Emily, a sellőlány
Liz Kessler Illusztráció: Sarah Gibb
KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ, SZEGED
Szerző: Liz Kessler A mű eredeti címe: The Tail of Emily Windsnap Fordította: Bozai Ágota Szerkesztette: Szabados Tamás Illusztrálta: Sarah Gibb A művet eredetileg kiadta: Orion Children’s Books, London Szöveg © Liz Kessler 2003 Illusztráció © Sarah Gibb 2003 A könyv megjelenését az Európai Unió kultúra 2000 programja támogatta
www.kulturpont.hu ISBN 978 963 245 068 1 © Kiadta a Könyvmolyképzõ Kiadó, 2008-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Frankie-nek, Lucynek, Emilynek és Apának
Jöjj, gyermekhad, messzire menjünk; A lassú mélybe le. Fivéreim már intenek értünk; Nagy szél fúj part fele, Sós ár özönli a partot el; Vad szilaj paripákkal Tajtékban rúgnak, játszanak. Drága ifjak, innen el, Erre, erre Részlet Matthew Arnold: Az elhagyott triton címû verséből
Első fejezet
Tudsz titkot tartani? Persze tudom, hogy mindenkinek vannak titkai, de az enyém teljesen más. Hátborzongatóan különös. Néha szörnyű rémálmok kísértenek: hogy állatkertbe vagy kísérleti laboratóriumba zártak. Hetedikben kezdődött az egész, az első úszásóra után, az első szerdán az új iskolámban. Már nagyon vártam az úszást. Anya utál úszni és mindig gyorsan témát váltott, amikor arról faggattam, én miért ne tudnék megtanulni. – De hiszen hajón lakunk! – mondtam. – Mindenfelől víz vesz körül minket! – Én a lábujjam hegyét se dugnám a vízbe – felelte. – A világ minden kincséért se. Nézd, milyen szennyezett! Te is tudod, milyen, amikor bejönnek a hajók. De elég a vitából, segíts zöldséget pucolni. Anya hetedikig nem is engedett úszásórákra. Azt mondta, egészségtelen. – Egy csomó test ázik ugyanabban a vízben – mondogatta borzadva. – Köszönöm, ez nem nekünk való. És ennyi: téma lezárva. Végre aztán a hetedik elõtti nyáron nagy nehezen sikerült rávennem. – Jól van, jól van – sóhajtott beletörődve. – Feladom. Csak azt ne akard, hogy én is bemenjek veled. Sosem fürödtem a tengerben. Kádban sem. Nem vagyok piszkos vagy ilyesmi, mindennap zuhanyozom. De a hajón nincs elég hely fürdőkádnak, így sosem merültem el még vízben. Egészen a hetedik osztály első szerda délutánjáig.
Anya új táskát vett a fürdőruhának és a törülközőnek. Az egyik oldalán egy gyorsúszó nő látszott. Elmerengtem a képen, és arról álmodoztam, hogy olimpiai bajnok leszek, és olyan Speedo úszódresszt meg úszószemüveget viselek majd, amilyen neki van. Persze nem éppen így történt. Amikor az uszodába értünk, egy fehér rövidnadrágos, piros pólós, sípos férfival találkoztunk először, aki külön öltözőbe terelte a lányokat és a fiúkat. Gyorsan átöltöztem a sarokban. Nem akartam, hogy lássák a keszeg testemet. Vékony pálcikalábam
van, csupa seb és horzsolás, mert valahányszor fel- vagy lemászok a Tenger királyára, összeverem magam. A Tenger királya a hajónk neve. Kissé fellengzõs név egy dohos kötélzetű, hámló festésű kis hajónak, amin a priccsek olyan keskenyek, mint egy vonalzó. De ez mellékes. Mi magunk között csak Királynak hívjuk. Julie Crossens rám mosolygott, amikor bepakolta a ruháit az öltözőszekrénybe. – Jó a fürdőrucid – mondta. Egyszerű fekete darab, a közepén fehér csíkkal. – Jó a fejfedőd – mosolyogtam vissza, miközben ő a haját gyömöszölte a szoros, rózsaszín úszósapka alá. Aztán én is begyűrtem a lófarokba fogott hajzatomat a sapkám alá. Általában lazán, kibontva hordom, de anya ma összeköttette. Fakó barna hajam van; régebben rövid volt, most növesztem. Már a vállam alá ér egy kicsivel. Julie meg én néha egymás mellett ülünk. Nem ő a legjobb barátnőm, és nem én vagyok a legjobb barátnője. Amikor a Miasszonyunk iskolába jártam, Sharon Matterson volt a legjobb barátnőm. Most a Brightport High-ba járok. Julie az egyetlen, akinek a legjobb barátnője akarok lenni, bár úgy gondolom, hogy ő Mandy Rushton legjobb barátnője akar lenni. Szünetekben mindig együtt lógnak. De nem bánom. Nem igazán. Kivéve, amikor nem találok el az ebédlőbe… vagy a távolabbi osztálytermekbe. Jó lehet nem egyedül, hanem valaki mással együtt eltévedni. A Brightport High körülbelül tízszer akkora, mint az általános iskolám volt. Olyan, mint egy hatalmas labirintus, MILLIÓNYI fiú és lány jár oda, és nekem úgy tűnik, mindannyian pontosan tudják, mit csinálnak. – Jössz, Julie? – kérdezte Mandy Rushton, közénk állva, nekem háttal. Gyors pillantást vetett rám, aztán súgott valamit Julie fülébe és nevetett. Julie fel sem nézett, amikor elmentek mellettem. Mandy is a mólón lakik, ahogy én. A szülei üzemeltetik a játéktermet, és fölötte laknak. Egészen óban voltunk tavalyig, amikor elkottyantottam Anyának, hogy Mandy megmutatta, hogyan kell ingyen átékot nyerni a félkarú rablón. Nem akartam bajba keverni, de… nos, maradjunk annyiban, hogy azóta nem látnak túl szívesen a játékteremben. Ami azt illeti, Mandy szóba sem áll velem a botrány óta. És most tessék, ugyanabba az osztályba kerültünk a Brightport High iskolában. Remek. Mintha nem lenne önmagában elég rossz, hogy az új iskola akkora, mint egy város.
Egyedül fejeztem be az öltözködést. – Hetedik cé osztály, figyelem! – szólt a sípos ember, és azt is mondta, hogy szólítsuk Bobnak. – Gyerekek, van valaki köztetek, aki elég biztosan tud egyedül úszni? – Persze. Nem vagyunk újszülöttek! – mormogta Mandy elég gúnyosan. Bob odafordult hozzá. – Helyes. Megtennéd, hogy bemutatod? Lássuk, mit tudsz! Mandy elõlépett, a medence széléhez ment. Szájába vette hüvelykujját. – Idenézzetek! Csecsemő vagyok. Nem tudok úszni! Aztán oldalvást belecsobbant a vízbe. A hüvelykujja még mindig a szájában volt, úgy csinált, mint aki tényleg nem tud úszni, alá-alámerült, és csak csapkodott maga körül, kutyaúszással evickélt. Az osztály fele hangosan nevetett, mire kikepesztett a medence végéhez. Bob nem nevetett. Vöröslött az arca.
– Azt hiszed, ez nagyon mulatságos? Kifelé! Most azonnal! – kiabálta. Mandy kimászott a medencéből, vigyorogva meghajolt az osztály előtt. – Te esztelen lány! – kiabálta Bob és odalökött neki egy törülközőt. – Ülj a kispadra! Ma nem úszol, csak nézheted. – Tessék?! – Mandy arcáról lehervadt a mosoly. – Ez nem fair! Mi rosszat tettem? Bob hátat fordított neki. – Na, akkor kezdjük elölről! Van valaki köztetek, aki elég biztosan és rendesen tud úszni? Az osztály háromnegyede feltette a kezét. Nagyon szerettem volna már a medencében lenni, de nem mertem feltenni a kezemet. Ezek után nem. – Helyes – bólintott Bob. – Veletek kezdek. Ti bemehettek a medencébe, ha akartok, de csak a sekély részébe. Azzal hátat fordított nekünk, az osztály maradékának, akik vacogva sorakoztunk a medence szélén. De amint hátat fordított, képtelen voltam visszafogni magamat. Átsurrantam a medence sekély vége felé induló csoportba! Sosem úsztam még, nem lett volna szabad ezt tennem, de biztosra vettem, hogy képes vagyok rá. És a víz olyan gyönyörû volt: mozdulatlan, nyugodt, mintha visszafojtott lélegzettel várná, hogy valaki belecsobbanjon és fröcskölve, hullámokat csapva életre keltse. Öt nagy lépcsőn lehetett bemenni a medencébe. Az első lépcsőfokra léptem, langyos víz csiklandozta a lábujjaimat. Még egy lépés, a víz térdig ért. Még két lépés, és teljesen a vízben voltam. A fejemet is a víz alá dugtam, mint a kacsák, karomat szélesre tártam. Ahogy visszatartott lélegzettel mélyebbre úsztam, körülvett a víz csendje: hívott, vonzott, húzott selymes nyugalmába. Olyan volt, mintha új otthonra leltem volna. – EZ már valami! – kiáltotta Bob, amikor a felszínre bukkantam levegõért. – Őstehetség vagy! Hátat fordított a többieknek, ámult és bámult rám, a száját is eltátotta csodálkozásában. Mandy szeme gyűlölettel villant, amikor Bob azt mondta: – Szeretném, ha a félév végére mindannyian elérnétek erre a szintre. Ekkor bekövetkezett az, ami… szóval bekövetkezett. Az egyik percben úgy siklottam a vízben, mint egy hal. A másik pillanatban hirtelen megakadt a lábam. Úgy éreztem, mintha valaki összeragasztotta volna a combomat és sínbe tette volna a lábszáramat. Próbáltam mosolyogni, ahogy a medence oldalához evickéltem, de a lábam olyan volt, mint egy fadarab. Nem éreztem a térdemet, a vádlimat, a lábujjamat. Mi történik velem? Egy pillanat múlva majdnem teljesen elmerültem. Sikítottam. Bob beugrott, pólóban, sortban és odaúszott hozzám. – A lábam! – mondtam levegő után kapkodva. – Nem érzem a lábamat! Nagy kezével a víz felett tartotta az államat, és hátúszással tempózott a medence széléhez. – Ne aggódj – mondta, úszás közben hátra-hátranézve. – Csak egy görcs. Bárkivel előfordulhat. Elértük a medencevégi lépcsőt, leültünk a legfelső fokra. Amint félig kint voltam a vízből, kezdett elmúlni a furcsa érzés. – Most nézzük azt a lábat – mondta Bob és a medence oldalára ültetett. – Fel tudnád emelni a bal lábadat? Megtettem.
– És a jobb lábadat? Könnyedén. – Fáj még? – Már nem – feleltem. – Akkor csak görcs állt bele. Pihenj pár percet! Gyere majd vissza, ha készen állsz. Bólintottam, Bob pedig visszament a többiekhez. De én éreztem valamit, amit ő nem látott. És láttam valamit, amit ő nem érzett. És fogalmam sem volt, mi az, de egyvalamit biztosan tudtam: egymillió fontért sem mennék vissza abba a medencébe.
Sokáig ültem a medence szélén. Végül az egész osztály bement a vízbe, fröcsköltek, csapkodtak. Még Mandyt is beengedték. De én nem akartam túl közel ülni, nehogy befröcsköljenek, és megint az történjen. Az iskolából hazafelé menve is nyugtalan voltam, féltem, mi lesz, ha a kikötõgátról beesek a tengerbe. A mólóhoz vezető töltés mindkét oldalát hullámtörő szegélyezi. A mi mólónkon három másik hajó van kikötve. Egy flancos, fehér versenymotorcsónak, és két nagyobb jacht. De azokon senki sem lakik. Felléptem a kikötőhídra. Ez a széles palló köti össze a mólót a hajóval. Amikor kicsi voltam, anya vitt át rajta, de már nagyon régóta egyedül járok át. De aznap nem voltam rá képes. A mólóról kiabáltam be. – Nem tudok átmenni! – kiáltottam, amikor végre előjött a fedélzet alól, a kabinból. Törülköző volt a fejére csavarva, szaténköntöst viselt. – Az olvasókörbe készülök – mondta. Ott álltam a mólón, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Körülöttem a hajók beleolvadtak az árbocok és vitorlák ingatag tömegébe. Szótlanul bámultam a Királyt. Vitorla leengedve. Az árboc a hajótesttel együtt ringott, a deszkafedélzet fényes a tenger permetétől. Tekintetem elhomályosult, ahogy a hajó oldalán a kerek hajóablakokat meg a vékony fémkorlátot néztem. – Félek! Anya szorosabbra húzta derekán a köntös övét, és kinyújtotta értem vékony karját. – Akkor gyere! Segítek. Amikor átértem, nagy öleléssel szorított magához. – Sükebóka – mondta, és megborzolta a hajamat. Aztán visszament, hogy befejezze a készülődést. Anya mindig járt valamilyen csoportba. Tavaly egy különleges tornára, idén olvasókörbe. A korzón, az antikváriumban dolgozik. Ott találkoznak. Ami azt illeti, elég jó hely. Nemrégiben nyitottak ott egy kávézót, ahol jó sűrű tejturmixot lehet inni, a tetején igazi gyümölccsel, és van csokis palacsinta is. Szerintem az olvasókör a legújabb ürügy, hogy a barátaival találkozzon és pletykáljon, de legalább addig sem ül a nyakamon. Mystic Millie, a móló tenyérjósa jön majd, ő vigyáz rám, míg anya nem lesz itthon. Millie-vel nincs gond. Néha reikit vagy siacut gyakorol rajtam. Egyszer áthozta a tarot kártyáját. Azt jósolta, hogy tudományos pályára lépek, siker jut nekem osztályrészül és díjak meg elismerés vár rám. Másnap az enyém lett a legrosszabb helyesírás-dolgozat, és büntetésül háromszor bent kellett maradnom ebédidőben, hogy behozzam a lemaradásomat. Ez Millie.
Szerencsére este izgalmas sorozatok mennek a tévében, és biztosan tudtam, hogy anya nem lesz otthon, nem fog zargatni. Éppen jól jött ki a lépés, mert egyedül akartam maradni. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mit tegyek. Két dolgot biztosan tudtam. Egy: rá kell jönnöm, mi történt velem az uszodában. És kettő: ki kell iratkoznom az úszásról, mielőtt még egyszer megtörténhetne.
Hallottam, hogy anya tesz-vesz a kabinjában, miközben én fel-alá járkáltam az első szobában. – Szeretsz, valóban? Enyém maradsz? – énekelte túl a cédét. Mindig énekel, ha készülődik valahova. Nem igazán zavar, kivéve, amikor nagyon beleéli magát. Ma este alig vettem észre. Már bepróbálkoztam azzal, hogy megkérdeztem, muszáj-e úszásra járnom, és erre rögtön a plafonon volt. – Ugye, csak viccelsz?! – kérdezte olyan hangon, ami arra utalt, hogy ő nem viccel. – Miután annyit nyúztál érte?! Szó se lehet róla, hogy ezek után csak úgy abbahagyd! Föltekertem a szalon sarkában álló gázkályhát. Ezt hívjuk nappalinak. Általában járkálás közben vannak a legjobb ötleteim, de most semmi nem jutott eszembe. Elhaladtam a narancssárga pléddel letakart régi, kopott kanapé mellett. Kipp, kopp, bal, jobb, nyikk, nyakk, gon-dol-ko-dik, gon-dol-kodik. Semmi. – Jobb, ha most megmondod, ééédes… – énekelt anya odabent. Megnyújtottam pár lépéssel a távot; most már a konyhát is belaktam. Ezt valójában hajókonyhának hívják. Mosogató, egy aprócska hûtő és egy főzőlap fér csak el benne, ami mindig tele van üres dobozokkal és palackokkal. Anya minden szemetet szelektíven gyűjt. A konyha a hajó közepén helyezkedik el, ide nyílik a főbejárati ajtó, szemben falépcső. Vigyázni kell, amikor az ember lejön rajta, mert az alsó lépcső kilazult. Én általában a felső lépcsőről ugrom le. Átmentem a konyhán, végig a fürdőszobához és a kabinjainkhoz vezető folyosón. – Na, hogy nézek ki? – jelent meg anya végre a folyosó végén. Új Levi’s farmer volt rajta, és fehér póló, aminek a közepén csillogó betűkkel a „BABE” felirat állt. Nem fájt volna, de ugyanott, ugyanakkor én is vettem egy hasonlót, és rajta jobban áll! – Remekül! Mielőtt bármit mondhattam volna, a kabintetőn ismerős kopogás hallatszott. Már nyílt is az oldalajtó és Mr. Beeston dugta be a fejét. – Csak én vagyok – szólt végigkémlelve a hajót. Mr. Beeston a világítótorony őre. Folyton átjön látogatóba. Nekem a hideg szaladgál a hátamon, ha meglátom. A szeme sarkából figyel, ha velem beszél. Vagy akárkivel. És a szeme nem egyforma színű: az egyik kék, a másik zöld. Anya azt mondja, nem lehet túl szórakoztató magányosan élni ott a világítótoronyban, folyton egyedül, a tengert figyelni, felkapcsolni a reflektort, és csak rádión tartani a kapcsolatot az emberekkel. Ezért jár hozzánk olyan gyakran. Azt mondja, barátságosnak kell lennünk vele. – Ó, Mr. Beeston, éppen az olvasókörbe készültem. Millie-t várjuk. Egy pillanat, és jövök. Lemegyek magával – anya eltűnt a folyosón, sietve kapta magára a kabátját, ahogy felfelé kapaszkodott a lépcsőn az ajtóhoz.
– Hogy vagyunk? – kérdezte Mr. Beeston, oldalvást sandítva a szemembe. Szája úgy görbült, mint a nyakkendője. Az ingéről hiányzott egy gomb, a szájából egy fog. Megborzongtam. Bárcsak anya ne hagyna magamra vele! – Köszönöm, jól. Szeme összeszűkült, még mindig engem figyelt. – Akkor jó. Akkor nagyon jó. Szerencsére Millie egy perc múlva megérkezett, anya és Mr. Beeston elmentek. – Sietek haza, drágaságom – mondta anya, aztán arcon csókolt és hüvelykujjával letörölte a helyét. – A rakott krumpli a sütőben van. Vegyetek, egyetek. – Szia, Emily! – Millie átható pillantást vetett rám. Mindig ezt csinálja. – Ideges vagy, és zavart – mondta. El kellett ismernem, hogy ezúttal beletrafált. – Látom az aurádon. Aztán széles mozdulattal levette fekete pelerinjét és feltette a teavizet. Integettem, anya és Mr. Beeston távolodtak a mólón. A móló végén Mr. Beeston balra fordult, hogy az öböl partvonalát követve visszamenjen a világítótoronyba. A korzó lámpái már világítottak, halványsárga fénypontokként lebegtek a narancsszín-lila égbolt elõtt. Anya jobbra fordult, a könyvesbolt felé. Amíg láttam, figyeltem őket, aztán leültem Millie mellé a kanapéra. Térdünkre tett tányérból ettük meg a húsos rakott krumplit, és jókat nevettünk a bakizó tévés meteorológuson. Aztán elkezdődött az Emmierdale sorozat és Millie pisszegett, hogy maradjak csendben és nagyon komoly lett. Van egy órám. Elmosogattam, aztán lerohantam a köcsögöt, amiben a tollakat tartjuk, elővettem anya levélpapírját. Elegáns halványlila papír, a nappaliban, a komód egyik fiókjában tartja. Bezárkóztam vele a kabinomba. Ezt írtam: Kedves Mrs. Partington! Kérem, Emilyt az úszásórák látogatása alól felmenteni szíveskedjék. Orvosnál voltunk, és azt mondja, Emilynek súlyos allergiája van, és TILOS víz közelébe mennie. Egyáltalán. SOHA. Szívélyes üdvözlettel: Mary Penelope Windsnap
Alvást színleltem, amikor hallottam, hogy anya hazajött. Lábujjhegyen óvakodott be a szobámba, puszit adott a fejem búbjára és kisimította a hajat a homlokomból. Mindig ezt csinálja. Bárcsak ne tenné! Utálom, ha a frufrumat kisimítják a homlokomból, de türtőztettem magamat, és nem simítottam vissza, míg ki nem ment. Órákig feküdtem ébren. A kabin mennyezetét sok-sok világító csillag és a félhold díszíti; míg ezeket
nézegettem, próbáltam megérteni, mi is történt. Csak a víz selymes érintésére akartam gondolni, az otthonos érzésre, ahogy siklottam benne, mielőtt minden rosszra fordult. Még hallottam a csendjét, amint vonzott magához, mintha közös titkunk lenne. De valahányszor átadtam magamat a bőrömön végigsimító víz finom és langyos emlékének, Mandy arca tört be a képbe. Rám bámult. Néhányszor rémületes félálomba sodródtam, hogy nagy tartályban vagyok, körülöttem ott az egész osztály, rám mutogatnak, bámulnak, csúfolnak: „Torzszülött! Kretén!” Soha többé nem mehetek vízbe! De a kérdés nem hagyott nyugodni. Mi történt velem odabent? Vajon újra megtörténne? És bármennyire féltem újra kitenni magam annak az érzésnek, tudtam, hogy nem lehet nyugtom, amíg nem kapok rá választ. Sõt, úgy éreztem, valami egyszerűen visszahúz a vízhez. Olyan volt, mintha nem lett volna más választásom. Rá KELL jönnöm, mi volt a medencében, bármilyen félelmetes is legyen az igazság. Mire meghallottam anya halk horkolását a kabinjából, elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak, mielőtt más jönne rá. Kimásztam az ágyból és felvettem a fürdőruhámat. Még nyirkos volt. Megborzongtam, ahogy felhúztam, és magamra kaptam a farmerdzsekimet. Aztán lábujjhegyen kiosontam a hajóról és körülnéztem. A móló teljesen kihalt volt. A korzón a vendégházak és az üzletek néma sorban álltak, sziluettjük határozottan kirajzolódott az éjszakai égen. Mintha színpadi díszlet lett volna. A hatalmas telihold lámpaként ragyogott a tenger felett. Szédültem, rosszul voltam, ahogy a kikötõhíd deszkáira néztem. Gyere, csak néhány lépés! Fogcsikorgatva, kezemet ökölbe szorítva, lábujjhegyen mentem át rajta. A móló végi kikötőcölöpökig futottam, lenéztem a víz sötétjébe nyúló kötéllétrára. A tenger hidegen csillámlott; válaszul megborzongtam. Miért csinálom ezt? Ujjaimat végigfuttattam a hajamban. Mindig ezt teszem, amikor gondolkodni próbálok… és nincs kedvem fel-alá járkálni. Aztán kiűztem gondolataimból a kérdéseket, a kételyeket és Mandy arcát. Meg kell tennem. Meg kell tudnom az igazat. Begomboltam a dzsekimet. Nem megyek be a hideg vízbe dzseki nélkül! Lélegzetemet visszatartva léptem le a kötélhágcsóra és még egyszer, utoljára végignéztem a kihalt kikötőn. Hallottam a kikötőben ringó hajók árbocainak halk nyikorgását, ahogy óvatosan haladtam a sötétség felé. A kötélhágcsó utolsó foka elég magasan lengett a víz felszíne fölött, mert éppen apály volt. Most vagy soha, mondtam magamnak. Aztán mielőtt időm lett volna meggondolni, hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentettem az orromat… és beugrottam. Nagy csobbanással értem vizet, és amint újra a felszínen voltam, levegő után kapkodtam. Először nem éreztem semmit, csak a víz dermesztő hidegét. Mi a fenét csinálok? Mit keresek itt? Aztán eszembe jutott, miért jöttem, és kezdtem tempózni a lábammal. Először eszeveszetten. De pár másodperc múlva a hideg és az aggodalmam is elolvadt. A hullámokkal együtt hűvös nyugalom borított el. Ajkamon só, hajam a fejemhez tapadt, lemerültem a felszín alá, úgy siklottam a vízben, mintha az lenne természetes lételemem. Aztán megtörtént AZ. Visszaúsztam egyenesen a mólóhoz. Rémület vett rajtam erőt. NE! Ezt nem akarom. Meggondoltam magamat!
A kötélhágcsó felé nyúltam, de nem tudtam megfogni. Mit tettem? A lábam megint mintha összenőtt volna, mintha kővé vált volna! Levegő után kapkodtam, karommal hadonászni próbáltam, hiába, a semmibe kapaszkodtam. Csak görcs, csak görcs, mondogattam magamnak, és nem mertem a lábamra nézni. De aztán, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan változott meg valami; már nem küzdöttem. Hát jó, szóval a lábam összenőtt. És az is rendben van, hogy már teljesen eltűnt. Na és, akkor mi van? Jó volt. Teljesen… jó. Amint megszűntek aggodalmaim, a fejem már nem bukott a felszín alá. Abbahagytam a kétségbeesett hadonászást. Hirtelen sas voltam, repülő, delfin, siklottam a vízen a siklás puszta öröméért.
Hát, erről van szó. Eddig már kitalálhattad. Vagy nem találtad ki? Mindegy. Csak az számít, hogy soha senkinek ne mondd el. Sellő lettem.
Második fejezet
Ilyesmi nem történik mindennap, ugye? A legtöbb emberrel egyáltalán nem történik meg. De velem megtörtént. Sellő voltam. Sellő! Hogyan történhetett? Miért? Örökre így maradok? Kérdések leptek el, de egyetlenegyet sem tudtam megválaszolni. Viszont felfedeztem lényem teljesen új, ismeretlen oldalát, és eddigi életem során semmi sem bizonyult ehhez foghatónak. Ott voltam a vízben, úgy úsztam, mint… nos, mint egy hal! És bizonyos értelemben valóban hal voltam. Testem felső része ugyanolyan maradt, mint addig; vézna karom, a tengervíztől a homlokomra tapadó frufrum, fekete Speedo fürdőruhám semmit sem változott. De a fehér derékvonal alatt valaki, valami más voltam. Úszódresszem eltűnt, fényes pikkelyeim nőttek. Lábam hosszú, csillogó, lilászöld farokba keskenyedett, kecsesen hullámzott, ahogy szeltem a vizet. Életemben még sose mozogtam ilyen kecsesen, szóval eléggé megdöbbentett a dolog. Amikor a felszín fölé emeltem a farkamat, csillogott a holdfényben, mint a szivárvány íve. A legkisebb mozdulatra sebesen siklottam a vízen, minden farokcsapással egyre mélyebbre és mélyebbre merültem. Errõl eszembe jutott az, amikor egyszer az iskolával elmentünk a Vízi Világba. Üvegalagútban sétáltunk és körülöttünk nyüzsögtek az óceánbeli élőlények. Olyan volt, mintha tényleg a tengerben lettünk volna. Csakhogy én most valóban a vízben úsztam. Megérinthettem a felszín felé lebegő vízinövényeket: úgy festettek, mint a felfelé fordított gyöngyfüggöny. Versenyezhettem a csoportokba verődött kövér, szürke halakkal, akik egymás körül keringtek, mintha táncolnának. Felnevettem örömömben, számból gyöngyöző buboréksor indult a felszín felé. Mintha csak öt perce úsztam volna, de egyszer csak észrevettem, hogy pirkadni kezd. Nagyon megrettentem a gondolattól, ami csak ekkor merült fel bennem: mi van akkor, ha nem tudo visszaváltozni? De amint kimásztam a vízből, halfarkam megváltozott. A kötélhágcsón kapaszkodva elbűvölve néztem, hogy fényes pikkelyeim egyenként eltűnnek. Amikor újra megláttam a lábamat, furcsának tűnt, mint amikor a fogorvosi kezelés után múlik az érzéstelenítő hatása. Mozgattam a lábujjaimat, hogy elmúljon a zsibbadás. Aztán azzal indultam haza, hogy megígértem magamnak, hamarosan visszajövök.
Bob, az úszómester állt előttem, mobiltelefonon beszélt. Nem hallottam, mit mondott. Valaki
megragadta a vállamat. – Ő az, ugye? – erős, dühös hang harsant a fülembe. Bob bólintott. Próbáltam kiszabadulni a férfi szorításából, de túl erősen fogta a vállamat. – Mit akar tőlem? – nyüszítettem, de a hang alig jött ki a torkomon. – Mintha nem tudnád – csattant az acsarkodó hang. – Torzszülött vagy. Vállamnál fogva rázott. – Nem vagyok torzszülött! – kiáltottam. – Nem vagyok az! – Na, ne tettesd magad! – mondta erre egy női hang. – Nem tettetem magam – vonaglottam a vállamat tartó kéz alatt. – Nem vagyok torzszülött! – Emily, ne csináld – szólt a női hang. – Tudom, hogy nem alszol! Hirtelen kinyílt a szemem. Anya arcát láttam közelről, keze a vállamon, gyengéden rázott. Rögtön felültem az ágyban. – Mi van? Anya elengedte a vállamat. – Az, ami az álomszuszékokkal szokott: hogy elkésel az iskolából. Kelj fel! Elhúzta a függönyt az ajtónál. – És ne felejts el fogat mosni – tette hozzá, vissza sem nézve. Reggelinél próbáltam felidézni az álmomat, és azt, hogy mit kiabálhattam. Az egész olyan valóságosnak tűnt: az, hogy megragadtak, a hangok. Mondtam valamit fennhangon? Nem mertem megkérdezni, szótlanul ettem. A harmadik falatnál jártam, amikor a dolgok nagyon rossz fordulatot vettek. Anya szokás szerint sietősen tett-vett, a mixer mögötti nagy papírkupacban kutatott. – Hová tehettem? – Mit? – A bevásárlólistámat. Tudom, hogy valahova ide tehettem. Az asztal másik oldalára, egy másik kupac papírért nyúlt. – Ó, meg is van. Elszörnyedtem, amikor kivett egy papírt. Nem akármilyen papírt. EGY ÍV HALVÁNYLILA LEVÉLPAPÍRT! – N-e-e-e-e! – kiáltottam, félpofányi müzlit köpve az asztalon át, és hirtelen elõrevetettem magamat, hogy megszerezzem a papírt. Túl későn. Már kihajtogatta. Szeme összeszűkült, nézte, csak nézte, visszafojtott lélegzettel figyeltem. – Nem, ez nem az – mondta, és kezdte visszahajtogatni. Fellélegeztem, lenyeltem a számban maradt falatot. De aztán újra kinyitotta. – Egy pillanat. Ez itt az én nevem. – Nem, nem, az valaki más. Egyáltalán nem a te neved! – ragadtam meg a papírt. Anya mintha meg sem hallotta volna. – Hol a szemüvegem? A nyakában lógott, mint szinte mindig, amikor kereste. – Szívesen felolvasom neked – mondtam tökéletes Jó Kislány hangon, de miközben ezt mondtam, megtalálta a szemüvegét és fel is tette. Az írást olvasta.
Próbáltam eloldalazni az asztaltól, de a második lépésemnél felnézett. – Emily? – Hm? Levette a szemüvegét és a papírt lóbálta az orrom előtt. – Nem akarod ezt megmagyarázni nekem? – Hát, izé, hm, mmm, ööö, nézzük csak – mondtam, arcomon reményeim szerint a soha-életembennem-láttam-ezt-de-meglátom-mit-tehetek nézéssel. Anya nem szólt egy szót sem, én meg az írást bámultam, mintha olvasnám. Bármit, csak ne kelljen a szemébe nézni, míg a szidást vártam. De aztán olyasvalami következett, ami még a szidásnál is rosszabb. Letette a papírt, arcom felé nyúlt, felemelte az államat és azt mondta: – Megértem, Emily. Tudom, mirõl van szó. – Tényleg? – nyüszögtem szinte halálra rémülten. – Mindent, amit álmodban mondtál arról, hogy nem vagy torzszülött meg ilyesmi. Tudnom kellett volna. – Tudnod kellett volna? Mit? Elengedte az államat, szomorúan ingatta a fejét. – Nagyon ostoba voltam, hogy nem jöttem rá korábban. – Mire? Kezébe vette a kezemet és így szólt: – Olyan vagy, mint én. Félsz a víztől. Víziszonyod van. – Tényleg? – siránkoztam. Aztán nagy torokköszörülés közepette megigazítottam az iskolai nyakkendőmet. – Szóval… igen – mondtam komolyan. – Persze, hogy félek a víztől. Rettenetes víziszonyom van. Pontosan. Erről szólt ez az egész. Csak erről, semmi másról… – Miért nem szóltál nekem? Szemlesütve, ölembe nézve ültem egy kicsit, aztán erősen behunytam a szememet, hogy valami nedvességet sajtoljak a pilláim közé. – Szégyelltem magamat – mondtam halkan. – Nem akartam csalódást okozni neked. Anya még erősebben szorította a kezemet és a szemembe nézett. Az ő szeme is nedves volt egy kicsit. – Az egész az én hibám – mondta. – Én okoztam csalódást neked. Nem hagytam, hogy megtanulj úszni, és tessék, örökölted a félelmemet. – Igen – bólintottam szomorúan. – Gondolom, ez a helyzet. De ne hibáztasd magad. Semmi baj. Nem fontos. Tényleg. Elengedte a kezemet, fejét ingatta. – De hajón élünk. Víz vesz minket körül. Majdnem felnevettem, de megláttam komor arckifejezését és sikerült türtõztetnem magamat. Aztán eszembe jutott valami. – Anya, ha félsz a víztől, akkor miért is élünk hajón? Felnézett, egyenesen a szemembe, mintha valamit tudni akarna. – Tudom – suttogta. – Tudom, hogy ez ellentmondás. Képtelen vagyok megmagyarázni, de ez olyan
mélyről jövő érzés, szóval sosem tudnám elhagyni a Királyt. – Ennek semmi értelme, anya. Úgy értem annak, hogy félsz a víztől, és mégis hajón lakunk tengerparti városban! – Tudom! Tudom! – Mindentől messze vagyunk. Még nagyanya és nagyapa is az ország másik végében él. Anya arca elkomorult. – Nagyanya és nagyapa? Mi közük nekik ehhez? – Sosem találkoztam velük! Évente két képeslapot kapunk tőlük, és ennyi. – Már mondtam, Em. Nagyon, nagyon messze laknak, és mi nem… szóval nem jövünk ki túl jól egymással. – De miért nem? – Összevesztünk. Régen – mondta, és idegesen felnevetett. – Olyan régen történt, hogy már nem is emlékszem, hogy min. Egy percig szótlanul ültünk. Aztán anya felállt és kinézett a hajóablakon. – Nincs jól ez így. Nem lenne szabad így lennie, miattad – mormogta, ruhaujjával törölgetve a hajóablakot. Aztán hirtelen sarkon fordult, hogy a szoknyája utána pördült. – Megvan! – mondta. – Tudom már, mit kell tenni. – Tenni? Mit értesz azalatt, hogy tenni? Elviszem a levelet az iskolába. Vagy írhatnál egyet saját kezűleg. Senki nem fogja megtudni. – Dehogynem. Nyilván megtudják. Ezt nem tehetjük. – De igen. Én… – Emily, ne kezelj veszekedni. Ehhez nincs türelmem – szólt, ajka határozott vonallá szorult össze. – Nem hagyhatom, hogy így éld le az életedet. – De hiszen te sem… – Az csakis az én dolgom – csattant fel. – Hagyd abba a feleselést, kérlek. – Egy pillanatig tétovázott, aztán a noteszéért nyúlt. – Nem, ennek nem szabad így maradnia. Le kell győznöd a félelmedet. – Mit csinálsz? – kérdeztem, idegesen tekergetve blúzom gombját. Anya elfordult tőlem, a telefonért nyúlt. – Elviszlek egy hipnotizőrhöz.
– Rendben, Emily. Most lélegezz jó mélyeket. Így. Karosszékben ültem Mystic Millie hátsó szobájában. Nem tudtam, hogy hipnotizálással is foglalkozik, de Sandra Castle szerint Charlie Piggot izomrángásával csodát tett, és ez anyának éppen elég volt. – Próbálj lazítani – mondta Millie, aztán hangosan nagyon mély levegőt vett. Anya a szoba sarkában ült egy műanyag széken. Ott akart lenni, minden eshetőségre felkészülve. Nem értettem pontosan, milyen eshetőségre kell felkészülni. – Most elalszol egy kicsit – mondta Millie lassan, vontatottan. – Amikor felébredsz, teljesen
megszűnik a víziszonyod. Eltűnik. Elúszik… Ébren kellett maradnom! Ha transzba esek és elkezdek mindenről hablatyolni, az egész tervnek annyi. Nem mintha lett volna bármilyen tervem, de nyilván tudjátok, mire gondolok. Mit gondolna Millie, ha megtudná? És mit tenne? Hálók és üvegfalú medencék, tudósok, és laboratóriumok képe kavargott a fejemben. Erővel eltereltem őket. – Nagyon jó – suttogta Millie fátyolos hangon. – Most tíztől egyig számolok visszafelé. Szeretném, ha közben becsuknád a szemedet és elképzelnéd, hogy liftben vagy, a lift elindul veled lefelé, egyre lejjebb és lejjebb, mind mélyebbre és mélyebbre. Helyezkedj el olyan kényelmesen, amilyen kényelmesen csak tudsz. Mocorogtam, fészkelődtem a széken. – Tíz… kilenc… nyolc… – mondta Millie halkan. Becsuktam a szememet és vártam az álmosító érzést. – Hét… hat… öt… – Liftbe képzeltem magamat, olyanba, amilyen a városban van. De nem a Millie által mondott irányba mentem. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne lefelé, hanem felfelé haladjak. Vártam. – Négy… három… kettő… Nagyon álmos vagy… Vártam még egy kicsit. Akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok álmos. Sőt… – Egy. …Teljesen ébren vagyok. Sikerült. Hurrá! Millie sarlatán. Az „aura” dolog sem stimmel! Nagyon sokáig nem szólt egy szót sem, és már kezdtem izegni-mozogni, amikor ismerős hang törte meg a csendet. A lehető legszűkebbre, alig észrevehetően kinyitottam a szememet. Láttam, hogy anya a szemközti sarokban elaludt és úgy horkol, mint egy ló! Gyorsan visszacsuktam a szememet, és alig tudtam megállni, hogy ne kuncogjak. – Most képzeld el, hogy víz mellett vagy – mondta Millie halkan. – Gondolj arra, mit érzel a víz iránt. Félsz? Mit érzel? Csak azt éreztem, hogy fáj a hátam, olyan erősen igyekeztem visszatartani a nevetést. – Most gondolj egy olyan helyre, ahol biztonságban érezted magadat. Egy olyan helyre, ahol boldog voltál. Elképzeltem magamat, ahogy a tengerben úszók. Arra gondoltam, ahogy a lábamból gyönyörű uszony lett, és arra, ahogy a halakkal suhantam a vízben. Már majdnem boldog álomvilágomba sodródtam, amikor: – Krrrrrrrrrr-pssssssssssz! – anya olyant horkantott, hogy szinte felugrottam ültömben. Nem nyitottam ki a szememet: szorosan zárva tartottam a szemhéjamat és úgy tettem, mintha álmomban ugrottam volna. Anya mocorgott a székén és suttogva elnézést kért. – Ne aggódj – suttogott vissza Millie. – Teljes hipnózis alatt van. Csak akaratlan izomrángás. Aztán gondolataim megint a tengernél, a tengerben jártak. Alig vártam, hogy visszamenjek. Millie hangja a háttérbe veszett, és anya nem sokkal késõbb már megint hortyogott. Millie hétig jutott a számolásban, hogy ébredjek fel, annyira megkönnyebbültem, hogy átöleltem. – Ezt… miért? – kérdezte.
– Csak köszönöm, hogy kigyógyítottál a félelmemből – hazudtam. Millie pironkodva csúsztatta gyorsan az erszényébe az anyától a „kezelésért” kapott 20 fontot. – Ne is gondolj rá, drágaságom. Szeretetből tettem. Hazafelé anya egész úton nem szólt. Vajon tudta, hogy nem aludtam? Gyanít valamit? Nem mertem megkérdezni. A város keskeny utcáin haladtunk a korzó felé. Vártuk, hogy átkelhessünk az úton, és ekkor hirtelen az egyik, tengerre néző padra mutatott. – Menjünk, üljünk le oda egy kicsit! – mondta. – Jól vagy, anya? – kérdeztem a lehető leggondtalanabb hangomon, amikor leültünk a padra. A dagály már visszahúzódott, csupán kis pocsolyák maradtak a hepehupás homokágyon. Anya a horizontot kémlelte. – Álmodtam valamit – mondta, anélkül, hogy odafordult volna hozzám. – Olyan valóságosnak tűnt. Olyan szép volt! – Mikor? Mi tűnt olyan valóságosnak? Egy pillanatra rám nézett, pislogott, aztán megint a tengert figyelte. – Ott volt, valahol kint a nyílt vízen. Szinte érzem. – Anya, miben mesterkedsz? – Ígérd meg, hogy nem nézel bolondnak emiatt. – Persze, hogy nem nézlek bolondnak. Mosolygott, összekócolta a hajamat. Lesimítottam. – Amikor ott voltunk Millie-nél – mondta, szemét behunyva – egy hajóroncsról álmodtam, már teljesen ellepte a víz. Nagy aranybárka, márványból faragták az árbocát. A fedélzet gyöngybõl készült, a mennyezete borostyán. – Hú! – Ez egy versből van. Azt hiszem. Nem emlékszem, hogy van tovább… – a tengert nézte. – És a sziklák. Olyan sziklákat még sose láttam. Valaha a szivárvány minden színében pompáztak… – Valaha? Már nem? Ezt hogy érted? – Azt mondtam, valaha? Úgy értem, pompáztak. Az álmomban. Mintha a szivárvány ért volna a vízbe. Olyan… olyan valóságosnak tűnt. Olyan ismerősnek… – hirtelen elhallgatott, oldalvást pillantott rám. – De gondolom, ezzel mindenki így van. Vannak nagyon valóságosnak tűnő álmaink. Úgy értem, biztos neked is vannak. Így van? Éppen azon gondolkodtam, mit mondjak erre, amikor hevesen integetni kezdett. – Odanézz! – mondta izgatottan. – Ott jön Mr. Beeston. Odanéztem. Fürgén lépdelt a móló felé. Minden vasárnap átjön teázni. Pontosan három órakor. Anya teát főz, Mr. Beeston cukormázas brióst hoz, fánkot, vagy karamellás szeletet. Én általában hamar befalom az adagomat, és magukra hagyom őket. Nem tudom mitől, de úgy érzem, amikor ott van, kisebb a hajó. Sötétebb. Anya a szája sarkába vette két ujját és éles füttyöt hallatott. Mr. Beeston megfordult. Furcsán mosolygott és gyorsan visszaintegetett nekünk. Anya felállt. – Gyere. Jobb, ha most visszamegyünk és feltesszük a teavizet. És mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, már megindult a hajó felé. Csak futva tudtam lépést
tartani vele.
Harmadik fejezet
Aznap éjjel megint kilopóztam. Nem tudtam távol tartani magamat a víztől. Ezúttal messzebbre úsztam. A kikötőben az olajtól és szeméttől mocskos a tenger, és fel akartam fedezni a parttól messzebb lévő tisztább, mélyebb vizet. A vízen át visszanézve Brightport olyan kicsinek tűnt. Néhány épület a lópatkó alakú kis öböl körül; az öböl egyik oldalán a világítótorony, a másikon a kikötő. Halvány fény lebegett a város fölött. Homályos, sárga fényű utcai lámpák, köztük időnként mozgó, fehér fények. Ahogy megkerültem az öbölvégi sziklát, a víz tisztább, lágyabb lett. Olyan, mintha szemcsés feketefehérből színesbe váltott volna. A kövér szürkék helyett csíkos sárga és kék, lágy ezüstös farkú halak úsztak körülöttem meg hosszú vékony, tüskés tapogatójú zöldek és fekete pöttyös uszonyú narancsszínűek: mind hozzám, hozzám vonzódtak. Időnként sekély homokpadon úsztam át. Alattam sovány, papírvékony, pálcikaszerű lények lebegtek, szinte átlátszóknak tűntek a homok előterében. Aztán egy sziklás résznél a víz hirtelen hidegebb és mélyebb lett. Itt óvatosabban haladtam. A sziklák apró, fekete tengeri sünökkel voltak tele, és nem akartam, hogy akár egy is a farkamra tapadjon. Hamarosan, egy újabb sekély résznél a víz megint melegebb lett. Kezdtem fáradni. A felszínre bukkantam levegőért, és megláttam, hogy több mérföldnyire vagyok otthonról; messzebb, mint addig valaha egyedül eljutottam. Próbáltam gyors lendülettel előrejutni, de a farkam csak lustán mozdult és megfájdult. Végül sikerült egy nagy, sima felületű, alacsony peremű szikláig eljutnom. Kikászálódtam a vízből, farkam a tengerben, kavicságyon pihent. Egy perc múlva zsibbadni kezdett. Lábujjaimat mozgattam, megborzongtam, ahogy láttam, újra előtűnik a lábam. Még mindig nagyon félelmetesnek találtam a dolgot! Egy nagyobb sziklának vetettem a hátamat, és lélegzet-visszafojtva figyeltem. Aztán meghallottam valamit. Olyan volt, mintha valaki valami szöveg nélküli dallamot dúdolna. A nedves sziklák csillogtak a holdfényben, de senkit se láttam. Képzelődtem volna? A hullámverés locsogott a kavicsokon, sustorogva szívta vissza a partról a vizet a tenger. És megint megütötte fülemet a dallam. Honnan jön? Felmásztam egy csipkézett sziklára, és lenéztem a másik oldalán. Ekkor láttam meg. Szememet dörzsöltem. Ez nem lehet… de mégis. Egy sellő. Hableány. Szirén. Igazi! Amilyenekről a gyerekmesékben lehet olvasni. Hosszú szőke haja a derekáig ért. Fésülködés közben énekelt. A szikla peremén ült, fészkelődött, mintha kényelmesebben akarna elhelyezkedni. A farka hosszabb és vékonyabb volt az enyémnél. Ezüstös zölden csillogott a holdfényben, a sziklán dobolta a ritmust.
Ugyanazt a dalt énekelte. Amikor a végére ért, elölről kezdte. Néhányszor abbahagyta az éneket a dal közepén lévő egész magas résznél, és hajkeféjével a farkára vert. – Ugyan, Shona! – szólt élesen. – Rendesen! Sokáig néztem, csak néztem, leesett az állam a csodálkozástól. Mint egy hal! Beszélni akartam vele. De mit mondjak egy sziklaperemen éneklő sellőnek az éjszaka kellős közepén? Egyeseknek talán furcsa, de erre a helyzetre senki se készített fel neveltetésem során. Aztán halkan elköhintettem magamat; azonnal felnézett. – Ó! – sikoltott sikolt ott fel. Egy pillanatra pi llanatra tátott szájjal nézte a lábamat. Aztán csobbanásnyi cs obbanásnyi idő sem telt bele, és köddé vált. Lekászálódtam a sziklán a vízhez. – Várj! – kiáltottam a távolodó alak után. – Beszélni szeretnék veled! Megfordult a vízben, gyanakodva nézett vissza rám. – Én is sellő vagyok! – kiáltottam. Na persze. A vézna lábammal meg a Speedo fürdőrucimmal. fürdőrucim mal. Majd tényleg el is hiszi. – Várj! Bebizonyítom! Beugrottam a vízbe, elkezdtem felé úszni. Egy pillanatra még mindig elfogott a pánik, ahogy lábam összetapadt és görcsölt. De aztán új formájában fellazult, elernyedt, és én is megnyugodtam, mikor az első farkcsapást követően újra gyorsan siklottam a vízben. A sellő közben ismét távolodni kezdett. – Várj! – kiáltottam utána. – Ide nézz! Megvártam, míg visszafordul, aztán farkamat a lehető legmagasabbra felcsapva a felszín alá buktam. Amikor újra a felszínen volt a fejem, úgy bámult rám, mintha nem hinne a szemének. Mosolyogtam rá, de ő lebukott a víz alá. – Ne menj el! – kiáltottam. kiá ltottam. Pár másodperc múlva az ő farka állt ki a vízből. Nem csapdosott őrülten ide-oda, mint az enyém; inkább úgy mozgott, mintha táncolna, vagy tornázna. Pikkelyei gyémántként csillogtak a holdfényben. Amikor újra felbukkant, tapsoltam. Legalábbis megpróbáltam, mert amikor mind a két kezemet felemeltem, lesüllyedtem és víz ment az orromba. Nevetett és felém úszott. – Még nem láttalak – mondta. – Hány éves vagy? – Tizenkettõ. – Én is. De ugye nem egy e gy iskolába járunk? – Én a Brightport High tanulója t anulója vagyok – mondtam. – Csak most kerültem oda. – Ó! Aggódónak tűnt, és megint távolabb húzódott tőlem. – Mi a gond ezzel? – Az, hogy nem hallottam hallott am még róla. Az sellőiskola? sell őiskola? – Te Te sellőiskolába jársz? járs z? Ez teljesen úgy hangzott, mint egy mese, bár már teljesen kinőttem a mesékből. El kellett ismernem, nagyon izgalmasnak tűnt. Karba fonta a kezét. Hogyhogy nem süllyed le? – Miért, mi a gond vele? Szerinted milyen iskolába járjak? – kérdezte elég barátságtalanul. – Semmi, semmi, nagyon jól hangzik – mondtam. mondtam . – Bárcsak én is sellőiskolába sell őiskolába járnék!
Azon kaptam magamat, hogy mindent el akarok mondani neki. – Csak arról van szó… szóval, hogy csak nemrégen vagyok sellő. Nem is tudtam, hogy az vagyok vagy ilyesmi. – Alig tudtam elnyökögni pár szót. – Addig sosem voltam rendesen vízben, és amikor belemerültem, szóval megtörtént. Akkor nagyon megrémültem, de már nem félek, és azt kívánom, bárcsak már évekkel ezelőtt rájöttem volna, mi történik, ha úszni kezdek. Felnéztem, láttam, hogy úgy néz rám, mintha partra mosott űrlény lennék. Visszanéztem rá, álltam a tekintetét, és én is próbáltam karba fonni a kezemet. Rájöttem, hogy ha egy kicsit mozgatom az uszonyomat, nem süllyedek le. Így aztán előre-hátra mozgattam az uszonyomat, és farkasszemet néztünk egymással. Aztán észrevettem, hogy szája széle egy kicsit megremeg és éreztem, hogy bal alsó szemhéjam rángatózni kezd. A következő pillanatban már őrülten nevettünk. – Mit nevetünk? – kérdeztem, kér deztem, mikor végre levegőhöz lev egőhöz jutottam. – Nem tudom – felelte. felelt e. És megint kitört belőlünk a nevetés. – Hogy hívnak? – kérdezte, amikor végre abbahagytuk. – Én Shona Silkfin vagyok. – Emily – feleltem. feleltem . – Emily Windsnap. Shona rögtön nem mosolygott. – Windsnap? Tényleg? – Miért? Mi rossz ross z van abban, ha így hívnak? – Semmi… csak… – Mi az? – Semmi… tényleg semmi. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. De nem hallhattam. Összetéveszthettem valamivel. Ugye még nem jártál errefelé? Nevettem. – Pár hete még nem is úsztam, sőt vízbe sem merültem rendesen. rendesen . Shona egy pillanatig nagyon komolyan nézett. – Ezt most hogyan csináltad? csi náltad? – Mit? – A farkaddal. – A kézenállásra gondolsz? Akarod, hogy újra kézen álljak? állj ak? – Nem, a másik dologra dolo gra gondoltam. – A víz alá mutatott. – Hogyan változtattad vál toztattad meg? – Nem tudom. Magától történik. Ha vízbe merülök, mer ülök, eltûnik a lábam. – Még senkit nem láttam, l áttam, akinek lába van. Igaziból nem. Milyen érzés? – Milyen érzés, ha lába van az embernek? Shona bólintott. – Hát, jó. Tudsz járni és futni. Mászni, ugrabugrálni. Shona úgy nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék. – De ezt lábbal nem lehet csinálni – mondta, azzal megint alábukott, farka körbe forgott, egyre gyorsabban, mintha fejtetőn állítva piruettezne. Örvénylett a víz, ahogy forgott, a cseppeken apró szivárványívek csillámlottak a víz fölött. – Ez ragyogó volt! – mondtam, m ondtam, amikor ismét a felszínre bukkant. – Műúszásórán tanultuk. Néhány hét múlva bemutatónk lesz az Öböl-menti versenyen. Ez az első alkalom, hogy beválogattak a csapatba.
– Műúszás? – Igen – mondta, levegő után kapkodva. – Tavaly a tánckarban voltam. Mrs. Highwave azt mondta, hogy a szólótáncom alatt ÖT halász bolyongott céltalanul a sziklán – mondta Shona büszkén mosolyogva, korábbi félénksége teljesen eltűnt. – A Shiprock iskolából még senki nem ért el ilyen eredményt. – És ez jó eredmény, ugye? – Hogy jó-e? Ragyogó! Ha nagy leszek, szirén akarok lenni. Csak bámultam. – Szóval, amit a mesékben hallani arról, hogy a sellők hullámsírba csalják a halászokat… az mind igaz? Shona vállat vont. – Nem mintha azt akarnánk, hogy meghaljanak. Nem feltétlenül. Általában hipnotizáljuk őket, hogy változtassanak irányt, aztán kitöröljük az emlékeiket, hogy elmenjenek és elfelejtsék, hogy láttak minket. – Kitörlitek az emlékeiket? – A legtöbb esetben. Ezzel lehet a leghatásosabban védekezni. De nem mindenki tudja, hogyan kell csinálni. Rendszerint csak a szirének és a királyhoz közel álló személyek képesek rá. Azért folyamodunk ehhez az eszközhöz, hogy ne lopják el az összes halunkat vagy ismerjék meg a világunkat – mondta, aztán közelebb hajolt. – Néha szerelembe esünk. – A sellõk és a halászok. Izgatottan bólintott. – Rengeteg történet van erről. Ez teljesen törvénytelen, de olyan romantikus! Szerinted? – Hát, szerintem is. Az előbb ezért énekeltél? – Ó, nem. Csak a Szépség és Jó modor vizsgára gyakoroltam – mondta. Nem mintha a leghalványabb fogalmam lett volna, hogy mit jelent ez. – Holnap van a vizsga, és egyszerűen nem tudom kiigazítani a testtartásomat – folytatta. – Tökéletesen kell ülni, pontosan az előírásoknak megfelelően kell előrehajtani a fejet és száz lágy mozdulattal kifésülni a hajat. Púp az uszonyomon, hogy mindenre pontosan kell emlékezni. Elhallgatott, és rájöttem, hogy nekem kell mondanom valamit. – Mmmm, igen, tudom, milyen lehet – mondtam, és nagyon reméltem, hogy meggyőzően hat. – Az előző félévben én voltam a legjobb az osztályban, de akkor még csak fésülködésből kellett vizsgázni. Ez sokkal több. – Nehéz lehet. – Kedvencem a műúszás – folytatta. – Fésülködés-felügyelő akartam lenni, de azt a posztot Cynthia Smoothflick kapta – közölte, aztán bizalmasan, halkra fogta a hangját. – De Mrs. Sharptail azt mondja, hogy ha jól szerepelek ezen a vizsgán, a jövő félévben én lehetek a fésülködés-felügyelő. Mit mondhattam volna erre? – Gondolod, hogy jó hableány vagyok? – Megint kezdett elúszni. – Mint mindenki más. – Nem. Te… egészen… te… szóval – küszködtem a szavakkal – te érdekes vagy. – Te is nagyon sikkes vagy – mondta, és kissé hátrább húzódott. – Hogy lehet, hogy ilyen későn még fent vagy? – kérdeztem.
– Ezek a sziklák a legjobbak a Szépség és Jó modor gyakorlására, de napközben nem igazán lehet ide kijönni. Túl veszélyes – mutatott a part felé. – Általában vasárnap éjszaka szoktam kiosonni ide. Vagy szerdánként. Vasárnap este kilenckor anya úgy eltűnik, mint az apály. Szereti frissen kezdeni a hetet. Szerdánként meg vízi aerobikra jár, és utána általában egészségesebb álma van. Apa meg minden éjjel úgy alszik, mint egy bálna! – nevetett Shona. – Akárhogy is, örülök, hogy kijöttem ma éjjel. Mosolyogtam. – Én is. – A ragyogó hold már nagy utat tett meg, egy darabka már hiányzott az oldalából. – De nemsokára mennem kell – tettem hozzá ásítva. Shona elkomorult. – De máskor még visszajössz ide? – Igen. Szeretnék. – Lehet, hogy egy kicsit furcsa, de sellőlány! Az egyetlen, akit ismerek. Olyan, mint én. – Mikor jöjjek? – Szerdán? – Kitűnő – vigyorogtam. – És sok szerencsét a vizsgán! – Köszi.
Egy gyors farkcsapás, és már ott sem volt. Sötétben úsztam a brightporti öbölben; a világítótorony reflektorának sugarai pásztázták a vizet. Egy pillanatra megálltam, hogy nézzem. Minden sugárnyaláb lassan végigsiklott a vízfelületen, aztán eltűnt a világítótorony mögött. Szinte hipnotikus hatása volt. A horizonton nagy hajó haladt lassan, körvonalai alig látszottak a lassú fényben. De ekkor észrevettem valami mást. A világítótorony alján a sziklákon állt valaki. Mr. Beeston! Mit csinál? Mintha a horizontot kémlelné, mintha a hajó haladását figyelné. A víz alá buktam, mert újabb pásztázó fénynyaláb közeledett. Mi van akkor, ha meglátott? A víz alatt maradtam, míg el nem haladt a fény. Aztán felbukkantam és a világítótorony irányába néztem. Senkit se láttam ott. Aztán kialudt a fény. Vártam. Nem villant fel újra. Próbáltam elképzelni, mit csinál Mr. Beeston odabent. Egyedül, egyes-egyedül mászkál a nagy, üres világítótoronyban. Az üres térben visszhangzanak a léptei, ahogy fel-le jár a csigalépcsőn. Egyedül ücsörög, a nyílt tenger felé néz. Kezeli a reflektort. Milyen élet ez? Milyen ember tud ilyen életet élni? Miért nem jön vissza a fény? A kérdések hazáig kísértek. Mire a mólóhoz értem, már hajnalodott. Vacogva húzódzkodtam fel a kötélhágcsón. Visszalopóztam a hajóra, a kályha mellé tettem a dzsekimet. Reggelre megszárad. Anya szereti, ha éjjel olyan meleg a lakótér, mint a szauna. Ahogy visszabújtam az ágyba, megköszöntem a mennyezeti szerencsecsillagoknak, hogy hazaértem és biztonságban megőriztem a titkomat. Egyelőre.
Negyedik fejezet
– Ne hagyd itt a holmidat – nyúlt ki anya az oldalajtón, és egy olyan tárgyat tartott a kezében, ami láttán végigfutott a hátamon a hideg. – Jó – feleltem, azzal átvettem tőle a fürdőruhámat. – Akkor igyekezz. Ugye nem akarsz elkésni? – Nem. Persze, hogy nem. Lenéztem a kikötőhíd deszkái közti fodros homokra. – Anya – mondtam halkan. – Mi az, drágaságom? – Muszáj iskolába mennem? – Hogy muszáj-e? Hát persze, hogy muszáj. Miféle fura gondolatok járnak a fejedben? – Nem érzem jól magamat – mondtam, kezemet a hasamra téve és nagyon igyekeztem úgy kinézni, mint akinek tényleg fáj valamije. Anya kidugta a fejét az ajtón, aztán kijött és leguggolt elém a kikötõhídra. Államat két keze közé vette, felemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. Utálom, amikor ezt csinálja. Csak úgy kerülhetem el, hogy a szemébe nézzek, hogy becsukom a szememet, de akkor nagyon ütődöttnek érzem magamat. – Mi a baj? – kérdezte. – Az új iskolád? – Az iskolával nincsen semmi baj – feleltem rögtön. – Az egész. – Akkor mégis miért? Az úszás? Próbáltam elfordítani a fejemet, de erősen tartott. – Nem – hazudtam, és igyekeztem a lehető legjobban messze, oldalra nézni; még mindig szorosan fogta a fejemet. – Azt hittem, azon már túl vagyunk. Azért aggódsz, hogy mégsem sikerült legyőzni a víziszonyodat? Ó, miért nem gondoltam erre? Hogy lehettem ilyen ostoba! Ha kigyógyultam a víziszonyból, akkor megint mehetek úszni. – Fáj a hasam – mondtam halkan, erőtlenül. Anya elengedte az államat. – Ugyan, te szélzsák, semmi bajod nincs, és ezt te is jól tudod. Most pedig irány az iskolába! – mondta, megpaskolta a combomat és felállt. – Nem lesz semmi baj – tette hozzá szelídebben. – Hm – feleltem, és felkaptattam a hajóhídon, elindultam a mólón a korzóra, ahol fel szokott venni a busz.
Beosontam az iskolába, és éppen akkor értem az osztályba, amikor Mrs. Partington éppen becsukta a naplót. Az órájára nézett, és azt mondta: – Most az egyszer szemet hunyok, mintha az egyik szememre vak lennék. Mindig ezt mondja. Ilyenkor mindenki nevet, mert az egyik szemére tényleg nem lát. Élénk kék szeme van, de csak az egyik szemgolyója mozog. A másik akkor is rezzenéstelenül bámul az emberre, ha nem rá néz. Félelmetes. Az ember nem tudja, hova nézzen, ha a tanárnő megszólítja, így aztán igyekszünk, hogy ne adjunk okot a leckéztetésre. Mindig az övé a legjobb magaviseletű osztály az egész iskolában. De én most nem nevettem a többiekkel. Csak elnézést kértem és a helyemre mentem. A gyűlöletes táskát a pad alá nyomtam. A délelőtt kész katasztrófának bizonyult. Képtelen voltam koncentrálni. Az írásbeli osztást gyakoroltuk, és folyton rossz helyre írtam a számokat. Ez nagyon aggasztott, mert az írásbeli osztás nekem könnyen megy. Mrs. Partington a jó szemével is ferdén nézett rám. Amikor megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, tényleg kezdtem rosszul érezni magamat. Sorba kellett állnunk a buszhoz, ami az uszodába vitt minket. Mindenki rohant ki a teremből, de nekem egy örökkévalóságig tartott, míg tolltartómba gyömöszöltem a tollakat és a vonalzót. Mrs. Partington a táblát törölte. – Siess, Emily – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Jó lenne, ha ma nem késnél le mindenről. – Igen, Mrs. Partington – mondtam, és táskámat kelletlenül magam mögött húzva, kivánszorogtam az osztályteremből. Úgy mentem a buszhoz, mint valami zombi. Felmerült bennem a gondolat, hogy egyszerűen továbbmegyek, és nem szállok fel a buszra. Az iskolakapunál jártam, amikor Philip Northwood odaszólt nekem. – Ott a tanárok kedvence! – kiáltott. Mindenki odafordult, hogy kivel beszél. – Tanárok kedvence? Miről beszélsz? – Ugyan! Hiszen láttunk a múlt héten a medencében. Bob egyfolytában arról beszélt, hogy milyen elképesztő voltál, és hogy igyekeznünk kell, hogy olyanok legyünk, mint te. – Igen, mindannyian hallottuk, mit mondott – mondta Mandy Rushton és odaállt Philip mögé. – És láttunk is. Csak bámultam rá, hang nem jött ki a torkomon. Látott? Mit látott? Az uszonyomat? Azt nem láthatta! Az akkor ki sem formálódott. Vagy igen? – Nem tehetek róla – sikerült megszólalnom végre. – Na, persze. Akkor is hencegtél – csattant fel Mandy. – Fogd be a szád! Ekkor megjelent Mr. Bird, a tornatanár. – Szálljon fel mindenki a buszra! Találtam magamnak helyet. Julie a másik üléssorban, mellettem ült. – Philip egyszerűen undok! – mondta, táskáját a térdére véve. Rámosolyogtam. – És csak azért irigykedik, mert nem tud úszni. – Kösz, Ju… – Csússz odébb, Jules – mondta Mandy, azzal lehuppant az ülésre Julie mellé és furcsa, álnegédes
mosollyal nézett rám. – Hacsak nem akarsz a hallány mellett ülni. Julie elvörösödött, én elfordultam, és egész úton a tájat bámultam. A busz rázott, zötykölődött. Mandy szavai keringtek gondolataimban, mintha mixerbe kerültek volna. Hallány? Mit értett ezalatt?
A busz megállt a parkolóban. – Jössz? – Julie hátramaradt, Mandy a tömegben nyomakodott előre. – Rögtön – feleltem, és úgy tettem, mintha a cipőfűzőmet kötném. Talán elbújhatnék az ülés alatt, míg a többiek visszaérnek, mondjuk, azt mondhatnám, hogy elájultam vagy elaludtam, vagy valami ilyesmit. Hallottam, hogy valaki beszél az ablak alatt, aztán csend lett. Egy perccel később hatalmas felzúdulás támadt. Mindenki összevissza kiabált. – De tanár úr, ez nem fair – hallottam Philip siránkozó hangját. Kipillantottam az ablakon, és láttam, hogy Bob beszélget Mr. Birddel. Körülöttük forrongott az osztály; mindenki méltatlankodott, voltak, akik a földhöz csapták a táskájukat. Aztán valaki felszállt a buszra. Megint lehúztam a fejemet, lélegzet-visszafojtva lapultam. De a lépések egészen az ülésemig jöttek. – Te még mindig a cipõfűződet kötöd? Julie volt az. – Tessék? – néztem fel. – Mit csinálsz? – Én csak… – Úgyis mindegy – mondta, és lehuppant mellém. – Ma nem lesz úszás. – Hogyhogy? – Sztrájkol a személyzet. A város nem adott nekik fizetésemelést vagy ilyesmi. Elfelejtették értesíteni az iskolát. – Te viccelsz? – Úgy nézek ki, mint aki viccel? Ránéztem; teljesen el volt keseredve. Szemlesütve ingattam a fejemet. – Istenem, ez egyszerűen nem igazságos, ugye? – szólaltam meg. Nagyon igyekeztem, hogy ne vigyorogjak. – Kíváncsi vagyok, mit találnak ki most helyette. – Éppen erről beszél Mr. Bird az úszómesterrel, Bobbal. Azt hiszem valami természetvédelmi tanösvényre küldenek minket. – Hú, az dögunalom. Összefontam a karomat, hogy ezzel is jelezzem, ugyanolyan dühös vagyok, mint Julie. Az edző nemsokára elment, és Mr. Bird bejelentette, hogy a Macefin erdőbe megyünk. Mandy metsző pillantást vetett rám, ahogy leült az ülések közti folyosó másik oldalán. A kezemre kellett ülnöm, nehogy tapsoljak, integessek örömömben. „Juhéééé!”
Nagyon korán lefeküdtem, hogy aludjak pár órát, mielőtt kisurrannék Shonához. Könnyen eljutottam a sziklához. Ezúttal én értem oda elsőként. Az ismerős farkcsapásról és a szétfröcskölő szivárványszínű vízcseppekről tudtam, hogy megérkezett. – Szia! – integettem, amint a felszínre emelkedett. – Szia! – integetett vissza. – Gyere! – Hova megyünk? – Majd meglátod. Szivárványszín vizet fröcskölt farkával az arcomba, ahogy lemerült. Sokáig, nagyon sokáig úsztunk. A víz azokra a hirdetésekre emlékeztetett, amikben olvasztott csokoládé csorog valami süti szeletre. Selymesen lágy volt, amint úsztunk benne. Shona haladt elöl, siklott a vízben, idõről időre visszanézett, hogy lássa, ott vagyok-e még. Néha obbra vagy balra mutatott. Tekintetemmel követtem az ujját; száz, ezernyi apró halat láttam, alakzatban úsztak, mint a tornászok; vagy napraforgóként a felszínre törő tengeri növényre hívta fel a figyelmemet. Csak amikor megálltunk és a felszínre bukkantunk levegőért, akkor vettem észre, hogy végig búvárúszással haladtunk. – Ezt meg hogy csináltam? – kapkodtam levegő után. – Mit? – kérdezte Shona csodálkozva. Visszanéztem a sziklákra. Kis kavicsoknak tűntek a távolban. – Legalább egy mérföldet úsztunk a víz alatt. – Egy és egy negyed mérföldet – pontosított Shona. – Apa uszonyhelyzet-meghatározót vett a szülinapomra – tette hozzá. – Hogy micsodát? – Bocsánat. Mindig elfelejtem, hogy csak nemrég vagy sellő. Azt mutatja, milyen messze úsztál. Tegnap mértem meg innen a Szivárvány-sziklák távolságát. – Szivárvány mi? – Tudod. Ahol találkoztunk. – Aha – hirtelen rájöttem, hogy több okból fakadóan alig kapok levegőt. – Nem voltam biztos benne, nincs-e túl messze neked, de ki akartalak hozni ide. Körülnéztem. Mindenütt csak víz és víz. Mi olyan különleges ezen a helyen? – Miért ide? – kérdeztem. – És még nem válaszoltál a kérdésemre: hogyan sikerült az egész utat a víz alatt megtennünk? Shona vállat vont. – Sellõk vagyunk, nem? – felelte egyszerűen. – Gyere! Mutatni akarok valamit. Azzal megint eltűnt a víz alatt, én pedig követtem. Minél mélyebbre mentünk, annál hidegebb lett a víz. Halak villantak mellettünk a sötétben. Hatalmas, fekete pettyes szürke hal húzott el mellettünk, szája méla, mogorva grimaszban enyhén tátva. Rózsaszín medúzák táncoltak, ugráltak körülöttünk. – Nézd! – mutatott Shona balra. Karcsú fekete halakból álló tornádó közeledett felénk, örvénylett, kavargott, ahogy elhaladt mellettünk.
Megborzongtam, mert még mélyebbre merültünk. Végül aztán Shona megfogta a kezemet és lefelé mutatott. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas szõnyeget. Tengeri növények alkották. – Mi az? – gyöngyözött ki számon a kérdés. – Megmutatom. Azzal még lejjebb húzott. Vízinövények siklottak testem mellett, illetve fordítva inkább, pukkantak, recsegtek, ahogy elúsztunk mellettük. Mit csinál velem? Hova visz engem? Már éppen mondani akartam, hogy elég volt, elegem van, de ekkor ritkulni kezdett a növényzet. Mintha egy sűrű erdő közepén egy tisztásra bukkantunk volna, a hínárerdő közepét homokpad foglalta el. – Mi ez? – kérdeztem. – Mit gondolsz? Körülnéztem. Hatalmas acélcső feküdt a tengerfenéken; mellette halászhálók hevertek hosszan a homokpadon, egészen a növényzetig. Néhány nagy, rozsdás rugójú régi bicikli tarkította a képet. – Halvány fogalmam sincs – feleltem. – Ez a játszóterünk. Igazából nem szabadna idejönnünk. De mindenki kijár. – Miért nem jöhettek ide? – Azért, mert a saját területünkön kell maradnunk, máshol túl veszélyes. Túl könnyen észrevesznek minket – közölte Shona, azzal a csőhöz úszott és eltűnt. – Gyere! – bugyborékolt a hangja odabentről, kísértetiesen visszhangozva a tisztáson. Bementem utána a csőbe, a hideg acél mellett siklottam a másik végére. Mire kijöttem, Shona már a halászhálón haladt felfelé. Utánamásztam. – Tetszik? – kérdezte Shona, amikor felértünk. – Igen. Nagyon állat. – Állat? – Állat. Azaz jó, remek, tudod. – Úgy érted, sikkes? – Gondolom, igen – mondtam, és körülnéztem. – Honnan vannak ezek? – Mindenféle dolog esik a tengerbe: legtöbbször föntről dobálják be őket. Mi meg használatba vesszük – mondta, azzal felpattant az egyik biciklire. Oldalt ült rá, és előre-hátra ringott a rugón. – Jó, hogy megoszthatom valakivel – tette hozzá. Átdobtam a farkamat a másik biciklin és odafordultam hozzá. – Ezt hogy érted? És mi van a barátaiddal? – Hát, vannak barátaim. De nincs legjobb barátom. Szerintem a többiek azt hiszik, hogy túlságosan igyekszem az iskolában ahhoz, hogy bárki is a legjobb barátom legyen. – Tényleg eléggé komolyan veszed a sulit – mondtam. – Úgy értem, nem szokványos, hogy valaki kiússzon az éjszaka közepén, hogy egy vizsgára gyakoroljon! – Igen, tudom. Szerinted is unalmas vagyok? – Nem, egyáltalán nem. Szerintem te… szerintem te nagyon sikkes vagy. Shona szégyenlõsen mosolygott. – Hogyhogy rajtunk kívül senki más nincs itt? – kérdeztem. – Ez egy kicsit félelmetes! – Ó, te hálóagyú! Hát éjszaka van!
– Ó, persze. Persze – mondtam, azzal megragadtam az ócska bicikli kormányát, és előre-hátra ringatóztam rajta. – Bárcsak találkozhatnék más sellőkkel is – tettem hozzá nem sokkal később. – Találkozhatsz másokkal is. Miért nem jössz el az én iskolámba? – Hogyan tehetném? Hacsak nincsenek éjszakai nulladik óráitok. – Akkor gyere el szombaton! – Szombaton? – Szombaton is van tanítás. Gyere velem jövő szombaton. Majd azt mondom nekik, hogy a rég elveszett unokatestvérem vagy. Ördögi lesz. – Ördögi? – Úgy értem boszorkányosan jó. Szóval nagyon király. Bocsánat. Gondolkoztam egy kicsit. Szombaton Julie-hoz voltam hivatalos. Könnyen mondhatom anyának azt, hogy Julie-hoz megyek, neki meg azt, hogy mégsem tudtam elmenni. De csak most kezdtem összebarátkozni Julie-val, és lehet, hogy többé nem hív meg. Akkor ki marad nekem? Mármint Shonán kívül! De Shona sellő! Elvisz a sellők iskolájába! Mikor lesz még egy ilyen lehetőségem? – Rendben – feleltem. – Legyen! – Remek! A szüleid nem ellenzik? – Ugye viccelsz? Senki nem tudja, hogy sellő vagyok. – Úgy érted, hogy anyukádon és apukádon kívül? Ha te sellő vagy, akkor ők… – Nincs apukám – mondtam. – Jaj, ne haragudj! – Semmi baj. Sosem volt. Még nagyon kiskoromban elhagyott minket. – Jaj, ez nagyon rossz lehetett. – Hát, nem is igazán akarok tudni róla. Tudod, egy szó nélkül elment. Eltűnt. Anya sosem tudta kiheverni. Shona nem felelt. Mintha megdermedt volna, csak bámult rám. – Mi az? – Az apukád otthagyott még csecsemőkorodban? – Igen. – És nem tudod, hogy miért ment el? Tagadón ingattam a fejemet. – Azt sem, hogy hova? – Azt sem. De azok után, amit anyával tett, tőlem nyugodtan ott maradhat, jó messze… – De mi van akkor, ha valami történt vele? – Például mi? – Például… például… elvitték, és nem tudott visszamenni hozzátok vagy ilyesmi. – Elhagyott minket. És jól megvagyunk nélküle. – De mi van akkor, ha nem… – Shona! Nem akarok erről beszélni. Nincs apukám. Érted? Téma befejezve. A tisztás felett elúszó, a növényzetben eltűnő hosszú fehér halakat néztem. A hínár finoman ingott a nyomukban. – Sajnálom – mondta Shona. – Azért szombaton eljössz?
Vágtam egy grimaszt. – Ha még akarod, igen. – Persze, hogy akarom – mondta és lelendült a bicikliről. – Gyere! Vissza kell indulnunk. Szó nélkül úsztunk vissza a Szivárvány-sziklákhoz. Szomorú voltam, Shona kérdései kavarogtak a fejemben. Nem sokban különböztek azoktól a kérdésektől, amiket én is már vagy százszor feltettem magamnak. Miért tűnt el az apukám? Nem szeret? Nem kellek neki? Az én hibám? Vajon találkozom vele valaha?
Ötödik fejezet
Amólóról visszaintegettem anyának. – Szia kicsim, érezd jól magad! – kiáltott utánam. „Menj vissza, menj már be!” – gondoltam. – Szia! – mosolyogtam rá. Esetlenül botorkáltam át a mólón, pár lépésenként visszanéztem. Valahányszor hátrapillantottam, még mindig ott állt és integetett. Végül aztán bement és becsukta maga mögött az ajtót. Elmentem a móló legvégéig, még egyszer, utoljára visszanéztem, biztos, ami biztos alapon, aztán ahelyett, hogy ráfordultam volna a korzóra, lefutottam a lépcsõn a partra, és belopóztam a móló alá. Levetettem a farmernadrágomat és a cipőmet, majd elrejtettem egy kő alá a csomagot. A fürdőrucim már rajtam volt. Olyan magas volt a dagály, hogy alig néhány lépést kellett megtennem a móló alatt. Néhányan a parton bóklásztak, de senki nem nézett felém. És ha mégis? Egy pillanatra elképzeltem, hogy mind rám mutogatnak: „Hallány! Hallány!” és mind nevetnek, azután halászhálóval üldöznek. Nem tehetem! De Shona! És a sellőiskola! Muszáj megcsinálnom. Víz alatt úszom egészen a Szivárvány-sziklákig. Senki se látja meg a halfarkamat. Mielőtt meggondolhattam volna magamat, beszaladtam a jéghideg vízbe. Még egyszer utoljára körülnéztem, azután mély levegőt vettem, alábuktam és már úton is voltam.
Miután elértem a Szivárvány-sziklákat, a víz felőli szélén várakoztam, mert így nem láthattak a partról. Shona alig egy perccel később érkezett. – Hát itt vagy! – szaladt mosolyra a szája, és menten alámerültünk. Új irányba vitt, a Shiprock-öböl felé. Amikor elértük az öböl legtávolabbi pontját, Shona odafordult hozzám. – Készen állsz? – Viccelsz? Alig várom! Fürgén nekiindult, lefelé úszott kecsesen. Utánoztam a mozdulatait, sziklákat súrolva merültünk lejjebb és lejjebb. Nem láttam pontosan honnan, de valahonnan a sziklák közül halrajok cikáztak elõ. Tengeri sünök tanyáztak a sziklák oldalán, vastag fekete tömegben. A víz hidegebb lett. Aztán Shona eltűnt.
Megsuhintottam sellőfarkamat, siettem utána. Mélyedés volt a sziklában. Tulajdonképpen egy nagy lyuk, de akkora, hogy egy bálna is befért volna rajta. Shona belülről nézett ki rám. – Gyere – mosolygott. – Be a sziklába? Visszaúszott hozzám, megragadta a kezemet. Együtt úsztunk a sötét, kanyargós alagútban. Aztán befordultunk egy sarkon és valami fényességet láttunk, egyre fényesebb lett, majd kijutottunk az alagútból. Körülnéztem; leesett az állam a csodálkozástól. Bent voltunk, egészen a szikla belsejében. Akkora volt a tér, mint egy futballpálya. Sőt, nagyobb! Alagutak és barlangok vezettek minden irányba, oldalt, fölöttünk, alattunk. Óriási föld alatti nyúlüreg! Ahová csak néztem, emberek úszkáltak. És halfarkuk volt! Sellők és tritonok! Több százan! Domborodó halfarkukon aranyláncot viselő sellők úsztak apró sellő- és triton gyerekeikkel. Az egyiküknek csecsemő volt a hátán, a gyerekszállító kenguru pántja alól apró rózsaszín uszonyos farok látszott ki. Az egyik átjáróban egy csoport sellő gyülekezett, beszélgettek, nevetgéltek, karjukon halászhálóból készített táska. Egy másik átjárónál három triton üldögélt, halfarkuk halvány, ráncos volt, arcuk barázdált, szemük csillogott, ahogy beszéltek, nevettek. – Légy üdvözölve Shiprock-Tengerpolgáriban! – mondta Shona. – Gyere, Shona. Ne késs el! – szólalt meg mellettünk egy, egy, haját kontyban viselő sellő. – Öt perc múlva csengetnek. Aztán meglebbentette sötétzöld farkát és előresuhant. – Ő Mrs. Tailspin – közölte Shona. – A történelemtanár. történelemtanár. Ő tartja az első órát. Csőszerű csatornán követtük a sziklába. A másik végén újra kitágult a tér, sellőlányok és tritonfiúk úszkáltak csoportokban, halfarkuk a kék, zöld, lila és ezüstszín ezernyi árnyalatában csillogott. Várták, hogy elkezdődjön a tanítás. Egy csapat lány egy hosszú hajókötéldarabbal ugrókötelezett. Aztán ködkürtszerű hang harsant körülöttünk. Hirtelen mindenki sorba állt. Egyik oldalon a lányok, a másikon a fiúk. Shona a sor másik végére húzott. – Jól vagy? Bólintottam, de hang nem jött ki a torkomon, szólni sem tudtam, miközben a sorunkban állókkal együtt egy másik alagútba mentünk. Sima kerek sziklákra ültünk a kerek helyiségben. Arra a 360 fokos kupolára emlékeztetett, ahol merész mûrepülő-mutatványokról és alpesi síelésről szóló, térhatású filmeket vetítenek. Csakhogy ez nem film volt, hanem valóság! Shona a magáé mellé húzott egy kerek ülőkövet nekem. Néhány lány rám mosolygott. – Új vagy? – kérdezte egyikük. Kicsit dundi lány volt, tömzsi, sötétzöld farka csillogott, villogott miközben beszélt. – Az unokatestvérem unokatestvére m – felelte Shona gyorsan. A lány mosolygott, aztán odébb lebegett lebeget t és leült a saját székére. A falakon kagylókból és hínárból készült kollázsok. A fény a mennyezet kis repedésein keresztül áradt be. Aztán bejött Mrs. Tailspin és mind felugrottunk a kõülésről, hogy jó reggelt kívánjunk. Shona azonnal jelentkezett. – Tanárnő Tanárnő kérem, itt maradhat velünk az unokatestvérem? unokatestv érem? Mrs. Tailspin alaposan végigmért.
– Ha jól viselkedik, igen – mondta, aztán összecsapta a tenyerét. – Rendben. Akkor kezdjük. Hajótörések. Ma a tizenkilencedik századdal foglalkozunk. Hajótörések! Ez sokkal érdekesebb, mint az osztás. Mrs. Tailspin több tárgyat adott körbe az osztályban. – Ezek a Voyager nevű hajóról valók – mondta, és az egyik elöl ülő lány kezébe adott egy deszkadarabot. – Ez az egyik legnevezetesebb hajósüllyesztési akciónk. Legnevezetesebb hajósüllyesztési akció? Mit ért ezalatt? – A Voyager-ről Voyager-ről nem sok biztosat tudunk, de azt igen, hogy elsüllyesztését a magukat Szirén Nővéreknek nevező csoport vitte véghez. Csábító manővereikkel elég hosszú ideig sikerült lefoglalniuk az egész személyzetet, hogy a nagy hajó elsüllyedjen. Shona összefűzött láncszemeket adott a kezembe. Megnéztem, továbbadtam. – Csak egy probléma volt ezzel az akcióval: néhány Szirén Nővér magatartása. Kitaláljátok, mit tettek? Shona jelentkezett. – Igen, Shona? – Tanárnő Tanárnő kérem, beleszerettek beleszeret tek a tengerészekbe. – Vajon Vajon honnan sejtettem, hogy ezt fogod mondani? Shona, Shona, te örök romantikus romanti kus lélek! Kuncogás hallatszott a teremben. – Nos, ami azt illeti, Shona eltalálta elt alálta – folytatta folytatt a Mrs. Tailspin. – Néhány szirén cserbenhagyta az egész műveletet. Ahelyett, hogy szétzavarták volna a legénységet, megszöktek velük. Soha nem láttuk őket többé. Nem tudjuk, megpróbáltak-e visszatérni közösségünkbe, miután elkerülhetetlenül csalódtak a szárazföldi életben… Fészkelődtem a helyemen. – Mint tudjátok – folytatta Mrs. Tailspin –, Neptunnak kifejezetten rossz véleménye v éleménye van azokról, akik ezt megteszik. – Ki az a Neptun? – kérdeztem kérdezt em suttogva Shonát. – A király – suttogta vissza. – És hidd el, jobb nem uszonyt húzni vele! Szörnyű természete van; ha rossz kedve kerekedik, mindenféle vihart, dörgést, villámlást gerjeszt. Vagy szabadon ereszti a tengeri szörnyeket! De egy szemvillanással le tudja csillapítani a legháborgóbb tengert is. Nagyon is. Nagyon hatalmas. És nagyon gazdag. Óriási, korallból, ékkövekből, aranyból épült palotában él. – Shona, te beszélgetsz az órán? – kérdezte Mrs. Tailspin, ránk nézve. – Bocsánat, tanárnő kérem – pironkodott Shona. Mrs. Tailspin rosszallóan csóválta a fejét. – Ez a Voyager maradványainak szomorú tanulsága – folytatta. – Szimbolikus jelentése van azok számára, akik a Szirén Nővérek kudarcra ítélt követői akarnak lenni. Ritka az ilyesmi, de tengeri és szárazföldi embereket kaptak itt rajta. Együtt voltak. Mondanom sem kell, hogy nagyon kemény büntetést kaptak. Börtönünk tele van olyan árulókkal, akik ilyenképpen akarták veszélyeztetni népünket. – Van Van börtönötök? – kérdeztem súgva. – Persze, hogy van – felelte Shona. – A képek alapján, amiket amike t láttam róla, ról a, tényleg félelmetes. félel metes. A Nagy Szirénsziklába vájt hatalmas labirintus. Neptun palotájának közelében található.
Aznap már nem is tudtam másra koncentrálni. Mi van akkor, ha rájönnek, nem is vagyok igazi sellõ, és börtönbe csuknak? Shona az órák után azonnal megragadta a kezemet. – Nagyszerű gondolatom támadt – mondta. – Menjünk el a hajóroncshoz! Találjuk meg! Hátha rájövünk. – Mit? Mire? Hogyan? – Mrs. Tailspin megmondta a pontos helyet – mondta és végigsimított a farkán. Aztán valami igencsak szokatlan dolgot csinált. Pikkelye alá nyúlt, egy kicsit kutatott és elővett valamit! Olyan volt, mint egy iránytű és egy számológép egybeépítve. Ahogy kivette a kezét, pikkelyei összezáródtak. – Mi volt az? – az? – sikoltottam. – Mi? – nézett rám Shona értetlenül. A farkára mutattam, ahol a keze az imént eltűnt. – A zsebem? – Zseb? – Persze. Van Van zsebünk. – A farmerdzsekimnek igen, de a testemnek nincs. Végigtapogattam farkam oldalát. Kezem többször is résbe akadt. Zsebek! Nekem is vannak zsebeim! Shona felmutatta a tárgyat, amit elővett. – Az uszonyhelyzet-meghatározóval uszonyhelyzet-meghatározóv al megtalálhatjuk a hajóroncs haj óroncs pontos helyét. Anya legkésőbb négy órára hazavár. Nem kéne inkább hazamennem? – Gyere, Emily; az olyan romantikus hely! Egy pillanatig bizonytalankodtam, de azután bólintottam: – Rendben. Menjünk ma délután! dél után!
Lassan haladtunk előre, Shona sűrűn elővette az uszonyhelyzet-meghatározót. Egy idő után a felszínre bukkantunk, hogy körülnézzünk. Sirályok érintették a vizet. Előttünk fehér nyílként repülő tengeri madarak hasítottak a vízbe. Újra lemerültünk. A víz alatt tompa sugarakban fénylett a nap. Pár pillanattal később Shona uszonyhelyzet-meghatározója bippegni kezdett. – Közeledünk – lihegte, ahogy egyre mélyebbre merültünk. merült ünk. Minél lejjebb mentünk, annál különösebb lett a tenger élővilága. Csápos baracknak látszó lény forgott lassan körbe a vízben, fekete gyöngyszemével a környezetet pásztázta. Még lejjebb, lassított szöcskemozgással, átlátszó medúza iszkolt előlünk. Gumiszerű, aranyló korona lebegett hang nélkül felfelé. Ahová csak néztem, fura lények hemzsegtek, forogtak, keringtek, mintha a képregények idegen bolygóiról származnának. Shona megragadta a karomat. – Gyere – mondta, majd előremutatott, és továbbindult. Ahogy mind lejjebb l ejjebb úsztunk, egyre sötétedett a tenger. Aztán megpillantottunk valamit. Nem láttam pontosan mi az, de homályos aranyló fény vette körül. Minél közelebb jutottunk hozzá, annál fényesebb lett. És egyre nagyobbnak látszott. Mindenhol
ott volt körülöttünk. Megtaláltuk! A Voyager! Végigúsztunk teljes hosszában, a tattól egészen a csúcsos orr-részig követtük a hajóablakok sorát, aztán eltávolodtunk tőle, hogy teljes terjedelmében lássuk. A hosszú és karcsú hajó, oldalra dőlve feküdt a homokágyon: mozdulatlan, néma, fenséges volt. – Ez… ez… ez olyan hihetetlenül gyönyörű – bugyborékoltam, mintha minden szó képregénybeszédbuborékja lenne. Ettől nevethetnékem támadt: erre még több buborék tört elő a számból, pattant ki a sötétbe. Döbbenten bámultam a hajót. Olyan volt, mint valami filmben, mintha nem is a valóságban látnám. Az én valóságomban! Úgy fénylett, mintha a belsejében ragyogott volna a Nap, vagy mintha aranyból lenne. Aranyból? Egy hajóroncs? Furcsa érzés fogott el. – Shona, az árbocok… – Jól vagy? – kérdezte Shona. – Látnom kell egy árbocot! Shona megint elõremutatott a sötétbe. – Akkor gyere! Szótlanul kerültük meg a hajó oldalát csipkedő, százszámra cikázó apró halakat. Mindenütt deszkák: fényesek, szinte újak, mások sötétek és rothadok. Felfelé úsztunk, megkerültük az egyik árbocot, körbefontuk farkunkkal, mint a fára mászó kígyó. Szívem hevesen, hangosan kalapált. – Mi ez? – Micsoda? – Miből van? Mi az anyaga? Shona visszament, megvizsgálta az árbocot. – Hát, márványnak néz ki, de… – Márvány? Biztos vagy benne? Márványárbocos aranyhajó. Nem! Nagy aranybárka, árboca márvány. Nem! Elengedtem az árbocot, ellöktem magam tőle, kék halrajt rebbentettem szét, ahogy a hajótest mentén siklottam lefele. El kell mennem innen. Ennek semmi értelme! – Mi a baj? – iramodott utánam Shona. – Ez… az hogy… – Mi is van? Mit mondhatnék? Hogyan magyarázom meg, miért estem ennyire pánikba? Ez teljesen értelmetlen. Nevetséges vagyok. Persze, hogy nem lehet… nem lehet! Kiűztem a gondolatot a fejemből. Biztos csak véletlen. – Semmi – mondtam, nevetve aggodalmamon. – Gyere! Menjünk be! Shona végigsiklott a hajótest mellett. Halak csipkedték a Voyager megdőlt oldalát. Megborzongtam, ahogy egy, a tenger mozgásával mozduló selymes növény végigsimította a karomat. – Találtam egyet, ahol bejuthatunk! – csapott izgatottan a farkával Shona. Odasiklottam mellé, és egy betört hajóablak előtt találtam magamat. Egy pillanatra rám nézett, ragyogó arcán a hajó fénye tükröződött. – Még sosem volt igazi kalandban részem – mondta halkan. Aztán eltűnt az ablak mögött. Kiűztem a félelmet magamból. Nincs mitől félni. Aztán karomat testemhez szorítva, egy határozott faroklendítéssel Shona után iramodtam a hajóablakon át.
Keskeny folyosón jártunk. A mennyezetről megannyi nedves cseppkőként tapétacsíkok lógtak, lágyan lengedeztek a hullámverésben. Alattunk már teljesen szétrohadt a padló: a fekete és penészes deszkák némelyike már hiányzott. A falakat plankton borította. – Gyere – ment előttem Shona. Hosszú karcsú halak keringtek némán a falak és a mennyezet körül. Balra hajóablakok szegélyezték a folyosó oldalát; jobb felől hámló festékű, nyikorgó ajtók sorakoztak. Az összes kilincsét kipróbáltuk. – Mindegyik zárva van – mondta Shona a sokadik ajtógombot tekergetve, újabb makacs ajtónak feszülve neki teljes súlyával. Aztán előrelendült a folyosó végéig, és eltűnt. Befordultam utána a sarkon. Fehér ajtó állt szembe. Nagyobb volt, mint a többi, fényes, ragyogó rézkilincse mintha könyörgött volna, nyissunk be. Az ajtó előtt kidülledt szemű kövér hal úszkált, mint fociban a kapus. Shona előrenyújtotta a fejét, ahogy odahajolt a kilincshez, haja lebegett a vízben. A hal eliszkolt. Az ajtó tágra nyílt. – Szent zöldmoszat! – kiáltott fel, levegő után kapkodva. Mellé úsztam az ajtóba. – Hű! – buborékok táncoltak ki a számból, ahogy megszólaltam. Ez volt a legszebb helyiség, amit valaha láttam… és a legnagyobb. Majdnem akkora, mint egy teniszpálya. Egyik oldalán a barnamoszatból szőtt szőnyeg lágyan hullámzott a tenger ritmusára. A másik végén kemény fehér padló fénylett. – Gyöngy – mondta Shona, és hosszan végigsiklott a fényes felületen. Az egyik sarok felé úsztam és megkerültem a sugárzó oszlopok egyikét. Minden mozdulat a szivárvány színeit vetítette a falakra és a mennyezetre. Fényes kék és sárga halak táncoltak a ragyogásban. A nagy ablakok alatt, a falak mentén magas háttámlájú, bársonyhuzatú padok sorakoztak, elõttük méretes vasasztalok. Az egyik asztalról felemeltem egy kelyhet. Aranyból volt, nehéz, talpa olyan, mint egy hosszú szoknya, kelyhe mély kút, amely csak arra vár, hogy megtöltsék varázzsal. Felettünk halak cikáztak, kavarogtak sűrű rajokban a sárga mennyezet mentén. A mennyezet! Gyöngy a fedélzet, a mennyezet borostyán. Nem! Ez nem lehet! Ez lehetetlen! Ezúttal azonban nem tudtam elnyomni a gondolatot. Ez az a hajó, amiről anya álmodott.
Hatodik fejezet
– Shona, ki kell jutnunk innen! – rángattam a kezét. Remegett minden ujjam. – Nem akarsz inkább… – El kell mennünk innen. – Mi a baj? – Nem tudom. De valami nagyon nincs rendben. Kérlek, Shona. Egy pillanatig az arcomat nézte. Döbbenetet vagy felismerést láttam rajta. – Akkor gyere – mondta. Egy szót sem szóltunk visszafelé a keskeny folyosón. Suhantam, amilyen gyorsan csak tudtam; Shona követett. Olyan sietve úsztam visszafelé, hogy túlmentem a kitört hajóablakon, majdnem végig a hajó egész hosszán. Mikor észrevettem, megfordultam, és már elkezdtem visszaúszni, amikor Shona megrángatta a karomat. – Oda nézz! – mondta, a padlóra mutatva. – Mi az? – Nem látod? Közelebbről is megnéztem, és észrevettem a fa között egy fényes részt, ami újabbnak látszott, mint a fedélzetet alkotó többi deszka: akkora, hogy befért rajta egy ember. Hatalmas fogó alakú fogantyú volt rajta. Shona megemelte a csapóajtót. – Segíts! – Shona, nagyon rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Muszáj… – Csak egy gyors pillantást. Kérlek! Aztán megyünk. Becsszó. Vonakodva segítettem neki felemelni a csapóajtót, farkammal evezve húztam. A csapóajtó kisvártatva nyikorogva kinyílt. Apró halak rajzottak ki a mélybõl, ezüstösen villantak fel, aztán eltűntek a folyosó sötétjében. Shona egy gyors vízi félbukfenccel megfordult, bedugta a fejét a nyílásba, farkával az arcomba csapkodta a vizet. – Mit látsz? – kérdeztem.
– Alagút – húzódott vissza Shona. És megragadta a kezemet. – Nézd meg! – De azt mondtad, hogy… – Öt perc… – azzal már el is tűnt a lyukban. Amint beértünk az alagútba az aranyló fény jóformán teljesen eltűnt. Csak vékony sugarak szűrődtek be a furcsa repedéseken. Tapogatózva haladtunk, ami egyáltalán nem volt kellemes. Síkos, nyálkás valami borította a falakat. Nem akartam belegondolni, mi lehet az. Időnként egy-egy lassú, magányos hal haladt el mellettünk a félhomályban. Mintha mind sűrűbb lett volna a csend. Odabent egyre erősödött a rossz érzésem. Hogyan lehetséges? Hogyan lehet ez… – Nézd! – visszhangzott előttem Shona hangja. Előrenéztem. Újabb ajtóhoz értünk az alagút végén. – Zárva van – szólt Shona halkan. – De oda nézz! Hirtelen nagy, nyitott szájú fényes hal úszott elő a sötétből, majdnem a számba ütközött. Felsikoltottam és megragadtam Shona karját. – Én most azonnal kimegyek innen – fakadtam ki, megfeledkezve a bálteremről, a síkos-nyálkás lényekről, a csapóajtóról. Csak azt számított, hogy mielőbb minél távolabbra kerüljek ettől a hajótól.
A Szivárvány-sziklákon ültünk, lenn a víz szélén, ahova nem lehet ellátni a partról. A víz finoman locsogott a köveken. Shona sellőfarka csillogott a csípősen hűvös fényességben. Az enyém megint eltűnt, farmerdzsekimmel dörzsöltem libabőrös lábamat. Shona csak bámult. Nyilván hozzám hasonlóan ő is hátborzongatóan furcsának találta ezt az átalakulást. – Nem akarsz beszélni nekem erről? – törte meg Shona a csendet. – Miről? – Arról, hogy mi lelt odalent. Kavicsot dobtam a vízbe, és figyeltem, hogy a kör egyre terjed és mélyül körülötte, aztán eltűnik. – Nem tudok. – Nem akarsz? – Nem, tényleg úgy értem, hogy nem tudok; képtelen vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi ez. Shona megint elhallgatott. – Megértem, ha nem bízol bennem – mondta egy idő után. – Tudom, hogy ez nem olyan, mintha a legjobb barátnőd lennék vagy ilyesmi. – Most éppen nincs legjobb barátnőm. – Nekem sincs – mosolygott Shona félénken, miközben ezt mondta, farka a köveken csattogott. Aztán megint hallgattunk. – Nézd, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bíznék benned – mondtam egy idő után. – Bízom benned. De… szóval azt hinnéd, hogy megbolondultam. – Eszemben sincs ilyesmit gondolni rólad. Leszámítva azt a tényt, hogy félig ember vagy, félig sellő, aki éjszaka lopózik ki játszani… nagyon régen nem találkoztam nálad normálisabb lánnyal! Mosolyogtam.
– Tegyél próbára – javasolta. Megtettem. Elmondtam mindent; az úszóleckéről és Mystic Millie-ről és anya álmáról, és arról, hogy a hajó pontosan olyan. Azt is mondtam, hogy első éjszaka hazafelé láttam Mr. Beestont. Amint belekezdtem, dőlt belőlem a szó, mintha nem is lennék képes abbahagyni. Amikor befejeztem, Shona szó nélkül nézett, csak nézett. – Mi az? Elkapta tekintetét. – Nem akarom elmondani. Csak összezavarna, mint a múltkor. – Mit értesz ezalatt? Tudsz valamit? El kell mondanod. Shona tagadón ingatta a fejét. – Nem tudok semmit… semmit biztosan. – Mi az? Mondd el! – Emlékszel, amikor először találkoztunk, úgy találtam, hogy hallottam már a nevedet? – Azt mondtad, biztosan tévedtél. – Tudom. De nem hiszem, hogy tévedtem. – Tehát hallottad már a nevemet? Bólintott. – Igen, azt hiszem. – Hol? – Az iskolában. – Az iskolában? – Azt hiszem, valamelyik könyvben volt. Sosem tudtam, hogy igaz vagy csak egy óceáni mítosz. Történelemórán volt róla szó. – Történelembõl? Hogyan? Melyik részben? Shona tétovázott, mielőtt nagy nehezen kimondta: – Az illegális házasságoknál. – Illegális? Vagyis… – A sellők és tritonok népe meg az emberek között. Próbáltam felfogni a szavait. Mire utal? Mit akar ezzel mondani nekem? Hogy a szüleim… – Biztosan van róla valami az iskolai könyvtárban. Menjünk vissza – mondta Shona, azzal lecsusszant a kőről. – Azt hittem, délben vége van a tanításnak. – Délután klubok és mindenféle diákkörök vannak. Gyere! Biztosan megtudhatunk valamit. Becsusszantam a vízbe és követtem vissza a sellőiskolához; gondolataim úgy összekuszálódtak, mint a partra vetett halászháló.
Vissza a szikla hasadékán; megint a barlangok és alagutak labirintusán haladtunk, míg el nem értünk a játszótérre. Senki se volt ott. – Erre – mutatott Shona a különálló sziklaszirtre. Spirális alakú, benne rengeteg mélyedés, hasadás. Széles résen úsztunk be, végighaladtunk a kanyargós folyosón, míg végül egy csipkés falfelszínű, kör
alakú helyiségbe értünk. Sellőlányok, tritonfiúk ültek gomba alakú szivacsszékeken a mennyezetről lógó papírtekercsek előtt. Fel-le tekergették a tekercseket, fejüket lassan egyik oldalról a másikra fordították, aztán vissza. – Mit csinálnak? – kérdeztem. Shona nagyon csodálkozva nézett rám. – Olvasnak! Szerinted mit csinálnak? Megvontam a vállamat. – Hol vannak a könyvek? – Tekercsen könnyebb megtalálni a dolgokat. Mindent ezeken tárolnak. Gyere! A terem másik felébe vezetett és felúszott a mennyezetre. A tekercsek tetejére írott fejléceket olvastuk: Hajótörések, Hajóroncsok, Kincsek, Halászok, Szirének. – Szirének. Ez lesz az – jelentette ki Shona, azzal meghúzta a vastag tekercs végét. – Segíts! Lehúztuk a tekercset a padlóig, ráakasztottuk egy hengerre, aztán egy kopott fafogantyúval forgattuk: tények, ábrák, dátumok, események gördültek szemünk előtt. Történetek sellőkről, akik halászokat csábítottak az óceánba olyan szép énekkel, hogy azt szinte hallani sem lehet; megőrült halászokról, akik a tengerbe vetették magukat szívük vágya után; hableányokról, akik dicsőséget és vagyont szereztek; elsüllyesztett hajókról szóló feljegyzések. Végigpörgettük a tekercset. Az illegális házasságokról egyetlen sort se írtak. – Így sosem találunk semmit – mondtam. – Azt sem tudom, mit keresünk. Shona fölém úszott. – Biztosan van valami – pusmogta. – Jut eszembe, miért tiltják a vegyes házasságokat? Miért nem házasodhattok azzal, akivel akartok? – Azért, mert Neptun nagyon dühös lesz miatta. Azt mondják, egyszer feleségül vett egy szárazföldi lányt és ő elhagyta. – Neptun nős? – ugrottam fel Shona mellé. – Ó, rengeteg felesége, és több száz gyereke van! De ez a lány különleges volt, és sosem bocsátott meg a többi embernek. – Shona Silkfin, te mit keresel itt? – szólalt meg egy hang a hátunk mögött. Egyszerre pördültünk hátra, és láttuk, hogy valaki felénk úszik. A történelemtanárnõ! – Ó, Mrs. Tailspin. Én csak… mi csak… – Shona csak próbál segíteni nekem a házi feladatban – mondtam ártatlan mosollyal. – Házi feladat? – Mrs. Tailspin kétkedve nézett rám. – Az én iskolámban… – A Shallowpool iskolában – tette hozzá Shona hirtelen. – Az unokatestvérem oda jár. – Önálló kutatómunkát kell folytatnunk az illegális házasságokról –, folytattam, mert eszembe jutott valami. Lehet, hogy a tanárnő tud a dologról! Hiszen Shona is történelemórán hallotta a nevemet. – Shona azt mondta, tanultak róla. Most segíteni próbál nekem. Mrs. Tailspin leúszott, leült egy gomba alakú szivacsülésre, és intett, hogy telepedjünk mellé. – Mit akarsz tudni? Csak hallgattam, Shonára pillantottam. Hogy mit akarok tudni? Akarok-e egyáltalán bármit is tudni? – Emily feladata Shiprockról szól – mondta Shona, felkapva a fonalat. – Azért jöttünk ide. Ki kell
derítenünk, hogy volt-e errefelé ilyesmi. – Persze, hogy volt – mondta Mrs. Tailspin, megtapogatva a kontyát. – Meglehetõsen ismert incidens. Emlékszel, Shona? A múlt félévben tanultuk – szólt, homlokát ráncolva. – Vagy éppen fecsegtél valakivel? – Tanárnő kérem, mesélne nekem erről? – kérdeztem. Mrs. Tailspin visszafordult hozzám. – Hát jó. Próbáltam nyugton maradni, nem feszengeni a szivacsszéken, de nagyon vártam, hogy folytassa. – Néhány ember túlságosan sokat tudott meg a sellők és tritonok világáról – kezdte. – Egy vitorlásverseny volt a közelben. Néhány hajó letért a megadott útvonalról és felborult. Tritonok segítettek nekik. Aztán természetesen ki kellett törölnünk az emberek memóriáját – mondta, és kis időre elhallgatott. – De egyikük, egy nő esetében valahogy kimaradt a dolog. – És? – És nem felejtett. Elterjedt a hír az ő világában és a mienkben is. A szárazföldi emberek és a sellők, tritonok kezdtek összejárni. Később azt rebesgették, hogy el akartak költözni egy lakatlan szigetre, ahol majd együtt élhetnek. Azt beszélték, legalábbis a pletykák szerint, hogy már van is egy ilyen hely. – Tényleg? – kérdezte Shona. – Mondom, hogy ez csak pletyka. Egy percig sem hiszem, hogy ez valóban így van, és létezik a sziget. De annyi bizonyos, hogy továbbra is találkozgattak. És mint bizonyára kitaláltátok, Neptun nem volt elragadtatva a dologtól. – Mi történt? – Hetekig tartó viharral sújtotta a tengereket. Azt mondta, ha bárkit rajtakap, élete végéig börtönbe zárja. Személyesen járta be a tengeri nép lakta összes vidéket. – De hiszen nagyon ritkán tesz ilyet! – mondta Shona. – Mindig a palotájában idõzik, kivéve, ha egzotikus utazásokra vagy egy másik palotájába megy, ugye? – Így van, Shona. – Tehát eljött Shiprock-ba is? – kérdeztem. – Igen. Shona izgatottságában felugrott. – És a tanárnő találkozott is vele? Mrs. Tailspin bólintott. – Valóban? Milyen? – Dühös, hangos, tetőtől talpig aranyba öltözött… de valóban van bizonyos karizmája. – Húúú! – bámult Shona a tanárnőre. – Az előkészületek hetekig tartottak – folytatta. – Mint tudjátok, Neptun nagyon dühös tud lenni, ha a látogatásakor nem kap megfelelő ékszereket és kristályokat ajándékba. Mindenki mindennap kutatott a sziklák alatt. Új jogart készítettünk neki ajándékba. – És elégedett volt? – Nagyon. Köszönetképpen egy delfint adományozott a városnak. – És abbamaradtak a találkozások a tengeri és a szárazföldi nép közt? – kérdeztem. – Sajnálatos módon nem. Titokban továbbra is összejártak. Nem tudom, hogyan voltak erre
képesek… így szembeszállni Neptunnal… – És a házasság? – kérdeztem, olyan izgatottan, hogy alig tudtam megszólalni. – Igen, volt egy triton. Egy költõ. A neve Jake. Ő feleségül vett egy földi asszonyt a Szivárványszikláknál. Tudatom legmélyén valami megbizsergett; nem tudtam pontosan megfogalmazni ezeket a gondolatokat, olyanok voltak, mint az érintésre gyorsan elpattanó buborékok. Shona nem nézett rám. – Hogy hívták azt a tritont? – kérdezte; hangja olyan egyenetlen volt, mint a könyvtár falai. Mrs. Tailspin megint a kontyát igazgatta. Ciccegett. Bandzsított. Gondolkodott. – Whirlstand? Whichmap? Wisplatch? Nem, nem emlékszem. Szemlesütve szólaltam meg: – Nem Windsnap? – kérdeztem. – Windsnap! Igen, õ lehetett. A buborékok sziklákká váltak, eldugult a torkom. – És született egy lányuk – folytatta a tanárnő. – Akkor kapták el őket. – Pontosan mikor is történt ez? – sikerült nagy nehezen kipréselnem a szavakat a számon. – Lássuk csak… tizenkét… vagy tizenhárom évvel ezelőtt. Bólintottam. Nem voltam biztos benne, hogy akár egy fél hangot is képes lennék kinyögni. – Emiatt buktak le. Az a meggondolatlan nő elhozta a gyereket a Szivárvány-sziklákhoz. Ott kaptuk el Jake Windsnapot. – Elkapták? Mit csináltak vele? – kérdezte Shona. – Börtönbe csuktuk – közölte Mrs. Tailspin büszke mosollyal. – Neptun elhatározta, hogy példát statuál. Azt mondta, Jake életfogytig börtönben marad. – És a kislányuk? – kérdeztem, nagyot nyelve, míg a válaszra vártam. – A gyerek? A jó tengermély tudja. De véget vetettünk a dolognak – mondta Mrs. Tailspin megint mosolyogva. – Te is ezt fogod tenni, ha szirén leszel, Shona. Ugyanilyen jól értesz majd a dologhoz. Shona elvörösödött. – Még nem határoztam el, hogy mi leszek – hebegte. – Helyes – mondta Mrs. Tailspin és körülnézett a teremben. A sellőlányok és tritonfiúk még mindig olvastak. Néhányan csendben, csoportokban beszélgettek. – Lányok, ha nincs más kérdés, most ellenőriznem kell a könyvtári csoportomat. – Köszönjük – sikerült nagy nehezen kimondanom. Csendben ültünk, miután elment. – Az én is lehetnék, ugye? – szólaltam meg végül, magam elé, a semmibe nézve. – Szeretnéd, ha te lennél az? – Nem tudom, mit szeretnék. Már azt sem tudom, ki vagyok. Shona elém úszott, úgy, hogy rá kelljen néznem. – Emily, lehet, hogy többet is megtudhatunk. Életben van. Itt van valahol a tengerben! – Igen. Börtönben. Élethosszig. – De legalább tudjuk, hogy nem akart elhagyni titeket! Lehet, hogy még gondol rám. Lehet, hogy többet is megtudhatok.
– Azt hiszem, vissza kéne mennünk a hajóroncshoz – mondta Shona. – Oda!? Semmi szín alatt. – Gondolj bele! Az anyukád álma, meg amit Mrs. Tailspin mondott az órán. Lehet, hogy együtt jártak ott! Igaza lehet. Nem volt jobb ötletem. – Még meggondolom – mondtam. – Adj néhány napot! – Akkor szerdán. – Rendben. – Jobb lenne, ha hazaindulnék – mondtam a kanyargó folyosó felé véve az irányt. – Biztos, hogy jól vagy? – Igen – próbáltam mosolyogni. De valóban? Kitalálhatjátok. Néma vizeken úsztam hazafelé, annyi gondolat kavargott bennem, ahány csepp a tengerben van, és olyan átláthatatlanok voltak, mint a végtelen mélységű óceán.
Hetedik fejezet
– Eszel, vagy csak játszol az étellel? – kérdezte anya szemüvege pereme mögül, miközben a gabonapelyhet kavargattam; a tej barna lett, a pehely ázott bézs színű. – Szóltál? Tessék? Mi van? – bekaptam egy kanállal, majd tovább kevergettem az ételt. Anya az Observert olvasta, az újság előtte hevert, kiterítve az asztalon. Átlapozta az oldalakat, időnként hümmögött, cicegett, fintorgott, grimaszolt, és megigazította orrán a szemüveget. Hogyan fogok rájönni, mi történhetett? Ez nem olyasfajta dolog, amivel vasárnap reggelinél elő lehet hozakodni: „Ó, jut eszembe, anya, már régen meg akartam kérdezni. Nem lehetséges, hogy egy tritonhoz mentél feleségül, gyermeked lett tőle és aztán sosem láttad viszont az apát? ÉS ESZEDBE SEM JUTOTT, HOGY A LÁNYODNAK SZÓLJ ERRŐL? MI???” A csésze falához nyomkodtam a gabonapelyhet, a tej kifröccsent az asztalra. – Óvatosan, drágaságom! – törölte le anya az újság szélét a kezével. Aztán rám nézett. – Jól vagy? Nem ismerek rád, hogy csak piszkálod az ételt. – Köszönöm, jól vagyok. Felálltam, a mosogatóba öntöttem a csésze tartalmát. – Emily! Mintha nem is hallottam volna, visszaültem az asztalhoz, végigsimítottam a hajamat, és karikákban tekertem az ujjamra. Anya letette a szemüvegét. Ez azt jelenti, hogy komoly az ügy. Aztán karba tette a kezét. Duplán komoly. – Várok – mondta, ajka vékony vonalba szorult, szeme összeszûkült. – Emily, azt mondtam… – Miért nem beszélsz soha apáról? Anya úgy megrándult ültében, mintha megcsíptem volna. – Tessék? – Sosem beszélsz apáról – ismételtem meg, és ezúttal nyugodtabbnak tűnt a hangom. – Semmit nem tudok róla. Mintha sose létezett volna. Anya visszatette a szemüvegét, és felkelt az asztaltól. Meggyújtotta az egyik gázrózsát, feltette a teavizet, és a pislákoló lángba nézett. – Nem is tudom, mit mondjak – dünnyögte végül. – Miért nem kezded azzal, hogy mesélsz róla valamit? – Akarok. Persze, hogy akarok beszélni róla drágaságom. – Hát, akkor eddig miért nem beszéltél róla?
Könnybe lábadt a szeme, kardigánja ujjával törölgette. – Nem tudom. Én csak… nem tudom elmondani. Egyszerűen nem bírom, ha anya sír… – Nem baj. Bocsánat – mondtam, azzal felkeltem, odamentem hozzá és átöleltem. – Nem számít. – De számít – mondta, az asztalterítő szélével törölve meg az orrát. – El akarom mondani neked. De nem tudom. Nem tudom… én… – Tényleg nincs semmi baj, anya. Nem kell elmondanod. – De el akarom… – zokogott. – Csak nem emlékszem! – Nem emlékszel? – bámultam rá. – Nem emlékszel a férfira, akihez feleségül mentél? Vöröslő szemmel nézett rám. – Hát igen… nem emlékszem. Úgy értem néha van úgy, hogy azt hiszem, emlékszem, vannak emlékfoszlányaim. Aztán megint eltűnik minden. Mintha nem is lett volna. – Eltűnik… – Ahogy apád – mondta halkan, egész testében remegve, kezébe temetve arcát. – Nem emlékszem a férjemre. Az apádra. Ó, szörnyű anya vagyok! – Ne kezdd ezt – sóhajtottam fel. – Remek anya vagy. A legjobb anya a világon. – Igazán? – Lesimította a szoknyáját az ölében. Mosolyt erőltettem az arcomra. Felnézett, megsimogatta az arcomat. – Valamit jól csinálhattam, hogy itt vagy nekem, hogy ilyen lettél, ugye? – szólt halkan, erőtlenül. Felálltam. – Nézd, anya. Felejtsd el. Nem számít. Rendben? – Jobbat érdemelsz, mint… – Ugyan, anya. Nincs semmi baj – mondtam határozottan. – Mi a helyzet a zsebpénzfronton? Nem lehetne szó egy kis kiutalásról? Megcsippentette az arcomat. – Te erőszakos pióca, te! – szipogott. – Add ide a pénztárcámat. Két fontot kaptam érmékben.
Kószáltam, elsétáltam a vidámpark mellett. Ez nem igazság. Semmi sem igazságos. Még csak a körhintára sem ülhettem fel. Nem hiányzott, hogy Mandy megjelenjen és a nap megkoronázásaképpen még belém is kössön. Vattacukrot vettem a móló végén és végignéztem a sétányon. Fejemben kérdések és gondolatok kavarogtak. Nem vettem észre, hogy Mr. Beeston jön felém. – Nézz a lábad elé! – mordult rám, mivel majdnem nekimentem. – Bocsánat. Elkalandoztam egy kicsit. Olyan mosollyal nézett rám, amitõl mindig feláll a tarkómon, karomon a szőr; tiszta libabőrös leszek tőle. Szája egyik széle felszaladt, a másik le, a közte levő sötét résen kivillant kusza fogsora. – Hogy van édesanyád?
Ekkor támadt egy gondolatom. Mr. Beeston már elég régóta van itt. Mindig jóban volt anyukámmal. Lehet, hogy tud valamit. – Ami azt illeti, nincs valami jól – mondtam és beleharaptam a vattacukorba. A langyos pehely cukorrá olvadt a számban. – Ó? És miért? – Valami… valami miatt… szomorú egy kicsit. – Valami miatt? Mi miatt? – kérdezte gyorsan. Arcáról lehervadt a mosoly. – Csak… – Beteg? Mi a baj? – Mr. Beeston elkomorult, szeme összeszûkült, úgy nézett rám átható tekintetével. – Hát, az apám… – mondtam, és hosszú, rózsaszín köteget szakítottam a vattacukorról. Számba gyűrtem. – Hogy mi? – fakadt ki Mr. Beeston. Vajon mi ütött belé? – Anyát az apámról kérdeztem és ettől nagyon elszomorodott. Halkabbra fogta. – Mit mondott neked? – Tudja, éppen erről van szó. Semmit se mondott. – Egyáltalán semmit? – Azt mondta, nem emlékszik semmire. Aztán sírva fakadt. – Hogy nem emlékszik semmire? Ezt mondta? Bólintottam. – Ebben egészen biztos vagy? Semmire? – Igen. Semmire. – Jó – mondta Mr. Beeston, és nagyot szusszanva, orrán át fújta ki a levegőt. Mély, sípoló hang keletkezett. – Arra gondoltam, Mr. Beeston, nem tudna-e segíteni nekem. – Én? Hogy a csodában tudnék segíteni neked? – csattant fel. – Hát, ha anya beszélt önnel valaha apáról vagy ilyesmi. Mert már régen barátok meg minden. Arcomat fürkészte, összeszűkült szemmel bámult. El akartam futni. Hát persze, hogy nem tud semmit. Miért beszélt volna anya neki apáról, amikor nekem nem? Próbáltam állni a tekintetét, de olyan erősen bámult, hogy másfelé kellett néznem. Megragadta a könyökömet, másik kezével a korzó felé mutatott. – Azt hiszem, ideje egy kicsit beszélgetnünk – jelentette ki.
Le akartam rázni a kezét, kiszabadítani a karomat, miközben mentünk, de egyre szorosabban fogott és egyre gyorsabban haladt. Csak akkor engedte el, amikor a korzó végére értünk és intett, hogy üljek le egy padra. – Akkor most figyelj, de jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, többször nem. Vártam, hova akar kilyukadni. – És ne nyaggasd vele anyádat többször. Már így is eléggé megzavartad a lelki békéjét.
– De én… – Nem baj, nem baj – emelte kezét, jelezve, hallgassak el. – Nem tudhattad. Zsebkendõvel törölte végig a homlokát. Nadrágja lyukas volt a zseb alatt. – Apád és én barátok voltunk. Legjobb barátok. Sokan azt gondolták, testvérek vagyunk, olyan közel álltunk egymáshoz. Testvérek? Mr. Beeston nyilván sokkal idősebb, mint apa. Szóra nyitottam a számat. – Mint a kisöcsém. Mindent együtt csináltunk. – Például? – Tessék? – Miket csináltak együtt? Tudni akarom, milyen volt. – Mindent, amit a fiatal fiúk együtt csinálnak – csattant fel. – Horgásztunk, halásztunk. Bicikliztünk. – Motoroztak is? – Igen, igen. Motoroztunk, bicajóztunk, mindent. Együtt. Legjobb barátok voltunk. A lányok után is együtt jártunk. Mr. Beeston lányok után járt. Megborzongtam. Krákogott, a torkát köszörülte. – Aztán persze megismerte anyádat és minden megváltozott. – Megváltozott? Hogyan? – Hát, mondhatni, szerelem volt. Legalábbis anyád szerelmes volt apádba. Nagyon. – És apa? – Egy ideig úgy tűnt, ő is szerelmes. Mert már nem akart velem autózgatni meg ilyesmit. – Mintha azt mondta volna, motoroztak. – Autó, motor, mindegy volt. Nem érdekelte. Minden idejüket együtt töltötték. Mr. Beeston kezét zsebre téve bámult a távolba. Mintha magában viaskodott volna valamivel. Aztán megcsörgette az aprót a zsebében és folytatta: – Persze nem tartott örökké. Apádról kiderült, hogy nem olyan úriember, mint amilyennek mutatta magát. – Mit jelentsen ez? – Hát, ez meglehetõsen kényes téma. De elmondom. Mondjuk azt, hogy nem ő volt a legfelelősségteljesebb ember a világon. Boldogan elkísérte anyádat a kerti ösvényen, de nem volt felkészülve arra, hogy mellette maradjon akkor is, amikor a kapuhoz érnek. – Hogy mi van? Mr. Beeston arca vöröslött. – Vetni akart, de aratni nem. – Mr. Beeston, nem tudom, miről beszél. – Te jó ég! A felelősségről beszélek – csattant fel. – Szerinted hogyan lettél? – Úgy érti, hogy teherbe ejtette az anyámat, aztán meglépett? – Igen, igen, így értem. „Akkor miért nem így mondta?” – akartam szólni, de nem mertem. Mr. Beeston nagyon dühösnek tűnt. – Szóval elhagyta anyát? – kérdeztem, csak hogy meggyőződjek róla, biztosan jól értettem-e. – Igen, elhagyta – felelte a foga közt préselve ki a szavakat.
– Hova ment? – Hát ez az. Soha senki nem hallott felőle aztán. Úgy tűnik, túl nagy volt neki a teher – mondta gúnyosan. – Miféle teher? – Az apaság. Semmirekellő, lusta alak volt. Nem akart felnőni és felelősséget vállalni – közölte Mr. Beeston és félrenézett. – Amit tett, megvetendő – nyilatkoztatta ki reszelőssé vált hangon. – Sosem bocsátom meg neki. – Azzal felállt a padról. Arca komor, merev volt. – Soha – ismételte meg. Volt valami benne, ami azt tanácsolta, soha de soha ne kerüljek vele összetűzésbe. Követtem, a korzón haladtunk. – Próbálta valaki megkeresni? – Megkeresni?! – pillantott rám Mr. Beeston, de mintha most átnézett volna rajtam. Kerülte a tekintetemet. – Megkeresni? – tette fel ismét a kérdést, és meg is válaszolta. – Igen, persze, megpróbáltuk. Senki nem tehetett volna többet annál, amit én tettem az ügy érdekében. Hetekig jártam a vidéket, plakátokat ragasztottam. A rádióban is bemondattuk, kértük, hogy jöjjön haza és ismerje meg az õ… az ő… – A lányát? Mr. Beeston nem felelt. – Szóval soha nem is látott engem? – Mindent megpróbáltunk. Végignéztem a korzón, próbáltam felfogni, amit hallottam. Ez nem lehet igaz. Vagy mégis? Fiatal pár ött felénk, a férfi a levegőbe emelte a gyermeket, a nő nevetett, és nagy fülű spániel ugrált közöttük. Távolabb idős pár sétált lassan, széllel szemben, egymásba karolva. – Azt hiszem, most mennem kell – mondtam. Megkerültük már a világítótornyot. Mr. Beeston a karomnál fogva húzott vissza. – Erről ne mondj egy szót se anyádnak. Megértetted? – Miért ne? – Hiszen láttad, mi történt. Túl fájdalmas neki. – Még erősebben szorított, ujjai belemélyedtek a karomba. – Ígérd meg, hogy nem szólsz róla. Nem válaszoltam. Mr. Beeston mélyen a szemembe nézett. – Az ember képes teljesen kiiktatni bizonyos dolgokat az emlékezetéből, ha túl fájdalmasak ahhoz, hogy megbirkózzon velük. Komoly gondot okozhat, ha mindenáron azt akarod, hogy beszéljen róla. – Azzal a karomnál fogva közelebb húzott magához, arca alig tenyérnyire került az arcomtól. – És ugye nem akarod, hogy valami baj legyen? – kérdezte suttogva. Megráztam a fejemet. – Ugye? – ismételte meg, és megint rántott egyet a karomon. – Nem, persze, hogy nem – feleltem remegő hangon. Rám villantotta idétlen mosolyát, aztán elengedte a karomat. – Jó – mondta. – Jó. Találkozunk ma délután? – Nem leszek otthon – vágtam rá. Ki kell találnom valamit. Nem bírtam volna ki a vasárnap délutáni teát anyával és Mr. Beestonnal. Különösen nem ezek után. – Pompás. Mondd meg anyádnak, hogy három óra körül ott leszek.
– Megmondom. A világítótorony mellett álltunk. Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy mindjárt belök és bezár. Miért tenné ezt? Soha nem bántott… egészen a mai napig. Karomat dörzsöltem. Még mindig éreztem a bõrömbe vágó erős ujjai nyomát. De ez eltörpült a csalódáshoz képest, amitől összeszorult a torkom. Ha hinni lehet Mr. Beestonnak, akkor Jake nem lehetett az apám. És nincs oka hazudni… vagy mégis? Már semmit nem értettem. – Na, most lássuk csak, hol az a… – Mr. Beeston magában beszélt, miközben a kulcsaival matatott. Volt vagy öt csörgő-zörgő kulcskarikája, hosszú láncon. De aztán elállt a lélegzete. – Hol az a… hol az én… – Mi a baj? Mintha nem is hallotta volna. – Az nem lehet, hogy hiányzik. Nem lehet. – Megtapogatta nadrágzsebeit, kifordította mindegyiket, kirázta a zsebkendőjét is. – Itt volt. Biztos vagyok benne, hogy itt volt. – A világítótorony kulcsa? – Nem, nem a világítótorony kulcsa, hanem a… – abbahagyta a matatást, rám nézett, mintha csak most jutna eszébe, hogy én is ott vagyok. Tekintete komor, szúrós. – Még mindig itt vagy? Menj el! Hagyj magamra! De ne feledd, amiről beszéltünk. Köztünk maradjon. Jusson eszedbe, hogy nem akarsz bajt – mondta, azzal kinyitotta a világítótorony ajtaját. – Fontos dolgom van – közölte, aztán kancsalul szemembe nézve hozzátette. – Nemsokára találkozunk. Valamiért ez egész fenyegetően hatott. Mielőtt bármit mondhattam volna, beosont és becsukta maga mögött az ajtót. Egy másodperc múlva retesz csattant. Amint megfordultam, hogy elmenjek, a lábam megakadt a homokban. Valami fényesen csillant. Kulcscsomó. Felvettem. A karikán egy kristályokkal díszített rézlap is volt. Az egyik oldalán vésett kép. Szigony vagy micsoda. Emellett két kulcsot találtam rajta: egy nagyot, és egy kicsit, olyat, amivel anya a bõröndünket zárja. A lemezről kicsiny aranylánc lógott: a másik végén a lánc gyűrűje eltört. Dörömböltem a világítótorony ajtaján és vártam. – Mr. Beeston! – kiáltottam. Még egyszer dörömböltem. Semmi. Megint a kulcscsomóra néztem, kristályos szélén végigfuttattam az ujjamat. Hát, mindegy. Majd visszaadom neki. Dzsekim zsebébe gomboltam a kulcskarikát és elindultam hazafelé.
Nyolcadik fejezet
Eljött a pillanat, amitől rettegtem. Átgázoltam a medencéhez vezető jéghideg lábfürdőben. Próbáltam elhitetni Mr. Birddel, hogy szemölcsöm van, de egy pár fehér gumizoknit adott, hogy húzzam a lábamra. A meccs villámgyorsan eldőlt, ráadásul nevetségesen néztem ki. Remek. Mit csináljak? Még öt perc és kiderül a titkom. Mindenki megtudja, hogy torzszülött vagyok! – Gyerünk, gyerekek, nem érünk rá egész nap – tapsolt Bob, miközben lassan araszoltam a medence széléhez, hogy csatlakozzak a többiekhez. – Mire belógatjátok a lábatokat a vízbe, lejár az idő. A szívem olyan erősen kalapált, hogy a fülemben éreztem minden dobbanást. – Aki már tud úszni, gyakoroljon – mondta. Kérlek, ne jusson eszébe, kérlek, ne jusson eszébe! – imádkoztam hangtalanul. Fogy az idő. Ki kell találnom valamit. – Te is menj, te is tudsz úszni – mondta Mandy Rushton, és Julie-t könyékkel megbökve kicsit, rám mutatott. – Na mi van, halleány? – szólt oda nekem gúnyosan. – Hirtelen elbátortalanodtál? Próbáltam tudomást sem venni róla, de Bob odakapta a fejét. – Mi folyik ott? Aztán észrevett. – Aha. Neked állt görcs a lábadba, ugye? A fal felé hátráltam, remélve, hogy a fal magába zár és örökre eltûnök. Nem tudom megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. – Ha kész vagy, bemehetsz. Persze. Azt már nem. – De azért ne erőltesd meg magad. Nehogy az történjen, mint a múltkor – visszafordult a többiekhez. – Nos, gyerekek, lássunk neki! – Hajrá, hadd lássuk mind, hogyan úszik a halleány! – szólalt meg Mandy jó hangosan, mire mindenki felénk fordult. Aztán meglökött és elvesztettem a lábam alól a talajt. A síkos padlón csúszva szinte repültem a víz felé, aztán PLACCS, belecsobbantam. A pillanat tört részére teljesen elfeledkeztem Mandyrõl. Nem volt fontos. Csak az számított, hogy megint vízben vagyok, elveszem a selymes lágyságban, beleburkolózom, mintha a kedvenc köntösöm lenne, és biztonságban, melegen tart.
Aztán eszembe jutott, hol vagyok. A felszínre úsztam, harminc szempár meredt rám, közülük legalább egy szempár elég csúnyán, mondhatni aljasul, arra várva, hogy TORZSZÜLÖTTSÉGEM nyilvánvalóvá váljon. Ezt nem hagyhatom. Muszáj tennem valamit ellene! De már elkezdődött! Lábam zsibbadt, kezdett összetapadni. És szerencsétlen módon a medence közepén voltam! Csapkodtam a vizet, fröcskölve vonszoltam a testemet, igyekeztem a lábamat nem mozdítani, hogy megakadályozzam a sellőfarkam kialakulását. Nagy nehezen, mozdulatról mozdulatra előrehaladva evickéltem a medence széle felé, karom szélmalomként járt. Oda kell érnem, mielőtt megtörténik. Siess, siess! Levegő után kapkodva, nagyon lihegve kapaszkodtam ki a vízből. ÉPPEN idejében. Abban a pillanatban, hogy testem felső része átért a medence peremén, lábzsibbadásom kezdett enyhülni, és lassan elmúltak a farokká alakulás tünetei. Zihálva, izgatottan kapaszkodtam ki, és leültem a szélén. Bob egy pillanat múlva már ott is termett, fölém tornyosult, és lenézett rám. – Megsérültél? – kérdezte, és nekem hirtelen ragyogó ötletem támadt. Megfogtam a lábamat. – A bokám – mondtam. – Azt hiszem, kificamodott. Bob szeme összeszûkült. – Hogy történhetett? Már majdnem azt mondtam, hogy beleestem a vízbe, amikor megláttam Mandy arcát. Gúnyosan bámult rám. Ugyan miért hagynám, hogy megússza? – Mandy belökött a medencébe – feleltem. – Egyikőtök sem úszik ezen a héten – jelentette ki Bob. – Az óra hátralévő részében a sarokban ülsz – mondta Mandynek. – Te pedig inkább pihentesd a bokádat. Azzal összecsapta a tenyerét és visszament az osztályhoz. – Vége a műsornak. Gyerünk úszni! Nem a hidegtől remegtem, ahogy visszafelé bicegtem az öltözőbe. Mandy szavaitól borzongtam. Összeszorított foga között sziszegte oda nekem, olyan halkan, hogy nem hallhatta senki más. – Ezért még megfizetsz, halleány – mondta. – Majd meglátod!
Shona úszott elöl, a farkam egyre gyorsabban hullámzott, miközben a hajóroncshoz közeledtünk. Milliónyi csillag világította be az éjszakát. A holdat viszont nem lehetett látni. – Már majdnem ott vagyunk – bukott Shona a víz alá. Néhány méternyi távolságból követtem. Nemsokára megláttuk a növényzeten és a sziklákon áttűnő, aranyló fényeket. A ragyogás vonzott a hajó felé. – Hagyjuk a csodába, Shona – fakadtam ki. – Ennek semmi értelme. Shona visszaúszott hozzám. – De hiszen te is ide akartál jönni. – Teljesen fölösleges az egész. Nem ő az apám. Sellőbarátnőm értetlenül és csodálkozva nézett rám.
– Apa egyszerűen elhagyott minket. Ahogy gondoltam. Elmondtam, mit mondott Mr. Beeston, és említést tettem a furcsa, burkolt fenyegetésről is. – Biztos vagy benne? – kérdezte, amikor a történet végére értem. Miért hazudna? Ezt a kérdést számtalanszor feltettem magamnak az utóbbi három napban. Még mindig nem tudtam, hihetek-e neki, de még ez is jobb volt, mint hamis reményeket táplálni. – Annyira biztos voltam benne… – nézett vissza Shona a hajóra. – De miért ne mennénk mégis oda? Már olyan közel vagyunk! – Mi értelme? – Mi vesztenivalónk lehet? És van valami, amit meg akarok mutatni neked. A folyosó ajtajával kapcsolatos. Ugyan mit számít ez? Semmi közöm a hajóhoz. Nincs mitõl félnem. – Hát jó – feleltem.
A nyálkás falak mentén tapogatózva lecsorogtunk a folyosón. Próbáltam kerülni a szemkontaktust a bennünket követő, tátott szájú hallal. – Mit akartál megmutatni? – kérdeztem úszás közben. – Van egy ábra az ajtón. Teljesen elfeledkeztem róla azok után, ami történt. – Miféle ábra? – Egy háromágú szigony. – És az minek a jele? – Nem minek. Kinek. Neptun szimbóluma. Mindenhová magával viszi. Azzal csinál viharokat… vagy szigeteket. – Szigeteket? Szigeteket is tud csinálni? – Csak ha jókedvében van… de ez nem túl gyakran fordul elõ. Többnyire óriási tengeri viharokat támaszt – mondta Shona, szeme tágra nyílt, tekintete fénylett, ahogy mindig, amikor Neptunról beszélt. – Emellett azt beszélik, hogy a szigonyával kővé tud változtatni sellőt, tritont, embert. A palotája tele van kőállatokkal, ezek valaha megszegték a törvényeit. És a hajókat egyszerűen úgy tünteti el, hogy megrázza feléjük a szigonyát. Vagy száz tengeri népnek teremt lakomát, esetleg vulkánokat hoz létre, csak úgy, a semmiből. – Csodálatos. Közben odaértünk az ajtóhoz. – Oda nézz! – mutatott az ajtó felső sarkát díszítő réztáblára. A véset elég halvány volt, de nem lehetett kétséges, mit látok. Mr. Beeston kulcscsomójának ábráját. – De… ez… – zsebemben matattam – ez lehetetlen. Ez nem lehet! – Mi? – Shona erre odaúszott mellém. Odaadtam neki a kulcscsomót. – Ezt hol szerezted? – Mr. Beestoné. De ez nem lehet. Ez tévedés. Biztosan tévedek. – Szentséges cápauszony! – mondta Shona és megreszketett. – Szóval szerinted…
Szavai a mélység sötétjébe vesztek. Hogy mit gondolok? Már nem gondoltam semmire. – Kipróbáljuk? – Shona kivette a kezembõl a kulcsokat. Csodálkozva figyeltem, amint az egyik kulcs elfordul a zárban. Az ajtó kinyílt. Csendben besiklottunk a helyiségbe, amiről kiderült, hogy valójában egy kis iroda. A közepén egy íróasztal állt, rajta körülbelül egy méter magasságig feltornyozott dossziék, bennük iratok; az egész halmot nagy kövekkel nyomatták le; az asztal mögött a fedélzethez rögzített szék pihent. Shona odaúszott az íróasztalhoz és meghúzott valamit. Egy pillanat múlva narancsszín ragyogás töltötte be a szobát. Hunyorogtam, szemem igyekezett alkalmazkodni a megváltozott fényviszonyokhoz, aztán felnéztem, hogy lássam, mi a világosság forrása. Hosszú, nyálkás lény tapadt a mennyezethez, farkáról zsinór lógott le. – Elektromos angolna – magyarázta Shona. Egymásra pillantottunk. – És a másik kulcs? – szólalt meg aztán, és a sarokban álló fém iratszekrényhez úszott. Próbálkoztam a fiókokkal, de nem lehetett kihúzni őket. Majdnem csukott szemmel illesztettem a kulcsot a szekrény felső pereménél levő zárba. Kérlek, ne nyissa, kérlek, ne nyissál – mondtam magamban. Mit találunk benne, ha nyitja? A kulcs félig sem ment bele. Nagyot szusszantam, és hirtelen rám tört a vágy, hogy mielőbb kijussak innen. – Shona, lehet, hogy nagy hibát követünk el – mondtam, kihátrálva az irodából. De ekkor a farkam véletlenül beleütközött egy zsámolyba és hátracsúsztam. Apró fekete halak raja menekült az asztal alól, ki a szobából. – Emily! – rángatta dzsekim ujját Shona és az asztal alá mutatott. Előrehajoltam, hogy közelebbről megnézzem. Faláda. Elég nagy, rézpántos, lánccal körbetekerve. Úgy nézett ki, mintha a Kincses-sziget egyik kelléke lenne. Beúsztam az asztal alá, Shona segített kihúzni a ládát. – Iszonyú uszony! – fakadt ki, és a láncon fityegő valamit figyelte. Rézlakat. A kis kulcsot becsúsztattam a lakat zárjába; könnyedén nyílt. Meg sem lepődtem. Miközben kinyitottam, egy csapat ezüstös kis hal csipkedte a láda szélét. Tele volt aktákkal. Kiemeltem közülük egy köteggel. Ahogy magam elé húztam, a színük kékről zöldre változott. Gyorsan átfutottam a nagy csomag iratot, majd kivettem a többit is. Aztán észrevettem egy dossziét, ami elütött a többitől. Először is jóval vastagabb volt, mint azok. Másfelől sokkal újabbnak tűnt. Harmadszor, pedig a saját nevemet pillantottam meg a tetején.
Kilencedik fejezet
Nem tudom, mennyi ideig néztem azt a dossziét. Egyszer csak azt vettem észre, olyan erősen szorítom, hogy elzsibbadt a kezem. – Mi az? – lebegett oda Shona, hogy a vállam fölött egy pillantást vessen a mappára. Ekkor vettem észre a másik dossziét a láda alján. Lenyúltam érte. Anya neve állt rajta. Alatta egy másik akta. Alig mertem ránézni. Csukott szemmel vettem ki. Amikor kinyitottam, az a név állt előttem, amiről már egy hete álmodoztam: Jake Windsnap. Végighúztam az ujjamat a betűkön: Jake Windsnap. Újra és újra kimondtam a nevet, hátha tévedek, hátha eltévesztettem valamit, hátha valami tréfáról van szó vagy ilyesmi. – Jake az apám – mondtam ki hangosan. Persze, hogy ő az. A lelkem mélyén tudtam, azóta, mióta először meghallottam a nevét. Csak írásban kellett látnom, hogy fel tudjam fogni. Kinyitottam a dossziét. Annyira remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem az egészet. Műanyag lapok voltak benne, és minden oldalon az ábra: Neptun háromágú szigonya. – Azt a cápa tátott száját, vajon mi köze lehet Mr. Beestonnak ehhez az egészhez? – tette fel a kérdést Shona. – Lehet, hogy mégis tudja, hol van apa. Úgy értem, ha barátok voltak, talán megpróbál segíteni neki. Lehet, hogy egész idő alatt kapcsolatban álltak – mondtam ki hirtelen, de magam sem hittem, és az arckifejezéséből ítélve Shona sem. – Csak egyetlen módja van, hogy kiderítsük – mondta. Magam elé vettem az iratokat. Ha egyszer belekezdek, nincs visszaút. Nem tehetek úgy, mintha nem látnám, mi van benne. Talán jobb, ha nem nézem meg. Hajamat húzogattam, tekergettem körbe-körbe az ujjaimon. Bele kell néznem. Akármi is van benne, tudnom kell az igazságot. Kinyitottam azt a dossziét, amin az én nevem állt. Kézírásos fecni lebegett ki belőle és a padlón állapodott meg. Felvettem, Shona a vállam fölött olvasta: E.W. Egy: Minden rendben Nincs jelentenivaló. Sellő géneket nem azonosítottunk. Lehetséges, hogy negatív (50% esély). Pikkely-detektálás: semmi.
– Mi a jó óceánt jelentsen ez? Fejemet ingatva húztam elő egy nagyobb ív papírt a paksamétából. E.W. Nyolc: Az igazság pillanata? A megfigyelt személy újra kifejezetten kérte, hogy úszásórákon vehessen részt. Lásd. (M.P.W. iratcsomóját, kereszthivatkozás.) C.J.B. elenti, hogy tanúja volt a kérésnek. Az anya elutasította. Nem valószínű, hogy a közeljövőben megengedné. Gondos figyelmet igényel.
Szinte biztosan negatív sellőgének, de NEM SZABAD elmulasztani. Folyamatos megfigyelés – nagyon fontos.
– Megfigyelt személy? – fröcsögtem. – Én? Shona összerezzent. Gondos figyelmet igényel? Kémkedett utánam? Mi van akkor, ha most is figyel? Megborzongtam, visszaúsztam az ajtóhoz és becsuktam. Magányos kék hal csusszant be a résen, és a fejem fölött helyezkedett el. Végignéztük a többi iratot. Mind ugyanaz: megfigyelt személyek és kezdőbetűk, és furcsa, értelmetlen szövegek. Belenéztem anya aktájába. M.P.W. Nulla: Feladatok. M.P.W. – A legnagyobb kockázati tényező a sellők és tritonok világa létének kiszivárogtatására. Folyamatosan megfigyelésre kijelölve C.J.B. Az M-szer adagolása szükséges.
Shona lélegzete is elakadt. – Az M-szer. Tudom, mi az! Blokkolják az emlékezetét. – Hogy mi? Kicsoda? – Mr. Beeston. Egészen biztos, hogy Neptunnak dolgozik! – Neptunnak dolgozik? De hogyan? Úgy értem, nem tudja megtenni. Vagy igen? Shona az ajkát dörzsölgette. – Bár utána általában eltávolítják õket a partközelből. – Miért? – Azért, mert a szer néha nem hat, visszajöhetnek az emlékek, ha az ember sellők és tritonok élőhelyeihez közel marad. A múlt félévben tanultuk környezetbiológiából. – Szóval szerinted ez történik anyával? – Valószínűleg folyamatosan. Egy dózis általában csak egyszeri találkozás esetére elég, nem egy egész emlékfolyamra. Valahogy még mindig adagolják. Adagolják? Végiggondoltam Mr. Beeston látogatásait. Szóval nem is azért jár anyához, mert magányos. Ő adja be neki a szert! Végignéztük anya aktáját. Minden oldal arról szólt, hogy mit csinált, mit mondott. Mr. Beeston már évek óta kémkedik utánunk. – Rosszul vagyok – sóhajtottam, és becsuktam az aktát. Shona kinyitotta Jake dossziéját. Az elejére külön jegyzet volt ragasztva: Keleti szárny: E 930. Szótlanul olvastuk. J.W. Három: Rossz befolyás. J.W. továbbra is sérelmezi az ítéletet. Búskomor. Nehéz eset. J.W. Nyolc: Javulás. A megfigyelt személy beilleszkedett a börtönélt mindennapjaiba. Magatartása javul.
– Lakatlan Sziget Mûvelet! – olvasta Shona elakadó lélegzettel. – Szóval mégis igaz. Létezik ez a hely. Valahol együtt élnek a tengeri és szárazföldi emberek! – Honnan tudod, hogy erről van szó? – kérdeztem. – Ez bármi lehet. Tovább olvastuk.
– Ennek semmi értelme – mondtam, miközben fel-alá úszkáltam a szobában. Úgy éreztem, így obban tudok gondolkodni. Shona tovább böngészte az aktát. – Csupa szám és adat meg furcsa kezdőbetűk – mondta és becsukta a dossziét. Ennek se füle, se farka. – Azzal kiemelt egy másik dossziét a ládából. – Ezt hallgasd meg: „Világítótorony Hadművelet. CFB veszi át a brightporti világítótorony működtetését a Windsnap probléma megoldásáig. A földszinti részt látogathatóvá alakítani. Időnkénti szirén-támogatás elérhető a ’megbízhatatlan’ fénysugár alkalmazásával. Korábbi világítótorony-őrnél: M-szer alkalmazása és a helyszínről való eltávolítás.” Shona felnézett. – Mit tegyünk? – suttogtam. – Mit tehetnénk? Azért legalább megtaláltad az édesapádat. Apa. Furcsán hatott rám ez a szó, nem jól. Még nem. – De hiszen nem is találtam meg őt – mondtam. – Csak néhány ostoba irat van itt, aminek semmi értelme. Shona letette az aktát. – Sajnálom. – Nézd, Shona, azt tudjuk, hogy Jake az apám, ugye? – Kétségtelenül. – És azt tudjuk, hogy hol van? – Nos, igen. – És nem tud kijönni. Be van zárva. És nem önszántából, hagyott el engem… – Biztos vagyok benne, hogy sohasem akart elhagyni téged… – Akkor elmegyünk hozzá! Shona értetlenül nézett rám. Visszaraktam az aktákat a ládába és jól bezártam. – Gyere, menjünk! – Hova? – A börtönbe – mondtam és szembefordultam vele. – Meg kell találnom. Shona farka lágyan csapkodott. – Emily. A börtön nagyon messzire van innen. – Sellõk vagyunk! Több mérföldet is tudunk úszni! Nem gond! – Én talán meg tudnám csinálni, de neked határozottan túl messze van. Ne feledd, hogy te csak félig vagy sellő. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok olyan jó, mint te? – kérdeztem karba fonva a kezemet. – Azt hittem, a barátnőm vagy. Sőt, azt is gondoltam, hogy a legjobb barátnőm lehetnél. Shona farka még gyorsabban csapdosott. – Valóban? Én is szeretném, ha a legjobb barátnőm lennél. – Hát, elég furcsa módon mutatod ki. Még abban sem segítesz, hogy megtaláljam az apámat. Shona arca megrándult. – Csak… nem hiszem, hogy eljutunk oda. Abban sem vagyok biztos, hogy pontosan hol van. – De ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg. Kérlek, Shona. Ha tényleg a legjobb barátnőm lennél,
megtennéd. – Hát jó – sóhajtott fel. – Megpróbálhatjuk. De nem akarom, hogy kinn a nyílt tengeren elájulj és nekem kelljen úsztatnom téged. Ha elfáradsz, mindenképpen szólj, és akkor visszafordulunk. Rendben? Visszatoltam a ládát az asztal alá. – Rendben.
Nem tudom, mennyi ideig úsztunk. Talán egy órát. Kezdtem úgy érezni, mintha nehéz súlyok lennének a karomra aggatva; a farkam mintha le akarna szakadni, folyton lefelé húzott. Repülõhalak versenyeztek, két oldalról siklottak el mellettünk. Időnként sirály hasított a vízbe, éles csőre a tengerbe csapott. – Milyen messze van innen? – kérdeztem kifulladva. – Még félúton sem vagyunk – közölte Shona és visszanézett. – Jól vagy? – Jól vagyok – feleltem, és nagyon igyekeztem lihegés nélkül beszélni. – Nagyon jól. Semmi gond. Shona lelassított, mellettem úszott, egy ideig szó nélkül haladtunk tovább. – Nem vagy jól, ugye? – kérdezte nem sokkal később. – Jól vagyok – ismételtem, de miközben ezt mondtam, fejem a víz alá bukott. Felköhögtem a félrenyelt vizet. Shona megragadott. – Köszönöm – siklottam el tőle. – Most már jól vagyok. Kétkedőn nézett rám. – Talán mindkettőnknek jót tenne egy kis pihenés. Van egy kis sziget úgy ötpercnyire innen. Nem esik útba, szóval egy kis kitérő, de legalább szusszanhatunk egyet. – Rendben – mondtam. – Ha tényleg szükséged van egy kis pihenésre, nincs ellenemre. – Remek. – Shona előreúszott. – Kövess! Nemsokára már a szigeten ültünk, ami alig volt nagyobb, mint a lapos szikla, ami találkozóhelyünk lett. Kemény volt és kavicsos, de amint kihúzódzkodtam a szárazra, azonnal elterültem. A hullámok simogattak, miközben halfarkam visszaváltozott lábbá. Úgy éreztem, csak másodpercek teltek el, mikor Shona finoman megrázta a vállamat. – Emily – suttogta. – Fel kéne kelned. Kezd hajnalodni. Rögtön felültem. – Mennyi ideig aludtam? Shona vállat vont. – Nem sokáig. – Miért nem ébresztettél fel? Így már nem jutunk el oda. Szándékosan tetted! Shona összeszorította az ajkát, a szemét dörzsölte. Eszembe jutott, mikor elhitette velem, hogy neki van pihenésre szüksége, és az is, mikor elvitt az iskolájába és a többi dolog mind. – Sajnálom – mondtam. – Ne haragudj. Nem hiszem, hogy szándékosan nem ébresztettél fel. – Túl messze van. Valószínûleg nekem is, nemhogy neked. – Sosem fogom látni apát. Fogadok, arra sem emlékszik, hogy van egy lánya! – éreztem, hogy egy csepp sós víz gördül végig az arcomon, és hirtelen mozdulattal letöröltem. – Mit tegyünk?
Shona átölelt. – Ne haragudj! – Te se haragudj! Nem lett volna szabad ilyen komisznak lennem veled. Nagyszerű barát vagy. Igazán sokat segítettél. Shona grimaszt vágott, mintha megpróbált volna nem mosolyogni, de azt nem tudta megállni, hogy meg ne ránduljon a szemöldöke. – És tudom, hogy igazad van – tettem hozzá. – Ma éjjel semmiképpen nem érünk oda, főleg, ha még félúton sem vagyunk. – Nem csak erről van szó – mutatott a horizontra. – Látod azt a nagy felhőt, aminek vizet spriccelő bálna alakja van, és mögötte azt a kis tengeri csillag alakút? Felnéztem az égre. – Hmm, igen – feleltem kissé bizonytalanul. – Pontosan alattuk, ahol a tenger és az ég találkozik, világosabb van, mint a horizont többi szakaszán. A horizontot figyeltem. Rettentő távolinak tűnt. – Ott van a Nagy Mermer Zátony. Olyan, mint egy hatalmas fal, annyira nagy, hogy semmit nem láttál még életedben, ami ekkora lenne. Sziklából és korallból áll. Annyiféle színű korall van benne, amit el sem tudsz képzelni, sőt még annál is százzal több. A börtön egy mérfölddel odébb van. Át kell utni hozzá a zátonyon. Úgy éreztem, mintha kővé vált volna a szívem és lesüllyedne a tenger fenekére. – Valamit majd csak kitalálunk – mondta Shona. – Megígérem. Aztán a kövek között matatva felvett pár kavicsot. Egyet odaadott nekem. – Mi ez? A kőre néztem. – Barátságkő. Azt jelenti, hogy a legjobb barátnők vagyunk… Már ha akarsz a legjobb barátnőm lenni… – Persze, hogy akarok! – Nézd, majdnem ugyanolyanok – mutatta meg az ő kavicsát. – Mindig magunknál tartjuk. Ez azt elenti, hogy mindig segítünk egymásnak. – Aztán csendesebben hozzátette még: – És azt is megígérem, hogy megtaláljuk az édesapádat. Megmostam a kavicsomat a vízben; fényes és sima lett. – Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Shona a farokzsebébe rejtette, én a dzsekim zsebébe tettem. Nem akartam, hogy eltûnjön, amikor visszaváltozik a lábam. A horizonton terjedő, egyre nagyobb fényfoltot néztem. – Gyere – csusszant vissza Shona a tengerbe. – Jobb, ha most indulunk. Lassan visszaúsztunk a Szivárvány-sziklákhoz. – Akkor vasárnap? – kérdeztem, amikor elbúcsúztunk. Shona arca egy árnyalatnyival vörösebb lett. – Nem lehetne inkább hétfő? – Azt hittem, hétfőnként nem tudsz eljönni otthonról. – Eljövök. Biztosan eljövök. Csak arról van szó, hogy a Műúszás bemutató hétfőn délelőtt lesz, és nem akarok túl fáradt lenni a tripla flippekhez.
– Akkor legyen hétfő – mondtam mosolyogva. – És sok szerencsét! Mire hazaértem, olyan fáradt voltam, hogy állva el tudtam volna aludni. De fejemben ezernyi gondolat és kérdés kavargott. Meg szomorúság. Megtudtam, hol van apa, de hogy juthatok el oda? Tényleg megtaláljuk? Úgy éreztem, mintha megint elveszteném. Gyakorlatilag anyát is elvesztettem. Bárcsak valahogy visszaadhatnám neki az emlékezetét! Ahogy próbáltam elaludni, gondolataim legmélyéről előlebegett valami, amit Shona mondott. A szer néha nem hat, visszajöhetnek az emlékek, ha az ember sellők és tritonok élőhelyeihez közel marad. Hát persze! Most már pontosan tudtam, mit fogok tenni.
Tizedik fejezet
Anya vasárnaponként mindig sokáig alszik. Azt mondja, még Isten is pihent egy napot, és szerinte neki is ezt kell tennie. Nem szabad zavarnom, míg azt nem mondja, hogy reggel van, ami általában csak dél körül szokott bekövetkezni. Fel-alá járkáltam a hajón, azt akartam, hogy felébredjen. Mi van, ha egészen délutánig alszik? Katasztrófa! Nem kockáztathattam, hogy Mr. Beeston az elõtt állítson be, hogy beszélhettem volna anyával. Ezért ezúttal megsértettem az aranyszabályt. Beosontam a szobájába és leültem az ágy szélére. – Anya! – szóltam színpadi, hangos suttogással az ágy széléről. Meg sem moccant. – Anya! – szóltam kicsit hangosabban. Kinyitotta, aztán visszahunyta az egyik szemét. – Miazmitakarsz? – mormogta. – Fel kell kelned. – Miabaj? – El akarok menni itthonról. Anya mordult egyet és hátat fordított. – Anya, menjünk el együtt valahová! Csend. – Kérlek, kelj fel! Visszafordult, szembe velem, és résnyire nyitotta a szemét. – Soha semmit nem csinálunk együtt – mondtam. – De miért most? Miért nem hagysz békén? Mennyi az idõ? Gyorsan elfordítottam az ébresztőórát, hogy ne láthassa. – Késő van. Anya! Kérlek! Anya a szemét dörzsölte, hanyatt fordult. – Gondolom, nem hagysz békét nekem, míg meg nem teszem. Ugye? Bizakodón mosolyogtam. – Felkelek, csak hagyj magamra. Nem mozdultam. – Honnan tudjam, hogy nem alszol vissza abban a pillanatban, amint kiteszem innen a lábamat? – Emily! Azt mondtam, hogy felkelek, és fel is kelek. Most hagyj magamra! És ha jó pontot akarsz szerezni nálam, főzz egy csésze finom teát. Ha megteszed, lehet, hogy megbocsátok.
Anya harapott egyet a pirítósból. – Most, hogy tönkretetted a vasárnap délelőttömet, hova akarsz elvinni? Pontosan tudtam, hova megyünk. A Shiprock-öbölbe. Az van a legközelebb közúton a Szivárványsziklákhoz. Megnéztem a buszok útvonalát a térképen, és találtam egyet, ami majdnem egészen odáig visz. Leszállhatunk a parti úton és végiggyalogolhatunk a földnyelven. Egy sétát megér. Valahogy fel kell frissítenem az emlékezetét. – Csak arra gondoltam, kirándulhatnánk egyet a part mentén – mondtam szinte mellékesen, és narancslekváros pirítóst tömtem a számba. – És Mr. Beeston? – Hogy Mr. Beeston? – majdnem megfulladtam a narancslekváros pirítóstól. – Vissza kell érnünk délután háromra. Nem okozhatok csalódást neki. – Ó, anya! Csak most az egyszer, a kedvemért nem tudod lemondani a randevúdat? – Emily. Mr. Beeston magányos és jó barátunk. Hányszor kell ezt elmondanom neked? Tudod, hogy nem akarok csalódást okozni neki. Sok éve jár hozzánk, és még egyszer sem maradt el. És én se fogom cserbenhagyni. És ez nem randevú! – Mindegy. – Az idõpont nem alkalmas arra, hogy elmondjam neki, amit a „magányos ember”-ről tudok. Különben is, mit tudok róla? Semmit, aminek valamiféle értelme lenne. Nagyot nyeltem, hogy lemenjen a pirítós. Kiszáradt a torkom. Bőven van időnk odajutni. Esetleg véletlenül-készakarva lekéshetnénk a visszafelé induló járatot. Ki kell találnom valamit. Muszáj!
– Tényleg szép itt – mondta anya, ahogy kitekintett a busz ablakán. A parti úton zötykölődtünk éppen. Nemsokára visszafordul a szárazföld belseje felé és ki kellett találnom, hol érdemes leszállnunk. A tenger teljesen másnak látszott ebből a szögből. Ekkor megpillantottam egy ismerős sziklaformát, és elszántam magamat, hogy kockáztatok. Felálltam, megnyomtam a leszállásjelzőt. – Ez az a hely – közöltem. – Tudod, már szinte örülök, hogy felkeltettél – mondta anya, amikor lekecmeregtünk a buszról. – Nem mintha ez feljogosítana, hogy minden héten megtedd! – Odasétált egy zöld padhoz és leült. A pad a földnyelv szélén állt, a tengerre nézett. – És olyan szép helyet választottál! – Mit csinálsz? – kérdeztem, amikor táskájába nyúlt és elővette a szendvicseket. – Piknikezünk, nem? – De nem itt! Anya körülnézett. – Nem látok ennél jobb helyet. – Ugyan anya, közvetlenül az út mellett vagyunk! Menjünk egy kicsit közelebb a tengerhez! Homlokát ráncolta. – Gyere! Csak pár lépést kell menni. Kérlek! Megígérted. – Nem ígértem semmit – csattant fel. De azért visszapakolta a szendvicseket és elindultunk a partra
vezető ösvényen. Alig tizenöt perce haladtunk, amikor hirtelen véget ért az ösvény. A tengerpartig vezető, meredek kavicsos lejtő terült el előttünk. – Most mi legyen? – nézett körül anya. – Menjünk le oda! – Te viccelsz. Láttad a cipőmet? Lábára néztem. Miért nem gondoltam arra, hogy figyelmeztessem, ne a telitalpú szandálját vegye fel? – Nincs ezzel semmi gond. – Emily. Nem fogom kitörni a bokámat csak azért, mert le akarsz rángatni a partra ezen a veszélyes, sziklás talajon – mondta, azzal sarkon fordult és elindult visszafelé. – Anya! Várj! – kétségbeesetten néztem körül. Nem mehet el. Látnia kell a vízbeli sziklákat. A szedercserjék között kanyargós ösvényt pillantottam meg. Az is köves és egyenetlen, de nem olyan meredek, mint a másik. – Próbálkozzunk erre! – mondtam. – És nézd! Ott már egészen sík, csak egy kis részen kell lefelé mennünk. – Nem is tudom – nézett le bizonytalanul a szikláról. – Gyere, próbáljuk meg. Én megyek elöl, ha esel, puhára esel – próbálkoztam pimasz mosollyal, és anya beadta a derekát. – Ha eltörik a lábam, minden reggel ágyba hozod a reggelit nekem, amíg meg nem gyógyulok. – Megegyeztünk. Nyomultam elõre a szedres, köves területen, néhány lépésenként visszanéztem, hogy lássam, anya ott ön-e mögöttem. Épségben sikerült a sziklákhoz érnünk. Anya a könyökét dörzsölgette. – Jaj! Csalán. Leszakított egy lósóska levelet, azzal dörzsölgette a karját. Körülnéztem. Alig néhány méternyi tenger választott el minket a Szivárvány-szikláktól. Önkéntelenül elmosolyodtam, néztem a tengert, a lapos sziklák felett minden hullámmal szivárványszínt varázsoló vízpermetet. – Anya! – Mi az? – Te hiszel a sellőkben? – kérdeztem. Torkom összeszorult, gyomrom remegett az izgalomtól. Anya nevetett. – Sellők? Ó, Emily, hogy te milyen butaságokat… De elhallgatott, nem fejezte be a mondatot. A földre ejtette a lósóska levelet. A tengert nézte, arca elkomorult. – Mi az, anya? – kérdeztem óvatosan. – Hol vagyunk? – suttogta. – A tengerparton. Csak arra gondoltam, jó lenne egy kicsit… – Mi ez a hely? Ami azt illeti, arra nem gondoltam, mit mondok, ha ideérünk. Mit tenne, ha eszébe jutna Jake, és ha rólam is tudná, amit én tudok. És ha csak félig jönnének vissza az emlékei? Azt hihetné, hogy mindketten, apa is, én is szörnyszülöttek vagyunk. Lehet, hogy szégyellne bennünket. Miért nem gondoltam át alaposabban a dolgot?
Krákogtam zavaromban. – Hm. Csak egy pár szikla – jegyeztem meg elővigyázatosan. – Miért? Anya odafordult hozzám. – Már jártam itt – mondta, és arca eltorzult, mintha beléhasítana a fájdalom. – Mikor? – Nem tudom. De ismerem ezt a helyet. – Lejjebb menjünk? – Ne! – Visszafordult arra, ahonnan jöttünk. – Emily. Vissza kell mennünk. Mr. Beeston vár minket. – De hiszen csak most értünk ide! Mr. Beeston még jó sokára jön. – Képtelen vagyok itt maradni – mondta anya. – Rossz érzésem van. Hazamegyünk. Azzal elindult visszafelé. Annyira sietett, hogy alig tudtam lépést tartani vele.
Végül mégiscsak a földnyelven, a zöld padon ettük meg a szendvicseinket. A busz éppen akkor suhant el előttünk, amikor már majdnem kiértünk a műútra, így aztán nem tehettünk mást, mint hogy vártunk. Szótlanul ettünk: én nem tudtam, mit mondjak, anya a semmibe bámult. Még mindig rengeteg mindent akartam kérdezni tőle, vagy elmondani neki bizonyos dolgokat, csak éppen nem tudtam, hol kezdjem. Aztán jött a következő busz és szótlanul zötykölődtünk haza. Mire a brightporti mólóhoz értünk, már majdnem négy óra volt. – Mérges vagy rám? – kérdeztem, amikor hazaértünk a hajóra. – Mérges? Miért? Nem tettél semmi rosszat. Vagy mégis? – nézett rám fürkészőn. – Azt akartam, hogy legyen egy szép napunk, és úgy elszomorodtál. Anya a fejét ingatta. – Csak elgondolkodtam, kicsikém. Volt valami azon a helyen… – hangja elcsuklott. – Mi? Mi volt az? – Olyan erős emlék, de azt sem tudom, mi az – mondta, és megint csak ingatta a fejét, közben levetette a kabátját. – Figyelj, megint tücsköt-bogarat összehordok. Félrebeszélek. Nem fontos. – Egyáltalán nem beszélsz félre – igyekeztem rögtön megnyugtatni. – Milyen emlék volt? Anya a kabátját simítgatta. – Tudod, nem valamire emlékeztem. Inkább valami érzésre. Végtelenül átható érzés vett rajtam erőt, olyan… mint a szerelem. – Szerelem? – Aztán valami más. Szomorúság. Végtelen szomorúság – mondta anya, majd a gépházba ment felakasztani a kabátját. – Mondtam, hogy tücsköt-bogarat összehordok! – kiáltott ki. – Tedd fel a teáskannát! Addig én kiabálok Mr. Beestonnak. Biztosan nem tudja, merre jártunk. Miközben vizet töltöttem a teáskannába, kipillantottam az ablakon. Mr. Beeston jött végig a mólón. Egész testemben megremegtem. Gyors lépésekkel közeledett és nem tűnt túl vidámnak. KLAPP! KLAPP! KLAPP! Kopogott a tetőn, mikor anya visszaért a konyhába.
– Ó, már itt is van. – Anya kiment, hogy beengedje. – Üdvözlöm – mosolygott rá. – Épp most értünk… – Hol voltak? – kérdezte ingerülten. – Kirándultunk egyet, ugye Emily? Csak a part… – Itt voltam három órakor – csattant fel, ujjával kopogtatva karórájának üvegét. – Egy órát vártam. Mit jelentsen ez? Hirtelen elfordította fejét, és szembenézett velem. Nagyon összeszorult a gyomrom. Anya homloka ráncba szaladt. – Ugyan már, ezért nem kell megharagudni – mondta. – Iszunk egy finom teát. – Azzal a csészékért, csészealjakért nyúlt. – Mit hozott nekünk ma, Mr. Beeston? Cukormázas brióst? Palacsintát? – Fánkot – mondta, de nem vette le rólam a szemét. – Nem csináltam semmit. – Persze, hogy nem csináltál semmit, Emily. Velünk tartasz? – Anya már a kezében tartotta a csészét, amikor Mr. Beeston elfordult tőlem. Levette a dzsekijét és a szék karfájára tette. – Köszönöm, nem. Elnyúltam a kanapén és figyeltem, mikor injekciózza be anyába az emlékezettörlő szert. Tetten kell érnem, hogy bebizonyítsam anyának, nem is a barátja. De mi van akkor, ha engem kap el előbb? Mi van akkor, ha engem is beinjekcióz azzal a szerrel? De nem csinált semmit. Amint leült anyával, úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Csak teáztak, ették a fánkot és a B & B tulajdonosairól meg a minigolf áráról beszélgettek. Alig fogyott el a fánk, amikor Mr. Beeston az órájára nézett. – Nos, indulnom kell. – Máris elmegy? De még nem adta be a szert anyának. Lehet, hogy nem minden héten van rá szükség. Ki kell lesnem, mikor csinálja. – 4.45-kor találkozóm van – mordult, szája bal sarka rángatózott, miközben beszélt. – Én senkit se szeretek várakoztatni. Egy szót sem szóltam. – Viszlát, Mary P! Kitalált magától, nem kellett kikísérni. Anya nekiállt elmosogatni a csészéket, én rögtön felkaptam a konyharuhát, ugyanis én szoktam törölgetni. – Szóval nem sokkal ezelőtt azt mondtad… – szólaltam meg, amikor átadott nekem egy csészealjat. – Mondtam valamit? – A kirándulásról. – Ó persze, a kis kirándulásról arra a félszigetre – mosolygott. – Szép volt, ugye? – Nem csak a félszigetre – mondtam. – A sziklákhoz. Anya furcsán, értetlenül nézett rám. – A Szivárvány-sziklákhoz… A szavak megakadtak a torkomon, lélegzet-visszafojtva vártam. – Szivárvány micsoda?
– Anya! Ne mondd, hogy elfelejtetted! A sziklák, a szivárvány színei, ahogy a víz megtörik a kövön, és hogy mit éreztél, amikor ott voltunk. Szerelem. És szomorúság meg minden. Anya felnevetett. – Tudod, Mrs. Partington a legutóbbi szülői értekezleten említette, hogy meglehetősen jó a képzelőerőd. Most már értem, mire gondolt. Csak néztem, néztem, ahogy tett-vett, kisimította az asztalterítőt, kezével lesöpörte a morzsát a székekről. – Tessék? – nézett fel. – Anya, szerinted miről beszélgettünk, mielőtt Mr. Beeston átjött? Anya behunyta egyik szemét és az állát dörzsölgette. – A csodába is… hadd gondolkozzam… – egy pillanatra mintha gondban lett volna, mintha nagyon gondolkodott volna, aztán felnevetett. – Tudod, az a helyzet, hogy nem emlékszem. Elfelejtettem. De nem baj. Add ide a partvist és a szemétlapátot. Nem maradhat így a szőnyeg. Csak bámultam rá. Elfelejtette! Mr. Beeston mégis beadta neki a szert. De hogyan? És mikor? – Szedd össze magad! Partvis, szemétlapát. Vagy vegyem elő én? Kivettem a partvist és a szemétlapátot a szekrényből, és átnyújtottam neki. – Anya… – próbálkoztam újra, amikor az asztal alatt sepert. – Tetényleg nem emlék…? – Emily! – anya a sarkára ült és igen határozottan beszélt. – Minden poén csak egyszer sül el, és egy idő után már a legjobb tréfa sem mulatságos. Ha nincs ellenedre, egy szót sem akarok többet hallani a sokszínű sziklákról vagy micsodákról. Fontosabb dolgom van annál, mintsem részt vegyek a kisded álmodozásaidban. – De ez nem… – EMILY! Ismertem ezt a hangot. Azt jelentette, hogy ideje befogni a számat. Felvettem a fánkos zacskót az asztalról és a szemetes felé indultam vele. Ekkor vettem észre rajta az egyik zacskó hátulján az írást: MPW. – Miért vannak ezen a zacskón a neved kezdőbetűi? – kérdeztem. – Nem tudom. Talán azért, hogy Mr. Beeston pontosan tudja, melyik az enyém. – Miért, mi a különbség? – Ugyan, Emily, mindenki tudja, hogy édesszájú vagyok. Az enyémen több volt a cukor. – És ugye nem lehet azt egyszerű szemrevételezéssel megállapítani, hogy melyiken több a cukor? – Emily. Miért olyan nehéz veled ma? Mi ütött beléd? Nem hagyom, hogy ilyen hangnemben beszélj Mr. Beestonról. Egy szót se többet, meg sem hallgatom. – De nem értem! Miért nem néz bele egyszerűen a zacskóba? Anya azonban tudomást sem vett rólam. Aztán fütyörészni, dudorászni kezdett. Feladtam. A kabinomba mentem. Magammal vittem a zacskókat. Bennük lehet a válasz, ebben egészen biztos voltam. Bárcsak tudnám, mi az! Olyan erősen néztem, csak néztem anya nevének kezdőbetűit, hogy könnyezni kezdett a szemem. És akkor, ahogy a betűk remegtek előttem, olyan hirtelen ért a felismerés, hogy majdnem hanyatt estem! Az emlékezetveszejtő szer! A fánkban volt.
Tizenegyedik fejezet
Hétfőn, amikor az iskolából hazajöttem, lerogytam a kanapéra, és a padlóra dobtam a táskámat. Anya olvasott. – Jó napod volt? – kérdezte, azzal szamárfület hajtott a könyvbe és becsukta. – Hmmm. Kivettem egy pohár tejet a hűtőből. Alig tudtam anyára nézni. Hogyan érjem el, hogy higgyen nekem? Úgy kell intéznem, hogy ő jöjjön rá, miben mesterkedik Mr. Beeston. És még mindig előttem áll a feladat, hogy megtaláljam Jake-et. Mit tegyek? Gondolataimból halk kopogás zökkentett ki. Valaki zörgetett a tetőn. A kezem ökölbe szorult. Ha Mr. Beeston az, akkor… – Szervusz, Emily – mondta Millie némiképp titokzatosan, és kigombolta nagy fekete pelerinjét. – Mész valahová? – kérdeztem anyát. – Az öbölben lakók éves közgyűlése van. Múlt héten említettem. – Tényleg? – Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek akkora a memóriája, mint egy aranyhalé – mondta, és elhaladtában megcsippentette az arcomat. Az órámra néztem. – De még csak hat óra van! – Korán kell odaérnem, mert én nyitok. A könyvesboltban tartjuk – szólt vissza a folyosóról. – Köszönöm, hogy átjöttél, Millie – tette hozzá, amikor visszajött a kabátjával. – Ha késnék, húzd ki a kanapét és feküdj le nyugodtan. – Lehet, hogy már most megteszem – felelte Millie. – Ma egy kicsit alacsony az energiaszintem. Szerintem azért, mert siacu masszázs után bevettem egyet az új, Gingko Biloba tablettáimból. – Helyes – mondta anya, miközben felöltötte a kabátját. Újra kopogtattak a tetőn. Majdnem felugrottam. – Azt a nemjóját, Emily, úgy látom, ma este rád jött a rángatózás – túrt anya a hajamba, amikor Mr. Beeston arca jelent meg az ajtóban. Megdermedtem. – Csak én vagyok – dörmögte, és végigpásztázta a szobát, de nem jött be. – Nem mondtad, hogy ő is ott lesz – néztem anyára, kabátja szélénél visszatartva, miközben Mr. Beeston odakint várakozott.
– Persze, hogy ő is ott lesz! Ő az elnök – suttogta válaszul. – És megígérte, hogy segít az előkészületekben – tette hozzá. – Ami azt illeti, ez szép tőle. – Anya, nem akarom, hogy elmenj! – Nem akarod, hogy elmenjek? Mi a csodát forgatsz a fejedben? Mit mondhattam volna? Hogyan érhetném el, hogy higgyen nekem? Egy fél megjegyzést sem akar hallani Mr. Beeston ellen. Az a drága, kedves, magányos ember. Be fogom bizonyítani, hogy ezekből egy sem igaz rá. – Én csak… – Ugyan már, ne legyél ilyen értetlen, éretlen gyerek – mondta és lefejtette ujjaimat a ruhájáról. – Millie itt van, vigyáz rád. Ha sürgősen szükséged lenne rám, a könyvesboltban vagyok. Úgy értem, ha valóban kellek. Azzal adott egy gyors puszit, megcirógatta az arcomat és már ott sem volt.
– Hogyhogy te nem mész erre az összejövetelre, Millie? – Ó, én nem hiszek az ilyen demokratikus felbuzdulásos értelmetlen izékben – felelte, és odébb tolt a kanapén, hogy leülhessen. Szótlanul bámultuk a tévét. Amikor a Coronation Street című szappanopera soron következő epizódjának vége lett, vártam, hogy most azt mondja, ideje ágyba bújnom. De egy szót se szólt. Odapillantottam; az oldalára dőlve feküdt: a szeme csukva, szája kissé tátva. – Millie? – suttogtam. Semmi válasz. Mélyen aludt. Székem karfáján átnyúlva csatornát váltottam. Minden adón unalmas műsor ment. Kiválasztottam egyet, ami olyan emberekről szólt, akik minden ok nélkül elképesztő dolgokat művelnek. Egy tériszonyos nő éppen gumiköteles ugrásra készült. Vajon miért? Soha senkit nem láttam még ennyire rettegni. Szó szerint elszürkült az arca. Ahogy a kamera eltávolodott rémült tekintetétől, mély levegőt vett, aztán fejjel lefelé levetette magát a szikláról. Miután megtette és túl volt rajta, egy kislány ment oda hozzá és megölelte. A nő úgy vigyorgott, mintha nem lenne ki a négy kereke. „Meg kellett tennem” – mondta a kamerába. – „Laurának Amerikába kell mennie, ott fogják megműteni, és egyszerűen nem hagyhatom, hogy egyedül menjen, így hát úgy határoztam, ideje szembenézni a félelmeimmel. Néha csak el kell oldozni a köteleket, amik helyben tartják az embert és nekivágni.” Megint megölelte a lányát; mindketten sírtak. Az egész rémesen nyálasra sikerült. De később, fogmosás közben is a nő szavai jártak az eszemben. Volt bennük valami, ami mintha a tudatalattimban kopogtatott volna. Mi az? Újra és újra felidéztem, míg csak egy rész maradt. „El kell oldozni a köteleket… és nekivágni.” Azt a hétszázát, hát ez az! Ezt kell tennem. A Nagy Mermer Zátony túl messze van, hogy úszva menjek oda… de hajóval nem is olyan nagy távolság! És ez a legtökéletesebb alkalom. Ami azt illeti, lehet, hogy ez az egyetlen alkalom. Meg tudom tenni? Tényleg? A fürdőszobai órára néztem. Fél kilenc. Anya még jó sokáig távol lesz, és Millie mélyen alszik a másik szobában. Mikor nyílik még ilyen lehetőség? Meg kell tennem.
Magamhoz vettem az indítókulcsot és kiosontam. Még egy jó fél óra, és besötétedik. A sötétséggel nincs semmi bajom. Hozzászoktam az éjszakai tengerhez. De vajon emlékszem, hogyan kell hajót vezetni? Csak párszor csináltam. Nem minden évben, de néha át kell mennünk a Southpool-öbölbe, műszaki vizsgára vinni a hajót, és anya általában megengedte, hogy egy darabig én kormányozzak. Alig használjuk a vitorlát. Nem is tudom, miért van vitorla a hajón! A korzó csendes volt, csak a szélben ingó, nyikorgó, koccanó vitorlákat lehetett hallani. Szokás szerint a hajamat babráltam, erősen csavargattam az ujjam köré. Úgy nézhettem ki, mint az a nő az ugrás előtt. De már tudtam, mit érzett. Egyszerűen meg kell tennem, bármilyen veszélyesnek és félelmetesnek és őrültségnek is tűnik. Mielőtt megrántottam volna a köteleket, még egyszer szétnéztem a mólón. Minden kihalt. Majdnem. Valaki éppen kijött a vidámparkból. Lehúztam a fejemet, hogy eltakarjon az árboc és vártam. Mandy anyja volt az! A mólón haladt, valószínűleg a találkozóra igyekezett. Az árkádsor elején egy másik alak állt. Mandy! Megint lehúztam a fejemet, vártam, hogy bemenjen. Vajon meglátott? A kötél meglazult a kezemben. Távolodtam a mólótól, de még elég közel voltam ahhoz, hogy visszakozzak és kikössem a hajót, azonban pillanatról pillanatra messzebb sodródtam. Mit csináljak? Még mindig van idő, hogy az egészet visszacsináljam. Ekkor egy szellő megemelte a hajó elejét, és szemvillanás alatt döntöttem. Visszanéztem a vidámpark bejárata felé. Mandy már nem volt ott. A mólóra dobtam a kötelet és elfordítottam az indítókulcsot. Semmi. Újra próbáltam. Most már indult, és lélegzet-visszafojtva hallgattam, ahogy az ismerős „trümm, trümm, trümm” motorhang megtörte az este csendjét. – Hahó! Megfordultam, hogy lássam, ki kiabál. – Halleány! Mandy! Fellépett a mólónkra. – Mi a csodát csinálsz? – kiáltott oda nekem. – Semmit! Semmit? Hogy adhattam ilyen idióta választ? – Ó, tudom már, mit művelsz. Világgá mész, most, hogy Julie nem akar a barátnőd lenni? – Micsoda? – Hallani se akar többé rólad, amiért a múlt hétvégén nem mentél el hozzá. Még jó, hogy én ott voltam, legalább látta, van valaki, aki törődik vele, akit érdekel, hogy mit gondol – mondta Mandy, és arca rosszindulatú mosolyra húzódott. – Anyád ugye tudja, hogy elviszed a hajót? – Persze, hogy tudja – vágtam rá. – Csak Southpool-ba viszem. – Na, persze. Ellenőrizzük? – lengette meg mobiltelefonját. – Nem mered! – Nem? Ki akarod próbálni? Tudod, milyen régen várok erre a lehetőségre? Szép kislány, jó kislány, két lábon járó illem és kellem, csupa édes ártatlanság! A hajó még távolabb siklott a mólótól.
– Miért gyűlölsz engem ennyire? – kiabáltam túl a motorzajt. – Hm… hadd gondolkozzam ezen egy kicsit – mondta, és ujját drámai hatásosan a szájához vette, és a távolba nézett, mintha nagy közönséghez beszélne. – Szobafogságra ítéltet, ellopja a legjobb barátnőmet, ellenem hangolja az úszástanárt. Hogy is hívják az ilyet? Megvan! KÉPMUTATÓNAK! – mondta Mandy, azzal megint rám nézett. – Hát, nem is tudom. Aztán megfordult és elindult visszafelé a mólón, mobiltelefonját a magasban lóbálva. – Mandy! Kérlek, ne! – Lehet, hogy megteszem, lehet, hogy nem – kiáltott vissza. – Na, viszlát! Mit csináljak? Nem mehetek vissza. Nem lehet. Valószínűleg az egyetlen esélyem, hogy megtaláljam az apámat. És Mandy Rushton NEM akadályozhat meg ebben. Kisöpörtem szavait a gondolataimból. Nem tud megállítani. Nem tud. A tervre koncentráltam. Pár perccel később már kezemben tartottam a kormányt, és óvatosan navigáltam ki az öbölből. Arra hajóztam, amerre Southpool-ba szoktunk menni, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez az út se lesz nagyon más. Kiértem a nyílt tengerre, és visszanéztem Brightport városára. A lenyugvó nap utolsó sugarai apró lámpákként csillogtak, remegtek a vízen. Vízpermet fújt a hajamba. Egy pillanatra behunytam a szememet, belegondoltam, mit is művelek. Meg kell találnom a Nagy Mermer Zátonyt. Nagyjából tudtam, hogy hol van, hiszen egyszer már félúton voltunk arrafelé. A horizontot néztem, és arra indultam, amerre egy kicsit világosabb volt a környezeténél. Az a rész száz színnel ragyog, mire odaérek.
Elég hamar sötét lett, ahogy lassan hasítottam a vizet. A Király soha semmit nem tesz sietősen. Kezem kezdett fázni a kormánykeréken. És kezdtem átázni. A Király szelte a vizet, siklott a dagállyal, aztán bukdácsolni kezdett a hullámokon. A tenger elég nyugodt volt, amikor elindultam, de minél kijjebb értem a nyílt vízen, annál nagyobb hullámokat vetett. Fejem felett egyenként jelentek meg a csillagok. Hamarosan ezer fénnyel ragyogott az égbolt. A csillagok között a fényes, kövér félhold másik felének sziluettje is látszott már, mintha türelmetlenül várná, hogy végre kitelljen. A Király egyik oldalról a másikra dülöngélt, lassan kapaszkodott fel a hullámhegyeken, siklott le a hullámvölgyeken. Eljutok egyáltalán valahova? Hátranéztem. Brightport már kilométerekre van! Ha becsukom az egyik szememet és felemelem a kezemet, az egész várost eltakarja a hüvelykujjam körme. Fel-le bukdácsoltunk, megmásztuk a hullámokat, sodródtunk a dagállyal, és egyre közelebb jutottunk a Nagy Mermer Zátonyhoz. Könnyezett a szemem, annyira néztem azt a pontot ott a horizonton; a csillámló, ragyogó fényfolt egyre közelebb jött. Átengedtem magamat az álmodozásnak, hogy milyen lesz, amikor végre találkozom Jake-kel, az apámmal. Bejutok a börtönbe és megszöktetem. Elrejtem a hajón, és visszamegyünk a kikötőhelyünkre, mielőtt még bárki észrevenné, hogy elmentünk egyáltalán. Ha anya hazaér a találkozóról, Jake várja a vízben, a
móló végén, és én megkérem anyát, jöjjön el egy kicsit sétálni velem. Aztán magára hagyom egy pillanatra, és akkor felbukkan apa. Meglátják egymást, és olyan lesz, mintha soha el nem váltak volna egymástól. Anya mindenre emlékszik, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Kitűnő terv. Vagy inkább nagyon szép álom. Mert igazi tervnek nevezhető tervem az nem volt. – EMILY! – hasított egy hang a gondolataimba. Sarkon fordultam, az éjszakai égboltot kémleltem. Volt mögöttem valami, határozatlan sötétlő forma, és egyre közelebb jött. Hajó. Pontosabban olyan kis motorcsónak, aminek a végéről lógatják be a motort: a turisták nyáron szoktak ilyet bérelni. És egyre közelebb jött. Két embert láttam benne, egyik előrehajolt, a másik hátul, a kormánynál állt. – Emily! – szólt egy női hang. És nem egyszerű női hang. Anya! Aztán felismertem a másik hangot. – Jöjjön vissza, ifjú hölgy! Akármit is vett a fejébe, jobb, ha szépen elfelejti – deazonnal! Mr. Beeston! Elfordítottam a kormányt és gyorsan irányt változtattam, amint a csónak egyenesen felém tartott, és a lehető legnagyobb sebességbe nyomtam a tolókart. – Gyerünk! Gyerünk! – kiáltottam. A hajó pöfögött, puffogott, de nem gyorsult fel. – Mit keresel itt? – kiabáltam túl a motor és a hullámok hangját. – Hogy én mit keresek itt? – kiáltott vissza anya. – Emily! TE mit keresel itt? – De a találkozó! A motorcsónak közelebb ért. – A találkozót lefújták, mert Mrs. Rushton lánya éppen időben értesített minket telefonon, mire készülsz. Úgy gondolta, veszélyben lehetsz. Tudhattam volna, hogy megteszi. Nem tudom, miért reménykedtem benne, hogy nem használja ki a helyzetet. – Sajnálom, anya – mondtam. – Meg kellett tennem. Majd megérted. Tényleg. Bízz bennem. – Kérlek, gyere vissza, kicsim! – kiáltott anya. – Bármi legyen is a gond, megoldjuk. A Király motorja megint pöffent egy párat, és mintha lassult volna. Tengervíz fröcskölt az arcomba, ahogy a hullámokon hánykolódtunk, hol fel, hol le, mintha hegyet másznánk. – Nézd, mit tettél az anyáddal! – üvöltött Mr. Beeston. – Ezt nem hagyom. Hallod? Ezt nem úszód meg szárazon! Ruhám ujjával letöröltem nedves arcomat. – Maga ne mondja meg nekem, hogy mit tegyek! – üvöltöttem vissza, a düh elnyomta félelmemet és az elhatározást, hogy megtartsam Mr. Beestonnak tett ostoba ígéretemet. – Maga nem az apám, semmi köze hozzám. Mr. Beeston nem felelt. A kormányzásra koncentrált és már majdnem beért. A csillámló fényfolt egyre nagyobb és nagyobb lett. Szinte láttam a színeket. Gyerünk, Király, mondtam magamban. Most már nincs messze. Visszanéztem a motorcsónakra. Anya a kezébe temette az arcát. Mr. Beeston erősen markolta a kormányt, vonásai eltorzultak. – Emlékszik az apámra, ugye? – kiáltottam oda neki. – Ismeri a „legjobb barátját”. Miféle ember az, aki évekig hazudik a legjobb barátja feleségének? Na? – Fogalmam sincs, honnan veszed ezeket az ostobaságokat gyermekem, de jobb lenne, ha most azonnal kivernéd őket a fejedből, mielőtt én verem ki belőled. – Mr. Beeston tekintete úgy szikrázott,
mint valami macska szeme, amikor a szemembe nézett. – Hát nem látod, mennyire felzaklattad az anyádat? – Felzaklattam? Hahaha! Mintha maga törődne ezzel! – Emily, kérlek! – szólt anya és kitárta karját felém. – Akármi is a baj, megbeszéljük. Ne hibáztasd Mr. Beestont. Csak segíteni próbál. – Gyerünk, Király! – mondtam hangosan. A motor hangosan berregett, töfögött. – Anya! – fordultam meg, hogy szembenézzek vele. Csak néhány méterre voltak már tőlem. – Mr. Beeston nem az, akinek mondja magát. És nem segíteni akar neked. Ekkor a motor leállt. – Mi a baja a motornak? – kiáltottam. – Tudod, hogy soha nem tartottunk túl sok dízelolajat a hajón – mondta anya. – A tűzveszély miatt. – Tűzveszély? Ki mondta ezt neked? – Én mondtam – közölte Mr. Beeston. – Ugye nem akarjátok, hogy bajotok essen? Hátborzongatóan vigyorgott rám. Az egész életünket ellenőrzés alatt tartotta. Ennyi volt. Felálltam és előre az árboc felé nyúltam. Az út többi részét vitorlával kell megtennem. Eloldottam a köteleket az árboc tövénél és próbáltam felhúzni a fővitorlát, de semmi se történt. Meghúztam egy másik kötelet, hogy kiszabadítsam az alsó vitorlarudat. Amint a vitorlarúd távolabbi rögzítő kötele kiszabadult, kicsapódott. Megpróbáltam elkapni. Nem sikerült. A vitorla kibomlott és oldalra lendült. Tehetetlenül néztem, ahogy utolsó reményem is tovaleng vele. – Ó, Emily, kérlek, hagyd abba! – kiáltott anya. A hajó megdőlt. – Nem kell így felizgatnod magadat. Tudom, miről van szó. – Ugyan már! Ha tudnád, nem lennél most ott vele. – Természetes, hogy így érzel, kicsikém. Mr. Beeston mondta, hogy egy kicsit féltékeny vagy, és hogy ez arra késztethet, hogy ellene hangolj engem. De ő csak a barátom. Semmi szükség arra, hogy ennyire felidegesítsd magadat miatta. Közben már nagyon közel értünk a fénylő vízfelülethez. Színes fények táncoltak a felszín alatt. Olyan volt, mint valami tűzijáték. Felsóhajtottam. – Anya, ez nem… De nem folytattam, mert megláttam az arcát. Olyan fehér lett, mint az élő szoborként a piactéren álló pantomimeseké. Alig hallhatóan mondta: – Soha senki nem veheti át apád helyét. Tágra nyílt szemmel nézte, csak nézte a víz fényeit. – Az apám? Egy pillanatig minden megdermedt, mint egy csendéleten. A tenger se mozdult. Mr. Beeston elengedte a kormányrudat; anya és én úgy néztünk egymás szemébe, mintha először látnánk egymást. Aztán Mr. Beeston akcióba lendült. – Kész. Ennyi. Átmegyek a fedélzetre. – Várjon! – kiáltottam, ahogy egy hullám a hajó oldalába kapott. A Király megdőlt, a vitorla a másik oldalra lendült. Mr. Beeston éppen felhúzódzkodott a fedélzetre, amikor… puff… az alsó vitorlarúd megint kilendült,
telibe találta és elvágódott az ütéstől. – Aaarrrgghh! – fogta a fejét esés közben. Hangos puffanással terült el a fedélzeten. Hanyatt, mozdulatlanul feküdt. Anya sikoltott és felállt. A motorcsónak vadul himbálózott. – Anya! Vigyázz! – a korláthoz rohantam és kihajoltam. – Szállj át! – kiáltottam. A csónak a Király mellé került. De anya nem mozdult. – Át kell jönnöd a hajóra. Gyere, anya! – nyújtottam a kezemet felé. – Segítek. – Nem tudok… nem tudok… – mondta kétségbeesetten. – Dehogynem, anya. Muszáj. A padülés alatt matattam, előhúztam a mentőövet. A Király úgy hánykolódott, mint egy pányvára kötött rodeóló. A vitorla még mindig szabadon lengett, reménytelenül messze ahhoz, hogy elérjem. Megmarkoltam a korlátot, és odadobtam anyának a mentőkötelet. – Sikerülni fog! – kiáltottam oda neki. – Gyere át, mielőtt elsodródsz! Szótlanul nézett vissza rám. – Gyere! Anya felállt az imbolygó csónakban, derekán a mentőövvel, és hirtelen meglódult a létra felé. Megragadtam a kezét, tartottam, amíg felhúzódzkodott a fedélzetre. – Ó, Emily, sajnálom. – Mit? – Az én hibám – mondta anya. Egyik kezével engem szorított, a másikkal a korlátot; erősen dülöngélt velünk a hajó. – Nem a te hibád, anya. Ha valaki hibáztatható, az Mr. Beeston. Nem az, akinek látszik. Anya, ő… Anya a számra tette az ujját. – Tudom, miért vagy itt. – Te… te… – Emlékszem – húzott magához anya, és szorosan ölelt. Válla fölött láttam a villanyfényként villódzó színeket, fényeket. A Nagy Mermer Zátony. Kibontakoztam az ölelésből. – Mire emlékszel? Anya tétovázott. – Egy kicsit homályos – felelte. Az égen hirtelen kirobbant a fény. – Odanézz! – mutattam mögé. A víz alatt rózsaszín fények táncoltak, felettük tucatnyi más szín pattant a levegőbe. – Ismerem ezt a helyet – mondta anya remegő hangon. – Egyszer elhozott ide. – Kicsoda? Mr. Beeston? – kérdeztem, és idegesen pillantottam felé. Még mindig nem mozdult. Anya a korlátba kapaszkodott, mert megint megdőlt a hajó. Odaléptem hozzá. Arcán sós víz csillogott. Csak közelebbről megnézve vettem észre, hogy nem a tenger permete. Könny. – Az első évfordulónkon hozott el ide. Itt járt Jake-kel? – Megmutatta, hova fogják hozni.
– Kicsoda hozza ide? – Ha lelepleznek minket, ha kiderül a kapcsolatunk. Tudta, hogy a végén úgyis elkapják. Mindketten tisztában voltunk vele, de nem tudtunk ellene tenni semmit. Mert annyira szerettük egymást. Anya egész testében remegett. Átöleltem a derekát. – Megtalálom – mondtam, és még szorosabban szorítottam magamhoz. – Ezért kötöttem el a hajót. Mindannyiunkért tettem. – Én ezt nem bírom ki – mondta. – Már mindenre emlékszem. Hogyan felejthettem el? Azért fogták el, mert szeretett engem, és én teljesen elfeledkeztem róla. Hogyan tudnék valaha is megbocsátani magamnak? – Anya, ez nem a te hibád! Te nem felejtetted el apát! – De igen – szipogta. – Te is tudod, hogy így van. Kérdeztél felőle, és én nem tudtam semmit mondani. Nem emlékeztem semmire. – De akkor se te tehetsz róla. Anya kisimított egy vizes tincset a homlokából és rám nézett. – Ha nem az én hibám, akkor kié? Mögém mutattam. – Mr. Beeston miatt volt – suttogtam. – Ó, Emily! Ne kezdd már megint ezt a butaságot. – Ez NEM butaság. – Próbáltam halkan beszélni, nehogy magához térjen és mindent elrontson. – Ez igaz. – suttogtam. – Nem az, akinek látszik. – Emily, kérlek, ne rontsd tovább a helyzetet. – Anya, hallgass végre rám! – csattantam fel. Egy pillanatra a szemembe nézett. Aztán Mr. Beestonra. – Meg kell néznünk, hogy van – anya kiszabadította magát az ölelésből és a fedélzeten óvatosan Mr. Beeston felé botorkált. – Semmi baja, magához fog térni – mondtam. – Ne aggódj miatta. Anya mintha meg sem hallotta volna. Leguggolt Mr. Beeston mellé. Én is mellé kuporodtam, néztem, ahogy a mellére tapasztja a fülét és meghallgatja a szívverését. Aztán rám nézett, arca a felettünk ragyogó millió csillagnál is sápadtabb. – Istenem! Azt hiszem megöltük.
Tizenkettedik fejezet
– Nem hallom a szívverését – mondta anya, és egy hirtelen mozdulattal felállt. Szóra nyitottam a számat. Mit is mondhatnék? Ekkor nagy csattanással kinyílt az oldalajtó. Anya és én hirtelen egymásba kapaszkodtunk. Millie arca jelent meg az ajtóban. – Nem akartok valamit elmondani nekem esetleg? – kérdezte, azzal hosszú szoknyáját felemelve felkapaszkodott a fedélzetre. Anya és én egymásra néztünk. – Úgy érzem… tájékozódási gondjaim vannak. – Erre most nincs idő – mondta anya, és odahívta hozzánk Millie-t. – Tennünk kell valamit. Mr. Beeston balesetet szenvedett. Azt hiszem, halott – közölte és öklét szája elé kapta. Millie odasietett hozzánk, ami nem volt túl könnyű, mert csúszkált és botladozott a fedélzeten. – Nézzük csak – mondta, és letérdelt Mr. Beeston mellé. Kigombolta a férfi kabátját és felhúzta a pulóverét. Mr. Beeston a pulóver alatt furcsa párnázott holmit viselt. Egy villanásnyira láttam, hogy az egyik zsebére Neptun háromágú szigonyának ábrája volt szőve. – Golyóálló mellény? – dünnyögött Millie. – Mi az ég csudájáért van szüksége ilyesmire? Egy szót sem szóltam. – Ez a válasz, Mary P. – fordult Millie oda anyához. – Ezen keresztül egy tíztonnás kamiont sem hallanál meg. – Emily, a kormányhoz! – rendelkezett Millie, hirtelen átvéve az irányítást. Megtettem, amit mondott, nem mintha sokat számított volna. A hajó tehetetlenül hánykolódott föl-le a hullámokon. Millie benyúlt Mr. Beeston háta alá és kicsatolta a golyóálló mellényt. Levette róla, aztán újra a mellkasa fölé hajolt. Anya jött oda hozzám, megfogta a kezemet, úgy vártunk. – Abszolút jó szívhangjai vannak – jelentette be Millie néhány pillanat múltán. – Ó, hála az égnek – ölelt át anya. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha bármi… – Csak a csakráit kell újrarendezni – folytatta Millie. – Egy kis reflexológia megteszi. Azzal levetette a férfi cipőjét és a zokniját és leült Mr. Beeston lábához. Hatalmas mellkasára tette a kezét, aztán behunyta a szemét és mély levegőt vett. Majd felemelte Mr. Beeston bal lábát és masszírozni kezdte. Alig ért hozzá, a láb megrándult. Millie folytatta a masszázst. Újabb rángás, a láb
ezúttal a levegőbe rúgkapált. Aztán a rángás és rázkódás feljebb terjedt a testén, elért egészen az arcig és a halottnak hitt ember vihorászott. Nemsokára már hangosan nevetett. Végül ordítva ugrott fel. – Abbahagyni! Abbahagyni! Millie elengedte a lábát, felállt. – Ez mindig hatásos – mondta, szoknyájába törölve a kezét. Elindult vissza, a kabinok felé. – Most szükségem van néhány perc nyugalomra. A reflexológia mindig sok csit vesz ki belőlem. Anya odament Mr. Beestonhoz. – Hála az égnek, hogy jól van. Mr. Beeston lesimította a kabátját és rám pillantott. – Csak egy karcolás – mondta. – Nincs semmi baj. Halántéka felől vörös csík araszolt elő. Kezem megfeszült a kormánykeréken. – Nincs semmi baj? Szerintem meg van. – Emily, most nem alkalmas az idő, hogy elölről kezd a sületlenséget. Valójában mi bajod van ezzel a szegény emberrel? – Hogy valójában mi bajom van ezzel a szegény emberrel? Mit szeretnél, hol kezdjem? – kérdeztem és Mr. Beeston szemébe néztem. – Mondjuk azzal, hogy születésem óta folyamatosan törölte a memóriádat vagy azzal, hogy azóta is kémkedett utánad? Anya egy pillanatig szóhoz sem jutott. Aztán felnevetett. – Ó, Emily. Még sosem hallottam ilyen… – Pedig igaz – szólalt meg Mr. Beeston, még mindig áthatón a szemembe nézve. – A lányának igaza van. – Tessék? – Anya egyik kezével erősen az árbocba kapaszkodott, a másikkal a szívéhez kapott. – Már túl késő, Mary P. Nem tudok tovább színlelni, és nem is fogok. Miért tenném? – Miről van szó? – kérdezte anya és tanácstalanul nézett Mr. Beestonról rám. Hadd magyarázza meg ő. Mr. Beeston leült a velem szemközti padra. – A maguk érdekében történt – mondta. – Mindannyiuk érdekében. – Még mindig a fejét fogta: a haja vértől, izzadságtól és tengervíztől volt csatakos. – Hogy mi történt az én érdekemben? – anya arca elkomorult és egyre sápadtabb lett, ahogy beszélt. – A két világ… nem tartozik össze… nem megy – mondta Mr. Beeston és előrehajolt, feje szinte a térdét érintette. – És tudhattam volna – tette hozzá szinte suttogva. – Nem te vagy az egyetlen, aki az apja nélkül nő fel – mondta, mintha a fedélzet deszkáinak beszélne. – Az én apám is eltűnt abban a pillanatban, amikor megszülettem. Mint a többiek mind. Halászok. Nagyon jó, ha az embernek különleges barátnője van, ugye? Elcsábítani egy szép szirént! Dicsekedni lehet vele a barátoknak. Könnycsepp gördült szeméből a fedélzetre. Hirtelen, darabos mozdulattal megtörölte az arcát. – De az már más, amikor az ember fiának farka nő! Akkor már nem is akar tudni róla, ugye? – Miről beszél? – kérdezte anya; hangja olyan komor volt, mint az arca; még mindig szorosan markolta az árbocrudat. A tenger dobált minket; a vitorla hasztalan csapkodott a víz fölött. – Nem lehet szárazföldi embereket és a tenger népét egy helyre vinni és elvárni, hogy zökkenőmentesen együtt éljenek. Nem megy. Csak fájdalom születik belőle – közölte Mr. Beeston,
aztán felemelte a fejét, és ránk nézett. – Ettől akartalak megmenteni benneteket. Attól, amin én keresztülmentem. A hajó vadul megrázkódott, újabb hullám lökött meg minket. Még erősebben fogtam a kormányt. – Én mondtam, hogy nem a barátunk – sziszegtem oda anyának. A szél erősen az arcomba csapott. – Barátság? – csattant fel Mr. Beeston. – Ez nem barátság, hanem hűség kérdése. Csak az számít. Hű vagyok Neptunhoz, és elkötelezetten síkra szállok a fajok tisztaságának védelmében. Ez az életem – mondta és két öklét keresztbe tette a mellén. Aztán anyára pillantott. Ujjai lassan szétnyíltak. – Erről van szó… – hebegett. – Vagyis én soha nem akartam… – hangja elhalt, álla a mellére esett. Anya úgy festett, mint akit fejbe vágtak. Arca falfehér lett, mint a vitorla, tartása merev. – Mindig csodálkoztam, hogyan találtak olyan hirtelen új világítótorony-őrt – mondta. – Soha senki nem magyarázta meg, mi történt az öreg Bernarddal. Maga egy nap csak úgy felbukkant. És van még valami, amibe mindeddig nem gondoltam bele. Soha nem hívott meg a toronyba. Tizenkét év alatt egyszer sem. Nem úgy, mint Bemard. Amikor fiatalabb voltam, rendszeresen feljártunk a toronyba, egészen a legfelső szintig, és távcsővel néztük a panorámát. De maga, barátom, mindig zárva tartotta előttem az ajtót. És ha belegondolok, hogy még sajnáltam is magát! A karomra tette a kezét. A hajó egyre jobban hánykolódott, a tenger mind vadabb hullámokat vetett: minden erőnket megfeszítve kellett tartanunk a kormányt. – Egyszer látott téged – mondta anya halkan a sötétbe. – A Szivárvány-szikláknál. Magához szorított a víz szélénél. Nem engedtem, hogy bevigyen a vízbe. Ha megtette volna, talán… – nem fejezte be a mondatot, hangja elcsuklott, rám nézett, haja ázott a tengervíztől. – Tizenkét évet vesztettem el. Ajkamba haraptam, sós víz ízét éreztem rajta. – És még én sem tudtam róla, mint sok másról. – Anya felállt, Mr. Beestonhoz közelített. – Maga ellopta tőlem az életemet – mondta, hangján egyre jobban érződött a harag. – Maga tolvaj! Erkölcstelen, romlott, cselszövő TOLVAJ! – Hé, egy pillanat – állt fel Mr. Beeston. – Jó voltam magához. Vigyáztam magukra. Ha hallották volna, egyesek mit akartak… – Nem volt joga hozzá! – rázta meg anya a toronyőrt a karjánál fogva. Könnyek csorogtak végig az arcán. – A férjem! Jake! Maga kinek hiszi magát? – Maga szerint ki vagyok? Én pontosan tudom, ki vagyok! Charles vagyok… – Elhallgatott. Anyára pillantott és mély levegőt vett. Aztán hirtelen felkapta az állát, tekintete egy pillanatra kitisztult és sikerült összeszednie magát. – Charles Finright Beeston vagyok. Neptun tanácsadója, és tizenkét évig büszkén és hűségesen teljesítettem kötelességemet. – Hogy merészeli? – csattant fel anya. – Ennyi évig tettette, hogy a barátunk. – Egy pillanat, egy pillanat. Az voltam, úgy értem, a barátjuk vagyok. Azt hiszik, nem gondoskodtam magukról? Jót tettem magukkal. Véget kellett vetni ennek a viszonynak. Ez téves, természetellenes, sőt veszélyes is. Hát nem értik? Anya egy pillanatig csak állt, aztán rávetette magát, ököllel verte a toronyőr mellkasát. – Én csak azt értem, hogy maga egy állat! Nyomorult féreg! – sikított. Mr. Beeston hátrálni kezdett. Ahogy nekitámadt, anya megbotlott a mentőövben és majdnem arcra bukott. Az árbocra rögzített egyik kötélben kapaszkodott meg, az mentette meg attól, hogy elessen. Csakhogy a kötél kilazult, ahogy megragadta, és a keresztvitorlát a helyén tartó vászon elszakadt.
Döbbenten néztük, ahogy a faszerkezet eltávolodik tőlünk és a vitorla még hasznavehetetlenebbül csüng, csapkod a tenger felett. Most már sehova se jutunk el. Próbáltam erősen tartani a kormányt, mert megint megdőlt a hajó. A hullámok egyre nagyobb erővel csapódtak nekünk; elvágódtunk a fedélzeten. – Tennünk kell valamit – mondtam remegő hangon. – Majd én megcsinálom – mondta Mr. Beeston lassan, megfontoltan; a tekintete hideg és határozott volt. Aztán megfordult, a hajó oldala mentén, a korlátba kapaszkodva a nagy, hullámzó hánykolódásban az ajtóhoz ment. – Anya, most mit csináljunk? – kérdeztem, ahogy a hullámok megint egyik oldalról a másikra dobtak. Anya acélos tekintettel követte Mr. Beeston útját. – Felejtsd el ezt az embert! – mondtam. – Ki kell találnunk valamit, különben sosem jutunk haza, sőt, sosem látjuk viszont Jake-et. – Ó, Emily, te tényleg azt hiszed, hogy megtaláljuk… – Tudom, hol van – mondtam. – Meg tudjuk csinálni. Már majdnem ott vagyunk! Anya nagy nehezen levette vigyázó tekintetét a toronyőrről. – Rendben. Gyerünk – mondta, és akcióba lendült. Felemelte a rakodópad tetejét, gumicsövek és pedálos szivattyúk között matatott. – Vedd ezt fel – mondta, azzal átadott egy mentőövet, ami túl kicsi volt nekem, és ő is felvett egyet. – Anya, nekem nincs rá szükségem. – A biztonság okáért – szólt, aztán elhallgatott és a lábamra nézett. – Ó! Nahát! Azt akarod mondani, hogy te… – Nem tudtad? – kérdeztem. – Sosem gyanítottad? Szomorúan ingatta a fejét. – Honnan sejthettem volna? Talán valahol az emlékeim mélyén… Nagy hullám csapott át a hajó oldalán, elmosta a mondat többi részét, és mindkettőnket bőrig áztatott. – Anya, félek! – kiáltottam, letörölve arcomból a sós vizet. – Még én se tudok innen hazaúszni. Túl messze van. Nem fog sikerülni. Ahogy ezt mondtam, a hajó megint oldalra dőlt. Elestem és csúsztam végig a fedélzeten. Amikor megragadtam a korlátot és próbáltam újra felhúzódzkodni, észrevettem valamit a tengerben, előttünk. Uszony. Kiálló, háromszögletű uszony. Hát, akkor ennyi. Ha a hajó felborul, megesznek minket a cápák! Anya sosem volt vallásos és mindig azt mondta, hogy én választhatok. Nem tettem. Eddig. Fogalmam sem volt, mit mondjak, de összetettem a kezemet, behunytam a szememet és imádkoztam.
Tizenharmadik fejezet
Hangtalanul mozgott az ajkam a kezem mögött, végiggondoltam minden szót, amit csak fel tudtam idézni, félemlékek fél füllel figyelt istentiszteletek imáiból. Miért nem figyeltem jobban? – tettem fel a kérdést magamnak, amikor a „Legyen meg a te akaratod a földön, ahogy a mennyben is” részhez értem, és ha az életem múlott volna rajta, sem jutott volna eszembe, mi következik ezután. – Emily! – rángatta a karomat anya. Leráztam. – Most nem érek rá. Anya megint megrázott. – Azt hiszem, ezt látnod kéne. Szétnyitottam ujjaimat annyira, hogy ki tudjak lesni közöttük. Alig láttam valamit, annyira bukdácsolt a hajó fel-le a hullámokon. Még erősebben szédültem, és a korlát felé nyúltam. Ekkor hallottam meg. Valaki a nevemen szólított. Anyára néztem, bár tudtam, hogy nem ő volt. A korlátba kapaszkodva, szabad kezével a hegy magas hullámok felé mutatott. – Emily! – hallottam ismét az előbbi hangot. Aztán egy fel-le bukdácsoló, ismerős fej bukkant elő a hullámok közül. Shona! Széles mosollyal integetett nekem. – Mit keresel itt? – kiáltottam oda neki. – Hétfő van. Nem jöttél a sziklákhoz. Kerestelek. – Ó, Shona, sajnálom. – Nem voltál ott, és az a furcsa érzésem támadt, hogy éppen valami ilyesmiben töröd a fejed! – Mindent összezavartam – mondtam rekedten. – Most már nem jutunk el oda. – Ebben ne legyél olyan biztos! – kiáltott vissza. – Dobj ide nekem egy kötelet! Megpróbállak odavontatni. – De a hajó van vagy egy tonna! – A vízben nem. Ha sikerül lendületet venni a farkammal, akkor könnyű lesz. Testnevelésórán mindig ilyesmit gyakorlunk. – Biztos vagy benne? – Csak próbáljuk meg, jó? – Jó – feleltem egy kicsit bizonytalanul. Meglendítette farkát és már ott sem volt. A farka! Persze! Nem is cápát láttam az előbb! Sikerült a hajóorrba mennem, kioldottam egy kötelet és a vízbe dobtam. Anya velem tartott. Próbáltam kerülni, hogy a szemébe nézzek, de éreztem, hogy tekintete az arcomat pásztázza.
– Mi az? – kérdeztem anélkül, hogy odafordultam volna hozzá. – Ő… a barátnőd? – kérdezte puhatolózva. – Ühüm. Anya felsóhajtott. – Sok mindent kell megbeszélnünk, kicsim, ugye? Továbbra is csak előrenéztem. – Szerinted én torzszülött vagyok? – Torzszülött? – anya kinyújtotta a kezét, megfogta szabad kezemet. – Kicsikém, nem is lehetnék büszkébb rád! Nem engedte el a kezemet, másik karjával is átölelt. A hajó megint egyenesen állt, szorosan anya vállához simultam; áztam, fáztam, féltem. Pár percig egyikünk sem szólt egy szót sem, csak néztük, hogy Shona egyre közelebb húz minket a börtönhöz – és Jake-hez. Aztán egyszer csak egymásra néztünk, anya meg én, és ugyanaz a gondolat jutott eszünkbe. Hol van Mr. Beeston? – Lehet, hogy elbújt – mondta anya. – Ki kell derítenünk. Anya felállt. – Megnézem. – Veled megyek. Nem ellenkezett. Elindultunk, oldalazva a hajó oldalánál. A fedélzet még mindig csupa víz volt. Elbotorkáltunk a csúszós padlón az ajtóig. Benéztem. Mr. Beeston a nappaliban állt a nyitott ablak mellett, háttal nekünk, kezében nagy kagyló. – Minek neki az a kagyló? Mi a csodát csinál vele? – szólt anya suttogva. Mr. Beeston a szájához emelte a kagylót. – Belebeszél – suttogtam vissza. Mr. Beeston halkan mormogott a kagylóba. – Mit mond? – néztem kérdőn anyára. Fejét ingatta. – Maradj itt – rendelkezett. – Guggolj le az ajtó mögött. Ne lásson meg! Mindjárt visszajövök. – Hova mész? De már ott sem volt. Lekuporodtam és vártam. Két perccel később anya visszatért. Kezében jókora halászhálót tartott. – Mit csinálsz azzal a…? Mutatóujját szájához emelte, csendre intett és belépett. Intett, hogy kövessem. Mr. Beeston még mindig az ablakon kihajolva, halkan beszélt a kagylóba. Anya lassan, óvatosan, lábujjhegyen közelítette meg. Amikor közvetlenül mögötte voltunk, a kezembe nyomta a háló egyik sarkát, és hang nélkül, csak szájmozgással jelzett: – Három… kettő… Amikor az „egy”-hez ért, Mr. Beeston fejére lendítettem a hálót. Anya is ezt tette a saját oldalán. – Mi a…! Mr. Beeston elejtette a kagylót és a mögötte álló székre hanyatlott.
– Gyorsan, kötözzük jól körbe vele! – sürgetett anya. Körbe-körbe futva húztam magam után a hálót. Mr. Beeston küszködött, kapálózott, de jól körbehurkoltuk, úgy, mint amikor az ember kutyája sétáltatáskor a parkban körbefut, és a pórázzal összeköti a gazdi bokáját. Csak annál is jobban. Anya visszanyomta a székbe és felemelte a fogoly lábait. – A lábát is – utasított anya, csillapítva a rúgásokat. A lába alá bújtam a hálóval. Még jó sok maradt, így aztán a székhez is hozzá tudtam kötözni párszor. Aztán anya kivette a kezemből a háló végét, és jó erősen összecsomózta azzal, ami nála volt, majd hátraléptünk és megcsodáltuk a munkánkat. – Ezt nem ússzák meg szárazon! – sziszegte Mr. Beeston, küszködve, rúgkapálva. Csak annyit sikerült elérnie, hogy imbolyogni kezdett a szék. – Én a maga helyében ezt nem tenném – csattant egy hang hirtelen a nappali másik feléből. Mind odafordultunk. Millie tápászkodott fel a kanapéról. Ott állt fenségesen a szoba közepén, felemelt karral, mintha égi hangra várna. – Egyszer hanyatt estem egy székkel és hetekig nem tudtam rendesen mozogni. Hat hónapig kellett csontkovácshoz járnom. És mondhatom, nem olcsó mulatság – mondta, azzal a konyha felé vette az irányt. – Ki kér egy jóféle Earl Grey teát? – kérdezte. – Jót tesz erre az izgalomra.
A tenger elcsitult, a hajóorrban, a fedélzeten ittuk meg a teánkat. Az ég táncoló színekkel szikrázott. Szótlanul bámultuk, ahogy egyre gyorsabban cikáztak a fények. Rózsaszín, kék, zöld, arany, az összes szín, amit csak el lehet képzelni, milliónyi különböző árnyalatban ugrált körös-körül, mintha túl forró lenne a víz ahhoz, hogy benne maradjanak. Mintha ezek a fények valami idegen nyelven beszéltek volna, amit esélyem sincs megérteni. Millie egy ideig áthatóan nézte a fények játékát, aztán a teáját kortyolgatta. – Nem tudom, mit tettek ebbe – mondta, kiszürcsölve az utolsó cseppet is –, de iszom még egyet. Anya begombolta a kabátját, le sem tudta venni a szemét a fényekről. – Ez az egész – suttogta. – Mindenre emlékszem. – Emlékszel Jake-re is? – kérdeztem izgatott aggodalmasan, mert eszembe jutott, mi történt legutóbb, amikor apáról kérdeztem. – Nem akartuk, hogy ez történjen – mondta fátyolos tekintettel. – Már az elején megmondta, mennyire veszélyes. A regatta után történt. – A regatta? – Minden évben meg szoktuk tartani, de ez volt az utolsó. Nem tudom, hogyan tévedhettünk úgy el, de megtörtént. Én Mrs. Brighouse-zal voltam, övé volt régebben a Sea View Fogadó, és tartott egy kis kétszemélyes yachtot is. A szikláknál bajba kerültünk. Akkor ismertem meg Jake-et – mondta anya, és mióta belekezdett, először nézett fel rám. – Az apádat – tette hozzá, mielőtt ismét elfordította volna tekintetét. – Nem tudom, mi van Mrs. Brighouse-zal. Nem sokkal később elköltözött. De Jake és én… nem tudtam megállni… Minden éjjel visszamentem a Szivárvány-sziklákhoz. – A Szivárvány-sziklákhoz?
– Hát, a közelbe. Azoknál a szikláknál vártam rá, ahova te vittél el. Tudod? – Igen. Tudom. Szomorúan mosolygott. – Többet tudtál, mint én. De már nem ez a helyzet. Mindenre emlékszem. – Szóval eljött? Anya tagadón ingatta a fejét. – Minden éjjel vártam. Aztán egy éjjel azt mondtam magamnak, hogy adok még egy esélyt, mielőtt végleg feladom. Csak köszönetet akartam mondani neki – fordult oda hozzám ismét. – Megmentette az életemet, Emily. – És eljött? Anya mosolygott. – Minden éjjel ott volt. – Minden éjjel? De azt mondtad, hogy… – Elbújt. Látott engem mindig, ahányszor csak odamentem. Azt mondta, képtelen volt távol maradni, de arra is, hogy szóljon hozzám. – Miért? – Tudod, az első alkalommal, amikor segített nekünk… nem jött ki a vízből – nevetett anya. – Végig azt hittem, hogy remek úszó! – Szóval nem tudtad… – Azt hitte, megrettenek vagy megundorodom tőle vagy ilyesmi. Mély levegőt vettem. – És…? Anya kinyújtotta a karját, tenyerébe vette az arcomat. – Emily, amikor megláttam pikkelyes altestét, amikor rájöttem, hogy csak felül ember, szóval triton, azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor végleg, menthetetlenül beleszerettem. – Igazán? Mosolygott. – Igazán. – És mi történt azután? – Akkor elköltöztem otthonról. – Elköltöztél otthonról? Úgy érted, nagymama és nagypapa itt éltek? Anya feszengett. – Most már emlékszem, miért vesztünk össze. Nem hittek nekem. Azt hitték, megbolondultam. Pszichiáterhez akartak vinni. – De te nem mentél. Fejét ingatta. – Ekkor mindent eladtak és elköltöztek a tengerpartról. Ultimátumot adtak nekem: vagy velük megyek, vagy… – Vagy soha többé nem akarnak hallani rólad, szóval kitagadtak – fejeztem be a mondatot. – A hajó a nagyapádé volt. Nem akarta, hogy azok után bármi köze legyen hozzá – vagy hozzám. Azt mondta, egy életre elege lett a tengerből.
– Neked adta? Anya bólintott. – Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a gesztus azt jelentette, valahol mélyen, halványan tudta, hogy igaz. Tudta, hogy nem vagyok bolond. – És Jake? – Ki szoktam vitorlázni hozzá a tengerre, vagy a Szivárvány-sziklák környékére, hogy találkozzunk. – Ott kapták el? Tenyere élével törölgette a szemét. – Sosem hittem, hogy ez megtörténhet – mondta. – Valahogy mindig azt hittem, hogy minden rendben lesz. Különösen azután, hogy megszülettél. – Hogyhogy téged nem távolítottak el a tengerpartról? – Lehet, hogy szemmel akartak tartani minket. – Úgy érted, engem? Magához húzott, szorosan ölelt. – Ó, Emily – suttogta a fülembe. – Te csak egyszer láttad. Olyan kicsi voltál! – Viszontlátom, anya – feleltem elvékonyodó hangon. – Meg fogom találni! Könnyes szemmel mosolygott rám. – Megtalálom! Aztán megláttam, hogy Shona a hajó oldalánál úszkál. – Már majdnem ott vagyunk! – kiáltott. – Bejössz? Anyára néztem. – Bemehetek? – kérdeztem. Válaszul még szorosabban ölelt, aztán elengedett. Befutottam a kabinba, fürdőruhát vettem magamra. Millie is kijött velem. Átmásztam a hajókorláton, kis ideig a deszkán egyensúlyoztam. – Majd jövök – mosolyogtam. Anya toporgott, Millie kezét szorongatta, amikor beugrottam a vízbe. Másodpercek sem kellettek hozzá, sellőfarkam máris formálódni kezdett. Lábam összetapadt, fellazult, egész testemben meleg áradt szét. Intettem anyának és Millie-nek. A hajóorrból figyeltek. – Ide nézzetek! – kiáltottam fel, mielőtt lemerültem. A lehető legkecsesebben libbentettem fel a farkamat, ingattam, integettem, ahogy a vízben kézen álltam, pontosabban fejjel lefelé lebegtem. Aztán megfordultam, előbukkantam a vízből és anya tapsolt: – Gyönyörű! – törölgetett valamit a szeméből. Csókot hintett felém, mosolyogtam. Millie tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett. Fejét rázta, aztán elvette anya teáscsészéjét, és egy hajtásra kiitta, ami még benne volt. – Készen állsz? – kérdezte Shona. – Igen. Már nagyon várom – feleltem és elindultunk.
Nem valószínű, hogy valaki is a Nagy Mermer Zátonyhoz hasonlót lásson. Ez a Föld legmagasabb, legszélesebb, leghosszabb fala, sőt talán az egész világegyetemben nincs ehhez fogható.
Szivárványszínű korallok alkotják, széle, hossza mindenhol mérföldnyi. A tenger kellős közepén. Amikor először látja az ember, nem tudja, mi az. Olyan, mintha a világ vége lenne, óriási és messzebb nyúlik, mint ameddig a szem ellátni képes. A nagy fény miatt a szemem elé kaptam a kezemet. Az iskolai diszkóra emlékeztetett, amit a múlt félév végén rendeztek. A szervezők kikölcsönöztek egy gépet, ami folyamatosan forgó fényekkel árasztotta el a termet, és a zene ritmusára változtak a színei. A Nagy Mermer Zátony is ehhez hasonlít, de milliószor nagyobb és fényesebb, a színek még jobban villódznak, kavarognak. És valahogy át kell jutnunk rajta! A börtön a zátonyon túl van, és nincs más útvonal. Ahogy közelebb kerültünk, a kavargó fények lézersugárszerűek lettek, minden irányban pásztáztak az egymásra rakódott korallrétegek alól. Éles, hegyes sziklák törtek a vízfelszín felé, és annál is magasabbra, lágy, hajlékony bokrok nőttek minden üregben, a legélénkebb lilák, sárgák és zöldek, amit ember valaha láthat. Ezüst karácsonyfa alakú bokor legyintett felénk. Két foltos garnélarák húzott egy tengeri csillagot a víz fenekén. Körülöttünk halak nyüzsögtek, burjánzó növények hajladoztak. Körbe voltunk véve, buborékok, bokrok és sziklák erődjébe kerültünk. Még a tetejére sem tudtunk feljutni, olyan magas és hegyes-csipkés volt a felülete. A víz felett a korall gyémántfényű sugarakat bocsátott ki a csiszolt üveghez hasonlatos kövekből. Soha, de soha nem fogom megtalálni Jake-et. – Ez reménytelen – mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy el ne sírjam magamat. Olyan volt, mint az ostoba medvevadászatos játék. Az ember megy, csak megy, mindenen át, amerre menni kell. – Nem tudjuk megkerülni, nem tudjuk megmászni, nem tudunk átmenni alatta. Shona azonnal mellettem termett, szeme olyan fényes, mint a korall. – Át kell jutnunk rajta – kiáltott fel, szavai színes buborékként törtek a felszínre. – Kell lenni valami átjárónak valahol. Gyere! Azzal karon ragadott és mélyebbre merült. Spagettiszerű alagutakba úsztunk be, és bokrokba, amiknek csápjai elég szélesre nyíltak ahhoz, hogy bemehessünk. De mindig ugyanaz volt a végeredmény: zsákutca. Leültem egy sziklára, már azon töprengtem, hogy feladom. Shona a korallfalat pásztázta, ujjaival tapogatta a felületet, akár a fal vastagságát ellenőrző kőműves. Egyszer csak, addig az egyik barlangban megbúvó, hatalmas halraj bukkant elő: sürögtek, pörögtek, mint a kaleidoszkóp mintázata. Elbűvölve bámultam őket. – Azt hiszem, találtam valamit! Shona hangja riasztott fel révületemből. A korallt kapargatta. Közelebb úsztam, hogy lássam, mire bukkant. – Ide nézz! – mondta, és még jobban megkapargatta a felszínt. A koralldarabok szinte elporladtak az ujjai között. Maga mellé húzott és mutatta, hogy nézzem meg közelebbről. – Mit látsz? – kérdezte. – Semmit. – Nézd meg jobban! – Mit? Shona még közelebb jött hozzám, arca az arcomhoz ért és az egyenetlen szélű lyukra mutatott, amit az imént kapart ki. – Ez itt egy gyenge rész. Ez a korallfal több millió éves. Biztos vagyok benne, hogy vannak
embereik, akik folyamatosan ellenőrzik a falat, és karbantartják, betömködik, ha kilyukad, de mindig akad olyan rész, ami elkerüli a figyelmüket. Én is kipróbáltam. Benyúltam a lyukba, ujjaimmal kapargattam, mintha lyukat vájnék a homokba. Más volt az anyaga, mint a korallfal többi részén. Lágyabb. Még tovább kapartam. Mindketten nekiestünk, két kézzel markoltuk ki a laza anyagot, és nemsokára már vállig jártunk benne. Körülöttünk fehér felhő terjengett. – És most? – Tágítsuk ki akkorára, hogy beúszhassunk. Szó nélkül dolgoztunk. Amint beljebb értünk, a korall már nem csillogott-villogott színesen. Sötétben ástuk magunkat előre. Végül, amikor a karom már zsibbadt és az egész testem fájt és viszketett a körülöttünk kavargó részecskéktől, Shona megragadta a karomat. Előttünk halvány fény pislákolt. – Átjutottunk – mondtam zihálva. – Majdnem. Gyere! Újult erővel láttam neki a munkának, kezemen felsértettem a bőrt, olyan lendülettel estem neki. A lyuk egyre nagyobb és kerekebb lett, végül elég tág lett ahhoz, hogy átjussak. Odafordultam Shonához. – Menj! Te menj először – sürgetett. – Te kisebb vagy, mint én. Karomat szorosan testemhez szorítva óvatosan, farokkal tempóztam magamat előre. Aztán, karomat, farkamat összehorzsolva, de átcsúsztam a lyukon. Amint átértem a másik oldalra, megfordultam és folytattam a kaparást, hogy Shona is követni tudjon. De semmit nem tudtam tágítani a lyukon. Nem találtam lágy anyagot, csak megvágtam az ujjamat a csipkézett sziklán. – Nem tudom tovább tágítani – szóltam be. – Én sem – felelte Shona, hangja visszhangzott a magam mögött hagyott sötét üregben. – Próbáld meg átpréselni magadat! Kisvártatva felbukkant a feje a lyukban. – A vállam. Túl nagy – mondta. – Sosem sikerül. – Áthúzzalak? – Nem fog menni – Shona visszahúzódott. – Csak beragadnék, és akkor te sem jutsz vissza. – Nélküled nem boldogulok – hangom remegett, a falakon megtörve jutott el hozzá. – Itt várlak. – Megígéred? – Az alagút végénél várlak. Mély levegőt vettem. – Akkor maradjunk ebben – mondtam, fejemet bedugva a kivájt alagútba. – Sok szerencsét! – Igyekszem – mondtam, visszahúzódva a lyukból. – És köszönöm – tettem hozzá. – Mindent köszönök. Te vagy a legeslegjobb barátnő. Nem is lehetne jobbat kívánni. Shona szeme felragyogott a sötétben. – Te vagy az. Nem, én semmiképpen nem vagyok olyan jó barátnője, mint ő nekem. De ezt nem mondtam neki…
nem akartam, hogy meggondolja magát. Aztán elfordultam az alagúttól. Magam mögött hagytam a Nagy Mermer Zátonyt, a csipkés, fűrészfogas korallokkal borított sötét barlangok labirintusa felé úsztam. „Találkozni fogok apával!” – suttogtam magamnak, próbáltam hozzászokni a szokatlan érzéshez, és nagyon, de nagyon akartam, hogy igaz legyen.
Tizennegyedik fejezet
Óvatosan úszva távolodtam a zátonytól, idegesen pillantva körül, ahogy egyre közelebb értem a börtönhöz. Uszonyait lepelként mozgató, magányos atlanti ördögrája siklott az aljzat felett. Mogorva kinézetű, nyitott szájú halak kis csoportjai haladtak lassan előre a néma sötétségben, elhaladtukban megbámultak. Előttem hordó formájú sötét forma forgott lomhán. Aztán hirtelen szétnyílt! Ezernyi apró hal rebbent, két kisebb, forgó labdává formálódtak. Mögöttük sötétkék árnyék, nagyobb, mint én. Olyan alakja volt, mint egy tengeralattjárónak. Egyenletes tempóban úszott előre a kis halak között. Visszafojtottam a lélegzetemet, míg a cápa elhaladt. A börtönhöz közelebb érve egyre sötétebb lett a víz. Sziklák és növényzet között tapogatózva végül elértem a börtön ajtajáig. Olyan volt, mint egy nyitott állkapcsú, hatalmas bálna, a szájüreget óriási fehér fogak töltötték ki. Az ajtó előtt két lény siklott hang nélkül ide-oda. Lassú, gonosz teremtmények, kalapács alakú fejük két oldalán apró fekete szemek. Pörölycápák. Sosem jutok át mellettük. Lehet, hogy van másik bejárat is. Eszembe jutott az apa aktáján látott megjegyzés. „Keleti szárny.” Sajnos nem volt a börtön mellett eligazító térkép és „Ön itt áll” jelölés, mint a nagy bevásárlóközpontokban. Úgy emlékeztem, hogy mióta elindultam, nyugat felé tartottam, és egész úton a lenyugvó Nap irányába haladtam. A zátony felé jobbra fordultunk. Ami azt jelenti, hogy most előttem van észak. Megint jobbra fordultam. A fő barlanghoz tartozó hosszú alagút tárult elém. Az autópályán látott felüljáró-alagutakra emlékeztetett, ahol az egyik pályarészről át lehet menni a másikra. Csakhogy ennek a fala szikla, nem voltak ablakai és tizenöt méterrel a tenger szintje alatt volt. Ez lenne a keleti szárny? Egyik korallsziklától a másikig úszva óvatosan, minden búvóhelyen megbújva jutottam el az alagútig. De nem volt bejárata. Végigúsztam mellette, de nem találtam nyílást. Ezek szerint az első kapu az egyetlen bejárat. Teljesen hiába jöttem idáig. Feleslegesen tettem meg ekkora utat! Semmiképpen nem juthatok át a két pörölycápaőrön. Az alagút másik oldala mentén indultam vissza. Talán ezen az oldalon lesz valami ajtó. De amint az iszamos falak mentén tapogatóztam, suhogó hangot hallottam magam mögött. A cápák! Nem álltam meg, hogy átgondoljam a helyzetet, egy gyors farkcsapással mélyebbre, az alagút alá merültem. A falhoz lapultam, növényzetbe burkolóztam. A két pörölycápa elsiklott felettem. Lassan újra feljebb úsztam, kezemmel tapogatva a sziklafalat, figyelmesen tekintgetve körbe. Egy perc múlva
észrevettem valamit. Egy rést. Ovális alakú, fele olyan hosszú, mint én, kicsit szélesebb, mint a vállam. Három vastag, vélhetőleg bálnacsontból készült, szürke rúddal volt lezárva. Mindenesetre eddig ez a legjobb behatolási lehetőség. Egy próbát mindenképpen megér. Megrángattam a rudakat. Sziklaszilárdan álltak. Próbáltam beúszni közöttük. A fejem átfért, de a vállam túl szélesnek bizonyult. Ez így nem fog menni. Hacsak nem próbálom meg oldalazva… Újra nekiveselkedtem, ezúttal oldalra fordulva igyekeztem átpréselni magam a rácsok között. Így sem ment. Most az arcom nem fért át. Eddig nem is tűnt fel, mennyire kiáll az orrom. A rudakat markolva, ideges farokcsapásokkal gondolkodtam. Aztán rájöttem. Ó, hogy lehettem ilyen ostoba! Ismét nekirugaszkodtam. Először a fejemet dugtam át, amilyen lassan és óvatosan csak tudtam. Már csak annyit kell tennem, hogy oldalra fordulok és behúzom a testemet is. De mi van, ha beragadok? A fejem az egyik oldalon, a testem a másikon, örökre itt ragadok a nyakamnál fogva? Mielőtt időm lett volna lebeszélni magamat róla, oldalra fordultam. Bevertem az állam és a nyakamat is végighorzsolta a rúd, de sikerült! A lehető legóvatosabban eveztem a farkammal és lassan beszuszakoltam a testemet az alagútba. Visszagondoltam arra, amikor az uszodai öltözőben kellett átöltözni és nem akartam, hogy bárki meglássa vézna testemet. Lehet, hogy soványnak lenni mégsem olyan rossz dolog.
Szememet dörzsölve próbáltam alkalmazkodni a sötétséghez. Kis, buborék alakú helyiségben voltam. Körülöttem mindenütt hínárból készült felmosópamacsok, horgokra aggatott takarítószerszámok. Az ajtóhoz úsztam, hátha nincs bezárva. Megfogtam a sárga ajtógombot. Az ajtó nyikorogva nyílt. Merre? A folyosó hosszú, keskeny barlang. Becsuktam magam mögött az ajtót, és észrevettem a felső sarokban a fémtáblát. „ÉSZ: É 874”. Északi szárny? Elszámítottam magamat! A csendes folyosón úsztam, mindkét oldalon zárt ajtók. É 867, É 865. Ugyanaz. Középen nagy kerek fémajtó, mint a tengeralattjárók ajtaja, rajta kerek ablak, alatta réz ajtógomb. Üveg nincs, csak halcsont rudak zárják le az ablakot, olyan rácsot alkotva, mint az elkezdetlen amőbajáték ábrája. Benézzek? A következő ajtóhoz közelítve belestem az ablakon. Nagy, szőrös hasú, hosszú haját lófarokba fogva viselő triton úszott oda az ablakhoz. – Segíthetek? – kérdezte, szeme derűsen csillogott. Karjára hajó volt tetoválva; deréktól kövér barna farka csapkodott. – Bocsánat – sikkantam odébb és gyorsan elúsztam. Ez lehetetlen! Még csak a megfelelő börtönszárnyat sem találtam meg. És az ajtók mögött félelmetes bűnözők vannak! Persze nem is várhattam mást, gondolom. Hiszen ez egy börtön. Hirtelen suhanó hangokat hallottam. Pörölycápák! Egyre közelednek. A lehető leggyorsabb farkcsapásokkal iszkoltam a folyosó végére. El kell tűnnöm a kanyar mögött, mielőtt meglátnak. Még egy utolsó nagy farklendítéssel befordultam a sarkon – újabb, ugyanolyan alagútba.
Ugyanolyan volt, egy dolgot kivéve. A számok mind K-val kezdődtek. A keleti szárny! Óvatosan az első ajtóhoz úsztam. K 924. Próbáltam felidézni, milyen szám állt Mr. Beeston dossziéin. Miért nem írtam le? Idős, szakállas, ráncosan petyhüdt farkú triton volt a cellában, nem nézett felém. Tovább mentem. K 926. K 928. Megtalálom-e valaha? Éppen ekkor tűnt fel két pörölyfejű a sarkon. A következő ajtóhoz bújtam, kétségbeesetten próbáltam a réz ajtógombot elfordítani. Legnagyobb meglepetésemre az ajtó kinyílt. Arra gondoltam, hogy akárki is van odabent, nem lehet olyan félelmetes, mint a cápák. Behátráltam a cellába és csendesen, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Amint becsukódott, a surrogó hang elhaladt előttünk. Megkönnyebbülten támasztottam fejemet az ajtónak. – Ez szerencsésen alakult. Ki szólt? Megperdültem. Egy triton ült a hínárágy szélén. Kis asztal fölé hajolt, fényes kék farkával lágyan legyezett. – Mit csinál? – kérdeztem. Nem mozdultam az ajtótól. Cérnavéget vett a szájába, a másik végére csomót kötött. – Valahogy el kell foglalnom magamat – mondta. A buborék alakú helyiség falai mentén oldalazva közeledtem hozzá. A fonal olyan volt, mintha aranyból lenne. Mintha gyöngyök lettek volna rajta. A szivárvány minden színében ragyogott. – Nyakláncot készít? – Ami azt illeti, most éppen karkötőt. Miért? Baj? A triton ekkor nézett fel először. Ösztönösen visszahőköltem. Ne gúnyolj bűnözőket, akiknek a cellájába éppen behatoltál, mondtam magamnak. Nem jó ötlet, ha egy darabban akarsz kikerülni. Csakhogy a triton nem tűnt bűnözőnek. Legalábbis nem olyannak, amilyennek az ember a bűnözőket képzeli. Nem tűnt gonosznak és nehéz természetűnek sem. És ékszereket készített. Rövid, fekete haja volt; kissé göndör, egyik fülében apró fülbevaló. Fehér mellényt és kék börtönzubbonyt viselt. Farka úgy csillogott, mint a gyöngy karkötő. Amikor ránéztem, kezével végigsimította a haját. Volt valami ismerős ebben a mozdulatban, bár nem tudtam, mi. Hajamat pödörgettem, miközben próbáltam… Jobban megnéztem. Ahogy visszakacsintott rám, észrevettem egy kis gödröcskét. A bal szeme alatt. Ez nem lehet… A triton letette a karkötőt és lecsusszant az ágyról. Hátráltam, mert közeledett felém. – Sikítok – mondtam. Csak bámult. Csak bámultam. – Hogyan találtál meg? – kérdezte, teljesen más hangon, mint az imént. Mintha gombóc lenne a torkán vagy ilyesmi. Arcát néztem. Mély, barna szem. Az én szemem. – Apa? – szólt egy vékonyka hang valahonnan a cella másik végéből. A triton a szemét törölgette. Aztán egyik kezével halántékára csapott. – Tudtam, hogy ez egy nap bekövetkezik – mondta, inkább magának, mint nekem. – Senki nem lehet ennyi ideig bezárva ép elmével, mindenki megbolondul egy kicsit. – Azzal elfordult tőlem. – Álmodom. Hallucinálok. Ez biztosan nem igaz.
Aztán visszafordult. – Csípj meg – mondta, és közelebb úszott. Kissé hátráltam. – Csípj meg – szólított fel ismét. Megcsíptem és visszahőkölt. – Aúúúú! Azt nem mondtam, hogy tépd le a bőrömet – mondta a karját dörzsölve, mielőtt újra rám nézett. – Ezek szerint igazi vagy. Bólintottam. Körbeúszkált. – Még szebb vagy, mint álmodtam. És mondhatom, sokat álmodtam rólad. Még mindig képtelen voltam megszólalni. – Nem akartam, hogy itt láss, hogy itt látogass meg. – Körbe-körbe úszkált a cellában, elrakta az ékszerkészítéshez szükséges holmit. Magazinokat vett fel a padlóról, becsúsztatta az egyik falrepedésbe; mellényt dugott az ágy alá. – Ez nem fiatal lányoknak való hely. Aztán visszaúszott hozzám, nagyon közel jött; az arcomhoz tartotta a kezét, én pedig nagyon összeszedtem magamat, hogy ne mozduljak el. Tenyerét arcomra simította, megsimogatta a gödröcskémet, letörölte a tengervízzel keveredő könnyeimet. – Emily – suttogta. Õ volt az. Apa! A következő pillanatban már erős karjaiban tartott, én pedig olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. – Szóval sellő vagy – dünnyögte a hajamba. – Nem mindig – mondtam. – Érthető. Lazított ölelésén, eltartott magától. – Hol van az anyukád? – kérdezte hirtelen. – Itt van? Jól van? – maga mellé ejtette karját. – Megismerkedett valaki mással? Más férfival él? Közelebb húzódtam hozzá. – Persze, hogy nem él más férfival! – Az én Pennym – mosolygott. – Penny? – A szerencsepennym. Mindig így hívtam. Persze a végén nem bizonyult túl pontosnak. – Aztán elmosolyodott. – És nem felejtett el? – Hmmm. – Mit mondjak erre? – Még mindig szeret. – Szereti, ugye? Biztosan szereti, különben nem lett volna olyan izgatott, amikor visszatért az emlékezete. – És nem felejtett el. Illetve már nem felejt el. – Hogy érted azt, hogy már nem felejt el? – Figyelj. Elmondok mindent. És elmondtam. Elmondtam az M-szert, és Mr. Beestont és azt, hogy mi történt, amikor anyát elvittem a Szivárvány-sziklákhoz. És a Nagy Mermer Zátonyhoz való eljutást is. – Szóval itt van? – vágott a szavamba. – Ilyen közel?
Bólintottam. Lesimította a haját, körbe-körbe forgott, elúszott mellőlem. – Apa! – Apa! Még nem szoktam meg, hogy van, akit így szólítsak. – Anya vár engem. Ő nem tud bejönni hozzád a börtönbe – mondtam, és követtem az asztalhoz. – Nem tud úszni – tettem hozzá halkan. Szembefordult velem és nevetésben tört ki. – Még hogy nem tud úszni! Miről beszélsz? Ő a legjobb, legkecsesebb úszó a világon, a sellőket kivéve, persze. Anya? Jól és kecsesen úszik? Nevettem. – Gondolom, ez a képessége memóriájával együtt elveszett – mondta szomorúan. Fel-alá úszkáltunk. – Még víz alatti úszóleckéket is vett, hogy velem úszhasson. Elmentünk ahhoz a régi hajóroncshoz. Tudod, ott kértem meg a kezét. – Még mindig szeret – mondtam megint. – Igen. – Odaúszott az ágy melletti asztalhoz. Követtem. – Mi ez? – kérdeztem. Horogra tűzve volt valami a falon. Egy vers. – Ez én vagyok – mondta elkeseredetten. – Az elhagyott triton? – olvastam. Végigpásztáztam a sorokat, de nem értettem semmit, kivéve, amikor ismerős mondathoz értem; ettől elakadt a lélegzetem: Gyöngy a fedélzet, a mennyezet borostyán. – De ez… de ez… – Igen, tudom. Csepegős régi vers, ugye? – Nem! Ezt ismerem, Jake felnézett. – Ezek szerint, kicsi lány, te is voltál a hajóroncsnál, ugye? Bólintottam. – Shona vitt el oda. A barátnőm. Sellő. – És anya? – Nem… nem is tudja, hogy jártam ott. Jake szomorúan hajtotta le a fejét. – De ezeket a sorokat ismeri! – mondtam. Levettem a verset a falról, olvasni kezdtem. – Magányosan jár örökre a tengerek királya – olvastam hangosan. – Ez a vége – mondta. – De nem. – Mit nem? – Nem ez a vége. – Pedig igen; nézd – mondta Jake, és odaúszott hozzám. – Ezek az utolsó sorok. Visszavettem. – De nem így végződik a te történeted! Anya sosem hagyta el a tengerek királyát. Jake a fejét vakargatta. – Ezzel most egy kicsit összezavartál. – A Tenger királya. Az a mi hajónk. Ez a neve. Apa szeme elfátyolosodott, ahogy korábban anyáé is.
– Szóval szerelem. Emlékszem, amikor átneveztük. Azt elfelejtettem, hogy az apja minek nevezte korábban. De tudod… – És soha nem tudta elhagyni. Ő mondta. És most már tudom, miért. Miattad! Sosem hagyott el! Egyáltalán nem vagy elhagyott triton! Jake felnevetett. – Tényleg így gondolod? Megint magához ölelt. Só szaga volt. Borostás álla megkarcolta a homlokomat. – Figyelj, hamarosan menned kell – mondta, és eltolt magától. – De hiszen csak most találtalak meg! – Nemsokára megszólal a vacsoraharang. Addig ki kell jutnod innen. Nem tudom, hogy jutottál be ide, kicsi ékkövecském, de az biztos, hogy nem találhatnak itt a cápák. Sosem jutnál ki innen. – Meg akarsz szabadulni tőlem? Kezemet fogta, mélyen a szemembe nézett, saját világunkba merültünk. – Azt akarom, hogy élj. Azt akarom, hogy szabad és boldog legyél. Nem szeretném, hogy életed végéig valami ehhez hasonló komor helyre zárjanak. – Akkor sosem látlak többé – szipogtam. – Megtaláljuk a módját, kicsi ékkövecském. – Tetszett, hogy így hív. – Gyere – mondta, és gyorsan körülnézett. – Ki kell juttatnunk téged innen. – Azzal kinyitotta az ajtót és végignézett a folyosón. – Te csak így nyitod, csukod a cellád ajtaját? Ennek nem kéne zárva lenni? A farka végére rögzített fém bilincsre mutatott. – Fáj? – A cellámban tart. Ha eléri a küszöböt – mutatott az ajtóra –, akkor fáj. Olyan, mintha két fal között vernének. – Próbáltad? Fejét vakarta, mintha arcul csapták volna. – Senkinek nem javaslom. Kuncogtam. – Akkor miért vannak ajtók? Vállat vont. – Biztosra mennek. Éjszakára bezárják – mondta, és visszaúszott hozzám. – Ugye megérted? – Azt hiszem. Hirtelen eszembe jutottak Mr. Beeston szavai, aki azt mondta, apa azért hagyott ott, mert nem akart egy gyereket koloncként a nyakába venni. Csakhogy eddig Mr. Beeston minden állítása hazugságnak bizonyult, ugye? – Mi az, kicsikém? Lenéztem a farkamra, sebesen csapkodtam vele jobbra-balra. – Nem azért mentél el, mert nem akartál engem? – kérdeztem. – Tessék? – Odaúszott az ágyához. Nagyon megrémítettem. Bárcsak vissza tudnám szívni a szavakat. Benyúlt az ágy alá. – Ezt nézd meg! – Azzal kihúzott egy csomó műanyag lapot. – Nézz csak bele. Olvasd el bármelyiket.
Félénken nyúltam értük. – Siess – sürgetett. – Nézd csak meg! A kezembe adott egyet. Vers volt. Hangosan olvastam: – Nem hittem, de eljött az a nap Elvették a kislányomat Vágyom utána napra nap De jaj, oly messze, messze van – Hát igen, ez egy kezdeti próbálkozás volt – mondta, és a fülbevalóját babrálta. – Vannak itt jobbak is. Alig tudtam levenni a szememet a versről. – Te… – Igen, tudom. Ékszer, költészet. És még? Arca fájdalmasan eltorzult. Mielőtt bármit mondhattam volna, megszólalt egy harang. Olyan volt, mint az iskolai tűzjelző. A fülemhez kaptam a kezemet. – Erről beszéltem. A vacsora. Nemsokára itt lesznek – mondta idegesen, és megragadta a vállamat. – Emily! Menned kell! – Megtarthatom? – kérdeztem. Összehajtotta a verset és visszaadta nekem. Aztán szorosan megfogta a karomat. – Megtalállak – mondta hirtelen. – Egy nap rád találok. Megígérem. Visszafordult, felkapta a karkötőt az éjjeli szekrényről, gyorsan összecsomózta és a kezembe adta. – Ezt add át az anyukádnak. Mondd meg neki… csak mondd meg neki, hogy bármi történik, mindig szerettem, és szeretni fogom. Örökké. Érted? Bólintottam. Torkom összeszorult, nem tudtam szólni. Még egyszer, utoljára megölelt, aztán megint elfordult. – Várj – tette hozzá, azzal levette a verset a falról. – Ezt is add oda neki. Mondd meg neki, hogy tartsa magánál, míg találkozunk. Mondd meg, hogy sose hagyjon el. – Nem fog elhagyni, apa. Egyikünk sem hagy el téged. Soha. – Megtalállak – ismételte, rekedtes hangon. – Most menj. – Kituszkolt az ajtón. – Gyorsan. És legyél óvatos! A folyosó fala mellett oldalazva haladtam és egy pillanatig még a szemébe néztem. – Viszlát, apa – suttogtam. Aztán becsukta az ajtót. Egy pillanatig tétováztam az üres folyosón. A harang a cellán kívül még hangosabban, kellemetlenül erősen szólt. Befogtam a fülemet, suhintottam egyet a farkammal és elindultam. Vissza a folyosón, a takarítószerek táráig, keresztül a kis lyukon, át a sűrű sötétségen, míg meg nem találtam az alagutat. Shona a másik végén várt. Egymás karjába borultunk, csak nevettünk és öleltük egymást. – Annyira aggódtam – mondta. – Nagyon sokáig voltál odaát. – Megtaláltam – közöltem egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Hűűűűűűűű – alig kapott levegőt az izgalomtól. – Út közben elmesélem. Gyere! – Mielőbb vissza akartam érni anyához. Alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor átadom neki apa ajándékait.
– Mondd el megint! – anya az új karkötőjét forgatta körbe-körbe a csuklóján, nézte, ahogy a színek elhomályosodnak és összemosódnak, aztán más szögből nézve újra csillog a gyöngy. Millie irigykedve nézte. – Pontosan mit is mondott? – Anya! Már háromszor elmondtam. – Csak még egyszer, kicsim. Többször nem kérem. Sóhajtottam. – Azt mondja, mindig szeretett és mindig szeretni fog. És egész kötegnyi verset írt. Még szorosabban szorította a versét. – Rólam? A zsebemben lévőre gondoltam. – Igen. Többnyire. Anya úgy mosolygott, ahogy még sosem láttam. Úgy viselkedett, mint a nők azokban a szörnyű, csöpögős romantikus filmekben, amiket annyira szeret. – Anya, újra találkoznunk kell vele – jelentettem ki határozottan. – Mindig szeretett és mindig szeretni fog – szólt álmodozón. Millie a homlokát ráncolta. Alig egy pillanat múlva hatalmas csobbanás törölte le anya arcáról a mosolyt. Kirohantunk. – Szóval ki akarnak iktatni engem? – harsant egy diadalittas hang. Mr. Beeston! A vízben! Hogy ment el mellettünk? – Mindazok után, amit magukért tettem! – kiáltott, sebesen úszva el tőlünk. – Mire készül? – kiáltottam. – Én figyelmeztettem magukat – kiabálta, háton úszva. – Ezt nem ússzák meg szárazon! – Aztán halkan, a hullámoktól alig hallhatóan hozzátette: Sajnálom, Mary P, hogy ilyen véget ér. Mindig emlékezni fogok a szép időkre. Azzal megfordult és a Nagy Mermer Zátony felé úszott. Anya és én egymásra néztünk. Szép idők? Millie a torkát köszörülte. – Az egész az én hibám – jegyezte meg halkan. Anya odafordult hozzá. – Tessék? – Meglazítottam a kötelékeit – mondta Millie, maga köré terítve nagy kendőjét. – Csak egy kicsit. Azt mondta, a húsába vág. Anya felsóhajtott és a fejét ingatta. – Nem baj. Ne aggódj, Millie. Most már semmit nem tehetünk, ugye? Néztük, néztük, hogy Mr. Beeston távolodik, és Shona jelent meg a hajó mellett a vízben. – Mi a baj? – kiáltott fel nekünk. – Mintha hallottam volna valamit. – Mr. Beeston – mondtam. – Elment! – Megszökött? – Arra ment – mutattam a börtön felé. – Azt hiszem, készül valamire. – Utánamenjünk? – Nem mehetsz vissza oda! – szólt anya. – Most nem. Túl veszélyes. – Akkor mi legyen? – kérdeztem. – Hogy jutunk haza? Üzemanyag nincs, a vitorla tönkrement.
Shona nem tud minket visszahúzni az öbölbe. – Értesítsük rádión a parti őrséget? – Anya, a rádió már évek óta rossz. Mindig mondtad, hogy megcsináltatod… – … de mindig elfelejtettem – fejezte be a mondatomat anya, felsóhajtva. – A meditáció talán segít – szólt Millie. – Próbáljuk ki, hátha megmutatkozik a válasz. Anya és én szótlanul néztük egymást. Tíz másodperccel később pedig egy mindent betöltő hang bugyborékolt fel a tenger mélyéről. – Be vannak kerítve – gurgulázott. – Adják meg magukat! Ne tanúsítsanak ellenállást! – Ki maga? – üvöltöttem. – Nem félek a… – Emily! – ragadta meg a karomat anya. A hang ismét megszólalt. – Túlerőben vagyunk. Ne becsüljék le Neptun hatalmát. Még ki sem gondolhattam, mit mondjak, négy börtönőr-egyenruhás triton jelent meg a víz felszínén. Mindegyiknek hanyatt fordított polip volt a hátán. Tökéletes alakzatban ugrottak ki a vízből, farkuk örvényt kavart. Oldalt fordultak, a polipok lábai forgó pengeként mozogtak, és a négy tritonkommandós egyenesen felénk tartott. Lerántották Millie-t, anyát és engem a fedélzetről, azzal megfordultak és a hónuk alá csapva minket visszacsobbantak a vízbe. – Nem tudok úszni – sikoltott anya. Válaszul szó nélkül a víz alá nyomták. Nagyokat nyelve, levegő után kapkodva durván belöktek minket egy csőszerű valamibe. A lábam azonnal sellőfarokká kezdett formálódni, de ezúttal alig vettem észre. Végigcsúsztunk a csövön, ruganyos talajra érkeztünk. A bejárat, amin belöktek minket, azonnal becsukódott. Fehér, gumiszerű buborékban voltunk. A mennyezetről két maszk lógott. Olyanok, amiket a repülőgépen mutatnak az utaskísérők a biztonsági előírások ismertetésekor. Millie idegességlevezető, morzsoló gyöngysort vett elő a zsebéből és ádázul babrálta. Anya megfogta a kezemet. Olyan erősen szorította, hogy fájt. – Meglátod, minden elrendeződik, nem lesz semmi baj – mondtam, és átöleltem. Aztán bizonytalanul, suttogva hozzátettem: – Egészen biztos.
Tizenötödik fejezet
A jó hír az volt, hogy nem tartottak minket örökre abban a szűk, ingatag ketrecben. A rossz pedig, hogy elválasztottak minket egymástól és még szűkebb helyre zártak. Akkora volt csak, mint egy doboz. Öt kurta farkcsapás széltől szélig. Egyik oldalán hínárágy. Az egész Mr. Beeston miatt történt. Hogy tehette ezt velünk? Ágyamon ültem és a sziklás falon mászó tengeri csigákat számolgattam. Aztán a mennyezetről lelógó hínárokat. Körülnéztem, találok-e más megszámolnivalót. De nem akadt más, csak kétségbeesett gondolataim. Abból viszont rengeteg akadt. Õr úszott be hozzám egy tál valamivel, ami ugyan nem látszott ételnek, de gyanítottam, hogy az a vacsorám. – Mit terveznek… Kezembe nyomta a tálat és szó nélkül eltűnt. – Ez nem igazság! – kiabáltam az ajtónak. – Semmit nem követtem el! Megnéztem, mi van a tálkában. Úgy nézett ki, mint a csigahányás. Zöld, nyálkás, gumi állagú halom valami sárgás, pelyhes, fűrészporszerű anyagon. Na ne! Eltoltam magamtól a tálat és számlálni kezdtem a másodperceket. Mennyi időt töltök itt? Aztán csak arra emlékszem, hogy oldalvást feküdtem szörnyű ágyamon. Valaki rázta a vállamat, odébb csusszantam a hínáron. – Anya? – Felugrottam. Nem anya volt. Egy börtönőr emelt fel a könyökömnél fogva. – Hova visznek? – kérdeztem, amikor bilincset kattintott egyik kezemre, a másik karperecet pedig a saját kezére erősítette. De persze nem válaszolt. Csak kihúzott a cellából és becsapta mögöttünk az ajtót. – Maga az az erős, szótlan típus, ugye? – próbálkoztam kissé idegesen, miközben hosszú, alagútszerű folyosókon és kerek, ívelt sarkokon befordulva újabb hosszú folyosókon úsztunk végig. Hamarosan szájszerű bejárathoz értünk. Cápafogak voltak rajta keresztben. Az őr kétszer kopogott az egyik fogon, és az állkapocs szélesre tágult. Előretuszkolt. Odabent egy másik őr úszott felénk. Más, de hasonló bilincset tettek a kezemre és más, de hasonló folyosókon tereltek tovább. Aztán más, de hasonló cellába löktek.
Remek. Csak három tengeri csigát számláltam össze, amikor visszajöttek értem. Ez az út más, de tényleg más helyre vitt. Nagyon más helyre. Újabb, nagyon hosszú folyosó végére értünk. Amikor az őr áttessékelt az ajtón, végre nem egy következő folyosóra értünk. Újra a nyílt tengert láttam. Egy pillanatra azt hittem, szabadon engednek. Azután rájöttem, hogy még mindig bilincs van a kezemen. A tenger fényesebb és melegebb lett. Valami kezdett testet ölteni. Szín… és fény. Nem táncoló, ugráló fények, mint a Nagy Mermer Zátonyon, hanem a tenger mélyéről sugárzó, csillámló, szikrázó ragyogás. Ahogy közelebb értünk, a fények formát kaptak. Olyan volt, mint egy nagy ház. Hatalmas ház! Az íves kapu két márványoszlopa olyan magas, hogy úgy tűnt, a tenger fenekétől egészen a vízfelszínig érnek, az oszlopok előtt piedesztálon egy-egy arany csikóhal csillogott. A kapu ívén ékszerek, kristályok ragyogtak. – Odamegyünk! – az őr a zárt kapu felé mutatott, és odabólintott a két triton kapuőrnek. Mind a két őr farkán oldalt arany csík futott végig. Ahogy a tritonok elmozdultak, a kapu lassan kinyílt. A kapuív felé úsztunk. Felettünk ezüstfonálon hosszú kagylófüzérek csilingeltek a víz mozgására. – Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben beúsztunk. Valamiféle előcsarnokban voltunk; amilyen az igazán elegáns szállodáknak van. Csak annál is elegánsabb volt. És kupolás. Üveges kristálycsillárok lógtak a mennyezetről, miniszivárványokat szórtak a falakra. A terem közepén kis vulkánból élénkzöld fény tört elő – víz alatti szökőkút. A fény a sziklás katlanból bugyogva, gyöngyözve folyt ki, és kék színűre változott, mire a padlóra ért. – Hát te semmit nem tudsz? – mordult az őr. – Ez itt Neptun palotája. Azzal előrenyomott. Neptun palotája! Mit keresünk mi itt? Eszembe jutott minden, amit Shona mondott róla. Mit tervez velem? Kővé változtat? Átúsztunk az előcsarnokon. Két, hosszú fekete farkú triton úszott el mellettünk, élénken beszélgetve egymással. Amikor a terem másik végébe értünk, sellő nézett fel aranyoszlop mögül. Az őr kártyát húzott elő farka zsebéből. A sellő rögtön bólintott és félreállt. Mögötte lyuk tátongott a falon. – Oda fel! – úszott be az őr a lyukon, magával húzva engem is. Körbe-körbe haladtunk felfelé a kusza folyosórendszeren, míg végül elértünk egy csapóajtóhoz. Az őr egy mozdulattal kinyitotta és noszogatott, hogy menjek át. Üvegfalú, négyszögletes terembe értünk, ami egy hatalmas akváriumnak bizonyult, csak itt a halak odakint voltak! Csupa élénksárga és kék lény, izegtek-mozogtak, figyelték, ahogy az őr egy sziklapadsorhoz vezet és utasít, hogy üljek le. A pad elején nagybetűs felirat hirdette: VÁDLOTT. Vádlott? Én? Mit követtem el? A szemben sorakozó korall üléseken elegáns ruhát viselő szirének, tritonok foglaltak helyet. Egyikük aranynádból készült kabátot viselt, mellén háromágú szigonnyal. Láttam, hogy aktákban lapoz, és egész idő alatt a mellette álló sellőhöz beszél. Mögöttük egy fekete ruhás triton ugyanígy aktákban lapozott és izgatottan suttogott a mellette levő sellőnek. Mi folyik itt? Miért vagyok itt? Elöl, a bírósággal szemben ülő sellő korallasztal mellett a körmeit nézegette. Mögötte alacsony kristályasztal, majd a világ leggyönyörűbb trónszéke állt: csupa arany, támlája háromágú szigonyt
formált. Az ágak köze gyöngyökkel, korallokkal kirakott tömör arany. A kerek márványból készült ülőlap a középről a széle felé hullámzó, kék vízfodrokat mintázott. A trón két oldalán egy-egy arany csikóhal ágaskodott: a trónszék karfája csikóhaltest, lába csikóhalfarok, alul csupa gyémánt. A trón toronyként magasodott a tárgyalóteremben; erőt és hatalmat sugárzott, üresen is félelmet keltett. A trón előtt ülő sellő időnként átrendezte az íróasztalán álló tárgyakat. A felső szélén vágott nád sorakozott, mellettük műanyag írólapok. A tetején felirat: „Jegyzőkönyvvezető”. Egyik sarokban hatalmas iratköteg, a másikban mogorva tintahal üldögélt, csápjait bonyolult csomóba kötötték. Gyakran pillantott hátra, a trón mögötti ajtóra. Íves, ékkövekkel kirakott aranyból készült, mint a palota bejárata. Az ajtószárnyak zárva. Velem szemben valahol csobbanó hang hallatszott, ez elvonta a figyelmemet a tárgyalóterem első részéről. Két őr kinyitott egy ajtót a mennyezeten; valakit közrefogva kísértek. Anya! Az őrök levettek egy maszkot a mennyezetről, olyant, amilyet elfogásunkkor ő és Millie is viselt. Anya ügyetlenül rögzítette az arcára, szájától cső nyúlt a mennyezeten túlra. Rémülten nézett körül a teremben. Aztán észrevett engem és arca egy kicsit felderült. Próbált a maszkon keresztül is mosolyogni, én pedig igyekeztem viszonozni a mosolyt. Miért vagyunk itt? Az akváriumon kívül válogatott tengeri népség foglalt helyet. Egy kövér sellő bársonyos angolnát vett le a nyakából, összetekerte és ráült. Mindenkit odébb tessékelt, hogy leülhessen mellé egy hatalmas, ékszerekkel megrakott rák. További sellők és tritonok jöttek jegyzetfüzetekkel és diktafonokkal, beszélgettek, miközben helyet foglaltak. Riporterek. A terem hátsó részében néma csikóhalsorfal állt. Katonáknak tűntek. Aztán mennydörgés moraját hallottuk, és hirtelen mindenki elhallgatott. Ahogy a hang egyre erősödött, örvényleni, bugyborékolni kezdett a víz. A jegyzőkönyvvezető az asztalába kapaszkodott, a többiek az előttük levő sziklaperembe. Mi történik? A korallpadba kapaszkodva körülnéztem. Senki más nem tűnt aggodalmasnak. A hullámok egyre erősödtek, a mennydörgés hangosabb lett, aztán hirtelen kinyílt a nagy ajtó. Delfincsapat úszott be sebesen, mögöttük ékkövekkel, kristályokkal kirakott aranyhintó. A hintón egy triton érkezett. Legalább két méter magas, mellig érő fehér szakállú példány, úgy láttam, mellkasát és farkát gyémántok ékesítik. Ezüstszikrákat szórt, miközben kiszállt a hintóból. Hosszú farkát maga mögött húzva a trónra siklott. Kezében háromágú aranyszigonyt tartott. Neptun! Itt előttem. Teljes valójában! Hangosan koppantott a padlón a szigony nyelével, a delfinek fürgén elhagyták a termet, magukkal húzva Neptun hintaját. Még egy koppintás és a kapuk becsukódtak mögöttük. A harmadik koppintásra a víz elcsendesedett. A hirtelen nyugalom hatására helyemre roskadtam. – FELÁÁÁLLNIIII – harsant rám egy hang elölről. Neptun rám mutatott a szigonyával. Azonnal felugrottam, és imádkoztam, hogy ne duplázzam meg ezzel a nekem szánt ítéletet. Neptun előrehajolt, és felém mutogatva beszélt a jegyzőkönyvvezetővel. A jegyzőkönyvvezető is rám nézett, aztán kézbe vette az egyik vágott nádat. Hegyes végével megbökte a tintahalat, és írt valamit a fekete tintával. A tintahal mogorván fészkelődött az íróasztal szélén, majd újra rendezte csápjait.
Végül Neptun ismét a tárgyalóterem felé fordult. Mérgesen nézett körül. Aztán újabb szigonynyélkoppanás után rendelkezett: – LEÜLNI! Mindenki visszatelepedett a helyére. A csikóhalak hátul két sorba rendeződtek és a terem első részébe úsztak. Neptun két oldalán álltak sorfalat. Az aranykabátos triton felállt. Mélyen meghajolt. – KÖZELEBB! – parancsolta Neptun. A triton közelebb úszott. Odaérve lehajolt és megcsókolta Neptun farka végét, közvetlenül az uszony felett. – Fenség, ha megengedi, szeretném ismertetni a vádat – kezdte, és kiegyenesedett. Neptun erőteljesen bólintott. – Ismertesse! – Fenség, egy sellő és egy… egy… emberi lény áll Ön előtt – utálkozó grimasszal ejtette ki ezt a szót, mintha rosszul lenne tőle. Gallérját igazgatva folytatta: – A vádlottak konspiráltak és szemet hunytak, terveket szőttek és cselt… – Hogy MERÉSZELED vesztegetni az időmet? – üvöltött Neptun. Felemelte szigonyát. – TÉNYEKET! – Máris, felség, máris. A triton átlapozott pár aktát, aztán némi torokköszörülés után folytatta. – A felséged előtt álló gyermek betört a börtönbe, úgy, hogy előzőleg megrongálta a Nagy Mermer Zátony egy szakaszát, és testi sértést követett el felséged egyik tanácsadója ellen. – ÉS MÉG? Van még valami? – Neptun arca elvörösödött. – Ennyi, felség. A triton átadta az aktát Neptunnak, aki átvette, de bele sem nézett, rögtön továbbadta a jegyzőkönyv vezetőjének. A triton megint a torkát köszörülte, aztán megszólalt. – Ami az emberi lényt illeti – mondta ki nagy erőlködve a szót –, ugyanezek a vádak. Neptun kurtán bólintott. – Még egyszer kérdezem, Mr. Slipreed. Csak ennyi a vád? – Igen, felség – közölte a triton, ismét meghajolva. – Ha megengedi, szeretném kiemelni az eset egy rendkívül figyelemre méltó aspektusát… – Neptun erősen megmarkolta a szigonyt. A triton gyorsan beszélt. – A vádlott elfogásakor egy sellőgyermeket találtunk a helyszínen. Aki egy másik emberi lénynek segédkezett. Millie és Shona! A szám elé kaptam a kezemet, nehogy hangosan felkiáltsak. – A sellőgyermeket és a másikat is vizsgálati fogságba vetettük, a bíróság határozatára várnak. – A BÍRÓSÁG határozatára, Slipreed? BÁRMILYEN szedett-vedett bíróságéra? – Felség, az ön isteni ítéletére. – KÖSZÖNÖM, Mr. Slipreed! – mennydörögte Neptun. – Ha megengedi, szólítom az első tanút… Mr. Charles Finright Beestont. Amikor Mr. Beeston a terembe lépett, karba fontam a kezemet. A lábamat is keresztbe akartam tenni, de aztán eszembe jutott, hogy most halfarkam van. Az egykori világítótorony-őr most valahogy egészen
másképp nézett ki. Ahogy Neptun felé úszott, rájöttem, miért találom olyan furának. Sosem láttam még tritonként! Mr. Beeston mélyen meghajolt és megcsókolta Neptun uszonyát. Kerülte a tekintetünket, nem nézett sem rám, se anyára. – Ha megengedi felséged, a jegyzeteimet idézném… – ahogy ezt mondta, buboréksáv szállt szájából a mennyezet felé. – A hazugságaidat idézed – morogtam magamban. – Felség, múlt éjjel csellel rávettek, hogy vegyek részt egy jacht és egy kis motorcsónak mentési akciójában. Árboc okozta fejsérülésemet követően megkötöztek, miközben a vádlottak… – pillantott gyorsan anyára, aztán rám. Egy másodpercre megtört a szófolyam és mielőtt folytatta, köhécselt egy kicsit – … mielőtt megvalósították törvénytelen cselekedetüket. A vádlottak szerencsére amatőrök, és nem elég felkészültek ahhoz, hogy hozzám hasonló, magasan képzett szakemberekkel elbánjanak. Hatásszünetet tartott, Neptunra nézett. – BEESTON tőlem ne várjon dicséretet. FOLYTATNI! Mr. Beeston elvörösödött. – Természetesen, felség! Ezért kiszálltam a hajóból és a törvény erős uszonyának segítségét kértem. – Maga úszott az őrökért? – Igen, én, felség. – Köszönöm. – Neptun ismét a padlón koppintott szigonyával. – VEDELEM! – mennydörögte. – Mr. Thinscale? Ki az első tanúja? A fekete kabátos triton felugrott. – Köszönöm, felség. Körülnéztem a tárgyalóteremben, ki lehet az első tanú. – Felállni! – mordult rám a mellettem álló őr. – Maga következik. Azzal felrángatott a padról és a trón felé mutatott. Nyugtalanul úsztam Neptun felé. A többiekről példát véve lehajoltam, hogy megcsókoljam a gyémántokkal ékesített uszonyt. Neptun felhúzta a szakállát és lenézett rám. – Megértetted a vádat? – kérdezte kissé nyugodtabb hangon. – Azt hiszem, igen. – Akkor beszélj! – csattant fel. – Van valami, amit mentségedre tudsz felhozni? – Nos, én… – elhallgattam, körülnéztem a tárgyalóteremben, a mindenfelől körülvevő sellőkre és tritonokra. Volt, aki merőn bámult. Mások halkan beszélgettek vagy nevetgéltek. Valószínűleg rajtam. A farkam teljesen elernyedt, és már majdnem kimondtam, hogy „Nincs, felség”, amikor megláttam anya tekintetét. Egy pillanatra levette a maszkot és mosolyt erőltetett az arcára. – Ne várakoztass! – mordult Neptun. Ekkor jöttem rá, mit kell tennem. – Öööö, uram… – Úgy nézek én ki, mint valami közönséges úriember? Úgy? Egy kicsit legyeztem a farkammal, hogy egy méter ötven centinél magasabbnak látsszak, és idegesen körülnéztem a tárgyalóteremben. – Felség… – javítottam ki magamat. – Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, de tulajdonképpen
nagyon örülök, szóval jó, hogy itt lehetek. Morajlás húzódott végig a teremben és a külső sorokban is. A riporterek izgatottan jegyzeteltek. – Azt mondta, jó, hogy itt lehet? – kérdezte valaki. – Gúnyolódik? – szólt másvalaki. – Mindig erre vágytam – tettem hozzá sietve. – Nyilván nem arra gondolok, hogy bíróság elé álljak és életem végéig börtönbe zárjanak, hanem arra, hogy itt lehessek. Önökkel. Jó érzés. Anyára pillantottam. – Úgy értem, tudom, hogy részben földi ember vagyok, és az anyukám igazán nagyszerű. Egyedül nevelt fel meg minden. De az apukám is nagyszerű. Nem csak azért, mert triton, és én miatta vagyok félig sellő. – Elhallgattam, Neptun szemébe néztem és kisvártatva folytattam. – Ez egyszerűen nagyszerű. Neptun előrehajolt. Komor tekintettel, összeszűkült szemmel nézett. – Úgy értem, ez egyenesen fantasztikus! Nagyon sikkes! De leginkább azért vagyok rá büszke, mert hisz a szerelemben. – Elővettem a zsebemből a versét. – Az apukámat börtönbe zárták, de az érzéseit nem csukhatták le. Neptunra pillantottam. Arca megrándult, szeme keményen villant, de testtartása lágyult egy kicsit; keze már nem markolta olyan szorosan a szigonyt. – A jog szigorával nem lehet megakadályozni, hogy az emberek szeressék egymást. A rákot pórázon tartó, nagyon divatos sellő megvakargatta angolnapárnája állát. Egy másik zsebkendőt vett elő. Néhány triton és sellő bólogatott. Hallottam, hogy hátul valaki azt mondja: – Tudják, igaza van. Neptun mennydörgőt sóhajtott és hatalmas, gúnyos ásítás hagyta el ajkát. – Apa szerelmes lett. Na és? Mit vétettem én, hogy apa nélkül kellett felnőnöm? A közönség soraiból csitító hangok hallatszottak. Néhányan rosszallóan ingatták fejüket. – Találkozni akartam apával. Ennyi. Ez olyan nagy bűn? – mondtam, aztán anyára néztem. – Ha ez olyan szörnyű nagy bűn, ha a szerelem és a szeretet megbocsáthatatlan vétség, akkor jó, zárjanak börtönbe. Anyát is zárják be – azzal visszafordultam Neptunhoz. – Felség, ez a triton – mutattam arra, aki először beszélt –, azt akarja, hogy több száz éve írt törvények alapján csukjanak börtönbe minket. Megváltozott a világ. Tudja felség, az emberek nem is olyan rosszak. Ahogy körülnéztem a tárgyalóteremben, tekintetemet egy kicsit tovább tartottam Mr. Beestonon. Neptun nem szólt. – Felség, még az ön egyik tanácsadójának is ember volt az apja – mondtam. Mr. Beeston szemlesütve ült, miközben minden tekintet rászegeződött. – Ha ilyen hűséges, elkötelezett tritonok születhetnek emberektől, mint Mr. Beeston, valóban olyan szörnyűséges dolog ez? Hagytam, hogy kérdésem egy pillanatig ülepedjen, aztán ismét Neptun felé fordultam. Nem tudtam mást kitalálni, mit mondjak. – Csak az apukámat akartam látni – mondtam végül. Neptun néhány pillanatig a szemembe nézett. Aztán szigonyával a padlóra csapott. – NEM tűröm, hogy tévesnek nevezzék a törvényeimet! Hogy MERÉSZELED?! Felállt a trónról, megint a padlóhoz csapta a szigony végét. Mindenki azonnal felállt. Kinyílt a kapu mögötte. Hintója kint várt. – A bíróság visszavonul – mordult, ahogy a delfinek beúsztak a tárgyalóterembe.
Visszaroskadtam sziklapadomra és vártam az ítéletet.
Tizenhatodik fejezet
Az első néhány percben senki nem szólt. Aztán fokozatosan egyre nagyobb lett a sutyorgás, a közönség suttogott, mint az orvosnál, amikor úgy kell tenni, mintha bűn lenne egymással beszélgetni. Lehet, hogy itt az is. Úgy tűnik, itt minden bűn. Visszamentem a helyemre és izgatottan néztem fel, hátha el tudom kapni anya tekintetét. Fejét a tenyerébe temetve ült. Vajon haragszik rám? Végtelennek tűnő hosszú ideig ült így ott, a bíróság szintén csendben várakozott. Voltak, akik kimentek; néhányan uzsonnás dobozokat vettek elő és tengeri növényekből készült szendvicseket majszolgattak. Aztán kinyílt a tárgyalóterem nagy, díszes ajtaja. Neptun jött vissza. Mindenki azonnal felugrott. Neptun türelmetlenül intett szigonyával, hogy üljünk le. Megvárta, hogy a teremben teljes csend legyen, csak azután kezdett beszélni. – Emily Windsnap – nézett rám és éles pillantásával jelezte, álljak fel. Megrebbentettem farkamat és olyan egyenesen álltam, amennyire csak tudtam. Aztán anyára nézett és felfelé mutatva neki is jelzett. – Mary Penelope Windsnap –, olvasta az előtte levő iratból és anya felállt. – Mindketten vétettetek ELLENEM és az ÉN törvényeim ellen. Nagyot dobbant a szívem. – Királyságomat sok-sok nemzedéknyi ideje ezek a törvények tartják fenn. Én hozom a törvényt; ti betartjátok, így működik! Próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy hínárágyas, tengeri csigás falú szűk cellában kell laknom. – Azt MERÉSZELED állítani, hogy tévedtem? – folytatta, hangja minden szónál egyre harsányabban szólt. – Azt hiszed, te jobban tudod NÁLAM mi helyes és mi nem? TÉVEDSZ! Előrehajolt, merőn nézett rám. Mennyit kaphatok? Tíz évet? Húszat? Életfogytiglant? Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg várt a folytatással. Amikor újra megszólalt, gyengédség tolult a hangjába. Olyan halkan beszélt, hogy lélegzet-visszafojtva kellett hallgatnom. – Mindazonáltal… – mondta, aztán megint elhallgatott. Szakállát simítgatta. – Mindazonáltal… – ismételte. – Nagyon érzékeny kérdést pendítettél meg ma. Olyasmit, ami a törvényen felül áll. – Hangja még lágyabb lett. – Ezért nem büntethető. Nem mertem lélegezni, amikor befejezte a mondatot és szigonya oldalát tapogatta. – Mindkettőtöket szabadon bocsátunk – dörögte végül. Mindenkinek elakadt a lélegzete, aztán morajlás futott végig a termen. Neptun felemelte szigonyát,
végignézett az egybegyűlteken. A beszélgetés azonnal abbamaradt. – Ellenkeztél a törvényeimmel – folytatta. – De miért? Tegyek úgy, mintha nem érteném? Vagy mintha sosem éreztem volna így? NEM! Nem vagyok képmutató! És nem büntetlek szerelemért, szeretetért. NEM. Mrs. Windsnap – fordult anyához. Hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkát. – Ha ezért nem kap büntetést, akkor a férjét is szabadon kell engedni. Újabb szájtátós csodálkozás a közönség köreiben. – De csak egy feltétellel – folytatta. – Maguk hárman csatlakoznak egy titkos helyen létesített sziget elzárt közösségéhez. Mostantól ez az otthonuk. Ha megszegik ezt a feltételt, a legsúlyosabb büntetésben lesz részük. Megértették? Áthatón nézett ránk. Élénken bólogattam. Jól hallottam? Tényleg újra találkozhatok apával? Az aranykabátos triton hirtelen felállt. – Felség, bocsásson meg nekem – mondta mélyen meghajolva. – De mi legyen a másik sellőlánnyal? Baj lehet abból, ha… – Csak távolítsák el őket az uszonyom környékéről – mordult Neptun. – Felőlem velük mehet. Beszélje meg a szüleivel: költözés vagy emlékezettörlés. – Igenis, felség – felelte, és leült. Neptun körbenézett a tárgyalóteremben. – És elmondhatjátok atyafiságotoknak, hogy királyotok nem csak erőskezű uralkodó, hanem igazságos és könyörületes is – mondta, és tekintete rajtam állapodott meg. – Olyan, aki nem büntet senkit pusztán szerelemért, szeretetért.
Utána minden olyan gyorsan történt. A teremben felcsapott a zaj. Az emberek tapsoltak, éljeneztek, mások egymás között pusmogtak. Néhányan odajöttek a vádlottak padjához, és kezet ráztak velem. – Most már elmehetek? – kérdeztem az őrt. Levette bilincsemet, és kurtán a kijárat felé bólintott. Odakint kontyos sellő fogta meg a kezemet. – Anyukádat külön kísérik; nemsokára találkoztok – mondta. – Most ki kell juttatnunk innen. – Ön ki… – kezdtem, de a sellőhölgy már megfordult és a várakozó hajó felé húzott, ami egy limuzin meg egy tengeralattjáró keresztezésének tűnt. Fehér volt, hosszú, az ajtókon aranykilincsek. A hajó mellett tömeg várakozott. – Emily, megmondanád, hogy érzed most magad? – kérdezte valaki a tömegből, jegyzetfüzete fölött írásra készen tartva egy fekete végű, hegyes nádat. Felismertem, az egyik bírósági riporter volt. – Emily pillanatnyilag nem kíván nyilatkozni – mondta a sellőhölgy. – Neki most… – Remekül – mondtam. – Alig várom, hogy együtt lássam anyát és apát. – Köszönöm, Emily – körmölt a riporter sebesen, miközben a hajóba ültettek. Már ült bent valaki. – Shona! – Emily! Szorosan átöleltük egymást. – A szigetre megyünk! – mondtam. – Apa is jön! – Biztonsági öveket – utasított a sellőhölgy a vezetőülésből. Aztán úgy indultunk el, mint a golyó.
Miközben a vízben száguldottunk, elmondtam Shonának mindent, ami történt, és hogyan történt. – És azt mondták, te is jöhetsz! – mondtam a végén. A másik lehetőséget nem említettem. A szülei biztosan nem egyeznek bele. – Ssssikkes – nevetett Shona. – Felszálláshoz készülődünk – közölte a sellőhölgy a kormány mögül. A hajó egyre emelkedett, lassult, végül megállt. Aztán a vezető hölgy kinyitotta a jármű tetejét. – Megérkeztél – mondta nekem, és kezet nyújtott. Elég ostobának éreztem magamat, amikor viszonoztam a kézfogást. – Sok szerencsét, Emily. Bátor lány vagy – mondta. – Nemsokára találkozunk – kuncogott Shona, és mielőtt kiszálltam, még egyszer megöleltük egymást. A hajó tetején álltam. Hunyorogtam a napfényben, próbáltam felmérni a helyzetet. A Király előttem horgonyzott. Egy csapat triton várt a vízben előtte, két vastag kötelet markolva. Anya a hajó oldalán állt, lehajolt, lenyúlt valakihez a tengerbe. A kezét fogta. Lábujjhegyre álltam, hogy lássam, ki az. Egy pillanatra azt hittem, csak képzelődöm, hogy ez az egész nem is valóság. Biztosan nem történhet meg ilyen gyorsan! A nedvességtől kusza, dús fekete haj, mélybarna szempár. Aztán észrevett és bal arcán egyre mélyebb lett a gödröcske, ahogy elengedte anya kezét és felém úszott. – Apa! – egy szemvillanásnyi ideig sem gondolkodtam, beugrottam a vízbe, a karjaiba vetettem magamat. – Kis ékkövecském! – suttogta és szorosan magához ölelt. Aztán kézen fogott és együtt úsztunk vissza a hajó oldalához. Anya lehajolt, egymás kezét fogtuk, körben: végre együtt volt a család. Egy pillanattal később vízpaskolás és kiabálás robbant körülöttünk. Riporterek igyekeztek felénk. – Mr. Windsnap! – szólította meg apát egyikük és hatalmas gomba formájú mikrofont dugott az orra alá. – Simon Watermark vagyok a Hullám Rádiótól. Ön meglágyította Neptun szívét. Milyen érzés történelmet írni? – Történelmet írni? – nevetett apa. – Pillanatnyilag csak azt gondolom a történelemről, hogy szeretnék visszamenni az időben tizenkét évet és behozni azt az időt, amit a feleségem és a kislányom nélkül töltöttem. A riporter ekkor anyához fordult. – Mrs. Windsnap, igaz, hogy a barátnője segített önnek a terv megvalósításában? Ekkor vettem észre, hogy Millie a csónak orrában ült egy műanyag széken. Előtte a fedélzeten triton ücsörgött, farka lelógott a hajó oldalán, és mindketten merőn nézték a közéjük kiterített csomag tarot kártyát. – Nélküle nem sikerülhetett volna – felelte anya. A riporter ezután engem kérdezett. – Emily, bátor lány vagy, hogy azt tetted, amit tettél. Biztosan végig segítettek. Van valaki, akinek különösen szeretnél köszönetet mondani? – Szeretném megköszönni anyának, hogy olyan megértő volt, és apának, hogy várt ránk. – Apa megpuszilta az arcomat. – És Millie-nek is, hogy időben aludt el. A riporter nevetett. – És szeretnék köszönetet mondani Shonának, a legjobb barátnőmnek. Nélküle sohasem sikerülhetett
volna. Szemem sarkából ismerős alakot láttam. Tritonok és sellők beszélgettek, nevetgéltek csoportokban körülöttünk, de ő egymagában állt. Felnézett, reszketeg, görbe mosollyal nézett rám, fejét oldalra hajtva, mintha bocsánatot kérne. Megbocsátottam neki. Majdnem. Viszont van valami, amit megtehet értem. Egy kicsit összerezzent, amikor odaúsztam hozzá. Fülébe suttogtam kívánságomat. – Tömeges emlékezettörlés? – csattant fel. – Ez nevetséges… nem is beszélve arról, hogy veszélyes. – Kérem, Mr. Beeston –, könyörögtem. – Gondoljon mindarra a szépre, amit odabent mondtam. Mindazok után, ami történt, örökre gyűlölnöm kéne. De nem gyűlölöm. Akkor nem, ha megteszi nekem ezt a kis szívességet. Szúrósan nézett rám. Mit látott? Egy kislányt, akit egész életében ismert? Akivel ha csak egy icipicit is, de törődött? – Hát jó – mondta végül. – Megteszem.
Leszegett fejjel álltam a medence oldalánál. Körülöttem mindenki csoportokban beszélgetett. Julie és Mandy a sarokban kuncogott. Jól van ez így. Nincs is szükségem Julie-re. Ott van nekem Shona, és nála obb barátnő senki sem lehet. Szívem a torkomban dobogott, minden mást kizártam a tudatomból. Megérkezett Bob. Előreléptem, felemeltem a kezemet. – Tanár úr! Szeretnék mutatni valamit. Bob összehúzta a szemöldökét. – Gyakoroltam. Kézlendítéssel jelzett. – Akkor jó – mondta félmosollyal. – Lássuk! – Nézd a halleányt – vigyorgott Mandy csúfondárosan a sarokban. – Már megint produkálja magát. – Hát jó – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. – A halleány most produkálja magát. Felnéztem az ablakra. Túl magas. Nem láttam ki, de biztosan ott van. Megígérte. Öt percem volt. Öt percem, hogy büszke legyek, és ne féljek. Öt perc, hogy szabad és önmagam legyek. De főként van öt percem, ami alatt Mandy Rushton élete legnagyobb meglepetését fogja átélni! Beugrottam. A lehető leglágyabban úsztam, végig a víz alatt a medence másik végébe, úgy, hogy a lehető legkisebb mértékben zavarjam fel a vizet. – Nagy mutatvány! – mordult Mandy. – Szóval a halleány teljes egy hosszt tud úszni a víz alatt. Juhééééé! Miközben rajtam gúnyolódott, valami történt a víz alatt. Halfarkam formálódni kezdett. Az ismerős érzés önbizalommal töltött el. Ez az! Egyenesen lebuktam. Aztán felcsaptam a farkamat a levegőbe. A víz alatt keringtem, forogtam, éreztem, hogy a farkam egyre gyorsabban siklik, táncol. Alig vártam, hogy meglássam Mandy arcát!
A felszínre úsztam, kisimítottam a hajat az arcomról és körülnéztem. Harminc tátott száj. Teljes csend. Ha zenei aláfestéssel szobrozóst játszanak, holtverseny lett volna. Mandy volt az első, aki előrelépett. – De… de… dadogott. – De hiszen ez… hogyan…? Nevettem. – Tudod mit, Mandy? Nem félek tőled, és nem érdekel, minek nevezel. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy az legyek, ami vagyok. És nem is szekálhatsz többé, mert elmegyek. Egy távoli szigetre költözöm, ahol… Mondatomat hangos kopogás szakította meg. Bob kábultan ment ajtót nyitni. Mr. Beeston. Éppen időben. Halkan beszélt Bobbal. – Persze – mondta Bob gépies, színtelen hangon. – El is felejtettem. Jöjjön be. Aztán az osztályhoz fordult. – Gyerekek, ma látogatónk van. Beszélni fog nektek valamiről. Mr. Beeston odaállt az osztály elé, kezében nagy zacskó. – Jól figyeljetek, gyerekek. Ma a világítótornyokról és a tenger veszélyeiről beszélek nektek – mondta, és kinyitotta a zacskót. – De mielőtt elkezdenénk, együnk egy kis cukormázas fánkot…
Feltűnés nélkül kiosontam a medencéből, míg Mr. Beeston lefoglalta a többiek figyelmét. Mintha el is felejtkeztek volna rólam. Nemsokára el is felejtenek! – Köszönöm – mondtam neki hangtalanul, miközben elhaladtam az osztály mögött. Válaszul méltóságteljesen bólintott. Kilopóztam az uszodából, gyorsan átöltöztem és az épületet is elhagytam. Visszanézve elmosolyodtam. – Viszlát, hetedik cé osztály – suttogtam. Aztán sarkon fordultam és elsétáltam.
Éjszaka utaztunk el. Anya, apa és én, egy teljesen más, új világba, ahol ki tudja, mi vár ránk. Annyit tudtam biztosan, hogy sellőéletem épp csak elkezdődött. De ez ugye köztünk marad?
Sokan segítettek abban, hogy ez a könyv a számítógépemtől az olvasók kezébe kerülhessen. Külön szeretném kifejezni köszönetemet: Anyának, mert kiirtotta a szövegből a „hevesen verő szív” és „háborgó gyomor” sablonos kifejezéseket. Apának, mert olyasmiket vett észre, ami mások figyelmét elkerülte. Peter B-nek a címért; Kath-nek a sasszemű, aprólékos hibakeresésért; Helennek mindenért, amit a Cornerstones Kiadónál a vele való közös munka során tanultam tőle; Cameronnak, hogy nagyszerű képeket láttam és fantasztikus tényeket tanultam azokból a könyvekből, amiket a tenger élővilága témában kölcsönadott nekem; Cath-nek, aki tulajdonképpen semmit nem tett a könyv létrejöttében, „csak” annyit, hogy megírása idején remek társaság volt. Extra különleges köszönet illeti: Lee-t, inspiráló barátságáért és azért, mert összhangban volt velem és szereplőimmel; Jill-t, mert velem volt az utazás során és végtelen párbeszédeket folytatott velem a sellőkről, és egyszer sem panaszkodott; Catherine-t minden támogatásáért és tanácsáért, és azért, hogy olyan jó otthont talált Emilynek; És Judith-ot és Fionát, mert a szöveg tökéletes szerkesztői voltak.
Tartalom Első fejezet 6 Második fejezet 20 Harmadik fejezet 30 Negyedik fejezet 39 Ötödik fejezet 50 Hatodik fejezet 60 Hetedik fejezet 71 Nyolcadik fejezet 81 Kilencedik fejezet 88 Tizedik fejezet 97 Tizenegyedik fejezet 107 Tizenkettedik fejezet 120 Tizenharmadik fejezet 127 Tizennegyedik fejezet 139 Tizenötödik fejezet 154 Tizenhatodik fejezet 165
