Margaret Barker Tengeri csillag Londonból érkezik a kis görög szigetre Charlotte, hogy a turistaszezonban kisegítő orvosként dolgozzon, s egyúttal kiheverje szerelmi csalódását. Főnöke, Jannis lenyűgöző férfi, de friss válása után kerüli a nőket. Egy tengeri fürdőzés során a két sebzett lélek mégis egymásra talál, s már-már úgy tűnik, semmi sem állhat boldogságuk útjába, amikor újra felbukkan Jannis volt felesége…
1. FEJEZET - Ne aggódjon, mire felér a kórházba, a poggyásza már ott lesz! - hajította be a görög fiatalember Charlotte bőröndjét a csomagtartóba. Előzőleg hiába ajánlotta fel, hogy magával viszi rozoga, ősrégi háromkerekű járgányán, amely a kikötőben várakozott az utasokra, Charlotte nem volt hajlandó beszállni a csöppnyi sofőrfülkébe, inkább a gyaloglás mellett döntött. Hosszú volt a repülőút Athénig, aztán még hajóra is kellett szállnia; végre ki akarta nyújtóztatni a lábát. A fiatalember furcsán nézett rá, mint aki nem érti, miért akar valaki gyalog menni, ha ülve is utazhat, de készségesen megmutatta az utat. Egyenesen fel a hegynek, és ha szedi a lábát, körülbelül tíz perc alatt odaér a kórházba. Charlotte neki is indult, a poggyászát pedig rábízta a fiatalemberre. Nem hozott magával sok mindent. Hat hónapra érkezett a kis görög szigetre, de nem nyaralni jött, hanem dolgozni, s csak a legszükségesebb holmikat pakolta be. Egy kicsit tartott a főorvossal való találkozástól. Amikor Londonban aláírta a szerződést a munkaközvetítő irodában, az volt az érzése, hogy jövendő főnökével nem lesz könnyű, kijönni. Az irodában alaposan kifaggatták, bírja-e majd a munkát a csöppnyi szigeten, melynek kórháza nem rendelkezik olyan korszerű orvosi műszerekkel, mint a londoniak, és nem áll rendelkezésre annyi nagy szaktudású kolléga, mint otthon, Angliában. A meghallgatásból Charlotte arra a következtetésre jutott, hogy a lirakiszi klinika vezetője szigorú feltételeket szabott, és olyan orvost kért, aki elég erős ahhoz, hogy fél évig elviselje a szokatlan munkakörülményeket. Gondolataiba merülve baktatott felfelé a hegyen. Egy pillanatra megtorpant és hátrafordult. A köves utat nemrég húzhatták be vékony aszfaltréteggel, amely máris fölrepedezett, és most néhány munkás igyekezett kijavítani a kárt. Csákánnyal, lapáttal dolgoztak, mezítelen, napbarnított hátukon patakzott a verejték. Bár még kora reggel volt, máris perzselt a nap. Májusban! Mi lehet itt nyáron?! A kilátás azonban lenyűgöző volt. Charlotte felszökkent egy út menti sziklára, és lenézett a tengerre. Hajók lebegtek a víz színén, bárkák tértek vissza a hajnali halászatról. A nap beragyogta a kristálytiszta, türkizkék vizet meg az öblöt szegélyező, fehérre meszelt házakat. A kikötő közelében, a dombtetőn takaros kis templom magasodott. Úgy tűnt, egyetlen nagy hullám is elég lenne ahhoz, hogy a tengerbe sodorja a harangtornyot, amely azonban szemlátomást régóta dacolt a természettel. A szigetlakók büszkék lehettek a templomukra, mely frissen meszelve, kékesfehéren ragyogott a kora reggeli napsütésben. Charlotte még sokáig elnézte volna a páratlan látványt, de igyekeznie kellett. A hegytetőről ismét elébe tárult a csodálatos panoráma. Ellátott a sziget túloldalára, ahol egy halászfalu terült el. A piros tetős, hófehérre meszelt házakat dombok övezték. Valamivel távolabb, egy kis liget közepén modern, fehér épületcsoportot pillantott meg: az lesz a kórház! Nem messze tőle kirajzolódtak egy tipikus görög taverna körvonalai. A vendéglő kék csíkos napernyői alatt faasztalok és fapadok álltak. Az öböl végében felfedezett néhány fürdőzőt, fentebb, a meredek sziklacsúcson pedig egy lovagvárat. Mintha egyszer már járt volna ott... Biztos sok monda él a faluban az ódon várról, gondolta, és elhatározta, hogy nemcsak görögül fog megtanulni, hanem megismerkedik Lirakisz történelmével is. Vett egy nagy levegőt, és elindult a kórház felé. Amint lezajlik a tárgyalás jövendő főnökével, rögtön tesz egy nagy sétát a szigeten, - gondolta, noha holtfáradt volt a hosszú éjszakai repülés meg a repülőtereken való, végtelennek tűnő várakozás után. Ezenkívül a gyomra is korgott. Bizony, messzire került kényelmes londoni lakásától! Tegnap még boldog volt, hogy végre hátat fordíthat a nagyvárosnak, most azonban kissé eltanácstalanodott. Mit is keres itt, idegenben? Jobban tette volna, ha otthon marad... Voltaképpen Jamestől menekült el, aki állandóan telefonon zaklatta. Miután kicseréltette a zárat és megváltoztatta a mobilszámát, igazán megtehette volna azt is, hogy egy másik telefontársaságnál új vonalat igényel. Lehet, hogy mégsem akart minden hidat felégetni maga mögött? Ismét megállt egy pillanatra, és mélyen beszívta a fűszeres levegőt. Jót fog tenni ez az idilli táj meg a békés csönd! Erőt vett magán, és továbbment. Mégiscsak jól döntött! Lesz hat hónapja, hogy elfelejtse Jamest, és újragondolja az életét: merre tovább?
Igencsak meglepődött, amikor elnyerte az állást. Szó se róla, jó orvos volt, kitűnő bizonyítványokkal rendelkezett, de egy szót sem beszélt görögül. Amikor megtudta, hogy felvették, rögtön vásárolt egy nyelvkönyvet, és nekiállt szorgalmasan tanulni. A sziget elbájolta, de milyenek lesznek a munkafeltételek? Charlotte gondterhelten töprengett, míg a kórházhoz nem ért. Elhatározta, hogy először is megnézi a szálláshelyét. Azt ígérték, hogy a klinika területén lesz elhelyezve. E pillanatban a főkapun kilépett egy sudár férfi. Megállt, és várt. Ez lenne dr. Jannisz Kimolakisz? Ugyan miért sietne személyesen az üdvözlésére? Nem, bizonyára az egyik munkatársa lesz... Mindenesetre elég tekintélyes férfiú. Sötét hajú, magas, arcvonásai klasszikusan szabályosak, s mindehhez olyan testalkattal rendelkezik, akár egy rögbijátékos. Ismerik itt egyáltalán a rögbit? - mosolyodott el Charlotte. Ilyen ellenféllel nem lehet könnyű megküzdeni! A férfi divatos nyári nadrágot és sportos inget viselt, amely mögül kikandikált sötét, göndör mellszőrzete. Laza ruházatával ellentétben igen szigorú képet vágott. Charlotte megszaporázta a lépteit, s az ő arca is szigorú, hivatalos kifejezést öltött. Nem akart határozatlannak, bizonytalannak látszani, nehogy ez a férfi továbbmondja a főnökének, hogy... - Dr. Charlotte Manners? A jóvágású görög férfi máris a kezét nyújtotta, anélkül hogy elmosolyodott volna. Charlotte attól tartott, nagyon rosszul fest gyűrött dzsekijében, fakó farmerjában, poros bőrcipővel a lábán, smink nélkül. Az arca izzadt volt, fáradtnak és elnyűttnek érezte magát a hosszú út után. Igazán vehetett volna annyi fáradságot, hogy belenéz a zsebtükrébe, bepúderozza az orrát, és feltesz egy kis rúzst. A férfi alaposan megszorította keskeny kezét. Charlotte majdnem felszisszent a fájdalomtól, de azért élvezte a férfikéz határozott szorítását, már-már megreszketett tőle, olyan jólesett neki. Az előtte álló ember meg közelíthetetlennek, zárkózottnak látszott, volt azonban valami elbűvölő csillogás sötét szemében. Az ilyen szem arra csábítja az embert, hogy ne gondoljon semmire, csak merüljön el benne, akár egy tóban... - Jannisz Kimolakisz vagyok. Ön nyilván dr. Manners. Mély, nyers hangja volt, ugyanakkor már-már érzéki, mégis tekintélyparancsoló. Charlotte gyorsan visszahúzta a kezét, mintha megégette volna. Ránézett az orvosra. Istenem, milyen magas! Ő sem volt alacsonynak mondható, de ahhoz, hogy ennek az embernek a szemébe nézzen, kissé hátra kellett hajtania a fejét. - Ön nem... Azt hittem... Hogy van? Úgy értem... - dadogott, és megpróbálta összeszedni magát. Elővette szerény görög nyelvtudását. Első lecke. - Ti kanisz? A férfi azonban meg sem rezdült. - Ti kanete, gondolom, ezt akarta mondani, dr. Manners - mondta hűvösen, tökéletes angolsággal, melyben azonban ott bujkált némi könnyű, bájos görög akcentus. - Ha valakit még nem ismer, akkor magáznia illik - fűzte hozzá. Egy pillanatra elhallgatott, mintegy nyomatékosítva az iménti figyelmeztetést, majd változatlanul rideg hangon folytatta: - Kérem, fáradjon be, hogy megbeszéljük, mi lesz a feladata. Charlotte úgy tudta, hogy a görögök melegszívű és vendégszerető emberek, különösen a szigetlakók. Nyilván dr. Kimolakisz a nevezetes kivétel a szabály alól! Ami azt illeti, ilyennek képzelte, csak a külseje lepte meg, mert idősebb, megállapodott úriemberre számított. Jannisz Kimolakisz azonban kifejezetten fiatalos, a teste pedig egyenesen csábító. Mindig is az ilyen férfiakat szerette, ez épp neki való... A férfi előrement, majd a folyosón kinyitott egy ajtót, melyen ott állt a neve. - Parancsoljon, dr. Manners! - Köszönöm, dr. Kimolakisz. Charlotte bizonytalan léptekkel követte őt. Ez a szigorú hang, ez a mosolytalan arc - hogyan fog tudni együtt dolgozni vele? Lehet, hogy taszítja a rendetlen öltözetem, gondolta. De az is lehet, hogy így szokott viselkedni a nőkkel. Csak nem arra vár, hogy ő hajbókoljon előtte? Nem, azt már nem! Soha többé nem fog megalázkodni egyetlen férfi előtt sem! Soha, amíg él. Erre megesküdött. Ahogy arra is, hogy a közeljövőben senkivel sem fog viszonyt kezdeni. Legalábbis amíg be nem gyógyulnak a sebei, amelyeket Jamestől kapott.
Lehuppant az orvos íróasztala előtti bőrfotelbe, és elhatározta, hogy kipróbálja a férfin azt a diadalmas mosolyt, amelyet az úton, a találkozásra készülve begyakorolt. Talán ezzel megtöri a jeget, vagy legalább sikerül kicsit oldania a feszültséget. A doktor azonban rá se hederített a mosolyára. Valami aktát tanulmányozott, majd elkérte a papírjait, és alaposan végigböngészte mindegyiket. Nem, a főorvos úr minden bizonnyal nem ilyen kolléganőre számított, gondolta Charlotte. Jannisz Kimolakisz valóban azt hitte, egy érett asszony érkezik Londonból, tapasztalt, jól alkalmazkodó munkatárs, aki mindenben a szolgálatára lesz. És most itt ül előtte egy fiatal, rendkívül nőies szépség, akinek a jelenlétében elsősorban férfinak érzi magát, s csak aztán orvosnak. Máris nehezére esik tartózkodónak maradni és hivatalos arcot vágni. Néhány héttel ezelőtt - éppen egy műtétre készülődött - telefonhívást kapott Londonból. A munkaközvetítőből keresték, és értesítették, hogy megfelelő jelöltet találtak. Ő rögtön biztosította az irodát, hogy teljes mértékben megbízik a választásukban, hiszen igen jó hírű céget kért fel a közvetítésre. Letette a kagylót, és máris indult a műtétre előkészített betegéhez abban a hitben, hogy az elkövetkező hat hónapban nyugodt lehet. Régóta szüksége volt magas szintű szakmai segítségre, és örült, hogy végre elrendeződött a dolog. Májustól októberig a szigetet elözönlik a turisták, és nem mindegyiknek jut osztályrészül háborítatlan nyaralás. A kórházban nyaranta igen sok a munka, és neki szüksége van külső segítségre is. Még egyszer végignézte Charlotte Manners papírjait. Látszólag minden rendben. Orvostudományi egyetem, kórházi gyakorlat, kitűnő bizonyítványok. És még szép is! Ajaj! Jannisz igyekezett továbbra is hűvös és józan maradni, bár nem volt könnyű megjátszania a távolságtartó főnököt. Ám semmiképp sem akart kizökkenni a szerepéből. Eszébe jutott, hogy amikor csődbe ment a házassága, és Fiona visszament Athénba, egyszeriben rászálltak a nők. Ahány csak van ezen a szigeten, legyen fiatal vagy öreg, mintha mind azt tűzte volna ki célul, hogy a szárnyai alá veszi őt. Ebédre és vacsorára hívták, bevonták a társasági életbe, folyton legyeskedtek körülötte. Minden ajtó nyitva állt előtte. Hamarosan rájött, hogy vigyáznia kell, kinek a meghívását fogadja el, mert könnyen lépre csalhatják. A férjes asszonyok illendően viselkedtek, a hajadonok azonban igyekeztek a tudtára adni, hogy semmi kifogásuk nem lenne, ha szorosabb kapcsolatra lépne velük, sőt ha netán tartós viszony alakulna ki köztük. A magányos turistahölgyek voltak a legrosszabbak. A legátlátszóbb ürügyekkel háborgatták a klinikán, és alig várták, hogy elé tárhassák bájaikat. Jannisz nem szerette az ilyen tolakodást. Mióta Fionával katasztrofális véget ért a szerelmük, visszarettent a szorosabb kapcsolatoktól. Lehet, hogy idővel elhalványulnak majd a keserű emlékek, egyelőre azonban élvezni akarta a szabadságát, és elsősorban a helybéliek egészségével kívánt törődni. Végre felnézett a papírokból, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatra megsajnálta Charlotte-ot, aki nagyon fáradtnak látszott. Nem is csoda, hosszú út áll mögötte. Szívesen felvidította volna néhány kedves szóval, hadd lazuljon el egy kicsit. Csakhogy nem szabad! Nehogy még félreértse... - Úgy látom, a szakmai pályafutása kifejezetten sikeresnek mondható. Biztos benne, hogy az itteni munkakörülmények között is helyt tud állni? - Általában rugalmas vagyok - felelte Charlotte nyugodt hangon. - A harminc évemmel már nem számítok a tinédzserek közé. Az irodában azt mondták, megbeszélik önnel, megfelelek-e... - Igen, igen, ez meg is történt - szakította félbe az orvos élesen, és elhallgatott. Igyekezett összeszedni magát. Szép nő, az szent, - gondolta. Még csak harmincéves. És milyen érzéki! Amikor szolgálatban lesz, remélhetőleg hátul összefogja majd a ragyogó, sötétszőke haját. És remélhetőleg van valakije, akihez hat hónap múlva repeső örömmel fog visszatérni. Jannisz nyelt egyet. Jó lenne tudni, van-e párja, de nem szegezheti neki a kényes kérdést... - Hogy fogadták a családtagjai meg a barátai, hogy fél évre külföldre költözik? - kérdezte ravaszul. - Meglepődtek, de aztán velem együtt örültek. Ebből aztán nem tudott meg semmit a doktor úr! Charlotte lesütötte a szemét. A főnöke kétségtelenül kíváncsi, de nem fogja az orrára kötni, miért választotta, épp ezt az állást. Semmi köze a magánéletéhez! A kapcsolatuk James-szel váratlan fordulatot vett. Megtudta, hogy a férfi egész idő alatt a bolondját járatta vele, ugyanis nős ember! Rögtön szakított vele. Ez a görögországi állás arra kellett, hogy örökre elfelejtse a gazfickót.
Vagy talán okosabb lenne, ha némi bepillantást engedne az életébe? - nézett fel a doktorra. Végül is együtt fognak dolgozni... - Őszintén szólva nemrég szakítottam a barátommal. Rájöttem, hogy becsapott. Ez az állás kiváló lehetőség arra, hogy új életet kezdjek... Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Mindeddig egyetlen könnycseppet sem ejtett James miatt. Ó, miért épp most? Kapkodva kutatott a táskájában zsebkendő után, és kifújta az orrát. A férfiban részvét ébredt. Charlotte most olyan elveszettnek, olyan sebzettnek látszott, már nyoma sem volt a kezdeti elbizakodottságának. Jannisz megnyomta a távbeszélő gombját, és megkérte a titkárnőjét, hozzon egy kávét. Közben elnézte a fiatal nőt, és nagyon vonzónak találta természetességét. Világos, sima bőrét nem fedte púder. Milyen üdítő látvány! Vigyázat, Jannisz! - figyelmeztette magát, és elhessegette a csábító gondolatokat. Kizárólag szigorú szakmai kapcsolat jöhet számításba, még akkor is, ha ez nehezére fog esni. Mióta egy évvel ezelőtt szakított Fionával, mindössze két alkalommal feküdt le valakivel, éspedig távol Lirakisztól. És mindkétszer rögtön kijelentette, hogy nem áll szándékában tartós kapcsolatra lépni. Itt, a szigeten lehetetlen volna az ilyesféle kaland. Az itteni fiatal nőket elég megpuszilni, máris férjhez akarnak menni, családot alapítani, gyerekeket szülni. Ő azonban kizárólag laza, kötetlen kapcsolatra hajlandó - persze semmi esetre sem egy kolléganővel. - Szóval ön teljesen független? - szaladt ki a száján a kérdés. Hű, de mérges volt magára! Most majd azt gondolja ez a nő, hogy tudni akarja, megkapható-e. Legalább ne ilyen egyenesen tette volna fel a kérdést! Charlotte zöld szeme dühösen villant. Megérdemlem, gondolta a doktor. - Igen - válaszolta kurtán a nő, - Teljes mértékben a munkámra összpontosítok. Szeretem a hivatásomat, és amíg itt vagyok, semmi más nem fog érdekelni, kizárólag a munka, úgyhogy azt tanácsolom... Charlotte hirtelen elhallgatott, mert úgy érezte, kicsit messzire ment. Dr. Kimolakisz arcvonásai valóban megmerevedtek. Ekkor belépett a szobába egy takaros, középkorú hölgy, letett az íróasztalra egy tálcát egy csésze kávéval, és valamit mondott görögül a főnökének. Habár Charlotte még nem sokat értett a nyelvből, annyit kivett, hogy Kimolakisz doktornak sürgősen meg kell vizsgálnia az egyik páciensét. Jannisz összeráncolta a homlokát, és megígérte, hogy néhány perc múlva a betegágynál lesz. Charlotte nem szólt egy szót sem. Teljesen belesüppedt a fotelbe. Olyan fáradt volt, hogy majdnem elaludt. Gyorsan felhajtotta a kávét, abban bízva, hogy a koffein majd életre kelti. - Sajnálom, nem akartam megbántani… - hebegte. - Semmi baj, megértem - bólintott a doktor nagy komolyan, és belenézett a zöld szempárba. Tudta, hogy veszélyben forog, de az volt a legérdekesebb, hogy immár nem félt! Egy év óta először történt meg vele, hogy teljesen ellazult, és nem törődött az elővigyázatossági szabályokkal. Reggel kapott egy hivatalos levelet, melyben az ügyvédje értesítette, hogy a válás jogerőre emelkedett. Szóval immár hivatalosan is elvált ember! És szabad, végre szabad! Lehet, hogy emiatt támadnak mindenféle pikáns gondolatai, amikor újdonsült ismerősére, erre a csinos, fiatal nőre néz. Az elméje azonban azt parancsolta, hogy a világért se bocsátkozzon bele semmibe, hanem, élvezze inkább a szabadságát. - Azt hiszem - köszörülte meg a torkát - meg kell magyaráznom, miért érdeklődtem a családi állapota, illetve a... hogy is mondjam... lekötöttsége felől... Charlotte kivárta, amíg Kimolakisz doktor kinyögte a mondatot. Feltűnt neki, milyen nehezen fejezte ki magát, s mintha ingerültté vált volna. Ugyan mi okból? Hiszen ő a főnök, azt csinál, amit akar, akár rögtön haza is küldheti. - Én elvált ember vagyok. A válásom óta volt egy-két... kellemetlen élményem. Megesik, hogy a nő, aki meg akar vigasztalni egy férfit, hogy is mondjam... Szóval, kissé követelőzővé válik, érti? Charlotte bólintott. - Azt hiszem, tudom, mire gondol, de ami engem illet, semmiféle... - Hadd fejezzem be, Manners doktornő! A férfi és nő közötti munkatársi kapcsolatot nem mindig könnyű... - kereste Jannisz a szavakat.
- Szakmai szinten tartani. Ugye ezt akarta mondani? - Pontosan! - mosolygott rá végre az orvos új kolléganőjére. Charlotte szíve tájéka átmelegedett. A férfi tagadhatatlanul egyre jobban érdekelte. Milyen szép, amikor mosolyog! Hibátlan, hófehér fogsora volt, és érzéki, hívogató szája, mely tilosra csábított. Charlotte megpróbálta leplezni a gondolatait, de nem tudta levenni a szemét Jannisz markáns, klasszikus vonású arcáról meg sűrű, fekete hajáról, amely minden mozdulatára a homlokába hullt. - Százszázalékosan egyetértek önnel - mondta nagy komolyan. - Nem vezet jóra, ha az ember nem választja ketté a munkát meg a szórakozást. - Bizony nem... - Én dolgozni jöttem Lirakiszra, és eszemben sincs... Ekkor megcsörrent a telefon. - Elnézést! - szabadkozott Kimolakisz doktor, felvette a kagylót, majd beleszólt valamit görögül, amiből Charlotte egy árva szót sem értett. - Egy orvosi probléma adódott - magyarázta, miután letette a kagylót. - Azonnal meg kell oldanom, és lehet, hogy szükségem lesz a segítségére. - Most rögtön? - Tudom, hogy a hosszú út nagyon kifárasztotta, és hivatalosan csak holnap áll szolgálatba, de van itt egy nehéz eset. Emellett beállított egy régi betegem, neki is szüksége van rám. Charlotte látta rajta, hogy gondban van. Vett egy mély lélegzetet, és előrehajolt. A hivatástudata győzött a kimerültsége felett. Ha segíteni kell, akkor nem számít, mennyire fáradt. - Hallgatom! - Szófia negyvenhárom évesen teherbe esett. Rutinvizsgálatra jött, de fél a magzatvízleszívástól, amelyet minden idősebb terhes nőnek javallunk - állt fel Kimolakisz doktor, és már ment is az ajtó felé. Meg kellene őt nyugtatni. Ha lenne szíves megvizsgálni és beszélni vele, én foglalkozhatnék a másik beteggel. Charlotte követte a főnökét a folyosóra, melynek fehér falain görög tájképek függtek. - Mondjon valami Szófiáról! - Régóta ismerem. Ez az első terhessége. Elrendeltem a magzatvízvizsgálatot, de fél, hogy ártunk vele a babájának. Kisvártatva megérkeztek a rendelőbe. A kezelőágyon egy fehér lepedővel betakart nő feküdt. Az ápolónővér átnyújtotta az orvosnak a beteg kartonját. Kimolakisz doktor váltott néhány szót a nővérrel, majd új kolléganője felé fordult. - Sietni fogok, Manners doktornő - mondta angolul. - Kérem, foglalkozzon addig Szófiával. Charlotte odament az ágyhoz, és barátságosan rámosolygott az asszonyra. - Kali méra, Szófia. Ímai... - Ó, maga angol? - szakította félbe a nő. - Beszélhetünk angolul is! - mondta örömmel. - Örülök, hogy beszéli a nyelvemet. Én is igyekszem megtanulni görögül, de még jó időbe beletelik, mire társalgásképes leszek - mosolygott a doktornő. - Én nagyon szeretem az angolt, habár eléggé elfelejtettem. Gyerekkoromban a szüleim magukkal vittek Ausztráliába, iskolába is ott jártam. Amikor visszatértünk Lirakiszra, nehezen szoktam hozzá ismét az itteni élethez. - Miért jöttek vissza? - A szüleimet honvágy gyötörte - könyökölt fel az asszony az ágyon. - Egyébként gyorsan újra beilleszkedtem a szigetlakók életébe. Egészen fiatalon álltam az oltár elé, de a férjem nem sokkal az esküvő után meghalt. - Nehéz lehetett magának - mondta Charlotte kedvesen. - Hát igen.,. Jó ideig egyedül éltem, míg meg nem ismerkedtem Anthonyvel, aki a második férjem mondta Szófia mosolyogva. - Úgy látom, boldogok együtt - viszonozta a mosolyt a doktornő. - Nem hittem volna, hogy ilyen boldog lehetek még az életben! Charlotte Kimolakisz doktorra nézett, aki még mindig nem ment el. - Megnézhetném Szófia kartonját, dr. Kimolakisz? - Természetesen - nyújtotta át a kartont á doktor. - Köszönöm, Manners doktornő. - Kérem, szólítson Charlotte-nak. Az orvos néhány pillanatig habozott.
- Ebben az esetben ön is kénytelen lesz Jannisznak szólítani engem. - Hát persze! - avatkozott be Szófia. - Hiszen mindenki a keresztneveden szólít. Nem értem, mi szükség lenne egyszeriben a hivataloskodásra. Charlotte megesküdött volna, hogy az orvos kissé elpirult. - Jaj, Szófia, ne hozz kellemetlen helyzetbe! - nézett az asszonyra Jannisz. - Tudod, milyen nehéz megtartani a munkatársaimmal a megfelelő távolságot. Nem beszélve az olyan betegekről, mint te, akik elvárják, hogy előnyben részesítsék őket. - Ne légy már ilyen merev, Jannisz! Nem fogok ráijeszteni az új orvosnődre. - Ha megígéred, hogy jól viselkedsz, itt hagyom neked Charlotte-ot, és átmegyek egy másik betegemhez. - Helyes ember! - mondta Szófia, amikor Jannisz mögött becsukódott az ajtó. - Gyerekkora óta ismerem. Úgy örülök, hogy itt van, kedves doktornő! Egy kicsit mindig kellemetlen, amikor Jannisz vizsgál. Talán a neveltetésem miatt. A szüleim nagyon szigorúak és régimódiak voltak, és... Szóval a férjemen kívül senki más előtt nem szeretek levetkőzni. - De hát Jannisz orvos! A szakmájához tartozik, hogy... - Tudom, tudom, de ez mit sem változtat az érzéseimen. És azt hiszem, itt a szigeten sok nő így van ezzel. Habár valamennyien tiszteljük Janniszt, nem szeretünk előtte levetkőzni. Az sem segít, hogy gyerekkora óta ismerem. Hat évvel idősebb vagyok nála, és még emlékszem, milyen büszke voltam, amikor az anyja magával hozta őt hozzánk, és én a karomban tarthattam, mint kisbabát. Miközben Charlotte vizsgálta, Szófia tovább mesélt az életéről. Az orvosnő olykor egy-egy kérdéssel szakította félbe az elbeszélést. - Ez az első terhessége? - Igen. Az első férjemtől sajnos nem lehetett gyermekem. Néhány évvel volt csak idősebb nálam, de nem volt egészséges. Sokat dohányzott, s végül tüdőrákban halt meg. Mire felhagyott ezzel a szörnyű szokással, már késő volt. - Borzasztó lehetett. - Ilyen az élet, nem igaz? - vonta meg a vállát a nő. - Később azonban szerencsére megismertem a mostani férjemet, aki ausztrál festőművész, itt él és dolgozik. Jannisz vett tőle néhány képet. A folyosón láthatja őket. - Már láttam - mondta Charlotte. - Tehetséges ember. - Igen, az - mosolyodott el Szófia. - Tíz évvel fiatalabb nálam. Nem is tudom, mit látott meg bennem, hiszen itt a szigeten elég nagy a választék nőkből. - Így aztán minden jóra fordult, nem igaz? - mosolygott Charlotte. - Igen, hála Istennek. A doktornő befejezte a vizsgálatot, lehúzta a kesztyűt, kezet mosott, és leült a páciens mellé, aki már a ruháját gombolta. - Minden a legnagyobb rendben, Szófia - kezdte. - Az ultrahangvizsgálat nem utal semmi problémára, de... - Tudom, mit akar mondani, Charlotte, de a válaszom még mindig nem. Tudom, hogy aki ilyen idős korban szül, annál fennáll a veszély, hogy a gyerek Down-kóros vagy fogyatékos lesz, de megbeszéltük a dolgot Anthonyvel, és elhatároztuk, hogy olyannak fogjuk szeretni a gyerekünket, amilyen. - Szófia... - hajolt hozzá közelebb a doktornő, ám ebben a pillanatban kopogtattak. Jannisz érdeklődött, bejöhet-e. - Természetesen - fordult az ajtó felé Charlotte. - Éppen a magzatvízleszívásról beszélünk - mondta, amikor a férfi belépett a rendelőbe. - Szófia tiltakozik ellene. - Szófia! Nagy az esélye annak, hogy teljesen normális és egészséges gyereket szülsz - magyarázta a doktor - de miért nem akarsz megbizonyosodni róla, hogy ne kelljen nyugtalankodnod? Jannisz higgadt, óvatos hanghordozása, meleg hangja mély benyomást tett Charlotte-ra. A szigorú külső mögött felfedezte a jóérzésű férfit. A terhes asszony összeráncolta a homlokát. - Valahol olvastam, hogy ez a vizsgálat árthat a magzatnak. - Igen, de ez nagyon ritkán fordul elő. Viszont az utóbbi években… - Nem, Jannisz! - jelentette ki Szófia ellentmondást nem tűrő hangon, és felállt. - Szófia, a vizsgálat mellett más lehetőségek is vannak, mégpedig... - vette át a szót Charlotte.
- Micsoda? - kapta fel a fejét riadtan az asszony. - Mindössze vért vesznek öntől, és... - Nekem nem kell ilyen vizsgálat! Hazamegyek! - jelentette ki Szófia olyan határozottan, hogy Charlotte meg sem mert mukkanni. - De Szófia... - kezdte Jannisz, az asszony azonban már az ajtóban volt. A küszöbről még visszafordult. - Nem szeretnék hálátlannak látszani, de ugyanúgy fogom megszülni a gyerekemet, mint az anyám meg a nagyanyám, otthon, a saját házamban. Jannisz mély lélegzetet vett. - Benézhetek olykor hozzád, Szófia? Beszélgetnünk kellene még... - Szívesen látlak mint vendéget, de nem fogom megváltoztatni a véleményemet! Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Charlotte és Jannisz egymásra nézett. - Valóban aggódom miatta - mondta halkan az orvos. - Hihetetlenül makacs teremtés. - Remélem, nem ijesztettem el őt. Én csak... - hebegte Charlotte. - Á, dehogy! Viszont érdekelne, mit akart azzal a vérvizsgálattal. Komolyan gondolta, vagy... - Azt hiszem, legalább erre rá kellene őt vennünk - válaszolta az orvosnő. - Meg lehet próbálni, de nem szabad elfelednünk... - folytatta Jannisz, ám hirtelen elhallgatott. Charlotte, maga falfehér! Nincs jól? A férfi meleg, őszinte aggodalomról árulkodó hangja meglepte a doktornőt. - Fáradt vagyok a hosszú utazástól. Azt hiszem... - Azt hiszem, rögtön ágyba kell bújnia! Amikor meghallotta az „ágy" szót, Charlotte önkéntelenül is arra gondolt, milyen jó lenne hozzásimulni egy ilyen jóképű férfihoz. De nem engedhette meg magának az efféle vágyakat. Biztos a kimerültségtől járnak a fejében ilyen kósza gondolatok... - Ha elárulja, hol a lakásom, már megyek is - felelte illedelmesen. - Könnyen meg fogja találni. Menjen vissza az irodámba, és a titkárnőm majd eligazítja. De most elnézést kérek, vár a betegem. Fel kellett vennem, súlyosabb a probléma, mint gondoltam. - Nem is tudtam, hogy bentlakó betegeik is vannak. - Igen, van néhány ágyunk. A férfi a kórházhoz tartozó edzőteremben leesett a futógépről, és ínszalagszakadást szenvedett. Most be akar bennünket perelni. Charlotte a munkaközvetítő irodában olvasott valamit a kórházhoz tartozó létesítményekről, melyeket minden bizonnyal kedveltek az itt nyaraló turisták. Pillanatnyilag azonban csupán egy ágy meg egy takaró után ácsingózott. Másnap kora reggel kipihenten és frissen akart munkába állni. Hogy e mellett a férfi mellett különös kihívás vár rá, abban biztos volt! 2. FEJEZET - Remélem, a főnöke tudja, hogy ezt nem fogja megúszni szárazon! - kiáltotta dühösen a beteg. Charlotte az első munkanapján kicsit még bizonytalannak és idegesnek érezte magát, alig volt türelme a felfuvalkodott férfihoz. - Kimolakisz doktor fokozottan ügyel az ön állapotára - próbálkozott megnyerni a beteget, miközben levette a lábáról a kötést és azt... - Ma reggel még csak rám sem nézett! Hol vagyok tulajdonképpen? Ha tudtam volna, hogy itt a világ végén egy kórteremben fogok feküdni... Á, itt van a doktor úr! Jannisz becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyhoz lépett. Csöppet sem tűnt idegesnek. - Csináljon már valamit a lábammal! - sopánkodott a beteg. - Éjszaka szinte le sem hunytam a szemem. A légkondicionáló alig működik! Nagyobb szobát kértem, és… - Mr. Horton! - vágott a szavába az orvos. - Minden el van rendezve. Athénba fogják szállítani. Egy óra múlva indul a hajó, az egyik ápolónőnk el fogja kísérni önt. A kikötőben mentőautó várja, és elviszi az ottani kórházba, melynek sebésze jó barátom, és meg fogja önt gyógyítani. Jannisz higgadt modora elérte a kívánt hatást. - Hogyan? - kérdezte a beteg. - Valószínűleg meg fogják műteni a térdét. Az imént beszéltem a kollégámmal, aki biztosított, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni önért, s ha lehet, csak minimális beavatkozást eszközöl. - Én attól tartok, doktor úr... - ráncolta a homlokát Richard Horton.
- Higgye el, minden rendben lesz! - vágott a szavába az orvos. - A kollégám az ilyen műtétek legkiválóbb szakértője egész Görögországban. A betegei mind gyorsan felgyógyulnak. De ha akarja, Angliába is küldhetjük... Horton úr feje visszahanyatlott a párnára. - Nem, nem, folytatni akarom a nyaralást - mondta megnyugodva. - Itt, Lirakiszon szeretném kipihenni a műtétet - bámult ki az ablakon. - Sajnos, az ön úgynevezett „fitneszstúdió"-jában elég rosszul kezdődött. Ennek ellenére felajánlom önöknek a lehetőséget, hogy bizonyítsák be, mit tudnak, ezért meghosszabbítom az itt tartózkodást. - Meg vagyok lepve - jegyezte meg Charlotte hiszen az imént még azt bizonygatta, hogy minél előbb ki akar szabadulni innen, és beszélni kíván az ügyvédjével. - Megváltoztattam a véleményemet, mert az a benyomásom, hogy valóban foglalkoznak velem. De az a futógép tényleg veszélyes! Nem lett volna szabad leesnem róla. - Én is így gondolom - erősítette meg Charlotte, és átnyújtott a férfinak egy csésze kávét, melyet e pillanatban hozott be a nővér. - Mit kér a kávéjába, Mr. Horton? Tejet, cukrot vagy talán...? Charlotte sokatmondó pillantást vetett az éjjeliszekrényre, ahol az a félig üres whiskysüveg rejlett, melyet Mr. Horton az utolsó pillanatban próbált sikertelenül elrejteni előle, amikor belépett hozzá. Ha napközben is iszik, nem csoda, hogy leesett a futógépről. A beteg elértette a pillantást. Charlotte ekkor Janniszra nézett, s mintha jóváhagyást fedezett volna fel a szemében, de nem volt benne egészen biztos. - Napközben nem szoktam inni - köhögött idegességében a beteg -, de tekintettel a rendkívüli körülményekre, úgy gondoltam... Jannisz kivette az éjjeliszekrényből az üveget, még mielőtt a beteg utánanyúlhatott volna. - Ez nem volt jó ötlet, Richard! Erős fájdalomcsillapítókat kap, amelyek nem férnek össze az alkohollal. Ha jól emlékszem, többek között épp a túlzott whiskyfogyasztás miatt keresett fel bennünket. Nem gondolja, hogy itt az alkalom, amikor végleg leteheti a poharat? - Az ördögbe, alaposan benne vagyok a slamasztikában, nem igaz? - hunyta le a szemét sóhajtva a beteg. Charlotte föléje hajolt, és megfogta a kezét. - Sikerülni fog, Richard! Bízzon bennünk, mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy jobban legyen! A férfi meglepetten nézett fel a szép doktornőre, mintha még sohasem hallott volna ilyen együtt érző, bátorító hangot. - Na jó, győztek - mondta halkan a beteg. - Tudják, az az én bajom, hogy senkire sem hallgatok. Azelőtt saját cégem volt, a magam uraként éltem... Egészségügyi okokból azonban túl kellett adnom rajta. Azt sem könnyű elviselni, ha már semmiért sem felelős az ember... De ilyen bájos, fiatal doktornőnek képtelenség lenne nem szót fogadni! - Szólok a nővérnek, hogy csomagolja össze a holmiját - vágott közbe gyorsan az orvos. - Néhány perc múlva megérkezik a mentőautó. - Köszönöm, Jannisz. Köszönöm, Charlotte... Szólíthatom önöket a keresztnevükön, ugye? - Természetesen, ha mi is Richardnak szólíthatjuk önt - válaszolta barátságosan Jannisz. - Itt a kezem, nem disznóláb! - mosolygott a férfi. - Meg vagyunk tisztelve - nevetett rá Charlotte. Amikor kimentek a folyosóra, Jannisz új kolléganője karjára tette a kezét. - Örülök, hogy mellettem volt, Charlotte. - Egy kis női kedvesség sohasem árt. - Talán Szófiánál is bevethetné varázslatos képességét. A negyedik hónapban jár. Nem halaszthatjuk tovább a magzatvízleszívást. - Megint itt van? - Nem, nekünk kellene elmennünk hozzá. - Vár bennünket? - Á, dehogy. És nem is lesz éppen boldog, ha betoppanok. Szeretném, ha elkísérne. - Gyáva nyúl! - mondta Charlotte nevetve, miközben igyekezett lépést tartani vele. - Hol lakik Szófia? - Nem messze - állt meg a doktor az irodája ajtajában. - Fél óra múlva itt találkozunk, jó? Magammal viszem a mobiltelefonomat is, ha közben történne valami a kórházban.
- Nehéz megszoknom a kórház fesztelen, nyugodt hangulatát - mondta Charlotte az autóban, miközben a változatos tájat szemlélte. - Fesztelen? Komolyan gondolja? - lassított Jannisz, és egy röpke pillantást vetett útitársnőjére. - Hát igen, a görögök elég lazán veszik az életet. Itt, a szigeten mi nem vagyunk olyan… idegesek, de ez nem jelenti azt, hogy nem tesszük a dolgunkat. Lehet, hogy a mára kiszabott feladatot csak holnap végezzük el, de ez nem olyan nagy baj. Sürgős esetben azonban gyorsabbak vagyunk mindenkinél. Charlotte büszkeséget hallott ki a férfi hangjából. - Azt hiszem, jó lesz itt dolgozni. - Nagyon remélem. Charlotte máris megszerette Jannisz mély hangjának nyers zengését. Ám igencsak meglepődött, amikor a férfi egyik kezét levette a kormányról, és rátette az övére. - Komolyan szeretném, Charlotte, ha jól érezné magát nálunk - mondta, s az érintésétől borzongás futott végig a nő hátgerincén. - Valóban nagy szükségem van a segítségére. Az utóbbi időben túl sok teher zúdult a nyakamba - húzta vissza a kezét. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Mi ütött belém, hogy vallomást teszek egy idegen nőnek? Ráadásul megfogom a kezét... Még csábításnak veszi! Lefékezett, hogy átengedjen az úton néhány kecskét. Az állatok a nyakukba kötött csöngettyűkkel csilingelve kényelmesen poroszkáltak át az úttesten, majd az alacsony kőkerítést átugorva továbbsétáltak a túloldalon. A férfi azonban nem derült jobb kedvre a vidám jelenettől. - Tekintsük át röviden az esetet! - váltott témát. - Szófiát kisgyerekkorom óta ismerem. - Tudom, mesélte. Azt mondta, emlékszik arra az időre, amikor maga még kisbaba volt. Jannisz ekkor éles kanyart vett, és csakhamar ott álltak Szófia háza előtt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem szállt ki, kis ideig még ülve maradt, és csak révedezett. Ránézett a nőre, akivel oly nehéz volt szakmai szinten tartani a beszélgetést. Legszívesebben ajánlatot tett volna neki: vetkőzzenek le, szaladjanak be meztelenül a tengerbe, ússzanak el a közeli sziklaszirtre, feküdjenek ki a napra, és... - Igen - köszörülte meg a torkát-, Szófia és édesanyám barátnők voltak. Anyám mindig magával vitt engem is, amikor ellátogatott hozzá. - Azt mondja, barátnők voltak. Már nem azok? - Anyám még gyerekkoromban meghalt. A nagyanyám nevelt fel, aki néhány évvel ezelőtt hunyt el. - Nagyon sajnálom. És az édesapja? - Amikor anyukám meghalt, apám kivándorolt az Egyesült Államokba, hogy szerencsét próbáljon, ahogy mondani szokás - mosolyodott el Jannisz, s némi szünet után elmélázva folytatta: - Még emlékszem, ahogy a térdére ültetett, és elmondta, hogy elmegy Amerikába, és nagyon gazdag ember lesz belőle. Amerikában mindenki gazdag... Majd ha lesz elég pénze, eljön értem és magával visz. Együtt fogunk lakni egy nagy házban. Egész nap fürödhetek a medencében, és... A férfi hirtelen elhallgatott, és hátradőlt az ülésen. Egy nagy, fehér lepke szállt a motorház tetejére, és kíváncsian belesett az autóba. Charlotte elképzelte, amint a kis Jannisz tágra nyílt szemmel csodálja az édesapját. Önkéntelenül a karjára fektette a tenyerét. A férfi bőre meleg volt; pontosan érezte ujjai alatt a finom szőrszálakat. - És aztán mit történt? - kérdezte lágy hangon. Jannisz szomorúan ingatta a fejét. - Soha többé nem láttam apámat. Annyit tudok róla, hogy taxisofőr lett New Yorkban, aztán nemsokára egy autóbalesetben életét vesztette. - Rettenetes! - A nagyanyám sokáig nem akarta megmondani. Csak amikor nagyobbacska lettem, és úgy gondolta, már meg tudom érteni, akkor vallotta be. Hát igen - sóhajtott az embert a szertefoszló álmok és a fájdalmas emlékek érlelik felnőtté. Charlotte részvétteljesen megszorította a karját. A férfi a bal tenyerét a kezére fektette, és óvatosan megszorította. - Nem is tudom, miért mesélem ezeket magának - emelte fel a hangját. - Nyilván túl sokat kérdezek - felelte a nő, amikor Jannisz elengedte a kezét, és kihúzta magát az ülésen.
Szinte tapintani lehetett közöttük a feszültséget, Charlotte elgondolkozott: másként képzelte az első munkanapját... Óvatosabbnak kell lennie! Mély lélegzetet vett, és megpróbálta visszanyerni, az önuralmát, holott a szíve vadul vert. - Tudja mit, Jannisz, én azt hiszem, hogy az a lepke ott kint pontosan tudja, miről beszélünk. Az orvos elnevette magát, és ettől mindketten megkönnyebbültek. - Meghiszem azt! Na jöjjön, menjünk be Szófiához! - Kiugrott a dzsipből, és körbement, hogy udvariasan kisegítse kollégáját. Charlotte két erős tenyeret érzett a csípőjén, amint földet ért. Egészen szorosan álltak egymással szemközt. A nő mély lélegzetet vett. Annyi fáradságába került, hogy végre új életet kezdjen, nem akarta rögtön egy félig ismeretlen férfi karjában találni magát. Felnézett Jannisz sötétbarna szemébe. Mintha szórakozottságot fedezett volna fel benne. Ez a férfi nyilván annyira biztos a vonzerejében, hogy könnyű prédát sejt bennem! - gondolta, és gyorsan eltávolodott tőle. - Hol a bejárat? - kérdezte hűvösen. - Ez az ösvény oda vezet - mutatta a férfi, és katonás léptekkel előrement, igyekezve féken tartani az érzelmeit. Hiszen kis híján magához szorította ezt a nőt! Charlotte érzéki ajka szinte könyörgött a csókért... A feszes felső és a nadrág közti hézagból kivillanó sima, fehér bőre pedig csalogatta a tenyerét. Nem! szabott határt a vágyainak. Charlotte számára ő csupán főnök és kolléga. A nő egyszerűen csak udvarias vele, nyilván semmi mást nem érez. Hálás volt, amiért kisegítette őt a dzsipből, egyébként kifejezetten hűvös lett a hangja. Tényleg vigyáznom kell, mit teszek! - korholta magát Jannisz. Határozottan masírozott a keskeny, kavicsos ösvényen a bejáratig. - Itt vagyunk! Charlotte elnézte az alacsony kunyhót, melyre magas sziklafal vetett árnyékot. Egy pillanatra elmélázott, bámulta az azúrkék eget, és a sirályok vijjogását hallgatta. - Nagyon szép itt, de olyan magányos ez a ház! Még utca sincs a közelben, csak ez a kavicsos ösvény. - Szófia és Anthony elvonultan szeretnek élni, kettecskén - mosolyodott el Jannisz. - Mint tudja, Anthony festőművész, Szófia pedig a szíve mélyén javíthatatlan romantikus kisasszony. Sokáig várt az igazira! Az első férje higgadt, földközeli ember volt, barátságos és figyelmes ugyan, de nem hiszem, hogy közel állt volna a szívéhez. - Úgy gondolja, hogy Anthony volt az első, aki felkavarta a szenvedélyeit? - kérdezte Charlotte. - Ó, igen! Még mindig olyanok, mint a friss szerelmesek. Szófia egyszer elárulta nekem, hogy egész életében ilyen férfira vágyott. - Nekem azt mondta, hogy Anthony néhány évvel fiatalabb nála. - Hát igen. Őszintén szólva róla nem tudok valami sokat, csak annyit, hogy a szülei görögök, és már a születése előtt kivándoroltak Ausztráliába. Anthony kedves ember, és ha egyszer elmegy innen... - Erre gondolni sem szabad, megértette? - jegyezte meg borzongva Charlotte. - Ó, Szófia túltenné magát rajta, hiszen már annyi csalódás érte. De igaza van, reméljük, ilyesmi sohasem fordul elő vele! A ház ajtaja tárva-nyitva állt. Görög népzene hallatszott ki, nyilván magnóról. Amikor Jannisz kopogott, a zene menten elhallgatott. - Jásszou, Szófia! A terhes asszony fellebbentette a függönyt, és kilépett a konyhából. Csodálkozva meredt a két orvosra. - Á, gondoltam, hogy eljöttök, de nem hittem, hogy ilyen hamar! Nem változtattam meg a véleményemet, tehát... - Szófia, tovább nem halaszthatjuk a vizsgálatot. Mindjárt az ötödik hónapban leszel, és meg kell beszélnünk a továbbiakat. Bemehetünk? Az asszony vállat vont. - Gyertek csak! Rögtön hívom Anthonyt. Hátul van a kertben. Addig üljetek ki a teraszra! A teraszról szép kilátás nyílt a tengerre. A napsugarak vidáman játszottak a hullámokon. Makulátlan kék volt az ég. Tényleg idillikus hely, gondolta Charlotte. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Anthony, egy nyúlánk, sötét hajú, napbarnított férfi, aki a harmincas évei elején járhatott. Letett a kis asztalra egy öblös palackot és három poharat. Kifejezetten jól nézett ki, az a fajta férfi volt, aki rögtön, magára vonja a figyelmet, amint megjelenik valahol. Szófia egy tálcával a kezében követte a férjét. Kétféle olívabogyót, halvány rózsaszín görög halsalátát, fűszeres halpástétomot
és szőlőlevélbe göngyölt, pikánsán fűszerezett rizst, dolmadoszt tett az asztalra. Charlotte egyszer régen a barátaival a görög tengerparton nyaralt, onnan ismerte ezeket a specialitásokat. Anthony és Charlotte bemutatkoztak egymásnak. - Isten hozta! - köszöntötte kedvesen a férfi. - Szóval kíváncsi volt az egyszerű szigetlakó nép életére! mosolygott a doktornőre. Ausztrál akcentussal beszélt, ami elárulta, hogy nem olyan régóta él a szigeten. Jannisz, nem kell aggódnod Szófia miatt. Olyan jól tartja magát, mint egy húszéves lány! - töltötte meg a poharakat. - Ugye szeretitek a retzinát? - Hogyne! - bólintott Jannisz. Charlotte megkóstolta a bort. Az első korty nem ízlett neki, mintha petróleumot ivott volna. A második korty már jobban esett; hát igen, a retzinának egészen sajátos az ízvilága... Anthony észrevette, hogy az orvosnő elfanyalodott. - Nem muszáj meginni! Ha akarja, főzök magának teát. - Nem, köszönöm. Hozzá kell szoknom. Tudja, elhatároztam, hogy mindent kipróbálok, míg itt vagyok. A két férfi felnevetett, Charlotte pedig elpirult. - A józan ész határain belül, természetesen - fűzte hozzá gyorsan, és zavartan letette a poharát. - Nos váltott témát azért vagyunk itt, hogy elmagyarázzuk, miből is áll a vizsgálat, amelyet Szófiának ajánlunk. Ha valóban ennyire tiltakoznak a magzatvízleszívás ellen, ott van még a vér szérumteszt lehetősége. - Az mi? - ráncolta a homlokát Anthony. - Nincs hozzá szükség semmiféle beavatkozásra. Vért veszünk, és elküldjük a laboratóriumba, ahol elemzik. A részletes vérkép alapján felmérhető, fennáll-e valamilyen fogyatékosság lehetősége magyarázta az orvosnő. - Miféle fogyatékosságra gondol? - kérdezte Anthony, és megfogta a felesége kezét. Jannisz megköszörülte a torkát. - Ha például a vérben alacsony az alfa-fetoprotein érték, az Down-kórra utalhat. Ha viszont a vérvizsgálat nem mutat ilyen rizikófaktort, akkor e fogyatékosság kockázata egy a kétszázötvenhez. - Szóval eszerint nincs garancia arra, hogy egészséges lesz a baba? - kérdezte halkan Szófia. - Akkor inkább... - Kedvesem, szerintem el kellene végeztetni ezt a vizsgálatot. Szeretném a lehető legtöbbet megtudni a gyerekünkről, már a születése előtt. Mennyire biztos ez a teszt? - fordult a doktor felé Anthony. - Három Down kóros közül kettő, öt nyitott gerinccel születő magzat közül négy felismerhető ezzel a módszerrel. A negatív eredmény pedig azt jelentené, hogy a baba minden valószínűség szerint egészségesen fog a világra jönni. - Százszázalékosan azonban nem lehet kizárni a fogyatékosságot. Ha jól értem - mondta Szófia. - Én mindenképp szeretni fogom a gyerekemet, akár egészséges, akár nem. Charlotte megpaskolta a kismama kezét. - Hát persze, Szófia! De ha a vizsgálat lehetséges problémákat jelezne, valamennyien jobban fel tudnánk készülni a szülésre és az azt követő teendőkre. Ha pedig negatív lesz az eredmény, akkor, mint Jannisz mondta az imént, arra számíthatunk, hogy a gyerek teljesen egészséges lesz. Anthony átkarolta a felesége vállát. - Kedvesem, szerintem minél többet meg kell tudnunk a gyermekünkről. Tudnunk kell, egészséges lesz-e, vagy fel kell-e készülnünk valami nehezebbre. Szófia arcán könnyed mosoly futott végig. - Szóval azt akarod tudni, hogy fiú lesz-e... - Ha fiú, ha lány, a mi gyerekünk, drágám - nevetett Anthony. - Szóval csináltasd meg azt a vérvizsgálatot, és csak a jó oldalát nézd! Szeretni fogjuk a gyermeket olyannak, amilyen. Mikor lehetne nyélbe ütni a vérvételt? - fordult a két orvos felé. - Nincs sok időnk - mondta Jannisz. - A tizenhatodik és a tizennyolcadik hét között kell elvégezni a vizsgálatot. A jövő hét ideális lenne. Tíz napon belül pedig meglesz az eredmény. - Nagyszerű! A hétfő reggel megfelel, doki? - Tökéletes! - mosolygott Jannisz. - Szerintem nem szabad elmulasztani - fordult Anthony a feleségéhez. - Semmit sem veszítesz, és meg fog nyugtatni bennünket. Beviszlek a kórházba, és… - Hát, ha nagyon akarod...
- Igen, kedvesem. Akkor hát, Jannisz, a hétfő reggelben maradunk. - Rendben. Várunk benneteket, és... - Ekkor megcsörrent Jannisz mobiltelefonja. - Elnézést! Miközben telefonált, az orvos arca fokozatosan elkomorodott. Charlotte rögtön tudta, hogy valami baleset történhetett. Amikor Jannisz befejezte a tárgyalást, rögtön a kolléganőjére nézett. - Adriana nővér volt. Behoztak a kórházba egy ötéves kisfiút nyaksérüléssel. Siessünk! Charlotte már fel is pattant. - Viszlát hétfőig, Szófia! - Talán mégis... - kezdte volna a kismama, de a férje közbevágott. - Ott leszünk! - ígérte meg, és átkarolta a felesége vállát. - Mi történt? - kérdezte Charlotte a dzsipben. A kisfiú valószínűleg felmászott egy kertkapura, lezuhant, és felsebezte a nyakát. Adriana szerint fültől fülig felrepedt a nyaka. Charlotte nyelt egyet. Ütőér remélhetőleg nem sérült! - Artériás vérzés? - kérdezte. - Szerencsére nincs, de a seb nagyon nagy. A légcső nem sérült, a légzés rendben. A sebet mindenesetre érzéstelenítés mellett be kell varrni. - Értek az anesztéziához - mondta az orvosnő. - Tudom. Ez volt az egyik követelmény. Teljes narkózisra nálunk csak ritkán van szükség, de ezúttal alighanem elkerülhetetlen lesz. A kórház felé hegynek fel vezetett az út, ezért Jannisz a gázpedálra taposott. Charlotte odafentről látta a strandon napozó turistákat, s a kórházban fekvő kisgyerekre gondolt. - Ötéves, azt mondta, ugye? Jannisz bólintott. - Szegény kis srác. Na, nézzük, mit tehetünk! - sóhajtott fel az orvosnő, amikor megálltak a kórház bejárata előtt. - Posz sze lene? Hogy hívnak? - fogta meg Charlotte a kisfiú kezét. A gyermek ijedt szemmel meredt rá, és megszeppenten válaszolt: - Imái o Vaszilisz. Vaszilisz kétségbeesett édesanyját megkérték, hogy üljön le. Szegény asszony szeméből feltartóztathatatlanul csorogtak a könnyek. - Jaj, csak ne zártam volna be a kaput! - sopánkodott. Elmondta, hogy azért tette, nehogy a gyerek kiszaladjon az utcára és összekoszolja magát, mert bevásárolni indult volna vele. Jannisz megpróbálta őt megnyugtatni, Charlotte pedig kicserélte a seben a kötést, amely még mindig vérzett. - Csoda, hogy artéria nem sérült - súgta a doktornak. Nehezen tudta megfékezni az érzelmeit, ha sebesült gyerek került a keze közé. Könnyekig meghatotta a gyermeki gyámoltalanság, az anyák gyötrelmeit pedig a szívére vette, mert a helyükbe képzelte magát. - Beadunk neked valamit, amitől szépen el fogsz aludni, és aztán meggyógyítjuk a sebedet - mondta Jannisz meleg hangon a kisfiúnak. - Nagyon bátor srác vagy! - Ezután az anyához fordult. - Most betoljuk őt a műtőbe. Várhat itt is, de akár haza is mehet, ahogy... - Maradok - nyomott egy puszit a gyermeke homlokára a fiatalasszony. - Itt leszek, amikor felébredsz, kisfiam! A műtő nem sokkal volt nagyobb, mint egy rendelő, de rendelkezett mindazzal a felszereléssel, amely kisebb műtétekhez szükséges. Charlotte rögtön feltalálta magát. Bekötött a gyerek karjába egy intravénás kanült, és amikor hatni kezdett a morfium, hallotta a kisfiút motyogni. - Azt mondtad, hogy el fogok aludni, de én nem alszom el... Nem akarok elaludni... Haza akarok menni... mert... mert... - halt el a hangja. Charlotte a műtőasztal fölött ránézett az orvosra. - Már alszik is. Ellenőrizte a szívritmust, és Jannisz nekiláthatott a műveletnek.
Nem volt könnyű munka, nagy gondosságot és precizitást kívánt. Minden öltés kihívást jelentett. Charlotte segédkezett, nyújtotta a sebészi fonalat meg a műszereket. Közben állandóan szemmel tartotta a légzést és a vérkeringést. Két egész órába beletelt, mire Jannisz végzett. A doktor hátrált egy lépést, hogy szemügyre vegye a művét. - Nagyon szép hímzés, ha szabad ilyet mondani! - kedveskedett Charlotte. Jannisz elmosolyodott, és végre ellazult. - Kiskoromban a nagyanyám megtanított varrni. Nem hiszem, hogy sejtette volna, milyen nagy hasznomra válik később ez a tudomány. Egyébként meg kell mondanom, hogy ilyen csúnya sebet még nem láttam. A heg évekig meg fog maradni, de lehet, hogy örökre. - Nyilván nagy hős lesz vele az iskolában. Csodálni fogják, hogy túlélt egy ekkora balesetet. - Hát, valóban bátor legényke! - Az orvos lehúzta a steril kesztyűt, és beledobta a szemetesvödörbe. Toljuk át a kórterembe, Adriana már elkészítette az ágyát. - Mellette maradok, amíg fel nem ébred - mondta Charlotte. - És aztán? Charlotte kérdőn nézett rá, nem értette, mit akar. - Aztán rábízom Adrianára, és végzem tovább a munkámat. - Ma már remélhetőleg nem jön közbe több baleset. Munka után megihatnánk valamit a tavernában. Jannisz szándékosan hűvös hangon közölte mindezt, mintha csak udvariasságból szeretne kedvezni új kolléganőjének. Ha már ilyen hosszú utat megtett Lirakiszig, igazán megérdemli, hogy meghívják egy italra. Charlotte csak egy pillanatig habozott. Miért ne? - Köszönöm, szívesen - felelte, és megpróbált ügyet sem vetni a szívdobogására.
3. FEJEZET Charlotte a taverna kerthelyiségéből egyenesen a tengerre látott. Rég nem érezte magát ilyen jól. Jannisz felemelte a poharát, és koccintottak. A nő elbűvölten nézte, amint a jégkocka hatására tejfehérré változott az áttetsző ánizspálinka. Belekortyolt az italba, amely olyan erős volt, hogy megköhögtette. - Még sohasem ivott ouzót? - kérdezte az orvos. - Nem - válaszolta Charlotte égő torokkal. - Amikor annak idején a barátaimmal Görögországban jártunk, túl fiatal voltam hozzá. Azt hiszem, most is egy kis narancslét innék inkább... Ha lehet... Arra gondolt, hogy Jannisz nyilván csak üdvözölni akarta őt, és egy pohárka után valószínűleg elköszön. - Ó, van időm, és remélem, maga sem siet - felelte gyorsan a doktor. - Ha a kórházban szükség lenne rám, a mobilomon elérnek. Később majd vetek egy pillantást Vasziliszra, de nem hiszem, hogy közbejönne bármi, amin a nővérek ne tudnának segíteni. - Amikor eljöttem, már kitűnően érezte magát. Mellette volt az anyja meg Adriana, és kiolvasták a szeméből minden kívánságát. - Tatiana nagyon jó anya - mosolyodott el Jannisz. - Iskoláskorom óta ismerem. Charlotte megcsörgette a jégkockát a poharában. - Mint mindenkit itt a szigeten, nemde? - Nagyjából - bólintott az orvos. - Természetesen a turistákat kivéve. Ők jönnek és mennek. Egyébként miattuk volt szükségem egy angliai kollégára - tolta a nő felé az olívabogyóval, karikára vágott uborkával, paradicsomszeletekkel és feta sajttal megrakott tálkát. Charlotte bekapott egy sajtkockát; nagyon ízlett neki a tejszínes feta, amely a nyelvén porhanyóssá olvadt. - Mióta praktizál a szigeten? Jannisz hátradőlt a székén, és kinyújtotta hosszú lábát. Véletlenül Charlotte szandáljához ért. - Ó, elnézést! - tolta hátrébb a székét. - Nem tesz semmit. - Régóta - válaszolt a kérdésre. - Egyébként van a szigeten még egy orvos, aki egész életében itt lakott. Pachosz doktor túl van a hatvanon, és már nyugalomba vonult. Gyerekkoromban ő kezelt, és gyakran felemlegeti, hogy ő segített a világra - magyarázta mosolyogva Jannisz. - Még ma is fogad otthon
betegeket kényelmes, régimódi rendelőjében. Az emberek benéznek hozzá, ha kisebb bajuk van, de a legtöbben a klinikára járnak. - Pedig nem könnyű feljutni oda! - Van egy másik út is, amely valamivel hosszabb, de nem olyan meredek. Akinek van autója, gyorsan felér. Bár nem sok autó van itt a szigeten. - Arra a rövid időre, míg itt leszek, nem érdemes autót vennem. - Bármikor kölcsönkérheti az enyémet, ha meg kell látogatni valamelyik betegünket. - Köszönöm - mosolyodott el a nő. - De mondja, Jannisz, nem túl megterhelő magának ellátni az egész szigetet? Különösen főszezonban? - Volt még egy orvosunk - ráncolta, össze a homlokát a férfi - ő azonban egy évvel ezelőtt elment innen. A feleségem - tette hozzá rezzenéstelen arccal. - Ó, értem - bólintott Charlotte, habár nem nagyon értette a dolgot. Jannisz hátradőlt, és intett az ajtó előtt üldögélő pincérnek. Az már jött is, és ismét megtöltötte Jannisz poharát, Charlotte azonban megrázta a fejét. A doktor egy hajtásra kiitta a pálinkát, letette a poharat az asztalra, és kibámult a vízre. A nap lassan lehanyatlott, és mielőtt a tengerbe süllyedt volna, utolsó sugarai rózsásra festették az aranyló eget. Charlotte azt remélte, hogy a férfi mesélni fog neki a házasságáról. Hogyhogy a felesége elhagyta ezt az elbűvölő szigetet? És hogyhogy elhagyta a férjét?! Jannisz mintha olvasott volna a gondolataiban, halkan beszélni kezdett: - Fiona is itt született Lirakiszon, akárcsak én. Együtt jártunk egyetemre Athénban. Miután megszereztük a diplomát, rögtön összeházasodtunk - tört fel a lelkéből egy mélységes sóhaj - de a házasságunk nem sikerült. Fiona elhagyott. Bár a férfi arca meg se rezdült, Charlotte érezte, hogy Jannisz sok mindent elhallgatott előle. Lehet, hogy később, ha majd jobban megismerkednek, egyebeket is elárul. - Sajnálom, hogy nem sikerült a házassága - mondta megértőn. - Biztosan... - Elviselhetetlen volt! - csattant fel hirtelen a férfi. Charlotte meglepetten nézett rá, de megtartotta magának a véleményét. - Nem lett volna szabad egybekelnünk... - kezdte magyarázni Jannisz, ám hirtelen elhallgatott. Hosszú csönd következett. - Athénban ugyanabban a kórházban voltunk gyakornokok - folytatta mégis. - Aztán visszatértünk a szigetre. Pachosz doktor hívott minket ide, mert úgy gondolta, hogy a sok turista miatt Lirakisznak szüksége van egy kórházra. Ő a kora miatt már nem mert erre vállalkozni, én viszont készítettem egy beruházási tervet, megpályáztam, és nyertem. Felépült a kórház, és Fiona mellettem dolgozott. - Most hol él a felesége? - Ismét Athénban dolgozik egy kórházban - mondta az orvos, majd némi habozás után, a megfelelő szavakat keresve, higgadtan folytatta: - A szeretőjével, Lefterisszel együtt. A válásunk a napokban emelkedett jogerőre. Össze akarnak házasodni. Egy darabig mindketten hallgattak. Charlotte elnézte, amint lassan ráereszkedik az öbölre az esti szürkület. - Biztos éhes, ugye? - kérdezte váratlanul a férfi. - Hát, igen... - Jó. Ha beesteledik, bemegyünk a vendéglőbe, és rendelünk valamit. Ebben a tavernában kitűnően főznek. Nagyszerű halételek és finom zöldségételek között választhat. Ehet frissen sült halat, ha kedveli, rákot vagy homárt. Szereti a tenger gyümölcseit? - Ó, de még mennyire! Addig üldögéltek odakinn, míg a tenger teljesen el nem nyelte a nap vöröslő gömbjét. Charlotte meglepődve állapította meg, hogy kitűnően érzi magát Jannisz közelében. Pedig csak egy napja ismeri... - Bemegyünk? A férfi felállt, és mosolyogva nyújtotta a kezét. Charlotte habozás nélkül megfogta, mintha mi sem lenne természetesebb. Odabent találtak egy szabad asztalt, ahonnan szép kilátás nyílt az esti tengerre. Jannisz udvariasan megvárta, míg a nő helyet foglal. Ekkor, mielőtt maga is leült volna, megszólította valaki. - Jannisz! - Szteliosz!
A két férfi kezet rázott, és szívélyesen üdvözölte egymást. - Charlotte, bemutatom magának Sztelioszt, a taverna tulajdonosát. Szteliosz, ő Charlotte Manners, az angliai doktornő, aki fél évig segíteni fog nekem a klinikán. A középtermetű, ezüsthajú férfi, aki ötvenes évei közepén járhatott, udvariasan mosolygott az új vendégre. - Igazán örülök, hogy angol hölgyet köszönthetünk köreinkben - mondta rekedtes, dohányos hangon, és harákolt egyet. - Az angol turisták nagyon szeretik Lirakiszt, és örülni fognak, ha beszélni tudnak valakivel az anyanyelvükön. De télre is maradnia kell! Olyankor itt csodálatos a nyugalom, naphosszat csak üldögélünk és tereferélünk. Olyankor még Jannisz is megkönnyebbül, festegeti a csónakját vagy kimegy a tengerre halászni. Egyszóval mindenki a kedve szerint él. - Novemberben visszamegyek Angliába - mondta Charlotte, és furcsamód elszomorodott a gondolattól. Olyan otthontalannak érezte magát hirtelen... Persze, Anglia a szülőhazája, de semmi sem kötötte oda. Máris az az érzése támadt, hogy ez a sziget többet tud nyújtani neki, mint London. Az egyszerű, természetes életmód, a nap melege, a tündöklő, azúr tenger, a fenséges táj... Úgy érezte magát, mint egy szomjas növény, melynek gyökerei végre ismét vízre leltek. - Kár - mondta Szteliosz. - Fél évre szerződtettük a doktornőt - magyarázta Jannisz. E pillanatban Charlotte elhatározta, hogy az előtte álló hat hónap minden percét ki fogja élvezni. Csak nehogy belebonyolódjon valami szerelmi kalandba! Legfőképp ne ezzel a jóképű orvossal, aki most meghívta vacsorázni. Igaz, Jannisztól nyilván nem kell tartania... Azok után, amit a kudarcos házasságáról elmondott, férfiként valószínűleg szóba sem jöhet. - Mit szeretne vacsorázni, kedves hölgyem? Jöjjenek ki velem a konyhába, megmutatom a kínálatot mondta Szteliosz, és tapintatosan megfogta a hölgyvendég könyökét. Miközben utat törtek a konyha felé a tömött vendéglőben, Jannisz a fülébe súgta: - Vigyázzonl Szteliosz szereti megjátszani az atyai jó barátot, ám nagy szoknyavadász! Charlotte ránézett, és megkönnyebbülve látta, hogy a férfi huncutul mosolyog. - Köszönöm a figyelmeztetést, de tudok vigyázni magamra - súgta. - Nem kétlem. Ezért nem jött ide kísérő nélkül. - Ugyan már! Melyik nőnek van manapság szüksége kísérőre? - válaszolta Charlotte kacéran. Kedvére volt ez a kis ugratás. James-szel sohasem lehetett így viccelődni, még kezdetben sem. Ajaj, hazug egy férfi volt... - Nos, mire támadt gusztusa, Charlotte? - érdeklődött a vendéglős. - Ó, itt minden olyan étvágygerjesztő! Nem lehetne mindenből egy kicsit? Ha jól emlékszem, görögül meszédesznek nevezik a falatkákat, ugye? - Igen, nagyszerű ötlet! - helyeselt Jannisz. - Akkor hát, Szteliosz, hozzál nekünk... - és görögül folytatta, hol erre a fazékra, hol arra a serpenyőre mutogatva. Csakhamar visszatértek az asztalukhoz. A vendéglő időközben dugig megtelt. A sarokban, egy kis dobogón harmonikás ült, egy ötévesforma kisfiú pedig kedve szerint verte a nyakába akasztott dobot. A harmonikás nemsokára rákezdett, és egy ifjú hegedűs is buzgón hangolta már a hangszerét. Charlotte, aki gyerekkorában maga is tanult hegedülni, el sem tudta képzelni, hogyan képes erre ebben a lármában. Nevetve huppant le a székére. - Nagyon barátságos hely. Mindig ilyen vidám itt hangulat? A férfi elmosolyodott, napbarnított arcából kivillant szép, fehér fogsora. Határozott állán jól mutatott a borosta. Charlotte szíve megdobbant. - Igen - nyúlt Jannisz a borosflaska után, és mindkettejüknek töltött. - Még télen is. Olyankor természetesen sokkal kevesebben vannak, de akkor is nagyon jó itt a hangulat. Jó lenne, ha... De novemberben ismét Londonban kell lennie, vagy nem? Nem feltétlenül, gondolta Charlotte, és ivott egy korty bort. Tulajdonképpen nincs rá oka, hogy hazamenjen. A főnöke ugyan kérve kérte, hogy térjen vissza, és megígérte, hogy fenntartja számára a főorvosi állást, ő azonban mégis felmondott. Jannisz olyan furcsán nézett rá, hogy Charlotte nem tudta mire vélni a tekintetét. - Meséltem a katasztrofális házasságomról - hajolt felé a férfi - most szeretnék magáról is hallani valamit. Harmincéves, és még mindig hajadon! Hát ez hogy sikerült?
Jannisz laza, kötetlen hangot ütött meg, Charlotte azonban elhatározta, hogy óvatos lesz. Nem kell rögtön kitálalnia mindent, hiszen csak egy napja ismeri ezt az embert. - Férjhez akartam menni - kezdte halkan, de a zsivaj és a muzsika miatt kénytelen volt hangosabban folytatni. - Szóval szándékomban állt ugyan... Jannisz közelebb hajolt hozzá. - Nem kell mindenkinek hallania! Olyan közel voltak egymáshoz, hogy összeért a karjuk. - Semmiképp sem! - felelte Charlotte, ám zavarta a túlzott közelség, így nem tudott összpontosítani. Hol is hagytam abba? - nézett ki a tengerre, amelyen táncot jártak a csónakok lámpásai. - Férjhez akart menni... - Igen - bólintott a nő. A szalvétája után nyúlt, és elkezdte hajtogatni. Feltoluló emlékei zaklatottá tették. - De az esküvő elmaradt, ugye? - kérdezte Jannisz lágy hangon. - Miért? Charlotte nyersen felnevetett. - Az úgynevezett vőlegényemről, aki méregdrága jegygyűrűvel ajándékozott meg, kiderült, hogy már nős. - Na ne! - Bizony. A pincér ekkor az asztalukra tett egy tányér frissen sült rákot, citromszeletekkel körítve, meg egy tál görög parasztsalátát. Jannisz kiszabadította a rákhúst a páncélból, és a nő ajkához emelt egy falatot. Amikor Charlotte a szájába vette, egy picit megborzongott. Jannisz arca nyugtalanítóan közel került az övéhez... A vendéglőben meglepően meghitt hangulat uralkodott, s ők úgy ültek ott, mintha nem is kollégák lennének, hanem egy szerelmespár. Senkinek sem tűnne fel, ha most megcsókolnák egymást... Gyorsan elhessentette a veszélyes ábrándot, és kikapott egy rákot a tányérból, nehogy a férfi még egy falatot a szájába toljon. Túlságosan is érzéki volt, ahogyan tette. - És maga még csak nem is sejtette, hogy a vőlegénye nős ember? - Tulajdonképpen gyanút foghattam volna - nyelte le keserűségét Charlotte. - Utólag szinte egyértelműnek tűntek a jelek - sóhajtott fel. - De sajnos csak utólag. A baleseti sebészeten ismerkedtünk meg. Az illetőnek volt egy kis autóbalesete, megsérült a csuklója, és félt, hogy eltörött. De szerencséje volt, mert csak megrepedt. Elmondta, hogy Franciaországban él, s miközben a sérülését kezeltem, a szó szoros értelmében megállás nélkül udvarolt. - És megbeszéltek egy randevút... - Nem rögtön. Jamesnek hívták. Hihetetlenül kedves tudott lenni. Néhány nap múlva ismét felbukkant. Mondtam neki, hogy a kezelést befejezettnek tekinthetjük, mire ő azt mondta, hogy már nem a betegem, én sem vagyok az orvosa, tehát semmi akadálya, hogy elmenjünk valahová együtt szórakozni. - Így kezdődött? Charlotte bólintott. - Egyik meghívás követte a másikat, és elkezdtünk rendszeresen találkozni. - Francia volt? - Nem, angol. Voltaképpen Észak-Angliában lakott, de én ezt akkor még nem tudtam. Régiségkereskedő, de más üzletei is voltak, örökké kergette a nagy fogást. Később belátta, hogy a fellegekben élt. Túl későn! Charlotte elbizonytalanodott. Attól tartott, hogy untatja az orvost boldogtalan kalandja részletezésével, Jannisz arcán azonban érdeklődés tükröződött, és egyre közelebb hajolt hozzá. - Rájöttem, hogy a jegygyűrű, amelyet adott, voltaképpen az egyik kuncsaftjáé, és neki el kellett volna adnia. Egy napon, egy együtt töltött hétvége után nem találtam a gyűrűt, hiába kerestem. James azt mondta, ne csináljak belőle gondot, majd vesz nekem másikat. Hát, ilyen ember volt... Charlotte nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. Jannisz közelebb húzódott hozzá, s neki jólesett a közelsége. - Nem sokkal ezután felhívott a felesége. A férje számítógépében találta meg a telefonszámomat. Kérdezte, van-e köztünk valami... Szteliosz újabb kóstolót tett az asztalra. Charlotte beletörölte izzadt kezét a szalvétába. Felizgatta ez a vallomás.
- Minden rendben? - kérdezte a vendéglős széles mosollyal. - A legnagyobb mértékben! - mosolygott rá Jannisz, majd fogta a kést meg a villát, és ügyesen szétosztotta a fűszeresen illatozó halat. - Hű, de finom! - kóstolta meg az ételt Charlotte. - Szerintem is - mondta a férfi, és a tányérja peremére támasztotta az evőeszközöket. - Meséljen tovább, Charlotte! Nagyon dühös volt James felesége? - Rám nem, de a férjére annál inkább. Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, akivel James félrelépett. Az asszony már többször megbocsátott neki, ám ezúttal betelt a pohár. Válni akart. - Charlotte evett néhány falatot, majd folytatta: - Számomra természetesen sokkolóan hatott ez a leleplezés. Már több mint egy éve ismertem Jamest. Igaz, a vége felé már voltak kételyeim, de hogy nős ember, arra igazán nem voltam felkészülve. - És aztán megpályázta ezt az állást? - Nem, már korábban megtettem, úgy gondoltam ugyanis, hogy nem ártana egy kis környezetváltozás. Két nappal azelőtt, hogy James felesége felhívott volna, megkaptam az értesítést, hogy felvettek. Charlotte megkóstolta a töltött paprikát is, és úgy érezte, nagyon jóllakott a kis falatokkal. Letette a kést meg a villát. Egy tálon még szinte érintetlenül állt az olívaolajban párolt articsóka, a töltött padlizsán meg a ropogósra sült tintahal. - Csodálatos vacsora volt! Köszönöm, Jannisz. A férfi megszorította a kezét. - Én köszönöm, hogy mesélt magáról. Lassan megértem, miért jött ide. Csodálkoztam, hogy valaki... valaki, aki olyan, mint maga, egyszerűen elhagyja a családját és a barátait, hogy egy isten háta mögötti szigeten éljen és dolgozzon. Szteliosz most egy tál barackot helyezett az asztalra. - A ház ajándéka - tette hozzá, majd ismét eltűnt a konyhában. A muzsikusok belejöttek a játékba, és felgyorsították, a ritmust. Néhány vendég táncra perdült, mások nevetgéltek, tréfálkoztak, és olyanok is voltak, akik együtt énekeltek a muzsikusokkal. Az egyik asztal mellett két kislány táncolt. Egy idős, gyászruhás hölggyel jöttek. - Nézze, milyen aranyosak ezek a kislányok a rózsaszín ruhácskájukban! - csapta össze a kezét Charlotte. - Bájos látvány! - Mint látja, ikrek. Én segítettem őket a világra három évvel ezelőtt, a sziget másik végében. Az édesanyjuk akkoriban mindössze tizenhat éves volt, és nagyon félt. Nem tudta, hogy ikrei lesznek, mert nem járt el a terhesgondozásra. Az anyja, a nagyanyja meg a dédanyja mindent megtettek, hogy megnyugtassák. - Ó, magának sem lehetett könnyű. Nehéz szülés volt? Jannisz elmosolyodott. - Az első baba simán világra jött, de a másik farfekvéses volt. Szerencsére nem lépett fel semmi szövődmény. Az anyjuk azóta is szépen nevelgeti őket, és ha megbetegszenek, rögtön behozza őket a kórházba. Az idős hölgy ott a dédanyjuk, aki imádja a dédunokáit. - Érthető, hiszen olyan bájosak! - Igen - bólintott az orvos, majd pillanatnyi habozás után felkérte Charlotte-ot. - Táncoljunk! - Ó, én nem ismerem a lépéseket... - szabadkozott a nő. Jannisz azonban nyújtotta a kezét. - Majd belejön! Ne aggódjon, itt senki nem fogja kinevetni. Egyszerűen csak kövesse a ritmust! A táncparketten Jannisz türelmesen mutatta a lépéseket. Charlotte szerencsére egyszer sem lépett a lábára. Hamarosan megtetszett neki a tánc, és derűsen kacagva ropta. Csodálatosan érezte magát. Váratlanul vékony hangocska kiáltott fel: - O, jatrósz! Charlotte ismerte ezt a szót, tudta, hogy „orvost" jelent. Már rohantak is hozzájuk a kislányok, és belecsimpaszkodtak Jannisz lábába. - Elnézést, Charlotte! - torpant meg az orvos, és a magasba emelte mindkét kislányt. Az egyiket az egyik, a másikat a másik karjára ültette. Az ikrek boldogan sikongatták, és vidáman csacsogtak, mígnem Jannisz visszavitte őket a dédanyjukhoz. Hiába ellenkeztek, az idős hölgy rájuk szólt, hogy hagyják táncolni a doktor bácsit.
Időközben egy fiatalember, aki azt hitte, hogy az idegen nő folyékonyan beszél görögül, további lépéseket mutatott neki. Charlotte megkönnyebbült, amikor Jannisz visszatért hozzá, megszabadította az udvarlójától, és újra átfogta a derekát, hogy tovább táncoljon vele. Az emberek körbeállták őket, és tapsoltak. Charlotte átadta magát a ritmusnak, és megpróbálta tartani a fokozódó tempót. Ügyesen követte a férfi minden mozdulatát. A többiek füttyentgettek, és a lábukkal verték a taktust. A zene egyre szenvedélyesebb lett, s amikor fokozhatatlanná vált a hév, hirtelen vége szakadt. Ha Jannisz nem húzza magához, Charlotte lerogyott volna a földre. Egészen megmámorosodott a tánctól, s habár kimerült, madarat lehetett volna fogatni vele. Néhány pillanatra megállt az idő. Charlotte úgy érezte, mintha egyedül lenne Jannisszal egy magányos helyen, távol az emberektől. Levegő után kapkodott. A férfi is szaporán szedte a levegőt, és úgy ragyogott a szeme, mint a gyémánt. Átkarolták egymást, és utat törtek a tömegben. - Kimegyünk? - kérdezte Jannisz. A nő bólintott. Odakint kellemesen hűvös volt a levegő. A víz közelében leültek egy asztal mellé. Charlotte tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt a táncot. Hihetetlen magabiztosságot érzett a férfi közelében. Hátrahajtotta a fejét, és megcsodálta a csillagos eget. Mintha gyémántok ragyogtak volna az éj fekete bársonyán a sziget felett. A hold megvilágította a felhőfoszlányokat. Charlotte-ot elvarázsolta ez a szépség, s ekkor egy hullócsillagot pillantott meg. Tudta, hogy babonaság, de mégis... Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy... Amikor ismét kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a férfi nézi őt. Jannisz elmosolyodott. - Kívánt valamit, ugye? - Ki tudja... És maga? - dobogott fel a nő szíve. - Egy ilyen csodás pillanatban mindenki babonás egy kicsit, igaz? - kérdezett vissza Jannisz. - Van ebben valami varázs. Gondolni valamire, amire nem lenne szabad... Különös rítusok ezek, amelyeket gyerekkorunkban tanulunk meg, és felnőttként is gyakoroljuk. - Igen - bólintott Charlotte. - De miért van ez így? - Nem tudom. Talán az ősidőktől fogva őrizzük ezeket a babonákat. Olyanok, mint az érzelmeink, amelyeket nem tudunk befolyásolni, ellenőrizni... Charlotte nem válaszolt semmit, mert nem tudta, hová vezet ez a beszélgetés. Minden pillanatban átcsaphat romantikába, s ezt el akarta kerülni. Úgy érezte, máris kötődik Janniszhoz, de a kapcsolatuk még olyan törékeny, hogy nem szabad veszélyeztetni. Ekkor megszólalt Jannisz mobiltelefonja. A férfi kivette a zsebéből, és beleszólt: - Nai? Beszélgetés közben mosolygott, tehát nem történt baleset, Charlotte meglepődve állapította meg, mennyire megkönnyebbült. Nemcsak mint orvos, hanem mint nő is. Nem szerette volna, ha máris vége a gyönyörű estének. - A kórházból hívtak. Az éjszakás nővér üzeni, hogy a kis Vaszilisz elalvás előtt még szeretne látni. - Fáj valamije? - Nem, csak jó éjszakát akar kívánni. - Megejtő. - Amúgy is mennünk kellett volna. Vaszilisz megpróbál ébren maradni, míg oda nem érek. Ja, és azt üzente, hogy a kedves új doktor néni is jöjjön. Charlotte megörült. Valahogy nem szerette volna, ha most elválnak. Vaszilisz széles mosollyal fogadta őket. Az édesanyja felállt az ágy melletti székről és kiment, hogy egyen valamit. Jannisz megnézte a varratot, és elégedett volt, mert a seb szépen gyógyult. Egy darabig elszórakoztatták kis betegüket, végül a kisfiú elszunnyadt. Megvárták, míg visszatér az édesanyja, aki nem győzött hálálkodni. - Jó érzés dicséretet kapni - mondta Charlotte kisvártatva a folyosón. - Pedig csak a munkánkat végezzük. - Nálunk nem szokatlan az ilyesmi - magyarázta Jannisz. - A szigeten mindenki ismeri egymást, és összetartunk. - Olyan barátságosak és segítőkészek itt az emberek! - jegyezte meg az orvosnő.
Jannisz megállt kórházi lakosztályának ajtaja előtt, és a nő szemébe nézett. - Szóval úgy gondolja, hogy boldogulna itt? - Ó, igen! - vágta rá azonnal Charlotte. Ez túl lelkesen hangzott, gondolta. Megpróbált úrrá lenni az érzelmein, és elfordította a fejét. - Charlotte? - Igen? - fordult ismét a férfi felé, és remélte, hogy Jannisz nem látja rajta, milyen izgatott. Talán meghívja még egy italra? - Meg fogja találni a szobáját? - Persze. Jannisz kis ideig némán szemlélte a kolléganőjét. - Ha valamire szüksége lenne, forduljon a titkárnőmhöz - mondta végül -, és... - Minden rendben van. Alig várom, hogy ágyba kerüljek. Hosszú nap volt a mai. Jó éjszakát, Jannisz. Kali nihta. - Charlotte... - Igen? - fordult vissza a nő várakozásteli szívvel. - Köszönöm a szép estét - hajolt előre az orvos, és megpuszilta az arcát. Futó csók volt, amilyen jó barátoknak jár, Charlotte mégis a lábujja hegyéig felforrósodott tőle. Reszkető lélekkel ment tovább. Mire bekanyarodott a folyosón, Jannisz már eltűnt a lakosztályában. Nyilván alig várta, hogy leülhessen az íróasztala mellé, és elvégezze a rá váró papírmunkát, Charlotte azonban tudta, hogy őrá viszont nyugtalan éjszaka vár. Jannisz becsukta az ajtót, nekidőlt, és mélyeket lélegzett. Ez nem volt könnyű! Majdnem behívta ezt a nőt! Az íróasztalához támolygott, és lehuppant a székre. Olyan nyílt volt Charlotte ezen az estén! Mesélt a szerelmi csalódásáról... Érezhetően sértette a büszkeségét, hogy becsapták. És ha az a férfi a szívét is összetörte? Ha olyan mélyen megsérült, hogy irtózik egy új kapcsolattól? Jannisz hátradőlt a széken. Ha valamiféle kapcsolatot szeretne kialakítani Charlotte-tal, elővigyázatosnak kell lennie. Ez a nő más, mint azok a lányok, akikkel a válása óta dolga akadt. Ők kellemes változatosságot jelentettek csupán, Charlotte azonban... Ő egészen más, mint a többi. Vele szívesen együtt töltene több időt is. A tavernában, a táncparketten vagy bárhol. Legszívesebben magával vinné egy romantikus helyre, ahol kettesben lehetnének, és átölelné... A férfi elnyomott egy sóhajtást. A teste sem vágyott másra… Még csak egy napja ismeri ezt a nőt, és máris a feje tetejére állt az élete. Ma este még ellen tudott állni a kísértésnek, de lesznek más alkalmak, amikor nem biztos, hogy ez sikerülni fog.
4. FEJEZET - Eljön velem Szófiához, ha végez? - kérdezte Jannisz. Charlotte, aki épp a számítógép előtt ült, felnézett rá. - Már csak néhány adatot kell bevinnem. Igen, nagyon szívesen. Richárd Hortonnak is megígértem, hogy délelőtt felkeresem. Teljesen elégedett a terápiával, amelyet külön neki állítottak össze. - Hát, ha Hortonon múlna, az egész napot mellette tölthetné! - húzta el a száját az orvos. - Úgy látom, az úr... hogy is szokták mondani... hajt magára. - Jaj, Jannisz... - mosolyodott el Charlotte. - Horton olyan magányos és gyámoltalan. A térdműtétje után komoly döntést hozott: nyugalomba akar vonulni. Befekteti a pénzét, és kiszáll a taposómalomból. - Miféle taposómalomból? - Horton éjt nappallá téve dolgozott. - Most is álló nap gyúrja magát - vélte Jannisz. - Ügyeljen rá, hogy ne erőltesse meg a térdét! - Nagyon szakszerű leszek, és amint lehet, megszököm - nevetett Charlotte. - Jó, akkor fél óra múlva indulunk Szófiához. Rendben? - Nagyszerű! A doktor kiment a szobából, Charlotte pedig ismét a képernyő felé fordult. Délelőtt jó pár turista felkereste a kórházat. Egy fiatal nő konzervnyitóval csúnyán megvágta magát, és be kellett varrni a sebét.
Nem ment könnyek nélkül. Egy középkorú férfi a reggeli kocogás után fájdalmat érzett a mellkasában, és meg volt győződve, hogy szívinfarktust kapott. Charlotte alaposan megvizsgálta, és biztosította őt, hogy a szívének kutya baja. Valószínűleg azért lett rosszul, mert kocogás előtt bőségesen megreggelizett, ezenkívül vagy tíz éve nem kocogott, és túlsúlyos volt. Charlotte összeállított számára egy diétát, és figyelmeztette, hogy kezdetben csak könnyebb testgyakorlatokat végezzen. Kinézett az ablakon. Ellátott egészen a tengerparti üdülőkig. Már nem volt kiadó szoba, pedig még csak júniusban jártak. Ó, mennyi dolga lesz júliusban és augusztusban! Sóhajtva kikapcsolta a számítógépet, és hátradőlt a széken. Már majdnem egy hónapja dolgozik itt, s azóta küzd felbolydult érzelmeivel. Régóta nem érzi magát fesztelenül Jannisz közelében. Akárhányszor ránéz, mindannyiszor sebesebben ver a szíve. Ha a férfi bárhogyan jelezné, hogy ő is hasonlóan érez, bizony a maradék tartását is elvesztené, és a karjába omlana. Jannisz azonban szerencsére a távolságtartás mellett döntött. Igaz, gyakran meghívta őt munka után a tavernába, hogy egyenek vagy igyanak valamit, ám utána mindig búcsút mondott neki. Ez egyrészt biztonságérzetet adott Charlotte-nak, másrészt azonban rosszulesett neki. A férfi lakosztálya mindössze néhány méterre volt az övétől. Előfordult, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódott az ágyában, és rá gondolt. Meddig lesz még képes színlelni, hogy csupán baráti érzéseket táplál iránta? Vajon Jannisz is megtartóztatja magát, vagy nem is akar többet, mint barátságot? Kopogtak az ajtón, és Charlotte felrezzent tűnődéséből. Egy kisfiú dugta be a fejét a szobába. - Vaszilisz! Gyere be! Micsoda meglepetés! - A doktor bácsi meg akarja nézni a nyakamat. Most anyuval beszélgetnek, én pedig eljöttem, hogy meglátogassalak - mondta mosolyogva a kisfiú. Charlotte megszorította kinyújtott kezét, majd leguggolt elé, hogy szemügyre vegye a heget. Négy hét alatt nagyszerűen beforrt a seb, ám a nyoma természetesen még mindig látható volt. - Az iskolában mindenki megcsodálta a sebemet - jelentette ki büszkén a kisfiú. - Az egyik haveromnak azt meséltem, hogy megharapott egy cápa, a másiknak meg azt, hogy megtámadott egy vad kutya! - kacsintott rá a doktornőre. Charlotte elmosolyodott. - Hogy te milyen felvágós vagy, Vaszilisz! Lefogadom, hogy a barátaid csuda bátornak tartanak. A fiúcska boldogan bólintott. - Most vissza kell mennem - mondta. - Megígértem a doktor bácsinak, hogy nem maradok sokáig. - Nekem is dolgom van - állt fel Charlotte, és megfogta a kisfiú kezét, hogy átvezesse a rendelőbe. Amikor beléptek, Jannisz sokatmondó pillantást vetett a karórájára. - Jó, jó - bólogatott Charlotte. - Már megyek is. A betege nem fog elszökni. Ellenkezőleg, Richard Horton kifejezetten követelőző tudott lenni. Charlotte kint az udvarban, egy fa alatt talált rá, amint épp jógaülésben meditált. Amikor a férfi megpillantotta kedvenc doktornőjét, rögtön felállt, és hozzá sietett. - Köszönöm, hogy eljött, doktornő - üdvözölte őt lelkesen, és beletúrt őszülő hajába. - Tudom, hogy sok a dolga, s annál hálásabb vagyok, hogy rám is szakít időt. Richard nagydarab, erős, ötvenes éveit taposó férfi volt. Kezdetben Charlotte kicsit tartott tőle, de később rájött, hogy a magabiztos külső mögött magányos lélek rejtőzik. Ez az ember keres valamit, ami értelmet adhatna az életének. A felesége nemrég hagyta el, és magával vitte a gyerekeket is. Mindezt csak azért, mert a férje nem jelent meg az iskolai sportünnepélyen, legalábbis a férfi elmondása szerint. - Fel tudja ezt fogni, doktornő? - kérdezte. - Félholtra dolgoztam magam, hogy fényűző életet biztosítsak a családomnak, és a feleségem elhagy csak azért, mert a titkárnőm elfelejtett szólni, hogy menjek el arra az átkozott ünnepségre. Nyilván nem ez minden, gondolta Charlotte. - Sajnos valóban nincs sok időm, Richard - kezdte a doktornő. - De üljünk le egy padra a fa alá, és mesélje el nekem, mi nyomja a lelkét! - A térdemről van szó - mondta a férfi, amikor leültek a pínea árnyékába. - Athénban a sebész valóban mestermunkát végzett, és én biztos vagyok benne, hogy már nem kell kímélnem a lábam. A jövő hónapban meg fognak látogatni a gyerekeim, és addigra teljesen rendben szeretnék lenni! - Eljönnek a gyerekei a szigetre? Ó, ennek nagyon örülök! Jót fog tenni önnek. De ne siesse el a dolgokat! Kérem, végezze rendesen azokat a gyakorlatokat, amelyeket a gyógytornász előírt. Ő pontosan tudja, mit engedhet meg magának, és mit nem.
- De olyan hosszadalmas ez az egész... - ráncolta a homlokát Richard. - Kell hozzá idő - szemlélte meg Charlotte a beteg térdet. Az endoszkópos műtét után csak egy parányi heg maradt, és valóban teljesen normálisnak látszott a térdkalács. - Mutassa csak, mennyire tudja kinyújtani a lábát! Csak óvatosan, nagyon óvatosan... Richard követte az utasítást, s közben le sem vette a szemét a doktornőről, mint aki olvasni akar az arcáról. - Nagyon szépen gyógyul! De kérem, szívlelje meg a tanácsomat, és ne erőltesse meg a lábát. Azt mondta, hogy az egész nyarat itt kívánja tölteni. Mire hazautazik, kutya baja sem lesz! - Nem is tudom, visszamegyek-e egyáltalán Angliába - mondta Richárd ábrándos hangon. - Ismerem ezt az érzést - válaszolta halkan Charlotte. - Valóban? - nézett rá meglepődve a férfi. - Békés ez a sziget, igaz? Szinte elvarázsolja az embert. - Ó, igen - nyelt egyet az orvosnő. - Maga is így érzi? Az utóbbi időben megváltozott, Richárd. - Tényleg? Javultam? - Hát, amikor idejött, eléggé... eléggé feszült volt. Időközben azonban... - Torkán akadtak a szavak, amikor meglátta közeledni Jannisz fekete dzsipjét. - Most mennem kell, Richárd. A doktor úrral meglátogatjuk az egyik betegünket, aki a sziget túlsó végén lakik. - Rám néz holnap is? - A délelőtti rendelés után megpróbálok időt szakítani. De lassan beköszönt a főszezon, sok a beteg, ezért semmit sem ígérhetek. Ha közbejön valami baleset... Jannisz türelmetlenül dudált. - Nos hát, viszontlátásra, Richárd! Vigyázzon magára! - Na, mi van a betegünkkel? - fogadta Jannisz a kolléganőjét. - A térde szépen gyógyul - válaszolta Charlotte, miközben becsatolta a biztonsági övet. - Lelkileg azonban... - Richardot egyértelműen gyötri valami. - A férfi gázt adott. - Azt hiszem, még mindig szereti a feleségét, aki azonban nemigen akar visszatérni hozzá. - A válás mindenkit nagyon megvisel - vélte Charlotte. - Szerencsére én már nem ragaszkodtam annyira Jameshez, amikor megtudtam, hogy nős. Jannisz éles oldalpillantást vetett rá. A nő dacosan előreszegezte az állát. Szemlátomást kivirult, állapította meg Jannisz. Négy hete, amióta ismeri, azon tanakodik, vajon hiányzik-e neki a régi szeretője. Ez volt az oka, hogy mindeddig nem vallott szerelmet. Pedig milyen gyakran járt zaklatottan fel s alá a lakosztályában! Ó, ha biztos lehetne benne, hogy már kigyógyult a súlyos csalódásból... - Az élet megy tovább - folytatta Charlotte, és nagyot sóhajtott. - Szörnyű lehet, amikor az ember képtelen elszakadni valakitől - mondta, majd némi habozás után rákérdezett: - És magánál mi a helyzet e téren? Szereti még a volt feleségét, vagy... - Elhallgatott, mert úgy érezte, hogy túl messzire ment. Elnézést. Jannisz, ez túl személyes kérdés volt. Felejtse el! - Á, nem tesz semmit! - mondta a férfi, és mély hallgatásba burkolózva vette be a következő hajtűkanyart. Charlotte érezte, hogy igencsak feszült. Miközben hegynek fel hajtott, Jannisz erősen megmarkolta a kormányt. Charlotte kérdése igencsak megizzasztotta. Kénytelen volt beismerni, hogy nincs tisztában a tulajdon érzelmeivel. Amikor csak eszébe jutott a volt felesége, mindannyiszor tompa nyomást érzett a gyomra tájékán. - Szerettem Fionát - felelte végül higgadtan. - De ez már a múlté. Charlotte erre jobb kedvre derült. Milyen jó tudni, hogy nincs vetélytársa! Csak az a baj, hogy Jannisz nem bízik többé a nőkben. Igaz, ő is így van a másik nemmel... Feltűnés nélkül rápillantott a férfira, és hirtelen elöntötte a vágy: a karjába kívánkozott. Talán arra vár Jannisz, hogy nő létére ő tegye meg az első lépést? Ebben az esetben... Rátértek a Szófia házához vezető homokos ösvényre. A férfi csakhamar megállt, és segített Charlottenak kiszállni. A nő élvezte a keze érintését, Jannisz azonban menten elengedte a derekát, és előrement. A közeli öbölben lágyan hullámzott a tenger. Felhőtlenül ragyogott a kobaltkék ég, s a levegő csodálatosan illatozott. Charlotte nagy levegőt vett. Micsoda paradicsomi táj! Még sohasem dolgozott ilyen szép helyen, és még soha nem élvezte így a munkáját. És ilyen vonzó kollégája sem akadt még soha...
Anthony és Szófia a teraszon üldögéltek. - Remélem, nem rossz hírrel jöttök! - tápászkodott fel Szófia a karosszékből, és feléjük sietett. - Szó sincs róla! Miből gondolod? - kérdezte Jannisz. - Azt mondtad, hogy a vérvizsgálat nem jelzett semmiféle magzati károsodást, de talán mégis rábukkantatok valamire, ami... Jannisz átkarolta a nő időközben kissé kigömbölyödött csípőjét, és visszakísérte őt a karosszékhez. - Szófia, az eredmények kielégítőek, és további vizsgálatokat nem tartok szükségesnek. - De hát Jannisz már többször elmagyarázta neked, hogy minden rendben! - szorította meg Anthony a felesége kezét, majd a két orvosra nézett. - Remek munkát végeztetek! Amióta megjött az eredmény, Szófia teljesen megnyugodott, csak most támadtak fel a régi szorongásai, hogy meglátott benneteket. - Meg tudom érteni - bólintott Jannisz. - Anthony, nem akarod elkísérni a feleséged a terhesgondozásra? - Utálom a kórházakat! - csattant fel Szófia. - Csak néhány percig tart - szólt közbe Charlotte. - Szeretnénk, ha mint minden várandós nő rendszeresen megjelenne a terhesgondozáson, hogy nyomon követhessük a magzat fejlődését. Ez minden. És ha ön nem jön el hozzánk, eljövünk mi önhöz. - Örülök a látogatásnak - mosolyodott el a kismama de a baba miatt fölösleges volt idefáradnia. Csak nem akar most azonnal megvizsgálni? - Ha nem akarod, akkor természetesen nem vizsgálunk meg - avatkozott közbe Jannisz. - De az elkövetkező napokban szívesen látnálak a klinikán, hogy elvégezzünk egy ultrahangvizsgálatot. Egyébként jól vagy? - Jól! A reggeli rosszullétek is elmúltak. - Szedi a tablettát, amit felírtam? - kérdezte Charlotte. - Olykor, ha eszébe jut! - nézett Anthony a feleségére, mint apa a csintalan gyermekére. - Anyám sohasem szedett semmiféle gyógyszert, és nézzenek rám! - vágta rá Szófia. - Ajaj! - grimaszolt Anthony. Szófia felvett egy párnát, és a férje fejére nyomta. Anthony nevetve próbált szabadulni. - Megkínálhatlak benneteket valami innivalóval? - ugrott fel a karosszékből. - Sajnos nem maradhatunk tovább - mondta Jannisz, és szintén felállt. - Hív a kötelesség. Csak figyelmeztetni akartuk Szófiát, hogyne mulassza el a terhesgondozást. - Ne aggódjatok, Jannisz! - mondta Anthony, és elkísérte őket a kocsiig. - Gondoskodni fogok róla, hogy Szófia ott legyen. Mindketten a legjobbat akarjuk a gyerekünknek. - Ez az út nem a kórházba vezet! - mondta Charlotte, amikor Jannisz elkanyarodott. - Arra gondoltam, hogy kínt a tengerparton is eltölthetjük az ebédszünetet. A férfi a hepehupás útra figyelt, és hegynek fel vette az irányt, a tenger irányába. - Arrafelé nincs semmi. Vagy megbújik valahol egy taverna? - kérdezte Charlotte csodálkozva. - Nem, csak a tenger meg a homok. Hoztam magammal ennivalót. Piknikezünk egyet. - Nagyszerű! - dőlt hátra az ülésen a nő. - Örülök, hogy tetszik az ötlet. De nem hoztam magammal se tányérokat, se evőeszközt. - Idekint megteszi az ujjunk is - mosolyodott el Charlotte - vagy nem? - Pontosan! - Szóval ez az a kötelesség, amely hív bennünket?! - vonta fel a szemöldökét a nő. - Hát igen, arra gondoltam, ideje megmutatni magának valamit a szigetből. - Vegyem úgy, hogy szolgálatban vagyok? - Mivel egész nap a betegek rendelkezésére állunk, ki kell használnunk minden adandó alkalmat, amikor szabadok lehetünk egy kicsit. Kapaszkodjon! - Az autó megcsúszott a homokban. Jannisz megmarkolta a kormányt, és nagyot fékezett. A szakadék szélén álltak meg. - Hűha! Ez alaposan megizzasztott! Jól van? - Soha jobban! Jól bírom az izgalmakat. Úgy látom, nem sokan járnak ezen az úton. Jannisz belenyúlt a kesztyűtartóba, elővett egy papír zsebkendőt, és letörölte az izzadságot a homlokáról.
- Nem sokan ismerik ezt a helyet. Félreeső partszakasz, de sokkal barátságosabb, mint azok a strandok, ahova a turisták járnak. Ha istenigazából ki akarom pihenni magam, fogok egy darab kenyeret meg egy kis sajtot, idejövök, úszom egyet, szundikálok egy kicsit... - Amíg meg nem szólal a mobiltelefon, és nem kell sebesen visszahajtania a kórházba! - Pontosan! - nevetett a férfi. - Szerintem jobb, ha innen gyalog megyünk tovább. - Ma délutánra várunk valakit? - kérdezte Charlotte. - Senkinek sincs időpontja. A hivatalos rendelési idő mindig a délelőtt. Ne nevessen, tudom, hogy ez csak elméletben van így, hiszen minden pillanatban előfordulhat valami baleset, akár idevalósival, akár turistával. - Főszezonban elég nagy a forgalom - mondta Charlotte, és a vállára akasztotta a táskáját. - Igen, de szezonon kívül annál békésebb az életünk. - Már mások is mondták. Kár, hogy akkor én már nem leszek itt. - Londonban lesz, ahol színházba, moziba járhat, és... - ...rohangálhatok a sötét, nedves utcákon vastag pulóverbe és esőköpenybe bugyolálva. - Jól hangzik! - kapott fel a hátára Jannisz egy tömött hátizsákot. Charlotte mosolyogva követte őt a hepehupás ösvényen a tengerpart felé. - Szívesebben élnék itt - mondta halkan, és mélyre szívta, a fűszeres illatú, friss levegőt. - Kakukkfű? kérdezte, miközben letépett egy ágacskát, és az ujjai közt elmorzsolta a leveleket. - Igen, eltalálta - fordult hátra Jannisz. - Még sohasem láttam friss kakukkfüvet. Nálunk üzletben árulják, szárított formában, de annak nincs ilyen pazar illata, mint ennek itt - emelte az orrához a fűszernövényt. Egymás mögött ballagtak a szűk ösvényen. Égetett a nap, rekkenő kánikula volt. - Mennyei! - kiáltott fel Charlotte, amikor leértek a partra, és megálltak a fehér homokban a türkizkék vízzel szemben. Máris letette a táskáját, kibújt a szandáljából, és a vízbe futott. A férfi követte. - Kár, hogy nem szólt, Jannisz. Szívesen fürdenek egyet, de... - nézett a férfira igézőn, ám egyúttal ártatlanul szép, zöld szemével. - Rajtam kívül nincs itt egy árva lélek sem, mi pedig orvosok vagyunk - kacsintott rá a férfi. Hozzászoktunk a meztelen testekhez. - Hát jó. - Charlotte már vette is le a ruháját. Jannisz lassabban vetkőzött. Ámulva szemlélte a nő csodálatos alakját, aztán arról is gondoskodott, hogy biztonságba helyezze ruháikat a hullámverés elől. - Ne ússzon be túl mélyre! - kiáltotta. - A sziklák mögött elég vad örvények vannak. - Ne aggódjon! - válaszolta Charlotte gondtalanul, hátat fordított neki, és a vízbe szaladt. Behunyt szemmel élvezte az üdítő, hűvös hullámokat, és vizet paskolt a testére. Amikor megfordult, megpillantotta a férfit a közelben. Egészen természetesnek érezte, hogy mindketten mezítelenül fürdőznek, mintha már évek óta ismernék egymást. Azon kapta magát, hogy többet akar! Már a gondolattól is, hogy közelebb mehet a férfihoz, bizseregni kezdett a teste. - Maga reszket, Charlotte! Hideg a víz? - Á, nem, csak hirtelen lehűltem. Jaj, nézze, Jannisz, nem delfin az ott? - árnyékolta be a szemét a tenyerével, és a távolba mutatott. - Tényleg! Úgy látom, nem is egy! - És micsoda bemutatót rendeznek! Mintha tudnák, hogy nézzük őket! - Charlotte elbűvölve bámulta a jelenést. A delfinek egy darabig a víz felszínén siklottak, majd ismét lebuktak a mélybe. - Ússzunk közelebb hozzájuk! Ha lesz egy kis szerencsénk, együtt úszhatunk velük, és… Ó, milyen kár, hogy elmennek! - mondta végül Charlotte. A férfi elnevette magát, és köhögnie kellett, mert tengervizet nyelt. - Szerintem meghallották magát, azért menekülnek! A nő hátrafordult, Jannisz olyan közel volt hozzá, hogy majdnem megérintették egymást. - Talán szégyenlősek: Csodálatosak voltak! De jó lett volna odaúszni hozzájuk, és megsimogatni őket! - Sajnos, meg kell elégednie velem - mondta a férfi rekedtes hangon. - Jaj, szegénykém! - nyújtotta felé a kezét Charlotte. - Hiszen maga alig kap levegőt!
- Azt hiszem, sürgős lélegeztetésre van szükségem! - tette a férfi az egyik karját a nő vállára, és hirtelen magához vonta őt. Charlotte a következő pillanatban az ajkán érezte Jannisz oly kívánatos száját. Hőhullám söpört végig rajta, és szenvedélyesen, lehunyt szemmel viszonozta a csókot. A férfi a víz alatt simogatta a testét, amit Charlotte mérhetetlenül élvezett. Odaadja magát neki itt a vízben, azonnal? Vagy elfeledkeznének magukról, és mindketten elsüllyednének a mélybe? Charlotte elrántotta a fejét, és levegő után kapkodott. A férfi gyengéden nézett rá. - Ússzunk vissza! - köhögött a nő. - Köszönöm az életmentő csókot! - mondta Jannisz lágy hangon, és finoman megsimogatta Charlotte hátát, ami olyan volt, mint egy ígéret. - Egészen megerősödtem tőle. Ha elfáradsz, csak kapaszkodj belém! - És hogy fogsz kimenteni? - évődött Charlotte, aki rögtön elfogadta a tegeződést. - A mellkasomra húzlak, és a lábammal fogok csak tempózni. Bár egy ilyen hableánynak, a tenger ilyen gyönyörű csillagának erre biztosan nem lesz szüksége... - Csak vigyázz, mert az igazi tengeri csillagok tüskések! Charlotte elképedt a gondolattól, hogy anyaszült meztelenül fürdik a tengerben, és gátlástalanul flörtöl egy csuda jóképű férfival, akit csak négy hete ismer. Bizony, amikor Londonból útnak eredt, nem gondolta volna! Igyekezett gyorsabban úszni, hamarosan ki is ért a partra, és mire Jannisz is kijött a vízből, ő már a nap felé fordított arccal szárítkozott. - Ilyen hőségben nem is kell törölköző! - kiáltotta oda neki a férfi. - Napozókrémet azonban hoztam magammal. A salátaöntet mellett találod. Össze ne cseréld a flakonokat! - kacsintott rá. - Az nem lenne jó - nevetett Charlotte. A holmijukhoz szaladt, gyorsan magára rántotta a bugyiját, a szoknyáját, a fehér blúzát pedig csomóra kötötte a melle alatt. Jannisz is felvette az alsónadrágját, és a vállára terítette az ingét. - Nagyon meleg van - nézett végig a nőn. - Igen, de jobb felöltözve enni, hiszen csupa homok lennék. - Hoztam magammal pokrócot! - mosolygott a férfi. Charlotte előszedte az elemózsiát, Jannisz pedig kinyitotta a bort, és töltött. - Isijía! Egészségedre! - koccintottak. A nő kapart egy kis lyukat a homokba, belehelyezte a poharát, hogy fel ne dőljön, majd szemügyre vette a finomságokat, amelyeket a férfi bepakolt. - Ez kész lakoma! Hány vendéget vársz még? - Reggel, amikor elindultam, nem sokat gondolkoztam a dolgon - ült a sarkára a férfi. - Teljesen spontán ötlet volt. Előttem egy verőfényes nap, és egy gyönyörű szép nő fog mellettem ülni a kocsiban... Jannisz igyekezett megőrizni a fesztelen hangulatot. A vízben túlságosan is elengedte magát, de hát ki vehetné ezt tőle rossz néven? Charlotte karnyújtásnyira volt tőle, anyaszült meztelenül... És viszonozta az ölelését... Egyáltalán nem taszította őt el. - Vegyél egy kis táramosalátát! - nyújtotta oda neki a halsalátás dobozt. Charlotte tört egy darab fehér kenyeret, és belemártotta a könnyű krémbe. Aztán vett a juhtúróból meg az olajbogyóból is, majd megkóstolta a spenóttal és sajttal töltött leveles tésztát is. - Ezt hogy nevezik? - kérdezte. - Spanakópitesz. Minden reggel frissen sütik a pékségben. - Remek! Charlotte ivott egy korty retzinát, óvatosan visszahelyezte a poharat a homokba, és a barack után nyúlt. Az érett, illatos gyümölcs mézédes volt. Eztán lefeküdt a pokrócra, és merengve nézte az óriás pínea árnyékot adó lombját, mely csak néhány napsugarat engedett át. A mély csendben csak a lágy hullámverés meg a sirályok rikoltozása hallatszott. Charlotte úgy érezte, mintha teljesen egyedül lenne egy lakatlan szigeten. - Földi paradicsom... - suttogta. Jannisz melléje feküdt. - Örülök, hogy a hölgy az én vendéglőmet választotta - próbált tréfás hangot megütni, ám nem tudta leplezni vágyakozását. Nem, egy csóknál többet igazán nem várhat ettől a nőtől. És mégis... Felkönyökölt, és elnézte Charlotte-ot, kinek ajka résre nyílt, és az iménti csókra emlékeztette. Nem, egy csöppet sem védekezett...
Jannisz szabadjára engedte az érzelmeit, föléje hajolt, és megcsókolta. Charlotte átkarolta a vállát, és hozzá simult. Boldogan adta át magát a csóknak s az ölelésnek; már nem kellett félnie, hogy elsüllyednek a vízben. Szilárd talaj volt alattuk. Mégis úgy érezte, mintha lebegne. És pontosan érezte azt is, mennyire vágyódik rá a férfi. Nem volt visszaút. Nem tehet úgy, mintha semmit sem érezne iránta. A simogatások felébresztették érzékiségét, forró vágyat keltettek benne, mármár elviselhetetlen volt a sóvárgás. Jaj, csak ne távolodjon el tőle ismét... ne hagyja őt magára ilyen izgatottan, vágyakozva... Magába szeretné fogadni őt! Hangos, elragadtatott sóhaj tört fel valahonnan a mélyből. Charlotte csak másodpercek múlva eszmélt rá, hogy az ő torkát hagyta el a kéjes hang. Nem tudta visszafogni magát. Hagyta, hogy a férfi beléhatoljon, és együtt táncoltak az élvezet hullámain. Igen, ó, igen! Ez az, amit még soha nem érzett, s amire mindig is vágyott! Amikor közeledni érezte a feloldódás nagy pillanatát, felsikoltott. Több hullámban futott végig testén a hihetetlen gyönyör, s a kielégülés édes érzése újabb sikolyokat csalt elő belőle, mígnem teljesen megnyugodva a férfi mellkasára rogyott, és elgyengülve pihegett. Nemsokára mély, álomtalan álomba merült. Charlotte csilingelésre ocsúdott, s fel volt rá készülve, hogy ha kinyitja a szemét, egy kíváncsi kecskenyájat fog megpillantani. De nem akart még felébredni, nem akart visszatérni a valóságba! Ám valami megcsiklandozta az orrát, és felpattant a szemhéja. Jannisz hajolt fölé, és egy vékony píneaágacskával simogatta az ajkát. Charlotte rámosolygott, és kéjesen kinyújtózott. Egyáltalán nem zavarta, hogy meztelen. Semmin sem akart gondolkozni, nem volt kedve elhagyni képzeletbeli lakatlan szigetét. - Hívtak a kórházból! Azonnal indulnunk kell! - mondta a férfi. - Jaj, nem! - De bizony! - mosolygott rá gyengéden Jannisz. - Te itt maradhatsz, ha akarsz, csak akkor gyalog kell visszamenned. Hosszú ám az út! - Máris öltözöm. Charlotte hirtelen elszégyellte magát. Mintha egy másik bolygón történt volna vele, ami történt. Valahogy valószerűtlennek tűnt az egész. Vissza kell térnie a valóságba, mégpedig sürgősen! A férfi kedvesen megsimogatta az arcát. - Mielőtt elindulunk, szeretném neked elmondani, hogy... - Most ne, Jannisz... - szakította félbe a nő. - Történt, ami történt, ne firtassuk, mert azzal csak elrontanánk. - De olyan csodálatos volt, hogy... - akadtak a férfi torkán a szavak. Igaza van Charlotte-nak: jobb hallgatni. A magyarázkodás most valóban tönkretenne mindent. - Nekem is csodálatos volt! - mondta a nő lágy, meleg hangon. A kapcsolatuk megváltozott. Már nem volt visszaút, de nem is érezték szükségét.
5. FEJEZET Jannisz egyik karjával átfogta Charlotte ülését, és hátrafordított fejjel tolatott. Nem volt könnyű művelet ezen a hepehupás, homokos úton. - Csak fent tudok megfordulni - mondta. - Ha itt próbálkoznék, lehet, hogy beragadnánk a homokba, és a végén még az egész éjszakát itt kellene töltenünk. - Egy éjszaka a hegyek közt... Egy régi dal jut eszembe erről - fűzte hozzá a nő. - Én meg azt hittem, most félreérthetetlen ajánlatot teszel nekem - mosolygott a férfi. - Nem lehetetlen! - nevetett Charlotte. - Na, de félre a tréfával, miért hívtak a kórházból? Felértek a fennsíkra, Jannisz sikeresen megfordult, és rátértek a betonútra. - Nem tudom pontosan. Marina csak annyit mondott, hogy nem baleset történt, hanem valaki keres, és sürgősen beszélni akar velem. Megkérdeztem, kicsoda, de olyan gyenge volt a térerő, hogy nem értettem a választ. Csak annyit mondtam, hogy máris indulok. - Érdekes.
- Igen, szerintem is. Marina egyébként nagyon ügyesen elhárítja a kéretlen látogatókat. Úgy látszik, ezúttal emberére talált. Marina aranyat ér! Nélküle már megfulladtam volna a papírhalomban. Ha nem ösztönzött volna, hogy azonnal válaszoljak Fiona ügyvédjének, még mindig folyna a válás. - Ez ilyen fontos volt neked? - De még mennyire! Fogalmad sincs, milyen szabadnak érzem most magam! - nevetett Jannisz kissé zavartan. - És boldognak... - mosolygott rá a nőre. - Az imént a parton az volt a benyomásom, hogy teljesen gondtalan vagy. - Mintha újjászülettem volna! - szorította meg Jannisz a nő kezét. Charlotte erre nem tudott mit mondani. Még mindig érezhető volt köztük az érzéki feszültség. Nem akart beleszeretni Janniszba, mégis megtörtént. Nem tudta, vajon a férfi kész-e egy mélyebb kapcsolatra. Ó, talán jobb lett volna, ha hagy magának egy kis pihenőt, mielőtt ismét érzelmi bonyodalmakba keveredik... Csakhogy késő. Immár kiszolgáltatta magát. Várhatott volna vele... Jannisz alig esett túl a váláson, biztosan nem akar máris komoly kapcsolatba bonyolódni. A kórház közelében Charlotte megfésülködött, és belenézett a visszapillantó tükörbe. Jannisz megállt a főbejárat előtt. - Van kedved velem tartani és megismerni a titokzatos látogatót? - kérdezte, amikor kiszálltak a dzsipből. - Szívesen. Lehet, hogy szükséged lesz a segítségemre... - Charlotte szava elakadt, mert megpillantott egy törékeny, csinos, kreol bőrű nőt, aki lobogó hajjal futott feléjük. Szandáljának magas sarka csak úgy kopogott a betonon. - Jannisz! - A férfihoz érve felágaskodott, és arcon csókolta. - Jásszou! Jannisz arca megdermedt. - Mit keresel itt, Fiona?! - kérdezte hüledezve. - De hiszen ez az otthonom, vagy elfelejtetted? - mosolygott csábosan a nő, kivillantva hófehér fogsorát. - Már nem. Athénban laksz, és Lefteriszhez tartozol. - Meglátogattam a szüleimet, és arra gondoltam, örülni fogsz, hogy viszontlátjuk egymást. Elmehetnénk... - Fiona, elnézést, de mi elváltunk! Már nem laksz a szigeten, nem ebben a kórházban dolgozol, tehát... - Jannisz, kérlek, ne izgasd fel magad! - vágott a szavába a nő hízelgő hangon. - Elmehetnénk valahova, megihatnánk valamit, elbeszélgethetnénk kettesben egy nyugodt helyen... - Jannisz, én bemegyek - szólt közbe Charlotte. Lehangolta, amit hallott. Beletúrt a hajába, és kirázta belőle a homokot. Az öltözete zilált volt, és úgy festett, mint aki árokban aludt. Habár Jannisz szabad férfi, gondolta, úgy látszik, bűntudata van a volt felesége miatt. Fiona Charlotte-hoz fordult. - Szóval maga az új orvosnő, aki a helyembe állt - hunyorgott. - Úgy értem, a kórházban. Charlotte kihúzta magát, és kinyújtotta a karját. - Charlotte Manners. - Fiona Kimolakisz - selypegte a nő, és fagyosan végigmérte vetélytársnőjét. Tökéletes volt a sminkje, és nagyon elegánsan, üdén festett divatos fehér ruhájában. Ezzel szemben Charlotte úgy érezte magát, mint aki az imént lépett ki a szaunából. - Veled megyek, Charlotte - mondta a férfi higgadtan. - Sok a dolgunk, Fiona. Add át üdvözletem a szüleidnek! Biztos vagyok benne, hogy Lefterisz segít neked eligazodni a válóperi iratokban... - Jannisz, addig nem megyek el, amíg nem beszélünk! Az iratok, amelyeket az ügyvéded küldött... Charlotte nem várt tovább. Besietett a kórházba. Az irodában csak Adriana ült az íróasztal mögött, és egy könyvet olvasott. Amikor meghallotta a közelgő lépteket, felnézett. - Milyen nyugalom van ma, Adriana! - mosolygott rá Charlotte. Adriana a negyvenes évei közepén járó, derék asszony volt, aki, miután megnőttek a gyerekei, ismét ápolónővérként dolgozott, mint fiatalkorában. Amikor ő volt szolgálatban, úgy ment minden, mint a karikacsapás. - Igen, ma délután nem történt semmi különös. Eltekintve attól, hogy Fiona Marinával civakodott. - Miért? Mi történt? - vonta fel a szemöldökét Charlotte. - Fiona váratlanul felbukkant, és mindenáron látni akarta Janniszt. Marina azt mondta neki, hogy beteglátogatáson van, és nem tudja, mikorra ér vissza. Ez nem tetszett Fionánák. Kiabálva követelte
Jannisz mobilszámát, amelyet Marina természetesen nem adott meg neki. Végül azonban fel kellett hívnia Janniszt, mert Fiona azzal fenyegetőzött, hogy addig egy tapodtat sem mozdul, amíg nem találkozik a férjével. - Az imént ismerkedtem meg vele. Elég izgatottnak tűnt... - Ó, Fiona hangulatember. Szörnyű volt vele dolgozni! Jó orvos, azt meg kell hagyni, a jelleme azonban... Mindannyian örültünk, amikor odébbállt Lefterisszel. - Jannisznak azonban összetört a szíve. - Összetört az már jóval előbb! - nevetett fel Adriana kesernyésen. - A végén már ő követelte, hogy a felesége távozzon, Fiona azonban nem akart elmenni, mert... - Adriana elhallgatott, gyorsan becsukta a könyvet, és felemelkedett a székről. - El kell intéznem egyet s mást - mondta hangosan, amikor Jannisz és Fiona megjelent az ajtóban. - Kérem, hozzon nekem egy pohár hideg ásványvizet, Adriana! - rendelkezett Fiona mézédesen mosolyogva. - Marina szobájában mindig volt egy üveg ásványvizem a hűtőben. Ha nem esik nehezére... - Sajnálom, Fiona - válaszolta Adriana szárazon. - Pillanatnyilag nem érek rá - jelentette ki, és emelt fővel távozott. Amikor bevágta maga mögött az ajtót, Fiona összeráncolta a homlokát. - Ez a nő sohasem tudott alkalmazkodni! Hányszor mondtam neked, Jannisz, hogy rúgd ki, de te... - Fiona, ismét kénytelen vagyok emlékeztetni téged, hogy már nem dolgozol itt - felelte Jannisz olyan hangon, ahogy a dacos gyerekekkel beszélnek a felnőttek. - Sok a dolgunk. Azt javaslom, hogy menj el az édesanyádhoz, aludj nála, reggel pedig menj vissza Athénba! - Nem megyek vissza. Szakítottunk Lefterisszel. Jannisz összeráncolta a homlokát, és mindkét kezét a nő vállára helyezte. Charlotte szívébe késpengeként hatolt a féltékenység. Jannisz és Fiona valaha szerelmespár voltak, majd férj és feleség lettek. A férfi sokat szenvedhetett miatta. És még mindig érez iránta valamit... Lehet, hogy már megbánta a válást, és újrakezdésről álmodik? Charlotte elfordult. Hát ez a sorsa? Ismét egy nős emberbe szeretett bele, aki csak papíron vált el? - Menj vissza Athénba, Fiona, és hagyj engem békén! - mondta Jannisz baljós hangon. - A házasságunknak már rég vége. Semmi közöm hozzá, hogy mi történt közted meg Lefterisz között. - De még mennyire, hogy van hozzá közöd! - toppant be a szobába egy vékony, ősz hölgy. - Nem kergetheted el a lányomat csak úgy! Végül is te vagy az oka, hogy elment a szigetről. Fiona a feleséged volt. Gondoskodnod kellett volna róla, ám te elzavartad őt Lefterisszel! Fiona nem is akart elmenni, ugye, kislányom? - karolta át az asszony a lánya vállát. Fiona elővett a táskájából egy zsebkendőt, és úgy tett, mintha a könnyeit itatná fel vele. - Te ott voltál, anya, amikor kérve kértem Janniszt, hogy maradhassak, de... - Elég volt! - emelte fel a hangját Jannisz. - Eleni, kérlek, vidd magaddal Fionát. Mindannyian tudjuk, mi történt, és miért ragaszkodtam hozzá, hogy távozzon. Ez nem a megfelelő hely és idő, hogy újrakezdjük a régi vitát... - Ne beszélj így velem, Jannisz! - kiáltott fel Fiona anyja. - Hogy te milyen hálátlan vagy! Mi lett volna belőled, ha nem segítettem volna a nagyanyádnak, hogy felneveljen?! Kiskorodban mamának szólítottál. Hányszor vontam meg a számtól a falatot, hogy... - Eleni, valóban nagyon hálás vagyok mindazért, amit annak idején értem tettél - felelte Jannisz türelmesen és udvariasan. Megfogta az idős hölgy kezét, és kedvesen nézett rá. - De mindez nem változtat azon, hogy Fiona meg én elváltunk, és mindkettőnknek a saját életét kell élnie. Charlotte betolakodónak érezte magát, és elmenekült a kezelőhelyiségbe, de még a zárt ajtón keresztül is hallotta a zaklatott női hangokat meg Jannisz mély férfihangját, aki hiába próbálta megnyugtatni volt anyósát. Nekidőlt a falnak, és nagyot sóhajtott. Adriana, aki épp az orvosi műszereket sterilizálta, felnézett rá, és megértően elmosolyodott. - Eleni nagyon jó pótanyja volt Jannisznak - mondta nyugodtan - de még mindig kisfiúnak tekinti, és elvárja tőle, hogy szót fogadjon neki. Charlotte lerogyott a legközelebbi székre. - Mi történt, mielőtt Fiona elment volna Athénba? - Jannisznak tudomására jutott, hogy Fiona viszonyt kezdett Lefterísszel, aki gyakran megfordult itt azzal az ürüggyel, hogy Janniszhoz jött látogatóba. Az egyetem óta jó barátok voltak. Hamarosan
kiderült, hogy Lefterisz Fiona miatt jár a szigetre. Nem tudom pontosan, mikor derült fény a viszonyukra, de Jannisz egyszer csak kivitte Lefteriszt és Fionát a kikötőbe, és megvárta a hajó indulását. - Valóban? - Igen, azt hiszem, biztos akart lenni benne, hogy elmennek. Az emberek azt beszélték, hogy Fiona teherbe esett, de biztosan nem Jannisztól, hiszen ő akkor már hónapok óta a kórházban aludt. - És Fiona Athénban szülte meg a gyereket? - Azt hallottam, hogy elvetélt, de ezek csak mendemondák... - Elnézést, Adriana, azt hiszem, beteg érkezett. Adriana követte Charlotte-ot a váróterembe, ahol Fiona meg az anyja még mindig szemrehányások özönét zúdította Janniszra. Ő most hátat fordított nekik, és az angol turistához lépett, akinek a fia hirtelen megbetegedett. Charlotte véget akart vetni a jelenetnek, és valóban sikerült rávennie a két nőt, hogy menjenek ki a váróteremből. Közben a beteg fiú hányni kezdett; Adriana az utolsó pillanatban egy tálat tartott az álla alá. - Jobb lenne, ha most elmennének - mondta Charlotte nyugodtan, de határozottan. - Biztos vagyok benne, hogy Jannisz fel fogja keresni önöket, de most gondoskodnia kell a betegről. Pillanatnyilag valóban nem ér rá... - Mondja meg neki - emelte fel csinos fejecskéjét Fiona, és ellenséges tekintetet vetett Charlotte-ra mondja meg neki, hogy egész este az anyámnál leszek, és várom a hívását! - Át fogom adni az üzenetet. - Charlotte vett egy nagy levegőt, és besietett a rendelőbe. Az angol nő meg a fia időközben Jannisszal együtt bement a kezelőhelyiségbe. Jannisz intett Charlotte-nak, hogy jöjjön közelebb. - A kolléganőm, Manners doktornő - mutatta be az anyának. - Szabad a nevét? - Szólítson egyszerűen Heathernek. - Nos, Heather, mesélje el, mi történt a fiával! Azt mondta, hogy az utóbbi időben sokat hány. Mióta? - Már fél éve. Amióta elváltam, gyakoriak a rosszullétei. Valósággal csüng az apján, és nem tudja megérteni, miért szökött el azzal a rettenetes nőszeméllyel - fakadt sírva az asszony, majd előkotorta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. - Elnézést, de még mindig nagyon nehéz erre gondolnom... Charlotte vigasztalóan a nő vállára helyezte a kezét. - Semmi baj, Heather! Azért vagyunk itt, hogy segítsünk önöknek. Adriana elvitte a tálat. A fiú egy kicsit jobban lett, de még mindig nagyon gyenge és sápadt volt. - Most töltötte be a tizenhármat - magyarázta halkan az anyja. - Jó fiú. Az utóbbi időben sokat fáj a gyomra, és étvágytalan. Ha eszik egy keveset, mindjárt rosszul lesz, mint most. - Nos, Andy, jobban érzed magad? - hajolt Jannisz a fiúhoz. - Igen... Köszönöm, doktor úr. Charlotte-nak feltűnt, hogy a gyerek nehezen formálja a szavakat. Jobban szemügyre vette, és látta, hogy a szája és az orra környéke tele van kiütésekkel, az orra pedig folyik. Átnyújtott neki egy zsebkendőt. - A fejed nem szokott fájni, Andy? - kérdezte. - De igen, most is egy kicsit. Mielőtt rosszul lennék, mindig megfájdul a fejem. De most már jól vagyok. Akár mehetnénk is. Nincs szükségem orvosra. Mondtam anyunak, hogy semmi bajom, csak hagyjon aludni. - Aludni? - vetett Jannisz egy oldalpillantást Charlotte-ra, aki alig észrevehetően bólintott. Szemlátomást ugyanarra gondoltak, a tünetek egyértelműek voltak. Andy nem válaszolt rögtön. Idegesen mocorgott a kezelőágyon. - Hát... mindig olyan fáradt vagyok... rosszul vagyok... majd elmúlik - mondta bizonytalanul. Charlotte kinyújtotta a kezét. - Gyere, segítek felállni, és szépen elsétálsz az ablakig, jó? Csak óvatosan, Andy! A fiú tántorgott, elvesztette az egyensúlyát, és nekiment egy kerekes asztalkának. Jannisz az utolsó pillanatban kapta el. Egy vesekötő meg egy pár sebészkesztyű a padlón kötött ki. - Kissé bizonytalan a járásod, ugye, fiam? - kérdezte Jannisz barátságosan. - Olyan vagy, mint aki sok bort ivott - fűzte hozzá Charlotte. A fiú lerogyott a kezelőágyra.
- Nem iszom alkoholt! Apu néha beszívott, és olyankor anyu mindig mérges volt rá. Ezért szökött meg azzal a nővel, aki szintén szeret inni. Megígértem anyunak, hogy én sohasem leszek olyan, mint apu. - De használtál valamit, ami miatt most rosszul vagy - mondta Jannisz. - Sejtem, hogy mit, de szeretném, ha saját magad mondanád el. - Nem tudom, mire célozgat, doktor úr! - ugrott fel a székről Heather. - Az én fiam jó gyerek! Csak beteg! Ezért hoztam ide. Ha semmit sem tudnák tenni érte... - Heather, nem tűntek fel önnek a fia hangulatváltozásai? - kérdezte Charlotte nyugodtan. Andy anyja összeráncolta a homlokát. - Na igen, de hát a kamaszkor... Ráadásul az apja... Gyakran panaszkodott, hogy fáj a torka, s olyankor nem engedtem iskolába. Úgy gondoltam, eljövünk ide nyaralni, ez majd jót tesz neki. Egy kis napsütés olykor csodákat művel, nem igaz, doktor úr? - A napsütés nem fogja meggyógyítani Andyt - mondta Jannisz. - Fiam, szeretném, ha igazat mondanál, különben nem tudok neked segíteni. Mondd, nem lélegeztél be valami oldószert, ragasztót, sprayt, hígítót vagy ilyesmit? - Kikérem magamnak! - csattant fel az anya. - Nem azért hoztam ide a fiamat, hogy sértegessék! Gyere, Andy, megyünk! - Várj, anya! - mormolta a fiú. - Igaza van, doktor úr. Hozzászoktam, és már egy napot is nehezen bírok ki anélkül, hogy szipuznék. Mindegy, mit. Az a fő, hogy elfeledkezzem mindenről, és hogy feldobjon. Az anya elképedve bámult a fiára, és lerogyott a székre. - Először csak hülyéskedtünk a barátaimmal a játszótéren - folytatta Andy. - Olyan volt, mintha berúgtam volna, és nagyon klassz volt... De aztán rosszul lettem, és a buszsofőr kidobott a következő megállóban. Később sprayt használtam. Bezárkóztam a szobámba, és úgy tettem, mintha a házi feladatot írnám. - De miért tetted ezt, Andy?! - kiáltott fel az anyja. - Mondd, miért? - Azért... azért mert... Már nem tudom. Amikor apu elment, nagyon egyedül éreztem magam, azt hiszem. Először csak lazítani akartam, aztán meg már nem bírtam ki ragasztó nélkül. Charlotte az anya vállára tette a kezét. - Heather, tudomásul kell vennie, hogy Andy... drogfüggő. Néhány hétig szüksége lesz a segítségünkre, hogy meggyógyuljon. - Néhány hétig?! Olyan sokáig nem maradhatunk. Engem vár a munka. A számtól vontam meg a falatot, hogy ki tudjam fizetni ezt a nyaralást, pedig a legolcsóbb lehetőséget választottam. Nem elég, doktornő, ha egyszerűen csak ráparancsol Andyre, hogy hagyja abba? - Sajnos, ez nem megy ilyen könnyen - szólt közbe Jannisz. Andy drogfüggő, tehát beteg. Kezelésre szorul. Ha itt marad a kórházban, van rá esély, hogy meg tudjuk gyógyítani. Természetesen ön dönti el, visszamennek-e Londonba... - De hát nincs más választásom! - nézett Heather kétségbeesetten a két orvosra. - Hosszabb szabadságot nem engedhetek meg magamnak! - Heather, ha találnánk itt magának munkát néhány hétre, akkor tudna maradni? - kérdezte Jannisz. - Persze! - derült fel kissé az asszony arca. - De miféle munkát ajánlanak? Pincérnő vagyok. - Pincérnő? Ez nagyszerű! Az egyik rokonomnak itt a szigeten van a szállodája, és a főszezon idejére segéderőt keres. Olyasvalakire lenne szüksége, aki szót tud érteni az angol turistákkal. Ma este felhívom, és arról is gondoskodni fogok, hogy jó fizetést kapjon. - Ez csodálatos! De ki tudom abból fizetni a szállást? - Ismerek valakit, akinek van egy kiadó kunyhója. Régi ház, s kissé messze esik a parttól, de biztosan olcsón kiadná önöknek. Megkérdezzem? - Valóban megtenné értünk a doktor úr? - ragyogott fel az asszony arca. - Természetesen, Heather. És szólítson csak Jannisznak, mint mindenki. - Köszönöm, Jannisz - felelte szégyenlősen a nő. - Maradunk, anya? - kérdezte Andy. - Szeretnéd? - Igen, nagyon! De nem tudom, bírni fogom-e ragasztó nélkül. Néha muszáj lesz egy kicsit...
- Andy! - Jannisz a fiú keskeny vállára tette a tenyerét. - Ettől a pillanattól kezdve nagyon komolyan kell venned a kezelést! Csak akkor tudunk segíteni neked, ha te is meg akarsz gyógyulni. Szeretnél meggyógyulni? - Igen - hajtotta le a fejét a fiú. - Csak mondják meg, mit kell tennem. - Kritikus pillanat volt, amikor megkérdezted Andytől, meg akar-e gyógyulni - mondta Charlotte tűnődve, és megcsörgette a jégkockákat a poharában. - Egy pillanatra megijedtem, hogy inkább a ragasztó mellett dönt, és nem egyezik bele a kezelésbe. Jannisz előrehajolt, és az asztal fölött megragadta a nő kezét. Szteliosz tavernájában ültek odakint, a kerthelyiségben. A tenger vizén az utolsó napsugarak tündököltek. - Az első lépés a legfontosabb. Beszéltem Dórával. Nagy tapasztalata van ezen a téren, és pontosan tudja, hogyan kell bánni a drogfüggőkkel. Minden reggel beszámol majd nekünk az előrehaladásról. Az első napok döntő fontosságúak. Egyébként örülök, hogy délután visszamentünk a kórházba. Igaz, a Fionával való civakodást szívesen mellőztem volna - kortyolt bele a borába a férfi. - Amikor a múlt hónapban kézhez kaptam a válóperes papírokat, megnyugodtam, hogy végre rendeződött a dolog. Csakhogy tévedtem... Charlotte letette a poharát, és a tengerre nézett. Ezúttal képtelen volt gyönyörködni a naplementében. Nem ment ki a fejéből a jelenet a volt feleséggel. Be kellett látnia, hogy féltékeny. Bánatosan lehajtotta a fejét. Beleszeretett Janniszba, és félt az érzelmi zűrzavartól. - Minden rendben? - kérdezte gyengéden a férfi. - Igen - nézett fel rá Charlotte. - Csak... Csak egy kicsit fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap. - És gyönyörű! Kivéve a Fionával való veszekedést. Jannisz hangja érzékien csengett, és Charlotte-nak ismét eszébe jutott tengerparti szerelmeskedésük. Kár, hogy Fiona megjelenése árnyékot vetett a kapcsolatukra. - Gondolod, hogy holnap visszautazik Athénba? - Kétlem - sóhajtott fel Jannisz. - Eleni úgy gondolja, hogy kötelességem gondoskodni a lányáról. - De hát miért? Hiszen elváltatok! - csattant fel Charlotte. Jannisz csodálkozva nézett felhevült arcára. - Sajnos ez nem ilyen egyszerű. - Hogy érted? - ráncolta a homlokát Charlotte. - Ne kérdezz semmit! - sóhajtott fel Jannisz. - Gyere, rendeljünk valami vacsorát, majd később elmagyarázok mindent. Korgó gyomorral nem tudok helyesen gondolkodni. Szólok Szteliosznak, hogy készíttessen roston sült halat. Mi a véleményed? Charlotte megpróbált mosolyogni, de az ajka nem engedelmeskedett. - Jól hangzik - mondta alig hallhatóan. A frissen sült tengeri hal kitűnő volt. Charlotte kis időre elfeledkezett Jannisz csinos, követelőző „feleségéről". Bort is ivott, és hagyta, hogy a férfi többször megtöltse a poharát. - Ez aztán finom volt! - mosolygott rá a férfira, aki épp barackot hámozott. - Nem is tudtam, hogy ilyen éhes vagyok. - Nem volt könnyű napunk - mosolyodott el Jannisz is, és a nőre kacsintott. - Ha jól emlékszem, ebédszünetben alig haraptunk valamit. Mással voltunk elfoglalva... - Hát igen - pirult el Charlotte. - De mondd, mi a gond Fionával? - Nincs rendben az egészsége. Athénban kellett volna maradnia. De ha már itt van... - rándította meg a vállát Jannisz. - Most mi lesz? - ráncolta a homlokát Charlotte. - Fizetek, és elmegyünk hozzám. Nem akarom, hogy pletykáljanak rólunk - nézett körül a férfi. Charlotte követte Janniszt a szobájába. - Érdekes, még nem is jártam itt - mondta, és leült a kényelmes kanapéra. A férfi melléje telepedett, és kinyújtotta hosszú lábát. - Ó, ha tudnád, hányszor akartalak már meghívni egy kávéra! - sóhajtott fel. - Csak féltem, hogy félreértesz és azt gondolod, el akarlak csábítani - mosolyodott el. - Azt is hittem volna - mosolygott vissza rá a nő. - Egyébként most semmi kifogásom sem lenne egy kávé ellen. Csak azért, nehogy valami rosszat feltételezzek rólad.
- Azonnal - ugrott fel Jannisz, és átment a parányi konyhába. Egy perc múlva visszajött, és ismét leült a kedvese mellé, - Amíg lefő a kávé, elmondom, mi a helyzet Fionával - dőlt hátra a kanapén. - Azért bontottam fel a házasságunkat, mert viszonya volt Lefterisszel, és ezért költöztem ide, a kórházba, Fiona könyörgött, hogy menjek vissza, de én erre nem voltam hajlandó. - Nem tudsz neki megbocsátani? - Soha! Fiona és Lefterisz az egyetemi éveik alatt együtt jártak. Aztán szakították, és Fiona mellém szegődött. Ma már tudom, hogy csak féltékennyé akarta tenni Lefteriszt, de annak idején azt hittem, őszintén vonzódik hozzám. Gyerekkorunk óta barátkoztunk. Egy évvel idősebb nálam, és mindig csodáltam. Fiona lenyűgöző tud lenni. - Láttam - mondta Charlotte, és összeszorult a gyomra. - Szerintem lefőtt a kávé - váltott témát hírtelen. - Behozom, jó? A konyhában nekidőlt a mosogatónak, és kinézett a holdvilágos éjszakába. Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! - gondolta. Megint olyan férfiba szerettem bele, aki nem tisztázta az előző kapcsolatát! - sóhajtott nagyot. Megtöltött két bögrét, és visszament a szobába. Leült a férfi mellé, ivott egy kortyot, és tovább kérdezősködött: - Szóval rájöttél, hogy féltékennyé akarja tenni Lefteriszt. És aztán? - Nemsokára oda jutottunk, hogy összeházasodunk. Elkapkodtuk... - Van egy angol közmondás: aki gyorsan ünnepel, gyorsan megbánja - mormolta Charlotte. - Pontosan! Szóval mint házasok visszatértünk Lirakiszra, és megnyitottuk ezt a kórházat. Egy darabig boldognak tűnt a házasságunk. És akkor egy nap rajtakaptam őt Lefterisszel az ágyban. Azonnal elköltöztem. Abban a pillanatban meghalt bennem az iránta való szerelem, és tisztelni sem tudtam többé. - És most? Azt mondtad, egészségügyi problémái vannak... - A szakítás után néhány hónappal Fiona bejelentette, hogy teherbe esett Lefterisztől. Vissza akart térni hozzám, és arra kért, fogadjam el a gyereket. Ez akkora szégyentelenség volt, hogy a szemébe nevettem, és felhívtam Lefteriszt. Felszólítottam, hogy vállalja a felelősséget. Lefterisz idejött, és Fiona kénytelenkelletlen elment vele Athénba. - És a gyerek? - Fiona a harmadik hónapban elvetélt. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy egy évig ne essen teherbe. Néhány hónap múlva magas lázzal és erős fájdalmakkal jött be a kórházba. Méhen kívüli terhessége volt. El kellett távolítanunk az egyik petevezetékét. - Borzasztó lehetett neki! - mondta Charlotte sajnálkozva. Annak ellenére, hogy ellenszenvesnek találta Fionát, őszinte részvétet érzett iránta. - Most fél, hogy már nem lehet gyereke. Eleni meg van győződve róla, hogy ha ismét együtt élnénk, a lánya teljesen meggyógyulna. Amikor megmondtam, hogy ami engem illet, ez számításba sem jöhet, Fiona zokogni kezdett. - És mit mondott Eleni? - A volt anyósomnak megvan az a kellemetlen jellemvonása, hogy úgy bánik velem, mintha még mindig gyerek lennék. Gyerekkoromban afféle pótanyai szerepet vállalt mellettem. A nagyanyám ráhagyta, mert túl öreg és gyenge volt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. Eleni rám telepedett, és ez máig sem változott. Charlotte-nak mindentől elment a kedve. Letette a bögréjét az asztalra. Fionát sajnálta, Eleni viselkedését azonban egyenesen zsarnokinak találta. Nem akart belekeveredni ebbe a családi perpatvarba. - Jannisz, fáradt vagyok. Elmennék. A férfi azonnal felállt, és maga felé fordította a nő szomorú arcát. - Nem akarsz maradni, Charlotte? - nézett a szemébe, majd forrón átölelte. - Szeretném, ha együtt töltenénk az éjszakát. Kérlek! Charlotte-nak elállt a lélegzete. Egy egész éjszakát együtt tölthetne Jannisszal! De nem, ennek semmi értelme sem lenne... Jannisz sohasem fog végleg megszabadulni Fionától és Elenitől. Állta a férfi tekintetét, és elkapta a szenvedély örvénye. Csábító volt arra gondolni, hogy ismét szerelmeskedhetnének, az elméje azonban azt parancsolta, hogy meneküljön. - Nos, kedvesem? A nő tekintete elsüllyedt Jannisz sötét szemének mély tavában, és elvesztette a fejét. - Maradok - suttogta -, de holnap... A férfi az ajkára tette mutatóujját, majd magához szorította őt.
- Most ne gondoljunk a holnapra! Előttünk az éjszaka... Charlotte kinyújtózott a gyűrött takaró alatt. Jannisz békésen aludt mellette. Hosszan szeretkeztek, mintha mindketten érezték volna, hogy számukra nincs jövő, és meg kell majd elégedniük az emlékekkel. A nyitott ablakon rózsaillat áradt be. Charlotte merengve nézte a békésen szunnyadó férfi arcát. Olyan, mint akinek az égvilágon semmi gondja sincs. Ezen az éjszakán Jannisz meggyőzte őt - ha átmenetileg is hogy már semmit sem érez a volt felesége iránt. Charlotte megpróbált hinni neki, de most megint felerősödtek a kételyei. Egyre jobban szerette, mégsem tudott megbízni benne... Halkan felkelt az ágyból, és mezítláb a fürdőszobába ment. Felöltözött, és átment a szobájába. Sokáig nem tudott elaludni. Hajnaltájt végre álom jött a szemére. Azt álmodta, hogy Jannisz visszatért Fionához. Egy gyönyörű házban laktak a tengerparton, s amikor elment a ház előtt, kilépett az erkélyre Fiona, babával a karjában, és ránevetett. - Jannisz hozzám tartozik! – kiáltotta. - Sohasem lesz a tiéd! Repülj vissza Angliába, ott a helyed. Ez az én szigetem, Jannisz az enyém, s az ő gyermekét ringatom!
6. FEJEZET A kórház előtti rózsák lekókadtak a júliusi hőségben. Charlotte megvizsgálta az utolsó beteget, majd visszaült a számítógéphez, és megnézte az e-mailjeit. A kórházban minden elnyugodott. Ha nem jön közbe valami baleset, a nap további részében szabad lesz. Ekkor léptek hangzottak a folyosón. Charlotte felnézett. Jannisz lépett be az ajtón, s egy nagy csíkos zsebkendővel megtörölte a homlokát. Vidáman a nőre kacsintott. - Remélem, nélkülözni tudtatok délelőtt. Hajnalban kimentem Szteliosszal halászni. Jó fogásunk volt! Eljössz estére a tavernába, hogy megkóstold, amit fogtunk? Charlotte mosolyogva hátradőlt a székén. Amikor megpillantotta a férfit, azonnal szaporábban vert a szíve. Egyszerűen boldog volt, hogy láthatta. Az utóbbi hónapban jobban megismerte, és rájött, hogy a feszült kórházi munka néhány nap alatt kimeríti az idegeit, ilyenkor nyugtalanság lesz rajta úrrá, és egy kis szabadságra van szüksége. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor reggel a következő cédula várt rá: „Szükségem van egy kis kikapcsolódásra. A mobilom nálam lesz, ha kellenék, de ha lehet, biztosíts nekem néhány órányi pihenőt." Mint oly gyakran, Charlotte ezúttal is megijedt, hogy Jannisz Fionához készül, aki még mindig nem utazott el a szigetről, sőt úgy tűnt, hogy végleg marad. Nem volt nap, hogy Charlotte ne látta volna. Ha Jannisszal a tavernában üldögéltek, okvetlenül felbukkant az anyjával, és kénytelenek voltak néhány szót váltani velük. Jannisz biztosította őt, hogy csak udvariasságból elegyedik szóba a volt feleségével meg a volt anyósával, Charlotte azonban nem tudta elfojtani a kételyeit. - Nekem is jól jönne egy kis pihenés - mondta Charlotte, és kikapcsolta a számítógépet. - Ha tudtam volna, elvittelek volna halászni. - Ó, én nem szeretek kora hajnalban kelni. Még jó, hogy nem ébresztettél fel. Jobban kedvelem a meleg délutáni napsütést. - Gyere, megnézzük, hogy van Andy, aztán elmegyünk egy kicsit csónakázni. Ha szükség lenne ránk, majd telefonálnak. - Ez a rugalmas munkaidő tetszik nekem - állt fel Charlotte. - Ne feledkezz meg az érem másik oldaláról - mosolygott Jannisz. - Ha bármi adódik, az éjszaka közepén is ki kell pattannunk az ágyból. Egyébként nagyon örültem, hogy a minap segítettél a szülésnél. - A munkámhoz tartozik - mondta Charlotte. - Hogy van a baba? - Makkegészséges, és olyan eleven, mint a csík! Tegnap meglátogattam őket. Az anyja, Maria is jól van. Képzeld, még mindig nem tudtak nevet választani, de úgy tűnik, a Teresa a legesélyesebb. - Teresa? Szép név. - A jövő héten bejönnek a kórházba, és te is láthatod a babát. Charlotte ezt is szerette itt a szigeten: nem szakadt meg a kapcsolat a betegekkel, az emberek féltve ápolták a kapcsolataikat.
- Tudod, Jannisz, az a szülés abban a kis házban, a hegyen teljesen új tapasztalatot jelentett nekem mondta Charlotte. - Londonban hozzászoktam a bonyolult orvosi műszerekhez, itt azonban gyakran a két kezünkre vagyunk utalva. Jannisz a vállára tette a tenyerét, és kedvesen nézett rá. - Nagyon sokat segítettél nekem, különösen, miután megszületett a baba, és Maria olyan kimerült volt, hogy nem tudta megszoptatni. A férfi mosolya megmelengette Charlotte szívét. - Hidd el, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy felforraljam azt a sok vizet. Hozzá vagyok szokva a vezetékes meleg vízhez. Ahhoz képest könnyű volt megitatni a csecsemőt. Örülök, hogy idejében odaértünk. - Én is. És annak is örültem, hogy aztán olyan szépen megünnepeltük a sikert. Charlotte elpirult. Azon az estén Jannisz pezsgőt vett elő a hűtőből, és nemcsak a sikeres szülésre ittak, hanem a szerelmükre is... A szeme elhomályosodott. Nem szabad közös jövőről álmodozni, mert könnyen meglehet, hogy semmivé foszlik minden álma... - Gyere, látogassuk meg Andyt! - mondta hirtelen. - Kérdezte, nem költözhetne-e az édesanyjához, hiszen már meggyógyult. - Nehéz kérdés - mondta Jannisz. - Honnan tudjuk, hogy nem fog visszaesni? A múlt hetet az anyjánál töltötte, és nem volt semmi probléma, esténként mindig szépen visszajött a kórházba, és tiszta volt, de... - Igen, tudom, egyszer, amikor Heather dolgozni volt, valahonnan szerzett egy zacskót meg ragasztót, és ismét szipuzott. Ez többé nem fordulhat elő! - Bizony nem. Ájultan találtam rá a padlón. Egyelőre nem engedhetjük meg neki, hogy az anyjához költözzön. Még nem tartunk ott. - Pedig alapjában véve jó kis beteg, rendesen szedi a gyógyszereket. A nyugtatók jót tesznek neki, csak nem szabad őt nagy izgalmaknak kitenni. Egy depresszió is visszavetné. Csak akkor gyógyul meg, ha ő maga is akarja, bár erre nem tudjuk rákényszeríteni. - Úgy érzem, nincs kellő önbecsülése - vélte Jannisz. - A mi feladatunk lenne az is, hogy lelkileg megerősítsük, és bebizonyítsuk neki, hogy ő sem kevésbé értékes, mint a többi ember. Odaértek a fiú szobájához. Az ajtó nyitva volt, mint mindig, hogy a személyzet szemmel tarthassa őt. Andy egy széken ült. az ablak előtt, és a kertet rajzolta. Úgy belemerült a munkába, hogy nem is hallotta a közeledő lépteket. - Helló, Andy! - köszönt rá Charlotte. - Mit rajzolsz? A fiú letette a ceruzáját, és az orvosok felé fordult. - Á, csak próbálgatok valamit. Nem igazán sikerült. Sokkal jobban szeretek festeni, de a felszerelésem otthon maradt, Angliában. Charlotte vetett egy pillantást a rajzra, és felkiáltott: - De hiszen ez kitűnő, Andy! Lefogadom, hogy ötösöd van rajzból. A fiú elmosolyodott. Charlotte még nem látta őt mosolyogni, s most úgy érezte, megtörtént az áttörés. - Igen, ötösöm van, és a rajztanár kiakasztotta a falra az egyik munkámat. - Milyen festéket használsz? - érdeklődött Jannisz. - Akvarellt. - Akkor szerencséd van! - mosolyodott el az orvos. - Van nálam otthon egy dobozzal. Az unokaöcsémnek vettem ajándékba, de közben megtudtam, hogy neki már van, ráadásul éppen ilyen. Majd veszek neki valami mást, te pedig megkaphatod, amit neki szántam. - De jó! - ragyogott fel Andy szeme. - Igazán használhatom? - Persze. Neked ajándékozom. Én úgysem tudnám használni. Csak a csónakomat szoktam festeni, mert ott hibázhatok, amennyit akarok, különösen, amikor a fenekét festem. A tenger nem veszi rossz néven tőlem. Andy felnevetett, Charlotte pedig melegséget érzett a szíve tájékán. Ez valódi előrehaladás! - Ha már a csónakról meg a tengerről beszélünk - folytatta Jannisz -, Charlotte-tal szeretnénk csónakázni egy kicsit. Te csak rajzolgass nyugodtan tovább, estére pedig behozom neked a festéket. - Köszönöm. És jó szórakozást! - bámult ki Andy sóváran az ablakon. - Szép idő van, épp csónakázásra való - dünnyögte.
- Esetleg velünk jönnél, Andy? - kérdezte Jannisz, aki olvasott a fiú tekintetéből. Igaz, az imént még örült, hogy Charlotte-tal végre kettesben lehetnek egy kicsit, de nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel egész nap bezárva tartani a gyereket. - Tényleg magukkal mehetnék? - ragyogott fel a fiú szeme. - Ó, ez fantasztikus! - Akkor hát megbeszéltük. Csak egy fürdőnadrágra, egy törülközőre meg egy ingre lesz szükséged, ha esetleg feltámadna a szél, és persze napozókrémre... Jannisz csónakja sokkal nagyobb volt, mint Charlotte képzelte. - Te tudod kormányozni ezt az óriási hajót? - csodálkozott. - Mit gondolsz, miért hoztalak magammal benneteket? - kacsintott rá a férfi. - Ki kell érdemelni az ilyesmit. Andy, légy szíves, maradj még egy percig a parton! Ki tudnád oldozni a kötelet? Dobd oda Charlotte-nak, és gyorsan ugorj be a csónakba, jó? - Semmi gond! - kiáltotta bátran a fiú. - Az iskolában én voltam az első távolugrásban... tizenegy éves koromban. Azóta nem sokat sportoltam, de még mindig jó erőben vagyok. - Nagyszerű! Beindítom a motort, és máris indulhatunk! Lassan siklottak a part mentén. Charlotte közben elnézte a sétányon korzózó turistákat és helybélieket. Csakhamar azonban elvesztette őket szem elől, mert kihajóztak a nyílt tengerre. Tündöklő kék ég borult föléjük. Charlotte mélyen beszívta a sós tengeri levegőt. Könnyed szellő legyezgette az arcát. E pillanatban sehol másutt nem lett volna szivesebben kerek e világon, mint itt, a szigeten. Igaz, ami igaz, jobban örülne, ha kettesben lehetnének Jannisszal, de Andynek jót fog tenni ez a kirándulás, és előrelépést jelenthet a terápiában. Nem szerette volna elszalasztani ezt az esélyt. Négy hétig tartott, mire a gyerek bizalmába férkőztek, így már volt mire építeniük. - Hé, látják ott azokat a nagy halakat? Hogy ugrálnak! - mutatott Andy izgatottan a nyílt tengerre. - Azok delfinek - mondta Jannisz. - A tévéből ismerem őket, de sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a saját szememmel is láthatom! Odaúszhatok hozzájuk, Jannisz? - Nem, Andy. Ezen a részen veszélyes áramlatok kavarognak. Amott, a legközelebbi öbölben már beleugorhatsz a vízbe, de lehet, hogy a delfinek nem fognak követni bennünket odáig. A fiú szinte csüngött a csónak oldalán, a vízbe mártotta a kezét, és sóváran bámulta a pezsgő hullámfodrokat. - Hogy megváltozott- ez a gyerek! - súgta Charlotte Jannisz fülébe. Még soha sem látta Andyt ilyen boldognak és elégedettnek. Jannisz erősen tartotta a kormányrudat, és nem tévesztette szem elől a delfineket. - Szerintem egyszerűen csak hiányzott neki a családi élet - mondta. - Hát igen, teljesen megértem - válaszolta a nő. - Én is mindig igazi családra vágytam. - Hogyhogy? - nézett rá csodálkozva a férfi. - Mindeddig azt hittem, normális családban nőttél fel, apával és anyával, testvérekkel, nagyszülőkkel... Charlotte arca elborult. - Épp ellenkezőleg. Igaz, anyám szeretett, de sajnos nem sokáig volt velem. Tulajdonképpen nem is akart gyereket. Ezt maga mondta, amikor tizenkét éves voltam. - Ezt mondta az édesanyád? És mit éreztél ekkor? - Azt, amit mindig: hogy útban vagyok - mondta Charlotte tűnődve. - Tudom, hogy szeretett, mert amikor velem volt, elég harsányan kifejezte a szeretetét. De voltaképpen egyedül nőttem fel a londoni lakásunkban, nagybácsik meg mindenféle barátok törődtek velem, mialatt anyám dolgozott. Többnyire nem tudtam, mivel keresi a pénzt, de a lakbért mindig ki tudta fizetni. Sohasem raktak ki bennünket az utcára. - Hát erről sejtelmem sem volt! A kiegyensúlyozottságod arra utalt, hogy minden rendben volt gyerekkorodban. - Igyekeztem - vonta meg a vállát Charlotte. - Mindig arra törekedtem, hogy jól tanuljak. Amikor anyu még reggel sem volt otthon, én akkor is pontosan megérkeztem az iskolába. Egyedül mostam és vasaltam a ruháimat, szóval eléggé önálló voltam. Amikor Charlotte visszaemlékezett ezekre az időkre, mindig felmerült benne a kérdés, hogyan is bírta ki...
- A gyerekek, ha szeretik a szüleiket, jónak látják azt, ahogyan élnek - folytatta. - Én szerettem anyukámat, és még most is szeretem. Apámat sohasem ismertem meg, de gyerekként ezt nem is tartottam fontosnak. Olyannak fogadtam el az életet, amilyen. Sohasem éheztem. Amikor anyukám kapott egy kis szerepet egy tévésorozatban, valamivel könnyebben éltünk. Késő este, amikor hazaért a forgatásról, gyakran felébresztett, mert hozott valamit a kínai étteremből, és attól tartott, hogy napközben nem ettem rendesen. - És te örültél ennek? - Az nem kifejezés! Nem is az ételnek örültem, hanem annak, hogy anyukám törődik velem. Leültünk a szőnyegre, kacagtunk, kézzel ettük a papírdobozból az ételt, és megnéztünk valami ostoba filmet a tévében... Anyu ilyenkor arról mesélt, hogy egyszer majd híres színésznő lesz. - Anyád kicsit olyan lehet, mint az én apám volt. Tele becsvággyal, de... - Ó, anyu azóta tényleg híres színésznő lett Ausztráliában! - büszkélkedett Charlotte. - Körülbelül tíz évvel ezelőtt sikerült neki a szakmai áttörés, mialatt én az egyetemen gyötrődtem. Esténként egy pizzériában dolgoztam, és hetente öt napot takarítottam kora reggel egy irodában. - Már akkor teljesen önálló voltál? - Igen. Tizenöt éves korom óta. Anyu jelentkezett egy ausztrál filmstúdió hirdetésére, felvették, és elutazott! - Nem akart magával vinni? - Dehogynem, csak én nem akartam megszakítani a tanulmányaimat. Mindenáron orvos akartam lenni. Ezenkívül anyám nagyon független asszony. Csak hátráltattam volna a pályafutását. - Milyen gyakran találkoztok? - Nagyon ritkán. - Charlotte keserűen mosolygott. – Karácsonykor, meg a születésnapjára üdvözlőlapot küldök neki, és ő is ír, ha nem felejti el. De tudom, hogy szeret, és csak ez számit. Felnőtt vagyok. Tudok gondoskodni magamról. - Ez már beszéd! - füttyentett a férfi. - Anyám tizenhét évesen szült engem. Amikor együtt vagyunk, olyan, mintha a nővérem lenne, nem pedig az édesanyám. Jannisz ügyesen kormányozta a csónakot két meredek sziklaszirt között. Igazság szerint megdöbbent. Biztos volt benne, hogy Charlotte jó családból származik, még az is felmerült benne, hogy orvoscsalád sarja... Hogy tévedhetett ekkorát! Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, milyen magára hagyatva cseperedett fel Charlotte, s mennyit kellett küzdenie, hogy befejezze az egyetemet. Talán ettől lett ilyen erős, ilyen kitűnő orvos. Hatalmas nyereség a kórháza számára! Nem is akart arra gondolni, hogy a szerződés lejárta után visszatér Angliába. Rá kellene őt vezetnie arra, hogy még kialakulhat köztük tartós, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat. Persze nem lesz egyszerű. Ha erőlteti, mindörökre elvesztheti. Ki kell várnia, hogy magától megérjen benne a bizalom, és támaszkodni merjen rá. Mert bármily szenvedélyesen szeretkeztek, ő pontosan érezte, hogy még mindig fenntartásai vannak, mintha félne valamitől. Olykor rajtakapta, amint sóváran és ábrándozva mered maga elé. Lehet, hogy már vágyódik haza, Londonba... Lehet. Mégsem kérdezhet rá, ki kell várnia, míg Charlotte fenntartások nélkül elfogadja őt. - Nézzék csak ott azt a partszakaszt! - harsant fel Andy lelkes hangja. - Sehol senki. Hogyhogy ott nincsenek turisták? - Azért, mert messze van, félreeső helyen - mosolyodott el Charlotte. - És ahhoz, hogy az ember a vízhez érjen, meg kell mászni azokat a meredek sziklákat. Nem igaz, Jannisz? - Igen. Egyszer megpróbáltam, de kénytelen voltam feladni. Valódi hegymászó-felszerelés kellene hozzá - nézett a gyerekre, aki még mindig a csónak oldalán lógott. - Andy, mindjárt ott vagyunk. Kikötjük a csónakot ahhoz a sziklához. Rendben? A fiú vigyorogva emelkedett fel. - Fel tudnál mászni rá? - kérdezte Jannisz. - Persze, semmi gond! - Remek! Akkor hát rajta! Te pedig, Charlotte, légy szíves, dobd majd oda a kötelet Andynek! Andy, oda, ahhoz a magas sziklához kikötheted! - Értettem - mosolyodott el a fiú. - Kész vagyok! Andy segítségével biztonságosan kikötötték a csónakot. A fiú felvette a fürdőnadrágját, és boldogan szaladt a kristálytiszta vízbe.
- Jaj, de jó! - kiáltotta lelkesen. - Nézd, milyen boldog! - mondta Charlotte mosolyogva, amikor kiszálltak a csónakból. - Annyira élvezi a fürdést! Örülök, hogy magunkkal hoztuk. Pontosan ez kellett neki! Jannisz elébe tartotta a törölközőt, Charlotte pedig felvette a bikinijét. A férfi magához ölelte. - Nekünk pedig ez kell, ugye? - nézett rá gyengéden. - Hát, nem így terveztük... - felelte Charlotte. - De leszünk mi még kettesben... - Például ma éjszaka? - suttogta a fülébe Jannisz. A nő elmosolyodott, és máris érezte testében a már megszokott izgalmat. - Ma éjszaka! - bólintott. - De megígérted, hogy estére Szteliosz tavernájában megkóstoljuk a halat, amelyet hajnalban fogtál. - Nem felejtettem el. És utána? - Jannisz elhallgatott, és gyengéden eltolta magától a nőt. A fiú felé nézett, aki erős karcsapásokkal már jócskán beúszott a tengerbe. - Ne ússz túl messzire, Andy! - rohant a víz felé. - Ennyi elég lesz! Gyere vissza! - kiáltotta. A fiú rögtön engedelmeskedett. Charlotte és Jannisz a sekély vízben várták be. Charlotte egy törülközőt terített Andy vállára. - Tessék, szárítkozz meg! Meleg van, de azért vigyázz, meg ne fázz! - A görögök többnyire csak augusztusban mennek be a vízbe - mondta Jannisz. - Még hátravan néhány hét a főszezonig. - Hű, de jó volt! - kiáltotta a fiú, és levetette magát a puha homokba. - Éhes vagy? - kérdezte Charlotte, és kipakolta az elemózsiát a magukkal hozott kosárból. - Ébresztő, álomszuszék! Lassan indulnunk kell! - rázta meg Jannisz gyengéden a nő vállát. - Jaj, csak nem bóbiskoltam el? - tápászkodott fel Charlotte a homokból. - Az egész délutánt át tetszett aludni! - szaladt felé Andy, és megrázta magát, mint egy kiskutya, aki az imént jött ki a vízből. Charlotte arrébb szökkent a záporozó vízcseppek elől. - Te még nem is fürödtél! - ragadta meg a kezét Jannisz, és a víz felé vonszolta. - Gyere, ettől majd felébredsz! Mindhárman nevetve futottak a vízbe, nagy csattanással belevetették magukat a hullámokba, majd úszni kezdtek. - Te most fordulj vissza! - szólt rá Jannisz a fiúra, - Nem szeretnék vízimentőt alakítani. És te is, Charlotte! - Parancsára, kapitány! - nevetett a nő. Charlotte visszafordult, és Jannisz is vele tartott. - Andy valóban nagyon jó úszó - jegyezte meg a nő. - Szerintem ma jó napja van. Azt hiszem, eddig nem sok bizalmat szavaztak neki az emberek. Rajtunk múlik... - Nem egy delfin az ott? - kiáltotta a fiú izgatottan, és már úszott is befelé. - Várj, delfin, mindjárt jövök! Várj! Én vagyok Andy, és... Jannisz gyorsan utolérte. Charlotte egyedül úszott vissza a partra, és kíváncsian figyelte, mi történik, ha a fiúk utolérik a delfineket. - Elmenekülnek! - kiáltotta Andy csalódottan. - Azért, mert megijesztettük őket - magyarázta a férfi. - Gyere, Andy, majd máskor ismét megpróbáljuk. - Megígéri? - Megígérem. Bepakolták a holmijukat a csónakba, és elhagyták az öblöt. A part mellett hajóztak vissza a kikötőbe. Félúton Jannisz megszólalt: - Haza kell ugranom, hogy elhozzam Andynek a festéket. - Tulajdonképpen hol laksz? - kérdezte Charlotte, aki eddig csak a kórházi lakosztályát látta. Jannisz egyik kezét elvette a kormányrúdról, és beletúrt a hajába. - Közvetlenül a víz mellett, a kikötő előtti öbölnél. A házat a nagyapám építtette. Annak idején csak egy szűk ösvény vezetett hozzá, alig lehetett megközelíteni. Emlékszem, apám mesélte, hogy gyerekkorában szamárral szállítottak oda mindent.
- És ma? - Vagy tíz éve utat vágtak a hegybe, így már autóval is oda lehet jutni. - Gyerekkorában ott élt? - kérdezte Andy, aki fülelt. - Csak nyaranta. Egyébként a faluban laktunk. A nagyapám meghalt, a nagyanyám megöregedett, apám pedig kivándorolt Amerikába. De amikor megnősültem, a feleségemmel visszaköltöztünk a régi házba. Charlotte nyelt egyet. Szóval abban a házban éltek együtt Fionával! - Miért nem térsz vissza oda, Jannisz? - A kórházban kényelmesebb. Egy perc alatt a betegek rendelkezésére tudok állni. Ezenkívül a válás után túl nagy volt számomra a ház. Jannisz kikötött a legközelebbi öbölben. - És most üresen áll? - kíváncsiskodott Andy. - Nem nézhetném meg egyszer? - Dehogynem - nevetett Jannisz. - Gyere velem, legalább segítesz megkeresni a festékesdobozt. Nem emlékszem pontosan, hová tettem. - Szívesen! Melyik ház az? - árnyékolta be a fiú a szemét a tenyerével, és a partszegélyt fürkészte. Charlotte is végignézett az öblön. Több házat is látott, szétszórva a parton. - Látod azt a nagy, fehér házat a kék ablakkeretekkel? Az... - Hirtelen torkán akadt a szó. - Valaki áll az erkélyen! - kiáltotta Andy. - Egy nő. A takarítónőjük? - Nem - szorította meg Jannisz a kormányrudat, és összehúzta a szemét. Charlotte elszoruló szívvel nézte az erkélyen álló törékeny nőt. Ilyen messziről is rögtön felismerte Fionát. És a ház... Pontosan olyan volt, amilyen az álmában szerepelt. Ez az a ház, amelynek erkélyéről Fiona ránevetett, egy babával a karján... Charlotte elfordult, és lehunyta a szemét, mintha így elfelejthetné a fájdalmas képet. Lehet, hogy az az álom figyelmeztetés volt. Arra intette, hogy ne felejtse el: ő nem tartozik ide. Elérkezett az ideje, hogy elhagyja a szigetet, és visszamenjen Angliába! Még csak az hiányzik, hogy Fiona egy babát tartson a karjában... Charlotte felnyitotta a szemét. Fiona még mindig az erkélyen állt, de nem volt a karjában kisbaba, hogy is lett volna... A féltékenység azonban tíz körömmel vájt Charlotte szerelmes szívébe. - Minden rendben, Charlotte? - Igen - válaszolta a nő. Felállt, és a férfi mellé lépett. - Segíthetek valamit? - Igen, Andynek kikötni - mondta Jannisz, majd halkan hozzáfűzte: - Nem maradunk sokáig. Csak tudni akarom, mit keres Fiona a házamban. - Megvárlak benneteket itt a csónakban. - Nem, nem, jobban szeretném, ha velünk jönnél - mondta a férfi higgadtan. - Segítened kell megkeresni a festéket - tette hozzá valamivel hangosabban. - Ó, Jannisz, micsoda kellemes meglepetés! - kiáltott feléjük Fiona élénk hangon, és integetni kezdett. - Gyere, igyunk valamit! - Nem látogatóba jöttem, Fiona! - kiáltott vissza Jannisz fagyos ábrázattal. - Csak szükségem van valamire, és már megyek is vissza a kórházba. - Na, gyere már, igyunk meg egy ouzót, drágám. Olyan fáradtnak látszol. Máris hozom az italt! - Azzal el is tűnt a házban. Mindhárman felkapaszkodtak a lépcsőn a bejárat felé. Fiona kitárta előttük a kékesfehérre festett kaput. - Gyere már, gyere! És te ki vagy? - mosolygott rá a szégyenlős kamaszra. - Andy. - Jaj, ha tudtam volna, hogy ma felbukkansz, Jannisz! - lelkendezett a nő, és lábujjhegyre ágaskodva meg akarta csókolni volt férjét. Jannisz azonnal hátrált egy lépést. - Fiona, mi az ördögöt csinálsz te itt? Charlotte megfogta a fiú kezét. - Gyere, Andy, megkeressük a festéket! Jannisz hálás tekintetet vetett rá. A dolgozószobámban kell lennie, Charlotte. A második ajtó balra. Azt hiszem, a könyvespolc melletti szekrényben lesz.
Charlotte gyorsan eltűnt Andyvel. Hamar megtalálta Jannisz dolgozószobáját. Magával rántotta a fiút, becsukta az ajtót és nekidőlt. - Ő Jannisz volt felesége? - suttogta Andy. Charlotte bólintott. - Voltaképpen Athénban él, de... - Jannisz nem nagyon örült, hogy itt találta őt, ugye? - Eléggé meglepte, az biztos. Odakint azonban valóságos csata dúlt, a szobába is behallatszott a parázs veszekedés zaja. Jannisz görögül kiáltozott. Olyan gyorsan beszélt, hogy Charlotte nem értette, mit mond, de hogy dühös volt, az biztos. Fiona vékony hangon sikoltozott, kisvártatva azonban könyörgőre fogta, és zokogni kezdett. - Megkeressük a festéket, és visszamegyünk a csónakhoz, Andy. Sajnálom, hogy tanúja vagy ennek a veszekedésnek. - Á, ahhoz képest, amit anyu meg apu rendeztek, amikor apu részegen jött haza, ez semmi - legyintett a gyerek, - Ha anyu szidni merte aput, apu megütötte. Egyszer kékre-zöldre verte, és anyunak még a szeme is bedagadt. Másnap el kellett kísérnem őt az orvoshoz. - Milyen szörnyű lehetett ez édesanyádnak! És neked is... - Á, mindegy! - vonta meg a vállát Andy. - Hozzászoktam. - Na, nézzük, hol az a festék - váltott témát Charlotte. Kinyitotta a szekrényt, és félretolt néhány könyvet meg dossziét. - Már meg is van! Az akvarellkészleten még sértetlen volt a gyári csomagolás. - Hű, de frankó! - kiáltott fel a fiú, és máris ki akarta bontani. - Még ne, várj egy kicsit! - mondta Charlotte. - Most visszamegyünk a csónakhoz. Hadd fejezzék be a vitát! E pillanatban kinyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent a feldúlt férfi. Tenyerével letörölte a verejtéket homlokáról. Nehezen lélegzett. - Megtaláltátok a festéket? Akkor menjünk! - Még fel sem bontottam... - Majd később, most iparkodjunk! - fordult sarkon Jannisz, és a kapuhoz sietett. Charlotte még sohasem látta őt ennyire zaklatottnak. Az előszobában körülnézett, de Fionának nyoma sem volt. A ház csöndbe borult. Eldőlt köztük a vita, vagy a nő kereket oldott. Csakhogy ez mit sem változtat a tényen, hogy Fiona mindig is része marad Jannisz életének. Charlotte úgy érezte, megvilágosodott az elméje: nem szabad tovább folytatnia ezt a viszonyt. A veszekedéstől felébredtek benne rossz emlékei, felelevenedett a fájdalom, amelyet James okozott neki. Igaz, hogy Jannisz szabad embernek tekinti magát, de elbukott házasságának láthatatlan kötelékei még mindig fogva tartják. Ám ő soha többé nem kerülhet olyan helyzetbe, mint amilyenből még éppen csak kimászott.
7. FEJEZET Ezen az estén Szteliosz tavernája ismét megtelt. Ugyanazok az emberek ültek az asztalok mellett, mint minden este, s amikor Jannisz és Charlotte utat tört magának a tömegben, vidáman üdvözölték őket barátok és kollégák, görögök és angolok. Szabad asztal után kutattak. Jannisz ezúttal nem vezette Charlotte-ot a bárpulthoz, hogy mielőtt leülnének, megigyanak egy pohár pálinkát Szteliosszal, és eltrécseljenek vele egy kicsit. Ezen az estén Jannisznak szemlátomást nem volt kedve csevegni. - A víz mellett van egy szabad asztal - mondta, és megfogta a nő könyökét. Charlotte örült, hogy nem kell megjátszania magát. Idekint senki előtt sem kell jókedvet színlelnie, és nyugodtan beszélhetnek arról, ami történt. A hazaúton Jannisz ugyanis nem szólt egy szót sem, néma volt, mint a csuka. Visszakísérték Andyt a kórterembe. A fiú végre kicsomagolhatta a festéket, amelyet rögtön ki is próbált. Még akkor sem oldódott köztük a feszültség, amikor a taverna felé sétáltak. Alig váltottak néhány szót. Fíona árnyéka ránehezedett a kapcsolatukra. - Hosszú volt ez a nap - ült le Charlotte nagyot sóhajtva a székre. A hold gyönyörűen ragyogott az éjszakai égbolton, s a vízen megjelent az ezüsthíd. Jannisz mindkettejüknek töltött bort; a bárból magával hozott egy flaskával.
- Jásszou! - emelte fel a poharát, és koccintott Charlotte-tal. - Jásszou, Jannisz! Ekkor megjelent Szteliosz, nemesacél tállal a kezében, és három nagy halat mutatott nekik. - Szia, Charlotte, szia, Jannisz. Melyik halat süssem meg nektek? Ezt az ezüstöset? Ritka fogás, ugye, Jannisz? A férfi kényszeredetten elmosolyodott. - Szerencsénk volt, Szteliosz! Kóstoljuk meg! A vendéglős bólintott, és már el is tűnt a konyhában. - Tudod, Charlotte - kezdte a férfi némi hallgatás után - miután kimondták a válást, azt hittem, minden problémám megoldódott. Ám úgy látszik, korántsem ez a helyzet. Ellenkezőleg. Ez a szörnyeteg... jaj, elnézést - mosolyodott el fáradtan - szóval Fiona beköltözött a házamba, és szemlátomást ott is akar maradni. - Még mindig az otthonának tekinti? - Amikor elköltözött Athénba, kifizettem őt. Hej, a nagyanyám milyen dühös lenne, ha tudná, hogy visszajött! Sohasem kedvelte Fionát. Már gyerekkoromban óva óvott tőle. Hamis kígyónak nevezte... Persze én nem hallgattam rá. Pedig akkor most nem lennék nyakig a slamasztikában. - De hogyan jutott be a házba? - Itt, a szigeten nem szokás zárni az ajtót. Minek? Mindenki vigyáz a másikéra is. Eszembe sem jutott tárta szét a karját a férfi, hogy kicseréltessem a zárat. Nem gondoltam volna, hogy Fiona visszajön. Legföljebb látogatóba az anyjához... Charlotte felcsippentett egy szem olívabogyót, amelyet időközben a pincér hozott egy tál táramosalátával és a pitával együtt. Tört egy darabot a lepényből, megmártotta a rózsaszín halkrémben, és elgondolkozva rágcsálta a finom falatot. - Ezek szerint Fiona ismét itt akar élni? Egyedül? Nem lesz túl magányos ott az öbölben a nyüzsgő athéni élet után? - Fionának egészen más tervei vannak - sóhajtott egy nagyot a férfi. - Úgy tűnik, azt hiszi, ha ott lakik, valahogy visszaforgathatja az időt, és rá tud venni, hogy költözzek össze vele. - Nem mondod komolyan! - hüledezett Charlotte. - Az a gond, hogy Fiona a mostani egészségi és lelkiállapotában, a vetélés és a méhen kívüli terhesség után, nem maradhat egyedül. Ezt ő is pontosan tudja. Még arra is rájátszik, hogy orvos vagyok, és azt akarja, hogy lakjak a házban, arra az esetre, ha segítségre lenne szüksége. - De hát ez zsarolás! Jannisz bólintott. - Pontosan ezt mondtam neki én is. Azt tanácsoltam, költözzön az anyjához, vagy menjen vissza Lefteriszhez Athénba. - És mit gondolsz, hallgat rád? - Fogalmam sincs. A terhességi problémái után nagyon rossz lelkiállapotba került. Még öngyilkossággal is megfenyegetett, ha nem költözöm vissza. - Fionának tényleg orvosi segítségre van szüksége, csak nem tőled! - mondta Charlotte higgadtan. - Teljesen igazad van - bólintott a férfi. - És mi van Lefterisszel? Ő is orvos. - Megpróbáltam elérni telefonon a kórházban, de azt mondják, kivett háromhavi fizetés nélküli szabadságot, nem sokkal azután, hogy szakítottak Fionával. Senki sem tudja, hol van. Egy közös barátunk szerint Ausztráliába ment. A barátomnak vannak ottani kapcsolatai, és megígérte, hogy megpróbál Lefterisz nyomára bukkanni. - Ausztráliába! - mormolta Charlotte. - Hatalmas kontinens... Jannisz bólintott. - Ha Lefterisznek a fülébenjut, hogy Fiona ügyében akarok beszélni vele, biztosan jelentkezni fog. Hacsak nem szakított vele végleg... Nem lehetne elítélni, ha így lenne. Fiona lelkileg is, testileg is a padlón van, és rendkívül kiállhatatlan. - De te nem vállalhatsz minden felelősséget! És az anyja? Ő nem tudna gondoskodni róla? - Fiona és Eleni csúnyán összeveszett. Szóba se állnak egymással - sóhajtott fel a férfi. - Megígértem Fionának, hogy ha lesz időm, felhívom az anyját, és megérdeklődöm, hogy van.
Charlotte ivott egy korty bort. Megpróbált tárgyilagos maradni. Orvosként tudta, hogy Fiona valóban nem maradhat orvosi felügyelet nélkül, de ha arra gondolt, hogy vissza akarja hódítani a férjét... - Ez csak átmeneti helyzet - folytatta a férfi. - Remélem, Lefterisz nemsokára jelentkezni fog. Azelőtt a legjobb barátok voltunk, és már nem haragszom rá, hogy miatta ment csődbe a házasságom - nevetett szárazon Jannisz. - Végül is hálás lehetek neki, hogy megszabadított Fionától. Pokol volt vele az élet. - Így is lehet értelmezni. - Kedvesem, ugye megértesz? Vagy mégsem? - nyúlt a nő keze után, és gyengéden megsimogatta. Charlotte-nak jólesett az érintés, de nem akarta kimutatni az érzelmeit. Elhatározta, hogy fegyelmezni fogja magát, Jannisztól nem remélhet mást, mint szép szerelmi kalandot. A pincér kihozta a roston sült halat, Jannisz pedig felbontotta. - Mi ezt litherinniek nevezzük - mondta, és a nő tányérjára helyezett egy hófehér darabot. Evés közben nem beszéltek többet Fionáról, de Charlotte érezte, hogy nagy teher nehezedik a férfira. Csak akkor tértek vissza a kényes témára, amikor már a barackot hámozták. - Fiona kijelentette, hogy csak egy feltétellel költözik ki a házamból: ha cserébe beengedem a kórházi lakásba. - És mit válaszoltál? - dobbant meg Charlotte szíve. - Teljesen zavart volt. Egyszerűen nem tudom őt többé komolyan venni. Azt mondtam neki, hogy ennek semmi értelme. Erre sarkon fordult, és felviharzott az emeletre. Charlotte mindennek ellenére aggódott Fiona miatt. Az asszonynak mindenképp segítségre van szüksége! Jannisz, mintha olvasott volna a gondolataiban, így szólt: - Felhívtam Pachosz doktort, és megkértem, hogy holnap látogassa meg őt. Azonnal igent mondott. - Ez jó ötlet! - Ne aggódj, Charlotte! Vállalom érte a felelősséget. - Nem, te már nem vagy felelős érte, hiszen elváltatok! - emelte fel a hangját a nő. Jannisz nyugtalan tekintetet vetett rá. - Drágám, kérlek, ne izgasd fel magad! Fölöslegesen aggódsz. Amint fel tudom venni a kapcsolatot Lefterisszel... - Dehogy fölöslegesen! - állt fel Charlotte. - Nagyon is mélyen érint a dolog, hiszen tudod, hogy hasonló drámán vagyok túl magam is. S még túl frissek a sebeim. Charlotte-nak égett a szeme. A szomszéd asztalnál ülő angol pár kíváncsian figyelte őket. Charlotte egyszeriben ráeszmélt, hogy amióta megpillantotta Fionát az erkélyen, valami összetört benne. De most nem beszélhet arról, hogy mit érez és mit élt át. Nem akar itt mindenki előtt sírva fakadni. Azonnal el kell mennie, el kell bújnia valahová, ahol kisírhatja magát, és nyalogathatja a sebeit. Szó nélkül hátat fordított a férfinak, és elindult hazafelé. Sötét felhő vonult el az ezüst hold előtt, és egy pillanatra bársonyos sötétség borult a kerthelyiségre. - Várj, Charlotte! A nő szíve még jobban meglódult, amikor meghallotta a szeretett hangot, de nem állt meg. Erősnek kell lennie! Véget kell vetnie ennek a kapcsolatnak, mielőtt még lelkileg összeomlana. És mégis... - Charlotte! - fogta át a derekát a férfi. A nő megpróbált kiszabadulni a karjából, ám Jannisz nem engedte. - Sajnálom, hogy nem tudtalak kihagyni mindebből - suttogta. - Charlotte, te vagy a mindenem! Kérlek, hidd el nekem! Szeretlek. Megértem, hogy kiborít ez a történet, és nem örülsz neki, hogy gondoskodnom kell a volt feleségemről. Charlotte mereven állt egy helyben. Csodálatos volt a derekán érezni Jannisz tenyerét, a szavai is szíven találták. Az ellenállása elolvadt, mint hó a napon. - Én is szeretlek, Jannisz! - válaszolta halkan, habár az esze mást súgott neki. - Csak nem akarok ismét megsérülni. Nem azért jöttem ide, hogy új viszonyt kezdjek, hanem azért, hogy felépüljek és megtaláljam a lelki békémet. És akkor megismertelek, és a szeretőd lettem... A feje tetejére állítottad az életem. Már fogalmam sincs, mit is akarok... - Én viszont tudom, mit akarok - vágott a szavába hevesen a férfi. - Azt akarom, hogy együtt maradjunk örökre. Hozzám jössz feleségül, Charlotte? A nőnek elállt a lélegzete. A felhő elvonult, ismét felviláglott a hold. Rásütött Jannisz arcára: olyan gyöngédség volt a szemében, amilyet Charlotte még soha nem látott rajta. Teljesen összezavarodott. A
legőrültebb álmában sem gondolta volna, hogy Jannisz megkéri a kezét! Ó, ha hinni tudna neki! Jamesben vakon megbízott, és milyen szörnyű csalódás érte! Kiderült, hogy nős ember. Jannisz pedig...- Nem lehetek a feleséged - mondta vontatottan. - Nem lehetek az, mielőtt el nem szakadsz végleg Fionától. Nem hiszem, hogy valóban kész vagy egy új kapcsolatra, és pillanatnyilag nekem is szükségem van a szabadságomra. Nem kockáztathatok meg egy újabb tévedést... Nem tudnék még egyszer túlélni annyi fájdalmat, és... A férfi a két tenyere közé fogta az arcát, és gyengéden maga felé húzta. Olyan szerelmesen nézett rá, hogy Charlotte-nak megreszketett a térde. De csak egy pillanatra. Máris összeszedte magát. - Jó, akkor nem - suttogta a férfi, és forró lélegzete a nő arcát érte. - Nem kell semmit sem megígérned. Legyél továbbra is a szeretőm, minden kötelezettség nélkül, ha ezt akarod. Ha megérted, mit jelentesz nekem, egyszer meg fogod fontolni a választ. Addig is... - Nem ígérhetek semmit - suttogta Charlotte, s a teste máris izgalomba jött a férfi közelségétől. Éljünk a mának! És egymásra tapadtak ajkaik. A nő e pillanatban érezte, hogy ismét elveszett. Ám ezúttal feltételeket fog szabni! Megpróbál érzelmileg kívül maradni, amennyire csak lehetséges, élvezi az együtt töltött perceket, és nem gondol a jövővel. Jannisz megkérte a kezét, csakhogy régi házasságának kötelékei még nem szakadtak el. És amíg ez nem történik meg, ő nem tudja teljes szívből odaadni magát neki. Jannisz kitárta az ablakot. Charlotte-tal együtt kihajoltak, és beszívták a friss éjszakai levegőt. A szobába beáradt a rózsaillat. A nő érezte meztelen derekán a férfi izmos karjának melegét. Jannisz egyre erősebben szorította, és ismét visszarántotta őt az ágyra. Amikor beléptek a szobába, rögtön szeretkezni kezdtek, kétségbeesetten, kapkodva, szenvedélyesen. Mintha fel akarták volna újítani a szerelmüket, s áttörni a gátat, mely ezen az estén közéjük magasodott. Odakintről langyos esti szél áramlott be a szobába. Ma éjjel ez a fuvallat fogja őket álomba ringatni, ha az újabb szerelmes együttlét után összefonódva elszunnyadnak. A férfi behajtotta az ablakot, és ismét csókolni, simogatni kezdte kedvesét, ezúttal lassan, gyengéden, sietség nélkül. Hosszú éjszaka állt előttük, ígérettel teli... Charlotte-ban ismét magasra csapott a szenvedély lángja. - Sose virradjon meg… - suttogta forrón, mintha ezzel megoldódna minden probléma. Mintha fellegek szárnyán repülne, eloldódott minden földi bajtól, és eljutott a hetedik mennyországba. Semmi sem számított már, csak a szerelem... A következő héten Charlotte-nak valóban sikerült féken tartania aggályait. Nem gondolt a rosszra, csak a jelennek élt. Amikor szeretkeztek, teljesen odaadta magát a férfinak, ellazult, élvezte együttlétük minden egyes percét. Örömét lelte sétáikban a hegyek közt, a közös fürdésben valahol egy eldugott partszakaszon, élvezte a vitorlázást és a piknikeket. Olykor azonban, amikor az éjszaka közepén egyedül feküdt a szobájában, tudta, hogy nem lesz képes mindezt feladni, és visszatérni Angliába. Egy meleg augusztusi reggelen az ablaknál állt, és üveges szemmel bámult kifelé. Mik a kilátások? Nem hajlandó egy életen át együtt élni Fíona árnyékával. Lefterisz nem jelentkezett. Az öreg Pachosz doktor egyre kevésbé tudta elviselni Fionát, ezért Jannisz látogatta őt hetente többször. Charlotte mindannyiszor ingerültté és féltékennyé vált. - Szófia van itt - lépett be Jannisz a rendelőbe. - Én már megvizsgáltam, hátravan még az ultrahangvizsgálat. Charlotte felkelt, fogta a fonendoszkópját, és a nyakába akasztotta. - Hogy van? - Jól. A baba sokat mozog, folyton rugdalózik. Anthony meg van róla győződve, hogy fiúcska, és nagy focista lesz belőle. Charlotte nevetve kísérte át a doktort a kezelőszobába. Adriana épp nekilátott, hogy géllel bekenje az asszony domború hasát. - Jásszou, Szófia - köszönt Charlotte. - Jól néz ki! - Óriási a pocakom, ugye? - mosolyodott el az asszony.
- Hatalmas étvágya van! - szólt közbe Anthony. - Adriana az imént megmérte, és figyelmeztette, hogy óvakodjon a kekszektől meg a süteményektől. - A baba kívánja ennyire az édességet, nem én! - tiltakozott az asszony. - Na, de mikor kezdődik végre a műsor? A kis focistám már türelmetlenkedik. Charlotte észrevette, hogy Szófia igyekszik erőt gyűjteni. Mindenki feszült volt, hiszen még mindig nem volt százszázalékosan biztos, hogy a magzat teljesen egészséges. - Meg kell hagyni, kitűnően fel vannak szerelve a legmodernebb orvosi műszerekkel - mondta Anthony, és leült a feleségével szemben. - Nem gondoltam volna, hogy a kórház mindezt meg tudja engedni magának. - Igen nagyvonalúak egyesek, ha nemes célokról van szó. Amikor megnyitottuk a klinikát, hirdetést tettem közzé egy nemzetközi folyóiratban - magyarázta Jannisz. - A külföldön élő görögök anyagi támogatására számítottam. Az ultrahangos készülékhez egy gazdag amerikai adta a pénzt, akinek a szülei lirakiszról származnak. - Nagy áldás lehet ez a készülék a kórház számára - vélte Anthony. - Nem is tudom, hogy lehettünk meg nélküle. És ugyanez vonatkozik a röntgenkészülékre is, amely görög származású ausztrálok adománya. - Jé, nézzétek! - mutatott Szófia izgatottan a monitorra. - Ott van! Ő Kyriakisz! - Ez lesz a neve? Feltéve, ha fiú! - mondta Charlotte, miközben végighúzta az asszony hasán a műszert. - Igen, az apám után fogjuk elnevezni, aki még mindig Ausztráliában él - magyarázta Anthony. Nagyon hízelgő lesz számára. - Előbb azonban nézzük meg, csakugyan kisfiú-e - szólt közbe Szófia. - Várj, Charlotte, maradj ezen a ponton! - kiáltotta Jannisz. - Látjátok, amit látok? Fent, az apró lábacskák között? - Hej! - örült meg Anthony. - Tudtam, hogy fiú! Apám annyira szeretne egy fiúunokát, akivel focimeccsekre járhat. Nem lehetne lefényképezni a kölyköt, hogy elküldjem apámnak? Charlotte Janniszra nézett. A terhesség teljesen normálisnak látszott. A vérvizsgálat és az ultrahangvizsgálat sem jelzett semmi nyugtalanítót. Némán fohászkodott az éghez, hogy így is legyen, aztán nem sokkal később kikapcsolta a monitort. - A műsornak vége. Elégedettek vagytok? Szófia megrendülten mosolygott, és a szívére szorította a felvételt, melyet az imént adott át neki Jannisz. - Mikor jöjjek ismét? - kérdezte. - Elég lesz egy hónap múlva - mosolygott a doktor. - A szülés október közepére várható, ugye? Akkor szeptember közepén még csinálunk egy utolsó vizsgálatot. Ha jól tudom, Charlotte minden eshetőségre számítva már elmagyarázta, milyen jelek utalnak a szülés megindulására. - Legjobb, ha óvatosságból készenlétben tartja a szükséges holmikat egy táskában - szólt az asszony után Charlotte. - Ott van a hálószobában minden becsomagolva, szóval fel vagyunk fegyverkezve. Már csak a baba hiányzik. Tényleg nem tudná egy kicsit megsürgetni a dolgot, doki? - Sajnos nem - mosolyodott el Charlotte. - Kyriakisz pontosan fogja tudni, mikor kell a világra jönnie. Ekkor betoppant a szobába Adriana, aki az imént kiment a telefonhoz, és szólt az orvosnőnek, hogy várják a kezelőben. - Egy régi beteg. Azt hiszem, az az angol úr, aki leesett a futógépről. Charlotte vetett egy pillantást a faliórára. Épp most kellett felbukkannia Richard Hortonnak, amikor enni akart néhány falatot? Elköszönt Szófiától és Anthonytől, majd Jannisszal együtt elhagyta a vizsgálót. - Ha akarod, megvizsgálom én Richárdot - vigyorodott el Jannisz útban a rendelő felé. - Neked legalább egy órád rámegy. - Hát igen, Richárd valósággal csüng rajtam. Mégis személyesen akarok gondoskodni róla. Nincs valami jól, pszichés zavarai vannak. Legutóbb antidepresszánst kért, de nem adtam neki. Csak ha valóban nem marad más hátra... - Mi a gondja? - vetett rá egy oldalpillantást Jannisz, és lelassította a lépteit.
- Nemrég meglátogatta a felesége meg a gyerekei. Kibéreltek egy házat a tengerparton. Richard reménykedett, hogy a látogatás megbékéléshez vezet, de az asszony továbbra is válni akar. - Mit gondolsz, van valakije? - Azt hiszem, nincs, csak egyszerűen elege van Richardból. - Szegény ember. Borzalmas lehet számára, hogy nem lehet együtt a nővel, akit szeret. - Igen, nagyon kínlódik. - Charlotte a kilincsre tette a kezét. - Később találkozunk! - Én addig megnézem Andyt. Egész nap fest. Szeretnék rendezni neki egy kiállítást. - Nagyon szépen javul az állapota - mondta Charlotte. - Nemsokára elbocsáthatjuk. Nehezen válok meg tőle. Valahogy a szívembe zártam ezt a gyereket. - Én is - bólintott Jannisz. - Elbeszélgetek vele egy kicsit, aztán elmegyek, megnézem Fionát. - Csak menj! - mondta Charlotte valamelyest kényszeredetten. - Hogy van? - Nehéz eset, ami csöppet sem meglepő számomra, de a lelkiállapota mintha javult volna. Már nem annyira feszült és ingerült, mint azelőtt. - Csak nem jelentkezett Lefterisz? - Nem - csóválta a fejét Jannisz. - Még nem jött vissza. A nő mély lélegzetet vett, hogy fel ne kiáltson. - Nem lehet tőle rossz néven venni - mondta végül higgadtan. - Csöppet sem! Találkozunk ma este? - Persze, miért ne? - vetette oda Charlotte látszólag hanyagul, majd lenyomta a kilincset, és belépett a rendelőbe. Richárd ezúttal nagyon lógatta az orrát. Az orvosnő azt tanácsolta neki, hogy szokjon hozzá a válás gondolatához, bármily nehezére esik is. A férfi erre úgy felindult, hogy az asztalra csapott a tenyerével. - Még hogy nehéz! Lehetetlen! - ordította. - Fogalma sincs, min megyek keresztül, Charlotte! - Dehogy nincs - felelte az orvosnő. - Nagyon is átérzem a fájdalmát, de muszáj elfogadnia a valóságot! Richárd erre panaszkodni kezdett az élet igazságtalanságára, Charlotte közben a saját gondolataiba merült. Bizony, neki is ideje elfogadnia a valóságot... Mi értelme itt maradni a szigeten, várni és reménykedni, teljesen feleslegesen? Szilárdan elhatározta, hogy október végén visszamegy Angliába.
8. FEJEZET Egy verőfényes reggelen ismét megjelent a rendelőben Richard Horton. Rettentően levert volt, így Charlotte kénytelen volt mégis antidepresszánst felírni, hátha a gyógyszer átsegíti a nehéz időkön. A felesége néhány napra meghosszabbította ugyan a nyaralást, ám nem rejtette véka alá, hogy a jövő héten elutazik a gyerekekkel. Richard terve füstbe ment, szertefoszlott minden reménye. Jannisz lépett a rendelőbe, és az íróasztal szélének támaszkodott. - Sokat beszélgettél Richarddal - mondta. - Több időt kellett szánnom rá, mint egyébként. - Még mindig el akarja hagyni a felesége? - Az asszony már rég elkönyvelte, hogy a házasságuknak vége, Richard viszont ragaszkodik az ábrándjaihoz. Márpedig amíg nem képes szembenézni a tényekkel... - Olykor kemény tud lenni az élet, nem igaz? Charlotte bólintott. - Az emberek még ezen a gyönyörű szigeten is megtalálják a módját, hogy kölcsönösen megnehezítsék egymás életét - mondta. - Szerinted Richard is ilyen természet? - kérdezte Jannisz, és talányos tekintettel nézett maga elé. - Én másképp látom. Nem vele van baj. A felesége bizonytalan, hogy visszatérjen-e hozzá. - Tudom, hogy Richard nem tehet róla. Legalábbis nem terheli közvetlen felelősség. A tényeket azonban tudomásul kell vennie. Éppen úgy, mint... - Charlotte nagy levegőt vett. - Éppen úgy, mint neked. Be kell látnod, hogy Fiona sok bonyodalmat okoz, és csak akkor leszel képes normálisan tovább élni, ha végleg elszakítod a köteléket, amely hozzá fűz. Jannisz összeráncolta a homlokát.
- Miféle kötelékről beszélsz? Hiszen elváltunk! Számomra ő csak egy beteg, akinek szüksége van a segítségemre. - Valóban? Nem viszed egy kicsit túlzásba a dolgot? - Nem hittem volna, hogy féltékeny természetű vagy, Charlotte - nézett rá szúrós szemmel a férfi. - A féltékenység normális reakció, ha az embertől elveszik azt, akit szeret. – A nő a szája elé kapta a kezét. Ezt nem kellett volna hangosan kimondani! Jannisz magához vonta őt. - Drágám! Fiona nem jelent nekem semmit, hidd el! Charlotte hátrahajtotta a fejét, és kedvese szemébe nézett. - Szeretnék hinni neked. Megpróbáltam, de nem megy, amíg ez a nő itt van a szigeten. Nem tudom, mit csináltok kettesben, amikor... - Bíznod kell bennem, drágám! Enélkül... - Igyekeztem, mégsem tudom elfelejteni a csalódást, amelyet James okozott. Annyira fájt! Nem kockáztathatom meg, hogy ismét romba dőljön az életem. - Charlotte kifújta az orrát, aztán hátat fordított a férfinak, és határozott léptekkel az ajtóhoz ment. - Jannisz, a jövő hónapban, amikor lejár a szerződésem, visszamegyek Angliába - fordult hátra. - Gondoskodj valakiről, aki a helyembe áll! - Nem, Charlotte, kérlek, maradj! Légy még egy kis türelemmel... - A döntésem visszavonhatatlan - nézett a szemébe a nő. - Kérlek, ne is próbálj lebeszélni! Amikor Charlotte becsukta maga után az ajtót, Jannisz a nevét kiáltotta, de nem ment utána. Tudta jól, hogy a nő komolyan mondta, amit mondott. Charlotte is megkönnyebbült egy pillanatra. Úgy érezte, helyesen döntött. Ám nem sokáig tartott az öröme. Alig lépett be a szobájába, mély bánat és levertség lett rajta úrrá. Teljes szívből szerette ezt a férfit, és ez már mindig így lesz! Az ágyra vetette magát, a párnájába fúrta a fejét, és zokogásban tört ki... Néhány perc múlva lecsillapodott, könnyei elapadtak. Felállt, bement a fürdőszobába és lezuhanyozott. Döntésre jutott, fölösleges minden önsajnálat! Össze kell szorítania a fogát, és végezni a munkáját az utolsó napig. A betegei nem érezhetnek meg semmit magánéleti problémáiból. Amikor kisvártatva belépett az irodába, Adrianát az íróasztalánál találta, amint épp papírra vetett valamit. - De jó, hogy visszajött, Charlotte! Ebédelni volt? - I... igen - válaszolta a nő. Legföljebb kimarad a mai ebéd. Úgysincs étvágya. Adrián a felállt, és átnyújtott neki egy cédulát - Szteliosz telefonált az imént. Azt kérdezi, tudja-e fogadni ma. Valami baj van a tüdejével. - Már régóta aggódom miatta - csóválta a fejét a doktornő. - Egész nyáron megpróbáltam rávenni, hogy vizsgáltassa ki magát. - Felhagytam a dohányzással, Charlotte! - kiáltotta harsányan Szteliosz. - Mikor? - Ma reggel. Jobban mondva a szokásos reggeli cigarettám után. Charlotte megigazította a fonendoszkópját. - Számoljunk csak utána... Hány órája is? - Úgy érzem, egy örökkévalóság óta - jelentette ki büszkén a férfi. - Pillanatnyilag szörnyen érzem magam, és majd meghalok a vágytól egy cigaretta után, de... - Szóval majd meghal... Szteliosz, őszinte leszek magához. A legjobb úton halad efelé, ha tovább dohányzik. A férfi megrökönyödve nézett a doktornőre. Lehet, hogy csak rá akar ijeszteni... Pedig Charlotte igazat mondott, nem akarta szépíteni a valóságot. Amikor meghallgatta a férfi tüdejét, valóban nyugtalanító zörejeket hallott. Kedvelte Sztelioszt, és nagyon sajnálta volna, ha elveszíti. Egyébként csak október végéig marad... Egyszeriben összeszorult a torka. Most nem szabad a saját bánatával foglalkoznia! - Úgy gondoltam, néha azért elszívhatok egy-egy szálat. Lakodalomban, halotti toron... Olyan alkalmakkor, amikor... - A saját halotti torára gondol? - szólt rá Charlotte kedvesen, és a vállára tette a kezét. - Még nincs hatvanéves, Szteliosz, de ha így folytatja, nem is fogja megérni. - Ezt komolyan mondja, doktornő? - Nagyon komolyan. Jöjjön, készítünk egy röntgenfelvételt. Már vár ránk a nővér.
Charlotte nemsokára a kezében tartotta a röntgenfelvételt, és rögtön látta a kóros elszíneződéseket a tüdőszárnyakon. Némán fohászkodott az éghez, hogy ne legyen késő, de kétségei voltak. Minden tünet a rákra utalt. Ilyen röntgenfelvételt utoljára az egyetemen látott, amikor egy hullát boncoltak. A több évtizedes dohányzás javíthatatlan sérüléseket okozott Szteliosz légcsövében és a tüdején. - Adriana mondta, hogy itt talállak benneteket - lépett a szobába Jannisz, és rögtön Sztelioszhoz ment, aki egy széken ült, és nehezen szedte a levegőt. - Végre vetted a bátorságot, és kivizsgáltattad magad? - szólt hozzá tréfásan. - Hozzám bezzeg nem mertél eljönni, mert tudtad, hogy nem foglak sajnálgatni. Abba kell hagynod a dohányzást, és... - Jannisz, vetnél egy pillantást a felvételre? - szakította őt félbe Charlotte. Az orvos átvette a röntgenképet, és a fény felé tartotta. Aztán berakta a megfelelő készülékbe, és átvilágította. Alaposan szemügyre vette több nézőpontból, majd kikapcsolta a készüléket, és leült egy székre Szteliosz mellé. - Ez komoly, barátom - mondta szelíden. - Tudom, Jannisz. Meg fogok halni, ugye? - Mindannyian meg fogunk halni - mondta Charlotte nyugodtan. - De magának most kezelésre van szüksége, hogy meghosszabbítsuk az életét. - Kezelésre? Miféle kezelésre? Charlotte kérdő tekintetet vetett Janniszra. - Tudom, hogy Londonban mit rendelnék el. Itt mi a gyakorlat? - Elküldjük Sztelioszt sugárkezelésre meg kemoterápiára Athénba. Méghozzá minél... - Nono! Egy pillanat! - emelte fel a mutatóujját Szteliosz reszkető hangon, ám köhögnie kellett, és egy kézmozdulattal türelmet kért. Amikor megnyugodott a légzése, folytatta: - Nem megyek Athénba, nem én! Jól emlékszem arra, amikor a bátyám, Petrosz rákban megbetegedett. Ne nézzetek így rám, nagyokosok! Nekem nem kell sem sugárkezelés, sem kemoterápia! Rákos lettem, mint Petrosz tíz évvel ezelőtt. Elküld tétek Athénba, hetekig feküdt az onkológián, mégis meghalt. Kórházban halt meg! Soha többé nem jött haza! - Szteliosz... - ült le mellé Charlotte. - Azóta jelentősen megváltoztak a kezelési módszerek, és javultak az eredmények. Biztosan meg tudják hosszabbítani az életét, ha... - Én nem akarom meghosszabbítani az életem! Legalábbis nem mindenáron. Szépen és jól élek, élvezem minden pillanatát. Ki fogom bírni, ami következik. Nem hagyom el Lirakiszt, ez az utolsó szavam! - Jaj, Jannisz, úgy szerettem volna rábeszélni Sztelioszt a kezelésre! Alkonyodott, s ők ketten, mint oly gyakran munka után, Szteliosz tavernája előtt üldögéltek. Charlotte remélte, hogy beszélhet majd a vendéglőssel, Szteliosz azonban sehol sem volt. Lehet, hogy szándékosan kerüli őket... Jannisz mindeddig egy szóval sem emlegette Charlotte döntését, hogy vissza akar térni Angliába. Feszültté vált közöttük a légkör, de ezt senki sem vette észre. Aligha gondolta volna bárki róluk, hogy már nem tart soká a kapcsolatuk. Jannisz előrehajolt. - Igen, én is szerettem volna rávenni. De Szteliosz olyan nyakas öregfiú. Amikor a bátyja meghalt, fogadalmat tett, hogy nem fogja magát kezeltetni, ha egyszer őt is utoléri a sorsa. Itt akar meghalni a szigeten. - Fennáll még a lehetőség, hogy itt, helyben kapja meg a kezelést, és csak aztán utaljuk be az onkológiára, Athénba. Jannisz megérintette a nő kezét. Ez volt ezen a napon az első érintés köztük. Charlotte megborzongott, és önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét. - Charlotte, muszáj tiszteletben tartanunk a kívánságát, és rá kell hagynunk, hogy egyedül hozza meg élete legnehezebb döntését. Ez itt nem London. Ez Lirakisz. Itt sok minden másként van. Szteliosznak van szerető családja, és bárhogyan dönt, támogatni és segíteni fogják. Itt, a szigeten a család a legfontosabb. Igen, még a válás után is megmaradnak a kötelékek... Charlotte mereven nézett a tányérjára. Egyébként szerette a töltött padlizsánt, ezúttal azonban nem volt étvágya. Sikoltás rezzentette fel a merengéséből. Egy asszony rohant feléjük jajgatva.
- Segítség! Segítség! A férjem elment úszni, de nem jött vissza. Már nem is látom. Félek, hogy megfulladt! Kérem, segítsenek! Jannisz és Charlotte menten felugrottak. Julia Horton volt a jajgató nő. - Julia, hol látta Richárdot utoljára? - kérdezte Charlotte. - Itt a közelben, a parton. Még ott vannak a holmijai. Véletlenül arra jártam, és láttam, amint beúszott. Mindannyian a partra futottak. Csakhamar kíváncsiskodók gyűltek köréjük. A szürkületben semmi sem látszott a víz színén. Rózsaszín fátyol ereszkedett a tengerre. Richardnak nyoma sem volt. Jannisz már alsónadrágra vetkőzött. - Megkeresem! - kiáltotta, és berontott a vízbe. - Légy óvatos! - kiáltott utána Charlotte, és földbe gyökerezett lábbal állt a parton. Múlt az idő, s az emberek nyugtalankodni kezdtek. - Sajnálom a doktort. Sötét van, nincs semmi esélye, hogy megtalálja. Nézz csak oda, nem ő az? Charlotte arrébb ment, mert nem akarta hallani a baljós megjegyzéseket. Éppen eléggé meg volt ijedve. Erőltette a szemét, és a vizet fürkészte. Ott van! Ott, a sziklák mellett van valaki! Igen, és úszik... - Jannisz! Jannisz! - sikoltotta, és ruhástól belerohant a vízbe. A férfi közeledett, és már fel tudta ismerni. Egy élettelen alakot vonszolt a mellkasán. Charlotte kinyújtotta a karját, megragadta Jannisz vállát, és vele együtt Richárdot is kivonszolta a partra. - Kérem, menjenek arrébb! - kiáltott rá a kíváncsiskodókra. - Helyet! Még arrébb, kérem! Máris letérdelt a nedves homokba, és kitapintotta Richárd pulzusát. Semmit sem érzett. A férfi arca hamuszürke volt, mintha elhagyta volna az élet. Vissza kell őt hozni! Gyorsan az oldalára fordította a férfit, akinek habos folyadék csurgott a szájából. Megtisztította a légutakat, majd nekifogott az újraélesztésnek. - Együtt csináljuk! - köhögött Jannisz, aki még mindig alig kapott levegőt. Két tenyérrel ütemesen nyomta az alélt férfi mellkasát, Charlotte pedig befogta az orrát, és mesterséges légzésben részesítette. A doktor kitapintotta a pulzust, megrázta a fejét, és ismét megpróbálkozott a szívmasszázzsal. Aztán Charlotte következett, de hiába fáradt, a hideg test teljesen élettelennek tűnt. Júlia mellettük állt, és feszülten, rémülten, könnyes szemmel követte minden mozdulatukat. Charlotte-nak fogytán volt az ereje. Meg kell menteni! - mondogatta magának kétségbeesetten. Sikerülnie kell! - Van pulzusa! - kiáltotta ekkor Jannisz. A doktornő már szédült az erőfeszítéstől, de még egyszer nekifogott a lélegeztetésnek. Richárd mellkasa lassan emelkedni és süllyedni kezdett. - Lélegzik! Richárd kinyitotta a száját, hörgött egy kicsit, majd lassan felnyitotta a szemét. - Miért mentettetek meg? - mormolta félig érthetetlenül. - Meg akartam halni. És még mindig meg akarok... - Richard! Drágám! Richard! - Júlia ügyet sem vetve a drága ruhájára letérdelt a nedves homokba, és átölelte a férjét. - Úgy megijedtem, hogy elveszítelek! Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami történik veled! Richard lehunyta a szemét. - Júlia... Én nem tudtam... Én azt hittem... - Ne mondj semmit, drága kincsem, kíméld magad! Az orvosok most elvisznek a kórházba, aztán majd beszélünk. - Ne hagyj el, Júlia! - Veled megyek a kórházba. Ne aggódj, melletted maradok - paskolta meg az asszony kedvesen a férje kezét. - Úgy gondolod, ez afféle utolsó segélykérő kiáltás volt Richardtól? - kérdezte Charlotte, amikor később egy pohár bor mellett üldögélt Jannisszal a tavernában. - Nehéz erre válaszolni. Olyan messzire elúszott, hogy már nem volt ereje visszajönni. Közben bealkonyodott. Egy hullám a felszínre dobta, különben nem is találtam volna rá. Tulajdonképpen már halott volt. Charlotte megborzongott.
- Jaj, de boldog vagyok, hogy kimentetted! Különös, hogy egy tragikus esemény jelenti a fordulópontot egy reménytelen kapcsolatban. Richard mindenesetre elérte a célját. - Remélem, tartós lesz köztük a békesség - mondta Jannisz tűnődve. - De az is lehet, hogy röpke lelkesedés után ismét felszínre kerülnek a korábbi nézeteltérések. - Ki tudja... A szerelem különös dolgokra képes, nem igaz? - kérdezte Charlotte egészen halkan. - Egészen biztosan így van. Jannisz igencsak talányos tekintettel mondta ezt. A nő megrendült, de máris leintette magát: nem szabad megváltoztatnia a döntését! Szereti ezt az embert, nagyon szereti, de a Fionával való viszonya elviselhetetlen a számára. A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban, mert így szólt: - Ma délután felhívtam a londoni munkaközvetítő irodát, és kértem, hogy ismét hirdessék meg az állást az október utáni időszakra. Charlotte nagyot nyelt. Eszerint Jannisz elfogadta a döntését! Ezt nem várta tőle, miként azt sem, hogy máris intézkedik. - Télen általában magunk is boldogulunk, de a görög turistaszervezet rendezvényeket tervez a főidényen kívüli időszakra is. Képzőművészeti tanfolyamok, zenei fesztiválok meg ilyesmik... Szükségünk lesz még egy orvosra. Jannisz összekulcsolta az ujjait a tarkója mögött. Kénytelen volt füllenteni. Ami a rendezvényeket illeti, az igaz, ám neki esze ágában sem volt a londoni munkaközvetítőhöz fordulni. Azt remélte, ha közönyösen fogadja Charlotte elutazási szándékát, talán rábírja arra, hogy gondolja meg magát. Mást nem tudott kitalálni Charlotte erős akarata ellenében. A doktornő most valóban meghökkent, és Jannisz reménykedni kezdett. Charlotte nem számolt azzal, hogy ő csak úgy elfogadja a döntését. Továbbra is úgy kell hát tennie, mint akinek többé-kevésbé mindegy, marad vagy megy. - Én még beugrom a kórházba - mondta nyugodtan. - Velem jössz? Charlotte meglepetten nézett rá. Hiszen együtt járnak-kelnek mindenhová! De most már úgyis elválnak az útjaik. Ma este nem lesznek együtt; szépen visszamegy a szobájába, és ébren fog hánykolódni az ágyban... Szörnyű gondolat! De képtelen visszavonni a döntését. És nem is kell, hiszen Jannisz beletörődött. - Igen, persze! Egymás mellett mentek, de nem fogták egymás kezét. Amikor beértek a kórházba, a férfi közölte, hogy vet még egy pillantást Kichardra. - Menjek veled? - kérdezte Charlotte. Jannisz megrázta a fejét. - Nem szükséges, holnap úgyis elbocsátom. Menj csak aludni! - lehelt egy puszit a nő arcára. Charlotte érzékenyen fogadta a könnyű csókot, de nem akarta kimutatni az érzelmeit. Jannisz sarkon fordult, és elment. Bánatosan nézett utána, és kételyei támadtak: talán mégis rosszul döntött? Egész éjjel le sem hunyta a szemét. Tanácstalanul forgolódott az ágyban, és Jannisz viselkedésén gondolkodott. A férfi szemlátomást belenyugodott abba, hogy nemsokára elválnak, és már a jövőbe tekint. Ezen nincs mit csodálkozni. Menjen csak ki-ki a maga útján! Mi mást tehetnének?
9. FEJEZET Az elkövetkező héten Charlotte ügyelt arra, hogy percnyi szabad ideje se maradjon. Nem akart a jövőre gondolni. Még a londoni főnökével sem vette fel a kapcsolatot, pedig már szeptember közepén jártak. Jannisz egyetlenegyszer sem hívta meg vacsorázni. Ugyan kivel töltötte az estéit? Hogy nem vele, az biztos! Hát, ez szép! Valóban elkönyvelte, hogy elválnak az útjaik. Amikor a kórházban találkoztak, a férfi mindig fesztelennek és vidámnak látszott. Charlotte azonban nem tudott örülni a jókedvének. Sajnálta, hogy nemsokára vége a csodás hónapoknak, bánat nehezedett a szívére. Ezen az estén, egy hosszú, forró nap végén szívesen lesétált volna a tavernába, hogy valami finomat egyen. Mégis inkább egy szendvics mellett döntött, és elhatározta, hogy korán lefekszik. Nemsokára az ágyában feküdt, a hátát feltámasztotta egy párnával, a kezében könyvet tartott, s közben étvágytalanul
harapdálta a szendvicset, amelyet a kórházi szakács készített neki. Szalámi és paradicsom. Nem valami nagy szám, de legalább nem marad üres a gyomra. Nem, nem szabad engednie az önsajnálatnak! Szabadon döntött, ki fog tartani a döntése mellett, és Londonban majd tovább folytatja az életét! Már vagy harmadszorra olvasta ugyanazt a mondatot. Lehet, hogy a regénnyel van a baj... - Charlotte! Összerezzent. Jannisz kopogott az ajtón. - Bemehetek? - Igen, hogyne. Jannisz beviharzott. - Anthony telefonált! Úgy véli, megindult a szülés! - Hiszen Szófiának még van egy hónapja! - Tudom. Kértem, hogy hozza ide, de Szófia fél az úttól. Nekünk kell odamennünk. Eljössz velem? - Magától értetődik! Nem csoda, hogy fél. Ha valami történik a babával... Te jó ég, el tudom képzelni, milyen állapotban lehet! Charlotte megrettent a gondolattól, hogy Jannisszal csakhamar világra segítik a vágyva vágyott gyermeket. Tartott tőle, hogy esetleg nem lesz egészséges... Kiugrott az ágyból, belebújt a farmerébe, magára kapott egy trikót, a szendvics maradékát belevágta a szemétkosárba, és beszaladt a fürdőszobába. - Adj nekem két percet, és máris mehetünk. Az utca, ahol Szófiáék laktak, sötétbe borult. Hirtelen felbukkant az úton egy kecske meg egy gida, és Jannisz alig tudott lefékezni. Amikor elvonultak, ismét gyorsított, és olyan sebesen vette a kanyarokat, hogy Charlotte visszafojtott lélegzettel kapaszkodott az ülésbe. - Elnézést! - tette egy pillanatra a nő térdére a kezét. - Nem akartalak megijeszteni. - Semmi baj. Tudom, hogy sietnünk kell, de szeretnék épségben odaérni. Kisvártatva megálltak a szűk ösvénynél, amely Szófia házához vezetett, Charlotte megpróbált lépést tartani az orvossal. Anthony máris elébük sietett, amikor meghallotta közelgő lépteik zaját. - Hála istennek, hogy megérkeztek! Szófiának borzalmas fájdalmai vannak! Nem tudom, mit tegyek. Forraltam vizet, arra szükség lesz, ugye? Láttam egyszer egy filmben, hogy... - hebegett-habogott idegességében. - Hallgass már el, Anthony! - szólt közbe Szófia. - Ülj ide mellém! Jaj, már megint jön! Jannisz, Jannisz, mit csináljak? Azt hiszem... - Lihegjen, Szófia! - magyarázta Charlotte. - Lihegjen úgy, ahogy mutattam. Még nem szabad nyomni. Megvizsgálta az asszonyt, és megállapította, hogy a méhszáj kellőképpen kitágult. A magzatvíz elfolyt, és csakhamar felbukkant a baba feje is. Charlotte letörölte az asszony homlokáról a verejtéket, Jannisz pedig óvatosan kisegítette a fejecskét, melyet a kis váll követett, és már kint is volt a csecsemő. - Kisfiú! - üvöltötte Anthony. - Tudtam! Kyriakisz. Jaj, de parányi! - Még hogy parányi! - mosolygott Szófia fáradtan. - Én valóságos elefántnak éreztem! Egészséges? Az orvos elvágta a köldökzsinórt. Charlotte elővett a táskájából egy darab gézt, és bekötötte a köldököt, Kyriakisz kivörösödött arccal, erőteljesen üvöltött. - Szerintem még nem akart a világra jönni - nevetett Anthony, és büszkén szemügyre vette a fiát. Szófia hasában sokkal jobban érezte magát, mint idekint. Hozzam a cumisüveget? Biztosan éhes. - Majd én megnyugtatom - mondta Szófia, és a mellére vette az újszülöttet. - Remélem, a cumisüvegre nem lesz szükség. Jannisz elégedetten nézte a szoptató anyát és a makkegészséges csecsemőt, majd Charlotte-ra tekintett, aki szintén boldogan mosolygott, ám a szemében bánat ült. Elment az eszem, hogy el akarom hagyni ezt a szigetet? - tépelődött a nő. Nem mehetek el egyszerűen csak úgy, mintha mindez mit sem jelentett volna! Hogyan fogom Londonban újra felvenni az életem fonalát mindazok után, amit Jannisszal átéltem ezen a csodálatos nyáron? - Most beviszünk benneteket a kórházba, Szófia - szólalt meg a doktor. - A hátsó ülésen kényelmesen elhelyezkedhettek a babával, Anthony és Charlotte pedig majd elől ülnek, mellettem. El kell végeznünk még néhány vizsgálatot.
Charlotte Anthony és Jannisz közé szorulva feszengett a dzsipben. Pontosan érezte Jannisz minden mozdulatát, minden érzékével szinte itta a férfi jelenlétét. Jannisz arca határozottnak, sőt már- már mogorvának tűnt. Az utóbbi héten olyan furcsán viselkedett vele... Kitért az útjából, kerülte őt... Mint aki alig várja, hogy leteljen a szerződése, és mindörökre elmenjen. - Nem iszunk meg valamit lefekvés előtt? - kérdezte Jannisz. Charlotte meglepetten nézett rá. Szófiát, Anthonyt és a kis Kyriakiszt időközben elhelyezték egy nagyobb kórteremben. A koraszülés ellenére a babát nem kellett inkubátorba helyezni, mert a tüdeje kifogástalanul működött. Ha valami probléma adódna, a nővér rögtön szól nekik. Jannisz kérdő pillantást vetett rá, mert Charlotte habozott. - Igen, szívesen - válaszolta kisvártatva. Egyszeriben olyan sebezhetőnek, olyan gyengének érezte magát. Megtört az akaratereje. Már csak arra vágyott, hogy a férfi karjába vesse magát, és megkérje őt, feledje el, amit az elutazásáról mondott. - Olyan megható látni egy újszülött első mozdulatait, nem? - mondta halkan, amikor leültek Jannisz szobájában a kanapéra. A férfi az asztalon lévő palackra mutatott. - Régóta tartogatom ezt a pezsgőt valami kivételes alkalomra. Azt hiszem, most ütött az óra - mondta, és kinyitotta a pezsgősüveget. - A gyerek születésére gondolsz? - Igen. Mi mást ünnepelhetnénk? - vonta fel a férfi az egyik szemöldökét, és megtöltötte a poharakat. A nő ivott egy korty pezsgőt, miközben Jannisz rezzenéstelen tekintettel figyelte. Charlotte egyszeriben mennyei könnyedséget érzett. Milyen régen nem voltak így kettesben! Legalább egy hete. Be kellett ismernie, hogy nagyon hiányoztak neki a meghitt együttlétek. A férfi feléje hajolt, kivette a kezéből a poharat, és a dohányzóasztalra helyezte. - Szerintem ennyi elég lesz - mondta, és megrándult a szája széle. - Csak nem azt akarod mondani, hogy berúgtam? - Szó sincs róla! De olyan gyönyörű vagy így, ilyen ellazultan! Végre leolvadt az arcodról az a merevség. - Nem értem... - Egész héten csak a komor arcodat láttam. - Nem volt éppen jó kedvem, az igaz - ismerte el Charlotte. - És ha most meg akarsz bántani, akkor kérem vissza a poharam, hogy leigyam magam, és elfelejtsem... Ne gondoljak folyton arra, hogy... Jaj, Jannisz... A férfi átölelte, és úgy magához szorította, hogy Charlotte alig kapott levegőt. Már nem volt szemernyi akaratereje sem, és nem törődött semmivel. Csak egyet tudott: itt az otthona, Jannisz karjában. A férfi, az ágyhoz vezette, közben azt súgta a fülébe, hogy kétségbeesetten, őrülten szereti. - Ne menekülj többé előlem, kedvesem! - sóhajtotta. - Nem tudok nélküled élni. Megpróbáltam, de nem megy. Kérlek, drágám, kérlek... - Igen, ó, igen - lehelte a nő, miközben a férfi levetkőztette és simogatni kezdte. Jannisz keze bejárta testének minden zegzugát, és Charlotte csakhamar feltétel nélkül odaadta magát neki. Ernyedten feküdt a szétdúlt ágyon, és a férfira nézett, aki már ébren volt. - Nagy kockázatot vállaltam azért, hogy visszatérj hozzám. Ugye maradsz? - kérdezte Jannisz. Charlotte némán bólintott. E pillanatban semmi más nem számított, csak a szerelem. Minden egyéb el fog rendeződni... - Ez volt életem leghosszabb hete - mormolta. - Én is így éreztem. - De te olyan vidámnak látszottál! - Akkor jobb színész vagyok, mint gondoltam - válaszolta a férfi mosolyogva. E pillanatban megcsörrent a telefon. - Majd én felveszem! - mondta Jannisz. - Biztosan az éjszakás nővér hív Szófia miatt. - A füléhez emelte a kagylót, és nagyot kiáltott: - Lefterisz! Hol az ördögben bujkálsz? Már hetek óta kereslek. Mondta Marcus? Beszéltél Fionával? És?... Értem... - Jannisz elmosolyodott, Charlotte keze után nyúlt, és megszorította. - Ez aztán a nagyszerű hír! Örülök, hogy kibékültetek... igen, minden jót kívánok nektek...
Nem, nem haragszom... Remélem, hamarosan én is újra megnősülök... Igen, megkértem a kezét... Tudod, milyenek a nők... Még vonakodik, de azt hiszem, ha kitartó leszek, sikerül megpuhítani. A férfi csakhamar elköszönt, letette a kagylót, és Charlotte-hoz fordult, aki mosolyogva nézett rá. - Szóval meg akarsz puhítani? - évődött vele. - Minden erőmmel azon vagyok - nevetett fel Jannisz. - Először is bevallom, hogy lódítottam, és egyáltalán nem hívtam fel a londoni munkaközvetítőt. - Szóval hazudtál? - Muszáj volt, és beváltak a reményeim, hiszen visszajöttél hozzám. De a legfontosabb kérdésemre még nem válaszoltál. - Jannisz lemászott az ágyról, és letérdelt a padlóra Charlotte elé. - Feleségül jössz hozzám? Charlotte úgy tett, mintha alaposan meg kellene fontolnia a választ. Aztán a férfihoz hajolt, és a fülébe súgta a vágyva vágyott igent. A kis fehér templom a dombtetőn csak úgy ragyogott az októberi napsütésben, Charlotte kilépett a templomkapun a kellemes őszi melegbe, és olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Az utóbbi időben meglódultak az események. Jannisznak sok intéznivalója akadt a papírokkal kapcsolatban, és egy bőkezű adomány kíséretében sikerült rábírnia a pópát, hogy a még friss válása ellenére adja össze őket. Charlotte-nak mindössze hat hete maradt, hogy felkészüljön a hagyományos görög esküvőre. A görög lakodalom pedig csodálatos élmény! Amikor kiléptek a templomkapun, Jannisz gyengéden átölelte a derekát, és lassan megcsókolta, hogy a fényképész is megörökíthesse a nagy pillanatot, s másnap minden lirakiszi polgár értesülhessen az újságból az örömhírről. - Jól vagy? - suttogta a menyasszony fülébe. - Leírhatatlanul jól! - válaszolta Charlotte boldogan. - Nem hibáztam, ugye? Nem értettem mindent, amit a pópa mondott, de akkor és azt válaszoltam, amit kell, ugye? Jannisz szeme csak úgy ragyogott a büszkeségtől, amikor ránézett bámulatosan szép feleségére. - Csodálatos voltál! Mindenki le volt nyűgözve tőled, elsősorban én! Gyönyörű vagy ebben a ruhában! Ó, ha a nagymamám láthatna! Charlotte mosolyogva nézett végig elefántcsontszínű, szatén menyasszonyi ruháján. Jannisz nagyanyjának legfiatalabb húga évtizedeken át gondosan őrizte a ruhát, s amikor meghallotta, hogy az unokaöccse megnősül, szívesen adta oda az értékes holmit. Akadtak ügyes lirakiszi asszonyok, akik megjavítgatták, kiengedték az alját, mert Jannisz nagymamája sokkal alacsonyabb volt, mint Charlotte. - Szerinted örülne? - De mennyire! - lehelt egy csókot a felesége ajkára Jannisz. A vendégek elbűvölten nézték a szép párt. Charlotte úgy érezte, egész Lirakisz eljött az esküvőjükre. Kollégák, barátok, betegek, még a kései turisták is. Talpon volt a helység apraja-nagyja. Charlotte megpillantotta a vendégseregben Sztelioszt is, aki egy fa alatt üldögélt, és éppen cigarettára gyújtott. Nem, többet nem fog rászólni. Tudja, mit tesz és miért teszi. Hiába próbálta őt rábeszélni a kezelésre. Szteliosz egymaga küzdött a betegségével. A lovat el lehet vezetni a vályúhoz, de nem lehet rákényszeríteni, hogy igyon. Különösen akkor nem, ha makacs, mint az öszvér. Negyedórával később Szteliosz még mindig a fa alatt üldögélt, és Charlotte, miután fogadta a gratulációkat, egy percre odament hozzá. A vendéglős beleszívott a cigarettájába, és igyekezett elfojtani egy köhögőrohamot. - Charlotte, ha azért jött ide, hogy... - Nem, Szteliosz! - vágott a szavába a menyasszony lágy hangon. - Nem fogok prédikálni magának. Tiszteletben tartom a döntését. - Valóban? Nos, akkor elmegyek a fogadásra, és koccintok kettejük egészségére. Sok boldogságot kívánok maguknak, és egy tucat gyereket. A gyerek a legnagyobb áldás. Az enyéim most is mellettem vannak. Tudják, hogy beteg vagyok, és velem lesznek az utolsó pillanatig. - Efelől semmi kétségem sincs - csippentette fel Charlotte a gyönyörű, csillogó ruháját, és leült Szteliosz mellé a padra. A vendéglős a karjára helyezte a tenyerét.
- Tegye boldoggá Janniszt! Emlékszem rá, milyen vidám, derűs kisgyerek volt, pedig meghalt az anyja, az apja pedig elhagyta. Megérdemli a boldogságot. - Mindent megteszek, hogy boldog legyen! És lehet, hogy sokkal hamarabb meglesz az első gyerek, mint az emberek gondolják. De meg ne mondja senkinek! - kacsintott rá Charlotte a férfira. - Tudok titkot őrizni! - vigyorodott el a vendéglős, majd ismét köhögőroham tört rá. A homokba dobta a félig szívott cigarettát. - Tudja, Charlotte - folytatta, amikor elmúlt a roham -, én mindig is ár ellen úsztam, és megkímélem magam attól, ami a bátyámnak kijutott. Kezelés, sugarazás, röntgen, gyógyszerek... nem, köszönöm! Amíg tehetem, élvezem az életet. Üldögélni a napon, halászni... A gyerekeim átvették a tavernát, emiatt már nincs gondom. És ha eljön a vég... - Szteliosz vállat vont. - Ha eljön a vég, maga meg Jannisz átsegítenek, ugye? - Igen - mondta Charlotte megrendülten. - És továbbra is adnak morfiumot, hogy ne szakadjak bele a köhögésbe? - Mit kíván még elrendelni saját magának? - mosolyodott el bátran a fiatalasszony. - Maga jó orvos, tudja-e? A kezelésemmel kapcsolatban eltér a véleményünk, de senkire sem cserélném magát! Amikor Charlotte belépett a templom előtt felállított ünnepi sátorba, Jannisz intett neki. Richard és Julia álltak mellette, és úgy látszott, épp egy csekket nyújtottak át neki. - Ön igazán nagyvonalú, Richard! - mondta Jannisz. - Á, semmiség. Mi ez ahhoz képest, hogy megmentette az életemet? A bájos felesége pedig tartotta bennem a lelket, amikor minden összeomlani látszott. - Engedjék meg, hogy én is szívből megköszönjek mindent - mondta Julia, és a félje karjára helyezte a tenyerét. - Richard képtelen tétlenül élni. Ismét dolgozni akar, de szerencsére többé nem egyedül, mert társul egy régi kollégájával, s ezzel megoszlik a teher is. Mindketten családos emberek, és immár belátták, hogy a család a legfontosabb az ember életében. Eleget fognak keresni ahhoz, hogy a családjuknak kényelmes életet biztosítsanak, és többé nem hajszolják agyon magukat. Richard kedvesen rámosolygott a feleségére. - Amióta ismét együtt vagyunk, nagyon sok támogatást kaptam Júliától. Az asszony viszonozta a gyengéd pillantást. - Én is sokat tanultam az elmúlt időben, és soha többé nem fogok követelőzni! Tudom, hogy Richard nem tud meglenni a munkája nélkül, és csak akkor lesz kiegyensúlyozott és elégedett, ha továbbra is dolgozik. - Szilárdan eldöntöttem, hogy ezután több időt szentelek a családomnak! - jelentette ki Richard. Holnap visszamegyünk Angliába, de jövő nyáron ismét eljövünk a gyerekekkel együtt. A házaspár elköszönt, Charlotte pedig hosszan és elégedetten nézett utánuk. Örült, hogy minden jóra fordult. Ekkor hozzájuk lépett Anthony meg Szófia a babával. A kis Kyriakisz korán jött a világra, ám szépen fejlődött. - Charlotte, maga milyen gyönyörű! - harsant fel egy kiáltás. A menyasszony hátrafordult. - Andy! De örülök, hogy látlak! - Anyu is itt van. A jövő héten hazamegyünk. Sok mindent kell bepótolnom az iskolában. - Lefogadom, hogy rajzból te leszel a legjobb! - nevetett rá Charlotte. - Képzelje, rengeteg festményt és rajzot eladtam a piactéren! - ragyogott fel a fiú szeme. - A polgármester meghívott, hogy jövőre is jöjjek el anyuval. Ingyen kapunk egy tengerre néző lakást. Úgy látszik, csalogatom a turistákat. - Remélem, azért lesz majd időd egy csónakkirándulásra is - mosolyodott el Jannisz. - És együtt fogunk úszni a delfinekkel! - Szuper! - kiáltotta a gyerek. - Előre örülök! - Végre kettesben! - rántotta le Jannisz a feleségét a széles franciaágyra. A hálószoba ablakán besütött a hold, és sziporkázva ragyogtak a csillagok. Charlotte meggyőzte őt, hogy kár lenne eladni a régi családi házat, Fionától többé nem kellett tartaniuk, mert visszament Lefterisszel Athénba. A régi, vastag falú épület a hűvös szobáival kellemes menedéket nyújtott a nyári kánikulában. Charlotte a saját elképzelései szerint felújíttatta. A rokonok és a
barátok segítettek függönyt varrni, fényesre sikálni a hajópadlót, új szőnyegeket vásárolni. Jannisz megbízott egy kertészt, aki kicsinosította a kertet, melyben még ott magasodtak a nagyapja korából származó fák. - Már attól féltem, sosem hagynak bennünket egyedül! - mondta Jannisz élénken, - Legszívesebben reggelig mulatoztak volna. Holnap, házasságunk első napján nagy partit rendezünk, jó? De most, a nászéjszakánkon senkivel sem osztozom rajtad. - Mondanom kell neked valamit - simult Charlotte a férjéhez. - Emlékszel még arra a napra, amikor megkérted a kezem, és elfeledkeztél az óvszerről? Jannisz meglepetten nézett a felesége szemébe. - Annak még csak hat hete. Lehetetlen... - Azóta nem volt vérzésem. És ma reggel elvégeztem egy tesztet... - Drágám! - zárta őt a karjába Jannisz. - Tényleg? Valóban? - Igen, gyermekünk lesz. Az első házassági évfordulónkon már hárman leszünk. Sőt négyen. Anyu felhívott, hogy az esküvőre nem tud eljönni, mert nagyon elfoglalt, de megígérte, hogy az első házassági évfordulónkra eljön. El sem tudom őt képzelni nagymamának! - Az is lehet, hogy öten leszünk! A családomban gyakori az ikerszülés - lehelt egy gyöngéd csókot felesége ajkára az ifjú férj. - Ami engem illett, jöhetnek az ikrek! Minél több, annál jobb - mosolyodott el Charlotte. Hogyne lett volna boldog, hiszen egy hosszú, szerelmes éjszaka és szép jövő állt előtte ezen a békés, paradicsomi szigeten.
