Dan Simmons
ELS
HYPERION RÉSZ: TITÁNOK LÁZADÁSA
EL HANG A Hegemónia Konzulja ébenfekete rhajója balkonján ült és Rahmanyinov Cisz-moll Prel djét játszotta egy srégi, ám jól karbantartott Steinway-en, miközben hatalmas, zöld, gyíkszer dolgok keringtek bömbölve a lent elterül mocsárban. Észak fel l vihar közeledett. Az elmosódott, fekete fellegek el tt élesen kirajzolódtak egy hatalmas nyitvaterm kb l álló erd körvonalai, a haragos égen pedig kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelh k. A látóhatáron villámok cikáztak. A hajó közelében id nként homályos, hüll szer alakok botlottak bele a véd mez be, hogy felüvöltsenek, aztán elt njenek az indigószín párafoltok között. A Konzul minden figyelmét a prel d egy nehéz szakaszának szentelte, tudomást sem véve az éjszakával együtt közelg viharról. A fatline vev készülék dallamosan felcsendült. A Konzul megdermedt, ujjai a billenty k fölött lebegtek, a fülét hegyezte. A súlyos leveg ben mennydörgés robajlott. A nyitvaterm -erd fel l egy dögev falka gyászos üvöltése hallatszott. Valahol a lenti sötétségben egy csökevényes agyú teremtmény kihívóan trombitált egyet válaszul, majd elhallgatott. A hirtelen támadt csendben csak a taszítómez szónikus zümmögése hallatszott. A fatline ismét felcsendült. – A fenébe! – morogta a Konzul, és odament, hogy felvegye. Azalatt a néhány másodperc alatt, amíg a számítógép konvertálta és dekódolta a tünékeny tachyonok áradatát, a Konzul töltött magának egy pohár Scotchot. Épp akkor ereszkedett le a hologödör párnáira, mikor a diskey zölden felpislogott. – Lássuk! – vetette oda. – Vissza kell térnie a Hyperionra! – érkezett egy n fátyolos hangja. A teljes kép még nem öltött formát; a leveg üres maradt, csak az átviteli kódok lüktettek benne, elárulva a Konzulnak, hogy ez a fatline-adás a Hegemónia kormányzó világáról, a Tau Ceti Centerr l érkezett. A Konzulnak nem kellettek az átviteli kódok, hogy tudja ezt. Meina Gladstone korosodó, ám még mindig gyönyör hangját senki máséval nem lehetett
összetéveszteni. – Vissza kell térnie a Hyperionra, méghozzá a Shrikezarándoklat tagjaként – folytatta a hang. Mondod te, gondolta a Konzul, és felállt, hogy kilépjen a gödörb l. – Önt és a másik hat személyt a Shrike1 Egyháza választotta ki, és a döntést a Minden Dolgok is meger sítette – közölte Meina Gladstone. – A Hegemónia érdeke, hogy elfogadja a megbízást. A Konzul mozdulatlanul állt a gödörben, háttal a villózó átviteli kódoknak. Anélkül, hogy megfordult volna, felemelte poharát és lehajtotta a Scotch maradékát. – A helyzet nagyon zavaros – mondta Meina Gladstone. A hangja fáradtan csengett. – A konzulátus és a helyi közigazgatási tanács három szabványhete közölte fatline-on a hírt, hogy az Id kripták a megnyílás jeleit mutatják. A körülöttük lév antientrópikus mez sebesen tágul, és a Shrike egészen a Kantársíkságig eljutott. A Konzul megfordult, és levetette magát a párnákra. A hologram Meina Gladstone söreg arcának vonásait öltötte fel. A tekintete ugyanolyan fáradtnak t nt, mint amilyen fáradtan a hangja csengett. – A Parvatiról azonnal útnak indult egy GÁRDA: r hadm veleti egység, hogy az Id kripták megnyílása el tt evakuálja a Hegemónia Hyperionon tartózkodó polgárait. Az id eltolódásuk valamivel több mint három hyperioni év lesz. – Meina Gladstone egy pillanatra elhallgatott. A Konzul még sohasem látta a Szenátus f titkárát ilyen fáradtnak. – Nem tudjuk, hogy az evakuációs flotta id ben odaér-e – folytatta –, de a helyzet még ennél is bonyolultabb. Felfedeztek egy legalább négyezer... egységb l... álló, a Hyperion rendszer felé tartó Kitaszított vándorrajt. Az evakuációs hadm veleti egység csak röviddel a Kitaszítottak el tt fog megérkezni. 1 Shrike (ejtsd: srájk): az elnevezés valószín leg a Régi Föld angoljából került át a szabványnyelvbe jelentése „tövisszúró gébics" – aford.
A Konzul megértette Gladstone habozását. A Kitaszítottak vándorrajában az egyszemélyes rohamfelderít kt l kezdve a városhajókon át a csillagközi barbárok tízezreinek otthont adó üstökös-er dökig bármi el fordulhatott. – A GÁRDA egyesített vezérkara szerint ez a Kitaszítottak nagy el retörése – mondta Gladstone. A hajó számítógépe úgy helyezte el a hologramot, hogy a n szomorú barna szemei látszólag egyenesen a Konzulra néztek. – Az majd elválik, hogy csak a Hyperiont és az Id kriptákat akarják-e az ellen rzésük alá vonni, vagy általános támadást indítanak a Világháló ellen. Addig is egy teljes GÁRDA: r csataflotta indul útnak a Camn-rendszerb l, kiegészítve egy térkapu-épít zászlóaljjal, hogy csatlakozzon az evakuációs flottához. Ez a flotta azonban a körülményekt l függ en visszarendelhet . A Konzul bólintott, és oda sem figyelve a szájához emelte a Scotch-ot. Aztán a homlokát ráncolva rápillantott az üres pohárra, és ledobta azt a fülke vastag sz nyegére. Még katonai képzés híján is megértette, milyen nehéz taktikai döntéssel kellett szembesülnie Gladstone-nak és az egyesített vezérkarnak. Ha nem létesítenek sebtében egy katonai térkaput a Hyperionrendszerben – iszonyú költségek árán –, akkor nincs mód a Kitaszítottak inváziójának visszaverésére. Akármilyen titkokat is riznek az Id kripták, azok a Hegemónia ellenségének a kezére kerülnek. Ha viszont a flottának sikerül id ben felépítenie a térkaput és a Hegemónia a GÁRDA minden erejét a Hyperion magányos, távoli gyarmatvilágának védelmére mozgósítja, akkor a Világhálónak szembe kell néznie azzal a szörny kockázattal, hogy a Kitaszítottak a határvidék valamely más pontján indítanak támadást, vagy – az elképzelhet legrosszabb esetben – elfoglalják a térkaput és elözönlik magát a Hálót. A Konzul megpróbálta elképzelni annak a realitását, amint páncélos Kitaszított katonák lépnek a térkapukon keresztül száz és száz világ védtelen városaiba. Átsétált Meina Gladstone hologramján, felvette a padlóról a poharát, és töltött magának még egy Scotch-ot.
– Önt kiválasztották, hogy részt vegyen a Shrike-hoz vezet zarándokúton – folytatta az id s f titkár képe, akit a sajtó el szeretettel hasonlított Lincolnhoz, Churchillhez, AlvarezTemphez, vagy bármelyik, a történelmi divatot éppen uraló, a Hedzsra el tti legendás alakhoz. – A Templomosok útnak indítják Yggdrasill nev hajófájukat – mondta Gladstone –, az evakuációs hadm veleti egység parancsnokát pedig utasítottuk, hogy engedje áthaladni. Ön háromhetes id eltolódással találkozhat az Yggdrasill-al, miel tt az kvantumállapotba lép a Parvati-rendszerb l. A Shrike Egyháza által kiválasztott hat másik zarándok a hajófa fedélzetén lesz. A hírszerzés jelentése szerint a hét zarándok közül legalább egy a Kitaszítottak ügynöke. Pillanatnyilag még... nem tudhatjuk... melyikük az. A Konzul önkéntelenül is elmosolyodott. A Gladstone által vállalt többi kockázaton túl az id s n arról sem feledkezhetett meg, hogy talán a kém, azaz éppen létfontosságú információkat fatline-ol a Kitaszítottak ügynökének. Illetve... valóban adott létfontosságú információkat? A flottamozgások érzékelhet vé váltak, amint a hajók beindították a Hawking-hajtóm veket, és ha a Konzul lenne a kém, akkor a f titkár talán csak elrettentésképpen tárná fel el tte a helyzetet. A Konzul arcáról lehervadt a mosoly, és beleivott a Scotchába. – Sol Weintraub és Fedmahn Kassad is a hét kiválasztott zarándok között van – közölte Gladstone. A Konzul homlokán elmélyültek a ráncok. Rámeredt az id s asszony arcképe körül porszemcsékként villózó számjegyek felh jére. Még tizenöt másodperc volt hátra a fatline-adásból. – Szükségünk van a segítségére! – jelentette ki Meina Gladstone. – Életbevágóan fontos, hogy az Id kripták és a Shrike titkai napvilágra kerüljenek. Talán ez a zarándoklat az utolsó esélyünk. Ha a Kitaszítottak elfoglalják a Hyperiont, akkor az ügynöküket likvidálni kell, az Id kriptákat pedig bármi áron le kell zárni. A Hegemónia sorsa múlhat ezen. Az adás véget ért, csak a találkozási pont koordinátái maradtak pulzálva a leveg ben. – Válasz? – kérdezte a hajó számítógépe. Az irdatlan
mennyiség energiaigény ellenére az rhajó képes lett volna egy rövid, kódolt jelsorozatot l ni a galaxis emberlakta részeit összeköt , fénysebességnél gyorsabban száguldó üzenetek szüntelen mormogásába. – Nincs – felelte a Konzul. Kilépett a balkonra, és rákönyökölt a korlátra. Leszállt az éj, a felh k alacsonyan lebegtek. Egyetlen csillagot sem lehetett látni. A sötétség abszolút lett volna, ha északon nem villan fel id nként egy-egy villám, s a mocsarat nem vonja be valami halvány derengés. A Konzulra hirtelen nyomasztó súllyal nehezedett a tudat, hogy pillanatnyilag az egyetlen értelmes lény egy névtelen világon. A környékr l felszálló, vízözön el tti hangokat hallgatva a reggelre gondolt, arra, hogy napfelkeltekor elindul a Vikken EMJ-vel, arra, hogy az egész napot a szabadban tölti, arra, hogy nagyvadakra vadászik a déli páfrányerd ben, majd este visszatér a hajóra, eszik egy jó sültet és iszik egy hideg sört. A Konzul a vadászat nyers örömére és a magány hasonlóan nyers vigaszára gondolt; a magányéra, melyet kiérdemelt a Hyperionon elszenvedett fájdalmas rémálommal. A Konzul bement, bevonta a balkont, és épp akkor zárta le hermetikusan a hajót, amikor lehullottak az els súlyos es cseppek. Felmászott a spirális lépcs n a hajó orrában lév hálókabinjába. A kör alakú helyiség sötét volt, csak a villámok fénye világította meg, kirajzolva a mennyezetablakon lecsorgó es vízpatakok körvonalait. A Konzul levetk zött, lefeküdt a kemény matracra, majd bekapcsolta a hangrendszert és a küls hangérzékel ket. A semmibe bámulva hallgatta, ahogy a vihar dühöngése egybemosódott Wagner „A valk rök lovaglása"-val. Hurrikán erej széllökések csapódtak a hajónak. A mennyezetablak fehéren felvillant, mennydörgés moraja töltötte be a kabint, az utókép szinte beleégett a Konzul retinájába. Wagnert csak viharban érdemes hallgatni, gondolta. Lehunyta a szemét, de a villámlás a szemhéjain is áthatolt. Eszébe jutott az Id kripták közelében lév alacsony dombok felforgatott romjai között süvít jégkristályok csillogása és a Shrike fémtüskékb l álló, lehetetlen fáját borító acél jégnél is hidegebb ragyogása.
Eszébe jutottak az éjszakát betölt sikolyok és a Shrike százszöglet gyémántként villogó, rubin és vérvörös szín tekintete. A Konzul némán utasította a számítógépet a hangszórók kikapcsolására, és a szeme elé emelte a karját. A hirtelen támadt csendben azon kezdett gondolkodni, milyen rültség lenne visszatérni a Hyperionra. A Konzulként a távoli, rejtélyes bolygón töltött tizenegy év során a Shrike Egyháza egy tucatnyi, külvilági zarándokkal teli bárkának adott engedélyt, hogy útnak induljon az Id kriptákat övez szélfútta pusztaságból, a hegyekt l északra. Senki sem tért vissza. Pedig az még normális id kben történt, amikor a Shrike az id áramlatainak és senki által meg nem értett er knek a foglya volt, és az anti-entrópikus mez k csak néhány tucat méternyire terjedtek ki az Id kripták köré. És amikor még nem fenyegetett a Kitaszítottak inváziója. A Konzul a Shrike-ra gondolt, ahogy szabadon járhat-kelhet a Hyperionon, a milliónyi helyi lakosra és az ezernyi Hegemóniabeli polgárra, akik tehetetlenül állnak a lény el tt, ami fittyet hány a fizikai törvényekre és csak a halál révén kommunikál. A Konzul a kabin kellemes melege ellenére megborzongott. Az éjszaka és a vihar elmúlt. A közelg hajnallal újabb zivatarfront futott versenyt. A kétszáz méter magas nyitvaterm k meghajoltak a közelg tombolás el tt. Az els napsugár felragyogása el tti utolsó pillanatban a Konzul ébenfekete hajója egy kék plazmaoszlopra támaszkodva felemelkedett, és az rbeli találkozási pont felé fordulva átsüvített a gyülekez fellegeken.
1 A Konzul azzal a jellegzetes fejfájással, kiszáradt torokkal és ezernyi álom elfelejtésének érzésével ébredt, amit csak a kriogenikus álomban töltött id szakok idézhettek el . Szaporán pislogni kezdett, felült az alacsony ágyon, és bizonytalan mozdulatokkal eltávolította a b rére tapasztott utolsó érzékel szalagokat is. Az ablaktalan, ovális helyiségben rajta kívül két nagyon alacsony legénységi klón és egy nagyon magas, csuklyás templomos állt. Az egyik klón odanyújtotta a Konzulnak a felolvasztás utáni hagyományos narancslevet. A Konzul elvette a poharat, és mohón belekortyolt. – A Fa két fénypercnyi és ötórányi utazásra van a Hyperiontól – közölte a templomos, és a Konzul rájött, hogy nem más szólítja meg, mint Het Masteen, a Templomosok hajófájának kapitánya, a Fa Igaz Hangja. A Konzul homályosan érezte, hogy nagy megtiszteltetés a kapitány által felébresztetni, azonban túl kába volt még a mélyh tött álomtól ahhoz, hogy igazán értékelni tudja ezt a tényt. – A többiek már fent vannak néhány órája – folytatta Het Masteen, odaintve a klónoknak, hogy távozzanak. – Az elüls étkez teraszon várakoznak. – Hrrrgghh – válaszolta a Konzul. Ismét belekortyolt az italába, megköszörülte a torkát és újra megpróbálkozott. – Köszönöm, Het Masteen – sikerült kinyögnie. Körülnézett a tojás alakú helyiségen, a sötét f sz nyegen, az áttetsz falakon, az egy darabból készült, hajlított támfákon, és rájött, hogy bizonyára az egyik kisebb lakógubóban van. A szemét lehunyva megpróbálta felidézni a találkozás emlékeit, a Templomosok hajójának kvantumugrása el tti utolsó pillanatokat. Jól emlékezett a pillanatra, amikor a találkozási ponthoz közeledve el ször megpillantotta a kilométer hosszú hajófát, melynek körvonalait elhomályosították ugyan a testét gömbszer felh ként körülvev , számtalan gépezet és erg által generált véd mez k, ám lombos teste még így is jól láthatóan ragyogott az ezernyi lámpa levél, vékony falú lakógubó, platform, híd, irányítófedélzet, lépcs és lugas között átsz , lágy fényében.
A hajófa talpazata körül gépház- és raktérgömbök burjánzottak túlméretezett gubacsokként, a kék és ibolyaszín hajtóm csóva pedig tíz kilométer hosszú gyökerek képzetét keltette. – A többiek várnak ránk – ismételte meg Het Masteen halkan, és a párnák felé biccentett, melyeken a Konzul csomagjai várták, hogy parancsszavára felnyíljanak. A templomos elgondolkodva meredt a szarufákra, míg a Konzul magára öltötte félhivatalos, b fekete nadrágból, fényesre tisztított rhajóscsizmából, fehér, csíp ben és könyökben buggyosodó selyemingb l, topázokkal kirakott díszövb l, karmazsinvörös vállrojtokkal díszített, fekete félhosszú kábátból és puha, aranyszín kalapból álló öltözékét. Az ívelt fal egy része tükörré változott, és a Konzul rápillantott a benne látható képre: egy, a középkoron már túl járó férfi, félhivatalos öltözékben, napbarnított, ám a szomorú szempár alatt különös módon sápadt b rrel. Összevonta a szemöldökét, bólintott, aztán elfordult képmásától. Het Masteen intett, és a Konzul követte a magas, köpenyegébe burkolózott alakot a gubó egyik nyílásán át egy emelked futóhídra, mely a hajófa törzsének er s kéregfala mentén felfelé és kifelé tekeredve elt nt a látóteréb l. A Konzul megtorpant, odalépett a futóhíd szélére, aztán gyorsan hátrah költ. Legalább hatszáz méter magasan állt – a magasságot a fa talapzatánál megzabolázott szingularitások által gerjesztett egy-hatod gravitáció teremtette –, és nem volt korlát. Szótlanul haladtak felfelé. A törzset követ futóhídról harminc méter és egy félkör megtétele után tértek le, hogy egy törékenynek látszó függ hídon áthaladva egy öt méter széles ágra lépjenek. Ezen haladtak kifelé, arra, ahol a burjánzó levelek állták útját a Hyperion napja ragyogásának. – Kihozták a hajómat a hangárból? – kérdezte a Konzul. – Feltöltve, indulásra készen áll a 11-es gömbben – felelte Het Masteen. Beléptek a törzs árnyékába, és a levelek sötét rácsozatának fekete foltjaiban láthatóvá váltak a csillagok. – A többi zarándok beleegyezett, hogy az ön hajójával ereszkedjenek le, amennyiben a GÁRDA engedélyt ad rá – tette hozzá a templomos.
A Konzul megdörzsölte a szemét és magában azt kívánta, bárcsak több id t kapott volna arra, hogy magához térjen a kriogenikus álom jeges öleléséb l. – Felvették már a kapcsolatot a hadm veleti egységgel? – Ó, igen, azonnal megkockáztattuk, amint véget ért a kvantumugrás. A Hegemónia egyik hadihajója... ebben a pillanatban is... kísér minket – intett Het Masteen az ég felé. A Konzul felfelé sandított, ám ugyanabban a pillanatban kifordult a hajó árnyékából egy sor fels ág, és több hektárnyi lombozat izzott fel a naplemente árnyalataiban. A megvilágított futóhidak fölött, még az árnyékban maradt részeken is letelepedtek a lampionokra emlékeztet napmadarak, megvilágítva a függ hidakat és a leng indákat, míg a Régi Földr l származó szentjánosbogarak és a Maui-Covenanton shonos sugárzó fátyolkák pislákolva keresték helyüket a levéllabirintusban, úgy elkeveredve a csillagképekkel, hogy az még a legtapasztaltabb utazókat is zavarba hozta volna. Het Masteen belépett egy, a hajó feléjük tornyosuló háromszáz méteres magasságában elt szénszálas kábelen függ felvonókosárba. A Konzul követte, és némán emelkedni kezdtek. Felfigyelt rá, hogy a futóhidak, a lakógubók és a platformok néhány templomostól és apró klónjaiktól eltekintve felt en néptelenek. Jobban belegondolva, a Konzul egyetlen utast sem látott a találkozás és az álomba merülés között eltelt zsúfolt egy óra során, ezt azonban a közelg kvantumugrásnak tudta be, feltételezve, hogy az utasok már a kriogenikus hever k nyújtotta biztonságot élvezik. Most azonban jóval relativisztikus sebesség alatt haladt a hajó, s az ágait szájtátó bámészkodóknak kellett volna megtöltenie. A felfedezését megosztotta a templomossal is. – Mindössze hat utasunk van: önök – válaszolta Het Masteen. A kosár megállt a lomblabirintus közepén, és a hajófa kapitánya rálépett egy felfelé haladó, az id l megviselt fa mozgólépcs re. A Konzul meglepetten pislogott. Egy templomos hajófa normális esetben kett -öt ezer utast szállított; hiszen ez volt a legkívánatosabb módja a csillagok közötti utazásnak. A hajófák ritkán halmoztak fel négy-öt hónapnál nagyobb id eltolódást,
mivel általában rövid, látványos átkeléseket hajtottak végre egymástól mindössze néhány fényévnyire lév csillagrendszerek között. Gazdag utasaiknak így a lehet legkevesebb id t kellett kriogenikus álomban tölteniük. Ennek a hajónak az útja a Hyperionra, hat éves id eltolódással, fizet utasok nélkül megrázó anyagi veszteséget jelenthetett a templomosok számára. A Konzul csak ekkor, kissé elkésve jött rá, hogy a hajófa ideális lesz a közelg evakuáció szempontjából, s a költségeit végül nyilván megtéríti majd a Hegemónia. És mégis, a Konzul tudta, milyen rettenetes kockázatot vállal a Templomos Testvériség egy ilyen gyönyör és sebezhet hajó, mint az Yggdrasill – rajta kívül csak négy hasonló létezett – háborús zónába irányításával. – A zarándoktársai – közölte Het Masteen, miközben felléptek egy tágas platformra, ahol egy kis csoport várakozott egy hosszú faasztal egyik végén. Felettük csillagok izzottak, id nként elfordulva, ahogy a hajófa változtatott d lésszögén vagy irányán. Kétoldalt tömör lombozatgömb emelkedett ívelten kifelé és felfelé, mint valami hatalmas gyümölcs zöld héja. A Konzul azonnal felismerte a helyszínben a kapitány étkez -platformját, még miel tt az öt másik utas felemelkedett volna, hogy Het Masteen elfoglalhassa a helyét az asztalf n. A Konzulra a templomos bal oldalán várakozott egy szabad szék. Amikor mindenki leült és elcsendesedett, Het Masteen formálisan bemutatta ket egymásnak. Bár a Konzul senkit nem ismert személyesen, több név ismer sen csengett számára, s hosszú diplomáciai gyakorlata segítségével elkezdte elraktározni az egyes személyekr l szerzett benyomásait. A balján Lenar Hoyt atya, a katolikus néven ismert, régimódi keresztény szekta papja ült. A Konzul egy pillanatra elfeledkezett a fekete öltözék és a római gallér jelent ségér l, de aztán eszébe jutott a hebroni Szent Ferenc kórház, ahol majdnem négy szabvány évtizeddel korábban alkoholtrauma-terápiában részesült els , katasztrofális diplomáciai megbízását követ en. Hoyt nevének hallatán pedig felidéz dött benne egy másik pap, aki a Hyperionon t nt el, az ott tartózkodásának körülbelül a
félidejénél. A Konzul fiatalembernek becsülte Lenar Hoytot – nem többnek harmincnál –, ám úgy t nt, a nem túl távoli múltban valami rettenetesen megöregítette a férfit. A Konzul rápillantott a beesett arcra, a pofacsontokra feszül szikkadt húsra, a nagy, ám üregeikben mélyen ül szemekre, az egy izom rángatózásától állandó jelleggel olyannyira lefelé görbül ajkakra, hogy azt még cinikus mosolynak sem lehetett volna nevezni, a nem is annyira visszahúzódásnak indult, mint inkább valamiféle sugárzás által megritkított hajszálak vonalára, és úgy érezte, egy olyan embert lát, akit évek óta betegségek gyötörnek. És mégis, a legnagyobb meglepetésére az elrejtett fájdalom álarca mögött felfedezni vélte a férfiban még ott él fiú fizikai képmását – a fiatalabb, egészségesebb, kevésbé cinikus Lenar Hoyt kerek arcának, világos b rének és puha ajkainak halovány vonalait. A pap mellett olyasvalaki ült, akinek az arcát néhány évvel korábban a Hegemónia polgárainak többsége ismerte. A Konzul kíváncsi lett volna, hogy a Világháló kollektív érdekl dési periódusa most is olyan rövid-e, mint amikor még ott élt. Valószín leg rövidebb, döntötte el magában. S ha ez így van, akkor Fedmahn Kassad ezredes, az úgynevezett Dél-Bressiai Mészáros valószín leg már se nem hírhedt, se nem híres. Azonban a Konzul nemzedéke és azok számára, akik a dolgok lassú, mindent l távoli oldalsodrában éltek, Kassad nem az az ember volt, akit könnyen el lehetne feledni. Fedmahn Kassad ezredes magas volt – majdnem olyan magas, hogy a szemébe nézhessen a két méteres Het Masteennek –, és a GÁRDA fekete egyenruháját viselte, rangjelzések és kitüntetések nélkül. A fekete egyenruha furcsa módon hasonlított Hoyt atya öltözékére, a két férfi között azonban nem lehetett valódi hasonlóságot felfedezni. Hoyt legyengült külsejével szemben Kassad barna volt, láthatólag ép és egészséges, ostornyélszer en karcsú, vállán, csuklóján és nyakán felt izomkötegekkel. Az ezredes apró szemei sötéten csillogtak, és mintha mindent befogtak volna, mint valami primitív videokamera lencséi. Az arca csupa szegletb l állt: árnyékok, síkok és lapok. Nem sovány
volt, mint Hoyt atyáé, egyszer en csak hideg k l faragták. Az állkapcsán végigfutó vékony szakáll még jobban kihangsúlyozta arcvonásai élességét – mint a vér a kés pengéjének élét. Az ezredes er teljes, lassú mozdulatai annak a földi jaguárnak a mozgására emlékeztették a Konzult, amit a Lususon, egy magánkézen lév telepeshajó-állatkertben látott, sok-sok évvel azel tt. Kassad hangja halkan csengett, a Konzul azonban nem mulasztotta el megjegyezni magának, hogy az ezredesnek még a hallgatása is figyelmet követelt. A hosszú asztal javarészt üresen állt, a csoport az egyik vége körül gy lt össze. Fedmahn Kassaddal szemben a Martin Silenusként, a költ ként bemutatott férfi ült. Silenus a vele átellenben ül katona szöges ellentétének t nt. Ahol Kassad karcsú volt és magas, ott Martin Silenus alacsony volt és láthatólag formátlan. Kassad k l metszett vonásaival szemben a költ arca olyan mozgékony és kifejez volt, mint egy földi f eml sé. Hangos, reszel s hangját s káromkodásokkal tette még durvábbá. Van valami szinte kellemesen démoni Martin Silenusban, pirospozsgás arcában, széles szájában, vastag szemöldökében, hegyes füleiben és állandóan mozgó, egy koncertzongoristának is becsületére valóan hosszú ujjakban végz kezeiben, gondolta a Konzul. A költ sz haját durván rövidre vágva hordta. Martin Silenus látszólag az ötvenes évei vége felé járhatott, a Konzul azonban észrevette torka és tenyerei árulkodó kék árnyalatát, és gyanította, hogy a férfi nem egy Poulsen-kezelésen eshetett már át. Silenus valódi kora bármennyi lehetett kilencven és százötven szabványév között. A Konzul tudta, hogy ha ez utóbbihoz áll közelebb, akkor a költ jó eséllyel teljesen rült. Amilyen nagyhangúnak és elevennek t nt els ránézésre Martin Silenus, olyan mérték intelligens zárkózottság sugárzott átható er vel az asztalszomszédjáról. Amikor bemutatták, Sol Weintraub felnézett, és a Konzul azonnal felismerte a híres tudós rövid, sz szakállát, ráncos homlokát és szomorú, ragyogó szemét. A Konzul hallotta a Bolygó Zsidóról és reménytelen kutatásáról kereng történeteket, mégis döbbenten fedezte fel,
hogy az id s férfi a karjaiban tartja a csecsem t – néhány hetesnél nem id sebb lányát, Rachelt. A Konzul elfordította a tekintetét. A hatodik zarándok, s az egyetlen n az asztalnál Brawne Lamia volt. A bemutatása során a nyomozó olyan intenzitással meredt a Konzulra, hogy a férfi még az után is érezte a tekintete súlyát, hogy a n elfordult. A Lusus 1,3 gravitációjú világának korábbi polgáraként Brawne Lamia nem volt magasabb, mint a t le két székkel arrébb helyet foglaló költ , de még b kordbársony kezeslábasa sem tudta elrejteni a tömör alakján feszül izomrétegeket. Fekete fürtjei a válláig értek, szemöldöke két sötét, vízszintes vonalnak nt magas homlokán, orra határozott, éles metszés volt, tovább er sítve tekintetének vesébe hatoló jellegét. Lamia szája már-már az érzékiség határát súrolóan széles és kifejez volt, sarkainál halvány mosolyba görbült, ami lehetett kegyetlen, de egyszer en játékos is. A n sötét szemei mintha arra biztatták volna a szemlél t, hogy fedezze fel, melyik eset a valóság. A Konzul fején átvillant a gondolat, hogy Brawne Lamiát akár szépnek is lehetne nevezni. A bemutatás befejeztével a Konzul megköszörülte a torkát, és a templomos felé fordult. – Het Masteen, ön azt mondta, hét zarándok lesz. M. Weintraub gyermeke a hetedik? Het Masteen csuklyája lassan balra-jobbra mozdult. – Nem. Csak azok számíthatók a zarándokok közé, akik tudatosan döntenek a Shrike felkeresése mellett. Az asztal mellett ül csoport enyhén felbolydult. Bizonyára mindannyian tudták azt, amit a Konzul is tudott: a zarándokok számának prímszámnak kellett lennie, hogy elindulhassanak északra, a Shrike Egyháza által támogatott utazásra. – Én vagyok a hetedik – jelentette be Het Masteen, az Yggdrasill templomos hajófa kapitánya, a Fa Igaz Hangja. A bejelentést követ csendben Het Masteen intett egyet, és a klónok elkezdték felszolgálni a zarándokok leszállás el tti utolsó étkezésének fogásait.
– A Kitaszítottak tehát még nincsenek a rendszerben? – kérdezte Brawne Lamia. Volt a hangjában valami fátyolos, torokból jöv zönge, ami különös módon felkavarta a Konzult. – Nincsenek – válaszolta Het Masteen. – De csak néhány szabványnappal járhatunk el ttük. A m szereink fúziós kitöréseket érzékeltek a rendszer Oort-felh jében. – Háború lesz? – kérdezte Hoyt atya. A hangja ugyanolyan kimerültnek t nt, mint az arckifejezése. Amikor senki nem jelentkezett válaszra, a pap jobbra fordult, mintha visszamen leg a Konzulnak címezné a kérdést. A Konzul felsóhajtott. A klónok bort szolgáltak fel; jobban örült volna a whiskynek. – Ki tudja, mit fognak csinálni a Kitaszítottak? – kérdezett vissza. – Nekem úgy t nik, már rég nem emberi logika mozgatja ket. Martin Silenus hangosan felnevetett és gesztikulálás közben kilöttyintette a borát. – Mintha minket, kibaszott embereket valaha is emberi logika mozgatott volna! – Kortyolt egy nagyot, megtörölte a száját, majd ismét felnevetett. – Ha túl korán elkezd dnek a komoly harcok – ráncolta a homlokát Brawne Lamia –, akkor lehet, hogy a hatóságok nem engednek minket leszállni. – Meg fogjuk kapni az engedélyt – szögezte le Het Masteen. A napfény, utat találva kámzsája red i között sárgás b rére vetült. – Megmenekülünk a háború jelentette biztos haláltól, hogy szembenézzünk a Shrike jelentette biztos halállal – suttogta Hoyt atya. – Sehol az Univerzumban nem létezik halál! – recitálta Martin Silenus olyan hangon, ami a Konzul szerint még a kriogenikus álomból is bárkit felébresztett volna. A költ felhajtotta bora maradékát, üres kupáját pedig a csillagokra emelte: „Halálillat sehol – hát nyögjetek, Cybele, nyögj! Rontó gyermekeid reszketeggé bénítottak egy istent.
Nyögj, fivérnép, nyögj, mert nincs már er m – gyönge erecske – gyönge – mint a hangom — gyöngeségek, kínok-kínja! Olvadok no, nyögjetek hát..." Tandori Dezs fordítása.
Silenus váratlanul elhallgatott, bort töltött magának és beleböfögött a szavalása nyomán beálló csendbe. Hat társa összenézett. A Konzul észrevette, hogy Sol Weintraub halványan mosolyog, aztán a karjaiban tartott csecsem megmoccant, és elterelte a figyelmét. – Nos – kezdte Hoyt atya tétovázva, mintha egy korábbi gondolatfonalhoz akart volna visszatérni –, ha a Hegemónia konvoja távozik és a Kitaszítottak elfoglalják a Hyperiont, akkor talán vértelen lesz a megszállás és hagyni fogják, hogy elvégezzük a dolgunkat. – A Kitaszítottak nem elfoglalni akarják a Hyperiont! – nevetett fel lágyan Fedmahn Kassad ezredes. – Ha megszerzik a bolygót, akkor összeszedik, ami kell nekik, aztán pedig nekilátnak annak, amihez a legjobban értenek. Elszenesedett törmelékké égetik a városokat, aztán apró darabokra zúzzák és izzásig felhevítik a törmeléket. Megolvasztják a sarki jégsapkákat, felforralják az óceánok vizét, a lecsapódó sóval pedig beszórják a kontinenseket, hogy soha többé ne n hessen rajtuk semmi. – Hát... – nyitotta ki a száját Hoyt atya, majd elhallgatott. Senki sem szólt semmit, miközben a klónok elvitték a leveses- és salátástálakat, és felszolgálták a f fogást. – Azt mondta, a Hegemónia egyik hadihajója kísér minket – fordult oda a Konzul Het Masteenhez, amikor végeztek a sült marhahússal és a f tt égi tintahallal. A templomos bólintott, és kinyújtotta a kezét. A Konzul hunyorogva követte tekintetével a mozdulatot, de semmit sem látott a lassan forgó égbolton. – Tessék – hajolt át Fedmahn Kassad Hoyt atyán, a Konzul
felé nyújtva egy összecsukható katonai távcsövet. A Konzul köszönetképpen biccentett, bekapcsolta a szerkezetet, és átfésülte az égnek azt a részét, amit Het Masteen mutatott. A látcs giroszkóp-kristályai halkan felzümmögtek, ahogy stabilizálták az optikát és a beprogramozott keresési minta szerint pásztázni kezdtek a területet. A kép hirtelen megmerevedett, elmosódott, kitágult, majd megállapodott. A néz két betölt Hegemóniabeli hajó láttán a Konzul önkéntelenül is felszisszent. Az elektronikusan feler sített képen várakozásával ellentétben nem egy magányos rohamfelderít véd mez l elmosódott pontját, de még csak nem is egy fáklyahajó buborékját látta, hanem egy matt-fekete csapásmér anyahajóét. A járm leny göz volt – ilyen leny göz vé csak a hadihajók válhattak az évszázadok során. A Hegemónia meglep en áramvonalas rotahajója négy hordozókar-egységét behúzva, harci készültségben tartotta, hatvan méter hosszú parancsnoki antennája hegyes volt, mint egy Clovis-pont, a messze hátul, a fúvókák körül elhelyezett fúziós hengerek pedig egy nyílvessz tollazatára emlékeztettek. A konzul szó nélkül visszaadta Kassadnak a távcsövet. Ha a hadm veleti egység egy csapásmér anyahajót rendelt az Yggdrasill kíséretéül, mekkora t zer t állíthatnak szembe a Kitaszítottak inváziójával? – Mennyi id nk van még a leszállásig? – kérdezte Brawne Lamia. A komlogján keresztül kapcsolatba lépett a hajófa adatszférájával, és láthatólag felbosszantotta, amit megtudott. Vagy amit nem tudott meg. – Négy óra múlva bolygó körüli pályára állunk – morogta Het Masteen. – A leszállóhajón még néhány percet kell eltöltenünk. Konzuli barátunk a saját hajóját ajánlotta fel a leereszkedéshez. – Keatsbe? – érdekl dött Sol Weintraub. A tudós az étel felszolgálása óta most el ször szólalt meg. – Még mindig az az egyetlen olyan rkiköt a Hyperionon, ami személyszállítókat is fogad – bólintott a Konzul. – rkiköt ? – Hoyt atya dühösnek t nt. – Azt hittem, egyenesen északra megyünk. A Shrike birodalmába.
– A zarándoklat mindig a f városból indul – rázta meg a fejét türelmesen Het Masteen. – Beletelik pár napba, amíg odaérünk az Id kriptákhoz. – Pár napba! – csattant fel Brawne Lamia. – Ez nevetséges! – Lehet – értett egyet Het Masteen. – Mindazonáltal ez a helyzet. Hoyt atya úgy nézett ki, mintha az elfogyasztott étel hirtelen megfeküdte volna a gyomrát, pedig szinte semmit sem evett. – Nézze – kezdte –, most az egyszer nem változtathatnánk a szabályokon? Tekintettel a fenyeget háborúra, meg minden. Nem szállhatnánk le az Id kripták mellett, vagy akárhol, hogy minél hamarabb túl legyünk a dolgon? A Konzul megrázta a fejét. – Majd négyszáz éve próbálkoznak rhajókkal és repül gépekkel a rövidebb úton eljutni az északi mocsarakhoz – közölte. – Senkir l sem tudok, akinek sikerült volna. – Szabad érdekl dnöm – emelte fel a kezét boldogan Martin Silenus, mint egy iskolás –, hogy mi a szent szar történt azzal a légiónyi hajóval? Hoyt atya homlokráncolva nézett a költ re. Fedmahn Kassad halványan elmosolyodott. – A Konzul nem azt akarta mondani, hogy a környék megközelíthetetlen – válaszolta végül Sol Weintraub. – Oda lehet jutni hajóval vagy számos szárazföldi útvonalon. Az rhajók és repül gépek sem t nnek el. Egyszer en csak a pilótákat és az utasokat nem látja senki soha többé. – Weintraub felemelte az alvó csecsem t az öléb l, és elhelyezte a nyakában lógó bébihordóban. – Legalábbis így mondják az unalmas, régi legendák – szólt közbe Brawne Lamia. – Mit mutatnak a hajónaplók? – Semmit – vont vállat a Konzul. – Nincs er szak. Nincs er szakos behatolás. Nincs letérés a pályáról. Nincsenek megmagyarázatlan id kiesések. Nincs szokatlan energiakibocsátás vagy fogyasztás. Nincs semmiféle fizikai jelenség. – Nincsenek utasok – tette hozzá Het Masteen.
A Konzul lassan kapcsolt. Ha Het Masteen valóban egy élccel próbálkozott, akkor évtizedek óta, gyakorlatilag mióta a templomosokkal bármiféle kapcsolatban állt, ez volt az els jele annak, hogy valamelyikük akárcsak a leghalványabb humorérzékkel rendelkezik. Amit azonban a kapitány kissé keleties vonásaiból látott a kámzsa alatt, nem arra utalt, hogy Het Masteen tréfálkozni igyekezett volna. – Szép kis melodráma! – nevetett fel Silenus. – Egy igazi, Krisztust megríkató lélek-sargasso, és mi egyenesen felé tartunk. Egyébként kinek az ötlete volt ez a nagy kalap szar? – Pofa be! – szólt rá Brawne Lamia. – Maga részeg, öregem! A Konzul felsóhajtott. A csoport még egy szabványórája sem volt együtt. A klónok elvitték a tányérokat és felszolgálták a desszertet. A tálcákon sörbetek, kávék, a hajófa gyümölcsei, draumok, torták és Renaissance-i csokoládéból készült italok díszelegtek. Martin Silenus egy intéssel elhárította a desszerteket, inkább még egy üveg bort hozatott a klónokkal. A Konzul ingadozott néhány pillanatig, aztán kért egy whiskyt. – Az jutott eszembe – szólalt meg Sol Weintraub, miközben a csapat végzett a desszerttel –, hogy talán az életünk múlhat azon, hogy beszélgessünk egymással. – Hogy érti ezt? – kérdezte Brawne Lamia. Weintraub öntudatlanul megringatta a mellén alvó csecsem t. – Például tudja azt valaki az itt jelenlév k közül, hogy miért választotta ki a Shrike Egyháza és a Minden Dolgok erre az utazásra? Senki sem válaszolt. – Gondoltam – bólintott Weintraub. – S ami még érdekesebb, tagja itt bárki is a Shrike Egyházának? Én a magam részér l zsidó vagyok, és akármilyen zavarossá is váltak a vallási nézeteim mostanában, semmiképpen sem sorolható közéjük egy szerves gyilkológép imádása. – Weintraub felvonta vastag szemöldökét és körbenézett az asztalon. – Én a Fa Igaz Hangja vagyok – közölte Het Masteen. – Bár sok templomos úgy véli, hogy a Shrike a büntetés Avatarja azok
számára, akik nem a gyökerekb l táplálkoznak, én magam kénytelen vagyok ezt a véleményt olyan eretnekségnek bélyegezni, amit sem a Hitvallás, sem Muir írásai nem támasztanak alá. A kapitány balján ül Konzul vállat vont. – Én ateista vagyok – mondta, a fény felé emelve a whiskyjét. – Soha, semmilyen kapcsolatban nem álltam a Shrike-kultusszal. – Engem a Katolikus Anyaszentegyház szentelt föl – mosolyodott el Hoyt atya örömtelenül. – A Shrike imádata ellentmond mindennek, amit az Egyház védelmez. Kassad ezredes megrázta a fejét. Nem volt egyértelm , hogy a választ akarta ezzel megtagadni, vagy azt jelezte, hogy sem tagja a Shrike Egyházának. – Engem pedig lutheránusnak kereszteltek – tárta szét a karját széles mozdulattal Martin Silenus. – Egy ma már nem létez szekta. Már akkor segítettem létrehozni a zen gnoszticizmust, amikor a maguk szülei még meg sem születtek. Voltam katolikus, revelacionista, neo-marxista, interfész-hív , Lánccsörget , sátánista, Jaké Nada Egyházának püspöke és a Bizonyos Újjászületés Intézetének fizet tagja. Most boldogan állíthatom, hogy pogány vagyok. – Rámosolygott a többiekre. – Egy pogánynak pedig – vonta le a végkövetkeztetést – a Shrike a legelfogadhatóbb istenség. – Engem hidegen hagynak a vallások – jelentette ki Brawne Lamia. – Nem d lök be egynek sem. – Azt hiszem, kiderült, mire gondoltam – vélte Sol Weintraub. – Egyikünk sem ismeri el a Shrike-kultusz dogmáit, annak az éles szem csoportnak a vénei mégis minket választottak ki a kérelmez hív k milliói közül, hogy ellátogassunk az Id kriptákhoz... és ádáz istenükhöz... talán az utolsó ilyen zarándoklaton. – Lehet, hogy kiderült, mire gondolt, M. Weintraub – csóválta meg a fejét a Konzul. – De nem nekem. A tudós szórakozottan végigsimított a szakállán. – Úgy t nik, a Hyperionra való visszatérésünk okai annyira kényszerít erej ek, hogy még a Shrike Egyháza és a Hegemónia
hírszerzése is egyetért abban, hogy megérdemlünk egy lehet séget – mondta. – Ezen okok némelyike... például az enyém... láthatólag köztudott, de biztos vagyok benne, hogy teljességében egyiket sem ismeri senki... az itt ül k kivételével. Azt javaslom, osszuk meg egymással történeteinket a hátralév néhány nap folyamán. – Miért? – vonta fel a szemöldökét Kassad ezredes. – Nem látom be, mi haszna lenne. – Pedig lenne – mosolyodott el Weintraub. – Ha más nem, legalább jól szórakoznánk és vethetnénk egy pillantást útitársaink lelkére, miel tt a Shrike vagy valamilyen más csapás el nem választ minket. Ezen túl talán rájöhetnénk valamire, ami megmenthetné mindannyiunk életét... ha elég intelligensek leszünk és megtaláljuk azt a közös szálat, ami a sorsunkat összeköti a Shrike-éval. Martin Silenus felnevetett és becsukta a szemét. „ Tenger-sós uszonyoknak tapasztva hátuk Megülve delfinek nyergét, Az Ártatlanok újra élik haláluk; Sebeik felnyílnak ismét." se Lajos fordítása.
– Lenista, ugye? – kérdezte Hoyt atya. – A szemináriumban tanultam róla. – Majdnem – nyitotta ki a szemét, és töltött még egy pohár bort Silenus. – Yeats. Egy csirkefogó, aki ötszáz évvel korábban élt, mint ahogy Lenista belekapaszkodott az anyja fémcsecsébe. – Nézzék – szólt közbe Lamia –, mi értelme lenne elmesélni egymásnak a történeteinket? Majd ha találkozunk a Shrike-kal, akkor neki megmondjuk, mit akarunk. Az egyikünknek teljesíti a kívánságát, a többiek meghalnak. Jól mondom? – Ezt állítja a mítosz – vont vállat Sol Weintraub. – A Shrike nem mítosz – szögezte le Kassad. – Sem az acélfája.
– Akkor minek untassuk egymást a történeteinkkel? – kérdezte Brawne Lamia, villájára t zve csokoládétortája utolsó darabját. Weintraub gyengéden megérintette az alvó csecsem tarkóját. – Különös id ket élünk – t dött. – Mivel a Hegemónia lakosságának azon egy század százalékához tartozunk, akik nem a Hálón, hanem a csillagok között utaznak, közelmúltunk furcsa korszakait képviseljük. Én például hatvannyolc szabványéves vagyok, de az utazásaim során felhalmozódott id eltolódás miatt ez a hatvannyolc év a Hegemónia történelmének több mint egy évszázadát öleli fel. – És? – kérdezte a mellette ül n . – Mi, így együtt, különböz id szigeteket és különböz néz pont-óceánokat alkotunk – tárta ki a karját egy mindenkit felölel mozdulattal Weintraub. – Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy mindannyiunknál ott van egy rejtvény egy-egy darabkája, egy rejtvényé, amit senki sem tudott még megfejteni, amióta csak az emberiség a Hyperionra tette a lábát. – Weintraub megvakarta az orrát. – Ez az egész egy rejtély – folytatta –, és az igazat megvallva, engem izgatnak a rejtélyek... még ha ez is lesz az utolsó hetem, hogy élvezhessem ket. Nagyon örülnék a megfejtés leghalványabb szikrájának is, de ha az nem adatik meg, beérem a töprengéssel is. – Egyetértek – helyeselt Het Masteen kifejezéstelen hangon. – Nekem nem jutott ugyan eszembe, de bölcs dolognak tartanám, ha elmesélnénk egymásnak a történeteinket, miel tt szembe nézünk a Shrike-kal. – De mi a garancia arra, hogy nem hazudunk? – ráncolta a homlokát Brawne Lamia. – Semmi – vigyorodott el Martin Silenus. – Épp ez benne a szép! – Talán szavaznunk kellene – vetette fel a Konzul. Meina Gladstone állítása járt a fejében, hogy a csoport egyik tagja a Kitaszítottak ügynöke. A történetek meghallgatása leleplezi vajon a kémet? A Konzulnak mosolyognia kellett egy ilyen ügyefogyott ügynöknek még a gondolatára is. – Ki mondta, hogy mi egy vidám kis demokráciát alkotunk itt?
– kérdezte Kassad ezredes szárazon. – Pedig jobban tennénk – vélte a Konzul. – Ahhoz, hogy valóra váltsuk egyéni céljainkat, ennek a csoportoknak együtt kell odaérnie a Shrike-hoz. Kell egy eszköz, amivel döntéseket hozhatunk. – Kijelölhetnénk egy vezért – javasolta Kassad. – Lófaszt – közölte a költ társalgási hangnemben. A többiek az asztal körül szintén a fejüket rázták. – Rendben – bólintott a Konzul –, tehát szavazunk. Els döntésünk M. Weintraub azon felvetésére vonatkozik, hogy beszéljük el a Hyperionnal való múltbeli kapcsolatunk történetét. – Mindent vagy semmit – tette hozzá Het Masteen. – Vagy mindenki elmondja a történetét, vagy senki. Engedelmeskedünk a többség akaratának. – Egyetértek – helyeselt a Konzul, aki hirtelen kíváncsi lett a többiek történetére, és biztos abban, hogy maga nem fogja elmondani a sajátját. – Ki szavaz a történetek elmesélése mellett? – Én igen – mondta Sol Weintraub. – Igen – biccentett Het Masteen. – A legteljesebb mértékben! – lelkendezett Martin Silenus. – Ha egy hónapot tölthetnék cserébe a Shote orgazmusfürd iben, akkor sem hagynám ki ezt a komédiát! – Én is igennel szavazok – közölte a Konzul, saját magát is meglepve a döntésével. – Ki szavaz ellene? – Én – mondta Hoyt atya, a hangja azonban er tlenül csengett. – Szerintem hülyeség – húzta el a száját Brawne Lamia. – Ezredes? – fordult oda a Konzul Kassadhoz. Fedmahn Kassad vállat vont. – Négy igen és két nem szavazat, illetve egy tartózkodás – állapította meg a Konzul. – A javaslatot elfogadtuk. Ki akarja kezdeni? Az asztal köré csend ereszkedett. Végül Martin Silenus felnézett a jegyzettömbjér l, amibe írogatott valamit. Az egyik lapot több kisebb csíkra tépte. – Felírtam a számokat egyt l hétig – magyarázta. – Miért ne húznánk sorsot, és haladnánk a számok szerint?
– Nem gondolja, hogy ez elég gyerekes? – kérdezte M. Lamia. – Gyerekes fickó vagyok – válaszolta Silenus egy szatír mosolyával az arcán. – Nagykövet – biccentett a Konzul felé –, kölcsön kérhetem azt az aranyozott párnát, amit a fején visel? A Konzul átnyújtotta a kalapját, beledobták az összehajtogatott papírcsíkokat, és a kalap körbejárt. Sol Weintraub húzott els nek, Martin Silenus utolsónak. A Konzul széthajtotta a csíkját, gondosan ügyelve rá, hogy senki más ne láthassa meg, mi áll rajta. A hetest húzta. A feszültség úgy süvített ki bel le, mint a leveg egy túlfújt léggömbb l. Nagyon is lehetséges, gondolta, hogy az események közbeavatkoznak, miel tt elmesélhetné a történetét. Vagy a háború akadémikussá teheti az egész kérdést. Vagy a csoport elveszti az érdekl dését a történetek iránt. Vagy meghalhat a király. Vagy meghalhat a ló. Vagy megtaníthatja a lovat beszélni. Elég lesz már a whiskyb l, fedte meg magát. – Ki az els ? – kérdezte Martin Silenus. A pillanatnyi csendben a Konzul hallotta a szinte nem is érezhet szell nyomán meglibben levelek zizegését. – Én – felelte Hoyt atya. A pap arckifejezése a fájdalomnak ugyanazt az alig leplezett elfogadását tükrözte, amit a Konzul eddig csak halálos beteg barátai arcán látott. Hoyt felmutatta a papírcsíkot, amin tisztán látszott a rárótt 1 -es. – Rendben – bólintott Silenus. – Kezdheti. – Most? – hökkent meg a pap. – Miért ne? – vonta föl az egyik szemöldökét a költ . Az egyetlen jele annak, hogy Silenus már legalább két üveg borral végzett, az volt, hogy egyébként is pirospozsgás arca még vörösebb lett, vastag szemöldökei pedig még démonibb szöget zártak be egymással. – Van még néhány óránk a leszállásig – folytatta –, és én a magam részér l majd lent tervezem kialudni a mélyh tést, biztonságban az egyszer bennszülöttek között. – Mond valamit a barátunk – helyeselt Sol Weintraub halkan. – Ha el akarjuk mesélni a történeteket, az ebéd utáni óráknál civilizáltabb id pontot keresve sem találhatnánk rá. Hoyt atya sóhajtott egyet, és felállt.
– Csak egy perc – mondta, azzal távozott az étkez platformról. – Mit gondolnak, berezelt? – kérdezte Brawne Lamia néhány perc várakozás után. – Nem – válaszolta Lenar Hoyt, a f lépcs ként szolgáló fa mozgólépcs tetején kibukkanva a sötétségb l. – Szükségem volt ezekre – dobott le két kicsi, foltos jegyzetfüzetet az asztalra, miközben helyet foglalt. – Nem ér könyvb l felolvasni a történetet! – tiltakozott Silenus. – A saját emlékeit ossza meg velünk, Mágus! – Fogja be a száját, a fene egye meg! – visította Hoyt. Az egyik kezével végigsimította az arcát, majd megérintette a mellkasát. A Konzul azon az éjjelen már másodszor gy dhetett meg róla, hogy súlyos beteg embert lát. – Elnézést – mormolta Hoyt atya. – De ha el kell mondanom az én... az én történetemet, akkor el kell mondanom valaki másét is. Ezek annak a férfinak a naplói, aki miatt annak idején a Hyperionra jöttem... és aki miatt ma visszatérek. – Hoyt vett egy mély lélegzetet. A Konzul megtapintotta a naplókat. Kormosak, helyenként égettek voltak, mintha egy t zvészb l menekítették volna ki ket. – Elég régimódi ízlése van a barátjának – jegyezte meg –, ha még mindig kézzel írja a naplóit. – Igen – bólintott Hoyt. – Ha mindenki készen áll, elkezdem. Az asztaltársaság bólintott. Az étkez -platform alatt a kilométeres hajófa egy él lény lüktetésével haladt el re a hideg éjszakában. Sol Weintraub kivette alvó gyermekét a bébihordóból, és óvatosan letette a széke mellé helyezett, kipárnázott gyékényre. El vette a komlogját, letette a gyékény mellé, és fehérzajra állította be. Az egyhetes csecsem hason fekve aludt. A Konzul hátrad lt székében és megtalálta a Hyperion kékeszöld csillagát. Úgy t nt, mintha a szeme láttára növekedne. Het Masteen el rehúzta a csuklyáját, míg csak elmosódott árnyak látszottak az arcából. Sol Weintraub pipára gyújtott. A többiek újabb kávét tölttettek maguknak, és hátrad ltek. A hallgatóság legsóvárabb, legvárakozóbb tagjának Martin
Silenus t nt. El rehajolva suttogta: „ így szólt: 'Mivel nekem kell kezdenem a tréfát, Isten nevében, legyen! Figyeljetek tehát történetemre.' Mi lovagoltunk, újra útra kelve, s belefogott történetébe, víg arccal kezdett nekünk mesélni – így:" Vas István fordítása
A PAP TÖRTÉNETE: „AZ EMBER, AKI ISTENT KIÁLTOTT" – Néha csak egy vékony vonal választja el az ortodox hitbuzgalmat az aposztáziától – mondta Lenar Hoyt atya. Így kezd dött a pap története. Kés bb, amikor a komlogjába diktálta a hallottakat, a Konzul töretlen egészként emlékezett rá, leszámítva természetesen a szüneteket, a bereked hangot, a nehézkes újrakezdéseket és a kisebb ismétléseket – melyek mindegyike az emberi beszéd id tlen szépséghibája. Lenar Hoyt fiatal pap volt. A Pacem katolikus világán született, nevelkedett, és még csak nemrég szentelték fel, amikor megkapta els külvilági megbízatását: neki kellett elkísérnie a széles körben tisztelt jezsuitát, Paul Duré atyát csendes szám zetésébe a Hyperion gyarmatvilágára. Paul Duré atyából egy másik korban biztosan püspök, s t, talán pápa lett volna. A magas, vékony, aszketikus, nemes homlokú, sz hajú pap túl sokat látott már ahhoz, hogy a tapasztalat elrejtse a tekintetében csillogó fájdalmat. Paul Duré Szent Teilhard követ je volt, továbbá archeológus, etnológus és kiváló jezsuita teológus. Annak ellenére, hogy a katolikus egyház egy félig elfeledett, csak a különössége és a Hegemónia életének áramától való elszigeteltsége miatt elt rt szekta lett, a jezsuita logika mit sem vesztett éléb l. Mint ahogy Duré atya sem adta fel meggy dését, hogy továbbra is a Szent és Apostoli Katolikus Egyház az emberiség egyetlen reménye az öröklétre. Lenar Hoyt, a kisfiú számára Duré atya valami istenszer alaknak t nt a szemináriumi el készít iskolában tett ritka látogatásai – vagy a leend papnövendék még ritkább új-vatikáni útjai – során. Kés bb, Hoyt szemináriumi évei alatt Duré egy fontos, az egyház által támogatott ásatást vezetett a közeli Armaghast bolygón. Amikor a jezsuita néhány héttel Hoyt felszentelését követ en visszatért, semmit sem lehetett tudni a munkájáról. Az Új-Vatikán legfels bb körein kívül senki sem tudta pontosan, mi történt, a szóbeszéd azonban kiközösítésr l, t, a Föld halálát követ zavaros id szak óta eltelt négy
évszázad során szunnyadó Szent Inkvizíció el tti meghallgatásról suttogott. Ehelyett azonban Duré atya azt kérte, hogy helyezzék át a Hyperionra, arra a világra, amir l a legtöbb ember csak az onnan ered Shrike-kultusz miatt tudott. Hoyt atyát választották útitársául. Hálátlan feladatnak ígérkezett, hiszen egyesítette magában a tanítvány, a kísér és a kém szerepeinek legrosszabb vonásait, és még az az elégtétel sem adatott meg neki, hogy lásson egy új világot – Hoyt utasításai ugyanis el írták, hogy kísérje le Duré atyát a Hyperion rkiköt jébe, majd ugyanazzal a rotahajóval induljon is vissza a Világhálóba. A püspökség húsz hónap kriogenikus álmot, néhány hetes rendszeren belüli utazást és akkora id eltolódást kínált fel Hoytnak, aminek eredményeképpen hajdani évfolyamtársaihoz képest nyolc évvel lemaradva szállhatott küzdelembe a vatikáni karrierért és a missziós posztokért, miután visszatért a Pacemre. S a fegyelmezett Lenar Hoyt, engedelmességi fogadalmától kötve, szó nélkül elfogadta ezt. Hajójuk, az öreged HS Nadia Oleg rotahajó egy himl helyes fémkád volt, ha nem gyorsult, mindenféle mesterséges gravitáció híján, ablakok és szórakozási lehet ség nélkül, eltekintve az adathálózatba kötött stimszimekt l, melyek az utasokat voltak hivatottak függ - és kriogenikus ágyaikban tartani. A kriogenikus álomból való ébredést követ en az utasok – f leg külhoni munkások és turisták, néhány misztikussal és leend Shrikeöngyilkossal ráadásként – tovább aludtak ugyanazokban a függ és kriogenikus ágyakban, recirkulált ételt ettek a kantinfedélzeteken, és általában megpróbáltak úrrá lenni a rájuk tör rbetegségen a kilépési ponttól a Hyperionig tartó húsz napos, zéró gravitációs utazás során. Hoyt atya nem sokat tudott meg Duré atyától kényszer együttlétük napjai alatt, az id sebb papot szám zetésbe juttató armaghasti eseményekr l pedig egyenesen semmit. A fiatal férfi bekapcsolta komlog-implantját, és minden elérhet adatot összegy jtött a Hyperionról. Amikor már csak háromnapnyira voltak a leszállástól, Hoyt atya a bolygó szakért jének érezte
magát. – A feljegyzések szerint katolikusok is letelepültek a Hyperionon, egyházkerületr l azonban nem történik említés – mondta egy este Hoyt, miközben beszélgetve lógtak zérógravitációs függ ágyaikban. A legtöbb útitársuk erotikus stimszimekre hangolódva feküdt a helyén. – Jól sejtem, hogy valamiféle missziós munka vár önre odalent? – Egyáltalán nem – válaszolta Duré atya. – Azok a jóemberek ott a Hyperionon semmit sem tettek, hogy a nyakamba varrják vallási nézeteiket, úgyhogy én sem látom semmi okát, hogy téríteni kezdjek közöttük. Reményeim szerint a déli kontinensre, Aquilába utazom, és Port Romance városából próbálok beljebb hatolni a szárazföldre. De nem egy misszionárius álöltözékében. Etnológiai kutatóállomást szeretnék létesíteni a Hasadék mellett. – Kutatóállomást? – visszhangozta Hoyt atya meglepetten. Becsukta a szemét, bekapcsolva ezzel az implantját. – A Farktollfennsíknak az a része lakatlan, atyám. A lángerd k az év nagy részében teljesen elvágják a külvilágtól. Duré atya mosolyogva bólintott. Neki nem volt implantja, söreg komlogja pedig a csomagjában pihent az utazás alatt. – Nem teljesen vágják el – felelte halkan. – És nem teljesen lakatlan. Ott élnek a bikurák. – A bikurák – motyogta Hoyt atya, és ismét lehunyta a szemét. – De hát ez csak egy legenda! – Hm – ingatta a fejét Duré atya. – Próbáljon meg kereszthivatkozásokat keresni a Mamet Spedling névvel. Hoyt atya újra becsukta a szemét. Az Általános Indexb l megtudta, hogy Mamet Spedling egy kisebb felfedez volt a Renaissance Minoron székel Shackleton Intézet alkalmazásában. Majdnem másfél szabványévszázaddal korábban rövid jelentést küldött az Intézetnek, melyben elbeszélte, hogyan hatolt be a szárazföld belsejébe az akkor alapított Port Romance-b l, átkelve a mocsarakon, melyeket azóta kiszorítottak a m gyapotültetvények, ritka csendes periódusaik egyikében átvágva a lángerd kön, és elég magasra jutva a Farktoll-fennsíkon ahhoz, hogy rábukkanjon a Hasadékra és egy kis embertörzsre, amire
ráillett a legendás bikurák leírása. Spedling sz kszavú feljegyzéseib l az a hipotézis bontakozott ki, hogy az emberek egy háromszáz évvel korábban elt nt telepeshajó túlél i. Leírásából egyértelm en látszott, hogy a csoport a teljes elszigeteltség, a beltenyészet és a túlalkalmazkodás minden klasszikus retrográd kulturális hatását elszenvedte. Spedling nyers szavaival „...alig két itt töltött nap után is nyilvánvaló, hogy a bikurák túl buták, közönyösek és unalmasak ahhoz, hogy id t vesztegessek a leírásukra. " Mint kés bb kiderült, a lángerd k épp akkor kezdték jelét adni közelg aktív szakaszuknak, úgyhogy Spedling valóban nem vesztegette az idejét felfedezése tanulmányozására, hanem sietve elindult a tengerpart felé. A következ három hónap során elvesztett négy bennszülött teherhordót, az összes felszerelését és feljegyzését, illetve a bal karját, míg átjutott a „csendes" erd n. – Istenem! – sóhajtott fel Hoyt atya a Nadia Oleg fedélzetén, függ ágyában heverve. – Miért éppen a bikurák? – Miért ne? – kérdezett vissza szelíden Duré atya. – Nagyon keveset tudunk róluk. – Mint ahogy Hyperion legnagyobb részér l – mondta a fiatalabb pap hirtelen támadt izgalommal. – Miért nem inkább az Id kripták és a legendás Shrike az equusi Kantársíkság északi részén? Azok híresek. – Pontosan – bólintott Duré atya. – Lenar, hány kiváló tanulmány született a Kriptákról és a Shrike lényr l? Több száz? Több ezer? – Az id s pap megtömte a pipáját és rágyújtott: nem kis teljesítmény zéró gravitáción, állapította meg Hoyt. – Mellesleg – folytatta Paul Duré –, ha létezik is ez a Shrike, semmiképpen sem ember. Én pedig elfogult vagyok az emberekkel. – Na, igen – fésülte át szellemi arzenálját Hoyt valami hathatós érv után –, a bikurák azonban olyan parányi rejtélyt jelentenek. A legjobb esetben is csak néhány bennszülöttet találhat, akik egy olyan ködös és füstös és... jelentéktelen területen élnek, hogy még a gyarmat térképész m holdjai sem vették észre ket. Miért választaná ket, mikor a Hyperionon
nagy rejtélyek is vannak... például a labirintusok! – derült fel Hoyt arca. – Tudta, atyám, hogy a Hyperion az egyike a kilenc labirintusvilágnak? – Természetesen – felelte Duré. Durva füstfélgömb alakult ki körülötte, míg a légáramlás szét nem szórta. – De a labirintusoknak megvannak a maguk kutatói és csodálói szerte a Hálón, Lenar, az alagutak pedig már... mióta is vannak azon a kilenc bolygón? Félmillió szabványéve? Azt hiszem, közelebb van az a háromnegyedhez. Az titkuk megvár. De meddig maradhat fent a bikura kultúra, miel tt elnyelné a modern gyarmati társadalom, vagy ami még valószín bb, egyszer en elpusztítanák a körülmények? – Talán már végük is van – vont vállat Hoyt. – Sok id telt el azóta, hogy Spedling rájuk talált, más meger sített jelentés pedig nem érkezett róluk. Ha valóban kihaltak, akkor az egész id eltolódás, fáradtság és fájdalom, hogy odajusson, hiábavaló lesz. – Pontosan. – Paul Duré atya csak ennyit válaszolt, és higgadtan tovább pöfékelt. Az utolsó együtt töltött órájuk során történt, miközben a komp lefelé ereszkedett, hogy Hoyt atya egy pillanatra betekintést nyerhetett útitársa gondolataiba. A Hyperion korongja már órák óta fehéren, zölden és lazúrszínben ragyogott felettük, amikor az öreg komphajó váratlanul behatolt a légkör fels rétegeibe. Az ablakot egy másodpercre lángok töltötték be, aztán némán repültek úgy hatvan kilométerrel a sötét felh tömegek és a csillagfényben fürd tengerek fölött. A Hyperion napfelkeltéjének terminátor-vonala kísérteties fényszök árként száguldott feléjük. – Csodálatos! – suttogta Paul Duré inkább magának, mint fiatal társának. – Csodálatos! Ilyenkor vélem megérteni... ha csak egy múló pillanatra is... hogy mekkora áldozat lehetett Isten Fiának az Ember Fiává lennie. Hoyt szeretett volna mondani valamit, Duré atya azonban továbbra is gondolataiba mélyedve meredt ki az ablakon. Tíz perc múlva földet értek Keats csillagközi rkiköt jében. Duré atyát
hamarosan elsodorta a vám és csomagfelvétel rituáléja, húsz perc múlva pedig a mélységesen csalódott Lenar Hoyt ismét az r és a Nadia Oleg felé emelkedett. – A saját id m szerint öt héttel kés bb visszaértem a Pacem-re – mondta Hoyt atya. – Nyolc évet vesztegettem el, de valamilyen oknál fogva sokkal mélyebb veszteségérzet tört rám, mint amit ez a tény indokolt volna. A püspök közvetlenül az érkezésem után közölte, hogy Paul Duréról semmilyen hír nem érkezett a Hyperionon töltött négy év alatt. Az Új-Vatikán vagyonokat költött a fatline-on keresztüli kérdez sködésre, de sem a gyarmati hivatalok, sem a keatsi konzulátus nem tudta megtalálni az elt nt papot. Hoyt elhallgatott és belekortyolt a vizébe. – Emlékszem a kutatásra – szólalt meg a Konzul. – Én természetesen nem találkoztam Durével, de mindent elkövettünk, hogy megtaláljuk. Theo, a helyettesem az évek során rengeteg energiát áldozott az elt nt pap rejtélyének megfejtésére. Néhány egymásnak ellentmondó Port Romance-i jelentésen kívül semmilyen nyomra nem akadt. És azok a jelentések is közvetlenül az érkezése utáni hetekre vonatkoztak. Több száz ültetvény volt arrafelé rádió vagy bármilyen kommunikációs csatorna nélkül... f leg azért, mert tiltott kábítószereket is termesztettek a m gyapot mellett. Azt hiszem, annak az ültetvénynek a lakóival nem is beszéltünk, amelyikkel kellett volna. Amennyire én tudom, Duré atya aktája még nem volt lezárva, amikor eljöttem. Hoyt atya bólintott. – Egy hónappal az áthelyezése után szálltam le Keatsben. A püspök teljesen megdöbbent, amikor önként jelentkeztem, hogy visszatérek. Maga szentsége fogadott audiencián. Nem egészen hét helyi hónapot töltöttem a Hyperionon. Amikor visszaindultam a Hálóra, már tudtam, mi történt Duré atyával – tette a kezét Hoyt az asztalon hever két foltos jegyzettömbre. – A történet befejezéséhez – mondta rekedten – fel kell olvasnom ezekb l néhány részletet. Az Yggdrasill hajófa úgy fordult, hogy a fa törzse eltakarta a
napot. Ennek hatására éjszaka borult az étkez -platformra és a körülötte lév ívelt levélfalra, ám ahelyett, hogy néhány ezer csillagpötty t nt volna fel az égen, ahogy az egy bolygó felszínén történt volna, szó szerint milliónyi nap ragyogott fel az asztaltársaság fölött, mellett és alatt. A Hyperion mostanra szabad szemmel is kivehet gömbbé vált; s úgy száguldott egyenesen feléjük, mint valami halálos lövedék. – Olvassa! – reccsent fel Martin Silenus hangja. PAUL DURÉ ATYA NAPLÓJÁBÓL 1. nap: Megkezd dött hát szám zetésem. Kicsit zavarban vagyok, hogyan dátumozzam az új naplómat. A pacemi klastromi kalendárium szerint ez Tamás havának tizenhetedik napja az Úr 2732. évében. A Hegemónia Szabványa szerint 589. október 12-t írunk. A Hyperionon, legalábbis azt mondta az az aszott kis portás az öreg hotelben, ahol megszálltam, ma Lycius (hét negyven napos hónapjuk közül az utolsó) huszonharmadik napja van, és vagy a k. 1. sz. (a komp lezuhanása szerinti!) 426. vagy Bús Vili király uralkodása szerinti százhuszonnyolcadik év. A király legalább százat nem uralkodott ebb l a százhuszonnyolc évb l. A pokolba az egésszel! A szám zetésem 1. napjának fogom nevezni. Kimerít nap. (Különös dolog több hónapos alvás után fáradtnak lenni, de állítólag ez a megszokott a kriogenikus álomból való felébredést követ en. A sejtjeim akkor is érzik ezeknek a hónapoknak a terhét, ha én nem emlékszem rájuk. Úgy rémlik, fiatalabb koromban nem merített ki ennyire az utazás.) Rossz érzésem van amiatt, hogy nem ismertem meg jobban az ifjú Hoytot. Jóravaló fajtának t nt, megfelel képzettséggel és csillogó szemekkel. Nem a hozzá hasonló fiatalok hibája, hogy az Egyház a végnapjait éli. Egyszer en csak arról van szó, hogy ez a boldog naivitás sem akadályozhatja meg az Egyház sorsának t
végleges feledésbe merülést. Bár ami azt illeti, az én tevékenységem sem segített túl sokat. Csodálatos látványt nyújtott az új otthonom, miközben a komp lefelé ereszkedett. A három kontinensb l kett t felismertem – Equust és Aquilát. A harmadik, Ursa, nem volt látható. Leszállás Keats mellett és több órányi küzdelem a vámnál, aztán irány a város. Zavaros képek: északon a hegyvonulat gomolygó, kék ködfelh ivel, a narancs és sárga erd kkel borított hegylábak, a halovány, zöldeskék alapszín ég, a túl kicsi, a Paceménél mégis fényesebb nap. A színek távolról nézve élénkebbnek t nnek, közelebb érve feloldódnak, szétszóródnak, mint egy pointillista palettája. Bús Vili király hatalmas szobra, amir l annyit hallottam, különösen kiábrándító volt. Az országútról nézve nyersnek, durvának, a sötét hegységb l kapkodva kifaragott vázlatnak látszott, nem pedig annak az uralkodó alaknak, amire számítottam. Viszont tényleg úgy borong félmillió lakosú, rozzant városa fölött, ahogy az a neurotikus költ -királynak is tetszett volna. Maga a város szemmel láthatóan kettéoszlik a nyomornegyedek és a kocsmák burjánzó labirintusára, amit a helyiek Jacktownnak hívnak, és magára Keatsre, a csupa csiszolt és mesterkélt sterilitás Óvárosra (bár csak négyszáz éves). Hamarosan körülnézek. Eredetileg egy hónapot terveztem Keatsben tölteni, de már alig várom, hogy tovább induljak. Ó, Monsignor Edouard, bárcsak látna most! Megbüntetve, de b nbánat nélkül. Magányosabban, mint valaha, de különös módon elégedetten új szám zetésemmel. Ha múltbeli, vakbuzgóságom miatti túlkapásaim büntetése a pusztulás hetedik körébe való zetés, akkor a Hyperion a legmegfelel bb választás. Akár el is feledhetném magamra vállalt küldetésemet a távoli bikurákhoz (léteznek egyáltalán? Ma éjjel valahogy nem hiszem), és elégedetten leélhetném hátralév éveimet itt, ebben a provinciális f városban, ezen az Isten háta mögötti bolygón. Akkor sem lenne kevésbé teljes a szám zetésem. Ah, Edouard, együtt voltunk kisfiúk, együtt jártunk iskolába
(bár én nem voltam sem olyan okos, sem olyan ortodox, mint te), és most együtt vagyunk öregek. Te azonban négy évvel bölcsebb lettél, én pedig még mindig az a csintalan, megátalkodott kisfiú vagyok, akire emlékszel. Imádkozom, hogy életben légy és imádkozz értem. Fáradt vagyok. Lefekszem. Holnap bejárom Keatset, sokat eszem, és elrendezem az aquilai utazást. 5. nap: Keatsben van egy katedrális. Pontosabban mondva volt. Legalább két szabványévszázada elhagyták. Romokban hever, kereszthajója a zöldeskék égre nyílik, az egyik nyugati tornyát sohasem építették fel, a másik pedig egymásra hányt kövek és rozsdás acélrudak csontvázaként meredezik. Akkor botlottam belé, amikor elveszetten kószáltam a Hooliefolyó partján, a városnak abban a gyéren lakott részében, ahol az Óváros a magas raktárházak összevisszasága között átadja helyét Jacktown-nak. A raktárak teljesen eltakarják a katedrális romos tornyait, míg csak az ember be nem fordul egy keskeny zsákutcába, és meg nem pillantja az épület vázát. A káptalanház beleomlott a folyóba; a homlokzatát himl helyekként borítják a Hedzsra utáni terjeszkedési periódus gyászos, apokaliptikus szobrainak maradványai. Átbotladoztam az árnyékok és lehullott k tömbök rácsozata között a f hajóba. A pacemi püspökség egy szóval sem tett említést a katolicizmus hyperioni történelmér l, még kevésbé egy katedrális létezésér l. Szinte hihetetlen, hogy a négy évszázaddal ezel tti telepeshajó kolóniájából kikerülhetett egy akkora kongregáció, aminek élére püspök állhatott. A katedrális építésér l nem is beszélve. És mégis kikerült. Bekukucskáltam a sekrestye árnyai közé. Az utca és a lemállott vakolat pora tömjénfüstként lebegett a leveg ben, kirajzolva két fénynyalábot, melyek a magasban lév két keskeny ablakon sz dtek be. Kiléptem az egyik fényfoltra és elindultam a lehulló törmelék okozta repedésekt l és szilánkoktól eltekintve
minden díszítést l megfosztott oltár felé. A hajdan az oltár mögött, a keleti falon függ kereszt szintén lezuhant, és most kerámiaszilánkokká törve hevert a kövek között. Öntudatlanul beléptem az oltár mögé, felemeltem a karjaimat és elkezdtem celebrálni az oltáriszentség szertartását. Tettemben nyoma sem volt melodrámának vagy paródiának, mint ahogy szimbolizmusnak vagy bármiféle rejtett szándéknak sem; egyszer en csak egy pap automatikus reakciója volt, egy papé, aki több mint negyvenhat éve szinte minden nap misét mondott, s akinek most azzal a jöv vel kellett szembenéznie, hogy soha többé nem vehet részt a szertartás biztonságot adó rítusában. Nem kis döbbenettel vettem észre, hogy gyülekezetem is van. Az öregasszony a negyedik padsorban térdepelt. Ruhájának és kend jének feketesége olyan tökéletesen beleolvadt az árnyékokba, hogy csak sápadt, ovális, ráncos, söreg arcát láttam meg testetlenül lebegni a leveg ben. Ijedtemben abbahagytam a szentelés litániáját. A n rám nézett, ám valami a szemében még ebb l a távolságból is azt a meggy dést keltette bennem, hogy vak. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni, némán álltam, hunyorogva az oltárra áradó fényben, próbálva magyarázatot adni magamnak erre a szellemszer jelenésre... és egyben próbálva magyarázatot találni saját jelenlétemre és viselkedésemre. Amikor megjött a hangom és odakiáltottam neki – a szavak visszhangoztak a tágas f hajóban –, észrevettem, hogy elment. Hallottam a léptei csoszogását a k padlón. Valami csikorgó zajt követ en egy pillanatra éles fény világította meg az arcélét messze az oltártól jobbra. Eltakartam a szemem a fénynyalábok el l, és a törmeléken botladozva az oltár hajdani rácsozata felé vettem az irányt. Ismét odakiáltottam neki, próbáltam megnyugtatni, kértem, hogy ne féljen – pedig az én hátamon futkározott a hideg. Gyorsan haladtam, és mégis, mire odaértem a hajó sarkába, a n már elt nt. Egy kis ajtó nyílt a málladozó káptalanház és a folyópart felé. Semerre sem láttam az öregasszonyt. Visszatértem a katedrális sötétségébe és örömmel tulajdonítottam volna a felbukkanását a képzeletemnek, a több hónapos, álmok nélküli kriogenikus álomból való ébredés utáni
éber álomképnek, ha nem lett volna el ttem ottlétének egyszer , kézzelfogható bizonyítéka. A sötétben egy magányos, vörös fogadalmi gyertya égett, parányi lángja meg-megrebbent a láthatatlan légáramlatokban. Elegem van ebb l a városból. Elegem van pogány képmutatásából és hamis történelméb l. A Hyperion a költ k világa, teljesen híján a költészetnek. Maga Keats a giccs, az álklasszicizmus és az esztelen nagyvárosi energia elegye. A városban három zen gnosztikus gyülekezet és négy nagy-muszlim mecset van, ám az igazi imaházak mégis a kocsmák és a bordélyok, a délr l érkez m gyapot-szállítmányokból él piacok és a Shrike-kultusz templomai, ahol az elveszett lelkek öngyilkos reménytelenségüket a sekélyes miszticizmus mögé rejtik. Az egész bolygó b zlik a megvilágosodás nélküli miszticizmustól. A pokolba vele! Holnap elindulok dél felé. Ezen az abszurd világon vannak lebeg k és más légi járm vek is, de úgy t nik, a köznép számára az utazás ezek között az átkozott szigetkontinensek között vagy a hajózásra – ami állítólag egy örökkévalóságig tart –, vagy a Keatsb l hetente egyszer induló utasszállító léghajóra korlátozódik. Holnap korán reggel indulok. Léghajóval. 10. nap: Állatok. A bolygóra érkez els embereknek valószín leg valami állatkomplexusuk volt. Ló, Medve, Sas. Három napig araszoltunk Equus keleti partvidéke mentén, a Cs dör nev szabálytalan partvonal fölött. Tegnap átkeltünk a Középs -tenger egy rövid nyúlványán a Macskazátony nev nagy szigetre. Ma kirakjuk az utasokat és a rakományt Felixben, a sziget „f városában". A kilátó-fedélzetr l és a kiköt toronyból látottak alapján legfeljebb ötezer ember élhet a véletlenszer en elszórt kunyhókban és barakkokban. Ha ezzel végeztünk, a léghajó elkezdi nyolcszáz kilométeres
vánszorgását a Kilenc Faroknak nevezett, kisebb szigetekb l álló szigetsor mentén, majd egy merész, hétszáz kilométeres ugrást tesz a nyílt tenger és az egyenlít fölött. A legközelebbi szárazföld, amit látni fogunk, Aquila északnyugati partja, az úgynevezett Cs r lesz. Állatok. A járm „utasszállító léghajó" elnevezése a kreatív szemantika leleménye. A hatalmas emel szerkezethez rögzített rakterekben elférne egész Félix, és még így is maradna hely több ezer bálányi gyapotnak. A kevésbé fontosabb rakomány – mi, utasok – ott helyezkedhet el, ahol tud. Én a hátsó rakodókapu mellett akasztottam fel a függ ágyamat, és sikerült egy elég kényelmes kis fülkét kialakítanom a poggyászomból és három nagy, expedíciós felszereléssel teli ládából. Mellettem egy nyolctagú család telepedett le – bennszülött ültetvény-munkások, szokásos kétévenkénti bevásárló körútjukról térnek vissza Keatsb l –, és bár ketrecbe zárt malacuk hangja és szaga, vagy az épp levágott hörcsögök visítása nem zavar, szerencsétlen összezavarodott kakasuk állandó, sz nni nem akaró kukorékolását egyes éjszakákon egyszer en nem bírom elviselni. Állatok! 11. nap: Ma este a sétálófedélzet feletti szalonban együtt vacsoráztam Heremis Denzel polgárral, egy Endymionhoz közeli kis ültetvényes-f iskola nyugalmazott tanárával. Megtudtam t le, hogy a Hyperionra érkezett els telepeseknek végül is nem volt állatkomplexusuk; a három kontinens hivatalos neve nem Equus, Ursa és Aquila, hanem Creighton, Allensen és Lopez. Elmondta azt is, hogy a régi Felderít Szolgálat három középszint bürokratájának a tiszteletére nevezték el így ket. Akkor már inkább az állatkomplexus! Vacsora után. Egyedül nézem a küls sétálófedélzetr l a naplementét. Ezt a szakaszt leárnyékolják az elüls raktérmodulok, úgyhogy a szél alig er sebb, mint valami sós illatú fuvallat. Felettem domborodik a léghajó ballonjának narancs és
zöld burka. Szigetek közt járunk; a tenger áttetsz kékségébe zöldes árnyalatok vegyülnek – épp fordítva, mint az égen. Egy fátyolfelh -gomolyag a Hyperion túl kicsi napja utolsó sugarainak útjába sodródik, és izzó szénként felragyog. Az elektromos turbinák halk zümmögését l eltekintve tökéletes csend van. Háromszáz méterrel alattam egy hatalmas, mantaszer tengeri lény árnya tart lépést a léghajóval. Egy másodperccel ezel tt megállt velem szemben egy kolibri méret , ám hártyás, méteres szárnyú rovar vagy madár. Szemügyre vett, aztán összecsukott szárnyakkal lebukott a tenger felé. Edouard, nagyon egyedül érzem magam ma este. Sokat segítene, ha tudnám, hogy élsz, kertészkedsz, esténként a dolgozószobádban írogatsz. Azt hittem, az utazás majd megingatja hitemet Szent Teilhard tanában Istenr l, Akiben az Evolúció Krisztusa, a Személyes és az Univerzális, az En Haut és az En Avant egyesül... de nem közeleg a megújhodás. Sötétedik. Öregszem. Érzek valamit... még nem lelkifurdalást... amiért meghamisítottam az armaghasti ásatás leleteit. De Edouard, excellenciás uram, ha a leletek valóban egy Krisztus-hív kultúra létére utaltak volna ott, hatszáz fényévnyire a Régi Földt l, majdnem háromezer évvel korábban, mint ahogy az ember elhagyta szül bolygója felszínét... Annyira sötét b n volt a homályos adatokat úgy értelmezni, ahogy az akár a kereszténység feltámadását is jelenthette volna, még a mi életünk során? Igen, az volt. De azt hiszem, nem az adatok megmásításának ne miatt. Az igazi b nöm az az ábránd, hogy a kereszténységet meg lehet menteni. Az Egyház haldoklik, Edouard. És nem csak a mi águnk a Szent Fán, hanem minden hajtása, minden csökevénye, minden üszke. Krisztus Teste haldoklik, s ez olyan biztos, mint ahogy az én elgyötört testem haldoklik, Edouard. Te és én tudtuk ezt az Armaghaston, ahol a vérvörös nap fénye csak porra és halálra vetült. Tudtuk azon a h vös, zöldell nyáron az egyetemen, amikor letettük az els eskünket. Tudtuk, amikor kisfiúkként játszottunk Villefranche-sur-Saône csendes játszóterein. És most is tudjuk.
Besötétedett; az egy fedélzettel feljebb lév szalon ablakain kisz fénynél vagyok kénytelen írni. A csillagok furcsa konstellációban állnak. A Középs -tenger éjjelente zöldes, beteges fénnyel foszforeszkál. Délkeleten sötét tömeg tornyosul a látóhatárra. Lehet, hogy vihar, lehet, hogy a szigetlánc következ tagja, a harmadik a kilenc „farok" közül. (Miféle mitológiában szerepel a kilencfarkú macska? Egyr l sem tudok.) Az el bb látott madár kedvéért – ha madár volt egyáltalán – imádkozom, hogy egy sziget legyen el ttünk, ne vihar. 28. nap: Nyolc napja vagyok Port Romance-ben és három halottat láttam. Az els egy vízihulla volt, egy ember felpüffedt, fehér paródiája. A városban töltött els éjszakámon sodródott ki a kiköt torony mögötti sáros lapályra. A gyerekek kövekkel dobálták meg. A második... A másodikat végignéztem, ahogy kihúzták egy metánegység-üzlet leégett romjai közül, a szállodámtól nem messze, a város szegénynegyedében. A teste a felismerhetetlenségig megégett, a h ség összezsugorította, karjait és lábait abba a sz k ökölvívó-pózba húzta, ami id tlen id k óta a zben elpusztultak sajátja. Egész nap böjtöltem, és szégyenkezve bevallom, összefutott a nyál a számban az égett hús leveg ben terjeng , er s, sült szalonna illatú szagától. A harmadikat t lem nem egészen három méterre ölték meg. Éppen kiléptem a hotelb l a sáros palló-labirintusra, ami járdaként szolgál ebben a nyomorúságos városban, amikor lövések dördültek fel, és egy pár lépéssel el ttem haladó férfi megtántorodott, mintha megcsúszott volna valamin a lába. Arcán döbbent kifejezéssel felém fordult, majd oldalra zuhant, bele a sárba és trágyalébe. Háromszor l ttek bele valamilyen l fegyverb l. Két lövedék a mellkasába csapódott, a harmadik éppen a bal szeme alá. Hihetetlen módon még lélegzett, amikor odaértem hozzá.
Gondolkodás nélkül el vettem táskámból a stólámat, el kotortam az oly régóta mindig magamnál tartott szentelt-vizes fiolát, és elkezdtem feladni az utolsó kenetet. A gyülekez tömegb l senki sem tiltakozott. A férfi megrázkódott, megköszörülte a torkát, mintha mondani akarna valamit, aztán meghalt. A tömeg szétoszlott, még miel tt elszállították volna a holttestet. A férfi középkorú volt, homokszín hajú és enyhén túlsúlyos. Nem találtak nála papírokat, még egy világkártyát vagy egy komlogot sem. A zsebében hat ezüstérme lapult. Valamilyen oknál fogva úgy döntöttem, hogy a nap hátralév részében a holttest mellett maradok. Az alacsony, cinikus orvos megengedte, hogy részt vegyek a kötelez boncoláson. Gyanítom, alig várta már, hogy beszélgethessen valakivel. – Hát ennyit ér az egész! – mondta, miközben felnyitotta a szerencsétlen fickó hasát, mint egy rózsaszín táskát. Hátrahúzta a rt és az izmokat, majd let zte ket, mint egy sátor szárnyait. – Miféle egész? – kérdeztem. – Az élete – válaszolta az orvos, és felhúzta a halott arcb rét, mint valami nyálkás maszkot. – A maga élete. Az én életem. – Az egymást átfed izmok vörös és fehér sávjai elkékültek az arccsonton tátongó, recés szél lyuk körül. – Ennél azért többnek kell lennie – mondtam. Az orvos bódult mosollyal nézett fel komor munkájából. – Valóban? – kérdezte. – Mutassa meg, kérem! – Kiemelte a férfi szívét és mintha méregetni kezdte volna az egyik kezében. – A Háló világain ez érne valamennyit a szabadpiacon. Vannak, akik túl szegények a kádban növesztett, klónozott testrészekhez, de túl jómódúak ahhoz, hogy egy szív híján meghaljanak. Itt azonban csak hulladék. – Többnek kell lennie – ismételtem meg, bár nem túl sok meggy déssel. Eszembe jutott szentsége XV. Orbán pápa nem sokkal a Pacemr l való távozásom el tti temetése. Ahogy az már a Hedzsra el tt is szokás volt, a holttestet nem balzsamozták be. A bazilika el terében várta, hogy elhelyezzék az egyszer fakoporsóban. Miközben segítettem Edouardnak és Monsignor Freynek feladni a merev testre az ornátust, észrevettem a
barnulásnak indult b rt és a tágra nyílt szájat. Az orvos vállat vont és befejezte a felületes boncolást. Csak a lehet legrövidebb hivatalos vizsgálat történt meg. Nem találtak gyanúsítottat, nem került el lehetséges ok. A meggyilkolt férfi személyleírását elküldték Keatsbe, t magát azonban már másnap eltemették a köztemet ben, a sárlapályok és a sárga dzsungel között. Port Romance mélyen a Kans torkolatát körülvev , a dagály által lerakott sárlapályok fölé nyúló cölöpökre és deszkákra épített sárga házakból áll. A folyam itt, ahol beleömlik Toschahai-öbölbe, majdnem két kilométer széles, azonban csak néhány csatornája hajózható, az éjjel-nappal folyó iszapkotrásnak köszönhet en. Éjjelente álmatlanul fekszem olcsó szobámban, a nyitott ablakon át behallatszik a kotrók dübörgése, mintha az ennek a hitvány városnak a szívverése, a hullámok távoli zúgása pedig nehézkes légzése lenne. Ma éjjel is hallom a város légzését, és nem tehetek róla, de a halott férfi megnyúzott arcának képe lebeg szemem el tt. A cégek fenntartanak egy lebeg -kiköt t a város szélén. Innen szállítják tovább a szárazföld belsejébe, a nagy ültetvényekre a személyzetet és a felszereléseket. Nincs elég pénzem, hogy megvesztegetéssel feljussak valamelyiknek a fedélzetére. Illetve magamat feljuttathatnám, de a három ládányi orvosi és tudományos m szer fuvardíját nem tudnám kifizetni. A bikurák között végezend szolgálatom ma abszurdabbnak és irracionálisabbnak t nik, mint valaha. Nem hajt más tovább a folyón felfelé, mint az, hogy szükségem van valami célra... és talán még egyfajta mazochisztikus elszántság, hogy megfeleljek a saját magamra rótt szám zetés feltételeinek. Két nap múlva indul egy folyami hajó a Kanson felfelé. Helyet foglaltattam rajta, holnap felviszem rá a csomagjaimat. Nem lesz nehéz magam mögött hagyni Port Romance-t. 41. nap: Az Emporotic Girandole lassan halad a folyón felfelé. Két
napja hagytuk el Melton Pihen jét, azóta nyoma sincs emberlakta településnek. A dzsungel most már összefügg falként fogja közre a folyót; s t, helyenként, ahol a folyó harminc-negyven méter szélesre keskenyedik, teljesen összeborul a fejünk fölött. A fény sárga, s , mint az olvasztott vaj, ahogy nyolcvan méterrel a Kans barna hullámai fölött átsz dik a lombozaton. Felülök a középs bárka utasterének rozsdás bádogtetejére, és a szememet meresztve próbálom észrevenni az els teslafát. A közelben üldögél öreg Kady abbahagyja a farigcsálást, az egyik hiányzó foga helyén kisercint a folyóra, és rám nevet. – Ilyen messze nincsenek teslafák! – mondja. – Ha lennének, ez az erd nem így nézne ki, erre mérget vehet. Fel kell menni a fennsíkra, ha teslát akar látni. Még nem értünk ki az es erd l, padre. Minden délután esik. Illetve az es túl szelíd kifejezés arra a nap mint nap ránk zúduló özönvízre, mely elhomályosítja a partvonalat, fülsüketít dübörgéssel veri a bárkák bádogtetejét, és annyira lelassítja a haladásunkat, hogy úgy t nik, mintha egy helyben állnánk. Olyan, mintha a folyó minden délután függ leges irányba fordulva vízesést alkotna, amit a hajóknak meg kell mászniuk, ha tovább akarnak menni. A Girandole egy srégi, lapos fenek vontató. Az öt mögé kötött bárka úgy követi, mint öt rongyos, fáradt anyjuk szoknyájába kapaszkodó gyerek. A kétfedélzetes bárkák közül három áruval megrakott bálákat szállít, amiket a folyó menti ültetvényeken fognak majd elcserélni vagy eladni. A másik kett a szállás csalóka látszatát nyújtja a folyón felfelé utazó bennszülötteknek, bár én gyanítom, hogy nem egy a bárkák állandó lakosa. Az én hálóhelyem egy, a padlóra vetett, foltos matraccal és a falakon mászkáló, gyíkszer rovarokkal büszkélkedhet. Az es k után mindenki összegy lik a fedélzeteken, hogy onnan nézze, ahogy az esti pára felszáll a leh folyóról. A leveg nagyon forró és túl van telítve nedvességgel. Az öreg Kady azt mondja, hogy túl kés n jöttem, nem lesz már id m átverekedni magam az es - és lángerd kön a teslafák aktív
periódusának megkezd dése el tt. Majd meglátjuk. Ma éjszaka úgy száll fel a köd, mintha a folyó sötét felszíne alatt nyugvó halottak lelkeib l állna. A délutáni felh takaró utolsó, cafatos foszlányai elt nnek a fák csúcsai között, és a világba visszatérnek a színek. Némán figyelem, ahogy a s erd krómsárgából áttetsz sáfrányszínbe vált, aztán lassan okkersárgába, abból pedig mélybarna félhomályba megy át. A Girandole fedélzetén az öreg Kady meggyújtja a petyhüdt kötelekr l lógó lámpásokat és mécseseket, mire az elsötétült dzsungel is – mintha nem akarna alulmaradni – az elmúlás halvány foszforeszkálásával kezd izzani, miközben napmadarak és színes fátyolkák rebbennek ágról-ágra a sötét fels bb régiókban. Ma éjjel nem lehet látni a Hyperion kis holdját, ám ez a bolygó több rbeli törmeléken halad át, mint a napjukhoz ilyen közel kering égitestek általában. Az éjjeli eget s meteorzáporok világítják meg. Ma különösen termékeny a mennybolt, és a folyó szélesebb szakaszaira érve megpillanthatjuk, amint a csillogó meteornyomok csipkézete egybeszövi a csillagokat. A látvány egy id után égetni kezdi a retinát, de amikor lenézek a folyóra, csak ugyanezt az optikai visszhangot látom a sötét hullámokon. A keleti látóhatár fényesen ragyog. Az öreg Kady azt mondja, az orbitális tükrök azok, amik néhány nagyobb ültetvényt látnak el fénnyel. Túl meleg van ahhoz, hogy visszamenjek a kabinomba. Vékony gyékényemet leterítem a bárka tetejére és az égi fényparádéba feledkezve hallgatom, ahogy az összegy lt bennszülött családok vadászdalokat énekelnek saját, egymás közt használt nyelvükön, amit meg sem próbáltam megtanulni. Eszembe jutnak a bikurák, akik még mindig túl messze vannak, és különös idegesség vesz rajtam er t. Valahol az erd ben egy rémült n hangján felsikolt egy állat. 60. nap: Megérkeztünk a Perecebo-ültetvényre. Rosszul érzem magam.
62. nap: Nagyon beteg vagyok. Láz, remegésrohamok. Tegnap egész nap fekete epét hánytam. Az es fülsüketít . A felh ket éjszaka megvilágítják felülr l az orbitális tükrök. Mintha lángba borult volna az ég. Nagyon magas lázam van. Egy n viseli gondomat. Megfürdet. Túl rosszul vagyok, hogy szégyenkezzem. A haja sötétebb, mint a legtöbb helybelié. Keveset beszél. Sötét, szelíd szempár. Ó, Istenem, az otthontól ilyen messze megbetegedni! ... nap: leskel dve vár bejön az es l a vékony ingben szándékosan kísért, tudja mivagyok a b röm lángol a vékony gyolcs sötéten meredeznek a mellbimbói tudom kik-azok figyelnek, hallom a hangjukat éjjel méregben fürösztenek azt hiszik nem tudom de hallom a hangjuk az es ben elhallgat a sikoltás a sikoltás a sikoltás Majdnem odalett a b röm, vörös érzem alatta a lyukat az arccsontomon, ha megtalálom a golyót kifogom köpni kifogom köpni, agnusdeiquitolispecattamundi miserer nobis misere nobis miserere2 65. nap: Köszönöm, betegségb l!
drága
Istenem,
hogy
megszabadítottál
a
66. nap: Ma megborotválkoztam. Sikerült eljutnom a mosdóig. Semfa segített felkészülnöm a jószágigazgató látogatására. 2
isten báránya ki elveszed a világ b neit irgalmazz nekünk irgalmazz nekünk irgalmazz – a ford.
Arra számítottam, hogy nagydarab, mogorva fickó lesz, mint akiket az ablakból láttam a válogatógép mellett dolgozni, de egy halk szavú, enyhén pösze fekete férfi volt. És nagyon segít kész. Aggódtam, hogyan fogom kifizetni az orvosi ellátást, de megnyugtatott, hogy nem kerül semmibe. Mi több – kijelöl mellém egy férfit, aki elvezet a felföldre! Azt mondja, kis késésben vagyunk, de ha tíz napon belül el tudok indulni, akkor még azel tt átjuthatunk a lángerd kön a Hasadékig, hogy a teslafák teljesen aktívvá válnának. Miután elment, leültem és beszélgettem egy kicsit Semfá-val. A férje három helyi hónappal ezel tt halt meg aratás közben, egy balesetben. Semfa Port Romance-b l jött ide; a Mikellel kötött házasság megváltás volt számára. Inkább itt marad, és alkalmi munkákból tartja el magát, mint hogy visszamenjen. Meg tudom érteni. Egy masszázs, utána pedig aludni fogok. Mostanában sokat álmodok az anyámmal. Tíz nap. Tíz nap múlva kész leszek. 75. nap: Miel tt elindultam volna Tukkal, lementem a rizsföldekre, hogy elbúcsúzzak Semfától. Nem sok mindent mondott, de láttam a szemében, hogy szomorú a távozásom miatt. Egy hirtelen ötlett l vezérelve megáldottam, majd homlokon csókoltam. Tuk nem messze állt, mosolyogva bólogatott. Aztán a két teherhordó bridet magunk mögött vezetve elindultunk. Miközben ráléptünk az aranyszín aljnövényzetbe vágott keskeny csapásra, Orlandi munkafelügyel odajött az út végére és utánunk integetett. Domine, dirige nos3. 82. nap: Az ösvényen töltött egy hét után... Miféle ösvényen?... A 3
Vezess minket, Urunk! – a ford.
járhatatlan, sárga es erd ben töltött egy hét után, a Farktollfennsík egyre meredekebb nyúlványára való egyheti mászás után ma reggel kijutottunk egy sziklás tisztásra, ahonnan visszanézhettünk a Cs r és a Középs -tenger felé elterül dzsungelra. A fennsík itt majdnem háromezer méterrel emelkedik a tengerszint fölé, s a látvány leny göz . Alattunk, a Farktollhegység lábánál súlyos es felh k terülnek el, ám a szürkésfehér felh sz nyeg réseiben megpillanthattuk a Port R. és a tenger felé lustán kanyargó Kanst, az erd krómsárga foltjait, és messze keleten egy árnyalatnyi bíborvörös színt is, ami Tuk szerint a Perecebo melletti m gyapot-mez k alsó szakasza. Kés éjszakáig folytattuk utunkat felfelé. Tuk láthatóan aggódik, hogy csapdába esünk a lángerd kben, mikor a teslafák aktívvá válnak. Próbálok lépést tartani vele, szinte vonszolom magam után az alaposan megrakott bridet, és némán imádkozom, hogy eltereljem a gondolataimat fájdalmaimról és kételyeimr l. 83. nap: Már napfelkelte el tt felpakoltunk és útnak indultunk. A leveg ben füst- és hamuszag terjeng. Ijeszt a növényzet változása itt, a fennsíkon. Már sehol sem látni az eddig mindenhol ott lév keményfákat és leveles chalmákat. Miután áthaladtunk egy örökzöldekb l és örökkékekb l álló köztes zónán, majd ismét átverekedtük magunkat a mutáns feny - és nyírfélék s sávjain, elérkeztünk a tulajdonképpeni lángerd kbe, a magas prométheusz ligetek, a mindenütt jelenlév f nixindák és a borostyánmécsesek kis körei közé. Id nként beleütköztünk az áthatolhatatlan, fehér erezet , kétágú bestosnövényekbe, amiket Tuk szemléletesen így jellemzett: „...olyan, mintha valami rohadt óriásokat temettek vóna ide, és kiállna a faszuk a f db ', ammán biztos. " Megvan a maga szavajárása a vezet mnek. Kés délután láttuk meg az els teslafát. Fél órán keresztül tapostuk a hamu borította erdei talajt, próbálva nem rálépni a kormos földb l játékosan ki-ki bukkanó törékeny f nixindákra és
zkorbácsokra, amikor Tuk váratlanul megállt, és el remutatott. A legalább fél kilométerre lév teslafa legalább száz méter magas volt, másfélszer akkora, mint a legmagasabb prométheusz. A koronája közelében ott dudorodott akkumulátor-hólyagja jellegzetes, hagyma alakú kupolája. A hólyag fölötti, sugárirányú ágakról tucatnyi nimbuszinda lógott le, fémes ezüstszínben csillogva a tiszta, zöldeskék ég el tt. Az egész azt a benyomást keltette bennem, mintha egy elegáns új-mekkai nagymuszlim mecsetet szentségtör módon bazári csecsebecsékkel ékesítettek volna fel. – El k ' vinnünk innét a brideket és a seggünket – morogta Tuk. Ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben magunkra öltsük a lángerd be való öltözéket. A délután hátralév részében és az este folyamán légz maszkban és vastag, gumitalpú csizmában botorkáltunk tovább, er sen izzadva a b rszer gammaszövet alatt. Minkét brid idegesen viselkedett, hosszú fülük a legkisebb zajra is az égnek állt. Még a maszkomon keresztül is éreztem az ózonszagot; az elektromos vasutak jutottak eszembe róla, amikkel gyerekként játszottam a tétlen karácsony délutánokon Villefrance-sur-Saóne-ban. Ma éjjel olyan közel verünk tábort egy bestoshoz, amilyen közel csak lehet. Tuk megmutatta, hogyan alakítsam ki a földel rudakból álló kört. Egész id alatt rémiszt figyelmeztetéseket mormolt magában, és felh ket keresett az esti égbolton. Én a magam részér l úgy tervezem, hogy mindezek ellenére jól fogok aludni. 84. nap: 04:00 óra... Jézus Szent Anyja! Három órára ránk szakadt a világvége. A robbanások valamivel éjfél után kezd dtek. El ször egyszer en csak mennydörgött. A józan ész ellenére Tuk és én kidugtuk a fejünket a sátorból, hogy megnézzük a látványt. A
Pacemen már hozzászoktam a Mátyás havi monszunviharokhoz, úgyhogy a villámlás els órája nem t nt különösebben szokatlannak. Csak a távoli, a kisülések középpontjait alkotó teslafák látványa bátortalanított el kissé. Az erdei órások azonban hamarosan elkezdték saját felgyülemlett energiáikat szétköpni, és akkor – amikor a folyamatos zaj ellenére épp álomba merültem volna – elszabadult az igazi Armageddon. A teslafák heves energia kitörésének els tíz másodpercében legalább száz elektromos ív szabadult el. Egy, t lünk alig harminc méterre álló prométheusz felrobbant, lángoló darabjai ötven méterre repültek. A földel rudak felizzottak, sziszegtek és egyik halálos kékesfehér ívet a másik után nyelték el kis táborunk körül. Tuk sikított valamit, de semmilyen emberi szó nem hatolhatott át a fények és a hangok tombolásán. A kipányvázott bridek mellett lángra kapott egy fönixinda-folt, és az egyik rémült állat – a béklyók és a szemellenz ellenére – elszabadult, majd átugrott az izzó földel rudak fölött. A legközelebbi teslafa fel l azonnal fél tucat villám vágódott ki a szerencsétlen állat felé. Egy rült pillanatig meg mertem volna esküdni, hogy láttam felragyogni a csontvázát felföv húsában. Aztán a brid a leveg be emelkedett, és egyszer en megsz nt létezni. Három órán keresztül néztük a világvégét. Két földel rúd megadta magát, de a többi nyolc tovább m ködött. Tuk és én bekuporodtunk sátrunk forró barlangjába. A légz maszkok elég vös oxigént sz rtek ki a túlmelegedett, füstös leveg l ahhoz, hogy tudjunk lélegezni. Csak az aljnövényzet hiánya és Tuk szakértelme, amivel sátrunkat a többi célponttól távol, a fedezéket nyújtó bestosnövények mellett állította fel, mentette meg életünket. Ez és a nyolc tüskés földel rúd, ami köztünk és az örökkévalóság között állt. – Úgy látom, jól bírják! – üvöltöttem oda Tuknak a vihar sziszegése, csattogása és dübörgése fölött. – Egy, esetleg két órát ki k ' bírniuk! – morogta a vezet m. – Ha megóvadnak, meghalunk. De lehet, hogy mán hamarébb. Bólintok és légz maszkom szívócsövén keresztül iszok egy korty langymeleg vizet. Ha túlélem ezt az éjszakát, örökké hálát
fogok adni Istennek, mert nagylelk ségében megengedte látnom ezt a látványt. 87. nap: Tuk és én tegnap délben értük el a lángerd parázsló északkeleti szélét. Azonnal tábort vertünk egy kis patak mellett, és tizennyolc órát aludtunk egyfolytában; bepótolandó a három ébren töltött éjszakát és a két fárasztó napot, mely során pihenés nélkül meneteltünk a lángokból és füstb l sz tt rémálom közepette. Az erd határát jelz éles hegygerinc felé közeledve mindenfelé az el két éjszaka során elpusztult, különböz zfajok számára új életet hozó, kinyíló magházakat és tobozokat láttunk. A földel rudaink közül még öt m ködött, bár sem Tuk, sem én nem szívesen tettük volna ismét próbára ket. A megmaradt bridünk összerogyott és elpusztult, amint a hátára emeltük súlyos terhét. Ma hajnalban csobogó víz hangjára ébredtem. Egy kilométernyit követtem a kis patakot északkeletre, hangja mélyülése után menve, amíg csak hirtelen el nem t nt a szemem el l. A Hasadék! Majdnem elfeledkeztem úti célunkról. Ma reggel, a ködben tántorogva, az egyre szélesed patak mentén egyik vizes k l a másikra ugrálva, átszökkentem az utolsó k re, megtántorodtam, visszanyertem az egyensúlyomat és egyenesen lenéztem egy vízesés fölött, ami majdnem háromezer métert zuhant a lenti párás, sziklás folyómederig. A Hasadék nem a fennsík felemelkedése során alakult ki, mint a legendás Grand Canyon a Régi Földön, vagy a Világrepedés a Hebronon. A Hyperion tevékeny óceánjai és látszólag földi típusú kontinensei ellenére tektonikai szempontból gyakorlatilag halott; a kontinentális sodródás teljes hiánya sokkal inkább a Marshoz, a Lusushoz vagy az Armaghasthoz teszi hasonlóvá. És akárcsak a Mars vagy a Lusus, a Hyperion is elszenvedi a maga jégkorszakait, bár gyakoriságát harminchét-millió évre nyújtja a kett scsillag pillanatnyilag távol lév tagjának hosszú
ellipszispályája. A komlog a marsi Mariner-árokhoz hasonlítja a Hasadékot, mivel mindkett az eonok során periodikusan megfagyó és felolvadó bolygókéreg meggyengülése révén jött létre, amit a Kanshoz hasonló föld alatti folyók megindulása követett. Aztán a k zettömeg beomlott, hosszú sebhelyként futva végig Aquila kontinensének hegyvidékes szélén. Tuk lépett mellém, ahogy ott álltam a Hasadék pereménél. Meztelen voltam, a hamu szagát próbáltam kiöblíteni utazóruhámból és reverendámból. Hideg vizet fröcsköltem sápadt húsomra, és hangosan felnevettem, ahogy Tuk kiáltásainak visszhangjai visszaver dtek a kétharmad kilométernyire lév Északi Falról. A bolygókéreg beomlásának természete miatt Tuk és én egy kiszögellésen álltunk, ami elrejtette az alattunk leereszked Déli Falat. Bár a szirt veszedelmesen kinyúlt, feltételeztük, hogy a gravitációval évmilliókig dacoló párkány kitart még néhány óráig, amíg megfürdünk, kipihenjük magunkat, berekedésig hallózunk a visszhang miatt, és általában véve úgy viselkedünk, mint az iskolából épp kiszabadult gyerekek. Tuk bevallotta, hogy soha nem hatolt még át a lángerd k teljes szélességén – nem is tud senkir l, aki ebben az évszakban megtette volna –, és kijelentette, hogy most, hogy a teslafák teljesen aktívvá váltak, legalább három hónapot várnia kell, miel tt nekivághat a visszaútnak. Nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja a dolgot, én pedig kifejezetten örültem neki, hogy velem lesz. Délután egymást váltva áthordtuk a holmimat a patak mellett, a párkánytól százméternyire felállított táborba. A tudományos berendezéseket rejt , hullámhabból készült dobozokat egymásra halmoztuk azzal, hogy majd reggel szétválogatjuk ket. Az este hideg volt. Vacsora után, épp naplemente el tt felöltöttem f szálas kabátomat, és elsétáltam egy sziklás kiugróhoz, délnyugatra attól a helyt l, ahonnan el ször megpillantottam a Hasadékot. Magasan a folyó fölé emelked néz pontomból emlékezetes látvány tárult elém. A folyóba bukó, nem látható vízesésekr l köd szállt föl, a folyamatosan változó párafüggönyökben felemelked permetben a lenyugvó nap
bíborgömbje megsokszorozódva, szivárványokkal körülvéve tükröz dött. A szemem láttára születtek meg, emelkedtek az ég elsötétül kupolája felé, majd pusztultak el a spektrum színei. Ahogy az egyre h vösebb leveg letelepedett a fennsík réseiben és barlangjaiban, a meleg leveg pedig az ég felé igyekezett, függ leges szelében leveleket, ágakat és ködfoltokat ragadva magával, egy hang tört fel a Hasadékból, mintha maga a kontinens kiáltott volna k óriások, gigantikus bambuszfurulyák, palotányi orgonák hangján. A tiszta, tökéletes hangok a legélesebb szoprántól a legmélyebb basszusig terjedtek. Eltöprengtem a bordás sziklafalaknak feszül szél vektorain, a mozdulatlan bolygókéreg mélyébe nyúló kürt kre nyíló, mélyen alattam lév barlangokon és az emberi hangokon, amiket a véletlenszer harmonikusok létrehozhattak. A végén azonban félretettem a töprengéseket és egyszer en csak hallgattam, ahogy a Hasadék búcsúhimnuszát énekelte a naphoz. Amikor visszamentem a sátrunkhoz, a foszforeszkáló biolámpa fénykörébe, az els meteorzáporok lángra lobbantották fölöttem az eget, a délkeleti és nyugati horizonton pedig a lángerd k távoli robbanásai visszhangoztak végig, mint a Hedzsra el tti Régi Föld valamelyik si háborújának ágyúsortüzei. A sátorban végig próbáltam a nagy hatótávolságú komloghullámsávokat, de sztatikus zörejen kívül semmit nem hallottam. Gyanítom, hogy még ha el is jutna ennyire keletre a m gyapotültetvényeket kiszolgáló primitív kommunikációs m holdak adása, a legsz kebb lézer- vagy fatline-sugarakon kívül semmi sem hatolhatna át a hegyek és a teslafák aktivitása jelentette árnyékoláson. A pacemi kolostorban csak néhányan hordtunk magunknál komlogot, az adatszféra azonban mindig rendelkezésre állt, ha rá kellett csatlakoznunk. Itt nincs erre lehet ség. Ülök és a kanyon elhaló szelének utolsó hangjait hallgatom, az egyszerre sötéted és felizzó eget bámulom, elmosolyodok a sátor el tt, a hálózsákjában alvó Tuk horkolásán, és azt gondolom magamban: Ha ez a szám zetés, akkor állok elébe!
88. nap: Tuk halott. Megölték. Akkor találtam meg a holttestét, amikor hajnalban kiléptem a sátorból. Kint aludt, alig négy méterre t lem. Azt mondta, a csillagok alatt szeretne éjszakázni. A gyilkosok alvás közben vágták el a torkát. Nem hallottam kiáltozást. Viszont álmodtam: Semfáról, ahogy gondoz a lázrohamaim alatt. Hideg kezekr l, amik a nyakamat és a mellkasomat, a gyerekkorom óta viselt feszületet tapogatták. Megálltam Tuk holtteste felett, rámeredtem a tágas, sötét körre, a Hyperion közönyös földjébe ivódott vérére, és megremegtem a gondolatra, hogy az álom több volt, mint álom – hogy azok a kezek engem tapogattak az éjjel. Bevallom, sokkal inkább rémült öregemberként, semmint papként viselkedtem. Az utolsó kenetet még feladtam, de aztán úrrá lett rajtam a pánik és szerencsétlen vezet m holttestét otthagyva kétségbeesetten valami fegyver után kezdtem kutatni a csomagjaink között. Megtaláltam a machetét, amit az es erd kben használtam, és az alacsony feszültség mézert, amivel kisvadra akartam vadászni. Nem tudom, hogy fegyvert fogtam-e volna egy emberi lényre, akár az életem védelmében is. De rémületemben felkaptam a machetét, a mézert és az elektromos távcsövet, felmásztam egy nagy sziklára a Hasadék mellett, és a gyilkosok nyomai után kutatva körülnéztem a környéken. Semmi sem moccant, csak a fák lakói és a fátyolkák, amiket az erd ben láttunk el nap. Maga az erd abnormálisan nek és sötétnek t nt. A Hasadék északkelet felé ezernyi párkányt, kiszögellést, sziklaerkélyt kínált, melyeken teljes vadembertörzsek is meghúzódhattak volna. Akár egy hadsereg is elrejt zhetett volna a szirtek és a soha el nem t ködgomolyok között. Harmincpercnyi hiábavaló rködés és balga rettegés után
visszatértem a táborhelyre és el készítettem Tuk holttestét a temetésre. Több mint két órába telt, míg megfelel sírhelyet ástam a fennsík sziklás talajába. Miután belekerült a tartalma és véget ért a formális szertartás, semmi személyes nem jutott eszembe, amit a faragatlan, mulatságos kis férfiról mondhattam volna, aki a vezet m volt. – Vigyázz rá, Uram – mondtam végül, undorodva képmutatásomon, szívemben biztosra véve, hogy csak magamnak szónokolok. – Adj neki könny utat. Ámen. Ma este fél kilométerrel északra költöztettem a tábort. A sátram t lem tíz méterre, egy nyílt térségen áll, én azonban hátamat egy sziklának vetve, hálózsákokba burkolózva ülök, kezem ügyében a machetével és a mézerrel. Tuk temetése után átnéztem a készleteimet és a felszerelésemet. Semmit sem vittek el, csak a megmaradt földel rudakat. Azonnal az jutott eszembe, hogy valaki követett minket a lángerd kön át, hogy megölje Tukot és ideszögezzen engem, azonban semmilyen okot nem találtam rá, miért vállalta volna bárki is az ezzel járó nehézségeket. Az ültetvények lakói bármikor megölhettek volna minket az es erd kben töltött éjszakák során, vagy – ami a gyilkos szemszögéb l még jobb lett volna – a lángerd k mélyén, ahol senki sem csodálkozott volna két szénné égett holttest láttán. Tehát csak a bikurák jöhettek szóba. Az én primitív nyájam. Megfordult a fejemben, hogy a rudak nélkül indulok vissza a lángerd kön keresztül, de szinte azonnal el is vetettem az ötletet. Ha maradok, az valószín leg a halálomat jelenti – ha elindulok, az biztosan. Három hónap, miel tt a teslák álomba szenderülnek. Százhúsz harminchat órás helyi nap. Egy örökkévalóság. Krisztusom, miért szakadt rám ez az egész? És miért kíméltek meg tegnap éjjel, ha ma nekem is ez lesz a sorsom..; vagy holnap? Itt ülök az egyre sötéted szirtek között, a Hasadékból felszálló éjszakai szél hirtelen baljóslatúvá váló nyögését hallgatom és imádkozok, miközben az égen felragyognak a meteorcsóvák vérvörös sávjai.
Magamnak szónokolva.
95. nap: A múlt hét rémülete jelent sen csökkent. Rájöttem, hogy még a félelem is elhalványul, és közhellyé változik néhány eseménytelen nap után. A machetével kis fákat vágtam ki és hevenyészett kunyhót eszkábáltam bel lük. A tetejét és az oldalát gammaszövettel takartam le, a fatörzsek közötti réseket sárral tapasztottam be. A hátsó fala a szikla tömör köve. Átnéztem a kutatásaimhoz hozott eszközöket, és néhányat kicsomagoltam, bár gyanítom, hogy most már sohasem fogom használni ket. Gy jtögetni kezdtem, hogy kiegészítsem gyorsan apadó szárított-fagyasztott élelmiszerkészleteimet. A réges-régen a Pacemen kidolgozott abszurd munkaterv szerint mostanra már néhány hete a bikurák között kellene élnem, és csecsebecséket kellene cserélnem a helyi élelmiszerekre. Nem számít. Az étrendem java részét alkotó, ízetlen, ám könnyen megf zhet chalmagyökér mellett találtam féltucatnyi bogyó- és gyümölcsfélét is, amik a komlog szerint ehet ek. Eddig csak az egyik ülte meg a gyomromat – egy egész éjszakán keresztül kuporogtam a legközelebbi vízmosás partján. Olyan nyughatatlanul járok-kelek a környék határai között, mint azok a pelopok, amiket annyira sokra tartanak a kisebb armaghasti padisahok. Egy kilométerre délre és négyre nyugatra a lángerd k teljes pompájukban tündökölnek. Reggelente a füst a felszálló ködfüggönnyel versengve takarja el az eget. Csak a szinte összefügg bestosligetek, a fennsík sziklás talaja és az innen északkeletre futó, páncélozott gerincszer , szaggatott ormok tartják kordában a teslákat. Északon a fennsík kiszélesedik, és a Hasadék közelében az aljnövényzet mintegy tizenöt kilométeres szakaszon s bbé válik, míg el nem zárja az útját egy harmad olyan mély és fele olyan széles vízmosás, mint maga a Hasadék. Tegnap eljutottam
a legészakibb pontig és némi csalódottsággal meredtem át a tátongó nyílás fölött. Egy nap újra meg fogom próbálni, elkanyarodok keletre, hátha találok egy átjárót, de a mélység túloldalán látható árulkodó f nixindák és az északkeleti látóhatáron terjeng füstlepel alapján gyanítom, hogy ott is csak azokat a chalmával teli kanyonokat és lángerd kkel borított sztyeppéket fogom találni, amik elnagyoltan fel vannak tüntetve a magammal hozott m holdas térképen. Ma éjjel, amikor az esti szél belekezdett gyászdalába, elmentem Tuk sziklás sírjához. Letérdeltem és megpróbáltam imádkozni, de semmi sem jött. Edouard, semmi sem jött! Olyan üres vagyok, mint azok a hamis szarkofágok, amiket tucatjával ástunk ki Tarum bel Wadi mellett a sivatag steril homokjából. A zen gnosztikusok azt mondanák, hogy ez az üresség jó jel; hogy a tudatosság új szintjeire való nyitottságot, az új felismeréseket, az új tapasztalatokat jelzi el re. Merde. Az én ürességem csak... üresség. 96. nap: Megtaláltam a bikurákat. Pontosabban k találtak meg engem. Mindent leírok, amit csak tudok, miel tt idejönnek és felébresztenek „álmomból". Tegnap épp a tábortól négy kilométerre északra lév terület térképén dolgoztam, amikor a déli h ségben felszállt a köd, és a Hasadék felém es oldalán felfedeztem egy sor, addig takarásban lév teraszt. Az elektromos távcs vel megvizsgáltam a teraszokat – valójában lépcs zetesen elhelyezked , a Hasadék fölé benyúló sziklatömbön túlér párkányok, szirtek, kiszögellések és kiugrók –, amikor hirtelen rájöttem, hogy ember építette lakóhelyet látok. A körülbelül tucatnyi kunyhó durva alkotmány volt – jóformán csak egymásra dobált chalmalevelekb l, kövekb l és szivacst zegb l tákolt kalyibák –, de kétségtelenül ember készítette ket.
Tanácstalanul álltam, szemem el tt távcs vel, próbálva eldönteni, hogy lemásszak-e a párkányokra és nézzek szembe a kunyhók lakóival, vagy vonuljak vissza a táborba, amikor megéreztem azt a hátról a tarkóra felfutó hideg borzongást, ami teljes bizonyossággal elárulja az embernek, hogy nincs egyedül. Leengedtem a távcsövet, és lassan megfordultam. Ott voltak a bikurák, legalább harmincan, félkörben állva, elvágva az erd be való visszavonulásom útját. Nem tudom, mire számítottam; talán meztelen, vérszomjasan vicsorgó vademberekre, fogakból f zött nyakláncokkal. Talán olyan szakállas, elvadult hajzatú remetékre, amilyenekkel a hebroni Moshé-hegyekben találkozhat néha az utazó. De akármilyen képet is dédelgettem magamban, a bikurákra nem illet rá. A némán közeled emberek alacsonyak voltak – egyik sem ért feljebb a vállamnál –, és durva szövés , a nyakuktól a talpukig mindent eltakaró, sötét csuhákba burkolóztak. Amikor jártak, mint ahogy akkor is tette néhány, úgy t nt, mintha kísértetekként suhannának a föld felett. A távolból nézve leginkább az újvatikáni enkláve falkányi, apró termet jezsuitájára emlékeztettek. A gondolattól majdnem felvihogtam, de rájöttem, hogy ez a reakció akár a növekv pánik jele is lehet. A bikurák egyáltalán nem t ntek agresszívnek; nem voltak fegyvereik, apró kezük üresen himbálózott testük mellett. Olyan üresen, mint amilyen üres az arckifejezésük volt. A fiziognómiájukat nehéz tömören leírni. Kopaszok. Mind. Ez a kopaszság, az arcsz rzet hiánya és az egyenes vonalban a földre omló b köpenyek mind csak megnehezítették, hogy megkülönböztessem a férfiakat és a n ket. A velem szemben álló csoport tagjai – akkora már több mint ötven f – nagyjából azonos korúnak, valahol negyven és ötven szabvány év közöttinek t ntek. Az arcuk sima volt, a b rük enyhén sárgás árnyalatban játszott, amit a chalmában és többi helyi növényben fellelhet nyomelemek több generáción keresztül való fogyasztásának tulajdonítottam.
Az ember hajlamos lenne angyaliként jellemezni a bikurák kerek arcát, amíg az alaposabb vizsgálódás után a báj benyomása át nem adja helyét egy másik értelmezésnek – a szelíd idiotizmusnak. Pap lévén elég sok id t töltöttem mindenféle Isten háta mögötti bolygón ahhoz, hogy felismerjem egy si genetikai rendellenességnek a hatásait, amit neveznek Down-kórnak, mongol idiotizmusnak, vagy generációs-hajó betegségnek. A körülbelül hatvan, sötét csuhás, felém közeled kis ember pontosan ezt a benyomást tette rám – szótlan, mosolygó, kopasz, értelmi fogyatékos gyerekek üdvözöltek. Emlékeztettem magam, hogy szinte biztosan ugyanez a „mosolygó gyermekcsapat" vágta el Tuk torkát álmában és hagyta meghalni, mint egy lemészárolt disznót. A legközelebbi bikura el relépett, öt méterrel el ttem megállt, és halk, monoton hangon mondott valamit. – Egy pillanat – válaszoltam, és el kotortam a komlogomat. Bekapcsoltam a tolmács-üzemmódot. – Ela féki kresztem rat? – kérdezte az el ttem álló alacsony emberke. Épp id ben csúsztattam a helyére a füldugót ahhoz, hogy halljam a komlog fordítását. Nem volt késlekedés. A látszólag idegen nyelv mindössze a telepeshajó archaikus angoljának bizonyult, s eléggé hasonlított az ültetvények bennszülött argójára. – Te vagy a férfi, aki a feszülethez, kereszthez tartozik? – tolmácsolta a komlog, két lehet séget is felkínálva az utolsó el tti szóra. – Igen – bólintottam, most már biztosan tudva, hogy ezek az emberek tapogattak meg azon az éjszakán, melyen átaludtam Tuk meggyilkolását. Ami azt jelentette, hogy k ölték meg Tukot. Vártam. A vadászmézer a hátizsákomban volt. A hátizsákomat egy alig tízlépésnyire lév chalmának támasztottam. Fél tucat bikura állt közöttünk. Nem mintha számított volna. Azonnal tudtam, hogy sohasem használnék fegyvert egy másik emberi lénnyel szemben, még az ellen sem, aki megölte a vezet met és akár azt is tervezheti, hogy bármelyik pillanatban megöl engem
is. Lehunytam a szemem és némán meggyóntam b neimet. Amikor kinyitottam, újabb bikurákat láttam érkezni. Aztán megsz nt a mozgás, mintha összegy lt volna a quorum4 és döntés született volna. – Igen – ismételtem meg a csendben. – Én vagyok az, aki a keresztet viseli. – Hallottam, hogy a komlog hangszórója az utolsó szót „kresztem"-nek ejti. A bikurák egyöntet en bólintottak – mint holmi gyakorlott ministránsok – és mindannyian fél térdre ereszkedtek. A csuhák halkan suhogtak a tökéletes térdhajtás közben. Szólásra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. Becsuktam. A bikurák felálltak. Egy szell száraz, nyárvégi hangot keltve összeborította fejünk fölött a törékeny chalmaleveleket. A bal fel l legközelebb álló bikura el re lépett, h vös, er s ujjaival megragadta az alkaromat és halkan mondott valamit. – Jöjj! Ideje bemenni a házakba és aludni – tolmácsolta a komlog. Mindez kés délután történt. Bólintottam, és követtem ket a Hasadék szélén álló faluba. Útközben végig az járt a fejemben, hogy helyesen fordította-e a komlog az „aludni" szót, vagy pedig valójában a „meghalni" helyi idiómáját, metaforáját hallottam. Most a kunyhóban ülök és várok. Suhogó hangokat hallok. Valaki most ébred fel. Ülök és várok. 97. nap: A bikurák úgy hívják magukat, hogy „az Öt Tucat és Tíz". Az elmúlt huszonhat órát azzal töltöttem, hogy beszéltem hozzájuk, megfigyeltem ket, szokásos délutáni „alvásuk" alatt jegyzeteket készítettem, és általában véve megpróbáltam a lehet legtöbb adatot rögzíteni, miel tt úgy döntenek, hogy elvágják a torkomat. 4
A határozathozatalhoz szükséges létszám – a ford.
Most azonban kezdem azt hinni, hogy nem fognak bántani. Beszéltem velük tegnap, az „alvás" után. Néha nem válaszolnak a kérdésekre, és amikor mégis, akkor a válaszaik nem sokkal jobbak, mint egy szellemi fogyatékos gyermek mordulásai vagy a tárgyhoz egyáltalán nem kapcsolódó megjegyzései. Az els találkozásunkkor feltett nyitókérdésükön és a meghívásukon kívül semmiféle érdekl dést nem mutatnak az irányomban, mint ahogy beszélgetést sem kezdeményeznek. Tapintatosan, óvatosan, vigyázva, a gyakorlott etnológus professzionális higgadtságával kérdezgettem ket. A lehet legegyszer bb, legtárgyilagosabb kérdéseket tettem fel, hogy meggy djek róla, hogy a komlog rendesen m ködik. Rendesen ködik. A válaszok összessége azonban majdnem ugyanolyan tudatlanságban hagy, mint amilyenben huszonvalahány órával ezel tt leledztem. Végül, testben és lélekben is elfáradva elhagytam a professzionális tapintatot és feltettem a kérdést a velem szemben ül knek: – Ti öltétek meg a társamat? Három beszélget partnerem fel sem nézett a durva szöv széken végzett szövésb l. – Igen – válaszolta az, amelyikre Alfaként gondolok, mivel közelített meg els nek az erd ben. – Éles kövekkel elvágtuk a társad torkát, és a földre szorítottuk és elnémítottuk, amíg küzdött. Az igazi halállal halt meg. – Miért? – kérdeztem pillanatnyi hallgatás után. A hangom olyan száraznak t nt, mint a kukoricacsuhé recsegése. – Miért halt az igazi halállal? – kérdezte Alfa, továbbra sem nézve föl. – Mert az összes vére kifolyt és leállt a légzése. – Nem – ráztam meg a fejem. – Miért öltétek meg? Alfa nem felelt, ám Betty – aki talán n és Alfa párja, talán nem – felnézett a szöv székr l és egyszer en így szólt: – Hogy meghaljon. – Miért? A válaszok megváltoztathatatlanul visszatértek, és egy szemernyivel sem lettem okosabb t lük. Hosszas kérdez sködés
után megállapítottam, hogy azért ölték meg Tukot, hogy meghaljon, és azért halt meg, mert megölték. – Mi a különbség a halál és az igazi halál között? – kérdeztem, ezen a ponton már nem bízva sem a komlogban, sem az önuralmamban. A harmadik bikura, Del válaszát a komlog a következ képpen tolmácsolta: – A társad az igazi halállal halt meg. Te nem. Ett l aztán a düh határát súroló csalódottságomban felcsattantam. – Miért nem? Engem miért nem öltetek meg? Mind a hárman abbahagyták esztelen szövésüket, és rám néztek. – Téged nem lehet megölni, mert te nem tudsz meghalni – mondta Alfa. – Te nem tudsz meghalni, mert a kereszthez tartozol és a feszület útját követed. Fogalmam sem volt, miért fordítja az az átkozott gép a keresztet egyszer „keresztnek", aztán meg „feszületnek". Mert a kereszthez tartozol. Hideg borzongás futott végig rajtam, amit nevetési inger követett. Csak nem a régi kalandholó klisébe botlottam bele – az elveszett törzsbe, ami „istenként" imádja a dzsungeljébe tévedt szerencsétlent, míg az egyszer borotválkozás közben vagy valahogy meg nem vágja magát, és a törzs tagjai, vendégük halandóságáról meggy dve, kissé megkönnyebbülve fel nem áldozzák addigi istenségüknek? Mulatságos lett volna, ha nem olyan friss Tuk vértelen arcának és szaggatott szél , tátongó sebének képe. A feszületre adott reakciójuk egyértelm en arra utalt, hogy egy hajdan keresztény – katolikus? – kolónia túlél ire bukkantam, bár a komlog adatai makacsul állították, hogy a fennsíkon négyszáz évvel ezel tt lezuhant komphajó hetven telepese kizárólag neokerwini marxistákból állt, akiknek közömbösnek, s t, nyíltan ellenségesnek kellett volna lenniük minden régi vallással szemben. Fontolóra vettem, hogy a veszélyessége miatt ejtem a témát,
de ostoba tudásvágyam tovább hajtott. – Hisztek Jézusban? – kérdeztem. Kifejezéstelen arcuk feleslegessé tette a szóbeli tagadást. – Krisztus? – próbálkoztam újra. – Jézus Krisztus? Kereszténység? A katolikus egyház? Semmi érdekl dés. – Katolikus? Jézus? Mária? Szent Péter? Pál? Szent Teilhard? A komlog zajokat adott ki magából, de a szavak láthatólag semmi jelentéssel nem bírtak számukra. – A feszületet követitek? – kapkodtam valami végs kapcsolat után. Mind a hárman rám néztek. – A kereszthez tartozunk – válaszolta Alfa. Bólintottam, pedig semmit sem értettem. Ma este épp naplemente el tt aludtam el, és a Hasadék éjjeli szeleinek orgonamuzsikájára ébredtem. Itt, a falu párkányán sokkal hangosabban szólt. Mintha még a kunyhók is csatlakoztak volna a kórushoz, ahogy felszálló légáramlatok fütyülve, süvítve áthaladtak a k falak résein, a csapkodó levelek között és a füstnek vágott durva lyukakon. Valami nem stimmelt. Eltartott egy tántorgó percig, míg rájöttem, hogy a falu néptelen. Minden kunyhó üresen tátongott. Leültem egy hideg k re, és azon kezdtem töprengeni, hogy vajon az ittlétem váltott-e ki valami tömeges elvándorlást. A szél zenéje véget ért, a meteorok belekezdtek szokásos éjjeli m sorukba a felh k közti résekben, amikor zajt hallottam a hátam mögül és megfordulva megpillantottam az Öt Tucat és Tíz mind a hetven tagját. Szó nélkül bementek a kunyhóikba. Nem gyúltak fények. Elképzeltem, ahogy maguk elé bámulva ülnek a kalyibáikban. Egy ideig még kint maradtam, miel tt én is visszamentem volna a kunyhómba. Pár perc után odasétáltam a füves terasz pereméig és megálltam ott, ahol a szikla a mélység felé kezdett ereszkedni. A szirt falára egy kötegnyi inda és gyökér tapadt, de úgy t nt, néhány méter után a véget érnek és csak lógnak a semmi fölött. Nem létezhetett olyan hosszú inda, amin le lehetett
volna jutni a két kilométeres mélységben lév folyóhoz. Pedig a bikurák abból az irányból érkeztek. Sehogy sem állt össze a kép. Megráztam a fejem és visszamentem a kunyhómba. Itt ülök, a komlog diskey-ének fényénél írok és próbálom végiggondolni, milyen óvintézkedéseket tehetek, hogy megérjem a napfelkeltét. Egy sem jut eszembe. 103. nap: Minél többet tudok meg, annál kevesebbet értek. A legtöbb felszerelésemet átköltöztettem a kunyhóba, amit üresen hagytak nekem a faluban. Fényképeztem, videó- és hangfelvételeket készítettem, és még egy teljes holografikus pásztázást is elvégeztem a falun és lakóin. Láthatólag nem érdekli ket. Kivetítem a képüket és az érdekl dés legcsekélyebb jele nélkül egyenesen átsétálnak rajta. Visszajátszom nekik a szavaikat, elmosolyodnak és visszamennek a kunyhóikba, hogy órákon keresztül tétlenül, szótlanul üldögéljenek. Ha csecsebecséket kínálok nekik, akkor szó nélkül elfogadják, megnézik, hogy ehet -e, aztán otthagyják a földön. A f tele van elszórt m anyaggyöngyökkel, tükrökkel, színes szövetdarabokkal és olcsó tollakkal. Összeállítottam az orvosi laboratóriumot, de hiába; az Öt Tucat és Tíz nem engedi, hogy megvizsgáljam, nem engedik, hogy vért vegyek t lük, pedig többször is megmutattam nekik, hogy nem fáj, nem engedik, hogy megnézzem ket a diagnosztikai berendezésekkel – egyszóval semmilyen módon nem m ködnek együtt. Nem vitatkoznak. Nem magyarázkodnak. Egyszer en elfordulnak és mennek a dolgukra. Ami nincs. Egy hét eltelte után sem tudom megkülönböztetni a n ket a férfiaktól. Az arcuk azokra a vizuális fejtör kre emlékeztet, amik megváltoztatják az alakjukat, miközben az ember nézi ket; Betty arca néha tagadhatatlanul n iesnek t nik, aztán tíz másodperc múlva a nemi jelleg elt nik, és megint Bétaként gondolok rá. A
hangjuk ugyanilyen változásokon megy át. Halk, gazdagon modulált, nem nélküli... azokra az Isten háta mögötti világokon található, sivár programozású otthoni számítógépekre emlékeztet. Azon veszem észre magam, hogy reménykedve várom, hátha megleshetek egy meztelen bikurát. Ezt nem könny bevallani valakinek, aki negyvennyolc szabványéve jezsuita. És mégis, a feladat még egy veterán kukkolót is megizzasztana. A meztelenség tabuja abszolút érvény nek t nik. A hosszú csuhákat egész nap és két órás szunyókálásuk alatt is viselik. Vizelni és székelni elhagyják a falu területét, és gyanítom, hogy még akkor sem veszik le a csuhákat. Nem láttam még fürdeni ket. Az ember azt hinné, ez bizonyos szagproblémákat okoz, de az enyhe, édeskés chalmaillaton kívül semmilyen szag nem lengi körül ezeket a bennszülötteket. – Néha csak le kell vetk znötök – mondtam egyszer Alfának, az információszerzés kedvéért felhagyva a finomkodással. – Nem – felelte Alfa, azzal odébb ment, hogy leüljön és semmit se csináljon. Természetesen teljesen felöltözve. Nincs nevük. El ször alig akartam elhinni, de most már biztos vagyok benne. – Mi vagyunk minden, ami volt és minden, ami lesz – mondta a legalacsonyabb bikura, akit n nek vélek és Eppie-nek hívok. – Mi vagyunk az Öt Tucat és Tíz. Átböngésztem a komlog feljegyzéseit és beigazolódott a gyanúm: a több mint tizenhatezer ismert emberi társadalom között egyetlen olyan sincs, ahol egyáltalán ne lennének személynevek. Az egyes egyedek még a Lusus bolytársadalmaiban is hallgatnak az osztálymegnevezésükre, amit egy egyszer kód követ. Megmondom nekik a nevemet, de csak bámulnak. – Paul Duré atya, Paul Duré atya – ismétli a komlog, de egyetlen árva ismétlésre sem tesznek kísérletet. A napközbeni kétórás, közös alváson és azon kívül, hogy minden alkonyatkor együtt, egy tömegben elt nnek, nem sok mindent csinálnak csoportosan. Még a lakhelyük kiválasztása is teljesen esetlegesnek t nik. Al az egyik pihen t Bettyvel tölti, a
következ t viszont Gammal, a harmadikat pedig Zeldával vagy Pete-tel. Semmiféle rendszert vagy tervszer séget nem tudok felfedezni benne. Minden harmadnap az egész hetvenf s csoport elmegy az erd be gy jtögetni, és bogyókkal, chalmagyökerekkel, fakéreggel, gyümölcsökkel és más ehet dolgokkal tér vissza. Biztosra vettem, hogy vegetáriánusok, amíg meg nem láttam, hogy Del egy majomcsecsem kih lt tetemén csámcsog. A kis eml s bizonyára a magasan lév ágakról zuhant le. Ebb l arra következtetek, hogy az Öt Tucat és Tíz nem veti meg a húst – egyszer en túl buták ahhoz, hogy vadásszanak. Amikor a bikurák megszomjaznak, majdnem háromszáz métert gyalogolnak egy, a Hasadékba öml patakig. A kényelmetlenség ellenére egyetlen vizestöml t, korsót vagy bármiféle edényt sem láttam. Én tízgallonos anyagtartályokban tartom a vízkészletemet, de a falubeliek nem figyelnek fel rá. Ahogy csökken a tiszteletem ezek iránt az emberek iránt, úgy egyre kevésbé tartom valószín tlennek, hogy már nemzedékek óta élnek a faluban kényelmes vízforrás nélkül. – Ki építette a házakat? – kérdezem. Nincs külön szavuk a falura. – Az Öt Tucat és Tíz – feleli Will. t csak egy törött, rosszul összeforrott ujj alapján tudom megkülönböztetni a többiekt l. Mindegyiküknek van valami ehhez hasonló ismertet jegye, bár id nként úgy érzem, könnyebb lenne teheneket megkülönböztetni egymástól. – Mikor építették ket? – kérdezem, bár mostanra már tudhatnám, hogy a „mikor"-ral kezd kérdésekre nem kapok választ. Nem kapok választ. Minden este lemennek a Hasadékba. Az indákon. A harmadik estén megpróbáltam figyelemmel kísérni ezt az exodust, ám hatan visszafordítottak a peremt l és szelíden, de állhatatosan visszavittek a kunyhómba. Ez volt a bikurák els olyan megfigyelhet cselekedete, ami agresszivitásra utalt, és némi balsejtelemmel ültem le, miután elmentek. Másnap este, amikor elindultak, csendben visszahúzódtam a
kunyhómba. Még csak nem is kukucskáltam – hanem miután visszajöttek, behoztam a felvev t és a háromlábú állványt a perem mell l. Az id zít tökéletesen m ködött. A holókon tisztán látszott, amint a bikurák megragadják az indákat és lesurrannak a szirt falán, olyan fürgén, mint a chalma- és keményfaerd kben nyüzsg kis majmok. Aztán elt ntek a kiszögellés alatt. – Mit csináltok, amikor esténként lementek a szakadékba? – kérdeztem másnap Alt. A bennszülött azzal a szeráfi Buddha-mosollyal nézett rám, amit addigra már megtanultam gy lölni. – Te a kereszthez tartozol – felelte, mintha ez mindent megválaszolna. – Imádkoztok, mikor lementek a szakadékba? – kérdeztem. Nem kaptam választ. Egy percig gondolkodtam. – Én is a feszületet követem – mondtam, tudva, hogy a fordítása a „feszülethez tartozom" lesz. Még egy-két nap, és nem szorulok többé a tolmácsprogramra. Ez a beszélgetés azonban túl fontos volt ahhoz, hogy a véletlenre hagyatkozzak. – Ez azt jelenti, hogy veletek kellene tartanom, mikor lementek a szakadékba? Egy másodpercig azt hittem, hogy Al gondolkodik. A szemöldöke felborzolódott, és rádöbbentem, hogy ez az els alkalom, amikor az Öt Tucat és Tíz egyike közel került a homlokráncoláshoz. – Nem szabad – válaszolta végül. – A feszülethez tartozol, de nem vagy egy az Öt Tucat és Tízb l. Tudtam, hogy agyának minden neuronjára és szinapszisára szüksége volt ennek a különbségtételnek a felállításához. – Mit tennétek, ha lemennék a szakadékba? – kérdeztem, nem is számítva válaszra. A hipotetikus kérdésekkel általában ugyanakkora szerencsém volt, mint az id re vonatkozókkal. Ez alkalommal azonban válaszolt. Újra felt nt a szeráf-mosoly és a gondtalan arckifejezés, ahogy Alfa megszólalt: – Ha megpróbálsz lemenni a szakadékba, akkor leszorítunk a re, éles kövekkel elvágjuk a nyakad, és megvárjuk, amíg a véred már nem folyik tovább és megáll a szíved verése.
Semmit sem mondtam. Azon töprengtem, vajon hallja-e, hogy ver a szívem. Nos, gondoltam, amiatt legalább már nem kell aggódnod, hogy istennek tartanak. A csend hosszúra nyúlt. Végül Al hozzátett az el höz még egy mondatot, amin azóta is töröm a fejem. – Ha pedig megint megteszed – mondta –, akkor megint meg kell majd ölnünk. Ezután egy ideig egymásra meredtünk; biztos vagyok benne, hogy mind ketten meg voltunk gy dve róla, hogy a másik komplett idióta. 104. nap: Minden új felfedezés csak tovább fokozza a zavaromat. A gyerekek teljes hiánya az els naptól kezdve sok fejtörést okozott nekem. Átnézve a jegyzeteimet láttam, hogy a komlogomba diktált napi megfigyelések során gyakran említést tettem a dologról, ebbe a naplónak csúfolt zagyvalékba azonban nem került bele. Lehet, hogy túl ijeszt ek lettek volna az implikációi. Gyakori és esetlen kísérleteimre, hogy ennek a rejtélynek a mélyére hatoljak, az Öt Tucat és Tíz a t le megszokott felvilágosítást kínálta. A megkérdezett egyén üdvözülten elmosolyodik és valami olyan balgasággal válaszol, amihez képest még a Háló legrosszabb falusi bolondjának a zagyválása is bölcs aforizmának t nne. A leggyakrabban azonban egyáltalán nem felelnek a kérdéseimre. Egy nap megálltam az el tt, akit Delként azonosítottam be, megvártam, amíg tudomást vett a jelenlétemr l, és megkérdeztem: – Miért nincsenek gyerekek? – Mi az Öt Tucat és Tíz vagyunk – mondta halkan. – Hol vannak a csecsem k? Nem kaptam választ. Meg sem próbálta elhárítani a kérdést, csak nézett rám üres tekintettel. Vettem egy mély lélegzetet. – Ki a legfiatalabb közöttetek?
Úgy t nt, Del a fejét töri, birkózik a fogalommal. Alulmaradt. A bikurák talán olyannyira elvesztették az id érzéküket, hogy az ilyen jelleg kérdések eleve kudarcra voltak ítélve. Azonban egy percnyi hallgatás után Del rámutatott a napfényben kuporgó, durva kézi szöv székén dolgozó Alra. – Ott van az utolsó, aki visszatért. – Visszatért? – kérdeztem. – Honnan? Del rám meredt. A tekintetében semmilyen érzelem nem tükröz dött, még türelmetlenség sem. – Te a kereszthez tartozol – közölte. – Ismerned kell a feszület útját. Bólintottam. Eleget megtudtam már ahhoz, hogy felismerjem, ebben az irányban csak az egyik újabb illogikus végtelen ciklusba kerülök, melyek általában teljesen kisiklatták beszélgetéseinket. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amivel megragadhatnám a vékony információszálat. – Tehát Al – mutattam rá az illet re – született... tért vissza utoljára. De a többiek... vissza fognak térni? Nem voltam biztos benne, hogy értem a saját kérdésemet. Hogyan lehet a születésr l kérdez sködni, amikor a kérdezett személynek nincs szava a gyerekekre és nincs id fogalma? Del azonban mintha megértett volna. Bólintott. – Akkor mikor fog az Öt Tucat és Tíz következ tagja megszületni? Visszatérni? – kérdeztem felbátorodva. – Halál nélkül nincs visszatérés – felelte. Hirtelen azt hittem, mindent értek. – Tehát nincsenek új gyerekek... senki sem tér vissza, amíg valaki meg nem hal – suttogtam. – A hiányzó tagot egy másikkal pótoljátok, hogy Öt Tucat és Tíz maradjon a csoport létszáma? Del azzal a hallgatással válaszolt, amit akkor már helyeslésként tanultam meg értelmezni. A mintázat elég egyértelm nek t nt. A bikurák nagyon komolyan vették Öt Tucat és Tíz mivoltukat. A törzs létszámát hetven f n tartották – ugyanennyi személy szerepelt a négyszáz éve lezuhant komphajó utaslistáján. Kicsi az esélye, hogy ez csak véletlen egybeesés lenne. Amikor valaki meghalt, megengedték,
hogy egy gyermek szülessen az eltávozott feln tt helyére. Egyszer . Egyszer , ám lehetetlen. A természet és a biológia nem így ködik. A minimális horda-populáció problémája mellett számos egyéb abszurditás is ellent mondott a feltételezésnek. Bár elég nehéz megállapítani ezeknek a ránctalan embereknek az életkorát, nyilvánvaló, hogy tíz évnél nincs nagyobb korkülönbség a legid sebb és a legfiatalabb között. Noha gyerekként viselkednek, becslésem szerint a szabvány id számítás szerinti harmincas éveik végén, negyvenes éveik közepén járhatnak. Hol vannak hát a nagyon öregek? Hol vannak a szül k, az id söd nagybácsik, a hajadon nagynénik? Jelen körülmények között az egész törzs hozzávet legesen ugyanabban az id pontban fog belépni az id skorba. Mi lesz, ha mindenki túllép a szaporodási id szakán és eljön az ideje, hogy pótolják a törzs tagjait? A bikurák lassú, sokat ül életmódot folytatnak. A balesetek aránya – még a Hasadék peremén élve is – bizonyára alacsony. Nincsenek ragadozók. Az éghajlat évszakokhoz kötött változásai minimálisak, szinte biztos, hogy stabil az élelmiszerellátás. Mindezzel együtt azonban lenniük kellett olyan id szakoknak ennek az elképeszt csoportnak a négyszáz éves története során, amikor betegségek söpörtek végig a falun, amikor a szokásosnál több inda szakadt le alattuk a Hasadék falán, vagy amikor valami el idézte az abnormálisan nagy számú hirtelen halálesetet, amit l a biztosítótársaságok az id k kezdete óta rettegnek. És akkor mi van? Az eltérés kiegyenlítéséig szaporodnak, aztán visszatérnek a jelenlegi aszexuális viselkedésükhöz? Annyira különböznének a bikurák minden más emberi társadalomtól, hogy csak néhány évenként egyszer – évtizedenként, generációnként egyszer – párosodnának? Kétlem. Itt ülök a kunyhómban és végigveszem a lehet ségeket. Az egyik az, hogy ezek az emberek nagyon sokáig élnek és hosszú életük nagy része során képesek szaporodni, lehet vé téve a törzs veszteségeinek egyesével történ pótlását. Ez azonban nem ad magyarázatot közel azonos életkorukra. És nincs ami
megmagyarázná ezt a hosszú életet. A Hegemónia legjobb öregedésgátló gyógyszerei is csak egy kicsivel képesek a száz szabványéves határ felé kitolni az aktív életszakaszt. A preventív gyógyászati módszerek kitolták a középkor vitalitását a kés hatvanas évekbe – az én koromba –, de csak a nagyon gazdagok számára elérhet klónozott szervátültetést l, génsebészett l és egyéb nyalánkságoktól eltekintve nincs mód arra, hogy valaki hetvenévesen kezdjen el családot tervezni, vagy táncoljon a száztizedik születésnapján. Ha a chalmagyökér-evésnek vagy a Farktoll-fennsík tiszta leveg jének drámai hatása lenne az öregedéssel szemben, akkor biztos, hogy a Hyperion összes lakója itt ülne és chalmát rágna, a bolygónak évszázadok óta lenne térkapuja, és a Hegemónia összes, univerzális kártyával rendelkez polgára itt akarná tölteni a szabadságát és a nyugdíjas éveit. Nem, sokkal logikusabb következtetés az, hogy a bikurák élete normális hosszúságú, normális ütemben szülnek gyerekeket, azonban megölik ket, ha éppen nincs szükség pótlásra. Talán addig gyakorolják az önmegtartóztatást vagy a – gyerekek megölését l eltér – születésszabályozást, amíg az egész csapat el nem éri azt a kort, amikor új vérre lesz szükség. A tömeges szülések megmagyaráznák, miért olyan hasonló a törzs tagjainak életkora. De ki tanítja a fiatalokat? Mi történik a szül kkel és az öregekkel? Lehet, hogy a bikurák átadják kultúrának aligha nevezhet valamijük alapjait, aztán hagyják, hogy eljöjjön értük a halál? Ez lenne az „igazi halál" – egy teljes nemzedék kitörlése? Vagy az Öt Tucat és Tíz a harang alakú korgörbe mindkét végén meggyilkolja a felesleges egyedeket? Semmire sem megyek ezekkel a spekulációkkal. Kezdek dühös lenni magamra, amiért ilyen hiányos a problémamegoldó eszköztáram. Alakíts ki valamilyen stratégiát és kövesd azt, Paul! Mozdítsd már meg a lusta, jezsuita seggedet! PROBLÉMA: Hogyan különböztessem meg a nemeket? MEGOLDÁS: Beszélj rá, vagy kényszeríts er vel néhányat ezek közül a szegény ördögök közül egy orvosi vizsgálatra. Derítsd ki,
mit takar a szexuális szerepeket és a meztelenség tabuját övez rejtély. Az új elméletembe beleillene egy olyan társadalom, aminek a népességszabályozása a hosszú éveken át tartó, szigorú önmegtartóztatástól függ. PROBLÉMA: Miért tartják fent ilyen fanatikusan a lezuhant komphajó létszámát, az Öt Tucat és Tízet? MEGOLDÁS: Addig kell szekálni ket, amíg rá nem jössz. PROBLÉMA: Hol vannak a gyerekek? MEGOLDÁS: Kérdez sködj és kutass, amíg rá nem jössz. Talán a Hasadékba való esti leereszkedésüknek is ehhez van valami köze. Lehet, hogy egy bölcs de van odalent. Vagy egy halom kicsi csont. PROBLÉMA: Mi ez a „kereszthez tartozni" és „a feszület útja" dolog, ha nem az els telepesek vallásos hitének eltorzult csökevénye? MEGOLDÁS: A forrásnál kell keresni a választ. Lehetséges, hogy az esti leereszkedés vallásos természet ? PROBLÉMA: Mi van a Hasadékban? MEGOLDÁS: Menj és nézd meg! Holnap, ha tartják magukat a szokásaikhoz, az Öt Tucat és Tíz mind az öt tucat és tíz tagja több órára el fog menni az erd be gy jtögetni. Ez alkalommal nem tartok velük. Ez alkalommal leereszkedek a Hasadékba. 105. nap: 09:30 óra... Ó, Uram, köszönöm Néked, hogy látnom engedted, amint ma láttam! Ó, Uram, köszönöm Néked, hogy elhoztál erre a helyre és ebbe az id be, hogy lássam Léted Bizonyítékát! 11:25 óra... Edouard... Edouard! Vissza kell mennem. Hogy mindent megmutassak neked! Hogy mindenkinek megmutassam. Mindent összecsomagoltam, amire szükségem lehet, a képlemezeket és a filmeket egy bestoslevelekb l font erszénybe tettem. Van élelmem, vizem, és itt van a gyengül töltet mézer
is. Sátor. Hálózsákok. Bárcsak ne lopták volna el a földel rudaimat! Biztos a bikuráknál vannak. De nem, átkutattam a kunyhókat és a környékbeli erd t. Semmi hasznukat nem vennék. Nem számít! Még ma elindulok, ha tudok. Ha nem, akkor amilyen hamar csak lehet. Edouard! Minden itt van a filmen és a lemezeken. 14:00... Ma lehetetlen átjutni a lángerd kön. A füst vissza zött, miel tt még átléptem volna az aktív zóna határát. Visszatértem a faluba és végignéztem a holókat. Szó sem lehet tévedésr l. A csoda valódi. 15:30 óra... Az Öt Tucat és Tíz bármelyik pillanatban visszajöhet. Mi van, ha tudják... mi van, ha csak rám néznek és látják, hogy ott voltam? Elbújhatnék. Nem, felesleges elrejt zni. Isten nem azért hozott el ilyen messzire és engedte meg látnom, amit láttam, hogy aztán hagyjon ezeknek a szegény gyermekeknek a kezeit l meghalnom. 16:15 óra... Az Öt Tucat és Tíz visszajött és bement a kunyhóiba. Rám sem pillantottak. Itt ülök a kunyhóm ajtajában, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, ne nevessek, ne imádkozzak. Az el bb odamentem a Hasadék széléhez, misét mondtam és megáldoztam. A falu lakói nem vették a fáradtságot, hogy megnézzenek. Mikor indulhatok már? Orlandi munkafelügyel és Tuk azt mondták, hogy a lángerd k három teljes helyi hónapig – százhúsz napig – aktívak, aztán kett ig viszonylag csendesek. Tuk és én a 87. napon érkeztünk ide... Nem várhatok még száz napot, hogy eljuttassam a hírt a világnak... minden világnak. Bárcsak szembeszállna egy lebeg az id járással és a lángerd kkel, és kihúzna innen! Bárcsak elérhetném valahogy az
ültetvényeket kiszolgáló adatrögzít m holdakat! Bármi lehetséges. Újabb csodák fognak történni. 23:50 óra... Az Öt Tucat és Tíz leereszkedett a Hasadékba. Körülöttem felcsendültek az esti szél kórusának hangjai. Ó, mennyire vágyom most velük lenni! Ott, lent. Az fogom tenni, amit tehetek. Térdre hullok a Hasadék szélénél és imádkozom, miközben a bolygó és az ég eléneklik dalukat, amir l tudom, hogy himnusz a valós és létez Istenhez. 106. nap: Tökéletes reggelre ébredtem. Az ég mély türkizszínben tündökölt, a nap pedig egy beleágyazott éles, vérvörös k nek nt. A kunyhóm el tt álltam, miközben eloszlott a pára, a majmok befejezték reggeli visítókoncertjüket és melegedni kezdett a leveg . Aztán bementem és átnéztem a szalagjaimat és a lemezeimet. Látom, hogy a tegnapi izgatott firkálás közepette egy szóval sem említettem, mit találtam lent a Hasadékban. Most pótolom. Megvannak a lemezek, a filmszalagok és a komlog-bejegyzések, de valamennyi esély mindig lesz rá, hogy csak a személyes naplóimat fogják megtalálni. Tegnap reggel, körülbelül 07:30 órakor ereszkedtem le a szirt falán. A bikurák mind az erd ben gy jtögettek. Az indákon való leereszkedés elég egyszer nek t nt – a legtöbb helyen úgy össze voltak fonódva, hogy egyfajta létrát alkottak –, ám ahogy nekirugaszkodtam az ereszkedésnek, a szívem olyan hevesen kezdett dobogni, hogy fájt. Háromezer méter tátongott közöttem és a lenti sziklák meg folyó között. Egyszerre mindig legalább két indát markolva, centiméterr l-centiméterre haladtam lefelé, próbálva nem lenézni a lábaim alatti mélységbe. Majdnem egy óráig tartott annak a százötven méternek a megtétele, amihez a bikuráknak szerintem tíz perc sem kellett. Végül aztán elértem egy kiszögellés görbületét. Néhány inda szabadon lógott a semmibe, a legtöbb azonban bekanyarodott a
párkány alá, a harminc méterrel beljebb lév szirtfal felé. Az indákat helyenként mintha durva hidakká fonták volna össze, amiken a bikurák valószín leg kezüket alig, vagy egyáltalán nem használva tudtak végigmenni. Görcsösen kapaszkodva, gyerekkorom óta nem idézett imákat mormolva végigaraszoltam ezeken az összefont szálakon. Egyenesen el re néztem, mintha így elfeledhettem volna, hogy mindössze látszólag végtelen kiterjedés leveg van az ingatag, recseg növényi anyagból készült fonatok alatt. A Hasadék fala mentén egy széles párkány húzódott meg. Legalább három méterrel behúzódtam fölé, miel tt átbújtam volna az indák között és két és fél méter magasból leugrottam volna a sziklára. A párkány körülbelül öt méter széles lehetett, nem messze északkeletre ért véget ott, ahol a kiszögellés tömege kezd dött. Követtem a párkányon a délkelet felé vezet ösvényt, és már húsz-harminc lépést is megtehettem, amikor döbbenten megtorpantam. Egy ösvényen álltam. A tömör sziklából kikoptatott ösvényen. Csillogó felszíne több centiméterrel süllyedt a környez szikla szintje alá. Távolabb, ahol az ösvény elkanyarodva egy alacsonyabb, szélesebb szintre süllyedt, lépcs fokokat vágtak a sziklába, de ezek a lépcs fokok is annyira elkoptak, hogy a közepükön homorúnak t ntek. Leültem egy pillanatra, ahogy ennek az egyszer ténynek a súlya rám zúdult. Még ha az Öt Tucat és Tíz négyszáz éven keresztül minden nap megtette ezt az utat, akkor sem kophatott el ennyire a tömör szikla. Valaki vagy valami már jóval a bikura telepesek lezuhanása el tt használta ezt az ösvényt. Valaki vagy valami évezredeken át használta ezt az ösvényt! Felálltam és tovább indultam. A fél kilométer széles Hasadékban szelíden fújó szél hangján kívül nem sok más zaj hallatszott. Felfigyeltem rá, hogy hallom a messze lent lév folyó halk zúgását. Az ösvény balra kanyarodott egy kiugró mögött és véget ért. Egy enyhén ereszked , széles k teraszra értem... és csak bámultam. Azt hiszem, gondolkodás nélkül keresztet vetettem.
Mivel ez a párkány a szirtfal egy százméteres rése mellett húzódott észak-déli irányban, nyugatra nézve a Hasadék harminc kilométeres szakaszát láthattam az égre nyílni ott, ahol a fennsík véget ért. Azonnal felfedeztem, hogy a lenyugvó nap minden este megvilágítja a kiszögellés alatti sziklafalat. Az sem lepett volna meg, ha – a tavaszi és szi napforduló idején – a Hyperion napja ebb l a néz pontból nézve egyenesen a Hasadékba nyugodott volna le, vörös peremével éppen csak érintve a rózsaszínes árnyalatú sziklafalakat. Balra fordultam és rámeredtem a szirtfalra. A kikoptatott ösvény a széles párkányon átvágva egy, a függ leges k tömegbe vájt ajtóhoz vezetett. Nem, nem egyszer en ajtó volt, hanem kapu, tekervényes faragványokkal díszített kapu gazdagon vésett kapuszárnyakkal és szemöldökfával. A két szárny mindkét oldalán széles, foltos üvegablakok terpeszkedtek, legalább húsz méter magasságba nyúlva a kiszögellés felé. Közelebb mentem és megvizsgáltam a homlokzatot. Akárki is építette, ki kellett szélesítenie a kiszögellés alatti teraszt, egy függ leges, sima falat kellett vájnia a fennsík gránitjába, majd közvetlenül a sziklafalba kellett alagutakat fúrnia. Végighúztam a kezem a kapu körüli díszes faragványok red in. Sima volt. Mindent lecsiszolt, elkoptatott, meglágyított az id , még itt, a kiszögellés elemekt l véd oltalmában is. Hány ezer éve vájták ki ezt a... templomot... a Hasadék déli falából? A foltos üveg nem üveg volt, nem is m anyag, hanem valami vastag, áttetsz anyag, ami tapintásra ugyanolyan keménynek nt, mint az t körülvev szikla. Az ablak sem külön panelekb l állt; a színek úgy örvénylettek, kavarogtak és keveredtek egymással, mint az olaj a vízen. El vettem a hátizsákból a zseblámpámat, megérintettem az egyik magas kapuszárnyat, és tétovázva néztem, ahogy az súrlódásmentes könnyedséggel befordult. Beléptem az el csarnokba – nincs rá más szó –, átvágtam a tíz méteres néma téren, és megálltam egy újabb fal el tt, ami szintén abból a foltos üveganyagból készült, ami még akkor is ott izzott a hátam mögött, ezernyi finom árnyalat s fényével betöltve a
helyiséget. Azonnal észrevettem, hogy a naplemente órájában az egyenesen a küls falra vetül fénysugarak hihetetlen mélység színpászmákkal töltik meg az el csarnokot, nekicsapódnak az el ttem álló falnak és akármi is van mögötte, fényárba borítják azt. Megtaláltam az ajtót, amit egy vékony, sötét fémcsík vett körül a foltosüveg-k be ágyazva. Beléptem rajta. A Pacemen újra felépítettük a Szent Péter székesegyházat, pontosan úgy, ahogy az si Vatikánban állt – már amennyire a régi fotók és holók alapján tudtuk. A majdnem hétszáz láb hosszú és négyszázötven láb széles templomba ötvenezer hív fér be szentsége miséire. Ötezernél többen azonban sohasem gy ltek össze, még a Minden Bolygók Püspöki Tanácsa negyvenhárom évenként megtartott üléseikor sem. A központi apszisban, Bernini Szent Péter trónjának másolata mellett a hatalmas kupola több mint százötven méterrel emelkedik az oltár szintje fölé. Leny göz tér. Ez a tér nagyobb volt. A félhomályban zseblámpám fénysugara segítségével bizonyosodtam meg róla, hogy egyetlen óriási teremben vagyok – egy, a tömör sziklából kivájt gigantikus csarnokban. Becslésem szerint a mennyezet mindössze néhány méterrel lehetett a bikurák kunyhói alatt. Itt nem volt díszítés, nem volt berendezés, nem volt semmi jele a formának vagy funkciónak tett engedménynek, eltekintve a hatalmas, visszhangzó barlang kell s közepén lapuló tárgytól. Az óriási csarnok közepén egy oltár állt – egy öt méterszer öt méteres k tömb, amit a helyiség kivájásakor meghagytak –, és err l az oltárról egy kereszt emelkedett a magasba. A négy méter magas, három méter széles, a Régi Föld díszes feszületeinek stílusában faragott kereszt úgy nézett szembe a foltos üvegfallal, mintha a napra és a fényrobbanásra várna, hogy azok felgyújtsák a belé ágyazott gyémántokat, zafírokat, vérkristályokat, lazurit-gyöngyöket, királyn -könnyeket, ónixokat és egyéb drágaköveket, amiket közelebb lépve a zseblámpa fényénél megláttam.
Letérdeltem és imádkoztam. Kikapcsoltam a zseblámpát, és több percig vártam, hogy a szemem a homályos, füstös fényben is ki tudja venni a feszületet. Kétségtelenül ez volt az a kereszt, amir l a bikurák beszéltek. És legalább több ezer – talán több tízezer – éve állították ide, jóval azel tt, hogy az emberiség el ször elhagyta a Régi Földet. Szinte bizonyosan azel tt, hogy Krisztus Galileában tanított. Imádkoztam. Végeztem a hololemezek átnézésével, és most itt ülök a napfényben. Meggy dtem arról, amit a „bazilika" felfedezése után, visszatértemkor alig vettem észre. A bazilika el tti párkányon lépcs k vannak, amik tovább ereszkednek lefelé a Hasadékba. Bár nem olyan kopottak, mint a bazilikához vezet ösvény, ugyanolyan kíváncsivá tettek. Isten tudja, milyen csodák várnak még odalent. Értesítenem kell a világokat err l a felfedezésr l! Figyelmemet nem kerüli el annak az iróniája, hogy éppen én tettem a felfedezést. Ha nem lett volna az Armaghast és a szám zetésem, akkor talán évszázadokig kellett volna még várni rá. Az Egyház meghalhatott volna, miel tt ez a megvilágosodás új életet lehelhetett volna bele. De én találtam meg. Így vagy úgy, el kell mennem, vagy ki kell juttatnom a hírt. 107. nap: Fogoly vagyok. Ma reggel a szokásos helyen fürödtem, nem messze attól a helyt l, ahol a patak a szakadékba bukik, amikor valami zajt hallottam, felnézve az általam Delnek hívott bikurát pillantottam meg, amint elkerekedett szemmel bámult rám. Üdvözöltem, de a kis bikura sarkon fordult és elrohant. Meghökkentem. Ritkán sietnek. Aztán rájöttem, hogy bár nadrág volt rajtam, kétségkívül megsértettem a meztelenségre vonatkozó tabujukat azzal, hogy deréktól felfelé levetk zve Del szeme elé kerültem. Elmosolyodtam, megcsóváltam a fejem, befejeztem az
öltözködést és visszatértem a faluba. Ha tudtam volna, mi vár rám, nem szórakoztam volna olyan jól. Az egész Öt Tucat és Tíz ott állt engem nézve, miközben feléjük közeledtem. – Jó napot – torpantam úgy tízlépésnyire Altól. Alfa rám mutatott és egy fél tucat bikura vetette magát felém. Megragadták a karomat és a lábamat, és a földre szorítottak. Béta odalépett és a csuhája red i közül el vett egy éles követ. Miközben hasztalan küzdöttem a szabadulásért, Béta elöl kettévágta és széthúzta a ruhámat, míg végül majdnem teljesen meztelen lettem. Ahogy a tömeg közelebb nyomult, abbahagytam a hiábavaló ellenkezést. Rámeredtek sápadt, fehér testemre és egymás között mormoltak valamit. A szívem a torkomban dobogott. – Sajnálom, ha megsértettem a törvényeiteket – kezdtem –, de semmi okotok sincs... – Csend – szólt rám Alfa. – nem a kereszté – közölte a magas bikurával, akit a tenyerén lév forradás alapján Zedként azonosítottam be. Zed bólintott. – Hadd magyarázzam meg – kezdtem újra, Alfa azonban egy visszakezes pofonnal elnémított. Az ajkam kirepedt, a fülem csengeni kezdett. A tettében nem volt több ellenségesség, mint abban, mint amikor én egy gomb lenyomásával elhallgattatom a komlogomat. – Mit csináljunk vele? – kérdezte Alfa. – Azoknak, akik nem követik a feszületet, az igazi halállal kell halniuk – jelentette ki Béta, és a tömeg még közelebb nyomult. Sokan éles köveket szorongattak a markukban. – Azoknak, akik nem a keresztéi, az igazi halállal kell halniuk – folytatta Béta. A hangjában a gyakran ismételt frázisok és vallási litániák önelégült véglegessége csengett. – Én követem a feszületet! – kiáltottam fel, miközben a tömeg talpra rángatott. Megragadtam a nyakamban lógó feszületet és nekifeszültem a körém fonódó karoknak. Végül sikerült a fejem fölé emelnem a kis keresztet.
Alfa feltartotta a kezét, és a tömeg elnémult. A hirtelen támadt csendben hallottam a Hasadék három kilométeres mélységében hömpölyg folyó morajlását. – Nála van a feszület – állapította meg Alfa. – De nem a kereszté! – nyomakodott el re Del. – Láttam. Nem úgy van, ahogy hittük. nem a kereszté! – Hangjából gyilkos szándék sütött. Elátkoztam magam gondatlanságomért és bolondságomért. Az Egyház jöv je az életben maradásomon múlott, ám én mindkett t eldobtam azzal, hogy a bikurákat unalmas, ártalmatlan gyerekeknek tartottam. – Azoknak, akik nem követik a feszületet, az igazi halállal kell halniuk – ismételte meg Béta megfellebbezhetetlenül. Hetven kéz emelte magasba a köveket, amikor elkiáltottam magam, tudva, hogy ez vagy az utolsó esélyem, vagy a végs elítéltetésem. – Jártam lent a szakadékban és imádkoztam az oltárotoknál! Követem a feszületet! Alfa és a tömeg elbizonytalanodott. Láttam, hogyan próbálnak megbirkózni ezzel az új gondolattal. Nem volt könny nekik. – Követem a feszületet és a kereszté akarok lenni – folytattam olyan nyugodtan, amilyen nyugodtan csak tudtam. – Voltam az oltárotoknál. – Azoknak, akik nem követik a feszületet, az igazi halállal kell halniuk! – kiáltotta Gamma. – De követi a feszületet – mondta Alfa. – Imádkozott a teremben. – Az nem lehet – tiltakozott Zed. – Ott az Öt Tucat és Tíz imádkozik, pedig nem egy az Öt Tucat és Tíz közül. – Eddig is tudtuk, hogy nem egy az Öt Tucat és Tíz közül – vélte Alfa, a homlokát ráncolva a múlt id használata közben. – nem a kereszté – jelentette ki Delta-2. – Azoknak, akik nem a keresztéi, az igazi halállal kell halniuk – mondta Béta. – követi a feszületet – érvelt Alfa. – Nem lehetne a kereszté?
A tömeg felhördült. Az általános fecsegés és mozgolódás közepette nekifeszültem az engem fogva tartó kezeknek, ám azok szorosan tartottak. – nem egy az Öt Tucat és Tíz közül és nem a kereszté – mondta Béta, inkább zavart, mint ellenséges hangon. – Hogy lehet, hogy nem kell az igazi halállal halnia? Fognunk kell a köveket és meg kell nyitnunk a torkát, hogy kifolyjon a vére és megálljon a szíve. nem a kereszté. – követi a feszületet – ismételte meg Alfa. – Nem lehetne a kereszté? Ez alkalommal csend követte a kérdést. – követi a feszületet és imádkozott a kereszt termében – folytatta Alfa. – Nem kell az igazi halállal halnia. – Mindenki az igazi halállal hal – jelentette ki egy bikura, akit nem tudtam azonosítani. A karom sajogni kezdett az er lködést l, amivel a fejem fölé tartottam a feszületet. – Kivéve az Öt Tucat és Tízet – fejezte be az ismeretlen bennszülött. – Mert k követték a feszületet, imádkoztak a teremben és a keresztéi lettek – bólintott Alfa. – Neki nem kellene hát a kereszté lenni? Ott álltam a kis kereszt hideg fémszárát szorongatva, ítéletükre várva. Féltem a haláltól – rettegtem –, de elmém nagyobb része mintha elkülönült volna t lem. Leginkább azt sajnáltam, hogy nem fogom tudni elküldeni a bazilika hírét a hitetlen univerzumnak. – Gyertek, beszéljük meg – mondta Béta a csoportnak. Némán, engem magukkal vonszolva visszatértek a faluba. Bezártak a kunyhómba. Esélyem sem volt megszerezni a vadászmézert; többen is lefogtak, míg társaik kihordták a holmim javarészét. Elvették a ruháimat is, csak az durva szövés csuháik egyikét hagyták ott nekem. Minél tovább ülök itt, annál idegesebb és dühösebb leszek. Elvették a komlogomat, a képfelvev met, a lemezeimet, a chipeket... mindent. Egyetlenegy, még lezárt ládám maradt a régi táborhelyen, az orvosi diagnosztikai m szerekkel, de azzal nem dokumentálhattam a Hasadékban rejt csodát. Ha
megsemmisítik az elvitt dolgokat – és aztán elpusztítanak engem is –, akkor nem marad emléke a bazilikának. Ha lenne valami fegyverem, akkor megölhetném az röket és... Ó, édes Istenem, mi jut eszembe? Edouard, mit csináljak? És ha még túl is élem ezt... eljutok Keatsbe... sikerül visszautaznom a Hálóba... ki hinne nekem? A kvantumugrás id eltolódása miatt kilenc év távollét után érnék vissza a Pacemre... egy öregember, ugyanazokkal a hazugságokkal, amik miatt szám zték... Ó, édes Istenem, ha elpusztítják az adatokat, akkor inkább pusztítsanak el engem is! 110. nap: Három nap tanácskozás után döntöttek a sorsomról. Zed és az, akire Théta-1-ként gondolok, nem sokkal dél után jött értem. Pislognom kellett, ahogy kivezettek a napfénybe. Az Öt Tucat és Tíz a szakadék szélét l nem messze, tágas félkörben állt. Meg voltam gy dve róla, hogy le akarnak taszítani a mélységbe. Aztán megláttam a máglyát. Addig azt hittem, hogy a bikurák olyan primitívek, hogy elvesztették a t zgyújtás és -használat tudományát. Nem melegedtek t z körül, a kunyhóikban mindig sötét volt. Sohasem láttam ket f zni, még a néha elfogyasztott majomtetemeket sem sütötték meg. Most azonban egy nagy t z lobogott el ttem, amit csak k gyújthattak. Megnéztem, mi táplálja a lángokat. A ruháim, a komlogom, a jegyzeteim, a filmkazetták, a videóchipek, az adatlemezek, a képfelvev ... minden, ami információt tárolt. Rájuk üvöltöttem, megpróbáltam belevetni magam a t zbe, és úgy káromkodtam, mint az utcán töltött gyermekéveim óta soha. Tudomást sem vettek rólam. Végül Alfa lépett oda hozzám. – A kereszté leszel – közölte halkan. Nem érdekelt. Visszavittek a kunyhómba, ahol egy órán keresztül zokogtam. Az ajtó el tt nem áll r. Egy perccel ezel tt
megálltam az ajtóban és eljátszottam a gondolattal, hogy berohanok a lángerd be. Aztán eszembe jutott egy sokkal rövidebb, ám nem kevésbé halálos futás a hasadékig. Nem csináltam semmit. Hamarosan lenyugszik a nap. A szelek már kezdenek felemelkedni. Hamarosan. Hamarosan. 112. nap: Még csak két napja lett volna? Egy örökkévalóságnak t nik. Ma reggel nem jött le. Nem jött le. Itt van el ttem a medszkenner képlemeze, de még most sem tudom elhinni. És mégis elhiszem. Most már a kereszté vagyok. Naplemente el tt jöttek értem. Mindannyian. Nem ellenkeztem, miközben odavezettek a Hasadék pereméhez. Sokkal fürgébben mozogtak az indákon, mint képzeltem. Lelassítottam ket, de türelmesek voltak és megmutatták a legjobb kapaszkodókat, a leggyorsabb útvonalat. A Hyperion napja az alacsonyan szálló felh k alá süllyedt, a nyugati fal fölött lebegett, miközben megtettük az utolsó néhány métert a bazilikáig. Az esti szelek éneke hangosabb lett, mint amire számítottam – mintha egy gigantikus templomi orgona sípjaiba kerültünk volna. A hangok a csontjaimban és a fogaimban rezonáló mélység basszustól az ultrahangtartományba átcsapó magas, fültép sikolyokig terjedtek. Alfa kinyitotta a küls kaput, mi pedig az el csarnokon áthaladva beléptünk a bazilikába. Az Öt Tucat és Tíz tágas kört alkotott az oltár és a hatalmas kereszt körül. Nem volt litánia. Nem volt éneklés. Nem volt szertartás. Egyszer en csak ott álltunk, némán, miközben a szél átdübörgött a kinti bordázott oszlopok között és visszhangot vert a sziklából kivájt hatalmas, üres helyiségben – visszhangzott, rezonált, és addig er södött, míg kénytelen voltam befogni a fülem. Mindeközben a beáradó, vízszintes napsugarak egyre mélyül borostyán, arany, lazúrkék, majd ismét borostyán árnyalatokkal töltötték meg a csarnokot – olyan mély színekkel, hogy a leveg szinte megs södött a
fényt l, és festékként folyta körül a b römet. Láttam, ahogy a kereszt megfürdött ebben a fényben és rabul ejtette ezernyi drágakövében, még azután is – úgy t nt –, hogy a nap lenyugodott és az ablakok az alkony szürkeségébe fakultak. Olyan volt, mintha az óriási feszület az el bb elnyelte, most pedig felénk, belénk árasztotta volna a fényt. Aztán a kereszt is elsötétült, a szelek is elhaltak, és a hirtelen támadt félhomályban Alfa halkan megszólalt: – Hozzátok. Kiléptünk a széles k párkányra, ahol Béta várt minket, kezében fáklyákkal. Miközben szétosztotta ket néhány kiválasztott között, én azon töprengtem, hogy a bikurák vajon csak rituális célokra rizték-e meg a tüzet. Aztán Béta elindult, mi pedig követtük t a sziklába vájt keskeny lépcs soron lefelé. Eleinte rémülten araszoltam, a sima sziklának támaszkodva, kétségbeesetten keresve a kiugró gyökereket és köveket. A jobb oldalunkon lév szakadék annyira meredek és végtelen volt, hogy az már az abszurditás határát súrolta. Az si lépcs n sokkal, sokkal rosszabb volt leereszkedni, mint a felettünk lév szirtfal indáiba kapaszkodni. Itt minden egyes alkalommal le kellett néznem, mikor a lábamat egy újabb keskeny, sikamlós lépcs fokra helyeztem. El ször valószín nek, aztán elkerülhetetlennek t nt, hogy megcsúszok és lezuhanok. Szerettem volna megállítani ket, és visszatérni legalább a bazilika biztonságába, de az Öt Tucat és Tíz nagyobb része mögöttem haladt a keskeny lépcs soron, és nem sok esélyét láttam annak, hogy félreálljanak az utamból. Ráadásul ösztökél kíváncsiságom is er sebb volt, mint a félelmem, látni akartam, mi van a lépcs alján. Sikerült annyi id re megtorpannom, hogy felpillantsak a Hasadék háromszáz méterrel felettünk lév peremére, és lássam, hogy a felh k elt ntek, a csillagok kihunytak, s a komor égboltot a meteorcsóvák szokásos éjjeli balettja borította izzásba. Aztán lehajtottam a fejem, suttogva elkezdtem végigimádkozni a rózsafüzért, és követtem a fáklyafénybe burkolózott bikurákat az álnok mélységbe. Nem hittem volna, hogy a lépcs egészen a Hasadék aljáig
vezet, pedig így volt. Amikor valamivel éjfél után rájöttem, hogy egészen a folyó szintjéig ereszkedünk, úgy becsültem, hogy körülbelül másnap délre érünk le. Nem így történt. Nem sokkal napfelkelte el tt értük el a Hasadék talapzatát. A csillagok még ragyogtak a két oldalt hihetetlen magasságba tornyosuló sziklafalak közötti résben. Kimerülten, lépésr llépésre vánszorogva lefelé, lassan rádöbbenve, hogy nincs több lépcs , felnéztem és bolond módon azon kezdtem el gondolkodni, hogy a csillagok ugyanúgy láthatóak maradtak-e fényes nappal, mint amikor egyszer, gyerekkoromban, Villefranche-sur-Saôneban néztem fel az égre egy kút mélyér l. – Itt – szólalt meg Béta. Hosszú órák óta ez volt az els kiejtett szó. Alig hallatszott a folyó zúgása közepette. Az Öt Tucat és Tíz megállt, és mozdulatlanná dermedt. Én térdre rogytam, aztán oldalra d ltem. Lehetetlennek t nt, hogy felmásszak a lépcs soron, amin leereszkedtünk. Egy nap múlva sem. Egy hét múlva sem. Talán sohasem. Lehunytam a szemem, hogy aludjak, de az idegfeszültség tompa energiája tovább égett bennem. Elnéztem a vízmosás fölött. A folyó szélesebb volt, mint amilyenre számítottam, legalább hetven méter, a hangja pedig meghaladta a puszta zaj szintjét; úgy éreztem, mintha felfalt volna egy hatalmas fenevad üvöltése. Felültem, és rámeredtem a szemben lév sziklafalon sötétl foltra. Egy árnyalattal sötétebbnek t nt, mint az árnyékok, s szabályosabbnak, mint a sziklafalat tarkító repedések, pillérek és oszlopok mintázata. Tökéletes, legalább harminc méteres oldalhosszúságú sötétség-négyszöget alkotott. Egy kapu, vagy egy lyuk a sziklafalban. Talpra küzdöttem magam és végignéztem a folyó mentén a falat, amin épp leereszkedtünk; igen, ott volt. A csillagfényben haloványan látszott a másik bejárat, ami felé már el is indult Béta és az Öt Tucat és Tíz. Rábukkantam a Hyperion labirintusának egyik bejáratára. – Tudta, hogy a Hyperion az egyike a kilenc labirintusvilágnak? – kérdezte valaki t lem a kompon. Igen, az a Hoyt nev fiatal pap. Azt feleltem, hogy igen, és ezzel lezártam a témát. A bikurák érdekeltek... illetve inkább önkéntes
szám zetésem saját magamnak okozta fájdalma... nem pedig a labirintusok vagy az épít ik. Kilenc bolygón vannak labirintusok. Kilencen a Világháló százhetvenhat, illetve a gyarmatok és protektorátusok kétszázvalahány bolygójából. Kilencen a Hedzsra óta felfedezett – s akármilyen felületesen megvizsgált – nyolcezer vagy több bolygóból. Vannak planetáris störténészek, akik egész életüket a labirintusok tanulmányozásának szentelik. Én nem. Mindig is terméketlen, kissé túlvilági témának tartottam. Most viszont az egyik felé közeledtem az Öt Tucat és Tízzel, miközben a Kansfolyó dübörögve remegett és azzal fenyegetett, hogy fröcskölésével kioltja fáklyáinkat. A labirintusokat több mint háromnegyedmillió szabvány-évvel ezel tt ásták... vájták... hozták létre. A részleteik mindig ugyanolyanok, az eredetük mindig megfejthetetlen. A labirintusvilágok mindig Föld-típusúak, a Solmev-skálán legalább a 7,9-es értéket foglalják el, mindig G-típusú csillag körül keringenek, és ennek ellenére mindig tektonikai szempontból halott bolygók, inkább a Marsra hasonlítanak, mint a Régi Földre. Maguk az alagutak mélyen helyezkednek el – általában legalább tíz, de gyakran harminc kilométeres mélységben –, és katakombáik átszövik az egész bolygókérget. A Svobodán, nem messze a Pacem rendszerét l, távvezérelt eszközökkel több mint nyolcszázezer kilométernyi folyosót tártak fel. Az alagutak minden világon harminc méter oldalhosszúságú négyzet-keresztmetszet ek. Olyan technológiával vájták ki ket, ami a Hegemónia számára még mindig elérhetetlen. Egyszer olvastam egy régészeti folyóiratban, hogy Kemp-Höltzer és Weinstein egy „fúziós alagútvájó" létét tételezi fel, ami megmagyarázná a tökéletesen sima falakat és a törmelék hiányát. Arra azonban nem ad választ az elméletük, hogy honnan származnak az Épít k és a gépezeteik, vagy hogy miért szenteltek évszázadokat erre a láthatólag céltalan mérnöki feladatra. Minden labirintus-világot – beleértve a Hyperiont is – szondák és kutatócsoportok vizsgáltak meg. Soha semmi nem került el .
Nincs jele az alagútásó gépezeteknek, nincsenek rozsdásodó bányászsisakok, nincs egyetlen törött m anyagdarabka, vagy rothadó stimpálcika-csomagolópapír. A kutatóknak még a be- és kijáratokat sem sikerült azonosítaniuk. A labirintusok körül elméletileg fellelhet nehézfémek vagy drágakövek mennyisége sem látszik indokolni a monumentális er feszítést. Egyetlen legenda vagy tárgyi emlék sem maradt fenn a Labirintusok Épít ir l. Az évek során egy kicsit izgatott ugyan a rejtély, de igazából sohasem érdekelt. Egészen mostanáig. Beléptünk az alagút száján. Nem alkotott szabályos négyzetet. Az erózió és a gravitáció egy száz méteres szakaszon durva barlangot csinált a tökéletes járatból. Béta megállt azon a ponton, ahol az alagút padlója kisimult, és eloltotta a fáklyáját. A többi bikura követte a példáját. Nagyon sötét volt. A járat eléggé elkanyarodott ahhoz, hogy kizárja a kívülr l esetleg besz csillagfényt. Máskor is jártam már barlangokban. A fáklyák kioltása után nem számítottam rá, hogy a szemem hozzászokik a szinte teljes sötétséghez. Ám hozzászokott. Harminc másodperc múlva rózsaszín izzást kezdtem érzékelni, el ször csak halványan, aztán egyre er sebben, míg végül a barlang világosabb lett, mint a kanyon volt, világosabb, mit a Pacem három holdjának fénye. A fény száz... ezer forrásból eredt. Azonnal ki tudtam venni, miféle fényforrások ezek, amint a bikurák tisztelettudóan térdre rogytak. A járat falát néhány milliméterest l egy méteresig terjed keresztek vonták be kéregszer en. Mindegyik mély, saját rózsaszínes fényben izzott. A fáklyalángnál láthatatlanok maradtak, most azonban bevilágították az alagutat. Odaléptem a legközelebbi, falba ágyazódott kereszthez. Körülbelül harminc centiméteres lehetett és lágy, organikus ragyogással lüktetett. Nem a sziklából faragták ki, s nem ráakasztották a falra; határozottan szervesnek, határozottan él nek t nt. Leginkább valamiféle puha korallra emlékeztetett. Megérintettem, s enyhe melegséget éreztem. Halk, nagyon halk zajt hallottam – nem, nem is zajt, csak a
vös leveg örvénylését, talán – és épp id ben fordultam meg ahhoz, hogy lássam, amint valami belépett a barlangba. A bikurák még mindig térdeltek – lehajtott fejjel, lesütött szemmel. Én állva maradtam. A tekintetem egy pillanatra sem siklott le a dologról, ami a térdepl bikurák között mozgott. Nagyjából ember alakú volt, de semmiképpen sem ember. Legalább három méter magas lehetett. Úgy t nt, mintha ezüstös felszíne még akkor is a leveg be dermedt higany-cseppként változott, hullámzott volna, mikor állt. Az alagút falába ágyazódott keresztekb l áradó vöröses fény éles határvonalú síkokról ver dött vissza és megcsillant a dolog homlokából, négy csuklójából, különös szögben csatlakozó könyökeib l, térdeib l, páncélos hátából és mellkasából kiálló, ívelt fémpengéken. Végighömpölygött a térdel bikurák között, és amikor kinyújtotta négy hosszú karját – kitárt tenyérrel, ám krómszikékként helyükre kattanó ujjakkal –, abszurd módon szentségét juttatta eszembe, amint a Pacemen áldást oszt a hív knek. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a legendás Shrike-ot látom. Ebben a pillanatban bizonyára megmoccantam, vagy zajt keltettem, mert a nagy, vörös szemek felém fordultak. Szinte hipnotizált a szemgödrökben csillogó, sokszög prizmákon táncoló fény: nem egyszer en visszatükröz dött, hanem ádázan, vérvörösen ragyogott, mely ragyogás mintha a lény tüskés koponyájában égett és az Isten által szemeknek teremtett gyémántokban lüktetett volna. Aztán megmozdult... illetve nem megmozdult, hanem egyszer csak megsz nt ott lenni és itt termett, alig egy méterre magasodva lem. Különös ízelés karjai teste pengéib l és folyékony, ezüstös acélból sz tt kerítéssel vettek körül. Hangosan zihálva, lélegezni mégis képtelenül megláttam a saját tükörképem, eltorzult fehér arcom táncolni a dolog fémes burkolatán és ég szemeiben. Bevallom, lázas izgatottság lett úrrá rajtam, nem félelem. Valami megmagyarázhatatlan történt éppen. Annak ellenére, hogy a jezsuita logikában kovácsoltattam és a tudomány hideg
fürd jében edzettettem meg, abban a pillanatban megértettem az Istent fél k si sóvárgását egy másik fajta félelemre: az ördög zés borzongására, a dervisek megszállottságának esztelen pörgésére, a Tarot bábtáncoltató rituáléjára, a szeánsz szinte erotikus önfeladására, a nyelveken beszélésre és a zen gnosztikus transzra. Abban a pillanatban megértettem, hogy a démonok létének meger sítése, vagy magának a Sátánnak a megidézése hogyan er sítheti meg misztikus antitézisük valóságát – Ábrahám Istenének valóságát. Mindebb l akkor semmit sem gondoltam végig, mégis egész testemben éreztem, ahogy a sz z menyasszony észrevehetetlen remegésével vártam a Shrike ölelését. Elt nt. Nem volt mennydörgés, nem volt hirtelen támadt kénk -szag, de még csak egy tudományosan hangzó légáramlat sem. A dolog az egyik pillanatban még ott állt, körülvéve engem az élesen csillogó pengék jelentette halál gyönyör bizonyosságával, a következ ben pedig elt nt. Zsibbadtan, pislogva álltam, miközben Alfa felemelkedett, és odalépett hozzám a Bosch-hangulatú ragyogásban. Pontosan a Shrike helyén torpant meg, karját az egy pillanattal el bb látott halálos tökéletesség szánalmas utánzataként tárta ki, nyájas bikura-arcán azonban mégsem látszott, hogy látta volna a lényt. Nyitott tenyérrel tett egy esetlen mozdulatot, amivel mintha fel akarta volna ölelni a labirintust, a barlang falát és az abba ágyazódott tucatnyi izzó keresztet. – Kereszt – mondta Alfa. Az Öt Tucat és Tíz felegyenesedett, közelebb jött és ismét letérdelt. A lágy fényben rápillantottam békés arcukra, és én is letérdeltem. – Egész életedben követni fogod a feszületet – kántálta Alfa liturgikus hanglejtéssel. A többi bikura megismételte a kijelentést, hangjuk alig különbözött a templomi énekekét l. – Egész életedben a kereszté leszel – mondta Alfa, és miközben a többiek megismételték a mondatot, kinyúlt és levett egy kis keresztet a járat faláról. Nem lehetett nagyobb egy tucat centiméternél, és alig hallható cuppanás kíséretében vált el a
sziklától. A ragyogása a szemem láttára halványult el. Alfa el húzott egy kis b rszíjat a csuhája alól, megkötötte a kereszt ágai végében lév apró göbök egyike alatt, és a fejem fölé tartotta a keresztet. – A kereszté leszel, most és mindörökké – jelentette ki. – Most és mindörökké – visszhangozták a bikurák. – Ámen – suttogtam én. Béta jelezte, hogy nyissam meg elöl a csuhámat. Alfa a nyakamba eresztette a kis keresztet. H vösen simult a mellkasomra; a háta tökéletesen lapos, tökéletesen sima volt. A bikurák felálltak, és elindultak a barlang szája felé, láthatólag ismét úrrá lett rajtuk szokásos közönyük és apátiájuk. Végignéztem, ahogy kimennek, majd óvatosan megérintettem, felemeltem és szemügyre vettem a keresztet. H vös volt és élettelen. Ha pár másodperccel korábban valóban élt is még, most semmi jelét nem adta ennek. Továbbra is inkább korall-, mint kristályszer nek t nt; sima hátulján nem láttam ragasztóanyagot. Eltöprengtem a fotokémiai folyamatokon, amiknek izzását köszönhette. Végigvettem magamban a természetes foszforokat, a biológiai fénykibocsátást és annak az esélyeit, hogy az evolúció létrehozzon egy ilyen alakzatot. Eltöprengtem azon, hogy mi köze lehet a létezésüknek a labirintushoz – ha van egyáltalán –, és azon, hogy vajon hány eon alatt emelkedhetett fel annyira a talajszint, hogy a kanyon és a folyó átvágja az egyik alagutat. Eltöprengtem a bazilikán és épít in, a bikurákon, a Shrike-on és saját magamon. Végül aztán felhagytam a töprengéssel és behunyt szemmel imádkozni kezdtem. Amikor kibukkantam az alagútból, csuhám alatt a h vös kereszttel, az Öt Tucat és Tíz láthatólag készen állt nekiindulni a lépcs soron felfelé vezet három kilométeres útnak. Felnéztem, és a Hasadék falai között megláttam a hajnali ég halovány sávját. – Nem! – kiáltottam. A hangom szinte elveszett a folyó dübörgése közepette. – Pihennem kell! Pihennem! – Térdre hullottam a homokban, ám fél tucat bikura odalépett, szelíden talpra állított és a lépcs felé vezetett. Én megpróbáltam, az Úr a tanúm, hogy megpróbáltam, de a
mászás második vagy harmadik órájában a lábaim megadták magukat és összerogytam, lecsúszva a szikláról, képtelenül arra, hogy megakadályozzam a sziklákig és a folyóig vezet hatszáz méteres zuhanást. Emlékszem, ahogy belekapaszkodtam a vastag csuha alatt lév keresztbe, aztán fél tucat kéz elkapott, felemelt és vinni kezdett. Aztán nem emlékszem semmire. Egészen ma reggelig. A felkel nap kunyhóm ajtaján beáradó fényére ébredtem. Csak a csuha volt rajtam, és egy érintéssel meggy dhettem róla, hogy a kereszt még mindig a nyakamban lóg a b rszíjon. Miközben az erd fölé emelked napra pillantottam, rádöbbentem, hogy egy egész nap eltelt, hogy valamiképpen nem csak a végtelen lépcs n való felmászást aludtam végig (hogy bírhattak ezek a kis emberek két és fél függ leges kilométeren keresztül cipelni?), hanem a rákövetkez napot és éjszakát is. Körülnéztem a kunyhómban. Sehol sem láttam a komlogomat és a többi felvev készülékemet. Csak a medszkennerem és néhány, a felszerelésem elpusztítása után használhatatlanná vált antropológiai szoftvercsomag maradt meg. Megcsóváltam a fejem, majd elsétáltam a patakhoz, hogy megmosakodjak. A bikurák láthatólag aludtak. Most, hogy részt vettem a rituáléban és a „kereszté lettem", már nem érdekeltem ket. Miközben levetk ztem, úgy döntöttem, hogy k sem érdekelnek engem. Eldöntöttem, hogy amint er re kapok, elmegyek innen. Valahogy át fogok jutni a lángerd kön. Ha muszáj, leereszkedem a lépcs n és a Kans mentén indulok el. Annyi mindent megtudtam a csodás ereklyékr l, hogy el kellett vinnem a hírüket a külvilágnak. Levettem a súlyos csuhát, és sápadtan, remegve álltam a hajnali fényben. Felemeltem a kezem, hogy leakasszam nyakamból a kis keresztet. Nem jött le. Úgy feküdt a mellkasomon, mintha a húsom része lenne. Addig cibáltam, rángattam és húztam a b rszíjat, míg elszakadt. Belevájtam a körmeim a kereszt alakú dudorba. Nem jött le. Olyan volt, mintha a húsom ben tte volna a széleit. Körmeim
kaparásán kívül nem éreztem fájdalmat, vagy bármilyen fizikai hatást sem a kereszten, sem az azt körülvev húson – csak a lelkemet töltötte el színtiszta rémület a gondolattól, hogy hozzám tapadt ez a valami. Miután az els pánikroham elmúlt, egy percig mozdulatlanul ültem, aztán felkaptam a csuhámat és visszarohantam a faluba. A késem, a mézer, az ollóm, a borotvám elt nt – minden, ami segíthetett volna eltávolítani a mellembe n tt borzalmat. A körmeim véres nyomokat hagytak a keresztet körülvev vöröses hússzegélyben és a b römön. Aztán eszembe jutott a medszkenner. Elhúztam a mellkasom el tt az érzékel jét, megnéztem a képerny t, hitetlenkedve megráztam a fejem, és az egész testemet végigpásztáztam. Valamivel kés bb kértem egy nyomtatott példányt az eredményekb l, és nagyon sokáig mozdulatlanul ültem. Most is itt ülök, kezemben a képlemezekkel. A kereszt jól látható mind az ultrahang, mind a metszeti felvételeken... akárcsak a szálak, amik vékony csápokként, gyökerekként hálózzák be az egész testemet. A szegycsontom fölötti vaskos sejtmagból számtalan idegszál indul ki minden idegvégz dés felé – mint holmi rémálomba ill bélférgek. Amennyire ezzel az egyszer , hordozható szkennerrel meg lehet állapítani, a féregnyúlványok a mandulámban és a két agyféltekém agyalapi mirigyeiben végz dnek. A testh mérsékletem, az anyagcserém és a lymphocita-szintem normális. Nem került belém idegen szövet. A szkenner szerint a féregnyúlványok egy kiterjedt, ám egyszer áttét eredményei. A szkenner szerint maga a kereszt is ismer s szövetb l áll... a DNS az enyém. Én pedig a kereszté vagyok. 116. nap: Mindennap körbejárom ketrecem határait – a déli és keleti lángerd ket, az északkeleti erd s vízmosásokat, a nyugati és északi Hasadékot. Az Öt Tucat és Tíz nem engedi meg, hogy a
bazilikánál mélyebbre ereszkedjek a Hasadékba. A kereszt nem engedi, hogy tíz kilométernél messzebbre távolodjak a Hasadéktól. El ször nem akartam elhinni. Rászántam magam, hogy belépjek a lángerd be, bízva a szerencsében és Isten segítségében. De alig tettem meg két kilométert az erd peremén, amikor hirtelen fájdalom hasított a mellkasomba, a karjaimba és a fejembe. Biztosra vettem, hogy súlyos szívrohamom van. Ám amint visszafordultam a Hasadék felé, a tünetek elmúltak. Egy ideig kísérletezgettem vele, és az eredmény mindig ugyanaz lett. Ahányszor csak a Hasadéktól távolodva behatoltam az erd mélyére, a fájdalom visszatért, s addig er södött, amíg vissza nem fordultam. Sok minden mást is kezdek megérteni. Tegnap, észak felé barangolva, véletlenül rábukkantam az eredeti telepeshajó siklójának roncsaira. Csak egy rozsdás, indákkal ben tt fémváz maradt a vízmosás közelében, a lángerd k határán álló sziklák között. Azonban lekuporodva az si járm lemeztelenített fémötvözet-bordái közé, el tudtam képzelni a hetven túlél örvendezését, rövid útjukat a Hasadékig, a bazilika felfedezését és... és mit? Az ezen ponton túlmutató feltételezések értelmetlenek, ez a tény azonban nem oszlatja el a gyanúkat. Holnap újra megpróbálok elvégezni egy fizikai vizsgálatot az egyik bikurán. Talán most, hogy a „kereszté vagyok", megengedik. Magamat mindennap megvizsgálom. A féregnyúlványok ott vannak – talán vastagabbak, talán nem. Meggy désem, hogy tisztán parazita jelleg ek, bár a testem semmi jelét nem mutatja ennek. Megnézem az arcomat a vízesés melletti tavacskában, de csak ugyanazt a hosszú, öreged ábrázatot látom, amit megtanultam nem szeretni az elmúlt évek során. Ma reggel, miközben a víz felszínén lebeg tükörképemre bámultam, kitátottam a számat. Félig-meddig arra számítottam, hogy szürke rostokat és féregnyúlvány csomókat látok majd a szájpadlásomon és a torkomban. Semmi sem volt ott.
777. nap: A bikuráknak nincs nemük. Nem cölibátusban élnek, nem hermafroditák, nem testileg fejletlenek – nincs nemük. Ugyanúgy híján vannak bármiféle küls vagy bels genitáliának, mint egy gyerek hullámhab babája. Nincs rá bizonyíték, hogy a pénisz, a herék vagy a megfelel n i szervek elsorvadtak, vagy sebészeti úton eltávolításra kerültek volna. Nincs jele, hogy valaha is léteztek. A vizelet egy primitív húgycsövön távozik, ami az ánusz mellett helyezkedik el és egy kis kamrában végz dik – olyan, mint egy durva kloáka. Béta engedte meg, hogy elvégezzem rajta a vizsgálatot. A medszkenner meger sítette, amit a szemem nem akart elhinni. Del és Théta is beleegyeztek a vizsgálatba. A leghalványabb kétely sincs bennem, hogy az Öt Tucat és Tíz többi tagja is hasonlóképpen nemtelen. Nem utal rá semmi, hogy... megváltoztatták volna ket. Azt mondanám, hogy így születtek – de miféle szül kt l? És hogy fognak ezek az emberi anyagból gyúrt, esetlen, nem nélküli lények szaporodni? A kereszttel lehet kapcsolatban valamilyen módon. Amikor végeztem a vizsgálatokkal, levetk ztem és szemügyre vettem magam. A kereszt rózsaszín sebhelyként dudorodik a mellkasomon, de még férfi vagyok. Vajon meddig? 133. nap: Alfa halott. Vele voltam, amikor három nappal ezel tt lezuhant. Körülbelül három kilométerre keletre lehettünk a falutól, chalmagubókra vadásztunk a Hasadék menti nagy sziklák között. Az elmúlt két nap nagy részében esett, a sziklák elég csúszósak voltak. Épp akkor néztem fel botladozásom közepette, amikor Alfa elvesztette az egyensúlyát és egy széles k tömb oldalán leszánkázott a szakadékba. Nem kiáltott fel. Csak a sziklához dörzsöl csuha hangja hallatszott, ami pár másodperccel
kés bb a nyolcvan méterrel lejjebb lév párkánynak csapódó teste émelyít , a leejtett dinnye reccsenéséhez hasonló puffanása követett. Egy óráig tartott, amíg találtam egy utat, amin lejuthattam hozzá. Már azel tt tudtam, hogy nem segíthetek rajta, miel tt neki kezdtem volna a veszélyes leereszkedésnek. De kötelességem volt lemenni. Alfa teste félig beékel dött két nagy szikla közé. Bizonyára azonnal meghalt; a karja és a lába szilánkokra tört, koponyája jobb oldala pedig teljesen szétzúzódott. A vér és az agyvel darabkák egy szomorú piknik maradványaiként tapadtak a nedves k höz. Sírni kezdtem és megálltam a kis test fölött. Nem tudom, miért sírtam, de sírtam. És miközben sírtam, feladtam az utolsó kenetet és imádkoztam, hogy Isten fogadja be ennek szerencsétlen, nemtelen kis lénynek a lelkét. Aztán indákat kötöttem rá, nagy nehezen felmásztam a nyolcvan méteres szirtfalon, és – a kimerültségt l lihegve, s n meg-megállva – felhúztam magam után a szétzúzódott holttestet. Nem váltott ki nagy érdekl dést, ahogy bevittem Alfa holttestét a bikurák falujába. Végül Béta és fél tucat társa odajött, és közönyösen megnézte a tetemet. Senki sem kérdezte, hogyan halt meg. A kis csoport néhány perc után szétoszlott. Kés bb elvittem Alfa testét a hegyfokra, ahol oly sok héttel korábban Tukot eltemettem. A sekély sírt ástam egy lapos k vel, amikor felbukkant Gamma. A bikura szeme elkerekedett, és egy futó pillanatig azt hittem, hogy valami érzelmet látok átsuhanni a kifejezéstelen arcvonásokon. – Mit csinálsz? – kérdezte Gamma. – Eltemetem. – Túl fáradt voltam ahhoz, hogy többet mondjak. Nekid ltem egy vastag chalmagyökérnek és kifújtam magam. – Nem. – A szó parancsként hangzott. – a kereszté. Csak néztem, ahogy Gamma megfordult és sietve visszament a faluba. Amikor elt nt, lehúztam a holttestr l a ráterített durva szövés szemfed t. Alfa minden kétséget kizárólag az igazi halállal halt meg. Már nem számított sem neki, sem a világegyetemnek, hogy a kereszté
vagy sem. A zuhanás megfosztotta csuhája nagy részét l és minden méltóságától. A koponyája jobb oldala feltört és kiürült, mint egy tojás. Az egyik szeme vakon meredt a Hyperion egére a rátapadó alvadt vérhártyán keresztül, a másik álmosan nézett ki félig lehunyt szemhéja alól. A bordái olyan szilánkosra törtek, hogy a csontok végei átdöfték a b rét. Mindkét karja eltörött, a bal lába pedig szinte teljesen kicsavarodott. Korábban a medszkennerrel elvégeztem egy felületes vizsgálatot, ami súlyos bels sérüléseket tárt fel; a szegény ördögnek még a szívét is péppé zúzta a zuhanás. Kinyújtottam a kezem és megérintettem a hideg testet. Már kezdett beállni a hullamerevség. Az ujjaim átsiklottak a mellkasán lév , kereszt alakú sebhelyen... és gyorsan elrántottam a kezem. A kereszt meleg volt. – Állj félre. Felnéztem. Béta és a többi bikura állt körülöttem. Biztos voltam benne, hogy azonnal megölnek, ha nem megyek el a holttest mell l. Miközben megtettem, elmém egyik, a rémülett l fél rült része megjegyezte, hogy az Öt Tucat és Tíz most már csak Öt Tucat és Kilenc. Akkor mulatságosnak t nt. A bikurák felemelték a holttestet, és elindultak a falu felé. Béta felnézett az égre, bólintott, felém fordult és így szólt: – Mindjárt itt az id . Te is jössz. Lemásztunk a Hasadékba. A holttestet gondosan belekötözték egy indákból font kosárba, és leengedték utánunk. A nap még nem világította meg a bazilika belsejét, amikor Alfa holttestét rátették a széles oltárra, majd eltávolították róla ruhája maradványait. Nem tudom, mire számítottam – talán valamilyen rituális, kannibál aktusra. Semmin sem lep dtem volna meg. Ehelyett azonban az egyik bikura felemelte a karját, épp akkor, amikor az els színes fénypászmák elérték a bazilikát. – Egész életedben követni fogod a feszületet – zendített rá. Az Öt Tucat és Tíz letérdelt és megismételte a mondatot. Én állva maradtam. Hallgattam. – Egész életedben a kereszté leszel – mondta a kis bikura, és a
bazilikába visszhangot vert a frázist megismétl hangok kórusa. Az alvadó vér színében és mintázatában játszó fényben a kereszt hatalmas árnyékot vetett a hátsó falra. – A kereszté leszel, most és mindörökké – hangzott a kántálás, miközben odakint elindultak felfelé a szelek, és a kanyon orgonasípjai egy megkínzott gyermek hangján visítottak fel. Nem mondtam, hogy „Ámen", amikor a bikurák abbahagyták a kántálást. Csak álltam, míg a többiek megfordultak és a játékát megunó fogyatékos gyerek közönyével kimentek a bazilikából. – Nincs miért maradni – mondta Béta, amikor a többiek távoztak. – Szeretnék – válaszoltam, arra számítva, hogy megparancsolja, hogy menjek. Béta azonban egy vállrándítás nélkül hátat fordított és magamra hagyott. A fény elhomályosult. Kimentem, hogy megnézzem a naplementét, és amikor visszatértem, a dolog már el is kezd dött. Egyszer, sok-sok évvel ezel tt, az iskolában láttam egy felgyorsított holót, ami egy kengurubébi tetemének oszlását mutatta be. A természet körforgásának egy hetes lassú munkáját harminc másodperc tömény borzalomba s rítették. A kis tetem el ször hirtelen, szinte komikusan felpuffadt, aztán a hús megrepedezett, a szájban, a szemben és a testnyílásokban felbukkantak a férgek, majd a csontokról váratlanul, hihetetlen módon, spirális alakban elt nt a hús – nincs jobb leírás a látványra. Eközben a férgek jobbról balra haladva csigavonalat írtak le – a dögevés felgyorsított csigavonalát, ami nem hagyott hátra maga után mást, csak a csontokat, a porcokat és a sz rt. Most egy ember testén néztem végig ugyanezt. Megtorpantam és csak bámultam. Az utolsó fénysugarak is gyorsan halványultak. A fülemben dobogó szívverésemen kívül semmilyen más hang nem hatolt be a bazilika visszhangzó csendjébe. Láttam, ahogy Alfa holtteste el ször csak megremegett, aztán láthatóan vibrálni kezdett, szinte felemelkedve az oltárról a gyors oszlás görcsös hevességében. A kereszt mintha néhány másodpercre megn tt, színe elmélyült volna. Nyershús-vörösen izzott, és azt hittem, egy másodpercre
megpillantottam az elenyész testet egy szobrász agyagmodelljében található drótszálak módjára összetartó féregnyúlványok és idegvezetékek hálóját. A hús hömpölygött. A bazilikában töltöttem az éjszakát. Az oltár környékét megvilágította az Alfa mellkasába ágyazódott kereszt. Amikor a holttest megmozdult, a fény különös árnyakat vetett a falakra. Csak a harmadik napon, Alfa után távoztam a bazilikából, de a leglátványosabb változások már azon az els éjszakán megtörténtek. Az általam Alfának nevezett bikura holtteste a szemem láttára bomlott le és épült újjá. Az így létrejöv test nem egészen Alfa és nem egészen nem Alfa volt, de mindenesetre ép. Az arca egy hullámhab babáéra emlékeztetett – sima, ránctalan, halvány mosolyba fagyott vonások. A harmadik nap hajnalán észrevettem, hogy a holttest mellkasa emelkedni és süllyedni kezd, meghallottam az els lélegzetvételt – egy hördülést, mint amikor vizet töltenek egy b rtöml be. Nem sokkal délel tt távoztam a bazilikából és felmásztam az indákon. Alfát követtem. Nem beszél és nem válaszol, ha kérdezem. Mereven, kifejezéstelenül néz maga elé, id nként megáll, ha távoli hangokat hall. Senki sem figyelt ránk, amikor visszaértünk a faluba. Alfa bement egy kunyhóba és azóta is ott ül. Én pedig az enyémben. Az el bb széthúztam a csuhámat és végigsimítottam a kereszt forradását. Jóindulatúan fekszik mellkasom húsa alatt. Vár. 140. nap: Kezdek felépülni a sebeimb l és a vérveszteségb l. Éles k vel nem lehet kivágni. Nem szereti a fájdalmat. Sokkal hamarabb elvesztettem az eszméletemet, mint azt a fájdalom vagy a vérveszteség megkövetelte volna. Akárhányszor magamhoz tértem és folytattam a vágást, újra elájultam. Nem szereti a fájdalmat. 158. nap:
Alfa most már beszél valamelyest. Butábbnak, lassabbnak nik, és csak homályosan van tudatában a jelenlétemnek (vagy bárki másénak), viszont eszik és jár. Mintha bizonyos mértékig felismerne. A medszkenneren egy fiatal férfi – talán egy tizenhat éves fiú – bels szervei látszanak. Körülbelül még egy hyperioni hónapot és tíz napot – öszszesen körülbelül ötven napot – kell várnom, míg a lángerd k eléggé lecsendesednek ahhoz, hogy fájdalom ide, fájdalom oda, megpróbálhassak elmenni. Majd meglátjuk, ki bírja jobban a fájdalmat. 173. nap: Újabb halál. A Will nev – a törött ujjú – egy hete elt nt. Tegnap a bikurák elindultak északkeletre, mintha csak egy jeladót követtek volna, és néhány kilométer megtétele után megtalálták a maradványokat a nagy vízmosás közelében. Nyilván letört alatta egy ág, miközben chalmaleveleket szedett. A nyakát szegte, azonnal meghalt, de igazából az a fontos, hogy hová zuhant. A holttest – már ha annak lehet egyáltalán nevezni – két nagy sárkúp között hevert, amelyek azoknak a nagy rovaroknak a föld alatti fészkeit jelezték, amiket Tuk t zsáskáknak hívott. A temet bogár találóbb kifejezés lett volna. Az elmúlt néhány nap során a rovarok csontig lecsupaszították a holttestet. A csontvázon, néhány elszórt szövetés índarabon és a kereszten kívül nem sok mindent találtunk – ez utóbbi még mindig úgy feküdt a bordák között, mint egy rég halott pápa szarkofágjába helyezett ragyogó feszület. Szörny , ami történt, de nem tehetek róla: a szomorúság mögött valami kis diadalérzet is eltölt. A csupasz csontokból még a kereszt sem lehet képes feltámasztani valakit; még ennek az átkozott parazita szörny logikátlanságának is tiszteletben kellene tartania a tömegmegmaradás törvényét. A bikura, akit én Willnek neveztem, az igazi halállal halt meg. Az Öt Tucat és Tíz ett l
kezdve tényleg csak Öt Tucat és Kilenc.
174. nap: Bolond vagyok. Ma kérdez sködtem Will igazi halála fel l. Kíváncsivá tett a bikurák teljes közönye. A keresztet elhozták, a csontvázat azonban ott hagyták, ahol rátaláltak; meg sem próbálták levinni a bazilikába. Az éjjel rám tört az aggodalom, hogy esetleg velem akarják betölteni az Öt Tucat és Tíz hiányzó tagjának a helyét. – Nagyon szomorú – mondtam –, hogy ez egyik tök az igazi hallállal halt meg. Mi lesz így az Öt Tucat és Tízb l? Béta rám meredt. – nem az igazi halállal halt – közölte a kopasz kis androgün. – a kereszté. Az igazságot valamivel kés bb, a törzs tagjainak további vizsgálata közben fedeztem fel. A Thétának elnevezett egyén ugyanolyan, mint eddig, ugyanúgy viselkedik, mint eddig, ám most már két keresztet hord a húsába ágyazva. Biztos vagyok benne, hogy ez a bikura az elkövetkez években hízásnak indul, dagadni és kerekedni fog, mint valami obszcén E. coli a petricsészében. Amikor meghal, ketten fognak visszatérni a sírból, és az Öt Tucat és Tíz ismét teljes lesz. Azt hiszem, meg fogok rülni. 195. nap: Hetek óta tanulmányozom az átkozott parazitát és még mindig nincs fogalmam, hogyan m ködik. S ami még rosszabb, már nem is érdekel. Sokkal fontosabb kérdések foglalkoztatnak. Miért hagyja Isten ezt az obszcenitást? Miért bünteti így a bikurákat? Miért választott engem a sorsuk elszenvedésére?
Az esti imáim közben sorra felteszem ezeket a kérdéseket, de nem hallok választ, csak a Hasadékból felszálló szél vérdalát.
214. nap: Az utolsó tíz oldalon el kell férnie a kutatási feljegyzéseimnek és a technikai következtetéseknek. Ez lesz az utolsó bejegyzés, miel tt holnap reggel nekivágok az elcsendesedett lángerd knek. Kétségtelen, hogy felfedeztem a valaha ismert legstagnálóbb emberi társadalmat. A bikurák megvalósították a halhatatlanság álmát, ám emberi mivoltukkal és halhatatlan lelkükkel fizettek érte. Edouard, oly sok évet töltöttem a hitemmel – a hitem hiányával – való birkózással, de most, egy szinte teljesen elfeledett világnak ebben a félelmetes szegletében, megverve ezzel az undorító parazitával, valahogy újra felfedeztem a hit erejét, ahogy azt kisfiú korunk óta nem ismertem. Most már értem, hogy úgy kell a hit – a tiszta, vak, a józan észt arcul csapó hit –, mint egy kis ment öv az érzéketlen törvények uralta, parányi, gondolkodó lényei iránt teljesen közömbös világegyetem vad, végtelen tengerében. Nap mint nap megpróbáltam elmenni a Hasadék környékér l, és nap mint nap olyan szörny fájdalmakat szenvedtem el, hogy azok világom kézzel fogható részévé váltak, mint a túl kicsi nap vagy a zöldeskék ég. A fájdalom lett a szövetségesem, az rangyalom, az emberiséghez f egyetlen kötelékem. A kereszt nem szereti a fájdalmat. Én sem, de akárcsak , hajlandó vagyok felhasználni a céljaim elérése érdekében. És tudatosan fogom ezt tenni, nem ösztönösen, mint a belém ágyazódott, értelem nélküli szövetcsomó. Ez a valami egyebet sem tesz, csak értelmetlenül, bármi áron igyekszik elkerülni a halált. Nem akarok meghalni, de inkább a fájdalom és a halál, mint a lélek nélküli élet örökkévalósága. Az élet szent – még mindig ezt tartom az Egyház huszonnyolc olyan évszázadot felölel gondolkodása és tanítása
magvának, mely évszázadok során az élet mindig olcsó volt –, a lélek azonban még szentebb. Csak most döbbenek rá, hogy amit az armaghasti adatokkal veltem, azzal nem az újjászületést kínáltam fel az Egyháznak, hanem egy olyan életbe való átmenetet, mint amilyet ezek a szerencsétlen, kétlábon járó hullák élnek. Ha az Egyháznak meg kell halnia, akkor meg kell halnia – de dics ségben, Krisztusban való feltámadásának teljes tudatában. Szándékosan nem, de méltón – bátran és hitében er sen – kell a sötétségbe vonulnia, mint ahogy milliók tették el tte. Teljesítenie kell azokkal a nemzedékekkel szembeni kötelességét, akik a haláltáborok elszigetelt csendjében, a nukleáris robbanások t zgömbjeiben, a rákosztályokon és a pogromokban néztek szembe a halállal, léptek be a sötétségbe, ha nem is reménykedve, de imádkozva azért, hogy legyen valami értelme, valami, ami megéri a rengeteg fájdalmat, a rengeteg áldozatot. Mindazokért, akik a logika, a tények vagy a meggy elméletek nyújtotta megnyugvás nélkül, csak a remény vékony fonalába, vagy a hit túlságosan is megrendíthet meggy désébe kapaszkodva mentek a sötétségbe. És ha k képesek voltak meg rizni a remény szikráját a sötétséggel szembesülve, akkor nekem is képesnek kell lennem erre... és az Egyháznak is. Már nem hiszem, hogy bármiféle sebészi eljárás vagy kezelés kigyógyíthat ebb l a valamib l, ami megfert zött, de ha valaki le tudja választani rólam, hogy tanulmányozza és elpusztítsa, akár az életem árán is, akkor elégedett leszek. A lángerd k nem lesznek már csendesebbek. Ideje nyugovóra térni. Napfelkelte el tt indulok. 215. nap: Nincs menekvés. Tizennégy kilométer az erd ben. Lappangó tüzek és elektromos kisülések, de járható. Három hét alatt átjutottam volna. De a kereszt nem enged.
A fájdalom olyan volt, mint egy sz nni nem akaró szívroham. Mégis tovább botorkáltam, tovább botladoztam és kúsztam a hamuban. Végül elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, négykézláb másztam a Hasadék felé. Megfordultam, mentem egy kilométert, kúsztam ötven métert, ismét elvesztettem az eszméletem, és ugyanott keltem fel, ahonnan elindultam. Egész nap folyt az rült küzdelem a testemért. Naplemente el tt a bikurák behatoltak az erd be, rám találtak öt kilométerre a Hasadéktól és visszavittek. Drága Jézus, miért engedted? Most már nincs remény, hacsak valaki a keresésemre nem indul. 223. nap: Újra megpróbáltam. Újra a fájdalom. Újra a kudarc. 257. nap: Ma vagyok hatvannyolc szabványéves. Jól halad a munka a kápolnán, amit a Hasadék mellett építek. Tegnap megpróbáltam leereszkedni a folyóhoz, de Béta és négy másik visszafordítottak. 280. nap: Egy helyi év a Hyperionon. Egy év a purgatóriumban. Vagy ez már a pokol? 311. nap: Ma, miközben köveket hordtam fel a kápolna alatti egyik párkányról, találtam valamit: a földel rudakat. Biztos a bikurák dobták le a szakadékba ket, amikor azon a kétszázharminchárom nappal ezel tti éjszakán megölték Tukot. Ezek a rudak lehet vé tennék, hogy bármikor áthatoljak a lángerd kön – ha a kereszt hagyná. De nem fogja. Bárcsak ne
égették volna el az egészségügyi csomagot és a fájdalomcsillapítókat! De mégis, ahogy itt ülök, kezemben a rudakkal, támadt egy ötletem. Folytattam durva kísérleteimet a medszkennerrel. Két héttel ezel tt, amikor Théta három helyen eltörte a lábát, megfigyeltem a kereszt reakcióját. A parazita mindent megtett, hogy blokkolja a fájdalmat; Théta nagyrészt eszméletlen volt, a teste pedig hihetetlen mennyiség endorfint termelt. A törés azonban nagyon fájdalmasnak bizonyult, és négy nap után a bikurák elvágták Théta torkát, majd levitték a holttestét a bazilikába. A keresztnek könnyebb volt feltámasztani a halottat, mint hosszú távon elviselni a fájdalmat. A gyilkosság el tt azonban a szkenner szemmel láthatóan megmutatta, ahogy a kereszt féregnyúlványai visszahúzódtak a központi idegrendszer egyes részeib l. Nem tudom, hogy lehetséges-e akkora nem halálos fájdalmat okozni magamnak – vagy elviselni azt –, hogy teljesen ki zzem a keresztet, de egy dologban biztos vagyok: a bikurák nem engednék. Most itt ülök a kápolna alatti párkányon, és sorra veszem a lehet ségeket. 438. nap: Elkészült a kápolna. Életem f ve. Ma éjjel, amikor a bikurák leereszkedtek a Hasadékba, hogy elvégezzék imaparódiájukat, misét mondtam az újonnan épített kápolna oltáránál. Chalmalisztb l sütöttem kenyeret, és biztos vagyok benne, hogy az íze azé az édeskés, sárga levélé volt – számomra mégis az els ostyáét idézte, amiben az els szent áldozásom alkalmával részesültem Villefrance-sur-Saône-ban, úgy hatvan szabványévvel ezel tt. Reggel véghezviszem, amit elterveztem. Minden készen áll: a naplóim és a medszkenner lemezei a bestosszálakból sz tt erszényben lesznek. Ez minden, amit tehetek. A felszentelt bor csak víz volt, de a napfény homályos fényében vérvörösnek t nt és az áldozóbor ízét idézte.
A legfontosabb az, hogy elég mélyen be tudjak hatolni a lángerd be. Bíznom kell benne, hogy a csendes periódus alatt is lesz elég aktivitás a teslafákban. Isten veled, Edouard. Kétlem, hogy még élsz, és ha mégis, nem látok esélyt rá, hogy valaha is újra megbékéljünk. Nemcsak a távol töltött évek választanak el minket, hanem egy sokkal szélesebb szakadék is – a kereszt formájában. Nem ebbe az életbe, hanem az eljövend be kell vetnem a hitem, hogy látlak még. Különös, hogy ismét így beszélek, ugye? Meg kell mondanom, Edouard, hogy a bizonytalanságban töltött évtizedek után, a rám váró feladat okozta óriási félelem közepette a szívem és a lelkem megtalálta békéjét. Ó, Istenem Szívb l bánom, hogy megsértettelek Téged, Megvetem minden b neimet, Mert elvesztettem a mennyországot, Mert a pokol fájdalmai kínoztak, De leginkább mert megsértettelek Téged, Istenem, Ki vagy minden jónak forrása, És ki méltó vagy minden szeretetemre. Er s elhatározásom a Te kegyed révén meggyónni b neimet, Er s elhatározásom vezekelni érettük, És az igaz útra téríteni életemet. Ámen. 24:00 óra: A naplemente fénye beárad a kápolna nyitott ablakán, megfürösztve az oltárt, a durván faragott kelyhet és engem. Felzendül a Hasadékból felszálló szelek kórusa. Némi szerencsével és Isten segedelmével utoljára hallom.
– Ez az utolsó bejegyzés – mondta Lenar Hoyt. Amikor a pap
végzett a felolvasással, az asztalnál ül hat másik zarándok úgy fordult felé, mintha egy közös álomból ébredtek volna. A Konzul felpillantott, és látta, hogy a Hyperion sokkal közelebb került hozzájuk, betöltve az égbolt egyharmadát, hideg ragyogásával el zve a csillagokat. – Körülbelül tíz héttel azután érkeztem, hogy utoljára láttam Duré atyát – folytatta Hoyt atya rekedten. – A Hyperionon több mint nyolc év telt el... Duré atya utolsó naplóbejegyzését l hét. – A papot szemmel láthatóan fájdalmak gyötörték, arcára beteges sápadtság ült ki a vékony izzadtságréteg alatt. – Port Romance-b l egy hónap alatt jutottam el a folyón felfelé a Perecebo-ültetvényig – folytatta, némi er t kényszerítve hangjába. – Feltételeztem, hogy a m gyapot termel k akkor is elmondanák nekem az igazságot, ha semmi közük nem lenne a konzulátushoz vagy az Önkormányzati Tanácshoz. Jól gondoltam. A Perecebo igazgatója, egy bizonyos Orlandi nev férfi, emlékezett Duré atyára, mint ahogy új felesége, a Semfa nev n is, aki Duré atya naplójában is szerepelt. Az ültetvény igazgatója több ment expedícióit is próbált indítani a fennsíkra, ám a lángerd k el re nem látott aktivitása meghiúsította kísérleteit. Az évek múltával feladták a reményt, hogy Duré vagy Tuk még életben lehet. – Ennek ellenére Orlandi felbérelt két tapasztalt bozótpilótát, és a ment expedíció az ültetvény két lebeg jén elindult a Hasadék felé. Ameddig csak lehetett, a Hasadékban haladtunk, abban bízva, hogy az ütközésgátló berendezések és a szerencsénk majd csak eljuttat minket a bikurák területére. Bár ezen az útvonalon a lángerd k nagy részét kikerültük, a teslák aktivitása miatt mégis elvesztettünk egy lebeg t és négy embert. Hoyt atya elhallgatott és enyhén megingott. Az asztal szélébe kapaszkodva visszanyerte egyensúlyát és megköszörülte a torkát. – Ennél többet nem nagyon mondhatok. Megtaláltuk a bikurák faluját. Hetvenen voltak, mindegyik olyan bamba és érdektelen, amilyennek Duré jegyzetei leírták ket. Sikerült megtudnom lük, hogy Duré atya meghalt, miközben megpróbált átjutni a lángerd n. A bestoserszény épségben maradt, és megtaláltuk
benne a naplóit és az orvosi adatokat. – Hoyt egy pillanatra a többiekre pillantott, aztán lesütötte a szemét. – Rávettük ket, hogy mutassák meg, hol halt meg Duré atya – folytatta. – A holttest... ah... nem temették el. A maradványok szörnyen megégtek és már rég oszlásnak indultak, de azt meg tudtuk állapítani bel lük, hogy a teslakisülések hevessége elpusztította a... keresztet is... Duré atya az igazi halállal halt. Földi maradványait visszaszállítottuk a Perecebo-ültetvényre, és egy teljes halotti misét követ en eltemettük. – Hoyt vett egy mély lélegzetet. – Heves tiltakozásom ellenére M. Orlandi az ültetvényr l hozott, korlátozott hatóerej nukleáris töltetekkel elpusztította a bikura falut és a Hasadék falának környez szakaszát. Nem hiszem, hogy akár egyetlen bikura is túlélhette volna. Amennyire meg tudtam állapítani, a labirintus és az úgynevezett bazilika bejárata is megsemmisült a földcsuszamlásban... Az expedíció során több sérülést is elszenvedtem, ezért néhány hónapig az ültetvényen kellett maradnom, miel tt visszatérhettem volna az északi kontinensre, majd onnan a Pacemre. Ezekr l a naplókról és tartalmukról senki sem tud, kivéve M. Orlandit, Monsignor Edouardot és azon elöljáróit, akiket tájékoztatott. A legjobb tudomásom szerint az Egyház nem bocsátott ki hivatalos állásfoglalást Paul Duré atya naplóit illet en. Az eddig álló Hoyt atya most leült. A Hyperion fényében kékesfehér árnyalatot öltött arcán verejtékcseppek gyöngyöztek. – Ez... minden? – kérdezte Martin Silenus. – Igen – nyögte ki Hoyt atya. – Hölgyem és uraim – szólalt meg Het Masteen –, kés van. Azt javaslom, szedjék össze a csomagjaikat és találkozzanak barátunk, a Konzul hajójánál a 11-es gömbben, legkés bb harminc perc múlva. Én a fa egyik komphajójával, valamivel kés bb indulok önök után.
A csoport legtöbb tagja már negyedóra múlva megérkezett. A templomosok felszereltek egy függ hidat az egyik karbantartó
járat és a gömbben álló rhajó balkonja közé, a Konzul pedig bevezette vendégeit a társalgóba, miközben a klónok berakodták a csomagokat, majd elt ntek. – Bámulatos régiség! – simított végig Kassad ezredes a Steinway tetején. – Csemballó? – Zongora – felelte a Konzul. – A Hedzsra el ttr l. Mindenki itt van? – Mindenki, Hoyt kivételével – válaszolta Brawne Lamia, miközben helyet foglalt a vetít fülkében. Megérkezett Het Masteen. – A Hegemónia hadihajója megadta az engedélyt, hogy leszálljanak Keats rkiköt jébe – közölte a kapitány. Körülnézett. – Elküldök valakit M. Hoythoz, hátha segítségre van szüksége. – Ne – rázta meg a fejét a Konzul. – Én szeretnék érte menni – változtatott a hangnemén. – Meg tudná mondani, merre van a szállása? A hajófa kapitánya egy hosszú pillanatig a Konzulra meredt, aztán benyúlt köpenye red i közé. – Bon voyage – mondta, átnyújtva egy lemezt. – A bolygón találkozunk, nem sokkal a keatsi Shrike-templomból való indulás el tt, éjfél körül. A Konzul meghajolt. – Örömömre szolgált, hogy a Fa oltalmazó ágai között utazhattam, Het Masteen – válaszolta hivatalos hangnemben. – Kérem, helyezzék magukat kényelembe – intett oda a többieknek –, akár a társalgóban, akár a könyvtárban, akár az alattunk lév fedélzeten. A hajó gondoskodik a szükségleteikr l és válaszol az esetleg felmerül kérdésekre. Azonnal indulunk, amint visszatértem Hoyt atyával.
A pap lakógubója a hajófa magasságának felénél, egy másodlagos ág távoli végében helyezkedett el. Ahogy arra a Konzul számított, a Het Masteent l kapott útjelz komloglemez egyúttal tenyérzár-hatástalanítóként is szolgált. Miután hosszú perceken keresztül hiába nyomogatta a cseng t és hiába kopogott
az ajtón, a Konzul bekapcsolta a hatástalanítót, és belépett a gubóba. Hoyt atya térden állva vonaglott a f sz nyeg közepén. A padlón ágynem k, ruhák, felszerelések és egy szabványos egészségügyi csomag darabjai hevertek körülötte. Zubbonyát és papi gallérját letépte magáról, teljesen átizzadt inge nedves red kben lógott rajta, helyenként felrepedve, elszakadva görcsös karmolásaitól. A Hyperion fénye áttört a gubó falán, s ett l a bizarr él kép mintha egy víz alatti színpadra – vagy, gondolta a Konzul, egy katedrálisba – került volna. Hoyt atya arca eltorzult a fájdalomtól, miközben a kezével a mellkasát kaparászta. Meztelen alkarjának izmai független él lényekként rángatóztak sápadt b re alatt. – A fecskend ... elromlott – zihálta Hoyt. – Kérem! A Konzul bólintott, ráparancsolt az ajtóra, hogy záródjon be, és letérdelt a pap mellé. Kifeszítette Hoyt görcsösen összeszorított ökléb l a hasznavehetetlen fecskend t és kiugrasztotta a tárból a syrett-ampullát. Ultramorfin. A Konzul ismét bólintott, és el vette a hajójáról magával hozott egészségügyi csomagból a saját fecskend jét. Öt másodpercig sem tartott betölteni az ultramorfot. – Kérem! – esdekelt Hoyt. Az egész teste görcsösen rángott. A Konzul szinte látni vélte a férfin végigfutó fájdalomhullámokat. – Igen – suttogta a Konzul. Vett egy szaggatott lélegzetet. – De el ször a történet végét! Hoyt rámeredt, majd er tlenül a fecskend felé nyúlt. A Konzul, most már maga is izzadva, elhúzta el le az eszközt. – Igen, azonnal – mondta. – De el bb a történet végét. Muszáj tudnom! – Ó, Istenem, drága Krisztusom! – zokogta Hoyt. – Kérem! – Igen – zihálta a Konzul. – Igen. Amint elmondta az igazságot. Hoyt atya hevesen zihálva a karjára rogyott. – Te átkozott féreg! – lihegte. Vett néhány mély lélegzetet, míg meg nem sz nt teste remegése, és megpróbált felülni. Amikor ránézett a Konzulra, mintha megkönnyebbülés csillant
volna az rült szempárban. – Akkor... beadod... az adagot? – Igen – bólintott a Konzul. – Rendben – préselte ki magából Hoyt keser en. – Az igazság. Perecebo-ültetvény... ahogy mondtam. Október... Lycius elején... indultunk... nyolc évvel Duré... elt nése után. Ó, Krisztusom, nagyon fáj! Az alkohol és az endorfinok már nem hatnak rám. Csak... a tiszta ultramorfin... – Igen – suttogta a Konzul. – Itt van. Amint vége a történetnek. A pap lehajtotta a fejét. Az arcáról és az orráról verejték csöpögött a f re. A Konzul látta, ahogy a férfi izmai megfeszülnek, mintha támadni készült volna, aztán újabb fájdalomhullám rázta meg a törékeny testet, és Hoyt el rezuhant. – A lebeg t nem a teslák... pusztították el. Semfa, két férfi és én... le kellett szállni a Hasadék mellett... Orlandi a folyón felfelé... kutatott tovább. A lebeg je... meg kellett várnia... míg elmúlik a villámlás... – A bikurák éjjel jöttek. Megölték... megölték Semfát, a pilótát és a másik férfit... elfelejtettem a nevét. Engem... életben hagytak. – Hoyt a feszületéért nyúlt, aztán rájött, hogy letépte a nyakából. Kurtán felnevetett, de abbahagyta, miel tt a nevetés zokogásba fordult volna át. – Beszéltek nekem... a feszület útjáról. A keresztr l. Beszéltek nekem... a Lángok Fiáról. – Másnap reggel elvittek a Fiúhoz. Elvittek... hogy lássam. – Hoyt ül helyzetbe küzdötte magát és belemart az arcába. A szeme kitágult, az ultramorfról fájdalmai ellenére láthatóan elfeledkezett. – Úgy három kilométerre a lángerd ben... egy nagy tesla... nyolcvan, száz méter magas, legalább. Épp csendes, de így is rengeteg... rengeteg töltés a leveg ben. Minden csupa hamu. – A bikurák nem... nem mentek túl közel. Csak letérdeltek és lehajtották azt az istenverte kopasz fejüket. De én... közel mentem... közel kellett mennem. Édes Istenem... Ó, Krisztusom, volt az! Duré. Ami megmaradt bel le. – Egy létrán mászott fel... három... talán négy méterre... a fa törzsére. Épített egy párkányt. A lábának. Eltörte a földel rudakat... kis tüskéket csinált bel lük... kihegyezte ket A
hosszút biztos egy k vel ütötte át a lábain a bestos-párkányba és a fába. – A bal karja... az orsócsont és a singcsont közé vert be a tüskét... elkerülte a vénákat... pont úgy, mint az istenverte rómaiak. Megtartotta, amíg a csontváza épen maradt. A másik keze... a jobb keze... tenyérrel lefelé. El bb a fába verte a tüskét. Mind a két végét kihegyezte. Aztán... ráhúzta a jobb kezét. Valahogy visszahajtotta a tüskét. Fennakadt. – A létra... már rég... eld lt... de bestosból... volt. Nem égett el. Felmásztam hozzá. Minden elégett... a ruhája, a b re, a húsa fels rétegei... de a bestoserszény ott lógott a nyakában. – A fémtüskék még akkor is áramot vezettek... láttam... ' éreztem... a teste maradványaiba. – Még mindig úgy nézett ki, mint Paul Duré. Fontos, mondtam a Monsignornak. Nem volt b re. A hús csupasz volt, vagy elpárolgott. Láttam az idegeket és még valamit... szürke és sárga gyökereket. Krisztusom, az a szag! De még mindig úgy nézett ki, mint Paul Duré! – Akkor megértettem. Megértettem mindent. Valahogy... még miel tt elolvastam a naplókat. Megértettem, hogy... ó, édes Istenem... hét éve... lógott ott. Élve. Halva. A kereszt... újra és újra élni kényszeríttette. Elektromosság... keringett benne... a hét év... minden pillanatában. Lángok. Éhség. Fájdalom. Halál. De az az istenverte... kereszt... valahogy... talán a fából szívta az anyagot... a leveg l... újraépítette, amit tudott... kényszerítette, hogy éljen, érezze a fájdalmat, újra és újra és újra... – Azonban Duré gy zött. A fájdalom volt a szövetségese. Ó, Jézusom, nem néhány óra a fán, aztán a lándzsa meg a többi, hanem hét év! – Azonban... gy zött. Amikor elvettem az erszényt, a kereszt is lehullott a mellkasáról. Csak úgy... leesett... hosszú, véres gyökerek. Aztán az a valami... amir l azt hittem, hogy halott... az az ember felemelte a fejét. Nem volt szemhéja. A szeme fehérre sült. Elt nt az ajka. De rám nézett és elmosolyodott. Elmosolyodott. Aztán meghalt... tényleg meghalt... ott, a karjaimban. Tízezredjére, de most igazán. Rám mosolygott és
meghalt. Hoyt elhallgatott, némán elmerült saját fájdalmában, aztán vacogó fogsorával küzdve folytatta. – A bikurák... visszavittek... a Hasadékhoz. Másnap jött Orlandi. Kiszabadított. ... Semfa... nem tudtam... lézerrel ment a falunak, elégette a bikurákat, azok meg csak álltak, a bolond birkák. Én nem... nem tiltakoztam. Nevettem. Édes Istenem, bocsáss meg! Orlandi atomtölteteket dobott a helyre... dzsungelirtásra használják... a m gyapot-mez knek. Hoyt egyenesen a Konzulra nézett, és torz mozdulatot tett a jobb kezével. – Eleinte használtak a fájdalomcsillapítók. De évr l évre... napról napra... rosszabb lett. Még mélyh tve is... a fájdalom. Egyébként is vissza kellett volna jönnöm. Hogy bírhatta... hét évig! Ó, Jézus! – karmolt a f sz nyegbe Hoyt atya. A Konzul sebesen mozgott. A teljes ampullányi ultramorfot beadta a hónalja alá, elkapta az összerogyó papot és leeresztette a padlóra az öntudatlan testet. Elhomályosuló tekintettel feltépte Hoyt átizzadt ingét és félrelökte a rongyokat. Az ott volt, természetesen, ott lapult Hoyt mellkasának sápadt b re alatt, mint valami nagy, vörös, kereszt alakú féreg. A Konzul vett egy mély lélegzetet és szelíden megfordította a papot. A másik keresztet ott találta, ahol várta: a vékony férfi lapockái között egy valamivel kisebb, kereszt alakú sebhely lüktetett. Enyhén megremegett, amikor a Konzul ujjai végigsimítottak a gyulladt húson. A Konzul lassan, de hatékonyan tevékenykedett – összecsomagolta a pap holmiját, rendbe szedte a helyiséget, s azzal a gyengéd óvatossággal öltöztette fel az eszméletlen férfit, amivel elhunyt családtagjainak adózik az ember. Felzümmögött a komlogja. – Indulnunk kell – érkezett Kassad ezredes hangja. – Már jövünk – felelte a Konzul. Beállította a komlogot, hogy a klónokkal szállíttassa el a csomagokat, Hoyt atyát azonban saját maga emelte fel. A test szinte teljesen súlytalannak t nt. A gubó ajtaja feltárult, és a Konzul kilépett rajta. Áthaladt az ág mély árnyékából az eget betölt bolygó kékeszöld izzásába.
Miközben kitalálta, milyen történetet adjon el a többieknek, a Konzul egy másodperce megállt és ránézett az alvó férfi arcára. Aztán felpillantott a Hyperionra és tovább ment. Tudta, hogy a karjaiban tartott test még akkor sem jelentett volna terhet, ha a gravitációs mez k a földi szabványnak megfelel re lettek volna állítva. A Konzul, valaha maga is egy ma már halott gyermek apja, tovább ment, újra megtudva, milyen érzés alvó fiát ágyba vinni.
Meleg, es s nap volt Keatsben, a Hyperion f városában, és a város fölött még az es elállta után is súlyos felh rétegek vonultak át lassan, a húsz kilométerre nyugatra lév óceán sós illatával árasztva el a leveg t. Estefelé, ahogy a szürke nappal kezdett szürke alkonyatba átmenni, kett s hangrobbanás rázta meg a várost, majd ver dött vissza délr l, a szoborrá alakított magányos hegycsúcsról. A felh k kékesfehéren izzottak. Fél perc múlva egy ébenfekete rhajó tört át a fellegeken, és ereszkedett le óvatosan fúziós lángcsóvájára. Helyzetjelz fényei vörösen és zölden villogtak a szürke háttér el tt. Ezer méteres magasságban felgyulladtak a hajó leszállófényei, és a várostól északra elhelyezked rkiköt fel l három koherens fénysugár zárta a járm vet üdvözl , rubinszín háromszögébe. Az rhajó háromszáz méteren lebegni kezdett, oldalra siklott, olyan simán, mint egy korsó a nedves asztalon, majd könnyedén leereszkedett a h gödörbe. Nagynyomású vízsugarak árasztották el a gödröt és a hajó alját, gomolygó g zpamacsokat küldve felfelé, hogy egybeolvadjanak az rkiköt kikövezett síksága fölötti es függönnyel. A vízsugarak elt nése után nem hallatszott más zaj, csak az es suttogása és a h rhajó véletlenszer pattogása. A gödör szája fölött húsz méterrel egy balkon emelkedett ki a hajó küls falából. Öt alak bukkant fel rajta. – Köszönjük a fuvart, uram – mondta Kassad ezredes a Konzulnak.
A Konzul biccentett és rákönyökölt a korlátra, mélyen beszívva a friss leveg t. A vállán és a szemöldökén es cseppek gyöngyöztek. Sol Weintraub kiemelte gyermekét a bébihordóból. A légnyomás, a h mérséklet, a szagok, a mozgás, a zajok vagy mindezek összességének változása felébresztette a kicsit, aki most teli torokból sírni kezdett. Weintraub ringatta, gügyögött neki, de az üvöltés nem csillapodott. – Találó vélemény az érkezésünkr l – jegyezte meg Martin Silenus. A költ hosszú, lila felleghajtót és vörös, jobb oldalra csapott barettet viselt. Beleivott a borosüvegbe, amit a társalgóból hozott ki magával. – Krisztus a karón, ez a hely megváltozott! A Konzulnak, aki mindössze nyolc helyi évet töltött távol, egyet kellett értenie ezzel. Amikor Keatsben élt, az rkiköt teljes kilenc vonásnyira állt a várostól; most viszont kalyibák, sátrak és sáros utak vették körül a leszállópályát. A Konzul idejében hetente legfeljebb egy hajó szállt le a kis kiköt ben, most húsznál is többet számolt meg. A kis igazgatási és vámépületek helyét egy hatalmas, el re gyártott elemekb l épített alkotmány foglalta el, tucatnyi új h gödör és komprács épült a nyugat felé sebtében kib vített leszállópályán, a peremét pedig számos terepszínbe burkolt modul övezte, melyekr l a Konzul tudta, hogy a földi ellen rz pontoktól kezdve a szállásokig mindenféle funkciót betölthetnek. A kifutópálya távolabbi végében álló modulcsoportból egzotikus antennaerd meredt az ég felé. – A fejl dés – morogta a Konzul. – A háború – mondta Kassad ezredes. – Azok ott emberek – mutatott a kiköt déli oldalán lév kapu felé Brawne Lamia. A küls kerítésnek és az ibolyaszín taszítómez nek piszkos színekb l álló hullám feszült néma áradatként. – Istenemre! – szisszent fel a Konzul. – Igaza van! Kassad el vette a távcsövét, és a zarándokok egymás után szemügyre vették a szögesdrótba kapaszkodó, a taszítómez nek nyomódó ezernyi alakot. – Miért vannak itt? – kérdezte Lamia. – Mit akarnak? – A
tömeg esztelen szándéka még fél kilométeres távolságból is ijeszt volt. Látták a GÁRDA:tengerészgyalogság sötét foltjait az rkiköt peremén jár rözni. A Konzul észrevette a szögesdrót, a taszítómez és a tengerészgyalogosok között elterül üres földsávot, ami szinte teljes bizonyossággal aknákat vagy egy halálsugár-zónát jelzett. Esetleg mindkett t. – Mit akarnak? – ismételte meg Lamia. – El akarnak menni – felelte Kassad. A Konzul még az ezredes válasza el tt rájött, hogy az rkiköt t körülvev kalyibaváros elkerülhetetlen volt; a Hyperion lakói készen álltak elmenni. Úgy vélte, a néma áradat bizonyára minden alkalommal megindul a kapuk felé, amikor leszáll egy hajó. – Nos, van valaki, aki maradni fog – mutatott Martin Silenus délre, a folyó túlpartján álló alacsony hegyre. – A jó öreg Vinnyogó Vilmos király, Isten nyugosztalja b nös lelkét. – Bús Vili király arca éppen csak kivehet volt a szemerkél es ben és az egyre növekv sötétségben. – Ismertem t, Horatio – motyogta a részeg költ . – Ontotta magából élceit. Egyik sem volt mulatságos. Igazi seggfej volt, Horatio. Sol Weintraub az ajtón belül állt, megóvva kislányát az es l és eltávolítva sírását a társalgástól. – Valaki jön – mutatta. A vizes mez n egy kikapcsolt álcázó polimer terepjáró és egy, a Hyperion gyenge mágneses tere miatt lebeg ventilátorokkal felszerelt EMJ közeledett. Martin Silenus még mindig Bús Vili király szigorú arcára szegezte tekintetét. Alig hallhatóan motyogott: „Egy völgy mélyárnyú bánatába hulltan, Hová el nem hat jó szell csillag, Ült sz Saturnus, némán, mint a k , És mint a csönd, mely rejti mozdulatlan; Erd erd t takart feje körül, Mint felleg felleget."
Vas István fordítása.
Hoyt atya mindkét kezével az arcát dörzsölve lépett ki a balkonra. A szeme tágra nyíltan, homályosan meredt a világra, mint az álmukból ébred gyermekeké. – Megérkeztünk? – kérdezte. – Igen, bassza meg! – kiáltotta Martin Silenus, visszaadva a távcsövet az ezredesnek. – Menjünk le és üdvözöljük a csend röket. A fiatal tengerészgyalogos hadnagyra szemmel láthatólag nem tett túl nagy benyomást a csapat, még azután sem, hogy leolvasta a meghatalmazást tartalmazó lemezt, amit Het Masteen a hadm veleti egység parancsnokától kapott. A hadnagy nem kapkodta el vízumchipjeik ellen rzését sem; hagyta, hadd álljanak az es ben, s id nként azzal a hanyag g ggel vetett oda nekik egy-egy megjegyzést, ami annyira jellemz az ideiglenesen némi hatalomhoz jutó kis senkikre. Aztán Fedmahn Kassad csipje került a kezébe, és egy rémült görény arckifejezésével nézett fel. – Kassad ezredes! – Már nyugalomba vonultam – mondta Kassad. – Bocsásson meg, uram – dadogta a hadnagy, miközben visszaadta a vízumcsipeket. – Nem tudtam, hogy ön is a csoporthoz tartozik, uram. Azaz... a kapitány említette... úgy értem... a nagybátyám ott volt önnel a Bressián, uram. Úgy értem, bocsásson meg... ha van valami, amit én és embereim tehetünk önért... – Nyugalom, hadnagy – intette le Kassad. – El tud juttatni minket valahogy a városba? – Ah... nos, uram... – A fiatal tengerészgyalogos felemelte a kezét, hogy megvakarja a feje búbját, aztán eszébe jutott, hogy sisak van rajta. – Igen, uram. A gond csak az, uram, hogy a tömeg id nként elég rondán tud viselkedni és... szóval ez az átkozott EMJ nem m ködik ezen a szargolyón... uh, bocsásson meg, uram. Tudja, uram, a földi járm veket csak teherszállításra szabad használni és 22:00 óráig egyetlen lebeg nek sem szabad távozni a
bázisról, de boldogan felveszem a csapatát a listára... – Egy pillanat – szakította félbe a Konzul. Tíz méterre t lük leszállt egy ütött-kopott személyszállító lebeg , az egyik fúvókáján a Hegemónia aranyszín földgömbjével. Egy magas, sovány férfi lépett ki bel le. – Theo! – kiáltott fel a Konzul. A két férfi el re lépett, kézfogásra lendítette a kezét, aztán mégis inkább összeölelkezett. – A fenébe! – szólalt meg a Konzul. – Jól nézel ki, Theo. Nem túlzott. Hajdani titkára fél tucat évet ledolgozott ugyan a kettejük közötti korkülönbségb l, mégis meg rizte kisfiús mosolyát, keskeny arcát és s , vörös haját, ami a konzulátuson dolgozó összes hajadon és... nem kevés férjezett... n re végzetes vonzer t gyakorolt. A Theo Lane sebezhet ségének részét képez félénkség is megmaradt, amit az is alátámasztott, ahogy szükségtelenül megigazította archaikus szarukeretes szemüvegét – a fiatal diplomata egyetlen all rjét. – Örülök, hogy újra itt van – üdvözölte Theo. A Konzul megfordult, hogy bemutassa barátját társainak, aztán megtorpant. – Istenem – sóhajtott fel –, hiszen most már te vagy a konzul. Bocsáss meg, Theo, nem gondolkodtam. Theo Lane elmosolyodott és megigazította a szemüvegét. – Semmi gond, uram – felelte. – Ami azt illeti, már nem is vagyok konzul. Az elmúlt néhány hónapot f kormányzóként húztam le. A helyi kormányzat végre kérelmezte... és elnyerte... a hivatalos gyarmati státuszt. Isten hozta önöket a Hegemónia legújabb bolygóján! A Konzul egy másodpercig csak nézett, aztán ismét megölelte hajdani pártfogoltját. – Gratulálok, excellenciás uram! Theo elvigyorodott és felnézett az égre. – Nemsokára tényleg elered az es . Szálljanak fel a lebeg mre, majd én beviszem önöket a városba. – Az új kormányzó rámosolygott az ifjú tengerészgyalogosra. – Hadnagy?
– Uh... igen, uram? – vágta magát vigyázzba a tiszt. – Szólna a katonáinak, hogy pakolják be ezeknek a jóembereknek a poggyászát? Szeretnénk még az es el tt beérni Keatsbe. A lebeg egyenletes, hatvan méteres magasságot tartva repült dél felé az országút fölött. A Konzul az elüls utasülést foglalta el; a többiek a hátsó, ledönthet támlájú hullámhab ülésekben pihentek. Úgy t nt, Martin Silenus és Hoyt atya elaludtak. Weintraub kislánya a cserébe felkínált, puha palackba töltött szintetikus anyatej kedvéért abbahagyta a sírást. – Megváltoztak a dolgok – mormolta a Konzul. Arcát nekitámasztotta az es cseppekkel tarkított szélvéd nek, és kinézett a lent kavargó káoszra. A külvárosokig tartó háromvonásnyi út mentén végig ezernyi kunyhó és sátor borította a domboldalakat és a vízmosásokat. Az átázott ponyvák alatt tüzek égtek, a sárszín kalyibák között sárszín alakok mozogtak. A régi rkiköt utat magas kerítések szegélyezték, magát az úttestet pedig kiszélesítették és kiegyengették. Mindkét irányban két-két sávnyi, nagyrészt katonai zöld vagy inaktív álcázó polimerbe burkolt teherjárm - és lebeg forgalom haladt csigalassúsággal. Elöl Keats fényei mintha megsokszorozódtak és szétterültek volna a folyóvölgy és a környez dombok újonnan beépített részein. – Hárommillió – szólalt meg Theo, mintha olvasott volna hajdani f nöke gondolataiban –, legalább hárommillió ember, és napról-napra többen vannak. A Konzul döbbenten nézett rá. – Amikor elmentem, négy és fél millióan éltek az egész bolygón] – Most is annyian vannak – felelte az új f kormányzó. – És mindegyik Keatsbe akar jutni, fel akar szállni egy hajóra, és el akar t nni innen. Néhányan a térkapu megépülésére várnak, de a legtöbben nem hiszik, hogy id ben el fog készülni. Félnek. – A Kitaszítottaktól? – T lük is – bólintott Theo. – De leginkább a Shrike-tól. A Konzul elfordította az arcát a h vös szélvéd l.
– Ezek szerint eljutott a Kantár-síkság déli oldalára? – Mindenhol ott van! – nevetett fel Theo komoran. – Vagy mindenhol ott vannak. A legtöbben meg vannak gy dve róla, hogy több tucat, több száz van már bel le. Mind a három kontinensr l érkeztek hírek a Shrike mészárlásáról. Mindenhonnan, kivéve Keatset, a Sörény menti partokat és néhány nagyvárost, például Endymiont. – Mekkorák a veszteségek? – kérdezte a Konzul, pedig nem akarta tudni. – Legalább húszezren haltak meg vagy t ntek el – válaszolta Theo. – És rengeteg a sebesült, de az nem lehet a Shrike, ugyebár. – Ismét az a száraz nevetés. – A Shrike nem csak megsebesíti az embert, mint tudjuk. Hát igen, az emberek véletlenül lelövik egymást, legurulnak a lépcs n, kiesnek az ablakon rémületükben, és eltapossák egymást a tömegben. Kibaszott z rzavar az egész. A Theo Lane mellett töltött tizenegy év során a Konzul soha nem hallotta a fiatal férfit bármiféle trágárságra vetemedni. – A GÁRDA segít valamennyit? – kérdezte. – k tartják távol a Shrike-ot a nagyvárosoktól? – A GÁRDA semmi sem csinál azon kívül, hogy megfékezi a tömeget – rázta meg a fejét Theo. – Ó, a tengerészgyalogosok persze nagyra vannak magukkal, hogy nyitva tartják az rkiköt t és biztosítják Port R. öblének leszállóövezetét, de igazából meg sem próbáltak szembeszállni a Shrike-kal. A Kitaszítottakat várják. – És az ÖVE? – kérdezte a Konzul, bár nagyon jól tudta, hogy a gyengén képzett Önvédelmi Er nek nem sok hasznát lehet venni. Theo felhorkant. – A halottak közül legalább nyolcezer az ÖVE soraiból került ki! Braxton tábornok felvitte a „Harcoló Harmadot" a Folyó-úton, hogy „a fészkén csapjon le a Shrike-ra". Akkor hallottunk róluk utoljára. – Ugye, csak viccelsz? – kérdezte a Konzul, de a barátja arcára vetett pillantás elárulta, hogy téved. – Theo – kezdte lassan –, hogy a fenébe volt neked id d kijönni elénk az rkiköt be?
– Nem volt – felelte a f kormányzó. Hátrapillantott. A többiek aludtak, vagy fáradtan bámultak ki az ablakokon. – Beszélnem kellett önnel. Rá akarom venni, hogy ne menjen el. A Konzul meg akarta rázni a fejét, ám Theo megragadta és megszorította a karját. – Hallgasson már meg, a fenébe is! Tudom, milyen nehéz lehet visszajönnie azután... ami történt, de az istenért, semmi értelme, hogy mindent eldobjon a semmiért. Hagyja ezt a bolond zarándoklatot. Maradjon Keatsben. – Nem... – kezdte a Konzul. – Hallgasson végig! – követelte Theo. – Egy: maga a legjobb diplomata és krízis-szakért , akit valaha láttam, és nekünk szükségünk van a képességeire. – De ez nem... – Fogja be a száját egy percre! Kett : maga meg a többiek kétszáz vonásnyira se fogják tudni megközelíteni az Id kriptákat. Nem úgy mennek a dolgok, mint a régi szép id kben, amikor még itt volt. Azok az istenverte öngyilkosok akkor még nyugodtan felmehettek oda, akár egy hetet is várhattak, s t, akár meg is gondolhatták magukat és visszafordulhattak. A Shrike viszont beindult. Olyan, mint egy járvány. – Megértem, de... – Három: nekem is szükségem van magára. Könyörögtem a Tau Ceti Centernek, hogy küldjenek helyettem valaki mást. Amikor megtudtam, hogy maga jön... a fenébe, csak ez tartotta bennem a lelket az elmúlt két év során. A Konzul megrázta a fejét. Úgy érezte, semmit sem ért. Theo elkanyarodott a város felé, majd megállt a leveg ben, és tekintetét levéve a m szerekr l egyenesen a Konzulra nézett. – Azt akarom, hogy vegye át a f kormányzóságot. A Szenátusnak nem lesz ellenvetése... kivéve talán Gladstone-t –, de mire megtudja, már kés lesz. A Konzul úgy érezte, mintha valami nagyon kemény tárgy csapódott volna a harmadik bordája alá. Elfordult, lenézett a keskeny utcák és összezsúfolt épületek labirintusára, ami Jacktown, az Óváros volt.
– Nem lehet, Theo – nyögte ki, mikor újra meg tudott szólalni. – Nézze, ha... – Nem. Úgy értem, nem tehetem. Annak sem lenne semmi haszna, ha elfogadnám, de a helyzet az, hogy nem tehetem. El kell mennem erre a zarándoklatra. Theo megigazította a szemüvegét és egyenesen maga elé meredt. – Theo, figyelj, te vagy a legjobb és legtehetségesebb külszolgálati hivatalnok, akivel valaha is együtt dolgoztam. Én nyolc teljes évre kiestem a dolgokból. Szerintem... Theo kurtán biccentett. – Feltételezem, a Shrike Templomához akarnak menni – vágott a Konzul szavába. – Igen. A lebeg tett néhány kört, majd leszállt. A Konzul a semmibe révedve gondolkodott, amikor az ajtók felnyíltak és összecsukódtak. – Te jó Isten! – hallatszott Sol Weintraub hangja. A csapat kisorjázott a járm l, és némán bámult a Shrike Templomának elszenesedett, romba d lt maradványaira. Amióta az Id kriptákat huszonöt helyi évvel korábban lezárták, mert túl veszélyesnek bizonyultak, a Shrike Temploma lett a Hyperion legnépszer bb turista-látványossága. Három teljes háztömb helyét foglalta el, középs , hegyes csúcsban végz tornya több mint százötven méteres magasságba emelkedett – a Shrike Egyházának központi temploma egyszerre volt áhítatot kelt katedrális; a gótika megcsúfolása a tüskés fémötvözet vázhoz betonnal rögzített, könnyed k pillérekkel; Escher-nyomat a csalóka perspektívákkal és a lehetetlen szögekkel és bosch-i rémálom föld alatti bejárataival, titkos kamráival, sötét kertjeivel, tiltott zónáival. De mindenekfelett szerves részét képezte a Hyperion múltjának. Most pedig elpusztult. Az építmény hajdani fenségére csak megfeketedett k halmok utaltak. A megolvadt fémötvözettartógerendák egy hatalmas holttest bordáiként meredeztek a kövek között. A törmelék jó része beomlott a vermekbe,
alagsorokba és a háromszáz éves épület alatti járatokba. A Konzul odalépett az egyik verem széléhez és elt dött rajta, hogy vajon a mély pincék valóban a bolygó egyik labirintusához kapcsolódtak-e – ahogy azt a legendák állították. – Úgy néz ki, mintha egy pokolkorbáccsal intézték volna el – jegyezte meg Martin Silenus, egy archaikus kifejezést használva a nagyenergiájú lézerfegyverekre. A költ mintha hirtelen kijózanodott volna, ahogy odalépett a Konzul mellé a veremhez. – Emlékszem, amikor még csak a Templom és az Óváros állt errefelé – mormolta. – Vili a Kripták melletti katasztrófa után döntötte el, hogy ide költözteti Jacktownt. F leg a Templom miatt. És most vége. Krisztusom! – Nem – rázta meg a fejét Kassad. A többiek felé fordultak. Az ezredes, aki eddig a romokat vizsgálgatta, felegyenesedett guggolásából. – Nem pokolkorbács volt – közölte. – Hanem plazmatöltetek. Nem is egy. – Szóval, még mindig itt akar maradni, hogy nekiinduljon annak a felesleges zarándoklatnak? – kérdezte Theo. – Jöjjön vissza velem a konzulátusra! – A Konzulhoz beszélt, de a meghívás mindenkinek szólt. A Konzul elfordult a veremt l, ránézett hajdani titkárára, és most el ször a Hegemónia egyik ostromlott világának f kormányzóját látta maga el tt. – Nem tehetjük, excellenciás uram – felelte. – Én legalábbis nem. A többiek nevében nem beszélhetek. A négy férfi és a n megrázta a fejét. Silenus és Kassad elkezdte kipakolni a csomagokat. Az es a sötétségb l ki bontakozó fényes páraként tért vissza. A Konzul ebben a pillanatban vette észre a szomszédos háztet k fölött lebeg két GÁRDA rohamlebeg t. A sötétség és az álcázó-polimerek jól elrejtették ket, ám az es most felfedte körvonalaikat. Hát persze, gondolta a Konzul, a f kormányzó sehová sem megy kíséret nélkül. – A papok megmenekültek? Túlélte valaki a Templom elpusztítását? – kérdezte Brawne Lamia.
– Igen – bólintott Theo. A férfi, aki defacto egy ötmillió halálraítélt lélek által benépesített bolygó teljhatalmú ura volt, levette a szemüvegét és megtörölte az ingében. – A Shrikekultusz összes papja és akolitusa megszökött az alagutakon át. A tömeg hónapokon át körülvette ezt a helyet. A vezet jük, egy Cammon nev n , valahonnan a F tenger keleti oldaláról, többször is figyelmeztette a Templom lakóit, miel tt szabadjára engedte volna a DL-20-at. – Hol volt a rend rség? – érdekl dött a Konzul. – Az ÖVE? A GÁRDA? Theo Lane elmosolyodott és egyszerre évtizedekkel öregebbnek t nt annál a fiatalembernél, akit a Konzul ismerni vélt. – Önök három éven keresztül utaztak – válaszolta. – A világ közben megváltozott. A Shrike-hív ket még a Hálóban is megégetik és megverik. Képzelhetik, milyen a hangulat itt. A rend rséget lekötötte a szükségállapot, amit tizennégy hónapja hirdettem ki. k és az ÖVE végignézték, ahogy a tömeg felégette a Templomot. Én is végignéztem. Félmillió ember állt itt azon az éjszakán. – Rólunk tudnak? – lépett közelebb Sol Weintraub. – Rólunk és err l az utolsó zarándoklatról? – Ha tudnának – horkant fel Theo –, akkor maguk már nem élnének! Az ember azt hinné, hogy mindennek örülnek, ami lecsillapítja a Shrike-ot, a tömeg azonban csak annyit értene meg az egészb l, hogy magukat a Shrike Egyháza választotta ki. Ami azt illeti, felül kellett bírálnom a tanácsadó testületem véleményét. k el akarták pusztítani a maguk hajóját, miel tt még belép a légkörbe. – Miért tetted? – kérdezte a Konzul. – Már úgy értem, miért bíráltad felül ket? Theo felsóhajtott és megigazította a szemüvegét. – A Hyperionnak még mindig szüksége van a Hegemóniára, Gladstone pedig még mindig élvezi a Minden Dolgok bizalmát, ha a Szenátusét nem is. És nekem még mindig szükségem van önre.
A Konzul rápillantott a Shrike Templomának romjaira. – Ez a zarándoklat már azel tt véget ért, hogy elkezd dött volna – jelentette ki Theo Lane f kormányzó. – Visszajön velem a konzulátusra... legalább tanácsadóként? – Sajnálom – csóválta meg a fejét a Konzul. – Nem tehetem. The szó nélkül sarkon fordult, bevetette magát a lebeg jébe, és felszállt. Katonai kísérete két elmosódott foltként követte az es ben. Egyre jobban esett. A csapat tagjai közelebb húzódtak egymáshoz az egyre növekv sötétségben. Miel tt kiszállt volna a lebeg l, Weintraub egy hevenyészett erny t szerelt Rachel kosara fölé, és a kislány sírni kezdett a m anyagon kopogó es cseppek zajától. – Most mi legyen? – kérdezte a Konzul, körülnézve az éjszakában és a keskeny utcákon. A csomagjaik átázott halomban hevertek a sárban. A bolygó hamuszagtól b zlött. Martin Silenus elvigyorodott. – Tudok egy kocsmát! Mint kiderült, a Konzul is ismerte a helyet; a Hyperionon töltött tizenegy éve alatt jóformán ott lakott. A Keatsben és a Hyperionon található legtöbb dologgal ellentétben a Cicerót nem valami Hedzsra-el tti jelentéktelen irodalmi közhelyr l nevezték el. A szóbeszéd szerint a bár a Régi Föld valamelyik városának – egyesek szerint az Amerikai Egyesült Államok Chicagójának, mások szerint az indiai Kalkuttának – egyik negyedér l kapta a nevét, de biztosat csak Stan Leweski, a jelenlegi tulajdonos, az alapító dédunokája tudhatott, márpedig sohasem fedte fel a titkot. Maga a bár létezésének másfél évszázada alatt Jacktown egyik rogyadozó, régi, a Hoolie folyó partján álló épületének csak lépcs n megközelíthet padlásteréb l kilenc emeletes, a Hoolie partján négy rogyadozó épületet elfoglaló komplexummá terebélyesedett. Az évtizedek során a Cicero berendezéséb l nem sok minden maradt ugyanaz: az alacsony mennyezetek, a s füst és az az állandó háttérzaj, ami a legnagyobb nyüzsgés közepette is azt az érzést keltette a vendégekben, hogy egyedül vannak.
Ezen az éjszakán err l szó sem lehetett. A Konzul és a többiek becipelték csomagjaikat a Mocsár-d fel li bejáraton, és megtorpantak. – Jézus könnyeire! – motyogta Martin Silenus. A Cicero úgy nézett ki, mintha barbár hordák özönlötték volna el. Minden széken, minden asztal mellett ült valaki, f leg férfiak, a padlót csomagok, fegyverek, hálózsákok, antik kommunikációs berendezések, élelmiszeres dobozok, és a menekültek seregének... vagy talán a menekül seregnek... egyéb holmijai borították. A Cicero súlyos leveg jét, amit valaha a sül húsok, a bor, a stim, a sör és az adómentes dohány illata töltött be, most a mosdatlan testek, a vizelet és a reménytelenség b ze ülte meg. Ebben a pillanatban Stan Leweski hatalmas alakja bontakozott ki a félhomályból. Az alkarja még mindig olyan vastag és nehéz volt, mint régen, a fekete haja azonban feljebb húzódott néhány centiméterrel homlokáról, és a sötét szempárt is több ránc vette körül, mint amennyire a Konzul emlékezett. A kérdéses szempár most elkerekedve meredt a Konzulra. – Kísértet! – suttogta a férfi. – Nem. – Maga nem halt meg? – Nem. – Az istenit! – szögezte le Stan Leweski és a felkarján megmarkolva felkapta a Konzult, mint egy ötéves gyereket. – Az istenit! Maga nem halt meg! Mit csinál itt? – Ellen rzöm az italmérési engedélyét – válaszolta a Konzul. – Tegyen le. Leweski óvatosan letette a Konzult, megveregette a vállát és elvigyorodott. Aztán ránézett Martin Silenusra és a vigyor szemöldökráncolásba ment át. – Maga is ismer s, pedig sohasem láttam még. – Ismertem a dédapját – felelte Silenus. – Err l jut eszembe, van még abból a Hedzsra-el tti sörb l? Abból a langyos, brit löttyb l, aminek olyan íze van, mint a recirkulált jávorszarvashúgynak. Soha nem bírtam betelni vele. – Egy csepp sem maradt – ingatta a fejét Leweski. – Az
istenit! – mutatott rá a költ re. – Jiri nagyapa cimborája. Az a vén szatír a holón az eredeti Jacktownból. Lehetséges? – Rámeredt Silenusra, majd a Konzulra, mindkettejüket megbökve vaskos mutatóujjával. – Két kísértet. – Hat fáradt ember – helyesbített a Konzul. – A csecsem ismét sírni kezdett. – Hét. El tud helyezni minket? Leweski kitárt karral, tenyerét felfelé fordítva félig körbefordult. – Az egész ilyen. Nincs hely. Nincs élelem. Nincs bor. Nincs sör – kacsintott Martin Silenusra. – Egy hatalmas hotel lettünk, amiben nincsenek ágyak. Azok a kurva ÖVE-sek bevették magukat ide, nem fizetnek egy vasat sem, a saját falusi l réjüket isszák és várják a világvégét. Ami szerintem elég hamar be is fog következni. A csapat az egykori bejárat félemeletén állt. Egymásra hányt poggyászuk beillett a padlót elborító felszerelési tárgyak tömkelegébe. Kisebb embercsoportok nyomakodtak át rajtuk, fürkész pillantásokat vetve a jövevényekre – különösen Brawne Lamiára. A n kifejezéstelen, h vös tekintettel nézett vissza rájuk. Stan Leweski egy pillanatra a Konzult méregette. – Van egy asztal a teraszon. Egy hete megszállta öt ÖVE halálkommandós. Azóta egyfolytában azzal hencegnek egymásnak és mindenkinek, hogy hogyan fogják puszta kézzel kiirtani a Kitaszított légiókat. Ha akarják az asztalt, kidobom azokat a csecsszopókat. – Igen – bólintott a Konzul. Leweski sarkon fordult, ám Lamia megfogta a karját. – Nincs szüksége egy kis segítségre? – kérdezte. – Szükségem ugyan nincs – vont vállat Stan Leweski vigyorogva –, de talán élvezni fogom. Jöjjön. Azzal elt ntek a tömegben. A harmadik emeleti teraszon éppen csak elfért az ütött-kopott asztal és a hat szék. Az emeleteken, a lépcs kön és a pihen kben lév rült zsúfoltság ellenére senki sem próbálta elvenni a csapattól a helyét, miután Leweski és Lamia ledobták a tiltakozó
halálkommandósokat a kilenc méterrel lejjebb hömpölyg folyóba. Leweskinek valahogy sikerült felküldenie egy hordó sört és egy kosárnyi kenyeret hideg sült hússal. A csoport némán evett, szemmel láthatólag a szokásosnál is jobban megviselte ket a kriogenikus álmot követ éhség, kimerültség és depresszió. A terasz sötétségén csak a Cicero mélyér l visszaver homályos fény és a folyón elhaladó bárkák lámpái enyhítettek valamelyest. A Hoolie partján álló épületek nagy része sötétségbe burkolózott, a város egyéb fényei azonban alacsonyan szálló felh kr l tükröz dtek vissza. A Konzul ki tudta venni a folyón felfelé fél kilométerre lév Shrike Templom romjait. – Nos – szólalt meg Hoyt atya, aki magához térve a hatalmas adag ultramorf hatása alól most a fájdalom és kábulat keskeny határmezsgyéjén egyensúlyozott –, mihez kezdjünk? Amikor senki sem válaszolt, a Konzul lehunyta a szemét. Nem akart semmiféle vezet szerepet vállalni. A Cicero teraszán ülve nagyon könny nek t nt visszazuhanni korábbi élete ritmusába; hajnalig inni fog, miután eltisztultak a felh k, megnézi a napfelkelte el tti meteorzáport, aztán visszatántorog a piactér melletti üres lakásába, hogy négy óra múlva lezuhanyozva, megborotválkozva, véreres szemét l és a fejében hasogató fájdalomtól eltekintve látszólag emberként menjen be a konzulátusra. Bízva benne, hogy Theo – a csendes, hatékony Theo – átsegíti a napon. Bízva a szerencsében, hogy átsegíti a napon. Bízva a Ciceróban folytatott ivászatban, hogy átsegíti az éjszakán. Bízva megbízatása jelentéktelenségében, hogy átsegíti az életén. – Mindnyájan készen állnak, hogy elinduljanak a zarándoklatra? A Konzul szeme felpattant. Az ajtóban egy csuklyás alak állt, és a Konzul egy pillanatig azt hitte, hogy Het Masteen érkezett meg, de aztán rájött, hogy ez a férfi sokkal alacsonyabb és a hangjából is hiányoznak a templomos modoros mássalhangzói. – Ha készen állnak, indulnunk kell – folytatta a sötét alak. – Ki maga? – kérdezte Brawne Lamia.
– Igyekezzenek – hangzott az árny tömör válasza. Fedmahn Kassad felállt, meggörnyedt, hogy fejét be ne verje az alacsony mennyezetbe és megragadta a köpenyes alakot, bal keze egyetlen villanásával hátrarántva a csuklyáját. – Egy android! – meredt döbbenten Lenar Hoyt a férfi kék rére és telekék szemére. A Konzul nem lep dött meg ennyire. A Hegemónia területén már több mint egy évszázada illegális volt androidokat birtokolni, és szinte ugyanannyi ideje nem is gyártották ket, de az isten háta mögötti, nem gyarmati státuszban lév bolygók ritkábban lakott részein még mindig alkalmazták ket bizonyos fizikai munkák elvégzésére – mint például a Hyperionon is. A Shrike Temploma sok androidot tartott, összhangban a Shrike Egyházának azon doktrínájával, hogy az androidok mentesek az eredend b nt l, ennél fogva spirituális értelemben az emberek fölött állnak, és – mellékesen – a Shrike rettenetes, elkerülhetetlen büntetését l sem kell tartaniuk. – Igyekezzenek – suttogta az android, visszahúzva a csuklyát a fejére. – A Templomból jött? – kérdezte Lamia. – Halkan! – csattant fel az android. Visszanézett a lépcs házba, megfordult és bólintott. – Sietnünk kell. Kérem, kövessenek! Mindannyian felálltak, aztán habozva megtorpantak. A Konzul látta, ahogy Kassad hanyagul szétnyitotta hosszú b rkabátját. Az ezredes övébe t zve egy halálpálcát pillantott meg. Normális körülmények között még a fegyver gondolata is elborzasztotta volna – egy téves mozdulat, és a balkonon található összes szinapszis péppé roncsolódik –, most azonban különös módon megnyugtatta a látványa. – A poggyászunk... – kezdte Weintraub. – Már gondoskodtak róla – suttogta a csuklyás férfi. – Igyekezzenek már! A csapat követte az androidot a lépcs n lefelé, az éjszakába. A mozgásuk olyan fáradt és passzív volt, mint egy sóhaj.
A Konzul sokáig aludt. Napfelkelte után fél órával egy fénypászma utat talált magának a hajóablak spalettáján és rávetült a párnájára. A Konzul arrébb gördült, és nem kelt fel. Egy órával kés bb hangos zsivajgás közepette pihent mantákat fogtak a fáradtak helyébe, melyek egész éjjel vontatták a bárkát. A Konzul tovább aludt. A következ órában a kabinja el tt, a fedélzeten egyre hangosabb és kitartóbb lett a legénység lábdobogása és kiáltozása, de végül mégis a Karla melletti zsilipeket jelz kürtszó volt az, ami felébresztette álmából. A kriogenikus álom másnaposságának tompa bágyadtságában lassan mozogva a Konzul megmosakodott, már amennyire tudott a rendelkezésére álló lavórban és kézi m ködtetés vízszivattyúval. B pamutnadrágot, egy régi vászoninget és habtalpú cip t vett fel, majd elindult a középs fedélzet felé. A reggelit egy hosszú tálalón helyezték el, egy viharvert, a fedélzet deszkázatába süllyeszthet asztal mellett. Az étkezésre kijelölt területre egy karmazsin- és aranyszín , a menetszélben csapkodó ponyva vetett árnyékot. Gyönyör , felh tlen, ragyogó id volt, mintha csak a Hyperion napja hevességében akarta volna bepótolni mérete hiányosságait. M. Weintraub, Lamia, Kassad és Silenus már korábban felkeltek. Lenar Hoyt és Het Masteen a Konzul után néhány perccel csatlakozott a társasághoz. A Konzul sült halat, gyümölcsöt és narancslevet vett el a tálalóról, majd odalépett a hajókorláthoz. A víz parttól partig legalább egy kilométer szélességben terpeszkedett, zöldeskék felszíne az ég tükörképeként csillogott. A Konzul els pillantásra nem ismerte fel az egyik parton elterül vidéket sem. Keleten, ahol a felkel nap fénye csillogva ver dött vissza az ezernyi elárasztott mez l, rizsföldek nyúltak el a távolba veszve. A gátak csomópontjainál néhány ferde falú, kifehéredett keményfából vagy féltölgyb l épített bennszülött kunyhót lehetett kivenni. Nyugaton, a folyó árterületén gissen, n szirom-gyökér és valamiféle, a Konzul által nem ismert lángvörös páfrány burjánzott, körülvéve a mocsaras foltokat és az apró lagúnákat,
melyek még egy kilométernyire nyúltak a meredek szirtekig, ahol csenevész örökkékek kapaszkodtak meg a gránittömbök közötti legkisebb földdarabban is. A Konzult egy másodperre elveszettségérzet töltötte el, mintha eltévedt volna egy olyan világon, amir l azt hitte, jól ismeri, de aztán eszébe jutott a Karla melletti zsilipeket jelz kürtszó, és rájött, hogy a Hoolie egy gyér forgalmú, a Doukhobor-pagonyt északról megkerül ágára tértek rá. Sohasem látta még a folyónak ezt a szakaszát, mivel mindig a szirtek nyugati oldalán haladó Királyi Csatornán utazott, illetve a felett repült el. Csak gyanítani tudta, hogy a F tengerhez vezet útvonal mentén valami veszély vagy zavargás várt volna rájuk, s ezért kényszerültek a Hoolie elhagyatott ágain haladni. Úgy becsülte, körülbelül száznyolcvan kilométerre északnyugatra lehetnek Keatst l. – Napfényben teljesen másképp néz ki, ugye? – kérdezte Hoyt atya. A Konzul ismét kinézett a partra – nem igazán értette, mir l beszél Hoyt; aztán rájött, hogy a pap a bárkára gondol. Furcsa volt – követték az android hírnököt az es ben, felszálltak a régi bárkára, átvágtak annak tarka szobáin és folyosóin, a Templom romjainál felvették Het Masteent, majd végignézték, hogyan t nnek el Keats fényei a hátuk mögött. A Konzul úgy emlékezett azokra az éjfél körüli órákra, mint egy kimerültségt l ködös álomra, és azt hitte, a többiek is hasonlóan fáradtak és elesettek. Homályosan rémlett neki, mennyire meglep dött azon, hogy a bárka legénysége androidokból áll, leger sebben azonban megkönnyebbülése élt benne, hogy végre bezárhatja kabinja ajtaját és odavánszoroghat az ágyához. – Reggel beszéltem A. Bettikkel – szólt közbe Weintraub, arra az androidra utalva, aki a bárkához vezette ket. – Szép kis múltja van ennek az öreg tekn nek. Martin Silenus odalépett a tálalóhoz, töltött magának egy paradicsomlevet és hozzáöntött valamit a nála lév flaskából. – Nyilvánvaló, hogy jó ideje itt van már. Ezeket az istenverte korlátokat kézzel olajozták, a lépcs ket lábak koptatták el, a
mennyezetet lámpafüst fogta meg, az ágyakat több nemzedéknyi hempergés feküdte ki. Szerintem több száz éves. A faragványok és a rokokó díszítések kibaszott szépek. Észrevették, hogy a többi szag alatt a faberakásoknak még mindig szantálillata van? Nem lennék meglepve, ha ez a bárka a Régi Földr l származna. – Onnan származik – bólintott rá Sol Weintraub. A csecsem , Rachel, a karjában aludt, apró nyálbuborékokat fújva. – A Benaresen vagyunk, mely az azonos nev földi városban épült és azután lett elnevezve. – Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna a Régi Földnek err l a városáról – jegyezte meg a Konzul. – Benares, más néven Varanasi vagy Gandhipur – nézett fel reggelije maradványai fel l Brawne Lamia. – Hindu Szabadállam, a Harmadik Kínai-Japán Háború után a Második Ázsiai Jóléti Szféra tagja. Elpusztult az Indo-Szovjet Muzulmán Köztársaság területcseréje során. – Igen – helyeselt Weintraub. – A Benares jóval a Nagy Tévedés el tt épült. Úgy a huszonkettedik század közepén. A. Bettik azt mondja, eredetileg levitációs bárkának készült... – És megvannak még az EM-generátorai? – vágott a szavába a Konzul. – Szerintem igen – felelte Weintraub. – A nagyszalon mellett, a legalsó fedélzeten. A szalon padlója színtiszta holdkristály. Nagyon szép lenne, ha kétezer méter magasan haladnánk... így viszont teljesen haszontalan. – Benares – hümmögte Martin Silenus. Szeretettel megsimogatta az id l besötétedett korlátot. – Egyszer kiraboltak ott. – Öregem – tette le Brawne Lamia a kávéscsészéjét –, csak nem azt akarja bemesélni nekünk, hogy látta a Régi Földet? Tudja, minket sem ejtettek a fejünk lágyára. – Kedves gyermekem – ragyogott Martin Silenus –, én nem próbálok bemesélni maguknak semmit. Csak átfutott az agyamon, hogy szórakoztató... mi több, tanulságos és felvilágosító... lenne, ha egyszer felsorolnánk a helyeket, ahol kiraboltak minket, vagy mi raboltunk ki valakit. Tekintettel arra a sportszer tlen el nyre,
hogy magácska egy szenátor lánya, biztos vagyok benne, hogy a magácska listája el kel bb. .. és sokkal-sokkal hosszabb lenne. Lamia visszavágásra nyitotta a száját, aztán összeráncolta a szemöldökét és mégsem mondott semmit. – Kíváncsi lennék, hogy került ez a hajó a Hyperionra – motyogta Hoyt atya. – Miért hoznak egy levitációs bárkát egy olyan világra, ahol az EM gépezet nem m ködik? – M ködik – szólt közbe Kassad ezredes. – A Hyperion-nak van valamennyi mágneses tere. Csak nem megbízható. Hoyt atya felvonta az egyik szemöldökét – láthatólag nem értette, hol itt a különbség. – Hé! – kiáltott fel a költ a korlát mell l. – Együtt van az egész banda! – Na és? – morogta Lamia. A szája mindannyiszor vékony vonallá présel dött, ahányszor csak Silenushoz beszélt. – Mindannyian itt vagyunk – folytatta a férfi. – Halljuk a következ történetet! – Azt hittem, megállapodtunk, hogy ebéd után meséljük el a történeteinket – vetette ellen Het Masteen. – Reggeli vagy ebéd, ki a faszt érdekel? – vont vállat Martin Silenus. – Mindenki itt van. Nem tart hat-hét napig, míg eljutunk az Id kriptákig, igaz? A Konzul elgondolkodott. Nem egészen két nap a folyón. További két nap, vagy kevesebb, ha kedvez a szél, míg átkelnek a F tengeren. A hegyek maximum egy napot vehetnek igénybe. – Igaz – bólintott. – Nem egészen hat napunk van még. – Nahát – dörzsölte össze a kezét elégedetten Silenus. – Akkor folytassuk a mesélést. Mellesleg semmi biztosíték nincs rá, hogy a Shrike nem jön el valamelyikünkért, miel tt bekopogtatnánk az ajtaján. Ha ezek az esti mesék elméletileg valahogy növelik a túlélési esélyeinket, akkor én azt mondom, hallgassunk meg mindenkit, miel tt el nem kezd minket feldarabolni és kicsontozni az a mozgó hentesgép, amit annyira meg akarunk látogatni. – Maga egyszer en undorító! – fakadt ki Brawne Lamia. – Ah, kedvesem – mosolyodott el Martin Silenus –, hiszen
ugyanezeket a szavakat suttogtad tegnap éjjel, a második orgazmusod után is! Lamia elfordította a tekintetét. – Ki a következ ? – köszörülte meg a torkát Hoyt atya. – Úgy értem, ki meséli a következ történetet? – Hosszú csend következett. – Én – szólalt meg végül Fedmahn Kassad. A magas férfi benyúlt fehér zekéje zsebébe, és el húzott egy fehér papírdarabot, rajta egy nagy 2-sel. – Van valami kifogása az ellen, hogy most mondja el? – érdekl dött Sol Weintraub. Kassad arcán halovány mosoly suhant át. – Én kezdett l fogva ellene voltam – válaszolta –, de ha meg kell lennie, akkor legyen meg gyorsan. – Hé! – kiáltott fel Martin Silenus. – Ez a fickó ismeri a Hedzsra el tti színdarabokat! – Shakespeare? – kérdezte Hoyt atya. – Nem – rázta meg a fejét Silenus. – Lerner és az a kurva Lowe. Az a buzi Neil Simon. Hamel-baszta Posten.5 – Ezredes – biccentett Sol Weintraub hivatalosan –, az id szép, láthatólag egyikünknek sincs semmilyen sürget dolga a következ óra során, és lekötelezne minket, ha megosztaná velünk annak a történetét, hogy mi hozta önt a Hyperionra, a Shrike utolsó zarándoklatára. Kassad bólintott. Egyre melegebb lett, miközben a vászonponyva tovább csapkodott, a fedélzet tovább nyikorgott, és a Benares nev levitációs bárka tovább haladt egyenletes tempójában a folyón felfelé, a hegyek, a mocsarak és a Shrike felé.
5
Alan Jay Lerner (1918-1986) és Frederick Loewe (1904-1988): számos sikeres musical, többek között a My Fair Lady szövegírója és zeneszerz je. Neil Simon (1927- ): amerikai drámaíró, a Hotel Plaza, az Ölelj át, a Furcsa pár szerz je
A KATONA TÖRTENETE: ,A HÁBORÚ SZERELMESEI'
Fedmahn Kassad az angincourti csata alatt találkozott a n vel, akinek keresésével élete hátralév részét töltötte. I. sz. 1415. októberének egy nedves, h vös reggelén Kassad íjászként került V. Henrik angol király seregébe. Az angol er k augusztus 14-én léptek francia földre, és október 8-a óta hátráltak a túler ben lév francia sereg el l. Henrik meggy zte haditanácsát arról, hogy a sereg er ltetett menetben hamarabb elérheti Calais biztonságot jelent falait, mint a franciák. Nem érte el. Október 25-e szürke, nyirkos hajnalán hétezer angol katona, f leg íjászok, nézett szembe mintegy huszonnyolc-ezer francia vitézzel egy kilométernyi sáros mez fölött. Kassad fázott, émelygett, félt és fáradt volt. A menetelés utolsó hetében a többi íjásszal együtt jóformán csak bogyókon élt, és aznap reggel szinte mindenki hasmenést l szenvedett, aki csak csatasorba állt. A leveg h mérséklete nem érte el a tizenöt Fahrenheit fokot, és Kassad egy hosszú éjszakán át próbált meg a vizes földön aludni. Leny gözte az élmény hihetetlen valóságh sége – az Olümposz Tiszti Iskola Történelmi Taktikai Hálózata annyival szárnyalta túl a hétköznapi stimszimeket, mint az életnagyságú holók a ferrotípiákat –, a testérzetek azonban olyan meggy ek, olyan reálisak voltak, hogy Kassadot a legkevésbé sem lelkesítette egy lehetséges sebesülés gondolata. Hallott már pletykákat az OTLTTH szimjeiben halálos sebeket szerzett kadétokról, akiket holtan húztak ki bemerít -bölcs ikb l. Kassad és Henrik jobbszárnyának többi íjásza már jó ideje bámulta a túler ben lév franciákat, amikor a kopjazászlók meglendültek, az rmesterek XV. századi megfelel i elb dültek, és az íjászok a király parancsát követve elindultak az ellenség felé. A mez t közrefogó két erd szaggatott szélei között mintegy hétszáz méterre széthúzódó angol csatasor a Kassad csapatához hasonló íjászegységekb l, illetve kisebb, páncélos lovasok alkotta csapatokból állt. Az angoloknak nem volt szabályos lovassága, és
azok a lovak, amiket Kassad az oldalán látott, f leg a királyt és vezéreit tömörít , háromszáz méterrel arrébb, a csatasor közepén lév csoport, illetve a Kassadhoz és az íjászokhoz a jobbszárnyon közelebb elhelyezked Yorki herceg körül hordozták lovasaikat. A vezérek bolya a GÁRDA:szárazföld mobil vezérkari egységeire emlékeztette Kassadot, csak itt helyzetüket óhatatlanul eláruló kom-antennák erdeje helyett élénk szín zászlók és szalagok lógtak ernyedten a lándzsák hegyén. Kiváló tüzérségi célpont, gondolta Kassad, aztán emlékeztette magát, hogy ez a bizonyos fegyvernem még nem létezik. Kassad észrevette, hogy a franciáknak rengeteg lovuk van. Becslése szerint hat vagy hétezer lovas sorakozott fel a franciák mindkét szárnyán, illetve lovagok hosszú sora a f arcvonal mögött. Kassad nem szerette a lovakat. Holókat és fényképeket természetesen látott róluk, de eddig a gyakorlatig nem találkozott még magukkal az állatokkal, márpedig méretük, a szaguk és a hangjuk kissé elbátortalanította, különösen mivel az átkozott négylábúak szügyét és fejét páncél védte, lábukon acélpatkók villogtak, hátukon pedig négy méteres lándzsákat markoló páncélosok ültek. Az angolok el renyomulása megtorpant. Kassad becslése szerint csatasoruk körülbelül kétszázötven méterre lehetett a franciákétól. Az elmúlt hét tapasztalatai alapján tudta, hogy ez az íj l távolán belül van, de azt is tudta, hogy a vállízületét félig ki kell majd fordítania a fegyver kell megfeszítéséhez. A franciák kiabálni kezdtek – Kassad feltételezte, hogy sértéseket. Tudomást sem véve róluk, szótlan bajtársaival egyetemben el relépett földbe döfött nyílvessz i mell l, és keresett egy puhább foltot, ahová leszúrhatta nyársát. A hosszú nyársak nehezek voltak, és Kassad már egy teljes hete cipelte a sajátját. A majdnem másfél méteres, esetlen karót mindkét végén kihegyezte. Amikor a Somme folyó átlépése után, a s erd kbe érve az íjászok megkapták a parancsot, hogy fiatal facsemetékb l vágjanak nyársakat, Kassad szórakozottan elgondolkodott azon, hogy vajon mi célból. Most már tudta. Minden harmadik íjász magánál hordott egy súlyos
fakalapácsot, s most egymás után, gondosan megállapított szögben leverték a karókat. Kassad el húzta hosszú kését, és újra kihegyezte a nyárs végét, mely még megdöntve is majdnem a mellkasáig ért, majd a hegyes karók sündisznóállása mögé visszalépve várta a franciák támadását. A franciák nem támadtak. Kassad és társai várakoztak. Az íját már felhúrozta, negyvennyolc nyílvessz t szúrt le két csomóban a lába mellé, magát a lábát pedig alaposan megvetette. A franciák nem támadtak. Az es elállt, azonban hideg szél támadt, és gyorsan elszállt az a kis testmeleg is, amit Kassad termelt a rövid menetelés és a nyársak ledöfése során. Nem lehetett mást hallani, csak az emberek és a lovak mocorgását kísér fémes zörgést, az egymásnak odavetett morgásokat, az ideges nevetéseket és súlyos patadobogást, ahogy a francia lovasság átrendezte sorait, de továbbra sem lendült rohamra. – Basszák meg! – köpött ki egy deresed katona néhány lábbal Kassad mellett. – Azok a fattyak elpocsékolták az egész átkozott délel ttünket! Most már hugyozzanak, vagy t njenek el a budiról! Kassad rábólintott. Nem tudta volna megmondani, hogy közép-angolul hallotta és értette-e meg a mondatokat, vagy egyszer en szabvány nyelven. Azt sem tudta, hogy a deresed íjász egy másik tiszti iskolás kadét, egy kiképz vagy csak a szim teremtménye. Fogalma sem volt róla, hogy a szlengje helyes-e. Nem is érdekelte. A szíve szaporán vert, a tenyere izzadt. Beletörölte kezét a zekéjébe. Mintha Henrik király meghallotta volna az öreg morgását, hirtelen felszökkentek a parancszászlók, üvölteni kezdtek az rmesterek, és az angol íjászok sorai felemelték fegyverüket, a következ parancsra megfeszítették a húrt, az aztán következ re pedig kil tték nyilaikat. Négy hullámban összesen több mint hatezer, méteres, hegyes lövedék szállt fel, látszott egy pillanatra megállni harminc méter magasan a leveg ben, majd zúdult rá a franciákra.
Lovak nyerítése és tízezer bádogfazékon doboló ezer elmebeteg gyermek ricsaja hallatszott, ahogy a francia katonák bed ltek a nyíles be, hogy acélsisakjaik, mell- és váll-vértjeik fogják fel a fa- és acélzáport. Kassad tudta, hogy katonai szempontból nem okoztak nagy veszteséget, ez azonban kevés vigaszt jelentett azoknak a franciáknak, akiknek tízhüvelyknyi nyílvessz fúródott a szemükbe, vagy a megugró, toporzékoló, egymásba ütköz lovak tucatjainak, melyek lovasai kétségbeesetten igyekeztek kihúzni a szárakat az állatok hátából és farából. A franciák nem támadtak. Újabb parancsok harsantak. Kassad felemelte, megfeszítette és elengedte íját. Újra. És újra. Az ég tíz másodpercenként elsötétedett. Kassad karja és háta sajogni kezdett a kimerít ritmustól. Azon vette észre magát, hogy sem lelkesedést, sem dühöt nem érez. A munkáját végezte. Az alkarja már lüktetett. Újra felröppentek a nyilak. És újra. Az egyik huszonnyolcas csomóból már tizenötöt elhasznált, amikor kiáltás harsant az angol vonalak között, és Kassad íját teljesen megfeszítve lenézett az égr l a csatatérre. A franciák támadtak. A lovasroham Kassad minden korábbi tapasztalatát felülmúlta. Az ezerkétszáz, egyenesen feléje vágtató, páncélos ló látványa nyugtalanító érzéseket keltett benne. A roham nem egészen negyven másodpercig tartott, Kassadnak azonban rá kellett jönnie, hogy ez az id éppen elég ahhoz, hogy szája teljességgel kiszáradjon, lélegzete akadozni kezdjen, és heréi teljesen felhúzódjanak a testébe. Ha a többi testrésze megfelel rejtekhelyet talált volna, Kassad komolyan fontolóra vette volna, hogy elbújik abban. Azonban túl sok minden történt egyszerre ahhoz, hogy elfusson. A parancs felharsanása után az íjászok sora további öt, lapos ív sortüzet zúdított még a támadó lovasokra, egy magasat pedig a francia f seregre, majd hátralépett öt lépést. Mint kiderült, a lovak túl okosak ahhoz, hogy szándékosan
felnyársalják magukat – akárhogy is próbálták lovasaik rávenni ket erre –, a második és harmadik támadóhullám azonban nem torpant meg olyan hirtelen, mint az els , és egyetlen rült pillanat kellett csak hozzá, hogy a lovak harsányan nyerítve felbukjanak, a lovasok sikítva kirepüljenek nyergükb l. És Kassad üvöltve el rerontson, és nehéz fakalapácsával lesújtson a földön fetreng alakokra, vagy ha ehhez nem volt elég hely, akkor hosszú késével keressen réseket a páncélon. A deresed íjász és egy fiatal, sisakját elvesztett fickó társaságában hamarosan hatékony gyilkoló hármassá váltak. Három oldalról támadtak a nyeregb l levetett lovasokra, Kassad a kalapáccsal leverte ket lábukról, majd mindhárman rárontottak pengéikkel. Mindössze egyetlen lovag állt föl és emelt kardot rájuk. A francia felcsapta sisakrostélyát és tisztességes, egy-egy elleni küzdelemre szólította fel ket. Az öreg és az ifjú farkasként körözött körülötte. Kassad kézbe vette az íját, és tíz lépésr l egy nyílvessz t röpített a lovag bal szemébe. A csata a Régi Föld els kövekkel és combcsontokkal vívott párviadalai óta megszokott halálos, vígoperai hangulatban folytatódott tovább. A francia lovasságnak épp akkor sikerült megfordulnia és visszavonulnia, amikor a tízezer gyalogos rohamra indult az angol f sereg ellen. A küzdelem megtörte a támadás ritmusát, és mire a franciák visszaszerezték a kezdeményezést, Henrik gyalogosai lándzsányi távolságban tartva körülvették ket, Kassad és több ezer íjász pedig közvetlen közelr l zúdított sortüzet a francia gyalogságra. Ez azonban nem vetett véget a csatának. Még csak a dönt mozzanat sem feltétlenül volt. A fordulópontot, amikor elérkezett, senki sem vette észre – ilyenek ezek a pillanatok – a közelharcba keveredett több ezer gyalogos küzdelme által keltett felfordulás közepette. A csata végéig eltelt mintegy három óra során ugyanazok a motívumok ismétl dtek, kisebb variációkkal – célt tévesztett döfések, esetlen visszavágások; s csak egyetlen, dics nek semmiképp sem nevezhet pillanat hozott némi változatosságot, amikor Henrik elrendelte a foglyok megölését, nem akarván a sereg hátában hagyni ket, miközben az angolokra
szemb l újabb fenyegetés leselkedett. A heroldok és a történészek azonban kés bb egyetértettek abban, hogy a csata sorsa valamikor az els francia gyalogosroham során pecsétel dött meg. A franciák ezresével vesztek oda. Az angolok kontinentális uralma egy ideig még fennmaradt. A páncélos gyalogosok, a lovagok, a lovasseregek kora leáldozott – a történelem koporsójába sújtotta a néhány ezer parasztíjászból álló íjászsereg. A nemesi származású francia elesettek legvégs megalázása abban állt – ha meg lehet egyáltalán alázni az elesetteket –, hogy az angol íjászok nem egyszer en közemberek, a szó szoros értelmében a legalacsonyabb sorú közemberek voltak, hanem sorozott katonák. Bakák. Közkatonák. Kopaszok. Bokorugrók. Azonban pontosan ez alkotta a lecke lényegét, amit Kassadnak el kellett volna sajátítania az OTI:TTH gyakorlat során. Semmit sem tanult bel le. Túlságosan lekötötte a figyelmét a találkozás, mely az egész életét megváltoztatta. A francia lovag átrepült elbukó lova feje fölött, arrébb gurult, és még miel tt a becsapódása által felvert sár lehullott volna, már futásnak is eredt a fák felé. Kassad követte. Félúton járt az erd felé, amikor észrevette, hogy a legény és az öreg íjász nem tartanak vele. Nem számított. Kassad adrenalinszintje felszökött, magával ragadta a vérszomj. A teljes sebességgel vágtázó lovak nyergéb l a földre zuhanó, hatvanfontnyi esetlen páncélt cipel lovasoknak elméletileg könny prédáknak kellett volna lenniük. Ez nem volt az. A francia hátrapillantott, és meglátta a kezében súlyos kalapáccsal, szemében gyilkos elszántsággal futva közeled Kassadot. Felgyorsított, és üldöz jét tizenöt méterrel maga mögött hagyva érte el az erd t. Kassad már mélyen a fák között járt, amikor megállt, rátámaszkodott a kalapács nyelére, és lihegve felmérte a helyzetét. A csatamez l felé sz puffanásokat, sikolyokat és reccsenéseket eltompította a távolság és a növényzet. A fák már szinte teljesen lecsupaszodtak, ágaikról az el éjszakai zápor cseppjei csepegtek; az erdei talajt vastag sz nyegként
borították a lehullott falevelek, a kopár bokrok és cserjék között. A lovas mintegy húsz méteren át árulkodó törött ágakat és lábnyomokat hagyott maga után, az eztán következ , aljnövényzettel ben tt szarvascsapáson azonban nehezen lehetett követni. Kassad lassan tovább haladt az erd s jébe, próbálva kisz rni a lihegésén és rült szívdobogásán kívüli neszeket. Rájött, hogy taktikai szempontból nem a legbölcsebben cselekedett; a lovas teljes páncélzatban, kezében karddal t nt el a bokrok között. Bármelyik pillanatban elmúlhatott a rettegése, megbánhatta a méltóságán esett csorbát, és eszébe juthatott több éves harci kiképzése. Kassad is részesült kiképzésben. Lenézett vászoningére és b rmellényére. A kalapács még mindig a kezében, kése széles övében volt. A kiképzése során megismerte a nagy energiájú fegyverek használatát, néhány méteres hatótávolságúaktól kezdve egészen a több ezer kilométeres hatótávolságúakig. Tudott bánni a plazmagránátokkal, a pokolkorbáccsal, az energiavet kkel, a szónikus és a visszarúgásmentes zéró gravitációs fegyverekkel, a halálpálcákkal, a kinetikus rohampuskákkal és a sugárkeszty kkel. A közelmúltban az angol íjjal ismerkedett meg. Pillanatnyilag azonban ezen fegyverek egyike sem állt a rendelkezésére – még az íj sem. – A szarba! – morogta Kassad kadét. A lovas dühöng medveként rontott rá a bokrok közül – A kezét felemelve, szétvetett lábakkal, kardját alacsony ívben Kassad gyomra felé lendítve. Az OTI kadétja megpróbált egyszerre hátraugrani és a kalapácsot maga elé emelni. Egyik mozdulat sem sikerült tökéletesen. A francia kardja kiütötte a súlyos kalapácsot Kassad kezéb l, a penge tompa hegye pedig felszakította a mellényét, az ingét és a b rét. Kassad üvöltve tántorodott hátra, keze az övébe t zött kés után tapogatózott. A jobb sarka beakadt egy kid lt fa ágaiba, és hanyatt esett, hogy aztán káromkodva guruljon mélyebbre az ágak szövevényébe, miközben a lovas el rerontott, nehéz kardjával tisztítva meg maga el tt az utat. Mire ellenfele át vágta
magát a száraz ágakon, Kassad már el húzta a kést, ám a tíz hüvelyk hosszú penge szánalmasnak t nt a lovagi páncélzattal szemben, különösen így, hogy a páncél gazdája nem volt tehetetlen. Márpedig ez a lovag nem volt tehetetlen. Kassad tudta, hogy nem juthat be a kard íve mögé. Csak a futásban reménykedhetett, de a mögötte lév kid lt fatörzs, illetve az azon túli újabb száraz ágrengeteg ezt a lehet séget is kizárta. Nem vágyott rá, hogy hátulról végezzen vele ellenfele. Vagy alulról, miközben megpróbál felmászni egy fára. Kassad nem vágyott rá, hogy bármelyik irányból halálos döfést kapjon. Felvette a késpárbajozók görnyedt testtartását, amit utoljára Tharsis külvárosaiban, utcai verekedésekkel teli évei során alkalmazott. Kíváncsi lett volna, hogyan jeleníti meg majd a szimuláció a halálát. Az alak hirtelen támadt árnyékként bukkant fel a lovas mögött. A hang, amit a lovag páncéljára lesújtó fakalapács – Kassad kalapácsa – keltett, pontosan olyan volt, mint amikor valaki egy pöröllyel ráüt egy EMJ burkolatára. A francia megtántorodott, új ellenfele felé fordult, és újabb ütést kapott a mellkasára. Kassad megment je kis termet volt; a lovag nem esett el. A francia épp a feje fölé emelte kardját, amikor Kassad válla hátulról a térdhajlatába csapódott. A faágak megreccsentek az elzuhanó lovag teste alatt. A kis termet , ismeretlen szétvetett lábbal megállt fölötte, egyik lábával a földhöz szegezte ellenfele kardot tartó karját, a kalapáccsal pedig újra és újra lesújtott a sisakjára. Kassad kiverekedte magát az ágak s jéb l, ráült a leterített francia térdére, és a páncél résein keresztül a gyomrát, az oldalát és a hónalját kezdte döfködni késével. A megment je félreugrott, mindkét lábával ráállt a lovag csuklójára, Kassad pedig el reszökkent, beszúrt a sisak és a mellvért közötti résbe, majd a sisakrostély egyik résébe illesztette a kést. A lovag felsikoltott, ahogy a kalapács utoljára lesújtott, majdnem eltalálva Kassad kezét, és tízhüvelykes szögként beverte a pengét a sisakrostélyba. A francia háta ívben meggörbült, egy utolsó heves rándulással felemelte a földr l
Kassadot és a hatvan fontos páncélt, majd ernyedten visszazuhant. Kassad az oldalára hengeredett. Megment je lerogyott mellé. Mindkettejüket verejték és a halott vére borította. Kassad ránézett az ismeretlenre. A magas n az övéhez hasonló ruházatot viselt. Egy pillanatig csak feküdtek, leveg után kapkodva. – Jól... jól vagy? – nyögte ki Kassad valamivel kés bb. Hirtelen belé villant a n külseje. Barna haját a Világháló legutolsó divatja szerint rövidre vágatta, rövidre és egyenesre, csak egyetlen tincs lógott le a jobb fülére. Valamelyik elfeledett kor férfihajviselete volt ez, megment je azonban nem férfi volt. Kassad nem hitte, hogy látott már valaha ilyen gyönyör n t: határozott álla és arccsontja a legkevésbé sem t nt kiugrónak, nagy szemében élet és intelligencia izzott, nemes ív szájának puha, telt alsó ajkát épp beharapta. Mellette fekve látta, hogy a n magas – nem olyan magas, mint , de nyilvánvalóan nem a XV. századból való –, és még a b ing és a buggyos nadrág alatt is ki lehetett venni csíp je és melle lágy hajlatait. Néhány évvel id sebbnek t nt Kassadnál, talán a húszas évei vége felé járhatott, de ez a tény egyszer en csak megállapításra került, ahogy a n tovább nézte lágy, csábító, végtelenül mély tekintetével. – Jól vagy? – kérdezte Kassad ismét. A hangja idegenül csengett a saját fülében. A n nem válaszolt. Illetve azzal válaszolt, hogy hosszú ujjait végighúzta Kassad mellkasán, eltépve a durva mellényt összefogó vékony b rszíjakat. A keze rátalált a férfi véráztatta, elöl félig végigszakadt ingére. Teljesen széttépte. Aztán hozzásimult, ujjai és ajka a mellkasára tapadtak, csíp je ringó mozgásba kezdett. Jobb keze megtalálta a nadrág zsinórját, és elszakította. Kassad segített levetni maradék ruháit, és három gyors mozdulattal a n ét is lerántotta. Az ing és a durva szövés nadrág alatt semmi sem fedte testét. Kassad keze besiklott a n combjai közé, rásimult mozgó fenekére, közelebb rántotta magához, majd visszacsúszott az elöl lév nedves egyenetlenséghez. A n megnyitotta magát neki, miközben ajka rázárult az övére. Minden mozgásuk és a vetk zés ellenére a testük valahogy mindig
összeért. Kassad érezte, hogy feltámadó vágya hozzádörzsöl dik a n hasához. A n ekkor fölébe kerekedett, combjai közé fogta a férfi csíp jét, tekintete a másik tekintetébe mélyedt. Kassad soha nem érzett még ilyen átható izgalmat. Felnyögött, amikor a n hátranyúlt, megtalálta és magába vezette. Amikor ismét ránézett, már lassan, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel mozogni kezdett. Kassad keze felkúszott a n oldalán és rásimult tökéletes mellére. A mellbimbók megkeményedtek a tenyerében. Szeretkeztek. A huszonhárom szabványéves Kassad egyszer már volt szerelmes, a szex örömeiben pedig többször is részesült. Azt hitte, ismeri minden csínját-bínját. Addig a pillanatig semmi olyat nem élt át, amit ne tudott volna leírni egy szóval és egy nevetéssel a bajtársainak, egy csapatszállító gyomrában. A huszonhárom éves veteránok higgadt, magabiztos cinizmusával biztosra vette, hogy soha nem fog átélni semmi olyat, amit ne lehetne ennyivel leírni, ennyivel elintézni. Tévedett. A következ néhány percben átélt érzéseket soha, senkivel nem tudta megosztani. Nem is próbálta. A kés októberi napsütés egy hirtelen támad fényoszlopában szeretkeztek a lehullott falevelek és saját ruháik sz nyegén. Testük édes súrlódását vér és izzadság olajozta meg. A n zöld szemének tekintete mélyen a Kassadéba fúródott, kissé elkerekedett, amikor a férfi gyorsabban kezdett mozogni, majd szinte az övével egyszerre csukódott be. Együtt mozdultak a világok mozgásával egyid s, elkerülhetetlen érzéki kitörésben: pulzusuk vágtatott, húsuk saját lucskos céljai szerint feszült, újra, utoljára együtt emelkedtek a magasba, a világ semmivé lett – majd továbbra is az érintés, a szívdobbanás és a lecsillapodó szenvedély kötelékében, az öntudatuk lassan visszatért, hogy szétválassza a testüket, s közben a világ is újra elárasztotta elfeledett érzékszerveiket. Egymás mellett feküdtek. A halott lovag páncélja hidegen nyomódott Kassad bal karjának, a n combja melegen jobb lábának. A napfény áldásként simogatta ket. A dolgok mélyér l rejtett színek törtek a felszínre. Kassad elfordította a fejét, és
ránézett a vállán nyugvó n re. Az arca pírban s az szi fényben ragyogott, hajszálai ezüstfonálként terültek szét karja er s húsán. Lábát a férfi combja köré kulcsolta, és Kassad megérezte az újra feltámadó szenvedély bizsergését. A nap melegen sütött az arcára. Lehunyta a szemét. Amikor felébredt, a n már nem volt sehol. Kassad biztosra vette, hogy csak másodpercek telhettek el – maximum egy perc –, de a napfény elt nt, az erd színei megfakultak, és hideg esti szél kapott a meztelen ágakba. Kassad magára öltötte szakadt, az alvadt vért l merev ruháit. A francia mozdulatlanul, mereven feküdt a halál öntudatlanságában. Már most élettelen dolognak, az erd részének látszott. A n azonban sehol sem volt. Fedmahn Kassad sántikálva indult el visszafelé a félhomályban és a hirtelen támadt, jéghideg es ben. A csatatéren még mindig voltak emberek, él k s holtak. A holtak halmokban hevertek, mint az ólomkatonák, amikkel Kassad gyermekkorában játszott. A sebesültek lassan, barátaikra támaszkodva lépdeltek. Itt-ott sunyi alakok surrantak el a holttestek között, a másik erd szél mellett pedig angol és francia heroldok tárgyaltak hevesen gesztikulálva és mutogatva. Kassad tudta, hogy a csata nevében próbálnak megegyezni, hogy ne legyen eltérés a feljegyzéseik között. Azt is tudta, hogy a legközelebbi kastély, Angincourt nevét fogják választani, noha az semmilyen szerepet nem játszott sem a stratégiában, sem magában a csatában. Kassad már kezdte azt hinni, hogy ez az egész nem is szimuláció, hogy a Világhálóbeli élete az álom, és ez a szürke nap a valóság, amikor hirtelen az egész szín megdermedt, s az emberi alakok, a lovak és a sötéted erd áttetsz vé vált, mint egy elhalványuló holó. Aztán kisegítették az Olümposz Tiszti Iskola szimulációs bölcs jéb l. A többi kadét és kiképz is felkelt, összenevetett – láthatólag egyik sem tudott róla, hogy a világ örökre megváltozott. Kassad heteken át minden szabad percében a Tiszti Iskola területén kóborolt, a védm vekr l nézve, ahogy az Olympus-
hegy esti árnyéka elborítja el bb a síkságot, aztán a s n lakott felvidéket, majd a látóhatárig terjed táj felét, végül pedig az egész világot. Egyfolytában csak a történteken gondolkodott. És a n. Senki más nem vett észre semmi furcsát a szimulációban. Senki más nem hagyta el a csatateret. Az egyik kiképz elmagyarázta, hogy a csatamez n túl semmi nem létezett a szimulációnak abban a szegmensében. Senki sem figyelt fel Kassad elt nésére. Olyan volt, mintha az erd beli incidens – és a – meg sem történt volna. Kassad azonban tudta, amit tudott. Bejárt a hadtörténeti és matematika órákra. Elvégezte az el írt gyakorlatokat a l téren és a tornateremben. Letöltötte a körletfogságait, bár erre csak igen ritkán került sor. Összességében, az ifjú Kassad jobb kadét lett, mint volt. Ám mindeközben csak várt. A n pedig ismét eljött. Ismét egy OTI:TTH szimuláció utolsó óráiban jártak. Kassad ekkora megtudta, hogy a gyakorlatok nem puszta szimulációk. Az OTI:TTH a Világháló, a Minden Dolgok, a Hegemónia politikáját irányító, a több milliárd adatokra éhes polgárt információkkal ellátó, önállóan öntudatra ébredt, autonóm valós idej hálózat részét képezte. Az OTI:TTH m ködésének biztosításához több mint százötven planetáris adatszféra egyesítette er forrásait a hatezer, omega-osztályú MI által teremtett keretben. – A TTH nem szimulációt alkot – sz költ Radinski kadét, a legjobb MI szakért , akit Kassad talált és le tudott fizetni – hanem álmodik, a legnagyobb történelmi h séggel álmodik... alkotórészei összességét jóval meghaladva, mert a tényeken túl holisztikus megérzéseket is betáplál a folyamatba... és amikor álmodik, akkor hagyja, hogy vele álmodjunk. Kassad ezt nem értette, de elhitte. Ekkor jött el a n újra. Az els amerikai-vietnami háborúban egy rajtaütés után, egy éjszakai rjárat sötétsége és rémülete közepette szeretkeztek. Kassad durva terepruhát viselt – alsónem nélkül, mert a dzsungelben szétrohadtak volna a hajlatai – és egy, az angincourtinál nem sokkal fejlettebb acélsisakot. A n b fekete nadrágot, inget és szandált, a délkelet-ázsiai parasztok – és a
Vietkong – általános viseletét. Kés bb nem viseltek semmit, ahogy állva szeretkeztek a sötétben, a n hátát egy fának vetve, lábát Kassad köré fonva, miközben mögöttük a világ szinte felrobbant a világítórakéták zöld izzásában. A n eljött hozzá a gettysburgi csata második napján, aztán Borogyinónál is, ahol a puskaporfüst felh k a távozó lelkekb l felszálló páraként gomolyogtak a holttestek halmai fölött. A Hellász-medencében egy páncélozott csapatszállító szétl tt belsejében szeretkeztek, miközben odakint tovább dühöngött a lebeg tankok csatája, és a közeled számum vörös pora csikorogva mart bele a titánburkolatba. – Áruld el a neved! – suttogta Kassad szabvány nyelven. A n a fejét rázta. – Valóban létezel... a szimuláción kívül is? – kérdezte a kor japán-angol keveréknyelvén. A n bólintott, és még jobban hozzásimult. Együtt feküdtek egy biztonságos fedezékben Brasilia romjai között, miközben a kínai EMJ-k halálsugarai kék fényszórókként pásztázták a leomlott kerámiafalakat. Egy, az orosz sztyeppén álló, rég elfeledett város ostromát követ névtelen csata után Kassad visszahúzta a n t a rommá l tt szobába, ahol szeretkeztek, és a fülébe súgta: – Veled akarok maradni! A n a szájára tette az ujját, és megrázta a fejét. Új-Chicago evakuálása után, a századik emeleti erkélyen feküdve, ahonnan Kassad orvlövészként fedezte az utolsó amerikai elnök reménytelen visszavonulását, a férfi a n mellei közötti meleg b rre tette a kezét, és így szólt: – Találkozhatunk valaha... odakint? A n megsimogatta az arcát, és elmosolyodott. A Tiszti Iskola utolsó évében csak öt OTLTTH szimulációra került sor, mivel a kiképzés nagyrészt valós csataterekre tev dött át. Kassad néha, miközben a taktikai parancsnoki ülésbe szíjazva ült és egy zászlóaljat vezényelt le a Ceresre, becsukta a szemét, elnézett az agykérgében generált taktikai terepmátrix alapszínekkel felfestett jelei között, és megérezte a jelenlétét...
valakinek a jelenlétét? Az jelenlétét? Nem tudta. Aztán a n egyszer csak nem jött el többet. Nem jött el a kiképzés utolsó hónapjaiban. Nem jött el a Sötét Folt melletti nagy csata szimulációjában, ahol leverték Horace GlennonHeight tábornok lázadását. Nem jött el a végz sök díszszemléire és bulijaira, és nem jött el akkor sem, amikor az évfolyam az utolsó Olümposzi szemlén elvonult a Hegemónia f titkárának vörössel megvilágított lebeg tribünje el tt. Amikor pedig a fiatal tisztek a Maszada-ünnepség alkalmából áttérkapuztak a Föld Holdjára, aztán pedig a GÁRDA hivatalos eskütétele alkalmából a Tau Ceti Centerre, végképp nem volt id még csak álmodozásra sem. Kassad kadétból Kassad hadnagy lett. Kapott három szabványhét szabadságot, hogy a GÁRDA által kibocsátott kártyájával annyit és olyan távolságra térkapuzhasson, amennyit csak akar, aztán behajózták a Hegemónia gyarmati kiképz iskolájának lususi központjába, hogy felkészítsék a Hálón kívüli aktív szolgálatra. Kassad biztosra vette, hogy soha többé nem látja a n t. Tévedett. Fedmahn Kassad a szegénység és a gyors halál kultúrájában tt fel. A magukat még mindig palesztinoknak nevez kisebbség tagjaként családjával együtt Tharsis nyomornegyedében, a végleg kisemmizettek keser örökségének emberi tanúságtételében élt. A Világhálóban és azon túl él palesztinok magukban hordozták az egy hónapnyi nemzeti diadallal megkoronázott évszázados küzdelem emlékét, mely diadalt a 2038-as Nukleáris Dzsihad söpörte el. Ekkor következett a második Diaszpóra, mely öt évszázadig tartott és a Marshoz hasonló sivatagbolygók zsákutcájába vezetett. A palesztinok álmai együtt pusztultak el a Régi Földdel. Kassad, akárcsak a dél-tharsisi menekülttáborokban él többi fiú, vagy csatlakozott valamelyik bandához, vagy szembenézett a lehet séggel, hogy a táborok egyik önjelölt csúcsragadozójának prédája lesz. A bandákat választotta. Még nem töltötte be a
tizenhatodik évét, amikor megölte els áldozatát, egy másik fiút. Ha a Mars ismert volt valamir l Világhálón belül, akkor az csak a Mariner-völgy, Schrauder Zen-hegytömbje a Hellászmedencében és az Olümposz Tiszti Iskola lehetett. Kassadnak nem kellett elmennie a Mariner-völgybe, hogy megtudja, milyen érzés vadászni, és vadnak lenni. A zen-gnoszticizmus nem érdekelte, kamaszként pedig csak megvetést érzett a Háló minden részéb l érkez egyenruhás kadétok, a GÁRDA jöv beli tisztjei iránt. A hozzá hasonlókkal együtt pocskondiázta az Új Busidót, a „buzik kódexét", ám a lelkében rejl si tisztességérzet egy darabja titokban megremegett az életét és munkáját a kötelesség, az önbecsülés és az adott szó értéke köré szervez szamurájkaszt gondolatától. Kassadot tizennyolc éves korában választás elé állította Tharsis Provincia egyik kerületi bírója: egy marsi év egy sarkvidéki munkatáborban, vagy önként jelentkezik az akkor alakuló John Carter dandárba, és részt vesz a harmadosztályú gyarmatokon fellángolt Glennon-Height-féle lázadás GÁRDA általi leverésében. Kassad az utóbbit választotta, és rájött, hogy tetszik neki a katonai élet fegyelme és tisztasága, noha a John Carter dandár csak hely rségi szolgálatot látott el a Hálón belül, és miután Glennon-Height kiklónozott unokája meghalt a Renaissance-on, hamarosan feloszlatták. Két nappal a tizenkilencedik születésnapja után Kassad jelentkezett a GÁRDA szárazföldhöz, és elutasították. Ezt kilenc napos részegség követte, amib l a Lusus egyik kaptárjáratának mélyén tért magához. A katonai komlog-implantját ellopták – a tolvaj láthatólag elvégzett egy levelez sebészeti kurzust –, univerzális kártyáját és térkapu hozzáférését bevonták, a feje pedig a fájdalom új határait fedezte fel. Kassad egy szabványévig a Lususon dolgozott, félretett több mint hatezer márkát, és az 1,3 gravitáción végzett munkával véget vetett marsi törékenységének. Mire a megtakarítását felhasználva egy srégi, összetákolt Hawking-hajtóm vekkel felszerelt napvitorlás teherhajón eljutott a Maui-Covenantra, a Háló átlagához képest még mindig karcsú és magas volt, az izmai
azonban minden átlaghoz képest csodálatosan m ködtek. A Maui-Covenantra az ádáz és népszer tlen Szigetháború kitörése el tt három nappal érkezett, és Firstsite-i GARDA:egyesített parancsnok végül annyira belefáradt az irodája el terében türelmesen várakozó ifjú látványába, hogy segéd szárnyashajó-vezet ként felvette a 23. hadtápezredbe. Tizenegy hónappal kés bb Fedmahn Kassad, a 12. gépesített gyalogosdandár rmestere két Kiemelked Szolgálatért érmet, az Egyenlít i Szigetvilág hadjáratban tanúsított bátorságáért Szenátusi Felterjesztést és két Bíbor Szívet kapott. Emellett bedugták a GÁRDA tiszti iskolájába, és a legközelebbi konvojjal útnak indították a Háló felé.
Kassad gyakran álmodott a n l. A nevét nem sikerült megtudnia t le, nem árulta el, de teljes sötétségben, ezer másik közül is felismerte volna az érintését, az illatát. Mystery-nek nevezte el magában. Amikor a többi fiatal tiszt kurvázott, vagy állandó barátn t keresett a bennszülöttek között, Kassad a bázison maradt, vagy hosszú sétákat tett az idegen városokban. Mystery iránti megszállottságát titokban tartotta, pontosan tudva, hogyan festene a dolog pszichológiai anyagában. Néha a holdak alatt, a szabadban éjszakázva, vagy egy csapatszállító zéró gravitációs, anyaméhszer utasterében rátört, milyen rültség is valójában a fantommal folytatott viszonya. Ilyenkor azonban felidéz dött benne a n bal melle alatti kis anyajegy, amit egyszer megcsókolt, érezve ajka alatt a szívverését, miközben a föld megrázkódott alattuk a Verdun melletti nagy ágyúk lövéseit l. Eszébe jutott az a türelmetlen mozdulat, amivel Mystery, arcát az combjára fektetve hátravetette a haját. A fiatal tisztek tovább jártak a városba vagy a bázis melletti kis kunyhókba, Fedmahn Kassad pedig elolvasott még egy történelmi témájú könyvet, körbefutotta a védm veket, vagy taktika szimulációkat tanulmányozott a komlogján. Nem kellett sok id hozzá, hogy a felettesei felfigyeljenek rá.
A Lambert-öv szabadbányászai ellen viselt nem hivatalos háború során Kassad hadnagy volt az, aki a megmaradt gyalogsági egységek és tengerészgyalogos rség élén átvágta a Peregrin aszteorida régi bányakürt jét, és kimenekítette a Hegemónia konzulátusának munkatársait. Fedmahn Kassad kapitány azonban az Új Próféta QomRiyadh-i rövid uralkodása idején került az egész Háló figyelmének középpontjába. A Hegemónia egyetlen, a gyarmatbolygótól két ugrásévnyi távolságon belül lév hajójának GÁRDA:ür kapitánya éppen udvariassági látogatást tett a kolónián, amikor az Új Próféta elérkezettnek látta az id t, hogy a mintegy harmincmillió Új Rend síitát a kétkontinensnyi szunnita boltos és kilencvenezer Hegemóniabeli hitetlen ellen vezesse. A kapitányt és öt f tisztjét foglyul ejtették. A Tau Ceti Centerr l sürg s fatline üzenetek követelték, hogy a bolygókörüli pályán kering HS Denieve rangid s tisztje rendezze el a Qom-Riyadh-on kialakult helyzetet, szabadítsa ki az összes túszt, és távolítsa el az Új Prófétát... de közben ne használjon nukleáris fegyvereket a bolygó légkörében. A Denieve egy öreg, bolygókörüli védelmi bázis volt. Nem szerelték fel a légkörben is használható nukleáris fegyverekkel. A fedélzeten Fedmahn Kassad GÁRDA:egyesített kapitány volt a rangid s tiszt. A forradalom harmadik napján Kassad a Denieve egyetlen rohamcsónakjával leszállt a mashhadi Nagymecset udvarán. Harmincnégy GÁRDA katona társaságában nézte végig, ahogy a háromszázezresre n tt ellenséges tömeg eredménytelenül feszült neki a csónak véd mezejének, hiába várva az Új Próféta parancsát a támadásra. Maga az Új Próféta már nem tartózkodott a Nagymecsetben; Riyadh északi féltekéjére repült, hogy részt vegyen az ottani gy zelmi ünnepségeken. Két órával a leszállást követ en Kassad kapitány kilépett a hajóból, és rövid bejelentést tett. Elmondta, hogy muzulmánként nevelkedett. Elmondta, hogy a Korán értelmezése a síiták telepeshajójának megérkezése óta egyértelm en bebizonyította, hogy az iszlám Isten nem engedi és nem bocsátja meg ártatlan
emberek lemészárlását, tekintet nélkül arra, hogy hány dzsihadot hirdettek már meg az olyan pitiáner eretnekek, mint az Új Próféta. Kassad kapitány három órát adott a harmincmillió felkel vezet inek a túszok szabadon engedésére és a Qom sivatagos kontinensén lév otthonaikba való visszatérésre. A forradalom els három napja alatt az Új Próféta seregei elfoglalták a két kontinens legtöbb városát, és több mint huszonhétezer Hegemóniabeli túszt ejtettek. A kivégz osztagok éjt nappallá téve zárták le az srégi teológiai vitákat, s a becslések szerint legalább negyedmillió szunnitát mészároltak le az Új Próféta uralmának els két napja során. Az Új Próféta Kassad ultimátumára válaszul bejelentette, hogy aznap esti, él ben közvetített televíziós beszéde után az összes hitetlent kivégzik. Ugyanakkor elrendelte a Kassad rohamcsónakja elleni támadást. A Forradalmi Gárda, a Nagymecset miatt nem akarván robbanószereket alkalmazni, automata fegyvereket, durva energiaágyúkat, plazmatölteteket és emberi támadóhullámokat vetett be. A véd mez kitartott. Az Új Próféta televíziós beszéde tizenöt perccel Kassad ultimátumának lejárta el tt kezd dött. Az Új Próféta egyetértett Kassad azon megállapításával, hogy Allah szörny büntetést fog mérni az eretnekekre, ám kijelentette, hogy ez a büntetés a Hegemónia hitetlenjeire vár. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az Új Próféta a kamerák el tt elveszítette az önuralmát. Nyálcseppeket fröcsögve adott parancsot a rohamcsónak elleni támadás folytatására. Bejelentette, hogy tucatnyi fúziós bomba összeszerelése folyik az elfoglalt Ali-i „Energia a békéért" reaktorban. Ezekkel egyenesen az rbe jut majd el Allah hatalma. Az els bombát, magyarázta, a hitetlen Kassad sátáni rohamcsónakja ellen fogják bevetni, még azon a délutánon. Az Új Próféta ezután részletesen elkezdte ecsetelni, hogyan végzik ki a Hegemóniabeli túszokat, ám ebben a pillanatban lejárt Kassad ultimátumának határideje. A Qom-Riyadh részben saját döntése folytán, részben távoli elhelyezkedése miatt, technikailag fejletlen világ volt. A lakói azonban nem fejl dtek annyira vissza, hogy ne lett volna egy
aktív planetáris adatszférájuk. Mint ahogy a forradalmár mullahok sem gy lölték annyira a „Hegemónia Tudományának Nagy Sátánját", hogy ne csatlakoztak volna rá a globális adathálózatra személyi komlogjaikkal. A HS Denieve annyi kémholdat telepített, hogy Qom-Riyadh-i középid szerint 17:29-kor az adatszféra oly mérték megfigyelés alatt állt, hogy a Hegemónia hajója tizenhatezernyolcszázharminc forradalmár mullahot tudott azonosítani belép kódja alapján. 17:29:30-kor a kémholdak elkezdték átküldeni valós idej célkövetési adataikat annak a huszonegy védelmi m holdnak, amit Kassad rohamcsónakja hagyott maga után alacsony bolygókörüli pályán. Ezek a védelmi m holdak már olyan ócskák voltak, hogy a Denieve-nek kellett volna ket megsemmisítésre visszaszállítani a Hálóba. Kassad azonban más felhasználási módot talált a számukra. Pontosan 17:30-kor a kis m holdak közül tizenkilenc felrobbantotta fúziós magját. A pusztulásuk el tti nanoszekundumok során a keletkez röntgensugarak tizenhatezernyolcszázharminc láthatatlan, ám nagyon koherens sugárba fókuszálódtak. Az srégi védelmi m holdakat nem légköri bevetésre tervezték, és a sugarak hatékony pusztító sugara alig érte el az egy millimétert. Szerencsére ennél többre nem is volt szükség. A célzott sugarak közül nem mindegyik hatolt át azon, ami a mullahok és az ég között helyezkedett el. Pontosan tizenötezer-hétszáznyolcvannégynek sikerült. A hatás azonnali volt, és drámai. A célpont agya és agyvize minden esetben felforrt, g zzé vált és szétrobbantotta a koponyát. Az Új Próféta az él közvetítés kell s közepén járt – szó szerint az „eretnek" szó kimondásának közepén –, amikor elérkezett 17:30. A bolygó TV-képerny i és videófalai mintegy két percen keresztül mutatták az Új Próféta fej nélküli, a mikrofonra zuhant holttestét. Aztán minden sávon Fedmahn Kassad bukkant fel, bejelentve, hogy a következ határid ig még egy óra van hátra, és a túszok elleni bármilyen tett Allah elégedetlenségének még ennél is drámaibb demonstrációját fogja maga után vonni.
Nem voltak megtorlások. Aznap éjjel, a Qom-Riyadh körüli pályán keringve, Mystery a kadétévek óta el ször, ismét meglátogatta Kassadot. A kapitány aludt, de a találkozás több volt, mint álom, és kevesebb, mint az OTLTTH szimulációk. Egy félig leomlott tet alatt, könny takaróval fedve feküdtek egymás mellett. A n b re meleg volt és elektromos, arca alig több mint sápadt folt az éjszaka sötétjében. Odafönt a csillagok épp akkor kezdtek a hajnal el tti csalóka fényben elhalványulni. Kassad rájött, hogy a n mondani próbál valamit; puha ajkai éppen csak Kassad hallásküszöbe alá es szavakat formáltak. Egy pillanatra hátrahúzódott, hogy jobban lássa az arcát, s eközben teljesen elveszítette a kapcsolatot. Verejtékez arccal riadt fel álmából, s a hajó rendszereinek zümmögése oly idegennek t ntek számára, mint valami félig éber fenevad zihálása. Kilenc szabvány hajóhéttel kés bb Kassad a GÁRDA hadbírósága el tt tett jelentést a Freeholmon. Amikor meghozta a döntést a Qom-Riyadh-on, tudta, hogy a feletteseinek nem lesz más választása, mint keresztre feszíteni vagy el léptetni t.
A GÁRDA azzal büszkélkedett, hogy a Hálón belül, vagy a gyarmati régiókban el forduló összes eshet ségre fel van készülve, ám a Dél-Bressiai csatára, illetve annak az Új Busidóra gyakorolt hatására semmi sem készíthette fel megfelel en. A Kassad ezredes életét meghatározó Új Busidó kódex a katonai kaszt fennmaradásának biztosítására alakult ki. A Régi Földön, a XX. század végén és a XXI. század elején történt ocsmányságok után, melyekben a katonai vezet k egész nemzeteket köteleztek el olyan stratégiák mellett, amik teljes polgári lakosságokat tekintettek jogos célpontnak, miközben az egyenruhás végrehajtók biztonságban üldögéltek önellátó bunkereikben, ötven méterrel a föld alatt, a túlél civilek olyan heves ellenérzéssel fordultak a katonák felé, hogy több mint száz évig maga a „katona" szó is lincselésre való felhívásnak számított.
Az Új Busidó kialakulása során egyesítette magában a becsület és a személyes bátorság évezredes fogalmait a civilek lehet legtágabb kör megóvásának szükségességével. A kódex felismerte a Napóleon el tti „nem totális", jól meghatározott célokat kit , a túlkapásokat tiltó háborúkhoz való visszatérés bölcsességét. Emellett el írta, hogy nukleáris fegyvereket és stratégiai bombázásokat csak a legszéls ségesebb esetekben szabad bevetni, ám ezen túl megkövetelte a Régi Föld középkorának csatafelfogásához való visszatérést, mely szerint kis méret , hivatásos er k találkoztak tárgyalások útján egyeztetett id pontban egy olyan helyen, ahol minimálisra lehetett szorítani a köz- és a magántulajdon által elszenvedett károkat. A kódex jól m ködött a Hedzsrát követ terjeszkedés els négy évszázadában. Az a tény, hogy a legfontosabb technológiák három évszázadig gyakorlatilag helyhez voltak kötve, a Hegemónia malmára hajtotta a vizet, hiszen a térkapuk felett gyakorolt monopóliuma lehet vé tette, hogy a megfelel id ben és a megfelel helyen vesse be a GÁRDA lehet legkisebb er it. Még az ugrásévek elkerülhetetlen id eltolódása által elszigetelt gyarmati és független világok sem remélhették, hogy szembeszállhatnak a Hegemónia hatalmával. A Maui-Covenanton kitört politikai felkeléshez és egyedülálló gerillaháborúhoz, illetve a Qom-Riyadh-i vallási rülethez hasonló incidenseket gyorsan, határozottan sikerült lezárni, és a hadjáratok során elkövetett esetleges túlkapások egyszer en csak ismét kihangsúlyozták az Új Busidó szigorú kódexéhez való visszatérés szükségességét. Azonban a GÁRDA minden számítása és felkészülése ellenére senki sem készített megfelel terveket a Kitaszítottakkal való elkerülhetetlen konfrontációra. A Hegemóniára a Kitaszítottak jelentették az egyetlen küls fenyegetést, amióta négyszáz évvel korábban a barbár hordák satyjai szivárgó O'Neill városaikkal, bukdácsoló aszteroidáikkal és kísérleti farm üstökös-fürtjeikkel távoztak a Naprendszerb l. A Hegemónia hivatalos politikája még azután is a tudomásul nem vétel maradt, hogy a Kitaszítottak megszerezték a Hawking
hajtóm vet – már ameddig rajaik a csillagok közötti sötétségben maradtak, és a bolygórendszerekbe való belépéseiket a gázóriásokból való hidrogén –, illetve a lakatlan holdakról való vízszerzésre korlátozták. Az els összet zéseket, például a Bent bolygóján és a GHC 2990-en történteket a Hegemónia szempontjából érdektelen tévelygéseknek tartották. Még a Lee Háromért folytatott heves csatát is a Gyarmati Szolgálat hatáskörébe tartozó problémának ítélték, és amikor hat évvel a támadás és öt évvel a Kitaszítottak távozása után megérkezett a GÁRDA hadm veleti egysége, minden atrocitást kényelmesen elfeledtek annak a nézetnek a fenntartása érdekében, hogy egyetlen barbár portya sem ismétl dhet meg, ha a Hegemónia megfeszíti izmait. A Lee Hármat követ évtizedekben több száz határ menti területen is összecsaptak a Kitaszítottak és a Gárda er i, de a furcsa, leveg nélküli, súlytalan helyeken történt tengerészgyalogos ütközeteken kívül nem került sor gyalogsági konfrontációra. A Világhálón belül egyre szaporodtak a mendemondák: a Kitaszítottak a súlytalanságban töltött három évszázad után soha nem fogják fenyegetni a Föld típusú bolygókat; a Kitaszítottak valami olyasmivé alakultak át, ami több – vagy kevesebb – mint az ember; a Kitaszítottak nem ismerik a térkapu-technológiát, soha nem is fogják ismerni, s ennél fogva soha nem jelenthetnek kihívást a GÁRDÁ-nak. Ekkor jött a Bressia. A Bressia azok közé az önelégült, független bolygók közé tartozott, amik egyaránt élvezték a Hálóhoz való kényelmes hozzáférést és a nyolc hónapos elszigeteltséget. A világ a gyémánt, a holdgyökér és a páratlan kávé exportjából gazdagodott meg, és szemérmesen elzárkózott a gyarmati státusz elfogadásától, bár teljes mértékben a Hegemónia Protektorátusától és Közös Piacától függött szárnyaló gazdasági céljainak elérésében. Mint a legtöbb ilyen világ, a Bressia is igen büszke volt védelmi er ire: tizenkét fáklyahajó, egy a GÁRDA: r állományából fél évszázaddal korábban kiselejtezett, felújított hordozó; negyven-ötven kicsi, gyors bolygókörüli jár rhajó,
kilencvenezer önkéntesb l álló hadsereg, tiszteletre méltó tengeri flotta és egy pusztán jelképes okokból felhalmozott nukleárisfegyver arzenál. A Hegemónia figyel állomásai észrevették a Kitaszítottak Hawking-sodrát, azonban tévesen egy újabb vándorló rajnak tulajdonították, ami fél fényévnél jobban nem fogja megközelíteni a Bressia-rendszert. A Kitaszítottak ehelyett egy egyszer pályamódosítással, amit csak a raj Oort-felh be érkezésekor érzékeltek, ótestamentumi csapásként zúdultak a Bressiára. A bolygót minimum hét szabványhónap választotta el a Hegemónia reakciójától. A Bressia rbéli er it a küzdelem els húsz órája során felszámolták. A Kitaszított raj ezután több mint háromezer hajót állított ciszlunáris pályára, és megkezdte a bolygó védelmi rendszerének módszeres elpusztítását. A bolygót a Hedzsra els hullámában józan középeurópaiak telepítették be, két kontinense a prózai Észak-Bressia és DélBressia nevet kapta. Észak-Bressiában sivatagok, felföldi tundrák, és f leg holdgyökér-termel k meg olajmérnökök által lakott városok voltak, ez utóbbiakból szám szerint hat nagyváros. A mérsékeltebb klímájú és földrajzú Dél-Bressiát lakta a bolygó négyszázmilliós lakosságának nagy része, és itt helyezkedtek el a hatalmas kávéültetvények. Mintha csak be akarták volna mutatni, milyen lehetett a háború egykor, a Kitaszítottak felperzselték Észak-Bressiát – el ször több száz szabadesés nukleáris fegyverrel és taktikai plazmabombával, aztán halálsugarakkal, végül pedig genetikailag módosított vírusokkal. A tizennégymillió lakos közül csak maroknyian menekültek meg. Dél-Bressiát a katonai célpontokon, a repül tereken és a solnói nagy kiköt n kívül nem bombázták. A GÁRDA tankönyvei azt állították, hogy bár bolygókörüli pályáról el lehet pusztítani egy világot, katonailag lehetetlen ténylegesen elfoglalni egy iparilag fejlett bolygót – a leszállás logisztikai problémáit, az elfoglalandó óriási területeket és a megszálló hadsereg ormótlan méretét tartották a megszállással
szembeni végs érveknek. A Kitaszítottak nyilván nem olvasták a GÁRDA tankönyveit. A hadjárat huszonharmadik napján több mint kétezer komp és rohamcsónak szállt le Dél-Bressiában. A bressiai légier maradékát az invázió els órájában fel rölték. A Kitaszítottak felvonulási területei ellen két alkalommal vetettek be nukleáris fegyvereket: az els t energiamez k hárították el, a második pedig csak egy egyszemélyes felderít hajót pusztított el, ami akár csalétek is lehetett. Mint kiderült, a Kitaszítottak tényleg megváltoztak fizikailag a háromszáz év során. Tényleg a zéró gravitációs környezetet kedvelték. Gépesített gyalogságuk motoros exo-csontvázai azonban kiválóan m ködtek, és pár nap múlva már óriási pókokként nyüzsögtek a dél-bressiai városok utcáin a fekete, hosszú végtagú Kitaszított katonák. A szervezett ellenállás az invázió tizenkilencedik napján sz nt meg. Ugyanazon a napon esett el Buckminster, a f város. A Bressiáról a Hegemóniának küldött utolsó fatline üzenet a sugárzás közepén félbeszakadt, és egy óra múlva behatoltak a Kitaszított katonák a városba.
Fedmahn Kassad ezredes huszonkilenc szabványhéttel kés bb érkezett meg a GÁRDA Els Flottájának élén. Harminc omegaosztályú fáklyahajó és az általuk oltalmazott egyetlen, térkapuval felszerelt ugróhajó hatolt be a rendszerbe nagy sebességgel. A szingularitás-gömböt három órával az érkezés után aktiválták, és tíz órával kés bb már négyszáz GÁRDA hajó sorakozott fel a rendszerben. Huszonegy óra elteltével kezdetét vette az ellentámadás. Ez a Bressiai csata els óráinak matematikája. Kassad számára azok a napok és hetek nem a matematikáról, hanem a küzdelem rettenetes szépségér l szóltak. El ször alkalmaztak ugróhajót hadosztálynál nagyobb méretekben, és a várt z rzavar be is következett. Kassad öt fénypercnyi távolságról indult el, és sárga, poros kavicsra zuhanva érkezett, mivel a rohamcsónak térkapu-
portálja egy meredek, sártól és a korábban átlépett szakaszok vérét l iszamos lejt re nyílott. Kassad a sárban hasalva nézett le a domboldalon a lent tomboló rületre. A tizenhét, térkapuval felszerelt rohamcsónak közül tíz törött játékokként szétszórva égett a domb lábánál és az ültetvényeken. A megmaradt csónakok véd mez i egyre zsugorodtak a hídf állás környékét narancsszín lángkupola alá vonó folyamatos rakéta- és CPB-t z alatt. Kassad taktikai képerny jét reménytelen z rzavar uralta; a vizorán lehetetlen l vektorok cikáztak, haldokló GÁRDA katonák foszforeszkáltak vörösen, és a Kitaszítottak zavarószellemei derengtek. – Ó, azistenverjemeg! Azistenverjemeg! Ó, azistenverje-meg! – sikoltotta valaki az els dleges parancsáramkörben, a vezérkar adatainak helyén pedig csak néma rt érzékeltek az implantok. Egy közlegény felsegítette. Kassad lerázta a sarat parancsnoki pálcájáról, ellépett a térkapun át megérkez újabb szakasz útjából, és elkezd dött a háború. Kassad már a Dél-Bressiában eltöltött els percek során rájött, hogy Új Busidónak vége. Nyolcvanezer kiválóan felfegyverzett és kiképzett GÁRDA:szárazföld katona kezdte meg az el renyomulást a felvonulási területr l, ellenfelet keresve a néptelen környéken. A Kitaszított er k a felperzselt föld vonala mögött vonultak vissza, csak aknákat és halott civileket hagyva maguk után. A GÁRDA térkapukkal került az ellenség hátába, próbálva harcra kényszeríteni azt. A Kitaszítottak nukleáris- és plazmafegyverek zárótüzével válaszoltak, er terek mögé szögezve a felszíni csapatokat, míg az gyalogságuk visszahúzódott és a városok meg a kompok leszállási zónái körül felkészült a védekezésre. Az rben sem születtek gyors gy zelmek, melyek ellensúlyozták volna a dél-bressiai helyzetet. A színlelt támadások és az ádáz összecsapások ellenére továbbra is a Kitaszítottak uraltak mindent a Bressia körül három CSE-n belül. A GÁRDA: r egységek visszahúzódtak, és a flotta térkapuhatótávolságon belül tartására, illetve az ugróhajó oltalmazására koncentráltak.
A két naposra tervezett csata el bb harminc, majd hatvan naposra nyúlt el. A hadviselés visszazuhant a XX-XXI. századi szintre: hosszú, komor hadjáratok folytak a lerombolt városok téglaporában, a civilek holttestei fölött. Az els nyolcvanezer GÁRDA katona fel rl dött, megérkezett a százezres er sítés, aminek még folyt a megtizedelése, amikor már hívták is az újabb kétszázezret. Csak Meina Gladstone és egy tucat szenátor komor elszántsága tartotta életben a háborút és a halálban a katonákat, miközben a Minden Dolgok milliárdnyi hangja és az MI Tanácsadó Testület a visszavonulást követelte. Kassad szinte azonnal felfogta a taktikai változásokat. Utcai harcos ösztönei már azel tt felszínre törtek, miel tt a stoneheapi csatában elvesztette volna hadosztálya nagy részét. Míg a többi GÁRDA parancsnok megsz nt funkcionálni, tehetetlen dermedtségbe zuhant az Új Busidó megsértése láttán, Kassad – ezrede, kés bb, a Delta vezérkarra mért nukleáris csapás után ideiglenesen a hadosztálya parancsnokaként – emberi életek árán szerzett id t, és a fúziós fegyverek bevetését követelte ellentámadása el készítéséhez. Mire a Kitaszítottak a Bressia „megmentésére" érkez GÁRDA felbukkanása után kilencvenhat nappal visszavonultak, Kassad kiérdemelte a kétél Dél-Bressiai Mészáros gúnynevet. Azt beszélték, még a saját katonái is rettegtek t le. Kassad pedig róla álmodott, álmokkal, melyek többek – vagy kevesebbek – voltak, mint álmok. A stoneheapi csata utolsó éjszakáján, a sötét alagutak labirintusában, ahol Kassad és tisztogató csapata szónikus fegyverekkel és T-5 gázzal füstölte ki a Kitaszított rohamcsapatok utolsó maradványait, az ezredes álomba zuhant a lángok és sikolyok közepette, és megérezte a n hosszú ujjainak érintését az arcán, melleinek puha nyomását a mellkasán. Amikor a Kassad által követelt rbéli csapást követ reggelen, az üvegsima, húsz méter széles, felégett sávok mentén behatoltak Új-Bécsbe, Kassad rezzenéstelen arccal mérte végig a járdán gondosan sorba állított, levágott emberi fejeket, melyek mintha vádló tekintettel üdvözölték volna a felszabadító GÁRDA
katonákat. Kassad visszament parancsnoki EMJ-jébe, bezárta az ajtókat, és – összegömbölyödve a gumi –, forró m anyag- és feltöltött ionszaggal terhes meleg sötétségben – meghallotta az suttogását a taktikai csatornák és az implant kódolásának zavaros egyvelege fölött. A Kitaszítottak visszavonulását megel éjszakán Kassad otthagyta a HS Brazil fedélzetén tartott eligazítást, a térkapun át lement a Hyne-völgyt l északra, Indeliblesben lév hadiszállására, és a parancsnoki kocsijával felhajtott a hegytet re, hogy onnan nézze végig az utolsó bombázást. A legközelebbi taktikai nukleáris csapás negyvenöt kilométerre volt. A plazmabombák tökéletes négyzetrács mentén festett narancsszín és vérvörös virágokként virultak ki. Kassad több mint kétszáz táncoló zöld fényoszlopot számlált meg, ahogy a pokolkorbácsok porrá zúzták a széles síkságot. Még el sem aludt, az EMJ fuvókáján ült és a halvány utóképeket rázta ki szeméb l, amikor eljött . Halványkék ruhát viselt és könnyedén lépdelt a hegyoldal halott holdgyökér-növényei között. A szél alákapott ruhája könny anyaga alá. Az arca és a karja sápadt volt, szinte áttetsz . A férfi nevét kiáltotta – Kassad hallani vélte a szavakat –, aztán a lenti síkságra lezúdult a következ bombahullám, és minden elt nt a robbanások és a lángok között. Ahogy az ebben a láthatólag irónia-uralta világegyetemben történni szokott, Fedmahn Kassad egyetlen karcolás nélkül úszta meg a Hegemónia legnehezebb háborújának kilencvenhét napját, hogy az utolsó Kitaszított visszavonulása után két nappal sebesüljön meg. A buckminsteri közigazgatási központ épületében, a város három épen maradt épületének egyikében válaszolgatott udvariasan a Világháló riportereinek ostoba kérdéseire, amikor tizenöt emelettel feljebb felrobbant egy mikrokapcsolónál alig nagyobb plazma-akna, kirepítve az újságírókat és Kassad két szárnysegédjét egy ventilátor-nyíláson keresztül az utcára, és rárogyasztva az épületet az ezredesre. Kassadot azonnal a hadosztály f hadiszállására vitték, majd a térkapun keresztül a Bressia második holdja körül kering ugróhajóra juttatták. Ott újraélesztették, és létfenntartó
berendezésekre kötötték, míg a katonai vezetés és a Hegemónia politikusai eldöntötték, hogy mit csináljanak vele. A térkapu-kapcsolatnak és a valós idej híradásoknak köszönhet en Fedmahn Kassad ezredesb l egyfajta cause célebre lett. A dél-bressiai hadjárat el re nem látott barbárságán felháborodott milliárdok örömmel látták volna, ha a hadbíróság háborús b nösként elítéli. Gladstone f titkár és sokan mások viszont megváltójuknak tartották Kassadot és a többi GÁRDA parancsnokot. Kassadot végül bedugták egy lassú kórházhajóra, hogy azzal térjen vissza a Hálóba. Mivel a testi gyógyítás nagy részét egyébként is mélyálomban hajtották volna végre, nem t nt teljesen indokolatlannak a régi rotahajókon ellátni a súlyos sebesülteket és az újraéleszthet halottakat. Mire Kassad és a többi páciens visszaér a Hálóba, készen állnak az aktív szolgálatra. S ami még fontosabb, Kassadra legalább tizennyolc hónapos id eltolódás várt, mely alatt minden, a személye körül gerjedt vita véget érhetett. Amikor magához tért, egy sötét, fölé hajló n i alakot pillantott meg. Egy pillanatig biztosra vette, hogy az, aztán rájött, hogy csak egy GÁRDA orvos. – Halott vagyok? – suttogta. – Az volt. Most a HS Merricken van. Többször újraélesztették és megm tötték, de erre valószín leg nem emlékszik a mélyálom utóhatásai miatt. Készen állunk a fizikális terápia következ lépésére. Megpróbál felállni? Kassad a szeme elé emelte karját. Még a mélyálom utóhatása alatt is vissza tudott emlékezni a fájdalmas terápiákra, az RNS vírusfürd kben eltöltött hosszú órákra és a sebészi beavatkozásokra. Leginkább az utóbbiakra. – Mi a pályánk? – kérdezte, továbbra is eltakarva a szemét. – Elfelejtettem, merre megyünk vissza a Hálóba. Az orvos elmosolyodott, mintha csak minden alkalommal ezt kérdezte volna, amikor felébredt a mélyálomból. Talán úgy is történt. – A Hyperion és a Garden mellett lépünk majd be – felelte. –
Épp most állunk bolygókörüli... A n t a világvége hangjai szakították félbe – hatalmas rézharsonák, hasadó fém, sikoltó fúriák. Kassad a matracot maga köré tekerve esett le az egyhatod g-ben az ágyról. Hurrikán erej széllökések sepertek végig a padlón, csipeszeket, tálcákat, ágynem ket, könyveket, testeket, fémtárgyakat és számtalan más dolgot zúdítva rá. Férfiak és n k sikoltoztak, hangjuk fej hanggá vékonyult, ahogy a leveg kisüvített a kórteremb l. Kassad érezte, hogy a matrac nekicsapódik a falnak; felnézett ökölbe szorított kezei között. Egy méterre t le egy labda nagyságú pók próbált vadul kapálózva beférk zni egy, a falon váratlanul felbukkant repedésbe. A lény ízületek nélküli lábai mintha a körülötte lév papírlapokra és egyéb szemétre igyekeztek volna lecsapni. Aztán a pók megfordult, és Kassad rájött, hogy az orvos fejét látja – az els robbanás fejezte le. Hosszú haja az ezredes arcába libbent. A repedés ökölnyi szélesség re tágult, és a fej elt nt benne. Kassad épp akkor tápászkodott fel, amikor a hajótestb l kiálló „küll ", aminek a végében a kórterem helyt kapott, abbahagyta a forgást, és a „fel" megsz nt létezni. Csak a hajó émelyít bukdácsolása és a hurrikánszer , továbbra is mindent a falakon tátongó repedések és lyukak felé sodró szél ereje maradt. Kassad nekifeszült a légáramlatnak, az ajtó, a küll n végigfutó folyosó felé vonszolta magát, mindenbe belekapaszkodva, amibe csak tudott, majd egyetlen rúgással megtéve az utolsó öt métert. Egy fémtálca csapódott a homlokának; egy kidülledt szem holttest majdnem visszalökte a kórterembe. A légmentesen záródó ajtók hasztalan püfölték egy halott tengerészgyalogos testét, akinek rruhás teste eltorlaszolta a zsilipet. Kassad a holttestet maga után húzva átgurult a folyosóra. Az ajtó bezárult mögötte, de odakint sem volt több leveg , mint a kórteremben. Egy távoli sziréna sikolya fokozatosan vékonyodott, majd megsz nt. Kassad is sikoltott, így próbálva csökkenteni teste bels nyomását, hogy a tüdeje és dobhártyája ne szakadjon szét. A folyosóról még mindig szökött a leveg , százharminc méteren át szippantva magával az ezredest és a holttestet a hajótest felé.
Hátborzongató kering t járva tették meg az utat. Kassadnak húsz másodpercig tartott felnyitni a vészhevedereket a tengerészgyalogos rruháján, és további egy percig kiemelni a férfi holttestét, majd elfoglalni a helyét. Legalább tíz centiméterrel lehetett magasabb, mint a halott, és bár a ruha engedett valamelyest, fájdalmasan szorított nyakban, csuklóban és térdben. A sisak párnázott satuként présel dött a homlokának. A vizor belsejére néhány vércsepp és valami nyálkás, fehér anyag tapadt. A tengerészgyalogossal végz repeszdarab után bemeneti és kimeneti lyuk maradt, de a ruha mindent t le telhet t megtett, hogy légmentesen zárjon. A mellkasi lámpák legtöbbje vörösen izzott, és Kassad hiába kért helyzetjelentést. A lélegeztet viszont m ködött, bár aggasztóan hörgött. Kassad tett egy próbát a rádióval. Semmi, még csak a sztatikus háttérzaj sem. Megtalálta a komlog vezetékét, és rácsatlakozott egy fali végterminálra. Semmi. A hajó ekkor ismét megbillent, a fémen egy sor ütés visszhangzott, Kassad pedig nekirepült a folyosó falának. Elbukdácsolt mellette az egyik felvonóketrec, szakadt kábelei egy izgatott tengeri rózsa csápjaiként csapkodtak. A ketrecben holttestek hevertek, a folyosó fala mentén futó, még ép csigalépcs fokain pedig újabb holttestek. Kassad odavetette magát a folyosó végéhez, a légmentesen záródó ajtókat zárva találta, de a küls burkolaton akkora lyukak tátongtak, hogy egy teher-EMJ-vel is át lehetett volna hajtani rajtuk. A hajó ismét megrándult, és még vadabbul kezdett bukdácsolni, új, összetett Coriolis-er t adva Kassadnak és minden másnak, ami a küll ben volt. Az ezredes megkapaszkodott a felhasadt fémben, és áthúzta magát a HS Merrick háromréteg páncélzatának egyik repedésén. Majdnem felnevetett, amikor meglátta, hová került. Akárki is csapott le az öreg kórházhajóra, alapos munkát végzett – addig emésztette a páncélzatot CPB-kkel, míg a varratok felszakadtak, a légmentesen záródó szegmensek átlyukadtak, a kárelhárító egységek túlterhel dtek, a bels válaszfalak pedig összeomlottak. Aztán az ellenséges hajó rakétákat l tt a hajótest gyomrába, olyan
robbanófejekkel felszerelt rakétákat, amiket a GÁRDA: r katonák régies szóval kartácsnak neveztek. A hatását egy zsúfolt patkányútveszt ben felrobbantott kézigránátéhoz lehetett a leginkább hasonlítani. Az ezernyi lyukon fények sz dtek be, s helyenként, a lebeg por-, vér- és ken anyagködben kolloid bázisnak ütközve színes sugarakat alkottak. Onnan, ahol a hajó bukdácsolásával együtt remegve függött, Kassad ki tudott venni egy-két tucat meztelen, sebhelyes, a súlytalanság hulláinak csalóka, vízalatti-balett kecsességével mozgó holttestet. A legtöbb test saját, vérb l és szövetekb l álló kis naprendszerén belül lebegett. Többen rajzfilmfigura-tekintettel, a nyomástól kidülledt szemekkel bámultak Kassadra, és mintha közelebb akarták volna hívni magukhoz karjuk véletlenszer , lankad mozdulataival. Kassad átverekedte magát a törmeléken a vezérl központba vezet függ aknához. Sehol sem látott fegyvereket – úgy t nt, a tengerészgyalogoson kívül senkinek sem sikerült rruhát öltenie –, de tudta, hogy a vezérl központban vagy a tengerészgyalogosok hajófarbeli körletében lennie kell egy fegyverszekrénynek. Kassad megállt az utolsó feltépett zsilipnél, és belebámult. Ez alkalommal valóban felnevetett. Ezen a ponton túl nem volt függ akna, se hajófar. Nem volt hajó. A szegmenst – a küll t, a kórterem-modult és a hajótest egy csipkés szél darabját – olyan könnyedén szakították ki a hajóból, mint ahogy Beowulf Grendel karját. A függ aknába nyíló utolsó ajtó a nyílt rbe vezetett. Kassad néhány kilométerre látta a HS Merrick tucatnyi egyéb szétrombolt darabját a napfényben bukdácsolni. Egy zöld és lazúrszín bolygó olyan közel ragyogott, hogy Kassadra hirtelen rátört a magasságiszony, és szorosan bele kellett kapaszkodnia az ajtókeretbe. A szeme el tt emelkedett egy csillag a bolygó pereme fölé, lézerfegyverek rubinfénye hunyorgott, és Kassadtól fél kilométerre, a vákuumban a hajó egy kibelezett szegmense ismét elpárolgott, fém szök kutat, fagyos gázokat és pörg -forgó fekete foltokat l ve ki magából, mely utóbbiakban az ezredes felismerte az emberi holttesteket.
Kassad visszahúzódott a roncs rejtekadó kuszaságába, és felmérte a helyzetét. A tengerészgyalogos rruhája legfeljebb még egy órát bírhatott ki – már most érezni lehetett a hibás lélegeztet záptojás-b zét –, és idevezet útja során nem látott egyetlen légmentesen záródó helyiséget vagy tartályt sem. És ha talált volna is egy fülkét, vagy egy zsilipet, amibe bezárkózhat, mihez kezdett volna azután? Nem tudta, hogy az alatta ragyogó bolygó a Hyperion vagy a Garden-e, de azt biztosra vette, hogy nem állomásoznak rajta GÁRDA-egységek. Azzal is tisztában volt, hogy semmilyen helyi véder nem hívna ki maga ellen egy Kitaszított hadihajót. Napok telhetnek el, mire egy arra téved jár r hajó rábukkan a roncsokra. Tudta, hogy a bukdácsoló roncsdarab akár lejjebb is kerülhet pályáján, mire felküldenek valakit, hogy megnézze, s a több ezer tonnányi kicsavart fém eléghet a légkörben. A helyiek persze nem örülnének, de az néz pontjukból nézve talán még mindig inkább az ég egy darabja zuhanjon rájuk, mint hogy felb szítsék a Kitaszítottakat. Ha a bolygó rendelkezik primitív orbitális védelmi egységekkel vagy felszíni CPB-kkel, döbbent rá Kassad komoran elmosolyodva, akkor a lentieknek jobban megéri a roncsra tüzet nyitni, mint a Kitaszított hajóra. Az szempontjából persze ez teljesen mindegy lenne. Ha nem tesz valamit nagyon gyorsan, akkor rég halott lesz, mire a roncs belép a légkörbe, vagy mire a helyiek cselekednek. A tengerészgyalogos er sít -pajzsát megrepesztette a repesz, ami a katonával végzett, de Kassad most leráncigálta a képlemez maradványait a vizor elé. A jelz fények vörösen pislogtak, de a ruhában még maradt annyi energia, hogy a feler sített kép halványzöld izzásban megjelenjen a repedések hálóján. Kassad végignézte, ahogy a Kitaszított fáklyahajó a véd mezejét l elhomályosított csillagok háttere el tt százvonásnyira eltávolodott, majd útjára bocsátott néhány testet. Az ezredes egy szívdobbanásnyi ideig biztosra vette, hogy a kegyelemdöfést jelent rakéták közelednek, és komoran, örömtelenül elmosolyodott a gondolatra, hogy már csak néhány másodperc van hátra az életéb l. Aztán észrevette alacsony sebességüket, és
megnövelte a képer sítés szintjét. Az energiakijelz k vörösen villogtak, az er sít felmondta a szolgálatot, de Kassad még ki tudta venni az elvékonyodó vég ovális alakokat, a fúvókákat, a pilótafülkék hólyagjait, s az azok körül leng hat-hat tagolatlan manipulátor-karokat. „Polipok" – így hívták a GÁRDA: r katonák a Kitaszítottak megszállóhajóit. Kassad hátrébb húzódott a roncsban. Mindössze néhány perce maradt, miel tt egy vagy több polip odaért volna hozzá. Hány Kitaszított lehet rajtuk? Tíz? Húsz? Az ezredes biztosra vette, hogy legalább tíz. Jól felfegyverezve, infravörös- és mozgásérzékel kkel felszerelve. A Hegemónia r-tengerészgyalogságának megfelel Kitaszított elitkatonákat nem csak kiképezték a súlytalanságbeli harcra, hanem zéró gravitáción születtek és nevelkedtek föl. Hosszú végtagjaik, fogásra is alkalmas lábujjaik és farokprotézisük további el nyöket jelentettek számukra ebben a környezetben, bár Kassad nem hitte volna, hogy több el nyre van szükségük, mint ami már így is a rendelkezésükre állt. Óvatosan elkezdett visszakapaszkodni a kicsavarodott fém alkotta labirintusba, minden erejével küzdve a rátör adrenalináradat ellen, amit l a legszívesebben sikítozva kiugrott volna a sötétségbe. Mit akarnak? Foglyokat. Ez megoldaná a pillanatnyi életben maradás problémáját. Mindössze meg kellene adnia magát. Ezzel a megoldással csak annyi gond volt, hogy Kassad látta a GÁRDA:hírszerzés holóit a Bressia mellett elfoglalt Kitaszított hajóról. A hajó rakterében több mint kétszáz foglyot találtak. És a Kitaszítottak láthatóan alaposan kifaggatták a Hegemónia polgárait. Talán kényelmetlenségeket okozott volna nekik ekkora tömeget elhelyezni és táplálni – vagy talán mindig ezt a kihallgatási módszert alkalmazták –, de a bressiai civilekre és a GÁRDA katonáira acéltálcákon, kizsigerelve bukkantak rá, mint a biológiai laborok békáira; szerveik tápanyagoldatban lebegtek, végtagjaikat amputálták, szemüket eltávolították, agyukat pedig durva agykérgi komaljzatokkal és három centiméteres lyukakon át a koponyájukba juttatott söntdugókkal készítették el a vallatásra.
Kassad tovább vonszolta magát a törmelék és a hajó vezetékhálózatának összegabalyodott zsigerei között. A legkisebb késztetést sem érezte a megadásra. A bukdácsoló roncsdarab megremegett, majd ismét egyensúlyba került, ahogy az egyik polip végül rátapadt a külsejére. Gondolkodj! – adta ki magának a parancsot Kassad. Fegyverre volt szüksége, nem rejtekhelyre. Látott-e valamit, miközben végigaraszolt a roncson, ami segíthet életben maradnia? Megállt, megkapaszkodott egy üvegszálas kábelben, és gondolkodni kezdett. A kórterem, ahol felébredt... ágyak, álomtartályok, az intenzív ellátáshoz szükséges berendezések... a legtöbb kirepült a rotamodul burkolatának résein. A küll folyosója, a felvonóketrec, a holttestek, a lépcs . Sehol egy fegyver. A legtöbb holttestet lemeztelenítették a kartácst z robbanásai vagy a hirtelen nyomáscsökkenés. A felvonó kábelei? Nem, túl hosszúak, szerszámok nélkül lehetetlen elvágni ket. Szerszámok? Egyet sem látott. Az orvosi helyiségek tárva-nyitva álltak a f folyosó másik oldalán. Vizsgálószobák, MRI tartályok, CPD termek – mint megannyi kifosztott szarkofág.6 De legalább az egyik m ép, odabent szétszóródott m szerek és lebeg kábelek útveszt je. A szoláriumot teljesen kisöpörte a kiszáguldó leveg . A betegek lakrészei. Az orvosok lakrészei. A takarítófülkék, a folyosók és az ismeretlen rendeltetés kabinok. A holttestek. Kassad egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, felmérte az irányt a kering fény-árnyék labirintusban, majd elrúgta magát a legközelebbi faltól. Tíz percet remélt; alig nyolcat kapott. Tudta, hogy a Kitaszítottak módszeresek és hatékonyak lesznek, ám alábecsülte, mennyire hatékonyak tudnak lenni súlytalanságban. Arra tette fel az életét, hogy legalább ketten lesznek minden egységben – elemi ürtengerész-gyalogos formáció, nagyon hasonló ahhoz, ahogy a GÁRDA:szárazföld egységek haladtak kapuról-kapura a városi 6 MRI: Magnetic Resonance Imaging, azaz mágneses képalkotás; CPD: Continuing Professional Development, szakmai továbbképzés – a ford.
harcok során, az egyik el rerontva, a másik pedig társát fedezve közben. Ha viszont többen jönnek, ha négyen vannak egy-egy szakaszban, akkor Kassad minden bizonnyal meghal. A 3-as m közepén lebegett, amikor a Kitaszított bement az ajtón. Kassad lélegeztet je az utolsókat rúgta. Mozdulatlanul, a zhödt leveg t zihálva várt, miközben a Kitaszított katona bevet dött, jobbra mozdult, és mindkét fegyverét a sérült tengerészgyalogos- rruhában lév fegyvertelen alakra szegezte. Kassad számított rá, hogy rruhája és vizora nyomorúságos állapotával nyer egy-két másodpercet. Tekintete mozdulatlanul meredt felfelé a vérmaszatos üveglap mögött, ahogy a Kitaszított mellére er sített fényszóró csóvája végigsöpört rajta. A katonánál két fegyver volt – egy szónikus kábító az egyik kezében és egy kisebb, ám halálosabb sz ksugarú pisztoly bal „lába" hosszú ujjai között. A szónikust emelte célzásra. Kassad futólag megpillantotta a farokprotézis végén meredez gyilkos tüskét, aztán lenyomta a jobb kezében lév egér gombját. Kassad a nyolc perc nagy részét azzal töltötte, hogy rákötötte a tartalék generátort a m áramköreire. Nem mindegyik sebészlézer maradt épen, de hat még m ködött. Kassad négy kisebbel az ajtótól balra es területet fedte le, a két csontvágóval pedig a jobbra es t. A Kitaszított jobb felé mozdult. Az rruhája szétrobbant. A lézerek tovább vágták el re programozott köreiket, de Kassad már el re lendült, átbújva az rruhaszigetelésb l és fortyogó vérb l álló, egyre terjed ködben kavargó kék sugarak között. Épp akkor sikerült megragadnia a szónikust, amikor a második Kitaszított is besuhant a m be, olyan mozgékonyan, mint egy Régi Földi csimpánz. Kassad a támadója sisakjához szorította a fegyvert, és l tt. Az rruhás alak elernyedt. A farokprotézis rángott még néhányat az idegi impulzusoktól. Ilyen közelr l elsütve a szónikussal sem lehetett foglyokat ejteni; a találattól az emberi agyból valami zabkása-állagú pemp lett. Kassad azonban nem akart foglyot ejteni. Elrúgta magát, megkapaszkodott egy gerendában, és
végigpásztázta a szónikussal a nyitott ajtót. Senki más nem jött be. Amikor húsz másodperccel kés bb kinézett, csak az üres folyosót látta. Kassad nem foglalkozott az els holttesttel; az ép rruhájú fickót vetk ztette le. A katona meztelen volt az rruha alatt, és mint kiderült, n volt: rövidre vágott sz ke haj, apró mellek és egy tetoválás éppen a fansz rzete vonala fölött. B re hófehéren derengett, az orrából, a füléb l és a szeméb l vércseppek lebegtek el . Kassad megjegyezte magának, hogy a Kitaszítottak tengerészgyalogságában n k is szolgálnak. A Bressián csak férfi holttesteket találtak. A sisakját és a légz készülékét magán tartva félrerúgta a hullát, és magára rángatta az ismeretlen rruhát. A vákuumban megpattantak a hajszálerei. Éles hideg hasított belé, miközben a furcsa csatokkal és zárakkal bajlódott. Magassága ellenére alacsonynak bizonyult a n rruhájához. Ha teljesen kinyújtotta a karját, a keszty ket még csak tudta m ködtetni, de a lábkeszty k és a farok csatlakozói reménytelenül távol maradtak. Hagyta hát, hogy ernyedten lógjanak, ahogy levette sisakját, és helyére küszködte a Kitaszított üvegbuborékját. A gallér diskey-ének fényei borostyán- és ibolyaszínben izzottak. Kassad hallotta, ahogy a leveg átsüvített sajgó dobhártyáján, és majdnem elhányta magát, amikor rátört a s , átható b z. Feltételezte, hogy a szag a Kitaszított számára az otthon édes illata lehetett. A buborék fülhallgatófoltjaiból kódolt parancsok törtek el suttogva, mintha egy óangol hangszalagot játszottak volna le visszafelé, gyorsítva. Kassad ismét kockáztatott, ez alkalommal arra a tényre játszva, hogy a Kitaszított felszíni egységei a Bressián félig önálló csapatokként ködtek, nem a GÁRDA:szárazföld taktikai implanthálózatához hasonló irányítórendszerrel, hanem rádióadásokkal és alapvet telemetriával koordinálva tevékenységüket. Ha itt is ugyanazt a rendszert alkalmazták, akkor a behatolók parancsnoka már tudhatta, hogy két katonája elt nt, valószín leg medkom adatokat is kapott róluk, azt azonban talán nem tudta, hogy pontosan hol vannak.
Kassad úgy döntött, hogy ideje véget vetni az elméletek alkotásának, és elindulni. Az egér segítségével beprogramozta a sebészlézereket, hogy mindenre nyissanak tüzet, ami behatol a be, majd végigpattogott-lebegett a folyosón. Olyan ebben az átkozott rruhában mozogni, gondolta, mint egy gravitációs mez ben lépkedni, a nadrágom szárán állva. Mindkét energiapisztolyt magával vitte, és – mivel nem talált övet, karabinert, akasztót, tép zárat, mágneses kapcsot vagy zsebet, ahová eltehette volna ket – most úgy lebegett, mint valami részeg kalóz a holodrámákban: mindkét kezében egy-egy fegyverrel, faltól-falig pattogva. Vonakodva elengedte az egyik pisztolyt, és egy kézzel próbálta el re húzni magát. A keszty je úgy illett rá, mint egy tizenötös méret egyujjas egy kettesméret kézre. Az az istenverte farok ide-oda csapkodott, nemegyszer a sisakját is eltalálta, és szó szerint csak szálka volt a seggében. Kétszer húzódott be egy-egy résbe, amikor fényeket pillantott meg a távolban. Éppen annál a nyílásnál járt, ahonnan a közeled polipokat észrevette, amikor befordult egy sarkon, és majdnem beleütközött három Kitaszított katonába. Az, hogy a Kitaszítottak rruháját viselte, legalább két másodperc el nyt biztosított a számára. Az els alakot közvetlen közelr l sisakon l tte. A második férfi – vagy n – egy másodperccel azel tt eresztett meg egy vad szónikus sorozatot Kassad bal válla fölé, hogy az ezredes háromszor eltalálta volna a mellvértjén. A harmadik katona hátrabucskázott, három végtaggal megkapaszkodott, és még miel tt Kassad célba vehette volna, elt nt az egyik roncsdarab mögött. A fülhallgatójában káromkodások, parancsok és kérdések harsantak fel. Kassad némán üldöz be vette a Kitaszítottat. A harmadik katona megmenekült volna, ha hirtelen újra fel nem fedezi a becsületet, és szembe nem fordul vele. Kassadra megmagyarázhatatlan déja vu tört, miközben öt méterr l egy energialövedéket küldött a fickó bal szemébe. A holttest hátrabukott a napfénybe. Kassad felhúzta magát a nyíláshoz, és rámeredt a nem egészen húszméternyire lehorgonyzott polipra. Jó ideje ez az els igazán szerencsés
pillanata, gondolta. Kirúgta magát a nyíláson, tudva, hogy semmit sem tehet, ha valaki le akarja l ni a roncsból vagy a polipból. Azt a herezsibbasztó érzést érezte, amit mindig szokott, amikor könny célponttá vált. Egyetlen lövést sem adtak le rá. A fülében parancsok és kérdések visítottak. Nem értette ket, nem tudta, honnan származnak, és összességében úgy vélte, jobb lesz, ha kimarad a beszélgetésb l. Az rruha esetlensége miatt majdnem elvétette a polipot. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ez a mélypont megfelel ítélet lenne a világegyetem részér l katonai célkit zéseit illet en: a bátor harcos bolygóközeli pályán lebeg, irányítórendszer, hajtóm és bármiféle ellentámasz nélkül – még a pisztolya is nem visszarúgó típus volt. Olyan hasztalanul és ártalmatlanul érne véget az élete, mint egy gyerek elszabadult léggömbjének. Kassad kinyújtózkodott, míg csak recsegni nem kezdtek az ízületei, elkapta a polip egyik kígyózó antennáját, és lehúzta magát a járm testére. Hol a pokolban van a zsilip? A hajótest egy rjárm höz képest sima volt, de rengeteg ábra, matrica és panel borította, feltételezése szerint a rálépni TILOS és a VIGYÁZAT: HAJTÓM -FÚVÓKA Kitaszított megfelel it hirdetve. Semmiféle bejáratot nem látott. Sejtése szerint lennie kellett valakinek a fedélzeten, legalább egy pilótának, aki most valószín leg értetlenül nézte, miért araszol körbe-körbe a hajón bágyadt rákként visszatér bajtársa ahelyett, hogy kinyitná a zsilipet. Vagy esetleg tudta, hogy miért, és kivont pisztollyal várt rá odabent. Akárhogy is, egyértelm nek t nt, hogy odabentr l nem fognak ajtót nyitni. A pokolba vele! – gondolta Kassad, és szétl tte az egyik megfigyel hólyagot. A Kitaszítottak rendet tartottak a hajón. A légáram mindössze néhány gémkapocs és pénzérme megfelel jét söpörte ki magával. Kassad megvárta, míg lecsillapodott a kitörés, majd átnyomakodott a résen. Az utastérben találta magát. A párnázott fülke nagyon
hasonlított a komphajók vagy a páncélozott csapatszállítók azonos rendeltetés részlegére. Kassad megjegyezte magának, hogy a polip valószín leg mintegy húsz teljes harci öltözék Kitaszítottat szállíthatott. Most üresen állt. Egy nyitott ajtó vezetett a pilótafülkébe. Csak a f pilóta maradt a fedélzeten, és éppen kicsatolta magát, amikor Kassad lel tte. Az ezredes hátralökte a holttestet az utastérbe, és becsatolta magát – reményei szerint a pilótaülésbe. A fölötte lév hólyagon meleg napfény t zött be. A videómonitorok és a holokonzol a pusztulást mutatták elöl, hátul és a roncsokat átfésül k vállkameráin keresztül. Kassad megpillantotta a 3-as m ben lebeg meztelen testet, és néhány, a sebészlézerekkel t zharcot vívó alakot. Fedmahn Kassad gyerekkorának holodrámáiban a f s mindig tudta, hogyan kell vezetni a lebeg ket, az rhajókat, az egzotikus EMJ-ket és a többi idegen gépezetet, ha úgy hozta a szükség. Kassadot kiképezték a teherjárm vek, az egyszer bb tankok és a páncélozott csapatszállítók vezetésére, de végszükség esetén egy rohamcsónakkal vagy egy komppal is elboldogult. Ha egy menekül GÁRDA rhajón rekedt volna, kiismerte volna magát annyira a parancsnoki magban, hogy kommunikálni tudjon az els dleges számítógéppel vagy vészjelzést adjon le a rádión vagy a fatline-adón. A Kitaszított polipban ülve azonban el sem tudta képzelni, mihez nyúljon. Ez nem volt teljesen igaz. Azonnal felismerte a csápmanipulátorok távvezérl jének markolatréseit, és két-három órai gondolkodás során sok egyéb kezel szervet is be tudott volna azonosítani. Azonban nem volt két-három órája. Az elüls képerny n három rruhás alak vetette magát a polip felé, folyamatosan tüzelve. A holokonzolon váratlanul egy Kitaszított parancsnok sápadt, furcsán idegenszer feje bukkant fel. Kassad buborékjának fülhallgató-foltjaiból kiáltások harsogtak. Izzadságcseppek gömböcskéi lebegtek a szeme el tt és ken dtek szét sisakja belsején. Amennyire tudta, lerázta ket, ráhunyorgott a vezérl konzolokra, és megnyomott néhány valószín nek látszó felszínt. Tudta, hogy ha hangvezérelt
áramkörökbe, biztonsági rendszerekbe vagy egy gyanakvó fedélzeti számítógépbe botlik, akkor baszhatja. Mindez átfutott az agyán, miel tt lel tte a pilótát, de egyszer en nem tudott semmit kitalálni, amivel engedelmességre kényszeríthette volna a fickót. Nem, ennek így kellett lennie, gondolta Kassad, s közben újabb vezérl paneleket nyomott meg. Beindult a hajtóm . A polip rángani kezdett horgonyain. Kassad el re-hátra rázkódott a biztonsági hálóban. – A szarba! – suttogta el els hallható megjegyzését azóta, hogy megkérdezte a GÁRDA orvosát, merre jár a hajójuk. Sikerült annyira el rehajolnia, hogy keszty jét be tudta csúsztatni a markolatrésekbe. A hat manipulátor közül négy engedett. Az ötödik elszakadt. A hatodik kitépett egy darabot a HS Merrick testéb l. A polip el reszökkent. A videókamerák közvetítették, ahogy két rruhás alak elvétette az ugrást, a harmadik azonban ugyanabban az antennában kapaszkodott meg, amiben Kassad is. Az ezredes vaktában tapogatózott arrafelé, ahol a hajtóm paneljét sejtette. A feje fölött kigyulladt egy lámpa. Az összes holovetít kikapcsolt. A polip megtett egy man vert, mely a hosszd lés, a forgás és az oldallendülés legvadabb elemeit egyesítette magában. Kassad látta, amint az rruhás alak elbukdácsolt a fenti hólyag fölött, egy pillanatra felbukkant az elüls videóképerny n, majd apró pöttyé vált a hátsón. A Kitaszított még akkor is tüzelt energiafegyverével, amikor már túl kicsivé zsugorodott ahhoz, hogy látni lehessen. Kassad kétségbeesetten próbált eszméleténél maradni a heves bukdácsolás közepette. Különböz hang- és vizuális riasztások sikoltottak a figyelméért. Kassad rátenyerelt a hajtóm paneljére, úgy ítélte, sikerrel járt, és amikor öt irány helyett csak kett be akart szétszakadni, visszahúzta a kezét. Egy véletlenül elkapott kamerakép szerint a fáklyahajó távolodott. Helyes. Kassad nem kételkedett benne, hogy a Kitaszított hadihajó bármelyik pillanatban el tudná pusztítani, és el is pusztítaná, ha közeledni kezdene felé, vagy bármilyen más
módon fenyegetné. Nem tudta, hogy a polipnak vannak-e fegyverei, a maga részér l nem hitte, hogy él er elleni fegyvereken kívül bármivel is felszerelték volna – abban azonban minden kétséget kizáróan biztos volt, hogy egyetlen fáklyahajó kapitánya sem hagyná, hogy egy láthatólag irányíthatatlan rjárm megközelítse a hajóját. Kassad feltételezte, hogy a Kitaszítottak mostanra mind tudták, hogy a polip ellenséges kézre került. Nem lepte volna meg – elszomorította volna, de nem lepte volna meg –, ha a fáklyahajó egyik pillanatról a másikra végzett volna vele, de addig két, kvintesszenciálisan emberi, ha nem is feltétlenül Kitaszított emberi érzelemre számított: a kíváncsiságra és a bosszúvágyra. Tudta, hogy a kíváncsiságon gyakran felülkerekedik a stressz, de úgy vélte, hogy egy olyan félkatonai, félfeudális kultúra, mint a Kitaszítottaké, nagy hangsúlyt fektet a bosszúra. Úgy festett, hogy mivel már nem árthatott nekik, és valószín leg el sem menekülhetett el lük, Fedmahn Kassad ezredes els számú jelölt lett az egyik boncasztalukra. szintén remélte, hogy így van. Kassad ránézett az elüls videóképerny re, a homlokát ráncolta, majd meglazította a hevedereit, hogy kinézhessen a fels hólyagon. A hajó továbbra is bukdácsolt, de korántsem olyan vadul, mint addig. Közelebb került a bolygóhoz – az egyik félteke teljesen betöltötte „fels " látóterét –, de fogalma sem volt róla, milyen közel lehet a légkörhöz. Csak találgathatott, mekkora az orbitális sebessége és milyen heves lenne a légkörbe való belépés. A Merrick roncsairól a bolygóra vetett hosszú pillantása azt sugallta, hogy közel van, talán öt-hatszáz vonásra a felszínt l, olyan parkolópályán, mely a kompok kibocsátását szokta megel zni. Kassad megpróbálta letörölni az arcát, s a homlokát ráncolta, amikor keszty je ernyedt ujjai a sisakjának ütköztek. Fáradt volt. A pokolba is, néhány órája még mélyálomban hevert, a hajó ideje szerint néhány héttel azel tt pedig szinte bizonyosan halott volt! Kíváncsi lett volna, hogy a bolygó a Hyperion vagy a Garden; egyiken sem járt még, de tudta, hogy a Gardent jobban betelepítették, s közel állt a Hegemónia gyarmati státuszának
elnyeréséhez. Remélte, hogy a Garden az. A fáklyahajó három rohamcsónakot indított útnak. Kassad tisztán látta ket, még miel tt a hátsó kamera hatósugarába kerültek volna. Addig nyomta a hajtóm paneljét, míg úgy nem érezte, hogy a polip gyorsabban bukdácsol a fölötte lév bolygó irányába. Nemigen tehetett mást. A polip hamarabb érte el a légkört, mint a három Kitaszított rohamcsónak a polipot. A csónakok kétségtelenül rendelkeztek fegyverekkel és l távolon belül jártak, de valaki a parancsnokságon kíváncsi lehetett. Kíváncsi, vagy nagyon dühös. Kassad polipját semmiképpen sem lehetett volna aerodinamikusnak nevezni. Ahogy a legtöbb hajók közötti forgalmat lebonyolító járm , úgy a polip is kacérkodhatott a bolygók légkörével, ám biztos pusztulás várt rá, ha túl mélyre ereszkedett a gravitációs kútba. Kassad látta a légkörbe merülés árulkodó vörös izzását, hallotta az aktív rádiócsatornák ionizációjának növekedését, és egyszerre kételkedni kezdett benne, hogy valóban olyan jó ötlet volt-e a leszállás. A légköri súrlódás stabilizálta a polipot, Kassad pedig megérezte a gravitáció els finom rántásait, miközben azt a vezérl áramkört kereste a konzolon és a pilótaülés karfáin, melynek ottlétéért csak imádkozni tudott. Az egyik képerny sztatikus zajtól eltorzult képén egy, a lassítás során kék plazmacsóvát növeszt komphajót látott. Az illúzió ahhoz hasonlított, amikor egy légbúvár nézi, ahogy társa kinyitja ejt erny jét vagy bekapcsolja lebeg jét; a rohamcsónak mintha hirtelen a magasba szökött volna. Kassad azonban más miatt aggódott. Semmit sem talált, ami legalább távolról egy katapultra, vagy annak a kapcsolójára emlékeztette volna. Minden GÁRDA: r járm vet felszereltek valamilyen légköri ment eszközzel – a szokás majdnem nyolc évszázadra nyúlt vissza, amikor az rrepülés egész birodalma nem állt másból, mint a Régi Föld légköre fölötti tapogatózó kiruccanásokból. A hajók közötti forgalmat lebonyolító járm veknek valószín leg nem is lett volna szükségük légköri katapultra, de az si szabályzatokban rögzített évszázados
félelmek nehezen haltak ki. Legalábbis ezt mondta az elmélet. Kassad azonban semmit sem talált. A polip vadul rázkódott, pörgött, és komolyan elkezdett felhevülni. Az ezredes rácsapott a hevederei csatjára, és a járm hátsó része felé húzta magát, nem egészen tudva, mit keres ott. Lebeg ket? Ejt erny ket? Két szárnyat? A Kitaszított pilóta holttestén és néhány, ételesdoboznál nem nagyobb tárolórekeszen kívül semmi sem volt az utastérben. Kassad átkutatta a rekeszeket, de semmit sem talált, ami nagyobb lett volna egy egészségügyi csomagnál. Hallotta, ahogy a polip megrázkódott és elkezdett szétesni. Belekapaszkodott egy fogantyúba, és beletör dött, hogy a Kitaszítottak nem fecsérelték a pénzt és a helyet arra, hogy felszereljék polipjaikat az ilyen kis valószín séggel el forduló vészhelyzetekre szolgáló ment eszközökkel. Miért is tették volna? Életüket a csillagrendszerek közötti sötétségben élték le; a légkörr l a konzervvárosok nyolc vonás hosszú, nyomás alá helyezett hengerei alapján alkottak fogalmat. Kassad buboréksisakjának küls hangérzékel i h en közvetítették a burkolaton és a hátsó szekció szétl tt hólyagján át szökésnek indult leveg dühödt süvítését. Az ezredes vállat volt. Túl sokat kockáztatott, és vesztett. A polip megrázkódott és átfordult. Kassad hallotta, ahogy a manipulátorcsápok hangos reccsenéssel leszakadtak a törzsr l. A Kitaszított holttestét hirtelen felkapta és a szétl tt hólyagon át kiszippantotta a légáram, mint hangyát a porszívó. Kassad megkapaszkodott a fogantyúban, és a nyitott ajtón keresztül a vezérl pultra meredt. Váratlanul belé hasított a kezel szervek csodálatos archaikussága – mintha a legels rhajókról szóló tankönyvek valamelyik illusztrációját látta volna. A hajó burkolatának egyes részei lángra kaptak, és lávagömbökként dübörögtek el a megfigyel hólyagok el tt. Kassad lehunyt szemmel próbálta felidézni az Olümposz Tiszti Iskola el adásait az si rhajók struktúrájáról és elrendezésér l. A polip megkezdte zuhanása utolsó szakaszát. A zaj szinte elviselhetetlenné fokozódott.
– Allahra! – kiáltotta el Kassad zihálva a nevet, amit gyerekkora óta nem ejtett ki a száján. A pilótafülke felé vonszolta magát, megkapaszkodott az ajtókeretben, tapogatva keresett fogózókat a padlón, mintha egy függ leges falon mászott volna. Tényleg egy függ leges falon mászott. A polip átfordult és farral el re stabilizálódott halálos zuhanásában. Kassad 3 g terhelés alatt mászott, tudva, hogy ha megcsúszik, teste minden csontját összetöri. A háta mögött a leveg süvöltése sikítássá, majd egy sárkány üvöltésévé fokozódott. Az utastér heves, fémet olvasztó robbanások kíséretében égett. A pilótaülésbe bejutni olyan volt, mintha egy, a feje fölé kinyúló sziklát kellett volna megmásznia úgy, hogy közben két társa a hátán lógott. Az esetlen keszty ben alig tudta megfogni a fejtámaszt, miközben a függ legesen álló padló el tt lógott az utastér lángoló üstje fölött. A hajó megugrott, Kassad fellendítette a lábát, és már benn is ült a pilótaülésben. A videoképerny k halottak voltak. A fels hólyagot émelyít vörösre hevítette a súrlódás. Kassad majdnem elájult, ahogy el rehajolt, s ujjaival tapogatózni kezdett a pilótaülés alatti sötétségben, a két lába közt. Semmit sem talált. Várjunk csak... egy fogantyú. Nem. Krisztus és Allah... Egy D-gy . Megint valami a történelemkönyvekb l. A polip kezdett teljesen szétesni. A fels hólyag átégett, és olvadt m anyag fröccsent szét a pilótafülkében, beborítva Kassad rruháját és sisakját. Érezte az ég m anyag szagát. A polip vadul pörgött, újabb és újabb darabok váltak le bel le. Kassad el tt rózsaszínbe borult a világ, majd elhomályosult, és végképp elt nt. Zsibbadt ujjakkal húzta szorosabbra magán a hevedereket... és még szorosabbra... vagy azok vágtak a mellkasába, vagy az olvadt m anyag égett át az rruhán. A keze visszacsusszant a D-gy re. Nem tudja rákulcsolni az ujjait... nem. Meghúzni! Túl kés . A polip egy utolsó sikollyal, feltör lángok közepette szétesett, s a vezérl pult tízezer repeszméret darabbal terítette be a pilótafülkét. Kassadot hihetetlen er vágta hátra ülésében. Fel. Kifelé. A lángok szívébe.
Pörögve. Homályosan érzékelte, hogy az ülés véd mezeje aktiválódott pörgés közben. A lángok centiméterekre táncoltak az arcától. A töltetek berobbantak, és kilökték a katapultülést a polip izzó légáramából. A pilótaülés kék lángcsóvát húzva írta le saját pályáját az égen. A katapultülést úgy fordították mikroprocesszorai, hogy az er térkorong Kassad és a súrlódás keltette h közé kerüljön. Az ezredes mellkasára egy óriás telepedett, ahogy nyolc g gyorsulással kétezer kilométert zuhant. Egyszer, nagy nehezen, sikerült kinyitnia a szemét. Látta, hogy összegörnyedve fekszik egy hosszú, kékesfehér lángoszlop gyomrában. Aztán ismét behunyta a szemét. Nem látott ejt erny t, lebeg t vagy bármiféle fékez eszközt. Nem is számított. Úgysem tudta volna megmozdítani a kezét. Az óriás megmoccant, még nehezebb lett. Kassad észrevette, hogy buboréksisakja egy része megolvadt vagy betört. A zaj leírhatatlan volt. Nem számított. Összeszorította lehunyt szemét. A legjobb alkalom volt egy kis szunyókálásra.
Kassad kinyitotta a szemét, és megpillantotta a fölé hajló n sötét alakját. Egy másodpercig azt hitte, hogy az. Ismét megnézte, és rájött, hogy tényleg az. A lány megérintette arcát s ujjaival. – Meghaltam? – suttogta Kassad, megragadva a lány csuklóját. – Nem. – A hangja lágy volt és rekedt, valamilyen ismeretlen akcentussal f szerezve. Még soha nem hallotta beszélni. – Valódi vagy? – Igen. Kassad felsóhajtott és körülnézett. Meztelenül, egy vékony köpennyel letakarva feküdt egy sötét, tágas helyiségben felállított ágyon vagy emelvényen. Odafönt, a törött tet résein át látni lehetett a csillagokat. Kassad felemelte a másik kezét, és megérintette a lány vállát. A haja sötét glóriaként lebegett fölötte. , vékony ruhát viselt, mely még a csillagfényben is látni
engedte teste körvonalait. Kassad orrát megcsapta a n illata, a szappana, a b re és az aromája, melyet oly jól ismert eddigi találkozásaikból. – Biztos sok mindent akarsz tudni – suttogta a lány, miközben Kassad kicsatolta a ruháját összefogó aranycsatot. A ruha suhogva szállt le a padlóra. A lány semmit sem viselt alatta. Az égen tisztán ki lehetett venni a Tejutat. – Nem – mondta Kassad, és odahúzta magához a lányt. Reggel felé enyhe szell támadt, de Kassad magukra terítette a könny takarót. A vékony anyag mintha testük minden h jét meg rizte volna, tökéletes melegségben feküdtek egymás mellett. Valahol hó vagy homok csikordult meg a csupasz falakon. A csillagok nagyon tisztán és nagyon fényesen ragyogtak. A hajnal els sugaraival ébredtek, szorosan összesimuló arccal a selyemszer anyag alatt. A lány végigsimította Kassad oldalát, kitapintva a régi és kevésbé régi sebhelyeket. – Mi a neved? – suttogta Kassad. – Sss! – suttogta vissza a lány, lejjebb csúsztatva kezét. Kassad befúrta az arcát a n nyakának illatos hajlatába. A mellei lágyan nyomódtak b rének. Az éjszaka reggellé sápadt. Valahol hó vagy homok csikordult a csupasz falakon. Szeretkeztek, aludtak, majd ismét szeretkeztek. Ragyogó napsütésben keltek és öltöztek fel. A lány fehérnem t, szürke inget és nadrágot tett Kassad elé. Tökéletesen illettek rá, mint ahogy a szivacszokni és a puha csizma is. A lány hasonló, de tengerészkék öltözéket vett fel. – A neved? – kérdezte Kassad, miközben kiléptek a beomlott kupolájú épületb l, és átvágtak a halott városon. – Moneta – válaszolta álma – vagy Mnemosyne. Amelyik jobban tetszik. – Moneta – suttogta Kassad. Felnézett a lápisszín égen magasba hágó kis napra. – Ez a Hyperion? – Igen. – Hogy értem földet? Lebeg vel? Ejt erny vel? – Aranyszárnyakon ereszkedtél alá. – Nem fáj semmim. Nem voltak sebeim?
– Már elláttam ket. – Hol vagyunk? – A Költ k Városában. Több mint száz éve lakatlan. A mögött a domb mögött vannak az Id kripták. – A Kitaszítottak rohamcsónakjai, amik követtek? – Az egyik a közelben szállt le. A Fájdalom Ura személyesen gondoskodott a legénységr l. A másik kett távolabb van. – Ki a Fájdalom Ura? – Gyere! – intett Moneta. A halott város a sivatagban ért véget. Finom homok táncolt a félig a d nék alá temetett fehér márványon. Nyugaton egy Kitaszított komphajó állt, szivárványszínben tündökl , nyitott zsilipkapukkal. A közelben, egy kid lt oszlopon egy thermokocka kínált meleg kávét és frissen sült péksüteményt. Szótlanul ettek és ittak. – A Fájdalom Ura a Shrike – próbálta felidézni a Hyperion legendáit Kassad. – Természetesen. – Itt élsz... a Költ k Városában? Moneta elmosolyodott és lassan megcsóválta a fejét. Kassad végzett a kávéjával, és letette a csészét. Nem akart elmúlni az érzés, hogy álom szerepl je, s t, sokkal er sebb lett, mint bármelyik szimben, melyet valaha átélt. A kávé azonban kellemesen keser volt, a nap pedig melegen t zött arcára és kezére. – Gyere, Kassad! – állt fel Moneta. Hideg homokmez kön vágtak át. Kassad azon vette észre magát, hogy az ég felé pislantgat, tudva, hogy a Kitaszított fáklyahajó bármikor lecsaphat rájuk bolygókörüli pályájáról... aztán hirtelen bizonyossággal tudva, hogy nem fog. Az Id kripták egy völgyben álltak. Egy alacsony obeliszk lágyan izzott. Egy k l faragott szfinx mintha elnyelte volna a fényt. Egy megcsavarodott oszlopok alkotta bonyolult építmény saját magára vetett árnyékot. Minden kriptán egy ajtó tátongott, s mindegyik nyitva állt. Kassad tudta, hogy már akkor is nyitva voltak, amikor felfedezték az Id kriptákat, s az épületek üresen kongtak. A kutatók több mint három évszázada kutattak
eredménytelenül rejtett helyiségek, sírok, tárnák és folyosók után. – Eddig jöhetsz, és nem tovább – szólalt meg Moneta, ahogy odaértek a völgy végében álló szirthez. – Ma er sek az id áramlatai. Kassad taktikai implantja némán hallgatott. Komlogja nem volt. Az emlékezetében keresgélt. – Az Id kriptákat anti-entrópikus er térmez k veszik körülbökte ki. – Igen. – A kripták srégiek. Az anti-entrópikus mez k gátolják az öregedésüket. – Nem – rázta meg a fejét Moneta. – Az id áramlatai visszafelé hajtják a Kriptákat az id ben. – Visszafelé az id ben – ismételte meg Kassad ostobán. – Nézd! Ragyogva, délibábszer en egy acéltüskékkel borított fa bukkant el a ködfoltok közül, hirtelen támadt okkersárga homokförgeteg közepette. A fa mintha az egész völgyet betöltötte volna, s legalább kétszáz méterre, a sziklák csúcsáig magasodott. Az ágak meghajoltak, szétoszlottak, majd újra alakot öltöttek, mint egy rosszul hangolt holó elemei. A napfény öt méter hosszú tüskéken táncolt. Legalább két tucat tüskére Kitaszított férfiak és k meztelen holttestei voltak felt zve. A többi ágon más, nem emberi testek csüngtek. A homokförgeteg egy pillanatra eltakarta a látványt, s amikor lecsillapodott a szél, a látomás is elt nt. – Gyere! – szólalt meg Moneta. Kassad követte az id hullámok peremén, úgy kerülgetve az anti-entrópikus mez kiöblösödéseit és betüremkedéseit, ahogy a gyerekek játszanak az óceán partján. Kassad úgy érezte, az id áramlatai déja vu hullámokként feszítik teste minden egyes sejtjét. Közvetlenül a völgy torka el tt, ahol a hegyek megnyíltak a Költ k Városához vezet alacsony d nék és sík homokmez k el tt, Moneta megérintett egy kék palak -falat, s érintése nyomán bejárat nyílt egy, a szirtbe mélyed , hosszú és alacsony terembe.
– Itt laksz? – kérdezte Kassad, de azonnal látta, hogy odabent semmi jel nem utal erre. A terem k falaiba polcokat és zsúfolt fülkéket vájtak. – Fel kell készülnünk! – suttogta Moneta, s ekkor aranyszín ragyogás árasztotta el a helyiséget. Egy hosszú tárló leeresztette tartalmát. A mennyezetr l egy hártyavékony, fényvisszaver polimersáv gördült le, hogy tükörként szolgáljon. Kassad az álmodók higgadt passzivitásával szemlélte, ahogy Moneta leveti a ruháit, majd t is megszabadítja az övéit l. Meztelenségük már nem volt erotikus, csak szertartásos. – Évek óta rólad álmodom – mondta a lánynak. – Igen. Neked a múlt. Nekem a jöv . Az események lökéshulláma úgy halad át az id n, mint a tó felszínén fodrozódó hullámok. Kassad szaporán pislogva t rte, hogy Moneta egy aranypálcával megérintse a mellkasát. Enyhe áramütést érzett, s teste tükörré változott. Feje és arca jellegtelen tojásként verte vissza a helyiség színárnyalatait és mintázatait. Egy másodperccel kés bb Moneta is csatlakozott hozzá, b re egymásba fonódó tükörképek zuhatagává vált, mintha higannyal bevont krómfelületre vízcseppek fröccsentek volna. Kassad a lány testének minden hajlatában saját tükröz tükörképét látta. Moneta mellén megtört a fény; mellbimbói a tükörsima tófelszínre dobott kavics által felcsapott vízcseppekként meredtek el re. Kassad odalépett hozzá, átölelte, és érezte, hogy felszínük mágneses folyadékként eggyé olvad. Az összekapcsolódott er terek alatt összeért meztelen testük. – Az ellenségeid a városon túl várakoznak – suttogta Moneta. Krómarcán fényzuhatag áramlott. – Az ellenségeim? – A Kitaszítottak. Akik követtek. Kassad megrázta a fejét, s látta, hogy tükörképe is ugyanezt teszi. – Már nem fontosak. – De, igen – suttogta Moneta. – Az ellenség mindig fontos. Fel kell fegyverkezned!
– Mivel? – Még ki sem mondta a szót, már észrevette, hogy a lány megérinti egy bronzgömbbel, s egy fakókék toroiddal. Megváltozott teste olyan tisztán szólt hozzá, mint az implantáramkörön jelentést tév katonák. Kassad érezte, hogy belülr l ellenállhatatlan vérszomj kezdi feszíteni. – Gyere! – Moneta ismét kilépett a nyílt sivatagba. A napfény polarizáltnak, súlyosnak t nt. Átvágtak a d néken, majd folyadékként hömpölyögtek végig a halott város márvánnyal borított utcáin. A város nyugati végének közelében, egy építmény romjai mellett, melynek boltívein még mindig látni lehetett a rájuk vésett „Költ k Amfiteátruma" feliratot, valami várt rájuk. Kassad egy másodpercig azt hitte, hogy egy másik, az övékéhez hasonló króm er teret visel ember az – de csak egy másodpercig. Ebben a higannyal bevont krómszerkezetben semmi emberi nem volt. Kassad homályosan regisztrálta a négy kart, az ujjak végén csillogó, visszahúzható pengéket, a torokról, a homlokról, a csuklóról, a térdr l és a törzsr l kitüremked hegyes tüskéket, de tekintete egy pillanatra sem siklott le a napfényt elsápasztó, a napot véres árnyékokba burkoló vörös lángban ég , kétezer metszett oldalú szemekr l. A Shrike, gondolta. – A Fájdalom Ura – suttogta Moneta. A lény megfordult, és kivezette ket a halott városból. Kassad elismer en méregette a Kitaszítottak védelmi el készületeit. A két rohamcsónak nem egészen fél kilométeres távolságban szállt le egymástól, ágyúik, sugár- és rakétavet ik egymást fedezve fedték le háromszázhatvan fokban a környéket. A Kitaszított katonák lázasan igyekeztek beásni magukat mintegy száz méterre a hajóktól, és legalább két EM tank derengett a láthatáron, sugárvet it és rakétaindítóit a Költ k Városa és a rohamcsónakok közötti széles, nyílt síkság felé fordítva. Kassad látása megváltozott; a hajók egymást átfed véd mez it sárga ködszalagokként érzékelte, a mozgásérzékel ket és a taposóaknákat pedig pulzáló vörös fénytojásokként. Pislogni kezdett: rájött, hogy valami nem stimmel a képpel. Aztán megértette: a s fények és az energiamez k látványa
mellett semmi sem mozgott. A Kitaszított katonák, még a láthatólag egy mozdulat közepén lév k is, olyan merevek voltak, mint a játékkatonák, amikkel kisfiú korában a tharsisi nyomornegyedben játszott. Az EM tankokat beásták, de Kassad most észrevette, hogy még a koncentrikus lila ívekként érzékelt radarantennáik sem mozognak. Felnézett az égre, és megpillantott egy nagy, borostyánba kövült, rovarra emlékeztet , megdermedt madarat. Elhaladt egy szélfútta porfelh mozdulatlan oszlopa mellett, kinyújtott krómkezét, és a földre pöckölte a homokszemcse-spirálokat. El ttük a Shrike hanyagul átsétált az aknák vörös labirintusán, átlépte az érzékel sugarak kék vonalait, átbújt az automata fegyverek szkennereinek ibolyaszín lüktetése alatt, átvágott a sárga véd mez n és a szónikus peremsávon, majd belépett az egyik rohamcsónak árnyékába. Moneta és Kassad követték. „Hogy lehet ez?" Kassad észrevette, hogy a kérdést egy, a telepátiánál kevesebb, az implant-kapcsolatnál azonban sokkal fejlettebb médiumon keresztül tette fel. „ Uralja az id t. " „A Fájdalom Ura? " „ Természetesen." „Miért jöttünk ide? " „Az ellenségeid", intett Moneta a mozdulatlan Kitaszítottak felé. Kassad úgy érezte, végre felébredt egy hosszú álomból. Mindez valóság volt. A Kitaszított katona rezzenéstelen szeme a sisak alatt valóság volt. A balra bronz sírk ként tornyosuló Kitaszított rohamcsónak valóság volt. Fedmahn Kassad rájött, hogy mindegyiküket megölhetné – a katonákat, a rohamcsónak legénységét, mindenkit –, és semmit sem tehetnének ellene. Tudta, hogy az id nem állt meg – legalábbis nem jobban, mint amikor egy hajó beindította a Hawking-hajtóm vét –, egyszer en csak az arányok változtak meg. Az égen mozdulatlanságba dermedt madár be fogja fejezni a szárnycsapást, ha elég id t hagy neki. Az el tte álló Kitaszított el bb-utóbb pislogni fog egyet, ha Kassadnak lesz türelme
kivárni. Közben a Shrike-kal és Monetával megölhetik ket, és a Kitaszítottak észre sem vennék, hogy mi történik velük. Ez nem fair, döbbent rá Kassad, ez helytelen. Ez az Új Busidó végs meggyalázása, rosszabb, mint a civilek tömeges lemészárlása. A becsület lényege az egyenl felek közötti küzdelemben rejlett. Épp közölni akarta ezt Monetával, amikor a lány megszólalt, rágondolt: „Figyelj!" Az id egy, a zsilibe beáradó leveg süvítéséhez hasonló hangrobbanással vette újra kezdetét. A madár felszárnyalt és leírt egy kört. A sivatagi szél homokot fújt a statikusan feltöltött véd mez re. Az egyik fél térden álló Kitaszított katona felegyenesedett, meglátta a Shrike-ot és a két emberi alakot, belekiáltott valamit taktikai kommjába, majd célzásra emelte energiafegyverét. A Shrike nem mozgott – Kassad szemében egyszer en megsz nt itt lenni és ott termett. A Kitaszított katona száját újabb, rövidebb sikoly hagyta el, majd hitetlenkedve nézte, ahogy a Shrike visszahúzta karját – pengékkel övezett markában a férfi szívével. A Kitaszított csak bámult, kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, és összeesett. Kassad jobbra fordult, és szemt l-szemben találta magát egy páncélos Kitaszítottal. A katona nehézkesen felemelte fegyverét. Kassad meglendítette a karját, érezte a króm er tér zümmögését, és látta tenyere páncélt, sisakot és nyakat átszel élét. A Kitaszított feje legördült a porba. Kassad beugrott az egyik mély lövészárokba. Több katona is felé fordult. Az id még most sem tért vissza a megszokott medrébe: az ellenség az egyik pillanatban rettent lassan mozgott, a következ ben viszont négyötöd sebességre gyorsult, mint egy sérült holó. Mindig lassabbak maradtak Kassadnál. Az ezredes már nem gondolt az Új Busidóra. Ezek a barbárok meg akarták ölni. Az egyiknek eltörte a nyakát, félrelépett, merev krómujjaival átdöfte a következ mellvértjét, szétzúzta a harmadik gégéjét, kitért egy csigalassúsággal közeled késpenge el l, és egyetlen rúgással
eltörte a támadó gerincét. Aztán kiugrott a lövészárokból. „Kassad!" Kassad lebukott, miközben egy lézersugár araszolt el a válla fölött, lassú, ózonszagot kelt rubinpászmaként szelve át a leveg t. Lehetetlen! Kitértem egy lézer el l! Felkapott egy követ, és hozzávágta a tankra szerelt pokolkorbácsot kezel Kitaszítotthoz. A hangrobbanás hátravetette a lövészt. Kassad leakasztott egy plazmagránátot az egyik holttest fegyverszíjáról, odaugrott a tank tet nyílásához, és már harminc méteres távolságban járt, amikor a robbanás lángja egészen a rohamcsónak hasáig csapott fel. Kassad megállt a vihar szemében, és körülnézve meglátta Monetát a saját vérontása közepette. A kifröccsen vér nem tapadt meg a lány testén, úgy folyt végig álla, válla, melle és hasa szivárványszín hajlatain, mint olaj a vízen. Moneta egy pillanatra rá emelte tekintetét a csatatér fölött, és Kassadban újra fellángolt a vérszomj. A lány mögött a Shrike lassan lépdelt a káoszban, úgy válogatva áldozatait, mintha csak aratott volna. Kassad látta a lény elt néseit és felbukkanásait, s rájött, hogy a Fájdalom Ura szemében és Moneta olyan lassúak lehetnek, mint az szemükben a Kitaszítottak. Az id megugrott, négyötöd sebességre gyorsult. A még él katonák pánikba estek, egymást kezdték l ni, elhagyták posztjaikat, és a rohamcsónak felé indultak. Kassad megpróbálta átérezni, milyen lehetett számukra az elmúlt egykét perc: elmosódott foltok hatoltak át a védelmi rendszerükön, a bajtársaik pedig egyszerre csak vértócsákban hevertek. Kassad némán figyelte, ahogy Moneta kedvére gyilkolva végigment soraikon. Legnagyobb ámulatára rájött, hogy bizonyos mértékben ura az id nek: pislantás, és az ellenfelei sebessége harmadára lassult, pislantás, s az események majdnem a normális tempójukban zajlottak. Kassad becsületérzete és józan esze a mészárlás abbahagyásáért kiáltott, szinte szexuális töltet vérszomja azonban elnyomott minden ellenvetést. A rohamcsónakban valaki lezárta a zsilipet, s az egyik rémült
katona egy plazmatöltettel robbantotta be a kaput. A tömeg beözönlött, eltaposva a sebesülteket a láthatatlan gyilkosok el l menekülve. Kassad utánuk indult. Az „úgy küzdött, mint egy sarokba szorított patkány" kifejezés rendkívül találó leírás. A katonai összecsapások történelme során az emberi hadvisel felek mindig akkor harcoltak a legádázabbul, amikor a menekülés lehet ségét l megfosztva beszorultak valahova. Akár La Haye Sainte és Hougoumont ösvényein a Waterloo-i csata alatt, akár a lususi bolyok alagútjaiban, a történelem legszörny bb közelharcaira mindig sz k, zsúfolt helyszíneken került sor, ahonnan nem volt visszavonulás. Most is így történt. A Kitaszítottak sarokba szorított patkányokként küzdöttek... és pusztultak el. A Shrike a rohamcsónakot bénította meg. Moneta kint maradt, és a helyén maradó öt tucat katonával végzett. Kassad a bentieket ölte meg. A másik rohamcsónak végül tüzet nyitott pusztulásra ítélt társára. Kassad ekkor már kint állt, onnan nézte a felé araszoló részecskesugarakat és er s intenzitású lézereket, nyomukban egy örökkévalósággal lemaradva a rakétákkal, melyek olyan lassan haladtak, hogy az ezredes akár a nevét is rájuk tudta volna írni. Ekkora már az összes Kitaszított halott volt, mind a hajóban, mind a hajó körül, a véd mez azonban még kitartott. Az elnyelt energia és a robbanások egészen a legküls védm vekig szórták szét a holttesteket, lángba borították a felszereléseket, és üveggé olvasztották a homokot, Kassad és Moneta azonban egy narancsszín t z-kupola alól nézték, ahogy a rohamcsónak visszavonult az rbe. „Meg tudjuk állítani ket?" Kassad lihegett, izzadság csorgott rajta, és szó szerint remegett az izgalomtól. „Meg tudnánk", felelte Moneta, de nem fogjuk. k viszik el az üzenetet a rajnak. " „Miféle üzenetet? " – Gyere ide, Kassad. Megfordult a lány hangjára. A tükröz er tér elt nt. Moneta
rét verejték olajozta; sötét haja a halántékára tapadt; mellbimbói megmerevedtek. – Gyere ide! Kassad lepillantott magára. Az er tere is elt nt – akarta, hogy elt njön –, és soha nem látott szexuális izgalom lett úrrá rajta. – Gyere ide. – Moneta most már suttogott. Kassad odalépett hozzá, felemelte, érezte feneke édes-síkos simaságát, miközben felvitte egy szélformázta dombocska tetejére, egy füves térségre. A Kitaszítottak hulláinak halmai közt letette a lányt, durván szétnyitotta a lábát, az egyik kezébe fogta mindkét kezét, a feje fölé emelte és a földre szorította a karját, majd a lábai közé eresztette karcsú testét. – Igen – suttogta Moneta, amikor megcsókolta bal fülcimpáját, rátapasztotta ajkát nyaka gödrére, lenyalta a sós verejtéket mellér l. A holtak közt szeretkezünk. Lesznek még halottak. Ezrek. Milliók. Halott hasakból feltör nevetés. Az ugróhajókból egyenesen a rájuk váró lángokba menetel katonák hosszú sorai. – Igen. – A lány lehelete a fülét perzselte. Kiszabadította a kezét, átölelte Kassad izzadt vállát, hosszú körmeit végighúzta a gerincén, majd a fenekét megmarkolva közelebb rántotta magához. Kassad erekciója a fansz rzetéhez ért, majd a hasához simulva lüktetett. A térkapu-portálok megnyílnak a hordozók rideg sorai el tt. A plazmarobbanások melege. Ezernyi hajó, ezernyi táncol és pusztul el, mint porszemcsék a forgószélben. Hatalmas, tömör rubinfényoszlopok süvítenek a messzeségbe, megfürdetve célpontjaikat a meleg végs áradatában. Testek forrnak a vörös fényben. – Igen! – nyitotta meg el tte Moneta a száját és a testét. Melegség fent és melegség lent, nyelve a szájában, miközben belehatolt. Meleg súrlódás fogadta. Teste mélyre merült, kissé visszahúzódott, hagyta, hogy a nedves meleg még inkább körülvegye, ahogy elkezdtek együtt mozogni. Forróság száz világon. Görcsökben lángoló kontinensek, forró tengerek hömpölygése. Maga a leveg is ég. A túlhevült leveg óceánok a szeret érintésére áhítozó b rként hömpölyögnek.
– Igen... igen... igen... – Moneta lehelete forró Kassad ajkain. A b re olajos bársony. Kassad egyre gyorsabban mozog, az univerzum összezsugorodik, az érzés kitágul, az érzékek eltompulnak, ahogy a lány forró melegsége szorosan körülöleli. A csíp je nyersen mozdul, mintha érzékelné a lénye alapjainál növekv szörny nyomást. Egyre követel bb. Kassad elfintorodik, lehunyja a szemét... ...táguló t zgömbök, haldokló csillagok, óriási lángkitörésekben felrobbanó napok, a pusztulás eksztázisában megsemmisül csillagrendszerek... ...fájdalmat érez a mellkasában, a csíp je nem lassul, s t, egyre gyorsabban ráng, még akkor is, amikor kinyitja a szemét és meglátja... ...a Moneta mellei közül kiemelked hatalmas acéltüskét, mely majdnem felnyársalja, miközben öntudatlanul el re-hátra mozog. A tüske élér l vércseppek hullanak a lány testére, sápadt, tükröz testére, halottfém-hideg testére. A csíp je mégis mozog, miközben szenvedélyt l elhomályosult tekintettel nézi, ahogy Moneta ajkai elszáradnak és összezsugorodnak, acélpengék sorait felfedve a fogak helyén, fémpengék mélyednek fenekébe a markoló ujjak helyett, a lábai törhetetlen acélbilincsekként ejtik rabul rángó csíp jét, a szeme... ...az orgazmus el tti utolsó másodpercben Kassad megpróbál elh kölni... a keze a lány torkán, szorítja... úgy tapad rá, mint egy pióca, mint egy elemészt nadály... holttesteken gurulnak át... ...a szeme mint két vörös gyémánt, ugyanaz az rült hév izzik benne, mint sajgó heréiben, t zgömbként izzik, beborítja... ...Kassad a talajnak feszíti két kezét, felemelkedik a lányról... a lényr l... ereje rült er , de nem elég, a szörny gravitáció egymáshoz préseli ket... piócaként szívja, miközben robbanástól fenyegetve belenéz a szemébe... világok halála... világok halála! Kassad felsikolt és elhúzódik. Húscsíkok záporoznak, miközben felfelé és oldalra veti magát. Az acélvaginában fémfogak csattannak össze, mindössze egy lucskos milliméterrel hibázva el makkját. Kassad az oldalára zuhan, elgurul, a csíp je még mindig mozog, képtelen visszatartani ejakulációját. Az ondó
több hullámban robban ki, s egy hulla ökölbe szorított kezére hullik. Kassad felnyög, megint gurul, magzati pózba gömbölyödik, és ismét elmegy. És ismét. Hallja a sziszegést és a surrogást, ahogy a lány feláll mögötte. A hátára fordul, a napfényt l és saját fájdalmától hunyorogva. A lány megáll fölötte, szétvetett lábbal, tüskék sziluettjeként. Kassad kitörli az izzadságot a szeméb l, látja, hogy csuklójára vörös vér ken dik, várja a gyilkos csapást. B re összehúzódik a húsba hasító pengére számítva. Lihegve felnéz, és Monetát látja maga el tt, hús-vér, nem acél combjait, szenvedélyük nedveit l csapzott ágyékát. A lány arca sötét, a napnak háttal áll, de a vörös lángok kihunynak ezernyi szeglet szemgödreiben. Elmosolyodik, a napfény acélfogak sorain csillan meg. – Kassad... – suttogja, a csontokon csikorgó homok hangján. Kassad elszakítja róla tekintetét, talpra küzdi magát, rémülten menekül a holttesteken és az ég roncsokon át. Nem néz vissza.
A Hyperion Önvédelmi Er inek felderít i majdnem két teljes nappal kés bb bukkantak rá Fedmahn Kassadra. Eszméletlenül feküdt a néptelen Kronosz-er dhöz vezet füves mez k egyikén, mintegy húsz kilométerre a halott várostól és a Kitaszított katapultülés roncsaitól. Meztelen volt, a hideg és súlyos sérülései majdnem végeztek vele, de jól reagált az azonnali els segélyre, így légi úton el tudták szállítani a Kantár-síkságtól délre, egy keatsi kórházba. Az ÖVE felderít osztagai óvatosan folytatták útjukat észak felé, egyszerre tartva az Id kriptákat körülvev anti-entrópikus áramlatoktól és a Kitaszítottak által esetlegesen hátrahagyott aknáktól. Egyet sem leltek. A felderít k csak Kassad katapultülését és a Kitaszítottak bolygókörüli pályáról indított két rohamcsónakjának kiégett vázát találták meg. Semmi nyom nem árulkodott arról, miért l tték szét saját hajóikat, a holttestek pedig – a hajókban és a hajók körül – túlságosan összeégtek ahhoz, hogy bármiféle boncolásban lehessen reménykedni. Kassad három hyperioni nappal kés bb nyerte vissza emlékezetét, megesküdött, hogy a polip ellopásának pillanata óta
nem emlékszik semmire, és két helyi hét múlva felrakták a GÁRDA egyik fáklyahajójára. Visszatérve a Hálóba, Kassad lemondott rangjáról. Egy ideig különböz háborúellenes mozgalmakban tevékenykedett, id nként felbukkanva a Minden Dolgok hálózatának általános leszerelésr l folytatott vitáin. A Bressia elleni támadás azonban három évszázada nem látott er vel sodorta a Hegemóniát a valódi csillagközi háború támogatása felé, és Kassad hangját vagy elhallgattatták, vagy figyelmen kívül hagyták, mint a Dél-Bressiai Mészáros b ntudatának megnyilvánulását. A Bressiát követ tizenhat év során Kassad ezredes elt nt a Hálóból és a Háló köztudatából. Noha nem történtek újabb nagy összecsapások, továbbra is a Kitaszítottak maradtak a Hegemónia els számú mumusai. Fedmahn Kassad pedig egyre halványuló emlékké vált.
Kassad kés délel tt fejezte be történetét. A Konzul pislogni kezdett, és körülnézett, több mint két órája most el ször észlelve a hajót és környezetét. A Benares kiért a Hoolie f csatornájába. A Konzul hallotta a láncok és a vontatókötelek csikorgását, ahogy a folyami manták nekifeszültek hámjaiknak. Úgy t nt, a Benares az egyetlen felfelé tartó hajó a számos kisebb, ellenkez irányba haladó vízi járm között. A Konzul megdörzsölte a homlokát, és meglepve látta, hogy kezére verejték tapad. Nagyon felmelegedett az id , és észre sem vette, hogy a ponyva árnyéka arrébb kúszott. Pislogott néhányat, kitörölte az izzadságot a szeméb l, majd visszalépett az árnyékba, hogy töltsön egy italt az androidok által az asztal melletti szekrényben elhelyezett üvegek valamelyikéb l. – Istenem – mondta éppen Hoyt atya –, tehát e szerint a Moneta lény szerint az Id kripták visszafelé haladnak az id ben? – Igen – bólintott Kassad. – Lehetséges ez? – kérdezte Hoyt. – Igen – válaszolta Sol Weintraub. – Ha így van – töprengett Brawne Lamia –, akkor maga az
múltjában... de a maga jöv jében „találkozott" ezzel a Monetával... vagy akármi is legyen az igazi neve... egy még meg sem történt találkozás során. – Igen – bólintott ismét Kassad. Martin Silenus odalépett a korláthoz, és beleköpött a folyóba. – Ezredes, ön szerint az a kurva volt a Shrike? – Nem tudom. – Kassad színtelen hangját alig lehetett hallani. – Maga tudós – fordult oda Silenus Sol Weintraubhoz. – Van valami a Shrike-mitológiában arról, hogy képes megváltoztatni az alakját? – Nincs – rázta meg a fejét Weintraub. Épp egy tej gömböt készített el a kislányának. A csecsem halk, nyafogó hangokat hallatott és apró ujjacskáit mozgatta. – Ezredes – szólalt meg Het Masteen –, az er tér... vagy akármi is volt az a páncél... magával hozta a Kitaszítottakkal és a... n vel való találkozás után? Kassad egy pillanatra a templomosra meredt, majd nemet intett. A Konzul az italát bámulta, de ekkor hirtelen felkapta a fejét egy belé hasító gondolatra. – Ezredes, azt mondta, hogy látta a Shrike gyilkos fájának látomását... azt a valamit, amire felszúrja áldozatait. Kassad baziliszkusz-tekintete a templomosról a Konzulra siklott. Lassan bólintott. – És rajta a holttesteket? Újabb bólintás. A Konzul letörölte a verejtéket fels ajkáról. – Ha a fa az Id kriptákkal együtt visszafelé halad az id ben, akkor az áldozatok a mi jöv nkb l valók. Kassad nem felelt. A többiek is a Konzult bámulták, de láthatólag csak Weintraub értette meg, mit jelentett a megjegyzés... és minek kell lennie a Konzul következ kérdésének. A Konzul ellenállt a késztetésnek, hogy ismét letörölje az ajkáról az izzadságot. – Látta rajta valamelyikünket? – tette fel a kérdést
rezzenéstelen hangon. Kassad több mint egy percig némán hallgatott. A folyó és a hajó vitorlázatának halk neszei hirtelen nagyon hangosnak t ntek. Kassad végül vett egy mély lélegzetet. – Igen. Ismét csend ereszkedett rájuk. Brawne Lamia törte meg. – Elárulná, kit? – Nem. – Kassad felállt, és elindult az alsó fedélzetekre vezet lépcs felé. – Várjon! – kiáltott fel Hoyt atya. Kassad megtorpant a lépcs tetején. – Hajlandó legalább két másik dolgot megmondani? – Mit? Hoyt atya elfintorodott a rátör fájdalomhullámtól. Ösztövér arca elsápadt a verejtékréteg alatt. – El ször is – vett egy mély leveg t –, maga szerint a Shrike... a n ... valamilyen módon magát akarja felhasználni annak a rettenetes csillagközi háborúnak a kirobbantásához, amit megjósolt? – Igen – felelte Kassad halkan. – Másodszor, megkérdezhetem, mit akar kérni a Shrike-tól... vagy ett l a Monetától... amikor a zarándoklat végén találkozik velük? Kassad most mosolyodott el el ször. Halvány mosoly volt, és nagyon, nagyon hideg. – Nem kérek semmit – jelentette ki. – Semmi sem kell t lük. Ha találkozom velük, megölöm ket. A zarándokok nem szóltak, nem is néztek egymásra, miközben Kassad lement a lépcs n. A Benares észak-északkeleti irányban folytatta útját délután.
A Benares naplemente el tt egy órával futott be Najád városának folyóparti kiköt jébe. A legénység és a zarándokok a korláthoz nyomulva meredtek a hajdan húszezer lakosú település füstölg romjaira. Nem sok minden maradt épen. A híres, még
Bús Vili király idejében épült Folyópart fogadó az alapjáig leégett; elszenesedett dokkjai, mólói és árnyas balkonjai a Hoolie vizébe omlottak. A vámház teljesen kiégett. A város északi végén lév légihajó-állomásból csak az épületek megfeketedett váza maradt meg, kiköt tornya faszén gerincként meredt az égre. A folyóparton álló kis Shrike-templomnak nyoma sem volt. A zarándokok szempontjából azonban a najádi hajóállomás elpusztítása volt a legrosszabb – a vontatódokk leégett, megroggyant, a manták karámjai tárva-nyitva, üresen tátongtak. – Az Isten verje meg! – káromkodott Martin Silenus. – Ki tette ezt? – kérdezte Hoyt atya. – A Shrike? – Inkább az ÖVE – vélte a Konzul. – Bár lehet, hogy a Shrike ellen küzdöttek. – Nem tudom elhinni! – csattant fel Brawne Lamia. – Maga nem tudott err l? – fordult oda a hátsó fedélzetre lép A. Bettikhez. – Nem – felelte az android. – Már több mint egy hete nem volt kapcsolatunk a zsilipekt l északra lév területekkel. – De hogy a fenébe nem? – kérdezte Lamia. – Ha adatszférája nincs is ennek az isten háta mögötti világnak, rádiója csak van? – Igen, M. Lamia – mosolyodott el halványan A. Bettik –, van rádió, de a kommunikációs m holdak nem m ködnek, a karlai zsilipnél lév mikrohullámú er sít állomást lerombolták, a rövidhullámhoz pedig nem férünk hozzá. – Mi van a mantákkal? – szólt közbe Kassad. – Eljuthatunk a Peremig ezekkel? – Kénytelenek leszünk, ezredes – ráncolta a homlokát Bettik. – De b n, amit teszünk. A hámba fogottak nem fogják túlélni ezt az utat. Pihent mantákkal még napkelte el tt odaértünk volna a Peremhez. Ezzel a kett vel... – Az android vállat vont. – Ha szerencsénk van, és életben maradnak, akkor talán kora délutánra... – De a szélvagon még ott lesz, ugye? – kérdezte Het Masteen. – Feltételezhet en – bólintott A. Bettik. – Ha megbocsátanak, megyek, megetetem azokat a szerencsétlen állatokat. Egy órán belül tovább kell indulnunk.
Senkit sem láttak Najád romjai közt, vagy azok közelében. A városon túl egyetlen vízi járm vel sem találkoztak. A várostól egy órányira északkeletre elérték azt a területet, ahol a Hoolie alsó folyásának erd i és szántói átadták helyüket a F tengert l délre elterül , hullámzó narancsszín prérinek. A Konzul id nként épít hangyák sártornyait pillantotta meg. A csipkézett szél építmények némelyikének magassága a tíz métert is elérte. Épségben maradt emberi településeknek nyomát sem látták. A Betty-gázló kompja elt nt, még egy vontatókötél vagy meleged kunyhó sem utalt rá, hogy hol állt majd két évszázadig. A Barlang-foki Folyójárók fogadója sötét volt és néma. A. Bettik és a legénység néhány tagja hangosan kiáltozni kezdett, de nem érkezett válasz a barlang fekete torkából. A napnyugta érzéki csendbe burkolta a folyót, amit hamarosan a rovarok zajának és az éjszakai madarak rikoltásainak kórusa tört meg. A Hoolie felszíne egy id re az alkonyati égbolt zöldesszürke korongjának tükrévé vált, melyet csak a szürkületben, a manták nyomában táplálkozó halak csobbanásai törtek meg. A teljes sötétség leszállta után számtalan síkföldi gossamer – sokkal sápadtabbak, mint erdei rokonaik, de azokhoz hasonlóan nagy szárnyfesztávú, kisgyerek méret , irizáló szín lények – kezdett táncába a csatornákban és a szelíden hömpölyg dombok völgyeiben. Mire felkeltek a csillagok és meteorcsóvák kezdték felszántani az éjszakai égboltot – gyönyör látványt nyújtva távol az emberkéz teremtette fényekt l –, a hajón meggyújtották a lámpákat és a hátsó fedélzeten felszolgálták a vacsorát. A Shrike zarándokai lehangoltak voltak, mintha még mindig Kassad ezredes komor, zavarba ejt történetén töprengtek volna. A Konzul már dél óta folyamatosan ivott, és most végre megérezte a kellemes eltávolodást – nem a valóságtól, hanem az emlékezés fájdalmától –, mely lehet vé tette, hogy elviselje a nappalokat és az éjszakákat. Kimunkált, a legkisebb nyelvbotlástól is mentes hangon, mely az igazi alkoholisták sajátja, megkérdezte, hogy kinek a története következik. – Az enyém – felelte Martin Silenus. A költ is szinte egész
nap keményen ivott. A beszédét ugyanúgy uralta, mint a Konzul, de szögletes arca vörössége és szemének szinte rült csillogása elárulta az öreg poétát. – Legalábbis én húztam a hármas számot... – emelte fel papírját. – Feltéve, hogy még mindig hallani akarják azt a kurva mesét. Brawne Lamia felemelte a borát, összeráncolta a homlokát, majd ismét letette a poharat. – Talán meg kellene beszélnünk, mit tudtunk meg az els két történetb l, és mi köze lehet annak a jelenlegi... helyzetünkhöz. – Még nem! – rázta meg a fejét Kassad ezredes. – Még nincs elég információnk. – Beszéljen M. Silenus! – javasolta Sol Weintraub. – Utána majd megrágjuk, mit hallottunk eddig. – Egyetértek – csatlakozott Lenar Hoyt. Het Masteen és a Konzul is rábólintottak. – Ám legyen! – rikoltotta Martin Silenus. – Elmesélem a történetem. Csak hadd végezzek ezzel az üveg borral, bassza meg!
A KÖLT TÖRTÉNETE: „HYPERIONI ÉNEK"
Kezdetben volt az Ige. Aztán jött az a kibaszott szövegszerkeszt . Aztán jött a gondolatszerkeszt . Aztán jött az irodalom halála. És így tovább. 7 Francis Bacon egyszer azt mondta: „A helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötl módon béklyóba verik az értelmet." Mindannyian szembeötl béklyókat vertünk értelmünkre, nem? Én még inkább, mint a legtöbben. Az egyik jobb, elfelejtett huszadik századi író egyszer megjegyezte: „Szeretek író lenni. A papírmunka, azt nem bírom." Értik? Nos, amigos és amigette, én szeretek költ lenni. Azok az istenverte szavak, azokat nem bírom. Hol kezdjem? Mondjuk a Hyperionnal? (Átt nés) Majd' két szabványszázaddal ezel tt. Bús Vili király öt telepeshajója öt aranyszín pitypangként pörög ezen a túlságosan is jól ismert lazúr égen. Konkvisztádorokként érünk földet, ide-oda rohangálunk – több mint kétezer vizuális m vész, író, szobrász, költ , videórendez , holorendez , zeneszerz és a jó ég tudja, micsoda, akiket ötször annyi adminisztrátor, technikus, ökológus, szupervizor, udvari kamarás és hivatásos seggnyaló szolgál ki, nem is beszélve magának a királyi családnak a tagjairól, akiknek viszont tízszer annyi android m veli a földet, f ti a reaktorokat, építi fel a városokat, emeli a bálákat és pakolja a ládákat... a fenébe is, értik, mire gondolok. A bolygót, ahová leszálltunk, korábban már betelepítette egy maroknyi csirkefogó, akik kétszáz éve bennszülötté váltak, s azóta is egyik napról a másikra teng dtek. A bátor pionírok 7 Lefordíthatatlan szójáték. A bibliai „Ige" angol megfelel je „Word" – mely szó szinte minden szövegszerkeszt program nevében szerepel – a ford.
nemes leszármazottai természetesen istenekként fogadtak minket – különösen azután, hogy a biztonságiak szétverték néhány harciasabb vezérüket –, mi pedig természetesen úgy fogadtuk hódolatukat, mint ami kijárt nekünk, és a kékb jeink mellé rendeltük ket dolgozni, a földekre és a dombon épül ragyogó városunkba. A dombon tényleg ragyogó város épült. A romok, amiket ma láthatnak, semmit sem árulnak el róla. Az elmúlt három évszázad alatt tovább terjeszkedett a sivatag; a hegyekb l levezet vízvezetékek romba d ltek; a városnak csak a csontjai maradtak meg. Pedig a Költ k Városa igazán szép volt fénykorában, egy kicsit Szókratész Athénja a reneszánsz Velence intellektuális pezsgésével, az impresszionista Párizs m vészi lázával, az Orbitális Város els évtizedének igazi demokráciájával és a Tau C korlátlan jöv jével elegyítve. A végén persze ezen dolgok egyike sem volt meg benne. Csak Hrothgar klausztrofóbikus csarnoka, a sötétségben várakozó szörnnyel. Természetesen nekünk is megvolt a magunk Grendelje. S t, még a Hrothgarunk is, ha valaki hunyorogva megnézte Bús Vili király esetlen profilját. Csak Gaets-ünk hiányzott; nagy, széles vállú, kis agyú Beowulf-unk, a víg kedély pszichopatákból álló bandájával. Így hát H s híján az áldozatok szerepébe telepedtünk, úgy alkottuk szonátáinkat, csiszolgattuk balettjeinket, ápolgattuk papiruszainkat, miközben acéltüskés Grendelünk rettegéssel vetette be az éjszakát és combcsontokat aratott. Ekkor történt, hogy lelkem húsból metszett tükreként szatír alakjában olyan közel jutottam életem f ve, a Cantos befejezéséhez, mint öt szomorú évszázadot felölel makacs próbálkozásaim során még soha. (A kép elsötétül) Azt hiszem, korai lenne még ez a Grendel-történet. Még nem sorakoztak fel a szerepl k a színpadon. A nem lineáris történetvezetésnek és a szaggatott prózának megvannak a maga hívei, köztük én is, de végs soron a karakter az, barátaim, a
karakter, ami elnyeri vagy elveszti a halhatatlanságot a pergamenen. Nem fordult még soha meg a fejükben az a titkolt gondolat, hogy Huck és Jim ebben a pillanatban is egy messzimesszi folyón úsztatja tutaját, valóságosabban, mint az a cip árus, akit tegnap óta már el is feledtünk? De akárhogy is, ha el kell mondani ezt a kurva történetet, akkor tudniuk kell, kik a szerepl i. Úgyhogy akármennyire is fáj nekem, ismét vissza kell térnem a kezdetekhez. Kezdetben volt az Ige. A Word-öt pedig klasszikus binárisban programozták. És szólt az Ige: „Legyen élet!" És így, valahol anyám birtokának TechnoCore tárházaiban, rég halott apám lefagyasztott spermáját kiolvasztották, tégelybe öntötték, összerázták, mint hajdan a vaníliasört, betöltötték valami fecskend vel kombinált m fütyibe, ami – egy gomb mágikus érintésére – belelövellte tartalmát anyámba, amikor a Hold telehold volt, a pete pedig már érett. Anyámat persze nem feltétlenül kellett volna ilyen barbár módon megtermékenyíteni. Választhatta volna az ex utero módszert, vagy egy szeret t, akibe beültették apám DNS-ét, a klónozást, a génsebészeti sz znemzést, vagy amit akarnak... ám , ahogy kés bb elmesélte, széttette a lábát a hagyománynak. Gyanítom, ezt élvezte a legjobban. Akárhogy is, megszülettem. A Földön születtem... a Régi Földön... és bekaphatja, Lamia, ha nem hisz nekem. Anyám birtokán éltünk, egy szigeten, nem messze az Észak-Amerikai Rezervátumtól. Jegyzetek a Régi Földi otthonomról készített vázlathoz: A legdélibb gyepsz nyegen túli fák krepp-papír sziluettje fölött törékeny hajnalok halványulnak ibolyából fuksziába. Az ég olyan finom, mint az áttetsz porcelán, nem marják fel felh k vagy kondenzcsíkok. Az els fénypászmák szimfónia el tti csendjét a napkelte cintányércsattogása követi. Narancssárgák és rozsdabarnák izzanak fel aranyszínben, a zöld hosszasan, vösen ereszkedik alá: levelek árnyéka, ciprusok és szomorúfüzek indái, a tisztások némazöld bársonya.
Anyám birtoka – a mi birtokunk – ezer hektár másik egymillió közepén. Kisebb préri méret pázsitok, füvük oly tökéletes, hogy szinte csábítja a testet, hogy ráfeküdjön, hogy lágy tökélyén aludjon egyet. Nemes fák alkotják a Föld napóráit, árnyékuk fenséges menetben köröz; összekeverednek, délben szétválnak, végül a nap elmúlásával kelet felé nyújtóznak. Királyi tölgyek. Óriási szilfák. Nyárfák, ciprusok, vörösfeny k és bonszájok. A banánfák egy égboltozatú templom sima oszlopaiként hajtják meg új ágaikat. A füzek gondosan kijelölt csatornák és szeszélyes patakok partján sorakoznak, ágaik si gyászdalokat énekelnek a szélnek. A házunk egy alacsony dombon áll, ahol telente a gyep barna íve úgy néz ki, mint valami n stényállat sima lágyéka, csupa vágtára termett feszes izom. A házon látszanak az évszázadok toldásai: a hajnal els sugarai a keleti udvar jádetornyán csillannak meg, teaid ben a déli szárny oromzata háromszögárnyékokat vet a kristály melegházra, a keleti portikusz mentén emelked erkélyek és küls lépcs k labirintusa escheri játékot játszik a délután árnyaival. A Nagy Tévedés után, de még azel tt volt, hogy minden lakhatatlanná vált volna. A birtokon f leg az általunk bizarr módon a „javulás idejének" nevezett id szakokat töltöttük -tíztizennyolc csendes hónapot az egész világot megrázó rengések között, miközben a Kijevi Csoport istenverte kis fekete lyuka a Föld magjának darabjait emésztette, az újabb lakomára várva. A „nehéz napokat" Kowa bácsinál, a Holdon túl, egy, még a Kitaszítottak elvándorlása el tt odavitt, terraformált kisbolygón vészeltük át. Bizonyára rájöttek már, hogy ezüstkanállal a seggemben születtem. Nem is próbálok szabadkozni. A demokráciával folytatott három évezrednyi küszködés után a Régi Föld családjai rájöttek, hogy a cs cselékt l csak úgy lehet megszabadulni, ha nem engedik szaporodni. Illetve úgy, ha telepeshajó-flottákat, rotahajó-felderít utakat, új és új térkapu-kivándorlásokat pénzelnek... azaz siettetik a Hedzsrát... már amíg a cs cselék odakint szaporodik és békén hagyja a Régi Földet. Az a tény nem
zavarta a hódításokról álmodozó söpredéket, hogy szül bolygójuk egy fogatlan, vén kurva, aki már az utolsót rúgja. Nem voltak bolondok. Buddhához hasonlóan én is szinte csak feln tt koromban láttam meg a szegénység els nyomait. Tizenhat éves voltam, beutaztam az egész világot, és Indiában megpillantottam egy koldust. A hindu Régi Családok vallási okokból tartották ket maguk körül, de akkor csak annyit tudtam, hogy ott áll el ttem egy ember, rongyokban, csontig lesoványodva, f zfakosárkájában egy srégi kártyaolvasóval, és azért esdekel, hogy egy pillanatra helyezzem bele világkártyámat. A barátaim szerint hisztérikus roham tört rám. Elhánytam magam. Benáreszben történt a dolog. Kivételezett gyerekkorom volt, de nem visszataszítóan. Kellemes emlékeket rzök Sybil úrhölgy híres partijairól (anyai ági nagynéném volt). Emlékszem egy három napos kirándulásra, amit a Manhattani szigetvilágba szervezett. A vendégeket komphajók hozták le az Orbitális Városból és az európai körzetekb l. Emlékszem a vízb l kiemelked Empire State Buildingre, a lagúnák és a csatornák vizén tükröz fényeire; az EMJ-kb l a kilátófedélzetre özönl utasokra, s körös-körül az alacsonyabb házak tet in ég tüzekre. Az Észak-Amerikai Rezervátum akkoriban a mi magánjátszóterünk volt. Állítólag körülbelül nyolcezren éltek a rejtélyes kontinensen, de ezek fele csavargó volt. A többiek renegát ARNisták, akik szorgalmasan támasztgatták fel a vízözön el tti észak-amerikai él helyeikr l rég kipusztult növény- és állatfajokat; öko-mérnökök, hivatalos slakosok, mint például az ogalalla sziúk vagy a Pokol Angyalai; és id nként arra téved turisták. Volt egy unokatestvérem, aki állítólag gyalog járta be a Rezervátum két megfigyelési zónáját is – igaz, Középnyugaton, ahol a zónák viszonylag közel voltak egymáshoz, és dinoszauruszhordák is ritkábban fordultak el . A Nagy Tévedést követ els évszázadban lassan haldoklott a halálos sebet kapott Gaia. A rossz napokat hatalmas pusztítás jellemezte – ezek egyre gyakrabban érkeztek pontosan el re jelzett, rövid enyhülésekkel megszakított hullámokban, minden
egyes alkalommal borzalmasabb és borzalmasabb következményekkel –, a Föld azonban kitartott, és amennyire tudta, meggyógyította magát. Azt mondtam, hogy Rezervátum volt a játszóterünk, pedig bizonyos értelemben az egész haldokló Földet annak nevezhetném. Anyám hétéves koromban megajándékozott egy EMJ-vel, s ezután alig egy óra alatt eljuthattam a bolygó bármely pontjára. A legjobb barátom, Amalfi Schwartz a hajdani Antarktiszi Köztársaság területén, az Erebus-hegy birtokon lakott. Nap mint nap találkoztunk. A legkevésbé sem zavart minket, hogy a Régi Föld törvényei tiltották a térkapuk használatát; amikor éjjelente elhevertünk egy domboldalon, és felnéztünk a tízezer Orbitális Fényre, a Gy húszezer irányfényére, a kétháromezer látható csillagra, egyáltalán nem irigykedtünk, nem éreztünk késztetést, hogy csatlakozzunk a Hedzsrához, mely már akkor elkezdte sz ni a Világháló térkapu-selymét. Boldogok voltunk. Anyámról furcsa mód stilizált emlékeket rzök, mintha is csak Haldokló Föld regényeim valamelyik képzeletbeli szerepl je lett volna. Lehet, hogy az is volt. Lehet, hogy robotok neveltek fel valamelyik automatizált európai városban, androidok szoptattak az Amazonas-sivatagban, vagy egyszer en egy kádban növesztettek, ahogy a sörf k az éleszt t. Amire emlékszem, az anyám fehér ruhája, amint kísértetszer en átsuhan az udvarház elsötétített szobáin; a végtelenül finom, kék hajszálerek vékony ujjú keze fején, miközben teát tölt a melegház damasztfehér, poros fényében; az úrhölgyek módjára kontyba tornyozott haja pókhálójában aranylégyként csapdába es gyertyafény. Néha azt álmodom, hogy emlékszem a hangjára, a dallamára, a tónusára, egész a méhéig hatoló központiságára, de aztán felébredek, és csak szél mozgatja a csipkefüggönyöket, vagy valamilyen idegen tenger morajlik, megtörve a part menti sziklákon. Amint kialakult az éntudatom, tudtam, mi leszek – tudtam, minek kell lennem. Költ . Nem mintha lett volna választásom; sokkal inkább az engem körülvev , pusztuló szépség lehelte belém utolsó leheletét és parancsolta meg, hogy életem hátralév
részében szavakkal játsszam, mintegy vezeklésül azért, hogy fajunk gondatlanul megölte szül világát. Szóval a pokolba is! – költ lettem. Volt egy mesterem, Balthazarnak hívták. Ember volt, s-öreg, Alexandria húsillatú sikátorainak menekültje. Balthazar kékesfehéren világított a kezdetleges Poulsen-kezelésekt l; mintha folyékony m anyagba zárt, sugárzó múmia lett volna. És élvhajhász, mint ama vén kecske. Néhány évszázaddal kés bb, amikor én léptem be szatír korszakomba, úgy éreztem, végre értem szegény don Balthazar priapusi szenvedélyét, de a birtokon csak annyit láttam az egészb l, hogy szinte lehetetlen fiatal lányokat alkalmazni a személyzetben, Lett légyen ember, vagy android, don Balthazar nem válogatott – mindet megdöntötte. A legnagyobb szerencsémre don Balthazar fiatal testek iránti rajongásában semminem homoszexualitás nem volt, így kalandjaira pusztán az óráinkról való távolmaradásai, illetve az Ovidius, Senesh és Wu verseinek szentelt, indokolatlanul kitüntet figyelem alapján gyanakodhattam. Kiváló tanár volt. Végigvettük az ókort és a kés antikvitást, bejártuk Athén, Róma, London és a Missouri állambeli Hannibál romjait – és egyszer sem írtam dolgozatot. Don Balthazar az els pillanattól kezdve elvárta, hogy mindent fejb l tudjak, én pedig nem okoztam csalódást. Meggy zte anyámat, hogy a „progresszív nevelés" buktatói nem valók egy Régi Földi családnak, így soha nem ismertem meg az RNS alapú tanulás, az adatszféra-hozzáférés, a szisztematikus emlékfelidézés, a stilizált problémamegoldás, a „magas szint gondolkodási képességek" és az írástanulás el tti programozás döbbenetes hatékonyságát a tények rovására. Ezen dolgok kizárásának eredményeképpen hatéves koromban már kívülr l fújtam Fitzgerald Odüsszeiafordítását, hamarabb tudtam sextinát komponálni, mint felöltözni, és amikor el ször kerültem egy MI interfésze elé, már spirális fúgaversben gondolkodtam. A tudományos képzésem persze hagyott kívánnivalókat maga után. Don Balthazart nemigen érdekelte az, amit „a világegyetem mechanikus oldalának" nevezett. Csak huszonkét
éves koromban döbbentem rá, hogy a számítógépek, az RMU-k és Kowa bácsi létfenntartó berendezései az aszteroidáján nem a minket körülvev animák rosszindulatú manifesztációi, hanem gépek. Hittem a tündérekben, az erdei manókban, a számmisztikában, az asztrológiában és a nyárközép napja az Észak-Amerikai Rezervátum si erdeinek mélyén rejl mágiájában. Ahogy Keats és Lamb Haydon m termében, úgy én és don Balthazar is a „matematika romlására" ittunk, s a költészet M. Newton prizmájának szivárványa általi halálát sirattuk. Kés bb jól jött még, hogy ilyen korán megtanultam gy lölni minden tudományos és objektív dolgot. Rájöttem, hogy nem nehéz pre-kopernikuszi pogánynak maradni a poszttudományos Hegemóniában. Az els verseim gyalázatosak voltak. Mint a legtöbb rossz költ , én sem tudtam err l. Önhittségem megnyugtatott, hogy már maga a teremtés aktusa értékkel ruházza fel a bel lem fakadó értéktelen torzszülötteket. Anyám nem vesztette el türelmét, még akkor sem, amikor hitvány kis verseim papírhalmai már az egész házat elborították. Elnézte egyetlen gyermeke szertelenségeit, még ha az ugyanolyan vidáman is rondította össze életét, mint egy nem szobatiszta láma. Don Balthazar soha nem mondott véleményt az alkotásaimról; gondolom f leg azért, mert nem mutattam meg neki egyet sem. Don Balthazar szerint a tiszteletre méltó Daton csaló volt, Wordsworth bolond, Salmud Brevy és Robert Frost jobban tette volna, ha felakasztja magát a saját beleire, s ha valami nem érte el Shakespeare szonettjeinek színvonalát, az meggyalázta a nyelvet. Semmi értelmét nem láttam, hogy a verseimmel zaklassam don Balthazart, akármilyen bimbózó lángelmének is tartottam magam. Nem egy irodalmi mocskom jelent meg az Európai Házak különböz körzeteinek nyomtatott lapjaiban, melyeknek amat r szerkeszt i ugyanolyan elfogultak voltak anyámmal, mint velem. Id nként rávettem Amalfit, vagy valamelyik másik haveromat – a kevésbé el kel ek használták az adatszférát és a fatline-adókat –, hogy töltsék fel egy-egy versemet a Gy re vagy a Marsra, s ezáltal a csírázó térkapukolóniákra is. Soha,
egyetlen reakció sem érkezett. Úgy véltem, biztos más dolguk van. Az, hogy az ember a publikáció savtesztjét megel en szilárdan hisz írói vagy költ i mivoltában, ugyanolyan naiv és ártatlan dolog, mint a fiatalok hite önnön halhatatlanságukban... és ugyanolyan fájdalmas a végs kiábrándulás is. Anyám együtt halt a Régi Földdel. A Régi Családok mintegy fele várta meg az utolsó kataklizmát; húszéves koromban én is romantikus álmokat dédelgettem arról, hogyan fogok együtt pusztulni szül bolygómmal. Anyám azonban másképp döntött. Nem id el tti halálom aggasztotta – hozzám hasonlóan t is túlságosan lekötötte saját személye ahhoz, hogy azokban az id kben bárki másra is gondolni tudjon –, még csak nem is az, hogy DNS-em pusztulása egy olyan arisztokratikus vérvonal végét jelentené, mely egészen a Mayflowerig tudta visszavezetni felmen it – nem, anyámat az zavarta, hogy a család adóssággal a nyakán fog kihalni. Úgy t nik, extravagáns életünk utolsó száz évét a Gy Bank és egyéb diszkrét földönkívüli pénzintézetek súlyos kölcsöneib l fedeztük. Ahogy a Föld kontinensei kezdtek megsemmisülni a bolygó zsugorodása miatt, ahogy a nagy erd ségek lángra kaptak, az óceánok holt levessé forrtak, s maga a leveg is belélegezhetetlenül forróvá és s vé vált, a bankok vissza akarták kapni a pénzüket. És én voltam a biztosíték. Jobban mondva, anyám terve volt az. Likvidálta minden ingóságát – néhány héttel azel tt, hogy a kifejezés szó szerint értend valósággá vált volna –, a menekül Gy Bank egy hosszú lejáratú számláján letétbe helyezett negyedmillió márkát, engem pedig útnak indított a Heaven's Gate-re, a Rifkin Légköri Protekturátus területére, egy, a Vega csillag körül kering apró bolygóra. Az a mérgez világ már akkor térkapuösszeköttetésben állt a Naprendszerrel, én mégsem térkapuval utaztam. És nem is egy Hawking-hajtóm vel felszerelt rotahajóra szálltam fel, melyek évente indultak a Heaven's Gate felé. Nem, anyám egy harmadik fázisbeli, fénysebességnél lassabban haladó teherhajón küldött el az isten háta mögé, lefagyasztva, marhaembriók, narancslé és táplálékvírusok társaságában, egy
százhuszonkilenc hajóévig tartó utazásra, melynek objektív id kiesése százhatvanhét szabványév volt! Anyám úgy számolt, hogy a letéti számlán összegy kamatnak elégnek kell majd lennie a család adósságainak visszafizetésére, s egy ideig talán még kényelmesen el is éldegélhetek a maradékból. Anyám életében el ször és utoljára rosszul számolt. Jegyzetek a Heaven's Gate-r l készített vázlathoz: Az állomás feldolgozó-dokkjaitól egy leprás hátának forradásaiként szétfutó sáros utak. A rothadó zsákvászon égr l foszlányokban lelógó ürülékbarna felh k. Már a felépítésük el tt félig elkorhadt alaktalan faépítmények kuszasága, üres ablakaik vakon bámulnak szomszédjaik tátongó szájába. Bennszülöttek, akik úgy szaporodnak, mint... mint az emberek, gondolom... kifolyt szem nyomorékok, a leveg l szétégett tüd k, tucatnyi gyerek, a gyerekek b re öt szabványéves korukra már pikkelyes, szemük folyamatosan nedvezik a csíp s légkörben, mely negyvenéves korukra végezni fog velük, mosolyuk szuvas fogakat tár fel, olajos hajukban tetvek és vérrel teli potrohú kullancsok nyüzsögnek. A büszke szül k sugárzó arca. Húszmillió halálra ítélt féreg zsúfolódik össze a családi birtok nyugati pázsitsz nyegénél kisebb szigeten álló nyomornegyedekben, kétségbeesetten küzdve annak a bolygónak az egyetlen belélegezhet leveg jéért, ahol a lélegzés egyenl a halállal. Egyre közelebb húzódnak annak a hatvan mérföld sugarú körnek a közepéhez, amit a Légkörátalakító Állomás még elromlása el tt el tudott látni belélegezhet leveg vel. A Heaven's Gate: az új otthonom. Anyám nem vette számításba azt a lehet séget, hogy a Régi Föld összes bankszámláját befagyasztják – majd beleolvasztják a Világháló növekv gazdaságába. Az sem jutott eszébe, hogy az emberek azért várták meg a Hawking-hajtóm vet, miel tt útnak indultak volna a galaxis spirálkarjai felé, mert a hosszú, mélyfagyasztásban töltött alvás során – szemben a néhány hetes
vagy hónapos utakkal – egy a hathoz a visszafordíthatatlan agykárosodás esélye. Nekem szerencsém volt. Amikor a Heaven's Gate-en kiolvasztottak és munkába állítottak – savcsatornákat kellett ásnom a városon kívül –, csak kisebb agykárosodást, egy egyszer agyvérzést szenvedtem el. Fizikai szempontból néhány helyi hét múlva már dolgozhattam az iszapvermekben. Mentális szempontból azonban sokkal több kívánnivalót hagytam magam után. A bal agyféltekém teljesen kikapcsolt, mint ahogy a rotahajók sérült szekcióit le szokás zárni – a légmentesen záródó ajtók mögött megpecsételt sorsú túlél kkel. Gondolkodni továbbra is tudtam. Hamarosan a testem jobb oldala is helyrejött. Csak a beszédközpontom sérült meg gyógyíthatatlanul. A koponyámba zárt csodálatos szerves számítógép nyelvi tartalma lefagyott, mint egy hibás program. Persze valamennyire a jobb agyféltekém is tudott beszélni – de az érzelemközpontú féltekében csak a leger sebb érzelmi töltet kommunikációs egységek maradtak meg; szókincsem kilenc szóra redukálódott. (Mint kés bb megtudtam, ez kivételes esetnek számított, a legtöbb agyvérzéses betegnek mindössze két-három szava maradt.) A jegyz könyv kedvéért íme az általam ismert szavak jegyzéke: baszás, szar, húgy, pina, istenverte, kurvaanyád, seggfej, pipi, kaka. Egy gyors elemzés bizonyos fokú redundanciára világít rá. Rendelkezésemre állt nyolc f név, melyek hat dolgot jelöltek; a nyolcból ötöt igeként is használhattam. Megtartottam egy vitathatatlan f nevet és egy melléknevet, amit szintén lehetett igeként vagy káromkodásként használni. Új nyelvi univerzumom két egytagú szóból, három összetett szóból, két csecsem szint szótagismétlésb l és két kéttagú szóból állt. Kifejez eszköztáram négy lehet séget biztosított az anyagcsere témájának körülírására, két hivatkozást az emberi anatómiára, egy lehet séget az isteni büntetés kérésére és egy megszokott hivatkozást a közösülésre. A maradék egyet, melyben szintén ott rejlett a közösülésre való felszólítás, rám nem lehetett alkalmazni, lévén anyám halott. Mindent egybevetve, elég volt.
Nem mondom, hogy örömmel emlékszem vissza a Heaven's Gate iszapvermeiben és sáros sikátoraiban töltött három évemre, de tagadhatatlan, hogy ezek az évek legalább olyan meghatározóak voltak, mint a Régi Földön töltött évtizedeim – t, valószín leg még meghatározóbbak. Hamarosan rájöttem, hogy szókincsem tökéletesen kielégíti a legközvetlenebb társaságomat – Öreg Iszapot, a lapátolók vezet jét; Unkot, a nyomornegyed bikáját, akinek a védelmi pénzt fizettem; Kitit, a tetves bordélyházi kurvát, akit mindig felkerestem, ahányszor csak volt elég pénzem. – Szar-baszás – morogtam gesztikulálva. – Seggfej pina pipi baszás. – Aha! – vigyorodott el Öreg Iszap, felvillantva egyetlen fogát. – Mész a társaság boltjába venni egy kis algarágót, igaz? – Istenverte kaka – vigyorogtam vissza rá. A költ élete nem merül ki az önkifejezés véges nyelvi táncában, hanem felöleli az érzékelés és emlékezés, illetve az érzékelt és felidézett dolgokra való fogékonyság szinte végtelen kombinációit is. A Heaven's Gate-en töltött három helyi év, a majdnem ezerötszáz szabvány nap lehet vé tette, hogy lássak, érezzek, halljak – hogy emlékezzek, mintha szó szerint újjászülettem volna. Nem igazán számított, hogy a pokolban születtem újjá; az igazi költészet alapanyagát az újra átdolgozott élmények alkotják, s új életre születésem ajándéka éppen az élmények kifogyhatatlan tárháza volt. Könny szerrel alkalmazkodtam a szép új világhoz az enyém után másfél évszázaddal. Annak ellenére, hogy az elmúlt ötszáz év során folyton csak a terjeszkedésér l és a pionír-szellemr l beszéltünk, mindannyian tudjuk, milyen gyengévé és statikussá vált emberi világegyetemünk. Az invenciózus elme kényelmes sötét korában élünk; az intézmények változnak, de csak egy kicsit, fokozatos fejl dés uralkodik, nem radikális forradalom; a tudományos kutatások rákként araszolnak egy mellékáramban, pedig hajdan nagy, intuitív ugrásokkal haladtak el re; eszközeink még kevésbé változnak, a mi csúcstechnikánkat ükapáink is azonnal felismernék – és használni is tudnák! Szóval, míg én
aludtam, a Hegemónia formális entitássá vált, a Világháló szövedéke majdnem elnyerte végs formáját, a Minden Dolgok elfoglalta demokratikus helyét az emberiség jó szándékú despotáinak sorában, a TechnoCore kilépett az ember szolgálatából, majd szövetségesként, nem pedig rabszolgaként ajánlotta fel segítségét, a Kitaszítottak visszavonultak a sötétségbe, a Nemezis szerepébe... Mindez azonban már azel tt a kritikus tömeg felé kezdett araszolni, hogy befagyasztottak volna jégkoporsómba a disznógyomrok és a szörbetek közé, márpedig a régi trendek ilyen nyilvánvaló meghosszabbításait igen könny megérteni. Másfel l a történelem, belülr l szemlélve, mindig egy sötét, elemészt gyomor, nem pedig az a könnyen felismerhet tehén, amit a történészek látnak a távolból. Az életem a Heaven's Gate volt, és a percr l-percre való túlélés. Az ég örök, barnássárga naplementéje mindig csak néhány méterrel lebegett kunyhóm fölött, lezuhanni készül mennyezetként. A kunyhómat bizarr kényelem jellemezte: egy asztal az evéshez, egy ágy az alváshoz és a baszáshoz, egy lyuk a pisiléshez és a szárashoz, s egy ablak a néma bámészkodáshoz. A környezetem is a szókincsemet tükrözte. A börtön mindig is jó hely volt az írók számára, mert megöli a mozgásszabadság és a kikapcsolódás ikerdémonait. Ez alól a Heaven's Gate sem volt kivétel. A testemet a Légköri Protektorátus birtokolta, de az elmém – már ami megmaradt bel le – az enyém volt. A Régi Földön egy Sadu-Dekenar komlog gondolatszerkeszt jével alkottam a verseimet, általában egy homokfutó párnázott ülésén, az EM bárkám fedélzetén, sötét lagúnák fölött lebegve, vagy illatos lugasokban sétálgatva. déseim szánalmas, fegyelmezetlen, tehetségtelen, felfuvalkodott termékeit korábban már jellemeztem. A Heaven's Gate-en felfedeztem, szellemileg milyen ösztönz lehet a fizikai munka; nem is pusztán a fizikai munka, hanem az abszolút gerinctör , tüd tép , bélcsavaró, ínszakító, herezúzó fizikai munka. Ám a fárasztó és monoton munka közben az elme nem csak szabadon elkóborolhat bizonyos képzeletgazdagabb tájakra,
hanem egyenesen menekül a magasabb síkokra. Így hát a Heaven's Gate-en, miközben a Vega Primo vörös tekintete alatt a szennyvízcsatornák aljáról kapargattam az iszapot, vagy az állomás labirintusszer légcsöveinek oxigénfejleszt baktériumok alkotta cseppkövei között kúsztammásztam négykézláb, költ vé váltam. Csak a szavak hiányoztak. A huszadik század legnagyobb írója, William Gass egyszer azt mondta egy interjúban: „A szavak a legmagasabb rend objektumok. Kigondolt dolgok." Tényleg azok. Olyan tiszták és transzcendensek, mint bármely idea, mely árnyékot vetett érzékelésünk sötét platóni barlangjába. Ugyanakkor azonban a hazugságok és a tévedések kelepcéi is. A szavak az önámítás végtelen ösvényeire terelik gondolkodásunkat, és az a tény, hogy életünk java részét szavakból épített mentális palotákban töltjük, azt jelenti, hogy hiányzik a valóság nyelv általi szörny eltorzításának meglátásához szükséges objektivitásunk. Például: a „becsület" kínai piktogramja egy, két részb l álló szimbólum, egy ember szó szerint a szava mellett áll, „állja a szavát". Eddig rendben is volna. De mit jelent a „tisztesség" szó? Vagy a „szül föld"? Vagy a „haladás"? Vagy a „demokrácia"? Vagy a „szépség"? Azonban még önámításunkban is istenekké válunk. Egy Bertrand Russel nev matematikus-filozófus, aki ugyanabban a században élt és halt meg, mint Gass, egyszer azt írta: „A nyelv nem csak a gondolatok kifejezésére szolgál, hanem olyan gondolatok létét is lehet vé teszi, amik nem létezhetnének nélküle." Ez az esszenciája az emberiség kreatív géniuszának: nem a civilizáció vívmányai, nem a durrogó-villogó fegyverek, melyek véget vethetnek azoknak, hanem a szavak, melyek úgy termékenyítik meg az új fogalmakat, mint a petesejtre rontó spermiumok. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberi faj kizárólag a szavak/ideák sziámi ikerpárjával tud hozzájárulni, fog hozzájárulni és járulhat hozzá a kibontakozó kozmoszhoz. (Igen, a DNS-ünk egyedi, de a szalamandráé is az. Igen, építünk, alkotunk, de ezt teszi számtalan más faj is, a hódoktól kezdve az
épít hangyákig, melyeknek l réses tornyait most itt láthatjuk a parton. Igen, valós dolgokat szövünk a matematika álmodozásából, de a világegyetemet átszövi az aritmetika. Ha rajzolunk egy kört, a 7C kukucskál ki bel le. Ha belépünk egy naprendszerbe, Tycho Brahe képlete vár ránk a tér és az id fekete bársonyköpenye alatt. De hol rejt a világegyetem biológiájának, geometriájának, érzéketlen köveinek legküls rétege alatt egyetlen szót is?) Még az egyéb intelligens életformák – a Jupiter II dagócái, a Labirintusok épít i, a seneschai empaták a Hebronon, a botnép a Durulison, az Id kripták épít i, maga a Shrike – is csak rejtélyeket és homályos rendeltetés tárgyakat hagytak nekünk, nyelvet nem. Szavakat nem. John Keats, a költ egyszer azt írta egy Bailey nev barátjának: „Semmiben sem vagyok biztos, csak a szív szeretetében és a képzelet igazságában – amit a képzelet Szépként ragad meg, annak igaznak kell lennie — akár létezett korábban, akár nem." George Wu kínai költ , aki az utolsó kínai-japán háborúban halt meg, körülbelül háromszáz évvel a Hedzsra el tt, megértette ezt, és így írt komlogjába: „A költ k a valóság rült bábái. Nem azt látják, mi van, vagy mi lehetne, hanem hogy minek kell lennie." Kés bb, a halála hetében a szerelmének írt utolsó diszken azt mondta: „A szavak a töltények az igazság töltény övén. A költ k pedig az orvlövészek. " Látják, kezdetben volt az Ige. És az Ige hússá lett az emberi univerzum szövetében. És csak a költ tudja kitágítani ezt az univerzumot, csak a költ találhatja meg az új valóságokba vezet utakat, ahogy a Hawking-hajtóm is alagutakat fúr az einsteni térid korlátjai alatt. Ahhoz, hogy költ , igazi költ legyek, ismertem fel, a megtestesült emberiség Avatárjává kell válnom; el kell fogadnom, hogy a költ terhe az Ember Fiának keresztje, s az Emberiség Lélekanyja szülési fájdalmainak elszenvedése. Aki igazi költ akar lenni, annak Istenné kell válni. Megpróbáltam ezt elmagyarázni Heaven's Gate-i barátaimnak.
– Húgy, szar – mondtam. – Seggfej kurvaanyád, istenverte szar istenverte. Pina. Pipi pina. Istenverte! Mosolyogva csóválták a fejüket, és ott hagytak. A nagy költ ket ritkán értik meg saját korukban. A sárgásbarna felh kb l savas es záporozott rám. Combig gázoltam az iszapban, miközben a piócahínárt takarítottam le a város szennyvízvezetékeir l. Öreg Iszap a második évben meghalt. A lst Avenue csatornáját hosszabbítottuk meg a vízgy jt gödör melletti mocsárig. Baleset történt. Egy sárdombra akart felkúszni, hogy megmentsen egy kénrózsát a közeled bulldózer el l, amikor iszaprengés tört ki. Nem sokkal ezután férjhez ment Kiti. Félállásban továbbra is a bordélyban dolgozott, de egyre ritkábban láttam. A Mocsárvárost elpusztító zöld cunami után belehalt els gyereke megszülésébe. Én tovább írtam a verseimet. Hogy írhat valaki verseket úgy, tehetik fel a kérdést, hogy csak kilenc jobb féltekés szóból áll a szókincse? A válasz az, hogy egyáltalán nem használtam szavakat. A költészet csak másodsorban szól a szavakról. Els sorban az igazságról szól. A Ding an Sich-xel, az árnyék mögött rejl lényeggel foglalkoztam, er s fogalmakat, hasonlatokat és összefüggéseket sz ve, mint egy építész a felh karcolóját: jóval azel tt felállítva az ágas-bogas fémvázat, hogy megjelenne az üveg, m anyag és krómalumínium borítás. A szavak pedig lassan visszatértek. Az agy bámulatos módon képes újraképezni és megújítani magát. Ami elt nt a bal agyféltekéb l, az máshol lelt otthonra, vagy visszaszerezte hatalmát a sérült területek fölött, mint amikor a pionírok visszatérnek a felégett, ám a lángok által még termékenyebbé tett síkságra. A szavak és a kifejezések lassan, mint rég elfelejtett barátaim nevei, visszaáramlottak helyükre, ahol elmém korábban még a legegyszer bb szavak esetében is úgy próbálgatta az ürességet, mint ahogy a nyelv tapogatja a hiányzó fog helyét. Napközben az iszapmez kön dolgoztam, de éjjel szálkás asztalomnál ülve Cantosomon dolgoztam egy sziszeg faggyúlámpa fényénél. Mark Twain egyszer így fogalmazott a
maga meghitt módján: „A jó szó és a majdnem jó szó között akkora különbség van, mint a villámlás és a szentjánosbogár között." Szellemes, de nem tökéletes megfogalmazás. A Heaven's Gate-en, a Cantos els részeinek megírásával töltött hosszú hónapok során rájöttem, hogy a jó szó megtalálása és a majdnem jó szó elfogadása között az a különbség, mint amikor valakibe belecsap a villám, vagy egyszer en csak látja a villámlást. A Cantos tehát megszületett és növekedni kezdett. A tonnaszámra osztogatott, vécépapírnak szánt, vékony, recirkulált piócahínár íveken, a társaság áruházában kapható olcsó filctollal leírva öltött lassan alakot. Miközben a szavak egy szétszórt 3D kirakó darabjaiként visszacsusszantak helyükre, szükségem lett valamilyen formára. Visszanyúlva don Balthazar tanításaihoz, el ször Milton epikus költészetének kimért nemességével próbálkoztam. Kissé meger södve magamban, hozzátettem Byron romantikus érzékenységét, beérlelve a nyelv keatsi felmagasztalásával. A keveréket jól összerázva tovább szereztem Yeats zseniális cinizmusával és Pound homályos, skolasztikus arroganciájával. Felszeleteltem, apróra vágtam és beletettem még néhány adalékot: Eliot kordában tartott képzel erejét, Dylan Thomas helykeresését, Delmore Schwartz halálérzetét, Steve Tem rettegését, Salmud Brevy ártatlanságért való esdeklését, Daton csavart rímképét, Wu fizikai iránti rajongását és Edmund Ki Ferrera radikális játékosságát. A végén persze kidobtam az egész kotyvalékot és a saját stílusomban írtam meg a Cantost. Ha nincs Unk, a nyomornegyed bikája, akkor valószín leg még most is a Heaven's Gate-en vagyok, nappal a savcsatornákat ásom, éjjel a Cantost írogatom. Szabadnapos voltam, épp a Cantost – a kézirat egyetlen létez példányát! – vittem a társaság könyvtárába, hogy utánanézzek egy-két dolognak, amikor az egyik sikátorból felbukkant Unk és két seggnyalója, a következ havi védelmi pénzt követelve. A Heaven's Gate Légköri Protekturátusában nem voltak univerzális kártyák; az adósságainkat a társaság bonjaival vagy csempészett márkával egyenlítettük ki. Egyik sem volt nálam. Unk látni
akarta, mi van a táskámban. Gondolkodás nélkül nemet mondtam. Hiba volt. Ha megmutattam volna Unknak a kéziratot, akkor valószín leg szétszórja a sárban, megfenyeget, felpofoz, és ott hagy. Ellenkezésem azonban úgy felb szítette, hogy két neandervölgyi társával feltépték táskámat, beletaposták a kéziratot a sárba, és hajszál híján agyonvertek. A Protektorátus leveg min ség-ellen rz osztályának egyik EMJ-je egészen véletlenül épp arra repült, ráadásul elég alacsonyan, és az igazgató felesége, aki a társaság vezet inek fenntartott áruházba igyekezett, lejjebb parancsolta a járm vet, android inasával összeszedetett engem és a Cantos maradványait, majd személyesen vitt el a társaság kórházába. A zálogmunkások normális esetben a járóbetegellátó Bioklinikán részesültek orvosi kezelésben – ha részesültek –, de a kórház nem akart ujjat húzni az igazgató feleségével, így felvettek, és az igazgató felesége egy hús-vér orvos társaságában nézte végig, ahogy magamhoz tértem egy gyógyító-tartályban. Rendben, csináljunk a hosszú banális történetb l rövid banális történetet... rövidre fogom magam. Helenda – az igazgató felesége – elolvasta a kéziratomat, miközben a gyógyszerfürd ben lebegtem. Megtetszett neki. Még aznap, míg én a kórházban lubickoltam, áttérkapuzott a Renaissance-ra, és megmutatta a Cantost n vérének, Feliának. Felia egyik barátn jének a szeret je ismerte a Transline Kiadó egyik szerkeszt jét. Amikor másnap felébredtem, törött bordáim a helyükre kerültek, szétzúzott állkapcsom meggyógyult, a horzsolásaim elt ntek, kaptam öt új fogat, egy új szaruhártyát a bal szemembe és egy szerz dést a Transline-nal. A könyvem öt hét múlva jelent meg. Egy héttel kés bb Helenda elvált az igazgatótól és hozzám jött feleségül. Neki a hetedik házassága volt, nekem az els . A Concourse-on töltöttük a mézesheteket, s mire egy hónap múlva visszatértünk, a könyvemb l több mint egymilliárd példány fogyott – négy évszázada ez volt az els verseskötet, ami felkerült a bestseller listákra –, bel lem pedig sokszoros milliomos lett. Tyrena Wingreen-Feif volt az els szerkeszt m a Transline-
nál. adta az ötletet, hogy a könyv címe Haldokló Föld legyen (az archívum szerint ötszáz évvel korábban született már egy regény ezzel a címmel, de a copyright lejárt, és a m elt nt a piacról). találta ki, hogy a Cantos-nak csak a Régi Föld nosztalgikus utolsó napjairól szóló részei jelenjenek meg. És javasolta, hogy hagyjuk ki azokat a részeket, melyek szerinte untatták volna az olvasókat – a filozófiai töprengéseket, anyám bemutatását, a nagy költ el dök el tt tisztelg szakaszokat, az experimentális verseléssel való játszadozásaimat, a személyesebb hangvétel fejezeteket –, egyszóval mindent, kivéve az idillikus végs napok leírását, ami viszont komolyabb tartalmától megfosztva szentimentális és érdektelen lett. A Haldokló Földb l a megjelenése után négy hónappal két és fél milliárd papírfax példány fogyott, a kulturális adatszférán hozzáférhet vé tettek egy rövidített, digitális változatot és opciót kaptak a holostúdiók. Tyrena felhívta a figyelmem a tökéletes id zítésre... a Régi Föld pusztulásának els traumatikus sokkját egy évszázados tagadás követte, mintha a Föld soha nem is létezett volna, ezt pedig a Háló minden világán fellelhet Régi Föld nosztalgiakultuszokban kulmináló, újra feltámadt érdekl dés. Az utolsó napokkal foglalkozó könyv – még ha verseskötet is – a legjobb pillanatban érkezett. Számomra a Hegemónia hírességeként eltöltött els néhány hónap sokkal zavarosabb volt, mint a Régi Föld kifosztott fiából a Heaven's Gate agyvérzéses áldozatává való átalakulás. Az els hónapok során több mint száz világon dedikáltam a könyveimet és a papírfaxokat; szerepeltem Marmon Hamlit „Netvilág Most!" showjában; találkoztam Senister Perót f titkárral, Drury Feinnel, a Minden Dolgok szólójával és tucatnyi szenátorral. Felszólaltam Bolygkó-közi PEN Társaság n i szekciójában és a Lususi íróegyesületben; díszdoktori címet kaptam az Új Föld Egyetemt l és a Cambridge II-t l; interjúkat adtam, megfestettek, kritizáltak (pozitívan), megírták az életrajzomat (az engedélyem nélkül), ünnepeltek, sorozath ssé tettek és átvertek. Z rös id szak volt. Jegyzetek a Hegemónia életér l készített vázlathoz: A
házamnak harmincnyolc szobája van harminchat bolygón. Ajtók nincsenek: a boltíves átjárók térkapu-portálok, némelyiket függönyök rejtik el, a legtöbb azonban nyitott, szabadon át lehet látni és be lehet lépni rajtuk. A szobák minden falán ablakok vannak, és legalább két falon kapuk. A Renaissance Vector tágas ebédl jéb l láthatom a vulkánom alatti völgyben álló Enableer d patinás tornyát és a bronzszín eget, ha pedig elfordítom a fejem, a térkapu-portálon átnézve, nappalim fehér sz nyegén túl az Edgar Allan-tenger hullámai nyaldossák a Prospero-fok szikláit a Nevermore-on.8 Könyvtáram Nordholm gleccsereire és zöld egére néz, tiz lépcs fokon leereszkedve pedig beléphetek a toronyszobámba, a kényelmes, üvegablakos helyiségbe, melyb l háromszázhatvan fokos kilátás nyílik a Kushpat Karakoramra, a Deneb Drei Jamnu Köztársaságának keleti részén, a legközelebbi lakott települést l kétezer kilométerre magasodó hegyvonulatra. Hatalmas hálószobánk szelíden hintázik God's Grove templomosbolygó háromszáz méter magas Világfájának ágain. Innen juthatunk el szoláriumunkba, a Hebron terméketlen sósivatagjaiba. De nem csak a vadonra néznek ablakaink: a média-terem a Tau Ceti Center egyik ívtornyának százharmincnyolcadik emeletére, egy lebeg -leszállóra nyílik, a terasz pedig a nyüzsg Új-Jeruzsálem Óvárosának piaca fölé ugrik ki. Az építész, a legendás Mili n De-HaVre egyik tanítványa, számtalan apró tréfát rejtett el a házban: a lépcs természetesen lefelé halad a toronyszobába, de legalább olyan vicces a toronyszoba kijárata is, mely a Lusus legmélyebb bolyának legalsó szintjén lév edz terembe vezet, vagy a vendégszárny fürd szobája, ami nem más, mint egy, a Maré Infinitus ibolyaszín óceánvilágának vizein lebeg , tutajra állított vécécsésze, kézmosó és zuhanyfülke. Eleinte zavart a helyiségr l-helyiségre változó gravitáció, de hamar megszoktam, öntudatlanul is felkészülve a Lusus, a 8
Nevermore: Sohamár, Edgár Allan Poe talán leghíresebb versének, A hollónak a refrénje – a ford.
Hebron és a Sol Draconi vonzására, s öntudatlanul is számítva a szobák nagy részének egy szabvány g-nél alacsonyabb szabadságára. Az együtt töltött tíz hónap alatt Helenda és én nem sok id t töltünk otthon, nagyrészt a barátainkkal kóborlunk a Világháló szórakozóhelyein, üdül körzeteiben és bárjaiban. A „barátaink" egy korábbi térkapu-banda, akik most a „Karibu-csorda" néven emlegetik magukat, a Régi Föld egy kihalt vándorló eml se után. A csorda írókból, néhány sikeres vizuális m vészb l, concourse-i entellektüelekb l, a Minden Dolgok médiasztárjaiból, radikális ARNistákból és kozmetikai génsebészekb l, a Háló arisztokratáiból, gazdag térkapu-betyárokból és flashbackfügg kb l, egy-két holó- és színpadi rendez l, színészekb l és el adóm vészekb l, jó útra tért maffiavezérekb l és az aktuális hírességek folyton változó táborából áll... köztük velem. Mindenki iszik, stimeket és autoimplantokat használ, drótozza magát és meg tudja fizetni a legjobb drogokat. A legnépszer bb a flashback. Határozottan a fels bb osztályoknak való: egy sor drága implant kell hozzá, hogy ki lehessen élvezni a teljes hatását. Helenda gondoskodott róla, hogy engem is bedrótozzanak: biomonitorok, érzékszerv-kiterjeszt k, bels komlog, neurális söntök, gyorsítók, metakortex-processzorok, érrendszeri chipek, RNS-férgek... az anyám se ismerte volna fel a bels met. Kétszer próbálom ki a flashbacket. Az els alkalom simán megy – a kilencedik születésnapi partimat célzom meg, és már az els sort zzel el is találom. Minden ott van: a hajnalban az északi gyepen énekl szolgálók, don Balthazar morogva elengedi az órákat, hogy az egész napot Amalfival tölthessem az EMJ-mben, önfeledten száguldozva az Amazonas-medence szürke d néi fölött; a többi Régi Család képvisel inek esti fáklyás felvonulása, a Hold és a Tízezer Fény ragyogásában csillogó drága ajándékok. Mosolyogva térek vissza a flashback kilenc órájából. A második utazás pedig majdnem megöl. Négyéves vagyok és sírok, anyámat keresem a por- és régi
bútorszagú szobák végtelen labirintusában. Az android szolgálók próbálnak megnyugtatni, de lerázom magamról a kezeiket, és elszaladok az árnyakkal és nemzedékek kormával beszennyezett folyosókon. Megszegem az els szabályt, amit életem során megtanultam: berontok anyám varrószobájába, a szentek szentjébe, ahová minden délután visszavonul, hogy három óra múlva arcán szelíd mosollyal bukkanjon fel ismét, miközben világos ruhája egy kísértet sóhajának visszhangjaként suhog a vastag sz nyegeken. Anyám ott ül a félhomályban. Négyéves vagyok, elvágtam az ujjam, odarohanok hozzá és a karjaiba vetem magam. Nem reagál. Egyik elegáns karja a feje fölött, hátravetve a fotel háttámláján, a másik a karfán. Hátrah kölök, megdöbbent h vös képlékenysége. Fel sem állok az öléb l, úgy húzom szét a súlyos bársonyfüggönyöket. Anyám szeme felakadva, csak a fehérje látszik. Ajkai kissé nyitva. Szája sarkában és tökéletes állán nyál csillan. Hajának úrhölgyek módjára feltornyozott arany fonatai között megpillantom a stimvezeték acéljának hideg ragyogását és a koponyájába ültetett aljzat tompa szürkeségét. Az aljzat két oldalán fehéren világít a koponyacsontja. Az asztalon, a bal keze közelében egy üres flashback-ampulla. Megérkeznek a szolgálók, elvonszolnak. Anyám szeme meg se rezzen. Visítok, miközben kirángatnak a szobából. Sikítva ébredek. Lehet, hogy a flashback-kel való leállásom el rébb hozta Helenda lelépését, de kétlem. Én csak egy játékszer voltam neki – egy bennszülött, aki jól elszórakoztatta ártatlanságával abban a világban, amit évtizedek óta adottnak vett. Akárhogy is, miután leálltam a droggal, napokra elszakadtunk egymástól; az emlékek között eltöltött id valós id , s a flashback-függ k nem egyszer úgy halnak meg, hogy több id t töltenek saját múltjukban, mint aktuális, jelenbeli életükben. Eleinte azokkal az implantokkal és techno-játékokkal szórakoztattam magam, amiket a Régi Föld egyik családjának
tagjaként soha nem ismerhettem meg. Az adatszféra folyamatos élményt jelentett az els évben – szinte állandóan az információkat habzsoltam a teljes interfész lázában. Ugyanúgy rászoktam a nyers adatokra, mint a Karibu-csorda a stimjeire és a drogjaira. Elképzeltem, hogyan forog don Balthazar rég plazmává olvadt sírjában, amiért feladtam hosszú távú memóriámat az implantoknak köszönhet mindentudás tünékeny élvezetéért. Csak kés bb éreztem meg a veszteséget – Fitzgerald Odüsszeiáját, Wu Végs menetelését és tucatnyi más eposzt, melyek az agyvérzésemet túlélve most felh foszlányokként foszlottak szét az adatszféra viharos szelében. Jóval kés bb, megszabadulva az implantoktól, fáradságos munka árán újra megtanultam mindet. Életemben el ször és utoljára belevetettem magam a politikába. Éjt-nappallá téve figyeltem a Szenátus üléseit a térkapu-kábelen át, vagy a Minden Dolgokra csatlakozva. Valaki egyszer megbecsülte, hogy a Minden Dolgok naponta körülbelül száz törvényjavaslattal foglalkozik, márpedig én az idegrendszeri kapcsolatban töltött hónapok során egyet sem mulasztottam el közülük. A nevem és a hangom ismertté vált a vitacsatornákon. Nem volt olyan jelentéktelen törvény, nem volt olyan egyszer vagy bonyolult probléma, ami ne került volna az inputomra. A szavazás néhány percenkénti egyszer aktusa azt a csalóka érzetet keltette bennem, hogy tettem valamit. Végül csak azután hagytam fel politikai megszállottságommal, hogy rájöttem, a Minden Dolgokra való csatlakozás miatt vagy egész életemet otthon élem le, vagy két lábon járó zombivá változok. A folyamatosan az implantjukat figyel emberek szánalmas látványt nyújtanak, és ahhoz sem kellett Helenda megvetése, hogy rádöbbenjek, ha otthon maradok, a Háló több millió naplopójához hasonlóan el bb-utóbb én is a Minden Dolgok tehetetlen szivacsa leszek. Úgyhogy felhagytam a politizálással. De akkor már megtaláltam az új szenvedélyemet: a vallást. Mindenféle vallásokhoz csatlakoztam. A pokolba is, vallásokat alapítottam! A Zen Gnosztikus Egyház exponenciálisan terjeszkedett, és én szinte híve lettem. HTV showm sorokban
léptem fel, és a Hedzsra el tti muzulmánok mekkai zarándoklatának odaadásával kerestem Hatalmi Helyeimet. Emellett imádtam térkapuzni. A Haldokló Föld jogdíja majdnem százmillió márkát hozott a konyhára, Helenda is jól fektette be a pénzt, de valaki egyszer kiszámolta, hogy egy olyan térkapu-ház fenntartása, mint az enyém, naponta több mint ötvenezer márkába került, márpedig én nem korlátoztam az utazásaimat otthonom harminchat bolygójára. A Transline Kiadó a rendelkezésemre bocsátott egy univerzális aranykártyát, és én használtam is. A Háló legvalószín tlenebb szegleteibe térkapuztam el, hogy aztán heteket töltsek a legdrágább hotelekben, a legjobb EMJ-ket bérelve, miközben az isten háta mögötti világokon kerestem Hatalmi Helyeimet. Egyet sem találtam. Nagyjából ugyanakkor tagadtam meg a zen gnoszticizmust, amikor Helenda elvált t lem. Akkora már eléggé felgy ltek a számlák, így kénytelen voltam készpénzzé tenni a részvényeket és hosszú lejáratú befektetéseket, amiket Helenda meghagyott nekem. (Nem egyszer en naiv és szerelmes voltam, amikor az ügyvédei elém tették a házassági szerz dést... hanem egyenesen hülye.) Végül, hiába fogtam vissza a térkapuzást és bocsátottam el android szolgálóimat, elkerülhetetlenné vált a pénzügyi katasztrófa. Felkerestem Tyrena Wingreen-Feifet. – Senki sem akar költészetet olvasni – mondta Tyrena, miközben a Cantos el másfél évben született vékony kupacát lapozgatta. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – A Haldokló Föld is költészet volt. – A Haldokló Föld mázli volt – felelte Tyrena. A körmei hosszúak voltak, zöldek és a legújabb mandarin-divat szerint görbék; úgy markolták kéziratomat, mint valami klorofill-szörny karmai. – Azért fogyott jól, mert a tömeg tudatalattija készen állt rá. – Lehet, hogy tömeg tudatalattija erre is készen áll – véltem. Kezdtem dühös lenni.
Tyrena felnevetett. A legkevésbé sem volt kellemes hangja. – Martin, Martin, Martin! – csóválta a fejét. – Ez költészet. A Heaven's Gate-r l és a Karibu-csordáról írsz, de ami átjön bel le, az a magány, a hontalanság, a szorongás és az emberiségr l alkotott cinikus vélemény. – Vagyis? – Vagyis senki sem akar fizetni azért, hogy lássák valaki más szorongását! – kacagott Tyrena. Elfordultam az íróasztalától és odamentem a helyiség szemben lév falához. Tyrena irodája a Tau Ceti Center Bábelszekciójában álló Transline-torony teljes négyszázharmincötödik emeletét elfoglalta. Ablakok nem voltak; a kör alakú szoba padlótól mennyezetig nyitva állt, csak egy rezzenetlen, napenergiával táplált véd mez övezte. Úgy éreztem magam, mintha két nagy, szürke tányér között állnék, félúton ég és föld között. Kinéztem a fél kilométerrel lejjebb, a kisebb tornyok között úszkáló karmazsin felh kre, és az önhittségre gondoltam. Tyrena irodájába nem vezetett ajtó, lépcs , lift, antigravitációs mez , rejtekajtó: egyáltalán nem volt összeköttetése a többi emelettel. Csak és kizárólag a középen absztrakt holoszoborként lebeg , ötoldalú térkapun keresztül lehetett megközelíteni. Azon kaptam magam, hogy az önhittség mellett a t zesetek és az energiakimaradások járnak a fejemben. – Azt akarod mondani, hogy nem adjátok ki? – kérdeztem. – A legkevésbé sem – felelte szerkeszt m. – Te több milliárd márkát hoztál a Transline-nak, Martin. Ki fogjuk adni. Mindössze azt akarom mondani, hogy senki sem fogja megvenni. – Tévedsz! – kiáltottam. – Nem mindenki értékeli a jó költészetet, de azért el fogják annyian olvasni, hogy bestseller legyen bel le! Tyrena most nem nevetett fel, de zöld ajkai mosolyra húzódtak. – Martin, Martin, Martin! – csóválta ismét a fejét. – A m velt emberek száma Gutenberg korától kezdve folyamatosan csökken. A huszadik századra az úgynevezett ipari társadalmak népességének alig két százaléka olvasott el egy könyvet évente.
És ez még az okos gépek, az adatszférák és a felhasználóbarát környezetek el tt volt. A Hedzsra idejére a Hegemónia lakossága kilencvennyolc százalékának már nem volt miért olvasnia. Úgyhogy meg sem tanultak olvasni. Ma pedig még rosszabb a helyzet. A Világhálóban több mint százmilliárd emberi lény él, de egy százalékuk sem fárasztja magát azzal, hogy papírfaxon kérjen bármilyen nyomtatott anyagot, arról nem is beszélve, hogy elolvasson egy könyvet. – A Haldokló Föld majdnem hárommilliárd példányban fogyott – emlékeztettem. – Hm-hm. „A zarándok útja" jelenség. – Amicsoda? – „A zarándok útja" jelenség. A tizenhetedik századi Régi Föld egy... hogy is hívják... Massachusetts nev gyarmatán minden tisztességes családnak volt bel le egy példánya. De az ég szerelmére, senki sem olvasta el! Ugyanez a helyzet Hitler Mein Kampfjával, vagy Stukatsky Egy lefejezett gyerek szemének látomásával. – Ki volt az a Hitler? – kérdeztem. Tyrena elmosolyodott. – A Régi Föld egyik politikusa, aki írogatott is. A Mein Kampf ma is kapható... a Transline százharmincnyolc évenként megújítja a copyrightot. – Jó, figyelj! – léptem közelebb. – Rászánok néhány hetet, és csiszolom még egy kicsit a Cantost. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból. – Remek! – mosolygott Tyrena. – Gondolom, meg akarod húzni, mint a múltkor? – Egyáltalán nem – felelte Tyrena. – Mivel most szó sincs nosztalgiahullámról, nyugodtan írd csak meg úgy, ahogy neked tetszik. – Úgy érted, most megtarthatom a rímtelen versformát? – pislogtam. – Természetesen. – És a filozófiát? – Kérlek.
– És az experimentális részeket? – És kiadjátok úgy, ahogy megírom? – A legteljesebb mértékben. – Van rá valami esély, hogy jól fog fogyni? – Kizárt dolog. A „néhány hét csiszolgatásból" tíz hónap megszállott munka lett. A ház legtöbb szobáját kikapcsoltam, csak a Deneb Drei-i toronyszobát, a lususi edz termet, a konyhát és a Maré Infinituson ringó fürd szoba-tutajt hagytam meg. Naponta tíz órát dolgoztam egyfolytában, utána vadul tornáztam egyet, ettem, aludtam egy kicsit, majd ismét lehúztam nyolc órát az íróasztalnál. Mintha az öt évvel korábbi id k tértek volna vissza, amikor az agyvérzésb l lábadoztam, és néha órákba, s t, egy egész napba telt, míg megtaláltam egy szót, míg egy fogalom gyökeret eresztett a nyelv szilárd talajába. Most még lassabban haladtam, órákig szenvedtem a tökéletes szóval, a pontos rímképlettel, a legjátékosabb képpel, a legtünékenyebb érzelem legkifejezhetetlenebb analógiájával. Tíz hónap alatt készültem el, elfogadva az si aforizmát, mely szerint nem létezik kész könyv vagy vers, csak félbehagyott. – Hogy tetszik? – kérdeztem Tyrenát, amikor elolvasta a kéziratot. A hét divatjának megfelel en bronzszín korongokká festett szemei kifejezéstelenek voltak, de könnyek csillogtak bennük. Elmorzsolta az egyiket. – Gyönyör – suttogta. – Megpróbáltam visszahozni az ókoriak hangját – mondtam, hirtelen félénkséggel. – Tökéletesen sikerült. – A Heaven's Gate-i közjáték még egy kicsit nyers. – Tökéletes. – A magányról szól. – Maga a magány. – Szerinted kész van? – kérdeztem. – Tökéletes... mesterm . – Szerinted jól fog fogyni?
– Nincs az az isten. Úgy tervezték, az els körben hetvenmillió papírfax példányban adják ki a Cantost. A Transline az egész adatszférát hirdetésekkel árasztotta el, reklámozta a HTV-ben, szoftvermellékletet adott ki, sikerült méltatásokat szerezni a bestseller íróktól, gondoskodott róla, hogy ismertet jelenjen meg a könyvr l a New New York Times könyvrovatában és a TCr Review-bm, egyszóval egy vagyont költött a reklámhadjáratra. A Cantos az els év során huszonháromezer papírfax példányban kelt el. A 12 MK kiskereskedelmi ár után járó tíz százalékos jogdíjam 13 800 MK-ra rúgott, a Transline-tól kapott 2 000 000 MK el leg terhére. A második évben elkelt további 638 papírfax példány; adatszféra-jogok, holoopciók, dedikáló körutak nem voltak. Amit a Cantos nem hozott eladásban, azt behozta a kritikákban: „Érthetetlen... archaikus... a jelen problémái szempontjából irreleváns", írta a Times. „M. Silenus tökélyre fejlesztette a semmitmondást", írta Úrban Kapry a TC2 Reviewban. „Szinte kéjeleg a nagykép homályteremtésben. " A végs csapást Marton Hamlit mérte rám a „Netvilág Most!"-ban: „ Ó, annak a hogy is hívjáknak az a verses izéje, nem bírtam elolvasni. Nem is próbáltam. " Tyrena Wingreen-Feifet láthatólag a legkevésbé sem aggasztotta a bukás. Két héttel azután, hogy beérkeztek az els kritikák és visszaküldött papírfaxok, a tizenhárom napos tivornyázást követ reggelen a térkapun át beléptem irodájába, és levetettem magam a helyiség közepén fekete párducként kuporgó hullámhab fotelbe. Odakint a Tau Ceti Center legendás viharainak egyike dühöngött, jupiteri villámok szaggatták a láthatatlan véd mez n túli vérszín leveg t. – Ne húzd fel magad! – tanácsolta Tyrena. A hét divatja fél méterrel a homloka elé nyúló fekete tüskéket és egy, a meztelenségét változó színáramokkal elfed ... és felfed ... személyes er térmez t írt el . – Az els nyomásban csak hatvanezer faxot küldtünk szét, úgyhogy nem túl nagy a veszteség.
– Azt mondtad, hetvenmilliót terveztek – vontam föl a szemöldököm. – Nos, igen, de miután a Transline rezidens Ml-je elolvasta a vet, meggondoltuk magunkat. – Még az Ml-nek sem tetszett? – süllyedtem még mélyebbre a fotelben. – Az MI imádta! – nyugtatott meg Tyrena. – Ebb l tudtuk biztosan, hogy az emberek utálni fogják. – A TechnoCore-nak nem lehetne eladni? – ültem föl. – Már eladtuk, amit lehetett – felelte Tyrena. – Egyetlen egy példányt. A több millió MI valószín leg egyszerre, valós id ben osztozott rajta, amint átment a fatline-on. A csillagközi copyright szart sem ér, ha szilíciummal van dolga az embernek. – Rendben – eresztettem le. – És most mi lesz? – Odakint, a cégek felh karcolói és a felh tornyok között a Régi Föld autópályáinak méretével veteked villámok cikkáztak. Tyrena felállt az íróasztala mögül és odalépett a kör alakú sz nyeg szélére. Személyes er térmez je vízen úszó, elektromosan feltöltött olajlepelként villódzott. – Most az lesz – kezdte –, hogy eldöntöd, író akarsz lenni, vagy a Világháló legágrólszakadtabb földönfutója. – Micsoda?! – Jól hallottad! – Tyrena felém fordult és elmosolyodott. A fogait hegyes aranykúpok koronázták. – A szerz désünk feljogosít, hogy bármilyen eszközzel behajtsuk rajtad az el leget. Lefoglalhatjuk az Interbanknál vezetett számládat, elvehetjük a Homefree-n elrejtett aranyérméidet, eladhatjuk a flancos térkapuházadat. Aztán mehetsz a többi dilettánshoz és elmeorvosi esethez Bús Vili király isten háta mögötti bolygójára. Némán bámultam rá. – Vagy pedig – villantotta fel ismét kannibál mosolyát –, elfelejthetjük ezt a kis kitér t, és nekiláthatsz a következ könyvednek. A következ könyvem öt szabványhónappal kés bb jelent meg. A Haldokló Föld II ott folytatódott, ahol a Haldokló Föld véget ért, ez alkalommal egyszer prózában, 638 átlagos papírfax
olvasó neurológiai és biológiai reakciói alapján gondosan meghatározott mondathosszal és tartalommal. A könyv regény formában jelent meg, ügyelve arra, hogy a hossza ne riassza el a potenciális vev ket a Food Mart pénztárainál. A borítón pedig egy húsz másodperces interaktív holó szerepelt, melyben a magas, napbarnított idegen – Amalfi Schwartz, azt hiszem, bár Amalfi alacsony volt, sápadt és kontaktlencsét hordott – a mellbimbó vonaláig tépi a verg n f jét, majd az ellenkez sz keség a néz felé fordulva Leeda Swan holopornó-sztár hangján, elfúlóan segítségért kiált. A Haldokló Föld II tizenkilencmillió példányban fogyott. – Nem rossz – állapította meg Tyrena. – Eltart egy darabig, míg az ember kialakítja az olvasóközönségét. – Az els Haldokló Föld hárommilliárdban ment el – jegyeztem meg. – A zarándok útja – jött a válasz. – Mein Kampf. Egy évszázadban egyszer. Talán egy évezredben. – De hát hárommilliárd... – Figyelj! – nézett rám Tyrena. – A huszadik századi Régi Földön volt egy gyorsétteremlánc, ami halott tehenek húsát sütötte meg zsírban, rákkelt anyagokat adott hozzá, az egészet olaj alapú habba csomagolta, és eladott bel le kilencszázmilliárd darabot. Emberek. Számolj csak utána. A Haldokló Föld háromban felbukkant Winona, a szökött rabszolgalány alakja, akinek saját m gyapot-ültetvénye lett (nem érdekes, hogy a m gyapot soha nem élt meg a Régi Földön), Arturo Redgrave, a merész blokádtör (miféle blokád?!), és Innocence Sperry, a kilencéves telepata, aki valamilyen ismeretlen, halálos betegségben szenvedett. Innocence egészen a Haldokló Föld IX-ig kitartott, és amikor a Transline végre engedélyezte, hogy végezzek a kis szarossal, hat napos, tizenkét bolygóra szóló bulit csaptam. A Heaven's Gate egyik tüd csövében ébredtem, hányással és iszappal borítva, a Háló legnagyobb fejfásától szenvedve, abban a biztos tudatban, hogy hamarosan el kell kezdenem a Haldokló Föld Krónikáinak X. kötetét.
Bértollnoknak lenni nem nehéz dolog. A Haldokló Föld II és a Haldokló Föld IX között hat szabványév telt el viszonylag fájdalommentesen. A kutatásaim felületesek voltak, a cselekményeim elcsépeltek, a karaktereim sablonosak, a prózám analfabéta, a szabadid m pedig az enyém. Utazgattam. Még kétszer n sültem; mindkét feleségem rossz érzés nélkül, de az éppen következ Haldokló Föld el legének jelent s részével a számláján hagyott el. Elmerültem a vallásokban és a komoly ivásban, az utóbbitól több maradandó vigaszt remélve. A házamat megtartottam, s t, kib vítettem hat szobával öt bolygón, és megtöltöttem m tárgyakkal. Szórakoztam. Írók is akadtak az ismer seim között, de mint mindig, gyanakodtunk egymásra és leszóltuk egymást, titokban megvetve a többiek sikerét, egyre csak a hibákat keresve m veikben. A szíve mélyén mindenki tudta, hogy a szavak igazi m vésze, csak a véletlennek köszönhet en lett kommersz; a többiek viszont zugírók. Aztán egy h vös reggelen, a templomos bolygó fájának fels ágain ringó hálószobámban arra ébredtem a szürke égbolt alatt, hogy elhagyott a múzsám. Öt éve nem írtam verset. A Cantos a Deneb Drei-i toronyban hevert, alig néhány oldal készült el az el rész kiadása óta. A regényeimet gondolatszerkeszt kkel írtam, s az egyik bekapcsolt, amikor beléptem a dolgozószobába. A SZARBA, nyomtatta, MIT TETTEM A MÚZSÁMMAL? Azért az, hogy a múzsám észrevétlen elhagyott, elárul valamit arról, hogy miféle írást m veltem. Azok számára, akik nem írnak, s akikben soha nem buzgott fel a teremt késztetés, a múzsákról való beszéd szóképnek, fura önteltségnek t nhet, ám azoknak, aki az Ige által élnek, múzsáink ugyanolyan valósak és elengedhetetlenek, mint a nyelv lágy agyaga, melynek megformálásában segítséget nyújtanak. Amikor az ember ír – igazán ír –, az olyan, mintha az istenekkel fatline-olna. Egyetlen igazi költ sem tudta még leírni azt a lelkesült állapotot, melyben az elme eszközzé válik, mint a toll vagy a gondolatszerkeszt , elrendezve és kimondva a valahonnan máshonnan áradó
gondolatokat. Elhagyott a múzsám. Kerestem házam többi bolygóján, de csak a csend visszhangzott a m alkotásokkal borított falak közti üres térben. Eltérkapuztam és – repültem kedvenc helyeimre, végignéztem a Grass napjainak lenyugvását a szélfútta prérik fölött, a Nevermore ében szikláira teleped ködöt, de hiába ürítettem ki agyamból a Haldokló Föld szemetét, múzsám nem súgott fülembe. Kerestem t az alkoholban és a flashback-ben, visszatérve a Heaven's Gate termékeny napjaihoz, mikor ihlete folyamatosan a fülemben zümmögött, felébresztett álmomból, de az újra átélt órák és napok során hangja olyan tompán, érthetetlenül szólt, mint valamelyik elfeledett évszázad sérült hanglemezei. Elhagyott a múzsám. Pontosan a megbeszélt id pontban léptem be Tyrena Wingreen-Feif irodájának térkapu-portálján. Tyrenát id közben el léptették a papírfax-osztály szerkeszt jéb l kiadóvá. Új irodája a Tau Ceti Centeri Transline-torony legfels emeletét foglalta el, s olyan volt megállni benne, mintha a galaxis legmagasabb, legvékonyabb, sz nyeggel borított hegycsúcsára léptem volna; felettünk csak a véd mez halványan polarizált, láthatatlan kupolája feszült, a sz nyeg széle pedig hat kilométer mély szakadékba lógott. Kíváncsi lettem volna, nem akart-e még leugrani valamelyik író. – Az új opus? – kérdezte Tyrena. Ezen a héten a Lusus uralta a divat univerzumát, s az „uralta" épp a megfelel szó; szerkeszt m öltözéke b rb l és vasból állt, csuklóján és nyakán rozsdás tüskékkel, bal vállán és mellén vastag töltényövvel. A töltények igazinak t ntek. – Hát igen – löktem oda a kéziratot az asztalára. – Martin, Martin, Martin! – sóhajtott fel. – Megérem még, hogy átküldöd a könyveidet, nem pedig kinyomtatva, személyesen hozod el ket? – Különös kielégülést okoz, hogy a kezedbe adhatom ket – feleltem. – Különösen ezt. – Ó?
– Igen – bólintottam. – Miért nem olvasol bele? Tyrena elmosolyodott, fekete körmeivel megkocogtatta a töltényövbe dugott töltényeket. – Biztos vagyok benne, hogy a t led megszokott magas színvonalú m , Martin – mondta. – Felesleges belenéznem. – Kérlek! – néztem rá komolyan. – De tényleg felesleges! – ellenkezett. – Mindig ideges leszek, ha az író jelenlétében kell elolvasnom egy új m vet. – Ett l nem leszel az – biztosítottam. – Csak az els néhány oldalt... Bizonyára kihallott valamit a hangomból, mert enyhén összeráncolta a szemöldökét és kinyitotta a dobozt. A ránc tovább mélyült, ahogy elolvasta az els oldalt, majd tovább lapozott. Az els oldalon egyetlen mondat áll: „És akkor a Haldokló Föld egy szép októberi reggelen lenyelte a beleit, rándult még egy utolsót, és meghalt." A többi kétszázkilencvenkilenc oldal üres volt. – Ez valami vicc, Martin? – Nem. – Akkor finom utalás? Új sorozatot akarsz kezdeni? – Nem. – Nem mintha nem számítottunk volna rá, Martin. A történetgyárosaink már több izgalmas sorozatötletet találtak neked. M. Subwaizee szerint keresve sem lehetne nálad alkalmasabb írót találni a Karmazsin Bosszúálló holók regényváltozatához. – Feldughatod a Karmazsin Bosszúállót a vállalati seggedbe, Tyrena – feleltem barátságosan. – Végeztem a Transline-nal meg ezzel az el emésztett szarral, amit ti írásnak neveztek. Tyrenának arcizma sem rándult. A fogai most nem hegyesek, hanem rozsdabarnák voltak, összhangban a csuklóján és a nyakörvén díszelg tüskékkel. – Martin, Martin, Martin! – sóhajtott fel. – Fogalmad sincs, mi vár rád, ha nem kérsz bocsánatot, nem szeded össze magad és nem állsz be a sorba. De ez ráér holnap is. Menj haza, józanodj ki, és gondolkozz el a dolgon, jó?
Felnevettem. – Nyolc éve nem voltam ilyen józan, mint ma, hölgyem! Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy nem csak én írok szemetet... ebben az évben nem jelent meg a Hálóban olyan könyv, ami ne lett volna teljes katasztrófa. Nos, én kiszállok a hajóból. Tyrena felállt. Akkor el ször vettem észre, hogy m vászon övén egy GÁRDA halálpálca lóg. Reméltem, hogy ugyanolyan bizsu, mint az öltözéke többi kiegészít je. – Hát ide hallgass, te szánalmas, tehetségtelen firkász! – sziszegte. – Nyakig el vagy adósodva a Transline-nak! Ha tovább bosszantasz, holnap már a gótikus románc részlegen dolgozol Rosemary Titmouse álnéven! Most pedig takarodj haza, józanodj ki, és kezdd el a Haldokló Föld X-et. Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Tyrena összehúzta a szemét. – Még majdnem egymillió el leggel tartozol – közölte. – Egy szó a Behajtásnak, és a házad összes szobáját lefoglaljuk, kivéve azt a vacak tutajt. Addig ülhetsz rajta, míg tele nem szarod az óceánt. Még egyszer, utoljára felnevettem. – Zárt anyagcsere-feldolgozó rendszer – közöltem. – Egyébként tegnap eladtam a házat. Már biztos megérkezett az el leg kiegyenlítése a számlátokra. Tyrena megpaskolta a halálpálca m anyag markolatát. – Ugye, tudod, hogy a Haldokló Föld copyrightja a Transline birtokában van? Megíratjuk valaki mással a könyvet. – Kérlek, ahogy akarjátok – bólintottam. Ex-szerkeszt m hangjában megváltozott valami, amikor rájött, hogy komolyan beszélek. Éreztem, hogy azt szeretné, ha maradnék. – Figyelj – vett egy nagy leveg t –, biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, Martin. Épp a napokban mondtam az igazgatónak, hogy túl kevés el leget kapsz, és hagyni kellene, hogy belekezdj egy új történetbe... – Tyrena, Tyrena, Tyrena! – sóhajtottam. – Isten veled!
El ször a Renaissance Vectorra térkapuztam, onnan pedig a Parsimony-ra, ahol is felültem egy rotahajóra, és három heti utazás után megérkeztem az Asquithra, Bús Vili király zsúfolt királyságába. Jegyzetek a Bús Vili királyról készített vázlathoz: királyi fensége XXIII. Vilmos király, Windsor szám zött, szuverén uralkodója, kicsit úgy néz ki, mint egy forró t zhelyen hagyott, viaszgyertyából formázott emberalak. Hosszú haja petyhüdt erecskékben omlik csapott vállára, homlok-red i pedig borzebszeme ráncainak mellékfolyóiként ereszkednek alá, hogy aztán ismét délre fordulva átvágjanak nyaka és tokája ránclabirintusán. Vili király állítólag az isten háta mögötti vadonokban él kinshasák vudubabáira emlékezteti az antropológusokat, a zen gnosztikusoknak a Tai Csin-i templomt z utáni Szánalmas Buddha jut eszükbe róla, a médiatörténészek pedig rohannak az archívumokba, ha meglátják, hogy el keressék egy bizonyos Charles Laughton nev si, síkfilm-színész fényképeit. Számomra mit sem jelentenek ezek az összehasonlítások; ha ránézek Vili királyra, nekem csak rég halott mesterem, don Balthazar jut eszembe... egy hét tivornyázás után. Bús Vili király melankolikus hírneve er sen túlzó. Gyakran szokott nevetni; az már puszta balszerencse, hogy különös nevetésér l a legtöbben azt hiszik, zokogás. Az ember általában nem tehet a fiziognómiájáról, de fensége egész személyisége a „bohóc" vagy az „áldozat" hangulatát árasztja. Öltözködése, ha ez a megfelel szó egyáltalán, az állandó anarchia állapota felé tart, dacolva android szolgálói ízlésével és színérzékével, úgyhogy vannak olyan napok, amikor fensége se saját magához, se környezetéhez nem illik. Megjelenése ugyanakkor nem korlátozódik a szabászati káoszra – Vilmos királyt állandó jelleggel veszi körül rendetlen ruházatának szférája: cip je kiköt dve, bársonyköpenye szakadozott, zsírfoltos és mágnes módjára vonzza a padlóról a koszt, bal kabátujja kétszer olyan hosszú, mint a jobb, ami viszont úgy néz ki, mintha a király könyökig lekvárban turkált volna.
El tudják képzelni. Bús Vili király mindezek ellenére éles elme, a m vészetek és az irodalom iránt táplált szenvedélyes szeretetének pedig a Régi Föld reneszánsza óta nem akadt párja. Vili király bizonyos szempontból a kövér gyermek, kinek arca örökké az édességüzlet kirakatüvegéhez tapad. Imádja és értékeli a jó zenét, de hangszeren nem játszik. A balett és minden kecses dolog szakért je, de maga a két lábon járó esetlenség. Szenvedélyesen olvas, tévedhetetlen m kritikus, számtalan költ patrónusa, de hebegése oly mérv szégyenl sséggel párosul, mely nem engedi, hogy verseit vagy prózáját bárkinek is megmutassa. A hatvanadik életévébe lép agglegény jelenleg egy düledez palotában él kétezer négyzetmérföldes királyságában, mintegy újabb réteg rongyos öltözékként viselve maga körül otthonát. Rengeteg anekdota kering róla: egy híres fest találkozik vele az udvarban, Vili király feje lehajtva, két keze a háta mögött összekulcsolva, egyik lába az ösvényen, a másik a sárban, láthatólag teljesen elmerül gondolataiban. A m vész üdvözli patrónusát. Bús Vili király felnéz, pislog, úgy tekint körül, mint aki mély álomból ébredt. „– Bocsásson meg – mondja a zavarban lév fest nek –, d-dde meg tu-tu-tudná mondani, ho-ho-hogy a pa-pa-palota felé mmegyek, va-va-vagy a pa-pa-palota felé jö-jövök?" „– A palota felé megy, fenség – feleli a m vész." „– Ó, akkor j-j-jó! – sóhajt fel a király. – Ak-k-kor m-m-már ebédeltem." Amikor Horace Glennon-Height tábornok kirobbantotta felkelését, Asquith félrees bolygója épp hódítása útjába esett. Asquith nem aggódott – a Hegemónia egy GÁRDA: r flottát ígért a védelmére –, de Monaco szám zött uralkodója még a szokottnál is olvadtabbnak t nt, amikor magához hívatott. – Martin – kezdte fensége –, ha-ha-hallottál a fomalhauti cscs-csatáról? – Igen – bólintottam. – Szerintem nem kell aggódnunk miatta. Fomalhaut pontosan az a hely, amire Glennon-Heightnak le
kellett csapnia... kicsi, alig néhány ezer telepes él rajta, ásványokban gazdag, és legalább... mennyi is?... húsz szabványhónap id eltolódás választja el a Hálótól. – Huszonhárom – pontosított Bús Vili király. – Tehát úgy v-vvéled, nem v-v-vagyunk v-v-veszélyben? – Aha – feleltem. – Valós id ben három hétre és alig egy évnyi id eltolódásra vagyunk a Hálótól. A Hegemónia er i gyorsabban ideérnek, mint a tábornok Fomalhautról. – Lehetséges – hümmögte Vili király. Rákönyökölt egy földgömbre, aztán arrébb ugrott, amikor az elfordult súlya alatt. – D-d-e azért én úgy d-d-döntöttem, elkezdem sze-sze-szerény Hedzsrámat. Meglepetten pislogtam. Vili már majd két éve emlegette, hogy hamarosan áttelepíti királyságát egy másik bolygóra, de egy percig sem hittem, hogy valaha is megteszi. – A ha-ha-hajók a Pa-pa-parvatinál v-v-várakoznak – folytatta. – Az Asquith elszállít m-m-minket a Há-há-hálóig. – De a palota? – kiáltottam fel. – A könyvtár? A tanyák és a földek? – Elajándékoztam, természetesen – felelte Vili király. – De a könyvtár velünk jön. Leültem a lósz r dívány karfájára, és megdörzsöltem az arcom. A királyságban töltött tíz év alatt Vili pártfogolt alattvalójából tanítóvá, bizalmassá, baráttá léptem el , de eszem ágában sem volt úgy tenni, hogy értem kusza személyiségének rejtélyét. Amikor annak idején megérkeztem, azonnal fogadott. – Cs-csa-csatlakozni kíván k-k-kis telepünk t-t-többi t-ttehetséges m vészéhez? – kérdezte. – Igen, fenség. – És o-o-olyan k-k-könyveket fog írni, mint a Ha-ha-haldokló Föld? – Ha sikerül megoldanom, nem, fenség. – Tu-tu-dja, olvastam – mondta a kis ember. – Na-na-nagyon érdekes volt. – Ön igazán kedves, Sir. – Sz-sz-szart, M. Silenus. Azért volt érdekes, m-m-mert va-va-
valaki szemmel láthatólag ki-ki-kiherélte és csak a rossz ré-rérészeket hagyta benne. Elvigyorodtam. Meglepett a hirtelen felismerés, hogy valószín leg kedvelni fogom Bús Vili királyt. – D-d-de a Cantos – sóhajtott fel. – Az könyv volt! V-vvalószín leg a legjobb v-v-v... költészet a Há-há-hálón az elmúlt k-k-kétszáz évben. Soha nem fogom megérteni, hogy sikerült átverekednie azon a középszer kiadón. Húszezer példányt rendeltem bel le a k-k-királyságnak. Enyhén meghajtottam a fejem. Két évtizeddel korábbi agyvérzésem óta el ször fordult el , hogy nem találtam szavakat. – F-f-fog még olyan k-k-költeményeket írni, mint a Cantos? – Azért jöttem, hogy megpróbáljak, fenség. – Akkor legyen üdvözölve! – mondta Bús Vili király. – A p-pp... a kastély nyugati szárnyában f-f-fog lakni, a hivatalom k-kközelében, s az ajtóm mindig nyitva áll ön el tt. Az emlékekb l felrévedve ránéztem a bezárt ajtóra és a kis uralkodóra, aki még akkor is úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad, amikor mosolygott. – A Hyperion? – kérdeztem. Korábban már többször említette a primitívségig visszafejl dött gyarmatbolygót. – Pontosan. Az androidok telepeshajói már évek óta ott vannak, M-M-Martin. El készítik az érkezésünket. Felvontam az egyik szemöldökömet. Vili király gazdagsága nem a királyság birtokaiból, hanem a Háló gazdaságában tett nagyobb befektetéseib l származott. De akkor is, iszonyatos pénzekbe kerülhetett, ha tényleg évek óta folytatta az újratelepítési programot. – Emlékszel még, M-M-Martin, miért Hyperionnak nevezték el az els t-t-telepesek a b-b-b... világot? – Persze. A Hedzsra el tt egy apró szabadállamban éltek a Szaturnusz holdjain. Földi támogatás nélkül nem maradhattak volna fenn, ezért kivándoroltak, és a kiválasztott bolygót a holdjukról nevezték el. Vili király szomorúan elmosolyodott. – És azt tudod, hogy miért szerencsés ez a név a mi
vállalkozásunk szempontjából? Kellett tíz másodperc, hogy felismerjem az összefüggést. – Keats – böktem ki. Néhány évvel korábban, egy, a költészet lényegér l folytatott hosszú beszélgetés végén, Vili király megkérdezte, hogy szerintem ki a valaha élt legtisztább költ . – A legtisztább? – kérdeztem vissza. – Nem a legnagyobbat akartad mondani? – Nem, nem! – rázta a fejét Vili. – Abszurd lenne azon vitatkozni, ki a legnagyobb. A véleményed érdekel, hogy ki a legtisztább... ki áll a legközelebb ahhoz, amit te a költészet lényegének tartasz. Gondolkodtam rajta néhány napig, aztán közöltem válaszomat Vili királlyal, miközben egy, a palota közelében lév szirtr l a lenyugvó napokat néztük. A borostyánszín pázsiton vörös és kék árnyékok nyújtózkodtak felénk. – Keats – mondtam. – John Keats – suttogta Bús Vili király. – Ah! – Majd egy pillanattal kés bb: – Miért? Elmondtam neki, amit a tizenkilencedik századi Régi Földi költ l tudtam: a neveltetésér l, a képzésér l, korai haláláról... de f leg a szinte teljesen a költ i teremtés rejtélyeinek és szépségeinek szentelt életér l. Akkor úgy t nt, Vili érdekl déssel hallgat; most megszállottként lengette kezét, miközben életre keltett egy holomodellt, mely majdnem teljesen betöltötte a szobát. Hátraléptem, hegyeken, épületeken és legelész állatokon átgázolva, hogy jobban lássam. – Nézd a Hyperiont! – suttogta patrónusom. Mint általában, amikor teljesen elmélyedt valamiben, elfelejtett dadogni. A holón különböz képsorok t ntek fel: folyóparti városok, kiköt városok, sziklaormok, s egy dombtet n álló város, melynek monumentális építményei méltán vetekedhettek a közeli völgy különös épületeivel. – Az Id kripták? – kérdeztem. – Pontosan. Az ismert univerzum legnagyobb rejtélye.
A homlokomat ráncoltam a túlzásra. – Kurva üresek – jelentettem ki. – Már akkor is üresek voltak, amikor felfedezték ket. – A kriptákból ered az azóta is ott kering furcsa antientrópikus er tér – felelte Vili király. – A szingularitáson kívül az egyetlen jelenség, mely magával az id vel merészel babrálni. – Nem nagy ügy – vontam vállat. – Annyi, mint rozsdagátlót kenni a fémre. A kriptákat az örökkévalóságnak építették, de üresek. Egyébként is, mióta nem szarjuk le a technikát? – Nem a technikáról van szó – sóhajtott fel Vili király, arcán elmélyül ráncokkal. – Hanem a rejtélyr l. A hely idegenségér l, mely elengedhetetlen a kreatív szellem számára. A klasszikus utópia és a pogány misztériumok tökéletes keverékér l. Megint vállat vontam, nem ejtett különösebben ámulatba. Bús Vili király egy intéssel kikapcsolta a holót. – F-f-fejl dött a k-k-költészeted az utóbbi tíz évben? Összefontam a mellem el tt a karom, és rámeredtem a királyi törpére. – Nem. – V-v-visszatért a múzsád? Nem feleltem. Ha a tekintettel ölni lehetne, akkor még az est leszállta el tt mind azt kiáltoztuk volna, hogy „meghalt a király, éljen a király!". – J-j-jól v-v-van – hebegte, elárulva, hogy legalább olyan kiállhatatlanul önelégült is tud lenni, mint szomorú. – Cs-cscsomagolj, fiam! Indulunk a Hyperionra! (Átt nés) Bús Vili király öt telepeshajója öt aranyszín pitypangként lebeg a lazúr égen. Fehér városok emelkednek a három kontinensen: Keats, Endymion, Port Romance... és maga a Költ k Városa. A M vészet több mint nyolcezer, a középszer ség zsarnoksága el l menekül zarándoka keresi látásmódja megújhodását ezen a félkész, elnagyolt világon. A Hedzsrát követ évszázadban Asquith és a szám zött Windsor volt az android biotermelés központja, s most az
emberiség kék b barátai abban a tudatban dolgoztak, hogy egyszer az utolsó munkálatok is befejez dnek, s akkor végre szabadok lesznek. Felépültek a fehér városok. Az slakosok, belefáradva a bennszülött-szerepbe, el bújtak falvaikból és erd ikb l, és segítettek emberibb el írások szerint újjáépíteni a gyarmatot. Kiolvasztottuk és rászabadítottuk a gyanútlan bolygóra a technokratákat, a bürokratákat és az ökokratákat, és Bús Vili király álma egy lépéssel közelebb került a megvalósuláshoz. Mire megérkeztünk a Hyperionra, Horace Glennon-Height tábornok halott volt, rövid, ám brutális felkelését leverték, de már nem fordulhattunk vissza. Néhány faragatlan m vész és mesterember csak legyintett a Költ k Városára, Jacktownban vagy Port Romance-ban, s t, a civilizáció egyre táguló határain túl talált faragatlan, ám alkotó megélhetést magának, én azonban maradtam. Az els évek során nem leltem meg múzsámat a Hyperionon. Sokak számára a korlátozott közlekedési lehet ségek miatt megnövekedett távolságok – az EMJ-k megbízhatatlanul ködtek, lebeg kevés volt – és az adatszféra híján elt nt mesterséges öntudat, a Minden Dolgokhoz való hozzáférés hiánya, az egyetlen egy fatline-adó, a kreatív energiák megújulásához vezettek – annak az újbóli felismeréséhez, hogy mit jelent embernek és m vésznek lenni. Legalábbis azt mondták. Az én múzsám nem tért vissza. Költészetem technikai szempontból továbbra is tökéletes volt, de olyan döglött, mint Huck Finn macskája. Úgy döntöttem, megölöm magam. De el tte még eltöltöttem egy kis id t, legalább kilenc évet, a közösség szolgálatával, biztosítva azt az egy dolgot, ami hiányzott az új Hyperionról: a dekadenciát. Egy Graumann Hacket nev bioszobrász felruházott egy szatír sz rös horpaszával, patáival és kecskelábaival. Megnövesztette a szakállamat és megnyújtotta füleimet. Érdekes változtatásokat hajtott végre a nemi szerveimen. Hamar híre kelt a dolognak. A
parasztlányok, a bennszülöttek, h séges várostervez ink és pionírjaink feleségei – mind a Hyperion egyetlen szatírjának látogatására vártak, s ha másképp nem ment, maguk gondoskodtak a találkozásról. Megtanultam, mit jelent igazából a „priapizmus" és a „szatíriázis". A szexuális versengések véget nem ér sora mellett hagytam, hogy legendás nagyivóként váljak híressé és szókincsem visszatérjen az agyvérzésemet követ évek állapotát megközelít formájába. Kurva jó volt. Maga a kibaszott pokol. Aztán azon az éjjelen, melyen félrevonultam, hogy kiloccsantsam az agyam, megjelent Grendel. Jegyzetek a minket felkeres szörnyr l készített vázlathoz: Legszörny bb rémálmunk kelt életre. Valami selemien gonosz oltja ki a fényt. Morbius és a Krell árnyai. Rakd meg jól a tüzet, anyám, Grendel j el ma éjjel. El ször azt hisszük, hogy az elt k egyszer en elmennek; a városfalon nem állnak rök, ami azt illeti, falak sincsenek, s nem állnak harcosok mezei csarnokunk kapui el tt. Aztán jön egy férj, akinek a felesége a vacsora és a gyerekek lefektetése között t nt el. Aztán Hóban Kristus, az absztrakt implozionista nem lép fel a Költ k Amfiteátrumának szokásos heti performanszán – a színpadon töltött nyolcvankét év alatt el ször késik le végszaváról. Növekszik az aggodalom, Bús Vili király visszajön Jacktownból, ahol az újjáépítést felügyeli, és megígéri, hogy szigorúbb biztonsági intézkedéseket hoz. A város köré érzékel hálót sz nek. Az Id kriptákat az rhajók biztonsági emberei fésülik át, de mindegyik üres. A Jáde-kripta tövében nyíló labirintusba robotokat küldenek, de hatezer kilométeres körzetben semmit sem találnak. Automata és emberi vezérlés lebeg k fésülik át a város és a Kantár-síkság közötti területet, de hegyi angolnákénál nagyobb h nyomokra nem bukkannak. Egy helyi hétig nem történik újabb elt nés. Aztán elkezd dnek a gyilkosságok. Pete Garcia szobrászt holtan találják a m termében... és a hálószobájában... és a hátsó udvarban. Truin Hines, az rhajók
biztonsági f nöke bolond módon így nyilatkozik egy újságírónak: „Olyan, mintha egy vérszomjas állat tizedelne minket. Csakhogy nem ismerek olyan állatot, ami képes lenne ezt m velni egy emberrel. " Titokban mindannyian izgatottan borzongunk. Igaz, a dialógus pocsék, millió filmben és holóban hallottuk már, de most mi is szerepelünk a showban! A gyanú a magától értet re terel dik: egy pszichopata szabadult el közöttünk, s valószín leg egy vibrokéssel vagy egy pokolkorbáccsal gyilkol. Ez alkalommal nem volt ideje megszabadulni a holttestt l. Szegény Pete! Hines biztonsági f nököt kirúgják, Pruett városigazgató pedig engedélyt kap fenségét l, hogy felbéreljen, kiképezzen és felfegyverezzen egy mintegy húsz f l álló rend rséget. A lábra kel pletykák szerint a Költ k Városának mind a hatezer lakosát hazugságvizsgálatnak akarják alávetni. A kávéházak a személyiségi jogokról folytatott vitáktól hangosak... technikailag nem tartozunk a Hegemóniához – vannak egyáltalán jogaink?... és esztelen tervek születnek a gyilkos elfogására. Aztán kezdetét veszi a mészárlás. A gyilkosságokban nem volt semmilyen szabályszer ség. A holttesteket kettesével, hármasával, egyedül, vagy egyáltalán nem is találták meg. Egyesek vértelenül t ntek el, mások után több gallonnyi vér maradt. A támadásoknak se szemtanúi, se túlél i nem voltak. A hely láthatólag nem számított: a Weinmont-család ugyan egy félrees villában lakott, Sira Rob viszont ki sem mozdult a város közepén álló m terméb l; két áldozat egyedül nt el, éjszaka, a Zen-kertben sétálgatva, de Lehman kancellár lányát test rök kísérték, mégis nyoma veszett... Bús Vili király palotájának hetedik emeleti fürd szobájából. A Lususon, a Tau Ceti Centeren és a Háló még tucatnyi régi bolygóján ezer ember halála alig számít hírnek – az adatszféra rövidtávú aktualitásai közé vagy a reggeli lapok bels oldalaira való –, de egy ötvenezres lélekszámú kolónia hatezres városában tucatnyi gyilkosságra is felfigyelnek. Az egyik áldozatot személyesen is ismertem. Sissipriss Harrist
még szatírként hódítottam meg, szinte els ként, igen nagy kedvvel. A gyönyör lány hosszú, sz ke haja olyan selymes volt, hogy nem is lehetett valódi, frissen szedett szibarack arca olyan sz zi, hogy álmodni sem lehetett érintésér l, szépsége olyan tökéletes, hogy el sem lehetett hinni: pontosan az a fajta, akin álmában még a legfélénkebb férfi is er szakot követne el. Sissiprissen tényleg er szakot követtek el. Csak a fejét találták meg, a Lord Byron tér kell s közepén, mintha nyakig a márványba ásták volna. A részleteket hallva pontosan tudtam, miféle lénnyel van dolgunk, mert az egyik macskám, még anyám birtokán, ugyanilyen ajándékokat hagyott nekünk a déli teraszon reggelente – egy, a homokk l álmélkodva felfelé bámuló egérfejet, vagy egy vicsorgó földimókust –, egy büszke, ám falánk ragadozó trófeáit. A Cantoson dolgoztam, amikor Bús Vili király felkeresett. – Jó reggelt, Vili! – üdvözöltem. – Jó reggelt, fenség! – csattant fel fensége uralkodói sértettsége ritka megnyilvánulásainak egyikével. A dadogása még aznap megsz nt, hogy a királyi komp leszállt a Hyperionra. – Jó reggelt, Vili fenség. – Grrr! – morogta h béruram, arrébb tolva néhány papírt. Sikerült beleülnie az egyetlen kávéfoltba az egyébként csontszáraz szófán. – Hát ismét írsz, Silenus. Semmi értelmét nem láttam, hogy meger sítsem a magától értet megállapítását. – Mindig tollal írtál? – Nem – feleltem –, csak amikor olyasmin dolgozom, amit érdemes elolvasni. – És ezt érdemes? – intett a kis kéziratkupac felé, amit az elmúlt két helyi hét alatt produkáltam. – Igen. – Igen? Csak így, igen? – Igen. – Elolvashatom? – Nem. Vili király lenézett, és észrevette, hogy bal lába egy
kávétócsában nyugszik. Homlokráncolva arrébb csusszant, így sikerült feltörölnie a zsugorodó tócsát köpenye szegélyével. – Soha? – folytatta. – Csak ha túlélsz. – Szándékomban áll – bólintott a király. – El bb-utóbb belehalsz, hogy a kecskét játszod a királyság jerkéinek. – Ez most valami metafora? – A legkevésbé sem – rázta a fejét Vili király. – Pusztán megállapítás. – Gyerekkorom óta nem er szakoltam rá magam egyetlen jerkére sem – közöltem. – Megígértem anyámnak egy dalban, hogy az engedélye nélkül soha többé nem baszogatom a bárányokat. – Miközben Vili király gyászos ábrázattal rám meredt, elénekeltem néhány sort egy srégi nótából: „Ez volt az utolsó jerke, szívem szerelme..." – Martin – szólalt meg a király –, valaki vagy valami gyilkolja a népemet. – Tudom – tettem félre a tollat és a papírt. – A segítségedre van szükségem. – Hogyan segíthetnék, az Isten szerelmére? Nyomozzam ki, ki a gyilkos, mint valami detektív a HTV-ben? Küzdjek meg a kibaszott halállal a kibaszott Reichenbach vízesésnél? – Az jó lenne, Martin. De addig beérem a véleményeddel és a tanácsoddal is. – Egyes számú vélemény: hülyeség volt idejönni. Kettes számú vélemény: hülyeség itt maradni. Alfa-Omega tanács: njünk el. Vili király szomorúan bólintott. – A városból, vagy általában a Hyperionról? Vállat vontam. fensége felállt, és odalépett parányi dolgozószobám ablakához. A kilátást a három méter széles sikátor másik oldalán álló automata újrafeldolgozó-üzem vörös téglafala alkotta. Vili király elmélyülten szemlélte. – Ismered a Shrike si legendáját? – kérdezte végül. – Hallottam róla.
– A helyiek az Id kriptákkal hozzák összefüggésbe a szörnyet. – A helyiek festéket kennek a hasukra aratóünnepkor, és adózatlan dohányt szívnak – jelentettem ki. Vili király rábólintott erre a bölcsességre. – A Hegemónia els leszállócsoportja tartott ett l a környékt l. Többcsatornás felvev ket telepítettek ide, és a Kantártól délre állították fel a bázisaikat. – Figyelj, fenség... mit akarsz? Feloldozást, amiért elbasztad és ide építtetted ezt a várost? Feloldozlak. Menj, és ne vétkezz, fiam! Most pedig, ha fenséged megengedi, adiós! írnom kell még néhány mocskos limericket. Vili király nem mozdult az ablak el l. – Azt tanácsolod, evakuáljuk a várost, Martin? Csak egy pillanatig tétováztam. – Persze. – És te is elmennél a többiekkel? – Miért ne mennék? Vili király felém fordult és a szemembe nézett. – Elmennél? Nem feleltem. Egy perc múlva félrenéztem. – Gondoltam – bólintott a bolygó uralkodója. Összekulcsolta párnás kezét a háta mögött, és ismét rámeredt a téglafalra. – Ha detektív lennék, gyanakodnék. A város legkevésbé termékeny polgára évtizedes hallgatást követ en ismét írni kezd, mindössze... Mennyi is, Martin?... két nappal az els gyilkosság után. Elt nik az eddig általa uralt társasági életb l, és minden idejét egy elbeszél költeménynek szenteli... még a fiatal lányok is biztonságban vannak buja kéjvágyától. Felsóhajtottam. – Buja kéjvágy, uram? Vili király hátrapillantott a válla fölött. – Rendben – emeltem fel a kezem megadóan. – Megfogtál. Mindent bevallok. Én öltem meg ket, és a vérükben fürödtem. Kurva jó irodalmi afrodiziákum. Ha jól számolom... még kétszáz... maximum háromszáz áldozat... és elkészülök az új könyvemmel. Vili király visszafordult az ablak felé.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Nem hiszel nekem? – Nem. – Miért nem? – Azért – felelte a király –, mert tudom, ki a gyilkos. Az elsötétített hologödörben ülve néztük végig, ahogy a Shrike végzett Sira Rob regényírón vel és szeret jével. A fényer nagyon alacsony volt; Sira középkorú teste halványan foszforeszkálni látszott, sokkal fiatalabb barátja fehér feneke pedig azt az illúziót keltette, mintha napbarnított testét l különállóan lebegett volna a félhomályban. A szeretkezés épp elérte lázas tet pontját, amikor bekövetkezett a megmagyarázhatatlan. A fiatal férfi az utolsó lökések és az orgazmus hirtelen megtorpanása helyett fel- és hátrarepült a leveg ben, mintha Sira valahogy er vel kilökte volna testéb l. A diszk hangsávja, melyr l addig a szokásos, a helyzett l elvárható banális lihegések, nyögések, horkanások és utasítások hangzottak fel, váratlanul sikolyokkal árasztotta el a hologödröt – el ször a férfiéval, majd a Siráéval. Hangos puffanás hallatszott, ahogy a fiú teste a kamera látószögén kívül nekicsapódott a falnak. Sira tragikomikus sebezhet séggel várt, lábai szétvetve, karjai ölelésre tárva, mellei lelapulva, combjai fehéren. Fejét hátrahajtotta az eksztázis pillanatában, ám amikor felemelte, a közelg orgazmus furcsán ismer s arckifejezését a döbbenettel vegyes dühé váltotta fel. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson valamit. Nem jöttek szavak. Csak a húsba vágó pengék, az inak és a csontok közül kitépett kampók görögdinnye-reccsenéshez hasonló hangja hallatszott. Sira feje hátracsuklott, szája lehetetlenül tágra nyílt, teste a mellcsontjától lefelé szétrobbant. A húsa úgy nyílt szét, mintha egy láthatatlan bárd belezte volna ki. Láthatatlan szikék fejezték be felnyitását, az oldalirányú vágások egy rült sebész kedvenc m tétjének obszcén, gyorsított felvételéhez hasonlatosan bukkantak fel a semmib l. Valaki brutálisan felboncolt egy él embert. Illetve egy nemrég még él embert, mivel amikor elállt a véres és megsz nt a test rángása, Sira végtagjai elernyedtek a halálban, lábai pedig a felettük lév
belszervek szemérmetlen utánzataiként ismét kitárultak. És ekkor – egy másodperc tört részére – vörös és krómszín homály mozdult az ágy mellett. – Megállítani, kinagyítani, feljavítani! – utasította Vili király a palota számítógépét. A homály egy drogos legszörny bb rémálmának fejévé állt össze: részben acél, részben króm, részben csont arc, a fogak mint egy exkavátorral keresztezett robotfarkaséi, a szemek vérrel telt gyémántokon átég rubinszín lézerek, a homlokot egy harminc centiméteres, görbe tüske üti át a higanykoponyából szárba szökve, s a nyakat is hasonló tüskék övezik. – A Shrike? – kérdeztem. Vili király bólintott – álla és tokája legapróbb mozdulatával. – Mi történt a fiúval? – Nyomát sem látták, amikor megtalálták Sira holttestét – felelte a király. – Nem is tudtuk, hogy elt nt, míg rá nem bukkantunk erre a diszkre. Mint kiderült, egy fiatal regenerációspecialista Endymionból. – Csak most találtátok meg a holót? – Tegnap – bólintott Vili király. – A letapogatót a biztonságiak vették észre a mennyezeten. Alig egy milliméter átmér . Sirának egész könyvtára volt ilyen lemezekb l. A kamerát nyilván azért szereltette fel, hogy megörökítse a... – A hálószobai nagyrevüket – fejeztem be a mondatot. – Pontosan. Felálltam és odaléptem a lény lebeg képéhez. A kezem áthatol a homlokán, a tüskén és az állkapcsán. A számítógép életnagyságban jelenítette meg. A feje alapján helyi Grendelünk több mint három méter magas lehetett. – A Shrike – suttogtam, inkább üdvözlésül, semmint megállapításképp. – Mit tudsz róla, Martin? – Miért engem kérdezel? – csattantam fel. – Költ vagyok, nem mitológia-történész! – A telepeshajó számítógépén lefuttattál egy keresést a Shrike jellegére és eredetére vonatkozóan.
Felvontam az egyik szemöldököm. A számítógép-használatnak elméletileg olyan privátnak és névtelennek kellett volna lennie, mint az adatszféra-hozzáférésnek a Hegemóniában. – Na és? – követeltem. – Az els gyilkosságok óta több százan kereshették a Shrike legendáit. Talán több ezren. Ez az egyetlen kurva szörnylegendánk. Vili király fel s le mozgatta ráncait és red it. – Igen – mondta –, de te három hónappal az els elt nés el tt kutattál a fájlok után. Felsóhajtottam, és levetettem magam a hologödör párnáira. – Rendben, úgy volt – ismertem be. – Na és? Fel akartam használni azt a kurva legendát abban a kurva versben, amit írok, tehát utána néztem. Tartóztass le! – Mit tudtál meg? Most már nagyon dühös voltam. Szatírpatáimmal nagyot dobbantottam a puha sz nyegen. – Csak azt, ami abban a kurva fájlban van! – üvöltöttem. – Mi a fenét akarsz t lem, Vili? A király megdörzsölte a szemöldökét, és összerezzent, ahogy véletlenül belebökött a kisujjával a szemébe. – Nem tudom – felelte. – A biztonságiak fel akartak vinni a telepeshajóra, hogy rákössenek a teljes kihallgató-interfészre. Én inkább elbeszélgetnék veled. Szaporán pislogni kezdtem, a gyomromban zéró g érzet támadt. A teljes kihallgatás agykérgi söntökkel és a koponyába ültetett aljzatokkal járt együtt. Az így kihallgatottak legtöbbje teljesen felépült. A legtöbbje. – Elárulnád, a Shrike legenda melyik aspektusát akartad felhasználni a versedben? – kérdezte Vili király halkan. – Persze. A helybeliek Shrike-kultuszának evangéliuma szerint a Shrike a Fájdalom Ura és a Végs B nh dés Angyala, aki egy id n túli helyr l érkezett, hogy kihirdesse az emberi faj végét. Megtetszett az ötlet. – Az emberi faj vége – ismételte meg Vili király. – Ja. A Shrike Mihály arkangyal, Moroni, a Sátán, az Álarcos Entrópia és a Frankenstein szörny egybegyúrva – magyaráztam. –
Az Id kripták közelében várja, hogy kiszabaduljon és pusztítani kezdjen, amikor elérkezik az emberiség ideje, hogy csatlakozzon a dodóhoz, a gorillához és a spermacethez a kihalt fajok toplistáján. – A Frankenstein szörny – hümmögte a gy rött köpeny , alacsony, kövér kis ember. – miért? Vettem egy mély lélegzetet. – Mert a Shrike-kultusz szerint valahogyan az emberiség teremtette – feleltem, bár tudtam, hogy Vili király mindent tud, amit én, s t, még többet is. – Azt tudják, hogy hogy lehet megölni? – kérdezte. – Tudomásom szerint nem. Elméletileg halhatatlan, id n túli. – Egy isten? Tétováztam. – Nem igazán – böktem ki végül. – Inkább a világegyetem egyik életre kelt rémálma. Mint a Nagy Kaszás, de el szeretettel szúrja fel a lelkeket egy hatalmas fa tüskéire... miközben a lelkek még a testekben vannak. Vili király bólintott. – Nézd – folytattam –, ha már mindenáron egy isten háta mögötti világ teológiáján akarod gyakorolni a sz rszálhasogatást, akkor miért nem repülsz el Jacktownba, és kérdezed meg a kultusz papjait? – Igen – bólintott a király, állát párnás öklein nyugtatva, láthatólag máson gondolkodva. – Már a telepeshajón vannak, kihallgatáson. Az egész ügy olyan zavaros. Felálltam. El akartam menni, de nem tudtam, szabad-e. – Martin? – Igen? – Miel tt elmész... nem jut eszedbe semmi, ami segíthetne megérteni ezt a valamit? Megtorpantam az ajtóban. A szívem úgy vert, mintha ki akart volna ugrani bordáim mögül. – De igen – feleltem, alig bírva uralkodni a hangomon. – Meg tudom mondani, kicsoda és micsoda valójában a Shrike. – Ah!
– a múzsám – közöltem, azzal megfordultam, és visszamentem a szobámba írni. Természetesen én idéztem meg a Shrike-ot. Tudtam. Azzal idéztem meg, hogy elkezdtem írni a róla szóló skölteményemet. Kezdetben volt az Ige. Új címet adtam a versemnek: Hyperioni ének. Nem a bolygóról szólt, hanem az embereknek nevezett önjelölt titánok elmúlásáról. Annak a fajnak az esztelen önhittségér l, mely puszta gondatlanságból el merészelte pusztítani szül bolygóját, hogy aztán a csillagok közé is elvigye ezt az önhittséget, de ott szembekerüljön egy isten haragjával, kinek nemzésében az emberiség is részt vett. Évek óta a Hyperion volt az els komoly vem, talán a legjobb, amit valaha írhatok. A John Keats emléke el tti komikus-komoly tisztelgésnek induló m létem egyetlen értelme lett, epikus b vészmutatvány a középszer ség bohózatának korában. A Hyperioni éneket másvalaki tehetségével, másvalaki leleményével, másvalaki hangján írtam meg. Témám az emberiség elmúlása volt. Múzsám pedig a Shrike. Legalább húszan haltak még meg, miel tt Vili király kiürítette volna a Költ k Városát. A kitelepítettek egy része Endymionba, Keatsbe, vagy valamelyik másik új városba ment, a legtöbben azonban felültek a telepeshajókra és visszatértek a Hálóba. Vili király álma a kreatív utópiáról meghalt, noha maga a király tovább élt Keatsben, egy borongós palotában. A kolónia vezetése az Önkormányzati Tanács kezébe került, mely kérelmezte a Hegemóniától a felvételét, és azonnal felállította Önvédelemi Er it. Az ÖVE f leg az egy évtizeddel korábban még bunkókkal hadakozó bennszülöttekb l állt, akiket új kolóniánk önjelölt tisztjei vezettek, s mindössze annyi sikert könyvelhetett el magának, hogy automata lebeg -jár reivel felverte az éjszakák csendjét, megfigyel -robotjaival elcsúfította a birodalmát visszafoglaló sivatag szépségét. Meglep módon nem csak én maradtam a városban; legalább kétszázan követték példámat, bár a legtöbben kerültük a társadalmi érintkezés minden formáját, udvariasan mosolyogva
siettünk el egymást mellett a Költ k sétányán, s egymástól tisztes távolságban telepedtünk le enni az étkez csarnok kongó ürességében. A gyilkosságok és az elt nések tovább folytatódtak, átlagosan kéthetente egy áldozatot követelve. Általában nem mi, hanem a körzeti ÖVE parancsnok fedezte fel az eseteket, aki ragaszkodott hozzá, hogy id l-id re számba vegye a polgárokat. Az els évb l egy szokatlanul közösségi emlékem maradt meg: egy éjjel összegy ltünk a f téren, s együtt néztük a telepeshajó indulását. Az szi meteoraktivitás csúcspontján voltunk, s a Hyperion éjszakai égboltját már akkor arany sávok és vörös vonalak hálózták be, amikor beindították a hajó hajtóm veit. Fellobbant egy kis nap, s mi egy órán át bámultuk, ahogy barátaink és m vésztársaink fúziós lángcsóvát húzva maguk után távolodnak. Bús Vili király is velünk volt azon az éjjelen, s emlékszem, hogyan nézett rám, miel tt komoran beszállt volna díszes hintójába, hogy visszatérjen Keats biztonságába. Az elkövetkez tucatnyi év során mindössze fél tucatszor hagytam el a várost; egyszer egy bioszobrászt kerestem, hogy megszabadítson szatírvonásaimtól, a többi alkalommal élelmiszert és egyéb dolgokat vettem. A Shrike Temploma ekkora felújította a zarándoklatokat, s utazásaim során visszafelé haladtam a zarándokok halálba vezet útján – gyalog a Kronoszer dig, légibusszal át a Kantár-síkság fölött, szélvagonnal a folyóig, majd Kharon bárkáján fel a Hoolie-n. Visszafelé a zarándokokat bámultam, és azt latolgattam, vajon melyikük marad életben. A Költ k Városát nem sokan keresték fel. Félig befejezett tornyaink kezdtek led lt romoknak látszani. A ragyogó fémüveg kupolájú, árkádos csarnokokat vastagon ben tték az indák; a macskakövek között máglyagyom és pengefü ütötte fel a fejét. Az ÖVE csak tovább fokozta a káoszt: aknákat és csapdákat telepítettek a Shrike ellen, de csak a város hajdan gyönyör kerületeit sikerült lerombolniuk. Az öntöz rendszer tönkrement. A vízvezetékek leomlottak. A sivatag egyre csak terjeszkedett.
Egyik szobából a másikba költöztem Vili király elhagyatott palotájában. A m vemen dolgoztam, s a múzsámra vártam. Ha elgondolkodunk rajtuk, az ok-okozati összefüggések egyre inkább Carolus adatm vész valamelyik rült logikai hurkához, esetleg egy Escher-nyomathoz kezdenek hasonlítani: a Shrike költeményem megidéz ereje miatt kelt életre, de a költeményem nem születhetett volna meg múzsám, a Shrike jelenléte/fenyegetése nélkül. Lehet, hogy egy kicsit rült voltam akkoriban. A tucatnyi év alatt a hirtelen halál addig ritkította a dilettánsok városának sorait, míg végül csak a Shrike és én maradtunk. A Shrike-zarándoklat évenkénti átvonulása apró bosszúság volt csupán, a karaván a várostól távolabb szelte át a sivatagot az Id kripták felé haladva. Néha el fordult, hogy egy-két alak visszatért, a húsz kilométerre délkeletre lév Kronosz-er d menedéke felé rohanva a karmazsinvörös homoktengeren. De ez volt a ritkább. A város árnyékaiba rejt zve figyeltem ket. A hajam és a szakállam olyan hosszúra n tt, hogy végül már eltakarták rongyaim egy részét. Általában éjszaka bújtam el , alattomos árnyékként suhantam a romok között, néha úgy nézve fel kivilágított tornyomra, ahogy Dávid Hume pillantott be saját háza ablakán, miel tt ünnepélyesen megállapította volna, hogy nincs otthon. Az élelmiszer-szintetizálót nem vittem az étkez csarnokból a lakrészembe, inkább rült Élóiként hizlaltam magam a repedt duomo alatti visszhangot ver csendben elkerülhetetlen Morlockom számára. A Shrike-ot egyszer sem láttam. Sokszor riadtam napkelte el tt váratlan zajokra – kövön csikorduló fém hangjára, homokon puffanó léptekre –, de annak ellenére, hogy többször is biztosan éreztem, figyelnek, soha nem pillantottam meg azt, aki figyelt. Id nként megtettem az Id kriptákhoz vezet rövid utat, különösen éjjelente, elkerülve az anti-entrópikus id hullámok lágy, elmét összezavaró vonzását, miközben áthaladtam a Szfinx szárnyai alatti kusza árnyékokon, vagy a Jáde-kripta smaragdzöld falain keresztül bámultam a csillagokat. Egyik ilyen éjszakai
zarándoklatomról való hazatérésemkor történt, hogy egy behatolót találtam a dolgozószobámban. – Leny göz , M-M-Martin – paskolta meg Vili király a szobában szerteszét hever kéziratkupacok egyikét. A hosszú asztal végében álló, túlméretezett karosszékben ül uralkodó öregnek, elomlónak látszott. Nyilvánvaló volt, hogy már órák óta olvas. – Tényleg azt hi-hi-hiszed, hogy az e-e-emberiség ilyen vv-véget érdemel? – kérdezte halkan. Már tucatnyi éve nem hallottam ezt a dadogást. Elléptem az ajtóból, de nem válaszoltam. Vili több mint húsz szabványéve volt barátom és patrónusom, de akkor meg tudtam volna ölni. rjöng dühvel töltött el a gondolat, hogy valaki az engedélyem nélkül bele mert olvasni a Hyperionba. – D-d-dátumozod a k-k-k... verseidet? – pörgette végig Vili király a legutóbb befejezett rész lapjait. – Hogy kerülsz ide? – csattantam fel. A kérdés nem költ i volt. A lebeg k, a kompok és a helikopterek az elmúlt években csak üggyel-bajjal tudták megközelíteni az Id kriptákat. Általában utasok nélkül érkeztek meg. A jelenség csodálatos módon felszította a Shrike mítoszát. A rongyos köpeny kis ember vállat vont. Egyenruhájának királyinak, csillogónak kellett volna lennie, de úgy nézett ki benne, mint egy túlsúlyos Harlekin. – Az utolsó zarándokcsoport nyomában – felelte. – A Kronosz-er dnél váltam el t lük. Látom, hónapok óta semmit sem írtál, M-M-Martin. Miért? Némán vicsorogva közelebb léptem. – Én talán meg tudom mondani, miért – folytatta Vili király. Úgy nézett a Hyperioni ének utolsó oldalára, mintha az egy régi rejtély megfejtése lett volna. – Az utolsó stanzákat tavaly írtad, I. T. Telio elt nésének hetében. – És? – Már az asztal másik oldalánál álltam. Nemtör dömséget színlelve közelebb húztam magamhoz egy kis kéziratkupacot, hogy Vili ne érje el. – Az ÖVE m-m-monitorai szerint... akkor halt m-m-eg a K-KKölt k V-V-Városának utolsó lakója... rajtad k-k-kívül, Martin.
Vállat vontam, és az asztalt megkerülve elindultam felé. Úgy kellett Vili elé állnom, hogy ne legyen kett nk között a kézirat. – T-t-tudod, m-m-ég nem fejezted be, Martin – mondta mély, szomorú hangján. – T-t-talán van még esély, hogy az emberiség tt-túlélje a B-B-Bukást. – Nincs – araszoltam közelebb. – De nem tudod megírni, igaz, Martin? Nem tudod f-ffolytatni ezt a k-k-k... verset, ha a m-m-múzsád nem ont vért, ugye? – Hülyeség! – vetettem oda. – Lehet. De az egybeesés bámulatos. Gondolkodtál már rajta, hogy téged miért hagyott életben, Martin? Ismét vállat vontam, s közben újabb papírhalmot húztam el a keze ügyéb l. Magasabb, er sebb és kegyetlenebb voltam, mint Vili, de biztosra kellett mennem, nem kockáztathattam, hogy a kézirat megsérüljön, ha esetleg ellenkezik, miközben kidobom. – Ideje t-t-tenni v-v-valamit az ügyben – mondta patrónusom. – Nem – ráztam meg a fejem. – Ideje menned. – Félrelöktem az utolsó kéziratcsomót és felemeltem a kezem. Meglepve láttam, hogy egy bronz gyertyatartót szorongatok. – Állj meg ott, légy szíves! – kérte Vili király halkan, és felemelt az öléb l egy idegbénítót. Csak egy másodpercre torpantam meg. Aztán felnevettem. – Te szánalmas, alattomos kis szélhámos! – acsarogtam. – Akkor sem tudnál mit kezdeni egy fegyverrel, ha az életed múlna rajta! El reléptem, hogy leüssem, aztán kidobjam. Arcom az udvar kövezetének nyomódott, de a szemem sarkából láttam, hogy még mindig csillagok ragyognak át a galéria kupolájának törött csipkéjén. Nem tudtam pislogni. Testemet a visszatér tapintásérzet t szúrásai csiklandozták, mintha minden sejtem egyszerre ébredezett volna fájdalmas álma után. Sikoltani akartam, de állkapcsom és nyelvem nem mozdult. Váratlanul felemeltek és egy k padnak támasztottak, hogy lássam az udvart és a Rithmet Corbet által tervezett, kiszáradt szök kutat. A bronz Laokoón bronzkígyókkal birkózott a
napkelte el tti meteorzáporok villódzó fényében. – Sajnálom, M-M-Martin – hallatszott egy ismer s hang –, de v-v-véget kell v-v-vetni ennek az rültségnek. – Vili király kezében egy vaskos kéziratcsomóval lépett be látóterembe. A szök kút párkányán, a fém trójai lábánál további kéziratkupacok hevertek. A közelben pedig egy nyitott kerozinos vödör állt. Sikerült pislognom egyet. Szemhéjam rozsdás vasként mozdult. – A bénítás b-b-bármelyik p-p-p... másodpercben véget érhet – mondta Vili király. Benyúlt a szök kútba, felmarkolt egy köteg kéziratlapot, és öngyújtója egyetlen kattintásával meggyújtotta. – Ne! – sikerült felsikoltanom görcsbe ránduló állkapoccsal. A lángok fellobbantak, majd elhaltak. Vili király hagyta belehullani a hamut a szök kútba, majd újabb köteget vett el és tekert hengert alakba. Lángoktól megvilágított, ráncos arcán könnyek patakzottak. – T-t-te hívtad el ! – zokogta a kis ember. – V-v-végeznem kell vele! Megpróbáltam felállni. Karjaim és lábaim egy marionettfigura végtagjaiként csuklottak össze. A fájdalom hihetetlen volt. Ismét felsikoltottam, s a szenved hang visszhangot vert a márványon és a grániton. Vili király felemelt egy vastag lapköteget, és beleolvasott a legfels oldalba: A pusztító er támaszát elvesztve Halandó esetlenséggel, bénán viselem A végtelen csendesség kínját; A k vé fagyott homályt és a három elny hetetlen formát – kegyetlenül fojtanak telihold idején. Szikkadó agyamat bizton rejtegettem Éjhalászó ezüst sugarai el l Napról napra, mégis ráeszmélek, hogy Egyre fogyok, kísértet leszek, semmi-lény. Gyakran imádkoztam hevesen a Halál után, Tépje ki életem és vigye minden terhem – kétségben fetrengve, zihálva a változásért,
Az araszoló id
l sújtva átkoztam enmagam. se Lajos fordítása.
Vili király a csillagokra emelte arcát, majd a lángok martalékául vetette a lapot. – Ne! – kiáltottam ismét, és kényszerítettem lábaimat, hogy meghajoljanak. Féltérdre emelkedtem, megpróbáltam szúrásoktól ég karommal megtámasztani magam, és oldalra zuhantam. A köpenybe burkolózott árnyék újabb köteget markolt fel, túl vastagot ahhoz, hogy összetekerje, és belelapozott a félhomályban. Aztán légies arcot láttam, Emberi kínt nem szögezett rá semmi, ám a halhatatlan Lények szelíd kórságától volt holdfényes; Mindig más ábrázatot mutat, s a boldog halál sem képes Megállítani ezt; a halál karjaiba lebegve Az elmúlás nem tanyázott homlokán; megcsúfolta fehérsége A liliom és a hó színét; s ezeken túl most Nem gondolhatok; noha láttam azt az arcot... se Lajos fordítása.
Vili király felemelte öngyújtóját, s az oldal, ötven másikkal együtt lángra lobbant. Bedobta az ég papírokat a szök kútba, és újabbakért nyúlt. – Kérlek! – kiáltottam, és felhúztam magam, a k padnak támaszkodva, lábaimat megfeszítve a véletlenszer en rájuk tör idegi impulzusokkal szemben. – Kérlek! A harmadik alak igazából nem is felbukkant, jelenléte nem is tudatosult bennem. Olyan volt, mintha végig ott állt volna, csak mi nem vettük észre, míg a felcsapó lángok fénye rá nem vetült. A lehetetlenül magas, négykarú, krómból és csontból öntött Shrike felénk fordította vörös tekintetét. Vili király felkiáltott, hátralépett, majd ismét el re, hogy újabb
lapokat vessen a t zre. A forró légáramlat izzó pernyét kavart a leveg be. A törött kupola indáktól fojtogatott tartógerendái közül robbanásszer szárnycsapkodás közepette egy galambraj tört el . El reléptem, vagyis inkább támolyogtam. A Shrike nem mozdult, véres tekintete meg sem rezzent. – Menj innen! – kiáltotta Vili király, megfeledkezve dadogásáról, emelkedett hangon, mindkét kezében lángoló versekkel. – Eredj vissza a pokolba, ahonnan jöttél! A Shrike mintha kissé oldalra hajtotta volna a fejét. Az éles síkokon vörös fény csillant. – Istenem! – kiáltottam, bár akkor sem tudtam, s még ma sem tudom, Vili királynak vagy a pokoli jelenségnek. Tántorogva leküzdöttem az utolsó néhány métert, és kinyújtottam kezem Vili karja felé. Nem volt ott. Az egyik pillanatban még karnyújtásnyira állt lem, a következ ben pedig tíz méterrel arrébb, magasan az udvar kövezete fölött lebegett. Acéltüske-szer ujjak mélyedtek karjaiba, mellkasába és combjaiba, de még rángatózott, m vem pedig ökölbe szorított kezében lángolt. A Shrike úgy emelte a magasba, mint egy gyermekét keresztvíz alá tartó apa. – Pusztítsd el! – sikoltotta Vili, szánalmasan gesztikulálva felnyársalt karjaival. – Pusztítsd el! Megálltam a szök kút mellett, és elgyengülve nekitámaszkodtam a párkánynak. El ször azt hittem, a Shrike-ra gondol... aztán hogy a versemre... majd rájöttem, hogy mindkett re. A kiszáradt szök kútban ezernél is több kéziratoldal hevert halmokba rakva. Felvettem a kerozinos vödröt. A Shrike nem mozdult, csak lassan, furcsán szeretetteljes mozdulattal visszaeresztette Vili királyt a mellkasáig. Vili némán verg dött és sikoltozott, ahogy egy hosszú acéltüske bukkant fel harlekin-öltözéke selyme alól, épp a mell csontja fölött. Ostobán álltam, gyermekkorom lepkegy jteményei jutottak eszembe. Lassan, gépiesen kerozint locsoltam a szétszórt lapokra. – Végezz vele! – zihálta Vili király. – Martin, az Isten szerelmére! Felvettem az öngyújtóját a földr l, ahová elejtette. A Shrike
nem mozdult. Vili ingének fekete foltjait vér áztatta, míg csak egybe nem mosódtak a rajta lév karmazsinszín négyzetekkel. Megpöccintettem az srégi öngyújtót... egyszer, kétszer, háromszor... csak szikrákat vetett. Könnyeimen keresztül láttam a poros szök kútban hever életm vemet. Elejtettem az öngyújtót. Vili felvisított. Tompán hallottam a csontokat szaggató pengéket, ahogy megvonaglott a Shrike ölelésében. – Végezz vele! – kiáltotta. – Martin... ó, Istenem! Ekkor megfordultam, tettem öt gyors lépést, és eldobtam a félig tele kerozinos vödröt. Füst homályosította el egyébként is homályos látásomat. Vili és az t tartó lehetetlen lény olcsó burleszkh sökként, elázva álltak. Láttam, hogy Vili pislog és köpköd, láttam a Shrike metszett pofáján csillogó folyadékban tükröz meteorszaggatta eget, aztán a Vili öklében szorongatott parázsló papírlapok lángra lobbantották a kerozint. Az arcom elé kaptam a kezem – kés n, a szakállam és a szemöldököm megpörköl dött és leégett –, és hátratántorodtam, míg meg nem torpantott a szök kút párkánya. A halotti máglya egy pillanatig tökéletes lángszobrot alkotott, kék-sárga Pietát, melyen négykarú Madonna ölelte magához Krisztus lángoló alakját. Aztán az ég test megrándult és ívben meggörbült, felnyársalva az acéltüskékre és a tucatnyi szikeszer karomra, s olyan sikoly tört fel bel le, melyr l a mai napig nem tudom elhinni, hogy a halálos ölelésben egybefonódó páros emberi fele keltette. A sikoly térdre rogyasztott, visszhangot vert a város minden szilárd felületén, és rületes pánikba kergette a galambokat. Még azután is hosszú percekig hasította az éjszakát, hogy a lángoló látomás egyszer en megsz nt ott lenni, se hamut, se utóképet nem hagyva maga után. Eltelt egy-két perc, míg rájöttem, hogy a saját sikolyomat hallom. A dolgok természetesen mindig antiklimaxszal végz dnek. A valós élet ritkán alkot tisztességes befejezést. Több hónapig, talán egy egész évig tartott, míg átmásoltam az égett lapok maradványait és újraírtam a Hyperioni éneket. Bizonyára nem lep dnek meg azon, ha elárulom, hogy nem fejeztem be a verset.
Nem én döntöttem így. A múzsám hagyott el. A Költ k Városa békésen pusztult tovább. Még egy évet, kett t... talán ötöt töltöttem ott... nem tudom, akkora teljesen meg rültem. A Shrike zarándokok feljegyzéseiben mind a mai napig megtalálhatók a csupasz r, rongyos, dülledt szem szikár alak leírásai, aki obszcenitásokat üvöltözve, az öklét rázva ébreszti fel ket getszemáni álmukból, ahogy a néma Id kripták mellett rjöngve követeli maga elé a benn rejt gyávát. Végül az rültség is kiégette magát – noha a parázs örökké izzani fog –, és hátizsákomban csak a kézirattal visszagyalogoltam az ezerötszáz kilométerre lév civilizációba. Kövi angolnán és havon éltem, az utolsó tíz nap során pedig semmin. Az azóta eltelt két és fél évszázadról nem érdemes beszélni. Poulsen-kezelések, hogy életben tartsák a várakozó gépezetet. Két hosszú, hideg alvás illegális, fénysebességnél lassabb, kriogenikus utakon, mindkett több mint száz év hosszú, mindkett agysejtekben és emlékekben szedte meg vámját. Vártam. Még most is várok. A verset be kell fejezni. Be fogom fejezni. Kezdetben volt az Ige. Végül... túl becsületen, túl életen, túl szereteten... Végül csak az Ige lesz.