Várkonyi Zsuzsa Mindennapi Játszmáink.pdf

MINDENNAPI JÁTSZMÁINK Az emberi kapcsolatok pszichológiája

36fra Kiadó

CpesteRküRzus

Budapest, 2009

© Szerzők, 2009

Sorozatszerkesztő: Gutman Bea Borítóterv: Hegyi Péter

Hungarian edition © Jaffa Kiadó, Affarone Kft., 2009 Minden jog fenntartva! ISBN 978 963 9604 96 4 ISSN 1786-2817 Felelős kiadó: Hasenfracz Péter és Rados Richárd Jaffa Kiadó www.jaffa.hu Affarone Kft. www. mesterkurzus. com

Tartalom

F. Várkonyi Zsuzsa: Pszichológiai játszmák - párunkkal, bárkivel Szendi Gábor: Mindennapi játszmáink

7 45

Prof. Dr. Bagdy Emőke: A párkapcsolat megtanulásától a játszmákig

101

Popper Péter: Játszmák és sorsok

149

A kötet szerzői

179

F. Várkonyi Zsuzsa

PSZICHOLÓGIAI JÁTSZMÁK - PÁRUNKKAL, BÁRKIVEL

Mi a játszma? A játszma fogalma lassacskán nálunk is bekerül a közgondolkodásba, de ahogyan a többi egyszerű kifejezést, amelyeket egy bonyolult elméletből ragadnak ki, a játszmát is ezerféle értelemben használják. Ebben az írásban megpróbálom röviden összefoglalni, mit értett játszmán Eric Berne, a jelenség felfedezője és a kifejezés kitalálója, és milyen értelemben használják manapság ugyanezt a fogalmat azok a szakemberek, akik pszichoterápiás vagy fejlesztő munkájukat a tranzakcióelemzésre építik.1 E kötet többi írásában az olva1 A téma iránt érdeklődőknek több magyar nyelvű kötet is rendelkezésükre áll. Saját könyveim közül a Tanulom magam (M-érték Kiadó, 6. kiadás, 2009) és a Sors és sérülés (M-érték Kiadó, 2008) címűekben található bőséges leírás a tranzakcióanalízis fontosabb jelenségeiről, így a játszmákról; Ian Stewart és Vann Joines A TA ma (Xénia Kiadó, 1992-től folyamatosan) című, jól érthető tanulmánygyűjteménye is időről időre kapható. Thomas Harris Oké vagyok, oké vagy (Édesvíz Kiadó, 2000) című könyve szintén izgalmas olvasmány.

8 F. Várkonyi Zsuzsa

só további értelmezéseket talál a játszma fogalmára. Eric Berne kezdő pszichológus korában arra figyelt fel, hogy a legtöbb ember életében sokszorosan ismétlődnek bizonyos kudarcos események (olyanok, amelyekre úgy szoktunk reagálni, hogy „Ó, szegény!" vagy „De nagy marha voltál már megint!"). Amint részleteiben, előzményeiben vagy a hátrahagyott szájíz felől tovább vizsgálódott, rájött, hogy ezek a történések olyan szabályszerűen zajlanak le, mintha csak egy sportág vagy társasjáték előírásait követnék. Ezért nevezte el ezeket játszmáknak. Hamarosan azt is észrevette, hogy a „szegény áldozat" érdekes módon maga is aktívan dolgozik a kudarcos folyamat továbbgörgetésén, egészen a zárójelenetig. Felfedezését persze - miszerint életünket gyakran egyáltalán nem a józan ész vezérli, hanem valami mögöttes program, ami többnyire csak fájdalmat, veszteséget és kudarcot gyűjt be számunkra nem könnyen fogadta el a pszichológusszakma, de cáfolnia senkinek sem sikerült az alaptételeket. Ilyen alaptétel Berne-nél például az, hogy 1. tudattalanunkban tárolunk olyan hiedelmeket, amelyek óriási erővel törekednek önmaguk ismételt igazolására;

Pszichológiai játszmák 3 7

2. ezek a hiedelmek döntési helyzetekben is képesek kikapcsolni a józan gondolkodást, mérlegelést; 3. életünk legelső néhány évében - tehát kevéske, de mélyen rögzült tapasztalatunk alapján - készítjük el azt a forgatókönyvet (sorskönyv), amely életünk számára irányadó lesz; 4. csakis a forgatókönyv hiedelmeinek tudatosítása, vagyis az önismeret terápiás fejlesztése szabadíthat meg ettől a tudattalan, önártó programtól, és adhat szabad kezet egy harmonikus élet kialakításához. Nézzünk egy példát. Ezt a nem ritka párkapcsolati csapdát a Sors és miazma2 című írásomban mutattam be korábban: Egy kevéssé - de rapszodikusan - elfogadott gyerek írhat magának olyan forgatókönyvet, mely szerint nem lehetetlen szeretetet kapni, de ehhez neki kell engedékenynek lennie, és mindent megtennie, hogy „ne rajta múljon" az elfogadás. Hogyan talál felnőttkorában olyan partnereket, akik újra ilyen próba elé állítják? Úgy, hogy a szembejövőknek azonnal megmu1

Ld. a Sors és sérülés című kötet 27-68. oldalát.


tatja engedékenységét, gyenge határvédelmét és végtelen igyekezetét az alkalmazkodásra. Kik lesznek leginkább vevők erre a személyiségre? Akiknek nagy szükségük van arra, hogy elnézzék nekik a határok megsértését, és akik nem teszik bele a közös kosárba a maguk részét alkalmazkodásból, toleranciából, megbízhatóságból. így aztán könnyen előáll ugyanaz az érzelmi viszony és kudarc, ami egyes számú hősünk gyerekkorát is végigkísérte - és amin ő lelke mélyén soha nem csodálkozik! A tudatból szóló „De hát hogyhogy?!" alatt ott bujkál a „Hát persze!" ismerős érzése. Megbecsülésük hiánya, méltóságuk eltiprása és a kihasználtság uralja életüket. Úgy mutatkoznak be, úgy nyelik le - tehát engedélyezik - első perctől partnereik méltatlan viselkedését, úgy kérnek engedélyt (és fogadják el annak megtagadását) emberi jogaik érvényesítéséhez, amiből partnerük hamar megérti az üzenetet, hogy „Itt az történik, amit te akarsz, mert nekem nincs bátorságom részt venni a szabályok kialakításában". Beme ezt a játszmát és az e köré szerveződő sorskönyvet „Rúgj belém!"-nek nevezi.

I Pszichológiai játszmák

11

Hogy a kihasználó partnerek ismételt felbukkanása nem csak a véletlen műve, vagyis hogy a vesztes sorskönyv tulajdonosa nemcsak lehetőséget kínál a kihasználásra, hanem szüksége is van a forgatókönyv teljes megvalósítására, az abból is látszik, hogy ha véletlenül mégis ép működésű partnerrel hozná össze a sors, előbb-utóbb elválik tőle (mármint ő, nem az egészséges természetű partner!), majd hamarosan besétál egy bántalmazó-kihasználó társ utcájába. Ha panaszait hallva megkérdezzük, miért cserélte le az előzőt, az őszinte válasz mindig az, hogy „Untam!". Ez a szó sokat elárul a forgatókönyvek parancsoló erejéről: az intim kapcsolatnak feladatot kell hordoznia magában, mely előre meghatározott, és üres lenne az élet, ha elsétálnánk a kijelölt feladat mellett. A sorskönyvben leírt kihívás mint a szirén hangja csábítja a vesztes sorskönyv tulajdonosát. A sorskönyvi kapcsolatok végelszámolása akárhány ismétlés után is csalódást, vereséget, megalázást hordoz... mindaddig, amíg a forgatókönyv - és így az egész életvezetés - nem kerül a tudat kontrollja alá.

12 F. Várkonyi Zsuzsa Sorskönyvelemek A vesztes sorskönyvnek és játszmaelemeinek megvannak az előzményei, amelyek ennél sokkal jelentéktelenebb helyzetekben is felbukkannak. Ártó következményeik persze arányosan kisebbek, hátterükben azonban ugyanazok a hiedelmek állnak, mint nagyobb szabású, sorskönyvi „jeleneteinkben", a játszmákban. Ezekhez a hiedelmekhez bizonyos „kedvenc" érzések is hozzátapadnak, egységes élményt alkotva velük. Van, akiben a felszabadult vidámság, az öröm átélése áll letiltás alatt, van, akinek szomorúságát kell egész életében lepleznie, egyesek düh helyett is csak szégyent élnek át, mások csalódásaikat leplezik cinikus viccelődéssel ki-ki aszerint, hogy milyen érzéseket és viselkedést büntetett, illetve bátorított gyerekkori környezete. Van család, ahol a felnövő gyereknek gyengeségét nem szabad megmutatnia (tehát átélnie sem), van, ahol éppen ellenkezőleg, erőből nem szabad lépni, akaratot nem szabad nyilvánítani. Az egyik ismert gyakorlat, amelyet tranzakcióanalitikus (TA) tréningeken használunk a résztvevők kedvenc érzésének és hiedelmének megtalálására, a következő:


Kollégád dühösen szemedre veti, hogy nem szóltál neki a mai meetingről. Te hirtelenjében csak arra emlékszel, hogy néhány napja a folyosón beszéltetek erről, és mintha a biztonság kedvéért később még meg is írtad volna neki a pontos időpontot. Megnézed a kiküldött maileket tényleg nincs benne időpont, csak valami utalás, hogy a meetingen majd ez vagy az lesz. írd le, mit érzel egy ilyen helyzetben! Az az érzés, amely ilyenkor elsőként elkap, biztosan fontos eleme életednek. Jellemző lehet a konfliktuskezelésedre, és rengeteg döntésedet befolyásolhatja, sokszor a magad kárára. Van, akit azonnal elfog a bűntudat, mások arra éreznek késztetést, hogy visszavágjanak az igazságtalan vádért, és van talán olyan ember is, akiben a memóriazavartól való félelem támad fel, és ettől lebénul. Egy ilyen apróság is azt a jellegzetes félreértelmezést 3 hívja elő majdnem mindenkiben, ami a helyzetnek egyáltalán nem megfelelő érzéssel jár együtt, amit kora gyerek* A magyar szakirodalomban „félreismerésnek" nevezik ezt a jelenséget, de én pontosabbnak gondolom a „félreértelmezést".


korában talált ki magának, és ami a nagyobb horderejű eseményeknél már sorsdöntő következményekkel járhat. 4 De a valóság félreértelmezésének ez a szintje még kezdetleges: egyedül, partner bevonása nélkül éljük át, nincsenek a történésben fordulatok, és nincs benne problémamegoldás sem. Ennél egy szinttel összetettebb az az esemény, ahol félreértelmezésünket már meg is osztjuk valaki mással, és elvárjuk, hogy torz látásmódunkkal egyetértsen. E jelenségnek - jobb híján - mi is az angol nevét használjuk: ez a rakett. Általa már be is gyűjtünk egy olyan élményt, ami igazolja forgatókönyvünk hiedelmét: „Márpedig az élet ilyen, és nem más". Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy a rakett iskolapéldájaként ne egy viccet említsek, így ugyanis egyetlen olvasó sem fogja elfelejteni, mi a lényege. A viccet sokan ismerik, ők most kapcsolják hozzá a rakett fogalmához, vagyis kinek-kinek legkedvesebb hiedelméhez. ' Az emberiségnek az a kisebb hányada, akinek életét nem sorskönyve irányítja (vagyis nem régmúlt élményekkel keresi ilyen helyzetben a hasonlóságot), képes megtartani racionális gondolkodását, és döntően a megoldásra fog koncentrálni.


A Medve le akarja vágni a kertjében a füvet, de a fűnyírója éppen elromlott. Arra gondol, kölcsönkéri a Nyusziét. El is indul hozzá. Közben eszébe jut, hogy Nyusziné nagyon félti a tárgyaikat, és biztosan nem szívesen egyezne bele ebbe a kölcsönbe. Ahog)> továbbhalad, az is felmerül benne, hogy szombat van, és Nyuszi épp szombatonként szabadnapos, tehát jó esély van rá, hogy ő is épp ma akar füvet nyírni. Aztán meg, hogy Nyusziné legutóbb azt a megjegyzést tette, hogy Medve úr kertjében nem is fű, csak gyom nő. A Medve közben el is jut Nyusziék házához, és becsönget. Nyuszi úr széles mosollyal nyit ajtót. A Medve csak ennyit mond dühösen: „Cs. ..d meg a fűnyíródat, Nyuszi!" Olyankor érdemes erre a valóság-félreértelmezésre gondolni, amikor például egy kapcsolat (bármilyen kapcsolat) kezdetén nem értjük, velünk miért elutasítóbb, keményebb vagy zárkózottabb a partner, mint ahogy másokkal viselkedik. Talán mi küldtünk - akár csak testbeszédünk által - valamilyen fűnyírás üzenetet? De rakett az is, ha a munkahelyen, a családban, a szomszédságban folytonosan lihegő alázattal igyekszünk bárki jóindulatát


megszerezni, csak adunk, és nem fogadunk el viszonzást, majd csalódottan, meglepve látjuk, hogy kihasználnak, vagy épp elfelejtkeznek rólunk. Pedig egyszerűen mi teremtettük meg azt a szereposztást, amiben - mint egyetlen lehetséges szereposztásban - mindig is hittünk. Szeretne az olvasó utánagondolni, milyen szerepek szoktak ráragadni kapcsolataiban? Milyen „Na tessék! Már megint!" élményei vannak ismételten, amelyekről azonban még nemigen beszél, csak bosszankodik rajtuk? Ha megtalálja ezeket, rakettjeire bukkant rá. Joggal merül fel a gondolat, hogy honnan jönnek ezek a hiedelmek és a velük járó „kedvenc" érzések. Eric Berne azt találta, hogy az életünk első éveiben átélt szülői élményekből és a szülőfigurák közléseiből merítjük ezeket, s majd bénító tiltások és hajcsárként ható parancsok formájában s

A pszichológia mint tudomány, többnyire a születéstől fogva ért élményeinkből eredezteti személyiségünk alakulását. A keleti vallások és ezoterikus tanok viszont korábbra teszik a lelek formálódását, és például magunkkal hozott feladatokat, tartozásokat és lehetőségeket látnak az emberi életben. A fenti kérdés kapcsán nem látok összebekíthetetlen ellentmondást a két filozófia között. Ha hoztunk magunkkal jellegzetességeket és előre meghatározott tényezőket, akkor a korai szülői hatások pusztán az első leckét jelentik e „feladatok" megvalósításában, es összhangban állnak a „hozott anyaggal". Vagyis a mínusz száztól induló magyarázat ugyanoda vezet, mint a nulláról induló.


tároljuk őket. Gyakori tiltás például a „Ne bízz senkiben!", „Ne menj közel senkihez!", „Ne érezzfájdalmat/dühöt/szégyent!", „Ne nőj fel!". A sorskönyvi parancsok társadalmilag hasznos viselkedést írnak nekünk elő, pusztán kényszerítő erejük jelent nagy terhet, hiszen így nem mérlegelhetjük szabadon, vajon az adott helyzetben is ezt kell-e követnünk, vagy lenne esetleg fontosabb szempont is. Ilyen „pozitív" tartalmú parancs például a „Gondolj előbb mindig a másik ember igényeire!" vagy: „Mindent ki kell bírnod!", esetleg a „Csak a hibátlan munka és a hibátlan viselkedés az elfogadható!" Ezek a szóban vagy csak viselkedéssel közvetített előírások lesznek hiedelmeink pillérei. Saját tapasztalatom szerint van egy harmadik forrása is a sorskönyvnek: a kis- (vagy akár nagyobb) gyerekként átélt megrázkódtatások (váratlan kórházba vagy idegenbe kerülés, brutális helyzetek elszenvedése vagy végignézése, háború, kitelepítés stb.). Valójában nagyon logikus, hogy az ilyen eseményeket ugyanolyan kemény tanulságként tároljuk agyunkban, mint a szüleink viselkedéséből kiolvasott utasításokat. Ezekre is hiedelmek épülnek majd, melyek viselkedésünk apró és sorsdöntő elemeit egyaránt egy életre megszabhatják.


Az egyszerű féleértelmezések és rakettek után eljutunk a játszma pintjére, ami már jóval összetettebb. Szabályszerűen bekövetkező történések, több szereplő, párbeszédek, kisebb-nagyobb fordulatok, sőt, gyakran drámák is vannak benne. (A rakettet egyszemélyes játszmának is tekinthetjük, ahol az alaphiedelemből fakadó drámát csak fejben játsszuk le, partnereinknek csak egy fűnyírás megjegyzés erejéig mutatjuk meg, mi zajlik bennünk.) Ehhez képest a játszma egy filmjelenethez hasonlít, a sorskönyvet (forgatókönyvet) pedig az egyéni élet teljes filmjének nevezhetjük. Mielőtt az olvasó elszédülne a sok szakkifejezéstől, álljon itt egy ábra, mely áttekintést ad a tudattalan, sorskönyvi hiedelemrendszer eddig említett elemeiről és egymáshoz való viszonyukról.

FÉI.KI í KTELMEZÉS

RAKETT

JÁTSZMA SORSKÖNYV

Pszichológiai játszmák 3 7 Az indítógomb A játszma tehát nem más, mint a sorskönywezérelt program egyik szintje, összetettségében a második legbonyolultabb a négy ismert, egymásra épülő jelenség közül. Eric Berne még csak annyit mondott a játszma lefutásáról, hogy mindig negatív kimenete van mindkét fél számára. De tanítványai közül az olvasmányosan író, kreatív Fanita English ezt fontos szerkezeti elemmel egészítette ki. Ő csak azt tekinti igazi pszichológiai játszmának, ahol a kapcsolati folyamatban van egy határozott fordulópont, és az indulásnál még nyereséggel kecsegtető helyzet kezdi megmutatni a csapdáját. Sorra jönnek elő az egyre veszteségesebb viselkedéselemek. Ami kezdetben „jó boltnak" tűnt, egyre nehezebben viselhető, egyre fájdalmasabb lesz. Mintha ajándékra számítottunk volna, és egyszer csak benyüjtanának egy hatalmas számlát. Nézzünk meg egy egyszerű példát: Katinak útközben lerobban a kocsija. Fogalma sincs, mi lehet a baj, de hamarosan megáll mellette egy fiatalember, és felajánlja a segítségét. Legyen a neve Gábor. Kati boldogan el is fogadja


az ajánlatot, és Gábor nekilát a motor átvizsgálásának. Eddig tehát minden kellemesnek és kölcsönösen nyereségesnek tűnik, hiszen a férfiak legboldogabb percei azok, amikor kompetenciáikat megmutathatják, és érezhetik, hogy szükség van „varázslásukra", mi, nők pedig imádunk mentesülni a műszaki feladatok alól, különösen, ha azok még piszkosak is. Ekkor tehát még mindkettőjüknek jó oka van, hogy örüljön. De hogyan fest, ha ez a két ember ezen a ponton belép egy játszmába? Gábor, mondjuk, a nyitott motorház fölé hajolva megkéri Katit, hogy adjon gázt, majd megjegyzi, hogy „Ha ön ilyen erővel nyomja máskor is a pedálokat, nem csodálkozhat, ha a kocsija gyakran lerobban". Kati pár perc múlva viszonozza a kellemetlenkedést. „Az én szerelőm nem így szokta kezdeni az átvizsgálást." Aztán Gábor jön: „Nincs az egész kocsiban egy rongy?" Mire Kati: „Ennyi idő alatt már busszal is odaértem volna" - és így tovább. Mi történt a játszma fordulópontján, és mi a lényege közös játszmájuknak? A fordulópont nyilván ott következett be, amikor egyikük (mindegy, melyikük!) jelezni kezdte elégedetlenségét a másikkal. A játszma lényege pedig, hogy


mindketten - újból, talán ezredszer - begyűjtötték sorskönyvi hiedelmeik igazolását. Kati például újra megélhette, hogy „A férfiak mind használhatatlanok", „A pasik minden alkalmat felhasználnak, hogy bizonyítsák felsőbbrendűségüket" vagy „Nekem soha senki nem segít rendesen". Gábor pedig valószínűleg abban a hiedelemben utazik, hogy „A nők hálátlanok, csak kihasználnak", „Lehetetlenség a kedvükre tenni" és „Teljesen hülyék az élet praktikus dolgaihoz". A játszma neve - mindkettejük szemszögéből vizsgálva - lehetne az, hogy „Adok neki még egy esélyt, de úgysem jön be..." Ha ugyanezt a dramaturgiát áttesszük egy hoszszabb párkapcsolatra, biztosak lehetünk abban, hogy a válás néhány éven belül bekövetkezik. Itt jegyzem meg, hogy bárki csak akkor száll be partnerei - alkalmi vagy állandó partnerei - játszmájába, ha ő maga is „érdekelt" ebben a játszmában, és vállalja a kiegészítő szerepet. Ő sem járatlan ebben, ő sem „vétlen". Tudattalan programjában ugyanazt a csatát akarja megvívni, a másik szerepből, és ő is ugyanolyan csalódottan, keserű szájízzel lép ki a játszma végén, mint partnere.


Abban kétségtelenül vannak különbségek, hogy míg X. Y. szinte minden alkalmasnak tűnő partnerével „bepróbálkozik", P. Q. esetleg csak behívható ebbe a játszmába, de magától sosem kezdeményezné. Ez fontos különbség, ha a két típus életminőségére gondolunk. X. Y. élete biztosan pokolra fog emlékeztetni, akárhányszor vált is partnert, munkahelyet vagy szomszédságot. Ezzel szemben P. Q. fennakadhat ugyan X. Y. játszmába hívó horgán, de van esélye, hogy előbb-utóbb rálát a kapcsolat zsákutcájára, és kihátrál belőle. Az a naiv felfogás viszont, miszerint egy játszmás kapcsolatban egyetlen játszmás résztvevő lenne, partnere pedig csak vétlen áldozat, nem igazán állja meg a helyét. Persze, szinte bárki belekeveredhet, de hogy benne is maradjon, althoz játszmaérdekeltség kell! A manipuláció és az akmális helyzet félreértelmezése kétoldalú, még ha szenvedéseik aránytalanok is. A játszma többnyire sok bevezető lépéssel indul, és ebben a kezdő, manipulatív szakaszban még lenne mód kiszállni. De ha „vonzóan" ismerősek ezek a lépések, akkor benne maradunk. Beletelt néhány évbe, mire terápiás kapcsolataim egy nem ritka pillanatáról felfedeztem, hogy ilyenkor sorskönyvi manipuláció ér.


Késésért bocsánatot kérni egyszerű udvariasságnak tűnhet, de észrevettem, hogy a legkönnyedebb, legrövidebb bocsánatkérés mindig a krónikusan későktől érkezik. Mintha annak a pár szónak a kimondásával már minden el leime intézve. (Ha pontos ember késik nagy ritkán, ő általában szívesen elmondja bosszúságát, mert ő maga is elfogadhatatlannak érzi, hogy valami megkerülhetetlen közbejött. Nem így a krónikusan elkésők.) Érkezésük stílusa azt a benyomást kelti, mintha őket nem igazán zavarná a késés, mintha így tervezték volna, holott ez csak tudattalan tervüknek felel meg (például „Nekem ne mondja meg senki, mikor induljak!" vagy „Érezni akarom, hogy már nagyon vártak", vagy „Nem szívesen megyek, de muszáj. Hát tessék, ennyit tudok nyújtani!" - és így tovább). Amikor röpke bocsánatkérésük elhangzik, arra számítanak, hogy a válasz csakis az lehet, hogy „Nem tesz semmit!", vagyis akármi is a késésük oka, azt a másik fél elfogadja majd. Én már nem. Ehelyett azt szoktam kérdezni, hogy ő megbocsátja-e magának, hogy elveszített 10 percet. Ez csak egy apró példa arra, ahogyan egy játszma kezdeményezője „bele-


kényszerítheti" partnereit egy elfogadásába, ami azoknak

olyan viselkedés kellemetlen.

Csak akit egyáltalán nem csábít az adott játszma dramaturgiája, csak aki sem veszíteni, sem nyerni nem akar az adott kapcsolati „témában", az van biztonságban. Ő az, aki higgadtan vagy felháborodottan, de mindenképpen nevén nevezi a kihívást, és határozottan odébbáll, ha nem sikerül a manipulációt leállítania". Lehet persze, hogy ő más játszmában érdekelt, de az sem kizárt, hogy a boldog kevesek közé tartozik, akiknek életében nincsenek játszmák. Ők felvállalják hiteles érzéseiket és kapcsolati igényeiket, és ugyanezt partnereik számára is lehetővé teszik; nem keverik össze a pillanat tényeit a régmúlt hasonló eseményeivel, és racionálisan döntenek, amikor dönteni kell. A játszmaindítás leállításáról egy másik történet is eszembe jut. Hőse egy kiskamasz, személyisége mégis érettnek és egészségesnek tűnik.

"Kati és Gábor példájánál: „Ha úgy gondolja, hölgyem, hogy tőlem nem várhat igazi segítséget, akkor valóban jobb, ha mást keres" vagy „Látom, uram, nem bízik benne, hogy egy ilyen béna sofőrnek, mint én, egyáltalán érdemes lenne segíteni" Csakhogy ehhez merni kell meghallani a vádakat, és nyugalommal szembenézni velük.


A 15 éves Eszter pár nap késéssel érkezett a nyári táborba, ahol társai kicsit már összeszoktak, és persze ki is alakult köztük valamiféle hierarchia. Az új ember befogadása mindig próbatételekkel indul: mit lehet vele megtenni és mit nem, hogyan reagál dolgokra, miről mi a véleménye és így tovább. Eszter első táborban töltött estéjén szalonnasütés volt. Ő is szorgosan forgatta szalonnáját a tűz fölött, amikor az egyszer csak lecsúszott a botról, és beleesett a tűzbe. Valamelyik fiú hangosan és kitartóan nevetni kezdett. Hallatszott a színpadias hangon, hogy nem bánná, ha mások is csatlakoznának hozzá. Eszter elegáns nyugalommal fordult a fiú felé, mosolyogva nézte, majd amikor erre leállt a „hahaházás", megszólalt: „Ha tudtam volna, hogy ez neked ekkora örömet okoz, tnár sokkal előbb bedobtam volna." Többé egyetlen lépést sem kellett tennie befogadásáért, mert már indulásakor leállította a játszmát, amelyben számára az áldozat szerepe volt kijelölve.

26 F. Várkonyi Zsuzsa Játszmaszerepek Ezzel elérkeztünk a játszmákban betölthető szerepekhez. Az Áldozat mindenképpen kulcsszereplő, nélküle nem lenne játszma. Partnere lehet egy Üldöző vagy egy Megmentő - gyakran mindketten jelen vannak. Csakhogy a szerepek nincsenek szereplőkhöz kötve: Áldozatból percek alatt válhat Üldöző, Megmentőből Áldozat vagy Megmentőből Üldöző (Kati és Gábor autószerelős példájában mindhárom fordulat adott). Vagyis a játszmákban csak pillanatokra lehet biztonságos és nyereséges szerepben bárki is. Segítő foglalkozásúak gyakran tapasztalják, hogy gondozottaik, tanítványaik, betegeik az élet tehetetlen áldozataiként és a segítő hálás báránykáiként mutatkoznak be. Hamarosan mégis elkezdődhet egy játszma, melyben az áldozat szerepét már a segítőnek szánják. Ha például a segítő nem veszi időben észre, hogy a vele szemben támasztott elvárások irreálisak, vagy az ő elvárásai irreálisak (mert a segítettől nem várható elegendő együttműködés és változás), kliense előbb-utóbb „vád alá helyezi", őt


teszi felelőssé a kudarcért. Ha a segítő foglalkozásúnak nincs kellő mélységű önismerete, nemegyszer tudattalanjának Megmentői ambíciója viszi őt a pályára. Dicsőséges és biztonságos szerepnek tűnik, szeretetéhes emberek gyakran választják. A jó önismeretű segítő viszont tudja, és ki is mondja, hol van az ő felelősséghatára és tűréshatára, így aztán nem söpri asztal alá a számára méltatlan megjegyzéseket, és nem hagyja szó nélkül az előre tudhatóan kudarchoz vezető kliensviselkedést. Nem válik segítettje áldozatává. Mivel éri el a gyengén képzett segítő, hogy bevonják egy ilyen játszmába? Leginkább azzal, hogy több reakciójával is elárulja: saját segítői csodatevése fontosabb számára, mint a segített fejlődése. Gyakran tesz meg például lépéseket kliense helyett. Hízelgést, dicséretet és ajándékot egyaránt kritika nélkül elfogad. Nem szembesíti segítettjét önártó viselkedésével. Haverkodik, és más eszközökkel is egy szimmetrikus kapcsolat illúzióját kelti, holott neki egy másfajta ' Ezzel jelzi a kliens, hogy megértette az üzenetet, miszerint a segítő is vár valami érzelmi ellenszolgáltatást. A mosolygó elfogadás meg is erősíti feltevését, ettől fogva szabad a pálya!


életstratégiát kellene modellként is képviselnie. Más szóval: első perctől engedélyezi a határok lebontását, majd csodálkozik, hogy átléptek a határain. Hogy néz ki egy hasonló, játszmás szereposztás, ha párkapcsolatról van szó? Amikor párok megismerkednek, akár első perctől kezdve küldhetnek egymásnak olyan jelzéseket, amelyeket éles szemű kívülállók pontosan felismernek. „Ez a lány annyit sajnáltatja magát, hogy biztosan mindent el kell majd nézned neki, különben téged is besorol majd a szívtelenek közé, amilyennek a szüleit is látja!" Vagy: „Ez a pasi annyi mindenre mondta már neked, hogy csak a körülmények miatt történt vele, hogy szerintem nem számíthatsz arra, hogy bármiért is elvállalná majd a felelősséget." Esetleg: „Azt mondod, hogy csak olyankor igazán kedves veled, amikor épp nagy ajándékot viszel neki... egyébként meg rém hisztis... Nem gondolod, hogy percenként kell majd megvásárolnod őt?" (Mindhárom figyelmeztetés arra vonatkozik, hogy a Megmentő szerepéből át fogsz csúszni az Áldozat szerepébe, partnered pedig Üldözővé válik.)


Csakhogy ezt a szembesítést a címzett szerelmes elutasítja, vagy meg sem hallja, vagy kimagyarázza, mentséget keres újdonsült párja számára. Neki ugyanis tudattalanul „dolga van" azzal a szereposztással, amit új partnere eléje tesz. Ezért zárja ki fejéből a harmadik szereplő „felvilágosítását", akár azon az áron is, hogy megszakítja vele a barátságot, vagy felszínessé alakítja a kapcsolatot. Beül a körhintába, ami egyre vadabbul forgatja majd. Azok a nők és férfiak például, akik egy életen át kitartanak alkoholista vagy elmebeteg partnerük mellett, biztosan gyerekkoruk óta hurcolják a feladatot, miszerint nekik kell a stabilitást, a józanságot képviselniük, a káoszból rendet teremteniük, mindent megértően fogadniuk. Ez az ő szerepük, ezt a „széket" foglalták el már nagyon fiatalon mert ez a szék már eredeti családjukban is üres volt. Az ilyen sorsokat nézve mindig az az érzésem, hogy az illető egész életében vezekel, és ezt rendben lévőnek gondolja, még ha egyes epizódok fájdalmáról panaszkodik is. Hivatásos Megmentő. Én sosem beszélem le erről, de ha terápiás céllal egyszer már megkeresett, akkor panaszai nyomán megkérdezem: érthetem-e a megbízásomat úgy, hogy tisztánlátása javításában kell segíte-


nem, vagyis abban, hogy választott élete elviselhetőbb legyen, és a jövőben racionálisan mérlegelhesse, hogy akarja-e a következő áldozatot is meghozni. Mert addig a belátásig mindenképpen szeretném elkísérni, hogy ez az Ő választása. Volt már olyan kliensem, aki ettől kiment az ajtón, és sosem jött vissza, de nem ez a jellemző. Nála talán ritmushibát követtem el, valószínűleg türelmetlen voltam.

Üldözői játszmák Nemcsak az Áldozat és a Megmentő oldaláról lehet egy-egy játszmát megfogalmazni, hanem az Üldöző szerepe felől is. Vannak olyan sorskönyvek, tehát játszmák is, ahol nem a játszma fordulópontján veszi át valaki (az Áldozat vagy a Megmentő) ezt a szerepet, hanem már az Üldöző pozíciójából indít. Az ő játszmájuk leggyakoribb változata az „Elkaptalak, te gazember!" Ők eleve gyanakvással közelítenek minden olyan új partnerhez, akinek hatalma lehet felettük. Mindegy, hogy operatív hatalomról van-e szó (például főnökként, tanárként vagy akár szomszédként) vagy csak ér-


zelmi hatalomról (barát, szerelmipartner-jelölt, testvér, rokon), ők elővételezik a csalódást, a becsapottság élményét. Tapasztalatom szerint játszmájuk háttere is pontosan egy ilyen élmény: valaki fontos szereplő (például szülő) elhagyta, kiábrándulást okozott, meghalt, tehát becsapta őket. Hogy megelőzzenek egy újabb váratlan csalódást, bele sem élik magukat az új kapcsolatba, nem dédelgetnek reményeket, hiszen azok - tapasztalatuk szerint meg szoktak hiúsulni. Csendőr/pandúr játszmájuk során bebizonyítják, hogy az adott partner nemcsak bűnös, de értéktelen is, tehát a veszteség sem jelentős. így kímélik meg magukat a fájdalomtól - de közben az igazi, szeretetteli kapcsolatoktól is! Náluk látszik a legélesebben, hogy a bántalmazó játszmaszereplő sem károk nélkül távozik, az ő veszteségei is komolyak. Az „Elkaptalak, te gazember!"-nél enyhébb a „Szépséghiba" névre keresztelt üldözői játszma (amit én szívesebben nevezek „Makula-keresésnek"). Közös vonásuk a partnerek folytonos kritizálása, a hibák, vétségek, hiányosságok szüntelen keresése és diadalmas kimondása. Csakhogy a „Szépséghiba" kezdőjátékosában többnyire mű-


ködik valamiféle fék. Kellő jelzésre vissza tudja fogni magát mások elleni hadjáratában. Őrá nem jellemző, hogy szakításig vinné a kapcsolatait, ahogyan azt az „Elkaptalak..." játékos teszi. Célja inkább csak partnerei leértékelése, amivel önmaga fölértékelését éri el. Játszmapartnereinek teljes trónfosztása már nemigen érdekli. Sokszor választ ellenőri munkát - bármilyen téren, ahol hibát lehet mások működésében találni: lektor, ombudsman, revizor, tanfelügyelő, meós. Ha munkájában kiélheti ezt a tudattalan késztetését, családjának talán könnyebb mellette, ráadásul munkaerőként így még sok hasznot is hozhat. A Szépséghiba két változatát magamban is megtaláltam. Az egyikről régóta tudtam, és nem is volt vele nagy bajom, mivel szakmai köntösbe tudtam csomagolni: mások kéziratainak, írásműveinek, fordításainak javításánál éltem át időnként irracionális indulatot, ha sorozatban jöttek a nyelvhelyességi, helyesírási vagy tartalmi hibák. Hát jó, gondoltam, most az a dolgom, hogy kritizáljak! (Az indulat persze akkor is indokolatlan, és sorskönyvi eredetről árulkodik...) Na, de a második, nemrég fel-


fedezett Szépséghiba-változatnál már nincs racionális mentségem. Az elmúlt években ugyanis gyakran az történik velem, ha rokon szakemberek előadásaira ülök be, hogy elkezdem méricskélni, mi újat ad nekem az illető előadás. Azon kaptam magam, hogy nemegyszer megkönnyebbüléssel állapítom meg, milyen kevés újat hallottam. Vagyis ilyenkor tudattalanul versengek, és én akarok az Okosabb szerepében győzedelmeskedni. Kínos. Beszélgetni mindenesetre már beszélgettem magammal erről, és egyelőre azt a magyarázatot találtatn, hogy az én koromban (60) már ciki diákszerepben lenni bárhol is. Az előadó leértékelésével valószínűleg ezt a pozíciókülönbséget akarom arányosan csökkenteni. Mintha azt mondanám: „Én ugyan e percben tanulónak nézek ki, de ő nem alkalmas arra, hogy a tanárommá váljon. Tévedés, hogy nekem ettől az embertől kelljen tanulnom, hiszen én sokkal többet tudok!" Szerencsére megtartom ezt az élményemet egyszemélyes félreértelmezésként, és nem indítok játszmát okoskodással, nyílt kritikával... Ez is valami. De jobb lenne eljutnom ahhoz a sorskönyvmentes felismeréshez, hogy


1. önként vagyok itt; 2. senkit nem érdekel igazán az én itteni pozícióm, legalábbis nem annyira, mint engem; 3- ha pedig van új ismeret az előadásban, még ha nem is sok, akkor már érdemes volt eljönnöm (utóbbit őszintén, mindig is érzem, könyvek kapcsán is).

Áldozat-e az áldozat? Most pedig térjünk vissza azokhoz a játszmákhoz, ahol az állandó Áldozat szemszögéből vizsgáljuk, miért alakul élete olyan kudarcosan. Berne egyik, már idézett alaptétele szerint a tudattalan program többnyire14 figyelmen kívül hagyja, mi lenne az életünk számára hasznos, harmonikus vagy kellemes, és csak arra törekszik, hogy az élet beiga-

" Vannak úgynevezett nyertes sorskönyvek is, melyekben a tudattalan program igenis sikeres életutat sugalmaz és vált be. Ennek magyarázatát a pozitív családi mítoszok és a hiteles, erős szülői támogatás adja. Azért nevezzük mégis sorskönyvnek, mert az illető emberben nemcsak a józan gondolkodás, az érett valóságismeret és a torzításmentes érzelmek működnek, hanem mélyrétegeiben is ugyanez a bénításmentes, pozitív program fút. Mivel azonban ez az írás a játszmákról, tehát a korai hiedelmek által eltorzított világlátásról szól, bővebben ezt nem fejteném ki.


zolja e program téziseit (például „Engem úgysem lehet szeretni", „Engem mindenki becsap", „Soha nem tudok megfelelni a nőknek/férfiaknak"). A sokszor ismételt vesztes epizódoknak ez az önigazolás a fő nyeresége. 9 Nemrég végiggondoltam néhány, egymáshoz hasonló Áldozat-ismerősöm viselkedéselemeit, és találtam köztük két olyan összefüggést, amik nekem újszerűnek tűnnek, és itt írom le először. Ezt a játszmát „De hát miért bántasz?"-nak nevezhetjük. Berne-nek az az állítása, hogy az Áldozat is érdekelt vereséges játszmája végigvitelében, itt is cáfolhatatlannak tűnik. Ha nem így lenne, az illető kilépne a játszmából, vagyis attól kezdve nem is lenne igazságos dolog játszmásnak nevezni őt. Az is ezerszer bizonyított tény, hogy a játszmázók ártalmas sorskönyvi előírásai között mindig ott kell lennie a „Ne gondolkozz!" tiltásnak is, hiszen e nélkül előbb-utóbb csak észbe kapnának, hogy milyen helyzeteket teremtenek vagy engednek kialakulni. Bármilyen játszma csak a józan gondol-

"Bcrnc a nyereség szót előjel nélkül használja, lehetne talán „bekasszírozott végkimenetnek" is nevezni. (A „végelszámolás" szót pedig mint össznyereséget az élet egésze kapcsán említi.)


kodás kizárása által tudja érvényre juttatni magát, vagyis a „Ne gondolkozz!" tilalom szolgai követése nélkül nem jönne létre. Ennek a tiltó előírásnak is lehet szülőktől származó gyökere - például, ha a szülő rendszeresen megtagadja a gyerek tájékozódását segítő fontos információkat, magyarázatokat. De az sem ritka, hogy az élet tagadja meg a magyarázatot. Amikor például a gyereket drámai megrázkódtatások érik, amelyeket sem megelőzni, sem megérteni nem tud, ismételten azt éli át, hogy bármit tesz, nincs befolyása az élet menetére. Ettől előbb-utóbb nála is minden döntési helyzetben le fog állni a következmények mérlegelésére szolgáló tiszta gondolkodás. Bár valamennyi sorskönyvi tilalom bénító, és erősen korlátozza fejlődésünk esélyeit, közülük talán a „Ne gondolkozz!" előírás viszi bele áldozatát a leglátványosabb kudarcokba. Nemcsak kapcsolati baklövéseik drámaiak, hanem az élet praktikus kérdéseiben, például pénzügyekben is rendszeresen pórul járnak, mert a következmények végiggondolásában egy kisgyerek szintjén állnak. Ennek a személyiségképletnek a hátteréről írom most le néhány gondolatomat.

Pszichológiai játszmák

37

Az a három ismerősöm, akiket az előbb említettem, minden fontos (szeretet-) kapcsolatában kudarcosán végzi. Úgy tűnhet, újra meg újra áldozattá válnak, valóban mindhármuk ellen komoly, megalázó együttműködési „bűnöket" követnek el partnereik. Hogy a csudába szerzik be sorra az ilyen társakat - vagy pedig (és ez az egyik új gondolat) hogyan állítják elő ezt a szereposztást? Mindhárom ismerősöm (két nőről és egy férfiról van szó) társaságban kifejezetten domináns: beszédes, hangos, jópofízós, mindenáron figyelmet követel, mindenről határozott véleménye van. Senki sem gondolná, hogy bármiben is áldozattá válhatnának. Egy ilyen közegben legfeljebb az tűnhet föl, hogy mások ügyeibe (ha azok egyáltalán szóhoz jutnak) óriási lelkesedéssel, majd egyre direktebb tanácsokkal, sőt utasításokkal szólnak bele. Magánéletük történeteiből tudom, hogy párjukkal sem bánnak másképp. Amikor viszont párjuk időnként mégis megelégeli a diktatúrát, akkor a felgyűlt düh erejéből keményen lecsap tankszerű partnerére, és szinte előzmény nélkül, szélsőségesen durván ellöki őt. És ez az a pillanat, amikor a tankok teljesen eszköztelenné válnak. Elnémulnak, és olyan reakció-


kat is eltűrnek, amiket ép önbizalmú ember sosem tűrne el. Ez a játszmafordulat arra tanítja partnereiket, hogy így kell ezt csinálni, muszáj így viselkedni, mert az ennél gyengébb jelzést erőszakos partnerük nem hallja meg. Mintha hallásuk csak a fájdalomküszöb felett indulna be! (Ha méltatlannak tűnik is, mégis az a hasonlat jut eszembe, hogy azt a kutyát, amelyik nem reagál az ellenkutya morgására, óhatatlanul meg fogják harapni.) így aztán a tanknak egyre több fájdalmas élménye lesz. Az ilyen ember sosem tanulja meg, amit az érzelmileg kiegyensúlyozott gyerek 3-4 éves korára megtanul: hogy nem lehet büntetlenül lenyomni az embereket. Nekik mintha ezen a téren szűnt volna meg a tanulékonyságuk, itt a legerősebb bennük a „Ne gondolkozz!" előírás. Akárhány ellökés után sem értik, mi az ellökés oka: „De hát miért bántasz?" Adva van tehát egy nagy akaratú személyiség (ezzel önmagában még nem lenne baj), aki azonban nem képes felmérni és megjegyezni a viselkedésére várható reakciókat. Terelgetni nem hagyja magát, csak odébb pofozni lehet. Apró dolgokban erőszakoskodik, miközben olyasmiben, ami valóban rá tartozna, mert önbecsülését vagy más érdekeltségét sérti, hirtelen tehetetlen lesz.


Mitől bénul le egy tank, ha nagy ellenerőbe ütközik? Miért nem folytatja elnyomó hadműveleteit a végtelenségig, mint egy rendes diktátor? Úgy tapasztalom, élettörténetükben megvan erre is a magyarázat. Mindhárom említett ismerősöm erőszakos, időnként kifejezetten bántalmazó szülők közt nőtt fel. így nem is csoda, ha győzelemről és vereségről nincsenek egészséges elképzeléseik. A tank fél az elutasítástól, de „rosszkor fél": amikor már ellökték. Mert nincs füle az ellenkutya morgására... Gyerekként sokszor átélték a tehetetlen kiszolgáltatottságot, a másik ember elsöprően nagyobb erejét, ugyanakkor az erőszakos akaratérvényesítés fortélyait is elleshették szüleiktől. Felnőttéletük a két szerep közötti ingázásról szól. Nemcsak azért, mert mindkét szerepet jól ismerik, hanem mert gondolkodás híján arról sem tudnak dönteni, melyik szerepet válasszák. Egy harmadik, játszmán kívülit biztosan nem, mert ők eltéríthetetleníil csak ebben a sorskönyvi csatában érdekeltek. Akárhogy próbálnánk is szépíteni a dolgot, ez a sérülés egyfajta értelmi fogyatékosságot okozott még akkor is, ha más területen ép maradt, és akár három doktorátust is szerzett. Alihoz, hogy a sok-


szor átélt büntető következményt megértse, érzelmi tanulékonyságra lenne szükség. Ezt azonban az erős „Ne gondolkozz!" tilalom tartja lebénítva. Az egyik „De hát miért bántasz?" játékosnál nemrég vettem észre, hogy nemcsak a figyelmeztető „morgásra" süket, hanem ennél nagyobb területen is hiányoznak a működő antennái. Társaságunk éppen egy kívülálló ember viselkedését bírálta, akit ő istenített, a többiek viszont hamisnak, színpadiasnak és nevetségesnek láttak. Ő egy idő után engedett a többség véleményének, de őszintén csodálkozott rajta. Ahogy saját manipulációiról mindig azt gondolja, hogy partnerei nem látnak át rajta, úgy ő sem lát át mások manipulációin. A valódi összefüggés talán fordítva van, és úgy fogalmazható: „Mivel nem lát át mások manipulációin, azt hiszi, az övéi sem átláthatók." A tanknak lelke mélyén nagyon rossz véleménye van magáról, amit a szülői erőszak elszenvedése során alakított ki, és amit felnőttkori párja időnkénti durva kirohanásai hoznak be ismétlésként életébe. (Ezzel megkapja a Berne által beígért nyereséget: a régi, traumás jelenet újraélését.) Ezt a „Nem vagyok oké" érzést kell a csattanások szüneteiben túlkompenzálnia: bizonygatni,


mennyire ügyes, okos, talpraesett, partnerei pedig - szerinte - alkalmatlanok bármire is. Ezzel a lekicsinyléssel indítja a játszma újabb jeleneteit, ezzel hívja be ismét párját, aki egy ideig szépen gyűjti is a megalázottság dühét, amit majd egyszerre fog ráönteni, amikor kirobban. Nem mintha partnerei vétlenek lennének a játszmában. Többnyire ők is bizonytalanok, melyik szerep az övék: az alkalmazkodóé vagy az uralkodóé, azaz ők sem ismerik a kölcsönös alkalmazkodást. Kiegészítő szerepük abban áll, hogy ők szívesebben nyúlnak először az alkalmazkodás eszközéhez, mert az ő sorskönyvi illúziójuk szerint ettől béke lesz. Azt gondolják, nem lesz túl nehéz az alkalmazkodás, hiszen ők ebben profik. Emellett örömet okoz nekik a domináns fél (a tank) nyüzsgése, ötletessége, határozottsága, mert éppen ilyesmit szeretnének eltanulni tőle. Tűréshatáraik tehát tágak, de nem végtelenek, és egy tankszerű partner mellett egyre jobban beletanulnak a szélsőséges ellenszerepbe: hiába akarnák pusztán határaikat jelezni, csak üvöltéssel találnak meghallgatásra. Több ilyen típusú játszmást is ismerek, akik ezt az arcukat legfeljebb ötévenként egyszer mutatták meg egyik párkapcso-


latukban, de hetente többször is, amikor egy tankkal éltek együtt. Ők azok, akik ebbe a „De hát miért bántasz?" játszmába „behívhatok", bár maguk ezt nem kezdeményeznék. Összegezve az elemzést elmondható, hogy 1. a vereséges játszmáknál is előfordulhat, hogy a játszmázó a legmélyebb érzelmi szinten is győzelemre törekszik, és időlegesen el is éri azt; 2. a „Ne gondolkozz!" tilalom köré szerveződő játszmák mutatják a tanulékonyság legmélyebb blokkolódását;10 3. a csapdát a kapcsolati jelzésekre való érzéketlenségük ássa számukra. Ez az érzéketlenség valószínűleg onnan ered, hogy a szülők kiismerhetetlen okokból megjelenő indulatai nem tették lehetővé, hogy gyerekükben használható tájékozódási készség alakuljon ki, így ez az „érzékszervük" elsorvadt.

'"Minden más játszmában is van valamekkora szerepe, de nem ilyen totálisan bénító.

Pszichológiai játszmák 3 7 Miért játszmázunk? Végül néhány szó arról, miért is játszmázik az emberiség nagyobbik fele. Két olyan okról is tudunk, amelyek külön-külön, önmagukban is magyaráznák létüket. Az első azzal a bizonyos korai forgatókönyvvel függ össze, amit boldogulásunk egyetlen lehetséges recepttáraként követünk. De hogy miért van szüksége az embernek egy elhamarkodott, kevés tapasztalat alapján összehordott élettervre, amit aztán bármilyen ellentmondó tapasztalat nyomán sem hajlandó átírni, azt nem tudom. De így van, legalábbis nagyon sokaknál. Pedig érdemes lenne erre is megtalálni a magyarázatot. A keleti filozófiáknak van erre válaszuk: a karma meghatározza életünk menetét. Az viszont már európai fejjel is könnyebben érthető, hogy ha egyszer kőbe véstük feladatainkat, akkor tekintetünk a jövőben is ezek felé irányul. Van egy másik oka is a játszmázásnak, ami a jelennel, és nem a múlttal függ össze. A játszma ugyanis nagyon intenzív, erős kapcsolatot, nagy közelséget feltételez, még ha ellenségeset is. Márpedig a valahova tartozás elemi létszükségletünk.


Csakhogy mindazok, akik félnek igazi énjük megmutatásától, nem mernek spontán módon megnyilvánulni kapcsolataikban, nem tudják felvállalni hiteles, mának szóló érzéseiket, azoknak nem marad más lehetőségük a közelség átélésére, mint a játszmás, veszteséges, ellenséges kapcsolat. A semminél, az ürességnél a játszma is jobb - de az igazi, szeretetből fakadó intimitásnak ez a közelébe sem jön. Alihoz előbb meg kell szabadulni a sorskönyv játszmás megoldásaitól, meg kell tanulni felvállalni igazi önmagunkat, akármennyi ez ellen ható előírást kaptunk is. Bármikor hozzáfoghatsz! Akár ma is.

Szendi Gábor

MINDENNAPI JÁTSZMÁINK

A „játszma" szónak Eric Berne óta pejoratív csengése van. A játszmát úgy szokták tekinteni, mint őszintétlen, manipulatív, önismétlő kommunikációs aktust, amelyben minden résztvevő rejtett érzelmi nyereségre tör. Ezt az érzelmi nyereséget általában alantasnak, nevetségesnek, fölöslegesnek tekintik. Berne az intimitást tartja a játszmamentes élet alternatívájának, intimitás alatt pedig az érzelmek őszinte kinyilvánítását érti. Nos, vagy én értem fatálisan félre Berne-t, vagy Berne érti félre az életet. Az evolúció során az állatok és az ember rengeteg kommunikációs technikát fejlesztettek ki, amelyek segítségével megkísérlik a saját, másokéval nem illeszkedő érdekeiket érvényesíteni. A túlélés és a szaporodás mint alapvető hajtóerők arra ösztönöznek minket, hogy érdekeinket igyekezzünk érvényesíteni, akár azon az áron is, hogy ezzel máso-

46 Szencli Gábor

kéit sértjük. Vegyük csak azt az ősi, millió éveken át ismétlődő helyzetet, amelyben a hím célja a szinte bárkivel való szaporodás, a nőstényé pedig a szelektív, jól megválasztott egyedtől való megtermékenyülés. A hím mindenáron rá akarja venni a nőstényt a szexre, a nőstény pedig szeretne megbizonyosodni arról, hogy jól választott. Ebben az alkuban a hímek ritkán korrektek: nagyobbnak, erősebbnek, gazdagabbnak, kedvesebbnek, hűségesebbnek mutatják magukat a valóságosnál. Persze, a nőstényeket sem kell félteni, ha egy számukra értékesnek tűnő hímet kell megszerezniük, ők is bedobnak minden eszközt a csábításhoz. A két nem tehát szükségképpen „őszintétlen" egymáshoz - de nincs ezzel semmi baj, mert a megtévesztés lehetőségét mindkét nem bekalkulálja. Mindenki el akarja adni magát, akár egy zebra az illető, akár egy ember. A csábításnak sokszor nem is az a célja, hogy szexben végződjön. Ez azonban természetes, hiszen a flörtviselkedés lényege, hogy közel csaljuk a másikat, szemügyre vegyük, és aztán döntsünk. A csábítás másik értelme pedig a „piaci érték" felmérése, vagyis hogy a férfi vagy a nő potenciálisan mennyire volna esélyes, ha komoly szándékkal közelítene a másik nemhez. Berne az e körbe tartozó

Minden napi játszmá ink

46

„játszmákat" különösen rosszalja, de ez az emberi viselkedés rejtett céljainak félreértéséből fakad. Sok játszma azonban nem a szex, hanem például az igazságtalanság, a csalás, a tekintély körül forog, s ezek sokszor valóban értelmetlennek és önismétlőnek tűnnek. Evolúciós perspektívából azonban ezek is értelmet nyerhetnek. Nem állítom, hogy minden emberi játszma mélyebb, evolúciós értelmet rejt, de úgy vélem, viszsza kell állítanunk a játszmát jogaiba, és meg kell védenünk magunkat a pszichológia szülte előítéletektől. A pszichológia ugyanis sokszor visszaélésekre ad alkalmat. A modern kor embere túlságosan alázatosan elfogadja a pszichológusok vagy pszichiáterek „leleplezéseit". A pszichológiának nem az ember leleplezése, hanem a megértése a célja. Ahogy Freud nyomán mindenki elfojtást, elszólást és rejtett szexuális motivációkat keresett, úgy Berne után mindenki játszmákra kezdett vadászni. Mindez csak arra jó, hogy a pszichológiával visszaélve másokat magunknál gyengébbnek és gyarlóbbnak mutassunk be. Ehelyett inkább vizsgáljuk meg, mi mozgatja az emberi játszmákat, hogy jobban megértsük az ember működését.

48 Szencli Gábor A játszma evolúciója Majmoknál figyelték meg a következő jelenetet: két majmot egymás melletti ketrecekbe zárnak, az egyik kap egy banánt, amit elkezd falatozni, a másik pedig odaáll a ketrecek közös rácsához, és kolduló arckifejezést vág. A banánt faló majom egy ideig ellenáll, majd nagy kelletlenül ad neki a banánjából. Van egy kutyánk, Fáni. Este, amikor vacsorázom, odaül mellém, és nagy szemeket mereszt rám. Nem követelődzik, csak bánatosan néz. Ha nem kap semmit, egy idő után a fejét az ölembe hajtja, és úgy ül tovább mellettem. Ha továbbra sem kap semmit, akkor elkezd egy nyöszörgő hangot hallatni. Viselkedése olyan érzést kelt bennem, hogy gonosz vagyok: csak ülök és eszem, őt meg hagyom éhezni. Muszáj neki adni. Mi a közös a két jelenetben? Az, hogy az egyik élőlény pusztán kommunikációjával olyasmire tudja rávenni fajtársát vagy gazdáját, amit az magától nem tenne meg. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az evolúció során olyan érzelmek fejJődtek ki, amelyek nem engedik meg, hogy tétle-


46

nül nézzük a másik éhezését, szenvedését, és kialakultak olyan viselkedések is, amelyekkel ezeket az érzelmeket ki lehet váltani. Mindennapos tapasztalatunk az, hogy jobb adni, mint irigynek érezni magunkat. A játszma - úgy tűnik - evolúciósan kialakult interakciótípus, amelynek során a felek kölcsönösen olyan érzelmi állapotokat váltanak ki egymásból, aminek végeredményeként valami olyasmi történik közöttük, ami mindkettejük számára nyereséggel jár. Az egyik majom banánt kap, a másik pedig nagylelkűnek érezheti magát. E viselkedések fontos eleme, hogy nem közvetlenül az elérendő célra irányulnak, hanem indirekt eszközökkel élnek. Sem a kolduló majom, sem Fáni nem alkalmaznak erőszakot, hanem csak „álldogálnak". A kulturális evolúció révén az emberi gondolkodás és érzelmi élet hihetetlenül bonyolulttá vált, ezért az egyes játszmák mögött sokkal nehezebb felismerni a rejtett evolúciós hajtóerőket. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam: - a játszma nem értelmetlen, patológiás jelenség, - a játszma evolúciósan kimunkálódott, alkufolyamatra épülő érdekérvényesítő kommunikáció,

50 Szencli Gábor

- a játszma célja a nyílt agresszió és a nyílt ösztöntörekvések kiiktatása, s helyettük szocializált stratégiák alkalmazása. Természetesen lehet játszmákat játszani öncélúan is, de ez nem érinti a játszmák lényegét.

Mi a játszma, és miért játsszuk? A férj mindig lemorzsázza az asztalt, sáros cipővel megy be a szobába, szertehagyja az újságjait. A feleség veszekszik, és rendet rak utána, a férj pedig kikéri magának, hogy ilyen hangon beszéljenek vele. Régen azt mondták erre, hogy a nemtörődöm férj és a házsártos feleség balhézik egymással. Ma ezt - Eric Berne és a tranzakcionális analízis színre lépése óta - játszmának nevezzük. Férj és feleség fenti játszmái arról szólnak, hogy ki az úr a házban, hogy minden nő házisárkány és minden férfi disznó. Mindkét nem gyermekkora óta harcol a szabadságért, vagyis a férfiak a zavartalan morzsázás jogáért, míg a nők a rabszolgaságból való felszabadulásért.


46

A játszma szinonimájává vált az őszintétlen, rejtett nyereségre törő kommunikációnak, és szembeállították az őszinte, nyílt beszéddel. Az emberek természetesen továbbra is játszották játszmáikat, de innentől ezt egyfajta patológiás kommunikációnak kezdték tekinteni. Mint minden, fantáziát megragadó plauzibilis modell, amely látszólag jól érthetővé teszi az emberi lélek működését, a tranzakcióanalízis is hívekre talált, a módszer iskolává dagadt, az elmélet megmerevedett, és a szorgalmas tanítványok „csipkeverő" tevékenysége nyomán túlburjánzóvá vált. Ez volt a sorsa a pszichoanalízisnek, és így járt a tranzakcióanalízis is. Berne eredetileg pszichoanalitikus volt, s megőrizte a pszichoanalízis filozófiáját, miszerint létezik a „normális, egészséges, elfojtásmentes" személyiség, amit Berne a játszmamentes emberrel azonosított. Mind a pszichoanalízis, mind a tranzakcióanalízis valójában patologizálja azt, ahogy az ember lényegi mivoltából fakadóan, eredendően működik. A „mindenki neurotikus" szlogent a „mindenki játszmázik" váltotta fel. Berne szerint a játszma lényege a rejtett nyereség, aminek érdekében kettős kommunikáció zajlik. A dupla fenekű kommunikáció azt jelenti,

52 Szencli Gábor

hogy a két ember között elhangzottaknak két síkja van: egy nyilvános vagy társadalmi szintje, és egy rejtett, lélektani szintje. A játszma fontos tulajdonsága, hogy a rejtett szintet a felek nem ismerik fel, a játszmákat ártatlanul játsszák. A játszma másik fontos tulajdonsága, hogy a felek a lélektani szinten rejtett nyereségre törnek, amely a játszma végén kölcsönös kielégüléshez vezet. Berne így írja le a játszma lefolyását: A kezdeményező bedobja a horgot, amin a másik a gyenge pontja miatt fennakad. Ekkor kezdődik a duplafedelű tranzakciók sorozata, majd jön az átkapcsolásnak nevezett jelenség, amikor hirtelen kiderül, hogy az ártatlannak induló kommunikáció valójában rejtett tétre menő játszma, és ez vezet a szembesüléshez, amelyben a felek zavartan vagy döbbenten szembesülnek azzal, hogy eredetileg nem ezt akarták. Példaként vegyük a Végzetes vonzerő című filmet! Alex Forrest (Glenn Close) független nő, aki ha megtetszik neki egy férfi, hajlandó lefeküdni vele. Dan Gallagher (Michael Douglas) házas ember, de megkívánja Alexet, és ágyba bújnak. Úgy válnak el, hogy jó volt együtt, de ennyi volt.


46

Eddig minden egyszerűnek tűnik: adott egy kívánatos, alkalmi szexre hajlandó nő és egy házasságon kívüli kalandra kapható férfi. A horog a szex, Dan gyenge pontja pedig a hiúsága és impulzivitása. Alex ettől kezdve hívogatni kezdi Dant, sőt öngyilkossági kísérletet is elkövet. Arra hivatkozik, hogy beleszeretett Danbe, szüksége van rá. Zaklatni kezdi a férfit, végül betör a házukba, és meg akarja ölni Dan feleségét. Az átkapcsolás akkor következik be, amikor Alexről kiderül, hogy dependens személyiség, és csak eljátszotta a független nőt, valójában ki van éhezve egy kapcsolatra. Mindketten azzal szembesülnek, hogy az egész alkalmi szex egészen másról szólt. Alex életre-halálra meg akarja szerezni Dant, s végül őt ölik meg. A tranzakcionális analízis szerint ez a játszma elkerülhető volna, ha Dan nem megy bele az alkalmi szexbe, vagy Alex tényleg nem akar többet, mint egy együttlétet. Csakhogy akkor ez a történet alapvetően egy másik történet volna. Mondhatnám úgy is, nem reális történet. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy milliók és milliók, akik ezt a játszmát játsszák, tévedésből alkalmazzák ezt a megoldási módot.

54 Szencli Gábor

Vagyis a tranzakcionális analízis igazi gyenge pontjára derül itt fény. Illúzió, hogy a játszmák elkerülhetők volnának. Ha ugyanis megvizsgáljuk, mi hajt a rejtett pszichológiai nyereségek megszerzésére, mi a nyereségek igazi értelme, akkor rá kell ébrednünk arra, hogy ezek általában evolúciósan beprogramozott célokat és értékeket takarnak. A játszma maga is evolúciós termék, alaposan kimunkált érdekérvényesítő stratégia. A közösségben élő embernek a civilizáció folyamán meg kellett tanulnia, hogy érdekeit ne nyers erőszakkal érvényesítse, hanem igyekezzen rávenni a másikat arra, amit szeretne tőle. Az úgynevezett naiv tudatelmélet megalkotásának képessége, vagyis hogy automatikusan tudunk a másik ember fejével gondolkodni, többek között azért alakult ki, hogy képesek legyünk a másikat a saját céljainkra használni. Ez azonban olyan összehangolt működést igényel, amelyben a felek kölcsönösen és ösztönösen tudják egymásról, milyen érzelmi állapotok válthatók ki, és milyen eszközökkel. A sírás általában nem szándékos, manipulatív cselekedet. Az emberek ösztönösen sírnak, ha mások segítségére szorulnak. És a sírás olyan erővel hat másokra, hogy segítenek is.


46

A játszmák alapját olyan beépített viselkedéskészlet képezi, amelyre kalkulálható, kialakult válaszok vannak. Mivel az evolúciós célok többszörös áttétellel fordítódnak le pszichológiai motivációkra, a játszma közvetlen céljából nem mindig lehet következtetni a valódi, rejtett céljaira. A játszmák nem patológiás jelenségek, hanem az emberi természet lényegéhez tartoznak. A játszmák elkerülhetetlensége abból a kettőségből fakad, hogy egyszerre vagyunk morálisak és racionálisak, és egyben rejtett evolúciós célok elérésére motivált lények. Dan és Alex játszmája kapcsán a szemünk előtt egy ősi jelenet bontakozik ki: a szaporodásból kiszorult nő megpróbál elragadni - bármi áron egy kapcsolatban élő férfit. Ilyen „palifogásnak" nap mint nap szemtanúi vagyunk - a házasságok fele válással végződik! Nézzük meg a morzsázó férj és veszekedő feleség játszmáját is! Mivel a férj újra és újra morzsázik, pedig már régen megtanulhatta volna, hogy ez a feleségének rosszulesik, azt gondolhatnánk, hogy a mindig ugyanúgy lejátszódó veszekedések igazi célja a másik bosszantása.

56 Szencli Gábor

A felszínen a férj feledékenynek tűnik, s folyton elköveti ugyanazt a hibát, a feleség pedig minden alkalommal veszekedik vele, hogy ezt ne tegye, becsülje meg jobban az ő munkáját. A férj végül dühösen kikéri magának, hogy parancsolgat neki a neje, hiszen ő már nem gyerek, a feleség pedig megsértődik, esetleg zokogni kezd, hogy ő meg nem cseléd. Senki nem akarja, mégis veszekedés és sértődés lesz a történet vége. A játszmaelemzés itt énállapotokkal, a bennünk élő gyermek lázadásával és a lázadás okozta rejtett elégtétellel operál. A tranzakcionális analízis szerint egyikük sem akarja megoldani a helyzetet, ezért alakul ki állandóan a játszma. A játszma tipikusan hatalmi harc. Ha evolúciósan vizsgáljuk a férfi és a nő kapcsolatát, a férfi mindig kontrollálni akarja a nőt, a nő pedig csökkenteni akarja alávetettségét. Ennek egyik oka a szaporodás. Ha a férfi úgy érzi, ő az úr a háznál, hatalma van a nő felett, akkor kevésbé van kitéve a nő szexuális hűtlenségének. A nő viszont fokozni akarja a férfi bevonódását a családi életbe, ezért „háziasítani" akarja, ugyanis - megint csak evolúciós okokból - a férfi hajlamos kivonni magát a


46

családi és gyermeknevelési kötelmek alól. Titkon minden férfi úgy gondolja, a gyermek nemzésével ő már elvégezte a dolgát. A morzsajátszmában a férfi újra és újra fokozni akarja függetlenségét, a nő pedig újra és újra le akarja törni ezt a törekvését. Ez tűnhet belemagyarázásnak, azonban ha az emberi viselkedések végső mozgatórugóit keressük, mindig azokhoz a vonásokhoz lyukadunk ki, amelyek évmilliók alatt csiszolódtak ki az emberi együttélés során. Csak egy-két példát mondok az öntudatlan viselkedésprogramozásra, amelyek megvilágítják, milyen aprólékosan is vagyunk programozva. Bizonyítható, hogy genetikai rokont szoktunk házastársnak választani. Ez magyarázza, hogy a házastársak sokszor fizikailag is hasonlítanak egymásra, de a feleség vagy férj még inkább hasonlít anyósára vagy apósára. A nemi erőszakon átesett nők annál súlyosabb depresszióba zuhannak, minél kisebb fizikai sérülést szenvedtek el. Ennek oka az, hogy igazolniuk kell: valóban erőszakról volt szó. Fizikai sérülés esetén ennek bizonygatása nem szükséges. A féltékenység beépített evolúciós program, amely a másik fél állandó, öntudatlan monitorozá-

58 Szencli Gábor

sát jelenti. Ez csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor valaki ráébred arra, hogy a másik viselkedésében valami gyanús. A mostohagyerekeket nyolcvanszor gyakrabban éri véletlen halálos baleset. Ezekben az esetekben a szándékosság valóban kizárt, a rejtett evolúciós érdekeltség azonban nyilvánvaló. De ha valaki csak abba belegondol, micsoda tragédia a randi előtt az orrunk tövében megjelenő pattanás, az megérti, hogy az evolúció során minden nüánsznyi előny számít. Abban tehát, hogy kimunkált geszmsaink, fordulataink vannak a másik befolyásolására, nincsen semmi meglepő. Honnan tudja például Fáni kutyám, hogy engem meg fog hatni az ő viselkedése? Nem tudja, csak az ember és a kutya sok ezer éves koevolúciója során a kutya kolduló viselkedése és az ember reakciója összehangolódott. Ugyanilyen ösztönösen hajolnak az emberek a kisbabákhoz, vonják fel a szemöldöküket, és kezdenek tagoltabban és magasabb hangon beszélni, s ugyanilyen ösztönös udvarlási lépések sorozata a flörtviselkedés. Miért gondolnánk akkor azt, hogy az élet egyéb színterein ne érvényesülnének hasonló biológiai programok? A játszma jellegzetes emberi létezési mód.


46

De fordítsuk meg a dolgot, és csak a példa kedvéért vizsgáljuk meg, mi történik akkor, ha valaki nem akar „játszmázni"? Például nem viselkedik otthon „férfiasan"? A feleség kiábrándul belőle, gyermeke „erőtlen apát" lát benne. Vagy valaki, mondjuk, nem hajlandó „ostoba flörtölésekben" részt venni? Akkor sajnos magára marad. A vizsgálatok bizonyítják, hogy aki nem bocsát ki elegendő számú flört jelzést, az lehet bármily vonzó, nem fogják a férfiak megszólítani. A játszmák egy része ősi törvények betartatásáról, számonkéréséről vagy kijátszásáról szól.

A morális ösztönről A morális ösztön kutatói számos példát dolgoztak ki annak bizonyítására, hogy az emberekben tapasztalástól független morális elvek dolgoznak. Az egyik példában két helyzetet kell összehasonlítani. Az első helyzetben dönteni kell arról, hogy egy kar meghúzásával négy embert vagy egy embert mentsünk-e meg. Mindenki a négy ember megmentését, vagyis egy ember feláldozását választja.

60 Szencli Gábor

A második helyzetben négy ember válna megmenthetővé, ha egy ötödik, véletlen arra járót feláldoznánk. Ezt a megoldást nagyon kevesen választják, pedig számtanilag ugyanaz az eredmény: egy ember élete árán négy másik menekül meg. Egy másik érdekes példa: Julié és Mark testvérek. Nyári vakációra indulnak, s egy éjszaka úgy döntenek, kipróbálják egymással a szexet. Mindketten védekeznek. A szerelmeskedést élvezik, de elhatározzák, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt csupán. Vajon helyénvaló volt ez a szerelmeskedés? Erre mindenki rá szokta vágni, hogy nem volt helyénvaló. Mindkét példában az az érdekes, hogy az emberek rögtön tudják a „helyes" választ, de nem mindig tudják megindokolni döntésüket. A kutatók ebből következtetnek arra, hogy előbb van meg a válasz, és utána az indoklás. Általában is kérdezhetjük, miért tudja szinte mindenki automatikusan, mi az igazságtalanság, miért értették meg az emberek minden történelmi korban olyan könnyen az egyenlőség eszméjét, és miért nem kell senkinek elmagyarázni, mi az a tekintély és mi az engedelmesség.


46

Évmilliók alatt a csoportos együttélés szabályozására olyan szabályok és elvárások alakultak ki, amelyek géneken keresztül adódnak át, és - a pszichopatákat és a sérült agyműködésűeket leszámítva - minden egyes emberben jelen vannak és működnek. Ezeket morális ösztönöknek nevezzük, az ezekkel kapcsolatos érzelmeket pedig morális érzelmeknek. A morális érzék kialakulásának szabályos állomásai vannak, s fiatal felnőttkorra éri el az érett erkölcsi érzék szintjét. A morál tulajdonképpen olyan társadalmi szabályrendszer, amely az egyének együttélését az egyén védelmében szabályozza. Nem volna rá szükség, ha nem sértenék meg folyamatosan! Ne tévesszük össze egy adott társadalom morális szabályait az emberiségre jellemző alapértékekkel, mert előbbiek az adott kor és kultúra termékei. A minden kultúrában előforduló morális alapértékek azok, amelyek örökletesek. A konkrét történelmi-társadalmi megvalósulásukban jelentős eltérések vannak korok és társadalmak között. A morális értékek lényegében érzelmeken és érzelmek által motivált viselkedéseken keresztül valósulnak meg. Amikor egy morális érték sérül vagy veszélybe kerül, az emberekben olyan érzé-

62 Szencli Gábor

sek támadnak, amelyek az érték védelmére késztetik őket. A játszmák egy része ezen morális értékek érvényesítését szolgálja. Az egész emberiségre jellemző ugyanis az a törekvés, hogy a morális értékeknek érvényt akarunk szerezni. Egyetemes az igény arra, hogy a morális szabályokat megsértők bűnhődjenek meg tettükért. Ennek érthető adaptív értéke van, mert kényszerítő erővel hat azokra, akik esetleg a maguk hasznára akarnák megszegni a morált. Vannak, akik előszeretettel játszanak az életükben bizonyos játszmákat. Ennek oka például az lehet, hogy mások túl gyakran szegtek meg a rovásukra bizonyos morális elveket, ezért a későbbiekben éberen őrködnek az elvek érvényesülése felett. Mindenki jól ismeri azt az embertípust, aki folyton ugrásra készen védelmezi jogait, mindig arra gyanakszik, hogy megsértik érdekeit, vagy kontrollálni akarják. Az ilyen emberek gyermekkorukban általában sok igazságtalanságot szenvedtek el, s megtanulták, hogy egész életükben éberen őrködjenek az igazság felett. Ők azok, akik nemcsak a saját, de mások igazáért is harcba szállnak, kifej-


46

lett érzékenységük általában is az igazságosság elvének védelmére serkenti őket. Ezek a játszmák társadalmilag általában hasznosak, egyénileg viszont nem mindig kifizetődőek. Bár az elv megvédelmezése ismételt kielégülést jelenthet, viselkedésük sokszor túlzó.

Ártalommal szembeni fellépés-gondoskodás "N

Mivel az emlősállatokra erős utódgondozási viselkedés jellemző, fokozott érzékenység alakult ki az utódot érő ártalommal szemben. Ez fokozatosan kitágult a mások szenvedésével, ártalmával szembeni érzékenységgé, ami könnyen érthető a rokonszelekciós elmélet alapján, hiszen minden rokon kára egyben a mi kárunk is. Ebből a morális ösztönből fejlődtek ki azok az érzelmek, amelyek miatt az emberek általában nem bírják nézni mások szenvedését. Természetesen ezer körülményt tudunk, amikor ez nem működik, a békés mindennapokban azonban az a morális érték érvényesül, hogy a mások ártalma kerülendő, másoknak ártalmat okozni bűn. Ez a morális elv az alapja annak, hogy nagyra értékeljük, ha valaki megakadá-

64 Szencli Gábor

lyoz egy ártalmat, enyhíti a fájdalmat. Ezért alakultak ki a kedvesség, a szánalom, az együttérzés, a segíteni akarás, az anyai önfeláldozás pozitív viselkedésformái. Az ezekre épülő játszmák például az „Én csak segíteni akartam", vagy a „Hát igen, de...". Az „Én csak segíteni akartam" játszma akkor indul be, ha valaki a hatáskörét vagy a lehetőségeit túllépve az indokoltnál nagyobb mértékben akar segíteni, miközben látható, hogy segítségét valamiért nem akarják elfogadni. Ilyenkor a segíteni akarás öncéllá válik. A sikertelenség a segítőben egyfajta lavinát indít el, és rendre kudarcot valló próbálkozásai nem feladásra, hanem még nagyobb erőbedobásra késztetik, miközben a megsegítettnek a segíteni akarás egyre terhesebbé válik. A „Hát igen, de..." játszmában pedig a segítő újabb és újabb ötletekkel rukkol elő, amelyeket a másik fél rendre „Hát igen, de..." kifogásokkal utasít el. A hivatásszerűen űzött „megmentő" szerep („Teréz anya") gyakran vezet kiégéshez. Ilyen szerepet gyakran vállalnak orvosok, pszichológusok, kutyamenhely-létesítők, segítő foglalkozásúak. Világos, hogy a gyermekkori hatások jelentősen befolyásolják az ártalomérzékenységet. Akik


46

nem biztonságos környezetben nőttek fel, sokkal hajlamosabbak lesznek ezt az értéket játszmákon keresztül is védeni, hiszen azt tapasztalták, hogy ez a morális elv sérülékeny, mások könnyen felrúgják. A berne-i játszmaelemzés jogosan tárja fel, hogy a segítő arra az elismerésre pályázik, hogy ő rendes, áldozatkész, de a „végső mozgató" az ártalomtól való megóvás erkölcsi elvének szolgálata. A „Hogy mik történnek" típusú időtöltési játszmák is ide sorolhatók, hiszen az emberek ebben a játszmában egymást túllicitálva olyan történeteket sorolnak, amelyekben morális elvek szenvedtek sérelmet. E beszélgetések célja a morális elvek megerősítése, hangsúlyozása. Az emberek félnek attól az érzéstől, hogy nem segítőkészek, ezért rávehetők sok mindenre, hogy elkerülhessék ezt az érzést. Sokan ezt használják ki, hogy olyan segítséget csikarjanak ki másokból, ami nekik amúgy nem járna. Az evolúcióban a csalás, a mások rászedése - egészen a lebukásig - kifizetődő stratégia. Rejtett nyereség lehet az is, ha a másikat olyan helyzetbe hozzuk, hogy azt kelljen éreznie, nem tudott segíteni vagy ártott nekünk.

66 Szencli Gábor Tisztesség-korrektség-kölcsönösség Az emberek csoportban élése csak kooperációval, egymás kölcsönös támogatásával, szövetségek kötésével képzelhető el. Ez termelte ki az altruizmus, a bizalom és a hála érzését. A megszegett kölcsönösség, inkorrekt viselkedés, hálátlanság, csalás haragot, becsapottságot, az elkövetőben pedig bűntudatot, szégyent vált ki. Erre épül a „Most rajtakaptalak, gazember" játszma. Egyik ismerősöm elmesélte, hogy a mamája folyamatosan azt demonstrálja, hogy őt nem lehet becsapni. Ha kiderül, hogy romlott a tejföl, hogy a vízszerelő nem a legjobb munkát végezte, hogy a pénztáros figyelmetlenül kevesebbet adott viszsza a pénztárnál, hogy valahol megváratták, akkor iszonyú revánsot vesz: felháborodik, kiabál, elégtételt, kárpótlást követel, beír a panaszkönyvbe. Egyszóval megleckézteti az embereket. Aki ismeri a mamát, tudja mit szenvedett 20 éven át agresszív, alkoholista férje miatt, aki végül májcirrózisba meghalt. Evolúciósan rendkívül kockázatos hagyni, hogy mások a mi rovásunkra előnyhöz jussanak, ezért az emberek nagyon érzékenyek az igazságtalan-


46

ságra, csalásra, korrupcióra, méltánytalanságra, kihasználásra. Mindennapjainkat át- meg átszövik a korrektséget, az egyenlő elbánást számon kérő játszmák. Mondhatni, a történelmet az egyenlőség és az igazságosság eszméje vitte előre. Társadalmi és politikai mozgalmak szerveződnek folyamatosan a célból, hogy megakadályozzák mások jogtalan előnyökhöz jutását. A kölcsönösség körébe tartozó játszmák újabb csoportja a „Dögöljön meg a szomszéd tehene is", vagyis a rosszban is legyünk egyenlők. A káröröm, a rosszindulat olyan érzések, amelyeket az a vágy éltet, hogy mások ne kerüljenek szerencséjük, ügyességük révén fölénybe velünk szemben. A társadalom az önfeláldozó, saját érdekükről lemondó hősöket nagyon nagyra értékeli. A mártírjátszmák erre az elismerésre hajtanak, de nem várják ki az elismerést, hanem tüntető önfeláldozásukkal ki akarják csikarni, ha pedig nem sikerül, akkor kihasználtnak érzik magukat. Jól ismert a háttérben némán, kitartóan dolgozó beosztott vagy háziasszony, aki aztán panaszkodik, hogy nem ismerik el munkáját. Ide tartozik az „Elnyomott zseni" játszma is, amelyben valaki a vélt képességeiért járó elismerést hiányolja.

68 Szencli Gábor

Az embereknek kellemetlen, ha úgy kell érezniük, hogy kihasználnak másokat, ezért manipulálhatók az érzés elkerülhetőségével. A „Maga olyan becsületes" kezdetű mondattal sok mindenre rávehetők az emberek. A játszmák mozgatórugója mindig az a jó érzés, ami akkor tölti el az embert, amikor megvéd egy evolúciósan fontos alapelvet, különösen, ha ezért még nagy áldozatot is hoz. Az is kielégülést jelenthet, ha valaki mások kárára kijátszik egy fontos alapelvet.

Csoportba tartozás/lojalitás elve Elismerés, bizalom, kooperációs készség, kötődés, összetartozás érzése, közösség védelme mind erre a morális értékre vezethetők vissza. Ez a morális elv jelenik meg a hazafiságban, a hűségben, a közösségért, hazáért vállalt önfeláldozásban, a mártíromságban is. A lojalitás elve miatt igyekeznek konformnak lenni az emberek, és ezért félnek a kiközösítéstől, megszégyenüléstől is. A „másság" evolúciós kutatása azt bizonyítja, hogy a csoport szempontjából idegennek számítókkal szembeni előítélet biológiai program, ame-


46

lyet nem könnyű leküzdeni. Állatoknál is megfigyelték, hogy a beteg vagy furcsán viselkedő társukat bántalmazzák, elkergetik. A csoporthoz tartozás érzése identitást ad az egyénnek. Aki „más", az megkérdőjelezi a csoport értékeit, ezen keresztül az egyén identitását, és ez szorongást kelt. Ezért a „másságot" ellenszenvvel kezeljük, alkalomadtán üldözzük. A csoporthoz tartozás érzésének erősödését azáltal tudjuk elérni, ha kiközösítjük azt, aki megkérdőjelezte értékeinket, ezáltal harcos képviselőjévé válunk a megkérdőjelezett értékeknek. A csoportértékek harcias képviselete számtalan játszma alapja. A „Kiközösítősdi" játszma („Miért nem vagy olyan, mint mi?") lényege, hogy a közösség vagy társadalom megpróbálja „jó útra téríteni az eltévelyedett" egyént, aki ebbe tönkremegy. Minden munkahelyen van valaki, aki valamiért kilóg a csoportból. Ez lehet teljesen ártatlan dolog is - például zárkózott -, ezt azonban mindenki ellenséges magatartásként értelmezi, és üldözni kezdik, míg végül tényleg ellenséggé teszik őt. Végül az illető vagy behódol, vagy elmegy, vagy puskát ragad, és lelövi néhány üldözőjét. Társadalmi szinten ez felel meg az előítéleteknek,

70 Szencli Gábor

melyeknek súlyos következményei szoktak lenni. Erről szól a Szelíd motorosok című film, amelyben nonkonformitásukért életükkel fizetnek a hősök. A másság, a problémásság pszichiátrizálása egyre inkább elfajuló gyakorlat. A gyerek, akit az unalmas tanóra nem tud lekötni, könnyen megkapja a „hiperaktív figyelemzavaros" címkét, és hozzá előbbutóbb a pszichiátriai kezelést. Az antipszichiátria nem sokat téved, amikor a pszichiátria társadalmi funkcióját a szociális kontroliban látja. A fogyasztói társadalom jól működő gépezetében a mindig fennakadást és zökkenőket okozó másság ugyanis akkor „kezelhető" a leghatékonyabban, ha betegségnek minősítik. Pszichiátriai minősítéssel a környezetükbe nehezebben illeszkedőket ki lehet vonni a forgalomból. Gyakran a szülők viszik el kamaszodó, lázadó gyermeküket, hogy gyógyítsák meg őket. Az is előfordul, hogy valaki önként keresi fel a pszichiátriát egy ártatlan panasszal, ahol aztán „nem normálisnak" minősítik, majd kezelni kezdik, majd a kezelések hatására olyan állapotba kerül, hogy végül a zárt osztályon köt ki, ahol megfosztják cselekvőképességétől. A Száll a kakukk fészkére című film rebellis gyógykezeltjét (Jack Nicholson) végül lobotómiával kényszerítik „csendes" viselkedésre.


46

A „Pszichiátria" játszma azt mutatja meg, hogyan lehet tudományosnak tűnő, legalizált lépések sorozatával egyre inkább működésképtelenné tenni, majd megsemmisíteni valakit, csak azért, mert más. A szocializmusban az ellenzékieket hasonló módszerekkel próbálták „másságuk" miatt lehetetlenné tenni. A család az egyik legfontosabb csoport, ahova tartozunk. A Rómeó és Júlia arról szól, hogy az egyénnek alá kell rendelnie még a szerelmét is a családok közötti viszálynak. Jól tudjuk, milyen gyanakvás kísérheti még manapság is a szülők részéről a család gyermekével szerelembe eső „idegent". A családi játszmákban sokszor hangzik el a „mi". „Mi nem olyanok vagyunk", „Mi nem engedhetjük meg magunknak", „Mi mindig becsületesek voltunk", „Mégiscsak a mi fiunk". A család tagjainak fontos a család identitása, a családtagok akár mindenáron való védelme, a család megítélése mások szemében. A család becsületén folt eshet, amit régebbi korokban párbajjal, vérbosszúval, ma az okozott kár megtérítésével, sajtóperrel lehet helyreállítani. A családból ki lehet tagadni, és be is lehet fogadni valakit.

72 Szencli Gábor

A családon belül rendkívül fontos a lojalitás és az igazságosság. A család rosszul kezd működni, illetve hosszú távon széthullik, ha tartósan igazságtalanságok történnek. Akik gyermekkorukban diszfunkcionális' családjuk miatt nem élhették meg felhőtlenül a „mi" identitást, felnőttkorukban esetleg életre szóló játszmákat játszhatnak a családi egység és a családi érzések megteremtéséért. Ennek nevében túlzott mértékben igyekeznek minden családtagot, minden egyéni célt a család szempontjainak alárendelni. Aki nem érzi jól magát a családban, egy csoportban vagy társadalomban, az a „Nonkonformista" játszmát játszhatja. Ennek lényege a csoport vagy a társadalom elveinek megkérdőjelezése tagadás, lázadás formájában. Ezt teszik a kamaszok, a deviáns csoportok, a radikális mozgalmak. A csoport szempontjából ők lesznek a fekete bárányok, azonban ettől még természetesen képviselhetik ők az igazságot. Minden társadalmi vagy szellemi forradalom is ezen az elven alapul. A cél egy új csoport és 1

A családterápiában diszfiinkcionálisnak nevezik a rosszul működő családokat, melyek nem nyújtanak védelmet és összetartozás érzést, vagy túlságosan elnyomják az egyént a család rovására.


46

identitás teremtése, amelyben többé nem ismétlődhetnek meg az igazságtalanságok.

Tekintély, respektus, presztízs Évmilliók óta hierarchiában élünk, a vérünkben van, hogy vannak tekintélyek, akiknek a szava többet ér, akiknek joguk van irányítani, akiknek előjogaik vannak, de akiknek cserében kötelességeik is vannak velünk szemben (védjenek meg, legyenek bölcsek, jók, igazságosak). A tekintélyekkel szemben alakult ki az engedelmesség, a behódolás, az elismerés, a kötelességtudat. Kialakult a tekintélyhez való vonzódás, a tekintélyszemélyek csodálata, a vezér utáni vágy és a prófétakeresés, no meg a tekintély hatalmának és kiváltságának irigylése is. S mivel a tekintély és a hatalom sok visszaélésre is okot ad, a tekintélyekkel szembeni gyanakvás is örök. Az e csoportba sorolható játszmák egy része a tekintély megszerzésére vagy visszaszerzésére irányul. A „Nekem ilyet nem lehet mondani", „így velem nem lehet beszélni" játszmák lényege, hogy az egyén vagy egy szervezet meg akarja

74 Szencli Gábor

szabni, mit lehet neki/róla mondani. Az ilyen típusú játszmák nem tényleges állításokat akarnak megcáfolni, hanem önmagában a tekintély kikezdését akarják megtorolni. A tekintélyjátszmák másik típusa arra utazik, hogy leleplezze a tekintélyt, kimutassa, hogy érdemtelenül bitorolja valaki a társadalom megbecsülését. A Bili Clinton ellen indított hajsza álszent volt, mert az egésznek az volt a motorja, hogy azt, amit bárki megtehet, az elnök nem teheti meg. Sok hétköznapi játszma irányul a tekintély kétségbevonására, ezek hátterében sokszor olyan emberek állnak, akiknek élettörténete tele van tekintélyektől, például a saját szüleiktől elszenvedett sérelmekkel. A „Csalódtam magában" szólhat lefelé is, felfelé is, mindenképpen a respektus visszavonását jelenti, és zsarolási eszköz. A „Ne gondolja, hogy maga olyan nagyszerű" tipikus tekintélykikezdő játszma, irigy emberek szokták játszani. Mivel a tekintély és a presztízs mindig evolúciós előnnyel jár, természetes, hogy minden sikeres embernek lesznek irigyei, gyalázói, akik személyes sérelemnek tekintik, hogy nem ők fürödhetnek a népszerűségben, holott szerintük az nekik járna.


46

A behódolási játszmák a hatalom kegyeinek keresését, az alávetettség jóleső biztonságérzetét szolgálják. „Főnök, maga csodálatos.", „Maga az én megmentőm." A hatalmon lévőknek mindig vannak hívei, kiszolgálói, kegyencei. A tekintély és a hatalom élvezete ugyancsak játszmákhoz vezet. Élvezni, hogy mások fölött uralkodhatunk, újra és újra megerősíti hatalomérzetünket. Hatalmasnak, tekintélyesnek lenni jó dolog, mert rengeteg evolúciós előnnyel jár. Nem véletlen, hogy a hatalomról az emberek mindig a pénzre és a szexre asszociálnak. Ahol három ember tartósan együtt van, ott egészen biztos, hogy hierarchiába kezdenek szerveződni, ami általában játszmákon keresztül alakul ki, és játszmákon keresztül tartható fenn. Az emberekben erős hierarchiaigény van. Egyesek szeretnek alávetettek lenni, mások szeretnek uralkodni. Külön csoportot képeznek a családi hatalmi harcok. Az „Amíg az én kenyeremet eszed" tipikus tekintélykövetelő játszma a gyerekkel szemben. A házastársak között mindennaposak az egymás kontrollálására irányuló játszmák, mint a „Morzsajátszma", vagy a „Hova menjünk nyaralni", vagy a „Mártír anya és feleség" játszmái.

76 Szencli Gábor Tisztaság-szentség Az embert a húsevés/dögevés tette emberré, mert ez tette lehetővé a nagyméretű agyat. Az undor olyan érzelem, amely megvéd a romlott, gyanús, fertőző dolgoktól. Az undor szociális érzelemmé változott, s a testi torzulásokra (sérülés, betegség nyomai, kiütés) is kiterjed. Minden kultúrában a szennyezéssel szembeni védelmi szabályok érvényesek, melyek a táplálékra, a testre, a menstruációra vonatkoznak. A „tisztátalanság" fogalma szinte minden kultúrában létezik. A tiszta és tisztátalan dolgok formális és társadalmi különválasztása kasztformáló rendszerként működik Indiában. A szétválasztás alapvetően rituális előírásokon alapszik, alapja a „kizárás". Automatikusan kettéválasztja a társadalmat a rituális tudást birtoklók és az azt nem ismerők csoportjára. A brahminok csak tiszta dolgokkal kerülhetnek kapcsolatba. Velük szemben az érinthetetlenek kasztja szinte csak tisztátalan dolgokkal foglalkozik, mint például a halott tehenek elpucolásával és bőrük kikészítésével - ők az alsó kaszt. Megfigyelhető, hogy az üldözött etnikumokat vagy emberfajtákat (zsidók, feketék, romák) min-


46

den népnél valamiképpen „piszkosnak" tekintik, például szexuálisan túlfűtöttnek. A „tisztaság" átvitt értelmet kapott. A mohóságot, kapzsiságot, falánkságot, az élvezetekben való tobzódást tisztátalannak és bűnösnek látjuk, míg a lemondást, az aszketizmust, a mértéktartást tisztának. Van „tiszta lélek" és „piszkos fantázia". Klasszikus játszmának tekinthetjük azt a bibliai történetet, amikor az angyalok szállást kerestek Szodoma és Gomorra városában, de Ábrahám és Lót kivételével mindenki elzavarta őket. Ha tíz jó embert találtak volna, megmenekül a város. Valójában Isten tudhatta, hogy nem fognak találni, mégis próbára tette az embereket, hogy utána megbüntethesse őket. Ennek a mintájára szeretik az emberek próbára tenni mások tisztaságát, jóságát, becsületességét. Némely játszma lényege, hogy valakire rábizonyítsuk tisztátalanságát. „Hogy magának milyen piszkos a fantáziája", vagy a „Minden férfi disznó" tipikusan a szexuális élvezetek megbélyegzését célozza. Egy meglehetősen kacér nő, aki áttetsző blúzokban és a mininél is minibb szoknyákban járt, felháborodva mesélte nekem, hogy az ember már végig

78 Szencli Gábor

sem mehet úgy az utcán, hogy ne szóljanak be neki. Vagyis a férfiaknak „piszkos a fantáziájuk". A papi nőtlenség alapja is az a gondolat, hogy a szexuális élvezetek nem férnek össze a lelki tisztasággal. Az alkoholista, a kábítószer-élvező, a játékszenvedélyben szenvedő mind tisztátalan, ugyanis elvesztette a mértéket, és „bűnös szenvedélynek" hódol. Társadalmi szintű játszma, amikor a szenvedélynek hódolókat betegnek minősítik, mert egy erkölcsi norma megsértését patologizálják, de ezzel nem oldják meg a problémát, hanem felmentik az egyént felelőssége alól. A morális elítélés ugyanis manapság már nem elrettentő erő, a pszichiátrizálás hatásosabb izolálást tesz lehetővé. A pszichológusokkal kapcsolatban visszatérő vád, hogy „dögre keresik magukat" a magánpraxisukban. Az emberek ugyanis a szent segítő foglalkozást lelkük mélyén összeférhetetlennek tartják a pénzzel, ami a szemükben a romlottság és a bűn velejárója. Sok ember szemében a „tisztaság" azonos a teljes érdekmentességgel. A kommunista és szocialista eszmékkel azért rokonszenveztek annyian, mert elhitték, hogy az érdekek elvén működő kapi-


46

talizmus rossz. Kiderült, hogy a szocializmust is egy szűk hatalmi csoport érdekei működtették, vagyis bebizonyosodott, hogy az érdekek figyelmen kívül hagyásával semmi sem működhet. A mi társadalmunkban az emberek nem tudják foglalkozásnak tekinteni a politikát, folyamatosan olyan erényeket kérnek számon a politikusokon, mintha azok szent emberek lennének. Persze maga a politika is rájátszik erre a küldetéstudatra, és sok politikusnak sikerül is elhitetni az emberekkel, hogy nem érdekek vezérlik, amikor a hatalmat meg akarja szerezni. A tisztaság és a szentség utáni vágy igen sok számon kérő, kirekesztő játszmához vezet.

Evolúciós alaphelyzetek A morális elvek az együttélés általános szabályai, amelyeket azonban az evolúciósan definiált alaphelyzetek folyamatosan felülírnak. A játszmázás tehát abból származik, hogy miközben morális szinten például állandóan kölcsönösséget és korrektséget követelünk meg, a valóságban a sikeres szaporodási előny maximalizá-

80 Szencli Gábor

lása és a túlélés ezt folyamatosan felülírják. Ez törvényszerűen a morális elvek megszegéséhez vezet, mondhatni, a főszabály a morális elvek semmibevétele. Melyek az evolúciós alaphelyzetek? 1. Szexuális versengés: harc a szaporodásért és a jobb adottságú partnerért; 2. A nemek eltérő invesztálása a kapcsolatba és az utódba; 3. Szülő-utód konfliktus; 4. Testvérek közötti konfliktusok, születési sorrendi hatás; 5. Harc a túlélésért; 6. Rokonszelekció.

1. Szexuális versengés (rivalizálás, hatalomszerzés) Hatalmas játszmagyűjteményt lehetne csupán ebből a témakörből összeállítani. A nő és a nő A nők egymás közötti versengésének több színtere van.


46

Az egyik, amikor a nők egymással versenyeznek, ki a kívánatosabb, a vonzóbb, a sikeresebb. Az egyik alattomos játszma például az, amikor a hölgy aggódva hívja fel a barátnője figyelmét arra, hogy férjét „gyanús körülmények" közt látta egy nővel. A segítő szándék mögött ártó szándék húzódik meg. A másik, amikor a szaporodásból kimaradt nő meg akarja szerezni egy másik nő férjét. Ez a „Csak egy kis flört" és a „Csak megkívántalak, nem akarok mást" típusú játszmák terepe. A lényeg, amint a Végzetes vonzerő kapcsán is láttuk, hogy a nő minden hátsó szándék nélkül „csak" megkívánja, „csak" beleszeret a férfiba. Ennek leggyakoribb helyszíne a munkahely. A pszichoterápiás rendelőben rendszerint úgy kezdődik a történet, hogy „kezdetben nem is akartunk egymástól semmit, csak jó volt beszélgetni". Aztán a felek kölcsönösen „ráébrednek", hogy mennyire jó együtt. Amikor kialakul a szexuális kapcsolat, a nő elkezdi úgy érezni és azt kommunikálni, hogy ő nem pazarolhatja a drága éveit a férfira, neki döntenie kell, marad vagy továbbáll. Ilyenkor a férfiak érdekes módon az új nő, és nem a meglévő családjuk iránt kezdenek

82 Szencli Gábor

felelősséget érezni. A képbe természetesen beléphet a feleség is, a játszma ezzel tovább bonyolódhat. Joggal kérdezhetjük: hol érvényesülnek itt a korrektség, a kölcsönösség, a gondoskodás, a tisztaság elvei? Természetesen sehol, ezek ellenében történnek a dolgok. Viszont a résztvevők úgy tesznek, mintha pontosan ezen elvek betartásán fáradoznának, hiszen a csábító nő végig „tiszta" akar maradni, ő hátsó szándék nélkül kezdett ki a férjjel, s csak fokozatosan „ébrednek rá" arra, hogy a „tűzzel játszottak", és már nincs visszaút. A férfi és a férfi A férfiak közötti evolúciós versengés egyik terepe a hatalomért, vagyonért, presztízsért folytatott harc, hiszen a dominancia és a vagyon alapvető választási szempontok a nő számára. Mivel a társadalom megköveteli a férfiak közti „nemes versengést", ezért mindig úgy van beállítva, mintha a felek korrektségre törekednének, holott a valóságban általában kegyetlen hajsza és intrika folyik a másik ellen, hiszen a sikeres szaporodás a tét.

Minden napi játszmá ink 46

A nő és a férfi Férfi és nő kapcsolata szükségképpen tele van játszmákkal, ugyanis a két nem folyamatosan méregeti egymást, szándékosan kétértelmű helyzeteket teremt, melyekben felmérheti a másik kvalitásait, szándékait, mielőtt a sajátjairól nyilatkozna. Mindkét fél azt szeretné, hogy a másik jobban köteleződjön el, ő meg kevesebbet kockáztasson, és alkalomadtán sérülésmentesen vonulhasson viszsza. Mindkét fél a valóságosnál pozitívabb képet akar festeni magáról, hogy jobban „eladhassa" magát. Ugyanakkor át akarnak látni a másik megtévesztő stratégiáin, de közben úgy kell tenniük, mintha elhinnék, amit a másik mond. Mindeközben gyakran mindkét fél „versenyezteti" kiszemeltjét más kiszemeltekkel, hogy a legjobbat választhassa. Ezért folyamatosan hitegetik és manipulálják egymást: mindenki szebbnek, fiatalabbnak, egészségesebbnek, termékenyebbnek, hűségesebbnek, műveltebbnek, tisztábbnak akar látszani. Férfi és nő ismerkedése és egymásra találása elképzelhetetlen játszmák nélkül, itt az őszinteség végzetes hiba volna. Férfi és nő játszmáit mindig áthatja a „sikeres szaporodás" elve. Ez férfiak esetén a „legyen mi-

84 Szencli Gábor

nél több utódod", vagyis csábíts el minden utadba kerülő nőt (alkalmi szex, szeretőtartás). A nők stratégiája viszont a minőségi utód létrehozása, amihez megfelelő gének kellenek, és az utódok felneveléséhez megfelelő környezetet kell biztosítani. Ez utóbbihoz hűséges férj és „jó apuka" szükséges. A flört és az ismerkedés mindig kétesélyes, sosem tudni, mi lesz a vége. A „Gavallér" játszmában a férfi folyamatosan udvarol, de látszólag nem akar semmit. Ez igazából a bármikor komolyra fordítható akció tüzérségi előkészítése. A Jöjjön fel egy kávéra" olyan felajánlkozás, amit aztán bármikor vissza lehet vonni. Egyszer egy lány sírva mesélte el nekem, hogyan „erőszakolták meg". Egy koleszos bulin ismerkedett meg egy fiúval. A buli olyan sokáig elhúzódott, hogy végül a fiú azt mondta, a portás már nem engedné ki, jobb, ha ott alszik nála. A lány úgy tett, mintha elhitte volna, és belement az ott alvásba. Majd „elhitte" azt is, hogy ha meztelenül fekszenek be ketten az ágyba, abból nem lesz semmi. A vége persze mégiscsak szex lett, s a lány reggel felháborodottan távozott. A játszma neve „Megerőszakolósdi".


46

John apja kamionsofőr volt, gyermekkorában a szülei elváltak, majd ismét összeköltöztek. Jolin olyan munkát vállalt, amely miatt neki is sokat kellett utaznia. Megnősült, és a hét egyik felét mindig távol töltötte családjától. A különböző városokban voltak lányok, akikkel rendszeresen szórakozott. Felesége abszolút megbízott benne, s addig nem is volt baj, míg John abba nem hagyta ezt a munkát, hogy abban a városban kezdjen el dolgozni, ahol éltek. Hamarosan megismerkedett egy lánnyal, Maryvel, akivel titkon találkozgatni kezdett. Egy nap azonban lebukott - nagy botrányt, nagy eskiidözést követően éltek tovább a feleségével. John azonban tovább találkozgatott a lánnyal, mondván, nem olyan könnyű hirtelen megszakítani egy kapcsolatot. Ismételten lebukott - újabb botrány, veszekedés, kibékülés. John folytatta tovább. Felesége ekkor kirakta a szűrét. Jolin könyörgött, végül a gyerekekre való tekintettel felesége utoljára visszafogadta. Amikor John továbbra is találkozgatott Maryvel, és természetesen lebukott, felesége elvált tőle. John azóta depressziós, nem érti, miért csinálja ezt a felesége. Ő szereti a gyerekeit, vissza szeretne menni. A játszma címe az, hogy „Rúgj belém". John kiprovokálja, hogy ismételten kidobják otthonról,

86 Szencli Gábor

s ilyenkor áldozatnak érzi magát, mert „elszakítják" gyermekeitől. A játszma evolúciós értelmezése az, hogy John a családért nem akar lemondani az extra szaporodás lehetőségéről. Követi az otthoni mintát, de rajtaveszt, mert a felesége anyagilag nem függ annyira tőle, hogy elviselje hűtlenségét. Ha a feleség jobban félne a magánytól, vagy anyagi függésben élne a férfitól, akkor a játszma úgy módosulna, hogy John újra és újra félrelépne, a felesége pedig újra és újra megbocsátana. Alapvetően két férfitípus van: a macsó, aki nagyon férfias, jó génjei vannak, és utódjai is erősek, dominánsak, egészségesek, és a „jó apuka" típus, akinek génjei kevésbé jó minőségűek, cserébe viszont kedves, családszerető, házias. A vizsgálatok azt igazolják, hogy a szeretők között leggyakoribb a macsó, a tartós kapcsolatban élők között pedig a „jó apukák" dominálnak. A nők evolúciós dilemmája, hogy a macsótól szeretnének utódot, de a „jó apuka" a garancia arra, hogy a gyermeket sikerül is felnevelni. A dilemmát sokszor az „ess teherbe a jó génekkel rendelkezőtől, és neveltesd fel a jó apukával" stratégia oldja meg. Hogy ez a játszma mennyire sikeres, azt onnan tudjuk, hogy kultúránként eltérő arányban, de a


46

családban a saját gyermekként nevelt utódok között 1-15%-nyi kakukkfióka található. Az ilyen szaporodási játszma természetesen nem tudatos, hanem mindig „baleset" következménye. A szeretőnek evolúciós érdeke, hogy kis befektetéssel gyereke szülessen, a nőnek, hogy jó génekkel bíró szeretőjétől gyereke legyen, de ezt általában egyikük sem tervezi, hanem „úgy alakul". A kettős életvitel sokszor férfiakra is jellemző. „Válassz egy termékeny nőt, aki felneveli a gyerekeidet, és tarts egy szeretőt, aki megérti a lelkedet." Carl fiatalon házasodott. Elmondása szerint udvariasságból vette el feleségét, mert már olyan régen jártak együtt, hogy úgy érezte, nem teheti meg, hogy nem veszi el. Carl amolyan jófiú volt, felesége meg egy határozott személyiség, aki állandó balhézásával sok éven át megkeserítette az életét, elmarta mellőle barátait is. Sokévi házasság és két gyermek után Carl találkozott egy fiatal nővel, akivel viszonya alakult ki. A nő nem akart gyereket, megelégedett a viszonnyal. Carl évtizedeken át kettős életet élt. Úgy érezte, joga van ehhez, szeretőjét kárpótlásnak tekintette rossz házasságáért, de otthon mintaférjnek és -apának tűnt.

88 Szencli Gábor

Gyakoriak az elégedetlenséggel büntető játszmák, mint a „Ha te nem lennél" vagy a „Ha Hufnágel Pistihez mentem volna". Ezek lényege, hogy a férj vagy a feleség nagyon is jó okkal választotta a másikat. Például a partner szexuálisan hideg, ami kiegészíti az ő szexuális félelmeit, vagy a másik korlátozó, ami egybevág az ő szabadságtól való félelmével. A féltékenykedési játszmáknak szintén evolúciós gyökereik vannak. A féltékenység evolúciósan kialakult hasznos érzelem. Ha nincs valódi ok a féltékenységre, akkor a féltékenykedési és az ellenőrizgetést az váltja ki, hogy a magát értéktelennek vagy bizonytalannak érző fél saját érzéseit vetíti ki partnerére, és hűtlennek látja. A vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a csúnyább, aszimmetrikusabb emberek hajlamosabbak féltékenykedni. Ki lehet lépni az ilyen életjátszmákból? Persze. Ki akarnak az emberek lépni ezekből az életjátszmákból? Nem. A tranzakcionális analízis szerint játszmamentesen kéne élnünk. Úgy tűnik azonban, az evolúciósan preformált motivációk miatt ez nemigen megy.


46

2. A nemek eltérő invesztálása a kapcsolatba és az utódba Evolúciós okokból mindig is aránytalanság állt fenn a nők és férfiak utódgondozással kapcsolatos teherviselésében. A nő hordja ki, szoptatja és neveli a gyermeket, ő tartja rendben a körletet, míg a férfi leginkább spermájával és anyagi támogatásával járul hozzá a neveléshez. Az antropológiai vizsgálatok egészen gyászos képet festenek a férfiak családi kötelmeiről. Ez manapság is megfigyelhető a civilizált világban is: a férfiak szeretnek otthon hatalmaskodni, tekintélyt követelnek maguknak, ugyanakkor nem akarnak házimunkát végezni, és keveset foglalkoznak a gyermekekkel. Az egyik játszmatípus, amit ez a helyzet generál, az áldozati játszmák. Ezeket mártír hajlamú nők játsszák. Az „Űzött vad" elnevezésű játszma lényege, hogy a nő meg akar felelni minden elvárásnak, tökéletes anya és feleség akar lenni, és ebben szépen tönkremegy, előbb-utóbb kihasználtnak érzi magát. A rejtett kielégülést az jelenti, hogy feláldozza magát a Gondoskodás és a Család oltárán. Ritkán férfiak is játsszák, ilyenkor a feleség alkoholista, a férj pedig igyekszik összetartani a családot.

90 Szencli Gábor

Általában olyanok hajlamosak az „Űzött vad" szerepre, akik mostoha körülmények között nevelkedtek fel, és nem hisznek abban, hogy szerethetők, ezért pótolhatatlanná akarnak válni. A kölcsönösség-korrektség morális elvének sérülése gyakran hatalmi játszmákat generál, ilyen a „Morzsajátszma", a „Drágám, ma ne" szexjátszma és a „Megsértettél, engesztelj ki". Ezeknek a játszmáknak az alapsémája, hogy a felek különféle jogokat, tekintélyt, szexet akarnak elérni zsarolással. Nálunk egy időben állandó vita tárgya volt a fürdőkád - hogy vajon az fürdés után ki volt-e öblítve vagy sem. Természetesen a vád úgy szólt, hogy én „soha nem öblítem ki", én pedig védelmeztem magamat, hogy „de kiöblítettem", vagy esetleg „kivételesen most nem öblítettem ki". Feleségem rejtett nyeresége az volt, hogy bebizonyította, milyen lusta vagyok, és hogy bezzeg az ő vállán nyugszik az egész háztartás. Az én nyereségem az volt, hogy igaztalanul bántanak, és kellőképpen sajnáltam magamat. A játszmából végül úgy léptem ki, hogy készítettem egy táblát „A kád kimosva" felirattal. Ahányszor megfürödtem, a tekintetem rátévedt a táblára, erről eszembe jutott, hogy kimossam, és ahányszor kimostam, odaakasztottam a csapra.


46

Ezeknek a játszmáknak a feloldása nem reménytelen, ugyanis ha a házasfelek között nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, akkor könnyen beláthatják, hogy kölcsönös engedményekkel sokkal boldogabban élhetnek. A játszmák akkor szüntethetők meg, ha nem mélyen rejlő szükségleteket elégítenek ki. Ha a családi egyenlőtlenségek pszichés sérülések kifejeződési formái, például a kisebbrendűségi félelmeitől szenvedő férfi otthon eljátssza a rettenthetetlen kiskakast a szemétdombon, akkor ez a játszma nem oldható fel.

3. Szülő-utód konfliktus Bármily meglepő, szülőnek és gyermekének sok dologban alapvetően ellentétesek az érdekeik. Az állatvilágban ez sokkal nyilvánvalóbb, de az emberek között is mindennapos, csak szirupos családeszményeink ezt gyakran eltakarják. Már a magzati életben komoly biokémiai háború folyik anya és magzata között, ezért igen sok magzat el is hal. Ez a természetes szelekció része. A magzat, ha túlélte a szelekciót, elkezdi átalakítani az anyát a maga céljaira, és például magas vérnyomást, cu-

92 Szencli Gábor

korbetegséget is előidézhet, ha nem kap elég tápanyagot. Szülő és gyermek között evolúciósan az okozza a konfliktust, hogy a szülő további utódok világra hozásában és felnevelésében érdekelt, a gyermek viszont a szülőt maximálisan szeretné kihasználni saját fejlődése érdekében. Az érdekkonfliktusok csak csökkenthetők, de meg nem szüntethetők! Mivel a szülő már felnőtt, hatalommal bíró személy, a gyerek csak „csatákat" nyerhet vele szemben, de a „háborút" mindig a szülő nyeri. A gyerekjátszmák lényege a minél több védelem, figyelem, az erőforrások, kedvezmények kicsikarása, vagy a bosszú a sérelmekért. A szülők ezt általában hisztinek, nyúzásnak, zsarolásnak, panaszkodásnak vagy direkt rosszalkodásnak élik meg, de azért általában nem tudják kivonni magukat a játszmák hatása alól. A gyerekek kedvenc játszmái a „Nem akarok fürdeni, nem akarok lefeküdni", a „Nem tudom megcsinálni". A gyerekek játszmáinak lényege: „Gyerek akarok lenni" és „Légy tökéletes anya/apa". A gyerekeknek azonban nincs hatalmuk, hogy komolyan befolyásolják szülőjük visel-


46

kedését, ezért arra engedelmességgel vagy lázadással reagálhatnak. A szülők gyerekekre irányuló játszmái összetettebbek. A szülő gyermekre gyakorolt hatásából alakulnak ki az úgynevezett sorskönyvek. A sorskönyv nem tudatos életterv. A sorskönyv lélektani realitásként az ember identitása, önképe saját magáról, amit a szülő alakít ki. A sorskönyvet az egyénre jellemző játszmák valósítják meg. Adott helyzetekben a személy azokat a játszmákat játssza, amelyekre neveltetése érzékennyé tette. A bűnöző mint sorskönyv külön figyelmet érdemel, ugyanis a morális döntések az emberi homloklebeny egy bizonyos területéhez köthetők. Ez a terület a született pszichopatákban és a neveltetésük miatt szociopatákká vált emberekben alulműködik. Ezért is gondolják a kutatók, hogy a morális érzék olyasmi, mint a nyelvi érzék: mindenkivel vele születik, de ha bizonyos életkorig nem használják, a képesség nem aktiválódik, hanem elsorvad. A szülő a „Gyerek akarok lenni"-re többféle választ adhat. Ha minimalizálni akarja energiabefektetését, ellenáll a gyerek igényeinek. Ha maximalizálni akarja gyermeke jövőbeni sikerességét, sok energiát fektet belé. Az is lehetséges válasz, hogy

94 Szencli Gábor

a szülő nem gyermeke sikerességét akarja, hanem saját érzelmi szükségleteit kielégíteni. A gyerekek kamasz- és ifjúkorra kialakuló identitása tulajdonképpen a múlt összefoglalását és a jövő előrevetítését jelenti. A sorskönyv maga az identitás. 1. A szülő evolúciós érdeke, hogy gyereke később sikeres legyen. A „Légy sikeres!", „Légy győztes!", „Légy különb!" mind olyan sorskönyvek, amelyek törtetővé, ambiciózussá tesznek, de ez sosem garancia a sikerességre, hiszen ahhoz képességek és megfelelő körülmények is kellenek. John Wilkes Booth, Abraham Lincoln gyilkosa úgy nőtt fel, hogy valami nagy tettet kell majd végrehajtania. Születésekor anyja a lángokban a „haza" szót látta megjelenni. Amikor lelőtte Lincolnt, tette már értelmetlen volt. Petőfi Sándor is mindenáron hősként akart meghalni - halála teljesen értelmetlen volt. 2. A szülő törekedhet a gyermek korai önállósodására, ekkor kevés energiát fektet a nevelésébe. „Ne legyél gyerek" vagy „Légy nagyfiú/nagylány". Ilyen sorskönyve lesz annak is, akit „szülősítenek", vagyis korán olyan funkciókkal látnak el, hogy nevelnie kell testvéreit, ő a bizalmasa az elvált anyának, sokat kell otthon dolgoznia, a trau-


46

matikus gyermekkorban korán fel kell nőnie a túléléshez, egyszóval felnőttként kezelik. Az ilyen gyerekek később egész életükben viszik tovább az áldozatvállaló szerepet, életük örömtelen küzdelem lesz. Nem tekintik magukat szerethetőnek, csak ha hasznosak, ezért folyamatosan áldozatokat vállalnak, hogy bizonyítsák létjogosultságukat. 3. A szülő érzelmi szükségletei kielégítésére használhatja a gyereket, vagyis magához köti, nélkülözhetetlenné akar válni számára. Ez a „Ne nőj fel" program. Az ilyen gyerekek sokszor meg sem házasodnak, hanem otthon maradnak az idős szülők ápolására, vagy gyámoltalanok lesznek, és mindig valaki támaszát keresik majd. 4. A szülőnek nyílt vagy rejtett ellenérzései lehetnek a gyerekkel szemben. Ennek evolúciós gyökere lehet az, hogy a szülő pszichopata, hogy úgy érzi, a gyerek nem az övé, vagy a gyerek akadályozza abban, hogy élje az életét. Ismeretes, hogy az apák a rájuk jobban hasonlító gyerekkel megkülönböztetetten jól bánnak, míg a rájuk nem hasonlító gyerekkel szemben bántalmazók is lehetnek. Itt természetesen nemcsak a fizikai külső számít, hanem például, ha a gyerek fiú helyett lány lesz, bátor helyett gyámoltalan és így tovább.

96 Szencli Gábor

A „Ne létezz" sorskönyv hatására az ember szeretethetetlennek, értéktelennek éli meg önmagát. Az ilyen gyerekek könnyen válnak alkoholistává vagy valamilyen szenvedély rabjává, a szenvedély ugyanis általában átmeneti enyhülést nyújt a szorongásra és az ürességérzésre. A „Ne létezz" a tisztátalanság és a kirekesztettség bélyegét süti a gyerekre, aki felnőttként e szerint fog élni.

4. Testvérek közötti konfliktusok, születési sorrendi hatás Mivel a szülő mint erőforrás döntő jelentőségű a sikeres felnövekedéshez, szinte törvényszerű, hogy a testvérek között harc alakuljon ki a szülő figyelméért és szeretetéért, hisz az újabb és újabb testvérekkel egyre csökken az egy főre jutó szülői erőforrás. Az állatvilágban ez gyakran testvérgyilkossághoz vezet. A foltos hiénák foggal születnek, és az utódok 25-50%-a testvérharc áldozata lesz. Az afrikai fekete sas első fiókája már születése napján halálra csípi fiatalabb testvérét, ugyanígy jár el a nagykócsag vagy a szula legidősebb kicsinye is. A szülők nem lépnek közbe, vagyis nincs


46

ellenükre a dolog. Az emberi világban sem volt ez másként: Józsefet eladták testvérei, Káin megölte Ábelt, Romulus megölte Remust, Attila megölte Budát. A születésisorrend-hatásnak nevezett jelenség azt jelenti, hogy az emberek személyiségét, életútját, vagyis sorskönyvét jelentősen meghatározza a testvérsorrendben elfoglalt helyzetük. Ennek valószínűleg biológiai okai is vannak, hiszen az elsőszülött fiúk között sokkal gyakoribb az autista, és a sokadik szülött sokkal nagyobb valószínűséggel lesz homoszexuális. Az elsőszülöttek a nagyobb szülői odafigyelés és invesztálás miatt erősen elkötelezettek a szülők és a családi értékek iránt, vagyis konzervatívak, tradíciókövetők, tekintélytisztelők, fokozottan lelkiismeretesek, szorongóbbak, iskolai eredményeik jobbak, mint a sokadik szülötteké. A tudományban, politikában, vallásban konzervatív nézeteket vallanak. Fizikai erőfölényük és a rájuk testált szülőfunkciók miatt hajlamosak „erőből" megoldani a dolgokat, vagyis agresszívek, rámenősek, nyomulósak, a „rend" hívei. Ők képviselik a morális elvek közül a „tekintély, respektus, presztízs" körbe tartozó elveket.

98 Szencli Gábor

Már Francis Galton felfigyelt arra, hogy az Angol Tudományos Királyi Társaság tagjai és a Nobel-díjasok között többségben vannak az elsőszülött fiúk. A politikai nézetek és a születési sorrend kapcsolatát jelzi, hogy az amerikai legfelsőbb bíróságba a konzervatívabb republikánusok szinte mindig elsőszülötteket, míg a liberális demokraták általában sokadik szülött bírákat jelöltek. A később születettek viszont - a szülők kisebb befektetése miatt - kevésbé elkötelezettek a család és a tradíciók iránt, minden téren sokkal radikálisabbak, nyitottabbak az új dolgokra. Mivel elnyomott helyzetben élik le gyermekkorukat, érzékennyé válnak minden emberi igazságtalanságra, elnyomásra, eszméjük a szabadság, a testvériség és az egyenlőség. Alávetett helyzetükből fakadóan megtanulták, hogy kedvességgel, együttműködési készséggel, diplomáciával, magyarán erő helyett ésszel érjék el céljukat. A politikában, tudományban, vallásban radikálisak és újdonságkeresők. A morálisösztön-vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a konzervatívak - eszerint elsőszülöttek is - az öt nagy morális elvet egyaránt fontosnak érzik, míg a liberálisok csak az „ártalom-gondoskodás" és a „kölcsönösség-korrektség" elvét tartják fontosnak.


46

Mindebből következik, hogy az elsőszülöttek egészen más típusú játszmákat és sorskönyveket játszanak. Jellemzőek rájuk például a hatalmi játszmák, ez hajlamosítja őket a társadalmi sikerekre. Két elsőszülött házassága a legrosszabb prognózist jelenti, mert állandóan csatázni fognak. A sokadik szülöttek viszont olyan játszmákat játszanak, amelyek lázadást jelentenek az igazságtalanság, egyenlőtlenség ellen, jellemző rájuk a tekintélyrombolás, a családi és csoportérdekekkel való szembehelyezkedés, a szent dolgok megkérdőjelezése.

Összefoglaló Az evolúció során az ember társas lénnyé formálódott, aki csoportja, társadalma nélkül életképtelen volna. A szociális élet feltétele volt az, hogy az ember képessé váljon modellálni a másik fejében zajló lelki folyamatokat. A szociális élet megteremtette az együttélés normáit, a morális elveket, amelyek azonban alapvető ellentmondásban vannak az evolúciós érdekekkel. Mivel a civilizáció folyamatában a nyílt ösztönkiéléseket az együtt-

100 Szencli Gábor

élési szabályok egyre inkább legátolták, kialakult egy olyan sajátos működési mód, amely a felszínen az idealizált morális elveket szolgálta, a mélyben azonban az evolúciós érdekeket közvetítette. Ez a kettős kommunikáció áthatja az emberi társadalmat, ezt nevezzük a játszmák rendszerének. A játszma tehát nem kivétel, hanem szabály. Az élet bizonyos területein részlegesen fel lehet függeszteni működését, de kiiktatni nem lehet.

Prof. Dr. Bagdy Emőke

A PÁRKAPCSOLAT MEGTANULÁSÁTÓL A JÁTSZMÁKIG

Mielőtt belekezdenék saját mondandómba, néhány gondolat erejéig szeretnék reflektálni e kötet egyik szerzőjének, Szendi Gábornak a felvetéseire. Ha már evolúciós pszichológiai beágyazódásban kaptak képet tőle a kapcsolatokról, és végigkövethették, milyen alattomos ősi ösztönkésztetések vezérlik az emberi fajt, fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezekhez a keménynek és kegyetlennek ható, a darwini elvekre rímelő gondolatokhoz azért a pszichológia jócskán fölzárkózott azoknak a belső programoknak a kutatásaival, amelyeket genuin altruizmusnak nevezünk. Igenis létezik az a beépített morál, amit Eric Fromm intrinsic lelkiismeretnek, vagyis eredendően bennünk működő lelkiismeretnek nevez, s az éppen hogy a fajtársak védelmére szolgál. Természetfilmekben millió megindító példát láthattunk már arra, hogy az álla-

102 Prof . Dr. Bagdy Emőke

tok milyen módon védelmezik fajtársaikat, és az embernél is beépített program, hogy igazságos és segítőkész legyen, hogy a másik ember mellé álljon, amikor annak szüksége van rá. A genuin altruizmus egyébként egy olyan ősi szükségszerűség az emberben, amire minden vallás kialakította a maga klasszikus üzenetét. A Bibliában ez az irgalmas szamaritánus története, de a buddhista tanokban is megtaláljuk az erre vonatkozó példázatot: két ifjú láma meg}' az istentiszteletre, és a templom felé vezető úton találkoznak egy rőzsét cipelő öregasszonnyal, aki csak úgy rogyadozik a súly alatt. Az egyik láma azt mondja a másiknak: te, én megyek, segítek neki! Mire a másik így válaszol: ne menj, mert besározod a sarudat, úgy pedig nem léphetsz be az Isten házába. Ez a fiú mégiscsak átveszi a rőzsét az öregasszonytól, majd miután elcipelte, visszatér, és folytatják útjukat a templomba. A társa, aki nem segített, hogy be ne sározza a saruját, egyre komorabb, egyre szótlanabb lesz, mire a fiú fütyörészve, vidáman, boldogan odaszól neki: te még mindig cipeled? Ez a történet arról szól, hogy igenis nekünk is jólesik, ha segítünk valakinek, mert alapvetően társas lények vagyunk. Valójában még életünk

A párkapcsolat megtartulásától... 103

legvégén, a halál küszöbén sem vagyunk egyedül, mert elmenőben is megsegít bennünket a tudatunk, amely az utolsó pillanatokat is benépesíti a nekünk fontos személyek képeivel. A jelenlegi kutatások egy része sajnos valóban azt igazolja, hogy a genuin altruizmust ez a teljesítmény-központú, individualizálódó és elidegenülő konzumvilág meglehetősen károsítja bennünk. Programkárosodások születnek - de azért még bízzunk abban, hogy a belső morál továbbra is működik bennünk! Egyébként is mindig azt mondom, hogy legyünk bizakodóak, már csak azért is, mert az egészségpszichológia bebizonyította, hogy a bizakodó embernek az immunrendszere is azonnal bizakodóra vált. A remény hal meg utoljára, tartja a köznyelv is, és most az egészségi-pszichológiai bizonyítékok birtokában is arra kérek mindenkit, hogy soha ne engedjék el a jövőképet, a tervezést és bizakodást, mert majd csak lesz valahogy, legyünk optimisták! Persze, nagyon nehéz a helyzetünk az élet minden területén, így jelen témánkban, a párkapcsolatokban is, de Watzlavicknak, a kiváló kaliforniai szociálpszichológusnak van erre vonatkozóan egy olyan mondása, amit én nagyon a szívembe zár-


tam: „Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben". Ha ebből a mondatból indulunk ki, akkor azt hiszem, a bizakodást valahogyan ki tudjuk nyitni a jövőre nézve, és az immunkatonáink is éppúgy bizakodni kezdenek, mint a tudatunk. Tudjuk, hogy minden depressziós ember immunszupresszióban szenved, vagyis az immunrendszere padlón van. A reménység, az optimizmus, a bizakodás olyan respiratorikus szükséglet, mint a légzés. Be kell lélegeznünk a reménységet! A párkapcsolat tekintetében is, amely az egyik legfontosabb szükséglet az életünkben. Platón a Lakomában gyönyörűen leírja, hogy az androgün, az őseredetiben két nemet viselő egység a boldogság maga, amely az istenek büntetéseként szétválasztatott, így lett belőle férfi és nő. Ez a két fél azóta is szüntelenül keresi egymást a világban, hogy valamiképp helyreállíttassék az ősi egység, és létrejöjjön a teljesség pillanata, amikor az emberi lény megtalálja élete tökéletes párját. Nem véletlen, hogy eleinte rendszerint idealizáljuk a párkapcsolatot, a társunkat hibátlannak látjuk, ha pedig észrevesszük, hogy itt-ott mégsem stimmel valami, azt egy hasítási mechanizmussal leválasztjuk, leradírozzuk a képről. Az idealizáció-


nak ebben a csodálatos mámorában valóban azt reméljük, hogy létrejön a nagy egység. Ez a nagy egység azonban a világegyetemben érvényesülő két fő princípiumnak a találkozása, a maszkulin és a feminin princípiumé. A maszkulin princípium a hódításnak, a megismerésnek, a hatalom kiterjesztésének szimbóluma, amely a feminin princípium ellensúlyozó hatása nélkül még a glóbuszt is fölrobbantaná buzgó, világmegismerő kíváncsiságában. Szükség van tehát a feminin oldalra is, amely szintetizál, helyreállítja az egységet, óvja, védi a nagy egészet, eszköze pedig az érzelem, a szeretet. Ha a kettő nem találkozna, ha a szeretet nem fékezné ezt a maszkulin erőt, akkor elpusztulna a világ. A szeretet tehát épít, megóv, de gondoljuk el, mi volna, ha csak a szeretet princípiuma uralkodna. Mézmocsár, ahogyan Mérei Ferenc, egykori tanítómesterem mondta. Akkor nem volnának követelmények, örökké a langyosban üldögélhetnénk, pedig az ember csak a küzdelemben tud valakivé válni, határokra van szüksége, erőre, dominanciára, és így jelenik meg a férfi és a nő a maga konkrét valóságában. Hoztam tíz olyan tételt, amelyek mind a saját kutatási eredményeinkből származnak, frissek, te-


hát abszolút a mostani párkapcsolatokról szólnak, és világosan kirajzolódik belőlük, hogy a férfiban és a nőben is belső programként él az, hogy mitől lesznek boldogok. Elmondom a nagy titkot, amit persze mind ismerünk már, de ha a tudomány valamit vizsgálatokkal is bebizonyít, akkor annak érvényt kell adnunk. Ez az érvényességkeresés motiválja a tudományt. Az egyik vizsgálatunk eredménye, hogy a nő akkor igazán boldog a párjával, ha a fétfi eléggé domináns, és elég szeretetet ad. Megint a két oldalnak a szükségszerű egybeeséséről van szó. Szendi Gábor írt is arról egy könyvet, hogy a férfi és a nő agyszerkezete mennyire különbözik egymástól. A férfiak balagyfélteke-orientáltak, amiből az következik, hogy racionálisabbak, mint mi, nők. Mit tud a bal agyfélteke? ír, olvas, számol, beszél, minden magas rendű műveletet elvégez, időben, térben elrendezi a dolgokat - ezért a férfiak térbeli tájékozódása jó, racionálisak, az érzelmek kevésbé ragadják el őket. Arató Mihály, a világhírű pszichiáter foglalkozott sokat a férfi és a nő különbözőségének kérdésével, és amikor egyszer megjegyeztem neki, hogy a férfiakból milyen nehéz világra segíteni azt a szót, hogy szeretlek, egész


komoly határozottsággal válaszolta: „Igen, mi nehezebben mondjuk ki, hogy szeretlek, de ha egyszer kimondjuk..." Úgy gondolom, ebben nagyon igaza volt. Mit tud a jobb agyfélteke? Álmodik, képileg és analógiásan gondolkodik. Agyunknak ez a féltekéje az érzelmeknek és indulatoknak a fészke. Mivel nincs időfogalma, nem ok-okozati módon vagy más elvek szerint szintetizál, hanem minden befutó információnak az élményrészét rendezi el azt, aminek íze, illata, gyönyörűsége van, ami konkrét, szemléletes, érzékletes, az átélés szempontjából hasonlót a hasonlóval ragasztva össze. Ezért a jobbagyfélteke-dominancia nálunk, nőknél azzal is együtt jár, hogy az érzelmi agyunk nagyon érzékeny, finoman differenciál, de egyben sérülékenyebb is, ezért mi sajnos a kedélyhullámzásokra erősen hajlamosak vagyunk. Ezt mind érdemes tudnunk, hogy megértsük, miben különbözik a férfi és a nő, a társunk miért működik úgy, ahogy, és aktuálisan miért képtelen teljesíteni azt, amire megkérjük. Az a gondolati fonal, amin most szeretnék végigmenni, tulajdonképpen a szülői, nevelői felelősségünkre is rávilágít, még akkor is, ha fenntart-


juk Watzlavick mondását, hogy nem kell tökéletesnek lennünk. Minden szülőnek érdemes tudnia, hogy mely fejlődési korszakban hogyan alapozzuk meg a jövendő párkapcsolati készségeinket. Amikor ugyanis fiatal felnőttként valakivel összegabalyodunk szerelemben, szeretetben, és úgy döntünk, hogy vele megpróbáljuk az életet, akkor már visszük magunkkal azt a motyót, amit a szocializációs folyamatban begyűjtöttünk, már kialakult az én a maga autonómiájával, önállóságával, már vagyunk valakik ebben a világban. Mire választási időszakba kerülünk, az úgynevezett identitás is kialakul, vagyis az a fajta önmagunkról kialakított tudat, hogy hova tartozunk, kik a szeretteink, hol vannak a gyökereink, mi az anyanyelvünk, milyen nemzet polgárai vagyunk és így tovább - vagyis az odatartozásnak, az önmagunkról való tudásnak az a rendszere, amelynek persze vannak tudattalan rétegei is. Az én már hozza magával a szülői házból a saját kulturális szokásrendjét, beidegződéseit, és az normális a számára, amit otthon megszokott. Sajnos, azt kell hogy mondjam, mindnyájan így vagyunk ezzel, mégpedig fatálisan így vagyunk: akkor érezzük, hogy rend van az életünkben, ha minden úgy történik, ahogyan


megszoktuk. Nem akarok túlságosan mélyen belemenni a részletekbe, de még olyan apróságoknak is jelentőségük van, hogy hová tesszük le a törülközőnket vagy a ruháinkat. A partner persze ugyanúgy hozza magával a saját szokásait és elvárásait, mint ahogyan mi, ha pedig az ő édesanyja úgy főzte a paprikás krumplit, hogy az mindig egy kicsit odakozmált, akkor neki úgyis csak az lesz a jó íz. Millió tapasztalat szól amellett, hogy bizony azt tekintjük normálisnak, egészségesnek, természetesnek, amit otthonról hoztunk. A kétféle szocializációs hozománnyal - ezt két batyuként is szimbolizálhatnám - belemegyünk egy harmadik egységbe, mert az „én" és a „te" nem azonos a kettő összegével, hanem egy új minőséget jelenít meg, szeretetben, szövetségben. A szeretet és a szerelem ugye egyívású dolgok, a szövetség viszont már az együttműködés szerződése, amelyben meg kell egyezni arról, hogy a szó szoros értelmében milyen lesz a munkamegosztás a két ember között. A Mesterkurzus egyik korábbi kötetében olvashatók azok a szempontok és kérdések, amelyeket érdemes föltennünk egymásnak, mielőtt belekezdenénk a közös életünkbe -


akár kicsit beleandalodva egy kellemes estébe, hogy ne legyen túl magas a feszültségi szint, mert úgyis az lesz, amikor majd elkezdünk területenként megegyezni arról, hogy ki mit vállal a közös tevékenységekből. Tehát a „mi" olyan önálló entitás, amely nem feleltethető meg az „én" meg a „te" összegének, hanem egy magasabb szintet képvisel. A rendszerszemlélet azt mondja, hogy ez az a diád, vagyis a kettős szövetsége, amely egyébként az élővilágban egyetemesen, de az embernél különösen nagy jelentőséggel bír - ez alkotja az alapot. A világban a férfi és a nő együttesen, vállvetve és szövetségben jelennek meg mint teremtő erők. Lehet persze közöttük harc, de az optimum, amely felé a szívünk mélyén mindnyájan törekszünk, mégiscsak az együttműködés és a béke. A koevolúció, vagy is az egyiittfejlődés gondolatát Jiirg Willitől, a Zürichben élő világhírű családterapeutától vettem, akinek a játszmamodelljét ismertetni fogom. Nem egyeztettünk előre Szendi Gáborral, és azt gondoltam, hogy ő majd úgyis másfélét mond a játszmamodellekről. Én azonban nem a filogenezis és evolúció területére megyek, hanem - talán mert nő vagyok - az érzelmi fejlő-


(lésünket, az intrapszichikus folyamatokat, a belső lelki történéseket vizsgálom majd, és ezek összefüggéseit a párkapcsolattal. Mi ketten tehát Szendi Gáborral ugyanabba az irányba tartunk, két különböző úton. Láthatjuk, hogy az együttfejlődésnek van egy fontos követelménye. Mindkét fél külön-külön is fejlődik a kapcsolatban, hiszen megvannak az önálló egzisztenciális területek, még akkor is, ha a nőnél ez a háztartás és a gyermek - bár ma már a társadalmi munkamegosztás kényszerében általában a nő is kénytelen munkába állni. Bármifélék legyenek is a párkapcsolati szerepeink, a fejlődés szükségszerű, az üteme és milyensége azonban nem azonos a két félnél. Nézzük meg, milyen tételek mentén gondolkodhatunk tovább a párkapcsolatokról. Az első tétel, hogy a párkapcsolatunk mintáját - tehát azt, hogy miként kötődünk a másikhoz, hogyan szeretjük, hogyan viszonyulunk hozzá, hogyan kommunikálunk vele - a gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Sajnos azt kell mondanom, olyan bevésődések feszítik az életünket, amelyek megváltoztatása bizony elég nehézkes. (Persze, azért mindenre van mód. Az a pszichológus, aki valamire egyből rávágja, hogy ezt


biztosan nem lehet megváltoztatni, azonnal adja vissza a diplomáját, hiszen ha nem reménykedik abban, hogy meg lehet változtatni dolgokat, akkor hogyan ül le segíteni valakinek?) A második tétel: a fejlődés sérülései beleszólnak a felnőtti érzelmi életünk alakulásába. Mindjárt be is bizonyítom, hogy ez mennyire így van. Mnemotechnikai szempontok miatt három i-ben és az ezekhez kötődő fogalmakban határozom meg azokat a tényezőket, amelyek megalapozzák, kialakítják mindnyájunkban azt a potenciált, hogy miként fogunk kötődni. Beleszerelmesedünk a páninkba, de azt, hogy milyen muníciókat viszünk ebbe a szerelembe, és a továbbiakban a kapcsolat építgetésében hogyan működünk, a modelljeink, a mintáink határozzák meg. Ezek tudattalan, preverbális minták, hiszen még azelőtt vésődnek be, hogy beszélni tudnánk, és tudatosan csak arra vagyunk képesek emlékezni, ami szavakhoz kötődik. Ezt a szintet nagyjából két-két és fél éves korunkra érjük el, akkor már a nyelv segítségével is tudunk egymással kommunikálni. Ebben az időszakban jóval többet tanulunk meg a személyiség építése szempontjából, mint a későbbi esztendőkben. A fejlődés első néhány éve ab-


szolúte döntő - körülbelül olyan, mint amikor építünk egy házat, és az alapzatot kiássuk. Az építkezés nagyjából az első három évben tart, ekkor jön létre a struktúra, három-öt éves korban viszont a házat megtöltjük életszerepekkel, vagyis viselkedési tartalommal. Remélem, elég érthetően fogalmaztam meg, milyen jelentősége van az első időszaknak, az első három évnek. Nem véletlen, hogy a lélek szimbóluma a ház, amelyet meg kell építeni, és be kell tölteni a nemeknek megfelelő viselkedési tartalmakkal. Ha nők vagyunk, akkor meg kell tanulnunk, le kell modelleznünk, hogy milyen a női viselkedés, mert készen nagyon keveset hozunk magunkkal - csupán potenciálokat. Állandó és értelmetlen vita folyik arról a mai napig is, hogy mi az örökletes és mi a környezeti. Csak egyetlen példát mondanék arra, mennyire összegabalyodik az örökletesség a környezeti dolgokkal. Örökletesen hozzuk magunkkal azt a képességet, hogy ha az édesanyánk életünk első fél évében eleget hordoz a testén, akkor az idegrendszerünkben kialakul egy olyan rendszer - tulajdonképpen egy biológiai anya -, amely stresszhelyzetben védi a szervezetünket. Olyan, mint a lengéscsillapító, arra szol-


gál, hogy ha megrázkódtatás ér bennünket, akkor ne omoljunk össze, ne reagáljunk szélsőségesen, hanem kicsi legyen a kilengés, és ne károsítsa a szervezetünket. Az egészségpszichológia kimutatta, hogy ha a babát az anya az első fél évben a lehető leggyakrabban magával hordozza - nagyszerű hordozókendők vannak erre a célra -, akkor a gyereknek a későbbiekben jó eséllyel tűrőképesebb lesz az idegrendszere, kevésbé valószínűen lesznek pszichoszomatikus betegségei. Most akkor legyenek szívesek megmondani, hogy mi az örökletes és mi a környezeti! Nyilvánvaló, hogy a kettő elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. A fejlődés szempontjából potenciálokat hozunk magunkkal, lehetőségeket, amelyeket különböző ingerek hívnak életre. Ha nem jön a környezetből a megfelelő inger, akkor elalszik a belső lehetőség, hiába hordozzuk azt magunkban. Tudták, hogy genetikailag prediszponáltak vagyunk a világ összes nyelvének a megtanulására? Ha azonban a nyelvtanulásnak a fogékony korszakában, az úgynevezett szenzitív periódusban nem kapja meg a gyerek a megfelelő külső hatásokat, akkor nem tanul meg beszélni. És később sem fog megtanulni, mert a fejlődés tovább halad, ezért is


mondjuk, hogy a fejlődés programozott. Minden szakasznak megvan a maga feladata. Visszatérve a három „i"-re: introjekció. Az első évben a gyerek tulajdonképpen biológiailag életképtelen volna az édesanyja nélkül, vele szimbiózisban, teljes egységben él, úgy, hogy nincs is semmiféle más észlelési képessége, mint az, hogy ő és az édesanyja egyek. Amikor az anya a melléből ad neki táplálékot, ő nem tudja, hogy az az anya emlője - azt hiszi, hogy az övé. Minden az övé! Az egész világ az övé! Ő maga a világ! Ezt az időszakot nevezzük nárcisztikus periódusnak - a pszichológia Freud óta nagyon szereti ezeket a szép költői és mitológiai hasonlatokat. Tudjuk, hogy Narcissus a saját, vízben látott tükörképébe szeretett bele, mert egy nimfa megátkozta őt, amiért nem volt hajlandó vele szerelmi viszonyra lépni. Hát akkor szeresd saját magadat! - szólt a bosszúja, s innen jön ez a bizonyos nárcisztikus állapot, a saját magunk szeretése. Az „én" lassacskán, mint egy kis ködgomoly, úgy alakul ki a tapasztalatokból. A ködgomolyban egy varázslatos kis bolygó születik, ez lesz az „én", amelynek egy királyi pillanata, amikor a gyermek tudatosítja a saját létét, leválasztva magát az anyáról. A „királyi


én" születése a szociális születés, amikor a gyerek már nem a keresztnevén hívja magát, hanem azt mondja, hogy én. Ezt azonban megelőzi az a fejlődési szakasz, amikor a gyerek először kimondja, hogy „az enyém". A most két és fél éves unokámnál is ez a tapasztalatom, minden gyermekben működik a fejlődés szabályszerűsége. Miért fontos az, hogy az „enyém"? Mert úgy határozzuk meg azt, hogy kik vagyunk ebben a világban, úgy eszmélünk öntudatra, hogy azt, ami a miénk volt, a mama cicijét el kell engednünk, amikor már nem ad tovább tejet - csupa veszteség már az elején az élet. De amikor ő édes tejével táplál, akkor szerető karjának is bevésődik a képe, hogy így szeretik az embert, ennyire nagyon szeretik, hogy ennyit van karban. (A jó karban levés gyönyörű magyar kifejezése is onnan eredeztethető, hogy tedd a gyerekedet jó karba, szerető karokba.) Az introjekció tulajdonképpen már az anyatejjel „befolyik", azzal nyeljük magunkba, hogy milyen is számunkra ez a világ. Jó a világ? Lehetünk bizalommal? A kötődéselméletek, amelyeknek most nagy divatját éljük, fantasztikus vizsgálatokkal igazolták azt, hogy a gyermek már a legelső életidőszakban is bevés öntudatlan érzelmi kapcsolódási


mintákat, aszerint, hogy az édesanyja hogyan viszonyul hozzá. Volt egy Ainsworth nevéhez fűződő, világhírű kísérlet, amelynek keretében azt vizsgálták, hogyan reagálnak a kisgyerekek arra, ha a mama egyszer csak kimegy a szobából, azaz elhagyja őket. Kiderült, hogy már kisgyermekkorban van egy olyan kötődési minta, amely kiolvasható a gyerek viselkedéséből. Az egyik típusú gyerek, ha a mama kiment a szobából, először nyugtalankodott egy kicsit, aztán szépen játszott tovább, amikor pedig visszajött a mama, nagyon megörült neki. Ez a biztonságos kötődésnek a képe. De a bizonytalan kötődés képére is rá tudunk világítani. Ilyen például a szorongó gyereknek az a viselkedése, hogy rendkívül kétségbeesik, amikor a mama elmegy, de leginkább a visszahúzódást, a szorongást lehet látni rajta. Nem játszik tovább, amikor pedig az édesanyja visszajön, nem tudja jól kifejezni az örömét és a szeretetét. Bezzeg az ambivalens kötődésű óriási cirkuszt csinál, amikor a mama kimegy, amikor pedig egy idő után visszajön, nem áll vele szóba, nem reagál rá, elfordul tőle. Már büntet - „hogy jössz te ahhoz, hogy engem itt hagyj?!" Ez egy kötődési minta, egy úgyneve-


zett munkamodell. Létezik még a dezorganizált kötődés is, amikor a korai anya-gyerek kapcsolatnak csekély a biztonságadó hatása, nincs olyan állandóság, amelyhez a gyermek viszonyulhatna, amihez hozzászokhatna, ezért a biztonságát sem találja meg. Sajnos a dezorganizált kötődés általában később lelki zavarok táptalaját képezi. Felelősséggel kijelenthetem, mert a saját tudományos vizsgálataink is igazolták, hogy a korai kötődési bevésődés a későbbi kapcsolatainkba úgy megy át, mint meghatározó minta. Az édesanyánknak a legelső életidőszakokban való gondozó viselkedése perdöntő - az, hogy mennyit vagyunk érzelmi ellátmányban vele, mennyit élvezzük a szemének sugarát, amelyben visszacsillogni látjuk, hogy vágyott és kedves gyerekek vagyunk, hogy szeretnek bennünket. A szem a limbikus rendszer egyik legfontosabb izgalmi csatornája ha szemkontaktust veszünk föl egymással, limbikus simogatásra kerül sor, de limbikus ütéseket is lehet adni, ha a szemünk szigorú sugarait küldjük valakire. A szem egy különleges szerve a kapcsolatkifejezésnek a legelső időszakban, az úgynevezett szimbiózis-időszakban. Ezen a csatornán keresztül szívjuk fel magunkba mindazt, ami velünk


történik, de a többi érzékszervi csatornának - a tapintásnak, szaglásnak, és főleg a hangnak, a mama hangjának - is óriási a jelentősége. Miért szánok ennyi időt a legkorábbi időszakra? Azért, mert sajnálattal kell kijelentenem: a kapcsolatok mintázatát elemezve rájött a tudomány, hogy ebben a korai életidőszakban az anya gondoskodása, oltalmazása, vagy éppen annak hiánya olyan mértékben megalapozza a gyerek kötődési képességét, hogy az később átütő erővel érvényesül, akár akarja, akár nem. Szinte hússá, vérré, saját személyisége mély, zsigeri módon beépített tudásává válik. Abszolúte öntudatlanul. Ez az introjekció. Hiszen hogyan is hozzunk vissza emlékeket abból az életidőszakból, amikor még szavaink sem voltak, hogy kifejezzük ezeket? (Azért bizakodással mondom, hogy a pszichológia megtalálta a kulcsot, hogyan lehet ezekhez hozzáférni, hogyan lehet a legkorábbi élményeinket is megszólaltatni, azaz visszaálmodni azt, ami volt, és most már szavakba önteni. De ez már egy másik tématerület.) A második „i" az identifikáció, vagyis az azonosulás. Az identifikáció az a folyamat, amelynek során egy megépített lelki házat szerepekkel fölruhá-


zunk. Ebben nagyon fontos szerepet játszanak a szülők, vagyis az érzelmileg legfontosabb személyek. Ahhoz, hogy egy kislány milyen nő lesz, a mamája adja a mintát, a kisfiú pedig a papája viselkedésén keresztül tanulja meg, hogy a férfiak milyenek, és egy férfi miként bánik egy nővel a mindennapokban. A női szerepviselkedés iskolája éppúgy a család, ahogyan a férfi-szerepviselkedésé is. Van, aki sajnálatos módon azt tanulja meg, hogy mindig nagy ordításokkal és ütlegelésekkel kezdődik a nap, és csak azután jöhet a reggeli. Ezek olyan mély bevésődések, hogy később gyakran előfordul, hogy például egy nőt rendszeresen ver a párja, ő mégsem hagyja ott, és éveken át kínlódik egy kapcsolatban, pedig mindenki mondogatja neki, hogy hagyd már ott, egyszer meg fog ölni. Valahányszor segít rajta valaki, hogy új életet kezdhessen, mindig újra visszamegy, mert a férje annyira szépen kérleli. Hiába csinálunk például anyás csecsemőotthonokat, ahova bemenekülhetnek a bántalmazott feleségek, ha mondjuk tíz bántalmazott feleség közül kilenc visszamegy a párjához, aki mellett állandóan az fenyegeti, hogy megveri, vagy kárt okoz a gyermekben. Olyan fantasztikusan mély beépülésük és öntudatlan erejük van


ezeknek a korai mintáknak, hogy az alany nem tudja racionálisan megindokolni a tetteit. Hiába mondatja vele a racionális belátás, hogy nem kellene ezt tennie, az érzelmi agy nagyobb hatalom, és ezért benne marad egy olyan kapcsolatban, amelyikben nem jól bánnak vele, mégse bír megszabadulni. Kiszöktem egy példa felé, de a nagy „i"-kre visszatérve: az identifikáció olyan viselkedési mintavétel és modellkövetés, amelyben látom, hogyan viselkedik apám és anyám, majd pedig spontán hasonlóan teszem én is. A tágabb, nagyobb családra kivetítve azt is jelenti, ahogyan nagyanyó és nagyapó vagy idősebb testvéreim viselkednek - ezek lesznek a szerepviselkedésem mintái. Lejátszhatom, másolhatom, követhetem a szeretett személyt, akinek így szinte a „bőrébe bújhatok", miként a kislány édesanyja cipőjébe bújva játssza a mamát. Egyetlen dolgot szeretnék még az identifikáció, vagyis az azonosulás fogalmához hozzáfűzni. Nevezetesen, hogy a játék idegrendszeri szinten is olyan programokat fejleszt ki már egészen korai időszakban, amelyek megbonthatatlan és megingathatatlan módon segítenek beépíteni a gyerek személyiségébe a nemi hovatartozást, azt,


hogy ő kislány vagy kisfiú. Bizonyos labilis alaphelyzetből ez persze még dőlhet valamerre, attól függően, hogy mennyire segít például a környezet egyértelműsíteni a nemi identitást. Nagyon érdekes kísérleteket végeztek azzal kapcsolatban, hogy miként tanulja meg egy lány vagy egy fiú szerepviselkedésében is azt, hogy nőies vagy férfias legyen, és olyan dolgokra világítottak rá, amelyek messze túlmutatnak a Freud által elmondottakon. Azt tudjuk, hogy a kislányok „beleszeretnek" az apukába: „te leszel a férjem, hozzád megyek feleségül", csicsergik neki, és az anyukák is élvezhetik fiúgyerekük kedves, aranyos mondását, hogy „mama, én téged foglak feleségül venni, te leszel a feleségem!". Ezek ismert dolgok. De mi dönti el például azt, hogy egy fiúból anyámasszony katonája lesz, vagy határozott macsó? Hogy egy lány félénk és visszahúzódó lesz felnőttkorában, vagy egy, a saját érdekeit hatékonyan és szeretettel képviselő nő válik belőle? Ez bizony a szerepminták szintjén nagyjából az óvodáskorban alapozódik meg, és a vizsgálatok azt bizonyították be, hogy ebben az identitáskellékeknek - a aiháknak, frizuráknak, ékszereknek - jelentős szerepük van. Az eredményeket egy Bem nevű kutató házas-


pár tárta elénk. Amikor a saját kislányától kérdezte meg a kutató, honnan tudja, ki a fiú és ki a lány, a gyerek azt válaszolta neki: hát arról, hogy kinek van hajpántja. Mert csak a lányoknak van hajpántjuk! Gondoljuk el, a hajpánt csupán egy divatcikk, egy kiegészítő, de a kislány mégsem abból indult ki, hogy a fiúnak van valamilyen szerve, amely különbözik az övétől, noha erről egyébként tudott. Hogyhogy mégis ilyen külsőségekből ítélt? A vizsgálat bebizonyította, hogy nagyon sok szempont járul hozzá az adekvát identitás kialakulásához. Például fontos, hogy egy lány lánynak legyen öltözve. Kapjon szalagot, masnit, ha szívesen viseli, kis fülbevalót, gyűrűcskét, mert ezek segítik, hogy lánynak érezze magát, hogy arra az evolúciós buzgásra, ami működik az emberben, rárakódhassanak a szerepmagatartások is. A külsőségek a nemi identitást is hangsúlyozzák. Tehát ne mackónadrágba meg farmerbe öltöztessük a lányokat, hanem helyes kislányruhákba. Legyen hosszú hajuk és masnijuk, aranyos kis copfikájuk, mert ez mind hozzátartozik ahhoz, hogy igazán lánynak érezhessék magukat. A fiúkat pedig igenis tessék kicsi macsóknak öltöztetni! Bizonyára önök is láttak már olyan példákat, hogy egy édes, bájos, szőke fürtös


fiúcskának nem vágják le a haját, mert annyira gyönyörű. Biztosan az is, de hát ne keverjük össze a dolgokat, mert úgy látszik, hogy a külsőségeknek is óriási a szerepük. Figyeljünk hát oda ezekre, és akármilyen szép is az a tulitarka ingecske, legyen rajta valami, ami megkülönbözteti a lánynak a tulitarka blúzától. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy gyermekkorban tanuljuk meg a férfi és női szerepekkel való azonosulás alapjait. Az alapok pedig olyanok, mint a háló. A háló szerkezetén fönnakad később sok minden, gyönyörű szép női viselkedés épülhet föl rá például, de ha nagyon lukacsos a háló, mert kevés az, amit megtanultunk a megfelelő időszakban, akkor kipotyognak rajta a fontos dolgok, nem tudunk építkezni a női mivoltunkban, hogy igazán szabadok legyünk. Mert nőnek kinézni, meg nőnek lenni belülről, istenigazából, mélyen - az két különböző dolog. Valódi nőnek lenni annyit tesz, hogy az ember képes az intimitásra, az önfeledt, spontán, játékos gyermeki énjének a kapcsolatba való beengedésére, hogy tud szerelemmel, szeretettel ölelni, és ahogy Csíkszentmihályi Mihály írja a Flow-ban, áramlatélményben át tudja magát adni a másiknak és a helyzetnek, nem félve, hogy visszaélnek vele. Ezt a szerepet, ezt a


viselkedést kellene elérnünk, ezt kell kidajkálnunk a női helyzetünkből. A férfiaknak pedig azt a bátorságot, hogy a nőt például ne lerohanni és birtokolni próbálják, hanem elvarázsolni, szerelmi hatalmukba vonni. És akkor boldogok lesznek mind a ketten. Ezért azonban sok mindent kell tenni. Mindenekelőtt szerencsés dolog, ha van jó szülői minta, és érzelmileg zavartalan az identifikáció, az azonosulás. Következzék a harmadik „i", az identitás. A fejlődés nagyon sajátos, körökben, spirálban jellemezhető - elhagyunk egy korszakot, utána jön egy újabb, ami szinte ismétli önmagát. Először jön az, hogy mi az enyém, azután pedig, hogy mit tudok én? Tulajdonképpen az „én" cselekvéses tapasztalati bizonyosság. Hát miért képes a gyerek akkora arénát csinálni, hogy egyedül fűzhesse be a cipőjét? Mert amit csinál, amit meg tud tenni, az ő, és más lehetőség nincs arra, hogy épüljön az „én", csak ha kipróbálja magát. A serdülőkor is az énépítés ideje, de magasabb rendszerszinten. Ez az időszak az identitásépítés évtizede. Ennek az eleje a pubertás szakasza - pubescere azt jelenti, hogy szőrösödni -, amikor megváltozik a testünk, és olyan új funkciók ütik fel a fejüket, amelyek ko-


rabban nem voltak, amelyeket el kell fogadni. Mérei Ferenc, a mesterem azt tanította, hogy amikor a lány elkezd menstruálni, az apa egy kézcsókkal vegyen neki valami ajándékot, és avassa be, hogy már nő vagy, és ez nagy érték! Ha egy apa ezt szeretettel megteszi, mint ahogy Mérei a lányaival megtette, a lány büszke lesz arra, hogy ő már nő, és az összes olyan bonyodalom, ami ilyenkor elő szokott fordulni, mind-mind háttérbe szorul. Ha az apa kinyilvánítja, hogy nőnek tekinti, ő is így fog viszonyulni saját magához. Nagyon fontos azonban, hogy attól kezdve az apa valóban úgy viselkedjen vele, mint egy nővel - bizonyos fizikai távolságtartással. Többé tehát ne forduljon elő olyan, hogy ha a lány egy szál hálóingben vagy baby-dollban szaladgál otthon, akkor a papa túlságosan intim mozdulatokkal öleli át - még akkor sem, ha ezzel semmiféle szabályt nem akar áthágni, egyszerűen csak szereti a lányát. A zárójelet bezárva oda szeretnék eljutni, hogy mi is az az identitás. Az önazonosság fogalma Erik Erikson elméletéből származik, és annyit tesz, hogy tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk, hova tartozunk, kik a szeretteink, mi az anyanyelvünk és így tovább. Az önazonosság az a tudás, hogy én


ilyen vagyok, a mély elköteleződés és belső meggyőződés szintjén. Elég hosszú folyamat, míg az erre vonatkozó belső építmény kialakul. Hogy miért van szerepe ennek a párkapcsolat szempontjából? Mert abban az időszakban, amikor a pszichoszexuális érés bekövetkezik, és az első szereppróbákra sor kerül, nem mindég)', hogy a szereppróbák milyen identitáskeretben és milyen identitástartalmakkal zajlanak. Vajon úgy zajlanak-e, ahogyan eldologiasodott világunkban szokott: „ha jólesik, hogy megölelsz, mehetünk is az ágyba". Ezzel fantasztikus élménylépések maradnak ki a nő életéből, pedig a nőnek muszáj lenne a jobb agyféltekésségére odafigyelnie, mert mi más teremtmények vagyunk, és mások az igényeink, mint a férfiaknak. Bár én egyáltalán nem vagyok feminista, azt kell mondanom, Szendi Gábornak igaza van: az ilyen férfijogú társadalomban, mint amelyben élünk, nyilvánvalóan a férfielőnyök érvényesülnek - matrac a szalmazsákra, minél előbb az ágyba bejutni. A férfinak tulajdonképpen a kőkorszak óta ez a törekvése. A női oldalon viszont mit kíván a mi jobb agyféltekésségünk? Érzelmeket, az érzelmi kapcsolatokban pedig fokozatosságot, hogy tudjuk, biztonságban vagyaink a partne-


rünk mellett. Nagyon sajnálom, fiúk, de ki kell jelentenem, a nőknek kutatásokkal is igazolt szükségletük, hogy a férfi támaszt, erőt, biztonságot nyújtson nekik, és ha mind emellé még egy kis szeretet is jön, akkor a nő szíve meg van hódítva. Körülbelül ez a női agyban a menetrend. A férfinak ellenben mi az alapszükséglete? A kutatások alapján csupán két dolog: szabadság és bizalom. Ezt a kettőt hogy an lehet összeegyeztetni? Az a nő, aki az introjekció idején megépítette az ősbizalmat, tehát képes bízni a másikban, sokkal inkább ki tudja ezt a férfiszükségletet szolgálni, hiszen elhiszi, hogy őt szeretik. De ez a női mivolt rettenetesen kényes dolog, nagyon nehéz nekünk biztosnak lenni abban, hogy a párunk csak minket szeret, és soha nem kell attól tartanunk, hogy másfelé is kileng. Sajnos, a női agy szerkezeti és működési sajátosságaiból következik, hogy nekünk sokkal több folyamati, érzelmi eseményre van szükségünk ahhoz, hogy kiépüljön az illető fiúval kapcsolatos bizalmunk. Amikor még nincs kiépülve a bizalom, de már van akció, akkor támad fel a nőben az a keserű érzés, hogy használati tárgy. Ezért kell óvni a felcseperedő lányainkat attól, hogy egy elgépiesedett és szexuális partnert leigázó buzga-


lommal csak arra törekedjenek, hogy az orgazmust megkapják valahol. Konzumvilágban élünk, egy olyan hedonista kultúrában, amelyiknek az az üzenete, hogy legyen neked jó, mert megérdemled, gyorsan, most azonnal! Egyszerűen minden most kell, rögtön, késedelem nélkül - kivárási, késleltetési, türelmi fogyatékosság van a világban. Az érzelmi lelki rendszer azonban fütyül arra, hogy mi mit akarunk a tudat szintjén, mert van egy saját időrendje. Időtudata nincs, de időrendje van. Ezért például a párkapcsolati bizalomhoz és a tényleges örömteli együttléthez stációk, lépések, szakaszok kellenek, és ha ezeket kihagyják, akkor pusztán összeállások, közös szexuális élmények lehetségesek, míg egy igazi szövetség sokkal nehezebben alakul ki. Mindenben érdemes betartani a fokozatosságot. Akkor leszünk egészségesek, akkor fejlődünk megfelelően, ha az egyes életszakaszoknak a követelményeit betartjuk. Ha így teszünk, huszonéves korunkra belekerülünk abba a szabad ifjúkorba, amikor a párkeresés során felfedezzük, hogyan tudjuk egymást érzelmileg a saját lényünkkel megajándékozni, és fel tudjuk mérni, hogy személyiségünkben elég érettek vagyunk-e már arra, hogy vállaljunk egy életszövetséget.


A tudományos kutatások sajnos azt igazolják, hogy nekünk, nőknek olyan mély az alapvető biztonságszükségletünk, hogy ha a párunk nem írja alá azt a papírt, hogy elvesz feleségül, akkor a nőben egyszerűen benne marad valamiféle háttér-bizonytalanság. Az ilyen nők szorongóbbak, kevésbé bíznak a partnerükben, és az elégedettségi vizsgálatok szerint sokkal bizonytalanabbnak érzik magukat a kapcsolatukban. A férfi számára ellenben ez egy vágyott és ideális helyzet, mert a szabadság eszméje legalább a fejében megvan, nincs lepányvázva, mint Gulliver a liliputiak földjén, akit hajszálanként rögzítenek, és nem tud moccanni sem. Tehát potenciálisan a szabadságát megadja ez a fajta kapcsolati szövetség. Persze, jó néhány olyan, hivatalosan nem szentesített párkapcsolati szövetséget ismerek, ahol tényleg nagyon felelősen vállalják egymást a partnerek azért viszont én vállalok felelősséget, hogy ahol nincs szentesítve a kapcsolat, ott a női oldalon az elégedettség szintje alacsonyabb, a szorongásé viszont magasabb. Van egy erre vonatkozó friss vizsgálatunk, ami azt is feltárta, hogy az ilyen kapcsolatban az anya a gyermekeivel sem tud felhőtlen biztonsággal viselkedni, ezért a gyerek is haj-


lamosabb a szorongásra, az ilyen babákkal pedig sokkal több a korai probléma. Mi, pszichológusok néha egyetlen mondatba foglalható eredményért csinálunk egy éves vizsgálatot, ezeknek a mondatoknak azonban, amiket a pszichológia üzen, nagyon nagy a jelentőségük. Hogy a saját életünkben miként tudjuk alkalmazni ezeket a felfedezéseket, az már személyes felelősség kérdése - azt mondom, legalább legyünk tisztában velük. Gondoljuk csak el, mire az ifjúkorra jellemző intimitás szakaszába elér valaki, már pontosan ki lehet rajzolni, milyen az ő működése a párkapcsolatban, és milyen azé a másiké, akivel majd keresi a boldogságát, a szövetségét. Bizonyára sokan ismerik az „én oké vagyok, te oké vagy" összefüggésrendszert. Steiner, később pedig Harris ezt egy képletben állította elénk. A kapcsolat kimenetele szempontjából ugyanis döntő, hogy a felek megfelelőnek (elfogadhatónak, szerethetőnek) érzik-e magukat, és a másikat is ilyennek találják-e. Ezért most lépkedjünk végig a különféle kombinációkon. Aki úgy érzi, hogy vele is rendben van minden és a párjával is (ez az „én oké vagyok, te oké vagy" képlete), az már olyan potenciál, hogy a „mi"


identitásának szintjén, vagyis egymással is rendbe tudják hozni a problémákat. Hogyan? Úgy, hogy megvan az intimitás képessége, a másik iránti figyelem, és a másikat a hibáival együtt fogadják el. Kollektív tévedése az agyunknak - de hát mind ilyenek vagyunk -, hogy általában azt kívánjuk, a másik, a partner változzon meg, mert mi így nem viseljük el. Ez alaphiba. Aki ebbe belecsúszik, az a saját boldogtalanságát biztosítja. Miért? Mert ugyanúgy reagál az emberi lélek, még ha hatvanéves is, mint ahogy az a gyerek, akit felszólít a tanítónő, hogy olvassa el a kötelező olvasmányt! Csak azért se! Gyerekként nem is találunk élvezetet a kötelező olvasmányban, aztán majd felnőttkorban elolvassuk gyönyörűséggel. Ha felszólítanak valamire, úgy működik a lelkünk, hogy azt mondjuk: nem! Esetleg a felszínen beleegyezünk, és megígérjük, hogy igyekszünk majd betartani az utasítást. Hányszor hallottam már párkapcsolati konfliktusok oldogatásakor, hogy megígértem, de valahogy mégse sikerül betartani! Mi lenne itt a célravezető eljárás? Ha azt mondod a másiknak, hogy nekem is nehezemre esik néhány dolog, ami neked fontos, de vállalom, hogy megteszem - és bízom abban, hogy te is megteszed, ami nekem fon-


tos. Én sem tudom, hogy be tudom-e tartani, de hidd el, a szívem szerint törekszem arra, hogy megtegyem. Én törekszem, neked meg bizalmat adok. Ez a két kulcsfogalom. Hogy a bizalom a pedagógiában is micsoda fantasztikus hatalom! Minden pedagógust arra tanítunk, hogy helyezzenek bizalmat a gyermekbe! Volt egy „Pozitív Pygmalion-effektus" címmel jelzett világhírű pedagógiai kísérlet, amelynek keretében a pszichológusok megtévesztették a pedagógusokat, amikor az iskola gyerektáborának képességeit szűrték. Azok közül, akikre a pedagógus azt mondta, hogy gyengécske képességűek, szándékos céltudattal kiválasztottak néhány gyereket, és azt mondták rájuk, hogy őbennük reménység van, olyan jók az értékeik pszichológiailag, hogy előbb-utóbb kiváló tanulók lesznek. Milyenek lettek az év végére azok a gyerekek, akikre korábban azt mondták a pedagógusok, hogy gyengécskék? Kiválóak! Kivétel nélkül mind. Miért? Mert a pedagógusok attól kezdve kiemelt figyelemmel és bizalommal bántak velük, potenciális zseniként kezelték őket, a gyerekekből pedig valóban kibontakozott a tehetség. Szülőként is azt mondom, adj bizalmat - na de ez a párkapcsolatban is alap-


vető, mert nemcsak abban van felelősséged, hogy a pároddal hogyan élsz, hanem abban is, hogy a gyereknek milyen mintát mutatsz. Katasztrófákat okozhatunk a gyerekeink életében, ha negatív mintákat mutatunk nekik, amelyek aztán egy nagyon szomorú láncolatban, generációkon keresztül átörökíthetők úgy, hogy mindenki eltanulja a szúleitől. A pszichogének is uralkodnak ám, nem csak a genetika törvényei! A második képlet, az „én oké vagyok, te nem vagy oké", nagyon ártalmas magatartás, mert az a fél, aki a „nem oké", a nem megfelelő, akivel nincs rendben valami, olyan módon van belenyomva egy negatív szerepbe, hogy szegényke, akárhogy kapálódzik is, nagyon nehezen kerülhet ki onnan. Miért? Mert aki úgy érzi, hogy jobb, mint a másik, jobban tudja, mint a másik, az fölényeskedik, lenézi a másikat, olykor esetleg durva is. Sajátosan is működhet ez, például az úgynevezett alkoholista játszmában, amelyben a nőnek az alkoholista férjével szembeni fölénye mindössze annyi, hogy ő az, aki tűr, segít, mindent elnéz. Ő tehát egy olyan mártír, hogy az egész világ tisztelheti érte. (Kis kitérőként megjegyezném, hogy ma már olyan módszerek vannak az alkoholizmus-


ból való szabadulásra, amelyek abszolúte biztatóak. Ma már csak az maradjon alkoholista, aki azt akarja! Ahogy ma már csak az maradjon benne a szorongásban is, aki élvezi a szorongást! Mert aki nem élvezi, az számtalan különbözőfajta szorongásoldó eljárást megtanulhat, amelyekkel változtathat az állapotán.) Az „én nem vagyok oké, te oké vagy" a harmadik képlet. Ez olyan kapcsolati konstelláció, amelyben a nem oké fél az örök lúzer, a vesztes, akit folyamatosan bánat, tehetetlenség, keserűség, szorongás emészt. Mi ennek a kimenetele? Ha a pár egyik tagja folyton lehangolt, szomorú és depressziós, attól előbb-utóbb az egész kapcsolat zátonyra fut, mert a „mi" az egy entitás, a bánat „lenyeli" a másik felet is. A legszomorúbb felállás, aminek aztán tényleg tragikus a vége, az „én sem vagyok oké, te sem vagy oké" - vagyis tulajdonképpen az egész világ sem megfelelő. Ilyenkor jön a fölöslegességérzés, a kétségbeesés, az öngyűlölet. Ez nagyon veszélyes lelkiállapot, mert akár öngyilkossághoz is vezethet, ha valaki sehol sem talál a környezetében egy biztonságos pontot. Angyal Andrásnak, az Amerikába elszármazott, magyar származású pszi-


chiáternek volt egy fantasztikus felismerése: lehet akármilyen szörnyű a világ és a te személyes környezeted is, túlélsz minden nehézséget, ha van valakid. Egyvalaki, akinek te vagy a legfontosabb a földön. De legalább egy legyen! Ennek nagyon fura nevet adott: „szükségeltségi szükséglet", ami azt jelenti, hogy terád és páratlanul terád valakinek szüksége van. Akkor minden nehézséget leküzdesz, és mindent túlélsz! Viktor Franki a koncentrációs tábori életről írt, ...és mégis mondj igent az életre című könyvében leszögezi, hogy akinek van miért, kiért élnie, az szinte minden hogyant elvisel, hajlandó az életet továbbvinni, és szinte emberfeletti erőfeszítésekre képes. Ez a modern idősgondozásnak is a tétele, mert lehet, hogy már moccanni is alig bír az idős ember, de ha azt mondod neki, hogy ő és csakis ő az, aki az unokájának ebédet adhat, nélküle éhen marad, akkor akár négykézláb is, de megcsinálja. Mert úgy érzi, rá szükség van. Életben tartó erő, ha valakire a világban ilyen mérhetetlenül szükség van. De most térjünk rá a kapcsolati játszmákra, és jöjjenek a példák. Életpéldákat mondok, amelyek a valóságból származnak, de mivel én fölesküdtem


arra, hogy soha senkit nem szolgáltatok ki, úgy kombináltam össze az eseteket, hogy azok pontosan ebben a felállásban nem fordultak elő, de minden tételükben igazak. A nőt minden példában Évának, a férfit pedig Ádámnak fogom nevezni. Van egy tétel, ami Jürg Willitől, a svájci családterapeutától származik, és amire ez az egész fejezet épül: magunkkal hozzuk a párkapcsolatba a családunkból eredő viselkedési programokat, és ezeket a személyiségünkbe építve cipeljük. Vannak olyan mélyen, a sejtjeinkben szomorkodó hiányok, amelyek kielégítést kívánnak, amikor rátalálunk a másikra: ő úgy szeressen minket, hogy szemének tükrében láthassuk saját szépségünket, és emeljen meg a szerelmével, hogy érezzük, milyen kiválóak vagyunk. A hajdani szükségleti hiányt a párkapcsolatba beemelve létrejön egy úgynevezett tudattalan összejátszás, amikor egyszer csak egymásra talál két ember. Willi szerint, ha a tudattalan szükségletek két emberben pontos szinkronban vannak, akkor ők egyszer csak elkezdenek olyan izzásokat küldeni egymás felé, amelyek azt üzenik, hogy majd te fogod nekem mindazt pótolni, amit nem kaptam meg gyermekkoromban. Ebben a fantasztikus, kölcsönös testi-lelki


reménységben kezdik el a kapcsolatot, így jöhet létre a legelső összejátszás, amelyet nárcisztikus kollúziónak nevezett el. Az összejátszás tudattalan, ezek a szükségletek szinte a tudat mélyébe vannak beágyazva. A kollúzióban tehát két ember az egykori kielégítetlen gyermeki szükségletek pótlására tudattalanul összeszövetkezik. Mi a második fajta, az úgynevezett orális kollúziót Ha az anya a táplálás orális szakaszában valami miatt nem tudott vagy nem akart szoptatni, hanem esetleg valaki másra bízta a gyereket, abból akár tragédiák is származhatnak. Gondoljanak csak József Attilára - aki az Iszonyat című verset elolvassa, az pontosan megérti, mi történhet egy gyerekkel, ha nem az édesanya eteti, aki a testét adja, az ölelését édes tápnak, és ezzel szeretni, örülni, ragaszkodni is megtanítja. Az Iszonyatban le van írva, hogy amikor a mama elment dolgozni, nyolcéves lányára, Jolánra bízta József Attilát, Jolán pedig azzal szórakozott, hogy amikor az öccse már ordított éhségében, bedugta a cumisüveget a szájába, amikor azonban a gyerek szopni kezdett, kihúzta. Ezzel játszadozott egész nap, és amikor a mama hazajött, a gyerek már egyszerűen nem fogadta el tőle a táplálékot - ez az ambivalens kötő-


dési típus. Nem akármilyen korszak az etetés időszaka, amikor bizalmat is, meg szeretni tanulást is implantálunk a sejtekbe. Az úgynevezett orális kollúzióban az egyik fél kizárólag akkor érzi jónak a kapcsolatot, ha anyai gondoskodást kap a másiktól - de pechjére a partner is ugyanezt várja őtőle. Nem nehéz kitalálni, hogy ilyenkor elég hamar kialakul a kölcsönös frusztráció. Úgyszintén tipikus összejátszás, amikor a partnerek egymásra irányuló belső kívánsága az, hogy legyél a tulajdonom! Legyél az enyém! Függj tőlem, én viszont maradjak független] Ha mind a ketten ezt akarják, akkor Willi szerint lesz egy progresszív fél, aki képes keresztülvinni a szándékát, és egy regresszív fél, akinek ez nem sikerül ebből a dinamikából alakul ki a bonyodalom. Ez az összejátszás harmadik típusa. A negyedik, úgynevezett ödipális kollúzió típus különösen izgalmas, mert ezzel találkozunk a leggyakrabban: amikor a férfinak az a tudattalan vágya, hogy kérlek, te legyél az a nő, aki végre megerősítesz abban, hogy én egy macsó vagyok, hogy velem mint férfival minden rendben van. A nő pedig azért lép be a kapcsolatba, mert azt szeretné, hogy a másik erősítse meg abban, hogy ő


tényleg egy szeretni való, nagyszerű, igazi telivér nő. Ezzel a kölcsönös, mély vággyal lépnek kapcsolatba egymással - és ebből is micsoda bonyodalmak származnak később! Az első történetemnek azt a mottót adtam, hogy „halálra szeretlek". Ádám, a harmincas éveiben járó, egyedülálló férfi az apja halála óta az édesanyjával élt, aki nagyon erősen bent tartotta a kapcsolatban, minden nőt, akinek udvarolt, kritizált, és ezzel eléggé el is bátortalanította a fiát. Ádámnak néhány rosszul sikerült kapcsolati próbálkozása volt, de nem tudott elköteleződni senki mellett. Egy vállalati bulin találkozott a nála kicsit idősebb, elvált, és enyhe fokban mozgássérült Évával. Ennek a nőnek már volt egy sikertelen, rettenetes házassága, amiből kikerülve szabad vegyértékekkel, viszont rettentően elbizonytalanodva maradt egyedül. Igen ám, de volt egy jellegzetes attitűdje, mégpedig az, hogy szívesen kiszolgált másokat. Mivel látta, hogy ott kókadozik ez a szegény fiú, úgy döntött, felkarolja: először elkezdtek beszélgetni, aztán ittak, és mire kikerekedett a buli vége, ez a független nő meginvitálta a lakására a fiút, aki, mit ad isten, élete legnagyobb szexuális élményét élte át vele. Olyan tökéletes találkozásra került sor,


annyira beleszédült ebbe a mámoros kapcsolatba a korábbi sok rossz próbálkozás után, hogy hihetetlenül elkezdett ragaszkodni ehhez a nőhöz. A nő viszont úgy érezte, hogy ha őt így kívánják, helyt ad a kapcsolatnak, de nem vette igazán komolyan ezt a fiút. A férfi tehát korábban azt gondolta, hogy ő nem oké, mert addig még nem volt igazán komoly kapcsolata, a nő pedig azt, hogy már voltak próbálkozásai, de azok zátonyra futottak, tehát ő sem oké. Két ilyen ember úgy talál egymásra, hogy megélik azt a mámorító pillanatot, hogy velem is minden rendben, veled is minden rendben, milyen jó így együtt! Mindez azonban nagyon különös következményekhez vezetett. A férfi nagy boldogságában gondoskodásával vette körül szerelmét, megvárta a munkahelyükön, hogy együtt mehessenek haza, cipelte a cekkerét, ami azonban inkább zavarba ejtő, mint örömteli volt a nő számára, mert úgy érezte, így mindenki látja, hogy ő a fogyatékossága miatt a férfira szorul. Márpedig nem akart senkire se szorulni, ezért egyre jobban idegesítette, ahogy a férfi körülvette őt. Közben a fiú mamája mély krízisbe került, mert elveszítette a gyermekét, aki egyszerre volt a mindene és a mindenese, aki engedelmességre volt tanít-


va, aki bevásárolt, aki odavitte neki a reggeli teát. A férfi tehát tökéletesen be volt tanítva arra az édesanyja által, hogy miként kell egy nővel viselkedni, és a kiszolgáló gondoskodás mintájával ment bele a kapcsolatba. A nőt viszont ez érthető okokból roppant mód zavarta - „miért te csinálod folyton a reggelit, azt hiszed, hogy én nem tudok kikelni az ágyból?!" Summa summarum, kialakult egy nagyon furcsa helyzet. A nő végül kitette a szűrét a fiúnak, a fiú pedig boldogtalanul ácsingózott utána. A munkatársak körében egy idő után persze elindult a sugdolózás a szakításukról, és amikor kiderült, mi történt, a nők mind a fiú oldalára álltak, mind a keblükre ölelték. Micsoda remek emberpéldány ez, ők éppen ilyen férfiról álmodoztak, aki ágyba hozza a reggelit, aki kiszolgál, aki piacra megy, és naponta ötször telefonál, hogy édesem, jól vagy? Ez a tökéletes férfi. A nők úgy bekerítették a fiút a megértésükkel, hogy az egyik előbbutóbb felajánlotta, hogy őnála kipróbálhatja ezt a helyzetet, neki megfőzheti a reggeli teát, bevásárolhat. Miután a fiú kárpótlást talált, végül el tudott szakadni a nőtől. Ha azonban jobban belegondolunk ebbe a történetbe, itt egy orális kollúzióról volt szó: rejtett


módon annak is arra volt szüksége, hogy másokat körülvegyen a gondoskodásával, aki saját magát sem tudta jól ellátni. Ilyen volt a nő előtörténete, tehát ő is besétált ebbe a csapdába. Két egyforma szükséglettel ugyan egymásra talál két ember, de mi adódik ebből? Nem tud kialakulni egy igazi egyensüly, és még a környezetük is rájuk csodálkozik, hogy jaj, de furcsa pár, hogy lehet, hogy ők összetartoznak? Össze tudnak tartozni emberek akár úgy is, mint Albee Nem félünk a farkastól című drámájában, hogy évtizedeken át csak tépik egymást. „Egymás húsába beletépünk. S lehullunk az őszi avaron" - fogalmazta meg Ady Endre azt a bizonyos se veled, se nélküled állapotot, amit a józan ész, a racionális gondolkodás fel nem foghat. De hát nem is a racionális gondolkozással szerveződnek az emberi kapcsolatok, hanem az érzelmi agy vágy világával! A vágy szellőzködni akar, és megvalósulást kíván, a rejtett és ki nem elégített szükségletek keresik a kielégülést. Második esetpéldámnak az „Adonisz és a rút kiskacsa története" címet adtam. Az alaphelyzetet egy olyan 28 éves férfi határozta meg, aki minden tekintetben a nők eszménye, bálványa volt. Min-


denki, aki csak megtetszett neki, boldogan hullott a karjaiba, ő pedig rendkívüli önhittséggel és magabiztossággal fogadhatott rá, hogy ha valakivel kikezd, az biztosan az ágyában köt ki. Egy bulin azonban találkozott egy lánnyal, akinek az volt a problémája, hogy az édesanyja nagyon híres szépség volt, ő azonban inkább az édesapjára hasonlított. A lánynak ezért állandóan azt kellett hallgatnia az ő tökéletes pszichológiai felkészültséggel rendelkező anyjától, hogy sajnálom, hogy csak ilyenre sikerültél! Sajnálom, hogy nem vagy olyan szép, mint én voltam a te korodban! Ez maga a szülői átok, de hát így is lehet élni, mert élni muszáj! (Ahogy Ady Endre verse mondja: „Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály, / De mit csináljunk az életünkkel / Ha fáj?") Ez a lány teljes bizonytalanságban élt, hogy valaha egy férfi elfogadhatja-e, szépnek találhatja-e, pedig valójában semmi baj nem volt a külsejével, nem volt rajta semmi visszatetsző, kizárólag a szembetűnően gátlásos viselkedése. Csak úgy címkézte magát, hogy „a rút kiskacsa", ha pedig valakiben ez a kép él önmagáról, az ezt az üzenetet küldi mások felé is. Kis kitérő: egy amerikai kísérletben olyan nőket, akiket a szórakozóhelyeken nem nagyon kér-


tek fel táncolni, pszichológiailag rendszeresen tréningeztek arra, hogyan viselkedjenek, és milyen üzeneteket küldjenek ilyen helyzetben magukról. Miután lezajlott a tréningfolyamat, bedobták őket a helyzetbe, és mit ad isten: a fiúk elsőként kérték fel őket! Miért? Mert arra lettek fölkészítve, hogy amijük van, az páratlan a világban, és a saját lelkükben is azt hordozták, hogy nézd már, milyen szemrevaló vagyok, remélem, hogy elviszel egy táncra! Visszatérve a történetünkhöz: ez a lány sajnos azt gondolta magáról, hogy ő egy rút kiskacsa. A fiú meg úgy gondolta, jó lesz egyéjszakás kalandnak - de a lány nem állt kötélnek. Azért nem, mert mint később elmondta, gátlásos volt, el sem tudta képzelni, hogy ez az Adonisz őt vonzónak és szépnek találhatja. A fiú őszintén megdöbbent: hogyhogy, hát ő akárkit megkaphat - ezt a lányt miért nem?! Eldöntötte, hogy ezt a nőt márpedig meghódítja. Jött az ostrom, a lány pedig, ahogy látta, hogy ez a fiú mennyire odaadóan viselkedik vele, szép lassacskán nekibátorodott, és a maga szerény, gátlásos módján az ölelő karba csak-csak belesimult. Elindult közöttük egy kapcsolat, és a fiú végül odáig jutott, hogy bejelentette az anyjá-


nak: megtalálta végre azt a nőt, akit annyit keresett, ez aztán egy jellem, a gyermekeinek igazi anyja lesz, elveszi feleségül, megpróbálja vele az életet. De kinek mondta ezt el? Egy hideg természetű, az érzelmeit nehezen kifejező, elérhetetlen anyának, akivel gyerekkorában csak akkor került fizikai kontaktusba, mikor a mama távozóban, illatfelhőbe burkolva odalehelt a homlokára egy csókot. Vagyis ennek a fiúnak akkora érzelmi deficitje volt, amekkora csak lehetett, ezt pedig alkalmi kapcsolatok nem orvosolhatják, mert azokban nincs benne az a gyöngéd, fölépülő fázis, amikor pusztán az a tény, hogy egymás karjaiban vagyunk, gyönyörűséget okoz. Bezzeg ez a lány abszolút beiskolázta a fiút, mert nem is tudott mást tenni, mint hogy az érdeklődését viszonozta, egyre odaadóbban és gyöngédebben. Fölépült közöttük egy kapcsolat, ami ki tudott bontakozni, és végül beért oda, hogy a fiú feleségül vette a lányt. A legénybúcsún többen megkérdezték a fiútól: te, aki száz szebbet választhattál volna, bárkit választhattál volna, miért éppen őt vetted el? A fiú csak annyit válaszolt: mert szeretem. De vajon miért? Ahogy követtük az eseményeket, láttuk, hogyan épült fel ez a kapcsolat, hogyan lett egy mély

A párkapcsolat megtartulásától...

147

hiánynak a pótlója az a nő, aki lehet, hogy nem a világszépe volt, de a fiúnak mindazon vágyait beteljesítette, amelyeket az egész gyerekkorában nélkülözni kényszerült. Ez pedig egy jó kapcsolat alapja lehet. Mindannyiuknak sok reménységet és türelmet kívánok, ha pedig azt szeretnék, hogy változás következzen be a kapcsolatukban, kövessék Jungnak, a múlt század jeles pszichológusának tanácsát: kérlek, magad tedd meg először azt a lépést, amelyet a másiktól kívánnál! Mindenkinek áldott, melengető, teherbíró kapcsolatot, jó párkapcsolati szövetséget kívánok!

Popper Péter

JÁTSZMÁK ÉS SORSOK

Hajdan, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanítottam, gyakran kértem a rendezőhallgatóktól, hogy készítsék el egy 10-15 perces rövidfilm forgatókönyvét. Néha konkrét témát adtam, máskor szabadon választhattak. Történt egy alkalommal, hogy azt mondtam nekik: János evangéliumából válasszatok ki tetszőlegesen egy részt, és írjatok belőle egy rövid filmnovellát. Az egyik fiú - 22 éves - a következőt nyújtotta be: Pilátus ítélkezik. Kit bocsássak szabadon, Jézust vagy Barabást? A nép ordít: Barabást! Oké, Barabás szabad, Jézust elviszik kivégezni. Snitt. Jézus viszi a keresztjét a Golgotára, és amikor már harmadjára roskad össze a súly alatt, megszólal fölötte egy hang: - Megengeded, hogy vigyem helyetted a keresztet? - Ki vagy? - kérdi Jézus.

/ 76 Popper Péter

- Állj fel, meg fogod látni - válaszolja a hang. Jézus feláll. Barabás az! Mennek fölfelé, és szaggatottan beszélgetnek. - Uram, ne vedd el tőlünk a mi bizonyosságunkat! - kéri Barabás. - Mi a ti bizonyosságotok? - kérdezi Jézus. - Az, hogy ez a világ rohadt, züllött, gonosz, és mi mégis jól érezzük magunkat benne - válaszolja Barabás. - Ez nem bizonyosság - feleli Jézus. - A bizonyosság az én atyám házában van. Mennek tovább fölfelé. Azt kérdi egyszer csak Barabás: - Uram, elvégezted a dolgodat ezen a földön? - Elvégeztem, azért megyek most meghalni feleli Jézus. Mennek följebb. Barabás újra megszólal: - Uram, látomásom volt az éjjel. Halottak millióit láttam, akik mind a te híveid voltak, és azért ölték meg őket, mert téged követtek. Aztán még több halottat láttam, de most olyanokat, akiket nem a gyűlölet nevében öltek meg, hanem a szeretet vallása nevében, mert nem követtek téged. Mennek fölfelé.

Játszmák, és sorsok 151 7

- Barabás, ha a te látomásod igaz, akkor mégsem végeztem el a dolgomat ezen a földön mondja hirtelen Jézus. Már egész fönt járnak. - Uram, ha nem végezted el a dolgodat a földön, akkor maradj itt, és fejezd be művedet! Hadd haljak meg én helyetted! - mondja Barabás. Fölérnek a Golgotára, a Golgotát köd borítja. Valakit felfeszítenek. Nem tudni, kit. Miért idéztem fel ezt a történetet? Mert van benne egy fontos mondat a világról, amit a szerző negatívnak, gonosznak, züllöttnek, hazugnak nevez, ugyanakkor látja a paradoxont is, hogy mi mégis milyen jól érezzük magunkat benne. Ezt a kis filmnovellát az köti a könyv témájához, hogy játszmákat játszunk az emberi kapcsolatokkal, hogy hatni tudjunk a másikra, hogy a hatalmunkban tarthassuk. Mert végül is mi egy játszmának a célja? A másik fölébe kerekedés, a fölény, ami már önmagában egy problematikus dolog, ha vallási vagy ezoterikus szempontból nézzük. Ha ugyanis átböngésszük a Teremtés könyvét, azt látjuk, hogy Isten hatalmat adott az embernek a világ felett, a növények felett, az állatok felett,

/ 76 Popper Péter

de a többi ember felett nem. Minden hatalom, amit ember ember felett gyakorol - tegye azt szuronnyal, fegyverrel, csábító frázisokkal, szexualitással, ígéretekkel vagy játszmákkal - illegális és bűnös, mert hatalma csak az emberfelettinek lehet az ember fölött. De ezt én nemcsak a politikai hatalomra vonatkoztatom, hanem arra is, amikor valaki egy férfi-nő kapcsolatban játszmák segítségével próbál hatalmában tartani egy másik embert. Márai Sándornak van egy nagyon érdekes regénye, Az igazi, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy él-e valahol a világon egy nekünk teremtett, ideális partner, akit csak meg kellene találnunk. Márainak erre az a válasza, hogy nem, igazi nem él a világon - de ha valaki szerencsés, akkor találkozhat élete során egy-két emberrel, akikből lehetne igazi. De ehhez az együttélésbe nagyon sok türelmet, lemondást kell fektetni, s akkor egy idő után úgy összecsiszolódhatnak, hogy már nélkülözhetetlenek egymás számára. Ez a regény egy válásnak a története. Az egyik jelenetben, amikor a nő már nagyon ki van készülve, elmegy gyónni, és elmondja az összes keservét a papnak. A pap egy darabig hallgat, majd azt mondja:


- Leányom, te nagy bűnt akarsz elkövetni! Te birtokolni akarsz egy emberi lelket. Ennél nagyobb bűn nincs is! Sajnos, az emberek szívébe nincs beleírva, hogy az ember nem tulajdon. Senki. A gyerek se, a férj se, a feleség se, a szerető se. A rabszolgatartás minden formája aljas. Ha a játszmák arról szólnak, hogy milyen manipulációval lehet egy másik ember fölött hatalmat gyakorolni, őt tulajdonná tenni, akkor erre tisztességes ember nemet mond. Az a mondás járja: az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Az élet a háborúkat is kikényszeríti. Az élet a népek és a vallások közötti ellentétet is kikényszeríti. Most még sorolhatnám, hogy mi mindent kényszerít ki az élet: negatív indulatokat, gonosz cselekedeteket. Mindenre igent kell mondani? Attól, hogy a világ gonosz és züllött, nekünk is gonosznak és züllöttnek kell-e lennünk? Vagy inkább vállalni kell az ellenállás kockázatát, ami néha az ember egzisztenciájába, sőt az életébe kerülhet? Tudom, hogy ezt senkitől sem lehet megkövetelni, legfeljebb az ember követelheti meg önmagától. De azért nem kell a gyávaságot dicsőséggé emelni!

/ 76 Popper Péter

A pszichológusok észrevették ezt a játszmaviszonyt ember és ember között, s rákaptak arra, hogy ennek a dinamizmusát, a mechanizmusát vizsgálják. Könyvtárnyi kötet jelent már meg ebben a témában, amelyek leírják: kikerülhetetlen, hogy az emberi kapcsolatokban játszmákat játsszunk, tehát jobb, ha minél jobban megismerjük ezek belső struktúráját, hogy védekezni tudjunk ellenük. De az egész szemlélet az igenen belül marad, hogy igen, ilyen az élet, ha fenn akarunk maradni, jól akarunk járni, akkor játszmákra van szükség. Én meg azt gondolom, hogy nem kell mindenre igent mondani, amit az élet az ember elé tesz, mert abban a percben, ahogy kimondtam azt a szót, hogy játszma, azt is kimondtam vele, hogy hazugság. Vagyis nem olyannak mutatom magam, amilyen vagyok, hanem eljátszom valamilyen szerepet, amire a másik fogékony, ami hat a másikra, és ezáltal bizonyos értelemben az akaratomnak, a befolyásomnak megfelelően fog cselekedni. Ez a játszma lényege: hazugság által hatalmat gyakorolni. Nagy kérdés, hogy vajon lehet-e egy kultúrát a játszmákra alapozni, és lehet-e ezt szinte az emberi kapcsolatok uralkodó formájának tekinteni? Va-


jon nem ez az oka annak, hogy a társadalmon mostanra olyan méretű gyanakvás uralkodott el, hogy már senki sem hisz a másiknak? Mindenki azt szimatolja, hol akarják átverni, mert feltételezi, hogy mindenki játszmát játszik: a politikus, az üzletember, a pedagógus, az orvos, sőt végül kiderül, hogy a férj, a feleség, meg a gyerek is - hát akkor kinek higgyen...? A baj az, hogy a játszmát sokan összetévesztik a neveléssel és a tapintattal. Természetes, hogy nem mutathatjuk meg az indulatainkat a maguk nyersességében, mert nem akarjuk megbántani a másik embert, és olyan hatást akarunk elérni, hogy ő se bántson meg minket, ha lehet. A tapintatos magatartás azonban nem feltétlenül hazugság, és nem feltétlenül játszma. Mondok erre néhány példát. Az európai kultúrkörben a legtöbb családban van egy normatíva, amely a következőképpen szól: a gyereknek szeretnie kell a szüleit, de szexuálisan nem szabad irántuk érdeklődnie. Nem leselkedhet sem a fürdőszobában, sem a hálószobában, a szexuális érdeklődését le kell tiltania önmagában. Vagyis van egy normatív előírás, hogy az érzelmekre igent kell mondani, az ösztönökre, a szexuális vágyra nemet - holott ez a kettő együtt

/ 76 Popper Péter

jár. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ha egy gyerek szeret valakit, akkor nem tudja az érzelmeit szétválasztani, hogy ezt szeretem benned, azt meg nem, hanem az egészet szereti, és ebben az egészben benne van a szexualitás is. Valamilyen szinten mindig benne van. Először a leselkedés, aztán a kíváncsiság szintjén: hogyan lehet meghatározni, hogy valaki fiú vagy lány, hogyan kerül a gyerek az anyuka hasába - és így tovább. Ám a szexuális vonzalom le van tiltva, azt a gyereknek nem szabad megélnie. Vajon ez a tiltás, hogy érzelmileg igen, szexuálisan nem, mivé érik be serdülőkorban, majd felnőttkorban, és milyen játszmákra kényszeríti rá az embert? Például arra, hogy megjátssza a szerelmet akkor is, amikor csak a testi vágy hajtja, mert a közmegítélés szerint egy tisztességes nő - sőt, egy igazán tisztességes férfi is - csak szerelemből fekszik le valakivel. Tessék mondani, ez igaz? Ilyen gyakori a szerelem jelensége a világban? Ilyen módon játszmává válik a férfi-női kapcsolatok jelentős része. Azt mondja még a mózesi parancs is: tiszteld apádat és anyádat! De tessék mondani, lehet parancsra tisztelni valakit? Szeresd ellenségedet! Lehet parancsra szeretni valakit? Ez akaratlagos szabá-


lyozás alatt van? Hétfőn utálok valakit, de ha úgy döntök, keddtől már szeretem? Csütörtökön még undorítónak találom, de péntektől erotikusán vonzónak? Ilyen nincs! Az ember érzelmi élete nem áll akaratlagos szabályozás alatt - csak a viselkedése. Viselkedhetek úgy, mintha szeretném vagy tisztelném. Elhatározhatom, hogy elutazom Barcelonába, de azt már nem, hogy ott boldog is leszek. Vagy boldog leszek, vagy nem. Ha meg így van, akkor vajon felel-e az ember az érzelmeiért? Meg lehet-e parancsolni valakinek, hogy soha ne szeressen bele egy másikba? Nem, de ki lehet kényszeríteni jászmákat, hogy legalább viselkedjen úgy, mintha. Egy gyerektől is meg lehet követelni, hogy viselkedjen úgy, mintha tisztelné a szüleit, de a valódi tisztelet, már bocsánat, a szülőn múlik, nem a gyereken. Ugyanez igaz az iskolára is. Mi az iskolában egy tanár követelése a gyerekkel szemben? Viselkedj úgy, mintha tisztelnéd a tanárt! Hogy valójában mekkora hülyének tartod, az a magánügyed, illetve titokban megbeszélheted a társaddal, de úgy kell tenned, mintha tisztelnéd, ő meg, bár szintén azt gondolja rólad, hogy tökgolyó vagy, látszólag elfogad téged rendes, értelmes gyereknek. Vagyis tanár és gyerek játszmát játszik, mindketten úgy tesz-

/ 76 Popper Péter

nek, mintha, és ha ebben következetesek, akkor soha nem lesz bajuk egymással. De ha a gyerek nem tesz úgy, akkor baj lesz! Egy ismerősöm családja hazatelepült Angliából, csak sajnos az általános iskola felső tagozatába járó kislányaik nem volt tisztában a magyar szokásrendszerrel. Éppen ezért, amikor angolórán a tanárnő elmagyarázta az osztálynak, hogy angolul undergroundnák nevezik a földalattit, a kislány felnyújtotta a kezét, és azt mondta: tanárnő, ne tessék haragudni, én Londonban éltem, de ott mindenki úgy hívja a földalattit, hogy tube. Olyan botrány lett abból, hogy így „leégette" a tanárt, hogy végül azt tanácsolták a szülőnek: vigye el a gyereket az iskolából. A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk, nagyapa, de jó, hogy közöttünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó, hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma. Úgy kell tenni a munkahelyen is, mintha a főnököt tisztelnéd, a főnök meg úgy tesz, mintha ő


mindentudó lenne. Egy belgyógyász professzor úgy viselkedik, mintha nem azért lenne a posztján, mert jó szervező és kiváló nexusai vannak, hanem mert ő a legjobb belgyógyász az országban. Lehet valaki egyszerre a legjobb endokrinológus, a legjobb pulmonológus és a legjobb gasztroenterológus? Dehogy lehet! De a viziten ezt kell játszania. Elöl megy, persze Scholl papucsban, hogy magasabbnak látsszon, nyakában lóg a fonendoszkópja, nehogy azt higgyék, hogy ő a műtősfiú. A zsebébe is tehetné, ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, de a fonendoszkóp a játszma része, az orvosi fölény tartozéka, és ha valaki kilép a játszmából, akkor rengeteg negatívum zúdul a nyakába. Valamelyik ősrégi Mesterkurzuson már elmeséltem, hogy életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára. Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a begyes, nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és kiokosított bennünket. Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott hely-

/ 76 Popper Péter

zetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember, aki mindenkinél magasabb rendű. Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagymonológját, kegyesen intett, hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor, amikor éhesek. „Ez azért van így, apuka, mert nálunk ez a szokás" - mondta a tanító néni, körülbelül olyan hangsúllyal, ahogy a fogyatékosokhoz szoktak beszélni. Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között? Mivel végül mindig a sátáni énem győz, úgy döntöttem, hogy nem megyek bele. Azt mondtam neki: „Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rossz lányok szólítottak az Arizonában: »Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog tíz percre!«" Persze, mint az várható volt, óriási botrány tört ki. Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom. A kiszolgáltatottakkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják bele


őket ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szemben. Ifjúként jártam vizitekre, ott voltam a sleppben én is. - Hogy van, Kovács bácsi? - Hát, doktor úr, itt még fáj, ott még szúr! - Szólítson nyugodtan főorvos úrnak! Másnapi vizit. - Hogy van, Kovács bácsi? - Szólítson nyugodtan Kovács úrnak! Micsoda pimasz beteg! Ha kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agressziótömeg zúdul rá, amiért nem megy be abba a hazug szereposztásba, amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek, férjnek, beosztottnak. Ha kilép, akkor baj lesz. Át kell tolni az indulatokat. Egy veszekedő házaspár úgy néz ki a maga játszmáival, hogy hazajön a férj, és ordít egy nagyot: - A fene egye meg, már megint nincs az újság a rádión! Hányszor mondjam el, hogy amikor hazajövök, azt szeretem, ha leülhetek újságot olvasni! Ennyit nem lehet megjegyezni? - Te, Lajos, liptóit hoztál? Nem? Hát mit adok a gyereknek holnap tízóraira? - válaszol a feleség.

/ 76 Popper Péter

- Már megint olyan kupleráj van ebben a lakásban, hogy semmit nem talál meg az ember! - folytatja Lajos. - Hányszor kértelek már, hogy vedd le a cipődet az előszobában, erre megint sáros lábbal caplattál végig rajta! - replikázik a feleség. És egy délután alatt felrobban tizenegy ilyen kis konfliktus. Van normális ember, aki elhiszi, hogy a liptói túró a bajuk egymással? Nem. Az a játszmához tartozik. A játszma meg mire szolgál? Ha a bennük levő kielégületlenség, düh, agresszió egyszerre robbanna ki, akkor nagy baj lenne - minimálisan el kéne válni, ha ugyan nem csapná agyon az egyik a másikat. De ha ezt a feszültséget széthasítják, mint egy gőzgép vagy egy atomreaktor energiáját, tíz apró robbanásra, akkor lesz belőle egy játszma, egy agresszív játszma, viszont a valósággal sose kell szembenézniük, hogy tulajdonképpen menynyire rosszul jönnek ki egymással. Néhány nappal ezelőtt járt nálam egy pár, férj és feleség, tanácsért jöttek. Elmondták, hogy ők nagyon sokat veszekednek, és ez a gyereküknek sem tesz jót. Ezért most leírták egy szerződés formájában, hogy mit vállal a férj és mit a feleség. Nézem a papírt: a férj vállalja, hogy hazajön a für-


detési időre. A feleség vállalja, hogy nem fogja minden második nap a szemére hányni, hogy már megint nem volt szex. A férj vállalja, hogy nem fog ordítani a feleségével, és nem fog káromkodni. A feleség vállalja, hogy mindig lesz otthon meleg kaja. És így tovább. - Ez a lista minek kell? - kérdezem. - Mert tudja, mi nagyon-nagyon szeretjük egymást, csak ezek a dolgok megzavarják az együttélésünket. Vagyis egy játszma indult meg közöttük, a szerződés játszmája, ami számomra kizárólag azt bizonyítja, hogy mennyire nem szeretik egymást. Ha szeretnék egymást, ezt nem kellene írásos szerződésbe foglalniuk. De ez a játszma arra szolgál, hogy ne kelljen szembenézniük azzal, mennyire elegük van egymásból. Ezért előírják szerződésben azt, amit minden jóérzésű ember, aki szereti a másikat, spontán megtesz. Ebben aztán egy darabig hisznek is, aztán elkezdenek azon veszekedni, hogy ki melyik szerződéspontot szegte meg és miért. Szóval, az a nagy baj ezekkel a játszmákkal, hogy az egész egy hazugságtömeg. Az ember persze mondhatja, hogy olyan világban élünk, ahol hazudni kell, hogy érvényesülni tudjak, hogy a he-

/ 76 Popper Péter

lyemen maradhassak, hogy mások elviseljenek én azonban azt gondolom, hogy erre nincs szükség. Jaj, mi lesz, ha nem veszünk részt a játszmákban? Akkor balhé lesz! És? Előbb-utóbb így is balhé lesz. Ha emberek arra kényszerülnek, hogy például egy kapcsolat fönntartása érdekében hazudjanak, megjátsszák magukat, vagyis játszmázzanak, azon a kapcsolaton túl sok áldás úgysem lesz. Persze, le lehet játszani egy életet is játszmákkal, de nem lesz ez at élet nagyon üres, nagyon hazug, nagyon elpazarolt? Én az élet elpazarlásának egyik legfőbb lehetőségeként értelmezem a játszmázást, a manipulációt. - Úgy látom, Zsuzsika - mondja a barátnőjének Juditka -, hogy a férjem már nem nagyon érdeklődik irántam. Más nők érdeklik. - Tedd féltékennyé! Vagyis kezdd el manipulálni, kezdj vele egy féltékenységi játszmát, majd akkor megbecsül téged! Kell ilyen áron egy kapcsolat? Többek között ezért lettem én az ördög ügyvédje, mert játszmaellenes vagyok. Ha valaki pszichoterápiára jön hozzám, én nem erősítem a játszmáit, inkább abba az irányba próbálom befolyásolni, hogy ne pazarolja el fölöslegesen az életét.


Az emberek rettenetes hülyeségekre képesek elpazarolni az életüket! Hadd mondjak egyetlen példát, aminek aztán semmi köze nincs az európai kultúrához. Volt egy tibeti láma, úgy hívták, hogy Mipam, aki írt egy könyvet a saját kolostori életéről. Ebben a kötetben szerepel a következő epizód is: érkezett a kolostorba Indiából egy jógamester, aki észak felé vándorolt. Megkínálták vacsorával, és kapott egy kis cellácskát éjszakára. Másnap reggel elmondta, valahogy viszonozni akarja a lámák vendégszeretetét, ezért megmutatna nekik valami nagyon különlegeset: a levitációt, a föld vonzerejének a leküzdését, amit ő negyven éven keresztül tanult és gyakorolt. A lámák ki is jöttek a kolostorból, körbeülték. A jógamester középen lótuszba helyezkedett, egy darabig ült, aztán inogni kezdett, majd felemelkedett 30-40 centiméter magasra, és ott lebegett egy darabig. Aztán lassan visszaereszkedett. A lámák meggratulálták: ez szenzációs, elképzelni nem tudták, hogy ilyen lehetséges! A jógamester megdicsőülten távozott. Csak amikor már jó messze járt, akkor kezdtek nevetni a lámák. Uramisten, ekkora barmot - csapdosták a térdüket -, 40 évet elpazarolt ebből az inkarnációjából erre a hülyeségre, és

/ 76 Popper Péter

most fél méterre tud lebegni a föld felett, miközben a gyík elszalad a feneke alatt. Hát erre való egy emberélet? Én ugyanezt gondolom a játszmákról - arra való egy emberélet, hogy hamis szerepeket játsszak, csak azért, hogy a másikat megszerezzem vagy megtartsam, leszereljem vagy megmeneküljek az agresszivitásától? Nem elpazarlása egy emberéletnek, ha hazug állításokat akarok bebizonyítani önmagamnak vagy másoknak? A konvencionális „igazságok" között rengeteg hazugság van, például hogy minden szülő szereti a gyerekét. Tényleg? Ne tessék már mondani! Harminc évig dolgoztam olyan családokkal, ahol a gyereknek semmi más baja nem volt, csak az, hogy nem szerették, de színlelték a szeretetet, és ebbe a gyerek tönkrement. Mint ahogy a gyerek se köteles szeretni a szüleit. Persze, meg lehet játszani, ha nagyon erős a nyomás a szülőn és a gyereken - de érdemes? Kell? Szükség van rá? Nem jobb vállalni a valóságot, mint ilyen hazug szerepekbe menekülni? A gyerek úgyis megérzi, mi a valóság és mi a hazugság. A nő és a férfi is megérzi. - Szeretlek téged! - mondja a szerelmes ifjú. Ugye a feleségem leszel?


- Férjhez megyek hozzád! - válaszolja a nő. És ott állnak áhítattal, míg mondja a pap, hogy jóban-rosszban együtt, amíg a halál el nem választ titeket egymástól. Persze, ők is meg vannak győződve erről, hiszik, hogy az ő döntéseik és választásaik időtállóak, és ki tudják számítani, mi lesz belőlük tíz, húsz vagy harminc év múlva. Ha pedig néhány év elteltével látják, hogy a dolog nem egészen az ő elképzeléseik szerint alakul, akkor elkezdenek játszmákat játszani, hogy bebizonyítsák, milyen lánggal ég még az a szerelem, ami közben rég kihunyt. Pedig ezzel szembe is lehetne nézni. Meg el lehet kezdeni olyan játszmákat játszani, hogy a másik legyen az oka minden konfliktusnak. A végtelenségig folytathatnám, de minek? Azt gondolom, érthető az álláspont, amit én megpróbálok a saját életemben érvényesíteni: ha csak lehet, nem játszom játszmát. Ha lehet. Mert vannak helyzetek, mikor az élet engem is belekényszerít, és akkor nagyon rosszkedvűen, de elfogadom a kényszert, hogy muszáj valami mást mutatnom, mint ami bennem van. Közben azonban levonom a konzekvenciákat. Hadd mondjak erre egy példát. Sokat beszélnek arról, hogy bizonyos szakmákban kiéghet az ember. Ez igaz. Én például ak-

/ 76 Popper Péter

kor vettem észre saját magamon a kiégés jeleit, amikor harmincvalahány évi praxis után bejött hozzám a klinikára egy rokonszenves nő, és elkezdte mesélni, hogy a fiacskája enuretikus, vagyis éjszaka bevizel, de még arra sem hajlandó, hogy kimossa maga után a lepedőjét. Apuka persze őrjöng, hogy ezt a gyereket így még táborba sem lehet elküldeni, ezért ők se tudnak elmenni nyaralni... Szóval mesélte azt, amit általában egy enuretikus gyerek szüleje mesélni szokott, én meg azon kaptam magam, hogy közben arra gondolok, mi lenne, ha megkérdezném: Drága asszonyom, miért meséli nekem ezt a gusztustalan történetet, mi a fene közöm van hozzá, hova pisil Lacika? Ez volt számomra a figyelmeztetés, hogy vigyázz, kezdesz a szakmádból kiégni. Valahol abba kell hagyni. Mert már éreztem, hogy ugyan jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek, és valahogy elkérgesedtem harminc év emberi nyomorúságaitól és emberi problémáitól. Ekkor kezdtem el írni, hátha azt élvezni fogom, és váltani tudok. Tovább is lehetett volna csinálni, el is lehetett volna hazudni, hogy mint pszichológus a kiégés fenyeget. De minek? Én ugyanis azt gondolom, hogy egy emberre elsősorban saját maga van


rábízva. Saját magadért kell felelned. Van egy régi mondás, miszerint ha meghalok, akkor az elképzelt Jóisten nem azért fog felelősségre vonni, hogy miért nem lett belőlem Assisi Szent Ferenc, hanem azért, hogy miért nem voltam önmagamhoz hű, hiteles Popper Péter? Ezért felelek. Nem kell szentnek lenni, de az embernek azonosnak kell lennie önmagával. Én a játszmákat ellenszenvvel figyelem, mert nem tartom helyesnek, hogy embereket megtanítanak a másik ember manipulálásának lehetőségeire és módszereire. Azt gondolom, hogy akár hívő valaki, akár ateista, akár misztikus, akár racionális, az emberélet nem arra való, hogy hamis szerepeket játsszunk. Persze, vannak olyan helyzetek is, amikor az ember, ha akarja, ha nem, tényleg belekényszerül a játszmákba. Ha az őszinteségért és önmagunk vállalásáért olyan konzekvenciák zuhannak ránk, amelyek nincsenek már arányban önmagunk vállalásának pozitívumaival - például megölnek -, akkor úgy gondolom, az a normális, ha megjátsszuk magunkat. Hadd mondjak egyetlen példát. Kezeltem egy zsidó orvosnőt, aki fiatalkorában hamis iratokkal bujkált Pesten a barátainál. Éppen óvóhelyen ült, amikor egyszer behoztak egy sebesült nyilas

/ 76 Popper Péter

gyereket, akinek egy repesz átvágta a combartériáját, és a plafonig spriccelt belőle a vér. Amint ott ügyetlenkedtek körülötte, ő felállt, és hippokratészi esküjének eleget téve odament, hogy megpróbálja elszorítani ezt az artériát. Erre oldalba vágták puskatussal, hogy na, menjen innen, néni, maga ehhez nem ért! Természetesen megmondhatta volna, hogy én nem Juli néni vagyok Nagymarosról, hanem orvos, és megpróbálom megmenteni a fiú életét. De áldozta volna fel a sajátját? Megpróbált segíteni - puskatussal oldalba vágták, visszaült, és a fiú öt perc alatt elvérzett, meghalt. Ő végignézte, és élete végéig nem tudta ennek a terhét letenni. Saját maga számára is nyilvánvaló volt, hogy nem kellett volna felfednie a nyilasok előtt, miszerint ő egy hamis iratokkal bujkáló orvosnő, mégis, egy életen keresztül nem tudott megszabadulni a fiú halálának a terhétől és a bűntudatától. Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj színlelni, muszáj játszani, és el kell viselni érte a lelkiismeret-furdalást. Szóval, azt gondolom, itt a határ, hogy mikor kell felvállalni a játszmát és mikor nem: hogy mi az ára az önmagam vállalásának. De az emberi léleknek nagyon furcsa ám a szerkezete. Egyszer kezeltem egy nőt, akinek rengeteg pszichoszomatikus


panasza volt, itt fájt, ott fájt, baj volt az emésztésével, az ízületeivel, mindig kínozta valami. Nem értettem, de az evidens volt, hogy szomatizál, tehát ezek lelki eredetű fájdalmak, és organikusan nincs semmi baja. Háromnegyed év után mesélte el, hogy amikor egy nap hazament, ott lógott a férje fölakasztva, öngyilkos lett. Attól kezdve hetenként kétszer kijárt a férjéhez a temetőbe, leköpte, összerugdosta a sírját, és a legútszélibb kifejezésekkel káromkodott fölötte, hogy magamra hagytál, te rohadék! Ettől viszont olyan bűntudatos lett, hogy mindenféle betegségekkel büntette magát. Ha belegondolunk, tulajdonképpen mi történt? Folytatta a játszmát a halott férjjel. Úgyis lefordíthatnánk, hogy ő gyalázta a halott férjét, a halott férj pedig betegségeket küldött rá. Nagyon nehéz volt őt kihúzni ebből a gyűlöletből, ebből az életen, halálon túl folytatott játszmából. Szóval azt gondolom, a határ mindig ott van, hogy az igazság vállalásában nem szabad tönkremenni. Ha az fenyeget, hogy tönkremegyek, elpusztulok, megbetegszem, megölnek, akkor inkább játszmázni kell. De csak azért nem, hogy a külvilág szépnek lássa az én családi életemet, vagy a gyerekem viselkedése megfeleljen a normatív előírásoknak.

/ 76 Popper Péter

- Mi a probléma a gyerekkel? - kérdeztem sokszor a rendelésemen. - Nem köszön. - Hány éves? - Hat. - Drága asszonyom, kössünk egy fogadást! Mire húszéves lesz, köszönni fog! Hát nem mindegy, hogy hatéves korában köszön-e a gyerek vagy nem köszön? Majd fog köszönni! Majd begyúrja őt a társadalom! Érdemes ezért a gyerekben betegségtudatot létrehozni? Hogy fehér köpenyes gyógyászokhoz kell járnia, mert ő olyan beteg, hogy nem köszön? - Bepisil! - Volt már éjjel száraz? - Nem. Mert ha már száraz volt négyéves korában, és újra bepisil, akkor abba tényleg bele kell avatkozni. De ha négyéves korában még bepisil, hát uramfía! Az azért elég ritka, hogy valaki a nászéjszakáján még mindig bevizel, nem? El fog múlni! Nem mindig kell a fehér köpenyesnek részt vennie a problémamegoldásban, mert az betegségtudatot épít ki a gyerekben, és abból később még sok baja származhat.


Egyébként el nem tetszik képzelni, milyen dolgokon akadnak el emberek! Van, aki például egy életen át nem meri megmondani a partnerének, hogy rossz szagú a lehelete, inkább hagyja, hogy az egész szexuális életük megnyomorodjon ettől, mert nagyon vigyáz arra, hogy ha együtt vannak, mindig oldalra fordítsa a fejét. Miért nem mondja meg? Egy jó kapcsolatban nem lehet azt megmondani, hogy nyuszi, biztos van egy rossz fogad, vagy rossz az emésztésed, nézessiik meg! Ennyi bizalom sincs a kapcsolatban, inkább játsszuk el a játszmát félrefordított fejjel? Azt gondolom, hogy nagyon sok ilyen szorongás és gyávaság van, ami behívhatja a játszmákat. Ahelyett, hogy őszintén megmondanák, hogy ez a helyzet, szaladj el a fogorvoshoz! Ennyi! Sokszor egyébként az ember maga sem tudja, mi hajtja őt bele egy-egy játszmába. Annak idején medikusok és medikák részére tartottam pszichodráma-foglalkozást, amikor egy lány egyszer fölállt azzal, hogy neki nagy sikerei vannak a fiúknál, de mindig hamar otthagyják, nem tud a kapcsolat beérni. - Miért, hogy viselkedik? - Nem tudom.

/ 76 Popper Péter

- Akkor játsszunk! Egymás mellé állítottam két széket, és azt mondtam nekik: most moziban ültök, nézitek a filmet. A fiú, ahogyan ez szokás, óvatosan csúsztassa át a kezét, és fogja meg a lányét! Erre azt kérdezi a csaj: - Most milyen alapon fogtad meg a kezemet? A pszichodráma ezzel véget is ért. Maga a lány is rádöbbent arra, hogy a saját undoksága, pontosabban az intimitástól való félelme gátolta meg abban, hogy a kapcsolatai elmélyüljenek. Egy ilyen felfedezés alapján már tovább lehet keresgélni, hogy milyen belső állapot az, ami egy nővel kimondat egy ilyen bornírt kérdést. És valószínűleg rá is lehet jönni. Sokan kérdezték már tőlem, hogy miről lehet felismerni a játszmákat. Én azt gondolom, hogy a játszmák az esetek többségében intellektuális, kognitív szinten nem felismerhetők, de rájuk lehet érezni. Ebben sokkal jobban hiszek, mint bármely logikai receptben. Szerintem az emberek, ha nyitottak, megérzik a hamisságot, amely feléjük árad, még akkor is, ha az nagyon jól el van rejtve. Hadd mondjak erre egy példát a saját életemből.


Anyám mindig mindent megtett az érdekemben, jól bánt velem, igazi Jirst class mama volt. Mégse tudtam vele bizalmas lenni, hiába mondta, hogy gyere, Péterkém, beszélgessünk, ülj az ölembe, amíg apád hazajön. Nem ment a dolog, és én nem tudtam, miért nem, valami egyszerűen nem jött össze közöttünk hangulatilag, érzelmileg. Már negyven felé jártam, amikor az unokahúgom egy orvosi műhibából kifolyólag halva szülte meg a gyerekét, és anyám a maga módján próbálta vigasztalni. Elmesélte az unokahúgomnak, hogy ő kislánykorától kezdve egyvalamiért imádkozott: hogy fia ne szülessen. Nem szerette a fiúkat. Erre megszülettem én. Nem is vállalt több terhességet. Amikor ezt az unokahúgom visszapletykálta nekem, én abban a pillanatban megértettem a köztünk lévő viszony bizalmi problémáját. Hogy mekkora bajt hoztam én erre a szegény mamára, aki semmiképpen nem szeretett volna fiút! Ezután teljesen feloldódott bennem minden averzió, és attól kezdve haláláig nagyon jóban voltunk. Végtelenül hálás vagyok az unokatestvéremnek, hogy pletykájával megfejtette ezt a titkot, mert addig én csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel közöttünk érzelmileg. Kellett ez a plety-

/ 76 Popper Péter

ka ahhoz, hogy megértsem a saját érzéseimet, hogy miért nem tudtam vele bizalmas lenni, és azt is, hogy később, már felnőttkoromban miért volt számomra olyan rettenetesen fontos, hogy a nők elfogadjanak. Szóval, én azt gondolom, hogy az ember megérzi, ha a másik szerepet játszik előtte, és ha a gyökerek nem nyúlnak ennyire messzire az időben, akkor akár rá is jöhet, mi a probléma a kapcsolattal. Rá lehet jönni néha, ha máshogy nem, hát pszichoterápiában. De nincs olyan recept, amiről a szerepjátszást garantáltan fel lehet ismerni. Az érzéseinkre kell hagyatkozni. Amikor annak idején a medikusok azt kérdezték tőlem, hogy megmondják-e a súlyos diagnózist a betegnek, mindig azt válaszoltam: ezt a betegnek kell eldöntenie. Beszélgessetek vele egy félórát, és tudni, érezni fogjátok, hogy azt akarja-e, hogy becsapják, vagy az igazat akarja megtudni. Vannak emberek, akiknél ez egyértelmű. A súlyosan beteg Lukács György filozófusnál például egyértelmű volt, hogy nem szabad becsapni abban az ügyben, hogy mennyi ideje van hátra. Alkotó ember volt, be akarta osztani az idejét, tudni akarta, mibe érdemes még belefognia és mibe nem. Ka-


tasztrofális félreértés lett volna őt átverni. A beteg egyébként ezt mindig az orvos értésére adja, ha nem is markáns megfogalmazásban, de akkor is kiderül a magatartásából, hogy mit szeretne: hamis reményeket vagy a valóságot. És szerintem ezt ki kell szolgálnia az orvosnak. De egyvalamire nagyon kell vigyázni, mégpedig arra, hogy milyen egy ember teherbírása. Az igazság kimondásával rombolni soha nem szabad. Ha én egy igazság kimondásával kiszámíthatóan romboló hatást keltek valakiben, akkor azt az igazságot nem szabad kimondani. Hallgatni, kikerülni a kérdést lehet, csak hazudni nem. Viszont nem kötelező azzal az emberrel szoros kapcsolatban maradni. Ha nem életről és halálról van szó, előfordulhat, hogy az embert a jó szándéka és a tapintata végül arra készteti, hogy kihátráljon egy kapcsolatból. Ha az ember fölismeri egy kapcsolatról, hogy az számára vagy a másik fél számára romboló hatású, akkor jobb szép csöndesen kikopni belőle. Ezt pedig meg lehet tenni minden különösebb pusztítás nélkül.

A kötet szerzői F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus így vall magáról: „Már tanítványként is inkább csak a partvonalról lestem választott mestereimet, felnőtt pszichológusként sem voltam soha igazán egyetlen körnek sem pántlikás tagja, de azért nem szoktam egyedül lenni. Sorskönyvemben mintha az lenne megírva, hogy autodidaktaként tannljam meg, ami számomra igazán fontos. A legtöbben mindig azoktól tanulom, akik rám bízzák segítésüket. Leginkább a velük való munka során gyűlik a tejemben mindaz, ami most ott van. Megjelent könyvei: Felnőttek között (Mérei Ferenccel), RTV-Minerva, Budapest, 1980 Már százszor megmondtam (harmadik kiadás), Magyar Könyvklub, 2001 Tanulom magam (második kiadás), Magyar Könyvklub, 2001 Férfiidők lányregénye, M-Érték Kiadó, Budapest, 2004

180 A kötet szerzői

Szendi Gábor klinikai szakpszichológus 1954-ben született. Felnőve, programozó matematikusként folyamatosan azon törte a fejét, valójában mi is akar lenni. Végül úgy döntött, hogy leginkább elnyomott író. Mint addigi életében mindig, közbeszólt a szerencse, és felvették a MAFILM forgatókönyv-iskolájába. Az iskola végeztével ismét szerencséje volt, és kikötött az akkori filmgyártás mindenki által utált, legprogresszívebb stúdiójában, a Társulás Stúdióban, amely szorgosan munkálkodott a rendszer kikezdésén. Dramaturg-íróként dolgozott, s találkozott két nagyszerű rendezővel, akiknek írt három (egy nagyjáték- és két tévé-) filmet. Közben a stúdió anynyira belejött a rendszerbírálatba, hogy végül a párt megszüntette, és Szendi utcára került. Ő ezt is szerencsének tartja. Pár évvel ezután ugyanis a filmgyártás széthullott, de igazából ő már kitoloncolása előtt is kezdte unni a kontraszelektív környezetet. Akkoriban mindenki azt kérdezte, miért rosszak a magyar filmek. Ő úgy érezte, tudja. Ekkor régi hobbijából kifejlődött új szakmája: könyvkötő lett. Részben antik könyveket kötött

A kötet szerzői 181

antikváriumoknak, részben egyfajta földalatti kiadóként háború előtti pszichológiai könyveket adott ki. 32 évesen úgy döntött, inkább pszichológus szeretne lenni. Akkoriban 15 embert vettek fel erre a szakra, s ő köztük lehetett. Kitűnővel végzett, nagyon megbecsülte az élet adta nagy lehetőséget. Aztán megint a szerencse? Még meg sem száradt a tinta a diplomáján, már irigyelni való állást kapott. Csak pár órát kellett oktatnia, s aztán élhetett a tudománynak. Élt is a lehetőséggel, rengeteget olvasott. Tanult hipnózist, neurolingvisztikai programozást, majd elvégezte a klinikus szakpszichológus posztgraduális képzést. Aztán megint kivetette magából a közeg. Nem is bánta, mert azt, ami a környezetében folyt, ő már huzamosabb ideje áltudománynak ítélte meg. Nem tagja semmiféle szakmai szervezetnek, úgy gondolja, be sem fogadnák.

182 A kötet szerzői

Prof. Dr. Bagdy Emőke pszichológus

Tiszafüreden született. A pszichológiadiploma megszerzése után 1968-tól az OPNI munkatársa volt, majd 1985-1994 között a KLTE Pszichológiai Intézetében, 1994-től a HIETE Klinikai Pszichológiai Tanszékén tanított, 2000-től pedig a Károli Gáspár Református Egyetem intézetvezetőjeként tevékenykedik. Fontosabb művei: Családi szocializáció és személyiségzavarok, Tankönyvkiadó, Budapest, 1977 Relaxációs módszerek, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1978. Az MMPI-próba: elmélet és alkalmazás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985 Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986 Művészetek, szimbólumok terápiák, Pszüchagógosz Bt., Budapest, 1995 A pedagógus hivatásszemélyisége, KLTE Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997

A kötet szerzői 183

A klinikai pszichológia és a mentálhigiéné szakmai protokollja, Animula Kiadó, Budapest, 1998. Mentálhigiéné - elmélet, gyakorlat, képzés, kutatás, Animula Kiadó, Budapest, 1999Szeretet, szerelem, szexualitás - Mesterkurzus, Saxum Kiadó, 2004 Öröm, harmónia, boldogság - Mesterkurzus, Saxum Kiadó, 2005 A család: Harcmező és békesziget Mesterkurzus, Saxum Kiadó, 2007

Popper Péter Eredetileg klinikai pszichológus, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvospszichológiai Csoportjának vezetője volt. Élt Indiában, három évig tanított a Bar Ilan Egyetemen Izraelben. Volt az Országos Rabbiképző Intézet tanára, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola és a Színház- és Filmművészeti Egyetem megbízott előadója. 2004 óta a Mesterkurzus állandó előadója.

Várkonyi Zsuzsa Mindennapi Játszmáink.pdf

Recommend Documents