Sidney Sheldon – Tilly Bagshawe
A kőr dáma
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sidney Sheldon's Mistress of the Game by Tilly Bagshawe Copyright © 2009 by Sidney Sheldon Family Limited Partnership, successor to the rights and interests of S idney Sheldon All rights reserved.
Fordította: Sinka Erika
Borítóterv: Merész Adrienn
Hungarian edition by I.P.C. Könyvek Kft., 2010 Hungarian translation © by Sinka Erika, 2010
PROLÓGUS Lexi Templeton keze megremegett, miközben a levelet olvasta. Esküvői ruhájában ült az ágya szélén nagyanyja valamikori hálószobájában, s száguldottak a gondolatai. Gondolkodj! Fogy az időd! Kate Blackwell mit tenne? Lexi Templeton negyvenegy évesen is gyönyörű nő volt. Ragyogó szőke hajának fényét nem tompították ősz szálak, karcsú alakján nem mutatkoztak a korábbi terhesség nyomai. Mindent elkövetett, hogy az esküvőig visszanyerje pompás alakját. Méltó akart lenni a klasszikus vonalú, testéhez simuló, leheletfinom, elefántcsont árnyalatú Monique Lhullier csipke ruhakölteményhez. Az lett. A Blackwell család legendás birtokán, a Cedar Hill House-ban összegyűlt százegynéhány fős vendégsereg lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor valamivel korábban megpillantották Lexit apja karján átvonulni a pázsiton. A Szépség és a Szörnyeteg. Peter Templeton, Lexi édesapja, az egykori neves pszichiáter és New York legígéretesebb agglegénye, mára már aggastyánná vénült. A hosszú, gyötrelmes évek és bánat görnyesztette Peter Templeton vezette szépséges lányát a rózsákkal ékesített oltárhoz. Közben arra gondolt: Most már mehetek. Most már mehetek az én drága Alexandrám után. Végre boldog a mi kislányunk. Jól gondolta. Lexi Templeton boldog volt. Sugárzott róla. Férjhez készült menni ahhoz az emberhez, akit szeretett. Körülötte a család, a barátok. Egyvalaki hiányzott csak. És ez a valaki már soha többé nem lehet tanúja Lexi sikereinek. És soha többé nem örvendezhet a kudarcai láttán. Kettejük élete születésüktől fogva úgy bogozódott össze, mint egy hatalmas fa szerteágazó gyökerei. De ez a valaki elment és soha többé nem tér vissza. Mindennek dacára hiányzott Lexinek. Látsz most engem, Max, drágám? Itt vagy? És sajnálod? Lexi Templetont egy múló pillanatra a veszteség érzete kerítette hatalmába. De aztán leendő férjére fordította a tekintetét, s minden fájdalma elszállt. A mai nap tökéletes lesz. Olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. A tündérmesékben. Ez lesz élete legbo ldogabb napja. Az Egyesült Államok elnöke nem tudott eljönni az esküvőre. Némi kis háborús problémája akadt a Közel-Keleten. De küldött egy táviratot, amelyet Lexi bátyja, Robbie olvasott fel, amikor a friss házasok felvágták a tortát. Mindenki más jelen volt. Iparbárók, miniszte relnökök, királyok, filmsztárok. A hatalmas Kruger-Brent Ltd. elnöki széke Lexi Templetont királynői rangra emelte Amerikában. Annak is látszott, s az volt, királynő. És minden más is adott volt hozzá: rendkívüli szépség, mérhetetlen vagyon és hatalom, amely a föld mind a négy sarkáig elért. És most, hála új férjének, a szerelem is az övé lett. De voltak ellenségei is. Félelmetes ellenségei. S egyikük eltökélte, hogy romlást hoz rá, a síron túlról is. Lexi újra elolvasta a levelet. „Tudom, mit tettél. Mindent tudok.„ A háló ráfonódott. A félelem úgy rántotta össze Lexi gyomrát, mint citro m a frissen forralt tejet. Kell hogy legyen valami kiút. Mindig van kiút. Nem megyek börtönbe, nem fogom elveszíteni a Kruger-Brentet. Nem fogom elveszíteni a családomat! Gondolkodj, Lexi! Néhány órával korábban Maine állam kormányzója dicshimnuszt zengett Lexiről az esküvői ebéden.
– „… rendkívüli asszony, méltó sarja egy rendkívüli családnak. Mi itt valamennyien jól ismerjük Lexi Templeton erényeit… Tudjuk, milyen energikus, elszánt és félelmet nem ismerő. Vérbeli üzletasszony és becsületes a végtelenségig…” Becsületes?! Ha tudnák! – „.. .Lexit egész Amerika ilyennek ismeri. De ma más célból gyűltünk itt össze, nem az üzletasszonyt dicsérni, hanem azért, hogy tanúi legyünk valami másnak, valami nagyon személyes dolognak, Lexi Templeton boldogságának, szere lmének. S mi, akik ismerjük Lexi Templetont, tudjuk, hogy mennyire megérdemli a szerelmet, a boldogságot. Lexi arra gondolt: Egyikőtök sem ismer. Még a férjem sem. Nem érdemlem meg a szerelmét. De megszenvedtem érte, s végül az enyém lett, s ha a fene fenét eszik is, akkor sem engedem, hogy ezt bárki elvegye tőlem. A legkevésbé épp te! Mostanra már a vendégek többsége távozott. Lexi bátyja, Robbie még odalent volt a partnerével. És lent volt Maxine, Lexi kislánya is, a dadával. A férje pedig bármelyik pillanatban betoppanhat. Ideje elindulni a nászútra. Ideje lett volna. Lexi Templeton odalépett az ablakhoz. A Cedar Hill House tágas pázsitján túl idelátszo ttak Dark Harbour fehér háztetői, s mögöttük a sötétlő, elmerengő óceán. Ma este a lágyan ringatódzó víztükör szokatlanul baljósnak tetszett. Vár. Egy nap majd egyben elnyeli a szigetet. Elszabadul egy hatalmas hullám és elsöpör mindent. Mintha sohasem lett volna. Két öltönyös férfi szállt ki egy autóból, s elindultak a biztonsági kapu felé. Még mielőtt felmutatták volna a jelvényüket, Lexi Templeton már tudta, miért jöttek. A levélben szó szerint ez állt: „A rendőrség már úton van. Nem menekülhetsz, Alexandra. Ezúttal nem. „ Könnyek szöktek Lexi szemébe. Tisztán hallotta nagynénje, Eve hangját, mintha még élne, és ott állna mellette. Csúfondárosan, gonoszul hangzott. Igaza lenne? Ez itt a vég? A játék vége? A sok me gvívott csata után? Dylan Thomas néhány sora jutott eszébe, amit még az egyetemen tanult: „Ne jámboran merülj az éjbe át, / Szidd őrjöngve, bőszen a fény- halált.”* * A francba! De mennyire, hogy lázadok! Eszemben sincs hagyni, hogy ez a vén boszorka harc nélkül győzzön. A rendőrök beléptek a kapun. Mindjárt csöngetnek. Lexi Templeton mélyet lélegzett és lement, hogy fogadja őket.
*
fordította Rossner Roberto
ELSŐ KÖNYV Egy Dark Harbour, Maine, 1984 DANNY CORRETTI AZ ÁGAK KÖZÜL LENÉZETT AZ ALATTUK NYÜZSGŐ sokadalomra, s elfogta a szédülés. – Mi a fenét csinálunk mi itt? A szemét lehunyva szorosabbra fonta ujjait a vén tiszafa körül, ügyelve, hogy ő és a fényképezőgépe biztos takarásban maradjon a zöld lombok rejtekében. – Pénzt keresünk – súgta a társa izgatottan. – Oda nézz, ott van! – Hol? Danny Corretti követve társa pillantását, az objektívet gyakorlott mozdulatokkal a gyászoló tömeg közepén haladó alakra fókuszálta. Tetőtől talpig feketébe öltözött nő, Dior kosztümje fölött sűrű csipkefátyol, lehetetlen volt kivenni az arcát. Akárki lehetett volna, mégsem volt akárki. – Ugratsz? – kérdezte Danny Corretti a homlokát ráncolva. Odalent a temetőkert fenyegetően megbillent, az évszázados sírok ide-oda csusszantak, mint festett hintalovak egy kísérteties, imbolygó körhintán. – Szart se látok belőle! Biztos, hogy ő az? Akár Johnny Carson is lehet az alatt a csipke alatt. Danny Corretti társa elvigyorodott. – Ezzel a seggel? Ilyen nincs senki másnak. Tuti, hogy ő az. Ssss…sssss, hallotta meg Danny Corretti a szomszédos fa lombsátra alól egy rivális fényképezőgép surrogását. Fókuszált, és maga is kattogtatni kezdett. Gyerünk, bébi! Villants egy ragyogó mosolyt a papának! Egy fotó, amin kivehető Eve Blackwell arca, egy százast hoz a konyhára bárkinek, aki elsőként fut be vele valamelyik szerkesztőségbe. Sőt, aki elég ügyes ahhoz, hogy lekapja a formásan ringó hátsóját, tuti, hogy kétszázat is bezsebelhet. Kétszázezer dolcsit! A multimilliárdokat érő Kruger-Brent Ltd., a hatalmasra duzzadt gyémánt birodalom, a multinacionális konglomerátum örököseinek, a Blackwelleknek, Amerika leggazdagabb családjának ekkora összeg meg sem kottyan, nem úgy, mint Danny Correttinek. Danny és paparazzi társa a Blackwell család miatt jött a St. Stephens-templomba ezen a csípős februári délelőttön. Azért jöttek, hogy jelen lehessenek Kate Blackwell, a család matriarchájának a temetésén, aki élemedett korban, kilencvenkét évesen hunyta örök álomra a szemét. Csak rájuk kell nézni. Mint döglegyek, úgy nyüzsögnek az öreg hölgy teteménél. Az embernek felfordul a gyomra. Danny Corretti igyekezett nem tudomást venni fokozódó émelygéséről és a hátát szaggató éles fájdalomról. Próbált nem gondolni arra, hogy már hat hosszú órája gubbaszt a fán. Szerette volna kinyújtóztatni a lábait, de egyetlen izmát sem merte mozdítani, nehogy magára vonja a Kruger-Brent fegyveres testőreinek figyelmét. Elnézve a savanyú ábrázatú,
páncélmellényes, feketébe öltözött alakokat, ahogy fel-alá járkáltak a temetőkert minden szegletében, fegyverüket, mint valami pajzsot ex-tengerész mellükhöz szorítva, Danny Correttin erőt vett a félelem. Biztosra vette, hogy Kate Blackwell nem a humoruk miatt ve tte körül magát velük. Nem lesz semmi baj. Csak csináld meg azt a rohadt képet, aztán tűnés. Gyerünk, Eve, gyerünk, bébi! Lássuk már azt a mosolyt! Danny Corretti nem kimondottan efféle titkos üzelmekre termett. Hórihorgas, sovány termete volt, elképzelhetetlenül hosszú lábakkal, sokkolóan világos, fehérbe játszó szőke hajjal, ami szöges ellentétben állt olaszos, kreolos bőrszínével, s ráadásul a temető környéke nem sok búvóhelyet kínált a vézna, hat-egynéhány láb magas férfinak. A tiszafa az egyik legjobb rejtekhelynek ígérkezett számára, ám jóval a riválisai előtt kellett elfoglalnia ezt a remek leshelyet. A felső ágakba kapaszkodva a legapróbb mozdulat is éktelen fájdalommal hasított bele, mintha tűz égetné, jóllehet bénítóan hideg nap volt. A fogait összeszorítva némán átkozta hosszúra nőtt lábait. Gondolj a pénzre! A helyzet iróniája, hogy Danny sohasem vállalta volna el ezt az őrült munkát, ha nem hosszúak a lábai. Ha rövidebbre sikerednek, akkor a szeretője férje nem láthatta volna meg a hitvesi ágy alól kikandikáló lábszárakat. Ó, Carla, édes istenem, hogy milyen gyönyörű az a nő! És azok a mellek! Puhák és bársonyosak, mint két érett őszibarack. Egyetlen férfi sem tudott volna neki ellenállni. Ó, bár ne érkezett volna idejekorán haza az a neandervölgyi férje. Danny hosszú lábainak köszönhette, hogy péppé verve (biztosítás nélkül) a helyi kó rházban találta magát. A hosszú lábainak köszönhette, hogy a felesége, Loretta tudomást szerezve az esetről, elvált tőle és megtartotta a házat. A langaléta lábainak köszönhette, hogy Loretta patkányképű ügyvédje asszonytartás fejében havi ezer dolcsit követelt. Ezer dolcsi havonta! Minek néznek ezek engem, fejőstehénnek? Igen, Danny úgy gondolta, a hosszú láb az oka, hogy belement ebbe az ügyletbe. Külö nben mi a fenéért töltené a vasárnap délelőttjét kétrét görnyedve, kékre fagyva egy négyszáz éves tiszafán, egy temetőkertben, a nyakát kockáztatva azért, hogy lencsevégre kapja azt az asszonyt, akit a bulvárlapok csak „a Blackwell család szörnye”-ként aposztrofálnak? Danny Corretti hosszúra nőtt lábainak nagyon sok volt a rovásán. A férfi úgy döntött, ha beledöglik is, de megcsinálja azt a képet. A februári fagyban felzengett a pap hangja, ércesen, mélyen, erőteljesen. – Kegyelmes Istenünk, te ismered a bánat kínját… Eve Blackwell a sűrű fátyol mögött ezt sziszegte: – Bánat? Amiért ezt a vén boszorkányt a szemem előtt elföldelik? Ha tíz évvel fiatalabb lennék, most cigánykerekeket hánynék. Eve ma az egyik ellenségét temeti. És nem nyugszik addig, míg a többit is el nem temeti. Egynek vége. Követi másik három. „Te mindig meghallgatod a jámborak imáit…” Eve Blackwell végighordozta tekintetét a család és a barátok kis csoportján, akik azért jöttek el, hogy végső búcsút vegyenek nagyanyjától, Kate-től, s azon tűnődött, vajon akad-e köztük egy is, akire ráillik a Jámbor” jelző. Itt van mindjárt az ikertestvére, Alexandra. Harminckét éves, és még mindig gyönyörű keskeny arccsontjával, sűrű, mézszőke hajával és azokkal a káprázatos szürke szemekkel, amelyeket a nagyapjától, a Kruger-Brent alapítójától, Jamie McGregortól örökölt. Eve tekintetében gyűlölet izzott. Ugyanaz az ádáz gyűlölet, amit azóta érzett ikertestvére iránt, hogy előbújtak az anyaméhből. Hogy merészeli! Hogy merészel a húgom még mindig ilyen szép lenni?
Alexandrának potyogtak a könnyei, s erősen szorította fia, Robert kezét. A tízéves, szőke, törékeny és jó természetű Robert szakasztott mása volt az anyjának. Tehetségesen zo ngorázott, Kate Blackwell kedvence volt, s most a Kruger-Brent nyilvánvaló várományosa. De már nem sokáig, gondolta Eve. Majd meglátjuk, meddig marad az Kate oltalmazása nélkül. Eve Blackwell fojtogató szorítást érzett a torkában. Ó, mennyire gyűlölte anyát és fiát, na meg a krokodilkönnyeiket! Bár Alexandra kihűlt tetemét eresztenék alá a fagyosan tátongó sírgödörbe! Akkor teljes volna Eve boldogsága. Alexandra mellett férje, a kiváló pszichiáter, Peter Templeton állt. A magas, sötét hajú, jóképű, kékszemű Peter Templeton sokkal inkább hátvédnek, mint pszichiáternek tetszett. Ő és Alexandra szép pár voltak. Peter egykor arrogáns önteltséggel azt hitte, ismeri Eve-et. Azt hitte, keresztüllát az asszonyon, le egészen a mélyen fortyogó gyűlölet kráteréig. Alexandra a maga angyali jóságával elképzelni sem tudta, mennyire gyűlöli a nővére. A férjének azonban volt némi fogalma róla. Eve elmosolyodott. Hiú bolond! Azt képzeli, ismer, pedig a felszínnél nem jutott tovább. Nem, a pap nyomát sem lelné alázatnak Peter Templetonban. Na és mi a helyzet a saját férjével, a nagyszerű plasztikai sebésszel, Keith Websterrel? Valóban, sokan jámbornak, alázatosnak tartják Keith Webstert. Eve hallotta is a hálás betegek ömlengését: „Ó, az a drága Webster doktor, nagyszerű sebész, s mégis milyen szerény és tartózkodó mindig, ha a hivatásáról van szó. ” Eve teste belerándult, amikor Keith oltalmazón és szeretettel átölelte a vállát. Oltalmazó? Nem, nem az. Birtokló. És pszichotikus. Zsarolással kényszerített bele a házasságba, majd utána szántszándékkal elcsúfította az arcomat, eltüntette a szép vonásokat, s groteszk maskarát faragott belőle. S mindezt azért, hogy ne hagyhassam el. De egy nap ez a gazember keservesen megfizet mindenért. Eve Blackwell minden volt, csak ostoba nem. Pontosan tudta, hogy a temető körüli fákon és bokrokban nyüzsögnek a lesifotósok, s azt is tudta, hogy miért: lencsevégre akarják kapni gonoszul elcsúfított arcát. Valamennyien elmehetnek a pokolba. Hátulról még mindig csak a tökéletes, nőies alakját fényképezhetik. Elöl viszont minden rejtve maradt. Nincs az a teleobjektív, amelyiknek a lencséje bármit is meg tudna örökíteni a sűrű, kézzel szö vött csipkefátyol alatt. Eve gondoskodott arról, hogy így legyen. Az egykori szépség, Eve Blackwell az utóbbi néhány évben gyakorlatilag remeteéletet élt manhattani lakásában, mert rettegett attól, hogy a világnak megmutassa bestiálisán ö szszeszabdalt, forradásos arcát. Két éve már, hogy nem mutatkozott társaságban. Az utolsó alkalom nagyanyja kilencvenedik születésnapja volt, amit itt ünnepeltek a Cedar Hill House-ban, a Blackwell család Camelot várában, csupán néhány yard távolságnyira ettől a helytől, ahol most épp örök nyugalomra helyezik az idős hölgy földi maradványait. Kate Blackwell járt nagyobb szerencsével. Elment, hogy újra együtt lehessen kedvenc szellemeivel: Jamie- vel, Margarettel, Bandával, Daviddel, a Kruger-Brent hosszú és erőszakos afrikai múltjának egykori szereplőivel. Eve azonban még nem lelhetett nyugalomra. A hír máris szárnyra kapott a terhességéről… Mindkét Blackwell lány, Eve és Alexandra várandósak voltak, ám a család a hírt nem erősítette meg a sajtónak. Eve pontosan tudta, megduplázták az árát. Egész Amerikában nem akadt olyan bulvárlap, amelynek a fősze rkesztője ne adta volna el még a lelkét is azért, ha sikerülne csak egy kicsit is elfogadható fotót közölnie a Blackwell- ház várandós szörnyéről. Ha belegondolok, hogy szörnynek neveznek! „Uram, hallgasd meg azokat, akik kétségbeesésükben tehozzád imádkoznak…” Eve csöndben figyelte, ahogy lassan a frissen ásott sírgödörbe eresztik Kate Blackwell koporsóját. Brad Rogers, Kate jobbkeze három évtizeden át a Kruger-Brentnél, visszafojtot-
ta feltörő érzelmeit. Már maga is aggastyán, a haja ősz és olyan ritka, mint a talpa alatt a februári hó. Brad Rogerset olyan nagyon nem rázhatta meg Kate elvesztése. Titokban mindvégig szerelmes volt az asszonyba. Ám ezt a szerelmet Kate sohasem viszonozta. Milyen kicsi!, gondolta Eve tűnődve, miközben a rémes fadoboz fokozatosan aláeres zkedett a föld gyomrába. A nagy Kate Blackwell, aki egész életében jelentős személyiségnek számított, akit elnökök és királyok udvaroltak körül. Lám, ő is milyen jelentéktelen a végén. Nem leszel valami kiadós lakoma imádott Dark Harbourod férgeinek, igaz, nagyi? Kate Blackwell volt hosszú éveken át Eve nemezise. Kate mindent elkövetett, hogy megakadályozza, hogy gonosz unokája megkaparinthassa magának a hatalmas családi vá llalkozást, a Kruger-Brentet. Kate Blackwell azonban immár halott. „…Fogadja be a mennyek országa, és az örök világosság fényeskedj ék neki, Uram…” Hála istennek, megszabadultam tőled, te bosszúálló, vén boszorka. Remélem, ott rohadsz majd a pokolban. „.. .Nyugodjék békében.” Danny Corretti csüggedten nézte a maga elé terített negatívokat. A háta még mindig sa jgott a délelőtti megpróbáltatástól, s most már migrén is gyötörte. – Van valami használható? – kérdezte a barátja tettetett bizakodással. De a lelke mélyén pontosan tudta a választ. Mindenki orra elől elúszott a kétszázezer dolláros lehetőség. Eve Blackwell valamennyiüknek túljárt az eszén.
Kettő A NEW YORK-I MOUNT SINAI KÓRHÁZ SZÜLÉSZETI OSZTÁLYÁN GAYNOR Matthews nővér nézte, ahogy a jóképű, középkorú apa először veszi kezébe újszülöttjét. Csak bámulta a lánykát, a környező világról tudomást sem vett. Matthews nővér azt gondolta: Azt nézi, milyen szép. A nővér kellemesen telt asszony volt, kerek arccal, nyílt ábrázattal, s mosolya kihangs úlyozta a szeme körüli szarkalábakat. Több mint egy évtizedes szülésznői pályafutása során már vagy ezer hasonló pillanatot élt meg, csak ebben a szobában is több százat, mégsem tudott soha betelni a látvánnyal. Mámoros apukák, oly tiszta szeretettől csillogó szemekkel, amilyennek még a létezéséről sem tudtak addig. Az ilyen pillanatok miatt volt érdemes bábáskodni. Érdemes a lehetetlen munkaidő-beosztás ellenére is. Érdemes a vacak fizetés ellenére is. Érdemes az atyáskodó férfi nőgyógyászok ellenére is, akik istennek képzelik magukat csak azért, mert egyetemet végeztek, és mert péniszük nőtt. Érdemes az esetleges tragédiák ellenére is. Az apuka szeretettel cirógatta csecsemője arcát. Matthews nővér a férfit nagyon jókép űnek találta. Magas, sötét hajú, széles vállú, klasszikus vonásokkal rendelkező, tőrőlmetszett skót férfi. Pont az esete. A nővér elpirult. Mi a fenét csinál? Hogy juthat ilyesmi az eszébe? S épp egy ilyen pillanatban… Az apa azt gondolta magában: Jézusom, tisztára, mint az anyja. Így is volt. A csöppség bőre ugyanolyan finom és áttetszően barackszínű, mint azé a lányé volt, akibe beleszeretett sok-sok évvel ezelőtt. A hatalmas, kíváncsi szemek is ugyanazok, halványszürkék, mint a hajnali pára a tenger felett. Még gödrös arcocskája is olyan, mint az anyjáé, csak miniatűr változatban. A pillanat töredékéig az apának még a szívverése is megállt a gyönyörűségtől, s önkéntelen mosoly játszott a szája szögletében. A lánya. A lányuk. Milyen pici! Milyen tökéletes! Aztán meglátta a kezére száradt vért. Felüvöltött. Alex nagyon izgatott volt azon a reggelen, amikor Peter bevitte a kórházba. – El tudod képzelni, hogy pár röpke óra csak, s ő itt lesz velünk? Alex még mindig pizsamában volt, hosszú, szőke haja kicsit kócos a kiadós alvás után, ám a férfi még soha ilyen sugárzónak nem látta korábban. A mosolya szélesebb, mint a Lincoln-alagút, s ha nyugtalan volt is, jól leplezte. – Most végre találkozunk a lányunkkal. – Vagy a fiunkkal. – Peter átnyúlt az anyósülésre és megszorította a felesége kezét. – Hm-hm. Az ki van zárva. Lány lesz. Tudom. Alex reggel hat óra tájban enyhe fájásokra ébredt, de ragaszkodott ahhoz, hogy várjanak még két órát, mielőtt bemennének a Mount Sinaiba. Két órát, mialatt Peter Templeton tizenhatszor mászta meg a lépcsőket fel és alá West Village- i házuk emelete és földszintje között. Főzött négy adag senkinek sem kellő kávét, odaégetett három pirítóst, kiabált a fiával, Roberttel, amiért az még nem készült el, pedig már indulnia kéne az iskolába, mire a házvezetőnője felvilágosította, hogy július közepe van, s már öt hete tart a szünidő. Peter még a kórházban is csak totyogott ide-oda céltalanul, mint egy tyúkanyó. – Hozhatok neked valamit? Egy meleg törölközőt? – Nem, köszönöm. Jól vagyok.
– Vizet? – Nem kérek semmit. – Tört jeget? – Peter… – És mit szólnál ahhoz a meditációs kazettához, amit folyton hallgatsz? Az megnyugtat, nem? Csak egy perc és behozom a kocsiból. Alex elnevette magát. Izgalomnak semmi jelét sem adta. – Azt hiszem, neked nagyobb szükséged volna rá, mint nekem. Komolyan mondom, drágám, próbálj megnyugodni. Szülni fogok. Ez az asszonyoknál mindennapos. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Egy órával később jelentkezett az első probléma. A szülésznő a homlokát ráncolva figyelte az egyik monitort. A zöld vonal hirtelen elkezdett föl- le ugrálni. – Dr. Templeton, kérem, álljon hátrébb. Peter a nő arcából próbált olvasni, mint egy rémült utas a légikisasszonyéból, ha szélviharba kerül a gép… Ha mosolyog és gin-tonikot kínál, akkor senki sem fog meghalni, nem igaz? Matthews nővér azonban első osztályú pókerjátékosnak bizonyult. Határozottan és magabiztosan mozdult, küldött egy profi biztató mosolyt Alexnek, s határozottan intett egy ápolónak: – Azonnal hívja ide Farrar doktort –, s mindezt úgy, hogy közben egy arcizma sem rándult. – Mi történt? Valami baj van? Peter Alex kedvéért igyekezett elfojtani hangjában a rémületet. A felesége anyja belehalt a szülésbe, amikor életet adott ikerlányainak, Alexnek és Eve-nek. A Blackwell-család krónikáinak ez a töredéke mindig is rémülettel töltötte el Petert. Nagyon szerette a feleségét. Ha bármi történne vele… – A felesége vérnyomása valamiért felszökött, dr. Templeton. De semmi ok az a ggodalomra. Már üzentem dr. Farrarnak, azonnal itt lesz. Alexandra arcán most először jelent meg némi aggodalom. – Mi a helyzet a babával? Neki nem lehet baja? Nincs veszélyben? Ez jellemző volt Alexre. Magáért soha, csak a kicsiért aggódott. Robert születésekor is így viselkedett. S amióta tíz évvel ezelőtt megszületett, ő lett a központja anyja univerzumának. Ha Peter Templeton másfajta, nem igazi férfi, akkor nagyon féltékeny lett volna. Őt azonban örömmel töltötte el anya és fia szoros kapcsolata, olyan elementáris örömmel, hogy néha csak nehezen sikerült magába fojtania. Alexandránál odaadóbb, önzetlenebb és szeretetteljesebb anyát elképzelni sem lehetett. Peter még mindig élénken emlékezett arra az esetre, amikor a fiuk bárány- himlős lett, súlyos beteg. Ötéves volt akkor, s az anyja negyvennyolc órán keresztül el sem mozdult az ágya mellől, csak azt leste, mivel könnyíthetne a fián, olyannyira, hogy a maga szükségleteiről tökéletesen megfeledkezett, még egy korty vizet sem vett magához. Amikor Peter hazaért, Alexandrát a földön fekve találta. Az asszony elájult a kimerültségtől. Teljesen kiszáradt, kórházba kellett vinni, ahol infúziókat kapott. Peter Templetont a nővér hangja zökkentette vissza a valóságba. – A kicsivel nincs semmi gond, Mrs. Templeton. A legrosszabb esetben picit felgyorsítjuk az eseményeket és császármetszést alkalmazunk. Alex elsápadt. – Császármetszést? – Ne izgassa fel magát. Nem is biztos, hogy szükség lesz rá. A baba szívverése tökéletes, olyan erős ez a kicsi, mint egy bivaly. Matthews nővér még egy mosolyt is megkockáztatott.
Peter, míg élt, emlékezett erre a mosolyra. Ez volt az utolsó pillanat, ami még a régi, boldog életszakaszához tartozott. A mosolyt követően valóság és lidércnyomás összekeveredett. Az idő minden jelentőségét elveszítette. Megérkezett a nőgyógyász, dr. Farrar, egy magas, hatvanas, tekintélyt parancsoló, keskeny arcú férfi. Hosszúra nőtt orra hegyén szemüveg hintázott, az ember azt várta, hogy bármelyik pillanatban leugrik a helyéről. A monitoron a zöld görbe önálló életre kelt, mintha valami láthatatlan kéz húzná egyre feljebb és feljebb, míg csak olyan magasra nem szökött, mint az Eiger északi lejtőjének csúcsa. Peter életében nem látott még ennyire ijesztő dolgot. S aztán a sípolás. Először csak az egyik műs zer, aztán egy másik, majd rákezdte a harmadik, egyre hangosabban és hangosabban sivítottak és vijjogtak, majd Alex hangja: – Peter! Peter! s ő kinyúlt és megfogta Alexandra kezét, mint az esküvőjükön, s közben remegett a keze. – Akarod-e feleségedül… – Igen, akarom. – Igen, akarom! Igen, itt vagyok, Alex! Itt vagyok, drágám! Az orvos hangja: – Az ég szerelmére, valaki vigye ki innen! Valaki erővel el akarta vezetni Petert, ő azonban ellenállt, s valami hangos csattanással lezuhant a földre. Majd hirtelen elnémult minden hang, s csak színek voltak. Először a fehér, fehér köpenyek, fehér fények, olyan vakítóan fehérek, hogy Peter szinte belevakult. Aztán a vörös, Alexandra vérének vöröse, vér mindenütt, vöröslő vérfolyamok, mint a ketchup, olyan élénkvörösek, hogy ettől már valószerűtlennek hatottak, díszletnek egy filmvásznon pergő jelenetben. S végül a fekete, ahogy a filmvászon fokozatosan elsötétült, e lúszott, s Peter csak zuhant, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétségbe, miközben a szeretett asszony emlékképei villództak kísértetekként a szeme előtt. Peter Templeton a földre zuhant. Villanás. Az a nap, amikor Peter és Alexandra először találkoztak a férfi rendelőjében. Alexandra akkor még a pszichopata George Mellis felesége volt. Villanás. Alexandra mosolya, a belső sugárzás, ahogy sétálnak az oltár felé a templomban, egy angyal hófehérben. Villanás. Robert első születésnapja. Alex nevet, az arca csupa csokoládétorta. Villanás. Ma reggel az autóban. – Most végre találkozunk a lányunkkal. – Dr. Templeton! Dr. Templeton, hall engem? – Mindjárt elájul! – Gyorsan! Kapja el valaki! Nincs több villanás. Csak csönd és sötétség. A kísértetek távoztak. Csak akkor zökkent vissza a valóságba, amikor meghallotta, hogy sír a lánya. Már vagy félórája újra magánál volt, hallotta, hogy orvosok és más kórháziak beszélnek hozzá, még valami papírokat is aláírt. De semmi sem tűnt valóságosnak. – Semmit sem tehettünk… a vérzés intenzitása, dr. Templeton… – Rendkívül gyors volt a vérvesztés… – Meglehetősen ritka… talán történt valami hasonló korábban a családban…? – Egy bizonyos ponton túl a szívinfarktusnak nem lehet elejét venni. – Fogadja őszinte részvétünket. Peter meg csak bólogatott, hogyne, természetesen, megértem, hogyne, mindent megte ttek, amit tehettek. Csak nézte kábán, ahogy kigurítják Alexet, hamuszürke arcára vérrel
mocskolt lepedőt terítettek. Ő meg csak állt és mélyeket lélegzett. Nem, persze hogy nem, ez nem lehet valóság. Hogy is lehetne az? Az ő Alexe nem halhatott meg. Az egész olyan abszurd. Az isten szerelmére, ma már nem halnak meg a nők gyerekszülésben, a mi korunkban már nem. 1984-et írunk. S itt vagyunk New Yorkban. A semmiből hangzott fel az éles, panaszos sírás. A hatalmas sokk ellenére valami elemi ösztön nem hagyta, hogy Peter ne vegyen tudomást róla. Valaki hirtelen egy apró, bebugyolált csomagot nyomott a kezébe, s Peter a következő pillanatban újszülött lányával nézett farkasszemet. Egy pillanatra a szíve köré épített védőfal utolsó téglái elporladtak. Egyetlen áldott pillanatra a szíve megtelt őszinte szeretettel. De a varázs megtört. Matthews nővér sietve kikapta a babát Peter kezéből és odaadta az egyik ápolónak. – Vigye hamar az újszülöttekhez. S küldjön ide sürgősen egy orvost. Megint elájul. Matthews nővér mindig tudta, mit kell tenni krízishelyzetben. Belül azonban bűntudat gyötörte. Nem szabadott volna odaadnia a férfinak a csecsemőt. Mire számított? Azok után, amin ez a férfi keresztülment? Meg is ölhette volna a picit. Azzal vigasztalta magát, hogy a férfi állapota már stabilizálódni látszott. Tizenöt perccel ezelőtt még papírokat írt alá, beszélt dr. Farrarrel és másokkal… Peter egyre hangosabban üvöltött. Odakint a folyosón az emberek riadtan néztek össze, s a nyakukat meregetve próbáltak belesni az üvegajtón át a szülőszobába. Kezek ragadták meg Petert, majd a férfi érezte, hogy egy tű fúródik a karjába. Mielőtt elveszítette az eszméletét, tudta, hogy a feneketlen kút sötét békéje már nem tér vissza soha többé. És ez nem lidércnyomás. Ez maga a valóság. Az ő szeretett Alexe elment örökre. A sajtónak jó napja volt. ALEXANDRA BLACKWELL SZÜLÉS KÖZBEN ÉLETÉT VESZTETTE A nyilvánosság számára ő már mindig Alexandra Blackwell marad, ahogy Eve-et is csak a leánykori nevén emlegetik. A „Templeton” és „Webster” nevek nem húzónevek. A Kruger-Brent örökösnője 34 évesen elhunyt, Amerika leggazdagabb családja igyekszik megbirkózni a veszteséggel. A szenzációhajhász sajtó már ötödik évtizede élt a Blackwell családból, de azóta, hogy beszámoltak Eve Blackwell „balszerencséjéről”, nem akadt igazán szaftos csontjuk, amin rágódhattak volna. Kósza pletykák keltek lábra. Szó sincs gyerekről. Alexandra AIDS-es volt. Annak a jóképű férjének, Peter Templetonnak viszonya volt, s addig mesterkedett, míg sikerült megszabadulnia a feleségétől. Politikai ármány az egész, le akarják verni a Kruger-Brent részvények árfolyamát, hogy korlátozzák a család befolyását a világban. Peter Templetonhoz hasonlóan az emberek többsége képtelen volt elhinni, hogy egy egészséges és gazdag fiatalasszony besétál New York leghíresebb klinikájára 1984 nyarán, s huszonnégy órával később átgurítják onnan a hullaházba.
Csak olaj volt a tűzre, hogy mind a család, mind a Kruger-Brent sajtóosztálya eltökélten hallgatott. Brad Rogers, a cég hivatalban lévő elnöke Kate Blackwell halála óta csak egye tlenegyszer állt ki a kamerák elé. A nyolcvannyolc événél jóval idősebbnek látszó, deres hajú öregember pergamenkezei megremegtek, miközben felolvasta a szűkszavú közleményt: „Alexandra Templeton tragikus, korai halála szigorúan magántermészetű. Mrs. Templeton nem töltött be hivatalos tisztséget a Kruger-Brent Ltd.–nél, s halála semmiféle befolyással sem bír a cég irányítását vagy jövőbeni terveit illetően. Kérésünk az, hogy ezekben a nehéz időkben tartsák tiszteletben a család akaratát. Köszönöm. ” Egyetlen további kérdésre sem válaszolt, hanem visszasietett a cég irodaházának útvesztőjébe, mint sebzett állat, mely visszavonul odúja védelmébe. Azóta senki sem tudta szóra bírni. Hivatalos információ hiányában, vagy épp ettől felvillanyozva, a bulvársajtó nekiállt találgatni. Az elszabadult képzelet önálló életre kelt. S ekkor már ezt se a család, se senki más nem tudta megfékezni. – Tennünk kell valamit a sajtóval. Peter Templeton otthon volt a dolgozószobájában. Alex kedvenc szobája volt ez régi perzsa szőnyegeivel, viktoriánus pianójával, dió falburkolatáva l, s az első kiadásoktól roskadozó könyvespolcaival; mindig ide vonult vissza egy-egy fárasztó nap után. Most Peter Templeton járt benne fel és alá, mint egy ketrecbe zárt bősz tigris, s a kezében tartott újságot rázta. – Az isten szerelmére, végtére is ez itt a New York Times a kezemben, s nem valami handabanda zuglap? –Miközben olvasott, a hangja erős felindultságról árulkodott. – „Úgy hírlik, Alexandra Blackwell már egy ideje súlyos immunproblémákkal küzdött.” Úgy hírlik! Na és pontosan ki híreszteli? Honnan a fenéből szedték ezt a baromságot?! Dr. Barnabus Hunt, egy Mikulás- forma, nagydarab férfi, ősz hajkoszorúval kopasz feje búbja körül, mélyet szívott a pipájából. Pszichiáter maga is, és Peter Templeton réges-régi barátja, aki Alex halála óta gyakran megfordult a házban. – Számít valamit, hogy honnan szedik? Tudod jól, csak egy dolgot tanácsolhatok neked, Peter. Ne olvasd az efféle szemetet. Emelkedj felül az egészen. – Ezt könnyű mondani, Barney. Na és Robbie? Éjjelnappal ezt a szemetet hallja. Szegény gyerek. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy Peter a fia érzelmeivel törődött. Barney Hunt azt gondolta magában: Ez jó jel. – Mintha bizony prostituált lett volna az anyja – dühöngött tovább Peter. – Vagy leszbikus… vagy drogos! Pedig nincs ember, akinek kevesebb esélye lett volna az AIDS-re, mint Alexandrának. Barney Hunt más körülmények között vitába szállt volna barátja diagnosztikai hipotéziseivel. Orvos létére Peter pontosan tudja, hogy nem lehet hitelt adni annak a téveszmének, miszerint az AIDS valamiféle büntetés volna valami bűnös dologért. Ez is olyasvalami, ami a sajtó rovására írható, hisz annyira felkorbácsolták az indulatokat a HIV-hisztériával mindenütt, hogy manapság nyíltan megtámadják a melegeket az utcán, megtagadják foglalko ztatásukat, sőt ellehetetlenítik lakhatásukat is. Mintha a rettegett betegség csak közvetlen érintkezéssel terjedne. Melegnek lenni nem volt szerencsés dolog ebben az évben New Yorkban, s erről Barney Hunt jóval többet tudott, mint a barátja, Peter Templeton valaha is gyanított. De az idő most nem alkalmas előhozakodni ellenvetéseivel. Már hat hét telt el Alexandra halála óta, de Peter gyásza még mindig úgy égett, mint az eleven seb. Kruger-Brent- i irodájába ez alatt az idő alatt be sem tette a lábát. Nem mintha korábban sokat időzött volna oda-
bent. Amikor Peter feleségül vette Alexandrát, közölte Kate Blackwell- lel, hogy nem akar belefolyni a családi üzletbe. – Én megmaradok az orvosi hivatásomnál, Mrs. Blackwell, ha megengedi. Én orvos v agyok, és nem üzletember. Ám a rákövetkező években az idős hölgy Petert is röghöz kötötte. Kate Blackwell elvárta a család férfitagjaitól, hogy részt vállaljanak a családi vállalkozásban, ahogy ő nevezte. És amit egyszer Kate Blackwell a fejébe vett, azt el is érte. Ám mostanra már mindketten halottak. Egyikük sem akadályozhatta meg, hogy Peter napszámra itthon üljön a dolgozószobájában kihúzott telefonnal, s csak bámuljon ki céltalanul az ablakon. Alexandra halálának igazi tragédiája mindazonáltal nem az volt, hogy Peter elásta magát a dolgozószobájában, hanem az a szakadék, amely Peter és a fia között keletkezett. Robbie Templeton Barney Hunt keresztfia volt. S mivel születése percétől ismerte, Barney az elsők közt észlelte Alexandra és a fia között kialakult nagyon szoros kötődést. Pszichiáterként mindenki másnál jobban tudta, milyen pusztító károkat okoz a tízéves fiú lelkében az anyja elvesztése. S ha nincs megfelelő segítség, akkor ez helyrehozhatatlanul károsíthatja a gyerek személyiségét. Halott anyák és elidegenedett apák, a két alapprobléma, amelytől jóvátehetetlen pszichés torzulások következnek be. Ezek az alkotóelemei a majdani sorozatgyilkosok, erőszaktevők és öngyilkos merénylők pszichéjének. Komolyan fennállt a veszélye annak, hogy Robbie-ra is hasonló sors vár. De Peter elvakultságában mindezt nem látta. – Robbie jól van, Barney. Hagyj békén az aggályaiddal. Barney komoly intő jelnek tekintette, hogy a fiú teljesen magába fojtotta a fájdalmát (Robbie egyetlenegyszer sem sírt az anyja halála óta), Peter azonban meggyőzte magát az ellenkezőjéről. Persze a pszichiátert nem lehetett félrevezetni. Ám Peter Templeton, a pszichiáter szóhoz sem juthatott, mert Peter Templeton, a férj fájdalma mélyen a háttérbe szorította. Barney Hunt azonban elsősorban pszichiáter volt, aki nagyon is pontosan látta a valóságot. Robbie kétségbeesetten kiáltott az apja után. Kétségbeesetten vágyta apja szeretetét, segítségét és vigasztalását. A baj az volt, hogy ez a kiáltás néma kiáltás volt. Miközben apa és fia úgy suhantak el egymás mellett, mint két megcsúfolt kísértet, a Templeton család egy másik tagja némi halvány reménysugarat jelentett. Az anyja után Alexandrának kereszte lt, de elejétől fogva csak Lexinek becézett csöppség, akit anyja az élete árán hozott a világra, maga volt az öröm. Neki senki sem mondta, hogy gyászolnia illenék az édesanyját. Így a csöppség önfeledten, a világról és a gyászos eseményekről, amelyek közepette megszületett, mit sem sejtve mosolygott, gurgulázott, göcögött, s ide-oda forgatta apró kezecskéit. Barney Hunt nem volt nagy babaszakértő – megrögzött agglegény, közelebbről homoszexuális, aki csak a pszichiátriában volt otthon –, Lexi kedvéért mégis kivételt tett. A baba a legnapsugarasabb lény volt mindközül, akit valaha is ismert. Szőke, s a vonásai már hathetes korában olyan finomak, mint az anyjáé voltak, s örökölte anyja kutató, szürke szempárját is, és „ő reád villantotta mosolyát, akárhányszor mellette vitt utad”, ahogy Robert Browning írja Az utolsó hercegnőm című versében, s elégedetten nyugtázta, akár idegenek, akár a dajkája babusga tta. De legszélesebb mosolyát a bátyjának tartogatta. Robbie elragadtatással fogadta csecsemő húgát, ahogy hazaérkezett a kórházból. Az első útja iskola után mindig hozzá vezetett, s ha sírt, rohant egyenest a bölcsőhöz, félretolva a dajkát, még az éjszaka kellős közepén is. – Nem kell így pánikolni, fiatalúr! A dajka próbált türelmes maradni. Végtére is a fiú most veszítette el az édesanyját. – A kisbabák sírnak. De ez nem azt jelenti, hogy valami bajuk van. Robbie dühösen, megvetően nézett az asszonyra.
– Igazán? Na és honnan tudja? Felhajtotta a puha kasmírtakarót, felemelte a kishúgát, szorosan magához ölelte és addig ringatta, míg abba nem maradt a sírás. Hajnali fél kettőre járt, az ablakon túl a holdfény világította meg a manhattani éjszakát. Itt vagy, mami? Látsz engem? Látod, mennyire a gondját viselem? Mindenki, köztük Barney is, komolyan tartott attól, ho gy Robbie vajon milyen ellentétes érzelmekkel viszonyul majd a babához. Talán még erőszakosságra is ragadtatja magát, gyerekes hévvel azzal vádolva a húgát, hogy ő az oka édesanyjuk elvesztésének. Robbie azo nban mindenkit meglepett áradó testvéri szeretetével, ami ugyanannyira volt váratlan, mint amilyen őszinte. Lexi és a pianínó jelentette Robbie számára a terápiát. Valahányszor csak az ujjait végigfuttatta az elefántcsont billentyűkön, Robbie átrepült egy más időbe, egy másik világba. Minden érzéke megszűnt, testestül- lelkestül eggyé vált a zongorával. S ilyenkor úgy érezte, hogy az édesanyja ott van mellette. Biztosan tudta, hogy így van. – Robert, drágám, ne leselkedj. Gyere be! A Peter hangjából kicsengő erőltetett vidámságtól Barney Hunt összerezzent. Megfordult, s az ajtóban megpillantotta odakint tébláboló keresztfiát. – Barney bácsi van itt. Gyere és üdvözöld. Robert feszengve elmosolyodott. – Szia, Barney bácsi. Robbie korábban sosem feszengett, gondolta Barney. Kitől fél? Az apjától? Barney felállt, odalépett Robbie- hoz, s átölelte a vállát. – Szia, kisöreg. Hogy vagy? – Jól. Hazudik. – Apád meg én épp rólad beszélgettünk. Azon tanakodtunk, vajon hogy mennek a do lgok az iskolában? Robbie meglepett arcot vágott. – Az iskolában? – Igen, ott. Nem nehezítik a fiúk az életedet? Ezekkel az ostoba újságokkal? – Nem, dehogy. A suli klassz. Jól érzem ott magam. Azért szeret iskolában lenni, mert elszabadulhat itthonról. A gyásztól. – Nem akarsz valamit kérdezni tőlem, Robert? Peter hangja feszültségről árulkodott, nehezére esett a beszéd. Ott maradt ülve az íróasztala mögött, amióta a fia belépett, s csak ült merev háttal, szálegyenesen, mint elítélt a k ivégző osztag előtt. Szerette volna, ha Robbie magukra hagyja őket. Peter Templeton szerette a fiát. Pontosan tudta, hogy rossz, amit csinál. De valahányszor a fiára nézett, olyan heves dühroham töltötte el, hogy levegőt is alig kapott. A kötelék, ami szorosan összekötötte Alexandrát és Robbie-t, a gyengéd szeretet anya és fia között, amely korábban örömmel töltötte el Petert, mostanra égő féltékenységgé változott. Úgy érezte, mintha a fia tőle lopta volna el azokat a gyöngéd órákat, a számtalan szeretetteljes, meghitt együttlétet. S most, hogy Alexandra már nincs közöttük, Peter vissza akarta kapni azokat az időket. Tudta, hogy őrültség az egész. Robbie semmiről sem tehet. Mégis, a düh úgy marta a belsejét, mint sav az akkumulátorokat. S a sors iróniája, hogy Peter semmi mást, csak szeretetet érzett Lexi, a csecsemő iránt, pedig ő „okozta” az anyja halálát. Gyász gyötörte agyában Lexit ugyanúgy áldozatnak tekintette, mint saját magát. Ez a szegény gyermek még csak ismerni sem fogja soha az édesanyját. De Robert? Robert tolvaj. Ellopta Alexandrát Petertől. S Peter képtelen volt megbocsátani neki ezért.
S Peter olykor hallotta azt is, ahogy a fia az anyját hívja. – Mami, itt vagy? Mami, én vagyok az. Robbie ilyenkor a zongoránál ült, réveteg mosollyal az arcán, s Peter tudta, hogy Alex valóban ott van vele, vigasztalja, szereti, magához öleli. Ám ha Peter ébredt fel üvöltve az éjszaka közepén Alex nevét kiáltva, senki sem jött. Nem volt ott más, mint a sötétség és a sír némasága. – Nem, papa. – Robert hangja csak suttogás volt. – Semmit sem akarok kérdezni. Épp… épp indultam zongorázni. De mehetek máskor is. A zongora említésétől Peter egy arcizma rángatódzni kezdett. Eddig egy ceruzával ütögette szórakozottan az asztal lapját, de most olyan erővel szorította meg, hogy a ceruza ke ttétört. Barney összeráncolta a homlokát. – Valami baj van? – Nem, semmi. Jól vagyok. De Peter nem volt jól. Vér serkent a kezéből. Lassan, egyik a másik után, nagy cseppekben gördült elő a vére és gyűlt tócsává a politúrozott asztallapon. Barney bátorítóan a keresztfiára mosolygott. – Csak pár perc még, aztán jövök utánad. Játszhatunk valamit. Mit szólsz hozzá? – Remek. Egy újabb félszeg mosoly, s Robbie távozott. Olyan halkan osont ki a szobából, mint ahogyan bejött. Barney vett egy mély lélegzetet. – Tudod, Peter, a kölyöknek szüksége van rád. Gyászol. A… Peter felemelte a kezét. – Ezt már milliószor megbeszéltük, Barney. Robert jól van. De ha mindenáron izgatni akarod magadat, akkor ezek miatt a firkászok miatt tedd. Ők a probléma valódi okai. Barney Hunt megrázta a fejét. Sajnálta, rettenetesen sajnálta Petert. De ennél többet nem tehetett érte. Eve Blackwell lehunyta a szemét, és igyekezett olyasmire gondolni, ami orgazmushoz juttatja. – Jó így, drágám? Élvezed? Keith Webster, a férje verítékben úszva hátulról szorgoskodott, mint egy üzekedő terrier. A férfi ragaszkodott a rendszeres „szerelmeskedéshez”, ahogy ő nevezte, Eve terhessége alatt is. Most, hogy már közelgett a szülés ideje, Eve hasa annyira megnőtt, hogy az együttlétekhez egyedül a kutyapóz jöhetett számításba. Apró kegy Eve-nek, mivel így nem kellett elszenvednie férje, Keith nyamvadt, sunyi ábrázatát, szexuális eksztázisát… Még hogy szeretkezés! Keith dákója olyan kicsi, ho gy csak szurkapiszkának volna jó. Vele lenni olyan, mint mikor moziban ülve egy neveletlen kölyök egész előadás alatt hátulról rugdossa az ember székét. Eve nyögést színlelt. – Ez nagyon jó, drágám. Mindjárt elmegyek. És el is ment, miközben a szeme előtt lassan peregtek a régi gyönyörök emlékképei. Eve tizenhárom évesen, ahogy elcsábítja nős angoltanárát, Mr. Parkinsont. Aztán me gvádolja erőszakkal, egy életre tönkretéve az utálatos kis ember életét. De megérdemelte. Mind megérdemelték. Aztán később, már Svájcban, ahol Alexandrával tanultak, s ahol az intézettel szomszédos katonai akadémia növendékei dugták. Milyen mámorító is volt a szex akkoriban, amikor még a férfiak a lábai előtt hevertek!
Aztán az a pillanat, amikor beledöfi a kést George Mellisbe, egyenesen a szívébe, majd a holttestét a tengerbe veti Dark Harbournál. Olykor a puszta kép felidézése, hogy milyen meglepett képet vágott George, amikor a penge behatolt a húsába, a gyönyörök gyönyörét váltotta ki Eve-ből. A világ szemében George Mellis Alexandra Blackwell első férje volt, ám a nagy családi krónikában csupán csak lábjegyzetben említik. Valójában szadista playboy és megrögzött hazudozó volt, egy alkalommal megerőszakolta és szodómiára kényszerítette Eve-et. Ezért a bűnéért fizetett végül az életével. Alex természetesen soha nem tudta meg az igazságot George Mellisről. Fogalma sem volt arról, hogy szövetséget kötött ördögi ikernővérével, Eve-vel, fogalma sem volt arról, hogy Eve és George szeretők maradtak Alex rövid ideig tartó házassága alatt, fogalma sem volt arról, hogy ők ketten meg akarták ölni, hogy megkaparinthassák az örökségét, mint ahogy arról sem tudott, hogy Eve, miután ármányuk meghiúsult, kénytelen volt megölni George-ot. Alex sohasem tudta meg az igazat. De Eve tudta. Ő mindent tudott. Nem mintha Eve-nek nehezére esett volna megölnie George-ot. Valójában szíves örömest tette. Keith Webster fokozta a tempót, rázkódott az izgalomtól, miközben finom sebészujjaival Eve hatalmasra duzzadt melleit szorongatta. – Ó, istenem, Eve, szeretlek! Jövök már! Jövök! A férfiból nyögés- hörgés elegye szakadt fel. Eve George Mellis képét látta maga előtt a halála pillanatában, ezzel az arccal helyettesítette képzeletben a férje arcát. Nyomban elé lvezett. Keith, mint egy vizes kövön lecsusszanó tapadós béka, lemászott Eve-ről. Hátrahanyatlott a párnára, s szemét lehunyva átadta magát a koitusz utáni kellemes ernyedtségnek. – Ez fantasztikus volt. És te jól vagy, drágám? És a baba? Eve mosolyogva megcirógatta a hasát. – A baba nagyszerűen van, drágám. Nincs miért aggódnod. Keith Webster mégis aggódott a felesége terhessége miatt, különösen azok után, hogy Alexandra meghalt. A családban mindenki tudta, hogy a lányok anyja, Marianne a gyerekszülésbe halt bele. S most az egyik lánya, Alex is ugyanerre a sorsra jutott. Könnyen lehet, hogy Eve-re is ez a sors vár. Ez a láthatatlan genetikai hiba ott lapulhat Eve-ben is, és elragadhatja tőle a szeretett asszonyt. Keith Webster az első pillanattól fogva, hogy meglátta, szerette Eve-et. Igaz, hogy nem sokkal a házasságuk után szándékosan elcsúfította az arcát. Kihasználva Eve veleszületett hiúságát, rávette egy apró beavatkozásra, mondván hogy igazít a szarkalábakon a szeme körül. S aztán, amikor az asszony már ott feküdt altatásban, kénye-kedvére kiszolgáltatva a férjének, Keith sorra eltüntette arcának szép vonásait. Eve, természetesen, rettenetesen megdühödött. Keith számolt ezze l. De ma már Eve másképp látja a dolgokat. Tudja, hogy a férje nem tehetett mást. Nem volt más választása. Ameddig Eve olyan lélegzetelállítóan, észveszejtőén gyönyörű volt, örökösen attól kellett rettegnie, hogy elveszítheti az asszonyt. Elviheti valaki, olyasvalaki, aki meg sem érdemli, aki sohasem tudná úgy szeretni, ahogy ő. Olyasvalaki, mint George Mellis, aki egyszer majdnem halálra verte. Keith Webster végezte akkor a plasztikai műtétet. Ez volt az az alkalom, amikor ők ketten találkoztak. Eve annyira hálás volt neki, olyan kedves volt hozzá, hogy óhatatlanul nyo mban beleszeretett. Ám amit Keith Webster adott, azt Keith Webster vissza is veheti. Eve-nek meg kellett tanulnia ezt a leckét.
Mások talán visszataszítónak találják a felesége forradásos arcát, nem úgy Keith Webster. Örökre szépnek látta. A világ legszebb teremtésének. Keith Webster tisztában volt a saját megjelenésével. A tükörből egy jelentéktelen, vaksi alak nézett vissza rá, majdnem teljesen kopasz fején csak pár szőke hajszál árválkodott, mint tengeri algák a vizes sziklákon. A nőket soha nem érdekelte, soha. S különösen nem az olyan észveszejtőén szép nőket, mint Eve Blackwell. Így aztán Keith szemernyi lelkifurdalást sem érzett, amikor zsarolással rákényszerítette Eve-et a házasságra (Keith tudta, hogy Eve megölte George Mellist, s a férfi azzal fenyegetődzött, hogy elmegy a rendőrségre, ha Eve nem megy feleségül hozzá), s hogy így tett, máig sem bánta meg. Különben hogyan lehetett volna az övé az asszony? Különben hogyan teljesülhetett volna be kettejük sorsa? És Eve másodjára sem hagyott a férjének választási lehetőséget. Keith mámoros boldogsággal nyugtatta kezét Eve nagy pocakján. Eve, attól rettegve, hogy a lesifotósok bazári majmot csinálnak belőle, nevetség tárgyává teszik, gyakorlatilag remeteéletet élt penthouse lakásukban azóta, hogy a férje, ahogy ő nevezte, „újrateremtette” a vonásait. Mivel a hosszú, magányos órák alatt semmi más dolga nem volt, mint kiszolgá lni a férje szeszélyeit, Eve végül beadta a derekát, s megadta neki azt, amire a férfi minde nnél jobban vágyott, egy gyereket, a közös gyereküket, élő, lélegző bizonyítékát a szere lmüknek. Kívánhat férfi ennél többet? Szegény Eve- nek keserves terhessége volt, állandó reggeli rosszullétekkel az elejétől fogva. S noha Keith pontosan tudta, hogy a két lány, Eve és Alexandra sohasem szívelték egymást, mégis tartott attól, hogy Alexandra halála nyugtala níthatja az asszonyt. Már csak pár hét volt hátra a szülésig. Keith fejét szeretetteljesen a felesége nagy pocakjára hajtotta, és csókolgatta, ahol érte, miközben kedvesen becézgette születendő gyermekét. A baba nemsokára megszületik. S ezzel vége lesz minden bajnak, a múlté lesz minden fájdalom. Eve hosszasan és fájdalmasan vajúdott. Miközben a fotósok, mint csaholó vérebek nyüzsögtek a kórházi ablak alatt, Eve tizenhat órán keresztül úgy érezte, hogy darabokra szakad a teste. – Biztos, hogy nem kér fájdalomcsillapítót, Mrs. Webster? Egy Pethidine injekció sokat segítene. – Eve Blackwell a nevem – sziszegte Eve összeszorított fogakkal. – És nem, nem kérek. Eve konok volt. Nem kell gyógyszer. Nem kell kö nnyítés. Eve azért esett teherbe, hogy ezzel a gyerekkel álljon bosszút, ezzel a gyerekkel okozzon mérhetetlen szenvedést az e llenségeinek, s hogy visszakövetelje magának azt az örökséget, amitől megfosztották: a Kruger-Brentet. Ezért kell ennek a gyereknek kínban megszületnie. Anyja sikolya kell legyen az első hang, amit meghall. Ha nem gyűlölte volna olyan ádázul, akkor Eve talán képes lett volna megkönyörülni Keith Websteren. De végtelenül dühítette, hogy ez a szánalmas, jelentéktelen, nyámnyila alak, aki eleve fondorlattal kényszerítette magához, elbizakodottságában képes azt hinni, hogy ő, Eve boldogan szüli meg az o gyerekét! Úgy ugrabugrált körülötte, mint egy öreg dada, s mennyire sajnálta a reggeli rosszulléteiért… Csakhogy nem voltak azok igazi roszszullétek. Eve-ből az utálat váltotta ki a heves reggeli hányásokat. A puszta gondolat, hogy Keith magzata növekszik benne, elég volt ahhoz, hogy rosszul legyen. Tény, beleegyezett abba, hogy anya legyen. Nem volt véletlen a fogantatás. Keith azt hiszi, szerelemből fogantam meg.
Eve hangosan felnevetett. Keith őrült elbizakodottsága nem ismer határokat! Eve Blackwell szívből gyűlölte a férjét. Olyan izzó szenvedéllyel gyűlölte, hogy azon csodálkozott, a nővérek miért nem érzik meg a bőrén keresztül. Amikor Keith öt évvel ezelőtt levette a kötést Eve arcáról, hogy megmutassa neki új, elcsúfított arcát, Eve addig üvöltött, amíg el nem ájult. A rákövetkező hetekben zokogott és őrjöngött, s érzelmei ingadoztak a hitetlenkedés, a sokk és a rémület között. Első kétsé gbeesésében ragaszkodni kezdett Keithhez. Igen, a férje csúfította el ilyen rettenetesen, de rajta kívül nem volt senkije. Eve attól félt, hogy a férfi oltalma nélkül odavetnék a farkasok elé, akik aztán darabokra szaggatnák, mint az űzött vadat. Az évek során azonban Eve la ssan már nem félt attól, hogy Keith elhagyja. Mulattatta és rémítette egyszerre, amikor rájött, a férfi annyira őrült, hogy a történtek ellenére is szépnek látja. Keith Webster szörnnyé vá ltoztatta Eve Blackwellt, a Blackwell család szörnyévé. Valójában azonban ez a szörnyszülött Keith saját szörnye volt. És a férfinak csak ez számított. – A baba pozíciót váltott, Mrs. Web… Mrs. Blackwell. Látom a fejét. Eve-et bosszantotta, hogy a nővérek állandóan mosolyognak. Hát nem veszik észre, micsoda kínokat szenved el? Olyanok az ostoba vigyorukkal, mint egy csapat viháncoló iskolás lány. Istennek hála, Keith beleegyezett, hogy a papás váróban maradjon. Eve kikönyörögte: – Azt szeretném, hogy továbbra is szexinek találj, drágám. Tudod, mit mondanak azok a férfiak, akik végignézték a feleségük szülését. Hogy a vágy ezek után valahogy örökre elveszik. Keith esküdözött, hogy az ő vágyát Eve iránt semmi sem olthatja ki. Mégis, Eve legnagyobb meglepetésére beleegyezett, hogy távol marad a szülőszobától. – Már csak egy nyomás, és kint van! Annyira fájdalmas volt, hogy Eve majdnem elájult. Mint egy hatalmas hullám, borította el a fájdalom, s Eve a világból semmit sem érzékelt, csak a mélyen a belsejét szaggató kínt. Alex jutott eszébe, s most először támadt fel benne a gondolat, hogy milyen fájdalmas és rémisztő lehetett a húga halála. Azt kapta, amit megérdemelt! Azért ironikus. Eve- nek eszébe jutott mindaz az alkalom, amikor el akarta pusztítani Alexandrát az elmúlt évek során; az ötödik születésnapjuk estéjén lángra lobbantotta a húga hálóingét; autós és vitorlás baleseteket rendezett, s végül az a bonyolult gyilkossági kísérlet, amelyet George Mellisszel eszeltek ki. (Tudván tudva, hogy George Mellis szegény és pszichózisos, s hogy playboysága csak színjáték, Eve rávette a férfit, hogy vegye feleségül Alexandrát. A terv az volt, hogy George elnyeri Alexandr a bizalmát, ráveszi, hogy írjon végrendeletet, s hagyja rá mindenét, köztük a Kruger-Brent rá eső részvényeit. Ezek után Mellisnek meg kellett volna szabadulnia Alexandrától, hogy utána ők ketten megosztozha ssanak az örökségen.) Ám Alexandra valahogy túlélte Eve minden ármánykodását. Az a ribanc olyan volt, mint némely születésnapi gyertya, amit képtelenség ellobbantani. De végül huss, némi isteni segédlettel Alexandra mégiscsak eltűnt a föld színéről, mintha sose járt volna itt. Alexandra Blackwell, a Kruger-Brent örökösnője, a híres szépség. Fogja magát és belehal a gyerekszülésbe, harmincnégy évesen. Tökéletes, már- már bibliai. Eve rémisztő hangra riadt fel. Beletelt némi időbe, míg rájött, hogy ő adta ki azt a ha ngot, amikor az utolsó tolófájás belenyilallt a testébe. A következő pillanatban meleg nedvességet érzett a lábai között, s rögtön utána apró lábak őrült kapálását. Egy sikamlós, véres, viaszfehér magzatmázzal borított teremtmény csusszant bele a szülésznő várakozó kezébe.
– Fiú! – Gratulálunk, Mrs. Blackwell! Az egyik nővér elvágta a köldökzsinórt. A másik eltávolította a placentát. A szenvedéstől és a vérveszteségtől kimerülten Eve hátrahanyatlott a nedves lepedőre. Figyelte, ahogy a nővérek letisztogatják és megvizsgálják a babát, s egy kórlapra irkálnak. A következő pillanatban Eve torkát elszorította a rémület. – Mi a baj vele? – Eve felpattant. – Miért nem sír? Halott? A szülésznő elmosolyodott. Ez aztán a meglepetés! Eve Blackwell annyira érzéketlen és ellenséges volt a szülés alatt, olyan undorítóan bánt a személyzettel, hogy azok arra gondo ltak, nem is akarja ezt a gyereket. De úgy látszik, tévedtek. Eve hangja ezúttal kétségkívül őszinte aggodalomról árulkodott. Végül mégiscsak szerető anya lesz belőle? – Egészséges, mint a makk, Mrs. Blackwell. Tessék, győződjön meg róla. Eve átvette a fehér csomagot: apró, kreolos arcot látott, a fején fénylő, kékesfekete ha jszálakkal. Az orr és a száj babás, semmitmondó. Ám a hatalmas, sötétbarna szemek a sűrű, fekete szempillákkal, s maga az állhatatos tekintet, az káprázatos volt. A fiú felnézett az anyjára, s hangtalanul végigjáratta a tekintetét az arcán. A világ szemében Eve őrült. A baba számára azonban ő lesz a világ. Eve azt gondolta: Értelmes. És ravasz, mint egy cigánypurdé. Elmosolyodott, s bár tudta, hogy ez lehetetlen, meg mert volna esküdni rá, hogy a pici visszamosolygott rá. – Adott már neki nevet, Mrs. Blackwell? Eve fel sem nézett. Egyszerű, rövid név volt, de Eve számára az erőt jelentette. A fiúnak erősnek kell lennie, ha végre akarja hajtani a küldetését, hogy bosszút álljon az anyjáért. Eve egyetlen egy ok miatt fogadta magába Keith Webster gyerekét. Szövetségesre volt szüksége. Valakire, akit a maga kedvére formál, akibe beletáplálja a gyűlöletét, és akit k iküldhet a világba, hogy elvégezze mindazt, amit ő, saját otthonának rabjaként nem tehet meg. Max fog megfizetni Keith Websternek azért, amit elkövetett. Max fogja visszaszerezni az anyjának a Kruger-Brentet. Max fogja őt imádni, csodálni, neki fog engedelmeskedni ugyanúgy, ahogy a férfiak tették addig, míg Keith meg nem fosztotta szépségétől. – Kop, kop, kop… Keith jelent meg az ajtóban egy hatalmas rózsacsokorral. A virágot átadta az egyik nővérnek, s adott egy futó csókot Eve homlokára, mielőtt a karjába vette volna a fiát. – Nagyon… nagyon szép! – A torka elszorult a megindultságtól. Amikor felnézett, Eve látta, hogy örömkönnyek csorognak le az arcán. – Köszönöm, Eve. Köszönöm, drágám. Elképzelni sem tudod, mit jelent… mit jelent ő számomra. Eve sokat sejtetően elmosolyodott. – Nagyon szívesen, Keith. S ezzel elégedett, álomtalan álomba merült.
Három ROBBIE TEMPLETON GYOMRÁT ISMERŐS ÉRZÉS SZORÍTOTTA GÖRCSBE, AHOGY belépett a Kruger-Brent Park Avenue- i ajtaján. – Jó reggelt, Mr. Robert! – Örülök, hogy újra látom, Mr. Robert. – Az édesapja várja? Itt mindenki ismerte őt. A recepciós a galambszürke flanel egyenruhában, a biztonsági őrök, meg José, a portás is. Robert Templeton Kate Blackwell dédunokája volt, tizenöt éves, s a világ ott hevert a lábai előtt. Egy nap majd ő fog itt állni a cég vezetője, majd elnökeként. Legalábbis mindenki erre számított. Robbie kora gyerekkorától fogva gyakori vendég volt ebben az épületben édesanyjával. A hatalmas, márványlapos átrium, hat láb magasra futó növénykompozícióival és falain a modern művészek – Basquiat, Warhol és Lucien Freud felbecsülhetetlen értékű – képeivel volt Robbie gyerekszobája. A liftekből ijesztgette az embereket, a hosszú folyósokon b újócskázott. Kate forgószékében ülve lógázta a lábát, s pörgött, pörgött, míg csak bele nem szédült. Egész életén át igyekezett megszeretni ezt a helyet. Igyekezett szenvedéllyel és büszkeséggel gondolni rá, úgy, ahogy azt elvárták tőle. De hiába. Ahogy ma reggel belépett az önműködő ajtón, pontosan ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint mindig, úgy érezte, a pokol kapuján lép be. A hetedik születésnapja jutott az eszébe. A dédnagymamája különleges ünneplést ígért neki. – Csodálatos valami lesz, Robert. És csak mi ketten ünneplünk. Robert jól emlékezett rá, mennyire izgatott volt, egész éjjel le sem tudta hunyni a szemét. Csodálatos valami lesz. Magánlátogatás a FAO Schwartz-játékbirodalomban? Vagy annyit ehet, amennyi belefér a Chuck E. Cheese-nél? Vagy Disneylandbe mennek? Amikor Kate az unalmas épület folyosóin vitte kézen fogva, Robert azt hitte, az irodájában felejtett valamit. Talán az esernyőjét? Vagy az ő Miki egér- fülét? – Nem, drágám – felelte a kérdésére a dédanyja, s öreg, vizenyős tekintetében valami olyan szenvedély csillogott, amivel Robert nem tudott mit kezdeni. – Ez a te meglepetésed. Tudod, hol vagyunk most? Robbie kényszeredetten bólintott. Az apja irodájában voltak. Már vagy ezerszer járt itt az édesanyjával, s mindannyiszor feszengett, amikor belépett. Túl nagy volt a szoba. És kongott az ürességtől. Ha az ember jó hangosan elkiáltotta magát, a falak visszhangozták. Sosem tudta megmagyarázni, miért, mégis mindig úgy érezte, hogy az apját is elszomorítják ezek a falak. Egyikük sem érezte jól itt magát. Ám a dédnagymamája másképpen látta a dolgokat. – Ez itt a te királyságod, Robert! Ez a mi palotánk. Egy nap, ha majd én elmegyek, te pedig felnőttél, itt minden a tiéd lesz. Minden. Kate megszorította Robert kezét, ő pedig azon morfondírozott, vajon hová akar menni a dédanyja és mennyi időre. Szerette az idős asszonyt, még akkor is, ha furcsa elképzelései voltak a királyi palotákról, s unalmas irodákhoz hasonlította őket. Mindenesetre remélte, hogy nem marad sokáig távol. Vasárnap volt, az épület kihalt. Kate a lifthez sétált a dédunokájával, s megnyomta a huszadik emelet gombját. Nemsokára az irodában voltak. Kate a bőr háttámlájú forgószékbe
ültette a fiút, a saját íróasztala mögé, ő maga pedig beleült a sarokban álló fotelbe, amelyben amúgy előkelő látogatók, nagykövetek, elnökök és királyok szoktak helyet foglalni Robert meghallotta a dédnagyanyja hangját. – Hunyd le a szemed, Robert. Mondok neked egy mesét. Robbie most először hallotta a Kruger-Brent történetét, azét a vállalatét, melynek családja a gazdagságot és a hírnevet köszönhette, s amely megkülönböztette őket minden más családtól. Robbie annyit már hatéves korában is tudott, hogy ő más, mint a többi gyerek. Hétévesen pedig teljes szívéből azt kívánta, bárcsak ne így lenne. Robbie Templeton persze mára már betéve tudja a Kruger-Brent legenda minden részletét. Hozzá tartozott ugyanúgy, mint a vér az ereiben, vagy mint a hajszálak a fején. Mindent tudott Jamie McGregorról, Kate édesapjáról. Tudta, hogyan jutott egy fillér nélkül, de mindenre elszántan Skóciából Dél-Afrikába az 1800-as években, s ott hogyan alapította meg a világ leggazdagabb gyémántbányáját. Jamie-t csúnyán kijátszotta egy helyi kereskedő, bizonyos Salomon van der Merwe. Jamie azonban Van der Merwe fekete szolgájának, Ba ndának a segítségével bosszút állt: először ellopta a Kruger-Brent alapkövéül szolgáló tökéletes, húszkarátos gyémántot, majd elvette a szüzességét Van der Merwe lányának, Margaretnek, Kate Blackwell anyjának. A Jamie alapította vállalkozás elnevezése is pofon volt a kereskedőnek, aki nemcsak becsapta Jamie-t, de meg is akarta öletni. Kruger és Brent volt a neve annak a két afrikai fegyveres őrnek, akik Jamie és Banda nyomát űzték, miután már nekik ott lapultak a zsebükben Van der Merwe gyémántjai. Kate nem is emlékezett az apjára, hisz meghalt, amikor Kate még egészen kicsi volt. De a hangjából kicsengő áhítatból nem volt nehéz kitalálni, hogy Kate számára Jamie McGregor maga volt az isten. Nem győzte hangsúlyozni Robertnek, hogy mennyire hasonlít az ükapjára. S valóban, ha az ember a Cedar Hill House-ban megnézte Jamie McGregor portréját, láthatta, milyen feltűnő a hasonlóság. Robbie tisztában volt vele, hogy a dédanyja bóknak szánta, amit mondott. Mindenesetre azt kívánta, bár ne tenné. Jamie McGregor halála után a Kruger-Brentet két évtizeden át Jamie barátja és jobbkeze, egy másik skót, név szerint David Blackwell irányította. Noha a férfi húsz évvel idősebb volt Kate-nél, s eljegyzett menyasszonya is volt, a végén mégiscsak nőül vette Kate-et. Kate világéletében olyan volt, hogy amit akart, azt tűzön- vízen át megszerezte magának. Kate második nagy szerelme David Blackwell lett. Amikor David életét vesztette egy bányarobbanásban, nem sokkal a második világháború befejezése után, mindenki azt várta, hogy a fiatal, várandós özvegy gyászol egy vagy két évig, aztán újra férjhez megy. De nem így történt. Miután egyik szerelmét elveszítette, Kate Blackwell hátralévő hosszú életét a másiknak, a Kruger-Brentnek áldozta. A vállalat lett a napja és a holdja, a szeretője és megszállott szenvedélye, egész világa. Kate alelnöksége alatt a Kruger-Brent sikeres afrikai gyémántbányából világméretű óriásvállalko zássá nőtte ki magát; réz, acél, petrokémiai, műanyag, telecom, űrkutató, ingatlan- és szoftverfejlesztő ágazatokkal egészült ki. A Kruger-Brent ma jelen van minden szektorban, minden piacon a világ minden táján. Mégis, Kate Blackwell vágya további vásárlások és terjeszkedés iránt sohasem szűnt meg. De még ennél is erősebb volt benne a vágy, hogy megtalálja örökösét. Valakit, aki a Blackwell klán tagja, aki képes tovább folytatni Kate munkáját, s még nagyobbá teszi Kate halálát követően. Amikor a fia, Tony megroppant öröksége terhe alatt, s elveszítette józan eszét, Kate a fia ikerlányaira, Alexandrára, Robbie anyjára, s Eve-re, Alexandra félelmetes nővérére fordí-
totta a figyelmét. Eve és Alexandra anyja a gyerekszülésben vesztette életét. Mivel a lányok apja elmegyógyintézetbe került, a két kislányt Kate nevelte fel. Kate Blackwell már ekkor elhatározta, hogy a Kruger-Brentet valamelyik unokájára hagyja, ha eljön az ideje. Évekig úgy látszott, hogy Eve fogja örökölni a társaságot. Eve volt a domináns kettejük közül, nyilvánvalónak tűnt, hogy neki kell követnie Kate-et az elnöki székben. De aztán valami rettenetes történt. Olyan rettenetes, hogy az Robbie dédanyját arra késztette, hogy Eve-et egyszer s mindenkorra kizárja az örökségből. Bármi volt is az a rettenetes dolog, mindvégig titokban maradt, s a titkot Kate magával vitte a sírba. Robbie a legszívesebben magától Eve-től tudakolta volna meg, mi volt az a szörnyűség, amit elkövetett, de félelme megakadályozta ebben. Eve néni elfátyolozott arcával, különös, hátborzongató beszédével mindig a frászt hozta a fiúra. Még a szülei is tarto ttak egy kicsit Eve nénitől, s ez csak tovább fokozta Robbie félelmét. Mégis nagyon szerette volna tudni, mi történt a dédanyja és a nagynénje között. Mert akármi történt is, az az oka annak, hogy ő boldogtalan. Akárcsak nagyapja, Tony, Robbie is a Kruger-Brenten kívül képzelte el az életét. Nagyapjához hasonlóan nem vágyott másra, mint hogy zongoraművész lehessen. Kate Blackwell azonban a fiú és a szülei határozott tiltakozása ellenére mégis Robbie-t jelölte meg kizárólagos örököseként. S a családban generációk óta már mindenki keservesen megtapasztalhatta, hogy Kate Blackwell akaratával lehetetlen szembeszállni. Robbie rámosolygott Karis Brownra, a recepciósok főnökére. Halk beszédű, barna hajú nő, negyven-egynéhány éves, csinos, alakja formás, a szemei mindig vidáman táncoltak, arca kedvességet sugárzott. S jóllehet nem olyan szép, mint Robbie anyja, a fiút mégis Alexandrára emlékeztette. – Apa nem vár. Legalábbis nem hiszem, hogy várna. Persze fennállt a lehetősége, hogy Mr. Jackson, a St. Bede, Robbie előkelő középiskolájának az igazgatója időközben idetelefonált már. Karis Brown kérdőn felvonta a szemöldökét. – Remélem, nincs valami baj? Robbie ártatlanul megvonta a vállát. – Nem több, mint máskor. – Nos, akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felmegy. Sok szerencsét! A nő átadott neki egy különleges kóddal ellátott kártyát a lifthez, amely felviszi a huszadik emeletre. A Blackwell család valamennyi tagjának irodái odafent voltak a legfelső, gondosan őrzött emeleten. – Köszönöm. Karis Brown figyelte, ahogy Robbie, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztve, kelletlenül e lindul a lift felé. Közben azt találgatta, vajon ezúttal mit követett el. A Kruger-Brent többi dolgozójához hasonlóan, Karis is kedvelte a fiút. Ki ne kedvelte volna azokkal a meleg, szürke szemeivel, homokszőke, bozontos hajával, s hogy mindig olyan imádni valóan elp irult, ha az ember egyenesen a szemébe nézett. A Kruger-Brentnél mindenki tudta, hogy Robbie Templeton nehezen kezelhető. De amióta az édesanyja meghalt, egy expresszvonat sebességével siklott ki újra meg újra, s rohant egyenest a vesztébe. Szegény gyerek. Az utóbbi öt évben már annyi iskolából tanácsolták el, hogy Karis Brown meg sem tudta szá mlálni az ujjain. Ám ha az ember látta, mindezt képtelen volt elhinni róla. Annyira kedves, aranyos fiú… A lift ajtaja becsukódott Robbie mögött. Karis remélte, hogy az apja nem lesz túl szigorú hozzá. – Miiiiiiiit csináltál? Peter Templetonnak rossz napja volt. Reggel rettenetes másnaposságra ébredt. Tisztában volt vele, hogy túl sokat iszik mostanában, ám a lelkiismeret- furdalástól csak még jobban
fájt a feje. Mindenki azt mondta, a gyásza idővel csillapul, de már négy éve, hogy Alexandra meghalt, s a magány ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint az elején. Az esték voltak a legrosszabbak. Napközben megtanulta elfoglalni magát a munkával, vagy Lexivel. A négyéves Lexi az örömök és meglepetések Pandora-szelencéje volt. Mindennap előállt valami új, mókás dologgal, amivel meglágyította az apja szívét. De este nyolcra a kislány mindig kihunyt, mint egy lámpa, hiába próbálta az apja ébren tartani. Mikor Lexi ágyba bújt, az olyan volt Peter számára, mintha valaki kikapcsolta volta a gépezetet, amely éle tben tartja. Fél kilencre rendre összetalálkozott a whiskysüveggel. Tíz órára aztán már többnyire teljesen kiütötte magát. Ma reggel is másnaposságra ébredve jött be az irodájába, ahol az íróasztalán magasra halmozva sorakoztak az elvégzendő feladatok. Bónuszidőszak volt a Kruger-Brentnél. Ez az év egyik legfeszültségtelibb ideje. A legtöbb bizottsági tag már meghozta a fontosabb döntéseket, de amióta Brad Rogers visszavonult, Peter Templeton lett a megbízott elnök. Így az ő feladata lett mindenben megfelelni a Kruger-Brent sztáralkalmazottai elvárásainak. Lehetetlen feladat; a jól teljesítők soha nem elégedettek azzal, amit kapnak, s mihez kezdjen az ember azokkal, akik alulteljesítenek? Milyen jogon minősítek vagy vonok én felelősségre bárkit is? Mindenki tudja rólam, egy szalmaszálat sem teszek keresztbe ennél a cégnél. Én pszichiáter vagyok, nem üzletember. Bár a sarkamra álltam volna Kate Blackwell- lel szemben annak idején! Nincs nekem semmi közöm a Kruger-Brenthez. Nálam jobban ezt senki sem tudja. Aztán lassan tisztulni kezdett a fejében a köd. Ám ekkor, mint hívatlan vendég, betoppant Robbie, és közölte, hogy kicsapták a St. Bede-ből. – Már mondtam, apa. Elszívtam egy füves cigit. Ja. Egyetlenegyet. Nem nagy ügy. Peter halántékán őrült erővel kidagadtak, lüktettek az erek. – Robert, a füves cigit matekórán szívtad el! Mégis, mire számítottál? Hogy a tanárod szemet huny fölötte? Robbie csak bámult ki az ablakon. Máskor gyönyörű panoráma látszott Manhattanre apja irodájából, de ma olyan felhős volt az ég, hogy kísérteties szürkeség borított be mindent. – A fenébe, Robert, én már nem tudom, mit tegyek. Ötletem sincs. Nem segíthetek, ha te úgy döntöttél, hogy szabotálod az életedet. Egyáltalán nem érdekel a jövőd? A jövőm! Hogy törődhetnék a jövőmmel, ha a jelenemben sem tudok eligazodni. Azt sem tudom, ki vagyok én. – Ha azt hiszed, hogy az év hátralévő részét ellébecolhatod otthon a lábaid lógázva, akkor nagyon tévedsz, fiacskám. Ellébecolhatok otthon? Fiacskám? Mintha egy ötvenes évekbeli vicclapból lépett volna elő az apja ezekkel a szavakkal. Nem csodálnám, ha maga se értené, amit mond. – Mostantól fogva szobafogságon vagy. – Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem lébecolhatok otthon. – Ne feleselj! Hogy merészeled? – Peter most már üvöltött, a folyosó végén a titkárnők ijedten felkapták a fejüket. – Senkivel sem találkozhatsz! Senkivel sem beszélhetsz! El akarod fecsérelni az életedet, Robert? Börtönbe akarsz jutni? Nos, talán nem is ártana, ha me gtapasztalnád, milyen is ott az élet. Robert akaratlanul is elnevette magát. Pontosan tudta, hogy ennél rosszabb pillanatban nem is tehette volna, de képtelen volt megállni. Azt akarod, hogy tudjam, milyen a börtönélet? Jézusom, apa! De hisz az egész életemet börtönben élem. Soha egy szót nem beszélünk egymással. Hát nem látod, hogy szenvedek? – Szerinted ez olyan vicces? – Peter szinte rázkódott a dühtől. Robbie az apjára nézett. – Nem, dehogy. Én nem… Csatttt.
A pofon váratlanul csattant. Peter olyan lendülettel és erővel ütötte pofon a fiát, hogy Robbie hátratántorodott, és egyensúlyát vesztve beverte a fejét az ablakba, s a földre zuhant. Pár pillanatig apa és fia dermedten, némán nézték egymást. Peter törte meg a csöndet. – Sajnálom, Robert. Ezt nem kellett volna. Robbie szemei összeszűkültek. Az arcán ott éktelenkedett az ütés nyoma. – Nem, valóban nem kellett volna. Robert felállt, fejét lehorgasztva ellépett az apja mellett és elbotladozott a liftig. – Robert! Most meg hová mész? Pár perccel később Robbie már lent volt az előcsarnokba. Meglökte a forgóajtót, s kilépett a hideg, friss levegőre, ki az utcára. Könnyek csorogtak végig az arcán. Istenem! Mama! Valaki!? Segítség! Segítsen valaki! Robbie vaktában, zokogva futásnak eredt, s rohant végig a Park Avenue- n. Depressziója tizenkét éves korában kezdődött, a pubertással. Korábban Robbie olykor csak mérhetetlen szomorúságot érzett. Ilyenkor annyira hiányzott az anyja, hogy a hiány komoly fizikai fájdalommal párosult, valamiféle akut, mélységes gyász keltette anginás szúrással jelentkezett. De szerencsére csak elvétve fordult elő. Ha odaült a zongorához, vagy sétálni ment, vagy Lexivel játszott, a panaszok enyhültek. Ám amikor betöltötte a tizenkettedik évét, belül valami átvette az irányítást. Feneketlen sötétség kerítette a hatalmába, amelynek a jelenléte állandósult. Robbie úgy érezte, mintha egy véget nem érő hosszúságú alagútba tévedt volna, amelynek ráadásul valaki el is torlaszolta a végét. S ő nem tehetett semmi mást, mint rakta egyik lábát a másik elé, reménytelenül, a végtelenségig. És hangok, hívogató, lágy hangok kísértették, hívták a semmibe, az öngyilkosságba. Ha Lexi nem lett volna, bizonyára már meg is tette volna évekkel ezelőtt. De a húga kedvéért tovább harcolt, tovább menetelt. Tovább és tovább, mélyebbre, egyre mélyebbre az áthatolhatatlan sötétségbe. Egyszer megvallotta érzéseit Barney bácsinak. Másnap az apja berontott a szobájába, Prozacot nyomott a kezébe, s rákényszerítette, hogy háromszor egy héten pszichológushoz járjon. Robbie fegyelmezetten végighallgatta az orvost, a Prozacot meg lehúzta a toaletten. Sokat nem tudott, de azt igen, hogy nem az apja b űntudat szülte gyógyszerei jelentik a megoldást a problémájára. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Robert Templeton segítséget kért felnőttől. Ettől kezdve magára maradt. S ha a sötétség nem lett volna önmagában is elég, Robbie fájdalmasan azt vette észre, hogy más tekintetben sem „normális”. A lányokkal volt baj. Az úgynevezett barátai, egy csoport srác, akik körülvették, mert gazdag volt és jóképű, s akik mit sem sejtettek a Robbie-ban lakozó másik fiúról, megőrültek a lányokért. Pontosabban a mellükért, láb ukért és a vaginájukért. – Láttad Rachel McPhee dudáit? Azok a gyönyörűségek, jaj, a háromszorosukra duzzadtak a nyáron! – Annie Mathisnak van a tizedik évfolyamon a legfinomabb, legszorosabb puncija. Övé a szerelem legmélyebb alagútja! – Ha az év végéig Angela Brickley angyali ajkai nem tapadnak rá a dákómra, hát istenemre, én megöngyilkolom magamat.
Persze a fiúk hetet-havat összehordtak, csak a szájukat jártatták. Többnyire csak nagyzoltak. Robbie pontosan tudta, hogy a legtöbbjük az osztályban szűz még, annak ellenére, hogy másról sem beszéltek, mint puncikról és fuvolázásról. De nem ez volt a gond. Hanem az, hogy őket érdekelték a lányok. Mindegyiküket. Robbie Templetont azonban nem. Egy alkalommal a szívverése is elakadt egy pillanatra, amikor Lexi váratlanul azt mondta neki: – Tudom, miért nincs neked barátnőd. Lexi neonrózsaszín hercegnős ruhájában szökdécselt a konyhában, Cherry Coke-ot szürcsölt egy szívószálon keresztül, s úgy rezegtette a szempilláit Robbie-ra, mint May West fénykorában. Még csak négyéves, s máris jobban ért a flörthöz, mint én. – Azt te nem tudhatod, Lexi. – De igenis, tudom. Tényleg tudná? Ennyire nyilvánvaló volna? Robbie nagyon igyekezett, hogy ne nézze meg magának feltűnően a fiúkat… Olyan erősen próbálta, hogy olykor a szeme is belefájdult. Az iskolában meg mindenképpen kerülte. Nemcsak azért, mintha félt volna attól, hogy mit szólnak hozzá a többiek, hanem mert undorodott a saját érzelmeitől, amelyekhez ráadásul szégyenérzet is párosult. Sem megérteni, sem megfogalmazni nem tudta magának, miért. Hárított. Nem lehet meleg. Mereven elutasította a lehetőségét is. Ha az ember nem engedelmeskedik a vágyainak, ha nem próbálja ki, milyen, akkor gyakorlatilag nem is meleg. Csak zavart. Nem? Lexi rajongva nézett a bátyjára. – Azért, mert meg akarod várni, amíg felnövök, hogy engem vegyél feleségül, igaz? Robbie annyira megkönnyebbült, hogy a szavak hallatán nevetésben tört ki. A karjaiba kapva a kislányt addig pörgött vele, míg Lexi sikoltozni nem kezdett örömében. – Ahogy mondod, drágám. Pontosan így van. – Én vagyok a te hercegnőd. – Igen, Lexi. Te vagy az én hercegnőm. Váratlanul egy hangra riadt. – Nézz a lábad elé, idióta! Robbie felkapta a fejét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is nézte, hová lép. Nekiment egy ebédelni siető üzletembernek, aki egyensúlyát vesztve orra bukott. A férfi ráüvöltött: – Elment az eszed, hígagyú? – Sajnálom. Nem vettem észre. Robbie, a fejét leszegve, továbbment. A film meg csak pergett pergett tovább és tovább. A férfinak igaza van. Hígagyú vagyok. Robbie- nak fogalma sem volt arról, hová tart. Tudta, hogy előbb-utóbb haza kell mennie, de még nem volt képes rászánni magát. Elment a központi pályaudvarra, találomra jegyet váltott, s felszállt a vonatra.
Négy VÖRÖSHAJÚ LÁNY VOLT, HATALMAS MELLEKKEL, AMELYEK MINT BÁBUK, ide-oda fészkelődtek testéhez simuló angórapulóvere alatt. Szűk, fekete bőrszoknyája annyira kurta volt, hogy kilátszott fehér pamut harisnyájának virágmintás combrésze. Maureen Swansonnak hívták. Ő volt a pompongirlök kapitánya, a legnépszerűbb lány az iskolában. A St. Bedében mindegyik fiú ájultra akarta dugni. Majdnem mindegyik. Maureen Robbie-ra meredt. – Ismerlek én téged? Robbie a cipője orrát tanulmányozta. – Hé, Esőember! Hozzád beszélek. Hellóóó! Ez az ő szerencséje. A Grand Centralról ma délutá n induló vonatok százai, sőt nagy valószínűséggel ezrei közül neki pont arra kellett felszállnia, amelyiken Maureen, a Mellszörny utazik. – Te vagy a Blackwell fiú, igaz? Robbie menekülésre fogta volna, de esélye sem volt rá. A vagon zsúfolásig telt ingázókkal. Úgy össze voltak szorulva valamennyien, mint szardíniák a dobozban. – Bobby, igaz? Tizedik évfolyam? – Robbie. – Tudtam! – Maureen olyan diadalittas képet vágott, mintha épp most fejtette volna meg a szfinxek rejtélyét, vagy fedezte volna fel az élet igazságát. – Robbie Blackwell. A Blackwell név hallatán többen kíváncsian fordultak Robbie felé. Némelyikük elég nyíltan megbámulta. Tényleg az volna? – Templetonnak hívnak, ami azt illeti. Te pedig nem ismersz engem. Maureen felállt, amit az óvatosabb utazók elismerő pillantásokkal, a bátrabbak viszont füttyentéssel jutalmaztak. Az egyetlen nő a fülkében dühös pillantással méregette. – Nos, Robbie Templeton – mondta Maureen érzéki mosoly kíséretében, s odaült Robbie ölébe –, ezen most könnyen segíthetünk. Robbie úgy érezte, megolvad a teste. De nem a vágytól. A félelemtől. Mi a fenéért nem vetette magát inkább a vonat elé, amikor még megtehette volna? Bármi jobb lett volna, mint megfulladni Maureen Swanson dús melleinek hajlatában. – Hová mész? Jó kérdés. Hová is? Továbbra sem volt fogalma róla. A vonat lassított. Egy szenvtelen hang közölte, hogy Yonkers következik. – Yonkersbe. Meg is érkeztem. Kitépte magát Maureen undorító öleléséből, átnyomakodott az ingázók élő falán, s odaért az ajtóhoz, még mielőtt újra becsukódott volna. Hála istennek! Ettől megszabadultam. Ebben a pillanatban Maureen hangját hallotta a háta mögött. – Micsoda véletlen! Én is pont ide tartottam. Robbie szíve kis híján megállt. Hogy tudott úgy utánam jönni, hogy nem is vettem észre? Ki ez a lány, Harriet Houdini? Maureen Swanson két évvel idősebb volt Robbie Templetonnál. Ráadásul egy istennő. Az a fajta lány, aki bármelyik fiút megkaphatja, ha akarja. Persze azok a fiúk, akiket Maureen Swanson magának akart, mind hátvédek voltak, olyan kötésűek, mint O. J. Simpson. Robbie inkább Wallis Simpsonhoz hasonlított. Jóképű, az tagadhatatlan, de tize nöt éves korára alacsony, vékony, pontosan olyan, mint egy srác a tizedik évfolyamon.
Ugyanakkor Robbie a Kruger-Brent-vagyon leendő örököse. A tízmilliárd reményében Maureen hajlandó volt változtatni a maga választotta kritériumokon. Robbie Templeton ugyan nem olyan tagbaszakadt, mint a focisták, de százszor többet ér náluk. Maureen elmosolyodott. – Ismerek egy srácot, aki itt lakik a közelben. Nála mindig van valami buli. Akarod, hogy beugorjunk? Robbie számba vette a lehetőségeit. Nem akart beugrani sehova. Esze ágában sem volt buliba menni, s különösen nem Maureen Swansonnal. Egyedül akart maradni, hogy megö lhesse magát csöndben, és nem arra vágyott, hogy utolsó emléke a Dolly Partonéhoz haso nló méretes keblek, vagy egy mintás harisnyaszár legyen. Olyan nagy kérés ez? És mégis… Egy buliban sokan vannak. Nagy a lárma. Drogok is vannak. Ez elvonhatja Maureen figyelmét róla. Drogok. Robbie megvonta a vállát. Egye fene. – Jó, miért ne. Semmi különösebb dolgom sincs. Amikor Peter Templeton este hazaért, arra számított, hogy Robert otthon várja. – Robert! Az ajtó becsukódott mögötte. – ROBERT! Peter Templeton már nem érzett lelkifurdalást, amiért délután pofon ütötte a fiát. Általában ellenezte a testi fenyítést, különösen, ha szülők élnek vele. De a kétségbeesés kétsé gbeesett módszerekre ragadtatja az embert. Robert nevetett az irodában. Egyszerűen nevetett. Nevetett azok után, hogy annyi bajt hozott a családjára. Több iskolából kicsapták, összeütközésbe került a rendőrséggel, áruházi tolvajláson kapták. Pedig mennyi pénzt áldozott rá azért, hogy segítsen rajta! Terapeuták, utazások, százdolláros zongoraleckék, s Robert számára mindez csak jópofa vicc. De most legalább megtanulta, hogy egyáltalán nem vicc. Peter Templetonnak elege lett az egészből. Kettesével szedte a lépcsőfokokat Robbie szobája felé, s közben belebotlott a házvezetőnőbe, Mrs. Carterbe. A lépcsőfeljárón állt, bocsánatkérő arccal. – Sajnos Robert fiatalúr még nem jött haza, uram. Akkor láttuk utoljára, amikor reggel iskolába ment. Valami baj van? Peter felhorkant: – De mennyire, hogy baj van. Kirúgatta magát a St. Bede-ből. Kétlem, hogy volna még olyan iskola New York államban, ahová befogadnák. S nem is tudok haragudni rájuk miatta. – Ó, Istenem! Mrs. Carter kétségbeesetten tördelte a kezeit. Imádta Robbie-t, de a fiú mostanában egyik kalamajkát csinálja a másik után. – Robbie? Te vagy az? Lexi hallotta az ajtócsapódást, s most hálóingben szaladt ki a szobájából, hogy lássa a bátyját. Peter felvidult a láttán. A kislány napról napra egyre jobban hasonlított az anyjára. Az anyja szemeit, száját és haját örökölte, és a mosolyát, azt a pajkos, mindent tudó mosolyt, ahogy a felső ajka ilye nkor picit feljebb húzódott. Még úgy is lépkedett, mint az anyja. Ám a tempera mentuma egészen más volt. Míg Alex halk szavú és visszafogott, Lexi heves és eleven. Mrs. Carter kedvesen csak a „mi kis pirájánknak” becézte. Még Peter is látta az apai szeretet rózsaszín szemüvegén át, hogy a jelek szerint nem Lexiről fogják megmintázni az illedelmes ifjú hölgy szobrát. Talán a tűzrőlpattant volna a legtalálóbb jelző rá. Egy kevésbé elfogult szemlélő persze egyszerűen csak elkényeztetettnek mondaná. Vagy akaratosnak. Leginkább azonban a megzabolázhatatlan jelző illenék rá.
– Hát itt az én hercegnőm! – Peter puszit nyomott a kislány fejére. A kicsinek édesség és hintőpor illata volt. Peter mérge csillapult. – Miért nem vagy ágyban ilyen későn? Lexi felvonta a szemöldökét, összehúzta szürke szemeit és nyomban könnyekre fakadt. – Robbie! – zokogta – Robbie-t akarom. Hol van Robbie? Hol van? Peter torkát keserűség fojtogatta. Először Alex, most meg Lexi. Robert, mint egy vámpír, elszívja előle a szeretetüket, s neki nem marad semmi. Komoly erőfeszítésébe került, hogy leplezze az érzelmeit. – Robbie még nincs itthon, kicsim. Akarod, hogy a papa betakargasson? Elolvasom neked azt a mesét, amit annyira szeretsz. A mókusosat. – NEM! NEM AKAROM A PAPÁT! Rooooobiiiieeee! Mrs. Carter visszavitte Lexit a szobájába. Szegény Mr. Templeton. Úgy néz ki, mint akinek az arcába savat öntöttek. Meg kellene tanulnia, hogy ne vegyen mindent a lelkére. Mrs. Carternek négy gyereke volt. A többi anyához hasonlóan jól tudta, hogy a gyerekek, különösen abban a korban, mint most Lexi, olykor könyörtelenek és meggondolat lanok tudnak lenni. Nem szabad zokon venni tőlük. Miután Lexit lefektette, Mrs. Carter lement a földszintre. Munkaadóját a dolgozószobájában találta. – Elaludt? Olyan különös volt a hangja. Fakó, unott. Mrs. Carter észrevette a kibontott whiskysüveget az íróasztalon, s a férfi kezében ott volt a pohár. Az asszony karján kezdtek felállni a szőrszálak. – Igen, uram. Alszik, mint a tej. Peter húzott egy jó nagyot az italából. Amikor felnézett, üveges volt a tekintete. – Jól van. Köszönöm. Elmehet. Mrs. Carter váratlanul úgy érezte, hogy nem volna helyes egyedül hagyni Lexit a házban az apjával. Mi lesz, ha Mr. Templeton teljesen kiüti magát és valami történik a kislánnyal? Soha nem bocsátaná meg magának. – Köszönöm, uram, de azt hiszem, maradhatok még egy keveset. Legalább addig, amíg Robert fiatalúr hazajön. Mr. Carter – Mike – már bizonyára otthon van, és várja a vacsoráját. Morogni fog. De akkor sincs mit tenni. – Készíthetek valami vacsorát, ha gondolja, uram. Ebédről maradt még egy kis marhahús, készíthetek egy Stroganoffot. – Nem, köszönöm. Peter kiürítette a poharát, s nyomban újra töltött magának. – Menjen csak haza, Mrs. Carter. Holnap találkozunk. A szavak udvariasak voltak, ám a tónus acélkemény. A házvezetőnő elbizonytalanodott. Lexire és a szegény Robertre gondolt. Hagyja itt őket, egyedül, a részeg apjukkal? Nem volna okos dolog. Ám ha Peter akarata ellenére marad, azzal az állását veszélyezteti. S akkor mi lesz az ő gyerekeivel? Mike munkanélküli, a család abból él, amit ő megkeres. Mrs. Carter döntött. – Rendben, uram. Ha ragaszkodik hozzá. Semmi bajuk nem lesz a gyerekeknek. Miért is lenne? Csak felfújja az egészet. Mike megkapja az áhított vacsoráját, s az élet megy tovább a maga útján. Az a világ lustája meg már megtanulhatná végre, hogyan kell bekapcsolni a mikrót.
Robbie felült az ágyban, s a szemeit meresztgette. – Tudom, hogy te is akarod. Egész este engem bámultál. Akkor most mire vársz? Maureen Swanson, deréktól felfelé meztelenül, négykézláb araszolt az ágyon fekvő Robbie- hoz. Visszataszító, dagadt dudái ide-oda imbolyogtak, mint a skótok jellegzetes hangszere. Amikor Maureen kibújt a harisnyájából, felfedve gondosan gyantázott, rozsdavörös bozontját, Robbie orrát döglött halszag csapta meg. Epe szökött a torkába. Mire várok? Várom, hogy Scotty teleportáljon, s én újra a Birodalomban találjam magam. Igen, pontosan arra várok. Robbie váratlanul William Shatner képét látta maga előtt, zöld ingben, feszes nadrágban. Elmosolyodott. Maureen közelebb nyomult, mire leolvadt a mosoly a fiú ajkáról. – Semmi baj – súgta a lány rekedt hangon. – Mindenki ideges az első alkalommal. Te csak lazíts, s hagyd, hogy a mama segítsen. Édes lesz, meglátod. Ó, Istenem, ne! Robbie még a kokaingőz ködén át is látta Maureen körme alatt a piszkot, amikor a lány a kezét Robbie Calvin Klein nadrágjának öve alá csúsztatta. – A francba! Maureen szemrehányó pillantást vetett rá. A lány Robbie petyhüdt, ernyedten lógó péniszét tartotta a markában. – Meleg vagy, vagy mi? Még csak nem is kemény. – Már hogy volnék meleg! – Robbie végre hangjára talált. – Csak… csak… azt hiszem, vacak volt a cucc. Pocsékul érzem magam. S ezzel még nem is mondott semmit. Az egész este egy lidércnyomás vo lt, méltó koronája élete egyik legrettenetesebb napjának. Maureen úgynevezett barátjáról kiderült, hogy egy piti kis drogdíler és leendő maffiózó. Gianni Sperotto a neve, patkányképű olasz kölyök, pattanásos hegektől éktelenkedő arccal, az orra tömpe, a lehelete pedig szinte tapintható bűzt áraszt. Gianni „lakása” egy elhagyott raktárépület felső emeletén volt. Egy vagy két éven belül valami nagyeszű ingatlanvállalkozó krómacélfalú legénylakás-épületté alakítja, s Park Avenue- i áron kínálja majd. Még egy ilyen kis porfészek, mint ez a Yonkers sem úszhatja meg azt a hatalmas építkezési lázat, ami az elmúlt évtizedben végigsöpört Amerikán. Egyik napról a másikra a jelek szerint egy egész generáció milliomossá lett a nnak az egyszerű ötletnek köszönhetően, hogy itt-ott kiütöttek néhány falat, s lerobbant ipari épületeket menő loft típusú tetőlakásokká alakítottak át. De nem az ilyen Gianni Sperotto-félék. Gianni Sperottót túlságosan lefoglalta, hogy kokaint tömködjön a cserpákjába, s nem vette észre a vagyont, ami pedig ott volt az orra előtt. A „bulija” félhalott prostik és drogosok társaságából állt, akik a büdös matracokon fetrengve belőtték magukat, s még több mocskot csináltak. Az ágy, amibe Maureen Robbie-t berángatta, Gianni saját hálóhelyén állt, amelyet házigazdájuk kartondobozokból épült ko rdonnal, fölöttük pszichedelikusan lógó függönnyel választott el a helyiség többi részétől. A függöny volt az egyetlen színfolt az amúgy siralmas, szánalmas térben. Nem volt se zene, se tánc, se közel s távol egyetlen valamirevaló külsejű hímnemű lény sem, aki magára vonhatta volna Maureen figyelmét. Robbie úgy gondolta, egyetlen esélye, ha Maureen repül, így majd megfeledkezik róla. A terv jónak ígérkezett, de volt egy apró hibája. Ahhoz, hogy Maureen bedrogozzon, neki magának is élnie kellett a szerrel. Robbie már egyetlen füves cigitől teljesen elszállt. Maureen Swansonnak azonban olyan szervezete volt, mint egy bivalynak. Pontosabban, mint egy bivalycsordának. A lány úgy kapkodta be a tablettákat, mint más az M&M drazsékat, s olyan iramban szippantotta fel a kokót, amilyen szaporán a disznó túr orrával a szarvasgomba után. Ráadásul a drogok egy jottányit sem csökkentették a lány hevületét. – Még hogy vacak volt a drog! Majd mindjárt kiderül. Dőlj hátra és hunyd le a szemed.
Robbie túl zaklatott volt ahhoz, hogy ellenkezzék, ezért megtette, amit a lány akart. A következő pillanatban Maureen meleg nyelvét érezte a lába között. A jelek szerint a fiú e rnyedtségét kihívásnak tekintette. Ó, bár sikerülne! Amikor a függönyt félrehúzták és betódultak a férfiak, Robbie első gondo lata a megkönnyebbülés volt. Majd nyomban utána a pánik. – Rendőrség! – Robbie vállát erős férfikéz markolta meg. – A játéknak vége, srácok. Ki az ágyból, oda a falhoz, kezeket a fejtetőre. Mozgás! Robbie fejében cikáztak a gondolatok. Mivel évek óta minde n vasárnap délelőtt megszállottan nézte T. J. Hooker nyomozó történeteit a tévében, Robbie nyomban tudta, hogy ezek itt drograzziát tartanak. A nadrágja ledobva a földre, s a hátsó zsebében három Ecstasy, Gianni Sperotto vendégszeretetének kézzelfogható bizonyítéka. A jó hír az, hogy fiatalkorú vagyok, a legrosszabb, hogy javítóba kerülök. Javítóba kerülök! Robbie, dacára annak, hogy olyan nyeglén reagált a börtön említésére az apja irodájában, az intézmény puszta gondolatától is irtózott. Még az öngyilkosságnál is rosszabb volt. A halál békét jelentett. Azt jelentette, hogy az anyjával lehet. De a börtön, még ha csak javító is, egy olyan csinos fiúnak, mint ő? Elevenen fogják felfalni. Pláne, ha azt is megtudják, hogy Blackwell, az ország leggazdagabb családjának a fia. Félmeztelenül, terpeszállásban a falnak támaszkodva gondolkodni próbált. Nem volt könnyű, mert Maureen úgy visított, átkozódott mellette, mint egy vészbanya. – Seggfejek! Ha csak egy ujjal is hozzám mertek érni, esküszöm, az apám lenyisszantja a golyóitokat! Az egyik rendőrtiszt elnevette magát. – Jobb volna, ha nem fenyegetőznél, édes. – Jó kis segge van – mondta a másik rendőr. – Lehetne egy kicsit nagyobb terpeszt, bébi? Robbie lázasan kutatott az elméjében. A farmerzsebében ott a személyazonosságija? Atyám, de nehéz gondolkodni, ha az ember be van lőve. A következő pillanatban Maureen megpördült, és öklével belevágott a rendőrtiszt arcába. Az olcsó gyűrű, amit az ujján viselt, mint kés a vajba, egyenest a férfi szemébe vájt. – Te jó ég! Te kis ribanc! Megvakítottál! Robbie, kihasználva a pillanatot, megragadta az alkalmat és kereket oldott, odarohant az ablakhoz és kimászott. Nyomban megérezte a csípős, éjszakai hideget az altestén, s ebből azonnal ráeszmélt, hogy deréktól lefelé meztelen. Amikor kinyitotta a szemét, más is eszébe jutott. Gianni Sperotto szobája a hatodik emeleten volt. A zuhanás egy örökkévalóságnak tetszett. Az idő ünnepélyesen lelassult. Robbie tudta, hogy meg fog halni. A gondolat mosolyt fakasztott az arcán. Már számtalanszor elképzelte magában, érez-e majd félelmet, amikor eljön az idő. És most, hogy itt volt a pillanat, mély, áradó elégedettség töltötte be a lelkét. Legjobban az örömre hasonlított. A föld lassan közeledett, hogy fogadja, zöldesszürkén a holdfényben. Aztán minden elsötétedett. – Haver? – Hé, haver! Hallasz engem? Robbie egy folyóparton, a magasra nőtt fűben feküdt. Dél-Afrikában, a vadonban, Burgersdorp, a kis transzváli városka közelében, ahová gyerekkorában az édesanyja olyan gyakran elvitte. Valamikor Clipdrift volt a neve, s ez az a hely, ahol Jamie McGregor me g-
alapozta a vagyonát. A Kruger-Brent szülőhelye, az a hely, ahol minden elkezdődött. Szél fújta az akácfák lombjait. Robbie az édesanyja arcát látta maga fölé hajolni, a legszebb a rcot ezen a világon. Az ajkai mozogtak. Mondani akart valamit Robbie-nak. De a hangja valahogy furcsa volt. Idegen. – Piszok egy szerencséd van, haver. Ki is törhetted volna a nyakadat. Az anyja arca eltűnt. Mama! Ne menj el! Gyere vissza! De már hiába hívta. Alex elment, s helyette három fekete idegen, három srác, alig idősebbek, mint Robbie, meredt az arcába. Robbie a hátán feküdt egy rododendronbokorban. Rugalmas ágai lefékezték az esést. Robbie éles fájdalmat érzett a bal lábában, amikor mozdulni próbált. Némi segítséggel azért képes volt lábra állni. – Te aztán tényleg repültél, tesó – mondta az idősebbik srác a fejét rázva, őszinte csodálattal. – Azt képzelted, hogy te vagy a Superman, vagy mi? A haverjai hangosan felröhögtek. – És azt tudod, hogy pucér a segged? Vagy inkább én vagyok a Superman? S kaptam valami szert, amitől vízióim vannak? A többiek megint röhögtek. – Segítsetek! Kérlek! – dadogta Robbie. – A zsaruk… mindjárt itt lesznek. Adjon valaki egy nadrágot! A srácok összenéztek. – Mi van? Már hogy a francba adná oda valamelyikünk a gatyáját neked? Robbie lázasan gondolkodott, majd húzogatni kezdte a kisujj át a bal kezén. – Nesztek, itt van ez. – Egy arany pecsétgyűrűt nyomott az idősebbik srác markába. Jamie McGregoré, Robbie ükapjáé volt valamikor. Két egymást öklelő kos, a Kruger-Brent címere. – Arany. Legalább ötszáz dolcsit ér. A fiúk összenéztek. – Jackson, add oda a gatyádat ennek a Supermannek! Jackson ádáz tekintettel tiltakozott. – Egy szart! Dehogy adom oda a rohadt gatyámat. – Aszondtam, hogy le vele! Már jönnek is a kopók, ember! Két egyenruhás rontott ki az épületből, zseblámpákkal. Robbie azt gondolta: A hullámat keresik. A fekete srác, mint egy bőrét vedlő kígyó, kibújt a farmeréből, majd a nyúlcipőit felkö tve nekiiramodott, mint Carl Lewis egykor Westchester megyében. A zsaruk, látva, hogy három fekete srác futásra veszi a bokros részen, üldözőbe vették őket. Robbie így nyert néhány értékes másodpercet a cselekvésre. Belebújt a nadrágba. Nagy volt rá, a legszorosabbra húzva is épp csak fennmaradt a derekán. A fiú lassan elindult. Egyre jobban fájt a lába. Lexire és az anyjára gondolt, minden más gondolatot igyekezett kizárni a fejéből. Nem akar börtönbe kerülni. El kell tűnnie innen. Egy dallamot, Grieg A- moll zongoraversenyét dúdolgatva, bicegve elindult a sötétben. *** Reggel lett, mire Robbie hazaért. Már virradt a West Village-ben. A kapubeugrókban a hajléktalanok zörgő csontjaikat ropogtatták, elűzve az alvás és mámor kábulatát, s igyeke ztek odébbállni, még mielőtt a járőrök útra kelnek. Robbie elnézte őket. Nem először jutott eszébe, hogy csupán néhány fal választja el ezeket a reménytelen emberi roncsokat az olyanoktól, mint ő, a gazdagok leggazdagabbikaitól. Ezek a nyomorultak bizonyára azt gondo lják, ő semmiben sem szenved hiányt. Vajon mit mondanának, ha tudnák, vetett ágya mele-
gében ébren hánykolódva hányszor, de hányszor ábrándozik arról, hogy kiloccsantja az agyvelejét? Nem volt nála kulcs. Benne maradt a nadrágja zsebében az Ecstasy tablettákkal együtt. Lebicegett az alagsorba, s beütött hat számot a szervizbejárat melletti táblán, mire az ajtó engedelmesen kinyílt. Isten hozott itthon. Az járt a fejében, vajon mi zajlik most Yonkersben. Vajon a rendőrök elcsípték azt a három fekete srácot, akik segítettek neki? Nem valószínű. De ettől még mindig nincs bizto nságban. Maureen Swansonnak eljárhat a szája, elmondhatja, kicsoda ő és hol találják meg. Akárhogy is, pillanatnyilag semmit sem tehet. Felóvakodott a konyhai lépcsőkön az emeletre, a hallba, s nagyon megkönnyebbült, lá tva, hogy minden csöndes, sötét. Már majdnem felért a felső szintre, amikor váratlanul a háta mögül hangot hallott: – A dolgozószobámban vagyok, Robert. A francba! Robbie szíve nagyot dobbant, gyomrát összerántotta a rémület. Istenem, kérlek, add, hogy ne legyen részeg! Peter a brokáthuzatos díványon ült. A feleségével beszélgetett. – Tudod, nagyon nehéz a srácokkal ebben a korban, drágám. Nem fogtam erős k ézzel, az a baj. De változtatni soha nem késő. Alex egyetértett a férjével. Ott állt az ablaknál zöld Halston ruhájában, amit ő vett neki a tizedik házassági évfordulójukra, s bátorítóan bólintott. Hová is lenne ő Alexandra nélkül? A felesége szeretete és támogatása volt mindene. Ezek adták neki az erőt. – S ha csak az iskolai gondok volnának, azt meg tudnám bocsátani. Még a drogokat is. De itt van Lexi, őrá is gondolni kell. Teljes egészében Robbie befolyása alá került. Robbie megpróbálja ellopni tőlem. Ezt pedig nem engedhetem, ugye, drágám? Alex megrázta a fejét: – Hát persze, hogy nem, drágám. De ne vesztegessük a szót egész éjjel Robertre. Inkább azt mondd meg, hogy tetszik a ruhám? – Nagyon tetszik. Tudod, hogy így van. És gyönyörű vagy. – Neked vagyok az, Peter. Neked vagyok gyönyörű. – Apa? Peter felkapta a fejét. Alex eltűnt. A szoba lassan megbillent, mint egy hajó. Minden halvány szépiaködbe burkolódzott. Mint egy régi képen, a Titanic fedélzetén. Még nem szabadult el a pokol, de már nagyon közel a pillanat. Peter várt, amíg már nem kettőnek látta a fia arcát, s csak akkor szólalt meg: – Hol voltál egész éjszaka? Robbie egyik lábáról a másikra állt. – Kérdeztem valamit. – Egy lánnyal voltam. Ez végül is nem volt hazugság. – Milyen lánnyal? És hol? Annyi düh volt az apja hangjában, hogy Robbie lúdbőrös lett. – Yonkersben. Vonattal – felelte dacosan, s csak a második kérdésre válaszolva. Semmi értelme megemlíteni Maureen Swanson nevét. – Nézd, apa, nagyon sajnálom, ami a suliban történt ma délelőtt. Komolyan nem tudom, miért csinálok ilyen dolgokat. De tudod, néha… – Néha… Peter indulata fokozódott. Nem volt kíváncsi több magyarázatra, nem akart több bocsánatkérést hallani. Azt akarta, hogy Robbie bevallja a bűneit. Hogy belássa, megérdemli a
büntetést. A büntetést, amiért kisajátította Alex szeretetét. Büntetést, amiért ellene fordította Lexit. – Néha valahogy minden kicsúszik a kezemből. Nem tehetek róla. – Robbie, ma már másodszor, elsírta magát. Az ég szerelmére, már csak ez hiányzott. Ne bőgj, légy férfi. Te kerested magadnak a bajt. Peter Templeton az egyik brokát párna mögé nyúlt, s ujjai ráfonódtak egy fegyver ma rkolatára. Amikor néhány órával korábban kivette a széfből a Glockot, eljátszadozott a gondolattal, hogy agyonlövi magát. A másfél üveg skót whisky megfosztotta minden józanságától, s nem érzett mást, csak keserűséget, levertséget. Megbukott, mint ember, mint férj, mint apa. Vigasztaló érzés volt a fegyvert ott tartani a kezében. Ez a kiút. De aztán megjelent Alex, a drága, kedves Alex. Peter gyorsan a párna mögé dugta a fegyvert. De most újra érte nyúlt. A hideg fém belesimult a tenyerébe. Robert hazajött. Robertet meg kell büntetni. Peter csak fél füllel hallotta, hogy mit mond a fia. – Nem olyan vagyok, mint a többi fiú. Nem illek közéjük a St. Bede-ben. Nem illek sehová. Talán mert annyira hiányzik a mama. Talán… Robbie nem fejezhette be a mondatot. Az apja arrébb lökte a párnát. Egy fegyver volt a kezében, s őrülten ide-oda hadonászott vele, mint egy karmester a pálcájával. Azt mondta: – Csak folytasd. Nagyon érdekes, amit mondasz. Jeges félelem szorította össze a fiú torkát. Visszatartotta a lélegzetét. – S ha befejezted, talán azt is elmagyarázhatnád nekem, hogy a lányom miért nem akar tudni rólam. Azt gondoltad, jogod van ahhoz, hogy Lexit elrabold tőlem? Robbie annyira remegett egész testében, hogy képtelen volt megszólalni. Már számtalanszor látta az apját részegen, de eddig még soha nem vetemedett erőszakra. Lehet, hogy a délutáni pofon, amit az irodában kevert le neki, szabadjára engedte benne a szörnyet? Ahogy a cápák, ha vért szagolnak és belakmározzak a zsákmányukat? Robbie igyekezett megválogatni a szavait. – Lexinek semmi köze ehhez. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Peterből üvöltve robbantak ki a szavak: – Ne mondd nekem azt, hogy Lexinek semmi köze ehhez. Ne merészeld ezt mondani! De még mennyire, hogy van köze hozzá! El akarod őt rabolni tőlem, ugyanúgy, ahogy az anyját is elraboltad! Peter Templeton Robbie feje fölött belelőtt a plafonba. Vakolat omlott a fiú vállára. Az adrenalin, mint a rockzene, a fiú fejébe kergette a vért. Nem csak részeg! Bedilizett! Meg akar ölni! Az öngyilkosság egy dolog, de hogy megöljék, ráadásul a saját apja! Robbie ebben a pillanatban rádöbbent, hogy esze ágában sincs meghalni. Hisz még csak tizenöt éves. Élni akar. Most már csak az a kérdés, hogyan maradhat életben. Az ablak, amely az utcára nyílik, mögötte van. Ha hátat fordít, hogy odafusson, az apja biztosan beleereszt egy golyót. Nincs menekvés. Az egyetlen esélye, hogy szót ért vele. – Apa, én nem vettem el tőled a mamát. Nagyon szeretett téged. Mindkettőnket szeretett. – Te csak ne mondd meg nekem, hogy érzett anyád irántam. Te nem tudsz semmit. – Peter egyenest a fia mellkasára célzott. – Alex és köztem minden rendben volt, amíg te meg nem születtél… – Papa, kérlek…
A halk sípolás egyre hangosabb visítássá erősödött Peter fejében, mint amikor felforr a teavíz a forralóban. A szoba újra megpördült. Részeg vagyok. Mi a fenét csinálok? Az ablakra nézett, megint látni akarta Alexet. Szüksége volt a tanácsára, jobban, mint valaha. De Alex nem volt sehol. – Papa, hagyd abba! Ne kiabálj! Lexi toppant be, kezében szorongatva kedvenc plüss állatát, egy fehér nyuszit. A dobolás Peter fejében kezdett elviselhetetlenné válni. Azt mondta: – Nincs semmi baj, drágám. Gyere ide. Robbie látta, ahogy a húga határozottan lép egyet a dívány felé. Peter gondolkodás nélkül Lexi felé fordult. A fegyver csöve most egyenest a kislányra meredt. Robbie csak annyit tudott, hogy meg kell mentenie a húgát. Az ösztönei átvették az irányítást. Mint egy vadállat, felüvöltött, s mint egy fújtató bika, rárontott az apjára. Peter felkapta a fejét. Robbie vonásai valahogy megmerevedtek, mint amikor lefagy a videoszalag. Már nyoma sem volt rajta félelemnek. Valami más lépett a helyébe. Elszántság? Vagy gyűlölet? Peter nem tudta eldönteni. Peter a házvezetőnő hangját hallotta. – Ne! Mrs. Carternek rettenetes éjszakája volt. Egy szemhunyásnyit sem aludt, csak hánykolódott az ágyban Mike mellett. Lelkifurdalása volt. Nem szabadott volna egyedül ha gynia a házban Mr. Templetont a gyerekekkel. Nem volt abban az állapotban, hogy vigyázhasson rájuk. A házvezetőnő hajnali ötkor már nem bírta tovább. Kibújt az ágyból a horkoló Mike mellől és átsietett a városon. Amikor a kulcsát halkan beillesztette a zárba, hangos csattanást hallott. Zakatoló szívvel a hangok irányába, a dolgozószoba felé tartott. Berontva a nynyit látott, hogy a munkaadója egy fényes, fekete pisztolyt szegez a négyéves lánya fejének. Peter gondolkodni próbált, de képtelen volt rá. Annyira szaggatott a feje, hogy a legszívesebben sírva fakadt volna. A következő pillanatban el is eredtek a könnyei. Kinyitotta a szemét és Lexi arcába nézett. – Tisztára az anyja! Másodszorra is dörrent a fegyver. A sípolás abbamaradt.
Öt MAX WEBSTER ELVETTE ANYJÁTÓL A PIROS CSOMAGOT ÉS MEGFORDÍTOTTA. Nehéz. Szilárd valami. Talán nem is játék, gondolta a gyerekes díszcsomagoló és a csillogó, arany betűkkel odaírt „Boldog születésnapot”-jókívánság ellenére a kisfiú. – Mi van benne? – Nyisd ki és meglátod. Ez volt Max nyolcadik születésnapja. Remek kisfiú volt, ragadozó sasorral, tintafekete szemekkel, ami illett a hajához, s olyan arcélekkel, amilyenekért bármelyik divatmodell ö lni tudott volna, a tekintete pedig egyszerre nőies és felnőtt. Maxben semmi sem volt az ismerős kissrácok ártatlan, pufók vonásaiból. Sovány volt. És vad. Az angyalarcú kisfiúk között lapuló puma, éppolyan veszélyes, mint amilyen szép. Egy órával ezelőtt a Fifth Avenue- i tetőlakás, Max otthona zsúfolásig telt angyalarcú bábokkal, akik hízelegve ajnározták híres osztálytársukat. Max apjának az ötlete volt a születésnapi zsúr. Keith Webster azt mondta: – A fiúnak barátok kellenek, Eve. Kell neki a társaság. Nem normális, ha egy fiú az ő korában minden szabadidejét az anyjával tölti. Eve nem ellenkezett. Az ünneplés idejére visszavonult és magára zárta a hálószoba ajtaját. Javában zajlott a mulatság, s Maxet elárasztották ajándékokkal. Hornby vonatok, pályák, transzformátorok, akciós játékok érkeztek tömegével. S az egybegyűltek lelkesen nyelték egyik tortát a másik után, s ittak hozzá annyi kólát, hogy már az orrukon buborékozott ki. Keith Webster szorgalmasan kattintgatta a gépét. Miután mindenki elment, Keith Webster megkérdezte a fiától: – Nos, nagyfiú, jól szórakoztál? – Az arca csak úgy ragyogott az örömtől és büszkeségtől. Max bólintott. – Igen, apa. Szuper volt. Max alig várta már, hogy Keith Webster végre magára hagyja. Keith vasárnap esténként softballozni járt. Kórházi sebész kollégáival álltak össze csapattá, hogy így vezessék le a munkájukkal együtt járó feszültségeket. Max mihelyt meghallotta a zár kattanását, indult, hogy megkeresse az anyját. – Elmentek? – Igen, mami. – Mindenki? – Igen. Csak ketten vagyunk itthon. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Eve kinyitotta a hálószoba ajtaját. Csokoládébarna selyemkimo nót viselt, ami elöl szétnyílt, feltárva a hozzá illő csipke fehérneműt, és magához szorította a fiát. Max nyolcéves kora ellenére meglehetősen alacsonyra nőtt. Fekete, cigányos feje búbja csupán a köldökéig ért Eve- nek. Ahogy Max az arcát odaszorította Eve bársonyos, lapos hasáho z, az asszony érezte, hogy a fia mélyen beszívja az illatát, teste és a lánykora óta használt Chanel parfüm finom elegyét. Max nem tett mást, csak lélegzett, Eve azonban a kicsi, tökéletes testben megérezte az imádatot. A hatalom jól ismert érzete megbizsergette a testét. – Gyere, ülj ide a mami ágyára. Most már megkaphatod a különleges ajándékodat is. Max figyelte, ahogy az anyja kivesz valamit a kesztyűs fiókjából. Erre várt egész idő alatt. Az ostoba parti a srácokkal a suliból egyáltalán nem érdekelte. Először is csak azért jöttek el, hogy megbámulják az anyját. Mintha Max eltűrné ezt bárkitől is. Max az apjára gondolt, Keith Websterre, akit megvetett.
„Nos, nagyfiú, jól szórakoztál?” Szórakozni? Veled? Max arra a napra vágyott, amikor az apja nincs többé. Akkor az a gyönyörű édesanyja csak az övé lesz. Akkor majd nem kell titkolni semmit. A csomagban egy fénylő, fekete, fém valamit látott. Egy vonat? – Tetszik? Eve hangja érces volt, suttogó. Max az arcába nézett. Az anyja a külvilág számára me gszűnt létezni, rejtőzködött. Nem így Max számára. Max különleges volt. Ő ismerte az igazi Eve Blackwellt, a forradásokat és mindent. Annyira szerette, olyan mélyen, hogy emiatt gyakran sírva fakadt. – Mami! – A fiúnak elakadt a lélegzete. – Ez… ez igazi? – Hát persze, hogy igazi. És nagyon régi. A családé már nagyon hosszú idő óta. Max kisfiús ujjait puhán, kíváncsian végighúzta a ravaszon. Micsoda erő! S ez mind az övé! Eve azt mondta: – Már majdnem kész felnőtt vagy, Max. Nagy vagy te már a játékokhoz. Keith ezt nem érti, de én igen. Eve Blackwell a fia előtt mindig csak a keresztnevén említette a férjét, soha nem nevezte apának vagy apunak. Keith eleinte neheztelt emiatt. – Szeretném, ha nem a keresztnevemen szólítanál a gyerek előtt. Az olyan személytelen. Max téged sohasem szólít Eve-nek. Ám Keith próbálkozásai, hogy meghonosítsa az „a” betűkkel kezdődő szavakat Max szótárában, néhány hét után mindig kudarcot vallottak. Eve ilyenkor azzal védekezett: – Nem én mondom neki, drágám. Ő maga döntött így. S különben is, olyan nagy dolog ez? Csak pajkosság. S minél jobban erőlteted, annál jobban fog ellenkezni. Tudod, milyenek a gyerekek. – Keith tudja, hogy nekem adtad? – kérdezte Max még mindig elbűvölten a fegyvertől. Tökéletes volt. Akár az anyja. Eve elmosolyodott. – Dehogy. Ez a kettőnk titka. Visszateszem a széfbe, nehogy gyanút keltsünk. De akkor veszed elő, amikor csak akarod. Csak szólj, és én máris hozom. Ijesztő gondolat ütött szöget Max fejébe. – De ugye nem Peter bácsi pisztolya… Azé, aki… tudod? Amikor még kicsi voltam. Négy évvel ezelőtt Max nagybátyja, dr. Peter Templeton részeg őrületében hajszál híján agyonlőtte a gyerekeit. Nem lehetett pontosan tudni, hogy eredetileg magát, Lexit vagy Robertet akarta-e megölni. Peter annyira részeg volt, hogy ő maga sem emlékezett rá. Mindenki csak annyit tudott, hogy a házvezetőnő egyik kora reggel fegyverdörgésre nyitott ajtót, berohant és kitépte a fegyvert a férfi kezéből. A dulakodás hevében kapott egy golyót a karjába. Az asszonyt természetesen kárpótolták. „ Több milliót kapott”, hallotta egy beszélgetés alkalmával Max Keith szájából, s a pénz a jelek szerint megtette a magáét, soha egyetlen szó sem szivárgott ki a sajtónak. Ettől a naptól fogva Max nagybátyja soha többé egy korty alkoholt sem ivott. A fegyvere pedig rejtélyesen eltűnt. Eve megrázta a fejét. – Nem, drágám. Ez nem Peter bácsikád fegyvere. Ez annál különlegesebb. Ez valamikor az én nagyapámé, David Blackwellé volt. A te dédapádé. Max nyolcéves mellkasa büszkeségtől dagadozott. Szerette, amikor az édesanyja történeteket mesélt a családjáról. Az ő családjáról. Max legkorábbi emlékei azok, amikor az anyja mély, érzéki hangján az ükapja, Jamie McGregor kalandjairól s arról az izgalmas birodalomról mesélt, amelyet az őse alapított. Max első szava az volt, hogy mama, a második a Kruger, a harmadik pedig a Brent. Míg a többi fiú dinoszauruszokról és Supermanről ábrándozott, az ő képzeletét azok az ellopott
gyémántok villanyozták fel, amelyekre az ükapja alapozta a vagyonát. – Az én vagyonomat. – Max Websternek nem volt szüksége tündérmesékre, elrabolt királylányokra, sárkányokra és várakra. Számára az anyja volt az elrabolt királylány, akitől a királyságát is elrabolták, s az a gonosz apja bezárta ebbe a tetőtéri lakásba. És ő, Max volt Eve bosszút szomjazó lovagja. A Kruger-Brent az ő váruk. Ami pedig a megölendő sárkányokat illeti, hát azokból volt bőven. Mindenki, akit csak Max ismert, ellenségnek számított. Az a szánalmas Keith, s a fiúk mind az iskolában, akik gúnyt űztek az anyjából, s közéjük tartoztak a Templeton unokatestvérei is, Robert és Lexi. – Az unokatestvéreid lopták el az örökségedet, drágám. Elvették, ami a tiéd, téged pedig kivetettek maguk közül, mint valami undorító férget. Ahogy engem is kivetettek maguk közül. Max anyja szájából olyan volt az egész, mint valami mítosz. És az is volt. Eve-et kiűzték a paradicsomból. S Max volt a kiválasztott, a próféta, a messiás. S ő, Max lesz az, aki viszszavezeti Eve-et az ígéret földjére. Max csak akkor nyerheti el méltó jutalmát, anyja feltétlen szeretetét, ha visszaszerzi neki a Kruger-Brentet. Ez az ő szerződésük, amit a vérükkel pecsételtek meg akkor, amikor Max megszületett. Max folyton csak erre gondolt. De addig, addig a dicsőséges napig, míg be nem tölti küldetését, meg kell tanulnia beérni azokkal a szeretetmorzsákkal, amelyeket az anyja elébe hajigál. Az esetek többségében Eve hűvös és távolságtartó volt a fiával. Állandó jelenléte a lakásban válogatott kínzással ért fel. Max úgy szomjazta anyja gyöngédségét, mint egy kiszáradt folyómeder a kiadós esőt, ám Eve ezt időről időre megtagadta tőle. Keith Webster hozzáérhetett azokkal a rusnya, hideg kezeivel. De Max nem. Azon ritka alkalmakkor, amikor az anyja magához szorította úgy, mint ma, Max úgy érezte, hegyeket tudna elhordani. Szorosan anyjához bújva, magába szívva anyja bőrének mámorító illatát, a kisfiú ereiben, mint a heroin, szétáradt a bo ldogság. Eve felállt. Szorosabbra fonta testén a kimonót és odalépett az ablakhoz. Max egyedül ült az ágyon. Mint mindig, ha az anyja magára hagyta, Max fizikai fájda lmat érzett. A fegyverrel, az ajándékával vigasztalódott, szorosan az ajkához emelte. – A dédapád, David sohasem sütötte el azt a fegyvert. Soha, egyetlen golyót sem lőtt ki belőle. Eve kibámult az ablakon. Úgy tetszett, magában beszél, s nem a fiához. – Túl gyáva volt hozzá. Max bekapta a csalit. Egy ártatlan bárány, aki a vágóhídra indul. – Én nem vagyok gyáva, mama. Én nem félek majd használni. Eve megfordult. – Igazán? És kire fogsz lőni vele, drágám? Mindketten tudták, mire az ajándék. Megölöm vele Keith Webstert. Megölöm vele az apámat.
Hat LIONEL NEUMANN NÉZTE A VELE SZEMBEN ÜLŐ FIATALEMBERT, s kö zben gondolatai a múltba kalandoztak. 1952-ben történt, egy hasonlóan napsugaras júniusi délelőtt. Akkor Kate Blackwell ült az átellenben lévő széken, ott, ahol most ez a fiatalember. Visszaszámlálva, Lionel Ne umann döbbenten állapította meg, hogy Kate hatvanéves lehetett akkor… A kép, amit az emlékeiben gondosan megőrzött, egy középkorú, de még mindig gyönyörű asszonyt mutatott: karcsú, kifogástalanul öltözött, fekete haja csillog, s csak itt-ott vegyül közé egy-egy ezüstös szál. A fia miatt jött. – Tonyra nem lehet ráismerni. Olyan, mintha valami mélyen bent meghalt volna benne. Mindent elkövettem, hogy boldoggá tegyem, de hiába. Eltökélte, hogy nem nősül meg. A gond mindig az volt Kate Blackwell- lel, hogy örökösen tanácsért fordult Lionel Neumannhoz, Brad Rogershez és még néhány Kruger-Brent-es örök darabhoz, de soha egyetlenegyet sem fogadott meg. Minden bolond tudta, hogy mi a baj Tony Balackwell- lel. A fiú zongoraművész akart lenni, de az anyja nem engedte. Annak, hogy Kate kegyetlenül elt iporta Tony álmait, az lett a vége, hogy a fiú a végén megháborodott. Kate Blackwell azo nban ezt képtelen volt belátni. Úgy halt meg, hogy szentül hitte, mindig a legjobbat akarta a fiának. S hogy Tony volt az, aki csalódást okozott neki. Tony Blackwell természetesen megházasodott. És néhány röpke hónapig még boldog is volt, igazán boldog, egészen addig, míg Marianne, a felesége bele nem halt a szülésbe, amikor életet adott az ikreknek. Mára már valamennyien halottak. Kate, Tony, Marianne, Alexandra. De én még mindig itt vagyok. Ugyanabban az irodában. Ugyanazok között a bútorok között. Ugyanazokkal a problémákkal. Különös dolog az élet. A fiatalember, aki most itt ült Lionel Neumann- nal szemben, Kate Blackwell dédunokája, Robert Templeton volt. Ha Tony akkor nem nősül meg, Robert sem lehetne itt. Sem ebben az irodában, sem a földön. De Kate Blackwell személyesen gondoskodott arról, hogy a dolgok így történjenek. Bár elég hihetetlennek tűnt, a fiú már betöltötte a tizenkilencedik évét, hat láb magas cipő nélkül, szőke és jóképű, mint egy filmsztár. Nem gyerek már, ugyebár. Kész férfi. S épp ez a baj. – Semmit sem tehet, hogy megakadályozza. Robbie hangja határozott és pimasz volt. Előredőlt, hosszú, vékony zongoristaujjait a térdén nyugtatta, s dacosan nézett farkasszemet az idős férfival. – A törvény szerint nagykorú vagyok. És én döntöttem, egyedül, s most mutassa meg, hol kell aláírnom és már itt sem vagyok. – Sajnos ez nem ennyire egyszerű, Robert. Lionel Neumann vézna ujjaival beletúrt sűrű, mákos hajába. Robbie-t egy vén nyúlra emlékeztette. Az orra mintha állandóan mozogna, hogy pusztán szag után kiszimatolja a jogi bukfenceket. Még az irodája is odúra emlékeztetett sötétre festett fabútoraival, a halovány Tiffany- lámpákkal, vörösborszínbe kötött jogi könyveivel, amelyek alatt roskadoztak a polcok. – Az édesapja… – Apámnak semmi köze ehhez! Robbie öklével az íróasztalra csapott. Lionel Neumann gondosan felstószolt iratkötege inek felső lapjai megborzolódtak, majd újra elsimultak. Az öregember arca rezzenetlen maradt.
Látom, a dédanyád temperamentumát örökölted. De nem ijesztesz rám, kölyök. Velem már többször kiabáltak dühödt Blackwellek, mint ahány meleg vacsorát te már elfogyasztottál. Milyen kár. Robert annyira elragadó, imádnivaló kiskölyök volt. Nem csoda, hogy Kate olyan nagyon szerette. De felnőtt, s Lionel Neumann alaposan elkényeztetett, gengszterforma fiatalembernek látta. Tizenkilenc éves korára már priusza van, lopo tt és kábítószerezett. Lopott! Mi oka lehet a Kruger-Brent örökösének arra, hogy lopjon? Lionel Neumann túl régen volt már a vállalatnál ahhoz, hogy tudja, a vagyon, a szemé rmetlenül hatalmas vagyon a Blackwell családon inkább átok, semmint áldás. Robbie Templeton már többször is jelét adta, hogy ugyanazt az utat fogja járni, mint Christina Onassis. Drogok, mámor és depresszió. Lionelt Shakespeare Hamletjére emlékeztette. A dán királyfit is balsors üldözte. Robert Templeton sorsa is elképesztő. Ha utánaszámol, a Kruger-Brent piaci indexe feltehetően magasabb, mint Dánia egész GDP-je. Ami pedig „balsorsa minden nyűgét és nyilait”* illeti, a fiatal Robert Templetonnak azokból is kijutott bőven. Lionel Neumann a fiú apját okolta mindenért. Azóta a szerencsétlen fegyverügy óta Peter Templeton teljességgel megfeledkezett minden apai kötelezettségéről. Annyira gyötörte a lelkiismerete, hogy képtelen volt fegyelmezni a gyerekeit. Egy kis katonaság, az kellene ennek a fiúnak. Ha megérintené egy háború szele, az mindjárt gatyába rázná. – A cég alelnökeként és örökös tagjaként az édesapjának joga van ahhoz, hogy minden olyan kérdésről tájékoztatást kapjon, amely anyagilag érinti a cég működését. – De nem gátolhat meg engem abban, hogy lemondjak az örökségemről. Őrjönghet, d ühönghet, ha ettől jobban érzi magát, de nem akadályozhat meg benne, igaz? Lionel Neumann megrázta a fejét. Ennyi düh. És ennyi arrogancia! A fiatalság arroganciája. – Végső soron igaza van, Robert. A döntés a magáé. Mindazonáltal, mint a család ügyvédje már több mint négy évtizede, azt tanácsolom, hogy… Robbie rá se hederített. Ezt tartogassa annak, akit érdekel, tata. Nekem nem kell a Kruger-Brent. Sohasem érdekelt. És nem érdekel az egész rohadt család sem. Lexin kívül egyikük sem ér egy fabatkát sem. Robbie-ban előző este ért meg az elhatározás. Azzal töltötte az idejét, hogy heroin- és tequilamámorban ütötte a mocskos, elhangolódott billentyűket a Tommy's-ban, egy brooklyni melegbárban. Egy idősebb meleg férfi, aki minden este odajött hozzá a zongorához, váratlanul azt kiabálta: – Hé, kölyök, ide figyelj! Ezt akár hivatásszerűen is csinálhatnád. Csak egy odavetett megjegyzés volt. De Robbie-t szíven találta, mint egy jól irányzott puskagolyó. Akár hivatásszerűen is gyakorolhatnám! Akkor eljöhetnék otthonról. Megszabadulhatnék az apámtól, a Kruger-Brenttől, megszabadulhatnék a démonjaimtól. Megváltoztatnám a nevemet. Zongorázhatnék valahol egy nevenincs bárban. Megtudhatnám végre, ki is vagyok valójában. Robbie Templetont nem érdekelték a jó öreg Neumann aggályai és intelmei és quid pro quousjai. Ő ki akart szállni. – Tessék. – Kitépett egy papírlapot Lionel Neumann jegyzettömbjéből. Az ügyvéd tollával lefirkantott pár sort. Ezzel a pár sorral akarta megváltoztatni az egész életét.
*
fordította Arany János
„Én, Robert Templeton ezennel lemondok minden jogomról, kötelességemről és örökségemről, amelyet déd-nagyanyám, Kate Blackwell hagyott rám, lemondok minden KrugerBrent Ltd.–vel járó jogomról és részvényemről, s azt kizárólagosan a húgomra, Alexandra Templetonra hagyományozom.” – Dátum, aláírás, és maga a tanúm. Robbie odanyújtotta az irományt a megrémült ügyvédnek, majd felállt, hogy távozzon. Lionel Neumannt most is szíven ütötte, hogy mennyire jóképű ez a fiatalember. Igazi aranyifjú. Bár már kezdtek rajta kiütközni az állandó kilengések nyomai. Véreres szemek, beesett arc, önkéntelen remegések. Mennyi idő még, hogy az utcára kerüljön, s egy újabb reménytelen, gyámoltalan, arc nélküli kábítószeressé legyen a tömegben? Hat hónap. Maximum. – Köszönöm a segítségét, Mr. Neumann. Kitalálok egyedül is.
Hét LEXI TEMPLETON NEM OLYAN VOLT, MINT A TÖBBI LÁNY. Amikor ötéves volt, az apját telefonon keresték az irodájában. – Sajnos ide kell jönnie és el kell vinnie Lexit, méghozzá azonnal. Mrs. Thackery, Lexi óvodájának a vezetőnője volt az. A hangja kétségbeesésről árulkodott. – Történt valami Lexivel? Jól van? – A lányának semmi baja, Mr. Templeton. A többi gyerek miatt aggódom. Amikor Peter odaért a Little Cherubs előkészítő óvodába, Lexi könnyes szemekkel futott elé. – Én semmit sem csináltam, papa! Nem az én hibám volt. Mrs. Thackery félrehúzta Petert. – Ma délelőtt két gyereket orvoshoz kellett vinni. A lánya ollóval támadt rájuk. A kisfiúnak szerencséje volt, hogy nem veszítette el az egyik szemét. – De hisz ez nevetséges! – Peter Lexire nézett. A lábába kapaszkodó, sárga nyári ruhát s a hajában hozzáillő sárga szalagot viselő Lexi maga volt a megtestesült ártatlanság. – Miért tett volna ilyet? – Elképzelni sem tudom. A munkatársaim határozottan állítják, hogy semmi előzménye nem volt. Sajnos Lexit nem tarthatjuk itt a Little Cherubsban. Más megoldásról kell go ndoskodnia. A limuzin hátuljában ülve Peter megkérdezte a kislánytól, hogy mi történt. – Nem tudom – vágta rá Lexi vidáman lógázva közben a lábait, a megbánás minden jele nélkül. – Nem tudom, miért csináltak ekkora cirkuszt belőle. Kollázst csináltam. A KrugerBrentről. Tudod, arról a magas épületről, ahol dolgozol. Peter bólintott. – Nagyon szép lett, ezüstös, az összes alufóliát rátettem. De Timmy Willard azt mondta a képemre, hogy „rémes”. Malcolm Malloy meg kinevetett. – Ez nem volt szép tőlük, drágám. S aztán mi történt? Lexi vetett apjára egy szánakozó pillantást, mintha csak azt kérdezné: Ez meg miféle kérdés? – Megvédtem magamat. Ahogy tanítottad. Belevágtam az ollót a fejébe. De ne aggódj, papa – tette még hozzá, látva, hogy Peternek megmerevednek a vonásai. – Nem halt meg. Elmegyünk ebédelni a McDonald's-ba? A gyerekpszichológus nagyon megértő volt. Lexi nagyon intelligens és nagyon érzékeny kislány. Antiszociális viselkedése abból fakad, hogy elveszítette az édesanyját. Peter erre azt kérdezte: – Na és mi a helyzet a bosszúálló hajlamával? Azzal, hogy nem ismer morális korlátokat? Mindig ugyanazt a választ kapta. – Ki fogja nőni. – Elegem van az örökös mentegetőzésekből. Megmérgezted a királynőt, ezért nyomban lefejeztetlek. Lexi megragadta a csak néhány példányban gyártott kis hableányt formázó Barbie babáját. – Most majd megtanulod, te halfarkú krini- mal- ista? – És diadalittasan elvigyorodott, amikor a fej levált a testről. – Tessék, most már örökre HALOTT vagy! – Lexi!
Mrs. Grainger, az új házvezetőnő lépett be Lexi szobájába. Szanaszét hevert a földön a tengernyi lefejezett baba. Az asszony felsóhajtott. Megint? Hová lettek a teazsúrok, a mackós piknikek? A nyolcéves lánykák sokat változtak az ő ideje óta. Az ötven-egynéhány éves, özvegy és gyermektelen Mrs. Grainger került a valamikori elhíresült Mrs. Carter helyébe. (Mr. Templeton egykori házvezetőnője a lehető legjobban használta fel a vérpénzt, amit kapott. Elvált semmirekellő férjétől, Mike-tól, s Hawaiig meg sem állt. Utoljára Mauin látták, ahogy egy félmeztelen, húszéves, Keanu névre hallgató fiú kókusz masszázsolajat dörzsöl bele tekintélyes kiterjedésű hátába. Mrs. Grainger ki nem állhatta a kókuszolajat.) Mrs. Grainger szerette Lexit, de nem állhatta a pazarlást. Ezek a babák pénzbe kerültek. Ilyesmiért annyit szidta már a kislányt, hogy számba se tudná venni. – Itt meg mi folyik? Lexi fejében egymást kergették a gondolatok. Mrs. Grainger teljesen dilis. Mivel lehetne megállítani? Mit szeretne hallani? – Semmi baj, Mrs. G. Csak játszottam. De meg tudom javítani őket. Nézze csak, így. Sebtében előhalászott egy Ariel fejet a szoba valamelyik távoli sarkából, s megpróbálta visszailleszteni a törzshöz, de hiába. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek ígérkezett. A nyak vége sehogy sem akart beleilleszkedni a vállak közti nyílásba, amely mintha valamiféle boszorkányság folytán összezsugorodott volna azóta, hogy Lexi kitépte a fejet a helyéből. Vörös nylon hajfürtök tekeredtek minduntalan Lexi ujjaira. A homlokán veríték gyöngyözött. – Komolyan meg tudom csinálni. Már korábban is megcsináltam. – Nem ez a lényeg, Lexi. Egyáltalán nem szabadott volna letépned a fejét. Úgy néz ki ez a szoba, mint az Élőhalottak éjszakája. – Nem az én hibám. Ariel meg akarta mérgezni a királynőt. Lexi kezével a még ép Barbie felé intett. Királyi bíborba öltöztetve, aranyszállal a ho mlokán, a szőke alak ott terpeszkedett a méregdrága baldachinos Barbie ágyon, amit Robbie vett a húgának a múlt héten. Mintha Lexinek további játékokra volna szüksége. – Megmérgezték. Látja? Ezért olyan furcsa a színe. Mrs. Grainger egy horkantással vette tudomásul, hogy a baba arcát valaki ádáz elszántsággal, zöld filctollal rémesen átdekorálta. Magában azért imádkozott, nehogy Lexi ruhája és ágya is csupa zöld legyen. A filctollat lehetetlen eltávolítani. Lexi ünnepélyesen azt mondta: – Ha az ember megmérgez valakit, akkor úgy igazságos, hogy levágják a fejét. Ez a szomorú és teljes igazság, Mrs. Grainger. Történelemórán tanultuk. S olyan őszinte, ártatlan képet vágott hozzá, hogy az asszonynak nehezére esett nem e lnevetnie magát. – Nos, jobban szeretném, ha a történelem nem ismételné meg önmagát olyan gyakran a gyerekszobában. A házvezetőnő hangja szigorú volt. De Lexi tudta, hogy ő győzött. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, az asszony mikor mérges igazán, és mikor tetteti csupán. Odalentről hangos szóváltás hangjai hallatszottak, Lexi arca elfelhősödött. – Papa kiabál. Lehet, hogy Robbie megint bajba került? – Nem tudom – mondta Mrs. Grainger, és becsukta a gyerekszoba ajtaját. – Ha így is volna, nincs miért aggódni. A bátyja elég nagy és förtelmes szájú ahhoz, hogy megvédje magát.
Lexi nagyon mérges lett: – A bátyám egyáltalán nem förtelmes! Ő a legszebb testvér az egész világon, az egész földön. Mindenki ezt mondja. Mrs. Grainger sóhajtott egyet. Bár ne venne Lexi mindent szó szerint. Bár Mr. Templeton ne kiabálna annyit. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire érzékeny a lánya, s milyen okos, olyan, mint egy apró műhold, amely minden feszültséget érzékel a házban, s a világot torz tükörben vetíti ki magának. Ma még csak a babáit fejezi le. De mi lesz holnap? Undorító, perverz féreg!!… Ártatlan gyerekekre vadászik… Az ilyen elmebetegeket mind ki kéne herélni! Peter Templeton igyekezett egyenletesen lélegezni. Próbálta megőrizni a nyugalmát. Nem szabad elveszítenie a fejét ez előtt a rémséges perszóna előtt, aki obszcén szavakat vág a fejéhez, mint egy repedtsarkú kurva. – Ludo meg én a rendőrségre is mehettünk volna, tudja? Lehet, hogy a nő olyannak hatott, mint egy repedtsarkú kurva. De nem az volt, hanem Angelina Dellal, Ludo Dellal, a JPMorgan prominens bankárának a felesége és Dominic Dellal, a tizenhat éves futtballsztár, az Andover első emberének az anyja, akivel (ha Peter jól vette ki az asszony mocskos szájából elhangzó szavakat) az ő fia, Robert homoszexuális viszonyt létesített. – Robert buzi! És őrült! A vád úgy borította el Peter elméjét, mint egy pöcegödörből túlcsorduló trágyáé. A kora negyvenes, tetszetős, arisztokratikus vonású, kifogástalanul beszárított hajú Angelica Dellal, aki megjelenésével a gazdag bankár feleségét mintázta, a maga idejében igazi szépség lehetett. Ám egykori szexuális vonzereje már réges-rég elhamvadt, a jól ápoltság, a gondos manikűr és botox ellenére is. Ráadásul ebben a pillanatban kimondottan ronda és visszataszító volt nagyra tátott szájával, dühtől eltorzult arcával, s hozzá vadul hadonászott gyémántokkal ékesített kezével. – Szóval… A beállt csöndben Peter rájött, hogy az asszony végül kifogyott a szuszból. – Elnézést? Mit kérdezett? Egy pillanatig úgy látszott, hogy Angelica Dellal nyomban felrobban a méregtől. – Azt kérdeztem, mit szándékozik tenni, hogy azt a mocskos, perverz fiát távol tartsa az enyémtől? – Beszélek Roberttel. – Beszél vele? Ennyi? A férjem rajtakapta őket a kocsi hátuljában, érti? A maga kölyke a miénk farkát szopta. Hallja, amit mondok? Eljutott végre az agyáig? A nő szépen manikűrözött karmaival Peter felé kapott. A férfi ösztönösen hátrább lépett, s a díványba kapaszkodva keresett menedéket. Robbie valóban ezt csinálta volna? – Beleborzadt a gondolatba, s nyomban el is hárította. – Talán a férje nem pontosan ezt látta. Peter szinte csak súgta a szavakat. Tudta, hogy Ludo Dellal nem tévedhetett. Mégis, képtelen volt elfogadni. Dacára annak, hogy Peter Templeton pszichiáternek tanult és évtizedeken át praktizált, képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a fia meleg. Hány olyan homoszexuálissal beszélgetett már, akik nem vallották be a külvilágnak, hogy azok? Megszámlálhata tlanul sokkal. Szerencsétlen, kétségbeesett férfiakkal, vergődő idegenekkel, s milyen könnyű volt velük együtt érezni, megérteni a problémáikat. De most egész más a helyzet, hiszen ezúttal a fiáról van szó. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy kiderüljön, ennek a rémes asszonynak a
fia vitte tévútra Robertet, s nem fordítva történt. Hogy az ő fia az, aki kinövi idővel, ő az, aki futballsztárnak készül a Harvardon, megnősül és gyerekei lesznek, s úgy tekint majd vissza erre az incidensre, mint kamaszkori megtévelyedésre. Úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mint hegymászó puszta kézzel a kiszögellésekbe. Robbie egyáltalán nem volt nőies. A lányok úgy rajzottak körülötte, mint legyek a hús körül, mindenki randevúzni akart vele. Lehet, hogy csak szégyenlős? Későn érő típus? Elképzelhető. „A maga kölyke a miénk farkát szopta.” Mrs. Dellal, mint Szörnyella de Frász A százegy kiskutyában, felkapta a bundáját és Chanel táskáját, s indulni készült. – És komolyan gondolom. Ha a buzi fiát meglátom a ház vagy Dom iskolájának tíz mérföldes körzetében, azonnal hívom a rendőröket. S imádkozzon, hogy a zsaruk előbb találják meg, mint a férjem. Nagy csattanással bevágódott a bejárati ajtó. Csönd. – Papa! Lexi állt az ajtóban, fehér muszlinruhában, amelynek az ujjaira színes pillangókat hímeztek, mézszőke hajában szalag. Peter azt gondolta: Milyen ártatlan! – Mi az, hogy perverz? Peter zavarában elvörösödött. – Hmmm, kicsim… tudod… ez nagyon csúnya szó. – Igen, értem, de mit jelent? – Nem jelent semmit, drágám. – Ó. És a buzi, az mit jelent? Te jó ég! Mindent hallott? – Miért nem mész fel a szobádba, kicsim, játszani? Én is jövök nemsokára. – Nincs kedvem játszani. – Lexi halkabbra fogta a hangját, s egy cinkos pillantás kíséretében azt kérdezte: – Azt jelenti a perverz, hogy SZ-E-X? – Szaladj és nézd meg inkább A dzsungel könyvét. Mondd meg Mrs. Graingernek, hogy megengedtem, de csak ezt az egyet. Lexi boldogan szaladt fel az emeletre. Peter leroskadt a díványra. Ó, Alex. Miért is nem vagy itt? Miért olyan nehéz ez még mindig? Peter tisztában volt vele, hogy beszélnie kell Roberttel. Csak azt nem tudta, hogy fogjon hozzá. A végén nem neki kellett kezdenie. Robbie maga hozakodott elő vele. Este tizenegykor jött haza, tajtrészegen. Az apja a konyhában volt éppen. – Biztos örülsz, ha megtudod, lelépek – motyogta Robert. – Úgy értem, megszabadulsz tőlem. – Részeg vagy, Robert. Nem értem, miért csinálod. – A barátom… – a szavak kegyetlenül gurguláztak Robbie szájából. – A barátom, Dom és én lelépünk. New Orleansba megyünk. Velem már nem lesz gondod. Bonthatod a pezsgőt. Felemelve a kezét, mintha tósztot akarna mondani, elveszítette az egyensúlyát és beütö tte a fejét a konyhaasztalba, majd a földre zuhant. – Hoppá! – Robbie- nak a nevetéstől kicsordultak a könnyei. – Nem ennyire mulatságos, hogy iszol, Robert. – Tényleg? Nahát, ez érdekes. Mert a tiéd az kacagtató volt. – Megvetés csillant a fiú szemében. – Talán fegyvert is kéne fogjak rád? Csak hogy még mulattatóbb legyen. Úgy már tetszene, apa? Peter a legszívesebben elbőgte volna magát. Hogy tud az „apa” szó sértésnek hangzani?
– Dominic anyja itt járt ma délután. Megfenyegetett, hogy ha nem hagyod békén a fiát, feljelent megrontásért. – Mmmmegrontás? Ez jó. Ember, ez baromi jó! Majd ezt is kipróbáljuk. Dom nyitott az új dolgokra. Peter felhorkant. – Elképesztő vagy. Még mindig azt hiszed, hogy ez játék? Az a fiú alig múlt tizenhat éves. Robbie megvonta a vállát. – Tudja, mit csinál. S ami azt illeti, piszok jól csinálja. – Ha a szülei feljelentenek, börtönbe kerülhetsz, Robert. Felfogtad? – Nem, ha nem találnak meg bennünket. Robbie feje elnehezült. Miután eljött Lionel Neumann irodájából, ment egyik bárból a másikba, s ivott, míg csak szűnni nem kezdett az öntudata. Mostanában gyakran tett így. A beszélgetés olyan volt számára, mintha sűrű, forró leve sben kellene úsznia. Az igazság az volt, hogy Dom Dellal nem különösebben érdekelte. Nem szerettek egymásba, semmi ilyesmi nem történt. De apja megvetését látva, nem tudta fékezni magát. A saját önmarcangolására, öngyűlöletére emlékeztette. Ez az én szerencsém. Én vagyok az első meleg homofób. – Elmentem ma a jó öreg Neumann papához. – Igen? – Aha. Kiírattam magam a végrendeletből. – Robbie a részegekre jellemző módon kacarászott. – Mondtam neki. .. Azt mondtam neki, hogy feldughatja a pénzét. Mert nekem nem kell. Az a szaros Kruger-Brent… Peter sóhajtott. – Ez nem olyan egyszerű, hogy csak úgy kiiratkozol, Robert. Itt részvényekről van szó… bonyolultabb ennél. – Már nem az. Lexire hagytam mindent. Peter felállt. A szoba, mint egy centrifuga, megpördült vele. A homlokát megérintve szinte érzékelte az ujjaival a ragadós, meleg vért a kidagadó erekben. Magában azt gondolta: Tényleg megmásította Kate végrendeletét? Megtehette? Hangosan azonban csak annyit mondott: – Túl részeg vagy most ahhoz, hogy komolyan beszéljünk. Majd reggel folytatjuk. – Reggel már nem leszek itt. Robbie bizonytalanul tett néhány lépést az apja felé. Zavaros tekintetében ádáz harag villant. Peter gyomra összerándult. Robbie olyan közel állt hozzá, hogy megérezte az erjedő a lkohol bűzét. Félek tőle. Félek a saját fiamtól. – New Orleansba megyek. Dommal. – Ha elhagyod ezt a házat, nem kell, hogy visszagyere. A szavak kiszaladtak a száján még azelőtt, hogy a fejében megfogalmazódtak volna. – Ne aggódj, nem jövök vissza. Viszlát, apa. – Viszlát, Robert. Peter figyelte, ahogy a fia kibotladozik a konyhából, miközben a vér továbbra is hangosan zakatolt a fülében. Nem sokkal később hallotta, hogy bevágódik a bejárati ajtó. Megszólalt a lelkiismerete. Ez az a pillanat, amikor utána kellene futnom. Meg kellene mondanom neki, hogy sajnálom, nem gondoltam komolyan. Múltak a percek. Peter rádöbbent, hogy az érzés, ami odabent feszíti, egyáltalán nem a lelkiismeret- furdalás. Hanem a megkönnyebbülés. Miután eloltotta a lámpákat, felment az emeletre Lexihez. Már csak ketten vagyunk, drágám. Nem kell neked a bátyád. Apa majd vigyáz rád.
Nem akarta felébreszteni a kislányt. Csak oda akart térdelni az ágyához egy kis időre. Csak be akarta szívni édeskés babaillatát. Vigasztalódni akart csak a meleg, alvó, ártatlan Lexivel. Halkan kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Koromsötét volt odabenn. Emlékezetből tapogatódzva indult el a megszokott útvonalon, ügyesen átlépegetve a játékdobozokon, szétdobált ruhákon. Peter letérdelt az ágy mellé és kinyújtotta a karját. Legnagyobb meglepetésére fuvallatot érzett az arcán. Felkapta a fejét. A hálószoba ablaka tárva-nyitva állt. Alatta pedig, ahogy a Hold fénye haloványan rávilágított, csak egy gyűrött takarót látott. Lexi nem volt sehol.
Nyolc AZ ELSŐ DOLOG, AMIT ÉRZÉKELT, A SÖTÉTSÉG VOLT. Teljes sötétség. De nem a hálószoba sötétsége. A sír sűrű, hideg, fojtogató sötétsége. Sikítani szeretett volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Valamit beletömtek a szájába, kesernyés ízű rongyot. Alig kapott levegőt. Hol vagyok? Mint valami kígyó, pánik fojtogatta tekergőzve a szívét. Lehet, hogy csak álmodik? Időről időre beütötte a fejét valami kemény fémbe. Koporsó? Nem! Ó, Istenem, nem! Papa! Megint sikított. A rongydarab ezúttal is elfojtotta a hangot. Lassan és tudatosan lélegezni kezdett az orrán át. Nyugi. Élsz. Ne pánikolj. Levegő áramlott a tüdejébe. Lazíts. Az ükapjáról, a Jamie McGregorról hallott, elalvás előtti mesék jutottak az eszébe. Mindig azt mondták neki, hogy Jamie bátor, ravasz és találékony volt. Harcolt cápákkal, bányászokkal, túlélt hajótörést és megverekedett a merénylőivel. Nem ismert lehetetlent, nem volt olyan kutyaszorító, amelyből ne találta volna meg a kiutat. Lexi próbált logikusan gondolkodni. Mi történt? Hogy kerültem ide? Ezzel nem jutott semmire. Semmire sem emlékezett. Mrs. Grainger lefektette, és aztán… aztán… csak a sötétség. Újra elborította a félelem, mint valami hatalmas hullám. Segítség! Lexi megborzongott. Hirtelen rájött, hogy rettenetesen fázik. Most is az a vékony pizsama volt rajta, amiben aludni ment. A háta alatt a fém olyan hideg volt, mint egy jégtábla. Bumm! Ez meg mi? Valami megmozdult alatta. Először csak rezgett, majd körülbelül minden huszadik másodpercben dobott egyet a testén, mintha palacsinta volna. És akkor beugrott. Egy kocsi csomagtartójában vagyok. Elraboltak, visznek valahová. A rejtekhelyükre. Ha nem vele történik, akkor mindezt nagyon izgalmasnak találta volna. Az emberrablásosdi Lexi egyik kedvenc játéka volt. De ez itt most nem játék. Ez a valóság. – Szállj ki! A férfi elmaszkolta magát. Nem sísapka volt rajta, mint a bankrablókon, hanem gumi Halloween-álarc. Úgy festett benne, mint egy hulla. A félelem és a hideg annyira elcsigázta, hogy Lexi képtelen volt megmozdulni. Szemei tágra nyíltak a rémülettől. Egy másik hang: – Ne csak ácsorogj ott, ember, hanem kapd fel. És hozd be, mielőtt jön valaki. A hulla behajolt a csomagtartóba és megragadta Lexi karjait. Lexi ösztönösen nekitámadt, rúgta és karmolta, mint egy vadmacska. – A kurva életbe! – A hulla az alkarjához kapott. Lexi éles körmei annyira belevájtak a húsába, hogy kiserkent a vére. – Te kis kurva! Lendületből úgy vágta képen a kislányt, hogy Lexi elájult.
Múlt az idő. Lexi egy ablaktalan szobában találta magát. A mennyezeten állandóan égett egy néhány wattos körte. Napok és éjszakák egybefolytak. Eleinte szinte elviselhetetlenül fájt az arca, ahol a hulla megütötte. De idővel csillapult a fájdalom. Az egyik sarokban egy ágy állt, s volt még benn egy öreg porcelánbili, meg egy rozoga kartondoboz, benne néhány rendszertelenül összeválogatott könyv és játék. A falak csupaszok, a padló sima, zöld linóleum. Inkább tűnt irodahelyiségnek, semmint lakószobának. A könyvek és a játékok Lexinél kisebb gyereknek voltak összeválogatva. Az elrablóim nem ismerik a gyerekeket. Az unalmat félelem váltotta fel. Semmit sem lehetett csinálni, semmit sem lehetett ö szszetörni, nem volt más, csak a monoton, magányos órák végtelenje. Bizonyos időszakonként megjelent egy ember, hogy kiürítse, kicserélje a bilit, s hozzon Lexinek némi ennivalót. Fogvatartói nem beszéltek Lexihez és nem is válaszoltak a kérdéseire, de a kislány olykor hallotta elfojtott hangjukat a fal túloldalán. Hárman voltak. A főnök, mély hangú, furcsa akcentust beszélő férfi és két másik – a hulla és egy harmadik, aki változó állatálarcokat viselt, disznót, kutyát, máskor kígyót. Ez a harmadik rémítette meg igazán Lexit. A férfi Lexi ágya fölé magasodott. Most a disznóálarc volt rajta. – Egy pisszenés és elvágom a torkodat. Nem, nem fogod. Ha meg akarnál ölni, akkor már megtetted volna. Élve kellek neked. Lexi sikítani akart, de már késő volt. Egy hatalmas, forró kéz betapasztotta a száját. A férfi ránehezedett az ágyra, Lexire. A súlya a levegőt is kiszorította a kislányból. Az egyik kezével még mindig szorosan tapadt Lexi szájára, ám a másik már Lexi pizsamája alatt kotorászott. – Ne! – A lábai közt érzett éles fájdalom könnyeket csalt Lexi szemébe. A kislány mo zdulni próbált, harcolni, de esélye sem volt. Oda volt szögezve az ágyhoz, mint kövek közé szorult falevél. A férfi furcsa hangokat adott ki. Lexi még sosem hallott ilyen mély, torokból jövő nyögéseket. A haja is égnek állt a rémülettől. Majd váratlanul a súly felemelkede tt. Hangok. – Mi a fenét csinálsz odabent, ember? A főnök hangja. – Majd csak három óra múlva kap újra enni. Lexi nem látta a férfi arcát, mégis tudta, hogy fél. Azt sziszegte a kislánynak: – Ha egy szót mersz szólni, elmetszem a torkodat. Megértetted? Lexi bólintott. Andrew Edwards ügynök a fekete- fehér fotókat nézte sorra, egy telefonkönyvnyi volt belőlük az asztalán. – Mind itt van? – Igen, uram. Benne van minden raktárépület, hangár és ipari létesítmény tizenöt mé rföldnyi hatósugárban attól a helytől, ahol a kocsit megtaláltuk. Tizenegy nap, négy óra és tizenhat perc telt el azóta, hogy Peter Templeton bejelentette a lánya eltűnését. Edwards ügynök olyan sokszor hallgatta meg a szalagon Peter kétségbeesett 911-es hívását, hogy már kívülről fújta. Tíz esetből kilencben mindig kiderül a szülőkről, hogy ludasak a gyerekeik eltűnésében. Mit lehet erre mondani? Beteg világban élünk. Ám jelen esetben Edwards ügynök hitt az apának. Nemcsak őszintének hangzott Peter
Templeton hangja, de a kislány párnáján hagyott zsarolólevél is teljes egészében szervezett akcióra utalt: ujjlenyomat viszont sehol, a leghétköznapibb papírra nyomtatott üzenet, tömör és lenyomozhatatlan. A Blackwell családnak két hetet adtak arra, hogy tízmillió dollárt utaljanak egy jelöle tlen Kajmán-szigeti bankszámlára. Figyelmeztették őket, amennyiben a rendőrséghez fo rdulnak, úgy a kislányt nyomban megölik. Edwards ügynök skótnak született, de temperamentumával igazi New York-inak számított. A bőre halvány, sárgás szempár, a haja átmenet a szőke és a vörös között. Kedvelte a jenkiket, gyűlölte az utcai bandákat és a drog-dílereket, akik megfertőzték a várost, s akik évi rendes nyaralásait Jersey-ben „repülésnek” titulálták. A férfi sóhajtott egy nagyot. – Itt legalább háromszáz számba jöhető épület van. – Pontosan négyszázhúsz. – Jó híre is van, Jones ügynök? – Am azt illeti, igen, uram. Ezek itt – a férfi egy sokkal vékonyabb dossziét nyújtott oda a főnökének – az üres, elhagyatott épületek. – Mennyi? – Csak tizennyolc – felelte az ügynök mosolyogva. –Már délután átkutathatom őket, ha akarja. – Nem. Még nem. – De uram, már csak tizenhat óránk maradt. – A határidő. – Gondolja, nem tudom, mi a határidő? Edwards ügynök dühös lett. Hogy manapság micsoda idiótákat vesznek fel a céghez! Más sem kéne, minthogy New Jersey valamennyi raktárháza körül szövetségiek ólálkodjanak. Ha ezek az alakok szagot fognak, nyomban megölik a kislányt. A Blackwell család nagy kockázatot vállalt azzal, hogy bevonták a hatóságokat. Azzal a rengeteg pénzzel, ami nekik van, könnyűszerrel kifizethették volna a váltságdíjat, s azzal kész. Vagy felbérelhettek volna bárkit a legjobbak közül, hogy elkapják ezeket a fickókat. De nem ezt választották. Ők Edwards ügynökhöz fordultak, aki vagy megdicsőül, vagy rámegy erre a karrierje. Az, hogy elszúrja, nem opció. Hogy a kocsit megtalálták, az már önmagában siker. Edwards ügynök DNS-vizsgálattal összehasonlíttatta a kocsiban és Lexi párnáján talált hajszálakat. A Peter Templetonnal lefolytatott két, eltorzított hangú telefonbeszélgetést feltehetően egy nagy ipari létesítményből kezdeményezték. Az FBI technikusai ma már arra is képesek, hogy mindezt a visszhang elemzéséből megállapítsák, már ha hisz az ember az efféle baromságban. S ez még mindig kevés. Edwards ügynök nem akart tizennyolc szóba jöhető helyet. – Küldjenek fel egy darálót. Ne szálljon túl alacsonyan. Olyan legyen, mint egy rutin forgalomellenőrzés. – Igen, uram. És pontosan mit keressenek? Edwards ügynök megsemmisítő pillantást vetett fiatalabb kollégájára. – Óz Smaragdvárosát. Jézusom! – Keréknyomokat, te agyalágyult! – Keréknyomokat keressenek. Ő nem akart belekeveredni. Phuketben volt épp, egy bordélyban élvezte egy tizenegy éves ikerpár kényeztetését, amikor jött a telefonhívás. Ezeknek a lányoknak itt olyan szűk a muffjuk, hogy mogyorót lehetne törni bennük, s a nyelvük olyan kíváncsi és fürge, hogy azok a menő kurvák is me girigyelhették volna, akikhez otthon járt. Maga volt a csoda.
Kedvelte a thaiföldieket. Csuda rafináltan csinálják. – Tízmillió, háromfelé osztva. A biztonsági rendszer habos torta. Higgy nekem, gyerekjáték az egész. Bemész, kihozod a kölyköt, fogod a pénzt és lelépsz. – Nincs nekem szükségem ilyen pénzre. Nevetés. – Nem kell, hogy szükséged legyen rá. Csupán csak akarnod kell. – Tiszta vagyok, érted? Keress valaki mást. Lehunyta a szemét a gyönyörtől, ahogy a lányok a nyelvüket és az ujjaikat végigcsús ztatták a testén. Odahaza prostiknak fizetett azért, hogy iskolás lányoknak öltözzenek. De azt össze sem lehet hasonlítani a puha, sima bőrrel, az épp csak dudorodó mellekke l s a szőrtelen paradicsommal ott a lábuk között. – Tudod, az a kislány imádnivaló. A hang a vonal másik végén nem adta fel. – Kiköpött mása az anyjának. Mindenki ezt mondja. Elbizonytalanodott. Alexandra Blackwell fiatalkori képe jelent meg lelki szemei e lőtt. Jól emlékezett rá. Hosszú, vékony, napbarnított lábaira. A szőke hajzuhatagra. A remegő rózsaszín, szétnyíló ajkakra, a mosolyára. Helló, Roxy. Jó rég volt. – Mit mondtál, hány éves a lánya? Az egyik thai kislány a férfi anusát nyalogatta. A másik me leg, nedves barlangként vette a szájába a golyóit. A férfi felnyögött a gyönyörtől. – Nyolc. Nyolcéves. És kiköpött az anyja. Mindenki azt mondja. – Jól van. Megcsinálom. De ez az utolsó… Nem volt alkalma befejezni. A vonal másik végén letették a telefont. – Megtalálták már? Peter Templeton olyan erősen szorította meg Edwards ügynök kezét, hogy egy pillanatra szinte elszorította a férfi vérkeringését. Edwards ügynök azt gondolta: Szerencsétlen flótás. Tíz évet öregedett az elmúlt két hétben. – Úgy gondoljuk, hogy igen. Jersey-ben, a… – Mikor indulnak? – Este, mihelyt besötétedik. – Nem lehetne most? – Este jobb. Ez a legmegfelelőbb időpont. Bízzon bennem. Nagy gyakorlatunk van az emberrablásos esetekben. Peter azt gondolta magában: Nagyon remélem, tudja, mit csinál. Edwards ügynök azt gondolta magában: Nagyon remélem, tudom, mit csinálok. És mindketten arra gondoltak: Mi van, ha megölik, még mielőtt beesteledik? – Addig menjen, és próbáljon meg egy kicsit pihenni, uram. Mihelyt van valami, azo nnal tájékoztatom. A főnök és a másik dühösek voltak a disznóra. Lexi hallotta, hogy veszekszenek. De csak töredékeket tudott kivenni. – Megegyeztünk… Hát nem tudsz uralkodni magadon?…. Mi van, ha azonosítani tud…? – Nem fog… Rajtam volt az álarc, ember! – Rohadt pedofil!
– … még meddig….?…. A pénzemet akarom. – Nemsokára. – Már két hete… Ha fizetni akarnának… – Fogd be végre a pofád, ember! Megkapod a rohadt pénzedet! Lexi odaszorította az arcát a sivár helyiség ajtajához, s feszülten hallgatózott. De nem azért, mert félt, hanem mert eltökélte, hogy minél több információt gyűjt össze elrablóiról. Mindenekelőtt a disznóról, aki bántotta. Aki behatolt a testébe. A családom értem jön. Nemsokára itt lesznek. S akkor ez a disznó megfizet azért, amit csinált! Lexi nem attól félt a legjobban, hogy megölhetik, hanem attól, hogy az elrablói büntetlenül megúszhatják. De ez nem történhet meg. Meg kell büntetni őket. Jézusom! Meddig még? Edwards ügynök egy jelöletlen autó mögött guggolt a sűrűsödő sötétségben. Mellette Jones ügynök kuporgott. Mögöttük Chuck Barclay, a különleges tengerészeti akciócsoport főnöke, ő vezeti a mentőakciót. – Tizenkét perc. – Barclay kapitány elmosolyodott, s hófehér fogai kivillantak bekátrányozott arcából. Alacsony, jellegtelen megjelenésű férfi, negyven-egynéhány éves, sovány, vékony, szögletes vonásokkal. Edwards ügynököt inkább foxterrierre, semmint masztiffra emlékeztette. Ez utóbbihoz hasonlóra számított. Az ügynök még ennél is nyugtalanítóbbnak találta a rohamosztagot. Mindössze öt fiatal tengerész, a fejükön infraszemüveg, a markukban szokványos kézifegyverek. Automata géppisztolyoknak vagy gránátvetőknek nyomuk sem volt. – Barclay a legjobb – biztosította Edwards ügynököt a főnöke. Nagyon remélem, hogy így van. A tizenkét perc tizenkét órának tetszett. Meleg, késő nyári éjszaka volt, Edwards ügynöknek mégis felállt a szőr a karján és a hátán. A pórusaiból hideg verejték gyöngyözött. Teljesen átázott az inge. Észrevette, hogy Jones ügynök is lúdbőrzik. A dombtetőn álló, omladozó textilüzem körvonalait alig lehetett kivenni a sötétben. Noha tompán idehallatszott a 206-os gyorsforgalmi út dübörgése, a hely mégis a földkerekség legelhagyatottabbjának tetszett. Aztán váratlanul mozgást észleltek. Barclay kapitány a fejével határozottan intett az e mbereinek. Mire mintegy varázsütésre egyszerre valamennyien belevesztek a vidék síkjába, az aljnövényzetbe, mint némán lehulló levelek. Káprázatos volt. A két FBI-ügynök magára maradt. – Elkezdődött, uram. Jones ügynök tartott a főnökétől. Az idő java részében Andrews goromba pokrócként viselkedett, igaz, hogy a Templeton-gyerekrablás miatt valamennyien borotvaélen táncoltak. – Igen, Jones. Elkezdődött. – Minden rendben lesz, uram. Mindenki azt mondja, ezek a fickók a legjobbak. – Hm. – Az elhárítás… – Pszt! – Edwards ügynök a szájára tette az ujját. – Maga is hallotta? – Mit, uram? – A fegyverdörgést! Vakító fény villant. Aztán oroszlánüvöltéshez hasonló, ám annál százszor, ezerszer erősebb hang robbant bele a sötétségbe. A két ügynök ösztönösen nyomban a füléhez kapta a kezét és a földre vágódott.
– Mi a…? – Jones ügynök füle csöngeni kezdett. A szájában föld, fű és por keverékét érezte. – Bomba! Maradjon a földön. Újabb robbanás. Még süketítőbb, mint az előző, olyan, mint egy közeli mennydörgés. Fények villantak a dombtetőn. Az üzem fénybe borult, mint egy rögtönzött tűzijáték. Edwards ügynök átázott inge alatt a fegyverét kereste. – Hívjon erősítést. Én odamegyek. – Ne, uram! Ne tegye. Nem tudja, mi történik ott… az épület bármelyik percben összedőlhet. Csakúgy, mint a karrierem, ha ki nem menekítem élve azt a Templeton gyereket. – Maga csak telefonáljon! – kiáltott vissza Edwards ügynök épp csak a fejét fordítva vissza. A hangja beleveszett a harmadik robbanásba. Jones ügynök megint a földre vetette magát. Mire kinyitotta a szemét, főnöke már sehol sem volt. Lexi épp befejezte az evést, amikor meghallotta az első lövést. Nyomban rájött, mi tö rténik. Itt vannak! Értem jöttek! Tudtam, hogy így lesz. Harminc másodperccel később kivágódott a szobája ajtaja. A főnök, a külföldi rontott be. Nem maradt már ideje arra, hogy felöltse az álarcát. Egy sebtében a fejére tekert sál fedte csupán az arca alsó részét. – Futás innen! Most rögtön! Göndör barna haj. Barna szemek. Kevés ránc. Fiatal, fiatalabb, mint a disznó. Egy apró forradás a bal szemöldöke fölött. – NYOMÁS! Lexi egy tapodtat sem mozdult. Úgy tett, mint aki halálra van rémülve, s mozdulni sem mer, belül azonban ujjongott. Látta, hogy a főnök bizonytalan. A harmadik férfi, a hulla – aki pofon ütötte aznap, hogy idehozták – jelent meg most az ajtóban a főnök háta mögött. – Hagyd a fenébe, ember! Elhelyeztem a csapdákat. Tűnjünk el innen! – Hé, Bill, nem hagyhatjuk magára. Az épület a levegőbe röpül. Bill. A hullát Billnek hívják. – Vidd, ha akarod. Én részemről olajra lépek. Lexi figyelte, ahogy elrohan. Viszlát, Bill! A főnök egy pillanatig csak tétován nézett maga elé, majd tett egy lépést Lexi felé. A kislány hátrább lépett. Nem úgy fest most, mint egy főnök. Látom a félelmet a szemében. – Jól van. Legyen, ahogy akarod. Maradj itt, majd jól benn égsz. Ezzel sarkon fordult és rohant a másik után. Lexi várt, míg elhalt lépteik zaja. Akkor k ijött a szobából. Ez volt az első alkalom, hogy a szobája ajtaján túl léphetett azóta, hogy idehozták. Napokkal, hetekkel, hónapokkal ezelőtt? Egy keskeny folyosón találta magát, ami tízlábnyival előrébb egy hatalmas, üresen tátongó, leginkább repülőgéphangárra hasonlító helyiségre nyílt. De Lexit most egy csöppet sem érdekelte a környezet. Még csak nem is a megmentőit pásztázta a szemével. A disznót kereste. Hol lehet? Már elinalt volna? Istenem, add, hogy ne szökhessen meg! Lexi az épület túloldalán újabb lövéssorozatra lett figyelmes. Felkapta a fejét és me gbénult. Egy hatalmas tűzlabda közeledett feléje.
Mint a robogó tekegolyó a bowlingpályán. S én vagyok a középső bábu. Lexit annyira meglepte a látvány, hogy még félni is elfelejtett. Ettől kezdve minden ködbe veszett. Lángok mindenütt. Üvegszilánkok, téglák, fadarabok potyogtak alá a mennyezetről. Aztán egyetlen hatalmas, fülsiketítő BUMMMM!, olyan hangos, hogy a föld képtelen volt magában tartani. Ez volt az utolsó hang, amit Lexi Templeton hallott.
Kilenc Ő VOLT A LEGHÍRESEBB ÜGYVÉD EGÉSZ LONDONBAN. Ahogy végigsétált a Stranden az Old Bailey, a város tiszteletre méltó és tekintélyes büntető bírósága felé makulátlan, a Savile Row-n készült zakójában és fényes bricsesznadrágjában, az emberek megbámulták. – Tudod, ki ez, nem? Hát Gabriel McGregor. Egyetlen pert sem vesztett hat év alatt. Egy zseni ez az ember! A szőke hajú és szürke szemű férfiszépség, Gabe McGregor felépítése olyan volt, mint egy rögbijátékosé. Széles vállak, erős mellkas, s mint két tölgy, a lábai olyan hosszúak, erősek és egyenesek. Az egész ember szilárdságot és olyan fizikai erőt sugárzott a testével, á llával, egyenes, határozott tekintetével, hogy a bírák egytől egyig úgy gondolták: Elhiszem minden szavát. Fizikai erejéhez páratlan intelligencia társult. Gabriel McGregor egy pillanat leforgása alatt képes volt átlátni egy ügyet annak minden nüanszával együtt. Ösztönösen tudta, mikor kell nyomást gyakorolnia egy tanúra, mikor kell visszavonulnia. Tudta, mikor nyomuljon, mikor bókoljon, mikor legyen behízelgő, mikor fenyegető vagy épp b arátságos. A Bailey- n minden bíró ismerte és tisztelte Gabriel McGregort. Az órájára pillantott és meggyorsította a lépteit. A bíróságról nem illik elkésni. Kö nynyed, elnyújtott léptei úgy falták a járdák métereit, mint cetek a zooplanktonokat. Óriásként magaslott ki az emberek közül. – Gabe, hála istennek! Már azt hittem, lelépett. Michael Wilmott ügyvéd beszélt hozzá. Gabe valahányszor találkozott vele, mindig három szó jutott róla eszébe: Gyönge. Szánalmas. Elkeseredett. Michael Wilmott túlsúlyos volt, túlhajszolt és túlterhelt. Olcsó, kifényesedett öltöny volt rajta, izzadt a hóna alja, s ehhez hajszolt arckifejezés járult. Ha létezne olyan kategória, hogy szuper jogi csapat, Michael Wilmottot nem sorolnák közéjük, mert nincs köztük helye és soha nem is lesz. – Sosem tennék ilyet, Michael – felelte Gabe halk, skót akcentussal. – Mondtam, hogy itt leszek. És én soha nem szegem meg a szavam. – Nem. Maga csak beveri hat helyen ártatlan emberek fejét. Gabe-re úgy hatottak a szavak, mintha valaki jeges vízzel arcul öntötte volna. Kénytelen-kelletlen kilépett az álomvilágból, ahol eddig tartózkodott, a valóságba. Ez itt nem az Old Bailey. Ez itt a Waltham Forest- i büntetőbíróság. S Gabriel nem nagymenő ügyvéd. Csak egy tizenkilenc éves drogos, akit rablással és súlyos testi sértéssel és szándékos emberölési kísérlettel vádoltak. És csupán Michael Wilmott áll pillanatnyilag közte és a huszonöt év között, amit várhatóan a Wormwood Scrubs börtönben kell letöltenie. – A bíró nem kíváncsi a heroikus tirádáira és én sem. Maga csak hajtsa le szépen a fejét, s a beszédet bízza rám. És próbáljon olyan ábrázatot ölteni, mint aki megbánta. Meg vagyok értve? Gabe jámboran bólintott. – Igen, uram. Gabriel McGregor 1973-ban született a skóciai Aberdeen Royal kórházban. Egyetle n fia volt egy Stuart McGregor nevű dokkmunkásnak és Anna Stuart nevű gyerekkori szerelmének. Gabe erős, szép baba volt, és erős, jóképű fiú lett belőle. Gabriel nem emlékezett, hogy mikor hallotta először a Jamie McGregor nevet. Annyit tudott csak, valahányszor kiejtették, mindig gyűlölettel, haraggal említették. Olyan gyakran beszéltek róla, hogy része lett a gyerekkorának, mint a hajók motorolajának szaga, az olcsó
poliészter ruhák kellemetlen érzete a bőrén vagy a végrehajtó öklének dörömbölése lepukkant lakásuk ajtaján. Minden bajuk forrása Jamie McGregor volt. Jamie McGregor hibája volt, hogy a család torokszorongató, lélekölő nyomorban tengődött egyik napról a másikra… Jamie McGregor rovására írható, hogy Gabe apja ivásra adta a fejét és verte Gabe anyját. Az is Jamie McGregor bűne, hogy Gabe anyja örökösen sírt, miközben a Bootsnál vásárolt olcsó alapozóval igyekezett elfedni a verések látható nyomait. Jamie McGregor… Gabe kamaszkorára tudta csak kihámozni az igazságot. Jamie McGregor, a Kruger-Brent alapítója s később a világ egyik leggazdagabb embere az üknagybátyja volt. Jamie McGregornak két fiú, Ian és Jed, és egy lánytestvére, Mary volt. Ian McGregor, a legidősebb a fiúk közül, volt Gabe dédapja. Az ő fia, Hamish pedig Gabriel nagyapja. Hamish fia, Stuart pedig Gabe apja. A bajok Jamie bátyjával, Iannal kezdődtek, valamikor az 1900-as évek elején. Ian McGregor soha nem tudta megbocsátani az öccsének, hogy meg sem állt Dél-Afrikáig, s ott meggazdagodott. – Kinek képzeli ez magát, hogy csak úgy elfut a világ másik végére, nekünk meg itt hagyja a mamát, a papát meg az egész farmot? Oszt egy fityinget se küld haza azoknak, akik felnevelték. Ian a történetből gondosan kifelejtette azt a részt, amikor az öccse arcába röhögött, mikor az bejelentette, hogy elhajózik Afrikába a gyémántmezőkre. És azt sem emlegette, hogy mindig kegyetlenül eltángálta az öccsét, hogy folyton elcsalta az ételadagját, s hogy örökösen rá osztotta a legalantasabb munkákat a család soványka, sziklás kis farmján, Aberdeentől északra. Mire Jamie megalapította a Kruger-Brentet s megkereste az első millióit, addigra már mindkét szülője halott volt, korán sírba vitte mindkettőt a gyenge föld keserves megmunkálása s a könyörtelen szegénység. Jamie pedig küldött haza pénzt, Mar ynek, az egyetlennek a testvérek közül, aki szerette és támogatta őt. De amikor a nő meghalt tuberkulózisban harmincévesen, a küldemények elmaradtak. Jamie nem találkozott egyik fiútestvérével sem vagy egy évtizedig. Nem érezte úgy, hogy tartozik nekik valamivel. Ian McGregor azonban másképpen látta a dolgokat. Hogy keményen bánt az öccsével, azzal csak a javát szolgálta. Ő szerette a fiút, mintha az apja lett volna, erejét megfeszítve dolgozott, hogy gondoskodni tudjon róla, s mit kapott érte cserébe? Árulást. Romlást. Nemtörődömséget. Ian ivásnak adta a fejét. Jamie vagyonával és hírnevével együtt nőtt a bátyja keserűsége és irigysége. Múltak az évek, és Ian a gyűlöletét áttestálta a saját fiára. Hamish aztán, mint valami rettenetes genetikai örökséget, továbbadta az ő fiának, Stuartnak. Míg Gabe növekedett, elég volt a családban megemlíteni Jamie McGregor nevét, s az olyan volt, mintha magát az ördögöt idézték volna. Az évek során aztán további nevek kerültek fel a gyűlölet listájára: Kate Blackwell, Tony Blackwell, Eve Blackwell és Robert Templeton. Gabe nagyapja, Hamish nyugdíjas éveit és minden keservesen összekuporgatott pénzét arra fordította, hogy pert indított a hatalmas Kruger-Brent vállalat ellen. A keresetét Glasgow-tól Londonon át New Yorkig minden bíróság elutasította. A bírák minden esetben egyre élesebben fogalmaztak. Komolytalan. Mohó. Tökéletesen megalapozatlan.
Hamish McGregor nincstelen, keserű emberként halt meg. Húsz évvel később ugyanez a sors teljesedett be a fián, Gabe apján. Gabe tizenhat éves volt, amikor meghalt az apja, az agyát szétette az ital és a gyűlölet, a teste belepusztult a görnyesztő dokkmunkába. Gabe mindennek ellenére szerette az apját. Igyekezett csak az együtt töltött szép időkre emlékezni. Amikor három- négy éves korában az Elgin partján játszadoztak. Amikor a Celtic- meccseket nézték, és rekedtre kiabálták magukat a lelátókon. Amikor körbetáncolták a fenyőfát mind a hárman a nagyszobában, a mama is, még azelőtt, hogy az apja verni kezdte, mielőtt még a keserűség teljesen megmérgezte volna a lelkét. Két héttel apja halála után Gabe elment otthonról. Az anyja marasztalta. – Hová mennél, fiam? Nem értesz semmihez. Nem fogsz így munkát találni Aberdeenben most, hogy a dokk már nem üzemel. – Nem maradok Skóciában, mama. Akad majd valami munka délen. Sok munka. – Londonba akarsz menni? Anne McGregor attól sem szörnyedt volna el jobban, ha Gabe Bejrútba készül. – Telefonálok, ha megállapodtam. Ne aggódj, mama. Tudok vigyázni magamra.
Tíz PETER TEMPLETON A MOUNT SINAI MEDICAL CENTER MAGÁNVÁRÓJ ÁBAN ült és a falat bámulta. Itt veszítette el szeretett Alexét. Még az illat, a fertőtlenítők és olcsó vaníliagyertyák elegye is a gyászos eseményt idézte. Még hány csapást szántak neki az istenek? Mikor lesz vége? Szórakozottan a kezébe vette a New Woman magazin egy megkopott példányát. Nem akarok új asszonyt, a régit akarom visszakapni. Valamivel távolabb az egyik ajtó mögött még operálták Andrew Edwards ügynököt. A férfi igazi hősként viselkedett a munkatársa elmondása szerint. Hihetetlenül bátor volt. A második robbanás után berohant az égő épületbe, hogy megkeresse Lexit. Ez az ember soha nem adja fel. Nekem kellett volna ott lennem abban az üzemben, nem neki. Ha életben marad, megj utalmazom a bátorságáért. Bármit megadok neki, amit csak kér. Ha életben marad. Valami nagyon rosszul sült el. Az FBI az emberrablók kis csoportjával számolt. Kisebb fegyveres csetepatéra számítottak. Ehelyett ravaszul elhelyezett időzített bombák várták őket, a detonációs erejük egész falvak eltörléséhez is elegendő lett volna. Barclay kapitánynak és embereinek esélye sem volt. Az első bomba egyszerre három tengerésszel végzett. Mire az FBI-erősítés megérkezett, már mind az öten odavesztek, sírjuk az az elüszkösödött törmelék lett, amely – még épületként – égő fáklyaként világított ötvenmérföldnyire is. Elsőre a vizsgálatok azt állapították meg, hogy az emberrablók odébbálltak. Az FBIosok a nagy zűrzavarban, és mert kétségbeesetten keresték Lexit, sok értékes időt elveszítettek. Ha az emberrablóknak valóban sikerült kijutniuk az épületből, akkor már bottal üthetik a nyomukat. Ha valóban kijutottak. Annyira pusztító volt a tűz, hogy még hetekbe telik, amíg minden maradványt megvizsgálva biztosat lehet mondani. Az sem segített, hogy senki sem tudta, hány ember holttestét kell keresni. Peter véletlenül meghallotta, amit a tűzoltók parancsnoka mondott az egyik sebésznek: – Csoda, hogy egyáltalán valakinek sikerült abból az égő pokolból élve kijutnia. Edwards ügynök szerencsés fickó. Másodfokú égés a teste nyolcvan százalékán, két szilánkosan törött láb és belső vérzés, gondolta Peter. Kíváncsi lennék, hogy fest akkor egy szerencsétlen fickó. – Dr. Templeton!… Peter felnézett. Egy csinos orvosnő szólította. – Bejöhet. A lánya felébredt. Lexi nagyokat pislogva próbálta kitalálni, hol lehet. Kórházban volt. Még ha a nővér nem is állt volna ott az ágya végénél, a jellegzetes szagból mindenképpen kitalálta volna. Tavalyról emlékezett erre a szagra, akkor vették ki a manduláját. Akkor azt is megengedték neki, hogy fagylaltot egyen reggelire. Kíváncsi vagyok, kapok-e most is? A kórtermet gyerekeknek rendezték be. A meszelt falon körben vidám, színes micimackós falfestmények, a látogatók számára fenntartott karosszék tele mackókkal. Megnyugtató, világos és kellemes szoba. De valami mégsem volt rendben. A nővér rámosolygott Lexire. S Lexi azt is látta, hogy mozog a szája. Különös. Miért nem beszél hangosan? Ködösen kezdtek visszatérni az emlékei, az elrablása, a megmenekülése. De nem összefüggő képek. Csak töredékek. A lövések hangja. Ajtók nyílása. Vakító fény. Emlékezett
annak a férfinak az arcára, aki felkapta. A bőre fehér, a tekintete kedves. Neki is mozogtak az ajkai, mint most a nővérnek. Vajon hol lehet most az az ember? A következő pillanatban nyílt az ajtó, és Peter lépett be rajta. Lexi szíve megdobbant az örömtől. Peter odaszaladt a kislány ágyához, magához ölelte és csókolgatta, ahol érte. Lexi érezte testének melegét és erejét, s a sós könnyek ízét. Csodálatos volt, valóra vált az álma. De valahogy ezzel sem volt minden rendben. Valahogy távolinak érezte magát. Elkülönültnek. Mintha nem volna teljes egészében jelen. De melyik része hagyta el? Ó, papa! Tudtam, hogy eljössz… Ebben a pillanatban megértett mindent. A csönd. A szája megformálta a szavakat. A tüdejében rezonáltak, s a levegővel elhagyták az ajkait. De nem hallotta őket. Lassan ébredő rémülettel rájött, hogy semmit sem hall. – Papa! Újra megpróbálta. – Apa! Pánik lett úrrá rajta. Ugyanaz a rémület, amit az elrablói csomagtartójában érzett, amikor magához tért. Most felvillant előtte az üzembeli szoba képe. Ott feküdt az ágyban. Nyílt az ajtó. A disznó lépett be. Indult felé. „Ha csak megmukkansz, átvágom a torkodat!” – Ez meg mi??? – kérdezte Peter rémülten. A hangok, amiket Lexi kiadott, fülsiketítőek, vérfagyasztóak voltak. Hasonlót sem hallott még soha életében. Ilyen hangokat adhatnak ki az állatok, amikor lemészárolják őket. – Az isten szerelmére, segítsen valaki! A doktornő elindult feléjük, ám Lexi nem engedte közel magához. Mint egy csimpánzkölyök kapaszkodott az apjába. Egyre hangosabban sikoltozott. A körmeit mélyen belevájta az apja vállába. Peter vére kiserkent, átütött az ingén. – Csináljanak már valamit! A doktornő felszívta a fecskendőt, de nem volt könnyű dolga. A kislány kapálódzott, vonaglott fékezhetetlenül. A doktornőnek sikerült végre felhúznia a kórházi hálóinget Lexi lábán, s már döfte is bele a tűt a combjába. Lexi szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Ám a következő pillanatban kis teste ele rnyedt. Mint egy rongybaba, úgy feküdt az apja ölében. Peter gyöngéden lefektette az ágyra. Remegett a felindultságtól. – Ez meg a mi a fene volt? – Számtalan ok kiválthatta – felelte a doktornő. – Kérem, foglaljon helyet. Peter kábultan lesöpörte a mackókat a földre és belerogyott a látogatóknak odaállított karosszékbe. – További vizsgálatokat kell még elvégeznünk. A lánya… bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a lányát… bántalmazták. Peter üres tekintettel meredt rá. Feltűnt neki, hogy a doktornőnek mogyoróbarna szemei vannak, amik jól illenek a haja színéhez, s az orra tövénél apró szeplők virítanak. – Nem könnyű ezt elmondani, sajnos. De úgy látszik, hogy Lexit szexuálisan bántalma zták, dr. Templeton. Nemcsak az a sokk érte, hogy elrabolták, hanem hogy… A doktornő hangja a semmibe veszett. Lehet, hogy folytatta a mondatot, Peter azonban csupán csöngést hallott a fülében. A csörgés aztán egyre erősödött, hangos zakatolássá lett, ahogy a vonat kattog, miután kifutott az állomásról. Szexuális bántalmazás, szexuális bántalmazás, szexuális bántalmazás… Peter a fülére szorította a kezét. – Dr. Templeton? Rosszul van? – Nyolcéves. Gyerek.
Könnyek csorogtak végig az arcán. – Tudom, nagyon sok ez egyszerre. – A doktornő a kezét a férfiéra tette. Meleg volt, együtt érző. – De gondoljon arra, hogy él. Nem égett meg, nincs komolyabb sérülése, leszámítva a halláskárosodást. Edwards ügynök megmentette az életét. – Halláskárosodást? – Ezt próbáltam elmagyarázni. Hogy még további vizsgálatok kellenek, dr. Templeton. De jobb, ha a legrosszabbra készül fel. Sajnos fennáll a veszélye annak, hogy a lánya nem fog többet hallani.
Tizenegy GABE McGREGOR AZT MONDTA AZ ANYJÁNAK, HOGY TUD VIGYÁZNI magára. De rossz prófétának bizonyult. Noha messze nem volt ostoba, de diszlexiás, s hamar elunta magát. Ennek következtében tizenhat éves korában befejezte az iskoláit anélkül, hogy bármiféle képzettségre szert tett volna. Mindennek ellenére a számok világában kiigazodott. Londonba nem vitt mást, mint a csinos küllemét, optimizmusát, s még ötven font lapult a nadrágja hátsó zsebében. – Keményen tudok dolgozni. S tudom, hogy alul kell kezdenem. Mit szólna a postázóhoz? A May & Lorriman befektetési bank városi irodájában ült a humán erőforrások főos ztályvezetőjével szemben. – Sajnálom, de ez itt nem a Michael J. Fox filmstúdió. Nálunk még a kézbesítők is minimum gimnáziumi érettségivel rendelkeznek. A főosztályvezetőnő sajnálta, hogy el kellett küldenie Gabe-et, de nem tehetett mást. A szabály az szabály. Csak azért egyezett bele abba, hogy fogadja, mert a fiatalember az e lmúlt hét minden napján ott toporgott az irodában, s könyörgött, hogy hívja be egy interjúra. Gabe töretlen hittel elhatározta, nem mozdul egy tapodtat sem a Moorgate-ből, London híres pénzügyi negyedéből addig, míg meg nem veti a lábát valahol. De mindenütt ugya núgy járt. – Írásban kell beadnia a jelentkezését – mondták neki a Merill Lynchnél. – Minimum érettségi vagy ezzel egyenértékű végzettség kell nálunk ahhoz, hogy ide kerülhessen – mondták a Goldman Sachsnál. – Nem foglalkoztatunk alkalmi munkásokat – mondták a Deutsche Banknál. Gabe semmit sem értett. A bankok mind „kreatív” embereket keresnek. Olyan jelentkezőket, akik „képesek merészen, előremutatóan gondolkodni”, mindenütt ez áll az újságokban. S tessék, ha az ember merészen viselkedik, már csukják is rá az orrára az ajtót! Ezek után az ingatlanügynökségeknél kilincselt. Az ingatlanokban rengeteg a pénz, a nap végére már meg is lesz az ügynöki állást. Gond nélkül megcsinálom. Foxtons, Douglas & Gordon, Knight, Frank, Alison's. Gabe valamennyit végigjárta. Ajtóról ajtóra, koptatta London utcáit a Kensingtontól a Kensal Rise- ig, míg csak hasogatni nem kezdett a lába. – Fizetés sem kell. Majd dolgozok jutalékra. – Nem kérek mást, csak lehetőséget. – Sajnálom, fiatalember. – Gimnáziumi érettségi kell. – Menjen vissza az iskolába. Gabe elkeseredetten és legyőzötten végül fizikai munkát keresett, de ez sem volt kö nynyű. Az építkezések az írek kezében voltak, s nem fűlött a foguk ahhoz, hogy a sajátjaik helyett egy skótnak adjanak munkát, akinek még pártfogója sincs. – Dolgoztál már korábban építkezésen, öcsi? – Nem. – Mihez értesz, ember? Villanyt szerelni tudsz? – Nem. – Vízvezetéket szerelni tudsz? – Nem. – Valami képzettségednek lennie kell.
Gabe olcsó városi lakásában üldögélt az ágyán Walworthben. Éhes volt, fáradt, magányos és levert. Valami képzettségednek lennie kell. Igazat szólt. Kell. De mihez értek én? Miben vagyok én jól Gabe húsz percen át csak bámulta a falat, üres fejjel. Aztán beugrott. A nők. A nőkhöz ért. A nők imádták Gabe McGregort. Mindig. Már az iskolában is. Gabe a legnagyobb kalamajkákból is rendre kimászott, addig bűvölte a tanárnőit, s a legragyogóbb csajok az os ztályban mindig megírták helyette a házi feladatait. Törött orrával és rögbijátékos alkatával nem volt klasszikus szépség. De elég volt egyetlen pillantást vetni arra a játékos, eleven, szürke szempárra, s a felnőtt nők máris megolvadtak. Ellenállhatatlan volt a másik nem számára. De hogy a fenébe csinálhatnék pénzt ebből? Gabe lezuhanyozott, belebújt az egyetlen tiszta nadrágjába, s felvett hozzá egy fehér vászoninget. Magához vette, ami még megmaradt az ötven fontjából, lement az Elephant and Cattle sarkára, felszállt egy buszra, s elment a Knightsbridge-ig. Fél órával később a Sloane Streeten állt. Este hat óra volt, meleg júliusi este, s az üzletekben, bárokban élénk forgalom. Gabe csupa gazdag, gyönyörű, jól öltözött asszonyt látott maga körül. Árasztották magukból a Chanel-és Ungaro- illatot, ahogy Gucci tűsarkaikon, gyémántokkal ékesítve, gondosan festett hajukkal elsétáltak mellette. Többen csoportokban jártak, csevegtek, nevetgéltek, miközben lóbálták kezükben Harrods bevásárlótáskáikat, vagy pezsgőiket kortyolgatták valamelyik mellékutca kávéházában. Sokan egyedül voltak. S szinte egyikük mellett sem volt férfi. Hol vannak a férjek? Az irodáikban a Goldman Sachsnél, a gimnáziumi érettségijükkel vagy a francos harvardi diplomájukkal, s épp keresik a pénzt a flancos márkás cuccokra? A hülyék! Gabe elkapta az egyik nő tekintetét. Barna, csinos, a harmincas évei végén vagy a negyvenesei elején. A Harvey Nichols előtt álldogált, s türelmetlenül a drága Patek Philippe órájára pillantott. Bárkivel volt is találkozója, az illető a jelek szerint késett. A nő bosszúsan taxit akart fogni, de nyomban meg is gondolta magát, s visszament az áruházba. Gabe utána szaladt. Egy Jaguar E vezetője dühösen rádudált, mert a fiú anélkül, hogy körülnézett volna, elé lépett. – Idióta! A halállal kacérkodsz, vagy mi? Gabe meg sem hallotta. A dupla ajtón át belépett a Harvey Nicholsba, hogy utolérje a nőt, aki épp belépni készült a felvonóba. – Magának aztán sietős – mondta a nő mosolyogva, ahogy becsukódott a lift ajtaja. Gabe csak most vette észre, hogy zihál a futástól. – Szomjas? – Tessék? – Azt mondtam, biztosan szomjas. Ez a lift egyenest az ötödikre megy, a bárba. Oda igyekszik? Gabe elvigyorodott. Közelebbről az asszony idősebbnek, erős negyvenesnek látszott, de a lábai jók, s a pajkos, játékos mosoly az arcán azt sejttette, hogy Gabe jó úton jár. – Oda bizony. Claire-nek hívták, s Gabe egy hónapig élt vele, élt a jóvoltából, mikor is az asszony megelégelte. – Édes vagy, drágám, te is tudod, hogy az vagy. De tudod, nem élhetem le a hátralévő életemet egy olyan korú fiúval, aki a fiam lehetne. – Miért nem?
– Mert fárasztó! Ma délelőtt elaludtam egy tanúkihallgatás kellős közepén. Egy ügyvédi iroda társtulajdonosa vagyok. Es én nem vagyok Maggie May. Azonkívül meg ideje lenne valami elfoglaltságot keresned magadnak. Gabe másnap délelőtt már meg is találta. Angelának hívták. Angela után jött Caitlin, Naomi, Fiona és Thérése. Az első év remekül alakult. De Gabenek nem volt társadalombiztosítása. Se spórolt pénze. De egyik West End- i luxuslakásból a másikba költözött, nem poliészterből készült ruhákat viselt és nem vakaródzott, London legelegánsabb éttermeiben evett, rendszeres nemi életet élt egy csomó hálás, jól konzervált idősebb asszonnyal, s annyi első osztályú kokainhoz jutott hozzá, amennyihez csak akart. Eleinte még ismert mértéket a kokainnal. Élvezte ő is a partikon, ennyi volt az egész. De a mindennapok unalma és üressége kikezdte (túl sok ideje maradt arra, hogy edzőtermekbe járjon vagy vásárolni menjen, míg a barátnői dolgoztak), s a kokó kezdett hozzátartozni az ebédekhez is. Fiona, egy elvált számítógépes vállalkozó, aki egy káprázatos házban lakott Chelseaben, kirúgta, amikor egy alkalommal a vártnál korábban érve haza azt látta, hogy Gabe és a tizennégy éves lánya kokaint szívnak fel Conrap diófa dohányzóasztaláról. Thérése-nél akkor telt be a pohár, amikor a pénze kezdett eltünedezni a tárcájából. – Fura, úgy emlékeztem, hogy van egy százas a tárcámban. Nem tegnap este vettem fel pénzt a Lloydsnál? – Az ég szerelmére, honnan tudnám? Mi vagyok én, az anyád? Épp Gabe felháborodott tiltakozása keltette fel Thérése gyanúját. Arra gondolva, hogy paranoiás kezd lenni, ám félve attól, hogy becsapják, Thérése várt, míg Gabe egy hétvégére elutazik St. Tropez-ba, s akkor bekameráztatta a hálószobát. Két hét múlva Gabe az utcán volt. Nem volt rossz kölyök a lelke mélyén. Ám a drogok egészben falták fel a jobbik énjét, a kedvességét, a humorát, a hűségét. Aztán a kokainról heroinra váltott. S nem maradt más belőle, csak a héj, a fizikai külső. Aztán az is kezdett szétesni. A fogai kezdtek elszíneződni. Maga sem tudta, hogy történt, de a végén már kapualjakban hált, s bolti lopással jutott csak hozzá élelemhez. Mindig is élénk, erőteljes volt a fantáziája. Most, hogy a valóság egyre komorabb és komorabb lett számára, egyre gyakrabban menekült előle abba a képzeletbeli világba, amit helyette festett magának. Ebben a világban bankár volt, ügyvéd, sikeres ember. Gazdag és tiszteletre méltó. Az anyja nagyon büszke volt rá. A ház egy pompás viktoriánus épület. Walthamstow sivár vidék, de mert jó volt a közlekedés a városba, a szebb utcákba egyre inkább tehetős emberek költöztek. Szép számban választották lakóhelyül olyan fiatal, jól kereső családok, akiknek nyugat-londoni lakóhelye elértéktelenedett a tömegesen bevándorló arabok és oroszok miatt. Itt nagyobb házat vehettek maguknak a pénzükért, igaz, olykor a szomszédok is kellemetlenebbek voltak. Gabe néhány utcával arrébb, egy hajléktalanszálláson húzta meg magát. Arról az éjszakáról szinte semmi emléke nem maradt. Csak néhány, álomnak tetsző e mlékfoszlány. A keze. Véres. Szirénák hangja. Minden mást csak a rendőrök elmondásából tud. Hajnali egykor, teljesen betépve, betört egy házba. A rendőrök szerint szándékos betörés volt, noha az is elképzelhető, hogy csak éjjeli menedéket keresett magának. Mindenesetre esélye sem volt, hogy eltulajdonítson bármit is. A ház tulajdonosa, egy harmincas, háro mgyerekes családapa meghallotta odalent a zajt, lejött és tetten érte Gabe-et, rávilágított egy lámpával. Gabe erre felkapta a piszkavasat a kandalló mellől, s ,jogos önvédelmében” ütötte, verte a férfi fejét és felsőtestét. Olyan alaposan helybenhagyta a szerencsétlent, hogy amikor a férfi felesége lejött, azt hitte, a férje meghalt.
A rendőrség a helyszínen tartóztatta le Gabe-et. Kísérletet sem tett a szökésre, legfőképpen azért nem, mert fogalma sem volt arról, hol van, s főleg arról nem, hogy mit követett el. – Kérem a vádlottat, hogy álljon fel. Gabe gondolataiba merülve csak bámult maga elé. Egy plexiüveges boksz mögött ült a terem sarkában. Michael Wilmott, az ügyvédje azt mondta, hogy golyóálló. Csak olyan vádlottakat ültettek mögé, akikről feltételezték, hogy veszélyesek lehetnek a bírákra és a többi tisztségviselőre. Veszélyesnek tartanak Veszélyes bűnözőnek. – Mr. McGregor, kérem, álljon fel! – Tekintettel a bűncselekmény súlyosságára, amelynek elkövetésében a vádlott készsé ggel bűnösnek vallotta magát, kötelességem az ügyet továbbutalni őfelsége bíróságának hatáskörébe. Továbbutalni? – Gabe reménykedve pillantott a védőügyvédjére. – Ez azt jelenti, hogy elengednek?
Tizenkettő – DE MIÉRT KELL ODAMENNÜNK? – MAX WEBSTER DÜHÖSEN RUGDOSTA lábaival a sofőr ülését. – Utáljuk a Templetonokat! – Butaságokat beszélsz, Max – mondta Keith Webster szigorúan a fiának. – Mi senkit sem utálunk, különösen nem a családtagokat. Max a szüleivel utazott át a városon, hogy meglátogassák a kórházban Lexit. Három hé ttel drámai szabadulása után az orvosok már megengedték neki, hogy látogatókat fogadjon. Keith Webster ragaszkodott ahhoz, hogy ők legyenek az elsők a látogatók sorában. Mostanra már egész Amerika tudott Lexi elrablásáról, megpróbáltatásairól. Csodával határos módon Edwards ügynöknek sikerült elérnie, hogy a médiák egyetlen hangot se szóljanak, egyetlen sort se írjanak Lexi eltűnéséről annak idején. Azzal veszé lyeztették volna a kislány életét, és sem Rupert Murdoch, sem pedig Ted Turner nem akarta, hogy Blackwellvér tapadjon a kezéhez. Ám a New Jersey-beli robbanás után már mindenki szaftos történetekkel szolgált, a lapok eladási rekordot értek el: AZ ELRABOLT, NYOLCÉVES ÖRÖKÖSNŐ MEGSÜKETÜLT A ROBBANÁSBAN. A KRUGER-BRENT KISLÁNY MEGNÉMULT A TRAUMA HATÁSÁRA AZ FBI HŐSE AZ ÉLETÉÉRT KÜZD A GYEREKRABLÓK MÉG MINDIG SZABADLÁBON Manhattani társasági körökben az a hír járta, hogy tán még meg is erőszakolták Lexit. Ezek a találgatások adták a sava-borsát az amúgy unalmas nyári partiknak. Peter a szóbeszédről mit sem tudott, újságot pedig nem olvasott. Ki sem tette a lábát a kórházból, amióta Lexit ott ápolták. Éjszakánként ott virrasztott az ágya mellett. Nappal pedig a vizsgálatok, kezelések és terápiák végeláthatatlan sokasága közben szorosan fogta a lánya kezét, ez volt most az élet normális menete mindkettejük számára. A reménye is viszszatért, amikor az orvosok közölték vele, hogy idegprotézis beültetésével talán visszanyerhető Lexi hallása. De miután a kislány súlyos allergiás tünetekkel reagált az első beülteté sre, Peter elutasította a további operációkat. – Már így is túl sok mindenen ment keresztül. – Soha nem kérdezte meg az orvosoktól, hogy Lexi mikor mehet haza. Rette gett ettől a pillanattól. Rémület szorongatta a szívét, ha arra gondolt, hogy eljön a nap, amikor itt kell hagyniuk a Mount Sinai megszokott rutinját, s neki egyedül kell a továbbiakban a gondját vise lnie Lexinek. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha megint elront valamit? Már a gondolattól is könnyek szöktek a szemébe. Robbie New Orleansban követte nyomon az újságokból a húga felépülését. Tonynál lakott, annál a férfinál, akit aznap ismert meg egy zongorabárban, amikor a városba érkezett. Tony harminc-egynéhány éves volt, író, s bár nem volt túlzottan jóképű, sem kimondottan dinamikus, megbízható volt és kedves. Tony otthona lepukkant, kétszobás lakás volt egy étterem fölött, ahol nem szolgáltak fel mást, csak cajuni csirkét. Az olaj, só és csirkehús szaga mindenbe beleivódott, a függönyökbe, szőnyegekbe, heverőbe és lepedőkbe. Dom Dellal az utolsó pillanatban beijedt, és úgy döntött, New Yorkban marad, Robbie azonban nem bánta. Újra akart kezdeni mindent. És Tony segítette ebben.
– Mit nézel? Tony kérdezte a konyhából, de Robbie nem válaszolt. Meredt szemmel nézte a televíziót. Az ázsiai riporter a Mount Sinai Medical Center előtt állva tudósított. – A nyolcéves Alexandra Templetont ide hozták be a kora hajnali órákban, s ugyancsak ide hoztak egy életveszélyben lévő rendőrt is. Ezután bejátszás mutatta a tűzoltókat, akik több méter magas lángokkal küzdöttek. Valami gyárépület égett. – A legfrissebb értesülések szerint a jól ismert Blackwell család egyik legnagyobb, ha nem épp a legnagyobb tragédiáját élte át az elmúlt néhány napban. A hírek szerint a kis Alexandrát, ismertebb nevén Lexit két hete rabolták el az otthonából ismeretlenek és tízmi llió dollár váltságdíjat követeltek érte. Tegnap éjjel a legnagyobb titoktartás mellett mentőakciót indítottak az FBI és a tengerészet bevonásával. Most csak annyit lehet tudni, hogy a kislány, Alexandra Templeton él. A mentőakcióban résztvevők csaknem valamennyien életüket vesztették. Hamarosan jelentkezünk további részletekkel. – Robbie, mi a baj? Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna. Tony Torrel leült a díványra a ragyogó, szőke fiú mellé, aki két héttel ezelőtt csodával határos módon sétált be az életébe. Semmit sem tudott a fiúról, csak azt, hogy gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy fel sem fogható, hogy egyáltalán szóba állt vele, sőt még fel is jött hozzá, és szenvedélyesen, hevesen szeretkeztek öt órán keresztül. Persze nem tarthat sokáig. Az ilyen gyönyörű fiúk, mint Rob, nem maradnak meg kedves, de neurotikus írófélék mellett, mint amilyen Tony. Ő azonban örökre megőrzi ennek a két hétnek az emlékét a szívében. – A húgom az. – Robbie még mindig a képernyőre meredt. Tony elnevette magát. – Aha, persze! Álmodban, drágám. Az a kislány Blackwell lány. – De aztán ránézett Robbie hamuszürke arcára. – Ó, istenem! Te tényleg komolyan beszélsz. Tényleg a húgod. – Haza kell mennem. Eve kibámult az elsötétített üvegű limuzin ablakán. Már egy éve is elmúlt, hogy kitette a lábát a lakásból. New York utcáin elevenen nyüzsgött az élet, annyira, hogy Eve-nek a szeme is belefájdult. Jégkrém- és hot dog-árusok minden sarkon, két öregedő férfi összekapott egy taxin, finom öltönyös Wall Street-i üzletemberek gyönyörködtek a mellettük sportosan elkocogó, csinos lányokban. Hiányzik a pezsgés, hiányzik az élet. Keith ellopta tőlem. Eve a fiára pillantott, aki maga is az utcát bámulta a másik ablakon át. Max sem akart most itt ülni az autóban, ahogy ő sem. Eve megtanította a gyereket gyűlölni a Templeton unokatestvéreit, intravénásán csöpögtette belé a gyűlöletet azóta, hogy még csak mászni tudott. „Mi senkit sem utálunk. Különösen nem a családtagokat. ” Eve ajkán a fátyol alatt mosoly játszott. Lexi kacarászott. Törökülésben üldögélt a földön Peterrel és a jeltolmácsával, Rachellel. Marokkót játszottak. Jelekkel azt mondta Rachelnek: – Én fogok győzni. A tolmács, egy csinos vöröshajú lány, húsz vagy huszonegy éves, azt felelte: – Tudom. Lexi állapota meglepően gyorsan javult. Egy hét alatt elsajátította a jelbeszéd alapjait, s gyorsan és pontosan olvasott szájról. Amikor a teste kivetette magából az implantátumot, Peter könnyekre fakadt. Lexi azonban olyan könnyedén és magától értetődően fogadta el,
ahogy arra csak nyolcéves gyerekek képesek. Megtanult együtt élni a süketségével. Azóta a roham óta egyetlenegyszer sem adta semmi jelét utótraumának vagy sokknak. – Gyerekeknél nem ritka, hogy késve reagálnak bizonyos megrázkódtatásokra – magyarázta a pszichoterapeuta. Lexi babák és képek segítségével pontosan megmutatta a rendőröknek és az orvosoknak, hogy mi történt vele – a szexuális és fizikai bántalmazásokat is –, s mindezt olyan vidáman, hogy az már zavarba ejtő volt. – Ez tulajdonképpen önvédelmi stratégia. De nem fogja tudni örökre elásni magában. Lexi rehabilitációjának része volt, hogy átvitték az égési osztályra meglátogatni Edwards ügynököt, azt az embert, aki az életét kockáztatta azért, hogy megmentse. Bár sok esélye nem volt rá, a férfi mégis túlélte, de az égés következtében csúnyán eldeformálódott az arca és a felsőteste. – Visszavetheti Lexi fejlődését – figyelmeztette a pszichoterapeuta Petert. De Lexi nem omlott össze. Nyugodtan odasétált Edwards ügynök ágyához, megfogta a kezét és rámosolygott. Később egyszer Edwards ügynök meg is jegyezte Peternek: – Rendkívüli kislány a magáé. – Tudom. S egyedül magának köszönheti, hogy itt lehet. Peter még aznap délután hárommillió dollárt utalt át Edwards ügynök számlájára. Az a rcát nem adhatta vissza, de arról gondoskodhatott, hogy élete végéig luxuskörülmények között éljen. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett érte. Egy nővér kopogtatott az ajtón. Keith Webster értesítette Petert, hogy Eve-vel és Max-szel úton vannak a kórházba. A telefonhívás meglepte Petert. A két család sosem volt egymással közeli kapcsolatban. Peter egy csöppet sem bízott Eve-ben, Keitht pedig egy kissé furának tartotta. Max azonban kedves kölyöknek látszott. Jó lenne, ha ő meg Lexi összebarátkoznának. – Engedje be őket! Nyílt az ajtó, s Lexi arca felragyogott, mint a gyertyák egy születésnapi tortán. – Hé, kölyök! Nagyon hiányoztál! Robbie szélsebesen a karjaiba kapta a húgát. Úgy fonódtak össze az ölelésben, mint a kagyló héjai. Peternek a földbe gyökerezett a lába. Szörnyű volt bevallania magának, de az elmúlt három hétben Robbie egyetlenegyszer sem jutott eszébe. Lexi elrablása minden más gondolatot kivert a fejéből. Robbie és az ő problémája olyan távolinak tetszettek, mintha egy másik életben léteztek volna. De most újra itt volt. Három hete csak, hogy utoljára találkoztak, de a fia egészen megváltozott. – Abbahagytam az ivást, apa. A drogokat is. Vége. Lexi, mint akit odaragasztottak, még mindig a bátyja nyakában csimpaszkodott, míg a fiú beszélt. – Egyezséget kötöttem Istennel. Ha megmenti Lexit, ha engedi, hogy meggyógyuljon, kivakarom magam a szarból. Kezdek valamit az életemmel. Ígérem, apa. – Szívből remélem, Robert. Peter esetlenül átölelte a fia vállát. Most eszébe jutott, milyen gyönyörű, kedves kisfiú volt Robbie. Még mindig ott él benne valahol az a gyermek? És ha igen, akkor meg tudja-e valaha is bocsátani az apjának, amit elkövetett ellene? Majdnem megöltem. Majdnem lelőttem a saját fiamat. Még mindig a bátyja nyakába kapaszkodva Lexi a másik kezével átölelte az apja nyakát, s közelebb húzta apát és fiát egymáshoz. Peter erőt véve magán belenézett a fia szemébe. Haragnak már nyomát sem látta benne. De valami mély szomorúság még ott maradt. Talán sohasem tűnik el.
Micsoda kedves család, gondolta Rachel, a tolmács. Mennyi mindenen mentek keresztül. Nem csoda, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz, szegények. – Remélem, nem zavarunk? Visszajöhetünk később, ha gondoljátok. Keith Webster mosolygott az ajtóban. Mögöttük Eve és Max, kéz a kézben. – Nem, nem! – Peter ellépett a gyerekeitől, s örült, hogy a látogatók megtörték a feszültséget. – Kedves, hogy eljöttetek. Emlékeztek még Robertre? – Hát persze – mosolygott Keith. – Uramatyám, te aztán megnőttél. Amikor utoljára lá ttunk, még csak a térdéig értél egy tücsöknek, igaz, Eve? – Uhm – bólintott Eve. Fogd már be a szád, te undorító féreg. Mi a fenét keres itt Robert? Valami kapualjban kellene rohadnia valahol. Lionel Neumanntól tudom, hogy lemondott az örökségéről. Azért jött haza, hogy mégiscsak visszakövetelje a részét a Kruger-Brentben? Alex halála óta Eve és Keith többször is találkoztak Peterrel és a gyerekeivel családi öszszejöveteleken, de a két család különben nem tartott szoros kapcsolatot egymással. Peter évekkel ezelőtt figyelmeztette Alexet nővére pszichotikus természetére, s ez olyan bűn volt, amit Eve azóta sem bocsátott meg a férfinak. – Max, menj és köszönj az unokatestvérednek! – noszogatta Keith a fiát előbbre tolva. – És add oda Lexinek az ajándékát. Max kelletlenül Lexi kezébe nyomott egy fényes papírba csomagolt dobozt. A két gyerek óvatosan méregette egymást. Max azt gondolta magában: Gyűlöllek. Téged és a bátyádat is. El akarjátok lopni a Kruger-Brentet tőlem. Lexi azt gondolta magában: Gyűlöl engem. De vajon miért? Lexi kibontotta az ajándékát. A legújabb, csak limitált példányban gyártott Barbie baba volt a dobozban. A görkorcsolyás, amelyre mindig annyira vágyott. Még azelőtt, hogy az történt. A rémség előtt. A disznó előtt. A pszichoterapeuta abban a hitben volt, hogy Lexi elfojtja magában a történteket. A kislány leolvasta a szájáról: Elfojtott emlék-szindróma. Klasszikus poszttraumatikus stresszválasz. – De tévedtek. Valamennyien tévedtek. Lexi mindenre emlékezett. Emlékezett minden szőrszálra a férfi karján, minden elváltozásra a bőrén, hangjának minden rezdülésére, a nyögéseire, leheletének bűzére. Lehetnek rémálmai. Valahol mélyen ott él benne a félelem, hogy azok a rossz emberek visszajöhetnek. De Lexi nem félt. Elszánt volt. Az ő sorsa az, hogy megtalálja azokat az embereket, hogy megfizessen nekik azért, amit tettek. Semmi használhatót sem mondott a rendőröknek. Eljátszotta, hogy nem emlékszik a részletekre. De emlékezett. Mindenre. Megtalállak egy nap, disznó! Eljön az a nap… – Lexi! – Rachel beszélt hozzá. – Nem akarod megköszönni az ajándékot? Lexi lenézett a babára. Majd a szájához emelte a jobb kezének ujjait, aztán a tenyerét felfelé fordítva előrenyújtotta a kezét és mosolygott. – Ez a köszönöm jele – magyarázta Rachel. Max azt felelte: – Szívesen. És viszonozta a mosolyt. Ám a ragyogó, sötét szempár olyan hideget árasztott, mint a sír.
Tizenhárom DÉL-AFRIKA GYÖNYÖRŰ. Kétségkívül az. Itt nagyban mérték a szépséget. Epikus szépség volt. Lélegzetelállító. Az a fajta szépség, amit az ember évszázadok alatt csupán utánozni próbált katedrálisaival, templomaival, piramisaival, gyarlón megkísérelve megteremteni a természet pompáját. K eith Webster sokat utazott a világban. Járt az egyiptomi Karnakban, a kínai nagy falnál, látta a Notre Dame-ot Párizsban. Volt az Empire State Building tetején, megcsodálta a Colosseumot Rómában, s bűvölten nézte a Tadzs Mahalt Indiában. De most itt, a Tábla- hegy tetején állva, miközben szellő akaszkodott a hajába, s gyönyörködött odalent Fokváros lá tványában, a korábban felkeresett helyek csodáin most csak nevetni tudott. Ugyanúgy, ahogy valószínűleg Isten is tette. Ez itt az igazi szépség. Ez fenséges. S akkor még nem mondtam semmit. Keith Webster három hetet töltött az országban. Holnap utazik vissza Amerikába, s noha nagyon vágyott Eve után – házasságuk alatt most először voltak ilyen sokáig távol egymástól –, rájött, hogy sajnálni fogja elhagyni Fokvárost. Fokváros nemcsak gyönyörű volt, hanem egyszerűen varázslatos, Keith ehhez foghatóval még sohasem találkozott. Mert itt, Dél-Afrikában történt, hogy szoros lett a kötelék közte és a fia között. Keith Webster számára Fokváros örökre az a város marad, amelyik visszaadta neki Maxet. Fokváros a bo ldogság, az öröm és az újjászületés városa. *** Eve ötlete volt az utazás. – Neked meg Maxnek el kellene utaznotok valahová kettesbe n. Talán kempingezni valahová! Együtt a két férfi. Gondolj bele, milyen nagyszerű lenne… Kenneth erősen kételkedett ebben. Max többnyire tudomást sem vett Keithről, maró gúnnyal fogadta minden programötletét, egyetlen tréfája sem tudott mosolyt csalni az arcára. Várhatóan ki fogja nevetni, ha nem tudja majd felverni a sátrat. S egész idő alatt azért fog könyörögni, hogy hazamehessen az anyjához. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. Már két év telt el azóta, hogy Lexi Templetont elrabolták és megmentették, két év, hogy Max ott ült a limuzin hátsó ülésén, s kikotyogta apjának, hogy gyűlöli az unokatestvéreit. „Butaságokat beszélsz, Max. Mi senkit sem utálunk.” Keith Webster akkor ezt mondta a fiának. Ám abban a pillanatban, hogy kimondta ezeket a szavakat, a gondolat szöget ütött a fejében. Engem is utál. Mindig is utált. Keith egészen addig a pillanatig soha be nem vallotta az igazságot, még saját magának sem. Sokkal könnyebb volt magyarázatokat találni Max viselkedésére. Azért védi örökké az anyját, mert az olyan sebezhető. Azért viselkedik így, mert egyke. Azért. Mert. Mit is mondott Max tanára? Igen, megvan. – A maga fia rendkívül tehetséges, dr. Webster. A tehetséges gyerekek nehezen teremtenek kapcsolatokat. Nincs miért aggódni. Kinövi a fiú idővel. Ám szíve mélyén Keith Webster pontosan tudta, mi az igazság: Max gyűlölte őt. Csak azt nem tudta, miért.
De legalább újabban már sohasem mondogatja azt a fia, hogy utálja Lexi Templetont. Sőt, azóta a kórházi látogatás óta mintha a fia és a szegény, süket kislány között amolyan barátságféle is kialakult volna. Nem, talán nem igazi barátság, de valami, amolyan cinko sság, amikor összevillan a tekintetük. Keith Websternek ebben volt minden reménye. Ha idővel megtanulja szeretni Lexit, akkor talán egy nap majd engem is szeretni fog. Keith nem akart elmenni erre a kempingtúrára, de hála istennek, mégiscsak vállalkozott rá. És hála Eve-nek. Ez a vakáció mindent megváltoztatott. Tíz- – illetve lassan már tizenegy – éves korára Max elég alacsony volt. A legjobb esetben is csak nyolc-kilenc évesnek nézték, bár azok a felnőttek, akik ismerték, a tanárai, a baseballedzője, a nagybátyja, Peter, valamennyien felfedeztek valami nagyon felnőtteset a kisfiús megjelenés mögött. Koravén, mondták róla az emberek. Keith társaságában Max zárkózott és csöndes volt. Nem így mások társaságában. Másokkal fölényeskedett. Keith azt várta, hogy a fia ezúttal is csak fanyalog majd a közös utazás ötletét hallva, biztosra vette, hogy ugyanúgy leszólja, ahogy mindig minden javaslatát, amit azért talált ki, hogy javítsa kettejük kapcsolatát. Legnagyobb meglepetésére azonban Max kapva kapott az ajánlaton. – Tényleg elutazunk, apa? Még soha nem voltam Dél-Afrikában. Lexi és Robert már sokszor jártak ott. Állítólag nagyon szép. Igeeeeeen, menjünk! – De azt tudod, hogy a mama nem jön velünk – mondta Keith, miközben igyekezett leplezni meglepetését. – Csak ketten mennénk. – Igen, tudom. De a mama már milliószor járt ott, s szerintem egyáltalán nem bánná. Igen, menjünk. Keith majdnem elbőgte magát. Max menni akart. Vele. S ráadásul apának szólította. Mit jelentsen ez? Lehet, hogy tíz hosszú év után most végre fordulóponthoz érkeztünk? – Gyere, apa, siess! Nézd, milyen magasan vagyunk! Keith azt látta, hogy a fia az egyik meredek kiszögelléstől a másikig ugrándozik a kanyon fölött. – Nem fél ez a gyerek semmitől. Nem úgy, mint én. – Körülöttük felhők kígyóztak az égen, mint a cigarettafüst. Egy-egy nagyobb felhő itt-ott aláereszkedett, s ilyenkor Max teljesen beleveszett. Valahányszor így történt, Keithnek a szívverése is e lállt. – Kölyök, mondtam már, hogy ne menj ki egész a szélére! Ne bolondozz, nem biztonságos. Fokváros volt az utolsó állomása dél-afrikai kalandozásuknak, s az egyetlen hely, ahol szállodában szálltak meg és nem sátoroztak. Egészen mostanáig rezervátumról rezervátumra, táborról táborra jártak a Kalahári-sivatagban. Örökösen mosolygó, magas, bantu kísérőjük, Katele hasa olyan feszes volt, hogy ehhez foghatót Keith eddig csak reklámokban látott, amelyek leginkább középkori kínzóeszközökre emlékeztető szerkentyűket kínáltak. Katele sajnos egészében úgy festett, mintha most lépett volna ki egy Tarzan- filmből. Keith mellette nyamvadtnak, esetlennek érezte magát, de igyekezett nem mutatni. Katele épp azt magyarázta a tágra nyílt szemű Maxnek: – A Kalahári Dél-Afrika legnagyobb természetes ökorendszere, s egyben a világ legnagyobb tudományos csodája. A sziklákban háromszáztízmillió éves fosszíliákat is találtak. Sok mindent lehet itt csinálni. Hőlégballonnal felszállni, lovagolni, csillagokat nézni. S itt van az ország legkedveltebb sziklamászó helye is. – És mi a helyzet az állatokkal? Katele elvigyorodott. – Abban sem lesz hiány. Olyan állatok élnek errefelé, amilyenekről még csak nem is hallottál, barátocskám. Kuduk, sziklaugró s más antilopok. De olyanok is, amelyeket már ismerhetsz: fekete sasok, páviánok, rinocéroszok, hegyi zebrák. – Lehet rájuk vadászni is?
Keith megdöbbent. – Azért vagyunk itt, Max, hogy csodáljuk a szépséget, nem azért, hogy elpusztítsuk. Sajnálom, Katele. Ám a kísérőjük Max pártján állt. – Nincs semmi baj, uram. A fia természetesen vadászhat is, ha ahhoz van kedve. Akkor elviszem magukat Lemoenfonteinbe. Kivételesen gazdag nagyvad állományuk van. – Elmegyünk, apa? Kérlek! – Meglátjuk – felelte Keith. Nem lelkesítette a gondolat, hogy tízéves fiúk lövöldözzenek. Az utazás előtt össze is kaptak Eve-vel, amikor az asszony bevallotta, hogy Maxnek adta a dédapja fegyverét. – Még sohasem használta, drágám – magyarázta Eve. – Még csak ki sem vettük a széfből. Amellett meg régi darab, szerintem már nem is működik. – Azért én nem mernék megesküdni rá – mondta Keith, miközben a kezében forgatta a csillogó Glockot. A maga nemében páratlanul szép darab volt. – Olyan ez, mint valami jelkép – magyarázta Eve. – Valami, ami a családjáé, afféle örökség, hogy egy kicsit felnőttebbnek érezhesse magát. Ezért adtam oda neki. Max könyörgött, hogy hadd hozza magával a fegyvert Afrikába. – Mama az engedélyt is megszerezte hozzá. Megengedik, hogy magammal vigyem, mert ez családi dereglye. – Ereklye – javította ki Eve elnézően mosolyogva, s közben a szemét forgatta, mintegy azt sugallva Keithnek: – Látod, milyen ártatlan? A végén Keith, aki annyira örült, hogy a fia végre a kegyeibe fogadta, legjobb belátása ellenére megengedte Maxnek, hogy magával hozza a Glockot Afrikába. A fegyvert gondosan becsomagolták, s kivitelét ahhoz a szigorú feltételhez kötötték, hogy semm ilyen körülmények között sem szabad használni. – Figyelj, kölyök – mondta Keith, s a fia vállára tette a kezét. – Egyelőre felejtsük el a vadászatot. Kezdjük inkább hőlégballonos utazással. Jó mulatságnak ígérkezik, nem gondolod? – Jó, apa. Legyen, ahogy szeretnéd. Max feszült volt. Használni akarta a fegyverét. Egy vadászbaleset, ez volt a terv. Az anyja a lelkére kötötte, hogy minden körülmények között ragaszkodjon az eredeti tervhez. Max eddig még soha nem szegült szembe az anyja akaratával. De miért ne legyen hőlégballon? Ez is van olyan jó. Érzékletesen elképzelte magában a jelenetet. Nem tudtam mit csinálni. Én mondtam, hogy vigyázzon, de ő ügyeskedett, hogy honnan lehetne a legszebb fényképeket készíteni. De megcsúszott, és… Ó, Katele, rettenetes volt. Csak azt láttam, hogy zuhan, és egyre kisebb és kisebb lesz, aztán már nem is láttam. Én meg ott voltam fenn, teljesen egyedül. A fenébe! Ez baj. Mert ha Keitht baleset éri száz láb magasban a Gariep-víztározó fölött és halálra zúzza magát, akkor ő egyedül marad a ballonban. Hogy jön le? Jó lesz mielőbb kideríteni, hogy működnek ezek a ballonok. Katele azt mondta Keithnek: – Nagyon okos fia van, uram. Minden érdekli. – Köszönöm. Afrika teljesen megváltoztatta, nyitottabbá tette. A kísérőjük megvonta a vállát: – Ez természetes. De a fiának valahogy benne van a vérében. Az egész délutánt a ballonosokkal töltötte, a köteleket tanulmányozta.
– Nagyszerű – mondta Keith, s erőltetetten elmosolyodott. – Legalább tud segíteni nekem, ha odafent pánikba esnék, s nem emlékeznék arra, amit tanultam. – Ha gondolja, egy pilótánk… Keith megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Azelőtt sokat repültem. Biztos, hogy nem lesz semmi baj. Keith úgy gondolta, egy közös hőlégballonozás remek alkalom, hogy apa és fia még jobban összekovácsolódjanak. Meg akarta mutatni Maxnek, hogy van, amiben ő is jó. Keith Webster kevés dologhoz értett a sebészeten kívül, viszont egy arcfelvarráshoz mégsem ültethette be a fiát. Keith az egyetemen tanult meg hőlégballonozni egy merész pillanatában, s még évekkel később is örömmel gondolt vissza rá. Lehet, hogy utána más színben fog feltűnni Max előtt? Ha Katelét is magukkal viszik, akkor nincs esélye. – Egész idő alatt rádiókapcsolatban leszünk – mondta Katele bátorító mosoly kíséretében. – Ha valami gond lenne, csak szóljon. – Ne aggódjon – mondta Keith. – Minden a legnagyobb rendben lesz. Napnyugtakor indultak. Minden tökéletes volt a repüléshez. – Egy kicsit alacsonyak a felhők északon, de a szélirány maguknak kedvez. – Kurt, a technikus még utoljára ellenőrizte a gázpalackot és a mérőműszert, ami a ballon tetején a hőfokra ügyelt. Kora ötvenes, napégette afrikai, szürkés szakállal. A mesékben jobbára a gonoszokat ábrázolják így, Kurt Blecker azonban barátságos, nyájas férfiú volt. – Öt mérföld per óra a szél átlagsebessége, ezért elég lesz csak néhány mérföldet haladni. S mivel hosszú idő óta ez az első felszállása, kérem, tartsa be a negyven percet. De akkor sincs baj, ha túllépik. Az üzemanyag kétszer ennyi időre elegendő. Ha bármi probléma adódna – Kurt megtapogatta a talkie-walkie-ját használja ezt, világos? Keith Webster elmosolyodott. – Rendben. Most, hogy már biztosan megtörténik, minden nyugtalansága elmúlt. – Fergeteges lesz. Itt fogok lebegni a fiammal a Kalahári fölött, mint valami szultán a k irálysága fölött. Bárcsak itt volna Eve, hogy lássa, milyen jól kijövünk egymással. Nemsokára már ott úsztak méltóságteljesen a levegőben az alacsony, sziklás hegyláncok fölött, amelyek úgy nőttek ki a száraz, sík vidékből, mint szemölcsök egy öregember bőrén. Ahogy kinéztek balra a gondolából, a hőlégballon kosarából, a vidék kopárnak, halottnak tetszett. Ám ha jobbra tekintettek, varázslatos vízi világ villódzott délibábként odalent a kora esti langy melegben. Az Orange és a Caledon folyó kanyargó medret ásva millió öblöt, szigetet és félszigetet rajzolt a homokba. Messze a távolban Keith Webster vitorlázókat, széllovasokat látott a szaggatott partok mentén. Nem messze vadak gyűltek össze a víznél, hogy szomjukat oltsák, s kiélvezzék a hűvös, nedves téli évszak áldásait. De a lenti világ szépsége szinte eltörpült az ég csodája mellett. Olyan volt az egész, mintha Isten féktelen jókedvében ecsetet ragadott volna, hogy narancsosrózsaszín ragyogást varázsoljon a csillagok köré. – Mit szólsz hozzá, Max? Csodálatos, ugye? – Uhm. Max a gondola alumínium peremébe kapaszkodott. A szemkápráztató látvány teljesen hidegen hagyta. Le sem vette a szemét a műszerfalról. Valahányszor a magasságmérő vagy a variométer nyelve elmozdult, vonásai megfeszültek. Ideges, gondolta Keith. Érthető, most repül először hőlégballonnal. Megnyugszik, ha már egy kicsit hozzászokott.
Max valóban ideges volt. Ez az egész sokkal nehezebb, mint gondolta. Várnia kell, míg elég messzire sodródnak és senki sem láthatja őket a bázisról. Viszont ha túl sokáig vár, Keith már a leszállással lesz elfoglalva, s nem a fotózással. – Nézd, ott lenn, apa! Max egy vágtató zebracsordára hívta fel apja figyelmét. – Lefényképezem. Keith megfordult és felnyögött. A fia a kötelekbe kapaszkodva valahogy felmászott a kosár peremére. S most ott egyensúlyozott, egyik kezével egy kötélbe kapaszkodva, a másikban a fényképezőgépet tartva, s közben istent kísértően előrehajolt. – Jézusom, Max! Azonnal gyere le onnan! Meg akarod ölni magad?! Max, kezében a fényképezőgéppel, engedelmesen visszaugrott a gondolába, s utálkozva felnézett az apjára. – Mi van? Csak fényképezni akartam. – Nem szabad kimászni a kosárból, kölyök. Nagyon veszélyes. – Egyáltalán nem az – duzzogott Max, s mintha csak magában dünnyögve még hozzáte tte: – Katele bezzeg megcsinálná. Ő nem fél. Keith vonásai megmerevedtek. Pazar! Remek ! Azért csináltam végig ezt az egészet, hogy Max felnézzen rám, s tessék, továbbra is Katele a sztár! – Ha fényképet akarsz, kölyök, csak szólj. Mindjárt fenn vagyunk. És ha már lebegünk, akkor fotózok. – Igazán? – Max arca felragyogott – Klassz. Kösz, apa. Nagyon klassz lenne. Húsz perccel később már elég messzire hajóztak, s Max elérkezettnek látta az időt. Csaknem hétszáz láb magasan voltak a Gariep-tározó fölött. A hatalmas betonépítmény nevetségesen kicsinek tetszett idefentről, akkorka volt, mint egy lego építőelem. – Hú, de szép az a vízesés! Lefényképezzük? – Persze. Semmi szükség nem volt kimászni a gondola peremére. Nagyszerű képet lehetett volna készíteni a kosárban állva is. De Max provokációja Katelével megtette a magáét. Bátornak akar látni? Hát akkor bátor leszek. Keith a nyakába akasztotta Max fényképezőgépét, s a kötelekbe kapaszkodva óvatosan felhúzódzkodott a peremre. – De ne feledd, fiam, neked ezt nem szabad. Nagyon veszélyes. Csakis felnőttek csiná lhatják. Megértetted? – Meg, apa. Keith igyekezett biztos kapaszkodót találni, de nem volt könnyű dolga. A tenyere izzadt, csúszott. Úristen, de magasan vagyunk! A szél gyér haját borzolgatta, s Keith úgy érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Lassan kiegyenesedett, ahogy Max tette korábban, azzal a különbséggel, hogy neki mindkét lába a kosár peremén volt és mindkét kezével kapaszkodott a drága életéért. Közben egyre jobban eluralkodott rajta a páni rémület. Egészen beleszédült. Nekem elment a maradék eszem is! – Klassz, apa! És most fényképezd le! Keithnek ahhoz, hogy fényképezni tudjon, el kellett engednie az egyik kötelet. De ahogy az ujjai lazítottak a szorításon, abban a pillanatban elveszítette az egyensúlyát. Ó, istenem! – Gyerünk, apa! Mire vársz még? – Én… csak egy perc, kölyök, mindjárt. Max fejében cikáztak a gondolatok. Úgy becsülte, hogy az apja százhatvan fontot nyomhat. Durván száz fonttal több, mint ő. Ha az apja mégsem engedné el a kötelet, vajon lesz-e ereje ahhoz, hogy lelökje a peremről? Mi lesz, ha nem sikerül?
– Gyorsan szállunk, apa! Sietned kell, különben túlmegyünk. Keith próbált visszaemlékezni, félt-e valaha is ilyen rettenetesen. Aznap, amikor Eve megfenyegette, hogy elhagyja, hogy elmegy azzal a színésszel, akivel találkozgatott. Rorynak hívták. Igen, akkor nagyon félt. De összeszedte minden bátorságát, és megtette, amit tennie kellett. – Gyorsan, fényképezd le! Siess, s már jöhetsz is le! Keith elengedte az egyik kötelet. Egy hevesebb széllökés meglódította a ballont. Keith a fényképezőgép után tapogatott, de annyira remegtek az ujjai, hogy alig találta meg a keresőt. Max néma csöndben az apja után mászott. Keith a szeméhez emelte a gépet és egy kicsit előrehajolt. Úgy gondolta, hogy a víztározó benne van a fókuszban, de nem volt egészen biztos benne. Valahogy minden elhomályosult a szeme előtt. – Bázis a Webster-ballonnak. Dr. Webster, ereszkednek? Keitht annyira megijesztette a váratlanul felhangzó recsegő hang, hogy kiejtette a kezéből a fényképezőgépet. Iszonyodva nézte, ahogy lassan beleveszik a semmibe. – Dr. Webster! – ismételte Kurt sürgetően. – Ereszkednek? Vége! Erősödik a szél. Le kell jönniük, uram. Hála istennek!, gondolta Keith megkönnyebbülten. Maxnek épp hogy sikerült visszamásznia a gondolába, mielőtt még az apja megfordult volna. – Válaszolj nekik, Max. Mondd, hogy ereszkedünk. Hozom le a ballont. Aznap este Keith a sátorban megpróbálta felvidítani a fiát. – Ne lógasd már úgy az orrodat, kölyök. Veszek neked egy másik gépet. Kell is nekem a hülye géped, te idióta. Én a fejedet akarom hazavinni tálcán a mamának. Katele azt mondta Keithnek: – A fia remekül lő, dr. Webster.– Biztos, hogy soha nem gyakorolta? – Egészen biztos. Eve határozottan állította, hogy Max sohasem használta azt a nagy becsben tartott fegyvert. Keithnek pedig nem volt oka kételkedni az asszony szavaiban. Mégis be kellett látnia, hogy Katelének igaza volt. A fia bámulatos pontossággal célzott élete első vadászatán. – Gyere, apa! Most te jössz. Max odaadta Keithnek a pisztolyt. A magasra nőtt fűben lapultak Katelével együtt, egy fiatal gazellára lestek. Keith vonakodott. – Én? Ó, hát… nem is tudom, nem nagyon tudok lőni. – Próbáld meg, könnyű. – Max vékony gyerekujjai ráfonódtak apja sebészkezére. – De ne mozgasd. Így. És most tartsd egyenesen a két szeme közti fehér barázdára. Látod? Keith idegesen bólintott. – Jól van. Most! Keith meghúzta a ravaszt. A fegyver nagyot dörrent. A fiatal gazella kirúgott a két hátsó lábával és szélsebesen eliramodott a közeli fák rejtekébe. – Pech – mondta Katele. – Nehezebb, mint amilyennek látszik, igaz? – Sokkal nehezebb. Max egy megsemmisítő pillantás kíséretében azt mondta az apjának: – Legközelebb majd tartsd nyitva közben a szemed.
Majd mindennap vadásztak. Katele azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden alkalo mmal velük tartson. – Jobb volna, ha csak ketten mennénk – könyörgött Max az apjának. – Sokkal jobban mulatnánk, csak mi ketten. Keith repesett a boldogságtól. Féltékeny volt Katelére. Max bálványozta, s nem volt nehéz kitalálni, miért. A gyerek szemében ez a bennszülött olyan volt, mint egy isten. Az, hogy Keith Webster a saját maga erejéből világszerte elismert sebésszé lett és köztisztele tnek örvendett, míg Katelét csupán egy lépés választotta el a vadaktól s éhbérért dolgozott ebben az afrikai rezervátumban, a világon semmit nem jelentett egy tízéves fiúnak. Kate le tudott nyilazni, repülőt vezetni, nyulat nyúzni, s kovakővel lobbantotta lángra a tüzet. Vagyis igazi hős volt. – Örülök, hogy így gondolod, kölyök. Magam is jobb szeretném. De ez itt Afrika, Max. Nem biztonságos egyedül, kísérő nélkül mászkálni a vadonban. Max arca elkeskenyedett. – Ne lógasd az orrod! – Keith elnevette magát. – Fokvárosban már egyedül leszünk. Max azonban ideges volt. Fokvárosban már nem lehet vadászni. Az város. Nem lesz esélye véghezvinni az anyja tervét. Meg kell tennem. Megígértem a mamának. Ki kell találnom valamit. Kellemes szálloda volt. Egyszerű, meszelt falú parasztház a Camps Bay partján, nem ö tcsillagos szálloda, mint amilyenekhez Max eddig hozzászokott. Ám tizennyolc napi sátorozás után ágyban aludni maga volt a mennyország. S áldás a forró zuhany. Reggelinél Keith azt kérdezte: – Mihez volna ma kedved? Utállak! Gyűlöllek ! Mért vagy még mindig életben? – Autózhatnánk a parton, a szőlőskerteknél. Vagy piknikezhetnénk az öbölben. Vagy, tudod mit, elmehetnénk vásárolni, vennék neked egy új fényképezőgépet. Mit szólsz hozzá? Max habozás nélkül rávágta: – Szeretnék felmenni a Tábla-hegyre. A tulajdonosnő mondta, hogy biciklivel is fel lehet menni. Állítólag odafentről Dél-Afrika még szebb. Keith ragyogott. – Remek. Akkor legyen a Tábla- hegy. – Max! Komolyan beszélek. Azonnal gyere el onnan! A szél elsodorta Keith szavait, suttogássá halkította. Max továbbra is ott billegett az egyik szirt tetején, kint egészen a peremen. Hosszú fekete hajának néhány fürtje az arcába simult, s vékony karjai valami belső zenére ritmikusan hullámzottak. Gyönyörű gyerek volt. Majdnem olyan gyönyörű, mint az anyja. Semmi nincs benne énbelőlem. Semmi a világon, csak a szeretetem. – Max! Keith Webster kelletlenül megindult a fia felé. Alattuk több mint háromezer láb mélység tátongott. A hőlégballonos hősködése jobban beleégette Keithbe a félelmet, mintsem go ndolta. Azóta minden éjjel rémálmok kínozták. Almaiban zuhant, mint a fényképezőgép, zuhant alá az irdatlan mélységbe, tehetetlenül forgott a semmiben. S ő, mintha közben me gkettőződött volna, szorosan ott zuhant a másik Keith mögött, s látta, ahogy belecsapódik a földbe. Szinte érezte, ahogy a csontjai fájdalmasan, üvegszilánkokként szétpattannak, s a koponyája, mint rothadásnak indult, földre pottyanó grapefruit szétloccsan s pépesen szé tfolyik. Ha bármi történne Maxszel… Jézusom! Hová lett?
Max nem volt sehol. De hisz nem nyelhette el a föld! Az előbb még ott billegett a sziklán… Keith gyomra összerándult, a térdei megrogytak. – MAX! – sírta és üvöltötte Keith egyszerre. –MAX! Keith rohant a szirt felé, valami ellenállhatatlan belső erő hajto tta, ami erősebb volt az iszonyatánál is. A szeretete. Rohant, egészen a peremig, s minden félelme elszállt, már nem magáért aggódott. A szikla pereméhez érve egész testével előrehajolt, s lenézett az irdatlan mélybe. – MAX! Hallasz engem? MAX! A sűrű felhőtakaró, mint cukormáz a tortát, mindent beborított. Egy gyerek ilyennek képzelheti el a mennyországot. – Hallak, Keith. Keith lenézett. Egy fűcsomóval benőtt, talpalatnyi ki-szögellést látott a szikla oldalán. Akkora volt csak hogy egy felnőtt súlyát már nem bírta volna el. Ám Max, mint egy kis manó, kényelmesen meg tudta vetni rajta a lábát. Most felnyúlt és apja bokája köré fonta az ujjait. – Max! Hála istennek! Már attól féltem, hogy elveszítettelek. – Elveszítettél? Engem? – Max felnevetett olyan rémületes, eszeveszett horkantásokkal, hogy Keith ereiben megfagyott a vér. – Még hogy elveszítettél! Tudd meg, hogy soha nem voltam a tiéd. Te lúzer, te! Ebben a pillanatban Keith érezte, hogy megrántják a bokáját. Ösztönösen széttárta a ka rjait, valami biztos kapaszkodót keresve. Hiába. Még egy rántás, erősebb az előzőnél. Keith lenézett. Max mosolyogva nézett farkasszemet vele. Olyan a mosolya, mint az anyjáé. Ám a tekintetében Keith a gyűlölet kiapadhatatlan kútját fedezte fel. És Keith Webster életében utoljára nem félelmet és nem is szomorúságot érzett. Csak meglepődött. De nagyon. Nem értem. Hisz már annyira közel kerültünk egymáshoz… A felhők meg csak úsztak, úsztak egyre közelebb, hogy lágy, fehér puhaságukba fogadják. Aztán a semmi. Előző nap temették el Keitht. Max az anyja ágyában feküdt New York- i lakásukban, s Eve átkarolva tartotta a fiát. A hálószoba ablaka résnyire nyitva volt, hogy beáradhasson rajta Manhattan lüktetése: a tülkölés, az utcazaj, zene, kiabálás, nevetés. Afrika gyönyörű volt. De ez itt az otthon. – Nagyszerűen csináltad, drágám – suttogta Eve Max fülébe. – Senki nem gyanított semmit. Annyira büszke vagyok rád, az én nagy, felnőtt fiamra. Eve egész idő alatt nagyon nyugtalan volt, egyre csak azt várta, mikor kap „balesetről” hírt. Mindent begyakoroltak Maxszel, lépésről lépésre és nagyon alaposan. Teljesen biztos volt abban, hogy a fia felnőtt a feladathoz. De mert a napok hetekké lettek és semmi sem történt, az asszony attól tartott, hogy a fiának talán a végén mégiscsak inába szállt a bátorsága. Vagy még ennél is rosszabbul alakultak a dolgok? Lehet, hogy Max megpróbálta, de nem sikerült neki? Lehet, hogy Keith mostanra már mindent tud, s úton van haza, hogy bosszút álljon? De Max nem veszítette el a hidegvérét. Az utolsó óra utolsó percében megrendezett egy zuhanást, de olyan hitelesen, hogy a gyanú árnyéka sem merült fel senkiben. Minden évben leesik egy-egy turista a Tábla-hegyről, idióták, akik túlságosan közel merészkednek a peremhez. Keith csak a statisztikát gazdagítja. Csak egy adat. Egy senki. – És felfogtad, hogy mostantól kezdve már te vagy a ház ura? – búgta Eve. – Soha többet nem kell osztoznod rajtam senkivel.
Max lehunyta a szemét. Meztelen hátán érezte Eve selyemneglizséjének simogatását. – Itt alhatok ma az ágyadban, mami? Eve álmosan sóhajtott. – Igen, drágám. De csak ma este. Másnap ismét munkához kell látniuk, mindkettőjüknek. Most, hogy Keith már nincs, ki kell dolgozniuk Eve tervének következő lépését. Vissza kell szerezni a Kruger-Brentet. Max a kulcsfigurája ennek is. De ma estére megérdemel egy kis jutalmat. Max megvárta, míg az anyja mélyen elalszik. Ő meg csak feküdt az ágyban mosolyogva, ébren, felidézve magában apja meglepett arcát. „Mostantól kezdve már te vagy a ház ura.” „Nem kell osztoznod rajtam senkivel.”
Tizennégy PAOLO COZMICI BOSSZÚSAN AZT KÉRDEZTE A BARÁTJÁTÓL: – NA! Megmondod végre, mi van benne? A világhírű karmester épp reggelizett megszokott asztalánál Párizsban, a Le Vaudeville étteremben, a Rue Vivienne-en. A Le Vaudeville a maga art deco hangulatával egyaránt népszerű hely volt a helybeliek és a turisták körében. S egyben Paolo Cozmici második otthona, ha utazott. Ide járt pihenni. Henri, az étteremfőnök tudta, hol szeret ülni. Tudta, hogy Paolo melegen és nem forrón szereti a tejet a café au lait-jében, tudta, hogy a csokoládés croissant-ját kevés croissant- nal és sok csokoládéval szereti, és azt is tudta, nem állhatja, ha az ablak közelében kell ülnie csak azért, hogy kedvére szívhassa imádott Gauloise cigare ttáit. És mindenki, aki ismerte Paolo Cozmicit, tudta, hogy a vasárnap reggeli rituáléi a szentnél is szentebbek és soha nem változnak. A barátja tudta ezt a legjobban. A fiatalember azonban késve érkezett a reggelihez, ziláltan, jogging öltözetben (Paolo ki nem állhatta a jogging melegítőt), és valami nevetséges levélről zagyvált, amit bakfis húga küldött neki otthonról. Gondolom, megérdemlem, amit kapok, ha már képes voltam pont egy amerikaiba beleszeretni, gondolta Paolo filozofikusan. Barbárok ezek, egytől egyig, ostoba barbárok. – Szeretné, ha ott lennék a tizenhatodik születésnapján a jövő hónapban. Apám fényes partit rendez a Cedar Hill House-ban. Paolo egy utálatos füstkarikát fújt szerelme felé. – Oui? – Ez amolyan családi birtok. Maine-ben van, egy Dark Harbour nevű kis szigeten. Biztos nem hallottál még róla, de varázslatos hely. Nem jártam ott azóta, hogy anyám meghalt. – Nem gondolod komolyan, hogy odamész, ugye? – kérdezte Paolo Cozmici hitetlenkedve. – Robert, drágám, minden hétvégén koncert van júliusban. Párizsban, Münchenben, Londonban. Nem rúghatod fel. – És ha te is jönnél? Paolónak csaknem a torkán akadt a falat croissant. – Menjek veled? Szóba sem jöhet. És erre megcáfolhatatlan érvem van, mon amour. Neked egész egyszerűen elment az eszed. – Talán igen – felelte Robbie Templeton mosolyogva, mire Paolo Cozmicinek minden eltökéltsége elolvadt, mint csokoládé a napon. – Ugye, tudod, hogy örült voltam, amikor beléd szerettem? Robbie a szájához emelte Paolo kezét és gyöngéden megcsókolta. – Hmm – sóhajtott Paolo. – Oui, je suppose. Robbie Templeton, amerikai zongoraművész, a klasszikus zenei világ legünnepe ltebb sztárja – a plakátjai mindenütt ott virítottak – és Paolo Cozmici, a kövér, kopasz, lobbanékony természetű olasz karmester szerelmi viszonya rejtély volt mindazok számára, akik ismerték őket. És rejtély volt a sok millió rajongó számára is, akik nem ismerték őket. Kapcsolatuk hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor Robbie, az akkor még alig húszéves fiatalember épp hogy megérkezett Párizsba és szűkösen éldegélt abból, hogy alkalmi zongoristaként egyik bárról a másikra, egyik dzsesszklubból a másikba járt játszani, ahogy a munka kívánta. – Konok vagy, Robert. Mondtam már, hogy kaphatsz járadékot.
Peter Templeton vegyes érzelmekkel viseltetett a fia nagy európai kalandja iránt. Ő és Robert már vagy egy éve, hogy kibékültek egymással. Peter az asztal másik felén ült a fiával szemben a Harvard Clubban, amikor megtudta tőle, hogy megint el fogja veszíteni. – Nem akarom, hogy pénzt adj, apa. A magam erejéből akarom megcsinálni. – Fogalmad sincs arról, milyen a világ, Robert. Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent tudok én erről a világról. – Majd megtanulom. – Legalább hadd nyissak neked egy számlát a Société Générale-nál. Vészhelyzetre. Biztonsági tartaléknak arra az esetre, ha szükséged lenne rá. Robbie az apjára nézett, s némi szánalmat érzett iránta. Lexi elrablása öregembe rré tette. És annak is megvolt az ára, hogy neki kellett a gondját viselnie a süket kislánynak, aki ráadásul akaratos, lobbanékony és fékezhetetlen természetű. Mégis, minden órát, amit Lexi nélkül töltött, gyötrelmes, bűntudattal terhelt purgatóriumnak élt meg. Soha nem tudta megbocsátani magának, hogy nem volt ott Lexi mellett akkor, amikor arra Lexinek a legnagyobb szüksége lett volna. A legkevesebb, hogy most minden idejét vele tölti, óvja, szereti és segíti abban, hogy megtanuljon együtt élni a fogyatékosságával. A helyzet iróniája az volt, hogy Lexi remekül megbirkózott a problémájával. Peter volt az, akinek ez nem sikerült. A Robbie lelkében őrzött apakép egy erős, jóképű, fiatalos férfit, orvost és spor tembert mutatott. De az az ember már nagyon régen meghalt. Aki itt ül vele szemben, megtört, meggyötört férfi, a szeme körül mély árkok, sötét barázdák. Arca szinte nem is emberi arc, hanem mérhetetlen szenvedések, pótolhatatlan veszteségek lenyomata. S mindez azért, amiért Blackwell lányt vett feleségül. A Kruger-Brent tette ezt vele. A családi átok. Hát nem érted, apa? Nem maradhatok. Nem hagyhatom, hogy engem is elpusztítson, úgy, mint téged. – Apa, méltányolom az ajánlatodat, őszintén. De nem kell a pénz. Még csak tizenegy hónapja vagyok tiszta. Egy vaskos párizsi bankszámla nagyobb kísértés volna, mint aminek ellen tudnék állni. Ez az utolsó érv győzte meg Petert. Tudta jól, ha Robbie ismét drogokhoz és alkoholhoz nyúl, abba belepusztul. Ilyen egyszerű volt az egész. – Jól van. Legyen, ahogy kívánod. De ígérd meg nekem, ha ez a romantikus, éhező zenészesdi hevület elmúlik, a büszkeséged nem fog megakadályozni abban, hogy haza gyere. Én… szeretlek, Robert. Remélem, tudod. Robbie szemét elöntötték a könnyek. Tudom, apa. Én is szeretlek. Mégis mennem kell. Az első néhány hónap maga volt az élő pokol. Apának igaza volt. Az ég szerelmére, mibe másztam bele? Mivel Robbie- nak egy cipősdoboz méretű lakás bérletére sem futotta a belvárosban, végül az Épinay-sur-Seine külvárosi negyed lepukkant Ogrement kerületében vett ki valamit magának. Ennél lehangolóbb helyet még életében nem látott. A ronda, hatvanas évekbeli bérházak kitört ablakaikkal, graffitikkel telefirkált, vizeletbűzt árasztó lépcsőházaikkal bandák és piti bűnözők sokaságának adtak otthont. A bandák faj és felekezet szerint szerveződtek. Zsidónak lenni ebben a kerületben nem volt főnyeremény. De nem fogadták itt kitörő örömmel az olyan csinos, szőke jenki fiatalembereket sem, akiknek francia szókincse mindössze hat szóra korlátozódott, melyek között szerepelt a foie gras (libamáj) és a clavier (zongorabillentyűzet), de a percer (késelés) és a filou (zsebtolvajlás) nem.
Robert egyedül a drogok nyelvén értett. Ogrement-ban a drog olyan volt, mint a kínaiaknak a rizs. Lépten-nyomon belebotlott az ember, hívogatta, csábította, mint szirének a tengeren a hajósokat. Mintha egy frissen szabadult pedofil egy óvodában bérelne szobát magának. Istenem, ne hagyj el! Robbie eltökélte magában, hogy tiszta marad. Tudta, hogy az élete függ ettől. De nagyon keserves volt. Fojtogató, lélekölő és örökös volt a magány. S a legrosszabb, hogy senkivel sem tudott kommunikálni. Miért pont Franciaországban gondoltam „megtalálni” magamat? Miért is nem Londonba, Sydney-be vagy valami olyan országba mentem, ahol angolul beszélnek? Robbie természetesen tudta, hogy miért nem. Párizs volt a zenészek Mekkája. A párizsi konzervatórium, ahol egykor Bizet és Debussy is tanult, mitikus delejjel vonzotta. A nemrégiben felavatott Cité de la Musique, Christian de Portzampare építész munkája, az imádott amfiteátrum, koncertterem, zenemúzeum és zenei műhely a La Vilette-ben, a valamikori mészárszék negyedben zenészek és zeneszerzők új generációját csábította ide. A világ legtehetségesebb zenészei itt próbáltak szerencsét. Ez volt a középpont, a kezdet és a vég egy szépreményű, leendő zongoraművésznek, mint amilyen Robbie is volt. Sajnos a „leendő” tartós állapotnak bizonyult Robbie számára. Mivel hagyományos zenei tanulmányokat nem folytatott, nem volt ilyen irányú képesítése, a konzervatór iumban szóba sem álltak vele, meg sem hallgatták a játékát. De még bárzongorista munkát is sokkal nehezebb volt találnia, mint gondolta. A gond azzal, hogy idejött a világ legizgalmasabb zenei fellegvárába, az volt, hogy mások is ezt az utat választották. Párizsban egymásba értek a menő, felkapott zenészek, s legtöbbjük már sokéves szereplést tudott a háta mögött, Robbie azonban csak egy ismeretlen jenki volt, aki mindössze három hetet dolgozott eddig egy New Orleans- i melegbárban. Mindazonáltal Robbie három fontos dologgal rendelkezett. Tehetséges, elszánt és fenemód jóképű volt. S a legszerencsésebb adottsága mindközül a külső megjelenése. – Ötven frank óránként, meg a borravaló. Ha kell, kell, ha nem, nem. Madame Aubrieau („Szólítson csak Martine-nak, kérem”) ötvenkét éves ex-prosti volt, szőke parókában, amely elfedte kopaszodó foltjait, s körülbelül annyit nyomott, mint egy fiatal víziló. Hatalmas keblei fokhagyma, mentolos cigaretta és Benedictine olyan átható keverékét árasztották, hogy Robbie levegő után kapkodott. Az asszonyon vörös, mélyen kivágott top feszült, ami lárva fehérségű mélyedést tárt fel, s miközben beszélt, leplezetlenül méregette Robbie lágyékát. Madame Aubrieau volt a tulajdonosa a Le Club Canard nevű lebujnak a tizenkettedik arrondissement-ban. A zongoristájuk előző héten mondott fel, mert összekapott a Madamemal a ki nem fizetett járandósága miatt. Madame Aubrieau- nak megtetszett a félénk amerikai. Ha beáll hozzá, reggelire felfalja. Aztán meg eléri, hogy a fiú falja fel őt. Jó dolog főnöknek lenni. Robbie-t a rosszullét környékezte az asszony méretes idomaitól. Óránként ötven frankkal a hidegvízre valót sem keresi meg, ugyanakkor az óránként nullafrankos b evétele már kezd az ogrement- i háziurának, Marcelnek az idegeire menni. Márpedig Marcel az a fajta fickó, akivel nem tanácsos ujjat húzni. – Beállok. Mikor kell kezdeni? Madame Aubrieau húsos, manikűrözetlen kezével Robbie combjára csapott, s fogatlan száját vigyorra húzta. – Immédiatement, mon chou. Suives moi.
Robbie a Salle Pleyel koncertteremben, a Rue Fauborg Saint-Honoré-ban látta először Paolo Cozmicit. Az Orchestre de Paris-t vezényelte. Fantasztikus volt. Mint minden muzsikus, aki Párizsban élt, Robbie is sokat hallott már Paolo Cozmiciről. Egy nápolyi, nyomorgó család legkisebb fia, aki saját erejéből lett zeneszerző, zongorista, majd újabban karmester. A Bouldogue (buldog), ahogy a francia zeneértő körökben becézték, azzal vívta ki magának a Párizsi Filharmonikusok karmesteri rangját, hogy kéretlenül beviharzott Csajkovszkij e-moll 5. szimfóniájának próbájára, kikapta a pálcát az elképedt Claude Dechamel kezéből, s ösztönös virtuozitásával, ami végül a világ egyik legfelkapottabb karmesterévé tette, levezényelte a darabot. A pompás art deco koncertteremben Robbie Templeton elbűvölten hallgatta a zenét. Később képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy éppen melyik darabot játszották. Nem emlékezett másra, csak a dallamokkal együtt ringó kecses mozdulatok szépségére, s a szenvedélyre, ami Robbie-t is rabul ejtette, valahányszor leült a zongoraszékre. Robbie Paolóból nem látott mást, csak a hátát – rosszul szabott frakk feszült dokkmunkásnak beillő széles vállain –, de mindez nem számított. Csupán attól, hogy nézte ezt az embert, Robbie eleme ntáris szexuális vágyat érzett, olyan hevesen, hogy komoly erőfeszítésébe került ülve maradnia a székében, s nem rohanni fel a színpadra. Robbie a koncert után órákig várakozott a művészbejárónál. Amikor Cozmici végre fáradtan, ingerülten, meglehetősen kapatosan megjelent, Robbie rémülten tapasztalta, hogy megbénult a nyelve. Mint egy idióta, egyetlen hang nélkül, bambán nézte, ahogy a bálványa továbbmegy. – Arrétez! Monsieur Cozmici. Je vous enprie… – Nem adok autogramot – morogta Cozmici. – Kérem, hagyjon békén. – De én… – Igen? Tessék? – Szeretem magát. Paolo Cozmici most először megnézte magának a fiatalembert. Azt még a részegség ködén át is látta, hogy Robbie rendkívül jóképű. Ugyanakkor nyilvánvalóan holdkóros. Paolo Cozmicinak azonban épp most nem egy szexis holdkórosra volt szüksége. – Hordja el magát! Megértette? Hagyjon békén, vagy kénytelen leszek hívni a rendőrséget. Másnap délelőtt Paolo egy kézzel írott levelet talált a postaládájában. „ Ma este a Le Club Canard-ban zongorázom. Nyolckor kezdek. Megértem, ha nem jön el, mindenesetre remélem, hogy nem így lesz.” Az aláírás: „Le garcon de la nuitpassée. RT' Paolo Cozmici elmosolyodott. Csodálta a fiú állhatatosságát. Ő maga is erről volt híres. De nem fog elmenni. Őrültség ez az egész. A szexi holdkóros kénytelen lesz mást nyaggatni. Robbie a lebuj félhomályát fürkészte, Paolo Cozmici után kutatott a szemével. Nem fog eljönni. Ráijesztettem. Szent ég, nagyon ráijesztettem. „Szeretem magát”, hogy hangzik ez egy vadidegen szájából az utcán? Valószínűleg az agyamra ment a magány. Madame Aubrieau izgult. Robbie következett. Bill Evan Waltz far Debbyjével kezdett, majd a My Foolish Heart szenvedélyes átiratával folytatta, s bosszús lett, amiért a szeméből elindultak a könnyek. A dzsessz nem volt a kedvenc műfaja a fiúnak, de Bill Evans tagadhatatlanul zseni volt. Hogy Robbie-hoz hasonlóan ő maga is heroinfüggő volt, keményen drogozott, s egy életen át kételkedett saját magában, különleges vonzást jelentett számára. Lehunyta a szemét és teljes egészében átadta magát a dallamoknak. Lexire és az anyjára
gondolt. Az otthonára. Azon tűnődött, vajon meddig bírja még ezt a „van is, nincs is” pár izsi életet barátok, család és remény nélkül. A taps távolinak tetszett. Robbie-nak fogalma sem volt arról, mennyi ideig játszott. Gyakran megesett vele, hogy a zene teljesen magával ragadta, s ilyenkor nem érzékelt sem időt, sem teret. Ám ahogy a taps és az ünneplés egyre erőteljesebb lett, Robbie ráébredt, hogy a Canard máskor többnyire bóbiskoló közönsége most állva követeli a ráadást. Robbie elmosolyodott, s tétova köszönetképpen bólintott. Amikor felállt, fé rfiak és nők odamentek és a kezét szorongatták, hátba veregették, s bankjegyeket csúsztattak a kezébe. – Incrayable. – Absolument superbe! – A borravaló húsz százaléka a házé – súgta oda nyomban Madame Aubrieau kíméletlenül. Robbie-t a saját tulajdonának tekintette, kedve ellen való volt a többi nő figyelme. – Jó estét! Paolo Cozmici most még alacsonyabbnak és zömökebbnek látszott, mint előző este, amikor kilépett a művészbejárón a Salle Pleyelből. Gyűrött öltönyében, nyakkendősen, a nadrágszíj fölé türemkedő pocakjával tíz évvel idősebbnek tűnt harmincnál, amennyi valóban volt. Mindez azonban mit sem számított Robbie-nak. Annyira meglepődött, hogy csak nehezen tudta kinyögni a szavakat: – Nem hittem, hogy eljön. – Én sem. Nagyon szépen játszott. – Én… Köszönöm. – Tudja, hogy csak elvesztegeti a tehetségét ebben a lebujban? Paolo olyan dühös, szemrehányó pillantást vetett rá, mintha valami bűnnel vádolná. Robbie ebben a pillanatban megértette, miért hívják Le Bouledogue- nak. – Szükségem van a pénzre. Klasszikust szeretnék játszani, de nincs meg hozzá a képzet tségem. Legalábbis nem olyan, amit itt Párizsban elfogadnak. – Ca ne fait rien. – Paolo elhárító mozdulatot tett a kezével. – Nekem fog játszani. A zenekaromban. Hol lakik? Paolo várta a választ. – Épinay. Külváros… Rövid idő alatt másodszor jelent meg Paolo szemében a rosszallás. – Egy olyan tehetséges ember, mint maga, nem él a külvárosban. Hozzám költözik. Paolo sarkon fordult, és megindult a ruhatár felé. – Ou 'est ce qu 'il y a? Tu viens, ou quoi? – Oui. – Robbie hangosan elnevette magát. Nem álmodik? – Igen. Igen. Jövök. Másnap reggel Paolo bemutatta Robbie-t a Párizsi Filharmonikusoknak. – Ő itt Robert Templeton. A legjobb zongorista Párizsban. Holnap este már velünk já tszik. Elkerekedett szemek tengere bámult kérdőn Robbie-ra. – Na de, uram – szólalt meg bátortalanul a zenekar szóló zongoristája, Pierre Fremeaux. – Holnap nekem kellene játszanom. Paolo megrázta a fejét. – Non. – Na de… Na de… – Nem személyes ügy, Pierre. Hallgassa meg Robert játékát. Azután mondja meg maga, melyiküknek kell holnap este játszania. D'accord? Tizenöt perccel később Pierre Fremeaux összepakolt. Jó zongorista volt. De nem lehetett egy napon említeni Robert Templetonnal.
– Már megmondtam, Paolo. Nekem nincs időm holmi jöttment, nevesincs, bárban fe lszedett dzsesszzongoristára, csak azért, mert te beindultál rá. Chuck Bamber a Sony művészeti igazgatója volt. Hozzá tartozott az európai klasszikus zene, az ő tiszte volt felkutatni az új tehetségeket és szerződést kötni velük. Elhízott, nagyhangú texasi, aki élt- halt a steakért és a száguldásért. Annyira kirítt a párizsi zenei elitből, mint prosti az apácazárdából. Mindenki tudta róla, hogy nincs lelke. De azt is tudták, hogy vájt fülű, ha kereskedelmi érdekekről van szó, s nála jobban senki sem csinálja. Chuck Bamber irdatlan kalapjának egyetlen pöccintésével a mennyekbe emelt vagy a sárba tiport bárkit. Paolo Cozmici eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, de bemutatja neki Robbie-t. – Vagy találkozol Roberttel, vagy felbontom a szerződésemet. Chuck Bamber elnevette magát. – Jól van, Paolo. Ahogy akarod. Két nappal később Don Williams, a Sony klasszikus zenei részlege jo gi osztályának vezetője rémülten hívta Chuck Bambert. – Paolo Cozmici ügynöke most küldött egy faxot. Szerződést bontanak. – Nyugi, Don. Csak blöfföl. Háromszázezret kapott már előlegbe. Nem mondhatja fel a szerződést anélkül, hogy vissza ne fizetné az összeget. Ez szerződésszegés. Don William erre azt felelte: – Tudom. Tegnap átutalták az összeget. – Cozmici! Mit jelentsen ez? – Már megmondtam, Chuck. Azt akarom, hogy meghallgassa Robertet. Ha nem… – Egen. Egen. Tudom. Különben szerződést bontasz. De ugye tudja, hogy úgy viselkedsz, mint egy rohadt primadonna?! – Szóval meghallgatod Robertet? – Igen, meghallgatom. De piszok jó kell hogy legyen, Paolo. A feszes popsi és a kockahas rám nincsenek akkora hatással. Ha ez a kölyök nem olyan piszok tehetséges, mint Nigel Kennedy… – De olyan, Chuck. Olyan. Robert dupla lemezre kötött szerződést a Sonyval. Olyan kombinációt, hogy valaki tehetséges, filmsztár külsejű s ráadásul híres család sarja, a marketingesek legmerészebb á lmaikban sem láttak. Már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyik nyomvonalon induljanak. – Szeretném, ha fontolóra venne egy dzsesszzongora-albumot – magyarázta Chuck Bamber Robbie- nak a Notre Dame-ra néző, palotateremre emlékeztető irodájában. – Szexisebb, mint egy csak komolyzenei válogatás. Az ő arcával könnyedén csinálhatunk belőle egy ifjabb Harry Connickot. – Non. – Paolo Cozmici a fejét rázta. – Nem csinálunk dzsesszalbumot. – Köpködte a szavakat, mintha romlott hústól igyekezne szabadulni. – Jézusom, Paolo. Engedd, hogy Robbie döntsön. – Nincs semmi baj – mondta Robbie. – Méltányolom az ajánlatát, Mr. Bamber, komolyan. De bízom Paolo ítéletében, s ha nem gond, magam is szívesebben maradnék a kla szszikusoknál. – És a nyolcvan százaléka élő felvétel lesz. – Paolo! – horkant fel Chuck Bamber. – Most már én is szóhoz akarok jutni, oké? Legalább hat hónap stúdiómunka kell hozzá. És Amerikába kell utaznia. – Ki van zárva.
– A francba, Cozmici! Mi vagy te, az ügynöke? – Nem – felelte Paolo keresetlenül. – Az élete. Igazat mondott. Az elkövetkező öt évben, míg Robbie karrierje bontakozott, és végül befutott sztár lett, a kapcsolata Paolóval egyre szorosabbá vált. Igyekeztek úgy alakítani a fellépéseiket, hogy együtt utazhassanak a legtöbb koncertre. Amikor néhány alkalommal különváltak, hűségesek maradtak egymáshoz, s napjában hatszor-hétszer is hívták a másikat. Paolo volt a legjobb barát, olyan, akivel Robbie korábban sohasem találkozott, a legerősebb, legállandóbb apa, az, akit elveszített. És Robbie volt az éltető lélegzetvétel Paolo cinikus, harcedzett, középkorú teste számára. A fiatalság elixírje. Imádták egymást. – Komolyan beszélsz? Komolyan gondolod, hogy elutazol Maine-be egy csitri tizenhatodik születésnapjára? Paolo ivott egy kortyot a kávéjából, de nyomban ki is köpte. – Froid. Dégueulasse. – Ő nem egy csitri, hanem a húgom. És szeretem. S tudod, hogy már évek óta nem lá ttam. – Tudom, drágám. S azt is, hogy miért nem. Mert tudod, hogy mit gondol apád az életedről. Meg rólam. Peter Templeton büszke volt a fia sikerére. De képtelen volt megbirkózni Robbie szexuális másságával. Most, hogy Robert híres lett, interjúkat adott, s ezekben nyíltan beszélt Paolo iránti szerelméről, Peter ellenszenve még inkább felerősödött. – A te életed – mondogatta nem túl nagy meggyőződéssel egyre ritkuló telefonbeszélgetéseik alkalmával. – Csak azt nem értem, hogy miért kell a világ orrára kötnöd, ez minden. – Azért, mert szeretem őt, apa. Ahogy te szeretted anyát. Te sem szégyenkeztél miatta, igaz? Peter felfortyant. – A te viszonyodat azzal az emberrel egy napon sem lehet emlegetni azzal az érzéssel, amit anyád iránt éreztem. Hogy mégis ezt teszed, mutatja, mennyire kibillent a helyéről a morális iránytűd. Mindig is tudtam, hiba volt hagyni, hogy Párizsba menj. Paolo soha nem akart Robert és a családja közé állni. Nem is kellett. Peter hozzáállása és Robert hektikus európai élete elkerülhetetlenné tették, hogy szakadék tátongjon kettejük között. – Apám miatt nem mennék. Lexi kedvéért teszem. – Lexi minden nyarat velünk tölt. Nem rendezhetnél neki egy második születésnapot Párizsban, miután visszajöttünk a turnéról? Robbie megrázta a fejét. Nem várhatta el Paolótól, hogy megértse, mit jelent számára Dark Harbour és a Cedar Hill House. Hogy mit jelentettek ezek mindkettőjük számára. Hogyan is érthetné? De eljött az idő. S neki oda kell utaznia, akár Lexi születésnapja, akár más miatt, mindegy, milyen ürüggyel. – Biztos, hogy nem tartasz velem? Paolo megvonta a vállát. – Egészen biztos. Je t 'aime, Robert, tu sais ca. De egy Blackwell családi összejövetel egy isten háta mögötti amerikai szigeten, bájcsevegés a ho- mofób apáddal… Non, merci. Egyedül mész.
Tizenöt GABE McGREGOR KILÉPETT A WORMWOOD SCRUBS BÖRTÖN KAPUJÁN AZ utcára. Fél hétre járt azon a hideg novemberi reggelen. Még sötét volt. A jeges esőcseppek lassan áthatoltak vékony, szürke gyapjúdzsekijén. Élete legboldogabb napja volt ez. – Van hová mennie? A kapuban álló őr rámosolygott. A Wormwood Scrubs rohadt egy hely volt. A smasszerek legalább annyira utálták, mint a bentlakók. De látni, hogy egy fiatalember nyolc hosszú év után megjavulva visszanyert szabadságát ízlelgeti, s tudni, hogy még mindig előtte az élet, olyan öröm, amit nem lehet megunni. Gabe visszamosolygott. – Ó, igen, van hová mennem. Marshall Greshamnek hála. Az életemet köszönhetem ennek az embernek. Azon a napon, amikor Gabriel McGregort börtönbe zárták, öngyilkosságot követett el. Michael Wilmott, az ügyvédje kérte, hogy ne essen pánikba. Hogy a tizenhat év börtö nbüntetést, amelyre első fokon ítélték, a fellebbezést követően biztosan csökke nteni fogják. – Ha tizenkettő lesz a vége, jó esélye van arra, hogy hét, maximum nyolc éven belül szabadon engedik. Hét vagy nyolc év? Gabe a legtovább hét napig maradt heroin nélkül. Élete legrémesebb hét napja volt. Az első hetét töltötte az előzetesben, s még nem tudta, hogyan lehet odabent drogot szerezni. De ha az ember kiismerte a dörgést, pofon egyszerű volt hozzájutni. A nagy dílereknek mindenütt megvoltak a beépített embereik, akiket az eladás után fizettek. Harminc százalékos felárat számítottak a heroinra és a krekkre. Ha az embernek volt pénze, s valakije odakint, aki rendszeresen fizetett a bandának, akkor nem volt gond. De annak a hét napnak a nyomorúságát Gabe sosem fogja elfelejteni. Végigüvöltette az éjszakákat, görcsök szorongatták a gyomrát, és hányt, olyan heves, fájdalmas rohamokban, hogy úgy érezte, akasztják vagy kerékbe törik. Egy férfi jött érte fehér lovon. Jamie McGregor. A kezében fejsze. Vágta közben jobbrabalra suhintott, s vágta le sorra a Gabe köré csoportosult zokogó nők és asszonyok végta gjait. Gabriel ismerte ezeket a nőket. Ott volt Fiona, Angela. Caitlin kegyelemért könyörgött a lovashoz, aki csak eszelősen röhögött, s egy csapással lemetszette az asszony fejét. Valamennyi nő, akiket Gabe kihasznált, hogy a szenvedélyének élhessen, ugyanerre a sorsra j utott. Aztán meglátta az anyja sírástól eltorzult arcát. Az anyja zokogva kiáltotta: – Gabriel, ments meg! Ez Jamie McGregor! Meg akar ölni, megöl mindannyiunkat! Gabe felébredt. Az ágyneműje verejtékben úszott. A legszívesebben üvöltött volna, de a torka kiszáradt és annyira kapart, mintha pengékkel hasogatták volna. Másnap az egyik rabtársa felé nyújtott egy adagot. Odakint, bármily kétségbeejtő volt is a helyzet, Gabriel sohasem osztozott tűn. Most szinte kikapta a fecskendőt a másik kezéből. Előző este hirdették ki Gabe ítéletét a bíróságon, s ő a folyosón várakozva elcsípett néhány szót két férfi beszélgetéséből. – Ha a Scrubsba küldenek, nekem végem. Mike szerint olyan ott, mint valami rohadt sivatagban. – Én is ezt hallottam. Az új börtönigazgató valamikor maga is a drogbárónak do lgozott. De most a hely tisztább, mint egy apáca segglyuka.
Gabe arra gondolt: – Remek. Ha olyan helyre kerülök, ahol nincs drog, én megölöm magam. Mint minden brit börtön, a Wormwood Scrubs is túlzsúfolt volt. A tizenkétszer nyolc láb széles cellákat a viktoriánus korban építették egy-egy rabnak. Manapság egy ekkora cellában három, sőt négy férfi is raboskodott, s ennyien osztoztak egyetlen tető nélküli küblin. Gabe két cellatársa fel sem nézett, amikor a fiú belépett. Feketék voltak, huszonegynéhány év körüliek, testalkatuk erős, mint Gabe-é. Legalább nem látszanak melegnek, gondolta Gabe, de nyomban rájött, hogy végül is ez édes mindegy. Holnap reggelre ő már úgyis halott. Gabe hang nélkül odament a priccshez, a hátára feküdt és a plafont bámulta. Eredetileg arra gondolt, hogy felköti magát egy csíkokra szaggatott lepedőre, de rá kellett jönnie, hogy ez nem fog működni. Lehet, hogy ezek a fickók nem kimondottan szocializáltak, mindenesetre nem fo gnak itt ülni ölbe tett kézzel, hogy végignézzék, ahogy megfojtom magam. Gabe végigpásztázta a szobát. Csupasz volt. Se képek, se kampók, se függöny, se lámpa, semmi. Kezdett erőt venni rajta a pánik. Mi a fenét használhatnék? Ekkor meglátta. Tökéletes. Fájni fog, de legalább hamar túl leszek rajta, míg ezek alszanak. Gabe félt. Nem akart meghalni. De bármi jobb annál, mint narkó nélkül maradni. „Mike szerint olyan ott, mint valami rohadt sivatagban.” Ma éjjel megcsinálom. Nelson Bradley, Gabe testesebb cellatársa felébredt a hörgésre. – Hagyd ezt, haver. Van, aki aludni akar. Pár perccel később Gabe sugárban odahányt a padlóra. Megpróbált felegyenesedni, de újra hánynia kellett. Duane Wright felkapcsolta kézi olvasólámpáját, s először Gabe-re, majd a hányadékra irányította a fényt. De nem hányás volt. Hanem vér. A földön, Gabe ágya me llett egy üres hipósüveg hevert. A takarítók lusták voltak ahhoz, hogy kivigyék, s ott hagyták a kübli mellett. – Ó, a francba! Ez fogta és benyakalta a Dettolt? – Duane Wright dörömbölni kezdett a cellaajtón. – Jöjjön ide valaki! Azonnal! Amikor Gabe magához tért a kórház betegszobájában, az első gondolata az volt: Atyaisten, de ég a gyomrom, ég, mint a pokol. A második gondolata pedig az: Élek. Elszúrtam. Depresszióba zuhant. – Szerencsés ember maga – mondta neki az orvos. – Ha pár perccel később mossuk ki a gyomrát, maga már nem lenne itt. Ó, hogyne! Baromi szerencsés vagyok! A pszichológus megkérdezte, miért csinálta, s Gabe őszintén válaszolt. Semmi értelme nem volt hazudni. – Micsoda seggfej!– Az orvos Methadont írt fel Gabe- nek. – Azt hiszi, maga az első drogos, aki bevonul a falak mögé? Mi itt tudunk segíteni magának. Vannak programok… De Gabe nem akart sem programot, sem Methadont. Heroint akart, hogy kilépjen ebből a világból, ebből a nyomorúságból. Amikor már lábadozott, átvitték az épület egy másik szárnyába. Ezúttal csak egy cellatársa volt, egy Billy McGuire nevű ex-drogos. Billy ír volt, zsoké, egészen addig, míg az élete vakvágányra nem futott a drogok miatt. Ami „ártatlan” bandázásnak, fogadásnak indult, az rövidesen vérgőzös bandaháborúvá fajult Belfast utcáin. Egy ártatlan apa az életét vesztette, s Billyt húsz évre bekasztlizták.
– Már az IRA sem az, ami volt – panaszolta Billy Gabe-nek. – Ezt most nem értem. Mert eddig mi volt? Nem gyilkos terroristák voltak mindig is egytől egyig? – Ah, de, azok voltak. Csakhogy jó vagy rossz ügyért, de valamiért harcoltak. De ma már minden a pénzről szól. A pénzről és a drogokról. – Billy megvetően csóválta meg a fejét. – A heroin ezt teszi az emberrel. Elfelejteti veled, hogy ki vagy. Gabe ezzel nem tudott vitatkozni. A gond csak az volt, hogy ő pontosa n ezt akarta, elfelejteni, hogy kicsoda: örök vesztes, képzettség, végzettség nélkül, s most, hogy priuszos lett, már jövője sincs. Szánalmas alaknak tartottam az apámat, amiért a dokkban élte le az egész életét. Ő legalább férfi volt, nem úgy, mint én.
Tizenhat LEXI EGY KÉK-FEHÉR CSÍKOS HUZATÚ RALPH LAUREN DÍVÁNYON FEKÜDT A CEDAR Hill House-ban, s a vendégek listáját nézegette. Lexi tizenhat éves korára teljesen maga mögött hagyta kora kamaszkorának minden esetlenségét, a gyűlölt fogszabályzót s a tükör előtt álldogálós reggeleket, amikor a puszta akaraterejével próbálta megnöveszteni a melleit. Elnyúlva a díványon, mint Kleopátra, szűk farmernadrágjában, kinyújtott, valószerűtlenül hosszú lábaival Lexi impozáns látványt nyújtott. Barnára sült hasa sima és lapos, mint a kansasi préri, annak ellenére, hogy reggelire három bögre csokis tejet hörpintett be. Fehér mellei a bikinifelsőben kerekek és tökéletesek, mint a mézdinnyék. Viszont szomorú tény, hogy a vendéglista, amit nézegetett, nem az ő születésnapi partijára meghívott vendégek névsora volt. Lexi legnagyobb bánatára a jövő heti Cedar Hill House-béli esemény hivatalosan közös, kettejüket, őt és Maxet együtt ünneplik. Miért kell osztoznom vele a születésnapomon? Nem lehet nekem saját életem? Lexi bármit csinált is mostanában, Max örökösen felbukkant a közelében, mint a rossz pénz. Lexi apja sajnálta a fiút. – Azt hiszem, nagyon magányos, drágám. Összezárva az anyjával abban a lakásban minden szünidőben. Valószínűleg barátai sincsenek. Ezen nem csodálkozom. Olyan arrogáns és felfuvalkodott. Peter Max örökös szótlanságát félénkségnek tudta be. Gyermekéveik alatt Lexi különvéleményen volt. Max nem félénk volt, hanem távolságtartó. Felsőbbrendűségi komplexusban szenvedett, s ez roppant módon zavarta Lexit. A jó viszont az az egészben, hogy mivel Max nem társasági ember, a vendégek nyolcvan százalékát Lexi barátai tehették ki az Exeterből. Legalább azok a felfuva lkodott hólyagok nem nyüzsögnek itt a Choate-ból, Max előkelő connecticuti iskolájából. Lexi újból átnézte a neveket. Donna Mastroni, Lisa Babbington, Jamie Summerfield… oh, a fenébe, Lisa nem ülhet Jamie mellett. Jamie dugta a tavaszi szünetben, miközben még mindig Anna Massey-vel járt. Hova a fenébe ültethetném Lisát? Nyilvánvaló. Lisa Babbington Max asztalánál fog ülni. Rengeteg ott a hely. Lexi mégis habozott. Valahogy mégsem volt kedvére való a legszebb barátnőjét Max mellé ültetni. A valódi ok, noha Lexi ezt, ha megölik sem vallotta volna be magának, az volt, hogy vegyes érzelmekkel viseltetett Max Webster iránt. Az esetek háromnegyed részében gyűlölte. Folyton a nyomában volt, rátapadt, mint valami kellemetlen szag. És durva volt Lexihez, furcsa. És sokkal pimaszabb, mint bárki, akit idáig ismert. A közös gyako rnokságuk alatt a Kruger-Brentnél tavaly karácsonykor (tessék, még saját munkám sem lehet!) Max egyértelműen tanújelét adta, hogy saját magát minden tekintetben Lexi felett állónak tekinti. Bár még csak tizenöt éves volt, a cég emberei ugyanúgy behódoltak neki, ahogy valamikor Robbie- nak. Mert Lexi süket volt, feltehetően úgy gondolták, Max fogja örökölni egy nap a céget. Ez a feltételezés, s hozzá Max fonto sságának tudata a végletekig bőszítette a lányt. Max bizonyos mértékig még rá is játszott fogyatékosságára, olyan elnézően bánt vele, mint egy törékeny virágszállal. Ha kettesben voltak, Max sosem viselkedett így. Lehet, hogy Lexi süket volt, de vak nem. Pontosan tudta, mit csinál Max, s ez olaj volt a tűzre. S bármily fájdalmas volt is bevallania magának, mégis látnia kellett, hogy unokaöcscse rendkívül jóképű fiatalemberré cseperedett. Fekete hajával és fekete szemével ellenállhatatlanul veszedelmesnek és vadnak tetszett, mint Heathcliff vagy a fiatal Byron. A Lexi korabeli fiúk valamennyien félszegek és éretlenek voltak. Még az exeteri nagymenőkben is
lappangott némi mulyaság az olyan csinos lányok társaságában, mint ő. Max Websterben azonban nyoma sem volt hasonlónak. Max egész egyszerűen átnézett rajta, mintha üveg volna. De akkor meg mit ólálkodik örökké körülöttem? Ha ilyen fenemód láthatatlan vagyok, hogy őkelme figyelemre sem méltat, akkor miért nem éli a saját életét? Lexi neveket kezdett kihúzogatni, s kissé átrendezte az ültetési tervet. Lisa Babbington Grady Jones mellett fog ülni. Ha Maxnek nincs annyi barátja, hogy minden székre jusson az asztala körül, az az ő baja. – Tetszik? Tudom, hogy hivatalosan még nincs itt a születésnapod, de Rachel úgy go ndolta, szeretnéd ezt viselni a partin. Rachel, Lexi tolmácsa volt a lány többé-kevésbé állandó társasága. Peter Templeton nagymértékben Rachel tanácsaira hagyatkozott Lexi születésnapi ajándékainak megvásárlásakor. Látva, hogy a lánya arca felderül az ajándék láttán, a férfi örült, hogy így tett. – Papa, imádom! Ó, istenem! – Igazán? – Peter ragyogott az örömtől. – Igazán. Lexi ámulva futtatta végig az ujjait a leheletfinom, gyöngyökkel kivarrt selyemruhán. A legújabb tavaszi Chanel kollekció egy darabja. A fátyolkönnyű anyag pezsgőszín árnyalata pontosan olyan volt, mint Lexi haja színe. A kivágás rafinált, redőzött, simult, ahol kellett, annyira kifinomult munka, hogy az ember csak ámult. Kétségtelenül a létező ruhák le gszebbike volt. – Gyönyörű ruha az én gyönyörű lányomnak. Olyan leszel benne, mint egy királylány. Vagy mint egy angyal. Lexi elmosolyodott. – Köszönöm, apa. – Még mindig azt hiszi, hogy nyolcéves vagyok. – Csodálatos ajándék. És segít megszerezni azt az ajándékot, amit igazán szeretnék. Christian Harle-t. Lexi megtanulta, hogy süketsége kétélű fegyver, különösen, ha randizásról van szó. Tolmáccsal járni iskolába, aki ráadásul szinte mindig az ember mellett van, határozott hátrányt jelent. Lexi nagyszerűen olvasott szájról, de a beszéd nem nagyon ment neki, és mert tudatában volt ennek a hiányosságának, szívesebben kommunikált jelekkel, amit Rachel fordított. Szerencsés volt, hogy ugyanazzal a jeltolmáccsal dolgozhatott már vagy nyolc éve, azóta, hogy a kórházba került. Peter felismerte, hogy a segítők állandósága nagyon fontos Lexi gyógyulása szempontjából. Következésképpen pénzzel és más juttatásokkal kötötte magukhoz az akkor húszéves Rachelt, s évente ráduplázott, nehogy a lánynak eszébe jusson elhagyni őket. Huszonnyolc éves korára Rachel kissé kikerekedett, ám ugyanolyan odaadóan dolgozott, mint korábban, s megőrizte napsugaras természetét is. Lexi azonban már réges-rég túljutott azon a ponton, hogy tudatosan érzékelje Rachel örökös jelenlétét. Annyira hozzátartozott már, mint a saját árnyéka, mindenhová elkísérte, de valahogy észrevétlenül. Sajnos azonban a fiúk ezt másképp látták. – Nem rázhatnád le a Dundust egy félórára suli után? Pete Harris, a fékezhetetlen, bozontos szőke srác, a tizedik évfolyam legjobb rögbijátékosa, görkoris tetoválással a mellkasán, súgta Lexi fülébe a kérdést matekórán. Forró lélegzete kellemesen cirógatta Lexi fülcimpáját. A lány könnyűszerrel kiha llotta a feromonokból a lényeget. De mert a fiú száját nem láthatta, a szavak nem juto ttak el hozzá.
Lexi jelekkel szólt Rachelnek, hogy ismételtesse meg a kérdést. – S mondd meg neki, hogy forduljon felém, amikor beszél. Rachel híven tolmácsolta a kérést. Mire az egész osztály nyomban hátrafordult, minden szempár Pete Harrisre tapadt. A srác magabiztossága egy szempillantás alatt elillant. – Harris, te ütődött! Hát nem tudod, hogy Lexi csak a szádról tud olvasni? – Rajta, Pete, mondd el az osztálynak is, haver. Hadd halljuk, mit mondtál. – Nektek muszáj randiznotok. A Süket és az Idióta! Remek pár lesztek! – Én… sajnálom – nyögte Pete Harris, a füle tövéig elvörösödve. – Csinos vagy, de így… Én ezt nem tudom csinálni. Lexi eltűnődött. Igen, Pete Harris jó srác, de egy kissé ütődött. S különben is, Lexi nagyobb fogást nézett ki magának: Christian Harle-t. Lexi nyolcadik évfolyamos volt, amikor beindította a Christian-hadműveletet. Tizennégy évesen ő még icipici halacska volt csak az Exeter High School tavában ahhoz, hogy egy ilyen srác, mint Christian Harle felfigyeljen rá. A két évfolyammal fölötte járó, atléta alkatú Christian Harle, akinek az arcát még Brad Pitt is elirigyelhette volna, kizárólag csak pomponlányokkal és modellekkel járt. Az a tény, hogy fényévekre volt Lexi köreitől, a kamaszodó tinilányt egyáltalán nem zavarta. Épp ellenkezőleg, a legjobb időzítés volt ahhoz, hogy Lexi hozzáke zdjen stratégiája megalapozásához. A terve egyszerű volt. Kideríteni, Christian mire bukik. (Nagy mellek, csinos arcocska, ügyefogyott ártatlanság, mínusz IQ). S akkor hopp, Lexi máris az áhított ideállá változik. Lexi számba vette a karácsonyi kívánságlistáját. Mellek még sehol, de nőni fognak. Az arcom már most is csinos, és szép is lesz, mihelyt lekerül a fogszabályzó. Elég okos vagyok ahhoz, hogy megjátsszam a hülyét. Mi kell még? Ó, igen. Gyámolításra kell szorulnom. Rachel örökös jelenléte ugyan mínuszpontos, ám a süketsége a randizás szempontjából külön pluszpontot ért. E fogyatékossága okán a fiúk hajlamosak voltak úgy gondolni rá, mint egy kedves és sebezhető lényre, a szerencsétlen, süket kis örökösnőre, aki védelemre szorul. Hamar megtanulta, hogyan kell a maga javára fordítani ezt a tévhitet. Kilencedik évfolyamos korára már művészi színvonalon alakította a gyámoltalan lányka szerepét. – Rachel, megkérnéd Johnnyt, hogy segítsen vinni a könyveimet? Olyan fáradt vagyok ma reggel. Lépni is nehezemre esik. – Sajnálom, Mr. Thomas, de sajnos nem tudtam befejezni a házi feladatomat. Rémálmaim voltak, előjöttek a régi képek. Közben Lexi nagy, szürke szemeiben könnyek csillantak. Rachel azt gondolta magában: Csuda egy színésznő ez a lány. Mindenkiből bolondot csinál. Chris gyámkodni akar? Hát tessék, Lexivel gyámkodhat kedvére. S az övé lehet az ostoba szüzességem, ami már szinte égeti a bugyimat. Meg volt győződve arról, hogy ő a legöregebb szűz az egész Exeterben, ha nem egész Amerikában. Sőt nagy valószínűséggel az egész világon. Leszámítva persze az apácákat. Meg az olyan rémronda nőket, mint amilyen a nagynénje, Eve. A lelke mélyén rettenetesen félt attól, hogy mindaz, ami gyerekkorában történt vele, esetleg képtelenné teszi a szex élvezetére. Még mindig előfordult, hogy a Disznóval álmodott. Ez lenne az igazi oka annak, hogy Christiannak tartogatom magam? Talán azért választottam olyasvalakit, aki elérhetetlen, mert félek megtenni? Akármi volt is a motivációja, a várakozásnak immár vége. – Ma van az az éjszaka. Ahogy közelgett az ünnepség ideje, Lexi egyre jobban szorongott. Mi van, ha csak tapasztalt lányokkal kezd? Akkor nyilván majd megjátszom azt is.
Máskor meg attól tartott, annyi szerepet játszik, hogy közben elfelejti, kicsoda is valójában. Lehet, hogy tényleg ezt akarom? Felejteni? – Ó, Max! Max, abba ne hagyd! Kérlek, még! Jövök! Max Webster lenézett az alatta vonagló lányra és kimondhatatlanul unatkozott. A lányt Sasha Harvey-Newtonnak hívták. Az apjának hajógyárai voltak. Anyai nagyapjának ped ig olajmezői. Tizennyolc éves volt, káprázatosan szép és észveszejtőén gazdag. New York egyik legparti-képesebb örökösnőjének tartották. S mellette nimfomániás. – Erősebben, drágám! Erősebben! Sasha Harvey-Newton ívbe feszítette partiképes, húsz milliárd dollárt érő hátát Max kedvéért, majd eksztatikusán felnyögött. – Fogd be! – Max a lány szájára tapasztotta a kezét. A lány erre szopogatni kezdte Max ujjait, s Max alig tudta elnyomni a sürgetést, hogy fogja és lenyomja az ujjait a lány rohadt torkán. Ehelyett lenyomta a lány fejét a párnára, hogy csillapítsa a nyögéseket. – Hé! Ezt meg miért csinálod? Sasha felnézett, az arca szinte eltorzult a szederjes pirulástól. – Túl hangos voltál. Még meghallja az anyád. – Na és, ha meghallja? Tudod, hányszor hallottam, amikor ő meg a teniszedzője kavartak? Az anyám egy kurva. Max nézte, ahogy Sasha magára veszi szűk farmerét, bugyi nélkül, s anélkül, hogy előtte megmosakodott volna. Amilyen az anyja, olyan a lánya. Sasha elmosolyodott. – Szóval ez azt jelenti, hogy én leszek a párod a születésnapi bulidon a hétvégén? Mindig is kíváncsi voltam a Cedar Hill House-ra. Max undorodva felhúzta az orrát. – Nem. – Hogy érted azt, hogy nem? – Sasha arcáról lehervadt a mosoly. – Úgy, hogy nem. Látom, nem sokszor mondanak nemet neked. De sajnos már így is nagyon sokan lesznek a vendégek. A biztonságiak nem engedélyeznek többet. – A biztonságiak? – sziszegte Sasha. – Te meg minek képzeled magad? Az elnöknek? Csak egy tizenhatodik születésnapi parti lesz, nem pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülése. Lemondhatsz valakit, ha akarod. – De nem akarom – felelte Max. – Megkaptad, amit akartál, Sasha. Kösz. Egyedül is k italálok. Hazafelé a Park Avenue-n Max a délután történteken morfondírozott. Egyáltalán nem élvezte a szexet Sasha Harvey-Newtonnal, s tulajdonképpen nem is értette, miért egyezett bele abba, hogy lefekszik a lánnyal. Fel akar vágni vele? Végtére is mindenki jó fogásnak tartja. De kinek vágna fel vele? Nincsenek haverjai, akik előtt kérkedhetne. Max Webster csupán és kizárólag egyetlen embertől várt elismerést. Viszont az anyja fütyül rá, hogy a fia fél napot vesztegetett arra, hogy megdugjon egy tompa agyú, gazdag kis kurvát, akire igazából még csak be sem indult. Ez az én bajom. Egyetlen csaj sem tud felhúzni. Egyik sem ér Eve nyomába. Max gyűlölte a partikat. Csak azért egyezett bele a közös születésnapi ünnepségbe, mert az anyja erre kérte.
Tartsd közel magadhoz a barátaidat, és az ellenségeidet még közelebb, drágám. – Ez volt Eve jelmondata, legalábbis Lexit illetően. Ebből a megfontolásból ragaszkodott ahhoz, hogy ők ketten sok időt töltsenek egymás társaságában. – Nagyon sok fontos ember lesz ott a Cedar Hill House-ban a hétvégén. A Kruger-Brent nagymenői, a főrészvényesek, fontos üzletemberek. Nem engedheted, hogy Lexi legyen az est fénypontja. Ez önmagában semmi veszélyt sem jelentett. A Kruger-Brentnél senki sem vette Lexit komolyan. Már nem. Ám formailag, Kate Blackwell végakaratának megfelelően, még mindig jó esélye van arra, hogy kinevezzék a cég elnökévé, ha betölti a huszo nötödik évét. S egészen addig, míg nem ő, Max ül biztonságban abban az elnöki székben, nem engedheti meg magának, hogy önelégült és elbizakodott legyen. Max régi keletű gyűlölete azonban mostanában furcsa fordulatot vett. Lexi egyik pillanatról a másikra érzéki, vágykeltő nővé serdült. S ennél is zavarba ejtőbb és rosszabb, hogy Lexi egyre jobban és jobban kezdett hasonlítani a fiatal Eve-re. Végtére is Lexi anyja, Alexandra, Eve ikertestvére volt, s így talán nem is olyan meglepő a hasonlóság. Mégis, Max fölöttébb nyugtalanítónak találta ezt a genetikai fricskát. S általában mindent nyugtalanítónak talált, ami az unokanővéréhez kötődött. A paparazzik imádták: a bátor, tündéri Blackwell bébit, a rémes emberrablás túlélőjét. Eve egyszer „Amerika kedvenc kriplijének” titulálta, s a megjegyzése tulajdo nképpen nem állt nagyon távol az igazságtól. És most, hogy mint bebábozódott hernyóból a pillangó, szép ifjú hölggyé serdült, a média érdeklődése meghatványozódott. Már nem Blackwell bébiként, hanem Blackwell bombázóként emlegették. S mindenki akart egy darabot belőle. Ő pedig élvezi ennek a figyelemnek minden másodpercét, gondolta Max keserűen. Amikor tavaly karácsonykor rövid ideig együtt gyakornokoskodtak a Kruger-Brentnél, Max megérezte, hogy a lány titokban figyeli. Mintha azon akarná kapni, hogy liheg utána, ahogy mindenki más. Jobb, ha kivered a fejedből. Mert én aztán nem. Miért is nem tűnsz el valahogy? Járj valami süketiskolába, vagy menj feleségül valami másik fogyatékoshoz és tűnj el végre az életemből! Sasha Harvey-Newton nem is tudja, milyen szerencsés, hogy nem lesz ott Max születésnapi partiján. Max azt kívánta, bárcsak ő is kihagyhatná. – Szép számban megjelentünk, mi? Tristram Harwood, a Kruger-Brent olaj- és gázrészlegének vezetője mondta ezt Logan Marshallnak, a bányarészleg felelősének. – Nem is számítottam sokkal kevesebbre. Egyikük sem járt Blackwellék Dark Harbour- i birtokán Kate Blackwell temetése óta, aminek már tizenhét éve. Jó volt látni, hogy a régi ház újra megtelik élettel és vitalitással. Amerre csak nézett az ember, mindenütt Amerika legszebb, legprivilegizáltabb ifjait látta. Nevetgéltek, beszélge ttek, tréfálkoztak, miközben a szüleik gyönyörködtek bennük. Anyáik pletykálkodtak, s közben a gyémántjaikat morzsolgatták, apáik a tőzsdeindex zuhanása miatt morgolódtak, s az internetes meggazdagodás esélyeit latolgatták. A Cedar Hill House szinte semmit sem változott Kate ideje óta. A nappaliban a kandalló fölött továbbra is Vlaminck virágos vászna lógott. Még a rózsaszín- zöld kárpitú szófa is régi, nőies bájt kölcsönöz az otthonnak, amelyben most férfi lakik. Peter Templeton örökölte meg a felesége, Alexandra halála után, ám mert túl fájdalmasnak találta az emlékeket, ho szszú időn át csak elvétve fordult meg a házban. Ám lánya megpróbáltatásait követően idehozta gyógyulni. A Cedar Hill House így lassanként, nyárról nyárra újra élni kezdett. – Ó, már itt is van. Az ünnepelt fiú. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megmutassuk a fiz imiskánkat. Legyünk túl rajta.
Logan Marshall követte Tristram Harwood pillantását. Max a verandán álldogált, rajo ngó tinilányok társaságában. Ralph Lauren öltönyében és Choate nyakkendőjében maga volt a megtestesült elegancia. De sem a ruházata, sem a gazdagság, sem a fényűző környezet nem tudta elfedni vadságát. Tristram Harwoodot egy olyan dzsungelbeli bennszülöttre e mlékeztette, akit néhány rögeszmés antropológus minden kapálódzása, visítása és ellenállása ellenére csak azért is „átment” a civilizációnak. Az ember szinte azt várta, hogy a következő pillanatban a fogaival szaggatja le magáról Brooks Brothers ingét. – Boldog születésnapot, Max! Gondolom, élvezi az ünnepséget? Max a hang irányába fordult. Unott ábrázatára hirtelen széles mosolyt varázsolt, s így köszöntötte a Kruger-Brent két fontos emberét. Tudta, hogy az anyja figyeli valahonnan. – Hogyne, nagyon. A nagybátyám igazán kitett magáért. És önök? Jól mulatnak? Tristram Harwood biccentett. – Ó, remekül. És az üzlet is virágzik, hál' istennek. Max még csak tizenhat éves volt, mégis merev, felnőttes kifejezéseket használt. Éret tség? Sokkal inkább póz. Nyílt titok volt a cégen belül, hogy Kate végrendelete értelmében Alexandra gyerekei a kedvezményezettek, s nem Eve fia. Ám ha szavazásra kerül a sor, akkor minden igazgatótanácsi tagot megkérdeznek. S ame nnyiben egyhangúlag Maxre szavaznak, akkor a család kénytelen elfogadni a döntésüket. Egy s üket nőnek mekkora esélye van Maxszel szemben? Akad valaki, aki rá merné bízni egy ilyen hatalmas mamutvállalat irányítását? Már a kérdés is nevetséges. Eve árgus szemekkel figyelte fia minden mozdulatát, látta, ahogy Harwooddal és Ma rshall- lal bájolog. Egyedül üldögélt a nappali sarkában, a teraszra nyíló franciaablak közelében. Hosszú, bő fekete ruha volt rajta, s elcsúfított arcát gyönyörű, kézzel festett velencei álarc fedte. Olyan mozdulatlanul és észrevétlenül ült ott, mint egy fekete özvegy, miközben a vendégsereg jött- ment körülötte. Ügyes a fiú. Az ujjai köré tekeri ezeket. Tristram Harwood szégyentelen megalkuvó. Mindig is az volt. Évekkel ezelőtt megpróbálta elcsábítani Eve-et, majdnem pontosan azon a helyen, ahol most Maxnek hízeleg. Eve egy kicsit eljátszadozott vele, de közbelépett a nagyanyja. – Ez az ember nős, Eve! És nagyon fontos a vállalatnak. Jobb lesz, ha békén hagyod! A vén hülye! Mintha bizony nekem, Eve Blackwellnek pont egy ilyen herére fájt volna a fogam, mint Tristram Harwood! Lexi ebben a pillanatban jelent meg a teraszon. A pázsitról szaladt fel, nyomában egy észveszejtőén csinos szőke srác. Arca kipirult a futástól. Eve-nek görcsbe rándult a gyomra, s egész testét elöntötte a gyűlölet. Huszonöt évvel korábbi önmagát látta viszont. Hajszálra olyan, mint én voltam. Ellopta a szépségemet. A fiatalságomat. A hatalmamat. Minden, amit tőlem elvettek, az övé lett. Alex kölykéé. – Azt a mindenségit! – súgta Logan Marshall Tristram Harwood fülébe. – Lám, hogy repül az idő! Max követte a két férfi csodáló pillantását. Lexi kétségtelenül gyönyörű volt. A ruha, amit nagybátyja vett neki, úgy simult fiatal testéhez, mintha ráöntötték volna. Kate Blackwell gyémántokkal kirakott fésűjével lazán feltűzött hajából itt-ott elszabadult néhány fürt, s szexisen az arcába lógott. Max kezdődő erekciót érzett. Gyűlölöm! Ebben a pillanatban hangos robaj hallatszott a csónakházból. – Ez meg mi volt? Egy sovány, szőke, valószerűtlenül hosszú lábú férfi botladozott a kikötő felé, a nyakában teleobjektíves fényképezőgép lógott. Feltehetően valamelyik oromzat mögött lapult, s a
födém beszakadt alatta. Erre utalt a csónakház tetején tátongó lyuk és a füvön szétszóródott törmelék. – Hívják a biztonságiakat! – Peter Templeton lépett ki a házból komoran. – Kapják el! – Nyugi, papa – mondta Lexi. Danny Corretti közben sebtében beugrott az egyik moto rcsónakba, s belerobogott a sötétségbe. – Csak paparazzik. Én már megszoktam őket. – Hát persze. De nem kéne, hogy így legyen – jegyezte meg Peter bosszúsan. Aztán Tristram Harwoodhoz fordulva még hozzátette: – Ezek a senkiháziak falkákban lógnak a lányomon, mint a hiénák. Felháborító! Max képtelen volt levenni a szemét Lexiről. Még hogy felháborító? A lányod lubickol benne! Egy libériás inas lépett ki a nappaliból. – Hölgyeim és uraim! A vacsora tálalva. Robbie a keresztapja, Barney Hunt mellett ült. Barney azt kérdezte: – Na, és játszol ma este valamit nekünk? Hallhatunk valamit élőben a híres Robert Templetontól? Robbie felvett a villájára egy tekintélyes falat Feketeerdő tortát, a szájába tömte, s kö zben határozottan megrázta a fejét. – Uhm… nem. Ma nem dolgozom. S különben is, apa nem kért meg rá. Ő a ceremóniamester. Nem akarok neki a szokásosnál több gondot okozni. Hisz már a puszta létem is gond. Robbie viccnek szánta, ám Barney Hunt kihallotta belőle a szomorúságot. – Ugyan már. Apád szeret téged, csak… – Jobb szeretné, ha nem lennék meleg. Tudom. Lisa Babbington, Lexi egyik legszebb barátnője két asztal távolából elkapta Robbie pillantását, és kihívóan kacsintott. A jelek szerint nem találta túlzottan szórakoztatónak a mellette ülő srácot, Grady Jonest. – Úgy látszik, nem csak apád van ezzel így – nevette el magát Barney. – Tudtál valamennyi időt kettesben tölteni Lexivel is? – Nem. Bármikor próbálkoztam, vagy elszólították, vagy fotózni akarták – mondta Robbie csalódottan. – És holnap reggel már vissza kell utaznom Párizsba. Úgy látszik, egy percre se tudom egy helyre szögezni. Barney Lexi asztalát kereste a szemével. A lánynak hűlt helye volt. – Hm. Értem. Lexi odabent feküdt a csónakház padlóján Christian Harle alatt, s igyekezett eltitkolni a csalódottságát. Ez volna az? Tényleg ezt akartam megkapni két hosszú éven át? Arra számított… pontosan mire is számított? Fájdalomra. Igen. Minden könyvben ez állt. Éles fájdalomra, amit aztán mindent elsöprő, mámorító érzés követ, olyan, amely az egész életét megváltoztatja, amelyre egy egész életen át emlékezni fog. Hisz Christian Harle-lal csinálja. Christian Harle- lal. Az Exeter nagymenőjével! Tizennégy éves kora óta éjjel és nappal folyamatosan csak erre a fiúra gondolt. A pszichiáter azt mondta a kórházban Peternek, hogy az átélt szexuális bántalmazás okozta trauma egy életen át hatással lesz Lexire. – Talán férjhez megy. Talán lesznek gyerekei. De valószerűtlen, hogy normális szexuális életet fog élni. – Az orvosok azonban ezúttal is alábecsülték. Eltökélte, hogy mindennek ellenére igenis élvezni fogja a szexet. Nem lehet másképp!
A Disznó nem kap még egy esélyt a győzelemre. De akkor miért ennyire lehangoló együtt lenni Christiannal? Christian a kezeire támaszkodva hajolt Lexi fölé, hogy a lány olvasni tudjon a szájáról. A homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ajkai céklavörösek. Nem festett valami jól. – Jó, kicsim? Szent ég! Ez közben beszél? Mi ez, barkochba? És miért nem fordul ki a sarkából a föld? Lexi bólintott, s magára húzta a fiút. Tekergőzött alatta, ahogy az interneten látta Pamela Andersontól, amikor Tommy Lee- vel szerelmeskedett. Igyekezett nagyokat fújtatni. Christian nyilvánvalóan más DVD-ről tanulta a maga technikáját. Most épp valamiféle furcsa izgő-mozgó mozdulatokba kezdett Lexi testében. Mint egy porszívó csöve, fickándozott ide-oda. De kétségtelenül fáradhatatlan. Ritka erény, meg kell becsülni. Becsülni kell az olyan férfit, aki fáradhatatlan, a régi házvezetőnőnk mindig ezt szokta mondogatni. Vajon mit csinálhat most Mrs. Carter? Épp Christian feje fölött volt az a lyuk, amelyen át a paparazzi korábban bezuhant a csónakházba. Lexi felnézett a csillagokra. Érezte, hogy az izmok megfeszülnek és elernyednek Christian hasán. A meleg nedvesség, amit a két lába között érzett, néhány röpke pillanatig diadallal töltötte el. Ég veled, szüzesség! Nem fogok sírni utánad. Pár perccel később megszűnt a melegségérzet, s Lexi teste rángatódzni kezdett. – Valami baj van? – zihálta idegesen Christian. – Hé, baj van? A fiú a tekintetét kereste, hozzá beszélt. Ám ő nem látta Christiant, nem látta az aggodalmat sem a szemében. Nem látott mást, csak egy maszkot. „Ha egy szót mersz szólni, elmetszem a torkodat!” Lexi már sikoltozott. Christian Harle megrémült. Lexi artikulátlanul és egyre hangosabban sikoltozott. Képtelen volt abbahagyni. Mi ütött ebbe a lányba? Egy perccel ezelőtt még úgy ficánkolt alattam, mint csali a horgon. Most meg visít, mintha megerőszakoltam volna. – Lexi, hagyd abba, kérlek! Meghallják. Christian kétségbeesésében arcul ütötte. Ez, csodával határos módon, hatott. Elhaltak a sikolyok. Lexi valami ködön át csak a nynyit érzékelt, hogy a maszk eltűnt, és Christian Harle néz vele farkasszemet. Csupán egy fiú vagy. Egy kölyök. Ugyanolyan ijedt és elveszett, mint én. Nem is tudom, mit láttam benned. Peter aggódva kérdezte: – Hol voltál? Rachel azt mondta, a mosdóba mentél, de az már nagyon régen volt. Lexi dühösen, jelekkel felelt: – Sétálni voltam. Levegőre volt szükségem. Ennyi. Rachel túl sokat aggódik. – Jól van, értem. Viszont kezdődik a tánc. Arra gondoltam, hogy te meg Max nyithatnátok meg. Lexi hitetlenkedve nézett az apjára. – Én és Max? – Ti vagytok az ünnepeltek, nem? – De Max egy idióta! – Lexi, ne bolondozz már! Az unokatestvéred. – Nem! Nem akarom! Miért nem táncolhatok Robbie-val? Ő a bátyám. – Az első táncot nem. – Peter örült, hogy csak kevesen értik a jelbeszédet. Lexi, ha akart, nagyon bántó tudott lenni. És szörnyen makacs. Peter örökösen azzal mentegette, hogy nem
lehet könnyű feldolgoznia a süketségét. Ennek ellenére a lánya gyakran felbosszantotta a heves természetével. – Robbie zongorázik. Barney bácsi rávette. Nézd, ott jön Max. Figyelmeztetlek, Lexi, eszedbe ne jusson jelenetet rendezni! Fojtogató volt a levegő, sokan gyűltek össze a zárt térben. Max levette a nyakkendőjét, a zakóját, és feltűrte az inge ujját. Napbarnított bőrével és fekete hajával Lexit kalózra emlékeztette. Már csak a kés hiányzik a fogai közül. – Felkérhetlek egy táncra? – Max szándékosan nagyon lassan és tagoltan beszélt, mintha Lexi képtelen volna a normális beszédtempót követni. Tudta, hogy a lány ezt mennyire utálja, s boldogan látta, hogy szemei szikrát szórnak. A táncparkettre indult vele. Peter a fia felé biccentett, mire Robert leütötte Strauss Kék Duna keringőjének első akkordjait. Lexi érezte, hogy több száz szempár szegeződik rájuk. Max határozottan vezette. Lexi, aki egy hangot sem hallott a zenéből, kénytelen volt teljes egészében a partnerére bízni magát. Csakhogy nem bízott Max Websterben. – Nyugi. Simulj hozzám. Max ezúttal is nagyon tagoltan ejtett minden szót. A lány magában azt gondolta: Ó, hogy gyűlöllek ! Mégis hozzásimult Maxhez, és megérezte testének illatát. Izzadtság és aftershave keveréke volt. Rémülten tapasztalta, hogy hirtelen vágyat érez. Christian Harle-lal miért nem éreztem ezt? Mi a baj velem? A keringő véget ért. Robert tovább játszott, mire más párok is megindultak a parkett felé. Lexi meg akarta köszönni a táncot, Max azonban visszatartotta. – Még egyet. Nem kérés volt. Parancs. Lexi első gondolata az volt, hogy elviharzik, de mire észbe kapott, már perdültek is a keringő dallamára. Max közben úgy fordította, hogy a lány olvasni tudjon a szájáról. – Tudom, mit csináltál. Lexi tudomást sem vett róla. – Arad belőled, hogy szexeltél. Ezek a szavak annyira meglepték, hogy először azt hitte, rosszul olvasta. – Mi van? – Ki vele, ki volt az? Ismerem? Lexi ezúttal biztosan tudta, hogy nem tévedett. Max gyilkos tekintete minden szónál ékesebben beszélt. – Hadd találgassak. Christian Harle? Eltaláltam. Mindenki tudja, hogy már hetedik óta pályázol erre a neandervölgyire. Lexi mérgében elvörösödött. Mindenki tudja? Honnan? – De persze lehet, hogy tévedek. Végül is akárki lehetett, nem? Valószínűleg ugya nolyan ribanc vagy, mint az anyád volt. Hogy merészel ez így beszélni az anyámról? Rosszullét környékezte. Ez nagyon fájt. Megpróbált szabadulni, de Max vasmarokkal szorította a csuklóját. – Csak nem szálltunk le a magas lóról? – kínozta Max tovább. – És vajon mit ér meg neked, hogy ne szóljak a drágalátos apádnak? Hogy ne mondjam el neki, mit csinált az ő kis hercegnője? És hogy kivel csinálta? Mi volna, ha elmennénk egy félreeső zugba, ahol te nekiállsz fuvolázni, ahogy jó kislányhoz illik? Én pedig cserébe elfelejtem, hogy mit tudok. Max nevetett, s csak forgatta, forgatta a lányt, míg bele nem szédült. Ekkor valaki me gérintette Lexi vállát. Az egyik barátnője volt az, Donna Mastroni. Hála istennek!
– Lexi, van itt egy pofa, veled akar beszélni. Azt mondja, nagyon fontos. A biztonságiak megállították a kapunál, de nem hajlandó távozni. Most, hogy Donna ott állt mellettük, Max nem tehetett mást, kénytelen volt elengedni Lexit. Lexi távozóban még vetett egy gyűlölködő pillantást Maxre, majd elindult Donna nyomában. A férfi alacsony volt, a bőre sárgás. Ötvenöt év körüli lehetett, s olcsó, kifényesedett, kék öltönyt viselt. A cipője elnyűtt, viseltes. Tommy King néven mutatkozott be, s egy megviselt névjegyet nyújtott át Lexinek, melynek sarkain ujjnyomok éktelenkedtek. KING & ASSOCIATES Magánnyomozó Iroda (212) 965-1165 Lexi sebtében körülnézett, hogy lássa, nincs senki a közelben, majd azt mondta: – Itt nem beszélhetünk. Veszélyes. Tommy King követte Lexit egy eldugottabb sarokba, ahová nem láthattak oda a bizto nságiak. – Meg tudja csinálni? Tommy King elmosolyodott, feltárva girbe-gurba fogsorát, amelyben több volt a vipla, mint a fehér. – Meg tudom csinálni. De idő kell hozzá. Nem sok minden van, amin el tudnék indulni. Lexi a lényegre tért. – Mennyit kér? – Száz dolcsi naponta. Havonta számlázom. Minden hónap végén írásos beszámolót kap, fényképeket, egyebeket, mindenről, amit elő tudtunk bányászni. Ehhez jönnek még az extra kiadások. Lexi bólintott. – De előleg kell ahhoz, hogy elkezdhessük. Hétszáz, és még ötszáz a kiadásokra. – Ötszázat tudok most adni, többet nem. A többit akkor kapja meg, amikor én az írásos beszámolót. Tommy King felvonta a szemöldökét. Miért mindig a gazdagok akarják a legkevesebbet fizetni? Csak a ruha, ami ezen a bakfison van, többe került, mint az ő lakása szőröstőlbőröstől. De Tommy belátta, jobban jár, ha nem mohó. Ha ügyesen keveri a lapokat és k iássa, amit kell, akkor a Blackwell lány egy aranybánya lehet. – Rendben. Legyen ötszáz. Elhozta? Lexi benyúlt a ruhája kivágásába, s kivett a melltartójából egy gondosan összesodort pénzköteget. Újra körülnézett, majd Tommy izzadt tenyerébe csúsztatta. Miután a férfi elment, Lexi azt gondolta magában: Mit csináltam? Mi van, ha meglóg a pénzzel, s én hírét-hamvát sem látom többé? De talán mégis megéri a kockázatot. Lexi az elmúlt évek során szorgalmasan félretette a zsebpénzét, születésnapi és karácsonyi ajándékait, s mára már a saját nevén volt egy titkos bankszámlája harmincezer dollárral. Nem egy vagyon, de kezdetnek megteszi. Eljött az idő. Disznó, készülhetsz a halálra!
Tizenhét EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS A KÖNYVTÁRBAN ÖRÖKRE MEGVÁLTO ZTATTA Gabe McGregor életét. Hála Billynek és a fiatal, lelkes börtönorvosnak, aki a drogprogram felelőse volt a Wormwood Scrubsban. De a kísértés ott volt mindenütt. S a vicc az volt az egészben, hogy azok a fickók ott az előzetesben marhaságokat beszéltek. Gabe megkísérelte megölni magát, szétmaratni a beleit a hipóval, mert azt hitte, a börtönben nem fog hozzájutni a cucchoz. Valójában azonban annyi heroint lehetett szerezni, amennyit akart az ember, csak tudnia kellett, hogy kihez forduljon. Gabe jól reagált a Methadone-ra. Billy azt mondta neki: – Nem szabad visszaesned, haver. Az az út egyenest a pokolba vezet, ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. – Nem, Bill, nem esem vissza. Gabe a saját szájából hallotta ezeket a szavakat. És őszintén remélte, hogy igazat szólt. De valahányszor felrémlettek előtte az unalom és a magány képei, vagy eszébe jutott, hogy mekkora csalódást okozott az anyjának, vagy elképzelte, milyen szédítően magas hegyet kell megmásznia, ha egyszer kikerül innen, kétségbeejtően reménytelennek látta az életét. Csak idő kérdése, hogy visszaessen. A börtönorvos megkedvelte Gabe-et. Megérezve, hogy betegének gyengül az elhatározása, elintézte, hogy a könyvtárban kapjon munkát. – Az egyik legjobb hely ebben a süllyesztőben. Csöndes, rendes pasik dolgoznak ott, és nincsenek kemény fickók. Pénzt keresel és el leszel foglalva. Gabe hálás volt érte. A doktornak minden bizonnyal sok követ meg kellett mozgatnia ahhoz, hogy Gabe ilyen kellemes munkához jusson. Mégis, Gabe rettentően unalmasnak és lélekölőnek találta a katalogizálást, a könyvek besorolását szerzők, cím és téma szerint. – Ez a baj magukkal, orrlógató skótokkal. Maguknak nincs képzelőerejük. Gabe a hang irányába fordult. Mögötte, egy dekorlemez borítású asztalnál, amelyen vaskos jogi könyvek halmozódtak, egy alacsony, középkorú férfi ült. Teljesen kopasz volt, az orra alatt Charlie Chaplin-bajusz, ami azt a benyomást keltette, mintha egy régi korból csöppent volna ide udvari zenészként vagy épp viktoriánus cirkuszi mágusként. – Bocsánat. Hozzám beszél? – Magához hát, ember. – Mulatságosan erőteljes cockney- i akcentussal beszélt. – Csak besétál ide minden nap, azt' egy oldal nem sok, annyit el nem olvas. Mint egy buta kölyök, aki beszabadul egy édességboltba, de egy falat édességet se vesz a szájába. – Hát, nem vagyok egy olvasós fajta. A férfi elnevette magát. – Na, jöjjön, azt tegye le ide a hátsóját, ember. Rajta. Csüccs! Gabe körülnézett. A két könyvtáros el volt foglalva a számítógépével. Neki viszont azt mondták, hogy nem hagyhatja abba a munkát és nem is beszélgethet munka közben. Igazából a könyvtárban senki sem beszélgethetett. De azért engedelmeskedett. – Marshall Greshamnek hívnak. – A férfi odanyújtotta a kezét. Gabe mellé ült. – Gabe McGregor. – Hadd kérdjek valamit magától, Gabe McGregor. Maga már látott itt engem, igaz? Majd minden nap, igaz? Gabe bólintott. – Elgondolkodott valaha is azon, mit csinálok én itt? Ezekkel az unalmasnak látszó könyvekkel?
– Nem igazán – vallotta be Gabe. Gabe szürke szemei találkoztak Marshall Gresham kék szemeivel. Marshallnak gyönyörű szemei voltak. A szó szoros értelmében csillogtak, mint napfény a tenger kékjén, s b izalmat sugároztak. – Elmondjam, mit csinálok? – kérdezte Marshall. –A fellebbezésemen dolgozom. Tudja, Gabe McGregor, nincs valami jó véleményem a jogi mesterségről, s különösen nincs a saját tájékozottságomról. És egy nap eszembe jutott, hogy míg én az elkövetkező tíz évben csak vesztegetem az időmet idebent, s igyekszem kivédeni a fartúrókat, addig az a tohonya ügyvédem minden este hazamegy, benyeli a vesepecsenyéjét, aztán kavar az asszonnyal. Mit gondol, kettőnk közül melyikünk motiváltabb abban, hogy kivigyen engem innen? Gabe elnevette magát. – Ja, de azért a motiváció nem minden, Mr. Gresham, igaz? Az ügyvédje profi. Tudja, hogy működik ez a fellebbezősdi. Maga pedig nem. – Nem, eddig nem tudtam. – Marshall Gresham a vaskos könyvekre mutatott. – De már piszokul kiokosodtam. Mondja meg nekem, Gabe McGregor, hogy áll az ügyvédje a maga fellebbezésével? Előállt már valamivel? Michael Wilmott. Ó, istenem. Gabe szinte már meg is feledkezett arról, hogy létezik. Semmi más nem járt a fejében, csak a függősége, s minden erejét lekötötte, hogy ne szokjon vissza. Semmi mással nem foglalkozott. Marshall Gresham felhúzta az egyik bozontos szemöldökét. – Tuti, hogy az asszonya remek vesepecsenyékkel várja. *** Gabe-nek első dolga volt elcsapni az ügyvédjét. Másodjára, félretéve minden büszkeségét, levelet írt mindenkinek, akitől azt remélhette, megsegítik némi pénzzel, hogy új ügyvédet fogadhasson magának. Rövid levél volt, s aláíratta a börtönorvossal. Mindenkivel tudatta, hogy már tiszta és új életet akar kezdeni. Marshall Gresham kijavította a helyesírási hibáit („Na és, ha diszlexiás vagy! Keményebben kell dolgoznod, mint másoknak, ennyi az egész!”). Gabe elküldte a levelet mindenkinek, akit ismert, s aki nem volt drogos vagy b űnöző, de nem fűzött hozzá vérmes reményeket. A reagálások elképesztették. Thérése, az utolsó „barátnője”, akit meglopott, s ezért a nő kirúgta, ezer fontot küldött. Amikor elolvasta a levelét is, Gabe elsírta magát. S további pénzek, ajándékok érkeztek a tehetős londoni barátok százaitól (legtöbbjük nő), összekuporgatott fontok néhány régi, skót cimborától, ami megint csak könnyeket csalt Gabe szemébe. Ezeknek az embereknek semmijük sincs. Nem engedhetik meg maguknak, hogy pénzt küldjenek. Mégis megvonnak maguktól valamennyit. Az anyja, Anne, aki már vagy két éve semmit sem hallott a fia felől, ötven fontot küldött neki egy borítékban, s csak annyit írt: „Szeretlek.” Nem hozakodott elő a börtönnel, egyetlenegy szemrehányó szóval sem illette… Én is szeretlek, mama. Egy nap meghálálom, amiért bízol bennem. Ahogy múltak a napok és csordogált a pénz, Gabe egyre távolabb került a drogoktól (már szinte alig kapott Methadont). Az emberekbe vetett hite kezdett visszatérni. Claire, Gabe első londoni barátnője ügyvéd volt. – Ismerek valakit, aki nagyszerű büntetőjogász és sok mindennel tartozik nekem. Megpróbálok megegyezni vele. Marshall Gresham elégedett volt. – Megmondom én neked, kölyök, mit gondolok. Vagy te voltál a legnagyobb csődör egész Skóciában, vagy egész egyszerűen ellenállhatatlan kis pöcs vagy. Egytől egyig me gkopasztottad ezeket a madárkákat, ők mégis kezüket-lábukat törik, hogy kihozzanak innen.
Angus Frazer nem az a zseniális ügyvéd volt, mint amilyennek Claire leírta. Annál sokkal jobb. Jóképű etoni öregdiák, arisztokratikus orral, elegáns megjelenéssel. Úgy csavarta az ujja köré a bírákat, ahogy Gabe a nőket. Miután Angus Frazer elmondta a védőbeszédét, a bíró komolyan fontolóra vette, kell-e egyáltalán bármiféle büntetést kiszabni Gabe-re. Nem lehet, hogy az a háztulajdonos a vétkes, amiért kisiklatta ennek a ragyogó, ígéretes fiatale mbernek az életét? Lám, mennyi elegáns hölgybarátnője van, s mind itt ülnek reménykedve a nyilvános tárgyaláson, mintha csak egy szereposztó válogatáson várakoznának szívdobogva. Gabe büntetését tíz évre mérsékelték. Az ilyen bűncselekményeknél kiszabható legalacsonyabb büntetés volt ez. Angus Frazer azt mondta Gabe-nek: – Négyet már letöltött. Jó magaviselettel három év múlva ismét szabadlábon lehet. – Három év! Már csak három év! – Az új Gabe számára ez már semmi volt. Csupán harminchat hónap. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg, Mr. Frazer. De sajnos csak a díjazásának a felét tudom ma kifizetni. Angus Frazer elmosolyodott. Gazdag volt, s általában nem szokott szívességet tenni volt drogosoknak. Ám Gabe esetében örült, hogy Claire megszorongatta. Volt valami ebben a fiúban… valami, amit nehéz szóban megfogalmazni. Angus Frazer valamiért úgy érezte, Gabe McGregornak köszönheti, hogy ismét boldog, amiért él. – Emiatt ne fájjon a feje, Gabe. Egy nap majd megadja, ebben biztos vagyok. Úgy lesz, uram, esküszöm az apám sírjára. Egy nap kamatostól adom majd vissza. Biztos. Marshall Greshamét csalásért ültették le. – Szóval mennyit is loptál? Marshall Gresham az efféle kérdéseket csak Gabe McGregornak nézte el. Mostanra már jó barátokká lettek. – Nem loptam én semennyit se, Gabriel. Ezért is fellebbezek. Csupán csak átcsoportosítottam, elég sokat. – Mennyit? Marshall megengedett magának egy halvány, büszke mosolyt. – Kétszázhatvan milkót. Gabe egy teljes percig meg sem tudott szólalni. – Miben utaztál, Marshall? – Ingatlanban. Újabb percnyi csend. – Marshall? – Hm? – Azt hiszem, szeretném kitanulni az ingatlanszakmát. Megtanítasz rá? – Miért ne, Gabriel? – Marshall Gresham élénk tekintete még csillogóbbra váltott. – Ezer örömmel. A harminchat hónap hirtelen harminchat percnek tetszett. Sok tanulnivaló volt, az idő meg kevés. Indexek, kamatok, négyzetláb árak, építési költségek, építési törvények végeláthatatlanul, s Gabe úgy érezte, nem is új nyelvet sajátít el, hanem új gondolkodásmódot. Marshall Gresham azt mondta neki: – Rengeteg dolog változott a piacon az elmúlt néhány évben. Itt ez az internetláz. – Marshall rosszallóan megrázta a fejét. – Az emberek tel-
jesen megőrültek. El ne hidd, ha azt hallod, hogy a piac alaptörvényei egy jottányit is vá ltoztak. Gabe némán bólintott, s itta Marshall minden szavát. Mintha valami új kábítószerre lelt volna. Alig tudott betelni az idősödő férfi hangjával. A szájából minden elhangzott szó pénzt, reményt jelentett Gabe számára. A jövője kezdett testet ölteni. – A helyszín. Ez a legfontosabb. Ha most kezdeném, Londonon kívül kezdeném. Gabe nem szólt egy szót sem, de az arcáról lerítt a kérdés: – Miért? – Túlinflálódott. Ezer sebből vérzik. Aztán meg az oroszok. Túl sok akadályon kell á tlépni. Hogy őszinte legyek, nem is gondolkodnék hazai viszonylatban. Olyan piacot akarsz, ami feljövőben van? Akkor kezdd a földszinten, ahogy én tettem. Kezdd a földszinten. Jó, de hol az a földszint? És miből kezdjem? A férfi szájából mindez nagyon egyszerűnek hangzott. Marshallnak igaza volt a könyvtárral kapcsolatban. Ha az ember többet lát a linóleum padlónál, a kopott asztaloknál, Dick Francis regényeinél, a sztármodellek önéletrajzi írása inál – Misty Holland Az életem, amit eddig nem mondtam el. Ki a fene olvassa ezeket a baromságokat? –, akkor a lehetőségek végtelen tárháza tárul fel az ember szeme előtt. Sok elítélt követte Marshall Gresham példáját, s forgatták a jogi könyveket. Néhányan még valamilyen szabadegyetemet is elvégeztek, míg benn voltak. Mások a fikciókba menekültek a börtönélet komor valósága elől. Gabe, ha épp nem ingatlanforgalmazási vagy más üzleti könyvet olvasott, akkor a történelemben mélyedt el. Egész pontosan híres őse, Jamie McGregor életét tanulmányozta. Elképesztő, hogy mennyi minden jelent meg erről az emberről s az illusztris cégről, amit ő alapított. Gabe felfedezte, hogy Amerikában professzorok szentelték az életüket annak, hogy a Kruger-Brent történetét kutassák. Mintha külön állam lett volna, vagy valami nagy királyság, esetleg gyilkos kór. Nem csoda, hogy az apám és a nagyapám a megszállottjai lettek. A jelek szerint nem ők voltak az egyetlenek. Gabe mindig is tudta, hogy Jamie McGregor gazdagon halt meg, s hogy egyenes ági leszármazottai, a Blackwell család, még nála is gazdagabbak. Ám most, hogy megtudta, mennyire azok, a feje is beleszédült az összegbe. Olyan volt, mintha a hold távolságát akarná valaki hüvelykben felbecsülni, vagy megszámolni, hány porszem teszi ki a tengerpart homokját. De mégsem a pénz keltette fel Gabe érdeklődését. Nem is maga a vállalat, amelynek az érdekeltsége az egész világra, sőt újabban már a világűrre is kiterjedt azzal, hogy 1980-ban megvásárolták a finnek egy műholdüzletágát. Maga Jamie McGregor személye bűvölte el Gabe-et. Gabe sokat olvasott a tizenkilencedik századvégi Skóciáról, a bénító szegénységről, a rról, hogy milyen körülmények elől menekült el Jamie McGregor. Ehhez képest a saját gyerekkora luxusban telt. Olvasott a veszedelmes hajóútról Londontól Fokvárosig. Ezrek ves ztek oda az éhségtől, a kimerültségtől vagy betegségektől, miközben álmaikat kergetve a Namib-sivatag gyémántmezői felé tartottak. És Jamie McGregor lett az, aki minden me gpróbáltatás ellenére diadalmaskodni tudott. Évekkel később, és csak hónapokkal azelőtt, hogy a stroke ledöntötte a lábáról és me gbénította élete hátralévő részére, egy dél-afrikai újságíró megkérdezte Jamie McGregort, mi volt sikerének titka. – A kitartás – vágta rá a férfi habozás nélkül. – És a bátorság. És egyedül csak magamban bíztam.
Gabe elgondolkodott ezen. Én bízom Marshall Greshamben. Meg az anyámban. Meg Claire-ben. És Angus Frazerben. Talán azzal, ha bízom bennük és magamban, legalább fele olyan gazdag lehetek, mint Jamie McGregor volt. S ekkor, egészen váratlanul még egy gondolat ötlött fel benne. Mit is mondott Marshall? – A földszinten kezdd. Olyan piacot találj, ami feljövőben van. Hogy is volt ez Jamie McGregornál? „Én olyan helyekre merészkedtem, amelyeket mások messze elkerültek.” Hirtelen megvolt a válasz. Némi további kutakodás fokozta Gabe izgatottságát. Az apartheid bukását követetően a dél-afrikai rand összeomlott a dollárhoz képest. A fokvárosi ingatlanok fityingekért cseré ltek gazdát, a fehér családok rettegtek a feketék egy újabb erőszakhullámától. Forradalomtól tartottak. – Ha kitör a forradalom, mindent elveszítek. De ha nem? Gabe McGregornak végre készen állt a terve. Afrikába megy szerencsét próbálni. Ahogy azt Jamie McGregor tette egykor. Fél nyolckor Gabe a metrón utazott London belvárosa felé. Kilenckor már ott várakozott a Stranden, a százas szám, az elegáns Country Private Banking irodaháza előtt. – Segíthetek valamiben, uram? A biztonsági őr arcáról lerítt, hogy mindent akar, csak épp segíteni nem Gabe- nek. Gabe nem is haragudott rá emiatt. Ugyan megborotválkozott és rendbe szedte magát, ám ásatag, ázott farmerében nem úgy festett, mint a bank ügyfele. Hagytam neked valamit a bankban. Hogy újrakezdhesd. Jellemző volt ez Marshall Gresham nagylelkűségére. Már így is nagyon sokat tett érte, kivasalta belőle a fellebbezést, beavatta az ingatlanszakma rejtelmeibe. Billy és a börtöno rvos segítették abban, hogy tiszta maradjon. Ám Marshall Gresham volt az, aki megtartotta ebben az állapotában. Marshall adott neki reményt élni a heroin nélkül. És nem megmente tte az életét, hanem egy másikat adott neki. És most még arról is gondoskodik, hogy legyen pénzem ágyra és ételre. Meghatotta Gabe-et, és szüksége is volt rá. Gabe öt fonttal a zsebében sétált ki a Wormwood Scrubsból, s azt már elköltötte a metróra és egy szalonnás szendvicsre a Kings' Crosson. Délután körül akart nézni az építkezéseken. A haverok odabent ellátták címekkel. De jólesett tudni, hogy az első éjszakáját nem kell nehéz körülmények között töltenie. – Robin Hampton Gore-ral van találkozóm – mondta Gabe halkan, de határozottan. – Gondolom, Marshall Gresham tájékoztatta a jövetelemről. Az őr arca most azt mondta: Én meg azt gondolom, hogy egy ügyeskedő vagy, aki szerencsét akar próbálni. Nos, ha így van, sok szerencsét, haver. H. G.–ben emberedre találtál. Hangosan azonban csak annyit mondott: – Várjon egy percet, uram. Gabe várt. Öt perccel később Gabe és az őr legnagyobb meglepetésére egy nyájas, ha jszálcsíkos Savile Row öltönyös, csillogóan fényes, tűzött cipős férfi jött érte, hogy elveze sse egy földszinti irodába. – Mr. McGregor, ha nem tévedek. A férfi helyet foglalt egy kényelmes, tömör mahagóni íróasztal mögött. Intett Gabe-nek, hogy foglaljon helyet szemben, a Chesterfield fotelben. – Robin Hampton Gore vagyok. Marshall mondta, hogy jönni fog. Egészen el van ragadtatva magától. Azt mondja, maga lesz a következő Donald Trump.
Gabe kényszeredetten elnevette magát. Robin Hampton Gore, a flancos bankár szájából gyanúsan barátságosak ezek a szavak egy volt heroinfüggőhöz, aki most szabadult a börtönből, ahol rablásért és súlyos testi sértésért ült, s akinek az egyetlen ajánlója egy elítélt csaló. – Marshall régi barátom – magyarázta Robin, mintha csak olvasna Gabe gondolataiban. – Neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Ő volt az első komoly ügyfelem, s még akkor is megmaradt nálam, amikor már nagyon gazdag lett, nem vitte egy tapasztaltabb emberhez a számláit. Nagyon sokat köszönhetek neki. – Én is – mondta Gabe. Robin Hampton Gore egy régimódi rézkulccsal kinyitotta az egyik fiókját és kivett belőle egy hófehér borítékot. – Készpénz – magyarázta, s odanyújtotta Gabe-nek. – Marshall úgy gondolta, az elején szüksége lesz rá. Gabe feltörte a pecsétet, s elakadt a lélegzete. Egy kisebb vagyon volt a borítékban. Tízesek, húszasok, majd százasok, sok-sok százas sorakozott egymás mögött, s zizegtek, mint ritka pillangók szárnyai Gabe reszkető ujjai között, ahogy próbálta megszámlálni őket. – Csupán tízezer. A többi a maga nevére nyitott bankszámlán van. A részleteket itt talá lja. Robin Hampton Gore egy másik borítékot adott át Gabe- nek. Ez nyitva volt, s egy bírósági levélpapír csücske lógott ki belőle. – Nem… nem értem – hebegte Gabe. – Mit ért azon, hogy a többi? Ez csak valami tévedés lehet. Csupán néhány százasra van szükségem. Robin Hampton Gore elnevette magát. – Nos, így is van, csak még tegye az ezrest utána. – Ezzel odaadott Gabe- nek egy harmadik borítékot is, valamint a saját névjegyét. – Van benne egy levél Marshalltól. Az majd mindent megmagyaráz. Ha mégsem, akkor nyugodtan hívjon. Gabe-nek tovább remegett a keze. Mint mindig, Marshall ezúttal is rövid volt és lénye gre törő. Kedves Gabe! Ez itt nem kölcsön. Befektetés. Fele-fele alapon. Szeretettel: M U.i. Ne felejts el írni Fokvárosból. Gabe-nek elszorult a torka, csak nehezen tudott nyelni. Most nem érzékenyülhet el. Rengeteg dolga van. Nagyon sok embernek tartozik, Marshall Greshamnek, Angus Frazernek, Claire-nek, az anyjának. Nem okozhat csalódást nekik. Mindent visszafizetek. Az utolsó pennyig. Megyek Afrikába vagyont szerezni. Addig vissza sem jövök, amíg nem vagyok olyan gazdag, mint Jamie McGregor.
Tizennyolc AUGUST SANDFORD MEGMARKOLTA A SZÉK KARFÁJÁT ÉS MÉRGÉBEN összeszorította hibátlan, hófehér fogsorát. Már vagy egy órája tartott a Kruger-Brent internetágazatának értekezlete. Max Webster, Kate Blackwell huszonegy éves dédunokája, a Kruger-Brent majdani elnöke állva szónokolt, nagyképűsködött. August azt gondolta magában: Nem azért húztam le nyolc hosszú évet a Goldman Sachsnél, hogy egy friss diplomás, zöldfülű szarházi ostobaságait hallgassam, vagy mégis? August barátnője, Miranda óva intette a férfit attól, hogy a Kruger-Brenthez menjen dolgozni. – Az egy családi vállalkozás, drágám. Akármennyire globális, akármennyire hata lmas, a végén úgyis mindig mindenki úgy táncol, ahogy a Blackwellek fütyülnek. Utálni fogod. Augustnak három oka volt arra, hogy ne hallgasson a barátnőjére. A Spencer Stuart fe jvadásza azzal kecsegtette, hogy megduplázzák a fizetését és a bónuszait, rövid idő alatt beválasztják a Kruger-Brent igazgatótanácsába, harmadrészt pedig August Sandford soha nem hallgatott a soros barátnői tanácsaira. August Sandford mindig szigorú kritériumok alapján választott szeretőt: nagy mellek, lapos has. Hálóba fogott nőstényoroszlánt akart, nem pedig tanácsadót. – Egy csöppet se aggódj, drágám – mondta August le-ereszkedően. – Tudom, mit csinálok. De nem tudta. Mirandának igaza volt. Az ilyen napokon, mint ez a mai, August Sandford úgy vágyott a régi, goldmanbeli pozíciója után, mint ahogy hajótörött áhítja a szárazföld látványát. – Nem lát az orránál tovább – mondta épp Max Webster izzó fekete szemekkel. – A Kruger-Brentnek több, nem pedig kevesebb pénzt kell beruháznia az internetágba. Max a mondandóját – August meglátása szerint olyan hangnemben, mint egy prédikációt szokás – teljes egészében unokatestvérének, Lexi Templetonnak szánta. Mintha a két Blackwell-örökösön kívül más nem is lett volna a szobában. Max és Lexi fél- fél évre felfüggesztették egyetemi tanulmányaikat a Harvardon. Ha végeznek, mindketten a KrugerBrenthez jönnek dolgozni. Ám végül csak egyikük ülhet bele az elnöki székbe, ezt a tisztet mindig családtag tölti be. S az általános vélemény az, hogy kettejük közül Max az esélyesebb. Lexi nemcsak ha lláskárosodott, de túlzottan népszerűséghajhászó is, s emiatt senki sem veszi komolyan. A gyakornoksága első reggelén egy Ducati hátsó ülésén ülve érkezett, hosszú lábait Ricky Hales, a kocsi tulajdonosának nyaka köré fonva, s hosszú, szőke haja lebegett utána a szélben. Ricky Hales a Flames nevű menő rockbanda dobosa volt. A testén több a tetoválás, mint a bőr, s már annyi heroint elfogyasztott, hogy aszottságában kezdett Teréz anyára hasonlítani. A paparazzik legalább annyit loholtak a nyomában, mint Lexi után. A lány hosszú csókkal búcsúzott Ricktől a Kruger-Brent lépcsőin. Ez a kép lett a másnapi lapok címlapja. Lexi Templeton enigma volt mindenki számára. Hol maga volt a megtestesült ártatla nság, hol démont játszott. A médiák találgattak, a Blackwell- imádók pedig mindent tudni akartak. August Sandford azonban ösztönösen érezte, hogy a Lexi kis jelenete Ricky Halesszel nem a sajtónak szólt. Közvetlen és jól irányzott támadás volt az unokatestvére, Max Webster ellen, akit a látvány valóban letaglózott. Erőteljes rivalizálás folyt a két Blackwell között. Augustot a Williams nővérekre emlékeztették, akik első wimbledoni bajnokságuk a lkalmával nemes egyszerűséggel kijelentették, hogy számukra csak a másik az igazi ellenfél,
s ezzel sikeresen maguk ellen hangolták a világ teniszjátékosainak teljes női mezőnyét. Ám a Williams nővérekkel ellentétben Lexi és Max vetélkedését a köztük vibráló szexuális vonzerő tette még ádázabbá. Olyan izzó volt a feszültség, hogy szinte tapintani lehetett. Ám bevallani egyikük sem vallotta be, legkevésbé saját magának. Miranda szavai visszhangzottak August fülében: „Az egy családi vállalkozás. A végén úgyis mindenki úgy táncol, ahogy a Blackwellek fütyülnek. ” August körbenézett. Hármukon, Maxen, Lexin és saját magán kívül még három igazgatósági tag vett részt a megbeszélésen. Harry Wilder, őszülő, bozontos szemöldökű egykori tudós, mindközül a legidősebb. Egy évtizede igazgatótanácsi tag, s Peter Templeton, a jelenlegi Kruger-Brent elnök golfcimborája. A csinos sétabotján és társasági modorán kívül nemigen tett le mást a vállalat asztalára. Senki sem vette komolyan, a legkevésbé August Sandford. Az a tény, hogy ő elnökölt az internetágazat ülésein, senkinek sem tett jót. Wilder mellett Jim Bruton ült. Jim Bruton ígéretes embere volt a Kruger-Brentnek. Szakasztott mása a fiatal Frank Sinatrának, s olyan ember, akinek a legtartalmasabb és legbe nsőségesebb kapcsolata a tükrével van. Utána következett nagymellű titkárnője, Anna. Aztán hosszú szünet, majd az imádott feleség, Sally, Jim három törvényes gyermekének, „az örökösnők”- nek, ahogy ő emlegette őket, Corinnának, Pollynak és Tiffanynak, az anyja. (Két törvénytelen fia, Ronnie és Carlton Los Angelesben éltek az anyjukkal, s létüket sűrű homály fedte Sally és lányok előtt.) August Sandford mélységesen megvetette Jim Brutont. Azt azonban még ő is kénytelen volt elismerni, hogy Jim kemény fickó. A kilencvenes évek elején a biotechnikai ágazat megtriplázta a profitját a vezetése alatt. Jim nem csinált titkot abból, hogy most a KrugerBrent internetágazatával akarja létrehozni a maga fényűző kiskirályságát. De csak a testemen keresztül, gondolta August. Jim mellett egy fiatal nő, Tabitha Crew foglalt helyet. A Stanford Jogi Egyetemről frissen idehozott Tabitha vonzó jelenség volt a maga ápolt, egyszerű, lófarkas megjelenésével. Még egyetemista volt, amikor létrehozott és sikerrel értékesített egy dot.com üzletet. Gyakorlatilag ez volt a belépője az itteni csapatba. August elnézte a lány rezzenetlen, smink nélküli arcát, s nehezen tudta elképzelni róla, hogy képes önállóan bekapcsolni egy mosógépet, nemhogy elindítani egy vállalkozást. Annyira jelentéktelennek látszott. Különösen Lexi Templeton mellett. Bezzeg ennek a másiknak van vér a pucájában. És ha nem az unokatestvére himbilimbijére volna ilyen veszettül beindulva… istenem, hogy megdöngetném! Majd nem volna fennhéjázó. De az, meg őrülten szexi, konok és gőgös. – Mr. Sandford. Untatjuk? Jim Bruton meredten nézte Augustot, száraz mosollyal. Bizony, untattok. Dög unalmasak vagytok egytől-egyig. – Bocsánat – viszonozta a mosolyt August. – Mi volt a kérdés? – Mr. Webster azt indítványozta, hogy nyújtsunk be hivatalos kérelmet az igazgatótanácsnak, kérjünk nagyobb költségvetést, amiből finanszírozni tudjuk a beszerzéseket. Ms. Templeton azonban nem ért egyet a javaslattal. Harry meg én tudni szeretnénk az ön álláspontját. August épp szólásra nyitotta a száját, amikor Lexi közbevágott. A süketsége miatt lassan beszélt, de határozottan. Es miközben beszélt, önkéntelenül jelekkel is megrajzolta a szavakat. August csak nézte a finom ujjak libbenő táncát, s akaratlanul is az jutott eszébe, vajon milyen érzés volna ágaskodó férfiasságán érezni őket. A gondolatra nyomban reagálni ke zdett az a bizonyos testrész, s ettől a férfi még kellemetlenebbül érezte magát. Lexi azt mondta: – Magam is támogatom az online terjeszkedést. Amit nem támogatok, az az, hogy pénzt dobjunk ki úgy új dolgokra, hogy előtte részletes elemzések készülnének.
Az unokatestvérem a jelek szerint úgy gondolja, hogy az internettársaságokra nem vona tkoznak a cég pénzügyi szabályai. Ezzel nem tudok egyetérteni. – Én sem – mondta August. Max gyűlölködő pillantást vetett August Sandfordra. Jim Bruton és Harry Wilder ne mkülönben. Mindketten jó előre eldöntötték, mivel egy süket nőnek alig van esélye a KrugerBrent élén, bármi áll is Kate Blackwell végrendeletében, jobban járnak, ha Maxet támoga tják… Ha egy csöpp eszem volna, magam is ezt tenném, gondolta August. Még csak nem is kedvelem ezt a lányt, csak az isten tudja, miért állok mégis a pártjára. De a helyzet úgy állt, hogy Lexinek volt igaza. Max hülyeségeket beszélt, vakon és mohón ugrott rá a divatos internetőrületre, mint minden második majom, aki a Harvardon végzett. – Az igazgatótanácsnak benyújtandó valamennyi javaslatot mindig szigorú adatokkal kell alátámasztani. – August felállt, indulni készült. – És most, ha megbocsátanak, mennem kell. Fontos üzleti ebédre megyek. Lexi este a fürdőkádban August Sandfordon elmélkedett. Nem a világ legrondább pasija – gondolta, kelletlenül felidézve magában a férfi sűrű, gesztenyebarna haját, mandulaszemeit, napbarnított bőrét. Ezt a színt minden bizonnyal East Hampton tengerpar tján szedte fel még tavaly. Ránézésre tökéletes ellentéte Maxnek. Mint Brad Pitt és Johnny Depp. Vagy valami ilyesmi. Feltehetően ő is az előbbihez haso nlítja magát. Majdnem olyan jóképű, mint amilyennek képzeli magát. De messze nem olyan okos, mint képzeli. Lexi sokat hallott August Sandfordról a Harvardon. Jóképű, gazdag, művelt és egy hímsoviniszta disznó. Végy egy felfújt egót, párold rövid ideig gazdagságban és privilégiumokban, adj hozzá chipkártyát, s voilá, máris kész August Említettem- már-hogy-aGoldmannél-dolgoztam-korábban Sandford. Dögunalom. A harvardi ifjak untatták Lexit, de a célnak megfeleltek. A lány mindegyikükkel lefeküdt. Azóta az este óta, hogy a tizenhatodik születésnapi partiján Christian Harle elvette a szüzességét, Lexit egyetlen gondolat kínozta, hogy a gyerekkorában átélt erőszak követke ztében felnőtt korában képtelen lesz élvezni a szexet. A süketségével megtanult együtt élni, de rettenetesen kínozta a gondolat, hogy a végén mégis a Disznó fog győzni. Hogy sikerült szexuálisan is megnyomorítania. Hogy ne így legyen, Lexi féktelenül belevetette magát az egyetemi szexbe, olyan féktelenül, hogy azt még a tengerészek is elirigyelhették volna. A Harvardon az ember mindent megtanul, nappal az algoritmust, éjszaka pedig az orgiákat. Szex hármasban, biszex, örömszerző kellékek, szerepjátékok: Lexi mindenre kíváncsi volt. Be akarta bizonyítani a világnak, és mindenekelőtt saját magának, ho gy nem áldozat, hogy a Disznó nem győzte le. Nyílt titok volt, hogy Lexi Templeton a legkönnyebb préda a HBSen. Ám valamiféle hallgatólagos lojalitás okán az évfolyamtársai soha nem szivárogtatták ki ezt róla a lapoknak. A Harvard zárt világ, ha kedve tartja, bárki biztonsággal felfedezheti magában a vadállatot. Az egyetem falain kívül már más volt a helyzet. A Kntger-Brentnél vigyáznom kell. Lexi most megint August Sandfordra gondolt. Ő legalább mellé állt ma Maxszel sze mben, nem úgy, mint az a két hólyag. Lexi pontosan tudta, hogy a Kruger-Brent vezetőségének 99 százaléka leírta őt. Kate Blackwell ugyan a végrendeletében neki kedvezett, ám ő nem tudhatta, hogy Lexi süketen fog felnőni. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy egyhangú szavazással Max elorozhatja tőle az elnöki pozíciót. A legtöbben, mindenekelőtt Max, de még Lexi apja is előre borítékolták ezt a döntést. Lexit mérhetetlenül bőszítette az egész.
Hogy merészelnek ezek leírni engem? Az eredményeim sokkal jobbak, mint Maxé. Ok osabb vagyok, mint ő, és sokkal több az üzleti érzékem is. Jó, hallani nem hallok. Max meg hallgatni nem tud. Az pedig sokkal rosszabb. Imádja a saját hangját hallani, túlságosan is. Lexi egy beszappanozott szivaccsal törölgette a hónalját és a melleit. A férfiak mind egyformák. Elvannak saját maguktól, s állandóan döngetik a mellüket, mint az orangutánok. August Sandford, Jim Bruton, Max… ugyanolyan felfújt hólyagok, mint Christian Harle, meg a többiek, csak felnőtt változatban. Leereszkedően viselkednek, ahogy általában a többi nővel, de vele fokozottabban, a fogyatékossága miatt… Meg azért, mert szép, ga zdag, híres és sokkal okosabb, mint ők valamennyien együttvéve. August azt hihette, hogy a pókerarcát mutatta ma. Lexi azonban látta a tekintetében az irigységet. Gyűlöl, mert tudja, hogy jobb vagyok nála. Gyűlöl, mert le akar feküdni velem, de nem teheti meg. Gyűlöl, mert… Észrevette, hogy a nappaliban villog a számítógépe. Új üzenete érkezett. Sebtében maga köré csavart egy törölközőt, s víztől csöpögve végigment saját nappalija fényes diópadlóján. Bezzeg Max, az a mama kedvence, még mindig Eve-vel egy lakásban él. Lexinek saját lakása volt az Upper East Side-on, s nagyon élvezte a függetlenséget. Egy csillogó, modern, két hálószobás lakás egy luxusépületben a 17 th Streeten, a Park és Madison Avenue között. Fehér és letisztult, semleges színek, a plafontól a földig érő ablakokkal, ahonnan látni lehetett a várost. Egy hatalmas, üveg és fém Christopher Wray csillár lógott a nappali mennyezetén, krémszínű lószőr szőnyeg fölött. A távolabbi sarokban, egy modern vonalú dán asztalon kapott helyet Lexi számítógépe. Ez volt számára a kapu a ha llók világába. Gyakran elgondolkodott azon, hogy a csudában létezhettek a süketek korábban internet nélkül, s nem győzött hálát adni istennek, amiért ő már a szöveges kommun ikáció világában született. Lexi gyorsan átfutotta az e- mailjeit. Volt új levél Robbie-tól, az apjától, az egyetem professzorától, dr. Fairfordtól és számtalan szeretőjétől, s közben némán imádkozott magában. Add, Uram, hogy tőle jöjjön valami! Végül megpillantotta az utolsó levelet. Nagyot dobbant a szíve, miközben kinyitotta. A tárgy megjelölésnél ez állt: „Megtaláltam”. Tommy King nem szerette Thaiföldet. Annyi itt az ázsiai örömlány, hogy az már sok egy embernek. Mikor már századszor látod, hogy pingponglabdákat röppentenek a végbé lnyílásukból, hogy a muffjukkal szivaroznak vagy más bizarr szexuális csalafintaságokkal kápráztatják el a nagyérdeműt, az már unalmassá válik. S akkor mi marad az embernek? Nyárson sült bogarak, aszaló forróság és reflux, ez marad, Tommy King Big Macre vágyott. Meg a hétfő esti futballmeccsekre. A Fox Newsra, s harminc feletti fehér nőkre, akik a hátsójukat kimenetnek és nem bemenetnek használják. Öt hosszú év után arra vágyott, hogy legyen már végre vége ennek az istenverte megbízatásnak. Az a pasas már minden bizonnyal feldobta a talpát, ahogy a két másik cimborája tette. Miért nem képes ez a Templeton lány belenyugodni? Amikor Tommy King először találkozott Lexi Templetonnal a tizenhatodik születésnapi partiján, azt hitte, fejőstehénre lelt. És nem gondolta volna, hogy a lány elrablójának felk utatása öt hosszú évig eredménytelen marad. Tommy King közben annyit volt a levegőben, mint annak idején Henry Kissinger. És miért? Kétségtelen, a megbízatás szépen hozott a konyhára. De hatvankét éves volt már és rettenetesen fáradt. Ráadásul mire jó a pénz egy olyan döglött helyen, mint Phuket?
Edwards ügynök, az FBI hőse, aki évekkel ezelőtt kimentette Lexit az égő gyártelepről, óva intette Tommy Kinget Long Island- i házában, amit a lány apja vásárolt neki vigaszdíjként. A házig vezető hosszú, zúzalékos úton baktatva Tommy King arra gondolt: Eeegen, bőven jut a Blackwell-pénzből mindenkinek. Majd amikor meglátta Edwards ügynök grillezett arcát, arra gondolt: De nem mindegy, milyen áron. – Sosem fogja megtalálni őket. Higgyen nekem. Mi mindent megpróbáltunk. Odakint ültek a teraszon egy kellemes, lágy tavaszi napon. Egy nő friss limonádét hozott. Tommy King szótlanul nézte, ahogy Edwards ügynök a szájcsonkjával kortyolni kezdte az italt, s igyekezett nem mutatni a megrendülését. – Miért olyan biztos benne? – Minden elpusztult a tűzben, minden kézzelfogható bizonyíték. Nem hagyatkozhattunk másra, csak Lexi leírására. Tulajdonképpen elég részletgazdag leírást adott, de nem elege ndőt. – Edwards ügynök szomorúan ingatta a fejét. – Abban azonban teljesen biztosak vagyunk, hogy az ismert bűnszövetkezetek egyike sem volt benne a dologban. – A maffia tiszta? – Teljesen. És alaposan utánajártunk mindenkinek, akinek köze lehetett a Blackwell családhoz, azoknak is, akik haragudhattak rájuk. Valós vagy képzelt okok miatt. Hosszú lista volt. – El tudom képzelni. – Tommy King kortyolt egyet az italából. Olyan volt, mint az ambrózia. – A Kruger-Brent emberei, háztartási alkalmazottak. Még dr. Templeton régi betegeit is sorra vettük. Tudja, pszichiáterként dolgozott, mielőtt beházasodott a Blackwell családba. Arra gondoltunk, talán valami hibbant volt, aki gyerekekre bukik. Tommy King megborzongott. – Akárhogy is, két évvel később, és mert szűkös volt a költségvetés, ejtettük az ügyet. Járjon szerencsével, azt kívánom. De sajnos három tűt keres egy akkora szénakazalban, mint Kanada. Két évvel később Tommy King megtalálta az első két tűt: William Menschet és Federico Borromeót. Billy Mensch egy kisstílű drogdíler volt Philadelphiából, akiből később hivatásos gyilkos lett. Borromeo és Billy 1970-ben barátkoztak össze a fiatalkorúak börtönében. Borromeo művész és szenvedélyes hazárdjátékos volt, de erőszakos bűncselekményeket soha nem követett el. Mindketten meghaltak egy autóbalesetben, Monacóban, egy évvel azután, hogy Lexi megmenekült. Amikor Tommy King közölte a hírt Lexivel, aki akkor már tizennyolc éves volt, a lány képtelen volt elhinni. Azt írta Tommynak, hogy fényképeket akar látni a holttestekről. Tommy Kingnek négy keserves hónapjába telt, hogy megpuhítsa a Monacói Orvos Szakértői Intézet magányos, elhízott portásnőjét, s teljesíthette Lexi kérését. A fényképekkel együtt mindjárt számlát is küldött, s egy kézzel írott cetlin megkérdezte Lexitől, akarjae folytatni a kutatást a harmadik férfi után. „Két teljes évig nyomát sem leltem. S mint tudja, az FBI sem jutott semmire. Úgy gondolom, helyes, ha felhívom a figyelmét arra, hogy véleményem szerint nem sok esély van rá, hogy megtaláljuk a keresett egyént, de ha mégis folytatjuk, azzal csak az én időmet és a maga pénzét vesztegetjük.” Egy héttel később Tommy King kapott egy csekket 20 000 dollárról, s hozzá egy egyszavas levelet Lexi Templetontól: „Folytassa.”
Két évvel később rábukkant egy, magát Dexter Berkeleynek nevező ismert erőszakelkövetőre és piti tolvajra San Francisco körzetéből. Berkeley rendszeresesen utazott szexturistaként a Távol-Keletre. Jegyet váltott Bangkokba. Tommy King a bárban ült, s várta, hogy megszólaljon a telefonja. Egy dolgot azért meg kell hagyni Lexi Templetonnal kapcsolatban. Neki aztán nem a lszik meg a tej a szájában. Különösen nem egy ilyen hír hallatán. Tommy King nyert, egy perc múlva megcsörrent a telefon. Megengedett magának egy önelégült, aranyviplás mosolyt. – Köszönöm. A megbízatásának ezennel vége. Hétfő reggel első dolgom lesz átutaltatni magának a bahamai számlájára a pénzét. Viszonthallásra, Mr. King. Tommy futólag elgondolkodott azon, hogy vajon ezek után mi fog történni. Vár még Lexi további tíz évet, míg a férfi kiszabadul – feltételezve persze, hogy akkor még életben lesz –, hogy végre bosszút állhasson? Vagy úgy dönt, hogy tíz év raboskodás egy thaiföldi börtönben épp elegendő büntetés? Akárhogy is, ez már nem az ő gondja. – Viszonthallásra, Ms. Templeton. Hál' istennek, vége! Hat háztömbnyire Lexi lakásától, Max az anyjával vacsorázott otthon. – Mi a baj, drágám? Nyugtalannak látszol. Hat láb hosszú, csillogó mahagónifelület választotta el Eve-et a fiától. Az asztal, mint mindig, szépen megterítve, ezüstökkel. A Cordon Bleu egyik szakácsa készítette Eve ételeit, ügyelve a napi kalóriabevitelre, ami nem haladhatta meg az ezernyolcszázat. Keith elrabolhatta az arcát évtizedekkel ezelőtt, ám Eve még ötvenöt évesen is elég hiú volt ahhoz, hogy megszállottan őrizze karcsú alakját. Mivel étterembe nem járhatott, attól félve, hogy lencsevégre kapják, ezért igyekezett ot thon előállíttatni minél különlegesebb és ízletesebb ételeket. A vacsorákhoz mindig kiöltözött, s Maxtől is elvárta ugyanezt. Ma este földig érő jádezöld estélyit vett fel, a háta V alakban kivágva mélyen, majdhogynem egészen le, a farkcsontjáig. Inkább fiatal nők viselete, de Eve jól mutatott benne. – Semmi különös – válaszolta Max, mosolyt erőltetve arcára. Eve fia csinos arcát, érzéki, ragadozó vonásait nézte, amelyeket még jobban kihangs úlyozott a koromfekete szmoking. Lélegzetelállító. Egyetlen porcikáját sem az apjától örökölte. De hogy tud az én fiam ilyen rosszul hazudni? – Nem hiszem, hogy semmi lenne, Max. Mondd meg, mi a baj. Max habozott, majd azt mondta: – Lexi. Ma délelőtt értekezlet volt. Ő pedig végig keresztbe tett nekem. Eve szemei összeszűkültek. – Folytasd! – August Sandford pedig a tenyeréből evett. Biztosra veszem, hogy Jim Bruton is szívesen megdugná. Eleinte úgy gondoltam, az igazgatóságiak csak a kedvében akarnak járni e zzel a gyakornoksággal. De most már nem vagyok ebben olyan biztos. Lexi ugyanannyira magának akarja az elnöki széket, amennyire én magam. És okos lány. – De süket, Max! – Eve utálkozva ejtette ki a szavakat. – Azt akarod mondani nekem, hogy nem vagy képes túljárni egy olyan lány eszén, akiből úgy bugyborékolnak elő a szavak, mint a részegekből? Mint egy retardáltból? – Természetesen nem, anya. Én csak…
– Lexi egy kurva! Egy vicc! – Eve-bői fröcskölve bugyogott a gyűlölet, mint gyűlt sebből a genny. – Minden hajnalban úgy esik ki valamelyik bárból, hogy a szoknyája a derekáig van húzva. Ebben volt némi túlzás. Igaz, hogy Lexi gyakran váltogatta a partnereit, az is igaz, hogy szívesen vett részt partikon, ám kínosan ügyelt arra, hogy a közvélemény milyen képet kap róla. Max azonban nem akart vitába szállni az anyjával. Ugyanolyan hévvel gyűlölte az unokatestvérét, ahogy az anyja. S az, hogy szexuálisan vonzódott hozzá, csak tovább szíto tta a gyűlöletet. Lexi volt az egyetlen dolog, ami közé és a Kruger-Brent közé állt. Ami közé és az anyja szeretete közé állt. Lexi el akarja távolítani az anyát a fiától. Mindent tönkretesz. Eve tovább fröcsögött. – Te nem vagy férfi. Gyáva féreg vagy, mint az unokatestvéred, Robbie. Vagy mint az apád, Keith. – Nem! Nem vagyok olyan, mint az apám. – Nem vagy elég tökös ahhoz, hogy elvezess egy ekkora vállalatot. – Anya, én… – Pontosan mi történt ma az értekezleten? Max elmondta az anyjának, hogy ő azt szerette volna elérni, hogy még több pénzt fektessenek az internetágazatba, Lexi azonban ellenvetéssel élt. Eve pár pillanatig csöndben gondolkodott. – Jól van – szólalt meg aztán, félretolva a tányérját. – Akkor most a következőt fogjuk tenni. Harry Wilder már a harmadik pohár vörösborát kortyolgatta a golfklubban, amikor a steward megérintette a vállát. – Telefonhoz kérik, uram. – Engem? Nem várt üzleti hívást. A felesége, Kiki vásárolni ment a barátnőivel, s különben sem szokott a klubba telefonálni. Vagy talán baj történt? Valamelyik unokával? – A könyvtárban is felveheti. Harry Wilder az elhagyatott, tölgyfaborítású helyiségbe sietett, s igyekezett elhessegetni magától a rémképeket. A felesége mindig azt hajtogatta, hogy ne aggodalmaskodjon már örökösen. S nem is hívta másképp, csak Pánik professzornak. – Halló! – Tudok Lionelről. Ismeretlen hang volt. Harry hirtelenjében azt sem tudta, férfi vagy női hangot hall-e. – Tessék? – Lionel Jakes. Tudok róla. Harry Wildernek kiszáradt a torka. A nyelve a kétszeresére dagadt. – Ne mondja, hogy már elfelejtette, Harry. A kedves Lionelt. Hogy milyen érzés volt a szájába vennie a farkát? Hogy milyen íze volt az ondójának? – Jézusom! – nyögte Harry. – Honnan tudja…? Az isten szerelmére, akkor még gyerekek voltunk. Kisfiúk. Ez ötven évvel ezelőtt volt. Azóta boldog házasságban é lek. Nevetés a vonal másik végén. – És a felesége tud Lionelről? Meg Mark Gannonról? Harry Wilder szúrást érzett a mellkasában. Ki ez az ember? S honnan tud Markról? Már húsz éve halott. – Mit akar? Mikor a hang megmondta, Harry nem hitt a fülének. – Ennyi? Ez minden? Nem akar pénzt?
De már nem volt senki a vonalban. Amikor letette az üres csajkát, a jól ismert éhségérzet mardosta a gyomrát. – Mi piang por! Ennyi nem elég! Négy cellatársa a kanalával verte a csajka oldalát tiltakozásul. A normál fejadagjukat – egy teli csajka rizs reggelire s ugyanennyi délutánra – a kétharmadára csökkentették minden különösebb magyarázat nélkül a második napon. – Gla’p mag! Hátrébb! – vakkantotta el magát a thai őr, s a férfiak hátráltak, mint a k utyák, meggörbített háttal, a fogaikat vicsorgatva. Valamennyien fehérek voltak, mind az öten. A Samut Prakan börtön tömve volt gyereklányokat szexuálisan megrontókkal, de a fehérek keményebb bánásmódban részesültek, s elkülönítették őket a többiektől. Ez jól jött, mert így csak öten osztoztak egy cellán, s nem nyolcan-tízen, mint a thai férfiak, akik ráadásul bűzlöttek. Mocskos állatok. Viszont a fehérek kapnak utoljára enni. Nekik már csak a maradék jut a húsételből, de ez még elviselhető lenne. Az azonban nem, hogy a rizst megvonják tőlük. Lehunyta a szemét és Amerikára gondolt. A boldog időkre. Azokra az időkre, amikor ehetett kedvére. Hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a Blackwell ikrekig. Az édes kis Eve- hez és a sértődékeny Alexandrához. Milyen tökéletesek voltak kislány korukban. Picik voltak, a bőrük sima. Aztán Lexire gondolt, Alexandra kislányára. .. A hülye Feder icónak hála, nem játszadozhatott kedvére Lexivel. Nem úgy, ahogy szerette volna. Persze, utána még sok száz kislány volt. Thaiföldiek, burmaiak, szingapúriak, imádnivalóak és nagyon-nagyon szüzek. Ő mégis úgy érezte, hogy meglopták. Én azt a lányt akartam. Nekem ígérték. Hárommillió dollárt és a kis Lexit, szélesre tárt lábakkal. Es mit kaptam? Másodfokú égést és az FBI-t a sarkamba. Aztán megint csak az ételekre gondolt. Mint a rózsaszín elefántok a Fantáziában, úgy úsztak el lelki szemei előtt a képek: paradicsomszósztól tocsogó hamburgerek, csípős sült hagymakarikák, csokoládéba mártott karamellek, mogyoróvaj. – A rohadt ferdeszeműek! Ezek ki akarnak csinálni minket. Barry, a legsápadtabb a cellatársak közül, mélyen ülő barna szemekkel, pergamenszerű bőrrel, brit volt, s minden ázsiait kivétel nélkül csak ferdeszeműeknek hívott. – Ezt én nem bírom tovább. ADJÁTOK IDE, AMI JÁR! IDE AZZAL A RIZZSEL, TI ROHADÉKOK! Barry a kanalával ütemesen verte a cella vasrácsát, s közben torkaszakadtából üvöltött és visongott, mint egy őrült. Hülye idióta. Még a végén mindnyájunkat elagyabugyálnak miatta. Visszajött az őr. Ő meg csak nagyokat pislogott, igyekezett a fejét védeni, úgy várta a rá mért ütéseket. Ehelyett, legnagyobb meglepetésére, egy kondér levest gurítottak be a cellába. Egy pillanatig mind az öt férfi dermedten bámulta a gőzölgő ételt, mint valami délibábot. Gombócok úszkáltak a tetején. Enyhe csirkehús- és erős káposztaillatot árasztott. Kábulatukból felocsúdva valamennyien egyszerre léptek a kondérhoz. Valamelyikük elkiáltotta magát. – Ki ne borítsátok! –Egyszerre tíz kéz merült alá a levesbe. Éhes vadállatként harcolt az ételért, mohón tömte a szájába a gombócokat és a vékonyra szeletelt húscsíkokat, s élvezte a száján és az ujjain végigcsorgó leves sós ízét. Amikor már csak a leve maradt a kondér alján, belemerítette a csajkáját, a többiek követték a példáját, s az utolsó csöppig eltüntették korgó gyomrukban. Egy perc sem kellett hozzá, hogy az egészet felfalják. Visszamászott a sarokba, a helyére, kimerülten, s egy áldott pillanatig a jóllakottság érzésével.
Először azt hitte, görcsöl. Gyakran megfájdult a gyomra egy-egy kiadós evés után, különösen, ha ritkán jutott ételhez. Am hirtelen olyan heves fájdalmat érzett, hogy hangosan felnyögött, úgy érezte, mintha pengék szabdalnák a beleit. Barry után kutatott a szemével. Négykézláb volt, hányt. Bammm!! – újabb pengevágás. Mi a franc…? Vonaglani kezdett, de olyan hevesen, hogy azt hitte, leugrik a feje a helyéről. Majd még hevesebb lett a rángatódzás, az egész te ste groteszk haláltáncot járt, mintha valami láthatatlan kéz suhintana rá újra meg újra meg újra. – Megmérgeztek bennünket! Ezek a rohadékok megmérgeztek bennünket! Kinyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, de szó helyett vér és hányadék lövellt ki. Kiabálás hangjait hallotta. Őrök futottak a cellához, rövid lábaik ütemesen csattogtak a betonon. Aztán vörös köd szállt rá, majd minden elcsendesedett. A börtön konyhájában az új mosogató megvárta, amíg valamennyi szakács távozik. – Valami rettenetes történt az egyik cellában. Hallottátok? Menjünk, nézzük meg, mi az. A férfi ekkor nesztelenül és észrevétlenül, mint egy csótány, kiosont a hátsó ajtón, s beszállt egy furgon hátuljába. Két perccel később a furgon kihajtott a börtön kapuján, s továbbment Bangkok nyüzsgő forgalmú útjain. Az első útkereszteződésnél a mosogató kinyitotta a furgon ajtaját, kiugrott, s eltűnt a sikátorok és udvarok gyerekkora óta ismert labirintusában. Amikor megbizonyosodott arról, hogy teljesen egyedül van, benyúlt a zsebébe és előve tte a telefonját. Lexi hitetlenkedve bámult August Sandfordra. – Nem értem. Hogy történhetett? August beharapta a szája szélét. Melyik részét nem érted? Hogy az internetdivízió k öltségvetését egyetlen éjszaka alatt megtriplázták? Vagy azt, hogy engem kitettek a csapatból? Hangosan csak annyit mondott: – Nem tudom. Harry Wilder utasítása volt, s rögtön utána le is mondott. De előtte még kinevezte Jim Brutont az ágazat élére, s Tabitha lett a helyettese. Ezt követően engem áthelyeztek az ingatlanágazathoz. – De hisz ennek semmi értelme. Maga a legfelkészültebb szakember ebben az ágazatban. Nekem mondod? – Úgy gondolja? Max szempontjából igen kedvező fordulat. Az unokatestvére nem ta rtozik a szurkolótáboromba, így most a diploma után biztos pozíció várja. Magát nem tájékoztatták a történtekről? Nem, Lexit nem tájékoztatták. Tudomása szerint a cégnél egyetlen vezetői állás volt betöltetlen, az internetágazat élén. S eddig abban a hitben élt, hogy az az övé lesz… – A jelek szerint maga is az ingatlanrészleghez kerül. Velem együtt – sommázta Sandford. Lexi kevesebb mint negyven másodperc alatt viharzott át apja irodájába. Amikor bero ntott, fuldoklott a méregtől, ezért szavak helyett ezres tempóban mutogatni kezdett. – Mi a fene folyik itt? Titokban megállapodsz Maxszel a hátam mögött? Peter játszotta az ártatlant. – Nyugodj meg, drágám! Senki semmi rosszat nem csinált. – De jóváhagytad az emelt költségvetést! Peter megvonta a vállát. – Harry Wilder meggyőzött, hogy ez fontos. – Igen, de nem Harrynek, hanem Maxnek. Ő akar új cégeket felvásárolni, de nem tud róluk semmit. A többiek meg csak azért támogatják, mert arra számítanak, hogy ő lesz az e lnök.
Peter hallgatott. Nem csinált titkot abból, hogy nem örülne, ha Lexi állna a Kruger-Brent élén. Eredetileg Kate Blackwell sem neki szánta az elnöki széket, hanem Robertnek. De Robert a maga útját járja. Peter a gondolattól is elborzadt, hogy a lánya lépjen Robert helyébe. Lexinek már eddig is túl sok megpróbáltatásban volt része… Fogalma sincs arról, mi is a Kruger-Brent. Egy szörnyeteg, ami egészben nyeli le az embert. Átok. Kate Blackwellt is elemésztette. Kate fia, Tony, beleőrült. Ő pedig Alexandra kedvéért kénytelen volt feláldozni minden álmát és reményét. Lexinek jobb sorsot kívánt. Normális életet, férjjel, gyerekekkel. Lexi azonban nem így látta. – August Sandfordtól tudom, hogy Maxnek ígérted az állást. Igaz ez? Peter feszengett. – Jim Bruton akarta így. – Tudtommal te vagy az elnök, apa. És nagyon jól tudod, hogy én akartam odamenni. Erre betesztek a süllyesztőbe, az ingatlanosokhoz. – Ide hallgass, drágám. – Nem, apa. Te hallgass rám. Csak mert nem szeretnéd, hogy én legyek az elnök, azt hiszed, hogy Augusttal együtt eltemethetsz az ingatlanágazatba? Pukkadj meg te is, meg a fiú klubod is! Az a bajotok, hogy nő vagyok, mi? – Lexi rettenetesen dühös volt. – Baromság! Kate Blackwell is nő volt, méghozzá a legjobb, aki valaha az élén állt ennek a társaságnak. – Valóban az volt – mondta Peter. – Kétségtelen. Mesterjátékos. Annak is hívta mindenki. – Mesterjátékos! – kapott a szón Lexi. – Mesterjátékos! Nő létére! Én magam is az leszek! Te pedig meg Max és a többi szexista disznó tőlem a fejetek tetejére állhattok! Peter csak ült tehetetlenül. Lexi sarkon fordult, kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. – Szakasztott olyan, mint a nagyanyja – gondolta Peter. Rosszat sejtett. Odakint Lexi mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Ingatlan! Miért nem mindjárt a könyvelés? Vagy egyenest a postázó? Az ingatlanüzlet haldoklott a Kruger-Brentnél. Minden más ágazat dinamikusan fejlődött, itt alig történt valami. Maxnek jól jön, ha eltemethet oda mindkettőnket, engem is meg Augustot is. Arra számít, ha nem vagyok szem előtt, gyorsan elfelejtenek. Majd meglátjuk. Lexi telefonja vibrálni kezdett a zsebében. Új üzenet, ismeretlentől. Lexi elolvasta a háromszavas üzenetet, s már semmi sem számított. Se Max, se a Kruger-Brent, se semmi. Besietett a mosdóba és magára zárta az egyik WC ajtaját. Itt újra elolvasta az üzenetet. Minden szava gyönyörűséget okozott. A Disznó halott. Lexi lábai megremegtek. Lerogyott az ülőkére, s eleredtek a könnyei. Négy hosszú éven át abban az illúzióban ringatta magát, hogy elűzheti életéből gyerekkora kísértetét, s mindazt a rettenetet, ami vele történt. De most rádöbbent, hogy hiú ábránd volt csupán. A fájdalom vele marad. Örökre. A múltat nem lehet lezárni. Ahhoz kevés egy élet. Csak megbosszulni lehet. Lexi még néhány percig hagyta, hadd folyjanak a kö nnyei, majd megtörölte a szemét, törölte az üzenetet, és mintha mi sem történt volna, visszament az irodába.
Tizenkilenc FOKVÁROSHOZ FOGHATÓT GABE McGREGOR EDDIG MÉG SOHA ÉLETÉBEN nem látott. Tizenkét órás repülőútja a turistaosztályon cirkuszi előadással ért fel az SAA fedélzetén. Egy tizenegy tagú család kézipoggyászként akart a gépre felvinni egy ketrecnyi élő csirkét. A család férfitagjai keresetlen egyszerűséggel az ülések közti folyosókon szenderedtek álomba. Gabe fáradtságtól kivörösödött szemmel lépett ki Fokváros nemzetközi repülőterének csarnokába, hogy az új évezredben új életet kezdjen nemcsak egy új kontinensen, de egy teljesen új világban. Mindenféle fajú és vallású ember nyüzsgött, amerre a s zem ellátott. Tradicionális afrikai viseletbe öltözött férfiak, a fejükön élénk színű takarókat vagy agyagedényeket egyensúlyozó asszonyok keveredtek kifogástalan öltönyös üzletemberekkel. Félmeztelen utcagyerekek és tejfölszőke amerikai gyerekek rohangáltak a csomagokkal megrakott trolik között. Sok európai utazott Fokvárosba a milleniumi ünnepségekre. Ke llemetlen, fanyar szag csapta meg az ember orrát. Áporodott verejtékszag keveredett a kakaóvaj és a drága aftershave-ek illatával, s mindezt az utcai grillsütők, Cape Dutch néven árusított sült kolbászainak aromája fűszerezte. Gabe minden érzékét az újdonság varázsa járta át. Jamie McGregor vajon mit érzett annak idején, amikor a Walmer Castle nevű hajó fedélzetéről partra lépett, és ismeretlen képek és hangok fogadták? Jamie-hez hasonlóan Gabe sem járt még soha távol az otthonától. Leszámítva persze egy háromnapos St. Tropez- i kirándulást és egy családi, lakókocsis utazást Isle of Mullra. Abban is hasonlítottak, hogy vagyont szerezni jöttek Afrikába, s eltökélt szándékuk volt megszeretni új hazájukat. Gondolom, egykettőre megszokom ezeket a képeket, hangokat és illatokat. Végtére is Afrika a véremben van, nem? – Gyűlölöm ezt a rohadt Afrikát. Haza akarok menni. Gabe egy bárszéken üldögélt egy ír kocsmában. Hol nincs ezeknek az íreknek is már kocsmája? Tán még a Holdon is van legalább egy McGintyjük. Gabe egy hete érkezett Fokvárosba, s ezalatt az idő alatt pisztollyal megfenyegették, kirabolták, ellopták a tárcáját és az útlevelét. Rejtélyes módon bacilusokkal telítődött a gyomra, s emiatt minden áldott éjjel órákig görnyedt a WC-csésze fölé. Megfelelő lakóhelyet sem talált magának, s ráadásul érzékeny, hófehér skót bőrének minden négyzetcentiméterét vörösre csipkedték a mos zkitók. Akkor meg miért van mégis itt? A lány amerikai volt. A haja barna, zöld szemei vidáman csillognak, a teste asszonyosan nőies, Gabe szinte le sem tudta venni a szemét róla. Nyolc év börtön után még jobban tis ztelte a női testet, s ennek a lánynak a teste kifogástalan volt. Ruby néven mutatkozott be. – Miért nem megy haza? – Nem mehetek. – Gabe remélte, hogy nem pirult el. Istenem, fantasztikus ez a lány. – Csak nemrég érkeztem. És addig nem mehetek haza, míg össze nem gyűjtöttem annyi pénzt, hogy mindenkinek megadjam, amivel tartozom. – Vagyis nem gazdag? – Még nem. – És miért utálja Afrikát? Gabe szürke szemei Ruby zöld szemével találkoztak, s a fiú úgy érezte, már nem is utá lja annyira Afrikát. – Hadd hívjam meg egy italra, s akkor elmondom.
Több mint egy óra hosszat beszélgettek. Ruby Wisconsinból jött. Tíz évvel ezelőtt, modellkedni. – Tíz évvel ezelőtt? És hány éves volt akkor? Hat? Ruby elmosolyodott. – Tizenhárom. S tizenhét évesen már abba is hagytam. – Miért? – Kiöregedtem. Gabe hangosan elnevette magát. – És túl alacsony is voltam. Az ember tizenhét éves kora után már nem nő. Gabe a lány véget nem érő lábaira pillantott. – Az NBA magánál sokkal alacsonyabb sztárokat futtat, tudja? Sőt némelyik lakás plafonja is sokkal alacsonyabb magánál. Ruby elnevette magát, mély, gurgulázó hangon. Gabe a legszívesebben ott helyben letépte volna a lányról a ruhát, hogy aztán… Ehelyett elmesélte a lánynak a maga történetét, gondosan kihagyva idősebb barátnőinek sorát. Minek feketítené be magát. Minden mást őszintén elmondott. A drogokat, a börtönt, mesélt Marshall Greshamról, s arról, ho gy a családja miért kötődik Afrikához. – Maga Jamie McGregor rokona? A Kruger-Brentes Jamie McGregoré? Nem ugrat? – Az anyám életére esküszöm, hogy nem. De nem szeretném becsapni. Nem a Blackwell-ághoz tartozom. Az enyémeknek semmijük sincs. Ezért vagyok itt, hogy megcsináljam a szerencsémet. Azt is elmondta Rubynak, hogy az ingatlanüzletben akar szerencsét próbálni. – Ebben talán segíthetek. Az egyik barátom, egy Lister nevű férfi, beruházásokkal foglalkozik. A Franschloek nevű külvárosba. Viszonylag kis vállalkozás még, de történetesen tudom, hogy partnert keres. Gabe tekintete felragyogott az izgatottságtól. Végre! Egy kapcsolat! A kezdet. Ruby a fiú lábára tette a kezét. A tekintete pedig Gabe ágyékára vándorolt. Gabe elvörösödött. – Elnézést. De már régen volt. Ruby mosolygott. Ellenállhatatlan ez a srác, ha zavarban van. – Nem kell mentegetőznöd. Gyerünk az ágyba! Gabe hat hónapig élt együtt Rubyval, ez volt élete legszebb hat hónapja. A lány bemuta tta az ismerősének, Damian Listernek, egy helyi építészből lett vállalkozónak, s kettejük kapcsolatát azonnal siker koronázta. Damian magas, gereblyevékony férfi volt, előreugró sasorral és kiálló ádámcsutkával. Gabe szemében úgy festett, mintha dr. Seuss valamelyik rajza kelt volna életre. Gabe szerencséjére Damian imádta a focit, s ez megtörte a jeget. Megtárgyalták, mennyire színvonaltalanul játszott a Celtic az idei rangadón, s azt, hogy Ashley Cole mennyire megérdemelten került be az Arsenal csapatába, s máris szoros bará tság szövődött köztük. Damian testvérbátyja, Paul öt évet húzott le sikkasztásért, így Damiant nem zavarta Gabriel előélete. – Valamennyien követünk el hibákat. A lényeg az, hogy az ember tanuljon belőlük. Te tanultál. Damian Lister új lakóházakat épített Franschloekban, egy közkedvelt városkában a borvidéken, mindössze egyórányira Fokvárostól. Turisták gyakran megfordultak itt. Voltak más érdekeltségei Stellenboschban és Bellville-ben, mindkét településen zömmel ingázók laktak. – Tudod, csak azokkal a nyavalyás bankokkal van némi gondom. A rend erősödik, mé gsem adnak könnyen kölcsön. Óvatosak, még egy olyan céggel is, mint az enyém, amelynek pedig jók az eredményei.
– Miért nem fordulsz külföldi bankokhoz? – tudakolta Gabe. – Szerintem az amerikaiak biztosan adnának pénzt. – Igen, ezt megtehetném – értett egyet Damian. – De én szívesebben állok össze valakivel. Valakivel, akit ismerek, és akiben megbízom. Aki nem köti fel a nyúlcipőt, ha a feketék megint megvadulnának, nem ijed be attól, hogy átmenetileg meginog a gazdaság. Egyetlen baj volt csak Damiannel, a rasszista kijelentései. Gabe ezt a neveltetése hiányosságának tudta be. Az előítéletektől nem lehet egy éjszaka alatt megszabadulni. Mindamellett meg piszok szerencse, hogy épp partnert keres. Az ő helyismeretével és kapcsolataival eredményesebben forgathatom meg Marshall pénzét. Gabe nap nap után kijárt az építkezésekre Franschloekba. Damian fokvárosi irodájában jobbára a pénzügyeket intézte. Boldogan figyelte a munkálatokat, ujjaival minduntalan megsimogatta a téglákat és a habarcsot, amelyek a vagyont hozzák majd számára. Marshall rengeteg dolgot megtanított neki, de azt a tudást zömmel könyvekből szerezte. Ám ez itt a valóság. S majdnem ugyanolyan izgalommal töltötte el, mint egy nagyobb adag heroin. Esténként Gabe hazament Rubyhoz. A lány készített maguknak valami egyszerű vacsorát, húst sütött s hozzá salátát kínált, vagy tepsiben sütött rozmaringos burgonyát tálalt, amit a tengerre néző, napfényes lakás teraszán fogyasztottak el. Miközben elkortyolgattak egy vagy két pohárka helyi bort, többnyire Stellenboscht, az életükről, álmaikról és reményeikről beszélgettek. Ruby keveset mesélt a múltjáról. Gabe egyszer csak rájött, hogy hiába a sok beszélgetés, semmit sem tud arról, hogy Ruby mivel tölti a napjait, amikor nincsenek együtt. A lány elmondása szerint műkereskedő volt, s azt tervezte, hogy galériát nyit valahol Spanyolországban. Ám Gabe soha egyetlen műtárgyat sem látott a házban, és soha se nki nem kereste Rubyt telefonon üzleti ügyben. Amikor egy nap nekiszegezte a kérdést, a lány elnevette magát és visszakérdezett: – Számít valamit? A pillanatnak élek. Amikor együtt vagyunk, nem számít más, csak mi ketten. Ez a boldogság titka. Miközben a tengerparton szeretkeztek a csillagok alatt, Gabe hinni kezdte, hogy ez tényleg így van. Végül is mi van, ha nem tudja, milyen galériának dolgozik Ruby, s hogy mi volt régen a kutyája neve? Rubynál szeretőbb, érzékibb, fantasztikusabb nőt még soha életében nem ismert. És Fekete Afrikát lidércből álomországgá változtatta a számára. Hálá snak kellene lennie érte, nem kérdésekkel bombázni a lányt. Gabe az egyórás reggeli utazásokat Franschloekba szerette a legjobban. Úgy döntött, nem fecsérli el Marshall pénzét, s ezért a létező legolcsóbb autót vásárolta magának, egy Fiat Puntót. Abban zötykölődött a hegyek és szőlőskertek között, s újra meg újra megcsodálta a lélegzetelállítóan szép tájat. A név, Franschloek azt jelenti, „francia szöglet”, s az üldözött hugenottákról kapta a nevét, akik megpróbáltatásaik elől menekülve először tették a lábukat ezekre a dombos lejtőkre háromszáz évvel ezelőtt. Magukkal hozták kultúrájukat és konyhájukat, a város ma is erről híres. Gabe, bár nem sokat tudott se a kultúrájukról, se a konyhájukról, mégis valamiféle közösséget érzett a hugenottákkal. Hozzá hasonlóan ők is számkivetettek voltak, s azért jöttek erre a távoli vidékre, hogy új életet kezdjenek. A Main Streeten hívogató kávéházak és éttermek kínálták a legfinomabb ételeket, ám Gabe mindig csomagolt magának ebédet. Amíg vissza nem fizeti a tartozását Marshallnak, Claire-nek, Angus Frazernek, addig semmiféle luxust nem engedélyez magának. Gabe ezen a reggelen is a szokásos helyen hagyta a kocsiját, a főutca végében, s gyalog indult tovább, hogy megtegye a hat háztömbnyi távolságot az építkezésig. Nyolc felsővezetőnek épült itt lakóház. Kényelmes, tanyaházszerű épületek úszómedencével és füves udvarokkal. Bár hasonló házban nőhettem volna fel. Érezte, hogy nem kellene ennyire kötődnie
érzelmileg egy befektetéshez. De ahogy haladt előre az építkezés, egyre büszkébb volt arra, hogy ezek az épületek Lister és az ő alkotásai. Szinte látta maga előtt a házak jövendő lakóit, akiket két oldalról csodálatos hegyek védelmeznek, s biztonságban tudhatják magukat az erős, masszív falak mögött, amiket ő épített nekik. Remélem, boldogok lesznek itt. A sarokhoz érve megtorpant. Egy percig csak állt, nagyokat pislogva, mint aki nem hisz a szemének. Tökéletesen elhagyatott volt minden. A lázas, megszokott sürgésforgás, beto nkeverés, fúrás, sóderszállítás helyett néma csend fogadta. És nemcsak embereket nem látott, de a gépek sem voltak sehol. És eltűntek a homokhegyek, a téglák. Még a brigádvezető irodáját is elhordták. Nem maradt más, csak nyolc vázig visszabontott ház, amelyek reménytelenül nyújtóztak a kék afrikai égbolt felé. Első gondolata az volt: Kiraboltak bennünket. Elővette a mobilját, de eszébe jutott, hogy lemerült, s nem töltötte fel. Hívnia kell Damiant. Meg a rendőrséget. Elrohant az első házig, s zihálva, kalapáló szívvel bekopogtatott. Egy fürdőköpenyes nő nyitott ajtót. – Elnézést, hogy ilyen korán zavarom. De megengedi, hogy használjam a telefo nját? Életbevágóan fontos! Középkorú asszony volt, rövidre vágott, már őszülő hajjal. Egykor szép arcát elnyűtte az anyaság gondja. A verandaajtóban álló bajbajutott Adoniszt látva átkozta a sorsát, amiért még nem volt ideje kisminkelni magát. Beletúrt a hajába, behúzta a hasát és betessékelte Gabe-et. – Olyan ismerősnek tűnik. Mintha már láttam volna ezen a környéken. Igen, maga az építésvezető a Lister-házaknál, ugye? Gabe szórakozottan bólintott, szemével a telefont kereste. – Sajnos kiraboltak bennünket. Teljesen kifosztották az építkezést. A nő kíváncsian nézett rá. – De hisz a maguk emberei voltak. Furcsállottam is, hogy vasárnap is dolgoznak. – A mi embereink jártak itt tegnap? – Egen, azok voltak, teherautókkal jöttek. A férjem oda is ment szólni, a nagy zaj miatt. A brigádvezetőjük azt mondta, hogy maga és a társa tönkrementek, másik városba költö ztek. És hogy hatheti bérükkel tartoznak, ezért visznek el mindent, ami mozdítható. Gabe-nek megroggyant a térde. Leroskadt egy fotelbe, s gondolkodni próbá lt. Honnan veszik, hogy tönkrementünk? És miért nem telefonált Jonas, az építésvezető? Ekkor eszébe jutott a lemerült telefonja. Egész hétvégén nem volt elérhető. Ruby rábeszélte, hogy menjenek el egy hajókirándulásra, s hagyja otthon a telefonját. Így csak ketten lesznek, s élhetnek a pillanatnak. A „Most”-nak, ahogy Ruby oly gyakran mondogatta. Úsztak, halásztak és szeretkeztek. Varázslatos hétvége volt. Gabe tárcsázta Damian irodájának a számát. Ez csak valami rettenetes félreértés lehet. A hatodik csöngetés után a géphang közölte: – A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Kezdődő pánikérzettel most Damian mobilszámát tárcsázta. A készülékben az ilyenszám- nem- létezik hang búgott. Hazatelefonált, remélve, hogy otthon találja Rubyt. De a lány nem vette fel. Gabe lelki szemeivel látta a fehér, vezeték nélküli telefont a dohányzóasztalon az üres nappaliban, ahogy baljóslón kicseng, s hirtelen bénult szomorúság tört rá. Ruby mobilja sem válaszolt. Nem tudván, mi mást tehetne, végül a rendőrséget hívta. – Gabriel McGregorral beszélek, személyesen? – kérdezte az ügyeletes tiszt, hangjában hallható izgalommal, mint aki nem hisz a fülének, mintha Gabe ünnepelt filmsztár volna.
– Igen, már mondtam, hogy az vagyok. Egy szomszédos utcából telefonálok. Kifoszto tták az ingatlanjaimat, a partnerem pedig eltűnt. – Maradjon, ahol van, Mr. McGregor. Nemsokára ott leszünk, ígérem. Míg Gabe telefonált, a háziasszony kirúzsozta a száját, s magára vett egy farmersortot, meg egy rózsaszín Labatt's Beer pólót, amin átütöttek a mellbimbói. Gabe észre sem vette a változást. Az asszony forró, édes teát főzött, Gabe megitta, s közben száguldottak a gondolatai. Egy egész örökkévalóságnak tetsző idő múltán végre csöngettek. – A rendőrség lesz az – mondta az asszony. – Hála istennek! – Gabe felállt. Négy egyenruhás rendőr lépett be a nappalliba. Gabe üdvözlésképpen feléjük nyújtotta a kezét. – Jaj, annyira örülök, hogy itt vannak. – Nemkülönben, uram – felelte a rangidős. S ebben a pillanatban rákattintott egy pár bilincset Gabe csuklójára. Csodák egész sorozata mentette meg Gabe-et másodjára a börtöntől. Hunter Richards főfelügyelő látott valamit Gabe szomorú, szürke szemében, amitől hitt neki. A srácot palira vették. Randmilliókat vesztett, amit egyenesen Damian Lister kezébe számolt le. Richard főfelügyelő egy percig sem hitte, hogy Gabe bárkit is szándékosan becsapott volna, még akkor sem, ha már ült börtönben. A helybeliek Franschloekban árado ztak róla. Ahogy a nyomozás előrehaladt, és egyre több áldozat került a rendőrség látóterébe, olyanok, akiket Ruby Frayne és Damian Lister megkárosítottak, Gabe szerepe lassan tisztázódott. Ruby és Damian szeretők és partnerek voltak már vagy egy évtizede. Nem volt se műkereskedés, se börtönviselt testvér, se kisvárosi család Wisconsinban. Gabe hat hónapig tartó boldogságának minden másodperce hazugságra épült, így most először maga is belekóstolt, milyen keserűséget érezhették londoni barátnői, amikor rájöttek, hogy csak kihasználta őket a pénzükért. Megértette a helyzet iróniáját. De nem volt mindenki meggyőződve Gabe ártatlanságáról. Néhány rettenetes hónapig ott lebegett a feje fölött, hogy bűnvádi eljárást indítanak ellene. Ám az efféle eljárások hosszadalmasak és költségesek. A végén a rendőrség úgy döntött, sokkal költségkímélőbb, ha a továbbiakban Listerre és Frayne-re összpontosítanak. Végül is náluk volt minden pénz, Gabe-nek egy fityingje sem maradt. Aznap, amikor ejtették ellene a vádakat, elment abba a bárba, ahol először találkozott Rubyval, és eszméletlenre itta magát. Mindazok ellenére, ami történt, Gabe-nek nagyon hiányzott a lány. Nem tehetett róla. Másnap reggel az utcán, a kukák mellett ébredt, mint valami szemétre hajított emberi roncs. Valaki ellopta a cipőjét is. Más értékesebb holmi nem volt nála. Ennyi. A gödör mélye. Es most jöhet megint a drog, az utca. Vagy összeszedem magam, és visszavágok. Nem volt egyszerű a választás. Gabe belefáradt már a harcba, a lelke mélyéig belefáradt. Csak magát okolta mindazért, ami történt. Nem tehetem azt, amit az apám, nem háríthatok másokra mindent a balsorsomért. Az én határtalan ostobaságom miatt történt mindez. Később úgy látta, nincs más választása. Túl sokan bíztak benne, mindenekelőtt Marshall Gresham. Nincs joga ahhoz, hogy feladja addig, míg le nem rótta minden adósságát. Míg ezt meg nem teszi, addig nem rendelkezhet szabadon az életével. Megadom Marshallnak, amivel tartozom. Akkor majd ráérek azon gondolkodni, van-e még értelme az életemnek.
Az első év maga volt a pokol. Marshall Gresham nagyvonalúan megnyugtatta Gabe-et, hogy neki nem sürgős visszakapni a pénzét, de Gabe-et hajtotta a büszkeség. Pénzt kell keresnie. A priusza miatt sehol sem kapott irodai munkát az ingatlanszakmában. Csak kétkezi munka kínálkozott, építkezéseken kellett volna dolgoznia egészen addig, míg össze nem kuporgat annyi pénzt, hogy újból megpróbálja. Csináltam már, újra megcsinálom. Nem ijedek meg a kemény munkától. De ez itt nem London volt, hanem Afrika. Arra nem volt felkészülve, hogy perzselő hőségben, moszkitók és homoki legyek fájdalmas csípései közepette hordja a téglát és keverje a betont inaszakadtáig. Az esetek többségében ő volt az egyedüli fehér a brigádban, s ez lehangoló és magányos érzést keltett benne. A feketék szuahéli nyelven beszélgettek, tréfá lkoztak, nevetgéltek, s olyan könnyedén kapták a vállukra az ólomnehéz téglákat, mint anya a gyermekét. Gabe mindig azt hitte magáról, hogy erős fizikumú. De harmincévesen, egy fehér ember izomzatával, nem állta a versenyt az itteni tizenkilenc-húsz éves suhancokkal. Esténként hullafáradtan támolygott haza siralmas, Kennedy Road- i egyszobás lakásába, lerogyott az ágyra. Sajgott minden porcikája. Az első hat hónap alatt, míg a bőre meg nem edződött, mindkét keze hólyagosra dagadt és vérzett, mintha stigmák lettek volna rajtuk. De a legrosszabb a magány volt. Mindenhová elkísérte, mint az árnyéka, még az álmaiban sem szabadult tőle. Hetek múltak el úgy, hogy nem beszélt mással, csak a brigádvezetővel, ak itől a fizetését kapta. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne vegyen erőt rajta a depresszió és a kétségbeesés. Túléltem a heroinmegvonást. Túléltem a börtönt. Ezt is túl fogom élni. S lassan, ahogy teltek- múltak az évek, Gabe túljutott mindenen. Legelőször is az ivást hagyta abba, ami nem választás kérdése volt, hanem egész egyszerűen fizikai erőnlét dolga. Már így is a testi tűrőképesség végső határáig feszítette minden erejét. Másnaposan nem bírta volna a munkát. Miután az alkohol eltávozott a szervezetéből, jobban aludt. A kedve és az energiája észrevétlenül, de emelkedett. Mihelyt felemelte a fejét és rámosolygott a feketékre, akikkel együtt dolgozott, úgy találta, nem is olyan barátságtalanok és távolságta rtók. Hirtelen ráeszmélt, hogy ő volt az, aki elszigetelte magát tőlük, s nem fordítva. Összebarátkozott egy Dia Ghali nevű férfival. Dia nagy tréfamester volt, derűs, s szívből tudott kacagni mindenen. Alacsonyabb volt Gabe-nél és nagyon fekete. Komikusan festettek egymás mellett. És ugyanolyan komolyan gondolta ő is, mint Gabe, hogy kezdeni akar valamit magával. – Pinetownban nőttem fel. És tudod, mi történt a múlt héten az utcánkban? Meghalt egy négy hónapos kislány. Patkányok. Patkányok ölték meg. Gabe elszörnyedt. – A városban nincs szemétszállítás, a patkányok mindent elleptek. Azt mondják, arrafelé csak illegális lakásfoglalók élnek, nem jogosultak a közszolgáltatásokra. Mintha bizony mi akarnánk így élni. De ez nem fog megtörténni az én kölykeimmel. Nem bizony. Én kivakarom magam onnan. Összedobták a pénzt Diával, s Gabe végre megengedhette magának, hogy kiköltözzék nyomorúságos egyszobás lakásából. Ketten kivettek egy pici, két hálószobás lakást a belvárosban. Akkora volt csak, mint egy cipősdoboz, de ők úgy érezték, mintha a Ritzbe költö ztek volna be. – Tudod, mit kéne csinálnunk? – kérdezte Gabe, mikor másfél év után először zuhanyozhatott meleg vízben. A fürdőből kilépve odament Diához, aki krikettmeccset nézett a használtcikk-boltban vásárolt televízión. – Saját építővállalatot kellene csinálnunk Pinetownban. Ez a legnagyobb gond Dél- Afrikában. Itt csak nyomornegyedek meg puccos házak vannak. A kettő közt meg semmi. Nincsenek alacsony rezsijű szövetkezeti lakások, barátom. Pedig ez a jövő.
Dia szórakozottan bólintott. – Remek. De tudod, mit kéne előbb csinálnunk? – Mit? – Lefeküdni. Gabe nem volt nővel azóta, hogy Ruby lelépett. Az alkohol megölte a libidóját. Amióta újra józan életet élt, lassan megint megnézett egy-egy csinos nőt. De túl szegény és túl fáradt volt ahhoz, hogy a randevúzgatás foglalkoztassa. A Victoria and Albert Waterfront teraszain üldögélve Diával, elnézte az estékre kiöltözött miniszoknyás, magas sarkú cipőkben sétálgató lányokat, s közben úgy érezte magát, mint egy hibernált teknős, amelyik épp most ébredt hosszú álmából. Az első próbálkozásait, hogy szóba elegyedjen valamelyikükkel, elutasítás fogadta. Gabe nem értette, miért. A flört mindig könnyen ment neki. – Az a baj, hogy velem vagy – magyarázta Dia. – A nők nem bíznak egy olyan fehérben, aki bennszülöttekkel lóg… – Bennszülöttel? – nevette el magát. – Ugyan már, Dia. Az apartheid már évekkel ezelőtt megbukott. Dia felvonta a szemöldökét. – Úgy gondolod? Hol voltál te az elmúlt két évben? Valami barlangban? Diának igaza volt. Gabe alaposan körülnézett, s látta, hogy a környéken sehol sincsenek vegyes csoportok. Fehérek és feketék egyaránt látogathatták az üzleteket és bárokat, de mindegyik maradt a saját fajtájánál. Gabe az ősére, Jamie McGregorra gondolt, meg az ő örök, fekete barátjára, Bandára, aki szintén bennszülött lázadó volt. Azóta eltelt százötven év. És mi változott? Dia azonban nem volt filozofikus hangulatban. – Látod azt a tüneményt ott a szökőkútnál? – Egy szűk farmeres, mellényes, vékony fekete lányra mutatott. Amikor a lány észrevette a férfi érdeklődését, rámosolygott. Dia vigyorogva azt mondta Gabe- nek: – Magad vagy, barátom. Ne várj rám. A fekete lányt Lefunak hívták. Dia egy év múlva feleségül vette. – Ne lógasd az orrod – mondta Dia Gabe-nek, miután leragasztotta az utolsó dobozt is. Ő és Lefu a saját lakásukba költöztek, pár házzal távolabb. – Az őrült fehér nőid most már kedvükre visonghatnak, nem fognak zavarni. Gabe tudta, hogy hiányozni fog neki Dia, de az is igaz, jól jött az egyedüllét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy újra felfedezze varázslatos csáberejét. Hamar rájött, hogy Fokváros a kelet-európai modellek Mekkája. Csapatostól özönlöttek a lányok az új, menő ügynökségekhez – Faces, Infinity, Max, Outlaws –, amelyek előnyt kovácsoltak abból, hogy DélAfrikában mindig süt a nap, s hogy nagyszerűek a környezeti feltételek a fotózáshoz. Gabe McGregor személyes küldetésének, szinte keresztényi kötelességének érezte gondoskodni arról, hogy ezek a szerencsétlenek ne érezzenek honvágyat. – Grátisz szolgáltatást biztosítok a számukra – magyarázta Gabe a sóvárgó Diának és a rosszalló Lefunak, amikor épp egy cseh tündér libegett ki forrónadrágjában Gabe lakásából. – Éreztetni kell ezekkel a drágákkal, hogy itt szeretettel fogadják őket. Most, hogy Gabe brigádvezetővé lépett elő, kevesebbet kellett dolgoznia és egész jó javadalmazást kapott. Mostanra már megfizette az adósságát Angus Frazernek, s mindazoknak, akik kölcsönöztek neki. A harmincnegyedik születésnapján felhívta Marshall Greshamét. Marshall előző év karácsonyán szabadult a Wormwood Scrubsból, s most egy luxuspalotában lakott Basildon mellett. Marshall azt mondta: – Már azt hittem, felszívódtál. Marshall viccnek szánta, de Gabe megrettent.
– Sosem tennék ilyet. Csak valamivel tovább tartott összeszednem a pénzt, mint gondo ltam. De mostanra már megvan, az utolsó fillérig. Hová küldjem a csekket? – Sehová. Gabe összezavarodott. Marshall azt mondta: – Megmondtam neked már öt évvel ezelőtt, nem? Az a pénz befektetés. S most már csak azt akarom tudni, hogy mikor emeled fel végre azt a lusta skót se ggedet, s csinálod meg a vállalatodat. Gabe igyekezett leplezni a meghatottságát. – Képes vagy ezt mondani azok után, ami történt? Még mindig tudsz bízni bennem? – Hát persze, hogy bízom benned, te idióta. Csak aztán vigyázz, hogy kivel állsz össze! Beszámolt Marshallnak Diáról és a tervükről, hogy alacsony rezsijű lakásokat építenének Pinetown és a Kennedy Road menti nyomornegyedek kö zelében. Marshall szkeptikus volt. – Az ötlet jó. De nem értem, miért kell neked az a fekete fickó hozzá. Ő mit tud letenni az asztalra? – Itt nőtt fel a Pinetownban. Sokkal jobban ismeri a környéket, mint én. Plusz a lakosság kilencvennyolc százaléka fekete azon a környéken. Kell egy fekete a csapatba, ha azt akarom, hogy az emberek bízzanak bennem. Gabe azt nem tette hozzá, hogy Dia barátsága még az üzletnél is fontosabb a számára. Ragaszkodott ehhez a barátsághoz még azon az áron is, hogy mégiscsak vissza kell adnia Marshall pénzét. Nem lenne képes cserbenhagyni Diát. Szerencsére nem is kellett megte nnie. – Jól van. Te tudod, mit csinálsz. És akkor hívj legközelebb, ha már megdupláztad a pénzemet. Gabe elnevette magát. – Rendben. Hívni foglak. Gabe és Dia Phoenixnek nevezték el közös cégüket, mert a régi életük hamvaiból kelt életre. Eleinte mindenki őrülteknek tartotta őket. Más beruházók Gabe képébe nevettek, amikor felvázolta a Phoenix üzleti tervét. – Magának teljesen elment az esze. Azok a nyomoroncok nem engedhetik meg maguknak. Akik meg igen, azoknak eszük ágában sincs a nyomornegyedek árnyékában venni lakást maguknak. Mások még tovább mentek. – Az ember egy este arra megy haza, hogy azok a büdös hitetlenek rágyújtották a házat. Azoknak az utcakölyköknek nincs jobb dolguk, mint ilyesmivel szórakozni. Mit gondol, ki fog magukkal biztosítást kötni? Mint kiderült, a biztosítás valóban gond volt. Egyetlen komoly biztosító sem vállalta a Phoenix biztosítását. S amikor Gabe már- már feladta, Lefu sietett a segítségükre. Bemutatta Diát egy unokatestvére barátjának, aki egy feketékből álló biztosítótársaságnál dolgozott Johannesburgban. – Az alapdíj magas – mondta Dia, miközben átadta az ajánlatot Gabe-nek. – Magas? – Gabe megnézte a számokat és majdnem hanyatt esett. – Az a pasas a fellegekben járt, amikor összeállította ezt az ajánlatot. Mondd meg neki, hogy a felét vagyunk hajlandóak kifizetni. – Gabe! – OK. A kétharmadát.
– Gabe! – Mi van? – Nincs választásunk. Szívességből teszi, Lefu kedvéért. Barátságból. – Ha ilyen barátaink vannak, kellenek nekünk ellenségek? – morgott Gabe. Kifizették a teljes összeget. Az első év végére a Phoenix 700 000 rand adóssággal zárt. Harminc kicsi, egyszerű, előre gyártott elemekből készült, folyóvizes, árammal ellátott lakást építettek fel, de egyetlenegyet sem értékesítettek. Gabe sokat vesztett és rászokott a dohányzásra. Diának volt már egy gyereke, a másodikat várták, de megőrizte töretlen jókedvét. – Mind el fogjuk adni, nyugi. Dolgozom rajta. Csak adj még egy kis időt. Gabe kidolgozott egy pénzügyi modellt, közös tulajdonjogot, s tudta, hogy ezt a nyomornegyedekben élő családok közül sokan megengedhetik maguknak. A baj csak az volt, hogy senki nem hitte el neki. – Próbáld megérteni őket – magyarázta Dia. – Ezeknek az embereknek a fehérek egy életen át csak hazudtak. Ezek a szerencsétlenek még azt sem tartják kizártnak, hogy fehér orvosok terjesztették el közöttük az AIDS vírusát. – De hisz ez nevetséges. – Nekik nem az. Attól félnek, hogy el akarod lopni a pénzüket. A go ndolat, hogy megengedhetik maguknak, hogy otthonuk legyen, ráadásul olyan otthonuk, amiben folyóvíz van és nem lyukas a tető a fejük felett, teljességgel idegen számukra. Olyan ez, mintha arról akarnád meggyőzni őket, hogy megtaláltad az örök élet forrását, vagy hogy arannyá tudod változtatni a lószart. – De hát akkor mit csináljunk? – Te semmit. Utazz el pár hétre, menj szabadságra. A változatosság kedvéért mutass az ügyeletes lengyel tini cicádnak valami újat a hálószobád plafonja helyett. Gabe megrázta a fejét. – Nem fordulhat elő, nem hagyhatom itt az üzletet. Most nem. – Ez nem kérés volt, hanem parancs – mondta Dia. –Tűnj el! Tudom, mit csinálok. Gabe két hétre elutazott egy Muizenberg nevű tengerparti nyaralóhelyre a környéken, egy Lenka nevű lánnyal. A valamikor brit és holland csatározásokról elhíresült Muizenberg felkapott hely volt, ide jártak a tehetős fokvárosiak, Hamptons afrikai változataként működött. – Cuki – lelkendezett Lenka, ahogy végigsétáltak a viktoriánus házak során. – Cuki – lelkendezett ismét, amikor megpillantotta a széles, homokos partot és a türkizkéken ragyogó tengert. – Cuki – búgta, amikor egy spániel a tengerparton odaszaladt Gabe-hez és a cipőjére vizelt. Két nap múltán Gabe úgy érezte, hogy a falra mászik. Még egy „cuki”, s ő megvesszőzi a saját testét a szállodai lepedőkből font vizes kötéllel. Soha a büdös életben nem megyek még egyszer nyaralni olyan lánnyal, akinek az IQ-ja mínuszba leng. Még ha olyan szívdöglesztően néz is ki, mint egy filmsztár. Muizenberg unalmas hely volt. Dögunalmas. De ha olyan is lett volna, mint a hetedik mennyország, Gabe akkor is utálta volna. Lélekben Pinetownban maradt. Mindjárt reggel, hogy hazaérkezett, sietett be az irodába. Azóta nem volt ilyen ideges, hogy Walthamstownban az ítélethirdetésére várt. – Nos – kérdezte lélegzetvisszafojtva Diától. – Jutottál valamire? – Egy pici valamire, igen.
Gabe csalódottságot érzett. Egy pici valamire. Az nem elég. Itt már csak a csoda segít. Vagy talán itt az ideje odébbállni, hazamenni. Beismerni a vereséget és visszamenni Skóciába. A kikötőben nincs munka, de talán… – Mindet eladtam. Beletelt egy percbe, míg Gabe felfogta, mit is mondott Dia. – Na de…mi…nem… Dia tovább ugratta. – Tudod, két hét távollét után már el is felejtettem, milyen ékesszóló vagy. – Azt…mi…mindet? – Az utolsó szálig. – De hát hogyan? – Hittel, barátom, hittel. Gabe csak bámult bambán. Dia megmagyarázta. – Elmentem az atyához a régi templomomban, s megkértem, engedje meg, hogy szóljak az emberekhez. Nem lelkesedett az elején, de meggyőztem. A templom mindig zsúfolva van hívekkel. – És mit mondtál? – Ugyanazt, amit te szoktál mondogatni, de az ő nyelvükön. Beszéltem nekik a saját gyerekkoromról. Azokról a gyerekekről, akiket ismertem, és akik meghaltak, mert visszataszító körülmények között éltek, mert hiányoztak az alapvető higiéniai feltételek. Próbáltam megértetni velük, hogy ugyanúgy éltem, ahogy ők, hogy én is közéjük tartozom. Egy idő után elkezdtek kérdezgetni. Innen már könnyű dolgom volt. Elmagyaráztam nekik a mode lledet, az egész finanszírozást. Másnap aztán elmentem egy másik gyülekezetbe, majd megint egy másikba. Az utolsó lakást három nappal ezelőtt adtam el. De gondoltam, nem zavarlak a hírrel. Nem akartam elrontani az örömödet azzal az édes kis Lenkával. Gabe a muizenbergi lidérces napokra gondolt, s nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. – Nem akarsz mondani valamit? Gabe odalépett Diához, egy mackós öleléssel felkapta, végigtáncolta vele a szobát, s közben kurjongatott örömében. – Cuki! – hangosan elnevette magát. – Dia Ghali, piszokul cuki vagy.
Húsz AZ ÚJ ÉVEZRED HAJNALA NAGY VÁLTOZÁSOKAT HOZOTT AZ ÜZLETI világba. Korábban érinthetetlennek hitt mamutvállalatok széthullottak, pici dot.com újoncok megelőzték őket. A játék neve még mindig a mohóság volt. Csak a játékszabályok változtak. 1999. április 8-án, a korábbi háztartásiedény- ügynök, Craig Winn milliárdos lett… egykét napra. Amikor a három éve beindított internetcégének, a Value Americának a részvényeit felszabadították, a tőzsdei árindex 23 dollárról hirtelen közel 75-re szökött fel, majd 55-ön állapodott meg. A negyvenöt éves Winn aznap este 2,4 milliárdos papírvagyon birtokában tért nyugovóra. Nem rossz teljesítmény egy olyan cégtől, amelyik korábban soha nem hozott komoly profitot, s ezután sem fog. További egy év leforgása alatt a részvények ára két dollárra esett vissza. A Value America alkalmazottainak felét elbocsátották, s a befektetők milliókat vesztettek. 2000 a ugusztusában a társaság csődbe ment. Egész Amerikában az igazgatótanácsi értekezleteken a „régi gazdaság” olyan mamutvállalatai, mint a Kruger-Brent, vezetői hitetlenkedve szemlélték az eseményeket. Minden á talakulóban volt. A dotcom bumm a tudatlanság és mohóság látványos forgószelévé dagadt és átcsipkézte a világhatalmi partvonalakat. Kína és India feljövőben voltak. A dollár ingadozott. A befektetési banki üzletágban és a gyógyszeriparban, a Kruger-Brent amúgy legjövedelmezőbb húzó ágazataiban új vállalkozások jelentek meg s vásárolták fel egymást sokkal gyorsabban, mint azt az elemzők nyomo n követhették volna. A bankszektorban az 1980-as évek olyan nagy nevei, mint a Salomon Brothers, a Bankers Trust vagy a Smith Barney gyakorlatilag egy éjszaka leforgása alatt eltűntek, bekebelezték a nagyobb, gyakran külföldi érdekeltségű riválisaik. A gyógyszeriparban az olyan nagy cégek, mint a Glaxo vagy a Ciba összeomlottak, s helyükbe olyan nevek léptek, mint az Aventis vagy a Nova rtis. Az autóiparban a Ford túlélte azzal, hogy megvásárolta a Volvót, a Mazdát és az Aston Martint, majd feldobott egy érmét, és kezdte sorban eladogatni a Jaguart és a Land Rovert. Mindeközben az olaj- és ingatlanárak, mint a dagály, tovább emelkedtek. A kö zgazdászok minden évben, minden hónapban korrekcióról beszéltek, erre azonban nem került sor. A bankok egymással versenyezve olcsóbbnál olcsóbb hitelekkel álltak elő, tovább szítva vele a már amúgy is izzó piac lángjait. Izgalmas időszak volt ez. És veszélyes is. Peter Templeton számára mindez több volt a soknál. 2006-ban csöndben visszavonult Dark Harbourba, ahol végre egyedül maradhatott szeretett felesége, Alexandra emlékével. Visszavonulása meg sem fodro zta a piac felszínét. Mindenki tisztában volt vele, hogy Peter csupán bábelnök a Kruger-Brent élén. Tristram Harwood vette át a kormányrudat, s az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Tristram Harwood a Kruger-Brent olaj- és gázágazatának vezetőjeként az elmúlt évtizedet on- line pasziánsszal töltötte, miközben az ágazat megnégyszerezte a nyereségét. Ugyanerre a dőlj-hátra-és-ne-csinálj-semmit elvre támaszkodva irányította a cég egészét is. Végtére is már csak három évet kellett kibírnia. Ezalatt a három év alatt a két Blackwell-örökös, Max Webster és Lexi Templeton betölti a huszonötödik évét. Kate Blackwell végakaratának értelmében ekkor egyikük átveszi a hatalmat a cégnél. Mindenki azt várta, hogy Max Webster lesz ez az ember. Ám az új világgazdaságban a számítások nem mindig jöttek be. Max egy hete kezdte meg a munkát az internetágazatban, amikor rájött, hogy hibát követett el. Utolsó éves gyakorlatuk nyarán még úgy látszott, hogy az internetszektor másodjára
is gyors növekedési szakaszba lép. Viszont az ingatlanüzlet már rég korrekcióra szorult volna. Már hosszú idő óta alulteljesített. Maxnek ezért volt fontos, hogy Lexit erre a me llékvágányra helyeztesse. Sajnos, mire Lexivel befejezték a tanulmányaikat az egyetemen, s teljes állású alkalmazottai lettek a cégnek, a piac újabb kellemetlen fordulatot vett. Jim Bruton mindent elkövetett, hogy megfékezze a veszteséghullámot. Ám mire Max megjelent az első munkanapjá n, a Kruger-Brent internetágazata olyan fokozott iramban vérzett, hogy már huszonnégy órás megfigyelés alatt állt. Ezenközben Lexi és August Sandford új életre keltették az alvó ingatlanágazatot, és mindenből pénzt csináltak. August vezérletével a Kruger-Brent kiterjesztette érdekeltségeit Európára és Ázsiára. Míg Max egy ablak nélküli irodában volt kénytelen senyvedni az auditorokkal, Lexi röpködött a világban, Tokiótól Párizsig, Hongkongtól Madridig, s kötö tte egyik ingatlanüzletet a másik után. S közben gondoskodott arról, hogy a sajtó értesüljön valamennyi sikeres akciójáról. Lexi tisztában volt vele, hogy a sajtónyilvánosság kétélű fegyver. Egyfelől hasznos. Tinikorában a paparazzik mindenhová követték. Amerika kedvence volt, bátor, gyönyörű és áldott. Ott díszelgett majd minden újság címlapján. Az országban rengeteg gyereket keres zteltek Alexandrának. Lexi egyetlen pillanatra sem emlékezett, amikor ne lett volna híres. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehet névtelenül élni, bár olykor szerette volna kipróbálni. Lexi nem felejtette el, hogy a hírnév egyszer már majdnem az örökségébe került. Max sikeresen játszotta ki ellene a népszerűségét. „A bulizós lány”, „A pörgős lány” címkék meggyőzték a vezetőséget arról, hogy Lexi könnyelmű és léha. Ez elég volt ahhoz, hogy könnyűszívvel kipenderítsék az internetüzletből. Lexi a maga kárán tanulta meg, hogy a népszerűség átkos is lehet. Már eleve két komoly hátránnyal indulok. Süket vagyok. Ráadásul nő. Még egy rossz lépés, s örökre búcsút mondhatok a cégnek. Attól a naptól fogva Lexi nagyon sokat dolgozott azért, hogy új médiaimázst teremtsen magának. Az igazán nagy, maradandó sztárokhoz hasonlóan Lexi is mestere volt az átalakulásnak. Mint Madonna, aki a nyakában keresztet viselő nimfomániásból egy szempilla ntás alatt a kabbala védőszentjévé változott, Lexi gyorsan kiradírozta az emberek emlékezetéből a bulizós lányt, s helyébe a sikeres üzletasszonyt állította. Most is gyakran jelentek meg a fotói, de már nem az InStyle vagy az US Weekly lapjain, hanem a Times vagy a Forbes címlapjáról mosolygott le az emberekre az újságosstandokon. Max is igyekezett megteremteni a maga népszerűségét, de nem ment könnyen. Őt nem rabolták el gyerekkorában. Nem veszítette el a hallását egy robbanásban, nem kellett süketen, de bátran megharcolnia az elismerésért. Amerika szemében ő csak egy volt a rengeteg gazdag, jóképű, szépreményű fiatalemberek között. Lexi volt a család sztárja, a csillaga még mindig emelkedőben volt. Maxé viszont leáldozóban, hiába fáradozott kamaszkora óta, hogy jó benyomást keltsen a Kruger- Brent befolyásos embereiben. Ha nem vigyáz, Lexi kerekedik felül, s még csak erőlködnie sem kell. Hacsak hamarosan nem történik valami rendkívüli, akkor Lexi a legjobb úton halad afelé, hogy beleüljön az elnöki székbe. Antonio Valaperti odanyújtott Lexinek egy ezüst Mont Blanc tollat, s nézte, ahogy a lány aláírja vele a szerződést. Elégedett mosoly játszott az arcán. Milyen gyönyörű nő. Szinte szégyellem magam, amiért hagyom, hogy egy vagyont veszítsen… De csak szinte. Antonio Valaperti volt a legnagyobb ingatlanberuházó Rómában. Sikeresebb, mint a maffia. Hatvan-egynéhány éves, rókára emlékeztető arc, mindig figyelő, gesztenyebarna szemek. Vacsorák alkalmával nemegyszer azzal kérkedett, hogy az utolsó római, aki Róma
házainak ugyanakkora hányadát birtokolta, mint ő, maga Július Caesar volt. Antonio Valaperti nyomornegyedeket égetett fel és templomokat dózeroltatott le. Felszántatta a város ősi földjét azért, hogy parkolóházakat húzzon fel, s hogy az eget karcolja égbeszökő lakó- és irodaházaival. Fél Róma imádta, amiért újított és merészeket álmodott. A másik fele gyűlölte a vandalizmusáért. Antonio Valaperti arrogáns volt, zseniális és kíméletlen. Szűkmarkú, de imádta a jó dolgokat, a jó ételeket, a gyors autókat, a gyönyör ű nőket. Viszont nem szerette az amerikaiakat. Ám Lexi Templeton kedvéért hajlandó volt kivételt tenni. – Most, hogy a dolog hivatalos részén szerencsésen túljutottunk, bella, talán gondolhatunk az örömökre is. A férfi leplezetlenül feltérképezte Lexit a tekintetével. A lány méretre szabott Marchesa kosztümöt viselt, amelyben nagyszerűen érvényesült karcsú alakja. Kré mszínű selyemblúza alól halványan átsejlett melltartójának finom csipkéje. Antonio Valaperti azt gondolta magában: Akar engem. Elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy tudjam. Fiatal még, de imponál neki az erő, láthatóan beindul tőle. Talán ezért is ment bele ostobán ebbe a megállapodásba? Mert alig várja már, hogy a muffját kényeztessem? Lexi elnézte az öregembert az asztal túlsó oldalán, s alig bírta visszatartani a nevetését. Nincs ostobább egy öregembernél. Képes azt hinni, hogy megkaphat. Pedig micsoda felhajtás van körülötte. August Sandford is a nimbuszáról áradozott. Mindezek után Lexi azt várta, hogy egy delejes öregúrral találkozik. Szinte csalódást érzett, milyen könnyen sikerült túljárnia Antonio eszén. Lexi épp most adott el Valapertinek egy olyan telket a Villa Borghese park, a város egyik legelegánsabb negyedének közelében, amit a férfi nagyon értékesnek hisz. Valójában az a bizonyos parcella pillanatokon belül teljesen elértéktelenedik. Némi jó helyen kiosztott kenőpénznek és a megbízható, mélyen k ivágott blúzának köszönhetően Lexi megtudta, hogy a Spanyol lépcső kilométeres körzetében minden kiadott építési engedélyt vissza fognak vonni. Jól mutat majd ez a blúz a Forbes címlapján. És többet spórolt ez alatt az út alatt a Kruger-Brentnek, mint én. Természetesen az egy pillanatig sem fordult meg Antonio Valaperti fejében, hogy egy kívülállónak, ráadásul egy amerikainak jobb összeköttetése i vannak hatalmi körökben, mint neki. Pláne úgy nem, hogy az illető még csak egy csinos fruska, aki kö nnyűszerrel akár a lánya is lehetne. És ráadásul süket is. S valóban, Isten kell ahhoz, hogy megóvja azt az Amerikát, ahol fölöttébb furcsa elképzeléseik vannak az embereknek az üzletpolitikáról. – Ezer örömmel, ha tehetném, Antonio. Ezer örömmel. – A Hotel Hassier éttermében minden tekintet Lexi felé fordult, amikor felállt az asztaltól. – De sajnos holnap reggel komoly tárgyalásaim lesznek Firenzében. Korán lefekszem. Jó éjszakát! Antonio Valaperti csak nézett utána, alig tudta fékezni magát. Rettenetesen dühös volt. A kis nyavalyás. Azt hiszi, túljárt az eszemen. Intett a pincérnek, hogy hozza a számlát. De csak várj, míg rájössz, hogy mennyit is ér az a földdarab, drágám, akkor majd elgondolkodhatsz azon, hogy ki járt túl a másik eszén. Másnap délelőtt tíz órakor Lexi bejelentkezett a Villa San Michelébe, egy idilli fekvésű, valamikori kolostorból átalakított luxusszállodába, a firenzei domb tetején. Imádom Olaszországot, gondolta, miközben kibújt utazóruhájából és beállt a márvány zuhany fülkébe. Azért választotta a San Michelét, mert magas falak övezték, így a paparazzik nem háborgathatták. Lexi legalább egyszer életében nem akart a figyelem középpontjában lenni, s ez a hely erre tökéletesen alkalmasnak látszott. Robbie azt mondta neki, hogy Olaszország lélegzetelállítóan szép. De ezek a dicsérő szavak meg sem közelítették a valóságot. Rómában annyi volt a látványosság, hogy Lexi nem győzte kapkodni a
fejét a csodálkozástól. Olyan volt az egész, mint egy időutazás. S ha a Villa San Michele csak a kezdet, akkor egész bizonyos, hogy nagyon fogja élvezni Toszkánát. A Villa San Michele éttermét a középkori belső udvar kerengőjében helyezték el, s a tetejét sűrűn befutotta a szőlő. Lexi az asztalától a nyírt bokrokkal szegélyezett, zúzalékköves kolostorkertekre látott. A kerteken túl idelátszottak Firenze házainak terrakotta tetőcserepei, amelyek szinte takarókként lebegtek a rozmaringillatú estében. Milyen romantikus. És mennyivel kellemesebb lenne egy szerető férfival üldögélni és v acsorázni itt, mint a főnökömmel. Lexi egy kéz érintését érezte a vállán, mire gyorsan megfordult. A boldog elégedettség nyomban lehervadt az arcáról. – Te meg hogy kerülsz ide? És August hol van? – Thaiföldön, azt hiszem. Közbejött valami. Rendeltél már? Éhen halok. Max leült és pimaszul intett a pincérnek. Anélkül, hogy belenézett volna az étlapba, k ifogástalan olasz kiejtéssel leadta a rendelését. Hadart, s így Lexi nem tudta követni. De annyit megértett, hogy kétszáz dolláros Antinori vörösbort kért, s ő döntött arról is, hogy Lexi mit fogyasszon. A lány szemei összeszűkültek. – Mit keresel itt, Max? – Venni akarunk egy online toborzó céget. – Max fesztelen hangon beszélt. – Startfish a nevük. Nagyjából az európai változata a Monster.com- nak. S hiszed vagy sem, itt vannak Firenze mellett. Lexi nem hitte. Biztos, hogy rosszban sántikál. Noha egy városban éltek, s ráadásul egy épületben dolgoztak, Lexi már hónapok óta színét sem látta Maxnek. Állandóan utazott. Amikor nagy ritkán mégis bent volt a cégnél, k isebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy Max társaságát keresse. Maxen ma este kék, nyitott gallérú ing és fekete Armani nadrág feszült. Enyhe citromos illat lengte körül, s kreolos bőre most még barnábbnak tetszett, mint máskor. Lexi már szinte el is felejtette, menynyire jóképű, s bosszantotta, hogy ez így van. – Na és hogy ment Rómában? Gondolom, Valaperti kemény canatuccininek bizonyult. Lexi a legszívesebben tudomást sem vett volna a kérdésről. Mégis erős késztetést érzett, hogy büszkélkedjen. – Nagyszerűen ment minden. Valaperti a kezemből evett. – Igazán? – Ühüm. Több mint egymillióért adtam el neki a telket. Max közelebb hajolva azt jelelte: – Le akart feküdni veled? Lexi csodálkozva nézett Maxre. – Mikor tanultál meg jelelni? Max megvonta a vállát. – Csak egy-két dolgot tudok, de tanulom. Tudod, úgy gondo ltam, ha már úgyis együtt dolgozunk egy darabig, akkor megéri az erőfeszítést. Olyan, mintha őszintén gondolná. De miért lett hirtelen ennyire kedves és megértő? – Szóval igen? – Szóval mi? – Le akart feküdni veled? – Nem! Nos, talán egy kicsit, igen. – Lexi azon kapta magát, hogy akarata ellenére e lmosolyodik. – Öreg barátunk, Antonio nyilvánvalóan nagy fogásnak tartja magát. – Mennyi idős? – Hatvanöt? Hetven? Nem tudom. – Mocskos vén disznó.
Lexit magát is meglepte, milyen jól érezte magát. Itt ült az ősellenségével ezen a varázslatos, romantikus helyen, és gyorsan múlt az idő. Megérkezett a bor, s hozzá toszkán kenyérsaláta. Lexinek rövid idő alatt a fejébe szállt a bor, kellemesen mámorosnak érezte magát. Max az internetrészleg komor sztorijaival szórakoztatta a lányt. – Az egyetlen nálunk, aki az idén jutalmat kap, az az ember lesz, aki megnyeri a Jim Bruton válóperére kötött fogadásokat. A felesége végül elhagyta Jimet, s most az egész részleg arra fogad, vajon mekkora vagyont szakít le magának az asszony. – Ez szörnyű! Szegény ember – sajnálkozott Lexi kacarászva. – Még hogy szegény, a francba! Két gyereke is van más- más nőktől, de soha egy centet nem fizetett egyik után sem. Ha te leszel az elnök, kirúghatnád. Lexi egy szempillantás alatt kijózanodott. Biztos, hogy jól olvasta le Max szájáról, amit mondott? – Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy ha te leszel az elnök, akkor kirúghatnád Jim Brutont. Gyere – mondta Max Lexinek és gálánsán felé nyújtotta a kezét. – Menjünk be, s ott folytassuk. Kezd lehűlni a levegő. A szálloda hallja és bárja is tele volt, így felmentek Lexi apartmanjába. Kertre néző saját terasza volt a lakosztálynak, külön dolgozó- és nappali helyiséggel, antik olasz bútorokkal berendezve, s a kandallóban lobogott a tűz. Max töltött mindkettőjüknek egy-egy whiskyt a minibárból, s leült Lexi mellé a díványra. – Ide hallgass, valójában nem a Startfish miatt jöttem. Illetve nem csak ezért. Miközben Lexi a szavakat olvasta Max szájáról, hirtelen vágyat érzett, hogy odahajoljon és megcsókolja. Azt hiszem, részegebb vagyok, mint gondoltam. Lexi letette a whiskyspoharát. – Hallgatlak. – Fegyverszünetet akarok kötni. Lexi majd egy percig hallgatott. Az egész este valahogy szürreálisnak tetszett. August nem érkezett meg. Helyette Max bukkant elő a semmiből, és egész este, szokásától eltérően, elbűvölően viselkedett. És most fegyverszünetről beszél. Lexi azt ké rdezte: – Miért? Max elmosolyodott. – Nem fogok hazudni neked, Lexi. Én legalább annyira akarom az elnöki széket, mint te. Mindig is arra vágytam. De rájöttem, hogy a jelen helyzetben ennek csekély az esélye. – Hogy Lexi semmit sem szólt, folytatta. – Kate Blackwell gyűlölte az anyámat. Nem tudom, miért, de gyűlölte. Én pedig őt gyűlöltem ezért, még akkor is, ha nem is ismerhettem, hisz meghalt, mielőtt megszülettem. – Max. – Hadd mondjam végig. Mivel Kate a végrendeletében engem kizárt a Kruger-Brentörökségből, úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell. Nem akartam hagyni, hogy ezüsttálcán nyújtsák át neked az elnökséget. – Kate eredetileg Robbie-nak kínálta ezüst tálcán – emlékeztette Lexi Maxet. – Nagyon jól tudod, hogy nekem is meg kellett küzdenem azért, hogy odaülhessek a tárgyalóasztalhoz. – Tudom. Ezért vagyok itt. – Max megfogta Lexi kezét. A fiú tenyere meleg volt és száraz. Lexi lába köze lüktetni kezdett. Minden erejére szüksége volt, hogy nyugodt maradjon. Nagyot nyelt. Max azt mondta: – Már nem vagyunk gyerekek, Lexi. Mindkettőnknek fel kellene hagynia a gyerekes viselkedéssel. Nekem a Kruger-Brent az életem. Az életem. – Könnyek csillantak Max szemében. – És ha… és amikor te veszed át az irányítást, nagyon komoly kihívásokkal kell majd szembenézned. Szükséged lesz olyanokra, akikben megbízhatsz.
A bizalom és Max eddig a pillanatig fényév távolságra voltak egymástól Lexi elméjében. Létezik, hogy Max tényleg felnőtt? Jó lett volna hinni, hogy így van. Mégis… – Nem is tudom, mit mondjak. Igazán… igazán nagyvonalú vagy. – Te is tudod, hogy a piaci tőkerészesedésünk tavaly mintegy húsz százalékkal zuhant. – Mintha villant volna valami Max fekete szemében. Düh? – Tristram Harwood egy dinoszaurusz. Fogalma sincs arról, mit csinál, nincs se jövőképe, se stratégiája. Lexi bólintott. – Igen, tudom. – Szóval mit gondolsz? A változatosság kedvéért nem próbálhatnánk meg egy csapatban játszani? Max lába hozzáért Lexiéhez. Lexi tekintete óhatatlanul a vékony, vászon nadrá gszöveten átrajzolódó határozott körvonalakon állapodott meg. Azt hiszem, látni akarlak meztelenül. Azt hiszem, le akarok feküdni ma veled. Azt hiszem, túl sok bort ittam este a vacsorához. – Hát jó – mondta Lexi. – Miért is ne? Lexi aznap éjjel a plafonra meredve ébren feküdt az ágyában. Igaz volna? Ha valaki ezt előre megmondja neki huszonnégy órával ezelőtt, az arcába nevetett volna. Ő és Max Webster egy csapatban? S mégis, annyira őszintének hatott. Lexi újragondolta az elmúlt néhány hónapját a Kruger-Brentnél. Max mellé állt abban a nehéz igazgatótanácsi vitában az új részvénykibocsátás témában. S egy szóval sem kifogásolta, hogy Lexi nagyobb és tágasabb irodát kapott. Lehetséges, hogy félr eismerte volna? Vagy csupán a szexuális frusztráció ködösíti el a látását? Lexi úgy gondolta, alábbhagy a vágy heve, mihelyt az alkohol távozik a testéből. De a combja még most, órákkal később is bizsergett ott, ahol Max hozzáért, s magán érezte a fiú citromos parfümjének illatát. A fene enné meg. Mi az ördögnek kellett idejönnie? Lexinek számtalan szeretője volt már életében. Talán száz is. De most rádöbbent, hogy tulajdonképpen egyik sem jelentett semmit a számára. Soha, egyiküket sem akartam. Nem igazán. Valahol mélyen mindig is Maxet akartam. Lexi a szemét lehunyva simogatni kezdte forró testét. Egyik kezét a mellére tette, másik kezének ujjait végigfuttatta lapos, sima hasán, s lassan továbbcsúsztatta a két combja közé, a bársonyos nedvességbe. Max mozgó ajkait látta maga előtt. A Kruger-Brent az életem. Akarom az elnöki széket… de ennek csekély az esélye. Az ujjak egyre gyorsabban, ütemesen mozogtak. Legyőztem. Legyőztem őt. Maga fölé képzelte Maxet. Egynek látta kettejüket. A Kruger-Brent az enyém. Lexi lélegzete akadozott, a teste hevesen meg- megrándult, ahogy az élvezet elborította a testét. Istenem, Max. Annyira kívánlak. August Sandford a thaiföldi nemzetközi repülőtér egy fizetős telefonjáról mennydörgött a titkárnőjére. – Egyáltalán nincs rendben, Karen. A fél világon átutaztam emiatt a rohadt megbeszélés miatt csak azért, hogy Mr. Li közölje velem, hogy a szálloda nem eladó. – Nagyon sajnálom, Mr. Sandford. Egész egyszerűen nem értem, mi történhetett. Mr. Li titkárnője tegnap még megerősítette a találkozót. Azt mondta, van egy másik ajánlattevő is, ezért életbe vágó, hogy azonnal odautazzék.
August mérgében lecsapta a telefonkagylót. Ennek az istenverte útnak hála, le kellett mondani két nagyon fontos európai tárgyalást, s hozzá még a randevúját Lexivel. Ebben a pillanatban különös gondolata támadt. Mr. Li titkárnője megerősítette a találkozót… azt mondta, van egy másik ajánlattevő is… August alig egy órája találkozott Mr. Li asszisztensével. És Mr. Li asszisztense férfi volt. Max vezetett, amikor Eve telefonált. – Találkoztál vele? – Igen, anya. Találkoztam. – Eljátszottad, amit megbeszéltünk? – Igen. – És? Gondolod, hogy bízni fog benned? Max egy pillanatra elgondolkodott. Újra maga előtt látta Lexi kitágult pupilláit, amikor megfogta a kezét, s érezte, hogy forróság önti el akkor is, amikor a lábuk összeért. Valami új jött létre kettejük között, de azt éppen nem lehetne bizalomnak nevezni. – Azt hiszem, hajlik rá. Eve megérezte a pillanatnyi bizonytalanságot Max hangjában. Élesen azt kérdezte: – Nem feküdtél le vele, ugye? – Nem, anya. Persze hogy nem. – Akkor jó. – Eve hallhatóan megkönnyebbült. – Persze végül majd le kell feküdnöd vele. De még nem. Túl korai lenne. Max kellemetlenül érezte magát, amikor letette a telefont. Lelki szemei előtt az anyja bősz tigrisként járkált fel és alá közös New York-i lakásukban, s várta vissza őt a vadászatról. Sokkal könnyebb dolga volt az este Lexivel, mint várta. És mégis. Élé nken emlékezett mindenre, amit Eve és ő előző héten megbeszéltek. Jól emlékezett, micsoda feszültség vibrált az anyja hangjában, micsoda veszett düh munkált a lelkében. Az ember szinte azt várta, hogy bármelyik pillanatban feltolul s átüt a pórusain. – Ez az utolsó esélyed, Max. A legeslegutolsó. Különben ez a kis kurva elhappolja a Kruger-Brentet az orrod elől. Tenned kell valamit! – Igen, anya, úgy lesz. Ne aggódj. De mi van, ha nem sikerül? Max félreállt a kocsival s a kesztyűtartóban keresgélt. Elővett egy átlátszó műanyag dobozkát és egy üveg Jack Danielst. Lenyelt négy Xanaxot, s leöblítette a karcos ita llal. Nem okozok csalódást, anya. Ígérem.
Huszonegy LEXINEK AZ ELKÖVETKEZŐ EGY ÉV EGY PILLANATNAK TŰNT CSUPÁN. Őstehetség volt az ingatlaniparban. Kate Blackwell mindig is azt tartotta, hogy az ösztönös piaci érzék száz egyetemi végzettséggel felér. Lexi egyetértett vele. Az üzleti érzékét nem a Harvardon tanulta. A vérében volt. Az üzletkötések éltették, a stressz, a feszültség táplálta, ahogy másokat a nyolcórai alvás vagy a napi háromszori étkezés. A Kruger-Brent ingatlanága hatalmasra dagadt, és tovább nőtt. Izgalmas szektor volt, élénk, ezért az ember hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy csak egy a társaság számos érdekeltségei között. Ahogy közeledett Lexi és Max huszonötödik születésnapja, a Kruger-Brent tízfős igazgatótanácsa úgy döntött, a két fiatalnak ki kell próbálnia magát a cég egészét érintő irányítási feladatokban. – Nagyon fontos, hogy otthonosan mozogjanak a cég tevékenységeinek mindegyikében – magyarázta Tristram Harwood mindkettőjüknek, de Max és Lexi pontosan tudták, hogy valójában Lexire gondol. – Feltételezem, úgy érzik, mivel mindketten szinte itt nőttek fel, hogy már minden csínját-bínját ismerik az üzletnek. De biztosíthatom önöket, nagyon meg fognak lepődni, amikor kiderül, milyen hatalmas birodalom a maguké. – Leereszkedő, ostoba fosszília – jegyezte meg Max Lexinek, amikor kiléptek az irodából. – Szánalmas – tette hozzá Lexi. – Még hogy birodalom! De Tristram Harwoodnak igaza volt. A Kruger-Brent valódi birodalom volt. És Lexi valóban meglepődött. Miközben ide-oda röpködött a világban, mint egy eszét vesztett denevér, felkereste a cég irodáit Indiában és Oroszországban, Prágában és Hongkongban, Dublinban és Dubaiban, ráeszmélt, hogy a Kruger-Brent irányításához nem elég ragyogó üzletasszonynak lenni. Ehhez sokkal több kell. Értenie kell az államigazgatáshoz. A Kruger-Brent túl nagy ahhoz, hogy egyetlen ember irányítsa. Vilá gosan látta, mennyire fontos, hogy legyen egy ütőképes csapata olyan emberekből, akikben egytől egyik me gbízhat. August Sandford. Nyűg a nyakamon sokszor, de benne megbízom. És természetesen itt van még Max. Amióta Lexi visszajött Olaszországból, Maxet mintha kicserélték volna. Segítőkész volt a munkában, tiszteletteljes és oldott. Míg korábban Lexi minden problémájával August Sandfordhoz fordult, most Maxtől kért tanácsot. Egyszer, amikor felkereste az egyik indiai mikrocsip leányvállalatukat, s ott azt tapasztalta, hogy bár kitűnően beszélnek angolul, mégsem érti egyetlen szavukat sem, Lexi elborzadt. Úgy néztek rám, mintha egyenest a Marsról toppantam volna közéjük. Lexi egy késő éjszakai e-mailben Maxnek panaszolta el a bánatát. Komplett hülyének éreztem magam. Mindenki azt mondja, hogy a beszédhangom jó. De ez baromság. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy süket, és ostobaságokat vartyogtam nekik. Max megnyugtatóan válaszolt. Elmagyarázta, hogy az indiai és az amerikai angol két külön dolog. Ez lehetett a baj. Legközelebb, minden eshetőségre felkészülve, je ltolmáccsal és egy nyelvi tolmáccsal kell utaznia. Ennyi az egész. Lexi pontosan ezt akarta hallani. A szexuális feszültség kettejük között napról napra fokozódott. Max azzal őrjítette meg Lexit, hogy hol forró volt, hol meg hideg. Lexit Maxnek ez az egyetlen tulajdonsága ké tségbe ejtette. Az egyik pillanatban úgy látszott, Max lépni fog. A másikban azonban viszszakozott, s megint testvéri szeretettel fordult felé. Lexi, aki ahhoz volt szokva, hogy a fé rfiak a lába előtt hevernek, nem tudott mit kezdeni ezzel az elbástyázással. Lexi közben más
férfiakkal randevúzgatott, csak óvatosan ugyan, mert nem szerette volna, ha a médiák megint a frivolságával foglalkoznak, de nem lelt kielégülést a szexben. Felmerült benne a gondolat, hogy szerelmes az unokatestvérébe, de gyorsan el is hessegette magától ezt a gondolatot. Most nincs időm a szerelemre. Rengeteg a dolog a Kruger-Brentnél. A sok utazás a világban szembesítette Lexit mindazokkal a súlyos problémákkal, amelyekkel a cégnek szembe kellett néznie. A legnagyobb probléma kétségtelenül a KrugerBrent mérete volt. Túlságosan nagyra nőtt. Kate Blackwell idejében a cég bekebelezte valamennyi versenytársát, aki az útjába került, köztük olyanokat is, mint a Pac-Man, függetlenül attól, hogy beleillett-e a cég profiljába vagy sem. Két évvel Kate Blackwell halála előtt a Kruger-Brent lett a büszke tulajdonosa egy zairei gyémántbányának, egy skóciai gyermekkönyv-kiadónak, egy connecticuti biotechnológiai kutatóintézetnek, egy brazíliai irtásnak az esőerdőben, akkora területen, mint Pennsylvania, csakhogy néhányat említsünk Kate felvásárlásaiból. Lexi dédanyja mesterjátékos volt, de a játék megváltozott. Amikorra már én leszek az elnök, már más játékszabályok szerint kell játszani. Kisebbnek kell lennünk. Felkészültnek. Gyorsnak. Vagy nem éljük túl. Lexi tovább akarta növelni az ingatlanágazatot. Az olaj- és gázipar is nagyon fontos. A legutóbbi afrikai látogatása megerősítette abban a hitében, hogy a kontinens a maga ga zdag földterületeivel és természeti erőforrásaival lehet a kulcsa a Kruger-Brent jövőjének. Ugyanúgy, ahogy ez a múltban történt. Vagyont lehet szerezni az afrikai földekkel és tulajdonokkal. Az árak évről évre megháromszorozódnak, de a legtöbb amerikai cég elvérzik, mert a bizonytalan politikai és gazdasági helyzetben nem mernek igazán befektetni. Ugyanakkor a helyi konglomerátumok, mint amilyen az Olam Group és az Africa Israel Investment keresnek, mint a rablók. DélAfrikában, ami mindig is a motorja volt a Kruger-Brentnek, új társaságok, mint amilyen az Endeavour és Gabriel McGregor Phoenixe, lassan kiszorítja őket a piacról. Egyre inkább feljövőben vannak, s pimaszul elorozzák előlük a piaci részesedés zömét. Lexi nem győzte csodálni a Phoenix briliánsan egyszerű üzleti modelljét. Arra készült, hogy átvegye a modellt, s hogy az első adandó alkalommal kiszorítsa Gabriel McGregort a pályáról. Jamie McGregor építette fel a céget Afrikában. És nem félt kockáztatni. Én sem fogok. August Sandford a karácsonyt megelőző héten elhívta Lexit ebédelni. – Alig találkoztunk mostanában. Ha nem vagy itt, olyan csöndes minden. Lexi elmosolyodott. A férfi bókok terén sosem ment ennél messzebbre. Lexi elfogadta a meghívását másnapra. A Harvard Club portása rosszallóan figyelte, ahogy Lexi fotósok hordájától körülvéve kiszáll a Lincolnjából. Krémszínű Donna Cara kasmírkabátjában, gyönyörű szürke szemein Oliver Peoples napszemüveggel, minden porcikájában a virágzó üzletasszonyt és iparmá gnásnőt formázta. – Elnézést, John – mentegetőzött Lexi mosolyogva. A portás a klub bejárata előtt hamarabb olvadt el, mint egy hópehely. – Nem voltam a városban az elmúlt hetekben. – A lány a fejével intett a paparazzik felé. – Sajnos ma rosszabbak, mint általában lenni szoktak. Mr. Sandford megérkezett már? – Igen, Ms. Templeton. A szokásos asztalnál ül. August nézte, ahogy Lexi a többi vendég között az asztaluk felé tart. Testhez álló, mére tre szabott, Hongkongban varratott nadrágkosztümöt viselt, profinak látszott benne s k iegyensúlyozottnak. August azt gondolta: Felnőtt. Bár inkább meghalna, semhogy legalább
saját magának bevallja, mégis nagyon megkedvelte Lexit az elmúlt két év alatt. A kezdeti, irigység táplálta vonzalom helyébe valami nyugtalanító barátságféle lépett. August Sandfordnak korábban sohasem volt ellenkező nemű barátja. Talán ezért is érezte ilyen furcsán magát. August nem nagyon örült ennek a mostani ebédnek. Olyasmiket akart elmondani a lánynak, amiről tudta, hogy nem szívesen hallja majd. Olyasmiket, amiktől talán ostobának t űnik Lexi szemében. Vagy paranoiásnak. Esetleg féltékenynek. Vagy mind a három elegyének. Lexi leült az asztalhoz. – Halljam, mi újság? Miről maradtam le? Lezártad már a Hammersman- ügyet? August elvigyorodott. Tetszett neki, hogy a lány mindig rövid úton a lényegre tért. – Igen. Tegnap. Na és te mire jutottál Afrikában? – Érdekes volt. És forró. A kaja csapnivaló. – Hiányzott New York? – Az iroda hiányzott. De ne mondd el senkinek. Rendeltek. Lexi érezte, hogy August készül valamire. – Mondani akarsz nekem valamit? – Lexi evett egy falatot a pulykahúsos szendvicséből. Két hét boerworst és Mrs. Ball csatnija meg az avas ízű rooibos teák után a szendvics most mennyei mannának tűnt. August kelletlenül belefogott. – Találkoztál már Maxszel azóta, hogy hazajöttél? – Még nem. Miért? – Nem tudom, talán semmi jelentősége. – Szünetet tartott. – Csak… amit mostanában csinál. Egészen biztos vagy benne, hogy már nem ambicionálja az elnöki szék? Lexi letette a szendvicsét. – Persze hogy biztos vagyok benne. Hová akarsz kilyukadni, August? – Véletlenül meghallottam egy beszélgetését Tristram Harwooddal… a férfi mosdóban. Épp beszámolt nagy büszkén egy online játéküzlet eladásáról. – A Jester. Tudok róla. A KKR-nek adta el. – Épp ez az. Nem adta el. – August ivott egy korty vizet. – Ez sosem volt Max üzlete. Hanem Jim Brutoné. – Tényleg? – Ühüm. Jim kérdőre is vonta Maxet, hogy miért ékeskedik más tollával. És négy nap múlva szedhette a sátorfáját. Lexi megvonta a vállát. – Na és aztán? Brutont lapátra tették. Miért zavar? Azt hittem, utálod. – Igen, utálom. De nem ez a lényeg. – August más taktikával próbálkozott. – Maxnek a múlt hónapban Svájcba kellett volna utaznia, gyógyszer témában. De amikor meghallotta, hogy Afrikába utazol, lemondta. Míg te távol voltál, ő egész idő alatt New Yorkban maradt és lelkesen golfozott Harwooddal és Logan Marshall- lal. Engem is elhívott vacsorázni a Lowellbe, majd később a Cindy's-be. Hidd el nekem, nagyban smúzol. Lexi gyomra görcsbe rándult, de nem azért, amiért Sandford szerette volna. A Cind y's sztriptízbár volt, s a hírek szerint a város legszebb lengyel táncosnőit foglalkoztatta. A go ndolat, hogy Max félmeztelen istennőkkel múlatta az időt, míg ő Afrikában járt, egészen megbetegítette. Féltékeny volt. – S elmentél vele? A Cindy's-be? August csalódottan beletúrt a hajába. – Nem. Lexi, azt hiszem, nem hallod, amit mo ndok. Attól félek, hogy Max ármánykodik a hátad mögött. Azt gondolom, hogy sántikál valamiben.
– Tévedsz. – Gondolod? Mi történt Olaszországban, Lexi? Akkor, amikor velem kellett volna találkoznod Firenzében? – Semmi sem történt. – Lexi védekező hangsúllyal mondta. – Te elröppentél Thaiföldre, anélkül, hogy vetted volna magadnak a fáradságot, hogy értesíts. Max meg valami üzlet miatt járt Olaszországban. Együtt vacsoráztunk. Hol van az már! Az isten szerelmére, ennek már egy éve. – Thaiföld átverés volt. Nem volt semmiféle tárgyalás. Valaki Mr. Li titkárnőjének adva ki magát felhívta Karent, az asszisztensemet. Átutaztam a fél világon a semmiért. Lexi elnevette magát. – S azt hiszed, Max csinálta? Ugyan már! Ez képtelenség. August néhány pillanatig hallgatott. – Lexi – bökte ki végül –, te meg Max egy pár vagytok? Lexi a dühtől és a zavartól elvörösödött. – Tessék? – Csupán egy egyszerű kérdés volt. Együtt vagytok? Lexi felállt. – Tudod, az égvilágon semmi, de semmi közöd nincs ehhez! Sarkon fordult és kiviharzott az étteremből. August már- már utána kiáltott, amikor eszébe jutott, hogy a lány nem hall. Ezért felállt és utána sietett. Még mindig havazott. Megragadta Lexi vállát és maga felé fordította a lányt. Csak ekkor vette észre, hogy vakuk villannak gyors egymásutánban. Holnap ilyenkorra már valame nynyi lap tele lesz azzal, hogy ő Lexi Templeton legújabb kiszemeltje. – Azt gondolom, hogy beleszerettél Maxbe. – Ha már eddig jutott, ezzel az erővel ki is bökheti, ami a lelkét nyomja. – S azt hiszem, ez elhomályosítja az ítélőképességedet. Csak kihasznál téged, Lexi. Katt, katt, katt. Lexi dühösen elrántotta magát. – Féltékeny vagy. Féltékeny vagy, amiért Max és én… – Igen? Max és te? Ebben a pillanatban a Harvard Club portása, John rontott ki az épületből, mint egy harc ias buldog. Átverekedte magát a paparazzik tömegén, a karján Lexi kabátjával. August elé lépve felsegítette a lányra a kabátot. – Az ég szerelmére, Ms. Templeton. Hogy jöhetett ki kabát nélkül? Meg fog fázni. – Köszönöm, John. Lexi kábultan begombolta a krémszínű kasmírkabátot egészen a nyakáig. Még vetett egy utolsó, dühös pillantást Augustra, mielőtt beült volna a Lincoln hátsó ülésére. A sofőr gázt adott, kilőtt, s elkoszolódott havat fröccsentett a fotósok tömegére. Lexi a füstszínű üvegen kibámulva igyekezett rendezni a gondolatait. – Vissza az irodába, kisasszony? – Még nem, Wilfred. Ha nem bánja, akkor csak autózzunk egy darabig a városban. A fenébe Augusttal és az ostoba gyanakvásával! Mit képzel ez az ember? Lexi újra végiggondolta, amit a férfi mondott neki. Max és Jim Bruton elestek egy üzlettől. Na és aztán. Gyakran megesik az ilyesmi. – Max lemondta egy európai utazását. – Millió és egy oka lehetett rá… – Max együtt golfozott az igazgatósági tagokkal. – Ez sem főbenjáró bűn. Azonban ez a thaiföldi dolog kétségtelenül nagyon különös. Lexi mégis úgy gondolta, biztosan van rá valami ésszerű magyarázat. Csak azt nem értette, hogy a kellemetlen érzés miért nem szűnik a gyomrában.
Még akkor is rosszul érezte magát, amikor este hazament. Ha esténként főzött magának s megnézte a Jóbarátok feliratozott változatát, azzal mindig sikerült levezetnie az aznapi feszültségeket. De ma semmi sem segített. Pizsamát vett fel, leheveredett a díványra, maga elé vett egy családi adag Phish Food jégkrémet, s úgy döntött, felhívja a bátyját, Robbie-t. Robbie mindig segített neki kibogozni az összegubancolódott szálakat, s ráadásul most jó időzónában volt, Pittsburghben koncertezett. Lexi új Geeman képernyős telefonjának, egy vadonatúj találmánynak köszönhetően, ami lehetővé tette, hogy ő a saját hangján beszéljen, míg a másik mondanivalóját a szerkezet azonnal szöveges üzenetté alakította, fokozatosan el tudott szakadni az e- mailek zsarnoki uralmától. A Kruger-Brent ajánlatot tett a Geeman felvásárlására, de alulmaradt egy német ve rsenytárssal szemben. Lexi erre másnap egy brókerrel annyi részvényét vásároltatta fel a versenytársnak, amennyire csak rátehette a kezét. Ma már ezek a részvények a háromszorosukat érik, s egyre növekszik az értékük. Robbie szobája nem felelt. Akkor már bizonyára elindult a Mellon koncertterembe. Talán felhívhatnám Maxet magát. Megbeszélhetném közvetlenül vele a dolgot. Ám ezt semmiképp sem teheti meg anélkül, hogy Augustot bele ne keverné a dologba. Bármilyen mérges volt is Augustra, semmiképp sem szerette volna, ha August és Max ellenségekké válnának. Ebben a két emberben bízom a legjobban a Kruger-Brentnél. Mind a kettőjükre szükségem lesz, ha már én vagyok az elnök. A televízió fölött most egy vörös fény jelzett a falon. Jött valaki. Lexi a videokamerán megnézte a kapubejáratot. Egy férfit látott, behúzott nyakkal a szél ellen védekezett. Lexi elmosolyodott, amikor ráismert. Soha nem jött eddig a lakásomra. Vajon mit akarhat ilyen későn? Lexi, miután beengedte, kisietett a fürdőszobába, hogy egy kis pirosítót tegyen az arcára. Ugyan Afrikában perzselt a nap, de nem sok jutott a drága idejéből arra, hogy napozzon. Az utazások mindig kimerítették, elcsigázták. Most a nagy sietségben kiszórta az egész pirosítót a földre. Amikor Max besétált, Lexi még mindig négykézláb volt, hogy feltörölje. – Jézusom, mi volt itt? Homokvihar? Lexi felállt, s adott egy puszit Max arcára. – Nem vártalak. – Tudom. Épp hazafelé tartok egy vacsoráról, s gondoltam, benézek. De ha fáradt vagy… – Nem, nem. Nincs semmi baj. – Max a vastag kötött pulóverében és farmerben még az átlagosnál is csinosabb volt. Lexinek August szavai jártak a fejében. Azt gondolom, beleszerettél Maxbe. – Iszol valamit? – Egy scotchot, kösz. Lexi kiment a konyhába tölteni. Pár pillanattal később majd kiugrott a bőréből… Max halkan utána lopakodott, s két hideg kezével átölelte a csípőjét. Majd olyan lágyan, hogy Lexi csak futólag érezte, megcsókolta hátul a nyakszirtjét. Ez most tényleg az, aminek gondolom? Vagy ez a csók a nyakamra csak egy testvéri csók? A fenébe! Lexi megfordult. Max a szemébe nézett, s mohó tekintetét úgy járatta végig Lexi testén, mintha életében most látná először. – Ma August Sandforddal ebédeltél. Honnan tudja? – Igen. – Rád hajtott?
Lexi annyira meglepődött a kérdésen, hogy elnevette magát. – Ezt igennek vegyem? – kérdezte Max dühösen. – Nem, ez nem igen. Hanem nem. Természetesen nem hajtott rám. Eszébe sem jut. – De mennyire, hogy igen. A világ valamennyi férfija így gondol rád. Max a kezébe fogta Lexi arcát, s közelebb húzta magához. Majd hirtelen a lány szájára tapasztotta a száját, s a nyelvét mohón, éhesen átdugta a lány szájába. Majd ugyanilyen hirtelen visszakozott. Dühösen nézett rá. – Azt akarom, hogy többet ne ebédelj vele. Lexi felhorkant. – Egy pillanat! Nem tudom, honnan veszed magadnak a bátorságot, hogy megszabd, kivel ebédelhetek és kivel nem. De ha… Újabb csók. Ezúttal Max a trikója alá csúsztatta hideg kezét, s mohón a melle it markolászta. Lexi női ösztöne azt súgta, hogy lökje el magától. Ám az öle minden hasonló tanítá sról teljes egészében elfeledkezett. Ahelyett, hogy ajtót mutatott volna Maxnek, azon kapta magát, hogy lehúzza Max pulóverét és a nadrágja övét oldozza. Ó, istenem! Mit is mondott August az elhomályosult ítélőképességemről? – Azt hittem, nem találsz vonzónak – nyögte. – Rosszul hitted. Max kigombolta Lexi pizsamanadrágját, és sietve a hálószobába vitte a lányt. Az ágyon még ott hevertek szétdobálva Lexi Afrikából visszahozott ruhái, de Max most nem bajlódott azzal, hogy odébb rakja őket. Ledobta a lányt a kupac tetejére, széttárta a lábait, s fejét mélyen lehajtva nyalogatni kezdte, majd a nyelve hegyét megmártotta a sikamlós nedve sségben. Lexi felnyögött. Megfeszültek az izmai, s ívbe görbítette a hátát. A teste megvonaglott, miközben igyekezett a férfi fejét eltolni. Nem szabad hamar elmennem. Nem szabad megtudnia, hogy milyen régóta kívántam. Hasztalan. Lexi teljesen elveszítette az uralmat a saját teste fölött. Csillapíthatatlanul remegett, ahogy elborították az élvezet hullámai. Az orgazmus múltán Max gyorsan kibújt a nadrágjából, s felmászott az ágyra úgy, hogy az arca Lexiével egy vonalban legyen. Lexi belenézett a szemébe. Arra számított, hogy izgatottságot, vágyat, örömet lát Max tekintetében. Ehelyett csak fekete, mély, végtelen üre sséget látott. Egy pillanatra, mint valami tőr, beléhasított a félelem. Te nem Max vagy. Csak egy idegen. Ki vagy te? A félelem különös izgatottsággal párosult. Lexi még azokban az időkben is, amikor arról győzködte magát, hogy gyűlöli Maxet, felfedezett valami vadállatiasságot a fiúban. Valami veszedelmeset. S ő öntudatlanul bár, de mindig is ezt a részét akarta t itokban birtokolni, szabadon engedni. Most a legjobb úton volt ahhoz, hogy ez megtörténjék. Lexi alig kapott levegőt. Max megérezte, hogy a lány megpróbál olvasni benne, megpróbálja kifürkészni igaz valóját. Gyorsan a hasára fordította a lányt, hogy ne láthassa az arcát. Majd nyomban utána hátulról behatolt, hatalmas pénisze teljesen kitöltötte a lányt. Lexi levegő után kapkodott. Ez az! Ilyen az igazi szex. Aztán már nem érzékelt mást, csak az egész testét elborító érzéki örömöt. Maxet is elragadta a hév. Megpróbálta visszafogni magát, de hiába. Lexi melle ugya nolyan bársonyos volt, mint az anyjáé. A haja, a bőre, szakasztott az anyja. S amit most cs inál, egyedül az anyjáért csinálja. Mindez Eve-ért történik. S mégis, Max a lelke mélyén hűtlennek, mocskosnak érezte magát, amiért az unokatestvére meztelen testén zihál, mint egy üzekedő vadállat. Nem szabadna, hogy jó legyen. Lexivel nem! Max gyűlölte, amiért így érez. Gyűlöllek ! Max az anyja nevét kiáltva élvezett el.
Lexi, mert nem látta Max arcát, nem hallotta. Lexi viszonya Maxszel olyan volt, mint egy kisgyermek féltve őrzött titka: túlságosan becses ahhoz, hogy bárkivel is megossza. Amikor még kislány volt, volt egy antik doboza, amit „természeti tárgyakkal” töltött meg: egy madártojás, ami kiesett a fészekből s épen hullott a pázsitra Dark Harbourban; egy nyúlkoponya, ami olyan fehér volt, hogy szinte világított a sötétben. Ha teheti, a legszívesebben ugyanebbe a dobo zba zárta volna el Max szerelmét. Hogy aztán este, amikor magára marad, elővegye, mint annak idején a nyúlkoponyát, s csak nézze csodálkozva. S hogy a munkahelyükön senki sem tudta, hogy együtt vannak, csak még tovább fokozta az izgalmakat. Max azzal érvelt: – Unokatestvérek vagyunk. És kollégák is. Az emberek nem értenék meg. Lexi egyetértett vele. Egy nap majd ő lesz Max főnöke. Mindenki főnöke. A diszkréció a Kruger-Brentnél alapkövetelmény. Az „emberek” sok minden mást sem értettek volna, ha legyekként a falon tanúi lehettek volna Lexi és Max szerelmi életének. Lexi azóta, hogy elveszítette a szüzességét tizenhat éves korában, vadul kereste az alkalmat a szexre, mert nem akarta, hogy mindaz a rettenetes élmény, amit gyerekkorában megélt, rányomja a bélyegét felnőttkori szexuális életére. Te ljesen elhatalmasodott rajta a bizonyítási kényszer. Bizonyítani akarta, elsősorban saját magának, hogy képes normális szexuális életre. Kényszeresen meg akarta mutatni egyik szeretőjének a másik után, hogy élvezi az együttléteket. Mégis, öntudatlanul arra kereste a választ, hogy tulajdonképpen mi is az, amire valójában vágyik, mi az, amit akar. Max volt a válasz a soha ki nem mondott kérdésekre. Max szexuális vágya nemcsak megegyezett az övével, de olyan vad hévvel szeretkezett, hogy Lexinek a lélegzete is e lakadt tőle, s még többet akart belőle. Soha még csak elképzelni sem tudta volna, mennyire élvezi, hogy uralkodnak fölötte az ágyban. Az életben, az igazgatótanácsi üléseken minden úgy történt, ahogy Lexi akarta. Max azonban felnyitott egy ajtót, amelyen át saját pszichéje egy másik valóságához jutott. Szexuális játékaik eleinte szolidak voltak. Max leszorította Lexi kezeit az ágyra, vagy finoman paskolta a fenekét. Ám ahogy Lexi válaszai egyre intenzívebbek lettek, Max is tovább merészkedett, egészen a szado- mazóig – szodómia, kikötözés, megalázás –, semmi nem számított tabunak. Lexi felszabadult. Maxszel az ágyban levethette magáról a páncélt, amit egész nap viselt a Kruger-Brentnél. Ugyanazt a páncélt viselte az egyetemen és a sajtóval szemben is. Pá ncélt hordott egész életében. A páncél azt mondta: Igen, süket is vagyok, meg nő is. Mégsem szórakozhattok velem. Maxszel végre saját maga lehetett. Valódi, sebezhető és óva tlan. Páratlan érzés volt. De csak kevés időt tudtak együtt tölteni. Lexi továbbra is nagyon sokat utazott. Max pedig itthon dolgozott. Közben azt mondogatta Lexinek: – Meglátod, jobb lesz, ha már te vagy az elnök. Akkor több időt tölthetsz New Yorkban. Akkor már kedvünkre gazdálkodhatunk az időnkkel. Lexi alig várta már. Eve azt kérdezte Maxtől: – Találtál már valamit? Csak van valami, amit felhasználhatsz ellene? – Még nem találtam semmit, anya. De keresem. – Nos, akkor keresd gyorsabban. Túl sok időt vesztegetsz azzal, hogy dugod, nem? – Nem. – De igen, pontosan ezt teszed. Túlságosan is elfoglal az élvezet, s közben elfelejted, k icsoda Lexi. Az ellenséged, Max. És lopni akar tőlünk. Az idő pedig szalad.
– Tudom. – Max nem szeretett csalódást okozni az anyjának. S félt, hogy Eve- nek igaza lesz. Együttléteik alkalmával többször is azon kapta magát, hogy már- már szereti a lányt. Ilyenkor még azt is elfelejtette, miért csábította el. Elfelejtette, hogy az egész csupán játék. Játék, amelynek a végén a győztes ölébe hull a legnagyobb díj: a Kruger-Brent. Eve mindent elkövetett, hogy emlékeztesse. – Tudod, mi a dolgod, Max. Dugd meg. Vezesd az orránál fogva. S végezz vele. Max komoran bólintott. Igen, pontosan tudja, mi a dolga. Lexi hátradőlt és igyekezett lassan venni a levegőt. Dr. Cheung azt mondta neki: – Nincs mitől félni. Gondolja azt, hogy influenza elleni oltást kap… Jó. Egy influenza elleni oltás, amitől talán újra hallok. Lexi sosem gondolta volna, hogy a remény ilyen fájdalmas is lehet. Amióta Max mesélt neki dr. Cheungról és arról az úttörő munkáról, a génterápiáról, amivel fogla lkozik, Lexi aludni sem tudott. Olyan volt ez, mint amikor az ember látóhoz készül, aki képes kapcsolatot teremteni a szeretteinkkel a túlvilágon. Az ember hinni akar benne. De ha rászánjuk magunkat, azzal régi sebeket tépünk fel. Lexi már régen elfogadta a sorsát, azt, hogy soha többé nem fog hallani. Max egy nap reggeli közben odaadta Lexinek a Scientist egy példányát, s Lexi világa darabokra hullott. – Ezt el kell olvasnod. Egy kínai orvos talált egy olyan gént, amit ha befecskendez a te ngerimalacokba, azok visszanyerik a hallásukat. Lexi elolvasta a cikket. Mathlnek hívták a gént. Dr. Cheung genetikailag módos ított adenovírust fecskendezett be süket tengerimalacok fülcsigolyájába. S ettől a belső fül érzékelő sejtjei újra kifejlődtek. A mintaállomány nyolcvan százaléka hetek alatt teljes egészében visszanyerte a hallását. Lexi visszaadta az újságot Maxnek. – Embereken még nem próbálta ki. A tudósok előszeretettel használják az áttörés elnevezést arra, amit csinálnak. Nem fog működni. – Itt azt állítja, hogy egy hónapja belefogott az emberkísérletekbe. Nem akarsz le galább beszélni vele? – Nem. – Gyakran jön New Yorkba. – Azt mondtam, hogy nem, Max. Nincs időm holmi kínai kuruzslókra. Lexi egy ragtapaszt szorított a karjára. – Vajon mennyi ideig tart? Mikor fogom érezni a hatást? – Attól függ. Volt már olyan betegem, akinél a sejtek azonnal fejlődésnek indultak. Másoknál hetekbe, sőt hónapokba is beletelt. Lehet, hogy szükség lesz még egy injekcióra. Megtenné, hogy visszajelez két héten belül? Dr. Cheung legalább olyan ideges volt, mint Lexi. Ha a terápia beválik egy ilyen rangos betegnél, akkor neki már az életben semmitől sem kell tartania. De ha nem, akkor lemondhat mindenféle anyagi támogatásról, s végleg odalesz az orvosi reputác iója. – Nagyon fontos, hogy minél többet pihenjen, főleg az első héten. Ez hatalmas vá ltozás a szervezete számára. – Sajnos, ez lehetetlen. – Lexi elővette a tárcáját. – Egy hónapon belül el kell foglalnom az elnöki széket. S addig még nagyon sok a tennivaló a Kruger-Brentnél. Dr. Cheung igyekezett leplezni rémületét. – Miss Templeton, muszáj pihennie. A hallása a tét. S ha üzleti szempontból közelítjük, gondolom, egyet tudunk érteni abban, hogy ez olyan befektetés, ami bőségesen megtérül.
Max ugyanezt mondta. – Utazz el Dark Harborba. Látogasd meg az apádat. Valószínűleg ez életedben az uto lsó alkalom, hogy pihenőt engedélyezhetsz magadnak. Ha már elnök leszel, ilyesmire többé nem jut időd. Lexi, kelletlenül bár, de belátta. De volt egy feltétele. – Ígérd meg, hogy senkinek egy szót sem szólsz a kezelésemről. Senkiben sem szeretnék hiú reményeket kelteni. Addig nem, amíg bizonyosak nem lehetünk az eredményben. Max magához ölelte és megcsókolta. – Ígérem. És most, az isten szerelmére, tűnj innen. Menj és pihenj, amíg még megteheted. – Hallottad a hírt? A Télapó a szánkójával a Grindle Point világítótoronynál la ndolt. Robbie Templeton egy kávézóban üldögélt Dark Harbourban, a húgával szemben. – A Grindle Pointnál? Hmmm. Lexi gépiesen olvasta a szavakat Robbie ajkáról, de a gondolatai messze jártak. Dr. Cheung azt mondta, hetekbe is beletelhet, hogy visszanyerje a hallását. De azt is mondta, hogy a betegek húsz százaléka egyáltalán nem reagált a Mathl-re. Robbie folytatta. – Az öregúr azt tervezi, hogy meghódítja a világűrt is, s a világítótorony lesz a bázisa. – Aha. – Rudolf vezeti az első támadást. Utána pedig, összesített erőkkel, villámháborút indítanak. Azt majd Donner vagy Blitzen vezetik. A kettő közül valamelyik. – Értem. Nagyszerű. Robbie átnyúlt az asztalon és erősen megcsípte Lexi karját. – Ohhh! Ezt meg miért csináltad? – Az elmúlt negyedórában hiába próbáltam felkelteni a figyelmedet. Egyetlen szót sem hallottál meg abból, amit mondtam. Ezzel az erővel mehetek is vissza Párizsba. – Ne haragudj. Robbie- nak hosszú idő óta most először nyílt alkalma arra, hogy meglátogassa az apját, s a húgával is eltöltsön egy kis időt. Robbie ünnepelt sztár lett, világszerte megteltek a koncerttermek és stadionok, amikor játszott. Egy lottófőnyereménnyel ért fel, ha egy kis szabadidőhöz jutott. S Lexi ugyan nagyon örült a társaságának, a gondolatai minduntalan a terápia sikerénél jártak. Illetve sokkal inkább a sikertelenségénél. S tűkön ült, már nagyon szeretett volna visszamenni a Kruger-Brenthez. Hogy pihenhetnék, ha a gondolataim száguldanak? – Gondolod, apa nagyon a szívére venné, ha hamarabb repülnék vissza New Yorkba? Robbie felvonta a szemöldökét. – Nem tudom. De én igen. Hová ez a nagy sietség? Robbie-t nyugtalanította Lexi. Nagyon sokat fogyott azóta, hogy utoljára látta. Bizonyára a stressz az oka. Híres szépségének mit sem ártott, de a bátyja mégis nyúzottnak és kimerültnek látta. Lexi csak nézte a bátyját és arra gondolt, vajon mikor kerültek ennyire távol egymástól. Még mindig nagyon szerette Robbie-t. Valamikor szinte egyek voltak, két alakban, de Robbie mostanában állandóan értelmetlen kérdésekkel zaklatja. Hová ez a nagy sietség? Mit felelhet erre? Mit értene Robbie belőle? Az üzlet miatt a sietség. A véremben van. Lehet, hogy süket maradok egész életemre. De a Kruger-Brent, az itt van nekem, egy életre. Max értené.
Tristram Harwood az előtte álló képernyőre meredt. Hetven évet megélt reumás s zemei minden egyes kép láttán egyre nagyobbra tágultak. A telefonvonal még élt. – Érti már, hogy mekkora a baj, Tris? A Kruger-Brent vezérigazgatója komoran csak annyit mondott: – Értem. Lehet valamit… vissza lehet ezeket tartani? – Visszatartani? Tele van velük az internet. Csupán néhány óra, s a Fox News leadja valamennyi képet, s akkor a részvényeink mélyrepülésbe kezdenek. Nyilatkozatot kell kiadnia. Tristram Harwood letette a telefont. Az utolsó három évét töltötte a Kruger-Brentnél. Három békés, botránymentes évet. És most, az utolsó héten… – Ostoba liba! – dohogott az orra alatt. – Ostoba, ostoba liba! A Cedar Hill House volt Kate Blackwell álomháza és a nyugalom oázisa viharos életében. A kilátás innen káprázatos, a berendezés kényelmes, barátságos és békés. A ház sokáig csak fájdalmas emlékekkel volt terhes Peter Templeton számára. Ám ahogy öregedett és a gyerekei felnőttek, egyre jobban ragaszkodott maga is ahhoz a helyhez, ahová Kate menekült a világ elől. Amikor Peter nyugdíjba ment, úgy döntött, követi az asszony példáját. De néhány dolgot megváltoztatott. A házban nem volt se televízió, se telefon. Ha az e mber a világtól való elvonulást választja, akkor az legyen teljes. Egyetlen, ásatag desktop árválkodott Peter íróasztalán, de soha senki nem dugta be a konnektorba. Robbie nagyon élvezte ezt az elszigeteltséget. Valódi pihenés volt. Lexi azonban gyűlö lte. Peter kommunikációs fóbiájának köszönhetően Lexi csak este nyolckor olvasta August Sandford e-mailjét. A vízpart felé sétáltak Robbie-val, amikor a telefonja életre kelt. És csak jelzett, jelzett. Hetvenhét új üzenet. Augusté mellett annyi piros felkiáltójel volt, hogy Lexi azt nézte meg elsőnek. Robbie látta, hogy minden vér kifut a lány arcából. – Mi van? – Vissza kell mennem a városba. Most azonnal. Kell egy repülőgép. – Miközben beszélt, az ujjai eszeveszett fürgeséggel nyomkodták a billentyűket. – Este nyolcra jár, drágám. Már túl késő. – SZEREZZ NEKEM EGY GÉPET! – Jól van, jól van – mondta Robbie. – Meglátom, mit tehetek. *** A Kennedy repülőtéren nyüzsögtek a riporterek. A dögkeselyűk ! Azért jöttek, hogy élve felfaljanak – Lexi, látta már a képeket? – Hol készültek? – Visszalép a Kruger-Brent elnökségétől? – Van valami elképzelése arról, ki tehette fel az internetre? Igen. Van elképzelésem. Tudom, ki tette fel, és azt is tudom, miért. Azt is tudom, mikor. De ez már nem segít rajtam. A Kruger-Brent igazgatósági tanácstermét kör alakúra építették. Magasan trónolt egy kerek toronyban a Park Avenue-n, s ablakaiból csodálatos kilátás nyílt Manhattanre, a Central
Parkra és az East Riverre. Középen egy hatalmas mahagóniasztal, amit harmincan is körülülhettek. Ma húsz széket állítottak köré. Tizenötöt az igazgatósági tagoknak, köztük Tristram Harwoodnak. Hármat a Kruger-Brent rangidős ügyvédeinek. S egyet-egyet Lexinek és Maxnek. Tizenkilenc széken már ültek. Hajnali öt óra volt. – Hol van Lexi? Mindazok után, hogy ekkora slamasztikába keverte a céget, még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy időben megjelenjen? Logan Marshall, aki mind közül a legrégebben volt a társaság igazgatótanácsának tagja, nem rejtette véka alá a felháborodását. Ahogy végigtekintett a jelenlévőkön, láthatta, hogy valamennyien hasonló hangulatban vannak. Amikor a tőzsde nem sokkal később kinyit, a cég nyereségének legalább egyharmada elolvad. S mindez egyetlen ember hibája. – Itt vagyok, itt vagyok. Kezdhetjük. Halvány barackszínű szoknyájában, krémszínű Marc Jacobs blézerében, hihetetlenül magas sarkú cipőjében pompásan festett. August Sandford azt gondolta magában: Harc nélkül nem adja fel. De semmi esélye a győzelemre. Ezúttal egy szemernyi sem. Bátorítóan rámosolygott, ám a lány idegesebb volt annál, semhogy viszonozza. Lexi belefogott az előre elkészített beszédébe. – Először is szeretnék elnézést kérni mindenkitől, amiért… amiért… amiért ilyen helyzetbe hoztam önöket. Csönd. – Természetesen ma reggel valamennyien a tőzsdeindex miatt nyugtalankodunk. Nézetem szerint, mielőtt bármi más lépésre szánnánk el magunkat, most az a legfontosabb fe ladatunk, hogy igyekezzünk minél kisebbre csökkenteni a veszteséget, s igyekeznünk kell megnyugtatni a részvényeseinket. Csönd. Lexi zavartalanul folytatta. – Amikor megláttam azokat a fényképeket, az első gondolatom az volt, hogy visszalépek. – August hallotta a halk mormogást. – Halljuk, halljuk! – Szerencsére Lexi nem hallotta. – De valamennyien tudjuk, hogy egy ilyen lépéssel nem erősítenénk a részvényeseink bizalmát. A részvényeink fél éve folyamatosan emelkednek abban a hiszemben, hogy én foglalom majd el az elnöki széket. Nem hiszem, hogy az szolgálná az érdekeinket, ha most a saját kardomba dőlnék. Logan Marshall azt súgta Augustnak: – Kár, hogy erre nem gondolt akkor, amikor a d iáktársai ölébe dőlt a Harvardon, s ráadásul hagyta, hogy lefilmezzék. Mégis, mire számított akkor? – Ezzel nem értek egyet. Max felállt. Magabiztos volt, határozott és kipihent. Lexi azt gondolta magában: Hogy a fenébe tud ennyire jól kinézni hajnali ötkor? – Lássuk, mivel is állunk szemben! – Max elővett egy távirányítót a zsebéből. Egy pillanattal később a mennyezetről aláereszkedett egy vetítővászon, s a képen Lexi, négykézláb, épp orálisan elégített ki valakit, akinek nem látszott az arca. Két másik fiú meg nézte őket. August Sandford közbelépett. – Valóban szükség van erre? Valamennyien láttuk ezeket a képeket. – Igen, s egy egész hetünk volt rá, hogy megemésszük a látottakat – mondta Max. – De most képzeljék el a részvényeseinket, akik álmukból ébredve ma reggel fogják először megpillantani ezeket a felvételeket Megnyomott egy gombot a távirányítón. A következő képen Lexi kokaint szippant fel. Aztán még egy kép. Majd még egy. Valamennyi a Harvardon készült, ugyanazon a bulin, a gólyatáborban. A „barátot”, aki ezeket a képeket készítette, annak idején szépen megkérték
(egy komolyabb összegről kiállított csekk kíséretében), hogy adja oda a digitális fényképezőgépe csipjét Lexinek. Akkor meg kellett volna semmisítenie. De valami őrült ötlettől vezérelve Lexi megtartotta, s elzárta a lakása széfjébe. Ezek a képek emlékeztettek „a bulizós Lexire”, akit már maga mögött hagyott, a szabados énjére, amit levedlett, mint kígyó a bőrét, amikor beleszeretett Maxbe. Beleszeretett! Rajta kívül csak egyetlen ember ismerte a széf kódját. Max még mindig beszélt, s közben egyenként farkasszemet nézett valamennyi igazgatósági taggal. Amikor a tekintete Lexihez ért, úgy nézett át rajta, mintha ott sem lenne. Nem csoda, hogy annyira szeretted volna, ha elmegyek Dark Harbourba. Mennyi ideig tervezgettél, te gazember? – Nemcsak a részvényeseinkről van szó. De gondolnunk kell arra is, hogy mekkora veszteséggel jár mindez a Kruger-Brent számára nemzetközi viszonylatban. Már több emailt is kaptam Dubaiból, Kuvaitból és Indiából. Az ottani irodavezetők azzal fenyegető ztek, hogy kiszállnak, amennyiben Lexi lesz az elnök. Tristram, magát is hívták? Tristram Harwood komoran bólintott. Lehet, hogy az amerikaiak elnézik kedvencüknek fiatalkori botlását. De a Kruger-Brentnek nagyon sok érdekeltsége van világszerte, a muszlim és hindu országokban. Már önmagában az is tehertételt jelentett volna a számukra, ha egy nő, s ráadásul halláskárosult nő a cég elnöke. De hozzá még ez a stigma? Ez vé gképp megnyomorítja őket. Lexi csak ült csendben, és figyelte, ahogy az itt ülő férfiak a jövőjét tárgyalták. Csakhogy ami itt folyt, az kirakatper a javából. S az ítéletet, hogy bűnös, már rég meghozták, jóval azelőtt, hogy belépett volna a szobába. S természetesen Max volt az, aki elárulta. Kijátszotta. August előre megmondta, hogy így lesz. Lexi lelki szemei előtt leperegtek vad, pogány, szenvedélyes szeretkezéseik képei. Csak színjáték volt az egész? A harc része? S mégis, olyan igazinak tűnt a vágy, az érzelem. Lexi az esélyeit latolgatta. Megmondhatnám nekik. Megmondhatnám nekik, hogy Max lopta el azokat a képeket, s ő hozta nyilvánosságra őket. Max idézte elő szántszándékkal ezt a válsághelyzetet. Max hozott a fejükre ekkora bajt. De miközben végiggondolta, Lexi már pontosan tudta, hogy nem fogja megtenni. A piac bizalma máris megingott. Ennek eredményeképpen a részvények nagyot fognak zuhanni ma reggel. Ha Max neve is besározódik, a részvényeseknek nem marad mibe kapaszkodniuk. Akkor a társaság kihullik a Blackwellek kezéből. Még az is lehet, hogy teljesen összeomlik. Márpedig Lexi életének egyik nagy szerelme épp a Kruger-Brent. Nem hagyhatja elbukni. Maxre nézett. Pontosan erre alapoztál mindent, igaz? Pontosan tudtad, hogy nem foglak bemártani. Pontosan tudtad, hogy ahhoz túlságosan szeretem a céget. Gyűlölte Maxet azért, amit elkövetett ellene. De azért, amit a Kruger-Brenttel szemben elkövetett, még jobban gyűlölte. Azért, hogy beleülhessen az elnöki székbe, képes volt kockára tenni magát a céget. Lexi felállt. – Ebből elég volt! Felemelte a kezét, hogy csöndet kérjen. A pusmogás abbamaradt. – Nyilvánvaló, hogy valamennyien egyféleképpen gondolkodnak. Éppen ezért, a cég jó hírének megóvása érdekében nem jelöltetem magam az elnöki pozícióra. Még ma délután hivatalosan is benyújtom a lemondásomat. A cégjogászai láthatóan megkönnyebbültek. Max szóra nyitotta a száját. De amikor a tekintete találkozott Lexiével, a szavak elhaltak az ajkán. Amit akart, azt úgysem mondhatta. Sajnálom. És még mindig szeretlek. Tönkre
kellett tennie Lexit azért, hogy megnyerhesse a Kruger-Brentet Eve- nek. Ez volt a végzete, az élete célja. Nem volt más választása. Azt remélte, egy nap majd Lexi is tudni fogja. És akkor megérti. Lexi csöndes méltósággal, amitől August Sandford hajszál híján elbőgte magát, felvette a táskáját és kivonult a szobából. – Sok szerencsét, Max! Lexi megvárta, míg a lift ajtaja bezáródik mögötte, s csak akkor nyitotta szét az ujjait. Vér serkent a tenyeréből, ahol a körmei belemélyedtek a húsába. Sok szerencsét, Max. Sok szerencsét, te Júdás, te áruló gazember. A bibliaórákon tanultak rémlettek fel Lexinek: „És a mikor leülnek és esznek vala monda Jézus: Bizony mondom néktek, egy közületek elárul engem. .. .de jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja; jobb lenne annak az embernek, ha nem született volna.”* Lexi gondoskodni fog arról, hogy Max megbánja, hogy megszületett. Az unokatestvére ezt a csatát megnyerte. De a háború csak most kezdődik.
*
Márk 14:18-21
Második könyv Huszonkettő Los Angeles, öt évvel később PAOLO COZMICI VÉGIGFUTTATTA A TEKINTETÉT A GYÖNYÖRŰEN feldíszített Bel Air- i ház dísztermén és morgott. – Túl sok a virág. Olyan, mint egy temetésen. Robbie Templeton kedvesen egy csókot nyomott kopasz feje búbjára. – A virágok gyönyörűek. És minden tökéletes. Nyugodj meg, kedves. Igyunk inkább valamit. Ma volt Robbie negyvenedik születésnapi partija. S ő a rá jellemző altruizmustól vezérelve úgy döntött, hogy ezt az évfordulót jótékonysági esttel ünnepli, remélve, hogy le galább egymillió dollár folyik majd be a Templeton/Cozmici AIDS Alapítvány számlájára. Ne msokára a világ minden tájáról özönleni fognak a klasszikus és popzenei világ jelesei és a csillogó hollywoodi sztárok, s belépnek Robbie és Paolo kovácsoltvas kapuján, ahol már gyülekeznek a szenzációéhes paparazzik. A pompázatos Bel Air-i birtok a klasszikus zenei világ legboldogabb párjának otthona volt az elmúlt három évben. Az ingatlanügynök „francia vidéki kúriaként” írta le az épületet és környékét. Szegény Paolo majd megfulladt a nevetéstől, amikor meghallotta. – Járt már maga Franciaországban? Valójában egy hatalmas, elég közönséges, leginkább habos esküvői tortára emlékeztető épület volt a kúria, annyi futórózsával, hogy amikor Martha Stewart meglátta, ráncokba redőződött a homloka. A kerthez tartozott még egy álpatak, amelynek vizét árammal pumpá lták a medrébe, s fölötte ál-középkori hidacska ívelt. Az ízléstelenség, a hivalkodás, az amerikai provincializmus és Disney- giccs megtestesítője volt. Ugyanakkor kényelmes a végletekig, a kilátás majd mindenhonnan lélegzetelállító. S ami még fontosabb, itt az ember nyugalmát nem zavarta semmi. Robbie és Paolo boldogok voltak. – Ah, Lexi. Hát itt vagy. Megmondanád, kérlek, itt ennek a Monsieur le Grinchnek, hogy a dekoráció egyszerűen gyönyörű? – A dekoráció egyszerűen gyönyörű. Hihetetlen, de igaz, Lexi Templeton már harmincéves volt. Halványszürke Hardy Amies estélyiben lépkedett le a lépcsőkön, a fülében, a nyakában és a csuklóján gyémántok csillogtak. A bőre még mindig ugyanúgy ragyogott, mint kamaszlány korában. Hosszú haja k ibontva, lányosan, ami lágyította az acélos üzletasszony megjelenést. Miután Lexi öt évvel ezelőtt viharos körülmények közepette otthagyta a Kruger-Brentet, az üzleti élet legtöbb szereplője örökre leírta. A fényképei soha többé nem jelentek meg az újságok címlapjain. Lexi semmire sem reagált, nem adott ki nyilatkozatot, semmiféle üzenetet nem vett át se „barátoktól”, se „bennfentesektől”. Többé egyetlen sztárpartira, jótékonysági aukcióra, kiállítás- megnyitóra sem ment el. Azt híresztelték, hogy nincs Amerikában, de biztosat senki sem tudott. Ahogy múltak a hónapok, az emberek kezdtek megfeledkezni róla.
Ám akik azt feltételezték, hogy elvonult valahová a sebeit nyalogatni, teljességgel alábecsülték Lexi erejét, a rugalmasságáról nem is beszélve. Tíz nappal Max merénylete után Lexi bérelt lakásában autódudálásra ébredt. A sajtónyilvánosság elüldözte régi lakásából. A lárma eleinte csak tompán hallatszott, mintha mindent hirtelen frissen hullott hó borítana. De ahogy múltak a napok, a hó lassan elolvadt. A hangok egyre élesebbek, harsogóbbak lettek. Lexi egy újszülött örömével és kíváncsiságával fogadott minden hangot. A csapból alácsorgó vízsugár hangjára hangosan kacagott. Az utcai árusok káromkodását hallva gombócot érzett a torkában. De a legkülönösebb a saját hangja volt. Tökéletesen idegenül csengett. Dr. Cheung boldogan fogadta. – Gratulálok, kedvesem. Csak azt sajnálom, hogy amit hall, az nem mind kellemes. Dr. Cheung, a többi amerikaihoz hasonlóan maga is látta azokat az inkrimináló képeket, s olvasta az újságokat. Szépen kiteregették a lány minden szennyesét. Lexin azonban nyoma sem látszott csüggedésnek. – Miattam ne aggódjon, doktor úr. Újra hallok. Most csak ez számít. És ez így is volt. Lexi legyőzhetetlennek érezte magát. A Kruger-Brent részvényei alapján képzett tőkéjéből – a veszteség ellenére Lexi részvénypakettje még mindig százmillió dollár fölött volt – Lexi csöndben saját ingatlancéget alapított. Földterületeket vásárolt fel Afrikában ugyanazon üzleti elvek alapján, mint amilyeneket majdani elnöksége alatt akart a Kruger-Brentnél meghonosítani. Két éven belül a társaság majd minden versenytársát k iszorította a piacról. S ez az év végül mérhetetlen elégedettséggel töltötte el Lexit, cége piaci részesedése túlszárnyalta a Kruger-Brentét. Egyetlenegy vállalat, Gabriel McGregor és Dia Ghali fokvárosi Phoenixe szárnyalta csak túl Lexi teljesítményét. De öt évvel korábban kezdték. Azt viszont senki sem vitathatja, hogy a Templeton Estates rövid idő alatt szépen behozta ötéves hátrányát. Minél jobban virágzott a vállalkozás, Lexi önbizalma is annál inkább erősödött. Amikor Max elárulta és nyilvánosságra hozta azokat a rettenetes felvételeket, Lexi a legszívesebben elbujdosott és meghalt volna. De most, hogy a hallását is visszakapta s a vagyonát is me galapozta, óvatos lépésekkel kezdett visszaaraszolni a nyilvánosság elé. Hirtelen ötlettől vezérelve megjelent egyik barátja éttermének nyilvános avatásán New Yorkban. Vadonatúj Bill Blass ruhájában a szédítően csinos, eleven és enigmatikus Lexi nyomban megint a figyelem középpontjába került, úgy mint régen. Nem sokkal ezután á tszakadtak a gátak. Falkákban rajzottak körülötte a férfiak. És nem is akárkik. Lexi zenészekkel, üzletemberekkel, filmsztárokkal mutatkozott, de mindig csak rövid ideig, okot adva a bulvárlapoknak a találgatásra. Most, hogy a do llár árfolyama tartósan alacsony maradt s a gazdaság elérte a mélypontot, az emberek úgy szomjazták a csillogást és az izgalmakat, mint sivatagi vándor a vizet. S hogyan másképp lehetett volna lelket önteni a néplélekbe, ha nem azzal, hogy visszafogadhatja a szívébe a Blackwell lányt? Fiatalon vad volt és őrült. Na és? Ki nem? Újra hall és újra szilárdan áll a lábán. Lexi sztárrá lett, ő volt a harcos, aki soha nem adja fel, a győztes. Aki minden helyze tben feltalálja magát. Es Amerika ismét figyelemmel kísérte minden lépését. Paolo Cozmicinek nem volt oka az aggodalomra. A parti nagyszerűen sikerült, s pontosan annyira volt botrányos, amennyire a hollywoodi pletykaéhes közönség me gkívánta. Egy híres zenei producerre rázáródott a fürdőszoba ajtaja, ahová egy gyönyörű énekessel vonult vissza, aki történetesen másvalaki „felesége” volt. A „feleséget” Davidnek hívták.
Egy filmszínésznő olyan önfeledten lubickolt a melegvizes medencében, hogy teljesen megfeledkezett a vendéghajról, ami a kopaszságát rejtette. Amikor a húszéves fiúja a lába között ellebegő vendéghajat döglött patkánynak vélte, nyomban elájult az undortól. Szegény kölyök hajszál híján a vízbe fulladt. Michael Schett, akit a People magazin az év legnagyobb hollywoodi nőcsábászának k iáltott ki, a Playboy Miss Szeptemberével érkezett, de mint pártok a választási ígéreteiknek, hátat is fordított neki, mihelyt megpillantotta Lexit. Michael Schett legnagyobb bánatára Lexi nem viszonozta az érdeklődését. Michael a bárpultnál Robbie Templeton közbenjárásáért esedezett. – Muszáj segítened. Itt égek és epekedem. Te vagy a bátyja. Tudnod kell, mivel lehet imponálni Lexinek. Michael Schett pillantása volt olyan igéző, mint egykor Carry Granté, merész is volt, s már számtalan nagysikerű film volt a háta mögött. És nem volt hozzászokva ahhoz, hogy visszautasítsák. Hetedikes kora óta nem akadt lány, aki ilyen kereken kiadta volna az útját, mint Lexi Templeton. Robbie elvigyorodott: – Lexi szereti a kihívásokat. Próbálkozz inkább nálam. Hátha vissza akar majd terelni a helyes útra. Michael Schett harsányan elnevette magát. Már évek óta ismerte Robbie-t és Paolót. – Jó ötlet, barátom. Lexi kétségtelenül nagyon csinos, de ennyit még ő sem ér meg. – Tudod, mit mondanak, Michael. Addig nem vagy férfi, amíg meg nem próbálod egy másikkal és meg nem tapasztalod, hogy nem volt jó. Hajnalban aztán, amikor már minden vendég távozott, Paolo nyugovóra tért, egyedül hagyva Robbie-t Lexivel. – Tudod, hogy Michael Schett teljesen beléd habarodott? Lexi a szemeit forgatta. – Ne csináld. Kedves fiú. A legtöbb nő térdig járná a lábát utána. Én biztosan le feküdnék vele. – Te aztán nem. Te meg Paolo fülig szerelmesek vagytok egymásba, és ezt te is tudod. – Nem csak fülig, szívből szeretjük egymást. De értem, mire gondolsz. Robbie aggódott a húga miatt. A felszínen sikerült visszarángatnia magát a szakadék széléről. De nem normális, hogy még mindig annyira a megszállottja a Kruger-Brentnek és az unokatestvérüknek. Ami pedig a munkaidejét illeti, azzal megszégyenítené a legkizsákmányoltabb, rossz körülmények között és éhbérért foglalkoztatott tajvani bérmunkásokat. – Tudod, az élet nem csak munkából áll, Lexi. Nem gondoltál még arra, hogy megállapodj? Lexi elnevette magát. – Mondjuk, Michael Schett mellett? A mozijának a forgatásai tovább tartanak, mint a szerelmei. – Jól van, hagyjuk Schettet. De szeretetre mindenkinek szüksége van. – Abból jut nekem bőven. Itt vagy mindjárt te. – Nem egészen erre gondoltam. Nem akarsz gyerekeket? Saját családot? – Nem. Nem akarok. Lexi felsóhajtott. Hogyan magyarázhatná el Robbie- nak, hogy Max után ő már képtelen szeretni? A bátyjának fogalma sincs arról, hogy viszonyuk volt, s még kevésbé arról, hogy Max volt az, aki feltette az internetre azokat a képeket. De Lexi tudta. S azt is tudta, hogy csak az ostobák lesznek szerelmesek. Őt a szerelem teljesen elvak ította. A szerelem miatt veszítette el a Kruger-Brentet. Számára már csak az volt a fontos, hogy tönkretegye Maxet s visszakapja szeretett vállalatát. Ami pedig a gyerekeket illeti, Lexi gyereke a KrugerBrent volt. Ő bízott Maxben, de a férfi elragadta tőle a gyermekét, letépte a melleiről, kitépte a karjaiból és magával vitte az ismeretlenbe.
Lexi a semmiből újraépítette az életét és visszaszerezte a hírnevét. A Templeton Estates hatalmas siker. De a vágy a Kruger-Brent után belülről marta a lányt, mint egy szivárgó elem. Minden diadalt hamuvá égetett. Robbie, látva, hogy a húga arca elkomorodik, gyorsan témát váltott. – Mostanában nagyon sokat vagy Fokvárosban. Nem ismersz véletlenül egy Gabriel McGregor nevű férfit? Ez nyomban felkeltette Lexi érdeklődését. – De. Illetve találkozni még nem találkoztam vele. De tudom, hogy ő a Phoenix társtulajdonosa. A versenytársam… – És jó? – Sajnos nagyon is jó – ismerte el Lexi. – Ravasz üzletember. – De? Lexi habozott. – Nem tudom. Mint már mondtam, nem találkoztunk személyesen. De van benne valami. Nem bízom egészen benne. Azt híreszteli, hogy közülünk való, hallottad te is? Azt mondja, hogy Jamie McGregor leszármazottja. – És nem az? – Fogalmam sincs. Még az is lehet, hogy igen. Te honnan ismered? Robbie odament az íróasztalához, elővett egy kézzel írott levelet és odaadta Lexinek. – A felesége és ő elkötelezett hívei az AIDS-ellenes mozgalomnak Afrikában. A levelében azt kérdezi, hogy Paolo és én nem tudnánk-e együttműködni velük. A jövő héten odautazom, hogy találkozzam vele. Lexi kétszer is elolvasta a levelet. Őszintének hatott. Lexiben mégis ott munkált a kétely. Ki ez a Gabe McGregor valójában? Sokan álltak már elő azzal, hogy távoli rokonok. Tény, hogy ez az ember sokkal gazdagabb annál, semhogy szerencsevadász legyen. De mégis… Lexi azon kapta magát, hogy hangosan azt mondja: – Jövő héten magam is Fokvárosba utazom az üzlet miatt. Ha gondolod, elmehetek veled a találkozóra. Robbie arca felderült. Már évek óta próbálta rávenni Lexit arra, hogy vállaljon részt jótékonysági munkájában. – Nagyszerű lenne. Foglaltatok jegyet mindkettőnknek. Olyan lesz, mint a régi időkben. Emlékszel még, amikor gyerekekként apával repültünk Afrikába? Azokra a dögunalmas Kruger-Brent túrákra? Apa csak mondta, mondta: itt volt Jamie McGregor gyémántbányája, Kate Blackwell ide járt iskolába, blablabla… – Robbie nevetett. – Hát persze, hogy emlékszem. Mintha csak tegnap lett volna. Lexi minden másodpercét élvezte ezeknek az utaknak. – Jamie, azonnal vedd ki Thomast, a mozdonyt a húgod reggelijéből, különben büntetést kapsz! Gabe McGregor a lehető legszigorúbb tekintetével igyekezett négyéves fiát jobb belátásra bírni. Jamie komoly arccal azt mondta erre: – Sajnálom, papa. Tudom, hogy nem szabad ilyet csinálni. De eltört Thomas tengelye, nem mozdul, és most sajnos meg kell várnunk, amíg ideér egy másik mozdony és elvontatja. – A zaaaabbbpe… hümmmmm! – Colette, Jamie kétéves kishúga fülsiketítően rázendített. – A zaaabkáááááásáááááámat akarooooooom… – Ne bőgj, Colette! – förmedt rá Jamie mérgesen. – Megrémíted Thomast! – Jamie! – emelte fel a hangját Gabe. Tara McGregor odalépett halkan a reggelizőasztalhoz, kiemelte a bajt okozó mo zdonyt Colette zabkásájából, megtörölgette egy papírtörlővel s odaadta tiltakozó fiának.
– Még egy hang, Jamie, és Thomas megy a szemétkosárba. Edd meg a pirítósodat, s utána kaphatsz csokis tejet. Gabe legnagyobb meglepetésére Jamie nyomban megfeledkezett a vonatról, s két kézzel tömte a szájába a mogyoróvajas kenyeret. Nemsokára mindkét arca feldagadt, mint egy hörcsög pofazacskói. – Megettem. – Nem fog megfulladni? – kérdezte Gabe rémülten Tarától. – Úgy néz ki, mint egy kígyó, amelyik épp nyulat nyel. Tara oda sem nézett, úgy mondta: – Semmi baja sem lesz. Mint mindig, Tara most is teljes gőzzel végezte napi rutinfeladatait. Reggelit készített, megetette és felöltöztette a gyerekeit, s mindig pontosan emlékezett arra, Gabe hová tette a zokniját, a laptopját, a telefonját, az eszét. Gabe figyelte, ahogy a felesége az egyik kezével szalonnát süt, a másikkal a telefonüzeneteit jeleníti meg. Fénylő vörös hajával, karcsú derekával, gazellalábaival volt valami régimódi szexepil Tarában, amit az anyaság csak tovább fokozott. Hátulról Cyd Charisse-re emlékeztetett. Elölről sokkal ártatlanabbnak és kerekebbnek hatott. Ír volt, a bőre halvány, szeplős. Nagy, nőies mellek. S olyan széles mosoly, ami Gabe-et rögtön levette a lábáról, amikor először találkoztak. Még most, hat év után is a legszívesebben azon nyomban vinné fel az emeletre. De az asszonynak kilencre már bent kell lennie a klinikán, a haldokló gyerekek között. Tara egy angyal. Milliók közt, ha egy ilyen akad. Hogy tudott egy ilyen okos és szép nő pont énbelém szeretni? Tara Dineen első ránézésre lefitymálta Gabe McGregort. – Az ott? Egy bájgúnár. Tara és a barátnője, Angela a Waterfront egyik menő, újonnan nyitott bárjában üldögéltek. Angela szemelte ki a „jóképű pasast”. Tara csak azért is ellentmondott. – Mi nem tetszik benne? – tudakolta Angela. – A teste olyan, mint Tom Bradyé, az arca meg, mint Dániel Craigé. Teljesen fogyasztható. – És tudja is magáról – jegyezte meg Tara epésen. – Nézd, hogy villogtatja a szemét azokra a piszkafákra. Gabe, mint mindig, most is modellek gyűrűjében ült a bárpultnál, s bőségesen ellá tta őket pezsgővel. – Menjünk oda hozzájuk – javasolta Angela. – Kösz, nem. Menj egyedül, ha annyira akarsz. Angela odament egyenest Gabe-hez. Egy darabig beszélgettek, de Gabe tekintete újra meg újra elkalandozott a bárpult túlsó végébe, és Tarán állapodott meg. – A barátnője nem akar idejönni? – Nem – felelte Angela bosszúsan. Miért mindig Tara vonzza magához a férfiak tekintetét? – És ha tudni akarja, az előbb azt mondta magára, hogy bájgúnár. – Igazán? Gabe letette az italát és egyenest odament Tarához. – Mindig úgy ítél a férfiakról, hogy előtte szóba sem áll velük? Gabe közelről úgy látta, hogy a lány nem egy klasszikus szépség. Az orra hegye felfelé állt. A szemei távol ülők voltak. Magas volt és erős. Nem, inkább izmos. És mégis, volt benne valami ellenállhatatlan, valami, amivel nagyon különbözött a Vogue szépségideáljaitól, az olyanoktól, akikkel Gabe eddig randevúzgatott. – Nem, nem mindig. De a maga esetében… hát… – Hát mi? – Nyilvánvaló, nem?
– Micsoda? – Hát maga. – Tara elnevette magát. – Ugyan már. Drága pezsgő. Rolex óra. Egy egész hárem. Na és milyen kocsival jár? Nem, ne mondja meg. – Tara lehunyta a szemét, s úgy tett, mint aki erősen gondolkodik. – Ferrari. Eltaláltam? Vagy egy Aston Martin. S gondolom, leginkább James Bond szerepében tetszeleg. – Ami azt illeti, egy tökéletesen átlagos Range Roverrel járok – mondta Gabe, s ebben a pillanatban elhatározta, hogy első dolga lesz lecserélni holnap reggel a Vanquistjét. – Ha megadja a telefonszámát, boldogan elviszem vacsorázni vele valahová. – Kösz, nem. – Miért nem? Kedves fiú vagyok. – De nem az esetem. – Mi az esete? Azzá leszek. – Az ég szerelmére! Én sem vagyok a maga esete. – Tara a tizenkilenc éves Heidi Klum felé intett, aki épp csókokat fújt Gabe felé, miközben a többi lány felváltva melegítette Gabe árván hagyott bárszékét. – Fogadjon el egy baráti tanácsot, menjen, amíg még megteheti. Gabe azonban nem tágított. Kinyomozta, hol dolgozik a lány. Orvos volt a nyomornegyedben egy AIDS-klinikán. Naponta küldetett neki tizenkét szál rózsát. Többször elhívta vacsorázni, színházjegyeket, könyveket, s olykor még ékszereket is küldött neki. Tara udvarias, de határozott levelek kíséretében mindent visszaküldött. Három hónap múltán Gabe már azon a ponton volt, hogy minden reményét feladja, amikor váratlanul e- mailt kapott Tarától a munkahelyére. Amikor Tara főnöke megtudta, hogy az egyik orvosát a Phoenix társtulajdonosainak egyike környékezi, a szó szoros értelmében odarángatta a lányt a számítógéphez. – Van magának fogalma arról, mennyi pénze van annak a vállalkozásnak? Egye tlen adomány ettől a McGregortól, s annyi antivírus- injekciót vásárolhatunk, hogy öt évig nem fog fájni a fejünk. – De engem nem érdekel az az ember. – Ne legyen finnyás! Itt emberek halnak meg, Tara, de ezt mondanom sem kell, hisz maga tudja a legjobban. S elég, ha maga megrebbenti a szempillá it, s Gabriel McGregor már fiit is hozzánk a csekk-könyvével. – Mert ha nem? – Tara elnevette magát. Szerette a főnökét, mindenekelőtt azért, ahogy ezt az egész AIDS-ügyet felvállalta. Istennek hála. – Mert ha nem, akkor bezárom a szobájába, s egy falatot sem kap enni, maga rémes perszóna. ÍRJA…! Gabe látogatása a Vöröskereszt AIDS klinikáján a Joe Slovóról elnevezett szegénytelepen végleg megváltoztatta az életét. Gabe maga is élt szegény környékeken. Diával közvetlen közelről látta, milyen reménytelenül nyomasztó az élet a nyomornegyedekben. De az emberi nyomorúságnak arra a fokára, amit a Joe Slovóban tapasztalt, senki sem készítette fel. Naponta hoztak ide nőrokonok olyan, gyakran kétévesnél alig idősebb kicsiket is, akiket a nagybátyjuk vagy épp az apjuk erőszakolt meg. Széles körben az a babona terjedt el, hogy a HIV gyógymódja az, ha szüzekkel hál az ember. Ez a tévhit torzult odáig, hogy minél fiatalabb az a szűz, annál jobb. A legtöbb gyermek belehalt a belső sérülésekbe még azelőtt, hogy az AIDS vírusa kifejlődhetett volna a szervezetükben. Apró, törékeny testük szétszakadt az erőszakos behatolástól.
– Húsz randért tíz ilyen egészségügyi készletet tudunk összeállítani – magyarázta Tara a megrendült Gabe-nek. A kezébe adta a dobozt, aminek a fedelét Micimackó képe díszítette. Benne egy egészségügyi betét, két bugyi, néhány törlőkendő és egy nyalóka. – Ezt kapják? Egy kisgyereket megerőszakolnak, s maguk ezt nyomják a kezébe? Tara megvonta a vállát. – Gyógyszereket is adunk nekik, ha van. A gyerekek az elsők az antivíruslistán. Mást nem tehetünk, többre nem futja. Fiatal, haldokló lányok könyörögtek azért, hogy mentsék meg a gyermekeiket; csonttá soványodott fiatal férfiak, akik közönyösen már csak a plafont bámulták, feküdtek a többi kórteremben. Gabe már vagy egy órája járt kórteremről kórteremre, amikor elnézést kérve kiment. Tara odakint talált rá, a szeméből patakzottak a kö nnyek. Tara most először gondolt arra, hogy talán túl keményen ítélte meg a férfit. Olyan észveszejtően jóképű volt, hogy ösztönösen nem bízott benne. De az itt tapasztaltak szemmel láthatóan megrendítették. – Ne haragudjon, hogy sokkoltam a látottakkal. – Semmi baj. – Gabe- nek remegett a keze. – Kellett nekem ez a sokk. Mit tehetek magukért? Mire van szükségük? – Mindenre. Semmink sincs. Nem tud olyat mondani, ami ne kellene. Gyógyszerek, ágyak, élelem, fecskendők, kondomok. És még a csoda. Gabe benyúlt a zsebébe és elővette a csekkfüzetét. Gondolkodás nélkül ráírt egy összeget, aláírta, s a csekket odaadta Tarának. – Csodákra én sem vagyok képes. De talán ezzel valamennyit segíthetek. Addig, amíg hosszú távra ki nem találok valamit. Az összeg láttán Tara szemébe könnyek szöktek. Az első randevújuk katasztrofálisra sikeredett. Azt remélve, hogy a gazdag playboy szerep helyett a komoly, felelős állampolgár pózát magára öltve sikerül jó benyomást keltenie a lányban, Gabe egy nagy hírveréssel beharangozott politikai témájú dokumentumfilm bemutatójára vitte el Tarát. Tarának nagyon tetszett a film. Az már kevésbé, hogy Gabe önfeledten, sztereóban horkolt mellette. – Jaj, nagyon sajnálom. De vallja be, hogy unalmas volt. – Unalmas? Arany Pálmát kapott Cannes-ban. – Inkább Arany Dögunalmat kapott volna. – Hogy lehet, hogy magát untatta? Ahogy a nyugat bánik napjainkban a menekültekkel, az most a világ társadalmainak legégetőbb és legizgalmasabb problémája. De messze nem olyan izgalmas, mint a melleid ez alatt a póló alatt. Amikor leültek vacsorázni – Gabe szándékosan egy középkategóriás steakhouse-ba vitte Tarát egy csöndes környéken –, a dolgok még rosszabbra fordultak. Tara előrehajolt, csodálatos, távol ülő szemei csillogtak a gyertyafényben. Gabe egy varázslatos másodpercig azt képzelte, hogy a lány megcsókolja. Ehelyett Tara őszinte kíváncsisággal azt kérdezte tőle: – Szóval, mik a maga politikai nézetei, Gabe? Hogy határozná meg saját magát? – Sehogy. – Rajta. Érdekel. Gabe felsóhajtott. – Legyen. Kapitalista vagyok. Gabe később az ágyában fekve, azon gondolkodott, hogy talán rosszul emlékszik, s valami olyasmit mondott, hogy „Náci gyerekgyilkos vagyok”, vagy azt, hogy „Lófetisiszta. És maga?”, mert mihelyt az étteremben kimondta, hogy „Kapitalista vagyok”, Tara megmerevedett a hirtelen támadt dühtől, majd a következő pillanatban kiviharzott a helyiségből. Még az előételüket sem fogyasztották el.
Könyörögnie kellett egy újabb találkozóért. Ezúttal valami nagyon egyszerű dolgot akart. Valami ellentmondásmenteset. Korcsolyázni vitte Tarát. – Még soha nem korcsolyáztam. – Tara bizonytalanul imbolygott a jégen farmerben, rózsaszín lábmelegítőkkel. Tizenhárom éves bakfisnak tetszett. Gabe soha még ennyire nőt nem akart. – Nem nagy dolog. – Gabe mosolyogva Tara kezéért nyúlt. Közelebb húzta, a háta mögé korcsolyázott, s megfogta a nő derekát. – Lépjen egyet… és csússzon. Lépjen… csússzon. Hadd vezessem. – Előrekorcsolyázott. – Ne, ne, ne! Menni fog. Ne húzzon! Megy ez. – Jól van. Csak nyugodtan. Nem hagyom elesni. – Gabe lassan némi tempót vett fel, s húzta magával a nőt a jégen. – Ne, Gabe. Nem akarom, hogy… vigyázzon! A fickó, aki beléjük rohant, legalább kétszáz fontot nyomott, egy buldózer, fékek nélkül. Gabe homlokát hat helyen kellett összevarrni, Tarának eltört egy bordája és két helyen a karja. – Jól áll magának a fehér – tréfálkozott Gabe, miután Tara kezét begipszelték. – Kösz. Tara nem mosolygott. Ó, istenem, ezt elbaltáztam. Többet szóba sem áll velem. Ezek után… – Nem nagyon megy nekem a randizás, igaz? – Igaz. – Gondolom ennél rosszabbat még nem élt át. – Kétségtelenül így van. – Leszámítva az előzőt. – Leszámítva az előzőt, igen. – A helyzet az… – Igen, Gabe McGregor? – Kinevet engem. Így volt. Tarának a nevetéstől kicsordultak a könnyei. Önkéntelenül felemelte a kezét, hogy letörölje, ám ebben a pillanatban arcul ütötte magát a frissen gipszelt kezével. Ettől még jobban nevetett. – Bocsásson meg, de olyan imádnivaló az arca azokkal a varratokkal. És nincs magánál csapnivalóbb udvarló az egész világegyetemben. Nincs, ha az ember természetfölötti mé rcével mér. – Tudom. – Gabe megragadva a pillanatot, lehajolt és megcsókolta Tarát. Igazi, hosszú, szenvedélyes csók volt, mindkettőjüket meglepte. De kellemes meglepetés volt, olyannyira, hogy nyomban megismételték. És újra megismételték. – Szeretlek – mondta Gabe. Tara grimaszolt. – Eléggé elkeserítő, de sajnos én is szeretlek. – És igen, csapnivaló udvarló vagyok, de nagyszerű férj leszek, ígérem. – Ó, igazán? Ezt most tekintsem lánykérésnek? – Nem is tudom. Ezt most tekintsem igennek? – Gyere vissza egy gyűrűvel, én meg addig kigondolom. Három hónap múlva összeházasodtak. A Phoenix irodái az Adderley Streeten voltak, Fokváros viruló üzleti központjának fő a rtériájában. Robbie-t és Lexit felkísérték a tizenkettedik emeletre. – Itt várjanak, kérem. Mr. McGregor hamarosan itt lesz.
A váró berendezése tetszetős, kényelmes. Mély, puha szófák és magazinokkal telerakott asztalok. A padlótól a mennyezetig érő hatalmas ablakok, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Tábla- hegyre. Mindenből áradt a gazdagság és a könnyedség. Robbie azt kérdezte Lexitől: – A Kruger-Brentnek nem volt itt valahol a környéken egy fiókirodája? – Még mindig van. – McGregornak jól mehet, ha telik itt irodára. Lexi, akinek ugyanez jutott az eszébe, tűnődve bólintott. Az ő ötlete volt, hogy a Phoenixben találkozzanak. – így alkalmunk lesz megismerni egymást, mielőtt elmennénk valamelyik klinikára. – Valójában azonban fel akarta térképezni a versenytársát. Most már bánta, hogy idejöttek. Ezek az Antoni szófák már eleve egy kisebb vagyonba kerültek. Vajon mennyit kereshetett a Phoenix a múlt évben? – Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket. Kérem, fáradjanak be. Beléptek Gabe irodájába. Lexi egy pillanatig nem jutott szóhoz. Arra számított, hogy egy középkorú, átlagos, kopaszodó férfit talál itt. Robbie miért nem figyelmeztette, hogy ennyire jóképű a férfi? – Lexi Templeton. – Nyújtotta a kezét hűvösen. – Örülök, hogy megismerhettem, Lexi. Tara és én nagyon megörültünk, amikor a bátyja válaszolt a levelünkre. Robbie és Paolo már nagyon sokat tettek az AIDS ügyéért. Lexi magában azt gondolta: Elég a smúzolásból. Nyögd már ki, hogy mit akarsz. – Nem volt tudomásom arról, hogy ön is jótékonykodik. – Én nem. Üzleti ügyben vagyok Fokvárosban. – Ja, igen. A Templeton Estates. Az ön vállalata, igaz? Pontosan tudod, hogy az. Ne játszd nekem az ostobát, szépfiú. – Azért az bámulatos, hogy három ember, akiknek ugyanazok az őseik, összetalálkozik egy városban, s ráadásul valamennyien felkarolják ugyanazt a jótékonysági ügyet, s eme llett még ugyanazzal az üzlettel is foglalkoznak, nem? Lexi kényszeredetten bólintott. Gabe azt gondolta magában. Vajon mi rágja belül? Körülbelül annyira kedves és szívélyes, mint egy pirája, amit parkolócédulákkal akarnak etetni. Számtalan képet látott már élete során Lexiről, köztük az elhíresült szexfotókat. Tudta, hogy gyönyörű. De a fényképek egyike sem tudta visszaad ni Lexi hús-vér valóját, azt, ahogy betölti a helyiséget pusztán azzal, hogy besétál az ajtón. Már most ő uralta a találkozót, elorozva a babérokat a bátyja elől. Kezdett nyugtalanítóvá válni a csönd. – Sajnálom, de Paolo nem tudott eljönni – szólalt meg Robbie. – Az egészsége már nem a régi. Sajnálatos módon az utazások egyre jobban kifárasztják. – Semmi baj. Talán majd legközelebb. A feleségem nagyon fog örülni magának, Lexi. Már elege van a férfitársaságból. Lexi homlokán tovább mélyültek a ráncok. Vagyis azt hiszi, hogy társalkodónőnek jöttem. Engem majd elküld vásárolgatni a bájos kis feleségével, míg ő megcsapolja Robbie alapítványát. Ezt nyugodtan elfelejtheti. Azért vagyok itt, hogy megvédjem Robbie érdek eit. Hangosan azt mondta: – Alig várom már, hogy megismerhessem. Indulhatunk? Lexi válaszra sem várva elindult az ajtó felé. Csak ön után, fenség!, gondolta Gabe. Érdekes napnak ígérkezett a mai.
Este, az ágyban, a Camps-öböl feletti házukban Gabe azt kérdezte Tarától, hogy mit gondol a Templetonokról. – A férfi tüneményes. De a nő egy sárkány. Gabe elnevette magát. – Te aztán nem finomkodsz, drágám. De őszintén, mit gondolsz róla? – Ó, ugyan már. Csak nem azt akarod mondani, hogy te megkedvelted? – Tara eloltotta az éjjeli lámpát. – Mert az a nő biztos, hogy nem zárt téged a szívébe. Azok az epés me gjegyzések! Így volt. Hosszú és fárasztó nap volt. Három AIDS-kórházat látogattak végig, mindegyiket a Phoenix alapította. Egy idő után Lexi negatív megjegyzései kezdtek mindenkinek az idegeire menni. – Úgy állította be, mintha magadnak akarnád a bátyja pénzét. Te segíteni akarsz ezeken a nyomorult, szenvedő embereken, az a nő meg úgy beszélt veled, mintha herpeszt kapott volna tőled. – Már megint rátapintottál a lényegre. Köszönöm, drágám. Tara ugratni kezdte: – Biztos, hogy soha nem háltál vele? – Egészen biztos. – Pedig az sok mindent megmagyarázna. Nagyon sok Gabe létezett. Talán csak k iment a fejedből. – Ha, ha. Hidd el, ha lefeküdtem volna vele, akkor nem festett volna ilyen szerencsétlenül. – Öntelt gazember! – Tara a könyvével Gabe fejére csapott. – Szerencsére puha fedeles kiadás volt. De azért komoly tartalommal. – De most komolyan? Szerinted miért viselkedett így veled? Gabe maga is ezen gondolkodott álló nap. Lexinek mindig savanyú lett az ábrázata, valahányszor Gabe csak a leghalványabban is utalt a rokoni szálra. Talán emiatt volt ennyire ellenséges? A Phoenix mostanában elorozott néhány megbízást a Templeton Estates elől, de azt nem hitte, hogy egy ilyen komoly üzletasszony, mint Lexi, ezt személyes ügyének tekintené. – Talán csak védeni akarja a bátyját. Nem akarja, hogy kihasználják. – Marhaság! – vágta rá Tara kereken. – A bátyja negyvenéves és piszok gazdag, mint egy Krőzus. Tud magára vigyázni. Aztán meg az alapítványa pontosan ezzel foglalko zik. AIDS-esek javára alapították. Fel nem foghatom, mitől ilyen rideg ez a nő. Mindenki, aki először látja ezeket a nyomorultakat, sírva fakad. De ő nem. Ő nem. Ezt meg se érintette. Gabe nem volt ebben ennyire biztos. Lexi kétségtelenül tartózkodó volt. Mondhatni távolságtartó. Nem vette a kezébe azt a babát sem, akit oda akartak nyújtani neki. Láthatóan feszengett ennyi szenvedés és betegség láttán. De mindenki másképpen reagál az emberi drámákra. Gabe megsimogatta a felesége hasát. Colette születése utá n Tara bőre veszített valamennyit a korábbi feszességéből. Tara is tudta ezt, de Gabe imádta a mostani puhaságot. Tara gyerekeket szült neki, örömet hozott és célt adott az életének, mindaz, amit tett, szavakkal nem is kifejezhető. Gabe nem is tudta, hogy lehet-e mindezt bármivel is meghálálni valaha. Az életénél is jobban szerette a feleségét. – Szeretlek – súgta Tara fülébe. – Én is szeretlek, Gabe – súgta Tara. – De piszokul elfáradtam. Megtennéd azt a szívességet, hogy visszamászol a te feledre és hagysz aludni végre? Ah! A házasélet apró örömei! Életében most először Tara McGregor nagyot tévedett. Az igazság az, hogy Lexit mélységesen megrázta a kórházakban látott nyomorúság. Azok a babaszerű apróságok, a vézna
végtagjaikkal. Amikor a nővér felé nyújtotta az egyiket, Lexit iszonyatos rémület fogta el, attól félt, hogy összetörné a csontjait. A bőre papírvékony… mi van, ha túl szorosan fogja meg? Az a könyörgő tekintet egy életen át kísérteni fogja. De e ltökélte magában, hogy semmiféle jelét nem fogja mutatni gyengeségnek vagy elérzékenyülésnek Gabe McGregor előtt. De mihelyt visszaértek Fokvárosba, Robbie nyakába omlott. – Hogy történhet meg mindez még mindig? Azokra a kicsikre csak a halál vár. Mi van azokkal a nemzetközi segélyprogramokkal? – Nem győzik – magyarázta Robbie türelmesen. – Nagyon nagy szükségük van a magánszektor pénzére is. Ezért is akarok szorosabban együttműködni Gabe McGregorral. Nem áldoznál valamennyit te is az ügyért? Lexi letörölte a könnyeit. – Adok neked egy csekket, a gyerekeknek. De McGregorban akkor sem bízom, sajnálom. A rákövetkező két évben Lexi Templeton és Gabe McGregor többször is keresztezték egymás útját jótékonysági rendezvényeken vagy üzleti tárgyalásokon, amikor az élet úgy hozta, hogy egy-egy versenytárgyaláson az asztal ellenkező oldalain foglaltak helyet. A Templeton Estates nagyon sok pénzt fektetett az ingatlaniparba szerte a világon, Grúziától Iránig és Tibetig. De valami mégis arra sarkallta Lexit, hogy Dél- Afrikára koncentráljon. Itt magas volt a megtérülési arány. De nem csak erről volt szó. Dél- Afrika volt az az ország, ahol a Kruger-Brent megszületett. Lexi belső késztetést érzett arra, hogy itt legyen a legs ikeresebb. A Phoenix, amelynek csak Dél-Afrikában voltak érdekeltségei, továbbra is piacvezető maradt. Dia Ghali tavaly kivásárolta a részét és visszavonult, Lexinek így már csak Gabe McGregort kellett a piacon legyőznie. Lexi Templeton minden erejével azon volt, hogy nő létére maga mögé utasítsa. És nem csak a cége miatt. A Kruger-Brentről azonban egy pillanatra sem tudott megfeledkezni. A Templeton Estates New Yorkban nem üzletelt, Lexi mégis fenntartott egy méregdrága irodát pusztán azért, mert az ablakaiból a Kruger-Brentre lehetett látni. De ezt senkinek sem vallotta be. Lexi a lelke mélyén a Templeton Estateset mindig is csak ugródeszkának tekintette. Kapaszkodónak, míg ki nem találja a módját, hogyan szerezze vissza a Kruger-Brentet s tegye tönkre Max Webstert. Felületesen nézve Lexi is tudta, hogy őrültségnek tűnhet, amit akar. A Kruger-Brent cégóriás, százszor nagyobb, mint a Templeton Estates. Igazi behemót. És érinthetetlen. Lexi azonban másképp gondolta. Épp az a baj, hogy túl nagy a cég. Túl sok a sebezhető pont, túl sok a feltárandó seb, amely már megérett a kifakadásra. S a kaparókanál nálam van. A Kruger-Brent egy tizenkét fejű szörnyeteg, de ezek a fejek nem beszélnek egymással. Mire Max feleszmél, hogy bajban van, már késő lesz. Az üzlet játék. A Kruger-Brent felépítése olyan, mintha dollármilliárdokat érő Jenga to rnyot építenénk. Igen, Max tornya kétségkívül sokkal magasabb, mint Lexié. Am ha alul k iemelünk néhány stratégiailag fontos építőelemet, akkor a torony menthetetlenül összedől. A legnagyobb nehézség kézben tartani az omlást. Lexi úgy akarta alakítani a dolgokat, hogy a vállalat csak meggyengüljön a csapás előtt, de ne dőljön teljesen össze, mert akkor semmi sem marad az örökségéből. Max mostanra már elvégezte számára a munka nehezét. Briliáns diplomata és született cselszövő, de elnökként nagyon halványan szerepelt. Lexinek eszébe jutott, milyen lekezelően nyilatkozott egyetemi professzora egyik diáktársáról, egy szépreményű ifjú titánról, aki máris a második Warren Buffett szerepében tetszelgett: – Jon Dean? Ugyan! Az az ember még kilencven centért sem tudna egy dollárt e ladni.
Max Webster is képtelen volt egyetlen dollárt is eladni. Pont. A jelek szerint örökölte Kate Blackwell hajlamát a változtatás nélküli bővítésre, ami nagyszerű és sikeres stratégiának bizonyult az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években, de katasztrofális a mai, állandóan változó világban. De Max még várhat. És várhat a Kruger-Brent is. Pillanatnyilag fontosabb volt Lexinek, hogy Gabe McGregor megsemmisítésére koncentráljon. Gabe ötlete volt a szafari. Egy ingatlankonferencián állt elő vele Sun Cityben, Sol Kerzner záróbeszéde után. – Van egy egyhetes foglalásom a Shishangeni Lodge-ba a jövő hétre. Úgy volt, hogy Tara és a gyerekek is jönnek, de Jamie összeszedett valami rémes vírust. Gondoltam, megké rdezem, hátha érdekli. Sötétszürke öltönyében, ami kiemelte napbarnított bőrét, s hozzá halványszürke szemeivel – Lexi szemeivel – Gabe még ellenállhatatlanabb volt, mint mikor Lexi uto ljára látta. Lehet, hogy ez az egyik ok, amiért nem kedvelem? Mert ennyire vonzó és jóképű? Elképzelhető. Maxszel nagyon megégette magát. A puszta gondolat, hogy újra vágyik valakire, bo rzalommal töltötte el. – Kedves, hogy rám gondolt. De sajnos nem mehetek. A hátralévő időben folyton úton leszek. – Milyen kár! – Gabe megrázta a fejét. – Az év legjobb szafarijának mondják. – Bizonyára nagyszerűen fog szórakozni. – Lexi feltűnően az órájára nézett. – És remek alkalom lett volna, hogy elbeszélgessünk az Elisabeth Centerről is. De ha ennyire elfoglalt… A francba! A gyenge pontomra tapintott, és ezt ő is tudja. Az Elisabeth Center az ország legnagyobb felépítendő bevásárlóközpontja, kétszázezer acre hasznos alapterületettel Johannesburg egyik gazdag kerületében. Valamennyi ingatlanbefektetési társaság, aki számított, versenybe szállt a megbízásért, köztük a Templeton Estates is. Gabe-nek valahogyan sikerült külön megállapodást kötnie a cége számára, s most tízszázalékos részvénypakettjével ő a második legnagyobb egyéni befektető a csapa tban. Ha Gabe közbenjár az érdekében, akkor kinyílhat az ajtó Lexi előtt, vagy épp becs ukódhat. – Azt mondta, a jövő hétre? Gabe elvigyorodott. Megvan! – A titkárnőmmel átküldetem az irodájába a leírást. Lexi kurtán bólintott. – Köszönöm. – Még az is lehet, hogy maga is élvezni fogja. Ennél különösebb dolgok is történtek már az életben. Lexi ebben egy csöppet sem kételkedett. A Shishangeni Lodge a Kruger National Park koronájának legszebb magánkézben lévő gyöngyszeme. A huszonkét nádfedeles házikóhoz uszoda, könyvtár, konferenciaterem s egy, a Michelin- csillagot kiérdemelt éttermeknél is jobb borospince tartozott. Minden házhoz saját vadlest és bárt építettek, volt benne kandalló, s a szabadban zuhanyozási lehetőség azoknak, akik eggyé akartak válni a természettel. Ám közben nem kellett lemondani az olyan ínyencségekről, mint a bevert fürjtojás reggelire vagy a parfait of foie gras vacsorára. – Milyen a szobája? Gabe csatlakozott vacsorára a nőhöz az uszoda partján. Ez volt az első estéjük a Shishangeniben. Fölöttük a perzselő afrikai nap utolsó, narancsos sugarait szórta szét az élénkzöld lombsátrakon. A Kruger Mpumalanga repülőtértől idáig tartó úton Lexi minden
eltökéltsége, hogy rá nem lesz hatással a táj, kiszállt az ablakon. Gyerekkorától kezdve sok időt töltött Dél- Afrikában, ám a nemzeti parknak ez a szeglete lélegze telállítóan fenséges volt. – Remek. Köszönöm. Lexi háza déli fekvésű volt, a Krokodil- folyó felé nézett. Keleten szinte el lehetett látni a mozambiki határig, hosszú-hosszú mérföldeken át nem volt itt más, csak a világ legszebb országának buja pompája. – A víz egy kicsit lassan melegszik. Gabe felvonta a szemöldökét. – Ez szokatlan. Majd megemlítem a menedzsernek. Zuhanyzója valójában tökéletesen működött, jött belőle a forró víz, s minden egyes cseppjével űzte el a fáradtságot és feszültséget a lány vállából és hátából. Csak egyszerűen nem akarta, hogy Gabe elégedettnek lássa. Nem nyaralni jöttünk, hanem stratégiát egyeztetni. Az Elisabeth Center miatt vagyok itt, s nem az üzekedő zebrák miatt. – Kíváncsi a holnapi szafarira? – Hogyne. Azt hiszem. – Jó esélyünk van arra, hogy mind az öt nagyvadat láthassuk: az orrszarvúkat, az elefántokat, a bölényeket, az oroszlánokat és a leopárdokat. – Remek. Gabe a fogait csikorgatta. Még egy kurta válasz, s megfojtom ezt a nőt. Tara ötlete volt, hogy Gabe hozza el magával a Shishangenibe Lexit. Még most is Gabe fülében csengtek az asszony szavait. – Már két éve, hogy fogalmad sincs arról, miért gyűlöl ez a nő téged. Őszintén, nem nagyon értem, hogy miért foglalkoztat ez téged. De mert nyilvánvaló, hogy bánt, az isten szerelmére, fogd és vidd el valahová, s tudd meg, mi az oka. Akkor jó ötletnek tűnt. De most, ahogy itt ült ezzel a gyönyörű nővel szemben, akiből csak úgy sütött az ellenségesség, már maga sem értette, mi a fenét törődik vele. Mert közösek voltak a távoli őseik? Mert Lexi az üzleti riválisa? Mert Robbie húga? Vagy a motivációi sokkal önzőbbek, mint gondolná? Talán azért ül itt, mert nem bírja elviselni, hogy egy szexi, intelligens nő, mint Lexi, ennyire elutasító legyen vele szemben? Eleddig egyetlen nő maradt immúnis a csáberejével szemben, az pedig Tara volt, s ő mégis feleségül vette. Elment az eszem? Szeretem Tarát. Akárhogy is álljak Lexivel, ezt soha nem szabad elfelejtenem. Lexi törte meg a csöndet. – Szóval az Elisabeth Center. Amennyire én tudom, sok az é rdekelt fél. Gabe odaintette a pincért. – Rendeljünk talán. Ma este túl fáradt vagyok ahhoz, hogy üzleti ügyekről beszé ljek. – Rendben. – Lexi halványan elmosolyodott. – Lesz még rá bőven időnk. Igyekezett nem észrevenni, mennyire megfeszült Gabe mellkasa a kék ing szövete alatt. Vagy hogy nagy, rögbijátékoséra emlékeztető ujjaival milyen könnyedén törte ketté a ropogós zsemléket, mintha papírfecnik volnának. Nem szabadott volna idejönnöm. Reggel visszautazom. Majd azt mondom, hogy közbejött valami, ami New Yorkba szólít. De mégsem utazott el reggel. Reggel hatkor, még mindig álomittasan ott zötykölődött a dzsip hátsó ülésén, ami vitte őket a vadonba. – Ma este sátorban alszunk. – Gabe frissnek és boldognak tetszett vászonnadrágjában és khakiszínű ingében. Indiana Jones ostor nélkül. Lexi épp ellenkezőleg, pontosan úgy festett,
mint egy alvástól megfosztott New York- i, aki a legszívesebben visszabújna az ágyába, vagy legalább betérne a legközelebbi Starbuck's-ba egy tripla adag vaníliás tejre. – Izgul? – Nem bírok magammal. A dzsip motorjának bőgése a gyökerek szabdalta úton és a rázkódás megnehezítette a beszélgetést. Fél órán keresztül csöndben haladtak tovább. Aztán Gabe elkiáltotta magát: – Odanézzen! Arra! Egy nőstény oroszlán tűnt fel a bozót mögött ásítva s kinyújtóztatva mellső lábait a kora hajnali napfényben. Gabe lefényképezte. – Látta? Hihetetlen! Csodálatos napunk lesz. Lexi azt gondolta magában: Mint egy iskolás fiú! Vajon az üzlet is ennyire lázba tudja hozni? Délben letelepedtek egy baobabfa árnyékába ebédelni. Lexi majd kiugro tt a bőréből, amikor két bennszülött közeledett feléjük. Mezítláb voltak, dárdákkal felszerelkezve, to llakkal ékesített ágyékkötőkben. – Nincs semmi baj – mondta Gabe. – Őslakók. Nyomkeresők. A kora kőkortól élnek ezen a vidéken. – És mit akarnak? – Élelmet, gondolom. – Gabe kenyeret nyújtott feléjük. Nemet intettek és Lexire mutogattak. Egyikük száraz levelekkel teli zacskót húzott elő a tolldísze alól és Gabe felé nyújtotta. Gabe elvigyorodott. – Azt hiszem, tévedtem. Úgy látszik, maga keltette fel az érdeklődésüket. – Gabe határozott nemet intett a törzsbeliek felé. – Sajnálom. A hölgy nem eladó. – Egy zacskó falevélért akartak megvásárolni engem? – fortyant fel Lexi, amikor a férfiak távoztak. – Legalább egy ökröt, vagy valamit ajánlhattak volna. – Ezek az emberek nem tartanak háziállatokat. De kitűnő botanikusok. Minden mérgező növényt, gyógyfüvet és narkotikumot ismernek a vidéken. Az ő szemükben azok a növények felbecsülhetetlen értékűek. – Akkor mégiscsak üzletet kellett volna kötnie velük – jegyezte meg Lexi csípősen. Gabe hosszasan nézte a nőt, majd azt mondta: – Hogy tehettem volna? Nem az enyém, hogy eladhatnám. Lexi érezte, hogy a vére az arcába fut. – Miért hozott ide? – Miért gyűlöl engem ilyen ádázul? A sofőr odakiáltott nekik a dzsipből: – Ideje indulnunk. Ha még napnyugta előtt oda akarunk érni a Krokodil- folyóhoz, akkor iparkodnunk kell. Lexi egész délután szótlan volt, úgy tett, mintha a látvány kötné le. Közben azonban vadul cikáztak a gondolatai. Meg akar kapni. Ezért hozott ide. Vajon én is akarom őt? Lexi igyekezett objektíven értékelni a helyzetet. Gabe-nek felesége van. És, ha hinni lehet Robbie-nak, akkor boldog házasságban élnek, s Lexinek nincs oka kételkedni ebben. Talán ez is része a vonzerejének? Erős, megbízható, családszerető ember. Jó férj, jó apa. Olyan életet él, amilyet én sohasem fogok. Lexi a szeretőire gondolt, Christian Harle-ra, a zenészekre és a rosszfiú színészekre. A vad szexuális kicsapongásaira az egyetemi évek alatt. Maxre és a pusztító, állatias szenvedélyre, amiben osztoztak. Bizonyos értelemben még mindig osztozunk benne. S ez mindig így lesz. A Gabe McGregor- féle férfiak, a jó emberek, a becsületesek, soha nem akarnak
olyan nőt, mint ő. Csak messziről figyelik és csodálják, mint a szafarikra érkező turisták a tigriseket. Tudják, hogy veszélyes közel merészkedni hozzájuk… Úton a tisztás felé, ahol majd felverik éjszakai szállásukat, a dzsip nagyot zökkent egy mély gödörben, s Gabe teste Lexiéhez ütődött. Csak pár másodpercig tartott az egész. De ennyi pontosan elég volt. Aznap este sokáig beszélgettek a tábortűz fényénél. Gabe a gyerekkoráról beszélt. Elmesélte, hogy az apja mennyire a megszállottja volt a Blackwelleknek és a Kruger- Brentnek, s hogy ez a kór, mint másokat a rák, végül teljesen elemésztette. – És én elhatároztam, hogy sohasem leszek olyan, mint ő. Megkeseredett ember, aki képtelen elengedni a múltat. Én a magam útját akartam járni. – Vagyis magát nem érdekli a Kruger-Brent? Nem akarja megszerezni? Lexi hangjából kiérződött, hogy képtelen elhinni, amit hallott. – Nem. Nem akarom. Miért akarnám? Nekem csak egy név. S ráadásul, amennyire én látom, a Kruger-Brent nemcsak gazdagságot, hanem tömérdek bajt és szenvedést is hozott a családjára. Igaza van. De nem érti. A Kruger-Brent olyan, mint a drog. Ha belekerült az ember vérébe, akkor már nincs menekvés. Nem számít más, csak ez. Gabe minél tovább beszélt, Lexi annál inkább kezdte érezni a vérségi kapcsolatot. Nem a szürke szempár s nem is a közös távoli ős számított, hanem az, hogy ugyanaz a kalandvágy munkált mindkettőjükben. Mindketten végzetesen vonzódtak Afrikához. Gabe, Robbie- hoz hasonlóan drogos volt, de volt ereje kimászni a romlásból. A kedves, nagyszerű külső mögött Lexi megérezte a rendíthetetlen ambíciót. Olyan, mint Max és én. Meg mint Kate Blackwell. Gabe egy örökösen marakodó családban nőtt fel, melyet felőrölt a keserűség és az irigység. Amikor Gabe az apjáról beszélt, Lexinek nyomban a nagynénje, Eve jutott eszébe, Eve, aki szintén a múlt foglya, örökre. Max és én is a rabszolgái vagyunk. De Gabe nem. Neki sikerült elszakadnia. Olyan, mint mi vagyunk, és mégsem. És Lexi hirtelen rájött, hogy miért gyűlölte olyan hosszú ideig Gabe-et. Annyira nyilvánvaló volt, hogy hangosan elnevette magát. – Mi olyan mulatságos? – Semmi különös. Irigyellek. Ez olyan mulatságos. Irigyellek, irigylem a szabadságodat, a jóságodat, a boldog házasságodat. Irigylem, hogy képes vagy törődni másokkal. Azokkal az AIDS-es gyerekekkel. A nyomornegyedek lakóival, akik feje fölé Diával tetőt építettél. Te tudsz érezni. A te szíved még mindig nyitva áll. Az enyém bezáródott nyolcéves koromban. Lexi aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt a sátorban, egész éjjel gondolkodott. Volt valami közte és Gabe között. Nem képzelte. Valóság volt. Szinte fizikai fájdalmat érzett, annyira szeretett volna felkelni, átmászni Gabe sátrába és szeretkezni vele. Csak hogy megtudja, milyen érzés, ha olyasvalaki öleli magához, olyasvalaki szereti, aki jó, aki egész. Ám az eszével tudta, hogy ezt soha nem teheti meg. Gabe egy másik asszonyhoz tartozott. És egy másik világhoz. Reggel, mire Gabe felébredt, Lexinek csak hűlt helyét találta. Lexi tizennyolc órával később már New Yorkban volt. Egy héttel később a Templeton Estatesnek nagyon előnyös feltételekkel ötszázalékos részesedést ajánlottak fel az Elisabeth Center beruházói. Lexi nem élt a lehetőséggel.
Huszonhárom MAX WEBSTER NÁSZÚTON VOLT. Annabellel, fiatal angol feleségével a Táblahegyen jártak. Annabell előreszaladt, mézszőke haja lebegett utána a szélben. Virágszőnyegen lépkedett. Fölötte ragyogott a nap az azúrkék égen. Max utána kiáltott: – Légy óvatos! Ne menj nagyon közel a peremhez. – De a szél elfújta a hangokat. Annabell szaladt tovább. Közben egy régi népdalt dudorászott, amit Max anyja is énekelni szokott a fiának, amikor fürdette. Hátborzongató! Honnan ismeri ezt a dalt? Max is megpróbálta dúdolni, de már nem emlékezett a dallamára. A többi kiránduló továbbment. Csak ketten voltak, s egyre nőtt kettejük között a távo lság. Annabell óvatlanul egészen a szikla pereméig merészkedett. Max torkaszakadtából ordított. – Gyere onnan! Nem biztonságos! Hála istennek! Meghallotta! Annabell megállt és visszafordult, Max jól láthatta az arcát. Csakhogy nem Annabell arcát látta, hanem Lexiét. Lexi teste ringott előre és hátra a veszélyes peremen. Max odarohant hozzá. – Lexi, gyere vissza! Szeretlek! Sajnálom. – A kezét nyújtotta felé, hogy visszahúzza a biztonságba, de már késő volt. A lány ujjai kicsúsztak az övéből és hátratántorodott. Aztán zuhant. Max utána vetette magát. Félúton a levegőben egymás karjaiba omlottak, s a föld egyre közelebb került. Lexi vonásai, mint az olvadó műanyag, groteszkül szétfolytak, majd Eve arcát formázták. – Megölted Keitht. Megölted az apádat. Nem gondolhattad komolyan, hogy megúszod. – Na de, anya, érted tettem. Mindent érted tettem, anya. – Max! – Annabell rázogatta a férjét. – Max! Ébredj fel! Csak álmodsz! Ébredj, drágám. Nincs semmi baj. Csak egy rossz álom. Nem a valóság. Annabell a karjaiban tartotta, mint egy gyereket, amíg meg nem nyugodott. Ezen a héte n már ez volt a harmadik eset. Akármit írt is fel neki dr. Barrington, a jelek szerint nem has znált. Amikor Max már nem rángatódzott, Annabell azt mondta neki: – Édesem, beszélned kellene valakivel. Ez így nem normális. Max megtörölgette az arcát az ágyneművel, majd hátradőlt a párnára. – Jól vagyok. Csak sok volt a stressz. Ez minden. Elmúlik. Aludjunk. A házasság Eve ötlete volt. Mindig mindent Eve talált ki. Jól lehordta Maxet a szokásos heti egyszeri ebédjüknél. – Örökösre van szükséged. Kell valaki, akire ráhagyhatod az üzletet, s aki kijavítja a hibákat, amiket elkövettél. Kell valaki, aki képes megint naggyá tenni a Kruger-Brentet. – Mindent elkövetek, anya – mondta Max erőtlenül. – Az nem elég. Nősülj meg. Max tisztában volt vele, hogy elnökként sikertelen. Tudta, hogy kopik a vállalat régi fénye, s lassan kihuny, mint egy haldokló csillag. Az sem sokat segített, hogy az anyja álla ndóan megkérdőjelezte minden döntését, erőszakkal rávette valamire, s aztán hevesen krit izálta, amiért nem jött be a remélt profit. Eve volt az, aki eladatta vele az ukrajnai érdekeltséget. – Ha lenne olaj abban a térségben, már rég feltárták volna. Az alternatív energiáé a jövő. Nem lehetsz olyan bolond, hogy ne lásd! Max kötelességtudóan eladta a Kruger-Brent ötezer holdas területét az Exxonnak, s az érte kapott pénzt egy izraeli, szélenergiával működő farmgazdaságba fektette. Hat hónappal
később az Exxon olajat talált. S amikor egy évvel később a farmgazdaság csődöt jelentett, Eve Maxet okolta a történtekért. – Nem fúrattál rendesen azon a földön. De mit is várhatna tőled az ember, ha csak fél seggel ülsz abban a székben? Ez üzlet, Max, nem babra megy a játék. Isten bocsássa meg nekem, de apádra ütöttél. Eve egyre többet emlegette Keitht ezekben a napokban. Úgy látszott, minden Keith iránti gyűlöletét és megvetését most a fiára, Maxre irányította. Max ugyan elpusztította Keith Webstert, de a szörnyeteg, akit Keith teremtett, tovább élt Eve-ben. Max híven teljesítette anyja minden követelését. Megölte Keitht. Elárulta Lexit. Megszerezte a Kruger-Brentet. De minden trófea, amit letett az anyja elé, csak olaj volt a tűzre, tovább izzította Eve gyűlöletét. Max csak szítani tudta a hevét, kioltani nem. S mindeközben Lexi csillaga egyre emelkedett. Már senki sem emlékezett arra a botrányra, ami miatt távoznia kellett a Kruger-Brenttől. Az emberek Lexi Templetont a csillogással, az átalakulással, a sikerrel azonosították. Ezt ugyan senki sem merte egyenesen Max arcába mondani. De a háta mögött annál hangosabban pusmogtak. Nagy hibát követtünk el. Nem szabadott volna Lexit elengedni. Lexi a befutó a Blackwell családban, és nem Max. Rossz lóra tettünk. Max, amikor Annabellel találkozott, már javában ivott. Még csak harmincöt éves volt, de tízzel többnek látszott. Tetszetős külseje is megsínylette. Mint minden, ami körülvesz. Annabell Savary tizenöt évvel volt fiatalabb Maxnél, nagyon szép, és mindenben Max e llentéte. Érzékeny, boldog, egészséges és egyáltalán nem bonyolult lélek. Egy tökéletesen boldog házasság terméke. Az apja angol lord, az anyja amerikai társasági hölgy. Annabell New Yorkban gyakornokoskodott a Christie's- nél, amikor Max egy aukción megismerte. Maxet túllicitálták, nem az övé lett a Constable. Mégis becses értékkel távozott az árveré sről. Annabell Savary Max Webstert ugyanúgy szerette, mint gyerekkorában a póniját, Triggert. Mindenki azt mondta Annabellnek annak idején, hogy Trigger túl öreg és rosszindulatú ahhoz, hogy betörjék. De a kilencéves kislány nem adta fel. Trigger gyönyörű ló volt, intelligens, erős és gyors, mint a puskagolyó. Annabell sok-sok türelemmel és még több fájdalom árán – Trigger, ha megbokrosodott, rúgott, harapott – végül kedves, ragaszkodó és szerető állattá szelídítette. Mielőtt elpusztult, Annabell addigra már tizennyolc éves lett, Trigger számtalan első díjat nyert, s Derbyshire-ben az emberek másról sem beszéltek, csak arról, hogy milyen hűséges állat volt, s hogy mennyire szerette kis gazdáját. Annabell ugyanolyan biztos volt abban, hogy képes Maxet megváltoztatni, mint ame nynyire Max volt biztos abban, hogy nem. Tudta, hogy el kellene engednie a lányt. Fogalma sincs arról, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ám Eve hallani sem akart róla. Melegen támogatta ezt a kapcsolatot. Úgy gondolta, Annabell túl fiatal és naiv, nem fogja tudni megszüntetni anyai befolyását. – Vedd el gyorsan feleségül, mielőtt még meggondolja magát. És ejtsd minél előbb teherbe. Max úgy tett, ahogy az anyja parancsolta. Az esküvője teljes homályba veszett. Amikor később megnézte a fényképeket, úgy tetszett, mintha ott se lett volna. A templomba menet egész úton csak az járt a fejében, hogy vajon Lexi eljön-e – nem jött el –, és hogy ezúttal sikerül-e végre örömet okoznia az anyjának. Max tudta, mennyire szeretne Eve egy unokát. Más okokból ugyan, de Annabell is szerette volna megajándékozni egy fiúval. Max elviselhetetlennek találta a kétszeresen ránehezedő nyomást. Lexivel szabadjára engedhette a szexualitását, nem kellett visszafognia magát. A fantáziájában Lexi és Eve alakja összeforrt, anya-szeretővé lényegült, legmélyebb és legsötétebb vágyainak beteljesülésévé. Lexi megengedte neki, hogy minden dühét és frusztrációját beleeressze a testébe. Lexi tudta, micsoda vadság rejtőzik benne, ismerte a benne
lakó szörnyet, és azzal együtt szerette. Szodómia, erőszak, kikötözés, semmi sem volt tilos. Max Lexivel táplálta a benne élő vadállatot. De Annabell sohasem ismerheti meg ezt a szörnyet. Ő tiszta és szeretnivaló. Max nem akart csalódást okozni annak a nőnek, az egye tlennek, aki jót hozott az életébe. Egyedül Annabell konok, szinte természetfölötti türelme volt az, ami megóvta ezt a házasságot. Hat rettenetes, szex nélküli hónap múltán Annabell úgy döntött, hogy a kezébe veszi a sorsát, méghozzá a szó szoros értelmében. Max tiltakozását figyelmen kívül hagyva, egyik este benyúlt a takaró alá és élesztgetni kezdte Max péniszét. Semmi sem történt. – A feleséged vagyok, Max. És nő. Azt akarom, hogy belém tedd. – Hagyd abba! – ripakodott rá Max. Nehezére esett hallani, hogy Annabell így beszél. – Nem, nem hagyom abba. Mindennek van határa. – Az ég szerelmére, Annabell, parancsra nem tudom felállítani, rendben? Annabell a szájába vette. Max akarata ellenére érezte, hogy merevedése van. Képek ö ntötték el az elméjét, gyűlölt, undorító képek az anyjával és Lexivel, mint a feltörő s zennyvíz. – Kérlek, hagyd abba! – De Annabell nem hagyta abba. Széttárta a férje lábait és magába vezette Max péniszét, szorította és izgatta egészen addig, míg Max végül egy nyögés kíséretében elélvezett. Utána órákig zokogott Annabell karjaiban. Annabell ekkor jött rá, hogy Max beteg. S ugyanezen az éjjelen esett teherbe iker fiaikkal. Max megvárta, míg Annabell légzése egyenletes ritmusra vált, s akkor felkelt az ágyból. A tenyerébe öntött egy maréknyi gyógyszert, s közben hideg vízzel locsolgatta az arcát. Olyan volt a tekintete a tükörben, mint egy kísértete. Meg kell csinálnom még a holnapi igazgatósági ülés előtt. August Sandford alig várja, hogy kicsinálhasson. A gyengeség legcsekélyebb jelére a nyakamat töri. Sandford követelte ki a másnapi rendkívüli értekezletet. A férfi a kezdetektől fogva ellenezte Max stratégiáját, aki elvetette a külföldi ingatlanvásárlásokat, s csak a hazai piacra koncentrált. August azt akarta, hogy a Kruger-Brent kövesse a Templeton Estates példáját. Eve hallani sem akart róla. – Te nem Lexi pincsije vagy, Max. A Kruger-Brent az, aki példát mutat, s nem fordítva. Dollármilliók bánták ezt a döntést. Az igazgatótanács most magyarázatot várt. Max beóvakodott a gyerekszobába, s csodálkozva nézte alvó gyermekeit. George és Edward már majdnem háromévesek voltak. És olyan tökéletesek, hogy Max még megérinteni is félt őket. Miniatűr fiú másolatai Annabellnek, szőkék, erősek és kedvesek. – Drágám, hajnali négy van – mondta Annabell az ajtóban állva, s ásított egyet. – Az ég szerelmére, gyere, feküdj vissza az ágyba. – Máris. Ne haragudj. – Max visszament a hálószobába. Vajon engem is megnézett az apám álmomban? S vajon úgy szeretett, ahogy én szeretem a fiaimat? És újra jött a lidérces álom. Tara McGregor magában kuncogott, miközben betette a sütőbe a tortát. Nevetséges. Úgy viselkedem, mint egy tizenhat éves csitri. De képtelen volt fékezni az örömét. Gabe ma korábban jön haza, mint szokott. Ma van a születésnapja. A gyerekek keverték össze a torta alapanyagait, s ajándékot is készítettek neki papírból, csillámokból és ragasztóból. Jamie egy szuper rakétát, Colette pedig, „egészen véletlenül”, Arieles valamit. Gabe odalesz az örömtől. Tara azonban a legnagyobb ajándékot a végére tartogatta. Alig várta már, hogy lássa, milyen arcot vág Gabe, ha meghallja.
Tara újra teherbe esett. Teljesen váratlanul. Negyvenegy éves korában! Amióta megné zte a tesztcsíkot tegnap reggel, állandóan csak nevetgélt, vihogott. Felnézett a fali órára. Fél négy. Gabe négyre itthon lesz. Megszólalt a csengő. Tessék, már itt is van. Két csoda egy napon. Tara sietett, hogy megelőzze Malát, a cselédlányt. – Boldog születésnapot!… Óh. Parancsol? Egy nagydarab, fekete férfi állt az ajtóban. Bőven elmúlt már húsz, az arcát pattanásos forradások csúfították, a tekintete hideg, üres. Tara nyugtalan lett. – A férje itthon van? A szavak fröcsögtek. Tara nyugtalansága félelemmé fokozódott. Az adrenalin elborította a testét. – Igen. Fent van az emeleten – hazudta. – Sajnos most nagyon elfoglalt. Fáradjon vissza egy alkalmasabb időpontban. – Be akarta csukni az ajtót, de a férfi mosolyogva benyomakodott. A következő pillanatban egy csavarhúzót szegezett Tara torkának. – Pofa be, akkor nem bántlak, te ribanc. – A leheletéből marihuána szaga áradt. – Hol a széf? Mala jelent meg a lépcső tetején. Amikor látta, mi történik, felsikoltott. – A gyerekek! – kiáltotta Tara. – Vigye ki őket! A szobalány megfordult és elszaladt. Tara hirtelen fájdalmat érzett. A férfi végighúzta a csavarhúzót az arcán, hajszál híja, hogy bele nem fúródott a szemébe. Vér serkent ki a sebből. – Azt mondtam, pofa be! – üvöltötte a férfi. Hirtelen még hat vagy hét férfi nyomult be az előszobába. Mind feketék és nagyon magasak voltak. Tara végigjáratta a szemét rajtuk, ismerős arcot keresve. Valamelyik közeli városból jöhettek. Ha ismerné valamelyiknek a családját, ha személyes hangot tudna megütni… Odafent Colette sikoltozott. Tara ereiben meghűlt a vér. – Ne bántsák! Kérem, ne bántsák. Vigyék, amit akarnak. De ne bántsák a gyerekeimet. Két férfi lejött az emeletről, az egyik Colette-et, a másik Jamie-t hozta a karja alatt. Colette hisztérikus lett. A hétéves Jamie, amikor meglátta az anyja véres arcát, rúgkapálni kezdett. Kitépte magát. Odarohant Tara fogvatartójához, s beleharapott a lábába. – Engedje el! Ne bántsa a mamámat! A férfi felüvöltött fájdalmában, majd felhúzta a lábát, s úgy rúgott a fiú fejébe, mint egy focilabdába. Tara csont roppanását hallotta, Jamie a földre zuhant. Ott feküdt a lábánál mozdulatlanul. – Nyisd ki azt a rohadt széfet, te kurva! Nyisd ki MOST AZONNAL! Különben valamennyiőtöket kinyírunk. Gabe a dudát nyomta. Rohadt dugó. Még nem volt csúcsforgalom, a Camps Bay felé vezető úton mégis bedugultak az autók. A Bentley anyósülésén egy papírlap volt, Jamie nyomta a kezébe reggel. Kettejüket rajzolta le, pecáztak. Két vigyorgó pálcikafigura egy kék filctollal festett folyó partján. „Szeretlek, apa”, ez volt a kép fölé írva csillogó piros betűkkel. – Én is szeretlek, kölyök – mondta Gabe hangosan. Ha nem lenne ez a hülye forgalom, tíz perc múlva otthon lehetne. Tara négykézláb volt. A csavarhúzót a homlokának szorították, de ő igyekezett nem gondolni rá, se az előszobában eszméletlenül fekvő kisfiára, Jamie-re. A széf kódját ütötte be: négy… hat… egy…
– Ha valami riasztókódot nyomsz, elvágom a kölykeid torkát. Az első szirénahangra mindketten megdöglenek. Megértetted? Tara elbizonytalanodott, az ujjai megálltak a levegőben. Az egyik számsor nyitja a széfet. A másik kombináció nyitja a széfet, de egyidejűleg riasztja a rendőrséget. Istenem, segíts…! Beütötte a hiányzó számokat. A forgalom végre megindult. Gabe végighajtva a parton befordult balra a kanyargós mellékútra, amely a házhoz vezetett. Tarára gondolt. Ma reggel csuda jó hangulatban volt, szökdécselve ment a fürdőszobába, miután felkelt. Mielőtt Gabe munkába indult, hosszú, forró csókkal köszönt el tőle, s azt ígérte, hogy „nagy meglepetésre” számíthat a születé snapján… Gabe elvigyorodott. Még hogy a nők elvesztik a libidójukat negyvenévesen. Tarának még mindig szexisen csillogott a tekintete. Amikor Gabe- nek eszébe jutott, mit kockáztatott két évvel ezelőtt azon az ostoba szafarin Lexi Templetonnal, a rosszullét környékezte. De azért sajnálta, hogy úgy ért véget a dolog Lexivel. Azóta sem találkoztak, noha Robbie Templetonnal szoros barátságba kerültek. De hát ezen már nem lehet segíteni. Bárhogy érzett is Lexi iránt, Tara volt az élete. Most is, hogy csak rá gondolt, a vágy kerítette hatalmába. Még nagyobb gázt adott. A férfi egy gyémánt nyakláncot gyömöszölt Nike hátizsákjába. Tara kilesett az előszobába. Jamie-t nem látta sehol. Hol lehet? Odafent a többi férfival? Az egész házban valahogy kísérteties volt a csend. Egy hatalmas, sötét vértócsa éktelenkedett a fehér tölgyfa padlón ott, ahol ez a gazember fejbe rúgta Jamie-t. Micsoda vadállat, aki képes ilyet tenni egy kisgyerekkel! – Szép. – A férfi sóvár tekintettel simogatta a felbecsülhetetlen értékű köveket. Tara egy évfordulójukra kapta Gabe-től. Egy hatkarátos kő volt a központi kő, Klipdriftben bányászták, abban a bányavárosban, ahol Jamie McGregor megcsinálta a szerencséjét. Csodálatos nyakék volt, de Tara sohasem viselte. Az AIDS-klinika nem az a hely, ahová illik az ilyesmi. Ezért kell meghaljanak a gyerekeim ? Egy ostoba nyakékért? – Vigye. Vigye, amit csak akar! – zokogta Tara. – De kérem, engedjen oda a fiamhoz. Orvos vagyok. Segítségre van szüksége. – Később. – A férfi behúzta a hátizsák cipzárát. Úgy nézett Tarára, mintha most látná először. Ezt a tekintetet Tara már számtalanszor látta a kórházban. Bizalmatlanság bujkált benne. Meg gyűlölet. Irigység. Alig palástolt düh. Ennek a gyönyörű országnak az átka. Tara tudta, mi fog történni. – A magukfajták vesznek el tőlünk mindent. – A férfi ujjai Tara nyakára fonódtak. – A földünket. Az ennivalónkat. A gyémántjainkat. Fehér ördö gök. – Én magukért dolgozom. Mindennap. – Tara nem akarta kimutatni a rettegését, de tudta, hogy a tekintete úgyis elárulja. – Az AIDS-kórházban dolgozom Pinetownban. – AIDS? Maguk hozták ránk azt is. Maguk, fehér orvosok. És megölik a gyerekeinket. – Ostobaság! – Tarának a düh maradt az egyetlen fegyvere. – Maguk ölik meg a saját gyerekeiket a tudatlanságukkal. Mi segíteni akarunk maguknak. A férjem milliókat… Egy hatalmas kéz tapadt Tara szájára, s lenyomta a földre. A másik kéz vadul megragadta a blúzát, s a melleit markolászta. Tara tudta, hogy hasztalan ellenkezne. Ez a vadállat csak még jobban élvezné. Ehelyett eltávolodott a testétől, elbarikádozva magát az elméjében. Ez csak a testem. Ez nem én vagyok. Hozzám nem érhet.
Tara érezte, hogy a férfi behatol, ránehezedik minden súlyával, érezte a dühét, amivel beerőszakolta hatalmasra duzzadt nemi szervét az övébe. Gondolj a gyerekeidre. Ha megkapja, amit akar, talán őket nem bántja. A férfi nem megerőszakolta, hanem felnyársalta Tarát, őrülten, zihálva fúrva bele a testét a húsába, a testébe. Mindjárt itt a rendőrség, vagy Gabe. Ó, istenem, Gabe! Tara visszafojtotta a zokogását. A faliórán tíz perccel múlt négy. Hol vagy, Gabe? Gabe az útszélen állt, olajos kezekkel. – Hülye Bentley! – A múlt hónapban tetetett fel új gumikat, s az egyik máris defektes lett. Bosszús volt, hogy már megint későn ér haza. Tara mindig szemrehányást tesz neki emiatt, és ma igazán mindent elkövetett, hogy időben ot thon legyen. Késedelem nélkül elindult az irodából. Amikor elővette á pótkereket a csomagtartóból, eszébe jutott, hogy kamaszkora óta nem cserélt kereket. A fenébe, öregszem. / Két szirénázó rendőrautó húzott el mellette. Biztos megint betörtek valahová. Hozzáfogott a kerékcseréhez. Tara meghallotta a szirénát. Reménykedni kezdett. A férfi abbahagyta, amit csinált, s gyorsan magára rántotta a nadrágját. Rémület villant a szemében. Kiáltott a többieknek: – Masihambe! Amaphoyisca! Tara értett zulu nyelven. – Futás! A rendőrség! – Tara kezdett megkönnyebbülni. Hála istennek. Hála istennek, vége. Most először fordult meg a fejében, hogy az erőszak miatt talán elveszítette a kicsit. Vér csorgott a combján. Öt férfi rohant le a lépcsőkön, s ugráltak ki a földszinti ablakokon, mint a gazellák. Nem hatan voltak korábban? Rosszul számolt volna? Megint megpróbálta alaposabban szemügyre venni őket, de túl gyorsan mozogtak. Hátizsákját felkapva a főkolompos is igyekezett utánuk. De hirtelen megtorpant és viszszanézett. – Te rohadt kurva! A riasztókódot ütötted be, mi? A férfi a lépcső felé lépett. Tara ereiben megfagyott a vér. A gyerekek! – Ne! – A férfi után akart futni, de a lábai feladták, összerogyott. A férfi elindult felfelé. Az elektromos kapu zárva volt. – Nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Biztos, hogy innen jött a riasztás? – Ja. – Az őrmester bólintott. – McGregor. A Phoenixes pasas. Talán hátulról jutottak be. – Tudod, hogy kell ezt kinyitni? A rangidős tiszt elgondolkodva nézte a Fort Knoxéra emlékeztető kaput. Szinte naponta riasztották betörésekhez. Tízből kilenc esetben tévesnek bizonyult a riasztás. A gyerekek játszadoznak a széffel, vagy valamelyik ostoba bantu cseléd véletlenül megnyomja a pánikgombot. – Ezt nem lehet kinyitni. Kód nélkül nem. Be kell másznunk, főnök. A rangidős tiszt felsóhajtott. Már túl öreg volt ehhez. – Akkor rajta, Dax. Willoughby, maga guruljon hátra. Es használják az eszüket, fiúk. Sosem lehet tudni. Ezúttal valós is lehet a riasztás. – Oké, főnök! – Valamennyien nevettek.
Öt óra. Negyven percbe telt kicserélni azt a rohadt kereket. Szánalmas vagy, Gabe McGregor. Szánalmas. A fordulóhoz érve Gabe két járőrkocsit látott fenn a házuk előtt. – Sajnálom, uram. Nem mehet tovább… – Ezt meg hogy érti? Mi az, hogy nem mehetek tovább? Ez az én házam. Mi történt? Hol a feleségem? A fiatal rendőr arcából kifutott a vér. – Maradjon itt, uram. Hívom Hamilton kapitányt. – Ezzel futva elindult felfelé. A francba!, gondolta Gabe. Egyesbe tette a sebességváltót, s rálépett a gázpedálra, mire a kerekek megcsikordultak s felverték a port, mintha homokvihar támadt volna. – Uram! Álljon meg! – De már késő volt. Gabe őrült iramban felszáguldott. Másodpe rcekkel később berohant a hallba. Rendőrök lepték el a házát. – Tara! – üvöltötte Gabe. Eluralkodott rajta a pánik. –Tara! Drágám! Egy rendőr lépett oda hozzá. – Gabriel McGregor? Gabe némán bólintott. – Hol a feleségem? Hol vannak a gyerekeim? – Ha leülne egy percre, uram… – Eszemben sincs leülni. Hová vitték a gyerekeimet? Egy férfi jelent meg a lépcső tetején. A kezében szürke vászonzsák. Csupán négy láb hosszú.
Huszonnégy GABRIEL McGREGOR FELESÉGÉNEK ÉS GYEREKEINEK BRUTÁLIS LEM ÉSZÁRLÁSÁNAK híre nemcsak Dél- Afrikát, de az egész világot megrázta. Mint egy görög tragédia. A fehér emberbarátot és orvos feleségét épp azok támadták meg, akiket ők egész életükben védelmeztek. Pár héttel a gyilkosság után a dráma újabb, váratlan fordulatot vett. Gabe McGregor egyik nap kilépett az irodájából ebédidőben, mint máskor, de többé senki sem látta. Az interneten találgatások kaptak szárnyra. Lehet, hogy Gabe-nek köze volt a gyilkosságokhoz? Lehet, hogy Tara válni akart, s Gabe azért ölette meg, hogy mentse a v agyonát? Rájött, hogy a gyerekek nem is tőle vannak, s hirtelen felindultságában irtotta ki a családját? Vagy bánatában megölte magát valahol? Új nevet vett fel, így akar megszökni az igazságszolgáltatás elől? Természetesen semmi sem támasztotta alá ezeket a vad feltételezéseket. Mindez azo nban nem gátolta meg a médiákat abban, hogy előbányásszák Gabriel korábbi életének minden eltemetett titkát, narkós korszakát, a rablást és a súlyos testi sértést, és azt, hogy itt, Dél-Afrikában is csalással gyanúsították. Ízekre szedték, aprólékos részletességgel számo ltak be mindenről, s kiegészítették vad fantazmagóriáikkal. Sokan nyíltan kiálltak mellette, köztük a rendőrök, akik a nyomozást vezették, Robbie Templeton, a világhírű zongorista és AIDS- harcos és Dia Ghali, Gabe egykori társa a Phoenixben, és legenda a legtöbb délafrikai szemében. De hangjukat elnyomta a tömeghisztéria. A faji ellentétek nem enyhültek az új Dél-Afrikában. Senki sem akarta elhinni, hogy azt a gyönyörű fehér asszonyt és a gyerekeit egy dühödt fekete banda gyilkolta meg, akiknek ráadásul nyomuk veszett, s a rendőrség soha nem találta meg őket. Hogy is lehetett volna elhinni, amikor annyi más, sokkal érdekesebb lehetőség is felmerült. Ám azok számára, akik ismerték Gabe-et és Tarát, ez az egész nem szappanopera volt, hanem maga a szomorú, felfoghatatlan valóság. Lexi New York- i irodájában értesült a gyilkosságról. – Nem halhattak meg valamennyien. Nem, a gyerekek nem. Biztos, hogy tévedés. De nem volt tévedés. Lexi első reakciója a megrendülés volt. Szegény Gabe. Valamennyiüket, az egész családját lemészárolták. Fel akarta hívni, vagy legalább írni neki, de rájött, hogy ez nem volna okos dolog. Ő meg Gabe már vagy két éve egy szót sem váltottak egymással. S erre nagyon jó okuk volt. S hangoztatta is mindenkinek, Robbie-nak és másoknak, hogy miért nem. Azért, mert ki nem állhatta McGregort. Lexi a világot fekete-fehérben látta. A szürke számára nem létezett. Egészen kicsi gyerekkora óta a világot kétfelé osztotta: barátokra és ellenségekre. Robbie a barátja volt. Az iránta érzett szeretete és hűsége kifogyhatatlan, s egész életére vele marad. Azok a férfiak, akik elrabolták, az ellenségei voltak. Max is az ellensége volt. S azóta a felfedezés óta ott a szafari túrán, Gabe is az ellensége volt. S az ellenségeket el kell puszt ítani. S e fölött a fekete-fehér világkép fölött ott lebegett egy mindennél égetőbb teendő, a Kruger-Brent visszaszerzése. A Kruger-Brent volt az alfája és ómegája mindennek. Ez volt Lexi vallása. Az istene. De Max ellopta tőle. S ezzel ő lett Lexi legnagyobb e llensége. De mindjárt mögötte ott állt Gabe McGregor. Nemcsak sikeresebb üzlete mber volt Lexinél, de sikerült a lelkét is megőriznie. Már ezért sem érdemli meg, hogy Lexi együtt érezzen vele.
Mégis így érzett. Hogy is érezhetett volna másképp? Amikor meghallotta, hogy Gabe e ltűnt, valami mást is érzett. Látta Gabe-et egyedül valahol a vadonban, megkínzottan, arra készülve, hogy mélységes gyászában és kétségbeesésében véget vessen az életének. S világában egyik pillanatról a másikra megjelent egy szürke árnyalat. Eletében most először szabadnapot vett ki. Az egész napot ágyban töltötte, s megállíthatatlanul zokogott. David Tennant akart beszélni Lexivel. David a Templeton Estates igazgatótanácsának rangidőse volt, képzettségét tekintve ügyvéd. Mintha egy Dickens-regényből lépett volna elő. Viktoriánus pofaszakállas, zsebórával, nagy orral, amitől Lexi mindig csak Mr. Punchként gondolt rá. Mulatságos külseje ellenére az esze vágott, mint a borotva. Lexi egyik legbizalmasabb munkatársa volt. – Micsoda a Cedar International? Lexi a legüresebb tekintetével nézett vissza a férfira. – A micsoda? David Tennantet azonban nem tudta megtéveszteni. – A Cedar International. Mi az? Vagy a DH Holdings? Így már mond valamit? Lexi igyekezett elütni a kérdést. – Hát persze. Mindkettő offshore cég. Miért kérdi? – Oh, nem is tudom. – David Tennant sejtelmesen elmosolyodott. – Talán mert kíváncsi lettem, miért pumpálja át a Templeton Estates vagyonát beléjük, mint valami szökésben lévő dél-amerikai diktátor. Lexi elmosolyodott. Talán a bűbájosság segít ott, ahol a ravaszkodás csődöt mond. – Nyugi, David. Nem megyek sehová. Azért hoztam létre azokat a cégeket, hogy a Templeton-portfólión kívüli üzletekbe is befektethessek. – Kívül vannak, annyi szent. Mi itt ingatlanokkal foglalkozunk, Lexi. A Cedar International tulajdonában viszont egy papírmalom, egy kongói, kimerülőfélben lévő gyémántbánya és egy európai hulladékfeldolgozó- lánc van. A DH Holdingsnak van egy internetbankja, egy – David belenézett a jegyzeteibe – brazil kávéültetvénye. Elment magának az esze? Jellemző Davidre. Soha, semmi nem kerüli el a figyelmét. És ez nagyon bosszantó. A fenébe a bűbájossággal! Elő a kemény főnök lappal. – A Templeton Estates az én cégem, David. Nem kell, hogy emlékeztessen rá, mi a profilunk. – Nem? Akkor elárulná nekem, miért is vásároltuk fel ezeket a cégeket? S ráadásul miért pont ezeket a vacakokat? A francba! Megfeledkezett arról, hogy Davidet nem könnyű sarokba szorítani. Hiszen ezért is lett bizalmas tanácsadója, s engedte, hogy övé legyen a részvények tíz százaléka. Jogos, ha magyarázatot követel. Csak ki kell találnom valami meggyőzőt, mivel az igazat nem mondhatom meg. – Hallgasson ide, David. Igen, szólnom kellett volna. De sajnos valóban nem úgy teljes ítenek ezek a cégek, ahogy reméltem. De, bár tudom, hogy ostobaság, mégsem akarok k ilépni. Csend. – S mivel tudtam, hogy kockázatosak, nem akartam, hogy a saját mérlegünket ro ntsák. Újabb csönd. Lexi folytatta. – S ha úgy fest, hogy értelmetlen a portfolió, az azért van, mert tényleg az. Sok-sok évvel ezelőtt pontosan azért hoztam létre a Cedar Internationalt, mert egész egyszerűen ves zteséges, halódó cégeket akartam felvásárolni. Érdekes ötletnek tartottam. Legalább olyan régen alapítottam őket, mint a Templeton Estatest. – Tudom. 2010-ben jegyeztette be őket a Kajmán-szigeteken. – Úgy van. – Ezt meg honnan a fenéből tudja?
Lexi szentül hitte, hogy olyan körülményesen és tekervényesen csinált mindent, hogy soha senki nem tudja ezeket a vállalkozásokat összefüggésbe hozni vele, még kevésbé a Templeton Estatesszel. Úgy látszik, mégiscsak óvatlan voltam. Ez többé nem fordulhat elő. – Azt is tudom, hogy a bánya és a kávéültetvény ko rábban Kruger-Brent tulajdon volt. Naná. Valamennyi a Kruger-Brent tulajdona volt… valamikor. És még mások is… Először részvényeket vásároltam, aztán egy alkalmas pillanatban titokban eladtam azokat a fantomcégeimnek. Remélem, azért idáig nem jutottál el, Sherlock Holmes. Lexi igyekezett könnyed hangot megütni. – Igen. Merő véletlen. David Tennant nem nagyon hitte. Lexi mostanában egyre titokzatosabb és furcsább do lgokat művel. A múltkor dührohamot kapott, amikor a Vanity Fair az egyik cikkében párhuzamot vont közte és agorafóbiás nagynénje, Eve Blackwell között. Talán mert fáj az iga zság? – Szólnom kellett volna. Sajnálom, David. A férfi lassan megenyhült. – Jól mondta, Lexi, ez a maga cége. De azért ne véreztessen ki bennünket egészen, rendben? Még néhány ilyen érvágás és a készpénzforgalmunk… jól van, nem kell, hogy a kockázatokra emlékeztessem. Miután David távozott, Lexi még sokáig ott ült az íróasztalnál. Gondolkodott. A Jenga-stratégia nem vált be. Úgy gondolta, fel tudja aprózni a Kruger-Brentet néhány stratégiai felvásárlással anélkül, hogy bárki a személyéhez köthetné. De lám, David Tennant máris felgombolyította a szálakat. De ami még ennél is rosszabb, a Kruger-Brent jelét sem adja megingásnak. Új stratégiát kell kitalálnom. Valami hatásosabbat, merészebbet. Gondolkodnom kell. Ideje szembenézni a tényekkel. Gabe eltűnése mélyen megrázta. Már aludni sem tudott. Gyakran előfordult, hogy minden különösebb ok nélkül sírva fakadt. S ami még rosszabb, már a munkájában is zavarta. Egyelőre sikerült leráznia David Tennantet. De Lexi jól ismerte a férfit. Olyan, mint egy rotweiler. Nem ereszt. Legközelebb… Nem. Nincs legközelebb. Lexi e- mailt küldött a bátyjának. „Meggondoltam magam. Ha még mindig áll, akkor élek a meghívásoddal. Nagyon sokat dolgoztam az utóbbi időben. Szükségem van egy kis pihenésre.” Pontosan erre volt szüksége. Elvonulni három hétre Robbie és Paolo vidéki házába, DélAfrika borvidékére. Azon a héten, amikor Lexi megérkezett Dél-Afrikába, Gabe McGregort hivatalosan is halottnak nyilvánították. – Jogi formaság – magyarázta Robbie. – De senki sem tudja biztosan, mi történhetett. Tekintve, hogy milyen állapotban volt, s hogy milyen hosszú ideig nem adott életjelt magáról… hozzá sem nyúlt a bankszámlájához, az útlevele pedig az irodájában volt. Lexi bólintott. Ő már hetekkel korábban úgy gondolta, hogy Gabe már nem lehet az élők sorában. Mégis most, hogy hivatalosan is megjelent a lapokban, furcsa, szomorú érzés ker ítette hatalmába. Még sose mondtam, mennyire sajnálom. Bár tudná, hogy milyen sok at jelentett a számomra. Robbie Templeton a reggelinél bontotta ki az ügyvéd levelét. – Ó, istenem, ó, istenem – ugratta Paolo. – Már megint zaklattad a nagymellű szopránt, mi? Rossz fiú! – Gabe McGregor ügyvédjétől jött. Azt írja, menjek el Gabe végrendeletének felolvasására. Itt az áll, hogy kedvezményezett vagyok.
Lexi kérte, hadd olvassa el a levelet. – Nem is tudtam, hogy te meg Gabe ennyire jó barátok voltatok. Mérhetetlen féltékenységet érzett. – Igen, barátok voltunk. De ilyesmire egyáltalán nem szá mítottam. S ami a legelképesztőbb, nincs is szükségem a pénzre. S ezt Gabe is nagyon jól tudta. – A pénz mindig jól jön, Robert – monda Paolo határozottan. – Ami azt illeti, öregkoromban szégyentelenül extravagánsan akarok élni. Nem kényszeríthetsz arra, hogy rábízzalak egy fiatalabb és gazdagabb valakire, drágám. Robbie nevetett. Lexi nem. Azt írja, menjek el Gabe végrendeletének felolvasására. Végrendelet. Tényleg halott. Robbie gyűlölte az ügyvédi irodákat. Arra emlékeztette, amikor kamaszkorában ott ült Lionel Neumann-nal szemben a jogtanácsos irodájában. Az öregember szemhéja rángatódzott, amikor ő dacosan lemondott az örökségéről. Micsoda sötét idők vo ltak azok. És most mennyire boldog. Élete legjobb döntése volt, hogy kiszállt a Kruger-Brentből. De még így is tartott az ügyvédektől. Frederick Jansen sem volt ez alól k ivétel. Elég volt megpillantania komor, sötét öltönyét és barázdált, aszott arcát, amely olyan volt, mint a túl sokáig száradni hagyott agyag, s máris ijedt kölyöknek érezte magát, aki rossz fát tett a tűzre. Tovább feszélyezte, hogy a szobában lévő öt másik férfi is öltönyben jelent meg. Robbie a farmerében és L. A. Philharmonic feliratú trikójában nagyon ostobán érezte magát. – Mr. McGregor tőkéjének java részét családi vállalkozásban tartotta – folytatta Jansen. A jogi blabla teljesen hidegen hagyta Robbie-t – örökhagyó… az adók és járulékok leszámítása… úgy rendelkezett… különbséget tesz kedvezményezett és… – Néhány szó jelentése azonban mégiscsak eljutott Robbie tudatáig, köztük a jótékonysági alapítvány. Amikor Gabe megírta a végrendeletét, abban a hiszemben tette, hogy a gyermekei túlélik. Ha mé gsem, akkor vagyonát felosztják különböző jótékonysági szervezetek között. Ezek közé ta rtozott a Templeton/Cozmici AIDS Alapítvány. – Elnézést, de szeretném egy percre félbeszakítani. Az ügyvéd olyan pillantást vetett Robbie-ra, mintha azt kérte volna tőle, engedje meg, hogy defloresztálja a lányát. – Egész pontosan… egész pontosan mekkora az az örökrész, ami az alapítványunknak jut? Frederick Jansel undorral húzta fel az orrát. Megörült ez az ember? Nem olvasta a hatodik bekezdés ötödik pontjának nyolcadik kitételét? – A néhai Mr. McGregor adók és járulékok levonása után maradó száza lé… – Még egyszer elnézést! – Robbie a kezét is felemelte, miközben hangosan dobolt a szíve. – Nekem a százalékok nem mondanak nagyon sokat. Ha inkább valami megközelítő összeget mondana. Hogy körülbelül mennyi. – Körülbelül? – Frederick állkapcsa megrándult. Elképzelni sem tudta, mi üthetett klie nsébe, hogy ilyen hatalmas összeget hagyott erre a faragatlan amerikai majomra. –Nos, ahogy azt Mr. McGregor nagyon explicit módon kifejezésre juttatja abban a dokumentumban, amely önnek is rendelkezésére áll, az ön alapítványa számára, ahogy ön fogalmazott, körülbelül huszonötmillió amerikai dollárnak megfelelő összeget hagyományozott. És most, ha megengedi, tovább olvasnám a végrendeletet. Az ügyvéd visszatette az orrára a szemüvegét és folytatta monológját, de Robbie már nem figyelt rá. Huszonötmillió! Döbbenetesen gáláns összeg ez jótékonysági célokra. Ha van mennyország, Gabe McGregor már bizonyára helyet kapott benne.
– Elnézést, Mr. Jansen. – Egy idegesnek látszó, szürke kisegér jellegű nő jelent meg az ajtóban. Robbie azt gondolta magában: A szerencsétlen. Nincs annyi tea Kínában, amennyiért én a titkárnője lennék ennek az embernek. Frederick Jansen savanyú ábrázata még savanyúbb lett. – Sarah, világosan megmondtam, hogy semmilyen körülmények között se zavarjanak. – Igen, uram, de… – Semmilyen körülmények között. Süket maga? – Nem, uram. De ez az ügy… A nő nem mondhatta tovább. Egy férfi lépett be a szobába. Frederick Jansennek leesett az álla. A papírlapok kihullottak a kezéből és szétszóródtak a padlón. – Jó napot, Fred! – mondta Gabe mosolyogva. – Úgy néz rám, mintha kísértetet látna! Frederick Jansen csak mint ügyfelet ismerte, Gabe McGregort. A többi öltönyös jelenlévő üzleti vagy jótékonysági alkalmakkor érintkezett vele. Egyedül Robbie volt a barátja. Most nyomban talpra szökkent, odarohant és magához ölelte Gabe-et. – Te aztán tudod, melyik pillanatban kell belépni! Gondolom, így lőttek a huszonöt millámnak is? Robbie tréfára vette, hogy oldja a feszültséget, s hogy leplezze megdöbbenését. Gabe rettenetesen festett. Mindig is termetes, nagydarab, barátságos mackó volt. De aki ott állt Robbie- val szemben, az szemmel láthatóan összement. És fogyott vagy ötven fontot. Az arca beesett, éveket öregedett. De a legmegdöbbentőbb a haja volt. A sűrű, szőke hajrengeteg odalett. Gabe teljesen megőszült. – Maradjunk annyiban, hogy még egy darabig nem kapod meg. Figyelj, Robbie, me gtennél nekem egy szívességet? – Hát persze. Bármit. – Biztos vagyok abban, hogy odakint sokan felismertek, amikor idejöttem. Robbie azt gondolta magában: Azért én erre nem vennék mérget. – A sajtó mindjárt itt fog nyüzsögni. Haza nem mehetek. Meghúzhatnám magam nálad és Paolónál egy időre? – Hát persze. De biztos, hogy…? – Robbie habozott, nem tudta, hogy fogalmazhatná meg jól. – Biztos, hogy nem fog túl sok fájdalmas emléket ébreszteni? Gabe, Tara és a gyerekek náluk nyaraltak tavaly. Fantasztikus vakáció volt mindannyiuk számára. Gabe-et meghatotta Robbie figyelme. – Ne aggódj. Az emlékek nem fájdalmasak. És nekem nem maradt más. – Jól van. Akkor menjünk innen. Robbie millió dolgot akart megkérdezni Gabe-től. De nem csak én, hanem a világon mindenki. De mindez várhat. A legfontosabb, hogy hazaérjünk és enni kapjon, s eltűnjön a médiák vizslató zaklatása elől. Most már ő is a családhoz tartozik. Paolo és én majd vigyázunk rá. Amikor Robbie és Gabe kart karba öltve beléptek a vidéki ház kapuján, Lexi elájult. Az ágyban tért magához, az egyik vendégszobában, s a fején kacsatojásnyi púp éktelenkedett. – Elnézést – szólalt meg fakó hangon. – Azt hiszem, kimerültebb vagyok, mint gondoltam. Mintha Gabe-et láttam volna belépni. Annyira valóságos volt. Úgy láttam, mintha me lletted állt volna. Gondolod, hogy pszichiáterhez kellene mennem? – Minden bizonnyal – felelte Robbie vigyorogva. – De nem azért, amit láttál. A dolog úgy fest, hogy Gabe barátunk mégsem halott, mint ahogy hittük.
– Jó napot, Lexi! Gabe öregebb változata állt meg Lexi ágya mellett. Lexi másodszorra is elájult. Teljes huszonnégy órába telt, míg felfogta, hogy Gabe nemcsak él, de itt van Robbie- nál, velük. Míg hozzászokott a valósághoz, Gabe megfürdött, evett, s hetek óta most először aludt is valamennyit. Mire leszállt az este, a hír is a média tudomására jutott, miszerint Gabe McGregor visszatért az élők sorába. És másfél percükbe telt kideríteni a hollétét. Szerencsére Robbie és Paolo háza rejtve volt a kíváncsi szemek és fényképezőgép-lencsék elől. Hosszú út vezetett a házig, s átláthatatlan fák sokasága takarta. Paolónak sikerült rávennie a rendőrséget, hogy alacsonyan szálló helikopterekkel tiltó szalagokat húzzanak. Mihelyt a paparazzik rájöttek, hogy semmi esélyük lencsevégre kapni Gabe-et, kelletlenül takarodót fújtak, s a Phoenix előtt táboroztak le Fokvárosban. Gabe végső soron nem rejtőzhetett egy életen át Robbie Templetonéknál. Előbb- utóbb ki kell mozdulnia, s akkor a karjaikba sétál. Gabe az első héten a huszonnégyből tizennyolc órákat aludt végig. Étkezéseknél általában jó étvággyal evett, de szótlan maradt, s csak egy-egy hálás mosolyt küldött Robbie és Paolo felé. Lexire szinte rá sem nézett. Orvost is hívtak hozzá, aki vadonatúj társadalombiztosítási számot adott neki. Semmi szükség arra, hogy bármi is kiszivárogjon a sajtónak. Aztán Robbie telefonált a keresztapjának, Barney Huntnak New Yorkba, megkérte, hogy repüljön ide és vizsgálja meg Gabeet. – Úgy látom, mentálisan jó állapotban van – mondta Barney –, figyelembe véve persze, hogy mekkora megrázkódtatáson ment keresztül. De tökéletesen rendbe fog jönni. – De szinte egyáltalán nem beszél – ellenkezett Robbie. – Még azt sem árulta el, hol volt egész idő alatt. Egyetlenegyszer sem említette Tarát vagy a gyerekeket. Ha már annyit ha llok tőle, hogy „kérem a sót”, az már eredmény. – Majd beszélni is fog, ha eljön az ideje. Na és Lexi? Ő hogy van? Ez a kérdés valahogy sehogysem illett ide. – Lexi? Ő jól van, azt hiszem. Őrült, mint az üvegbe zárt békák, még mindig megszállottja a Kruger-Brentnek, de különben rendben van. Azért jött ide, hogy kipihenje magát, s ezt jó jelnek tartom. – És valóban ezt teszi? Pihen? – Hát, Gabe megjelenése kiütötte kicsit. Nem is értem. És sokat van távol. Lovagol. Gondolod, hogy nyugtalankodnom kéne? – Nem, dehogy! – Barney Hunt biztatóan elmosolyodott. – Szeretem a húgodat, ez minden. Mindkettőtöket szeretlek. Ahogy az apátok is. Robbie vonásai egy pillanatra megmerevedtek. Már évek óta nem találkozott az apjával. A szakadék köztük még mindig olyan széles és mély volt, mint régen. – Eléggé leköt most Gabe meg Lexi – mondta Robbie mentegetőzve. – Megértem – mondta Barney. – Csak ne feledd, apád sem él örökké. Gabe- nek évekbe fog telni, míg feldolgozza, ami vele történt. És Lexinek is. De te meg apád… – Kösz. Én jól vagyok. Mindketten jól vagyunk. A beszélgetés véget ért. Lexi csak feküdt az ágyában, képtelen volt aludni. Két nap múlva visszamegy New Yorkba. Vissza a valóságba. Azért jött ide Robbie-hoz, hogy rendezze a gondolatait. Ehelyett zavarodottabb volt, mint valaha. Gabe él. Ez jó. De akkor mi ez a különös érzés, ami elfogja, ha meglátja? Nem talált rá szót. Lexi és Gabe úgy közlekedtek egymás mellett, mint kísértethajók a reménytelenség óceánján. Lexi néha úgy érezte, hogy Gabe figyeli. Mintha azt várná, hogy mondjon neki valamit. De mit?
Sajnálom, de fogalmam sincs, mit mondhatnék… Sajnálom, hogy elvágták a felesége és a gyerekei torkát? Örülök, hogy maga él, de szeretném, ha minél hamarabb elhúzná a csíkot a bátyám házából? Máskor ellenségességet vélt felfedezni a férfi tekintetében. Érzett valamit irántam azon a szafarin évekkel ezelőtt, s ezt mindketten nagyon jól tudjuk. S most engem vádol miatta? Bűntudata van? Lexi nem értette Gabe passzivitását. Az ő helyében a lányt vérbosszú hajtotta volna. Máson sem járna az esze, csak azon, hogy rettenetes, szörnyű bosszút álljon azokon, akik lemészárolták a családját. De Gabe semmi jelét nem adta haragnak. Vagy gyűlöletnek. Nem értette, miért nem. Az órájára nézett. Hajnali négy. Száguldoztak a gondolatai. Esélye sem volt arra, hogy elaludjon. Fáradtan kikászálódott az ágyból, s Robbie pizsamájára, amiben lefeküdt, rávett egy fürdőköpenyt, s lábujjhegyen lement a földszintre. Talán egy pohár meleg tej segít. – Mit csinál itt? Lexi majd kiugrott a bőréből. – Jézusom, Gabe! Halálra ijesztett. Gabe a félárnyékban üldögélt, a felkelő nap első sugarai kísértetiessé tették az arcát. – Nem tudtam aludni. – Isten hozta a világomban. Tudja, amikor Colette megszületett, egy évig alig aludtunk valamit. Tara meg én közben arról ábrándoztunk, milyen nagyszerű lenne vasárnaponként későn kelni. Most olyan későn kelhetnék, amilyen későn csak akarok. De kora hajnalban ébredek. Mindig kora hajnalban. – Nagyon sajnálom. Édes istenem, mennyire nem helyénvaló. Milyen semmitmondó szavak. Mintha vízipisztollyal akarnék vulkánt oltani. – Meg akartam csinálni. Meg akartam ölni magam. – Gabe, ha nem akarja, nem kell beszélnie róla… – De aztán arra gondoltam, hogy is nyugodhatnék békében azok után, amit tettem? Fel kell ébrednem minden reggel, minden reggel, s látnom kell az arcukat és hallanom kell a sikolyaikat. Gabe sírva fakadt. Lexi, mint akit odacövekeltek, mozdulni sem mert, nem tudta, mitévő legyen. De aztán az ösztönei megsúgták. Átölelte a férfit. – Nem a maga hibája volt. – De igen – zokogta Gabe. – Az én hibám volt. Otthon kellett volna lennem. Ha nem késem. Ha nem állok meg kicserélni azt a hülye kereket. Ó, istenem, Lexi. Annyira szerettem őket. Gabe úgy kapaszkodott Lexibe, ahogy egy fuldokló a bójába. S a következő pillanatban megcsókolta a lányt. Csókolóztak. Lexi a szájában érezte a férfi sós könnye inek az ízét, s az arcán, a nyakán, a mellén érezte a férfi testének érintését. Majd Gabe mély kétségbeeséssel letépte a pizsamát Lexiről és ledöntötte a hideg padlóra. Mintha azzal, hogy magáévá teszi a lányt, képes lenne megint élő, hús- vér emberré válni. Hangos kiáltással hatolt belé, mint egy vadállat, ha felüvölt haláltusájában. Lexi szorosan magához ölelte. Lehunyta a szemét, s szinte érezte, ahogy a férfi fájdalma átáramlik belé. Jól van, Gabe. Jól van, szerelmem. Kezdetben Max is hasonlóképpen szerette. Kétségbeesetten. Mintha Lexi megmenthe tné. De az egy másik életben történt. Gabe nem azonos Maxszel. Gabe jó, kedves és szeretetre méltó. Gabe azért szenved, mert szeretett. Max azért szenvedett, mert nem tudott szeretni. Mert nem volt szíve. Ahogy nekem sincs. De talán Gabe és én kölcsönösen megmenthetjük egymást.
Amikor Robbie ébredés után lejött a földszintre, a barátját és a húgát a díványon találta, egymást szorosan átölelve, mélyen aludtak. Robbie elmosolyodott. Paolo kávét töltött. – Én a te helyedben nem lennék olyan boldog. – Fejével az alvók felé intett. – Ez gond. – Miért volna gond? Te magad mondtad, hogy Gabe-nek találnia kellene valakit magának. Hogy ha szeretnék és szeretne, akkor újra élne. – Igen, de pont Lexi? Robbie nem hagyta magát. – Miért ne Lexi? Csak az isten tudja, mennyire megérdeme lne már egy normális férfit. Valakit, aki kiverné a fejéből végre ezt a Kruger-Brent- mániát. – Én szeretem a húgodat, Robbie. Te is tudod, hogy így van. De a szerelmesek nem szabják át a másikat. Robbie azt gondolta: Tévedsz. És mi ketten? Mi is alakítottunk egymáson. – Adj nekik esélyt. Lexi szereti, tudod? Ebben egészen biztos vagyok. Amikor eltűnt, vinnyogott, mint egy elhagyott kiskutya. S igaz, hogy Lexi sokat játszik a külvilágnak, de nagyon mélyen tud érezni. Paolo nem szólt egy szót sem. Nagyon remélte, mindannyiuk érdekében, hogy téved.
Huszonöt GABE, LEXI ÉS ROBBIE LEXI ÚJ NEW YORK-I LAKÁSÁBAN KÁRTYÁZTAK. Gabe a szabályokat magyarázta. – A játék neve kőr, vagy fekete macska. A cél minél több kőrt felszedetni az ellenféllel úgy, hogy nálad ne legyen egy sem. Minden nálad maradó körért pontlevonás jár, vagyis a kőr tízesért tíz pont, az ászért huszonöt, és így tovább. A legveszélyesebb kártya a pakliban a pikk dáma. Ha nálad marad, az ötven pont levonásával jár. Eddig világos? Robbie azt mondta. – Azt hiszem. Veszteni jó, nem nyerni, igaz? – Nekem ez elég ostobán hangzik – jegyezte meg Lexi. Nem volt jókedvében. Általában mindig örült Robbie látogatásainak. Mostanában elég ritkán találkoztak. A társasága hűtötte Gabe és Lexi parázs vitáinak hevét. Arra emlékezte tte őket, hogy a szerelmük mélyebb, mint ostoba napi csatározásaik és versengésük. De ma még Robbie sem tudta felvidítani a húgát. Lexi egész délelőtt rosszkedvűen figyelte a tőzsdehíreket, s azt látta, hogy a KrugerBrent részvények ára megugrott, majdnem húsz pontra. Évek óta csöndben űzte Jengastratégiáját, apránként felvásárolta a Kruger-Brent-birodalom egy-egy fontos szeletét fantomvállalatai révén. Az elképzelése az volt, hogy ha megfelelő időben el tudja mozdítani a megfelelő követ, akkor az egész felépítmény menthetetlenül összeomlik. S akkor Maxet k irúgják. Ő pedig diadalmasan bevonul, hogy felvirágoztassa a céget. De nem így történt. A Kruger-Brent olyan volt, mint egy óriáspók. Ha az ember kitépte az egyik lábát, nemsokára új nőtt a helyébe. Max állt nyerésre. Ez a gazember még a végén legyőz. Rosszkedvét az sem csillapította, hogy a kártyán is vesztett az első két körben. – Ez nevetséges! Ki a fene hallott már olyan játékról, amelyben nem a győzelem a cél. Robbie elnevette magát. Imádta, amikor Lexi dühöng. Ugyanilyen volt az arca hatéves korában is, amikor veszített a Csapd le csacsiban, és tőle is, meg a dadustól is azt követelte, hogy kezdjék újra. – Itt is nyerned kell. Csak úgy, hogy közben vesztesz. – Tulajdonképpen van egy másik variációja is ennek a játéknak. Azért nem mondtam eddig, mert gyakorlatilag lehetetlen megcsinálni. De ha valakinek sikerül begyűjtenie az összes kőrt, s hozzá még a fekete dámát, vagyis nálad marad az összes mínuszpontot érő kártya, nos, akkor eldöntheted, hogy megfelezed-e a mínuszpontjaidat, vagy megduplázod az ellenfeledét. Lexi nem szólt egy szót sem. Pár pillanattal később azonban a rosszkedve mintegy varázsütésre elpárolgott. Átölelte a mellette ülő Gabe nyakát és megcsókolta. – Akkor hát játsszunk. Ki oszt? Robbie látta, hogy Gabe arca felderül. – Ezt miért kaptam? – kérdezte Gabe. – Semmiért. Azért, mert szeretlek. Még aznap este Lexi és Gabe szeretkeztek, hetek óta most először. Lexit annyira lekötö tte a munkája, hogy mellőzte Gabe-et. De ma igyekezett kárpótolni, addig ugratta és ciróga tta Gabe-et, míg a férfi könyörgőre fogta, hogy engedje magába, s közben vagy milliószor a fülébe súgta múlhatatlan szerelmét. Utána Gabe mély, elégedett álomba zuhant. Lexi viszont ébren feküdt, cikáztak a gondolatai, képtelen volt elaludni. Végre, végre-valahára rájött a megoldásra. Gabe adta az ötletet hozzá.
Tudom már, hogyan nyerhetem vissza a Kruger-Brentet. Rossz stratégiát választottam. Lisa Jenner, Eve Blackwell szobalánya, kikefélte asszonya hosszú, őszes haját, mikö zben a gondolatai elkalandoztak. Az öregasszony ma megint fecsegő hangulatban volt. – Rory szeretett engem. Feleségül akart venni, tudja? De akkor az a másik férfi rászedett. Megvárta, amíg kiszolgáltatott, öntudatlan nem leszek, s akkor ezt tette velem. .. – Eve hosszú, csontos ujjait végigfuttatta az arcán, a hegeken. – Melyik férfi volt az, asszonyom? – Lisa még csak egy hónapja dolgozott Ms. Blackwellnél, de már hozzászokott őrült beszédéhez. – Hát a férjem, természetesen! – fortyant fel Eve. – Max. – Asszonyom, a férje balesetben elhunyt, már nagyon régen. Max a fia. Nem emlékszik? Eve felvonta a szemöldökét. Max a fiam. A fiam? – A fiam ostoba. Tönkreteszi a Kruger-Brentet. Gyönge, mint az apja. Lisa Jenner kontyba csavarta Eve haját és felerősítette a feje tetejére egy elefántcsont csattal. Azután eligazgatta a fátylát. – Hát tessék. Készen vagyunk – mondta vidáman. – Max a dolgozószobában várja dr. Marshall- lal. Akarja, hogy odakísérjem? –Nem! – tiltakozott Eve rémülten. – Az arcom! Ne engedje, hogy az arcomhoz érjen. Ő nem orvos. Ő egy őrült. – Jól van, Lisa. Majd én. Annabell ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Maxet. Amikor a legutóbb meglátogatta az anyját, roncsként ért haza, az idegei pattanásig feszültek. Annabell nem akarta, hogy ez még egyszer megismétlődjék. – Jöjjön, Eve. Dr. Marshall nem azért jött, hogy bántsa. – Maga kicsoda? – Annabell vagyok, Eve. Max felesége. Max és én azért vagyunk itt, hogy elbeszélgessünk a doktor úrral. És hoztunk egy kis füstölt sajtot is, olyat, amit szeret. – Max felesége, az az Annabell, jófajta lány. – Eve bizonytalanul lábra állt. – Maxnek minél hamarabb feleségül kell vennie. Örökös kell a Kruger-Brentnek. A Kruger-Brent! Hogy mennyire gyűlölte Annabell ezt a két szót. A feszültség, ami a Kruger-Brent irányításával járt, szegény Maxet az idegösszeomlás széléig vitte. Az anyja azt várta, hogy a fia majd egy varázspálcával egy éjszaka alatt eltünteti a veszteségeket. Fogalma sem volt a piaci helyzetről. De hogy is lehetne? A vén csataló jószerivel már a nevére sem emlékszik. – Szia, anya. Jól nézel ki. Eve bebotorkált a szobába. A kor nem lassan öregítette Eve Blackwellt. Hirtelen támadt rá. Néhány hónap leforgása alatt megroppantotta szálegyenes gerincét. A vénák úgy háló zták be a kézfejeit, mint kiálló gyökerek. Hajdani makulátlan bőrét, mint a kiütések, májfoltok lepték el. De Max mindezt nem bánta. Az ő szemében az anyja gyönyörű maradt. Odalépett hozzá, hogy megcsókolja. Eve azonban ellökte magától. – Tudom, hogy mit tettél! – sziszegte. – És mindenkinek el fogom mondani. Akkor majd megnézheted magad. Annabell azt látta, hogy a férje szinte összezsugorodik. Miért hagyja, hogy az anyja terrorizálja? Miért van ekkora hatalma fölötte? – Elég ebből, Eve! – szólt rá. – Összevissza beszél. Míg az orvos megmérte Eve vérnyomását, Max félrehívta Lisa Jennert. – Mindig ilyen? Vagy rosszabb, ha itt vagyok?
– Nem szabad önmagát okolnia, uram – mondta a szobalány kedvesen. – Néha vannak tiszta pillanatai is. Mindez az állapotával jár. És sokat ír mostanában. Az me gnyugtatja. – Ír? Mit ír? – Nem tudom. Amit beszél, gondolom. Nekem nem mutatja meg. Gondosan elzár mindent az íróasztala fiókjába. Max később elmondta Annabellnek, hogy mit tudott meg a lánytól. – Gondolod, hogy ki kellene nyitnom azt a fiókot, s megnézni, mi az? – Dehogy – mondta Annabell határozottan. – Igen, öreg és félkegyelmű, de joga van a saját titkaihoz. Annabell Webster valójában nem az anyósa magánszféráját akarta óvni. Ő Max miatt aggódott. Csak az isten tudja, milyen vitriolos dolgok lehetnek azokon a papírokon. Mihelyt az öreglány feldobja a talpát, majd én kinyitom azt a fiókot, és elégetek mindent az utolsó szálig. Lexi későn ért haza. Megint. Gabe leplezni sem próbálta a csalódását. – Vacsorát készítettem, két órával ezelőtt. Hol a csudában voltál? – Dolgoztam. – Mindig ezt mondta, ha a tilosban járt. Lexi hangsúlya támadó volt. – Csak azért, mert neked már nincsenek ambícióid, még nem jelenti azt, hogy nekem sincsenek. Gabe megbántódott. Különösen az fájt, hogy Lexi igazságtalan. Ő visszavonult az üzle ttől, másokra bízta a Phoenix irányítását, hogy több ideje maradjon Lexire. Azt remélte, hogy feleségül megy hozzá és családot alapítanak. De valahányszor előhozakodott a két téma bármelyikével, Lexi vagy megkerülte a kérdést, vagy átment undokba. – Hazudsz. Kerestelek az irodában. Órákkal ezelőtt eljöttél. – Óh, szóval már kémkedsz is utánam? – Nem kémkedek. Késtél. Én meg aggódtam. – Nagylány vagyok, Gabe. S ha mindenáron tudni akarod, üzleti megbeszélésen vo ltam. – Kivel? – Semmi közöd hozzá. Lexi beviharzott a hálószobába s bevágta maga mögött az ajtót. Ledobálta magáról a ruháit, igyekezett rendezni a gondolatait. Miért csinálom ezt? Miért akarom elmarni magam mellől? Lexi szerette Gabe-et, senkit ennyire még nem szeretett. Még annál is jobban szerette. De az idegei a pattanásig feszültek. Élete legnagyobb csatájára készült – a Kruger-Brent visszaszerzésére –, de ezt se Gabe- nek, se senki másnak nem mondhatta el. Hatalmas volt a kockázat. Ha hibázik, elveszít mindent. A vagyonát, a cégét, talán még a szabadságát is. Van egy másik variációja is ennek a játéknak. Azért nem mondtam eddig, mert gyakorlatilag lehetetlen megcsinálni. Itt is nyerned kell. Csak úgy, hogy közben vesztesz. Próbálta kiűzni a gondolatot a fejéből. Meg fogja nyerni a harcot. Meg kell nyernie. Ha visszaszerezte a Kruger-Brentet és végre bosszút állt Maxen, akkor kárpótolja Gabe-et. S akkor Gabe örökre vele marad. A Kruger-Brent nem fizette egy szingapúri kölcsönét, mire a bank érvényesítette a jelzálogot. A kölcsön összege annyira csekély volt, hogy Max még csak nem is tudott róla. Egy szingapúri középvezetőnek felmondtak. A Kruger-Brent fizetett. Vége a történetnek.
Pár héttel később hasonló dolog történt Németországban. Ezúttal is jelentéktelen össze gről volt szó. Lexi lejegyezte a dátumot. Karen Lomaxet, a Wall Street Journal pénzügyi újságíróját telefonon keresték. Miután letette a telefont, szólt az egyik kollégájának, Daniel Breennek. – Hé, Dan! Hallottál valami olyasmit, hogy a Kruger-Brentnek kölcsöntörlesztési problémái lennének? Daniel Breen megrázta a fejét. – Miért, te igen? – Most hívott egy nő. Azt mondta, utánanézhetnék az ázsiai kölcsönöknek. Szerinted megér ez egy sztorit? Daniel Breen megvonta a vállát. – Csak egyféleképpen tudhatjuk meg, nem? A lapokat leosztották. Gabe kinyitotta az előtte lévő aktát és átfutotta a lapokat. – Szóval nincs viszonya? A magánnyomozó megrázta a fejét. – Abból, amit láttam, azt kell mondanom, hogy nincs, uram. – Gabe látható megkönnyebbüléssel eresztette le a vállait. – Mindazonáltal… Gabe felkapta a fejét. – Felfigyeltem bizonyos… anomáliákra. – Milyen anomáliákra? – Pénzügyiekre. Ha odalapoz a huszonkettedik oldalra, ott részletesen megtalálja. Gabe odalapozott, s lassan, figyelmesen olvasni kezdett. Gabe első szerelmes hetei Lexivel álomszerűek voltak. Gabe hinni is alig merte, hogy újra képes szeretni azok után, ami Tarával és a gyerekekkel történt. Annyi fá jdalom és gyász után. Azokban az első csodálatos hetekben ott, Robbie-ék dél-afrikai házában Lexi újra életet lehelt halott szívébe. Amikor Gabe hajnalonta verejtékben úszva, Tara meg a gyerekek nevét sikoltozta álmában, Lexi szorosan átölelte, s nyugtatta, míg csak el nem múlt a lidércnyomás. Gabe nagyon sokszor emlegette a gyerekeket, újra meg újra visszatért a szörnyű eseményekre, ahogy a bűnöző is visszatér tette színhelyére. Lexi figyelmesen hallgatta. Gabe minden bűntudatát Lexi kezébe adta, s ő úgy fogadta el, olyan gálánsan és hálával telve, mintha gyönyörű virágcsokrokat kapott volna. De később a szerelmes idillt elkerülhetetlenül az élet valósága váltotta fel. Gabe a Phoenix napi irányítását másokra bízta, s boldogan csak a jótékonysági munkának és Lexinek szentelte minden figyelmét. Tara halála megtanította arra, hogy a szeretet és az élet sokkal becsesebb a papírtologatásnál. Lexi nem így látta a dolgokat. Számára a munka olyan volt, mint a légzés, nem lehetett abbahagyni. A Templeton Estates irodája most New Yorkban működött, ezért Gabe idekö ltözött, hogy Lexivel lehessen. Jól érezte magát New Yorkban, élvezte annak energiáját, izgalmát, de Lexi lakásában idegennek érezte magát. Jövendőbeli közös életük megteremtése érdekében Gabe első lépésként vett egy gyönyörű, régi házat Bridgehamptonban. Olyan helyen, ahová elvonulhatnak, ahol időt szakítha tnak egymásra. – Hogy tetszik? – Gabe körbevezette Lexit a faborításos szobákon, valame nnyi bútorzata egyszerű, de nagyon szép, Chesterfield bútorok és ír textilek, a White Company termékei. – Nyugalmat árasztónak szerettem volna. Ahová elmenekülhetünk a városból. – Nagyon… nagyon… csinos. – Lexi igyekezett lelkesedést mutatni. De magában azt gondolta: Én nem akarok elszökni a városból. Gabe elkomorodott. – Nem tetszik neked. – De. Nagyon. Nem erről van szó, csak… csak… mikor fogjuk használni? – A hétvégéken. – De én a hétvégéken is dolgozom, drágám.
Lexi nemcsak a hétvégeken dolgozott, de kora reggeltől késő estig. Dolgozott hálaadáskor és más ünnepeken. Gabe nem tudta, hogy Lexi dél-afrikai utazása a bátyjához öt év óta az első szabadsága volt. És nemcsak a hosszú napi elfoglaltságról volt szó. Hanem a titkolózásról. Lexi gyakran beszélt álmában, ilyenkor a Kruger-Brentet, Maxet és a bosszút emlegette. Meg azt, hogy fogy az idő. Amikor Gabe nekiszögezte a kérdést, hogy milyen idő fogy, Lexi úgy tett, mintha fogalma sem volna arról, miről beszél a férfi. Nem olyan régen, Gabe nagyon me gdöbbent, amikor David Tennant, Lexi jobbkeze a Templeton Estatesnél mintegy véletlenül megemlítette, hogy Lexi cége bajban van. – Lexi olyan tempóban likvidálja a tőkénket, hogy nem győzünk lépést tartani vele. A pénz homályos ügyletekbe, cégekbe vándorol, s eltűnik. Amikor Gabe kérdőre vonta, Lexi csak kitérő válaszokat adott. – David örökké aggályoskodik. Átcsoportosítottam némi pénzt, ez minden. – Ő azt állítja, hogy lenullázod a Templeton Estatest. – Túloz. Eddig jutott a beszélgetés. A dolgok odáig fajultak, hogy Gabe már úgy érezte, lassan időpontot kell kérnie Lexitől, hogy egyáltalán találkozhassanak. Amikor erre valóban sor került, minden olyan téma – család, gyerek, közös jövő – lekerült a napirendről. – Szó sem lehet gyerekről, Gabe. Ezt már mondtam neked. – Nem lehet, vagy nem akarod? Lexi dühös lett. – Jól van. Nem akarom. Mi a különbség? – Nagyon is nagy a különbség. Miért nem akarsz gyereket? Mitől félsz? – Semmitől sem félek. És hagyj már békén ezzel. Folyton panaszkodsz, hogy milyen keveset vagyunk együtt, s amikor itt vagyok, akkor meg folyton nyaggatsz. A mélypont az volt, amikor Gabe magánnyomozót bérelt. De Gabe már nem bírta tovább. Mindenáron ki akarta deríteni, mit titkol előtte Lexi. Szerette a nőt, de már belefáradt abba, hogy állandóan otthon ül, miközben Lexi a jó isten tudja hová utazik üzleti ügyben. Nem a szeretője volt Lexinek. Csak egy átszállóhely. S ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Lehet, hogy valaki mást talált magának? – Sajnos egy szót sem értek az egészből. – Gabe visszaadta a papírokat a magánnyomozónak, egy kövér, alkoholtól szederjes arcú férfinak, akinek akkorára puffadt a hasa, hogy szinte a térdéig folyt a kanapén ülve. – Miss Templeton a kurátora a maga alapítványának? – Igen, ő. – S kezdeményezhet pénzügyi tranzakciókat? – Igen. De ez csak formális. Lexi népszerűsége fontos a gyűjtéseknél. De ő nem fogla lkozik napi szinten az alapítvány pénzügyeivel. – Így még különösebb, hogy számtalan alkalommal emelt le jelentős összegeket az alapítvány számlájáról. A magánnyomozó ekkor elővett egy piros tollat a zsebéből. Majd odaadta Gabe-nek a most már piros karikával megjelölt lapokat. Gabe csak nézte, hosszan. – Biztos abban, hogy Lexi utaltatta át ezeket az összegeket? – Igen, uram. Pénzt lop tőlem? Az alapítványtól? Ennek semmi értelme. – S azt is tudja, hogy miért?
– Nem, uram. Még nem tudom. De úgy fest, hogy a menyasszonya nagy bűvészmuta tványokat hajt végre a pénzzel, mint valami mágus. Mihelyt ráteszi a kezét a pénzre, nyo mban el is tünteti. A papírtranzakciók olyan szövevényesek, hogy szinte lehetetlenség áthatolni rajtuk. Gabe elővette a csekkfüzetét. Ráfirkantott egy összeget, kitépte a füzetből a lapot és odaadta a nyomozónak. A kövér férfi szemei kidülledtek. – Hatoljon át rajtuk. – Igen, uram. Így lesz, uram. Köszönöm, uram. A magánnyomozó Gabe bridgehamptoni vízparti házának kocsiútján kacsázott a kapu felé, talizmánként szorongatva a kezében az imént kapott csekket, s arra gondolt, menynyire ostobák tudnak lenni a férfiak, ha szerelmesek. A nyomozó számtalan fényképet látott már Lexi Templetonról. Fuvolázó ajkak egy a ngyali arcon. Dögös mellek és hátsó, mind első osztályú. Egy ilyen nő bárkivel lefekhet, ak ivel csak akar. Mégis ezt az öreg, ősz hajú pasast választotta magának, aki viszont tele van pénzzel és vakon megbízik benne. Ez a McGregor valószínűleg úgy gondolta, biztonságban van, hisz a nő is pokoli gazdag. Ha így van, még hülyébb, mint az átlag. Hát nem tudja, hogy a gazdag nők a legpénzsóvárabbak? Péntek reggel volt. Max a sarokirodájában üldögélt a Kruger-Brentben, s az asztalán álló fényképeket nézegette. A fiai, George és Edward már ötévesek voltak. Max szobájában sok ezüstkeretes képen ott pózoltak nevetve a fényképezőgép előtt. Voltak itt képek Annabellről és a fiatal, ragyogó Eve-ről is. De a fiai bűvölték el leginkább Maxet, ártatlanságuk úgy ragyogta be a szobát, mint az aranyló napfény. Ilyennek kell lennie az igazi gyerekkornak. Boldognak. És tisztának. August Stanford viharzott be a szobába. – Nézted már az indexet? Mi a fene történik itt? August Sandford nem szépen öregedett. Sűrű haja elvékonyodott, s túl sokat tárt fel a feje búbjából. Huszonéves izmai zsírrá petyhüdtek. A Kruger-Brent gazdaggá tette, papíron. De ma reggel Sandford arra ébredt, hogy ez a papírérték tizenöt százalékkal zsugorodott. Egy feleséggel, három gyerekkel és egy igényes szeretővel August adrenalinszintje majd mindig a plafonon volt. Ma reggel a hónalja úgy átizzadt, hogy szinte csöpögött. Max behozta a Bloomberg oldalát a számítógépén. Jézusom! August magából kikelve ordított: – Valami rohadék megrövidít bennünket. Így is volt. Valaki odakint komoly összegekért kölcsönzött Kruger-Brent részvényeket, s leszállított áron mindjárt tovább is adta. Gyakorlatilag arra játszottak, hogy lemenjenek az árak. S a gond az volt, hogy ha ez tartósan így marad, akkor az, aki a részvényeket eladja, érvényesíteni fogja az önbeteljesítő jóslatot. – És ez a cikk a Wall Street Journalban, ez indította el az egész folyamatot. Ez a kurva újságíró azt állítja, hogy veszélyben a hitelképességünk! Két rohadt kölcsönügylet, s az egész piac ellenünk fordult. Honnan a francból tudták meg, mi történt Szingapúrban? Ezt baromira szeretném tudni. – Fogalmam sincs. – Pedig neked aztán tudnod kéne. Te irányítod ezt a vállalatot, Max. Szivárogtatjuk ki a híreket, mint egy kilyukadt kondom, te meg csak ülsz itt az irodádban a babérja idon! Max feje zúgni kezdett. Lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, August már elment. Hála istennek. A helyén azonban egy idősebb férfi állt. A kezében sétapálca, arra támas zkodott vékony, májfoltos kezével.
– Segíthetek valamiben? Az öregember megrázta a fejét. – Nem. Rajtam sajnos már senki sem segíthet. Túl késő. A hangja valahogy ismerősnek tetszett. Szívbe markoló volt a belőle kicsengő szomor úság. – Mihez van túl késő, uram? – kérdezte Max kedvesen. – Talán mégiscsak segíthetek. – Nem, már késő, mindenhez. Halott vagyok. A fiam ölt meg. Az öregember orrából sárgászöld váladék szivárgott. – Miért csináltad, Max? Én annyira szerettelek. – Keith? Rémes, kellemetlen bűz áradt szét az irodában. Max fuldokolni kezdett. – Takarodj! Te már halott vagy! Takarodj! Hagyj békén engem! – Max! – Azt mondtam, takarodj! August Sandford megrázta Max vállát. – Max? Hallasz engem? Max, jól vagy? – Ó, istenem, megöltem. – Kit öltél meg? Még csak ez kellett a válság mellé. Egy elnök, akit cserbenhagy a józan esze. Max lidércnyomásos látomása lassan szertefoszlott. Csillapult a rémület. Nincs semmi baj. Az irodámban vagyok. Itt van August. Csak álmodtam az egészet. Csak egy rossz álom volt. – Sajnálom – mentegetőzött egy mosoly kíséretében. – Néha kicsit sok a stresszből. De már jól vagyok. Egy frászt vagy jól. Max kényszerítette magát, hogy ismét a képernyőre nézzen. Ez itt az igazi lidércnyomás. És halvány fogalma sem volt arról, hogy mit tehetne. Megérezve Max bizonytalanságát, August magához ragadta az irányítást. – Össze kell hívnod egy igazgatóságit. Most rögtön. Ki kell derítened, ki adogatja el a részvényeinket, s főleg, hogy miért. Ha a hitelek miatt van, azt kezelni tudjuk. De gyorsan kell cselekednünk. August Sandford kisietett a szobából. Max rémülten nézte a félig nyitott ajtót, attól félt, hogy visszajön apja szelleme. Annabellnek igaza van. Segítségre van szükségem. Max megnyomott egy gombot az asztalán. – Szóljon az érintetteknek, hogy igazgatóságit hívok össze. A képernyő villogott. Tizenöt százalékos zuhanás. Tizenhat. – Tizenöt perc múlva mindenki a tárgyalóban legyen! Lexi az íróasztalát pakolta, amikor David Tennant kopogtatott a nyitott ajtón. – Jöjjön be! – Lexi szívélyesen rámosolygott. David Tennant nem viszonozta se a mosolyt, se a szívélyességet. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – Ezzel egy fehér borítékot nyújtott át Lexinek. Lexi tréfára fogta. – A képéről látom, hogy nem korai karácsonyi ajándéknak szá nja. – Valóban nem. A lemondásom van benne. Lexi elképedt. – Komolyan beszél? – Halálosan komolyan. Azt hittem, társak vagyunk, Lexi. De a társak nem hazudnak egymásnak. – David, én nem hazudtam.
David Tennant kétkedve megrázta a fejét. – Nem hazudott? Csak ezt tette, semmi mást, hónapokon át. Lexi, maga könyörtelenül lenullázta a céget, noha ünnepélyesen megígérte, hogy abbahagyja. Annyi készpénzünk van, ami legfeljebb egy hot dogra elég. És nem árulja el se nekem, se másoknak, hogy mit vásárolt azon a pénzen. – Semmit sem vásároltam – mondta Lexi elgondolkodva. – Az igaz, hogy korábban vásároltam üzleteket. – A Kruger-Brenttől. – Igen – vallotta be Lexi. – De évekkel ezelőtt abbahagytam. – Igazán? De akkor hol a pénz, Lexi? Lexi felvett az íróasztaláról egy réz levélnehezéket, s tanulmányozni kezdte. Amikor megszólalt, nem nézett David Tennant szemébe. – Sajnálom, de nem mondhatom meg. David Tennant sarkon fordult. – Várjon. Kérem, David. Bízzon bennem. Minden pénzt, amit kölcsönvettem a Templeton Estatestől, visszafizetem. Kamatostól. Az az üzlet, amibe belevágtam, komoly vagyont fog hozni. – És ha mégsem? – De igen. De ha a dolgok mégis a legrosszabbra fordulnak, újra finanszírozom a Templetont. – Miből? – Kölcsönt veszek fel a Kruger-Brent részvényeimre – felelte Lexi pimaszul. – Lexi, látta már ma reggel a tőzsdei híreket? A Kruger-Brent részvények szabadesésbe kezdtek. – Hogy érti azt, hogy szabadesésbe kezdtek? Alacsonyan állnak? – Lexi bekapcsolta a számítógépét, s közben igyekezett leplezni az izgatottságát. Elkezdődött. – Nem alacsonyan. A mélyponton. Valami nagyon nincs rendben. Az emberek olyan iramban szabadulnak a KB-részvényeiktől, mintha kézigránátok volnának. Hacsak Max Webster nem tud valamit kitalálni, hétfő reggelre a csőd szélére kerülhetnek. Lexi képernyőjén megjelentek a tőzsdehírek. A keze megremegett. David Tennant más körülmények között sajnálta volna Lexit. Ha a Kruger-Brent becsődöl, Lexi elbúcsúzhat a vagyonától. De mert látta, Lexi hogyan fosztotta meg őt a megbánás legcsekélyebb jele nélkül a tízszázalékos vagyonrészétől – hét év munka füstölgött el a kéményen –, nem nagyon tudott együtt érző maradni. Kisétált az irodából anélkül, hogy visszanézett volna. Hétfő reggelre a csőd szélére kerülhetnek. Ha nem így lesz, akkor sikerült elpusztítanom azt, amit a legjobban szeretek a világon. Egy órával később Lexi kilépett az irodájából és hajtott Hamptons felé. Már hónapokkal ezelőtt megbeszélték Gabe-bel, hogy ott töltik ezt a hétvégét. Nem mondhatja le. És normálisan kell viselkednie. Eljátszva, hogy semmi sem történt. Gabe látta, amikor Lexi Aston Martin DB7-jével behajtott a kapun. A hálószobájuk ablakától figyelte, ahogy belép a házba. Még hogy a hálószobánk! Ebben az évben Lexi jó, ha hat éjszakát itt aludt. De Lexi szépsége, mint mindig, most is elkápráztatta. Szürke gyapjúkosztüm és krémszínű selyemblúz volt rajta, a haját hátul egyszerű lófarokba kötötte. De még mindig szebben ragyogott, mint a Sarkcsillag. Mindig az van, amit ő akar. Gabe rettegett a gondolattól, hogy elveszítheti. Bizonyára lesz valami magyarázata arra, hogy miért vette el a pénzt. Ma-
gyarázata arra, hogy miért titkolózott, miért hazudott. Valami halvány reménysugárba kapaszkodva Gabe lement elé a földszintre. Lexi az előszobában ledobta a táskáját, s szenvedélyesen Gabe karjaiba omlott. Gabe nyomban látta rajta, hogy sírt. A megbánás könnyei? Bűntudat? – Mi a baj? Bementek a nappaliba. Lexi leült a fehér kanapéra, ahol néhány órával ezelőtt még a magándetektív pihent. – Van valami, amit el akarsz mondani nekem? Valami, ami nyomja a lelkedet? Egészen mostanáig Lexi nem is érzékelte, mekkora nyomás nehezedett rá. Élete legnagyobb játszmája zajlott ezekben a percekben is. Nagyon szeretett volna elmo ndani mindent Gabe-nek, hogy könnyítsen a lelkén. De tudta, hogy nem teheti meg. – Nem tudom, hol kezdjem el. Az érzelmek kútja úgy fakadt fel Gabe-ben, mint olaj a friss fúrásból. Lexi annyira védtelennek, annyira sebezhetőnek tűnt. Látszik, hogy megbánta. El fog mondani mindent. És én megbocsátok neki. És minden rendben lesz. – A Templeton elvérzett. Gabe palástolta meglepődését. Nem erre számított. Ezért vett el pénzt az alapítványtól? Hogy megmentse az üzletét? Nem valami nemes ok, de talán a kétségbeesés vitte rá. – David Tennant ma beadta a felmondását. S a többieket is el kell bocsátanom. – Nagyon sajnálom, drágám. Tudom, milyen sokat jelentett a számodra. Lexi őszinte meglepetéssel kapta fel a fejét. – A Templeton? Egyáltalán nem olyan fontos, mint hiszed. Most Gabe zavarodott össze. – De… sírtál. – De nem a Templeton miatt – mondta Lexi. Helyben vagyunk. Most fogja elmondani, miért vette el a pénzt. S hogy kezdjünk elölről mindent. – A Kruger-Brent részvények zuhannak. A mélyponton vannak. Ez azt jelenti… előfo rdulhat, hogy a vállalatnak vége. Gabe McGregor úgy érezte, mintha megmarták volna. A Kruger-Brent? A rohadt Kruger-Brent miatt sírt? Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gabe nem ütött meg embert azóta, hogy harminc é vvel ezelőtt majdnem halálra verte azt a szerencsétlent Londonban. De most viszketni ke zdett az ökle. Lexi semmit sem szégyell? Nemcsak azt a férfit lopta meg, akit állítólag szeretett, de AIDS-es betegek ezreit rövidítette meg, olyanokat, akiknek nagyon nagy szükségük lett volna a segítségre. Ám ez egy csöppet sem zavarja. Ó, nem. Egyetlen dolog érdekli csak, mindig is csak ez az egy dolog érdekelte, az a rohadt vállalat. Gabe- nek az apja jutott eszébe, aki nyomorult, megkeseredett emberként halt meg, elpusztította a Kruger-Brentmegszállottsága. A fél világot beutaztam azért, hogy elkerüljem ugyanezt a sorsot. És most itt ülök, és szerelmes vagyok egy olyan nőbe, akit ugyanúgy megmérgezett és korrumpált a Kruger-Brent, ahogy apámat. Lexi, aki mit sem sejtett Gabe indulatáról, folytatta: – Valami hitelgondjuk támadt. Nem gondoltam volna, hogy komoly, de úgy látszik, az. A piac valahogy megérezte Max gyöngeségét, ahogy a cápa kiszagolja a vért. – Nem érdekel – mondta Gabe határozottan. – Tessék? – Azt mondtam, hogy NEM ÉRDEKEL! Most már üvöltött. Hangosan. Lexi még sohasem látta ennyire dühösnek.
– A francba a Kruger-Brenttel, és a francba Max Websterrel! Pénzt loptál az alapítványtól. Lexi egy szót sem szólt. Gabe tudta, hogy forog az agya, a lehetőségeit latolgatja. Tagadjon? Megmagyarázza? Mentegetőzzön? Számára minden csupán játék. Egyedül csak a győzelem a fontos, pokolba az igazsággal! Lexi végül megszólalt. – Nem loptam. Csak kölcsönvettem. – Miért? Újabb csönd. – Nem mondhatom meg. – Lexi lehajtotta a fejét. – De nagyon fontos, amiért csináltam. – Fontosabb, mint az, hogy halálos beteg gyerekek antivírus injekciókat kapjanak? – Igen! – vágta rá gondolkodás nélkül Lexi. Gabe iszonyattal, megvetéssel nézett rá. Tényleg odáig jutott, hogy egy üzleti lépést fo ntosabbnak tart, mint azt, hogy mások életét megmentsék? A jelek szerint igen. Lexi képtelen volt elviselni azt a csalódást, amit Gabe arcán látott. Könnyek szöktek a szemébe. – Visszakapod a pénzed, Gabe. Kétszer annyit kapsz, mint amennyit elvettem. Ígérem. – Nem a pénzről van szó. – Gabe a tenyerébe temette az arcát. Lexi azt gondolta: Szörnyen fáradtnak látszik. És megtörtnek. S én tettem ezt vele? – Vége, Lexi. Szeretlek. De ez így nem mehet tovább. Lexi úgy érezte, hogy kicsúszik a föld a talpa alól. Sírni szeretett volna, sikoltani. Ne! Szeretlek! Kérlek, ne hagyj el! Ne menj el! De tudta, hogy nem tudja megtartani. Gabe jó, igaz és őszinte ember. Megérdemli, ho gy normálisan, boldogan éljen. Ő azt tette, amit tennie kellett. Gabe ezt soha nem értené meg, még akkor sem, ha elmondaná neki. De természetesen soha nem fogja e lmondani neki. Lexinek minden létező erejére szüksége volt ahhoz, hogy felálljon, fogja a táskáját és k isétáljon az ajtón. – Én is szeretlek, Gabe. Sajnálom. A pénzedet visszakapod. Gabe az ajtóból nézte, ahogy Lexi autója távolodik. Ég veled, Lexi! Amikor hétfő reggel Lexi megnézte a tőzsdehíreket, azt látta, hogy a Kruger-Brent részvények ára kilencven százalékkal csökkent. A Wall Streeten vad találgatások kaptak szárnyra. Meg nem nevezett belső forrásokra hivatkozva összehordtak hetet-havat. A szingapúri bankincidens csak a jéghegy csúcsa. Most vizsgálják a sikkasztásgyanús ügyleteket. A cég valamelyik „csodagyógyszere” halálos méregnek bizonyult. A 2009-es nagy bankcsőd óta nem látott még olyat a világ, hogy ekkora mamutvállalat térdre kényszerüljön. Utólagos bölcsek álltak elő azzal, hogy ők már régóta sejtették a vállalat bukását. Carl Kolepp, a legendásan agresszív CKI befektetési társaság tulajdonosa volt az egyik. A Wall Street állítása szerint csupán Kolepp egyedül hatszázhúszmilliárd dollárt keresett a Kruger-Brent elvérzésén. Lexi Templeton és híres családjának többi tagja minden vagyonukat elveszítették. Max Webster interjút adott a CNN-nek, valamennyi részvényest nyugalomra intett, s Roosevelt elnök szavait idézte, aki válságos időkben azt mondta: „Semmitől sem kell fé lnünk, csupán a félelemtől magától.” A milliókhoz hasonlóan Lexi is nézte a CNN adását. Lexi megdöbbent, látva, milyen beteg Max, mennyire hajszolt, mennyire összeesett. A világ lángra lobbant és emésztette Maxet.
Most ízelítőt kapsz a pokol tüzéből. Max szavai senkit sem nyugtattak meg. Keddre mindennek vége volt. Több szá zezer Kruger-Brent-alkalmazott a világ minden táján arra ébredt, hogy nincs munkája. Befektetők tízezreinek ment füstbe minden pénze. Amerika-szerte a szalagcímek azt hirdették: A KRUGER-BRENT CSŐDJE AZ AMERIKAI ÓRIÁSCÉG ÖSSZEOMLOTT! Az általános felbolydulásban csak keveseknek akadt meg a szeme közleményen, amelyben a Templeton Estates bejelentette megszűnését. Csütörtökön a médiák már nem zaklatták Lexit interjúért. Közleményt adott ki, amelyben sajnálatát fejezte ki a Kruger-Brent összeomlása miatt, s ezzel egyértelműen a tudomására hozta mindenkinek, hogy nincs mondanivalója. A Blackwell család minden egyes tagjának ajtójánál fotóriporterek nyüzsögtek, le lkesen dokumentálni akarván a látványos kiűzetést a paradicsomból. Másról sem beszéltek, csak a nagyok bukásáról. A médiák kárörvendően lubickoltak a jobbnál jobb szaftos híradásokban. Mindent elárasztottak a már öreg és törékeny Peter Templeton képével, ahogy ott áll a Cedar Hill House előtt, s tálalták hozzá a Kruger-Brent illusztris történetét. Minden konzervanyagot leporoltak, s újrasugározták Kate Blackwell interjúit az 1960-as évekből, amivel soha nem látott mértékben növelték a tévétársaságok nézettségi indexét. Amerika a Blackwelleken és a Kruger-Brenten nőtt fel. Ami történt – ahogy Robert Templeton mondta Londonban a Royal Albert Hall bejáratánál –, egy korszak végét jelenti. Eve Blackwell még a korábbinál is jobban elbarikádozta magát önként választott börtönében a Park Avenue- n. Max Webster hollétéről senki sem tudott. Két hét múlva az őrület alábbhagyott. Lexi Templeton este hat óra tájban előóvakodott a lakásából. Többször váltott taxit, s miután meggyőződött arról, hogy nem követik, bement egy jellegtelen olasz étterembe a Queensben, este hét körül. A férfi már ott ült és várta. Lexi leült az asztalhoz. – Minden tranzakció lebonyolítva? – Ahogy megegyeztünk. Hetven százalék a magáé, harminc az enyém. Nem túl igazságos, tekintetbe véve, hogy mindent én csináltam – tréfálkozott. Lexi elnevette magát. – Ja, de az enyém volt minden kockázat. Az utolsó fillérig kockára tettem mindenemet, hogy megszerezhessem a még hiányzó részvényeket. Tönkretettem a saját cégemet, könyörögtem, kölcsönvettem és loptam. – Lexi igyekezett nem gondolni Gabe-re. – És ha a piac nem pánikol be, akkor most semmim se volna. – De bepánikoltak, nem? – vigyorgott Carl Kolepp. – Most hogy érzi magát? Lexi is elnevette magát. – Gazdagnak. – Nagyszerű. Akkor maga fizeti a spagettit. Megvacsoráztak és ünnepeltek. Amit ketten tettek, az minden tekintetben illegális volt. A rövidre eladás, az, hogy kölcsönvett részvényeket értékesítettek, még csak hagyján. De hogy manipulálják egy cég részvényeinek tőzsdei árát úgy, hogy az egészet álhírekre alapozzák! Ez már más eset. Lexi, kihasználva mindazt, amit a cégről tudott, félrevezette a befektetőket. És ha rájönnek, akkor Lexi is, meg Carl is sok-sok évnyi börtönbüntetésre számíthat. De soha senki nem jön rá.
Lexi ez alkalommal minden nyomot eltüntetett. Minden szálat, ami Carl Kolepphez kötötte, gondosan elvarrt. Hacsak kettejük közül valamelyik be nem vallja, emberfia rá nem jön a csalásra. Carl azt kérdezte Lexitől: – És most mit fog csinálni? Vesz magának egy békés szigetet valahol? Vagy gyémántokkal tölteti fel az úszómedencéjét? Lexi mulatott a lehetőségeken. – Természetesen egyiket sem. Csak most kezdődik az igazi munka. – Ezt meg hogy érti? – Újraélesztem a vállalatot. Visszavásárlom a jól működő vállalkozásokat. S megszabadulok azoktól a vacakoktól, amiket Max gyűjtött be országlása tíz éve alatt. Megfeleztem a mínuszaimat. És most majd megduplázom a játékostársaiméi. – Tessék? Lexi elnevette magát. – Ne is törődjön velem. Csak tréfáltam. – Lássuk, jól értettem-e? – Carl Kolepp tanácstalanul nézett Lexire. – Azért verte szét a vállalatot, hogy újra felépítse? – Uhm. Vesztettem azért, hogy nyerjek. – Mondták már magának, hogy őrült? Lexi mosolygott. – Néhányan igen. Nem szokatlan a családban.
Huszonhat FELICITY TENNANT DEPRESSZIÓSÁN BOTORKÁLT KI PIZSAMÁBAN a levé lszekrényhez, és nem viszonozta a szomszédok vidám integetését ezen a csodálatos, naps ütéses szeptemberi reggelen. Felicity mögött ott állt az idilli, hófehér ház, amelyben ő meg a férje, David boldogan és harmóniában éltek már vagy húsz éve egészen egy hónappal ezelőttig. A boldog házasság első szabálya: Távolítsd el a férjedet a házból. Amióta David felmondta az állását a Templeton Estatesnél, azóta itthon téblábol, mint egy sebesült medve, s állandóan láb alatt van. Felicity számára érthetetlen okból nagyon sok pénzt veszítettek. David azt pedzegette, hogy valószínűleg kénytelenek lesznek eladni a házat, s szerényebb körülmények közé kell költözniük. Talán még Westchesterből is el kell menniük. De csak a testemen keresztül. A reggeli posta nem sokat javított Felicity kedélyén. Számlák, számlák és még számlák. Csupán egyetlen fehér boríték, a többi barna és piros (A számlák pirosak! Micsoda arcátlanság!). A legszívesebben felbontotta volna, de David nagyon mérges lenne, ha megtenné. Igaz, hogy Davidet mostanában minden bosszantja. – Tessék! – A konyhában a férje markába nyomta a számlákat és a leveleket. – Neked jöttek. David Tennant minden érdeklődés nélkül bontotta fel a levelet. Amióta eljött a Templetontól, mintha fekete felhő borult volna az életére. Semmi sem érdeke lte többé. A borítékban egy levél és egy csekk volt. David Tennant mindkettőt elolvasta. Kétszer. Felicity észrevette, hogy remeg a férje keze. – Mi van? Mi az? David odaadta a feleségének a levelet. Kedves David, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. És azt is, hogy nem voltam őszintébb magával. Remélem, hogy ezzel a csekkel sikerül újra visszanyernem a bizalmát. Baráti üdvözlettel: Lexi – Hmmm. – Felicity nem volt különösebben lenyűgözve. – A lelkiismerete végül jobb belátásra térítette, mi? Épp ideje volt. Még hogy „baráti”! Azok után, ahogy őlédisége velünk bánt. David szó nélkül odaadta a csekket a feleségének. – Mária, Szent József! – Felicity Tennant gyorsan az íróasztalfiókba kapaszkodott. A csekket tizenötmillió dollárról állították ki. Mégiscsak jó nap ez a mai. Yasmin Ross rámosolygott a főnökére, amikor a férfi belépett az irodába. – Jó reggelt, Mr. M. A postája az íróasztalán, a tejeskávé és a vékony szelet epres sütemény mellett. Tizenöt perccel későbbre hívtam össze az értekezletet, így marad ideje bekapni néhány falatot. Gabe hálásan visszamosolygott. – Eegen. Maga egy angyal. Szegény ember. Yasmin nézte, ahogy a férfi lógó vállakkal és lógó fejjel bemegy a szobájába. Gabe mosolya se őt, se a többieket nem tudta megtéveszteni az alapítványná l. Ami-
óta szakítottak Lexi Templetonnal, az öröm úgy illant el belőle, mint levegő a defektes gumiból. Lexinek elment az esze, hogy ezt az embert kiengedte a kezei közül. Én ki nem dobtam volna Gabe McGregort az ágyamból a világ minden kincséért sem. Gabe az íróasztalánál ülve csak csipegetett a süteményből. Tudta, hogy a titkárnője a ggódik miatta, s meghatotta a lány figyelmessége. Rosszul evett mostanában. Es nem is nagyon aludt. Sóhajtott, majd a postája után nyúlt. Gabe számolatlanul kapta a kunyeráló leveleket, ajándékokat kértek az alapítványtól. Kellemetlen kötelességének érezte nemet mondani, de ezt is meg kellett tennie. Ha felaprózzák magukat, semmit sem tehetnek. Pedig még sok volt a tennivaló. Mostanában Gabe egyre többször kényszerült nemet mondani, hála annak a lyuknak, amit Lexi vágott az alapítvány vagyonán. Gabe-nek kötelessége lett volna bejelentenie a rendőrségnek a lopást. De erre nem tudta rászánni magát. Legalábbis egyelőre még nem. Amikor meglátta a kézírást a fehér borítékon, félrenyelt, és a tejeskávé kifröccsent az asztalra. Gabe azóta a végzetes találkozás óta nem hallott Lexi felől. Mit akarhat? Békülni? De vajon én is akarom? Felnyitotta a borítékot. Nem volt benne más, csak egy csekk. Pontosan háromszor akkora összegről kiállítva, mint amennyit Lexi elvett. August Sandford gyanakvó volt. – Nem is tudom. Kik lesznek még ott? Jim Barnet a gyártási ágazat vezetője – ex-vezetője – volt a Kruger-Brentnél. Jimet, más korábbi vezetővel együtt a csődgondnok hívta össze megbeszélésre. A je lek szerint egy potenciális készpénzes vevő jelentkezett, aki hajlandó ajánlatot tenni a cég gazdaságosabb vállalkozásaira. – Én, Mickey, Alan Dawes, azt hiszem. És Tabitha Crewe. – Tabitha? A bányák is? – Igen. Meg az ingatlanok. – És senki sem tudja, ki ez a titokzatos jótevő? – Senki. De gondolkodj, ember. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy fanyalogjunk egy ajánlat hallatán. Mások úgy tekintenek ránk, mintha pestisesek lennénk. August letette a telefont. – Ki volt az, drágám? – Leticia, a szeretője megfordult az ágyban, s puha melleivel a férfi mellkasához simult. Amióta a Kruger-Brent becsődölt, August teljesítménye az ágyban szinte értékelhetetlen volt. Mintha a fallosza hozzá lett volna kötve a nettó jövedelméhez. Ha az egyik lanyhult, lanyhult a másik is. – Jim Barnet. A jelek szerint egy készpénzes valaki érdeklődik a cég iránt. – Ez jó, nem? Leticia benyúlt a Frette ágynemű alá és simogatni kezdte August golyóit. Ezt valamikor nagyon szerette. – Talán igen. – August bizsergést érzett a nemi szervében. Ez jó jel? – Remélem. A Mandrake & Connors a Wall Street legnagyobb és legtekintélyesebb könyvelőcége volt. A Kruger-Brent dicsőséges napjaiban egy vagyont kerestek a cégen. A sors különös fintora révén most ők lettek megbízva a csődeljárással is. Egy ilyen óriási vállalat számláinak az átvizsgálása hosszú hónapokat, ha nem éveket is igénybe vehet. August Sandford öt korábbi vezetőtársával egyetemben a Mandrake & Connors tárgyalótermében ült. Egy hónappal ezelőtt még a Kruger-Brent fejesei diktáltak volna egy hason-
ló megbeszélésen. De ma Whit Barclay, a főkönyvelő kezében volt az irányítás, és ezt nagyon élvezte. – Valamennyien tudják, hogy miért vannak itt. Whit Barclay alacsony férfi volt, keskeny arccal, ritkuló hajjal, s a szája örökké nedves. Egy here, aki mégiscsak a csúcsig dolgozta fel magát azon egyszerű oknál fo gva, hogy harminckét éve ugyanazt csinálja. – Mondanom sem kell, hogy ami ma itt elhangzik e falak között, azt szigorúan biza lmasnak kell tekinteni. A Kruger-Brentesek beleegyezésfélét mormogtak. – Egy Cedar International nevű cég kifejezte azon szándékát, hogy érdekelné a KrugerBrent néhány jövedelmezőbb ágazata. – És a bányászat – mormogta August Sandford. Tabitha Crewe gyilkos pillantást vetett rá. A cégnél mindenki tudta, hogy a Tabitha vezette arany- és gyémántbányák rengeteg pénzt emésztettek fel. – Valójában – folytatta Whit Barclay – a Cedar International… August Sandford ismét közbevágott: – Kik ezek a pasasok? Bocsánat, hogy beleköpök mindenki levesébe, de hallott már valaki erről a társaságról? – Kérem, Mr. Sandford. Muszáj ebben a tónusban folytatnunk? – Én még soha – mondta Jim Barnet. – Én sem. – Mickey Robertson és Alan Dawes szinte egyszerre mondták. – Honnan tudjuk, hogy valóban léteznek? Whit Barclay elvörösödött mérgében. Az ő tiszte volna levezetni ezt a tárgyalást. – Biztosíthatom önöket, hogy a Cedar International legitim és nagyon is tőkeerős… – Ja, de kik állnak mögötte? Mivel foglalkoznak? Azzal biztosan nem, amivel mi, mert akkor már hallottunk volna róluk. Nyílt a tárgyaló ajtaja. Minden fej arrafelé fordult. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a Cedar International vezérigazgatóját. August Sandford álla szinte az asztal lapjáig esett. – Helló, August! Üdv mindenkinek! – mosolygott Lexi édesen. – Rég nem találkoztunk. Lexi megcsinálta a házi feladatát. Pontosan tudta, melyek a Kruger-Brent viruló üzletágai, s melyek azok, amelyek csak veszélyesen megcsapolják a vállalat anyagi fo rrásait. És megengedhette magának, hogy csemegézzen, s csak a krémet vegye meg nagyon alacsony alkuáron. Ez alól egyetlen ágazat volt kivétel, ennek kiválasztásakor a szívére hallgatott, s ez a bányászat volt. Jamie McGregor a gyémántbányászatra ép ítette a cégét. A KrugerBrent a bányák nélkül olyan volna, mint a Microsoft a Windows nélkül. Ráadásul Lexi meg volt győződve arról, hogy újra képes lesz felvirágoztatni az iparágat, ha megszabadul a lusta Tabitha Crewe-tól és a többi bólogatójánostól, akikkel Max körülvette magát, s hagyta kivérezni a vállalatot. Miután kitudódott, hogy Lexi Templeton vásárolta meg a Kruger-Brent nevet és újra akarja építeni a társaságot, a médiák őrült tempóban vetették magukat a hírre. A GYÖNYÖRŰ BLACKWELL LÁNY VISSZAVÁSÁROLTA A KRUGER-BRENTET A KRUGER-BRENT ÚJRAÉLED HALÓ PORAIBÓL MEGÁLLAPODÁS AZ UTOLSÓ PERCBEN
Az amerikai közvéleményt nem foglalkoztatta a kérdés, hogy Lexinek honnan volt pénze a fordulatos cégvisszavásárlásra. Blackwell volt. Hát persze, hogy tele van pénzzel. De akik közelebbről ismerték, azok éltek a gyanúperrel. – Hogy csináltad? Bankot raboltál? – tudakolta Robbie. Lexi ravaszul kitért: – Ne kérdezz, és akkor nem fogok hazudni. August, akinek volt némi fogalma arról, mennyit veszíthetett Lexi a Kruger-Brent részvényein, még nagyobb zavarban volt. De nem volt bátorsága szóba hozni a dolgo t. Lexi mentőkötelet dobott neki. S esze ágában sem volt a segítségét visszautasítani. Egy októberi estén August és Lexi sokáig bent maradtak az irodában, az európai ingatlanportfóliót tekintették át. A karcsúbb Kruger-Brent az egykori Templeton Estates irodáiban működött. Az irodaház nem volt olyan pompázatos, mint az elődje, de a fennta rtása fele annyiba került, s Sandford gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Lexi irodájában a földön ültek, körülöttük papírhalmok tömege. Az új bútorok még nem érkeztek meg. Már mindketten nagyon fáradtak voltak. – Jól van. Olaszország. – August ásított és a szemeit dörzsölgette. – Szerintem tartsuk meg a kereskedelmi célúakat, s hagyjunk fel a lakóházakkal. – Egyetértek. – Lexi a szája elé kapta a kezét. – Ó, istenem. – Mi van? Lexi nagy nehezen lábra állt. – Azt hiszem, ki kell mennem. Pár perccel később visszajött a mosdóból, falfehéren. – Jól vagy? – Jól. Csak egy kicsit elfáradtam. A stressz. Vagy mit tudom én. August még élénken emlékezett arra a beszélgetésre Ma xszel aznap, hogy a részvények zuhanni kezdtek. „Jól” vagyok. Ezek a Blackwellek mindig azt mondják, jól vannak, amíg aztán be nem üt a krach. Maxet senki sem látta azóta, hogy a cég ö sszeomlott. Arról szólt a fáma, hogy idegösszeomlást kapott. August Sand ford könnyen elképzelhetőnek tartotta. – Orvoshoz kéne menned – tanácsolta August Lexinek. – Jól vagyok. – Felvette a következő vaskos irattartót. – Románia. Benn vagyunk még, vagy már nem? – Már nem. Orvoshoz kéne menned. Lexi a szemeit forgatta. – Ha még hétfőn is rosszul érzem magam, elmegyek, rendben? Lexinek esze ágában sem volt orvoshoz menni. Először is nem volt ideje rá. Másodszor, az orvostudomány még nem találta fel a szívfájdalom ellenszerét. A Kruger-Brent volt minden, amit Lexi egész életében akart. Mindenét kockára tette azért, hogy legyőzze Maxet, s ez végül sikerült neki. Győzött. De Gabe nélkül a győzelme örömtelen, üres volt, egy gyönyörűen becsomagolt születésnapi ajándék, de a csomagolás alatt csak a semmi várta. Aludni, azt kéne. És elutazni, pihenni. A stressztől van. A stressz betegíti meg az embereket. Ha bárki kiszimatolja, hogy ő és Carl manipulálták a Kruger-Brent részvényárait, akkor mindketten egyenként le galább tíz év börtönbüntetésre számíthatnak. A szorongás betegített meg. Nem az az ostoba Gabe McGregor. George és Edward a kertben találták meg anyjukat. – Mama – mondta George. – Apának nagyon fáj a hasa. – Biztos kellene neki a rózsaszín gyógyszere – tódította Edward.
Annabell letette a kerti szerszámot. A kertészkedés volt a terápiája, a menedéke. Amióta a Kruger-Brent tönkrement, egyre több időt töltött a rózsaágyásai közt, mert nem bírta né zni, ahogy Max felőrli magát a bűntudatával. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy csalódást okozott az anyjának, Eve-nek. Ezzel marcangolta magát éjjel és nappal. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy az anyja megbocsásson neki. De persze az a buggyant vén boszorkány fel sem hívta, s nem is válaszolt Max egyetlen telefonhívására sem. – Mit kerestetek apa szobájában? Megmondtam nektek, hogy oda ne menjetek be. A papának pihennie kell. – Nem mentünk be – monda George méltatlankodva. – A földön fekszik, az előszobában – magyarázta Edward. – Át kellett lépnünk, hogy belebújhassunk a cipőbe. Igaz, George? De Annabell már nem hallotta. Rohant, ahogy volt, földtől piszkos kézzel és arccal be a házba. Max magzatpózba görnyedve a földön fekve jajgatott. – Max! Drágám? Mi történt? Mit csináltál? Bevettél valamit? MAX? Annabell jó erősen megrázta. Max válaszul csak érthetetlenül motyogott, hö rgött. Annabell csupán egy-két szót tudott kihámozni belőle. – Keith… Eve… velem csináltatta… – Annabell lázasan keresni kezdte a férje zsebében a pirulákat. – Kérlek, drágám. Mondd meg, mit vettél be? – Hasztalan. Otthagyta a földön fetrengő férjét, aki kezeit a gyomrára szorítva motyogott tovább a szőnyegnek, s tárcsá zta a 911-et. – A jó hír az, hogy fizikailag semmi baja sincs a férjének, Mrs. Webster. Annabell teljes figyelmével az orvos szavait hallgatta. Egy magánszanatórium földszinti irodájában ült. A szoba nyugalmat árasztott, a falait pihentető égkékre festették, hatalmas ablakán át a kertre nyílt kilátás. A pszichiáter, dr. Granville Annabellel egyidős lehet, a haja szőke, és jóképű, de nem az a lélegzetelállító fajta. És barátságosnak látszott. A kórházban, ahová Maxet bevitték, Annabellel senki sem törődött. Mindenki Maxszel volt elfogla lva. Érthető okokból. Mire Annabell beért vele, Max már rángatózott, s habzott a szája, mint egy veszett kutyának. Nyugtatókat kellett adni neki, különben az orvos nem tudta volna megvizsgálni. Rémes volt az egész. – Nem történt túladagolás. És nem is próbált önkezével ártani magának. Ez jó. Ó, hogyne. Jó. Minden a lehető legjobb! – De akkor mi a baj? – kérdezte Annabell a kezeit tördelve. – Próbálja meg úgy elképzelni a testét, mint egy elektromos áramkört, amelynek az agy a központi kapcsolója. A férje áramköre egész egyszerűen túlhevült. És minden biztosítékot kivágott. – Idegösszeomlás? Dr. Granville felhúzta az orrát. – Nem szeretem ezt az elnevezést. Nem nevezném a férje állapotát idegi problémának. Mélyen depressziós, úgy élhette meg az elmúlt néhány évet, hogy közben nem kezelték a skizofréniáját. Az elfojtások most a felszínre törtek. Annabell közbevágott. – Mit lehet tenni? Skizofrénia… depresszió… ezek csak szavak. Ő azt akarta hallani, hogy javulhat a férje állapota. Dr. Granville együtt érző volt. – Tudom, hogy nagyon nehéz most önnek. Válaszokat szeretne kapni a kérdéseire, de én nem tudok felelni. Amit tehetünk, hogy gyógyszerezzük és terápiára jár majd. S ha megtaláljuk a helyes arányokat, akkor a tünetek jelentősen csökkenhetnek. – De nem gyógyítható? Dr. Granville nézte ezt a gyönyörű, elkeseredett asszonyt magával szemben, s nagyon szerette volna, ha a kezében van az a varázspálca, amivel segíthetne neki. De nem volt.
– Senkit sem lehet mássá tenni, mint ami, Mrs. Webster. Az elkövetkező két hétben Max Webster állapota nem sokat javult. Annabell könyörgött Eve-nek, hogy látogassa meg. – Csak magát várja. Az ég szerelmére, Eve, a maga fia! Bármit tett is, vagy nem tett, bármi történt is a Kruger-Brentnél, nem kellene mégis megbocsátania neki? De az öregasszony elméje ugyanolyan zavart volt, mint a fiáé. Maxet a férjének, Keit hnek hitte. Máskor meg a húga férjének, George Mellisnek. Max volt az, aki me gerőszakolta, átszabta az arcát, majd ellopta tőle a Kruger-Brentet. – A nevét se ejtsd ki előttem! – visította a telefonba Eve. – Ő már rég halott, s remélem, ég a pokol tüzében. Max kibújt a pizsamájából, s nagyon békésnek érezte magát. Végre újra találkozik az anyjával. Minden rendbejön. Az ágy egy kilazult rugójával felhasította a pizsama felső ujjait és a nadrágszárakat, s felszabdalta mindkettőt. Nem szabadott volna lefeküdnie Lexivel. Akkor került bele a méreg a szervezetébe. Hűtlen lett az anyjához. Ezért vették el tőle a Kruger-Brentet. Bemocskolódott. Nyugodtan, módszeresen kezdte összekötözni a csíkokat, tengerészcsomóval, ahogy az apjától látta még kicsi korában Dél-Afrikában. Gyere közelebb, Max, figyeld, hogy csinálom. Majd ő is megtanítja Edwardnak és George-nak. Jövő nyáron ők is táborozni mennek. Most, hogy már nem kell dolgoznia, sokkal több ideje lesz a családjára. Drága fiacskáim. Meztelenül, mezítláb ágaskodva az ágyon az összekötözött csíkokat átvetette a mennyezeti gerendán. A hurok puhán simult a nyakához, olyan érzés volt, mint egy szerelmes cirógatás. Lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a gondolatai kedvükre elkalandozzanak. Vissza a nyolcadik születésnapjáig. A fegyverhez. – Mi van benne? – Nyisd ki és meglátod. Eve hangja csak érzéki suttogás. – Nagy vagy te már a játékokhoz. Keith ezt nem érti, de én igen. Max az orrában érezte anyja parfümjének illatát. Chanel. – Örülsz neki? A kisfiú feje anyja két puha melle közé fúródott, s imádattal szívta be az anyja illatát. – Nagyon, mami. Szeretlek. Üdvözülten elmosolyodva Max az anyja karjaiba omlott.
Huszonhét LEXI EGYEDÜL ÜLT AZ ORVOSI VÁRÓBAN ÉS TÜRELMETLENÜL AZ ÓR ÁJÁRA pillantott. Vajon még meddig várakoztatják? Hát nem fogják fel, hogy ő üzleta szszony és rohannia kell? Késő október volt, s tíz napja már, hogy Max Webster öngyilkos lett. New York a télre készülődött. Korábban Lexit mindig felvidították a korai fagyok. Imádta az utcák csípős hidegét, a sülő gesztenye illatát a háza előtt, a bágyadt téli napfényt a fagyoskék égbolton. A gyerekkor izgalmát ígérte, a Mikulás, a karácsony eljövetelét, a díszes csomagokat, szalagokat, az égő fahasábok és a fahéj illatát. Ám a hideg idén valahogy a csontjáig hatolt. S ő átfagyott. Érzéketlenné lett. Max halála se örömet, se megrázkódtatást nem jelentett a számára. Az érzékei teljesen megbénultak, eltomp ították az egész testét, lelkét, a szívétől az ujjai hegyéig. – Ms. Templeton. Az asszisztens, egy fekete, nagydarab nő tetőtől talpig narancssárgába volt öltözve. Még olcsó, műanyag fülbevalója is narancssárga volt, Halloween-tök. – Ön következik, asszonyom. Dr. Neale már várja. Dr. Perregrine Neale egészen kicsi korától fogja ismerte Lexit. Még hatvan-egynéhány éves korában is lelkesen teniszezett, s így sikerült megőriznie testi erejét. Szép ősz hajával, mély hangjával és erőteljes, férfias vonásaival igen népszerű volt a középkorú hölgyek körében, akik közé immár Lexi is tartozott, noha üde bőrével és szőke hajával, amelybe egye tlen ősz szál sem vegyült, senki meg nem mondta volna róla, hogy már betöltötte a negyvenet. – Jöjjön be, Lexi. Foglaljon helyet. – Köszönöm, de ha nem bánja, nem ülnék le. Nagyon sietek. Elég, ha megmondja az eredményt, felír valami gyógyszert, s már itt sem vagyok. Perregrine Neale a kezével a Ralph Lauren karosszék felé intett. – Kérem. Ígérem, nem fog sokáig tartani. Fáradtnak látszik, Lexi. Lexi leült. – Az is vagyok. Ezért vagyok itt. És rosszul vagyok attól, hogy fáradt vagyok. Perregrine Neale elnevette magát. – Nem meglepő. Mindig az első harmad a legfárasztóbb. – Tessék? – Teljesen normális, ha valaki a terhesség első harmadában a szokásosnál jóval fáradtabbnak érzi magát. Most Lexin volt a nevetés sora. – Maga téved, Perry. Biztosan összekeverték a vérmintámat valaki máséval. Ezúttal melléfogtak. Már hónapok óta ne m feküdtem le senkivel. Arról már nem is beszélve, hogy negyvenéves vagyok, és azóta szedek foga mzásgátlókat, hogy a dinoszauruszok itt üvöltöztek a földön. – Mondhat, amit akar, Lexi, maga terhes. S becsléseim szerint már betöltötte a harmadik hónapot. Pontosabban akkor tudom megmondani, ha megnéztük ultrahanggal. Perregrine Neale arca komoly volt. Lexi örült, hogy mégiscsak leült. Hideg verejtékcseppek gördültek végig a gerincén. Megmarkolta a szék karfáját, s küzdött az émelygés ellen. – Nem lehetek terhes. Belesajdult a szíve, amikor felidézte magában, mikor is volt utoljára együtt Gabe-bel. Két héttel azelőtt, hogy a Kruger-Brent romlása elkezdődött volna. Mennyi ideje is annak? Későn ért haza, fel volt pörögve, mint egy rugóig húzott vekker, miután titkos, feszült tár-
gyalást folytatott Carl Kolepp-pel. Először elhárította Gabe közeledését. Gabe azonban akkor először nem adta fel, addig simogatta, izgatta Lexit, míg kétszer is orgazmushoz jutta tta, mielőtt behatolt, s megszabadította Lexi testét és lelkét a rettenetes feszültségtől. Perregrine Neale hangosan mondta, amit írt. – Tizenkét hetes terhesség… ultrahang… – Lexi fülében úgy hatott, mint egy távoli, valószerűtlen visszhang. – …első szülés, idősebb anya… nagyobb kockázat… – Nem. Lexi olyan halkan mondta, hogy a doktor elsőre nem is fogta fel. – Mit mondott? – Azt mondtam, hogy NEM! – Ezúttal Lexi hangja nyilvánvaló pánikról árulkodott. – Nem lehetek terhes. – Lexi, maga terhes. – Úgy értem, nem… nem lehet gyerekem… nem vállalhatom. Perregrine sokáig hallgatott. – Úgy érti, el akarja vetetni? Lexi bólintott. – Természetesen ez is lehetséges. De arra kérem, ne hamarkodja el. Kétségtelen, a terhesség váratlanul érte. De talán ha ad magának egy kis időt, hogy hozzászokjon a gondola thoz… – Nem! – Lexi hevesen rázta a fejét. Egyre Gabe arcát, testét látta maga előtt. Erőszakkal űzte el magától a képeket, még a szemét is lehunyta hozzá. – Nem vállalhatom, Perry. Ott a munkám. A Kruger-Brent. Még csak most kezdtünk hozzá az újjáépítésének. Ennél ro szszabbkor nem is jöhetett volna. – Lexi, kérem, ne értse félre a szavaimat. De maga már nem fiatal. Többet talán már nem lesz esélye az anyaságra, legalábbis természetes úton nem. Persze dönthet majd a mesterséges megtermékenyítés mellett, de őszintén szólva, ennek nagyon csekély lenne az esélye. – De én nem akarok esélyt. – Lexi felállt. Remegett a teste, de a hangja határozott volt. – Nem akarok gyereket, Perry. Kérem, intézkedjék az abortuszról. Minél hamarabb. Lexi kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Gabe McGregor a gondolataiba mélyedve üldögélt fokvárosi lakásának verandáján. Lehet, hogy még várnia kellett volna? Tovább keresgélni, mielőtt aláírja a szerződést? Ez volt az első lakás, amit az ingatlanügynök mutatott, s ami minden kívánalmának megfelelt. Biztosított a magánszféra, nem túl nagy, biztonságos, a tengerre néz. Gabe gondolkodás nélkül odaírta a nevét a kipontozott helyre, mihelyt belépett az a jtón. De később gondolkodóba esett. Mit keresek én itt? Ez nem otthon. Mi másra számított? Visszaköltözött Dél-Afrikába, mert azok után, hogy Lexivel szak ítottak, már nem volt maradása New Yorkban. S azért, mert sehova máshova nem tudott menni. Skócia már nem volt az otthona. London hideg és szürke, nem az a város, ahová az ember depresszió elől menekül. Dél-Afrika egyszer már az otthona volt. Talán megint azzá lehet? Talán mégsem. Fokvároshoz olyan sok emlék kötötte, Tara és a gyerekek, a Phoenix és Dia, a megtalált és elveszett boldogság, olyannyira elveszett, hogy Gabe még az utcákon sétálva is a gyászt szimatolta a levegőben. Azt remélte, hogy új legénylakása elűzi boldo gtalanságát. Valami, ami új és modern, nincs rajta női kéz nyoma, semmi, ami akár Lexire, akár a házasságára emlékeztetné. De mégsem érezte magát jól benne. Az újrakezdés élményét nem adta meg a földrajzi változás, a krómacél szerelvények, sem a fekete márvány fürdőszoba. Ahhoz a szívében kellene megváltoznia valaminek, s erre most döbbent rá, ahogy itta a sörét, s gyönyörködött a vérarany naplementében. Úgy látszik, a szívem mélyén nem akarom a változást. Lexit akarom visszakapni.
Beszélni akart vele azután, hogy megkapta a csekkjét. Többször is felvette a telefont, de tárcsázás közben félúton mindig elbizonytalanodott, s átkozta magát, amiért ilyen ostoba. Nem a pénz volt az oka, hogy szétmentünk, hanem az, hogy hazudott. Lexi sohasem volt igazán az enyém. Lexi mindig is a Kruger-Brenté volt, és ez örökre így marad. Gabe fájdalommal telve követte a híradásokat a Kruger-Brent újraélesztéséről. Az újságcikkek, a tévéhíradók, mind- mind Lexihez vezették, ami egyszerre volt izgató és iszonytató. Az interjúk alkalmával Lexi erősnek, magabiztosnak tűnt. Nyoma sem látszott rajta szomorúságnak, még kevésbé szívfájdalomnak az erőteljes stúdiósmink alatt. Amikor Max halá lhírét közölték, Gabe arra számított – azt remélte? –, hogy legalább ezúttal áttör valami Lexi áthatolhatatlan páncélján. De ő még erre a hírre is ridegen, s csak közleményben reagált. „Természetesen mélyen együtt érzek a feleségével és a gyerekekkel gyászukban. De a Kruger-Brent folytatja tovább a munkáját.” Senki, aki látta, meg nem mondta volna, hogy Lexi valamikor teljes szívéből szere tte azt az embert. Hogy együtt nőttek fel, s Lexi szavaival élve, olyanok voltak, mint ugyanannak az embernek a két fele. Hűvösödött. Gabe megitta a sörét és bement vadonatúj lakásába. Még soha nem érezte ilyen magányosnak magát. Lexi hajnali ötkor ébredt, verejtékben úszva. Egyre rémesebb álmok kínozták. Hatéves volt, az apjával sétált Dark Harbour utcáján egy babakocsit tolva. A fe lnőtt, meztelen Max rohant oda hozzájuk, és kikapta a babát a babakocsiból. De az ekkor már nem játék baba volt. Hanem egy csecsemő. Az ő babájuk. Max ujjai a kicsi törékeny nyaka köré fonódtak, s fojtogatni kezdte. Lexinél megindult a szülés, Gabe egy tolókocsiban tolta, úgy roha nt vele végig a kórház folyosóján. Majd hirtelen megpördítette a kerekes széket, s azt mondta: – Tudom, hogy hazudsz. Mondd meg az igazat a Kruger-Brentről, s akkor megmentelek. – Megmentesz? Mitől? Ekkor vér szakadt fel Lexi altestéből, s csak bugyogott, bugyogott, s a kórház padozata lassan gőzölgő, vörös vértóvá változott. Lexi fuldoklott, sikoltozott, Gabe nevét kiabálta, de Gabe nem segített. – Szeretlek. De ez így nem mehet tovább. Lexi elgyötörten felkelt az ágyból, kibotorkált a fürdőszobába. Csak délutánra volt üzleti tárgyalása. – Hogy fogom túlélni az elkövetkező tíz órát? – Tusfürdővel bekente izzadtságban fürdő testét, s alaposan végigdörzsölte magát, nem azért, mintha piszkos lett volna, hanem mert így valamivel elfoglalhatta magát. A tenyerébe fogta a melleit, s elcsodálkozott, hogy milyen súlyuk lett. A kicsi – az a valami – még csak gombostűfejnyi, ám az emlői máris felkészülnek a táplálásra. Azon tűnődött, vajon mennyi idő múlva nyerik vissza eredeti formájukat a mellei. Napok, hetek múlva? Lapos hasa most domborúbb lett, de inkább asszonyosan teltnek, semmint várandósnak tetszett. Ez itt nem az ő teste. Hanem egy idegené. Puha. Anyai. Minden volt, csak Lexi nem. S nem is lesz az. Gabe-re gondolt. És feltartóztathatatlanul eleredtek a könnyei. Minden erejével igyekezett nem gyerekként gondolni „arra”, s még kevésbé úgy, hogy az a gyerek Gabe gyereke. S mégis, a tudat, hogy elpusztítani készül az utolsó darabkáját annak, ami ők voltak egykor, együtt… Lexi a kezébe temette az arcát és zokogott. A francba ezekkel a hülye hormonokkal. Lexi nagyon szerette volna, ha elmúlik ez a lidércnyomás. – Ha jól tudom, ez a második időpontja nálunk. Lexi csak bámult értetlenül az abortus zklinika recepciósára. Ezt most mondod, vagy kérdezed?
– Az első… – a nő a számítógép képernyőjét futtatta az adatokat – …az első tizedikén lett volna, de lemondta, így van? – Igen. – S mi volt az oka a lemondásnak? Hmm, hát, lássuk csak. Arra készülök, hogy örökre lemondjak az esélyről, hogy természetes úton gyerekem születhessen. Arra készülök, hogy megöljem annak a férfinak a gyerekét, akit szeretek, s akinek a szerelme a legjobb dolog volt az életemben eddig, arról már nem is beszélve, hogy az a gyerek az én gyerekem is. Eszelősen rettegek attól, hogy elvérzem a műtőasztalon, mint egy áldozati bárány, ez lesz a büntetésem mindazokért a bűnökért, amelyeket elkövettem, s amelyekről senki sem tud. Elég jó indokok? – Üzleti tárgyalásom volt. A recepciósnő felvonta a szemöldökét. – Egy fontos üzleti megbeszélés. Amit nem lehetett lemondani. – Értem. És most biztos abban, hogy a ma délután megfelel? – Egészen biztos. – Lexi aláírta a nyilatkozatot. – Mikor foglalhatom el a szobámat? – Mihelyt készen áll rá, Ms. Templeton. Egy nővér majd átkíséri a kórtermekhez. A lány nézte, ahogy Lexi eltűnik a dupla ajtó mögött. Nem számított, rémült kamas zlány-e az illető vagy komoly, ismert üzletasszony, s az sem számított, mennyire vértezték fel magukat külsőre. Egy abortusz mindig szomorú dolog. Lexi Templeton szívéből ma k iszakad egy darab, és sohasem fog begyógyulni. A jövő héten, döntött a lány, más munkahelyet keres magának. A kapitány hangja hallatszott a hangszóróban. – Hölgyeim és uraim, megértésüket és türelmüket kérem. Pár percig még a levegőben kell köröznünk az irányítótorony kérésének megfelelően. De nemsokára leszállunk. Gabe a hirtelen morgás zajára felébredt. A repülőgép ablakából megpillantotta odalent New Yorkot. Már vagy milliószor megkérdezte magától, mi a fenének jött vissza. Pontosan tudod, miért jöttél. Mert jönnöd kellett. Mert a szíved itt maradt. – Ma egy kicsit késésben vagyunk. – A nővér együtt érzően Lexire mosolygott, mikö zben sürgött-forgott a szobában. Behúzta a függönyöket és vizet töltött a kancsóba. – Körülbelül négy óra körül kerülhet sorra. Hozzak valami képeslapot? De sajnos ennivalóval nem szolgálhatunk. Lexi szárazon elmosolyodott. Mintha tudnék bármit is enni. De talán valami olvasnivaló eltereli a figyelmét. – Van mai Wall Street Journaljuk? – Hm… nincs, sajnos nincs – mondta a nővér mentegetőzve. – Csak Vogue meg InStyle. Meg talán a US Weekly. Hozzam azt? – Nem, köszönöm. Lexi oda sem figyelve a kezébe vette a távirányítót, s a CNN-re kapcsolt. Négy óra. Még három óra várakozás. Hamarjában akár egymillió dollárról is kiállított volna egy csekket, csak már lenne túl az egészen. Minek a pénz, ha az ember nem érheti el vele azt, amit szeretne? Gabe beugrott egy taxiba, ami koszos volt és tacótól bűzlött. – A Park Avenue-ra. A Kruger-Brenthez. – Már nem ott vannak. – A taxisofőr hátrafordult. Nagydarab mexikói volt, a hóna alatt tenyérnyi izzadtságfoltokkal. Amikor megszólalt, felerősödött a tacoszag. – Az becsődölt, tudja? Nem olvasta az újságokat?
– De, hogyne. Csak megfeledkeztem róla. Hát persze. Lexi bizonyára új helyre költözött. De hová? Gabe az órájára pillantott. Már három óra volt, s őt teljesen elcsigázta az utazás… Talán nem is Lexi irodájához kellene mennie először? Hanem a szállodába, aludni egy keveset, s este keresni fel Lexit a lakásán. – Tudja mit, meggondoltam magam. Vigyen a Plazába. – Ahogy akarja, maga a főnök. A Plaza Hotelbe. Lexi érezte, hogy a gyógyszer szétárad a testében, az ereiben. A nővér azt mondta: – Kábult lesz tőle. Csak pihenjen. Körülbelül félóra múlva jövünk magáért. Lexi visszadőlt a párnára. Amikor a nővér kiment, sírva fakadt. – Sajnálom, kicsim. Odakint a nővérek beszélgettek. – Még smink nélkül is nagyon szép. – Az bizony. Nem látszik negyvennek. Gondolod, hogy a botoxtól? – Biztos, hogy nem. Az meglátszik. – Igen, de amennyi pénze van, a legjobbat kaphatta. – Pontosan milyen gazdag? – Készpénzért vette meg a Kruger-Brentet, gondolom, olyan gazdag, mint Bill Gates. Tudod, ha nekem ennyi pénzem lenne, és úgy néznék ki, mint ő, akkor én mosolyogni is tudnék. Ő meg szomorú. – Ugyan már, Pearl. Abortuszra jött. Nem várhatod tőle, hogy bukfencet hányjon örömében. , Úgy sorolták egymás közt Lexi volt szeretőit, mintha csak egy szappanoperát taglalnának, egészen addig, míg meg nem érkezett az orvos és véget nem vetett a plet ykálkodásnak. – Végül is mit számít, hogy ki az apa? Még néhány perc, s már biztos, hogy nem lesz apa belőle. Az orvos nő volt. Lexi eltűnődött, vajon volt-e már neki is abortusza. Mi visz rá egy nőt, hogy ezt a foglalkozást válassza? – Miután megkapta az altatóadagját, azt szeretném, ha húsztól visszafelé szá molna. Rendben? – Rendben. Tűszúrás. – Kezdjen számolni. – Húsz, tizenkilenc… Lexinek az anyja jutott az eszébe. Vajon megfordult a fejében, hogy meghalhat? Sejtette, hogy fel kell áldoznia a saját életét azért, hogy ő, a lánya élhessen? – .. .tizenöt, tizennégy… Max arca. Vadul, szenvedélyesen szeretkezik vele. Ő pedig gyönyörében a nevét sikoltja. – .. .tizenkettő, tizenegy… Sápadtak a fények. Lexi úgy érezte, hogy süllyed, egyre süllyed bele a sötétségbe. Gabe van itt. Hozzá beszél. Látja az arcát, látja, hogy mozognak az ajkai, de hallani nem hallja egyetlen szavát sem. És hevesen gesztikulál a kezével, kiabál. Itt valami nincs rendben… – Sajnálom – motyogta Lexi. – Nagyon sajnálom, Gabe. Többre már nem emlékezett.
Lexi először azt hitte, hogy csak álmodott. Csak amikor Gabe megfogta a kezét, akkor jött rá, hogy ez itt a valóság. A szobájában feküdt az ágyban, ugyanabban az ágyban, ahol az operáció előtt pihent. Gabe ott ült az ágya mellett. – Mi történt? Túl vagyok rajta? Gabe adott egy puszit a homlokára. – Az operációra gondolsz? Nem, nem engedtem. Meggyőztem az orvost, hogy nem vagy egészen biztos benne. Könnyek csorogtak végig Lexi arcán. – Tévedtem volna? Ennyire szeretnél megszabadulni a gyerekünktől? – Gabe kétségbeesetten nézett Lexire. – A mi gyerekünk, igaz? Lexi elkeseredetten bólintott. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Gabe elmesélte, hogy egyszer csak felpattant a gépre Fokvárosban, mert annyira szerette volna látni. – A taxi már a szállodám felé hajtott, amikor az utolsó pillanatban meggondoltam magam, s a Templeton irodaházhoz vitettem magam. – Kruger-Brent – mondta Lexi halkan. – Tudom. Azt reméltem, hogy odaköltöztetted a céget, de nem tudhattam biztosan. S a liftben egyenesen August Sandfordba botlottam. Mihelyt meglátott, megváltozott az arckifejezése. Rögtön tudtam, hogy valami nagy baj van. – August megmondta? – Ne őrülj meg. Erőszakkal szedtem ki belőle. S jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam, de mire ideértem, te már a műtőben voltál. Édes istenem! – Gabe megrázta a fejét. – Ha harminc másodperccel később érkezem… Miért nem mondtad meg, hogy terhes vagy? Lexi megsimogatta Gabe arcát. – Nem akartam fájdalmat okozni. Már így is eleget bántottalak. Tudtam, hogy nem tar thatom meg. Gabe hangja megremegett. – Miért nem? Mitől félsz annyira, Lexi? Most végre minden kibukott Lexiből. Rettenetesen félt a szüléstől. S félt attól is, hogyha mégiscsak túléli, rémes anya válna belőle. – Én nem olyan vagyok, mint te – zokogta. – Én más vagyok. Max és én, mi ketten egészen más embereknek születtünk. Mi együtt születtünk ezzel a… ezzel a dologgal. Azt hiszem, megszállottság a neve. Max ugyanannyira a magáénak akarta a Kruger-Brentet, mint én. Es én megöltem, Gabe. – Lexi a tenyerébe temette az arcát. – Azzal, hogy elvettem tőle a céget, a halálos ítéletét írtam alá. Mindaz a gyász és fájdalom, amit idáig elfojtott, most elementáris erővel szakadt fel. Sokáig gyűlölte Maxet, s meggyőzte magát arról, hogy a szerelem elmúlt. De nem múlt el. Max halála olyan volt számára, mintha egy része vele halt volna. Gabe hagyta, hadd sírja ki magát. Mikor zokogása csillapult, Gabe kedvesen azt mondta: – Nem te ölted meg Max Webstert. Az az ember beteg volt. Ő ölte meg saját magát. – Gabe, te semmit sem tudsz. Nem ismersz engem. Rettenetes dolgokat műveltem. Me gbocsáthatatlan dolgokat. – Semmi sem megbocsáthatatlan. – Gabe megsimogatta Lexi haját. – Ezért szálltam gépre. Bármit tettél is, Lexi, nem bánom. Szeretlek. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. – De Gabe, te nem tudod, nem tudod, mit tettem. – Nem, és nem is érdekel. Először azt hittem, hogy tudni akarom az igazat, de nem akarom tudni. A múlt az a múlt, s változtatni nem lehet rajta. A jövő. Engem ez érdekel. – Gabe megsimogatta Lexi hasát. – A mi jövőnk. Tartsd meg a babát, Lexi. És gyere hozzám
feleségül. Tudom, hogy neked mindig a Kruger-Brent lesz az első. Én vállalom a másodhegedűs szerepét, ha ez kell ahhoz, hogy velem legyél. Gabe széttárta a karjait. Lexi hozzásimult, úgy kapaszkodott bele, mintha az élete lett volna a férfi. – Félek, Gabe – mondta később, amikor kibontakozott az ölelésből. – Az anyám belehalt a szülésbe. De nemcsak a haláltól félek. Attól is, hogy előbb halok meg, mint hogy újra naggyá tehetném a Kruger-Brentet. Gabe egyszerre csodálkozva és sajnálattal nézett Lexire. – Nem fogsz meghalni, Lexi. Gyere hozzám feleségül. Nem tehetem. Nem működne. Annyi mindent nem tudsz rólam. S annyi mindent nem is tudhatsz meg soha. – Jól van. Hozzád megyek. Gabe arca felderült. – Komolyan mondod? Hozzám jössz? – Igen! – Lexi egyszerre sírt meg nevetett, simogatta és csókolta Gabe-et, ahol érte, képtelen volt elengedni őt. – Igen, hozzád megyek feleségül. Nagyon szeretlek, Gabe. Tudta, hogy nem érdemel happy endet, de olyan rettenetesen vágyott rá. A Kruger-Brent. Gabe. És egy gyerek. Végre mind Lexi Templetoné lehet. Eve érezte, hogy közel a vég. Tudta, hogy itt ólálkodik már a halál körülötte, s hamarosan beteríti éji leplével. A félelem a torkát szorongatta. Nem! Még nem! Adj még egy kis időt. Még nem fejeztem be. Fiatal volt és gyönyörű, sokkal szebb, mint Alexandra. A férfiak versengtek azért, hogy ki vigye ágyba. Istennő volt, gazdag, áldott és érinthetetlen. De megjelent a kísértet és mindent összezavart. Kate Blackwell, a nagyanyja: – Gonosz vagy, Eve. Alexandra örökli meg a KrugerBrentet. Te semmit sem kapsz. Keith Webster: – Csak egy aprócska beavatkozás, s eltüntetjük azokat a ráncocskákat a szemed körül. Max, az ő cigányos vadságú fia: – A csőd felé tartunk, anya. Valaki shortolja a részvényeinket. Semmit sem tehetek. Ostobák, valamennyien ostobák. Tolvajok, hazugok és ostobák. Kate Blackwell Eve arcára szorította a takarót. Eve nem kapott levegőt. Páni féle lmében érezte, hogy nem tud uralkodni a végbélnyílásán, a hólyagján. Orrát megcsapta saját ürülékének bűze, a lábain, a hátán nedvességet érzett. Ne! Még ne! Ne így! Eve minden erejét összeszedve ellökte a nagyanyját. Belenyúlt az éjjeliszekrény fiókjába, s göcsörtös ujjaival papír és toll után kapirgált. Lázas igyekezettel, alig olvashatóan lefirkantott valamit. Összehajtotta a papírlapot, s egy nevet írt rá. Majdnem megvan. Keith Webster kiütötte a tollat a kezéből. George Mellis lefogta. Eve utoljára még azt látta, hogy Kate Blackwell odalép hozzá a halál éj sötét leplével a kezében. A vén boszorkány mosolygott.
Huszonnyolc LEXI HÁZASSÁGKÖTÉSE GABE McGREGORRAL VOLT AZ ÉVTIZED legnagyobb társadalmi eseménye. Mindenki eljött a Cedar Hill House-ba, Dark Harbourba, miniszterelnökök, királyok, milliárdosok, filmsztárok. A legbecsesebb vendég mind közül azonban egy újszülött kislány, Maxine-Alexandra Templeton McGregor volt. Mint a Kruger-Brent egyetlen leendő örökösnője, Lexi kislánya volt az egyik leggazdagabb gye rmek Amerikában. A fényképe, akármilyen szemcsésre sikeredjék is, egy vagyont hozhat annak a szerencsés paparazzinak, aki elsőnek kapja lencsevégre. De erre senkinek sem lesz alkalma az esküvőn. Olyan szoros és szigorú volt a biztonsági őrizet, hogy azon még egy légy sem röpülhetett keresztül engedély nélkül. A kis Maxine legalább ma háborítatlanul alhatta az igazak álmát, távol a fürkésző szemektől. – Hát nem gyönyörű? Lexi mélyen behajolt a bölcsőbe. A rémület, amivel Lexi a szülést várta, már csak távoli emléknek tetszett. Minden a legnagyobb rendben ment, Lexi teljesen fölöslegesen izgatta magát előre. – Gyönyörű vagy. – Robbie Templeton adott egy puszit Lexi arcára. Ő volt Gabe vőfélye, s mint ilyen, sok teendője volt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az utolsó percig élvezhesse Lexi és a baba társaságát. A kis Max már most az ujjai köré csavarta híres nagybátyját. – Ez túlzás, még mindig kövér vagyok. – Lexi megveregette nem létező hasát az esküvői ruha fehér csipkéje alatt. – Nem nevetséges fehérben lenni az én koromban? – Egyáltalán nem – felelte Robbie. – A fehér az új kezdet színe. Új kezdet. Igen. Vadonatúj. Lexi még mindig nem szokott igazán hozzá újonnan megtalált boldogságához. Irányításával a Kruger-Brent ismét virágzott. Karcsúbbak voltak, mint Kate Blackwell fénykorában. De úton voltak a csúcs felé, s a kapaszkodás mámorító érzés volt. Ahogy teltek- múltak a hónapok, Lexit egyre kevésbé nyugtalanította, hogy valaki rájöhet, mit is követtek el Carllal. Senki még csak nem is szaglászott az ügyben egyikük után sem. Biztonságban vo ltak. Még ennél is jobb, hogy most már megoszthatta a boldogságát Gabe-bel. Gabe és a gyerek maga a csoda. Azt még nem lehetett megmondani, hogy kire hasonlít a kislány. Még nagyon picike, a szeme babakék, a haja azonban, egészen meglepő módon, mint a csimpánz szőre, fekete. Gabe szerint az anyjára hasonlított, de ezt csak azért mondta, mert a csöppség gyakran ökölbe szorította a kezét, lebiggyesztette a száját, és sivított, mint akit nyúznak, ha nem kapta meg, amit akart. Paolo ráncos, öreg arca jelent meg az ajtóban. – Robbie, Gabe rád vár. Már csak öt perc van a kezdésig. Robbie Lexire nézett. – Mire legközelebb beszélünk, te már Mrs. Gabe McGregor leszel. – Igen. – Lexi mosolya szinte perzselt. – S remélem, nem ébredek fel, mielőtt odáig jutnánk. A Cedar Hill House hatalmas, lejtős kertje fölé, amely a háztól a tengerpartig húzódott, hatalmas hófehér sátortetőt feszítettek. Középen, az emelvényre állított oltárig vezető út mentén hófehér rózsák ezrei virítottak. Peter Templetonnak könnyek csillogtak a szemében, miközben leendő férjéhez vezette a lányát. Törékeny aggastyánná lett a valamikor szálfaegyenes termet, s annyira gyönge volt,
hogy jobbára Lexire támaszkodott. De szívbő l örült az eseménynek. Annyi szenvedés után Isten végül mégiscsak megadta a boldogságot a lányának. – Akarod-e feleségedül…? – Akarom. – Akarod-e férjedül… osztozol-e vele jóban, rosszban, betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ…? – Igen. Lexi vállai leereszkedtek, a mellkasán érezhetően enyhült a szorítás. Szerelemmel nézett Gabe szemébe, s szerelmet látott tükröződni benne. Soha többé nem leszek már egyedül. A Cedar Hill House kapujában egy férfi elővette az igazolványát. – Küldeményt hoztam Ms. Templetonnak. – Rendben. Hagyja itt. – Nem tehetem. A megbízóm a lelkemre kötötte, hogy személyesen adjam át Ms. Templetonnak. Nagyon fontos dokumentum van benne. A biztonsági őr elnevette magát. – Engem az sem érdekel, ha a tízparancsolat kőtáblája van is benne. De maga nem léphet be a házba. – Ha odaadom magának, biztos, hogy eljut Ms. Templeton kezébe? – Biztos, haver. Mondtam már. Hagyja itt nálam. Az őr megvárta, míg a férfi távozik, s akkor szemügyre vette a küldeményt. Egyszerű, barna boríték egy ügyvédi irodától. Baromság. Ki a fenét érdekelne egy ilyen levél pont az esküvője napján? Az őr mögött nagy halomban gyűltek a kibontatlan esküvői ajándékok és jókívá nságok, amit a rajongók hoztak Lexinek. Az őr gondolkodás nélkül a halom tetejére dobta a most érkezett levelet. Gabe úgy érezte magát, mintha vákuumba került volna. Tömeg gyűlt köré, s mind a kezét rázogatták, a hátát veregették. – Nagyon szép esküvő volt. – Lexi fantasztikusan néz ki. – Gratulálok. Hová mennek nászútra? Az Egyesült Államok alelnöke, kétségtelenül a világ legunalmasabb figurája, tíz percig tartotta fenn Gabe-et a szertartást követően. Voltak, akik elszállingóztak. Gabe meg csak parolázott sorban a híres előkelőségekkel, míg csak bele nem fájdult a keze. Amikor a tömegben meglátta Robbie-t, úgy kapaszkodott belé, mint a fuldokló egy úszó hordalékfába. – Édes istenem! Ez őrület! Levegőhöz sem jutottam az elmúlt három órában. Robbie elmosolyodott. – A te esküvőd. Népszerű vagy. – Veled is ilyesmi történik egy-egy koncert után? – Ne is említsd. Lexit nem láttad? Gabe sóhajtott. – Magam is ezt akartam kérdezni tőled. Csak pár órája vagyunk házasok, de neki máris nyoma veszett. – Nézd meg a dolgozószobában – javasolta Robbie. – Lehet, hogy ott ül a számítógépe előtt, s ellenőrzi a tőzsdeárfolyamokat. Robbie tréfának szánta, de Gabe azt mondta: – Tudod mit? Nem is olyan rossz ötlet. A maine-i rendőrkapitányságon John Carey hadnagy a fejét rázta hitetlenkedve. – Ez valami tréfa, április elseje van, csak én nem tudok róla, igaz?
Michael Shaw és Antonio Sanchez nyomozók a fejüket rázták. – Komolyan mondják? Antonio Sanchez azt mondta: – Igen, uram. Csak tegnap kaptuk az információt. És cé lszerűnek látszik kivizsgálni. – Célszerűnek látszik? – Carey hadnagy vérnyomása az egekbe szökkent. – Tudják, mekkora hatalma van annak az asszonynak? S maguk egy „célszerűnek látszikkal” állnak elém? A nyomozók semmit sem szóltak. Mindketten örültek, hogy nem nekik kell dönteniük. Végül Carey azt mondta: – Először azt a pasast, azt a Koleppet hozzák be. Vele akarok beszélni előbb. Shaw és Sanchez nyomozók idegesen összenéztek. – Már kerestük, uram. Tegnap este. Nyoma veszett. – Hogy értik azt, hogy nyoma veszett? – Dél-Afrikába mehetett. Legalábbis úgy gondoljuk. Minden számláját kiürítette. – A francba! – John Carey már harminc éve volt nyomozó. Maine-ben nemigen fordult még elő milliárdos csalás, s ráadásul nem olyan, amit a túlvilágról jelentenek be! Eve Blackwell levele, amit a halálos ágyán írt, bombaként robbant a rendőrségen. Ráadásul olyan bomba ez, ami a karrieremet is romba dönti, ha elszúrom. – Behozzuk Ms. Templetont, uram? Carey hadnagy elgondolkodott. – Ne, még ne csináljanak semmit. Addig ne, amíg biztosak nem lehetünk a dolgunkban. Ne felejtsük el, hogy Eve Blackwell agya a végére már te ljesen összezavarodott. Könnyen lehet, hogy kacsa az egész. Idő kellett, hogy végiggondolja az egészet. Lehet, hogy ez az átok később áldássá válik? Lehet, hogy az istenek végül, harminc év után, megszánták? S John Carey ezzel az utolsó dobásával dicsőséget arat? Ám ha kiderül, hogy csak kacsa és ő bekísérteti a rendőrségre Lexi Templetont az esk üvője napján, akkor az egész világ rajta fog röhögni. De ha mégsem, és ő elmulasztja, akkor… Szerencsére valami jó is volt az egészben. Carl Koleppnek könnyű volt eltűnnie. De Lexi Templeton arcát az egész világon ismerik. Ő sehová sem mehet. Lexi a Cedar Hill House egyik emeleti hálójában ült és gondolkodott. Odalent túl nagy volt a lárma és a felhajtás. Ide menekült előle. Megcsináltam. Feleségül mentem Gabe-hez. Minden az enyém lett, amit akartam. Lexi az itteni gyerekkori nyarakra gondolt. Az apja mélységes gyásza, mint a patina, rátelepedett mindenre, szomorúság áradt még a falakból is. Peter Templeton még mindig itt bolyong e falak között, mint valami kísértet, magányosan. És már rajta k ívül senki sem él a családtagok közül. Meghaltak mind, anyám, Keith bácsi, Eve néni, Max. Szegény Max. Ha apa meghal, lecsupaszítok mindent, újra életet varázsolok ide. Boldog otthona lesz ez a ház Maxinnek. S neki igazi gyerekkora lesz, nem úgy, mint nekem. – Bocsánat, hogy megzavartam, asszonyom. Nem gondoltam, hogy van itt valaki. – Az egyik cseléd, Conchita jött be a szobába egy nagy halom esküvői ajándékkal és üdvözlő kártyával. – A kapunál már nem férnek el. –A lány teketória nélkül az ágyra dobott mindent. – Ez mind ott volt a kapunál? – Igen, asszonyom. Ez a sok ember mind a jókívánságait akarja kifejezni…
Lexi leült, s kezdte sorban kibontogatni az ajándékokat. Mire észbe kapott, már hosszú órák teltek el. A vigalom odalent kezdett a végéhez közeledni. Lexi sok drága ajándékot kapott. Laique-vázákat, Tiffany- lámpákat, Hemingway- és Mark Twain-első kiadásokat. Mások szerényebbek voltak, de szívből jövők. Lexit nagyon meghatotta egy agyagbögre, amit a helyi iskolások készítettek neki, rajta az esküvő dátuma és kettejük egymásba fonódó monogramja. Lexi kedvesnek találta. Mire a barna borítékig jutott, már egészen belefáradt a bontogatásba. Ez az utolsó. A többit majd holnap nézem meg. Amikor kivette a papírlapot a borítékból, nyomban felismerte rajta a nagynénje, Eve kézírását. Harminc másodperccel később Lexi már tudta, hogy a többi nászajá ndékot nem lesz alkalma kibontani. Az élete örökre megváltozik. Gondolkodj! Kevés időd van! Kate Blackwell mit tenne most? – Uram, ezt nézze! Michael Shaw nyomozó a számokat mutatta a számítógépe képernyőjén. Hatalmas ö szszegek voltak. – Ezeket mind a Cedar International utalta át Carl Kolepp számlájára negyvennyolc órával azelőtt, hogy a Kruger-Brent összeomlott. – Vagyis? – Vagyis Kolepp ezt a pénzt arra használta – Shaw nyomozó most egy másik oldalt nézett –, hogy különböző bankoktól Kruger-Brent részvényeket kölcsönözzön. Amit utána nyomban shortolt, lenyomva ezzel a Kruger-Brent részvényeinek az árát. S ez még nem minden. Hétfőn még további részvényeket kölcsönzött. Ezektől itt. A DH Holdingstól. – Mi a fene ez a DH Holdings? – Carey hadnagy a homlokát ráncolta. – Semmi. Egy fantomcég. Az elnöke egy bizonyos Jennifer Wilson. Aki történetesen az alapítója, tulajdonosa és egyetlen részvényese a társaságnak. – Másik netes oldal. – Kitaláltam. A Cedar International. A nyomozó bólintott. – Jennifer Wilson nem más, mint Lexi Templeton, főnök. Ezen a néven üzletelt majd tizennégy éven át, sőt még be is jegyeztette a felügyeletnél. Vagyis a buggyant öreg hölgy igazat mondott. – Behozzuk, uram? Carey hadnagy döntött. – Igen. De legyenek diszkrétek. Ma van az esküvője. A fél kongresszus ott van a házában ma délután. Nem akarok cirkuszt. Világos? – Igen, uram. Világos, mint a nap.
Huszonkilenc LEXI FIGYELTE, AHOGY A KÉT CIVIL RUHÁS RENDŐR A HÁZ FELÉ IGYEKSZIK. A terve arcátlanul merész volt. És körülbelül húsz százalék esélyt adott arra, hogy beválik. – Mégis több mint amennyi esélye Jamie McGregornak volt a túlélésre a Namibsivatagban. Nyugalmat erőltetve magára Lexi összehajtogatta Eve levelét és becsúsztatta a melltartójába. Majd mélyeket lélegezve lement a földszintre. Valami csoda folytán a bejárat közelében senki sem tartózkodott. Az apja dolgozószobájából kihallotta Gabe és Robbie hangját. Gyorsan kell cselekednie. – Fáradjanak be. Már vártam magukat. Lexi mosolyogva nyitott ajtót a két nyomozónak. Az egyikük fiatal, harmincas férfi, jóképű, kreol. A másik idősebb, körülbelül egyidős Lexivel, fehér bőrű, s már őszült. Vajon melyikük a főnök? A két rendőr tanácstalanul álldogált a küszöbön. Zavarba jöttek, amiért maga Lexi Templeton nyitott nekik ajtót menyasszonyi fehérben. Az ilyeneknél nem inast tartanak erre a célra? S mit jelent az, hogy már várta őket? Lexi azt mondta: – Kérem, jöjjenek velem. Keresünk valami félreeső helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Shaw és Sanchez nyomozók meghökkenve összenéztek. Normál körülmények között ők diktálják a feltételeket egy letartóztatásnál. De a hadnagy a lelkükre kötötte, hogy nagyonnagyon diszkréten járjanak el ebben az ügyben. Engedelmeskedtek. – Hogyne, asszonyom. Csak ön után. Lexi a könyvtárba vezette őket. A ház emeletén lévő szoba volt Kate Blackwell öröme és büszkesége. Pompás, barátságos helyiség, borvörös kárpitozott székekkel, a falak fabor ításúak, az egész mérhetetlen gazdagságról és eleganciáról árulkodott. Nagyon szép volt. Lexi intett a rendőröknek, hogy foglaljanak helyet. Magukra zárta az ajtót. Senki sem fog megzavarni bennünket. Shaw nyomozó belefogott. – Sajnáljuk, hogy épp az esküvője napján kell ennek megtö rténnie, asszonyom. Lexi megrázta a fejét. – Kérem, ne mentegetőzzenek. Maguk csak a munkájukat végzik. Gondolom, maguk is megkapták a nagynéném, Eve Blackwell levelének egy másolatát. A két nyomozó megint összenézett. – Ezért jöttek, igaz? Sanchez nyomozó azt mondta: – Sajnálom, asszonyom, de erről nem beszélhetünk. – S azt is tudják, hogy a nagynénémnek idős korára megháborodott az elméje? Szegénykém a vége felé jószerével már a nevére sem emlékezett. – Azt hiszem, jobb volna ezt a beszélgetést a rendőrségen folytatni. Lexinek elkomorult az arca. – Értem. – Olyan gyönyörű volt, és olyan sebezhető ebben az esküvői ruhában. Sanchez nyomozó roppant kelleme tlenül érezte magát. Sokkal inkább ágyba vitte volna, semhogy letartóztassa. – Le vagyok tartóztatva? – Nos… óvakodnék attól, hogy bármi ilyesmit kijelentsek, míg be nem mentünk az őrsre – mondta Sanchez nagyon barátságosan. – És természeten joga van ahhoz, hogy az ügyvédje is jelen legyen. Minél kevesebbet mond, annál jobb.
Lexi higgadtan bólintott. – Megértem. Megengedik, hogy átöltözzek és beszéljek a fé rjemmel? Shaw nyomozó feszengett. – Nem is tudom, hogy mit mondjak. – Kérem. Szeretném, ha értesülne erről a félreértésről, mielőtt elmegyek. Shaw nyomozó magában azt gondolta: Félreértés? Egy frászt. Sanchez nyomozó azonban hangosan azt mondta: – Természetesen. Parancsoljon. Miután Lexi távozott, Shaw nyomozó lehordta a társát: – Ezt meg mi a fenéért csináltad? Azért vagyunk itt, hogy letartóztassuk, nem pedig azért, hogy randizni hívjuk. – Ugyan már, ember. Ma volt az esküvője. Nincs neked szíved? – Ez egy csaló, Antonio. Sanchez nyomozó megvonta a vállát. – Akkor is ma esküdött. Gabe a lépcső tetején szaladt össze Lexivel. – Hát itt vagy. Hol a csudában voltál? Már órák óta téged kereslek. – Sajnálom, drágám. – Lexi megcsókolta, hosszasan ízlelgetve az ajkait. Nem veszíthetem el, ugye, nem? – Itt vannak a rendőrségtől. A biztonságiak most mondták Robbie-nak. Veled akarnak beszélni. Sürgősen. – Tudom. Én engedtem be őket. Azért jöttek, hogy letartóztassanak. Gabe szemei elkerekedtek. – Hogy letartóztassanak? De miért? Lexi kézen fogta Gabe-et, s bevezette a hálószobába. Magukra zárta az ajtót. Nem volt más megoldás. El kellett mondani Gabe- nek az igazat. Gabe és Robbie segítsége nélkül a terve nem sikerülhet. – Emlékszel, ugye, hogyan kértél meg? Ott az abortuszklinikán? Gabe megborzongott. Annak a napnak az emléke – csak egy hajszálon múlott a kis Max élete – még ma is rémülettel töltötte el. – Hát persze, hogy emlékszem. – Arra is, hogy pontosan mit mondtál nekem? – Gondolom, megkérdeztem, hogy hozzám jössz-e feleségül? Vagy valami ilyesmit. Miért? – Nem! – Lexi sürgetően nézett Gabe-re. – Pontosabban. Egész pontosan mit mondtál? – Nem, pontosan már nem emlékszem. De miért olyan fontos… – Azt mondtad: semmi sem megbocsáthatatlan. – Lexi szorosan megfogta Gabe kezét. – Bármit tettél is, Lexi, nem bánom. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. Gabe most már emlékezett. Emlékezett, mennyire kétségbe volt esve. Bármit me gtett volna azért, hogy visszakapja Lexit. – Komolyan gondoltad? Gabe egy pillanatra elgondolkodott. – Igen. Komolyan gondoltam. Bármekkora bajban vagy is, Lexi, nekem elmondhatod. Együtt fogunk szembenézni vele. Lexi benyúlt a ruhája alá és elővette Eve levelét. – Olvasd!
Harminc GABE NÉMA CSÖNDBEN OLVASTA EL A LEVELET, MAJD ÚJRAOLVASTA. MÍG olvasott, Lexi kibújt a ruhájából, farmert és pulóvert húzott, s váltás ruhát csomagolt. Gabe-nek millió kérdés kavargott a fejében. Hogyan, miért, mikor? De nem volt ideje egyet sem megkérdezni. Lexi, mint mindig, most is megőrizte a hidegvérét. – Két nyomozó vár rám a könyvtárban. Amikor beérünk a rendőrségre, letartóztatnak. Nincs sok időnk. – Időnk? Mire? – Szegény Gabe nem tudott lépést tartani Lexivel. Pár órával korábban még a világ legboldogabb embere volt. S most megint egy lidércnyomás kellős közepén találta magát. Lexi beletette az útlevelét az útitáskájába, behúzta a cipzárat és a táskát Gabe kezébe nyomta. – Természetesen arra, hogy megszökjünk. És most nagyon figyelj. A terv a köve tkező. Már minden esküvői vendég távozott, de August Sandford még mindig a konyhában volt. Komoly beszélgetésbe mélyedt Paolo Cozmicivel egy üveg Yehem társaságában, ami túl finom volt ahhoz, hogy az ember csak úgy sebtében felhörpintse. Így aztán August teljesen megfeledkezett az idő múlásáról. – Jézusom! – Az órájára pillantott. – Mennem kell. A feleségem még azt hiszi, hogy valamelyik koszorúslánnyal cicáztam. – Szélesen vigyorogva kibotorkált a kertbe. Lexi, akit két rendőr kísért, épp beült egy járőrkocsiba. Pár lépéssel távolabb Gabe McGregor állt halottsápadtan. August megdörzsölte a szemét. Biztos részegebb, mint gondolta. – Gabe? Mi a fene ez az egész? – Letartóztatják Lexit – mondta Gabe tompán. Láthatóan sokkhatás alatt volt. – Eve Blackwell ügyvédei csalással vádolják. Valami olyasmivel, hogy shortolta a Kruger-Brent részvényeket. Agyrém az egész. – Hát persze, hogy az. – August vigasztalóan Gabe vállára tette a karját. – Jézusom, mekkora szar. Tudok segíteni valamiben? – Nem, csak ne beszélj róla senkinek. Lexi ügyvédje bizonyára kitalál valamit egy-két órán belül. – Gabe teljesen összezavarodott. – Már a nászutunkon kellene lennünk. – Ott lesztek – mondta August. – Komolyan, ne aggódj. Ez az egész nyilvánvalóan csak valami fatális félreértés. August két perccel később, már színjózanon, a kocsijából sietve a brókerét hívta. – Bill? Azt hiszem, sürgősen túl kellene adnod a Kruger-Brent részvényeimen. Uhm, igen. Valamennyin. Mihelyt kinyit hétfőn a tőzsde. Szabadulj meg tőlük. August Sandfordnak elképzelése sem volt arról, ezúttal milyen bajba keveredhetett Lexi. És nem is akarta tudni. A romlásból hozta vissza a Kruger-Brentet és őt is. Egy életre hálás lesz neki érte. De még egy botrány, és nekik annyi. Még Lázárnak sem sikerült kétszer feltámadnia.
Harmincegy GRETA, MAXINE DADÁJA MIT SEM TUDOTT FŐNÖKNŐJE DRÁMAI LETA RTÓZTATÁSÁRÓL. Harmincéves, lenszőke, erős csípőjű svéd nő volt. Greta Sorensen profi dadusként dolgozott már kilenc éve. Elég tapasztalata volt ahhoz, hogy tudja, a Lexihez hasonló gazdag és híres embereknél dolgozni kívülről pompás dolo gnak tűnhet, valójában azonban nagyon nehéz munka. Egyszerre ennyi emberrel a házban nem volt könnyű dolga megnyugtatni és lefektetni a kis Maxet. Most, hogy már a kicsi végre békésen aludt a kiságyában, a dadus végigdőlt a gyerekszoba díványán, s versenyt horkolt az Akar ön is milliomos lenni? műsorral. Gabe odament hozzá és megrázta a vállát. – Bocsánat, uram! – Greta talpra ugrott. – Csak pihentettem a szemeimet. Max mélyen alszik a szobájában. Felébredtem volna, ha felriad. – Semmi baj, Greta. – Azt hittem, hogy ön és Mrs. McGregor már elutaztak a nászútjukra. El akar köszönni a kicsitől? – Ami azt illeti, megváltozott a terv. Mrs. McGregort… hm… a feleségemnek közbejött valami. Csak egykét nap múlva tud hozzánk csatlakozni. A dada meglepődött. – Hozzánk csatlakozni? – Igen. Úgy döntöttünk, hogy Maxine-t is elvisszük magunkkal a nászútra. Lexi nem tudná elviselni, hogy magára hagyjuk, ezért maga velem utazik még ma este. Mennyi idő alatt tud összecsomagolni? Greta a fogait csikorgatta és kikapcsolta a televíziót. – Egy órát kérek, hogy a kicsi minden dolgát összecsomagoljam, uram. – Miért gondolják meg a gazdagok örökösen magukat az utolsó pillanatban, s várják el másoktól, hogy asszisztáljanak hozzá? Egy kisbabával utazni olyan, mint egy nagy katonai megmozdulás. Arra készülni kell, nem csak úgy ripszropsz belevágni. – Húsz perce van – mondta Gabe. – Ha kell, kérjen segítséget valamelyik lánytól. Vár egy hajó, hogy a szárazföldre vigyen minket. Onnan már csak egy ugrás a repülőtér. – Megkérdezhetem, hogy hová megyünk, uram? – A Turks- és Caicos-szigetekre. – Óh. – Ne vágjon ilyen kétségbeesett arcot – mondta Gabe. – Tetszeni fog. John Carey hadnagy hátán folyt a verejték. Hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy Lexi Templetont letartóztatta Dark Harbourben, s behozatta a helyi rendőrségre kihallgatásra. Ez nagyon komoly ügy, ennél nagyobb csalás nem fordult elő Bernié Madoff óta. Ha híre megy, mindenki ráugrik: az FBI, a csalásiak, az Interpol. John Carey azonban úgy döntött, hogy még várhatnak. Miért engedjem, hogy valami FBI-os nagyokos arassa le a babérokat az orrom elől? Teljesen szabályos letartóztatás volt. És nem kell más, csak egy szabályos beismerő vallomás. – Szóval, Ms. Templeton, akkor térjünk a lényegre. A maga ötlete volt a Kruger-Brent csődjének előidézése? Vagy esetleg Mr. Koleppé? Mark Hambly, Lexi bullterrier ügyvédje Lexi fülébe súgta: – Erre nem kell válaszolnia. Lexi évek óta ismerte Markot. A robosztus, széles vállú férfi a széles nyakával és rövid, izmos karjaival inkább profi bokszolónak, semmint ügyvédnek látszott. Éppen ezért a le g-
több ügyész az esetek többségében úgy hagyta el a tárgyalótermet, ahol Mark volt a védőügyvéd, hogy úgy érezték, tíz menetet játszottak Godzilla ellen. Más védők finom fondorlatokkal vették rá a bírákat a számukra kedvező döntések meghozatalára, bűvészkedtek a b izonyítékokkal. De nem így Mark Hambly. Ő lehengerelte a bíráka t. Sok más egyéb tulajdonsága mellett Lexi épp ezt szerette benne a legjobban. Hála istennek, hogy meghívtam az esküvőmre, gondolta Lexi. Ha New Yorkban maradt volna, akkor most valami helyi emberrel kellene beérnem… Lexi a gondolatba is beleborzongott. Carey hadnagy nem tágított. – Tudomása volt arról, hogy Mr. Kolepp Dél-Afrikába készül szökni? Mark Hambly a fejét rázta. – Nem kell válaszolnia. – Mikor beszélt utoljára Mr. Kolepp-pel? Újabb fejrázás. Carey kijött a sodrából. Mit képzel ez a flancos New York-i ügyvéd? Hogy mer szórakozni velem? – Idehallgasson, maga pimasz fráter! A hölgyet kérdezem, nem magát. Azzal nem segít magán, ha sorra megkerüli a kérdéseket. Gondolja, hogy a bíróság boldog lesz, ha meghallgatja ezeket a felvételeket? Gondolja? Lexi megszólalt. – Nincs semmi baj, Mark. Készséggel válaszolok a hadnagy úr kérdéseire. Nincs semmi takargatnivalóm. Most már elmehet. Mark Hamblynak leesett az álla a meglepetéstől. Lexi Templeton okos asszony. Nem gondolhatja komolyan, hogy ügyvéd jelenléte nélkül válaszol ennek a hólyagnak a kérdéseire? Nem, ez megengedhetetlen. – Lexi, higgyen nekem, ez nem jó ötlet. Maga most nem tud világosan gondolkodni. – Nem, Mark. Higgye el, rendben lesz minden. Carey hadnagy arcán diadalittas mosoly ragyogott. – Hallotta a hölgyet, Mark. Menjen szépen haza. – Biztosan van itt ennél kényelmesebb helyiség is, ahol nyugodtan beszélgethetünk, ugye, hadnagy úr? – Lexi a legmegnyerőbb mosolyával nézett a Carey-re, hasonlóval, mint amivel Sanchez nyomozó szívét olvasztotta meg korábban. – Valahogy az az érzésem, hogy sokáig fog tartani. Ezek a székek itt nagyon kényelmetlenek. Mark Hambly könyörgőre fogta. – Lexi, ez ostobaság. Nem beszélhet egyedül ezzel az idiótával. Idióta?, dohogott magában Carey, de ennél többet nem tehetett, pedig a legszívesebben megfojtotta volna az ügyvédet. – Süket maga, ember? A hölgy arra kérte, hogy távozzon. Mark kétségbeesetten nézett ügyfelére, de hiába. Erre fogta a táskáját és egyetlen szó nélkül távozott. Carey hadnagy most már minden figyelmét Lexinek szentelte. Kezdem megkedvelni ezt a nőt. – Átmegyünk a hármas szobába, Ms. Templeton. Ott van dívány. S ha megéhezett, hozathatok valami harapnivalót is. – Hálásan köszönöm. Igazán kedves. Szívesen. Te dalolsz, madárkám, s cserébe megkapod, amit kérsz. Greta Sorensen aggodalmas képpel ült a limuzin hátuljában Gabe-bel. A repülőtérre tartottak. – Nem is tudom, Mr. McGregor. Bajom lehet belőle.
– Semmi baja sem lehet, ha tartja magát ahhoz, amit megbeszéltünk. A repülőtársaság mindenről tud. Greta a homlokát ráncolta. – Én mégis félek. Gabe elővette a csekkfüzetét. – Mit gondol, ötvenezer dollár képes lesz csillapítani a félelmét? Greta a csekkre pillantott. Majd Gabe-re, s végül az apróságra, Maxine-re, aki az igazak álmát aludta, s fogalma sem volt arról, hogy akaratlan szereplője lett egy nagyon kockázatos hazárdjátéknak. Greta a kezét nyújtotta. – Tudja mit, Mr. McGregor? Igen, azt hiszem, képes leszek rá. Gabe elmosolyodott és odaadta a csekket a nőnek. Mindig is kedvelte a svéd nőket. Az új szoba, amelyikbe átvonultak, élénk, vidám sárga csíkosra volt festve, mint valami szőnyeg, s két hozzáillő műbőr dívány volt benne. Valaki hozott Lexinek egy szendvicset és egy csésze kávét. Lexi azt gondolta magában: Ez lehet itt a „jó rendőr” színjáték díszlete. Tökéletes. A falióra szerint negyed kilenc volt. Még félórája volt. – Akkor most meséljen nekünk Carl Koleppről. Lexi lassan, megfontoltan beszélni ke zdett. Nagyon fontos volt, hogy a hangja nyugodtnak hasson a felvételeken. Ugyanakkor alaposan meg kellett fontolnia minden szavát. Nem hozhatom saját magamat nehéz helyzetbe. Óvatosan kell haladnom. Elmesélte Carey- nek az első találkozását Carllal. Hogy menynyire tisztelte a férfit a tehetségéért. Aztán beszélt a Kruger-Brentről. – Nagyon fontos, hogy ismerje egy kicsit a KrugerBrent történetét, hadnagy úr. Ami a részvények árával történt, az nem egyszeri történés volt. Hanem egymásra következő események szövevényes láncolata és hatásmechanizmusa. John Carey bólintott. – Folytassa! Még húsz perc… Beszélj tovább! Tizenkettő. John Carey a felét sem értette annak, amit Lexi magyarázott. Indexek, marginok, lefedezések, mintha kínaiul beszélt volna. De nem számított, az volt a lényeg, hogy Lexi beszélt. S amit mondott, azt magnóra vették. Hawaii. Ott aztán szépek lehetnek a nyugdíjas évek. Lexi az órára nézett. Még hét perc. Lexi összeráncolta a homlokát, s kezét a gyo mrához kapta. – Rosszul van? – Nem, csak… – a gyomrát szorongatta. – Megállítaná egy percre a szalagot, hadnagy úr? Carey felállt és megállította a felvételt. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy félbe ke llett szakítani a kihallgatást, de nem ellenkezett, nem akarta elrettenteni Lexit, aki annyira kés zséges volt. – Biztos, hogy nincs semmi baj, Ms. Templeton? – Jól vagyok. Köszönöm. – Lexi erőtlenül elmosolyodott. – Csak nem akartam ezt is magnóra mondani. De ebben a pillanatban jöttem rá, hogy megint terhes vagyok. Az émelygés… de hisz tudja. – Ó, hogyne – mondta Carey zavartan. A női dolgokkal hadilábon állt. – Bocsásson meg, nem tudtam. Tudok valamiben segíteni? – Mindjárt jobban leszek. De egy kis friss levegő jót tenne. – Természetesen. Használná előtte a mosdót is? Lexi hálásan bólintott. – Köszönöm.
– Jöjjön velem. Carey elkísérte a földszintre, a mosdókhoz. Normál esetben a gyanúsítottakat rendőrnő kíséri a toalettre, de Carey ez esetben nem látta szükségét. Ez itt Lexi Templeton. Nem valószínű, hogy az ablakkal próbálkozna, mint más közönséges bűnözők. Nem is. Öt perccel később Lexi kilépett a folyosóra. Halálsápadt volt. – Tudom, hogy már nagyon szeretné folytatni a kihallgatást, hadnagy úr. Mégis, azért megengedné, hogy pár percre kimenjek a friss levegőre? Még mindig nem érzem jól magam. – Természetesen. Hogyne. Kikísérte Lexit a hátsó, kövezett kis udvarba. Egy fémasztal állt ott székekkel, s mindenütt eldobált cigarettacsikkek. A sarokban egy kerámia virágtartó, ami valami penetráns bűzt árasztott. – Nem valami káprázatos – motyogta a hadnagy. – De tudja, az embereimbe nem sok kertészkedési hajlam… meg szépérzék szorult… már ha érti, mire gondolok. A hármas szobában várom, ha jobban van. – Köszönöm. Nem maradok sokáig. Megvárta, amíg az ajtó becsukódik Carey mögött. Akkor fogta az egyik széket és odavitte az udvar végébe. Első pillantásra megfelelőnek látszott. Ám amikor Lexi ráállt, kiderült, hogy bizony van néhány centiméter távolság az ujjai és a fal vége között. Ugrania kell. Behajlította a térdeit, s karjait a magasba nyújtva ellendült. A szék megbillent és nagyot csattant a betonon. Rémülten fordult hátra, az ajtó felé. Ki ne nyílj! Ne nyílj ki, kérlek. Idegtépő pillanatok voltak. De semmi sem történt. Ujjaival a fal peremébe kapaszkodva érezte, hogy izzad a tenyere. Csúszom. Lábai kapálóztak a levegőben, kapaszkodót, valami kiszögellést, dudort, bármit kerestek kétségbeese tten. De hiába. A fal olyan sima volt, mint a tükörjég. Lexi ujjainak szorítása lazulni kezdett. Ó, istenem! Le fogok esni. Ekkor egy meleg férfikezet érzett az övén. Majd még egyet. Ujjak fonódtak a csuklójára. Valaki húzni kezdte, olyan erővel, hogy úgy érezte, kiszakadnak a vállai. Másodpercekkel később fejjel előre átlendült a falon. Egy szeméthalom fékezte ugyan az esését, mégis megütötte magát, lenyúzta a térdét és a csípőjét a sikátor alján. Fájdalmában feljajdult. – Pszt! Valaki felkapta, mint egy rongybabát és sietve begyömöszölte a kocsi hátuljába, majd teljes gázzal elszáguldott. A két ülés között a földön feküdt, a szíve hangosan kalapált. A gyerekkori emlékképek tértek vissza, azok, amikor elrabolták. Ezúttal azo nban tudta, hová viszik. Tíz perc múlva, számtalan éles kanyar után a kocsi fékezett. Lexi érezte a rázkódást, ahogy letértek a betonúiról. Végre leállt a motor. – Jól vagy? – kérdezte Robbie remegő hangon. – Jól vagyok. Köszönöm. Nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Lexi a hatalmas megkönnyebbüléstől nevetésben tört ki. – Én a helyedben még nem perdülnék táncra örömömben – mondta Robbie. – Eddig még könnyű volt. De most ki kell juttatnunk a szigetről. – A US Air 28-as, providencialesi járatához beszállás. Gabe és Greta a bangori repülőtér VIP-várójában várta a gép indulását. Maxine, mint egy fekete hajú kis kerub, békésen aludt a dada karjaiban. Két emelettel lejjebb paparazzik egész hada várakozott, remélve, hogy lencsevégre kaphatják a nászútjára induló Lexit. A hab a tortán, hogy Max is vele van.
– Készen áll? – Igen, uram. Mindenre. – Jól van. Igyekezz, Lexi! Carey hadnagy várt öt percet. Majd még tízet. Menjek érte és hozzam vissza? Nem akart érzéketlennek látszani, hisz Lexi váratlanul olyan készséges lett. A volt feleségének a terhessége jutott eszébe. Az elszabadult hormonok olyanok, mint egy megvadult rinocérosz. Egy várandós asszony attól is képes a plafonra mászni, ha levegőt vesz az e mber. Szükségem van erre a vallomásra. Elmúlt már negyed óra is. Ez azért már nevetséges. És ha vinnék neki egy pohár vizet? Egen. Ez jó ötlet. Olyan, mintha aggódnék az egészségéért. Három perc múlva Carey hadnagy egy papírpohár vízzel a kezében kilépett az udvarra. Amikor az ügyeletes tiszt meghallotta az artikulátlan üvöltést, azt hitte, a főnöke szívinfarktust kapott. Utána rohant. – Ne álldogáljon ott bambán! – ordította Carey magából kikelve. – Hívja az összes egységet. A gyanúsított meglépett. Zárják le az utakat. Küldjön embereket a repülőtérre, a k ikötőbe. Helikoptereket akarok. – Igen, uram. – És küldje ide Sanchezt meg Shaw-t. – Igen, uram. Szóljak még valakinek? – Például kinek? – Nem tudom, uram. Gondoltam talán az… FBI- nak? John Carey hadnagy lehunyt szemhéjai mögött látta füstbe menni Hawaii-szigeteki nyugdíjas éveit. Szikrázó szemmel nézett az őrmesterére. – Nem! Házon belül marad. Megértette? – Igen, uram. – Még itt kell lennie a szigeten. Az életem árán is, de megtalálom ezt az agyafúrt kis ribancot. Az utaskísérő rámosolygott Gabe-re. – A helyükre kísérem önöket, uram. Erre parancso ljanak. Engem Catherine-nek hívnak. – Köszönöm, Catherine. – A gép elejéhez tartottak. Max pár perccel ezelőtt felébredt, s most elégedetten gügyörészett az apja karjában. Milyen jó végre egy ilyen lelkes apukát látni. A legtöbbjük az út egészére a dada gondjaira bízná a gyerekét, hogy kedvére olvashassa az újságjait. – Egyébként gratulálok, uram. Gabe üres tekintettel nézett a lányra. – Ma volt, nem? – Oh! Igen, hogyne. Köszönöm. – Az esküvő, hát persze. Most úgy tetszett, mintha egy másik életben történt volna, valamikor nagyon régen. – Mrs. McGregor nem utazik velünk ma? – Nem. – Gabe nem bocsátkozott magyarázatokba. Az utaskísérő őszintén remélte, hogy nem tapintott kényes pontra. – Nos, remélem, hogy nagyon boldogok lesznek. Gabe nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Én is remélem, kedves Catherine. Nagyon remélem.
Olyan sötét volt, hogy Lexi az arca elé emelt kezét sem látta. De hallotta a hullámok verését. Szorosan fogva a bátyja kezét, óvatosan lépkedett előre az ösvényen a partig. – Danny? – sziszegte Robbie a sötétségbe. – Itt vagy? – Igen, itt vagyok. Egy gázlámpa halvány fényénél ismerős arc rajzolódott ki a sötétségben. – Helló, Lexi! Rég nem találkoztunk. – Ó, édes istenem. Danny French? – Lexi megölelte. – El sem hiszem. Lexi kislány korától ismerte Daniel Frenchet. Sokat játszottak együtt nyaranta Dark Harbourban. Tizenhárom éves korában még csókolózott is vele az apja halászcsónakja hálóinak rejtekében. De már évtizedek óta nem látta a férfit. – Robbie elmondta? – Robbie annyit mondott, hogy bajban vagy. Ennyi nekem elég. Na ugorj be! Danny kézen fogta Lexit, s óvatosan odairányította a rozoga stég végébe, majd onnan á tsegítette egy kis halászcsónakba. Volt egy rejtekhely a hálók és vízhatlan ponyvák alatt. Rémes halszagot árasztott. De Lexi akkor sem lett volna boldogabb, ha Danny a Ritz egyik legkényelmesebb lakosztályába kíséri. – Köszönöm. – A hangja meghatottságról árulkodott. Soha semmit nem tett Danny Frenchért, amivel a barátságát kiérdemelte volna. Inkább Dannyt hívtam volna meg az esküvőmre a sok ostoba szenátor helyett. Mikor tanulom meg végre? – Szívesen. Úgy gondoltam, ha van valaki, aki képes kimászni minden slamasztikából, hát akkor az te vagy, Lexi. S ha majd túl vagy az egészen és megint piszok gazdag leszel, akkor majd megváltod a jelzálogomat. Áll az alku? – Áll – mondta Lexi vigyorogva. Danny beindította a motort. Robbie a partról nézett utánuk, míg a csónak bele nem veszett a sötétségbe.
Harminckettő – HOZHATOK ÖNNEK VALAMIT, MIELŐTT LESZÁLLUNK, ASSZONYOM? EGY FORRÓ kéztörlőt? Vagy valamit inni? Greta Sorensen nemet intett a fejével. Majd az ölében nyugvó, rózsaszínbe csomagolt apróságra mutatott. – Nem akarom felzavarni. – Olyan volt egész úton, mint egy kis angyal, igaz? – Az utaskísérő mosolygott. – Nem emlékszem, hogy valaha is volt kisbabánk, aki ennyire nyugodtan viselkedett volna, mint ő. – Szeret aludni. Mint az édesapja. A túloldali ülésen a takaró ritmikusan emelkedett fel és le. Az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy van valaki a takaró alatt, csupán néhány őszes hajs zál, ami előkandikált. – Az isten áldja meg – mondta az utaskísérő. Carey hadnagy telefonált. – Mit tudtak meg? – Apartmant béreltek a nászútra az Amanyarában, a Turks- és Caicos-szigeteken – hadarta Antonio Sanchez nyomozó. – Járatszám? – Az esti kilenc tizenötös gépre volt foglalásuk, Providencialesbe. De Gabe McGregor délután lemondta a foglalást, mindjárt azután, hogy ott jártunk a házban. Lemondta a felesége foglalását és új jegyeket vásárolt a dadának és a kislánynak. A saját jegyét megtartotta. – S egyedül ment el a nászútjukra? Miközben a felesége nálunk csücsült? – Igen, uram. Nagyon így fest a helyzet. Ezekben a percekben a levegőben van. – Hm. – Carey hadnagy egy pillanatra elgondolkodott. – Van még valami? – Igen, uram. – Sanchez nyomozó hangja izgatott volt. – Miután Gabe McGregor megváltoztatta a foglalásokat, foglalt egy harmadik jegyet is. Szintén Providencialesbe. Egy magán chartergépre. Ma éjfélkor száll fel Bangorban, tize nkét utassal. A hadnagy szíve kihagyott egy dobbanást. – Milyen névre foglalta? – Hát, ez a legjobb az egészben. Jennifer Wilson az utas neve. Carey hadnagy nagyot nyelt. Nagyon ismerősen csengett a fülében a név, de mé gsem tudta hova tenni… De végül beugrott. Hát persze! Jennifer Wilson. A Cedar International elnöke. A DH Holdings alelnöke. Lexi Templeton álneve. Komolyan úgy gondolta, hogy ilyen egyszerű az egész? Hogy fogja magát és álnéven utána utazik a férjének a nászútjukra, mintha semmi sem tö rtént volna? Lehet, hogy túl sok mindent úszott már meg túl rég óta, s így azt képzeli, hogy érinthetetlen. De ezúttal rajta vesztettél, kincsem. Elcsíplek, el én! Carey hadnagy letette a telefont és az órájára nézett. Ideje indulni a repülőtérre. A szőke nő a hatalmas napszemüvegben átnyújtotta az útlevelét a biztonsági tisztnek. – Asszonyom, levenné a szemüvegét? Látnom kell az arcát. Az asszony levette. Néhány feszült pillanat, míg a tiszt az üvegkalitkában csöndben megnézte magának a nőt, majd elmosolyodott. – Kellemes utazást, Ms. Wilson. Érezze jól magát a szigeteken. – Köszönöm. Remélem, úgy lesz.
Gabe kinézett a repülőgép ablakán. A tejfehér felhőtakaró lágyan, barátságosan terült el az égen. Békéről árulkodott. Lexire gondolt. Vajon hol lehet most? Kellemetlen érzés, hogy nem tudja. Gabe eljá tszotta a maga szerepét. Vajon Lexi is az övét? Biztonságban van? S ha így is volna, ha valami csoda folytán Lexi terve bevált, mi lesz ezután? Vajon mit hoz a jövő számukra? M ilyen gyerekkora lesz Maxine- nek, aki egy szökésben lévő bűnöző lányaként fog majd fe lnőni? Egész pontosan két bűnöző lányaként. Már én is nyakig benne vagyok ebben. Innen már nem lehet visszafordulni. Gabe-nek Eve Blackwell jutott eszébe. Hány ember életét tette már tönkre annak az a szszonynak a gyűlölete és keserűsége? Az övét is ezek közé kell majd számítani? És a lányáét is? Az apja szavai csöngtek a fülébe. A Blackwellek rontották meg a családunkat. Tolvajok, rohadt tolvajok egytől egyig. – Rosszul van, uram? Hozhatok valamit? Lexi lopott. De én szeretem. Nem tehetek róla. – Nem, köszönöm. Jól vagyok. Carey hadnagy vére az agyába tolult. – Mi a franc van ezzel a közlekedéssel? Nyomja azt a szirénát! A sofőr elbizonytalanodott. – Nem azt mondta, főnök, hogy feltűnés nélkül csináljuk? – Csak nyomja azt a szirénát és menjünk! Carey hadnagy úgy döntött, maga megy ki a repülőtérre. Fontosabb dolog ez annál, semhogy a beosztottjaira bízza. Ha kitudódik, hogy Lexi Templeton megszökött az őrize tből, az ő őrizetéből, közröhej tárgya lesz. Az a nő nem szállhat fel arra a repülőre. Végre megérkeztek a repülőtérre. A hadnagy kiugrott a kocsiból, még mielőtt megálltak volna. – Hatvankettes kapu, főnök! – recsegett Sanchez hangja a fülhallgatójába. Carey hadnagy rohant. Az arca kipirosodott, gyűrött nadrágja feszült a fenekén, fehér ingén átütött az izzadtság. Pontban éj/élkor. Vajon felszállt már? A lámpa még mindig villogott: 62-ES KAPU. UTOLSÓ FIGYELMEZETÉS. Néhány kései utazó lézengett a reptéren. Carey hadnagy elrohant mellettük. Megszaporázta a lépteit. 46.. .52… – Levegő után kapkodva befordult a sarkon. – Végre itt van. 62-es kapu. A francba! A 62-es kapunál egy lélek sem volt.
Harminchárom A SZŐKE NŐ A HATALMAS NAPSZEMÜVEGGEL ÉREZTE A FELBŐGŐ MOTOR RÁZKÓDÁSÁT, ahogy a gép a felszálláshoz készülődött. Megmarkolta az ülés karfáját. – Rosszul viseli a repülést? – kérdezte a mellette ülő férfi. – Általában nem. De ma egy kicsit feszült vagyok. – Nem érdemes. Gondoljon arra, hogy este már egy gyönyörű pálmafa alatt pihen a te ngerparton és fütyül a világra. A szőke nő azt gondolta magában: Fütyülök a világra? Az bizony jó volna. Egy férfi utaskísérő lépett oda a pulthoz. Carey hadnagy felmutatta a jelvényét. Annyira kifogyott a szuszból, hogy alig tudott megszólalni. – Én… Rendőrség… Fel kell jutnom arra a gépre. – Sajnálom, uram – kezdte az utaskísérő. – Sajnos ez teljességgel lehetetlen. A fedélzetet már lezárták. – Hagyja a szarakodást, fiacskám. Idehallgasson. Fogja a rádióját és mondja meg nekik, hogy azonnal nyissák ki azokat a rohadt kapukat, különben személyesen gondoskodom a rról, hogy élete hátralévő éveiben a golyóit a fülében hordja. A steward történetesen csípte a macsó férfiakat, különösen a zsarukat. Sajnos ez itt olyan öreg volt, hogy az apja lehetett volna, s kövérebb, mint a Mikulás, s olyan b üdös, mint az érett sajt. De még ha George Clooney ikertestvére lett volna is, ő akkor sem tehetett volna semmit. – Őszintén sajnálom, uram. De ezen már nem tudunk segíteni. A fiatalember kinézett az ablakon. Carey hadnagy követte a tekintetét. A tizenkét üléses gép már felgyorsult a kifutón. Pár másodperc múlva a szárnyai megremegtek és felemelkedett a levegőbe. A rossz hír hamar szárnyra kél. Carey hadnagynak egy perc kellett ahhoz, hogy örökre elbúcsúzzon Hawaii-szigeteki öregkora ábrándképétől. A repülőgép ugyane nnyi idő alatt már el is tűnt a szeme elől. Carey telefonált. Egy órával később a nyugat- indiai szigeteken eligazításra hívták össze a főtiszteket. Delegáció várja először Gabe gépét, majd rögtön utána Lexiét Prodencialesben, a repülőtéren. Még a kiszállás előtt letartóztatják mindkettejüket, s visszaküldik őket az Egyesült Államokba. A többi már az FBI problémája. Carey hadnagyot tetőtől talpig elöntötte a keserűség. Boldog nászutat, Mrs. McGregor! Remélem, hogy még a cellája kulcsát is messzire eldobják.
Harmincnégy A US AIR 28-AS JÁRATÁNAK UTASAI A TURKS- ÉS CAICOS-SZIGETEK REPÜLŐTERÉN, PROVIDENCIALESBEN kiözönlöttek az érkezési csarnokba. Valamenynyien elcsigázottak voltak. Helyi idő szerint hajnali fél három volt. Az anyák karikás szemekkel, a kézipoggyászt cipelve civakodó gyerekeiket csillapították, míg az apák a csomagokkal bajlódtak. Az Interpol nyomozója alaposan megnézett mindenkit. Egy csecsemő felbukkanására várt. – Ott vannak! A dupla ajtón most lépett ki a trió, azonnal rájuk lehetett ismerni, annak ellenére, hogy a férfi egy sálat tekert az orra és a szája elé. A nyomozó pontosan emlékezett az eligazításon hallottakra. Svéd nő, harmincegy éves, szőke, csecsemővel. Ősz hajú férfi, magas, száznyolcvan k örüli. (Itt valami hibádzott. Ez a pasas olyan százhatvan-egynéhány lehetett.) Kevés pogygyász. A nyomozó három másik kollégájával odalépett hozzájuk. Megérintette Greta Sorensen vállát. Két másik nyomozó a férfit fogta közre, egy rendőrnő pedig a babát vette el. – Elnézést, kisasszony, uram. Beszélhetnénk egy percet? A férfi letekerte a sálját, feltárva ráncos arcát. Legalább hetvenéves volt. Amikor me gszólalt, erős európai akcentussal beszélt. – Valami gond van, uram? – Maga nem Gabriel McGregor. Paolo Cozmici elmosolyodott. – Nem, valóban nem. A reptériek nem tájékoztatták? – Tájékoztattak? Miről? – Hogy én utazom Mr. McGregor helyett. Márpedig ez történt, uram. Tudja, azok miatt a nyomorult paparazzik miatt. Állandóan Gabe és Lexi nyomában vannak. Olyan rémesen tolakodóak voltak az esküvőn, hogy Mr. McGregor és Lexi úgy döntöttek, megtévesztik őket. Meg a sajtót. Hogy ne kapjanak szagot. – Hogy a sajtó ne kaphasson szagot? – Az Interpol nyomozója a szemeit forgatta. Mit zagyvál ez az ember? – Pontosan. És a US Air nagyon segítőkész volt. – Paolo elégedett volt saját magával. – Greta és én voltunk a csali. Hát nem nagyszerű? De, az. Nagyszerű. – Uram! – A rendőrnő megérintette a főnöke vállát. – Ne most, Linda! – A férfi ismét Paolo felé fordult. –Szóval azt állítja, ha most felhívom a légitársaság főnökét, ő megerősíti nekem azt a sztorit, amit maga itt most előadott? – Pontosan ezt. – Paolo jól mulatott. – Szerintem nagyszerűen sikerült. – Elnézést, uram – szólt közbe a rendőrnő ismét. – De azt hiszem, vetnie kell ide egy pillantást. – Ezzel a nyomozó kezébe nyomta a bebugyolált csomagot, amit Greta Sorensen az előbb engedelmesen átadott neki. A nyomozó szemei elkerekedtek. – Jézusom! Sehol sem volt a gyerek. A rózsaszín takaróban egy életnagyságú műanyag baba rejtőzött. Gabe erőteljes zökkenést érzett, ahogy a gép kieresztette a kerekeit a kifutón és földet ért. Karjában az igazi Maxine keserves sírásra fakadt. – Nemsokára elhallgat – mondta az utaskísérő segítőkészen. Catherine Blake csak ne mrég került Gabe és Lexi magángépének személyzetéhez. Szerette volna megkedveltetni ma-
gát a főnökével. – Hozok neki egy üveg valamit. Mihelyt nyel egyet, megszűnik a zúgás a fülében. – Igazán? Jó, hozzon – szólt utána Gabe. – Próbáljuk meg. Gabe, miközben a karjaiban ringatta a kislányt, arra gondolt, de jó volna, ha itt lenne Lexi, ő tudná, mit kell most csinálni. – Mennyi idő múlva szállunk fel újra? – Nemsokára, uram. Csak tankolnunk kell, az úgy negyven perc. De a pilóta pontosan meg tudja mondani. – Jól van. Gabe felsóhajtott. Nagyon szerette volna, ha már vége ennek az egésznek. Amikor a második gép is leszállt a Turks- és Caicos-szigeteken, az Interpol nyomozója már várta. – Jennifer Wilson? – Igen, uram? – A szőke nő udvariasan mosolygott. – Levenné a napszemüvegét, asszonyom? – Természetesen. Nagyon csinos volt. Olyan, akin megakad az ember szeme. De nem Lexi Templeton volt az. És nem is egy zseniális bűnöző. Jennifer Wilson titkárnő volt néhány éve a KrugerBrentnél. Lexi Templeton ismert nevet választott álnévnek. Nincs ebben semmi rendkívüli. A legtöbben ezt teszik. Jennifer Wilsonnak fogalma sem volt arró l, mibe mászik bele, amikor Gabe felajánlotta neki ezt az előre kifizetett nyaralást. Azt mondta, a hűséges, sokéves munkájáért kapja. – Valami baj van velem? – Jennifer Wilson arca gondterheltnek látszott. A nyomozó viszont zavarban volt. – Nem, asszonyom. – A férfi sóhajtott. – De valaki más pokoli bajban lesz. Az Interpol a helyi rendőrséget okolta. A helyi rendőrség meg az FBI-t. Hogy lehet, hogy senkinek sem jutott eszébe egyeztetni a légitársasággal? És mindenki John Carey-t, azt a balfácánt okolta, amiért kiengedte Lexi Templetont a kezei közül. Kora reggel az üggyel megbízott rangidős FBI-ügynök hangosan tűnődött egy videokonferencián. – Az USA történelmének legnagyobb horderejű csalását követted el. Az arcodat a világ minden táján ismerik. Szökésben vagy a szintén közismert férjeddel és újszülött gyerekeddel. Hová a fenébe mennél? A világ valamelyik sarkából egy hang azt mondta a telefonba: – Egy olyan országba, amelynek nincs kiadatási egyezménye az Egyesült Államokkal. – S lehetőleg olyan országba, ahol homokos a tengerpart, vannak pálmafák és ötcsillagos szállodák – mókázott egy másik hang. Nevetéssel nyugtázták. Az FBI-ügynök egy darabig elgondolkodott, majd ő is elnevette magát. Pofonegyszerű. Hát persze. Tudom már, hol vannak.
Harmincöt 24 órával később NAPFÉNY ÁRASZTOTTA EL A FEHÉRRE MESZELT FALAKAT. GABE KINYITOTTA a szemét, majd mindjárt be is csukta. – Hány óra lehet? – Majdnem dél. Órák óta alszol. Lexi meztelenül odament az ablakhoz és felhúzta a sötétítőt. Odakint az Indiai-óceán hullámai mosták a homokos partot. Tengerparti magánvillájukból egyik olda lról a tengert, a másikról pedig a szigetédent, Thurut lehetett látni. Lexi fityingekért vásárolta sok-sok évvel korábban a házat, amikor a Maldív-szigeteken az ingatlanok teljesen elértéktelenedtek. De ma már megint egy vagyont ért. Nem is vagyont. Felbecsülhetetlen volt az értéke. Mintegy ötven olyan ország volt a világon, amelynek nem volt kiadatási egyezménye az Egyesült Államokkal. Sajnálatos módon azonban a legtöbbjükbe nem lehetett e gyik pillanatról a másikra bejutni, míg másokban annyira nyomorúságosak és zűrzavarosak voltak a viszonyok, hogy annál még egy szövetségi börtön is vonzóbb alte rnatívának tetszett. Lexinek semmi kedve sem volt a lányát egy kambodzsai menekülttáborban felnevelni, még kevésbé szerette volna, ha egzotikus különlegességként tála lják fel valahol EgyenlítőiGuineában. S miért is mennénk máshová, amikor itt van nekünk ez a gyönyörű tengerparti villa? – Hol van Max? – Gabe hirtelen felült az ágyban. Egészen átizzadt. – A kiságy üres. Elvitte valaki! – Nyugi – mondta Lexi. Odalépett Gabe-hez és megcsókolta. – Odalent van a házvezetőnővel. Itt biztonságban vagyunk, drágám. És együtt. Már nincs miért aggódnod. – Lexi felhajtotta a takarót és bebújt az ágyba Gabe mellé. – Gyere, szeretkezzünk! Most először voltak együtt férj- feleségként, s ez varázslatos volt. Lexinek minden oka meglett volna arra, hogy fáradt legyen. Másfél napjába telt, míg ideért. Harminchat órába, s ez alatt az idő alatt semmit sem evett és nem is aludt, csak néhány ellopott percet. Miután Danny French biztonságosan partra vitte, két órát autózott vele vidékre, egy barátja farmjáig. Innen cséplőgépen zötykölődött tovább egy nagyobbacska magánrepülőtérre, ahonnan egy észak-franciaországi városkába, Le Touquet-ba érkezett. Innen Londonba repült, mielőtt az út hosszabbik részét megtette volna. Gabe már a villában volt, amikor Lexi megérkezett. Mélyen aludt, keze védelmezőén Maxine kiságyán pihent. Lexi megérintette a karját, Gabe felébredt, megkönnyebbülten átkarolta a felesége csípőjét, de a felindultságtól képtelen volt megszólalni. M ásodpercekkel később mindketten mély álomba zuhantak. A szeretkezés után Lexi soha még ilyen frissnek, élőnek és tettre késznek nem érezte magát. Rengeteg tennivaló volt. Felpattant az ágyból, kinyitotta a szekrényt, keresett valamit, amit felvehetne. A ruhák nem tűntek ismerősnek. Már évek óta nem járt a házban. – Hová sietsz? – Gabe ásított, s nézte, ahogy Lexi egyik ruhát dobja le a másik után. – Ha elfelejtetted volna, nász- úton vagyunk. – Tudom, drágám. De ebédmegbeszélésem van az Angsana Resortban. Nem mehetek oda anyaszült meztelenül. – Lexi végül kiválasztott egy egyszerű barna ruhát, és belebújt. – Ebédmegbeszélés? Itt? Komolyan beszélsz? Az isten szerelmére, kivel?
– Természetesen az ügyvédemmel – mondta Lexi. – Tegnap éjjel foglalta el a szobáját pontosan úgy, ahogy megbeszéltük. Ha valaki be tudja bizonyítani az ártatlanságomat, az Mark Hambly. – Drágám – figyelmeztette Gabe kedvesen. – Nem vagy ártatlan. Lexi szemrehányóan pillantott rá. – Te kinek drukkolsz? Mark Hambly jeges Chablis-jét kortyolgatta, s közben odaadta Lexinek a Wall Street Journal legfrissebb számát. – Gratulálok. Megint a címoldalon. Lexi szenvtelenül átfutotta a cikket. Mint mindig, az újság ezúttal is ijesztően pontos adatokkal szolgált. A kép azonban jobban izgatta Lexit. Egy fiatalember elég ügyes volt ahhoz, hogy lefényképezze az esküvői ruhájában. Gyönyörű volt rajta. Jól tettem, hogy klasszikusat választottam. Lexi visszaadta az újságot. – Ki kell húznia ebből, Mark. – Mindent el fogok követni. – Képtelen lennék itt élni. Beleőrülnék. Vissza kell mennem az Egyesült Államokba. – Hé, csak ne ilyen hevesen, jó? Még csak most hagyta el az Államokat. És ez sem volt könnyű. – Vissza akarom kapni a cégemet. Mark Hambly elnevette magát. – Egyszerre csak egy dolgot akarjon, Lexi. Egyelőre az a feladatunk, hogy ne kerüljön börtönbe, igaz? – Mit tanácsol? Mark számba vette a védelmi stratégiákat. Eve Blackwellről mindenki tudta, hogy me gháborodott. Carey hadnagy nem megfelelően járt el. – De a legcélravezetőbb az lenne, ha Kolepp nyakába varrná az egészet. Erről mit go ndol? Lexi megrázta a fejét. – Uhm, nem. Felejtse el. Ezt nem tehetem meg Carllal. – Miért nem? A pasas Paraguayban van, minden vagyonát átmentette. Boldogan éli világát. – Akkor sem. – Gondoljon bele. A szövetségiek semmit sem tehernek vele. S miért akarna Kolepp visszatérni az Államokba? Semmije, senkije sincs ott. Nőtlen. A cégét felszámolta. Lexi elgondolkodott. Mark nem beszél hülyeséget. – Vagy… – az ügyvéd kortyolt egyet a borából. – Vagy választhatja Kolepp forgatókönyvét. Lexi összeráncolta a homlokát. – Mire gondol? – Arra, hogy felejtse el a hazamenetelt. Telepedjen le itt. Higgadjon le. Vonuljon vissza. Kezdjen új életet. Gondolom, vannak offshore pénzei? – Természetesen. – Szóval, miért ne? Nem rossz hely ez. Lexi elnézte a gyönyörű, nyugodt kék vizet. Vitorlások a horizonton, halványsárga napfényben fürödve. Gabe-re gondolt, aki ott fekszik és alszik még mindig meztelenül az ágyban. És Maxine-re, aki békésen pihen a házvezetőnő felügyelete alatt. Nagyon szeretem mindkettőjüket. Boldogság áradt szét Lexi testében. Aztán Eve Blackwell jutott eszébe. A boldogságot vad gyűlölet váltotta fel. – Nem. Vissza kell mennem.
– Jól van. – Mark felvonta a szemöldökét. – Maga tudja. De azt is tudnia kell, hogy ha még fel is mentetem a csalás vádja alól, millió polgári pert fognak indítani maga ellen. A vagyonát lefoglalják. Egy vasuk sem lesz. Gabe-nek sem. Ez ellen semmit sem tehetek. – Tudom. – Szegény lesz, Lexi. Maga nem tudja, mi az a szegénység. – Tudom. De a Kruger-Brent… Mark határozottan azt mondta. – A Kruger-Brentnek vége, Lexi. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szembe kell néznie az igazsággal. Nincs visszaút ezek után. Semmi. Tévedsz. Mindig van másik út. Mindig van megoldás. Aznap délután Lexi egyedül sétálgatott a tengerparton. A víz melegen cirógatta a talpát. Lágy szellő fújta a haját. Olyan békés itt minden. Gabe és Maxine a házban vannak. Mark Hambly úton vissza New Yorkba, hogy megvívja a csatát Lexiért. Nemsokára már mindenki tudni fogja, hogy ő és Max a Maldívszigeteken vannak. Ha ez megtörténik, a paradicsomi Thuru szigete háború sújtotta övezetté válik. Megjelennek a paparazzik földön, égen és vízen. Lexinek vissza kell vonulnia a villa védelmező falai mögé. A ház gyönyörű, de így börtönné válik. Addig kell kiélveznie a szabadságát, amíg még teheti. Leült a homokba és kihajtogatott egy papírlapot. Csak két napja, hogy kézhez ka pta, de Eve levele máris gyűrött volt a sok hajtogatástól. Lexi utoljára még egyszer elo lvasta Eve gyöngybetűit. 425 Fifth Avenue New York 2025. október 12.
Kedves Alexandra! Szólíthatlak Alexandrának? Hát persze, hogy szólíthatlak. Mire ezeket a sorokat olv asod, én már újra találkozom drága húgommal a pokolban. A halottak pedig azt csinálnak, amit akarnak. Mindenki azt hiszi rólam, hogy őrült vagyok. Pedig én vagyok az egyetlen ebben a családban, aki megőrizte a józan eszét. A kezdetektől fogva nekem kellett volna irányítanom a Kruger-Brentet. Akkor ezek a dolgok nem történtek volna meg. Tudom, mit tettél. Mindent tudok. Jól tetted, hogy megszabadultál a fiamtól. Max ostoba volt és ugyanolyan gyönge, mint az apja. De komolyan azt hitted, hogy tönkreteheted a cégemet? Tolvaj vagy, Alexandra. Loptál a befektetőktől és loptál tőlem, ugyanúgy, ahogy az anyád is tette. És a tolvajok elnyerik méltó büntetésüket. A rendőrség már úton van. Nekik is küldtem egy levelet, abban részletesen leírtam mindent. Nem menekülhetsz, Alexandra. Ezúttal nem. Te meg a barátod, Kolepp majd elmélkedhettek a történteken a cella falai közt. Elképzelni sem tudod, milyen börtönben lenni, Alexandra. Hidd el ezt olyasvalakinek, aki kipróbálta. Verjen meg az Isten téged és a gyerekeidet, ahogy megvert engem és az enyémeket. Viszlát, Alexandra! Szerető nagynénéd: Eve
Lexi a szél lebegtette levéllel a kezében felhúzta a szoknyáját és besétált a vízbe. Egészen addig, míg a hullámok a combjáig értek. Ekkor lassan, de határozottan apró fecnikre tépkedte a levelet, s szétszórta, mint a konfettit. Viszlát, Eve néni! Jó, hogy már nem vagy. Lehet, hogy nem nyertem meg a játszmát. Még nem. De én még mindig itt vagyok. És játszom. Eve számára minden véget ért. De Lexi Templeton számára a játék folytatódott. Vége
A szerző megjegyzése Lelkes rajongója lettem Sidney Sheldonnak, miután tizennégy éves koromban elolvastam a Ha eljön a holnap című regényét. Amikor megírtam első könyvemet Adored címmel, egy példányát egy levél kíséretében elküldtem Sheldonnak, megírva, hogy az ő munkái inspiráltak. Nagyon kedves, barátságos sorokkal válaszolt, ma is ott őrzöm a falra akasztva az íróasztalom felett, Londonban. Akkor elképzelni sem tudtam volna, hogy öt évvel később felkérést kapok arra, hogy megírjam a folytatását Sheldon családregényének, a Mesterjátszmának. Sidney Sheldon mindig is a mestere volt a váratlan helyzetek megteremtésének. Írásait a bizonytalanság, izgalom s mindenekelőtt az érdekfeszítő, magával ragadó történetmesélés jellemezik. Hősnői egytől egyig erős, felejthetetlen nők. Még azt is megkockáztatnám, hogy Sidney Sheldont feministának nevezzem; talán ez is magyarázza, hogy – velem együtt – miért olvassák olyan szívesen elsősorban a nők a könyveit. Pedig nem női olvasótábornak íródtak ezek a regények. Sidney Sheldon élete során számtalan levelet kapott a legkülönfélébb élethelyzetben lévő férfiaktól és nőktől, akik mind azért ragadtak tollat, mert úgy ére zték, el kell mondaniuk, hogy mekkora hatással voltak rájuk az író könyvei. Sheldon olvasói ugyanolyan sokszínűek, mint a szereplői, hercegnők és földönfutók, maffiavezérek és életfogytiglanra ítélt bűnözők, rákbetegek és görög hajómágnások. Népszerűségét cselekményvezetésének köszönheti. A történetek, melyeket elmesél, mind tovább élnek. A kőr dáma megírása sokkal inkább élvezetet, mint munkát jelentett a számomra. Őszintén remélem, hogy Sheldon rajongói szerte a világon ugyanúgy fogják élvezni ezt a könyvet, mint Sheldon korábbi lebilincselő munkáit, s hogy talán az új generáció tagjainak is szerencséjük lesz felfedezni maguknak Sidney Sheldon páratlan meseteremtő képességét. T. B., 2009 Köszönetnyilvánítás Hálás köszönetemet szeretném kifejezni mindazoknak, akik áldozatos munkájukkal lehetővé tették, hogy ez a mű elkészüljön. Mindenekelőtt köszönettel tartozom a Sheldon családnak, akik bíztak bennem és mindenben támogattak. Ugyancsak köszönettel tartozom Mort és Luké Janklow- nak, az ő segítségük nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg – mindkettőtöknek nagyon köszönöm –, és mindenki másnak a HarperCollins New York- i és londoni kiadóinál, mindenekelőtt a szerkesztőimnek, Wayne Brookesnak és Carrie Feronnak. Ugyancsak köszönettel tartozom a családo mnak, a szüleimnek és a férjemnek, Robinnak a szeretetükért és támogatásukért. És végül köszönet Sidney Sheldonnak, amiért inspirált engem és másokat. Megtiszteltetés a nyomdokaiban járni. INTUNtTlS KÖNVVMUltóZ Sidney Sheldon: MESTERJÁTSZMA A középpontban: Kate Blackwell. O a siker szimbóluma – egy csodálatos nő, aki az apjától örökölt vagyonból az egész világot behálózó óriáscéget teremtett, kivételes pozíciókra tett szert, a leggazdagabb a leggazdagabbak között. Élete igazi mesterjáts zma. ISBN 978 963 635 372 8 KÖHYVEK Kiadja az I.EC. KÖNYVEK Kft. Felelős kiadó: az I.EC. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A. Felelős szerkesztő: Varga Mónika A szerkesztő munkatársa: Sárosi Lilla Tipográfia és tördelés: Merész Adrienn Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen – Felelős vezető: Bördős János igazgató
Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17. Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638 www.tothagasplusz.hu i Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17. Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638 www.tothagasplusz.hu
