől a f ővárosba. Bár hallotta, hogy van egy kékrózsai idomár valahol a palotában, sosem találkozott vele. Elhatározta, hogy alkalomadtán levadássza az illet őt. Egy alak lépett elé az úton. Amikor felismerte, megállt. – Turudal Brizad? – Finadd, alig ismertelek meg! – Nem vagy ezzel egyedül, Els ő Kísér ő! Most pedig megyek, hogy jelentést tegyek a Prétornak. – A trónteremben találod. Finadd, hamarosan szükségem lehet rád. Morok elkomorodott.
– Mihez? A férfi elmosolyodott. – A különleges kardforgató képességed fog fog kelleni… – Kit akarnál megöletni, Brizad? Valami idegesít ő férjet vagy egy kellemetlenked ő feleséget? Azt hiszem, egy ilyen kéréssel inkább Gerun Eberikthez kellene fordulnod. – Bár ilyen egyszer ű lenne a helyzet, Finadd! Eredetileg Brys Beddiktet akartam megkeresni, de neki most sok más dolga van… – Nekem is. – Jelen helyzetben a Prétor téged fog kijelölni a királyi család védelmére… – Ez a feladat a Király Bajnokáé. – Igen. Vagyis elég sok szabadid őd lesz az elkövetkez őkben, Finadd. Morok még jobban elkomorodott. – Én a Prétorral akarok tartani, amikor kivonul, kivonul, Els ő Kísér ő. Turudal felsóhajtott. – Már nem bíznak benned, Finadd. Csúfosan elbuktál a királyné és a herceg védelmében. Jobb lett volna, ha meghalsz a Fels ő Er ődnél. – Megsérültem. Elszakadtam az embereimt ől. A csata után sem találtam meg őket… – Tragikus, Finadd, de az ilyen kövek nem zavarják fel a fagyott tó felszínét. Amit én ajánlok, az a nagy visszatérés, a lehet őség, hogy nevedet mégis csupa nagybet űvel jegyezzék a történelemkönyvek. Biztos vagyok benne, Morok Nevath, hogy senkit ől sem fogsz hasonló ajánlatot kapni. A Finadd végigmérte az el őtte álló férfit. Mindig futkosott t őle a hátán a hideg. Túl sikamlós, túl parfümillatú. Túl önelégült. Most jobban, mint valaha. – Nem tudsz nekem semmi olyat ajánlani… – Finadd, azt akarom, hogy ölj meg egy istent! Morok elvigyorodott, és nem szólt semmit. Turudal Brizad mosolyogva folytatta: – A jekkák istenét. S hogy hol találod meg? Hát itt, a városban! Várja, hogy megérkezzenek vad követ ői. – Honnan tudod te mindezt? – Öld meg az istent, Morok Nevath, és a Tiste Edurok elveszítik a szövetségeseiket. – Még majd beszélünk err ől – felelte a Finadd. – De most mennem kell. – Hát persze. Egyébként fogadd részvétem. Tudom, hogy semmi többet nem tehettél volna Janall királynéért… – Ne koptasd a szád feleslegesen, Els ő Kísér ő! – Morok megmarkolta a szárat, s elindult lovával, méghozzá olyan gyorsan, hogy Turudal Brizad alig tudott kitérni el őle. Poloska a torony ajtaja el őtt találta meg a kuporgó Kannát. A kislány reszketett, felhúzott térdét szorosan átkulcsolta. – Gyermekem! – Menj el! – jött a válasz fojtott hangon. Leguggolt mellé. mellé. – Nagyon rossz? – Éhes vagyok. Fáj a hasam. A csípéseim viszketnek. – Tehát életben vagy. – Látta, hogy a kislány bólint. – És szívesebben lennél halott. – Újabb biccentés. – Szereznünk kell neked pár új ruhát. Némi ételt és vizet. Menedéket is keresnünk kell. Nem maradhatsz itt tovább. – De maradnom kell! Szüksége van rám! Poloska felállt. – Azt hiszem, kisétálok az udvarba. – Ne! Túl veszélyes! – Nem lesz baj, kislány. Nem kell aggódnod Poloska nagypapa miatt. Aztán visszajövök, és együtt lesétálunk az Alsó Piacra. A kislány ekkor felnézett, s vörösl ő szeme sokkal öregebbnek t űnt, mint arca többi része. – Nincs pénzem. – Nekem sincs – felelte Poloska könnyedén. – De elég sokan tartoznak tartoznak nekem! Elindult be az udvarba. A föld forrónak t űnt kopott szandálja alatt. A legtöbb rovar megdöglött, kiszáradt tetemük ott ropogott a talpa alatt. Öreg gyökerek jutottak a felszínre, s lassan szétestek. Foltos csontok is látszottak itt-ott, koponyadarabok, széthasadt csöves csontok, hatalmas kulcscsontok. Összerogyott sírhalmok mindenfelé…
Annyi történelem veszett el a g őzölgő föld alatt! Persze ez nem volt rossz, hiszen nagy része elég kellemetlen volt. Sajnos pár rosszabb fajta rémálom még megmaradt. Pontosabban, a legrosszabbak. És egyikük megesküdött, hogy segít. A többiek ellen. Poloska mindent összevetve nem találta túl rózsásnak a helyzetet. – Idegen jár közöttünk. Megtorpant, elkomorodott. – Ki beszél? – Fivéreim köszöntenek. Én is köszöntelek. Gyere közelebb! Nyújtsd ki a kezed, és segíts minket ki innen! Jutalmad végtelen lesz… – Csakúgy, mint a megbánásom. Nem, attól tartok, nem segíthetek neked, toblaka. toblaka. – Egy lépéssel közelebb jöttél, mint kellett volna, idegen. Elkéstél. Használni fogunk… fogunk… Er ő suhant végig Poloska testén, az uralom után kutatva – majd elt űnt. – Nem. Te nem vagy jó. Ne gyere közelebb! – Sajnálom, hogy emészthetetlennek találtál… – Menj innen! – Te és a fivéreid nagy csatának néztek elébe, ugye, tudjátok? – kérdezte Poloska. – Minket nem lehet legy őzni! – Ó, milyen gyakran hallani ezeket a szavakat! s zavakat! Hány rabtársatoktól hallottátok ezt, míg idáig jutottatok? Mindig van egy ilyen megtéveszt ő pillanat… – Ez nem a te dolgod. – Igazad van, tényleg nem az. De figyelmeztetlek, a gyermeket, Kannát, nem szabad bántani! – Nem tör ődünk vele. – Remek. Ez maradjon is így! – Vigyázz, kit fenyegetsz, idegen! – Ah! Nem érted, ugye? Ha megtámadjátok a gyermeket, feléledhet, aki benne bujkál. És ez megölhet titeket, meg a biztonság kedvéért valószín űleg mindenki mást is a környéken! – Ki bujkál a gyermekben? – Hogy mi a neve? Nem tudom. De Forkruli Támadó. Támadó. – Hazudsz! A szolga vállat vont, megfordult, és visszasétált Kannához. Eljött az ideje, hogy bevásároljanak. Ezgara Diskanar király a trónján ült mozdulatlanul, sápadtan, mint a csiszolatlan márvány, s félig lehunyt szemmel méregette Nifadasz Els ő Eunuchot. Brys úgy érezte, ezt a jelenetet bizony érdemes lenne ecsetvégre kapni egy m űvésznek. Súlyos pillanat, közelg ő vég, melyet sz űrt fény és sötét színek hangsúlyoznak. S itt ez a fagyos pillanat. A Hetedik Lezárás El őestéje, így nevezné a m űvész alkotását, s magában csendes elégedettséget érezne a címben rejl ő többértelműséget érezve. De a teremben nem volt m űvész, nem ült vörös szem ű, kacagó kesely ű az omladozó civilizáció vállán, szárnyát tárogatva. A közönséget Brys, Niszáll Els ő Ágyas, Unnutal Hebaz Prétor és a Királyi Őrség négy tagja adta. A nap elég alacsonyan járt már ahhoz, hogy furcsa fényhatást keltsen a festett üvegablakokon át – eléggé el is csúfított mindent. A leveg ő állott volt, verejték és lámpaolaj szagától b űzlött. – Tehát ez vár a népemre – szólalt meg Ezgara Diskanar király. Az Első Eunuch csak pislogott apró szemével. – Uram, a katonák nem fogadják szívesen az új hódítókat. hódítókat. Harcolni fognak, hogy megvédjenek. megvédjenek. – Ennek eddig kevés jelét láttam, Nifadasz. A Prétor felelt. – Uram, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésükre álló varázser ő miatt nem használhatjuk az edurok ellen a klasszikus harci taktikáinkat. Elkerülhetetlen lépés volt, hogy visszavonuljunk, kerülve az összecsapást… – De most a város falának vetjük a hátunkat, Prétor! – S elég időnk van felkészülni, és ezt is tesszük, mióta az els ő csapat megérkezett Korpás Toronyba. Uram, soha nem vezettünk még ilyen hatalmas hadsereget! Kétezer nagy hajítógép, ezerötszáz kicsi, és háromszáz hármas töltet ű dresh balliszta. Ástunk árkokat, gödröket, csapdákat. A mágusok az egész csatamezőt átszőtték varázslataikkal. Csak a könny űgyalogságunk tízezer f ő ből áll… – Képzetlen ágyútöltelék, Prétor. Borzalmas pazarlása a polgárságnak. polgárságnak. Van egyáltalán fegyverük? – Lándzsák és pajzsok, uram. És b őrpáncélzat. A király hátrad őlt. – Nifadasz! Még mindig nincs hír a feleségemr ől és a fiamról?
– A kémeink nem tértek vissza, uram. – Mit akarhat velük? – Nem tudok felelni erre a kérdésre – ismerte be az Els ő Eunuch, – Ez a Tiste Edur császár… kiszámíthatatlan. Uram, a Prétor magabiztos ugyan, de én úgy vélem, ideje lenne gondoskodni ideiglenes visszavonulásodról. – Hogy mir ől? – El kellene hagynod, Letherast, uram. Talán délkelet felé. Tailisba vagy Békébe… – Nem. – Uram… – Nifadasz, ha elbukom, akkor itt bukom el. Nem hozok pusztulást más városokra, mert jelenlétemmel csakis ezt okozhatok. Ha elbukom, a protektorátusok velem buknak. Békésen, vérveszteség nélkül. Ami engem illet, ha meg kell halnom, itt teszem, ezen a trónon. Vagy inkább – mondta mosolyogva – az Örökös Palotában. Csend lett. Aztán a Prétor lassan Bryshez fordult. A Bajnok közömbösen viszonozta pillantását. A király kinyilvánította akaratát. Ha ezen a trónuson hal meg, akkor ebb ől egyenesen következik, hogy addigra Bajnoka is meghal. Hiszen Ezgara Diskanarhoz csak rajta keresztül juthat bárki. – Uram U ram – szólalt meg Unnutal Hebaz –, hiszem, his zem, hogy a helyzet, amit felvázoltál, nem következik be. A Tiste Edurokat visszaverjük. Megtörnek. – Így legyen! – felelte a király. Ezek a gondolatok nem hoztak semmi újat Brysnek. Azóta gondolt a király védelmében vívandó utolsó csatára, amióta hírt kaptak az els ő vereségekr ől északról. Az Örökös Palotában viszonylag keskeny folyosó vezet a trónhoz. Úgy gondolta, négy legjobb emberével tudja majd tartani egy ideig. De ha nem jön er ősítés, halála elkerülhetetlen lesz. A legkevésbé azonban azt a gondolatot tudta megemészteni, hogy talán varázslat által bukik majd el. Ami ellen nem védekezhet. A Kréda láthatóan egyre mélyebbre süllyedt az őrületben, s ez volt a legfájdalmasabb minden csapás közül. Ha az ellenség eléri a palotát, Kuru Quan hiányában vége mindennek. Brys dicső halálra vágyott, de nem választhatott, és ez fájt neki. Kinyílt mögötte egy ajtó, és amikor megfordult, látta, hogy belép egy őr. – Mi történt? – kérdezte a király. – Gerun Eberikt Finadd, uram! – jelentette be az őr. – Jöjjön be. A férfi belépett, és meghajolt a király el őtt. – Uram, elnézést, amiért kés őn érkezem. Halaszthatatlan ügyeim támadtak házon belül… – Fontosabbak, mint egy királyi audiencia? – Uram, távollétemben betörtek a házamba. – Ezt szomorúan hallom. – Vagyonom igen jelent ős részét elrabolták. – Nagy meggondolatlanság volt részedr ől, Gerun… otthon nem szabad pénzt tartani… – A biztonsági intézkedések… – Úgy tűnik, nem voltak megfelel őek. Van esetleg ötleted, hogy ki lehetett a pimasz tolvaj? Gerun Eberikt tekintete Brysre villant, majd elfordult. – Van, uram. Úgy hiszem, hamarosan visszaszerzem, amit elvettek t őlem. – Remélem, ez nem okoz majd túl nagy felfordulást. felfordulást. – Biztos vagyok a dolgomban, uram. – És mennyiben fogja ez befolyásolni a palotában rád váró feladatkör ellátását? – Semennyiben, uram! Készen állok, hogy századom élére élére álljak! – Remek. Eléggé lefoglalta őket a felkelések leverése. – Szándékomban áll véget vetni azoknak a felkeléseknek, felkeléseknek, uram. Ma estére békesség lesz Letherasban. – Akkor kevés időd maradt, Gerun. Menj csak, de figyelmeztetlek: nem akarok vérfürd őt! – Persze, uram – Gerun Eberikt meghajolt, tisztelgett a Prétornak, és távozott. Az ajtó becsukódott. Ezgara megszólalt. – Brys Beddikt, készíts fel kétszáz embert a tisztogatásra. Éjfél el őtt legalább egy vérfürd ővel számolhatsz… – Azonnal, uram… – Még ne! Miért nézett rád Gerun Eberikt, amikor azt kérdeztem, kérdeztem, tudja-e, ki tört be a házába? – Nem tudom, uram. Magam sem értem. – Remélem, különc fivéred nem süllyedt ilyen mélyre…
– Nem hinném. – Mert Gerun Eberikt bizony kemény ellenfél! Brys biccentett. – Uram! – szólt közbe a Prétor. – Ideje csatlakoznom a seregeimhez. – Menj hát, és Kóbor legyen hozzád kegyes! kegyes! Amikor Unnutal meghajolt, és az ajtó felé indult, Brys is megszólalt. – Uram, én is távoznék. – Menj, Bajnok! Ha utasítottad a katonáidat, gyere vissza! Mostantól a közelemben akarlak akarlak tudni. – Igen, uram. Unnutal Hebaz a folyosón várt rá. – Teholra gyanakszik. – Tudom. – Miért? Brys a fejét rázta. – Jobb lenne, ha figyelmeztetnéd, Brys. – Köszönöm, hogy aggódsz értünk, Prétor. A nő elmosolyodott, de elég szomorkásan. – Beismerem, kedvelem Teholt. – Ezt nem tudtam – felelte Brys. – Szüksége lenne néhány testőrre! – Már van neki, Prétor! A Shavankratok. A nő felvonta a szemöldökét. – A hármas ikrek? – Eltöprengett. – Igen, most, hogy mondod, egy ideje már nem látom őket. Vagyis számítottál Gerun Eberikt támadására, ami azt jelenti, hogy többet tudsz, mint amit a király el őtt bevallottál. – Nem Gerun miatt aggódtam, Prétor. – Ah, értem! Nos, felesleges szólnod a fivéreknek, hogy legyenek a szokásosnál is éberebbek, mert azt hiszem, ez lehetetlen. – Egyetértünk, Prétor. A nő némán tanulmányozta egy ideig, majd ismét megszólalt. – Bár csatlakozhatnál hozzánk a csatamez őn, Brys Beddikt! – Köszönöm, Prétor. Kóbor legyen veletek! – Én jobban örülnék a Krédának – felelte a n ő, majd elszégyellte magát. – Bocsáss meg… tudom, barátok voltatok. – Még mindig azok vagyunk – felelte Brys. Szalutáltak egymásnak, majd Unnutal feszesen koppanó léptekkel távozott. Brys utána bámult. Pár nap múlva talán már már halott lesz…Csakúgy, mint mint én.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az Áruló ott áll az Üres Trón mögött. Ezért üres. A Lapok Olvasása Parudu Erridikt Kréda
A MENEKÜLŐK ÁRADATA miatt lekényszerültek a f őútról, de Szerén Pedak elég jól ismerte a vidéken áthaladó régi ösvényeket, a pásztorok útjait, a k ő bányákhoz vezető utakat, a favágók útjait, és persze a csempészekét is. Éppen egy hatalmasra terjedt k ő bányát kerültek Broustól négy mérföldre északra, amikor a nap lenyugodott a fák között, t őlük jobbra. Az Akvitor a mágus, Korló mellett lovagolt. – Már sokat töprengtem – kezdte – ezen a varázslaton, amit használsz. Sosem hallottam még olyan varázslatról, ami ellopja az áldozatok akaratát, ami a fejükbe nyúl. – Nem lep meg – felelte a férfi. – Itt, ezen az elmaradott területen minden varázslat nyers és ronda. Semmi összetettség, semmi finomság. A ti vidéketeken a legtöbb ajtó zárva van. Csodálkoznék, ha lett volna bármi előrelépés a varázslatok történetében az elmúlt tízezer évben! – Köszönöm a csodás bókokat, hazám nevében is, Korló. Talán elmagyarázhatnál pár dolgot nekem, a szegény tudatlannak. A férfi felsóhajtott. – Hol kezdjem? – Az emberi elme manipulálásával. – Mokra. Ez az Üreg neve. – Oké, rossz ötlet volt. Mi az, hogy üreg? – Nos, még erre sem olyan könny ű választ adni, kislány. Ez a varázslat útja. Az er ők, melyek az életet irányítják, mindig valamilyen jelleg űek. Ami azt jelenti… – Jelleg. Úgy, mint ahogy a Kunyhók is mások? – A Kunyhók. – A férfi a fejét rázta. – Ülni egy szekéren, melynek szögletesek a kerekei, és egymást dicsérni a sima utazás közben, ez a Kunyhók világa, Akvitor. Egy régen elt űnt világban keletkeztek, egy világban, ahol az er ők vadabbak, zavarosabbak voltak. Az Üregek, nos, ezek kerekek, sarkok nélkül. – Nem segítesz valami sokat, Korló. A férfi megvakarta a szakállát. – Átkozott bolhák! Rendben, figyelj! Tehát, különböz ő jellegű varázslatok ösvényei. Jó er ők és rossz er ők. Érted? A rossz er ők széthúznak, a jó er ők összetartanak. Úgy, mint a víz a folyóban… egy irányba tart. Igaz, vannak örvények meg ilyesmi, de alapvet ően minden egy irányba tart. Az örvényekr ől majd kés ő bb ejtek szót. Tehát az Üregek ilyen folyók, csak nem láthatod őket. Az áramlat láthatatlan, csak a hatása észlelhet ő. Figyelj csak meg egy tömeget egy téren, a sok akarat hogyan olvad eggyé! A felkelések, a lázongások, a nyilvános kivégzések vagy a csaták… ezek mind a Mokra hatását tükrözik. De a mágus, aki utat talál a Mokra Üregébe, nos, ez a mágus mélyebbre nyúlhat, bele a vízbe. Sőt, egy mágus akár fejest is ugorhat és úszhat is ebben a folyóban. Aztán keres egy kis örvényt, belelép, és kint van a folyóból, de valahol máshol, mint mint ahol beleugrott. – Tehát amikor ösvényr ől beszélsz, akkor valós útról beszélsz? – Csak ha úgy dönt az ember, hogy így fogja használni. A Mokra M okra nem is igazán jó példa… az örvényei többnyire sehová sem vezetnek. Mert ez az elme varázslata, és az elme sokkal korlátozottabb, mint hisszük. Vegyük inkább Meanast… ez egy másik ösvény. A jellege, hogy árnyakra és illúziókra épül… gyermeke Thyrnek, a Fény Üregének. Önállóak, de van közöttük kapcsolat. Ha megnyitod a Meanast, utazhatsz az árnyak között. Láthatatlanul és sebesen, mint a gondolat. És az illúziók, nos ez mutatja a rokonságot a Mokrával, mert tulajdonképpen az elme, az érzékelés megviccelésér ől van szó, a fény, a sötétség és az árnyak ügyes alakításáról. – A Tiste Edurok ezt a Meanast használják? – kérdezte Szerén. – Hm, nem. Nem igazán. Az ő Üregük normál esetben nem átjárható halandók számára. Ez a Kurald Emurlahn. Árny, de inkább Kunyhó, mint Üreg. Egyébként meg a Kurald Emurlahn darabokra tört. A Tiste Edurok csak egy darabját érhetik el, semmi többet. – Rendben. Mokra, Meanas és Thyr. Van még több is?
– Rengeteg, kislány. Rashan, Ruse, Tennes, Csuklyás útja… – Csuklyás. Ezt a kifejezést használjátok, amikor káromkodtok. – Igen, Csuklyás útja a Halál Ürege. Csuklyás maga az isten. Na, ez a másik, amit az Üregekr ől tudni kell. Lehetnek világok, egész, különálló birodalmak. Belépsz, s azon kapod magad, hogy tíz hold jár a fejed fölött, s olyan csillagképek ragyognak, melyeket még sosem láttál. Helyek, ahol két nap világít. Vagy helyek telve a halottak szellemével… bár ha belépsz Csuklyás kapuján át az ő birodalmába, sosem térhetsz vissza többé. Szóval a mágusok megkeresik azt az Üreget, ami a leginkább illik hozzájuk, a természetükhöz, ha így tetszik. S elegend ő tanulás és önfegyelem eljuttatja odáig, hogy bele tud nyúlni, használni tudja az erejét. Persze vannak, akik tehetséggel jönnek a világra, nekik nem kell olyan keményen dolgozni. – Tehát, belenyúlsz ebbe a Mokrába, és bejutsz más emberek fejébe. fejébe. – Valahogy úgy, kislány. Kihasználom a hajlamaikat. Zavarossá teszem a vizet, vagy megtöltöm baljós árnyakkal. A többit elvégzi az áldozat teste. – A testük? Ezt hogy érted? – Mondjuk, van két tehenünk, amelyeket le akarunk ölni, az egyiket leöljük gyorsan úgy, hogy szinte fel sem fogja, mi történik vele. A másikat meg megindítjuk lefelé egy lejt őn, eljut egy helyre, melynek halálbűze van, és mindenfelé más haldokló állatok sikoltoznak körülötte. Míg végül is, akármennyire is buta, a tehén rá fog jönni, hogy mi vár rá. És rettegni kezd. Aztán megölöd. Ha vágsz egy szelet húst mindegyikből, mit gondolsz, egyforma lesz az ízük? – Fogalmam sincs. – Nem lesz. Mert a retteg ő tehén vére megtelik keser ű folyadékokkal. Ezt teszi a félelem. Keser ű, mérges folyadékok. Nem is egészséges megenni az ilyen húst. Tehát becsapom az elmét, alaptalanul retteg, nem létező veszélyekre reagál. A vér ett ől megzavarodik, és ennek zavarosságától a rettegés csak fokozódik, valósabbá válik. – Tehát a második tehén csak álmodja a mészárszéket maga körül, körül, valójában margarétás mez őn sétál. – Pontosan. Szerén csak bámulta az el őttük lovagoló Börtönvas hátát, és hallgatott. – Rendben – mondta Korló kis id ő múlva. – Most már elmondhatnád, hogy valójában mit is akarsz megtudni, kislány. Szerén habozott, majd megkérdezte: – Korló, tudsz tenni bármit is az emlékekkel? – Odafordult hozzá. hozzá. – El tudod őket tüntetni? Börtönvas hátrafordult a nyeregben, végigmérte Szerént, majd visszafordult. – Hm – dörmögte Korló –, biztos, hogy ezt akarnád? – Tehát képes vagy rá? – Képes vagyok rá, hogy vakká és érzéketlenné tegyelek irántuk, de az emberi természet folyamatos félelmet érez az ilyen furcsa üresség miatt. Mindig ott lennél a felismerés küszöbén, de sosem érnéd el. Nagyon elterelné a gondolataidat, Akvitor. Különben is, a test emlékezik. Reagálnál dolgokra, melyeket látsz, ízlelsz vagy tapintasz, s nem értenéd saját reakcióidat. Szétrágna a feszültség. Az egész személyiséged nagyon megváltozna. – Megtetted ezt már korábban is, ugye? A mágus bólintott, aztán habozva folytatta. – De van egy másik lehet őség is, kislány. – Igen? – Nem az emlékek fájnak, Akvitor. Az okozza a fájdalmat, ahogy reagálsz rájuk. Tehát te harcolsz önmagaddal. Nem tudom ennél jobban megmagyarázni… – Nem is kell, értelek. – Nos, gondoskodhatok róla, hogy, hogy, khm, másként érezz az emlékekkel kapcsolatban. – Ezt hogy érted? – Véget vetnék a csatának, Akvitor. – Mit éreznék, Korló? – Tehetek róla, hogy kisírd magad. Teljesen, Szerén. – A szemébe nézett. – És amikor annak vége, jobban jobban éreznéd magad. Nem sokkal jobban, de jobban. Átszakadna a gát, de csak egyszer, ezt megígérhetem. Persze figyelmeztetnem kell arra is, hogy ennek is megvan a maga veszélye. A sírás lehet olyan veszedelmes, mint maga az er őszak. De nem eshetsz abba a csapdába, hogy újra és újra végigjárd. Mert tudod, a gyász könnyedén függ ővé tesz! Fixálódik, s rombol, mint minden más. Ha egyre csak ismétli az ember a gyász lépcsőit, azok lassan elkopnak, értelmüket vesztik. Rombolnak, becsapnak. Sosem jut túl rajta az ember.
– Ez elég bonyolultan hangzik, Korló. – Az is. Egyetlen lövéssel véget vetünk a háborúnak, s utána az emlékek láttán nem érzel semmit. Vagy talán csak egy kis bánatot, olyat, amilyet minden hibádra visszagondolva érezhetsz. Bánat maradna, de önmagadat nem hibáztatnád, és az igazi ellenség az. Nem? Az, hogy a lelked mélyén valahogy úgy érzed: megérdemelted. A nő bólintott, megszólalni nem mert. – És büntetni akarod magad. Újabb biccentés. Korló felemelte a hangját. – Fölesküdött, talán… – Igen! – Felemelte keszty űs kezét. A csapat megállt. Korló lesegítette a lováról. Ránézett a férfira. – Már el is kezdted, ugye? – Nem, kislány. Te kezdted el. Emlékszel, mit mondtam a tehetségr ől? Benned aztán van b őven! – Sosem sírok – mondta Szerén, miközben a férfi férfi vezetésével letért az ösvényr ől, s a fák közé lépett. – Persze, hogy nem! – felelte a mágus. – Ott az Üreg a fejedben, és életed nagy részét azzal töltötted, hogy azt manipuláltad, mint egy Legf ő bb Mágus. Bármit megtettél, hogy tovább tudj menni, menni, igaz? Szerén megfordult, hátranézett. Börtönvas ott állt az erd ő szélén, és nézett utánuk. – Semmi baj, csak aggódik érted, kislány. Nem lesz ott, amikor te… – De – felelte a n ő. – Velünk jön. – Akvitor? – Korló, ha elkezdem ütni a mellkasodat, el őfordulhat, hogy eltöröm egy-két bordádat. Ő er ősebb. A mágus szeme elkerekedett, majd elmosolyodott. – Fölesküdött! Gyere, ne kukucskálj tovább! Üregek. Jóval kés ő bb ötlött csak fel Szerénben, hogy ezek olyan dolgok, melyeket nehéz leírni, de könnyű megérteni. Természeti er ők, hajlamok és kiszámítható reakciók. Korló magyarázata nyomán felfedezte a rejtett er őket, de végül a benne rejl ő tudás volt az, ami igazán megkönnyítette a felismerést. Az egyszer űsített világképben négy alapelem ismert, és ennyi. Mintha az univerzumot meg lehetne határozni négy, egymással ellentétes er ővel. De Korló többet is említett, s amint elfogadta ezt a gondolatot, mintha kinyílt volna a világ, új, döbbenetesen szép színek robbantak el őtte. Most már hitte, hogy az id ő maga is egy ilyen elem. Az események láncával nyúló létezés, melyben mindent az ok-okozati összefüggések furcsa láncolata fog össze. Az egész olyan, mint egy sz őttes, ismétlődő jelenetekkel, amelyeket, ha kívülr ől szemlélünk, kiderül, hogy egyszerre léteznek. Mind jelen vannak, együttesen, egy id ő ben. Jeleneteket ismételt. Komor felismerés. Egész életében nem tett mást, mint ismételt. Kialakította saját mintáit, kizárta a véletlent, és a kétségbeesést elfogadott reakciójává – vagy az egyetlen elfogadható reakcióvá – tette. A vélt intelligencia – a szinte természetfeletti tudatosság, hogy mennyi szemszögb ől szemlélhető az élet minden egyes történése. Ez csak csapda volt, egész id ő alatt, a varázslat, aminek gyász a neve, s mellyel lelkébe invitálta az önpusztítás démonait, akik újra és újra megjelentek a sz őttesen – különböző jelenetek, ugyanazokkal a vigyorgó arcokkal. A rituálé megindítása félelmetesen egyszer ű volt, mintha csak megrántott volna egyetlen szálat. Ha Korló munkája volt, akkor a férfi hihetetlenül ügyesen dolgozott, mert Szerén úgy érezte, minden csakis az ő er őfeszítése által jött létre. Ott ültek egymással szemben, az ösvényt ől harminc lépésre, egy tisztáson. A férfi arckifejezése nyugodt volt és ellazult, s ami még furcsább, Szerén egyáltalán nem érzett szégyent, amiért elsírta magát el őtte. Börtönvas kezdetben fel-alá járkált, de aztán az els ő könnyek érkeztével a mozgása lelassult, s Szerén hamarosan ott találta magát fél karja ölelésében, arcát a férfi nyakához szorítva. Más körülmények között talán közönségesnek érezte volna az egészet. Lelke kritikusabb oldala biztosan vihogott volna, mintha csak az lehetne őszinte dolog, amit az ember másokat kizárva, magányosan tesz. Mintha az igazi őszinteség a magányhoz tartozna, mert ha szemtanúk vannak, az ember alakít, és az alakítás csakis hamis lehet, hiszen az elvárásoknak megfelel ően alakul… Az elengedés meglep ően rövid folyama után, amikor úgy érezte, tényleg nem maradt már benne semmi, kiürült, megnyugodott, érzelemmentesen, objektíven feltérképezhette, hogy mi maradt. Annak idején úgy döntött, hinni fog Sápadt Burukban, s hitte – mert így volt egyszer ű bb –, hogy nem fogja feladni az életet. Végül is Szerén sem adta fel soha. Nem volt hajlandó megfelel ően értelmezni a felszabadultságát, az utolsó napok során hallott szavai mögött rejl ő szokatlan kötetlenséget. Amikorra a férfi már elhatározta magát. Látta, hogy a háború elkerülhetetlen, és teljes mértékben el akart t őle zárkózni. Kivágta magát ebb ől a
bizonyos szőttesből. De Szerén önámítása mögött varázslat rejlett, gyász és b űntudat, s nem is el őször történt mindez vele… A bukásból született a gondolat, hogy büntetést érdemel. Nem kívánta, hogy er őszakot tegyenek rajta. Egyetlen józan ember sem vágyik ilyesmire. De bizony maga szőtte a rettenet mintázatát… Az ember mindig találhat magában olyat, ami nem tetszik. Így aztán sírt a hibái miatt, sírt a gyengeségei miatt és az emberségessége miatt. Két szemtanú el őtt, akiknek minden kétséget kizáróan megvolt a maguk története, a maguk oka a gyászra. De vége lett. Nem lett volna értelme megismételni ezt a rituálét. A kimerültségt ől álomba szenderült, és amikor felébredt, már hajnalodott. A szakasz letáborozott körülötte a tisztáson, s még mindenki aludt, Börtönvas kivételével, aki a kis t űz előtt ült, és minden igyekezetével azon volt, hogy életre keltse a lángokat. Szerénre id őközben valaki egy takarót borított. A reggeli leveg ő hűvös volt és párás. Szerén felült, a válla köré csavarta a gyapjút, majd csatlakozott a Fölesküdötthöz a t űznél. A férfi fel sem nézett. – Akvitor. Kipihented magad? – Igen, köszönöm. Nem is tudom, hogy bocsánatot kérjek-e… – Miért? Délr ől lovakat hallottam. – Az Brous lesz. Van ott egy kisebb hely őrség. – Brous egy város? – Egy falu, k őromok között. Egykor a tarthenalok szent helye volt, de nem ők építették. – Honnan tudod? – A lépték nem felel meg a tarthenaloknak… – Túl kicsi? – Nem, túl nagy. A férfi felnézett, majd fel is állt. – Azt hiszem, ideje, hogy elkészítsem a reggelit. – Furcsa egy tiszt vagy te, Börtönvas – mondta Szerén mosolyogva. – Minden reggel te f őzöl a katonáidnak. – Mindig én ébredek els őként – felelte a férfi, s közelebb húzott egy élelmiszercsomagot. Figyelte a férfit munka közben, s elt űnődött, hogy vajon hányadszorra csinálja már ugyanezt. Hányadik tisztás, hányadik reggel lehet ez, amikor el ő bb ébred, mint a katonái. Olyan messze mindent ől, ami emlékeztetheti az otthonára. Bizonyos szempontból meg tudta érteni. A Kunyhókban két alakra is emlékeztette, Lépked őre és Vándorra, akik között csak a motiváció volt a különbség. Rádöbbent, hogy a Fölesküdöttet nem nehéz figyelni. Korló, a mágus köhögve mászott ki a takarója alól, és feléjük tántorgott. – Hol van a tea? – Majdnem kész – felelte Börtönvas. – Fáj a fejem – mondta Korló. – Valami készül. – Lovakat hallottam korábban – jegyezte meg neki is a Fölesküdött. – Sikoltottak… – Már jó lesz az a tea! A Fölesküdött egy mer őkanalat merített a folyadékba, és öntött egy adagot a mágus bádogbögréjébe. Szerén látta, hogy a mágus keze remeg. – Lehet, hogy ma szükség lesz a diadémra… – Huh, inkább ne! Próbáljuk elkerülni, ha lehet! – Rendben. – Diadém? – kérdezte Szerén. – Az eszköz, amivel Alkuban ösvényt nyitottatok? nyitottatok? Korló éles pillantást vetett rá, majd bólintott. – De most nem arra kell. Más rituálék is vannak belesz őve. Szám szerint negyven. Most arra lehet szükségünk, amivei felgyorsulhatunk, sebesebben haladhatunk, mint egyébként. De igyekszünk a lehet ő legritkábban használni, mert minden alkalom után remegünk… és ez a remegés az id ő előrehaladtával egyre rosszabb lesz. – Ezért remegsz most is? A férfi lenézett a kezére, miután kortyolt a gyógyteából. – Nem. Az valami más. – Amiatt van, ami éppen Brousban történik? – Gondolom, igen. – Ébreszd fel a többieket, Korló! – mondta mondta Börtönvas. – Akvitor, kikerüljük?
– Nehéz lenne. Innen keletre van egy hegyvonulat. Nem vezet át közöttük ösvénynek nevezhet ő út. Egy vagy akár két napot is veszíthetünk, ha arra megyünk. – Rendben. – Ellátom a lovakat! – ajánlkozott Szerén egy perc múlva. múlva. A Fölesküdött bólintott. – Aztán gyere vissza, és egyél! – Igen, uram. Szerén örömmel nyugtázta, hogy megjegyzését mosoly fogadja – ha csak halovány is, de azért mosoly. Már jócskán a romok között jártak, mire megpillantották a falut. A legtöbb k ő félig a földbe temet ődött, többségük csak púp volt az erdei talajon, öreg, er ős gyökerek kapaszkodtak a k ő be, de nem tudtak bele repedéseket vágni. Az egykor épített köves utak őrült szövevényt alkottak az erd ő ben. Belepte őket az avar, de egyébként ellenálltak a betolakodó növényeknek. Ahogy elértek az erd ő széléhez, láttak pár kupolás épületet elszórtan, s azokon túl a paliszádot, mely felett szürke fátyolként füstfelleg lengedezett. Az ősrégi kupolás épületeknek díszes bejárata volt, boltíves folyosó, háromembernyi magas és ugyanilyen széles. – Csuklyás szakállára! – suttogta Korló. – Ezek mellett még a K'Chain Che'Malle sírok is eltörpülnek… – Nem láttam még olyat… – kezdte Szerén. A mágus közbevágott. – Meglep, mert ezen a vidéken rengeteg maradvány található! Két lábon járó, félig gyík, félig sárkány lények voltak. Rengeteg t űhegyes foggal… Alku piacán láttam is ilyen fogakat egy-két standon. Egykor a K'Chain Che'Mallék uralták ezt az egész kontinenst, kislány. Jóval az emberek megérkezése el őtt. Mindenesetre az ő sírjaik ilyenek, csak valamivel kisebbek. – Aha… Mindig úgy hittük, hogy a tarthenalok építették őket. Soha, semmit sem találtak egyikben sem. – A K'Chain Che'Malléknak esélye sem volt használni őket, hát ezért! A legtöbbjüknek, legalábbis. Elhallgattak, ahogy ellovagoltak az els ő ilyen építmény mellett, és látták, hogy a faluhoz közelebb es ő részen vagy száz katona és falusi gy űlt össze. Úgy t űnt, ásatásokat végeznek egy kisebb, hosszúkás domb oldalában. Egy sírban. A dolmeneket lovakkal vontatták le a tetejér ől, oldalát többtucatnyi ásóval felfegyverkezett munkás támadta egyszerre. – Nem akarok ebben részt venni, uram – mondta mondta Korló. Megálltak. – Mi van odabent? – kérdezte Börtönvas. – Azt hiszem, semmi olyasmi, aminek köze lenne ezekhez a romokhoz. romokhoz. – Nem nagy előny, hogy felszeded nyelvünk összes kétértelm űségét – jegyezte meg Szerén. – Rendben! – nyögte Korló. – Úgy értettem, hogy a hosszúkás sír s ír valami másé. És a lezárása kissé kusza volt. Sok varázszárat kapott. Van egy mágus is a csapatban, Fölesküdött, és nagy igyekezettel bontogatja a zárakat. – Mindet? – Szinte az összeset. Párat meghagyott. Azt hiszem, meg akarja kötni azt, ami odabent van. – Észrevettek minket – mondta Szerén. Egy csapat lovas indult feléjük, egy tiszttel az élen. – Ismered? – kérdezte a Fölesküdött. – Arlidas Tullid Finadd – felelte Szerén. – Ő itt a hely őrség vezető je. Börtönvas oldalra sandított. – És? – Nem valami kedves ember. A Finadd tizenhat katonával érkezett. Megálltak, és Arlidas biccentett Szerénnek. – Akvitor! Tudtam, hogy ismerlek valahonnan. valahonnan. Honnan jössz? – Alku városából. – Hosszú utazás. Gondolom, még azel őtt eljöttetek, hogy elesett volna. Szerén nem mondott neki ellent. A Finadd tekintete végigfutott a Bíborkatonákon, s láthatóan nem tetszett neki a látvány. – Éppen jókor érkeztetek! – mondta. – Verbuválunk. Verbuválunk. – Ezeket a katonákat már besorozták – mondta Szerén. – Én fogadtam fel őket, ők a kíséretem. Letherasba lovagolok, királyi audienciára. Arlidas elkomorodott.
– Semmi értelme, Akvitor! A fickó csak ül ott, és reszket a trónján. A Krédának meg elment az esze. Ezért döntöttem úgy, hogy függetlenséget hirdetünk, és megvédjük magunkat az átkozott szürke b őr űek ellen. Szerén felkacagott, de azonnal meg is bánta. – Függetlenség, Finadd? Falu mint független állam? Te leszel a vezet ő je? Mint mi, császár? – Beléptetek a fennhatóságunk alá, Akvitor, ami annyit tesz, hogy mostantól te és az embereid is engedelmességgel tartoztok nekem. Örömmel látom, hogy fegyveretek már van, mert kevés szabad készlettel rendelkezünk. – Nem sorozol be bennünket – mondta Börtönvas. – És javaslom, hogy ne is er ősködj tovább, Finadd, mert rövid id őn belül jelent ősen megcsappanhat katonáid száma. Arlidas elmosolyodott. – Csak ti hatan meg az Akvitor… – Finadd! – Egy lovas kivált a többiek közül, és a parancsnoka mellé léptetett. Gömböly ű, szőrös, apró szemű fickó volt, az alagutakban csúszkálástól meglehet ősen koszos. – Az ott mágus – mondta, s Korlóra mutatott. – Hát te is az vagy, te átkozott nerek fattyú! – csattant fel a Finadd. – Mondd el neki! – szólalt meg Korló. – Sürget ő a neved, ugye? Mondd meg neki, Sürget ő! A nerek félvér megnyalta az ajkát. – Megöl mindannyiunkat, uram. Egyesével. Még csak meg sem izzad majd. Veled kezdi, Finadd. Kiszívja az agyadat, és beledobja egy üst forró olajba. – Jobb lenne, ha visszamennél abba a sírba, Sürget ő – javasolta Korló. – A démonod próbál kiszabadulni, és lehet, hogy hamarosan sikerül is neki. Oda az esély, hogy magadhoz kösd… A mágus hátrafordult a nyeregben. – Kóbor vigyen el, igaza van! Mennem kell, Finadd! Nem várhatok! – S ezzel megfordította a lovát, és megsarkantyúzta. Arlidas Szerénre, Börtönvasra, majd Korlóra nézett, ebben a sorrendben. Majd szótlanul felmordult, és intett a katonáinak. – Vissza a sírhoz! Gyerünk, a fenébe is! Ellovagoltak. Szerén Korlóhoz fordult. – Elég ijesztőnek állítottad be magad! A mágus elmosolyodott. – Menjünk – szólalt meg Börtönvas – miel őtt még megjön az eszük! – Szeretném megtanulni, hogyan csinálod, Korló! A férfi mosolya kiszélesedett. – Szeretnéd, mi? – Mindig van valami baljós abban, ha porfelleg száll egy távoli út felett, felett, nem gondolod? Trull Szengár a keleti horizontot fürkészte, míg fel nem fedezte az árulkodó foltot. – Nincs miért aggódni, Akác – mondta. – Ez az apám seregének pora. Egy részük elfoglalta Palotást, nem is olyan régen. – Harcoltak – mondta a démon, majd felsóhajtott. – Két társam elesett. – Sajnálom – mondta Trull. Thetil mellett táboroztak, s készültek a gyors, er őltetett meneteléshez Lápfok felé, ahol seregük egyesül a császáréval, miel őtt az edur er ők lecsapnának Letherasra. Tomad serege a Térképészek útján vonul majd, s észak felől közelíti meg a f ővárost. A lether er ők eddig minden találkozáskor megfutamodtak el őlük. De egy csata még mindenképpen várt rájuk. Feltehet őleg Letheras falai el őtt kerül rá sor. Trull saját csapatára nézett. Tucatnyi harcos állta körül Kanarth őrmestert, aki éppen egy gesztikulálással teli, bonyolult szónoklat közepén járt. Trull kapitánya, Ahlrada Ahn a közelben állt, de ő is a beszédet hallgatta. Amióta Trull beszerezte a démontest őrét, a többi harcos tartotta a két lépés távolságot. A szakaszvezet ők annyi ideig is alig tudtak megállni, míg Trull kiosztotta a parancsait. Nyilvánvalóan volt valami rossz abban, hogy kiválasztott egy démont, s tudomásul vette, hogy a lény intelligens, egyéniség. Ez érthető is volt, tekintve, hogyan bántak a Tiste Edurok a démonokkal általában. De Trull tudta, hogy nem csak err ől van szó.
Míg meneteltek lefelé Fels ő Er ődből, Trull Szengár többnyire egyedül találta magát; a többi harcos és a nők is kiközösítették. Hivatalosan nem mondták ugyan ki, de a néma ítélet már megszületett. A törzset éppen ezek tarották össze, a büntetésnek ezek a ki nem mondott módozatai, ahogy a nem megfelel ő viselkedést elutasítják, nyilvánosan elítélik, s ezzel megakadályozzák, hogy más is kedvet kapjon hozzá. Trull ezt pontosan átlátta, s nem is ellenkezett. Ha a démon nem lett volna mellette, sokkal magányosabb, sokkal fájdalmasabb lett volna a folyamat. De Akáccal kapcsolatban is ott volt az igazság, ami bántotta. A démon nem volt szabad, mert ha az lett volna, már nincs mellette. Együttlétük rabságra épült, és Trull ett ől sehogy sem tudott elvonatkoztatni. Fear nem szólt hozzá azóta, hogy elhagyták Fels ő Er ődöt. A parancsokat B'naggán keresztül kapta, aki vagy nem tudott a Trull körül áramló feszültségr ől, vagy egyszer űen nem érdekelte az ügy. A közelben ült két rabjuk, a királyné és a herceg, akiket Trull csapata hozott Fels ő Er őd óta. Egy ökrös szekéren utaztak, a herceg kis sebeit egy lether rabszolga látta el, és a királyné is kapott egy szolgálólányt, aki elkészítette ételeit, és ellátta a körülötte adódó feladatokat. Ez a különleges bánásmód lehet ővé tette, hogy a királyné a természetének megfelel ően gőgös maradjon. A két rab így is csak keveset beszélt fogságba esésük óta. Ahlrada Ahn Trull felé közeledett. Trull szólalt meg els őként. – Min izgatta fel magát Kanarth ennyire? A sötét bőr ű harcos elkomorodott. – Rajtad, Trull Szengár. – Á, azért jöttél, hogy figyelmeztess: a leváltásomat kérik? A harcos ezen a feltételezésen látványosan megsért ődött. – Nem vagyok a szövetségesed – mondta. – Ebben az ügyben semmiképpen. Kanarth el akar menni Fearhez, és kérni, hogy helyetted mást nevezzenek ki fölénk. – Nos, ez megkönnyebbülés lenne mindenkinek mindenkinek – felelte Trull. – Hiszen ezt akarjátok, nem? – Én azt akarom, hogy mondj le, miel miel őtt Kanarth el őáll a kérésével. Trull elfordult. Délen tanyák húzódtak Thetilen túl. Persze nem voltak se dolgozók, se csordák a földeken. Az es őzéseknek köszönhet ően minden szép smaragdzöld színben játszott. – Kékrózsai rabszolga, ugye? Édesanyád. Ezért különültél különültél el annyira t őlünk, többiekt ől… – Nem szégyellek semmit, Trull Szengár. Ha bántani akarsz… Trull tekintete találkozott Ahlrada kemény pillantásával. – Nem, éppen ellenkez őleg. Tudom, hogy nem kedvelsz. Sosem kedveltél, azel őtt sem, hogy… megütöttem egy n őt. Furcsamód én viszont mindig csodáltalak. Az er ődet, azt az eltökéltséget, amivel felül akartál emelkedni származásodon… – Felülemelkedni? – nevetett fel Ahlrada hidegen. – Nem szenvedek kisebbségi komplexusban, Trull Szengár. Mielőtt meghalt, anyám sok titkot elárult nekem. A kékrózsabeliek túlél ők egy olyan háborúból, amelynek elvileg nem lehettek volna túlél ői. Úgy hitték, hogy az edurok megöltek mindenkit, tudod? Szükségszer ű volt, hogy ezt higgyék… – Elvesztettem a fonalat, Ahlrada – mondta Trull. – Milyen háborúról beszélsz? – Az Árulásról. Amikor A mikor az edurok és az andiik egymás oldalán harcoltak a K'Chain Che'Mallék ellen. Az Az Árulásról, mely egyáltalán nem úgy történt, ahogy az edur történetek leírják. Nem az edurokat árulták el, hanem az andiikat. Vérszem Szkabandari leszúrta Dúló Szilkászt. Hátba döfte. Minden, amit gyermekkorod óta tanultál err ől, hazugság volt, Trull Szengár. – Mosolya még jegesebbé vált. – És most hazugnak fogsz nevezni, igaz? – A kékrózsaiak Tiste Andiik? – A vér felhígult, de a miénk… Trull ismét elfordult. Kis id ő múlva lassan biccentett. – Nem látom okát, Ahlrada, hogy hazugnak nevezzelek. A te verziódnak valóban több értelme van. Végül is, ha mi lennénk azok, akiket elárultak, akkor mi lennénk az andiik helyzetében… mint megtört, megvert nép… – Nem annyira megtörtek, mint hinnéd – felelte Ahlrada. – Nem gondolod, hogy Kékrózsa Kékrózsa kapitulálna? No de lether protektorátus! Alárendelt nép. – Már várták ezt, Trull. Hiszen az igazságot nem lehet rejtegetni… amint az edurok elfoglalják Kékrózsát, felfedezik, hogy a területen andiik élnek. – Ez valószínű. Egy ideig hallgattak, majd Ahlrada Ahn megszólalt. – Nem személy szerint téged gy űlöllek, Trull Szengár… én minden Tiste Edurt gy űlölök. – Megértelek.
– Igazán? Nézd csak a szellemeket! szelle meket! Az árnyakat, akik az edurokhoz vannak kötve, akiknek harcolni kell ebben a háborúban! Hogy a végs ő megnyugvást lether acél által nyerjék el, melyt ől nem védi őket semmi. Tiste Andiik, azoknak a szellemei, akik még az Áruláskor estek el. A démon, Akác is közbeszólt. – Igaz, Trull Szengár. A szellemek meg vannak kötve, mint a Kenyll'rahok. Ők nem a ti őseitek. – Mindezzel – mondta Trull – én nem kezdhetek kezdhetek semmit. S egy szó nélkül elfordult, s elvonult. Átkelt a táboron, ahol mindenki látványosan kikerülte, utat nyitottak előtte, mintha valami varázslat tüntetne el el őle minden akadályt. Trull nem mondhatta, hogy nem érez megbánást. Szívesen visszapörgette volna az id őt addig a pillanatig, amikor kitört. Úgy gondolta, a nőnek igaza lehetett. El őször a sebesült edurokat kellett meggyógyítani, nem volt id ő a démonokkal tör ődni. Nem lett volna szabad megütnie. Senki sem hallgatta meg az érveit. A cselekedete cs elekedete megbocsáthatatlan volt, és kész. Elindult a parancsnoki sátor felé. Észrevette, hogy a lovasok, akiket korábban az úton látott, megérkeztek. Köztük az anyja, Uruth is. A lova mellett állt. Fear a sátrából kilépve azonnal odasietett. Mire Trull megérkezett, Uruth már nagyban a mondandója közepén járt. –… alig állnak a lábukon. Ha a déli menetelés közben kifogynánk az élelemb ől, hadd legyek én az els ő, aki a lovak levágását javasolja. – Észrevette Trullt, s odafordult hozzá. – Szörny ű hibákat követtél el, fiam. Ennek ellenére az asszonyok túlreagálták a helyzetet ebben a táborban, és ezt nem t űrhetem! Az én feladatom, hogy megbüntesselek, nem másoké. – Visszafordult Fearhez. – A harcosok gyerekek talán? Koszos kézzel kapaszkodnak anyjuk szoknyájába? Fivéred, Trull mutatta gyávaság jeleit a csatamez őn? – Nem – felelte Fear –, bátorságát nem is kérd ő jelezte meg senki… – Neked és harcosaidnak semmi más nem kellene, hogy számítson! Azt hittem, több esze van a legidősebb fiamnak. Az öcséd meg akarta gyógyíttatni egy haldokló bajtársát… – Egy démont! – És a démonok talán nem harcoltak Fels ő Er ődnél? Nem adták sokan az életüket a gy őzelemért? A gyógyítóknak tiszteletben kell tartani a harcosok kéréseit a csata után. Nem ítélkezhetnek, hogy kit érdemes meggyógyítani, és kit nem. Ha ott lettem volna, lehet, hogy én is megütöm őt szívtelenségéért. Minden edur n őnek fel kellene vennie Majen császárn ő rossz szokásait? Nem, ha csak egy kis szavam is van! Fear, te most szépen helyre teszed a harcosaid értékrendjét. Emlékeztetni fogod őket, hogy milyen cselekedeteket hajtott végre Trull, míg elhoztátok a császárnak a kardját. Emlékezteted őket arra is, hogy ő hozta meg a lether fókamészárlás hírét. S ami még fontosabb, Fear… nem fordítasz hátat a fivérednek. Mersz ellenkezni? Fear úgy nézett ki, mint akinek súlyos teher gördül le a válláról. – Nem, anyám – felelte mosolyogva. Trull habozott, majd megszólalt. – Anyám, Fear azért haragszik rám, mert hangot adtam háborúellenes véleményemnek. véleményemnek. Meggondolatlanul hangoztattam, mit gondolok… – A császár iránt i ránt érzett h űség válsága veszedelmes – felelte Uruth. – Fear jogosan volt mérges, és én sem vagyok túl boldog szavaid hallatán. Csak a császárnak van hozzá hatalma, hogy megállítsa ezt a háborút, és ő nem fogja ezt megtenni. Kételyeidre sem én, sem Fear, sem más nem adhat választ, Trull. Érted? Csakis Rhuland, és ő nincs itt. – Értem – felelte Trull. Fivéréhez fordult. – Fivérem, bocsáss meg. Szavaimat meg kellett volna tartanom Rhuland fülének… – Nem fogja érdekelni a véleményed – felelte felelte Fear. – Akkor is… Méregetni kezdték egymást. Uruth felsóhajtott. – Ebből ennyi éppen elég volt. Trull, ez itt a kérdéses démon? Trull Akác felé fordult, aki t őle öt lépésre lemaradva, mögöttük állt. – Igen. Anyja a démonhoz lépett. – Kenryll'rah, még mindig a rokonaitok uralkodnak felettetek odahaza? Bólintás volt a válasz. – A zsarnokok maradnak, úrhölgy, úrhölgy, s a háború folytatódik. – De te nem voltál katona. Akác vállat vont. – Még a Kenryll'rahoknak is szükségük van élelemre, úrhölgy.
– Kevés katonát találtunk a megidézettek között – mondta mondta Uruth. – Vesztésre állunk a háborúban. A Kenryll'rah tornyok közül négy elesett. Korvalahrai hajókat láttak a Chirahd-folyón, messze fent. – Holnap reggel indulnom kell a császárhoz – mondta mondta Uruth. – Vagyis csak ez az esténk maradt. – Mire? – kérdezte Trull. – A beszélgetésre a Kenryll'ah zsarnokkal - felelte az anya, de tekintete még mindig a démont fürkészte. – Talán eljött az ideje, hogy hivatalosan is szövetséget kössünk. – Nem örülnek a lopásaitoknak – mondta mondta Akác. Uruth elfordult. – Te egy paraszt vagy, démon. Csak a világodba vezet ő útra van t őled szükségem, semmi másra. Tartsd meg magadnak a véleményedet! Trull figyelte, ahogy anyja bevonul a parancsnoki sátorba, majd Fearre nézett, s észrevette, hogy fivére őt figyeli. – Azért jöttél, hogy megbeszéljünk valamit? Trull habozott, majd megszólalt. – A harcosok meg fognak téged keresni, hogy új vezet őt kérjenek helyettem. Arra gondoltam, megel őzöm őket, és lemondok. Fear elmosolyodott. – Lemondasz? Azt hiszem, most már tényleg igazi hadsereg vagyunk. Lether divat szerint szabva. Őrmesterek, hadnagyok, kapitányok… – És parancsnokok. – Nem mondhatsz le, Trull. – Rendben van. Számíthatsz rá, hogy Kanarth még ma ma délután eljön audienciára. – Meg is kapja, bár amit mondok, azt nem teszi majd zsebre – Fear közelebb lépett. – Hamarosan csatlakozunk a fivéreinkhez. Tudom, hogy még mindig vannak szavak, melyeket Rhulanddal akarsz megosztani. Légy óvatos, Trull! Semmi sem úgy van, ahogy régen. A népünk megváltozott. – Látom, Fear. – Talán, de érteni nem érted. – És te igen? – kérdezte Trull. Fear vállat vont, és nem felelt. Egy perc múlva visszasétált a parancsnoki sátorhoz. – Anyád – szólalt meg Akác – veszélyes játékba kezd. – Ez a császár játszmája, Akác – felelte Trull. A démonhoz fordult. – A néped néped háborúban áll odahaza? – Én halász vagyok. – Igen, de ha a szükség úgy hozza, a zsarnokaitok besoroznak benneteket. – A Kenryll'ahok régóta uralkodnak, Trull Szengár, s hibáiktól meggyengültek. Nem látják saját romlásukat. Mindig így van ez, ez a vakság a világon mindenhol m űködik. Mindegy, hány bukott birodalomról beszél a történelem, az uralkodók mindig azt hiszik, hogy az ő uralmuk majd örökké tart, s nem ragadja el őket is az összes uralkodót sújtó, végzetes vakság. – A démon apró, nyugodt szeme rezzenéstelenül nézte Trullt. – Én halász vagyok. A zsarnokok és birodalmak felemelkednek, majd elbuknak. A civilizációk virágzanak, majd elbuknak, de halászok mindig lesznek. És földm űvesek, és pásztorok is. Velünk kezd ődik a civilizáció, és amikor elbukik, megint csak mi maradunk az új kezdethez. Furcsa beszéd, gondolta Trull. A parasztok bölcsessége általában nem ilyen veretes beszédekben nyilvánul meg. De hogy igazat mondott, az bizonyos. – Kivéve, Akác, ha minden halász, földm űves és pásztor meghal. – Nem magunkról beszéltem, Trull, hanem a feladatunkról. Kenryll'rah, lether, edur… az egyén persze nem örök élet ű. Csak a feladat. – Kivéve, ha mindenki meghal… – Az élet idővel visszatér. Mindig visszatér. Ha a víz mérgezett, talál magának újat. – Anyám azt mondta, téged használ majd, hogy utat utat nyisson – mondta Trull. – Hogyan teszi ezt? – Fel fog áldozni. A vérem lesz az ösvény. – Nem azért gyógyíttattalak meg, hogy most most meg feláldozzanak, Akác. – Nem tehetsz semmit, Trull Szengár. – Kell hogy legyen kiút! Nem lehetne téged valahogy valahogy felszabadítani? A démon egy percig hallgatott, majd megszólalt. – A véreddel új kötés hozható létre, mely semmissé tesz minden korábbit. Engem hozzád köt, kizárva minden mást. Akkor te parancsolsz nekem. – Mit parancsolhatok? Hogy térj vissza a hazádba?
– Igen. – És azután meg lehetne újra idézni? – Csak teáltalad, Trull Szengár. – Elfogadnál gazdádnak, Akác? – A másik lehetőség a halál. – Korábban azt mondtad, a halál jobb, mint mint a rabszolgaság. – Igen, ha abból kell választani, hogy harcolok harcolok ebben a háborúban, vagy meghalok. meghalok. – De ha hazatérhetsz… – Az mindennél jobb, Trull Szengár. A Tiste Edur kivonta kését. – Mit tegyek? Nem sokkal késő bb Trull belépett a parancsnoki sátorba, Feart és Uruthot a középs középs ő szobában találta. – Anyám! Az asszony megfordult, elkomorodott. – Mit tettél? – Elküldtem a démonomat. Egy másikat kell kerítened. Anyja tekintete a bal kezére tévedt, s észrevette a széles, még mindig vérz ő sebet a tenyerén. – Látom. Mondd, fiam, sosem szűnsz meg harcolni ellenem? – Nagy árat fizettem, hogy megmentsem a démon életét. – Miért? – Őt akartad használni, hogy ösvényt teremts az ő világa és a miénk között… – És? – Ahhoz, hogy ezt megtedd, feláldoztad volna… – A démon ezt mondta neked? Hazudott, Trull. S őt, ha megölöm, azzal éppen elszakítom a köteléket közte és a világa között! Becsapott, fiam. De ti ketten most már kötésben vagytok. Visszahívhatod, hogy megfelelően megbüntesd. Trull oldalra hajtotta a fejét, majd elmosolyodott. – Tudod, anyám, azt hiszem, az ő helyében én ugyanezt tettem volna. Nem. Hazaküldtem, és ott is marad. – Lehet, hogy ott is egy háborúba csöppen, csöppen, amiben harcolnia kell… – Nem az én dolgom – felelte Trull. – Nehéz téged megérteni – mondta Uruth. – Bele is fáradok lassan. – Sajnálom – felelte Trull. – Ez a szövetség, amit a démonok zsarnokaival tervezel… Mit szeretne elérni a császár? Mit akar Rhuland felajánlani cserébe? – Tényleg érdekel, fiam? – Igen. Uruth Fearre pillantott, majd felsóhajtott. – A korvalahraik tengerjáró nép. Egy gyors folyón keresztül jutnak a Kenryll'ah területekre, s éppen úton van oda egy flotta, mely a teljes korvalahrai népet viszi. Rhuland ereje olyan nagy, hogy ezt a folyót ez id őre képes lenne eltéríteni. A hódító flotta ezzel megsemmisülne. Ha ezt elérnénk, az edur érdekeket szolgálna, hiszen cserébe kaphatnánk még démonokat a háborúnkhoz, méghozzá egy-két Kenryll'ahot is, akik sokkal jártasabbak a harcművészetekben, mint akiket most használunk. – Fearhez fordult. – Szükségem lesz egy másik démonra. – Rendben. – És azután egy kis magányra. Fear bólintott. – Trull, visszatérhetsz a csapatodhoz. Úton visszafelé oda, ahol a harcosai táboroztak, Trull azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Akác öröme, pillanatokkal azel őtt, hogy eltűnt volna, olyan volt, mint egy boldog kisgyermeké – de a démon esze csavaros volt. Tudnia kellett, hogy veszélyes dolgot tett – ha kiderül, hogy becsapta Trullt, akkor lehet, hogy visszahozzák, és megbüntetik. Ő viszont valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy ez nem valószín ű. A gyengeségem A gyengeségem olyan nyilvánvaló, hogy hogy még egy démonnak is szemet szúr. Végül is, ő nem volt igazi harcos. Nem követte a parancsokat, nem volt képes kizárni minden gondolatot a fejéből az ügy szolgálatában. Nem volt jó vezet ő sem, nem menetelt céltudatosan, hogy fáklyaként vonzzon maga után mindenkit. S ami még rosszabb, gyanakodott Rhuland átalakulása láttán. Fear fiatalon sem volt olyan arrogáns, mint Rhuland, nem pózolt, nem dölyfösködött – mindez illett persze valakihez, aki harcosokat vezet, csak nem
ahhoz a módhoz, ahogyan Fear vezette saját harcosait. Rhuland nagyhangú volt, Fear pedig csendes, de eltökélt. Trull nem volt benne biztos, hogy Rhuland alapvet ő tulajdonságai változhattak. Nem tartozom ide. A felismerés megdöbbentette, léptei lelassultak. Körülnézett, hirtelen elveszettnek érezte magát. Itt, népe körében. A Tiste Edurok megváltoztak. megváltoztak. De én nem. Gabonástól, az egykori Kiáltozó Erd ő ből irtással létrejött területt ől délre helyezkedett el Ostromhely kiégett városa. Innen lassan haladtak tovább a Kilátó úton, a Kilátó-dombság felé. Három napba telt átkelni a régi dombokon – a vonulatokat nagyjából csak kecskék lakták –, míg eljutottak a Mohos-útra. Innen a Mohos-folyó partja mentén északkelet felé mentek, Bordás er ődjéhez. A visszavonuló lether hadseregek kifosztották a vidéket, nem hagytak semmit a császár seregének. A katonai élelmiszerraktárak, melyeket Hull ismert, mind ki voltak ürítve. Ha nincsenek a szellemek, a Tiste Edur hadsereg ellátmányozása lehetetlenség lett volna, az invázió akkor megfeneklik. Rhuland ezt elfogadhatatlannak tartotta. Az ellenség visszavonult. Tartották az ütemet. Udinász emlékezett, hogy evett már füstölt angolnát, ami a Mohos-folyóból származott – akkor történt, amikor a kereskedőhajó Áztatónál horgonyzott. Nagyon finom volt, csak hozzá kellett szokni a sz őrös bőrhöz, amit rágni kellett, de nem volt szabad lenyelni. Azóta egy másik rabszolgától hallotta, hogy az angolnákat az Áztató-tóba telepítették eredetileg, s így létrejött egy nagyobb, vadabb alfaj. Aztán kiderült, hogy a Mohos-folyóból kifogott példányok csak ifjoncok, s csak kevés érte el a felnőttkort, a folyóban tanyázó borotvaéles fogú ragadozó halnak köszönhet ően. Az Áztató-tóban viszont ez a ragadozó hal nem volt honos. Az áztatói ifjonc úszók elkezdtek eltünedezni, s csak sokára jöttek rá, hogy a feln őtt angolnák a felel ősek. Ezután a borotvás ragadozó halat telepítették be a tóba, de a viselkedésük teljesen megváltozott, s támadni kezdtek mindenre, ami mozgott. így aztán már a feln őtt úszók is elkezdtek eltünedezni. A rabszolga, aki a történetet elmesélte, felnevetett. – Tehát végül megmérgezték az egész tavat, és már senki sem úszhat benne! Udinász úgy vélte, ebb ől többféle tanulság is lesz űrhető, már ha valaki értelmét látja, hogy a sorozatos ostobaságból tanulságot vonjon le. Az úton táboroztak, Bordástól egynapnyira, nyugatra. A császár valamiféle láztól szenvedett. Gyógyítók kezelgették, és Udinász utoljára azt hallotta, hogy Rhuland alszik. Késő délután volt, a nap fénye aranyszín űre festette a folyó hullámait. Végigsétált a köves parton, id őnként kavicsokat dobált a vízbe, megzavarva az árnyakat. Egyáltalán nem érezte magát rabszolgának vagy Adósnak. Egy császár mögött menetelt, mindenki látta, mindenki csodálhatta. Csizmás léptek csikordultak a kavicson. Megfordult, s látta, hogy Hull Beddikt mászik le a parti sávra. Nagydarab ember volt, akin valahogy minden dagadó izom túlságosan is i s nagynak t űnt. Szemében láz égett, de nem betegség miatt, mint Rhuland esetében. – Udinász! A rabszolga bevárta a férfit, s gyorsan leküzdötte a szívét elönteni készül ő tiszteletet. Végül is annak az ideje már elmúlt. Nem tudta biztosan, hogy nyomában mi maradhat… – Kerestelek. – Miért? – A császár állapota… Udinász vállat vont. – Mocsári láz, semmi több. – Nem err ől beszélek, rabszolga. – Nem vagyok a rabszolgád, Hull Beddikt. – Elnézést, igazad van. Udinász fogott egy újabb kavicsot. Letörölte az alját, miel őtt a vízbe dobta. Megvárta a csobbanást, csak utána szólalt meg. – Megértem, hogy el akarsz határolódni a hadsereggel vonuló többi lethert ől, de mind szolgák vagyunk valamilyen formában, és a fokozatok jelent ősége már korántsem olyan nagy, mint egykor volt. – Talán igazad van, Udinász, de nem tudom, mire mire akarsz kilyukadni. A rabszolga leporolta a kezét. – Ugyan ki taníthatná jobban a frissen meghódított lethereket, lethereket, mint az edurok eredeti lether rabszolgái? – Tehát új státust vársz magad és társaid számára?
– Talán. Hogyan fognak uralkodni a Tiste Edurok? Sok kérdésre nincs még meg a válasz, válas z, Hull Beddikt. Ha jól sejtem, szeretnél részt venni ebben az újraformálódásban, ha lehet. A férfi savanyúan elmosolyodott. – Úgy tűnik, semmiben sem lesz szerepem, Udinász. – Akkor Kóbor kegyes hozzád – felelte Udinász. – Nem csodálom, hogy így látod a helyzetet. helyzetet. – Hull Beddikt, tiszta idő pazarlás a tervezgetés. Mindaz, amit korábban tettél… a hibák, a helytelen döntések… halottak, csak benned élnek még tovább. Nem jár neked jöv ő beni dicsőség miattuk, nem érnek semmit. – Hát nem tartotta észben a császár a tanácsomat? – Ebben a háborúban? Amikor úgy tetszett neki. De remélem, nem vársz ezekért cserébe semmit. – Udinász megfordult, Hull szemébe nézett. – Ó, tehát mégis… – Kölcsönösség, Udinász. A Tiste Edurok is bizonyára tudják ezt, hiszen saját kultúrájukban olyan nagy a jelentősége! – Nincs kölcsönösség, amikor ki is mutatod, hogy vársz valamit. Bumm, egyb ől eltűnik! Éppen erre céloztam korábban… sokat taníthatnánk a leend ő meghódított lethereknek. – Vérszövetségben vagyok Binadasszal – mondta Hull –, mégis azzal vádolsz, hogy érzéketlen vagyok a Tiste Edurok erkölcse iránt. – Arca igen komor volt. – Ritkán vádolnak ilyesmivel. Szerén Pedakra emlékeztetsz. – Az Akvitorra, aki kísért? Láttam őt, Alkuban. Hull feszült figyelemmel lépett közelebb. – A csata során? Udinász bólintott. – Rossz bőrben volt, de élt. Remek kíséretet talált magának. Biztos vagyok benne, hogy még mindig életben van. – Kíséretet? Kiket? – Nem tudom pontosan. Idegenek voltak. Az egyikük ölte meg Rhulandot és fogadott fivéreit. – Udinász felkapott egy újabb kavicsot. – Nézd csak, Hull Beddikt, aranyfolyó! A naplemente felé folyik! – Eldobta a követ, s az megtörte a tökéletes tükörképet. Egy pillanatra. – Szemtanúja voltál a csatának. – Igen. Bárki volt is az idegen, rémületes volt. – Rémületesebb, mint Rhuland visszatérte? Udinász egy percig nem felelt, aztán közelebb lépett a víz széléhez. A sekély vizet nézte, s meglátta benne az ifjonc angolnákat. – Tudod, mi következik, Hull Beddikt? – Nem. És te? – Áztató-tó. Az következik. – Nem értelek. – Nem számít. Ne is tör ődj vele, Hull Beddikt. Jobb lesz, ha visszatérünk. A császár felébredt. Hull követte a parti úton. – Az ilyen dolgokat – mondta –, mint például, hogy hogy felébredt, honnan tudod? tudod? – Az árnyak megrezdülnek – mondta Udinász. – Rhuland megremegteti a világot. Vagyis – helyesbített – egy kis részét. De egyre nagyobbat. A láza megtört. Gyenge, de észnél van. – Mesélj nekem Tollas Boszorkáról! – kérte Hull, miközben elindultak a hatalmas tábor felé. Udinász elfintorodott. – Miért? – Már nem Majen rabszolgája. Az edur gyógyítók mellé mellé osztották be. A te m űved? – A császár parancsa, Hull Beddikt. – Azt állítod, nem befolyásoltad? Ezt csak kevesen hinnék most el neked. – Kölcsönösség. – És cserébe ugyan mit adhatsz Rhulandnak? Barátságot . – Nem adok neki tanácsot, Hull Beddikt. Nem próbálom befolyásolni. Nem tudok választ adni a kérdésedre. – Vagyis nem akarok! – A lány úgy tesz, mintha szívb ől gyűlölne téged, Udinász. De én ezt nem hiszem el. – Ó, én igen!
– Szerintem lehet, hogy neked adta a szívét, csak maga is harcol ez ellen. Kötné a sok értelmetlen értel metlen szabály és hagyomány. Mennyi az adósságod, Udinász? – Az adósságom? Az apám adóssága. Hétszázhuszonkét félpénz, azzal a nappal, amikor rabszolgasorba kerültem. Hull megállította. – Ennyi? – Egy Beddikt ezt könnyen mondja. A legtöbb lether számára ez elképeszt ően magas összeg. F őleg a részesedés szempontjából. Hull mellé igazodott. – Kié? – Egy kisebb uzsorásé Letherasban. Miért kérdezed? – Mi a neve? – Huldó. – Huldó. – Egypercnyi töprengés után halkan felnevetett. – Mi olyan mulatságos ezen? – Udinász, ez a Huldó a fivérem, Tehol adósa! – Talán egykor az volt. Amennyire én tudom, tudom, Teholnak mostanság semmije sincs… – Hadd meséljek el egy történetet Teholról, a fivéremr ől! Ha jól emlékszem, tízéves lehetett, amikor egy családi adósságot felvásárolt egy különösen kapzsi uzsorás. A terve az volt, hogy megszerzi egy tulajdonunkat, ezért bekérte az adósságot. Nem tudtuk egyben kifizetni, és persze az uzsorás el őre tudta, hogy ez így lesz. Mindenki úgy hitte, hogy e krízis idején Tehol minden napot az iskolában tölt, és hogy amilyen fiatal, nem is tud semmit a családot sújtó válságról. Az igazság csak jóval kés ő bb került napvilágra. Tehol ugyanis szert tett egy adósra az egyik tanára személyében. Semmi komoly, de arra elég volt, hogy az adósságért cserébe az oktató ne beszéljen senkinek Tehol gyakori hiányzásairól. Tehol ugyanis ekkor már egy saját üzletet vezetett, a folyó egyik becsatlakozásánál. Két nerek munkása a szemetet szedte ki a vízb ől. Ez a bizonyos csatornabecsatlakozás egy villanegyedb ől hozta a szennyvizet… hihetetlen, micsoda kincsek voltak a szemét között! Többnyire ékszerek. Gy űr űk, fülbevalók, gyöngyök. Mindenesetre egyik nap megjött a nagy zsákmány egy nyakék formájában, és Tehol meg a két nerek hirtelen nagyon meggazdagodott… – Eladták a nyakláncot? – Nem, a jutalomról van szó! Az üzlet lényege az volt, hogy visszajuttatták az elveszett tárgyakat. Nemsokára az uzsorás, aki minket zsarolt, egy összegben megkapta az adósságunk teljes ellenértékét, aztán azt án hamarosan kibelezték anyagilag, mert neki is benyújtottak egy csomó adósságot kifizetésre… Udinász felmordult. – Gáláns patrónusok. – Nem tudjuk. Sosem derült ki. Tehol sosem magyarázott el semmit. Több mint egy évembe telt ezeket a részleteket összeszedni, A lényeg az, Udinász, hogy Tehol a világ egyik legnagyobb lángelméje. Elszegényedés? Semmi esély. Visszavonulás az üzleti életb ől? Lehetetlen! Mostanra már elég ügyesen tudom követni a fivéreim ügyleteit. Nem Huldó az egyetlen uzsorás, aki az ő kezében van. – Tehát – állapította meg Udinász a császár sátra felé közeledve –, én tulajdonképpen a Beddiktek adósa vagyok? – Csak voltál – felelte Hull. – Biztos vagyok benne, hogy a fivérem egyet fog velem érteni, ha sikerül valaha is beszélnem még vele. Mert az adósságodat eltörlöm, elt örlöm, itt és most. Udinász a férfira nézett, aztán bólintott. – Értem. Kölcsönösség. – Nem várok semmit cserébe, Udinász. – Remek. Tudtam, hogy gyorsan tanulsz. Hull Beddikt megállt a bejárat el őtt. – Élveztem a beszélgetést! – mondta. Udinász habozott, majd elmosolyodott. A császár a trónján ült, a verejték patakokban folyt le az aranyérmék között és felszínükön, nyakáról, mellér ől. Szemében borzalmas t űz égett, s úgy reszketett, mintha rohama lenne. – Udinász! – nyögte. – Mint látod, jobban vagyunk. vagyunk. – A délvidéken furcsa betegségek tenyésznek, uram. – Nem betegek voltunk. Mi… utaztunk.
Ketten voltak csak a sátorban. Hannan Moszang a törzseknél volt, ahol egy régi sérelem széthúzással fenyegetett. Majent a többi asszony közé parancsolták, mert azt mondták, Uruth Szengár hamarosan megérkezik – a k'risnanokon keresztül idézték meg. A sátorban savanyú verejtékszag terjengett. – Hosszú, nehéz utazás lehetett, uram – mondta Udinász. – Kérsz valamit? Inni? Enni? Enni? – Nem. Még nem. Tettünk… valamit. Egy borzalmas dolgot. Hogy szövetséget köthessünk. Amikor lecsapunk a lether hadseregre Letherasnál, majd meglátod, mit nyertünk a mai nappal. Mi… örülünk. Igen, örülünk. – De meg is rémít a saját er őd! A szempár Udinászra villant. – Úgy tűnik, előled nem titkolózhatunk. Igen, megijedtünk. Mi… én… elsüllyesztettem egy világot. Kurald Emurlahn egy darabját, hamarosan ezen haladnak majd át hajóink. Elveszett társainkat keresik. És… bajnokokat. – Arcába mart. – Elsüllyesztettem egy világot! Udinász úgy döntött, ideje elterelni a témát. – Bajnokok? Nem értelek, uram. A császár egy perc alatt összeszedte összesz edte magát, és bólintott. – Becsülend B ecsülendő ellenfelek, Udinász. Nagy tudású harcosok, akik képesek bennünket megölni. Szükségünk van rájuk. – Hogy még nagyobbra n ő jön az er őd. – Igen. Er ősebb leszek. Szükségszer ű. Annyi szükségszer űség van már… Udinász megkockáztatott egy pillantást oldalra, majd megszólalt. – Ez esetben helyes, hogy félelmet érzel, császárom. – Igazán? Magyarázd meg! – A félelem a bölcsességr ől beszél. A felelősség felismerésér ől. – Bölcsesség. Igen, err ől lesz szó, igaz? Erre korábban nem gondoltunk. Félünk, mert egyre bölcsebbek leszünk. Ó, te szegény kölyök! Hogy tehetem ezt veled? – És hogyan csábítod magad mellé ezeket a… bajnokokat? Rhuland megborzongott, majd felemelte a jobb kezében tartott kardot. – Ugyan ki fordítana hátat egy ilyen kihívásnak? Akik igen, azok nem is érdemesek a harcra. Ha vonakodnak, meggy őzöm őket. Ez a világ hatalmas, Udinász, hatalmasabb, mint gondolnád. Vannak más földek, más birodalmak. Er ős népek, törzsek. Egészen távol is keresgélünk majd. Megtaláljuk azokat, akik hasznosak lehetnek nekünk. És aztán egy napon hódítani fogunk. Minden királyságban. Minden földrészen. – Be kell csapnod ezeket a bajnokokat, császárom. Hitesd el velük, hogy ha meg tudnak ölni, azzal győznek. El kell majd hitetned velük, hogy az egód hajt ilyen kihívások felé. Nem tudhatnak semmit a kard hatalmáról, sem arról, hogy milyen kapcsolatban vagy vele. – Igen, Udinász, jól beszélsz! Együtt alakítjuk majd a jöv őt! Nem szenvedsz hiányt semmiben! – Császár, én nem vágyom semmire. Nem kellenek az ígéretek. Ne haragudj, ezzel nem akartalak megbántani. Úgy értettem, hogy nincs szükség ígéretekre. Rhuland sötét szemében hirtelen fajdalom villant, szomorúság, mely Udinászt mélyen megérintette. Nem tehetett mást, mint hogy továbbra is a császára szemébe s zemébe nézett. – Most igyunk egy kis bort, Udinász – mondta gyászos hangon. – Két kelyhet hozz, egyet magadnak, egyet nekem. Inni fogunk, és nem gondolunk semmire. Mondjuk, lényegtelen dolgokról fogunk beszélgetni. Udinász az asztalhoz ment, melyen egy kancsó lether bor állt. – Voltam egyszer Áztatóban – kezdte, miközben töltött két pohár bort. – És ettem füstölt angolnát, a Mohos-folyóból. Akarod, hogy meséljek neked a folyóban tenyész ő angolnákról, császárom? – Odavitte a két kelyhet a trónuson ül ő edurhoz. – Eléggé lényegtelen téma? Udinász némi habozás után biccentett. – Igen, az. – Akkor halljuk! Szerén Pedak és a Bíborkatonák vágtában lovagoltak. Fél mérföldre voltak még Szakadár városától. Egykor fal vette körül, de a helyi épít őmesterek már régen széthordták a fal köveit. A város azóta őrült módon burjánzott szét, felfalva a közeli tanyákat. De Szakadár most alig látszott a három hadseregnek is otthont adó tábor sátrai között.
– Bíbor Boltív – mondta Szerén a távoli lobogókat fürkészve. fürkészve. – Kígyóöv és Szakadár. – Átlovagolhatunk egyenesen? – kérdezte Börtönvas. Szerén oldalra pillantott, majd bólintott. – Igen, azt hiszem. Bocsáss meg, de kicsit megdöbbentem, ennyi az egész. Ha csak ennyi maradt a határ menti seregekb ől… – A terep nem túl jó csatatér – méregette a Fölesküdött. – Meglepne, ha a király itt akarná bevárni az edurokat. Van még a közelben olyan város, ami megfelel ő bb lenne? – Korpás Torony, pár mérföldre északkeletre, a dombok dombok között. – És Szakadár a környék legnagyobb városa? – Letheras után a második – felelte Szerén. – Akkor ez itt egy ideiglenes tábor. Amikor a Tiste Tis te Edurok közelebb húzódnak, ez a három sereg Korpás Toronyba fog vonulni. Feltéve, hogy a vezet ő jüknek van egy csepp esze. Mindenesetre, Akvitor, a többi lether sereg valószín űleg már ott várja őket Korpás Toronyban. Logisztikai szükségszer űség, hogy őket még itt tartják. – Remélem, igazad van. De nem tudom, hogy számít-e ez egyáltalán… – Messze vagyunk a tengert ől, Szerén – mondta Börtönvas. – A démon, akit az edurok magukhoz láncoltak, idáig nem érhet el, és ez valamelyest kiegyenlíti az er őviszonyokat. Szép próbálkozás, Börtönvas. – Még egy nap, és elérünk a Küls ő Toronyhoz, aztán másnap jóval alkonyat el őtt már Letherasban lehetünk. – Nem gyorsítanánk ezt fel valamelyest, Akvitor? Ezek a katonák, akik itt táboroznak, adhatnak pihent lovakat? – Ha nagyon ragaszkodom hozzá, biztosan. – Arra alapozva, hogy a királyhoz tartasz? – Igen. – És fogsz? Úgy értem, beszélni a királlyal? – Nem. A férfi egy ideig nem szólt semmit, Szerén csendben várt. – És Letherasban mit fogsz tenni, ha megérkeztünk? – Azt hiszem, először porolnom kell kicsit. – Tessék? – A házam zárva, nem tudtam üzenni a személyzetnek, hogy készítsék el ő… a két emberb ől egyiknek sem… – Ez nem tűnik túl elővigyázatosnak. Senki sem vigyáz az értékeidre? Szerén elmosolyodott. – Nincs semmim, ami értékes lenne, Börtönvas. A tolvajok nyugodtan jöhetnek mindenért. Bár bevallom, örülnék, ha kiderülne, hogy meghagyták a bútoraimat. Azt hiszem, a szomszédaim azért elég figyelmesek ahhoz, hogy közbelépjenek, ha ilyet látnak. A Fölesküdött egy ideig el őrenézett. – Ott elválunk majd egymástól, Akvitor. Meg kell keresnünk az új munkaadónkat. Feltehet őleg nem sokkal késő bb ki is hajózunk. Még miel ő tt a várost megszállják, és lezárják a kiköt ő t. ő tt ő t. – Gondolom, így lesz. – Lehet még hely a fedélzeten… – Lether vagyok, Börtönvas – Szerén megrázta megrázta a fejét. – Azt hiszem, egy id őre végeztem az utazgatással. – Érthető. Mindenesetre az ajánlat él. – Köszönöm. – Ismét futok… Korló, aki mögöttük lovagolt, el őrekiáltott. – Óvatosan, kislány! A Mokra nagyon veszélyes, ha nem tartod kézben! A Fölesküdött végigmérte Szerént. A n ő vállat vont.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET Egy öregember t űnt elő a gödörb ől, kit sár Alkotott, s őszi szél, mely vadnyúlként nyargal Végig a mez őn, keresztül az id ők nyugalmán, Mely türelmesen várakozik, terpeszkedik Az eltűnt csaták színhelyén, mozdulatlan, s már Sosem mozduló testek felett suhan el, Akik kicsavarva hevernek szanaszét, Elveszett nyelvek, melyeket már senki sem ért, Torz hieroglifák egy sír kapuján. Ő elolvasta, látta a következményeket, Az összefüggéstelen szövegben, elméje Támpillérei összeomlottak, mint a Termeszvárak, minden összed őlt Őrülten táncoló talpai alatt, mert boldogan Kiáltozni kezdett, kikiabálta az igazságot, Melyet felfedezett a jelek között. – Van béke! – Üvöltötte. – Van béke! – és nem is volt Ezek után nehéz onnan, ahol a nyeregben ültem Felemelni nyílpuskámat a lóhús fölé, Célozni és kilőni a nyilat, hozzát űzni az őrültet Utolsó kiáltásához. – Most már – mondtam a hirtelen Nagy csendben – végre tényleg béke van! Nyúzó dala Halász Kel Tath
A SZEMBEN LÉVŐ DOMBOKON, a lápvidék füstölg ő maradványaitól nem messze a Tiste Edurok két hadserege végre megpillantotta egymást. Szellemek suhantak a hamu felett, a fegyverek a magasba emelkedtek, s diadalmas kiáltások harsantak a h űs hajnali leveg ő ben. A találkozó persze még nem jelentett teljes csapategyesülést. A harmadik, legkeletebbi sereg Tomad Szengár és Binadasz vezetésével még mindig dél felé haladt a Térképészek útján, Fehércsúcs irányába. Trull tudta, hogy valahol Korpás Torony környékén találkoznak majd össze, ahol a Lether királyság és a Tiste Edur birodalom sorsa egyetlen, hatalmas csatában d ől majd el. A lándzsájára támaszkodva állt, s nem érzett késztetést, hogy csatlakozzon a mindenfel ől harsogó kiáltozáshoz. Az árterülett ől és a romoktól északra száz vagy még több madár repkedett a leveg ő ben, kiáltásaik el-eljutottak idáig, s a hangok tompasága miatt táncuk lázasnak, szinte s zinte rémálomba ill őnek tűnt. A távolban sorakozó harcosok vonala megnyílt, helyet adott egy lobogónak, mely alatt egy aranytól csillogó alak vonult, kardját magasra tartva. A győzelmi kiáltások ereje megduplázódott. Trull összerezzent a fülsiketít ő zaj hallatán. Tekintetét elfordította Rhulandról, a távoli dombról, s inkább a felé közeled ő Fearre összpontosított. – Trull! B'nagga, te és én… a lovaink már készen állnak. A császárhoz megyünk! megyünk! Bólintott, a Fear szemében izzó vadság láttán nyugtalankodni kezdett. – Vezess, fivérem! A lovaglás Rhuland seregén keresztül furcsa élmény volt. Trull nem nagyon szerette a lovakat, és a hátukra ülni még kevésbé szeretett. Újra és újra kiesett a ritmusból, a kép pedig túl gyorsan változott körülötte. Felégett talajon lovagoltak, a városba vezet ő út mentén leölt állati tetemek sorakoztak. A harcosok üvöltése hullámként lökte őket előre. Félúton járhattak, amikor az egész megfordult – körbevette őket a császár seregének hangorkánja. Lovaik nyugtalankodni kezdtek, alig tudták őket tovább hajtani el őre.
Ahogy felfelé mentek a domboldalon, Trull már sokkal tisztábban látta a fivérét, Rhulandot. Alig ismerte fel, annyira megpúposodott az érmék súlya alatt. A homlokát már nem takarták érmék, b őre olyan szín ű volt, mint a koszos hó, f őleg az alatta ragyogó sötét szempár kontrasztjában. Fogait kimutatta, de arckifejezése inkább fájdalmas grimasznak t űnt, mint bármi másnak. Hannan Moszang állt a császár balján, a rabszolga, Udinász pedig a jobbján. Hull Beddikt B eddikt a máguskirály mögött három lépéssel várakozott. Majen és Uruth nem voltak sehol. Amikor megérkeztek, megállították lovukat, és leszálltak a nyeregb ől. Rabszolgák bukkantak fel, hogy elvezessék a hátasokat. Fear előresietett, s letérdelt a császár elé. A völgyb ől újabb ktáltáshullám harsant. – Fivérem! – mondta Rhuland reszket ő, rekedtes hangon. – Állj fel el őttünk! – A császár közelebb lépett, és érmékkel borított jobbját fivére vállára helyezte. – Sok mindent el kell neked mondanom, de csak kés ő bb. – Ahogy parancsolod, császárom. Rhuland tekintete Trullra vándorolt. –Trull. A szólított letérdelt, és tekintetét a földre szegezte. – Császárom… – Állj fel! Veled is beszédünk van. Az már szentigaz! – Anyánk biztonságban megérkezett? Ingerült pillantás. – Igen. – Úgy t űnt, mondani akar még valamit Trullnak, de meggondolta magát, és inkább B'naggához fordult. – A jekkákkal minden rendben? Széles vigyor. – Igen, császár. – Örülünk. Hannan Moszang beszélni akar veled a csatával kapcsolatos néhány kérdést illet ően. Felállítottunk egy sátrat erre a célra. Hull Beddikt részletes térképeket rajzolt nekünk. B'nagga meghajolt, és a máguskirályhoz lépett. Ketten elvonultak, s Hull Beddikt is követte őket. – Fivéreink! – mondta Rhuland, miközben a kard remegett a baljában. – Gyertek, együnk-igyunk a saját sátrunkban! Udinász, gyere te is! A rabszolga mutatta az utat, a harcosok sorain át. Az edurok utat nyitottak a lethernek, majd a császár és fivérei után a sorok ismét összezárultak. Kis idő múlva elértek a parancsnoki sátorhoz, a húsból, fegyverekb ől és kiáltásokból épült folyosón át. Szellemek álltak őrségben a bejárat mindkét oldalán. Amint a rabszolga és a három fivér belépett, Rhuland megfordult, és fél kézzel megállította Trullt. – Meddig akarsz még nyomást gyakorolni ránk? ránk? Lenézett a kézre, mely a mellkasának nyomódott. – Úgy tűnik, te vagy az, aki nyom… Egy pillanatnyi feszült csend után Rhuland felnevetett. – Szavak a múltból, igaz? Ilyenek voltunk, még régen – egy széles kardmozdulat a történtek el őtt. – Tekintete egy pillanatra Trullon maradt. – Hiányoztál nekünk. – Rámosolyogott Fearre. – Mindketten Mindketten hiányoztatok nekünk! Udinász, hozz bort! – Lether ital – jegyezte meg Fear. – Megszerettem, fivérem. Trull és Fear követték Rhulandot a bels ő szobába, ahol a rabszolga már ki is töltötte három aranyból és ezüstből készült lether kehelybe a sötétpiros italt. Trull úgy érezte, szédül. Rhuland viselkedése sokkolta, s valamiért sajgott a szíve miatta, csak nem tudta, miért. Rhuland megkerülte a terem közepén álló trónt, és egy támlás székre telepedett le a fal mellé, ahol ételekkel megrakott asztal is állt. Két oldalán két hasonló szék volt, s Rhuland ezekre mutatott. – Gyertek, fivéreim, üljetek ide mellénk! Tudjuk, érezzük, hogy úgy t űnt, mintha a testvéri érzelmek helyén csak hamu maradt volna, hiszen alaposan próbára tettek bennünket az események. Trull jól látta Fear döbbenetét, miközben helyet foglaltak a két széken. – Nem futhatunk el az emlékeink el ől – folytatta Rhuland, miközben Udinász meghozta a kelyhét. – A vérségi kapcsolat nem mindig kell hogy égesse szívünket. Vannak id ők, amikor egyszer űen csak… melegít. Fear megköszörülte a torkát. – Te is hiányoztál nekünk… császárunk… – Elég! Hagyjuk a címet, Fear. Rhuland, így nevezett el apánk, ahogy elnevezte minden fiát, sorban, a Szengár ősök után. Túl könnyen elfeledtük ezt.
Udinász egy kelyhet adott Fear kezébe. Ujjai maguktól, automatikusan rácsukódtak. Trull felnézett, amikor a rabszolga felé lépett az utolsó kehellyel. Tekintetük találkozott, s megdöbbent attól, amit a lether szemében látott. Kinyújtotta K inyújtotta a kezét, elfogadta a kelyhet. – Köszönöm, Udinász! – mondta. Rhuland összerezzent. – Ő az enyém! – mondta feszült hangon. Trull szeme elkerekedett. – Hát persze, Rhuland! – Jó. Igen. Fear, beszélnünk kell Majenr ől. Trull lassan hátrad őlt, tekintete a kelyhében remeg ő borra szegez ődött. A rabszolga tekintete üzenetet közvetített. Minden rendben. – Nem láttam még – mondta Fear –, mióta megérkeztünk. – Nem. És anyánkat sem. Majen nincs jól. – Rhuland ideges pillantást vetett Fearre. – Sajnálom, Sajnál om, fivérem. Nem lett volna szabad… ezt tennem. t ennem. És most, tudod… – Egy hajtásra felhörpintette a borát. – Udinász, tölts még! Mondd el neki! Magyarázd meg, Udinász, hogy Fear megértse! A rabszolga ismét megtöltötte a kelyhet, majd hátralépett. – Gyermeket vár – kezdte Fear szemébe nézve. – Már nem kétséges, hogy szíve még mindig a tiéd. Rhuland szerette volna, ha a dolgok másként alakulnak, legalábbis eleinte. De most már nem így érez. Megérti. De a gyermek megváltoztatott mindent. Így sokkal bonyolultabb a helyzet. A kehely, amit Fear a kezében tartott, nem mozdult, de Trull tudta, hogy közel áll a boruláshoz, mert a bénultság elvette az er őt bátyja kezéb ől. – Folytasd! – nyögte Fear. – Nincs rá precedens, szabály s zabály a népetek körében – folytatta Udinász. – Rhuland feloldaná a házasságot, semmissé tenne mindent. De a gyermek miatt minden más. Érted, Fear Szengár? – Az a gyermek örökös lesz. Rhuland harsány nevetéssel vágott közbe. – Nem lesz örökös, Fear. Sosem. Nem érted? A trón az én örökös örökös terhem marad! Teher. A Nővérekre, mit ébresztett fel, Rhuland? Ki ébresztette rá erre? Trull tekintete Udinászra villant, s már a gondolat is meghökkent ő volt. Udinász! Ez a… rabszolga? Udinász bólintott, tekintete még mindig Fearre szegez ődött. – Az a harcos lesz les z az apja, aki felneveli, mindenféle szempontból, csak a nevét tekintve nem. Nem lesz semmiféle átverés. Mindenki tudni fogja az igazat. És ha stigma keletkezik… – Azt az én dolgom lesz eltüntetni – mondta Fear. – Ha úgy döntök, hogy Majen mellé állok, a császár egykori felesége mellé, s felnevelem els őszülött gyermekét, aki nem az enyém. – Így van, ahogy mondod, mondod, Fear Szengár – bólintott Udinász, majd hátralépett. Trull lassan felegyenesedett, s egy gyengéd mozdulattal megigazította a billen ő kelyhet Fear kezében. Fivére rémülten ránézett, majd bólintott. – Rhuland, mit mond anyánk minderr ől? – Majen fehér nektárral büntette magát. Nem könny ű dolog legy őzni egy ilyen… függ őséget. Uruth igyekszik… Fear halkan felnyögött, és lehunyta a szemét. Trull látta, hogy Rhuland kinyújtja a kezét, hogy érintésével vigasztalja testvérét, majd habozva Trullra nézett. Ő bólintott. Igen, most. Egy pillanatnyi kontaktus, mely villámcsapásként érte Feart. Szeme felpattant. – Fivérem! – mondta Rhuland. – Sajnálom! Fear legifjabb öccse arcát tanulmányozta. – Mind sajnáljuk, Rhuland. Annyi minden történt… És mit mondott mondott Uruth a gyermekr ől? Jól van? – Testileg igen, de már ismeri az anyja függ őségét. Ez… nehéz lesz. Tudom, hogy nem ezt érdemled, Fear… – Talán nem, Rhuland, de elfogadom a terhet. Majenért. És érted. Ezután egy ideig senki sem beszélt, csak iszogatták némán a borukat. Trull úgy érezte, visszatért egy kis id őre életének egy része, amelyr ől azt hitte, sosem látja többé. Vagy hogy nem is létezett igazán. Együtt ültek, ők hárman. Csak mint fivérek. Semmi több. Kint leszállt az este. Udinász vacsorát szolgált fel, és még egy kis bort. Kis id ő múlva Trull felállt, és a bor hatására kótyagos fejjel körbesétált a sátor termeiben. Távozását Rhuland és Fear szinte észre sem vették. Egy kis szobában rátalált Udinászra. A rabszolga egy kisszéken ült, és éppen a vacsoráját fogyasztotta. Meglepetten nézett fel Trullra. – Kérlek! – mondta Trull – Folytasd csak a vacsorádat! Igazán megérdemelted. megérdemelted.
– Szeretnél tőlem valamit, Trull Szengár? – Nem. Igen. Mit tettél? A rabszolga oldalra hajtotta a fejét. – Hogy érted? – Vele. Mit tettél vele, Udinász? – Nem sokat, Trull Szengár. – Nem, tényleg tudnom kell a választ. Mi vagy te neki? Udinász letette a tányérját, és kortyolt egy kis bort. – Egy alattvaló, aki nem retteg t őle. Azt hiszem, ennyi. – Csak… ennyi az egész? Várj, már értem, igen. De miért? Te miért nem félsz t őle? Udinász felsóhajtott, és Trull ekkor döbbent csak rá, hogy milyen fáradt is lehet a rabszolga. – Ti, edurok mind csak a kardját látjátok. Vagy az aranyat. Az… er őt. Az iszonyatos, haragos er őt. – Vállat vont. – Én látom, hogy mit vesz el ez az er ő Rhulandtól. Végül is lether vagyok. – Elfintorodott. – Jól ismerem az adósság fogalmát. – Felnézett. – Trull Szengár, a barátja vagyok. Ennyi az egész. Trull percekig csak nézte a rabszolgát. – Ne áruld el soha, Udinász. Soha! A lether tekintete elkalandozott. Ivott még egy kis bort. – Udinász… – Hallottalak – felelte a férfi rekedten. Trull megfordult, hogy távozzon, aztán visszanézett. – Nem szeretnék így távozni. Tehát, Udinász, mindazért, amit érte teszel, fogadd őszinte hálámat! A rabszolga biccentett, de nem nézett fel. A tányérja után nyúlt. Trull visszatért a középs ő terembe, ahová közben megérkezett a máguskirály. Hannan Moszang éppen Rhulandhoz beszélt. –… Hull szerint a folyó fels ő folyásánál található, egy város mellett. Egynapnyira innen. De császárom, muszáj megtenni ezt az utat! Rhuland elfordult, a távoli falat szemlélte. – A seregnek tovább kell haladnia Korpás Toronyhoz. Semmi késlekedés, semmi visszafordulás. Én megyek, meg Fear és Trull. És Hull Beddikt vezet minket. Meg persze Udinász is velünk tart. – Menjen még egy k'risnan – javasolta Hannan Moszang. – És az új démonszövetségeseink, a két Kenryll'ah. – Jó, ők is jöjjenek. Majd Korpás Toronynál csatlakozunk ismét a sereghez. – Mi az? – kérdezte Trull. – Mi történt? – Valamit kiszabadítottak – mondta Hannan Moszang. – És el kell vele bánni. bánni. – Ki szabadította ki, és milyen célból? A máguskirály vállat vont. – Nem tudom, hogy ki a felel ős. De szerintem azért engedték szabadon, hogy ellenünk harcoljon. – Egy démon? – Igen. Csak a jelenlétét érzem, az akaratát. Nem ismerem fel. A város neve. Trull lassan bólintott. – Bár Binadasz is velünk lenne! – mondta. Rhuland felnézett. – Miért? Trull csak mosolygott, és nem mondott semmit. Néhány pillanat múlva Fear is bólintott. Rhuland szintén elmosolyodott. – Igen, jó lenne, ha Binadasz is velünk lenne – mondta. Hannan Moszang értetlenül nézett a három fivérre. – Nem értem. A császár harsányan, s csak kicsit keser űen felkacagott. – Újabb küldetésre indítasz bennünket, Hannan Moszang. A máguskirály láthatóan elsápadt. Ezt látván Rhuland ismét felkacagott, ezúttal szívb ől és vidáman. Fear és Trull is vele tartott, míg a máguskirály csak bámult rájuk értetlenül. Túl sok bort ittak, bizonygatta magának kés ő bb Trull. Csak err ől volt szó. Túl sok bor…
Szerén Pedak és a Bíborkatonák letértek lovukkal az útról, keresztülmentek az árkon, és megálltak egy zöld réten. A város kapuin kimasírozott a Keresked ő Dandár előőrse, s az Akvitor látta Unnutal Hebaz Prétort is elöl, egy kékesfehér hátason, mely idegesen rázta a fejét, s türelmetlenül dobogott. – Ha nem vigyáz – szólalt meg mellette Börtönvas –, ez a bestia bakolni kezd, és a hölgy a fenekén találja magát, az út közepén. – Az lenne csak igazán rossz el ő jel! – jegyezte meg Szerén. Egy perc múlva a Prétor sikeresen lecsillapította a lovát. – Ha jól sejtem, várnunk kell egy keveset – mondta mondta Börtönvas. – A Királyi Dandár és a Keresked ő Dandár a vége. Nem tudom, milyen más er ő lehet még Letherasban. Nem hinném, hogy a délen állomásozó áll omásozó csapatoknak lett volna idejük elérni ide, ami igen nagy balszerencse. – Egypercnyi töprengés után folytatta. – Ha átkelünk ezen a réten, akkor átjutunk a folyóparti útra, és a Halászkapun keresztül is bejuthatunk a városba. Nekem így a város kétharmadán kell átverg ődnöm, hogy hazajussak, de nektek, Fölesküdött, jobb lesz így… a hajó, amire elszeg ődtetek, nem lehet messze onnan a kikötő ben. Börtönvas vállat vont. – Egészen a házad ajtajáig kísérünk, Akvitor. – Semmi szükség rá… – De mi így szándékozunk cselekedni. – Akkor, ha nem bánjátok… – Legyen a Halászkapu. Mutasd az utat, Akvitor! A Királyi Dandár utolsó csapatai megfordultak az Örökös Palota el őtt, és felfelé vonultak a Hetedik Lezárás útján. Ezgara Diskanar király, aki az Els ő Szárny teraszáról nézte végig a katonai felvonulást, s el sem mozdult onnan azóta, hogy hajnalban hivatalosan útnak indította a Prétort, végre megfordult, és bement. A beiktatásig már csak kevés id ő volt hátra, de Brys Beddikt tudta, hogy az ő jelenlétére egy ideig még nem lesz szükség. Négy őr volt vele a teraszon. Egyiküket közelebb hívta. – Keress nekem egy futárt! – Igen, uram. Brys várt, a várost fürkészte. A leveg ő nem csak a magas páratartalom és a forróság miatt volt fojtogató. A hadsereg kivonulását követ ően csak kevés polgár merészkedett ki az utcára. A Korpás Toronynál következő csatáig még napok voltak hátra, de úgy t űnt, a város legtöbb lakója – már aki még a falak között volt – úgy döntött, hogy ha lehet, inkább otthon marad. Megérkezett a küldönc – egy n ő –, akit gyakran alkalmazott, s akiben tudta, hogy megbízhat. – Egy üzenetet kell elvinned a fivéremnek, Teholnak. – A tetőn lesz? – Gyanítom, hogy igen, és az üzenet lényege éppen ez: maradjon is ott. És egy másik üzenet annak az ikernek, aki éppen ott lesz vele. Csak egy név. Gerun Eberikt. Semmi több. – Igen, uram. – Leléphetsz! A n ő gyorsan távozott. Brys a keskeny folyosóhoz ment, amely végighaladt a szárny mentén, a második oszlopsorig. A távolabbi végén egy lépcs ősor levezetett egy kis terembe, a középs ő dómkomplexum egyik helyiségébe. Itt bukkant rá Morok Nevathra, aki egy k ő padon üldögélt. – Brys, már vártalak. – Remélem, nem vársz régen. Mit szeretnél, Finadd? – Hiszel az istenekben? Brys meglepetten hallgatott egy percig, majd így felelt: – Attól tartok, nem látom be, mi a kérdés jelent ősége. Morok Nevath az erszényébe nyúlt, és el ővett belőle egy viharvert kerámialapot, olyat, amilyet a piaci olvasók használnak. – Mikor beszéltél utoljára Turudal Brizaddal? – Az Els ő Kísér ő nincs a palotában… egyikben sem… tegnap óta – felelte Brys. – Nifadasz Els ő Eunuch alapos kutatást rendelt el, s úgy t űnik, Turudal megszökött. Nem teljesen váratlan esemény. Morok odadobta neki a lapot. Brys ösztönösen elkapta, a bal kezével. Lenézett a kerámiára. A megsárgult, repedezett képen alig látszott pár vonás, de a Bajnok így is felismerte. – Ez Kóbor lapja. Mi van vele, Morok? A katona felállt. Brys megállapította, hogy lefogyott, és vagy tíz évet öregedett, mióta csatlakozott a delegációhoz.
– Itt volt. Végig. A szemét itt volt végig az orrunk el őtt. – Mir ől beszélsz? – Kóborról. Az Első Kísér őr ől. Turudal Brizadról. – Ez… nevetséges. – Én valamivel er ősebb szavakat használnék, Bajnok. Brys elfordult az el őtte álló férfitól. – Hogy jutottál erre a különös következtetésre, Finadd? – Minden generációban voltak Turudal Brizadok… Ó, a neve mindig más volt, de ő volt az. Jelenetek szőtteseken, freskókon. Nézz körül a királyi képtárban, Brys Beddikt… minden kint van a folyosón, éppen költöztetik. Itt volt, bárki felfedezhette volna, ha van oka keresni… – És neked mi okod volt, Finadd? Egy fintor. – Megkért, hogy tegyek meg neki valamit. Brys felmordult. – Ő egy isten. – Állítólag . – Miért lenne szüksége éppen a te segítségedre? – Mert azt mondja, túlságosan elfoglalt lesz. Brys visszagondolt az Els ő Kísér ővel folytatott utolsó beszélgetésére. …objektivitásom vége – ezt mondta. Aztán elsétált. – Bevallom, kissé szkeptikus vagyok, Finadd. – Tedd ezt félre egy pillanatra, Brys Beddikt. A tanácsodért jöttem. Feltételezzük a legrosszabbat! – Egy isten segítséget kér tőled? Nos, az ember megfontolja a lehetséges következményeket, hogy mi lesz, ha elfogadja vagy elutasítja a küldetést. – Igen. – Azzal, ha megteszed, jót cselekszel Letherasnak? – Szerinte igen. – Hol van most? – Valahol a városban. Az egyik őröm jelentette, hogy a falról nézte az utolsó menekültcsapatok érkezését. – Akkor szerintem, Morok, úgy kell cselekedned, cselekedned, ahogy mondta. – És ez a feladat legyen fontosabb, mint a király védelme? – Szerintem az isten azt gondolja, hogy ez az én feladatom. feladatom. – Csaknem egyenl ők vagyunk, te meg én, Brys. – Tudom. – Te talán úgy hiszed, hogy kett őnk közül te vagy a jobb. Én másként gondolom. – A döntést nem mi hoztuk, Morok. Morok egy percig csak nézte őt. – Köszönöm a tanácsot – mondta végül. – Habozok ezt mondani, Morok Nevath, de Kóbor legyen veled. – Nem valami vicces! – motyogta a kardforgató, és elfordult, elfordult, majd távozott. Brys bement a központi épületbe. Elért a f őfolyosóhoz, ahol megállt, hogy még egyszer körülnézzen. A falakat lesikálták, a padlóról összetakarították a port. Őrök és funkcionáriusok rohangáltak a folyosón, a beiktatásra készülve. Több furcsa pillantás érte az alakot, aki a folyosó közepén, a középs ő kövön összegömbölyödve szunyókált. Brys felsóhajtott, és a Krédához lépett. – Kréda! Az öregember halkan morgott valamit, és hátat fordított Brysnek. – Kelj fel, Kréda! Kérlek! Kuru Quan felnézett, majd kitapogatta a kövön mellette hever ő dupla lencsét, és az arcához emelte. – Ki szólt? – Brys Beddikt vagyok. – Ah, Finadd! – Kuru Quan megfordult, megfordult, és felnézett rá. – Jól nézel ki! Te nem. – Kréda, a beiktatás hamarosan kezdetét veszi. Ha nem akarod, hogy Ezgara Diskanar király kénytelen legyen kikerülni téged ünnepélyes menetével, fel kell innen kelned! – Nem! – felelte az öreg, és elterült a kövön. – Nem szabad! Ez a helyem! Az enyém. – Ragaszkodsz hozzá, hogy ki kelljen kerülnie menet közben? Kréda, kockáztatod a király haragját…
– Releváns? A legkevésbé sem! – Ujjaival a k ő be vájt. – Ez az enyém. Figyelmeztesd, Finadd. Szólj a királynak! – Mir ől? – Nem mozdíthatnak el. Aki megpróbálja, az hamuvá hamuvá ég! Hamuvá, Brys Beddikt! Brys körülnézett, kisebb közönség gyúlt már köréjük. A Finadd elkomorodott. – Menjetek innen! – Az emberek gyorsan eliszkoltak. Amikor egy percre végre megint kettesben voltak, Brys leguggolt barátja mellé. – Legutóbb festék és ecset is volt nálad. Hová lett? – Festék és ecset? – A szempár megrebbent az üveg mögött, – Elt űnt. Eltűnt. A király már hívat, Finadd. Készen áll, hogy elkezd ődjön a beiktatás. Nifadasz jön… panaszkodni fog, de nem számít. Kis audiencia lesz. Releváns? Ó, igen! Jobb lesz, ha a király nem vesz rólam tudomást. Mondd ezt meg neki, Finadd! Brys felegyenesedett. – Rendben, Kréda. – Remek! Akkor mehetsz! – Ez bűzlik. Trull a beszél ő Kenryll'ah démonra nézett. Magasabb volt, mint az edurok lóháton. Arcvonásai élesebbek voltak, mint Akácé, b őre fekete, mint a bazalt, szájából kitüremked ő agyarai ezüstszín űek, alul-felül. Szőrmegallért viselt, meg bronzveretes, sótól és verejtékt ől foltos mellényt. Nehéz b őrövén szablya lógott. Szürke bőrnadrág volt rajta. A másik démon, aki mellette állt, csak a fegyverét tekintve különbözött t őle, mert ő egy vastag t őrt fogott két kezében. Ez a második démon kimutatta fogait. – Éhes lettem. – Széthasadt csont – felelte a társa. – Vel ő. A szag, amire ezek ketten utaltak, hullab űz volt. Elérkeztek ugyanis a tisztás széléhez, amelyen túl paliszáddal védett városka állt. A területen sírhalmok emelkedtek, és egy hosszúkás domb, melyet nemrég tártak fel. Senki sem volt a környéken. – Fivéreim! – szólalt meg a császár. – Szálljunk le, és fogjunk fegyvert! Trull leugrott a lováról. Megfordult. – K'risnan, érzel valamit? A fiatal arapa mágus arca sápadt volt. Bólintott. – Azt hiszem, a városban van. Már tudja, hogy megérkeztünk. Rhuland két kézzel megragadta a kardját, és mellkasa elé emelte. – Udinász, te itt maradsz a lovakkal. Fear, te a balomra gyere, Trull, te a jobbomra. Démonok, a sor szélére! – Nem ehetnénk elő bb? – Vagy nem pisilhetnénk? Pisilni kell! – Erre indulás előtt kellett volna gondolnod! – fordult hozzá a társa. – Neked meg enned kellett volna! Tudod, van egy csomó fölösleges lovunk! A császár felszisszent. – Csendben legyetek! Egész úton titeket kellett hallgatnunk! Elég volt, volt, különben megöllek benneteket! – Nem lenne bölcs dolog – felelte az egyik démon. – Nemcsak húst érzek, hanem az egyetlen él ő szagát is, és nem kellemes. – Én is érzem – mondta a másik. – És hányingerem van t őle! – Nekem mindig hányingerem támad, ha rád nézek! – Elég! – Elnézést a fivérem miatt – mondta az egyik démon. – Meg az enyém miatt is – mondta a másik. Furcsa zsarnokok. Trull kézbe vette a lándzsáját, és Rhuland jobbjára igazodott. Átkeltek a tisztáson. Amikor a gödörhöz értek, megpillantották a holttesteket. Összetörten hevertek a gödör aljában, mint egy hányavetin végrehajtott tömeges temetés áldozatai. Dolgozók és katonák. Sötéten rothadó hús a napon. Nyüzsg ő legyek. Megkerülték a gödröt, és a város felé indultak. A kaput bedöntötték, a nehéz ajtók összetörtek. A városban valahol egy kutya ugatott. A falon belül az utca tele volt halottakkal. Minden környékbeli ház ajtaja be volt törve. Jobbra egy felborított szekér látszott, a befogott lovak még mindig éltek. Egyikük furcsa, ül ő pozícióban várt fáradtan.
Trull habozott, majd feléjük indult. El ővette a kését. A többiek megálltak, és nézték, hogyan szabadítja ki a lovakat. Egyik állat sem volt elég jó állapotban ahhoz, hogy hanyatt-homlok meneküljön, de lassan, reszketeg lábakkal elindultak kifelé a városból. Trull visszatért a helyére Rhuland mellett. – Jön – mondta az egyik démon. A f őutca távolabbi részén felt űnt egy csapatnyi seregély. Ide-oda cikáztak az épületek között. A madarak fekete fellegként rajzottak az edurok felé, s közöttük egy alak lépkedett. Magas, szellemszer ű volt, haja sárga, hínárszer ű, bőre fehér. B őrruhát viselt, mely már ráncosra rothadt rajta. Végtagjai furcsán festettek. – Nincs fegyvere – mondta Fear. – De ő az! – sziszegte a k'risnan. A seregélyek felemelkedtek, s megpihentek kétoldalt a háztet őkön, ahogy az alak megállt. – Békés – mondta lether nyelven. – Nem igaz? Rhuland szólalt meg. – Én Rhuland császár vagyok, a Tiste Edurok ura. Ki, mi vagy te, idegen! – Forkruli Támadó vagyok. A nevem Nyugalom. Nyugalom. – Démon vagy? A fej oldalra billent. – Az vagyok? – Ez nem a te világod. – Nem? Rhuland félig hátrafordult. – K'risnan, űzd el! – Nem tudom, császár. – Jelenlétetek disszonanciát váltott ki – mondta Nyugalom. A Forkruli Támadó mozdulatait figyelve Trull rádöbbent, hogy több ízület is van a lény lábában, l ábában, kezében, és valami furcsaságot látott a mellkasában is. Mozdulatai furcsán oldottnak t űntek. – Disszonanciát? – kérdezte Rhuland. – Ismét békére vágyom. Fear felelt neki. – Ha békére vágysz, Nyugalom, akkor elég, elég, ha megfordulsz, és elmész. Hagyj minket! – Ha elmegyek innen, máshová érkezem. Nem vonulhatok vonulhatok el a disszonancia el ől, mert az biztosan követni fog. A békét ott kell elérni, ahol éppen vagyunk. Csak akkor lehet béke, ha megsz űnik a disszonancia. – S ezzel a lény tett egy lépést feléjük. – Vigyázz! – sziszegte az egyik démon. Nyugalom előreindult, a seregélyek pedig felröppentek. Trull fegyvere volt a legnagyobb hatótávolságú, de nem próbálta ledöfni a lényt. Az magasra emelte a karját, hogy hárítson, és Trull úgy döntött, a karokat próbálja megsebezni a lándzsa hegyével. De Nyugalom jobb karja kígyóként a lándzsa nyelére tekeredett, villámgyorsan, majd egy feszít ő mozdulat nyomán a feketefa eltört. A hasadás nyomán el őtűnt vérvörös belseje. Trullnak meglep ődni sem maradt ideje, mire a Forkruli bal keze felé lendült. Két ujja érintette Trull homlokát… Már vetődött oldalra, de az érintést ől így is nagyot rándult a nyaka. Ha állva marad, és ellen próbál állni, akkor azonnal kitörik a nyaka. Így csak oldalra zuhant, és alaposan beverte a vállát. Fear alulról támadt, Trull fels ő csapása alatt, s vízszintes csapással próbálta megsebezni a Forkruli Támadó térdét. De a láb kicselezte, a térd befordult a csapás el ől, miközben Nyugalom lehajolt, s bal kezével megragadta a kardot. Kirántotta Fear kezéb ől, s szétmorzsolta a vasat. Trull és Fear elbukott ugyan, mégis elvégezte a feladatát – támadásukkal szabad utat adtak Rhulandnak. A császár foltos kardja villámgyorsan cikázott a leveg ő ben, de hiába minden – Nyugalom valósággal táncolt körülötte, egyszer sem kapott sebet. Nyugalom elhajította Fear meghajtott kardját, és közelebb lépett. Ujjaival lándzsaként hatolt Rhuland mellkasába, keresztül az érméken, be a bordák közé. Megsebezte a szívét, majd kirántotta az ujjait. A császár összerogyott. Nyugalom Fear felé fordult. Aztán hátraugrott, vagy nyolclépésnyit suhant a leveg ő ben, s alig kerülte el a felé hajított, hatalmas t őrt. Az így az utca porába fúródott. Nyugalom tovább hátrált, mert a másik démon is rátámadt, szablyáját veszedelmesen forgatva a levegő ben.
Trull talpra kecmergett. Megfordult, hogy szerezzen egy újabb lándzsát a lován hagyott tegezb ől… …és látta, hogy Udinász rohan felé, a fegyverekkel a karjában. Trull kirántott egyet, majd visszafordult a csatatér felé, s átugrott Rhuland felett. El őtte a Forkruli Támadó éppen kitért egy szablyasuhintás el ől, balra ugorva, karjaival hadonászva, a démon nagyot rúgott az oldalába. Nyugalmat kizökkentette a rúgás, a földre zuhant, és kétszer is átpördült, átpördült, miel őtt felkelt volna. De Trull azt is hallotta, hogy megreccsentek a bordái a rúgástól. A démonok ismét támadásba lendültek, a Forkruli Támadó jobbja fel ől. Egy pillanattal azel őtt, hogy megérkeztek volna, Trull meglendítette a lándzsát. Nyugalom erre nem volt felkészülve. A lándzsa a bal lapockájánál találta el, s meg is perdült a becsapódástól. A démon szablyája így lecsaphatott a jobb combjára, s egészen a csontjáig hatolt. A démon alig bírta kiszabadítani a fegyverét. Trull hátranyúlt, és egy újabb lándzsa került a kezébe. Közelebb lépett. A Forkruli Támadó hátratántorodott, kitépte a lándzsát a vállából, s közben tenyerével védte ki a szablya csapásait. Mindig a lapját lökte el magától. A másik démon a másik oldalról rohant felé, döfésre emelt fegyverrel. A két sebből – melyek Trull szeme láttára lassan hegedni kezdtek – kékes vér csordogált. Nyugalom megint hátrált egy lépést, majd megfordult, és menekülni kezdett. A Kenryll'ahok már készültek, hogy üldöz ő be veszik. – Állj! – kiáltott rájuk Trull. – Hagyjátok! Udinász Rhuland teste fölött állt. Pár lépésnyire ácsorgott a k'risnan, fiatal arca eltorzult a rettegést ől. Csak rázta a fejét, másra nem volt képes. – K'risnan! Vad tekintet szegez ődött Trullra. – Visszadobott! Az er őm… amikor a császár meghalt… visszalökött! A démonok közeledtek. – Hagyjátok ránk! – mondta az els ő, akinek vér csöpögött a kardjáról. – Igen – bólintott a másik. – Sosem láttunk korábban ilyen ilyen Forkruli Támadót, de eldöntöttük. – Nem szeretjük őket – folytatta az els ő. – Kicsit sem. – Megkeressük, és megmondjuk neki! Fear szólalt meg. – Udinász, mennyi id ő… – Tekintete Rhulandra szegez ődött. – Nem sok – felelte a rabszolga. – Megvárjuk? – Azt hiszem, az lesz a legjobb – felelte Udinász. Fear megdörzsölte az arcát, és a kardjához lépett. Felkapta, megvizsgálta, majd elhajította. Trullra nézett. – Eltörte a feketefát – jegyezte meg Trull. Egy fintor. – Láttam. Az a második dobás igazán szép volt, fivérem. De mindketten tudták az igazságot. Ha nem lett volna velük a két démon, meghalnak. Megszólalt az egyik. – Üldözzük? Fear habozott, majd bólintott. – Menjetek! A két Kenryll'ah megfordult, és végigfutott az utcán. – Menet közben ehetnénk is! – Jó ötlet, fivérem! A városban valahol még mindig csaholt a kutya. – Segítenünk kell neki! – kántálta Sandalath Drukorlath. Withal oldalra sandított. A parton álltak, a tenger felé fordulva. A Tiste Edur ifjú a homokban kuporgott. Még mindig sikoltozott. – Nem most van itt el őször – jegyezte meg. – Hogy van a fejed? – kérdezte a n ő. – Még mindig fáj.
A Tiste Edur elhallgatott, majd felkapta a fejét. Felnézett Withalra, valamint a mekroszi kovácsmester mellett álló Tiste Andii n őre. Ismét Withalra nézett. – Withal! A kovács szemöldöke magasra szaladt, bár a mozdulat újabb fájdalmat okozott neki. – Általában nem szokott hozzám beszélni – mondta, majd majd a fiúhoz fordult. – Rhuland! Nem vagyok olyan kegyetlen, hogy azt mondjam: isten hozott! – Ki ez? Ki ez az… áruló? Sandalath felhorkant. – Szánalmas. Ez lenne az isten választott harcosa? Hiba. – Ha az is – mondta Withal –, nem én leszek az, aki ezt közli vele! Rhuland talpra kecmergett. – Megölt. – Igen – felelte Withal. – Bárki volt is az… – Egy Forkruli Támadó. Sandalath megdermedt. – Óvatosabban kellene ellenségeket választanod, Tiste Edur! Rhuland hisztérikusan felnevetett, s közben elindult a partról. – Választani, mi? Nem választhatok én semmit! – Ez csak keveseknek adatik meg, edur. – Mit keres ez itt, Withal? – A Nyomorék Isten úgy gondolta, társaságra lenne szükségem. A három őrült nakton túl. – Szeretők vagytok? – Ne légy nevetséges! – vihogta Sandalath. – Hallottad, igaza van – mondta Withal. Rhuland ellépett mell őlük. – Szükségem van a kardomra – motyogta, motyogta, s a szárazföld belseje felé indult. Megfordultak, s utánanéztek. – A kardja – motyogta Sandalath. – Ez az, amit kovácsoltatott kovácsoltatott veled az isten? Withal bólintott. – De nem én vagyok a hibás. – Kényszerített? – Igen. – Nem a fegyver a gonosz, hanem az, aki aki forgatja. Withal végigmérte. – Nem érdekel, ha betöröd a fejem, meg kell mondanom, mondanom, kezdelek nagyon utálni. – Biztosíthatlak, én is hasonlóképpen érzek irántad. Withal elfordult. – Visszamegyek a kunyhómba. – Hát persze! – vihogta a n ő. – Hogy könyörögj és motyogj az istenedhez. Mintha az felfigyelne a szánalmas nyavalygásodra! – Reménykedem – szólt hátra Withal a válla fölött –, hogy megkönyörül megkönyörül rajtam. – Miért tenné? Nem felelt, és a válaszként el ő bújó mosolyt bölcsen elrejtette. Brys Beddikt a trónustól tíz lépésre állt, s figyelte, ahogy Ezgara Diskanar király besétál a kupolás terembe. A király arca enyhe bosszankodásról árulkodott, hiszen az ünnepélyes menetet kerül őre kényszerítette a folyosón a Kréda reszket ő, földön fekv ő alakja. De ezen már túlestek, és Brys látta, hogy Ezgarának sikerül ismét magára öltenie a kell ően ünnepélyes kifejezést. A trónteremben tisztvisel ők és őrök maréknyi csapata várta. Nifadasz Els ő Eunuch a tróntól jobbra állt, egy vörös párnán őrizve a lether koronát. Niszáll Els ő Ágyas a tróntól balra, az emelvény el őtt térdelt. Gerun Eberikt és Brys hat-hat őrrel volt még jelen a bevonuláson. Ennyi volt az egész. A beiktatásra ezen a napon, a Hetedik Lezárás utolsó napján – vagyis valószín űleg azon, hiszen a pontos dátumban a tudósok sosem tudtak megegyezni – csak ennyi ember lett meghívva. Természetesen az eredeti elképzelés nem ez volt. De azóta több felkelés is történt, s az utolsó meglehet ősen véresre sikeredett. A király nevét a polgárság már csak szitokszavak kíséretében ejtette ki. A meghívottak listáját tehát biztonsági okokból alaposan megcsonkították, és Brys még attól is ideges volt, hogy Gerun Eberikt rajta maradt.
A király közeledett az emelvénye felé, selyemköpönyege elegánsan siklott mögötte a fényes márványpadlón. – Ezen a napon – zengte Nifadasz – a Lether királyság birodalommá birodalommá alakul! Az őrök a királyt üdvözl ő tisztelgő pózba álltak, s így is maradtak, szoborként. Ezgara Diskanar fellépett az emelvényre, és lassan megfordult. Az Els ő Eunuch odalépett mellé, és felemelte a párnát. A király megfogta a koronát, és a fejére tette. – Ettől a naptól – zendült fel ismét Nifadasz – Lether királya császárrá lett! – Megfordult. – Ezgara Diskanar császár! Az őrök leengedték a kezüket. Ennyi volt. Ezgara leült a trónra. Öregnek, törékenynek és elveszettnek t űnt. Az ablaktáblák szorosan zárva voltak. A járdát ben őtte a gaz, a lépcs ős bejárat mindkét oldalán befutotta a falat valami futónövény. A ház mögötti utca fel ől füstszag érz ődött, s a távoli kiáltások arra engedtek következtetni, hogy valamelyik beljebb lév ő negyedben, a tavon túl újabb lázongás tört ki. A Halászkaputól Szerén Pedak és a Bíborkatonák szemét között lépkedtek lovaikkal az utcákon. Fosztogatás nyomai mindenfelé, helyenként hullák, egy halott katonaló, az útjukba kerül ő alakok pedig közeledtükre gyorsan beiszkoltak a sikátorokba. Kiégett épületek, falkákba ver ődött, nekivadult, kóbor kutyák, melyek talán a környez ő, elhagyott falvakból kerültek a városba. Menekült családok itt-ott… úgy tűnt, Letheras városa máris hozzáidomult az ostromállapothoz, napokkal azel őtt, hogy az ellenséges sereg megjelent volna a láthatáron. Szerén döbbenten látta, hogy milyen gyorsan összeomlik a rend, s félt, nem is kicsit. Bár elégedetlen volt népe bizonyos tulajdonságaival, irritálta a sok hiba, mégis hitt benne, hogy a szívük mélyén valahol büszke emberek. De amit maga el őtt látott, az totális, döbbent összeomlás volt. Kapzsiság és kegyetlenség szabadjára engedve, rettegés és pánik, mely brutalitást és közömbös, kegyetlen gyilkolást von maga után… Elhaladtak olyan polgárok mellett is, akik láthatóan sokáig haldokoltak – egyszer űen hagyták őket kivérezni. Az egyik széles utcán, a csatorna közelében nemrég – talán fél napja – egy csapatnyi cs őcselék haladt át. Látszott, hogy a katonák harcoltak ellenük, s visszaszorították őket. A környez ő házakba betörtek, kifosztották. Az utca ragacsos volt a vért ől, s tucatnyi szekér nyoma látszott – ez arra utalt, hogy ide legalább eljutott a városi őrség, hogy eltakarítsa a holttesteket. Börtönvas és katonái nem beszéltek túl sokat menet közben, s most, amikor elértek Szerén házához, lóháton maradtak, kezük a fegyverük markolatán pihent, s figyelmük nem lankadt. Szerén leszállt a nyeregb ől. Egy perc múlva Börtönvas és Korló is követték példáját. – Úgy látszik, ide nem törtek be – állapította meg a mágus. – Mint mondtam – felelte Szerén –, innen igazán nem érdemes érdemes semmit elrabolni. – Nem tetszik ez nekem, Akvitor – motyogta a Fölesküdött. Fölesküdött. Ha a baj kopogtat az ajtón… – Nem N em fog – felelte a n ő. – Ezek a lázongások nem tartanak sokáig. Minél közelebb ér hozzánk az edur sereg, annál nagyobb lesz a csend. – Alku városában sem ez történt… – Igaz, de itt másként lesz. – Nem értem, miért vagy ebben ennyire biztos – ellenkezett tovább tovább Börtönvas a fejét csóválva. – Menj, keresd meg a hajótokat, Börtönvas! – mondta Szerén, majd a többiekhez fordult. – Köszönöm nektek, mindannyiótoknak! Megtiszteltetés, hogy megismerhettelek benneteket, és veletek utazhattam. – Vigyázz magadra, kislány! – mondta Korló. Kezét a mágus vállára helyezte. A szemébe nézett, de nem mondott semmit. A férfi bólintott. – Vigyázz! – Hallottad? – Igen, és itt a fejfájás is, bizonyítékként. – Bocsáss meg! – Ne felejtsd el, Szerén Pedak… a Mokra cseles Üreg! – Megpróbálom nem elfelejteni – felelte a n ő. Börtönvashoz fordult. Amint megtaláltam az új munkaadónkat, visszajövök, úgyhogy nem kell nagyon nekiállni búcsúzkodni – mondta a férfi. – Rendben.
– Egy nap, nem több, és ismét látjuk egymást, Akvitor. Szerén bólintott. A Fölesküdött és mágusa visszalendült a nyeregbe. A csapat ellovagolt. Szerén nézett utánuk egy percig, majd megfordult, és végigment az ösvényen. A bonyolult zár kulcsa a második k ő alatt rejtőzött. Az ajtó nyikorgott, amikor belökte, s bentr ől por zuhant a nyakába. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Sötétség és csend fogadta. Egy ideig nem mozdult, csak állt a folyosó elején. A végében az ajtó nyitva állt, s látta a szobát, melyet bevilágított az udvar fel ől beszűr ődő napfény. Éppen vele szemben, a szoba közepén egy magas támlás szék állt, ruhával leterítve. Egy lépés, majd egy következ ő. Végig a folyosón. A szoba bejárata el őtt egy halott bagoly kiszáradt teteme hevert, mintha csak aludt volna a padlón. Szerén megkerülte, majd ahogy belépett a szobába, érezte, hogy gyenge szell ő fújdogál befelé a törött ablakon – a bagoly valószín űleg itt került be az udvar fel ől a szobába. Letakart, szellemszer ű bútorok álltak mindenfelé, de ő csakis a székre koncentrált. Odalépett hozzá, s anélkül, hogy lehúzta volna a porhuzatot, leült rá. A vászon engedelmesen helyet adott neki. Szerén pislogva körbenézett. Árnyak. Csend. Elmúlás szaga. Egy halott bagoly a küszöbön túl. – Szerén Pedak… birodalma – suttogta. Még soha nem érezte magát ennyire egyedül. Letheras városában, ahol Gerun Eberikt katonái átvágták magukat a királypárti polgárok csapatán, akik éppen úton voltak az Örökös Palotába, hogy üdvözöljék az új birodalom születését, de ehelyett vérüket áldozták egy őrült tombolásának a dics ő napon; ahol több tízezer seregély közeledett a régi toronyhoz, amely egykor Azath volt, de immáron a Halál Kunyhójává alakult; ahol a tet ő biztonságát elhagyva Tehol Beddikt úton volt az árnyas utcákon át Szeg őhöz, Bugybor Elalle miatt; ahol az egykor halott, de már nagyon is él ő gyermek, Kanna a lépcs őn üldögélt, magában énekelgetett és f űszálakat font össze; ahol a nap els ő sugarai a füstön át a háztet őket érték – megszólaltak a harangok. Egy új birodalom születését jelezték. A Hetedik Lezárás végét. De a krónikák tévedtek. A Hetedik Lezárás még nem ért véget. Addig volt még két nap. A régi palota közelében, karba font kézzel, a falnak támaszkodva állt Turudal Brizad, az Els ő Kísér ő, az isten, akit Kóbor néven ismernek, és a mélyen zeng ő harangszó hallatán az égre nézett, a seregélyek fellegére. – Kellemetlen madarak – mondta magában. – Seregélyek… Még két nap. Attól félek, nagyon tragikus tévedés ez. Nagyon tragikus…
HUSZONHARMADIK FEJEZET A medence alatt hatalmas föld alatti barlang tátongott, kérge törékeny és porózus. Ha valaki be tudott volna állni ebbe a barlangba, megtapasztalhatta volna, milyen is a végtelen es ő. Tizenegy folyó táplálta a lápvidéket, mely helyén kés ő bb Letheras megépült, és az eróziós folyamat, melynek végén a medence megsüllyedt, és a folyók meg a mocsár elt űntek, régen véget ért. Vagyis bármilyen kis alapterület ű is az Iszapos nev ű tó, különleges mélysége miatt mégis figyelmet érdemel. A tó olyan, mint egy aprócska kalap az alatta bujkáló hatalmas víztömeg tetején. Nem is kellene csodálkozni hát azon, hogy magába szippantotta Burdos halászcsónakját – az egyetlent, mely valaha a tóra merészkedett – hálóstul, halászostul, mindenestül. Nem meglep ő az sem, hogy amióta többen is szemtanúi voltak az említett gyászos esetnek Burdos csónakjával, senki sem merészkedett a tó vizére. Én viszont azt hiszem, éppen a folyók hirtelen összefolyásáról beszéltem, a mocsár hirtelen feltöltésér ől, mely jócskán az első telepesek érkezése el őtt történt. Drága tudóstársaim, micsoda csodás jelenség lehetett az! Részlet a Letheras földtani története című előadásból, melyet Thula Vöröshomok Királyi Geográfus adott a 19-ik Éves Akadémiai Konferencián (percekkel a Konferenciaterem plafonjának beszakadása el őtt). A történetet lejegyezte az egyetlen túlél ő, Dart Ibal
NEM VOLT SEMMI S EMMI természetes a porfellegben, mely okkersárga szörnyetegként lebegett az észak fel ől érkező és lassan a Korpás Toronnyal szemben elhelyezked ő edur sereg felett. A felh ő szinte mozdulatlan volt, mint egy tajtékos hullám. Két oldalról déli szél fújt, hamut, port vágott a csupasz dombok mögött sorakozó letherek arcába. A Tiste Edurok császára ismét visszatért a halálból, dics őséges módon újjászületett. Minden halál csak egy újabb lépcs őfok volt a megkérd ő jelezhetetlen hatalomhoz vezet ő úton. Udinász már tudta, hogy az újjáéledés bizony nem békés és nem fájdalommentes folyamat. Sikolyokkal kezd ődött, visítással, melyt ől megremegett a leveg ő. Nyers traumával érkezett, mely csaknem elragadta Rhuland józan eszét, mint ahogy elragadta volna bárki másét is hasonló helyzetben. És a rabszolga szívében egy cseppnyi kétely sem maradt afelől, hogy a kard és a képesség tulajdonképpen átok, az isten pedig – ha tényleg isten aki adta –, őrült. Ezúttal Rhuland fivérei is szemtanúi voltak az újjáéledésnek. Udinász nem lep ődött meg az arcukra kiül ő iszonyat láttán, amikor meghallották a császár els ő, szaggatott sikolyát, meglátták a görcsrohamot, mely összerántotta a véres aranyérmékkel borított testet, a hideg, földöntúli fényt, mely megvillant az ismét felnyíló szemhéj mögött… Látta, hogy megdermednek, képtelenek közelebb jönni, képtelenek elmenekülni, s csak állnak, szemtanúiként a hihetetlenül borzalmas csodának. Talán valamivel kés ő bb, amikor elmúlt az iszonyodás is zonyodás – és újra megdobbant a szívük –, volt együttérzés is. Rhuland sírt, s csak a rabszolga karja tartotta a vállát. Fear és Trull figyeltek, a k'risnan mögöttük ült némán a földön, míg a császár vissza nem talált ismét önmagához, a gyermekhez, a fivérhez, a véres kardú, fiatal harcoshoz, aki egykor volt – miel őtt a kard megbabonázta a kezét. Minden ott égett benne, rejtve, de élénken. Visszafelé keveset beszéltek, viszont annál gyorsabban hajtották a lovukat, hiszen Udinász kivételével mindenki számára menekülés volt az út. Nem a Forkruli Támadótól s annak a hideg hullák békéje iránt érzett vonzalma elől menekültek, hanem a Tiste Edurok császárának halálától és újjáéledését ől. Korpás Toronytól öt mérföldre csatlakoztak ismét a hadsereghez, és meghallgatták Hannan Moszang jelentését, miszerint a két hadsereg k'risnanjai kapcsolatba léptek egymással, s mindenki a sorsdönt ő csatamező felé közeledik, ahol a szellemek szerint a letherek már várják őket. Részletek, a készülődés, rend er őltetése a káosz fölé – ezek Udinászt már nem érdekelték. A sereg menetelt, mint valami esztelen csorda, melyben minden állatot az er őszak ösztöne hajt. A hadseregek menetelése a bonyolulttól az egyszer űig tartott. Ez vitte őket előre. Várta őket egy terület, ahol minden kérdést meg lehetett oldani, ahol a por és vér és sikolyok döntöttek mindenr ől. Ez vezérelte titokban a harcosokat, katonákat, királyokat és császárokat. A gy őzelem vagy vereség egyértelm űsége, a játszma, mellyel mindenkit el lehetett csábítani, minden tekintetét ől lehetett ködösíteni. A fókusz a léptéken volt. Számok egyensúlya, er őlatolgatás, a leend ő hullák sorbarakva, akár az érmék az asztalon, az elme elvész az ismétlésben, és semmi, de semmi nem változik, minden a számolótól függ – egészen addig, míg valaki meg nem löki az asztalt.
Udinász irigyelte a harcosoktól és a katonáktól az ő egyszer ű életüket. Számukra nem volt visszatérés a halálból. Egyszer űen beszéltek, és a tagadás nyelvén. Harcoltak az oldalukon lév ő harcosért, és még a haláluknak is oka volt – s Udinász már hitte, hogy a világon nincs ennél nagyobb ajándék. Így kellett volna lennie, de a rabszolga tudta, hogy más várható. Mert az elkövetkez ő csata f ő fegyvere a varázslat lesz. Talán valóban ez a jöv ő. Értelmetlen gyilkolás, számlálhatatlanul sok élet kioltása egyszerre. Kormányok, királyok és császárok akaratának megnyújtása, kiterjesztése. A háború mint két ellentétes akarat egymásnak feszülése, egy verseny, melyben nem számít, milyen magas a tét, csak az, hogy ki pislog el őször – s mindez érzelmekt ől mentesen. Háború, mely nem különbözik a Vámházban zajló unalmas pénzszámlálástól, s mindenki számára érthet ő, megmagyarázható. A Tiste Edurok és szövetségeseik a letherekkel szemben kezdtek sorokba rendez ődni, s közben lassan elhalt a nap fénye – köszönhet ően a sereg fölött terjeng ő porfelhőnek is. Helyenként varázslat villant, megmozdítva a leveg őt – mindkét oldalon kitörni készült a kordában tartott er ő. Udinász eltűnődött, hogy vajon lesz-e valaki, csak egyvalaki, aki túléli ezt a napot. És azok, akik esetleg túlélik, milyen tanulságot vonnak majd le a csatából? A játék néha eldurvul. A lány mellette állt, néma volt és pici. Egyszer ű, festetlen bőrbe burkolózott. Nem mondott semmit, nem magyarázta meg, hogy miért kutatta fel. Nem ismerte gondolatait, nem tudta, mire gondolhat. Ismeretlen volt és tökéletesen kiismerhetetlen. De most hallotta, hogy szaggatottan felsóhajt. Udinász oldalra pillantott. – A zúzódások már csaknem teljesen elt űntek. Tollas Boszorka bólintott. – Meg kellene köszönnöm. – Nem kell. – Jó. – Úgy t űnt, még ő maga is visszahőköl attól, amit mondott, – Nem kellett volna ezt mondanom. Nem tudom, hogy mit gondoljak. – Mir ől? A lány a fejét csóválta. – Mir ől, kérdi ő. Kóborra,Udinász, hiszen Letheras el fog bukni! – Igen, ez valószín ű. Elég régóta nézegetem a felsorakozott er őket, és látok itt-ott mágusokat, de a Kréda nincs itt. – Itt kell hogy legyen. Hogyne lenne? Udinász nem szólt semmit. – Már nem vagy Adós. – Számít ez? – Nem tudom. Ezután hallgattak. A csatatért ől északnyugatra lév ő domb tetején álltak. Látták Korpás Torony falait is a hegybe vájt er őd fölé magasodó fellegvárral. A fal minden sarkán tornyok voltak, s minden toronyban nagy k őhajító állt készenlétben, személyzettel együtt. Minden toronyra jutott egy-egy mágus is, ők felemelt kézzel vártak, s nyilvánvalóan egy rituáléval éppen összekötötték erejüket. Valószín űleg az ő feladatuk a védelemmel lehetett kapcsolatos, hiszen a Királyi Dandár nagy része a tornyok el őtt helyezkedett el. Nyugatra, kicsit távolabb egy domb kijjebb ugrott társai sorából, ennek túloldalán helyezkedett el a királyi sereg nehézgyalogsága, valamint itt voltak a Szakadárok is. Nyugatra a Kígyóöv századai várakoztak, míg a távoli oldalvédet a Bíbor Boltív alkotta. Természetes védelmük a Korpás-dombság nyugati vonulata volt, a csatatér határvonalát dél fel ől pedig a folyó adta. A lether er ők keleti elrendezését már nehezebb volt kivenni. A toronytól keletre volt egy mesterséges tó, ettől északra helyezkedtek el a Keresked ők. Jobbjukon, északkeleti irányban húzódott egy id őszakos folyó vagy csatorna, s úgy t űnt, a lether er ők ezt a száraz árkot is fel akarják használni a védelemhez. Mindenesetre a Tiste Edur sereg nyugati felét Rhuland saját hadereje alkotta. Középen helyezkedett el Fear serege, s keletr ől, egy sor alacsonyabb domb és kiszáradt tómeder mögül már közeledett Tomad és Binadasz Szengár hadserege, Ötöscsúcs városa fel ől. A dombot, melyen Udinász és Tollas állt, árnyak gy űr ű je vette körül, és Udinász tisztán látta, hogy varázslat védelmezi őket. Az egymással szembenéz ő seregeken túl, a domb túloldalán várakoztak az edur asszonyok, öregek és gyerekek. Majen is ott volt közöttük valahol, még mindig szigorú őrizet alatt, még mindig Uruth felügyeletében. Tollas Boszorka felé fordult. – Láttad mostanában Majent? – kérdezte.
– Nem, de hallottam pár dolgot… – Például? – Nincs jól, Udinász. Szenved. Elkaptak egy rabszolgát, aki fehér nektárt akart neki becsempészni. A rabszolgát kivégezték. – Ki volt az? – Bethra. Udinász emlékezett az öregasszonyra, aki egész életét Majen családja mellett élte le. – Azt hitte, kegyes, amit tesz – folytatta Tollas. Majd vállat vont. – Nem volt tárgyalás sem. – Gondolom… – A fehér nektárról nem lehet egyik napról a másikra, teljesen leállni – mondta a lány. – Csak fokozatosan. Egyre kevesebbel… – Tudom. – De aggódnak a benne növekvő gyermek miatt. – Aki ugyanúgy szenvedhet, mint ő. Tollas Boszorka bólintott. – Uruth nem hallgat a rabszolgák tanácsaira. – A férfi szemébe nézett. – Mind megváltoztak. Olyan, mintha… lázban égnének. – Ott a tűz a szemükben, igen. – Nem is veszik észre. – Ez nem mindre igaz, Tollas. – Kire gondolsz? Udinász habozott, majd kibökte. – Trull Szengár. – Ne tévesszen meg a látszat! – figyelmeztette a lány. – Mindannyian megfert őződtek. Az eljövend ő birodalom sötét hely lesz. Voltak vízióim… látom, hogy mi vár ránk, Udinász. – Nem kell ahhoz vízió sem, hogy lássuk, mi vár vár ránk. A lány karba fonta a kezét, és elkomorodott. Felnézett az égre. – Milyen varázslat ez? – Nem tudom – felelte Udinász. – Új… – Vagy… régi. – Mit érzel ki bel őle, Tollas? A lány a fejét rázta. – Hannan Moszangé – mondta Udinász kis id ő múlva. – Láttad a k'risnanokat? Azok, akik Fear Szengár seregében vannak… eltorzultak. Eltorzítja őket a varázser ő, ami átáramlik rajtuk. – Uruth és a többi asszony a Kurald Emurlahn erejébe kapaszkodnak – felelte Tollas Boszorka. – Úgy viselkednek, mintha az akaratok harcát vívnák. Nem hiszem… – Várj – szólt közbe Udinász. –Azt hiszem, kezd ődik! Mellette Ahlrada Ahn kimutatta a fogait. – Most, Trull Szengár, állunk, és figyelünk. Ma ezt jelenti edur harcosnak harcosnak lenni. – Tehetünk többet is a várakozásnál – mondta Trull. Trull. – Meg is halhatunk. A sötét por most már felfelé kezdett gomolyogni, s elindult a két hadsereg között húzódó csatamez ő felé. Trull hátrapillantott. Fear a hirót harcosok között állt. El őtte két k'risnan helyezkedett el, az egyik Fels ő Er őd egy összetört, eltorzult túlél ő je, a másik friss er ő Rhuland seregéb ől. A két varázslóból szürke porfelhőnek tűnő valami gomolygott el ő, arcuk némán eltorzult a fájdalomtól. A villámlás a csatatér túlfelér ől érkezett, ismét arra terelve Trull figyelmét. A sorba rendez ődött lether varázslók előtt vakítóan fehér t űzfal volt kialakulóban, s ebb ől a falból törtek ki id őnként a villámok. Messze jobbra Rhuland elindult a harcosokkal, széles sarlóként a csatamez ő legszélén. Trull látta a fivérét, az aranyosan csillogó, homályos alakot. T őle jobbra Hannan Moszang haladt csapatával, és rajtuk túl már dél felé indultak a Lélekvesztett jekkák a medence szélén, tucatnyi Kenryll'ahhal egyetemben. Minden zsarnok-démon tucatnyi parasztot vezetett. Közeledésükre válaszként a Bíbor Boltív századai feléjük fordultak. Látszott, hogy ebben a csatában nem lesz semmi finomság. Semmi taktikai zsenialitás. A letherek hátukat a dombnak vetve várták, hogy a Tiste Edurok és szövetségeseik nekik essenek. Ennyire egyszer ű volt minden – végzetes, kiszámítható.
De a varázslat még más hangon beszélt. A poroszlopok az ég felé emelkedtek, mindegyik visító hangot hallatott, egyre er ősebben és er ősebben, s félelem költözött a lether és edur szívekbe egyaránt. A lether fehér t űz előrerohant, felfelé is terjedni kezdett, megalakítva saját er ős falát. Trull nehezen kapott leveg őt. Látott egy szerencsétlen varjút, amelyik elkövette azt a hibát, hogy át akart repülni a csatamez ő felett – ő volt a csata els ő áldozata. Kissé nevetségesnek t űnt mint el ő jel. Inkább ezer varjúnak kellett volna érkeznie. Tízezernek… Az oszlopok megindultak el őre. Aztán dőlni kezdtek. A poroszlopok nyomában hátszél érte Trullt és a többi katonát – kellemesen természetes, párás szél. Minden oldalról tompa kiáltások harsantak, s kezükbe fogták fegyverüket. Az örvénylő oszlopok lassan d őltek a föld felé. Hirtelen árnyak kezdtek áramlani a föld felszíne felett, sötét áradatként. Udinász érezte rettegésüket, a felelmet, mely hajtotta őket. A fenébe is! Milyen egyszer ű megindítani egy támadást. A szellemek viszont alászorulhatnak… Ahogy az oszlopok veszedelmesen közeledtek a föld felé, a lether t űzfal felemelkedett, hogy üdvözölje. Tollas Boszorka felszisszent. – Az Üres Kunyhó! A letherek legtisztább varázslata. Kóborra, innen is érezni! érezni! – De nem elég – motyogta Udinász. A Királyi Dandárban álló Unnutal Hebaz Prétor látta, hogyan t űnik el a nap fénye a katonák felé rohanó poroszlopok árnyékában. Látta, hogy a katonái sikoltoznak, si koltoznak, de nem hallotta őket, mert a robaj minden más hangot elnyomott. A lether rituálét végre szabadjára engedték, a köpköd ő, fortyogó t űzfal fölébük emelkedett, majd elindult, hogy útját állja a poroszlopoknak. Becsapódások. A föld megremegett alattuk, a dombok megnyíltak, és Korpás Torony fel ől tompa moraj hallatszott. Unnutal megfordult, bár közben a föld felé nyomták az er ők. Látta, hogy lehetetlen dolog történik – a mesterséges tó vize sáros örvényként felemelkedik. Látta, hogy az er őd fala behorpad, elhúzódik a tornyoktól, por lövell ki a leveg ő be, mint megannyi gejzír… aztán a fal egy nagy porfelleg kíséretében eltűnt. A keleti torony megremegett, eléggé ahhoz, hogy ledobja magáról a k őhajítót és annak teljes személyzetét. A mágust, Jirrid Attarakkot is. Mind a földre zuhantak. A nyugati torony hátrafelé d őlt. Hatalmas alapkövei kibújtak a földb ől, majd az egész torony összeomlott. A mágus, Nasson Methuda nyomtalanul elt űnt. Unnutal megfordult, és az égre nézett. Látta, hogy a fehér t űz haldoklik, darabokra szakad. Az oszlopok áthatolnak rajta, félresöprik a lether varázslatot. Az egyik a Keresked őkre zuhant, fekete porhullám csapott ki a nyomában, s mindent eltakart. Egy pillanatig nem látott semmit, aztán az eld őlt oszlop kezdett átalakulni. Nem az volt már, ami korábban. Most már nem por kezdett felfelé emelkedni egy örvényben, hanem az él ő katonák. Akiknek a húsa a Prétor szeme láttára feketedett meg. Sikoltozva emelkedtek az ég felé, sikoltoztak, ahogy húsuk semmivé lett. Sikoltoztak… Egyre sötétebb árnyék vet ődött Unnutal Hebazra. Felnézett. Aztán inkább lehunyta a szemét. A lether varázslat őrülten kavargó, kihasadt darabja levágta az oszlop egyik felét, amely leborult, és véres ösvényt vágott a meruda harcosok soraiban Trulltól alig ezerlépésnyire. A harcosok állva haltak meg, vörös köddé lett a testük. A rózsaszínre színez ődött, eddig fehér t űz továbbgördült a tömegen át az ott álló k'risnan felé. A fiatal mágus az utolsó pillanatban védekez ően maga elé emelte a kezét, aztán elnyelte a varázslat. Amikor megremegett, majd szertefoszlott, a k'risnan már nem volt sehol – ugyanez vonatkozott azokra az edurokra is, akik túl közel álltak hozzá. A föld fekete volt, és felhasadt. A csatatér túloldalán ismét oszlopok emelkedtek az ég felé, de ezúttal már testek forogtak bennük. Minden vonagló húsoszlop egyre magasabbra kapaszkodott, sáros zagyvalékká lett, majd el őtűntek bel őle a fehéren villogó csontok, a fényes páncéldarabok. Az oszlopok egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, egyre több és több katonát szippantottak magukba – egész századokat rántott ki a sáncokból a varázslat. Ahlrada Ahn elért Trullhoz, és közel hajolt hozzá. – Meg kell állítanunk! Trull kirántotta magát a fogásából, és hevesen megrázta a fejét. – Ez nem Rhuland! Ez a máguskirály! – Hannan Moszang, Moszang, már te is az ő rület rület trónusára törsz?
Körülöttük a világon úrrá lett az őrület. Lether varázslat villogott itt-ott, beletépett az edur seregekbe, árnyak ezreivel végzett. Az egyik gömbvillám egy démonszakaszon landolt, és kiirtotta minden tagját – beleértve az élén álló zsarnokot is. Egy másik a császár er őitől nyugatra lév ő domb felé rohant. Nem állta útját semmi, így becsapódhatott az asszonyok, öregek és gyerekek táborába. Trull abba az irányba tántorgott volna, de Ahlrada megállította. A dombok felett lether katonák szálltak, vagyis már csak a csontjaik. cs ontjaik. A kereskedők. A Bíbor Boltív. A Kígyóövesek. A Király serege. Mennyi élet! Mind odavesztek. És az oszlopok megindultak, mindegyik külön úton, az egyik kelet, a másik nyugat felé, s tovább tizedelték a rémült katonák sorait. Felszippantották őket, az örvény mohósága csak n őttön-nőtt. Háború? Ez nem háború… háború… – Indulunk el őre! Trull Ahlrada Ahnra bámult értetlenül. A harcos megrázta. – Előre, Trull Szengár! Udinász nézte, hogyan vág a halálos varázsroham az árnyak soraiba. Aztán a domb felé indult, ahol Tollas Boszorka állt. Nem volt hová futni. Nem maradt id ő. Tökéletes… Hideg szél csapta meg hátulról, a szellemek lehelete. El őrerohantak, a domboldalban t őle alig húsz lépésre csaptak össze a lether varázslattal. Összekapaszkodtak, az árnyak hálót alkottak, csapdába ejtették a halálos tüzet. Aztán mind az árnyak, mind pedig a lángok elenyésztek. Udinász megfordult. Uruth és négy másik edur asszony állt sorban, tizenöt lépéssel mögötte. Ahogy nézte őket, ketten összerogytak, s látta, hogy meghaltak – felforrt a vér az ereikben. Uruth is megtántorodott, s lassan térdre esett. Jó, hát mégsem egészen tökéletes… Visszafordult a csatamez ő felé. A Császár a feltépett, élettelen mez őn át vezette harcosait. A túloldali domboknál az ellenséges állások gyakorlatilag teljesen kiürültek. De a rabszolga mindkét oldalon látott még csatát. Vagyis inkább mészárlást. Ahová az oszlopok még nem jutottak el, ott a lether katonák sora már magától megbomlott, menekülni próbáltak, de a jekka Lélekvesztettek, a démonok és az edur csapatok lerohanták őket. Keleten a száraz folyómedret elfoglalták. Nyugaton a Bíbor Boltív katonáit lemészárolták. Hannan Moszang borzalmas varázslata tovább tombolt, és Udinász gyanította, hogy csakúgy, mint a lether varázslat, már ez is kicsúszott mestere irányítása alól. Az oszlopok kisebb oszlopokat szültek. Hús hiányában feltépték a földet, így agyag és k ő repült bennük egyre feljebb és feljebb. Két csonttal teli oszlop csapódott be Korpás-tónál, vagyis annak maradványánál, s ezek egymás ellen fordultak. Összecsapásaik erejétől megremegtek a környez ő dombok, míg végül föl nem emésztették egymást. Több oszlop is elszakadt a földt ől, ezek egyre feljebb és feljebb emelkedtek, majd szürke-fehér felh ővé alakultak az égen. S ezekből, miközben a szakaszokra esett Tiste Edur hadsereg átkelt a csatamez őn, csontok és páncéldarabok kezdtek aláhullani. Végtagok, fényesre csiszolódott fegyverek, sisakok, koponyák verték halálos esőként a mez őt. Harcosok haltak meg a becsapódások nyomán. Kitört a pánik. Hatvanlépésnyire, a mez ő szélén megpillantotta Hull Beddiktet. A férfi egy kardot fogott a kezében, és zavarodottan tántorgott el őre. Egy sisakos koponya – alsó állkapocs nélküli zuhant Hull elé, de ő láthatóan észre sem vette, csak tántorgott tovább. Udinász Tollashoz fordult. – A Kóbor szerelmére! – csattant fel nézd már meg, hogy hogy nem tehetsz-e valamit Uruthékért! A lány nagy, kerek szemmel nézett rá. – Éppen most mentették meg az életünket, Tollas Boszorka. – Nem mondott többet, hanem inkább elindult Hull Beddikt felé. Még mindig csontok estek az égb ől, de már csak kisebbek – ujjak, bordák, fogak. Egy egész fogzivatar nyomán egy terület Udinásztól harminclépésnyire olyan lett, mintha megszórták volna apró kaviccsal. A zápor amilyen gyorsan jött, úgy véget is ért. Udinász közelebb lépett Hullhoz. – Ne menj beljebb a mez őn! – kiáltotta neki. A férfi megállt, lassan megfordult, s a sokktól s okktól értetlen arccal nézett rá. – Udinász? Te vagy az? Udinász? A rabszolga odaért hozzá, és megfogta a karját. – Gyere! Ennek vége, Hull Beddikt. A csatának tíz perc alatt vége lett. – Csata?
– Akkor a mészárlásnak. Felesleges energiapocsékolás volt, nem gondolod? Ennyi harcost betanítani… azok a harcosok. Az a sok páncél. Fegyverek. Azoknak az id őknek már vége, igaz? – Felvezette a férfit a dombra. – Több tízezer halott lether; ami bel őlük maradt, azt még eltemetni sem érdemes. Két-, esetleg háromezer halott Tiste Edur. Egyiknek sem volt még esélye sem, hogy felemelje a fegyverét. Hány szellem halhatott meg? Ötvenezer? Hatvanezer? – Meg kell… állítani. Nem lehet… – Már nincs megállás, Hull Beddikt. Rohanunk R ohanunk Letheras felé, mint egy megáradt folyó. Hátvédeket kell leölni, kapukat bedönteni. Utcákért, házakért kell harcolni. Aztán jöhet a palota. A király. Az őrsége… ők nem fogják letenni a fegyvert. Még a király parancsára sem. Végül is, ők a királyságot szolgálják, nem Ezgara Diskanart. Letheras, Hull Beddikt, nagyon csúnya lesz. Nem úgy, mint ez itt, ma, de csúnya… – Hagyd abba, rabszolga! Hallgass, vagy megöllek! – Ez a fenyegetés engem nem riaszt túlzottan, Hull Beddikt. Felértek a dombtet őre. Tollas Boszorka és még féltucatnyi lether rabszolga már az edur asszonyok között járkáltak. Uruth a földön feküdt, görcsök rázták. Egy harmadik asszony is meghalt. – Mi a baj, Hull Beddikt? – kérdezte Udinász, s elengedte a férfi karját. – Nem volt rá lehet őséged, hogy megtámadd ellenségeidet? Azokat a szerencsétlen Adósokat, és az ostoba bolondokat, akik azt hitték, az egyenruha teszi az embert? A gy űlöletes ellenség… Hull elfordult. – Meg kell találnom a császárt. Meg kell magyaráznom… Udinász elengedte a férfit. A borzalmas es ő véget ért, már csak por kavargott az égen. A lerombolt er őd égett, fekete füstöt okádott magából, amit bizonyosan még Letheras falairól is láthattak. A rabszolga Tollas Boszorkához lépett. – Életben marad Uruth? A lány felnézett, tekintete furcsán üres volt. – Azt hiszem. – Ez Kurald Galain volt, nem igaz? – Igen. Udinász elfordult. Szemügyre vette a medencét, a csapatokban kószáló edurokat, akik társaik tetemei között bóklásztak, meg a fehér csontok és fényes fegyverek között. A vértelen csatamez őn. A távoli dombok között Lélekvesztett jekkák tomboltak, túlél őkre vadásztak, de akik eddig nem menekültek el, azokból már csak hűlt tetem maradt. Pár tucatnyi szellem is sodródott erre-arra. Meglátta Rhulandot, harcosoktól körülvéve, amint visszafelé masírozott a csatamez őn. Hannan Moszang felé tartott. A rabszolga elindult, hogy beszéljen urával. Fontos beszélgetés volt készül ő ben, és Udinász mindent hallani akart. Trull és csapata az id őszakos folyó száraz medre mellett álltak. A túloldalon egészen a dombok vonulatáig mindent megtöltöttek a maradványok. T őlük ezerötszáz lépésre már felt űntek Binadasz és Tomad Szengár seregének el őőrsei. Úgy tűnt, ők csatát is láttak, már a hagyományos értelemben vett csatát, kard kard ellen. – Megszerezték az Iparosok lobogóját – mutatott el őre Ahlrada Ahn. Trull a medert ől keletre lévő terület felé fordult. – Akkor itt kik voltak? – A Fehérfogók és a Szakadárok, azt hiszem. Amikor meglátták, milyen sorsra jutottak a Keresked ők és a Királyi sereg, s az oszlopok megindultak feléjük, menekülni kezdtek. Trullnak felfordult a gyomra, és elfordult – de egyik irányban sem látott semmit, ami könnyített volna a lelkén. Mindenfelé csak az őrület lassan alászálló hamuját látta. – A Tiste Edurok – szólalt meg ismét Ahlrada Ahn – éppen most most nyertek maguknak egy birodalmat. Kanarth meghallotta szavait, és odamasírozott eléjük. – Megtagadod fele véredet, Ahlrada? Keser ű a győzelem? Már látom, miért állsz Trull mellé. Látom… mind látjuk. – A mögötte gyülekez ő harcosok felé mutatott. – Tudjuk, miért véded annyira Trull Szengárt, miért nem állsz közénk. – Kanarth tekintete Trullra szegez ődött, kihívóan. – Igen, Trull Szengár, barátodban az Árulók vére folyik. Nem kétséges, hogy ezért értitek meg ilyen jól egymást! Trull előhúzta a lándzsáját. – Ebből elegem van, Kanarth. Készítsd a fegyvered. A harcos szeme résnyire sz űkült. Elvigyorodott, és ő is elővette a lándzsáját. – Láttalak már harcolni, Trull. Ismerem a gyengéidet. – Adjatok helyet! – mondta Trull, mire a többiek engedelmesen engedelmesen gy űr űt formáltak. Ahlrada Ahn habozott.
– Ne tegyétek! Trull… Kanarth, vond vissza a vádjaidat! Nincs semmi alapjuk. Nem provokálhatod a parancsnokodat… – Elég! – szólt vissza Kanarth dölyfösen. – Te leszel a következ ő, akit megölök, Áruló! Trull felvette az alapállást, egyensúlyi helyzetbe hozta magát, s várt. Kanarth egy tenyérnyivel feljebb fogta a lándzsáját, és torokmagasságba döfött vele, csak úgy, próbaképpen. Trull nem ugrott rá. Széles fogással ragadta meg lándzsája nyelét, majd kontaktust létesített, fát fának ütve, s beljebb lépett. Kanarth úgy szökött ki, hogy csavart egyet a lándzsa vashegyével. Mozdulata tényleg tökéletes volt, de Trull már belül volt, s így Kanarth kénytelen volt visszahúzni fegyverét. Az őrmester alulról felfelé csapott, hogy hárítsa a várható lecsapást – amit Trull nem hajtott végre. Ehelyett Trull egyenes ütéssel homlokon csapta az őrmesterét. Kanarth hanyatt esett. Trull fölé állt, nézte a döbbent arcot, a felhasadt b őrt, a kicsorduló vért. A többi harcos üvöltözött, hitetlenkedve méltatták Trull gyorsaságát, s azt, hogy milyen egyszer ű, elegáns támadást hajtott végre. Nem nézett fel. Ahlrada Ahn lépett mellé. – Végezz vele, Trull Szengár! De Trull haragja tovaszállt. – Nem látom szükségesnek. – Akkor bolond vagy. Nem felejti felejti majd el. – Bízom benne. – Fearnek be kell számolni err ől! Kanarth büntetést érdemel! – Nem, Ahlrada Ahn. Ne szólj egy szót se. – Felemelte a fejét, és észak felé nézett. – Üdvözöljük Binadaszt és atyámat! Szeretnék történeteket hallani bátorságról, csatáról! A sötét bőr ű harcos kemény arckifejezése elt űnt, elkapta a tekintetét. – A Nővérekre, Trull, én is erre vágyom. Nem voltak öregasszonyok, akik járkálhattak volna ezen a csatamez őn, hogy gy űr űket vágjanak le a halottak ujjáról, vagy kevéssé foltos ruhadarabokat gy ű jtsenek össze. Nem voltak kesely űk, varjak és sirályok sem, akik vijjogva üdvözölték volna a lakomát. Nem volt mit olvasni az elmúlt csatáról, nem voltak hátba döfött halottak – itt, a medence közepén. Nem voltak utolsó állások, véres holttestek gy űr ű jétől övezve. Nem voltak félred őlt lobogók, melyeket csak a zászlóviv ő hűlő teteme tartott még fent. Csak csontok voltak és csillogó vas, fehér fogak és csillogó érmék. A por halk susogással ülepedett a leveg ő ből, szelíden fedte le a földet és a lether-edur hullasz őnyeget. A császár és fogadott fivérei a lejt ő aljában voltak, amikor Udinász beérte őket. Átkelésük a csatamez őn kisebb fehér porfelleget kavart, mely vonakodott leülepedni a nyomukban. Rhuland a baljában fogta kardját, a penge remegett a halvány fényben. Az egyenetlen aranyvért sötét foltos volt a verejtékt ől, a medveb őr ezüstös a ráteleped ő portól. Udinász látta Rhuland arcán, hogy nem jár messze az őrülettől. A frusztráltság arra készteti az embert, hogy haragjában jobbra-balra vagdalkozzon. A császár mögött, aki a dombon várakozó Hannan Moszang felé lépkedett, Theradasz és Midik Buhn vonult, valamint Korám Irard, Kholb Harat és Mátra Brith. Theradasz kivételével mind Rhuland régi követ ői voltak, és Udinász nem örült valami nagyon, hogy így együtt látja őket. A sötét pillantásokból pedig arra következtetett, hogy ők sem örülnek túlzottan az érkezésének. Udinász csaknem felkacagott. Akár a lether palotában, itt is kialakulnak a frakciók… Ahogy Udinász megpróbálta utolérni Rhulandot – aki még nem vette észre – Theradasz Buhn az útjába lépett, s mintha véletlenül tenné, egy visszakezes kézlendítéssel mellbe vágta a rabszolgát. Udinász egyensúlyát vesztve elesett, s visszacsúszott a lejt ő aljába. Az edur harcosok felnevettek. Hiba volt. A császár megperdült, körülnézett, majd felismerte Udinászt a porfelh őn át. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt. Rhuland végignézett a fivérein. – Ki ütötte meg a rabszolgámat? Senki sem mozdult, majd Theradasz megszólalt. – Csak összeütköztünk, uram. Véletlen volt. – Udinász? A rabszolga feltápászkodott, s leporolta magát. – Úgy volt, ahogy Theradasz mondja, uram. uram. Rhuland kimutatta a fogait. – Figyelmeztetünk mindenkit! Ma ne játsszatok a türelmünkkel! – Ezzel megfordult, s továbbment a dombtető felé. Theradasz Udinászra nézett, és halkan megszólalt.
– Ne hidd, hogy tartozom neked, rabszolga. – Hamarosan felfedezheted – mondta a rabszolga, miközben elindult –, hogy az adósság tényét nem olyan egyszer ű elkendőzni… Theradasz a szablyájáért nyúlt, majd halkan szitkozódva visszafogta magát. Rhuland felért a dombra. A domboldalon tartózkodók is hallhatták a máguskirály sima hangját. – A nap a mi győzelmünket hozta, uram. – Nem találtunk senkit, akivel harcolni lehetett volna! – A királyság reszketve hever a lábad el őtt, uram… – Több ezer edur halt meg, máguskirály! Démonok, szellemek! Hány edur anya, feleség és gyermek sír majd ma este? Milyen dics őség emelkedik halálunkból, Hannan Moszang? Ebb ől a… porból? Udinász felért a dombra. Látta, hogy Rhuland Hannan Moszang felé indul, s kardját a magasba emeli. Hannan Moszang vörös szemében rettegés villant. – Császárom! Rhuland megfordult, ég ő tekintete Udinászra szegez ődött. – Belénk köt a rabszolgánk? – A kard sziszegve hasította a leveg őt, pedig tízlépésnyi távolság volt közöttük. – Nem kötekedtem, uram – mondta Udinász Udi nász halkan, miközben az ura felé sétált. Aztán Azt án megállt a császár előtt.– Azért jöttem, hogy elmondjam, közelednek a fivéreid. – A rabszolga keleti irányba mutatott, ahol alakok keltek át a medencén. – Fear, Binadasz és Trull, uram. És atyád, Tomad. Rhuland hunyorogva, pislogva nézte a közeled őket. – A por elvakít bennünket. Ők azok? – Igen, császárom. Az edur megtörölte a szemét. – Igen, ez jó. Hamarosan velünk lesznek. – Uram! – folytatta Udinász. – A csata során s orán a lether varázslat elérte az asszonyok táborát. Anyád és még néhány asszony sikeresen visszaverték a támadást. Uruth megsérült, de életben marad. Három másik asszony meghalt. A császár leengedte a kardját, a harag tüze egyre kisebb lánggal lobogott a szemében, majd szépen kihunyt. – Csatát kerestünk, Udinász. Kerestük a… halált. – Tudom, uram. Talán majd Letherasban… Reszketeg biccentés. – Igen. Talán. Igen, Udinász. – Rhuland tekintete rátalált a rabszolgáéra. – Láttad azokat a csontoszlopokat? Micsoda pusztítás, micsoda borzalom… A rabszolga tekintete a császár mögé siklott, s egy pillanatra rátalált Hannan Moszangra. A máguskirály leplezetlen gy űlölettel bámulta a császár hátát. – Uram – folytatta Udinász halkan –, igazad van, hogy elítéled Hannan Moszangot. Ennek hangot is adhatnál, majd ha ideér atyád és három fivéred. A hideg harag sokkal jobb, mint a forró gy űlölet. – Igen, tudjuk, rabszolga. – A csatának vége. Minden véget ért – mondta Udinász, s hátranézett a csatamez őre. – Semmit sem lehet… visszafordítani. Úgy t űnik, eljött a gyász ideje. – Ismerjük ezt az érzést, Udinász. A gyászt. Igen. És a hideg harag? Mi az… A kard megmozdult, mint amikor egy kutyának feláll a sz őr a hátán. A rabszolga semmi hideget nem látott Rhuland szemében. – Ő már érezte az erejét, uram – mondta Udinász. – Nem marad más, csak a megtagadásod… azt, ami történt. Fivéreid és atyád tudni fogják, hogyan érzel. T őlük pedig megtudja mindenki, az összes edur. Uruth is. És a szövetségesek. – Halkan tette még hozzá, suttogva. – Összezavarnának, uram… azok, akiket er őd vonzott vagy fog vonzani. De tisztán és élesen látsz, mert ez a fájdalom szörny ű ajándéka. Rhuland bólintott, lenézett a közeled ő alakokra. – Igen, szörnyű ajándék. Tiszta és éles látás… – Uram! – kiáltott Hannan Moszang. Rhuland egyetlen válasza egy legyintés volt a karddal. – Ne most! – mondta, s tekintete továbbra is vérrokonaira szegez ődött. A máguskirály összerezzent, arca elsötétült a szégyent ől, s nem is szólt többet.
Udinász megfordult, és figyelte, hogyan közelednek a Szengár vérvonal harcosai. Ne hagyd magad becsapni, rabszolga. Ezt az átkozott Hannan Moszangot meg kell ölni, méghozzá mihamarább! Theradasz Buhn, aki a közelben állt, megszólalt. – Nagy győzelem volt, uram. – Örülünk, hogy így látod, Theradasz Buhn – felelte Rhuland. Kóbor vigyen el, ez a fiú igen gyorsan tanul! Binadasz a dombtet őre érve fél térdre ereszkedett Rhuland el őtt. – Uram! – Binadasz, ezen a napon velünk, vagy Hannan Moszanggal voltál? Tiszta és éles… Binadasz zavartan nézett fel. – Uram, Tomad Szengár serege még nem érezte szükségét, hogy varázslatot használjon. Gyors gy őzelmet arattunk. A reggeli csata heves volt, a végeredmény egy ideig kétségesnek t űnt, de aztán mi kerekedtünk felül. Van veszteségünk, de ez várható volt… nem mintha ett ől kevésbé sajnálnám. – Kelj fel, Binadasz! – mondta Rhuland, s felsóhajtott nehéz aranypáncélja aranypáncélja alatt. Udinász látta, hogy Hull Beddikt közeledik a Szengár harcosok nyomában. Nem nézett ki jobban, mint amikor legutóbb látta – mintha alaposan fejbe csapták volna. Udinász sajnálatot érzett lether honfitársa iránt, hiszen korábban elég kemény volt vele. Tomad szólalt meg. – Császár, beszéltünk Uruthtal. Jobban van… – Örülünk – vágott közbe Rhuland. – Elesett n ővéreinek tisztelettel tartozunk. Tomad felvonta a szemöldökét, aztán bólintott. A császár Fear és Trull elé lépett. – Fivéreim, mi hír a két zsarnok démonról? – Semmi, uram – felelte Fear. – A Forkruli Támadó sem bukkant fel újra. Feltételezzük, hogy az üldözés még mindig tart. Udinász úgy érezte, ez jó. Rhuland olyan témát választott, melyr ől a jelenlév ők közül csak kevesen tudnak – ezzel is meger ősítette a köteléket, mely vértestvéreihez f űzte. Üzenet volt ez apjuknak, Tomadnak. Binadasznak is, aki most úgy érezheti, pengeélen táncol fivére és Hannan Moszang között, s nem esett le, mert ügyesen egyensúlyozott. De hamarosan választania kell. Kóbor mentsen meg, micsoda micsoda káosz vár még még ezekre a Tiste Edurokra! Edurokra! Rhuland Trull vállára tette a kezét, majd ellépett mell őle. – Hull Beddikt, halld szavunkat! A lether kihúzta magát, s kábultan a császárra meredt. – Uram? – Gyászolunk ezen a napon, Hull Beddikt. Ezt a sok… dicstelen halált. Azt kívánjuk, bár a dics ő győzelem napja lett volna ez! A bátorságé és tehetségé, mindkét oldalon. Azt kívánjuk, Hull Beddikt, bárcsak lett volna ez a nap… tiszta. Hideg harag, igen. Talán kegyesebb lett volna, ha Hannan Moszang nyilvános botozást kap. Udinász rádöbbent, hogy válaszút elé kerültek, itt és most eld ől a jövő. Ez volt a szándékom? Talán jobb lett volna, ha hagyom, hogy Rhuland lenyisszantsa a gonosztev ő fejét. Tiszta és éles – csak egyvalaki hisz ezekben a szavakban, és ez maga maga Rhuland. Két jobb szó szó a valóságra: gonosz gonosz és ravasz. – Most visszavonulunk, holnapig – mondta a császár. – Aztán elindulunk, hogy elfoglaljuk a trónt, ami minket illet. Udinász, gyere velem! Tomad, éjfélre az elesettek tömegsírja legyen felszentelve. Gondoskodj róla, hogy a temetés tisztelettel folyjék le. És atyám – tette még hozzá –, a lether katonák, akikkel ma harcoltál, kerüljenek ugyanabba a sírba! – Uram… – Atyám, a letherek mostantól az alattvalóink, nem? Udinász oldalt állt, és figyelte, ahogy az edurok lassan elhagyják a dombtet őt. Binadasz egy ideig Hannan Moszanggal tárgyalt, majd Hull Beddikthez vonult, hogy hivatalosan köszöntse vérszövetségesét. Aztán Binadasz elvezette a lethert. Fear és Tomad együtt távoztak, hogy megszervezzék a temetést. Theradasz Buhn és a többi fogadott fivér a hirót tábor felé indult. Kis idő múlva csak ketten maradtak: Udinász és Trull Szengár. Az edur tizenöt lépés távolságból méregette a rabszolgát, elég elgondolkodó arccal ahhoz, hogy a rabszolga idegeskedni kezdjen. Végül Udinász egyszer űen elfordult, s a déli dombokat kezdte fürkészni.
Tucatnyi szívdobbanással kés ő bb Trull Szengár odalépett mellé. – Úgy tűnik – mondta az edur kis id ő múlva –, hogy te rabszolga létedre igazi géniusz vagy. – Uram? – Elég ebből az uramozásból, Udinász. Te most már… mi is lett a titulusod? Birodalmi kancellár? Legf ő bb Tanácsadó, vagy ilyesmi? – Azt hiszem, Els ő Eunuch. Trull meglepetten nézett rá. – Nem is tudtam, hogy téged… – Nem. Szimbolikusan értettem. – Rendben, azt hiszem, értem. Mondd csak, tényleg ennyire biztos vagy magadban, hogy Rhuland és Hannan Moszang közé mersz állni? Meg Rhuland és Theradasz Buhn, meg a többi ostoba kölyök közé, akiket a császár a fivéreivé fogadott? Oda mersz állni még Rhuland és saját őrülete közé is? A N ővérekre, azt hittem, a máguskirály igazán arrogáns… – Ez nem arrogancia, Trull Szengár. Ha az lenne, tényleg olyan biztos lennék magamban, mint ahogy te látod. De nem vagyok. Azt hiszed, trükkökkel kapartam ki magamnak ezt a címet? Hogy ez volt a célom? Ezt akartam? Mondd csak, mikor hozott utoljára itt bárki saját döntést, önszántából? Téged és öcsédet is beleértve? Az edur egy ideig nem szólt semmit, majd bólintott. – Rendben van. De ismernem kell a szándékaidat… Udinász a fejét rázta. – Semmi bonyolult dolog, Trull Szengár. Nem szeretném, ha bárki még jobban megsérülne, mint eddig. – Beleértve Hannan Moszangot is? – A máguskirály nem sérült meg. De ma láthattuk, hogy mit hozna hozna mindenkire. – Rhuland… nyugtalan lett? – Őrülten dühös, ez a helyes kifejezés. – De nem igazán nemes okokból… nem, ő egyszer ű űen en csak harcolni akart, és harc közben meghalni. A többi, nemesebb érzületet úgy kapta kölcsön. T ő l em. őlem. – Ez a válasz… megkönnyebbüléssel tölt el, Udinász. Tudom, ezért ezt kaptad . – Udinász. – Igen? – Félek attól, ami következik. Letherasban. – Igen Igen. – Úgy érzem, a világ a feje tetejére áll… Igen. – Akkor meg kell tennünk minden t őlünk telhet őt, Trull Szengár, hogy ne engedjük. A Tiste Edur tekintete rezzenéstelen maradt. Aztán Trull bólintott. – Óvatosan az ellenségekkel, Udinász! A rabszolga nem felelt. Amikor ismét egyedül maradt, körülnézett a dombokon, s látta, hogy az er őd belsejében még tomboló, de láthatatlan t űz füstje egyre ritkul, már csak gúnyos árnyéka volt mindannak, amit a csatatér ezen a napon látott. Ez a sok háború…
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Öt szárny kell az igazi házhoz Ott, Kóbor koszos lába el őtt. Az Örökös Palota ott kushad A régi mocsár, a folyók felett, S a királyi vér tiszta patakként Kerülgeti a régi farönköket ott, Hol nemes erd ő állt egykor. Öt út az Üres Kunyhóból, S fekhetsz hanyatt, bizony! Oltárkéssel, díszes ezüsttel… A föld alatti folyók a gyökereket Rágják, s a barlangokban örvénylenek, Ahol királyi csontok ringatóznak, s Süllyednek az iszapba. Öt az ösvény, Mely e lélekhez vezet, s t őle el, Hozzátok, elveszett szívek, kik A vadonban véreztek… A Palota napja Fintrothasz (a Homályos)
A FOLYÓ FRISS langyos vize a démon vérévé vált, köré fonódhatott, sodródhatott vele. Már tudta, hogy valahol előtte van a szív, a hatalom forrása – egyszerre volt ez furcsa és ismer ős érzés. Gazdája nem tudott róla semmit, különben nem engedte volna, hogy egyre közelebb sodródjon hozzá. Mert ez a hatalom, ha megszerzi, elszakítja majd minden láncát. Valami várta a nagyváros alatt rohanó folyó partján. A démon feladata az volt, hogy hátán vigye a flottát – a sok, oldalát csiklandozó, idegesít ő játékszert – a város belsejébe. A démon tudta, hogy így éppen elég közel kerül majd a hatalomhoz ahhoz, hogy egy hirtelen ugrással számtalan keze valamelyikével megragadhassa ezt a szívet. Belakmározza, aztán felemelkedik, ismét szabadon, tíz isten erejének birtokában. Felemelkedik Ősi Istenként, a régi, kaotikus világ nyers erejeként. Hatalommal, sérthetetlenül, bosszúvágytól hajtva. Óriási rákként kutakodott a folyó sötét iszapjában, több évszázadnyi titok között – a régi folyómeder annyi mindent meg őrzött, megannyi réteg történelmet a megannyi réteg üledékben. Sáros hálók régi roncsokon fennakadva, elsüllyedt hajók, ballasztkövek, lezárt amforák tömkelege, mely még mindig őrizte az ismeretlenek egykori vagyonát. Csontok rothadtak mindenfelé, a gödröknél, ahová az áramlatok elsodorták őket, felhalmozódtak, a keményed ő, vastag iszaprétegben, melyben aztán szépen lassan kilapultak, megkövesedtek vagy kristályossá alakultak a nyomástól, k őzet-csontvázat alkotva a folyóban. A démon tudta jól, hogy még a halálban sincs nyugalom. Az ostoba, rövid élet ű, besózott halandók nyilvánvalóan másként hitték, miközben gyorsan áttáncoltak a k ő és föld rétegén. A víz persze képes volt arra, hogy megváltoztassa a léptéket, bármiét. Tudott támadni, mindent elsöpörni, és tudott látszólag mozdulatlan is maradni. Ebben az istenek erejét mutatta, de önmagában bizony tudattalan volt. A démon tudta, hogy az ilyen hatalom megszerezhet ő. Az istenek is ezt cselekedték, amikor a tengerek uraivá tették magukat. De a tengereket a folyók táplálták… és a sziklákból fakadó források. A tengeristenek tehát valójában alárendeltjei voltak a folyók és belvizek isteneinek. A démon, az egykori forrásisten helyre akarta állítani ezt az egyensúlyt. Azzal a hatalommal pedig, ami a város alatt várta, bármelyik tengeristent térdre kényszerítheti majd. Furcsa volt, hogy ilyen tiszta gondolatokat érlel magában, mert a démon korábban sosem volt birtokában ilyen tiszta gondolkodásnak. Talán a folyó vize tette, a tiszta áramlatok, a friss források a partról. Pezsgett benne az intelligencia. Micsoda öröm!
– Szép dugó! Megfordult, és csúnyán nézett Teholra, de a férfi csak mosolygott rá ártatlan arccal. – Ha hazudsz, Tehol Beddikt… A férfi felvonta a szemöldökét. – Sosem tennék ilyet, Bugybor! – Tehol felkelt a padlóról, és járkálni kezdet a sz űkös, telezsúfolt kis szobában. – Szeg ő, igazán büszke lehetsz a munkádra! Ahogy bet űrted alá a b őrét! Nem látszik egy ránc sem a drágak ő körül… – Csak ha ráncolom a homlokomat – mondta Bugybor Bugybor Elalle. – De akkor is – felelte a férfi – csak egy icipici ráncocska látszik. – Nos – mondta Bugybor –, te tudod is, hogy mit keress. Szeg ő sietve visszapakolta holmijait az egyik zsákba. – Ó, tudom én, mi következik! Egy köpés… köpés… – Köszönd meg szépen, Bugybor! – mondta mondta Tehol sietve. Bugybor Elalle, aki ujjbegyével még mindig az ezüstbe ágyazott drágakövet tapogatta, habozott, majd kibökte: – Köszönöm, Szegő. – Nem erre céloztam – felelte a vad frizurás mesterhölgy. – A Tistékre. Jönnek. Letherast meghódítják, és már előre félek a változásoktól. Szürke b őr, ez lesz az új divat. Figyeljétek Fi gyeljétek csak meg! De meg kell maradnom gyakorlatiasnak – tette hozzá, s arca felderült. – Már ki is kevertem pár alapozót, amivel elérhet ő az a szellemszer ű hatás. – Bugyborhoz fordult. – Nagy segítség volt, hogy rajtad dolgozhattam, Bugybor. Arra gondoltam, hogy az els ő keverékemet rólad nevezem el, így: Az éj halott tolvajn ő je. – Aranyos. – Szép. – De ne hidd, hogy ezzel még részesedést is kaphatsz a profitból! – Nem is álmodnék róla. – Most mennem kell – mondta Szeg ő, s a vállára dobta a batyuját. – A következ ő pár napban a pincémben fogok bujkálni. Nektek is ezt javaslom… Tehol körülnézett. – Nincs pincém, Szeg ő. – Nos, mindig mondom, a szándék a fontos! Sok szerencsét! Meglebbent Megl ebbent a függöny, és a n ő már távozott is. – Mennyi az id ő? – kérdezte Bugybor Elalle. – Csaknem hajnalodik. – Hol a szolgád? – Nem tudom, azt hiszem, valahol. – Igazán? Tehol összecsapta a kezét. – Menjünk fel a tet őre! Meglátjuk, hogy néma test őröm arckifejezése megváltozik-e szépséged láttán! – Mit csinált odafent egész idáig? – Valószínűleg az ajtó fölött álldogált, hátha jön valami nemkívánatos vendég. De szerencsére ez nem történt meg. Brys küldönclánya nem számított annak. – És mit tehetne egy támadóval odafentr ől? – Gondolom, leugrana, nagyon suhogtatná a kardjait, botjait, késeit, és egy szemvillanás alatt eszméletlenre verné a betolakodót. Vagy ez, vagy kiabálna, aztán a létrához rohanna, és lemászna, hogy bosszút álljon h űlő tetemünk felett. – Csak a tiéd h űlne, az enyém semmiképpen. – Igazad van, bocsáss meg. – Nem Ne m csodálom, hogy össze öss ze vagy zavarodva, Tehol – mondta Bugybor, majd két kézzel hátrasöpörte a haját, ezzel is kidomborítva a mellét. – Tekintve, hogy milyen gyönyörben volt részed nemrég, a rejtett barlangban… – Igen, barlang, ez jó. Jó kifejezés, bármire utalhat. Nos, felmegyünk felmegyünk a hajnalt köszönteni? Ha ragaszkodsz hozzá… De nem maradhatok soká, Ublala már biztosan aggódik. – Harleszt majd elmondja neki, hogy a halottaknak nincs semmi id őérzéke, Bugybor, nincs okod az aggodalomra. – Azt motyogta, miel őtt eljöttem, hogy még ma darabokra szedi Harlesztet… A létrához sétáltak, Bugybor indult felfelé els őként. – Azt hittem, egy szarkofágba zártátok – mutatott rá Tehol.
– Még úgy is hallottuk. Drámai sziszegés és a k őlap kaparászása belülr ől. Még engem is idegesített kicsit. – Nos, reméljük, hogy Ublala nem tett semmi visszafordíthatatlant. Felmásztak. Az égbolt világosodott keleten, de a leveg ő még mindig h űvös volt. A test őr állt velük szemben, míg fel nem figyeltek rá. Aztán megfordult, és a folyóra mutatott. Azt megtöltötte az edur flotta, több száz hadihajó és teherhajó, sötét vitorlákkal. A vezérhajók közül voltak, amelyeket evez ősök hajtottak. Úgy t űnt, egy harangszó múlva megkezdhetik a partraszállást. Tehol egy percig tanulmányozta őket, majd északnyugat felé fordult. Az el őző napi csata fehér oszlopai már eltűntek, de az er őd fekete füstje még látszott, ahogy a nap els ő sugarai megvilágították a horizontot. A nyugati úton porfelh ő húzódott, mely egyre közeledett, ahogy haladt felfelé a nap az égen. Jó ideig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Bugybor elfordult. – Mennem kell! – Vigyázz magadra! – mondta Tehol. Tehol. A lány megállt a létra tetején. – Te pedig, Tehol Beddikt, maradj itt ezen a háztet őn! Ezzel az őrrel! – Értelmes terv, Bugybor Elalle. – Ha esélye lesz rá, Gerun Eberikt eljön érted. – Érted is. A nyugati kapu fel ől éktelen harangozás jelezte, hogy közel az edur sereg. A tolvaj eltűnt a csapóajtón keresztül. Tehol állt, és nyugat felé nézett. Háta egyre melegedett, és tudta, hogy igen forró napnak néznek elébe. Egyik kezét a király vállán pihentette, de Brys látta, hogy Niszáll csaknem összeesik a kimerültségt ől. Az éjszaka nagy részében ő virrasztott a király mellett, mintha szerelmével megvédhetné őt az összes lehetséges veszedelemtől. A kimerült király elaludt, s most úgy ült a trónuson, mint egy halott – görnyedten, fejét lógatva. A korona valamikor az éjszaka folyamán leesett a fejér ől, és most az emelvényen hevert a trón mellett. A kancellár, Tribán Gnol korábban jelen volt, de az utolsó őrségváltással távozott a teremb ől. A királyn ő és a herceg elvesztése miatt szinte láthatatlannak érezhette magát, s ett ől valahogy öregebb, szikárabb lett, csak járkált a folyosókon, és nem szólt senkihez. Morok Nevath Finadd is elt űnt, bár Brys remélte, hogy ha eljön az id ő, a kardforgató visszatér majd. Sokat szenvedett ugyan, de bátor ember volt, és Brys szemében a Fels ő Er ődnél történtekr ől kerengő pletykák köpést sem értek. Nifadasz Els ő Eunuch Brys Beddikttel közösen vette át a palotában maradt katonaság vezetését. Minden szárny bejáratát legalább harminc őr védte, kivéve a Király Folyosóját, ahol a Kréda és őrülete miatt senki sem maradhatott, csak ő maga. A városban Gerun Eberikt századai vártak őrségben, számuk kevés volt a falak és kapuk védelméhez, ám így is felkészültek a harcra – Brys legalábbis így sejtette. Ő maga régóta nem tette már ki a lábát a trónteremb ől, a Finadd pedig azóta nem tért vissza, hogy kivonult átvenni a városi őrség parancsnokságát. Nifadasz engedélyével a Király Bajnoka lepihent egy padon a trónterem bejáratának közelében, és sikerült hat harangszónyit nyugodtan aludnia. A szolgák reggelivel ébresztették, így irreálisan normálisan kezdődött a napja. Brys, aki kicsit fázott, mert a páncél alatt a verejtékt ől átnedvesedtek a ruhái, gyorsan megreggelizett, majd felkelt, és Nifadaszhoz sétált, aki a szemben lev ő padon ült. – Első Eunuch, ideje, hogy te is lepihenj. – Bajnok, erre semmi szükség. Keveset tettem, és nem fáradtam el bele. Brys a férfi szemébe nézett. A tekintete éles volt és józan, cseppet sem olyan álmos és szórakozott, mint általában lenni szokott. – Rendben van – mondta. Az Első Eunuch felmosolygott rá. – Az utolsó napunk, Finadd. Brys elkomorodott. – Semmi okunk feltételezni, Els ő Eunuch, hogy az edurok mindenképpen kioltják az életedet. A te tudásodra, csakúgy, mint a kancelláréra, szükségük lesz. – Tudás, igen. Szép feltételezés, Finadd. Az Els ő Eunuch nem szólt többet. Brys hátranézett a trónra, aztán odament. Niszáll mellé lépett. – Első Ágyas, urunk egy ideig még biztosan aludni fog. – Megfogta a karját. – Ne aggódj! – mondta, amikor a n ő tiltakozni akart. – Csak addig a padig akarlak kísérni. Nem messzebb. – Hogyan, Brys? Hogyan omolhatott össze minden? Ilyen gyorsan? gyorsan? Nem értem.
Eszébe ötlöttek a titkos találkozók, ahol Niszáll Unnutal Hebazzal, Nifadasszal és a királlyal tervezgették, hogy milyen lépéseket és ellenlépéseket tesznek az udvartartáson belül. Önbizalma mindig töretlen, szeme mindig csillogó volt. Eszébe jutott az is, hogyan tekintettek a letherek az edurokra és földjeikre – mint egy érett igazgyöngyre, amiért nem is kell mélyre merülni. – Nem tudom, Niszáll. A nő hagyta, hogy lesegítse az emelvényr ől. – Minden olyan… csendesnek t űnik. Elkezd ődött már a nap? – Igen, már felkelt a nap. – Nem fogja elhagyni a trónt. – Tudom. – Annyira… fél. – Gyere, Niszáll, feküdj le ide! Használd ezeket a párnákat! Tudom, hogy hogy nem a legkényelmesebb… – Nem, remek lesz. Köszönöm. Amint letette a fejét, lehunyta a szemét. Brys csak nézte egy percig. Már aludt is. Megfordult, és elsétált a f ő bejárathoz, onnan ki az alacsony folyosóra, ahol őrködni akart. Nem messze a Kréda ott feküdt a középs ő kövön, és összegömbölyödve aludt. Kuru Quan közelében ott állt Gerun Eberikt. Karddal a kezében. Furcsa fénnyel a szemében nézett le a Krédára. Brys közelebb lépett. – Finadd! Gerun kifejezéstelen arccal felnézett. – A Királyi Engedély sem jogosít fel mindenre, Gerun Eberikt. A férfi kimutatta fogait. – Elment az esze, Brys Beddikt. Kegyelemdöfés lenne… – Nem a te dolgod ezt eldönteni. Gerun oldalra hajtotta a fejét. – Szembeszállnál velem? – Igen. A Finadd egypercnyi töprengés után hátralépett, és becsúsztatta kardját a tokjába. – Akkor jól időzítettél. Ha tíz szívdobbanással kés ő bb jössz… – Mit keresel itt? – érdekl ődött Brys. – A katonáim mind a helyükön vannak. vannak. Mit kellene még tennem? – Vezényelni őket. Horkantás volt a válasz. – Más dolgokat is el kell még intéznem ma… Brys hallgatott. Eltöprengett, hogy megölje-e a Finaddot. Úgy t űnt, Gerun Eberikt kitalálhatta gondolatait, mert sebhelyes vigyora kiszélesedett. – Jussanak eszedbe a kötelezettségeid, Brys Beddikt. – Intett, mire tucatnyi palota őre vonult be a folyosóra. – Végül is neked a király védelmében kell elesned. Mindenesetre csak meger ősítetted a gyanúmat, és ezt nagyon köszönöm – tette hozzá, miel őtt lassan kihátrált. Vér vagy becsület. – Tudom, mit gondolsz, Gerun Eberikt. Ezért figyelmeztetlek itt és most. hogy az Engedély erre nem jogosít fel. – A király nevében szólsz? Brys Beddikt, ez azért elég nagykép ű dolog a részedr ől, nem gondolod? – A király parancsa az, hogy a várost védd a katonáiddal, nem hanyagolhatod el a kötelességeidet köteless égeidet azért, hogy saját bosszúhadjáratot rendezz. – A város védelme? Ne légy ostoba, Brys Beddikt! B eddikt! Ha az őrség hősies védekezés közben akar elhullani, hát tegyék! Nekem szándékomban áll túlélni ezt az átkozott hódítást. A Tiste Edurok egy cseppet sem ijesztenek meg – megfordult, és őrei kíséretében elhagyta a helyiséget. Vér vagy becsület. Ne haragudj, Tehol, de de ez nem az én döntésem volt. Poloskát nem lepte meg nagyon, hogy gyakorlatilag egyedül van a falon. Felkapaszkodását nem akadályozta senki, hiszen úgy t űnt, a városi őrség csapatai visszavonultak a csomópontok védelmére. Persze azt még nem lehetett tudni, hogy ezek a katonák valóban h ősies védelemre készülnek-e. Mindenesetre jelenlétükkel legalább elérték, hogy az utcák nagyrészt üresek legyenek. legyenek. A szolga egy merlonra támaszkodva figyelte az edur sereg közeledését a nyugati úton. Id őnként balra pillantott, így figyelemmel kísérhette a flotta és az alatta bujkáló hatalmas démon közeledését is – a
szörnyeteg teljes szélességében megtöltötte a medret, csaknem fél mérföld hosszan. Borzalmas, gyilkos fenevad, mely éppen lerázni készült láncait. A nyugati kapu nyitva volt, és nem őrizték. Az edur hadsereg el őőrse már csak ezer lépésre volt t őle. Óvatosan közeledtek. A menetoszlop mindkét oldalán Lélekvesztett farkasok rohantak az árkokban, a földeken. Poloska felsóhajtott, és a falon lév ő egyetlen másik személyhez fordult. – Azt hiszem, igyekezned kell. A művész közismert és könnyen felismerhet ő személy volt Letherasban. Torzonborz haja minden átmenet nélkül olvadt össze szakállával és bajszával. Arcából csak kis, kerek orra és kis, kerek szeme látszott ki. Alacsony volt és keszeg, s mindig lelkes hadonászással dolgozott – gyakran fél lábon egyensúlyozva úgy mázolt festéket felületekre, amelyek mindig kicsinek bizonyultak víziójához. Elefantiázisa régen hivatalos technikává, majd külön m űvészeti ágazattá n őtte ki magát, már amennyire egy m űvészeti technika hivatalosnak nevezhet ő. Poloska megjegyzése hallatán elkomorodott, majd fél lábra emelkedett, másik bokáját egyensúlyozó lába térdéhez emelve. – A jelenet, te ostoba! Már beégett az agyamba, ide, a bal szemem mögé! Nem felejtek el semmit. Minden részletet meg őrzök. A történészek az egekig magasztalják majd a mai munkámat, meglátod! Bizony! – Tehát készen vagy? – Nagyon közel járok, igen, nagyon-nagyon közel, megvan minden részlet. Megint sikerült! Ezt fogják mondani, igen, megint sikerült neki! – Megnézhetem? Gyanú lobbant a kék szemekben. – Magam is amolyan történészféleség lennék – tette hozzá Poloska gyorsan. – Igen? Olvashattalak? Híres vagy? – Hogy híres-e? Igen, biztosan. De kétlem, hogy olvashattál t őlem bármit is, mert még nem kezdtem el írni. – Ah, tehát előadó vagy! – Egy tudós, aki a történelem áramlatai között lubickol… – Ez tetszik. Megfesthetném… – Akkor tehát megnézhetem a képedet? Nagyvonalú mozdulat a csupasz őr kézzel. – Gyere csak, öreg barátom! Lásd a m űvemet! A vászon inkább széles volt, mint magas – ilyeneket szoktak használni a tájképekhez vagy a grandiózus történelmi események megörökítéséhez. Legalább kétkarnyi széles volt. Poloska megkerülte, hogy lássa a felszínén megörökített képet. Két színt látott, durva, függ őleges válaszvonallal. Jobbra piszkospirosat, balra piszkosbarnát. – Hihetetlen – motyogta Poloska. – És mi ez, amit itt megörökítettél? – Hogy mi ez? Talán vak vagy? – A fest ő előremutatott az ecsetével. – A menetoszlop! A közelg ő edurok, a hatalmas sereg! Ez itt a lobogójuk, látod? Poloska hunyorogva bámult a távolba, majd megpillantotta az el őőrs első lobogóját, egy gombost űfejnyi kis piros pöttyöt. – Ah, hát persze! Már látom! – És lángelmém elvakít, igaz? – Igen, és a szememb ől odalett az értelem is, bizony… A művész egy gyors mozdulattal lábat cserélt, s komor arccal meredt az edur seregre. – Persze, most már közelebb vannak. Dolgozhatnék még kicsit a részleteken. Bár hoztam volna még egy vásznat! – Nos, itt a fal, ezt is használhatod! A torzonborz szemöldök magasra szaladt. – Ez… remek ötlet! Tényleg tudós lehetsz! – Most mennem kell. – Igen, igen, ne is tarts fel tovább! Összpontosítanom kell, tudod? Összpontosítanom! Poloska csendben lement a k őlépcsőn. – Jó lecke – motyogta magában, miközben miközben leért az utcára. Részletek… annyi feladata volt még mára! Végigment az elhagyatott utcákon, kerülve a nagyobb keresztez ődéseket, ahol felépültek a barikádok, és katonák állomásoztak feszülten várakozva. Id őnként azért összefutott egy-egy idegesen menekül ő alakkal. Kis idő múlva a szolga elért egy sarokra, bekanyarodott, lassított, majd megközelítette a romos templomot. A bejárat közelében ott állt Turudal Brizad, és a közeled ő Poloskát nézte.
– Valami ötlet? – kérdezte az isten, akit Kóbor néven tisztelnek. – Mire gondolsz? – A halandó, akit megkértem a feladatra, nem jött el. – Ó! Ez nem jó, mert a jekkák rohamosan rohamosan közelednek a kapu felé. – És már partra szálltak az edurok az els ő hajókból. – Miért nem cselekszel te magad? – kérdezte Poloska. – Nem tehetem. Jellemem bizonyos… korlátok közé szorít. – Aha, csak lökhetsz, húzhatsz vagy tolhatsz… – Igen, csak ezek közül választhatok. – Amennyire A mennyire tehetted, közvetlenül cselekedtél. – Kóbor bólintott. – Nos, értem a problémádat – mondta Poloska. – Ezért kérdeztem. Nincs esetleg ötleted? A szolga oldalra hajtotta a fejét, és eltöprengett, miközben az isten türelmesen várakozott. Aztán Poloska felsóhajtott. – Talán. Várj meg! Ha sikerrel járok, hamarosan ideküldök valakit! – Rendben. Remélem, nem tart sokáig… – Én is remélem. Attól is függ, hogy mennyire mennyire jó a meggy őzőer őm. – Akkor van okom bizakodni! Poloska nem vesztegette tovább az id őt, elindult. Amikor a kiköt őhöz ért, szaporázni kezdte lépteit. Szerencsére nem kellett messzire mennie, s amikor a Kiköt ő úthoz ért, látta, hogy az edurok még csak a f ő bb vízi folyosót foglalták el. Nem sietnek el semmit – jegyezte meg magában. Ez az elbizakodottság jele volt. Senki sem próbálta megakadályozni, hogy kikössenek. Poloska végigsietett a Kiköt ő úton, míg el nem ért a kisebb mólókhoz. Itt rá is bukkant úti céljára, egy kétárbocos, karcsú hajóra, amelyre ráfért volna egy festés, de amúgy jó állapotban volt. A fedélzeten senkit sem látott, de amint fellépett, hangokat hallott és csizmás lépteket. Poloska a fedélzet közepéig jutott, amikor a kabinajtó kinyílt, és két fegyveres n ő lépett ki rajta, kivont karddal. Poloska megállt, és felemelte a kezét. Ahogy a két n ő oldalra lépett, három újabb alak bukkant fel. Egy magas, ősz sörény ű katona bíborszín kabátban, és egy második, aki nyilvánvalóan az ősz katona mágusa volt. A harmadik alakot Poloska felismerte. – Jó reggelt, Gyömbér! Tehát ide küldött Tehol. – Poloska. Te meg mi a Kóbor nyilát keresel itt? – Jól fogalmaztál, kislány. És ezek a délceg katonák lennének lennének Bugybor frissen verbuvált legénysége? – Ki ez az ember? – kérdezte az ősz katona Gyömbért ől. A nő elkomorodott. – A munkaadóm szolgája. s zolgája. És a te munkaadód az enyémnek dolgozik. Az érkezése azt jelenti, baj lesz. Mondd csak, Poloska, figyelünk! – Mi lenne, ha el ő bb bemutatnál minket, Gyömbér? A nő a szemét forgatta. – Börtönvas… – A Bíborkatonák egyik Fölesküdöttje – vágott közbe Poloska Poloska mosolyogva. – Bocsáss meg, folytasd! – Korló… – A Főmágusa. Bocsáss meg, de ennyivel meg kell elégednünk. Nagyon kevés az id őm. Szükségem van ezekre az Őrökre. – Miért van ránk szükséged? – érdekl ődött Börtönvas. – Meg kell ölnötök a jekkák Lélekvesztett istenét. A Fölesküdött arca elsötétedett. – Lélekvesztett! Találkoztunk már korábban is Lélekvesztettekkel. Poloska bólintott. – Ha a jekkák elérik az istenüket, akkor persze védeni fogják… – Milyen messze van? – Csak pár utcányira, egy elhagyatott templomban. Börtönvas bólintott. – Ez az isten Lélekvesztett vagy Alakváltó? – Alakváltó. A Fölesküdött Korlóhoz fordult, aki ezt mondta:
– Készüljetek, katonák, csatába megyünk! Gyömbér csak nézett rájuk. – Mit mondjak Bugybornak, ha befut? – Nem maradunk soká – felelte Börtönvas, miközben kivonta a kardját. – Várj! – fordult Gyömbér Poloskához. – Honnan Honnan tudtad, hogy itt lesznek? A szolga vállat vont. – Gondolom, Kóbor fricskája… Vigyázz magadra, Gyömbér, és add át üdvözletem Hejunnak és Rissarhnak, rendben? Ötvenlépésnyi macskaköves út választotta el őket Letheras kapujától. Trull Szengár a lándzsájára támaszkodott, s Rhulandra pillantott. A császár szőrméjébe burkolódzott és ketrecbe zárt vadként járkált fel-alá, tekintete a nyitott kapura szegeződött. Hannan Moszang és megmaradt k'risnanjai tíz lépést haladtak már az árnyak közé burkolózva, s ez utóbbiak el őre is szökdöstek. A szellemek elérték a kaput, majd pillanatnyi habozás után beszöktek a városba. Hannan Moszang megfordult, és visszamasírozott oda, ahol a császár várakozott a fivéreivel. – Úgy van, ahogy éreztük, császár. A Kréda jelenlétét sehol sem érezzük. Az őrségben csak maréknyi jelentéktelen mágus található. A szellemek és démonok majd elbánnak velük. Délre átverekedjük magunkat magunkat a barikádokon, és eljutunk az Örökös Palotához. Megfelel Megfelel ő idő lesz, hogy elfoglald a trónt. – Barikádok – ismételte Rhuland, s bólintott. – Jó. Harcolni akarunk. akarunk. Udinász! – Itt vagyok! – lépett el ő a rabszolga. – Ezúttal az udvartartással jössz. Uruth parancsnoksága alatt. – Császár? – Nem kockáztatjuk meg, hogy elveszítsünk. De ha elesnénk, azonnal érted küldenek! A rabszolga bólintott, és visszalépett a sorba. Rhuland odafordult apjához és három fivéréhez. Most belépünk Letherasba. Elfoglaljuk a birodalmunkat. Készítsétek a fegyvereiteket, fegyvereiteket, véreink! Elindultak el őre. Trull tekintete Hannan Moszangon id őzött még egy percig, azon t űnődve, hogy vajon mit rejteget a máguskirály, majd követte fivéreit. Hull Beddikt a második században volt, mely várta, hogy bevonulhasson Letherasba. Aztán húsz lépéssel a kapu el őtt kiállt a sorból, megállt, és csak nézte, hogyan vonulnak befelé a fáradt edurok. Egyikük sem figyelt fel rá. A közeli épületek ablakaiból és deszkái mögül sápadt arcok figyelték a menetet. A kiköt ő felett sirályok rikoltoztak riadtan. Valahol a f őutcán megkezd ődött az első csata, az első barikádnál. Varázslat robaja hallatszott, majd sikolyok. Az életek értelmetlen pocsékolása. Remélte, hogy nem minden őr lesz ilyen ostobán bátor. Már nem volt értelme a harcnak, Letheras elesett. Csak annyi volt hátra, hogy elmozdítsák a helyér ől a királyt és áruló tanácsadóit. Hull Beddikt úgy gondolta, az egész háborúnak ez lesz az egyetlen igazán igazságos mozzanata. Már elsiratta fivérét, Bryst. Mert ugyan valójában nem halt még meg, de halála a forgatókönyv szerint elkerülhetetlen volt. A Király Bajnoka belehal abba, hogy a királyt védelmezi. Tragikus és felesleges cselekedet, de ez lesz az utolsó hagyomány, amit a letherek még eljátszhatnak, és sem Hull, sem más nem tudja ezt megakadályozni. Hull lelkében leülepedett a sok hamu. A mészárlás, amit maguk mögött hagytak, a harc, ami el őttük állt. Árulóvá lett, hogy el ősegítse népe korruptságának bukását. Az, hogy a gy őzelemhez Brys halálára is szükség volt, alkotta az utolsó réteg hamut Hull lelkében. Nem várhat megbocsátást. De egy feladata még maradt. Amikor a Tiste Edurok harmadik százada is bemasírozott a kapun, velük tartott, s bekanyarodott az els ő sikátorba. Beszélnie kell Tehollal. Megmagyarázni a dolgokat. El kell mondania a testvérének, hogy tudott a megtévesztésr ől, a játszmákról. Azt remélte, ha más nem is, de Tehol nem fogja gy űlölni őt azért, amit tett. Beszélnie kell vele. Valami megbocsátásszer űségre volt szüksége. Amiért nem volt itt évekkel ezel őtt, hogy megmentse a szüleiket. Amiért nem tudja ma megmenteni Bryst. Megbocsátás – egyszer ű dolog… Udinász a Szengár család többi rabszolgája között várta, hogy bevonulhasson Letherasba. Már hallották hírét, hogy valahol el őttük megkezdődtek a harcok. Uruth a közelben állt, és vele volt Majen is, nehéz
köpönyegben, fáradt arccal. Tekintete olyan volt, akár az űzött vadé. Uruth mellette maradt, mintha attól félne, hogy a fiatal n ő megpróbál megszökni. De nem azért, mert Majent féltette. Csak a gyermek számított. Szegény Majen. Tudta, hogy érezheti magát. Valami láz lett úrrá rajta, vére is mintha gyorsabban áramlott volna a testében. Tunikája alatt verejték csorgott végig a hátán. B őre szinte meggyulladt. Nyugodtan várakozott a sor s or szélén, de attól félt, hogy elveszíti önuralmát. Az érzés váratlanul tört rá, mint egy pánikroham, egy megmagyarázhatatlan rettegés. Gyorsan romlott a helyzet… Szédülni kezdett, s rádöbbent, hogy mi történik vele. Ekkor lett csak úrrá rajta igazán a pánik. A Wyval. A lény életre kelt benne… A jekkák B'naggával az élen betörtek a városba. Lélekvesztett alakban, szimatolva kutatták istenük nyomát. S rá is bukkantak Letheras rettegést ől savanyú áramlatai között. Nyugtalanság, türelmetlenség, haragos várakozás… Örömteli vonyítással üdvözölték, mely megtöltötte a várost, végigáramlott az utcákon – kilencezer farkas hallatta hangját egyszerre. A lakosok szívébe rettegés költözött. Kilencezer fehér galléros farkas rohant különböz ő útvonalakon az öreg templom, az állati őrület felé. B'nagga is hangját hallatta. Szíve megtelt vadállati örömmel. A Falka várta őket. Démonok, szellemek, Tiste Edurok, császárok – már egyik sem számított, mert itt, Letheras városában ismét egyesülhetnek a jekkák rég elveszett istenükkel. Lélekvesztett birodalom alakul, a trónra isten-császár kerül, Rhulandot darabokra tépik, minden edur véres táplálékká alakul, édes vel ő csordul majd a csontokból, s a betört koponyákból agyvel őt falatozhatnak… Ez a nap olyan mészárlással végz ődik, hogy aki túléli, sosem felejti el. Ez a nap, nevetett magában B'nagga, a jekkák örömünnepe lesz. Százada hetvenhárom remek katonája alkotott sorfalat Morok Nevath mögött. Ők védték a F őcsatornán átvezető nagy hidat, mely megfelel ő helyszín volt ehhez a drámai jelenethez. A legjobb, hogy mögöttük volt a Harmadik Móló, melyen polgárok gyülekeztek. Néz ők – lether szokás szerint. Nem kétséges, hogy fogadások is köttettek, de Morok Nevath leginkább a közönségnek örült. A sanda pillantásoknak, a bátorságát becsmérl ő szavaknak, Fels ő Er őd emlegetésének ezzel a nappal vége. Nem sok, de ő ezzel is megelégedett. Eszébe jutott, hogy ígért valamit Turudal Brizadnak, de a férfi furcsa kérése nem gy őzte meg igazán. Istenekr ől szóló mesék egy festett kísér ő szájából – nos, erre majd máskor, egy másik életben kerül sor. Úgy döntött, hagyja, hogy az elveszett királyné puhány ágyasa és a makacs kancellár maguk vívják meg harcukat. Morok a Tiste Edurokkal akart összecsapni. Ha hagyják. De sajnos valószín ű bbnek tűnt, hogy valami varázslat öli majd meg. Az egyik katonája felmordult. Morok bólintott, ő is látta, hogy felt űnt az első Tiste Edur az utcán, a túloldalon. – Tartsátok a pajzsfalat! – morogta, s öt lépéssel a vonal el őtt állt meg. – Kis csapat csupán… küldjük a lelküket Kóbor vizeldéjébe! Bátor szavait katonái kiáltozva fogadták, hangjukat eltorzította a vérszomj. Kardjukkal csapkodni kezdték a pajzsuk szélét. Morok elmosolyodott. – Megláttak bennünket. Nézzétek őket, barátaim! Látjátok, hogy haboznak? A Tiste Edurok újra megindultak. Élükön egy harcossal, akit arany borított. Morok látta őt már korábban is. – Kóbor legyen kegyes – suttogta, majd megfordult. – A császár! Az aranyba öltözött! – Ezzel megfordult, s megtett még négy lépést, hogy a híd széléhez érjen. – Rhuland, edur császár! – kiáltotta. – Gyere, és nézz velem szembe, te átkozott, gyáva alak! Gyere, és halj meg! Poloska előremutatott az utcán. – Látod azt a férfit? Ő Turudal Brizad. Neki teszed ezt a szívességet. Ha nem elég hálás, csapd nyugodtan fültövön! Nekem mennem kell, de hamarosan visszatérek… A levegő megtelt üvöltéssel, észak és nyugat fel ől. – Ó, a fenébe! – mondta Poloska. – Jobb, ha indultok! i ndultok! És jobb, ha mégis maradok – tette hozzá, s Kóbor felé indult. – Korló! – csattant fel Börtönvas, miközben a szolga után ügettek.
– Kicsit zavaros az egész, Fölesküdött. De nem hallok ám sokat… Börtönvas bólintott. – Fegyvert a kézbe. Nem vesztegetünk sok id őt ezzel. Hányan vannak odabent, Korló? – Hatan, ez a kedvenc számuk. – Menjünk! Poloska már csak tizenöt lépésre volt Turudaltól, aki felé fordult, amikor a Fölesküdött és katonái elfutottak mellette, egyre gyorsulva. Ahogy odaértek Kóbor mellé, az isten felvonta a szemöldökét, s a templomrom bejárata felé mutatott. A Bíborkatonák arra irányították lépteiket, s mire elhaladtak Turudal Brizad mellett, már rohantak. Poloska hallotta, hogy Börtönvas odaszól az istennek. – Örülük-hogy-megismertem-viszlát – és már el is hagyták. Egyenesen a sötét bejárat felé futottak, és beugrottak. Állati sikolyok, emberi kiáltások, varázslat fülsiketít ő robajai… – Ő az enyém! – csattant fel Rhuland, majd felemelte a kardját, és elindult a híd végében álló, magányos lether felé. Hannan Moszang utána kiáltott. – Császár! Hagyd ezt a k'risnanjaimra! Rhuland megperdült. – Nem! – sikoltotta. – Harcolni fogunk! Harcosok vagyunk! A letherek megérdemlik, hogy dics ő halált haljanak! Nem érdekel bennünket, amit mondasz! – S ezzel a császár megint a híd felé fordult – Itt ez a bátor katona… akarom! Trull mellett Fear halkan megszólalt. – Meg akar halni a kardja által. Megismerem azt a lethert. A delegációval volt. volt. Trull bólintott. A Finadd, a lether őrség egyik kapitánya, és Quillas herceg test őre – nem jutott eszébe, hogy mi a neve. Nyilvánvaló, hogy Rhuland nem ismerte fel. A foltos kardot felemelve a császár a harcos felé lépkedett. Morok Nevath elmosolyodott. Rhuland Szengár, aki meghalt, hogy visszatérjen. Ha igazak a pletykák, akkor Alku városában megint meghalt. De ezúttal majd én gondoskodom róla, hogy halott is maradjon! Darabokra vágom! Várt, figyelte a közeled ő császárt. A harcosnak a jobb oldala volt az er ősebb, jobb lábát használta er ősebben, s Morok ebb ől a részletből látta, hogy a Tiste Edur uralkodó egykezes karddal tanult meg harcolni, nem egy ilyen kétkezes borzalommal, amit most maga el őtt lengetett. A fegyver olyan volt, mint egy túlméretezett bunkósbot a kezében. A hirtelen támadás nem érte váratlanul, csak a fegyver sebessége, amivel feje felé közeledett. Alig kerülte el, hogy koponyáját kettészeljék már az els ő mozdulatnál – de az utolsó pillanatban szerencsésen jobbra ugrott. Fülsiketít ő csendülés, a kard belevágott a sisakja oldalába, majd le is tépte a fejér ől. Morok hátraugrott, s amennyire lehetett, lent maradt. Majd ismét felegyenesedett. Kardja fels ő harmada véres volt. A támadást sikerült ellentámadássá alakítania. Rhuland hátrah őkölt, jobb combjából ömlött a vér. Az er ősebb láb mindig védtelenebb. Most lássuk, hogy táncol egy császár! Morok egyetlen fejmozdulattal megszabadult a sisakját ért találat okozta sokktól. A nyaka és háta izmai némán sikoltoztak minden mozdulattól, s tudta, hogy megsérült. De egyel őre ez egyik kezét sem akadályozta a mozgásban. Rhuland felsikoltott, s ismét támadásba lendült. Kétkezes döfés, megtörve – egy pillanatnyi habozás, elegend ő ahhoz, hogy kikerülje Morok elhamarkodott hárítását… s aztán egy befejez ő mozdulat. A Finadd kicsavarta a törzsét, hogy elkerülje a kard hegyét. Jobb csíp ő je felett égető fajdalmát érzett, a foltos penge mélyen belémart. Nedves, meleg fröccsenés az oldalán… a fegyver hatótávolságán belül kerülve ő is be tudott vinni egy csapást, mégpedig a császár bal hónaljába. Be az érmék között, a bordák közé, majd a lapocka vonalán át a gerinc felé. A foltos penge mintha a saját akarata szerint forgott volna, fogást váltott, a császár keze felemelkedett, a kard hegye lefelé irányult. Egy harántsuhintás, és a penge Morok jobb csíp őcsontja fölött behatolt a hasüregébe. Rhuland megforgatta, s mélyebbre nyomta a kardot, ami összekuszálta a Finadd bels ő szerveit, míg a markolat már a köveken koppant. Aztán a császár felegyenesedett, s felfelé döfött a karddal, áthatolva a bal tüd őlebenyen. A hegye a Finadd álla alatt bukkant el ő ismét.
A haldokló Morok utolsó erejével megfeszítette fegyverét, s látta, hogy Rhuland is megfeszül. Aztán reccsenés hallatszott – a császárnak eltört a gerince. Morok Nevath széles, véres mosollyal rogyott a vért ől iszamós kövezetre, miközben Rhuland is eld őlt. Ekkor egy másik arc jelent meg el őtte. Rhuland egyik testvére volt. Beszélt hozzá, de szavai igen messzir ől hallatszottak. – Mondd meg a neved, Finadd! Morok felelni akart, de fulladozott saját vérét ől. Morok Nevath vagyok. És megöltem az átkozott császárotokat! császárotokat! – Tényleg te vagy a Király Bajnoka? A katonáid a hídon ezt üvöltik… a Király Bajnoka… tényleg az vagy, Finadd? Nem. Ti kutyafattyak, vele még nem találkoztatok! És Morok Nevath ezzel a kellemes gondolattal eltávozott az él ők sorából. Olyan gyors volt a gyógyulás, olyan borzalmasan gyors a visszatérés az életbe! A Letheras leveg ő jét megremegtető farkasvonyításon túl a császár is elüvöltötte magát, s sikolyától csaknem kettéhasadt a leveg ő. A hídon álló katonák hallgattak, csak bámulták Rhulandot, aki véresen feltápászkodott, kirántotta kardját a Finadd testéb ől, majd csaknem megint elesett a vérben. Kihúzta magát, szeme megtelt szenvedéssel és rettegéssel. – Udinász! Nagyon egyedül volt. Egy szenved ő, magányos lélek. – Udinász! Kétszáz lépésnyire járt a f őúton, amikor Uruth Szengár meghallotta fia sikolyát. Megperdült, kereste a rabszolgát azok között, akik mögötte sorakoztak. Ebben a pillanatban Majen, a z űrzavart kihasználva felsikoltott, ellökte magát a többiekt ől, és futásnak eredt – be egy sikátorba. S elt űnt. Uruth megdermedt, habozott egy pillanatig, majd felszisszent, és visszafordult a rabszolgákhoz. – Udinász! Hol vagy? Üres, rettegő arcok néztek rá. Ismer ős volt mind egy szálig. De közöttük sehol sem találta Udinászét. A rabszolga eltűnt. Uruth közéjük lépett, öklét rázva. – Keressétek meg! Találjátok meg Udinászt! Szívét elöntötte a gy űlölet. Udinász iránt. Minden lether iránt. Elárulták. A fiamat elárulták. De ezért csúnyán megfizetnek! megfizetnek! Hallotta a csatazajt a városból, a hódítók elözönlötték az utcákat, a kétségbeesett lakók pedig próbálták őket visszaverni. Kanna, a gyermek riadtan járkált az udvarban, majd sírva fakadt. Egyedül volt. Az öt gyilkos már majdnem kiszabadult. Sírjukon hasadozni kezdett a sötét, nedves föld. A ráhordott kövek egymáshoz csikordultak. Öt hang kántált odalent, a daluk tompán, ijeszt ően hallatszott, s mély volt, mintha dobok szólnának… közeledtek, egyre csak közeledtek a felszínhez. – Ó! – sírta. – Hová lett mindenki? Hol vannak a barátaim? Kanna odabotorkált a sírhoz, amelyben egyetlen barátja senyvedett. Ott volt már, nagyon közel a felszínhez. Kinyújtotta a kezét… És lerántotta valami a forró földbe, majd megcsúszott… sáros partoldalon találta magát. A szürke égbolt alatt gőzölgő mocsarat látott. Szinte karnyújtásnyira t őle egy alak mászott kifelé a sötét vízb ől. Bőre fehér volt, hosszú haja sáros. – Kanna! – nyögte. – Mögötted… nyúlj hátra… A kislány megfordult. Ott volt a két kard, a sárba szúrva. – Kanna… fogd őket… add ide… Bugyborékoló nyögés. A kislány megfordult, s látta, hogy egy másik lény karjai kapaszkodnak a barátjába – n ői karok, izmosak, hosszúak. Visszarántotta a férfit, Kanna látta, hogy a barátja belekönyököl a dühös, fekete arcba, mely egy pillanatra el őtűnt lentr ől. Reccsenés hallatszott, vér fröccsent. De a makacs n ői kezek nem engedtek. S mindketten visszasüllyedtek a fortyogó vízbe. Kanna szipogva odamászott a kardokhoz, kihúzta a földb ől, majd visszament a víz partjára.
Végtagok csapkodtak a vízben. Kanna reszketve várt. Már minden olyan egyszer ű volt így, hogy ismét rabszolga lett. A Wyval elrabolta a testét, átvette az irányítást minden izma, minden szerve felett, s még a vére is az ő tempója szerint lüktetett. Udinász alig látott ki a saját szemén, ahogy egyik utcát hagyta el a másik után. Voltak brutálisan tiszta pillanatok is, mint amikor a három Lélekvesztett farkassal találkozott, amely egynek t űnt, rengeteg acsarkodó foggal és karommal. Ott termett közöttük, kezei végén karmok voltak, s a hüvelyknyi pengékkel tépte a farkashúst, bordák közé mart. Nagy, csontos ökle lecsapott oldalról egy nagy, ádáz fejre – a koponya betört, a farkas elesett, szeme üvegessé vált. Aztán ismét mozgásba lendült. A gazdájának szüksége volt rá. Most. Nem vesztegethetett több id őt. Egy rabszolga. Nincs felel őssége, csak egy eszköz. És Udinász tudta, hogy ez a megadás mérge. Közeledett, egyre csak közeledett. Nincs abban semmi új, hogy használnak. Végül is itt vannak ezek a szerencsétlen holttestek is! Szegény lether katonák, akik a nagy semmiért haltak meg. Egy királyság holttestét védték, csak polgárok voltak. Egy királyságot, mely nem mozdult, egy királyságot, mely a por istenét szolgálta – a templomait ott találhatjuk a kis sikátorokban, a kövek közötti repedésekben. Barátaim, ennél édesebb világot nem is találhattok, a becsület, hit és szabadság szépen ki van egyensúlyozva, éppen olyan vékonyka réteget alkot az életben, mint a gy ű lölet, lölet, az irigység és az árulás. Minden érzelem gyenge, a legkisebb legkisebb szél is szertefújja vagy éppen összekeveri összekeveri ő ket. ket. Egy világ, ahol senki sem érzi szükségét, hogy kicsúfolja Szent Apátiát… A por istene felemelkedett… Tucatnyi farkas jött vele szemben. Támadásba lendültek. Úgy t űnt, fel akarják tartani… Udinász elvicsorodott. – Hogy bírsz velük? – kérdezte Poloska. Kóbor odapillantott. – A farkasokkal? – Mindenütt ott vannak, csak itt nem, pedig már már régen el kellett volna érniük idáig. Az isten vállat vont. – Ellökdösöm őket. Nem olyan nehéz, mint vártam, bár a vezet ő jük elég rafinált… sokkal nehezebb becsapni. Emellett folyton beleütköznek egy másik… ellenállásba. – Milyen ellenállásba? – Egy másikba. A templomból hallatszó kiáltások lassan elhalkultak. Csend lett, semmi mozgás a kapuban. Féltucatnyi szívdobbanás, majd motyogás, káromkodás kezd ődött. Megjelent a mágus, Korló. Kihátrált, és egy elnehezült testet húzott maga után, egy testet, mely dupla vércsíkot húzott maga után. Poloska aggódva el őrelépett. – Él még? Korló, aki maga is tele volt sérülésekkel, vad pillantást vetett a szolgára. – Nem, a fenébe is! – Nagyon sajnálom – mondta Kóbor. Újabb Bíborkatonák t űntek fel a kapuban. Mind sebesültek voltak, egyikük elég súlyosan – a bal karját vállból kitépték, kilátszottak csontjai, ínszalagjai. Tekintete tompa volt, sokkos állapotba került. Korló Turudal Brizadra mordult. – Nem tudsz gyógyítani? Még miel őtt mind kivérzünk… Börtönvas is kilépett a romos templomból, s eltette kardját. Mindenütt vér borította, de nem a sajátja. Arckifejezése vészjóslóan sötét volt. – Farkasokra számítottunk, a fenébe is! – mondta Kóbornak, K óbornak, aki közben tenyerét a legsúlyosabban sérült katona sebére nyomta. Új hús született érintése nyomán, összeforrt a seb, a katona arcán pedig átsuhant a fájdalom. Turudal Brizad vállat vont. – Nem volt túl sok id őm, hogy kifejtsem, mi ellen fogtok harcolni. Ezt gondolom, nem felejtetted el, Fölesküdött. – Átkozott macskák! – mondta.
– Macskagyíkok, akartad mondani – javította ki az egyik katona, s véreset köpött a k őre. – Azt hiszem, néha a természetnek is elmegy az esze. – Igazad van, Csőrös – mondta Korló, miközben lehajolt, hogy lezárja a halott n ő szemét. Börtönvas hirtelen megmozdult, villámgyorsan Kóbor mögé ugrott… …ahonnan egy nagy, fehér farkas rohamozta meg leszegett fejjel Turudal Brizadot, aki éppen csak kezdett megfordulni. A Fölesküdött a leveg ő ben kapta el az állatot, bal keze a jobb lábát ragadta meg a lapockánál, jobb kezével pedig torkon ragadta, pont az álla alatt. Felemelte a farkast a feje fölé, majd az utcak őhöz csapta. Betört az oldala, a feje, a válla. A gerince is megsérült, mert végtagjai vonaglani kezdtek. A Lélekvesztett hanyatt fordult, sárgán elhányta magát, s miután nekieresztett egy nagy vizeletsugarat, meghalt. Egy pillanat múlva minden mozgás megsz űnt, csak a vizelet csordogált még egyre vékonyodó sugárban. Börtönvas hátralépett. Cs őrös felnevetett. – Ez lehugyozott! – Hallgass! – mondta Börtönvas a nedves lábaira nézve. – A Csuklyás vigye el, ez iszonyú büdös! – Vissza Vis sza kellene mennünk a hajóra – mondta Korló. – Mindenfelé farkasok mászkálnak a környéken, és azt hiszem, nem tudom már sokáig távol tartani őket. – De én igen – szólalt meg Turudal Brizad. – F őleg most! – Mi változott attól eltekintve, hogy a falka egy részét leölték? – kérdezte Poloska. Kóbor lemutatott a halott Lélekvesztettre. – Ez itt B'nagga volt, a jekkák vezet ő je. – Döbbent, tisztelettel vegyes pillantással mérte végig Poloskát. – Jól választottál – ismerte el. – Ennek a csapatnak sikerült elmenekülnie Támadásból – mondta mondta Poloska, és vállat vont. Az isten szeme elkerekedett. Börtönvas felé fordult. – Tiszta utat biztosítok a hajótokig… – Ó, a fenébe is! – szólt közbe Poloska. – Kijutottak! – Még több gond? – kérdezte Börtönvas, majd kezét a kardja markolatára helyezve óvatosan körülnézett az utcán. – Nem itt – felelte Poloska. – De nem is túl messze. – A Fölesküdöttre nézett, és eltöprengett. Börtönvas elkomorodott. – Korló, vezesd a csapatot a hajóra. Rendben, öreg, mutasd mutasd az utat! – Nem kell megtenned… – De igen. Az a farkas a lábamra vizelt, és úgy érzem, le kell vezetnem a feszültséget. Újabb harcról van szó, nem igaz? Poloska bólintott. – Lehet, hogy ezekhez képest a Falka majd egy csapat kölyökmacskának kölyökmacskának t űnik… – Lehet? Az lesz, vagy nem lesz az? – Rendben, ezt lehet, hogy elveszítjük. – Rendben – csattant fel a Fölesküdött. – Essünk túl rajta! A szolga felsóhajtott. – Kövess hát! A halott Azath-toronyhoz megyünk. – Halott? A Csuklyás vigyen el, kerti parti lesz? Kerti parti? A csudába is, kedvelem ezt az embert! – És éppen most hívattuk meg magunkat, Fölesküdött. Még mindig komolyan gondolod? Börtönvas Korlóra nézett, aki már nem is figyelt, csak sápadt arccal, hevesen rázta a fejét. A Fölesküdött felmordult. – Ha elvitted őket a hajóhoz, gyere vissza, Korló! Ha lehet, id őzíts jól… – Fölesküdött… – Menj! Poloska Kóborra nézett. – Jössz? – Csak lélekben – felelte a férfi. – Van egy másik ügy is, amit még el kell intéznem. Ó – szólalt meg, amikor Poloska és Börtönvas megfordult, hogy elinduljanak. – Drága szolga, köszönöm! És neked is, Fölesküdött. Mondd csak, Börtönvas, hány ilyen Fölesküdött van még a Bíborsereg katonái között? – Nem tudom. Talán pár száz… – Szanaszét a világban… Az ősz katona elmosolyodott. – Jelenleg igen.
– Azt hiszem, futnunk kell – jegyezte meg Poloska. – Bírni fogod a tempót? – kérdezte Börtönvas. – Gyors vagyok, mint a villám! – felelte Poloska. Brys egyedül állt a folyosón. Az üvöltés szerencsére véget ért. Csak ez az egy hang jutott be a falakon. Nem lehetett tudni, hogy az őrség védi-e még a várost az Örökös Palotán túl. Olyan értelmetlennek t űnt… Lélegzete elakadt, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét. Brys tekintete lejjebb vándorolt, s megállapodott a Krédán, aki összegömbölyödve feküdt a folyosón. Háttal Brysnek és a trónteremnek. És a Kréda nevetett. Az ösvényt el sem lehetett téveszteni. A démon örömt ől repesve húzódott a barlang bejáratához. Hatalmas testét elkezdte befelé gyömöszölni a folyóból induló, túlságosan is keskeny csatornába. A régi csatornában még mindig mocsári víz folyt, a démon számára édes, mint a legfinomabb méz. Végre készen állt a nagy ugrásra, a megszabadulásra attól, aki magához kötötte. Az illet ő amúgy is nagyon elfoglalt volt… Itt az id ő! Előrerohant, megtöltötte a barlangot, majd beprésel ődött a szűk, kanyargós alagútba. Megindult a szív felé. A hatalom drága, csodás szíve felé. Az öröm és az éhség közös lángon lobogott a szívében. Közel, olyan közel került végre… Az út egyre keskenyebb lett, besz űkült a vastag szikla- és talajréteg alatt. Már csak egy kicsi volt hátra… Kiért, a tér hirtelen megnyílt körülötte, tágas lett és magas, a víz pedig megnyugtatóan langyos. Régóta nyugodt iszap keveredett fel, vakítóan, a démon számtalan szeme el őtt régóta halott dolgok ringatóztak. A tó alatti hatalmas barlang, a szív, a város lelke – a hatalom… Brys hallotta, hogy Kuru Quan megszólal: – Most te jössz, Poloska barátom! Harminclépésnyire az Azath-torony gazos udvarától Poloska megtorpant. Oldalra hajtotta a fejét, és elmosolyodott. Börtönvas lassított, majd megfordult. – Mi az? – Keresd meg a lányt! – mondta a szolga. – Amint tudok, jövök! jövök! – Poloska? – Mindjárt, Fölesküdött. Most valamit muszáj megtennem! A Bíborkatona habozott, majd bólintott, és útnak indult. Poloska lehunyta a szemét. – Jaghuta boszorkány, halld szavam! Emlékszel, hogy szívességet tettem neked? Eljött az ideje… a kölcsönösségnek. Hallotta fejében a n ő válaszát. A távolból indult, de gyorsan közeledett. – Hallak, Hallak, kis ember. Tudom, Tudom, mire készülsz. – Aha, Aha, tényleg nagyon eszes vagy… – Ó, ezúttal nem zsebelhetem be az összes dicső séget… A démon szétterjedt, hogy megtöltse a barlangot. A szíve dobogott, a hatalom felélesztette testét. A láncai lassan elolvadtak. Már csak előre kell nyúlnia, és megragadni. Ezer isten ereje várt rá. Nyújtózott. Számtalan mohó kézzel. S rátalált… a semmire. Aztán egy halandó hangját hallotta. A Kréda két szót ejtett csak ki, tisztán és érthet ően.
– Most megvagy! Hazugság! Illúzió! A démon tombolt, barna iszapteste megfordult, hogy visszamenjen – de a csatorna szája bezárult. Sima felülettel ütközött, hideggel, keménnyel, éget ően jegessel – a démon visszakozott. A tó maradt. Elindult felfelé… gyorsan, még gyorsabban… Ursto Hubutt és aktuális szeret ő je, Pinoszel részegen várták Letheras bukását. Énekeltek, ünnepelték adósságaik végét, a sáros úton fetrengtek az Iszapos-tó mellett, patkányok és rémült galambok között. Amikor a bor elfogyott, civakodni kezdtek. Az egész elég ártatlanul kezd ődött, Pinoszel felsóhajtott, és megszólalt. – Akkor most már feleségül vehetsz! Egy percbe is beletelt, mire a férfi felfogta, hogy mit is jelentenek a szavak, melyeket hallott. Hitetlenkedve nézett maga elé. – Feleségül venni? Mi bajod van már megint, pitécském? – Mi bajom? Tiszteletet akarok! Azt, te kövér, bolhás ökör! Megérdemlem. Megdolgoztam a tiszteletért. Elveszel, Ursto Hubutt most, hogy az eduriánok vagy kik meghódítanak minket! Vegyél el! – Oké, elveszlek. – Mikor? – kérdezte az asszony, mert megérezte, hogy hogy a férfi kiutat keres. – Mikor… mikor… – Hah! Megtalálta a megfelel ő választ… Ebben a pillanatban az Iszapos-tó szép, zöld, fodros vize, mely folyékony trágyaként terült el el őttük, fehérre változott. Felh ők emelkedtek fel jeges felszínér ől. Jeges lehelet érte el a szerelmespárt. A fagyott tó felszíne fel ől hatalmas robaj hallatszott, de a felszínen egy árva hajszálrepedés sem keletkezett. Ursto Hubutt hitetlenkedve meredt maga elé. Kinyitotta a száját, száj át, majd becsukta. Aztán megroggyant a válla. – Ma, szerelmem. Ma elveszlek feleségül…
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Amikor a por istenei fiatalok voltak, Vérben úsztak. Fehér Tajték álma a Hetedik Lezárás napjáról Lázboszorka
BUGYBOR ELALLE végigment a kripta ajtajához vezet ő alagúton. Gondolatai Gerun Eberikt körül jártak, de Tehol Beddikt volt az, akiért aggódott. A Finadd ugyanis a legrosszabb, leggonoszabb fajtából volt, Tehol pedig olyan… sérülékenynek t űnt. Ó, er ős, valószínűleg képes lenne gyorsan és messzire messzir e futni, ha arról van szó. De nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában áll bárhová is elfutni. A néma test őrök, akiket Brys szerzett mellé, megnyugtatóak voltak, de Gerun módszereit tekintve nem biztos, hogy többet jelentettek némi kis akadálynál. S ha ez nem volt elég nyugtalanító, ott volt még a csend az Azath-torony és Kanna fel ől. Vajon az okozta ezt, hogy a gyermek ismét életre kelt, s ezzel megsz űnt a kapcsolata a halottakkal? Vagy valami szörny űség történt vele? Elért az ajtóhoz, és kinyitotta. Lámpafény villant. Ublala a szarkofág tetején ült, s az ölében tartott lámpás lángját állítgatta. Bugybor arckifejezése láttán elkomorodott. – Mi a baj, szerelmem? – Nincs id ő – mondta a férfi. Felállt, bevágta a fejét a mennyezetbe, majd kétrét görnyedt. – Rossz dolgok történnek. Indulni készültem. – Letette a lámpást a szarkofág tetejére. – Nem várhattam már rád tovább. Indulnom kell. – Hová? – A Szeregálok után – motyogta, kezét, tördelve. tördelve. – Rossz! – Szeregálok? A régi tarthenal istenek? Ublala, mir ől beszélsz egyáltalán? – Mennem kell! – Elindult az ajtó felé. – Ublala, mi lesz Harleszttel? Hová mész? – A régi toronyhoz – hallatszott a hangja immáron az alagútból. – Szeretlek, Bugybor Elalle. A nő az üres ajtónyílást bámulta. Szeretlek? Ez olyan… véglegesen hangzott. Bugybor Elalle a szarkofághoz lépett, és félretolta a fedlapját. – Aáááá! Aáááá! Szzzzz! Szzzzz! Shhhh! Szzzzzz Szzzzzz ! – Hagyd ezt abba, Harleszt! – lökte félre a csapkodó kezeket. kezeket. – Gyere ki onnan! Mennünk kell! – Hová? – ült fel Harleszt lassan. Kimeresztette hosszú, hegyes fogait, és tovább gyakorolta az ijeszt ő, morgó hangokat. Végigmérte, majd ezt mondta: – Egy temető be. – Ó! – sóhajtott fel Harleszt boldogan. – Az tökéletes lesz! A Tiste Edurok császára ült az utcán, egy sötéted ő vértócsában, fél kézzel az arcát markolászta, s láthatóan éppen azon volt, hogy kivájja a saját szemét. Még mindig sikoltott egyet-egyet nyers fájdalmában. A hídon, harminclépésnyire a lether katonák szótlanul figyeltek pajzsuk mögül. A csatorna túloldalán más polgárok is álltak, méghozzá egyre többen. Trull Szengár érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, s amikor felnézett, anyja nyugtalan arcát látta maga mögött. – Fiam, tenni kell valamit… elveszti az eszét… Udinász, az átkozott rabszolga, aki olyan nélkülözhetetlenné vált a fiatal edur császár számára, egyszer űen eltűnt. És a császár most üvöltött, nem ismert meg senkit, ajkára véres hab ült ki, kiáltásai pedig egy rémült állathoz tették hasonlatossá. – Meg kell találni – mondta Trull. – Azt a rabszolgát… – Van más is… Hannan Moszang Rhuland mellé lépett, és könnyedén beszélni kezdett.
– Rhuland császár, halld szavam! Ez a nap a sötét igazságoké. Rabszolgád, Udinász éppen azt tette, amit egy lethertől várni lehet. Szívükben gy űlölet és árulás lakozik, s nem tör ődnek mással, csak saját magukkal. Rhuland, Udinász megszökött. – Kis szünet után folytatta. – T őled… – A máguskirály alig titkolt diadalmassággal beszélt tovább. – A fehér nektároddá tette magát, és most fájdalmas űrt hagy maga után. Ebben a világban nincs h űség, császárom. Csakis a véredben bízhatsz… Rhuland felkapta a fejét. Vonásai eltorzultak a fajdalomtól, szeme sötéten izzott. – Bízni? Benned, Hannan Moszang? A fivéreimben? Majenben? – Véres arany, nemezes medvebor, emberi maradványoktól, vért ől mocskos, foltos kard… a császár felállt, mellkasa hullámzott a vad érzelmi vihartól. – Ti nekünk semmik vagytok! Hazugok, csalók, árulók! Mind! – Legyintett a kardjával, és ezzel vörös-rózsaszín darabkákat lökött a kövezetre meg a hozzá legközelebb állók combjára. Kimutatta fogait. – A császár idomul az embereihez – mondta, s gonosz mosoly terjedt szét arcán. – Idomul, mert ez így helyes. Trull látta, hogy Fear el őrelép, s megtorpan. Rhuland kardja ugyanis villámgyorsan mozdult, hegye már a fivér torka el őtt lebegett. – Nem, fivérem, t őled sem akarunk semmit! Semmit, egyik őtöktől sem! Csakis engedelmességet. Birodalmat alakítunk, és ez a császár dolga! Máguskirály! – Uram? A kard eltáncolt Fear torka el ől, és imbolyogva a leveg ő ben maradt. Majd a hidat eltorlaszoló emberekre mutatott vele. – Szabadulj meg tőlük! A k'risnanok Binadasszal kiegészülve el őléptek Hannan Moszang egy kézmozdulatára. Mögöttük négy rabszolga érkezett, két hatalmas b őrzsákot vonszoltak a kövezeten. A máguskirály a zsákok láttán megcsóválta a fejét. – Itt nem kell még, azt hiszem. Elég lesz valami… egyszer ű bb. – A császárhoz fordult. – Egy pillanat, uram, és készen állok. Magam csinálom. Uruth ismét megrángatta Trullt. – Nem csak Udinászról van szó – mondta. – Majen megszökött… Trull csak nézett rá értetlenül. – Megszökött? – Meg kell találnunk… – Elszökött… a saját népét ől, tőlünk? – Az éhsége miatt, Trull. Kérlek! Egypercnyi töprengés után Trull körülnézett, míg meg nem látta a Theradasz és Midik Buhn vezette kisebb csapatot. Odalépett hozzájuk. – A császár anyjának feladata van számotokra, Theradasz Buhn. A vad arckifejezés bizonytalanná változott. – Milyen feladat? – Majen elveszett valahol a városban. Meg kell találni. Ami Udinászt illeti… ha látjátok… – Ha rátalálunk, borzalmas halállal hal meg, Trull Szengár. Elárulta Rhulandot. Figyelmeztettem… Trull Rhulandra nézett. Visszatérés ebb ől az őrületből? Nem valószín ű. Elkéstek. – Ez rád van bízva, Theradasz. Csak találd meg Majent. Nézte, ahogy elügetnek, majd visszafordult anyjához. Uruth elégedetten bólintott. A hídon álló katonák tudták, mi vár rájuk. Látta, hogy a pajzsuk mögé bújnak. Értelmetlen. Szánalmas. Mégis, volt némi kurázsi ezekben a letherekben. Udinász… nem gondoltam… nem hittem volna… A híd lábánál hirtelen fortyogó, szürke fal emelkedett a magasba. A pajzsok megremegtek. A hullám megindult el őre. A csatorna mindkét partján sikoltozni és rohanni kezdtek az emberek… …miközben a varázslat átrohant a hídon, azonnal ledarálta a katonákat. Egy szívdobbanás kellett csak hozzá, hogy elérje a polgárokat, és őket is feleméssze. Trull látta, hogy eléri a házakat is, betöri az ajtókat, ablakokat, sikolyok harsannak… – Elég! – üvöltötte Rhuland, majd Hannan Moszang felé lépett, aki leengedte a karját. Furcsa volt, valahogy mintha megváltozott volna. A varázslat elenyészett, csak a csontok, a fegyverek, a pajzsok maradtak a hídon. Az épületek fel ől sem hallatszott hang, a csend végtelennek t űnt. Hannan Moszang megroggyant, és Trull ekkor látta csak, hogy mennyire torzzá lett teste a bundák alatt.
A császár felkuncogott. – Milyen mohó! A titkos istened milyen mohó, Hannan Moszang! Moszang! Titkos isten? Trull Fearre nézett, és látta, hogy fivére is az ő tekintetét keresi. – Fivéreim! – kiáltotta a császár a kardját lengetve. – Vonuljunk az Örökös Palotához! A trónra! Senki sem állhat ellen! Ha megpróbálják, letépjük a húst a csontjukról! Megismerik a fájdalmat. Szenvedni fognak! Fivéreim, ez a szenvedés napja lesz! – Úgy t űnt, édesnek találja ezt a kifejezést. – Szenvedni fog mindenki, aki elénk áll! Gyerünk, kövessétek uratokat! Ő is… átváltozott. Elveszett számunkra. És mindezt egy rabszolga árulásának köszönhetjük… Egy gazos udvar látszott a kapu régi, viharvert kövein túl. A közeli fak száraz, göcsörtös ágai közül mintha gőz szállt volna az ég felé. Senki sem volt a környéken. Börtönvas lassított léptein, és hátranézett az utcán. A szolga még nem t űnt fel az épület sarkán, mely mögé pár perce bekocogott. – Hát rendben – motyogta a Fölesküdött, s kivonta kardját. – Akkor megnézem magam… – Belépett a kapun át a kanyargó, kikövezett ösvényre. A zömök, szögletes torony, mely szemben volt vele, foltos volt, ferde és halott. Balról kövek csikorgása, ágak recsegése, és dobogás hallatszott – ez utóbbitól a föld is megmozdult alatta. Tehát ott. Besétált az udvarra. Megkerült egy sáros sírt, átlépett egy kid őlt fa fölött, s megtorpant tízlépésnyire egy nagy, hosszúkás sírtól, amelyet szétdúltak. A föld g őzölgött, a sár csúszkált szanaszét, miközben öt alak kifelé mászott a gödörb ől. Húsuk megfeketedett, b őrükre számtalan gyökér nyomott árkot, hajuk rézszín ű volt. Kiszabadították fegyvereiket is – nagy, fekete fakardot használtak mind. Kántáltak. Börtönvas felmordult. – Tartheno toblakák. Átkozott fentek. Ez nem lesz sétagalopp! Az egyik harcos meghallotta, s felé fordult. Szeme fekete volt, apró. A kántálás elhalkult, majd a harcos megszólalt. – Egy gyermek, fivéreim. – Az, aki a földön keresztül beszélt hozzánk? – kérdezte egy egy társa. – Nem tudom. Számít? – Az a gyermek nem akart segíteni. Borzalmas halált ígértünk neki. – Akkor legyen… A toblaka mondókája félbeszakadt, ahogy Börtönvas elindult. Üvöltés, majd a fakard sivítva suhant, hogy találkozzon a Fölesküdött F ölesküdött fegyverével. Az kicselezte, s alulról találta el a harcos vastag csuklóját, majd egy villámgyors mozdulattal hárította az ösztönös visszakezes csapást. Átvágta a vastag b őrt, hegye a kemény izmok közé fúródott. Hatalmas lény közeledett felé jobbról. A Fölesküdött tovább nyomult el őre, s átbújt az els ő toblaka karja alatt, így a második a társának ütközött. Kiszabadult a kardja, s azonnal felfelé döfött vele, a puha részt keresve az alsó állkapcson – az óriás feje megrándult, s a Fölesküdött kardhegye sikeresen kilökte a jobb szemét. Mocsárb űzt árasztó víz fröccsent szanaszét. Sikoly harsant. Börtönvas azon kapta magát, hogy átmászik egy szétroncsolt sír felett, s a másik toblaka tántorogva próbált utána fordulni – de egy rakás k ő, fa és sár került az útjába. A Fölesküdött ismét talajszintre került. A toblaka, akit megtámadott, fekete vért ől mocskos karral, kiszúrt szemére szorított kézzel hátrált… A másik négy némán indult felé. Amíg nem tudják teljesen megkerülni a sírhalmot, csak nehezen támadhatják, a talaj veszélyes lesz számukra… Egy kiütve. Börtönvas elégedett volt… Míg meg nem látta, hogy a kiiktatottnak hitt ötödik megrázkódik, és felegyenesedik. Fél szemmel ugyan, de visszafordult a Fölesküdött felé. – Bántottad a fivérünket – mondta egy másik. – Lesz még más is! – ígérte Börtönvas. – Nem szerencsés dolog isteneket bántani. Isteneket? – Mi vagyunk a Szerengálok – magyarázta a toblakák vezet ő je. – Mielőtt bántani próbáltál bennünket, kegyelemért kellett volna könyörögnöd. Ha támadás helyett letérdelsz, és h űséget esküdsz nekünk, talán életben hagyunk. De így már nem. – Nem – felelte a Fölesküdött. – Azt már nem tehetitek.
– Csak ennyit tudsz mondani? A harcos vállat vont. – Más nem jut eszembe. – Elkomorodtál. Miért? – Mert ma már megöltem egy istent – felelte Börtönvas. – Ha tudom, hogy ez egy ilyen istenöl ős nap lesz, akkor talán jobban összekapom magam. Mind az öten hallgattak egy ideig, majd az els ő megkérdezte: – És milyen istent öltél meg, idegen? – A Falkát. A jobb szélen álló toblaka felszisszent. – Azokat, amelyek megszöktek el őlünk! A gyorsakat! – Elég gyorsak voltak – biccentett a Fölesküdött –, de úgy úgy fest, mégsem eléggé… – D'iverz… – Igen – felelte Börtönvas. – Hatan voltak… ti meg csak öten vagytok. Az els ő toblaka a fivéreihez fordult. – Óvatosnak kell lennünk ezzel itt. – Szabadok vagyunk – morogta morogta a félszem ű. – Meg kell ölnünk ezt itt, hogy azok is maradjunk. – Igen, ez elég jó ok. S ezzel ismét támadásba lendültek. Börtönvas magában felsóhajtott. De legalább sikerült kicsit nyugtalanná tennie őket. És ezzel talán nyert egy kis id őt. Viszont még rosszabb helyzetbe került. Nos, talán mégsem. Talán? Kit akarok én becsapni? Áthelyezte súlypontját, lábfejére nehezedett, s felkészült, hogy megkezdje a táncot. A táncot az életben maradásért. Míg jön a segítség. Segítség… attól az alacsony, kopaszodó szolgától . Ó, Csuklyásra, Börtönvas – csak próbálj minél tovább életben maradni – talán kid ő l. őlnek lnek a kimerültségt ő ő l. – Nézzétek! – szólt az egyik. – Ez mosolyog! Láthatatlan viharok dúltak az utcákon, és tépázták a várost. Poloska feje belesajdult a varázslatok kaotikus viharába, az akaratok egymásnak feszülésébe. Még mindig érezte a tehetetlen tengeri isten tomboló haragját az Iszapos-tó jege alól – a Kréda csapdája remekül m űködött, a jégréteg lassan vastagodott, körbezárta a barlangban rekedt lényt, és mire a nap lemegy, ő maga is jéggé dermed. Érzi majd, ahogy tagjai lehűlnek, eljegesednek, gondolatai is megfagynak. Az ember sokat nyerhet azon, ha kedves egy jaghutához – szegény T'lan Imassok ezt sosem voltak képesek felfogni. Poloska elindult a sikátorban, amelynek végében már ott látszott az Azath-torony. Remélte, hogy Börtönvas nem tett még semmi végzeteset, például nem ment be egyedül az udvarba. Kanna biztosan figyelmeztetné, ha erre készülne… Kis szerencsével a gyermek eltemetett barátja már nem marad sokáig a földben. A Fölesküdött feladata csak annyi, hogy segítséget nyújtson, semmi többet nem várt el t őle senki. Végül is ez nem a férfi csatája… Léptei lelassultak, halálos nyugtalanság szállta meg. Érzékeivel kutakodni kezdett, és mozgást észlelt ott, ahol nem lehetett volna mozgás, akaratok ébredtek, harag lobbant, sorsfonalak futottak egymás felé… A szolga sarkon fordult, és futásnak eredt. Gerun Eberikt felé a négy legjobb bérgyilkosa közeledett az utca végéb ől. A Finadd felemelt kézzel jelzett megálljt a mögötte jöv őknek. – Finadd! – mondta a szakaszvezet ő, amikor odaértek. – Szerencsénk volt. A távoli toronynál lév ő fivért az utcára csalta egy csapat edur. Hatot leterített. Amint az edurok elt űntek, odaküldtem Krillót ellen őrizni, hogy tényleg meghalt-e… – Darabokra vágták – vágott közbe a nevezett nevezett bérenc vigyorogva. –… és tényleg meghalt – fejezte be a szakaszvezet ő, s fagyos pillantást vetett Krillóra. Aki ett ől még szélesebben vigyorgott. – És a másik? – kérdezte Gerun a környéket fürkészve. Nem lett volna szerencsés belefutni egy edur szakaszba. A szakaszvezető elkomorodott. – Krilló elkapta. Egy átkozottul szerencsés késdobással… – Nem szerencse volt az – tiltakozott Krilló. – A szegény ördög nem vehette vehette észre, mi jön…
– Tehát mindketten halottak? – Gerun a fejét csóválta. – Ez valóban nagy szerencse! Nem is lehetett volna ennél könnyebb… Nos, akkor csak az maradt, aki most is a tet őn van. Jeleket vár majd a fivéreit ől, és amikor nem jön egy sem, tudja, hogy érkezünk… – Csak egy ember, Finadd… – Egy Shavankrats, Krilló! Ne bízd el magad csak azért, mert Kóbor eddig kegyes volt hozzád. Jó, akkor mostantól egy csapatban maradunk… – Elhallgatott, majd intett mindenkinek, hogy menjenek fedezékbe. Harminc lépéssel el őttük magányos alak rohant ki egy sikátorból. Egy Tiste Edur n ő volt. Megdermedt egy pillanatra, mint egy rémült őz, s körbenézett. Miel őtt feléjük is vethetett volna egy pillantást, meghallott valamit a háta mögül, és ismét futásnak eredt. A fémes villanás a jobbjában azt mutatta, hogy valamiféle kés van nála. Gerun Eberikt felmordult. A n ő éppen arra tartott, amerre ő. Egy védtelen Tiste Edur asszony. Élvezkedhetne kicsit, miel őtt megöli. Természetesen csak azután, hogy a hivatalos ügyeit lerendezte. Talán a fiúk is kaphatnak egy kört… el őször Krilló, hiszen ma igen szépen dolgozott, megszabadult Brys test őreinek kétharmadától. A Finadd felegyenesedett. – A nő után, hiszen úgyis jó irányba fut! A szakaszból többen felnevettek. – Tudod, mi jöhet, Krilló! Elindultak. Arcok a bezárt második emeleti ablakok mögött – az egész város reszketett, mint megannyi patkány. Gusztustalan volt az egész. De legalább bebizonyították, megmutatták, hogy mennyire kevesen érdemlik meg az életet. Gyanította, hogy a Tiste Edurok új birodalma sem különbözik majd sokban. Szükség lesz végrehajtókra, szigorú, keménykez ű ítélkezőkre, akik igazságot szolgáltatnak. Az emberek továbbra is durvák maradnak. Szemetelni fognak az utcán. És lesznek olyanok is, akik egyszer űen csak rondák, és alig érdemlik meg Gerun kését. Továbbra is ugyanaz lesz a munkája, mint eddig – széppé tenni ezt a várost… Elérték a helyet, ahol a n ő kifutott a sikátorból. Krilló éppen megfordult, és abba az irányba mutatott, amerre a n ő menekült, amikor a lándzsa fejbe találta. Szétroncsolta a fejét, halott volt, mire a k őre ért. A sikátorból tucatnyi Tiste Edur harcos t űnt elő. – Megölni őket! – kiáltotta Gerun, s elöntötte szívét a büszkeség, amikor látta, hogy emberei szó nélkül rohamra indulnak. El a Finadd mellett, aki hátrálni kezdett. Új embereket mindig verbuválhatok… Futásnak eredt. Egy nő nyomában. Természetesen ez csak véletlen volt, hiszen valójában Tehol Beddikt felé indult. Elkapja a lányt, megkötözi, kipeckeli a száját, és elrejti valahol a közelben. Majd visszajön érte. Egyedül persze nehezebb lesz. Tehol test őre kemény ellenfél lehet, de Gerun kardjának hegyén méreg volt, ami a legkisebb vágással is az ellenfél halálát okozhatta – méghozzá igen gyorsan. Ott! A nő egy falifülkében bújt el, húszlépésnyivel el őtte. Közeledtére megugrott, mint egy riadt őz. Gerun futásnak eredt. Ó, nagyon akarta! Gyönyör ű volt. Meglátta a kést a lány kezében, és felnevetett. Halbelez ő kés volt – lether rabszolgák szoktak ilyet használni a hirót falvakban. Gyorsan közeledett a lány felé. Át egy újabb utcán, egy újabb sikátorban. Egyre közeledtek Tehol Beddikt otthona felé. Id ő ben utolérheti… már csak öt lépés… – Baj van. Tehol Beddikt döbbent arccal a test őréhez fordult. – Tehát mégsem vagy néma… – Szavai elhaltak, ahogy meglátta az őr arcán a nyugtalanságot. – Szóval nagy baj van! – Mindkét fivérem halott. Gerun Eberikt közeledik. – A város már tele van edurokkal – mondta Tehol, miközben két kézzel körbemutatott. – Úgy járkálnak, falkákban, mint a farkasok. Aztán ott vannak a valódi farkasok is… – Gerun az. Tehol végigmérte a férfit. – Rendben. Tehát látogatásra készül. Mit tehetünk? – Fel tudnak jönni a falon úgy, ahogy a tolvaj barátod szokott. Le kell mennünk. Kell egy hely, ahol ajtó van, és csak egy ajtó.
– Nos, ott van szemben a raktár… elég jól ismerem… – Menjünk! Az őr a létrához ment, letérdelt, körbenézett, majd intett Teholnak, és mászni kezdett lefelé. Pár pillanat múlva a szobában álltak. Az őr a bejárat felé indult. Kisandított. – Tiszta. Én megyek elöl, a felé a fal felé… – A raktárnál van egy őr, Chalaz… – Meglepne, ha tényleg ott lenne még… – Igazad lehet. Rendben. Ha elérünk ahhoz a falhoz, jobbra fordulunk. Befordulunk a sarkon, bemegyünk az iroda ajtaján, ez az els ő, amivel majd találkozunk. A nagy raktárajtó be van reteszelve. – És ha a hivatal ajtaja zárva? – Tudom, hol tartják a kulcsot. Az őr bólintott. Aztán kiléptek a keskeny folyosóra, balra fordultak, s az utca felé indultak. Még három lépés. A nő kétségbeesetten nézett maga mögé, majd hirtelen új er őre kapott, s megindult el őre. Gerun felmordult, s fél kézzel utána kapott. A n ő felzokogott, majd a sikátor végébe érve felemelte a kést. És a saját mellkasába döfte. Gerun egy karnyújtásnyira volt csak t őle, s éppen elhaladt egy két raktár közötti kis folyosó mellett, amikor valaki megragadta, és berántotta a sötét folyosóra. Egy ököl csapott az arcába, betört az orra. Bódultan, magatehetetlenül hagyta, hogy kitépjék a kardot a kezéből, s lehúzzák a sisakot a fejér ől. A két nagy kéz megemelte, és a falhoz csapta. Egyszer, kétszer, háromszor, s Gerun háta minden ütéssel nagyobbat koppant a k őfalon. Aztán a zsíros macskakövekre zuhant, s a becsapódástól eltört a jobb válla. Öntudata elsuhant. Amikor egy perc múlva magához tért, egy nagydarab alakot látott maga fölött guggolni a félhomályban. Egy nagy tenyér tapadt Gerun szájára, s az alak megdermedt. A sikátorban talpak dobogása hallatszott, több mokaszinos harcos futott el mellettük. Fegyverek csörögtek. Aztán elhaladtak el őttük. Gerun Eberikt felnézett az ismeretlen arcba. Félvér volt. Félig nerek, félig tarthenal. Az óriás közelebb hajolt. – Azért, amit a nagyanyóval tettél – suttogta rekedten. – És ne hidd, hidd, hogy gyorsan túleshetsz rajta… Gerun a szájára tapasztott tenyér miatt nem felelhetett. Nem kérdezhetett. Pedig lett volna pár kérdése. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a félvért ez nem érdekli. És ez, mondta magában Gerun Eberikt, nem jó… Tehol háromlépésnyivel az őr mögött haladt, amikor oldalról suhogást hallott. Jobbra nézett, s látta, hogy egy edur asszony tántorog ki az egyik sikátorból. Mellkasából egy kés nyele állt ki, s a sebb ől ömlött a vér. Tompa közönyt sugárzó tekintete megakadt Teholon. Kinyújtotta felé vörös vérfoltos kezét, majd elesett. A bal oldalán landolt, s kissé megcsúszott a köveken, miel őtt mozdulatlanná merevedett. – Őr! – sziszegte Tehol, s irányt váltott. – Megsérült… A raktár faláról valaki rákiáltott. – Ne! Ahogy Tehol odaért a n őhöz, látta, hogy Tiste Edur harcosok rohannak ki a nyomában a sikátorból. Egy lándzsa repült felé a leveg ő ben… …de sosem érte el, mert az őr balról a fegyver útjába ugrott. A lándzsa a bal karja alatt találta el a férfit, recsegve törtek a bordák, ahogy a mellkasába süppedt. Az őr halk nyögéssel odébb tántorodott, majd eld őlt a kövön. Orrából, szájából csorgott a vér. Tehol mozdulatlanná merevedett. Az edurok óvatosan körbevették Teholt és a halott asszonyt. Az egyik gyorsan megnézte az őrt, lába egy mozdulatával a hátára fordította. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi meghalt. Az egyik Tiste Edur a keresked őnyelven Teholhoz fordult. – Megölted! Tehol a fejét rázta. – Nem! Amikor kifutott a sikátorból, már megvolt a sebe! Azért Azért jöttem ide hogy… segítsek. Sajnálom… A harcos elvigyorodott, majd a mellette álló fiatalabb edurhoz fordult. – Midik, nézd meg, van-e fegyvere fegyvere ennek a lethernek…
A Midik nev ű ifjú odalépett Teholhoz. Megmotozta, majd felmordult. – Rongyokban jár, Theradasz! Ebben aztán semmit sem rejtegethet! – Megölte Majent – mondta egy harmadik. – Vissza kellene vinnünk… – Nem! – mordult fel Theradasz. Eltette a kardját, és Midiket félretolva Tehol felé indult. – Nézd a gyilkos tüzet a szemében! – Elég gyatrán olvasol a lether arcokból – jegyezte meg Tehol szomorúan. – Ez csak neked rossz… – Igen – felelte Tehol –, gondoltam… Theradasz ököllel ment neki. Tehol feje hátranyeklett, orra betört. Kétrét görnyedt, arcát tenyerébe temette, de közben egy csizmás láb kapta el jobbról, s eltörte a combcsontját. Elesett. Egy sarok taposott a mellkasába, nyomában bordák törtek darabokra. Tehol érezte, hogy teste szinte magától összegömbölyödik, ahogy csak úgy záporoztak rá az ütések, rúgások. Egy rúgás nyomán összetört a bal arccsontja, és kifolyt a bal szeme is. Fehér t űz lobbant az agyban, amely gyorsan koromfeketévé hamvadt. Egy következ ő rúgás a kulcscsontját repesztette szét. Egy sarok alatt szétroppant a bal könyöke. A gyomrát ér ő rúgások ellen a lába felhúzásával próbált védekezni, de érezte, hogy azok már használhatatlanná törtek. Valami éget ő érzés robbant a hasában, s érezte, hogy valami folyadékban fekszik az utcán. Aztán egy sarok landolt a halántékán. Hull Beddikt ötvenlépésnyire járt csak az utcán. Látta a Tiste Edur tömeget, és azt is, hogy éppen agyonrugdosnak valakit. Gyomra összeszorult a nyugtalanságtól, s szaporábban kezdett lépkedni. Látta a körön túl hever ő holttesteket is. Egy férfi a palota őrök egyenruhájában, egy lándzsával a testében. Egy… edur asszony. – Kóborra, itt meg mi történt? Futni kezdett… …de elálltak az útját. Egy nerek volt, és Hull szinte azonnal felismerte. Sápadt Buruk egyik szolgája volt. Hull elkomorodott, s eltöprengett, hogy a férfi vajon hogy kerülhet ide. Közben oldalra lépett, hogy kikerülje – de az nem hagyta. – Mi ez? – Megszületett az ítélet, Hull Beddikt – mondta a férfi. – Sajnálom. – Ítélet? Kérlek, nekem most muszáj… – Úgy döntöttél, hogy a Tiste Edur császárral tartasz – folytatta folytatta a nerek. – Az… árulást választottad. – Lether végét, igen… és? Ez az átkozott királyság soha többé nem pusztíthat el olyan kultúrákat, mint a nerekeké, a tarthenaloké… – Azt hittük, ismerjük a szívedet, Hull Beddikt, de az megfeketedett. Mérgezett lett, mert nem ismered a megbocsátást. – Megbocsátást? – Kinyújtotta a kezét, hogy féltetolja a nereket. Vernek valakit. Halálra verik… Hátulról két kés döfött a hátába, a két lapockája alól, felfelé. Hull Beddikt a döbbenett ől ívben megfeszült, s csak nézte a fiatal nereket, aki el őtte áll. Látta, hogy az zokog. Mi? Miért? Térdre esett, elöntötte a gyengeség, s elgyengült a gondolatok vihara is – az érzelmek, a vágyak, melyek évek óta gyötörték – szürke hamuvá, nem is, köddé omlott szét. Igen, hideg köd volt, mely egyre feljebb emelkedett a testében, izmaiban. Ez –… ez… olyan… Hull Beddikt arccal el őrezuhant a kövezetre, de a becsapódást már nem érezhette. – Hagyják abba, kérem! A Tiste Edurok megfordultak, és látták, hogy egy lether lép el ő eddigi rejtekhelyér ől, a raktár mögül. Jellegtelen alak volt, sántított, kötélb ől csomózott övén egy bikacsök fityegett. A férfi közeledett feléjük, s tovább beszélt, a keresked őnyelven. – Ő sosem bántott senkit! Ne öljék meg, kérem! Láttam mindent! – Mit láttál? – kérdezte Theradasz.
– A nő megölte magát. Nézzék a kést, maguk is láthatják! – Chalaz a kezét tördelte, tekintetét le sem vette a vérző, eszméletlen Teholról. – Kérem, ne bántsák már! – Meg kell tanulnod – mondta Theradasz a fogait kimutatva – császárunk szavait! s zavait! Ez a szenvedés napja lesz, öreg! Most hagyj minket, vagy magad is így jársz! Chalaz meglepte őket, mert el őreugrott, és Teholra vetette magát, hogy megvédje, amennyire lehet. Midik Buhn felnevetett. Ütések záporoztak, ha lehet, még kegyetlenebbül, és Chalaz kis id ő múlva elvesztette az eszméletét. Féltucatnyi rúgással kés ő bb lehemperedett Teholról, így ők ketten már egymás mellett feküdtek. Theradasz hirtelen támadt türelmetlenséggel az egyik koponyára vágott a sarkával, elég nagy er ővel ahhoz, hogy betörje a csontot, és szétzúzza az agyvel őt. Turudal Brizad a híd túloldalán állt, és érezte, hogy a gonosz varázslat hulláma átcsap felette. A hidat elbarikádozó katonák egy perccel korábban belehaltak a szürke áradat erejébe, és most úgy t űnt, a borzalmas hullám elér a város belsejébe is. A közeli épületekbe… Kóbor úgy gondolta: ami sok, az sok! Megpöckölte a vad er őt, amely keresztülhatolt az épületeken, lefelé irányította, el a Patkányfogó Liga titkos alagútjai mellett, melyekben annyi polgár bujkált, be a régen halott mocsár érzéketlen, élettelen sarába. Itt az er ő nem tudott semmihez sem kezdeni – lassult, lassult, majd csapdába esett. Egy pillanat múlva nyilvánvalóvá vált, hogy a máguskirály nem vette észre a hárítást. Egyszer űen visszavonta a további hullámokat, lezárta a Nyomorék Istent ől származó áradatot. Hannan Moszang teste ettől szerencsére már nem szenvedhetett sokat. Nem mintha ez bármit is számított volna. Figyelte, ahogy a Tiste Edur harcosok elindulnak a városban, a szökött asszonyt keresve. De Kóbor tudta, hogy ebb ől semmi jó nem származhat. Mi több, egy hatalmas tévedés volt kialakulóban, s már el őre gyászolta az érintetteket… Érzékei segítségével megjelenített fejében egy nagy, gazos udvart, egy szögletes torony körül, s csodálkozva nézte, ahogy egy magányos kis alak halálos táncot jár az öt toblaka istenség között. Hihetetlen – egy jelenet, amit Kóbor sokáig nem felejthet el. De tudta, hogy már ez sem tart sokáig. Semmi jó sem tart túl sokáig, sajnos. Pislogva látta, hogy a Tiste Edur császár átvezeti csapatát a hídon. Úton voltak az Örökös Palota felé. Turudal Brizad ismét mozgásba lendült. Az Örökös Palota, a végzetes hely felé, ahol újabb sorozatnyi tragikus eseményre kellett számítani. Ma egy birodalom újjászületik. Vérrel és er ő hiszen minden születés így zajlik. S amikor vége ennek a ő szakkal, napnak, vajon mi sír majd fel az ölünkben: mi nyitja szemét erre a világra? Kóbor elindult, a tiste edurok el őtt maradt, s szíve mélyén érezte az id őt, annak múlását, így, számtalan szívdobbanás után. Végre minden összeállt, nem lesz szükség sem húzásra, sem lökésre. Semmire. Most csak szemtanú lesz. Legalábbis ezt remélte. Korló Orothos, a birodalom el őtti Unta szülötte, a Bíborsereg egyetlen f őmágusa, aki jelen volt ebben az elbukott városban, törökülésben ült az utcán, és most felkapta a fejét. Valaki nehéz léptekkel közeledett hátulról. Megkockáztatta, hogy kinyitja a szemét, majd felemelte a kezét, éppen id ő ben ahhoz, hogy megállítsa az újonnan érkez őt. – Üdv, félvér! – mondta. – Jöttél imádni az isteneidet? Az óriás alak lenézett Korlóra. – Elkéstem? – kérdezte. – Nem, még életben vannak. Csak egy ember foglalja el őket, s már ő sem sokáig. Én megteszek mindent, amit tudok, de nem egyszer ű feladat megkeverni egy isten fejét. A tarthenal félvér elkomorodott. – Tudod te, hogy miért imádkozunk imádkozunk a Szerengálokhoz? Különös kérdés. – Hogy elnyerjétek jóindulatukat? – Nem – felelte Ublala. – Azért imádkozunk, hogy távol maradjanak. De most – folytatta – eljöttek. Ez rossz. – És mit akarsz tenni ez ellen? Ublala lesandított Korlóra, és nem szólt semmit. A F őmágus egy perc múlva bólintott.
– Indulj hát! Nézett az udvar felé üget ő nagydarab fickó után. Alighogy beért a kapun, megállt egy fa mellett, és letört róla egy akkora ágat, mint Korló combja. A félvér új fegyverét próbálgatva bekocogott az udvarba. Darabokra akarta tépni, ki akart szabadulni a csontok börtönéb ől, a szörnyen kicsi izmok közül. Letherason áthaladva harmincnál is több Lélekvesztett maradt holtan a nyomukban. És hat Tiste Edur, akik harcra készen toppantak elébük a kiköt őnél. Megsebesültek – nem, javította ki magát Udinász megmaradt ép esze, én sebesültem meg. Már meg kellett volna halnom. Darabokra vágtak. Belém téptek, martak, marcangoltak. De ez az átkozott Wyval nem adja fel. Szüksége van rám…még néhány percig. Vörös ködön át pillantotta meg az Azath-tornyot és udvarát, s a Wyval vérében igyekezet lobbant. A Gazdának segítség kell. Nem veszett még el minden. Udinász rohanás közben megpillantott az utcán egy furcsa férfit, törökülésben – látta, hogy a férfi meglepetten néz fel rá. Egy pillanat múlva aztán berobbantak a kapun az udvarra. És éppen azt látták, hogy egy halandó tarthenal egy bunkósbottal a kezében rohan egy csatába, ahol egyetlen kardforgató harcolt öt toblaka isten ellen, s csak percekre volt már a szomorú végt ől. Aztán elrohant mind mellett. Elért a Gazda sírjához. A feltépett, g őzölgő földhöz. Fülsiketít ő, hüllőhöz méltó kiáltással el őrevetette magát – be a sötét fbrróságba. Karmolt, harapott… kiszabadult az emberi testb ől, amely oly sokáig hordozta, oly sokáig rejtegette. Kiszabadult végre, megmutathatta hatalmas, pikkelyes testét, karmaival a földbe vájhatott… A gyermek, Kanna felsikoltott, amikor a szárnyas, ökör méret ű lény elrohant mellette, négy lábon. Csobbanás hallatszott, víz nyílt szét legyez őként, majd örvénnyé alakult. Egy vöröses-lila farok kígyózott le az örvényben, s a lény gyorsan elt űnt. Aztán egy tompa puffanást hallott a háta mögül. Megfordult a csúszós partoldalon, a kardokkal a kezében… …és egy csúnyán megtépázott testet, egy férfit látott a földön feküdni, arccal lefelé. Karjából és lábából is kilátszott a szétzúzott vég ű csöves csont, széttépett vénáiból lassan bugyogott el ő a vér. És a tetején egy árny feküdt, ugyanolyan pózban, mint a férfi. Árnyarc nézett Kannára, s megszólalt, halkan… – Gyermek, a segítségedre van szükségünk! Hátranézett a válla fölött – a kis medence felszíne ismét nyugodt volt. – Ó, ugyan mit akarsz t őlem? Minden rosszul sül el… – Nem olyan rosszul, mint gondolod. Ez a férfi, ez a lether… segíts rajta, haldoklik! Nem tudom már sokáig itt tartani. Haldoklik, és nem érdemli meg a halált. Kanna közelebb lépett. – Mit tehetnék éppen én? – A vér, ami benned van, gyermekem! Egy-két csepp kell csak bel ő le, nem több! A vér, gyermek, ami ő le, visszahozott az életbe. Kérlek… – Te szellem vagy. Miért kéred, hogy érte tegyem ezt… Miért nem magadért kéred? A szellem végigmérte őt vörösl ő szemével. – Gyermekem, ne kísérts! Kanna lenézett a kezében lév ő kardokra. Az egyiket letette, s felszabadult keze tenyerét a másik kék pengéhez közelítette. Kicsit belevágott a b őrébe, majd felemelte a kezét, és megszemlélte m űvét. Hosszú vércsík, tökéletes vágás volt. – Ó, ez éles volt! – Gyere, fordítsd a hátára! Nyomd a megsebzett tenyeredet a mellkasához! Kanna előrelépett. Egy csapástól eltört a bal karja, s a fájdalom fehér izzásként hatolt Börtönvas agyába, miközben kitért az üvöltő Szerengál el ől. Félig vakon, csak ösztöneire hallgatva emelgette kicsorbult, tompa kardját, s hárított csapást csapás után, szüksége lett volna egy szabad pillanatra, pár szívdobbanásnyi id őre, ami alatt összeszedi magát, legy űri a fájdalmat… De kifutott már az id ő ből. Egy újabb csapás jutott át védvonalán, a furcsa fakard belemart a bal csíp ő jébe. Bal lába ennek megfelel ően használhatatlanná vált. Felnézett a homlokáról szemébe hulló verejtékcseppeken
át, és látta, hogy az egyszem ű Szerengál fölé tornyosul, s diadalmasan elvigyorodik a közelg ő győzelem láttán. Aztán egy faág csapódott nagy er ővel az isten fejéhez. A bal halántékon érte az ütés, s elég nagy volt ahhoz, hogy a fejét a jobb vállához csapja. A vigyor lefagyott az arcról, a toblaka megtántorodott. Egy második ütést is bekapott, ezúttal hátulról. A fadarab szilánkokra tört a tarkóján. Az isten el őrehajolt… …és egy térd szaladt az ágyékába. Hátára nagyot csaptak, mire még jobban el őregörnyedt, s az iménti térd ezúttal az isten arcával találkozott össze. Börtönvas a földr ől is látta, hogy a vigyor teljesen elt űnt. A Fölesküdött oldalra gördült, éppen egy pillanattal azel őtt, hogy a toblaka rázuhant volna. Gördült még egyet, még egyet, aztán végre talpra állt. Megfordult, és nevéhez fohászkodott, hogy felülemelkedjen a csípő jét kínzó fájdalmon. Ismét szembefordult az istenekkel. Úgy t űnt, saját fajtájuk egyik tagja harcol ellenük – egy halandó tarthenal, aki az egyik istenbe csimpaszkodott hátulról, szorosan átölelte, és szorítani kezdte. A másik három isten hátrált pár lépést a döbbenett ől. A Fölesküdött egy pillanatig megfagyni látta a jelenetet. Kettő, három szívdobbanásnyi id ő telt el. A homály felszállt a Fölesküdött szemér ől. Visszatért az er ő fáradt tagjaiba. A fájdalom elhalványult. A halandó tarthenal csak percekre volt a haláltól, mert a másik három isten lassan magához tért, és elindult felé. Börtönvas el őrelendült, hogy feltartóztassa őket. Az er őviszonyok határozottan javultak… Két fekvő alak az utca kövén. Körülöttük Tiste Edurok, még mindig rugdostak, még mindig törték a csontokat. Az egyik lefelé taposott a sarkával, agyvel ő fröccsent a k őre. Poloska megtántorodott, arca eltorzult a gyásztól és haragtól. Felüvöltött. Fejek fordultak felé… És a szolga szabadjára engedte mindazt, ami oly régóta csendben, láthatatlanul pihent benne. Tizennégy edur kapott a füléhez – de a mozdulatnak sosem jutottak a végére, mert tizenhárman azonnal felrobbantak belülr ől, mintha hatalmas nyomás érte volna őket, s húsuk eltorzult, szétnyomódott. Koponyájuk behorpadt, vérük összefolyt. Aztán szétrobbantak. Véres cafatokkal borították be a raktár falait, az utcát. A tizennegyedik edur, aki éppen az imént taposott szét egy fejet, a leveg ő be emelkedett. Vonaglott, szeme kidülledt, testéb ől valami folyadék csorgott lefelé. Poloska odavonult hozzá. Aztán megállt a hirót törzsb ől való Theradasz Buhn el őtt. Felnézett a harcosra, feldagadt arcára, a szeméből áradó rettegésre. Poloska remegve megszólalt. – Téged hazaküldelek… de nem a te otthonodba. otthonodba. A sajátomba. – Intett egyet, mire a Tiste Edur elt űnt. Poloska Üregébe jutott, lefelé zuhant, lefelé, mindig csak lefelé… A végtelen mélybe, ahol ismét megnyílt egy portál, és a harcos jeges, fekete vízbe csobbant. S ott végtelen, kérlelhetetlen nyomás vette körbe. Vége lett. Poloska már nem reszketett annyira. Tudta, hogy üvöltése messzire elhallatszott. A világ másik felén is hallották. És fejek fordultak felé. Halhatatlan szívek kezdtek hevesebben dobogni. – Nem baj – motyogta. Aztán előrelépett, és letérdelt a mozdulatlan testek mellé. Karjába vette v ette az egyiket. Felkelt, és elcipelte. Az Örökös Palota. Elbizakodott elnevezés, tökéletesen illett a letherek végtelen arroganciájához, az önnön küldetésükbe vetett hithez. A végtelen birtoklási vágy, a magabiztos tudat, hogy mindenre tulajdonjogot formálhatnak, a pofátlan önhittség… mintha ezer isten állna a hátuk mögött, roskadozva a kiválasztottaknak szánt ajándékok súlya alatt. Trull Szengár nem értette, csak találgatott: vajon mi szülhet ilyen magabiztosságot? Mit ől hihet önnön erejében ennyire egy nép? Talán nem is kell hozzá más… más … csak hatalom. Méregfelleg a leveg ő ben, mely a bőr pórusain át beszívódik mindenkibe, férfiba, n ő be, gyerekbe. Méreg, mely eltorzítja a múltat, hogy megfeleljen a jelen igényeinek, s megvilágítsa az igaz, dics ő jövőt. Méreg, mely okos embereket vakká tesz a
múltbéli hibás döntések iránt, eltünteti a vért a hasonlóan vakmer ő és önhitt ősök kezér ől. Méreg, mely kétes tradíciókat hirdet, és számtalan emberre hoz szenvedést. Hatalom. Ugyanaz a hatalom, amit mi is készülünk magunkhoz ölelni. A N ővérek legyenek hozzánk kegyesek! A Tiste Edurok császára az Örökös Palota hatalmas bejárata el őtt állt. Foltos kardot tartott csillogó jobbjában. Poros medveb őr feszült az aranytól és immáron az er ősödő izmoktól széles vállra. Hátán régi vér alkotott sötét foltokat, mintha új térképet akarna rajzolni a világról. Haja hosszúra n őtt, s csomókba állt össze az olajos mocsoktól. Trull mögötte állt, így nem láthatta fivére szemét. De tudta, hogy ha belenézne, látná benne a sorsot, amitől fél, látná a mérget, s az árulásból fakadó őrületet. Csak kevésen múlt, ezt is tudta. Egy kézmozdulat egy jellegtelen, szomorú szem ű rabszolgától. Egy gesztus, és Rhuland visszajuthatott volna a józanságba. Ennyi kellett volna, semmi más. Rhuland feléjük fordult. – A kapu nincs eltorlaszolva. Hannan Moszang szólalt meg. – Valaki vár odabent, uram. Érzek… valamit. – Mit akarsz, Hannan Moszang? – Engedd meg, hogy én és a k'risnanjaim mehessünk be el ő bb, mi nézzünk szembe azzal, aki odabent vár. A folyosón… Rhuland szeme résnyire húzódott, majd magához intette a többieket. – Fear, Trull, Binadasz, csatlakozzatok hozzánk! Közvetlenül a máguskirály mögött mögött megyünk be! Hannan Moszang vonult hát elöl. Mögötte következtek a k'risnanok és a rabszolgák, akik a két zsákot cipelték. Utána jött Rhuland és három fivére. Így léptek be az Örökös Palota kapuján. Brys Beddikt a trónterem ajtajában állt, és mozgást látott a folyosón, a mozdulatlan Krédától felé es ő részen. A Bajnok a kardjáért nyúlt, majd leejtette a kezét, amikor meglátta, hogy csak az Els ő Kísér ő, Turudal Brizad lép el ő az árnyak közül, nyugodt arccal, közömbösen. – Nem számítottam rá, hogy újra látlak, Els ő Kísér ő – mondta Brys. Turudal lágy tekintete Brys mögé nézett, a trónterembe. – Kik várakoznak odabent, Bajnok? – A király, az ágyasa, az Els ő Eunuch és a kancellár. És hatan az őreim közül. Turubal bólintott. – Nos, már nem kell sokáig várnunk. A Tiste Edurok pár percen belül megérkeznek. – Mi hír a városból? – Voltak már harcok, Brys Beddikt. H ű katonák hevernek holtan az utcákon. Köztük van Morok Nevath is. – És Gerun Eberikt? Vele mi a helyzet? Turudal oldalra billentette a fejét, és elkomorodott. – Ő egy… nőt üldöz. Brys végigmérte a férfit. – Ki vagy te, Turudal Brizad? A férfi állta a tekintetét. – Ma egy szemtanú. Végül is eljutottunk a Hetedik Lezárás végéhez. Egy befejezés, valaminek a kezdete… Brys fél kézzel csendre intette a férfit, majd ellépett mell őle. A Kréda megmozdult a folyosón. Lassan felállt, megigazította koszos ruháját, arcához emelte, s a helyükre tette a lencséket. Turudal Brizad Brys mellé lépett. – Ah, igen. A távoli, nyitott ajtóban egy sor magas alak bukkant fel. – A Kréda… – Eddig igen szépen teljesített. Brys döbbenten fordult az Els ő Kísér ő felé. – Hogy érted ezt? Hiszen nem tett… semmit. A férfi felvonta a szemöldökét.
– Nem? Megsemmisítette Megsemmisí tette a tengeri istent, a démont, akit Hannan Moszang irányított. És napok óta erre a pillanatra készült. Látod, hol áll? Látod, hogy milyen lapot festett maga alá? Ezen a kártyán keresztül a Szedánsz teljes ereje a testébe áramlik majd, s ő használhatja! A folyosón megsz űnt a homály, fehér, izzó fény világította meg a poros, kavargó leveg őt. Láthatóvá vált az edurok sora, alig ötvenlépésnyire a Krédától. A sor közepén álló edur szólalt rneg elsőként. – Kuru Quan Kréda! A királyság, amit szolgálsz, elbukott. Állj félre! A császár a trónjához akar akar menni. – Elbukott? – A Kréda hangja az eduréhoz képest vékonyka volt és reszketeg. – Releváns? A legkevésbé sem. Látlak, Hannan Moszang, s látom k'risnanjaidat is. Érzem, hogy er őt gyű jtötök. Az őrült császárotoknak ahhoz, hogy elfoglalhassa Lether trónját, el ő bb le kell győznie engem! – Értelmetlen, öreg – mondta Hannan Moszang. – Egyedül vagy. Az összes mágusod halott. Nézz végig magadon! Félig vak vagy, alig állsz a lábadon… – Keresd a démont, akit magadhoz láncoltál, Hannan Moszang! Brys ebből a távolságból nem látta Hannan Moszang arcát, de érezte a hangjából áradó haragot. – Te tetted ezt? – A letherek jól ismerik a mohóság csapdáját – felelte felelt e Kuru Quan. – Ma már nem n em lesz tiéd az ereje, s őt soha többé nem mondhatod őt magadénak. – Ezért – mordult fel a máguskirály – te most… A fehér köd szétrobbant, a robaj megrázta a falakat, a mennyezetet, s a Tiste Edurok felé száguldott. Tíz lépéssel Hannan Moszang és a k'risnanok mögött Trull Szengár felkiáltott, s félreugrott a becsapódás elől, fivéreivel a nyomában. Sikolyokat hallott, melyek gyorsan elhaltak, s egy test csúszott a csiszolt márványon Trull felé; a lábának üt ődött, fellökte… Azon kapta magát, hogy egy halott k'risnant bámul. A fiú a felismerhetetlenségig megégett, fekete mosolya leolvadt csontjairól. Trull négykézlábra emelkedett, és körülnézett. Csak két edur maradt talpon, csak ketten állták a Kréda tomboló varázserejét. Hannan Moszang és Binadasz. A k'risnanok mind meghaltak, csakúgy, mint a négy rabszolga, akik a zsákok mellett guggoltak. Miközben Trull nézte, Binadasz is a földre rogyott, mintha megannyi ököl csapott volna le rá szemb ől. Vér fröccsent… Fear már ugrott is, szinte hason csúszva érkezett a köveken fivére mellé. Gyorsan megragadta egyik csuklóját és bokáját, majd vonszolni kezdte hátrafelé, el a t űzvonalból. Hannan Moszang üvöltött. Gomolygó szürke füstcsíkok t űntek elő a semmiből, s körbefonták a fehér fény ujjait. Vakító robbanás… Aztán ismét a természetes félhomály vette körül őket. Hannan Moszang egyedül állt, szemben a Krédával. Egy szívdobbanás… Kuru Quan ismét támadásba lendült, egy másodperccel el ő bb, mint a máguskirály. A két er ő a máguskirálytól háromlépésnyire találkozott egymással… …és Trull látta, hogy Hannan Moszang megtántorodik, vérzik. Kezével hátranyúlt, tapogatózott a levegő ben, míg a ballal elérte és megragadta az egyik zsákot. Végre a másik kezével is meg tudott kapaszkodni a másik zsákban. A máguskirály felegyenesedett, és ismét nekifeszült a varázshullámnak. A Krédából áradó varázser ő megcsavarta a márványfalakat, míg fehér folyadékot kezdtek izzadni. A mennyezet megereszkedett, a festmények elt űntek, a felület síkossá, fényessé vált. Brys hitetlenkedve nézte, ahogy a mágia elsöpörte a védvonalat, amit a k'risnanok sz őttek maguk elé, s mögé hatolva egy pillanat alatt lemészárolta mindet. Egyre közelebb és közelebb jutott Hannan Moszanghoz. Aztán a máguskírály megindította az ellencsapást, s a folyosón a nyomás úgy megn őtt, hogy egy, majd két lépéssel hátraszorította Bryst és Turudalt. A két er ő ekkor egy villanással kioltotta egymást, a robbanás erejét ől megrepedt a padló, s k őlapok ugrottak fel – mindenütt, kivéve azon a két helyen, ahol a két varázsló állt. Poros csend támadt. A márványoszlopok mindkét oldalon égtek, olvadtak fentr ől lefelé, mint valami hatalmas viaszgyertyák. A mennyezet a fejük felett úgy recsegett-ropogott, mintha bármelyik pillanatban beomolhatna. – Most pedig – suttogta Turudal Brizad rekedten – meglátjuk, meddig terjed Hannan Moszang kétségbeesése… A varázser ők ismét életre keltek, és Brys látta, hogy a máguskirály megtántorodik. A Kréda, Kuru Quan, az aprócska öregember rezzenéstelenül állt, s a testéb ől hullámokban áradó varázslat láttán Brysnek az jutott eszébe, hogy talán nem is embert lát, hanem egy istent.
A máguskirály ezt nem élheti túl. S ha elesik, ez az ősi, nyers varázslat elsöpri és felemészti a császárt meg az összes emberét. Kiárad a városba, s kiirtja az egész népet, az összes Tiste Edurt – Brys érezte a mohóságát, a bosszúvágyát. Ez volt a letherek ereje, a Szedánsz ereje, a küldetés hangja, a felfoghatatlanul borzalmas er ő… Trull látta, hogy a máguskirály kihúzza magát, megragadja a zsákokat, s azokból er ő kezd áramlani a karjába, testébe, s nagy nehezen sikerült visszaszorítania a Kréda támadását. De a karja közben eltorzult, borzalmas, formátlan végtaggá vált. Hannan Moszang teste hajlani kezdett, a gerince megrogyott, úgy vonaglott, mint a kígyó a forró kövön, új izmai alakultak, új helyeken dudorodott elő csont a bőre alatt. Felsikoltott, amikor az er ő kiáramlott bel őle. Szürke hullám emelkedett a fehér t űz fölé, beletépett a széleibe, keményen nekifeszült, s már félig megtöltötte a széles folyosót. Lassan körbezárta a Krédát, aki mozdulatlanul állt, felemelt fejjel, s a furcsa üveglencsék csillogtak a szeme el őtt, mintha csak szemlélni akarná a felé áradó vihart… Brys iszonyodva nézte, hogyan közeledik az edurok gonosz varázslata a Krédához, hogyan tornyosul a kicsi ember fölé. Látta, hogy egy közeli oszlop szivacsossá olvad, majd porrá omlik. A plafon egy része, amit ez az oszlop tartott, omlani kezdett, de miel őtt földet ért volna, ez is porfelleggé alakult. Kuru Quan felnézett a fölé tornyosuló sötét falra. Brys látta, hogy egy egészen apró mozdulatot tesz a fejével. A fehér t űz újjáéledt, s belevágott a szürke falba. Repedéseket vágott bele, hatalmas darabokat szakított ki bel őle, s ezek tépett vitorlaként szálltak zsugorodva a mennyezet felé. Brys hallotta, hogy a máguskirály felsikolt, amikor a fehér láng elindult egyenesen felé… Trull érezte, hogy talpra rántják. Megfordult, Fear arcába bámult. Fivére üvöltött valamit… …de a máguskirály vesztésre állt. Összerogyott a támadás alatt. Bármilyen energiát merített is a két zsákból, az lassan fogyatkozni kezdett. Nem volt elég ahhoz, hogy ellenálljon a Krédának. A máguskirály haldoklott – és vele… mi mind… – Trull! – rázta meg Fear. – A fal mellett! – El őremutatott. – Így, araszolj el őre! Egy dobásra… Egy dobásra? A kezében lév ő lándzsára meredt, a feketefán véres verejtékcsíkok csillogtak. – Az árnyak körül, Trull! Az oszlop mögül! Az árnyak közül, Trull! Értelmetlennek t űnt. S ami még rosszabb, meg sem akarta próbálni. Mi van, ha sikerrel jár? Mit nyerhetnek ezzel? – Trull, tedd meg, vagy meghalunk! Anyánk, apánk… Majen… a gyermeke! Minden edur, minden gyermek! Trull ismét fivére szemébe nézett, s nem ismerte fel, hogy mit lát benne. Fivére ismét megrázta, aztán előrelökte, be a forró varázslathullámba, ami lassan legy őzte Hannan Moszangot. Aztán beért egy düledez ő oszlop mögé, ami márványból épült. Hűs árnyak közé került. Hihetetlenül h űs árnyak közé. Trull botladozva futott el őre fivére egy utolsó taszításának erejével. Egy hullámos, felszakított falnak ütközött – és ekkor meglátta a Krédát. Alig hétlépésnyire. Fejét hátraszegte, úgy figyelte, hogyan rombolja le ereje a máguskirály védelmét. Trull szeme megtelt könnyel. Nem akarta ezt megtenni . De megölnek mindannyiunkat. Mindenkit, egyetlen edurt sem hagynak majd életben. Tudom. A szívem tudja. Elveszik a földjeinket, a vagyonunkat. Sót szórnak szét temet ő őinkben. inkben. Besöpörnek majd bennünket a történelem elfeledett népei közé. Én… tudom. Felemelte a lándzsáját, jobb keze már nem remegett. Egy percig mozdulatlanul várt, aztán visszafojtotta lélegzetét, tett két gyors lépést, egy karmozdulatot, s fegyvere egyenesen suhant célja felé. A bal oldalán találta el a Krédát, a bordái alatt. A lándzsahegy mélyen a testbe hatolt. A Kréda megperdült a becsapódás erejét ől, bal lába kicsúszott alóla, s elesett – el a festett k őtől… …amely hirtelen darabokra tört. A fehér t űz eltűnt, helyét betöltötte a sötétség. Brys kábultan el őrelépett… …de Turudal Brizad keze megállította. – Nem, Bajnok. Elment. A Kréda. Kuru Quan. Barátom… Kanna a sárban ült, és lebámult a férfi arcába. Kedves arc volt, f őleg így, lehunyt szemmel, alvás közben. A karmolások mindenütt elhalványultak sovány, barna testén. A vére tette ezt. Egykor halott volt, de most életet adott.
– Furcsa szerzet vagy te – suttogta a szellem, aki a víz mellett kuporgott. – A nevem Kanna. Fojtott kuncogás. – S vajon mi forrong benned? – Te több vagy, mint egy szellem – állapította meg a kislány. – Igen! – hangzott a válasz. – Illó vagyok. Jó kis név, nem gondolod? Egykor, nagyon régen Tiste Andii voltam. Megöltek, sok társammal együtt. Azokkal, akik túlélték a csatát. – Miért vagy itt, Illó? – Az uramat várom, Kanna. – A szellem lassan felemelkedett. Kanna eddig észre sem vette, hogy milyen magas. – És most… megérkezik. A sáros víz felfröccsent, és egy magas alak emelkedett ki bel őle, egy fehér b őr ű, vértelen jelenés, hosszú, világos haja az arcába tapadt. Köhögve húzódzkodott ki a partra. – A kardokat! – nyögte. Kanna odaszaladt hozzá, és a hosszú ujjak közé tuszkolta a fegyvereket. A férfi ezek segítségével támaszkodott meg a földön, s állt fel. Magas, gondolta a hátráló kislány, magasabb még a szellemnél is. És milyen nagyon-nagyon hideg ez a vörös szempár! – Azt mondtad, segíteni fogsz – mondta a kislány, s a tekintet láttán megremegett. megremegett. – Segíteni? A szellem letérdelt ura el őtt. – Dúló Szilkász, én egykor Killanthir voltam, a Hatodik Sereg harmadik F őmágusa… – Emlékszem rád, Killanthir. – Az Illót választottam új nevemnek, uram. – Ahogy tetszik. A szellem felnézett. Hol a Wyval? – Attól félek, nem marad életben, de leköti a n őt. Nemes vad. – Kérlek! – pityeredett el Kanna. – Kiszabadultak! Meg akarnak ölni! ölni! Megígérted… – Uram! – szólt s zólt közbe Illó. – Segítenék a Wyvalnak. Együtt talán sikerül visszalöknünk a n őt a mélybe. Talán megint meg tudjuk kötni. Ha megengeded… Dúló Szilkász hallgatott, töprengett, s nézte az el őtte térdelő árnyat. – Ahogy tetszik. Illó fejet hajtott, s Kannára nézett. – Hagyd rám a lethert! Egy ideig még nem fog felébredni. – A szellem ezzel elt űnt a kavargó, zavaros vízben. Szilkász nagy leveg őt vett, és most el őször vette szemügyre alaposabban két új fegyverét. – Furcsák ezek! De érzem, a halandó jól választott! Gyermekem, gyere mögém! – Végigmérte Kannát, majd bólintott. – Ideje, hogy beváltsam ígéretemet. Korlónak fogalma sem volt, hogy most mi lesz. Egy Fölesküdött is meghalhat, ha elég súlyos sérülés éri. Úgy hitte, ez is akarater ő kérdése, mint oly sok minden más a világon. És Börtönvasat régóta ismerte. Bár nem olyan régóta, mint egy másik Fölesküdöttet. Tudta azonban, hogy amikor az akarater őr ől van szó, senki sem veheti fel a versenyt Börtönvassal. A Főmágus kimerült volt. Már nem tudta megfelel ően manipulálni a másik négy istent, bár szerencsére egyikük így is nagy bajban volt, mert az őrült tarthenal megtette, amit lehetetlennek hitt – kiszorította az életet belőle. Hát igen, ilyen az igazi makacsság. Ütötték, újra meg újra, mégsem engedett a szorításból. Börtönvas kiválóan vívott, újra meg újra elcsalta a maradék hármat, hogy a tarthenalt védje, de ereje láthatóan fogytán volt. Korló még soha életében nem látott ilyen csatát, még soha nem volt szemtanúja Fölesküdöttje teljes tudásának. Azok a Bíborkatonák, akik mindkettejüket ismerték, azt mondták, csaknem felér Nyúzóval. És Korló most már hitt nekik. Alig lepődött meg, amikor elsétált mellette két hulla. Egyikük sziszegett, és a leveg őt karmolászta. Megálltak az udvar kapujában, s hallotta, hogy a n ő cifrán elkáromkodja magát. Majd megszólalt. – Nem tudom, hogyan segíthetnénk rajtuk. Ublala, nagy, buta barátom! – Támadnunk kell, Bugybor Elalle! – mondta a másik. – Tudod, nekem vannak karmaim és hegyes fogaim! – Hát akkor ess neki! Bugybor Elalle? A hajó kapitánya, amelyre elszeg ődtünk? A mi… munkaadónk? Korló a fájdalomtól sziszegve kiegyenesítette a lábát, s talpra állt.
– Hé, te! Bugybor Elalle, aki immáron egyedül ácsorgott, lassan megfordult. – Hozzám szóltál? Korló odasántikált. – Korló vagyok, asszonyom. A Bíborseregb ől. Elszegődtünk… – Mi? – Igen, vele, aki a nagy, buta barátodnak barátodnak segít. Ő Börtönvas, a parancsnokom. – A hajón kellene várakoznotok! A férfi pislogott. A n ő elkomorodott. – A parancsnokod meg fog halni. – Tudom… várj! – Ellépett mell őle, ki az ösvényre. – Várj, valami közeledik… gyorsan! – Befutott az udvarba, Bugybor Elalléval szorosan a nyomában. A toblaka összerogyott a tarthenal szorításában, és Börtönvas hallotta a bordák roppanását – egy pillanattal azelőtt, hogy az egyik isten elslisszolt a Fölesküdött mellett, és fakardja nyelével alaposan fejbe kólintotta a tarthenalt. A nagydarab férfi eld őlt, és a földre vitte magával a karjában tartott, immár halott istent is. A tarthenal bódultan próbált megszabadulni a hullától. Ereje utolsó morzsáit összeszedve Börtönvas a tarthenal fölé ugrott, éppen id ő ben ahhoz, hogy elhárítson egy kardcsapást, s a mozdulatot ellentámadásba vigye át – egy lépéssel hátrakényszerítette a támadót. Jobbról egy másik érkezett, majd magától félreperdült, s az egyik sír felé iramodott, melyb ől hatalmas dörrenés hallatszott. A gőzfelhő ből magas, sápadt alak lépett el ő, mindkét kezében egy-egy karddal. A Fölesküdött figyelme egy pillanatra elkalandozott, s nem is látta a pengét, amely védelmét kicselezve, az utolsó pillanatban a kardja markolatán megcsúszva nem éllel, hanem lappal a jobb vállába rúgott, összetörve mindent, amit tudott. A csapás erejét ől nagyot repült, s a földhöz csapódott, a kard kiesett érzéketlenné vált kezéb ől. Hanyatt feküdt, s felfelé bámult egy feketefa kusza ágaira. Túlságosan fájt mindene ahhoz, hogy mozduljon, és túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy harcoljon ez ellen. Jobbról harc zajait hallotta, majd egy nyögéssel egybekötött kiáltást, ami olyan volt, mint egy halálsikoly. Az egyik toblaka megtántorodott, majdnem a Fölesküdöttre zuhant. Az csodálkozva látta, hogy az isten nyakán két szúrt sebb ől vér csorog – szeme elkerekedett, ugyanis a bal lábszárán egy férfi csimpaszkodott, hegyes fogait s karmait a húsba vájva. Nos, látott már furcsa dolgokat – de ez? A föld megremegett, amikor eld őlt egy újabb nehéz test. Egy perc múlva újabb halálsikoly hallatszott. Aztán lépések közeledtek a hanyatt fekv ő, eget bámuló Börtönvas felé. Egy árny esett rá. A Fölesküdött pislogott, majd azon kapta magát, hogy egy sápadt arcot arcot s egy nagyon-nagyon vörös vörös szempárt bámul. – Elég szépen teljesítettél – mondta az idegen. – És tarthenal barátom? – Jól fejbe csapták. Azt hiszem, nem lesz semmi baja, amúgy sem nagyon használhatta azt. ami a koponyájában van. – Kis szünet következett. – De miért fekszel még mindig a földön? Por és füst gomolygott kifelé a sötét folyosóra. Turudal Brizad visszahúzta Bryst a trónterembe, és a Bajnok most a trón el őtti üres területen állt. A trón fel ől fáradt, er őtlen hangot hallott. – Finadd? A Kréda… Brys egyszer űen csak megrázta a fejét, mert képtelen volt félretenni a fájdalmát, és megszólalni. A folyosón a homályban csend volt. Nehéz, jelent őségteljes csend. Brys lassan kivonta a kardját. Egy hang. Léptek zaja a porban, törmelékben, egy földön húzott kardhegy hangja, majd egy sor furcsa, tompán koppanó hang. A léptek zaja elhalt. Egy érme esett a földre. Felpattant, majd továbbgurult… …egyenesen be a trónterembe. Brys figyelte, ahogy lustán leír egy kört a köveken. Arany, rászáradt vért ől barnán. Az érme csak gurult, gurult, majd az oldalára fordult, és megállt. A folyosón ismét léptek koppantak, s egy perc múlva egy széles, nagydarab alak bukkant el ő a por és az árnyak közül. A trónteremben senki sem szólalt meg, amikor a Tiste Edurok császára belépett. Három lépés, négy, öt, aztán már csaknem kardnyújtásnyi távolságra volt a Bajnoktól. Mögötte jött Hannan Moszang, de alig lehetett ráismerni, olyan összetört, elny űtt volt a máguskirály. Mögötte két feszült arcú edur harcos bukkant fel, mindketten egy-egy nagy zsákot vonszoltak maguk után.
Brys egyetlen pillantással felmért mindenkit, és felfedezett az egyik harcos kezében egy véres lándzsát. Ő ölte meg a Krédát. Aztán ismét a császárra összpontosított. A kardja túl nagy volt. Úgy járt, mint akinek fájdalmai vannak. Érmékkel kivert arca meg-megrándult. Szeme csillogott, tekintete Brys mögé meredt… a trónra és a trónon ül ő királyra fókuszált. Hannan Moszangra rátört a köhögés. Lassan térdre ereszkedett, felnyögött, és megszólalt. – Ezgara Diskanar király. Van valami, amit… meg akarok mutatni. Egy… ajándékot. – Felemelte egyik szétvert, eldeformálódott kezét. Az er őfeszítésbe beleborzongott. Maga mögé intett. A két harcos bizonytalanul összenézett. A máguskirály elfintorodott. – A zsákok. Nyissátok ki! Mutassátok meg a királynak, mi van bennük! – Újabb köhögésroham, mely után rózsaszín hab ült ki a máguskirály szája sarkában. A harcosok kibogozták a zsákok száját összefogó köteleket, majd a bal oldali zsák szája egy pillanattal elő bb szétnyílt, mint a másiké. Az edur, amikor meglátta, hogy mi van a zsákban, hátratántorodott, s Brys látta a rettenetet a harcos arcán. Egy pillanat múlva társa felkiáltott, és hátrált egy lépést. – Mutassátok meg neki! – sikoltotta a máguskirály. Erre még a császár is megfordult, döbbenten. A bal oldali harcos szaggatottan leveg őt vett, aztán el őrelépett annyira, hogy meg tudja fogni a zsák száját. Furcsán gyengéd mozdulattal lerántotta a b őrt. Egy lether, szorosan gúzsba kötve. Hólyagos, nedvedz ő bőr, csonkára kopott ujjak, púpok és huplik mindenhol mezítelen testén. A haja nagy része elt űnt, de maradt pár hosszú tincse. Pislogott a hirtelen fényben, s próbálta felemelni a fejét, de a nyak eltorzult izmai, inai csak egyik irányba engedték mozdulni. Az alsó állkapocs elmozdult, a tátott szájból nyál csordult el ő. Brys ekkor ismerte csak fel. Quillas herceg… A király felkiáltott, állatiasan, fájdalmasan. A másik zsák tartalma is láthatóvá vált. A királyné volt benne, teste éppen olyan rossz állapotban, mint fiáé. De belőle patakocska csordult a földre, mintegy válaszként férje kiáltására, majd hablatyolt valamit, csupa értelmetlenséget, s arcán átsuhant az őrület. Ajka felhasadt, feldagadt. De a szemében fájdalmas módon világított az öntudat. Hannan Moszang felnevetett. – Őket használtam! A Kréda ellen. Használtam őket. Lether vért, lether húst. Nézz csak végig hármunkon, drága király! Nézd, ez a dics ő jövő! A császár felsikoltott. – Vigyétek el őket! Fear! Trull! Vigyétek már el őket! A két harcos visszahúzta a zsákot a királynéra és a hercegre, s elvonszolták vissza, a folyosó felé. A császár reszketve visszafordult a királyhoz. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd arca megrándult. Aztán lassan kihúzta magát, és megszólalt. – Rhuland Szengár vagyunk, a Tiste Edurok császára. És most már Letheré is. Add át a trónodat, Diskanar. Hajts fejet… el őttünk. Brys baljáról el őtűnt az Első Eunuch, egy boroskancsóval és két kupával a kezében. Felment az emelvényre, átnyújtotta Ezgarának az egyik kupát, majd megtöltötte borral. A Bajnok csodálkozva jobbra lépett, félig megfordult, s így nézett királyára. Az nyugodtan, három korttyal eltüntette a borát. Valamikor korábban visszatették a koronát a fejére. Niszáll ott állt a trón mögött, s résnyire húzott szemmel figyelte az Els ő Eunuchot, aki maga is felhajtotta a borát, lelépett az emelvényr ől, s a távoli falhoz sétált, hogy ismét elfoglalja helyét a kancellár mellett. Ezgara Diskanar tompa tekintete megállapodott Brysen. – Állj félre, Bajnok! Ne halj meg ma. – Nem teljesíthetem kérésedet, királyom – felelte Brys. – Ezt te is jól tudod. Fáradt bólintás, majd Ezgara elfordította a fejét. – Legyen hát. Nifadasz szólalt meg. – Bajnok! Mutasd meg ezeknek a vadembereknek, milyen egy igazi lether kardforgató! Királyságunk utolsó dics őséges tettét hajthatod végre ezen a sötét napon! Brys elkomorodott, majd Rhuland Szengárhoz fordult. – Meg kell velem vívnod, császár. Vagy hívj még párat a harcosaid közül, hogy ők mészároljanak le bennünket. – Vetett egy pillantást a térdel ő Hannan Moszangra. – Gondolom, varázslatot nem akarsz ma már használni…
Rhuland elvigyorodott. – Varázslatot? Nem szalasztanánk el ezt a lehet őséget, bajnok. Nem, vívni fogunk egymással! – Hátralépett, és felemelte a foltos kardot. – Gyere! Mutassunk egymásnak pár trükköt! Brys nem felelt. Várt. A császár támadásba lendült. Meglep ően fürge volt, egy magas félkörrel indított, majd jött egy villámgyors lecsapás, amivel a Bajnok kardját le akarta szorítani a k őhöz. Brys hátradőlt, s miközben jobbra lépett, oldalvást suhintott fegyverével. Pengéje immár a császár foltos kardján pihent, de nem sokáig – villámgyors mozdulattal belevágott a császár bal alkarjába, s elszelte az ínszalagot a könyöke alatt. Még egyet hátraugrott, közben lefelé döfött, és kardja hegye behatolt Rhuland bal térdkalácsa és ínszalagjai közé. A császár előrebukott, csaknem az emelvényre zuhant, majd csodával határos módon felegyenesedett, s kétkezes ellencsapásba lendült. A foltos penge szinte magától mozgott, villámgyorsan hárította Brys két csapását is, s a Bajnok csak úgy tudott elkerülni egy halálos sebet, hogy bal kezével lökte félre a nehéz pengét. Kezér ől odalett két ujj, de Brys már oldalazott is vissza, s egy pillanat múlva ismét a terem közepén állt, de ezúttal Rhuland közte és a trónuson ül ő királya között helyezkedett el. Ezgara mosolygott. Miközben Rhuland igyekezett ismét szembe fordulni vele, kardját el ővigyázatlanul alacsonyan hagyva, Brys támadásba lendült. Jobb lábát magasra emelte, s letaposta vele a császár imbolygó kardját – ez persze nem volt valami szép húzás, de elegend ő a pillanatnyi védelemhez s kardja hegyével már be is hatolt Rhuland jobb térdkalácsa alá. Aztán lefelé hasított, mélyen belevágva a csontba. Csavart egyet a pengén, miel őtt kihúzta, s így a fegyver hegyével együtt kibújt a csont is. Rhuland felsikoltott, lába kicsúszott alóla. Brys kardhegyén még ott csúfoskodott a jobb térdkalács, de már újabb támadásba lendült. A császár leengedte, majd balra lendítette kardját, így próbált egyensúlyozni, talpon maradni. Brys a lehet őséget kihasználva belevágott az edur jobb karjába is, s ismét a könyök alá, az ínszalagokra célzott. Rhuland hátraesett, nagyot csattant a padlón, pár érméje csilingelve elgurult. A kardnak ki kellett volna esni az edur kezéb ől, de az ott maradt az ökölbe szorított kézben. Ám Rhuland már semmit sem tehetett vele. Próbált felülni, szeme megtelt gy űlölettel, s próbálta közben a fegyvert is felemelni. Brys a földre csapott a kardjával, hogy megszabaduljon a térdkalácstól, majd közelebb lépett a császárhoz, és egy gyors mozdulattal elvágta a jobb vállánál található inakat, elnyisszantotta a nyaki inakat, majd pillanatnyi habozás után, míg kardhegye a császár nyaka felett pihent, megtette ugyanezt a bal vállnál is. A magatehetetlen császár felett állva Brys szisztematikusan elnyiszálta az inakat Rhuland bokái felett, majd keresztvágást ejtett áldozata hasán, s szétnyitotta hasizmait. Egy rúgással a hasára fordította Rhulandot. Két nyisszantás a lapockák felett, majd a deréknál is, elég mélyen ahhoz, hogy az izomzat teljesen szétnyíljon az érmékkel borított b őr alatt. Ezután már csak a váll hátulsó része volt hátra, innen is lepattant pár érme. Brys hátralépett, és leengedte a kardját. A hason fekv ő császár sikoltozott, izmai összehúzódtak, végtagjai már saját akaratuk szerint mozogtak, rángatóztak. A szobában más nem mozdult. A folyosón lassan elült a por. Aztán az egyik edur harcos halkan megszólalt. – A Nővérek vigyenek el… Ezgara Diskanar király felsóhajtott, részegen el őredőlt, majd megszólalt. – Öld meg! Öld meg! Brys ránézett. – Nem, uram. Az öregember hitetlenkedve nézett rá. – Micsoda? – A Kréda szigorúan kikötötte, uram. Nem szabad megölnöm. megölnöm. – Ki fog vérezni – szólt közbe Nifadasz, furcsán fátyolos hangon. hangon. De Brys a fejét rázta. – Nem fog. Nem nyitottam meg egyetlen f ő bb eret sem, Első Eunuch.
A Trull nev ű edur harcos szólalt meg. – Egyetlen f ő bb eret sem… erre… hogyan voltál képes? Lehetetlen… ilyen gyorsan… Brys nem mondott semmit. A király összerogyott a trónusán. Rhuland sikolyai elhaltak, s sírni kezdett. Hüppögve, fájdalmasan. Felnyögött. – Fivéreim! Öljetek meg! Trull visszarettent Rhuland kérése hallatán. Megrázta a fejét, és Fearre nézett. Látta fivére szemében a borzalmas felismerés okozta döbbenetet. Rhuland nem gyógyult. Vére kicsorgott a csiszolt kövezetre. A teste… szétroncsolódott. És nem gyógyult. Trull Hannan Moszanghoz fordult, és látta, hogy a máguskirály szemében gonosz elégedettség villan. – Hannan Moszang – suttogta Trull. – Nem tehetem. A teste, Trull Szengár, felettem áll. Mindannyiunk felett. Csak a kard… és csak a kard által. Vagy te, Trull Szengár, vagy a fivéred, Fear. – Bágyadtan legyintett. – Vagy hívj be valaki mást, ha neked nincs bátorságod… Bátorság. Fear felmordult, mintha gyomron vágták volna. Trull nézte a bátyját, de az nem mozdult, egyetlen lépést sem tett. Trull tekintete visszavándorolt Rhulandra. – Fivéreim! – sírta Rhuland a k őr ől. – Öljetek meg! Egyik őtök! Könyörgöm! A Bajnok – ez a különleges, tehetséges kardforgató – odasétált, ahol a boroskancsó állt a trón közelében. A király mintha elszunyókált volna. Közömbösen nézett, arca bágyadt, kissé piros volt. Trull nagy leveg őt vett. Látta az Els ő Eunuchot, Nifadaszt – a falnál ült. Egy másik, id ős férfi Nifadasz mellett színpadias mozdulattal a tenyerébe temette arcát. A trón mellett álló n ő hátrálni kezdett, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire. Volt korábban még egy fiatal, jókép ű férfi is a teremben, de őt most nem látta sehol. A falak mentén hat palota őr állt, s mind a hatan keresztbe tették kardjukat mellkasuk el őtt, tisztelgésként a Király Bajnoka el őtt. Trull is er ős késztetést érzett, hogy így tegyen. Tekintete ismét Brys arcára tévedt. Olyan visszafogott a megjelenése, olyan… az arca, de ismer ős! Mint… Hull Beddikté. Igen, a fivére. A legkisebb. Nézte, ahogy a lether bort tölt a kehelybe, amit korábban a király használt. A Nővérekre, ez a Bajnok… mit tett? A kezünkbe adta ezt a… választ. Ezt a megoldást. Rhuland felsikoltott. – Fear! Hannan Moszang köhögött, majd megszólalt. – Elment, császár. Trull megfordult, körülnézett. Elment? Nem lehet… – Hová? Hannan Moszang, hová… – Egyszer űen… elsétált. – A máguskirály mosolya véres volt. – Csak így, Trull Szengár. Elsétált. Érted, ugye? – Szól a többieknek, idehívja őket… – Nem – mondta Hannan Moszang. – Nem hiszem. Rhuland elsírta magát, majd felkiáltott. – Trull! Parancsolom! A császárod parancsolja! Döfj le a lándzsáddal! Trull szeme megtelt könnyel. S hogy nézzek rá… most? Hogyan? Mint a császáromra, vagy mint a testvéremre? Megtántorodott, csaknem el is esett, ahogy szíve összeszorult. Fear. Elmentél. Itthagytál minket. Engem… ezzel… – Fivérem! Kérlek! A bejárat fel ől halk kuncogás hallatszott. Trull megfordult, és a királyné meg a herceg összekötözött alakjára tévedt a tekintete – olyanok voltak, mint két obszcén trófea a falnak döntve. A kuncogás a királynétól eredt, s látta, hogy elégedetten villog a szeme. Valami…többr ől van itt szó… még valami… Megfordult. Nézte, ahogy a Bajnok felegyenesedik, kupával a kezében. Figyelte, ahogy a férfi a szájához emeli a kelyhet. Trull tekintete a királyra villant. A félig lehunyt szemhéjra, az üveges tekintetre. Az edur odakapta a fejét, ahol Nifadaszt sejtette. Álla mozdulatlan mellkasra borulva. – Ne!
A Bajnok azonban már ivott, hátradöntött fejjel. Két korty, aztán három. Leengedte a kupát, s Trullra nézett. Elkomorodott. – Jobb lenne, ha elmennél – mondta. – Vidd magaddal a mágusodat is! Ha a császárhoz közelítesz, megöllek! Túl kés ő… mindenhez. – Mit… mire készülsz? A Bajnok lenézett Rhulandra. – Elvisszük… valahová. Nem találhattok rá, edur. A királyné ismét felkuncogott, s ezzel meglepte a Bajnokot. – Túl késő – mondta Trull. – Neked mindenképpen. Ha van benned némi könyörületesség, akkor most elküldöd az őreidet. Vigyék magukkal a n őt is! A társaim bármelyik pillanatban megérkezhetnek. – Tekintete megpihent Rhulandon. – A császárról pedig az eduroknak kell gondoskodni. A Bajnok arcán ismét csodálkozás látszott. Aztán pislogott, s megrázta a fejét. – Mit… mit mondasz? Látom, hogy nem fogod megölni a fivéredet. De meg kell halnia, nem? Hogy meggyógyuljon. Hogy… visszatérjen. – Igen. Bajnok, sajnálom, de elkéstem a figyelmeztetéssel. A harcos hirtelen megtántorodott, s véres kezével a trón felé nyúlt, hogy megkapaszkodjon. A kard, amit még másik kezében fogott, megremegett, s hegye a k őig ereszkedett. – Mi… mi… Trull nem szólt semmit. De Hannan Moszang szívében nem volt könyörület, s ismét felnevetett. – Értettem a gesztusodat, bajnok. Az eleganciát, melyben királyodra akartál hasonlítani. De ez… – Hirtelen rátört a köhögés. Köpött egyet, majd tovább beszélt. – De nem számított, igaz? Mindegy volt, hogy életben maradsz-e vagy meghalsz. Kívülr ől legalábbis így t űnt, abban az utolsó, bátor pillanatban… A Bajnok lerogyott a földre, s tompuló tekintettel meredt a máguskirályra. – Kardforgató! – kiáltotta Hannan Moszang. – Halld szavaim, az utolsókat életedben! Vesztettél. Királyod halott. Már akkor is csaknem halott volt, amikor vívni kezdtél. Egy halottat védelmeztél kardoddal. A lether szeme elkerekedett. – Próbált megfordulni, fel akart nézni a trónra, az ott ül ő alakra, de ez már túl nagy feladatnak bizonyult. Hátrahanyatlott, feje nagyot koppant a földön. A máguskirály felnevetett. – Nem volt hite! Csak aranya! Nem hitt benned, kardforgató… kardforgató… Trull elindult felé. – Hallgass! Hannan Moszang felvihogott rá. – Vigyázz magadra, Trull Szengár. Te nekem semmi vagy! – S most magadnak követelnéd a trónt, máguskirály? máguskirály? – kérdezte Trull. Rhuland dühösen felsikoltott. Hannan Moszang nem mondott semmit. Trull hátranézett a válla felett. Látta, hogy a Bajnok kiterülve fekszik a kövön, királya papucsos lába el őtt. Mozdulatlanul hever, fiatal arcán csodálkozás és harag keveredik. Szeme már nem lát semmit. De nem volt más módja. Másként nem lehet megölni egy ilyen embert. Trull tekintete visszavillant a máguskirályra. – Valaki majd engedelmeskedik neki – mondta halkan. – Tényleg ezt hiszed? – Fogadott fivérei… – Nem tesznek majd… semmit. Nem, Ne m, Trull, még Binadasz sem teszi t eszi meg. Ahogy a te kezed is meg van kötve, az övé sem mozdul. Ez kegyelem, nem látod? Hát persze, hogy látod! Túlságosan is tisztán. Kegyelem. – Miközben te felvonszolod a roncsot, ami a testedb ől maradt, a trónra? A válasz ott lobogott a máguskirály szemében. Az enyém! Rekedt suttogás Rhulandtól. – Trull… kérlek… a testvéred vagyok! Ne hagyd… ne ne engedd… könyörülj rajtam! Kérlek! Trullban összetört minden. Ellépett Hannan Moszangtól, és lassan térdre esett. Szükségem van Fearre. Meg kell keresnem. Beszélnünk kell. – Kérlek, Trull … sosem gondoltam, sosem akartam… Trull lenézett a kezére. Eldobta a lándzsáját – nem tudta, hol, mikor. Volt hat lether őr – felnézett… elmentek. Hová t űntek? Az öregember, aki az Els ő Eunuch holtteste mellett állt… Hová lett? És a n ő? Hová lett mindenki?
Tehol Beddikt kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy az egyik nem m űködik valami jól. Hunyorgott. Alacsony, vizes mennyezetet látott. Egy kéz simította végig a homlokát, s elfordította a fejét. Ó, ez fáj! Poloska közelebb hajolt, és bólintott. Tehol próbált visszabiccenteni, és csaknem sikerrel is járt. – Hol vagyunk? – Egy kriptában. A folyó alatt. – Nem lettünk… nedvesek? – Csak egy kicsit. – Óh. – Ezen egy ideig gondolkodott, gondolkodott, miel őtt ismét megszólalt volna. – Meg kellett volna halnom. – Igen, meg kellett volna. De kitartottál. Eléggé, ami nem mondható el szegény Chalazáról. – Chalaza? – Megpróbált megvédeni, és megölték miatta. Sajnálom, Tehol. Túl Túl kés őn érkeztem. Ezen is gondolkodott egy sort. – A Tiste Edurok. – Igen, megöltem őket. – Te? Poloska bólintott, s zavartan elfordult. – Azt hiszem, kissé elvesztettem a fejem. – Ó! A szolga visszafordult hozzá. – Nem is vagy nagyon meglepve. – Nem vagyok. Láttalak, amikor ráléptél a csótányokra. csótányokra. Tudtam, hogy kegyetlen gyilkos vagy. – Bármit egy ebédért! – Tényleg, ha már itt tartunk! Sosem ettünk eleget… vagyis eleget ahhoz, hogy egészségesek legyünk, mégis azok voltunk! – Ez igaz. Tehol próbált felülni, felnyögött, és inkább visszad őlt. – Sárszagot érzek. – Sár, igen. Sós sár. Vannak itt lábnyomok, itt voltak már akkor is, amikor megjöttünk. Keresztülhaladó lábnyomok. – Megérkeztünk. Mikor? – Nemrég. Pár perce… – S ennyi idő alatt összeforrasztottad az összes csontomat? – Igen, és kaptál egy új szemet, pár létfontosságú szervet, ilyesmit. – A szem nem működik valami jól. – Adj neki egy kis id őt! A kisbabák végül is még nem látnak tovább a mellbimbónál, tudod… – Nem, nem tudtam. De nagyon meg tudom tudom őket érteni. Egy ideig hallgattak. Aztán Tehol felsóhajtott. – De ez mindent megváltoztat! – Igazán? Miért? – Nos, elvileg a szolgám vagy. Hogyan tehetnék továbbra is úgy, mintha én lennék, aki a parancsokat adja? – Hát pontosan úgy, ahogy eddig. – Hehe… – Elfeledtethetem veled. – Mit? – Nagyon vicces. – Nem, tényleg, konkrétan mit? – kétdezte Tehol. – Nos – töprengett Poloska az állát dörzsölve –, mondjuk, mondjuk, a mai nap eseményeit. – Tehát megölted azt a sok Tiste Edurt? – Igen, attól tartok. – Aztán lehoztál engem a folyó alá? – Igen. – De a ruháid szárazak! – Igen. – És a neved valójában nem is Poloska…
– Nem, nem az. – De nekem tetszik ez a név! – Nekem is. – És mi az igazi? – Mael. Tehol elkomorodott, a szolgája arcát fürkészte, majd megrázta a fejét. – Nem illik hozzád. A Poloska jobb. – Egyetértünk. – Szóval megölted azt a sok harcost. Meggyógyítottál. A folyó alá sétáltál. Akkor már csak egy kérdésem van: miért nem ölted meg mindet? Miért nem fojtottad el csírájában cs írájában ezt a hadjáratot? – Megvolt rá az okom. – Hogy Letherast meghódítsák? Nem szeretsz bennünket? – Letherast? Let herast? Nem különösebben. Vannak természetes hibáitok, és hopp, elnevezitek őket erényeknek. A legrosszabb ezek közül a mohóság. Az, és a közösségi szellem sárba tiprása. Végül is ki döntött úgy, hogy a verseny mindig, minden körülmények között jó dolog? Miért éppen ez itt mindenki önbecsülésének alapja? Tapossátok az alattatok lév ő kezét. Megéri? Elárulom, nem éri meg! Semmi sem tart örökké. Minden, ami megmarad a pillanaton túl… mindegy, melyik király, harcos vagy császár próbálja a magáévá tenni… valójában a köz kijelentése, az együtt elvégzett munka eredménye, valami, ami nem egyes, hanem többes számban létezik. – Hah! – vágott közbe Tehol, akinek sikerült végre felemelnie egy ujját is, a nyomaték kedvéért. – Király, generális vagy bárhogy is nevezzük… vezet ő nélkül egyetlen emlék sem épülhet meg! – De csak azért, mert ti halandók csak két lehet őségben hisztek: a vezetésben és a követésben. Semmi másban. – Várj csak! Láttam konzorciumokat és szövetségeket is dolgozni, Poloska. Rémesek voltak! – Igen, melegágyai a sok erénynek, mint a mohóság, irigység, árulás satöbbi. Más szavakkal mondva, a csoportban minden egyén a saját érdekeit nézi, s próbál beépülni a vezet ők és követ ők rendszerébe. Vedd el a formális hierarchiát, és nem marad más, mint a személyiségek harca. – Akkor hát mi a megoldás? – Nagyon csalódott leszel, ha elárulom, hogy nem ti? – Ki az a mi? – A te fajtád. Ne legyenek rossz érzéseid, eddig még egyik sem volt volt jó. De ki tudja még, mit hoz a jöv ő! – Ó, hát ezt te igazán könnyen mondod! – Nem, igazság szerint nem. Láttam ezt újra meg újra, számtalan generáción keresztül. Egyszer űen fogalmazva az egész egy káosz, egy zavaros kotyvalék, amin nem lehet javítani… – Micsoda isten vagy te! Mert az vagy, ugye? A szolga vállat vont. – Nem szabad végleges következtetéseket levonni. Semmivel kapcsolatban. Soha. Mindig maradj figyelmes, barátom, és gyanakvó. A gyanakvás azonban ne jelentsen egyet azzal, hogy rettegsz a komplexitástól. – Nekem is lenne egy tanácsom, ha már ilyen délutánt tartunk. tartunk. – Éspedig? – Élj a lehet őségekkel! Poloska kinyitotta a száját, hogy letorkollja, majd becsukta, s résnyire húzott s zemmel végigmérte. Tehol ártatlanul mosolygott rá. Nem sokáig. A nap folyamán történt dolgok közül közül egyre több emlékkép villant fel el őtte. – Chalaz – mondta. – Szegény, öreg bolond! – Vannak barátaid, Tehol Beddikt. – Meg az a szegény őr. A lándzsa elé vetette magát. Barátok… tényleg, hol van mindenki? Tudod? Bugybor jól van? És Kanna? Poloska vállat vont, valamin eltöprengett. – Azt hiszem, jól vannak. – Nem akarod megnézni a saját szemeddel? Lenézett. – Nem igazán. Tudod, néha nagyon önz önz ő tudok lenni. – Nem, nem tudtam. De bevallom, lenne még egy kérdésem. Csak éppen nem tudom, hogy is fogalmazzak. Poloska némán nézte egy percig, majd felhorkant. – Fogalmad sincs, milyen unalmas tud ez lenni, Tehol… egy örökkévalóságon örökkévalóságon át létezni!
– Jó, de… háziszolga? Poloska habozott, majd a fejét csóválva rámosolygott Teholra. – A hozzád f űződő kapcsolatom csak kellemes élményeket hozott, Tehol. Neked köszönhet ően ismét feléledt bennem az életöröm, s nem tudod, hogy ez milyen nagy kincs. – De… egy háziszolga! Poloska nagy leveg őt vett. – Azt hiszem, ideje gondoskodnom róla, hogy hogy elfelejtsd ezt a napot, barátom. – Elfelejteni? Mit? Te, nincs itt valahol egy kis ennivaló? Hinni akart. Minden lehetséges dics őségben. A világ egyszer ű is lehet, bonyodalmaktól mentes, és ő azt akarta, hogy igenis egyszer ű legyen. Átsétált a furcsán csendes városon. Itt-ott csata nyomaira bukkant. Többnyire halott lether katonákra. Fel kellett volna adniuk. Ezt tenné mindenki, aki józan és logikus gondolkodású, de úgy t űnt, ez a nap nem a józanságról és a logikáról szólt. Ezen a napon az őrület lett úrrá mindenen, s láthatatlan hullámokban csapott át a város felett. Elérte ezeket a szegény lethereket. A Tiste Edurokat. Fear Szengár tovább ment, s nem érdekelte, hová viszik léptei. Egész életében birtokában volt egy egyszer ű, könnyen meghatározható küldetésnek. Harcosokat kellett nevelnie népe tagjaiból. És ha a szükség úgy hozta, csatába kellett őket vezetnie. Fiatalkorán nem ejtettek sebeket nagy tragédiák, s nem átbukdácsolt, hanem szépen átsétált a feln őttkorba. Nem volt az életében olyan id ő, amikor egyedül érezte volna magát. Már az egyedüllét ijeszt ő értelmében. Az ő magánya elhatározás kérdése volt, és amikor elérte célját, egyszerre véget vetett neki. Ott volt Trull. És Binadasz, és aztán Rhuland. De els ősorban Trull. Egy páratlan képességekkel bíró lándzsás harcos, vérszomj nélkül – márpedig tudta, hogy a vérszomj gyakori átok az edurok körében. Az éhség, amely amel y elsöpör minden fegyelmezettséget, ami a jól képzett katonákból egy csapásra vad, lándzsarázó, hideg némasággal tüntet ő csordát alakít. Tudta, hogy más népek körében ez a degradálódás sikolyokat, kiáltásokat, szitokszavakat hoz a harcosok nyelvére. Különös különbség volt ez, s furcsamód Fear Szengárt valami miatt nagyon nyugtalanította. Aztán elé került a lether király Bajnoka, Hull Beddikt fivére – Fear nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna a nevét, vagy ha igen, akkor elfelejtette. Ez már magában is b űn volt. Meg kell tanulnia ennek az embernek a nevét. Fontos, hogy megtanulja. Fear jól képzett kardforgató volt. A Tiste Edurok között az egyik legjobb – ezt a tényt egyszer űen csak elfogadta, büszkeség vagy tettetett szerénység nélkül. És tudta, hogy ha szembe került volna ezzel a Bajnokkal ott a trónteremben, akkor ott marad egy ideig. Jó ideig, és egyszer-kétszer meglepetést is okozhatott volna a lethernek. De azzal kapcsolatban nem voltak illúziói, hogy a végén ki maradt volna talpon. Sírni akart. A Bajnokért. A királyért. Rhulandért, öccséért, akit újra meg újra cserbenhagyott. Trullért, akit a világ legnehezebb döntésével hagyott magára – ilyen választás elé egy harcosnak sem lenne szabad kerülnie. Mert ismét cserbenhagyta Rhulandot. Trull látta ezt. Nem lehetett elrejteni a gyávaságot, mely úrrá lett rajta. Legközelebbi, legkedvesebb fivére el ől nem rejthette el. Aki hangot adott minden félelmemnek, minden kételyemnek, hogy megcáfolhassam ő ket ket – hogy lássák mások is, hogyan cáfolom meg ő ket. ket. Mindent Hannan Moszang alakított így. Most már ezt is értette. Az elejét ől, a törzsek er őszakos egyesítésétől kezdve – a gonosz istennel már akkor megköttetett a szövetség. Már olyan nyilvánvalónak tűnt… a máguskirály hátat fordított Árny Atyának, s miért is ne tette volna – Vérszem Szkabandari elt űnt. Eltűnt, hogy soha ne is térjen vissza. Akkor nem is Honnan Moszanggal történt, hanem sokkal régebben. Akkor indultunk el ezen az ösvényen. Réges-régen. Volt akkor régen egy pillanat, amikor még minden egyszer ű volt. Biztos volt benne. Miel őtt meghozták volna a végzetes döntéseket. És mindarra, ami azóta történt, csakis egyvalaki adhat választ – maga Árny Atya. Ment a poros utcákon, holttestek között, amelyek úgy hevertek szanaszét, mintha részeg alvók lennének, akik ledőltek hazafelé menet a vad mulatozás után. Kivéve persze a vért, az elhagyott fegyvereket… Elveszett. Túl sok kérdéssel került szembe, túlságosan sokkal. Ott, abban a trónteremben. Visszahoztuk a holttestét. Vissza, a jégmez őkön keresztül . Azt hittem, a halálba küldtem Trullt. Annyi hiba, s mind az enyém volt… kell hogy legyen más út, más mód… Megállt, s lenézett egy holttestre.
Majen. Látta, hogy az éhség elt űnt az arcáról. Végre nem látott rajta mást, csak békességet. Ahogyan régen, amikor kileste alvás közben, vagy a többi lánnyal énekelgetve. Amikor elvitte neki a kardot, amit a lány el is fogadott, hogy eltemesse otthona küszöbénél. Nem akart gondolni a másféle pillanatokra, azokra, amikor sötét villanást látott a szemében, s nem értette, hogy mi járhat a fejében – az ilyen dolgokat egy férfi nem értheti, sosem értheti. Félelmetes titkok, az ilyen dolgok miatt esik szerelembe egy férfi, aztán az ilyenek miatt csodálkozik, s retteg. Majen arca most semmi ilyesmit nem tükrözött. Csak békességet. Aludt, mint a benne lakozó gyermek, itt az utcán. Fear leguggolt mellé, majd letérdelt. Keze a halászkés nyelére kulcsolódott, lassan kihúzta a lány mellkasából. Szemügyre vette a fegyvert. Egy rabszolga kése. Egy kis jel volt belevésve a markolatába. Felismerte. A kés Udinászé volt. Ez lett volna az ajándéka? A békesség? Vagy egy halálos bosszú az edur család ellen? Azok ellen, akik ellopták a szabadságát? Elhagyta Rhulandot. Mint én. Emiatt Emiatt nincs jogom haragudni haragudni rá. De mi van… ezzel? ezzel? Felkelt, és a kést az övébe dugta. Majen meghalt. Meghalt a gyermek is, akit szeretett volna. Valamilyen er ő munkálkodott, s azon volt, hogy elvegyen t őle mindent. És nem tudta, hogy mit tegyen. A trónterem padlóján hever ő, kicsavarodott, véres alak sírt, csak sírt végtelenül. Trull tízlépésnyire t őle térdelt, tenyerét fülére tapasztva, s azt akarta, hogy legyen vége, valaki vessen neki véget. A pillanatnak… amely önmaga csapdájába esett. Úgy t űnt, sosem lesz vége. Szánalomra méltó zokogás kórusa, mely mintha a fejében zenélt volna. Hannan Moszang a trón felé vonszolta magát, úgy össze voltak törve a csontjai, kicsavarodva a végtagjai, hogy alig tudott pár tenyérnyit haladni, míg a testét kínzó fajdalomtól görcsbe nem rándult, s meg nem torpant. A letherek közül csak egy maradt, újbóli felbukkanása különös volt, mégis itt állt, nyugodt, figyelmes arccal, a távolabbi falnál. Fiatal volt, csinos, és valahogy… lágy. Tehát semmiképpen sem katona. Nem szólt semmit, láthatóan megelégedett a szemlél ő szerepével. Hová lett a többi edur? Trull nem értett semmit. Binadaszt ájultan, de élve hagyták ott a folyosó túlvégében. Fejét arra fordította, s a bejárat mellett meglátta a királyné és a herceg formátlan alakját. A herceg vagy aludt, vagy már meg is halt. A királyné egyszer űen csak meredten bámulta Hannan Moszang szenvedését, szája nyálas, torz vigyorra nyílt. Meg kell találnom apámat. Ő tudni fogja, mit kell tenni… nem, itt nincs mit tudni, igaz? Mert nincs mit… nincs mit tenni. Semmit sem lehet tenni, s a tehetetlenségnél a világon nincs rosszabb. – Kérlek, Trull… Trull a fejét rázta, nem akarta hallani. – Csak azt akartam… hogy te, Fear és Binadasz… hogy befogadjatok magatok közé. Hogy ne legyek többé gyerek, érted? Ennyi, Trull… Hannan Moszang felnevetett. – Tisztelet, Trull. Azt akart. Honnan ered a tisztelet? Egy kardból? A b őrbe égetett aranyból, vagyonból? Egy titulusból? Abból az ostoba, fellengz ős királyi többesb ől, amit olyan makacsul használ? Vagy egyik sem elég? A fivér feleségét is el kell lopni? – Hallgass! – kiáltotta Trull. – Ne beszélj így a királyoddal, Trull Szengár! Sokba fog fog ez még… neked kerülni! – Összeroppanjak fenyegetésed súlya alatt, máguskirály? Trull hagyta, hogy keze lehulljon a fülér ől. Úgysem ért az egész semmit. A teremben a legkisebb suttogást is tisztán lehetett hallani, mindenhol. Amúgy sem védekezhetett süketséggel az ellen, ami meg sem történt… szeme sarkából látta, hogy a távoli falnál a lether kihúzza magát, s a bejárat felé néz. A férfi elkomorodott. Aztán Trull lépteket hallott. Nehéz, csosszanó lépteket. Fémes zörgést és csobogó víz hangját. Hannan Moszang próbált fekve megfordulni. – Mi? Mi közeledik? Trull… keress egy fegyvert, gyorsan! Trull meg sem mozdult. Rhuland tovább sírt, nem tör ődött semmivel. A léptek egyre közeledtek.
Egy perc múlva felt űnt előttük egy lény, keszty űs kezéből vér csorgott. Csaknem akkora volt, mint egy tarthenal, feketére festett páncélt viselt, zöld szegecsekkel. Arcát nagy sisak takarta, a szemrést berácsozták. Lánc lógott nyakába, vállára. A könyökén, térdén kagylók voltak. Egyik kezében egy lether kardot vitt, melyr ől vér csorgott szüntelen. Rhuland felszisszent. – Mi az, Trull? Mi jött? A szörny megállt a bejáratnál. Sisakja megnyikordult, ahogy körbenézett, míg tekintete megállapodott a Bajnok holttestén. Elindult felé, két vércsíkot húzva maga után. – Trull. – sikoltotta Rhuland. A lény megállt, és lenézett a földön fekv ő császárra. Kis id ő múlva mély hang kondult a sisakrács mögül. – Súlyosan megsérültél. Rhuland reszketve felkacagott, hangján érz ődött, hogy közel jár a hisztériához. – Megsérültem? Darabokra vágtak! – Életben maradsz. Hannan Moszang mordult fel. – Távoz, démon! Utasítalak! – Lehet próbálkozni – felelte a lény. És ismét megindult el őre. Végre elért a Bajnok holttestéhez. – Nem látok sebeket, mégis holtan fekszik ez a dics ő halandó. – Méreg – szólalt meg a távoli falnál álló lether. – Méreg. Mondd csak, te lökted… abba az irányba? – Ez a jellememben jel lememben van – felelte a lether, s vállat vont. – Vonz a… pátosz. Mondd csak, cs ak, tudja az istened, hogy itt vagy? – Hamarosan beszélni fogok vele. Kitagadása elkerülhetetlenné vált. A férfi felnevetett, karba fonta a kezét, és a falnak támasztotta a hátát. – Igen, biztosan. Az Őr ismét a Bajnokra nézett. – Ő őrizte a neveket. Azokét, akiket majdnem elfelejtettek. Ez… ez hatalmas veszteség. – Nem – felelte a lether –, még nem vesztek el. De hamarosan odalesznek! – Tehát akkor… szükségem lesz valakire. – Meg is találod. Az Őr ismét végigmérte a lethert. – Csak nem… löksz? A férfi ismét vállat vont. Az Őr lehajolt, megragadta a Bajnok derékszíját, felemelte a földr ől, és a bal vállára vette. Megfordult a lassan terjedő vértócsában. Ekkor végigmérte Rhuland Szengárt. – Nem kegyesek hozzád a barátaid. – Nem? – nevetett Rhuland. Aztán a nevetés köhögésbe fordult. fordult. – Én kezdem… másként látni. – Megtanultam, mi a kegyelem – felelte az Őr, és lecsapott a kardjával. Rhuland hátába, s szét is roncsolta a gerincét. Trull Szengár talpra ugrott, és hitetlenkedve bámulta… A lether férfi pedig ezt suttogta: – És… még egyszer. Az Őr elindult a kijárat felé, s oda sem nézett a haragosan üvöltöz ő Hannan Moszangra, miközben elhaladt mellette. Trull előretántorgott, megkerülte fivére mozdulatlan testét, és Hannan Moszanghoz ért. Fél kézzel felrántotta a máguskirályt a földr ől. – A trón kellett volna? – kérdezte. – Éppen most vesztetted el, te szemét! s zemét! – Visszadobta a földre. – Meg kell találnom Feart. Mondd meg neki – mondta Trull, úton a kijárat felé –, hogy elmentem megkeresni Feart. Beküldöm a többieket… Rhuland összerándult mögötte, majd felsikoltott. A Wyval kimászott a sírból, vörösre színezett sár csöpögött róla. Oldala hullámzott. Egy perc múlva felbukkant egy árnyalak, egy ájult lethert cipelve. Bugybor Elalle felkelt Ublala mell ől, ahol eddig guggolt, a homlokát dörzsölgetve, és az ostoba vigyoron töprengve, majd csíp őre tett kézzel körülnézett. Öt halott alak, kid őlt fák, rothadó föld b űze. Alkalmazottai közül ketten az Azath falának tövében guggoltak, a mágus a Fölesküdött sebeit kezelte. Fölesküdött. Ez meg micsoda név vagy titulus? A kapu közelében Kanna állt, és a magas, fehér b őr ű, két lether kardot forgató idegen.
Meztelen, milyen figyelemreméltó – gondolta, miközben feléjük tartott. – Ha nem tévedek – fordult a harcoshoz –, –, te egy vérb ől való vagy a Tiste Edurokkal. A férfi komor pillantással nézett rá. – Nem, én Tiste Andii vagyok. – Ha te mondod… most, hogy végeztél ezekkel az… izékkel, ha jól értem, szövetséged az Azathtoronnyal véget is ért. A férfi furcsa, vörös tekintettel nézett rá. – Sosem voltunk… barátok – mondta mosolyogva. – De most halott. Nem köt senkihez sem szolgálat. – Ismét végigmérte Bugybort. – És vannak dolgok, melyeket meg kell tennem… magamért. Kanna szólalt meg. – Veled mehetek? – Örülnék neki, gyermekem – felelte a férfi. Bugybor Elalle szeme résnyire húzódott. – Tettél egy ígéretet, igaz? – kérdezte. – A toronynak. toronynak. És bár az meghalt, az ígéret még kötelez. – Biztonságban lesz, míg úgy dönt, hogy velem velem marad – bólintott a harcos. Bugybor ismét körülnézett. Ezt a várost mostantól a Tiste Edurok uralják. Van okod bujkálni el őlük? – Egy Wyvallal, egy árnnyal és az ájult rabszolgával, akihez ragaszkodik, ragaszkodik, azt hiszem, igen. – Akkor tehát jobb lenne – folytatta Bugybor –, ha észrevétlenül hagynánk el Letherast. – Egyetértünk. Van ötleted? – Még nincs. – Nekem van… Megfordultak, és a Fölesküdöttet látták, aki mágusa vállán támaszkodott. Lassan közeledtek. Börtönvas szólalt meg. – Te mostantól nekem dolgozol – mondta mondta Bugybor. – Nem vállalhatsz önkéntes munkát… A férfi elvigyorodott. – Igen, de csak azt mondom, hogy egy kísér ő kell nekik. Valaki, aki ismeri az összes titkos utat, ki a városból. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, hiszen ez a Tiste Andii megmentette az életemet. – Nem indul jól az a munkakapcsolat, ahol neked el ő bb jutnak eszedbe dolgok, mint nekem – mondta Bugybor. – Elnézést, asszonyom. Többé nem fordul el ő, ígérem. – Azt hiszed, kicsinyes vagyok, mi? – Természetesen nem. Végül is az él őhalottak nem lehetnek kicsinyesek! Bugybor karba fonta a kezét. – Nem? Látod azt a gödröt? Egy Harleszt nev ű élőhalott ül benne, és várja, hogy valakit megijeszthessen az agyaraival és karmaival. Mind odafordultak, és nézték a gödröt az Azath udvarában. Halk énekszó hallatszott bel őle… – Csuklyás golyóira – motyogta Börtönvas. – Mikor hajózunk hajózunk ki? Bugybor vállat vont. – Amint engedik. És ki az a Csuklyás? A fehér b őr ű harcos felelt szórakozottan. – A Halál Ura, és igen, tényleg vannak golyói. Bugybor felmordult. – Ne nevettess! Kanna felfelé mutatott. – Tetszik! A homlokodban lév ő dolog, anyám! Tetszik! – Hagyjuk is a helyén, rendben? – Szerencsére senki sem döbbent döbbent rá, hogy mit is jelent ez a mondat. A harcos Börtönvashoz fordult. – Tehát? A Fölesküdött bólintott. Tehol Beddikt egy szarkofág tetején feküdt, és aludt. Poloska elgondolkodva nézte, amikor lépteket hallott maga mögött. Lassan megfordult, s látta, hogy az Őr lép elő a vízfalból, ami az alagút kezdetét jelzi. A lény egy holttestet cipelt a vállán. Megállt, és némán nézett a szolgára. Ezen a helyen, a sírban, amib ől egy Ősi Isten akarata tartotta távol a vizet, az Őr nem vérzett. Poloska felsóhajtott. – Ó, szegény nagyon fog gyászolni – mondta, miután felismerte a lethert, akit az Őr cipelt. – Kóbor szerint a nevek élnek benne – mondta a lény.
– A nevek? Ah, persze. Hogyne. – Elhagytál bennünket, Mael. – Igen, tudom. Sajnálom. Az Őr ellépett mellette, és megállt a szarkofág el őtt. Oldalra hajtott fejjel szemügyre vette Tehol Beddiktet. – Ők ketten egy vérb ől vannak. – Igen, testvérek. – Akkor ő viszi tovább a nevek emlékét! – határozott az őr. – Van kifogásod ellene? Poloska a fejét rázta. – Miért lenne? – Igaz, nem tiltakozhatsz. Elvesztetted a jogot hozzá. A szolga nem mondott semmit. Némán figyelte, ahogy az Őr megragadja Brys egyik kezét, és Tehol homlokára simítja. Egy perc múlva végzett is. A lény hátralépett, és elindult a vízfal felé. – Várj egy kicsit! – kérte Poloska. A lény megtorpant, megtorpant, hátranézett. – Hová viszed? – A mélybe, hová máshová, Ősi Isten? Poloska elkomorodott. – Arra a helyre… – Igen. Mostantól két Őr lesz, az id ők végezetéig. – Mit gondolsz, tetszeni fog neki az örökké tartó szolgálat? A lény oldalra hajtotta a fejét. – Nem tudom. Nekem tetszik? S ezzel a furcsa kérdéssel az Őr eltűnt a vízben, magával hurcolva Brys Beddikt holttestét. Egy hosszú perc után Poloska visszafordult Teholhoz. Tudta, hogy barátja borzalmas fejfájással ébred majd. De nem tehetek érte semmit. Kivéve persze, hogy teát f ő van egy különösen ravasz keverékem, ő zök… amit ő ő l rögtön elfelejti a fejfájást. És ha van a világon, aki ezt értékelni tudja, hát az Tehol Beddikt, Letheras polgára. De el ő azt hiszem, ki kellene ő t cipelnem ebbő l a sírból. ő ször Az Örökös Palota tróntermében tetemek hevertek. Attól, amelyik az emelvényr ől félig lelógott, arccal a véres padló felé, Tollas Boszorkának még mindig hangosabban dobbant a szíve és elakadt a lélegzete. Félelem vagy izgalom okozhatta? Nem tudta, talán mindkett ő egyszerre. Ezgara Diskanar király, lelökve a trónusról, ahol most Rhuland Szengár, a Tiste Edurok ura ült. A császár szemében a sötétség végtelen mélynek tűnt. A teremben fájdalom tombolt – érezte keser ű utózöngéit a leveg ő ben. És Rhuland volt a legnagyobb forrása. Árulások, árulások tömkelege, egy halandó sem viselhet el ennyit. A szíve mélyén tudta, hogy ez az igazság. A császár előtt ott állt Tomad és Uruth, a reszket ő Hannan Moszang két oldalán, aki keserves árat fizetett a mai gy őzelemért. Úgy t űnt, vár valamire, lesütött szemmel, rettegve. De Rhuland nem tör ődött a máguskirállyal, csak dagonyázott a keser ű győzelemben. De hová t űnt Fear Szengár? És Trull? Tollas Boszorka segédkezett Uruthnak Binadasz ellátásában, aki továbbra is eszméletlen volt – aludni is fog, míg teljesen meg nem gyógyul. De Rhuland szüleit ől eltekintve közvetlen udvartartásából csak a fogadott fivérei közül voltak ott páran – Koram Irard, Kholb Harat és Matra Brith. Nem voltak jelen a Buhn fivérek, és hiányzott B'nagga is. Két lether maradt csak, eltekintve Janall királyné és Quillas herceg szánalmas maradványaitól. És Tribán Gnol, a kancellár már le is térdelt Rhuland el őtt, hogy h űséget fogadjon neki. A másik férfi újra meg újra magára vonta Tollas Boszorka figyelmét. Turudal Brizad, a királyné Els ő Kísér ő je láthatóan teljes közönnyel szemlélte mindazt, ami az Örökös Palotában történt. És jóképű volt, elképeszt ően jóképű. Tekintetük nem is egyszer találkozott, s a férfi pillantásában – bár a terem két ellentétes végében álltak – érdeklődést látott villanni, amit ől libabőrös lett a karja. Egy lépéssel új úrn ő je, Uruth mögött maradt, mindig figyelt, s közben a parancsnokok végtelen sora jöttment lényegtelen jelentéseivel. Harc itt, harc vége ott, a dokk biztosítva. A protektorátusokból már megérkeztek az els ő küldöttségek, s alig várták, hogy audienciára jöhessenek. Kint vártak a romos folyosón. Megszületett a birodalom.
És ő szemtanúja volt, több is, mint szemtanúja. Egy kés, amit Majen kezébe nyomott – hallotta, hogy megtalálták. Holtan. Többé nem kell rettegnie esztelen haragjától. A kurva meghalt! Rhuland első parancsa a vadászat megindítása volt. Udinász után. Fogadott fivérei összeállítottak egy csapatot, mely a szökött rabszolga után kutatva átfésülte a várost. A keresés folytatódik majd, ameddig kell, és Udinász a végén megkerül. Tollas tudta ezt. És bizony fizet majd az árulásért. Nem tudta, mit gondoljon err ől, de egyszer átfutott rajta a gondolat – amit gyorsan elhessegetett –, a remény, egy gyors ima Kóborhoz, hogy Udinász meneküljön meg. Hogy ne találjanak rá soha. Hogy legalább egy lether legyen, aki ellenállt ennek a császárnak, aki megmenekült a keze közül. S azzal, hogy megmenekült, persze összetörte Rhuland szívét… A világ leveg ő ő t vett… és most ismét lélegzik. Egyenletesen, ahogy mindig, töretlen ritmusban, mint a hullámok. A szépen kidolgozott, vágott ablakokon a kupolában látszott, hogy a fény lassan elhal, elmélyül s a nap véget ér. A nap, mely során meghódítottak egy királyságot, s egy nap, mely során az, amit meghódítottak, elkezdte megállíthatatlanul lerombolni hódítóját. Mert ezeknek a hullámoknak bizony ilyen a ritmusa. S jön az éjszaka, amikor az árnyak megnyúlnak, és ami a világból megmaradt, az hátat fordít. Mert ebben hisznek a Tiste Edurok, nem? Éjfélig Éjf élig minden elfordul, néma, mozduladan. Várják, az utolsó hullámot. Rhuland Szengár a trónusán ült, Lether aranyába burkolózva, a haldokló fény megvillant szemében. A jobb kezében tartott kard hegye a földön pihent, a foltok sötétebbnek látszottak rajta. Tollas Boszorka, aki tekintetét egy bátor perc után ismét lefelé irányította, lefelé, ahogy azt egy rabszolgától elvárják, egy levágott ujjat pillantott meg az emelvény szélénél. Kicsi volt, mint egy gyermeké. Csak nézte csodálkozva, s fellobbant benne a birtoklási vágy. Az ilyen dolgokban hatalom van – hatalom, amit egy boszorka használhat. Főleg, ha az ember, akihez az ujj egykor tartozott, nagy hatalmú volt. Nos, ezt hamarosan kiderítem. Az alkonyat magához ölelte a tróntermet. Valakinek hamarosan meg kell gyújtani a lámpásokat. Nem hagyta el a szobát. Nem volt rá semmi oka. Mozdulatlanul ült, üres fejjel, érzéketlenül a csatazajokra, a farkasüvöltésre, a távoli sikolyokra. És id őr ől időre elmondta magának, hogy vár. Végül is, valaminek a vége mindig egy másik dolog kezdete. Életek és szerelmek, a létezést ezek határozzák meg. Az ösvények, a szaggatott, pihen őkkel tűzdelt, nehézkes haladás. Minden porrá omlik. A királyok tetemét lefektetik, bezárják a sötétbe, és kizárják az emlékezet csarnokából. Az elhullott katonáknak sírt ásnak, hatalmas, tátongó szájakat a földbe, éhes szájakat, melyek elnyelik a tetemeket, azok pedig még egy utolsó mészporos leheletet küldenek a világba, mielőtt eltűnnek. A túlél ők egy ideig gyászolnak, nézik az üres szobát és az üres ágyat, a tárgyakat, melyek már senkihez sem tartoznak, s elt űnődnek, hogy mi következik, mi íródik majd a tiszta palatáblára. Eltöprengenek, hogy is folytathatom nélküle? Királyságok és birodalmak, háborúk és ügyek, már hányingere volt t őlük. El akart menni, olyan messzire, hogy eddigi életének egyetlen részlete se bírjon többé jelent őséggel. Ne legyenek emlékek, melyek erre vagy arra irányítják lépteit. Korló figyelmeztette. Nem szabad beleesni a sírás körforgásába. Ezért most száraz szemmel ült, és hagyta, hogy a város sirassa saját magát, ő végzett az ilyen feladatokkal. Kopogtak az ajtón. Szerén Pedak a folyosóra nézett, szíve elszorult. Mély kopogás, kitartó, ismétl ődő. Az Akvitor felemelkedett a székb ől, zsibbadt lába alig bírta el – régóta nem mozdult már meg – majd lassan elindult előre. Leszállt az est. Nem is vette észre. Valaki döntött. Valaki befejezte ezt a napot. Miért tették? Abszurd gondolatok, mintha valahonnan kívülr ől tolakodtak volna a fejébe, ironikusan, titokzatos viccként… Az ajtóhoz ért. Összerezzent, amikor ismét kopogtak, az arcával egy vonalban. Kinyitotta az ajtót. Fear és Trull Szengár állt el őtte.
Trull nem értette, de úgy t űnt, lépteit irányítja valami, végig a sikátoron, aztán be egy utcán, keresztül a hatalmas, bonyolult városon, míg végül a homályban megpillantotta maga el őtt a fivérét. Ő éppen egy kis hídon lépkedett a f őcsatorna felett, meglehet ősen céltudatosan. Trull kiáltása hallatán meglepetten megfordult. Aztán bevárta öccsét. – Rhuland feléledt – mondta Trull. Fear elfordult, s a csatorna szinte mozdulatlan, sötét vizét fürkészte a homályban. – A te kezed által történt, Trull? – Nem, én… elbuktam. Valaki más volt. Egy démonszer űség. A Bajnokért jött… nem tudom, miért, de elcipelte magával a férfi holttestét. Miután megölte Rhulandot… ezt persze kegyeletb ől tette. – Trull elfintorodott. – Egy tudatlan ajándéka. Fear… – Nem, nem térek vissza. Trull csak bámult rá. – Hallgass rám, kérlek! Hiszem, hogy ha összefogunk, még visszahozhatjuk őt! Kell hogy legyen visszaút az őrületből! A Nővérek szerelmére, Fear, meg kell próbálnunk! A népünk miatt… – Nem. – Képes vagy… egyedül hagyni? Fear arcán fajdalom suhant át, de nem tudott öccse szemébe nézni. – Mennem kell! kell ! Tudod, mostanra megértettem valamit. Ez az egész nem Rhuland m űve. Nem is Hannan Moszangé. Hanem Árny Atyáé, Trull. – Vérszem Szkabandari halott… – A lelke nem halt meg. Fennmaradt… valahol. Megkeresem. Megkeresem. – Miért? – Minket elragadtak. Mindannyiunkat. Az tette, aki a kard mögött áll. Senki más nem menthet meg minket, Trull. Meg fogom keresni Vérszem Szkabandarit. Ha rabságban senyved, kiszabadítom. A lelkét. Vagy vele térek vissza, vagy sehogy. Trull elég jól ismerte fivérét ahhoz, hogy ne kezdjen el vele vitatkozni. Fear új célt talált magának, s ennek segítségével… el akart menekülni minden és mindenki más el ől. – Hogyan jutsz ki a városból? Keresni fognak minket… minket… talán már keresnek is. – Hull egyszer azt mondta nekem, hogy Szerén Pedak otthona ebben a városban van. – Fear a fejét rázta. – Nem tudom, nem is értem, mi van velem, de úgy úgy érzem, ő segíthet. – Miért? Fear a fejét rázta. – Honnan tudod, hogy hol lakik? lakik? – Nem tudom. De… erre van. Elindult. Trull gyorsan felzárkózott, és megragadta a karját. – Figyelj… nem, eszem ágában sincs megállítani! De hallgass meg, kérlek! – Rendben, de közben is haladjunk. – Jó. Nem furcsa ez, Fear? Szerinted hogyan találtalak meg? Lehetetlenség, mégis, itt vagyunk. És most te, meg ez a ház… az Akvitor háza… Fear, bennünket vezet valaki! Manipulálnak… Fivére szomorkásan elmosolyodott. – Ugyan, és akkor mi van? Erre már Trull sem tudott mit felelni. Némán sétált Fear mellett. Amikor egy halom halott lether mellé értek, megállt, hogy felszedjen egy kardot és egy hüvelyt. Felcsatolta, s nem tör ődött Fear csodálkozó pillantásával – nem büszkeségb ől, hanem mert maga sem értette, hogy ez mire jó. Tovább sétáltak. Aztán elértek egy szerény kis házhoz. Trull szíve elszorult, amikor meglátta a n őt az ajtóban. Nem értette – vagyis igen, de lehetetlenség volt. Abszurdum. Csak néhányszor találkozott Szerén Pedakkal. Csak pár szót váltottak egymással. Mégis, ahogy nézte az arcát, a döbbenetet, a tekintete mélységét, érezte, hogy zuhanni kezd… – Mit…– szólalt meg a n ő, s tekintete ide-oda rebbent a két edur között. – Mit kerestek ti… – A segítségedre van szükségünk – felelte Fear. – Nem tudok… nem értem… A N ő vérek vigyenek el, odaadnám a szívem ennek a nő nek… nek… ennek a lethernek… ő vérek – Menekülök – folytatta Fear. – A fivéremt ől, a császártól. Szükségem lenne egy vezet őre, aki kikísér a városból. Úgy, hogy nem látnak meg. Még ma éjjel. – Hogy találtatok rám? – Nem tudom. Azt sem tudom, miért hiszek benne… abban, hogy hogy csak te segíthetsz. Szerén ekkor Trullhoz fordult, tekintete a férfiét kereste, s lassan elkerekedett.
– És te, Trull Szengár? – kérdezte. – Te is velünk tartasz? Velünk. Tehát megteszi. Miért? Milyen bels ő késztetésre lehet ez válasz? A mellkasában érzett nyomás hirtelen fokozódni kezdett, s kiejtette a végzetes szavakat. – Nem lehet, Akvitor. Ma cserbenhagytam Rhulandot. Meg kell próbálnom… újra. Meg kell próbálnom megmenteni. Szerén tekintetéből fásult belenyugvás sugárzott. Mintha Trull egy számtalanszor behegedt sebet szakított volna fel újra. Legszívesebben felkiáltott volna. Ehelyett csak ezt mondta. – Sajnálom. De várni fogom, hogy visszatérjetek… mindketten… – Visszatérünk ide? – kérdezte Szerén. – Ugyan miért? – Hogy véget vessünk ennek – felelte Fear. – Minek? – A zsarnokságnak, ami ma éjjel született, Szerén Pedak. – Megölnéd Rhulandot? Megölnéd a fivéredet? – Megölni? Te is tudod, hogy az nem megoldás. megoldás. Nem. De találni fogok megoldást. Igen! Ó, ki ragadta meg a lelkem ma éjjel? Azon kapta magát, hogy leoldja a derekáról a fegyverszíjat, és ezt mondja: – Nem tudom, van-e fegyvered, Akvitor… – Szavai hallatán maga is érezte, milyen sekélyesek érvei, milyen ostobaság is az, amit tesz. – Ezért neked adom az enyémet. – S ezzel a n ő felé nyújtotta a kardot, hüvellyel együtt. Az otthona küszöbén. Fear felé fordult, őt nézte, de Trull nem bírta levenni a szemét Szerénr ől, még akkor sem, amikor felismerés villant a szemében. Szerén Pedak lether volt ugyan, de pontosan értette, mi történik. El őször zavartnak t űnt, majd megnyugodott. – Igen, elfogadom. Egy fegyver… fegyver… amit használhatok. Ennyi az egész. Nem! – Igen… Akvitor. Egy fegyver… A nő elfogadta, de a gesztusnak így elveszett a rejtett tartalma. Trull hátralépett. – Most mennem kell. Megmondom Rhulandnak, hogy láttalak a kiköt ő ben, Fear. – Nem mentheted meg őt, fivérem! – mondta Fear. – De muszáj megpróbálnom. Jó utat, Fear! És ezzel elsétált. Így a legjobb, gondolta könnyek között. Valószín űleg sosem térnek vissza. És a n ő nem fogadta volna el a kardot. Ezért mondta, miel őtt elvette, hogy „egy fegyver, amit használhatok”. Ostoba volt. Egy pillanatnyi gyengeség, egy szerelem, aminek semmi, de semmi értelme. Nem, mégis jobb, hogy így alakult. Szerén értette, s gondoskodott róla, hogy ne legyen félreértés. Semmi rejtett jelentés. Semmi ígéret. Csak egy egyszer ű gesztus az éjszakában. Egy fegyver, amit használhatok. használhatok. Ennyi az egész. Ott maradtak a küszöbön. Trull elment, léptei zaját elnyelte a távolság. Fear végigmérte Szerén Pedakot, aki lenézett a kezében lév ő kardra. Aztán felnézett, meglátta a férfi kutató tekintetét, s szomorúan elmosolyodott. – A fivéred… meglepett. Egy pillanatig azt hittem… mindegy, nem nem érdekes. De akkor miért látok, Szerén Pedak, ilyen fájdalmat a szemedben? Fear habozott, s már majdnem megszólalt, amikor egy gyermeki hang csendült mögöttük. – Te vagy Szerén Pedak? A férfi megperdült, kardja már ugrott ki a hüvelyéb ől. Az Akvitor elélépett, s intett, hogy maradjon. – Ismerjük egymást? – kérdezte a kapuban ácsorgó kislányt. kislányt. – A nevem Kanna. Börtönvas mondta, hogy te majd segítesz nekünk. Ki kell jutnunk a városból úgy, hogy senki se lássa. – Nektek? A lány előrelépett, s előtűnt mögötte egy magas, csuklyás-köpönyeges alak. Meg egy árny, aki egy ájult embert vonszolt maga után. Szerén meglep ődött. – Kóbor vigyázzon ránk, ez így nem lesz valami egyszer ű! Fear odafordult hozzá. – Akvitor, kigúnyolnálak b őkezűségedért ma éjjel, ha nem szorulnék rá magam is. Sikerülhet így is? A nő a magas, csuklyás alakot méregetve felelt. – Valószínűleg igen. Vannak alagutak… Fear ismét a kislányhoz és kíséretéhez fordult. f ordult. Tekintete megakadt a szellemen.
– Te ott, miért nem a császárt szolgálod ma éjjel? – Szabad vagyok, Fear Szengár. Te menekülsz? menekülsz? Nos, ez… váratlan fejlemény. Fearnek nem tetszett a szellem hanglejtése, a gúnyolódás. – És ki ez, akit itt vonszolsz magaddal? – A rabszolga, Udinász. Fear Szerénhez fordult. – Ezeket itt nagyon fogják keresni! F őleg a rabszolgát! – Emlékszem rá – mondta a n ő. – Elárulta a császárt, s ezért súlyos árat kell fizetnie – folytatta Fear. – Ráadásul úgy hiszik, ő ölte meg Majent… – Mindenki azt hisz, amit akar – mondta a szellem. – De tévedsz! Elfelejted, Fear Szengár, hogy ez az ember itt egy rabszolga! Egy tárgy, amit használnak és kihasználnak. Használtam én és a Wyval is, aki most is itt rója felettünk sötét köreit. Ami Rhulanddal és Majennel történt… egyik tragédiát sem Udinász okozta. – Ha te mondod… – Ezt még ráérünk megvitatni – szólalt meg Szerén. – Kanna, Kanna, ki ez az álruhás ember? A kislány már felelt volna, de az idegen megel őzte. – Szelekisz vagyok, az Azath-toronyból. – Az Azath-toronyból? – kérdezett vissza Szerén. – Milyen mulatságos! Nos, éppen olyan magas vagy, mint egy edur, Szelekisz. Nem láthatnánk az arcodat? – Inkább nem mutatom, Szerén Pedak. Most még semmiképpen. – Úgy t űnt, tekintete, melyet rejtve tartott, Fear felé fordult. – Talán majd kés ő bb, ha már elhagytuk ezt a várost, és lesz id őnk megbeszélni tényleges úti célunkat. Lehetséges, hogy egy ideig együtt utazunk… – Nem hinném – felelte Fear. – Én megyek megkeresni megkeresni Árny Atyát. – Igazán? Hát él még Vérszem Szkabandari? Fear úgy meglep ődött, hogy nem is tudott mit mondani. Biztos, hogy Tiste Edur. Talán egy másik törzsből való. Ő is menekül. Nem különbözik t őlem. – Gyertek be, mindannyian! – mondta Szerén. – Útravalót kell szereznünk, de biztos vagyok benne, hogy a Patkányfogó Liga mindent megadhat nekünk… jó pénzért. A szellem halkan felnevetett. – Hát persze, ez a lether módi… Bugybor Elalle a létráról a tet őre lépett. Felkelt a nap, és a kiköt ő ben emberek t űntek fel, akik a szokásosnál valahogy lassabban sétáltak a járdán. Talán a sokkhatás miatt. Végül is az őrséget már Tiste Edurok adták. Mások viszont csoportokba ver ődve úgy vonultak a városban, mint akik keresnek valakit. Tehol Beddikt és szolgája a csatorna fel őli oldalon álltak, háttal a közeled ő Bugybornak. Tehol hátrapillantott, s meleg mosollyal köszöntötte az érkez őt. Valahogy… megváltozott. – Tehol Beddikt! – szólalt meg, amikor odaért melléjük. – Neked kék lett az egyik szemed! – Igazán? Biztos valami fert őzés, mert alig látok vele. – Idővel majd kitisztul – jegyezte meg Poloska. – Tehát – folytatta Bugybor – megtervezted a civilizáció bukásának bukásának pontos részleteit, Tehol? – Igen, és micsoda finom bukás lesz az! Bugybor felmordult. – Akkor átküldöm Gyömbért, Hejunt és Rissarht… – Meg ne próbáld! Küldd őket a szigetekre! Egyedül jobban tudok dolgozni. – Egyedül? – Nos, Poloskával, természetesen! Végül is minden férfinak kell egy szolga! – Gondolom, igen. Nos, azért jöttem, hogy elköszönjek. elköszönjek. – Megyünk kalózkodni? – Miért ne? Csak továbbfejlesztek egy szép karriert… Tehol Poloskához fordult. – A tolvaj, aki elsüllyedt… – …majd ismét felbukkant – fejezte be helyette Poloska. A két férfi összemosolygott. Bugybor Elalle elfordult. – Vannak dolgok, amik biztosan nem fognak fognak hiányozni!
Miután a nő elment, Tehol és Poloska egy ideig nézték az újraéled ő Letherast. A várost elfoglalták, megtörtént a hatalomátvétel, s az utcán járkáló idegenek meglehet ősen… elveszettnek t űntek. A Tehol vállán ül ő kétfejű rovar sokáig meg sem akart mozdulni. Tehol kis id ő múlva megdörzsölte a szemét, s felsóhajtott. – Tudod, Poloska, azért örülök, hogy hogy mégsem tetted meg. – Mit? – Nem törlöd ki az emlékeimet. – Úgy gondoltam, túlteszi magát rajta. – Igen, igazad van. Képes vagyok rá. Így Így legalább tudok gyászolni. – A maga módján… – Igen, a magam módján. Az egyetlen módon, módon, ahogy tudok. – Tudom, gazdám. Kis idő múlva Poloska megfordult, és a bejárat felé indult. – Hamarosan visszajövök! – Rendben. És amikor visszajössz, igazán kitakaríthatnál itt egy kicsit! A szolga megállt az ajtóban, elgondolkodott, aztán bólintott. – Azt hiszem, kerítek rá id őt, és ezt fogom tenni, gazdám! – Remek! Akkor én most lefekszem! – Jó ötlet, gazdám. – Hát persze, hogy az, Poloska! Hiszen t őlem származik!
EPILÓGUS S ez az a pillanat, barátaim, Amikor félre kell nézni, Míg a világ ismét kibontakozik, Alakjait fény és sötétség formázza, S mindaz, mi e kett ő között Leledzik… Halász Kel Tath
A LYUK MÉLY VOLT ÉS NAGY, a két Kenryll’ah démonherceg egy ideje már ott ácsorgott a peremén, és nézett lefelé. Végül egyikük megszólalt. – Mit gondolsz, fivérem, milyen mély lehet? – Gyanítom, fivérem – felelte a másik – hogy ha ebbe a mélységbe ürítenénk hólyagunkat, a sugár jóval a földet érés el őtt elpárologna. – Gyanítom, hogy igazad lehet. És az a Forkruli Támadó Támadó belezuhant, ugye? – Igen, fejjel előre. – Nem kellett volna eldobnod… – Tévedsz, fivérem. Egyszer űen csak rossz irányba dobtam. – Vagy ez, vagy a világ hirtelen megfordult. – Nem valószínű. Ez a hely nem produkál ilyesmit… – Igazad van. Ez kezd elég unalmassá válni, ugye? – Eléggé. – Akkor hát? – Miért ne? A két démon szépen meglazította díszes övét, lecsatolta, amit le kellett. Aztán kényelmes kisterpeszbe helyezkedtek. És ott álltak egymás mellett, míg tökéletes id őzítéssel meg nem indult szükségük sugara. A vihar hirtelen támadt, s igen meggy őzően tombolt a tenger felett. Withal lábánál ott kuporgott a három nakt, ahogy állt a parton, s érezte, hogy a vihar szele át-átnyúlik a szigetet véd ő varázspajzson. Úgy simogatta az arcát, mint egy asszonyi kéz… Pontosabban, mint egy kedves asszony keze. Nem egy olyané, mint aki mellette állt. Ez a magas, acélszemű, mosdatlan szájú tünemény egyfolytában követte, sosem aludt, és ami még rosszabb, őt sem hagyta aludni, egyetlen átkozott éjszaka sem, soha. Mindig kérdezett, csak kérdezett és kérdezett. Mit fogsz tenni? Az imádkozáson kivül? Nos, mi mást tehetett volna? Rhuland Szengár jött és ment, s minden alkalommal egyre őrültebb volt. Sikoltozás, nevetés, visítás és sírás. Hányszor halhat meg egy halandó? Majd meglátjuk. – Az a vihar – szólalt meg Sandalath – át akar jutni, ugye? A férfi bólintott. Érezte a vihar haragját, erejét. – Vár valamire – folytatta a n ő. – Vár arra, hogy valaki… tegyen valamit. Withal elfojtotta a vágyat, hogy megüsse – a n ő megölné érte –, és megtorpant. Várni. Várni. – Várj csak – suttogta – várj csak… eszembe jutott valami… – Csoda! – kiáltotta a n ő, kezét az ég felé emelve. – Ó, tudom már! Imádkozzunk! Ekkor Withal meglátta végre – egészen távol, a zátonyon túl. Meglátta, és rámutatott. – Ott! Egy csónak, te fekete szív ű cemende! Egy csónak! – És akkor? És akkor? Miért nem csinálsz már valamit? Withal megfordult, a naktokra meredt, és futásnak eredt.
Volt harag, sok harag, ami lendületet adott lépteinek. Ó, mennyi harag! Akik másnak szenvedést okoznak, azok megérdemlik, amit kapnak, igaz? Igen, de még mennyire! A naktok megmutatták. Újra és újra, az őrült, vigyorgó majmok. Újra és újra. Építs fészket! Rombold le! Építs fészket! Rombold le! Megpillantotta a kunyhót, a lapos, nyomorúságos jurtát a halott síkság közepén. Megérezte a Nyomorék Isten hirtelen figyelmét, azt, hogy elkezdett kutakodni a fejében. De nem, nevetett némán, nem találhatja ki! Nem láthat a fejét megtölt ő, végtelen refrén mögé! Építs fészket! Rombold le! Elért a kunyhóhoz, nem a bejárat fel őli oldalon, hanem hátulról. A fegyverkovács ekkor teljes súlyával ráugrott a düledez ő építményre. Az összedőlt, Withallal a tetején, aki rázuhant a bent él ő nyomorúságos kis alakra. Az sziszegett, köpködött a felháborodottságtól. Withal megmarkolta a rothadó vásznat, feltápászkodott, és elcibálta a helyéb ől a sátrat. Rudak pattantak el, kötelek szakadtak. Elvonszolta az egészet arról a borzalmas, szánalmas, szá nalmas, nyomorék kis istenr ől. Az visított. Kályhája felborult, a parázs kihullott a mocskos ruhákra, s füstölögni kezdtek… – Ezért Ezért meghalsz, halandó! halandó! Withal hátrálni kezdett, s felnevetett. Ekkor végre megérkezett a szél a háta mögül. Csaknem elsodorta. Szembefordult vele, ismét a partot látta, s azt, hogy a viharfelh ők gomolyognak, közelednek, s közben egyre magasabbra dagadnak – árnyékuk már csaknem beterítette a szigetet. Withal nekifeszült az ellenszélnek, és a partra rohant. Csapkodó, gyilkos, tajtékos hullámok mindenfelé, de el őtte egy nyugodt sáv látszott. A sáv végén ott állt Sandalath és a táncoló, ugrándozó naktok. A nyugodt sávon egy hajó siklott kecsesen, a korallzátonyt megkerülve, egyetlen vitorlája finoman dagadozott a szélben, ahogy a part felé suhant, majd a homokos sávtól ötlépésnyire megállt. Withal pont id ő ben ért a partra ahhoz, hogy lássa, amint egy zömök, hétköznapi kis ember kimászik a vitorlásból, és a partra gázol. – Ez – fordult Withalhoz a lether keresked őnyelven – a tiéd. Vidd a barátaidat, hajózzatok el! – Ki vagy te? – kotyogott közbe Sandalath. – Ó, hallgass már! – csattant fel Withal. – Mássz be, n őszemély! A naktok már a fedélzeten voltak, s éppen a kötélzetet macerálták. A Tiste Andii n ő homlokát ráncolva a vitorláshoz szaladt. Withal csak bámulta a férfit, aki elfintorodott, majd megszólalt. – Igen, mekroszi Withal, elég keményen imádkozol. – Tudtam! – Most indulj! Nyugodt vizeken fogtok utazni. utazni. – És te, Mael? – Majd kés ő bb találkozunk. Dolgom van, Withal. Wi thal. De el őször is – fordult a szárazföld felé –, ájultra verek egy istent. EZZEL VÉGET ÉRT A MALAZA BUKOTTAK KÖNYVÉNEK ÖTÖDIK TÖRTÉNETE
SZÓSZEDET Lether titulusok Akvitor: megbecsült poszt, tárgyaló/közvetít ő szerepe van, amikor a letherek idegen népekkel üzletelnek. Atri-Prétor: katonai vezet ő, aki egy várost vezet Kréda: a király mágusa Finadd: a katonaságban a kapitányi rang megfelel ő je Prétor: parancsnok, generális megfelel ő je a katonaságban Őrszem: a Király Hangja, amikor els ő kapcsolat létesül letherek és idegenek között A Királyi Engedély: cím, mely felmenti visel ő jét tettei minden büntet ő jogi következménye alól
Helyek Letheras városában A Templom: egy puccos bordély Letherasban Alsó Piactér: egy negyed Letherasban Bölény Zálogház: egy intézmény Letherasban Bűzös-ház: Szegő, a Holtak El őkészítő jének háza Csacsogó Hull: holtág Régi-Csacsogó el őtt Csomó tér: egy tér Letherasban Fodros-kanális: az egyik f őcsatorna Letherasban Huldó étterme: egy vendégl ő Letherasban Kóbor Sarka: egy sikátor Letherasban Kraig Pihenő: átkelő Alkutól felfelé a folyón Lélekvesztő-híd: egy híd Letherasban Letheras: a királyság és protektorátusai, illetve a királyság f ővárosa Limlom utca: egy utca Letherasban Örökös Palota: az épül ő királyi lakhely Letherasban Patkányfogó Liga: egy titokzatos, igen aktív liga Letherasban Pikkelyes-ház: a Patkányfogó Liga központja Letherasban Rildó étterme: egy fogadó Letherasban Serpa Utolsó Útja: egy sikátor Letherasban Szedánsz: a Lapok terme (lásd: Kunyhók) Szeles Húsfeldolgozó Üzeme: egy vágóhíd Letherasban Tarancéd-torony: az Alku-öbölre néz ő őrtorony Templomos Iskola: egy oktatási intézmény Letherasban Vámház: a t őzsde megfelel ő je Letherasban Vörös sor: egy sikátor Letherasban Zsebmetsző negyed: egy városrész Letherasban
Lether városok, falvak és er ődök Alku A Palotás Bányász-zsilip Békés Desden Dresh/Áztató Első Érinthetetlen Er őd Felső Er őd Fent-fok Gedri Gyeplős Hámos
Harmadik Érinthetetlen Er őd Kargó Korpás Torony Lápfok Letheras Második Érinthetetlen Er őd Ötöscsúcs Régi-Csacsogó Régi-Geruda Rezgő Er őd Sávos Szakadár Thetil Vitorlás
Lether protektorátusok Himlőhely-szigetek Kara Kékrózsa Korshenn Pilott
Szomszédos királyságok Kolánsz
Lether katonaság Alku Légió Bíbor Boltív Dandár Csacsogó Légió Érinthetetlen Őrezred Fehérfogó Zászlóalj Felső Er őd Őrezred Fűkabát Dandár Hasadó Dandár Hideg Agyag Zászlóalj Iparos Zászlóalj Kékrózsa Zászlóalj Kereskedő Zászlóalj Kígyóöv Zászlóalj Rezgő Légió
Lether kifejezések A Hetedik Lezárás: megjósolt újjászületés Arany: a mocskos pénz neve Letherasban Az Üres Trón Lefátyolozott N ővérei: oktatók Békeláz: elterjedt, könnyen gyógyítható kór Dresh balliszta: egy l őfegyver, mely egyszerre több nyílvessz őt lő ki Farkashal: nagytest ű ragadozó hal, mely a Lether-folyóban s a város csatornáiban él Félpénz: a gazdagok pénzegysége Letherasban Fitying: a letherek legmegvet ő bb szava a pénzre Fókatej: alkoholtartalmú ital Garas: a lether pénz legelterjedtebb neve Kék stílusú acél: a vas megmunkálásának egy régi módja
Lether acél: a vas megmunkálásának titkos, lether módja Lether: a lether királyságbéli emberek és nyelv neve Utulu: primitív, de csodálatos vízi lény Kékrózsából
Tiste Edur nevek és helyek Arapa: alárendelt Tiste Edur törzs, a legkeletibb régióból Beneda: alárendelt Tiste Edur törzs Den-ratha: a legészakibb, alárendelt Tiste Edur törzs Hasana-szoros: a Tiste Edurok felügyelete alá tartozó szoros Hirót: a domináns Tiste Edur törzs K'orthan: hadihajótípus K'risnan: a máguskirály varázslócsapata Kashan-szoros: a Tiste Edurok felügyelete alá tartozó szoros Knarri: bálnavadászattal, halászattal foglalkozó céh K őtál: természetes mélyedés a legnagyobb hirót falutól északra, egy szakadék mélyén Meruda: alárendelt Tiste Edur törzs Morokfa: a temetési szertartás során használt, kék level ű fa Szolanta: alárendelt Tiste Edur törzs Tenyészöböl: öböl, ahol az agyaras fókák szaporulatukat nevelik
Egyéb nevek, titulusok és kifejezések A Szeregálok: a tarthenalok öt istene Eres'al: a nerekek istenn ő je Farád: beolvasztott népcsoport Letherasban Fent: beolvasztott népcsoport Letherasban Jekka: északi törzs Ken'ryllah: egy démontípus Kenyirrah: egy démontípus Khalibaral: egy démontípus Mekrosz: civilizáció, tagjai úszó, lebeg ő városokban élnek N'purel: a Kenyirrahok hazájában él ő Szakállas Hal másik neve Naktok: a bhok'aralok jaghuták által tenyésztett változatai Nerek: beolvasztott népcsoport Letherasban Ónix Varázsló: a Kékrózsák mágusai (legy őzték őket a hódítások során) Tarthenal: beolvasztott népcsoport Letherasban
Mitológia (lether, edur és egyéb) A Feketeszárnyú Úr: a Kékrózsában tisztelt istenség Dúló Szilkász (Az Áruló) Kilmandarosz: Ősi Istennő Mael: Ősi Isten Menandore (Áruló, Hajnal) Sheltatha Lore (Alkony N ővér) Sukul Ankhadu (a Szeszélyes, Foltos) Vérszem Szkabandari (Árny Atya, Emurlahnis)
A Kunvhók A Lapok: A Bestia Kunyhója: Bordaterem Vén Banya Látó
Sámán Vadász Nyomkövető Az Azath Kunyhója: Tűzhelyk ő Őr Portál Ösvény K őműves Sírk ő Vendég Sírhalom Gyökér Fal A Sárkányok Kunyhója: Királynő Hitves Vazallus Lovag Kapu Wyval/Sárkánygyík Hölgy Vérivó Ösvények ura A Jég Kunyhója: Jégtrón Lépkedő Vadásznő Formáló Hordozó Gyermek Mag Az Üres Kunyhó: Az Üres Trón Király Vándor lovag Úrhölgy Szemtanú Őrszem Megmentő Áruló Az Alapelemek (Pártatlanok): Alaköltő A Falka Kóbor Fejsze (Eresz) Varjú (Fehér Varjú) T űz Dolmen Penge Csontok
SZERKESZTŐI UTÓSZÓ STEVEN ERIKSON a kortárs fantasy egyik legprovokatívabb és egyben legérdekesebb szerz ő je. Erikson Steve Rune Lundin néven született 1959-ben Kanadában, szerz ői nevét késő bb vette fel. Sokoldalú iskolai tanulmányokat végzett: diplomás antropológus és régész, ezenkívül elvégezte az Iowai író Workshopot is, ahová olyan alkotók jártak el őtte, mint Philip Roth vagy Raymond Carver. Erikson írói pályája mindenesetre meglehet ősen későn indult el; a Malazai Bukottak Könyvének regéjének els ő részét még 1991-92 között írta, részben egy szerep játékparti alapján, ám kiadót csak hét év múlva talált. A Hold udvara végül 1999-ben jelent meg az Egyesült Királyságban, és olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Erikson f őállású íróvá válhatott, és belevághatott tízkötetesre tervezett sorozata megírásába, amelynek az Éjsötét áradat az ötödik része. Bár a Malazai Bukottak Könyvének regéje els ő pillantásra nem más, mint egy újabb végtelen hosszúságú fantasy szappanopera, amellyel tele van a padlás, Erikson m űve, hasonlóan George R. R. Martin A T űz és Jég dala cím ű ciklusához, valójában kísérlet a m űfaj megújítására. A Hold udvara egyik els ődleges célja Erikson nyilatkozatai alapján a kiürült fantasyklisék felrúgása, kicsúfolása volt, és ez igaz a sorozat következő részeire is – immár fogyaszthatóbb formában. A Malaza-sorozat a mainstream fantasyben eddig tabunak számító témákkal foglalkozik, provokatív módon, ráadásul a hagyományos fantasy nagyregény formát is a végs őkig feszíti a rengeteg történetszál és az idősíkok folyamatos váltása. Nem meglep ő, hogy a siker mellett értetlenkedésb ől is bőven jutott Eriksonnak, és mára maga a szerz ő is elismerte, hogy A Hold udvara talán túlságosan is avantgárd megoldásokat tárt a gyanútlan olvasók szeme elé. A késő bbi kötetek csiszoltabb mivolta azonban több lehet őséget ad olyan, a fantasyben eddig meglehetősen kevés helyen problematizált témák kibontására, mint a népirtás, a történelmi tudás és a kulturális identitás csalóka mivolta, és mindezt egy valóban egyedi világ díszletei között. A népirtás motívuma a Malaza-sorozat eddigi talán legsikerültebb részében, a Jég emlékezetében játszott központi szerepet: a regény brutális őszinteséggel mutatja be a fajirtást, annak következményeit és a mélyben meghúzódó egyetlen valódi indokot: a másságot. A sorozat ötödik része a negyedik részb ől már ismer ős Trull Szengár sorsán keresztül újabb kényes témát boncolgat: a történelem mibenlétét. Mennyire valósak azok a történetek, amelyeket történelemnek fogadunk el, és identitásunk alapját képezik? Milyen következményekkel jár a múlt elfeledése? Az Éjsötét áradat középpontjában álló két nép, két kultúra közül az egyik történelme és így egész önazonossága egy ősi hazugságon alapul, míg a másiknál az utódok elfeledték (nem véletlen a hasonlóság a Lether-Léthe szavak között), és helyébe szegényes utánzat lépett. Bár az óhatatlanul bekövetkez ő háborúból egyikük látszólag gy őztesen kerül ki, a bukás mindkét esetben kódolva van: a gy őzelmet a Tiste Edurok identitásuk feláldozásával érik el, ahhoz hasonlóan, ahogy az imassok is önmagukat adják fel él őholttá alakulásukkal a jaghuták legy őzése érdekében. Az Éjsötét áradat ennél is tovább megy, hiszen a két, egymástól gyökeresen eltér ő kultúra közti összecsapás a kortárs áthallásoktól sem mentes: a Lether királyságot irányító pragmatizmus mindnyájunknak ismer ős lehet, ahogyan a kultúrák háborúja tematika is. Az olcsó moralizálás csapdáját elkerülend ő Erikson nem áll egyik oldalra sem, mindkét népet kívülállók, számkivetettek néz ő pontjából mutatja be. A rendhagyó témaválasztás mellett a Malaza-sorozat hátteréül szolgáló világ is teljesen más, mint a fantasysorozatok f ősodrában megtalálható angolszász és kelta ihletettség ű világainak többsége. A világépítés során kétségtelenül kapóra jöttek Erikson antropológus- és régész-el őtanulmányai, hiszen a regények során kibontott különböz ő hiedelmek és civilizációk tömkelege nem egymásra hányt klisék gy ű jtőháza, hanem szerves egészet alkotó képz ődmény, amelybe a k őfegyvereket forgató, természetközeli T'lan Imassok éppúgy beilleszkednek, mint a gazdasági expanziót feltaláló letherek. Szemben a szokványos fantasyvilágok ciklikus statikusságon alapuló történelemszemléletével, a Malaza-sorozat világának története dinamikus, folyamatos megszakítottsággal terhelt. A világ folyása katasztrófák sorozata, a kötetek középpontjában álló entitás, a Nyomorék Isten is egy ilyen katasztrófa nyomán került erre a világra. A Malaza-sorozat történelme nélkülözi az előre elrendeltséget: komor és hozzánk talán közelebb álló történelemfilozófia ez. Bár a tragédia sosem áll távol Erikson történeteit ől, a kanadai szerz ő komikusnak sem utolsó. A korábbi kötetekben Kruppe karaktere, az Éjsötét áradatból Tehol Beddikt és Poloska kett őse oldja fel némileg a komor látképet; Erikson humora bizarr, sokszor kifejezetten morbid, ám ellenállhatatlanul mulatságos.
A Hold udvara megjelenése óta eltelt nyolc évben Erikson új vért hozott a megfáradt kortárs fantasybe, és egyben valódi kultusz alakult ki könyvei körül. Az Éjsötét áradat hozza a megszokott színvonalat, s őt még magasabbra teszi a lécet; kedves olvasóink a jöv ő ben a sorozat újabb részeit is kezükbe vehetik majd.
Stemler Miklós
