írta: Spirit Bliss Szerkesztette: Hegedűs Noémi A borítót Magocsa-Horváth Éva ötlete alapján Zsibrita László készítette Copyright © Hujder Adrienn, 2013 Az illusztrációkat készítette: Benina ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 198 7 I© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó ima gyár nyomdatermék Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
Nektek, drága Olvasóim, akik elűztétek az árnyékot a világomból, megvédtetek a sziszegő kígyóktól, és korántsem néma szeretetetekkel még a mennydörgést is túlzengtétek. Jó olvasást!:)
Valami magszólítással, vagy köszönéssel akartam kezdeni a levelemet, de valahogy egyik sem megfelelő. Vagy túl személytelen és nem illene ehhez a levélhez,vagy túl személyes, és félek, megijesztene téged. Sokat gondolkoztam azon, vajon megírjam-e neked ezt a levelet, és ha igen, mit írjak bele, végűl úgy döntöttem, az nem áthat senkinek, ha kiadom magamból a gondolataimat és az érzéseimet, utólag még úgyis meggondolhatom magam. Maximum ezt a levelet is félreteszem, mint a többit, és soha nem tudsz majd a létezéséről.
1. fejezet Caspar: A sikátor üres volt - legalábbis elsőre úgy tűnt. Kellett néhány másodperc, mire észrevettem a kapualjban várakozó alakot, fekete, kapucnis kabátjában szinte beleolvadt az árnyékba. Hát, eljött! Akkor sikerült meggyőznöm... sóhajtottam mélyet. Hat teljes hónapomba telt, míg elnyertem annyira Sammy bizalmát, hogy fel merjem tenni neki a kérdést anélkül, hogy gyanakodni kezdene. Munka kellett, ő pedig ismert valakit, aki ismerte a Főnököt. Nem valami fantáziadús névválasztás, az álca mégis tökéletesnek bizonyult. Nem sejtettük, kit rejt a fedőnév. A fickó olyan, akár egy fantom, nincs sem arca, sem valódi neve. Kósza információk szerint személyesen csak pár beavatott ismeri, de ők nem beszélnek. Kész csodának számít, ha valakit hajlandó bevonni a köreibe, akkor is egy bizalmi személy ajánlására van szükség. Tisztában voltam azzal, hogy ez még csak a feladat eleje; ha elég ideig bizonyítom a hűségemet, remélhetőleg a legbelső körbe kerülhetek. - Kíváncsi voltam, el mersz-e jönni... - csúsztatta le Sammy a fejéről a kapucnit. Hosszú, fekete haja előreomlott finom vonalú arcába. Igazán szép nő volt, viszont rossz ötlet lett volna kikezdeni vele. Mikor utoljára próbálkozott vele valaki, másnap a kezében vitte be a sürgősségire a farkát. Legalábbis a városi legenda, amit a srácok terjesztettek egymás között, így szólt. Azt is pletykálták, hogy a nevelőapja molesztálta gyerekként, ezért nem viseli el a férfiak érintését. Nem igazán foglalkoztam ezekkel a történetekkel, Sammy mindig rendes volt velem, és ha nem is feltétel nélkül, de megbízott bennem, csak ez számított. - Itt vagyok - álltam meg előtte. - Biztosan jól meggondoltad? - adott még egy utolsó esélyt a kihátrálásra. Ha egyszer valaki belemászik a maffiába, nehezen keveredhet ki onnan. Legalábbis élve. Nekem is csak egyetlen esélyem van az életben maradásra: ha sikerül végleg rács mögé dugnom minden vezetőt, legfőképpen a Főnököt. De ehhez megdönthetetlen bizonyítékok kellenek! Amit eddig összeszedtem, biztonságos helyen pihent, ám korántsem volt elég ahhoz, hogy elérjem a célomat. Maximum néhány kisebb halat zárathatnánk vele dutyiba, de az olyan lenne, mintha néhány pikkelyének kitépésével próbálnánk eltenni láb alól a hétfejű sárkányt. - Igen, ezt akarom - bólintottam határozottan. - Akkor először is, jól jegyezz meg valamit! - emelkedett az orrom elé Sammy mutatóujja. - Csak a Főnök akarhat. Te maximum kérhetsz! Hangja intő volt, akár egy anyáé, aki figyelmezteti a fiát, hogy mindig köszönjön a szomszédoknak. Alvilági jó modorra oktatott, hogy túlélhessem.
- Értem és megjegyzem - biztosítottam róla. Pár másodpercig az arcomat fürkészte, mintha olvasni akarna bennem, aztán kilépett a kapualjból, és elindult a sikátor vége felé. Gondolkodás nélkül követtem. A torkom minden egyes lépéssel összébb szorult. Nem az életemet féltettem, inkább csak az kínzott, amit életem útján magam mögött hagyok, ki tudja, mennyi időre. A családom, a barátaim... Julié... Igazság szerint miatta vállaltam el ezt az egész küldetést. Nehezemre esett a közelében lenni úgy, hogy tudtam, semmi esélyem. Így hát kerestem egy jó okot, hogy megszökhessek az érzéseim elől. És előle. Azt reméltem, ki tudom majd verni a fejemből, ha elég időt töltök távol tőle, de egyelőre nem jártam sikerrel, és kezdtem kételkedni benne, hogy valaha sikerül-e elfelednem. Kíváncsi voltam, hová megyünk, mégis jobbnak láttam kivárni a választ. Sammy nem szerette a felesleges fecsegést. Önkéntelenül is figyeltem a csípője ringását, és megrándult az ágyékom. Amióta megismertem Julie-t, alig voltam nővel, az utóbbi hét hónapban csak egyszer. Az egyik munkatársam össze akart hozni a felesége barátnőjével. Elvittem vacsorázni, aztán fel magamhoz. Az aktus közepén rájöttem, alig várom, hogy vége legyen, és a nő elhúzzon. Nem akartam átverni vagy kihasználni, nem az a fajta férfi vagyok, egyszerűen csak összezavarodtam. Még sosem voltam oda senkiért úgy, ahogyan Julie-ért. Ő annyira... tökéletes. Sokszor végigjátszottam a fejemben, mi lett volna, ha... Ha a golyó vagy a méreg végez Peterrel. Ha Julié szabad nő lenne. Egy ideig persze gyászolt volna, de később talán kaptam volna egy esélyt... Bosszúsan felnyögtem a rám törő lelkifurdalástól. Peter rendes ember, barátféle, és az, hogy néha mégis a halálára gondolok, teljesen kikészített. Ezek a végletes érzések felkavarták a gyomrom. Szerettem Adamékkel lógni, de Julie-ék jelenlétében kínlódva élveztem a perceket. Kezdtem úgy vélni, mazochista vagyok, amiért mégis újra meg újra visszajárok Swansonékhoz. Ahogy Sammy megállt, én is megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire a fal felé biccentett. Anélkül, hogy kimondta volna, tudtam, hogy mit akar. A vörös tégláknak támasztottam mindkét tenyeremet, és terpeszállásban előredőltem kissé. Keze határozottan tapogatott végig. Alapos volt, túl alapos, ám nem tett megjegyzést a nadrágomban talált felhúzott „fegyverre”. A fülem kissé égett, de úgy tettem, ahogyan ő, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen elkönyvelte, hogy adrenalinélvező vagyok, aki a stresszes helyzetektől indul be. - Erre! - nyitotta ki végül előttem a fémajtót, ami mellett megmotozott. Gondolkodás nélkül léptem be rajta. Ha félelmet mutatsz, felfalnak a ragadozók, ha határozottnak látnak, tisztelnek. Ez így megy az állatvilágban és az alvilág vadjai között is.
- Fiúk, ő itt Carl, Carl, ők itt a fiúk! George, Ridge és Terry - mutatott be a raktárhelyiség közepén álldogáló három srácnak. Meglepetten mértem végig őket. Arra számítottam, hogy majd kőkemény gengszterek közé kerülök, ehelyett huszonéves kölykökhöz hoztak. Sammy észrevehette a reakciómat, mert elmosolyodott. - Ebben a világban meg kell tanulnod a látszat mögé nézni - közölte velem. - És most? - Csak türelmesen. Most várunk. Helyezd magad addig is kényelembe! - mutatott körbe. Tétovázva sétáltam az egyik faládához, és ráültem a tetejére. Nem szóltak rám, úgyhogy reméltem, nem robbanószert tárolnak benne. Rajzfilmbe illő jelenet lett volna, ahogy felrobban a hátsó felem, akár az egyik Kengyelfutó Gyalogkakukk-epizódban a Prérifarkasé. Sammy a társai mellett maradt, és sutyorogni kezdtek bármennyire is füleltem, nem hallottam, miről. Mivel nem néztek még lopva sem felém, úgy sejtettem, nem rólam, és ez kissé megnyugtatott. Feszülten tördeltem az ujjaimat, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell megjátszanom magam a szerepem kedvéért. Végül is, ha tényleg Carl lennék, akkor is joggal cidriznék a rám váró találkozástól. Eddig nem nagyon gondoltam bele, mibe is keveredtem. Nem lehetett, mert ha elmélkedni kezdek a lehetséges jövőalternatívákon, biztosan elszúrok valamit. Ezt csak úgy lehet csinálni, hogy mindig az adott percnek élünk - kiképzés alatt a jelenlegi felettesemtől rengetegszer hallottam ezt a jó tanácsot, és igyekeztem ehhez az elvhez tartani magam. Ahelyett, hogy azon törtem volna a fejemet, mi vár rám, inkább megfigyeltem újdonsült ismerőseimet. George volt csak magasabb nálam. Rövidre nyírt, koromfekete haj, sötét szemek, bőrdzseki, farmer és egy leharcolt sportcipő. Ridge-ről és Terryről le mertem volna fogadni, hogy testvérek, mert nagyon hasonló vonásaik voltak. Huszonötnél egyikük sem volt idősebb, de úgy tippeltem, hogy valószínűleg még a huszonkettőt sem lépték át. Valójában ez nem számított nagy csodának. Ezen a környéken a gyerekek nyolcévesen bandáztak; mire betöltötték a tizet, dílerek lettek, tizenkét-tizennégy éves korukban pedig már erőszakos bűncselekmények miatt loholhattunk utánuk. Egyszóval, bármilyen fiatalnak is néztek ki, nem becsülhettem le őket. A kabátjuk alatt valószínűleg ott lapult egy pisztoly, a csizmájukban vagy más rejtett helyen pedig a megszokott szúrófegyverek. Mikor Sammy mobilja megcsördült, arrébbsétált a többiektől. Túl halkan beszélt, és a raktár fala felé fordult, így még az arcáról sem olvashattam. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy befejezze a beszélgetést, ám az jó hosszú ideig tartott. - Hol ismerted meg Sammyt? - A szemem sarkából láttam, hogy George mellém lép, de csak akkor néztem fel rá, mikor
megszólított. - Ha nem mondta el, valószínűleg oka volt rá, nem igaz? vontam fel a bal szemöldökömet. Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, aztán elmosolyodott. - Komálom az ürgét, tudja, mikor kell hallgatni - fordult hátra a barátaihoz, akik egyetértő vigyorgással bólogattak. Ez nagy erény a mi szakmánkban. Ha nem tudod, mikor kell hallgatni, valószínűleg más hallgattat majd el. - Igazán? - néztem rá célzásértékűen. Egy pillanatig nem esett le neki, aztán megint nevetésre késztettem. Vigyorogva mutatott magára fegyvert formázva az ujjaival, és meghúzta a képzeletbeli ravaszt jelezve, hogy ez talált. - A kapcsolatunk késni fog, de már úton van. Le kellett rendeznie valamit - vágta zsebre a telefonját Sammy. Feszülten bólintottam, nem igazán örültem a hírnek. Még több várakozás, még több stressz. A többiek valószínűleg hozzászokhattak már ehhez, mert készültek. George és Ridge egy kabátzsebből elővarázsolt paklival kezdett kártyázni, csak Terry duzzogott egy ideig, míg Sammy oda nem adott neki egy magazint. Akkor leült az egyik fal melletti dobozra, és a bulvárhírek böngészésébe kezdett. Sammy ezek után egyszerűen csak odasétált az ablakhoz, és a kissé koszos üvegen át kibámult az üres sikátorra. A várakozás csak az én idegeimen játszott húrszaggató szólót. Egy ideig azon merengtem, vajon mi is lesz a vége ennek az egésznek, de végül a gondolataim ismét visszatértek Julie-hoz. Az ablakon át beszűrődő fény alapján éppen csak hajnalodott, ezért most érhetett haza a Tapsból. Talán zuhanyozik, vagy ebben a másodpercben dől be hullafáradtan az ágyba. Mellé. Keserű íz költözött a számba. Miért kell mindig eszembe jutnia? Miért nem tudom elfelejteni őt? Persze a válasz nyilvánvaló volt: mert nem is akarom. Ehhez a sárszínű világhoz csak ő adott színeket. Az önkínzásból furcsa megérzés szakított ki, mely már korábban is jelentkezett néhányszor a munkám - és a magánéletem - során. Először nem értettem, miért is kapcsolt be a vészjelzőm, aztán rájöttem, hogy figyelnek. Óvatosan fellestem, és szembe találtam magam Terry fürkésző tekintetével. Összevont szemekkel méregetett - mintha a homlokomra lenne írva valami, amit a betűk mérete miatt nehezen tud elolvasni -, majd ismét az újságba merült. Ahogy elindult végül Sammy felé, egyszerűen tudtam, hogy lebuktam. Fogalmam sem volt, mivel árultam el magam, de kétségtelenül elhibáztam valamit. A szemem sarkából görcsösen meredtem a szemközti falra a többiek mozgását figyelve. Menekülés - ez volt az első gondolatom. Fegyvert nem hozhattam magammal, viszont azt le mertem volna fogadni, hogy a többieknél egész arzenál van. Sammy teste megfeszült, ahogy az újságra meredt. Három...
Kettő... Egy... A legfelső láda a földre borult, ahogy egyetlen mozdulattal átvetettem magam a halom másik oldalára, és beleakadt a lábam. Abban már biztos lehettem, hogy nem robbanóanyagot tárolnak benne, mert azzal a problémám véget is ért volna egy búmmal. Ehelyett sok halkabb puffanás jött, a faládákba csapódó golyók lehettek. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, ám nem sok esélyt láttam a túlélésre. Ahhoz, hogy eljussak a kijáratig, át kéne törnöm négyükön, ami lehetetlen küldetés. Magamban már búcsút vettem a világtól, mikor hirtelen újabb zajok érkeztek. A hangok alapján bezuhant egy ajtó, és kiáltások hangzottak fel. Nem mozdultam, csak vártam, hogy vége legyen, bármi is folyik a másik oldalon. Ahogy csend lett, és elém toppant egy fekete cipő, mindenre felkészültem. Arra is, hogy a következő pillanatban golyót kapok a fejembe. Ezért is lepett meg, mikor egy kéz nyúlt felém, és felhúzott a földről. Ugye, tudja, fiam, hogy mekkora bajban van? Felpillantottam Brook ügynök arcába, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Tétován kimértem a terepet. Ridge a földön feküdt, két rendőr épp most bilincselte össze a háta mögött a kezét. Több társunk biztosította és elkezdte átkutatni a helyszínt. Sammynek és a másik két srácnak viszont nyoma sem volt. - Mi történt? - pillantottam le magamra, hogy megbizonyosodjak róla, egy isteni csodának köszönhetően tényleg nem lett belőlem ementáli. - Ez - nyomta elém Brook a salátára gyűrt magazint, amit korábban Terry lapozgatott. Átvettem tőle, és hangosan el káromkodtam magam. Egy cikk volt azokról a hírességekről, akik valamiféle bűnügybe keveredtek. Az egyik képen ott virított Julié, amint a társaságomban elhagyja a bíróság épületét a Jackson-per után. - Azok a rohadt firkászok, hogy vinné el őket a kolera! vágtam földhöz a magazint. Legszívesebben jól meg is tapostam volna, de a maradék méltóságom megőrzése érdekében erről végül inkább lemondtam. - Hat kibaszott hónap munkáját cseszték el! - Sajnos ez nem minden... - Brook arckifejezése nem tetszett - gondterhelten simított végig őszülő bajszán. Le mertem volna fogadni, hogy valami olyan következik, ami helyett inkább bevállalnék egy gyökérkezelést fájdalomcsillapító nélkül. - Hárman meglógtak, pontosan tudják, hogy néz ki, és elég profik ahhoz, hogy kiderítsék, ki maga, és merre találják. Jobb, ha egy időre meghúzza magát! - Meghúzni? - ismételtem értetlenül. - Mihamarabb el kell tűnnie az országból. Csak míg a Főnök rács mögé nem kerül - tette hozzá, de mind tudtuk, hogy mit jelent ez. A Főnök öt éve vette át az üzletet a mexikóiaktól, azóta pedig több tucatnyi rendőr és ügynök dolgozott az
elfogásán. A mai napig nem jártunk sikerrel. Az életemnek annyi...
JOSSIE: Az izgatottságtól hangyák masíroztak fel-alá a gyomromban, mégis visszafogtam magam. Nem akartam elrontani mindent azzal, hogy túlontúl feltűnően viselkedem. Ehelyett inkább elvállaltam a bébiszitter szerepét, és amint egyedül maradtam, kitakarítottam, megfőztem, gyorsan megterítettem, valamint előkészültem a tálaláshoz. Vagyis megcsináltam mindent, amit csak egy tini megtehet azért, hogy elégedetten megpaskolják a fejét egy „ügyes kislány” kíséretében. Végezetül megálltam egy pillanatra az étkező közepén, és felmértem a helyzetet. A lakás úgy csillogott, hogy akár a padlóról is ehettünk volna, Fawniával minden rendben ment, és a vacsora is egész finomra sikeredett kóstolás alapján. Mindent a győzelemért. Rajtam most már nem sok múlik... - Hol van a mami? - Fawn kérdőn pislogott rám a kisasztala mellől. Nem volt hozzászokva Camilla hiányához, és bár nagyon jól viselkedett, egész délután láttam rajta a nyugtalanságot. Az anyja ritkán hagyta magára, most is úgy kellett könyörögni neki, hogy hajlandó legyen kimozdulni végre. Végül csak azzal lehetett rábeszélni egy házon kívül eltöltött páros randira Peterékkel, hogy Julie-nak lenne néhány kérdése a terhességről és szülésről, és egy olyan jó barát tanácsaira van szüksége, aki már átesett az anyává válás csodás, mégis bonyolult folyamatán. Persze, ez csak egy fedősztori volt ahhoz, hogy Julié finoman felvezesse a tervünket, és szövetségest találjon Adam ellen. Nem volt sok időnk sikerre vinni a hadműveletet - pontosan két nap, nem több. - Most már hamarosan itt lesznek - biztosítottam az unokahúgomat az órámra pillantva. Korábban elég lett volna Susan nénit meggyőzni - ő valószínűleg, némi egyezkedés után rá is bólintott volna a dologra -, de mióta Adamhez költöztünk, átadta neki a gyeplőt felettem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel. Adam életem színdarabjában sosem apaszereplőt játszott, ő volt az elfoglalt bátyám, aki ha nagy ritkán felbukkant, az a hétköznapokat is ünneppé tette. Ám most, hogy egy házban éltem vele, egy otthonunk volt, mindent tudni és szabályozni akart. Engem viszont meglegyintett a szabadság lágy szele, minden a helyén volt ahhoz, hogy lerázhassam magamról a béklyókat legalább a nyári szünet idejére. Eligazítottam az utolsó, kissé ferdén álló villát is, aztán az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a halványzöld függönyt, kinéztem az utcára. Az égbolton olyan szürke felhők gomolyogtak, akár az aszfalt, de egyelőre még csak lógott az eső lába. Adam kocsijának viszont nyoma sem volt. Visszasétáltam az asztalhoz, és lehuppantam a helyemre. Fáradtan megdörzsöltem a szemem, ásítottam egy nagyot, végül nem volt túl sok időm megpihenni. - Hamit! - csapkodta meg Fawn követelőzőn a székét, aztán
bal kezének három ujját a szájába szuszakolta. Ezerszer elmondtuk neki, hogy a nagylányok már nem csinálnak hasonlót és egész mondatokban beszélnek, de egyelőre feleslegesnek bizonyult az erőlködésünk. Minél inkább erőltettük, hogy viselkedjen háromévesként, annál inkább adta a kisbabát. Meg akartam várni az etetéssel Camilláékat, végül mégis megadtam magam, nehogy gyermekük panaszkodni kezdjen a „gonosz” nagynénjére, aki hagyja éhezni. Az nem igazán használna az ügyemnek... - Tudod, Skócia gyönyörű - kezdtem monológba, miközben szedtem neki egy keveset a sajtos tésztából. Jó tapasztalatszerzés lenne elutazni oda. Új helyeket látnék, új embereket ismerhetnék meg, kicsit önállósodhatnék, de persze úgy, hogy közben lenne, aki felügyel rám - soroltam azokat az érveket, amiket Adamnek is el szándékoztam mondani. Ahogy felpillantottam, a nagy, kék szemek értetlenül néztek vissza rám. Nem zavartattam magam, csak folytattam. - Bepillanthatnék a zene világába is úgy igazán. Láthatnám, hogyan nyomják az igazi zenekarok, és ez segíthetne eldönteni, milyen utat válasszak. És... és elfelejthetném őt... - tettem hozzá halkabban. Caspart a Jackson-ügy óta családi barátként kezeltük, bár számomra sokkal többet jelentett ennél. Ám most már hónapok óta felénk sem nézett, én pedig ahelyett, hogy túlléptem volna rajta és az iránta érzett lehetetlen szerelmen, egyre jobban hiányoltam. - Az új környezet biztosan jót tenne. Végül is, ez csak egy buta fellángolás - bizonygattam saját magamnak. Simon, a legjobb barátom is ezt mondta, én pedig hinni akartam, hogy igaza van: „Elmúlik, mint minden az életben. Csak idő kell hozzá... Es egy érdekes kaland, ami eltereli a figyelmedet. ” - Muszáj meggyőznöm... Adamet... - állt meg a kezem a tányérral az asztalka fölött, még mielőtt letehettem volna Faunia elé. Először fel sem tűnt a halk motozás, megszoktam már, hogy ha valaki az emeleten van, akkor a lépései alatt nyikorog kicsit a padló. Más talán elkönyvelte volna rozogának a házat, de én örültem, hogy hallom, nem vagyok egyedül. Ám most Susan néni és Adamék is távol voltak, én mégis tisztán hallottam odafentről a neszeket. Az adrenalin azonnal feldúlta a szervezetemet, szívverésem hű tükröt mutatott félelmeimnek. A sokktól néhány pillanatra képtelen voltam mozdulni, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Végül ösztönösen cselekedtem. Felkaptam Fauniát, a konyhába siettem, kinyitottam a konyhaszekrény alsó részét, és a porcelántálak mellé ültettem. - Maradj csöndben, prücsök, semmi baj! Most bújócskázunk egy kicsit - fedtem el a szemem a tenyeremmel, ahogy máskor, játék közben szoktam. Általában nyugodt gyerek volt, de még sosem hagytuk magára, bezárva, így csak remélni tudtam, hogy nem ijed meg, és kezd eszeveszett bömbölésbe. Óvatosan behajtottam
a szekrényajtót egy alig észrevehető rést hagyva, aztán felmarkoltam a pultról egy kést meg a mobilomat, és behúzódtam az egyik sarokba. Remegtek az ujjaim, miközben megnyomtam a gyorshívót. Utoljára talán akkor féltem ennyire, mikor hétévesen Mr. Hock rottweilere felkergetett az egyik fára, és vicsorgó szájában a fogai pengeélesnek tűntek. Ha akkor Ryan bácsi, a nagybátyám nem ment meg, fix, hogy kutyaeledelként végzem. Ismét bebizonyosodott, hogy az idő relatív - néhány másodpercbe telt csak, hogy halljam a halk kattanást, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Az egyébként ismerős és otthonos konyha, amiben milliószor vígan főzőcskéztem Camillával és Susan nénivel, most megtelt árnyakkal és ijesztő hangokkal. - Szia, Joss! Mindjárt otthon leszünk... - sóhajtott fel Adam a másik oldalon; azt hihette, képtelen vagyok kivárni, mire jutott Julié a rábeszéléssel. Eszembe sem jutott köszönni, csak halk, rémült suttogásra voltam képes. - Valaki van a lakásban, - Egy gondolatnyi csend után Adam hangja hasonló tónust vett fel, mint az enyém. - Tessék? - Egy betörő. Odafent van az emeleten. Segíts! - szorult el a torkom, ahogy a plafon egy hangosabb zörejt közvetített felém. Régen sokat nevettem a horrorfilmeken. A buta szőkék ahelyett, hogy azt tették volna, amit én, felrohantak az emeletre fegyver nélkül, és ezzel egyenesen belesétáltak a gyilkos karjaiba. Most valahogy mégsem nyújtott biztonságtudatot sem az éles penge, sem a hátamat védő fal. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy el szeretnék futni, jó messzire. - Ki tudsz jutni a lakásból Fauniával? - Nem tudom... Nem merek kimenni az előszobáig. Ha meghallja... - pislantottam a kijárat felé. Az emeletre vezető lépcsősor közvetlenül a kijárati ajtóval szemben van, az illető előbb ér le az emeletről a kulcszörgésre, mintsem gyerekkel a kezemben ki tudjam nyitni a zárat és a két biztonsági zárat - mértem fel a lehetőségeimet. - Akkor maradj, ahol vagy, nehogy felmenj! Egy perc, és ott vagyok! - hadarta Adam. Mielőtt bontotta a vonalat, hallottam, hogy beletapos a gázba. Leeresztettem a mobilt a fülemtől; a kezem még mindig remegett, alig bírtam lélegezni. Adam mindjárt itt lesz, ha azt mondta, egy perc, akkor egy perc, nem több! És aztán? - A józanság hangja csak késve lopakodott be az elmémbe. Utólag meg nem mondtam volna, miért nem a zsaruknak szóltam elsőként, de amint tudatosult bennem a döntésem következménye - Adam egyedül fog szembeszállni egy talán fegyveres bűnözővel -, azonnal javítottam a hibámat. A hűtőajtóra pillantottam - Susan néni kiírta az összes telefonszámot egy tapadós cetlire, amire csak vészhelyzetben szükségem lehet. Egyébként fejből tudtam a rendőrség, mentők és tűzoltók
számát, de most a memóriám mintha megnyomta volna a deletegombot. Városi Rendőrfőkapitányság, miben segíthetek? érdeklődött egy kedves női hang, amint beírtam a mobilomba a megfelelő számokat. A nyugodtsága teljes ellentétben állt az én feldúltságommal. - Jossie Swanson vagyok, betörtek hozzánk. Egyedül vagyok itthon a hároméves unokahúgommal. A címünk... - diktáltam be a pontos adatokat anélkül, hogy megvártam volna a nő válaszát egyetlen másodpercet sem vesztegethettem! Mikor nem kaptam választ, elemeltem a fülemtől a készüléket, hogy megnézzem, működik-e még. - Halló? - Akkor kiküldők egy járőrt. - A bizonytalan felelettől cseppet sem éreztem magam nagyobb biztonságban - a nő nem vett túl komolyan. Megszoktam már, hogy gyerekként kezelnek, de egy ilyen helyzetben ezt elfogadhatatlan viselkedésnek tartottam egy felelősségteljes felnőttől. - Addig tartom a vonalat, hogy... - Nem szükséges. Várom őket! - nyomtam ki a telefont, mert csak még jobban felidegesített a nő teszetoszasága. Fülelni kezdtem, odafent most csend honolt. Felébredt bennem a remény, hogy a betörő végzett, mikor valaki átsietett az előszobán. Nem tudhattam, hogy melyik hálót vette célba, de a gondolat, hogy az enyémben matat, minden idegsejtemet elborzasztotta. Nem is a tárgyaimat féltettem igazán - ha akarja, vigye csak a laptopomat és az mp3-lejátszómat! -, de mikor elképzeltem magam előtt, hogy a soha el nem küldött leveleim között kotorászik vagy az emlékfalamat tapogatja, az egyszerűen kiborított. Tétovázva nyomorgattam a kés markolatát, és a mobil órájára pillantottam. Már rég letelt az az egy perc... Megnyitottam a telefonkönyvemet, és kikerestem Caspar számát. Hónapok óta próbáltam elérni, de vagy mással beszélt, vagy megszakította a hívást. Nem fűztem hozzá túl nagy reményt, hogy épp most hajlandó lesz beszélni velem, mégis úgy éreztem, valamit tennem kell. Nem kuporoghatok itt tétlenül! Az ismerős csengőhangtól csökkent a két szemöldököm közötti távolság. Eltartottam magamtól a készüléket, hátha csak valami elektromos zavar, de még mindig tisztán hallottam. Itt, a lakásban, az emeleten. Caspar? Tétovázva tettem egy lépést előre, ám a dallam elhallgatott. Gondolkodás nélkül, azonnal új hívást kezdeményeztem, mire odafentről felhangzott a zene első két üteme, amit csend követett. Ilyen véletlenek nem léteznek! Zihálva meredtem a lépcsősor felé, végül futni kezdtem. Trappolva vágtattam fel az emeletre, ami bizonyította, hogy fogalmam sincs arról, mit is teszek épp. Ha a józan eszem működőképes, valószínűleg alaposan fejbe vág, mielőtt egyetlen centit is mozdulok, de ha Casparról volt szó, a józan eszem fogta a szalmakalapját, és elvonult sziesztázni.
Feltéptem az ajtót - a saját szobám ajtaját -, ahonnan a zajokat hallottam, és mikor a holdfényben megláttam az ablakban lógó alak sziluettjét, önkéntelenül kiáltottam rá. A hangom izgatott volt, karcos, mintha régóta nem hallathattam volna, holott alig egy perce használtam. Az ismeretlen egyik lába már odakint volt a párkányon, a másik még a szobám radiátorán támaszkodott - egyetlen mozdulatába került volna átlendülni, és örökre eltűnni az éjszakában. Nem hagyhattam. A kés a földre esett, ahogy előreugorva két kézzel belekapaszkodtam a férfi kabátjába, hogy visszarántsam. Valószínűleg nem számított ekkora őrültségre tőlem, mert meglepetten felordított, mikor elvesztette az egyensúlyát, és velem együtt a szőnyegpadlón kötött ki. Összegabalyodva gurultunk egészen az ágy lábáig, akár valami kezes-lábas hógolyó. A rám nehezedő súly és az orromba szökő férfias pézsmaillat kijózanított. Mi van, ha ez nem is Caspar?Mi van, ha becsaptam magam, és egy vadidegen férfi fekszik rajtam? A gondolattól mintha sokkal nehezebbé és valóságosabbá vált volna a hozzám szoruló test. Ereztem a kezét, combját, mellkasát és csípőjét magamon, ott volt mindenhol, mintha hozzám ragadt volna. A következő pillanatok egy Beckett-féle, groteszk színielőadásnak tűntek. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy ennyire hangosan tudok visítani, de most olyan éles hang hagyta el a számat, amelyről úgy véltem, még a szomszéd városban élőket is idevonzza majd. Örült módjára rúgkapáltam, ököllel ütve az ismeretlent, miközben szabadulni igyekeztem alóla. Aztán az alak hirtelen eltűnt rólam, mintha az univerzum a kérésemre felszippantotta volna egy láthatatlan porszívóval. Nem értettem, mi történt, míg Adam dühös hangja be nem zengte a szobát. - Szemétláda! Szállj le róla! - Az amúgy is rendetlenkedő szívem úgy gondolta, egészen a torkomig vándorol. Ülő helyzetbe szerencsétlenkedtem magam, de csak annyit láttam, hogy a bátyám a félhomályban a falhoz szorít valakit, és lesújt a jobb ökle. - Adam! - Villany kattant, és Camilla rémülten mérte fel a terepet az újonnan jött világosságban. - Caspar? - kerekedett nagyra a szeme, bennem pedig ismét eluralkodott az izgatottság. Igyekeztem a férfi arcába nézni, de Adam teljesen eltakarta. - Mi a francot csinálsz itt? - hördült fel a bátyám, jobb keze még mindig a levegőben volt ütésre készen. Várta a választ, ami nem érkezett meg. - A fenébe, ha nem magyarázod meg öt másodpercen belül, hogy miért törtél be az otthonomba, hogy aztán letámadd a húgomat, én esküszöm, barátság és jelvény ide vagy oda, péppé verlek! - A hangja fenyegető volt, tudtam, hogy értem képes lenne rá.
- Kellett... valami... - hallottam meg végre az O hangját. Ez elég erőt pumpált a lábamba ahhoz, hogy feltápászkodjak. Ahogy előreléptem, és Caspar arcába néztem, felém fordult. Tekintetében bűntudat lángolt. - Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. - Még egyszer felteszem a kérdést! Mit csinálsz itt? - Adam nem foglalkozott a bocsánatkéréssel, vonásain továbbra is a düh uralkodott. - Újabb problémákat... - Az idegen hangtól Camilla ijedten perdült meg, és egészen az íróasztalig hátrált. Összezavarodva bámultam a szoba küszöbén álló, köpcös férfira, és a zavarom csak fokozódott, mikor előhúzott egy FBI-os jelvényt. Eddig csak filmekben láttam hasonlót, de első pillantásra igazinak tűnt. Adam is felé pillantott, aztán lassan lecsúsztak az ujjai Caspar kabátgallérjáról, és hátrébb lépett. - Mi a fene folyik itt? - fordult immár az ügynök felé. Az komótosan végigsimított a bajszán, aztán beljebb lépett. A hirtelen sik- kantás mindannyiunkat meglepett. A szívem újra meglódult, ahogy Camilla megragadta a karomat, és aprót rázott rajtam. - Fawn! Hol van a lányom? - Kellett néhány másodperc, mire a hallott kérdést feldolgozta az agyam, csak ezután voltam képes válaszolni. - O... odalent hagytam. Várj! - siettem Camilla után. Hallani akartam Caspar magyarázatát, de biztos voltam benne, hogy Cam egyedül nem találná meg a kicsit a szekrény mélyén. Úgy száguldott lefelé, hogy alig bírtam lépést tartani vele, aztán megállt az ebédlő közepén, és kétségbeesve körbenézett. A halk dúdolgatás tompán jutott el hozzánk, de csak az irányt adta meg, a pontos helyet nem. Megkerültem a sógornőmet, és lehajoltam a konyhaszekrényhez. Ahogy kiemeltem Fawniát, Camilla máris mellettem termett, és átvette őt. Úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. A kicsi vigyorogva énekelgette a dalt, amit előző este tanultunk, meg sem kottyant neki a kaland. - Sajnálom, hogy a szekrénybe raktam, de... - Jól tetted! Elrejtetted őt, köszönöm! - paskolgatta meg a karomat Camilla, miközben puszit nyomott a gyerekarcra. - Mami, mikor esz? - követelte az elmaradt vacsorát Fawn, amint észrevette az asztalon maradt tésztát. Ahogy megütögette a száját és berregő hangot hallatott, Camből kiszakadt a megkönnyebbült nevetés. - Az nem esz, hanem eszünk. Mondd, eszünk! - próbálta kijavítani a kislányt, aki továbbra is autómotornak képzelte magát. - Na, kincsem, ügyesen! Ne csináld ezt, hanem mondd szépen: eszünk! - Cam az asztal mellé lépett, hogy megtöltse az unokahúgom hasát, és közben beszélni tanítgassa. Nem ültette le a kisszékére, inkább a karjában tartotta - az ijedség jobban megviselte, mint kimutatta. Gyorsan az emelet felé spuriztam, Cam annyira el volt foglalva a gondolataival,
hogy eszébe sem jutott visszatartani. A szobám ajtaja előtt megtorpantam. Csukva volt, holott mikor kijöttem, tárva-nyitva hagytam - le mertem volna fogadni, hogy ha lenyomom a kilincset, még zárva is találom. Végül nem próbálkoztam meg vele, mert az jelezte volna a bent lévőknek, hogy itt vagyok, akkor pedig biztosan elzavarnak. Helyette halkan még közelebb léptem, és a fülemet a falapra szorítottam. - Rohadtul dühös vagyok, ugye, tudod? - hallottam Adam hangját, amiből sütött, hogy tényleg így érez. Egyszer beszélt velem ilyen hangon, mikor Simonnal kimentünk a búvóhelyünkre, véletlenül elaludtunk, és este tizenegyre értem haza. - Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyesmi! Nem gondoltál arra, hogy bajba kevered a családomat? Legszívesebben... legszívesebben tényleg beverném a képedet! - Csak nyugalom, Mr. Swanson! - Az ügynök csitítása után néhány pillanatig csend volt. Ugrásra készen vártam, hogy kijönnek-e, de nem hallottam lépteket. Sajnálom. Igazán sajnálom. Caspart hallva visszafojtottam a lélegzetemet, hogy egyetlen szavát se szalasszam el. - Azt hittem, itt biztonságban lesz, mert ki keresné nálatok, de tényleg ostoba ötlet volt. Nem gondoltam bele, hogy veszélyt hozhatok a nyakatokra! - Azt látom, hogy nem gondoltál bele! - puffogott Adam. Legszívesebben leszidtam volna. Hát nem hallja Casparon, mennyire megbánta, akármit is tett? Miért kell még nagyobb lelkifurdalást okozni neki? - Sajnálom - ismételte meg. - Viszont tudnom kell, merre van az a baba... Azt hittem, itt találom, de eltűnt a polcról. Néztem a gyerekszobában is, de semmi. Baba? Lizzy baba? - ráncoltam össze a homlokom. Ellöktem magam az ajtótól, és a padlásfeljáró felé iramodtam. Ha megelőznek, biztosan kihagynak az egészből, csak mert egy gyerek vagyok. Nekem kell először megkaparintanom! Felugrottam, hogy belekapaszkodjak a lelógó kötélbe, mire leereszkedett elém a kissé rozoga létra. Adam már hetek óta ígérgette, hogy kicseréli, nehogy egyszer leszakadjon alattunk, de mégnem volt ideje rá. Gyorsan felmásztam, és felhúztam a létrát meg a kötelet is. Már hallottam a lépéseket, mégsem foglalkoztam velük. A padlásunk teljesen egyedi volt. Mi nemcsak a régi cuccainkat tároltuk itt, hanem egy apró pihenőszobát is berendeztünk magunknak. Az egyik sarkot teleszórtuk pihe-puha díszpárnákkal, amiken elfeküdhettünk. Miközben mi befúrtuk magunkat közéjük, Camilla gyakran felolvasott itt nekünk. A másik sarokban egy íróasztal volt. Ha odalent túl nagy ramazurival folyt az élet, vissza tudtam vonulni ide leckét írni vagy magolni, és Adamnek is jól jött a szereptanuláskor. Lizzy ugyanott ült, ahová pontosan nyolc napja letettem: egy kopottas hintaszékben a padlásablak előtt. Nehéz szívvel hoztam fel ide, de úgy éreztem, eljött az ideje. A barátaim
szobája kezdett egyre felnőttesebb lenni, én sem maradhattam le mögöttük azzal, hogy még babákkal veszem körül magam. Lehajoltam Lizzyhez, és a karomba emeltem. A tengerkék szempár még mindig olyan megnyugtatóan nézett vissza rám, mintha valódi értelem csillogna benne. Anyától kaptam Lizzyt, még mielőtt meghalt volna, legalábbis Susan néni ezt mondta, de... gyanítottam, hogy ő vette anya halála után a babát. Egyáltalán nem bántam ezt a kis csalást, mert a szívem mélyén úgy éreztem, ha anyának lehetősége lett volna rá, biztosan ugyanezt a játékot választja nekem. - Jossie! - kiáltott fel Adam. A hangsúlya biztosított arról, hogy ha fél másodpercen belül nem eresztem le a létrát, hatalmas bajban leszek. Tétovázva bámultam hol a babára, hol a lejáratra, aztán végül döntöttem. Adam biztosan megtiltja büntetésből Skóciát, de nem számít. A baba Casparhoz kapcsolódik valamilyen módon. Tudnom kell, hogyan! Ez most fontosabb. Felemeltem az apró, piros alapon fehér pöttyös, lenge szoknyát, végigtapogattam az egész babát, de nem találtam semmi furcsát rajta. Lehet, hogy nem is erről a babáról volt szó... A kiáltozás odalentről egyre dühösebbnek hangzott, és már majdnem feladtam, amikor a pillantásom a fej és anyak illeszkedésére tévedt. Valahogy lazábbnak tűnt, mint korábban, mintha valaki már levette volna egyszer. Az ajkamba harapva simítottam végig az illeszkedésen. Nem akartam feleslegesen tönkretenni a babát, hiszen barátként az egész gyerekkoromat végigkísérte, de egy erős megérzés azt súgta, jó helyen keresgélek. Óvatosan megfogtam a fejet, és finoman húzni kezdtem. Azt hittem, nehezebb lesz leszedni, de egy halk, pukkanó hang kíséretében szinte azonnal megadta magát. Ahogy valami a földre pottyant a lábam elé, ösztönösen hátrébb léptem. Letettem Lizzyt a hintaszékbe, aztán lehajoltam a papírdarabért. Visszafojtott lélegzettel simítottam ki a lapot, és olvasni kezdtem a neveket meg a melléjük firkantott megjegyzéseket. Garry Temple - MZS, Caduceus. Quentin Leare - MGY, Aranykoszorús, Új világ. Sonja Sergenyev - MGY, Vörös lámpa, Ércbeborított. Fox Saints - MZS, nyíl a pestishozónak. Újra és újra elolvastam a neveket. Caduceus, Aranykoszorús, Écbeborított... Ismertem a jelképet és a jelzőket, mindegyik a görög mitológiához kapcsolódott, de hogy ebben az összefüggésben mit jelentettek, az nem akart összeállni a fejemben. Miért fontosak Casparnak, és miért rejtette el ezt a papírfecnit? Hirtelen kicsapódott a lejárat ajtaja, én pedig felsikkantottam. Adam feje bukkant elő a nyílásban, és az arckifejezése semmi jót nem ígért. - Jossie! - Ennyit volt képes kipréselni magából, miközben
talpra vergődött és kiegyenesedett. Egészen addig hátráltam, míg bele nem ütköztem a hintaszékbe. A régi bútordarab meginogott, Lizzy feje pedig végiggurult a fapadlón, egészen Adam cipőjéig. A festett írisz a semmibe révedve bámult el mellettem. Adam nem szólt egy szót sem, csak villámló tekintettel meredt rám, miközben Caspar és az ügynök is felmászott. - A francba! - Caspar két lépéssel mellettem termett, megragadta a kezem, és feszegetni kezdte az ujjaimat. Teljesen ledermedtem; kizárólag az érintésére tudtam koncentrálni, semmi másra. Csak álmodoztam erről eddig, de direkt még sosem érintett meg. Egyszer összeért a kezünk, mikor ugyanabban a pillanatban nyúltunk egy muffinért Julié születésnapi buliján, de az véletlen volt. Szívdobogtató véletlen. Annyira magával ragadott a kábulat, hogy csak késve jöttem rá, mit is akar tőlem. A csalódottságtól szétnyíltak az ujjaim, és eleresztették a cetlit. - Megvan - sóhajtott fel Caspar megkönnyebbülve, felmutatta az ügynöknek a papírdarabot. - Akkor indulhatunk is - bólintott a férfi. Lesöpört a kabátjáról egy nem létező porszemet, majd Adamhez fordult. Felejtsék el a mai estét, és azt tanácsolom, egy időre azt is, hogy ismerték Mr. Crosley-t! - Mi? - nyögtem halkan, de senki sem foglalkozott velem. Caspar elindult a lejárat felé, ettől olyan pánik tört rám, amilyet csak egyszer éreztem eddig: mikor Adamet elrabolta az az őrült nőszemély, és attól féltem, sosem látom többé. Garry Temple MZS, Caduceus. Quentin Leare MGY, Aranykoszorús, Új világ. Sonja Sergenyev... - Hogy mi vett rá arra, hangosan is felmondjam a papírra írtakat, nem tudtam volna megmondani. Valami azt súgta, ezzel húzhatom még egy kicsit az elkerülhetetlent. Az ügynök fehér lepényképe megkeményedett. Egy pillanatig azt hittem, ordítani fog velem, de mikor megszólalt, a hangja inkább feszültnek tűnt, mint dühösnek. - Ez sok mindent megváltoztat...
2. fejezet Sarokba szorulva l Caspar: A kihalt épület málló vakolatából apró darab pottyant le a koszos földre. Hogy eltereljem a figyelmemet, a sárga műanyag széken gubbasztva azt tippelgettem, mikor engedi el magát egy újabb. Akár egy büntetésben lévő kisfiút, egyszerűen kitettek a folyosóra, miközben Brook és a többiek megbeszélést tartottak odabent. Utoljára nyolcévesen történt velem hasonló, mikor Petty Pensel kicsúfolt, én pedig megdobtam krumplipürével az iskola ebédlőjében. Az igazgató behivatta a szüléimét. Szörnyű érzés volt odakint várni. Persze, ahogyan az, úgy ez a mostani is az én hibám, megint sikerült mindent totálisan elszúrnom. Lehet, hogy jobb lett volna megmaradni egyszerű járőrnek, ott nem okozhatok nagyobb bajt. Most gyorshajtókat kergetnék, és bírságokat osztogatnék. Talán ez az ügynöki munka nem nekem való, nem vagyok elég... jó. Annál, hogy az ember tehetségtelen, egyetlen rosszabb van, ha tehetségesnek gondolja magát. Sóhajom halk visszhangot vert a megszürkült falak között. Még mindig láttam magam előtt Adam csalódottságát. Rohadtul dühös rám, és minden oka megvan erre. Én is rohadtul dühös vagyok magamra. Brook a család fejébe véste, mennyire fontos, hogy mindent titokban tartsanak, és Jossie a papíron lévő neveknek még a kezdőbetűit is elfelejtse, aztán megnyugtatta őket: szinte semmi esély arra, hogy bárki náluk keresse az információkat. Persze a tudtuk nélkül ráállított a családra néhány ügynököt, de valóban nem sok esély volt rá, hogy a Főnök kiderítse a Swanson családdal való kapcsolatomat. Egyszerűen csak biztosra akartunk menni: megvédeni Jossie-t és amit tud. Őt is sikerült halálra rémisztenem. Éjszaka, mikor kiosontunk a hátsó ajtón, könnyes volt a szeme a félelemtől. A lelkifurdalás újabb sóhajt csikart ki belőlem. - Bünti? - A kérdésre oldalra kaptam a fejemet. Bemard Switz vigyorában semmi rosszindulat nem volt. Ha régen én az ételdobáló rosszfiú szerepét játszottam az iskolában, akkor ő biztosan az a típus volt, aki a rosszfiúk után loholt hű fegyverhordozóként, és csodálva figyelte, mi mindenre képesek. Nem nagyon találta a hangot a többi ügynökkel, ezért folyton az én társaságomat kereste. Két lúzer, aki kilóg a csapatból. - Olyasmi - bólintottam rá. A mellettem lévő szék kissé megnyi- kordult, ahogy leült rá. Előrehajolva a combjára könyökölt, és ő is a vakolatbámulás sportját kezdte űzni. Két éve tartozott már Brook csapatához, így amíg engem nem vettek be, övé volt a zöldfülű titulus. - Hát, együtt érzek. Ha össze kéne számolnom, hányszor
voltam hasonló helyzetben, a kézujjaim mellett még a lábujjaim sem lennének elegen. - Nem nevetett hangosan, de a tekintete rám mosolygott, és oldotta bennem is a feszültséget. - Mi történt? - érdeklődött hátradőlve. - Elszúrtam. - Előfordul. - Igen, de én civileket kevertem bele, a barátaimat, sőt, egy kislányt. Szerencsére nem lett belőle baj, de nem rajtam múlt. Sosem bocsátottam volna meg magamnak! - szorult ökölbe a kezem. - Felesleges foglalkozni a „mi lett volna, ha”-val. A mi munkánkban beleőrül az ember, ha ilyesmiken járatja az agyát! - Brook olyan hangtalanul jelent meg mellettünk, hogy mindketten ugrottunk egyet. Hogy a szégyenteljes mozdulatot titkoljam, gyorsan felpattantam, mintha várnám az ítéletemet, de Brook helyettem Bemard felé fordult elsőként. - Switz, maga mit keres itt? Nem terepen lenne a helye? - Marger átvette a feladatot néhány órára. Elhoztam a tegnapi megfigyelés eredményeit - nyújtott át egy mappát, amit eddig nem is vettem észre nála. - Azt mondtam, maradjon a megfigyelőhelyén! Az eredményeket elküldhette volna Margerrel is. Nem bírom, mikor a parancsaim ellenére cselekszenek! - Brook mogorván kitépte Bemard kezéből az aktát, de fel sem nyitotta. Sosem tudtam, hogyan képes egyetlen pillantásába ennyi szigorúságot sűríteni, de valahányszor így nézett valakire, az illető az apja előtt álló, ledorongolt kölyöknek érezte magát. - Na, mire vár? Elmehet! Vissza a megfigyelőhelyre! horkant fel. Bemard az ajtó felé perdült, és úgy iszkolt ki az épületből, mint patkány a süllyedő hajóról. - Maga! Leülni! - Majdnem újra összerezzentem, ahogy Brook rám, aztán a székre mutatott. A lábam engedelmesen csuklott össze, hogy teljesíthesse a parancsot. - Ma éjszaka Tokióba utazik és meghúzza magát, amíg nem keresem fel én magam! Ezt tegye el! - húzott elő a belső zsebéből egy kis borítékot. Benne vannak az új személyazonossági iratai, némi pénz és egy cím. Menjen el oda, ott adnak magának szállást és munkát. - Ennyi? - meredtem a fehér papírra. Bizarrnak tűnt, hogy a jövendő életem belefér egy ekkorka borítékba. Brook félreértette a kérdésemet. - Estig egy szállóban tölti az idejét, aztán kivisszük a gépéhez. Minden rendben lesz, csak most már húzza meg magát! fektette a tenyerét a vállamra. Idegesen bólintottam. Ismertem a helyzetet annyira, hogy tudjam, Brook csak a szokásos nyugtatóbeszédet vetette be. Hogyan is lehetne minden rendben? - Még valami... Ide a mobiljával! - nyújtotta elém a tenyerét. - Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle! vágta zsebre egy megrovó fejcsóválással. Úgy gondoltam, ha nem viszem magammal a beépülési akciókra, nem gond, hogy megtartom, de tényleg hülye ötlet volt magamnál tartani. Főleg
miközben betörök. De a telefonban benne volt minden SMS, ami fontos volt számomra. Megtartottam őket, mint a régi emberek egy-egy képeslapot. Nehéz megszabadulni a múltunk darabjaitól még akkor is, ha tudjuk, jobb lenne nélkülük. A szálló, ahová elfuvaroztak, eléggé lepukkant volt, de most a foltos lepedő és a kopott párnahuzat érdekelt a legkevésbé. Az ágy szélén ülve a vonalas telefont szuggeráltam, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne emeljem fel a kagylót. Bele sem mertem gondolni, mit szól majd az édesanyám ahhoz, hogy egyszerűen eltűntem. Vagy talán mondanak majd neki... valamit? Nem volt merszem rákérdezni Brooknál, de felmerült bennem, hogy esetleg megjelenik majd egy egyenruhás az ajtajában, hogy együtt érző arccal közölje vele, egy akció során az életemet vesztettem. Láttam magam előtt, ahogy az én erős anyám lába remegni kezd, aztán megadva magát a gyász súlyának, összecsuklik. Apámmal persze más lenne a helyzet sőt a tény, hogy hagytam magam megöletni, csak megerősítené abban a hitben, hogy túl gyenge vagyok. Vagyis voltam. Talán még elégedettséget is érez majd, hiszen: ő megmondta. Felpattantam, és róni kezdtem a köröket az alig néhány négyzetméteres szobában. Csak most állt össze bennem, mi is történik körülöttem, és mit jelent mindez rám és a szeretteimre nézve. Az is megeshet, hogy egész életemben bujkálnom kell majd feladva mindent, amit eddig biztosnak tudhattam. A anyámat, a barátaimat, a munkámat, Julie-t... Tekintetem megint a telefonra tévedt, és mielőtt még gondolkozhattam volna, az ujjaim önálló életre kelve bepötyögték a fejembe vésett számot. Csak egyszer csörgött ki - talán, ha többet kell várnom, még időben lecsapom a kagylót így nem volt időm észhez térni. - Halló! - Julié hangja kissé álmosnak tűnt - biztosan ma éjszaka is fellépése volt, én meg felbresztettem. Keményen egymáshoz kellett préselnem az ajkaimat, hogy véletlenül se szólaljak meg. - Halló, van ott valaki? - Ki az, gesztenyém? - hallottam meg Peter dörmögő kérdését a háttérből, mire a szám fintorba torzult. Hogy ebben a pillanatban őt vagy magamat utáltam-e jobban, az rejtély volt saját magam előtt is. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy a feleségét hívogatom? - Nem tudom, nem szól bele. - Lehunytam a szemem, és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Még néhány másodperc, és úgyis leteszi szorultak össze az ujjaim a kagylón, majdhogynem elroppantva azt. Kinyílt a szám, de nem adtam ki hangot rajta, csak tátogva elköszöntem: „Ég veled, Julié!”. - Hát jó, ha nem, akkor nem. A viszont nem hallásra! - felelt a búcsúmra gúnyos és kissé bosszús hangon, fogalma sem lehetett róla, hogy talán tényleg bejönnek a szavai. A véget jelző kattanás után még vagy egy percig a fülemnél tartottam a telefont, talán ez az idő még hosszabbra nyúlik, ha nem hallom meg az ajtó felé közelítő lépéseket. Felpattantam, és ösztönösen a fegyverem után nyúltam, hogy
tettre készen várjam a látogatómat. Az ajtó végül kinyílt, én pedig meglátva a belépő sziluettjét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Na, le ne lőjön, fiam! - hördült fel Brook. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán egy bőröndöt hajított pont oda, ahol még az előbb én ültem. Gyorsan eltettem a pisztolyomat. Ruhák és minden egyéb, amire szüksége lehet. Ha valami kimaradt, majd megveszi Tokióban. Azzal meg mit csinált? bukkantak fel hirtelen ráncok a homlokán. Követtem a pillantását, ami egyenesen a fekete telefonra szegeződött. Verejtékcsepp csörgött a tarkómon, és elindult lefelé a gerincem vonalát követve. - Mondja, hogy nem hívott fel senkit! - fürkészte az arcomat, hogy aztán az igazat leolvasva róla felkáromkodjon. - A kurva életbe, hogy miért kezdek mindig zöldfülűekkel! Hogy lehet ennyire idióta? Nem beszéltem senkivel! Egyetlen lépés után megtorpantam, Brook úgy nézett ki, mint egy vörös posztóval bőszített bika. - Letettem, nem szóltam bele. Nem tudja, hogy én hívtam, ebben biztos vagyok. - Ostoba kölyök! - rázta meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni egy, a hajába ragadt bogáncstól. Két lépéssel az éjjeliszekrény mellett termett, megragadta a telefon drótját, és egyetlen rántással kitépte a falból. - No, most már remélem, egyedül hagyhatom erre a néhány órácskára... Vagy talán szóljak Margernek, hogy kinti megfigyelés helyett inkább jöjjön be dadának? - érdeklődött fenyegetően. - Ne! Erre semmi szükség - tiltakoztam azonnal. Elképzelni sem tudtam volna megalázóbbat, minthogy egy kollégának ilyen módon kelljen felügyelnie rám. - Akkor üljön le a seggére, és kapcsolja be a tévét! Ha pedig unalmában ingerenciája támad csinálni valamit, esküszöm, zsebből állom magának a fizetős pornócsatornát, csak estig fel ne keljen arról az ágyról! mutatott az említett bútordarabra. Még arra sem volt időm, hogy a döbbenettől nyitva felejtett számat becsukjam, már ki is viharzott az ajtón. Csak akkor vörösödtem fülig, amikor meghallottam a kulcsot elfordulni a zárban. Jossie: A NetCafe mindig tele volt délutánonként, azt viszont nem gondoltam volna, hogy a délelőttök is ennyire zsúfoltak. Az emberek hangja, a nevetés, a beszélgetés zsivaja bántotta a fülemet - mintha füle- mületrilla zavarná egy özvegy gyászát a koporsó mellett. Simon valószínűleg nevetne a túlzó és fennkölt hasonlaton, de ez semmit nem változtat azon, hogy így érzek. Nem árulták el pontosan, mibe keveredett Caspar, de abban majdnem biztos voltam, ha nem történik valami csoda, soha többé nem látom őt. Egyetlen perc nem sok, annyit sem aludtam éjszaka, helyette elmepuzzle-t játszottam. Próbáltam összeilleszteni a
darabkákat, hogy legalább megértsem, miért kell elszenvednem ezt a veszteséget. Caspar belenyúlt valamibe a munkája során. Valami nagyba és durvába. És az egyetlen nyomot azok a papírra firkált nevek jelentik, csak ebből indulhatok ki. Leültem az egyik felszabaduló gép elé, és megnyitottam a böngészőt. Nem akartam az otthoni laptopot használni, gyanítottam, hogy Adam időről időre megnézi az előzményeit, és attól is féltem, hogy valaki visszakövethet IP-cím alapján. Garry Temple - írtam be az első nevet a keresőbe. Ahogy megláttam a több mint tízezer kidobott találatot, már tudtam, hogy ezzel semmire sem fogok menni. Egy egyedibb névre lesz szükségem. Quentin Leare ismét lenyomtam az entert. Háromezernégyszázhuszonöt link. Ne már! nyögtem fel hangosan. Miért hívnak ennyi embert Qiientinnek vagy Learenek? - Helló, kis csalogány! - Összerezzentem, ahogy Simon hátulról a vállamra nehezedett. Mindig így nevezett, annak ellenére, hogy már vagy ezerszer elmagyaráztam neki, a csalogányok közül csak a hímek énekelnek. Rá akartam förmedni, hogy ijesztgesse az anyukáját, de ahogy előrehajolt, és puszit nyomott az arcomra, meg is feledkeztem az alattomos kis támadásáról. - Mitcsi? - érdeklődött mellém húzva az egyik szabad széket. Egy mozdulattal kisimított a homlokából néhány rakoncátlan, tejfölszőke tincset, megigazította a szemüvegét, aztán minden sejtjével rám figyelt. Ezt szerettem benne, ha mondtam neki valamit, biztos lehettem benne, hogy nemcsak jólneveltségből hallgat végig, hanem tényleg érdekli, amit mondok. - Kutatok - ült ki a koncentrálás a vonásaimra a szájam szegletétől a szemöldökömig, de egyetlen használható ötlet sem ugrott be. Végül Simonhoz fordultam megváltó tanácsot remélve, ő sokkal jobban értett az ilyesmihez, mint én. - Figyi, mit tennél, ha lenne négy neved... négy teljesen átlagos név, amit ha beírsz a keresőbe, kidob vagy ezer vackot. Hogyan szűkítenéd a keresést? - Van valami összefüggés a négy személy között? - hajolt közelebb a monitorhoz. Azonnal az egérhez kaptam, és becsuktam az oldalt. Az egy dolog, hogy én semmibe veszem az ügynök figyelmeztetését, de Simont nem akartam belekeverni semmibe. Összevont szemmel fürkészte az arcomat, végül rám hagyta a titkolózást. - Nem tudom, talán... - kezdtem kotorászni a táskámban egy zsepi után, csak hogy addig se kelljen ránéznem. Látszatcselekedetként szipogtam párat és megtöröltem az orromat. - írd be mind a négy nevet egyszerre, hátha szerepelnek egyetlen oldalon - tanácsolta némi töprengés után. Hümmögve bólogattam, de csak ültem tovább, nem nyúltam a billentyűzetért. Egy rövid ideig még a pillantása
kereszttüzében tartott, aztán sóhajtva hátratolta a székét. Addig megyek, és hozok valamit inni - indult el a pult irányába. Hálásan néztem utána - bár a pincérnő mindig kijött magától a gépekhez, hogy felvegye a rendelést. Gyorsan bepötyögtem a fejembe vésett névsort, és lélegzetvisszafojtva vártam az eredményt. Hiába. Simon ötlete jó volt, csak épp nem jött be. Talán nem kapcsolódnak sehogyan az illetők vagy... Izgatottan kattintottam a lap alján lévő linkre, miután megláttam, hogy az FBI egyik aloldalára vezet. Sokáig töltött, végül a pontos találat helyett átirányított a nyitóoldalra. Bár sejtettem, hogy felesleges, gyorsan végigfutottam a sorokon - sehol sem említették a négy nevet. Valószínűleg titkosították vagy már régen törölték az adott szöveget. Néhány hete láttam egy filmet, tizenhárom évesek feltörték benne egy szigorúan őrzött bank kódjait. Olyan könnyűnek tűnt az egész, de a valóságban a hozzám hasonló tiniknek fogalmuk sem volt az ilyesmikről. Még Simonnak sem, pedig ő az élete felét a gép előtt töltötte. - Na, jutottál valamire? - tért vissza egy szürke színű energiaturmixszal és egy narancslével. Automatikusan elfintorodtam az első láttán, és elvettem tőle a másodikat. - Miért iszod azt a vackot? - Mert finom - vette ajkai közé a szívószálat; az első korty után megfeszültek az arcizmai. A látvány hangos nevetésre késztetett, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a tegnap este történtekről. Nem tartott túl sokáig; a hirtelen jókedv szárnyai szinte azonnal letörtek, és villámgyors zuhanásba kezdtem. Simon észrevette a hangulatváltozást, mégsem tette szóvá. - Igazából azért iszom ezt, mert elkezdtem bokszolni vonta meg a vállát, mintha ez az információ semmiség lenne, nekem viszont leesett az állam. - Bokszolni? Te? - Önkéntelenül végigmértem, és csak későn eszméltem rá, mennyire megalázó lehetett ez tőlem. A bokszolókat mindig nagydarab, izmos embereknek képzeltem, amilyen Simon bátyja, Mark is volt. Egyszer láttam őt messziről, és a húsz éve ellenére igazi izomkolosszus. Simont viszont a százkilencven centijével és vékonyka alkatával inkább a „törékeny és érzékeny férfi” kategóriájába soroltam. Aki még a pókot is óvatosan k itessékeli a szobájából ahelyett, hogy levadászná egy papuccsal. - Kösz a támogatást! - tette le kicsit hevesebb mozdulattal a poharát az asztalra. A szürke löttyből néhány csepp túlcsordult a peremen, és végigfutott a pohár külső oldalán. - Nem, nem! Ez tök jó! Komolyan! - mentegetőztem. Nem állt szándékomban elvenni a kedvét, csak néha előbb beszéltem, mint ahogy az agyam járt. - Csupán azt hittem, nem szereted a küzdősportokat. Markot is mindig izomagynak meg hasonlóknak hívtad, és... - Tévedtem. - Ó, hát jó. Értem. És hogy megy? - mutattam érdeklődést,
hogy kijavítsam a hibámat. - Ha nem is nézed ki belőlem, jól - fordította el morcosán a fejét. Felsóhajtottam. - Simon... - Oldalra fordultam a széken, és a kezemet a karjára fektettem. - Én csak... Tudod, te mindig olyan kedves vagy, gyengéd, barátságos és mosolygós, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakit megüss. Az pedig, hogy téged ütnek meg, a frászt hozza rám. Nézd csak meg! - mutattam meg neki a karomat, ami tiszta libabőr volt. Ahogy a mutatóujjával finoman végigsimított rajta, elmosolyodtam. - Na, látod, erről beszélek! Te inkább simogatsz, nem ütsz. - És mit érek vele? - húzta vissza a kezét. - Ezt meg hogy érted? - zavarodtam össze. Már hetek óta volt valami baja, de eddig azt gondoltam, hagyom, majd ha el akarja mondani, akkor úgyis megteszi. Addig felesleges faggatni. Ám most kezd- tem úgy érezni, ez nem valami múló depresszív időszak, amilyeneken én és minden korunkbeli átmegy időről időre. - Sehogy. - Simon... Valami baj van? - húzódtam közelebb hozzá, mire elvörösödve hátrahőkölt. Egy fiatal pár ült le a mellettünk lévő géphez, t úlságosan benne voltak a privát szféránkban ahhoz, hogy Simon képes legyen egy meghitt, baráti vallomásra. - Gyere, menjünk innen, beszéljünk! -hajtottam fel három nagy kortyra a narancslevemet, aztán gondosan kikapcsoltam a számítógépet. Már nyúltam a tárcámért, mikor Simon megrázta a fejét. - Már kifizettem, hagyjad! Meghívtalak - közölte. Hálásan biccentettem, aztán átbújtattam a nyakam és a jobb karom a táskám szíján - így könnyebb volt cipelni. Nehéz szívvel léptem ki az utcára. A hosszú, álmatlan éjszaka után tettvágytól fűtve jöttem ide, bár talán már akkor is tisztában voltam vele, hogy csak ámítom magam. Ha tényleg olyan zűrös dologba keveredett Caspar, biztosan töröltek minden nyomot utána. Elveszítem öt... - pislogtam néhányat, hogy gátat szabjak a könnyeimnek. Lábaink ösztönösen a játszótér felé vittek, mint mindig, ha nem volt előre megbeszélt programunk. Ott ismertem meg Simont. Fél évre rá, hogy Adam magához vett, Julie-éknál töltöttük az időt. Fawnia hisztis kedvében volt, sehogy sem akart nyugodtan megülni Camilla ölében, ezért amíg a felnőttek beszélgettek, lehoztam sétálni. Egyszerűen csak elindultam a gyerekhangok felé, és a kis, elkerített játszótéren kötöttem ki. Simon az egyik pádon üldögélt teljesen egyedül, körülötte kiskölykök rohangásztak, de ő teljes nyugalomban lapozgatott egy Death mangát - kérdés sem volt, hogy rokonlelkek vagyunk. Beszélgetni kezdtünk, a barátság láthatatlan kötelékei pedig pillanatok alatt körbeszőttek minket. Automatikus mozdulattal nyitottam ki a biztonsági kerítést, aztán Simonnal a nyomomban átvágtam a homokozón. A libikóka
mellett lenyomtam egy kissé a magasba meredő ülőkét, majd figyeltem, ahogy elengedve apró porfelhőt kavar. - Szóval, mi van veled? - vetettem bele magam a legszélső, narancssárgára festett hintába. A figyelemelterelés legjobb módja, ha más gondjával foglalkozik az ember. Most nagy szükségem volt erre. - Semmi, mi lenne? - Simon kikerült egy kisfiút, aki épp homokpogácsát sütött, aztán megállt előttem. Ujjai átfogták a hintám láncát, és lassan előre-hátra mozgatták. - Nem tudom. De látom, hogy van valami... - néztem fel az arcába. Olvasni akartam belőle, de merőn bámulta a lábamat, előrehulló, félhosszú haja eltakarta a vonásait. - Veled is van valami, és nem mondod el, akkor meg? mormolta vádlón, amikor már szentül hittem, hogy nem fog válaszolni. Nem volt mit átgondolnom, felcsúsztattam a kezem a láncon, hogy az érintésemmel kérjem a figyelmét. Ahogy rám nézett, a napsugarak fényes aurába vonták a körvonalait. - Caspar belekeveredett valamibe, és elment. Lehet, hogy örökre - foglaltam össze rekedten azt, amiről úgy véltem, nem veszélyeztetheti őt. Megnyúlt az arca a meglepetéstől. - És mi volt az a kutatás az előbb? - hullámzott egyet az ádámcsutkája. - Megpróbáltam rájönni, mi ez az egész, de semmit sem találtam. Nem is tudom, mit képzeltem... Hogy majd olyan titkos anyagokra lelek, amiket profi bűnözők sem találnak meg? Hiszen még egy nyomorult program letöltése is gondot okozna, ha nem lennél! - A nevetésem kétségbeesettnek hangzott, próbáltam visszanyelni a torkomat elszorító érzést, de gyengének bizonyultam. - Olyan bolond vagyok!- tört ki belőlem a sírás. Előrehajoltam, és a homlokomat a mellkasának támasztottam. A pólója alól kiszivárgó testmeleg és illat kicsit megnyugtatott, ahogyan a tétova kéz is, ami a hajamat simogatta. - Anyu, nézd, szejemesek! - A gyerekhang élesen sivított bele az állandósult alapzajba. Mikor felpillantottam, először nem értettem, miért mutogat felénk a koromfekete hajú kisfiú, aztán ahogy Simon elhúzódott tőlem, eljutott az agyamig. Kuncogva hunyorogtam fel rá, de ő nem tartotta annyira viccesnek a gyerek tévedését, mint én. Hátat fordítva elindult a biztonsági kerítés felé. Leugrottam a porba, és a szemem törölgetve követtem, az érzelmeim viszont a hintán maradtak: hol a szomorúság felé lendültem, hol az ellenkező pólus felé, pillanatok alatt változott meg a kedvem újra és újra. - Ennyire szörnyű lenne a pasimnak lenni? - löktem finoman oldalba, mire halkan felmordult. Néhány percig némán sétáltunk egymás mellett, aztán nem bírtam tovább. Simon társaságában nem szoktam hozzá a feszültséghez. - Na jó, elég! Én elmondtam, mi bajom, most te jössz! - nyúltam utána, hogy megállítsam, de az ujjaim épphogy csak súrolták a csuklóját. Teljes testében megmerevedett, én pedig már azt hittem,
elmenekül, mikor hirtelen megragadta a kezemet. Botladozva követtem a közeli sikátorba, ahol végül eleresztett. - Nos? dőltem neki a téglafalnak. Feldúltan tett két kört előttem, aztán megállt. Tekintete bizonytalanul kereste meg az enyémet, mintha még nem döntötte volna el, mit is akar pontosan mondani. Végül nagy levegőt vett, aztán... A halk, kattanó hangra mindketten oldalra kaptuk a fejünket. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy egy pisztoly csövével nézek szembe - egyszerűen annyira váratlanul ért a látvány, hogy képtelen voltam azonnal feldolgozni. Simon gyorsan elém lépett, és ez újraindította az agyamat. - Itt... itt a pénzem... - A nadrágzsebébe nyúlt, előhúzta kissé rongyos tárcáját, és a fegyveres férfi felé nyújtotta. Mindig mondtam neki, hogy vegyen újat, mert a végén még elhagyja az iratait vagy a pénzét, de az sosem jutott eszembe, hogy akár el is lophatják. A tinédzserek hamis biztonságérzetével sétáltam át az életemen, és most megtorpanásra késztetett a valóság. Az iskolai bűnmegelőző órákon a fejünkbe vésték, hogy támadás esetén adjunk oda mindent - a pénz, mobil és egyéb tárgyak nem érnek annyit, mint az életünk -, mégis elcsodálkoztam Simon viselkedésén. Teljesen észnél volt, miközben a sokktól nekem az se jutott eszembe, hogy van-e nálam pénz, és ha igen, hová is tettem. A lábamat, mintha gumiból öntötték volna ki, látható reszketésbe kezdett. A férfi felnevetett, és elindult felénk. Azt hittem, elveszi a tárcát, ám az a következő pillanatban a házfalnak csapódott, majd a földön kötött ki. Mire észbe kaptam, Simon ugyanígy járt, koponyája nagyot koppant a téglákon. A pisztoly felém fordult, én pedig megadóan emeltem fel a kezem. - Kérem... - Kétségbeesve pillantottam Simonra, megmozdult, de úgy tűnt, rendesen bevágta a fejét. - Van nálam még egy kis pénz, nem sok, de... - Nem a pénzed kell - rázta meg a fejét a férfi. Most először néztem közvetlenül az arcába, és meglepődtem. Csak egy kölyök, aki, ha e lhagyná a rosszfiús bőrdzsekit és a pisztolyt, akár városi egyetemistának is tűnhetne. Szemlélődésem villanásnyi ideig tartott, azonnal elkaptam róla a tekintetemet. Féltem, hogy azt gondolja, megjegyeztem a vonásait, hogy majd azonosítani tudjam a rendőrségen. - Hagyd őt... békén! - Simon a fejét lehajtva térdre küzdötte magát, aztán bal tenyérrel a falnak támaszkodott, és megpróbált felállni. - Akkor mit akarsz? - találtam rá a hangomra. A pénz mellett egyetlen dolog jutott eszembe, mégis úgy éreztem, nem az a jó megoldás. Az előttem álló fiú egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki be van indulva rám. - A nevek listáját akarom! - nézett a szemembe. Felelhettem volna, hogy fogalmam sincs, miről beszél, de ahogy kiejtette a szavakat, beengedtem őt a fejembe. Egyszerűen volt egy
villanás, amikor látta a tekintetemben, hogy rádöbbentem, miről is szól ez az egész. Elégedett mosoly ült ki az arcára, ami sokkal idősebbé és gonoszabbá tette a vonásait. - Úgysem mondok semmit - szorítottam össze a számat a megerősítés kedvéért. Azt értem el vele, hogy jól szórakozott rajtam. Csak egy buta kislánynak tartott, nem hitte, hogy elég eltökélt vagyok. Tévedett. Féltem, rettentően féltem, de biztos voltam benne, hogy ha halálra kínoz vagy megöl, akkor sem ejtek ki a számon semmit, amivel bajba sodorhatnám Caspart. - Meglátjuk, kisszívem, meglátjuk... - A fegyver a halántékomhoz emelkedett, csöve meglepően hűvös volt, mintha korábban egy fagyasztóban rejtegették volna. Talán így is volt. Egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy a srác meg meri tenni, amivel fenyeget, korát meghazudtoló keménységet sugárzott minden gesztusa. - Nem túl kellemes golyót kapni. Tudom. Volt már benne részem... - csúsztatta lejjebb a nyakamon a pisztolyt, aztán megállt a felkaromnál. Verejték csordogált a hátamon, mégis rázott a hideg. Fogaim megmegkoccantak, összeszorítottam a szemhéjam, amit nem látok, az nem is létezik. - Háromig számolok. Egy... kettő... Há... Dörrenés helyett kiáltás hatolt a fülembe, felpattant a szemem, mert váratlanul ért. Támadónk kitekeredett pózban görnyedt előre, először nem értettem, miért, aztán észrevettem a háta mögött Simont - az ökle újra előrelendült, és a másik bordái közé vágott. Hatalmas káosz dúlt a fejemben, ezért ösztönből cselekedtem, mikor a fegyvert tartó kéz felé kaptam. Hogy önvédelemből akartam megszerezni, vagy Simon iránt támadt fel a védelmező ösztönöm, azt még én magam sem tudtam. Ujjaim feszegetni kezdték a fegyver köré fonódó markot, még a körmeimet is bevetettem, de az idegen túl kitartónak bizonyult. - FBI, fel a kezekkel! - A kiáltás egy csapásra megfagyasztott minket. Elég hülyén nézhettünk ki: Simon a fegyveres nyakát szorongatva hátulról, én pedig majomként csimpaszkodva a karján. - Azt mondtam, fel a kezekkel! - A sikátor bejáratában álló férfi újra figyelmeztetett minket. Remegve egyenesítettem ki az ujjaimat, majd oldalra léptem, Simon tétovázott egy keveset, de végül ő is engedelmeskedett. Az ütés a hátamban váratlanul ért. Ügy zuhantam előre, egyenesen az ügynöknek, akár egy fellökött próbababa. Érzékeltem, hogy valaki elrohan mellettünk, és nem esett nehezemre megtippelni az illető személyét. - Francba! - A házfalnak estem, mikor az ügynök cseppet sem finoman ellökött magától, és a fegyveres után iramodott. Kezdett elegem lenni a taszigálásból - beleszédültem, és a vállam is megfájdult. -Jól vagy? - Simon megérintette akarómat. - Uhüm - préseltem ki magamból, aztán felnézve rá észrevettem az apró vérfolyamot a homlokán. - De ezt inkább
nekem kéne kérdeznem tőled. ADAM: Már a lépcső aljából hallottam a halk dudorászást. Mosolyra húzódott a szám, és kicsit enyhült a szorítás a gyomromban. A tegnap este megviselte az idegeimet, ezért Crosley-ék távozása után nem a megfelelő módon viselkedtem: leordítottam Jossie fejét, majd mikor Cam csitíani próbált, bevágtam a durcást, és a fal felé fordulva alvást imitáltam. Persze öt perccel később már gyötört a lelkifurdalás - elhatároztam, hogy amint megvirrad, azonnal bocsánatot kérek mindenkitől. Aztán hajnalban elszundítottam, és csak most, fél tizenkettőkor ébredtem fel. Halkan osontam a konyhához, akár egy profi kém, és megálltam a küszöbön. Sokszor előfordult, hogy ilyesmire vetemedtem. Lopva figyeltem a feleségemet - ha azt hitte, egyedül van, olyan fesztelenül viselkedett, hogy egyszerűen jó volt nézni. Ledobta minden gátlását, és átadta magát az ösztöneinek. Most is a tűzhely mellett kavargatott valamit, az illatából ítélve paradicsomszószt, közben csípője táncot járt a maga dúdolta dalra. A kígyózó mozgás megdobogtatta a szívemet, és szűkké varázsolta a frissen felvett alsómat. - Ha most hátulról átölellek, fejbe vágsz a fakanállal? érdeklődtem. Igyekeztem viccesre venni a figurát, pedig tényleg féltem a visszautasításától. Ő volt az én csodám, hogyne rettegtem volna, hogy a hülyeségeim miatt elveszíthetem! Megrezzent a hangomra, de nem fordult meg. Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát, és mikor megrázta a fejét, három, hosszú lépéssel átszeltem a konyhát, hogy átfűzzem karjaimat a derekán. - Sajnálom, hogy idióta voltam - motyogtam a nyakába, miközben csókot nyomtam a selymes bőrre. - Tudom - vont aprót a vállán, aztán kiemelte a főzőkanalat az edényből, és alá tartva a tenyerét megfordult az ölelésemben. - Szerinted milyen lett? - fújta meg a gőzölgő szószt, aztán a számhoz tartotta. A gyors témaváltás okozta meglepetésemben kérdés nélkül kitátottam a szám. Ahogy a selymes állagú, édes-csípős mártás végigborzongatta az ízlelőbimbóimat, nyögő-morgó hangot hallattam. - Ez isteni! De komolyan! - csettintettem a nyelvemmel, és már nyúltam is, hogy az ujjammal újabb nyalogatnivalót csenjek a fazékból. - Adam Swanson! - Az apró kéz az enyémre csapott, mire fintorogva visszavonulót fújtam. - Hé, azt mondtad, nem bántasz! - Nem mondtam semmit, csak nemet intettem, és azt is arra, hogy a tegnapi miatt nem kapsz a fakanállal. Nyalakodás miatti legyintésről szó sem volt. Mielőtt visszafordult a tűzhelyhez, szemében lángra kapott az a játékos kis láng, amit
mindig úgy szerettem. - A többiek hol vannak? - Most először eszméltem rá, hogy üresnek tűnik a ház. Ritkán adódott ilyen alkalom, azonnal felélénkültem a gondolattól, hogy kettesben vagyunk. Közelebb húzódtam Camillához, és újra átöleltem abban reménykedve, hogy hangulatba hozhatom. - Susan Fawniával a hátsó kertben, virágot szednek az asztalra. Jossie pedig elment valahová. - A kedvem érezhető kókadásnak indult deréktáj alatt. - Valahová? -- rántottam össze a szemöldököm. - Igen, valahová. - Na jó, de pontosan hová? - léptem hátrébb, mikor felvette a kesztyűt, és áttette a forró lábost a fémtartóra. - Nem tudom, nem kérdeztem. Azt hiszem, Simonnal találkozik fordult felém. Megszabadította magát a kesztyűtől, és egyenesen a szemembe nézett. - Figyelj, Adam... - Most ő jött közelebb hozzám, és gyengéden arcomra simította a tenyerét. Bíznod kell Jossie-ban, nem ellenőrizheted folyton, mert csak annál rosszabb lesz. - De ő a húgom. - Még számomra is nyafogásnak tűnt, ahogy kiejtettem, Cam is alig tudta elkergetni szája széléről a mosolyt. Elmondhatom, mit gondolok? A tarkómon érzett cirógatásból sejtettem, hogy most olyasmi jön, aminek nem fogok örülni, mégis bólintottam. Cam pontosan tudta, hogyan lazítson el egyetlen érintésével, bár néha kicsit túlzásba vitte. Csokoládétekintete megolvadva szippantott magába, nekem pedig erőlködnöm kellett, hogy felfogjam a szavait. Szerintem az a baj, hogy nem testvérként, hanem apaként akarsz viselkedni vele. - Ezt meg hogy érted? - sóhajtottam fel. - Szinte egész életében Susan viselte a gondját, rá hallgat, őt tekinti az anyjának. Annak a személynek, aki utasíthatja, nevelheti. Ne, ne, ne, ne! Ne szólj közbe, hadd mondjam végig! - illesztette a mutatóujját az ajkamra, mikor tiltakozni akartam. - Hiába költözött ide, ez nem változott. Legyél a bátyja, aki vigyáz rá, de egyben cinkos szövetséges is. Akkor mindent elmond majd, amit tudnod kell. - Gondolod? - elemeztem végig magamban a hallottakat. Volt abban valami, amit Cam mondott, de még ennyi idő után is olyan kezdőnek éreztem magam a tinédzsernevelésben, hogy semmiben sem voltam biztos. - Higgy nekem, manipulálásban jó vagyok - sütötte le a tekintetét szégyenlősen. Szerelmes voltam abba a tulajdonságába, hogy a szerénységét megtartva is tud izgató lenni. - Nocsak, tényleg? - játszottam a meghökkentet. - Persze. Máskülönben hogyan vennélek rá arra, hogy a koszos ruháidat a szennyestartóba tedd, vagy hogy lehajtsd a vécéülőkét? - pislogott fel rám a szempillái takarásából. Végigfutott rajtam az ismerős bizsergés, amit csak és
kizárólag ő volt képes kiváltani belőlem. - Még a végén kiderül, hogy egy valódi stratégát vettem feleségül - vetettem be a filmvászonra szánt, ezerwattos mosolyomat. Bejött. Cam fülig pirult és őzike szemeket meresztgetett rám. Nem bírtam tovább, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. A következő pillanatban már a pulton ült, lábaival szorosan átfogva a derekamat. - Megesküdtem, hogy a konyhában nem csináljuk többet - motyogta. - Fölmehetünk - ajánlottam, de szavaimmal ellentétben egy tapodtat sem mozdultam. Helyette becsúsztattam a kezem a felsője alá, és megszorítottam a mellét. Esküdni mertem volna, hogy mikor az égiek megtervezték ezt a ruganyos, kerekded testrészt, előtte az én tenyeremről vettek mintát, hogy pontosan illeszkedhessen bele. Cam halk nyögése zene volt füleimnek, és egyfajta engedély arra, hogy továbbmehetek. Már szinte éreztem az összeolvadás gyönyörét, mikor a bejárati ajtó felől kulcszörgés zavart meg minket. - A pokolba! - mordultam fel, ahogy Cam eltolt magától. Lepattant a pultról, és gyors ruhaigazgatásba kezdett, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy miért is nem vittem fel még időben az emeletre. - Jossie, szólj, kérlek Susanéknek, hogy kész van az ebéd. Az udvar... - Cam félbehagyta a mondatot, és rémült arccal meredt át a vállam fölött. Ahogy megfordultam, azonnal rájöttem, hogy miért. Jossie nem egyedül érkezett. Simon már ezerszer járt nálunk, a meglepetést nem ő okozta, hanem az a három öltönyös fazon, akikről csak a hülye nem jött volna rá, hogy ügynökök. - Josephine Swanson, mit csináltál? - Kérdésemre dacosan összefonta maga előtt a karját, és elsötétült a pillantása. Mostanában túl gyakran nézett így rám. - Miért gondolod egyből, hogy én csináltam valamit? Kételkedő reakciómra válaszolni akart valamit, de az egyik ügynök megelőzte. - A húgát és a barátját megtámadták az utcán. - Hogy mi történt? - kérdeztem vissza bénultam Cam felsikkantott, átrohant a konyhán, és Jossie-t végigtapogatva ellenőrizte, megvan-e mindene teljesen épen. Ezt akartam csinálni én is, valami mégis visszatartott. - Megtámadták a gyerekeket, de nem esett bajuk. A főnököm nemsokára itt lesz, addig üljenek le, és... csak üljenek le! mutatott az, ebédlőasztal felé a férfi. Kölyökképe volt még, és ez nem nyugtatott meg túlságosan. - Odakint van a lányom és a nagynéném - indultam a hátsó ajtó felé. Feldúlt lelkiállapotomban elmértem kissé a helyet, és a csípőcsontommal nekiütköztem a konyhapultnak, miközben meg akartam kerülni. Csak a jelenlévők miatt nem szisszentem fel, pedig eléggé fájt. - Majd én bekísérem őket. - A bal oldali fapofa karja sorompót állított elém a konyhabejáratnál, mire a másik kettő
az ebédlőbe terelt minket, akár a birkákat. Direkt Jossie-val szemben ültem le, hogy megtudhassam, mi a fene történt pontosan. Néhány másodpercig várakozva bámultam rá, mire felhördült. - Mi van? - Lennél szíves elmondani, mibe keveredtél megint? könyököltem rá az asztalra, hogy közelebb hajolhassak hozzá. Lebiggyesztette az ajkát, egy pillanatiga falat bámulta, aztán mikor rájött, hogy úgysem hagyom békén, visszafordult felém. - Nem csináltam semmit. Csak sétáltunk Simonnal, erre az az alak pisztolyt fogott ránk - vetette oda flegmán. Pisztolyt? Tejó ég,Joss! masszíroztam meg a halántékomat, úgy éreztem, hamarosan agyvérzést kapok. A gondolat, hogy egyetlen hajszálon múlhatott az élete, kiborított. Hogy a fenébe viselkedhetnék a haverkodó bátyjaként, amikor ilyesmik történnek vele! - És aztán? - meg akartam ismerni a teljes sztorit, mielőtt valóban elvisz az agyérgörcs. Azokat a neveket akarta megtudni, amiket tegnap elolvastam... folytatta sokkal halkabban és kevésbé pökhendin. Lehunytam a szemem, hogy nyugodtan tudjam folytatni. - Megőrülök... - motyogtam magamnak, csak aztán adtam a figyelmem ismét neki. - És most? Miért van most itt az FBI? - Nem tudom. Hazahoztak és beszéltek a tegnapi fazonnal, hogy jöjjön ide. Gondolom, ő majd kihallgat, vagy fene tudja, aztán ennyi. - Aztán ennyi... Csak kihallgatja az FBI... - Camilla utánam nyúlt, ahogy felálltam a székről, de most nem voltam vevő a nyugtatására. Ki kellett mozognom magamból a feszültséget, így elkezdtem körözni az asztal mellett. Szinte láttam, ahogy a fekete napszemüvegek mögött a két ügynök tekintete követi a mozgásomat. Édes istenem, mibe keveredtünk? Újratervezés 3. fejezet CASPAR: Már a kulcs zörgéséből éreztem, hogy valami nem stimmel. Brook korábban egyetlen mozdulattal beletalált a zárba, aztán elfordítva a kulcsot kinyitotta az ajtót. Most túl sokáig vacakolt. Számítottam rá, hogy mikor meglátom az arcát, lesznek rajta idegességráncok, nem tévedtem. Úgy állt meg a küszöbön, akár egy dühös istenség. Egyszer láttam egy rajzot a tomboló Neptunról, amint egyetlen pillantásával felkorbácsolja a tengert, Brook mimikájáról - összevont szemöldök, villámló tekintet és fehéredésig préselt száj - ő jutott eszembe. Szinte vártam, hogy a pusztító hullámok vállukra kapjanak, és magukkal ragadjanak a mélybe...
- Fogja a bőröndöt, és jöjjön! - érkezett helyette a felszólítás. Bár Brook nem toporgott - az nem lett volna méltó hozzá -, mégis látszott rajta, hogy a lehető leggyorsabban indulna. Felrángattam magamra a cipőmet, és tettem, amit mondott. - A reptérre megyünk? - A kabátommal és a bőrönddel a kezemben utánairamodtam - még arra sem fordított gondot, hogy bezárja az ajtót. A besötétített szoba után furcsa volt kilépni a napfényre. Sokáig hunyorogtam, míg hozzászokott a pupillám a világossághoz. - Nem. - Az autó felé menet tekintete ide-oda rebbent a kis parkolóban; ez engem is idegessé tett. Az érzékeim kiélesedtek, figyeltem a zajokra, a felbukkanó emberekre. Két fekete kabátos férfi lépett ki az egyik földszinti szobából, egymással beszélgettek, felénk sem pillantottak, egy pillanatig mégis gyanú ébredt bennem irántuk. Aztán a sarokról előbukkant egy nő és egy gyerek - a kislány sikongatva rohant oda egyikükhöz, és a nyakába ugrott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt - még a Főnök emberei sem annyira kemények, hogy gyerekkel menjenek bérgyilkosost játszani. Brook kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, kivette a bőröndöt a kezemből, és megvárta, amíg beszállok. A szagok alapján arra tippeltem, hogy Marger a megfigyelés alatt pizzát rendelt magának. Az orrom mélyen magába szívta a szalámi- és sajtillatot, mire a gyomrom hangos, vágyakozó korgással jelezte elégedetlenségét, amiért reggel óta csak egy csokoládészeletet nyomtam be. Ügynöktársam hátrafordult az anyósülésről, elkönyvelte, hogy megvagyok, de ezenkívül figyelemre sem méltatott. Értettem a célzást. Valószínűleg az egész csapatot bosszantotta, hogy a rosszfiúk üldözése helyett egy kollégát kell abajgatniuk, aki elszúrta az akciót. - Hová megyünk? - Csak akkor szólaltam meg újra, mikor Brook bevágódott a kormány mögé, és indított. Ismertem már a vezetési stílusát, így belekapaszkodtam az ülés szélébe, és reméltem, hogy a rutinja megment minket egy közlekedési balesettől. - Swansonékhoz. - Ahogy kimondta, egy pillanatra szó szerint megállt bennem az ütő. - M... miért? Bajuk esett? - ragadtam meg a vezetőülés támláját. A szemem előtt rosszabbnál rosszabb képek villantak fel. Járőr koromban láttam pár csúnya esetet - bandaháborús mészárlásokat, rosszul sikerült rablásokat, családi erőszakot, de sosem kellett ismerősökhöz vagy barátokhoz kimennem. Megtámadták a Swanson kislányt és egy barátját - jött a lényeges, de mégis olyan keveset mondó válasz. Kérdések száguldottak végig az agyamon: Mikor, hol, miért, és a legfontosabb... hogy van Jossie? - Jól van... vannak? - nyögtem ki végül. Kiszáradt a szám,
nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, és ettől alig forgott. Míg a válaszra vártam, annyira szorítottam a bőrtámlát, hogy az ujjaim elíehéredtek. Ahogy Brook bevett egy éles kanyart, majdnem az ablaknak csapódtam, de most egyáltalán nem törődtem ilyen apróságokkal. Jelenleg az sem izgatott volna, ha kirepülök a szélvédőn. - A kislány jól, a srác megsérült, de csak karcolás. Viszont csak egy hajszálon múlt. Switz elbénázta, a kölykök meg hősködtek - morogta. Még korántsem tudtam meg mindent, amit akartam, mégsem kérdeztem tovább. Ereztem, hogy ennél többet most nem fog mondani. Kilazulásra képtelenül dőltem hátra az ülésben. Hősködtek... Jossie belevaló kislány, ezt mindig is tudtam róla, de kivert a víz a gondolattól, hogy szembeszállt egy bűnözővel, akinél a fejemet teszem rá, pisztoly is volt. Az említett barát pedig biztosan az a nyüzüge fiú, akivel néhányszor már együtt láttam. Két gyerek egy fegyveressel szemben, te jó ég! És mindez az én hibám... - fáradtan megdörzsöltem a halántékomat, amin egy ér fájó lüktetésbe kezdett. Célunkhoz közeledve egyre nyugtalanabb lettem; lassan elértem azt a szintet, hogy szívesebben néztem volna szembe egy orgyilkossal, mint Adammel. Este még azt mondtuk neki, nincsenek veszélyben, nem lesz semmi gond, ma pedig rátámadtak a húgára. Kétségtelenül egy életre leírtam magam nála. A munkám miatt korábban alig volt magánéletem, ezért a kis baráti kör, amibe a jackson-ügynek köszönhetően bekerültem, tényleg fontos volt számomra. Főleg Adam barátsága. Petert rendes pasasnak ismertem meg, ám érthető okokból nem lettünk közeli barátok. Camillát is kedveltem, de ő mégiscsak nő volt. Julié pedig... nos, őJulié. Adam volt az egyetlen, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy férfival lelkizzek, ez korábban olyan női dolognak tűnt, Adammel valahogy mégis természetes volt, és jólesett. Talán azért, mert nem ítélkezett, nem nézett hülyének vagy férfiatlannak, egyszerűen csak meghallgatott, és ettől kicsit könnyebb lett minden. „Miért nem mondod meg neki?" - kérdezte, miközben meghúzta a sörösüveget. A kapujuk előtti lépcsősor legfelső fokán üldögéltünk épp. A többiek a vacsora után már lefeküdtek aludni, de mi figyeltük, ahogy az éjszaka átvonul a városon. Kemény napom volt, jólesett a nyugalom, ami most körbevett. „Csak mert valaki már meggyűrűzte” - vontam meg a vállam, és megütögettem a hüvelykujjammal a gyűrűst. Néhány pillanatig csend volt, amit én azzal töltöttem, hogy szemügyre vettem a szomszéd szemközt parkoló Volvóját. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy a múltkor ezt a márkát láttam az autós magazinban. Az ára körülbelül a kétéves keresetem lehetett. Nem is értettem, hogyan hagyhatják csak így az utcán, amikor a házat biztonságos kőkerítés védi, és biztosan tartozik hozzá parkoló is. Ha az enyém lenne, én benne élnék, nehogy ellop-
ják. Persze, akinek egyre futja, valószínűleg kettőre is... „Hát, remélem, nem az én feleségemről van szó... törte meg Adam a hallgatást, én pedig félrenyeltem az italomat. Vártam, hogy elneveti magát, de kemény tekintettel fürkészte az arcomat. Heves fejrázásba kezdtem. „Mi?Nem. Dehogyis!Sosem tudnék úgy nézni Camillára!” .. Talán csúnyának találod a feleségemet?” — kontrázott rá. Ártatlan voltam a vádban, mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnös. Talán mert Peter olyan közel állt Adamhez, hogy ennyi erővel akár az Ő feleségére is áhítozhatnék. Nem, Camilla gyönyörű! Mármint, nagyon szép, de ő egy barát. A feleséged” - hadartam kétségbeesve. Ahogy felröhögött, egy pillanatig képtelén voltam reagálni a döbbenettől, aztán belőlem is kitört a megkönnyebbült nevetés. - „A francba, totál leizzadtam. Ez nem volt fair!” Brook a Swanson-ház előtt úgy taposott a fékbe, hogy szó szerint kizökkentett a gondolataimból. A tudatom helyett az ösztönök vezéreltek, csak ez lehet a magyarázat arra, hogy akaratom ellenére mozdult a lábam. Mikor belopóztam Jossie szobájába, és elrejtettem a lis- tát a babájában, még tökéletes ötletnek tűnt az egész. Korábban arról beszélt, hogy az a baba évek óta ott porosodik a szekrény tetején, de az emlékek miatt képtelen megszabadulni tőle. Megfelelő rejtekhelynek gondoltam: egy tárgy, amihez biztosan nem nyúlnak, és akkor is ott lesz a helyén, amikor üzenek, hogy jöjjenek érte. És hát, ki keresne egy ilyen fontos dolgot egy kislány játékában? Főleg, hogy nem férhetnek a Swanson családhoz - legalábbis akkor még azt hittem... - Gyerünk, fiam, haladjon! - lökött hátba Brook, mikor megtorpantam a lépcsők előtt. Egy halálraítélt beletörődésével sétáltam el a bejáratig. Már rengetegszer jártam itt jó ismerősként, de most elképzelni sem tudtam, hogyan fogok a családtagok szemébe nézni. A sors végül adott nekem egy kis haladékot Switz személyében ő nyitott ajtót Brook kopogására. Pont olyan bűnbánó képet vágott, amilyet egy elém tolt tükörben is láthattam volna. - Sajnálom, főnök! Én csak egy percre kiugrottam a mosdóba, mire visszaértem, már eltűntek a kávézóból. Kerestem őket égre-földre a környéken, és mire rájuk találtam, ott volt már a gyanúsított. Dulakodtak vele, és... - Fogja már be, Switz! - Brook türelmetlenül félbeszakította a szóáradatot. Mélyet sóhajtottam; Bemard mostanra azt azért megtanulhatta volna, hogy ha elszúr valamit, legalább a száját tartsa. - Hol vannak? - lépett el mellette a főnökünk, és meg sem várva a választ, az ebédlő felé vette az irányt. Vágyakozva pillantottam vissza a nyitott ajtóra, végül egy lendítéssel becsuktam, és követtem őt. A „feszültség tapintható” kifejezést addig nem is értettem igazán, míg az ebédlő küszöbét átlépve bele nem sétáltam egy láthatatlan, negatív energiafalba. A Swanson család az étkezőasztal körül foglalt helyet, ahogy megjelentünk, azonnal a tekinteteik kereszttüzébe kerültem.
Adam, ahogyan számítottam is rá, a „legszívesebben péppé vernélek” kifejezést viselte az arcán, Camilláéról ezzel szemben csak csendes aggodalmat olvastam le. Nem tudtam dönteni, melyikük reakciója rosszabb. Barátként kezeltek, én pedig csalódást okoztam, ennél szörnyűbb tett nem nagyon nyomta a lelkiismeretemet. Annyira az asztalnál ülőkkel voltam elfoglalva, hogy Susant csak akkor vettem észre, amikor megmozdult. Az ablak mellett ringatgatta az álmosan pislogó Fawniát, ám most visszaadta az anyjának, és leült Jossie mellé. Úgy nevelte őt majd tizenhét évig, mintha a sajátja lenne, ezért a védelmező ösztöne inkább rá koncentrált, hiába lépte már át jócskán a kamaszkor küszöbét. - Szia! - Jossie intésre emelte a kezét, én pedig automatikusan visszaintettem neki. Ő volt az egyetlen, akinek a pillantása értelmezhetetlen volt számomra. Mintha... örült volna nekem. Vagy csak én akartam így látni, hiszen egyetlen kedves szempár a világ minden gondját elfeledtetheti. Az asztal végében az a srác ült, akit Jossie barátjaként azonosítotam be. Vékony, magas, röpke emlékeimhez képest egészen átlagos izomzatú. Korábban nem néztem meg magamnak igazán - akárhányszor összefutottunk, Jossie-val épp rohantak valahová de most volt lehetőségem megfigyelni. - Megtudhatom végre, Hogy mi a pontos helyzet? - Adam újra magára vonta a figyelmemet. Valószínűleg túl volt már egy nagyobb dühkitörésen, csak ez lehetett az oka annak, hogy most képes volt nyugodtan feltenni a kérdést, és visszafogni magát. - Természetesen. - Brook egy bólintással is megerősítette a szavait, aztán intett Bernardnak és a szobában lévő két másik ügynöknek, hogy menjenek ki az őrhelyükre. - Addig irány a konyha! - fordult Adam a húga felé. Komoly és ellentmondást nem tűrő volt, de Jossie nem nagyon zavartatta magát emiatt. Már nyitotta a száját, hogy vad tiltakozásba kezdjen, ám Susan érintése a vállán még időben megakadályozta. Láttam már a Swanson testvéreket vitatkozni, és ha bele-melegedtek, akkor jó ideig eltartott a szócsata. - Jobb lenne, ha a gyerekek is maradnának - közölte Brook. A megnevezésre Jossie felháborodottan fújt egyet - Fawnia hangosan felkacagott és a cica szót emlegette de végül nem szólt közbe, mert a felsőbb helyről hozott döntés végül is őt támogatta. - A gyerekeknek nem kéne bűnügyekbe folyniuk - feszült meg Adam arca. Jó színész volt, de most egyáltalán nem akarta vagy tudta leplezni, hogy mennyire ideges. Felesége keze nyugtatóan melengette az övét, ez kicsit lazított rajta, de még így is merevebb volt a tartása, mint egy vasoszlopnak. Valójában cseppet sem bántam volna, ha nekem esik. Még kezdő koromban elkaptunk egy szektavezetőt, aki szögekkel kirakott övet adott a vétkező tagokra. Végignéztem, ahogy egy orvos megszabadít egy fiatal nőt tőle, aztán megkérdeztem, miért ment bele ilyesmibe. „A méltán megérdemelt
büntetés enyhítő borogatás egy lelkifurdalással küzdő számára” - felelte. Később kiderült, hogy skizofréniában szenved, és néhány évvel korábban vízbe fojtotta a másfél éves kislányát. Akkor azt hittem, csak egy őrült akarhat szenvedni egy olyan hibáért - legyen az bármilyen szörnyű -, amiről nem tehet, most viszont, ha nem is értettem egyet vele, kezdtem átérezni a tettét. - Sajnálom, Mr. Swanson, de már nyakig benne vannak mindketten - húzta ki az egyik szabad széket Brook, és kényelmesen helyet foglalt rajta. Látszólag egyáltalán nem zavartatta magát a feszült helyzet miatt, de ez csak a külvilág számára mutatott álarc volt. Kétségtelenül kemény férfinak számított, ám cseppet sem hasonlított Chadwickre. Annak a férfinak csak a szakmai siker számított, Brook számára az emberek biztonsága is fontos volt. Ezért is akartam csatlakozni a csoportjához. Bár úgy meg tudott félemlíteni, akár egy tekintélyelvű apa, mégis elnyerte a tökéletes bizalmamat. - Rendben, maradjanak! - Adam kelletlenül felmordult, Jossie viszont elégedettnek tűnt a fejleményektől. Kíváncsian előrébb mozdult, mintha attól a néhány centitől jobban hallana. Csodálat suhant át rajtam a bátorságát látva, aztán majdnem elnevettem magam a felismerés okozta kétségbeeséstől. Nem bátor ő, csak egy gyerek, aki képtelen felismerni a veszélyt. Egy gyerek, akit én sodortam bajba. - Szóval... - könyökölt Brook az asztalra ujjait egymásnak támasztva. - A helyzet a következő... A rosszfiúk valahogyan megtudták, hogy a nekik kellő információk a húga fejében vannak. - Valahogyan... megtudták? - préselte ki a szavakat Adam a fogai közül. - Valószínűleg mi hibáztunk - ismerte be Brook. A teljes csoportra és önmagára vállalta a felelősséget, amelynek nagy részéről kizárólag én tehettem. Pontosítani akartam a tényeken, de nem volt lehetőségem megszólalni, mert folytatta. - Biztosíthatom róla, kiderítem, hogyan - ígérte. Adamet érthető módon ez az utólagos odafigyelés nem nagyon hatotta meg. - A lényeg, hogy a húga, és akik közel állnak hozzá, veszélyben vannak. - Én is? - Mivel éppen az asztalon heverő, kissé zilált virágcsokrot bámultam, először nem tudtam beazonosítani, kitől jött a halk kérdés. Kizárásos alapon jöttem rá, hogy Jossie barátja szedte össze magát annyira, hogy most először megszólaljon. - Miss Swansonnal egy helyszínen tartózkodott a támadás idején - felelte Brook. A srác bizonytalanul fordult felém, hátha tőlem konkrétabb és érthetőbb választ kap. - Tudják, hogy Jossie ismerőse vagy, ezért valószínűleg te is - adom meg neki, amire várt. Elfehéredett, de hála az égnek, nem tört ki rajta a pánik. Sőt, ahogy barátnője tekintetét megérezte magán, még a színe is visszatért. Abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy nem közömbös Jossie
iránt, de a lány érzéseiről egyelőre nem tudtam ítéletet alkotni. - És akkor? Rendőri védelmet kapunk, testőröket? - Adam tekin- tete rám rebbent. Összeszorítottam az ajkaimat, a tények kimondásával porig rombolni a Swanson család életét túl nagy tehernek tűnt. Mély levegőt vettem, hogy a hátamra vegyem az újabb súlyokat, ám Brook ismét a megmentésemre sietett. - Nincs annyi emberem, hogy mindenkit őrizhessünk. - Fogadjak testőröket? - Egy kisebb seregnyire lenne szükség ahhoz, hogy ennyi emberre figyeljenek, és akkor sem biztos, hogy elegen lennének. Értse meg, Mr. Swanson, nem kis bűnbandáról van szó, hanem egy jól működő, az egész várost behálózó maffiaszervezetről. - Brook már egyáltalán nem volt laza, minden porcikája arról tanúskodott, hogy halálosan komolyan beszél. Adam és Camilla sokatmondó pillantást váltott, mindkettejük arcából kifutott a vér. Néma párbeszédet folytattak, mint korábban oly sokszor, de most nem az volt a téma, hogy csokis vagy vaníliás sütemény legyen-e desszert gyanánt. Itt volt az ideje, hogy én is megszólaljak végre. Ismerniük kellett a pontos helyzetet, és ennek tudatosítására én voltam a legmegfelelőbb személy. - Olvastatok Heart képviselő meggyilkolásáról? - halkan, de határozottan tettem fel a kérdést. Adam feszengve bólintott. A képviselő úr úgymond összetűzésbe keveredett az adott szervezettel. Testőrök hada védte. - A szürkéskék szempárban a rádöbbenés szikrája gyúlt. - Biztonságosabb lenne, ha eltűnnének egy időre - foglalta össze a helyzetet Brook. Camilla láthatóan megborzongott, de nem eresztette el a férje kezét. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig nyugtatni akarja, vagy neki van szüksége az érintésre, hogy ne boruljon ki. - Akkor fogom a családomat, és átköltözünk néhány napra a New York-i nyaralómba - túrta végig Adam a haját, hogy a tarkójához érve néhány masszírozó mozdulatot tegyen. Maga sem gondolta komolyan ezt a nyilvánvalóan ostoba tervet, egyszerűen csak kapaszkodott az utolsó szalmaszálba is. - Figyelj... - sóhajtottam fel. - El kell tűnnötök egy időre az országból. Jossie védelmében és a sajátotokéban is mondtam ki, amit Brook már percek óta igyekezett körülírni. Adam összerezzent a szavaimra, mintha nem is értené őket. - Eltűnni? - ismételte meg elnyújtva a szót. - Igen. A családotokat már biztosan lenyomozták. Pontosan tudják, merre vannak ingatlanaitok. Egy olyan hely kell, amit nem köthetnek a nevetekhez. A legbiztosabb az, ha elhagyjátok az országot, sőt, még a kontinenst is - tettem hozzá. Vártam, hogy Brook majd megemlíti nekik is Japánt, de egyelőre hallgatott. - Én... egy hónapot ki tudok venni a színházban - meredt Adam elgondolkodva az asztallapra. Kezdte feladni az
önámítást, ám még nem jutott el a végső következtetésig. Brookra pillantottam, hogy mit gondol, de csak megrázta a fejét. A család nem állt még készen rá, hogy elmondjuk nekik, ez valószínűleg nem egyetlen hónapról fog szolni. - Elmehetnénk Skóciába! - Jossie lelkes hangja egyáltalán nem illett a helyzethez, ezért nem is igazán vettük figyelembe. Kivéve Brookot. Ahogy visszakérdezett, mindenki egyszerre fordult az irányába. - Skóciába? - Igen. Van egy barátunk, Julié Parker - folytatta Jossie. A név hallatán önkéntelenül is összerezzentem, amit mocorgással igyekeztem elrejteni. - A bátyja egy skóciai kastélyszállóban dolgozik, ami amolyan régimódi nyaralóhelyként funkcionál. Lesz ott egy kis zenei fesztivál, meghívta rá Julie-ékat, ők pedig magukkal akarnak vinni. - Akartak! - hangsúlyozta ki Adam a múlt időt, ami durcás ráncokat varázsolt a húga homlokára. Brook tekintete elhomályosult a koncentrálástól. Ismertem ezt az arckifejezést, akkor is pont ilyet vágott, amikor felajánlottam, hogy beépített ember leszek. Valószínűleg azt a döntését alaposan megbánta már. - Milyen az a hely pontosan? - szólalt meg végül. - St. Village-nek hívják. Egy elzárt kis falu a hegyek lábánál, alig pár száz lakója van. Földművelésből és állattenyésztésből, valamint turistákból élnek, és évente megrendezik a Mennydörgő Némaság zenei fesztivált - mesélte Jossie úgy, mintha egy iskolai feleletet mondana fel. Brook elégedetten elmosolyodott, aztán megütögette a maga mellett lévő széket, hogy helyváltoztatásra kérje őt. - Ha jól látom, a kis hölgy nagyon felkészült a témából. Megtennéd, hogy elmondasz mindent, amit csak tudsz?
JOSSIE: Közel fél órába telt, míg mindent elmeséltem St. Village-ről, amit csak tudtam. Julié ajánlata után végignéztem az összes honlapot, ahol említették a skóciai falut, és a csevegőprogram segítségével többször is beszélgettem a sógornőjével. Szóval bőven rendelkeztem információval. Igaz, eredetileg Adam meggyőzésére akartam felhasználni mindezt, de az élet mást dobott. Brook ügynök figyelmesen hallgatott engem, és ez nagyon tetszett - végre valaki igazán komolyan vett. Próbáltam csak rá koncentrálni, nehezen ment Adam dühös-aggódó pillantásainak kereszttüzében és annak tudatában, hogy Caspar kétszéknyire ül tőlem. - Szóval, ha jól értem, ez a St. Village egy zárt közösség, de ennek ellenére vendégszerető népség lakja - ráncolta össze a homlokát Brook. Majdnem felkuncogtam, végül sikerült elfojtanom: Fawnia érdeklődve figyelte a velem beszélgető férfit, és próbaképpen ő is összehúzta a szemét, hogy ráncokat varázsoljon magára. Rángó szájjal megköszörültem a torkomat, hogy válaszolni tudjak. - Igen. Julié szerint a testvérét még mindig egyfajta kívülállóként kezelik, holott már évek óta ott él, és feleségül is egy helyi lányt választott. A kívülállókkal mindenki nagyon barátságos, de barátként csak és kizárólag a falubeliekre tekintenek. Teljesen önellátók. Igazából, ezért is kedvelik azt a helyet a nyaralni vágyók, mert olyan, mint egy kis amish falu, nyugodt, békés, tudja, amolyan „vissza a természetbe” típus. Csak épp vallási fanatizmustól mentes, és be van kötve az áram, a net, és van vízvezeték is magyaráztam lelkesen. - A kastélyszálló a hegy tetején van. A fesztivál a parkjában lesz, úgyhogy valójában ki sem kell mozdulnunk a szálló területéről. - Aki pedig bejelentkezik, azt le tudjuk ellenőrizni mormol- ta maga elé Brook. Mikor előhúzta a legújabb okostelefon-modellt a kabátja zsebéből, meglepetten tátottam el a számat. A kora miatt nem néztem volna ki belőle, hogy kezelni tudja, de lebecsültem. Camillának jóval régebbi verziója volt ugyanebből a márkából, és neki még egy SMS megírása is nehézséget okozott rajta. - Telefonálok egyet közölte az ügynök. Caspar szólásra nyitotta a száját, ám főnöke egyetlen szemvillanással elhallgattatta. Itt vadászkutya, vadakat ejtettem... - mondta halkan a hívást fogadónak, aztán hátat fordított nekünk, és a szoba másik végében lévő ablakhoz sétált. A beszélgetés további részét nem hallottam, pedig az említett vadászkutyákat is megszégyenítő módon füleltem. Csak akkor hagytam fel a próbálkozással, mikor Caspar széke fészkelődés közben megcsikordult. - Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam nektek! - Hangja rekedt és erőtlen volt. Korábban még sosem láttam ilyen...
felnőttnek. Velünk általában jól érezte magát, gondtalanul és vidáman, ám most pont olyan arcot vágott, amilyet a bátyám szokott, ha problémája akad a munkahelyén. Vagy mikor valamelyikünk beteg épp. - A sajnálatodtól nem oldódik meg semmi. - Adam vicsorogva fröcskölte szét a verbális mérgét. Kedvem támadt jól bokán rúgni, de sajnos nem értem el az asztal alatt. Nagy a baj, igen, de Caspar nem akarattal kevert bele minket. Ez olyan, akár egy baleset, senki sem tehet róla. - Hé, kölyök! - Brook hívására felkaptam a fejem, ám a megszólítást nem hozzám címezte. Megpróbáltam elkapni Simon pillantását, ahogy felkászálódott az asztaltól, de direkt kikerülte a szemkontaktust. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat tőle Brook, pedig hogy rájuk koncentrálhassak, még az asztalnál ülők vitáját és Fawnia folyamatos motyogását is kizártam a fejemből. Bosszúságomra Simon háttal állt meg nekem, mintha csak sejtette volna, hogy olvasni akarok az arcáról. Csak a széles karmozdulatait láttam, amik idegességről árulkodtak. Brook ügynökkel sem mentem többre végül. Jó kiképzést kaphatott, a szája alig mozgott beszéd közben, vonásai pedig annyira rezzenéstelenek voltak, akár egy tó felszíne teljes szélcsendben. Néhány perc után útjára engedte Simont, aztán ismét a mobiljára fordította minden figyelmét. - Mit mondott? - súgtam oda Simonnak. Lagymatag mozdulattal ült vissza a székére, aztán megrázta a fejét. Vártam, hátha mégis megszólal, de nem úgy tűnt, mint aki mostanában hajlandó rá. Összefonta maga előtt a karját, és az asztal jobb lábának szuggerálásába kezdett. Ha kettesben vagyunk, biztosan kiszedem belőle, amit titkol, de így erre nem volt esélyem. - Nos... - A hangosra sikeredett torokköszörülésre Adam abbahagyta a zsémbelődést Casparral. Brook ügynök zsebre vágta a telefonját, áttrappolt az ebédlőn, és egyenesen a bátyám széke mellett kötött ki. Adam úgy nézett fel rá, mint aki citromba harapott. - Mr. Swanson, most ön jön! - Én? - Igen. Hívja fel a barátait! Beszélje rá őket, hogy az egész családot a húga kis barátjával egyetemben vigyék magukkal Skóciába! Valamint kérje meg Mrs. Summerst, hogy alkalmazza biztonsági emberként Crosley és Marger nyomozókat! - Caspar széke fülsértő hangot adott ki, ahogy hirtelen hátratolta. Farkasszemet nézett a főnökével, és még meg sem szólalt, már tudtam, mit fog mondani. Nem volt nehéz kitalálni, a tiltakozása már percek óta ott lógott a levegőben, csodálkoztam is rajta, hogy nem tört elő hamarabb. - Ez nem jó ötlet, egyáltalán nem az! - Valami problémája van, fiam? -- Brook úgy tett, mintha nem értené, mi a gond, de szinte biztos voltam benne, hogy ez csak színjáték. Mint mikor Ted egyest kapott matekból. Morogva beszólt a tanárnak, mire Mr. Hanson csak felvonta a szemöldökét, és visszakérdezett: „Mondott valamit?”. Tudta,
hogy Tednek fontos a kosarazás miatt a hármas átlag, és nem engedhet meg magának még egy karót, ezért kihátrálási lehetőséget ajándékozott neki a meggondolatlan cselekedetből. Ted termé-szetesen azonnal megrázta a fejét, összeszorította a száját, és a helyére sietett. Caspar viszont vagy nem vette észre a felajánlott lehetőséget, vagy csak egyszerűen nem érdekelte. - Nem értem, miért kell még két civilt belerángatni az ügybe. Miért nem tartjuk magunkat az eredeti úticélhoz? Teljesen felesleges változtatni rajta! - kelt ki magából. Bántott a gondolat, hogy csak azért ilyen bátor a főnökével szemben, mert meg akarja védeni Julie-t. Önkéntelenül végigmértem magam a szemközti tálalószekrény vitrinüvegében. Susan néni mindig azt mondogatta nekem, hogy szép vagyok, de én csak átlagosnak találtam magam. Egy középszerű, tizenhét éves lány, akiben nincs semmi különleges. Ezzel szemben Julie... Maga a gyönyörű rockistennő. Halvány esélyt sem láttam arra, hogy Caspar valaha is észrevegyen mellette. - Azt hiszem, még mindig én vagyok a rangidős, vagy nem? Brook az asztalra tenyerelt, mintha szó szerint bele akarna mászni Caspar képébe. Az asztal körül ülőkre halálos csend telepedett, még lélegezni is elfelejtettünk, Caspar volt az egyedüli, akinek egyetlen arcizma sem rezdült. - De igen, uram! - biccentett mereven. Brook még mindig úgy bámult rá, hogy attól kedvem támadt begömbölyödni egy sötét sarokba. - Akkor véleményem szerint még mindig én hozom a döntéseket a legjobb tudásomnak megfelelően, nem igaz? - A néma szempárbaj folytatódott még néhány villanásnyi ideig, végül Caspar megszakította a kontaktust. - De igen, uram! - Szinte morogta a szavakat, aztán ahelyett, hogy visszaült volna a helyére, dacosan megfordult, és az ablak mellé vonult. - És Simon családja? - A kérdés az én számból hangzott el, bár magam sem tudtam, az előbbi vita után honnan szedtem elég bátorságot ahhoz, hogy megszólaljak. - Ha Simon veszélyben van, akkor ők is - vontam le a konzekvenciát. Követtem Brook pillantását Simonig, aki úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy éppen róla beszélünk. Kezdtem aggódni miatta. Simon dühös rám, amiért belekevertem ebbe az egészbe? - A fiatalúr családját egy másik, biztonságos helyre szállítjuk, rendben lesznek. - Brook gépies felelete cseppet sem nyugtatott meg. Vajon hány embert, családot rejtett már el hasonló módon, hogy ennyire nyugodtan viseli mások életének szétdúlását? - Simon nem mehetne esetleg velük? - próbálkoztam. - Ha le akarsz rázni, mondd nyugodtan a szemembe! - Helyre akartam hozni a hibámat, legalábbis annyira, amennyire képes lehettem rá, épp ezért ért váratlanul a támadó hangnem és vádló stílus. Nyelvem hegyén volt a visszavágás, végül
sikerült visszanyeltem, előbányásztam az együtt érző énemet, hiszen ez a helyzet mindenkit feszültté tett. - Erről szó sincs, csak gondoltam, jobban érezned magad, ha a szüleiddel lehetnél. Nem kéne aggódnod értük, és nekik sem érted - magyaráztam teljesen nyugodtan. Tovább is győzködtem volna az okaimat illetően, ha kell, de Brook egy csapásra lezárta a vitát anélkül, hogy bármit megmagyarázott volna. - A fiatalúr megy magukkal Skóciába! - Ennyi volt, és a problémánkról már tovább is lépett a következő, elintéznivaló pontra. Amennyire tetszett az elején, hogy odafigyelt rám, annyira bosszantott a mostani viselkedése. Adam is mindig ezt csinálta: parancsolgatni próbált, megtiltott ezt meg azt, de indoklás sosem volt. Aztán őszintén csodálkozott, ha felháborodtam és lázadoztam, pedig a képlet tök egyszerű: hogyan fogadjak el valamit, ha nem tudom, miért szükséges? A felnőttek teljesen logikátlanok. - Ez nekem nem fog menni! - Adam hangja visszarángatott az ebédlőbe. Tanácstalanul szorongatta a mobilját, mintha elfelejtette volna, hogyan is kell kezelni. - Peter olyan, mintha az apám lenne, nem tudom megjátszani magam előtte. És Casparnak is igaza van, nem keverhetjük veszélybe őt és Juliet. Főleg most, hogy kisbabát várnak. - Mi? - Caspar már nem bámult ki az ablakon, döbbent képpel perdült felénk. Csak most jutott eszembe, hogy ő még nem is tud a babáról, és úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt elfelejtette. - Julié terhes? - Igen - bólintott Camilla együtt érzően. Bár nekem sosem említette, úgy sejtettem, ő is tisztában van Caspar érzéseivel. Talán Juliéval is beszéltek már róla. - Ó! - Caspar felnyögött, aztán megrázta a fejét, és visszafordult az ablakhoz. Nem mutatott több reakciót a témával kapcsolatban, de nagy összeget tettem volna rá, hogy a féltékenység hernyója belülről rágja a lelkét. Néha utáltam Julie-t, amiért miatta kell szenvednie, és néha utáltam Caspart magát is, amiért nekem meg ő okoz szenvedést. Amikor Brook ügynök kihúzta az Adam melletti széket és komótosan leült, Fawnia átfordult Camilla karjában. Valamiért érdekesnek találta a férfit, talán a medvésen dörmögő hangja tetszett neki - ha nem ebben a helyzetben kellett volna hallgatnom, én is kellemesnek találom. - Nézze, Mr. Swanson... - Látszott, hogy gyakorlott a civilekkel való tárgyalásban, pontosan tudta, hogyan és mit kell mondania ahhoz, hogy elérje a célját. - Őszinte leszek magával, amennyire csak tehetem. A húgát megtámadták, ez azt jelenti, valahonnan kiszivárgott, hogy tud valamit. Megtehetném, hogy elküldöm önöket egy általunk fenntartott búvóhelyre, aztán később, ha kiderül, hogy tégla van köztünk, szép nyugodtan össze is szedhetném a hullájukat. De nem hiszem, hogy ez választható opció bármelyikünknek is. Kedves kis családja van - pillantott Camillára, aki úgy szorította
magához Fawnt, mintha attól félne, valaki kitépi a karjai közül -, sajnálnám, ha bajuk esne. Adam kétségbeesett nevetést hallatott, amitől furcsán görcsölni kezdett a gyomrom. - Tudja, ennél jobb fenyegetést még egy maffiózó szájából sem hallhattam volna! Nagyon meggyőző! - Sajnos, túl sok szemetet kaptam már el, így volt lehetőségem tanulni tőlük - ült ki egy kis félmosoly Brook szájára, amitől hajszálnyit fiatalabbnak tűnt. - De amit mondtam, az komoly. Halálosan. - Rendben. - Adam az ügynöknek felelt, de tekintete a feleségére tapadt. Camilla is aprót bólintott, ezzel megerősítve a döntést. Ahogy rádöbbentem, hogy ez már végleges, az izgatottság és az ismeretlentől való félelem egyszerre csapott le rám. A skóciai út volt a nagy álmom, de nem ilyen okokból. Nem azért, mert menekülnünk kell. - Felmegyünk összecsomagolni - állt fel végül Cam. Azt hittem, jobban kiborul majd, de pániknak nyomát sem láttam rajta. Persze mindig is ö volt a leghiggadtabb közülünk. A decemberi síeléskor, indulás előtt egy órával hatalmas volt a káosz. Mindenhol nyitott bőröndök, szanaszét dobált cuccok, rohangászó emberek. Azt sem tudni , hol a fejünk, és már majdnem egymás torkának ugrottunk, mikor Camilla mindanynyiunkat leállított, kiadta az utasításait, és megszervezte a készülődést. - Menjenek csak! - adta meg az engedélyt Brook. - Susan, Jossie, segítenétek? - Kissé kelletlenül álltam fel - bár a nagy híreken és döntéseken már túl voltunk, semmiről sem akartam lemaradni. Még hallottam, ahogyan Adam köszön Peter bácsinak, aztán Susan néni belém karolt, és maga után húzott a lépcsőhöz. A csomagolás macerásabbnak bizonyult, mint elsőre hittem. A ruháimmal nem volt gond, gyorsan betettem őket a fekete bőröndbe, és alájuk rejtettem a Casparnak írt titkos leveleimet, meg a naplómat. Aztán ránéztem a polcra és lefagytam. Könyvek, DVD-k, CD-k... Ha csak a kedvenceimet csomagolom be, akkor is túlzásnak nyilvánítják majd. Töprengve toporogtam a körmömet rágcsálva, végül megragadtam a Harry Potter-köteteket és filmeket, és a hátizsákomba pakoltam őket. Ez volt A. Történet, amihez gyerekkorom óta kötődtem, és elképzelni sem tudtam, hogy ne vehessem bármikor kézbe őkét, amikor csak kedvem tartja. - Hogy állsz? - Camilla az ajtóm előtt hagyta a bőröndjeiket, aztán bejött, és körülnézett. - Eltettél minden szükségeset? Ruhák, fehérnemű, tisztálkodókészlet, az irataid? -Jelentem, minden megvan, nyaralásra készen állok! vigyorogtam rá, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem jött be. - Hagyd ezt abba! - Megilletődve pislogtam rá, és bennem ragadt a következő mondat. Cam általában vette a poénokat, de észre kellett volna vennem, hogy most nincs hangulatban. Elém lépett és megragadta a vállamat. Utoljára akkor láttam
ilyennek, mikor Adamet elrabolták. - Ez most komoly, Jossie! Fontos, hogy komolyan vedd, nem lehetsz ennyire... felelőtlen! - Én nem... nem úgy értettem... - szeppentem meg még jobban. Csak most, Camilla rémületét látva tudatosult bennem, hogy mit is okoztam a kíváncsiságommal. A nyitott szekrényajtóban látszódtak a kiürített polcok, engem pedig egyszerre elfogott ugyanaz a félelem, amit a barna szempár tükrözött felém. - Visszajövünk még? - csúszott ki a számon. Annyira jólesett volna egy egyszerű „persze”, de Cam még sosem hazudott nekem. Halk sóhajjal ölelt magához, átfogtam a derekát, és a vállára fektettem a fejem. - Nem tudom. De nem kell... - A mondat folytatását hangos robaj szakította félbe. Olyan volt, mint mikor gyerekkoromban esőcseppek kopogtak a vadászkunyhónk bádogtetején, csak sokkal hangosabb. Értetlenül pillantottam fel Camillára. Aztán az ablakom hirtelen betört, mi pedig ösztönösen a földre vetettük magunkat. Füst és Vér 4. fejezet Caspar: Mire észbe kaptam, már a feldöntött tölgyfa asztal mögött hasaltam a földön. Hallottam magam mellett Adam zihálását, amit jó jelnek vettem: azt jelentette, hogy még él. Egy újabb lövéssorozat érkezett. Az egyik golyó olyan mélyen csapódott be a vastag, tömör falapba, hogy a rajta fekvő tenyeremen éreztem az ütését. Egy pillanatig azt is hittem, hogy átszakította a fedezékünket és megsebzett, de végül sértetlennek bizonyultam. Hálát adtam az égnek, hogy Camilla a régi stílusú bútorokat kedveli. Ha modern, vékony lapú étkezőasztalt vesz, már halottak vagyunk. Crosley! Oldalra kaptam a fejemet. Brook a tálalószekrény mögé húzódott, jobb kezében a pisztolyát szorongatta, bal karjával pedig magához ölelte a Rieno kölyköt. Ha a fiú a rémülettől menekülőre fogná, biztosan golyót kapna, bár az arcát elnézve kételkedtem benne, hogy akár csak egy lépést is meg tudna tenni. A lába valószínűleg épphogy csak megtartotta, annyira remegett. - Az emelet! biccentett Brook a lépcsősor felé. Először nem értettem, honnan jön a füst, aztán elkerekedett a szemem. - Felmegyek! - tátogtam oda neki, mire hevesen megrázta a fejét. A lövések elhallgattak, én pedig Adamre bámultam. Csak súrolta az egyik golyó a vállát, de vérzett és verejtékezett. - A családom... - Bólintottam. A vonásai kissé lágyabbá váltak, mintha megnyugodott volna. Nem árulhattam el a bizalmát. Megint. - Felmegyek! - kiáltottam oda Brooknak most már hangosan, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, kilőttem az emeletre
vezető lépcsősor felé. Az ösztönöm és a sors vezetett, egyikre sem kötöttek volna velem életbiztosítást. A golyók újra záporozni kezdtek, nem volt időm körülnézni, hogy mi van a kiküldött társaimmal, élnek-e vagy megsebesültek, esetleg még rosszabb. Éles helyzetekben elsők a civil ártatlanok, a sorban utánuk jönnek a bajtársak, majd végül a saját irhád, eszerint cselekedtem. Ahogy megéreztem a fájdalmat az oldalamban, majdhogynem felnevettem, pedig abban, hogy lelövik az embert, nincsen semmi mókás. A filmekben ez olyan egyszerűnek látszik: a főhős végigrohan a szobán, miközben ezernyi golyó csapódik be körülötte, és simán megússza. Baromság! A fokokat elérve, hasra vetettem magam. Az egyik lépcsőszél egyenesen a gyomromba vágódott, de nem törődve vele, gyík módra, kezem-lábam használva kezdtem felfelé kúszni. Az oldalam alig fájt, az adrenalin megfelelő fájdalomcsillapítónak bizonyult. Azt csak remélni tudtam, hogy a golyó nem ért létfontosságú szerveket, és nem fogok félúton elvérezni. A füst egyre sűrűbb lett, köhögnöm kellett tőle, és a szemem is könnybe lábadt. Az egyik gyakorlaton ugyanilyen füstbombát hajítottak ránk, életem legpocsékabb délutánja volt a kiképzési időszak alatt. Hirtelen velőtrázó sikítás töltötte be az egész házat. A zűrzavarban nem tudtam beazonosítani, melyik nőtől származhatott, de ez most nem is volt lényeges. Ahelyett, hogy lefagytam volna, csak még jobban feltuningolt a stressz. Az utolsó lépcsőket már félig talpon tettem meg, aztán az első falig rohantam. Bár előkaptam a pisztolyomat, a félvakság miatt nem mertem előreszegezni. Karomat leeresztve indultam az első ajtó felé, Jossie szobájához. A füst sűrűn gomolygott kifelé, mintha egy tömör falon próbáltam volna átlátni. Lépés közben a cipőm orra beleütközött valami szilárdba, mire megdermedtem. Erőt kellett vennem magamon, hogy leguggoljak és megnézzem, mi az. Végül megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat - csak egy bőrönd. Az ajtófélfához simultam, úgy sziszegtem be a szobába. - Jossie? - Hunyorogva próbáltam kivenni valamit, és mintha valamiféle mozgást láttam volna a sarokban. Jossie és Camilla négykézláb mászott elő, kissé homályos látványuktól egy egész hegynyi szikla szakadt le a szívemről. - Jól vagytok? - kérdeztem gyorsan a biztonság kedvéért, bár épnek tűntek. - Igen, de Adam és Fawn... - Adam jól van - füllentettem. Az senkinek nem használt volna, ha felizgatják magukat, és a családi szeretet hatására hősködésbe kezdenek. - A kicsi merre van? - Susannél. A babaszobában - ragadta meg a nadrágomat Cam. Nyugtatásképpen megérintettem az ujjait, jéghidegek voltak a rémülettől. - Kihozom őket, ígérem! Maradjatok! - mutattam fel a nyitott tenyeremet. Óvatosan megkerültem a szanaszét hagyott
bőröndöket, aztán a babaszobához araszoltam a fal mentén. Odabentről motozás hallatszott, felemeltem a pisztolyomat, és pislogtam párat - nem mintha segített volna. - Állj, FBI! - toppantam a küszöbre. A szoba ablaka sarkig nyitva volt, így az oszladozó füstben azonnal megláttam a feltartott kezű alakot. Néhány pillanat múlva már be is tudtam azonosítani. - Switz? - Caspar? - Hangja úgy remegett, akár egy síráshoz készülődő gyereké. A hajába markolt, aztán lerogyott a földre. - Meg kellett tennem, én... - Követtem a tekintetemmel az övét, hogy aztán rémülten felnyögjek. - Mi a fenét csináltál? - Térdre vetettem magam, hogy megnézzem a szőnyegen heverő női alakot. Kezem nedves lett, de csak akkor jöttem rá, hogy a vértől, mikor közvetlenül a szemem elé emeltem az ujjaimat. Nem éreztem pulzust, Susan szíve már megszűnt dobogni. - Megölted őt... - Üvölteni akartam, mégis csak suttogásra voltam képes. - Muszáj volt, muszáj. - Switz mantrája bántotta a fülemet. - Muszáj volt megölnöd egy ártatlan nőt? - erősödött fel a hangom, ujjam határozottan feszült a ravaszra. Switz tekintete hirtelen rám emelkedett, döbbenetet láttam benne. Teljesen megőrült, vagy mi a fene történt vele? - Nőt? Mi? Nem! Nem őt. Nem bántottam őt. Marger volt! - mutatott a sarokba. Eddig észre sem vettem a másik holttestet mert hogy meghalt, abban egészen biztos lehettem. A fején lyuk tátongott, szétlőtték az agyát. - Fel... feljöttünk, hogy kimentsük a nőket és a gyerekeket. Hallottuk a gyereksírást, ide jöttünk, ő pedig rá... rálőtt... - mutatott Susan teste felé. - A Főnöknek dolgozik... dolgozott. Meg akart ölni mindenkit a házban! - Hol a gyerek? - villant át rajtam hirtelen a hiányérzet. Feldúltan forogtam körbe, és a füsttől könnyezve mértem fel a terepet. Sehol nem láttam Fawniát, a hangját sem hallottam. Bemard tekintete még mindig Susanre szegeződött. - Azt hiszem, nála van... Megtorpantam. Először nem értettem, hogy érti, tágra nyílt szemmel meredtem az összekuporodott nőre. Halála előtt valamiért furcsa pózba merevedett. Te jó ég! Láthatóan remegett a kezem, ahogy újra leguggoltam, és megmozdítottam őt. - Fawn... - A forró kis test elsőre élettelennek tűnt hiába értem hozzá, nem mozdult. Aztán ahogy Susan karját arrébb toltam, szembe találtam magam a hatalmas égkék szempárral. Pislantott egy lomhát, én pedig felnőtt férfi létemre közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. - Gyere ide, kicsikém! - bontottam ki az óvó ölelésből, tekintetem végigtapogatta, hogy megsérült-e, ám nem láttam nyomát. Könnyes volt a szeme, de már nem sírt, egyetlen hang nélkül hagyta, hoogy magamhoz húzzam. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó reakció-e, de most nem értem rá ezen aggódni. A mozgolódásra féloldalas hátraarcot csináltam, és a pisztollyal az ajtónyílásra céloztam. Már a körvonalak alapján tudtam,
hogy nincs okom lőni. - Mondtam, hogy maradjatok odaát! Ne gyertek be! - Előreléptem, hogy eltorlaszoljam a bejáratot, de késő volt. Mindkét nő halálra váltan bámult a szőnyegre, aztán Jossie felsikoltott. A fejére tett kezekkel jött beljebb, mint aki nem is hiszi el, amit a saját szemével lát. A sokk mindenkit kábává tett, ezért nekem kellett észnél maradnom. Gyorsan behúztam a fal mellé Camillát, és a karjába adtam a lányát - szorosan magához ölelte, és csak bámult maga elé. -Jossie... - Alig érintettem az ujjaim hegyével, mégis belerázkódott, mint mikor az embert mély álomból ébresztik. Jobb kezével vakon keresett fogódzkodót az ingemben, aztán elszakította figyelmét a szörnyű látványtól, és arcát a mellkasomba fúrta. Fulladozó zokogó hangot hallatott, én pedig a fájdalomtól összeszorított fogakkal öleltem magamhoz. Aztán feltűnt, hogy odalent már régóta csend van. - Figyeljetek! toltam el magamtól végül. Szeme vörös volt a sírástól és a füsttől, és kissé fókuszálatlannak tűnt a figyelme; Camilla sem volt jobb állapotban. Nem lepett meg, ez még nekem is sok volt, pedig többet láttam életem során, mint ők. - Itt kell maradnotok! Nem mozdulhattok innen! - húztam Jossie-t a szekrény és a fal találkozásához, aztán a vállánál fogva guggolásba nyomtam. A mozdulatsort megismételtem Camillával is. Úgy engedelmeskedtek, akár a bábok - összebújva, mozdulatlanul guggoltak a rejtekhelyükön. Bernardot elnézve átfutott az agyamon, hogy egyedül megyek vissza a földszintre, de a vérveszteség okozta szédülés miatt elvetettem ezt az ötletet. - Switz, gyerünk! - szólítottam meg. Láttam rajta a tétovázást, végül mégis bólintott. Felvette a pisztolyát a földről, és utánam indult. Egy kézmozdulattal jeleztem, hogy lapuljon a falhoz, én is hasonlóan cselekedtem. A füst odakint töményebb volt, rám tört a késztetés, hogy hangosan köhögni kezdjek, ám helyette csak néhány halk krákogást engedélyeztem magamnak. Már majdnem elértük a lépcsőket, mikor hirtelen emberek sokasága rohant fel az emeletre, és jó néhány pisztolycső meredt felénk. Az egész olyan volt, akár egy rajtaütés, csak most nem a megszokott oldalon álltam. Mindenhonnan kiáltások és utasítások hangzottak fel, a szavak összekeveredtek, mire elértek a fülemig. Aztán a zűrzavarból kivált egyetlen ember hangja: Brooké. - Le a fegyvert! Ezek a mieink! A következő pillanatban összecsuklottam. JOSSIE: Görcsösen kapaszkodtam az emberekbe, ennyi maradt meg az emlékeimben. Először Casparba, aztán Camillába, végül jött egy férfi, nem tudtam a nevét, de nem is érdekelt. Kedvesen beszélt hozzám és gyengéden érintett meg, úgyhogy mentem vele,
ahová vezetett. Aztán meghallottam Camilla kiáltását, és ez kirántott a békés apátiából. A földre vetette magát Fawnnal a karjában - kellett némi idő, míg ráeszméltem, hogy Adam mellett térdel. Összeszorítottam a szemem, nem bírtam volna egy újabb halott szempár látványát. A bátyámét... - Joss! - A hang az övé volt. A holtak nem beszélnek. Vagy megőrültem? Jossie! Joss... Jól vagy? Megsérültél? Megsérült? - Az utolsó kérdés ijedtnek hangzott, és valaki másnak tette fel, nem nekem. - Sokkot kapott. A nagynénjük meghalt - közölte egy ismerősismeretlen hangszín. Túl fáradt voltam beazonosítani. Ha nem tart valaki, egyszerűen csak lekuporodom a földre, és elalszom. Bárcsak eleresztenének... - Jossie... - Adam fájdalmasat nyögött. Lassan mertem csak felnyitni a szemhéjamat, a feldöntött ebédlőasztalba kapaszkodva vergődte magát talpra, hogy a karjába öleljen. Bármekkora biztonságot is nyújtott a közelsége, a vér illata az orromba lopózott, és Susan néni képe újra megjelent előttem. Élesen és tisztán, mintha a retinámba égett volna örökre. Öklendezve szabadítottam ki magam, hogy aztán a sarokban álló díszpálma előtt térdre rogyjak, és a gyomrom tartalmát a cserepébe ürítsem. - Mennünk kell innen! - szólalt meg valaki a hátam mögött. Az embereim egyelőre biztosítják a helyszínt, de véges a kapacitásunk. Ránk támadhatnak nagyobb erővel... - Egy újabb támadás, lövések,vér... Már csak a gyomorsav jött ki a számon, mégis újra és újra összerándult a nyelőcsövem. Meg akartam szabadulni az emlékektől, ki akartam vetni magamból minden szörnyűséget. - Switz, vigye ki a csomagokat! Holman, ültesse be az autóba Mr. Swansont és Crosley-t! Hátam mögött mozgolódás támadt, csak én maradtam mozdulatlanul, a szőnyegen térdelve. Kételkedtem benne, hogy a lábam elbírja-e a súlyomat. - Jól vagy? - Gyöngéden határozott kezek fogták hátra a hajamat, és egy pohár víz jelent meg a látóteremben. Megragadtam, és mohó nyeldeklésbe kezdtem, ám a hűvös, íztelen nedű sem segített túl sokat. Fájt a torkom, mintha kezdődő mandulagyulladásom lenne, és csak a jólneveltségem válaszolt helyettem, mikor megköszöntem Brook ügynöknek a kedvességet. Gyere, kimegyünk a kocsihoz! - karolt belém végül. Teljesen ráhagytam magam, a földet bámultam magam előtt. Fehér szőnyeg vöröslő folttal, vajszín parketta, küszöb, szürke lépcsők három darab aszfalt, fekete autószőnyeg. Akkor mértem fel, hol is vagyok, amikor az autó ajtaja halk kattanással rám zárult. Simon volt mellettem, az ablakhoz nyomta a jobb arcát, mintha a lázát akarná hűteni, én viszont úgy éreztem, a nyár eleji meleg ellenére is megfagyok. Az anyósülés is foglalt volt, de akkor tudtam volna csak azonosítani az ott ülőt, ha előrehajolok, vagy ő néz hátra. Az elsőhöz nem éreztem elég erőt magamban, a másodikat pedig az
illető nem tette meg. Kinyílt a vezetőülés-oldali ajtó, és Brook beült a kormány mögé. - A bátyámék? - érdeklődtem halkan. - A hátsó autóban. Jönnek utánunk - indította be a motort. Aprót fordítottam a fejemen, hogy ellenőrizzem, amit mondott. Nyugodtabb lettem volna, ha mellettük lehetek, de már a tudat is kicsit csillapított a bennem tomboló viharon, hogy a közelben vannak. - Adam? - Brook annak ellenére megértette, mit akarok tudni, ahogy a nyelvi kapacitásom szómondatokra redukálódott. - Megsérült a vállán, de nem súlyos. A rejtekhelyen ellátjuk öt és Ciosley-t is. - Caspart? - A hangomat kevésbé éreztem rémüknek, mint amennyire én magam az voltam. Kicsit olyan volt, mint meghalni: a lelked kiszáll földi burkából, és kívülről szemléli a testével történteket. - Jól vagyok, csak egy karcolás - jött a nyugtatás az anyósülésről. Hirtelen kihagyott a szívem, hogy még serényebb dübörgésbe kezdjen. Caspar... - Biztosan? - Szinte cincogtam. - Persze, nincs gond - fordult hátra, és biztatóan rám mosolygott. Istenuccse, vissza akartam mosolyogni, de helyette valahogy könnyek kezdtek potyogni a szememből, mint egy hülye pisisnek. Még láttam, ahogy Caspar és Brook váltanak egy kissé kétségbeesett pillantást, aztán Simon magához húzott és átölelt. Kicsit esetlen volt, de most nem törődtem ezzel. A közelsége nyújtotta biztonságérzettel együtt felébredt bennem az önvád is, hogy aztán vadul nekiessen a húsomnak, és lemarcangolja a csontjaimról. Susan néni meghalt, Adam és Caspar megsérült, tönkrement az életünk, és mindez nekem köszönhető. Miért nem én? Nekem kellett volna meghalnom, én érdemeltem azt a golyót. - Susan néni... - Simon pólója tompította a nyöszörgésemet. Összekönnyeztem és -nyálaztam őt, mégsem tolt el magától. A fejem kiürült, gondolkodásra képtelenné váltam, egy idő után pedig eljött értem a megváltó álom. Valaki húzni kezdett, és a magasba emelt. Egy pillanatig azt hittem, Susan néni jött értem az angyalszárnyain, hogy magával vigyen álmomban az ágyamban feküdtem, ő pedig ott repkedett fölöttem aztán kitisztult a tudatom. Két erős kar tartott meg, kezem pedig férfimellkast tapintott. Felnéztem a hozzá tartozó arcba, Brook aggódva pillantott vissza rám. Kicsit hasonlított Peter bácsira, a halántékánál jobban őszült, mint ő, de a szeme körüli apró, barátságos szarkalábak ugyanolyan bizalmat ébresztettek bennem. - Jól van, maradj itt szépen! Jó kislány! - ültetett le valami keményre, aztán megpaskolta a kobakomat, akár egy kiskutyának. - Jobban vagy? - Simon leült mellém, és megfogta a kezemet. Nagyon ritkán értünk egymáshoz, valahogy a barátságunk
ellenére tartottuk a fiú-lány távolságot, de hálás voltam neki, amiért tinédzserfiú mivoltát legyőzve hajlandó nyilvánosan egy olyan gesztusra, mint az ölelés vagy a kézfogás. A lelkemnek most szüksége volt ezekre. Bólintottam, aztán megköszörültem a torkomat. - Sajnálom. - Micsodát? - szorította a két tenyere közé a kezem, mintha fel akarná melegíteni. Talán pont ezért csinálta - csak most eszméltem rá, hogy olyan hidegek az ujjaim, mintha hóban turkáltam volna kesztyű nélkül. - Belerángattalak ebbe a szörnyűségbe. Fel sem fogtam, csak most, hogy... - Nem tudtam folytatni a mondatot. Kényelmetlen mocorgásba kezdett mellettem. -Jossie, mondanom kell valamit. - Felnéztem rá, hogy tudja, a lelki állapotom ellenére figyelek, mikor hirtelen kinyílt az egyik hátsó, folyosói ajtó. Brook sietős, de nyugodt léptekkel igyekezett felénk. - Be szeretnél jönni a bátyádhoz? - érdeklődött, mikor mellénk ért. Azonnal bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy Simon belekezdett valamibe. Bocsánatkérően néztem rá, mire halványan elmosolyodott. - Menj csak! Lemásztam a ládáról, amin eddig ültem, és Brook után indultam. Most már biztos lehettem benne, hogy Adam sérülése nem túl veszélyes - ha az lenne, távol akarnának tartani tőle ebben az állapotban. A helyiség, amelybe vezettek, ugyanúgy nézett ki, mint ahonnan jöttem, csak kisebb változatban. Nem számítottam tiszta és jól felszerelt orvosi szobára, de egy raktárnál kicsit jobbat vártam. Adam rozoga, fehér széken ült, a vállát leragasztották, csak egy apró, vörös foltocska mutatta a gézen, hogy rálőttek. Cam mellette ácsorgott Emmával a karjában. Mikor megláttam, az volt az első gondolatom, hogy kéne neki egy szék. Olyan sápadt volt, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy a következő pillanatban összeesik. Odasiettem hozzájuk, közben vetettem egy pillantást a helyiség másik oldalán álló kopottas paravánra. Emberi alakok mozogtak mögötte, és mivel Caspart nem láttam máshol, úgy sejtettem, ő az egyikük. -Jól vagy? - Én akartam feltenni ezt a kérdést Adamnek, de megelőzött. - Igen - erőszakoltam ki magamból a szót. - Te? - A vállát néztem, nem akartam látni, mennyire csalódott, dühös és rémült. - Semmi bajom. - Csend telepedett közénk, amitől vasgolyók születtek a gyomromban. Máskor, ha feszült viszonyba keveredtünk, jött Camilla, és helyre tett mindkettőnket, de most, hogy ő sem volt túl jól, a bátyámmal nem tudtuk, mit is kéne tennünk vagy mondanunk. Halk morgás és káromkodás szűrődött ki a paraván mögül, mire odakaptam a fejem. - Ki keli szedni belőle a golyót - felelte meg a kimondatlan
kérdést a bátyám. - Nem kéne ahhoz kórház vagy valami? - Elképzeltem, milyen fájdalom lehet ez, aztán nem foglalkozva Adam hangjával, elindultam az eltakart terület felé. Félve lestem először a paraván mögé, de ahogy tekintetem megtalálta Casparét, felbátorodva léptem előrébb. Az oldalán feküdt ing nélkül, háta mögött pedig egy férfi állt valami hosszú csipeszfélével a kezében. - Menj innen, Jossie! - Caspar határozottnak akart látszani, de nem kajáltam be, a sápadtsága elárulta. Vádlón az orvos felé fordultam - legalábbis nagyon reméltem, hogy orvos, és ért ahhoz, amit épp csinál. - Nem kapott érzéstelenítőt? - Nem készültünk műtétre... - vonta meg a vállát. Az ágy mellé léptem, és Caspar felé nyújtottam a kezem. Egy pillanatig csak meredt rá, mintha nem is értené, mit akarok, aztán erősen megmarkolta. Felnéztem a doktorra, bólintott, és folytatta a félbemaradt műveletet. Az ujjak szorítása erősebbé vált, de nem panaszkodtam. Ez a kín valószínűleg semmi volt ahhoz képest, amin Caspar ment át. Nem akartam belegondolni sem, hogy fájdalomcsillapító nélkül turkálnak éppen a puszta húsában. Fájdalmas zihálását hallgatva a kezeinket figyeltem, és örültem, hogy végre valami hasznosat is tehetek. - Megvan. - Fémesen koppant a golyó egy üvegpohárban, mire Caspar sziszegve kiengedte a bent tartott levegőt. Egy kisasztalról fertőtlenítő, gézlap és ragtapasz került elő, jelezve, hogy hamarosan végzünk. - Rendben, ennyi volt - húzta le az orvos a véres gumikesztyűt, majd a lába melletti, koszos szemetesbe hajította. Caspar azonnal fel akart ülni, de egy mozdulattal visszatartottam. Furcsa érzés volt, hogy az egyik kezem a kezében, a másik pedig a csupasz vállán nyugszik. Azt hittem, ha egyszer ennyire intim módon érintem majd meg, azonnal elutasít, ebben a helyzetben viszont anélkül lehettem a közelében, hogy lelepleztem volna magam. Gyötört a lelkifurdalás, amiért az övétől forróvá vált a bőröm, és a korábban lányregénybeli maszlagnak hitt módon szívem a nevének ritmusára kezdett dobogni. A történtek után nem lett volna szabad valaminek is örülnöm, mégis ott repkedtek bennem a boldogságpillangók. Érzéseim festett vigyorú marionettbábuja voltam, amely akarnom ellenére táncolt a nyomorúság közepette is. - Köszönöm! - Caspar hüvelykujja apró félkört írt le az enyémben, csak remélni tudtam, hogy nem érezte meg a finom remegést, ami végigfutott rajtam. - Jossie! - Adam szólítására elvörösödtem, mintha valami tiltott dolog közben zavart volna meg. Caspar lassan eleresztett, engem pedig - ahelyett, hogy örültem volna a visszatérő keringésnek - lüktető hiányérzet kezdett gyötörni. Kelletlenül sétáltam ki a paraván takarásából, tessék?
- Kérlek, menj és szólj Brooknak, hogy szükségünk van iható vízre! biccentett a nyitva hagyott ajtó felé. Szívesebben maradtam volna továbbra is Caspar mellett, mégis vita nélkül engedelmeskedtem, csak egy apró sóhaj jelezte a nemtetszésemet. Brook és Simon a folyosó végében álltak, annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy először észre sem vettek. Sietősen indultam feléjük, miközben zsibbadó kézfejemet dörzsölgettem - vagy inkább Caspar ujjainak helyét próbáltam felidézni -, csoszogásomra felkapták a fejüket, és azonnal elhallgattak. Brook felvette a szokásos kiismerhetetlen arcát, de Simon vonásai zavartnak tűntek. Nem vagyok hülye, pontosan tudtam, hogy ez csak két dolgot jelenthet: az egyik, hogy rólam beszéltek épp, a másik, hogy van egy közös titkuk, amit én nem ismerek. Ha korábban kellett volna tippelnem, az első változatra teszem a voksom, mert azt gondoltam, Simonnal nincsenek titkaink egymás előtt. Ám azok után, hogy az ebédlőnkben is sugdolóztak valamiről, már képtelen voltam teljesen kizárni a második lehetőséget. - Szükségünk lenne egy kis vízre, Adamék szomjasak - toppantam eléjük gyanakvással átitatott lélekkel. Simon a szemembe nézett, próbálta megjátszani, hogy semmi sem történt, de ha rólam volt szó, mindig is pocsék színész volt. Néhány másodperc múlva félre is kapta a pillantását. Brook a ládához ment, amin korábban ültem, elővett belőle néhány palacknyi ásványvizet, aztán szó nélkül elindult a kórteremnek kinevezett helyiség felé. Megvártam, amíg eltűnik az ajtó mögött, és újra Simonra néztem: - Miért van olyan érzésem, mintha rosszban sántikálnátok? PETER: Feldúltan róttam a köröket, miközben a mobilt még mindig a markomban szorongattam. Képtelen voltam megnyugodni. Valami baj van. Nagy baj. Adam gyerekkora óta közel áll hozzám, tinédzserkorában egyetlen pillantásából tudtam, hogy éhes, szomorú, fáj valamije, bántották, boldog vagy kíváncsi. Bár most már jó ideje külön éltünk, hittem, hogy ez az ösztönös képességem nem kophatott el. Nyaralásról beszélt, és arról, hogy jól fogunk szórakozni, miközben a gyomrom minden szónál egyre kisebbre zsugorodott, míg végül diónyi nem lett. A szavai hazudhattak, de a hangja, a nevetése... Más biztosan bevette volna, de engem nem tud megvezetni. A kulcszörgésre és a zár kattanására feleszméltem. Gyorsan az éjjeliszekrényre tettem a telefont, az ágyra vetettem magam, és felkaptam a könyvemet. Ellenőriztem, hogv nem fejjel lefelé tartom-e - a filmekben a főhősök valamiért mindig ezt az ostoba hibát követték el, csak járattam a szemem az összefüggéstelen sorokon. - Megjöttem! - jelent meg Julié a küszöbön. Arcán a
látványomra mosoly ébredt, én pedig egy pillanatra mindenről megfeledkeztem. Még mindig nagyobbfajta csodának tűnt, hogy tényleg engem választott, velem, a vén medvével kötötte össze az életét. Két mozdulattal lerúgta a cipőjét, és harisnyában tipegett beljebb. Keze gömbölyödőo pocakján pihent, imádtam, hogy már látható jelei vannak szerelmünk gyümölcsének. - Jaj, de elfáradtam! - dőlt bele ruhástul az ágyba. Sóhajtva nyújtózott egyet, aztán addig mozgolódott, míg mellettem kötött ki. Fejét a vállamra fektette, keze megpihent a felkaromon. - Hihetetlen, hogy holnap reggel már utazunk. És köszi, hogy becsomagoltál! - pillantott a szekrény mellett várakozó bőröndökre. Hümmögtem néhányat, miközben hálapuszit adott az arcomra, majd újra úgy tettem, mintha túlzottan lefoglalnának a betűk. Valóbban csak bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy beszélni kezdjek. Beletelt néhány percbe, de végül becsuktam a könyvet. - Adamék holnap velünk jönnek - jelentettem ki a lehető legegyszerűbben. - Mi? - Julié felkönyökölt, izgalom vegyült a pillantásába. - Mármint hogy elengedte Josst, és kikísérnek minket? - Nem - ráztam meg a fejem. Levettem a szemüveget, és megdörzsöltem az orrnyergem. - Adam úgy gondolja, hogy jót tenne nekik egy kis családi nyaralás, ezért megkérdezte, velünk tarthatna-e az egész család. Remélem, nem gond, hogy igent mondtam... - fürkésztem az arcát. Más körülmények között talán megvártam volna a döntéssel, de Adam hangja arra késztetett, hogy azonnal beleegyezzek. - Dehogyis baj! - Julié arca kivirult, ám nem tartott sokáig az öröme. Orra hirtelen gondterhelt ráncba futott. - Jaj, beszélnem kell Matthew-val! Remélem, hogy tud szállást adni, és a repülőjegy! - ült fel hirtelen. Már majdnem kiugrott mellőlem az ágyból, de sikerült még időben elkapnom. - Már mindent elintéztem - nyomtam vissza. - Felhívtam a bátyádat, aztán pedig lefoglaltam a jegyeket. - Mr. Summers, esküszöm, maga a tökéletes férj! Ajándékozott meg egy lusta, de elégedett vigyorral. - Igazán, Mrs. Summers? - Hangomban annak ellenére incselkedés volt, hogy még mindig nagyon aggódtam. Julie-nak nyugalom kellett. Szó sem lehetett arról, hogy megosszam vele a megérzésemet, viszont azt is tudtam, észreveszi, ha bajom van, és addig kérdez, míg ki nem bököm. Egyetlen fegyverem volt ilyen esetek ellen: a szex. A helyzettől függően vagy megvontam, vagy figyelemelterelésként használtam. Más, normális házasságban a feleség tartotta kezében az ágybéli gyeplőt manipulálás céljából, de a mi kapcsolatunk sosem volt átlagosnak mondható. - Úgy bizony, Mr. Summers. Lenyűgöz, hogy mindent megad nekem, amire csak vágyom. Legyen az épp egy pihentető éjszaka bőröndpakolás helyett vaaagy egy nem is annyira pihentető
éjszaka... - dörzsölte az orrát az enyémhez. Az ötletem bejött, mert a következő pillanatban a szám után kapott, én pedig gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Mostanában Julié állapota miatt csak óvatosan szerettem őt, de ebben a pillanatban teljesen el akartam venni az eszét, hogy szeretkezés után biztosan a kimerült alvás legyen a következő program. - Mmm... Várj, várj, várj! - Mi az? - dünnyögtem az ajkai közé, miközben próbáltam kiszabadítani magam a pizsamanadrágból. -Valami nem stimmel... - feszült neki a keze a mellkasomnak, Gondolkodás nélkül perdültem le róla, és halálra rémülve mértem végig. -Rosszul vagy? Görcs? Vagy más? - soroltam a rémötleteimet. Más számára a magasság, a bezártság, a pókok vagy a bogarak okoznak rémületet, az én lidérces álmaim viszont Julié és a babánk elvesztéséről szóltak. Kétszer már elvette tőlem a sors a szeretett nőt, egyszer pedig a gyermekemet, ha újra megtörténne, biztos, hogy nem élném túl. - Nem, nem! Jól vagyok, hallod? Semmi gond! - Julié térdelő helyzetbe nyomta magát, és legalább olyan rémült arcot vágott, mint amilyet én vághattam. -Biztosan? - simítottam a tenyerem az arcára, csak hogy a közelsége megnyugtasson, ám az izmaimat csak nehezen eresztette a feszültség. Igen, biztosan. Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Olyan buta vagyok! - csimpaszkodott a nyakamba hirtelen. Jó pár pillnatig tartott ez a szorítás, amit egyáltalán nem bántam, sőt, most kifejezetten szükségem volt rá. - Jól érzed magad, ugye? - mosolyogta a fülembe. - Igen. - Mondania sem kellett, pontosan tudtam, mire gondol. Nemcsak nekem voltak félelmeim, hanem neki is. A köztünk lévő korkülönbség miatt attól tartott, idő előtt el fog veszíteni engem az idősödő ketyegőm vagy valami más betegség miatt. - De mi a baj? - ugrott be, hogyan is jutottunk idáig. Elképzelni sem tudtam, miért állított le, mikor érezhetően be van indulva. - Aludnunk kéne, mert reggel utazunk. - Ó, szóval, fáradt vagy? - toltam el magamtól, de mikor már azt hittem, megértettem a viselkedését, megrázta a fejét. - Nem, neked kellett volna ezt mondani. Julié, ma nincs szex, mert reggel nem tudsz majd kimászni az ágyból, és lekéssük a repülőt! -Te mindenre gondolsz, és odafigyelsz rám - emelte a mutatóujját az orrom elé. - Szóval, valami vaj van a füled mögött, ami miatt el akartad terelni a figyelmemet - nyomkodta meg az orrhegyemet, mintha azt vizsgálgatná, puha-e a hazugság miatt. Ki vele, Peter Summers, miért akartál figyelemelterelésből rám mászni? - Nem akartam rád mászni - fintorodtam el. Nem tetszett, mikor ilyen közönségesen beszélt a szeretkezéseinkről.
Számomra ez szent dolog volt még akkor is, ha néha eléggé bevadultunk vagy nem megszokott dolgokat is kipróbáltunk. - Rendben, rendben, én mimózám, szóval, miért akartál figyelemelterelésből rávenni, hogy romantikus körülmények között, pihe-puha párnákon heverve szerelmeskedésre adjam a fejemet veled? - ismételte meg a kérdést incselkedő mosollyal. Más helyzetben ez a szemtelen stílus forró szexhez vezetett volna, de ez most nem volt aktuális. - Nincs mit mondanom - jelentettem ki. Megigazítottam a pizsamámat - próbáltam elrejteni az ágaskodó férfiasságomat, persze teljesen sikertelenül aztán visszafeküdtem a helyemre, és betakaróztam. - Adamékkel kapcsolatos, igaz? - továbbra is mellettem térdelt, én pedig kezdtem sejteni, hogy a titkolózásom terve füstbe ment. - Furcsa, hogy ilyen hirtelen mind jönni akarnak. - Adam csak annyit mondott nekem, hogy szükségük van egy kis pihenésre, és arra, hogy együtt töltsék az időt - ismételtem el, amit a telefonban hallottam. Julié elgondolkozva meredt a szemközti falra, aztán megrázta a fejét. - Ugye, az nem lehet, hogy gondban van a házasságuk? nézett rám. - Én nem tudok róla. Szerintem Adam mondta volna, ha baj lenne... Kivévé, ha... vágott olyan arcot, mint akit megvilágosodás ért. - Kivéve, ha? - Ha azzal van probléma - biccentett arrafelé, amerre az ágyékomat sejtette a takaró alatt. - Adam és Cam is olyan nyuszi, tuti, hogy nem mondanák el, ha nem működne a ketyere, vagy más hasonló gondjuk lenne. - Ugyan, Adam fiatal. Ha nekem minden gond nélkül működik, neki is - forgattam meg a szemem. - Fiatalon is lehetnek problémák. Lehet, hogy nem tudják, hogyan dobhatnák fel a szimpla szexet - markolta meg a korábban csak szemeivel bűvölt testrészemet. Hangosan felnyögtem. - Vagy talán a munka stresszeli, és ezért kell a kikapcsolódás. Hogy egymásra tudjanak hangolódni. Mondjuk, egy romantikus, skót kastélyszállóban...vonta meg a vállát, miközben tovább dörzsölt odalent, pedig már így is elég kemény voltam. - Hát, nem is tudom - szusszantottam ki magamból a mondatot. Ez eddig eszembe sem jutott, de mi van, ha Julié beletrafált a közepébe, Adam valószínűleg tényleg nem beszélne a szexuális életéről még nekem sem. Bárcsak ennyi lenne a probléma, a stressz. Az megoldódna St. Village-ben, és nem lenne miért aggódnom. Fogalmam sincs, hogy tényleg elhittem-e ezt az elméletet, vagy csak azért győztem meg magam róla, mert Julié eltűnt a takaró alatt. Kisöpört minden értelmes gondolatot a tejemből, és végül megnyugodva adtam át magam a sokat ígérő kényeztetésnek. Egyetlen dolog miatt aggódtam, de azt is csak
haloványan: holnap reggel mégiscsak hatalmas karikák lesznek a szemeink alatt.
II. rész
Azt hiszem, az elején kell kezdenem...Az életem más volt, mint egy átlagos gyereké. Na jó, nagyon más. Sosem ismerhettem meg az a szeretetet, amit csak egy igazi anya és apa adhat meg. Azt gondoltam, ez nem okoz törést bennem, erős vagyok, de valójában sokkal mélyebb nyomokat hagyott a lelkemen a hiány, mint hittem. Olysmiket éltem át, amiket a korombeliek többségének nem kellett, és ezért korán felnőttem. Talán túl korán. Indulás 1. fejezet CASPAR: Az oldalam lüktetése ébresztett, bár arra sem emlékeztem, mikor aludtam el. Ott még tiszta volt a kép, hogy Jossie kezét szorítom, az utánna történteket viszont beburkolta a homály. Nagyon reméltem, hogy nem ájultam el szégyenszemre, hanem csak elnyomott a kimerültség. Megmozdítottam a jobb karomat - a rozoga ágy egyik rugója szörnyen nyomta a vállam aztán szép lassan felnyitottam a szemem. A paraván kissé elmozdult, ezért a fal melletti résen pont ráláttam a többiekre. Adam egy széken üldögélt, fejét hátradöntötte, és a plafont bámulta. Tekintete tompaságából arra következtettem, hogy csak cél nélkül bambul. Camilla közvetlenül mellette a falnak támaszkodott. Két karja úgy fonta át Fawniát, mintha újra magába akarná olvasztani. Mint a kilenc hónap alatt, míg a szíve alatt hordta. Ott biztonságban volt, benne nem érhette semmi baj. Lehajtotta a fejét, és apró puszikat nyomott a szökés tincsekre, de semmilyen reakciót nem kapott válaszul. A gyermek hüvelykujját szopva pihent a mellkasán, a nagy, kék szempár az apjáéhoz hasonlóan meredt a semmibe. Szegénykém, mit kellett átélnie... És Susan... Mindig úgy gondoltam, Susan rendes ember és jó anya - az,
ahogyan Jossie-val bánt, hogy felnevelte őt, elegendő bizonyíték volt erre -, ám a mai nap után a lelki nagysága megdönthetetlen bizonyosságot nyert. Ha ő nincs... Nem, abba belegondolni sem akartam. Az ajtó halkan megnyikordult, a léptekből azonnal tudtam, hogy Brook az. Jellegzetes, ütemes járása volt, amit mostanra ezer közül is felismertem. Ahogy közelebb sétált, a résen át végül meg is láttam őt. Egy ásványvizes palackot szorongatott a kezében, amiből azt a következtetést vontam le, hogy vagy nem aludtam néhány percnél többet, vagy ez már egy újabb kör azóta, hogy Adam kiküldte innivalóért Jossie-t. Brook egy lopott mozdulattal meglazította a kupakot, hogy segítsen Adamnek, de ne keltse benne a tehetetlenség érzését Camillától is láttam már korábban ezt a cselt, mikor Adam épp influenzás volt. - Hoztam egy kis vizet... - Adam lassan mozdult, mintha hirtelen azt sem tudná, merre is van. - Köszönöm! - vette át végül egy biccentés kíséretében az üveget. Brook viszonozta a gesztust, majd távozott. Adam teljesen lecsavarta a kupakot - nem vette észre a csalást -, aztán felkecmergett. Az a gyengéd mozdulat, amellyel megcirógatta a kislánya arcát, még engem is meghatott. Próbát tett a vízzel nála, kicsit megnyugodtam, mikor meghallottam a halk nyeldeklést. Lehet, hogy csak egyszerű reflex volt, mégis pozitív reakciónak akartam hinni. - Kérsz inni? - A kislány végzett, Adam figyelme pedig azonnal a feleségére fordult. Camilla megrázta a fejét. Először azt gondoltam, nem szomjas, de Adam szomorkás mosolyát látva rádöbbentem, hogy más a helyzet: még annyi időre sem akarja elereszteni a kislányát,hogy átvegye az üveget és kortyoljon belőle. A gyomrom összerándult egy régi emléktől. „Ne, kérlek!” - Anya karjai körém fonódtak, hogy védjen, de a pofon, amit kapott, végül megadásra késztette. Egyáltalán nem bántam, inkább én kapjak, mint ő. „Most majd megtanulod, mi a fegyelem” - Apám hangja mély és mennydörgő volt. Akkoriban valamiféle istennek tartottam, ezért eszembe sem jutott, hogy tiltakozzak, mikor megragadott. Ha ö azt mondja, megérdemlem a szíjat, akkor biztosan így is van. Rossz vagyok. A hideg végigfutott az egész testemen, és egy másodpercig ugyanaz a nyolcéves kölyök voltam, aki összepréselt ajakkal tűrte a büntetést. Adam hangja rángatta vissza a felnőtt énemet a testembe. - Segítek - mosolygott a feleségére. A korábbi pániktól apró verejtékcseppek borították el a homlokomat, ezért inkább újra a szoba másik végében történő eseményekre koncentráltam. Camilla nyelt pár kortynyit az üvegből, amit a férje tartott neki, majd hálásan felsóhajtott. - Köszönöm! Adam szája felváltotta a palackot felesége ajkán, bennem pedig most először tudatosult, hogy éppen kukkolok. Hosszú
csók volt, mintha Adam azt a felfrissülést keresné benne, amit feleségének a víz okozhatott. Mikor végül szétváltak, egymásnak döntötték a homlokukat. Furamód úgy éreztem, ez a gesztus még sokkal intimebb. - Szeretlek. És minden rendben lesz. - Adam suttogott, a szoba csendjében mégis kristálytisztán elért hozzám a hangja. Valahol hallottam egy múzeumról. Az egyik termének van egy különleges pontja, ahol akármilyen halkan is suttogsz, az összes jelenlévő hallja. Úgy tűnt, ennek a szobának éppen a fal mellett van ez a varázslatos helye. - Tudtál beszélni Peterrel, mielőtt...? - Camilla elharapta a mondat végét. Becsuktam a szemem, és csak hallgattam a beszélgetés folytatását. - Igen - És mi lesz most? Peterék holnap indulnak, hogy a fesztivál előtt eltölthessenek egy kis időt Julié családjával. Beszéltem vele, azt mondtam, Hogy... szükségünk van egy kis pihenésre, kikapcsolódásra. Szóval, holnap reggelre szerez jegyeket, és velük mehetünk. A beszélgetést csend követte, én pedig ismét elpilledtem. Csak akkor keltették fel a halk lépések a figyelmemet, mikor nem haltak el félúton, hanem tovább közeledtek felém. Nem reagáltam rájuk. Még akkor sem moccantam, mikor halovány mézillat ütötte meg az orromat, és forró lélegzet melegítette fel az arcbőrömet - valaki közel hajolt hozzám, hogy lássa, alszom-e még. - Nem vagy szomjas? - Jossie-t nem sikerült átvernem, pedig még arra is figyeltem, hogy egyenletesen lélegezzek. Adtam magamnak néhány pillanatot, aztán felnéztem rá - az ágy mellett guggolt, és egész közelről figyelt engem. Adam felé rebbent a tekintetem, amitől Jossie-nak valamiért mosolyra görbült a szája. - Kérsz vizet? - emlékeztetett a korábbi kérdésére, felmutatva egy ásványvizes üveget. - Aha - hörögtem kiszáradt torokkal. Visszafojtottam egy nyögést, miközben a segítségével ülő helyzetbe tornásztam magam, aztán átvettem a palackot. Magamban egy imát mormolva nekifeszültem a kupaknak, hogy sikerüljön lecsavarni, cikinek éreztem volna, ha ebben is egy kislány segítségét kell kérnem. - Fáj? - mutatott az oldalamra. - Megvagyok - tértem ki a válasz elől. Igazság szerint, ha rajtam múlik, már rég bennem lett volna egy félmaroknyi fájdalomcsillapító. Ez volt az első golyóm, korábban még sosem lőttek meg. Sejtettem, hogy szar érzés, de valahogy korántsem gondoltam, hogy ennyire. - Ti hogy vagytok? - Megvagyunk - vonta meg a vállát. Ő is az én taktikámat alkalmazta, csak sokkal rosszabbul. A szája görbülete, a tekintete, az orra tövében megülő ráncocskák mind-mind elárulták. Furcsa késztetést éreztem, hogy a tenyeremmel végigsimítsak az arcán, és eltüntessem az összes nyomot. Mint
egy negatívérzelem-radír. - Sajnálom, ami történt... - Korábban nem volt lehetőségem a részvétnyilvánításra, de most elég nyugodtak voltak a körülmények ahhoz, hogy könnyítsék a lelkiismeretemen. - Ha visszapörgethetném az időt, sosem kevernélek bele titeket ebbe az egészbe - hajtottam le a fejem. Szomorkásán figyeltem az üveget tartó kezemre simult törékeny ujjakat, amelyek igyekeztek feloldozást adni. - Nem a te hibád. -Joss... - Adam hangja váratlanul ért, de azon cseppet sem lepődtem meg, hogy dühös volt. - A bátyád nem így gondolja... - motyogtam magam elé. Jossie sóhaja megerősített abban, hogy nem tévedek. Figyeltem, ahogyan odasétál a testvéréhez, aztán az üveg tanulmányozásába kezdtem. Szénsavmentes ásványvíz... Adam szinte alig nyitja ki a száját, az elfojtott haragtól biztosan csak sziszegi a szavakat - sandítottam fel. Ízesítés nélküli ...Jossie pedig széles, gesztikuláló mozdulatokat tesz, valami nem tetszik neki. Talán engem véd... - merült fel bennem az önzőségemet bizonyítva. Nem szabadna örülnöm a testvérek veszekedésének. - Mikor érted már meg végre, hogy...? -• nyíltan felnéztem, mikor Jossie hangja erősebbé vált, de a mondat folytatását már sosem tudhattam meg. - Na, jól van, indulásra készek vagyunk! - Brook öles léptekkel sietett be. Furcsa, de a lövöldözés után akkora volt a káosz, hogy teljesen megfeledkeztem az eredeti tervünkről. Mintha egy másik életben ültünk volna az ebédlőasztalnál, miközben Jossie Skóciáról mesélt. Az ablak felé fordultam, a deszkák közötti halvány derengésből úgy sejtettem, hogy kora hajnal lehet. - Mit mondjak a nénikémről Peternek? Arra kértem, neki is vegyen jegyet! - Adam távolabb lépett Camillától. Láthatóan rosszul volt a tudattól, hogy nemsokára a nevelőapja szemébe kell hazudnia. Brook a hátsó falhoz sétált - csak most vettem észre a bőröndhalmot és felmarkolta a legnagyobb csomagot. - A nénikéje mégsem ért rá. Összeismerkedett valakivel, és nem akarta itthagyni ilyen hirtelen - közölte a fedősztorit Brook. - Ezt nem fogja elhinni! A nénikém életében a férje volt az egyetlen! - Biztos vagyok benne, Mr. Swanson, hogy kitalálja majd a megfelelő történetet... - indult el az ajtó felé. A szék hangos csattanással dőlt hátra, ahogy Adam belerúgott egyet. - Maga érzéketlen rohadék! - Felemelt ököllel indult meg előre, ám még sikerült időben elkapnom hátulról. Brookot nem féltettem, de Adam később nagyon megbánta volna. Már ha egyáltalán meg tudja ütni. Láttam már Brookot, ahogy puszta kézzel szerel le fegyveres gyanúsítottat, úgyhogy Adammel fél lábon állva is elbírna. - Eressz! - Szúró fájdalmat éreztem az oldalamban, de Adam
rángatózása sem volt túl erőteljes. Lejjebb csúsztattam a kezem, hogy ne nyomjam a sebét, ám továbbra is tartottam. Brook teljes nyugalommal tette a földre a bőröndöt. - Engedje el! - utasított. Először tétováztam teljesíteni a parancsát. - Csak nyugodtan. Eressze! - erősítette meg a szavait. Fokozatosan lazítottam a fogásomon, aztán hátrébb léptem. - Jó. Most pedig üssön meg, Mr. Swanson! - tárta szét a karját. Adam korábbi hevessége azonnal elpárolgott, meghökkenve ráncolta össze a homlokát, és megpróbálta felmérni, hogy egyik pillanatról a másikra elmehetett-e a vele szemben álló ép esze. Brook egy ideig farkasszemet nézett vele, aztán még egy lépésnyit közelített, és bal kezét Adam ép vállára helyezte. Ismertem ezt az atyáskodó gesztust, többször volt már részem benne. Úgy tűnt, nem csak rám van nyugtató, szinte behódoltató hatással, mert Adamből is rögtön kiszállt a görcs, ökölbe zárt ujjai szétnyíltak. - Meghalt a nagynénje. - A mélyen zengő, nyugodt szavaktól mind összerezzentünk. Ez a mondat, így hangosan, valósággá tette a t adatunk mélyére zárt rémálmot. Brook nem akart kegyetlen lenni, ismertem már annyira, hogy tudjam, ebben a pillanatban mégis gyűlöltem őt. - Szörnyű és igazságtalan dolog, tudom. Ki kell adnia, hogy utána segíthessen a családjának! Őrjöngjön, sírjon, átkozza az eget, üssön meg engem, vagy ami csak jólesik, joga van hozzá. Adam szeme hatalmasra nyílt, akár egy kisgyereké, aki először szembesül a halál fogalmával. - Menjenek ki a kollégáimhoz! - mosolygott át Brook Adam válla fölött Camillára. Csak nyugodtan... tette hozzá a nő bizonytalanságát látva. A barna szempár megerősítést várva rebbent felém - biccentettem egyet, ezzel megígérve, hogy nem lesz baj. Beletelt egy örökkévalóságba, míg a lányok elhagyták a helyiséget. Az ajtó végül becsukódott mögöttük, Adam pedig levegő után kapott, hangosan, mint egy fuldokló, aki néhány percnyi páni félelem után most ért a felszínre. Zavartan fordítottam félre a fejemet, mikor a válla a sírástól megrázkódott. - Jól van. Jól van, fiam! Minden rendben lesz. - Sosem gondoltam arra, hogy Brooknak lehetnek gyerekei, de ahogy magához ölelte Adamet, gyakorlottnak tűnt a vigasztalás művészetében. Egy fénykép jutott eszembe, amelyet hosszú évekkel ezelőtt láttam apám egyik barátjának a házában. Egy tíz év körüli fiú sírt rajta szívszaggató bánattal, az édesapja pedig óvón magához ölelte. Megmaradt bennem, mert apa nem volt ölelgetős fajta, és furcsálltam ezt a közvetlenséget. Addig a napig úgy gondoltam, hogy csak az anyák ölelhetik meg a gyermekeiket. - Még mindig meg akar ütni? - Brook barátságos volt, mintha nem arról lenne szó, hogy a másik be akarja-e törni az orrát. Adam behunyta a szemét, és rövid, de heves fejrázással
válaszolt. Gyors mozdulattal megdörgölte a szemét, aztán mély levegőt vett. - Helyes, akkor most figyeljen rám! - Brook hátrébb lépett, de a szemkontaktust nem szakította meg. - Nehéz idők következnek, de a feleségének, a lányának és a húgának szüksége lesz egy erős férfira. Szükségük lesz magára. Ha úgy érzi, fogyóban az ereje, vonuljon félre, és sírja ki magát! Higgye el, ilyen helyzetben egyáltalán nem szégyen! Sőt, szükséges. És ne ijesszen rá többször a nőkre, rendben? - Igen. - A nénikéjének voltak barátai? - Át... átjárt a szomszédba bridzselni - köszörülte meg Adam a torkát. Lopva vetett felém egy pillantást, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Kicsit kínosan éreztem magam, amiért sírni láttam, és le mertem volna fogadni, hogy ezzel ő is így van. - A szomszédjai meghívták őt a nyaralójukba egész nyárra. Ezt mondják a Summers házaspárnak, rendben? - Brook mindig komoly vonásai már-már ellágyultnak tűntek. - Rendben. - El fogom kapni a mocskokat, és hamarosan visszakapják az életüket! - ígérte, mire nekem ráncba szaladt a homlokom. Eddig nem volt szokásunk másokat ámítani, és olyan ígéreteket tenni, amelyekről fogalmunk sem volt, hogy betarthatók-e. A munkánk olyan, akár az orvosoké: egy súlyos beteg családtagját nem áltathatják a gyógyulás biztosságával, csak annyit mondhatnak, hogy ők mindent meg fognak tenni érte. - Rendben, induljunk! - emelte fel ismét a hatalmas bőröndöt Brook, aztán megkerülve Adamet, az ajtó felé indult. JOSSIE: A reptér hangos volt és nyüzsgő. Legszívesebben Adambe kapaszkodtam volna védelmet keresve, de az ép karján Camilla lógott, a másikhoz pedig féltem hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzak neki. Önmagam megnyugtatása végett még egyszer ellenőriztem, hogv a közelben vannak-e az FBI-osok; Brook alig négy méternyi re állt tőlünk egy újságot olvasgatva, és felismertem még két másik ügynököt is az egyik sorban két bőrönddel ácsorogva. Lopva Caspar felé sandítottam, Switz ügynökkel a csomagjainkat intézték épp. Caspar a tömeget fürkészte, keze zsebre vágva, a tartása laza - egy ismeretlen azt gondolná róla, hogy épp nyaralni készül, ám én láttam a gondterheltség megbúvó jeleit a szeme sarkában. Mikor váratlanul felém fordult, annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem félrekapni a tekintetemet. Mosolyra húzódott a szája, nekem pedig annak ellenére hangos kalapálásba kezdett a szívem, hogy tudtam, csak nyugtatásnak szánta a gesztust. - Ott vannak! - Camilla felnvögött, ahogy észrevette a távolban Petert és Julie-t. Adam elmondta nekünk a
fedősztorit, de fogalmam sem volt, hogyan tartjuk majd a szánkat. Még nekem sem lesz egyszerű, de Adamnek és Camillának körülbelül annyira lehet megerőltető, mintha nekem kéne hazudnom a bátyámnak vagy Su... Halkan nyekkentem egyet, ahogy a gondolat tudatosult bennem. Nem szabad most rá gondolnom! Addig nem, amíg emberek között vagyunk! - Szép reggelt mindenkinek! - Julié vigyorogva kapta le a fejéről divatos szalmakalapját, és kitárt karral sietett felénk. Vidámsága mindannyiunkból sokkot váltott ki. Szinte szoborrá merevedve hagytam, hogy megöleljen, és a többiek sem voltak sokkal oldottabbak. Mikor Peter bácsi is beérte, köszönésképpen egy puszit nyomott Cam arcára, aztán megcsapkodta Adam vállát. A látványtól majdnem én szisszentem fel, de a bátyám is összepréselt szájjal, nem túl hiteles mosollyal kívánt jó reggelt. - Na, mi az? Mind citromot reggeliztetek? Megyünk Skóciába, tessék feldobva lenni! - lendítette az ég fele a kalapját Julié, mintha fel akarná dobni, de nem engedte el. - Csak... fáradtak vagyunk. Fawn rosszul aludt az éjszaka. Cam volt, aki először összeszedte magát, és megmentett minket a magyarázatával. - De ugye nem lesz beteg? - Peter kinyúlt, hogy végigsimítson a kislány arcán, ám ő ijedten rándult hátra az érintéstől. Ebben a percben futott be Caspar a nyomában Switz ügynökkel, és szerencsére elterelte a figyelmet a furcsa reakcióról. - Hát te meg? - Julié őszinte meglepődéssel mérte végig Caspart, mintha egy régen elvesztett barát szellemével futott volna össze. Mind Petertől vártuk a választ, Adam elvileg mondta neki, hogy vinnénk magunkkal Casparékat is amolyan testőrként. - Mi folyik itt? - vette észre Julié is a férje felé repkedő képzeletbeli kérdőjeleket. - Hát, az van, Hogy... én elfelejtettem tegnap este említeni... - Peter elvörösödött, és zavartan megvakarta a tarkóját. - Adam szólt, hogy Caspar és egy barátja szintén velünk tart mint testőrök. - Csodás! - Julié korábbi lelkesedése messzire szállt. - Ő itt Bemard Switz - lépett közelebb Caspar. - Volt egy kis problémánk az őrsön, úgyhogy kellett némi nyári meló, és Adam volt olyan kedves, ajánlatot tett. - Na és te, merre jártál eddig? Se egy üzenet, se egy telefon, egyszer csak eltűnsz hónapokra, és azt sem mondod: fapapucs! - Julié orra morcos fintorra húzódott, csípőre vágta a kezét, és úgy meredt Casparra, hogy még én is behúztam a nyakam a vállaim közé. - Betemettek az ügyek, sajnálom. - Caspar meglepően nyugodtan válaszolt. Valami megváltozott a viselkedésében Julie-val szemben, de nem tudtam volna szavakba önteni, hogy mi. Egyszerűen csak éreztem. Julie-nak is feltűnhetett, mert egy pislantásnyi időre kiesett a szerepéből, végül gyorsan
összekapta magát. - És egy SMS-re sem volt időd hat hónapig? Meg akartalak hívni a karácsonyi koncertünkre, és volt utána egy vacsora is! Kerestelek mobilon, elmentem a lakásodra, még a kapitányságot is felhívtam, de senki nem tudott semmit! - Mint mondtam, dolgoztam. - Dolgoztál... - Julié tekintete vészjóslóan megvillant. Kivette Peter kezéből az egyik közepes méretű bőröndöt, és Caspar elé tette. - Rendben, akkor, mivel most is dolgozol, hozhatod a csomagjainkat! Húzta ki magát dacosan. Caspar már hajolt, mikor kitört belőlem a tiltakozás: - Ne! Ha jól tudom, testőrnek vettük fel. Az a dolga, hogy vigyázzon ránk, nem az, hogy cipekedjen! - fejtettem ki. Julié nem nagyon értette, mi a problémám, néhány hete még együtt tervezgettük, hogyan fogjuk hátsón billenteni Caspart, ha egyszer mégis felbukkan. Akkor még én is dühös és csalódott voltam miatta. A családunkba fogadtuk, a barátunk lett, aztán se szó, se beszéd kámforrá vált. Azt sem tudtuk, él-e még. De azóta változott a helyzet, és nem cipelheti azt a - Julie-t ismerve teletömött - bőröndöt, mikor alig néhány órája szedtek ki belőle egy golyót! - Szívesen viszem - kapta fel a táskát Caspar egy könnyed mozdulattal. Aggódva figyeltem, ahogy elindul az átvilágító kapu felé, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy fájdalmai lennének. Adam követte őt elsőként, ezzel elindítva az egész kis csapatunkat. - És Susan? - Összeszorított szájjal siettem előre, hogy ne kelljen hallanom, ahogy Adam elmagyarázza Peter bácsinak, miért is nem jön velünk a nénikénk. A hosszú sorban való várakozás idegölő perceket okozott. Peteréken kívül mind tisztában voltunk azzal, hogy ha történik valami, akkor arra a következő néhány perc az egyetlen alkalom. A repülőre fegyverrel feljutni szinte lehetetlen a biztonsági intézkedések miatt. - Valaki még jön velünk? - Tessék? - Adam úgy kérdezett vissza, hogy közben a tömeget pásztázta. Camilla finoman oldalba lökte, hogy figyelmeztesse a gyanús viselkedésére. - Úgy figyeled az embereket, mintha várnánk még valakit... ismételte meg Peter bácsi. - Nem, csak... mintha egy ismerőst láttam volna, de nem ő volt! - rázta meg Adam a fejét. A durranó hang bezengte az egész várócsarnokot, végigvisszhangzott a falakon, és halálra rémisztett minket. Camilla sikoltva ugrott a bátyám nyakába, én pedig ösztönösen guggoló helyzetbe kuporodtam az arcomat védve. - Ne dobáld már a csomagot, te szerencsétlen, még a végén eltörik benne valami! - hangos szitkozódás jutott el a fülemig, kilestem a karjaim közül. Egy marcona nő meredt habzó szájjal a férjére. A vézna kis alak bűnbánóan horgasztotta le
a fejét, mi viszont megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Észrevétlenül megrántottam a cipőfűzőm végét, és áldottam magam, amiért végül ezt a lábbelit választottam tegnap reggel. Úgy tettem, mintha csak azért guggoltam volna le, hogy bekössem a kibomlott fűzőt, miközben igyekeztem rávenni a szívemet, hogy ne akarjon kiugrani a torkomon. - Jól vagytok? - Peter bácsi végigmérte Adaméket. - Persze, semmi gond, csak a csattanás... - nevetett fel a testvérem. Más elhitte volna, hogy viccesnek tartja a felesleges ijedelmet, de én hallottam a kényszeredett felhangot a kacajában, és úgy tűnt, fogadott apját sem tudja megvezetni. - Kiviszem Fawniát a mosdóba! - Camilla sarkon perdült, és gyors léptekkel a Toilette feliratú táblára festett nyíl irányába sietett. Az egyik álruhás ügynök - kívülállók számára - feltűnés nélkül követte, de Adam így is aggódva nézett utánuk. Valószínűleg ő is észrevette Fawn ruháján a nedves foltot, amit Cam megpróbált eltakarni. - Na jó, most tényleg! Mi van veletek? - kérdezett rá most már Julié is. Összepillantottak Peterrel, és megállapították, hogy valami valóban nem stimmel velünk. Adam a szemét forgatta. - Kora reggel van, rossz éjszakánk volt, fáradtak vagyunk. Mondtam már! - Biztos, hogy csak ennyi? - Fogalmam sincs róla, hogyan bírta ki Adam, de az arca rezzenéstelen maradt. Mindig tudtam, hogy jó színész, de még számomra is meglepő volt, hogy' ennyire. Én már az első másodpercben összeomlottam volna. - Persze, mi más lenne... Majd néhány hónap múlva te is meglátod, milyen, ha át kell virrasztanod egy éjszakát! - Adam szája lassan mosolyra húzódott. Nem túl szélesre, de arra pont megfelelt, hogy elhitesse, a kimerültség az egyetlen problémája. Néhány perc múlva Camilláék rendben visszaérkeztek, Fawn egy másik szoknyácskát kapott, az anyja vállára hajtotta a fejét, és bágyadtan pislogott maga elé. Vajon egy gyerek mennyire értheti meg a halált? Megpróbáltam visszaidézni, hogy ennyi idősen én mit is tudtam róla. Talán csak annyit, hogy az anyukám és az apukám már nem lehet velünk, de angyalként odafentről vigyáznak ránk. Igen, azt hiszem, ezt már akkor elmesélték nekem. Ám én nem láttam egyiküket sem meghalni, nem gyilkolták meg őket a szemem láttára. Láttam Camillán, hogy hasonlóan nyugtalanító dolgokon járatja az agyát. Tenni akartam valamit, hogy segítsek Fawniának, ám azon kívül, hogy gyengéden dörzsölgetni kezdtem a hátát, semmi más ötletem nem volt. Törékeny kis teste egyenletesen emelkedett és süllyedt a tenyerem alatt, nyugodtnak tűnt, de lehet, hogy jobb lett volna, ha sírva fakad vagy hisztizni kezd. Máskor bármit megtettem volna azért, hogy ne bőgjön, és legyen egy kis nyugalmunk odahaza, most viszont szívesen hallottam volna a hangját.
- Szabad a papírjaikat és a jegyeiket? - A becsekkoló pultnál egy kék egyenruhás hölgy ácsorgott. Az arcán úgy festett az udvarias mosoly, mintha műszak előtt felragasztotta volna, hogy aztán annak végeztével letéphesse. Peter az öltönyzsebéből előhúzott egy a repülőtársaság lógójával díszített, nagy borítékot, és átnyújtotta neki. Az én útlevelem Adamnél volt, így nem igazán figyeltem oda az ügyintézésre. Máskor is repültem már, de olyankor csak a nyaralás izgalma bizsergette a gyomromat, most viszont görcsben volt. Majdnem felnevettem, mikor eszembe jutott egy képtelen ötlet: a biztonságiak észreveszik az idegességemet, azt hiszik, hogy valami terrorista vagyok, aki rosszban sántikál, és elfognak. -Jó utazást önöknek! - mosolygott ránk a nő, miután végzett. Az ellenőrző kapu előtt kivetették velem a fülbevalóimat, át kellett adnom az egyik biztonságisnak a kabátomat és a cipőmet, aztán csak átsétáltam a fémdetektorokkal felszerelt kapu alatt. Szerencsére nem jelzett, ezért azonnal visszakaptam mindent, és a válltáskám átvilágítása után csak meg kellett várnom, míg a többiekkel is végeznek. - Te repültél már? - sorolt be mellém Simon az átkötő folyosón. Még mindig nem tudtam, hihetek-e neki a Brookkal való susmorgással kapcsolatban. Azt állította, hogy csak megmondta a férfinak, hol vannak a papírjai, aki elküldetett érte. Lényegében tényleg elhozta valaki Simon iratait, ám a megérzéseim nem engedték, hogy csak úgy messzire fújjam a gyanúmat. Ismertem már annyira Simont, hogy tudjam, valamit nem mond el. - Igen, néhányszor... - Én még soha, de kíváncsi vagyok, milyen lesz. Skócia biztosan gyönyörű, legalábbis a Hegylakóban annak tűnt elmélkedett. Korábban sosem éreztem azt, hogy zavarna a jelenléte, de most ez a fecsegés nem igazán volt ínyemre. Talán ő is észrevette az ingerültségemet, mert végül csendesen ballagott tovább mellettem. Szinte azonnal megbántam a viselkedésemet, mégsem kértem bocsánatot. A repülőre lépve Peter bácsi előrement egy stewardessszel, hogy a helyeinkhez vezessenek minket. A személyzet készült, mert a legelöl lévő három szék egyikére babaülést szereltek, emiatt kérdés sem volt, hogy a másik két hely Camillát és Adamet illeti. Szívesen ültem volna Julie-ékhoz, de végül úgy döntöttem, hogy nem hagyom magára Simont. Még mindig láttam rajta a lelkesedést, ezért hagytam, hogy az ablak mellé üljön, én pedig a középső széket választottam. Arra számítottam, hogy majd Switz ügynök ül a másik oldalamon, ezért mikor Caspar lehuppant mellém, kissé megilletődtem. Na jó, nagyon. Az elmúlt napok bizonytalanságát és káoszát követően egyvalamiben legalább biztos lehettem: ezen az úton fix, hogy nem fogok tudni aludni. Egy másik világ
2. fejezet Caspar: Julie lehunyt szemmel pihent a székében, talán aludt is, mert a mellkasa egyenletesen mozgott. Feje a férje vállán nyugodott, jobb kezével pedig az ő ingujját markolta, álmában sem akarta elveszíteni. Már látszott rajta. Kicsit lengébb felsőt viselt, de az sem tudta eltakarni a hasát, kigömbölyödött alóla. Bármennyire is szerettem volna figyelmen kívül hagyni, ott volt az orrom előtt, nem vehettem semmibe. Persze a karikagyűrűt sem az ujján, de egy gyerek mégiscsak véglegesebb kötelék, mint egy eskü és egy papír... Be kell fejeznem az álmodozást! Vége. - Egyszer voltam már Skóciában. - Hogy miért kezdtem beszélni, és miért pont ez csúszott ki elsőre a számon, fogalmam sem volt. Jossie abbahagyta a magazinja lapozgatását, és érdeklődőnek tűnt. - Komolyan? - Igen. Még gyerekként. Azt hiszem, hétéves voltam. Nem, nyolc! javítottam ki magam. Igen, biztosan nyolc, mert a nyolcadik szülerésnapom után fogadtuk be Foxot, akit csak nehéz szívvel hagytam rá a szomszédokra a nyaralás két hetére. A neve ellenére nem róka volt, hanem egy keverék kutya. A pofája pont olyan nyúlánk volt, akár egy rókáé, ezért az elnevezés, bár később kiderült, hogy a ravaszsága miatt is illik rá. A kis csibész folyton megtalálta a módját, hogy kiszökjön a kertből. Mintha át tudott volna szivárogni a kerítés tömör lécein. - Nyaralni mentünk, de meg nem mondom már a város nevét... Valami fura volt, amit nem is tudtam kiejteni, nemhogy megjegyezni - mentegetőztem, nehogy hülyének nézzen. - És jó volt? - Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam a választ. - Ha nem vesszük figyelembe, hogy anyám folyton azon siránkozott, hogy megint esik, akkor igen. Én legalábbis jól szórakoztam. Volt egy srác, Logan McFlyer. Az időjárással mit sem törődve bejártuk vele az egész környéket, klassz volt! Azt nem tettem hozzá, hogy már csak azért is, mert anyám és a nagyapám volt velem, apámat otthon tartotta a munka. Az emlékektől izgatottá váltam kissé, mint mikor egy osztálytalálkozóra indul az ember tíz év után. - Szóval, te csínytevő, csavargó típus voltál, aki folyton nyakig sárosán, vérző térddel sántikált haza sötétedés után? Jossie felhúzta a jobb lábát, hogy teljes testével felém tudjon fordulni. A barátjának nem igazán tetszett, hogy ezzel kizárja a csevejből - bár a srác nem szólt egv szót sem, de a testbeszédéből könnyű volt olvasni ám én cseppet sem bántam. Jossie szórakoztató kölyök volt, és nekem most pont arra volt szükségem, hogy valaki csak és kizárólag rám figyeljen. Ez
elterelte a rossz felé csapongó gondolataimat. - Igen, valami olyasmi. Néhányszor ráhoztam anyámra a frászt, az biztos,.. És úgy tűnik, ezt a mai napig nem nőttem ki - komorultam el. - Ő nincs... veszélyben? - kérdezett rá. - Egy zárt katonai támaszponton dolgozik. Számára az a legbiztonságosabb hely, vigyáznak rá - magyaráztam. - Az anyukád katona? - Katonafeleség. Apám katona. - Nem szoktál róluk beszélni... - állapította meg némi gondolkodás után. Talán nem volt biztos benne, hogy fel merjee hozni témaként, vagy darázsfészekről van szó, amibe jobb nem belenyúlni. - Mondjuk úgy, hogy apámmal nem vagyok túl jóban. Ő azt akarta, belőlem is legyen tengerészgyalogos, helyette viszont csak mezei zsarunak mentem. Ez körülbelül olyan, mintha Bill Gates lányai számítógép-szerelésre adnák a fejüket. - Ahogy felnevetett a példámtól, nekem is vigyorognom kellett. Jossie varázslatos üdeséget árasztott magából, amiből én is táplálkozni tudtam. - Én énekesnő akarok lenni - árulta el. Korábban is hallottam ezt Adamtől, neki nem nagyon tetszett az ötlet. Megértettem, féltette a húgát a csalódásoktól és a túl nagy sikerrel együtt járó gondoktól is. - Még sosem hallottalak énekelni... - jegyeztem meg. Némi elmélkedés után közelebb intett a mutatóujjával. Én is felhúztam az egvik lábamat, és óvatosan arrébb helyezkedtem úgy, hogy ne húzódjon a sebem. Mikor halkan énekelni kezdett egy édes-bús szerelmes dalt, önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet. Julié is gyönyörűen énekelt, de teljesen más volt a hangja. Ő vagány, rockos, kicsit reszelős hangszínnel rendelkezett, ezzel szemben Jossie-é olyan volt, akár egy tiszta vizű forrás, dallamos, csengő, angyali. A rendőr énem érezte magán a többi utas tekintetét, de az igazi énem teljesen ki tudta zárni őket, és csak élvezte a dalt. Mikor az utolsó hang is elhalt, Jossie kipirult arccal várakozott a reakciómra, én viszont képtelen voltam megszólalni. Nem vitt rá a lélek, hogy megtörjem a varázst. - Nos? - suttogta, mintha ő is erezné, hogy a hangos szavak most zavaróak lennének. - Bárki bármit mond, ne hagyd magad eltántorítani, te énekesnőnek születtél. - A véleményem csillogást lopott a szemébe, ám valaki másnak nem igazán nyerte el a tetszését. - Ahhoz azért még nekem is lesz egy-két szavam. És örülnék, ha nem tömnéd a fejét ilyesmikkel! - nézett hátra Adam az ülése mellett. Úgy tűnt, nem igazán értékeli, hogy tehetségesnek tartom a húgát. - Rendben, bocsánat! Ebbe nekem nincs beleszólásom! - ismertem be. - így van!
- Most miért kell ilyennek lenned? - csattant fel Jossie. Az előbbi csillogásból szikrák lettek, amelyek egyenesen Adam felé pattogtak. - Milyennek? - Bunkónak - mondta ki nyíltan Jossie. Visszahúzódtam a helyemre, nem akartam belefolyni a testvérek vitájába. - Ne beszélj így velem! - kérte ki magának Adam. Julié mocorgásba kezdett a másik oldalon, és álmosan felpillantott. - Alig egy órája repülünk, ne egyétek meg máris egymást! kérte kissé pilledt hangon. Peter felállt a helyéről, és átcsusszant Bemard térde előtt. - Adam, gyere! - hívta magával a nevelt fiát. Ő tétovázott néhány másodpercet, nem tudta eldönteni, hogy folytatni akarja-e a vitát vagy sem, aztán mégis felállt, és elindultak a mosdók felé. Legszívesebben utánuk küldtem volna Bernardot, hogy tartsa szemmel őket, de tartottam tőle, Adam még jobban kiakadna, ha még ettől a személyes tértől is megfosztanánk. Végül is a repülőn nem eshet bajuk... - Bocs a hülye bátyám miatt! - fújtatott Jossie. Összefonta maga előtt a karjait, és a jobb lábával idegesen rugdosta a padlót. Valahol megértettem Adam hozzáállását - Jossie terveihez és hozzám is bár jobbnak láttam ezt magamban tartani. - Nincs probléma - biztosítottam róla. Julié ásított egyet az átellenes székben, aztán áthajolt Camillához. - Ha a fiúk visszajöttek, váltjuk őket? Felszállás előtt voltam pisilni, de a hólyagom, mintha a hasam növekedésével fordított arányban zsugorodna össze. - Nem nagyon zavarta az intim téma, és az sem, hogy Bemard elvörösödve lapul bele a széktámlájába, nehogy véletlenül hozzáérjen a gömbölvödő mellekhez vagy csupasz karokhoz. Korábban, ha Julié velem viselkedett ilyen közvetlenül, azt gondoltam, direkt csinálja, játszik és fel akar húzni. Esélyt láttam benne. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez önkéntelen nála. Valójában fogalma sincs arról, hogy ha így áthajol egy férfin, annak kilencven százalék, hogy azonnali merevedés a vége - kivéve, ha homoszexuális vagy nyolcvanéves. A lakásomat mertem volna tenni rá, hogy Bernard gatyájában is áll a bál, és pillanatnyilag baromira utáltam érte, mégha nem is tehetett róla. - Rendben - egyezett bele Cam. Julié visszaült a székébe, Bemard pedig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Ezt sasold meg! - rángatta meg Simon Jossie felsőjét, hogy magára vonja az érdeklődést. Nem örültem neki, hogy ellopta tőlem a figyelmet így újra össze voltam zárva a gondolataimmal. Egy részem be akarta csukni a szemét, elaludni, hogy ne legyek tudatában semminek, de nem engedtem neki. Az előttem lévő ülést bámultam meredten, csak akkor néztem fel egy pillanatra, mikor Adamék visszatértek, és Camilláék váltották őket.
Adam valahogy nyugodtabbnak tűnt, Peter bármit is mondott neki, használt. Beült Camilla helyére, és megpróbálta felvidítani egy kicsit a lányát. Nem igazán járt sikerrel, ennek ellenére nem adta fel. Valami mesét susmorgott egy sündisznóbabáról, nem hallottam rendesen, csak szavakat kaptam el. A következő órák szörnyen unalmasan teltek, az ebéden kívül semmi különös nem történt. Simon elszundított az ablaknak dőlve, Jossie ismét beletemetkezett az újságjába, a többiek pedig magukba merülve, csendesen várták a landolást. Még Julié sem csacsogott, pedig általában őt lelőni sem lehet társaságban. Nem akartam belegondolni, hogy mitől fáradt ki ennyire az éjszaka, de önkéntelenül is kínozni kezdtem magam az elképzelt látomásokkal. - Kérem, állítsák egyenesbe az üléseiket, és kapcsolják be az öveket! Mindjárt leszállunk! - A megváltás a hangszóróból érkezett az egyik szőke stewardess hangján, aki korábban az ebédet is felszolgálta. Mindenki mozgolódásba kezdett, hogy teljesítse az utasításokat, aztán csak vártuk, hogy végre szilárd talajt érjünk. JOSSIE: Egy fotó csak nagy ritkán adhatja vissza teljesen hűen a valóságot. A neten jó pár képet végignéztem St. Village-ről, ám a látvány még engem is elkápráztatott. Egész életemben nagyvárosban éltem, a természet lágy öle számomra egyenlő volt a félig betonnal kirakott parkokkal és a tengerparti stranddal, ahová néha lementünk nyáron. Ahogy a bérelt kocsikkal végiggurultunk a földúton, mintha teljesen más világ kapuja nyílt volna meg előttünk. A fű elképzelhetetlenül zöld színben pompázott, a távolban világhódító óriásokként meredeztek a hegyek, balra tőlünk pedig hatalmas erdő terült el, ami felfutott egészen a csúcsokig. Letekertem az ablakot, és kihajoltam rajta, hogy megnézhessem a hegy lábánál a most még aprócskának tűnő házakat és a hegy tetején büszkén álló kastélyt is. Csak akkor jöttem rá, hogy közelebb is vannak még látnivalók, mikor bégetést hallottam, és oldalra kaptam a fejemet. - Birkák! - mutattam rá a nyilvánvalóra. Még soha az életben nem láttam élő birkát. Simon áthajolt az én oldalamra, számára valószínűleg ugyanolyan csodának számított mindez, mint nekem. Egy kilenc év körüli, vörös hajú fíúcska bukkant fel az állatok között, megállt nem sokkal előttünk, leemelte a kalapját, és köszöntésképpen meglengette. Mindketten visszaintettünk neki. - Ez nem semmi... - sóhajtott fel Simon. Egyetértettem vele, bár magamban azt kívántam, bárcsak más körülmények között jöhettünk volna ide. Néhány napja még arról álmodoztam, hogy felhőtlenül boldog leszek itt, most viszont, bármilyen szép is
volt minden, ez lehetetlenségnek tűnt. Hogyan is lehetnék boldog, mikor a nap végén nem hívhatom fel Susan nénit, hogy elmeséljek neki mindent, ami csak történt velem... - Te, tényleg van rendes budi, áram meg minden, ugye? érdeklődött Simon, amint az első kőházakhoz értünk. Logikus volt a kérdése, mivel a hely egy 1800-as évekbeli városka benyomását keltette. Legalábbis külsőleg. - Persze - nyugtattam meg. Ennek is direkt utánanéztem, mert hát egy nő számára nincs fontosabb, minthogy rendes mosdó legyen a közelben. Mikor az új iskolámba kerültem, az volt az első dolgom, hogy benéztem az illemhelyiségbe, Camilla elmélete szerint ugyanis egy iskola felszereltségét abból lehet a leginkább megbecsülni, hogy milyen állapotban vannak a vécék. Minden másra előbb költenek, így ha rendes mosdók vannak, biztos, hogy a tanintézmény semmi fontosban nem szenved hiányt. Az emberek érdeklődve figyelték a kis karavánunkat. Néhányan csak szimplán megbámultak, de akadtak olyanok is, akik egy karlendítéssel vagy mosollyal köszöntöttek minket. Egy kistermetű, fehér alapon barna foltos foxi rohant ki az egyik kapun, és sokáig versenyt futott a kocsinkkal, miközben vékonyka hangon ugatott. Annyi volt a látnivaló, hogy egy időre sikerült minden rosszról megfeledkeznem. Az új élmények felsűrűsödtek, és szépen kitúrták az agyam központi részéből, amit zavarónak véltek. Szép lassan kiértünk a városkából, de a kalandok nem értek véget. A hegyre feljutni elég nehézkesnek bizonyult. Casparból néha hangosan is kitört a káromkodás, hiába igyekezett miattunk vissza- nyelni. - Mi a fenéért kellett azt a nyomorult kastélyt a hegytetőre építeni? Nem lett volna jó a hegy lábánál? - feszültek rá a kormányra az ujjai. - Az igazság az, hogy nem. Régen azért építették a várakat és kastélyokat magaslatokra, mert ott biztonságosabb volt támadás esetén - tört ki a történelmi szónoklat Switz ügynökből, mire mind nagyon csúnya pillantással illettük. - Ez csak költői kérdés volt, Bemard! A hegy tetején végül egy kerítés állta utunkat. A mögötte lévő épület akkora volt, mint az egész iskolánk háromszor - a tornatermet is beleértve. A művészettörténet-órák segítségével biztosan nem jöttem volna rá az építészeti stílusra, Mrs. Headley hipnotizáló hangjától majdnem mindig bealudtam az első öt perc után, de otthon a kastély történetének is utánanéztem. Gótikus építmény volt, amelyet egy Vörös Bajszú Henrik nevezetű skót nemes építtetett a 15. században. A férfi híres volt a paranoiájáról, ezért állítólag a kastély három tornyában állandó őrszolgálat volt. Valószínűleg a saját apósától tartott ennyire, ugyanis annak engedélye nélkül szöktette meg a férfi lányát, hogy aztán feleségül vehesse. Az apa viszont korábban már elígérte a lányt egy angol nemesembernek, aki előtt így szégyenben
maradt. Hogy az após megtámadta-e a várat vagy sem, az a történelem homályába veszett, ám a kastély teljes fenségében és szépségében fennmaradt. Persze, többször is felújították azóta, és 1984-től szállóként funkcionált. - Hát, ilyen helyre még sosem küldtek egy akció miatt! füttyentett Switz ügynök, ahogy megjelent két skót szoknyás férfi, és kitárták előttünk a hatalmas kapukat. Tudtam, hogy az öltözékük megszokott errefelé, de igazán bizarrnak bizonyult a szoknya - pontosabban a kilt - alól kibukkanó szőrös lábak látványa. A két skót tisztes távolságban megvárta, míg kikászálódunk az autókból, csak aztán jöttek közelebb. Egyikük húsz év körüli lehetett, a másik már a negyvenes éveiben járhatott. Mivel hasonlítottak, ezért apát és fiát véltem felfedezni bennük. - Üdvözlöm önöket Vörös Bajszú Henrik kastélyában! - köszöntött minket az idősebbik nagy lelkesedéssel. - A nevem Harold Lagen, ő pedig a fiam, Broderic. Mrs. Summershez van szerencsénk és a vendégeihez, ha jól sejtem... - hajolt meg felénk kissé. - Igen, mi vagyunk - felelte Julié enyhén színtelen hangon. Nem tűnt álmosnak, ezért úgy gyanítottam, rosszullét gyötri annak ellenére, hogy nem reggel, hanem késő délután van. A hegyi út után nem csodálkoztam ezen, még az én gyomrom is felkavarodott kissé. - Bro, pakold ki és vidd be a vendégek csomagját! Én pedig, ha ideadják a kulcsokat, fedett helyre parkolok az autókkal. Tudják, itt bármikor nekikezdhet! - mutatott az ég felé. Az egyelőre olyan gyönyörű kék színben ragyogott, hogy elképzelni sem tudtam a fekete esőfelhőket. Broderic gyorsan mozgott, pedig Julié három bőröndje igencsak nehéznek tűnt, és a mi cuccaink sem lehettek pehelysúlyúik, lévén, hogy a fél életünket el kellett csomagolnunk. Alig két perc múlva mégis az előtérben álldogáltunk már minden cókmókunkkal együtt. Borzongva mértem fel a terepet - pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Ódon, gyönyörű és varázslatos. Bár sosem voltam egy spirituális személyiség, most mégis szinte azt vártam, hogy a régi idők valamelyik szelleme, talán pont Vörös Bajszú Henrik, átúszik előttünk a folyosón. - Julié! - Magas, szőke Adonisz sietett felénk megzavarva ezzel az álmélkodásomat. Felkapta az említettet, és megpörgette a levegőben. Julié kényszeredett kacagása visszhangot vert a kőfalakon. Azt hittem, rászól a testvérére, hogy nem jó ötlet az ő állapotában így megforgatni, de végül ráhagyta a dolgot. - Mattié! - nyomott puszit a férfi arcára, amint újra földet ért a lába. Beletúrt a hosszúra nőtt, szőke tincsekbe, és úgy fürkészte a bátyja arcát, mintha azt mérné fel, vajon mennyit változott az elmúlt időkben, míg nem láthatta. Végül hátrébb lépett, és felénk fordult. - Ő itt Peter, a férjem! - kezdte a
bemutatást. - Nagyon örülök, és tiszta szívből sajnálom, hogy nem lehettem ott az esküvőn. - A füstbe menten vagy a futtában megkötöttön? - ékelődött Peter. - Inkább ez utóbbin. A füstbe ment után valószínűleg meg akartalak volna verni... - vágott vissza Matthew vigyorogva. Elkönyveltem, hogy a csípős nyelv genetikai örökség a Parker családban. - Ő Camilla, Adam, Fawnia, Jossie és Simon - folytatta a névsort Julié, hogy megelőzze Peter kontrázását. - Helló mindenkinek! És az urak pedig a testőrök, akiknek utólag kellett szállást kerítenem? - fordult Matt Casparékhoz. - Igen, ők azok. Caspar Crosley és... mi is a neve? - Bemard Switz, asszonyom. - Ki gondolta volna, hugi, hogy egyszer testőrökkel fogsz rohangálni! Számíthatunk rá, hogy néhány fanatikus rajongód át akar majd mászni a kerítésen? - Ami azt illeti... - lépett közelebb Caspar. - Arra szeretnélek kérni, hogy ha esetleg új arcok érkeznek, vagy bármi furcsát észlelsz, akkor mindenképpen szólj! - Ez most komoly? Én csak hülyéskedtem! - Matthew döbbenten tátotta el a száját. - Nem hiszem, hogy bármi probléma adódik, ám szeretem a lehető legjobban végezni a munkámat - jött a válasz komoly hangon. - Átnézhetném esetleg a vendégkönyvet is? - Nem hiszem, hogy ez... - Engedd meg neki, kérlek! - szólt közbe Julié, mire a bátyja arca elkomorult. - Valami baj van? - Nincs semmi, de ha nem hagyod, hogy mindent az ellenőrzése alatt tartson, meg fog őrjíteni. Ugye, nem akarod, hogy idegbajos legyek egy teljes hónapig? - vonta fel a szemöldökét Julié. Matthew vonásai meglágyultak, végül ismét felnevetett. - Nem, azt biztos, hogy nem akarom! Rendben, nézz bele nyugodtan, de az adatokat kezeld bizalmasan, mert bár az apósomé a kastély, képes rá. Hogy kirúgjon... - forgatta a szemét. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondja vagy ismét tréfál. A fogadópult mögé lépett, és Caspar felé fordította a nagy, régi kötésű könyvet. -- Matthew Parker! Szégyelld magad! - A felcsattanó hangra mind megperdültünk. A hátsó folyosóról egy nő tartott felénk, egyik kezében egy vödröt szorongatott, másikkal a mellette lépkedő kislány kezét fogta. Mindketten vörös hajúak voltak, de míg a nő tincsei szinte lángoltak, addig a lányka hajszíne szőkésvörössé szelídült. Caspar már mentegetőzésbe akart kezdeni, mikor a nő folytatta. - Miért nem szóltál, hogy megérkeztek? - Sajnálom, drágám, annyira lefoglalt az öröm! - kerülte meg a pultot Matt, és a felesége mellé lépett. Azonnal felismertem, mert Julié mutatott képeket róla, a bátyjáról és
a kislányukról. - Claudette Fay, a feleségem és Clarabella, a lányom - mutatta be őket a férfi. Átestünk egy össznépi ölelkezésen, aztán Julié nagyot nyújtózott. - Ledőlhetnénk vacsora előtt? - érdeklődött. - Még a szobátokat sem mutatta meg? És a csomagok is itt vannak... Ha így viselkednél a vendégeinkkel is, csődbe mennénk! - sóhajtott fel Claudette rosszalló pillantást vetve az urára, aztán átadta neki a vödröt, felkapta Clarabellát, és a lépcső felé indult. - Vidd, kérlek, a tejet a konyhára! Bro, hozd a csomagokat, ti pedig gyertek utánam! - mosolygott ránk, ahogy elhaladt mellettünk. A Claudette megszólítást egyébként jobban szeretem, de nyugodtan hívhattok Faynek is, ha az könnyebb. A vendégek sem tudják rendesen kiejteni a Claudette-et, úgyhogy velük általában már nem is próbálkozom... - csacsogott, miközben olyan gyorsan szedte a fokokat, hogy tartva vele az iramot, az első sor végére már kapkodtam a levegőt. Igazán karakán kis nőnek tűnt, olyannak, aki, ha pár száz évvel korábban születik, kardot forgat az angolok elleni csatákban, ahelyett, hogy otthon ülne. - Az első és második emelet a vendégeké, nektek a harmadik emeleti lakosztályokat készítettem elő. Azok kényelmesebbek, és így a nyaralók nem fognak zavarni. Sajnos a liftet még nem tudtuk beépíttetni, a műemlékvédelem nem adta meg az engedélyt arra, hogy megbontsuk a falakat. Ne mondjátok el, de igazából nem bánom! Halkította le a hangját bizalmasan. - Kár lenne megbolygatni az életet, és a munkálatok miatt akkora felfordulás lenne, hogy csak na! Itt is vagyunk! - állt meg a harmadik emeletre érve az első ajtónál. Pihegve igyekeztünk összeszedni magunkat, és le mertem volna fogadni, hogy ha voksolhatnánk, mindannyian a liftre szavaznánk. - Peter, Julié, ez lesz a tiétek! - Tárult fel előttünk egy rézkilincses faajtó. Valószínűleg látszott az elképedés rajtunk, mert Claudette elégedetten kihúzta magát. - Hűha! - Julié tátott szájjal sétált beljebb, ujjai végigfutottak az ágy faragott keretén. - Mint láthatjátok, a berendezés a régi időket idézi, de nyugalom, ötvöztük azért a modern korral - mutatott a szoba jobb oldalán lévő ajtóra, ami mögött a fürdőszobát sejtettem. Claudette is beljebb sétált, míg mi megálltunk a küszöbön. Ezek elektromos gyertyák - így megvan a hatás, de nem kell tűzveszély miatt aggódnunk - nyúlt a hatalmas ágy mögé, hogy megnyomjon egy rejtett kapcsolót. A plafonra szerelt gyertyás csillár azonnal világítani kezdett, aztán egy újabb kattintásra elaludt. - Remélem, kényelmesnek találjátok majd! - Ha esetleg szükségetek lenne valamire, nyugodtan szóljatok! - nézett várakozóan a sógornőjére, aki gyorsan megrázta a fejét. - Köszönjük, minden tökéletes! - Akkor pakoljatok ki, pihenjetek, hétkor pedig találkozunk
a vacsoránál! A következő ajtó mögött Cam és Adam szobája rejtőzött. Hasonló volt, mint Peteréké, azzal a különbséggel, hogy itt a sarokban helyet kapott egy modern kinézetű gyerekágy is. Ez valamelyest rontotta a szoba antik hangulatát, de még így is lenyűgöző volt a helyiség. - A ti szobáitok kicsit kisebbek, de szerintem tetszeni fognak - fordult Claudette végül hozzám és Simonhoz, aztán két egymás melletti ajtóhoz irányított minket. Lenyomtam a kilincset, és rájöttem, hogy a „tetszeni” enyhe kifejezés. A zöld ezernyi árnyalata várt rám odabent. A faliszőnyeg mélyzöld alapszíne, melyben aranyozott minták kacskaringóztak, elvette a szürke kőfalak ridegségét. Azonnal egy napsütötte rét képe ugrott be róla. Az ágyam kemény, tömör fából készült, a rajta lévő ágynemű pedig almazöld selyemnek tűnt. A kőíves ablaktól balra hatalmas szekrény állt, jobbra pedig egy tükrös asztalka. Gyönyörű volt az egész, fájdalmasan gyönyörű. - A csomagok - tette le az ágy végébe a bőröndjeimet Broderic, aztán már sietett is tovább a többiek cuccaiért. Az ajtó becsukódott mögötte, a lábam pedig hirtelen remegni kezdett. Épphogy csak el tudtam botorkálni az ágyig, hogy lerogyjak rá. Az egész napos elfojtás után kitört belőlem a sírás, annyira váratlanul és akkora intenzitással, hogy úgy gondoltam, soha többé nem leszek már képes abbahagyni. Sorstárs 3. fejezet CASPAR: Tényleg lakva ismerszik meg az ember. Feküdtem az ágyon, és igyekeztem lebeszélni magam arról, hogy a párnával öngyilkosságot kövessek el. Korábban egészen kedveltem Switzet, még sajnáltam is, amiért a kollégák folyton szívatják vagy semmibe veszik, de mostanra minden szimpátiám elszállt. Ha lett volna „a világ legidegesítőbb embere” verseny, ez a pasi toronymagasan vert volna mindenkit. Másfél órája foglaltuk el a szobánkat, azóta folyamatosan csacsogott. Rosszabb volt egy kisvárosnyi unatkozó öregasszonynál. Már az is megfordult a fejemben, hogy megkérem Mrs. Parkért, költöztessen át inkább a pincébe, a padlásra, vagy meghúzom magam az eresz alatt, de elvetettem az ötletet. Tartottam tőle, hogy Bemard még oda is utánam jönne beszélgetni. - ...biztosan nászúton voltak itt. Hihetetlen, hogy azóta itt van ez az ágy, legalábbis a keret. Ez olyan, mint egy időutazás, nem? - tartott levegőnyi szünetet, hátha válaszolni
akarok. Nem akartam. Az első néhány alkalommal abban reménykedtem, hogy ettől észbe kap, de egy órája már teljesen lemondtam erről. Ő pedig ugyanúgy folytatta tovább, mintha feleltem volna neki. - Biztosan sok érdekes ember megfordult már itt. Mindig is imádtam a történelmet, először azt akartam tanulni, csak végül másképp alakult. - A kopogás mentette meg Benardot attól, hogy fejbe dobjam a cipőmmel. - A vacsora öt perc múlva tálalva! - hajolt be a résen Broderic. Megkönnyebbülve pattantam talpra. Bár Switz jött velem, a folyosón összetalálkoztunk Julie-ékkal, így most nekik fecsegett, én pedig végre lazíthattam kicsit. Az étkezőben egy hosszú asztal nyúlt végig a helyiségen, körülötte legalább ötven szék várakozott. Néhányat már elfoglaltak a vendégek, de a többségük még üres volt. A finomságokat kipakolták az asztalra: sültek, gyümölcs- és sajttálak, friss kenyér, boroskancsók és tej sorakozott ínycsiklandóan hívogatva minket. - Helló! - Leültem egy kedvesnek tűnő hölgy mellé, aki a köszöntésemet mosollyal jutalmazta. Nem akartam tolakodó lenni, ezért vártam néhány percet, kutakodtam a megfelelő téma után, amivel érdemben is megszólíthatom. Végül észrevettem, hogy még senki nem látott neki a vacsorának, pedig a kínálat nyálcsorgató volt. - Furcsa, hogy nem eszik még senki... Ennyire rossz az íze? - hajoltam hozzá pont annyira bizalmasan, hogy az megfeleljen a jó ízlésnek és illemnek. - Az eddigi étkezések alapján isteni finom - rázta meg a fejét nevetve. Csilingelő kacagása volt, egyáltalán nem erőltetett, hanem szívből jövő. - Csak épp várjuk hozzá a körítést. Majd meglátja! - tette hozzá titokzatosan még jobban felkorbácsolva a kíváncsiságomat. Kérdőn fordultam Julie-hoz, aki közben Peterrel együtt leült velünk szembe, de csak megvonta a vállát, hogy nem tudja, miről van szó. Végül szép lassan minden hely elkelt. Vagyis majdnem mindegyik... - Jossie? - érdeklődtem Camillától. Adamet nem mertem megszólítani, a kérdésemre így is megrándult az arca, mintha a hangom is irritálná. Átvette a feleségétől a kislányát, és látványosan vele kezdett foglalkozni. - Nem érzi jól magát, nem jön le. - O... - Meg akartam kérdezni, nincs-e szüksége orvosra vagy bármi másra, de a kintről felhangzó zaj elvonta a figyelmemet. Másodpercek kellettek, hogy be tudjam azonosítani a dudaszót, és ahogy a halom kiltes férfi bevonult, teljesen meg is feledkeztem mindenről, őket Mrs. Parker és még három másik nő követte, akik szintén népviseletben sürögtek körülöttünk. Megtöltötték a kupáinkat, kínáltak minket, ha a tányérunk kiürült, és mikor épp nem volt semmi dolguk, táncra perdültek a sarokban tovább játszó férfiak zenéjére. Egy órácskára sikerült teljesen kikapcsolnia a mennyei ízeknek és a szórakoztató műsornak. - Minden rendben? ízlik az étel? - érkezett meg Matthew is.
Megállt a húga széke mögött, és figyelte, ahogyan a falatok szép lassan eltűnnek a hatalmas tányérról. - Egyél csak, most már kettő helyett kell, hogy erős unokaöcsém legyen! vigyorodott el, nekem viszont hirtelen megkeseredett a hús a számban. - Vagy unokahúgod! - szólt közbe Peter. Bármennyire is a zenére akartam koncentrálni, egyszerűen képtelen voltam kizárni a beszélgetést. - Peter kislányt szeretne... - forgatta a szemét Julié. - De én érzem, hogy fiú. - Én meg érzem, hogy egy kis Norah, Zoe, esetleg Helena van odabent... - vágott töprengő arcot Peter. Biztos voltam benne, hogy ezeket a neveket már hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt kitalálta. - Hogy erezhetnéd már, hogy kislány? - kacagott fel Julié, jobb keze eltűnt az asztal alatt, és bár nem láttam, tudtam, hogy a hasára simult. - És te hogyan érezhetnéd, hogy kisfiú? - szólt közbe Matt, mire a húga felháborodott arcot vágott. - Hé, azt hittem, hogy az unokaöcséd és az én oldalamon állsz! - Én ott állok, csak... na jó, azt hiszem, sürgős dolgom akadt arrafelé! - mutatott az étkező másik felére, ahogy észrevette Julie-n, hogy ebből már nem jöhet ki jól. Mivel úgy éreztem, egy morzsával sem férne több belém, felálltam, és követtem őt. - Elnézést, beszélhetnénk egy percre? - szólítottam meg, és rögtön a közepébe vágtam. - Délután nem tudtam megnézni a vendégkönyvet rendesen, esetleg belepillanthatnék most? - Ha nagyon muszáj... - sóhajtott fel. Valószínűleg abban reménykedett, hogy el is felejtettem a dolgot, és most csalódást okoztam neki. Elindult kifelé, előtte még egy lopott pillantást vetve a zenészek irányába. Éltem a gyanúperrel, hogy tart a feleségétől, és nem akarja, hogy tudjon a kérésemről. - Tessék, de kérlek, igyekezz! Mindjárt vége a vacsorának! vette ki a pult alóli fiókból a vaskos könyvet, és kinyitotta nekem az utolsó bejegyzéseknél. A legegyszerűbb és leggyorsabb módját választottam annak, hogy feljegyezzem a neveket. Elővettem az új mobiltelefont, amit Brook adott, amikor a reptérre indultunk, és lefotóztam vele az utolsó két, aktuális oldalt. - Kérdezhetek valamit? - köszörülte meg a torkát Matthew, miután visszatette a vendégkönyvet a helyére. - Persze - vágtam zsebre a mobilt. - Biztos, hogy nincsen semmi baj? Tudom, hogy volt az a mocskos ügy, amibe Julie-ék is belekeveredtek, és... ez az egész, hogy Julie-ék mellé testőrök kellenek, a vendégek ellenőrzése, meg hogy hirtelen, az utolsó pillanatban Camilláék családja is ideutazott... Szóval, furcsa ez az egész - hadarta végig zavarodottan. Először ösztönösen meg akartam nyugtatni, aztán egy bevillanó gondolatnak köszönhetően mégis
másképp döntöttem. Talán úgy is a segítségünkre lehetne, hogy nem avatom be semmi olyanba, amibe nem szabad. Végül is, hasznos, ha odafigyel a biztonságra és az idegenekre. Gyors döntést kellett hoznom, én pedig megtettem. - Na jó, elmondok valamit, de esküdj, hogy nem beszélsz róla senkinek! - vontam félre az ablakhoz, hogy ha esetleg valaki kijönne az ebédlőből, ne vegyen észre minket azonnal. - Tudtam, hogy baj van! - vágott olyan arcot, hogy majdnem meggondoltam magam. - Esküdj! - ismételtem meg. - Persze, esküszöm! Nem beszélek senkinek! - ígérte gyorsan. - Valaki bizarr leveleket küldözget Julie-nak. Egy beteges rajongó kezdtem bele a rögtönzött mesébe. Lelkifurdalásom volt, amiért megijesztem, de azzal biztattam magam, hogy a jó cél érdekében teszem. - Valószínűleg nem komoly a dolog, de jobb óvatosnak lenni, Julie nem is tud róla, nem akartuk felzaklatni most - simítottam végig egy kézmozdulattal a nem létező pocakomon, hogy jelezzem, mire gondolok. - Camilláék pedig azért jöttek velünk, hogy a háttérből vigyázzanak, ne tegyen semmi óvatlant. - Tudjátok, hogy ki lehet? - pillantott Matt az ebédlő ajtaja felé. Ismertem ezt a fajta tekintetet - Adam nézett így Camre, Jossie-ra és Fawniára, Peter pedig Julie-ra, mikor óvni akarták őket valamitől. - Egyelőre nem, ezért ellenőrzőm a vendégeket. És ebben valószínűleg a jövőben is szükségem lesz a segítségedre... tértem a lényegre. Kérdőn nézett rám, de nem láttam rajta az elutasítás nyomát, ezért folytattam. - Gondolom, a fesztivál miatt most jön néhány idegen a városba. Ha bárkit furcsának találnál, kérlek, szólj nekem! És ha valaki még bejelentkezne ide, akkor szükségem lesz az adataira. - A B&B tagjain kívül már nem fog senki bejelentkezni. De ők két hét múlva jönnek csak - rázta meg a fejét. - Telt házunk van. Ti foglaltátok el az utolsó szabad szobákat. A később érkező fesztiválozók vagy lent maradnak a városi szállóban, vagy foglaltak maguknak területet a táborhelyen, és majd sátoroznak. - Ez csodás! Mármint, nagyban megkönnyíti a dolgomat - mosolyodtam el. Legalább egy apró kavicstól megszabadultam a kősziklagondok alatt görnyedezve. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat - csapkodta meg Matt barátian a vállamat úgy, hogy az egész testem belerázkódott. Összepréseltem a számat, hogy ne szisszenjek fel, a sebem még mindig sajgott. - Figyelni fogok a városba tévedő idegenekre, és ha bármi gyanús, szólok! - Rendben, és ne feledd! Erről egy szót se senkinek! figyelmeztettem újra. Határozottan bólintott. A zene elhalt odabent, széklábak csikordultak, aztán váratlanul felbolydult az előtér - a jóllakott vendégek elindultak a szobáik felé. Gyorsan én is elköszöntem, és a lépcsőkhöz siettem. Minél előbb ágyba akartam bújni, hogy
alvást színlelhessek. Reméltem, hogy Bernard nem beszél hozzám még álmomban is. JOSSIE: Tilosban járok, jól tudtam, mégis továbbvitt a lábam. Az éjszaka csendje valahogy megnyugtatott, azzal mentegettem magam, hogy amit a többiek nem tudnak, az nem okozhat nekik aggodalmat. Valahonnan nevetés hangzott fel, mire behúzódtam egy kordé mögé, amin korábban szénát szállíthattak, mert maradt itt-ott elszórva rajta néhány szál. Egy fiatal pár tartott a szálló felé valószínűleg egy romantikus séta után, mert mindketten nagyon boldognak és szerelmesnek tűntek. Megvártam, amíg elmennek mellettem, aztán indultam csak tovább. Mikor a sötétben kivettem a padok körvonalait, még semmi bajom nem volt, aztán minél közelebb értem, az emlékek annál élénkebben ostromoltak. Nagyon hasonlított a parkbeli helyünkhöz, csak a játszótér hiányzott mellőlük. Vajon visszatérek még oda valaha? Felültem az egyik pad támlájára, és megint potyogni kezdtek a könnyeim. Nem így képzeltem ezt. Azt hittem, jó móka lesz Skóciába jönni, hogy majd élvezem a szép tájat, a bulit, az új helyekkel és emberekkel való ismerkedést. Ehelyett összeomlott az egész életem. Valahol egy bagoly huhogott fel a távolban, nem voltam hozzászokva az állathangokhoz, így azonnal magára vonta a figyelmemet. Pityeregve hallgattam az éjszaka hangjait, miközben körbeölelt a magány súlyos takarója. Szia! A semmiből jövő hang kibillentett az egyensúlyomból. Nyekkenve területem el a fűben, a lábam égnek meredt a padnak támasztva. Jó ideig nem mozdultam, csak kábán feküdtem, akár egy kiterült béka, aki feldobta a pacskert. Jézusom, nem sérültél meg? - A hanghoz ezúttal egy alak is tartozott, aki leguggolt mellém. A Félhomályban nem láttam az arcát, de annyit biztosra vettem, hogy nő. - Nem. Azt hiszem... - nyögtem. Megragadta a karom, és segített talpra állni. - Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni, csak. láttam, hogy itt üldögélsz, magányosan, és gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e... Egyébként Gleda vagyok - hadarta, miközben leporoltam magam. A felbukkanása legalább annyira biztosan jó volt, hogy az ijedelemtől elapadtak a könnyeim. -Jossie - mutatkoztam be én is. Mikor végre felnéztem rá, elmosolyodott. Olyan ruhát hordott, mint a falubeliek, bár nem hallottam ki a skót akcentust a szavaiból. - Itt laksz a szállóban? - érdeklődött. Úgy tűnt, társaságra vágyik, én viszont szívesebben szomorkodtam volna tovább egyedül. - Itt - bólintottam szűkszavúan. - Én odalent lakom a városban, csak néha feljárok ezért-
azért. Szép itt, nem igaz? - szívta be mélyen a friss levegőt. Körbenéztem a félhomályban, de alig láttam valamit. Mikor megérkeztünk, a szálló volt az egyetlen, amit megcsodáltam, a környezetét eszembe sem jutott felmérni. Ha nyaralni jövök ide, a válaszom valószínűleg egy lelkendező és szívből jövő dicséret lett volna, így viszont csak leroskadtam a padra, és igyekeztem, hogy ne bőgjem el magam újra. - Jól vagy? - ült le mellém Gleda is. Hosszú, fekete haja mentás illatot árasztott magából. Jó néhány pillanatig csend volt, így mikor ismét megszólalt, azt gondoltam, búcsúzkodni fog. Végül is kinek nyújtana örömet egy depressziós, kukán üldögélő lány mellett tölteni az estét... - Elvesztettél valakit, igaz? - Tessék? - néztem fel rá meglepetten. - Honnan...? - Az édesanyám néhány éve halt meg. Én is hasonló állapotban voltam. Szóval... tudom, milyen ez - vonta meg a vállát. - Ki volt az? - A nagynéném, de ő nevelt fel, úgyhogy olyan, mintha az édesanyám lett volna - markoltam meg a pad szélét. - Sajnálom. - Nem szerettem, ha idegenek érnek hozzám, de amikor Gleda keze az enyémre simult, mégsem húzódtam el. Nő létére nagy, határozott keze volt, úgy képzeltem, a ház körüli munkáknak köszönhetően. - Ezért jöttetek ide? Feldolgozni? - Nem. Nem igazán - ráztam meg a fejem. Olyan jó lett volna valakinek elmondani mindent, kiadni magamból a bűntudatot, mégsem tehettem. - Rendben, ha nem akarsz, nem kell beszélned róla - paskolta meg a kezem, aztán visszahúzta a sajátját. Az egyik szemközti fáról fel- rebbent egy madár, vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy az, nem pedig denevér. A pofácskájuk igazán cuki volt, de a hatalmas bőrszárnyaikkal a frászt hozták rám. - Tudod, mi segített nekem az édesanyám halála után? - Micsoda? - kérdeztem valódi érdeklődéssel. - Apámmal nem igazán tudtam beszélni róla, barátaim sem nagyon voltak. Aztán véletlenül összeismerkedtem egy sráccal, aki szintén hasonló cipőben járt. O megértette, min megyek keresztül. |ó volt valakinek kiönteni a szívemet, könnyebb lett tőle a hatalmas teher. - Én nem tudom, hogy kell... Mármint, kiönteni a szívem, ez olyan... fura - fintorodtam el. - Igen, először tényleg az - kacagott fel. Mikor rájöttem, hogy én is mosolygok, azonnal lecsapott rám a bűntudat bárdja. Szégyenkezve fordítottam az erdő irányába a fejem, pedig a holdfényben valószínűleg észre sem lehetett venni a reakciómat. Keze újra az enyémre simult, megrezzentem. - Nem bűn, ha nevetsz, mosolyogsz vagy örülsz valaminek. Szerintem a nagynénéd boldog lenne tőle - találta ki a gondolataimat. Igaza volt, az, hogy valaki megért, valóban segített. A következő fél órában Susan néniről meséltem. Arról, hogyan fogadott magához Ryan bácsival, a közös nyaralásainkról, a mindennapjainkról. Dőltek belőlem a szavak, és olyan emlékek
is felszínre bukkantak, amik már évek óta eszembe sem jutottak. Minél többet adtam át magamból, annál nyugodtabbnak éreztem magam, Gleda igazán figyelmes hallgatóság volt, még az sem zavarta, hogy időről időre elfúlt a hangom, és le kellett törölnöm egy könnycseppet az arcomról. - ...szegény ötpercenként szaladgált nekem teával, mert nem voltam hajlandó másból meginni, csak abból a törpe pohárból, amibe kétkortynyi fért - kuncogtam fel az egyik emlékemen, aztán megdörzsöltem a szemem. - A nagynénéd nagyon szeretett, az biztos. - És a világ legtürelmesebb embere volt - egészítettem ki. - Azért azt a... - kezdett bele valamibe, ám hirtelen félbehagyta. Lépések közeledtek felénk, én is tisztán hallottam őket. Felálltam a pádról, és hunyorogva a sötétbe bámultam, hátha észreveszem a közeledőt. Végül előbukkant egy női sziluett a bokrok mögül. -Jossie... - A suttogó hangot azonnal beazonosítottam. - Ez csak a sógornőm, Camilla - fordultam Gledához. Vagyis a hűlt helyéhez. Zavarodottan néztem körbe, de úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ha a szélben nem érzem még mindig a mentás illatot, talán meg is ijedek, hogy csak hallucináltam, esetleg a kastély egy kísértő szellemével társalogtam vagy egy órát. - Hát, itt vagy! - Camilla odaért hozzám, és bár az arcvonásait nem tudtam kivenni, esküdni mertem volna rá, hogy feszült. - Tudod, mi lett volna, ha Adam néz be a szobádba... Nem tűnhetsz csak így el az éjszaka közepén! - szidott meg, aztán éles váltással ellágyult a hangja. - Jól vagy? - Aha - feleltem szűkszavúan. Az ajtót, amit alig két perce még nyitva tartottam egy vadidegen előtt, most egyszerűen becsuktam, és még a zárat is ráfordítottam. Búcsú a galamboktól 4. fejezet CASPAR: Már megint esik... - Bemard nyafogásától már öt perccel ébredés után elment az életkedvem. Az előző négy napban nem igazán volt dolgunk. Az időjárás felmutatta nekünk a középső ujját, és csak úgy zúdította a nyakunkba az esőt. Mind idebent töltöttük az időt, bár úgy sejtettem, ha hétágra sütne a nap, Swansonéknak akkor sem lenne kedve semmihez. Én igyekeztem a jó oldalát nézni, ha nem mászkálnak sehová, könnyebb odafigyelni rájuk. Kikecmeregtem a takaró alól, aztán elvonszoltam magam a fürdőig, hogy legalább tíz békés percem legyen, mielőtt végighallgatom az egész napos panaszáradatot. Immár ötödször. Vizes hajjal és mindenre felkészülten tértem végül vissza a hálóba, ám ott nem azt kaptam, amire számítottam: Bemard
izgatottan készülődött. - Odalent játékparti lesz reggeli után, Mrs. Parker most szólt - informált, miközben megigazította a haját a tükörben. Engem annyira nem villanyozott fel a társasjátékok, kártya- és sakkpartik lehetősége, de bármiért hálás voltam, aminek köszönhetően Bemard leszállt rólam. Swansonék már az ebédlőben voltak, mire leértünk, kivéve Jossie-t. Ő még egyetlenegyszer sem étkezett velünk, ami miatt most már kifejezetten aggódtam - ahogy Adam és Camilla arcát elnéztem, nem voltam ezzel egyedül. - Még mindig a szobájában van? - kérdeztem halkan Camillát, miután a férje felállt az asztaltól - mondván, végzett -, bár a tányérja még tele volt. - Igen. Próbáltam lecsábítani, de nem ment... - igazította meg az ölében a lányát. Rossz volt látni, hogy a tehetetlenség mennyire megviseli. Haraptam néhány falat friss vajas zsemlét, felhörpintettem a kávémat, aztán felálltam az asztaltól. - Nem maradsz játszani? - Switz leginkább egy csalódott gyerekre emlékeztetett. - Bocs, de ezt most kihagyom! - siettem el, még mielőtt valamivel visszatartott volna. Gyors léptekkel szedtem a lépcsőfokokat a harmadikig, aztán mégis tétovázni kezdtem. Vajon jó, ha beleszólok ebbe? Végül nem volt mit eldöntenem, kinyílt Jossie ajtaja, és kilépett a folyosóra. Észrevett, egy pillanatra megtorpant, majd folytatta tovább az útját felém. -Jó reggelt! - mosolyogtam rá, mire ő is hasonlóan tett. Meglepett a reakció, de nem mertem rákérdezni, mitől bújt elő a csigaházából ilyen hirtelen, hátha azzal csak elrontanám a kedvét. - Reggelizni mész? - érdeklődtem inkább helyette. - Már ettem a szobámban. Camilla mondta, hogy lesz valami játék, azt akarom megnézni... Te is jössz? Nyomhatnánk egy Monopolyt. - Monopolyt? - kérdeztem vissza még döbbentebben. - Vagy azt már meguntad? - Nem, nem unom - vakartam meg a fejem. Régebben sokat társoztunk együtt, ő, a családja meg én. Tényleg jó móka volt, legalábbis akkor. Hogy most az lenne-e, abban azért erősen kételkedtem. Jossie kérdés nélkül belém karolt, hogy aztán visszatereljen a földszintre. A fogadópult mellett vitatkozó házaspár már a lépcső tetejéről fetűnt, de csak akkor kezdtem igazán figyelni rájuk, mikor Jossie hirtelen megtorpant. - Fent hagytam a szerencsecsatomat, várj meg itt! - perdült meg, mielőtt rákérdezhettem volna, hogy az itt alatt konkrétan ezt a szent helyet érti, vagy bemehetek-e a szalon funkciót ellátó helyiségbe. Végül nem mozdultam, bár elég hülyén éreztem magam a lépcső második fokán ácsorogva. Mint egy ottfelejtett csomag. - Lehet, hogy elfújta a szél... - tárta szét a karját Matthew.
- A mosókonyhából? A kedvenc, zöld mintás szoknyámat és pont a hozzá passzoló mellényt? Matt, ellopták őket! - Claudette nagyon paprikás volt, bár melyik nő ne lenne az, ha valaki csórná a ruháit? - Ha így volt, akkor sem tudunk mit tenni. A vendégek néha begyűjtenek ezt-azt helyi szuvenírként, hiszen tudod. Te sem gondolhatod komolyan, hogy átkutatom az összes vendég csomagját... - És ha az egyik vendégnek is eltűnik valamije? - Akkor cselekszünk... Na, kérlek, kapsz majd tőlem újat próbálkozott Matt a férjek egyetlen módszerével: ajándékot ígért. Hogy ezúttal bejött-e a trükk, már nem tudtam meg, mert Jossie trappolt le a lépcsőkön kettesével szedve a fokokat. - Itt is vagyok! - csimpaszkodott újra a karomba. - Házi szarkánk van - hajoltam a füléhez a szalon felé menet. -Mi? - Valaki lopja a női ruhákat... - Lefogadom, hogy az a pasi, szinte látom is magam előtt, ahogy a tükör előtt billeg bennük - pislantott az egyik kopasz, kövérkés vendég felé, aki épp egy rózsaszín zsebkendővel törölgette a homlokát. Elfintorodtam a felderengő képtől, mégis nevetnem kellett. - Joss! - Camilla elkerekedett szemmel bámult ránk, és Adam is hasonló képet vágott. Nemcsak az döbbentette meg őket, hogy Jossie elhagyta szobáját, hanem az is, hogy mosolyogni látják. -Játszunk Monopolyt? - szemlélte meg a fal mellé állított kis asztal tartalmát. - Persze - vágta rá Cam azonnal. - Akkor hozom - kapta fel a játék dobozát, majd lehuppant a bátyja mellé. - Ülj le, Caspar! - szólt rám, mikor észrevette, hogy még mindig tétován ácsorgok. Adam felé pislantottam, aki minden ízében megfeszült, de nem tiltakozott - valószínűleg azért, mert Camilla az asztal alatt figyelmeztetően megérintette a combját. -Julie-ék nem jönnek? - érdeklődtem. - Nem, ők most... el vannak foglalva - próbált Camilla tapintatosan fogalmazni. - Igen, egymással. Végül is, ez egy romantikus hely az eső ellenére is - villant Adam tekintete felém, mintha csak tudná, hogy ezzel bánthat engem. - És a társa? - terelte másra a szót Cam. - Ő azt hiszem, mást játszik - biccentettem az ablak melletti asztal felé, ahol Switz épp sakkpartit folytatott egy öregúrral. - Akkor győzzön a jobb! - csapta össze Jossie a kezét, és Simonnal elkezdte kipakolni a dobozból a kellékeket. Végül a gyűszű jutott nekem bábuként. A sors valószínűleg jelzésnek szánhatta, mert jól jött volna egy mentális változata is, amely megvéd Adam szurkálódásaitól. Nem csinálta túl feltűnően, mégis újra és újra belém döfött játék közben.
Igyekeztem nem odafigyelni rá, és ahhoz képest, amit vártam, egészen jól alakultak a dolgok. A játék mindenkit magába szippantott, már senki nem foglalkozott azzal, hogy az ablakot veri az eső. A mellettünk lévő asztalnál egy család hangosan nevetett és szurkolt, valahányszor a Ne ébreszd fel a papát! című játékban rizikós gombnyomásra került sor, a helyiség másik végében pedig valami szójáték folyt, aminél néha be-bekiabálták a megfejtést. - Joss, dönts már! - Adam türelmetlenül lökdöste meg a húga vállát, aki újra átszámolta a pénzét. - Ha megveszem azt a drágább telket, akkor most kiadom minden pénzem, de később több jöhet vissza... Nem tudom, megéri-e a kockázatot, te mit gondolsz, Susan néni? - fordult balra teljes természetességgel, hogy aztán lefagyjon. Velünk együtt. Amikor felpattant, Adam utánanyúlt, de Jossie fürgébb volt; mire egyet pislantottunk, már ki is rohant a teremből. - Maradj, majd én megnézem! - adta át Cam a lányát Adamnek, aztán ő is távozott. Kényelmetlenül mocorogni kezdtem, nemcsak azért, mert Adam úgy méregetett, mint aki legszívesebben megölne, jelezve, hogy ez is az én hibám, hanem mert én magam is ugyanígy éreztem. Végül felkászálódtam, és mivel a vihar még mindig tartott, úgy döntöttem, a kastélyban sétálok egyet. Ugy fél óra után a könyvtárszobában kötöttem ki. Néhányan már üldögéltek ott, viszont csend volt, és találtam egy félreeső széket is magamnak. Szereztem egy Agatha Christiekönyvet, aztán csak olvasgattam. Mire besötétedett odakint, már a történet felénél tartottam, és bár igazán kíváncsi voltam, ki ölte meg Aristide Leonidest, mégis félretettem a történetet, mert elfáradt a szemem. Switz még nem volt a hálószobában, mikor beléptem, de nem is bántam, hogy egyedül vagyok. Lerúgtam a cipőmet, és kigombolt nadrágban sétáltam az ablakhoz, hogy behúzzam a függönyöket. Félúton azonban megakadtam a mozdulatban. Összevont szemekkel hajoltam közelebb az üveghez, hogy jobban lássak, de ez csak arra volt jó, hogy elvétve a távolságot, a homlokom nekikoppanjon. Káromkodva dörzsöltem meg, miközben újra felrángattam a sliccemet. A cipőt lépés közben húztam vissza, és feltépve az ajtót majdnem beleütköztem Switzbe. - Mindjárt jövök! - morogtam oda neki, miközben kikerültem. Elloholtam néhány vendég mellett, akiket korábban láttam a játékszobában, aztán a földszintre érve egyenesen a kijárati ajtóhoz siettem. Senki nem törődött velem, hozzászoktak már, hogy a vendégek vacsora után egy kis esti sétát tesznek, vagy kimennek az eresz alá dohányozni. Néhányan most is ácsorogtak a várfal mellett pöfékelve és beszélgetve, és láttam párokat is, akik a csepergő eső ellenére cél nélkül keringtek a parkban. A friss levegő megcsapta az arcomat, más esetben megálltam volna kiélvezni, most viszont a szemközti fákat fürkészve célirányosan haladtam tovább. Jossie alakját azonnal megláttam
a holdfényben, ám a másik alak már nem volt vele. Pedig az ablakból tisztán láttam, hogy beszélget valakivel. - Mit csinálsz itt? - toppantam elé köszönés helyett azonnal a torkának ugorva. Sikerült meglepnem, mert kissé összerezzent, aztán törölgetni kezdte a szemét. Sírt? - Sétáltam... - köszörülte meg a torkát. Most már biztos voltam benne, hogy az egereket itatta, és ez kicsit lehűtötte az indulataimat. -Jól vagy? - Olyan arckifejezéssel bólogatott, mint aki újra elbőgi magát, úgyhogy nem volt túl meggyőző. Felsóhajtva kinyújtottam felé a kezem, és hívogató mozdulatot tettem. Megölelni egyszerűbbnek tűnt, mint szavakkal megvigasztalni. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hiszen ezerszer is bocsánatot kérhetnék még, az sem változtatna semmin. - Susan néni meghalt... Én nem... nem tudom fel... akadozott a szava, míg végül teljesen elhalt az ingemben, ennek ellenére pontosan értettem, mit akar mondani. Hogy hihetetlen számára az egész, fel sem fogta még teljesen. Szorosabbra fontam az ölelésem, és ösztönösen simogatni kezdtem a haját és a hátát. Mozdulataim gyengédségével adtam tudtára, mennyire együtt érzek vele. Mélyet szusszantott, majd felnézett rám nagy, könnyektől csillogó szemmel. Zavarba jöttem. Nem tudtam volna megfogalmazni, miért, de hirtelen helytelennek tűnt, hogy érzem a bőre forróságát, az orromba kúszik az illata, és jólesik, hogy nekem adja a figyelmét. Talán... talán már nem is olyan kislány, mint eddig gondoltam. - Ki volt az, akivel az előbb beszélgettél? - léptem hátrébb. Néhány pillanatig zavartnak tűnt, gyors mozdulattal a füle mögé simított egy szélfútta hajtincset, csak aztán felelt. - Egy lány a faluból. Meglátta, hogy sí... szóval, meglátott, és idejött megkérdezni, jól vagyok-e - vonta meg a vállát. - Hogy hívják? - engedtem felszínre törni a nyomozó énemet. Annak ellenére, hogy a helyiekhez hasonlóan öltözködött, képtelen voltam a gyanakvásomat dunyha alá dugni és elaltatni. Annyira hasonlított Sammyre, hogy azt egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. - Gleda Norse. Az ő anyukája is meghalt. Van egy ajándékboltjuk odalent, a városban. - Gleda Norse - véstem fel az emlékezetembe a női nevet. Az első adandó alkalommal meg akartam kérdezni Matthew-t, hogy ki is a lány. Tekintetem a fák közé tévedt. Ahol álltunk, még csak néhány magasodott fölénk, de beljebb egyre sűrűbben álltak, míg végül erdőben teljesedtek ki. A gótikus kastély és a sötét rengeteg árnyékában kezdtem kellemetlenül érezni magam. - Gyere, menjünk vissza! - nyomtam el egy borzongást. És örülnék, ha nem kószálnál el egyedül. Kérlek... - tettem hozzá, de így is láttam a rosszallást rajta. - Arról nem volt szó, hogy az épületből sem léphetünk ki...
- Ez nincs is megtiltva, csak szeretném mindig tudni, merre jársz. Hogy ne kelljen aggódnom érted próbáltam megmagyarázni úgy, hogy ne sértsem meg a tinédzserlelkét, és ne késztessem direkt ellenállásra a tiltással szemben. - Aggódsz értem? - torpant meg egy pillanatra, aztán két sietős lépéssel újra beért. - Persze hogy aggódom. - Csendben elsétáltunk a bejáratig, ahol kinyitottam előtte az ajtót. A küszöbről visszafordult felém. - Megígérem, hogy nem fogok elkószálni anélkül, hogy szólnék neked - mosolyodott el halványan. JOSSIE: Lustán hevertem az ágyon, és figyeltem, ahogyan a behajtott zsalugáterek résén át egyre világosabb fénycsík világítja meg a padlót. Öt óra körül felriadtam, és azóta képtelen voltam visszaaludni. Sosem hittem volna, hogy ennyire ellentétes érzések egyszerre bitorolhatják az embert. A veszteség iszonyatosan fájt, de Caspar így is képes volt örömet lopni a szívembe. Ö volt az én fénysugaram a sötét padlón. És egyszer majdcsak eljön a reggel is... Remélem - fordultam a hátamra. Még élénken élt az emlékezetemben, milyen volt, amikor Ryan bácsi meghalt. Az üresség, a fájdalom, a tehetetlenség. Nagyon szerettem őt, de ez most sokkal rosszabb. Bármennyire is reménykedtem, hogy felépül, számítottam a rossz végkimenetelre, felkészültem rá, és elbúcsúztam tőle. Na meg ott volt mellettem Susan néni, akinek sokkal jobban tájt, aki miatt erősnek kellett lennem. Most viszont a nagynéném az egyik percben még a kezemet fogta, beszélt hozzám, aztán pedig... Megdörzsöltem az arcomat, hogy kiűzzem a fejemből az utolsó emlékemet róla. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy Caspar megölelt az éjszaka? Hogy volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, másképp tekint rám... Csak egyetlen rezdülés, egy apró csillanás a tekintete mélyén, mégis biztosra vettem, hogy nem tévedek. A gyomrom már attól is izgatottan rándult össze, hogy felidéztem. Eddig esélytelennek tartottam magam, mert Caspar kislányként kezelt, de talán épp tegnap este tettem meg az első lépést afelé, hogy felnőjek a szemében. A három halk koppantást hallva végre lerúgtam magamról a takarót, és felültem. Camilla kukucskált be a szobába, hogy megnézze, alszom-e még. Mikor meglátott, halványan elmosolyodott és közelebb merészkedett. - Hogy vagy? - állt meg az ágy lábánál. - Jobban - vontam aprót a vállamon. Még közelebb jött, leült az ágy szélére, és elkezdte igazgatni az éjszaka széttúrt tincseimet. - Sok volt a rossz az utóbbi napokban... - tűrt egyet a fülem mögé. - Tudom, hogy most mennyire nehéz neked.
- Nagyon hiányzik Susan néni - szorult össze a torkom. Camilla vállára hajtottam a fejem, ő pedig lágyan ringatózni kezdett velem. - Lehet, hogy buta ötlet, és nyugodtan mondd meg, ha az, de... mi lenne, ha elbúcsúznánk tőle? Olyan tragikusan hirtelen történt minden, és arra gondoltam, hogy esetleg ez segítene... - bizonytalanodott el, mikor nem feleltem. Belekapaszkodtam a vállába mind az öt ujjammal, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. - De ha nem szeretnéd, akkor... - Szeretném. Szükségem volt néhány percre, hogy ennél többet is tudjak mondani úgy, hogy ne omoljak össze, Camilla pedig türelmesen kivárta. - Mire gondoltál pontosan? - húzódtam el tőle. Nyitott voltam bármire, ami enyhítheti kicsit a gyötrődésemet. Az, hogy Susan nénit még csak el sem temethettük, egyszerre töltött el lelkifurdalással és a lezáratlanság érzésével. Brook azt mondta, intézkedik az ügyben, de azt sem tudtuk, mit ért ez alatt. Másoknak legalább ott a lehetőség, hogy kijárjanak a szeretteik sírjához, nekem még ennyi sem jutott. - Claudette tegnap mesélt egy kis tisztásról, kimehetnénk pikni- kezni. Van a közelében egy kis patak. Adam, te és én lesétálhatnánk oda, és rátehetnénk a vízre ezeket... - vett elő a zsebéből egy kendőt. Ahogy letette közénk és kibogozta, a szemem megint elfutotta a könny. Ujjam hegyével megérintettem a három fehér galambot, Susan néni aprócska galambjait. - Ryan bácsi ajándéka. Jadeitből van, ezért kétszeresen is a béke szimbóluma. Mindig azt mondogatta, hogy egy galamb kétszeres békét hoz, úgyhogy ránk hatszoros békesség vár. Ez Ryan bácsi, ez Susan néni, ez pedig én vagyok - mutattam a legnagyobb galambra, aztán a közepes és a legkisebb következett. - Azt tudtad, hogy a jadeit a tisztaság köve is? Segít rendet tenni idebent - fektette a tenyerét a mellkasomra. - Tényleg? - emelkedett magasba a szemöldököm. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy Camilla csak miattam találta ki. -Julié egy időben gyűjtötte a különleges kövekből készült ékszereket. Hidd el, épp elégszer hallottam, melyiknek milyen hatása van! - húzta össze a fintor az orrát. A következő pillanatban mindketten felnevettünk. - Na igen, Julié az Julié! - ráztam meg a fejem, aztán hirtelen elmúlt a nevethetnék, és megint komolyság telepedett közénk. - Akkor, piknikezünk? - kérdezett rá Cam megerősítésképpen. - Piknikezünk. - Rendben. Örülök, hogv így döntöttél - paskolgatta meg a kezem, aztán egy kis ágynyikorgás kíséretében felállt. - Szólok, amint készen vagyunk, addig öltözz fel! Hozz azért
pulcsit is, ki tudja, később milyen idő lesz! - tette hozzá már a küszöbön. Magamra maradva kimásztam az ágyból, és megkerestem a papucsomat. Imádtam belebújtatni a lábamat, mert meleg és pihepuha, na meg pingvines volt, ami a kedvenc állatom. A furcsa szárnyaikkal repülni nem, ám úszni annál jobban tudó állatok mindig arra emlékeztettek, hogy a hiányosságainkból akár előnyt is kovácsolhatunk. Zuhanyzás közben igyekeztem kiélvezni a pillanat nyugalmát, mert mostanában olyan kevés jutott belőle. Fájdalom, félelem, veszteség, várakozás, öröm, remény fortyogott bennem, és hol az egyik, hol a másik összetevő bugyogott a felszínre. Visszatérve a hálóba egy térdfarmer és a Robert Pattinson-os pólóm mellett döntöttem. Susan nénivel együtt rajongtunk kedvenc színészünkért, ezért biztos voltam benne, hogy ha egy másik világ függönyén át lát majd engem a búcsúztatón, mosoly lesz az arcán. A hajamat is úgy fontam be, ahogyan ő szokta; mindig azt mondta, ez kiemeli a gyönyörű arcomat. Persze, csak ő látott gyönyörűnek, de az elfogult szeretet szavai akkor is jólestek. Bár Cam azt mondta, beszól majd induláskor, derekamra kötöttem a kardigánomat, és kiléptem a folyosóra. Mivel nyitva volt a szobájuk, elsétáltam az ajtajáig, és a küszöbön állva bekukkantottam. Sógornőm épp a lányát öltöztette, szeme sarkából észrevehetett, mert felém fordította a fejét, és elmosolyodott. - Mintha jobban érezné magát - bújtatta bele a kislány karját a rózsaszín, Én kicsi pónim-os felsőjébe. Egyetértőn bólintottam, Fawnia tekintete egyértelműen élettel telibbnek látszott. Cam arca kisimult a megerősítésem láttán. - Lemegyek az előtérbe, rendben? - Rendben. Útközben szedd össze a fiúkat, mert ahogy ismerem őket, elkószálnak, mire indulnánk... Igenis! Férfibegyűjtő akció indul! szalutáltam vigyorogva. Még hallottam Cam kuncogását, mikor hátraarcot csinálva elindultam. Hálás voltam neki, amiért ma reggel bejött hozzám, és kitalálta ezt az egészet. Ha a mélyben ott is lappangott a fájdalmam, most mégis egész jól éreztem magam a bőrömben. - Simon! Jó reggelt! - csaptam a barátom hátára, mikor észrevettem az emeleti korlátnak támaszkodva. Hangos, rémült kiáltása meglepett, de egyszersmind meg is nevettetett. Kikapta a füléből az mp3-jának fülhallgatóját, és rémült-vádló szemeket meresztgetett felém. - Majdnem leestem ijedtemben! - ráncolta össze durcásan a homlokát, amitől még inkább nevetnem kellett. - Bocsi, naaaa, bocsi! - öleltem meg, mikor már láttam, hogy túlfeszítettem a húrt. - Miért kell mindig kigúnyolni? - mormolta, de azért átfogott a karjával. - Nem gúnyollak, csak olyan... aranyos voltál - döntöttem
hátra a fejem, hogy az arcába tudjak nézni. A fintora elmélyült, fanyalgó mimikát varázsolt az arcára. - Aranyos. Na, kösz! - szabadult ki az ölelésemből. - Most mi van? - értetlenkedtem. - Jó, hogy nem akarsz szoknyába öltöztetni, és kifesteni a körmömet. Nem vagyok lány, nem vagyok aranyos - indult el lefelé a lépcsőn. - Mióta vagy ilyen érzékeny? De most komolyan! Nem rosszból mondtam, az aranyos egy pozitív szó. És egyáltalán nem akarlak lányosítani - hadartam el a mondandómat, miközben igyekeztem lépést tartani Simon hosszú lábaival. - Na már, Simon! nyúltam végül a pólója után, mikor már nem bírtam szusszal. - Sem... - Simon már szólásra nyitotta a száját, mikor a semmiből feltűnt egy kisebb csoportnyi vendég. Meg akartam várni, míg elmennek mellettünk, hogy aztán vallatóra fogjam őt, de menekülésre használta fel a helyzetet, és továbbindult az emberek nyomában. Bosszúsan rándult mega szám. - Odabent várja önöket a finom reggeli! - terelte Claudette és még egy itt dolgozó lány az előtérből az ebédlőbe az embereket. Senki nem tiltakozott, az étkezőből isteni illatok szállingóztak ki. - A, de jó, hogy itt vagytok! - Claudette észrevett minket, felkapta a fal mellé állított piknikkosarat, és a kezembe nyomta. - Van benne szendvics, pogácsa, sütemény és üdítő is. - Köszönjük! - vettem át az ételeket. A kosár súlyából biztosra vehettem, hogy dugig van mindenféle finomsággal. - A gluténmentes kenyér még sül, úgyhogy azt majd utánatok küldöm, amint kész tette hozzá. Fawniának enyhe lisztérzékenysége volt, ezért oda kellett figyelnünk arra, mit is eszik. - Rendben - bólintottam rá. Claudette megveregette a vállam, aztán a vendégek után indult, hátha segítségre van szükségük valamiben. - Na, most már beszél... hetünk - tártam szét a karom lemondóan. A kapu félig nyitva volt, Simon pedig meglépett, míg én beszélgettem. Csodás! Camilla: Nem mentünk be túl mélyen az erdőbe, csak letáboroztunk a ritkásan álló fák közé, és leterítettük a pokrócot. Fawnia még mindig nem szólt egy szót sem, viszont élénk figyelemmel kísérte minden mozdulatunkat. Ettől úgy éreztem, a hótenger, amely teljesen betemetett minket, elkezdett olvadni, és már csak nyakig ér. Talán... talán mindennek ellenére kivergődhetünk belőle. - Ide hozd a kosarat! - szóltam oda a férjemnek, aki komótosan baktatott felénk Peterrel fecserészve. - Tök jó idő van, pedig Mr. Lagen folyton azzal ijesztget mindenkit, hogy vihar lesz... - Julié lehuppant mellénk, keze azonnal a hasára simult. Mindig mosolyognom kellett rajta. Hosszú éveken át azt hallgattam tőle, hogy ő nem anyatípus,
most mégis könnyedén előjött belőle minden ösztön, ami csak egy nőt igazi édesanyává tesz. - Minden eldugott kisvárosba kell egy vénember, aki kormányösszeesküvéssel, világvégével, ufótámadással vagy zuhogó esővel ijesztgeti a népet - igazította meg Adam a plédet maga mellett, és azonnal a Claudette által összekészített kosár tartalmát kezdte vizsgálgatni. - Na jó, ezt most kikérem magamnak! Az a vénember szerintem fiatalabb, mint én! - vágott sértett arcot Peter, de Adamnek azonnal sikerült kibékítenie. - Sonkás szendvics sok-sok sajttal! - nyújtotta fogadott apja felé a békeajándékot, amely megfelelőnek bizonyult bocsánatkérő szavak helyett is. Peter kicsomagolta a kenyeret a szalvétából, és ahogy beleharapott, lecsukódott a szeme. - Mmm... - Férfiak... - tátogta oda nekem Julié, majd letörölt némi sajtot a férje szájszéléről. Néhány pillanatra meg is feledkeztem arról, miért jöttünk, míg fel nem tűnt a hiányérzet. Jossie hátrahagyva minket egyedül ténfergett néhány méternyire tőlünk. Rápillantottam, visszanézett, és azonnal tudtam, hogy nem akarja tovább húzni. Szüksége van arra, hogy túllegyünk a bensőséges szertartásunkon, különben képtelen lesz ellazulni. - Vigyáznátok egy kicsit Fawniára? - fordultam Julie-ékhoz. Nem nagyon akaródzott magára hagyni a lányomat, de most, hogy javult az állapota, nem tehettem ki a búcsúzkodás újabb traumájának. Ő ott volt, látta és végigélte azt a szörnyűséget, míg számunkra a búcsú pozitív hatású lehet, rá nézve ebben már korántsem voltam biztos. Semmi szükség arra, hogy még jobban felkavarjuk. - Persze. Gyere ide, kis prücsök! - nyújtotta ki Julié a karjait. Letettem Fawniát a pokrócra, és vártam a reakcióját. Tétovázva bár, de megindult előre. Ahogy Julié az ölébe húzta, Adamre pillantottam. Úgy tett, mint aki csak az evéssel foglalkozik, de a szeme sarkában apró nedvesség csillogott. Legalább annyira aggódott a lányunk miatt, mint én, csak nem akarta a félelme árnyékával még nagyobbra táplálni az én árnyaimat. - Gyere, sétáljunk! - vettem ki a kezéből a szendvicset, és a csalódott arckifejezéssel nem törődve megrángattam a kezét. Felhúzni nem volt elég erőm, de talpra állt magától is. Megtapogattam a szoknyám zsebét, hogy benne vannak-e még a galambok, aztán Jossie felé irányítottam a férjem. Valószínűleg azt hitte, romantikus sétára vágyom vele kettesben, mert kérdő pillantást vetett felém, mikor rájött, nem egyedül megyünk. - Gyere, Joss, sétáljunk! - nyúltam a lány keze után, ahogy mellé értünk. Claudette csak nagyjából magyarázta el, merre is találjuk a patakot, de nem volt nehéz rálelni. Egy apró kis ér nem messze futott a fák között, néhány lépés után már hallottuk a csobogását.
- Miért érzem úgy, hogy ez nem csak egy egyszerű séta? Adam csak akkor szólalt meg, mikor megálltam a víz mellett. - Mert tényleg nem az - ismertem el. A feszültség, ahogy számítottam is rá, szinte azonnal szétáradt az ereiben, akár a gyorsan ható méreg - akinek a sors kiszámíthatatlan életet osztott, nem biztos, hogy értékeli a meglepetéseket. Kizárólag azért nem szóltam neki előre, mert attól tartottam, nem találja majd jó ötletnek, és a húga lelkét védve inkább lebeszél róla. így nincs lehetősége rágódni a dolgokon, csak meg kell élnie a pillanatot. Elővettem a kis galambokat, és Adam tenyerére fektettem mindhármat. Úgy gondoltuk, segít, ha búcsút veszünk... Leereszthetnétek Susan galambjait a patakon. - Megérintette a kis szobrocskákat pont ugyanúgy, az ujjhegyével, akárcsak korábban a húga. Annyira hasonlítottak, ám a mindkettejükben ott munkáló makacsság vakká tette őket erre. Tűz ütközött tűzzel, és egyesülés helyett egyelőre csak megperzselték egymást. - Akarod ezt? - fordult Adam a testvéréhez. - Igen, szeretném. - Akkor rendben - bólintott aprót. Könnyebben belement, mint reméltem, ez pedig csak azt jelenthette, hogy neki is szüksége van a búcsúra. - Hogyan csináljuk? - fordultak mindketten felém. Tőlem vártak tanácsot, mint mindig, ha érzelmekről volt szó. Adam és Jossie is nagyon tudtak szeretni, de valahányszor a lelkűk teljes felfedésére került sor, úgy viselkedtek, mint egy érzelmi analfabéta. - Csak tegyétek, amit szeretnétek! Menni fog! - biztattam őket, aztán hátrébb léptem kissé. Ez most az ő pillanatuk volt. Én is sajnáltam Susant, de az meg sem közelíthette az ő veszteségüket. Megálltam a legközelebbi fa mellett, és nekiálltam bőszen törölhetni a könnyeimet. Persze, hiába. Könnyfátyolon át néztem végig, ahogy Adam néhány megható szó kíséretében vízre teszi a nagyobb, húga pedig a közepes méretű galambot. A legkisebbet Jossie tétovázva forgatta a kezében, miközben arcán újabb könnycsepp futott végig. - Ezt majd egyszer az unokáid vízre teszik. Sok-sok év múlva. Most még nincs itt az ideje, hogy a szülei után ereszd - csukta rá Adam a vékony ujjakat a madárra. Percekig csak a vizet néztük - az apró kövek szinte azonnal a mélybe süllyedtek, és megkezdték életüket egy másik világban aztán Adam a nap felé fordította az arcát, és kisóhajtotta magából a feszültséget. - Induljunk? - hagyott lehetőséget Jossie-nak a választásra. Büszkeséget éreztem, amiért fejlődőképes, és próbálkozik az „apa helyett báty” stratégiával. - Lehetne, hogy... Maradhatnék itt egy kicsit? Egyedül? Kérlek!
- Rendben. De ne soká, oké? - Ígérem. Adambe karoltam, kicsit féltem, hogy az ötletem beválik-e, de érezhetően könnyebb lett a lelke a kis szertartásunktól, és ez engem is felszabadított. Anyaként és feleségként az elsődleges célom az volt, hogy a szeretteimet boldognak lássam, minden más csak ezután következett. Julie-val vitáztunk ezen néhányszor. Azt mondta, úgy viselkedem, ahogyan dédanyáink tették, és hagyom elnyomni magam. Én viszont azt vallottam, hogy a feminizmus nem azt hirdeti, hogy minden nő legyen karrierista, és család helyett éljen a munkájának, hanem azt, hogy minden nőnek joga van a választáshoz. Ha valaki attól boldog, hogy a családjának szenteli az életét, akkor nyugodt feminista szívvel önként választhatja ezt az utat, ám ha másra vágyik, akkor mehet az ellenkező irányba is. A hangsúly a szabad döntésen van. - Nem igaz, hogy ide is utánunk kell jönniük... - Adam morgása váratlanul széttörte a gyönyörű táj frissen jött nyugalmát. A piknikhelyünk mellett ott álldogált Caspar és a társa is. Julié és Peter nem foglalkozott velük, nevetgélve falatoztak és beszélgettek, de Adam nem tudott ilyen könnyen túllépni a jelenlétükön. Vagyis leginkább Casparén. - Gyere, és nyugi! - súgtam oda neki. - Jossie-t elhagytátok útközben? - pislogott fel ránk Julié kezét szemellenzőként használva. - Csak sétál még egy kicsit... - igazítottam el a szoknyám, mielőtt leültem volna. Caspar megmozdult a háttérben, ami nem csak nekem tűnt fel. Adam tovább zsörtölődve vett elő egy újabb szendvicset, de mikor újonnan felfogadott testőrünk elindult a fák közé, majdnem elhajította, és utánaindult. Ha nem dőlök neki figyelmeztetésképpen, biztosan botrányt csinál. Én bolondom... - Azok gluténmentesek? - mutattam a Peter kezében tartott pogácsadarabra, amit épp a lányom szájába akart tenni. - Igen, Mr. Switz volt olyan kedves, és kihozta a kislánynak készült pogácsákat - biccentett. - Egyébként már megevett hármat, úgyhogy a korábbi rosszullét- nek nyoma sincs - mosolygott rám biztatóan Julié. Hálás voltam a nyugtatásáért, pontosan tudta, mennyire aggódtam. - Ez egész jó... - Peter, az nem a tiéd! - feddte meg a férjét, mikor az egészben bekapott egyet a pogácsák közül, bár a szidás komolyságát jócskán enyhítette, hogy közben nevetett. - Khm... - Ahogy Switz alakja fekete árnyékot vetett ránk, összerezzentünk. Úgy osont ide, akár egy macska, biztosra vettem, hogy a többiek sem vették észre. - Ha gondolják, kérhetek még rendes pogácsát. Mármint olyat, ami nem ilyen izés... - biccentett a lányom felé. - Az igaziak biztosan finomabbak, szívesen hozok. - Ez kedves, de még van egy csomó ételünk - nyitottam fel a
kosár fedelét, hogy megmutassam. Aztán eszembe jutott, mennyire modortalanok vagyunk. Ha a munka miatt van is itt, attól még lehet éhes vagy szomjas. - Esetleg kér belőle? - O, nem, nem, köszönöm - emelte fel tiltakozva a kezét. A halk, nyekkenő hang senkinek sem tűnt fel, csak én kaptam Fawnia felé a fejem. Korábban előfordult már, hogy a torkán akadt egy falat, úgyhogy mindig figyeltem rá minimum fél szemmel és füllel, mikor evett. A gyerek helyett azonban Peter volt az, aki elvörösödött. - A lányotok lepisilt - közölte nemes egyszerűséggel, miközben felemelte Fawniát az öléből, és a hóna alatt tartva maga elé lógatta, akár egy csíptetővel felfogott, frissen mosott ruhát. Lázrózsák 5. fejezet Caspar: Mikor a fák közé indultam, még jó ötletnek tűnt megkeresni Jossie-t. Nem szerettem, ha elcsászkál a szemem elől, olyankor furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyérzet támadt fel bennem. Most is látomások kínoztak, hogy vízbe esik, kificamítja a bokáját egy kiálló gyökérben, vagy megtámadja valami vad, erdei állat. A patakhoz érve viszont már csak szimplán hülyének éreztem magam, mint egy realista ember, aki ösztönösen megrettent az előtte átfutó fekete macskától. Jossie a partón üldögélt, veszélynek nyoma sem volt. Megálltam az egyik fa mellett, nem akartam megzavarni, de valamiért visszafordulni sem tudtam. Az útpadkán ültem, fenekem alatt az összegyűrt esőkabát, és a csatornalejáratot figyeltem. A tegnapi esőzés miatt aprócska folyam csordogált lefelé, akár egy kis patak. Azt képzeltem, hős kalandor vagyok, aki a messzi dzsungel vad folyóján készül áthajózni. Vágyálmaimban mindig távol jártam ettől a komor, szürke helytől. Egyenruhások vonultak át csizmacsattogással a merőleges utcán, de csak a tudatom egy hátsó szeglete észlelte őket. Már senki nem maradt, aki megértene... Múlt éjszaka kaptuk a hírt, hogy a nagypapa - anya apukája meghalt. Szívroham vitte el. Bár ritkán láttam őt, mindig úgy éreztem, hazamegyek hozzá. Azt szerettem a legjobban, amikor apa nem tudott elszabadulni a munkája miatt, és csak anya meg én mentünk el a kis, kertvárosi házba. Olyankor anya is teljesen más lett. De most vége. Sosem lesz többé kipirult arcú, nevető anyukám, aki nagyapával bolondozva süti a húst a kertben, miközben puszival halmozza el a fejem búbját. A veszteség kíméletlenül lecsapott rám nem törődve azzal, hogy gyermeki lelkem még milyen törékeny. A lábam mellett csordogáló esővízbe néhány könnycsepp vegyült, hogy
elmenekülhessen innen. Azt kívántam, bár velük szökhetnék. „Hé, tel” - A kemény hangra felugrottam. Apám szálfaegyenes tartással állt a járdán, és a pillantása alapján nem tetszett neki, amit lát. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem, mi baja - az arcomhoz kaptam, és gyorsan ledörgöltem a könnyeimet. „Gyerünk haza! Most!” - indult el a szélső házak felé, amelyek között ott állt a miénk is. Felkapva az esőkabátomat, gyors léptekkel indultam utána. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, de minél jobban siettem, annál inkább úgy éreztem, nem lesz elég erőm tartani a tempót. A bejárathoz érve kissé megkönnyebbültem. Talán ma egy kicsit más lesz, egy kicsit jobb. „Ha már mindenképpen bőgni akarsz, legalább ne az utcán, hogy mindenki lássa, kis buzit nevelek!” - lökte be az ajtót apa, aztán eltűnt a konyha irányában. Mégsem lesz jobb. Valahol a távolban madár vijjogott. Városi srác lévén nem ismertem fel a fajtáját, de arra jó volt, hogy magára vonja a figyelmemet. Nem akartam a múltra gondolni, mégis alattomosan előlopakodott újra meg újra a mélyből, ahová évekkel ezelőtt zártam. Jossie válla megrázkódott. Sírt. Talán önmagam láttam meg benne, ezért is bukkant fel az emlék. Akkoriban nem volt senki, aki megölelt, megvigasztalt volna, a magány érzését pedig senkinek nem kívántam. Főleg nem egy olyan kedves lánynak, mint Jossie. - Caspar? - Ahogy elindultam felé, a talpam alatt megreccsenő faág azonnal lebuktatott. Jossie zavarodottan törölte meg az arcát. Határozott személyiségnek tartom magam, most azonban csak azért mentem tovább, mert már nem volt lehetőségem megfordulni és elmenekülni. Leültem a fűbe, aztán csak vártam az ihletet, hogy mit is kéne mondanom. Végül Jossie megelőzött. - Eltűntél. - Tessék? - kaptam oldalra a fejem. Nem értettem, mire céloz, hiszen most is itt ülök mellette. - Eltűntél hat hónapra - toldotta meg a mondatot. - Muszáj volt. A munkám... - kezdtem volna hosszú magyarázatba a rendőri hivatás kötelezettségeiről és nehézségeiről, ám nem adott rá lehetőséget. - Julié miatt, igaz? - Ha lett volna valami ital a számban, kiköpöm. Próbáltam ártatlan arcot vágni, és játszani a hülyét, hátha megtéveszthetem vagy összezavarhatom. - Julié miatt? Ezt meg hogy érted? - Szereted őt. - Annyira határozottan mondta, hogy a tiltakozásomat komoly hazugságnak éreztem volna. - Honnan tudod? - Mindenki tudja - mosolygott rám szomorkásán, aztán halkan felkuncogott. - Na jó, talán kivéve Adamet, mert ő elég vak az ilyesmihez... - Mit jelent az, hogy mindenki tudja? - Bár laza póló volt
rajtam, mintha egy túl szoros nyakkendő nehezítette volna a légzésemet. Önkéntelenül is odanyúltam, hogy meglazítsam, de ujjaim csak a levegőben matattak. - Caspar, rád van írva - mondta olyan komolysággal, amilyennel tizenévest nem hallottam még beszélni. Ettől csak még inkább feszengeni kezdtem. - Nem akarok semmit Julie-tól. - Annak ellenére, hogy az igazat mondtam, még az én fülemnek is csak mentegetőzésnek hangzott. Újra a víz felé fordította a tekintetét, és csendben mosolygott. Nem értettem, mire akar kilyukadni. Azzal vádol, hogy tönkre akarom tenni Julie-ék házasságát? Vagy miért kellett felhoznia ezt a témát? - Anya és apa tizennégy évesen találkozott. Susan néni azt mesélte, anya már az első napon tudta, hogy apa lesz a férje, de ő akkoriban egy másik lány után futott. Van, amikor elsőre megismerjük az igazit, de olyan is, hogy tévedünk. - Szerinted Julié tévedés? - ráncoltam össze a homlokomat. A tekintetét kerestem, ám még mindig nem nézett rám. Most felnőttnek tűntek a vonásai, hajába kapott a szél, és egy tincset megröptetett. Egy részem ismét menekülni akart a közeléből, de az a bizonyos másik nem engedett mozdulni. - Ezt neked kell érezned - kerültem végül a kék, lélekbe látó íriszek sugarába. Kiszáradó szájjal pattantam fel. - Menjünk, mielőtt a többiek izgulni kezdenének érted. - Rendben. - Kezem öntudatlanul mozdult, hogy megfogjam Jossie-ét és felhúzzam a földről; az ujjai forrók voltak, szinte lázasnak tűnt. Ahogy talpon volt, elengedtem, és már indultam is visszafelé. A múlt éjszakai érzés visszatért, bár arra még nem voltam képes, hogy beazonosítsam. Annyi minden történt az elmúlt néhány napban, hogy a fejemben lévő mixer átláthatatlan, zavaros masszává változtatta a gondolataimat. Abban viszont biztos voltam, hogy Jossie különleges lány. Valaki, aki mellett jól érzem magam, mégis nyugtalan feszültséget gerjeszt bennem. Annyira tele volt élettel, hogy az ujjain át szinte éreztem, ahogy belém is átszivárog, mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az én hatásom rá nem ennyire pozitív. Mindig emlékeztetni fogom a veszteségre és fájdalomra. Ő jót ad nekem, én csak rosszal töltöm fel cserébe. Tekintete egész úton rajtam volt, feszültté tette a közelségem, ami igazolta az elméletemet. Kedvel engem, Adammel ellentétben mindennek ellenére a barátjának tart, ám közben szenved is. Energiavámpírként lopom el tőle az életerejét, hogy csak színtiszta ürességet hagyjak magam után. - Hova tűnt mindenki? - Jossie döbbenten fürkészte a tisztást. A pokróc és az ételek a helyükön voltak, de a piknikezők felszívódtak. Felnéztem az égre, hétágra sütött a nap, biztosan nem egy vihar ígérete kergette el őket. Kezdtem úgy érezni, mintha egy sci-fibe kerültem volna, ahol az
emberek többsége egyetlen ujjcsettintésre eltűnt, és csak néhány túlélő maradt. Szemem sarkából Jossie-ra pillantottam, ő és én teljesen egyedül a világban. Az újabb első emberpár. Nem vagyok normális! Megráztam magam, és továbbindultam a szálló felé, Jossie követett. - Szép napot a hölgyeknek! - biccentettem erőltetett mosollyal két középkorú nő felé, akik mindentudón megszemlélték a kettősünket, mikor elsétáltunk mellettük. Nem ajándékoztak meg a felsőbb erők a gondolatolvasás képességével, mégis pontosan tudtam, mi jár a fejükben, és ez bosszantott. Egészen addig a hátamban éreztem a pletykaéhes lézerpillantásokat, míg be nem tereltem Jossie-t a kastélyba. Ahogy behúztam magunk mögött az ajtót, a megkönnyebbülés szétáradt az ereimben. - Azt gondolják, hogy a csajod vagyok. - Jossie ezerwattos vigyor- i.il fordult felém, én viszont újra megborzongtam. - Ostoba, pletykás vénasszonyok! - morogtam. - Á, hát megvannak! Akkor jó... - Broderic már a lépcsősor tete- jcn állva felkiáltott, és széttárt karokkal indult felénk, mintha újra üdvözölni akarna minket. - Önök után küldtek, de akkor nem kell át kutatnom az erdőt. - Mi történt? Mire visszaértünk, mindenki meglépett. - Mr. Summers rosszul érezte magát, talán napszúrást kapott. Nem súlyos, de inkább lefeküdt pihenni. A többieknek meg nem volt kedvük tovább maradni - vonta meg a vállát, ám a laza mozdulat ellenére volt egy olyan érzésem, legszívesebben máris rohanna valahová. Csak az udvariassága - vagy a kirúgás miatti félelem tartja vissza - Segíthetek esetleg valamiben? hadarta el a kérdést. - Nem, köszönjük! - Akkor én megyek is a dolgomra - bólintott elégedetten, majd a feltételezésemhez hűen elkocogott a cselédfolyosók irányába. - Ezt meg üldözik, vagy hová siet ennyire? - nézett utána Jossie. Elismerően mértem végig. Ha felnő, és az éneklés mégsem jön be neki, ilyen megfigyelőképességgel elmehet nyomozónak. JOSSIE: Már gyerekkoromban is imádtam zuhanyozni. Míg másokat egy habos fürdőkád tud teljesen ellazítani, addig számomra az esőként pergő vízcseppek masszírozása nyújt pihentető élményt. Most is csak álltam a vízsugár alatt felfelé tartva az arcomat, és néhány másod- percnyi üres, mégis békés nyugalmat nyertem magamnak. A kavargó gondolatok csak azután tértek vissza, Hogy elzártam a csapot, és a törülköző után nyúltam. Caspar folyamatosan összezavart a jelzéseivel. A vibrálás, amit tegnap is észleltem az erdő szélén, a pataknál most újra visszatért. Legalábbis úgy éreztem, bár a megérzéseimnek
ellentmondott egy csomó dolog. Az egyik, hogy Caspar lényegében beismerte, Julie-ba szerelmes, a másik, hogy ostobaságnak nevezte azt a gondolatot, hogy a barátnője lehetnék. A remény mégis körbelengett, selyem szárnyaival megcirógatta az arcomat, és ez annyira kellemes volt, hogy azt sem bántam, ha kiderül, tényleg hiú és csalfa. Magamra vettem a Love*Com hálóingemet, és miközben ágyba bújtam, azzal biztattam magam, hogy a korkülönbség sem lehet nagyobb akadály, mint a magasságkülönbség. Casparral lehetnénk mi is amolyan Defekt Duó. Nem igazán figyeltem a kinti zajokra, csak miután hangossá és állandóvá váltak - lépések, susmorgás szűrődött be az ajtón át. Egy ideig próbáltam kizárni, aztán a kíváncsiságom felülkerekedett az álmosságomon, így kibújtam a takaró alól. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, aztán mikor megláttam Adamet a szobájuk ajtajában Matthew-val, mégis előmerészkedtem. Ismertem a bátyám minden arckifejezését, és ez a mostani visszafogott, de nagyon erős aggodalmat jelzett, a beszélgetésükből pedig elkaptam egy szófoszlányt, ami nagyon hasonlított az orvoshoz. Még mielőtt odaértem volna hozzájuk, Matt sarkon fordult, és elsietett, Adam is csak azért maradt a folyosón, mert észrevett engem. - Mi történt? Peter bácsi rosszabbul van? - toppantam elé. Összefontam magam előtt a karjaimat, mert egy kicsit hideg volt a folyosón - a kőfalak szó szerint ontották magukból a hűvöset. - Nem. Fawnia belázasodott. - Mi a baja? Megfázott? - próbáltam átlesni Adam válla fölött. Nem válaszolt, csak visszament a szobába. Camilla aggódva nézett fel ránk a gyerekágy mellől, szeme vörös volt a sírástól. Peter és Julié az ágy szélén ült. Ok is csak nemrég tudhatták meg, hogy baj van, mert Peter arcán még ott volt a párna gomblenyomata - úgy tűnt, ő jobban van -, Julié pedig képtelen volt elfojtani egy ásítást. - Matthew hívat orvost - közölte velük a tényállást Adam. Odasétált a feleségéhez, és fél kézzel, nyugtatóan magához ölelte. Melléjük osonva összeszorult a szívem. Fawn láztól csillogó tekintettel meredt a semmibe, arcocskája kipirulva lángolt. Egy nagy, vizes törülközőbe volt csavarva a pici teste, hogy megpróbálják lehűteni. Fel sem merült bennem, hogy megfertőzhet, csak leguggoltam hozzá, és megfogtam a kis kezét. Máskor mindig megszorított az ujjaival, de most csak ernyedten tűrte az érintésemet, és nagyokat szuszogott. - Mi történt? - Caspar jelent meg az ajtóban. Haja baloldalt az égnek meredt, a jobbon pedig a fejére simult. Fáradtan dörzsölgette borostával lilásra színezett állát. - A lányomnak magas láza van! - közölte Adam mogorván. Caspar tekintete azonnal éberré vált.
- Hívtatok orvost? - Persze hogy hívtunk! Szerinted csak ülünk, és nézzük, ahogy szenved? - Adam, kérlek, erre most nincs erőm... - préselte össze Camilla a száját, miközben könnyessé vált a tekintete. Adam néhány pillanatig gyűlölettel bámult Casparra, aztán mordulva az ágy felé fordult. - Kérj nekünk kávét, Joss! - Oké - eresztettem el a kicsi kezet. Máskor kiakadtam volna azon, hogy a bátyám parancsolgat nekem, de ez most nem az a helyzet volt. A testvéreknek két kötelessége van, hogy békeidőkben civakodjanak, a bajban pedig összetartsanak. - Itt mindenki álmatlanságban szenved, vagy történt valami? - zendült fel Simon hangja a folyosó közepén. Még jó, hogy valaki felkapcsolva hagyta a folyosói világítást, mert ha a sötétben szólít meg, valószínűleg megáll a szívem. Intettem neki, hogy ha tudni akarja, jöjjön velem, és továbbindultam. - Mi most hová megyünk? - érdeklődött, miután összefoglaltam neki a körülményeket. - Kávéért - torpantam meg a lépcső aljában. - Mi az? - Oöö... Nem tudom, merre van a konyha. Vagy Claudette... néztem körbe. Találomra épp el akartam indulni a jobb oldali folyosón, mikor háziasszonyunk feltűnt balról, és megmentett minket a felesleges kutatástól. Zöld hálóköntöst viselt, amely passzolt a haja színéhez, és egy tálcát egyensúlyozott a kezében. - Tehetek értetek valamit? - Csak kávét szerettünk volna kérni, de úgy látom, megelőztél... - mosolyodtam el halványan a kávéstermosz és a csészék láttán. - Gondoltam, jól fog jönni. Fel is viszem... - Ne segítsünk? - szóltam utána. Csak megrázta a fejét, és eltűnt az emelet irányába. A fáradtságtól már csak sóhajtozni voltam képes, de tudtam, hogy ha most ágyba bújnék, akkor sem tudnék elaludni. - Miért velünk történik ez az egész? - rogytam le a második lépcsőfokra. Térdemre könyököltem, és államat a tenyerembe fektettem. - Figyelj csak... - Simon leült mellém, de a magassága miatt nem tudta, hogyan helyezhetné a lábát úgy, hogy az összkép ne nyújtson túl groteszk látványt. Végül feladta, és egyszerűen kinyújtózott. - Nem lehet, hogy a traumától van? Mármint... Volt egyszer egy ismerősöm,akinek a szüleit... megölték. Ö pedig végignézte. Utána valahányszor ki akarták vinni az utcára, lázrohamot kapott. Egyszerűen nem érezte biztonságban magát odakint, és... valahogyan akaratlanul is fel tudta tornázni a hőmérsékletét. Másfél évig járt pszichológushoz, mire javult az állapota. - Biztosan megrázta Fawnt, ami történt, de épp az ágyában aludt. Nem akartuk sehová vinni... Eddig semmi baja nem volt.
Mármint lázügyileg - egészítettem ki magam. A szótlanság és bágyadtság korábban egyáltalán nem volt jellemző rá, sőt, mindig is igazán mozgékony, életrevaló gyerek volt. - Más is kiválthatja. Bármi. - De hát a kiságyban fekve? - töprengtem el. - Talán álmodott. - Az lehet... - hunytam le egy pillanatra a szemem. Rémképek villantak fel a szemhéjamra vetítve, még én is beléjük borzongtam. Ha az unokahúgom ilyesmikről álmodik, nem csoda, hogy belebetegszik szegénykém. A bejárat enyhén nyikorogva kitárult, hangja elég kísértetiesen hangzott a félhomályos folyosó visszhangos falainak köszönhetően. Switz ügynök először észre sem vett minket, lábujjhegyen lopakodva csukta vissza az ajtót, aztán ahogy megfordult, hátrahőkölt a látványunktól. - Ti meg mit kerestek itt? - suttogni akart, de a hangja túl erősre sikeredett. Megdörzsöltem akarómat, mert az ajtónyitáskor beáramló éjszakai levegőtől libabőrös lettem. - Beteg az unokahúgom. - Beteg? - Lázas. - Maga mit csinált az éjszaka közepén odakint? - vágott közbe Simon. - Fájt a fejem, kellett a friss levegő. Remélem, nem fertőző a gyerek, nem lenne jó, ha mind kidőlnénk valami nyavalyától tapogatta meg a homlokát. Ennyit az emberi együttérzésről fintorodtam el. A következő néhány órára az idegölő kifejezés illett a leginkább. Megjött az orvos, de azon kívül, hogy beadott egy lázcsillapítót, meglátásaim szerint nem csinált sok mindent. Nem akartam előítéletes lenni, de attól tartottam, kisvárosi orvosként nem elég felkészült és tapasztalt, hogy érdemben cselekedjen. Adammel és Camillával együtt tehetetlenül ténferegtünk a kiságy körül, és vártunk, már hajnalodott, mikor megtörtént a csoda. - Mintha lejjebb ment volna... - tapogatta meg Adam a kislánya arcát. Fawnia három óra körül elszundított, halkan szuszogva emelkedett és süllyedt a pici mellkasa. Az orvos felkelt az ablak előtti székből, és a betegéhez sétált. A digitális hőmérő pillanatok alatt elvégezte a munkáját mosolyt csalva a férfi arcára. - Mondtam én, hogy nem kell izgulni, csak egy kis szokásos influenza vagy megfázás, semmi több. Most már nyugodjanak meg! - tapogatta meg a bátyám hátát, majd a táskájához lépett, eltette a hőmérőt, és lezárta a nagy csatot. - Akkor én megyek is, estefelé mindenképpen visszanézek. Ha addig bármi probléma lenne, értesítsenek nyugodtan! - Rendben és köszönjük! - szorította meg Adam hálásan az orvos kezét. Tisztán látszott rajta az a megkönnyebbülés, amit mi is éreztünk. Talán semmi köze nem volt ennek az egésznek a
traumához, és Fawnia tényleg csak beteg lett, akár a többi, normális gyerek. A gon dolat megnyugtatott. - Menj pihenni, most már rendben leszünk - biztosított róla Camilla fáradtan, miközben férje vállára hajtotta a fejét. Ha a lányáról volt szó, mindig többes számban beszélt. Mikor a kicsi hasra esett a szőnyegen, akkor a „fáj a térdünk”, ha majd leragadt a szeme, akkor pedig az „álmosak vagyunk” kifejezést használta. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon, ha anya mellettem lehetne, mi is ilyenek lennénk? Két test, egy lélek? Fáradtan botorkáltam ki a folyosóra, ám ahelyett, hogy visszamentem volna aludni, inkább továbbindultam Simon szobája felé. O valamikor öt felé adta fel, csak csendesen kisurrant az ajtón. Halkan kopogtattam - mikor nem érkezett válasz, elkönyveltem magamban, hogy már szundikál. Ásítva vonultam le a földszintre, reméltem, hogy kaphatok egy kis reggelit és némi koffeint - ha lehet vénásan. Követtem az evőeszközök csilingelésének hangját, mert bár a harmadik emeleten nagyon tigy tűnt, máshol mégsem állt meg az élet. Végül egy étkezőféleségben kötöttem ki, nem ettem még itt, mióta megérkeztünk. Hasonlított arra, amit egyszer egy Artúr királyról szóló filmben láttam. Hosszú faasztal, sok-sok szék, a sarokban régi hangszerek, a szemközti falon pedig két bárd egymással keresztezve. Adam egyik színdarabjában középkori várdíszletnek is beillett volna, csak ez sokkal élethűbb volt, mint a színházban a műanyag kőfalak és életlen játék bárdok. Nem volt nálam óra, de korábban lehetett, mint gondoltam. A csörömpölést mégnem a reggeliző vendégek hallatták, hanem Claudette és két másik lány, akik éppen megterítettek a reggelihez. Megköszörültem a torkomat, mire felkapták a fejüket. - Kedvesem, megéheztél? - tette le a tányérokat Claudette. Néhány órája felajánlotta nekünk, hogy felhoz valami ételt, de akkor még az idegességtől egyikünk sem tudott volna egyetlen falatot sem letuszkolni a torkán, most viszont majd kilyukadt a gyomrom. - Igen, de elég csak egy kevés. Nem akarok gondot okozni... - mentegetőztem, amiért pluszmunkát okozok. - Ugyan, nem probléma! - legyintett egy könnyed mozdulattal. Más esetében csak udvariaskodásnak véltem volna ezt a kedvességet, de ő annyira természetesen viselkedett, hogy fel sem merült bennem, hogy megjátssza. - Kimész te is a barátodhoz? Vagy itt eszel? - A barátomhoz? - Simonhoz... Jól emlékszem, így hívják, igaz? - töprengett el. - Igen, csak azt hittem, még alszik. - Nem, nem, az előbb pakoltam meg neki is egy tányért, aztán kiment falatozni a kertbe a friss levegőre - mesélte, majd kérdőn felém fordult. - Megkóstolod a haggist? - mutatott egy tányérra, amin számomra két ismeretlen eredetű és bizarr
kinézetű valami feküdt. Az egyik leginkább egy felfújt, gusztustalan, barna lufira hasonlított, és a másik is ugyanilyen lehetett, míg fel nem vágták. Most viszont úgy nézett ki, mintha a vécé tartalma folyt volna ki belőle. Kissé rémülten megráztam a fejemet, mire az asztal végében pakolászó két lány halkan felkuncogott. - Semmi baj, sokakat megijeszt a kinézete. Pedig finom. De ha nem, hát nem - vonta meg a vállát az arcomra írt undor láttán. - Bocsánat... - gyűrögettem a pólómat zavaromban. A jó illem úgy kívánná, hogy megkóstoljam, amivel kínálnak, de ezután az éjszaka után nem mertem kockáztatni. - Nem gond, még a helyiek közül sem eszi meg mindenki. Akkor morning roll? - aggódva kukkantottam bele a mély tálba, amire mutatott, majd megkönnyebbültem, mikor apró, kerek és ropogós zsemléket találtam benne. A helyeslésemre kettőt kivett egy szalvétával, majd tojást, sajtot, sonkát meg néhány paradicsomszeletet pakolt egy fatányérra, és mindezt egy faragott tálcára helyezte. Kaptam még egy nagy pohár tejet és egy hatalmas, fényes-piros almát, aztán mindhár mán jó étvágyat kívántak nekem. A bejárati ajtót nyitva találtam, valószínűleg éppen szellőztettek, így teli kézzel is könnyen ki tudtam sétálni a szabadba. A padokhoz indultam, azt reméltem, Simont is emlékeztetik a titkos helyünkre, ezért azt találná a legmegfelelőbb helynek a reggelizéshez. Nem tévedtem, egy rugóra járt az agyunk, bár arra nem számítottam, hogy társasága is van. - Gleda! - mosolyogtam legújabb barátnőmre. Lehuppantam melléjük a padra, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy Simon zavarba jött. - Hogy kerülsz ide? - Csak meg akartam nézni, jobban érzed-e magad... fürkészte az arcomat. Jólesett, hogy foglalkozik velem, főleg, hogy néhány évvel idősebb volt nálam, mégsem kezelt ostoba tinédzserként, aki csak hisztizik minden miatt. Azóta, hogy megismertem, szinte minden este találkoztunk idekint, és beszélgettünk, ez pedig sokat segített. - Jobban? - fordult felém Simon, mire rajtam volt a zavarba jövés sora. - Tegnapelőtt kicsit... kiborultam - magyaráztam. - De már jól vagyok, köszönöm! - tettem hozzá már a lánynak. - És az unokahúgod? Simon mesélte, hogy orvost kellett hívni hozzá az éjjel. Remélem, ő is rendben van. - Igen, szerencsére lement a láza - törtem félbe az egyik zsemlét. Kérsz belőle? - nyújtottam felé, ahogy észrevettem, milyen mohón követi tekintetével a mozdulatomat. - Én úgysem tudom megenni az egészet. - Akkor igen, köszönöm! Reggel nem volt időm enni - törölte meg a kezét zöld kockás szoknyájába, majd megragadta a zsemlét, és nagyot harapott belőle.
- Vegyél nyugodtan a többiből is! - mutattam a tányérra, aztán én is enni kezdtem. Marcangoló bűntudat 6. fejezet Caspar: Amint átkötöttem a sebemet és megmosakodtam, azonnal indultam is megkeresni Matthew Parkért. Az elmúlt éjszaka fárasztó volt, mégis képtelen voltam tétlenül pihenni. Zsaruként az ember hozzászokik, hogy az alvás luxus - meg sem tudnám számlálni, hány éjszakát töltöttem az irodámban egy halomnyi akta társaságában. A civilek többsége azt gondolná, hogy abban a napszakban nincs időnk a felhalmozódott papírmunkára, de tévednek. A bűnözővilág az utóbbi években drámai változáson esett át: az elkövetők vagy ellustultak, vagy túl bátrakká váltak. Miért töltenék ébren az éjszakát a pihe-puha ágy helyett, hogy a sötétben hajtsák végre a gonosztetteiket, mikor probléma nélkül megtehetik fényes nappal, egy zsúfolt utca közepén is? Úgysem tesz senki semmit, úgysem lát senki semmit. - Elnézést, merre találom Mr. Parkért? - állítottam meg az egyik lányt, aki Claudette-nek szokott segíteni a vendégek kiszolgálásában. - Az állatoknál van. Kimegy a hátsó ajtón, végig az épület mellett, aztán balra már meg is látja az istállót - kaptam magyarázatot egy kis szelíd pirulás kíséretében. Nem akartam flörtölni, mégis úgy mosolyogtam a lányra, hogy a színe még inkább elmélyüljön. Férfias elégedettség járt át, amiért sikerrel jártam. - Köszönöm... Hogy is hívják? - érdeklődtem, mire lesütötte a pilláit. Csinos volt, mégsem az a fajta, aki idegen férfiak érdeklődéséhez szokott volna. - Sarah, uram - lehelte. - Köszönöm, Sarah! - mondtam ki a nevét, és biztosra vettem, hogy a szíve megrebbent a hallatán. Jókedvűen indultam a megadott irányba, mióta csak Julie-t megismertem, most először éreztem késztetést arra, hogy nyissak egy nő felé, még ha csak kétmondatnyi flörtre is. Talán mégis van remény, talán Jossie-nak igaza volt, és elfelejthetem. - Caspar! - A hang azonnal kirángatott az önáltatásból. Julié az istálló mellől integetett felém, a mosolya pont olyan hatással volt rám, amilyennel az enyém volt Sarah-ra. Felemeltem a karom, hogy visszaintsek, de azonnal le is kókadt, mikor Peter kilépett az épületből, és Julie-t átkarolva megállt mögötte. Kényszeredetten indultam tovább feléjük, és igyekeztem úgy
tenni, mintha a szívemre nem épp egy sárga rózsa tüskéi csavarodnának egyre szorosabban, hogy kipréseljék belőle az utolsó vércseppet is. - Azt hittem, ez után az éjszaka után későn ébredtek majd... - Én így akartam tenni, de Julié nem álmos. Körül akart nézni az állatoknál. És ha egy nő rágni kezdi a füledet, jobb, ha engedsz - sóhajtott fel Peter megjátszott szenvedéssel, mire Julié pimaszul felvigyorgott rá. - Az én kis papucsom... - Vigyázz a szádra, asszony! - Félrefordítottam a fejemet, hogy ne kelljen néznem az évődő csókot. Franc beléjük meg a szerelembe! - És te? A szobatársad horkol? - jutott végül eszükbe, hogy én is itt vagyok. - Csak egy kicsit, de nem zavar. Hozzászoktam már az éjszakázáshoz, és kidobott az ágy. A bátyád merre van? próbáltam benézni mellettük az istállóba. Odabentről tehénbőgés és lovak prüszkölése hallatszott. - Az állatokat eteti. Miért? - Gondoltam, beszélgetek vele. Ha már itt vagyok Skóciában, jó lenne megtudni néhány érdekességet az országról - vontam meg a vállamat. Menj csak, mi sétálunk egyet! Majd az ebédnél találkozunk... - fogta meg Peter Julié kezét. A tekintetükből és abból, hogy nem kérdezősködtek tovább, arra következtettem, a séta csak a fedőneve annak, amit valójában csinálni fognak. Gyorsan besiettem az istállóba, hogy ne kelljen belegondolnom. Az istállóillat váratlanul ért, és nem volt olyan kellemetlen, mint előzetesen képzeltem. Korábban csak egyszer jártam olyan tanyán, ahol állatokat tartottak, de annak már vagy húsz éve, ezért az emlékeim jócskán megkoptak. Az első karámokból négy tehén bámult bután vissza rám. Szájuk folyamatosan rágott, és úgy nyáladzott, hogy már a látvány is elvette az ember étvágyát. Meg kellett állapítanom, nem túl gusztusos állatok. Velük ellentétben a hátul toporgó lovak igazán fenséges látványt nyújtottak, főleg az egyik fekete, rövid sörényű példány. Ahogy észrevett,felém fordította nagy, sötét szemét, és olyan értelmesen fürkészett, hogy szinte azt vártam, mindjárt rám köszön. - Az egy Clydesdale. - Egy pillanatra kihagyott a szívem, aztán észrevettem Matthew-t a leghátsó karám mellett. Vasvilláját a falnak döntötte, és közelebb sétált hozzánk. Bocskor a neve. Igen, tudom, hülye név - paskolgatta meg nevetve az állat nyakát -, de az egyik itt nyaraló magyar vendégünk segítette a világra, úgyhogy illendő volt ráhagynom köszönetképpen a névadást. Állatorvosként pont kéznél volt, mikor beindult az ellés. - De miért Bocskor? - Az egy lábbeli neve. - Még mindig nem értem... - közöltem vele. Elhúzta a reteszt az ajtón, és kitárta a karámot. Ahogy az iránymutatását
követve lepillantottam, azonnal meg is értettem. Bocskor mindenhol fekete volt, kivéve a lábait. Azok hófehéren virítottak. - Tudsz lovagolni? - Zárta vissza Matt az ajtót, majd ismét megragadta a vasvillát, és munkához látott. Szénahányás közben néha felnézett rám, hogy tudjam, figyel arra, amit mondok. - Nem igazán - ráztam meg a fejemet. Rémlett, hogy gyerekként feltettek néhányszor a cirkuszi és vidámparki pónik hátára, de azt nem neveztem volna lovaglásnak. - Hétvégén elviszem néhány vendégünket egy körlovaglásra. Már ha az időjárás is úgy gondolja... - fintorodott el. Bár a nyaralók pontosan tudhatták az iskolai földrajzóráról, hogy ez egy esős környék, mégis sokat panaszkodtak emiatt. - Kár, hogy Julié most nem jöhet, pedig biztosan élvezné... Tudtad, hogy egész jól lovagol? Gyerekként kijárt a közeli lovasiskolába. Furcsa - törölte meg a homlokát -, akkoriban egyáltalán nem érdekeltek a lovak és a lovaglás. Ha tudtam volna, mit hagyok ki! Majd megkérdezem azért Adaméket, hogy nekik lenne-e kedvük hozzá, és ha te is jönnél, szívesen megtanítalak lovagolni téged meg a kollégádat is... - Ezt majd még átgondolom - tértem ki a válaszadás elől. Nem voltam az a típus, aki fél az új kalandoktól, ám attól nagyon is tartottam, hogy béna leszek, és hülyét csinálok magamból mások előtt. - Kérdezni akarsz valamit, igaz? - hajított arrébb egy szénacsomót a sarokba. - Lebuktam - sóhajtottam fel. - Ismersz egy Gleda Norse nevű lányt? - Persze, odalent lakik a városban az apjával. Miért? Leírnád nekem külsőleg? Megpróbáltam a lehető legtermészetesebben feltenni a kérdést, de a gyanakvását nem tudtam elaltatni. - Hosszú, fekete haja van, sötét szeme, vékony, magas, fehér bőrű - nyugtatott meg kissé a leírásával. Nem csoda, hogy olyan távolságból Sammyt láttam benne, ha az alapparamétereik ennyire egyeznek. - Azt hittem, egy férfi zaklatja Julie-t - tette le Matthew ismét a vasvillát, majd lehúzta kezeiről a bőrkesztyűt, és az egyik zárt hordó tetejére dobta. - A fanatikus rajongók bármilyen neműek lehetnek, bár tény, hogy gyakoribb az ellenkező nemű zaklató. De alapos akarok lenni - füllentettem úgy, hogy közben mindenről az igazat mondtam. - Miért találtad gyanúsnak Gledát? - Tegnapelőtt este Jossie-val beszélgetett idekint. Nem láttam a vendégek és az itt dolgozók között, ezért úgy gondoltam, jobb ellenőrizni. Semmi több. - Nem csodálom, hogy erre kódorgott sötétedés után reszketett meg Matt szája az elfojtott mosolytól. Valami titkot sejtettem a háttérben, amiről végül kiderült, hogy csak egy egyszerű pletyka, hiszen gondolkodás nélkül, azonnal
megosztotta velem. - Broderic után járkál. Szerelmesek. Csak épp egyikőjük apja sem könnyű eset, főleg Gledáé, mióta elvesztette a feleségét. Szegény lány titokban szökdös lel ide, a hegyre, hogy Bróval tölthessen egy kis időt. Most meg biztosan állandóan itt lebzsel, hogy az apja elutazott néhány napra. - O, értem... - Claudette-re és rám emlékeztetnek - merengett el. A kijárat felé indult, én pedig követtem. - Eleinte mi is lopva találkozgattunk, mert az apja azt akarta, hogy skót férfit válasszon. Aztán felbukkantam én, a jenki, nagyvárosi ficsúr, és elcsavartam a fejét. Bár ha pontosak akarunk lenni, inkább ő az enyémet. A mai napig odavagyok érte, akár az első pillanatban! - Ahogy felcsillant a szeme, kétségem sem volt efelől. JOSSIE: Amikor a távolban megláttam Caspart, intésre emeltem a kezem. Nem vett észre. Julie-val és Peterrel kezdett beszélgetni az istálló előtt, majd néhány percre rá eltűnt az épületben. Halk sóhajjal tömtem magamba egy újabb falatot, ám az ízét már nem is éreztem. Megjelent néhány vendég a kastély mellett, hogy elszívják a reggeli cigarettájukat. Nem értettem őket. Itt vannak egy gyönyörű helyen, ahol friss a levegő, mindenhol élénk színű növények veszik körül őket, nekik pedig az ébredés utáni első gondolatuk az, hogy bűzölögjenek és gyilkolják magukat. Morbid. - Na, jó, mennem kell, srácok! - Gleda teli szájjal közölte ezt, és azonnal fel is pattant. - Máris? - Kissé csalódott lettem. Titkon azt reméltem, hogy körbevezet minket, vagy más hasonló, közös programot tervezhetünk. Persze az, hogy ez egy nyaralóhely, nem jelenti, hogy a helyiek is lazsálással tölthetik a napjaikat. Biztosan Gledának is megvan a maga dolga. - Igen, apa már vár. Nem akarom, hogy dühös legyen rám... De találkozunk még! - hajolt le hozzám egy gyors puszira, aztán Simon arcára is nyomott egyet. Vigyorogva löktem oldalba öt, amint magunkra maradtunk. - Helyes csajszi, nem? - Aham - emelte a szájához a poharát. - Legközelebb kifaggatom, van-e pasija... - Minek? - Simon teljesen érdektelenül rántotta meg a vállát, én pedig elbizonytalanodtam. Lehet, hogy Gleda mégsem az esete, és csak félreértettem valamit? Pedig míg a lány és én beszélgettünk, Simon végig csendben pirulgatott. - Hát, hogy tudjuk. - Felőlem - mért végig „nem értem én a lányokat” tekintettel, ami nem igazán lepett meg. Az már sokkal inkább, hogy jelenleg én is azt éreztem, nem értem a fiúkat.
Általában elsőre rá szoktam érezni, hogy ki tetszik nekik, mire gondolnak éppen, mire is vágynak. Casparról is előbb tudtam, hogy belezúgott Julie-ba, mint ő maga. Tisztán emlékeztem még arra az első elkapott pillantásra. Úgy itta Julié látványát, mintha a világ leggyönyörűbb festményét szemlélné. Azon az éjszakán bőgtem először miattuk. - Kezdek fázni, bemegyek - álltam fel a pádról borzongva. - Megyek én is - tömte gyorsan a szájába az utolsó falatokat Simon, felpattant, és néhány lépéssel beért. - És, mivel töltjük a napot? - Fogalmam sincs róla. - Sétálhatnánk egyet. - Oké - egyeztem bele csak Simon kedvéért. Nekem legalább itt volt a családom, tudtam, hogy biztonságban vannak, bármikor láthattam őket, neki jelenleg csak én voltam. Nem akartam önző lenni, és folyton a saját bajaimmal foglalkozni. - Klassz! - derült fel az arca, és már ezért megérte. - Csak először felmegyek megnézni Fawniát, aztán hozok egy pulcsit, mert tényleg fázom - legyintett meg a hűvös szellő. Ma is szépen sütött a nap, de a hőmérséklet jócskán leesett a tegnapihoz képest. - A, ízlett a reggeli? - nézett fel néhány papírból Claudette, amint beléptünk az előtérbe. - Igen, nagyon finom volt, köszönjük! - Tegyétek csak ide a tálcákat! Mindjárt kivitetem őket a konyhába Sarah-val - mutatott a fogadópultra. Megtettük, amire kért, aztán lépcsőztünk egy nagyot - egyre inkább díjaztam a lift beépítésének ötletét. Halkan osontunk oda Camék hálószobájához, és a kilincset is kopogtatás nélkül, óvatosan nyomtam le. Nem akartam felriasztani Adaméket, ha esetleg elszunnyadtak, csak be akartam kukkantani, hogy megnyugtassam magam, továbbra is minden rendben. A gyerekágy fölé hajoló férfi látványa először nem is lepett meg; azt hittem, Adam aggodalmában még mindig őrségben van a lánya mellett. Aztán egy villanásnyi idő múlva tudatosult bennem, hogy a háttal álló férfi magasabb, mint ő, és a haja is sokkal sötétebb. - Mi a fenét csinál itt? - A védelmezőösztöntől úgy csattant a hangom, hogy még én is összerezzentem tőle. Switz megperdült, és ügynökhöz egyáltalán nem méltó rémültséggel pislogott rám. - Nem hallotta? Mit keres itt? Hol vannak Adamék? - szeltem át két lépéssel a szobát olyan vehemensen, hogy a férfi utat engedve azonnal arrébb lépett. -Jól vagy, kincsem? - hajoltam le Fawnhoz, és gondolkodás nélkül a karomba emeltem. Olyan volt, mintha egy tehetetlen zsákocskát emelgetnék, egyáltalán nem reagált az érintésemre, a hangomra, pedig nyitva volt a szeme. - Mi történt? - Camilla hangja a fürdőszobaajtóból jött. Haja vizesen lógott az arcába, látszott, hogy gyorsan kapta magára a fürdőköpenyét.
- Itt ácsorgott az ágy mellett! - mutattam vádlón Switzre. - Mrs. Swanson kért meg rá, hogy vigyázzak a kislányra. Csak adtam neki egy kis tejet - mutatta fel a kezében tartott cumisüveget. - Már rég nem is abból iszik! - horkantam fel. - Én vettem elő, mert nem volt hajlandó máshogyan enni sóhajtott lel Camilla. Mezítláb becsoszogott a szobába, hogy átvegye a lányát. - És tényleg én kértem meg Switz ügynököt, hogy figyeljen egy kicsit rá. Adam elment megkeresni téged, nekem pedig szükségem volt egy zuhanyra. - De megint olyan furcsán néz - borzongtam meg, ám ezúttal nem a hideg levegőtől. Fawnia tekintete egy horrorfilmes zombiéra emlékeztetett - mintha egyáltalán nem lett volna tudatában senkinek és semminek a külvilágból. - Cam ez nem normális... - vált sírássá a hangom. - Tudom, de most mondd meg, mit tegyek? - A hangja élesre sikerült, ám a szemébe gyűlt könnyek miatt tudtam, hogy nem rám haragszik. Szipogva ringatta Fawniát, miközben összepréselt ajakkal igyekezett összeszedni magát. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy újra meg tudjon szólalni. - Az orvos azt mondta, csak meghűlt. Kérdeztem, hogy esetleg nem lehet-e más baja, de... - tört ki belőle a sírás. - Én akkor most... én... - mutatott Switz kétségbeesetten az ajtóra, mire csúnya pillantást vetettem rá. Igazi férfi volt: ha egy nő sírva fakadt előtte, halálra rémült. Szóra sem méltattam, hagytam, hogy kimeneküljön. - Semmi baj - léptem Camillához. Odatámogattam az ágyhoz, és leültettem a szélére. Fogalmam sem volt, mivel segíthetnék, csak abban voltam biztos, hogy nem nézhetjük tovább tétlenül Fawn állapotát. - Hívni kéne egy másik orvost. - Simon lépett beljebb a szobába, már majdnem el is felejtettem, hogy velem volt. - Egy pszichológust vagy pszichiátert. Nem lehet tovább halogatni! Sosem hallottam még ennyire határozottnak, mintha egyszerűen tudta volna, ez a helyes, ezt kell tenni. Felnéztem rá, valahogy sokkal érettebbnek tűnt. Tekintetében nem egy tizenhét éves tétovaságát, hanem egy felnőtt tettrekészségét láttam. - Trauma érte, egy egyszerű háziorvos semmire sem fog menni vele. - Simonnak igaza van - álltam mellé. Szükségünk volt arra, hogy valaki megmondja, mit kell csinálnunk, bár az, hogy pont Simon lett ez a személy, meglepett. Camilla néhány másodpercig gondolkozott, aztán bólintott. Nem is igazán nekünk, inkább önmagában hozta meg a döntést. - Szólok Matthew-nak, hogy hívasson egy pszichiátert. Ideadnád a takaróját? Hűvös van a folyosókon - pattant fel. - Vigyázhatok rá addig - pillantottam Simon felé, aki helyeslően biccentett. Hogy Fawnia mielőbb segítséget kapjon, fontosabb volt, mint a betervezett sétánk. - Köszönöm - Cam tenyere hálás gyengédséggel simított végig az arcomon -, de inkább magammal vinném. Talán, ha érzi, hogy
a közelemben van, biztonságban, akkor... - Igen, az biztosan segít neki - fejeztem be az elcsukló mondatot, miközben odanyújtottam neki a fehér, bolyhos takarót. Hálás mosolyt kaptam válaszul. Az apró, bebugyolált test úgy nézett ki, akár egy nyúl, csak a két, hosszú fül hiányzott róla. Megpróbáltam eltüntetni a szomorúságot és aggodalmat a mosolyomból, mikor Fawniához hajoltam. Meggyógyulsz, kis prücsök, ígérem! - nyomtam puszit a homlokára. Kikísértük őket a folyosóra, aztán csak néztem, ahogy levonulnak a második emeletre. - Ha nincs kedved most sétálni... - éreztem meg Simon kezét a vállamon. - De, menjünk! Úgysem tehetek semmit, és talán a friss levegő meg a mozgás jót tesz majd - fordítottam hátat a faragott korlátú lépcsőnek. Csak fel akartam kapni a sárga kardigánomat - Adam nem igazán szerette, túl rikítónak tartotta, de most szükségem volt a vidám színekre -, aztán már indultam is volna, ha a szobámat üresen találom. Megtorpantam a küszöbön, Simon pedig majdnem a hátamba ütközött. - Reméltem, hogy hamarosan visszajössz... - nézett fel rám Adam. Az ágyam szélén ült, elég fáradtnak és komornak látszott. A vállam fölött visszapillantottam Simonra. - Mindjárt megyek, a kapu előtt találkozunk... - kértem. Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, aztán leültem Adam mellé, és mivel nem szólalt meg, így én szedtem össze magam. -Jól vagy? - Ezt én akartam kérdezni... - sóhajtott fel. - Én megvagyok - füllentettem, bár nem számítottam arra, hogy be tudom csapni. - Nem is beszéltünk igazán azóta, hogy... - nyelt egy nagyot, aztán egyenesen rám nézett. - ...szóval, a patakpart óta. - Halk csuklással nyeltem vissza a kitörni kívánkozó gyászomat. Adamnek anélkül is pont elég baja volt, hogy az én lelkem ápolásával kelljen foglalkoznia. - Én megvagyok - ismételtem meg - bármennyire is igyekeztem - az előbbinél is bizonytalanabbul. Adam kinyúlt, és az ujjai a kezem köré fonódtak. - Itt vagyok neked, hallod? Nem kell idegenekhez menned a bajoddal. - Idegenekhez? Láttalak tegnapelőtt este az ablakból kezdte dörzsölgetni a kezemen lévő tintafoltot, mintha az lenne a legfőbb feladata, hogy megszabadítson tőle. Fogalmam sem volt, mikor kerülhetett rám, talán még múlt délután, mikor a naplómat írtam. - Ó! - értettem meg. Bele akartam kezdeni a mesélésbe, hogy kicsoda is Gleda és milyen rendes lány, de Adam közbevágott. - Nem tetszik a viselkedése. Nem helyes, ahogyan hozzád ér, és... nem is tudom - szorította meg a kezem. - Nem értem, hogy mire gondolsz... - ismertem be. Megpróbál-
tam visszaemlékezni, a beszélgetésünk alatt Gleda megérintette egyáltalán, de fogalmam sem volt róla. Viszont semmi különöset nem érzékeltem felőle. - Megölelt téged, és egyáltalán nem úgy, ahogyan egy barát szokta az embert - morogta, összeráncoltam az orrom, miközben igyekeztem értelmezni a kissé szétesett beszélgetést. - A patakhoz is utánad ment. - Te most Casparról beszélsz? - nevettem fel végül. - Persze, ki másról? - fürkészte olyan gyanakvással az arcomat, ahogyan csak egy báty képes rá. Fogadni mertem volna, hogy látja maga előtt, amint még a szekrényemben és az ágy alatt is egv-egy srácot rejtegetek. - Csak találkoztam egy helyi lánnyal, vele beszélgettem, mielőtt Caspar felbukkant. De Caspar nem is idegen - vontam össze helyte- lenítően a szemöldökömet. - Azok után, ami történt, az. Sosem hittem volna, hogy képes bajba keverni minket, most pedig itt ülünk a káosz közepén, és... Nem akarom, hogy ilyen bizalmasan viselkedj vele! húzta ki magát a tekintélyét fitogtatva. Tipikus férfi volt, máskor ezen jót kuncogtunk Camillával, de most egyáltalán nem volt ínyemre a viselkedése. - Caspar a barátom - húztam ki a kezem az övéből. - És a tiéd is - tettem hozzá. - Az enyém ugyan nem! - ugrott fel olyan dühösen, mintha valami halálos bűnnel vádolnám. - Miatta halt meg Susan néni, miatta kellett elhagynunk az otthonunkat, miatta beteg a lányom! - Összepréselt ajakkal hallgattam végig a vádjait, miközben könnyel telt meg a szemem. Végül a példáját követve felpattantam, de én meg sem álltam az ajtóig. - Én olvastam el azt a hülye papírt, úgyhogy ez mind az én hibám is! Talán engem meg kitagadsz? - fordultam vissza a küszöbről, majd feltéptem az ajtót, és kirohantam a folyosóra. Mennydörgő vihar 7. fejezet Caspar: Behúzódtam az egyik díszpáncél mellé, elővettem a mobilomat, és megnyomtam a gyorshívótBrook egyetlen számot, a kapcsolattartómét írta be a készülékbe azzal, hogy neki küldjem el a szállóvendégek listáját ellenőrzésre, és csak végszükség esetén hívjam. Egy gyerek egészségét ebbe a kategóriába soroltam. Az istállóból befelé jövet futottunk Camillába. Feldúltan követelte, hogy azonnal hívassunk a lányához egy pszichiátert, és a gyereket elnézve a kérése egyáltalán nem volt túlzó. Ha nem egy babáról lett volna szó, biztosan arra gyanakszom, hogy drog áll a háttérben - a belőtt lányoknak volt ilyen fénytelen
a tekintetük, mikor behoztuk őket a strichelésből az őrsre. A várakozás csomója feloldódott a gyomromban, ahogy meghallottam a kattanást. Hátat fordítottam a fogadópultnál álldogálóknak, és még közelebb léptem a páncélhoz. Matthew nem értette, miért nem intézkedhet ő orvosügyben, ráfogtam ezt is a paranoiámra és maxi- maiizmusomra, de nem nagyon hitt nekem. - Itt 783alla49. Zörejmentes a vonal? - érdeklődtem halkan a kapcsolattartómtól. A biztonság kedvéért zavarta a hívásokat, hogy ne tudjanak lehallgatni vagy bemérni minket. A rendőri költség- vetésbe nem nagyon fértek bele hasonló ketyerék, ezért imádtam a gyorstalpaló ügynökképzésen a technikai bemutató órákat. - Igen - erősítette meg. Hangja nem volt ismerős, úgy véltem, Brook biztonsági okokból lepasszolt egy olyan ügynökhöz, akinek a nevét nem köthetik hozzám. Már a hívás előtt megfogalmaztam magamban a rejtjeles mondandómat, hogy ne makogjak, így csak mély levegőt vettem, és gyorsan elhadartam mindent. - A vadló csikója megbetegedett a fogságban. Fogalmunk sincs, mi a baja, de sürgősen kéne hozzá egy profi suttogó. Néhány pillanatig csend volt a másik oldalon, aztán kaptam is a választ. - Értettem. Küldöm a megfelelő embert! - Köszönöm! - nyomtam ki a hívást. Camilla már türelmetlenül toporgott, mikor visszasétáltam a pulthoz. - Nos? - Szólásra nyitottam a számat, a dobogás és kiabálás azonban félbeszakított. Elsőként Jossie jelent meg a kanyarban, végigszá- guldott a lépcsősoron, Adam pedig követte. - Joss, állj meg! Beszéljük meg, hallod? - ragadta meg végül a karját, amint mellénk értek. El sem tudtam képzelni, min vesztek össze, de azt első pillantásra felmertem, hogy Jossie nagyon ki van borulva. Könnyek patakzottak végig az arcán, vonásairól elrejthetetlenül sugárzott a fájdalom. - Nem akarok beszélni. Engedj, Simon már vár! - próbálta meg ki rángatni magát a szorításból. - Jossie, kérlek! - Adam hangja lágyabbá szelídült, hogy lenyugtassa a tombolást, de ez mintha csak olaj lett volna a tűzre. Camilla felszisszent mellettem, ahogy Jossie minden erejét beleadva taszított egyet a bátyján. Valószínűleg ez nem lett volna elég ahhoz, hogy kiszabaduljon, ha Adam nem lepődik meg velünk együtt. A döbbenet szétnyitotta az ujjait, a húga pedig kihasználva a pillanatot, hátat fordított, és kirohant az épületből. A kétszárnyas ajtó fémes döngéssel csapódott be utána, visszhangot keltve az előcsarnokban. Néhány vendég sétált át az előtéren, kíváncsi felháborodást olvastam le az arcukról. Valószínűleg Matthew is hasonlót érzékelhetett, mert gyorsan odasietett hozzájuk, és belekezdve az épület történelmének meséjébe, elvezette őket a hátsó
folyosó felé. - Mi történt? - Semmi. Jossie után kell mennem! - rázta le Adam idegesen a felesége kezét magáról, aztán teljesen figyelmen kívül hagyva minket, kivágtatott a szabadba. Mély levegőt vettem, hogy higgadtan uralni tudjam a helyzetet. - Nincs semmi baj, menjetek fel pihenni! - fordultam Camillához. Fawniát ringatgatva bámult a férje után, mint aki képtelen rájönni, hogyan szakadhatna ketté. - Vigyázol rájuk? - Persze - biztosítottam róla. Odakint megtorpantam egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, aztán Adam után iramodtam. - Nincs szükségem a segítségedre! - Még be sem értem őt, máris el akart üldözni. Megértettem az ellenszenvét, mégsem hagytam magam. - Az én felelősségem is, hogy Jossie-t biztonságban tudjam hallattam, miközben felvettem a lépései ritmusát. A lankás lejtőn nem esett nehezemre a tempó. Nem messze futott tőlünk a kőút, amely a birtok kapujához vezetett, de mi az ellenkező irányba tartottunk. Itt Claudettet egy csinos kis veteményeskertet nevelgetett néhány terebélyes gyümölcsfával, amelyek tökéletes búvóhelyet biztosíthattak egy depressziós tinédzser számára. - Gondoltál volna erre azelőtt, hogy belekeverted őt ebbe az egészbe - szűrte a fogai között. Nem feleltem. Egyfelől igaza volt, másfelől azt reméltem, ha hagyom, hogy kitöltse rajtam a haragját, akkor talán elszáll. Ereztem, hogy ez hiú ábránd, de annyira hiányzott a barátsága, hogy a pókhálónyi esélybe is úgy kapaszkodtam, mintha vastag kötél lenne. - Miért borult ki? - Adam feltépte a fából összeeszkábált kapucska ajtaját, aztán belépve a kertbe rám vágta. Lehunytam a szemem egy pillanatra, egy mély levegővel megszabadultam a kétségeimtől, végül a kilincs után nyúltam. A kert nemcsak szép, hanem hasznos is volt a kastélybeliek számára. Az élelmiszerek nagy részét meg tudták termelni itt, így nem volt szükség arra, hogy néhány naponta leszaladgáljanak a városba. Krumpli, répa, paradicsom, különböző gyümölcsök és fűszernövények virítottak mindenfelé, szép sorokban elültetve. - Itt nincsen - állapítottam meg. Körbejártuk az alma- és körtefákat, ám egyik mögött sem rejtőztek a gyerekek. Adam dühösen fel horkant, és visszaindult a kapuhoz. A következő fél órában átnéztük az istállót és a parkot, sőt, még az erdő külső sávját is bejártuk. Végül visszamentünk, hátha Jossie is ezt tette időközben. Reméltem, hogy így van, mert egyre jobban szúrt a/ oldalam, a szaladgálás érezhetően nem tett jót a sebemnek. - A francba, merre lehetnek? - Adam idegesen túrt a hajába, mi közben Camilla elővette az egészségügyi dobozt. Lekaptam magam ról a pólómat - hátul nedves volt egy kis foltban.
- Gyere ide, ellátlak - pillantott hátra Cam. Csak bólintottam
majd arrébb hessegetve engem, kinyitotta az ajtót. - Én megyek, és szólok Mattnek, hogy keresse meg Jossie-t, ti maradtok. És megbeszélitek végre a problémát. Elég bajunk van, nincs szükségünk arra, hogy óvodásokként civódjatok! - lépett ki a folyosóra, aztán visszahajolt. - És ne merjetek addig kijönni, míg nincs minden rendben köztetek, különben morcos leszek, azt pedig ne akarjátok! közölte velünk. Lefagyva bámultam a ránk csukódó, barna falapra. - Áruló... - suttogta Adam a hátam mögött. - Csak segíteni akar. - Meg kellett védenem Camillát, bármenynyire is kényelmetlen volt a helyzet. Nem bírtam volna elviselni, ha ők is összevesznek miattam. Épp elég bajt okoztam már. Adam felállt az ágyról, és az ablakhoz sétált. Keze a kőpárkányba kapaszkodott, mintha szüksége lenne a támaszra. - Nem Camilla. Te - fordult szembe velem. Most először nem haragot, hanem csalódottságot láttam a tekintetében, és ez sokkal rosszabb volt. A bizalmamba fogadtalak, a barátságomat adtam, beengedtelek a családomba, te pedig csak felhasználtál. Veszélybe sodortad a szeretteimet. Susan meghalt! Fel tudod ezt egyáltalán fogni? - tárta szét a karjait kétségbeesetten. A torkomban egyre dagadt a gombóc, hiába próbáltam visszanyelni. - Igen - hajtottam le a fejemet. - Ostoba voltam, de hidd el - néztem fel rá újra - ha sejtettem volna, hogy ez lesz belőle, inkább meghalok, semmint bajba keverjelek titeket. Bár visszaforgathatnám az időt, bár soha eszembe se jutott volna rejtekhelyként használni az otthonodat! De nem megy, nem vagyok varázsló, sajnos - dörzsöltem meg az arcomat. Megtörtén vánszorogtam el az ágyhoz, és lerogytam a szélére. - Tudom, hogy nem ezt akartad. De fogalmam sincs, képes leszek-e megbocsátani neked valaha. - Néhány percig csend volt, én pedig lassan beletörődtem, hogy ennél előrébb nem jutunk. Már javasolni akartam, hogy Camilla fenyegetése ellenére inkább induljunk tovább keresni Jossie-t, mikor Adam ismét megszólalt. - Van egy ajánlatom... - meglepetten néztem fel rá. - Ajánlat? - Elképzelni sem tudtam, mire gondolhat, viszont kíváncsivá tett. - Jelenleg egymásra vagyunk utalva, és senkinek nem tesz jót, ha marjuk egymást... Vagyis, én téged - javította ki magát. - Hajlandó vagyok fegyverszünetet kötni, míg meg nem oldódik ez az egész. - És utána? - éreztem meg a csapdát. - Utána békében elfelejthetjük egymást - mondta ki, amire számítottam. Tehetetlenül bólintottam - hát, ennyi volt, tényleg vége a barátságunknak. - Még valami! Lenne egy feltételem. - Milyen feltétel? - Hagyd békén Jossie-t! - Összevont szemöldökkel meredtem
rá, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy értelmezzem a kérését. - Nem értem, mire gondolsz... - vallottam be végül. Nem hitt nekem. - Túl közel kerültél hozzá, összezavarod őt - köszörülte meg a torkát. Még mindig úgy éreztem, mintha egy másik nyelven beszélne hozzám. - Én igazán igyekszem, de még mindig fogalmam sincs, miről beszélsz. - Láttam, ahogy ölelgetted, és a raktárban meg a repülőn is úgy néztél rá, ahogyan nem kellett volna - hadarta, A döbbenettől épphogy csak nem tátottam el a számat. - Te azt gondolod, hogy én... hogy Jossie-t... Jó ég, Adam! Ő még csak kislány! - nyögtem fel. - Láttam, amit láttam - nézett rám fagyosan. Kétségbeesetten felnevettem. Sok hibát elkövettem már életem során, és mindegyikért vállaltam is a felelősséget, de a mostani vád teljesen alaptalan volt. Ha észre is vettem Jossie szépségét - csak egy vaknak nem tűnt volna fel -, akkor sem kezdek ki vele soha. - Tudod, mit? Rendben. Ezt nagyon egyszerű lesz betartani, mivel tévedsz! - nyújtottam felé a kezemet. Tétovázott egy keveset, végül megrázta. - Akkor most menjünk, és keressük meg a gyerekeket! - nyomtam meg az utolsó szót. JOSSIE: - Nem kéne kimásznunk innen? - Nem láttam Simon arcát, mégis le mertem volna fogadni, hogy megrovóan ráncolja a homlokát. Kezemmel a búzában matattam, a kemény, barázdás szemek játékosan peregtek át az ujjaim között. Bár szűk és sötét volt a magtároló, mégis jól éreztem itt magam. Egy pillanatra elképzeltem, hogy soha többé nem megyek ki innen. Itt maradok az örökkévalóságig, én leszek a kastély gyöngyházfényű szelleme. Tenyeremre szórtam egy maroknyi magot, az orromhoz emeltem, és megszimatoltam. Életem majd minden napján ettem valami kenyérfélét, mégsem ismertem eddig a búza illatát. Vajon hány érdekes dologról maradunk le mindannyian, csak mert csukott szemmel járunk a világban, és azt gondoljuk, elég időnk van még tapasztalni? - De igen, menjünk! - feleltem végül jó pár percnyi fáziskéséssel. Simon megkönnyebbült sóhajt hallatott. - Hála az égnek, hogy megjött az eszed! - nyomta fel a csapóajtót. - A bátyádék biztosan baromi pipásak már... Most meg mi a fenét csinálsz? - hördült fel, mikor kimászva a lyukból leemeltem az egyik nyerget a helyéről. - Elviszem az egyik lovat egy körre. Jössz velem? fordultam felé érdeklődve. Akkorára tágult a szeme, hogy a látványtól nevetnem kellett. - Neked elmentek otthonról? - vizsgálgatta az arcomat.
- Merthogy? - kérdeztem vissza, mintha nem érteném. - Merthogy a fél kastély minket keres, te pedig épp most készülsz ellopni egy lovat - foglalta össze a helyzetet. Nem értettem egyet vele. - Egyfelől úgy tűnik, már feladták - szorult össze a torkom. Adam benézett ide egyszer - akkor bújtunk el a tárolóban -, de miután körbejárta az istállót, elment, és utána minden elcsendesült. - Másfelől nem akarom ellopni, csak lovagolok egyet, aztán visszahozom. - Miért csinálod ezt? - Simon a karámajtóba kapaszkodott, míg én feltettem az egyik fekete lóra a nyerget. - Csak döntsd el, hogy jössz-e vagy sem! - tértem ki a válasz elől. Én magam sem tudtam, miért is akarok annyira kilovagolni, csak egyszerűen ezt kellett tennem. Érezni akartam a ló izmainak feszülését a combjaimon, ahogy irányítom, a szél süvítését az arcomban, a korlátok nélküli szabadságot - azt, hogy élek. - Ugyan már, Simon! Jó móka lesz! - Persze, biztosan... - mormolta az orra alatt. - Míg ki nem törjük a nyakunkat. - Ne legyél már ennyire negatív! - húztam meg a szíjakat, aztán felé fordultam, és megragadtam a kezét. - Fiatalok vagyunk, élünk, az a dolgunk, hogy kiélvezzük az élet minden egyes másodpercét. Ugyan már, csak egy kis lovaglás, nem biztosítás nélküli sziklamászásra csábítalak! - Én egész életemben kétszer lovagoltam, te tudod legalább, mit csinálsz? - mérte végig a lovat. Az állat izgatottan toporgott, megérezhette, hogy hamarosan meg lesz mozgatva. - Jártam lovagolni még „otthon otthon”. - New Yorkot neveztem így, ahol Susan nénivel és Ryan bácsival éltem, mielőtt a bácsikám meghalt, mi pedig Adamhez költöztünk volna. Ryan bácsi minden pénteken átautózott velem a közeli kisvárosba, ahol egy farmon Annié Lovardája működött. Hogy ki volt Annié, azt sosem tudtam meg, mert egy Paul nevű férfi tanított lovagolni, de a hely és a lovak igazán a szívemhez nőttek. - Most megint mit csinálsz? - Simon már meg sem próbálta kita lálni a gondolataimat, feladta, hogy megértsen. A hátsó falra akasztón palatáblához léptem, amin az itt dolgozók az állatokkal kapcsolatos üzeneteket hagytak egymásnak. Most épp az állt rajta, hogy Broderic ne felejtsen el beadni valami kimondhatatlan nevű gyógyszert az I loney nevű tehénnek. - Megígértem Casparnak, hogy mindig szólok neki, ha elmegyek valahová. Betartom a szavam. - Felvettem az apró krétát, és megfontolt mozdulatokkal írni kezdtem a tehenes üzenet alá: Kedves Caspar! Simonnal kilovagoltunk, ?negkeressük a vízesést. Estére visz- szajövünk. ]. - Nekem ez akkor sem tetszik... - Akkor maradj! - vittem az istálló falánál várakozó sámlit a ló mellé, hogy fel tudjak rá ülni. Kicsit szokatlan volt újra nyeregben lenni, de biztos voltam benne, hogy néhány perc után minden visszajön, amit korábban tanultam. - Nos? -
nyújtottam ki a kezem Simon felé. Ügy rázott a fején egyet, ahogyan a lovak szoktak, ha nem tetszik nekik valami. - Hát, tudod, én sem vagyok normális! - fogta meg végül a kezemet. Ezt szerettem benne, ha bolondnak is tartott éppen, a végsőkig mellettem állt. Fellépett a sámlira, és a segítségemmel felhúzta magát mögém. Megingott, ahogy a ló hátralépett egyet, és úgy kapott a derekam után, mintha én lennék a mentőöve. - Ez hülyeség, oltári nagy hülyeség! motyogta a fülembe. Csak néhány pillanat, és úgyis rájön, hogy mekkora élvezetet nyújt a lovaglás. Az istállóajtóhoz léptettem, lehajolva felemeltem a fadeszkát, ami zárva tartotta a két szárnyat, majd kilöktem őket. Óvatosan kikukkantottam, hátha még mindig keres valaki, de senkit sem láttam. - Akkor, hajrá! - Az első pár lépést lassan tettük meg, aztán vágtázni kezdtem a fák felé. Simon imája csak töredékeiben jutott el a füllemig, de a keze úgy szorított, hogy az már szinte fájt. Amint úgy gondoltam, hogy a fák eltakarnak a kastélybeliek szeme elől, lelassítottam, és poroszkálásba kezdtem. Nem akartam túl mélyre menni az erdőben, csak elindultam egyenesen, hogy megkeressem a vízesést, amiről Gleda mesélt nekünk. Azt mondta, a közelben van, ezért reméltem, hogy meghallom a csobogását, és rátalálok. Simon szorítása enyhült, és a mormolást is abbahagyta, néma csendben volt. Azt reméltem, ahogyan engem, őt is lenyűgözte az erdő szépsége. Túráztam már jó pár helyen, ám a különbség azonnal észrevehető volt. Mint mikor az ember szemüveget kap, és rájön, hogy a világ, amit eddig látott, nem azonos a valódi világgal. A színek élénksége szinte vibrált, zöld és barna árnyalatok némi fehér, piros és sárga mintával. - Ez gyönyörű... - kanyarodtam be az egyik fánál. Simon még mindig nem felelt, ha nem éreztem volna a karjait magam körül, azt hiszem, lepottyant út közben. Legszívesebben továbbmentem volna, de a szótlanságát már nem hagyhattam figyelmen kívül. Simon? - Rosszul vagyok, álljunk meg! - jött az erőtlen hang hátulról. Óvatosan meghúztam a kantárt, mire a ló megtorpant. Hiába próbáltam segíteni leszálláskor, Simon szinte leesett a nyeregből. Négykézláb mászott el az első fáig, és öklendezve kapkodott levegőért. Lecsúsztam én is a földre, aztán kikötöttem a lovat az egyik fához. - Hé, jobban vagy? - sétáltam közelebb hozzá. Felém fordult, az arca a szürke egyik haloványabb árnyalatában játszott. - Nem igazán - hajolt vissza a fa tövéhez. Türelmesen vártam, hogy végezzen, és csak akkor szólaltam meg újra, amikor végre talpra vergődött. - Azt hittem, lovagoltál már... - Hááát... - köszörülte meg a torkát. A színe kezdett visszatérni, de még mindig nem volt az igazi. - Valójában egyszer ültem egy cirkuszi pónin, második alkalommal pedig
kantáron vezették alattam a lovat békés, nyugodt tempóban. - Miért nem szóltál? - forgattam a szemem. Ha tudtam volna, hogy egyáltalán nincs tapasztalata, nem kínzom meg a vágtázással. - Nem hittem volna, hogy ennyire... szörnyű lesz - rándult fintorba az arca. - Akkor visszafelé sétálunk - törődtem bele. Először csak Simon miatt ajánlottam fel, de néhány másodperc múlva már egyenesen lelkesített a gondolat. A lombok között belopódzó napsugarak aranyló derengése, a madarak csicsergése és az erdő illatai kellemes érzékszervorgiát biztosítottak számomra, amelyet gyalog hosszabb ideig kiélvezhetek majd. - Várj, hallod ezt? emeltem magasba a mutatóujjamat, amint meghallottam a halk zúgást. - Mit? - A vízesés. Hallom. - Simon is fülelni kezdett, de nem úgy tűnt, mint akihez eljut a hang. - Szerintem ez csak a szél. Menjünk vissza! - kérte, de az arcára már kiült a lemondás csalódottsága az egyre szélesebb mosolyomtól. - Úszni szeretsz, nem? - rebegtettem rá a pilláimat. Tudtam a választ - Simon heti kétszer lejárt a suli uszodájába, és többször magával rángatott engem is. Hideg van nézett körbe, mintha az említett hőmérsékletnek látható bizonyítékait keresné számomra. - Simoooooon! Ne legyél már ilyen... nyafka! - böktem meg a vállát. Megfeszült az arca, és kihúzta magát. Nem volt egy túl férfias jelenség, de a hímek büszkesége most ott vibrált a tekintetében. - Nem vagyok nyafka! Úszunk néhány kört, aztán visszamegyünk - közölte az egyezség részleteit, mire vigyorgó bólogatásba kezdEloldottam a lovat, és magam mellett vezetve indultam a hang felé. Néhány méter után már Simon is hallotta a víz csobogását, úgyhogy biztosra vehettem a jó irányt. Másodpercekre belopódzott az agyamba a gondolat, hogy ez nem jó ötlet, vissza kéne fordulnunk, de azonnal el is hessegettem. Adam számára pont olyan vagyok, mint Caspar, egy bajkeverő áruló, valaki, aki tönkretette az életét. Csak azért nem viselkedik velem hasonló elutasítással, mert a húga vagyok, akiért felelősséggel tartozik. Biztosan fellé legzik, ha nem kell a közelemben lennie és megjátszania magát... - Váo! - Simon csodálattal teli nyögése rángatott ki a gondolataimból. Ahogy felpillantottam, az én szám is elnyílt, és egy percig megszólalni is képtelen voltam. A szögletes sziklaalakzatokat, mintha nem is a víz, hanem emberi kéz vájta volna ki egy megadott mintát követve. A moha és valami futónövényzet csak foltokban engedte láttatni a kövek szürke színét, a domináns szín, akárcsak az erdőben, itt is a zöld volt. - Ez gyönyörű! - Képtelen voltam levenni tekintetemet a
látványról, ezért úgy kötöttem az egyik vastagabb faágra a ló kantárját, hogy oda sem néztem. Fél lábon ugrálva húztam le magamról az egyik, majd a másik cipőmet, és kigomboltam a nadrágomat. - Na, nem jössz? - fordultam Simon felé, mikor már csak a fehérnemű volt rajtam. Fejét félrefordítva meredt az egyik fatörzsre, miközben arcszíne vetekedett egy kifestett bohócéval. Felnevettem. - A jó ég áldjon meg, fürdőruhában is láttál már! - De az fürdőruha... - És mi a különbség? - Hát az, hogy... az... Van különbség! - közölte végül durcásan. - Rendben, akkor megvárlak a vízben - vontam meg a váliamat. Gyorsan a vízesés felé indultam, mert a levegő már kezdett csípőssé válni. Ha nem ilyen gyönyörű a látvány, eszembe sem jut úszni, de úgy éreztem, megéri a náthát ez az élmény. Megborzongtam, ahogy a lábujjaim megpiszkálták a vizet, összeszorítottam a fogaimat, és elindultam befelé. Amennyire vonzó volt a látvány, annyira szörnyű volt az érzés. A testemet libabőr lepte el, és fél perc után láthatóan remegtem. - Jesszus, Joss, ez jéghideg! Most komolyan... - meredt rám feddő tekintettel Simon. A víz épphogy csak a bokáját nyaldosta, ám úgy tűnt, ennél magasabbra már nem is jut. Gyere ki, csak tüdőgyulladást kapsz! - Összefonta a mellkasa előtt a karjait, mintha azokkal akarná védeni magát. Legszívesebben azt tettem volna, amit mond, de az előbb még én voltam az, aki lenyafkázta. - Ha nem akarsz bejönni, várj meg a parton, és kész! buktam a víz alá. A hirtelen jött sokk összerántotta a belsőmet - nem hagytam legyőzni magam. Kényszeredetten tempózni kezdtem. Csak néhány hossz, és akkor a büszkeségem elvesztése nélkül kimehetek végre a szárazra és felöltözhetek. O, bár tényleg elhoztam volna magammal a kardigánomat is! Ahogy eszembe jutott, hogy miért is felejtettem a szobámban, újra erőre kaptam. Szép lassan hozzászoktam a hőmérséklethez, és bár még mindig apró, láthatatlan tűk szurkálták a bőrömet, már nem éreztem úgy, hogy ki akarnék menekülni. Széles csapásokkal haladtam előre, a fájdalom, amit éreztem, felszabadított. Csak erre koncentráltam, és a másik fájdalom, ami a lelkemet gyötörte, ideiglenesen megszűnt létezni. A karomra fonódó kéz hirtelen kibillentett az egyensúlyomból. Riadtan csaptam felé, ám ezzel csak azt értem el, hogy még inkább elvesztettem az irányítást a testem fölött. Ahogy a felszínre rántottak, köhögve próbáltam megszabadulni a lenyelt víztől, és nem értettem, honnan ömlik még több a nyakamba. A homlokomhoz emeltem a kezemet, hogy védjem magam a záporozó cseppektől, de nem sokat ért. Pislogva fókuszáltam Simonra, aki elég aggodalmas képet vágott. - Gyerünk, vissza kell mennünk! - próbált a karomnál fogva a part felé húzni - csak most jutott el a tudatomig, hogy ö
rángatott a felszínre. Mikor nem mozdultam, dühösen emelte a mutatóujját a magasba. - Vihar van, gyere már! - Döbbenten fordítottam a fejem az ég felé, és végre megértettem, miért bombáznak odafentről a sűrű cseppek. Keletről vastag, fekete felhőtakaró közeledett felénk, de az eső már most rendesen rákezdett. - Hogy a fenébe? Az előbb még nyoma sem volt! - kapaszkodtam ki a partra, és kapkodva néztem a ruháim után. Nem sokat segítettek, fogvacogva dörzsölgettem magam, miközben Simon elfagyott ujjakkal küzdött a cipőfűzőjével. - Addig hozom a lovat - indultam a fák közé. Gyorsan leoldoztam a kantárat az ágról, majd a part felé fordulva vártam, hogy Simon végre utolérjen. Éppen felegyenesedett, mikor egy villám fényes szablyaként keresztülhasította az eget, és haragos dörrenés rázta meg a világot. A kantár szó szerint kiszakadt a kezemből - utánakaptam, de felesleges volt a mozdulat. Az állat a hátsó lábaira ágaskodva felnyerített, nekem pedig ösztönösen csak arra volt időm, hogy a karomat az arcom elé rántsam, és lerogyjak a földre. Szinte éreztem a gyilkos paták szelét, alig néhány milliméterre kerülhettek el. Simon ordítása eljutott a fülemig, de azt már nem értettem, mit kiált. Nem mertem felnézni, még mindig vártam a fájdalmat, a csontok törésének hidegrázó hangját. - A francba, gyere vissza! Rohadt élet! Jól vagy? - rázott meg Simon a vállamnál fogva. Leeresztettem a karom, és riadt bólogatásba kezdtem, a tenyerem, mintha lángokban állt volna. - Az a hülye ló elhúzott a fenébe, gyere, menjünk! - nyúlt a kezem után. Fájdalmasan felsikoltottam, és a mellkasomhoz szorítva dédelgetni kezdtem a fájó testrészt. - A fenébe, Joss, a tenyered! - A könnyeimen át lepillantottam, hogy megnézzem a sebeimet, de jobb lett volna, ha nem teszem. A kantár teljesen lenyúzta a bőrömet, az esőcseppek rózsaszínessé fakították a kicsorduló vércseppeket. Összeszorítottam a szemem egy pillanatra, aztán hagytam, hogy Simon a könyökömnél fogva felhúzzon a földről. Sietős léptekkel indultunk el, de a szinte összefüggő esőfüggönyön át alig láttam valamit. Egy ideig igyekeztem rájönni, merre is tartunk, aztán feladtam, és már csak arra koncentráltam, hogy tartsam az iramot. Egy nagyobb dörgés után Simon berántott az egyik fa alá, és magához ölelt, szinte beleolvadtunk a sötétbarna törzsbe. - Nem szabad fa alá állni... - nevettem fel kétségbeesve a helyzet iróniáján. - Tessék? - kiabálta túl Simon a vihart. - Csak azt mondtam, hogy nem szabad a fa alá állni! kiáltottam újra. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, aztán belőle is kitört a nevetés. A levegőt kapkodva bújtam hozzá, miközben mindketten nyárfalevélként reszkettünk. - Fogalmam sincs, merre jutunk ki... - mondta ezúttal normál hangerővel közvetlenül a fülembe. Nem feleltem, de tisztában
volt vele, hogy én is így vagyok ezzel. Néhány másodpercig hagytuk, hogy a szél és az eső együttes erővel csépeljen minket, aztán lehúzott magával a fűbe. Egymásba gabalyodva olyan kicsire húztuk össze magunkat, amilyenre csak tudtuk. Elnyel az erdő 8. fejezet Caspar: A mennydörgés hangereje után már vártam, hogy a lábam alatt megremegjen a föld. Berohantunk a kastélyba, aztán nekifeszültünk az ajtónak, hogy a nagy szelet legyőzve be tudjuk csukni. Amint sikerült, az előtér elcsendesedett, a vastag fa és kő tompította a kinti tom- bolás zaját. - Nincsenek meg? - Camilla egy törülközővel sietett Adamhez, Matthew-t a felesége szárítgatta, én pedig Julie egyharmad figyelmét kaptam Peterrel és Switzcel megosztva. Harold és Broderic a hátsó ajtót választotta, mert az közelebb volt a személyzet szobáit rejtő folyosóhoz - a meleg váltóruha miatt megérte lefaragni azt a fél percet. Úgy szétáztam, mint még soha. Biztos voltam benne, hogy ha levenném, az alsógatyámból is egy félvödörnyi vizet lehetne kicsavarni. - Az erdőben vannak. Jossie hagyott egy üzenetet az istállóban - rázta meg az üstökét Adam, vízcseppekkel terítve be a félméteres környezetét. - Csak kéne valami száraz ruha, aztán kimegyek érte. - Teljesen felesleges. - Matt elvette a törülközőt a felesége kezéből, és dörzsölni kezdte a haját. - Valószínűleg mélyen bementek a lóval a fák közé, ha a vízesést keresték. Ilyen időben nem halljuk, nem látjuk őket. Elég eszes kölyköknek tűntek, biztosan behúzódtak valahová, hogy megvárják, amíg elül a vihar. - És mi van, ha nem? Nem fogom kint hagyni a húgomat! mutatott Adam dühösen az ajtóra, ami hangosan megreccsent az őt megrohamozó széllökettől. Peterrel összenéztünk, és végül a néma megbeszélés után magára vállalta a bölcs tanácsadó szerepét. Adam rám úgysem hallgatott volna, de rá apjaként tekintett. - Adam, igaza van! - állt elé, és megértően, de határozottan beszélt hozzá. - Odakint csak neked is bajod eshet. Gondolnod kell Camre és a lányodra is. - De Joss... - Adam tehetetlen fájdalommal próbált valami érvet találni, ami segíthet, hiába. Összeszorítottam a számat, nehogy olyasmit mondjak, amit megbánhatok, ám végül nem bírtam tovább nézni, ahogy lélekben kettészakad. - Majd mi Switzcel visszamegyünk! - Mi? - nyögött fel az említett rémülten. - A mi feladatunk, hogy megvédjük a családot, és nekünk
nincs kiért félteni magunkat - biccentettem a nők felé. - Csak átöltözünk. És kaphatnánk egy termoszban forró teát? fordultam Claudette- hez. A nő megperdült - lebbenő-lángoló haja szinte úszott utána a levegőben -, és kopogó léptekkel elsietett a konyhához vezető folyosón. Az emeleten gyorsan előszedtem a legvastagabb és legmelegebb ruháimat, majd gyors vetkőzésbe kezdtem. Switz kelletlenül követte a példámat, az ágyára halmozta csöpögő ruháit. Ha nem úgy viselkedett volna, mint egy gyáva nyúl, figyelmeztettem volna, hogy így az ágyneműje is csu romvíz lesz. - Ilyen körülmények között úgysem fogjuk megtalálni őket... - morogta. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy folyton csak siránkozik és panaszkodik. Ha ezt csinálta régebben is, nem csoda, hogy a társai úgy kezelték, mint egy hülyegyereket. Brook igazán adhatott volna mellém egy tökösebb partnert, mert Switzcel egyáltalán nem éreztem magam kisegítve. - Lehet. De Adamék megnyugszanak, és nekem ez pont elég. Egyébként is, azért vagyunk itt, hogy megóvjuk a ránk bízott személyeket, köztük a gyerekeket is jelentettem ki határozottan. - Igen, a maffiától. Nem attól, hogy a hisztériájuknak köszönhetően bajuk essen - húzta össze magán a kabát cipzárját mogorva arccal. - És ez a pszichiáterdolog sem tetszik. Elvileg meg kéne húznunk magunkat, és nem még több idegent idecsődíteni, még jobban felhívni magunkra a figyelmet. Szerintem egy-két nap, és magától helyre jönne a gyerek, teljesen felesleges kockáztatni... - fonta össze maga előtt a karját, és olyan képet vágott, amilyet az általa emlegetett hisztériában szenvedők szoktak. Fel rángattam a száraz váltócipőt a lábamra, aztán belebújtam a kabátomba. - Ha nem lenne tényleg rossz állapotban az a gyerek, én sem kockáztatnék, de szüksége van az orvosra. Ha nem tetszik a döntésem, majd panaszt tehetsz, mikor hazamentünk - téptem fel az ajtót, és már száguldottam is a földszint felé. Switz követett, és valami olyasmit morgott, hogy „ha egyáltalán hazamegyünk még élve...”, de figyelmen kívül hagytam a nyüglődését. - Forró tea és plédek! - A lépcső aljában már ott várt Claudette, és két terepszínű hátizsákot nyújtott felénk. Elvettem az egyiket, és a hátamra lendítettem. - Hoztam esőkabátot is - érkezett meg futólépésben Matthew. Segítettek felvenni a táskára, én pedig a fejemre húztam a kapucnit. Adam és Camilla az ajtóban toporgott Julie-ék társaságában. Melléjük érve Adam szemébe néztem, és igyekeztem nagyon határozottnak tűnni. El kellett hinnie, hogy visszahozom a húgát, mert csak így vehettem biztosra, hogy nem csinál semmiféle veszélyes és felelőtlen ostobaságot. - Maradj szorosan mögöttem! - közöltem Switzcel, mielőtt kinyitottam volna az ajtót - a szél majdhogynem visszalökött az előtérbe. Összeszorítottam a fogamat, és tűrve a hideg fájdalmat,
elindultam az erdő felé. Az esőtől csak elmosódva láttam a fákat, és máris átfagytam. Fogalmam sem volt, hogyan juthatott Jossie eszébe az az ostoba ötlet, hogy egyedül elmegy erdőt járni, de abban biztos voltam, hogy már régen megbánta. Minden erőmet beleadva küzdöttem a természet erőivel, közben a kölykök iránti aggodalmammal spannoltam magam. Hátra akartam nézni, hogy Switz jól van-e, de féltem, hogy ha megállók, többet nem tudok elindulni. Verbális kommunikációval nem is próbálkoztam, mert biztos voltam benne, hogy ő is csak annyit hall, amennyit én: a természet sivító jajveszékelését. Ahogy elértem az első fát, mindkét kezemmel megragadtam, és nekidőltem. Jólesett kicsit megpihenni, a saját súlyom terhéből átadni egy keveset a támaszomnak. Mélyeket lélegeztem, és elhatároztam, hogy tízig számolok magamban, aztán továbbmegyek. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy ellenőrizzem Switzet, a mellettem lévő fának támaszkodott lehajtott fejjel. A vízhez érve kényszerítettem az ujjaimat, hogy eresszék el a törzset. Csak nehezen engedelmeskedtek nekem, teljesen elgémberedtek a hidegben. Azt hittem, a fák között majd könnyebb lesz, mert a lombok védenek egy kissé az esőtől, de tévedtem. A növényzet akadályainak köszönhetően az őrjöngő szél több oldalról rontott nekem teljes erővel. Az időérzékem teljesen elveszett. Többször is meg kellett állnom pihenni, mert szúrt az oldalam, és a lábaimat is két sziklatömbnek éreztem. Nagyon vágytam egy kortynyi forró teára, de túl macerás lett volna elővenni, ezért egyelőre inkább lemondtam róla. Elképzelni sem tudtam, hogy Jossie-ék hogyan bírják ezt az egészet. Rajtuk nem volt meleg ruha és esőkabát. Nem akartam, mégis rémképek jelentek meg a szemeim előtt, aztán gyorsan el is kergettem őket. Jossie kemény lány, nem lesz semmi bajuk! A szél hirtelen furcsa hangot hozott magával, mélyen hörgő tónust. A kapucnit levéve füleltem, míg el nem ért a megvilágosodás: nem a vihart hallom. - A ló! Itt van a ló! - fordultam oldalra csak azért, hogy az egyik fatörzsre bámuljak. Felmértem magam mellett a terepet, majd száz- nyolcvan fokos fordulatot tettem, és a hátamat döntve a recsegő támasznak, belebámultam az erdőbe. Switz! - Kiáltásom beleolvadt az égzengésbe. - Switz! próbálkoztam még egyszer. Kezemet a szemem fölé téve igyekeztem kivenni az alakját csak a fák hajladozó sziluettjét láttam. Döntenem kellett, vagy visszafordulok, és megkeresem az elhagyott pótkerekemet már bántam, hogy magammal hoztam vagy továbbmegyek a két gyereket keresve. Ez utóbbit választottam. Switz felnőtt férfi, kiképzést kapott, a két gyereknek nagyobb szüksége van a segítségemre. Nem tétovázhattam tovább, követtem a ló panaszos, tiltakozó hangját. Az állat a földön feküdt, mikor rátaláltam. Egy combnyi vastag faág hevert mellette - a szél törhette le, és
repíthette neki. Lélegzés közben az oldala természetellenesen behorpadt, mintha eltört volna néhány bordája. Szánakozva mértem végig, de fogalmam sem volt, mennyire súlyos a baj, és hogyan segíthetnék. Azt reméltem, meglátom Jossie-ékat a közelben, de csalódnom kellett. A ló valószínűleg megijedt a vihartól és elszaladt, vagy Jossie-ék hagyták itt, mert a séi nlése után nem tudták hogyan menteni, és inkább maguknak kereslek menedéket. - Jossie! - Nem volt vesztenivalóm, a biztonság kedvéért megeresztettem egy kiáltást, hátha a közelben bújtak el. Legszívesebben lerogytam volna a ló mellé, biztos voltam benne, hogy jólesne hozzábújni - melegítenénk egymást, és végre felolvadhatnának a tagjaim. Leguggoltam az állathoz, és megsimogattam a fejét. - Tarts ki, ha vége a viharnak, visszajövök érted! ígértem. Fájdalmasan prüszkölt egyet, és úgy nézett rám, mint aki pontosan ér- i i, mit is mondtam neki. - Jól van! paskoltam meg utoljára, aztán felegyenesedtem. A következő pillanatban ütést éreztem a fejemen. Előredőltem, valami melegre - csak lassan jöttem rá, hogy Bocs- koron heverek. Emberi lábak jelentek meg a látóteremben, én pedig fel akartam emelni a fejemet, hogy lássam, ki az, és segítséget kérjek tőle. Mielőtt megtehettem volna, valami újra lesújtott rám. A világ megszűnt létezni körülöttem. JOSSIE: Arra ébredtem, hogy egymáshoz koccannak a fogaim a vacogástól. Nem emlékeztem rá, hogy fáztam-e valaha már ennyire, de pocsék érzés volt. Ösztönösen megpróbáltam közelebb kucorodni a mellettem fekvő testhez, pedig már így is teljesen egymáshoz tapadtunk. Simon karja átfonta a derekamat, fejem a mellkasán nyugodott, hallottam a szívverését, lassú és egyenletes volt. A felismeréstől kipattant a szemem - csend van, a minden hangot elnyomó, dühöngő vihar elvonult. - Simon... - Alig hallhatóan suttogtam, mégis mocorogni kezdett a szólongatásomra. Éreztem, mikor tért teljesen magához, mert hirtelen megfeszült. Hagytam néhány másodpercet, hogy tudatosítsa magában, most már minden rendben, csak aztán szólaltam meg újra. - Vége van... - közöltem, amit már neki is észre kellett vennie. Megkönnyebbült sóhajt hallatott. - Jól vagy? - mozdította meg a karját, de nem eresztett el. Lényegében nem bántam, teljesen el voltam gémberedve, és még semmi kedvem nem volt megmozdulni. - Aha... - borzongtam meg. - Csak eladnám a lelkemet száraz ruháért és egy tányér forró levesért. - Ahogy kimondtam, hangosan megkordult a gyomrom. Reggel óta nem ettem, így mostanra már a haggis gondolatára is összefutott a nyál a számban. - Fel kéne kelni - jött a javaslat Simontól. - Mindjárt megmozdulok. Azonnal... - motyogtam, de még a
kis- lábujjamat sem rezdítettem meg. Az éhség és hideg ellenére simán vissza tudtam volna aludni - a gondolat, hogy újra beburkolózom a sötétségbe, igazán vonzónak tűnt. Simon is így érezhetett, mert nem sürgetett és nem is próbált lefejteni magáról. -Jossie! - Már majdnem elmerültem egy groteszk álomban, amiben szerepelt egy hatalmas kádnyi gőzölgő leves - belemásztam és melegedés közben egy tenyérnyi kanállal mohón falni kezdtem -, amikor felhangzott a kiáltás valahonnan a távolból. Ismerős volt, de csak harmadszorra esett le, hogy ki hívogat. - Peter bácsi... - Az első felismerést Simon mellkasával közöltem, aztán valahogy rávettem magam, hogy felüljek, és megpróbálkozzak egy hangosabb válasszal is. - Peter bácsi! Még mindig nem volt a legjobb, be voltam rekedve, de kezdetnek azért megtette. Mikor Simon is becsatlakozott a segélykérésembe, már arra is volt remény, hogy tényleg meghallanak minket. - Itt vagyunk, erre! - Peter bácsi! Itt vagyunk! - Most már a lépések hangját is hallottam - letört ágak reccsentek valakinek a cipője alatt, és levelek súrlódtak a ruhájához. - O, hála az égnek! - Peter bácsi bukkant fel az egyik fa mellett, arcán a megkönnyebbülés vasalója simította ki a korábbi ráncokat. - Jól vagy? Megsérültél? - sietett oda hozzánk, és leguggolva azonnal elkezdte felmérni az állapotomat, hiába tiltakoztam. Ahogy észrevette a kezemet, felszisszent. - Minden oké, tényleg, csak nagyon fázom - közöltem huszadszorra, mire feleszmélt a sebem nézegetéséből. Lerángatott egy hátizsákot magáról, aztán előbányászott belőle egy hatalmas, csokoládé- barna pokrócot. - Tessék! Takarózzatok be gyorsan! - igazgatta el rajtunk úgy, mintha gyerekek lennénk. Simonnal egymásra fintorogtunk, de túl jó volt a meleg ahhoz, hogy ellenkezzünk. Meglátva a gőzölgő termoszt, alig bírtam megállni, hogy ne kapjam ki azonnal Peter bácsi kezéből. - Igyatok belőle, de csak lassan, mert forró! - emelte a számhoz. Jóleső kortyokkal nyeldekeltem, egyszerű fekete tea volt, mégis úgy éreztem, a világ legfinomabb italát iszom éppen. Az egész termoszt ki tudtam volna üríteni, de végül kényszerrel elszakítottam a számat tőle, hogy Simonnak is hagyjak. - Nem is tudjátok, hogy megijedtünk! Adam az idegösszeomlás szélén áll. Legalább te jól vagy, miattad megnyugodha... Adam! - kiáltott fel hirtelen, majd a korát meghazudtolva felpattant mellőlünk, és előkereste a mobilját. Nyomkodott rajta valamit, végül morogva emelte az ég felé. Már azelőtt tudtam, hogy mi a gondja, mielőtt kimondta volna. - Fenébe, itt nincs térerő... - Ő ideges volt emiatt, én viszont megkönnyebbültem. Hogyan kerülhetnék a bátyám szeme elé azok után, hogy megint ennyi problémát okoztam? Most biztosan még inkább haragszik rám, ezért is nem ő jött utánam... - szorult össze a gyomrom. Bár
örökre úgysem kerülhettem el, szükségem volt még egy kis időre, hogy felkészítsem magam a tekintetében váró csalódott düh látványára. - Vissza kéne... meeeehnni - tört ki egy tüsszentés Simonból a mondat közepén. Szipogott néhányat, aztán megismételte. Vissza kéne mennünk, gondolom... - Fel tudtok állni, ugye? - vette vissza Peter a táskát a hátára, aztán felém nyújtotta a kezét. Az ép kezemmel elfogadtam a segítséget, és nagy nehezen talpra küzdöttem magam. Simon is felvergődött, egymásba karoltunk, és összehúztuk magunk körül a plédet - úgy nézhettünk ki, mint egy hatalmas, töltött palacsinta. - A lovat megtaláltátok? - jutott eszembe szerencsétlen állat. Mikor elvittem, nem gondoltam arra, hogy baja eshet. Csak önmagam érdekelt. Az, hogy milyen jólesne egy kis vágta és szabadság. - Egyelőre nem, de emiatt most ne aggódj! Meglesz majd biztosan... - Peter hangja a gyerekkoromat idézte, amikor egyszer nekem adta az utolsó adag vaníliafagylaltot, én pedig az első nyalintás előtt leejtettem. Azzal nyújtott hamis vigaszt, hogy nem is volt annyira finom. A lábam teljesen elzsibbadt, úgy éreztem, mintha ezernyi apró tű szurkálná mindkettőt, de a hidegnek megvolt a jó oldala is: a kezem annyira átfagyott, hogy legalább a tenyerem nem fájt. Simon végül átengedte nekem a teljes pokrócot, mert osztozkodva alig tudtunk haladni, Peter pedig folyton a telefonját figyelte, hátha végre talál térerőt. Az órákon át tartó vihar után furcsa volt ez a nagy csend. A napsugarak átszöktek a fák lombjain - ha nem ült volna meg a nedvesség a fűszálakon és leveleken, el sem hiszem, hogy nemrég még ítéletidő volt. - Csak te jöttél utánunk? - szólaltam meg végül. Féltem a választól, viszont tudnom kellett, mire számítsak. Adammel még sosem vesztem ennyire össze. Azt nem tudtam elképzelni, hogy gyűlöljön, de abban biztos voltam, hogy nehezére esik a közelemben lenni azok után, amiket miattam kellett átélnie. - Crosley és a társa már délelőtt utánatok indult az erdőbe, de nem értek vissza. Amint lehetett, jöttünk mi is. A többiek is itt kószálnak valahol a fák között. Ha visszaértünk, szólok nekik, hogy megvagytok - támasztott meg Peter a könyökömnél fogva, mikor megbotlottam egy kődarabban. A számat rágcsáltam, miközben magamat emésztettem. - Adam is itt van? - böktem ki, amire eredetileg is kíváncsi voltam. Peter arcáról lerítt a válasz. Nem mert a szemembe nézni, mert el akarta rejteni előlem a keserű igazságot. De én láttam. - A kastélyban kellett maradnia. - Persze, kellett... - nyeltem vissza a számat elöntő keserű ízt. -Jossie, az igazság az, hogy... - Majdnem átbuktam Peter karján, ahogy váratlanul kitartotta elém. Morcosán néztem fel,
ám ő nem rám figyelt, a fák közé bámult, és fülelt. Néhány pillanat múlva már én is hallottam a zörejeket. - Hahó! - Peter hangja visszhangot vetett a fák között, madarak rebbentek a magasba ijedtükben. Az általuk keltett lombzörgés hamar elhalt, a korábbi zaj viszont nem, valaki még mindig közeledett felénk. Végül a törzsek között mozgást észleltem, az alak körvonalai azonban csak akkor élesedtek ki, mikor közelebb ért. - Switz ügynök... - nyögtem fel csalódottan. Azt reméltem, Caspar az. Ő legalább meg akart keresni, még ha kötelességből is. Bár talán nem csak azért... - Megvannak? - köhögött fel, és nekidőlt a legközelebbi fának. Pont úgy nézett ki, ahogyan mi is, ázott ürgeként. A nyakát végigkarmolta valami, és a haja is úgy állt, akár egy nagyon rendetlen fészek. - És Crosley? - Nem magával volt? - Ráncolta össze Peter a homlokát. - Egy darabig, aztán elvesztettük egymást a viharban. Próbáltam megtalálni, de végül feladtam - köhögött fel újra magas, szinte ugató hangon, korábban egy hiénákról szóló természetfilmben hallottam hasonlót. - Annyira nagy volt a szél, hogy be kellett húzódnom egy bokor alá. Azt hittem, már sosem lesz vége - borzongott meg. - Meg kell keresnünk! - ragadtam meg Peter bácsi kezét. Zavartan nézett rám, mint aki nem érti, kire gondolok. Caspart. Egész nap kint volt, és már sötétedik - néztem át a lombokon a szürkületbe boruló égre. - Szó sem lehet róla! - húzta ki magát tekintélyt parancsolóan, ahogy felfogta, mit is szeretnék. - Először szépen biztonságba helyezlek titeket, aztán majd Crosley is meglesz. - De... - Semmi de, kisasszony! Gyerünk! - nyúlt a karom után, hogy ha kell, kényszerrel is rávehessen az indulásra. Nem volt szükség erre, önként is mozdult a lábam. Bármennyire is aggódtam Casparért, nem akartam újra kihúzni a gyufát. És ha Switz túlélte az égszakadást, neki sem lehet komoly baja... Nem is értettem, miért pont ezt a béna alakot küldték velünk, egyedül is nagyobb biztonságban voltunk, mint vele. Susan nénit sem tudta megmenteni, tétovázott, későn lépett. Ha előbb lövi le azt az árulót, akkor most... - Au! - Peter bácsi későn kapott utánam. Akkorát taknyoltam egy, a föld alól alattomosan kibújó gyökér miatt, hogy ha valaki felveszi, azt simán győztesnek választották volna a Világ legviccesebb házi videóiban. - Jesszus, jól vagy? - hallottam magam fölül, ám az elém táruló látványtól képtelen voltam válaszolni. - Caspar! - A kiáltásomtól Peter bácsi hátrahőkölt. Fájdalom hasított a kezembe, ahogy őrült módjára térdre nyomtam magam, és a bokorrengeteg alatt heverő testhez másztam. Először nem fértem hozzá rendesen, ezért meg kellett küzdenem néhány
szúrós ággal, de nem hagytam magam. - Te jó ég, Crosley! - Végre Peter bácsi is rájött, mi bajom van. Álló helyzetből nem lehetett látni Caspart, ha nem esem hasra, lehet, hogy nem is találunk rá. - Segíts! - próbáltam meg kiemelni őt a tüskék közül, de csak azt értem el, hogy az egyik végigkarcolta az arcát. Sírós csomóval a torkomban húzódtam hátra, hogy a felnőttek hozzáférjenek, aztán csak figyeltem, ahogy káromkodva küzdenek a tüskékkel, és kiszabadítják. - Hé, Crosley! - pofozgatta meg Peter bácsi óvatosan, mikor már a fűben feküdt. Először azt hittem, nem lesz haszna az ébresztésnek, ezért, mikor Caspar mormolva megmozdította a fejét, a megkönnyebbüléstől kitört belőlem a sírás. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán él még... - Mtörtnt... - Beszélni akart, de nem igazán értettem, mit mond. Peter bácsi valószínűleg ugyanígy volt vele. - Tessék? - Mi... történt? - ejtette ki ezúttal tagoltabban a szavakat, és a szemét is kinyitotta. Zavaros és bágyadt tekintettel pislogott az ég felé. - Van egy csúnya seb a fejeden - tájékoztatta Switz. Néhány pillanatig nem válaszolt, aztán felnyögött. - Valaki megtámadott. - A szavaitól hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt az erdő, mint a vihar alatt. Önkéntelenül is azt éreztem, hogy az egyik sötét bokorban egy árny csak arra vár, hogy lecsaphasson ránk. - Értem... talán nem túl mély a seb, de ez egy fejsérülésnél nem sokat jelent - tapogatta meg Peter bácsi a sérülés szélét, hogy lássa, mekkora a baj külsőleg. - Lehet, hogy csak fejbe talált egy letört ág - guggolt le Switz is, úgy figyelte Peter vizsgálódását. - Engem is majdnem megcsapott egy, néhány centin múlt. - Nem, láttam. Egy ember volt. - Caspar megpróbált felülni, de a szédüléstől azonnal visszahanyatlott. - Azt is láttad, hogy ki? - hajolt fölé Switz izgatottan. Nem örültem neki, hogy pont most kezd éledezni benne a kopóösztön - Casparnak orvosi ellátásra és pihenésre lett volna sürgős szüksége. - Csak a lábát. Kék farmer és egy sáros, fehér Nike cipő hunyta be Caspar a szemét, hogy újra felidézhesse a támadóját. -Hát, ez nem sok... sóhajtott fel Switz, majd felegyenesedett, és arrébb sétált néhány lépést. Az volt az érzésem, hogy információk híján Caspar állapota már teljesen érdektelen számára, és ez egyáltalán nem tetszett. - Végre megvannak! - A felcsattanó mondatra megugrottam ijedtemben, és nekimentem Simonnak. Balról Harold és a fia sietett felénk. Én elvörösödtem, amiért tényleg ennyi embernek tettem tönkre a napját. A következő percek azzal teltek, hogy felsegítették Caspart - Péter az egyik, Switz pedig a másik hóna alá nyúlt, így támogatták -, aztán elindultunk ki az erdőből, én pedig minden
lépéssel közelebb kelljen néznem.
kerültem
ahhoz,
hogy
újra
Adam
szemébe
A bűn mocska 9. fejezet Caspar: Ahogy a kastély felé vonszoltak, még mindig zúgott a fejem, viszont a gondolataim teljesen kitisztultak. Valami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Lassan rágtam meg magamban visszaidézve minden reakciót, mondatot, míg végül meggyőződtem róla, hogy igazam van. Direkt lassítottam, hogy - látótávolságban maradva, de - kissé leszakadva nyugodtan beszélhessek Peterrel. - Rosszul vagy? - fordult felém, mikor érezhetően húzni kezdtem a lábam. Vártam néhány másodpercet, hogy Jossie-ék még néhány méterrel lehagyhassanak minket, csak aztán szólaltam meg. - Egyáltalán nem voltál meglepve, amikor azt mondtam, hogy megtámadtak - szegeztem neki a tényt. Switz keze megfeszült a karomon, neki ez valószínűleg fel sem tűnt eddig. - Egy békés, skóciai kisváros elzárt kastélyában vagyunk. A legnagyobb bűneset itt valószínűleg tíz éve történt, amikor az egyik kölyök lenyúlta a szomszéd asszony hűlni kitett almás pitéjét. Te mégis nyugodtan és kétségek nélkül fogadtad, hogy valaki fejbe vágott egy husánggal. - A barna szempár bűntudatosan kerülte a pillantásomat. - Elmondta neked, igaz? Adam elmesélt mindent... - Adam nem tud hazudni nekem, főleg, mikor ekkora teher nehezedik a vállára. Már a repülőn kitört belőle... - ismerte be. - Julié viszont nem tudja, és nem is akarom, hogy a fülébe jusson! - figyelmeztetett. Egyetértőén bólintottam, amitől újabb szédülési roham tört rám. Összepréselt ajakkal koncentráltam arra, hogy a lábaimat szépen egymás után rakosgassam, de folyton össze akartak gabalyodni. - Szóval, veszélyben vagyunk? - Nem tudom, zavaros ez az egész. Miért nem öltek meg? - Talán arra számítottak, hogy a viharban úgyis kihűlsz... vetette fel. - Ezek az emberek nem félnek meghúzni a ravaszt vagy elvágni valaki torkát. Ha ilyesmit kockáztattak, azt akarták, hogy balesetnek tűnjön a halálom. De miért? Miért nem támadtak megint egyszerűen ránk? Lehet, hogy nem is a Főnök emberei voltak, és valami más áll a háttérben... - torpantam meg. Újra és újra végigfuttattam magamban az információkat, és mindig ugyanoda lyukadtam ki. - Ha most bepánikolunk és elmenekülünk innen, de mégsem a maffia volt, csak feleslegesen kockáztatjuk a megszerzett biztonságunkat. Ha valahogyan rá is jöttek, hogy
itt vagyunk, Brook figyelteti az ismert tagokat. Ha elhagyták volna az országot, hogy idejöjjenek, már értesített volna minket. - És ha felbéreltek valakit, akit nem ismer az FBI? - tette fel a logikus kérdést Peter. - Ez lehetséges, de akkor is át kellett volna jutniuk észrevétlenül a falun, fel a hegyre, és be a zárt birtok területére. Túl sok macera ez ahhoz, hogy aztán csak leüssenek - ráztam meg a fejem, amitől apró fénykarikák kezdtek pattogni a szemem előtt. Le kell szoknom erről, főleg fejsérülések idején - tároltam el az emlékezetemben ezt az apró, ám nagyon fontos figyelmeztetést. Pislantottam párat, de nem akartak felszívódni a köröcskék. - Minél előbb ki kell derítenünk, mi történt. Meg kell találnunk a lovat. Oka volt annak, hogy elvittek a közeléből! - Hohoho! - húzott vissza a karomnál fogva Peter, mikor hátra- arcot akartam csinálni. - Ugye, nem gondolod komolyan, hogy ilyen állapotban kutatod át az erdőt? - De... - Nincs de. Komoly ütés érte a fejedet. Te is szépen lepihensz, mi majd intézkedünk! Van már egy makacs tinédzserünk, nincs szükségünk még egyre... jött a határozott parancs, ami megragadta az önérzetem maradékát, és jól tökön csavarta. Elkaptam Jossie tekintetét, aki hátrafordult a ramazurira, valószínűleg nem hallotta a Peter által használt jelzőt, mert kíváncsinak és aggódónak tűnt, nem sértettnek. Csak akkor szólaltam meg újra, mikor ismét elindult. - Ha túl sokáig tétovázunk, kihűlnek a nyomok vagy eltüntetik őket - bosszankodtam. Mindig is utáltam beteg vagy sérült lenni, mert ilyenkor tehetetlennek éreztem magam. Egyférfi legnagyobb átka, ha semmire sem jó! - Apám ezt jól a fejembe véste. Ha gyenge vagy, nem vagy hasznos. Ha nem vagy hasznos, nincs rád szükség. Ha nincs rád szükség, nincs értelme az életednek. Reszketés futott végig rajtam, mire Peter kérdőn végigmért. A pillantásától kellemetlenül éreztem magam, de szerencsére csak azt gondolhatta, hogy az átázott ruháim miatt fázom. Sosem beszéltem senkinek az apámról, az is meglepett, hogy a repülőn Jossie ki tudott húzni belőlem néhány dolgot róla. Amint elvégeztem a gimnáziumot, azonnal jelentkeztem a rendőrtisztképző főiskolára. Az ország másik felébe, hogy kollégista lehessek. Életem legszebb napja volt, mikor a cucaimat betettem egy taxi csomagtartójába, aztán anyámtól elbúcsúzva hátra sem néztem. Szabadság; akik egész életükben birtokolták, nem érthetik, milyen a hiánya. - Amint a kastélyban vagy, visszafordulok, hogy megkeressem azt ,a lovat. - Peter szavai nem nyugtattak meg. Jó pár órát elvesztegetni nk már, úgyhogy minden perc számított. Ezenkívül az időjárás is ellenünk volt, mert a vihar elmoshatott ezernyi nyomot. Fogalmam sem volt, mit találhatnánk, de abban biztos
voltam, hogy van ott valami. Vagy valaki. - Én visszafordulhatok most is. - Felkaptam a fejem Bemard hangjára. Eddig csak csendben figyelte a beszélgetésünket, most először csatlakozott be. - A gyerekekért nem akaródzott kimenni, de egy lovat szívesen megkeresnél? - A kérdés gúnyosra sikeredett, valahogy mégsem bániam. - Most már nincs vihar... - vonta meg a vállát. Megvetően hor- kantottam egyet. - Nem jó ötlet, hogy egyedül menjen... - fűzte hozzá a véleményét Peter. Bár nem szívesen ismertem be, igaza volt. Nem bíztam túlságosan Switz képességeiben - ha engem ki tudtak ütni, őt gyerekjáték lenne. - Én is magával tartok. - Fenét! - Ez nem jó ötlet! - Switz velem egy időben kezdett bősz tiltakozásba. Azt még ő is tudta, hogy civilekkel túl veszélyes egy ismeretlen terep átkutatása. - Ahogy én látom, Switz ügynöknek kell valaki, aki fedezi. Vagy vissza is mehetünk mind a kastélyhoz, és hagyjuk veszni a nyomokat - már ha megvannak - foglalta össze a helyzetet Peter túl éleslátóan. A fejem lüktetni kezdett, de hogy az ütéstől vagy a döntéshelyzet fe szükségétől, azt nem tudtam volna megmondani. -Julié kinyír, ha ebbe belemegyek. - Szinte láttam magam előtt, ahogy kitör belőle a fúria. Egyszer már találkoztam ezzel az oldalával - szerencsére csak közvetve -, mikor a Tapsban az egyik pincérlány rámászott Peterre. Új volt még, és vesztére nem tudta, hogy ki is gyű rűzte meg a kiszemelt férfit. Julié elegánsan és nőiesen közölte vele-, hogy ha önként és dalolva nem mond fel két percen belül, akkor az adott időt töltse a mentő kihívásával, mert szüksége lesz rá. A lánynak végül egy perc után sikerült kámforrá válnia. - Mindenki érdeke, hogy azonnal utánanézzünk a dolognak. Csak így lehet biztonságban a családom. És különben sem kell az engedélyed! - Peter magabiztossága nem ok nélküli volt, hiszen a le kötözésen kívül más módszerem nem volt visszatartani. Megadóan intettem egyet, hogy „legyen”, de nem örültem neki, ahogyan Switz sem. Lerítt az arcáról, hogy teherként tekint Peterre, nem olyasvalakiként, aki a hátát fedezi. - Broderic! - Peter kiáltására a fiú visszafordult, és néhány lépéssel előttünk termett. - Visszasegítenéd Crosley ügynököt a kastélyhoz? - Persze, uram! - biccentett engedelmesen. Ahogy Switz eleresz tett, egy pillanatra meginogtam, de Peter végül megtartott, míg az új támaszom be nem állt a helyére. Tartottam tőle, hogy túl nagy súly leszek a fiú számára, de az ing alól kidudorodó izmait elnézve felesleges volt ez a félelmem - a vidéki élet jól megedzette. - Csak óvatosan... - figyelmeztettem Pétért. Nem mondott semmit, de a pillantása azt üzente, hogy nem kell aggódnom.
A kastély felé közeledve elhatároztam, hogy nem tétovázok, amint lecseréltem a ruháimat, fordulok is vissza. Amennyire csak tudtam. Meg gyorsítottam a lépteimet, bár a szédelgés még erősen gyötört. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, ami még telítve volt a vihar illatával - nedves föld, fű- és esőillat keveredett az orromban de ez is csak annyiban segített, hogy ne adjam ki a gyomrom nem létező tartalmát. Ahogy kicsapódott az épület bejárati ajtaja, önkéntelenül is megtorpantunk a lépcsősor alján. Adam jelent meg a küszöbön, nem mozdult, csak a húgát bámulta, aki úgy nézett vissza rá, mintha legszívesebben visszamenekülne az erdőbe. - A francba, Joss! - Adam két lépéssel átszelte a távolságot, és gondolkodás nélkül a karjai közé lapátolta a húgát. Nem mozdultunk, de hirtelen mind találtunk valami nagyon érdekeset a földön, cipőnkön, épülethomlokzaton vagy bárhol másutt a közelünkben, csak hogy ne zavarjuk meg az intim, testvéri pillanatot. - Halálra rémítettél, hogy a fenébe gondoltad ezt? húzódott hátrább Adam csak azért, hogy aztán újra megölelje a megszeppent lányt. - Engedd már be a melegbe! - viharzott ki hozzánk Julié a nők szokásos, rosszalló arckifejezésével. Hálás voltam neki, mert nagyon hiányzott már egy szék a fenekem alól, a talajt ugyanis nem éreztem elég szilárdnak. - Jesszusom, mi történt veled? - A kérdést már hozzám intézte, de erre csak akkor jöttem rá, mikor elém toppant, es megérintette a fejemet. Sikerült visszafojtanom a sziszegést, de a szám megrándult a fájdalomtól. Nem válaszoltam neki, csak hagytam, hogy betámogassanak az épületbe. Halk sóhajjal ültem az ebédlőasztalhoz, és behunytam a szemem. - Erre! - Lépések koppantak a kőpadlón, de nem néztem fel. Szükségem volt néhány percre, hogy összeszedjem magam. Nem akartam Peteréket túl sokáig egyedül kint hagyni, viszont egyelőre képtelen voltam felállni. - Le a vizes ruhákkal! Hozzanak nekik meleg, citromos-mézes teát, és be a hőmérőkkel! - Az orvos hangját hallottam, aki Fawniát is megvizsgálta korábban - biztosan kihívták előre, hátha a kóborló gyerekeknek szükségük lesz a gyors segítségre. Nem tudtam, hogy a parancsok rám is vonatkoznak-e, de nem is igazán érdekelt. Jólesett a szemhéjam nyújtotta félhomály, és egyáltalán nem akaródzott megmozdulnom a vetkőzéshez. - Mi történt a fejével? - Csukott szemmel is érzékeltem, hogy valaki elém állt, mert ahogy kitakarta az ablakon beáramló napfényt, hirtelen még sötétebb lett. - A viharban megsérültem. - Mostanra ösztönösen dőltek belőlem a hazugságok, füllentések és ferdítések. Hagytam, hogy dr. Ronwell megtapogassa a sebet a fejemen, aztán felpislogtam rá. - Csak pár öltés, de össze kell varrni - közölte a
véleményét. - És mindenképpen be kell vinni a Központi Kórházba, a városban nincsen CT-gép. - Az öltéseket vállalom, de a többi szükségtelen. Jól vagyok - tiltakoztam. A szavaimmal ellentétben valószínűleg pocsékul nézhettem ki, mert a doktor szkeptikus homlokráncolással válaszolt. Igyekeztem határozottan nézni rá, de úgy, hogy hunyorognom kellett a fókuszba hozása miatt, ez nem sikerült túl hitelesre. - Összevarrjuk a sebet, aztán ezt majd még meglátjuk - vonta fel őszülő szemöldökét rosszallóan. Éltem a gyanúperrel, hogy a többes szám ellenére engem ki akar majd hagyni a döntésből, csakhogy én jelenleg semmiképpen nem léphettem át St. Viliágé határát. A doki serénykedését szinte egyáltalán nem éreztem, annak ellenére, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót. Biztos kézzel és ügyesen foltozott be. Az egyetlen, ami zavart, hogy közben folyamatosan beszélt, csak fokozva ezzel a migrénemet. - Itt folyton megvágja magát valaki... A gazdasági munkában sok az éles szerszám. Szóval, ha nem is naponta, de hetente biztosan előkerül a tű meg a cérna. Na, még egy utolsó, és meg is van az öt öltés, így ni, szép lett! - vágta el a cérnát egy elégedett mosollyal. - Most már csak az a kérdés, belül minden rendben van-e... - emelte az orrom elé a mutatóujját. Kövesse a szemével! Ez az, most érintse meg az orrát! - Elsőre az orrom oldalát súroltam, de végül sikerült megtalálnom a hegyét is. Már azt hittem, hogy végre végeztünk, mikor dr. Ronwell hátrébb lépett. - Most álljon fel, és menjen végig a padlókövek illesztésének vonalán! - Ne már, doki! - nyűgösködtem. Összefonta a karjait, és várakozón nézett rám. El kellett ismernem, lelkiismeretesen foglalkozik a pácienseivel, bár most jobban örültem volna egy linkebb orvosnak. Sóhajtva keltem fel, aztán az első lépés után, mintha újra fejbe vágott volna valaki. JOSSIE: Adam el akarta állni az utat előlem, de nem hagytam magam. Átbújtam a karja alatt, a kabátom cipzárját már futás közben rántottam fel. Mire leértem a földszintre, Caspart kivitték a doktor terepjárójához. A mentő nehezen jutott volna fel hozzánk a hegyre, ezért „ha a hegy nem megy Mohamedhez” alapon nekünk kellett lejutnunk. - Jossie, kérlek, ne játsszuk el ugyanazt újra és újra! Állj meg! - Adam kétségbeesett hangjától megtorpantam. Nem akartam megint bántani őt, de... - Muszáj bekísérnem a kórházba! - Adam arcizma görcsösen megrándult. Igyekezett uralkodni magán, de nem ment könnyen neki. - Miért? - A fejem tettem volna rá, hogy nem akarta kimondani, egyszerűen csak kicsúszott a száján. Egy darabig tépelődve bámultam rá, aztán úgy döntöttem, a középutat
választom. - Tudod, hogy miért. - Nem mondtam ki, mégis bevallottam mindent. Megrázta a fejét, de hogy a helytelenítése jeleképpen, vagy azért, mert nem hitt az érzéseim valódiságában, azt nem tudtam megállapítani. - Nem mehetsz el. - Muszáj. -Jossie! -Julié is megy. Neki miért szabad? - mutattam az autó felé; Julié az anyósülésen várt az indulásra. Adam őt is megpróbálta lebeszélni, de végül kifogyott az érvekből. Biztos voltam benne, hogy csak Peter bácsinak akar visszavágni, azért megy. Dühös rá, amiért visszafordult az erdőbe egy ló miatt anélkül, hogy megbeszélte volna vele, bár Peter bácsi valószínűleg előre tudta, hogy akkor vissza lenne tartva - Julié elég erőszakos tudott lenni, ha el akart valamit érni. Kedveltem őt, de sosem értettem, hogy mit eszik rajta Caspar... Mármint a külsején kívül. Hiába szerettem volna azt gondolni, neki több kell, mint a vonzó csomagolás, nem találtam Julie-ban azt .1 többet. - Mert nem az ő bátyja vagyok, nem parancsolhatok neki! És nem az ő fejében vannak azok az átkozott információk! Képes vagy veszélybe sodorni minket? Ennyire nem jelentünk neked semmit? - lepett közelebb hozzám. A hangja fojtott volt, indulattal és fájdalom mai teli. De nekem is fájt. A szavai úgy hasítottak át a szívemen, mim egy mérgezett nyílvessző. - Hogy mondhatsz ilyet? - Ahogy még közelebb lépett, éreztem az elbizonytalanodását, ezért nem tértem ki a keze elől. A vállamra Icktette, ahogyan Peter bácsi szokta, és lehajolt hozzám, hogy összekösse a tekinteteinket. - Sajnálom. - Sóhaja elárulta a terhe súlyát, de nem könnyített rajta. A vendégek közül két nő sétált el mellettünk, jó alaposan felmérve, mi is történik, hogy később érdekes pletykaként továbbadhassák. Adam arrébb terelt egy kicsit, hogy ne hallják, miről van szó. - Tudom, hogy hülyeségeket beszélek, de kétségbe vagyok esve... egész nap attól féltem, elveszítelek. Maga volt a pokol, Joss! Félek attól, hogy bajod esik, rettegek, hogy Camnek és a lányomnak is árthatnak. Olyan tehetetlen vagyok! De legalább mellettetek lehetek, ha valami történne. Kérlek, Joss, értsd meg! Kérlek! - Döbbenten meredtem rá. Kissé kapkodta a levegőt, de ha nem teszi, akkor is olyan érzést kelt bennem, mint egy mentőöv után kapálózó fuldokló. Elkeseredetten meg akar védeni minket, de fogalma sincs róla, hogyan tehetné - világosodtam meg végre. Peter mellett felnőve azt tanulta, hogy a férfi feladata a családjáról való gondoskodás, ám míg Camillát meg nem ismerte és engem magához nem vett, sosem volt lehetősége megtapasztalni, milyen is ez a gyakorlatban. Az álcája ellenére gyámoltalanabb, mint mi, nők. Kettészakadt lélekkel fordultam az autó felé, amely készen
állt az indulásra. A doki a vezetőoldal nyitott ajtajára támaszkodva nézett felém választ várva, hogy tényleg megyek-e - minél előbb indulni akart, hogy még sötétedés előtt leérjen a hegyről. Körmeim az ép tenyerembe vájtak, majd összeszoruló torokkal megráztam a fejemet. Ahogy dr. Ronwell beült a kormány mögé, az ajtó átlagos hangerővel csapódott be utána, az én fülemben mégis öblös visszhangot vert. Adamnek szüksége van rám. Caspar megsérült, orvos kell neki, nem én. Az egyetlen, akinek használna, ha mellette lehetnék, az én lennék. - Nem engedhettem újra az önzőségemnek. - Gyere, menjünk be, mert még tényleg megfázol! - simította végig Adam a tenyerével a hátamat. Hagytam, hogy felkísérjen a szobámba és ágyba dugjon, mint egy gyereket. Láthatóan megnyugodott attól, hogy ha másképp nem is tudja, legalább így a gondomat viselheti, nekem viszont sírás szorongatta a torkomat. Vajon mennyire volt komoly az az ütés? Nem sokat értettem az orvostudományhoz, de a kórházsorozatok alapján okozhatott vérrögöt, belső vérzést, súlyos agyrázkódást és még ki tudja, mit. Mi van, ha soha többé nem látom? - Hozok levest! - A bátyám eltűnt az ajtó mögött, rajtam pedig kitört a feszültség. Hüppögve igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy nem lesz semmi baj, de amíg nem tudtam biztosat, nem nyugodhattam. Az eszem azt mondta, felesleges egy „talán” miatt gyötörnöm magam, a szívem viszont rettegett, hogy a sors, Isten vagy valami felsőbb hatalom Casparral büntet majd a hibáimért. Halk kopogás rántotta össze a tagjaimat. Gyorsan az arcomhoz kaptam, és ledörzsöltem róla a könnyeket, csak aztán szóltam ki, hogy szabad. - Szia! - Camilla hajolt be az ajtón Fawnnal a karjában, hogy fel mérje a terepet. Halványan rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy nyűgöd tan jöjjön be. Kecses mozdulattal libbent közelebb az ágyhoz, és leült .1 szélére. - Caspar rendben lesz - fektette a kezét az enyémre. Megremegő szájjal bólintottam, aztán közelebb csúsztam hozzá, és a karjába búj tam Fawn mellé. Az illatát anyukaillatként azonosítottam, a melegség, ami a testéből és a leikéből áradt, elálmosított. Lassan rebbenő pillákkal meredtem magam elé, miközben lágyan ringatott minket. - Meghoztam a... meghoztam a levest - halkította le Adam a hangját. Bár nem mozdítottam a fejem, szinte láttam, ahogy Cam figyelmeztető megrovással felé pillant, hogy legyen egy kicsit csendesebb. Nehezemre esett otthagyni Camilla ölelését, de végül a leves illata túl csábítónak bizonyult. Nem ettem túl sokat, ám az a néhány kanál felmelegítette és elégedetté tette a gyomromat. Míg belapátoltam, Camilla lehajolt a bőröndömhöz - nem pakoltam még ki teljesen -, és elővette belőle a Harry Pottersorozat első könyvét. A táskát mindig becsuktam, nem láthatta, hogy ott van benne, mégis tudta. Ismert engem, odafigyelt rám,
úgy igazán, ahogyan Susan néni is tette, és ahogyan az anyám tette volna, ha lehetősége van rá. Azt gondoltam, hogy a napom kínszenvedés lesz, ha másokkal együtt kell töltenem, és nem bőghetem ki magam rendesen, de tévedtem. Talán a kimerültség is hozzásegített, de a családom közelsége - pusztán az, hogy együtt heverünk az ágyon, és hallgatjuk, ahogyan Camilla felolvas nekünk olyan nyugalommal árasztott fi, amire nem számítottam. Adam vállára hajtottam a fejemet, miközben Fawniát magunk között dajkáltuk. Nem beszélt, helyette inkább a hüvelykujját szopta, de már-már úgy tűnt, hogy néha figyel ránk. Adam, mintha csak kényszert érezne rá, újra és újra megérintett minket. Hol Fawn fejét simogatta, hol az én bekötözött kezemmel játszott óvatosan, vagy éppen a felesége nyakára nyomott egy röpke csókot. Furcsa volt ilyennek látni, a folyamatos félelem most is ott munkált benne valahol mélyen, viszont láthatóan megnyugodott, hogy mindhárman körülötte vagyunk. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem bántam, hogy nem lehetek Caspar mellett. Épp annál a résznél tartottunk, ahol Harry megtudja, hogy varázsló, mikor az ajtó hirtelen kivágódott. Simon vágtatott be, mondani akart valamit, de egy tüsszentés fintorba facsarta a vonásait. Háttal állva kifújta az orrát, csak aztán fordult újra felénk. - Mr. Summersék visszajöttek. Valami történt! - közölte izgatottan. - Maradjatok itt! - parancsolta Adam, miközben lemászott mellőlünk az ágyról. Adtam neki egy kis előnyt, aztán én is lerúgtam magamról a takarót. Camilla nem próbált megállítani, valószínűleg pont olyan kíváncsi volt, mint én, mert felkapta a lányát, és elindult utánam. Az előtérben elég sokan lézengtek, a vendégek figyelmét is felkeltette a felhajtás Claudette hiába próbálta elterelni a figyelmüket, a kinti események izgalmasabbnak bizonyultak. Állítólag találtak egy holttestet... Pipiskedve próbáltam átnézni egy férfi válla fölött, aki pont eltakarta az udvaron zajló jelenetet, mikor az oldalt álló két nő beszélgetését meghallottam. Ugyanazok voltak, akik Adamet és engem figyeltek az udvaron. Nem szerettem a pletykálkodást, de most muszáj volt megtudnom, mi történt. - Meghalt valaki? - kérdeztem tőlük. Érdeklődve mértek végig, aztán válaszoltak csak. - Igen, hallottam, mikor az egyikük azt mondta, hogy kellene egy kocsi elszállítani a holttestet - felelt végül a szőke, bongyor hajú nő. - De kit? Nő vagy férfi? - próbáltam legalább valami apró támpontot kiszedni belőlük. Csak a fejüket rázták, hogy fogalmuk sincs, de arcukra kiült a mohó vágy, hogy kiderítsék. Camilla közben a szemközti fal mellé húzódott. Helyesen tette, nem lett volna jó, ha Fawnia halálról és halottakról hall. Fogalmain sincs róla, mennyit értene belőle, de az
állapota miatt úgy véltem, jobb nem kockáztatni. - Annyi biztos, hogy az erdőben találták. Te is ott voltál, nem? Az a lány vagy, aki kint rekedt a viharban, nemrég hoztak vissza! - fürkészte az arcomat a piszkos víz színű szempár, mintha onnan akarná leolvasni minden kis titkomat. Zavarba jöttem, ám közben meg is nyugodtam: biztosan csak a lóról van szó. Az a szegény állat halhatott meg, a nő pedig elkapva néhány szófoszlányt félreértette, és egész krimitörténetet kreált az esemény köré. - Nem hallottál vagy láttál valamit odakint? - Nem - vágtam rá azonnal. Már nyitotta a száját, hogy újabb kérdéseket tegyen fel, ezért gyorsan hátat fordítottam, és elsiettem. Cam és Simon kérdőn nézett rám, mikor megálltam mellettük. - Szerintem megtalálhatták a lovat. Biztos meghalt szegény. Még egy pont a hibalistámon... - sütöttem le a szemem. Bár a tudat megnyugtatott, hogy nem egy emberről van szó, mégis gyötört a lelkifurdalás. Ha nem vagyok olyan hülye, az a gyönyörű ló még most is a meleg és biztonságos istállóban ehetné a szénáját. - Nem te tehetsz róla. Nem tudhattad, hogy ekkora vihar lesz - próbált Cam vigasztalni. A magas férfi arrébb húzódott az ajtóból, hogy Adam be tudjon jönni. Mikor észrevett minket, megrándult a szája, de nem rótta fel, amiért megint nem hallgattam rá. Örülhettem volna ennek, ám inkább furcsának találtam. Az lett volna a normális reakció tőle, ha morogva közli, hogy már megint képtelen voltam megmaradni a fenekemen. - Mi történt? Peter jól van? - Cam szólalt meg elsőként. Adam megfogta a könyökét, és a lépcsősor felé terelte velünk együtt. - Igen. Menjünk az emeletre! - A lépései gyorsak voltak, mintha sietne, és idegesen pillantgatott körbe. Szürke, feszültségaurája átszivárgóit mindannyiunk köré, és bekebelezett minket is. Úgy éreztem magam tőle, mintha bármelyik lépcsőkanyarból fegyveresek ugorhatnának elő, hogy végezzenek velünk. - Adam? - Camilla türelmetlenül fordult felé, mikor becsukódott mögöttünk a szobájuk ajtaja. Adam az ablakhoz sétál, és zaklatottan megdörzsölte az arcát. -Joss, kivinnéd innen Fawniát? - nézett végül rám. - De... - Nem igazán tetszett, hogy a lányával együtt engem is eltávolít. Hallani akartam, mi folyik itt! - Csak vidd át a saját szobádba! - intett a feleségének, hogy adja oda a gyereket. Camilla vonakodva tett eleget a kérésnek, jobban örült volna, ha a bizonytalanság közepette maga mellett tarthatja a lányát. Az ajtó becsukódott a hátunk mögött, ahogy Simonnal együtt kiléptem a folyosóra. - Fogd meg! - Két méter után a kezébe nyomtam Fawniát, aztán lábujjhegyen visszaindultam Adamék szobájához. Mit csinálsz? Simon suttogva adott hangot a nemtetszésének, de leintettem, hogy maradjon csöndben.
Reméltem, hogy szerencsém lesz. A földszinti ebédlő és a bejárat ajtaja régi, vastag fából készült, ám a szobáké a felújítás után vékonyabb tölgylapot kapott. Rátapasztottam a fülem a sima felületre, hogy halljam az odabent folyó beszélgetést, még a lélegzetemet is visszafojtottam, de egyetlen hang nem sok, annyi sem jutott el hozzám. Csalódottan felsóhajtottam, aztán... bezuhantam a kinyíló ajtón, egyenesen Adam karjaiba. Ahogy felpillogtam rá, próbáltam nagyon ártatlan képet vágni, de csak fáradtan forgatta a szemét. - Szörnyű vagy! - közölte. Talpra állított, és kihajolt az ajtón. Rád lehet számítani? Vigyáznál a lányomra? érdeklődött Simontól. Valószínűleg bólinthatott, mert Adam behúzott a szobába, aztán visszazárta az ajtót. - Én csak... - kezdtem volna mentegetőzésbe. - Te csak hallgatózni akartál. Akkor már jobb, ha elmondom, mert így is, úgy is megtudnád... - komolyodott el az arca. Visszasétált az ablakhoz, aztán megfordulva ránk nézett. A tekintetéből valahogy kitaláltam, mit fog mondani. Mégsem csak a ló volt... - Peterék találtak az erdőben egy holttestet. - Mármint emberit...? - A kérdés félig már kijelentésnek hangzott .1 számból. Az erő kiszállt a lábamból hirtelen, és elfogott a szédelgés. Adam nem válaszolt, de az arcán ott volt a válasz - a pletykás nőnek igaza volt. - Nagyon úgy tűnik, hogy nincs köze az ügyünkhöz - próbált Adam megnyugtatni miket. - Honnan tudod? - remegett meg Camilla láthatóan. Ugyanazt a kérdést tette fel, ami az én fejemben is ott motoszkált. - Egy meztelen lány volt az. Lehet, hogy nos... bántották. Adam zavarából azonnal tudtam, hogyan is érti. Lerogytam az ágy szélére Camilla mellé, rendezni kellett a gondolataimat. - Switz ügynök azt mondta, hogy a Főnök és emberei számláján sok minden van, de a nemi erőszak nem tartozik ezek közé. És ha miattunk jöttek ide, nem kockáztatnák a feladatukat egy kis, ahogy az ügynök mondta, szórakozásért - rándult meg Adam szája, mintha a rosszullét környékezné. - Akkor a maffiától biztonságban vagyunk, de garázdálkodik a környéken valami perverz őrült? Ő ütötte le Caspart is? De miért? - törtek elő belőlem kissé zavarosan a kérdések. - A lótól néhány méternyire volt a lány teste. Az eső mosta ki a levelek és ágak alól. Talán az illető odakint járt, észrevette Caspart, és attól félt, rátalál. - Ez szörnyű! Hát, sosem lesz ennek vége? - Cam a tenyerébe hajtotta az arcát. Pontosan tudtam, mit érez: ez már túl sok. Először az őrült nőszemély, aki elrabolta Adamet, aztán a pedofil ügy Julie- ékkal, majd a maffia. Most pedig egy kéjgyilkos. Azt gondoltuk, ha Adam visszavonul, békés, nyugodt életünk lesz, de ettől igencsak távol álltunk. - Ez egy kisváros, hamar elkapják, bárki is volt. De addig nem örülnék, ha egyedül mászkálnátok, nehogy... - A hangos kiáltás félbeszakította a figyelmeztetést. Gondolkodás nélkül
mind az ablakhoz rohantunk, kezem rátapadt az üvegre. Azonnal feltűnt a kisebb csoportosulás az udvaron, amelynek közepében Broderic volt. Zokogva térdelt a földön, miközben az apja vigasztalóan fölé hajolt. A szállóvendégek úgy figyelték őket, mintha színpadi jelenet játszódna az orruk előtt. Peter: Semmit nem akartam, csak lezuhanyozni magamról egy olyan bűn mocskát, amihez egyáltalán nem volt közöm. Amikor Adam felbukkant a folyosón, megráztam a fejem, hogy most nem alkalmas az időpont a faggatáshoz, aztán egyenesen a szobánkhoz siettem. Becsukódott mögöttem az ajtó, én pedig már gomboltam is az ingemet - aztán észrevettem az ágy közepén heverő papírlapot. Félbehagytam a vetkőzést, felmarkoltam az üzenetet, és olvasni kezdtem: Szerelmem! Caspar rosszul lett, kórházba kell vinni, én pedig elkísértem. Ne aggódj! Sietünk vissza! Szeretünk: A te nagy és kis Gesztenyéd A kellemetlen érzésekhez újabb csatlakozott, az aggodalom. Visszatettem a helyére a papírdarabot, pont úgy, ahogyan egy perce találtam, aztán folytattam a vetkőzést. Julié nagylány, jobban mondva, felnőtt nő. Tud vigyázni magára. És bármennyire is jó lenne, nem i .irthatom bezárva. Beálltam a vízsugár alá, közben tovább győzködtem magam. Ha Julie nem volt a közelemben, eszeveszett félelem mardosott. Tisztában voltam vele, hogy a gondolataim irreálisak - hiszen mellettem is történhetne baja, és a távolban is pont akkora a biztonság, mint akárhol másutt -, mégsem tudtam szabadulni a rossz érzéstől. Ahogyan annak a lánynak a látványától sem. Hosszú, fekete hajába beleragadt .1 föld és néhány száraz levél, a bőre koszos volt, mégis szinte láttam magam előtt, milyen lehetett, mikor még az élet színezte az arcát, és ott égett a tekintetében. Szegény gyermek... Nem lehetett idősebb Julie-nál, talán pont annyi - rázott ki a hideg. Végigdörzsöltem magam a tusfürdővel, és verettem a hátam még egy ideig a vízzel, végül a hűvös levegő legyőzött. Tiszta ruhát vettem magamra, de még mindig ott éreztem egy hajszálnyi réteget a láthatatlan koszból. - Mr. Summers! - A fürdőszobából kilépve azonnal megtorpanni m. A helyi rendőrfőnök, Herdenberg a szoba közepén toporgott. - Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. - Zuhanyoztam - közöltem vele a nyilvánvalót; a hajam még mindig vizes volt. A kövérkés férfi kissé zavarba jött, végül összeszedve magát intett az egyik szék felé, hogy üljek le. - A testet elszállítottuk, ki kell kérdeznem a megtalálás körülményeiről... - Rendben - foglaltam helyet.
- Először is, mit kerestek az erdőben Mr. Brantonnal? - Kivel? - bukott ki belőlem a kérdés. - A családja biztonsági emberével, Mr. Brantonnal ismételte meg, mire bekattant. Switz álnevet használ. Valószínűleg nem kerülhet be a neve a hivatalos papírokba. Na és, a miénk? Mi lesz, ha ez az ürge lead valami nyomozati iratot a nevünkkel? - Kényelmetlenül ficeregni kezdtem ültömben. - O, igen. Nemrég dolgozik nálunk, és hát, tudja, a memória a korral egyenes arányban romlik - nevettem fel reménykedve, hogy elég hiteles vagyok. - Szóval, mit kerestek az erdőben? - ismételte meg a kérdést. Felnyitott egy kis noteszt, és a tollát a papírhoz illesztette. Furcsa volt, hogy nem valami modern ketyerét használ, mintha visszamentünk volna hatvan-hetven évet az időben. - A fogadott fiam húga egy apró családi vita miatt duzzogva megszökött. Kilovagolt az erdőbe. Tudja, milyenek a tinédzserek! - legyintettem. - Aztán kitört a vihar, a kislány meglett, de a ló elszökött. A vihar után Mr... Bartonnal kimentünk megkeresni. - És a ló mellett megtalálták a holttestet? - Pontosan. - Nem értek hozzá, igaz? - zizegett halkan az íróeszköz alatt a papír. - Nem, természetesen, nem. Az eső mosta ki, mi csak észrevettük, aztán azonnal értesítettük önt - feleltem komolyan. - Nem láttak senkit a környéken? - vakarta meg a fejét a toll végével a férfi. - Akkor nem. Korábban sokan voltak kint a kislányt keresni tettem hozzá a kérdő pillantást látva. -Kik? - Rajtam kívül Mr. Lagen és a fia, Mr. Barton... Branton és a társa. - Caspar nevét direkt nem említettem, fogalmam sem volt, ő a sajátját használja-e vagy sem. - És a két gyerek. Egyikük tizenhét éves fiú, igaz? - így van. - Korábban látta már az áldozatot? - Nem, akkor először. - És furcsa viselkedést sem vett észre senkinél? Egy férfi vendégnél, aki illetlenül viselkedett valakivel? Megbámulta a nőket? - jöttek: az újabb kérdések. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy felidézzem az elmúlt napok eseményeit, de semmi hasonló nem jutott eszembe. - Sajnálom, de semmi. Senki nem volt gyanús - ráztam meg a fejem. Hümmögött néhányat, aztán becsukta a noteszét. - Rendben, Mr. Summers. Köszönöm a segítségét! - biccentett felém, majd elindult az ajtóhoz. Már azt hittem, végre magamra hagy, mikor hirtelen visszafordult. - Még valami, Mr. Summers! - nézett rám. Felmerült bennem, hogy esetleg nem is valódi
rendőr, csak krimisorozatokból tanulta a szakmát, annyira hasonlított a mozdulat Columbo felügyelőjére. - Igen? - Mr. Dixonnal mi is történt? - Csak tippelni tudtam, hogy ez a titokzatos Mr. Dixon Caspart takarhatja. A vihar elég nagy volt. Valamit nekivághatott, valószínűleg egy ágat. Megsérült a feje - hadartam, aztán vártam, bejön-e a blöfföm vagy sem. - Értem. Ha visszajön, majd őt is kihallgatom - tette hozzá. - Akkor viszontlátásra, Mr. Summers! - hagyta el végre tényleg a szobát. Hogy ne legyek gyanús vártam néhány percet, majd elindultam megkeresni a többieket. Tudni akartam, hogy őket is kihallgatták-e, és ha igen, mit mondtak. Nem volt nehéz dolgom, a folyosón épp szembejött velem Adam és Switz ügynök, valószínűleg hasonló okokból. - Az a Herdenberg nálad is járt? - szólalt meg elsőként Adam, mikor egymás mellé értünk. - Igen. De nem volt semmi különös, vagyis... Mi lesz a neveinkkel? fordultam Switz ügynökhöz. Adam halkan felnyögött, megígértem neki, hogy nem árulom el senkinek, amit a repülőn hallottam tőle. - Sajnálom, Caspar rájött, hogy tudom - vágtam igazán bűnbánó képet. Adam morgott valamit az említettről, de az én szememre nem vetett semmit. - Értesítettem az illetékest, hogy a beadott iratokat és aktákat vegyék kezelésbe. Titkosítani fogják a neveket nyugtatott meg minket Switz. - És most mi lesz? El kell mennünk? - tettem fel az újabb nyugtalanító kérdést. - Az eddigiek alapján az ügynek nincs köze a miénkhez. Épp ezért a búvóhely-változtatás nem javallott. Itt maradunk, és kivárjuk, mi lesz. Természetesen vigyáznunk kell a nőkre tette hozzá. - Akkor én most felhívom Julie-t... Ha rájövök, hová raktam a mobilómat - tettem hozzá, miután észrevettem, hogy az üres zsebemben kotorászok. Nyomozóbőrben 10. fejezet Caspar: - Julié? - A fölém hajoló nő arcvonásai elmosódtak, de az illatáról így is azonnal felismertem. Először csak álomnak hittem őt. Sokszor megesett, hogy az éjszaka leple alatt belopakodott a fejembe, és a tudat, hogy ágyban fekszem, ő pedig mellettem van, csak megerősítette a feltevésemet. Nem mertem megmozdulni, csak kábán néztem a tengerkék szemekbe, belélegeztem az izgató parfümöt, és hagytam, hogy átjárjon a megszokott vágy.
- Doktor úr, magához tért! - A hangja kizökkentett a kellemes lebegésből. Doktor? Milyen doktor? Hirtelen fény világított a szemembe, én pedig idegesen mordultam fel. - Meg tudja mondani, hogy hívják? - Egy ráncos, öreg férfi arca kúszott be a látóterembe, ami azonnal lelohasztott. Ez két dolgot jelenthetett, az egyik, hogy ez valójában egy rémálom, a másik, hogy ébren vagyok. - Cas... - Castor Dixon a neve - vágott közbe Julié. Az orvos és én is rákaptuk a tekintetünket, de mindketten más okból. Én azért, mert meglepett, hogy Julié a hamis személyimen álló nevet mondta ki, az idős férfi pedig azért, mert tőlem várta a választ, nem tőle. - Kisasszony, a betegnek kell felelnie, hogy lássam, tisztae a tudata - világosította fel Julie-t kissé morcosan. A női arcon bocsánatkérő mosoly jelent meg, olyan, ami azonnal levesz a lábáról minden férfit. A kis közjáték alatt sikerült nagyjából összekaparnom zsongó elmém darabjait. Leütöttek az erdőben, aztán rosszul lettem, és most egy kórházban vagyok. Fene dr. Ronwellbe, megmondtam neki, hogy nem akarok idejönni! - Persze, elnézést, dr. Ferrel! - Rendben, akkor... - hajolt vissza fölém a doktor. Szemüvege lecsúszott az orra hegyére, attól féltem, hogy egyenesen rám pottyan. - ...meg tudja mondani, hogy mikor született? - Julie-ra pillantottam, aki idegesen rágcsálta a száját, félt a válaszomtól. - 1984. január 17-én - mondtam be a hamis születési adataimat. Julié halkan kifújta a levegőt. Dr. Ferrelnek nem tűnhetett fel, de én láttam rajta, hogy megkönnyebbült. - És hány ujjamat mutatom? - emelte fel a kezét. Eszembe jutott, hogy viccből azt mondom, hatot, de végül meggondoltam magam - semmi kedvem nem volt tovább itt maradni. - Hármat - közöltem vele végül. Elégedettnek tűnt. Megvizsgálta még a pulzusomat, majd hátrébb lépett az ágytól. - A CT nem mutatott semmi súlyosat, úgy tűnik, kisebb agyrázkódása van. Valamint kiszáradt, de ezen segít majd az infúzió - tette hozzá. - Még néhány órán át mindenképpen bent tartjuk megfigyelésre, ám... - Nem maradhatok! - toltam ülő helyzetbe magam az ágyon. Már nyúltam a tűért, hogy kihúzzam a kézfejemből, amikor Julié elkapta a csuklómat. - Maradunk még néhány órát - közölte olyan határozottan, hogy hirtelen tiltakozni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam, dr. Ferrel már kisétált a kórterem ajtaján, és magunkra hagyott. A fertőtlenítő szaga kissé facsarta az orromat, sosem szerettem a kórházakat. - Hogy érzed magad? - ült vissza Julié az ágy melletti székre. Nem válaszoltam, ehelyett inkább bevetettem az idegesítően gyanakvó fürkészésemet. Sokszor bevált már - ha így néztem valakire, az általában előbb vagy utóbb megtört, és vallani kezdett.
- Camilla a repülőgépen elmondta, hogy mi történt. Mikor összecsomagoltam néhány cuccodat, megtaláltam a hamis iratokat, az alapján jelentettelek be - közölte Julié higgadtan. - Nyugodtan itt maradhatsz megfigyelésre, nem fognak ránk találni. Viszont... - Viszont? - kérdeztem vissza. - Ne mondd el Peternek, hogy mi a helyzet. Nem akarom, hogy aggódjon! - Nem tehettem róla, kitört belőlem a nevetés. A fejemre szorítottam a kezemet, hogy ne rázkódjak túlságosan, de képtelen voltam abbahagyni. - Most meg mi van? - húzta fel duzzogva az orrát. Gond nélkül megjátszottá a buta szőkét, ha az érdekei úgy kívánták, de ha akaratán kívül nézték hülyének, az nem volt ínyére. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, vajon eláruljam-e a nagy titkot, végül úgy döntöttem, hogy nincs okom hallgatni. Ha mindenki tud mindent, egyszerűbb és biztonságosabb nyílt kártyákkal játszani. - Adam mindent elmondott Peternek. Már a repülőn - tettem hozzá a poén végét. - Mi? De hát... Ez biztos? - Sikerült meglepnem. - Igen. Peter megkért rá, hogy ne szóljak neked, mert nem akarta, hogy megrémülj vagy aggódj. - De végig olyan jó kedve volt. Annyira igyekeztem, hogy ne lássa meg rajtam, és ne rontsam el... - meredt maga elé visszaidézve az elmúlt néhány napot. - Hát, jól át tudjátok verni egymást... - jegyeztem meg alig hallható felhanggal. Nem akartam megbántani őt, ösztönösen tört ki belőlem a megjegyzés, a lelkem mélyén azonnal tudtam, hogy csak a remény szülte rosszindulat beszél belőlem. Bár mindig igyekeztem helyesen élni és viselkedni, én is esendő ember voltam, aki hajlamos a botlásra. - Mindent megteszünk azért, hogy megvédjük a másikat. Ez nem ugyanaz - javított ki Julié. - Persze - dünnyögtem. Mondani akart valamit, de a mobilja belefojtotta a szót. Felvette, a hangszíne alapján meg tudtam állapítani, hogy Camillával beszél. Néhány mondat után felállt a székről, és kisétált a folyosóra. Igyekezett fesztelennek tűnni, mégis úgy tűnt, történt valami, csak nem akarja elmondani. Megszabadítottam magam az infúzió tűjétől, apró vércsepp ült meg a kézfejemen. Nem volt mivel letörölnöm, ezért nem foglalkoztam vele. Feljebb ültem az ágyban, hogy megkeressem a ruháimat, majd mikor sehol sem láttam őket, lecsúsztattam a lábam a jéghideg padlóra. A lepedő ráncokba gyűrődött alattam, de így már elértem az éjjeliszekrény ajtógombját. Hiába volt Julié elővigyázatos, minél előbb vissza kellett mennem St. Village-be. Rám bízták a Swanson család védelmét, és amíg nem tudtam, mi is történt az erdőben, addig nem lehettem nyugodt. - Mit csinálsz? - Julié az ajtóban állt. Visszacsuktam az üres szekrényt, és talpra vergődtem. Elsőre ingatag lábakon állt a világ, de aztán sikerült megtartanom az egyensúlyomat.
Ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy kínosnak éreztem volna másodszor is elájulni Julié előtt. - Visszamegyünk. Hol vannak a ruháim? - Vizesek voltak, ezért levetkőztettünk, és egy pokrócba csavarva hoztunk el. Néha az autóban kicsit lecsúszott, de nyugi, nem lestem. Nagyon. - Na jó, ne szórakozz velem! - emeltem égnek a tekintetemet. Máskor szívesen vettem volna a lapot, de most nagyon nem volt kedvem a hülyéskedéshez, és... A megvilágosodás hirtelen tarkón csapott, csak ez ezúttal nem fájt. - Valami történt! Peterék találtak valamit, igaz? - léptem felé izgatottan. Biztosra vettem, csak azért próbálta poénnal elterelni a figyelmemet, hogy ne kérdezzek rá, miről volt szó a telefonban. Elhúzta a száját, amiért lebukott - a női praktikákra mi, zsaruk, immúnisak vagyunk. - Igen, de neked még pihenned kell! Feküdj vissza! - Ahogy közelebb lépett, és a tenyerét a mellkasomnak feszítette, szégyen ide, szégyen oda, hirtelen még azt is elfelejtettem, hol vagyok. Kellett néhány másodperc, hogy észbe kapjak. - Szó sem lehet róla - fogtam meg a kezét anélkül, hogy leemelném magamról. A tiltakozás jó kifogás volt, hogy egy kicsit élvezzem a bőre selymességét. Még a helytelenítő pillantást is örömmel elviseltem ezért. - Caspar, kérlek, megsérültél. Feküdj vissza! - ismételte meg nyomatékosan ejtve minden egyes hangot. Mondd el, mi történt! közöltem az ultimátum feltételeinek rá eső részét. Elégedetlenül szusszantott egyet, aztán megadta magát. - Meghalt az egyik falusi lány. Az erdőben találtak rá. Állítólag megerőszakolták, ami szörnyű, de azt jelenti, hogy nem ránk utaznak. - Próbálta úgy előadni, mintha nem kéne aggódnom, ám ő maga is láthatóan elsápadt. Hirtelen belegondoltam, mi lett volna, ha az az alak nem engem talál meg az erdőben, hanem Jossie-ékat. A gondolattól is ideges lettem. - Nem tudják még, ki a tettes... - Nem, még nem. Viszont egy kisvárosról van szó, hamar meglesz. Gyere, pihenned kell! - tolt az ágy felé; kitartó nő volt, nem adta fel a próbálkozást. A lábam már a fémkeretnek ütközött, mikor megfeszítettem magam. - Ha egy gyilkos garázdálkodik a környéken, még inkább ott a helyem. Jossie csak egy meggondolatlan kislány, vigyáznom kell rá! Hol vannak a ruháim? - néztem újra körbe. A szék mellett, félig az ágy alá csúszva észrevettem végre Julié táskáját és mellette egy fehér szatyrot. Egyetlen mozdulattal toltam arrébb Julie-t az utániból, hogy aztán megkaparintsam a ruháimat. Meglepődtem, mikor a kedvenc pólómat és farmeremet húztam elő a szatyorból. Jó érzés futott át rajtam, amiért odafigyelt arra, mit szeretek hordani, de végül visszatért a józan eszem, amely azt súgta, inkább csak véletlenül beletrafált.
- Ha nem mész ki, előtted öltözöm át, és figyelmeztetlek, az alsómtól is megfosztottak! - néztem rá nagyon komolyan, mikor az ellenkezés újabb szólásra akarta késztetni. Becsukta a száját, majd egy legyintés, valamint egy „Beszélhet az ember neked!” közepette kivonult a szobából. Gyorsan lehámoztam magamról a kórházi hálóinget, magamra kapkodtam a ruháimat, közben azon gondolkoztam: vajon útba esik-e a parkoló felé a büfé, hogy komolyabb időkiesés nélkül beszerezzek egy fej tisztító kávét? Nagyon szükségem volt a fekete ébresztőre! - Aláírom, hogy saját felelősségre megyek el! - közöltem, mikor kilépve a folyosóra, Julié és dr. Ferrel jött szembe velem. Néhányszor már megsérültem a munkám során, pontosan tisztában voltam az ügymenettel. Ha az orvosi tanács ellenére lelépek, az némi papírmunkával jár együtt. - Tisztában van vele, hogy komoly következményei lehetnek annak, ha most elhagyja a kórházat? - vette le a szemüvegét a férfi, hogy fáradtan megdörzsölje a szemét. " Igen. Határozottan ellenzem, hogy elmenjen, viszont nem tarthatom vissza. - Mikor Julié megjutalmazta egy szúrós pillantással, tehetetlenül tárta szét a karjait. - Nem lesz gond - biztosítottam róla. Kicsit tényleg szilárdabb volt a talaj a lábam alatt, mint néhány perccel korábban. Átnyújtottam Julie-nak a táskáját, hogy lássa, komolyan gondolom, aztán ismét a doktorhoz fordultam. - Hol kell aláírnom? - Lucia, kérem, adna egy F. I. E. K.-et? - Sétált oda a háromméternyire lévő nővérpulthoz. Egy harmincas vöröske a száját elhúzva nyúlt a bal oldali mappákhoz, hogy aztán az egyikből egy nyomtatványt húzzon elő. Mikor észrevett, az arckifejezése azonnal megváltozott, a fintorból mosoly lett. Dr. Ferrel továbbsietett a dolgára, hagyta, hogy kettesben intézzük a papírmunkát. - F. I. E. K.? - firkantottam alá a nevem a lenti vonalon egy tollal, amit Lucia a kezembe adott egy hosszabb pillanatig érintve az ujjaimat. Tétovázott egy keveset, de aztán egy bocsánatkérő szempilla-rebegtetés közben beavatott a rövidítés megfejtésébe. - Felelőtlen Idióta Elhagyja a Kórházat. - Értem - nevettem fel. - Azért vigyázzon magára, pihenjen sokat! Látogatóként bármikor szívesen látjuk, de nem szeretném újra elővenni a kartonját. - A hangjába tényleg törődés vegyült, ezért bólintottam. - Úgy lesz! Hacsak az a nőszemély a sarokban nem tesz el láb alól. Elég csúnyán néz rám, nem gondolja? - hunyorogtam Juliera - tényleg dühösnek tűnt. - Igazán egy F. I. vagy - közölte velem a kijárat felé menet. Sehol sem láttam a büfé feliratot, úgyhogy csalódottan lemondtam a koffeinbevitelről.
- Tudom. - Pfff... - Nem lesz bajom. - Ajánlom is! - sétált ki a mozgásérzékelős ajtón, amikor az szétnyílt előtte. Furcsa volt a mesterségesen megvilágított épületből kilépni a szürkületbe, hozzá kellett szoknia a szememnek a váltáshoz. - Jólesik, hogy aggódsz értem - vallottam be kissé nyálasabb hanglejtéssel, mint akartam. Julié cipősarka megcsikordult a betonon, ahogy egy szemvillanásnyi időre megtorpant, aztán folytatta tovább az útját a parkoló bal vége felé. - Dr. Ronwell kölcsönadta a kocsiját? - ismertem fel a terepjárót. - Igen. Megkértem, hogy vigyen le minket a hegyről, mert már kezdett sötétedni és nem ismerem a terepet, de megbeszéltük, hogy ő marad a gyerekek miatt, én pedig behozlak a kocsival nyomta meg lépés közben a riasztó gombját. Beültem az anyósülésre, finoman becsaptam az ajtót, és hátradőltem. Mikor Julié is beszállt, azt hittem, azonnal indulunk, de csak ült, kezében a slusszkulccsal, és bámult ki a szélvédőn. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi a probléma, amikor hirtelen felém fordult. Tekintete határozottságot sugárzott, ami meglepetten belém akasztotta a szót. - Szeretem Petert. - Ööö... - Egy másik férfi iránti szerelmi vallomása csak elmélyítette az értetlenségemet. - Tudom. - Tudom, hogy tudod, mégis úgy érzem, mintha nem akarnád tudni. - Fogalmam sincs, hová akarsz kilyukadni - próbáltam ködösíteni. - Oda, hogy nem szeretnélek barátként elveszíteni. - A mondatából egyetlen szót lógtam fel: elveszíteni. A lehetőségétől is rosszul voltam, hogy Julié teljesen kiléphet az életemből, pedig akármikor megtehetné. - Nézd, Caspar... Kissé felhúzva a lábát még jobban felém fordult a felsőtestével, pocakja ott gömbölyödött közöttünk egyfajta választófalként. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, hogy ne kelljen végighallgatnom, amit mond - sejtettem, hogy egyáltalán nem fog jólesni. Mereven bámultam a kezemet, miközben azon gondolkoztam, miért is nem maradtam eszméletlen egy kicsit tovább. - Tényleg hízeleg nekem, hogy vonzódsz hozzám. Beismerem, hogy sokszor még direkt húztalak is, ami igazán nem volt szép tőlem, de én ilyen meggondolatlan liba vagyok - korholta saját magát. - Most viszont anya leszek. - Úgy mondta ki, hogy tudtam, ez benne is mindent megváltoztatott. Önkéntelenül is a hasa felé pillantottam. Ha Peter nem lenne, talán most az én gyerekem növekedne odabent. - Julié... - Le akartam állítani, még mielőtt hangosan is kimondja, amit egyébként is rég tudtam már, de nem hagyta
magát. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy az ő szájából kell hallanom, mert csak így válik visszavonhatatlan ténnyé, mégis a fülemre akartam tapasztani a kezeimet. Mint egy kisfiú, aki nem akarja tudomásul venni, a kutyáját el kell altatni, hogy ne szenvedjen tovább szegény pára. - Peter elnézi nekem, ha néha flörtölgetek, mert tudja, hogy ez semmit sem jelent, csak szórakozom. - Ha egy húszcentis, recézettélű vadászkéssel szurkálja a szívemet, azt is jobban viseltem volna. - De egy gyerek mellett be kell nőnie az ember feje lágyának. Anyának lenni nem játék. Szóval, Caspar... Rendes pasi vagy, kedvellek, de semmi esély arra, hogy valaha bármi legyen köztünk. Meg tudod ezt érteni? - nézett rám nagyon komolyan. Kellemetlenül mocorogni kezdtem; mit lehet erre válaszolni? - Eddig is megértettem, és nem hiszem, hogy valaha átléptem a határt - mondtam ki végül az első értelmes gondolatomat. - Ez igaz, de a megértéssel együtt jár a továbblépés is. Ha szenvedsz a közelemben, az senkinek sem jó. Tényleg kedvellek, és azt akarom, hogy boldog legyél! Ehhez viszont nyitnod kell más nők felé... Ott van például az a csinos kis szobalány. Már az első vacsorán olyan szemeket meresztett rád, mint aki a szőke herceget látja benned, de te észre sem vetted. Pedig sokkal csinosabb nálam! - Nem is esi... - Elharaptam az ösztönös tiltakozást, de Julie-t így is mosolygásra késztettem. - Lépj tovább, Caspar! Ha nem megy, kénytelen leszek én továbblépni, akkor is, ha nehéz! - zárta le a beszélgetést. Most pedig irány vissza, hogy végre pihenni tudj! - dugta a slusszkulcsot a helyére, miközben én arra vágytam, bárcsak beleolvadhatnék az üléshuzatba, hogy örökre eltűnjek a szeme elől. JOSSIE: - Kérem, ne utazzanak el! Biztosíthatom önöket, hogy a kastély területe biztonságos. A kellemetlenségek miatt pedig két napot ingyenesen tölthetnek itt a lefoglalt időből. - Az előtérben teljes volt a zűrzavar. A vendégek egy része csomagokkal a kezében ácsorgott, míg a többiek tanácstalanul figyelték a kialakult helyzetet. Matthew tehetetlenül állt előttük, és látszott rajta, hogy kifogyott az ötletekből, amikkel viszszatarthatná őket. Claudette vigasztalóan kapaszkodott bele a karjába. Simonnal a lépcsőről néztük végig a jelenetet. Sajnáltam őket, de a vendégeket is teljesen megértettem. Ki akarna olyan helyen maradni, ahol veszélyben lehet az élete? Mi is csak azért voltunk még itt, mert a ránk leselkedő veszély sokkal nagyobb lenne máshol. Bár Adamékben így is felmerült, hogy új rejtekhelyet kéne keresnünk, csak arra vártak, hogy Casparék visszajöjjenek. Hallottam, amikor Peter bácsi és ő erről
pusmogtak. - Nem azért jöttünk ide nyaralni, hogy attól kelljen rettegnünk, mikor gyaláznak és ölnek meg minket! - fortyant fel a virágos kalapot viselő pletykafészek, akivel korábban beszéltem már. Mellette álló barátnője heves bólogatásba kezdett. - Szerinted van olyan perverz a világon, aki meg akarná gyalázni őket? - súgta oda nekem Simon. Dorgálóan villantottam felé a tekintetemet. Más helyzetben talán jó poén lenne a benyögése, de ez most nem ilyen volt. Gleda meghalt. Arra nem is akartam gondolni, milyen körülmények között... - Az biztos, hogy én nem maradok itt a lányaimmal! - szólalt fel egy zöld blúzos nő. Két karjával úgy szorította magához a gyerekeit, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban bajuk eshet. Férje egyetértett vele, mert felkapta a bőröndjeiket, és elkezdte kifelé terelni a családját. Indulásukkal érvényesült a dominóelv, az eddig várakozó állásponton lévő tömeg szintén mozgásba lendült. - Maradjanak legalább ma éjszakára, már besötétedett. Holnap elrendezik a hazautat, és... - Matthew hiába próbálkozott kétségbeesetten, mire pislantott egyet, az előtér teljesen kiürült. - Csodás! - roskadt le a fogadópult mögötti székre. Csődbe fogunk menni, apád pedig kinyír. És ami még rosszabb, már megint neki lesz igaza! - hajtotta le a fejét szégyenkezve. Claudette leguggolt elé. Ismerős volt az a gyengédség, amivel végigsimított férje borostás arcán Camilla pont ugyanígy ért Adam- hez. Szerelemmel. - Ez nem a te hibád! Hallod? Megoldjuk majd valahogyan... - Ezt nem lehet. Ha nincsenek vendégek, nincs fesztivál. Akkor pedig miből fizetjük ki a szerződésben ígért összegeket a fellépőknek? Az ételszállító céggel is aláírtam már. Végünk van. - A reményvesztettség alig néhány óra alatt látható nyomokat hagyott rajta. A válla beesett, az arca megfáradt. Alig ismertem, mégis rosszulesett így látni. - Gyere! - kaptam el Simon kezét, és magam után húztam a hátsó ajtó felé. - Nem mehetünk ki! - figyelmeztetett. Adam a lelkünkre kötötte, hogy szigorúan tilos egyedül elhagynunk az épületet. Vagy félórás kiselőadást hallgattunk végig, pedig én magam sem szándékoztam újra bajba keveredni. Nem válaszoltam Simonnak, csak befordultam balra a kijárat előtt, és berángattam a konyhából nyíló helyiségbe, ami valami raktárnak vagy kamrának bizonyult. Arrébb toltam egy almákkal telepakolt ládát a lábammal, hogy kényelmesen elférjünk, és magunkra csuktam az ajtót. - Miért van olyan érzésem, hogy megint valami veszélyesen töröd a fejed? - simult Simon szorosan a falhoz, így is majdnem egymáshoz préselődtünk, mert a polcok hatalmas helyet elfoglaltak. - Azon gondolkoztam, hogy ha gyorsan elkapnák a tettest, talán visszajönnének a vendégek, vagy tudnánk új vendégeket
toborozni a fesztiválig valami akcióval - mondtam el a gondolataimat. -Ja, talán... - nyúlt a nadrágjához szipogva. Elővett egy zsebkendőt, és lehajolva kifújta az orrát. Kissé meghűlt a viharos kalandunk után, de szerencsére ez lett az egyetlen következménye a szörnyű éjszakának, legalábbis ránk nézve. És? - kérdezett rá végül, bár félelmet tükrözött a tekintete. Nem volt valami kalandvágyó lélek, de most úgy éreztem, egyáltalán nem veszélyes, amit kitaláltam, és ha meghallja, ő is beismeri majd. - Esetleg segíthetnénk. Láttad a rendőrt, aki kijött! Szerintem életében nem járt még gyilkosság helyszínén... Egy, az ötvenes éveiben járó, pocakos, helyi rendőr hallgatott ki minket, de csak azután, hogy megnézte közelebbről a holttestet, abbahagyta a hányást, és visszatért egy kicsit a színe. - Miért voltam biztos benne, hogy valami hasonlót fogsz mondani... - nyúlt a kilincs felé - lefogtam a kezét. Azt akartam, hogy hallgasson végig és vegyen komolyan. Sokszor bántott, hogy úgy viselkedik, mintha már felnőtt lenne, én meg csak egy kamasz, holott ugyanannyi idősek voltunk. Na jó, ő volt az idősebb, de csak három hónappal és négy nappal. - Hallgass végig! - kezdtem piszkálni a kötést a kezemen. Csak körbekérdezhetnénk, hátha a személyzet vagy az a néhány kitartó vendég látott valami fontosat. Mondjuk valakit, akinek nem volt dolga errefelé, mégis itt járt, vagy hasonló... - Azt hiszed, a zsaruk nem kérdeznek ki mindenkit erről? morgolódott. - Mi másképp látjuk a világot, és a felnőttek is másképp látnak minket. Talán olyasmit is elmondanak nekünk, amit egymásnak nem, vagy nekünk ugrik be valami, amire egy felnőtt nem is gondolna. Ezzel nem keveredünk bajba, nem ártunk senkinek, és ki tudja, lehet, hogy segíthetünk... győzködtem. A lábam melletti almás ládára meredt, láttam a kétségeket rajta, viszont biztatónak találtam, hogy nem mondott azonnal nemet. - Miért? - nézett fel végül a szemembe. - Mit miért? - Miért kell neked mindenbe beleütni a formás orrodat? nyomta meg az említett testrészem hegyét kötekedve. Elmosolyodtam - nem csak a bók miatt, hanem mert most már biztosra vettem, hogy mellém áll majd, mint mindig. - Nem tudom, én csak azt gondoltam, talán tehetünk valamit Matthew-ékért. - A magyarázatomra Simon csak a fejét rázta. Egy fél lépést tett felém, aztán a kezei közé fogta az arcomat, és úgy irányította a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem értettem, mit szeretne, de türelmesen kivártam, míg megszólalt. - Az a lány, Gleda... nem miattad halt meg. Ahogyan a nagynénéd sem. Nem kell semmit tenned, hogy valamiféle bűnbocsánatot nyerj.
- Én nem emiatt... - Csak néhány hebegő szóra futotta, ami nem sikerült túl meggyőzőre. - Nézz magadba! Tényleg nem lelkifurdalásból akarsz jót tenni? - fürkészte az arcomat. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, akár egy légy, amely pókhálóba ragadt. Menekülni vágytam, de a kezei nem fájó, mégis erős satuként tartottak fogva. Meglepett ez a határozottság, és... összezavart. Az ujjai égettek, ám a tekintete még inkább. Hirtelen dühös lettem, de hogy miért, én magam sem tudtam volna megmondani. - És ha csak amiatt, akkor mi van? - ütöttem el az egyik kezét magamtól, mire a másikat magától leeresztette. - Az ember rengeteg hülyeségre képes az önvád miatt. Olyasmikre is, amiket később nagyon megbán, de... akkor már késő - hátrált vissza a falhoz lesütött szemmel, nekem pedig a haragom úgy szállt el, ahogy jött. - Úgy beszélsz, mintha pontosan tudnád. Mintha magadról beszélnél... - futott át rajtam egy kellemetlen érzés. Mint mikor tudod, hogy valami rossz fog történni, mégsem tehetsz ellene, mert egyszerűen elkerülhetetlen. - Rólad beszélek - nézett fel rám. - Egyszer már majdnem bajunk esett, mindenképpen el akarod törölni a majdnemet? - Segíteni akarok - jelentettem ki határozottan. Lehet, hogy igaza volt, és a bűntudat vezérelt elsősorban, mégsem tudtam volna nyugodtan ücsörögni, miközben tehetnék is valamit. Gleda már majdnem a barátnőm volt, egy kedves lány, aki meghallgatott, amikor szükségem volt rá. Azt akartam, hogy kapják el azt, aki bántotta, és a szálló gondja is megoldódjon. - Nem tudlak lebeszélni, igaz? - Simon megadta magát a végzetnek. Halványan újra elmosolyodtam, és megráztam a fejem. Tudtam, hogy nem hagy cserben. Ő volt a biztos pont az életemben, aki, ha kútba ugrok, biztosan utánam veti magát. Lehet, hogy mindketten vízbe fúlunk végül, de azt együtt tesszük. Kinyitotta előttem az ajtót, hogy visszainduljunk, ám az ebédlő elé érve megtorpantam. - Gyere, beszéljünk velük! - A szállóban dolgozó két felszolgálólány épp a vacsora után rámolta le az asztalt. Szinte érintetlenek voltak az ételek. Miután megtalálták Gledát, keveseknek volt kedve vacsorázni. - Segítsünk? - toppantam az asztal mellé tettre készen. - Jaj! - Az alacsonyabb lány, úgy emlékeztem, Sarah-nak hívják, kiejtette kezéből az evőeszközöket, amik csörömpölve hullottak szanaszét. Háttal állt nekünk, valószínűleg nem hallotta a lépéseinket. Gyorsan elkezdte újra összekapkodni a villákat és kanalakat, leguggoltam, és követtem a példáját. - Szívesen segítek... segítünk - pillantottam hátra Simonra. Eddig várakozó állásba helyezkedett, rám hagyva az irányítást, most a hívásomra közelebb lépett hozzánk. - Minden felnőtt ideges, mi meg nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Ez lefoglalna minket! - vetettem be a leghatásosabb könyörgő pillantásomat.
Sarah a másik lányra pillantott, az megvonta a vállát, hogy neki mindegy, és tovább szedegette a tányérokat egy nagy műanyag dobozba. - Jó, rendben... Akkor te tedd bele abba a poharakat, ő pedig a szalvétákat szedje össze! - adta ki a feladatokat, mi pedig serényen neki is láttunk. - Elárulnád, hogy miért mi szedjük le az asztalt? - hajolt hozzám Simon, amint a hosszú asztal másik oldalára értünk, és csak én hallhattam. Mert indirekt kihallgatást fogunk lefolytatni világosítottam fel suttogva. Nem emlékeztem, melyik krimiben hallottam ezt a kifejezést, csak valamiért megmaradt bennem. - Vagyis úgy akarod kifaggatni őket, hogy nem tudnak a céljaidról? - fordította le a terveimet Simon hétköznapi nyelvre. - Úgy bizony - bólintottam. Nem tétováztam, azonnal belekezdtem a tervem megvalósításába, a következő mondatokat már hangosan mondtam, hogy mindenki hallja: - Ja, biztosan nagyon örülnek neki! Ez hülyeség! - pillantottam Sarah-ék felé. Simon értetlenül nézett rám, fogalma sem volt, miről beszélek, viszont elértem, amit akartam: a lányok azt hitték, róluk mondott valamit, és arra reagáltam. - Minek örülünk? - adta fel nekem a magas labdát a langaléta lány, én pedig azonnal le is csaptam rá. - Simon szerint biztosan boldogok vagytok, hogy elmentek a vendégek, mert így kevesebb a munka - világosítottam fel a képzelt beszélgetés részleteiről. Vártam a reakciót, és az pont olyan formában érkezett meg, amilyenre számítottam. - Pff... Persze! Majd kiugrunk a bőrünkből, hogy csődbe megyünk, és ki leszünk rúgva - fortyant fel. Az egyik tányért jó erősen csapta oda a többi tetejére, szerencse, hogy nem tört el. - Ebben a hülye városban, alig van valami munka. Ha innen elküldenek, akkor kapálgathatok anyámmal a hátsó kertben! Csodás lesz! - fújtatott egy utolsót, aztán dühe elszállt, a helyét átvevő keserűség nehéz súlyától pedig beesett lett a tartása. - Minden rendben lesz, Tara! - Sarah vigasztalóan simította a tenyerét a vállára. Korábban csak Matthew családja miatt aggódtam, nem is jutott eszembe, mi lesz a személyzettel, ha be kell zárniuk, pedig ésszerű volt, hogy ez minden itt dolgozó számára a lehető legrosszabb alternatíva. - Bárcsak hamar elkapnák a gyilkost... - forgattam meg a kezemben az egyik fakupát, aztán betettem a dobozba. - Ti nem láttatok semmi különöset? - próbáltam érdeklődő hangot megütni, mintha pusztán a kíváncsiság hajtana. Szépen eligazgattam a poharakat egymás mellett, hogy elrejtsem a türelmetlenségemet. - Mármint mire gondolsz? - vonta össze a szemöldökét Tara. - Hát, nem is tudom... Azt mondják, hogy az ilyenek már napokkal korábban kinézik maguknak az áldozatukat. Szóval, valószínűleg itt ólálkodott már egy ideje az illető - vontam
meg a vállam. Persze fogalmam sem volt róla, hogy ez igaz-e, de elég hitelesnek hangzott ahhoz, hogy elgondolkoztassa a lányokat. - Talán a vendégek közül volt valaki... - vetettem fel. A személyzet tagjainak is utána akartam nézni, mégis könnyebb volt így beindítani a beszélgetést. -- Az a pasi. A bajszos... - Bajszos pasi? - ismételtem meg. Eluralkodott rajtam az izgatottság, szinte éreztem, ahogyan az adrenalin elönti a testemet. - Igen, igen. Mondtam a rendőrnek is - bólogatott hevesen Tara. Elég feldúltnak látszott az emléktől ahhoz, hogy komolyan vegyem, amit mond. - Aznap volt a születésnapom, és Gleda feljött a hegyre, hogy felköszöntsön. Még ki kellett takarítanom az egyik szobát, ezért kint várakozott a kertben. Az egyik férfi vendég eléggé rászállt, szerencsére Broderic megjelent, és a pasi visszavonulót fújt. Viszont Gleda kiborult miatta. - A vendég nevét is elmondtad a rendőrnek? - Igen, Fabian Kurz. Az a német vendég - bólogatott hevesen. Elégedetten tettem be a dobozba az utolsó poharat is, aztán felnézve Sarah-ra elbizonytalanodtam. Töprengve meredt az egyik villára, mintha olyasmin járna az esze, ami neki magának sem tetszik. - Végeztem - köszörültem meg a torkomat. - Oh, rendben... - rázkódott össze Sarah, ahogy visszatért a gondolatai világából. - Tara, kivinnéd a konyhába? Addig lemosom az asztalt... - Persze - bólintott a lány. Átvette tőlem a poharakkal teli dobozt, és tétován a tányérosra pillantott. Simon, segítenél Tarának azokkal? néztem rá nyomatékosan. Bízott bennem annyira, hogy tegye, amit mondok. Felemelte a tányérokat, majd egy aggódó pillantást vetve felém elindult Tara nyomában. Egyedül maradtam Sarah-val, pont, ahogyan szerettem volna. Sétálgatni kezdtem, mintha csak unatkozva járkálnék, hogy végül vele szemben kössek ki. Ő az asztal egyik oldalán, én a másikon - így meg tudtam figyelni rendesen, mégsem érezte azt, hogy túlságosan ráakaszkodnék. - Szerinted is az a Kurz volt? - Nem tudom. - Az asztalra emelte a vízzel teli lavórt, és közben látványosan kerülte a pillantásomat. - Úgy gondolod, nem ő volt, igaz? - puhatolóztam tovább. Nem válaszolt, de az, hogy eszeveszett gyorsasággal kezdett az asztal siká- lásába, mindent elmondott helyette. - Talán egy alkalmazott volt... mondtam ki vontatottan, mintha most jutott volna eszembe ez a lehetőség. Megmerevedett, és ahogy felnézett rám, azt hittem, elzavar - talán először ezt is akarta tenni -, aztán rájött, hogy képtelen egyedül tovább hordozni a kétségeit. Egyszerűen csak kitört belőle, mint a mélyre fojtott bűn, amelyet végül meg kell gyónnia az embernek, ha nem akar
beleőrülni. - Harold Lagennek volt oka rá, hogy eltüntesse Gledát. Látomás 11. fejezet CASPAR: Idegesen doboltam az ujjaimmal a combomon, és vártam a virradatot. Julié a kormányra borult, nem láttam az arcát, de kételkedtem benne, hogy alszik. Bármennyire könyörögtem neki, a város szélén végül félrehúzódott és megállt, azt mondta, nem hajlandó sötétben nekivágni a hegynek. Tudtam, hogy igaza van, és csak azért nyugodtam bele végül, mert nem vettem volna a lelkemre, ha neki és a babának baja esik csak azért, mert siettetem. Egy nyomozó számára nincsen rosszabb, mint mikor szem elől téveszti azt, akit rábíztak. Olyan lehet ez, mint az anyaság. Ha a gyereked nincs melletted, elképzeled, hányféle baj érheti, míg te nem vagy ott, hogy megmentsd. Felzaklatott a tudat, hogy már olyan közel vagyok a védenceimhez, főleg Jossie-hoz, mégsem tudnék segíteni nekik. Jossie... - rajzoltam furcsa mintákat a párás üvegre. Őt féltettem a leginkább. Okos lány, etelől nem voltak kétségeim, csak szörnyen forrófejű. Az érzelmek embere. Ha valami történik a lelkében, azonnal ki kell adnia magából, mégpedig ezer fokon égve. Persze tinédzser, és a tinédzserek általában mind ilyenek. Még én is igazi lázadó voltam, pedig egy zsarnok apa mellett ez szinte lehetetlen... Behunytam a szemem, bár képtelenségnek tűnt, hogy ma éjszaka elaludjak. Julié közelsége, meg amit mondott nekem néhány órája, a tehetetlenség, zavarodottság túlságosan felpörgette az agyamat. Tévedtem. Néhány percen belül horkolva durmoltam legalábbis Julié ezt mondta, miután hajnalban felkeltett. Ráhajtva St. Villagé főutcájára halovány nyugalom ereszkedett rám. Néhány korán kelő városlakó még mindig megbámult minket, de az újdonságunk varázsa jócskán megcsappant már. Az egyik ház előkertjében egy nő teregette a frissen mosott ruhákat. Hatalmas kosár volt a lába mellett, és kötényt viselt. Akár egy néhány évtizeddel korábban játszódó film egyik jelenetéhez is tartozhatott volna. A következő kerítés mögött ott ugrált a kutya, ami érkezéskor megkergette a kocsikaravánunkat. Egy ideig figyeltem, ahogy fejét a lécek között kidugva érdeklődőén szaglássza a levegőt, aztán megakadt a szemem a tőle balra álló épületen. - Állj meg! - csúsztam előrébb az ülésben. Julié tétován fordult felém, lassított, de gurult tovább. - Rosszul vagy? - mért végig aggódva. - Nem, csak állj meg! - szóltam rá határozottabban.
Lehúzódott az út szélére, és leparkolt. Kipattantam a kocsiból, és egyenesen a lapos tetejű épület felé vettem az irányt. Balról egy kövérkés férfi is pont arra tartott, előbb ért a RENDŐRSÉG feliratú ajtó elé, mint én, és a kulcsai keresgélésébe kezdett. - Elnézést! - Kissé morcosnak tűnt, mikor rájött, hogy neki szólok - valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy már ilyen korán zargatják. - Mit tehetek önért? - nyitotta ki a zárat, ám keze a kilincsen maradt. Nem invitált be, jelezve, hogy most csak akkor ér rá, ha életek múlnak rajta. - A kastélyban megszálló B&B együttes énekesnőjének a testőre vagyok - mutattam az autóban ülő Julié felé. A férfi lejjebb hajolt, hogy be tudjon nézni az ablakon, szemügyre vette őt, aztán kiegyenesedve ismét rám nézett. - Igen, igen. Ön az, aki kórházban volt egy baleset miatt. Már beszélni akartam magával, hogy kihallgassam Gleda Norse halálával kapcsolatban. Gleda Norse? Hirtelen nem tudtam elrejteni a meglepettségemet. Julié csak annyit említett, hogy egy lányt öltek meg, nem is sejtettem, hogy pont őt. Vajon Jossie jól van? Nem ismerhette olyan jól Gledát, de most amúgy sem volt rendben a lelke... A hegy felé pislantottam, látni akartam őt, hogy tudjam, minden rendben vele. - Igen. Ismerte? - vonta össze gyanakodva a szeme fölötti bozon- tot Herdenberg rendőrfőnök - legalábbis a ház oldalára szegezett táblán ez a név állt. -Jossie Swanson beszélgetett vele a napokban, és említette a nevét, én nem találkoztam vele - feleltem, majd gyorsan továbbtereltem a szót. - Gyanúsítanak már valakit? - A nyomozás még folyik, és nem adunk ki információkat. - A gülü szempárban az értelem apró szikrája csillant, szinte látni lehetett a testtartásán, ahogyan bezárja előttem gondolatai kapuját. Kihívásként fogtam fel: fogást kell keresnem rajta, kitapasztalni, mi az, amit kulcsként használhatok vele kapcsolatban. - Teljesen megértem, de végül is egy oldalon állunk! Az a feladatunk, hogy másokat védjünk - próbálkoztam behízelgéssel. Úgy tűnt, bejön, mert még jobban kihúzta magát, mókás látványt nyújtott így, előredüllesztett hordóhassal. - Nos, nem is tudom... A szabályok, tudja... - kérette magát. Kicsit kifáradva futottam le az utolsó udvarlási köröket. - Teljesen megértem, de ön is legyen megértő velem. Az a feladatom, hogy megvédjem az ügyfelemet. Beláthatja, hogy ez nehéz úgy, ha egy gyilkos kóricál a közelben, akiről nem tudok semmit - tártam szét a karomat kétségbeesett arcot vágva. Úgy kellett éreznie, szívességet tesz nekem, az egojának ez a gondolat olyan volt, mint kapzsi embernek egy újabb maroknyi arany ígérete. - Na jó, de ne adja tovább! - hajolt közelebb hozzám. - Van
egy gyanúsítottunk, az egyik vendég. Itt tartjuk a városban, de amíg nem jön meg a halottkém jelentése a halál pontos okáról és idejéről, addig nem sokat tudunk kezdeni vele. Leellenőriztem, nincsen priusza. - Akkor mi alapján lett gyanús? - értetlenkedtem. Julié kiszállt a kocsiból, és türelmetlenül intett felém. Figyelmen kívül hagytam. - Állítólag volt egy incidens. Kikezdett az áldozattal, aki visszautasította. - O, igen, ez tényleg megfelelő indok lehet Mr... Mit is mondott, hogy hívják a gyanúsítottat? próbálkoztam. Szerencsére sikerült eléggé összezavarnom ahhoz, hogy gondolkodás nélkül kibökje. - Kurz, Fabian Kurz. - Igen, igen, szóval, ez már jó indok lehetett Mr. Kurznak fejeztem be a mondatot. Nagyon hálás vagyok az információkért, rendőrfőnök úr, így tudom, kitől kell távol tartanom a védencemet. Cserébe körbekérdezek majd kicsit a szállóban. Tudja, hogy megy ez, egy állományon kívülinek talán szívesebben beszélnek az emberek. Ha megtudnék valamit, azonnal értesítem! - hunyorogtam rá cinkosan. Azt már nem tettem hozzá, hogy terveim szerint közben belőle is kiszedek mindent, amit csak megtudott a halottkémtől. - Ezt igazán megköszönném - bólogatott elégedett arccal. Azt gondolta, lekötelezett, és ezt most ki is használhatja. Szinte szégyelltem, mennyire egyszerű az orránál fogva vezetni. - Most megyek, a védencem egy kicsit hisztis. Sztárok... emeltem égnek a tekintetem. Mindentudón rám vigyorgott. Mikor visszaértem az autóhoz, Julié szájhúzogatva fogadott. Csípőre tett kézzel és durcás arccal túl vonzóan nézett ki. - Azt hittem, meghívod moziba is. - Valahogy nem az esetem... - morogtam oda neki. - Hahó! Hahóóóó! Várjanak! - Már félig behajtogattam magam az autóba, mikor meghallottam a kiáltozást. Először nem is fogtam fel, hogy nekünk szól, csak érdekelt, mi történik, aztán rájöttem, hogy a kiáltozó nő nekünk integet. - Várja... várjanak! - csapkodott a feje felett a kezével, miközben döcögő léptekkel futást imitált. - Te tudod, ki ez? - fordultam Julie-hoz. Megvonta a vállát, hogy fogalma sincs róla. A rózsaszín blézeres ismeretlen zihálva állt meg mellettünk, és még vagy fél percig nem tudott megszólalni. - Segíthetünk? - kérdeztem rá végül én. Felmutatta az egyik ujját, hogy még egy pillanat, aztán vett három mély lélegzetet. - Ott lent - biccentett a hátsó házak felé - azt mondták, hogy a hegyre tartanak... - Igen, így van - erősítettem meg, mire felélénkült kissé. - Lerobbant a kocsim. Elvinnének magukkal? - érdeklődött, és már nyújtotta is felém a kis bőröndöt, amit eddig a kezében szorongatott. Annyira meglepődtem, hogy kérdés nélkül átvettem
tőle - Julie felvonta a szemöldökét, mire egy „Most mit csináljak?” tekintettel válaszoltam. Betettem a bőröndöt a csomagtartóba, és elfoglaltam a helyem az anyósülésen. - A nevem dr. Regine Prince - helyezkedett el kényelmesen a nő a hátsó ülésen. - Glasgow-tól nem messze lakom, de a városban van az irodám. Viszont erre még nem jártam, gyönyörű ez a táj. Sajnálom, hogy be kellett kirakodnom magukhoz, nem tudom, mi lelte a kocsimat. Az utolsó benzinkútig minden rendben volt, aztán hirtelen annyi. Még jó, hogy pont jöttek, mert különben nem tudom, hogyan jutok fel a szállóhoz... Maguk ott dolgoznak? - állt meg végre egy kérdés erejéig, hogy levegőt vegyen. Julie-val egyszerre sóhajtottunk nagyot: hosszú lesz ez az út! - Nem, mi is vendégek vagyunk. - Csak nem nászút? - sikkantott fel, mire szégyenszemre összerezzentem. A hangja idegesítő reszelőként csikorgatta az idegeimet. - Nem. A férjem odafent vár a szállóban - világosította fel Julié, miközben felhajtottunk a hegyi útra. Most, hogy nem én vezettem, kevésbé bosszantottak a zökkenők, mint az érkezésünkkor, de még így is kedvem lett volna néha elereszteni egy káromkodást. - Ó, kár! Pedig olyan jól néznek ki egymás mellett, igazán szép pár lennének... - Julié ujjai elfehéredve szorították meg a kormányt. A biztonságunk érdekében gyorsan átvettem a beszélgetés fonalát tőle, hogy nyugodtan tudjon vezetni. - És ön pihenni jött? - pislantottam hátra. - Nem, nem. Dolgozni. Állítólag van egy kis beteg odafent, akinek sürgős segítségre van szüksége. Gyermekpszichiáter vagyok - mosolygott rám. - Ó! - így már érthető volt ez az intenzív, barátságos viselkedés, a nő gyerekekhez volt programozva. - Ismerjük a kislányt, hozzánk tartozik. Jó, hogy itt van, mert tényleg szükség van a segítségére! - Azt tudják, mi történt vele? Nekem csak annyit mondtak, hogy valami trauma érte... - csúszott előrébb az ülésen a nő, így már zavaró közelségbe került hozzánk. Csak reméltem, hogy a gyerekek esetében pontosan tudja, hogyan nyerje meg a viselkedésével a bizalmukat, mert a felnőtteknél nem működtek a radarjai. - Látta, ahogy a nagynénj... Durranás, sikítás, fékcsikorgás, aztán megindult az ég és a föld. Ösztönösen az arcom elé kaptam a karomat, és utolsó gondolatként az járt a fejemben, hogy Julié hiába próbált előrelátóan óvatos lenni: ezen a hülye hegyen világosban is balesetet lehet szenvedni.
JOSSIE: Az izgatottságtól alig aludtam éjszaka, a szoba pedig, amit korábban csodálatosnak találtam, egy szűk ketreccé vált. Azonnal el akartam mondani Simonnak mindent, amit csak Sarahtól megtudtam, ám a bátyámra megint rájött az öt perc. Mikor be akartunk osonni Simon szobájába, hogy beavathassam, Adam megjelent, szigorú arccal közölte, hogy: „Már késő van, irány az ágy!”, aztán egészen a szobám ajtajáig kísért. Akár egy régimódi gardedám. Igyekeztem jó kislány lenni, nem hisztizni és ellenkezni, de igencsak nehezemre esett. Azon sem lepődtem volna meg, ha az éjszaka közepén, kikukkantva a folyosóra, ott találom Adamet őrt állni. Az alvás persze nem ment. Csak emésztgettem, amit Sarah-tól hallottam, közben pedig kattogtak a kerekek a fejemben. Ledobtam magam az ágyra, ám néhány perc alatt megőrültem a mozdulatlanságtól, amikor meg felkeltem mászkálni, erőt vett rajtam a fáradtság. Sehogy sem volt jó, semmi sem volt jó. Már csak azt vártam, hogy megvirradjon, és végre Adam rosszalló pillantása nélkül beszélhessek Simonnal. Reggel hat sem volt még, én mégis lezuhanyozva, felöltözve várakoztam az ajtó előtt - a lábam egy gyors jazz ritmusát dobolta. Ma .1 barackszínt!, laza szálú kardigánt vettem fel, amit Susan néni kötött nekem. Beleburkolóztam, és elöntött tőle a biztonságérzet. Hamis volt, önáltató, mégis kellemes. Amikor az éjjeliszekrényen lévő óra mutatói bemutatták a száznyolcvan fokos spárgát függőlegesen, lenyomtam a kilincset. -Jossie! Cam hangjától sikkantva ugrottam egyet ijedtemben. - Jesszusom! Majd’ megállt a szívem! - szorítottam a kezem a mellkasomra, miközben igyekeztem összeszedni magam. - Korán van - jegyezte meg. A hanghordozásából ítélve arra volt kíváncsi, hová tartok hajnali hatkor. Arra tippeltem, Adam kérte meg, hogy figyeljen rám. - Nem tudtam aludni, gondoltam, megnézem, Simon ébren van-e már, és lemegyünk reggelizni - mondtam fel kissé nyűgösen a programtervemet. Most már tényleg kezdett aranykalitkává válni ez a hely. Nem elég, hogy nem hagyhatjuk el, még arról is számot kell adnom, hogy a legjobb barátommal mikor mit csinálok az épületen belül. Rendben, csak... ne maradj kettesben Simonnal a szobájában! - Miért? - zavarodtam össze, de aztán szép lassan összeállt a kép. Hangosan felnevettem. - Simon a legjobb barátom. És különben is, nem leszek apáca, csak mert Adam megzizzent! - Figyelj, ne akadj ki rajta, kérlek, csak fogadd el, jó? Amint túl leszünk ezen, Adam is más lesz. Most... túlteng benne a féltés, és ott is mumust lát, ahol nincs - hadarta kissé elpirulva, majd nyugodtabban folytatta. - Nem tudja
kezelni ezt a helyzetet. Tudom, hogy ez rossz neked, azt is, hogy Adamnek nincs igaza, mégis arra kérlek, engedj neki csak egy kicsit. Míg helyre nem jön minden. Jó? - ragadta meg a kezem. Ez most egyszerre volt a nyugtató és a kérlelő érintése. - Nem viselkedhet így, nem zárhat be - ráztam meg a fejem. Ez a huszonegyedik század, nem a középkor. - Ő is sokkot kapott a történtektől. Adj néhány napot! Csak ennyit, és helyre teszem a lelkét. - És az agyát is, légyszi! - tettem hozzá. Nem volt túl sok kedvem betartani Adam irreális szabályait, de a lelkem mélyén éreztem, hogy Camnek igaza van. Adammel régen is martuk egymást, de azért ennyire nem volt megborulva. Ha morgott is, sosem parancsolgatott vagy korlátozott. Ez a történtek hatása. - Néhány nap - tettem hozzá megerősítésképpen. - Köszönöm, Joss! Nagyszerű lány vagy... - Cam vonásai kisimultak, arcán hálás mosoly jelent meg. - Beszéltem egyébként Julie-val. - A közlése úgy hatott rám, mintha egy liter kávét leöntöttem volna a torkomon. - Mit mondott? Caspar jól van? - Igen, felébredt. Az orvos azt mondta, hogy kisebb agyrázkódás, és egy kicsit ki volt száradva. Éjszakára még bent tartják, de csak a biztonság kedvéért. - Akkor rendben lesz? - derültem fel. Hirtelen sokkal frissebbé vált a tüdőmbe szívott levegő. Még Adam hülyeségei sem számítottak. - Igen, rendben lesz. - Szükségem volt most egy ölelésre, hogy kiadjam magamból a feszültséget, ezért átkaroltam Cam derekát, és fejemet a vállába fúrtam. Csak most, a biztosat tudva jöttem rá, mennyire marcangolt eddig a kétségbeesés. Simonnak csak félig volt igaza: nem pusztán a bűntudat vezérelt a nyomozásban. Egyszerűen megőrültem volna, ha nem tudom lekötni magam valamivel. - Na, jól van, menj, nézd meg a barátodat! - paskolgatta meg a könyökömet Camilla, aztán utamra eresztett. Halkan kopogtattam be Simonhoz, hogy ha esetleg még alszik, ne ébresszem fel, ám legnagyobb meglepetésemre az első koppantás után kitárult az ajtó. - Hát, te? - néztem végig rajta. Farmert és pólót viselt, nem a pizsamáját, vagyis már jó ideje lent kellett lennie. - A tegnap esti viselkedésed után egész éjjel azt vártam, hogy átszöksz. Gyere be! - ragadta meg a karomat. Az utolsó pillanatban jutott eszembe tiltakozni. - Nem lehet. - Nem lehet? - Hosszú - legyintettem. - Gyere, menjünk le, ott mindent elmondok. - Gondolkodás nélkül hátraarcot csináltam. Simon szótlanul lépkedett mellettem, tartva az iramot, amit diktáltam. Nem akartam a folyosó közepén beszélgetni egy ilyen témáról, de majd meghaltam, hogy megoszthassam vele a kiderített információkat. A tegnap fellelt raktárszobához
mentem, végül is, Camilla csak Simon szobáját említette, és amiről Adam nem tud, az amúgy sem bosszanthatja. Szerencsére a konyhát üresen találtuk, a tegnapiak után nem kellett korán nekiállni a reggelikészítésnek, hiszen csak pár embert kellett ellátniuk. - Nem fogod elhinni, mit tudtam meg! - tört ki belőlem, amint becsuktam magunk mögött az ajtót. A hatás kedvéért hagytam egy kis szünetet, de nem túl sokat, mert azt én sem bírtam volna ki. - Sarah azt hiszi, hogy Broderic apja volt a tettes! - Harold Lagen? De hát, honnan veszi ezt? - Simon is kezdett fel- villanyozódni. Úgy éreztem magam, mintha Agatha Christie egyik regénye beszippantott volna, még a régimódi kastély is tökéletes helyszín volt. - Sarah takarítja az itt dolgozók szobáit is - húzódtam közelebb Simonhoz, bár ez a helyhiány miatt szinte lehetetlennek tűnt. - Azt mondta, nem akart kutakodni... de a padló egyik köve mozgott, megnézte, és egy levelet talált alatta. Mr. Lagen szobájában. - Na jó, de mi volt a levélben? - Simon hangja elfúlt a türelmetlenségtől. Láttam rajta, hogy ha nem bököm ki fél percen belül, akkor kiakad. - Mr. Lagen szerelmes volt Mrs. Norse-ba. - Oöö... Mi van? - szipogott néhányat. Fejben próbálta kibogozni a szálakat, de a tanácstalanságát látva, ez nem igazán ment neki. Csak még inkább beléjük gabalyodott. - A nő, úgy tűnik, valamennyire viszonozta is ezeket az érzéseket. A levelet ő írta Mr. Lagennek. Az áll benne, hogy hálás az együtt töltött időért, de most már édesanya, és ezért nem találkozhatnak többé. - Ez durva! -Ja, az - értettem egyet. - De még mindig nem értem, miért hiszi emiatt Sarah, hogy Mr. Lagen ölte meg Gledát... - Sarah szerint a férfi mindig furcsán méregette Gledát, és nem tetszett neki, hogy a fia belezúgott. Mintha féltékeny lett volna. Azt mondta, Gleda nagyon hasonlított az anyjára, lehet, hogy kivetítette rá a régi érzéseit. - Aztán mikor rájött, hogy Gleda nem viszonozza azokat, sőt, a fiát szereti, elvesztette a fejét - tűnődött el Simon. De... valami akkor sem áll össze. Mr. Lagen nem olyannak tűnik, aki megerőszakolna egy nőt. Ez olyan... beteg rázkódott meg egy fintor kíséretében. Az alhasam fájón görcsbe rándult. A nemi erőszaknál nincs szörnyűbb, amit egy férfi elkövethet egy nő ellen. - Igen, ezzel egyetértek. Csak azt tudnám elképzelni róla, hogy egy vita hevében gyilkol. Nem direkt, nem szándékosan, nem... nemi erőszak közben. Mi van, ha nem is történt ilyesmi? - vetettem fel. - Azt majd a rendőrök úgyis megállapítják. - Igen, de addig is tételezzük fel, hogy ez csak elterelés.
Mr. Lagen egy vita hevében megölte Gledát, aztán bepánikolt. Talán hallott arról, hogy néhány napja egy vendég zaklatta őt, ezért vetkőztette le. A rendőrség utánanéz annak a Kurznak, ha ő volt, kiderítik. Mi pedig foglalkozzunk Mr. Lagennel. - Mit értesz „foglalkozás” alatt? - kérdezte félve. Eddig még nem is gondolkoztam ezen, de így hirtelen csak egyetlen ötlet ugrott be. - Át kell kutatnunk a szobáját. - Haapci! - Még a tüsszentése is hitetlenkedőnek hangzott. Csak hülyéskedsz, ugye? - nézett rám a náthától kissé könnyes tekintettel. Mikor megértette, hogy komolyan gondolom, olyan hevesen rázta a fejét, hogy még én is beleszédültem. Egy kicsit hasonlított Adamre, ahogy elsápadva, összeszorított szájjal fölém magasodott. - Figyelj, az egy dolog, hogy nyomozás címszó alatt beszélgetsz a szobalányokkal, az pedig egy másik, hogy be akarsz törni egy feltételezett gyilkoshoz! - Ezt nem hagyhatjuk annyiban - álltam ki a véleményem mellett. Ha csak egy aprócska esély van arra, hogy Mr. Lagen a tettes, nem maradhat büntetlenül! - Nem is hagyjuk. Menj fel a szobádba, mindjárt megyek én is! - tépte fel az ajtót Simon. Olyan gyorsan eltűnt, hogy pislogni sem volt időm, nemhogy megkérdezni, hová megy és mit tervez. Töprengve másztam meg a lépcsősort. Kezdtem egészen hozzászokni a mindennapos testmozgás eme formájához. Korábban már az első emeleten lihegtem, és sajgott a lábam, de mostanra a másodikig simán bírtam, és csak utána kezdtem el érezni a porcikáimat. A szobámhoz érve levetettem magam az ágyra, törökülésbe húztam a lábamat, és a kötésemet kezdtem lebontani, hogy kicseréljem. Jó lett volna megtalálni a bűnöst, hogy mind megnyugodhassunk. Féltem, hogy ha nagy ügy lesz az egészből, akkor idecsődül a glasgow-i rendőrség is, és tovább kell majd állnunk. Az is lehet, hogy Caspart lecserélik valaki másra, főleg, hogy megsérült. Nem tudtam elképzelni, hogy nélküle bujkáljunk, ő volt az egyetlen, aki mellett igazán biztonságban éreztem magam. Kissé viszolyogva néztem le a kezemre, hogy aztán rögtön el is forduljak. A doki lekente az egészet valami piros színű fertőtlenítővel, amitől úgy tűnt, az egész tenyerem egy nagy seb. Gyorsan rátettem a friss gézlapot, hogy ne is lássam, aztán körbetekertem, és leragasztottam. Megreccsent az ablakkeret, én pedig odakaptam a fejem. Még nem kelt fel teljesen a nap, de már egy vastag sávban megvilágította a padlót. Átmásztam az ágyon, hogy a másik oldalon leszállva kinyithassam az ablakot. Tegnap még bármit megadtam volna azért, hogy melegben lehessek, most viszont jólesett a hűvös levegő. Összehúztam magamon a kardigánomat, a párkányra könyököltem, és mélyet lélegeztem. Elképzeltem, milyen lenne úgy állni itt, hogy minden rendben van. Nincsen halál, nincs rejtőzködés, sem félelem. Anélkül
élvezhetném a táj szépségét, hogy azt bármi elrontaná. Álmodozásomat azonnal orron is fricskázta az élet. - Mi a...? - Tátogva meredtem magam elé, miközben a szívem vadul pumpálta a vért az ereimbe. Nem, ez nem lehet. Nem lehet! Beletelt néhány másodpercbe, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy visszalépjek az ablakhoz, közben azon imádkoztam, hogy a látomás már ne legyen ott. Az égiek valószínűleg ma sokáig aludtak, mert nem hallották a könyörgésemet. - Istenem! - A számra szorított kézzel még kijjebb hajoltam, hogy jobban lássak. Az egyik fa mellett egy hosszú, fekete hajú lány álldogált. Pont úgy nézett ki, mint... - Gleda? A jelenés a fatörzshöz simult, mintha bujkálna valami elől, aztán ellökte magát a fától, és futni kezdett az erdő felé. A szellemeket mindig légies, kecses lényeknek képzeltem, akik szinte siklanak a levegőben, Gleda ezzel szemben teljesen emberinek tűnt. A mozgása kissé darabos volt, mintha megsérült volna, és bár néhány pillanat múlva már el is tűnt a fák között, mégis esküdni mertem volna rá, hogy valóságos volt. Az ajtónyitódás hangjára rémülten perdültem meg, és egy hajszálon múlt, hogy nem zuhantam ki az ablakon. - Jesszus! - kapaszkodtam bele a függönybe majdnem letépve azt. Adam, Peter és Switz ügynök lépett a szobába, a sort Simon zárta. Jó néhány pillanatig fel sem fogtam, hogy mit is kereshetnek itt, aztán lassan összeállt. - Te elmondtad nekik Mr. Lagent? - vádoltam Simont. Adam közelebb lépett hozzám, és a kérdezett válasza nélkül is leolvastam az arcáról, hogy igen. - Elmondta, és jól tette! Neked is ezt kellett volna tenned! Az istenért, Jossie, komolyan semmi felelősségérzet nincsen benned? Teljesen kicsinálsz! - hunyta le a szemét, mintha látni sem akarna. - Nem csináltam semmi veszélyeset... - védekeztem. - Csak épp át akartad kutatni egy feltételezett gyilkos szobáját - fújtatott. - Basszus, Simon! - Most már én is dühös voltam. Mi a fenéért kellett ilyesmiket is elpletykálnia?! - 265 ~ - Ez csak... véletlenül kicsúszott. Bocs! - húzta össze magát a pillantásomtól. - Ti itt maradtok, mi pedig átnézzük azt a szobát. Nem mozdulsz innen, megértetted? - mutatott Adam a padlóra. Összefontam magam előtt a karomat, és tüntetőleg az ágy lába felé fordítottam a tekintetemet. Csak akkor villant be Gleda képe, mikor elindultak kifelé. - Peter bácsi! - Annyira felhúztam magam, hogy majdnem teljesen sikerült elfelejtenem a jelenést. Talán nincs is gyilkos, hiszen, ha az áldozat él, nem történt bűneset. Lehet,
hogy tévedés az egész. Három lépéssel előtte termettem, miközben elöntött az adrenalin. - Gleda... Biztos, hogy... Nos... Szóval, te láttad a holttestét? - böktem ki. Mind rám meredtek, nem értették, miért akarok erről hallani. - Igen, láttam. - És biztos, hogy ő volt? Teljesen biztos? - Lélegzetvisszafojtva vártam a választ, ami egy komor bólintás képében érkezett meg. Értetlenül haraptam az alsó ajkamba. - Matthew és később Broderic is azonosította. - Miért kérdezősködsz erről? - vágott közbe Adam. - Semmiért - rántottam mega vállam, majd visszasétáltam az ablakhoz. A kinti táj csendes volt, és üres, nekem mégis eszeveszetten dobogott a szívem. Eddig nem hittem a szellemekben, de... ha nem szellem volt, akkor lehet, hogy megörültem ? Illúzió 12. fejezet CASPAR: Furcsa érzés végig magadnál lenni, miközben épp szánkázol le a hegyoldalról egy autóval. A tested ide-oda ütődik mindennek, szemed előtt elmosódik a világ, gondolkozni sincs igazán lehetőséged, csak azt várod, mikor lesz már vége. Aztán egyszer csak megáll az idő, és minden csendessé válik. Egy végtelennek tűnő pillanatig tartott, míg képesnek éreztem magam arra, hogy megmozduljak. Végigzongoráztam az ujjaimat - mind a húszat -, és jó jelnek vettem, hogy minden végtagom működőképes. A szédülés viszont nem esett jól. Behunytam a szemem, és .íz villant be, vajon mit szólna dr. Ferrel ahhoz, ha a kijelentkezésem után néhány órával vissza is térnék hozzá. - Nmmm... - A nyöszörgésre teljesen kitisztult a tudatom nem csak én ülök a kocsiban. - Julié... - Az első próbálkozásom erőtlen suttogásra sikeredett. Oldalra fordítottam a fejem, és megkönnyebbültem, mikor rám pislogott. Egy aprócska vércsík csordogált végig az állán, mert felrepedt az ajka, de láttam a tekintetében, hogy tisztában van a helyzettel. - Tudsz mozogni? - Aha... - lehelte. - Kiszállok, és segítek neked is, addig ne mozdulj! határoztam el. Kitapogattam a biztonsági övem csatját, majd az ajtónyitó volt soron. A beáramló levegő kicsit kitisztította a fejemet, így néhány mély lélegzet után végül ki tudtam kecmeregni a szabadba. A belapult motorháztetőnek támaszkodva kerültem át a másik oldalra, de mire felölthettem volna a hős megmentő ruháját, a vezetőoldal ajtaja kinyílt, és Julié, kissé bizonytalanul bár,
de kiszállt az autóból. -Jól vagy? - tartottam meg a felkarjánál fogva, mikor megbicsaklott a lába. - Aha. Csak Galileinek igaza volt. Eppur si muove! - Tessék? - Átfutott az agyamon, hogy mégis csak megsérült, azért beszél összevissza. - Eppur si muove! És mégis mozog! Mármint a Föld... szorította jobb tenyerét a fejére. - O, értem! Gyere, ülj le ide! - kísértem el egy közeli sziklához. Meg akartam kérdezni tőle, mióta tud latinul, de nem ez volt a megfelelő időpont erre. Az utasunknak hangját sem hallottam eddig, és ez nem tetszett. - Maradj itt! intettem Julie-nak, mielőtt visszamentem az autóhoz. Kinyitottam a hátsó ajtót, behajoltam az utastérbe, és megkönnyebbülten fújtam ki azt a levegőt, amiről eddig nem is vettem észre, hogy bent tartottam. - Jól érzi magát? - érintettem meg a halálra rémült nő vállát - úgy meredt maga elé, mintha még most sem hinné el, hogy életben van. Összerezzent, aztán lassan bólintott. Rendben, akkor segítek kiszállni! Jöjjön, Regine, semmi baj! ajánlottam fel a kezem. Megragadta, és el sem eresztette egészen addig, míg Julié mellé nem értünk. Ha nem ültetem le őt is, valószínűleg magától összerogynak a lábai. - Hívd... hívd fel Camet! - nyújtotta felém Julié a mobilját. Sápadt volt, és remegtek az ujjai. - Ne Pétért? - lepődtem meg. - Ne! Camillát, jó? Kérlek! Matthew jöjjön értünk, de Peternek ne szóljanak! A volt felesége... Megrémülne motyogott kissé összefüggéstelenül, nagyjából azért így is megértettem. Adam mesélt arról, mi is történt Peter első feleségével, Julié valószínűleg attól félt, hogy emiatt túlságosan kiborítaná a balesetünk. - Rendben - vettem át a telefont. Három csörgést kellett csak kivárnom, és Camilla jelentkezett is. Hátat fordítottam a nőknek, beszélgetés közben sétálni kezdtem feláll - Julié? - érkezett a nyilvánvaló kérdés, amit mégis sikerült megcáfolnom. - Nem, Caspar vagyok. - Caspar? Jól vagy? Hogy érzed magad? - kérdezősködött. Azt hihette, hogy még mindig a kórházban pihenek - a történtek után úgy gondoltam, talán jobb is lett volna bent maradni... - Figyelj, és ne ess pánikba! - kértem előre, ám hamar rájöttem, hogy ez hiba volt. Ha egy nőnek azt mondod, „Ne pánikolj!”, azonnal kiborul, és a lehető legrosszabb rémképeket képzeli maga elé. - Miért, mi történt? Rosszul vagy? Julie-val történt valami? Mondd már! - hadarta, aztán végre rájött, hogy addig nem tudhat meg semmit, míg nem hagy szóhoz jutni. - Hazaindultunk a kórházból, már itt vagyunk a hegyen.
Balesetünk volt. - Baleset? Megsérültetek? - Nem, nem. Jól vagyunk szerencsére. Csak kéne valaki, aki lejön értünk... Szólj Matthew-nak! De Peternek ne! - jutott eszembe Julié kérése. - Julié nem akarja, hogy megijedjen, azt mondta, ne is említsétek neki a balesetet egyelőre. - Rendben. Rendben, azonnal megy értetek valaki! Vigyázz Julie-ra! - Úgy lesz - bólintottam, bár azt nem láthatta. Kinyomtam a telefont, és hátraarc közben megakadt a szemem valamin. Először azt hittem, csak képzelődök, közelebb mentem az autóhoz, leguggoltam, és megtapogattam a defektes autógumit. - A kurva életbe! Összegörnyedve kezdtem hátrálásba, miközben a környéket pásztáztam. Julie-ék értetlenül figyelték a Quasimodo számomat, fogalmuk sem volt, mi üthetett belém. - Maradj ülve! - szóltam Julie-ra, mikor mozdult, hogy felálljon. - Mi van? - Szép lassan négykézláb másszatok el addig a beugróig mutattam a hegyoldal egy kiálló részére. Elég nagy és mély volt ahhoz, hogy fedezéket nyújthasson, ha szükséges. - Miért? - suttogta vissza, ösztönösen megérezve a bajt. - Azt hiszem, kilőtték az autó kerekét. - Mi? - Regine vékony-visító hangja a fülembe hasított. Ahogy fel akart pattanni, belekapaszkodtam a karjába, és erőszakkal lehúztam a földre. - Nyugalom - szóltam rá határozottan. A képzésünk pontos instrukciókat adott az ilyen helyzetekre. Magabiztosan kell viselkedni a civilekkel szemben, akkor is, ha legszívesebben mi is kétségbe esnénk. Ha azt látják, hogy félünk, csak erősödik a káosz bennük, de ha nyugodtnak mutatjuk magunkat, az a biztonságérzet illúziójába ringatja őket. Így könnyebben kezelhetők. - Jó. És most szépen hátrálunk - irányítottam a szavaimmal és a mozdulataimmal is a rémült nőt. Julié esetében szerencsére nem volt szükség erre, tette, amit mondtam mindenféle kiborulás nélkül. Igazi kemény csaj! - Veszélyben vagyunk? - húzódott be Julié a mélyedésbe, mi pétiig követtük. Oldalra kellett fordulnia, hogy elférjen a hasával, de szerencsére a rés elég nagy volt mind a három és felünknek. - Nem tudom. Nem merem állítani, hogy lövés volt, de a lyuk olyan. Viszont, ha akarnak, már rég lelőhettek volna minket hajoltam ki kissé a takarásból, hogy újra körülnézzek. Sehol nem láttam semmit, mégsem állt össze a kép. Még egy gyilkossági kísérlet, amit balesetnek akarnak álcázni? De miért? Felmerült bennem, hogy átkutatom a környéket, ám egyszerűen képtelen voltam magára hagyni Julie-t. Amíg mellettem van, az életem árán is képes lennék megvédeni, ha nem vagyok a
közelben, bármi történhet vele. - Maga... maga valami ügynökféle, ugye? - Jó hosszú időbe telt, mire Regine visszanyerte a hangját, a kérdése bizonyította, hogy a csacsogása és nyuszisága ellenére egész értelmes nő. - Olyasmi - erősítettem meg anélkül, hogy túl sokat mondanék. - Elmondaná, hogy mi folyik itt? - Aki ideküldte, mennyit árult el magának? - kérdeztem rá. - Csak annyit, hogy egy gyereket kell megvizsgálnom. Mivel bűnügyek áldozataihoz szoktak kiküldeni, és most azt is közölték, hogy nemcsak a kezeléseken elhangzottak szigorúan titkosak, hanem az is, amit előttük és utánuk hallok, ezért arra következtetek, hogy valami komoly dologról van szó. Főleg ezek után... - pillantott a kilehelt lelkű járművünk felé. - Akkor legyen elég annyi, hogy tényleg egy bűnügy közepébe csöppent. De nem lesz baj - biztosítottam róla, és nagyon reméltem, hogy nem hazudok. Kiélesedett érzékekkel figyeltem mindenféle mozgásra. A nőket szerencsére nem kellett csendre intenem, ösztönösen megérezték, hogy nem zavarhatnak meg. A természet hangjai bizarr módon felerősödtek, a szél megvadult furulya módjára fütyült, az állatok neszezése pedig azt az illúziót keltette, hogy épp a fülem mellett vonulnak el. Egy idő után azt vettem észre, hogy mindkét nő egyre közelebb bújik hozzám. Én is fáztam kicsit, a testmeleg, ha csak egy hajszállal is, de tényleg segített. Caspar... rángatta meg Julié az ingem ujját feleslegesen. Én is hallottam a közeledő kocsi motorjának hangját. Megtapogattam a pisztolytartó táskámat, megbizonyosodva róla, hogy kéznél van a fegyverem, ha szükséges. Eddig is csak azért nem vettem elő, hogy ne hozzam rá a frászt a nőkre. - Biztosan Matt az! - A karommal akadályt képezve állítottam megjulie-t. - Maradjatok! Kinyílt, majd becsapódott két ajtó, és lépések indultak felénk. Néhány földdarabka hullott le fentről, valaki egészen az út széléig merészkedett, hogy megkeressen minket. -Julié! Jules, merre vagy? - A szólított megkönnyebbülten kifújta mellettem a levegőt. - Mondtam, hogy Matt az. - Azért maradjatok! - ismételtem meg az utasítást, majd a fal mellett araszolva elindultam kifelé. Senki nem lőtt rám, mégsem éreztem magam teljes biztonságban. Vagy fél percig csak álltam önként felajánlott céltáblaként, mégsem történt semmi. Nem maradt választásom, az örökkévalóságig nem álldogálhattam ott, és Julie-ék sem maradhattak örökre fedezékben. Rendben, gyertek! - intettem. Minden idegszálam megfeszült, ahogy elindultunk felfelé. Egyszerre fürkésztem a környéket és segítettem feljutni a védenceimnek a meredek hegyoldalon, ami
nem volt egyszerű feladat, főleg Julié állapotát nézve. Az én lábam is meg-megcsúszott a puha földrögökön, kezemmel kósza fűcsomókba kapaszkodtam, hogy így húzzam magam feljebb. - Itt vannak, Mr. Parker! - hallottam meg Harold Lagen hangját. Az utolsó métereket már segítséggel tettük meg, Matt kinyúlt a húgáért, és egyetlen mozdulattal felhúzta maga mellé, Harolddal pedig a pszichiáternőnek segédkeztünk. -Julié, jól vagy? Vérzik a szád! - Matthew-ból sugárzott az őszinte aggodalom. Magához ölelte a testvérét, hogy aztán eltolva magától újra vizsgálgatni kezdje. Én is féltettem Julie-t, de most az elsődleges veszélyre kellett koncentrálnom. - Szálljatok be az autóba, és menjünk innen! - tereltem mindenkit a terepjáró felé. Matt szemében láttam egy furcsa kis villanást, de szó és akadékoskodás nélkül tette, amit mondtam. A felfelé vezető út szótlanul és eseménytelenül telt, ami csak erősítette a kétségeimet. Vagy tévedtem a golyó ütötte nyomot illetően, vagy akárki is volt a támadó, valamiért úgy döntött, közvetlenül nem hajlandó megkockáztatni egy támadást. Ezt csak azért találtam furcsának, mert akármennyire is igyekeztem magabiztosnak mutatni magam, pontosan tudtam, hogy nem lenne nehéz átjutni rajtam. Egy jó lövés, és annyi, csak türelmesen ki kellett volna várni a megfelelő helyzetet. Abból pedig adódott jó pár. Matthew-val többször is összeakadt a tekintetünk a visszapillantó tükörben. Sejtettem, mire gondol, hogy a történtek összefüggésben lehetnek a - nem létező - zaklatóval. A hegytetőre érve azt gondoltam, hogy a mi „balesetünk” forgatja majd fel a kastély nyugalmát, ám mikor beléptünk az előtérbe, rájöttem, hogy az már maximum csak hab lehet a torta tetején. Az előtérben toporgók egy emberként fordultak felénk, mikor beléptünk, de csak egyetlen személy volt köztük, aki meg is mozdult. Broderic előrenyújtott kézzel vágtatott az apja elé. Először nem értettem, mit akar, aztán valami vöröset láttam villanni a markában, talán egy szalag lehetett. - Mondd, hogy nem te voltál! - Tessék? - Lagen hunyorogva meredt az elé nyújtott tárgyra, aztán pedig a fiára. Fogalmam sem volt, mi folyik itt, ahogy elnéztem, ő sem értette. - Ez itt Gledáé! - rázta meg az öklét a fiú. Nem kapott választ, az örege továbbra is csak bámult rá, ezért folytatta. - A szobádban volt! Elrejtve a matracod alatt! Mi a fenét keresett ez a matracod alatt? - A felháborodott számonkérés elfúlt. Broderic kétségbeesve várta, hogy olyan magyarázatot kap, amely egy csapásra eltörli a kételyeit, ám a megváltás nem érkezett meg számára. - Fogalmam sincs - jelentette ki Mr. Lagen.
JOSSIE: Evett a fene, hogy megtudjam, mi folyik az iroda csukott ajtaja mögött, de úgy őriztek, mintha én is bűnöző lennék. Adam közölte Peterrel és Camillával, hogy ha háromméternyire megközelítem az ebédlővel szemben lévő irodahelyiséget, kapjanak el a fülemnél fogva, és vonszoljanak fel a szobámba. Szó szerint így mondta. Mintha ötéves lennék! Mondjuk, Peter miatt akár a földönkívüliek is elragadhattak volna, most az sem tűnne fel neki. Csak és kizárólag Julie-ra koncentrált olyan aggodalommal és féltéssel, amit csak az igazán egymásnak teremtett emberek éreznek a másik iránt. Cam viszont árgus szemekkel figyelt. Nagyon komolyan vette Adam kérését, és talán kicsit meg is bántódott. Megígértem neki, hogy nyugton maradok pár napig, mégis meg akartam szegni a szavamat. Legalábbis az ő szempontjaik szerint. - Rendben, meg is vagyok! Szerencse, hogy egy éve beszereztem ezt a ketyerét! - utalt dr. Ronwell a hordozható ultrahanggépre, amely az asztalon feküdt, és amit hosszú perceken keresztül próbált beállítani. Kicsit kételkedtem abban, hogy tudja használni, nagyon úgy tűnt, hogy meghaladja a képességeit a modern technika. - Hannah Charternek elég problémás volt a terhessége, miatta béreltem ki először, aztán úgy gondoltam, még jól jöhet, úgyhogy megvettem. De ez valószínűleg most nem igazán érdekli magukat... - nevetett fel vakkantgatón. Igazat adtam neki, Peter látható idegességgel várta a vizsgálatot, és fogadni mertem volna, hogy Julié is pánikban van, csak nem akarja kimutatni. - Gyere! - Peter a kezét nyújtva húzta fel Julie-t a székről, aztán az étkezőasztalhoz vezette, és felsegítette rá. Simon közelebb sündörgött hozzám, mintha a monitoron látható kép érdekelné, de figyelmen kívül hagytam a jelenlétét. Haragudtam rá. Neki nem mondtam el, de magamnak be kellett ismernem, hogy nem feltétlenül az árulása miatt. Adam elkezdte őt úgy kezelni, mint egy okos, érett felnőttet, míg én buta kisgyerek maradtam a szemében. Ez sokkal fájdalmasabb árulás volt részéről, mint az, hogy eljárt a szája. - Rendben, tegye szabaddá a hasát! - vette a kezébe dr. Ronwell a vizsgálófejet. Julié engedelmesen tette, amit kértek tőle, cserébe egy nagy adag zselés anyagot kapott a hasára. Összerándult a hidegtől, de nem panaszkodott. - Minden rendben van, igaz? - Alig ért az ultrahangos fej Julié hasához, Peter azonnal tudni akarta a választ. Összehúzott szemekkel meredt a monitorra, amin csak szürke és fekete foltokat láttam, semmi többet. Ide-oda mozogtak, pulzáltak, ám míg dr. Ronwell a mutatóujjával meg nem mutatta a baba körvonalait, egyáltalán nem tudtam kivenni őt. - Nézzék csak, itt van! - rajzolta körbe az apró emberpalántát. - De jól van? - ismételte meg újra Peter a kérdést. Az orvos felnézett a monitorról, és elégedetten elmosolyodott.
- Igen, a baba tökéletesen jól van. - Hála az égnek! - Mikor lehajolt egy csókra a feleségéhez, képtelen voltam elfordítani a fejemet annak ellenére, hogy túl intimnek ítéltem meg a helyzetet. Olyan szépek voltak, hogy lekörözték az összes romantikus filmet, amit valaha láttam. Bárcsak Caspar is megértené, hogy ők ketten összetartoznak, nincs esélye harmadikként. - Igen, igen, mindene megvan, aminek meg kell jelenleg lennie, az életfunkciói tökéletesek, és úgy látom, megfelelő ütemben növekszik - vizsgálgatta a monitort dr. Ronwell. Könnyek gyűltek a szemembe, pedig nem ez volt az első eset, hogy ilyesmit láttam. Cam elvitt magával az egyik vizsgálatra, ott még Fawnia szívverését is hallottam. Akkor két dolog tudatosult ben nem, az egyik, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ilyen kis életet felneveljek, a másik, hogy egyszer, ha már elég érett leszek rá, mindenképpen meg akarom tapasztalni az anyaság örömeit és ne hézségeit. - Csodálatos, igaz? - Először azt hittem, Simon csak kihasználja az alkalmat, hogy beszélgetésre bírjon, aztán rápillantottam, és az i ívkifejezése azonnal megcáfolta a feltételezésemet. Az áhítat tagadhatatlanul ott ült a vonásain, ám mellette olyasmit is találtam, ami- re még kevésbé számítottam. Egy pillanatra elkaptam a csillanást a szemében, ám mire szóvá tehettem volna, már el is vágtatott a hátsó ajtó irányába. Elbizonytalanodva néztem a felnőttekre, őket annyira lefoglalta az élet csodája, hogy észre sem vették Simon könnyeit. - Te meg hová tartasz, kisasszony? - Cam hangja egyenesen a há- tamba talált, ahogy elindultam kifelé. Egy meggondolatlan szemtelenség akart kicsúszni a számon, ezért szerencsének könyveltem el, hogy mielőtt kimondhattam volna, nagy hepajjal feltárult a dolgozószoba ajtaja. - Egyelőre nem tartóztatom le, de arra kérem, ne hagyja el a szálló területét! - John Herdenberg - vagy ahogy magamban a überg utótag és a nagy hasa miatt elneveztem, Hegyomlás rendőrfőnök - a tőle telhető legnagyobb szigorral fordult Harold Lagenhez. A középkorú férfi még mindig úgy nézett ki, mint akit az éjszaka közepén egy rémálomból ébresztettek, és nem tért teljesen magához. - Ez teljes őrültség! John, hiszen ismersz! Bro, ugye, nem hiszed el ezt a képtelenséget? - ragadta meg a mellette ellépő fia karját. Az kitépte magát az érintésből, és szó nélkül elrohant. - De én nem... én nem csináltam semmit... - Harold, kérem, menjen a szobájába! Késő van, pihenjen le! - Matthew a vállára fektette a kezét, mintha meg akarná nyugtatni. Ahogy Mr. Lagen elindult a hátsó folyosó felé, tekintete összeakadt az enyémmel, nekem pedig összeszorult a torkom. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy velejéig gonosz gyilkos, ha pedig ártatlan, akkor nekem köszönhető, hogy át kell mennie ezen a meghurcoltatáson. De minden ellene szól. A véres szalag ott volt a matraca
alatt, Adam látta, mikor Switz nyomozó megtalálta. Broderic pedig megesküdött rá, hogy Gledáé volt. Ő adta neki néhány hónapja, ezért kizárt, hogy összetévesztené vagy ne ismerné fel - nyugtatgattam magam. - Szerzek valami ennivalót a konyhából! - szóltam oda Adamnek, mielőtt még ő is számon kérhetne. - Még nincs ebédidő. - És? Már éhes sem lehetek akkor, amikor akarok? - fújtam fel magam, mire visszavett egy kicsit a gonosz báty szerepéből. Igencsak vékony jégen járt. Hiába követtem el hülyeségeket, ez már túlzás volt, hatalmas nagy túlzás! - De, lehetsz. Menj csak, jó étvágyat! - Kösz! - morogtam. Elindultam a hátsó folyosó felé, miközben összegeztem magamban az eseményeket. Talán elsiklott a figyelmünk egy részlet fölött, ezért nem állnak össze a dolgok. Valaki megölte Gledát, és talán ugyanez a valaki megtámadta Caspart, most már kétszer is. Mi vezérelheti? Miért gyilkol meg egy fiatal lányt, és hagy életben kétszer is valaki mást. Miért? Egyre nagyobbá vált a zűrzavar a fejemben, egyetlen jó hír azért mégis akadt. Casparék a pszichiáternővel érkeztek meg, ez reményt adott a szörnyűségek közepette. A nő azt ígérte, hogy rendbe szedi magát, megnyugszik, aztán neki is lát Fawn vizsgálatának. Nagyon reméltem, hogy megfelelő szakember, aki tud majd segíteni az unokahúgomon. Nem kellett keresgélnem Simont, azonnal tudtam, hová rejtőzött el. Nem kértem engedélyt tőle, nem kopogtattam, csak lenyomtam a raktárszoba kilincsét, és kitártam az ajtót. - A francba! Muszáj rám törni? - fordított nekem hátat bőszen törölgetve az arcát. Felesleges erőfeszítés volt, ha a nedvességet el is i udta volna gyorsan tüntetni, a kidörzsölt, vörös szempár elárulta. - Sírtál? - Kimondtam, és azonnal meg is bántam. Bár nem az volt a célom, tökéletes példáját nyújtottam annak, hogyan heréi ki egy nő verbálisán egy férfit. - És ha igen? - Dühös vállrántást kaptam válaszként, majd úgy tett, mintha jelen sem lennék, teljesen ignorált. Tipikusan úgy viselkedett, mint egy tinédzser, és ez kicsit enyhített a sértődöttségemen a sebezhetősége újra egyenlővé tette velem. Elsétálhattam volna, hogy megóvjam magam a kellemetlen helyzettől, mégis maradtam. A barátom, szüksége van rám. - Mi a baj? - léptem mögé, és megérintettem a karját - össze sem rezzent, mintha számított volna az ujjaimra. Figyeltem, ahogy a vállai minden egyes lélegzetvétellel megemelkednek majd visszasüllyednek a helyükre. Már nem sírt, de ez nem jelentett semmit - a szomorúság néha a nyugodtság látszatát mutatja, miközben alattomosan falatozik a lelkűnkből. - Hiányoznak a szüleim. - Simon hangja váratlanul ért a hosszas csend után. - O, hát emiatt vagy szomorú? - szégyelltem el magam. -
Olyan szemét vagyok. Amióta itt vagyunk, meg sem kérdeztem, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban. Bocsáss meg! - A karomat a nyakába kulcsoltam, az arcomat pedig nekisimítottam a hátának. - Lett volna egy húgom... - Tessék? - emeltem fel kissé a fejemet. Felém fordult, ezért leeresztettem magam mellé a karomat. Még sosem láttam őt ilyennek. Ennyire... megtörtnek. - Lett volna egy húgom pár éve. Anyu azt szerette volna, hogy menjek velük az ultrahangra, de én inkább a haverjaimmal akartam lógni. Apa berágott, és mégis magukkal ráncigáltak. Azt mondtam, nem érdekel a baba, bárcsak ne is létezne, és kint maradtam duzzogni a váróban. Aztán történt egy... baleset, és... - O, Simon, sajnálom! - Erről még sosem beszélt nekem. A szüleitől való távolság és az irántuk való aggodalom előhozhatott belőle minden vitát, minden tévedést, amiért most nem kérhet bocsánatot. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék, egyszerűen csak azt akartam, hogy tudja, nincs egyedül. Ezúttal is én öleltem meg, ő csak viszonozta. Keze meglepő erővel szorított, mintha ebbe a kontaktusba akarná belesűríteni minden fájdalmát, hogy végre átadhassa őket a feledésnek. - Még gyerek voltál, a szüleid is tudják ezt. Szeretnek téged - susogtam, miközben a haját és a tarkóját cirógattam. Amint vége lesz ennek az egésznek, újra találkozol velük. Nem lesz semmi bajuk. Alig mozdította el a fejét oldalra, mintha csak elzsibbadt volna, aztán újabb apró mozdulat következett. Fel sem fogtam, mit csinál, míg meg nem éreztem a száját az államon. A levegő félúton a tüdőm felé elakadt. Neki kellett volna feszítenem a kezem a mellkasának, cl kellett volna tolnom magamtól, adott rá időt és lehetőséget, mégsem tettem. Végül megtalálta, amit keresett. Sós nedvesség szivárgott a nyelvemre, könnyíz. Forró és puha ajkak cirógatták az enyémet. Bénulttá tettek, akár egy kómás beteget, aki érzékeli a külvilágot, mégsem tud szólni vagy cselekedni. Tétova bizsergés járt át, lassan, lustán, mégis elég erősen ahhoz, hogy beír szédüljek. Aztán a huzat becsapta a raktár nyitva felejtett ajtaját. Levegő után kapva ugrottam hátrébb, hogy belenézzek egy az enyémnél is riadtabb és értetlenebb tekintetbe. Simonról lerítt, hogy legalább annyira fogalma sincs arról, mit is csináltunk az előbb, mint nekem. - Ne ha... ne haragudj... Joss, várj! - kapott utánam, mikor a kilincs után nyúltam. Mindig is gyorsabb voltam nála, nem okozott nehézséget kicsusszanni az ujjai közül. - Mennem kell! - Csak ennyire futotta tőlem, mielőtt szégyenszemre elmenekültem. Az égiek valószínűleg komédiára vágytak, és akaratom ellenére engem szántak a főszerepre, ugyanis két méterre sem jutottam, mikor egyenesen belefutottam Caspar mellkasába.
Kínomban majdnem hangosan felnevettem, végül sikerült visszafognom magam. Kérdési-e nyitotta a száját, de nem vártam meg, hogy faggatni kezdjen, csak arrébb toltam az utamból. Annyira meglepődött, hogy nem is mutatott ellenállást. Talán velem is ez történt. Azért hagytam a csókot, mert megdöbbentem. Egészen a szobámig menekültem, becsuktam magam mögött az ajtót, és elfordítottam a kulcsot a zárban. A szoba közepén állva rádöbbentem, minden, amit ismertem, minden, amiben eddig biztos voltam, csak ostoba illúzió. A szerelem és a barátság is. Semmi több. JULIE: Jossie... - Úgy száguldott el mellettünk, hogy észre sem vett minket. Ebben biztos voltam. Felnéztem Peterre, és egy szemvillanásából tudtam, ő is aggódik. Valami történt, és az nem egy odaégett rántotta volt a konyhában. - Szóljunk Adamnek? - Kizárt, abból nem sülne ki semmi jó. - Cam? - Így is van elég baja - ráztam meg a fejem. - Majd én beszélek vele - határoztam el magam. Jossie az utóbbi időben határozottan tartotta tőlem a távolságot, pedig régen nagyon jóban voltunk. Bár még fiatal volt, nem hülye, pontosan látta, amit mindenki más is, hogy Caspar odavan értem. De ő sem rejtegethette az érzéseit előlünk. így a képlet tiszta és világos volt: féltékeny rám. - Neked pihenned kéne, inkább majd elintézem én ... köszörülte meg Peter feszülten a torkát. Lerítt róla, hogy semmi kedve egy tinédzserlánnyal csevegni a problémáiról, ám ha szükséges, feláldozza magát azon a bizonyos oltáron. - Szeretlek, de szerintem inkább egy női fülre van szüksége - álltam lábujjhegyre, hogy csókot nyomjak a szájára. Hogy a hormonok tették vagy csak az évek alatt elpuhultam, nem tudom, de a hasonló pillanatokban a szerelem forrón áradt szét minden porcikámban. Én gondoskodó, nagy medvém. - Gyors leszek, aztán egész nap pihenni fogok, ígérem! - tettem a szívemre a kezem, ám az eskümet önhibámon kívül nem tudtam betartani. Jossie ajtaja kicsapódott, és a látványától a régi törióra jutott eszembe. A görög mitológia fejezethez a tanárnő behozott egy csomó képet, az egyik egy dühös fúriáé volt. - Ezt most már nem tűröm! Elegem van! - vágtatott el mellettünk egyenesen a bátyja szobájához tartva. Kopogtatás nélkül ragadta meg a kilincset, aztán mikor rájött, hogy a szoba üres, dühösen továbbszáguldott a lépcsők felé. -Jobb, ha utánamegyünk - ragadtam meg Peter kezét. Ebben az állapotban lassabban ment a lépcsőzés, ezért mire az első emeletre értünk, már hallottuk is a kiabálást. - Hol a naplóm? - Jossie hangja végigsivított a folyosón. Megtetük az utolsó lépcsősort is, az aljában pedig megtaláltuk
a veszekedőket. Adam arcán értetlenség látszott, ha Jossie egy kicsit is megnyugszik, azonnal észreveszi, hogy tényleg fogalma sincs, mivel érdemelte k i az ordibálást. - Hová tetted a naplómat? - Milyen naplódat? - Ne játszd a hülyét! Nem elég, hogy irányítgatsz, bezársz, parancsolgatsz, most még a naplómat is ellopod és elolvasod? telt meg a kék szempár dühös könnyekkel. Belekapaszkodtam a korlátba, és azon gondolkoztam, vajon közbeavatkozzak-e. Más esetben Camilla szokta magára venni a békéltető tisztjét, ám most fogalmam sem volt, merre jár épp. - Először is, fogd vissza magad, ha velem beszélsz! - húzta ki magát Adam, ez a viselkedés volt a legrosszabb, amit tehetett, csak parázs az amúgy is lobogó tűzre. - Másodszor, sosem venném el engedély nélkül a naplódat. - Hazudsz! - A szó robbant a levegőben, akár egy kézigránát, és hatalmas csöndet hagyott maga után. - Mi folyik itt? - Megugrottam, ahogy a hátunk mögött megszólalt egy hang. Switz ügynök tudta, hogyan hozzon frászt az emberre. - Joss nem találja a naplóját, és azt hiszi, a bátyja vette el - foglaltam össze a helyzetet. A férfi elhúzta a száját, mint akit fárasztanak ezek az ostoba családi viták, aztán az érdektelennek bizonyult témát hátrahagyva felment az emeletre. - Hazudok? - Adamnek idő kellett, hogy újra meg tudjon szólalni. Mikor megragadta a húga karját, aggódva pillantottam Peterre. O sem tudta, mit kéne tennünk. Közbelépjünk, vagy csak várjuk ki, mi lesz a vége? - Gyerünk, lódulj! - rántotta Adam maga után a lányt. Fújtatva indultunk mi is utánuk, a lépcsőzés pluszsúllyal nem volt túl egyszerű feladat. Persze, úgy sem, ha rángatnak. Többször is felszisszentem, mikor Jossie lába megakadt a lépcsőfokokban - nehezen tartotta az iramot egy tajtékzó testvérrel. Adam belökte végül a saját szobájukba, aztán megállt a küszöbön. - Gyerünk, kutasd át, nyugodtan forgass fel mindent! Sőt, meg is motozhatsz, hátha az ingem alá dugtam azt a rohadt naplót! - Visszafojtott hangon beszélt, de ez még ijesztőbb volt, mint mikor az előbb kiabált. Nem láttam Jossie-t onnan, ahol megálltunk, de úgy hittem, nem mozdul, nem teszi, amit mondtak neki. - Most mire vársz? - erősített meg Adam is ebben. Peter eleresztette a kezem, és a nevelt fia mellé lépett. - Elég lesz - közölte nyugodt hangon. Csak én éreztem, hogy ez egy magára kényszerített érzelem. - Jossie, menj át Julieval a szobádba, nézzétek meg együtt, hátha csak máshová tetted a naplódat. - Biztos, hogy... - hallottam odabentről, ám Peter feltett keze megakadályozta a folytatást.
- Kérlek, menj! - Néhány másodperc múlva Jossie megjelent .Az ajtóban, óvatosan ellépett a testvére mellett, aztán várakozva rám nézett. A dühének már nyoma sem volt, egyszerűen megszeppent. Oda siettem mellé, és kézen fogtam. Ez a feszült légkör engem is kezde ti fojtogatni. - Gyere! - vezettem át a szemközti oldalon lévő szobához. Az ajtóból még hátrafordultam, Peter épp beterelte a hálóba Adamet. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, aztán felmérte a terepet. A nyitott bőrönd mellett szanaszét hevertek Jossie ruhi mindent feltúrt, hogy megtalálja a titkait rejtő könyvecskét, de talán túl ideges volt. Végül is, néha előbb vesszük észre az elrejtett dolgokat, mint azokat, amik ott integetnek az orrunk előtt. Le akartam guggolni, hogy átnézzem a kupacot, aztán rájöttem, hogy ezek a mozdulatok már nem mennek olyan könnyen, mint régen. Végül leültem a puha szőnyegre, és úgy láttam neki a munkának. - Biztos, hogy nincs ott - rogyott le az ágyára Jossie, a hangja síróssá váltt. - Ha nincs is, szerintem, nem Adam vitte el - jegyeztem meg óvatosan, miközben összehajtogattam egy összegyűrt pólót. A csendből azt hittem, nekem is sikerült begyűjtenem egy rossz pontot, de végül mégis kaptam választ, még ha halkan is. - Tudom, de... Ki másra gondoltam volna? Ő ellenőrizget folyton. Teljesen... megőrjít - dőlt el az ágyon, és arcát a párnájába fúrta. - Mostanság tényleg kicsit őrült, de az egész helyzet az. Megértelek. Nem szabad hagyni, hogy elnyomjon, de minél jobban ellenkezel, annál inkább igazolva látja a feltételezését, miszerint csak egy kislány vagy, akit meg kell védenie. Ha nyugodtan viselkednél, ha nem tennél... veszélyes dolgokat kerestem meg a megfelelő jelzőt -, akkor azt látná, nincs miért féltenie, és jobban megbízna benned. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, ez kettős játszma, akció-reakció... Viselkedj felnőttként, és meglátod, változni fogő is. Egy kupacba halmoztam a ruhákat, így már jobban átláttam a bőrönd többi tartalmát. Csak fáziskéséssel jöttem rá, hogy nem kaptam választ, viszont halk szipogás jön az ágy felől. - Ne, ne sírj! - nyögtem fel. - Nem tudok innen feltápászkodni, úgyhogy légyszi, gyere ide! - próbáltam felnyomni magam, ám annyira groteszknek éreztem a mozdulataimat, hogy végül feladtam. Felült az ágyon, kezében pedig egy apró könyvecske volt. Rám nézett és felnevetett, bár ezt a nevetést cseppet sem a jókedv okozta. - A párnám alatt volt. - Jaj, Joss... - szusszantottam együtt érzőn. - Még maradhatok tíz percet, mielőtt bocsánatot kérek Adamtől? - mászott le mellém a földre. - Persze, nyugodtan szedd össze magad! - paskoltam meg a kezét. Visszatettem a ruháit a bőröndbe, szépen elrendeztem
mindent, aztán lehajtottam a fedelét. Baleset baleset hátán 13. fejezet CASPAR: Az összetört kocsi mellett álltam, és vártam Switz megerősítő vagy cáfoló véleményét. A földön térdelt, ujjával a kiszakadt gumit tapogatta elmélyültem Türelmetlen és zaklatott voltam, nem éreztem biztonságban magam ezen a helyen. - Nos? - Nem bírtam tovább, hallani akartam, mit gondol. Tétovázva felegyenesedett, és leporolta a nadrágját. - Nem tudom. Lehet, hogy kilőtték, de az is lehet, hogy csak baleset volt. - Hát, ez sokat segített! - tört ki belőlem a csalódottság. - Akkor nem maradt más hátra, meg kell keresnünk a golyót. Olyan képet vágott, mint Hamupipőke tehette, mikor a gonosz mostoha a hamu és lencse szétválogatására kényszerítette. - Akárhol lehet - panaszkodott, ám nem hagytam magam eltéríteni. Elővettem a zsebkésemet, és kipattintottam a pengéjét. - Először megnézzük, hátha az abroncsban maradt, aztán körülnézünk itt is és odafent is - adtam ki az utasításokat ellentmondást nem tűrve. Nem volt jogom hozzá, lényegében egyenrangúak voltunk - sőt, ő több ideje mondhatta magát a csapat tagjának -, de én voltam a határozottabb kettőnk közül, nekem kellett fognom a gyeplőt. - Oké - adta meg magát pont úgy, ahogy számítottam rá, aztán kezével a késért intett. - De akkor enyém a lenti rész, ez kisebb terület. - Az ultimátuma meglepett, talán mégsem annyira irányítható, mint hittem. Magamban megvontam a vállam, a lényeg úgyis az, hogy átkutassuk a területet. - Rendben, tessék! - fektettem a tenyerére a zsebkést, majd elindultam felfelé. Igyekeztem precíz munkát végezni, átnéztem minden hasadékot és fűcsomót centiről centire. Kizártam a képet, ami idefelé jövet folyamatosan felvillant előttem: Jossie és a barátja, amint abban a raktárszobában csókolóznak. A vágy hevében még az ajtót is nyitva felejtették. Nem mintha zavart volna. Vagy legalábbis, nem maga a csók. Inkább csak meglepett. Bár ezt sem tudom, miért. Tizenhét évesen én már szűz sem voltam. Lehet, hogy már Jossie sem az? Megráztam a fejem. Egyfelől ez nem az én dolgom, másfelől most a feladatomra kellett koncentrálni. Imádkoztam magamban, bár én sem igazán tudtam, miért. Ha megtalálom a golyót, akkor biztos, hogy merényletet követtek el ellenünk, ez pedig azt jelenti, hogy nem vagyunk itt biztonságban. Ha viszont semmit sem találunk, akkor a remény és a bizonytalanság egyszerre szakad a nyakunkba. Lehet, hogy
jobb lenne a biztos rossz, mint a talán reménnyel tálalva, fene tudja. - Van valami? - kiabáltam le az autóhoz. - Semmi - hozta fel a szél a választ. Jó egy órája térdepeltem már a sziklafalon matatva, mikor meghallottam az autómotor hangját. Felálltam, és kezem szemellenzőként használva lelnéztem a hegyre. Matthew terepjárója közeledett az úton. Alig három percbe telt, mire leért addig, ahol én parkoltam. Megállt a bérelt autónk mögött, aztán leállította a motort, és kiszállt. - Te meg mit csinálsz itt? - ütögettem meg a kezem, mert a tenyerem tiszta por volt a négykézláb kúszástól. - Gondoltam, felhúzom a doki autóját, nem maradhat örökre odalent. Es kíváncsi voltam, mit csináltok idelent... Van egy olyan érzésem, hogy ez a baleset nem baleset volt, jól sejtem? - vont kérdőre. Már vártam, hogy mikor kérdez rá, szinte biztos voltam benne, hogy amikor hazafuvarozott minket, már akkor gyanakodott. - Az igazság az, hogy nem tudom - vallottam be. - A lyuk alapján akár lövés is lehetett, de egyelőre nem találjuk a golyót, úgyhogy semmi sem biztos. - Az őrült rajongó az? Julié veszélyben van? - Matthew hangja elmélyült, akár egy vadé, amely morogva készülődik a falkája védelmére. - Fogalmam sincs. - Talán jobb lenne, ha elmennétek... - Máshol is pont ekkora eséllyel találhatna ránk. Amíg semmi sem biztos, nincs értelme futni, talán pont azzal buktatnánk le magunkat - magyaráztam. - Viszont a kapukat egész nap zárni kéne, és nem szeretném, ha a Swanson vagy a Summers család tagjai elhagynák a szálló környezetét. Figyelnünk kell rájuk! - Rendben. Segítsek a kutatásban? - biccentett a sziklák felé. - Azért hálás lennék - egyeztem bele. - Szerinted lehetséges, hogy Gleda Norse-t is az gyilkolta meg, aki Julie-t zaklatja? - térdelt le mellém Matt. Figyelte, hogyan mozgatom a kezem a sziklán réseket keresve, aztán leutánozta a mozdulataimat. - Nem hiszem. Az ilyen zaklatok csak a kijelölt célpontra koncentrálnak. Akkor támadnak másra, ha az illető az útjukba áll, és gátolja őket abban, hogy elérjék vágyaik tárgyát. - Valahogy nem tudom elképzelni Haroldról, hogy ő volt... rázta meg a fejét, miközben megtapogatott egy kis rést. Egyszer a kezében vitt ki egy méhet, kockáztatva, hogy megcsípi, csak hogy ne csapjuk agyon. - Szerintem igazad van, nem ő volt. - Végigsöpörtem egy kis fűcsomón, de egy apró kődarabon kívül semmi sem rejtőzött benne. - Ijesztő belegondolni, hogy valaki gyilkos a közelünkben, de fogalmunk sincs, ki az - hagyta abba egy pillanatra a matatást, hogy maga elé bámuljon.
- Nem lesz baja a családodnak, sem senki másnak. Vigyázunk egymásra, és meglesz Gleda gyilkosa is igyekeztem megnyugtatni. - Nem csak ez a baj - vörösödött el. - Az igazság az, hogy mióta átvettem a szállót, csak veszteséget termel. Azt reméltem, hogy majd a nyári fesztivál fordít a dolgon. A szobákat mind lefoglalták, és már egy hónappal korábban elfogytak a parcellák a táborhelyen is. Ha ez bejött volna... De így fogalmam sincs, mi lesz ezután. Nem lesz miből fenntartani az épületet, még a családomat sem tudom majd miből etetni. - Még megoldódhat az ügy, és összejöhet a fesztivál. Ha pedig mégsem, biztosan kapsz munkát valahol - másztam arrébb néhány centit. - Ez nem ilyen egyszerű. Én ígéretet tettem - jelentette ki nagyon komolyan. Érdeklődve emeltem rá a tekintetemet. - Mikor Claudette apja megtudta, hogy szerelmesek vagyunk, közölte Claudette-tel, hogy vagy szakít velem, vagy megyünk mindketten. Akkor elvittem őt, egy nyaralólétesítményben dolgoztunk évekig, ahol halálra gürcöltük magunkat semmi pénzért. Egyszer majdnem szét is mentünk, annyit vitáztunk... Aztán Claudette apja kapott egy infarktust, és valahogy kibékültünk vele. Legalábbis nagyjából. Ö pihenget, mi visszük a családi boltot. Amikor visszaköltöztünk a szállóba, megesküdtem a feleségemnek, hogy nem kell még egyszer elhagynia miattam az otthonát. Neki ez fontos. Nagyon fontos. És épp ezért nekem is. - Értem - bólintottam. Ő is biccentett, aztán visszatért a kutatáshoz. Ez a különbség a nők és a férfiak között, egy nőt órákig kell vigasztalni, biztatni, néha még áltatni is, egy férfinak elég, ha tudja, ,i másik megérti őt. - Kérdezhetek valamit? - Vagy fél órán át a gondolatainkba mélyedve csúsztunk-másztunk a porban, mikor Matt ismét beszélgetést kezdeményezett. - Ezt olyan hangsúllyal kérdezted, mintha kényes téma lenne, de legyen, vágj bele! - adtam engedélyt neki. Hátralesett a szakadék felé, és lehalkította a hangját. - Mióta ismered ezt a Bernardot? - Miért? - vontam össze a szemöldökömet. - Csak válaszolj, kérlek! - Néhány hónapja. Most már elárulod, miért? - kérdeztem rá újra. - Én... - Matt eltöprengett, aztán mégis kibökte. - Folyton ide- oda mászkál a birtokon és a kastélyban is. Először azt hittem, csak járőrözik, ellenőriz mindent, de már nem tudom... Azt érzem, hogy valami nem kóser a pasival. - Bemard tényleg elég furcsa, de hidd el, jó srác. Tudálékos, fecsegő, idegesítő, sőt, néha bosszantó is, de ezenkívül nincs vele semmi gond soroltam fel a tulajdonságait. Brook profi, ha valakit ő választott ki, az teljesen megbízható, erre mérget mertem volna venni. Az más
kérdés, hogy a főnökség nem mindig hagyta, hogy ő válasszon, néha csak betett egy-egy embert a csapatába megkérdezés nélkül - jutott eszembe Marger. - Rendben, biztosan igazad van - vonta meg Matt a vállát, majd visszatért a munkához. Bizonytalanul fordultam arra, amerre Switzet sejtettem a mélyben. Hinni akartam, hogy amit mondtam, az úgy van, ám az a bizonyos bolha beugrott a fülembe, és kényelmesen befészkelte magát. JOSSIE: Halkan kopogtattam az ajtón, ahogyan korábban is illett volna - reméltem, hogy Adam megérti majd, ez a gesztus is mélyen magában hordozza a bűnbánatom jelét. Mikor feltárult az ajtó, és meglátott, az arca megfeszült, szemében pedig szürke viharfelhő kezdett gomolyogni. Ismertem ezt a tekintetet, most sikerült tényleg, igazán megbántanom őt. - Még mindig nincs nálam a naplód. - Rám akarta csukni az ajtót, de épp idejében a résbe tettem a lábam. Nem lökte neki, ahogy észrevette az akadályt, újra kijjebb nyitotta. - Tudom - húztam elő a hátam mögül a bajkeverő tárgyat, miközben a szégyen pírja gonoszul megrohamozta az arcomat. - Nocsak, mégis megvan? - Adam gúnyos mosolyt öltött magára. - Biztosan visszateleportáltam, miközben ordítottál velem. - Sajnálom - böktem ki, még mielőtt újabb gúnyáradatot kapnék a nyakamba. Lehajtottam a fejem, ujjaim teljes erővel markolták a kis, fekete könyvecskét. - Tudom, hogy sosem vennéd el, én csak... nem gondolkoztam, dühös voltam, és tényleg szörnyen sajnálom. Mi a fene van velünk, Jossie? Komolyan, mintha hullámvasúton ülnénk, fent-lent, fent-lent, és nekem kezd hányingerem lenni. - A rosszindulat eltűnt a hangjából, csak a színtiszta őszinteség maradt némi szomorú zöngével. - Nem tudom... - ráztam meg a fejem. Akkora zűrzavar volt benne, mint a konyhában a karácsonyi vacsora előtt. Érzések és gondolatok hevertek egymásra dobálva, összekeveredve, akadtak túlsültek és nyersek is, nehéz volt megemészteni őket. - Csak néha annyira... - Mit annyira? - Szavakba akartam önteni, hogy megértse. - Annyira dühös vagyok. Nem tudom irányítani, és nem mindig annak szánom, akin lecsapódik. Igazából, fogalmam sincs, kinek szánom - biggyedt le a szám. - Én pedig képtelen vagyok irányítani a félelmeimet ismerte el. Néhány pillanatig a csend hálója feszült közöttünk, de most egyáltalán nem volt kellemetlen. Mintha az apró szálacskák közvetítenék egymásnak az érzéseinket, összekötnének minket. - Ugye, tudod, hogy meg kell ezt oldanunk valahogy? - Ühüm. Fél órával később törökülésben kuporogtam a padon, és a kastélyt bámultam. A repkény végigszőtte a szürke köveket, és
változatos színvilágú ruhába öltöztette az épületet. Az indák kanyarogva törtek az ég felé, szabadon és gondok nélkül. Elképzeltem, milyen jó lehet így létezni. Nem kell gondolkodnod, nem kell érezned, csak szívod magadba a napfényt, vizet és tápanyagokat, és egyre magasabbra nyújtózkodva próbálod megérinteni a felhőket. Néhány méternyire tőlem Adam és Camilla sétálgattak a kislányukkal. A pszichiáternő azt ajánlotta, hogy itt kint találkozzunk családostul. - Nézd, ott egy mókus! - Camilla hangja könnyednek hatott, hogy felhívja magára a lánya figyelmét, de nem járt sok sikerrel. Többször is úgy tűnt, hogy Fawnia állapota javulni kezd, aztán mindig visszaesett, és jött a zombiüzemmód. - Hol van már? - Adam türelmetlenül pillantott a kastély felé. Claudette nyitva hagyta az ajtót, hogy kiszellőztesse az előteret, naponta többször is elvégezte ezt a műveletet, hogy ne legyen odabent állott a levegő. - Joss, menj, szaladj fel, és nézd meg, mi van vele! - utasított Adam, aztán hirtelen észhez tért, ezért hozzátette: - Mármint, kérlek! Felkászálódtam a pádról, és komótos lépésekkel tettem meg azt a néhány méternyi távot a bejáratig. A kinti meleg hirtelen lanyhult, ahogy beléptem az előtérbe. Az épületben mindig hűvösebb volt, mint odakint, a kőfalak egyszerűen lehűtötték és egymás közé szorították a levegőt. Claudette szomorkás mosollyal biccentett felém a pult mögül. Vendég híján semmi dolga nem akadt, ezért a kislányával disney-s kártyajátékkal szórakoztatták magukat. - Beszájsz? - érdeklődött Clarabella kissé selypítve. Az egyik elülső fogacskája tegnap kipottyant, reggel pedig csalódottan mesélte, hogy éjszaka a fogtündér bemászott az ablakán, mégsem hozott neki semmit. Irigyeltem őt a varázslatos álomért, ugyanis az enyémben, ha épp sikerült elszunnyadnom, általában Susan néni szerepelt. Ilyenkor mindig arra ébredtem, hogy a párnám nedves a könnyektől. - Most nem, de majd később játszunk, oké? - simogattam meg a fejét. Gyönyörű haja volt, dús, göndör és vörös, olyan, amiért sok nő a lelkét eladta volna. Igazi skót szépség lesz belőle néhány év múlva. A lépcsőfokokat bámulva csigalassúsággal másztam meg az emele tet. A halk nyöszörgésre először fel sem figyeltem. A kastélyban folyton nyikorgott valami - a padló, a lépcső, a bútorok -, úgyhogy a neszek természetes velejárói voltak a helynek. Mikor rájöttem, hogy ez valami más, felkaptam a fejem. A meglepett kiáltás a tüdőmben rekedt, helyette csak valamiféle nyögés távozott a torkomból. - Dr. Prince! - Felvágtattam a lépcső közepén heverő nőhöz, és letérdeltem mellé. Nem mertem megmozdítani, ezért csak óvatosan megérintettem az arcát. Ahogy felnyílt a szeme, ijedtemben a fenekemre estem. Hol... hol vagyok? A zavarodott motyogástól
megkönnyebbülés öntött el: ha beszél, az már jó jel. Megborzongtam a gondolattól, mi lett volna, ha kitöri a nyakát, és én találok rá a holttestére. így is túl sok volt mostanság a halál körülöttem, mintha a közelemben lévőkhöz vonzanám a Kaszást. - Szerintem leesett a lépcsőről, maradjon fekve, kérem! tartottam lent, mikor mozgolódni kezdett. - Igen... Nem. Jól vagyok - közölte, de a zavarodottság nemcsak a szavaiból, hanem a tekintetéből is sütött. - Hozok segítséget, csak egy pillanat! - akartam felállni, mire elkapta a karomat. - Nem, kérlek... Minden rendben, csak segíts fel... kapaszkodott belém még erősebben. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, nagy nehezen mégis felhúztam a földről. Az egyik karját a nyakam köré fontam, és elindultam vele a földszintre. Menet közben visszasírtam a felfelé lépcsőzést, mert hiába mentünk most lefelé, a rám nehezedő teher miatt úgy éreztem, beszakad a hátam. A nő nem volt kövér, de sovány sem, az én testalkatomhoz képest viszont a „súlyos rakomány” kategóriába kellett sorolnom. Mire elértük az utolsó lépcsősort, már jócskán verejtékezett a homlokom. - Mi történt? - Claudette szinte kiugrott a pult mögül, mikor észrevett minket. - Matthew! Matt! - kiáltozott a férje után teljesen hiába, miközben elénk rohant. Megkönnyebbültem, ahogy dr. Prince másik oldalára állt, és átkarolva segített elcipelni egy székig. Néhány pillanat múlva kisebb tömeg vett körbe minket. A kiáltozásra odakintről berohantak Adamék, és a személyzet is összesereglett az előtérben. - Hozzatok vizet, gyorsan! - szólt oda Claudette Tarának, aztán az ablakhoz lépett, és azt is kitárta, hogy még több levegőt engedjen be. Fújtattam néhányat, és a karommal megtöröltem a homlokom. - Mi történt? Rosszul lett? Hívjunk orvost? - zúdultak az ijedt kérdések dr. Prince-re. Korábban elég sápadt volt, de most már kezdett visszatérni a színe. - Megbotlottam. Azt hiszem... - dörzsölte meg az arcát. Az ablak felé fordult, és mélyeket lélegezve igyekezett összeszedni magát. - Azt hiszi? - kapott Adam a bizonytalanságán. A gyanakvását más esetben túlzásnak tartottam volna, ám most teljesen logikusnak tűnt feltenni ezt a kérdést is. Annyi furcsaság történt már itt, hogy azon csodálkoztam volna, ha mindenki azonnal elhiszi a balesetverziót. - Én csak jöttem lefelé, aztán mintha valaki megragadta volna a bokámat... Nem is tudom... Biztosan rosszul léptem, elég béna vagyok. Egyszer nekimentem egy üvegajtónak is nevetett fel erőtlenül. - Nem látott odafent senkit? - faggatózott tovább Adam, fejrázást kapott válaszul. - És te, Joss? - Én sem, üres volt a folyosó. - Adam váltott egy pillantást
Broderickel, aztán szó nélkül az emeletre indultak, valószínűleg, hogy megvizsgálják a baleset színhelyét és a folyosókat. Kellemetlen érzés fogott el - ha ennyi a probléma itt, a végén még tényleg tovább kell állnunk. Nem akartam elmenni. Családi titkok 14. fejezet CASPAR: Herdenberg rendőrfőnök irodája pont olyan volt, amilyennek képzeltem. Nagy, puha fotel, amelyben kényelmesen punnyadhat, néhány szétszórt akta - ahogy a fedelükre pislantottam, főleg apró-cseprő ügyekkel kapcsolatosak -, az asztal szélén pedig egy csésze kávé és szalvétába csomagolt, extra méretű, sajtossonkás szendvics. Switz ötlete volt, hogy jöjjünk le hozzá megkérdezni, hogy áll a nyomozás, bár én kételkedtem benne, hogy tegnap óta új információkhoz jutott volna. Csak azért mentem bele, mert ez volt az egyetlen nyomunk. A kutatásnak semmi eredménye nem lett, nyoma sem volt golyónak, viszont a gyanú így sem hagyott nyugodni. A „véletlen balesetek” arányával egyenesen nőtt az esélye annak, hogy valaki áll a háttérben, és ha így van, már nemcsak az erdőben és a hegyi úton garázdálkodik, hanem bemerészkedett a szálló épületébe is. Ez a gondolat idegessé tett. Így hát itt ültünk a fülledt kis irodában, és igyekeztünk úgy tenni, mint két aggódó testőr, aki a hisztis védence miatt próbál információkat beszerezni. - Sajnos, egyelőre nincs semmi új - közölte velünk Herdenberg a nyilvánvalót, miközben megvakarta a nyakát. Kivételesen egész meleg napra ébredtünk, róla pedig patakzott az izzadság. A csípős szag betöltötte a helyiséget és facsarta az orromat. Jelentőségteljes „én megmondtam” pillantást vetettem Switzre, hogy' egyben azt is közöljem vele, húzzunk már innen, de mielőtt felállhattam volna a kényelmetlen műanyag székről, az asztali telefon veszett csöngésbe kezdett. - Egy pillanat! - emelte fel virsli mutatóujját a rendőrfőnök, hogy még ne szaladjunk el, és felkapta a kagylót. Figyelmem a sarokban folyó élet-halál harcra terelődött. Egy pókhálóba akadt légy próbált kiszabadulni a ragadós fogságból, miközben hosszú lábú ellenfele jó ebédre készülve egyre közelebb mászott hozzá. Szinte láttam, ahogy szalvétát gyűr maga elé, és megragadja az evőeszközöket. Hosszú évek alatt rá kellett jönnöm, hogy a természet hasonlóan működik, mint a bűnszervezetek. A legerősebb, legagyafúrtabb ragadozó bekebelezi a gyengébbeket, hogy aztán általuk még nagyobbra nőjön. Egyre csak dagad és dagad, mígnem
a kétféle végzet egyike el nem éri. Összefognak a kisebbek és csellel végeznek vele, vagy jön egy még nála is nagyobb ragadozó - újabb bűnszervezet vagy akár a rend őrei -, aki győzelmet arat felette. Természetes szelekció. - Igen, igen, értem. Ez fontos információ, köszönöm! Herdenberg szavaira felkaptam a fejem. Kételkedtem benne, hogy a Norse-ügyön kívül lenne még olyan az aktái között, amely miatt izgatott lenne. - Történt valami? - Visszamegyek magukkal a szállóba! - állt fel olyan ünnepélyes arccal, mintha azt közölték volna vele az előbb, hogy kinevezték az FBI igazgatói székébe. - Miért? - Hát, úgyis hamarosan megtudnák, ezért... miért ne! legyintett egyet. - Kiderült az orvosi vizsgálatokból, hogy a lányt nem becstelenítették meg. - Ez jó. - Hitetlenkedve meredtem Switzre, aki elvörösödött. - Mármint, persze, szörnyű, hogy meghalt, de legalább nem szenvedett előtte - próbálta megmagyarázni az ostobaságot, ami kicsúszott a száján. - És ez hogyan kapcsolódik a szállóhoz? - tettem fel inkább egy értelmes kérdést. - A tények ismeretében a gyanú átterelődött Mr. Kurzrói Mr. Lagen re - közölte a rendőrfőnök. Vagy biztos volt a szállóalkalmazott bűnösségében, vagy nem nagyon izgatta az igazság, és csak el akart kapni valakit, különben az ismeretségük ellenére nem kezdte volna hirtelen a férfi vezetéknevét használni. Az első esetet feltételezve nem értettem, hogyan jutott erre a következtetésre. Ez biztosan az arcomra is kiült, mert azonnal heves magyarázatba fogott keze ide-oda csapkodott, mintha csak vezényelne. - Lagennek volt oka arra, hogy megölje Gledát. Nem akarta elárulni a nagy családi titkot, de eltiltani sem tudta egymástól a szerelmeseket, és hát, félt attól, hogy a két testvér tudtán kívül vérfertőzést követ el. - Két testvér? - ismételtem meg, amit mondott anélkül, hogy érteném. - A DNS-vizsgálat, amit a nemi erőszak miatt végeztünk el, kimutatta, hogy Mr. Lagen volt Gleda Norse biológiai apja közölte fontoskodva. - Ez tiszta szappanopera! - mocorgott Switz mellettem. - A fiától biztosan hallotta, hogy a szálló egyik vendége zaklatta a lányt, ezért a gyilkosság után levetkőztette, hogy nemi erőszak gyanújával elterelje magáról a figyelmet. - Nem is tudom... - hümmögtem. A vizsgálat eredménye meglepett, de még mindig nem volt tiszta valami. A munkánkhoz hozzátartozik, hogy ismerjük a bűnözők jellemét. Ez alapján kiszámíthatjuk a reakcióikat, és ez fontos, hogy mindig egy lépéssel előttük járjunk. Az ösztöneim az új információ ellenére is azt súgták, Lagen ártatlan. - Ismeri Mr. Lagent, igaz?
- Igen, jó néhány éve. - Gonosz embernek tartja? Olyannak, aki hidegvérrel öl? - Nem - vágta rá azonnal. - Viszont nem csak a gonosz emberek képesek gyilkolni - nézett rám kissé lenézően, ahogyan egy felnőtt tekint a szerinte butuska gyerekre. - Ez igaz. De csak a gonosz emberek képesek arra, hogy utólag ne mutassák a bűntudat, lelkifurdalás jeleit. Mr. Lagen inkább nézett ki meglepettnek, zavarodottnak és kétségbeesettnek, mint olyannak, akit a lelkiismeret gyötör egyszerűsítettem le számára a nagyon is bonyolult pszichológiai elemzést. Herdenberg felállt, és megkerülte az asztalt. Nagy lapátkeze a vállamon landolt, nem olyan atyáskodó mozdulattal, mint ahogyan azt Brooktól megszoktam, inkább úgy, mintha ezer éve haverok lennénk. Ingert éreztem arra, hogy lerázzam magamról, csak azért nem tettem, mert szükségem volt a nyomozással kapcsolatos információkra. - Higgye el, fiam, húsz éve vagyok a szakmában, én értek ehhez! Jó az orrom hozzá! - ütögette meg az említett testrészt. Pókerarccal takartam el a kétségeimet. - Aki nem akar börtönbe kerülni, az bármire képes. Jól színészkedni is emelte le a sarokban álló fogasról a kabátját, aztán indulásra készen az ajtóhoz sétált. - Mázli, hogy van külön autónk, mert engem sajnos nem ösztönöz a börtönbe kerülés lehetősége arra, hogy túl sokáig megjátsszam, hogy kedvelem őt - morogtam Switznek, ahogy beültünk a Mattol kölcsönkért terepjáróba. Herdenberg nagy nehezen bepréselte magát egy régi-rozoga Audiba, és most a motort járatva várta, hogy elinduljunk, és követhessen minket. - Csak ne lépd át a sebességkorlátozást, mert még a végén letartóztat! - vigyorgott rám Switz, én pedig viszonoztam. O is sokszor idegesített, de a Herdenberg iránt érzett viszolygásunk pillanatnyilag igazi társakká kovácsolt össze minket. - Annyira vak szerencsétlen, hogy ha a gyilkos ott ülne mellette a kocsiban, akkor sem venné észre! Még hogy Lagen! Hülyeség - horkantottam fel, miközben sebességbe tettem az autót. - Hát, lényegében ott volt az a szalag az ágyában, és azt mondta, hogy mindig zárja a szobája ajtaját a vendégek miatt. - Ti mégis bejutottatok, nem igaz? - emelkedett meg az egyik szemöldököm. - Igen, de csak mert tudom, hogyan lehet egyszerűen kinyitni egy zárat. Nyom nélkül - vonta meg a vállát. - Ha valaki korábban megpiszkálta volna a zárat, hidd el, észreveszem. Sértetlen volt. - Akkor sem tiszta nekem ez az egész. A zsigereimben érzem, hogy Lagen nem gyilkos - markoltam meg a kormányt. Épp ahhoz a szakaszhoz értünk, ahol tegnap Julié hirtelen felsikoltott, aztán elvesztette az uralmat a kocsi fölött. Ösztönösen vártam, hogy történjen valami, de a sors nem ismételte
önmagát. - Lehet. De ha nem ő, akkor ki? Talán a fia... Csak be kellett mennie beszélgetni, aztán mikor az apja nem figyelt, becsúsztatta a szalagot a matrac alá. - Megeshet. A szerelem őrület - mondtam ki az elcsépelt, de nagy- igazságot. - Bár ő is nagyon ki van borulva, de ezt okozhatja a tette súlya is. Hihetőbb, minthogy az apja volt. - Talán rájött, hogy a lány a húga, és képtelen volt ezt elviselni. A meztelenség is utalhat erre. Levetkőztette, mert nőként tekintett rá, talán meg is kívánta, aztán az utolsó pillanatban visszatántorodott - elmélkedett Switz. - Egyszer volt egy hasonló ügyünk. Chris Templer. Kiszúrta magának a szomszédlányt, de az visszautasította, ezért dühből fejbevágta. Nem akarta megölni, mégis úgy sikerült. Akihallgatáson azt mondta, azért vetkőztette le, hogy... tudod... - köszörülte meg a torkát -, de végül az a nyomi csak lehányta. Emiatt is kaptuk el végül. Nyálminta - vihorászott, én viszont megborzongtam. Akárhány szörnyű ügyet is láttam már, nem tudtam az ilyesmit érzelemmentesen kezelni. - Persze Brook meg sem dicsért, amiért eszembe jutott az ötlet, hogy a hányásból vegyünk mintát - fújta fel az arcát durcásan, amitől vagy tíz évet letagadhatott volna a korából. - Brook ritkán dicsér szavakkal - hagytam rá. Ennek ellenére a következő fél órában azokat az eseteket hallgathattam végig, amelyeknél Brook megbántotta Bemard pici lelkét. El kellett ismernem, a főnökünk nem tökéletes, én ennek ellenére mindig felnéztem rá. Zavart, hogy a mellettem ülő férfin nem látom ugyanezt az áhítatot. Valamiért mindig azt hittem, hogy Brook mindenkire ugyanolyan letaglózó hatással van. - Végre... - sóhajtottam fel, mikor leparkolás után kiszállhattam az autóból. - Tessék? - Bemard füle túl jó volt, ám szerencsére, nem hallotta, mit mondtam. - Csak ásítottam egyet - vetettem oda neki, és Herdenberg nyomában elindultam a kastély felé. Ott akartam lenni, mikor Lagent kihallgatja, hátha segíthetek a férfinak. A fejem mertem volna tenni rá, hogy falusi nyomozónk teljesen rossz nyomon jár, és meg akartam menteni az idősödő kertészt attól, hogy ok nélkül meghurcolják. ÍOSSIE: Egy apró követ dobálgattam, míg néhány méternyire tőlünk dr. Prince Fawniával foglalkozott. Kihozott egy plédet meg egy játékokkal teli dobozt, és félrevonultak. Ügy tűnt, a nő balesetnek tekinti a tegnap történteket, és már kiheverte, mi, többiek viszont képtelenek voltunk túltenni magunkat a lehetőségen, hogy már a szállóban sem lehetünk biztonságban. A feszültség lerítt rólunk, minden reccsenés, zörej és su- sogás úgy hatott ránk, mintha épp horrorfilmnézés után lennénk. - Mit csinálnak ennyi ideig? - Adam a combján dobolt az ujjaival, figyelte, ahogyan a doktornő a lánya fölé hajol, és valamit beszél hozzá.
Én sem aludtam sokat az éjszaka, de Adamen még inkább látszott a kialvatlanság. A szeme körül vörös volt a bőr, és ezen még az sem segített, hogy reggelinél két csésze kávét is megivott. Nyugtalanul megvakarta borostás állát, aztán visszatért a doboláshoz. - Csak játszanak, közben megfigyeli, nyugalom - paskolta meg Camilla a kezét, de ajakrágcsálása őt is elárulta. Két tenyerem közé vettem a kavicsot, és görgetni kezdtem ide-oda, kissé elterelte a figyelmemet a csiklandozó-masszírozó inger a bőrömön. - Azt hiszem, már végzett is - néztem fel néhány perc múlva. Dr. Prince felkecmergett a földről, karjába vette Fawniát, és elindult felénk. Mind gondolkodás nélkül pattantunk talpra. - Minden rendben? - Camilla maszkja a fűbe hullt, végül átadta magát az anyai türelmetlenségnek. Sürgető mozdulatokkal vette át Fawniát, miközben a választ várta. - Ez attól függ, honnan nézzük... - Dr. Prince mosolygott, ám tekintete komoly maradt. - A kislány áll valamilyen gyógyszeres kezelés alatt? - Nemrég lázcsillapítót kapott a helyi orvostól, mikor megbetegedett - felelte meg a kérdést Cam. - Rendszeresen akkor nem szed semmit, hajól értem... nyálazta meg a száját a doktornő elgondolkozva. - És önök? Szednek gyógyszert? Mondjuk nyugtatót? - Mi köze ennek Fawniához? - Adam egyik karját felesége válla köré fonta, a másikat lánya kezére fektette. Csak másfél lépésnyire álltak tőlem, mégis hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, aki egy láthatatlan vonal mögött rekedt. Dr. Prince tekintete végigpásztázott minket, aztán rám mosolygott. Mindjárt elmondom, csak, kérem, válaszoljanak a kérdéseimre! - Nem szedünk nyugtátokat - jelentette ki Adam. Egészen addig nem tűnt fel Camilla arckifejezése, míg dr. Prince újra meg nem szólalt. - Ön is ezt a választ adná, Mrs. Swanson? - Miért adna más választ? - fortyant fel Adam. Azt várta, hogy majd helyeslést hall maga mellől, ám a csönd egyre hosszabbra nyúlt. - Cam? - jelentek meg apró ráncok a homlokán, mikor végül a feleségéhez fordult. - Nálam vannak nyugtatok, az utóbbi napokban vettem be belőlük - jött végül a vallomás. - De miért titkoltad el? - Adammel egyetemben én sem értettem. Az elmúlt időszak után egyikőnk sem vetette volna a szemére, hogy szüksége van külső segítségre. Hacsak... Mennyit szedsz belőle? jutott a bátyám is azonos következtetésre. - Csak amennyit az előírás szerint szabad, esküszöm! - Akkor miért a titkolózás? Tudni akarom! - fordította szembe magával őt, és egyenesen a szemébe nézett. Fawnia az anyja mellkasához bújt, mintha el akarna rejtőzni a hangzavar
elől. - Adtam belőle titokban neked is. - A hadarást csak nehezen értettem meg. Elképedve fürkésztem a sógornőm arcát, mintha most látnám először. - Mit csináltál? - Adam hitetlenkedve megrázta a fejét. - Tudom, mit gondolsz a nyugtátokról. Hogy egy csomó színész kollégád szedni kezdte a stressz miatt, aztán rászoktak. Magadtól nem vetted volna be, de annyira kifordultál önmagadból! Nekem segített, azt gondoltam, ha adok neked, jobban érzed majd magad. Adam, sajnálom, én csak jót akartam kapott a bátyám keze után, ám csak az ujjaival súrolta, ahogy Adam elhúzta előle. - És Fawnia? Mi köze neki ehhez? - hagyta figyelmen kívül a feleségét, hogy végre megkapja a doktornőtől a választ. - A tünetei alapján azt mondanám, valaki begyógyszerezte. Halk nyekkenést hallattam a meglepetéstől. így már értettem azt az üveges tekintetet, hogy Fawnia semmire sem reagált, mintha nem hallana és látna minket. Adam hangja fenyegetőbb volt, mint egy oroszlánbömbölés. - Te begyógyszerezted a lányunkat? Camilla hatalmasra kerekedett szemmel meredt a férjére. - Mi? Nem! Én soha. Esküszöm mindenre, ami szent! Sosem tettem volna ilyet vele, ti is tudjátok! - A kétségbeeséstől teljesen elsápadt. - Velem is megtetted. - Az más. Adam, Adam az istenre! - Ezúttal nem hagyta, hogy elhúzódjon előle, megragadta a bátyám karját. - Sosem adtam nyugtatót a lányomnak. Soha. Haljak meg itt azonnal, ha ilyet tettem - csordult ki egy könnycsepp a szeméből. Elkeseredett csókot nyomott Fawnia homlokára, miközben magához ölelve ringatta. Adam a hajába markolva fordított hátat nekünk. - Nem tudná bántani a lányunkat - közölte a doktornővel néhány pillanat múlva. Camilla fojtott hangon felzokogott. - Az áttételes Münchausen-szindrómában szenvedő anyák az ilyesmit nem érzékelik bántásnak - köszörülte meg a torkát dr. Prince. - A feleségem nem tudná bántani a lányunkat - ismételte meg Adam. Hinni akartam neki, de már nem tudtam, mit gondoljak. Azt nem lehetett vitatni, hogy Camilla szereti a lányát és jó anya, viszont ha valami betegsége van... A híradóban egyszer láttam egy apát, aki tizenkét évig szeretetben nevelte a kisfiát, aztán egy szép nap felkelt reggel, és elvágta a gyerek torkát. Később a szakértők megállapították, hogy skizofréniában szenvedett. - Rendben. Én azt tanácsolom, hogy vegyünk le egy kis vért a kislánytól, és küldjük el a laborba. Addig pedig ellenőrizni fogok mindent, amit megeszik vagy iszik, és megfigyeljük, lesz-e változás - ajánlotta a doktornő. Adam megrázta a fejét. - Nem. - Nem? - Nem. Valaki mérgezi a lányomat, én pedig el akarom kapni.
Nem beszélünk erről senkinek, és ugyanúgy készítik a lányomnak az ételt, mint eddig. Megfigyeljük, kinek van alkalma beletenni a nyugtatót - foglalta össze Adam a tervét. Arról nem beszélt, mi történik, ha meglesz az illető, de az írisze mélyén megülő dühöt elnézve volt pár ötletem. - Joss, vidd be Fawniát, és ügyelj rá! Nekem beszédem van a feleségemmel! vette el a kislányt az anyjától, hogy átadja nekem. Camilla kelletlenül eresztette le a karját, és még haloványabb színt öltött. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek a szülei azon morfondíroznak, elváljanak-e, vagy próbálják megmenteni a házasságukat. Nem láthattam Adam fejébe, de féltem a jövőtől. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történne velünk, ha az életünk után a családunk is teljesen szétesne. -Jól van, kisprücsök, menjünk be! - indultam el a szálló felé dr. Prince társaságában. - Te jól vagy? - érdeklődött tőlem együtt érzőn. - Nem igazán, de már kezdek hozzászokni - vallottam be. Azt hiszem, Cam miattam adott nyugtatót a bátyámnak - bukott ki belőlem a gyanú, ami már jó pár perce szorongatta a torkomat. Nem kaptam választ, de magamon éreztem a barna szempár intenzív figyelmét. - Az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtünk, Cam pedig afféle ütköző volt. Hallgatta az én nyavalygásomat, hallgatta Adam kiborulásait. Nem is tudom... - A te hibádból vagytok most itt? - Tessék? - kaptam fel rá a tekintetemet. Ez a nyílt kérdés olyan volt, akár egy pofon. - Valamibe belekeveredett a családod, azért vagytok most itt. Nem tudom, mibe, nem is kell elmondanod, de a te hibád volt, igaz? - ismételte meg a kérdést. Keserű íz költözött a számba, és erőt kellett vennem magamon, hogy visszatartsam a könnyeimet. Bólintottam. - Hát, igen, csak egy kis bajkeverő vagyok, aki mindenkinek gondot okoz... - bújtak elő a szavak belőlem. Mélyet lélegeztem Fawnia babaillatából, de most még ez sem segített. - Sejtettem... - A tudat, hogy még egy ismeretlen is azonnal meglátja azt a sötétet, ami körülvesz, cseppet sem volt kellemes. - Mármint, sejtettem, hogy ilyennek látod magad. Kívülállónak, koloncnak, tehernek - folytatta a félbehagyott mondatot. Megtorpantam és ránéztem. A tekintete tiszta és őszinte volt. - Bármi is történt, kétlem, hogy a te hibád lett volna, ahogyan a sógornőd tette sem az, hanem saját döntés. Te mit gondolsz? - Hogy szeretnek. De... - Nincsen de. Lehet kölönc valaki, akit szeretünk? kérdezte lágyan. Könnyes szemmel megráztam a fejem. - Na látod! - indult tovább elégedetten. Utánaeredtem, és bár kicsordult néhány könnycsepp a szememből, mégis mosolyogtam. Aztán hirtelen újra meglegyintett a félelem szele. Valamit még muszáj volt megtudnom... - Tényleg azt hiszi, hogy Cam adta a nyugtatót a kicsinek? -
halkítottam le a hangom. Bár Fawnia nem figyelt ránk, és valószínűleg nem is értette, miről van szó, mégsem akartam, hogy a kétkedésemet hallja. - Azt gondolom... - kezdett volna bele a válaszba a nő, mikor az érkező autók hangja megzavarta. Az elöl jövő dzsipet megismertem, Julié bátyjáé volt, de a hátsó autót eddig még nem láttam. Néhány pillanat múlva a rejtély megoldódott Herdenberg felügyelő bukkant elő a kormány mögül. Kellemetlen érzés járt át, amely semmi jót nem sejtetett. ADAM: Az utolsó bástyám is sakkba került, és attól tartottam, ha nem a megfelelőt lépem, le is ütik. Behúztam Camillát egy fa rejtekébe, aztán csak néztem őt. Kerestem a vonásaiban a nőt, akibe első látásra beleszerettem, a nőt, akit azóta is lángolva szeretek, a feleségemet, a gyermekem anyját... a legjobb barátomat. - Adam, mondj valamit, kérlek! - Remegett, minden ízében remegett, én pedig legszívesebben átöleltem volna, hogy felmelegítsem a testét és a lelkét is. Nem tehettem, most nem. Ezt meg kellett beszélnünk. - Nem értem, hogy tehetted - temettem az arcomat a tenyerembe. Nagyot szusszantottam, majd ismét ránéztem. Csendesen állt azzal .1 szende, szemlesütős pillantással, és még a történtek és a haragom után is biztos voltam benne, hogy nem játszik, nem manipulál, ő az én Cam illám. - Megijedtem. Folyton olyan dühös voltál, és... - csuklott el a hangja, amint megszólalt. - Jossie és te mindig vitáztatok, én meg ott álltam köztetek. Próbáltam összetartani a családunkat, de annyira nehéz - kapott levegő után. Belehalnál, ha Jossie-val teljesen elmérgesedne a kapcsolatotok, én pedig belehalnék a szenvedésedbe. Vége lenne mindennek, széthullana, és... - kinyitotta a szemét, hogy utat engedjen a patakzó könnyeknek. - ...nekem ez mindenem. Te, Fawnia, Jossie. A családunk. Minden - mondta ki újra olyan hangsúllyal, hogy hittem, ez nem túlzás, tényleg így van. Megijedtem - zokogott tovább. Közhelyesen hangzik, de mintha valaki tőrt döfött volna a szívembe. Képtelen voltam elviselni a szenvedését, amikor arra esküdtem, mindig védeni fogom tőle. Én is hazudtam neki, fifti-fiíti. - Gyere ide! - tártam szét a karjaimat előtte, ő pedig úgy rohant hozzám, mintha attól félne, újra elveszíthet, ha nem siet. - Sajnálom, hogy hazudtam. Sajnálom - markolta meg az ingemet. Könnyei a nyakamra folytak, ahogy lábujjhegyre állt és a váll- hajlatomba bújt. - Olyan buta voltam. De Fawniának nem adtam semmit, a kislányomnak nem adtam. - Tudom, hogy nem. Elhiszem - simogattam a haját. - Nem fog széthullani a családunk, mert nem hagyom. Nincs mitől félned, és nincs miért hazudnod nekem, oké?
- Oké - motyogta. Ha nem bukkannak fel az autók, talán tovább álldogálunk így összeölelkezve, de Herdenberg megjelenése nem olyasmi volt, amit figyelmen kívül lehetne hagyni. - Mi történhetett? - Camilla aggódva pillantott fel rám, de nem tudtam választ adni. Kézen fogtam, és a szálló felé húztam, hogy ne maradjunk le semmi fontosról, de mire odaértünk, már fordulhattunk is vissza. Herdenberg kilépett a kapun, megkerülte az épületet, és az istállók leié igyekezett. Crosley-ék háromlépésnyiről követték, őket pedig a szálló többi lakója és dolgozója. - Mi történt? - értük be Jossie-t. - Nem tudom - rázta meg a fejét. Lepillantott a Cammel összefonódott kezeinkre, és láthatóan elsimultak a vonásai. Bemenjek Fawniával? - biccentett a szálló felé. Tagadni sem tudtam, hogy meghökkentem. Vagy nagyon megijedt attól, ami az utóbbi fél órában történt, vagy elrabolták a földönkívüliek az igazi húgomat, és egy engedelmes hasonmást küldtek vissza. Bármi is volt az ok, jólesett, hogy változtatni akar a viselkedésén. Ez azt jelentette, hogy ő is küzd értünk, kettőnkért és az egész családunkért. - Megtennéd? Utána elmesélem részletesen, amit megtudok! hajlottam én is kompromisszumra. Reméltem, hogy megérzi, ez az én első lépésem felé. - Oké. Akkor a szobámban leszünk - csinált hátraarcot ellenkezés nélkül. Annyira tele voltam az érzéseimmel, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hová tartottunk, csak kiélveztem az apró előrelépés örömét. Végül, mire felértünk az istállókhoz, Harold csuklóján már bilincs volt, Herdenberg pedig diadalmasan vezette ki őt a szabadba, mintha csak egy díjnyertes lovat sétáltatna. -John, ez ostobaság, én nem csináltam semmit - tiltakozott Mr. Lagen. Valószínűleg munka közben törhetett rá a rendőrfőnök, mert kezén még mindig rajta volt a kesztyű, amiben a szénát és a trágyát szokták lapátolni. Ahogy meglátta az odakint ácsorgó embereket, elvörösödött és csak még zavarodottabbá vált. - Ezt majd az esküdtszék eldönti, Mr. Lagen - közölte Herdenberg hivatalos stílusban. - Esküdtszék? - nyekkent fel a férfi. Segélykérőn nézett körbe, de nem tehettünk semmit. Camilla borzongva bújt az oldalamhoz. - A bizonyítékok alapján úgy vélem, okunk van eljárást indítani. - De hát... - Várjanak! - Broderic az utolsó pillanatban jelent meg, mert Herdenberg már karon ragadta az apját, hogy elvezesse az autójáig. - Mi a fene folyik itt megint? - dobta le a fiú maga mellé az ásót, aztán válaszra várva meredt hol az apjára, hol a rendőrfőnökre. - Sajnálom, fiam, de újabb bizonyítékot találtunk arra, hogy
az édesapjának volt oka meggyilkolni Gleda Norse-t - közölte a férfi megjátszott együttérzéssel. Broderic ismét az apjára nézett, mintha olvasni akarna az arcáról. - Miféle bizonyíték? - kérdezte fojtott hangon. - Ne mondd el, John, kérlek! - Harold Lagen most még ijedtebb- nek tűnt, mint korábban. Sápadtan remegett, miközben könyörgő pillantását fiáról Herdenbergre fordította. - Nem adhatsz ki információkat a nyomozásról. Ne mondd el neki, a barátságunkra kérlek! - Mi az, hogy ne mondja el? - Broderic hangja szó szerint csattant, még én is belerázkódtam. Arca eltorzult a dühtől, a csalódottság eredményezte, amit egy szeretett apa okozott neki. - Ha így akarja, Mr. Lagen, ezt az egyet megtehetem - bólintott Herdenberg. Hogy a megértés vezette-e vagy inkább az, hogy a hallgatással csak még hatásosabbá válik az előadás, kétkedést ébresztett bennem. - Nem. Tudnom kell. - Broderic egyetlen mozdulattal lökte félre a rendőrfőnököt, hogy aztán megragadja az apja gallérját két oldalról. - Te voltál? Te tetted? Miért? Jogom van megtudni, jogom van hozzá, a francba is! - rázta meg a férfit, aki némán, mindenféle szemrehányás nélkül tűrte. - Elég volt, lépjen hátra a gyanúsítottól, különben magát is beviszem a rendőrség akadályoztatásáért! váltott paprikavörösbe Herdenberg arca, valószínűleg megalázónak találta, hogy valakinek van képe, és csak úgy arrébb penderíti őt. Caspar megindult előre, mire én is lefejtettem magamról Camilla ujjait. Aggódva nézett utánam, de úgy éreztem, segítenem kell. - Jöjjön, Broderic! - Caspar megállt a fiú egyik oldalán, és megérintette a bicepszét. - Nem. Tudni akarom az igazat! - rázta meg magát felbőszült telivér módjára. Casparral összenéztünk, aztán felkészülve az ellenállásra megragadtuk két oldalról. Nem tudom, ő hogy bírta, de nekem az első öt másodperc után már nem csak a lövésem helye sajgott, hanem minden izmom - Broderic Lagen, annak ellenére, hogy fiatalabb volt nálunk, bivalyerővel bírt. Lihegve szorítottuk a földre, míg Herdenberg elsétált a kocsijáig az idősebbik Lagennel, beültette, aztán beindította a motort, és elhajtott, persze mindezt csak szép nyugodtan, egyáltalán nem kapkodva. Broderic csak akkor állt le, amikor már az autó zúgását sem lehetett hallani. Az erőn felüli ellenállása végül egyetlen másodperc alatt halt el, izmai elernyedtek, és csak feküdt a földön az eget bámulva. Már nem kiáltozott, hogy eresszük el, mi magunk vonultunk vissza. - Ha ez számít valamit, szerintem nem ő tette - szólalt meg mellettem Caspar. Néhány percig mind lihegve, mozdulatlanul pihentünk, nem foglalkozva a körülöttünk álldogálókkal, aztán Broderic felült. Felkészültem egy újabb kiborulásra, ám csak talpra vergődött, és leporolta magát.
- Nem számít. Már semmi sem számít - közölte, mielőtt bement volna az istállóba. Keresd a galambot! 15. fejezet CASPAR: A hangulat nem nyugodott, az emberek susmorogva próbálták feldolgozni a jelenetet, amely megzavarta a mindennapjaikat. A személyzet egy csoportba verődött, ki hitetlenkedve, ki felháborodva mondta el a véleményét. Mi is elkülönültünk, Adamékkel félrevonultunk az istálló oldalához. - Te tudod, mi az új bizonyíték, ami miatt letartóztatták Mr. La-gent? - halkítottale bizalmasan a hangját Adam. Elgondolkoztam, vajon elmondhatom-e, de biztos voltam benne, előbb vagy utóbb úgyis kiderül. Ha máskor nem, hát Lagen tárgyalásán. - A nemi erőszak bizonyítása miatt csináltak DNS-tesztet is a városi halottkémi hivatalnál. -Jaj, istenem! Mr. Lagen mégis...? - Camilla a szájára szorította az ujjait. - Nem, nem. Nem erről van szó - nyugtattam meg gyorsan, bár csak halovány vigaszt nyújthatott mindenkinek, hogy a lány halála előtt nem lett erőszak áldozata. - A DNS-minták alapján Mr. Lagen Gleda apia. - Hű! - Adam felnyögött, és emésztgetni kezdte a hírt, Camillán pedig leginkább együttérzést láttam. - Herdenberg azt gondolja, hogy Lagen kétségbeesett a fia érzései miatt. Talán beszélni akart a lánnyal, hogy hagyja békén Brodericet. Aztán mikor Gleda nemet mondott, Lagen elvesztette a fejét, és... - foglaltam össze néhány mondatban a rendőrfőnök elméletét. - Te mit gondolsz? - fürkészte Adam az arcomat. Megvakartam a fejem, és megvontam a vállam. - Nem hiszem, hogy Lagen volt. Sok gyilkost láttam már, szerintem ő nem az - feleltem. A megérzéseim már sokszor megmentettek, bíztam bennük. Adam újabb kérdést akart feltenni, de a deszkák között kiszűrődő nyihogástól és dobogástól nem hallottam rendesen. Az állatok túl idegesek voltak. „Nem számít. Már semmi sem számít.” - Adam, gyere velem! - indultam el azonnal a pajta bejáratához. - Mi az? Gyere! löktem be az ajtókat, és a sejtésem beigazolódott. - A francba! - Adam káromkodásával nem foglalkozva, azonnal a főgerendához rohantam. Broderic kötelet vetett rá, majd nyakára téve a hurkot leugrott a sámliról. Még élt, a teste
küzdött a fulladás ellen, de nem lehetett túl sok ideje. Megragadtam a lábát, és igyekeztem megtartani a súlyát. - Létra, metszőolló. - Csak ennyit tudtam kinyögni Adamnek, miközben magamban imádkoztam. Az a néhány pillanat, míg felállította mellettünk a létrát, felmászott, és elvágta a kötelet, felért egy örökkévalósággal. Broderickel együtt én is a földre rogytam - túl sok volt ez mára. - Orvost... - nyögtem. Legszívesebben lefeküdtem volna ott, azon a szent helyen, ám a körülmények ezt nem tették lehetővé. Broderic mellé térdeltem, megnéztem a pulzusát meg a légzését, és csak azután nyugodtam meg, hogy bár gyengén, de mindkettőt érzékeltem. - Ostoba kölyök! Nehogy meghalj itt nekem, hallod? - morogtam. Az emberek körülöttünk motoztak, valaki hozott egy pokrócot is, hogy Brodericre terítse, de annyira kimerült voltam, hogy mindezt csak részlegesen érzékeltem. Fogalmam sincs, meddig vártunk dr. Ronwellre - bár úgy tippeltem, túl sokáig -, amikor megérkezett, Adam és Switz felsegített a földről, és arrébb vittek. Nem volt több tennivaló, csak figyeltük, ahogyan megvizsgálja Brodericet, aztán Switz és Matthew segített kivinni a kocsiig, hogy kórházba szállíthassák. -Jól vagy? - Még mindig az egyik karámnak dőlve bámultam magam elé, amikor Adam visszajött hozzám egy nagy bögre teával. Átvettem, de azonnal le is tettem magam mellé, mert a kezem még mindig túlságosan reszketett. Meglepett, mikor Adam leült mellém, de nem mutattam ki. A földön heverő kötelet figyeltem, és azon gondolkoztam, milyen kegyetlen az élet, hogy egy ilyen fiatal fiút öngyilkosságba sodor. - Azért most már jó lenne végre egy olyan nap, amikor nem történik semmi... - jegyezte meg Adam egy szalmaszálat pödörgetve az ujjai között. Mostanra mind szétestünk, a lelkünk és az idegeink nem bírták ezt a sok feszültséget, az pedig, hogy ennyi akciófilmbe illő jelenet vált valóra körülöttünk, nem sokat segített a dolgon. - Talán jobb lenne továbbállni - böktem ki végül. - Az nem lenne veszélyes? - nézett rám Adam. A kérdése ellenére a tekintetében mohó vágyat láttam arra, hogy azt feleljem: nem. - Nem tudom, mi veszélyesebb, itt maradni vagy menni ismertem el. Ez a sok rendőrségi ügy és hogy ennyi orvosi kezelést igénylő esetünk volt néhány nap alatt, még akkor is felkeltheti a figyelmet, ha hamis neveken futunk a hivatalos iratokon. - Egyeztetnem keli az összekötőmmel - döntöttem el végül. Ez volt a legjobb, amit tehettem, én már annyira belegabalyodtam a szálakba, hogy nem láttam tisztán a helyzetet. - Előtte lehet, hogy aludnod kéne, elég szarul nézel ki tápászkodott fel mellőlem Adam. Tátott szájjal bámultam a
felém nyújtott kezére. Úgy fogtam meg, mintha attól tartanék, egyszer csak levegővé válik, én pedig visszahuppanok a fenekemre. - Hát, te sem vagy épp címlapra való formában... villantottam rá egy óvatos mosolyt. Néhány percre megfagyott a levegő, aztán Adam felkacagott. - Azt hiszem, lehet ebben valami - adott igazat. A kimerültség ellenére napok óta először éreztem valami apró reményf-élét, ami jobban felmelegítette a bensőmet, mint a forró tea. Persze, azt sem hagytam a földön, a két tenyerem közé fogtam a bögrét, és vittem magammal. A délutánt tényleg végigaludtam, ahogyan Adam tanácsolta. Azzal dőltem le, hogy csak fél órára pihentetem a szemem, aztán az álom mégis magával ragadott. Túl jó volt a meleg takaró alá bújni, akár egy burokba, ami kicsit elzárt a világtól, és a párna is pihe-puhán simult a fejem alá. Esélye sem volt a további ébrenlétnek, ahogy bevackoltam magam és becsuktam a szemem. Zajra ébredtem. Csak lassan tudatosult bennem, hogy nem a folyosóról jön, hanem a nyitott ablakon át szűrődik be. A zsaruösztön azonnal működésbe lépett, az álom messzire szállt, én pedig kiugrottam az ágyból, ám mielőtt még az ablakhoz érhettem volna, az ajtó kivágódott, és Jossie meredt rám lihegve és ijedten. - Itt vannak a... itt vannak a hiénák - közölte. Egy másodpercig azt hittem, még mindig álmot látok, aztán összeállt a kép. Hiénák? Mármint újságírók? fejtettem mega mondanivalóját. Heves bólogatásba kezdett, mert a futástól még mindig nehezen vette a levegőt. - Mi a franc? - hajoltam le a cipőmért, hogy aztán lépés közben szuszakoljam bele a lábamat. - Láttam köztük azt a két nőt, a pletykásokat. Lehet, hogy az egyikük rájött, ki a bátyám, vagy csak simán a gyilkosságról értesítették a médiát - magyarázta, miközben mindketten gyors iramban rohantunk le a lépcsőkön. Az előtérben állók egy emberként fordultak felém, mikor befutottam. - Most mi lesz? - tette fel Switz a kérdést. Nem tétovázhattam tovább, lépnem kellett. - Telefonálok egyet, aztán elmegyünk - közöltem. - Ha mégnem is tudják, hogy itt vagy - biccentettem Adam felé -, előbb vagy utóbb rájönnek, és abból hír lesz. - Matt! Matthew! - Claudette hangját már messziről hallottuk a nyitott ablakon át. Az említett az ajtóhoz sietett, és kitárta a felesége előtt. - Mi baj van? - Sem... semmi baj, sőt! - rázta meg a fejét a nő, arcszíne vetekedett haja vörösségével. Kislánya eddig a fogadópult mellett rajzolgatott, de most lemászott a székéről, és odasomfordált mellé. - A vendégek. Visszajöttek a vendégek. Vagyis néhányuk. De jöttek újak is, akik szobát vennének ki.
Itt van Loretta a kapunál, azt mondta, lefoglalták még azokat a helyeket is a tábor területén, amelyek eddig szabadok voltak. - Mi? - Matthew-nak idő kellett, mire felfogta, én viszont azon nal megértettem: hatott a bulvár ereje. - De hogyhogy? - Elterjedt a városban, hogy letartóztatták a tettest, a délutáni hírekben pedig benne volt a gyilkosság meg minden. Az emberek kíváncsiak. - Ez undorító - rázta meg a fejét Camilla, majd a férjéhez bújt. - Persze, tudom én, hogy ez szomorú, sajnálom Gledát és Brode- ricet is. De a szálló... - jött zavarba Claudette Camilla reakciójától. - Odakint tudnak arról, hogy a Swanson család is itt van a szállóban? - tértem rá a lényegre. - Nem, nem tudják - vágott zavarodott arcot, aztán hozzátette. - De Julie-ról tudnak. - Rendben, akkor a következőt tesszük - fordultam Adamékhez. - Én megszervezem, hogy a családotok titokban elhagyja a szállót, és átmenjen egy másik, biztonságos helyre. Julieékról tudják, hogy itt vannak, gyanús lenne, ha ők is velünk jönnének. Szóval, maradnak és megtartják a koncertjüket úgy, ahogyan eredetileg is tervezték. Mi pedig soha itt sem voltunk. - Na, várjunk csak! Ezt most nem értem... - Matthew vonásaira kiült a koncentráció, próbálta helyére tenni a részleteket, de ő is rájött, hogy valami nem passzol. Rossz kirakós darab került a dobozba. A húgára pillantott, aztán intett a fejével, hogy menjünk arrébb. - Nem úgy volt, hogy Julie-ra kell vigyázni, mert valami őrült rajongó van a nyomában? - kérte számon rajtam a történetet, amit kitaláltam. Szégyelltem magam, amiért beadtam neki ezt a hazugságot, de akkor ez tűnt a legjobb ötletnek. - Nézd, az ügy ennél bonyolultabb lett, és nem teljesen úgy van, ahogy mondtam - ismertem el. A felvillanó vád láttán hozzátettem: - Őszintén az elnézésedet kérem, de hidd el, jó okom volt arra, amit tettem. Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, felmért, vizsgált, és megemésztette a hallottak mellett a látottakat is, aztán vett egy mély levegőt. - Nem mondom, hogy rendben, de az utóbbi napok eseményeit elnézve elhiszem, hogy nem volt más választásod. - Értékeltem, hogy ilyen könnyen túl tud lépni a megbántottságon. Az emberek többsége rágógumiként kérődzik rajta, és ahelyett, hogy kiköpné, inkább megfullad. - De akkor most halljam az igazságot! - Nem mondhatok el mindent, a saját biztonságod érdekében jelentettem ki előre, hogy ne érezze magát ismét becsapva. Julié biztonságban van, nyugodtan itt maradhat a fesztiválra a férjével. Nekünk, többieknek, viszont mihamarabb el kell tűnnünk. Nem készülhet egyikünkről sem fotó, és senki nem
tudhatja meg, hogy itt jártunk. Hol a vendégkönyv? - intettem a pult felé. Elővette, én pedig felkaptam az egyik tollat, és belefirkantottam a hét álnevet visszadátumozva az érkezésünk napjára. - Tessék! Ha valaki kérdezi, ők vagyunk mi. Egyszerű turisták, akiket nem ismertek - adtam vissza a könyvet. - Várj! - Matt elkapta a karomat, mikor vissza akartam menni a többiekhez. - Rendben lesztek, ugye? Mármint... - Rendben leszünk - feleltem meg a kimondatlan kérdést. Hálásan megpaskoltam a vállát, majd visszasétáltam a többiekhez. - Most pedig telefonálok egyet, aztán kitaláljuk, hogyan jussunk ki innen a firkászok és paparazzik mellett közöltem, miközben megtapogattam az üres nadrágzsebemet. JOSSIE: Csak ültem a bőröndöm mellett, karomban Fawniát tartva, és üresség járt át. Megint menekülni, új helyre, elszakadva Peter bácsitól és Julie-tól - talán mindörökre. Nem akartam, elegem volt. Egy pillanatra még az is felmerült bennem, talán jobb lenne, ha az a Főnök elkapna és kinyírna, akkor legalább már semmi miatt nem kéne aggódnom. Talán, ha csak az én életem a tét, így is döntök, egyedül a családom miatt nem választhattam ezt. - Joss... - Simon lesett be az ajtórésen. A csók óta még nem beszéltünk, időm és erőm sem volt megemészteni, ami történt. - Indulnunk kell? - Nem, a többiek még mindig a szobában tanácskoznak - lépett beljebb, de az ajtó előtt két lépéssel megint elakadt. O sem tudta, hogy kéne viselkednie, mindketten olyan szörnyen bénák voltunk. Végül összeszedtem magam, és a bőrönd másik oldala felé biccentettem. - Leülsz? - Aha - sétált oda hozzánk bizonytalanul. Jó pár percig csendben ücsörögtünk, én zavaromban Fawnia haját fésülgettem az ujjaimmal. Imádtam a göndör fürtjeit, olyan volt velük, mint egy játék baba. - Beszélnünk kéne... Tudod, arról... - Simon kimondani sem tudta, hogy megcsókolt, ez pedig csak egyet jelenthetett: részéről ez egy véletlen volt, hiba. Olyasmi, amit minél előbb semmissé szeretne tenni. - Te vagy a legjobb barátom, és... - Felejtsük el! - szóltam közbe. - Tessék? - Igazad van, a legjobb barátok vagyunk, ennyi. Csak a sokkoló események miatt összezavarodtunk. Felesleges ezen rágódnunk tovább - vontam meg a vállam. Ahogy felnevetett, megkönnyebbülésének aprócska pengéje sebet hagyott az önérzetemen. - Hála az égnek, hogy ezt mondtad! - vigyorgott rám. - Az a... tudod... olyan volt, mintha a húgommal - borzongott meg. - Jaja - értettem egyet megjátszott fintort bűvölve az arcomra. - Ki kell mennem a mosdóba, vigyázol addig rá? -
ültettem le Fawniát a szőnyegre, aztán a zsebemből előhúztam a galambszobrocskámat. - Addig játssz vele, tessék! - nyújtottam oda Simonnak. Szükségem volt néhány percre, hogy összeszedjem magam, ezért a fürdőben csak ültem a lecsukott vécéfedélen, és a gurigát piszkálgattam a fali tartóban. Nem akartam azon vívódni, hogy míg Simonból csak testvéri érzéseket váltottam ki, addig ő belőlem kellemes borzongást, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni, amit hallottam. Reméltem, ez nem azt jelenti, hogy ennyire rosszul csókolnék... Végül is, Patrick Holloway nem panaszkodott, mikor smároltunk a szertárban. Bár esélyem sem volt arra, hogy Caspar valaha megcsókoljon, mégis majd belehaltam a gondolatba, hogy ha megtenné, csalódna. Halk zörejt hallottam kintről, ezért végül félbehagytam a trónolást. Vajon, az új helyen, ahová megyünk, lesz saját mosdóm? A látszat miatt gyorsan megnyitottam a csapot, a víz alá tartottam a kezem, majd letéptem egy papírtörlőt. Félig még nedves kezemet a nadrágomba törölgetve léptem ki az ajtón, hogy aztán megtorpanjak. - Mit...? - Nagyot nyeltem, ennél többet mégsem tudtam kipréselni magamból. - Hogy mit akarok? - A sikátorból ismert bőrdzsekis srác rám vigyorgott, engem pedig kirázott a hideg. Karjában ott volt Fawnia, a kezében pedig egy pisztoly. Simon mellettük térdelt a földön, kezét a tarkójára téve. Nem értettem - hogy került ide ez az alak? Hogy találhatott ránk? - Egyelőre annyit, hogy gyere ide! - mozgatta meg hívogatóan a fegyverét. - Rendben. - Azt hittem, megint kicsinek és védtelennek érzem majd magam, mint az első találkozásunkkor, de ahogy Fawniát figyeltem, a félelmem háttérbe szorult. O volt kicsi és védtelen, nekem pedig észnél kellett lennem, hogy megóvhassam. Nem számított, hogy túl fiatal vagyok, ahogyan az sem, hogy nem a gyerekemről, hanem az unokahúgomról van szó, az anyai ösztönök őrjöngve várták bennem a pillanatot, amikor cselekedniük kell. - jó kislány - biccentett a bőrdzsekis, mikor elé értem. Lepillantottam Simonra, úgy tűnt, nincs rajta sérülés - Fawnia épsége miatt valószínűleg önként megadta magát, nem ellenkezett. - Most pedig elmondom, mi lesz. Te és én elmegyünk sétálni egy kicsit, és visszük magunkkal ezt az édes kislányt is. Csak a biztosíték kedvéért, nehogy valami butaság jusson az eszedbe. - Veled megyek, és ígérem, azt teszem, amit mondasz, de őt hagyjuk ki - szedtem össze a bátorságom a tárgyaláshoz. Félredöntött fejjel nézett rám, aztán megrázta a fejét. - Az utolsó találkozásunk óta bátrabb lettél. Jobb, ha jön a gyerek is - döntötte el. Észrevettem a Fawnia által szorongatott galambot, és taktikát váltottam. Ha nem szabadulhatok, akkor valami jelet kell hagynom, hogy más kiszabadíthasson. - Rendben, de akkor én viszem a gyereket! - Kétkedőn nézett
rám, ezért kellett valami indok is. - Legalább tele lesz a kezem. - Legyen! - fordította a pisztolyt Simon felé. - Ne! - Mikor rájöttem, mire készül, gondolkodás nélkül kapaszkodtam bele a kezébe. Nem dulakodhattam vele, de tétlen sem maradhattam. - Ha megölöd, nem megyek sehová, erre megesküszöm! - közöltem, és hál’ istennek, nem remegett meg a hangom. A fürdő felé pillantottam. - Hadd... hadd zárjam be a mosdóba, mire szólni tudna valakinek, már messze leszünk! kértem. - Oké, vidd! - rázta le magáról a kezem, én pedig hagytam. Hátrébb lépett, hogy a fegyverrel sakkban tarthasson mindkettőnket, és minden mozdulatunkat árgus szemekkel figyelte. Simon felállt, szó nélkül indult a szobámból nyíló kis helyiség felé. Ahogy átlépte a küszöböt, szembefordult velem, soha nem volt még ilyen könnyű olvasnom benne - aggódott értem, és fogalma sem volt, mit tehetne. - Minden rendben lesz - öleltem magamhoz hirtelen. - Gyerünk, ha nem igyekszel, lelövöm! - mordult fel a hátunk mögött a bőrdzsekis. Egy részem húzni akarta az időt, hogy valaki felfedezzen minket és segítsen, egy másik attól félt, ha bárki benyitna, előbb kapna golyót, semmint hogy cselekedhetne. - Keressétek a galambot! - susogtam Simon fülébe, aztán hátraléptem, becsuktam az ajtót, és elfordítottam benne a kulcsot. Mielőtt visszamehettem volna, a srác intett, hogy vegyem ki a kulcsot, és vigyem oda hozzá. Megtettem. - Nézz ki az ajtón, hogy látsz-e valakit! - kaptam újabb utasítást, ezúttal szóban. Az ajtóhoz léptem, és óvatosan lenyomtam a kilincset. Csak annyira nyitottam ki, hogy a fejem kiférjen rajta, aztán körbenéztem. - Minden üres - közöltem. Hátrafordulva kinyújtottam a kezem Fawniáért, amint a karomba került, szorosan magamhoz öleltem. Végighaladva a szobák mellett végig azon imádkoztam, hogy ne most jusson eszébe valakinek kijönni. Igyekeztem minél halkabban vonulni, és most először örültem, hogy Fawnia ennyire csendes. Lopva elvettem tőle a galambomat, de még ez sem vette rá arra, hogy nyűgösködni kezdjen. - Várj! - A vállamon érzett érintéstől megfeszültem. A fegyveres megállt a lépcsőkorlát mellett, és lelesett. Minden üresnek tűnt, a személyzet az újságírók távoltartásával volt elfoglalva, míg a családom a szökési terven ügyködött. - Jó, mehetsz! - kaptam végül engedélyt. Elképzelni sem tudtam, hová megyünk, de azzal biztattam magam, ha elvisz magával, szüksége van rám. Ez pedig azt jelenti, hogy életben hagy. Ahogyan Fawnt is, mert ha bántaná, akkor az én hasznomat sem venné többé. Akár meg is ölhetne, akkor sem tenném, amit akar tőlem. - Jobb oldali folyosó - közölte monoton hangon, mikor a földszintre értünk. Engedelmesen fordultam be, bár a torkom
egyre inkább összeszorult, és úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot. Végül a konyhában kötöttünk ki, ami szerencsére szintén üres volt. - Mit keresünk itt? - néztem körbe. Tűzhely, szekrények, asztal, két szék, edények és egyéb konyhai felszerelés. Semmi más. Kijárat is csak egy, amelyiken bejöttünk. - Csak nyugalom - közölte, és egyenesen a raktárszobához ment. Oldalt állt, hogy a fegyvert rám tudja fogni, közben a másik kezével nekifeszült az egyik polcnak. A rajta lévő konzervek és üvegek megremegtek, de egyik sem esett le, látszott, hogy gyakorlott már a polc áthelyezésében. - Egy alagút? - nyeltem nagyot, ahogy a polc mögött feltűnt az átjáró. Hátam mögé tettem a jobb kezem - ha belépünk oda, most van az utolsó esély, hogy nyomot hagyjak. De vajon a többiek tudnak erről a járatról? Ha nem, sosem találnak ránk, fogalmuk sem lesz, miért pont itt ejtettem el a galambot. Választásom nem lévén, ahogy a lezárt liszteszsákok mellé értünk, a legszélső tetejére pottyantottam a szobrocskát. Drukkoltam, hogy ne essen le onnan, mert a koppanás biztosan leleplezné, és igyekeztem úgy állni, hogy kitakarjam. - Befelé! - állt félre az útból a férfi. - Túl sötét van, hasra fogunk esni - vonakodtam. Benyúlt az alagútba, és egy kattintással fali lámpák kis sorát gyújtotta fel. Nem adtak sok fényt, gazdaságos égő lehetett bennük, de arra jók voltak, hogy lássuk, hová lépünk. Mély levegőt vettem, mintha nem is egy alagútba lépnék be, hanem vízbe ugranék. Az első pár lépés után csikorgást hallottam, elrablóm visszahúzta a polcot a helyére. - Honnan tudsz erről a járatról? - kérdeztem. Nem pillantottam hátra, de hallottam, hogy jön utánam, és a rám szegeződő pisztoly szinte lyukat égetett a hátamba. - Attól a lánytól... Hogy is hívták? Gleda... - hümmögött elgondolkozva. A rémülettől kivert a jeges veríték. - Te ölted meg? - Nem voltam biztos benne, hogy hallja a suttogásom, de a falak jól vitték a hangot mindenfelé. - Még a sors is a kezünkre játszott - nevetett fel, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, hangja nosztalgiás felhangot kapott. - Ott ült az erdő közepén, teljesen egyedül és sírt. Azt mondtam neki, a szálló vendége vagyok, és épp túrázom. Körülbelül fél óra kellett ahhoz, hogy megbízzon bennem, és elmesélje az egész életét. Azt hiszem, bizalomgerjesztő képem lehet... - Szinte láttam, ahogy vigyorog, és ettől fortyogni kezdett bennem egy mélyről jövő indulat. „Annyira szeretem őt. Fél éve minden éjszaka felszököm hozzá az alagúton át. Hogy lehetne a testvérem? Ez nem lehet. Mit tegyek most?” Olyan kétségbeesett volt, én csak segítettem rajta. Egy csapásra megoldottam minden problémáját - hajolt hátulról a fülemhez, felállítva ezzel minden egyes pihét a tarkómon. - Tőlem mit akarsz? Miért kellek?
- Időben meg fogod tudni, hidd el! Emiatt nem kell aggódnod. Balra - szólt rám, ahogy elágazáshoz értünk. Remegő lábbal engedelmeskedtem. CAMILLA: -Julié - öleltem magamhoz szorosan. Nem akartam nélküle elmenni, elválni tőle, ki tudja, mennyi időre. Nem egyszerűen a barátnőm volt, annál sokkal több. A fogadott húgom, akit nem a gének adtak nekem, egymást választottuk. Felérne a pokollal, ha többé nem látnám őt. - Minden oké lesz, nemsokára elkapják azt a szemétládát, és hazajöttök - motyogta a fülembe. A szavai nyugtatóak voltak, ám a keze görcsösen kapaszkodott belém. Bármennyire is igyekezett, nem tudta teljesen elrejteni a valódi gondolatait és érzéseit. - Még két és fél hónap, aztán szükségem lesz rád. Ki más adna nekem tanácsokat arról, hogyan gondoskodjak a babámról? -Jaj, Julié! - nyögtem fel újra. Képtelen voltam tovább visszatartani a sírást, ő is így volt ezzel. A könnyeimen át láttam, ahogy a sarokban Peter átöleli Adamet. Nekik is legalább ilyen nehéz lehet az elválás, mind megszenvedjük. Ez nem igazság... Hamarosan sötétedik, indulnunk kell! Caspar kényszeredetten bár, de kimondta a végső ítéletet. A tervek szerint egy régi pince- alagúton át kiszökünk az erdőbe, aztán Matthew beengedi a szállóba az újságírókat, és míg azzal vannak elfoglalva, hogy mit találhatnak odabent, mi megkerülve őket eltűnünk az éjszakában. Hogy hová, azt Caspar intézte, és biztonsági okokból egyelőre nem árulta el nekünk. - Szeretlek - mondtuk ki egyszerre Julie-val, mintha egymás gondolataiban olvasnánk. Ót elengedni volt az egyik legnehezebb dolog az életemben, minden erőmre szükség volt, hogy az ujjaimat kiegyenesítsem és a karjaimat leeresszem magam mellé. Fawniára gondoltam és Adamre, valamint Jossie-ra. Az ő nevüket mantrázva tettem, amit tennem kell. Adam felvette a bőröndünket, majd mellém lépett, és megfogta a kezem. Jó szorosan, Hogy érezzem, mellettem van, őt nem veszítem el. Ez kicsit segített, de a folyosóra lépve még így is remegni kezdett a lábam. - Szólok a gyerekeknek! - ajánlotta fel Switz ügynök. Adam mellkasának dőltem, az ingébe fúrtam az arcomat, és mélyeket lélegeztem az illatából. Minden rendben lesz, ez sem tarthat örökké... Brook elkapja azt a bűnözőt, az életünk pedig újra normális lehet, ahogyan Julié is mondta. Eltűntek! A kiáltásra mind Switzre kaptuk a tekintetünket. Az ajtófélfába kapaszkodva állt a küszöbön, és feldúltnak tűnt. - Mit csináltak? - kérdezett vissza Caspar, és már indult is a szoba felé. - A srác a fürdőbe van zárva, a lánynak és a babának hűlt helye - foglalta össze a helyzetet Switz. Hangja visszhangként
ismétlődött a fejemben: „a lánynak és a babának hűlt helye”. Fawnia! Kiszakítottam magam Adam karjából, és lélekszakadva tettem meg azt a néhány métert a folyosón Jossie szobájáig. Caspar épp akkor rúgta be a fürdőszoba ajtaját, amikor a szoba küszöbéhez értem. Simon sápadtan jött ki a mosdóból, és ahogy rám nézett, a lábam összecsuklott. Adam kapott utánam és tartott meg, különben a földön kötök ki. - Hol a lányom? - Fegyver volt nála, én nem tehettem semmit. Sajnálom. Bántotta volna a kicsit. El... elvitte őt és Jossie-t - rázta Simon a fejét, ő maga is csak egy rossz álomnak remélte az egészet. Mintha valaki bunkósbottal csapott volna fejbe, szédültem, és a talaj a lábam alatt hullámzásba kezdett. - Ki? Ki vitte el őket? - ragadta meg a fiút Caspar, hogy koncént rációra késztesse. Hálás voltam a nyugalmáért, mert én most képtelen voltam a gondolkodásra. Hittem, hogy ha néhány percen belül nem történik valami csoda, egyszerűen elmegy a józan eszem, és megőrülök. - A bőrdzsekis. Aki a sikátorban is... Joss mondott valamit! - bökte ki hirtelen, mintha csak most jutott volna eszébe. Keressük a galambot, azt mondta. Keressük a galambot. - Miféle galambot? - Caspar ránk meredt, tőlünk várta a választ. Felnéztem Adamre, és láttam, hogy ugyanarra gondol. - Julié, vigyázz a feleségemre! - adott át a barátnőmnek, aki most is ott volt, hogy a támaszom legyen. Peterrel együtt leültettek az ágyra, miközben Adam mindent elmagyarázott. Jossie-nak van egy kis kőből faragott galambja. Talán ott tudta hagyni valahol nyomként. - Át kell kutatnunk a szállót! - közölte Caspar. Fejéhez szorította a kezét, mintha át akarna mindent gondolni, aztán már közölte is a tervet. - Adam, Peter, ti megnézitek ezt az emeletet és a másodikat, Switzé és az enyém az első és a földszint. - Nem, ez így túl lassú! - Mély levegőt vettem, aztán talpra álltam, most nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. A rettegés ájulásra késztethet, de emberfeletti erőt is adhat, minden csak elhatározás kérdése. - Én is kutatok, vállalom a másodikat. - Megyek vele - karolt belém Julié, hogy mint mindig, most is támogasson testileg-lelkileg. - Szó sem... - Adam, Peter és Caspar egyszerre nyitotta tiltakozásra a száját, ám határozottan leintettem őket. - Most nincs időnk arra, hogyr elmondjátok: gyenge nők vagyunk és egy fegyveres férfiról van szó! A gyerekeim nála vannak, úgyhogy ha kell, puszta kézzel töröm ki a nyakát! száguldottam el a fiúk mellett, hogy a másodikra menjek, de még hallottam a hátam mögül Julié hangját. - És ha tovább tiltakoztok, a ti seggetek is szétrúgjuk! Az állapota ellenére néhány másodperc alatt beért engem. A lépcsőkorláthoz húztam, hogy abba kapaszkodva döcögjön le
mellettem, miközben megfogtam a szabad kezét. - Köszönöm! - szorongattam meg az ujjait hálásan. - Ha most a fenekemen kellene ülnöm, esküszöm, belebolondulok. - Az anyaság az első, hidd el, most már értem - pillantott le a hasára. A következő negyedórában feldúltuk a második emeletet. Bementünk minden szobába és a szobákhoz tartozó mosdókba is. Julié útközben lenyúlt egy hosszú, hegyes végű esernyőt, amit valaki az ajtó mellé támasztva felejtett, hátha jól jön még fegyverként, és én is magamhoz vettem egy nem túl drágának látszó vázát. Mindketten tudtuk, hogy nem túl hasznos fegyverek, mégis biztonságérzetet nyújtottak. Már az utolsó szobánál jártunk, mikor az elkeseredettség erőt vett rajtam - sehol senki, és a galambnak sincs nyoma. Mi van, ha rég kivitte a kastélyból a gyerekeket? Mi van, ha nem találunk rájuk? Mi van, ha...? - Cam, ezt hagyd abba! - szólt rám Julié. Értetlenül néztem, mire az égnek emelte a tekintetét. - Látszik az arcodon, hogy olyasmiken gondolkodsz, amiken nem kéne. Meglesznek. Gyere, nézzük meg, hol tartanak a srácok, és segítsünk nekik! ragadott csuklón, hogy visszavonszoljon a harmadikra. Félúton találkoztunk szembe Adamékkel. Nem is kellett kérdeznem, tudtam, hogy semmit sem találtak, az arcukra volt írva. - Keressük meg Casparékat! - tanácsolta Adam. Lefelé menet olyan gondolat ugrott be, amitől kirázott a hideg. Elveszett leikekként bolyongunk ebben a szellemkastélyban, kutatva valami után, ami meghozhatná a lelki békénket. Mi van, ha sosem találjuk meg?
III.
rész
Katt 1. fejezet CASPAR: Magamban őrjöngtem. Hogy történhetett ez meg? Hogyan találtak ránk, és miért nem vigyáztam jobban Jossie-ékra? Bár a sors tette a felelősséget a nyakamba, én elfogadtam azt, és helyt kellett volna áll- nom. Ha bármi bajuk lesz, az az én hibám. - Megnézem a konyhában, te menj a cselédszobákhoz osztottam fel a feladatokat, miután az ebédlőt átvizsgáltuk, és semmit sem találtunk. Az órámra pillantottam - fogyott az időnk. Már húsz perce, hogy felfedeztük Jossie-ék eltűnését, vagyis nagyjából félórás előnyük lehet. Fél óra, harminc perc, ezernyolcszáz másodperc... Annyi minden történhet ezalatt. - Inkább megyek én a konyhába... - Ne szórakozz most ilyen hülyeségeken, csináld, amit mondtam! csattantam fel. Elegem volt már Switz töketlenkedéséből, az emeleten is olyan lassú volt, hogy egyedül hamarabb átkutatom. Dühösen csörtettem a konyhába, ami szintén üres volt. Jossie, Jossie, merre vagy? Az ablakok környékén kezdtem, hátha kimásztak valamelyiken - a földszintről már egy gyerekkel is megtehették de egyiknél sem találtam gyanús nyomokat. Majdnem elhagytam a konyhát, amikor a raktárhelyiség a látóterembe került. Megráztam a fejem hülyeség,
időpocsékolás. Mit gondolok, hogy elbújtak az almakompótos üvegek között? A megérzés mégsem hagyott nyugodni. Odaléptem a fehérre festett ajtóhoz, megragadtam a kilincsét, és kinyitottam. Semmi. Hát persze hogy semmi - dörzsöltem meg az arcom. A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam, lelki szemeimmel ezernyi halált képzeltem el annak, aki akár egyetlen hajszálát is meggörbíti bármelyik kislánynak. Kezem végül leereszkedett, én pedig majdnem felkiáltottam. A fehér liszteszsákon majdhogynem észrevehetetlen volt a kis fehér kőgalamb, hála az égnek, mégis megláttam. De miért itt? Mi van itt, amit Jossie fontosnak talált? Felkaptam és zsebre vágtam, aztán a polcsorhoz léptem, hogy megvizsgáljam. Igaz, Matthew az egyik cselédszoba rejtett alagútján akart kivinni minket, de ha van egy bejárat, talán létezik több is. Más nem történhetett, itt kellett kivinnie Jossie-ékat... Nekifeszültem a sarokban lévő különálló polcnak, és könnyedén sikerült elmozdítanom. Lepillantva észrevettem egy kis vassínt, ami arra szolgált, hogy egyszerűen el lehessen tolni, anélkül, hogy meginogna, felborulna, vagy túl nagy erőt kéne kifejteni hozzá. A lejáratot látva dübörögni kezdett a vér a fülemben. Hátrakaptam a fejem - szólnom kéne a többieknek, de az csak időveszteség lenne. Gyorsan döntöttem, felkaptam az egyik polcról egy gyertyát meg egy gyufát, és világosságot gyújtottam. A falon azonnal megláttam a villanykapcsolót, ám nem mertem használni. Ha Jossie-ék még itt vannak, elrablójuk azonnal rájönne, hogy felfedeztük a járatot és a nyomukban vagyunk. Zsebre vágtam a gyufásdobozt és még két gyertyát, aztán szabad kezembe vettem a fegyveremet, és elindultam. Ha sokáig nem megyek vissza, Switz úgyis utánam jön, észreveszi a bejáratot, és tudja, mit kell tennie. Adrenalin járt át, és ez sokkal kellemesebb volt a korábbi tehetetlenségnél. Most legalább tudtam, hogy merre tartsak, mit tegyek - ez végre az én terepem volt. „Hová mész?” - ragadta meg Hank a karomat. A fák között osontunk, kezünkben pisztoly. Sam Harley, negyvenkét éves exkatona elrabolta a nyolcéves kislányát, akitől a bíróság eltiltotta - a férfi majdnem agyonverte a volt feleségét a gyerek szeme láttára. „Szerintem erre mentek”- mutattam a bozótosra. „Erre vannak letört ágak. Ha arra mentek volna, ott is lennének, nem tud repülni" - közölte fojtott hangon. Sürgetően meredt rám, de én megráztam a fejem. „Gondolod, hogy egy olyan ember, mint Harley, ilyen sok nyomot hagyna maga után?” - vontam fel a szemöldököm. Hank egy másodpercig csak nézett rám, aztán felszusszantott. „ Oké, legyen, de ha mégis erre mentek, te viszed el a balhét! ” - közölte. Beleegyezzen bólintottam. Az eset után még oklevelet is kaptam. Mára elhalványodott az
aktuális polgármester arca, aki átadta, de Mrs. Harley-ét sosem fogom elfelejteni, mikor odavezettem hozzá a kislányát. Elágazáshoz értem, az út jobbra és balra vezetett, jobboldalt pedig, a porban ott hevert egy papír zsebkendő. Új volt, használatlan, összegyűrt. Kérdés sem volt, Jossie próbált így üzenni, hogy merre vitték. A hangsúly a próbákon volt - vettem kezembe a zsebkendőt -, a rajta lévő lábnyom mást bizonyított. Jossie elhajította, elrablója rálépett, észrevette és áthelyezte, hogy megtévesszen minket, ha követnénk. Eltettem a zsebkendőt, levettem az órámat, és a bal oldali alagúthoz raktam - ha követnének, jelzi a helyes utat. Végül elindultam balra, és imádkoztam, hogy ebben az esetben is igazam legyen. Gyorsan és halkan mozogtam, minden izmom ugrásra kész volt. Akár egy oroszlán, ami megérezte a préda szagát, és tudja, hogy hamarosan utol is éri. Igyekeztem higgadt maradni, ám el kellett ismernem, ez nem egy szimpla ügy. Ez személyes. Sosem volt valódi családom, még mikor otthon éltem, akkor sem Swansonék pedig maguk közé fogadtak. Láttam a mindennapjaikat, láttam az egymás iránt érzett szeretetük mélységét, és pontosan tudtam: ha kell, az életemet adom, hogy ne veszítsék el mindezt. - A pokolba! - Öt percbe sem telt, hogy meglássam magam előtt a kijáratot, és ez megijesztett. Reménykedtem abban, hogy két tússzal ez lényegesen több időt tesz ki, mert csak így lehetett esélyem arra, hogy még beérjem Jossie-ékat. Kilöktem a fémajtót, aztán kihajoltam a szabadba, és körülnéztem. A fák még nem álltak túl sűrűn, ezért közel lehettem az erdő széléhez. Esőillatot éreztem a levegőben, bár a fekete felhők még nem értek a hegy fölé. Igyekeznem kellett, nehogy a vihar keresztbe tegyen. Ha teljesen elmossa a nyomokat... Egy pillanatra megálltam, mély levegőt vettem, aztán megvizsgáltam a helyszínt. A tettes profi, de nincs ideje és lehetősége minden nyomot eltüntetni úgy, hogy két gyerek is van vele. Figyeltem az ágakat, leveleket, hol törnek meg, merre hajlanak, szét vannak-e taposva. Előszedtem minden tudásomat, amit a nyomkövetéssel kapcsolatban belénk vertek a kiképzőink. - Ne, ne, ne! - A kiáltás, Jossie kiáltása, egy pillanatra megállította a szívemet. Futni akartam, rohanni, hogy megmentsem, de lehet, hogy pont azzal öltem volna meg. Fától fáig osontam, a lehető leggyorsabban, miközben minden pillanatban azt vártam, mikor bukkan fel a szemem előtt. - Kérlek, elmondom, elmondok mindent! - hallottam meg újra őt, ezúttal nem sikított, normális hangerőn beszélt, ám a közelből. Még háromfányit lopakodtam, amikor végre feltűnt a tisztás. Lekuporodtam, és a bokrok takarását használva közelítettem meg a területet. Jossie a földön kuporgott, keze a hajába túrt, mint aki
legszívesebben felugrana, mégsem teheti, és ettől az őrület szélén egyensúlyoz. Mikor néhány méternyit arrébb mentem, megértettem, miért. Felismertem George-ot a raktárból, Jossietól néhány lépésnyire állt, karjában Fawniával. A jobb kezében lévő pisztoly csöve egyenesen a gyerek halántékához simult. -Jó kislány. Akkor halljuk! - George elégedett arcot vágott. Megcéloztam a fejét, de nem mertem meghúzni a ravaszt. A fegyvere egy milliméternyit sem mozdult a gyerekfejtől, ujja pedig ugyanúgy a ravaszra feszült, mint nekem. Elég egy utolsó idegrángás, és... - Garry... Garry Temple, MZS, Caducius... Nem Caduceus. Azt hiszem... - rázta meg Jossie a fejét. Tekintete céltalanul járt ide-oda, próbált visszaemlékezni a szavakra, amiket egyszer elolvasott. - A jó öreg Garry... - hümmögött fel George. - Fene hitte volna, hogy képes lenne spionkodni az FBI-nak. De mit jelent az MZS és az a Caduizé? - Nem tudom. - Jossie torkából rémült cincogásként törtek elő a szavak. - Biztosan? - Esküszöm! - Ugyanúgy visszafojtottam a lélegzetemet, ahogyan Jossie is, míg George az arcát fürkészte hazugság nyoma után kutatva. - Na jó, hiszek neked... Majd talán a Főnök tudja pillantott az órájára, mintha azt várná, hogy az említett hamarosan beugrik. - Tovább! Kérem a többi nevet! - A következő Quentin Leare. A neve mellett az volt, hogy: M és... GY, Aranykoszorús, Új világ. - Na, róla elhiszem. A szeme sem áll jól, megmondtam a Főnöknek is, de kinevetett - húzta el a száját. Halkan felnyögtem. Ezt meg hogy értette? Telefonon beszélt vele vagy üzent neki? Nem - ráztam meg önkéntelenül a fejem. Pont úgy értette, ahogy hangzott: ismeri a Főnököt. Mindenképpen el kell kapnom őt! Most már nemcsak az információk kiszivárgása és a lehetséges besúgóim biztonsága miatt, hanem mert ő lehet az egész ügy megoldásának kulcsa - aki a fantomot valósággá teszi. Végre tudni fogjuk, kit kell levadásznunk! - Sonja Sergenyev - MGY, Vörös lámpa, Ércbeborított. - O, a kis leszbi... Nyuszi a drága, ha köp, akkor arra a csaja vette rá - kommentálta tovább a listát. Igaza volt. Sonját Tatjana miatt találtam befűzhetőnek. A lány ki akart szállni, ott akarta hagyni a bordélyt, és a barátnőjét is rá akarta venni erre. Mi segíthetnénk nekik, cserébe a tanúvallomásért. - Van még egy utolsó. Fox Saints, M az első betű, aztán ZS, és nyíl a pestishozónak - sorolta kábán Jossie. George most először lepődött meg, Fox az utolsó előtti körbe tartozott. Abba, amelyikből a Főnök a legközelebbi embereit választja, azon kiváltságosokat, akik ismerik az arcát. Én sem bíztam benne tökéletesen, attól tartottam, a Főnök állított csapdát vele, hogy beférkőzhessen az FBI sorai közé.
- Ennyi? - Igen. Most már engedd el, mindent elmondtam! - nyújtotta ki mindkét karját Jossie, mintha fel akarná venni Fawniát. Cseppet sem tetszett az a vigyor, ami George arcára kiült. Elindult Jossie felé, aztán megállt előtte. Megfeszülve vártam a következő lépését, de csak lehajolt, és odaadta a gyereket. Ahogy újra elhátrált, követtem a pisztollyal. A feje helyett most a vállát céloztam meg. Ügyesen kell csinálnom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Csak koncentrálj! Mély levegő, bent tart, ellenőrzi a célt, és... katt. JOSSIE: Egy másik élethez tartozó délutánon arról elmélkedtünk néhány barátommal, hogy ha egy családtagunk halálával megmenthetnénk egy csomó embert, de az életben hagyásával megölnénk másokat, akkor mit tennénk. Képtelen voltam dönteni, csak nevettem a felvetésen - melyikünk kerülne ilyen döntéshelyzetbe? Most viszont gondolkoznom sem kellett, Fawnia feláldozása nem volt a választható opciók között. Ahogy a fegyvercső csak elindult felé, már tudtam, hogy bármit elmondok, amit csak tudni akarnak. - Most mi lesz? - tettem fel a kérdést annak ellenére, hogy féltem a választól. Mindent elmondtam, amit tudtam, több adu nem volt a kezemben. Maximum a blöff maradt. - Várunk. - Mire? - simogattam görcsös mozdulatokkal az unokahúgomat. Nyugtatni akartam vele, ám az ideges érintések nem lehettek túl hatásosak. Ennek ellenére elfeküdt a karomban, valószínűleg annak a nyugtatónak köszönhetően, amit a férfi nyomott le a torkán, még mikor kiértünk az alagútból. Nem kaptam választ, ezért újra megkérdeztem. - Mire várunk? - Majd meglátod - mosolyodott el, mégis idegesnek tűnt. A homloka izzadni kezdett, pedig az esti levegő egyre hűvösebbé vált. Ledobta magáról a bőrdzsekijét, és az egyik fát fogasnak használva felakasztotta az ágára. A néhány méternyire lobogó tábortűzbe néztem, és azon gondolkoztam, vajon a szállóból megláthatják-e a fényt. - Te nyugtatóztad eddig is Fawniát? - próbáltam szóval tartani. Az ajkamra haraptam, úgy vártam, válaszol-e, vagy a némaság rettegésébe taszít. - Igen, én voltam. - A fák közé meredt, az árnyékokat fürkészte, de túl hamar visszatért a figyelme hozzánk. - Miért? - szorítottam még jobban magamhoz az apró és védtelen testet. Kezem Fawn mellkasán nyugodott, hogy érezzem a lassú szívdobogását, lélegzete a vállamon csapódott le haloványan, felmelegítve egy helyen a bőrömet. - A gyerekek sok mindent látnak, és ki tudja, mikor mit csacsognak el. Ha nem beszél, nem okoz gondot. - Mit mondhatott volna el? - pillantottam le a kábultan
fakókék szempárba, aminek mesterségesen rabolták el a csillogását. Be akartam látni a szőke tincsek, a puha bababőr és a kemény koponyacsont alá, hogy végre megszabadíthassam a titoktól, ami miatt némaságra kárhoztatták. - Ha elmondanám, téged is el kéne hallgattatnom - lendítette felém a pisztoly csövét, hogy rám ijesszen. Összerezzentem, de álltam a tekintetét. - És hogy csináltad? Hogy adtad be neki a nyugtatót? - Nem tűnt meglepettnek, hogy kérdezősködök. Azt gondoltam, majd idegesíteni fogja, mégis úgy tűnt, szívesen válaszolgat nekem. Mintha örömmel töltötte volna el, hogy büszkélkedhet a tetteivel, és azzal, hogy az orrunknál fogva vezetett minket. - Ahogyan a szalagot is elrejtettem annál a vénembernél, totál egyszerű volt. Az alagúton át könnyedén bejuthattam. Beszöktem a konyhába, és a külön készített ételbe beletettem a nyugtatót. Probléma megoldva. Mondjuk, az bekavart, hogy a szőke csaj férje belekajált a kölyök ételébe a pikniken, és az orvos meg a pszichiáter csaj felbukkanása is rizikós volt, őt először távol is akartam tartani, de nem jött össze. - Te lőttél a kocsira és lökted le dr. Prince-t a lépcsőn... - motyogtam ni agam elé. - Azt hittem, rájöttök, hogy valami nem stimmel, és lebukunk, de szerencsére lel sem merült bennetek, hogy gebasz lehet a kajával - kacagott fel. Visszagondolva a történtekre, már korábban is gyanakodhattunk volna, ám a Fawniát ért sokk teljesen logikus indok volt az állapotára. - Rájöttünk - vettem el a kedvét a büszkélkedéstől, ezzel cseppnyi elégtételt nyerve. Felvillant a tekintete, mire folytattam. - Ma délután. Ha tovább tart ez az egész, és a paparazzik nem kavarnak be, elkapunk - közöltem vele annyi gúnnyal, amennyihez csak bátorságom volt. Megvonta a vállát, hogy ez már mindegy, másképp történtek a dolgok, így felesleges foglalkozni a „mi lett volna, ha”-val. Egyvalami viszont még mindig nem klappolt. - Honnan tudtad, hogy Fawnia nem azt eszi, amit mi? - A családon és a konyhai személyzeten kívül erről nem tudhatott senki. Ez is olyasmi, ami következményekkel járna figyelmeztetett ismét, majd az órájára, aztán a fák közé pillantott. Most már egyértelmű volt, hogy várunk valamire. Vagy valakire? Tíz perc telt el szótlanul, aztán valami megváltozott. Elrablónk arcizma megfeszült, mély levegőt vett, és elindult felénk. Bár korábban nem bántott, az ösztöneim most azt súgták, baj van, menekülnöm kell. Fawniával a karomban másztam hátrébb, míg neki nem ütköztem az első fának. Egy kő kiszakította a nadrágomat és feldörzsölte a térdem, de a fájdalom most egyáltalán nem számított. - Itt az idő! - emelkedett ránk a fegyver. Nem értettem, mi történt, milyen hibát követtem el, hogy a korábbi várakozás félbeszakadt, és a régi tervet felváltotta ez az új. - Kérlek, ne! Kérlek! - Egész picire húztam össze magam,
Fawniát az ölelésem rejtekébe vonva. Egyszer már megmentette valaki csontja és húsa, én is örömmel meghozom ezt az áldozatot. - Fel a kezekkel, George! - Nem mertem azonnal megmozdulni, pedig felismertem Caspar hangját. Ránk talált, megment minket. - Azt mondtam, fel a kezekkel, különben szétlövöm a fejed! Dühös volt, dühösebb, mint amilyennek valaha hallottam. Az izmaim lassan engedtek, végül felpillantottam. Néhány méternyire állt tőlünk, előreszegezett pisztollyal. A férfi, akit George-nak nevezett, leeresztette a kezét, úgy véltem azért, hogy megadja magát, de mikor kitört belőle a nevetés, elöntött a kétkedés jeges folyama. - O, ugyan már, Carl! Vagy a Caspart jobban szereted? fordult szembe vele, egyáltalán nem tartva attól, hogy golyót kap. - Dobd el a fegyvert, és emeld fel szép lassan a kezed. Háromig számolok! Egy, kettő... - Bumm - kapott a mellkasához George viccelődve. Zihálva figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet, miközben ismét úrrá lett rajtam a halálfélelem. - Amíg odalent voltál azon tanakodva, hogyan kerültek ide az újságírók, kivettem a golyókat. De szerintem, erre már te is rájöttél, nem igaz? Nem tanították meg nektek, hogy a fegyvereteket sose hagyjátok ott sehol, és bevetés előtt ellenőrizzétek? - érdeklődött könnyed hangon. Remegve néztem Casparra, és azonnal leolvastam az arcáról, hogy George-nak igaza van, a fegyvere üres és használhatatlan. Ejnye, igazi amatőr hibák! Szóval, melyikőtökkel kezdjem? Számoljuk ki? Ecc, pecc, ki-me-hetsz... - mutatott rám az utolsó szótagra az ujjával. Azt akartam, hogy Caspar tekintete legyen az utolsó, amit látok, de az ég még ezt az ajándékot sem adta meg. George beállt közénk, és ismét célba vett. Összeszorítottam a szemem, és csak vártam. Az újabb kiáltás váratlanul ért, Caspar ordítva vetette előre magát, nem törődve azzal, Hogy az életét kockáztatja. Segíteni akartam neki, ám képtelen voltam mozdulni, a félelem egyszerűen ledermesztett. Csak szorítottam magamhoz Fawniát, és tágra nyílt szemmel meredtem a küzdelemre. Hallottam a saját hangom - „Ne, ne, ne!” -, mégsem tudatosult bennem, hogy én mantrázom. A lövésre fel nyüszítettem. Nem láttam, melyikük sérült meg, kerestem a sebet, a vért, csak akkor döbbentem rá, hogy egy másik pisztolyt hallottam, amikor a bokrok megrezzentek, és egy alak lépett ki közülük. Karcsú volt, karját az ég felé nyújtotta, a levegőbe lőtt. Ahogy kilépett a lángok adta fényre, felsikoltottam. Mégsem hallucináltam, nem vagyok őrült! - Gleda! - Szét! - szólalt meg, figyelmen kívül hagyva a kiáltásomat. Mikor a fiúk nem reagáltak, újabb golyó repült a levegőbe. Ez már hatásosabb volt. A dulakodás félbemaradt, a verekedőkből bizarr szoborpár vált. George volt, aki előbb meghátrált,
tovább markolta a fegyverét, de ellenfelét eleresztette. Szét! - hangzott el újra. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogyan Caspar és George eltávolodik egymástól. Összezavarodtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik, Gleda hogyan lehet életben, és félnem kell-e még. - Sammy... - Caspar Gledához beszélt annak ellenére, hogy nem az ő nevét mondta. - Helló, Caspar! - Gleda úgy lejtett előre, akár egy ragadozó - nem az a fajta, aki ölni akar, hanem az, aki a párosodásra hajt. Ebben a helyzetben őrültségnek tűnt, mégis féltékenység ébredt bennem azt látva, Caspar hogyan méri végig. Még a hangja is megváltozott, amikor megszólította, könnyedebbé vált, mintha már nem lennénk veszélyben. Pedig George kezében még ott volt a pisztoly, és nem úgy tűnt, hogy Gleda azt akarná, tegye le. - És most mi lesz? Megölsz minket? - emelkedett magasba Caspar szemöldöke. Sammy felnevetett, megrázta a fejét, aztán lőtt. George kezéből tompa puffanással esett a fűbe a fegyver. Hátra- tántorodott, aztán nekiesve az első fának, a földre rogyott. Tenyerét a jobb vállán egyre terjedő vörös folthoz emelte. Térden kúsztam arrébb, el George-tól, közelebb Casparhoz, és semmit sem értettem. Mikor felnéztem Caspar arcába, rájöttem, hogy ő is pont így van ezzel. Sammy odasétált a fűben heverő pisztolyhoz, felvette, és a háta mögött a nadrágjába dugta. - Nem mintha nem örülnék ennek a fejleménynek, de... ezt most nem értem. - Caspar gyanakvóan fürkészte a női arcot, izmai még mindig megfeszültek. Ő sem bírta eldönteni, vajon biztonságban vagyunk-e vagy sem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindkettőtöknek bemutatkozzam - mosolyodott el Gleda, miközben fél szemét a nyöszörgő George-on tartotta. - A nevem Samantha Brook. - Samantha Brook. Brook... Mi? Na, várjunk! - Caspar összevont szemmel kutatta a rokoni vonásokat velem egyetemben. - Mármint... - Dávid Brook ügynök az apám, igen. Két éve épültem be a szervezetbe, azóta azon dolgozom, hogy elkapjuk a Főnököt. És most úgy tűnik, itt az esély... Nem igaz, George? - guggolt le a fiatal férfi elé.
Család 2. fejezet CASPAR: Nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy megdöbbenjek, mert a vihar megérkezett fölénk, és félő volt, hogy az erdőben ragadunk egész éjszakára. Egyszer pont elég volt a fák között átvészelni az ítéletidőt, most mind kihagytuk volna. - Gyerünk, rohadék! - Sammy, azaz Samantha a jajgatással nem foglalkozva hátrabilincselte foglyunk kezét, aztán felrángatta a földről, és az alagút bejárata felé lökdöste. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, de most nem ennek volt itt az ideje. Biztonságos helyre kellett vinnem a gyerekeket, aztán meg kellett tudnom a Főnök kilétét, hogy végre visszaadhassam a rendes életüket. -Jól vagytok? - léptem Jossie-hoz. Az arca könnyes volt, és remegett, mégis azonnal bólintott a kérdésemre. - Kemény lány! - dicsértem meg. Levettem a farmerkabátomat, a vállára terítettem, aztán átfogtam a vállát, hogy támaszt nyújtsak neki az úton. Szabad kezemben George pisztolyát szorongattam, Sammy nekem adta, hogy ledezzem, ha szükséges lenne. Figyeltem hátulról a mozgását, és azon gondolkoztam, hogy tudott átverni. Na meg, hogy Brook miért nem szólt, a lányát győzködöm arról, hogy megbízható bűnöző vagyok. Valószínűleg úgy hitte, ha tudnám, hogy nincs tétje a dolognak, nem lennék elég hiteles mások előtt. Sok akció esetében használtak több kémet is biztosítékképpen, és megesett, hogy nem értesítették egymásról őket, csak vészhelyzet esetén. így biztonságosabb volt mindenkinek, ha az egyik bukik, a másik még játékban maradhat. - Hogy... hogy találtál ránk? - tért vissza Jossie hangja néhány méter után. A szél felerősödött, még közelebb húztam magamhoz, hogy megóvjam a hűvösétől. - A galamb alapján. Jó ötlet volt - nyúltam a zsebembe, hogy aztán a tenyerébe csúsztassam a kis szobrocskát. - Köszönöm! - lehelte. Nem láttam az arcát, mégis biztos voltam benne, hogy elmosolyodott. A holdfényben bizonytalanul haladtunk - el kellett volna hozni a tábortűzből egy nagyobb ágat, mielőtt eloltottuk volna. Az, hogy kétfelé kell koncentrálnom, nem könnyítette meg a helyzetet - tartottam tőle, hogy George majd menekülésre használja a sötétség nyújtotta előnyöket, ezért folyamatos készenlétre állítottam át magam. Nem menekülhet cl! - Sajnálom, hogy elárultam a neveket. - A kék szemek rám villantak, olyanok voltak, akár a csillagok egy nyári éjen. Fogalmam sincs, mi jött rám, de lehajoltam, és egy csókot nyomtam Jossie homlokára. Felegyenesedve már nem volt semmi értelme, és ez zavarba hozott. Mélyet lélegeztem a friss,
erdei levegőből, mert úgy éreztem, valami összekuszálódott a fejemben. Túl sok és túl fárasztó volt a mai nap. - Nem tettél semmi rosszat - köszörültem meg a torkomat végül. - Én is így tettem volna. - Megmentettél volna minket akkor is, ha másokat bajba keversz? -Jossie a földet fürkészve elrejtette előlem az arcát. - Ezt teszi az ember a családjáért, nem igaz? - csúszott ki a számon meggondolatlanul. Bármennyire is így éreztem, legszívesebben visszaszívtam volna. Szánalmas, hogy majdnem harmincévesen egy család szeretetéért pitizek, mint egy kidobott kiskutya a papírdobozban. A csend túl hosszúra nyúlt, besettenkedett a bőröm alá, kínzó méreg keserűségével öntötte el a torkomat. - Adam is megbékül majd, nem kell aggódnod - szólalt meg végül, aztán hozzátette: -, egy családban így szokás. A keserű íz elszállt, azért imádkoztam, hogy tényleg minden helyre jöjjön. Zárjuk le az ügyet, térjünk haza, és éljük tovább az életünket. Hadd járjak át továbbra is Swansonékhoz, hogy Camilla főztjét dicsérhessem, és Adammel a lépcsőn ülve átbeszélgethessük a fél éjszakát. - Elmesélnéd, mi történt az elrablásotok és a felbukkanásom között? - tértem vissza az álmodozásból, hogy az információk segítségével valósággá tehessem azt. Jossie bólintott, majd lassan beszélni kezdett. A következő néhány perc azzal telt, hogy összeszoruló gyomorral hallgattam a beszámolóját, miközben önkéntelenül is közelebb húztam magamhoz. Mikor Sammy megállt, fáziskéséssel torpantunk meg, ágak reccsentek a közeledő talpak alatt. Nem mozdultunk, ebben a sötétben ez volt a legbiztonságosabb, amit tehettünk. - Áu, nézz a lábad elé! - A suttogó morgolódás alapján is felismertem a hang gazdáját, ahogyan Jossie is. - Adam! - kiáltott fel önkéntelenül. A zajok egy pillanatra elhaltak, aztán felerősödtek. - Várjon! Várjon már, lehet, hogy csapda! - Switz hangja dühösen, ám megkésve csattant a sötétben. Adam előbukkant az egyik fa mögül, megtorpant egy pillanatra, aztán semmivel sem törődve megindult a húga felé. - Joss! - Leemeltem a karom a lány válláról, hogy utat engedjek egy ölelésnek. -Jól vagytok? Nem bántott? - Adam tenyere befedte húga arcát, aztán a lányáén simított végig. Közben Switz és Peter is megérkezett. Switz felmérte a terepet, és fegyvere azonnal Sammyék felé fordult. Adam felelőtlensége feldúlta, korábban még sosem láttam ennyire dühösnek. - Nyugalom, a nő velünk van - siettem oda hozzá. - Elfogtuk az emberrablót, visszavisszük, és kivallatjuk. Kivallatjuk? kérdezett vissza. George halkan felnevetett, mire Sammy figyelmeztetően rázott egyet rajta. Nem tetszett, hogy ilyen könnyedén veszi, hogy elfogtuk. Talán
biztos abban, hogy úgysem szedünk ki belőle semmit? Vagy tudja, hogy megváltoztathatatlan a jövője, és az esélytelenek nyugalma szállta meg? - Tudja, ki a Főnök - mondtam ki. Switz tekintete ismét a foglyunkra villant, aztán visszatért rám. - Vége lehet ennek az egésznek. Menjünk vissz... - kezdtem bele. Hátrafordultam, és tekintetem összevillant Adamével. Nem hallottam, mit mondott neki Jossie, de azonnal tudtam, hogy baj van. A következő pillanatban előrelendült, és az útból Sammyt félretaszítva George-ra vetette magát. - Rohadt szemétláda! - Az ökle újra és újra lesújtott, vagy ötször behúzott neki, mielőtt lerángathattam volna dühe célpontjáról. - Eressz el! Ez a mocsok a lányomat mérgezte! - Tudom. De szükségünk van rá, hogy a családod hazatérhessen - álltam be George elé. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk Adammel, aztán fújtatva meghátrált. - Felkelni! ragadtam meg George karját, az orrából ömlött a vér, de ennyit igazán megérdemelt a mocsok. Éppen megláttuk az alagút bejáratát, mikor az első esőcseppek ránk hullottak. Felkapcsoltam odabent a világítást, betereltem a civileket, a végére pedig mi maradtunk. így hárman is figyelhettünk arra, hogy a gyanúsított ne csináljon galibát. A tompa fényt adó lámpák halk zizegéssel töltötték be az átjárót, mintha egy felnagyított méhkaptár közepében sétálgatnánk. Kicsit több időbe telt elérni az elágazást, mint idefelé jövet, és a raktárig vezető út is hosszabbnak tűnt, de végül megláttuk a fényt, amely a konyhából szűrődött be az alagútba. Nem láttam, ahogy Camilla a karjába öleli a lányát, de a hangját már az alagútból hallottam. Boldog volt, megkönnyebbült. Mosolyognom kellett tőle, vele együtt örültem. Ahogy kivezettük George-ot, egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Csak bámulták a férfit, aki megkeserítette az életüket, aztán Camilla átadta Fawniát a férjének, és elé lépett. Nem tudtam, mire számíthatok, ezért hátulról megragadtam George felkarját. A pofon hangosan csattant, George feje hátrabicsaklott. Camilla felszegte a fejét, még egyszer utoljára a férfi szemébe nézett, majd hátat fordított neki, átvette a lányát, és elhagyta a konyhát. Az egész jelenetben benne volt minden dühe és méltósága, ezért pedig még jobban csodáltam, mint eddig. - Kell egy szoba! - közölte Sammy. Ő volt közöttünk a legösszeszedettebb, akit személyesen egyáltalán nem érintett az elmúlt néhány hét. - Felvihetjük a miénkbe. Erre! - mutattam az utat. JOSSIE: -
Hála az égnek!
-
Simonról mintha egy egész világ terhe
szakadt volna le abban a pillanatban, ahogy meglátott. Olyan lendülettel jött felém, hogy azt hittem, magához ölel - vagy még több de az elán kétlépésnyire tőlem elhalt, ő pedig megtorpant. - Jól vagy? - Igen, semmi bajom - biztosítottam róla. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy pont ezen a helyen állva eldöntöttük, a firkászok miatt el kell hagynunk a szállót, holott csak néhány órája történt az egész. A fogadópultnál ott várakozott Matthew és Claudette, az újságíróknak pedig nyoma sem volt, úgyhogy a tervet valószínűleg még időben lefújták. És te? - kérdeztem vissza, mert olyan képet vágott, mintha épp most húzták volna meg a kedvenc tantárgyából. - Szégyellem magam - nyögte ki végül. Szemöldököm a magasba szökött. Szégyelli? Megtett még egy lépésnyit a közöttünk lévő távolságból, és megfogta a kezem. Adam felé pislantottam, de most csak Fawniával foglalkozott, vagy legalábbis úgy tett, és ezért nagyon hálás voltam neki. - Segítenem kellett volna. Tenni... valamit - nyögte ki végül. - Bocsáss meg, kérlek! - Caspar, Switz és Sammy ezt a pillanatot választotta, hogy George-ot kísérve elmenjen mellettünk. Mind felhagytunk azzal, amit eddig csináltunk, és utánuk fordultunk. F,gy pillanatra Caspar is hátranézett ránk - tekintete a Simont fogó kezemre tévedt. Nem akartam bizakodni, sem megtéveszteni önmagam, ezért a fáradtság és a stressz számlájára írtam a néma rándulást az arcán. Az életünk néhány másodpercig pause-ban állt, míg el nem tűntek a lépcsőfordulóban, aztán mintha tényleg csak gombnyomásra tenné, újraindult, és mindenki visszatért a korábbi beszélgetéséhez. Én is Simonhoz fordultam. - Ha ellenkezel, megsérülhettünk volna - nyugtattam. - Azt tetted, amit tenned kellett, hogy ne essen bajunk. - Igen, de... - Mielőtt Simon befejezhette volna a mondatot, Adam sétált mellénk, és megköszörülte a torkát. Feszülten pillantottam fel rá, attól tartva, hogy közli: túl sokat beszélgettünk, túl közel áll hozzám Simon vagy túl szemérmetlen, ahogyan a kezem fogja; ám végül sikerült meglepetést okoznia. - Nem az a férfi, aki ész nélkül hősködik, hanem az, aki képes visszafogni magát, hogy a szeretteit védje - csapkodta meg Simon vállát, aztán Camillával együtt az emelet felé indult. Elképedve néztem utánuk, végül nevetve megcsóváltam a fejem. - Gyere, menjünk mi is, elfáradtam - indultam a lépcső felé. Nem eresztettem el Simon kezét, együtt másztunk fel a harmadik emeletre. Szükségem is volt némi támaszra, mert kicsit szédelegni kezdtem, erőt vett rajtam a kimerültség. Mire Adamék szobájához értünk, dr. Prince már ott volt, Fawniát vizsgálgatta. Elbúcsúztam Simontól, aztán lerogytam a fésülködőasztal mellé. A kimerültség ellenére a gondolataim a szomszéd szobában jártak. Szívem szerint ott lettem volna a kihallgatásnál, de
mivel biztos voltam benne, hogy sem Adam, sem Casparék nem támogatnák a kérésemet, meg sem fogalmaztam. Talán jobb is így, épp elég trauma ért ma. - Pillanatnyilag azt tanácsolom, hagyják pihenni a kicsit állt fel körülbelül tíz perc múlva a gyerekágy széléről dr. Prince. - Holnapra kiürül a szervezetéből a nyugtató. - És akkor minden rendben lesz? Megint önmaga lesz végre? vette át Camilla a doktornő helyét Fawnia mellett. A nő megigazította a szemüvegét, és nyugtatóan lágy hangon magyarázni kezdett. - Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Amíg nem vizsgálhatom meg a szer hatása nélkül, nem tudom eldönteni, hogy mekkora része van az állapotában a nyugtatónak, és mekkora a sokkoló eseményeknek. Mindenképpen ki kell vizsgáltatni testileg és lelkileg is, de egyelőre csak hagyjuk pihenni! - Rendben, köszönjük! - bólintott Cam. Tekintete szeretettel simogatta végig a lányát, aztán szép lassan megtalált engem is. Felkelt az ágyról, és odasétált hozzám. - Te jól vagy? guggolt le, hogy ki tudjon simítani egy tincset a szememből. Ahogy a nyakamba borult, és magához ölelt, felnyekkentem, aztán nevetni kezdtem. - Hé, hé, megfojtasz! - Sajnálom, csak... Úgy örülök, hogy jól vagytok! törölgette meg a szemét. Amióta feljöttünk, pityergett, de hála az égnek, most csak örömében. Elképzelni sem tudtam, mennyire megijedhetett, hogy baja esik a lányának, egy hajszálon múlt, hogy most itt lehetünk. Ha Gleda... vagyis Sammy később érkezik, ki tudja, mi történik. Elhessegettem magamtól a rémképet, nem is akartam belegondolni. Akkora ásítás tört ki belőlem, mint még soha. Kezem a szám elé szorítottam, még a könnyem is kicsordult. - Na jó, bújj ágyba te is gyorsan! - adott Cam még egy cuppanóst a homlokomra. - Oké. - Egyáltalán nem tiltakoztam, hullafáradtnak éreztem magam, de... volt valami. Szégyenkezés nélkül fel mertem tenni a kérdést, ami a torkomban lüktetett. - Nem maradhatok itt? pislogtam Adamék felé. Egymásra pillantottak, aztán mindketten bólintottak. - Persze hogy maradhatsz. Gyerünk a takaró alá! - Cam a villanyhoz sétált, hogy lekapcsolja, miközben én teljesítettem a parancsát. Befészkeltem magam a kellemesen vastag takaró alá, és fejemet a párnára hajtottam. - Na, de akkor menj arrébb! - bökdöste meg az oldalamat a bátyám. A csiklandós érzéstől összerándulva csaptam a kezére, végül beljebb kúsztam az ágyon. Bebújt mellém, és Camilla is követte - két oldalról hajtottuk Adam mellkasára a fejünket.
Vallatás és vallomás 3. fejezet CASPAR: Samantha gyakorlott mozdulatokkal kötözte egy székhez Georgeot a Matthew-tól kapott kötéllel. Figyeltem, ahogy meghúzza a csomókat, és a fejem mertem volna tenni rá, hogy anno benne volt a cserkészcsapatban, ahol ezért megkapta a jó munkáért járó jelvényt is. - Meg is van - közölte elégedetten, miután felegyenesedett. - Hé, maga! - intett Switznek, aki mellettem álldogált a falnak dőlve. Úgy vettem észre, Bemard nem kedveli Sammyt, mintha annak ellenére is bizalmatlan lenne vele, hogy kiderült, a mi oldalunkon áll és Brook lánya. így utólag már észrevettem a közös vonásokat - az orr vonalát, a szemük színét. Na és persze a modorukat. Mindketten domináns típusok voltak. Nem tudtam elképzelni őket egy fedél alatt, az olyan lehetett, mint mikor két kutyára csak egy csont jut. - Mi az? - Menjen a konyhába, és hozzon nekem egy éles kést meg némi sót! - Minek? - meredt rá Switz. - Azért, Hogy legyen mit kérdeznie. Magasabb a rangom, úgyhogy induljon! - közölte Sammy szenvtelenül. Nem volt ideges, nem kiabált, egyszerűen csak nem tűrt ellentmondást. Vajon akkor is ilyen volt, mielőtt beépült volna? Valószínűleg igen, különben nem választották volna ki egy ilyen komoly feladatra. Ez nem olyan poszt, amit valaki azért kap meg, mert az apja az akció vezetője, téglának csak az megy, aki tényleg megfelelő. Switz mögött becsukódott az ajtó, én pedig azt hittem, várni fogunk, míg visszatér. Ehelyett Sammy lehajolt, és a csizmájából előhúzott egy kést. - De... - Miért küldtem el késért, ha nálam is van? - mondta ki a fejemben járó talányt. Összehúzott szemmel méregetett, mintha azt latolgatná, válaszoljon-e, végül megszólalt. - Mert nem bízom benne. Apa sem bízott. Azt hiszem, tudom is, miért, de majd mindjárt kiderül - eresztett meg egy ragadozómosolyt a foglyunk felé. - Szóval... A kérdés az, hajlandó vagy-e válaszolni. Ha igen, nem fog fájni, ha nem... Nos, akkor nem ígérhetek semmi jót. - A Főnököt szolgálom. - George túl határozottnak tűnt. Reménykedtem, hogy a hűsége nem párosul magas fájdalomküszöbbel, mert a kínzást mindig is gyűlöltem. Figyelni, ahogyan valaki szenved... Nem, ezt még akkor sem vette be a gyomrom, ha egy szemét gyilkossal álltam szemben. - Hát, jó - vonta meg a vállát Sammy. Ő valószínűleg nem úgy
gondolkozott a témáról, mint én, mert elégedettséget olvastam le a vonásairól. Mintha kihívásnak venné, hogy megtudja, amit akar. így vagy úgy. Körülnézett, aztán tekintete megállt az ágyon. - Szedd le a kispárnáról a huzatot! - utasított. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat vele, de tettem, amit mondott. Kigomboltam és lehúztam a huzatot, aztán odavittem hozzá. Az egyik végét gombócba gyűrte, aztán George ajkához nyomta, és a szájába kényszerítette. A kilógó másik véggel úgy nézett ki, akár egy kanócos, emberi bomba. - Így ni! Nem akarjuk, hogy felverd az egész kastélyt csapkodta meg George hörcsögmódra felpuffadt arcát. - Ha esetleg beszélni szeretnél, rázd meg a fejed. Te pedig ülj le! Ez eltart majd egy ideig, és ahogy látom, nem vagy hozzászokva az ilyesmihez - mért végig. Elvörösödve húztam ki az egyik széket. - Itt van a kés és a só. - Switz ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszatérjen. Túl gyors volt, Sammy nem akarta, hogy jelen legyen, és ez engem is elbizonytalanított. - Menj, és járőrözz odakint! - találtam ki egy újabb feladatot ezúttal én. - Járőrözzek? - ismételte el Switz fintorogva. - Lehet, hogy vannak társai, légy óvatos! - tettem hozzá. Hangosan szusszant egyet, ledobta a kezében lévő dolgokat a kisasztalra, és kiviharzott. Sammy elégedetten mért végig. -Jól van... Akkor kezdjük az elején, csak szép fokozatosan... - fordult a figyelme ismét a foglyunk felé. A férfi vállára fektette a kezét, hüvelykujját a lövés sebébe nyomva. A mélyen nyüszítő hang és a vergődő test látványa felkavarta a gyomromat és összerántotta az izmaimat. Elfordítottam a tekintetem, ha nem szégyelltem volna, még ki is megyek. - Találkoztál már a Főnökkel, igaz? - jött az első kérdés Sammytől. George bólogathatott, mert Sammy elégedett hangon folytatta, - jól van... Az arcát is láttad, tudod a nevét? Újabb nyüszítés, hosszan, fájdalmasan. Ujjaim a térdem szorították - ez nem helyes, ez nem helyes. De mi mást tehetnénk? Vagy tizenöt percbe telt, mire végre csend lett. Felpillantottam, George sűrűn pislogott a könnyektől és a lecsorgó izzadság sós-maró érzetétől. Bár én fizikailag nem szenvedtem vele, a hátamon mégis átázott az ing. - Rendben. A nevét akarom. Ha elárulod, itt most abba is hagyhatjuk ezt az egészet. Szépen megmosakodhatsz, lepihenhetsz. Jó lenne, nem? - hajolt le Sammy kissé, hogy a homályos, barna szempárba tudjon nézni. Úgy beszélt, mintha egy beteg gyereket akarna rávenni arra, bújjon végre ágyba. - Hmmmh... - George megmozgatta a fejét jelezve, mondana valamit. Feltámadt bennem a remény, hogy végre vége lehet az egésznek. -Jól van, mindjárt... - húzta ki Sammy a torkáról a
huzatanyagot. Az öklendező hangtól centrifugálásba kezdett a gyomrom. George néhány pillanatig csak levegő után kapkodott és krákogott, aztán lassan lenyugodott a szervezete. Szóval... Ki a Főnök? - Azt... azt hiszed, hogy a kínzás megtör? - mondta rekedten. - Ha köpök, a te kínzásod simogatás lesz ahhoz képest, amit a Főnök csinál majd velem. - Meglátjuk. - Sammy nem tűnt meglepettnek, hogy még mindig nem hallottuk azt az egy, mindent eldöntő nevet, én viszont csalódtam. Túl akartam már lenni ezen az egészen. A következő két óra olyan volt, mintha a purgatóriumban ülnék várva, hogy a mennyországba vagy a pokolba hajtanak-e végül. Azt hittem, az ember egy idő után megszokja a fájdalom hangjait, olyanná válnak, akár a mindennapos háttérzaj, amely mellett még nyugodtan el is aludhat. Tévedtem. Ezt nem lehetett megszokni. Vagy néhány óránál bőven több kellhet hozzá. Sammy pontosan tudta mit csinál - ott ejtett vágásokat, ahol nem lehetett halálos, viszont valódi kínt okozott, a só pedig extra fájdalmat nyújtott, állandó és erőteljes maró érzést. Nem akartam belegondolni, hol, kiken és mennyit gyakorolhatott. Már fél négy felé járt, mikor George újra heves bólogatásba kezdett. Feljebb ültem a széken, várva, hogy most mit fog mondani. Újabb fuldokló roham tört rá, ezúttal hosszabb, mint első alkalommal, és úgy nézett ki, mint akit már napok óta kínoznak. - Védelmet akarok. - Az izgatottságtól mélyen beszívtam a levegőt. - Tanúvédelmi program, új név, új személyiség - bólintott Sammy. - Amnesztia mindenért, amit tettem, egy lakás, mondjuk Spanyol- országban. Valamint egy biztos állás és kezdőtőke sorolta George. Nem volt idegbajos, az biztos, Sammytől jelenleg egy zsebkendőt sem mertem volna kérni, nemhogy bármit követelni. - Rendben. A nevet, és mindezt megkapod - bólintott Sammy. Összevont szemöldökkel álltam fel, hogy megköszörüljem a torkomat. Hátrafordult és kérdőn várta, mit akarok. - Beszélhetnénk egy percet? Odakint? - szedtem össze a bátorságomat, és az ajtó felé biccentettem. Nem tetszett neki, hogy zavarom, végül mégis rábólintott. - Mit akarsz? - kérdezte sürgetően, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. A folyosó sötétje kissé összezavarta egy pillanatra az érzékeimet. - Felsőbb engedély nélkül nem ajánlhatunk mentességet mondtam halkan, hogy az odabent várakozó még véletlenül se hallja meg. - Tudom. De ezt neki - mutatott Sammy az ajtóra - nem kell tudnia. - Átvered?
- Ez egy bűnöző. Gyilkos. Nem hiszem, hogy lelkiismereti kérdést okoz, ha a jó cél érdekében hazudok neki. Ha tudtam volna, hogy ismeri a Főnököt, már előbb kiszedem belőle... fonta össze maga előtt a karját dühösen. Magára haragudhatott, vagy mert jó ideje ismerte George-ot, mégsem jött rá, hogy birtokában van annak az információnak, amire szükségünk van, vagy mert a Főnök előbb vette be a belső körbe George-ot, mint őt. - Nem is tudom... - bizonytalankodtam. - Talán felhívhatnánk a kapcsolatomat, hogy szóljon apádnak, és... - Nézd! - lépett Sammy még közelebb hozzám, és a mellkasomra tette a kezét. Korábban sosem érintett meg, nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen helyzetben is reakciókat vált ki belőlem. - A munkám során megtanultam, hogy bármikor beüthet a krach. Ha most várunk, elveszhet minden lehetőség. Vissza akarom kapni végre az életemet, és úgy gondolom, te is így vagy ezzel. A barátaidról nem is beszélve - nézett Adamék szobája felé. Tétován követtem a pillantását, aztán lassan bólintottam. - Rendben. Rendben, csináljuk! - egyeztem bele. - Hamarosan vége lesz, ígérem - húzta el a kezét, aztán visszament a szobába. Követtem. - Benne vagyunk a feltételekben - állt meg Sammy a fogoly előtt, amint becsuktam az ajtót. George felnézett rá, aztán felém fordult. - A társad még mindig odakint van? Én a helyedben ellenőrizném... - Miért? - feszültem meg. Lehet, hogy ennek a szemétládának tényleg van odakint egy embere, és Switz veszélyben van? Rossz érzés öntött el - talán túszcserére akarják használni, és akkor mindennek vége. - Remélhetőleg bízik abban, hogy hallgatok, de sosem lehet tudni. Végül is, lenne alapja a bizalmatlanságának - nevetett fel ironikusan. - Miért kéne bíznia a hallgatásodban? - léptem közelebb Sammy jelenlétét figyelmen kívül hagyva. Tehetetlen düh járt át, mikor a tekintetéből olvasva kapizsgálni kezdtem a dolgot. Megragadtam a haját, és hátrarántottam a fejét. - Azt kérdeztem, miért kéne bíznia a hallgatásodban? Ő is a Főnök embere? - Nem - nyögte. Halvány megkönnyebbülés járt át, ám most már teljesen összezavart. - Még mindig nem jöttél rá, igaz? vigyorgott rám az arcomat fürkészve. Sammyre pillantottam, aki tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredt George-ra. - Mit gondolsz, miért nem kapták el még a Főnököt? Miért van mindig jó néhány lépéssel a kopók előtt? - Mert ő maga is az - suttogtam halálra váltan. - Na, most már érted?
JOSSIE: Almomban Susan nénit és Ryan bácsit láttam. Korábban is álmodtam velük, de ez most teljesen más volt. Boldognak tűntek, és én is annak éreztem magam, amiért együtt vannak. Nagy, fehér toliakból álló szárnyakat viseltek mindketten a hátukon. Széttárták őket, aztán egyszerűen a magasba emelkedtek, légiesen, könnyeden. Egyedül maradtam, mégsem járt át az a magány, ami korábban mindig. Aztán egyszer csak megéreztem. A hátam mögött állt, és engem figyelt - nem fordultam meg, csak vártam. A tudattól, hogy nemsokára megérint, apró borzongás futott végig a gerincem végétől egészen a tarkómig. Aztán egy kéz csúszott a bal kezembe. Nagy, férfias, forró és erős. Megszorítottam, élveztem a tapintását. Énem azon része, amely tudta, hogy most egy álomban járok, meg lepődött, mikor a jobbomat is megfogta egy kéz, de álombéli énem elégedetten mosolygott. Hosszú, finom ujjak, igazi művészkéz, gyengéd és óvó. Balra fordítottam a fejem, és Caspar sármos mosolyával találtam szembe magam, aztán a másik irányba fordultam, hogy Simon lágy mosolyát is a magaménak tudhassam. Mindkettő mást adott, és mindkettő felmelegítette a szívemet. - Még csak tizenhét vagy. Van időd dönteni... És annyi a választási lehetőség - mutatott szét Caspar egy széles karmozdulattal. A távolban alakok körvonalazódtak a ködben. Nem láttam az arcukat, de biztosan férfiak voltak, idősebbekfiatalabbak, magasak és alacsonyak. Hirtelen ültem fel az ágyban, és zavarodottan néztem körbe. Adam mellettem aludt, és halkan hortyogott, de Camilla eltűnt mellőle. Azonnal a gyerekágy felé fordultam, és nem tévedtem. Cam ott ült az ágy szélén, és a lányát figyelte. Az ágy szélére csúsztam, mozgolódásomra rám kapta a tekintetét. Mezítláb odaosontam hozzá, és leguggoltam. - Fawnia jól van? - kérdeztem suttogva. - Alszik. - Te nem tudsz? - Nem igazán - rázta meg a fejét. - Túlságosan megijedtem, és még mindig nem tudtam teljesen megnyugodni. Látnom kell, hogy jól vagytok - igazgatta feljebb a pólómat, ami lecsúszott a vállamról kissé. - Rosszat álmodtál? - Nem. Azaz... Nem tudom. Nem volt igazából rossz álom, csak... - Kerestem a megfelelő szót, ám olyan nehéz volt megfogalmazni azt, ami bennem kavargott. - Honnan tudtad, hogy Adam számodra az igazi? - kérdeztem tőle magyarázat helyett. A félhomályos ágy felé pislantott, ahol a bátyám aludt. - Első perctől vonzódtam hozzá, mégha ezt magamnak sem akartam bevallani, de bevallom őszintén, azt gondoltam, hogy csak egy fellángolás. - Komolyan? - tátottam el a számat. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy egymásra néztek, felpattantak a kis szikrák, és azonnal tudták, hogy egymásnak teremtették őket az égiek.
- Adam híres volt, körülrajongták a szebbnél szebb nők, azt hittem róla, hogy csak egy nőcsábász, aki újabb skalpot akar szerezni - mosolyodon el halványan az emlékein. - Aztán kényszerűségből összeköltöztetett minket a sors, és rájöttem, hogy teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Gyengéd és kedves. Érzékeny lelkű és magányos. - És mikor jöttél rá, hogy ez mégiscsak igazi szerelem? - Azt hiszem, mikor rájött Peter múltjára. Ott feküdt az ágyban már napok óta, bűzlött, mint egy elhanyagolt istálló, lassan már nem is borostája volt, hanem szakálla, és pokróc módjára viselkedett velem - rázkódott meg a válla a hangtalan nevetéstől. - És... akkor jöttél rá, hogy szereted? - húzódott fintorba a szám. - Furcsán hangozhat, de igen. Elkezdtem attól rettegni, hogy elveszítem, és rájöttem, ha így lenne, belehalnék. És azt is láttam, hogy szüksége van rám. Kellek neki, hogy legyen aki felrázza, ha nagyon magába zuhanna - pillantott ismét a férje felé, tekintete szinte végigcirógatta őt. - Szerinted... tizenhét évesen lehet az ember szerelmes? Úgy igazán... - rágcsáltam a számat. - Megeshet, a szerelem nem korfüggő. Bár ritka, hogy valaki ilyen korban megtalálja azt, akivel az egész életét le tudja élni - tette hozzá. - Azt hiszem, szerelmes vagyok. Casparba - mondtam ki, mielőtt még meggondolhatnám magam. Meglepettségre számítottam tőle, ehelyett mindentudóan somolygott csak. - Te tudtad? - Szerintem mind tudjuk. - Simon megcsókolt - próbálkoztam egy újabb sokkolással. Mindhiába. - Na, ezt nem tudtam, de valahogy sejtettem, hogy egyszer megtörténik - igazgatta el a takaró szélét. - Élveztem - vallottam be. Adam halkan felnyögött, mire az ágy irányába kaptam a fejem. Csak álmodhatott valamit, mert hortyogva aludt tovább. Hálát adtam az égnek. Már így is szinte erényövet adott rám, és minden fiúban potenciális szüzességtelenítő veszélyt látott. - Biztosan jól csókol - jegyezte meg Camilla komoly arccal, aztán mikor meglátta az enyémet, elvigyorodott. Fülig vörösödtem a megjegyzésétől, nem szoktam hozzá, hogy pajzán megjegyzéseket tesz, az Julié reszortja volt inkább. - Te élveznéd mással a csókolózást Adamen kívül? - Nem, kizárt. - Akkor én hogyan élvezhettem, ha Caspart szeretem? - öntött el a lelkiismeret-furdalás. - Még fiatal vagy, Jossie! Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy gyerek vagy, esetleg éretlen - vágott közbe, mikor tiltakozni akartam. - Egyszerűen csak van épp elég időd, hogy eldöntsd, hogyan érzel Caspar iránt... vagy Simon iránt. Esetleg valaki más iránt. Ne kapkodj és ne rágd magad ezen, a végén úgyis kialakul majd magától. És mikor így lesz, tudni
fogod a helyes döntést - paskolta meg a kezem. Elgondolkozva néztem rá, talán már korábban is tudtam, hogy ezt kéne tennem, csak sodródni az árral, és azért álmodtam azt, amit. „És annyi a választási lehetőség” - hallottam a fejemben Caspar hangját. - Igen, igazad van, köszönöm! - mosolyogtam Camillára, ő pedig visszamosolvgott. A Főnök 4. fejezet CASPAR: Remegett a gyomrom, ahogy kiléptem a szabadba. Még mindig abban reménykedtem, hogy George valami bizarr színjátékot játszik, mégsem hagyhattam figyelmen kívül, amit mondott. Gondoskodnom kellett róla, hogy Bemard biztos helyen legyen, míg ki nem derül, mi az igazság. Az eső már elállt, a hűvös pára átnedvesítette a fűszálakat. A kapu felől még mindig láttam az újságírók és paparazzik kocsijainak fényét. Hihetetlen, hogy idekint éjszakáznak egy sztoriért! Arcomba húztam a kapucnimat - fene tudja, milyen hipermodern fényképezőgépeik vannak -, úgy igyekeztem előre. Mikor megláttam Switzet az erdő szélénél ácsorogni, izzadni kezdett a tenyerem. Jossie szerint George már az érkezésünk első napján itt volt, ami arra utal, hogy valaki közülünk a másik oldalon áll. Más esetben hosszabb idő kellett volna ahhoz, hogy ránk bukkanjanak. Ez jelenthetne csak annyit is, hogy Switz a Főnök embere. Marger rájött valamiből, Switz megölte, Fawniát pedig csendben kellett tartani. Sammy szerint Brook gyanakodott rá, de akkor miért őt küldte velünk? - vakartam meg az államat. Néhány másodperc múlva már rá is jöttem a válaszra. Csalik voltunk. Brook azt remélte, hogy Switz az elzártság feszültsége miatt tesz valami meggondolatlanságot, ami segít lebuktatni. Megráztam a fejem, és kiürítettem belőle ezeket a felkavaró gondolatokat. Most teljes koncentrációra volt szükségem, hogy el tudjam játszani a Sammyvel megbeszélt szerepet. - Bemard! - intettem felé, mikor a szeme sarkából megpillantott. Egy elemlámpával tovább fürkészte a fák közötti területet, elég feszültnek tűnt, mint aki fél valamitől. Vagy csak sértett. Nem voltam képes eldönteni, hogy én vetítem ki rá a kétségeimet, vagy a valóságot olvasom le a vonásairól. A bizalmatlanság hályogot eresztett a szememre, hogy elhomályosítsa a látásomat. - Na, mi van, végeztetek? - morgott végül rám, megtartva tőlem a távolságot. Nem mond semmit. Sammy szólt a központnak, visszaszállítják Washingtonba, hogy profi körülmények között kihallgassák - füllentettem, a hangom egész könnyednek tűnt. -
Figyelj... Bocs, hogy kiküldtelek! próbálkoztam a béküléssel. - Nem számít. Már hozzászoktam, hogy úgy kezelnek, mint egy felesleges kölöncöt - rántotta meg a vállát. - Nem erről van szó, csak... - Csak? - Sammy elég durva. Még engem is kivert a víz az elmúlt órákban, és kavarog a gyomrom, gondoltam, elég, ha egyikünk éli csak át ezt az egészet. - Nem vagyok gyerek, hogy védened kelljen a lelki világomat - préselte össze a száját. Képtelen voltam elhinni róla, hogy ő a Főnök - vagy ennyire jó színész lenne? Mi lenne tökéletesebb álca, mint lúzernek tettetni magad, aki a cipőfűzőjét sem tudja egyedül bekötni? - Tudom. Egyszerűen kedvellek, haver vagy, és gondoltam, jobb lesz így... - vettem rá erőszakkal a jobb kezem, hogy megcsapkodja a vállát. A vonásai hirtelen változáson mentek át, megenyhült a sértettsége, és a dühe is lanyhulni kezdett. - Na meg, bejön neked az a csaj, ugye? - húzódott mosolyra a szája. - Sammy? - Végül is, tényleg dögös. Csak kár, hogy Brook az apja, és hogy örökölte tőle a szemétkedés élvezetét. - Nem hiszem, hogy Brook... - kezdtem bele, aztán legyintettem. Mit érdekel engem, mit gondol Switz a főnökünkről. - Mindegy. Gyere, menjünk vissza, és készüljünk fel az átszállításra! - biccentettem a szálló felé, aztán Switzcel a nyomomban elindultam. Csak néhány lépés kellett, hogy beérjen. - Ha érdekel a véleményem, szerintem a csajnak is bejössz. Valahogy... éreztem kettőtök között a rezgést. És most, hogy kiderült, nem a maffiának dolgozik, szabad az út. Csak Brookkal kell megküzdened! - nevetett fel. -Ja, végül is az semmi - préseltem ki magamból derűs felhangot. - Mintha egy sárkánnyal kéne életlen karddal párbajt vívnod - ragozta túl Bemard. Bólogattam, mert a szállóhoz közeledve másra már nem voltam képes. Úgy tűnt, egyáltalán nem gyanakszik, fogalma sincs, mi várja odabent. Kinyitottam a bejáratot, aztán előreengedtem. Felhangzott egy kiáltás, én csak ezután léptem be. Switz már lefegyverezve feküdt a földön. Sammy hátratekerte a karját, arcát a padlóhoz szorította és a hátába térdelt. - Nefff... - fájdalmas-érthetetlen nyögés jött Switz felöl, bár a feje nem mozdult, szemével engem keresett. - Finomabban! - szóltam rá Sammyre. - Nem tudjuk, mi az igazság. - Szerintem egyértelmű - vonta meg a vállát. Bilincset tett Switz csuklóira, aztán felrángatta a földről. Azt gondoltam, amint lehetősége lesz rá, felháborodik, és ezernyi kérdést zúdít ránk - legelőször is, hogy mi a fenét csinálunk -, ezzel
szemben csendesen tűrte, hogy felcipeljük az emeletre Georgehoz. - Sajnálom, Főnök. Nem bírtam tovább - szólalt meg George, ahogy beléptünk. Switz egy pillanatra megfeszült, majd gyűlölködő pillantással végigmérte. Nehézkessé vált a légzésem a felfedezéstől - hát, igaz lenne? - Leülni! - Sammy az ágyra lökte őt, aztán hátrébb lépett. - Bemard - szólaltam meg, miután becsuktam magam mögött az ajtót. - Ez az alak azt állítja, hogy te vagy a Főnök. Szerintem ez hülyeség, de hallanom kell, mit mondasz. - Felesleges tagadni - vágott közbe Sammy. - Most, hogy lehullott a maszk, vajon hányan pályázhatnak a híres Főnök fejére? Lehet, hogy a bíróság nem ítél el egyetlen vallomás alapján, de ha nyilvánosságra kerül, hogy ki vagy, nagyobb biztonságban is leszel a börtönben, magáncellában, mint szabadon - mosolyodott el mézesmázos gúnnyal. Bernardra pillantottam, aki elszántan állta Sammy tekintetét - annyira más volt, mint eddig. Még sosem láttam ennyire komolynak, lerítt róla, hogy a düh, ami benne fortyog, most sok mindent elemésztene, elsősorban Sammyt. - Bemard? - szólítottam meg újra. Lassan felém fordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. - Nincs mit mondanom - közölte. Az igazság kapszulája keserű utóízzel lecsúszott a torkomon, hogy feloldódva végigszáguldjon a sejtjeimen, és a csalódott düh hordalékát hagyja hátra. Ökölbe szorult a kezem, ahogy Switzre engedtem a haragomat. - A barátomnak tartottalak, a társamnak! - Nem vettem komolyan Matthew figyelmeztetését, pedig biztosan azért látta őt gyanús időpontokban, mert az embereivel egyeztette az aljasságokat, az utolsó pillanatig nem hittem el George vallomását sem. Bíztam Switzben, és tévedtem. Ez a tévedés most jobban megviselt, mint számítottam rá. - Nem, te egy béna senkinek tartottál. Ahogyan mindenki más is. Ironikus, hogy végül a Főnök maszkja került rám - húzta ki magát. Sammy keze meglendült, a pofontól Switz féloldalasan eldőlt az ágyon. - Ne vesztegessük tovább az időt erre a szemétre - fordult felém Sammy, aztán a zsebéből előhalászott egy mobilt. Felhívom apámat, és megbeszélem vele a hazautat. Te akarsz tőle valamit? - kérdezett rá előzékenyen. Megráztam a fejem. - Intézzétek, ahogy jónak látjátok! A lényeg, hogy végre vége legyen. - Nyugi, most már vége lesz - lépett el mellettem Sammy, megérintve a vállam. - Levágtuk a kígyó fejét. JOSSIE: - Meg tudnám ölni! - Adam erőteljes hangja a tudatalattimba lopódzott, és felrázott az álomból. Nyöszörögve mocorogni kezdtem, de még nem volt elég erőm kinyitni a szemem.
- Halkabban, felkelted a gyerekeket! - Camilla anyáskodó hangja mosolyt csalt az arcomra. Mindig csak velünk foglalkozott, és... most először vettem észre, hogy nemcsak Fawniával viselkedik anyaként, hanem velem is. A tegnap esti beszélgetésről úgy képzeltem, anyával vagy Susan nénivel is hasonlóképpen zajlott volna. Nem kívülálló vagyok, hanem a család része - még akkor is, ha néha hülyén viselkedek. - Az a szemétláda megölte Susant! Miatta vagyunk itt. Legszívesebben... - Adam felmordult, én pedig megfeszültem. Nem értettem, miért hozza fel pont most azt az ügynököt, akiről kiderült, hogy áruló. Kiélesedett a hallásom, annyira koncentráltam, hogy egyetlen szavukat se mulasszam el. - Tudom, tudom... - lágyult el Cam hangja. - De hazamehetünk. És folytathatjuk az életünket. - Mi? - Rugós gerinccel kevésbé fürgébben pattanhattam volna fel, mint ahogyan Camilla mondatára tettem. Izgatottság lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, ha nem kapok azonnal magyarázatot, akkor kiugrik a szívem a helyéből. Camilla bosszús pillantást vetett Adamre, amiért mégis sikerült felkeltenie, aztán rádöbbent, hogy jó hírt közölhet velem, és ettől mosoly terült szét az arcán. - Nagyon úgy néz ki, hogy vége. Hazamehetünk - ismételte meg, amit Adamnek is mondott. - Brook ügynök elfogta azt a Főnököt? - tátottam el a számat. - Caspar fogta el - villant furcsa fény Adam tekintetében. Ereztem, hogy valamit még nem mondanak el, de ez jelenleg nem érdekelt. Kiugrottam az ágyból, és mint aki teljesen megbolondult, rájuk vetettem magam. Egyik karom Adam nyakában, másik Cam illáéban lógott, ahogy megöleltem őket. - Hazamegyünk - mondtam ki, hogy elhiggyem, nem csak egy álom káprázata vezet az orromnál fogva. A családom ölelésében mintha máris otthon lettem volna. Halk kopogtatás zavart meg minket, és az ajtó kinyílt anélkül, hogy bármelyikünk engedélyt adott volna rá. - Helló! - Az ál-Gleda lépett be a szobába egy tálcával a kezében. Furcsa mód, azóta, hogy megtudtam, nem az, akinek mondta magát, teljesen mást súgtak a megérzéseim vele kapcsolatban, mint korábban. Nem tetszett, ahogy Casparra néz, és az sem, ahogyan Caspar visszanéz rá. Még akkor sem, ha összekavarodott bennem minden, és fogalmam sem volt, hogyan is állok most Casparral és Simonnal. - Az a hosszú, vörös hajú hölgy küldött fel a reggelivel, hová tehetem? - nézett körbe. Camilla kicsit későn kapcsolva, de az éjjeliszekrényre mutatott. - O, a kislány még alszik? Nehéz éjszakája volt... pillantott Sammy Fawnia felé, aztán felemelte az egyik tányért. - Ez itt elvileg neki van, valami glükózmentes izé... - Glutén - javította ki Camilla. - Igen, igen, glutén - bólogatott. Néhány másodpercig tétován toporgott bátorságot gyűjtve, aztán végül hozzám
fordult. - Esetleg beszélhetnénk? - kérdezte. Csak néhány szemrebbenésnyit várakoztattam, mert a kíváncsiságom erősebb volt az ellenérzéseimnél. Mikor beleegyezően bólintottam, az ajtó felé nyújtotta a karját. - Kijössz velem sétálni? - Legyen! - vontam vállat. Belebújtam a papucsomba, korábban a nagy lendülettől mezítláb ugrottam ki az ágyból, aztán követtem a folyosóra. Egészen a lépcsőkig sétáltunk szótlanul, aztán Sammy megállt, és belekezdett a mondandójába. - Bocsáss meg, amiért átvertelek! Mellé sétáltam, és a korlátra könyököltem, odalent a mélység szinte vonzotta a tekintetem. - Miért adtad ki magad Gledának? - Mire St. Village-be értem, George már végzett vele, nem menthettem meg, sajnálom - fektette kezét az enyémre, mintha tudná, hogy ismeretlenül is gyászolom a lányt, akiről úgy gondoltam, találkoztam vele. Az érintése most kellemetlen volt, valamiért egy polip jutott róla eszembe, ami körbefon a csápjaival. Megsejthette, hogy nem esik jól a fizikai közelsége, mert hátrébb húzódott tisztes távolságba. - Ő úgy tudta, a Főnöknek dolgozom, és azért vagyok itt, hogy segítsek neki a kapott feladatban. Eredetileg úgy terveztük, hogy Gledaként összebarátkozom veled, és szép lassan kiszedem belőled a neveket. Persze, nem tettem... - mosolyodott el. Tényleg egyszer sem próbálta olyasmire terelni a szót, amivel kiszedhette volna belőlem a titkaimat. - Aztán Peter bácsiék megtalálták a holttestet... - fejeztem be a gondolatot. - Igen... George leütötte Caspart, mielőtt még tehettem volna valamit. Megsérült a lábam a viharban, úgyhogy aznap estére teljesen kiiktattam magam - húzta fel a nadrágja szárát. A vádlija még mindig sötétkék volt, valami ráeshetett, talán egy fa vagy szikla. Hát, ezért sántított, mikor szellemnek hittem! - Szóval, nem jöhettem többé Gledaként, ezért George kitalálta, hogy lopjuk el a naplódat. Hiába mondtam neki, hogy hülye leszel ilyen fontos dolgokat beleírni... - forgatta meg a szemét. - „De egy tinilányról van szó, a tinilányok mindent leírnak a naplójukba” - ismételte meg eltorzított hangon azt, amit korábban hallhatott. Szegény Adam, és én még őt vádoltam... - Aztán megjelentek az újságírók, kiderült, hogy el akartok tűnni, és lépni kellett. - A türelemjáték nem jött be, ezért rabolt el, hogy kiszedje belőlem a neveket - bólintottam, ahogy összeállt a kép. Akkor... elárulta, ki a Főnök? - Még nem mondták el neked? - lepődött meg. A korábbi megérzésem jónak bizonyult, Adamék tényleg elhallgattak valamit előlem. Várakozón néztem Sammyre, remélve, hogy ő majd beavat. - Switz az. Switz a Főnök. - Mi? - Nevetés tört elő belőlem. Felidéztem magam előtt a magas, vékony alakot, és megpróbáltam gengszterként elképzelni
- komikus kép volt. Aztán lassan leolvadt a jókedv az arcomról, ahogy Sammy vonásait fürkészve rájöttem, hogy komolyan beszél. - George vallomást tett ellene, és Switz nem tagadta. - De akkor... akkor ő... - Újra ott álltam A Szoba küszöbén. Caspar próbált kitoloncolni, de már késő volt, megláttam. Susan néni a földön feküdt, mellette véres volt a szőnyeg. És a tekintete... Mintha a kedves, égkék szempárt valaki üvegszemekre cserélte volna. Aztán sikítottam, csak sikítottam, mert mást már nem tehettem érte. - Hol van? perdültem meg, és a választ meg sem várva száguldottam végig a folyosón. Elé akartam állni, elmondani, hogy gyűlölöm, és remélem, a pokolban fog elrohadni. Jól sejtettem, a Casparral közös szobájukba vitték. Ahogy feltéptem az ajtót, Caspar azonnal előttem termett, hogy visszatartson. - Nem kéne... - kezdett bele, ám most az egyszer nem hagytam magam. - Eressz be! - parancsoltam rá, elővéve fiatal női énem minden határozottságát. Lehet, hogy még nem voltam felnőtt, de már gyerek sem. Az élet tett arról, hogy így legyen. Caspar érezhette, hogy most úgysem állíthat meg, ezért félrelépett az útból. Switz az ágyon ült lehajtott fejjel. Nem így képzeltem el ezt az egészet, azt hittem, a gyámoltalan viselkedés csak álca, ha előjön az igazi énje, a Főnök, akkor már lesz tartása is. Kihúztam magam, és elé léptem. Fölé magasodtam, akár egy hóhér az elítélt fölé. Azt is akartam tenni vele, amit egy hóhér tenne - elítélni, lesújtani rá egy megvető mozdulattal. - Nézzen rám! - Hangomat a gyűlölet edzette keménnyé. - Nézzen már rám! - kiáltottam újra. A feje lassan mozdult meg, már készítettem a kezem, hogy ha felpillant, pofon vágom, de ahogy megláttam a tekintetét, a vágy, hogy megüssem, elhalt. Már semmit sem értettem. Hogy ülhet egy kegyetlen gyilkos írisze mélyén ennyi fájdalom, sajnálat, együttérzés, bűnbánat és sok más, amit beazonosítani sem voltam képest. Aprót ráztam a fejemen, és önkéntelenül is hátraléptem egy lépést. A következő pillanatban már levegőt kapkodva rohantam végig a folyosón. - Hé, hé! - Valaki elkapott a derekamnál fogva, és maga felé perdített. Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjek, Simon az. Könnyek csordultak a szememből, ahogy átöleltem, és a mellkasába fúrtam az arcomat. Fogalmam sincs, mi jött rám, talán most tört át a gát, amivel elzártam eddig a stresszt, és pusztító hullámokban söpört végig rajtam. Simon nem beszélt hozzám, csak lehúzott magával az egyik lépcsőfokra, és tovább tartott a karjában. Ahogy elapadtak a könnyeim, lassan tudatosult bennem, hogy mennyire közel vagyok hozzá - a bőre még a pólón át is égette az arcomat. Lépések zajára kaptam fel a fejem, és hátranézve a szívem még erőteljesebb dobogásba kezdett.
- Bocsánat... Csak meg akartam nézni, jól vagy-e - közölte Caspar, miközben végigmért minket. - De ahogy látom, jó kezekben vagy - fordult sarkon. Camillára és az álmomra hallgattam, és nem kezdtem azon töprengeni, vajon mit jelent a furcsa felhang, amit kihallottam a szavaiból. Majd az idő úgyis mindent a helyére tesz. Remélem... - Jobban vagy? - vonta magára a figyelmemet Simon. - Aha, köszi - húzódtam el tőle. - Hallottad már, hogy...? - Switzet, és Hogy hazamehetünk? - Ennek nem örülnöd kéne? - kérdezett rá. Fázósan összefontam magam körül a karjaimat, és dörzsölgetni kezdtem a vállam. - De. És örülök is, csak... Olyan furcsa - borzongtam meg. Mindegy, csak a sokk beszél belőlem, még nem vagyok teljesen magamnál - mentegetőztem. - De ahogy látom, te sem ugrasz ki a bőrödből... - Mondanom kell valamit - igazította meg a szemüvegét. Az arcára volt írva, hogy komoly témáról lesz szó, én pedig nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve ilyesmire. Ennek ellenére csendesen vártam, hogy belefogjon, de legalább egy percig csak némán hallgatott, és az ujjait tördelte. Végül nem bírtam tovább, a kezére fektettem a sajátomat. - Nyugodtan elmondhatod, bármi is az - néztem a szemébe. Már régóta sejtettem, hogy titkol valamit, és értékeltem, hogy most végre meg akarja osztani velem. - Oké - fonták körbe a kezem a hosszú ujjak. - Tudnod kell, hogy rég el akartam mondani, és hogy nem azért hallgattam, mert bizalmatlan vagyok veled. Egyszerűen csak nehezemre esik beszélni róla. - Értem - bólintottam, hogy folytatásra ösztökéljem. - Szóval... A szüleim nincsenek egy másik rejtekhelyen. - Nem kaptak védelmet? - rándult meg a szemöldököm. -Joss, ők... meghaltak. - Tessék? - néztem vissza rá tágra nyílt szemmel. Az nem lehet, hogy a maffia megölte a családját, és ő még csak meg sem említette. Ilyet nem titkolhatott előlem! - Mármint nem most - vette észre a döbbenetet a tekintetemben. Masszírozni kezdte a kezem, furcsa mód nem azért, hogy engem, hanem hogy önmagát megnyugtassa. Tizenhárom éves voltam. A szüleimnek volt egy kis ékszerboltja, és... Egyik délután bementünk apához, anya meg akarta mutatni neki azt a babaruhát, amit a születendő húgomnak vett - remegett meg a hangja. - Utáltam, hogy testvérem lesz, minden mindig róla szólt, én mintha nem is léteztem volna. Aztán apa közölte, hogy hétvégén nekem kéne vinni a boltot, mert be kell szerezniük néhány dolgot a babaszobához. Nyár volt, megbeszéltük már a haverokkal, hogy kimegyünk a strandra. Nagyon csúnyán elküldtem őket a fenébe, bevágtattam a hátsó irodába, és magamra zártam az ajtót. Két lövést hallottam... Elszorult a torkom, ahogy hallgattam, és mélyeket
lélegeztem, nehogy elsírjam magam. Féltem, hogy megzavarom a vallomásában. Láttam rajta, hogy már régóta ki akart törni belőle a múltja, csak valami mindig az útjába állt a szavaknak. - Aztán nem emlékszem semmire. Vagyis... csak egyvalamire. Volt egy férfi, öltönyt és nyakkendőt viselt. Megtartott a karomnál fogva, és egv autóhoz kísért, közben annyit mormogott a fülembe, hogy minden rendben lesz. Ez megmaradt, az emlékezetembe vésődött - nyomta a bal tenyerét a halántékához. - Később elmondták, hogy egy ügynök volt, aki kivitt. Valami ukrán rablóbanda után nyomozott, már sok üzletet kiraboltak, többekkel végeztek. Felismertem őt nálatok... Ezer közül is felismertem volna - nézett rám könnyben úszó tekintettel. - Brook? - tippeltem meg, mire bólintott. - És Mark? Láttalak vele... Azt mondtad, hogy a bátyád. - Az árvaházban lakik, ahol én is. Mikor rákérdeztél, ki volt, nem tudtam, mit mondjak, és ez ugrott be először. Sajnálom, hogy hazudtam! - törölte meg az arcát. - Elmondhattad volna... - Tudom. El is akartam, csak... nem is tudom. Fájt. És jó volt úgy veled lenni, hogy egy átlagos srác lehetek, aki éli az átlagos tinédzserek életét. Amikor az első nap délutánján odaléptél mellém a pádhoz, és csacsogni kezdtél nekem az animékről meg mindenféléről, én végre fellélegeztem melletted. Tényleg sajnálom! Megbocsátasz? - Nincs mit megbocsátanom - hajoltam oda hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. - Sajnálom, ami a szüléiddel történt - néztem fel rá a szempilláim alól. Az ajkam furcsán bizsergett, érintésre vágyott, mégsem tettem semmit, mert tudtam, hogy csak én érzem ezt. Simon világosan megmondta, hogy a barátjaként, testvéreként tekint rám, talán a soha meg nem született húgát látja bennem. - Jossie! - Adam hangja még épp időben jött ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból. Megint. Felpattantam a lépcsőről, Simon pedig követte a példám. - Gyertek, beszélnünk kell, családi gyűlés! - közölte a bátyám, aztán visszaindult. Léptei halk koppanással haltak el a szobájuk ajtajában. Akkor... nyújtotta ki a karját Simon, hogy előreengedjen.
IV.
rész
Kereszt és amőba 1. fejezet CASPAR: A hatalmas szoba egészen szűknek tűnt most, hogy ennyi ember töltötte meg. Peter és Julié az ablak mellett állt, Adamék pedig az ágy szélén ültek. Fawnia Camilla karjában pihent, de még mindig nem nézett ki túl jól. Most már tényleg aggódtam érte. Az orvos csak annyit mondott, hogy a folyamatos nyugtatózás miatt valószínűleg lassabban ürül ki a szervezetéből a szer. Reméltem, hogy tényleg csak erről van szó, mert rossz volt ilyen állapotban látni. - Helló! - Az ajtó kinyílt, Jossie és a barátja is megérkezett. Joss körbenézett, hol férnének el, végül a szőnyeget választotta a szekrény előtt, Simon pedig gondolkodás nélkül követte. Olyan természetesen dőltek egymás vállának, mintha már régen összetartoznának. Elkaptam Adam pillantását, amikor rájuk nézett, és átéreztem a tehetetlenségét. Az utóbbi időben felelősnek éreztem magam Jossie- ért - azért-e, mert feldúltam az életét, vagy mert megismerve őt testvéri szeretet támadt bennem iránta, azt nem tudtam volna megmondani. De valahányszor Simonnal láttam, rossz érzés kerített hatalmába. A gyomromban kezdődött, mintha valami rosszat ettem volna, aztán elindult felfelé, hogy a szívemet és a torkomat is összeszorítsa. Megköszörültem a torkomat, és csak hogy ne álldogáljak tétlenül, megszólaltam. - Sammy is mindjárt itt lesz, aztán kezdhetjük. - Nem lesz gond a... gyanúsítottakkal? - jött a kérdés Jossie-tól. Adaméknek egyszer már elmondtam a tervet, de ő
akkor még nem volt itt. - A rendőrfőnök mindjárt megérkezik, ő és Matthew figyel rájuk, míg megbeszéljük a helyzetet - nyugtattam meg. A következő néhány perc majdnem teljes csendben telt, csak Jossie és a barátja pusmogását lehetett hallani. Összebújtak, mint egy tipikus tinédzser szerelmespár, és bár egy szót sem hallottam abból, mit beszélnek, el tudtam képzelni azután a meghitt, lépcsős jelenet után. Az ablakhoz léptem, és szorongva igazgattam meg az ingemet, kezdtem úgy érezni, túl meleg ez a szoba. - Megyek, megnézem, megjött-e már Herdenberg - közöltem végül, csak hogy kimenekülhessek. Odakint nekidőltem a falnak, és igyekeztem összeszedni magam. Nem válhatok olyanná, mint Adam, aki még bennem is potenciális veszélyt lát, ha a húgáról van szó. Főlég, mert nincs jogom hozzá, Jossie nekem nem a testvérem, épp ezért nem is viselkedhetek a bátyjaként. - Na jó, szedd össze magad, mi ütött beléd? - dörzsöltem meg morogva az arcomat. Épp el akartam indulni, hogy azt tegyem, amit odabent mondtam, mikor Matthew felért a lépcsőn. Mögötte Herdenberg döcögött Arcáról csörgött az izzadság, lapátkezében egy textil zsebkendőt tar tott, azzal törölgette magát. - Követelem, hogy valaki világosítson fel! Odakint egy csomó újságíró lebzsel, az emberek megrohamozták az irodámat és a várost. Mi a fene folyik itt? - állt meg előttem. A zsebembe nyúltam, ahová előrelátóan bekészítettem az igazolványomat. -- Az FBI ügynöke vagyok - nyomtam az orra alá. Hirtelen abbahagyta a zihálást, és kidülledő szemmel hol a fényképemet, hol engem bámult. - Mr. Lagen ártatlan, a gyilkost elfogtuk egy társával együtt. Gyilkosságon kívül bűnszövetkezetben elkövetett csalással, lopással, zsarolással, prostitúcióval, kábítószer-kereskedelemmel, súlyos testi sértéssel és még jó néhány egyéb finomsággal vádoljuk őket. - És itt... itt fogták el őket? St. Village-ben? tántorodott meg kissé a döbbenettől. Neki már az is nagy szám volt, hogy az egyik helyi lakos családi titkok miatt megölte a lányát, erre biztosan nem számított. - Igen. És szükségünk lenne a segítségére - fogalmaztam úgy, hogy az simogassa az egóját. Azonnal felélénkülve pislogott rám, és várta, mit tehet értünk. Olyan egyszerű volt irányítani, hogy már-már szégyelltem magam. - Először is, arra kérném, hogy vigyázzon egy kicsit a foglyokra. Aztán... én nem igazán értek a sajtóhoz, de ön olyannak látszik, aki pontosan tudja, hogyan kell beszélni velük. Megtenné, hogy nyilatkozik helyettünk? - néztem rá szinte könyörögve - vagy legalábbis nagyon igyekeztem, hogy úgy tűnjön. Jól játszhattam a szerepem, mert észrevettem azt az apró lángot az írisze mélyén, amely a figyelemre vágyó emberekre jellemző. - Természetesen, előzetesen egyeztetünk arról, mit mondhat el nekik, de a hogyant teljesen önre bíznánk.
- Persze. Persze, szívesen segítek - bólintott újra meg újra, miközben úgy igazgatta a nyakkendőjét, mintha most azonnal kamerák elé kéne állnia. - Akkor odakísérem a gyanúsítottakhoz. Matthew önnel marad, hogy ne unatkozzon várakozás közben tettem hozzá. Összenéztem az említettel, és Herdenberg háta mögött odatátogtam neki egy bocsánatkérést. Az ajtón belépve Sammy felvonta a szemöldökét, nem kellett szólnia, hogy tudjam, mi jár a fejében. George-hoz és Switzhez léptem, hogy ellenőrizzem a köteleiket - ha elszabadulnak, leginkább Matthew erejére számíthatunk, a Herdenbergbe vetett bizalmam igencsak ingatag lábakon állt. - Rendben. Ne menjenek a közelükbe, és ha bármelyikük gyanúsan viselkedne, akkor lábra lőjön! - kértem. Bólintott egyet, hogy érti, és kihúzva magát jobb kezét a pisztolytáskájára fektette. - Szerinted nem lesz gond? - Sammy fintorogva nézett vissza az ajtóra, miután kiléptünk a folyosóra, és becsuktam magunk mögött. - Úgy meg vannak kötözve, hogy maximum akkor szabadulhatnának ki, ha Herdenberg maga vágná el a köteleket. Azt meg csak nem fogja... - Remélem. Nem néz ki egy IQ-bajnoknak - húzta el a száját. Már nyúltam, hogy kinyissam előtte az ajtót, de megelőzött. Kitárta magának, aztán belépett Adamék szobájába. Az öntudata egyszerre váltott ki belőlem csodálatot és ejtett zavarba. Igazán erős nő volt, aki nem várt arra, hogy mások segítsenek neki, ő maga cselekedett. Korábban sosem találkoztam hasonlóval. - Elmondom, hogyan is néz ki a helyzet - kezdett bele Sammy, mikor mind elhelyezkedtünk. A szoba közepén állt, és úgy tűnt, egy cseppet sem hozza zavarba, hogy mindenki őt nézi. - A Főnök már rengeteg bandának a bögyében volt, csak azért nem léptek, mert fogalmuk sem volt a kilétéről. Egy fantomot legyőzni pedig elég nehéz. Mi is hosszú évek munkájával jutottunk idáig - komorult el Sammy arca. Arra gondolhatott, hány kemény hónapot, évet kellett egy maszk mögött töltenie, feladva a saját énjét és életét. Én is majdnem így tettem, mégis csak halvány elképzelésem volt arról, milyen lett volna tényleg átélni. Ha nem bukom le hat hónap után, talán még most is Carl lennék... Ki tudja, meddig... - Beszéltem apámmal; besúgóikon keresztül elterjesztették a Főnök kilétét, úgyhogy két dolog történt. Az emberei összezavarodtak, meglapulnak és nem tudják, mi lenne a helyes lépés. Az ellenségei pedig alig várják, hogy elintézhessék őt és a hozzá hű embereket. Ez azt jelenti, hogy nem érnek rá önökkel foglalkozni - mosolyodott el. A szobában lévők mocorogni kezdtek, mindegyikükben ezernyi kérdés merülhetett lel. - Akkor tényleg hazamehetünk? - szólt közbe elsőként Adam.
- Igen - bólintott Sammy határozottan. - Akár most azonnal. - Khm... Megbocsátanátok egy pillanatra? - intettem oda Sammynek, hogy beszédem van vele. Zavarta, hogy félbeszakítom, de még az előtt meg akartam vitatni vele a fenntartásaimat, mielőtt túlságosan belelovalja Swansonékat a hazaút lehetőségébe. - Mit szeretnél? - álltunk meg a folyosó közepén. - Tényleg nyerő helyzetben vagyunk, de úgy gondolod, hogy biztos a győzelem? - kezdtem bele. - A veszély csökkent, ám amíg Switzet nem ítélte életfogytigra a bíróság, addig minimálisan fennáll. Nem hiszem, hogy jó ötlet Swansonékat hazakiüdeni. - Én ismerem ezeket az embereket, Caspar, évek óta közöttük élek. Swansonék maximum George és Switz ellen tehetnek vallomást, az embereik pedig inkább hagyják őket veszni, semmint hogy a saját életüket kockáztassák értük a tanúk kiiktatásával. Olyanok ezek, mint a patkányok, ha süllyed a hajó, ész nélkül menekülnek - intett a karjával, és az ujjaival az inalásukat imitálta. Az énem egy része azt mondta, Sammy ért hozzá, tudja, mit csinál, a másik viszont túlságosan féltette a fogadott családját. Tanácstalan voltam, melyikre kéne hallgatnom. Sammy egy ideig az arcomat fürkészte, aztán fél mosollyal az arcán megrázta a fejét. - Túlságosan közel állsz hozzájuk... - mondta ki, amire épp én is gondoltam. - Apám mondta, hogy a színészipsének van egy háza New Yorkban. Mi lenne, ha oda vinnénk őket? Biztonságban lennének, felfogadhatnak testőröket is, és otthon éreznék magukat. Arany középút, hogy ne aggódj. - Tudom, hogy ez nem profi hozzáállás, és egyszerű feladatként kéne tekintenem az egészre... - mentegetőztem a félelmeim miatt. - Nem robotok vagyunk, megesik néha, hogy megszeretünk valakit, akit csak feladatként kéne kezelni. - Attól, ahogy a szemembe nézett, hirtelen sivatagszáraznak éreztem a számat és a torkomat. Mielőtt még reagálhattam volna, hátat fordított, és visszament a szobába. Nyitva hagyta nekem az ajtót, ezért gyorsan összeszedtem magam. - Nos, Casparral beszélgettünk, és úgy véljük, találtunk egy biztonságos és kényelmes megoldást az önök számára. TossiE: Napnyugtakor már indulásra készen álltunk az épület mögött. A csomagjaink nagy halomban várakoztak a szálló fala mellett, miközben mi búcsúzkodtunk - ezúttal, hála az égnek, nem örökre. - Gyere ide, nagylány! - Peter bácsin volt a sor, megszorongatott, én pedig felnyögtem az ölelésében. Olyan erőkifejtésre volt képes, amit egy medve is megirigyelhetne. - Ne nyomd már össze, az istenért! - legyintett a vállára Julié. Hálásan pislogtam rá, amikor kimenekített. - Mi marad nekem, ha összeroppantod a csontjait? - ölelt magához ő is,
sokkal kíméletesebben, bár lehet, hogy csak azért, mert a hasától már kevésbé fért hozzám. - Remélem, klasszul sikerül a koncert! Egy kalappal! mondtam el a jókívánságomat enyhe szívfájdalommal. Julié olvasott az arcomról, mert együtt érzőn megsimogatta a vállam. - Sajnálom, hogy nem leszel itt, de bepótoljuk, rendben? Jövő nyáron vendégem vagy egy koncertkörútra! - ígérte. - Klassz! - vigyorodtam rá. Igaz, jelenleg elképzelni sem tudtam, hogy egyszer megint lehet normális életem, a remény, amit adott, mégis feltöltött egy kis életkedvvel. Gyorsan továbbléptem Matthew-ékhoz, mert Cam is el akart még köszönni a barátnőjétől. Claudette fázósan húzta össze magán a gyönyörű, kék-piros kockás kendőjét, arcán jóindulatú mosoly ült. Kislányuk már aludt, tőle korábban vettem búcsút. - Egyszer majd visszajönnék, ha nem baj - nyomtam puszit a házaspár arcára. - Dehogyis baj! Sajnálom, hogy most nem tudtátok kiélvezni a nyarat. Bármikor jöhettek, a harmadikon vár majd rátok a szoba - simítgatta le a kabátomat Claudette, miközben Matthew helyeselt. Még meg akartam kérni őket, hogy mondják meg Brodericnek, jobbulást kívánok neki testileg és lelkileg is, ám Caspar és Sammy megjelent a hátsó ajtóban a két fogollyal, ez pedig azt jelentette, hogy indulnunk kell. - Akkor én előremegyek, elintézem az újságírókat - sietett be Matt az épületbe. Elterjesztette a tudósítók között még délután, hogy este Herdenberg nyilatkozni fog a gyilkosság ügyéről a szálló ebédlőjében. A terv ugyanaz volt, mint a tegnapi búcsúzásunkkor, amíg lefoglalják a médiát, mi kiszökünk. Csendben várakoztunk az indulásra, ami a csípős hidegben nem volt túl kellemes, az pedig csak még kellemetlenebbé tette, hogy Switz végig engem bámult. Nem csak nézett vagy bambult, úgy éreztem, a pillantásával lyukat akar vésni az agyamba. - Csinálj valamit vele! - Adam közelebb húzott magához, és idegesen dörrent Casparra, ám nem volt szükség közbelépésre Switz magától is lehajtotta a fejét. Elképzelni sem tudtam, miért fixírozott, de nyugtalan lettem tőle. Nem láttam rajta gyűlöletet vagy bosszúvágyat, pedig az lett volna a normális érzelem tőle - hiszen lényegében miattam bukott el. Inkább... mintha üzenni akarna valamit. Az agyhullámaival telepatikusán átküldeni egy fontos információt, akár egy sci-fí filmben az űrlények. Megborzongtam, és még jobban Adamhez bújtam. Néhány perc múlva nyüzsgés hangja hallatszott a szálló elől hátra. Én nem láttam korábban, hogy hányán gyűltek össze a kapu előtt, de a hangzavarból megtippelve elég sokan. Aggódva pislantottam fel Adamre, az arcvonásai feszültnek tűntek. A rossz emlékek évek alatt sem koptak ki belőle. - Rendben, induljunk! - ragadta meg Sammy Switz felkarját, Caspar pedig követte George-dzsal. Végiglopakodtunk a nedves pázsiton, a fűszálak összevizezték
a bokámat és kissé átáztatták a tornacipőmet. A kocsikat Matthew jó előre kihozta a fedett parkolóból, és nem messze a kaputól a fák mellett leállította őket. A hátsó kocsi volt a miénk, Cam, Fawnia és én ültünk hátra, Simon az anyósülésbe, Adam pedig a kormányhoz. Megvártuk, amíg Casparék beültetik hátra a gyanúsítottakat, aztán beszállnak előre. Mattékkel egész délután azon ügyködtek, hogy drótból egyfajta válaszfalat készítsenek az első és a hátsó ülések közé, akár a rendőrautókban, hogy biztonságosan szállíthassák Switzéket. Camilla vállára hajtottam a fejem, és ahogy elindultunk, becsuktam a szemem. Örülnöm kellett volna, hogy minden rendbe jön, és visszamehetek a New York-i otthonomba, mégis rossz előérzetem támadt. Korábban nem értettem, mit jelent, amikor valaki azt mondta, „úgy érzi, mintha a sírján lépkednének”, de most értelmet nyert minden szava. Nyugtalan álomba merültem, bár nem is volt igazi álom. Egy mocsár húzott magába, körülvett, becsorgott a testem minden pórusába, szép lassan a torkomba és az orromba is, mégsem éreztem fájdalmat. Nem féltem, nem mozogtam, mert feleslegesnek találtam, egyszerűen csak elfogadtam a sorsomat, és létezésemet szép lassan átadtam a mocsár akaratának. - Joss... Jossie, ébredj, itt vagyunk! - Arra eszméltem, hogy Camilla halkan szólongat, és finoman a vállamat kocogtatja. Lustán pislogva nyitottam ki a szemem, aztán kinéztem a kocsi ablakán. Egy katonai reptér kifutópályája mellett álltunk. A betonon várakozó repülőgépek nagyságra és formára is másképp néztek ki, mint amikkel eddig utaztam. - Magángéppel megyünk? - tippeltem meg. - Az FBI egyik teherszállítójával, amolyan álcaként. Brook küldte értünk. Gyere, nézzük meg! - húzta fel az ajtónyitót, aztán Fawniával kiszálltak. Az éjszakai levegő felfrissített a furcsa, mocsaras álom után. Simon néhány méterrel arrébb állt, az egyik repülőt méregette. Mindig érdekelte a technika, simán el tudtam volna képzelni pilótának vagy repülőgép-, esetleg űrhajószerelőnek. Igen, mondjuk dolgozhatna a NASA-nál... Elképzeltem egyenruhában, és meglepő módon, az előttem megjelenő kép egészen jól nézett ki. - Mi az? - Simon hangja összetörte a fantáziát. Zavartan köszörültem meg a torkom, és csak megráztam a fejem. Mi ütött belém, hogy a legjobb barátomról képzelgek? - Gyertek! - Adam kiáltott oda hozzánk, így megúsztam a kényelmetlen magyarázkodást. A gép belseje nem volt túl kényelmes, de igazából egyetlen dolog zavart csak: Sammyék nem a hátsó részben helyezték el a foglyokat, hanem az utastér első székein. Semmi kedvem nem volt hosszú órákon keresztül a hátukat bámulni. Az FBI két idegen ügynököt is küldött a géppel és a pilótákkal együtt, így a biztonságra legalább nem panaszkodhattunk. A leghátsó székek egyikét választottam Simon mellett,
sóhajtva a támlának döntöttem a fejem. Mintha egy előző életben ültünk volna ugyanígy egy repülőn, ami idefelé hozott. Csak akkor Caspar is mellettem ült. - Zene? - mutatta fel Simon az mp3- lejátszóját. Az egyik felét a saját fülébe illesztette, a másikat felém nyújtotta. Egészen közel kellett húzódnom a drót miatt, ez pedig a feszültség egy furcsa keverékét hozta létre bennem. Egyszerre volt kellemes és feszélyező - jó néhány perc kellett ahhoz, hogy végül ellazuljak. A felszállás simán ment, és az első fél óra sem hozott semmiféle érdekességet. Ültünk, malmoztunk, vártunk. Camilláék ettek is, de nekem nem volt étvágyam. Lábam az Imagine Dragons egyik számára verte az ütemet, miközben csak bambultam magam elé. Először a szemem sarkából láttam meg a mozgást a gép elejében, nem vettem ki a fülhallgatót, de feljebb ültem a széken. Sammy felállt, a karjánál fogva felhúzta Switzet, aztán elindultak hátrafelé. Nem volt nehéz megtippelni, hogy hová mennek, csak egy lehetséges hely volt: a vécé. Volt hátul egy minikonyha is, de kételkedtem abban, hogy a páros közös kávézásra vágyna. Önkéntelenül is felnéztem Switzre, mikor elhaladtak mellettünk, ő pedig viszonozta a pillantásomat. - Hagyd békén a lányt, előrenézz! - Sammy rántott egyet a karján, mire a kötelék megszakadt. Görcsös tagokkal dőltem vissza, aztán a következő pillanatban felpattantam. - Kimegyek a mosdóba - közöltem Simonnal. Alig öt lépést kellett csak tennem, máris ott találtam magam a szűk folyosón. Sammy felvont szemöldökkel fordult felém. - Nem tudok a helyemen várni, nagyon kell! - szorítottam össze a combjaimat, hogy hiteles legyen, ott toporgok a nyakában. Valami nem stimmelt, és a megérzéseim azt súgták, nekem most itt kell lennem. - Gyerünk már, várnak idekint! - csapkodta meg az ajtót olyan erővel, hogy összerezzentem. Néhány másodperc múlva kattant a retesz, és megjelent Switz - ahogy észrevett, a vonásai hirtelen megfeszültek. Ösztönösen a falhoz lapultam, és visszafojtottam a lélegzetemet. Sammy bepillantott a nyitott ajtón át a vécékabinba, becsukta az ajtót, majd megragadta Switzet, és visszaindultak a helyükre. Tétovázva toporogtam, aztán csak a látszat miatt beléptem a kabinba. Elég aprócskára tervezték, mégis megvolt benne minden, amire szükség lehetett egy repülőút alatt - vécé, mosdókagyló, szappan, tükör, vécépapír. Körbenéztem, aztán nevetve megráztam a fejem, mégis, mit hittem, hogy majd a tükrön vár egy titkos üzenet? Totál paranoiás lettem... A vécéfedélért nyúltam, hogy lehajtsam, és ráülve megnyugodhassak, de mielőtt megtehettem volna, mozdulatlanná dermedtem. Tátott szájjal hajoltam a vécékagyló fölé, miközben ezerrel pörgött az agyam. A zsebemhez kaptam, hogy előhalásszam a mobiltelefonomat - azóta nem volt bekapcsolva,
hogy Skóciába indultunk -, és a fotó funkciót választva képet készítettem a vécé tartalmáról. A torkomban dobogó szívvel tettem el a telefont, aztán leöblítettem a nyomot, és tétovázva megragadtam a reteszt. Mit jelenthet ez? Kinek szóljak? Mi folyik itt? Mire visszaültem a helyemre, döntöttem. Ha a felnőtteknek szólnék, azonnal mindenki tudna mindent, Switz pedig nem véletlenül hagyott titokban üzenetet. De mi célja lehetett ezzel? Korábban is sejtettem a választ, csak nem akartam beismerni magamnak. Nem ő a Főnök. Ha ő ölte volna meg Susan nénit, én egyszerűen megérezném, tudnám. - Simon - böktem oldalba őt. Kivette a fülhallgatóját, és az ölébe ejtette. -Hm? -Játsszunk amőbát! - húztam elő a hátizsákomból egy kockás füzetet és két tollat. Megleptem az ötlettel, de végül meghúzta a vállát, és belement. Lejjebb csúsztam a székben, és írni kezdtem. Tegyél úgy, mintha játszanánk, és esküdj, hogy ha elmondok vala-mit, nem adod tovább! A barátságunkra esküdj! firkantottam le, odafigyelve arra, hogy azért olvasható legyen. Simon orra alá nyomtam a füzetet, és nyomatékosan kezébe adtam a tollat. Egy tizednyi másodperc kellett, hogy tágra nyíljon a szeme, és döbbenten forduljon felém. Mi történt? - írt vissza. Előbb esküdj! - ráztam meg a fejem. Tétován helyezte a toll hegyét a papírra, aztán végül megadta magát. Valami nem stimmel. Azt hiszem, Switz nem a Főnök. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de hiszem, hogy nem ő az. Ezt nézd! fektettem a füzetre a mobilomat, a kijelzőn a vécében készített fénykép volt megnyitva. Switz a zöld színű, folyékony szappannal egy mintát hagyott hátra nekem: állított téglalap benne egy kereszttel. Mi ez? Switz csinálta, azt akarta, hogy lássam. Valamit üzent vele, de fogalmam sincs, mit - sóhajtottam fel bosszúsan. Hiába törtem a fejem, egyszerűen nem tudtam rájönni, mit jelenthet. Megesküdtél! - figyelmeztettem. Elhúzta a száját jelezve, hogy sajnos tudja. Tessék? Biblia. Milyen biblia és miért? Mi a fenét kezdjék egy bibliával? dühöngtem magamban. Idegesített, hogy nem áll össze a kép. Ha egy sorra utalna a Bibliából, akkor hátra kellett volna hagynia, hogy melyik könyvben és hol keressem. Mi van... Mi van, ha egy bizonyos bibliáról van szó? Hátra kell mennünk a konyhába - közöltem Simonnal. Aggódva nézett rám, biztosan azt gondolta, megint valami őrültségbe rángatom bele.
- Kérlek! - tátogtam oda neki könyörgő tekintettel. Lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Végül aprót bólintott, bár a következő pillanatban már valószínűleg kételkedett is a saját épelméjűségében. - Éhes vagyok, csinálok egy szendvicset - álltam fel a helyemről. Nem figyeltek ránk. Adamék összebújva pihentek, elöl pedig senki sem foglalkozott két kölyökkel. - Oké, megyek veled - emelkedett talpra Simon is. Míg el nem tűntünk az étkezőrészlegben, visszafojtottam a levegőt, aztán megperdülve fordultam Simon felé. - Hol van Switz poggyásza? - Gondolom, lent a csomagtérben. - Le kell mennünk oda - közöltem. Simon először csak nézett rám, aztán felnevetett. - Ugye, ez most csak poén? Joss! - Higgy nekem, valami nem stimmel! Rá kell jönnünk, mi az! markoltam bele a pólójába. A következő pillanatban már a száján lógtam. A korábbi csókunk lágy volt és félénk, de ebbe beleadtam minden eddigi tapasztalatomat és tudásomat. Na meg az összes aggodalmamat. Hupsz, bocsi... Sammy hangjára szétrebbentünk. Megtorpant a bejáratban, aztán hátat fordított, és magunkra hagyott minket. Elvörösödve és zihálva pillantottam fel Simonra. - Ez is olyan volt, mintha a húgod lennék? - csúszott ki a számon. Egy másodpercig az arcomat fürkészte. - Nem, ez most nagyon nem - ismerte el. - Csak kár, hogy puszta álca volt... - komor ült el az arca. - Én nem... Felemelte a kezét, hogy be se fejezzem a tiltakozást és magyarázkodást, mert nem akarja hallani. Csak azért tettem félre az ügyet, mert nem akartam vesztegetni az időt, biztos voltam benne, hogy nincsen túl sok belőle. A repülő néhány óra múlva leszáll, aztán vége. Sosem tudom meg, miről is van szó. - Állsz őrt? - kérdeztem, miközben hátramentünk a csomagtér lejáratához. - Szerintem, az előbbi akciónk után úgysem tör ránk senki. Kivéve talán a bátyádat, de akkor tök mindegy, mit csinálunk éppen, úgyis agyoncsap... - Ez igaz. Akkor menjünk! - ragadtam meg a csapóajtó fedelét, kissé nehézkesen ugyan, de végül sikerült kihajtanom. Egy létra vezetett egyenesen a félhomályba, lenéztem, hogy felmérjem a terepet, aztán egy imát mormolva cselekvésre ösztönöztem magam. Kissé reszkető kezekkel kapaszkodtam bele az első fokba, mégis sikerült épségben lejutnom. Megvártam, hogy Simon is lemásszon, aztán körbenéztem. Az egyik sarokban észrevettem a saját csomagjainkat, nem messze tőlük pedig egy másik kupac hevert. Ezekhez siettem oda. - Ez Casparé - ismertem fel azonnal a fekete táskát, majd leguggoltam egy barna mellé. - Szerintem kizárásos alapon ez
lesz az. Kicipzáraztam a táskát, és matatni kezdtem benne. Ruhák, bilincs, szolgálati fegyver... könyvek! Mohón kapkodtam ki őket, hogy az utolsóban, egy fekete bőrkötésesben, felismerjem a Bibliát. Biztatást várva Simonra emeltem a tekintetem, aki korábbi szkepticizmusa ellenére most legalább olyan izgatottnak tűnt, mint én. Mutatóujjammal felnyitottam a fedőoldalt, és azonnal kiesett a könyvből egy fénykép. Felvettem a földről, és a szemem meresztgetve igyekeztem kivenni, mi van rajta. - Ez Switz. És egy apáca... A hátuljára az van írva, hogy Bemard és Amanda. - Mit jelenthet ez? - kérdeztem inkább magamtól, mint Simontól. A hátam mögé állt, hogy ő is lássa a fotót. - Ez a helyi zárda - szólalt meg, jól meglepve ezzel. - Honnan tudod? - Én ezerszer végigjártam már a várost, de sosem vettem észre, hogy lenne egy zárda is valahol. - Az árvaházba néha hoztak ezt-azt - pirult el, mintha szégyen lenne, hogy ott élt. - Karácsonykor ajándékokat, néhanapján finomságokat meg ruhát. Ilyesmi... Többször is mi segítettünk a szállításban, emlékszem az épületre. - A nőre nem? - szóltam közbe. - Nem. Nem rémlik - hümmögött. - Bár bevallom őszintén, ebben a ruhában mindegyik apáca egyforma, csak a koruk alapján lehet besorolni őket öregekre és fiatalabbakra. Most meg mit csinálsz? - Kikeresem a zárda telefonszámát - nyomkodtam veszettül a gombokat, hogy behozzam a netet. - Ééééés... a Google tényleg a barátunk! - vigyorodtam el, ahogy a kereső kidobta a zárda honlapját. - Még jó, hogy az egyház is halad a korral. Legalábbis ebben. Jegyezd meg a számot, neked jobb az agyad! bíztam meg a feladattal Simont. Összevont szemöldökkel koncentrált a kijelzőre, majd néhány pillanat múlva felnézett. - Megvan. Kiléptem a netről, és odaadtam neki a telefont. Azt hittem, ha beírta a számot, visszaadja majd, hogy én beszéljek velük, de végül ezt a tennivalót is magára vállalta. Sokáig csend volt, amíg kicsörgött a hívás, majd végre felvették. - Jó napot kívánok! Amanda nővérrel szeretnék beszélni kezdett bele a mondandójába Simon. Feszülten figyeltem, miközben önkéntelenül is rágni kezdtem a körmömet. - Én csak... Nem, nem tudok róla semmit. Ó, értem. Remélem, hogy meglesz, én... Viszlát! - nyomta ki a mobilt. Azonnal tudtam, hogy valami nem oké. - Mit mondtak? - Hogy Amanda nővér tegnapelőtt éjszaka eltűnt, és már nagyon aggódnak érte. Azt hitték, tudok róla valamit - hadarta a fejleményeket. A fogaskerekek a fejemben felpörögtek, és hirtelen megvilágosodással ajándékoztak meg. Bár az is lehet, hogy inkább átok volt.
- Simon... - fehéredtem el, és a lábamból is kifutott az erő. - Amanda valamiért fontos Switznek. Mi van... mi van, ha elrabolták? Ha az életéért cserébe arra kényszerítik Switzet, hogy vallja magát a Főnöknek? Miközben a valódi Főnök csak arra vár, hogy hazatérjünk... - És aztán levadásznak minket - fejezte be a gondolatomat halálra váltan. Három perc 2. fejezet CASPAR: - Miért jöttél vissza? - érdeklődtem Sammytől. Fél perc alatt megjárta a konyhát, és kaját sem hozott magával, ahogyan ígérte. Leült a helyére, aztán hozzám hajolt. - Nem akartam zavarni a gyerekeket... - Zavarni? - Két szemöldököm majdhogynem eggyé vált, ahogy összeráncoltam a homlokom. - Hát, mondjuk úgy, megünneplik a hazatérést - vonta meg a vállát. - Mármint... - Csókolóznak. Legalábbis remélem, hogy csak annyi, mert nincs óvszer a gépen. Elég szenvedélyesnek tűntek... gondolkozott el. Megmarkoltam a székem karfáját - nem, Jossie nem tenné meg, annál sokkal okosabb. - Hátramegyek - akartam felemelkedni, de Sammy elkapta a csuklómat. - Miért nem hagyod őket? - Ha Adam talál rájuk, sokkal rosszabb lesz nekik. Vigyáznom kell rájuk! - Sammy elhúzta a száját. - Rájuk vagy csak a lányra? - Jó érzékkel tapintott rá a lényegre. Arra a lényegre, amit még én sem akartam észrevenni, mert nem szabadott. - Rájuk - füllentettem, de nem vette be. Csak lemondóan legyintett egyet, hogy menjek, ha akarok. Adamék összebújva aludtak az üléseikben, igyekeztem halkan elmenni mellettük, hogy ne zavarjam fel őket. Elhúztam a folyosóra vezető ajtót, aztán megtorpantam. Mit csinálok majd, miután rájuk nyitok? Elképzeltem, ahogy egymásba gabalyodva állnak a konyharészen, aztán a folytatás csak úgy önkéntelenül jött. Vad csókok, ruhák hullnak a földre, és ott az asztal is... Megborzongtam, és érthetetlen düh öntött el. A falnak dőltem, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak, mert ha így megyek most be, letépem Jossie-ról azt a nyikhajt, és behúzok neki egyet. Ok nélkül, jog nélkül, de ez nem változtatott azon, hogy megtenném. Rendben, csak hideg fejjel! - fújtam ki hosszan az utolsó levegőt, aztán határoztam. Elhúztam az újabb tolóajtót, és csak úgy betoppantam a konyharészbe. Azt reméltem, hogy a
meglepetés ereje elég lesz ahhoz, hogy a párocska szétrebbenjen, mielőtt olyat látnék, amit nem akarok, végül rájöttem, nincs kiknek szétrebbenniük. Gyanúval telve néztem a gép hátsó része felé. Talán tartottak a lebukástól, és elbújtak hátul? Határozott léptekkel indultam tovább, és mikor megláttam a felnyitott csapóajtót, felhorkantottam. Ostoba kölykök, a csomagtérbe veszélyes lemenni! Gondolkodás nélkül caplattam le a létrán, hogy aztán meglepődjek. Igaz, Jossie és Simon összebújva sutyorogtak, de korántsem tűntek vágytól hevítettnek. - Mit csináltok ti itt? - A hangomtól összerezzentek, annyira belemerültek Jossie mobiljába, hogy észre sem vették az érkezésemet. - Caspar... Izé... - Jossie legalább olyan zavarodottnak tűnt, mintha meztelenül kaptam volna rajta őket. Simonra pillantott, úgy tűnt, némán megbeszélnek valamit. Felkavart, hogy annyira közel állnak egymáshoz, hogy már szavak nélkül is megértik a másikat. - Nos? - vártam válaszra. - Bízom benne. - Jossie határozott hangjától libabőrössé váltam. Simonhoz beszélt, de rólam, ebben biztos voltam. Bajban vagyunk - fordult végül hozzám. - Mit csináltatok? - komorultam el, mire durcássá váltak a vonásai. - Miért hiszed te is azt, hogy ha baj van, akkor azt én okoztam? Totál olyan vagy, mint Adam! - vetette a szememre, mire elszégyelltem magam. - Oké, szóval, mi a baj? - javítottam ki magam. Jossie ellenőrizte az ajtót, hogy senki ne halljon minket, aztán odaintett magához egészen közel. - Kezdem az elejéről, de ne akadj ki, hallgass végig! figyelmeztetett, ez pedig azt jelezte, hogy a korábbi kérdésem, mit is tett, nem volt teljesen alaptalan. - Switz titkos üzenetet hagyott nekem a vécében, és... - Hogy mit csinált? - gondolkodás nélkül csináltam hátraarcot, hogy kiderítsem, miben mesterkedik az a szemét, de Jossie elém vágott, és tenyerét a mellkasomnak támasztva visszatartott. - Azt mondtam, hallgass végig! - csattant fel. Az első néhány mondata után azt éreztem, felrobbanok a bosszúságtól, aztán ahogy haladtunk előre a történetben, ez az érzés inkább aggodalommá és bizonytalansággá változott. - Utánanéztünk a neten, az apáca Switz osztálytársa volt a gimiben, lehet, hogy jártak vagy fene tudja. A lényeg, hogy nagyon fontos neki, hiszen magánál tartja a képét. Biztos, hogy valaki megzsarolta! - fejtette ki olyan vehemenciával a véleményét, hogy engem is kezdett meggyőzni. - Ez lehetetlen! - dörzsöltem meg az arcomat. Az önáltatás luxusát csak néhány pillanatig élvezhettem, aztán fel kellett hagynom vele, hogy végiggondoljam a lehetőségeket.
- Ugye, tudod, hogy ez mit jelent? - lépett közelebb Simon. Újabb pillantást váltottak Jossie-val, majd mindketten rám néztek. - Switz azért üzent titokban, mert van a gépen valaki, aki megfigyeli. Valaki, aki szólna a nő elrablóinak, hogy végezzenek vele - halkította le Jossie a hangját még jobban, pedig már eddig is szinte suttogott. - Caspar... Csak Sammy lehet az - mondta ki, amit már én is kilogikáztam. - Kivéve, ha Switz csak össze akar zavarni minket. Samantha éveket töltött azzal, hogy lebuktassa a Főnököt. Ennek nincs értelme - ráztam meg a fejem. - Pontosan. Éveket töltött vele. Egy másik ember bőrében. Egy bűnöző bőrében. Vajon, ez milyen hatással lehetett rá? Nem lehet, hogy megtört és átállt? - érvelt Jossie. - O Brook lánya. - És? Brook lánya nem lehet bűnöző? - fortyant fel. - Nem tudom elhinni róla - ráztam mega fejem. Jossie összefonta maga előtt a karjait, és vesébe látó pillantással ajándékozott meg. - Csak mert jó nő, és odavagy érte? - Mi? Nem. Mármint, nem azért, és nem vagyok oda érte tiltakoztam teljesen feleslegesen, Jossie úgysem vette be. Ezen gond nélkül túl kellett volna lépnem, ám valamiért nagyon zavart. - Jó, gondolkozzunk reálisan - adtam meg magam. Tegyük fel, hogy igazatok van. Akkor is, visszaültök szépen a helyetekre, én pedig elintézem a dolgot. - Igen? Mégis szabad tudnom, hogy hogyan? Végül is, a családom életéről és az enyémről van szó - erősködött. Egy hajszálnyit rosszul esett, hogy nem bízik a képességeimben és bennem. - Ahogyan az előbb is mondtam, leültök a helyetekre, én pedig visszamegyek Sammy mellé. Lefegyverezem valahogyan, aztán mikor leszálltunk, őt és Switzet is átadom az FBI-nak. Majd ők kiderítik, mi a helyzet - foglaltam össze a tervemet, de Jossie azonnal rámutatott a hiányosságaira. - És ha leszállásnál már várnak ránk? - Megmondom a pilótáknak, hogy változott az útiterv, és New York helyett egyenesen Washingtonba repülünk. Elintézem, oké? - fektettem a kezem az arcára, és lehajtottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A félhomály ragyogást ajándékozott az íriszeinek, látványuktól enyhe borzongás járt át. - Bízz bennem! - Bízom... - sóhajtotta. A szemem sarkából láttam Simon türelmetlenkedő toporgását és az arckifejezését is - nem tetszett neki, hogy hozzáérek a barátnőjéhez. Első pillanatban ez elégedettséggel töltött el, aztán rádöbbentem, mennyire szánalmas, hogy egy tizennyolc éves srácot akarok legyőzni. - Akkor menjünk! Viselkedjetek természetesen, rendben? húztam vissza a kezem, majd a létra felé intettem. Megvártam, amíg mindkét gyerek felmászik, majd én is követtem őket. Térden másztam ki az aknából, és még fel sem egyenesedtem,
mikor már tudtam, hogy baj van - Jossie halk sikkantást hallatott. - Helló! - George elégedett mosollyal szegezett Jossie torkának egy kést, amit elképzelni sem tudtam, honnan vett. Lassú mozdulatokkal egyenesedtem fel, miközben azon járt az eszem, hogy mit tegyek. A szembeszegülés egy ilyen szűk helyen biztos áldozatokkal járna, így egyelőre nem marad más, mint az engedelmeskedés. - Állj oda a sráchoz! - biccentett Simon felé, aki feltartott kézzel várt a fal mellett. - Hogy szabadultál ki? - Ez most lényegtelen. Te! - Ahogy Simonra mutatott, minden izmom megfeszült. - Vedd el tőle a pisztolyát, tedd le a földre, és rúgd ide! Semmi heveskedés, mert abból csak baj lesz! - tette hozzá figyelmeztetően. A falhoz simultam, és hagytam, hogy a fiú tegye a dolgát. Én, ha szükséges, fél pillanat alatt előkapom a fegyveremet, ám ő sokáig matatott a fegyvertáskán. Próbáltam a lehető leghiggadtabbnak tűnni, hogy eloszlassam a félelmeit, vagy legalábbis csökkentsem őket. - Helyes! - hajolt le George a fegyverért, miután Simon odarúgta neki; a Glockom nélkül úgy éreztem magam, mintha a fél karom hiányozna. - Most pedig bilincseld hátra a kezét! JOSSIE: - Ülj le! - taszított George a Simon melletti székbe, amikor megpróbáltam megnézni, hogy Adamék jól vannak-e. Caspar annak ellenére, hogy fegyvertelen volt, fenyegető lépést tett felé a kés hegye a torkához nyomódott, mégis farkasszempárbajt vívott miattam. - Már leültem. Semmi baj, leültem, oké? - maradtam a helyemen annak ellenére, hogy legszívesebben rávetettem volna magam Georgera. Reszketve figyeltem a cseppet sem veszélytelen kakaskodást, míg Caspar hátra nem lépett. - Gyerünk előre! - parancsolt rá George. Tekintetemmel követtem őket egészen az első széksorig, aztán figyelmem visszatért Adamékhez. Úgy tűnt, nincsen rajtuk sérülés, egyszerűen csak alszanak, ám ha így lett volna, a zűrzavarra már rég fel kellett volna ébredniük. - Hol vannak az ügynökök, Switz és Sammy? - kérdezte Caspar, ám választ nem kapott. - Akkor legalább azt mondd meg, hogy Swansonék jól vannak-e! - pillantott hátra, mire George őt is a székbe lökte. - Altatót kaptak, ennyi - közölte, miközben a karfához bilincselte Caspar minkét csuklóját. Megkönnyebbülve szorítottam meg Simon kezét, legalább a közelsége adott némi erőt és biztonságérzetet nekem, legalábbis addig, míg George fel nem egyenesedett; arcára kiült az a megszokott mosoly, amelytől kirázott a hideg, bár most fájdalmas színezetet kapott a sebei miatt. - Egyébként úgyis mindegy, mert néhány óra, és halottak lesznek. - A tényként közölt állítás túl
magabiztosnak hangzott ahhoz, hogy ne rémisszen halálra. Caspar néhány pillanatig csendben volt, valószínű lég rá is hatással voltak a hallottak. - Leszálláskor egy csomó ügynök vár majd, ha pedig eltéríted a repülőt, és máshol szállunk le, megkeresnek és levadásznak szedte össze végül a gondolatait. - Innen nincs kiút. - Ki mondta, hogy szükségem van kiútra? - érdeklődött a férfi könnyeden. - Ezt meg, hogy... - kezdett bele Caspar, de végül nem fejezte be a mondatot, talán hogy ne ijesszen még jobban ránk. Késő volt, magamtól is kitaláltam, mit jelenthet a kiútról való lemondás. Talán George úgy gondolja, inkább a halál, semmint hogy az egész életét börtönben töltse. És ha már meg kell halnia, minket is visz magával bosszúból. - El... elnézést! - emeltem fel lassan a kezem. Simon megrántotta a másikat, hogy maradjak nyugton, de a tétlenség egyet jelentett volna azzal, hogy önként a halálba vonulunk. - Mit akarsz? - George összevont szemmel, gyanakvón meredt rám. - Ki kell mennem pisilni - hadartam, és igyekeztem olyan arcot vágni, mint akinek nagyon kell. - Találj ki jobbat, tudom, hogy az előbb voltál - horkant tel, rám fogva a pisztolyt. - Komolyan be fogok pisilni, és az senkinek nem lesz jó zárt térben. Azt hiszem, még egy hülye is felfogná, hogy stresszelek, és azt nem bírja a hólyagom. Kérlek... - haraptam az alsó ajkamba, jelezve, hogy már alig bírom. Elgondolkozva fürkészte a vonásaimat, aztán bólintott. - Három perced van. Ha nem jössz vissza három percen belül, kiszámolom, melyikük torkát vágjam át - mutatott végig minden túszán egyesével. Összeszorult a gyomrom. - Visszajövök, sietek - indultam hátra. Behúztam magam mögött a folyosót elválasztó ajtót, és minden ízemben reszketni kezdtem. Simán kitalálhatta volna, hogy megkötöz mindenkit és kikísér, vagy azt is parancsolhatta volna, hogy hagyjam elhúzva az elválasztót. Eddig Fortuna minden erejével mellettem állt, most már csak abban reménykedtem, hogy ezek után is így tesz. Na jó, indulás, még van két és fél percem! - szedtem össze magam, most nem volt időm kiborulni. A csapóajtó nyitva maradt, ezért nem kellett azzal vacakolnom, hogy felhúzzam. Gyorsan lemásztam a létrán, tenyerem nyirkos volt az idegességtől, de szerencsére, csak egyszer csúsztam meg, és sikerült megtartanom magam. Amint leugrottam, azonnal Switz táskájához léptem. Emlékezetből beletúrtam a mélyére ott, ahol a pisztolyt sejtettem a ruhák alatt. Ujjaim a hideg fémnek ütköztek, átfonták, és kiemelték a többi cucc közül. Ahogy visszafelé mentem, csak három dologban bíztam: az egyik, hogy George nem vizsgál át, és így nem veszi észre a nadrágomba rejtett fegyvert; a másik, hogy nem üres a tár és
végül, hogy nem lövöm hátsón magam véletlenül, ahogy leülök. Az utolsó lépéseket futva tettem meg. Elhúztam az ajtót, és felemeltem a kezem. - Kész vagyok - közöltem a nyugalom álcáját felöltve. Elindultam a korábbi helyem felé, hogy visszaüljek, amikor George felcsattant. - Várj! - Visszafojtott lélegzettel álltam a pillantását, miközben magamban már azt latolgattam, előrántom a fegyvert, lesz, ami lesz. - Ha már úgyis állsz... Van két perced, hogy a konyhából hozz nekem egy kávét! Baromira kimerültem! érintette meg a vállát, amiből még mindig szivárgott a vér, kissé átitatva a pólóját is. - Kávét... - Hálát adtam az égnek, hogy a mellkasomról lezúduló görgetegek nem adtak ki hallható hangot. - Két cukorral, tej nélkül. Két perc - figyelmeztetett újra. Megperdültem, és rohantam is. Villámgyorsan lekaptam egy műanyag poharat a polcról, teletöltöttem kávéval, beleszórtam kéttasaknyi cukrot, aztán megtorpantam. Még lehet egy percem körülbelül... Feltéptem a szekrényajtókat, hogy olyasmit keressek, amivel ki tudnám ütni George-ot, azt sem bántam volna, ha patkányméreggel kell csinálnom. Az időm egyre fogyott, de semmi, még csak egy nyomorult fejfájás-csillapító sem volt sehol, nemhogy méreg. - Francba! - mordultam fel. Lejárt a két perc. Felkaptam a poharat, aztán vigyázva, hogy ne lötyköljem ki a kávét, visszamentem. - Ügyes kislány! - kaptam dicséretet, ahogy megjelentem az utastérben. - Ha másképp alakult volna, jó stewardess vált volna belőled... Most ülj vissza! - vette át a kávét. Váltottam egy pillantást Casparral, aztán Simonhoz sétáltam. Kérdőn fürkészett, biztos volt benne, hogy csináltam valamit a vécézésen és a kávétöltésen kívül is odakint. Leültem, aztán óvatosan felhúztam a felsőm szélét. Ahogy meglátta a fegyver markolatát, felszisszent, cserébe olyan csúnya figyelmeztető pillantást kapott tőlem, amilyet még soha. Szerencsére George a kávéjával volt elfoglalva, így nem vette észre a kis közjátékunkat. - Most mire várunk? - Caspar törte meg a csendet körülbelül öt perc után. George a fémfalnak dőlve ácsorgott, mintha túl fáradt lenne megtartani a saját súlyát, de úgy tűnt, egyáltalán nem ideges, ez pedig megijesztett. - Hogy a megfelelő hely fölé érjünk. - Milyen megfelelő hely? George somolyogva kezdte vizsgálgatni a kés pengéjét; úgy ért hozzá, mintha egy szép nő lenne, akinek gyengédségre van szüksége. Ezzel szemben én irtóztam attól az érzéstől, ahogy a fegyver a bőrömhöz simult. Sosem lőttem még, és fogalmam sem volt, menne-e anélkül, hogy kilyukasztanám a gépet is, és ezzel én magam ítélném halálra magunkat.
Ha Caspar kiszabadulna, és valahogy odacsempészhetném neki, az más helyzet lenne, de kételkedtem benne, hogy ki tudom nyitni úgy a bilincsét, hogy George ne vegye észre. Mikor Simon lába finoman a bokámba rúgott, ideiglenesen abbahagytam a megvalósíthatatlan haditervek kiötlését. Felfelé fordított tenyerét maga mellé fektette, mintha várna valamit tőlem. Értetlenül néztem fel rá, erre a derekam felé pislantott. A fegyvert akarja? Összeszorítottam a szám, és aprót ráztam a fejemen. Megragadta a kezem, tenyérrel felfelé fordította, aztán a mutatóujjával írni kezdett bele. Gyerekkoromban játszottunk ilyet Adammel,miután megtanultam olvasni. Ö írt egy mondatot a tenyerembe, én pedig kitaláltam, mit. Simon ujja a csuklómtól felcsúszott a mutatóujjam tövéig, aztán átlósan a tenyerem közepénél kötött ki, majd ugyanígy haladt a kisujjam tövéig és le. M, ez egy M betű. Feszülten figyeltem a csiklandozó simításokra, hogy egyetlen betűt se tévesszek el.Jött még egy A és egy R, ezeket pedig egy L, egy O, két T és egy E követte. Az utolsó betű ugyanaz volt, mint az első. MAR LŐTTEM. Döbbenten meredtem Simonra, aki bólintott, hogy megerősítse a leírt mondatát. Sosem említette, hogy volt már fegyver a kezében. Hol, mikor, miért? És mi mindent nem tudok még róla? George-ot figyelve óvatosan kitapogattam a pisztolyt a derekamnál. Akárhogy is van, jóval több az esélyünk, ha olyasvalaki használja, aki ért hozzá. Végső terv 3.
fejezet
Caspar: George nem öngyilkos típus, ezt elsőre meg tudtam állapítani róla. Ha valaki végezni akar magával, vagy teljesen nyugodt, vagy majd megőrül a félelemtől - attól függően, hogy mi az oka a halálvágyának. George-on ezzel szemben enyhe izgalmat érzékeltem, folyamatosan babrált valamivel, de nem zihált, a tekintete sem volt fókuszálatlan, és nem állt a kiborulás szélén. Ez pedig egyet jelentett: tudja, hogy nem fog meghalni. Ezerrel pörgött az agyam, hogy kitaláljam, mire készülhet, és meg tudjam akadályozni. Azt mondta, Swansonék néhány óra múlva halottak lesznek, és ez valószínűleg a gép többi utasára is vonatkozik. Azt is állította, nem kell neki kiút, nem akar leszállni egy reptéren sem, ám a levegőben sem maradhatunk örökre... Jó ég! Hát így akar megszökni és örökre eltűnni az FBI elől! Egy bomba a gépre, hogy azt higgyék, mindenki meghalt, neki pedig elég egy ejtőernyő, és az, hogy a megfelelő helyen várja
egy hajó. Lenéztem a karfára, ha sikerülne eléggé összeszedni magam, talán kitéphetném a helyéről, ám ahhoz valakinek el kellene terelnie őrünk figyelmét:. Kellene valami zűrzavar. Épp a megoldáson gondolkoztam, mikor Jossie felsikoltott. - Segítség, valami baj van! Megpróbáltam hátrafordulni, de az üléstámlák miatt semmit sem láttam. George ellökte magát a faltól, és két lépést tett előre. Az arcáról nem tudtam leolvasni, mi történhetett. - Rosszul van! - Jossie hangja síróssá vált, én pedig majd beleőrültem, hogy fogalmam sincs, mi történik. George bosszús képet vágva indult hátra, miközben én térdre tornáztam magam a széken. Jossie feje búbját láttam csak, ahogy a mellette lévő üléshez hajol. - Mi a franc van vele? - Segíts már, rosszul van! Kérlek! - folytatta tovább a jajveszékelést. - Kussolj már, mert megfájdul tőled a fejem! így is szarul érzem magam. - George-ot valószínűleg teljesen hidegen hagyta, hogy mi baja van Simonnak, egyedül az érdekelte, hogy Jossie végre elhallgasson. Felgyorsította a lépteit, erre teljes erőmből rángatni kezdtem a karfát. Ha hozzáér Jossie-hoz, én... A lövés hangjára egy másodpercig megdermedtem, aztán újra nekifeszültem a karfának. Kitámasztottam magam az egyik lábammal, és a teljes erőmet bevetettem. A csuklómba belevágott a fém, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Aztán egyszer csak reccs, kezdte megadni magát a műanyag, a bőrborítás szétrepedt rajta, felfedve ezzel a szürke színű habszivacsot. Még háromszor feszültem neki, azzal sem foglalkozva, hogy George közben visszajöhet, és egyetlen golyóval félbeszakíthatja az erőfeszítésemet, mire a karfa kitört a helyéből. Apró vérfolyam csordogált le a bilincs miatt a kezemről, de azonnal felpattantam, és hát ra rohantam. A dulakodást látva képtelen voltam eldönteni, megsérült-e valaki, és ha igen, kicsoda. George a székekre dőlve harcolt a gyerekekkel a pisztolyért. Nem volt idő tétovázásra, itt rögtön cselekedni kellett, még mielőtt újra elsül a fegyver. Gondolkodás nélkül megragadtam a hozzám láncolt karfát, és akkorát csaptam vele George tarkójára, amekkorát csak tudtam. Lehanyatlott a feje, és elterült a gyerekek ölében. - Caspar... - Jossie zihálva meredt rám, a rajta eluralkodó rémületet akkor sem tudta volna eltitkolni, ha akarja. Megragadtam George pólóját, és lerángattam a földre a testét. Kezem vörös lett a mellkasát borító vérfolttól. -Jól vagytok? - fordultam azonnal Jossie-hoz. - Igen. - Én azt hiszem, nem annyira... - Simon lepillantott a hasára, amelyből ömlött a vér. A földre esett késre pillantottam, vörös volt a pengéje.
- Istenem! - A „halálra rémült” kifejezés semmi nem volt ahhoz képest, ami Jossie vonásaira kiült. Elvesztette a néhány perccel ezelőtti küzdelem okozta pírt, falfehéren fektette reszkető ujjait a szájára. Lekaptam az ingemet, és Simon hasfalára nyomtam. -Joss, szorítsd rá! Joss! - szóltam rá újra, mire összerezzent. Megragadta az inget, és a sebnek préselte. Simonért most nem sokat tehettem, először a biztonsággal kellett foglalkoznom. Kezdetnek elvettem George-tól a saját pisztolyomat, majd végigtapogattam a zsebeit. Amint megtaláltam a bilincs kulcsát, a fogaim közé véve kinyitottam a zárat, majd megragadtam az ájult férfit, és elvonszoltam a leghátsó székig. A saját példámból tanulva nem a karfához, hanem a szék fémlábához bilincseltem, és egyszerűen otthagytam. Ez maradjon nálatok, de csak végszükség esetén használjátok! - fektettem a Jossie melletti ülésre azt a fegyvert, amit Simon használt George ellen, aztán eltettem a kést, és Swansonékhoz léptem. A pulzusuk erőteljes és egyenletes volt, tényleg csak altatót kaphattak, hogy ne kelljen egyszerre túl sok embert szemmel tartani. - Jól vannak - feleltem meg Jossie kimondatlan kérdését, ahogy megéreztem a hátamban a pillantását. - Előremegyek megnézni, hová lett Switz, Sammy és az ügynökök, és hogy jól vannak-e a pilóták. Ti maradjatok, mindjárt visszajövök! ígértem. A Glockkal a kezemben léptem az első folyosóra, amely a pilótafülkét elválasztotta az utastértől. Nem kellett keresgélnem, az egyik ügynök golyóval a fejében hevert a padlón, míg Sammy megbilincselve pislogott rám. - Na végre! - Ahogy kihúztam a szájából a rongydarabot, hála helyett türelmetlen mordulást kaptam. - Hol van George? - Lefegyvereztem - kapartam elő a bilincskulcsot a zsebemből abban reménykedve, hogy Sammyét is nyitja. Szerencsénk volt, a zár kattant, mire veszett csuklódörzsölgetésbe kezdett. - Mi a franc történt? Hogy szabadult ki? - A másik ügynök áruló. Egyszer csak arra eszméltem, hogy egy hangtompítós fegyverrel főbe lövi a társát - biccentett a hulla felé. - Aztán elszabadult a pokol. - És hová lett ő meg Switz? - néztem körbe. - Fogalmam sincs. Megbilincseltek, aztán itt hagytak. - Akkor mégis átverés volt a Jossie-nak hagyott üzenet... Nem tudtam eldönteni, megkönnyebbülést érzek-e. Switz átvert, és ez idegesített, de Sammy árulása is rosszul érintett volna. - Milyen üzenet? - Mindegy. Megyek, megnézem a pilótákat, jól vannak-e... egye nesedtem fel. - Várj! Switz még itt van valahol - emlékeztetett rá. Ujjaim szorosabban fonódtak a fegyvermarkolatra, és biccentettem, hogy óvatos leszek, figyelek. Lassan indultam a pilótafülke ajtajához, ott kopogásra
emeltem a kezem. Ha Switz odabent van, azt hiszi, George az, én miért kopognék? Ha nincs, akkor meg legalább nem hozom rá a frászt a pilótákra. A zár kattant egyet, és a másodpilóta jelent meg az ajtóban. - Rendben vannak? - érdeklődtem. Zavartan nézett vissza rám. " Igen. - Zárja vissza az ajtót, és csak akkor nyissa ki, ha így kopognak rajta - koppantottam le az S. O. S. morzejelét a falon. - Miért? - kérdezte, miközben visszakopogta a hallott ütemet, így akarván a fejébe vésni. - Csak tegye, amit mondtam! - parancsoltam rá. Átpillantott a vállam fölött Sammyre, hátha tőle többet megtud majd, aztán mikor rájött, hogy nem így van, bólintott, és visszazárta az ajtót. - Meg kell keresnünk Switzet. - Azt hiszem, egy bomba van a repülőn, azt is megkell találnunk... - Bomba? - Sikerült igazán meglepnem. - Ezt meg honnan veszed? - Megérzés. George mondott valamit, és... Biztos, hogy ez volt a terve, felrobbantani a repülőt, miközben ő elhagyja ejtőernyővel. - Akkor induljunk, ki tudja, mennyi időnk van még! - nézett Sammy az órájára. - A gyerekek... Egyikük megsérült, és nem maradhatnak védelem nélkül - akadékoskodtam tovább, ennek ellenére elindultam Sammy után. Úgyis tudtam, mit fog mondani, csak hallanom kellett, hogy tudjam, nincsen választásunk. - Ha nem találjuk meg azt a bombát, úgyis mindegy. Egyedül pe-dig egyikőnk sem tudja átkutatni a repülőt - nyitotta fel a padlóban található elülső csapóajtót, ami a rakodótérbe vezetett. A létra utolsó két fokát figyelmen kívül hagyva leugrottam, és körülnéztem a félhomályban. - Mit szállítanak? - néztem körül a ládák között. - Nem tudom... Washington összekötötte a hazautazásunkat valami mással. Tudod, válság van, az FBI is ott spórol, ahol tud - vonta meg a vállát Sammy. Én ennyire nem vettem könnyedén azt a tényt, hogy így baromi nehéz lesz megtalálni, amit keresünk. - Le vannak zárva - léptem az első ládához. Letettem a tetejére a pisztolyt, aztán vizsgálgatni kezdtem. Ujjaim a fedél szélére csúsztak, és megrángattam; puszta kézzel esélyünk sincs felnyitni. - Talán van itt valahol egy feszítővas vagy valami, ami segíthet... Ha még felszállás előtt rejtették el a bombát, bármelyikben lehet, egyenként át kell vizsgálnunk őket, és nagyon... Hirtelen megérzés volt, egy hűvös borzongás a tarkómon. Arrébbperdültem, még épp időben, az emlegetett feszítővas így a láda tetejére sújtott le hangos zajjal törve be a fadeszkákat. A pisztoly után kaptam, de elkéstem. Sammy a
földre hajította a feszítővasat, és rám szegezte a saját pisztolyomat. - Mit csinálsz? - néztem szembe a fémcsővel. - Sajnálom, hogy hősködtél. Azt akartam, hogy úgy halj meg, hogy nem gyűlölsz, mert én furcsa mód, kedvellek. De hát, ilyen az élet! - vonta meg szomorkás mosollyal a vállát. - Ha már így alakult, legalább mondd el, miért! - vágtam közbe. Próbáltam húzni az időt amellett, hogy tényleg tudni akartam. - Én vagyok a Főnök - ejtette ki a szavakat nyomatékosan, miközben a szemembe nézett. Kirázott a hideg, de most egyáltalán nem a szó erotikus értelmében, mint korábban. -Mi? - Legalábbis egy ideje. Mióta az előző a belső körbe fogadott, és így megölhettem. - Ez hülyeség - léptem hátrébb aprót, alig észrevehetően, mintha csak a sokktól toporognék. - Miért? Éveket áldoztál arra, hogy elkapd, és az apád... - Apámat ne is említsd! - csattant fel hirtelen. - „Nem vagy elég jó, hogy elvégezd az ügynökképzést; nem vagy elég jó, hogy a csapatomban dolgozz; nem vagy elég jó beépített embernek sem.” Szerinte én soha semmire nem voltam képes. Tévedett! Vagy egy éven át az orránál fogva vezettem őt és az egész FBI-t, és egyedül elvezettem egy bűnszervezetet! Valamire mégis jó vagyok... - torzult el az arca a haragtól. Pontosan tudtam, mit élhetett át, mégsem értettem meg. Az életünk ugyanazon az úton indult el, ám mikor választásra került a sor, én a helyes irány mellett határoztam, ő viszont a helytelenre lépett. Dönthetett, és rosszul döntött. - Most arra gondolsz, hogy ha ilyen jól megy az egész, miért ülünk most egy bombán, igaz? - fürkészte az arcomat. Nem javítottam ki, hogy téved, ez eddig fel sem merült bennem, inkább hagytam, hogy tovább beszéljen. Ha elterelődik a figyelme, esetleg megszerezhetem a pisztolyomat. - Épp elég pénzt szedtem össze az utóbbi évben, ki akarok szállni, hogy élvezhessem az életet. Az FBI számára a Főnök meghal Switz személyében, vele együtt eltűnnek a tanúk is, és engem halottnak nyilvánítanak majd. - Senki sem fog keresni. - Senki - ismételte meg elégedetten, én pedig megértettem: végig ez volt a terve onnan kezdve, hogy odaadta Terrynek azt a magazint, amiben tudta, hogy benne vagyok. Mindent szép alaposan kitervelt. - Viszlát, Caspar! - komorult el a tekintete, aztán lőtt. JOSSIE: - Ne sírj! - Simon nagyon igyekezett, hogy felderítsen, de úgy, hogy az ujjaimon átfolyt a vére, és láttam az arca sápadtságát, elég nehéz volt bátornak mutatkoznom. Lassan felemelte a karját, ujjai egy erőtlen mozdulattal letörölték a nedvességet az arcomról.
- Mondd, hogy minden rendben lesz! - kértem. - Minden rendben lesz. -Jó - sóhajtottam fel. Minden erőmmel hinni akartam neki. Az üléstámla fölött George-ra pillantottam, még mindig ájultan hevert a földön, aztán előre, a folyosó irányába néztem. Caspar túl régóta elment. - Neki sem lesz baja. Mindjárt megment minket, aztán hazamegyünk - találta ki Simon, mi jár a fejemben. Bólintottam egyet, mégis beette magát valami rossz érzés a mellkasomba, és bármennyire is próbáltam kiűzni onnan, túl erősen kapaszkodott belém. - Igen - pillantottam az ülésen mellettem heverő pisztolyra épp abban a pillanatban, amelyikben valami zörej hangzott fel alattunk. Nagyot nyeltem. - Vagy talán utána kéne menned... - váltott véleményt Simon. Caspar felsője már teljesen átázott, hiába szorítottam rá a sebre. - Ki van zárva, nem hagylak itt - jelentettem ki. - És ha segítségre van szüksége? - Neked is van. - Csakhogy értem nem tudsz tenni semmit - mondta ki, amit amúgy is tudtam. - Ne értsd félre, beleőrülök a gondolatba is, hogy fegyverrel szaladgálsz, miközben fene tudja, les-e rád valami veszély, de az sokkal szörnyűbb lenne, ha azért történne valami, mert itt vagy, ahelyett, hogy máshol lennél. - Én nem... nem tudlak itt hagyni - tiltakoztam. Simon megfogta a csuklóm, leemelte a pólóról a kezem, és a sajátjával szorította el a vérzést. - Ha vigyázol magadra, megígérem, hogy én is vigyázok magamra! - mosolygott rám halványan. A feltevést sem voltam képes elviselni, hogy elveszítsem. - Te vagy a legjobb barátom - hajoltam fölé. Egy romantikus filmben most következett volna a nagy csókjelenet, ám ez a valóság volt. Az arcához nyomtam a szám, mert nem a vágy volt az, amit most át akartam adni neki, hanem a mély szeretet és kötődés, amit az első perctől éreztem iránta. - Add a pisztolyt! - intett a fejével aprót. Úgy vettem a kezembe, mintha bármikor felrobbanhatna, egyszerűen már a látványa is veszélyesnek tűnt. Az ujjaim ragadtak, mégsem töröltem le róluk a vért. Egyfelől nem volt mibe, másfelől Simonhoz tartozott, és az agyamban megszületett az az ostoba, babonás gondolat, hogy mint ilyen, a védelmemet szolgálja. Ennek körülbelül annyi alapja volt, akár a bennszülött törzsek védelmező arcfestésének, valahogy mégis segített. - Figyelj, elmondom, hogyan kell lőni vele! - zihálta, miközben szabad kezével igyekezett elmutogatni a lényeget. Ezt itt, húzd hátra, ezzel biztosítod ki, utána pedig... szorítsd meg erősen, célozz, és... húzd meg a ravaszt! - Oké, menni fog - bólintottam, bár fogalmam sem volt, igazat mondok-e, vagy csak nyugtatni próbálom őt és önmagam.
Keményen megmarkoltam a pisztolyt, aztán talpra vergődtem, és elindultam. Nem fordultam hátra, mert ha megteszem, képtelen vagyok elhagyni az utasteret, egyszerűen csak előreszegezett tekintettel tettem egyik lábam a másik után. Felnyögve haladtam el a fejbe lőtt ügynök mellett, akinek még a nevét sem kérdeztem meg beszálláskor, aztán megláttam a felnyitott aknatetőt. - Apámat ne is említsd! - A felcsattanó hangra megtorpantam, Sammy beszélt. Valami óvatosságra késztetett, ezért leguggoltam az akna mellé, és csak füleltem. Szóról szóra, mondatról mondatra állt össze a teljes kép, ám most képtelen voltam örülni annak, hogy igazam volt - Switz ártatlan, Sammy a bűnös. Nem láttam, merre állnak Casparék, ezért kockáztatnom kellett. A lehető leghalkabban helyeztem a lábam az első létrafokra, miközben visszafojtott lélegzettel vártam, hogy észrevesznek-e. Mikor tovább beszéltek, gyorsabbra vettem a mozdulataimat, végül megkönnyebbülve léptem a padlóra. - Viszlát, Caspar! A búcsút hallva megperdültem. Az agyam kikapcsolta minden félelmem és kétségem, akár egy robot, gondolkodás nélkül tettem azt, amit korábban a fejembe véstek - lövésem hangja végigvisszhangzott a falakon. A következő pillanatok homályosak voltak. Valaki kiáltott, ami ösztönösen menekülésre késztetett. Bevetettem magam az egyik láda mögé, és négykézláb kúszni kezdtem. Nem tudtam, hová, azt sem, Caspar megsérült-e, vagy sikerült megmentenem azzal, hogy egy ládába lőve eltereltem Sammy figyelmét. Öt nem mertem becélozni, mert ha elvétem... - Ha azt hiszitek, elbújhattok, ostobák vagytok! - Sammy kiáltása fenyegető volt, én mégsem a félelemtől zokogtam fel: többes számban beszélt, amiben Caspar is benne volt. Óvatosan araszoltam arrébb, minél messzebb a helytől, amerről a lépéseit hallottam. Megálltam az egyik láda mögött, és óvatosan kilestem mellette. Ahogy a vállamhoz ért valaki, a hátamra fordultam, és ráfogtam a pisztolyt. Zihálva meredtem Casparra, aki mutatóujját a szájára téve nézett vissza rám. - Caspar... - tátogtam el egyetlen hang nélkül a nevét, miközben mozgásra bírtam a karomat, hogy végre leeressze a fegyvert. Mellém húzódott, én pedig újra térdre nyomtam magam. Nem szólt egy szót sem, csak óvatosan kivette a kezemből a pisztolyt ellenkezés nélkül hagytam neki. Nagyobb biztonságban éreztem magam úgy, hogy nála volt, mintha nekem kellett volna megvédenem vele magunkat. Maradj! - mutatta a kezével, miután betuszkolt az egyik hátsó láda mögé. Vele akartam menni; egyedül itt kuporogni, míg ő levadássza Sammyt - a fordítottjára nem is akartam gondolni -, maga lenne a pokol. Ellenkezésem láttán két szemöldöke közelebb került egymáshoz, ahogy megpróbált szigorúnak és határozottnak látszani. Én is hasonló arcot
vágva fejrázásba kezdtem. Két makacs öszvér nézett szembe egymással egy keskeny híd közepén rekedve, mert egyik sem volt hajlandó a meghátrálásra. Mikor megragadta a tarkómat, és magához húzott, a döbbenettől elakadt a lélegzetem. Ajka lecsapott az enyémre, felforrósítva ezzel minden porcikám, és leállítva az agyműködésem. Aztán eleresztett, elment, én pedig szinte fel sem fogtam. Dübörgő szívveréssel meredtem magam elé, és csak azért imádkoztam, hogy jöjjön vissza. Hozzám. Lélegezni is alig mertem, mert minden apró neszt hallani akartam. Caspar tudatosan terelte el tőlem Sammyt, távolodtak a helytől, ahol megbújtam. Ha nem evett volna épp az aggodalom, ezt igazán romantikusnak találom, de így képtelen voltam örülni neki. Kockáztatja az életét, és hogy miattam teszi, semmit nem változtat azon, hogy baja eshet. Sammy felhagyott a kiáltozással meg a fenyegetőzéssel, és taktikát váltva csendesen kutatott utánunk. Egy ideig csak halk zörejek, lépések jutottak el hozzám, aztán egyszer csak hangosan csattant valami - úgy képzeltem, egy láda borult le a helyéről, és tört ripityára. Ezzel viszont nem maradt félbe a hangzavar. Kiáltások, dübörgés. Képtelen voltam tovább tétlenül várni. Guggolva igyekeztem a lehető leggyorsabban eljutni a raktár másik oldalába. A ládák kezdtek fogyatkozni, ami igencsak megnehezítette a dolgom, viszont legalább láttam tőlük. Észrevettem Sammyt az egyik ládakupac mellett megbújva, de Caspart egyelőre sehol sem láttam. Sammy ezzel szemben igen. Ahogy elmosolyodott és megmozdult, biztosra vettem, hogy pontosan tudja, merre rejtőzik. Sajnos nem tévedtem, ahogy arrébb araszoltam az ellenkező irányba, mint amerre Sammy nézett, én is megláttam őt. Talán az árnyéka árulhatta el, mert két láda között guggolt. Sammy megindult előre, én pedig csak egyet tehettem: - Caspar, jobbról! - Kiáltásom bezengte a teret, és eljutott a címzettig. Arrébb ugrott, és rohanni kezdett a ládák között. Visszahúzódtam a fedezékébe, és vártam. Minden elcsendesedett, nekem pedig a vihar előtti csend jutott eszembe, ami mindig azt jelzi, hogy hatalmas égzendülés következik világvégehangulattal. A hátam mögötti motozásra azonnal megperdültem, de már késő volt. Miközben Sammy kirángatott a ládák mögül, önmagam átkoztam a felelőtlenségem miatt. Igaz, csak segíteni akartam, de jó szándékom csak kikövezte a pokol felé vezető utat. - Gyere elő, vagy kinyírom a kölyköt! - vont szorosan maga elé, hogy pajzsként védje magát. Néhány másodpercig teljes csend volt, aztán Caspar feltűnt az egyik szemközti láda mögül. -Ne... - Tedd le a fegyvert! - adott újabb parancsot a nő. Caspar tekintete egyetlen tizedmásodpercre megkereste az enyémet, aztán visszatért Sammyéhez.
- Nem - közölte ránk emelve a pisztolyt. Határozatlanságnak nyoma sem volt rajta, még csak meg sem rezzent a keze, ahogy célzott. - Megkockáztatnád, hogy kilyuggatod a gépet, a lányt találod el vagy én lövök először? - kuncogott fel Sammy kételkedve. Ő is biztos volt magában, hitte, hogy Caspar csak blöffre játszik, de végül feladja. - Ha most megteszem, amit mondasz, úgyis meghal. Vagy megölöd vagy felrobbanunk. Miért választanám a biztos halálát, ha van esélyem megmenteni is? - vonta fel Caspar a szemöldökét. - Mert a gondolatát sem viselnéd el, hogy te öld meg véletlenül. - Nem láttam Sammy arcát, de biztos voltam benne, hogy elégedetten mosolyog. Caspar szemében megvillant valami, és tudtam, az előbb hallottak igazak. - Múlt nyáron, amikor velünk voltál a nyaralónkban, életem legcsodásabb két hete volt - szólaltam meg. Sammy karja megfeszült körülöttem, de reméltem, hogy hagyja végigmondani. - Ebéd után, az udvaron, klasszak voltunk együtt, ugye? nyeltem nagyot. Caspar pislogott egyet, aztán bólintott. - Igen, klasszak voltunk. - Múlt nyáron? Ejnye, Caspar, szégyelld magad, egy gyerekkel? Azt hittem, jófiúként megmaradtál a plátói vágyakozásnál... - Sammy látszólag könnyeden viccelődött, ám én kihallottam a hangjából a féltékenységet, és ez elégedettséggel töltött el. - Gyerünk, Caspar, tedd le a pisztolyt, és akkor még élhet egy kicsit a lány... - Oké. - A rövid szó kapkodóvá változtatta a lélegzetem. Sammy teste az elégedettségtől megnyugodva lazult el, hiszen győzött, eközben Caspar feltett kézzel, lassan guggolt le, hogy a földre tegye a fegyvert. A fémcső már majdnem a padlót érintette, mikor teljes erőből hátrarántottam a könyököm, aztán az összegörnyedő test öleléséből kicsúszva a földre guggoltam. Összegömbölyödtem, karjaim a fejem köré fonódtak, és így, az én kis csigaházamba vonulva teljesen kizártam a jelent és vele együtt a félelmet is. Valami tompán puffant, ám én ismét a nyaralónk hátsó kertjében voltam már, kezemből kiesett a vízipisztoly, mikor Adam elkapott hátulról. Csak könnyedén nyomtam a könyököm a hasába, ez mégis elég volt ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét. A kilazult szorításból a földre csúsztam, Caspar pedig telibe találta őt egy vízsugárral. - Hé, ez nem ér, csalás! Ketten egy ellen! - nevetett fel akkor a bátyám, ám most a mondat komoran, csendesen hangzott el. Kinyitottam a szemem, és a karjaim résén át szembetaláltam magam Casparral. - Jól vagy? Még mindig túl halkan beszélt, így nagyrészt a szája mozgásából értettem meg a kérdést. A fülem tompán zúgott, mintha víz ment volna bele. - Jól vagy? - ismételte meg a kérdést. Hátrapillantottam. Sammy a földön hevert, mellkasából George kése meredt az ég felé, haja függönyszerűen terült szét
körülötte. A fehér felsőjében olyan volt, akár egy angyal, amit lelöktek az egyik felhőről. Hiába tudtam, hogy ez csak a látszat, valami mégis megpattant bennem a látványtól. Bólinthattam, bár egyáltalán nem éreztem jól magam. Caspar mondott valamit arról, hogy maradjak ott, aztán átment Sammyhez. Figyeltem, ahogy letérdel mellé, megfogja a kezét, és fogalmam sem volt, mit is érzek ettől. - Meg fogsz halni, Sammy - közölte. Nem volt kárörvendő, de együtt érző sem, egyszerűen felhívta a figyelmét a tényekre. Mondd el, hol a bomba, és hogyan állítsam le! - Csak... csak azt... - Igen? - hajolt közelebb, hogy minden elakadó sóhaját hallja. - Csak azt bánom, hogy apa... apa sosem tudja meg, mit... mit értem el - mosolyodott el lágyan. Ahogy hirtelen felhördült, és a szájából vér bugyborékolt elő, megremegtem. Halottat látni is szörnyű élmény, de egy haldokló szenvedéseit szemlélni - akárki is legyen az illető - még mellbevágóbb. - Sammy... a bombát! Sammy! - Caspar megragadta a vállát, de már késő volt. A sötét szempár fennakadt, a fénye pedig végleg kihunyt. Caspar idegesen túrt a hajába, aztán felegyenesedett. - Gyere! - sietősen húzott fel a földről, és azonnal elindultunk a csapóajtó felé. Más körülmények között valószínűleg gyengédebben bánt volna velem, de most nem volt idő ilyesmire. Fogalmam sincs, hogy reszkető végtagokkal hogyan másztam fel a létrán, de végül sikerült. Csak az utastérbe lépve jöttem rá, hogy még egyáltalán nincs vége semminek, sőt. - Simon... - Az utolsó lépéseket, kibújva Caspar terelgető karja alól, már futva tettem meg. - Vigyáztál magadra - pislogott rám Simon, mikor könnyes szemmel leültem mellé. - És te is magadra - fogtam meg a kezét. Caspar elsietett mellettünk, én pedig hátrafordultam, hogy megtudjam, mi történik most. Ahogy megragadta George pólóját, és felpofozta, összerezzentem. - Hé, ébredj! - Újabb pofon következett, mire a férfi halkan felnyögött, és lassan felnyitotta a szemét. - Most pedig ide figyelsz rám, te mocsok! - hajolt bele George arcába Caspar dühösen. - Sammy meghalt, a Főnök halott. - Nem... - De igen - erősítette meg újra. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy egyik pillanatról a másikra átalakul zsaruvá, akinek az elsődleges célja, hogy megoldja az ügyet és legyőzze a rosszfiúkat. George szeme zavartan mozgott ide- oda, mintha hazugság bizonyítékát keresné rajta. - Két lehetőséged van. Az egyik, hogy hallgatsz, és velünk együtt meghalsz. A másik, hogy elmondod, hol a bomba, és hogyan tudom hatástalanítani - foglalta össze Caspar. George
oldalra fordította a fejét, jelezve, hogy nem kíván beszélni. Könnyel telt meg a szemem, az idő egyre fogyott, nem tudhattuk, vajon mennyi ideig verhet még a szívünk és szívhat friss oxigént a tüdőnk. Korábban sosem gondolkoztam ilyesmin, a veszélyes helyzetekben sem volt időm rá, most viszont, a tehetetlen várakozás közben, csak ezen járt az agyam. Adamék felé pillantottam, a saját nemlétem is megijesztett, de az, hogy ők velem együtt megszűnnek létezni, összeszorította a szívemet. Csak Simon miatt nem kuporodtam melléjük, de azt reméltem, így is érzik, hogy lélekben velük vagyok. - Ugye, tudod, hogy Sammyt nem zavarta, hogy meghalsz velünk együtt? - sziszegte Caspar kegyetlennek ható hangon, és ezzel újra magára vonta a figyelmemet. - Beszélhetett volna a halála előtt, hogy megmentsen téged, de azt mondta, csak azt sajnálja, hogy az apja nem tudja majd meg, mit ért el. Rád egyáltalán nem gondolt. Nem érdekelted. Főleg, hogy engem akart felszedni... - Ez nem igaz! - csattant fel George. Csak most döbbentem rá arra, amire Caspar már korábban rájöhetett. A férfi azért volt ennyire hűséges Sammyhez, mert szerelmes volt belé. - De igen, igaz - szólaltam meg az ülésre térdelve. Azt reméltem, George nekem jobban hisz majd, mint Casparnak, igyekeztem ebbe az egyetlen mondatba sűríteni minden féltékenységemet, amit korábban Sammy miatt éreztem, valahányszor Caspar végigmérte. Valószínűleg őszintén sikerülhetett ez, mert George-ról leradírozta a korábbi eltökéltséget. - Ha segítesz, az enyhítő körülmény - váltott taktikát Caspar, ahogy észrevette a változást. - Elintézem, hogy olyan helyre zárjanak, ahol lazábbak a szabályok, és úgy érezheted magad, mintha nyaralnál. A másik alternatíva a halál. Megéri meghalni valakiért, aki semmibe sem vett? - A három szívdobbanásnyi csend felért az örökkévalósággal. - A pilótafülkében van. Időzített. A kód: apjalánya. - A pilótafülke. - Caspar úgy mordult fel, mintha tudnia kellett volna.
V. rész
Végső terv 1. fejezet Caspar: A kórház folyosóján ácsorogva olyan elveszettnek éreztem magam, akár egy gyerek, akit az anyja a nagy rohanásban ottfelejtett az áruházi sorok között. Engem is megvizsgáltak, de semmi komolyabb bajom nem lévén, most csak vártam, hogy mi van a többiekkel. Az egyik ajtó nyikorogva kinyílt, és Switz lépett ki mögüle. A bomba és a másik ügynök mellett találtam meg a pilótafülkében. Leütötték és megkötözték, de egyébként kutya baja sem volt. Mire leszálltunk, már a saját lábán sétált be a mentőbe. El akartam mondani neki, hogy sajnálom, de a nagy zűrzavarban lehetetlen volt egy kétperces beszélgetés is, nemhogy egy olyan téma, aminek a megvitatása hosszabb ideig tart. Azonnal meglátott, egy pillanatra megtorpant, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és leült az egyik folyosói székre. Nem hibáztattam, nekem kell megtenni az első lépést. - Helló! - sétáltam oda hozzá. - Leülhetek? - Felőlem. - Switz csendesen bámulta tovább a szemközti falat, nekem pedig eszembe jutott az a málladozó folyosó, amelynek székein pont ugyanígy ültünk néhány hete. - Sajnálom. - Aha. - Bíznom kellett volna benned, de amikor te is elismerted... Nem tudtam, mit gondoljak. Hagytam magam megvezetni, mert Sammy tényleg bejött, és Brook lánya. Hogy lehetne Brook lánya bűnöző? - mondtam ki hangosan is azt az ostoba kérdést, ami
korábban befolyásolta a döntéseimet. - Bocsáss meg, kérlek! mondtam ki, de nem érkezett válasz. Megértettem, és nem is akartam erőltetni. - Oké, akkor hagylak is... - sóhajtottam fel. - Azért az egész megtisztelő, hogy kinézted belőlem, el tudnék vezetni egy bűnszervezetet ilyen profi módon... - Switz hangja már indulás közben ért. Halk volt, de olyan hangszínnel átitatott, ami rávett arra, hogy visszanézzek rá - rám vigyorgott azzal az igazi bernardos mosollyal. Lehet, hogy néha idegesítő volt, túl sokat beszélt és totálisan lefárasztotta az embert, de a haragtartás egyáltalán nem tartozott a tulajdonságrepertoárjába. - Sok mindenre képes vagy, csak önbizalom kéne hozzá. De azért inkább nálunk csinálj karriert, ne a sötét oldalon. - A poén kissé erőltetettre sikerült, ám Bernardot ez egyáltalán nem zavarta. Nevetgélve nézett rám, aztán hirtelen megfeszült az arca. Ahogy felpattant, hátrébb léptem egyet, hogy elengedjem magam mellett. - Am! - A folyosó végén megjelenő nőhöz rohant - felismertem a fotóról, amit Jossie-ék mutattak nekem. George elárulta, merre találjuk, és már azelőtt kiszabadították, hogy leszálltunk volna. A nő mellett hirtelen feltűnt Brook is, mire visszatért a gyomorgörcsöm. A repülőn egyszer beszéltünk telefonon, mikor felvázoltam neki, mi történt, leszálláskor pedig két szót váltottunk, amelyben közölte, üljek be a mentőbe, hogy megvizsgálhassanak. Brook elindult felém, én pedig legszívesebben elfutottam volna. Hogy nézzen szembe az ember valakivel, akinek megölte a gyerekét? - Velem jönne? - ment el mellettem, az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Nem várta meg a válaszomat, de biztosan érzékelte, hogy elindulok utána. Megtartotta nekem a lépcsőház ajtaját, aztán a hátát bámulva róttam az emeleteket. Az ötödikre érve torpantam csak meg. Brook ismét kitárta nekem az ajtót, így pont szembenézhettem a HULLAHÁZ felirattal. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... - köszörültem meg a torkom. - Kérem, jöjjön! - Nem értettem, mit akarhat, miért kínoz mindkettőnket? Minden egyes lépéssel egyre rosszabbul éreztem magam, több holttestet is láttam már életem során, mégis rám tört az émelygés. A hely atmoszférája, a hidegszürke fémfalak és tepsik árasztották magukból a halál hideglelését. Brook az egyik fémasztalhoz lépett, és lehajtotta a fehér lepedőt a rajta fekvő arcáról. Sammy bőrszíne fakó volt, de ezenkívül úgy nézett ki, mintha csak aludna. Akármit is tett, még mindig gyönyörűnek találtam. - Mondott valamit, mielőtt...? - hagyta félbe a kérdést Brook a lánya arcát bámulva. Gyorsan megráztam a fejem, de ahogy felnézett rám, tudtam, hogy felesleges volt. Valahogy megérezte, hogy tapintatból füllentek. - Kérem, mondja el! - Biztos, hogy...?
- Biztos. - Valami olyasmit mondott, hogy sajnálja, hogy ön nem tudhatja meg soha, mit ért el - mondtam ki gyorsan, bár egy ilyen búcsú átadására nem vonatkozott a „gyorsan letépett sebtapasz” szabálya. Néhány pillanatig csend volt, ami csak még rosszabbá tette a közérzetemet. - Mindig úgy érezte, hogy nem tartom elég jónak, én pedig képtelen voltam elmondani neki az igazat - simított végig a fekete tincseken. - Alig volt hároméves, amikor az anyja meghalt egy bevetésen. Nekem kellett felnevelnem őt, vigyáznom rá. Amikor bejelentette, hogy ő is a mi utunkra akar lépni, egyszerűen bepánikoltam. Nem tehetségtelennek, ostobának vagy gyengének tartottam őt, hanem rettegtem, hogy ugyanúgy elveszítem, mint az anyját. Végül így is történt... - vált rekedtté a hangja. - Sajnálom. - Semmitmondó volt ez az egy szó, mégsem találtam jobbat. - Tudom. És nem a maga hibája. Azt akartam, hogy ezt tudja, rendben? - nézett fel rám könnyes szemmel, de határozottan. Bizonytalanul pillantottam le az asztalra. - Mondja ki, ez parancs! - ragadta meg az asztal másik oldaláról az alkaromat. - Nem... nem az én hibám. - Helyes, jó fiú! - eresztett el, hogy tovább cirógassa a lányát. - Nekem hamarosan mennem kell, megmondana valamit Swansonéknak? - Mit? - Sajnálom, hogy csaliként használtam fel őket. Úgy gondoltam, Marger vagy Switz a tégla, végül Marger halála után maradt Switz. El akartam kapni, és azt láttam a legjobb módnak, ha elszigetelve cselekvésre kényszerítem. És mikor hibázik: megvan. - De Marger volt a tégla, csak Sammy feláldozta bólintottam. George elég sok mindent elmesélt a gépen, miután leállítottam a bombát. Többek között azt is, hogy Sammy parancsba adta Margernek, végezzen a Swanson családdal, ám magára hagyta a túlerővel szemben. Tudta, hogy ha valóban meg is öl néhány családtagot, nincs esélye mindenkivel végezni. Brook elmondta neki, kikre gyanakszik, és nem akarta, hogy Marger lebukjon és köpjön. Ezért kiiktatta. - Menjen, fiam, nézze meg, hogy ment a műtét. Már biztosan kihozták a srácot. - Nem jön velem, uram? - fürkésztem az arcát, míg le nem hajtotta a fejét. - Még maradok egy kicsit... - Tétován vártam néhány másodpercet, hátha meggondolja magát, aztán feladtam. Talán jót tesz neki, ha nyugodtan, kettesben el tud búcsúzni Sammvtől. A műtők szintje csak egy emelettel volt lejjebb, amit egészen morbidnak találtam. Ahogy beléptem, Jossie pillantása
azonnal találkozott az enyémmel - a váróban üldögélt egy rendőrnő társaságában, mert Adaméket az altató miatt megfigyelés alá helyezték. - Van már valami? - kérdeztem. A kolléganő tapintatosan felállt, és arrébb sétált a folyosó végébe. - Még semmi. - Rendben lesz - próbáltam megnyugtatni, de lerítt róla, hogy nem igazán hisz nekem. - Nagyon rosszul nézett ki. A mentőben már nem is beszélt hozzám, csak nézett rám - csordult végig egy könnycsepp az arcán, hogy aztán az álián megpihenjen. Önkéntelenül nyúltam oda, letöröltem, aztán az arcát is megszárogattam az ujjaimmal. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy néhány órával ezelőtt megcsókoltam. A feszültség heve vett rá, de álszentség lett volna csak arra fogni. Már nem gyerek, de még nem is felnőtt, az pedig, hogy barátságnál több legyen köztünk, lehetetlen. Mégis, ahogy rám nézett akkor, ott, a csomagtérben, és most is, könnytől csillogó szemmel, rám tört valami furcsa vágy. - Ugye, te is érzed? - motyogta. Válaszolni akartam, bár magam sem tudtam, mit, végül a műtő ajtajának surrogó hangja mentett meg. - Simon? Hogy van Simon? - A varázs megszűnt, Jossie azonnal felpattant, és az orvoshoz sietett. Jóképű, harmincas férfi volt, olyan típus, aki a lányos anyukák álomvej kategóriájába tartozik. Nem úgy, mint én. Ki akarná a gyerekét - vagy a húgát - egy folytonos életveszélyben lévő zsaru mellett látni? A sebész egyetlen mozdulattal lehúzta a nyakába a szájmaszkot, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Felálltam, és Jossie mellé sétáltam. Ingerem volt rá, hogy a karomat a dereka köré fonjam, de végül elvetettem ezt az ostoba ötletet. - A mája roncsolódott, de egyelőre úgy tűnik, sikerült megmentenünk - vakarta meg az állát az orvos. Sima volt és frissen borotvált, ezzel szemben én úgy nézhettem ki, mint akit a mosógépből rángattak elő egy erős centrifugálás után. Ami jobban aggaszt, hogy nagyon sok vért vesztett. Egyelőre azt mondhatom, válságos az állapota, néhány nap múlva tudunk csak biztosat. - Láthatom? - remegett meg Jossie hangja. - Egyelőre az intenzívre került, úgyhogy néhány óráig még nem, de a nővérek szólnak majd, ha bemehetsz hozzá. De csak röviden... - jött a szigorú figyelmeztetés. Végül a doktor elsétált mellettünk, és magunkra hagyott. - Meghívsz egy kávéra? - Jossie volt az, aki megtörte a csendet. - A kórházi mindig pocsék - fintorodtam el. A kék szempár csalódottságot sugárzott felém, én pedig rájöttem, mekkora marha vagyok. - De van szemben egy kávézó, meghívlak oda szépítettem kiszáradó torokkal. Hozzá akartam tenni valami ostoba magyarázatot, hogy csak baráti alapon, de Jossie olyan hálás mosolyt ajándékozott nekem, amitől végül visszanyeltem.
Most szüksége van a figyelmemre, majd később elmagyarázom neki, hogy annak a csóknak, akármilyen jó is volt, nem lehet folytatása. - Rendben - karolt belém, és a lift felé irányított. Mielőtt beléptünk a fülkébe, röviden tájékoztattam a rendőr kollégát, hogy hová is megyünk, aztán leküldtem Swansonék szintjére, hogy vigyázzon rájuk. Épphogy megérkeztünk a földszintre és elhagytuk a liftet, amikor egy orvos és két ápolónő rohant el mellettünk. Ez nem lett volna furcsa látvány egy kórházban, ha nem követi őket két biztonsági őr is. Gondterhelten emeltem le Jossie kezét a karomról. - Várj meg itt! - kértem, majd a nővérpultban ülő hölgyhöz léptem, aki elég idegesnek tűnt. - Láttam a felfordulást, megtudná mondani, mi történt? érdeklődtem. - Sajnálom, de látogatóknak nem adhatok ki tájékoztatást, és... - Ahogy előhúztam a jelvényemet, és felmutattam, megváltozott az arckifejezése. - Az ötödiken öngyilkos lett valaki. Azt mondják, fejbe lőtte magát, mert meghalt a lánya. Jól van? Nagyon elsápadt! - hajolt előrébb a székében, miközben én megtántorodtam. „Nem a maga hibája. Azt akartam, hogy ezt tudja, rendben ?” - Nem az én hibám... - motyogtam magam elé. Egy évvel később... JOSSIE: Dübörgött a lábam alatt a padló a kemény basszustól. Megigazítottam a ruhámat, belenéztem a tükörbe, hogy a sminkem is oké-e, aztán elindultam a lépcsősorhoz. A szállót estére kivilágították, de nem ám akárhogyan! Fáklyákat helyeztek ki a falakon lévő tartókba. Claudette találta ki ezt a kis érdekességet, Matthew viszont teljesen ki volt borulva miatta. Óránként körbejárta a folyosókat, nehogy valahol tűz üssön ki. A tavalyi emlékek még benne sem ültek el teljesen, és bár a távozásunk után a bulvárnak köszönhetően a Mennydörgő Némaság Zenei Fesztivál kiemelkedő bevételt hozott a szállónak, most mégis azt várta, hogy újabb krach üt be. - Te jó ég! - Simon arckifejezése felért vagy húsz bókkal. Az utolsó lépcsőfokról lelépve megperdültem, akár egy kifutón lévő modell. - Tetszik? - kérdeztem meg a nyilvánvalót, csak hogy még egy kis simogatást kapjon az önbizalmam. Általában lazán öltözködtem, de most egy fehér, pánt nélküli ruha mellett döntöttem, amely tépett stílusával egyszerre volt nőies, mégis vagány. Camillával az utazás előtt együtt választottuk ki, és még Adam is rábólintott azzal a kitétellel, hogy viseljek stólát, nehogy megfázzak. - Gyönyörű vagy! - lépett hozzám Simon, megfogta a kezem, és újra megpörgetett. - Ma este vigyáznom kell, mert biztos, hogy
körül fognak dongani, és ígéretet tettem a bátyádnak. - Szóval, ma te vagy a kijelölt gardedám? - nevettem fel. - Inkább mondjuk úgy, hogy azon kevesek egyike, aki kiérdemelte Adam engedélyét, hogy veled legyen - somolygott. Hogy palástoljam a zavaromat, az ajtó felé húztam. Épphogy kiléptünk a szabadba, mikor Mr. Lagenbe ütköztünk. Múlt év óta kicsit több ősz hajszála lett, de egyébként úgy tűnt, jól van. A fia, Broderic Angliába ment a mezőgazdasági egyetemre, kellett neki egy kis idő, hogy visszatérjen ide, de állítólag felépült - nem csak testileg, hanem lelkileg is. - Nem láttátok Mr. Parkért? Megőrülök a vendégektől, nincs nekem ennyi kezem, és mindig eltűnik valahová! - dörmögte. - Én fent keresném az emeleten - mutattam az ajtóra. - Beállnátok megint a pultba, amíg megtalálom? - kérte. Tegnap este is kisegítettünk néhány órán át, és egészen élveztem. Szórakoztató volt emberekkel foglalkozni, mindenkivel váltani egy-két szót. - Persze, szívesen! - bólintottam rá, miután Simonnal váltottam egy egyeztető pillantást. Nem szeretett táncolni, úgyhogy sejtettem, hogy nem lesz kifogása. Néhány perc múlva már egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Mr. Lagen nem bírta egyedül. A vendégek szó szerint megrohamozták az italpultot, hogy igyanak Claudette isteni finom narancsos limonádéjából. Kétféle változat létezett, egy alkoholos és egy mentes, úgyhogy mindenki úgy élvezhette, ahogyan neki tetszett. - Kaphatunk mi is ötöt alkohol nélkül? - Adam a pult szélére ültette Fawniát, aki azonnal lóbálni kezdte a lábait, hogy szórakoztassa magát. - Öt mentes, azonnal - mosolyogtam rájuk. - Nekem azért most egy alkoholos is jól jönne - pislogott Peter bácsi fáradtan, miközben karjában a lányát ringatta, ám tekintete még így is boldogan csillogott. Susy annyira aprócska volt, de Julié természete már most kiütött rajta. Igazi, határozott, akaratos kis nőszemélyként viselkedett, aki folyamatosan kikövetelte magának a figyelmet. Ennek ellenére lehetetlen volt nem imádni, az emberek önként és boldogan ugrálták körül. Az pedig, hogy Julie-ék a Susan nevet választották neki, extrán meghatott minket. - Szerintem Julié megértené, ha felmennétek aludni... igazgatta meg Fawnia masniját Adam, miközben teletöltöttem a poharaikat. - Ó, nem azzal van a baj. Susy túlságosan az anyjára ütött... - nevetett fel Peter bácsi kínjában, igazolva a korábbi gondolataimat. - Ha bemegyek vele az épületbe, sír, ha kint hallgathatja a zenét és az emberek nyüzsgését, akkor békésen elgügyög. Igazi kis társasági lény, már előre félek, mi lesz, ha serdülni kezd... - vágott olyan arcot, mintha a citromot nem a poharába tettem volna, hanem a szájába. - Ne is mondd... - hördült fel Adam, majd puszit nyomott a lánya homlokára. - Sose nőj fel, rendben, életem?
- Aha - bólintott Fawnia, bár valószínűleg nem igazán érdekelte, mibe is egyezett bele. Talált egy katicabogarat a pulton, azt bökdöste a mutatóujjával, hogy repülésre késztesse. A kórházi kezelés alatt kiürült a szervezetéből a nyugtató, és ettől, hála az égnek, visszanyerte az öntudatát és a hangját, de a történtek így is kihatással voltak rá. Sokkal komolyabban és csendesebben viselkedett, mint korábban. - Nézd csak, milyen jégkockákat adok neked! - vontam magamra a figyelmét. Apró, szív alakú jeget pottyantottam az italába, aztán beletettem egy szívószálat is, hogy könnyebben ihassa. - Odavisszük Caméknek a limonádét. Vagy fél órája nyugtatja Julie-t, hogy már lementek a terhesség alatt felszedett kilók, és csodásán néz ki a fellépőruhájában - csóválta meg a fejét Adam, miközben lekapta a pultról Fawniát, talpra állította, aztán megragadott két poharat a maradék négyből. - Én is ezerszer elmondtam már neki, de azt gondolja, csak elfogult vagyok - hajtotta fel Peter bácsi a saját italát néhány korttyal, hogy aztán elbírja egyszerre a lányát és Julié limonádéját. Ahogy felhangzott egy szambás ritmusú dal, önkéntelenül is táncolni kezdtem. Az emberek szép lassan átszivárogtak a színpadhoz, ezért megragadtam Simon kezét, és rávettem, hogy ő is engedje el egy kicsit magát. Eleinte csak kényszeredetten mozgott, aztán szép lassan belemelegedett. - Helló! - A hangtól majdnem hátraestem, mert Simon épp kipörgetett, de szerencsére, végül sikerült megtartania. - Caspar? - Úgy néztem rá, mintha szellemet látnék, végül is hat hónapja már, hogy elment. Igaz, most nem tűnt el teljesen, e-mail- ben, telefonon rendszeresen keresett minket, az mégsem volt ugyanolyan, mint korábban. Elengedtem Simon kezét, megkerültem a pultot, aztán megálltam Caspar előtt. Szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. - Hogy kerülök ide? - találta ki az első kérdésemet. - Julié és Matthew meghívott. -És... - ...meddig maradok? Két hétig, mint ti. - Értem... - öntött el csalódottság. Azt reméltem, hogy az utolsó levelem után ez a látogatás hosszabb ideig tart majd, talán végleg is, de úgy tűnt, amit írtam, az Casparból maximum együttérzést váltott ki az iránt a kislány iránt, akinek még mindig látott. - De... - Jossie! - Julié sietett felénk, kikerülve két táncoló fiatalt. Ahogy felismerte Caspart, azonnal elvigyorodott, magához ölelte őt, és két puszit nyomott az arcára. - O, hát megérkeztél! Szia! Örülök, még épp időben! Most kezdünk, gyertek! - hadarta, majd megragadta a kezem, hogy maga után húzzon. Késve jött rá, hogy nem mozdulok, de akkor bosszúsan nézett vissza rám. - Be vagyok osztva a pult mögé, de majd innen meghallgatlak - mondtam sajnálkozva. Tényleg jobb lett volna közvetlenül a
színpad mellől figyelni a koncertet, de nem akartam cserbenhagyni Matthew-ékat. - Most már mehettek! - Claudette érintette meg hátulról a vállamat, a mosolyától furcsa érzés fogott el. Jobban megszemléltem Julie-t is, és rájöttem: valamiben mesterkednek. Nem volt időm sem tiltakozni, sem rákérdezni, mert Julié ismét húzni kezdett, és ezúttal meglepetésemben elmaradt a tiltakozás. Végül az első sorban kötöttem ki Casparral. A családom a gyerekek miatt kiszakadt a tömegből, és messzebbről szemlélték a fellépést, de ahogy felém integettek, a fejem mertem volna tenni rá, hogy ők is be vannak avatva. Mikor Julié megjelent a színpadon, a tömeg felujjongott. Közvetlenül a szülés előtt dobtak piacra egy lemezt, hogy a szülési szabadság idején se felejtsék el őket a rajongók, aztán Julié, ahogy tudott, vissza is ment dolgozni, és Peter maradt otthon Susyval. Kicsit felcserélődtek náluk a szerepek, de nagyon úgy tűnt, hogy működik a dolog, és így boldogok. Az első dal után már egyáltalán nem gondolkoztam semmin. Átadtam magam a zenének, és ritmusra mozogtam, miközben a tömeg egyre közelebb nyomott Casparhoz. A bal keze végül óvón a csípőmre keveredett, amitől úgy éreztem, a fellegekben járok. - Kösz, srácok, eddig csodásak vagytok! - kiáltott bele Julié a mikrofonba az egyik számot követően, miközben beletúrt a hajába. - Most viszont meglepetésem van számotokra. Nemrég született egy dal, amely arról szól, csak élvezzük a pillanatot, és ne akarjunk görcsösen életre szóló döntéseket hozni. Úgyis minden kialakul magától, felesleges túlgondolkozni a dolgokat! - Valami baj van? - hajolt Caspar a fülemhez - megérezhette, hogy a testem megfeszült. Összepréseltem a szám, és megráztam a fejem. Annyira sokkolt Julié bejelentése, hogy képtelen lettem volna bármit mondani. Megmutattam neki a dalomat, de arra nem számítottam, hogy a megkérdezésem nélkül lenyúlja. Persze, valószínűleg azért tette, mert azt gondolta, ezt valamiféle dicséretként vagy ajándékként fogom majd fel, de nem így volt. Az első dalomat, amelybe beleírtam a szívemet, én akartam elénekelni, más szájából olyan lesz, mintha valaki felvenné a kedvenc ruhámat. Igyekeztem felkészíteni magam a csalódásra, de Julié nem kezdett még el énekelni, hanem folytatta. - A dalt egy fiatal barátom írta, akinek gyönyörű a hangja. Jossie, gyere fel, énekeld el nekünk! - intett felém, mire újabb döbbenethullám söpört végig rajtam. Hátranéztem Adamékre, akik biztatóan mosolyogtak. Caspar felugrott a színpadra, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott, végül visszaugrott a helyére, míg odasétáltam a mikrofonhoz. - Én ezt nem... - takartam le a mikrofont, hogy csak Julié halljon. - Menni fog. A zenekar tudja a dolgát, te csak énekeld el! paskolta meg a vállam, aztán egyszerűen lesétált a színpadról.
Ahogy felcsendültek az első akkordok, remegni kezdett a lábam, és attól féltem, ha kinyitom a szám, élvezhető hangok nem fognak kijönni rajta. Letekintettem Casparra, aztán végignézve a tömegen Simon pillantására is rátaláltam. Az én két múzsám... Megragadtam az állványon lévő mikrofont, szinte kapaszkodtam belé, aztán belekezdtem a Van időnk...-be. Egy lírai kezdés után hirtelen váltással csapott a refrén a tombolás közepébe, én pedig kizártam a tömeget, és átadtam magam azoknak az érzéseknek, amelyeket beleszőttem a dalomba, és most visszahatottak rám. Mire az utolsó hangot is kiénekeltem, már elképzelni sem tudtam, miért volt korábban lámpalázam. Hiszen ez isteni! Az élménytől és a tapstól kissé kábultan kászálódtam le a színpadról Caspar segítségével, aztán első reakcióként magamhoz húztam, és megcsókoltam. Csak akkor döbbentem rá, mit is tettem, mikor levegőért kapkodva elengedtük egymást. Azonnal Adamre pillantottam, aki minden erejével azon volt, hogy úgy tegyen, mintha fontosabb látnivalója lenne a másik irányban, aztán Simont kerestem meg a tekintetemmel. Ugyanott állt, ahol korábban, és engem nézett. Lassan húzódott szomorkás mosolyra a szája, majd visszasietett az italpulthoz. Tudta, hogy mit érzek Caspar iránt, és azt is, hogy mit iránta. - Sétálunk egyet? - csúsztak Caspar ujjai az enyémek közé. Hagytam, hogy kivezessen a tömegből - néhányan gratuláltak a dalomhoz, mikor elmentünk mellettük -, aztán kézen fogva elindultunk az erdő felé. - Megkaptam a leveled - szólalt meg, miután eltávolodtunk másoktól. Elpirultam, de ez az éjszakában nem látszott. Sokat gondoltam rád az utóbbi időkben. - Mint a legjobb barátod húgára? - tettem fel félve a kérdést. - Nem. - Azt nem kell mondanom, hogy én is sokat gondoltam rád, mert úgyis tudod... - húztam ki a kezem az övéből, és előresiettem az első fáig. Azt hittem, tudom majd kezelni, ha újra látom őt, de most fogalmam sem volt, hogyan kéne viselkednem. Brook ügynök halála után Caspar próbálta összeszedni magát, de valahogy nem ment neki. Aztán elvállalt egy munkát és elutazott, mondván: időre van szüksége. A bűntudat elpusztíthatja a lelket, és jól tudtam, hogy őt az gyötri. Most viszont itt van, visszajött. Miért? Mit jelent ez? Egy összehajtott, fehér papír került a látóterembe, amin látszott, hogy sokszor olvasgatták. Először azt hittem, a saját levelemet kapom vissza, aztán széthajtottam, és rájöttem, hogy nem így van. Caspar kézírása volt. Semmi megszólítás, semmi köszönés - az személytelen vagy ijesztő -, viszont annál több lélek és valódi vallomás. Mire az utolsó sorhoz értem, egyszerre könnyeztem és vigyorogtam.
Szóval, nem ígérek semmit, itt vagyok, veled, és kíváncsian várom, mit hoz a jövő... Ha te is akarod. Caspar - „Van időnk dönteni. Miért akarsz minden titkot most azonnal megismerni? Csak élvezd a percet, élvezd, hogy itt vagyok veled...” - Ahogy leeresztettem a levelet, Caspar behúzott az egyik fatörzs mögé. Visszahallani tőle a dalom szövegét, reszketésre késztetett. Jelentése volt számára és számomra is. Itt van, élvezzem, és várjuk ki, mi lesz... - Skóciából hazamegyek veletek - suttogta, miközben ajka az enyémre simult. Belemosolyogtam a csókba. Van időnk dönteni, hiszen még előttünk az egész élet. VÉGE Kedves Olvasóim! Egy álmom vált valóra, mikor megjelenhetett az Árnyékvilágtrilogia első részét, és most, hogy az utolsó könyve is elkészült, tudom, ez nem egy álom vége, hanem sok új álom kezdete. Köszönöm, drága Olvasóim, hogy velem és a szereplőimmel tartottatok ezen az utazáson, és remélem, hogy a többin is elkísértek majd. Köszönet jár a családomnak, főleg édesanyámnak, aki kitartóan támogat abban, hogy megvalósíthassam a vágyaimat. Tudom, hogy nincs könnyű dolga, épp ezért nagyon hálás vagyok neki, ritka az olyan szülő, aki annyit tesz a gyerekeiért, mint ő. Köszönöm a legjobb barátnőmnek, Diának, hogy előolvasóként ismét segítette a munkámat. Köszönet jár a Kiadó minden munkatársának, hogy hisznek bennem, támogatnak, segítenek, és sokat dolgoztak azon, hogy a könyvem az olvasók kezébe kerülhessen. Köszönöm Beninának, hogy a rajzaival életre keltette a karaktereimet, Évinek és Reginek pedig, hogy annyit segítettek a trilógiához tartozó képecskék (borító, karakterképek stb.) elkészítésében. Igazán tehetségesek vagytok, lányok! Köszönöm Szandinak, mert ha ő nincs, ez a trilógia sosem születik meg. 0 indított el ezen az úton, és ezt sosem felejtem el neki. Köszönet jár a barátaimnak, mindegyiküknek, mert folyamatosan erőt és energiát adnak ahhoz, hogy a nehézségek ellenére ne adjam fel. És így a trilógia végén köszönöm annak a színésznek, aki megihlette az Árnyékvilágtrilógiát. Remélem, hogy egyszer nemcsak három lépésről láthatom majd, hanem leülhetek vele beszélgetni, és elmondhatom neki, milyen hálás vagyok azért, hogy a múzsám volt.
